John Connolly - A Feher Ut

John Connolly

A Fehér Út

ALEXANDRA

A regényben szereplő személyek mindegyike kitalált, bármiféle, valós személyekkel való hasonlatosság csak a véletlen műve. A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: John Connolly: The White Road, 2002 Hodder & Stoughton Hodder Headline részleg 338 Euston Road London NWI 3BH Copyright © John Connolly, 2002 Hungarian translation © Tavasz Mariann Minden jog fenntartva. Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs rendszerben tárolni, vagy sugározni bármely formában vagy módon, a kiadóval történt előzetes megállapodás nélkül; tilos továbbá terjeszteni másféle kötésben, borítóval és tördelésben, mint amilyen formában kiadásra került. Kiadja a Pécsi Direkt Kft. Alexandra Kiadója, 2006 7630 Pécs, Üszögi-kiserdő u. 1. Telefon: (72) 777-000 E-mail: www.alexandra.hu Felelős kiadó a kft. ügyvezető igazgatója Felelős szerkesztő Dajkó Pál A kiadvány magyar változatát Bocz József tördelte A borítót Müller Péter tervezte A nyomtatás és kötészeti munkák a debreceni nyomdászat több mint négy évszázados hagyományait őrző Alföldi Nyomda Rt. munkája Felelős vezető: György Géza vezérigazgató Megjelent 21,94 (A/5) ív terjedelemben ISBN 963 369 770 0

Darley Andersonnak

I. Ki megy melletted mindig harmadiknak? Ha számolom csak te meg én vagyunk mi ketten De ha fölfele nézek a fehér uton Melletted mindig ott megy valaki más is Suhan csuklyásan, barna köpenyben Azt sem tudom férfi-e vagy asszony De ki is az a másik oldaladon? T. S. Eliot: Átokföldje (Vas István fordítása)

Előszó

Közelednek. Teherautókkal és személykocsikkal jönnek, nyomukban ott száll a kipufogógáz kékes füstje, mely beszennyezi a tiszta, éjszakai levegőt, s foltos nyomot hagy, mint a lelkeken a bűn. Jönnek, gyermekeikkel és feleségeikkel együtt, szeretőikkel és kedveseikkel; közben a terményről és a jószágról beszélgetnek, és a még előttük álló útról; templomharangokról és vasárnapi iskoláról; esküvői ruhákról és meg nem született gyermekeik nevéről fecsegnek; meg hogy ki mondta ezt, és ki mondta azt, apró-cseprő ügyekről. Ez sok ezer, az övékéhez hasonló kisváros éltető eleme. Hozzák az ételt és italt magukkal, a sült csirke szagára, a frissen sütött piték illatára összefut a nyál a szájukban. Jönnek, gyászol a körmük, sörszagú a leheletük. Csak jönnek, vasalt ingben és mintás ruhákban, rendezett hajjal meg fésületlenül. Szívükben örömmel és bosszúszomjas lélekkel; az izgatottság, mint valami kígyó, úgy tekereg gyomrukban. Közelednek, hogy lássák, hogyan ég meg a férfi. A két férfi megállt Cebert Yaken benzinkútjánál, közel az Ogeechee folyóhoz, a Cainába vezető úton. A Legbarátságosabb Kis Benzinkút Itt Délen – hirdette a szlogen. Még maga Cebert pingálta a feliratot 1968-ban, rikító sárga és vörös 5

festékkel; s azóta is minden évben felmászik a lapos tetőre április elsején, felfrissíteni a színeket, hogy a nap ne fakítsa ki a feliratot, és az üdvözlő szavak ne halványodjanak el. A tábla mindennap árnyékot vetett a rendezett parkolóra, a ládában nyíló virágokra, a csillogó kútfejekre s a vízzel teli vödrökre, amelyek azért álltak ott, hogy a sofőrök letisztíthassák a szélvédőről az odakenődött rovarokat. Távolabb bevetetlen föld húzódott, és a kora szeptemberi hőségben az útról felszálló forróság miatt úgy tűnt, hogy a babérfák táncolnak a mozdulatlan levegőben. A pillangók versenyre keltek a hulló levelekkel, álmos narancsszín és a fehér különböző árnyalatai keveredtek kékkel, ahogy az elrobogó járművek szele felkapta őket, mintha színes kis hajók hánykolódnának valami háborgó tengeren. Az ablak melletti székén ülve Cebert figyelhette a közeledő kocsikat, közben nézte a rendszámokat, nem egy másik államból származó kocsi érkezik-e, mert ebben az esetben készülhet arra, hogy meleg, hamisítatlanul déli fogadtatásban részesítse az érkezőt, és talán néhány fánkot meg egy kis kávét is el tud adni, esetleg az egyik térképtől is megszabadulhat; bár ezeknek sárguló borítója már arról árulkodott, hogy szép lassan használhatatlanná válnak. Cebert munkájának megfelelő öltözéket viselt: kék kezeslábast, melynek bal mellrészén ott díszelgett felvarrva a neve, no meg egy Co-Op Beef Feeds-sapka volt hátratolva a feje búbjára, mintha az utolsó pillanatban még azt is magára kapta volna. Ősz haja volt, hosszú bajusza érdekesen kunkorodott ajka fölött, a két vége majdnem összeért. A háta mögött azt mondogatták, hogy olyan ettől a bajusztól, mintha valami madár telepedett volna az orra alá, de semmi rosszindulat nem volt ebben a megállapításban. Cebert családja generációk óta élt ezen a vidéken, és ő már idetartozott. Kitette a sütiket és a mulatságokat reklámozó hirdetéseket a benzinkút ablakába, és adakozott mindenféle jó cél érdekében, ami csak adódott. Ha attól, hogy úgy öltözik és viselkedik, mint Walton nagyapa, egy kicsivel több benzin fogy, és el tud adni még néhány

nyalókát, akkor csak sok szerencsét kívánhatunk neki. A fából készült pult fölött, amely mögött Cebert napszámra ücsörögni szokott, heti hét napon keresztül, felváltva a feleségével és a fiával, ott függött egy tábla a következő felirattal: nézd csak, ki járt itt! Több száz névjegykártya volt a parafához tűzve. De még ennél is több volt a falakon, az ablakkereteken meg azon az ajtón, amely Cebert kis hátsó irodájába nyílt. Több ezer Mr. Átlagos és Mr. Bárki, akik átutaztak Georgián, hogy fénymásolóhoz való patront vagy piperecikket adjanak el. Mind átnyújtottak Cebertnek egy-egy névjegykártyát, hogy maradjon valami emlékeztetője annak, hogy betértek A Legbarátságosabb Kis Benzinkútra Itt Délen. Cebert soha nem szedett le egyet sem, úgyhogy a kártyák egyre csak szaporodtak, újabb és újabb sorokba rendeződtek, mint a sziklarétegek. Igaz, hogy egy-kettő lepotyogott az évek során, vagy becsúszott a hűtő mögé, de ha Mr. Átlagost vagy Mr. Bárkit újra erre vetné a sors, nagy valószínűséggel meglelné a saját névjegykártyáját valahol a halom alján, mint valami múltbéli relikviát, amely arra az életre emlékeztetheti őt, amelyet valaha élvezett; arra az emberre, aki valaha volt. De az a két férfi, akik nem sokkal délután öt előtt teletankolták a kocsijukat, és egy kis vizet is öntöttek rozoga Taurusuk hűtőjébe, nem olyan emberek voltak, akik hátrahagyják a névjegykártyájukat egy benzinkúton. Cebert mindjárt tisztában volt ezzel, mikor azok ránéztek, és a félelem azonnal összeszorította a gyomrát. Mozgásukon meglátszott a visszafogott indulat és az, hogy a halált hordozzák magukban; ez olyan nyilvánvaló volt, mintha csak egy kibiztosított fegyverrel vagy egy kivont késsel érkeztek volna meg. Cebert csak bólintott feléjük, amikor beléptek, és esze ágában sem volt névjegykártyát kérni tőlük. Ezek az emberek nem akarnák, hogy emlékezzenek rájuk, és ha valaki – mint Cebert is – elég okos, akkor cselekszik a legbölcsebben, ha azon nyomban elfelejti őket, amint fizettek (persze készpénzzel), és amint elült a por kocsijuk

7

nyomában. Mert ha netalán később mégiscsak úgy döntene, hogy emlékszik rájuk, esetleg akkor, mikor jönnek a zsaruk, és arra kérik, hogy adjon róluk személyleírást, nos, akkor lehet, hogy mindez a fülükbe jutna, és ők is úgy döntenének, hogy emlékeznek az emberre. És ha legközelebb valaki virággal a kezében betoppanna a jó öreg Ceberthez, akkor a jó öreg Cebertnek nem nagyon kellene csevegnie vele, hogy megpróbáljon eladni neki egy kifakult térképet, mivel a jó öreg Cebert kinyiffanna, és nem kellene többé aggódnia a sárguló térképkészlet és a málló festék miatt. Így tehát Cebert elvette a pénzt, és figyelte, amint az alacsonyabb fehér fickó – aki érkezéskor a vizet töltötte a kocsiba – átnézte az olcsó CD-ket és azt a néhány papírkötésű könyvet, melyeket Cebert az ajtó melletti polcon tartott. A másik férfi, a magas fekete, amelyik fekete inget és divatos farmert viselt, csak úgy mellékesen bámulta a plafon négy sarkát és a pult mögötti polcokat, amelyeken magasra fel voltak tornyozva a cigaretták. Amikor nyugtázta, hogy nincsen biztonsági kamera, előhúzta a tárcáját, és bőrkesztyűbe burkolt ujjaival leszámolt két tízest, hogy kifizesse a benzint és a két üdítőt, majd csendben várta, míg Cebert visszaadott. Csak az ő kocsijuk állt a benzinkútnál. A New York-i rendszámtáblájú autó meglehetősen mocskos volt, úgyhogy Cebert nem sok mindent tudott megállapítani, csak a márkát és a színt, meg hogy a benti homályban a Szabadság-szobor alakja rajzolódik ki. – Nem kérnek egy térképet? – kérdezte Cebert reménykedve. – Vagy esetleg egy útikönyvet? – Nem, köszönjük – felelte a fekete. Cebert ügyetlenül matatott a pénztárgépben. Valamiért elkezdett remegni a keze. Ideges volt, és azon kapta magát, hogy fogadkozása ellenére ugyanazt a bárgyú szöveget ereszti meg, melyet most mindenképp el akart kerülni. Mintha kívülről figyelte volna magát: egy kókadt bajuszú öreg bolond mindinkább az idő előtti halálba

fecsegi magát. – Sokáig maradnak errefelé? – Nem. – Hát akkor nemigen találkozunk újra. – Nem nagyon. Volt valami a férfi hangjában, amitől Cebert felnézett a pénztárgépről. Közben izzadni kezdett a tenyere. Megpöccintett a mutatóujjával egy negyeddollárost, érezte, hogy az kicsúszik a jobb kezéből, és nagy csörgéssel visszapottyan a pénztárgép fiókjába. A fekete férfi most is nyugodtan állt a pult túloldalán, de Cebert torka megmagyarázhatatlan módon összeszorult. Mintha a látogató hirtelen megkettőződött volna: egyikük, a déli akcentusával, még mindig ott áll fekete farmerban és fekete ingben, a másik pedig láthatatlanul becsusszant a pult mögé, és most szép lassan egyre szorosabbra fonja ujjait Cebert nyakán. – De lehet, hogy egyszer még visszajövünk – folytatta a férfi. – Maga itt lesz még? – Remélem – nyögte Cebert. – És mit gondol, emlékezni fog ránk? A férfi lágyan ejtette ki a szavakat, egy olyan mosoly kíséretében, melynek nem lehetett félreértelmezni a jelentését. Cebert nyelt egyet. – Miszter, már el is felejtettem magukat. A fekete férfi bólintott, majd társával együtt távozott, Cebert pedig visszatartotta a lélegzetét addig, míg el nem tűntek, és a hirdetőtábla árnyéka újra csak az üres parkolóra vetült. S amikor úgy két nappal később megérkeztek a zsaruk, hogy a két férfi felől kérdezősködjenek, Cebert csak rázta a fejét, és azt mondta, hogy semmit nem tud róluk, nem emlékszik, hogy két ilyesforma férfi járt volna nála azon a héten. A pokolba is, rengeteg ember fordul meg itt, útban a 301-esre vagy az autópályára, olyan ez a hely, mint a Disney World bejáratánál a forgóajtó. És különben is,

9

mindegyik egyforma, tudják, hogy van ez. Meghívta a zsarukat egy kávéra meg egy szelet csokira, majd útjukra bocsátotta őket, és azon a héten már másodjára kapta azon magát, hogy egy darabig elfelejtett levegőt venni. Körülnézve a névjegykártyákra esett a tekintete, amelyek minden tenyérnyi helyet elfoglaltak a falon. Közelebb hajolt, és a legközelebbi halom tetejéről lefújta a port. Egy név bukkant elő a porréteg alól: Edward Boatner. A kártya szerint Edward gépalkatrészekkel kereskedett egy Hattiesburgben (Mississippi) székelő cég alkalmazásában. Nos, ha Edward újra elvetődne ide, megnézhetné a névjegykártyáját. Itt találná, mert Edward azt akarta, hogy emlékezzenek rá. De Cebert senkire nem akart emlékezni, aki azt óhajtotta, hogy ne emlékezzenek rá. Lehet, hogy barátságos fickó, de azért nem bolond. *** Egy fekete tölgy áll a lejtőn egy zöld tisztás északi végében, ágai csontvázként meredeznek a holdfényes égre. Egy vén, öreg fa; vastag és szürke a kérge, függőleges, mély barázdák szántják a törzsét. Megkövült ereklye, amelyet egy régvolt árapály hagyott hátra. Ahol a narancsszínű háncsréteg itt-ott előbukkan, kesernyés, kellemetlen szag tör elő. Fényes, fekete, vastag levelek borítják: ocsmány levelek, mélyek, keskenyek, fogazott szélűek. De nem ez a valódi illata ennek a fekete tölgynek, amely az Ada’s Field szélén áll. Meleg éjszakákon, amikor a világ lecsendesedik, amikor az ujj csitítja az ajkakat, és a hold sápadt fényt ont koronája alól a megperzselt földre, a fekete tölgy más illatot áraszt, olyat, amely idegen természetétől, ugyanakkor legalább annyira hozzátartozik ehhez a magányos fához, mint az ágakon lévő levelek és a talajba nyúló gyökérzet. Ez a szag pedig nem más, mint a gázolaj és az égő hús, a bomló emberi szövet és a megperzselt haj, az

olvadó gumi és a lángra lobbant pamutszövet bűze. A fájdalmas halál szaga, a rettegésé és a kétségbeesésé, a bámészkodók nevetése és gúnykacaja által körbezárt ember végső pillanataié. Lépj csak közelebb, és meglátod, hogy az alacsonyabb ágak megfeketedtek, elszenesedtek. Hajolj közelebb, és megláthatod a törzsön a mély barázdát – amely mára kissé elkopott, de valaha jól látszott – ahol a fakérget erőszakosan kivájták. A férfit, aki ezt a vájatot, életének utolsó földi nyomát létrehozta, Will Embree-nek hívták, gyereke és felesége volt, s egy zöldségesnél dolgozott óránként egy dollárért. Férje holttestét a feleség (Lila Embree született Lila Richardson) – a végső, kétségbeesett küzdelem után, mely közben a férfi csizmás lábai olyan erősen ütődtek a fa törzsének, hogy darabokat szaggattak ki belőle, és nyomukban mélyen kitárulkozott a fa törzse – soha nem kapta meg. Ehelyett a földi maradványokat elégették, és a nézősereg tagjai emlékül hazavitték a megfeketedett kéz- és lábujjcsontokat, majd küldtek a feleségnek a halott férjről egy fotót, melyet a nashville-i Jack Norton készített, aki lehúzott belőle vagy ötszázat, hogy képeslapként használja őket. A fotón Will Embree arcvonásai eltorzultak, arca feldagadt, a lábánál álló alak pedig vigyorog, miközben a fáklya lángja egyre közelebb ér annak a férfinak a lábaihoz, akit Lila szeretett. A testet elhajították a mocsárba; ott a halak ették le a megperzselődött csontokról az utolsó húscafatokat, majd a csontok szétestek, és a víz alján elterülő iszapban szétszóródtak. A tölgyfának soha nem sikerült újra begyógyítani a Will Embree által okozott sérüléseket, a nyomok mindörökre ott maradtak. Az írástudatlan férfi ott hagyta kézjegyét ezen a magányos emlékművön, amely kínhalálának szemtanúja volt – mintha csak kőbe vésték volna emlékét. Vannak olyan részek ezen a fán, ahol soha nem nőnek levelek. Még a pillangók sem pihennek meg ezeken a helyeken, és a madarak sem raknak fészket az ágakon. Amikor a barna, szőrös héjú makkok

11

lehullanak a földre, senki nem háborgatja őket, az enyészeté lesznek. Még a varjak is elfordítják fekete szemüket a rothadó termések láttán. A törzs körül egy kúszónövény fonja hálóját. Széles levelei vannak, és minden egyes göcsből apró, zöld színű virágfürtök fakadnak. A bomlás, a rothadás bűze árad belőlük, és napvilágnál szinte feketéllenek a legyektől, melyeket a szag vonz oda. Ez a Smilax herbacea, a dögvirág. Százötven kilométeres sugarú körben ez az egyetlen példány. Csakúgy, mint maga a tölgy, a maga nemében ez is páratlan. Itt, Ada’s Fieldben ez a két lény, a parazita és a dögevő együtt él: az egyiket a fa életereje táplálja, míg a másik kárhozottakból és holtakból tartja fenn magát. És a dal, melyet a szél dúdol az ágak között, a nyomorúság és bánat dala, a fájdalomé és az elmúlásé. Száll a bevetetlen földek és az apró vityillók felett, a végeláthatatlan gabonatáblák és gyapotföldek felett. Szól az élőkhöz, szól a halottakhoz, árnyékában rég megholtak szelleme kísért. Most fények tűnnek fel a horizonton és kocsik az úton – 1964. július 17-e van. Közelednek. Közelednek, hogy lássák, hogyan ég meg a férfi. Virgil Gossard kiért Little Tom kocsmája parkolójába, és hangosan böffentett egyet. Felette a felhőtlen éjszakai égboltot a sárga hold uralta. Északnyugatra a Sárkány csillagkép farka, alatta a Kisgöncöl, felül a Herkules látszott, de Virgil nem az a fajta ember volt, aki megáll, hogy a csillagokat bámulja az égen, főleg akkor nem, ha közben a tekintetét a földre szegezve esetleg rálelhet egy ötcentesre – úgyhogy a csillagok hiába pazarolták rá fényüket. A fákról és a bokrok közül felhangzott néhány kései tücsök ciripelése, akiket nem zavart meg az ember zaja: az út ezen része teljesen kihalt és csendes volt. Alig néhány ház akadt errefelé, és még kevesebb ember, hiszen legtöbbjük már rég elhagyta otthonát, s évekkel ezelőtt egy sokkal ígéretesebb vidékre költözött. A kabócák már elmentek, és

hamarosan az egész erdő felkészül a tél csendjére – s ez elégedettséggel töltötte el Virgilt. Nem szerette a rovarokat. Még reggel, miközben az ágyban feküdt, valami zöldes, gézszerű állat sétált át a kezén, s ahogy az álcázott vadász a mocskos ágyneműben poloskák után kutatott, Virgil hirtelen egy apró szúrást érzett: a rovar belémart. Az állat egy pillanattal később már halott volt, de a csípése még mindig viszketett. De épp emiatt tudta Virgil pontosan megmondani a zsaruknak, hogy hány óra volt, amikor a férfiak megjelentek. Látta az óráján a fénylő, zöld számjegyeket, miközben megkaparta a rovarcsípést: este 9.15 volt. Csak négy kocsi volt a parkolóban, négy különböző emberé. A többiek még mindig benn voltak a kocsmában, és egy régebbi hokimeccs ismétlését bámulták Little Tom ócska tévéjén, de Virgil Gossard sose volt oda a hokiéit. A szeme már nem volt a régi, és a korong túlságosan gyorsan siklott ahhoz, hogy követni tudja az útját. Egy idő óta már minden túl gyorsan mozgott ahhoz, hogy Virgil Gossard követni tudja. Ez már csak így volt. Virgil nem volt igazán okos, de ezt legalább tisztán látta, így mégiscsak kissé okosabb lett, mint ahogy azt hitte. Rengeteg olyan pasas nyüzsgött itt, aki azt hitte magáról, hogy egy második Albert Einstein vagy Bob Gates, de Virgil nem tartozott közéjük. Virgil tudta magáról, hogy buta, úgyhogy a száját becsukta, a szemét viszont nyitva tartotta, amennyire csak tudta, és megpróbált boldogulni. Elkezdett sajogni a hólyagja. Felsóhajtott. Tudta, el kellett volna mennie a vécére, mielőtt kilépett volna a kocsmából, de Little Tom vécéjének borzalmasabb szaga volt, mint magának Little Tomnak, és ez sokat elárult róla, hiszen Little Tom úgy bűzlött, mintha kívülbelül rothadna, méghozzá nagyon. A pokolba is, mindenki rothadt, kívülről is, belülről is, de mások legalább néha megfürödtek, hogy ne szállják meg őket a legyek. De Little Tom Rudge nem; ha megpróbál megfürödni, a kádban lévő víz menekülőre fogta volna. Virgil megrántotta a nadrágját, és nyugtalanul a jobb lábáról a

13

balra nehezedett, majd a balról a jobbra. Nem akart visszamenni, de ha Little Tom rajtakapja, hogy itt kinn, a parkolóban végzi el a dolgát, akkor Virgil Tom csizmájával a fenekében megy haza, márpedig volt neki éppen elég baja egy bőrből készült beöntés nélkül is. Majd az út mellett, távolabb pössent egyet. De minél többet gondolkodott a dologról, annál jobban rájött a szükség. Érezte, hogy szinte égeti belülről; ha még egy kicsit vár... Hát nem fog várni. Lehúzta a cipzárját, belenyúlt a nadrágjába, és odakacsázott a Little Tom kocsmájának falához, még éppen időben, hogy otthagyhassa névjegyét (körülbelül eddig terjedt Virgil tudománya, ami a betűket illeti). Nagyot sóhajtott, ahogy lassan alábbhagyott a feszítő érzés, és két szeme ide-oda járt csukott szemhéja alatt a rövid gyönyörtől. Valami hideg érintette meg a bal füle mögött, úgyhogy szemei kerekre tágulva, hirtelen felpattantak. Nem mozdult. Minden idegszálával a bőréhez érő fémre koncentrált, a fára és kőre érkező folyadék hangjára és a háta mögötti óriási alakra. Aztán megszólalt egy hang: – Figyelmeztetlek, haver, ha még egy csöppet ejtesz a cipőmre, új koponya után nézhetsz, mielőtt betennének a koporsóba! Virgil nyelt egyet. – Nem tudom abbahagyni. – Nem azt akarom, hogy abbahagyd. Semmit nem akarok. Csak közlöm: ne vizeld le a cipőmet! Virgilnek elcsuklott a hangja, és megpróbálta kissé jobbra irányítani a sugarat. Csak három sört ivott, de úgy tűnt, mintha az egész Mississippi távozna belőle. Kérlek, állj el! – könyörgött magában. Bal felé sandított, és egy fekete pisztolyt látott egy fekete kézben. A kéz egy fekete kabátujjból nyúlt ki. A kabát másik végén egy fekete váll volt, majd egy fekete hajtóka, egy fekete ing és egy fekete arc egy része. A pisztoly keményen a fejéhez nyomódott, mintegy

figyelmeztetve, hogy csak nézzen előre. Virgilben hirtelen feltámadt a méltatlankodás. Egy nigger Little Tom parkolójában, kezében egy pisztollyal! Virgil Gossard-nak nem sok mindenről volt kiforrott véleménye, de egy pisztolyos niggerről... arról igen. Ezzel az egész országgal nem az volt a baj, hogy túl sok fegyver forog közkézen, hanem az, hogy túl sok volt olyanok kezében, akiknek nem kellett volna; és a niggerek határozottan ebbe a kategóriába tartoztak. Ahogy Virgil látta a dolgot: a fehéreknek szükségük volt fegyverre, hogy megvédhessék magukat az összes, fegyvert hordó niggertől, míg a niggerek csak azért hordtak fegyvert, hogy más niggereket lepuffantsanak vele, és ha éppen úgy tartotta kedvük, akkor fehér embereket is. Tehát az egyetlen megoldás az, hogy el kell venni tőlük a fegyvereket, és akkor kevesebb fegyverrel járkáló fehér lenne, hiszen nem kellene félniük, és ráadásul az egymást lepuffantó niggerekből is kevesebb lenne, úgyhogy kisebb lenne a bűnözés is. Ilyen pofonegyszerű: a niggerek kezébe nem való fegyver. És most, szorosan mellette az egyik ilyen nigger éppen a fejének szegezi a rossz kezekbe került pisztolyt, és ez nagyon nem tetszett Virgilnek. Mindez pontosan az ő igazát bizonyította. A niggerek kezébe nem szabadna fegyvert adni, és... A szóban forgó fegyver újból nekiszorult Virgil koponyájának, és a hang megszólalt: – Hé, tisztában van azzal, hogy hangosan gondolkodik? – A fenébe! – mondta Virgil, és most ő is hallotta saját magát. Az első kocsi befordul a szántóföldre, hirtelen lefékez, fényszórói megvilágítják az öreg tölgyet, amelynek árnyéka ettől egyre nagyobb lesz, elkúszik egészen a mögötte lévő kis emelkedőig. Mintha valami sötétvörös vérfolt terjeszkedne a földön. Egy férfi kászálódik ki a sofőrülésből, majd megkerüli az autót, és kinyitja az ajtót a nőnek. Mindketten negyvenes éveikben járó, meglehetősen durva arcú 15

emberek; olcsó ruhát viselnek, cipőiket már olyan sokat toldozgatták-foldozgatták, hogy a rengeteg öltés és folt alól kikandikáló eredeti bőr alig több elhalványult emléknél. A férfi egy vesszőkosarat emel ki a csomagtartóból, melynek tetején kopott vörös konyharuha fedi a kosár tartalmát. A férfi átadja a nőnek a kosarat, majd a pótkerék mögül előszed egy rongyos takarót, s leteríti a földre. A nő leül, lábait maga alá húzza, és lekapja a konyharuhát. A kosárban négy szelet sült csirke, négy péksütemény, egy adag káposztasaláta és két üveg házi limonádé hever, no meg melléjük dugva két tányér és két villa. Előveszi a tányérokat, jó alaposan megtörölgeti a konyharuhával, majd leteszi őket a takaróra. A férfi közben melléje ereszkedik, és leveszi a kalapját. Meleg este van, és a szúnyogok már csípnek. A férfi egyet agyoncsap, majd tanulmányozni kezdi a tenyerén lévő maradványokat. – A fenébe! – közli. – Vigyázz a szádra, Ézsau – mondja a nő kimérten, közben pedánsan kiporciózza az ételt, a férjének adva a csirke mellehúsát, hiszen dolgos ember, bár a szája néha megszalad, de azért keményen dolgozik, szüksége van kellő táplálékra. – Bocsánat – mondja Ézsau, miközben az asszony, hites ura viselkedése miatt fejét ingatva, feléje nyújtja a tányéron a csirkét. Mögöttük és mellettük egyre több kocsi áll meg. Párok jönnek, és öregek, meg tizenöt-tizenhat éves, fiatal fiúk. Van, aki kisteherautóval érkezik, és a platón elhozta a szomszédjait is, akik legyezik magukat a hőségben. Mások óriási Buick Roadmasterrel érkeznek, Dodge Royallal, Ford Mainlines-zal, még egy ősöreg Kaiser Manhattan is felbukkan: nincs közöttük hét-nyolc évesnél fiatalabb autó. Az emberek ételeket csereberélnek egymás közt, vagy csak nekitámaszkodnak a kocsi csomagtartójának, és üvegből sört isznak. Kezet ráznak egymással, hátba veregetik a másikat. Nemsokára vagy negyven autó gyűlik össze Ada’s Fieldben, lehet, hogy több is, mindegyik fényszórója a fekete tölgyre van irányítva.

Legalább száz ember jött már ide; mindannyian várakoznak, s közben egyre többen érkeznek. Manapság már nem nagyon van alkalom arra, hogy így összegyűljenek. A niggerégetés aranykora lejárt. A régi törvényeket felváltották az újak. De vannak itt néhányan, akik emlékeznek még Sam Hose meglincselésére lenn Newmanben, 1899-ben, amikor különvonatokat indítottak, hogy a közel kétezer ember mind eljöhessen, és láthassa, hogy Georgia polgárai hogyan bánnak el a nigger erőszakoskodókkal és gyilkosokkal Az nem számított, hogy Sam Hose nem erőszakolt meg senkit, és az ültetvényest, Cranfordot is csak önvédelemből ölte meg. Halála okulásul szolgál majd mások számára. Úgyhogy kiherélték, levágták az ujjait és a füleit, majd megnyúzták az arcát, mielőtt leöntötték olajjal, végül fáklyával felgyújtották. Aztán a tömeg egymást taposta, hogy egy kis csontdarabot szerezzen belőle emlékbe. Sam Hose az egyetlen évszázad alatt történt több mint ötezer lincselés áldozatainak egyike volt: néhányuk megerőszakolt valakit, legalábbis ezt állították róluk, mások gyilkosok voltak. És voltak közöttük olyanok is, akiknek csak annyi volt a bűnük, hogy ki merték nyitni a szájukat, vagy éppen megfenyegettek valakit, pedig tudhatták volna: jobb, ha tartják a pofájukat. A meggondolatlan beszéddel azt kockáztatták, hogy felizgatják a sokfelől összegyűlt embereket, s azzal még nincs is vége... Az ilyesféle beszédet csírájában kellett elfojtani, még mielőtt túlságosan fel nem erősödik. És nincs annál biztosabb módja egy ember vagy egy asszony lecsendesítésének, mint a hurok vagy a fáklya. Azok voltak a szép napok. Este fél tíz felé jár az idő, amikor három közeledő kisteherautó berregése hangzik fel, s ekkor izgatott suttogás morajlik végig a tömegen. Minden fej arra fordul, ahol a fényszórók feltűnnek. Mindegyik kocsiban legalább hat férfi ül. A középső autó egy vörös színű Ford, a platóján fekete férfi hever összegömbölyödve, kezei a

17

háta mögé kötözve. Nagydarab ember, úgy kétméteres lehet, a vállán meg a hátán kemények az izmok, kidagadnak, mint a görögdinnyék egy zsákból. A fejét és az arcát vér borítja, egyik feldagadt szeme csukva. Itt van. Itt van a férfi, akit meg fognak égetni. Virgil biztos volt abban, hogy most meghal. Nagy pofája már sokszor keverte bajba, lehet, hogy ez lesz az utolsó, melyet élete során még el kell szenvednie. De a Jóisten most az egyszer lemosolygott Virgilre – bár annyira azért nem mosolygott, hogy ezt a nig..., bocsánat, ezt a pisztolyos fickót elküldje a fenébe. Most is, miközben beszél hozzá, érzi a leheletét a nyakán, szagolja az arcvizét. Jó drágának tűnt az illata alapján. – Még egyszer kimondod azt a szót, és akkor jobb lesz, ha nagyon élvezed ezt a pössentést, mert ez lesz az utolsó az életedben. – Sajnálom – mondta Virgil. Alig tudta kipréselni a szót magából. Elkezdett verejtékezni. – Sajnálom – mondta újra. – Nos, rendben van. Végeztél már? Virgil bólintott. – Akkor rakd el. Még egy bagoly véletlenül összekeveri valami kukaccal, és elragadja. Virgilben gyengén felderengett, hogy most mintha megsértették volna, de gyorsan elrejtette férfiasságát a slicce mögé, biztos, ami biztos, majd beletörölte a kezét a nadrágjába. – Van nálad fegyver? – Nincs. – Fogadok, nagyon szeretnéd, ha lenne. – Igen – vallotta be Virgil egy hirtelen jött és valószínűleg őrült őszinteségi rohamában. Érezte a másik kezét magán, ahogy a föld felé nyomja, de a fegyver továbbra is keményen a fejének szegeződött. Nincs egyedül

– gondolta Virgil. A francba, akár az egész Harlem itt lehet. Érezte, hogy megszorítják a csuklóját, majd szorosan a háta mögé bilincselik a kezét. – Most fordulj jobbra! Virgil úgy tett, ahogy mondták. A kocsma mögötti nyílt földek felé nézett: minden zöldellt, egészen a folyóig. – Válaszolj egy kérdésemre, és akkor szabadon elsétálhatsz oda. Értetted? Virgil némán bólintott. – Thomas Rudge, Willard Hoag, Clyde Benson. Bent vannak? Virgil olyasféle ember volt, aki ösztönösen hazudott mindenben, még akkor is, ha semmi nem indokolta. Jobb, ha hazudsz, és később mosakszol, mint hogy igazat mondj, és már az elején bajba kerülj. Virgil tehát nem hazudtolta meg önmagát, és megrázta a fejét. – Biztos? Virgil bólintott, és már nyitotta a száját, hogy meg is erősítse a hazugságot. De alig csattant a nyál a szájában, a feje máris nekiütődött a falnak, ahogy a fegyver csöve megbökte. – Tudod – suttogta a hang –, mi mindenféleképpen bemegyünk. S ha bemegyünk, ők pedig nincsenek ott, akkor nincs miért aggódnod. Legalábbis addig nem, amíg vissza nem jövünk, és nem kérdezősködünk arról, merre vannak. De ha bemegyünk, és ott ülnek a kocsmában, iddogálva, akkor holnapra nálad még a holtaknak is nagyobb esélyük lesz arra, hogy életben legyenek. Megértetted? Virgil megértette. – Bent vannak – adta be a derekát Virgil. – És még kicsoda? – Csak ők hárman. A fekete férfi, ahogy már Virgil újabban gondolt rá, elvette a pisztolyt a fejétől, majd vállon veregette. – Köszönöm – mondta. – Sajnálom, de nem értettem a nevét. – Virgil – mondta Virgil.

19

– Nos, köszönöm, Virgil – mondta a férfi, majd jó erősen fejbe vágta Virgilt a fegyver agyával. – Nagy segítségemre voltál. A fekete tölgy alá egy öreg Lincoln gördült. A vörös színű kisteherautó odaáll melléje, három csuklyás férfi száll ki belőle, a fekete férfit maguk elé, a földre lökik, aki hasra esik, arccal a porba. Erős kezek talpra rángatják, ő pedig a csuklyák gyufával és cigarettával kiégetett fekete szemkivágásaiba bámul. Érzi az olcsó szesz illatát. Az olcsó szesz és a benzin illatát. Errol Richnek hívják, bár ez a név soha nem lesz kőbe vagy fába vésve, hogy végső nyughelyét jelölje. Attól a pillanattól fogva, hogy kirángatták az anyja házából, miközben húga és anyja sikoltozott, ő már megszűnt létezni. Létezésének minden nyomát eltörölték a föld színéről, csak az emléke maradt azokkal, akik szerették őt; s halála körülményeinek emléke azokkal, akik ma éjjel itt összegyűltek. Miért is van itt? Errol Richet mindjárt megégetik, mert nem hátrált meg, mert nem hajtott térdet, mert nem hajolt meg a felette állók előtt. Errol Rich nemsokára meghal, mert betört egy ablakot. Éppen öreg, kopott, repedezett szélvédőjű kisteherautóját vezette, amikor meghallotta a kiáltásokat. – Hé, nigger! És ekkor a szélvédő szétrobbant az orra előtt, elvágta az arcát, majd valami kemény csapódott az arcába. Fékezett, és már érezte is, hogy elborítja a szag. Az ölében lévő törött palack tartalma beborította az ülést és a nadrágját is. Vizelet. A palack körbejárt, majd belevágták a kocsija szélvédőjébe. Letörölte a folyadékot az arcáról, az inge ujja nedves és véres lett, majd a három férfira pillantott, akik az út szélén álltak, néhány lépésre a kocsma ajtajától. – Ki dobta el? – kérdezte. Senki nem felelt, de titokban kissé

megrettentek. Errol Rich erős férfi volt. Azt hitték, hogy majd letörli az arcát és továbbhajt, nem pedig azt, hogy megáll és szembeszáll velük. – Te dobtad, Little Tom? – Errol Little Tom Rudge, a kocsma tulajdonosa fölé magasodott, de Little Tom nem nézett Errol szemébe. – Mert ha te voltál, jobb lesz, ha most bevallod, különben a szart is kiverem belőled. De nem jött válasz, úgyhogy Errol Rich, aki mindig is heves vérmérsékletű ember volt, aláírta a halálos ítéletét azzal, hogy felkapott egy darab fát a kocsija platójáról, és a három férfi ellen fordult. Azok meghátráltak, arra vártak, hogy nekik ugorjon, de ehelyett Errol elhajította a fát, egyenesen Little Tom Rudge kocsmájának ablakába, majd visszaült a kocsijába és elhajtott. S most Errol Rich nemsokára meghal egy olcsó táblaüveg miatt, és egy egész kisvárosnyi ember itt van, hogy végignézze. Rájuk bámul, ezekre az istenfélő népekre, a termőföld fiaira és lányaira, és érzi, hogyan áramlik gyűlöletük feléje, előrevetítve az elkövetkezendő lángolást. – Megjavítottam mindent, ami elromlott – gondolja. – Elhoztam tőlük, ami elromlott, és a kezeim között újra működött. A gondolat szinte a semmiből ötlik fel előtte. Megpróbálja elhessegetni, de a makacs eszme nem akar tovatűnni: – Volt hozzá érzékem. Meg tudtam javítani a motorokat, rádiókat, még a tévét is, anélkül hogy valaha is láttam volna egy kézikönyvet. Soha nem tanultam, hogyan kell csinálni. Volt hozzá tehetségem, és mindez nemsokára elenyészik. Felnéz a tömegre, a várakozásteli arcokra. Meglát egy fiút, tizennégy vagy tizenöt éves lehet, a szeme csillog az izgatottságtól, felismeri őt is, és azt a férfit is, aki a fiú vállán nyugtatja a kezét. Nemrég elhozta Errolhoz a rádióját, remélve, hogy még időben meg tudja javítani, hogy ő aztán hallgathassa a Santa Anitát, mert imádta a lóversenyt. És Errol meg is javította, kicserélte az elromlott

21

hangszórót, majd a férfi megköszönte neki, és egy dollár borravalót is adott, mert átjött hozzá. A férfi észreveszi magán Errol tekintetét, és félrerebben a szeme. Nem segít majd neki senki, nem lesz senkiben könyörület. Meg fog halni egy törött ablaküvegért, és ők majd találnak valaki mást, hogy megjavítsa a háztartási gépeket és a rádiókat, bár nem olyan ügyesen és nem olyan olcsón, mint ő. Errolt kényszerítik, hogy összekötözött lábbal felmásszon a Lincolnra. Az eltakart arcú emberek felrángatják a kocsi tetejére, majd a térdelő férfi nyaka köré dobják a kötelet. Látja a legnagyobb darab ember karján a tetoválást, a „Kathleen” szót, amely egy angyalok tartotta lobogóra van írva. A kéz megszorítja a kötelet. Benzint öntenek a fejére, ő pedig elkezd reszketni. Ekkor Errol feltekint, és kimondja utolsó földi szavait: – Ne égessetek meg! – kéri. Már megbékélt a halállal, hogy ezen az éjjelen elkerülhetetlenül eléri sorsa, de nem akar megégni. – Kérlek, Uram, ne hagyd, hogy megégessenek! A tetovált férfi az utolsó cseppeket a szemébe löttyinti megvakítva ezzel Errolt, majd lekászálódik a földre. Errol Rich elkezd imádkozni. Az alacsony fehér férfi lépett be elsőként a kocsmába. A kiömlött sör állott szaga lengte be a helyiséget. A pult körül a padlót por és cigarettacsikkek borították; néha ugyan felsepertek, de sohasem takarítottak ki rendesen. Megfeketedett körök jelezték a fapadlón azokat a helyeket, ahol a cipősarkak több ezer izzó csikket tapostak el; a narancssárga festék a falon, mint valami fertőzött bőrfelület, felhólyagzott és feltüremkedett. Sehol nem volt kép, csak a különböző sörmárkákat gyártó cégek emblémái, ezeket is inkább arra használták, hogy jótékonyan eltakarják a fal legszembeötlőbb hibáit. A kocsma szűkös helyiség volt, nem nagyobb kilencszer négy és fél méternél. A pult a bal oldalon állt, és leginkább egy, a domború

felével az ajtó felé néző korcsolya éléhez hasonlított az alakja. A legtávolabbi sarkából egy kis iroda, illetve raktárhelyiség nyílott. A vécék távolabb voltak, a hátsó ajtó mellett. Négy boksz állt a fal mellett jobb oldalon, balra pedig néhány kerek asztal. Két férfi ült a pultnál, egy harmadik a pult mögött állt. Mindhárman a hatvanas éveikben járhattak. A pultnál ülőkön baseballsapka volt, kifakult póló, rajta még kifakultabb gyapjúing, és hozzá olcsó farmert viseltek. Az egyikük övén ott lógott egy hosszú pengéjű kés. A másik egy pisztolyt rejtegetett az övében. A pult mögött álló férfi valaha erős és jó kondícióban lévő ember lehetett, de az már nagyon régen volt. Széles vállára, mellkasára, vastag karjaira háj rakódott; a mellei már úgy lógtak, mint egy öregasszonynak. Régi, megsárgult izzadságfoltok látszottak rövid ujjú fehér ingének hónaljrészén, s nadrágja úgy lógott a csípőjén, hogy az talán jól állt volna egy tizenéves, divatot követő fiúnak, de nevetségesen hatott egy ötven évvel öregebb emberen. Szőkés-őszes haja volt, de még nem kopaszodott, az arcát pedig úgy egyhetes borosta fedte. Mindhárman a pult feletti, ócska tévét bámulták, ahol hokimeccs ment, de szinte vezényszóra fordították fejüket az ajtó felé, amikor az új vendég megérkezett. Ő is borostás volt, piszkos tornacipőt viselt, harsány hawaii inget, gyűrött khakinadrágot. Nem úgy nézett ki, mint aki a Christopher Streettől északra lévő környékről származik, nem mintha a kocsmában bárki is pontosan tudta volna, hol van a Christopher Street. De ismertek olyasféléket, mint ez az ember, az egyszer biztos. Szinte szagról megérezték, miféle. Nem számított, milyen borostás, és hogy milyen ócska ruhában van; olyan volt, mintha a nyakában lógott volna egy „buzi vagyok” feliratú tábla. – Kaphatnék egy sört? – kérdezte a férfi a pulthoz lépve. A csapos egy teljes percig semmi hajlandóságot nem mutatott arra, hogy megmozduljon, majd kivett egy Budweisert a hűtőből, és a pultra tette.

23

Az alacsony férfi felvette, és úgy nézett rá, mintha életében először látna sört. – Semmi másuk nincs? – Budweiser Light. – Szuper mind a kettő. A csapos nem reagált. – Kettő ötven lesz. Ez olyasféle hely volt, ahol azonnal bevasalták a kuncsafton a tartozást. A férfi leszámolt három papírpénzt egy nagy kötegből, majd hozzátett egy ötvencentest, hogy meglegyen az egy dollár borravaló. A három férfi tovább bámulta az idegen finom, nőies kezét, ahogy eltette a pénzt a zsebébe, majd újra a hokimeccsre kezdtek figyelni. Az alacsony férfi leült a két iddogáló férfi mögé az egyik bokszba, nekidőlt a saroknak, majd feltette a lábát, és arcát a tévé felé fordította. Ebben a helyzetben maradt úgy öt percig, amikor is halkan kinyílt az ajtó, és egy másik férfi lépett a kocsmába, a szájában egy gyújtatlan Cohibával. Olyan halkan jött, hogy senki sem vette észre egészen addig, amíg oda nem ért a pulthoz. Ekkor az egyik férfi balra pillantott, meglátta, és így szólt: – Little Tom, egy színes bőrű van a kocsmádban. Little Tom és a másik férfi levette szemét a tévéről, hogy szemügyre vegye a fekete férfit, aki leült az L alakú pult másik végében egy bárszékre. – Whiskyt kérek – mondta. Little Tom meg sem mozdult. Először egy buzi, most meg egy nigger. Kezd eléggé szörnyű lenni ez az este. Pillantása először a férfi arcára esett, majd drága ingét, élére vasalt fekete farmerját, kétsoros zakóját vizslatta. – Nem vagy idevalósi, mi, fiú? – Fogjuk rá. – A szeme sem rebbent arra, hogy fél percen belül másodszor sértették meg.

– Van egy niggereknek való hely nem messze innen, lenn az úton – mondta Little Tom. – Ott kaphatsz inni. – De én itt szeretnék. – Én meg nem szeretnélek itt látni. Tűnj el innen, fiú, mielőtt elmérgesednének a dolgok. – Tehát nem kapok inni? – Úgy tűnt, a férfi nincs meglepve. – Nem, nem kapsz. Eltűnsz innen, vagy én kell hogy kidobjalak? A tőle balra lévő két férfi már emelkedett is a bárszékről, hogy nekikészüljenek a hőn áhított verekedésnek. De figyelmük tárgya belenyúlt a zsebébe, elővett egy üveg papírzacskóba csomagolt whiskyt, s lecsavarta a tetejét. Little Tom lenyúlt a pult alá, s mikor jobb keze újra előbukkant, egy Louisville Sluggert markolatát fogta. – Ne merd itt meginni, fiú – figyelmeztette a másikat. – Szégyen – felelte a fekete férfi. – És ne nevezzen fiúnak. Louis a nevem. Ezzel lefelé fordította az üveget, és figyelte, ahogy a tartalma kiömlik. A whisky szép elegánsan elkanyarodott a pult hajlatánál, ahol a perem nem engedte, hogy a folyadék lecsurogjon a padlóra, majd szép lassan elfolydogált a három férfi előtt. Meglepetten néztek Louisra, miközben ő réz Zippo öngyújtójával rágyújtott egy cigarettára. Louis felállt, és mélyet szippantott a Cohibából. – Fel a fejjel, emberek – mondta, majd az égő öngyújtót a whiskyre dobta. A tetovált férfi hirtelen rácsap a Lincoln tetejére. A kocsi motorja felbőg, és az autó egyszer-kétszer nekifeszül, mint valami fiatal bika, mielőtt kilőne, mögötte száraz levelek, por és kipufogógáz száll fel. Úgy tűnik, Errol egy pillanatra megmerevedik a levegőben, mielőtt a teste kiegyenesedne. Hosszú lábai a földet kutatják, de nem érik el, két lábfeje hiába rugdalja a levegőt. Ajkát érthetetlen hang hagyja el, nyál fröccsen a szájából, s szemei kidüllednek, ahogy a kötél 25

egyre jobban megszorul a nyaka körül. Az arcába vér szökik, teste elkezd görcsösen rángatózni, állát és mellkasát vörös foltok kezdik pettyezni. Már egy perc is eltelt, és Errol még mindig küzd. Alatta a tetovált férfi elővesz egy benzinnel átitatott vászonba csavart fadarabot. Meggyújt egy gyufát, majd előrelép. Úgy tartja a fáklyát, hogy Errol lássa, majd hozzáérinti Errol lábszárához. Errol felüvölt, és bár szorul a hurok a nyaka körül, felsikolt, a borzalmas kíntól magas, jajveszékelő hangon. Majd újra felsikolt, de ekkorra a lángok már elérik a száját, és a hangszálai kezdenek elhamvadni. Rúg egyet, majd megint, a levegőt betölti a sülő hús szaga. Aztán már nem rúg többet. A megégetett ember halott. A kocsmában fellángolt a tűz, belekapott a hajba, a szakállakba, a szemöldökökbe. A férfi, aki az övébe pisztoly tűzött, ekkor hátraugrott, bal kezével a szemét próbálta védeni, jobbjával közben a fegyverért nyúlt. – Ááá! – kiáltott fel hirtelen. Egy Glock 19-es csak pár centire volt az arcától, és a pisztolyt biztos kézzel tartotta a feltűnő inges férfi. A másik mozdulata azonnal félbemaradt, pisztolya a helyén maradt. Az alacsony férfi, akit Angelnek hívtak, kivette a pisztolytáskából, és most már két fegyver szegeződött a kocsma törzsvendégére. Az ajtó mellett álló Louis kezében egy SIG-et tartott, melyet szép lassan arra a férfira emelt, akinek az övében a kés volt. A bárpult mögött Little Tom éppen a lángok maradékát próbálta vízzel oltani. Vörös arccal zihált. – Mi a francnak csináltad ezt? – A fekete férfira nézett, majd a SIG-re, mely most pontosan az ő mellére irányult. Little Tom arca megnyúlt, félelem suhant át rajta, melyet aztán gyorsan felváltott szokásos ellenséges arckifejezés. – Miért, nem tetszett? – kérdezte Louis. – Nekem nem tetszett. – A késes férfi szólalt meg, kissé

felbátorodva, hogy a fegyver csöve nem rá szegeződött. Furcsa, beesett arcának alig volt álla, s az sem igen látszott szikár nyaka fölött. Kék, mélyen ülő szemei körül arccsontjai olyannak tűntek, mintha valaha összetörte és belapította volna őket egy rég elfelejtett nagy ütés. Fakó tekintettel, közömbösen figyelte a fekete férfit, közben a kezeit felemelve tartotta, távol a késtől – de nem túlságosan távol. Nem árt, ha megszabadítják tőle. Ha egy ilyen férfinál kés van, az tudja is, hogyan kell használni, méghozzá villámgyorsan. Angel az egyik fegyvert a késes férfira szegezte. – Oldja ki az övét! – mondta Louis. A késes ember nem mozdult egy darabig, majd úgy tett, ahogy mondták neki. – Most húzza ki! Megtette. Az öv megakadt egyszer vagy kétszer, mielőtt kisiklott volna a helyéről, aztán a késsel együtt a padlóra esett. – Jó lesz. – Még mindig nem tetszik ez az egész. – Sajnálattal hallom – felelte Louis. – Maga Willard Hoag? A mélyen ülő szemekben nem tükröződött érzelem. Pislogás nélkül egyenesen a betolakodó arcába bámultak. – Ismerlek én téged? – Nem, nem ismer engem. Valami megcsillant Willard szemében. – Ti, niggerek mind egyformák vagytok. – Sejtettem, hogy ez a véleménye, Willard. Maga mögött az ott Clyde Benson. És maga – a SIG kissé a kocsmáros felé mozdult – Little Tom Rudge. A Little Tom arcát elborító vörösség csak részben volt a lángoknak köszönhető. Egyre nőtt benne a düh. Remegett a szája széle, keze ökölbe szorult. Ettől a mozdulattól a karján a tetoválás ide-oda ugrált; úgy tűnt, mintha az angyalok lassan lengetnék a lobogót a „Kathleen” szóval.

27

Összes dühe arra a fekete emberre irányult, aki a saját bárjában fenyegette meg őt. – Nem mondaná meg, hogy mi a fene folyik itt? – kérdezte. Louis elmosolyodott. – Jóvátétel, az folyik itt. Tíz óra múlt tíz perccel, amikor az asszony feláll. Lucy nagyinak szólítják, bár még ötvenéves sincs, s még most is gyönyörű asszony, a szemében fiatalság bujkál, és sötét bőrén alig találni egy-két ráncot. A lábánál egy kisfiú ül, hét- vagy nyolcéves lehet, de eléggé magas a korához képest. A rádióból Bessie Smith „Szomorúfűz-blues”-ának dallama szól. A Lucy nagyinak nevezett asszony mezítláb van, csak egy hálóinget és egy sálat visel, mégis feláll, és óvatos, kimért léptekkel kisétál az ajtón keresztül az udvarra. Mögötte a kisfiú, az unokája. A nagymamáját szólítja: – Lucy nagyi, mi a baj? – de az nem válaszol. Később majd mesél neki a világokon belüli világokról; azokról a helyekről, ahol az élőket a holtaktól elválasztó vékony hártya már oly vékony, hogy látják is, meg is érinthetik egymást. Beszél majd neki arról, mi a különbség az alvajáró és a között az ember között, aki nappal éli át ugyanezt. Arról, hogy a holtak képesek hatni azokra, akiket maguk mögött hagynak. Mesél majd az útról, amelyen mindannyian járunk, amelyet megosztunk egymással: mi élők, s ők, holtak. De most összehúzza magán a sálat, s csak megy az erdő széle felé, ahol aztán megáll, és vár a holdfény nélküli éjszakában. Van egy kis fény a fák között, mintha egy meteor ereszkedett volna le az égből, és most egyre közelebb érne a földhöz, lángolva, de mégsem lobogva, izzóan, de mégsem égve. Nincs nyomában hőség, ő mégis lángban áll ennek a fénynek a szívében. És amikor a kisfiú az asszony szemébe néz, meglátja az égő

embert. – Emlékeznek még Errol Richre? – kérdezte Louis. Senki nem felelt, de egy izom megrándult Clyde Benson arcán. – Azt kérdeztem, emlékeznek Errol Richre? – Fogalmunk sincs, miről beszélsz, fiú – mondta Hoag. – Nem jó helyen kereskedsz. Az elforduló pisztoly megugrott Louis kezében. Willard Hoag mellkasának bal oldalán vér lövellt ki a golyó ütötte lyukon. Hátratántorodott, magával rántva egy széket is, majd nagy puffanással a hátára zuhant. A bal keze valami láthatatlant markolászott a padlón, aztán nem mozdult. Clyde Benson elkezdett sírni, aztán mindennek hamar vége lett. Little Tom levetette magát a földre, kezével a mosogató alatti fegyver után kutatott. Clyde Benson felkapott egy széket, Angel felé hajította, majd az ajtó felé vetette magát. Csak a férfivécéig jutott, ekkor két golyót kapott a vállába. Átzuhant a hátsó ajtón, és vérezve eltűnt a sötétben. Angel, aki rálőtt, utánarohant. A tücskök hirtelen elhallgattak, és az éjszakában hirtelen beállt csönd baljóslatúvá vált, mintha a természet is várná az elkerülhetetlen végkifejletet a kocsmában történtek után. A vérző, fegyvertelen Benson már majdnem elérte a parkoló szélét, amikor támadója beérte. A lábát kirúgta alóla, és Benson fájdalmas nyekkenéssel landolt a piszokban, az előtte lévő területre vér fröccsent. A magas fű felé kezdett kúszni, mintha ott biztonságos helyre kerülhetne. Egy csizma rúgott a mellkasába, fehér, nyomában izzó fájdalom hasított belé, majd a hátára fordították. A szemét önkéntelenül szorosra zárta. Amikor újra kinyitotta, a harsány inges férfi magasodott fölé, fegyverét Clyde Benson fejének szegezve. – Ne tegye! – könyörgött Benson. – Kérem! A fiatalabb férfi egyetlen arcvonása sem rezdült. – Kérem! – mondta Benson. Szipogott. – Megbántam a bűneimet! 29

Rátaláltam Jézusra. Az ujj még inkább rászorult a ravaszra, majd az Angel nevű férfi megszólalt: – Akkor nincs miért aggódnia. Az övéinek sötétjében ott áll az égő férfi, lángok csapnak ki a fejéből, karjaiból, szeméből és szájából. Nincs bőre, haja, sem ruhája. Csak egy ember alakú lángcsóva, egy tűz alakú fájdalom. – Te szegény fiú – suttogja az asszony. – Te szegény fiú. Elfutja szemét a könny, kicsordul, majd lassan lepereg az arcán. A lángok villódzni és reszketni kezdenek. Az égő ember szája tágra nyílik, és az ajak nélküli száj szavakat formál, amelyeket csak az asszony hall. A tűz elenyészik, a fehér izzásból sárgába megy át, míg aztán már csak a férfi sziluettjét lehet kivenni, feketét a feketén; aztán már semmi sincs ott, csak a fák és a könnyek, és a nő kezének súlya a kisfiúén. – Gyere, Louis! – mondja, miközben visszatereli őt a házba. A megégetett férfi már megbékélt. Little Tom fegyverrel a kezében bukkant újra elő, de a helyiség már üres volt, s egy halott férfi feküdt a földön. Nagyot nyelt, majd bal felé indult, hogy a pult végébe jusson. Hármat lépett, de ekkor faforgács röpült szanaszét a combja magasságában, és belémartak a golyók, szétzúzva a bal combcsontját és a jobb sípcsontját. Összerogyott, s felsikoltott, amikor sebesült lába a padlóhoz csapódott. De arra még maradt ereje, hogy mindkét tárat kilője. Golyók záporoztak szerteszét, nyomukban faforgács és üvegszilánk röpködött mindenfelé. Érezte a vér, a puskapor meg a kiömlött whisky szagát. Csengett a füle, amikor elhalt a zaj; csak a whisky csepegése és az apró forgácsok keltette zaj hallatszott. És a lépések zaja. Balra nézett, és látta, hogy Louis áll felette. A SIG csöve

egyenesen Little Tom mellkasára irányult. Érezte, hogy nyál gyülemlik a szájába, úgyhogy nyelt egyet. A combján vér lövellt ki megsérült artériájából. Megpróbálta kézzel elállítani a vérzést, de a vér kispriccelt az ujjai között. – Ki maga? – kérdezte Little Tom. Kintről két lövés hangzott fel, és Clyde Benson kimúlt a mocsokban. – Utoljára kérdezem: emlékszik egy Errol Rich nevű férfira? Little Tom megrázta a fejét. – A fenébe is, nem tudom... – Megégették őt. Emlékeznie kellene. Louis a kocsmáros orra tövére irányította a fegyvert. Little Tom felemelte a jobb kezét, és eltakarta az arcát. – Már emlékszem! Már emlékszem! Jézusom! Igen, ott voltam. Láttam, hogy mit tettek vele! – Hogy maga mit tett vele. Little Tom vadul rázta a fejét. – Nem, nem így van! Ott voltam, de nem bántottam! – Hazudik! Ne hazudjon, mondja meg az igazat. Állítólag, ha valaki bevallja bűneit, jó szolgálatot tesz a lelkének. Louis lejjebb eresztette a pisztolyt, és tüzelt. Little Tom jobb lábfeje eltűnt, helyén csak egy alaktalan izom- és bőrmassza maradt. Tom felüvöltött, amikor a fegyver a bal lábára irányult, a szavak úgy buggyantak ki belőle, mint az epe. – Kérem, hagyja abba! Jézusom, de fáj! Igaza van, én voltam. Nagyon sajnálom azt, amit tettünk vele. Még nagyon fiatal voltam, és nem tudtam, mit csinálok. Szörnyű volt, amit műveltünk, tudom. – A szeme találkozott Louiséval. Az egész arca verejtékben fürdött, mintha elkezdett volna olvadni. – Azt hiszi, nem múlt el nap, hogy ne gondoltam volna rá és arra, amit vele tettünk? Azt hiszi, nem kísért ez mindennap? – Azt – felelte Louis. – Pontosan azt. – Kérem, ne tegye! – könyörgött Little Tom. Esedezve nyújtotta a

31

karját. – Megpróbálom jóvátenni, amit elkövettem! Kérem! – Tudom a módját, hogyan teheti jóvá – felelte Louis. Aztán Little Tom Rudge meghalt. A kocsiban szétszedték a fegyvereket, és minden egyes alkatrészt alaposan letisztítottak egy tiszta ronggyal. A fegyverek darabjait szanaszét hajigálták mindenfelé a szántóföldeken és a vízfolyásokban, miközben autóztak tovább, és ezalatt egyetlen szót sem szóltak, csak akkor, amikor már kilométerekre voltak a kocsmától. – Hogy érzed magad? – kérdezte Louis. – Kissé kábultan – felelte Angel. – Kivéve a hátamat. Az fáj. – Mi lett Bensonnal? – Nem ő volt, akit kerestünk, de mindenesetre kinyírtam. – Megérdemelték, amit kaptak. Angel könnyedén elhessegette a bizonygatást. – Ne érts félre! Semmi bajom azzal, amit tettünk az előbb, de attól, hogy megöltem a pasast, még nem érzem jobban magam, ha ez az, amire kíváncsi vagy. Amikor meghúztam a ravaszt, nem is láttam Clyde Bensont. A prédikátort láttam. Faulknert. Egy darabig csend volt. Sorra hagyták maguk mögött a sötét mezőket, a láthatáron fel-feltűnő házakat. Angel szólalt meg elsőként. – Birdnek meg kellett volna ölnie, amikor volt rá lehetősége. – Lehet. – Semmi lehet. Meg kellett volna égetnie. – Ő nem olyan, mint mi vagyunk. Túl sok érzés van benne, és túl sokat gondolkodik. Angel nagyot sóhajtott. – Érezni és gondolkodni, az nem ugyanaz. Az a vén szemét nem tűnik el. Amíg életben van, mindannyiunk számára veszélyt jelent. Mellette Louis némán bólintott a sötétben. – Engem megsebesített a késével, s akkor megesküdtem, hogy

soha senki nem teheti ezt velem ismét. Senki. Egy idő múlva a társa halkan megszólalt. – Várnunk kell. – Mire? – Arra, hogy eljöjjön a megfelelő időpont, a kedvező alkalom. – És ha sose jön el? – De eljön. – Ne csináld ezt – felelte Angel, majd megismételte a kérdést: – És ha sose jön el? Louis kinyúlt, és gyengéden megérintette társa arcát. – Akkor majd mi magunk teremtjük meg a lehetőséget. Nem sokkal ezután Allendale alatt elérték a határt, és megérkeztek Dél-Karolinába. Senki nem tartóztatta fel őket. Hátrahagyták a félig eszméletlen Virgil Gossard-t, Little Tom Rudge, Clyde Benson és Willard Hoag holttestét; a három emberét, akik megkínozták Errol Richet, akik elrángatták otthonából, akik felkötötték és megölték. Ott kinn, Ada’s Fieldnél, az északi oldalon, ahol a talaj kissé emelkedni kezd, egy fekete tölgy lángolt, levelei feketén összezsugorodtak, a fa nedve sziszegve, köpködve párolgott el, szinte kirobbant a törzsből; ágai mint valami égő csontváz keze, úgy nyújtóztak a csillagokkal borított, sötét égbolt előtt.

33

Első fejezet

Bear azt állította, hogy látta a halott lányt. Mindez egy héttel korábban történt, egy héttel a cainai rajtaütés előtt, amikor is három ember hagyta ott a fogát. A nap fénye áldozatul esett a felhőknek, amelyek piszkosszürkén lógtak egészen a földig, mintha csak füst szállna fel egy szemétkupacból. Minden mozdulatlan volt, jelezve, hogy nemsokára esni fog. Blythe-ék korcs kutyája nyugtalanul hevert odakinn a füvön, kiterülve, mellső lábai közé hajtva a fejét: szeme szorongással telve. Blythe-ék Portlandben, a Darthmouth Streeten laktak, innen pompás kilátás nyílt Back Covera és a Casco-öböl partjára. Általában rengeteg madár volt a környéken – sirályok, kacsák, vadkacsák –, de ma egy sem mutatkozott. Mintha a való világ helyett egy üvegre festett hasonmás lenne, amely arra vár, hogy valami láthatatlan erő pozdorjává zúzza. Némán üldögéltünk az apró nappaliban. Bear fásultan bámult ki az ablakon, mintha csak arra várt volna, hogy eleredjen az eső, beteljesítve ki nem mondott félelmeit. Árnyék sem mozdult a kifényezett parkettán, még a sajátunk sem. Hallottam ahogy ketyeg a porcelánóra a kandallópárkányon, körülötte ott álltak a boldogabb időket megörökítő fotók. Azon kaptam magam, hogy Cassie Blythe képét bámulom, aki éppen a végzős egyetemisták kalpagját próbálta megtartani a fején, mert belekapott a szél. A szél felfújta a bojtját, úgy nézett ki, mintha egy riadt madarat viselne, amely éppen

felborzolja a tollazatát. Cassie-nek göndör, fekete haja, kissé telt ajka volt, s bizonytalan mosoly ült az arcán. De a szeme békét sugárzott, nyoma sem volt benne a szomorúságnak. Bear elfordult az ablaktól, Irving Blythe és a felesége tekintetét kereste, de nem járt sikerrel, ezért inkább elkezdte bámulni a cipője orrát. Az én pillantásomat már az elejétől fogva kerülte, még a jelenlétemet sem akarta tudomásul venni. Nagydarab ember volt, kopott kék farmert viselt, zöld pólóval, bőrmellénnyel, ez utóbbi mára már oly szűknek bizonyult, hogy nem volt képes elfedni a hájtömeget. A börtönben hosszú, keszekusza szakállt növesztett, vállig érő, torzonborz haja zsírosan fénylett. Azon évek alatt, míg nem láttam, beszerzett néhány tetoválást is: egy elég gyengén kivitelezett női alakot a jobb alsókarjára és egy tőrt a bal füle alá. Kék, álmos szemei voltak, s néha nehézséget okozott neki, hogy visszaemlékezzen arra, mit is mondott. Szánalmas alak, aki előtt már nem állt jövő. Amikor túl hosszúra nyúlt a csend, társa megérintette Bear hatalmas karját, és elkezdett helyette beszélni. Folytatta a történetet, egészen addig, amíg aztán Bear nagy nehezen fel nem vette újra a fonalat. Bear kísérője kobaltkék öltönyt viselt fehér inggel, vörös nyakkendőjén a csomó olyan óriásira sikeredett, hogy úgy tűnt, mintha egy hatalmas kitüremkedés lenne a nyakán. Ez az ősz hajú és napbarnított bőrű férfi Arnold Sundquist volt, egy magándetektív. Sundquist foglalkozott a Cassie Blythe-üggyel, de aztán a család valamelyik barátja javasolta, hogy beszéljenek velem. Nem hivatalosan (és feltehetően profihoz nem méltó módon) azt tanácsoltam nekik, hogy szabaduljanak meg Arnold Sundquisttől, ne vegyék igénybe tovább szolgálatait. 1500 dollár honoráriumot fizettek neki havonta, amiért cserébe úgy tett, mint aki nyomoz a lányuk után. A lány hat évvel korábban tűnt el, nem sokkal azután, hogy végzett, és azóta nem hallottak felőle. Sundquist már a második magándetektív volt, akit Blythe-ék felfogadtak arra, hogy kezdje el

35

vizsgálni Cassie eltűnésének körülményeit, és a pasas akkor sem látszott volna nagyobb élősködőnek, ha kampós szája van. A minden hájjal megkent Sundquist olyan síkos volt, hogy ha úszott egyet a tengerben, a távolabb fürdőző madarak mind olajosak lettek a víztől. Úgy számoltam, vagy harmincezer dollárjuktól szabadította meg Blythe-ékat az alatt a két év alatt, amíg az ügyön dolgozott – legalábbis ők azt feltételezték, hogy dolgozik rajta. Ilyen biztos jövedelemmel rendelkező embereket, mint Blythe-ék, eléggé ritkán lehetett találni Portlandben; nem csoda, hogy Sundquist most foggalkörömmel próbálja meg visszaszerezni a bizalmukat – és a pénzüket. Ruth Blythe alig egy órával ezelőtt hívott, hogy elmondja, Sundquist átjön, és híreket hoz Cassie felől. Éppen juhar- és nyírfarönköket aprítottam tűzifának télire, átöltözni sem volt időm. A kezem ragadt a fanedvektől, jutott belőle rongyos farmeromra is, a „Fegyverezzük fel a magányosokat” feliratú pólómra is. És íme, most itt van Bear, frissen szabadult a Mule Creek börtönből; zsebében ott csörögnek az olcsó gyógyszerek, melyeket valami légypiszokkal teleköpködött tijuanai gyógyszertárban vett, és azt állítja, hogy látta a halott lányt. Mert Cassie Blythe halott volt. Biztosan tudtam, és gyanítottam, hogy a szülei is tisztában vannak ezzel. Szerintem már abban a pillanatban tudták, amikor meghalt. Akkor belenyilallt a szívükbe a fájdalom, ösztönösen megérezték, hogy valami szörnyűség történt egyetlen gyermekükkel – hogy sose fog visszatérni hozzájuk, bár azóta is rendben tartják a szobáját, minden héten alaposan kitakarítva. Az ágyneműt is lecserélik havonta kétszer, hogy friss ágyba feküdhessen, ha netalántán mégiscsak felbukkanna az ajtóban, valami fantasztikus történetet előadva, miért nem jelentkezett hat éven keresztül. Amíg nincs bizonyíték, addig mindig ott a remény, hogy Cassie esetleg életben van. Még akkor is, ha a kandallópárkányon álló óra gyengéden, de határozottan az elmúlásáról tiktakol.

Bear három évet húzott le Kaliforniában, mert lopott áruval seftelt. Ő már csak ilyen hülye volt. Olyan hülye, hogy a saját dolgait ellopta volna, s nem jön rá, hogy az az övé. Bear ahhoz túlságosan ostoba volt, hogy ismerhette volna Cassie Blythe-ot, de azért szépen újra végigment az egész történeten, néha kissé belezavarodva. Az arca eltorzult az erőfeszítéstől, hogy visszaemlékezzen olyan részletekre, melyeket biztosan Sundquist agyalt ki számára: hogy miután kiengedték Mule Creekből, hogyan utazott le Mexikóba, olcsó gyógyszereket beszerezni az idegeire; s hogyan futott össze Cassie Blythe-tal, aki egy idősebb mexikóival iszogatott egy bárban az Agua Caliente Boulevard-on, közel a lóversenypályához. Hogyan szólította meg, mikor a pasas kiment vécére, mert kihallotta a beszédéből, hogy Maine-ből jött. Aztán visszajött a pasas, és azt mondta Bearnek, hogy törődjön a saját dolgával, majd sietve kitessékelte Cassie-t egy kint várakozó kocsihoz. Valaki a bárból elmondta neki, hogy a fickót Hectornak hívják, és a Rosarito Beachen lakik. Nem volt pénze, hogy kövesse őket, de biztos benne, hogy a nő, akivel találkozott, Cassie Blythe. Emlékezett a fényképére egy újságból, amit a nővére szokott küldeni neki a börtönbe. (Bear még a parkolóórát sem tudta leolvasni, nem hogy egy újságot.) A lány még vissza is nézett rá, amikor utána szólt s a nevén szólította. Bear szerint nem tűnt boldogtalannak, és nem úgy nézett ki, mintha akarata ellenére tartanák fogva. De azért amikor visszatért Portlandbe, az volt az első dolga, hogy felvegye a kapcsolatot Mr. Sundquisttel, mert Mr. Sundquistet nevezte meg az újság, mint az üggyel foglalkozó magándetektívet. Mr. Sundquist azt mondta Bearnek, hogy már nem dolgozik az ügyön, hogy az már egy másik magándetektívé. De Bear csak Mr. Sundquisttel hajlandó együttműködni. Benne bízik. Sok jót hallott már róla. Ha Blythe-ék akarják Bear segítségét, akkor ő Mr. Sundquistet akarja. Ez idáig Sundquist csak bólogatott Bear mellett, de most kiegyenesedett, és rosszallóan nézett rám.

37

– A pokolba is, Bear kényelmetlenül érzi magát, mert itt van ez a másik fickó is – közölte Sundquist. – Mr. Parker híres lobbanékony természetéről. Bear, aki jó kétméteres volt, és vagy százharminc kiló, megpróbált úgy tenni, mintha tényleg zavarná a jelenlétem. Bár lehet, hogy így is volt, de ennek semmi köze nem volt Blythe-ékhoz vagy ahhoz a meglehetősen valószínűtlen lehetőséghez, hogy én képes lennék akár testi erőszakot is alkalmazni vele szemben. Rettenthetetlen pillantást vetettem rá. Ismerlek, Bear, és egy szavadat sem hiszem. Ne csináld. Hagyd abba, még mielőtt túl messzire mész. Most, hogy másodjára végre sikerült befejeznie a történetet, Bear nagyot sóhajtott. Sundquist gyengéden hátba veregette, majd összerendezte arcvonásait, hogy minél jobban kifejezhesse, mennyire magáénak érzi a problémát. Sundquist már vagy tizenöt éve a környéken lebzselt. Elég jó volt a híre, talán nagyon is jó, de mostanában üldözte a balszerencse: elvált, s azt beszélték, rákapott a szerencsejátékra. Irving Blythe nem szólt egy szót sem, amikor Bear befejezte mondókáját. A felesége, Ruth szólalt meg először. Az asszony kinyújtotta a kezét, és megérintette a férje karját. – Irving – kezdte. – Azt hiszem... De a férfi felemelte a kezét, és erre a nő azonnal elhallgatott. Nekem eléggé ellentmondásos érzéseim támadtak Irving Blythe-tal kapcsolatosan. A férfi meglehetősen konzervatív volt, és néha úgy kezelte a feleségét, mint valami másodrendű embert. Ő volt az igazgatója annak a jayi papíripari vállalatnak, amely megfélemlítette a Papíripari Munkások Nemzetközi Szakszervezetét, amikor munkát követeltek dolgozóiknak az északi erdőségekben az 1980-as években. A szakszervezet 1987–88-as, tizenhét hónapig tartó munkabeszüntetése volt a legkeményebb sztrájk az Államok történetében, melynek következtében több mint ezer munkást

bocsátottak el. Irving Blythe keményen ellenezte, hogy teljesítsék a követeléseket, s amikor nyugdíjba vonulása után Portlandbe költözött, a cég busásan megjutalmazta őt egy csinos kis járandósággal. De mindez nem jelentette azt, hogy ne szeretné a lányát, és hogy Cassie eltűnése ne viselte volna meg annyira, hogy rengeteget öregedjen az elmúlt hat évben. Az izom úgy olvadt le a férfi testéről, mint a jég; fehér inge most is csak lógott a karjain és a mellén, a gallérja alá befért volna az egész öklöm. A derekán szorosra húzta az övet, de a nadrág harmonikaszerűen ráncolódott azon a területen, amit valaha kitöltött a feneke és combja. Körülötte minden a hiányról és a veszteségről mesélt. – Azt hiszem, beszélnünk kellene, Mr. Blythe. – Sundquist volt az. – Négyszemközt – tette hozzá, és jelentőségteljesen Ruth Blythera pillantott, jelezvén, hogy ez csak a férfiakra tartozik, és nem kellene, hogy a női érzelmek megzavarják vagy hátráltassák, bármennyire is őszinték ezek az érzelmek. Blythe felállt, Sundquist pedig követte a konyhába. Ruth Blythe a kanapén maradt. Bear felállt, és mellénye zsebéből előhúzott egy csomag Marlborót. – Egy rövid időre itt hagyom magukat, asszonyom, kimegyek, elszívok egy cigit – mondta. Ruth Blythe csak némán bólintott, és figyelte, ahogy Bear hatalmas alakja lassan eltűnik. Az asszony ökölbe szorított kezét a szája mellett tartotta, mintha csak megpróbálna kivédeni egy újabb ütést. Mrs. Blythe volt az, aki rávette férjét, hogy ne tartsanak tovább igényt Sundquist szolgálataira. Azért gondolta így, mert Sundquist semmi eredményt nem mutatott fel, de mégis volt egy olyan érzésem, hogy a férje nem nagyon kedvelt engem. Mrs. Blythe alacsony asszony volt, de olyan módon, ahogy a terrierek: az alacsony termet energikus és szívós testet takart. Még emlékszem a Cassie Blythe eltűnésekor megjelent újságcikkekre; a képeken Irving és Ruth Blythe együtt ültek egy asztalnál, mellettük Ellis Howard, a portlandi

39

rendőrség helyettes vezetője, és Ruth a kezében szorongatott egy Cassie-ről készült képet. Amikor úgy döntöttem, hogy elvállalom az ügyet, az asszony megmutatta nekem azokat a magnószalagokat, amelyek a sajtókonferencián készültek; csakúgy, mint az újságkivágásokat, a fotókat, s azt a kevés anyagot is, amit Sundquist gyűjtött össze nyomozásai során. Hat évvel ezelőtt valószínűleg azt mondtam volna, hogy Cassie Blythe inkább az apjára hasonlít, mint az anyjára, de most, hogy eltelt több év, egyre inkább úgy tűnt, hogy a lánya Ruth-ra ütött. A szemében megjelenő kifejezés, a mosolya, még a haja is egyre inkább őrá hasonlított. Furcsa módon olyan volt, mintha Ruth Blythe valahogy szép lassan átváltozott volna, mintha egyre több mindent átvett volna a lánya külsejéből, és így egyszerre lett volna a férjének lánya és felesége, ezzel tartva életben Cassie egy részét, annak ellenére, hogy a veszteség árnyéka már nagyon régóta vetült rájuk. – Hazudik, ugye? – kérdezte, mikor Bear eltűnt. Egy pillanatig én is hazudni akartam, majdnem azt mondtam: nem vagyok biztos benne, hogy még semmit nem lehet biztosra mondani, de nem vitt rá a lélek. A hazugságnál többet érdemelt; s ugyanakkor megérdemelte azt is, hogy az ember ne vágja az arcába, hogy már nincs remény, és a lánya soha nem fog visszatérni hozzá. – Azt hiszem – feleltem. – Miért teszi ezt? Miért akar ilyen fájdalmat okozni nekünk? – Azt hiszem, nem akar fájdalmat okozni maguknak, Mrs. Blythe. Bear nem. Ő csak könnyen befolyásolható. – Akkor Sundquist, ugye? Most viszont nem feleltem. – Hadd beszéljek Bearrel – mondtam. Felálltam, és a bejárati ajtó felé indultam. Az üvegében láttam Ruth Blythe alakját, a kín eluralkodott az arcán. Vágya arra indította, hogy megragadja azt a szalmaszálat, amelyet Bear nyújtott feléje, de közben a józan esze azt súgta, hogy mindez a remény hamuvá porlik szét a kezében, ha

megpróbálja. Bear odakint állt, szívta a cigijét, s megpróbálta rávenni Blythe-ék kutyáját, hogy játsszon vele. De a kutya ügyet sem vetett rá. – Hé, Bear! Emlékeztem Bearre fiatalabb koromból, amikor még egy kicsit kisebb és kevésbé hülye volt. Akkoriban az Acornon lakott, a Spurwink Road egyik mellékutcájában, egy kis házikóban az anyjával, két nővérével és a mostohaapjával. Jóravaló emberek voltak; az anyja a Woolworthben dolgozott, a mostohaapja pedig egy szódavizet szállító cégnél sofőrködött. Találkozásunk idején szülei már nem éltek, de a nővérei nem messze laktak, az egyik KeletBuxtonban, a másik pedig Nyugat-Windhamben, s ez jól jött nekik akkor, amikor látogatni kellett Beart a Windham Javítóintézetben, ahol húszéves korában három hónapot töltött testi sértés miatt. Bear ekkor ízlelte meg először a börtön ízét, és szerencsés volt, hogy az elkövetkező néhány évben nem került oda vissza. Egy kis ideig sofőrként dolgozott valami rivertoni fickónál, majd otthagyta Kaliforniát, miután területi vitája támadt valakivel, és az összetűzés eredményeképpen egy ember holtan maradt a helyszínen, egy másik pedig egy életre megnyomorodott. Bear nem volt benne a dologban, de mivel ezt rebesgették, a nővérei azt javasolták neki, hogy tűnjön el. Jó messzire. Mosogatói állást vállalt Los Angelesben, aztán újra rossz társaságba keveredett, és végül Mule Creekben kötött ki. Bearben igazából nem volt rosszindulat, de ettől még nem lett kevésbé veszélyes. Fegyverként használták mások ellen, könnyen elcsábította a pénz, a jó meló vagy egész egyszerűen a jó társaság ígérete. Csak annyi volt a hibája, hogy kissé zavaros szemmel figyelte a világot. És most újra hazatért, de úgy tűnik, soha nem érezte még magát ilyen elveszettnek, egyáltalán nem találta a helyét. – Nem beszélhetek magával – mondta, mikor kiléptem hozzá. – Miért nem? – Mr. Sundquist mondta. Azt mondta, maga csak összezavarja a

41

dolgokat. – Milyen dolgokat? Bear elmosolyodott, és intett az ujjával. – Azért ennyire hülye nem vagyok. Leléptem a fűre, és leguggoltam. A kutya azonnal felállt, majd farkát csóválva lassan odajött hozzám. Megszaglászta az ujjaimat, aztán belefúrta az orrát a tenyerembe, én pedig elkezdtem vakargatni a füle tövét. – Miért van az, hogy nekem nem jött ide? – kérdezte Bear kissé sértődötten. – Lehet, hogy megijesztetted – feleltem, de aztán mindjárt megbántam, amikor láttam a megbánást az arcán. – De lehet, hogy a saját kutyám szagát érzi rajtam. Hé, haver, megijedtél ettől a nagydarab Beartől? Nem olyan ijesztő! Bear mellém guggolt, lassan mozogva, és amennyire csak hatalmas testétől tellett, megpróbált nem ijesztő lenni, majd hozzáérintette hatalmas ujjait a kutya fejéhez, beletúrt a szőrébe. A kutya riadt pillantást vetett rá, éreztem, hogy megfeszül a teste, de aztán szép lassan ellazult, amikor rájött, hogy a nagydarab ember nem akarja bántani. Simogató ujjainkat érezve kéjesen lehunyta a szemét. – Ez Cassie Blythe kutyája volt, Bear – mondtam, és láttam, ahogy Bear keze hirtelen megmerevedik a kutya szőrében tett felfedezőútja közben. – Nagyon aranyos kutya – felelte. – Igen, az. Bear, miért csinálod ezt? Nem válaszolt, de láttam, hogy fellobban szemében a bűntudat, mint amikor az apró, eltévedt halacska megérzi a ragadozó közeledtét. El akarta húzni a karját, de a kutya felemelte az orrát, és nekinyomta a kezének, így kénytelen volt tovább simogatni. – Tudom, hogy nem akarsz senkinek sem fájdalmat okozni, Bear. Emlékszel még a nagyapámra? – A nagyapám a Cumberland megyei

rendőrfőkapitány helyettese volt. Bear némán bólintott. – Egyszer azt mondta nekem, hogy lát benned szelídséget, még ha te magad nem is mindig ismered fel. Úgy vélte, megvan benned minden ahhoz, hogy tisztességes ember legyél. Bear rám nézett, látszólag értetlenül, de én rendületlenül folytattam. – Amit ma teszel, az nem tisztességes, Bear. Megbántod ezeket az embereket. Elveszítették a lányukat, s kétségbeesetten kívánják azt, hogy életben legyen Mexikóban. Életben akarják látni, és kész. De te és én, mi tudjuk, hogy nincs ott. Bear egy darabig nem szólt semmit, mintha csak abban reménykedne, hogy én valahogy eltűnök, és békén hagyom. – Mit ajánlott neked? Bear válla kissé megereszkedett, de úgy tűnt, szinte megkönnyebbül a gyónás lehetőségétől. – Azt mondta, ad nekem ötszáz dollárt, és lehet, hogy hozzásegít valami munkához is. Szükségem volt a pénzre. És a munkára is. Nehéz munkát találni, ha korábban bajba kerültél. Azt is mondta, hogy maga nem jó erre a feladatra, és ha én elmondom nekik ezt a történetet, azzal hosszú távon segítek nekik. Éreztem, hogy a feszültség elszáll belőlem, de ugyanakkor csipetnyi sajnálat is volt bennem a fájdalom miatt, amit majd Blytheék fognak érezni, ha elmondom nekik, hogy Bear és Sundquist hazudott nekik a lányukról. De Beart mégsem tudtam hibáztatni. – Van néhány barátom, akik esetleg segíthetnének, és adhatnának neked munkát a Pine Point Coopnál – mondtam. – Szólhatok az érdekedben. Rám nézett. – Megtenné? – Megmondhatom Blythe-éknak, hogy a lányuk nincs Mexikóban?

43

Nagyot nyelt. – Nagyon sajnálom az egészet – mondta. – Bárcsak Mexikóban lenne, és tényleg láttam volna! Megmondaná ezt nekik? – Olyan volt, mint valami nagy gyerek, aki képtelen felfogni, milyen óriási fájdalmat okozott. Nem feleltem. Köszönetképpen inkább vállon veregettem. – Felhívlak a nővérednél, Bear, és üzenek a miatt a munka miatt. Adjak pénzt taxira? – Nem, köszönöm. Majd besétálok a városba. Nincs messze. Még egyszer utoljára jó erősen megvakargatta a kutyát, majd elindult az országút felé. A kutya a kezét szaglászgatva követte, de amikor Bear odaért a járdához, újra lefeküdt a földre, és figyelte, ahogy távolodik. Ezalatt benn a házban Ruth meg sem mozdult a kanapén. Amikor beértem, felnézett rám, s megpillantottam a szemében azt az apró szikrát, melyet néhány pillanat múlva ki fogok oltani. Megráztam a fejem, majd elhagytam a szobát, ő pedig felállt, és kiment a konyhába. A Plymouth motorházának tetején ültem, amikor Sundquist előbukkant. A nyakkendőjén kissé félrecsúszott a csomó, és az arcán egy vörös folt virított, ahol Ruth Blythe nyitott tenyere eltalálta. Megállt a pázsit szélén, és idegesen vizsgálgatott. – Most mit fog csinálni? – kérdezte. – Most? Semmit. Egy ujjal sem nyúlok magához. Láthatóan megkönnyebbült. – De a maga magánnyomozói karrierjének befellegzett. Erről kezeskedem. Ezek az emberek jobbat érdemelnek. Sundquist majdnem felnevetett. – És kit? Magát? Tudja, Parker, egy csomó ember nem kedveli magát itt. Nem tartják valami nagy durranásnak. New Yorkban kellett volna maradnia, mert nem tartozik ide, Maine-be.

Megkerülte a kocsit, és kinyitotta az ajtót. – Úgyis belefáradtam már ebbe a francos életbe. Megmondom, mi az igazság. Boldog vagyok, hogy kiszállhatok az egészből. Floridába költözöm. Maga csak maradjon itt, csináljon, amit akar. Elléptem a kocsitól. – Floridába? – Igen, Floridába. Bólintottam, és elindultam a Mustang felé. Már szállingóztak az első esőcseppek, pöttyösre festve azt a halom ócskavasat és elgörbült fémet, amely a járdaszegély mellett hevert. Sundquist hasztalan próbálta elindítani a kocsiját, melyből szép lassan olaj kezdett csordogálni az országút felé. – Nos – mondtam –, az biztos, hogy nem kocsival fog odamenni. Elhaladtam az úton gyalogló Bear mellett, majd megálltam, és elvittem a Congress Streetig. Onnan a régi kikötő felé indult, a turisták tömege úgy nyílt szét előtte, mint a föld az ekevas előtt. Arra gondoltam, amit a nagyapám mondott Bearről, meg arra, ahogy a kutya követte a pázsit széléig, miközben reményvesztetten ugrált a keze után. Volt benne valami szelídség, talán még kedvesség is, de gyengesége és butasága miatt ki volt téve annak, hogy manipuláció áldozatává válik és lezüllik. Bear a mérleg középpontján állt, s nem lehetett tudni, hogy merre billen majd el. Akkor legalábbis még nem. Másnap reggel el is intéztem a Pine Point-i telefont, és Bear nem sokkal ezután el is kezdett ott dolgozni. Soha többé nem láttam őt. Időnként azon morfondírozom, hogy beavatkozásom az életébe vajon mennyire járult hozzá a halálához. Valahogy úgy érzem, a mélyen a szívében rejlő gyengédség miatt – amit még ő maga sem fedezett fel önmagában – amúgy sem alakulhatott volna másképp a sorsa. Amikor a scarborough-i mocsárra pillantok a házam ablakából, s látom a fűbe vágott vájatokat, amelyek itt-ott metszik egymást, és amelyek mind ugyanannak a hold ciklusaitól függő áradásnak vannak kitéve, ugyanakkor mégis mindegyiknek megvan a saját útja

45

a tengerig: ilyenkor megértek valamit a világ természetéből; abból, ahogy a látszólag egymástól teljesen független életek meg nem fejthető módon egyszer csak találkoznak. Éjjel, a telihold fényénél ezek a csatornák ezüstös fehéren fénylenek, mint keskeny utak. A távolabb húzódó, tündöklő lapályhoz csatlakoznak, én pedig azt képzelem, hogy úton vagyok rajtuk, sétálok a fehér úton, és hallgatom a hangokat, amelyek a sás közül felhangzanak, magukkal ragadva engem a várakozó új világba.

Második fejezet

Összesen tizenkét kígyó, közönséges kígyók. Egy használaton kívüli fészerbe fészkelték be magukat a birtokom végén, a kilazult, korhadó deszkák közötti biztonságos helyre. Akkor fedeztem fel őket, amikor egyikük épp kicsusszant az ütött-kopott tornác valamelyik lépcsője alól; valószínűleg éppen hazafelé tartott a reggeli vadászatból. Feszítővassal felfeszítettem a padlódeszkát, s megtaláltam a többit is. A legkisebb úgy harminccentis lehetett, a leghosszabb majdnem egyméteres. Egymás hegyén-hátán tekergőztek, ahogy a nap fénye rájuk vetődött, a hátukon húzódó sárga csíkok a félhomályban neonszerűen ragyogtak. Néhányuk már kissé meg is lapította a testét, hogy jobban előtűnjenek a veszélyre figyelmeztető színek. A legközelebbi felé szúrtam a feszítővassal, mire sziszegni kezdett. Édeskés, kellemetlen szag kezdett terjengeni a lukból, ahogy a kígyók a farok alján elhelyezkedő mirigyeikből kieresztették pézsmaillatukat. Mellettem Walter, a nyolc hónapos golden retriever hátrálni kezdett, az orra remegett. Zavarodottságában ugatni kezdett. Megpaskoltam a füle mögött, ő pedig bátorításért rám nézett; most látott életében először kígyót, és nem tudta, mit várok tőle. – Jobb, ha nem dugod oda az orrodat, Walt – mondtam neki –, különben kellemetlen találkozás vár rád egyikükkel. Sok ilyen kígyó található Maine-ben. Szívós hüllők, akár egy hónapon át is elviselik a fagypont alatti hőmérsékletet, vagy éppen

47

víz alá merülnek télen, hogy kihasználják a meleg hőforrásokat. Aztán, általában március közepén, amikor a nap elkezdi felmelegíteni a sziklákat, ezek az állatok felélednek a hibernációból, s pár után néznek. Június-júliusra általában már meg is születnek az utódok, többnyire tíz-tizenkettő, de van, hogy csak három. Az eddigi rekord nyolcvanöt volt, ami meglehetősen sok, akárhogy nézzük is. Az én kígyóim valószínűleg azért választották lakhelyüknek a fészert, mivel a birtokomnak ezen a részén ritkák a talajt savasító tűlevelű fák, így a savas talajt nem kedvelő éjjeli csúszómászók, e kígyók kedvenc csemegéi bőségesen megtalálhatók errefelé. Kicseréltem a deszkákat, s Walterral a nyomomban újra kiléptem a napfényre. Ez a fajta kígyó eléggé kiszámíthatatlan. Az egyik képes a kezedből enni, míg a másik azonnal mar, s addig abba sem hagyja, míg bele nem fárad, meg nem unja, vagy el nem pusztítják. Itt, ebben a rozoga fészerben nem valószínű, hogy bajt okoznának, és a közelben élő bűzös borzok, mosómedvék, rókák és macskák úgyis hamarosan kiszagolják őket. Úgy döntöttem, nem bántom őket, legalábbis addig, amíg a körülmények nem kényszerítenek rá. Ami Waltert illeti, nos, neki meg kell tanulnia, hogy ne üsse az orrát más dolgába. Alattam, a fákon túl a sós mocsár csillogott a reggeli napsütésben. Vad madarak cikáztak a víz felett, jól látszottak a hullámzó fű és sás fölött. A bennszülött indiánok Owascoagnak, A Temérdek Fű Országának hívták ezt a területet. De ők már rég eltűntek, és azok számára, akik manapság éltek errefelé, ez már csak a „mocsár” volt; az a hely, ahol a Dunstan és a Nonesuch folyó összetalálkozott, mielőtt elérték volna a tengert. Az egész évben itt élő vadkacsákhoz nyáron csatlakoztak a nyársfarkú és a böjti récék, de ezek hamarosan továbbálltak, hogy ne érje itt őket a kemény maine-i tél. Füttyögésüket és kiáltásaikat távolra vitte a szellő, a hangba belevegyült a táplálkozó és párzó rovarok halk zúgása. Figyeltem, ahogy egy fecske zuhanórepüléssel a mocsár felé vette az irányt,

majd megállapodott egy rothadásnak indult farönkön. Száraz évszak volt, s a fecskéket különösen jól tartotta a természet. A mocsárhoz közel lakók nagyon hálásak lehettek a fecskéknek, hiszen nemcsak a szúnyogokat pusztították el, hanem a náluk sokkal kellemetlenebb zöldfejűeket is, amelyeknek éles fogakkal ellátott állkapcsa borotvaként hasította fel a bőrt. Scarborough régi település, az északi, New England-i tengerparton az elsőként megalapítottak közé tartozik. Nemcsak egy időnként lakott halászfalu, hanem olyan, amelyben állandó otthonra leltek a határain belül élő családok. Legtöbbjük angol telepes volt, közöttük anyám ősei is; mások Massachussetsből és New Hampshire-ből érkeztek, idecsábította őket a jó termőföld ígérete. Maine első kormányzója, William King is Scarborough-ban született, bár tizenkilenc éves korában elment innen, amikor nyilvánvaló lett számára, hogy itt nem fog meggazdagodni, ez nem a lehetőségek hazája. Sok csatát megvívtak errefelé – mint a tengerpart számos települése, Scarborough határa is vérrel áztatott föld. Manapság a várost elcsúfítja az egyes számú főútvonal. De mindezek ellenére a scarborough-i sós mocsarak túléltek mindent, és a lemenő nap fényében vizei úgy izzottak, mint az olvadt láva. A mocsarat megpróbálták megóvni, bár Scarborough folyamatos fejlődése és terjeszkedése miatt a házak – melyeknek nem mindegyike volt szép, sőt néhányuk kimondottan ronda volt – már egészen a mocsár magas vizének széléig merészkedtek, mintha le lennének nyűgözve a láp szépségétől és az őshonos élővilág jelenlététől. Az a hatalmas, fekete oromzatú ház, amelyben én éltem, az 1930-as években épült, s nem nagyon látszott az útról, még a mocsár felől is fák takarták. A tornácomról ráláttam a vízre, és néha olyan békét leltem benne, amilyet már nagyon-nagyon hosszú idő óta nem éreztem. De az ilyen béke tünékeny, csak menekülés a valóság elől, s azonnal vége szakad, ahogy leveszed a szemed róla, mert figyelmed újra a mindennapi dolgokra összpontosul: azokra, akiket szeretsz,

49

akik tőled függenek; azokra, akik akarnak tőled valamit, de akiktől nem kapsz mindezért viszonzásul semmit; s azokra, akik bántanak, de melletted állnak, ha úgy hozzák a körülmények. Most éppen mindhárom típussal kapcsolatban akadt számomra gondolkodnivaló. Rachel és én mindössze négy héttel ezelőtt költöztünk ebbe a házba, miután eladtam az állami postának nagyapám Mussey Road-i régi otthonát és a hozzá tartozó területet, innen alig három kilométerre. Egy óriási postai elosztót építettek oda, egy kőhajításnyira a háztól, nekem pedig tetemes összeget kínáltak, csak tűnjek el onnan, hogy a birtokot szabadon felhasználhassák. De amikor végül nyélbe ütöttük a szerződést, mégis elfogott valami rossz érzés. Végül is ez volt az a ház, ahová apám halála után anyám és én kiköltöztünk New Yorkból; a ház, amelyben fiatalkoromat töltöttem, és ahová én is visszatértem a feleségem és a lányom halála után. Most, két és fél évvel később újra kezdtem az életem. Rachel lassan-lassan megnyílt, és úgy tűnt, itt az alkalom, hogy ketten, egy párként komolyan új életet teremtsünk egy új otthonban. Egy olyan otthonban, melyet közösen választottunk ki, közösen bútoroztunk be, együtt díszítettünk fel, és amelyben – reményeink szerint – békében élhetünk, s együtt öregedhetünk meg. Különben is – ahogy arra volt szomszédom, Sam Evans rámutatott, mikor már majdnem véglegessé vált az adásvételi szerződés, s amikor már ő maga is készülődött, hogy utazik délre, új otthonába – csak egy őrült akarna több ezer postai dolgozó közvetlen közelében élni; olyanok közelében, akiknek nagy része időzített bombaként járkel a frusztráció miatt, és csak arra vár, hogy mindez kirobbanhasson belőle egy fegyveres támadás során. – Nem hiszem, hogy ilyen veszélyt jelentenének – próbáltam akkor ellentmondani. De Sam nagyon szkeptikusnak tűnt. Ő volt az első, aki eladta a házát, amikor megismertük az első ajánlatokat, és ingóságainak maradéka most egy teherautóban arra várt, hogy elindulhasson

Virginia felé. A kezem piszkos volt, mert segítettem neki kicipelni a dobozokat a házból. – Láttad már A jövő hírnöke című filmet? – Nem. De azt hallottam, hogy elég pocsék. – Egy okádék az egész. Ha Kevin Costner meztelenre vetkőzik, mézbe hempergőzik, aztán befekszik egy hangyabolyba, akkor talán vonzott volna valakit. De most nem ez a lényeg. Mert miről is szól A jövő hírnöke? – Egy postásról? – Egy felfegyverzett postásról – javított ki. – Illetve egy csomó felfegyverzett postásról. Fogadok ötven dolcsiba, hogy ha belepillanthatnánk néhány lepukkant amerikai videotéka nyilvántartásába, tudod, mit találnánk? – Hogy a legtöbben pornót hoztak ki. – Erről nem tudok semmit – hazudta. – De az biztosan kiderülne, hogy egynél többször csak postások kölcsönözték ki ezt a filmet. Az tuti. Csak nézz utána. A jövő hírnöke olyan, mintha fegyverbe szólítanák ezeket a fickókat. Úgy értem, ez egy olyan Amerika víziója, ahol a postai dolgozók hősök, és mindenkit el kell takarítani az útjukból, aki ellenük fordul. Ez a postások pornója. Lehet, hogy haveri körben a kedvenc részeik alatt kiverik maguknak. Óvatosan arrébb léptem. Sam az ujját rázta felém. – Csak figyelj a szavamra. Ami Marilyn Manson az őrült egyetemistáknak, ugyanaz A jövő hírnöke a postásoknak. Csak várj, míg el nem kezdődik az öldöklés, akkor majd be kell vallanod magadnak, hogy az öreg Samnek mindvégig igaza volt. Hát igen. Vagy a jó öreg Sam az őrült. Fogalmam sem volt, mennyire beszél komolyan. Lelki szemeimmel láttam, hogy megbújik valahol Virginiában, s a postások apokalipszisét várja. Kezet ráztunk, majd Sam odasétált a teherautóhoz. A felesége és a gyerekei már előrementek, békés autókázás állt előttük. Megállt a kocsi ajtajánál, és kacsintott egyet.

51

– Ne hagyd, hogy az őrültek elkapjanak, Parker! – Eddig még nem sikerült nekik – feleltem. Egy pillanatra eltűnt a mosoly az arcáról, megjegyzésének mögöttes értelme egy pillanatra elhalványította szokásos humorát. – Ez még nem jelenti azt, hogy ne próbálkoznának újra. – Tudom. Bólintott. – Ha bármikor Virginiában jársz... – Igyekszem. Még egyszer intett, majd eltűnt, középső ujját még utolsó búcsúra nyújtva az állami posta eljövendő főhadiszállása felé. A tornácról Rachel a mobilomat felmutatva a nevemet kiáltotta. Felemeltem a kezem, hogy jövök, s figyeltem, ahogy Walter teljes sebességgel nekiindul, hogy csatlakozzon hozzá. Rachel vörös hajkoronája szinte izzott a napsütésben, és láttára valami újra összeszorította a gyomrom. Iránta táplált érzéseim ott kígyóztak a bensőmben, úgyhogy egy pillanatig nem is voltam képes egyetlenegy érzést sem különválasztani. Szeretet volt bennem – ebben biztos voltam –, de hála, vágyakozás és félelem is: félelem kettőnk miatt; amiatt, hogy valami esetleg elszakítja tőlem, és bántani fogja; félelem a még meg nem született gyermekünkért, hiszen én már elveszítettem egy gyermeket. Ez a rettegés gyakran megjelent nyugtalan álmaimban: ahogy a lányom kicsúszik a kezeim közül, és oldalán az édesanyjával eltűnik a sötétben, s mindkettejüket körülfonja a düh és a fájdalom. Féltettem Rachelt, s attól is rettegtem, hogy képtelen leszek megvédeni. Hogy akkor éri baj, amikor hátat fordítok, amikor a figyelmemet elvonja valami, s őt is elszakítják tőlem. Abba én belehalnék, mert képtelen lennék még egyszer elviselni azt az óriási fájdalmat. – Elliot Norton az – mondta Rachel, mikor közelebb értem hozzá. Keze a telefon mikrofonját takarta. – Azt állítja, hogy régi barátod.

Bólintottam, majd megpaskoltam Rachel hátsóját, miközben elvettem tőle a telefont. Válaszképpen játékosan fültövön legyintett. Legalábbis úgy gondoltam, hogy játékosan. Figyeltem, ahogy a háta távolodik, ahogy bement, hogy folytassa a munkáját. Hetente kétszer még mindig átjárt Bostonba megtartani pszichológiai szemináriumait, de kutatásainak nagy részét most már abban a kicsiny irodában folytatta, melyet az egyik vendéghálóban rendeztem be neki. Bal kezét gyengéden a hasán tartva szokott itt írni. Most, a konyha felé lépkedve, visszanézett rám a válla fölött, és kihívóan kacsintott egyet. – Te boszorkány! – suttogtam. Ő csak rám öltötte a nyelvét, majd eltűnt. – Igen? – szólt bele Elliot a kagylóba. Déli akcentusa sokkal erősebb volt, mint amilyenre emlékeztem. – Azt mondtam: te boszorkány! Általában nem nagyon szoktam így ügyvédeket üdvözölni. Nekik a kurva vagy a pióca dukál, ha már a számba jöhető lehetőségeknél tartunk. – Ha-ha. És soha nem teszel kivételt? – Általában nem. Erről jut eszembe, ma reggel találtam a fajtádból egy fészeknyit a fészer aljában. – Nem is akarok tudni róla. Hogy vagy, Charlie? – Jól. Már eltelt egy kis idő, Elliot. Elliot Norton helyettes ügyész volt a brooklyni kerületi ügyészi hivatal gyilkossági osztályán, amikor még nyomozó voltam. Egész jól kijöttünk egymással, a munkánk során is meg egyébként is. Amikor megnősült, visszaköltözött szülőföldjére, Dél-Karolinába, s most is ügyvédként dolgozott Charlestonban. Még mindig rendszeresen kaptam tőle karácsonyi üdvözlőlapot. Tavaly szeptemberben találkoztunk Bostonban, amikor valami White Mountains-béli ingatlan eladásán ügyködött, s akkor együtt vacsoráztunk. Egyszer még meg is szálltunk nála néhány évvel ezelőtt, mikor házasságunk első hónapjaiban Susannal, a volt

53

feleségemmel átutazóban voltunk Dél-Karolinában. Mostanra már a harmincas éveinek közepén járt, s korán megőszült. Már elvált a feleségétől, egy Alicia nevű nőtől, aki eléggé csinos volt ahhoz, hogy esős napokon megálljon miatta a forgalom. Nem tudtam semmit a szakításuk körülményeiről, bár Elliotot olyan fickónak ismertem, aki néha-néha félrelép. Azon a bostoni vacsorán is, a newburyi Sonsi étteremben, állandóan a nyitott ajtó előtt elhaladó, nyári ruhás csitriken lógott a szeme; pont olyan volt, mint egy Tex Avery-féle rajzfilmfigura. – Nos, mi déli népek, úgy tűnik, eléggé magunknak valók vagyunk – mondta most a telefonban vontatottan. – És eléggé elfoglaltak is, hogy a színeseket ellenőrzés alatt tartsuk, meg minden. – Milyen jó, hogy találtok magatoknak elfoglaltságot. – Hát igen. Még mindig magánnyomozóként dolgozol? Az ugratásnak elég hirtelen szakadt vége, jutott eszembe. – Előfordul – feleltem. – Vállalsz munkát? – Az attól függ. – Van egy kliensem, aki a tárgyalására vár. Elkelne egy kis segítség. – Maine elég messze van Dél-Karolinától, Elliot. – Pontosan ezért hívlak. Ez az ügy nem nagyon érdekli a helyi kopókat. – Miért? – Mert eléggé csúnya ügy. – Mennyire? – Egy tizenkilenc éves fiút azzal vádolnak, hogy megerőszakolta a barátnőjét, majd egy kővel halálra verte. Atys Jonesnak hívják. Fekete. A barátnője fehér volt, és gazdag. – Hát ez bizony csúnya ügy. – Azt állítja, hogy nem ő tette. – És te hiszel neki?

– És én hiszek neki. – Minden tiszteletem a tiéd, Elliot, de a börtönök tele vannak olyan fickókkal, akik mind azt állítják, hogy nem ők tették. – Tudom. Egy részüket én segítettem hűvösre tenni, és tudom, hogy ők voltak. De ez most más. Ez a fiú ártatlan. A családi birtokot teszem rá. Szó szerint: a házam az óvadék. – És most mit akarsz tőlem? – Kell valaki, aki segít biztonságba helyezni a fiút, aztán egy kicsit körbeszaglászik, ellenőrzi a tanúk vallomását; valaki, aki nem idevalósi, és akit nem lehet könnyen megijeszteni. Egyhetes meló, de az is lehet, hogy csak egy-két nap. Nézd, Charlie, erre a kölyökre kimondták a halálos ítéletet, még mielőtt betette volna a lábát a bíróságra. És ahogy a dolgok most állnak, nem biztos, hogy életben marad a tárgyalásig. – Hol van most? – A Richland Megyei Börtönben, de tovább már nem hagyhatom ott. Átvettem az ügyet a hivatalosan kijelölt védőtől, és már terjed a pletyka, hogy néhány szemét a Skinhead Riviérából azzal próbál majd nevet szerezni magának, hogy kicsinálja a fiút, ha én felmentetem. Ezért igyekeztem elérni, hogy óvadék ellenében helyezzék szabadlábra. Ha Atys Jones benn van a börtönben, szabad préda. Nekidőltem a tornác korlátjának. Walter odajött hozzám, és a szájában tartott gumicsontot a kezembe nyomta. Játszani akart. Tudtam, mit érez. Gyönyörű őszi nap volt, a barátnőm csak úgy sugárzott, tudván, hogy első gyermekünk egyre növekszik a szíve alatt, s anyagilag is egész jól megvoltunk. Az ilyesféle helyzet sokszor arra készteti az embert, hogy egy darabig visszautasítson minden munkát, és élvezze a jót, amíg csak lehet. Elliot Norton ügyfele csak púp lenne a hátamon. Pont annyira volt rá szükségem, mint néhány skorpióra a cipőmben. – Nem is tudom, Elliot. Mondj néhány indokot, amiért el kellene

55

vállalnom az ügyet. – Nos, miközben raboltam az idődet, lehet, hogy nem mondtam el a legrosszabbat. A lány neve Marianne Larousse. Earl Larousse lánya. A név említésére azonnal beugrott az ügy minden részlete. Earl Larousse az egyik leghatalmasabb iparmágnás volt a Carolináktól a Mississippiig. Dohányföldjei, olajkútjai, bányái és gyárai voltak mindenfelé. Szinte egész Grace Falls is az övé volt, az a város, ahol Elliot felnőtt. Csak éppen nem nagyon lehetett Earl Larousse-ról olvasni sem az újságok társasági oldalain, sem az üzleti hírekben, s a fényképével sem lehetett találkozni, amint elnökjelöltek és bárgyú képviselők mellett feszít. Kiváló PR-cégeket alkalmazott, hogy nevét távol tartsák mindentől, főleg a minden lében kanál újságíróktól, s általában mindenkitől, aki megpróbált szaglászni körülötte. Earl Larousse szerette a visszavonultságot, s minden pénzt megadott azért, hogy meg is tarthassa. De a lánya halála akaratlanul is reflektorfénybe állította a családot. A felesége néhány évvel ezelőtt meghalt, s fia, Earl Junior, egy-két évvel volt idősebb Marianne-nál. A család életben maradt tagjai sem a lány halálát, sem a küszöbönálló tárgyalást nem kommentálták nyilvánosan. És most Elliot Norton azt az embert védi, akit Earl Larousse lányának megerőszakolásával és meggyilkolásával vádolnak. Ez a lépés a második legnépszerűtlenebb emberré tette Dél-Karolinában. Azért csak a másodikká, mert az első az ügyfele volt. Bárki, aki az üggyel kapcsolatosan kissé felkavarja a dolgokat, így vagy úgy, de meg fogja szenvedni, ez nyilvánvaló volt. Még ha Earl Larousse nem is határoz úgy, hogy saját kezébe veszi az irányítást és a törvénykezést, akkor is marad éppen elég ember erre. Hiszen Earl egy volt közülük, ő fizette a bérüket, s talán rá is mosolyogna arra, aki megtenné neki a szívességet, hogy megbünteti azt a férfit, aki hite szerint az ő kicsi lányát meggyilkolta. – Nagyon sajnálom, Elliot – mondtam. – Nem akarok most

ilyesmibe belekeveredni. Csend volt a telefon másik végén. – Kétségbe vagyok esve, Charlie – szólalt meg végre, és tényleg hallottam a hangján a fáradtságot, a félelmet és a csalódottságot. – A titkárnőm felmond a hét végén, mert nem helyesli a dolgot, és nemsokára Georgiába kell utaznom, ha be akarok vásárolni, mert a környéken senki nem hajlandó kiszolgálni. – Megemelte a hangját. – Úgyhogy, csezd meg, ne mondd nekem, hogy nem akarsz ilyesmibe keveredni! Úgy teszel, mintha kibaszott képviselőnek jelöltetnéd magadat, vagy mi a fene, miközben a házam, és lehet, hogy az egész életem múlik azon, hogy... Nem fejezte be a mondatot. Mi mást mondhatott volna még? Hallottam, hogy kifújja a levegőt. – Sajnálom – suttogta. – Nem is tudom, miért mondtam ezt. – Nincs semmi baj – feleltem, de nem így volt, sem nálam, sem nála. – Hallottam, hogy apa leszel – mondta. – Ez nagyon klassz, főleg azok után, ami történt. Ha a helyedben lennék, valószínűleg én is ott maradnék Maine-ben, és elfeledkeznék róla, hogy egy seggfej felhívott, és arra kért, csatlakozz a keresztes hadjáratához. Igen, azt hiszem, így tennék, ha a helyedben lennék. Vigyázz magadra, Charlie Parker. És a kis hölgyre is. – Úgy lesz. – Oké. Ezzel letette. Ledobtam a telefont az egyik székre, és megdörzsöltem az arcomat. A kutya a lábamnál feküdt összegömbölyödve, a két mancsa között heverő gumicsontot harapdálta éles fogaival. A nap még mindig sütötte a mocsárvilágot, a madarak még mindig lassan kerengtek a víz fölött, egymást hívogatva, miközben a nádbuzogányok között siklottak. De a tünékeny, törékeny természet, melynek nemrég szemlélője voltam, most hatalmas súllyal nehezedett rám. Azon kaptam magam, hogy a

57

romos fészer felé bámulok, ahol a kígyók tanyáztak, és arra várok, hogy rágcsálók és apróbb madarak vegyék arrafelé az irányt. Elsétálhatok innen, mint aki meg van győződve róla, hogy a kígyók nem árthatnak neki, és semmi oka beleártani magát a dolgukba. Ha szerencsém van, akkor talán soha többé nem kell szembenéznem velük, s esetleg egy nálamnál nagyobb és erősebb lény elpusztításukkal majd szívességet tesz nekem. De az is lehet, hogy egy napon visszamegyek oda, felemelem a padlódeszkát, s azt látom, hogy ahol valaha egy tucat kígyó volt, most több száz tekereg, és már több tucat régi palló és rothadó gerenda sem lenne képes útjukat állni. Attól még nem tűnnek el a föld színéről, ha szándékosan nem veszünk tudomást róluk, vagy igyekszünk elfeledkezni a létükről. Akkor csak könnyebben szaporodnak. Aznap délután magára hagytam az íróasztalánál dolgozó Rachelt, és elindultam Portlandbe. A melegítőm és a pólóm a kocsi csomagtartójában hevert, s az volt a szándékom, hogy elmegyek a One City Centerbe kicsit edzeni, de végül a városban kötöttem ki. Az utcákat róttam, keresgéltem a Congress Streeten lévő Carlson & Turner antikváriumban, aztán továbbmentem a régi kikötőbe, és betértem a Bullmoose nevű zeneboltba. Kiválasztottam az új Pinetop Seven albumot, a Bringing Home the Last Great Strike-ot, meg Ryan Adams Heartbreakerjének egy sokadik kiadását, meg a Leisure and Other Songsot egy Spokane nevű együttestől, melynek Rick Averson volt a vezetője. Régebben ő vitte a Drunk nevű zenekart, olyasféle zenét játszottak, amit akkor a legjobb hallgatni, ha a régi barátok cserbenhagyják az embert, vagy ha megpillantod a volt szeretődet az utcán sétálni, kéz a kézben egy másik férfival, akire úgy néz, ahogy valaha rád. Mindenhol rengeteg turista őgyelgett, ez volt a nyár utolsó hulláma. Hamarosan igazán elkezdenek hullani a levelek, akkor majd jön az újabb turistainvázió, hogy megcsodálja az égő fákat, amelyek egészen a kanadai határig tűzzel borítják a

szemhatárt. Dühös voltam Elliotra, és még dühösebb saját magamra. Eléggé bonyolultnak tűnt az ügy, de ez a munkával járt. Ha csak ülök és könnyű melóra várok, akkor vagy éhen halok, vagy elmegy az eszem. Két évvel ezelőtt gondolkodás nélkül kocsiba ültem volna, és indultam volna Dél-Karolinába, hogy segítsek. De most itt volt nekem Rachel és a még meg nem született gyermekem. Kaptam egy második lehetőséget, s ezt semmilyen módon nem akartam kockára tenni. Újra a kocsiban találtam magam. Most tényleg előszedtem a felszerelésemet a csomagtartóból, és egy órán át gyötörtem magam az edzőteremben, amennyire csak tudtam. Edzettem, amíg az izmaim el nem kezdtek sajogni, és lehajtott fejjel le nem kellett ülnöm a padra, míg a hányingerem kissé el nem múlt. Még akkor is rosszul éreztem magam, mikor visszafelé mentem Scarborough-ba, s az arcomról csorgó izzadság már a betegágyat jósolta. Rachel és én nem is beszéltünk erről a telefonról egészen vacsoráig. Bár még csak két hónapja éltünk egy fedél alatt, már tizenkilenc hónapja együtt voltunk. Akadtak, akik másképp néztek rám azóta; mintha csodálkoznának: miképp lehet az, hogy egy férfi, aki ilyen szörnyű körülmények között veszítette el a feleségét és a lányát, képes alig három év elteltével újra kezdeni, másik gyereket nemzeni, és helyet keresni egy olyan világban, ahol tömegével vannak az olyan gyilkosok, akik képesek elszakítani egymástól anyát és gyermekét? De ha nem próbálom meg, ha nem nyújtom ki a kezem egy másik ember után, abban a reményben, hogy a gyenge kötelékek egy napon szorosabbra fűződnek, akkor az Utazó Ember, a lény, aki elvette tőlem a szeretteimet, ő lenne a győztes. Nem tudok változtatni azon a tényen, hogy mindannyian szenvedtünk a keze nyomán, de nem leszek egész életemben az áldozata. 59

És ez a nő, a maga egyszerűségében, rendkívüli teremtés. Látott bennem valamit, ami érdemes a szeretetre, a megváltásra, és elindult, hogy valahonnan mélyről előbányássza belőlem azt a bizonyos dolgot, amit elrejtettem, mert meg akartam óvni attól, hogy még több rossz érje. Rachel nem volt annyira naiv, hogy azt higgye, meg tud menteni; inkább csak hozzásegített, hogy én magam akarjam megmenteni magam. Rachel megijedt, mikor rájött, hogy terhes. Először mindketten megijedtünk, de már akkor is tudtuk, hogy ennek így kell lennie, ez így helyes, így tudunk majd szembenézni a jövőnkkel, egyfajta csendes bizonyossággal. Néha úgy tűnt, a döntést, hogy gyermekünk szülessen, valamiféle felsőbb hatalmak hozták meg helyettünk, mi pedig nem is tehetünk mást, mint várunk, sodródunk az eseményekkel, élvezzük a dolgot. Nos, Rachel talán nem használná ezt a szót: „élvezzük”, hiszen ő volt az, akinek attól a pillanattól fogva, hogy a teszt kimutatta a terhességet, azt a furcsa elnehezülést éreznie kellett minden egyes mozdulatában. Rémülten vizsgálgatta az alakját, amikor itt-ott felszedett egy keveset; egyszer, egy augusztusi éjjel sírva találtam a konyhában, mert felülkerekedett rajta a félelem, a szomorúság és a kimerültség. Ő volt az, aki minden reggel émelygett, olyan biztosan, mint hogy a nap felkel; és ő volt az, aki kezét a hasán nyugtatva hallgatta a szívverése utáni csendet, tele félelemmel és csodálkozással, mintha csak hallaná, ahogy a sejtek lassan növekednek benne. A terhesség első harmada különösen nehéz volt számára. Most, hogy ezen már túljutott, s a gyerek először megmozdult, tartalék energiái újból feléledtek. Mintha csak megbizonyosodott volna afelől, hogy a benne növekvő valami többé már nemcsak egy lehetséges ígéret, hanem tényleg valódi kis ember. Miközben csendesen figyeltem, Rachel szétvágott egy alig átsütött marhaszeletet, melyet jól le kellett fognia, hogy le ne szaladjon a tányérjáról. A hús mellett apró krumpli-, cukkini- és sárgarépahalmok álltak.

– Miért nem eszel? – kérdezte tőlem, mikor levegőt véve abbahagyta az evést. Óvón a tányérom köré fontam a karom. – Vissza, rossz kutya! A bal kezem felől fekvő Walt feje felém mozdult, szemében zavarodottság tükröződött. – Nem te – nyugtattam meg, erre azonnal elkezdte csóválni a farkát. Rachel lenyelte a falatot, s pillanatnyilag üres villáját rám szegezte. – A miatt a mai telefon miatt van, ugye? Bólintottam, s az étellel játszadozva elmeséltem Elliot sztoriját. – Bajban van – összegeztem végül. – És bárki, aki segít neki Earl Larousse ellenében, szintén bajba kerül. – Találkoztál valaha Earl Larousse-szal? – Nem. Csak azért tudok róla ennyit, mert Elliot régebben mesélt róla. – Rosszakat? – Nem rosszabbakat, mint ami egy olyan embertől várható, akinek több pénze van, mint az államban élő emberek 99,9 százalékának. Megfélemlítés, vesztegetés, zavaros földügyletek, súrlódások a környezetvédelmi hivatallal vízszennyezések és mérgezett földdarabok miatt – a szokásos. Hajíts el egy követ Washingtonban, amikor a Kongresszus ülésezik, és biztos, hogy eltalálsz egy olyan valakit, aki a több száz ilyesféle ember érdekében emel szót. De ettől még nem kisebb a lánya elvesztése miatt érzett fájdalma. Hirtelen megjelent lelki szemeim előtt Irv Blythe arca. Elhessegettem a gondolatot. – És Norton biztos benne, hogy az ügyfele nem bűnös? – Nagyon úgy tűnik. Végül is átvette az ügyet az eredetileg kirendelt védőtől, aztán állta a fickó óvadékát, és Elliot nem az a fajta, aki a pénzét vagy a hírnevét hiábavaló módon kockáztatja. És

61

különben is, már maga az, hogy egy ilyen államban egy feketét vádolnak egy gazdag fehér lány meggyilkolásával, azzal a veszéllyel járhat, hogy akad majd valaki, aki a fejébe veszi: úgy szerezhet nevet magának, ha tesz valamit a gyászoló család érdekében. Elliot szerint csak két választási lehetősége volt: vagy óvadék ellenében szabadlábra helyezteti, vagy eltemeti. – Mikor lesz a tárgyalás? – Hamarosan. Az interneten átnéztem minden fellelhető anyagot a gyilkossággal kapcsolatban, és nyilvánvaló volt, hogy az ügy már az elejétől fogva gyorsított eljárással folyik. Marianne Larousse még csak néhány hónapja halott, de a tárgyalást már az új év első napjaiban megtartják. A törvény nem szokta váratni az olyan embereket, mint Earl Larousse. Egymásra bámultunk az asztal két végéről. – A pénzre nincs szükségünk – közölte Rachel. – Legalábbis nem ilyen áron. – Tudom. – És nem akarsz odamenni. – Nem, tényleg nem akarok. – Hát akkor... – Hát akkor... – Edd meg a vacsorádat, mielőtt én eszem meg. Úgy tettem, ahogy mondta. Egy részének még éreztem is az ízét. Mintha hamut ettem volna. Vacsora után elmentünk a Len Libby’sbe, az egyes számú főút mellett, és egy padra kiülve elnyaltunk egy fagyit. A Len Libby’s régebben a Spurwink Roadon működött, útban a Higgins Beach felé, s mindig tömve volt az asztaloknál üldögélő, cseverésző emberekkel. Most új helyre költözött, a főút mellé, s bár a fagyi most is jó volt, de a négysávos, forgalmas utat bámulva fagylaltozni – ez már nem volt ugyanaz. Viszont ott állt egy életnagyságú csokoládé jávorszarvas a

pult mellett, és ez valószínűleg nagy előrelépésnek tekinthető... Rachel és én nem beszéltünk. A nap éppen lenyugodott mögöttünk, s árnyékaink mind hosszabbra nőttek előttünk, előrenyújtózkodtak, akárcsak a jövőt illető reményeink és félelmeink. – Láttad a mai újságokat? – kérdezte Rachel. – Nem, még nem volt alkalmam elolvasni. Felvette a táskáját, és elkezdett benne kotorászni, majd átnyújtotta a Press Heraldból kitépett cikket. – Nem is tudom, miért téptem ki – mondta. – Gondoltam, szeretnéd látni, de valami miatt mégis úgy éreztem, hogy nem akarnál újra róla olvasni. Már beteg vagyok, ha csak meglátom a nevét. Széthajtottam a lapot. THOMASTON – Aaron Faulkner tiszteletes a Thomaston Állami Börtönben marad egészen a tárgyalásig – közölte a javítóintézet szóvivője tegnap. Faulknert, akit gyilkossággal és gyilkosságban való közreműködéssel vádolnak, egy hónappal ezelőtt átszállították a Thomastonba abból a szigorított börtönből, ahol sikertelen öngyilkosságot követett el. Faulknert Lubecben fogták el, még ez év májusában, miután összetűzésbe került a scarborough-i illetőségű magánnyomozóval, Charlie Parkerrel. Az összetűzés során életét vesztette egy Elias Pudd nevezetű férfi, valamint egy ismeretlen nő. A DNS-tesztek kimutatták, hogy a halott férfi nem más, mint Faulkner fia, Leonard; a nő pedig Muriel Faulkner, a tiszteletes lánya. Faulknert hivatalosan májusban vádolták meg az Aroostook Baptisták meggyilkolásával. A vallási közösséget maga a lelkész vezette, aki aztán eltűnt az Eagle Lake melletti közösségből 1964 januárjában. A vád szerint Faulkner közreműködött még legalább négy személy meggyilkolásában, többek között a gyáros és volt maine-i szenátor, Jack Mercier életének kioltásában. 63

Az Aroostook Baptisták maradványait Eagle Lake mellett tavaly áprilisban találták meg. Minnesotai, New York-i és massachusettsi rendőri szervek folytatnak még néhány megoldatlan bűnüggyel kapcsolatos vizsgálatot, mely ügyekkel Faulkner és családja kapcsolatba hozhatók, bár ez idáig Maine-en kívül még nem emeltek vádat Faulkner ellen. A maine-i államügyészi hivatal bizonyos forrásai szerint mind az FBI, mind az Alkohol, Dohány és Lőfegyverek Hivatala vizsgálatot folytat Faulkner ügyében, azzal a szándékkal, hogy szövetségi vádat is emelhessenek ellene. Faulkner ügyvédje, James Grimes tegnap elmondta a riportereknek, hogy továbbra is aggódik ügyfele egészsége miatt, és fontolóra veszi, hogy az Amerikai Legfelsőbb Bírósághoz fordul, miután a Washington Megyei Fellebbviteli Bíróság nem engedélyezte Faulkner óvadék ellenében történő szabadlábra helyezését. A lelkész azt állítja, hogy minden vádpontban ártatlan, és hogy valójában negyven évig saját családjának foglya volt. PHIL MOYER MÉG HOZZÁTESZI: A nyomozásban részt vevő rovarszakértő, akit arra kértek fel, hogy vegye jegyzékbe mindazokat a rovarokat és pókokat, amelyeket a Faulkner és családja által birtokolt lubeci helyszínen találtak, a Press Herald kérésére tegnap elmondta, hogy már majdnem teljesen végzett a munkával. A rendőrségi szóvivő szerint a rovarokat valószínűleg Leonard Faulkner, alias Elias Pudd gyűjtötte össze több év alatt. „Eddig több mint 200 pókfajt, illetve ötven egyéb rovarfajt azonosítottunk” – közölte dr. Lee Howard. – „Közöttük van néhány nagyon ritka faj is, olyanok is, melyeket eddig még nem sikerült azonosítani.” „Úgy tűnik, egyikük egy szerfelett mérgező barlangi pók – mondta dr. Howard. – Az biztos, hogy nem őshonos az Államokban” – tette hozzá. Amikor megkérdezték, hogy van-e valami közös a vizsgált állatokban, dr. Howard elmondta, hogy az eddig talált

egyetlen közös tényező az, hogy mindegyik faj „úgy általában rendkívül visszatetsző. Úgy értem, egész életemben rovarokkal és pókokkal foglalkoztam, de még így is be kell vallanom, hogy ezek között az állatok között nem sok olyan van, amelyiket ha megtalálnám az ágyamban, ne borzadnék el.” Dr. Howard még hozzáfűzte: „De felfedeztünk még rengeteg remetepókot is, és ha azt mondom, rengeteget, akkor nem túlzok. Akárki gyűjtötte is össze őket, igazán gyengéd érzelmeket táplálhat ezek iránt az állatok iránt, s az ilyesmi nem túl gyakran fordul elő. A ragaszkodás és szeretet az utolsó érzés, amit egy ember általában érezhet egy remetepók iránt.” Összehajtottam a lapot, majd a szemétbe dobtam. Az óvadék lehetősége kifejezetten nyugtalanító volt. Faulkner elfogása után az ügyészi hivatal egyenesen a vádesküdtszékhez fordult, ami bevett dolog hosszú ideje megoldatlan ügyek esetében. A huszonhárom tagú vádesküdtszék Calais-ban, Washington megyében gyűlt össze, huszonnégy órával azután, hogy Faulknerre rátaláltak, és elfogatási parancsot adtak ki ellene gyilkosság, gyilkosságban való közreműködés és gyilkosságban való bűnrészesség vádjával. Az állam ezután elrendelt egy meghallgatást, hogy eldöntsék, óvadék ellenében szabadlábra helyezik-e. Régebben, amikor a halálbüntetés még érvényben volt Maine államban, a főbenjáró vétséggel megvádolt személyek esetén nem engedélyezték az óvadékot. Miután eltörölték a halálbüntetést, az alkotmányt úgy módosították, hogy olyan személy esetében, akit korábban főbenjáró vétséget elkövetőnek minősítettek volna, a vádhatóság mindaddig tagadja meg az óvadékot, amíg „nagy a valószínűsége annak, hogy a vétséget elkövette, s amíg kétségtelen bizonyítékok állnak rendelkezésre”. Hogy a bizonyítékok és a vétség nyilvánvalóságát megerősítsék, az állam elrendelhet egy meghallgatást, melyet lefolytatnak, még mielőtt a bíró engedélyezné a feleknek, hogy előadják érveiket. 65

Rachellel még a meghallgatás előtt tanúvallomást tettünk, csakúgy, mint a Faulkner nyáját ért halálesetek, illetve a négy scarborough-i ember meggyilkolása utáni nyomozást vezető detektív. A helyettes államügyész, Bobby Andrus amellett érvelt, hogy nagy a veszélye Faulkner esetleges szökésének, s szerinte így potenciális veszélyt jelenthet a tanúkra. Jim Grimes minden tőle telhetőt megtett, hogy megtalálja a helyettes államügyész érvelésének gyenge pontját, alig hat nap telt el azóta, hogy Faulknert letartóztatták, s Grimes még próbálkozott. De a bíró végül megtagadta az óvadékot, de éppen hogy csak. Mostanáig nem nagyon sikerült olyan bizonyítékkal előállni, amelyek Faulknert a vád által említett bűncselekményekhez kötnék, és a meghallgatás után az állam arra kényszerült, hogy egyelőre beismerje: az ügyben szereplő bűntett nem főbenjáró. És Jim Grimes most a nyilvánosság előtt fellebbezésről beszél, és sejtetni engedi, hogy a Legfelsőbb Bíróság egyik bírája esetleg más végkövetkeztetésre jut az óvadékkal kapcsolatban, mint korábban. Nem is akartam arra gondolni, mi történne, ha Faulknert elengednék. – Esetleg nézhetnénk a hosszú távú hasznát, és ingyenes hírverésnek tekinthetnénk az egészet – mondtam, de a vicc elég gyengére sikerült. – Nem tudunk megszökni az ügy elől, hacsak véglegesen le nem csukják; de lehet, hogy még akkor sem. – Azt hiszem, ez az a pillanat, amikor rá kell jönnöd, hogy korlátok közé vagy szorítva – sóhajtott fel Rachel. Én meg magamra öltöttem a legromantikusabb arckifejezést, amelyre csak képes voltam, s ráütöttem a kezére. – Nem – közöltem vele, amilyen drámaian csak tudtam. – Te vagy, aki korlátozol engem. Úgy tett, mint aki ledugja az ujját a torkán, de mosolygott, és Faulkner árnyéka egy időre gyorsan tovatűnt. Kinyúltam, hogy megfogjam a kezét, ő pedig az ajkához emelte az ujjaimat, s lenyalta a róluk a fagyit. – Gyerünk! – mondta, és a szemében már másfajta éhség

tükröződött. – Menjünk haza! De egy kocsi állt a házunk előtt, a felhajtón, mikor megérkeztünk. Már akkor felismertem, mikor megpillantottam a fák között: Irving Blythe Lincolnja volt az. Amikor mellé álltam, kinyitotta az ajtót, kiszállt, s eközben az NPR rádióállomás klasszikus zenéjének néhány akkordja ütötte meg a fülem. Úgy csorgott ez a muzsika a mozdulatlan esti levegőben, mint a méz. Rachel odaköszönt Irvingnek, majd bement a házba. Figyeltem, hogy felgyullad a hálószobában a fény, és Rachel leereszti a rolót. Irv Blythe tökéletesen időzített, ha a szexuális életemet akarta romokba dönteni. – Miben segíthetek, Mr. Blythe? – kérdeztem, és érezhette a hangomon, hogy jelen pillanatban nem az a legfontosabb dolog az életemben, hogy neki segítsek. A zsebében tartotta a kezét, hosszú ujjú inge szorosan be volt tűrve a gumiból készült övszalag alá. A nadrágja jó magasra fel volt húzva, amennyire csak a pocakja engedte, és ettől túlságosan hosszúnak tűntek a lábai. Nem sokat beszéltünk azóta, hogy megbízott: nyomozzak a lánya eltűnésének körülményei után. Inkább a feleségével tárgyaltam. Átnéztem a rendőrségi jelentéseket, beszéltem azokkal az emberekkel, akik látták Cassie-t az utolsó napokban; de már túl sok idő telt el ahhoz, hogy bármire is pontosan vissza tudjanak emlékezni. Egy-két esetben szinte semmire nem emlékeztek. Eddig még semmi figyelemre méltó dologra nem bukkantam, és visszautasítottam a honoráriumot, mely körülbelül akkora volt, amekkorát Sundquist oly sokáig élvezett. Megmondtam Blythe-éknak, hogy csak óradíjat kérek, semmi mást. Mégis, ha Irv Blythe nem is volt nyíltan ellenséges velem szemben, mégis mindig úgy éreztem, hogy jobban örülne neki, ha nem keveredtem volna bele az egész nyomozásba. Nem tudtam, hogy a tegnap történtek hogyan befolyásolják majd kapcsolatunkat. De ez hamar kiderült, mert Blythe maga tért rá. – Tegnap, a háznál... – kezdte, majd elhallgatott.

67

Vártam. – A feleségem szerint bocsánatot kellene kérnem magától. – Elvörösödött. – Maga mit gondol? Kissé korlátolt volt. – Azt hiszem, rettenetesen hinni akartam Sundquistnek és annak a férfinak, akit magával hozott. Nehezteltem magára, mert elvette tőlem a reményt, amit ők nyújtottak. – Hiú remény volt, Mr. Blythe. – Mr. Parker, eddig egyáltalán nem volt semmiféle reményünk. Kivette a zsebéből a kezét, és elkezdte nyomkodni a tenyere középső részét, mintha csak azt remélné, hogy megleli azt a helyet, ahonnan a fájdalma ered, s el tudja távolítani, mint valami tüskét. Észrevettem, hogy félig gyógyult sebhelyek vannak a kézfején, valamint a fejbőrének azon a részén, amit látni lehetett. Fájdalmában és csalódottságában magának okozta ezeket a sebeket. Ideje volt, hogy tisztázzuk a dolgokat. – Úgy érzem, maga nem nagyon kedvel engem – mondtam. A jobb keze felhagyott a tenyérvakargatással, és a levegőben kezdett hadonászni, mintha csak meg akarná ragadni az irántam tanúsított érzéseit, hogy a nehéz szavak helyett inkább elkapja őket a levegőben, s redős, barázdált tenyerére helyezve nyújtsa felém. – Nem erről van szó – kezdte. – Biztos vagyok benne, hogy nagyon jó szakember. Csak elég sok mindent tudok magáról. Olvastam az újságcikkeket. Tudom, hogy nehéz ügyeket oldott meg, kiderítette, mi van azokkal az emberekkel, akik már sokkal régebben tűntek el, mint Cassie. Inkább az a baj, Mr. Parker, hogy ezek az emberek általában már halottak voltak, amikor megtalálta őket. Az utolsó mondatot szinte hadarva mondta, a hangja is elcsuklott. – És úgy érzi, ha engem bérel fel, azzal szinte beismeri, hogy Cassie mindörökre elment? – Igen, valahogy így.

Irv Blythe szavai feltépték az én sebeimet is, melyek épp olyanok voltak, mint az övéi, mert csak félig gyógyultak be. Igaz, voltak olyanok, akiket nem tudtam megvédeni. S voltak olyanok is, akik már sokkal korábban meghaltak, mint ahogy nekem derengeni kezdett, hogy mi is történt velük. De én már megbékéltem a múltammal, mert felismertem, hogy bár bizonyos embereket nem tudtam megvédeni, még a saját feleségemet és gyermekemet sem, de nem teljesen én voltam felelős azért, ami történt velük. Jennifer és Susan egymást óvták, és én hiába ültem mellettük huszonnégy órán keresztül kilencvenkilenc napig, ő várt a századik napig, hogy rövid időre hátat fordítsak, és végül akkor jött el értük. Most pedig a két világ között én vagyok a kapocs, az élők és a holtak földje között, és mindkettő számára próbálok békét teremteni. Csak ezzel tudok valamit is jóvátenni. De az érzéseimet nem Irving Blythe fogja elbírálni, legalábbis most nem. Kinyitottam kocsija ajtaját. – Későre jár, Mr. Blythe. Sajnálom, ha nem tudok önnek megnyugtató választ adni, ahogy azt titokban szeretné. Csak azt tudom felajánlani, hogy felteszek néhány kérdést. Legalábbis megpróbálom. Bólintott, és a mocsár felé nézett, de nem mozdult, hogy beszálljon a kocsiba. A holdfény rásütött a vízre, s úgy tűnt, a fénylő csatornák megadták neki a végső lökést az önvizsgálathoz. – Tudom, hogy már nem él, Mr. Parker – mondta halkan. – Tudom, hogy nem fog hozzánk élve visszatérni. Csak azt szeretném, hogy békében pihenhessen. Én nem hiszek abban, hogy valamit véglegesen le lehet zárni. Ezt sem fogjuk tudni véglegesen lezárni magunkban. Csak el akarom temetni, hogy odamehessek a nyughelyéhez a feleségemmel, hogy néhány szál virágot tehessünk a sírjára. Megérti? Majdnem kinyújtottam a kezem, hogy megérintsem, de Irving Blythe nem az az ember volt, aki elfogad egy ilyen gesztust egy

69

másik férfitól. Inkább beszéltem hozzá, amilyen gyöngéden csak tudtam. – Megértem, Mr. Blythe. Vezessen óvatosan! Majd kapcsolatba lépek önnel. Bekászálódott a kocsijába, de nem nézett rám, amíg rá nem fordult az útra. Akkor megláttam a szemét a visszapillantó tükörben, s megpillantottam bennük a gyűlöletet, mert rákényszerítettem arra, hogy kimondja, amit soha nem akart bevallani, amit eddig mélyen magába temetett. Egy darabig még nem mentem fel Rachelhez. Csak ültem a tornácon, és figyeltem, ahogy a néha-néha feltűnő kocsik fénye rám vetül, de aztán kénytelen voltam bemenni a házba, mert elkezdtek csípni a szúnyogok. Addigra Rachel már elaludt, de elmosolyodott, amikor lefeküdtem melléje. Mindkettőjük mellé. Aznap éjjel egy kocsi állt meg Elliot Norton háza előtt, Grace Falls külvárosában. Elliot hallotta, hogy nyílik a kocsiajtó, aztán azt, hogy valaki fut az udvar füvén. Már éppen az éjjeliszekrényen tartott fegyveréért nyúlt, amikor berobbant a hálószobaablak üvege, és a szobát elöntötték a lángok. Az égő benzin ráfröccsent a karjára és a mellkasára, és lángra kapott tőle a haja. Lángolva tántorgott le a lépcsőn, ki a bejárati ajtón, a pázsitra, ahol belehengergőzött a nedves fűbe, hogy eloltsa a lángokat. Csak feküdt a hátán a holdfényben, és nézte, ahogy leég a háza. És amikor Elliot Norton háza égett messze délen, én is felriadtam arra, hogy egy kocsi járó motorral valahol ott áll az Old Country Roadon. Mellettem Rachel mélyen aludt, apró zajt adva ki lélegzés közben; olyan volt, mint egy metronóm ütemes tiktakolása. Szép óvatosan kicsusszantam az ágyból, és az ablakhoz mentem. A holdfényben egy öreg, fekete Cadillac Coupe de Ville állt azon a hídon, mely a mocsár fölött ívelt át. Még így távolból is láttam, milyen ütött-kopott: az elülső lökhárítója megnyomva, a festék

lepattogzott a karosszériáról, a szélvédő sarkában pókhálószerű repedés futott szét. Hallottam a motor zúgását, de nem láttam füstöt a kipufogónál; és bár a hold fényesen világított, a sötét ablaküvegen keresztül nem láttam be a kocsi belsejébe sem. Korábban is láttam már ilyen autót. Egy Stritch nevű pasas vezette, egy sápadt, torz, dögletes lény. De Stritch már halott volt, egy golyó szakította fel a mellkasát, és a kocsi is megsemmisült. Aztán kinyílt a kocsi hátsó ajtaja. Azt vártam, hogy valaki előbukkan belőle, de nem így történt. Az autó csak áll, az ajtaja tárva-nyitva, legalább egy percig, aztán egy láthatatlan valakihez tartozó kéz kinyúlt, és becsukta az ajtót. A csattanás olyan volt, mint a koporsófedél tompa hangja, majd az autó egy U forduló után elindult északnyugat felé, az Oak Hill és az 1. sz. főút irányába. Mocorgást hallottam az ágy felől. – Mi történt? – kérdezte Rachel. Feléje fordultam, és láttam, hogy árnyak kúsznak át a szobán, felhők fedik el a holdat, és lassan elfedik Rachel sápadtságát. – Mi történt? – kérdezte Rachel. Megint ott voltam az ágyamban, csak most a szélén ültem, és a lábammal lerúgtam magamról a takarót. Rachel meleg keze megérintett, a mellkasomon pihent. – Csak egy kocsi – feleltem. – Hol? – Ott kinn. Egy kocsi. Meztelenül kikeltem az ágyból, az ablakhoz mentem, elhúztam a függönyt, de nem volt ott semmi, csak az üres út, a csend, az ezüstösen csillogó víz a mocsárban. – Volt ott egy kocsi – mondtam még egyszer. És megláttam a saját ujjlenyomatomat az ablaküvegen, amit akkor hagytam ott, amikor kinyúltam feléjük, mint ahogy most ők is kinyúltak felém. – Gyere vissza az ágyba – mondta Rachel. Odamentem hozzá, és

71

óvón átöleltem, miközben újra elnyomta az álom. Addig néztem, míg el nem jött a hajnal.

Harmadik fejezet

Elliot Norton a támadás utáni reggel újra felhívott. Bár elsőfokú égéseket szenvedett az arcán és a karján, mindent összevetve mégis roppant szerencsésnek tarthatta magát. A tűz elpusztította három szobáját a második emeleten, s egy óriási lyuk maradt a tetőn. De egyetlen helyi vállalkozó sem vállalta a javítást, úgyhogy Martinezből, Georgia államhatárán túlról kellett felfogadnia embereket, hogy helyrehozzák a károkat. – Beszéltél a zsarukkal? – kérdeztem. – Igen, ők voltak itt először. Gyanúsítottakból nincs hiány, de ha sikerül megoldaniuk az ügyet, akkor felhagyok a praxissal, és szerzetesnek állok. Tisztában vannak vele, hogy a dolog összefüggésben van a Larousse-üggyel, s én is tudom, hogy kapcsolatban áll vele, ebben megegyeztünk. Még az a szerencse, hogy fizetnem nem kell érte. – És kik a gyanúsítottak? – Begyűjtöttek néhány helyi seggfejet, de ezzel nem mennek semmire sem, hacsak valaki nem látott vagy hallott valamit, és hajlandó is ezt eskü alatt tanúsítani. Egy csomó embernek az a véleménye, hogy azok után, amit csináltam, nem is várhatok többet. Elhallgatott. Éreztem, arra vár, hogy én törjem meg a csendet. Végül így is lett, és éreztem, hogy elgyengül a lábam, ahogy egyre nyilvánvalóbbá vált: bele fogok keveredni az ügybe.

73

– Mit fogsz csinálni? – Mit tehetnék? Hagyjam magára a fiút? Ő az ügyfelem, Charlie. Nem tehetem meg vele. Nem hagyhatom, hogy megfélemlítsenek. Azt akarta, hogy lelkiismeret-furdalást érezzek. Nekem nem nagyon tetszett a dolog, de ő valószínűleg úgy érezhette, hogy nincs más választása. De nem amiatt éreztem magam kellemetlenül, mert ő kihasználta a barátságunkat. Elliot Norton nagyon jó jogász volt, de korábban sohasem tapasztaltam, hogy a munkája során csak úgy áradt volna belőle a jótétemény. Most pedig a házát s talán az életét is kockáztatja egy fiatalemberért, akiről szinte semmit sem tudhatott. Ez nem arra az Elliot Nortonra vallott, akit én ismertem. Nem voltam benne biztos, hogy még egyszer vissza tudnám utasítani, de legalább megpróbáltam valami választ kicsikarni belőle. – Miért csinálod ezt, Elliot? – Mit, hogy miért vagyok ügyvéd? – Miért vagy a fiú ügyvédje? Azt vártam, hogy beszédet tart majd nekem arról, hogy az embernek néha meg kell tennie, amit kell; hogy senki más nem állna ki a fiúért; hogy képtelen volt csak nézni az egészet; félreállni, s szenvtelenül tudomásul venni, hogy azt a fiút felteszik a kerekes ágyra, beléinjekciózzák a mérget, mely megállítja a szívét. Lehet, már kiütközött rajta a fáradtság és az előző éjszaka megpróbáltatásai, de amikor megszólalt, keserűség volt a hangjában. Ilyet még soha nem hallottam ezelőtt. – Tudod, valamiképp mindig gyűlöltem ezt a helyet. Gyűlöltem az itteni emberek életszemléletét, a kisvárosi mentalitást. Azok az emberek, akiket magam körül láttam, sose akartak iparbárók, politikusok vagy bírók lenni. Nem akarták megváltani a világot. Minden vágyuk csak az volt, hogy sört vedelhessenek, meg hogy nőket kúrhassanak. És ha megkerestek havi ezer dollárt egy benzinkútnál, akkor mindezt már meg is tehették. Soha nem kerültek

el innen. De én igen. – Így lettél ügyvéd. – Úgy van. Ez egy nemes foglalkozás, akármit is gondolsz. – És New Yorkba mentél. – Elmentem, de gyűlöltem New Yorkot, még jobban, mint az ittlétet, de azt hiszem, most be akarok bizonyítani valamit. – Tehát azért akarod most ezt a fiút védeni, hogy kamatostul visszaadhasd a kölcsönt? – Igen, valahogy úgy. Charlie, valahol belül érzem: nem ez a kölyök ölte meg Marianne Larousse-t. Lehet, hogy társadalmilag elég alacsonyan áll, de nem erőszaktevő, nem gyilkos. Kizárt dolog, hogy végignézzem, amint kivégzik valamiért, amit nem követett el. Ezt a megjegyzést elengedtem a fülem mellett. Azt hiszem, nem az én feladatom, hogy megkérdőjelezzek egy ilyen keresztes hadjáratot. Hiszen régebben engem is gyakran megvádoltak azzal, hogy szent háborút folytatok. – Holnap felhívlak – mondtam. – Addig próbáld meg elkerülni a bajt. Nagyot sóhajtott, talán valami fényt látott megcsillanni az alagút végén. – Köszönöm, méltányolom a dolgot. Amikor letettem a kagylót, láttam, hogy Rachel ott áll az ajtófélfának dőlve, és engem figyel. – Elmész oda, ugye? Nem vád volt, csak kérdés. Vállat vontam. – Talán. – Mintha úgy éreznéd, tartozol neki ennyivel. – Nem, nem személyesen neki. – Nem voltam benne biztos, hogy szavakba tudom önteni, amit érzek, de úgy véltem, hogy legalább meg kell próbálnom, meg kell ezt magyaráznom magamnak is, Rachelnek is.

75

– Ahányszor eddig bajba kerültem, ahányszor nehéz ügyem akadt, sőt még annál is nehezebb, mindig voltak emberek, akik hajlandók voltak mellém állni. Te, Angel, Louis és mások is. S ezek közül néhányan nem élték túl azt, hogy mellém álltak. Most pedig itt van valaki, aki a segítségemet kéri, én pedig nem vagyok biztos abban, hogy könnyedén képes lennék hátat fordítani neki. – Csak akkor várhatsz bármit is, ha te is adsz? – Valahogy úgy. De ha most elmegyek oda, akkor előbb néhány dolgot tisztáznom kell. – Mint például? Nem válaszoltam. – Rám gondolsz, ugye? – Összeráncolta a homlokát. – Erről már beszéltünk korábban. – Nem. Én beszéltem róla. Te csak befogod a füled. Hallottam, hogy megemelkedik a hangom, s vettem egy mély lélegzetet, mielőtt folytattam. – Nézd, nem kell, hogy fegyver legyen nálad, és... – Ezt nem hallgatom tovább – csattant fel Rachel, majd felviharzott a lépcsőn. Nem sokkal később bevágta az iroda ajtaját maga után. A Maine Mallon lévő Panera Bread Companyben találkoztam Wallace MacArthur nyomozó őrmesterrel, aki a scarborough-i rendőrségen dolgozott. Volt egy vitám vele a Faulkner letartóztatásához vezető események során, de aztán a Back Bay Grillben egy ebéd mellett megbeszéltük a dolgokat. Kétségtelen, hogy az ebéd majdnem kétszáz dolláromba került (benne volt a bor is, amit MacArthur ivott), de megérte, mert az én oldalamra állt. Rendeltem egy kávét, és leültem mellé a bokszba. Éppen egy meleg fahéjas süteményt tépett szét, a porcukor összekeveredett az olvadt vajjal, és foltot hagyott a Casco Bay Weekly legújabb számának apróhirdetésein. Az újság teli volt olyan nők hirdetéseivel,

akik a kandallótűz előtti szerelmes öleléseket, fátyolos télesti sétákat, esetleg viharos moderntáncórákat szerettek volna átélni. A hirdető nők egyike sem tűnt olyannak, aki megfelelt volna MacArthurnak, hisz ő körülbelül annyira volt ölelni való, mint egy szúrós cserje, és utált mindenféle testmozgást, kivéve persze azt, amit az ágyban lehetett csinálni. Ebben az agglegény életvitelben az is segítette, hogy szinte szimbiózisban élt egy agárral, majdnem elérte már az ötvenet, emellett sikeresen elkerülte a finom falatok és a rendszeres testedzés közötti ellentmondás csapdáját. MacArthur számára már az is fizikai munkának számított, ha váltogatta az ujjait a távkapcsoló gombjain. – Talált valakit, aki tetszik? – érdeklődtem. MacArthur megfontoltan kérődzött a péksüteményen. – Miért van az, hogy ezek a nők mind azt állítják magukról, hogy „csinosak”, „édesek” meg „alkalmazkodók”? – felelte. – Én egyedülálló vagyok. Itt vagyok, keresek, és sohasem láttam egy olyan nőt, mint ezek. Egyik sem édes. Csak rondákkal találkozom. És nehezen kezelhetőkkel. És ha tényleg olyan csinosak, boldogok és szerencsések, akkor miért hirdetnek a Casco Bay Weekly hátulján? Én mondom magának, ezek a nők hazudnak! – Lehet, hogy másfajta hirdetésekkel kellene próbálkoznia. MacArthur szemöldöke meglepetten felszaladt. – A szexhirdetésekkel? Viccel? Sokszor azt sem tudom, mit jelent, ami bennük áll. – Óvatosan a hátsó oldalon lévő hirdetésekre pillantott, majd körülnézett, hogy nem látja-e valaki. Suttogóra fogta a hangját. – Itt egy nő, aki „a zuhanyzójának férfi megfelelőjét keresi”. Mi a fenét jelent ez? Fogalmam sem lenne, hogy mit vár tőlem! Azt akarja, hogy javítsam meg a zuhanyzóját, vagy mi a csudát? Ránéztem. Visszanézett. Ahhoz képest, hogy már húsz éve zsaru, igencsak burokban élhetett. – He? – kérdezte.

77

– Semmi. – De, mondja csak. – Nem, csak arra gondoltam, hogy az a nő nem magához való. – Pont maga mondja! Nem is tudom, mi a rosszabb, ha az ember megérti, hogy ezek az emberek mit is akarnak, vagy ha nem érti meg. Jézusom, én semmi mást nem szeretnék, csak egy őszinte kapcsolatot. Csak van ilyen, nem? Én ugyan már kételkedtem abban, hogy létezik még normális, őszinte kapcsolat, de értettem, hogy mire gondol. Hogy Wallace MacArthur nem lesz senki zuhanyának megfelelője. – Legutoljára azt hallottam magáról, hogy Al Buxton özvegyének segít leküzdeni a férje halála miatti fájdalmát. – Al Buxton a York megyei helyettes seriff volt, de hatalmába kerítette valamiféle furcsa, sorvadásos betegség, amitől olyan lett, mint egy múmia a kötései nélkül. Nem sokan siratták meg. Al Buxton olyan kellemetlen fráter volt, hogy mellette még az ügyvédek is irgalmas szamaritánusnak tűntek. – Nem tartott soká. Nem hinném, hogy nehezére esett volna leküzdeni a fájdalmát. Tudja, egyszer azt mesélte nekem, hogy még a balzsamozást végző férfival is lefeküdt. Szerintem annak még arra sem volt ideje, hogy kezet mosson, a nő már rajta is volt. – Biztos így hálálta meg, hogy olyan szép munkát végzett a férjén. Al sokkal jobban nézett ki holtan, mint életében. Társaságnak is jobb volt úgy. MacArthur felnevetett, de látszott, hogy ez mennyire megviseli a szemeit, melyekről csak most vettem észre, hogy milyen vörösek és dagadtak. Úgy nézett ki, mint aki nemrégen sírt. Meglehet, ez az egész sokkal mélyebben érintette, mint gondoltam. – Mi a baj? Úgy néz ki, mint aki most értesült róla, hogy Bambi édesanyja meghalt. Ösztönösen a szeméhez emelte a kezét, hogy letörölje a hirtelen újra kicsorduló könnyeit, de aztán meggondolta magát.

– Ma reggel sprayt fújtak a szemembe. – Tényleg? Ki? – Jeff Wexler. – Jeff Wexler, a nyomozó? Mit művelt, elhívta randizni? Tudja, az a fickó a Village People-ben nem igazi zsaru volt. Nem szabadna példaképének tekintenie. MacArthur nem vette a lapot. – Nem tudja? Azért fújtak le, mert a szabályzat szerint, ha egy zsaru riasztógázt akar hordani, akkor előtte meg kell tapasztalnia, milyen az, ha valakit lefújnak vele. Azt remélik ettől, hogy később nem kapjuk elő csak úgy szíre-szóra. – Tényleg? És ez használ? – Naná! Alig várom, hogy valamelyik szemétnek a képébe fújjam, hogy jobban érezzem magam. Ez a cucc borzalmasan csíp. Hihetetlen. A könnygázspray csíp. Ki gondolta volna? – Valakitől azt hallottam, hogy most Blythe-éknak dolgozik – mondta MacArthur. – Az már jó régi ügy. – Ők még nem adták fel, de a zsaruk már igen. – Ez nem volt igazságos, Charlie, ezt maga is jól tudja. Bocsánatkérően emeltem fel az egyik kezem. – Tegnap este meglátogatott Irv Blythe. Neki és a feleségének meg kellett mondanom, hogy az a nyom, melyet az elmúlt években követtek, hamis volt. Nem szívesen tettem. Nagyon fáj nekik a dolog; hat év telt el, és még a mai napig is minden napjuk szenvedéssel teli. Tudom, hogy ez nem a zsaruk hibája. Tudom, hogy már régi ügy. Csak éppen Blythe-ék még nem zárták le. – Mit gondol, halott a lány? – A hangján érződött, hogy neki már kialakult erről a véleménye. – Remélem, nem. – A remény sohasem hal meg, azt hiszem. – Keserűen elmosolyodott. – Nem bogarásznám az apróhirdetéseket, ha nem így gondolnám.

79

– Azt mondtam, remélem, és nem azt, hogy botor módon optimista lennék. MacArthur megfenyegetett az ujjával. – Szóval találkozni akart velem. És ráadásul elkésett, úgyhogy vennem kellett egy fahéjas sütit, és ezek itt meglehetősen drágák. – Sajnálom. Nézze, lehet, hogy egy vagy két hétre el kell mennem a városból. Rachel nem szereti, ha túl aggodalmaskodó vagyok, és fegyvert sem akar magánál tartani. – Szóval szüksége van valakire, aki rajta tartja a szemét, ugye? – Csak amíg vissza nem érek. – Meg van beszélve. – Köszönöm. – Faulknerrel van kapcsolatban ez az egész? Vállat vontam. – Azt hiszem. – A társai már meghaltak. Már csak ő van. – Talán. – Történt valami, hogy most már így gondolja? Megráztam a fejem. Csak egy érzés volt, de nagyon rossz érzés. Emellett szilárdan hittem: Faulkner nem fogja szó nélkül hagyni, hogy megsemmisítettem a családját. – Szerencsés csillagzat alatt született, Parker, ugye tudja? Az ügyészi hivatal rendelkezése miatt, hogy el a kezekkel magától; hogy nem perelhető be azért, mert akadályozta a nyomozást. Nem emelhettünk vádat maga vagy a haverjai ellen a Lubecben történt halálesetek miatt sem. Persze nem azt mondom, hogy mindez olyan, mintha jótét lelkeket ölt volna meg, de akkor is. – Tudom – mondtam élesen. Ejteni akartam a témát. – Szóval, oda tud küldeni néha valakit? – Persze, nem gond. Én magam megyek oda, amikor tudok. Mit gondol, abba belemenne, hogy beszereljünk egy vészjelzőt? Kicsit gondolkodtam a dolgon. Valószínűleg minden diplomáciai

érzékemet be kellene vetnem, de úgy véltem, Rachel végül beadná a derekát. – Esetleg. Tud valakit, aki beszerelné? – Ismerek egy fickót. Hívjon fel, ha beszélt Rachellel. Megköszöntem és felálltam. Alig léptem hármat, amikor megállított a hangja. – Hé, nincs valami szingli barátnője Rachelnek? – Azt hiszem, nincs – feleltem, de ekkor hirtelen eltűnt a föld a lábam alól. Mert rájöttem, mibe is akar belerángatni. MacArthur arca felragyogott, az enyém meg elsötétült. – Jaj, ne! Mi vagyok én, társkereső iroda? – Ugyan már, ez a legkevesebb, amit megtehet! Megráztam a fejem. – Majd megkérdezem. De nem ígérhetek semmit. Otthagytam MacArthurt a mosolygó arcával. A mosolygó és fenemód porcukros arcával. A nap további részében elvégeztem némi hátralékos papírmunkát, kiküldtem a számlát két ügyfelemnek, aztán elkezdtem olvasgatni azt a kevés anyagot, amim Cassie Blythe-ról volt. Beszéltem a volt barátjával, a legjobb barátnőjével, a kollégáival és annak a bangori cégnek az alkalmazottjával is, akikhez azon a napon indult, amikor eltűnt. A kocsija éppen szervizben volt, úgyhogy busszal ment Bangorba. A Congress és a St. John sarkán szállt fel a Greyhound társaság buszára, körülbelül reggel nyolckor. Mind a rendőrségi jelentés, mind Sundquist azt írta, hogy a buszsofőr emlékezett rá, mert váltott vele néhány szót. Nagyjából egy órát töltött el a cég West Market Square-en lévő irodájában, aztán elindult, hogy egy kicsit körülnézzen a BookMarcs könyvesboltban. Az egyik eladó még arra is emlékezett, hogy dedikált Stephen King-könyv után érdeklődött. És aztán Cassie Blythe eltűnt. A visszaútra szóló menetjegyét nem használta fel, és semmi nyoma nem volt annak, hogy bármelyik

81

másik busztársasággal ment volna dél felé. Egyik bankkártyáját sem használta az eltűnése napja óta. Egy csomó embernek utánanéztem, de nem jutottam semmire. Nagyon úgy tűnt, hogy nem fogom megtalálni Cassie Blythe-ot. Se élve, se holtan. A fekete Lexus nem sokkal három után állt meg a ház előtt. Éppen fenn voltam az emeleten, és a Marianne Larousse-gyilkossággal kapcsolatos cikkeket nyomtattam ki. A legtöbbjükből semmi nem derült ki, kivéve egyetlenegyet, a State-ben, amely beszámolt arról is, hogy Elliot Norton vette át Atys Jones védelmét a kirendelt ügyvédtől, Laird Rhine-tól. Nem volt nyoma, hogy hivatalosan felkérték volna az ügyre, ez pedig azt jelentette: Laird megegyezett Elliottal, hogy lemond a javára az ügyről. Elliot röviden megemlítette az újságírónak, hogy Rhine ugyan kiváló ügyvéd, de Jonesnak mégis nagyobb esélye van akkor, ha saját ügyvédje van, mintha csak egy hivatalosan kirendelt védő képviseli, akinek még egy csomó más, párhuzamos ügye is van. Rhine nem nyilatkozott. Ez a cikk is néhány hetes volt már. Éppen ezt nyomtattam, amikor a Lexus megérkezett. Az anyósülésről kiszálló férfi festékfoltos Reebok edzőcipőt, ugyanúgy foltos kék farmert, és hogy még teljesebb legyen a kép, foltos farmeringet viselt. Pont úgy nézett ki, mint egy modell, aki a festők találkozójára érkezett. Feltéve persze, ha a festők ideálja egy félig visszavonult, alacsony, buzi betörő. Most, hogy jobban belegondolok, amikor az East Village-ben éltem, rengeteg olyan festőt láttam, akinek pont ilyen volt az ideálja. A sofőr vagy harminc centivel magasabb volt, mint a másik, s nyári ruhatárából vérvörös papucscipőt és egy sárgásbarna vászonöltönyt halászott elő. Fekete bőre csillogott a napfényben; csak a telt ajkakat környező körszakáll, illetve a feje tetején lévő pár szál haj zavarta meg ezt a ragyogást.

– Hát, ez a hely már sokkal kellemesebb, mint az eddigi odúk, amiket otthonodnak neveztél – jelentette ki Louis, amikor lementem, hogy üdvözöljem őket. – Ha annyira nem tetszett, akkor miért jártál el hozzám látogatóba? – Mert idegesíthettelek. Kinyújtottam a kezem, hogy kezet rázzak Louis-zal, erre egy Louis Vuitton-bőrönd fogantyúját találtam a markomban. – Ne várj borravalót – közölte. – Ezt már akkor sejtettem, mikor megláttam, hogy kocsival jöttök és nem repülővel. A szemöldöke kissé felszaladt. – Hé, ingyen dolgozom itt neked, hozom a saját fegyverem, saját pénzen veszem bele a töltényeket! Nem engedhetem meg magamnak, hogy repcsivel jöjjek ide! – Még mindig egy egész fegyverraktárt cipelsz a kocsi csomagtartójában? – Miért, szükséged lenne valamire? – Nem, de ha belecsap a kocsiba a villám, legalább tudom majd, hogy hova lett a pázsitom. – Az ember sohasem lehet eléggé óvatos. Odakint aljas a világ. – Tudod, hogy hívják azokat az embereket, akik azt hiszik, az egész világ ellenük van? Paranoiásaknak. – Igen, és azokat hogy hívják, akik nem hisznek ebben? Halottaknak. Amikor meglátta Rachelt, elviharzott mellettem, és gyengéden átölelte. Rachel volt az egyetlen ember, aki iránt Louis valaha is gyöngédséget mutatott. Azt is csak feltételeztem, hogy Angelt néhanéha esetleg vállon veregeti. Végül is még csak hat éve voltak együtt. Angel is közelebb ért. – Azt hiszem, egyre elbűvölőbb lesz, ahogy öregszik – mondtam neki.

83

– Ha csak egy kicsit is kevésbé lenne elbűvölő, akkor már karma, nyolc lába és egy fullánkja lenne – felelte Angel. – Remek! És az egész ember a tiéd! – Igen, hát nem vagyok szerencsés fickó? Mintha Angel hirtelen megöregedett volna az alatt az egy hónap alatt, mióta nem láttam. Markáns vonalak futottak lefelé a szája sarkában, és a szeme körül is volt néhány. Fekete hajába ősz szálak vegyültek. Még lassabban járt, mintha attól tartana, nem jó helyre teszi le a lábát. Louistól tudtam, hogy még mindig kínozza a háta; ott, ahol a prédikátor, Faulkner kihasított a lapockája alatt a bőréből egy darabot, majd Angelt egy régi fürdőkádban hagyta, hogy kivérezzen. A bőrátültetés sikerrel járt, de a hegek minden mozdulatra fájdalmat okoztak. Ráadásul egy időre el is kellett válniuk egymástól. Az, hogy Angel belekeveredett a Faulkner elfogásához vezető eseményekbe, szükségképpen reflektorfénybe helyezték őt, és ezzel a törvény figyelmét is magára vonta. Most tíz háztömbnyire élt barátjától, hogy legalább Louis ne keltse fel a rendőrség érdeklődését. Az ő múltja nem nagyon viselte volna el, ha górcső alá veszik. Azzal is nagy kockázatot vállaltak, hogy eljöttek ide hozzám, de Louis ötlete volt a dolog, és én nem akartam vitába szállni vele. Lehet, hogy úgy érezte, jót tenne Angelnek, ha lenne körülötte néhány olyan ember, aki törődik vele. Angel mintha belelátott volna a gondolataimba, mert bánatosan elmosolyodott. – Nem nézek ki valami jól, ugye? Visszamosolyogtam rá. – Soha nem is néztél ki jól. – Ja, persze, elfelejtettem. Menjünk be. Úgy nézel rám, mintha béna lennék. Figyeltem, ahogy Rachel gyöngéden arcon csókolja, majd súg valamit a fülébe. A megérkezése óta először Angel felnevetett. De amikor a válla fölött rám nézett, Rachel szemében sajnálat

tükröződött. A Katahdinban vacsoráztunk, a Spring és a Fő út sarkán, Portlandben. Szedett-vedett bútorok voltak odabenn, bizarr dekoráció; olyan érzése volt az embernek, mintha valakinek az ebédlőjében étkezne. Rachel és én imádtuk ezt a helyet. Sajnálatos módon rajtunk kívül még nagyon sok más ember is, úgyhogy egy darabig a kellemes bárban kellett ücsörögnünk; hallgattuk a helyieket, akik rendszeresen jártak oda pletykálkodni és csevegni. Angel és Louis rendeltek egy üveg Kendall-Jackson chardonnay-t, és én is megengedtem magamnak egy fél pohárral. Jennifer és Susan halála után hosszú ideig nem nyúltam alkoholhoz. Azon az éjjelen, amikor megölték őket, én egy bárban voltam, és kínszenvedés volt a gondolat, hogy nem voltam ott, amikor szükségük lett volna rám. Mostanában már néha-néha megittam egy sört, nagyon különleges alkalmakkor, otthon, egy üveg Flagstone bort is. Nem hiányzott az ital. Az alkohol iránti vágyam elenyészett. Végül sikerült egy sarokasztalt szereznünk, és a sort a Katahdin kiváló vajassütijével kezdtük. Rachel terhességéről beszélgettünk, ócsároltuk a bútoraimat, végül a tengeri herkentyűk és az én rostonsültem fölött a New York-i pletykákat hoztuk szóba. – Hát, öregem, a házad teli van ócska szarokkal – mondta Louis. – Antik bútorokkal – javítottam ki. – Még a nagyapámé volt mindegyik. – Az se érdekelne, ha Mózeséi lettek volna, szerintem akkor is ócska szarok. Olyan vagy, mint azok az anyabaszók az e-Bayen, akik azzal a sok limlommal házalnak a világhálón. Leányzó, nem akarsz neki venni valami normális bútort? Rachel tiltakozásul az Engem-Hagyjatok-Ki-Ebből mozdulattal emelte fel a kezét, de ekkor odalépett a pincérnő, hogy mindennel elégedettek vagyunk-e. Rámosolygott Louisra, aki kissé zavarba jött, hogy a nő nem ijedt meg tőle. A legtöbb ember ijesztőnek találta Louist (és ezzel még keveset is mondtam), de ez a pincérnő erős

85

felépítésű, csinos nő volt, aki nem rémült meg, sőt. Hozott Louisnak még egy kis sütit is, és olyan pillantást vetett rá, mint egy kutya a szaftos cupákra. – Szerintem tetszel neki – mondta Rachel ártatlan képpel. – Buzi vagyok, nem vak. – De ő nem tudja ezt rólad, mint ahogy mi – tettem hozzá. – Jobb lenne, ha ennél, és gyűjtenéd az energiádat. Minden erődre szükséged lesz, ha futnod kell. Louis morcos képet vágott. Angel nem szólt semmit, akárcsak egész nap. Csak akkor élénkült fel egy kicsit, amikor Willie Brew került szóba. A fickó Queensben egy autósboltot vezetett – én is itt vettem a Boss 302-es kocsimat –, amiben Angel és Louis is csendestársak voltak. – A fia felcsinált valami lányt – mesélte. – Melyik fia, Leo? – Nem, a másik, Nicky. Az, amelyik úgy néz ki, mint egy őrült tudós, kivéve a tudós részét a dolognak. – És, viseli a következményeket? – Már viselte. Elmenekült Kanadába. A lány apja őrjöng. A fickó neve Pete Drakonis, de mindenki csak Jersey Pete-nek hívja. Tudod, az ember nem kezd olyanokkal, akiknek a nevében benne van egy állam, kivéve talán Vermontot. Egy olyan ember, akit Vermontnak hívnak, bizonyára bálnákat ment és chai teát iszik. Kávézgatás közben meséltem nekik Elliot Nortonról és az ügyfeléről. Angel fáradtan ingatta a fejét. – Dél-Karolina – mondta – nem a kedvenc helyem. – De egy engedélyezett Melegek Fesztiválja azért már valami – vetettem közbe. – Mit mondtál, hová való a fickó? – kérdezte Louis. – Egy Grace Falls nevű városba. Fenn van... – Tudom, hol van – vágott közbe. Volt valami a hangjában, amitől belém fagyott a szó. Még Angel

is ránézett, de nem erőltettük a dolgot. Csak figyeltük, ahogy Louis szétmorzsolt az ujjai közt egy otthagyott sütit. – Mikor akarsz indulni? – kérdezte aztán tőlem. – Vasárnap. Rachel és én már megbeszéltük, hogy ha nem megyek le néhány napra, nem fog békén hagyni a lelkiismeretem. Hogy ne kockáztassak meg egy Rachel alakú, nagy lukat magamon – annak következtében, hogy nekem jön –, szép finoman adagoltam neki a MacArthurral történt beszélgetésünket. Legnagyobb meglepetésemre nem volt ellenére, hogy rendszeresen elnézzen felénk a rendőrség, és az sem, hogy beszereltessünk egy vészjelzőt a konyhába és a nappaliba. Mellékesen azt is megígérte, hogy próbál barátnőt szerezni MacArthurnak. Úgy tűnt, Louis mindent elrendezett magában. – Akkor ott találkozunk – mondta. – Mindhárman – egészítette ki Angel. Louis rábámult. – Először el kell intéznem valamit – mondta. – Útközben. Angel elfricskázott egy morzsát. – Nekem nincs semmi dolgom – felelte. Semlegesnek tűnt a hangja. A beszélgetés furcsa fordulatot vett, és én nem akartam kérdezősködni. Inkább kértem a számlát. – Szerinted mi volt ez az egész? – kérdezte Rachel, miközben a kocsi felé sétáltunk. Angel és Louis némán ment előttünk. – Fogalmam sincs – feleltem. – De van egy olyan érzésem, hogy valaki nagyon ráfázik, hogy ezek ketten elhagyták New Yorkot. Csak remélni mertem, hogy ez a valaki nem én leszek. Aznap éjjel arra ébredtem, hogy valami zaj szűrődik fel lentről. Otthagytam az alvó Rachelt, felvettem egy fürdőköpenyt, és leérve a 87

bejárati ajtót résnyire nyitva találtam. Angel ült odakinn a tornácon, tréningalsóban és egy ócska Doomsbury-pólóban, maga elé nyújtva meztelen lábát. A kezében egy pohár tejet tartott, s a holdfényben fürdőző mocsárt bámulta. Nyugaton élesen felhuhogott egy kuvik. A Black Point temetőben fészkelt egy pár. Éjjel néha egy-egy autó fényszórója rájuk vetült, ahogy éppen egy fára ereszkedtek le, karmaik között a még mindig ficánkoló egérrel vagy pocokkal. – Nem tudsz aludni a baglyoktól? A válla fölött rám pillantott, és a mosolyában egy pillanatra újra feltűnt a régi Angel. – A csendtől nem tudok aludni. Hogy a fenébe vagy képes aludni ilyen csendben? – Ha akarod, arab rigmusokat mondok, vagy számolom helyetted a bárányokat, ha úgy gondolod, hogy az segít. – Megtennéd? A körülöttünk táncoló szúnyogok csak arra vártak, hogy lecsaphassanak ránk. Elővettem az ablakpárkányról a gyufásdobozt, meggyújtottam a szúnyogriasztó mécsest, majd Angel mellé telepedtem. Felém nyújtotta a tejjel teli poharat. – Kérsz? – Nem, kösz. Éppen próbálok leszokni. – Nagyon helyes. Az a sok kalcium egyszer a sírba visz. – Belekortyolt a tejbe. – Aggódsz miatta? – Rachel miatt? – Igen. Mit gondoltál, kire gondolok, Chelsea Clintonra? – Jól van. De úgy hallom, Chelsea egész jól elvan a főiskolán, úgyhogy ő is jól van. Mosoly játszadozott az ajkán, de csak egy egészen rövid időre. – Nagyon jól tudod, mire gondolok. – Tudom, persze. Igen, néha aggódom miatta. Sokszor annyira, hogy kijövök ide, bámulom a mocsarat, és imádkozom. Imádkozom azért, hogy ne történjen semmi baj, se vele, se a gyerekkel. Hogy

őszinte legyek, azt hiszem, már kellőképpen kivettük a részünket a szenvedésből. Mindannyian. Csak azt remélem, hogy az a könyv sokáig csukva marad. – Egy ilyen helyen, egy ilyen éjszakán elhiszi az ember, hogy így is lesz – mondta Angel. – Nagyon szép itt. És békés. – Ide akarsz költözni, ha visszavonulsz? Ha igen, akkor nekem kell elköltöznöm innen. – Á, nem, én túlságosan szeretem a várost. De a változatosság kedvéért élvezem a csendet és a békét. – Teli van a fészer kígyókkal. – Mint mindannyiunké. Mit akarsz csinálni velük? – Békén hagyom őket. Remélem, hogy eltűnnek onnan, vagy valaki más elteszi őket láb alól helyettem. – És ha nem? – Akkor nekem kell kezembe vennem a dolgot. Megmondod, miért üldögélsz itt kinn? – Fáj a hátam – mondta könnyedén. – És az a hely is sajog a lábamon, ahonnan a bőrt a hátamra ültették. A szemében tisztán tükröződtek a sejtelmes alakok, mintha csak azok a sötétebb világból származó lények is a részévé váltak volna, mintha valahogyan beléptek volna a mi világunkba, és meghódították volna a lelkét. – Még most is látom őket, azt a kibaszott prédikátort meg a fiát, ahogy leszorítanak, és össze-vissza kaszabolnak. A fülembe suttogott, tudtad? Az a szemét Pudd, suttogott, simogatta a homlokomat, és csak mondogatta, hogy minden rendben van, közben meg a másik belém mártogatta a kését. Akárhányszor felállok vagy nyújtózkodom, érzem azt a pengét a bőrömön, hallom a suttogást, újra ott vagyok, azon a helyen. És ilyenkor a gyűlölet is visszatér az egésszel együtt. Előtte még sohasem éreztem ilyen gyűlöletet. – Majd elhalványul az emléke – mondtam csendesen. – Tényleg?

89

– Igen. – De teljesen sohasem tűnik el. – Nem, mindörökre veled marad. Csinálj vele, amit jónak látsz. – Meg akarok ölni valakit. – Érzéketlenül ejtette ki a szavakat, színtelen hangon, mint amikor valaki bejelenti, hogy elmegy és hideg vízzel lezuhanyozik a nagy melegben. Louis a gyilkos, gondoltam. Nem számított, hogy volt-e a pénz, a politika vagy a hatalom felett álló indítéka; az sem, hogy erkölcsileg többé már nem volt közömbös; akármit is tett a múltban, azokat, akiket most akart elpusztítani, nemigen siratná senki. Louis volt az, aki elvett egy életet, és utána ugyanolyan jól aludt, mint előtte. Angel más volt. Amikor veszélybe került, s gyilkolni kényszerült, akkor ő is életeket oltott ki. Ő már inkább a lelkére vette a gyilkolást, de még mindig jobb a föld fölött lelkizni ilyesmi miatt, mint a föld alatt, nyugodalmasan. Én ráadásul személyes okból köszönettel tartoztam neki. Faulkner viszont elpusztított benne valamit, lerombolt egy gátat, amit korábban Angel felépített magában, és amely mögé elrekesztette az élete során elszenvedett minden bánatát, fájdalmát és dühét. Mindennek én csak töredékét ismertem – a durva bánásmódot, az éhezést, a visszautasítást, az erőszakot –, de lassan rá kellett jönnöm, mi is lehet a következménye annak, hogy szabadon engedte mindezt. – Most sem vallasz ellene, ha felkérnek rá? – kérdeztem. Tudtam, hogy a kerületi államügyész-helyettes azt fontolgatja, hogy tanúként megidézi Angelt a tárgyalásra, de ez csak úgy menne, ha köteleznék a megjelenésre. Angel nem az a fajta, aki önként ellátogat egy tárgyalóterembe. – Nem lenne belőlem jó tanú. Ez igaz volt, de elgondolkodtam, el kellene-e mesélnem neki, hogy mennyire gyönge lábakon áll a vád, s attól félnek, jól alátámasztott bizonyíték nélkül akár össze is omolhat. Ahogy arra az újságcikk is rámutatott, Faulkner azt állította, hogy gyakorlatilag a

saját fia és lánya foglya volt évtizedekig, ők voltak a felelősek a gyülekezet tagjainak haláláért s minden olyan támadásért, amelyet azok ellen követtek el, akiknek véleménye különbözött az övéktől. Ők voltak azok is, akik elhozták hozzá áldozataik bőrét és csontját, majd kényszerítették, hogy ereklyének készítse ki azokat. A klasszikus védelem: Mindent a halottak nyakába varrni! – Tudod, hol van Caina? – kérdezte Angel. – Nem. – Georgiában. Louis ott született. Útban Dél-Karolina felé megállunk ott. Csak hogy tudj róla. Miközben beszélt, valami felvillant a szemében, valami vad láng. Azonnal felfigyeltem rá, hiszen a múltban már a saját szememben is láttam ilyesmit. Angel felállt, arcát elfordította, hogy elrejtse nyilvánvaló fájdalmát, majd odasétált a szúnyoghálós ajtóhoz. – Ez nem old meg semmit – mondtam neki. Megállt. – Kit érdekel? Másnap reggel Angel alig szólalt meg a reggelinél, és amit mondott, azt sem nekem címezte. A tornácon lefolyt beszélgetés nem nagyon hozott közelebb bennünket egymáshoz. Sőt, egyre inkább elmélyítette a már meglévő szakadékot, azt az elidegenedést, amit Louis szóvá is tett, mielőtt elmentek volna. – Beszélgettetek tegnap éjjel? – Egy keveset. – Az a véleménye, hogy meg kellett volna ölnöd a prédikátort, amikor alkalmad nyílt rá. Figyeltük, ahogy Rachel csendesen beszélget Angellel. Angel leszegte a fejét, és néha bólintott egyet, de érezni lehetett, ahogy hullámokban rátör a nyugtalanság. Nem most volt itt az ideje a beszélgetésnek, az érvelésnek. – Engem okol? 91

– Ez nem ilyen egyszerű. – Te engem okolsz? – Nem. Angel már régen halott lenne, ha nem tetted volna azt, amit tettél. Közöttünk nincs vita, közted és köztem. Angel, nos, ő nyugtalan. Angel odahajolt Rachelhez, és gyengéden, de gyorsan arcon csókolta, majd elindult a kocsi felé. Visszapillantott ránk, egyszer felém bólintott, majd beszállt. – Ma indulok – mondtam. Úgy tűnt, mintha Louis hirtelen megmerevedett volna. – A börtönbe? – Igen. – És szabad érdeklődnöm, miért? – Faulkner azt akarja, hogy menjek be. – És te beleegyeztél, hogy találkozol vele? – A tárgyaláshoz szükségük van minden segítségre, Faulknertől nem kapnak semmit. Úgy gondolják, nem halok bele. – Hát nincs igazuk. Nem feleltem. – Lehet, hogy Angelt is beidézik. – Ahhoz először meg kell találniuk. – Ha tanúskodik, lehet, hogy egy életre rács mögé dughatja vele Faulknert. Louis már indulófélben volt. – Lehet, hogy nem is akarjuk rács mögött látni – közölte. – Lehet, hogy inkább azt szeretnénk, legyen itt kinn, hogy elkaphassuk. Figyeltem a kocsit, ahogy végigment a Black Point Roadon, át a hídon, ki az Old Countyra, aztán eltűntek a szemem elől. Rachel ott állt mellettem, fogta a kezem. – Tudod – szólalt meg –, azt kívánom, bárcsak sose hallottál volna Elliot Nortonról. Amióta felhívott, már semmi sem a régi. Megszorítottam a kezét, ami egyszerre jelenthetett egyetértést és

megnyugtatást. Igaza volt. Az életünk valahogy megváltozott, mintha beszennyezték volna azok az események, melyekben nem is vettünk részt. De ha elmenekülnénk előlük, az nem segítene. Most nem. Ott álltunk, együtt, ő és én, miközben egy karolinai mocsárban kinyúlt egy férfi saját sötét árnyéka felé, s az elnyelte őt.

93

Negyedik fejezet

A Landron Mobley nevű férfi megállt és fülelt, ujja vadászpuskájának ravaszvédő kengyelén nyugodott. A feje fölött a levelekről esővíz csöpögött a nyárfa masszív, szürke törzsére. Jobb felől, az aljnövényzetből felhangzott a kecskebékák mély, zengő hangja, a bal csizmája orránál pedig egy pókokra és rovarokra vadászó rozsdabarna százlábú araszolt. Az ott lakmározó ászkák nem is sejtették a közelgő veszélyt. Mobley nagy élvezettel figyelte egy darabig, ahogy a százlábú hirtelen felgyorsított, kapkodta a lábait és csápjait, az ászkák pedig védekezésképpen szétszóródtak, vagy pont ellenkezőleg, egy csomóba tömörültek. A százlábú az egyik kis állatka köré tekeredett, és fogást keresett ott, ahol a fej és a fémszínű test találkozott, keresve a gyenge pontot, ahová befecskendezhetné a mérgét. Rövid küzdelem után az ászkát elérte a végzete, Mobley pedig újra a saját dolgára összpontosított. A vállgödrébe illesztette a puska diófából készült agyát, pislogott egyet, hogy kitisztuljon a látása, majd a jobb szemét a fegyver távcsövére illesztette. A puska kékes színű vége tompán csillogott a késő délutáni napfényben. Mobley jobbján újra felhangzott a susogó zaj, majd követte egy metsző klííí-klíí hang. A férfi felsóhajtott, kissé elfordította a fegyvert, amíg az meg nem állapodott egy facsoporton, ahol többek között egy szilfa és egy platán állt. A platánról elszáradt kúszónövény indái lógtak, mint megannyi levedlett kígyóbőr.

Mobley vett egy mély lélegzetet, majd lassan kiengedte a levegőt, miközben a vörös kánya felröppent addigi fedezékéből. Hosszú, fekete farktollai úsztak utána, fehér hasa, fekete szárnyvégei és fekete feje furcsán, kísértetiesen hatott, mintha sötét árny hullott volna a vadászó madárra, az eljövendő halál előszeleként. Hirtelen vérbe borult a mellkasa, szétrobbant, tollak és vércseppek záporoztak mindenfelé. A vörös kánya mintha bukfencet vetett volna a levegőben, ahogy a 308-as golyó telibe találta, majd pár másodperccel később a madár odacsapódott a földhöz, néhány égerfa elé. Mobley leengedte a puskát, és kivette az öt töltény kilövésére alkalmas, már üres tölténytárat. A kányával együtt az öt golyó egy mosómedve, egy Virginia-oposszum, egy veréb és egy aligátorteknős életét oltotta ki. Ez utóbbit szabályosan lefejezte egyetlen lövéssel, miközben az egy farönkön sütkérezett nem messze onnan, ahol Mobley állt. Odasétált az égerfákhoz, keresgélni kezdett, aztán rálelt a madárra. A csőre kissé nyitva volt, a teste közepén lévő lyuk feketésvörösben játszott. Mobleyt elöntötte valamiféle elégedettség, amelyet az előző zsákmányainál nem érzett. Érzéki borzongás futott át rajta az előbb bekövetkezett egyenlőtlen küzdelem miatt. Nemcsak egy apró élet szikrája hunyt ki, hanem eltűnt a földről egy csipetnyi szépség és kecsesség is. Mobley megérintette a madarat a fegyver csövével. A meleg test engedett a nyomásnak, a tollak meghajlottak kissé, mintha csak el akarnák fedni a sebet. Mintha visszafordíthatnák az időt, s a hús összeforrna, a vér visszaáramlana a testbe, a begybe, ami újra teltté válna, majd a madár felszállna a levegőbe, s a teste újjáépítené önmagát, az idő pedig visszatérne a golyó becsapódásának pillanatáig. És ekkor ez a pillanat nem a pusztítás, hanem a teremtés pillanata volna. Mobley leguggolt, óvatosan újratöltötte a fegyvert, majd leült egy kidőlt bükkfa törzsére, és előhúzott egy Miller Hight a zsákjából. Kipattintotta a fedőt, jó nagyot húzott a sörből, böffentett egyet, a

95

tekintetét pedig le sem vette a döglött kányáról, mintha tényleg csak azt várná, hogy a madár életre kel, s véres testtel felemelkedik a földről, majd újra fellibben az égboltra. Lelkének egy sötét, rejtett szegletén Landron Mobley titokban azt kívánta, bárcsak ne lenne halott, csak sebesült a madár; bárcsak úgy lenne, hogy amikor félrehajtja a leveleket, ott találná a kányát a földön vergődve, ahogy hiábavalóan csapdos a szárnyával, miközben vér spriccel a testén lévő sebből. Akkor ő lehajolna, bal kezét a madár nyakára tenné, és belenyomná az ujját a golyó ütötte lyukba, nekifeszülne a húsnak, miközben a madár küzdene. És ő érezhetné az állat melegét, ahogy a húst tépik az ujjai, míg végül a madár megremegne, aztán kimúlna. Így Mobley szinte maga válhatna a lövedékké, amely felfedezi az állat testét, egyszerre lehetne a pusztítás eszköze és okozója. Kinyitotta a szemét. Vér borította az ujjait. Amikor lenézett, látta, hogy a madár teste fel van hasítva, a földön szanaszét tollak hevernek, és a semmibe révedő szemek visszatükrözik az égen vonuló felhőket. Mobley öntudatlanul az ajkához emelte az ujjait, és megízlelte a madár vérét; aztán pislogott egyet, s beletörölte kezét a nadrágjába. Zavarba jött, ugyanakkor fel is villanyozódott attól, amit tett, pedig erre vágyott. Ez a vörös köd olyan hirtelen szokott ráereszkedni, hogy sokszor nem is érezte a közeledtét; olyan hirtelen kapta el, és már vége is lett, mielőtt még egyáltalán élvezni tudta volna. Volt egy időszak, amikor sikerült gyötrő vágyát kiélnie a munkája során. Ki tudta hozni az egyik nőt a zárkából, és ujjai felfedezőútra indultak a testén. Kezével befogta a száját, közben szétfeszítette a lábait. De ezek a napok már elmúltak. Landron Mobley egyike volt annak az ötvenegy őrnek és kiszolgáló személynek, akiket abban az évben elbocsátottak a Dél-karolinai Javítóintézetből, mert „nem helyénvaló kapcsolatra léptek” az itt lakókkal. Nem helyénvaló kapcsolat. Mobley majdnem elmosolyodott. Ezt mondták a médiának, hogy elfedjék mindazt, ami valójában történt. Persze

voltak olyanok, akik készséggel közreműködtek, mások csak magányosak voltak, vagy egész egyszerűen csak begerjedtek. Esetleg csak azért, mert így sikerült szert tenniük néhány csomag cigarettára vagy egy kis marihuánára, netán valami erősebbre is. Az egész csak kurválkodás volt, semmi több, mindegy, hogy mit meséltek be maguknak. És Landron Mobleynak nem volt ellenére egy kis cicamicázás, amit köszönetként kapott egy kis jó cselekedetért, de nem ám! Landron Mobley örömmel fogadott egy kis cicamicázást, punktum. És voltak a javítóintézet női részlegében, a Columbia Broad River Roadon olyan bentlakók is, akik nem kis tisztelettel tekintettek Landron Mobleyra, és joggal. Sőt, igen, félelemmel telve, miután megmutatta nekik, mire számíthatnak, ha ujjat húznak a jó öreg Landronnal. Landronnal, akinek sivár, üres tekintete kutatva keres, hogy kitöltse az űrt, méghozzá másvalaki érzelmeinek visszatükröződése révén; ahogy a nő ajkai szétnyílnak, a gyönyörtől vagy a fájdalomtól. Landron nem tesz különbséget a két véglet között, mások érzései számára lényegtelenek voltak, de az igazat megvallva, jobban tetszett neki, ha küzdöttek, ellenálltak, s aztán kénytelenek voltak megadni magukat. Landron zárkáról zárkára járt, próbálgatta, ki mennyire gyenge a takaró alatt kuporgó alakok közül. Landron, aki teli volt méreganyaggal, egy-egy karcsú, sötét alak fölé hajol, és kezelésbe veszi a fejét, megpróbálja elhúzni a testtől, s teljes súlyával ránehezedik, hogy megbénítsa. És Landron most itt áll, a levelekről csöpögő víz alatt, a kecskebékák vartyogása közepette, a halott madár vére még meleg az ujjai hegyén, és az emlékek hatására megkeményedik a szerszáma. Aztán az egyik helyi szarházi kiteregette: Myrna Chittyt, az egyik női elítéltet megerőszakolták, miközben hat hónapos büntetését töltötte zsebtolvajlásért. Vizsgálat indult az ügyben. És az átkozott Myrna Chitty azt mesélte a nyomozóknak, hogy Landron néha bement a zárkájába, lenyomta az ágyra, majd kioldotta az övét, és aztán jött a fájdalom, ó, Jézusom, micsoda fájdalom! A következő

97

napon Landron már ki is volt rúgva, a rá következő héten megkapta erről a hivatalos értesítést, de ez még nem minden. Szeptember harmadikán volt egy meghallgatás, amit a fogházügyekkel és javítóintézetekkel foglalkozó bizottság hívott össze. Itt eldöntötték, hogy vádat emeltetnek Landron és még néhány őr ellen, akik mind hagyták, hogy a vágy úrrá legyen fölöttük. Kínos helyzet volt, és Mobley tudta, hogy ha a bizottság szája íze szerint történnek a dolgok, akkor őt kicsinálják. Egy dolog biztos: Myrna Chitty nem fog tanúskodni semmiféle tárgyaláson. Landron tisztában volt vele, hogy mi történt azokkal a fegyőrökkel, akik a börtönben végezték. Tudta, hogy mindazt, amit a felügyeletére bízott nőkkel tett, százszorosan visszakapná, és ahhoz sem fűlt a foga, hogy üvegszilánkok után kutasson az ételében. Ha Myrna Chitty tanúvallomást tenne a bíróságon, az gyakorlatilag az ő halálos ítéletét jelentené, amit később valami rúddal vagy söprűnyéllel hajtanának végre. A nőt szeptember ötödikén tervezték kiengedni a börtönből, mivel a vallomásáért cserébe elengednek neki valamennyi időt. De Landron ott fogja várni, amikor Myrna beteszi a fehér kis seggét a szaros kis odújába. Akkor aztán Landron és Myrna majd elbeszélgetnek egy kicsit, és lehet, hogy neki emlékeztetnie kell akkor a nőt arra, hogy mi az, ami hiányzik neki: hogy a jó öreg Landron meglátogassa a zárkában vagy a zuhanyzóban, hogy megmotozza. Nem, Myrna Chitty nem teszi a kezét a Bibliára, és nem fogja Landron Mobleyt erőszaktévőnek nevezni. Myrna Chitty majd megtanulja, hogy befogja a száját, egészen addig, míg Landron mást nem mond neki. Különben Myrna Chitty meghal. Landron nagyot kortyolt, és csizmája orrával belerúgott a poros földbe. Landron Mobleynak nem nagyon voltak barátai. Középszerű részeges volt, bár saját hite szerint általában józan, úgyhogy senki sem állíthatta, hogy hamis biztonságérzetbe ringatott volna másokat. Mindig is ilyen volt, kívülálló, akit megvetettek azért, mert iskolázatlan; mert szerette az erőszakot; és azért, mert koszos

ködként körüllengte valamiféle olcsó szexualitás. Bár bizonyos képességei odavonzottak köré másokat; olyanokat, akik felismerték Mobleyban azt a valakit, aki képes lehúzni őket a romlottságba. Ráadásul anélkül, hogy teljesen belemerítkeznének, így eszközként használták fel Mobley abszolút gonoszságát arra, hogy a sajátjukkal elnézően bánhassanak, következmények nélkül. De mindig vannak következmények, mert Mobley olyan volt, mint a húsevő növények, amelyek édes nedvek ígéretével vonzzák oda az áldozatot, majd kiszívják életüket, miközben a szerencsétlen lassan belefullad a hőn áhított finomság tengerébe. Mobley romlottsága kiáramlott a világba, néha csak egy szó, egy gesztus, egy ígéret alakjában, kihasználva a másik gyengeségét, ahogy a víz lassan kimarja a betont, egyre mélyebbre és mélyebbre ette magát, amíg a másik szervezetet el nem pusztította, anélkül hogy annak esélye lett volna az elmenekülésre. Valaha volt egy felesége, Lynette. Nem szép nő, még csak nem is okos, de feleség volt, és Landron őt is megtörte és elhasználta, mint ahogy oly sok másik nőt az évek során. Egy napon, amikorra hazatért a börtönből, a nő eltűnt. Nem vitt magával sok mindent, kivéve egy bőröndöt, szedett-vedett ruháival együtt, és egy kevés készpénzt, amit Landron egy csorba kávéskannában tartott végszükség esetére. Landron még most is emlékszik, milyen dühös volt akkor, mennyire megcsalatottnak és cserbenhagyottnak érezte magát, mikor a hangja hiábavalóan visszhangzott takaros kis otthonukban. De megtalálta. Korábban már figyelmeztette, mi történne, ha valaha is elhagyná őt, és Landron mindig betartotta a szavát, amikor fontos volt. Kinyomozta, hogy egy ütött-kopott kis motelba ment Macon külvárosába, Georgiába. És akkor ők ketten kicsit múlatták az időt. Legalábbis Landron élvezte a dolgot. Lynette nevében nem beszélhetett. Amikor Landron végzett, akkor Lynette már nem is beszélhetett, és eltelik egy kis idő, míg bármelyik férfi is úgy tud ránézni Lynette Mobleyra, hogy ne akarna közben az undortól

99

belehányni az arcába. Egy ideig Landron a saját álomvilágába menekült; egy olyan világba, ahol a Lynette-félék tudták, hol a helyük, és nem rohantak világgá, amikor a férfi hátat fordított nekik. Egy olyan világba, ahol ő még mindig egyenruhát viselt, és ki tudta szemezgetni a gyengéket, hogy kissé elszórakozzon velük. Egy olyan világba, ahol Myrna Chitty megpróbál elmenekülni előle, ő pedig egyre jobban beéri, majd elkapja, maga felé fordítja. A nő barna szeméből süt a rettegés, ahogy egyre lejjebb szorítja. Lejjebb, lejjebb... Úgy tűnt, mintha a körülötte lévő Congaree-mocsár visszahúzódott volna, a szélei elmosódtak, szürkés-feketés meg zöldes ködbe burkolóztak, csak a csepegő víz és a madarak hangja zavarta meg ezt az érzést. De hamarosan már ez is megszűnt számára, ahogy Landron egyre mélyebbre süllyedt saját, vörös fényű világába. De Landron Mobley nem hagyta el a Congaree-t. Landron Mobley soha nem lesz hűtlen a Congaree-hez. A Congaree mocsara már nagyon öreg. Már akkor öreg volt, amikor történelem előtti őseink vadásztak benne; öreg volt, mikor Hernando de Soto átkelt rajta 1540-ben; és öreg volt, mikor a congaree indiánokat 1698-ban kipusztította a himlő. Az angol telepesek a belső vízi utakat használták fel arra, hogy csónakkal átkeljenek a Congaree-n. A mocsár északnyugati és délnyugati határán munkások holttestét fedi a mocsár és az iszap. A védőgát James Adams és mások által irányított építése közben vesztették életüket az 1800-as években. Annak a századnak a végén Francis Beidler cége, a Santee River Cypress Lumber Company elkezdte a területen a fakitermelést, amit csak 1915-ben hagytak abba, hogy aztán fél évszázad elteltével újra beindítsák. 1969-ben újra fellendült a fakitermelés, és 1974-ben már teljes irtásokat végeztek. Mindez ahhoz vezetett, hogy megindult

egy, a helyiek által kezdeményezett mozgalom azon területek megmentéséért, amelyeket még nem ért el a pusztítás, és amelyek az utolsó számottevő, összefüggő területet elfoglaló őshonos keményfa erdőt jelentették az országnak ebben a részében. Most már közel kilencezer hektárnyi terület a nemzeti kincs, és ennek fele őshonos fákból áll. Mindez a Myers Creek és az Old Bluff Road kereszteződésétől északnyugat felé terül el, majd lefelé húzódik Richland és Calhoun megye határai felé, délkeletre, egészen közel a vasútvonalhoz. Csak egy egészen kis terület, egy körülbelül három kilométerszer nyolcszáz méteres rész maradt magánkézben, közel ahhoz, ahol most Landron Mobley ült, mélyen burkolózva női könnyektől ellepett világába. A Congaree volt az ő világa. Az, amit itt művelt a múltban, a fák közt és a sárban, soha nem gyötörte. Inkább szinte kéjelgett benne; az emlékekben, amelyek gazdagabbá tették jelenlegi életének sivárságát. Itt céltalan volt minden, inkább az emlékek nyújtotta örömből táplálkozott. Landron Mobley sehol nem élt nagyobb békében önmagával, mint itt, a mocsárban. Mobley szeme hirtelen felpattant, de ő maga nem mozdult. Lassan, szinte észrevehetetlenül balra fordította a fejét, és tekintete egy fehér farkú szarvas meleg, barna szemébe meredt. Körülbelül százötven centi magas lehetett, vörösesbarna volt a bundája, fehér gyűrű szegélyezte az orrát, szemét, és a torkán is látszott egy fehér folt. Hátracsapdosta a farkát izgatottságában, felfedve fehéres alsó részét. Mobley sejtette, hogy több szarvas is van a közelben. A folyó felé menet, úgy másfél kilométernyire, már rábukkant a csapásukra, követte is az ürüléküket, a megtépdesett fákat és a felsebzett fatörzseket, ahol a szarvasbikák ledörzsölték vedlő agancsukat. De végül nyomukat vesztette a vastag aljnövényzetben. Már szinte felhagyott a reménnyel, hogy szarvastrófeát ejt ma, és íme, itt egy szarvastehén, pont rábámul egy tömjénfenyő alól. Szemét le nem véve az állatról, jobb kézzel kinyúlt, hogy megragadja a puskát. De a keze az üres levegőt markolászta. Döbbenten jobbra nézett.

101

A puska eltűnt, az egyedüli bizonyíték, hogy nemrég még ott hevert, egy kis benyomódás volt a földön. Landron gyorsan felállt, és azonnal meghallotta, ahogy a szarvas hirtelen felhorkan ijedtében, majd farkát felcsapva a fák takarásába üget. Mobley észre sem vette, hogy elment. Az a puska volt a legbecsesebb kincse, és most valaki ellopta, miközben ő kezében a farkával ábrándozott. Dühösen kiköpött a földre, aztán nyomok után szaglászott. Néhány lépésnyire jobbra talált is néhány lábnyomot, de azok a sűrű bokrok közé vezettek, úgyhogy nem tudott a tolvaj nyomába szegődni. A cipőtalpak cikcakkos mintázatúak voltak, és úgy tűnt, gazdájuk meglehetősen súlyos ember lehetett. – Baszd meg – sziszegte Mobley. Majd hangosabban: – Baszd meg! Baszd meg! Újra megnézte a lábnyomokat, aztán lassan tűnni látszott a dühe, hogy enyhe félelemnek adja át a helyét. Itt állt a Congaree mocsarában, fegyver nélkül. Lehet, hogy a tolvaj visszament a mocsárba a szerzeményével, de az is lehet, hogy itt maradt a közelben, és figyelte, hogy Landron miképpen reagál. Fürkészve figyelte a fákat és az aljnövényzetet, de nem lelt másik ember nyomára. Sietve, és olyan halkan, ahogy csak tudott, felkapta a zsákját, és elindult a folyó felé. Majdnem húsz perc kellett, míg visszaért oda, ahol a csónakját hagyta, mert nem tudott igazán tempósan haladni, mivel nem akart nagyobb zajt csapni, mint feltétlenül szükséges; illetve amiatt, hogy bizonyos időközönként megállt, hogy meggyőződjön róla, nem követik-e. Egyszer vagy kétszer úgy érezte, mintha valamiféle alakot látna a fák közt, de amikor megállt, nem észlelt sehol mozgást, és az egyedüli zaj a levelekről és ágakról csöpögő víz hangja volt. De nem ezek a képzelődések idegesítették Mobleyt. Hanem az, hogy a madarak elhallgattak. Ahogy egyre közelebb ért a folyóhoz, elkezdett sietni, csizmái cuppogó hangot hallattak, ahogy felemelte őket a sárból. Egy

alacsony növésű cipruserdőbe ért, amelyet kidőlt és már élettelen, de még álló fák szürke törzsei szegélyeztek, melyekben harkályok és kisebb rágcsálók vertek tanyát. A pusztítás java részéért a Hugo nevű hurrikán volt felelős, amely 1989-ben söpört végig a területen. Megtizedelte a fákat, de cserébe serkentőleg hatott a fiatal hajtásokra. A facsemeték között Mobley megpillantotta a Congaree folyó sötét vizét, melyet a Piedmont áradásai tápláltak. Áttört a zöld növényzet utolsó falán, és ott találta magát a folyóparton. Fátyolmoha lógott az egyik ciprus ágairól, s csiklandozta a nyakát, miközben ott állt, keresve azt a helyet, ahová kikötötte a csónakot. De a csónak is eltűnt. Valami más volt a helyén. Egy nő. A hátát fordította Mobley felé, úgyhogy nem látta az arcát, ráadásul a feje búbjától a lábujja hegyéig egy fehér lepel is fedte, mely olyan volt, mint valami csuklyás köntös. A sekély vízben állt, a fehér lepel végét sodorta a víz. Miközben Mobley figyelte, a nő lehajolt, a tenyerébe vett egy kis vizet, majd felfelé fordította az arcát, és hagyta, hogy végigcsorogjon rajta a víz. Mobley látta, hogy a nő nem visel semmit a lepel akut. Erőteljes testalkatú volt, ahogyan lehajolt, fenekének vágása felsejlett az anyag alól, bőre mint a csokoládé a lepel fehér porcukormáza alatt. Mobley már majdnem megkeményedett, csak valahogy... Valahogy nem volt benne biztos, hogy azt, ami a lepel alatt volt, bőrnek lehet-e nevezni. Úgy tűnt, mindenfelé fel van repedezve, mintha a nőt megnyúzták volna, vagy felhasogatták volna a bőrét. Mintha valamit rákentek volna a bőrére, és ettől a lepel anyaga szinte hozzáragadt bizonyos helyeken. Olyan volt, mint egy hüllő, szinte ragadozónak tetszett. Mobley önkéntelenül is kissé hátralépett. Megpróbált egy pillantást vetni a nő kezeire, de azokat eltakarta a víz. Az alak még mélyebbre hajolt, szép lassan belemerítette kezeit a vízbe, először csak a csuklóit, aztán a könyökeit, végül mindkét

103

karját, teljesen. Mobley hallotta, ahogy a nő erőteljesen kilélegzik, szinte kéjesen. Ez volt az első hang, amit Mobley hallott tőle, s a nő némasága idegesítette, aztán feldühítette. Sokkal zajosabban csörtetett a part felé, mint nem is olyan régen a szarvas. Amikor kitárult előtte a folyó, a nő látszólag még mindig nem vett róla tudomást, vagy legalábbis úgy tett, mint aki nem hallja. Rossz érzései ellenére Mobley úgy döntött, hogy véget vet a dolognak. – Hé! – kiáltott rá. A nő nem reagált, de Mobleynak úgy tűnt, mintha kissé megmerevedett volna. – Hé! – kiáltott rá még egyszer. – Magához beszélek! Ez alkalommal a nő felegyenesedett, de nem nézett körül. Mobley kissé közelebb ment, míg a lábai már majdnem érintették a vizet. – Egy csónakot keresek. Nem látta? A nő teljesen mozdulatlanul állt. Mobley úgy látta, mintha a feje aránytalanul kicsi lenne a testéhez képest, és csak ekkor jött rá, hogy teljesen kopasz. A lepel alatt látta koponyája bőrén a hegeket. Kinyúlt, hogy megérintse. – Azt kérdeztem... Hirtelen valami nyomást érzett a bal lábán, aztán az összecsuklott saját súlya alatt, miközben rájött, hogy lövés érte. Oldalra dőlt, félig benne, félig kinn a vízből, és lefelé bámult, oda, ahol valaha a térde volt. A golyó elvitte a térdkalácsát, csak valami vöröses-fehéres masszát látott a helyén. A vére a Congaree-be csorgott. Mobley összeszorított fogsora szétnyílt, és felüvöltött kínjában. Körülnézett, hogy ki lőtt, de ekkor egy második golyó tépte fel a vesetájékát, belecsapódott a gerincébe, majd elhagyta a testét. Mobley földön fekve az oldalára fordult, és tehetetlenül figyelte, ahogy fekete tócsa gyűlik a lába körül. Képtelen volt mozdulni, az iszonyú fájdalom minden egyes porcikáját elborította. Lépéseket hallott közeledni. Mobley elfordította a szemét. Kinyitotta a száját, hogy megszólaljon, de valami éles hatolt be az

álla alatt a bőre alá. Egy kampó tépte fel a lágy szövetet, átlyukasztotta a nyelvét és a felső szájpadlását. Ez a fájdalom elviselhetetlenné fokozódott, szinte elfeledte a szörnyű, égető érzést az alsótestében és a lábában. Megpróbált felsikoltani, de a kampótól nem tudta kinyitni a száját, úgyhogy csak egy érdes, brekegő hangot tudott kiadni magából. A nyomás fokozódott, ahogy hátrarántották a fejét, majd lassan az erdő felé vonszolták. Látta az arca előtt a kampó fémes részét, az ízét is érezte a szájában, a vége a fogához koccant. Megpróbálta felemelni a kezét, hogy megragadja, de egyre gyengült, az ujjai épp hogy csak érintették a fémet, mielőtt erőtlenül lehanyatlottak. Fénylő vércseppek maradtak utána a leveleken és a földön. Felette a lombsátor fekete lepelként takarta el előle az eget. Az erdő megsűrűsödött körülötte, és Mobley most utoljára nézett a folyó felé, ahol a nő ledobta magáról a fehér leplet, és meztelenül megfordult, hogy ránézzen. És mélyen a lelkében, azon a sötét helyen, ahol az igazi Landron Mobley mások fájdalmáról szokott ábrándozni, egy egész seregnyi, a fehér leples nőhöz hasonló alak esett neki. Ő pedig elkezdett sikoltozni.

105

II. Nem vígasztalt, és nem is mentett meg senkit, És most csak hánykódik, sodorják bűnös éjjelek. Darren Richard, Pinetop Seven: A küldetés helye

Ötödik fejezet

Most, hogy utólag szemlélem a dolgokat, már feltűnik, hogy volt rendszer abban, ami történt: az egymáshoz nem illő darabok mégiscsak összeillettek, a múltba mélyen visszanyúló, látszólag összefüggéstelen események furcsa módon mégiscsak összekapcsolódtak. Felrémlett előttem a méhsejtszerűen létező világ, amely a történelem tökéletlen rétegeződése nyomán jött létre, s ahol újra megjelent mindaz, ami már eltűnt, de most megint érvényesnek látszott. Mindezt lassan kezdem megérteni. Nem csak a saját történelmünk csapdájában vergődünk, hanem mindazokéban is, akikkel megosztjuk az életünket. Angel és Louis is magukkal hozták a múltjukat, mint ahogy Elliot Norton is a magáét, meg én is. Így hát nem kellett volna, hogy a meglepetés erejével hasson, ahogyan a jelenben egymást át- meg átfonják a különböző életek. Hatnak egymásra, a múltbéli életek is kinyújtják egymás felé csápjaikat, magukkal rántanak a föld alá ártatlant és bűnöst egyaránt, megfojtják őket az édes-sós vízben, aztán széttépik őket a Congaree mocsarában. És Thomastonban az első kinyúló csáp arra várt, hogy felfedhesse magát. A Maine-ben található Thomaston szigorított fegyintézet a közvélemény megnyugtatására tényleg börtönnek nézett ki, és mindaddig megnyugvással is tekinthetett rá bárki, amíg be nem került a falai közé. Ha valaki azzal a nem túl kecsegtető kilátással

107

érkezett, hogy hosszabb időt kell itt eltöltenie, amint a börtönt megpillantotta, bizonyára úgy érezte, hogy a lelke valahová mélyre süllyed. Az épület körül tiszteletet parancsoló fal húzódott, az a fajta, mely azért volt ilyen szilárd, mert már jó néhányszor felégették és lerombolták, mióta legelőször felhúzták az 1820-as években. Thomastont azért szemelték ki arra, hogy ide helyezzék az állam börtönét, mert nagyjából félúton feküdt a tengerhez vezető úton, és akár csónakkal is szállíthatták ide a foglyokat. De mostanra már végóráit élte. 1992-ben, nem messze innen, megépült egy fokozottan szigorított börtön, a Maine Fegyintézet. Ez arra volt hivatott, hogy a legrosszabbfajta gonosztevők otthonául szolgáljon, akiket majdnem életfogytig börtönben akartak tartani. No meg azon bűnözőknek szánták, akik súlyos viselkedési zavarokkal küszködtek. A fegyházat bővíteni akarták, s az új részleget egy szomszédos területre tervezték, de addig a Thomastonban még mindig körülbelül négyszáz bűnöző élt. Ezek egyike volt Aaron Faulkner, a prédikátor, akit ide szállítottak az öngyilkossági kísérlete után. Visszaidéztem Rachel reakcióját, amikor meghallotta, hogy Faulkner látszólag saját életére tört. – Nem illik a képbe. Nem vall rá a dolog. – Akkor miért csinálta? Nem úgy tűnik, mint valami segélykiáltás. Rachel elkezdte rágni a szája szélét. – Ha ilyet tett, akkor azt valami távolabbi cél érdekében tette. A tudósítások szerint a karján ejtett sebek mélyek voltak, de nem annyira mélyek, hogy azok miatt közvetlen életveszélyben lett volna. Vénákat sértett meg, nem artériákat. Ez nem egy olyan ember műve, aki tényleg meg akar halni. Valami okból kifolyólag ki akart kerülni a fokozottan szigorított börtönből. A kérdés csak az, hogy miért? És most úgy tűnt, itt az alkalom, hogy neki magának tegyem fel ezt a kérdést. Miután Angel és Louis elindultak New York felé, én felautóztam Thomastonba. Leparkoltam a kocsit a látogatók számára fenntartott

parkolóban, majd beléptem az előcsarnokba, és megadtam a nevem az ott szolgálatot teljesítő őrmesternek. A férfi mögött, a fémkereső kapun túl füstszínű, golyóálló üveg takarta a börtön központi termét. Itt szünet nélkül figyelték a vészjelzőket, a videokamerák felvételeit – és természetesen a látogatókat is. Ebből az irányítóteremből rálátás nyílt arra a szobára, ahol találkozni lehetett a rabokkal, s ahová szokásos körülmények között engem is vezettek volna, hogy négyszemközt beszéljek az intézmény bármelyik lakójával. Csakhogy a mostaniak nem voltak éppen szokásos körülmények, és Aaron Faulkner tiszteletes is minden volt, csak hétköznapi ember nem. Megérkezett egy másik őr is, hogy bekísérjen. Átmentem a fémkereső kapun, kaptam egy kitűzőt, amit a kabátomhoz erősítettem, odavezettek a lifthez, majd fel, a harmadik emeletre, az irodákhoz. A börtönnek ez a része „puha részleg”-nek minősült: ide nem léphettek be a rabok kísérő nélkül, és az egész blokk dupla, pneumatikusan záródó ajtókkal volt elválasztva az úgynevezett „kemény részleg”-től. A két ajtót nem lehetett egyszerre kinyitni, s ha az egyik rabnak sikerülne is átszöknie az egyik ajtón, a második akkor is zárva maradna. Az őrök főnöke és a börtönigazgató várt az igazgatói irodában. A börtön az elmúlt harminc évben többféle rendszert is kiszolgált: kezdve a szigorú fegyelmet követelővel, a mereven szabályszerűséget elvárón át egészen egy balsorsú liberális korszakig, melyet nem igazán kedveltek a már régóta itt dolgozó őrök. A kísérletek végül egy középutas rendszerbe torkolltak, melyet egyfajta konzervativizmus jellemzett. Más szóval, a rabok többé nem köpködték le a látogatókat, most már biztonságosan végig lehetett menni a folyosón, és ez nekem éppen megfelelt. Kürtszó hangzott, ez jelezte a pihenőidő végét, s az ablakokon keresztül láthattam, ahogy a kék rabruhába öltözött foglyok keresztülsétálnak az udvaron, és elindulnak a cellák felé. A

109

Thomaston nagyjából négy-öt hektár területen állt, mely többek között magában foglalta a Haller’s Fieldet is, ahol a börtön sportpályái voltak, és amelynek a falait kövekből faragták. Az egyik távoli sarokban, a fal tövében volt régen a kivégzőhely, de ezt ma már nem jelölte semmi. Az igazgató kávéval kínált, s közben idegesen játszadozott a bögréjével: a fülénél fogva forgatta az asztalon. Az őrök főnöke, aki majdnem olyan tiszteletet parancsoló volt, mint maga a börtön, állva maradt, és nem szólt egy szót sem. Ha az igazgatóhoz hasonlóan nyugtalankodott is, nem mutatta. Joe Longnak hívták, és az arca körülbelül annyi érzelmet árult el, mint egy kőszoboré. – Azt ugye tudja, hogy ez meglehetősen szokatlan, Mr. Parker – kezdte az igazgató. – A látogatók általában az erre fenntartott helyen találkozhatnak a rabokkal, s nem a rácson keresztül beszélnek velük. Egyébként is, meglehetősen ritkán kapunk olyan jellegű kérést az ügyészi hivatalból, hogy engedélyezzünk a szokásostól eltérő módon lebonyolított látogatásokat. – Elhallgatott, a válaszomra várt. – Az az igazság, hogy én is jobban örülnék, ha nem kellene itt lennem – mondtam. – Semmi kedvem újra szembenézni Faulknerrel, legalábbis a tárgyalásig nem. A két férfi egymásra nézett. – Arról beszélnek, minden adott ahhoz, hogy ez a tárgyalás katasztrofális eredménnyel záruljon – jegyezte meg az igazgató. Fáradtnak tűnt, és úgy látszott, mintha kissé undorodna az egésztől. Nem feleltem, úgyhogy a csendet megtörve újra megszólalt. – Gondolom, emiatt akarja annyira az államügyész, hogy maga beszéljen Faulknerrel – jegyezte meg. – Úgy véli, ki tud szedni belőle valamit? – Az arckifejezésén látszott, hogy ő is tudja a kérdésre a választ, de azért én is megerősítettem hitében. – Ahhoz Faulkner túl okos – jegyeztem meg. – Akkor miért van itt, Mr. Parker? – szólalt meg az őrök főnöke. Most rajtam volt a sor, hogy felsóhajtsak.

– Őszintén mondom, főnök, hogy nem tudom. A férfi nem szólt többet, az őrmester is hallgatott, miközben átkísértek a hetes számú termen. Közben elhaladtunk a gyengélkedő mellett, ahol öregemberek üldögéltek a kerekes székeikben, telenyomva azokkal az orvosságokkal, melyekkel életfogytig tartó büntetésüket még súlyosbították. Az ötös és a hetes termekben voltak az idős és a beteg foglyok, akiket olyan kétágyas szobákban helyeztek el, amelyeknek a falán ilyesféle feliratokkal lehetett találkozni: Szokj hozzá!; Ez itt Ed ágya! Régebben az idősebb, esetleg különlegesebb bánásmódot igénylő rabokat, mint amilyen Faulkner is volt, egyágyas cellákban helyezték el, elkülönítve. Szabad mozgásterüket korlátozták, de később döntés született arról, hogy ez ne így legyen. Ennek ellenére a szuperbiztonságos részleg volt az, ahol a leginkább elkülönítették a rabokat. Itt nem nyílt lehetőség arra, hogy a fegyencek pszichiátriai kezelést kapjanak, pedig Faulkner abbéli igyekezete, hogy kárt tegyen önmagában, megkívánta volna, hogy valamiféle pszichiátriai vizsgálatnak vessék alá. De az ügyészi hivatal elutasította azt a javaslatot, hogy Faulknert az Augusta Elmegyógyintézetbe szállítsák, mert nem akarták, hogy az eljövendő esküdtszéki tagok már eleve elfogultak legyenek, és már a tárgyalás előtt úgy véljék, Faulkner esetleg elmezavarban szenved. Faulkner saját ügyvédei sem akarták ezt, mivel ők meg attól tartottak, hogy az állam esetleg kihasználja az alkalmat, és titokban sokkal alaposabb megfigyelésnek vetik alá, mint ahogy azt máshol megtehetnék. Mivel az állam úgy találta, hogy a megyei börtön nem megfelelő Faulkner fogva tartására, a Thomaston lett az a kompromisszumos megoldás, amelyben végül megegyeztek. Faulkner egy vékony, éles kerámiadarabbal próbálta meg felvágni az ereit. Az eszközt még akkor rejtette el egy Biblia gerinckötésébe, mikor átszállították egyik helyről a másikra. Egészen addig nem használta fel, amíg körülbelül három hónap el nem telt. Az egyik őr, aki éppen szokásos éjjeli ellenőrző körútját végezte, felfedezte a

111

dolgot, és azonnal segítségért telefonált, pont akkor, amikor Faulkner – úgy tűnt – elveszítette az eszméletét. Végül Faulknert átszállították a gyengélkedőbe, a Thomaston nyugati szárnyába, ahol is először a súlyos betegek részlegében helyezték el. Elvették a ruháját, helyette kapott egy nejlon hálóinget. Állandóan figyelte a kamera, az őrök is rajta tartották a szemüket, s minden mozdulatát vagy szavát lejegyezték egy naplóba. Ráadásul minden hangját rögzítették elektronikus úton is. Miután öt napot töltött az intenzíven, Faulknert átszállították a szubintenzív osztályra, ahol már hordhatta a kincstári kék hálóinget, kapott tisztálkodószereket (borotvát nem), meleg ételt, zuhanyozhatott és telefonálhatott. Négyszemközt elbeszélgethetett a börtönpszichológussal, és pszichiátriai vizsgálatnak vetették alá, amelyet a jogászai által jóváhagyott szakemberek végeztek, de mindezek ellenére nem működött együtt velük. Aztán követelte, hogy telefonálhasson. Felhívta az ügyvédeit, és azt kérte, hogy velem beszélhessen. S a különleges kérését, hogy a cellájában beszélhessen velem, eléggé meglepő módon, de teljesítették. Amikor megérkeztem a kórházi részlegbe, az őrök éppen akkor ették meg a foglyok által meghagyott csirkés hamburgerek maradékát. A társalgóban lévő rabok abbahagyták, amit éppen csináltak, és rám bámultak. Az egyik, egy köpcös, fekete hajú, alig százötven centis alak közelebb jött a rácshoz, és némán szemügyre vett. Összetalálkozott a tekintetünk, de nem nagyon tetszett, amit a szeméből kiolvastam, és levettem róla a tekintetemet. Az őrök főnöke és az őrmester leültek egy íróasztal szélére, és figyelték, amint az egyik őr végigkísér engem a folyosón Faulkner zárkájához. Hideg borzongás futott végig rajtam, pedig még legalább három méterre voltam tőle. Először azt hittem, azért van, mert annyira vonakodom, hogy találkozzam az öregemberrel, de aztán észrevettem, hogy a mellettem lépdelő őr is vacog egy kicsit. – Mi történt a fűtéssel? – kérdeztem. – Teljes gőzzel üzemel – felelte. – Ez a hely úgy ereszti kifelé a

meleget, mint a szita a lisztet. Amikor még nem lehetett látni bennünket a zárkából, megállt, s halkan így szólt: – Ő csinálja. A prédikátor. A zárkája jéghideg. Megpróbáltunk kívülre hősugárzókat rakni, de állandóan kicsapja az áramot. – Egyik lábáról a másikra állt. – Valami köze kell hogy legyen ennek az egésznek Faulknerhez. Valahogy lecsökkenti a hőmérsékletet. Az ügyvédei véres szájjal ócsárolják a körülményeket, de képtelenek vagyunk bármit is tenni. Amikor befejezte, valami fehér villant a jobbomon. A cella rácsai abból a szögből, ahol álltam, szinte tömör falnak látszottak, úgyhogy a kéz, amely megjelent, mintha tömör acélfalból nyúlt volna elő váratlanul. Hosszú, fehér ujjak fürkészték a levegőt, vonaglottak és rángatóztak, és mintha nemcsak az érintés képességével lettek volna megáldva: láttak és hallottak. Aztán megszólalt a hang, hasonló ahhoz, mint amikor fémreszelék papírra pereg. – Parker – hallottam. – Szóval eljött. Lassan a cellához sétáltam, és megláttam a nedves cseppeket a falon, melyek úgy szikráztak a lámpafényben, mint megannyi ezüstös szem. Megcsapott a dohszag, ami a zárkából és az előttem álló emberből áradt. Alacsonyabb volt, mint ahogy emlékeztem. Hosszú, fehér haját levágták, egészen rövidre, szinte kopaszra, de a szemei most is ugyanazzal a furcsa tűzzel égtek. Rettenetesen vékony volt, nem hízott semennyit sem a börtönkoszton, nem úgy, mint általában a rabok. Beletelt egy kis időbe, amíg rájöttem, miért. A hideg ellenére Faulkner szinte ontotta magából a meleget. Belülről égnie, az arcának tüzelnie és egész testében remegnie kellett volna, ehelyett azonban még csak nyoma sem volt arcán verejtéknek, s egyáltalán nem látszott rajta, hogy rosszul érezné magát. A bőre száraz volt, mint a papír; az egész ember mintha belülről izzott volna.

113

A testéből feltörő lángoknak fel kellett volna emészteniük, hogy csak hamu maradjon utána. – Jöjjön közelebb – mondta. Mellettem az őr megrázta a fejét. – Jó itt nekem – feleltem. – Fél tőlem, maga bűnös lélek? – Nem, hacsak át nem tud jönni az acélrácson. – A szavaim nyomán felrémlett kezének előbbi látványa, és hallottam, ahogyan hangosat nyelek. – Nem – felelte az öregember –, nincs szükségem az ilyen szemfényvesztésre. Nem élek hétköznapi trükkökkel. Hamarosan úgyis kinn leszek. – Úgy véli? Előrehajolt, arcát nekinyomta a hideg rácsnak. – Tudom. Elmosolyodott, fakó nyelve kibújt a szájából, és megnyalta száraz ajkát. – Mit akar? – Beszélgetni. – Miről? – Az életről. A halálról. A halál utáni életről. Vagy ha önnek jobban tetszik, az élet utáni halálról. Még mindig kísértik, Parker? Az elveszett lelkek, a halottak. Még mindig látja őket? Én igen. Engem meglátogatnak. – Mosolygott, nagyot kortyolt a levegőből, és úgy tűnt, mintha megakadt volna a lélegzet a torkában, mint amikor valakin erőt vesz a szexuális izgalom. – Olyan sokan vannak. Kérdeznek maga felől. Azok, akiket megölt. Azt akarják tudni, mikor követi őket. Tervük van magával. És én azt felelem nekik: hamarosan. Hamarosan velük lesz. Nem válaszoltam erre a gúnyos megjegyzésre. Inkább megkérdeztem tőle, miért tett kárt magában. Felmutatta sebhelyes karjait, majd rájuk nézett, szinte meglepődve.

– Lehet, hogy meg akartam úszni a bosszújukat – felelte. – Akkor nem végzett valami jó munkát. – Nézőpont kérdése. Már nem vagyok ott, azon a helyen, abban a modern pokolban. Van kapcsolatom másokkal. – A szeme fényesen csillogott. – Talán még néhány elveszett lelket is meg tudok menteni. – Kiszemelt már valakit? Faulkner halkan felnevetett. – Nem magát, maga bűnös lélek, az egyszer biztos. Maga menthetetlen. – Mégis beszélni akart velem. A mosolya megfakult, majd teljesen eltűnt. – Van egy ajánlatom. – Nincs abban a helyzetben. – Ott van a nője – hallatszott a mély, száraz hang. – Rá alkudhatunk. Nem mozdultam, mégis hirtelen hátralépett a rácstól, mintha a tekintetem ereje bírta volna rá, mintha ténylegesen mellbe vágtam volna. – Mit mondott? – A nő és a még meg nem született gyerekének az életét ajánlom fel cserébe. Olyan életet ajánlok, amelyet nem keserít meg a büntetéstől való rettegés. – Öreg, maga most az állammal áll szemben. Jobban tenné, ha tartalékolná az ajánlatait a bírósági tárgyalásra. És ha még egyszer felemlíti azokat, akik közel állnak hozzám, én... – Akkor mit tesz? – gúnyolódott. – Megöl? Lett volna rá alkalma, elszalasztotta. Soha többé nem jön el újra. És én nemcsak az állammal állok szemben. Nem emlékszik? Maga megölte a gyerekeimet, a családomat. Maga meg a deviáns barátja. Maga mit tett azzal az emberrel, aki megölte a gyerekét, Parker? Nem vadászott rá? Nem ölte meg, mint egy rühes kutyát? Miért képzeli, hogy én majd másképpen teszek, másképp bánok azzal, aki megölte a

115

gyerekeimet? Vagy más szabály vonatkozik magára és más az emberiség többi tagjára? – Teátrálisan felsóhajtott. – De én nem vagyok olyan, mint maga. Én nem vagyok gyilkos. – Mit akar, öregember? – Azt akarom, hogy tartsa magát távol a tárgyalástól. Egy szívdobbanásnyi ideig kivártam. – És ha nem? Vállat vont. – Akkor nem én leszek felelős azért, ami magával vagy a szeretteivel történik. Persze nem általam; annak ellenére, hogy természetes ellenszenvet érzek maga iránt, nekem nem áll szándékomban kárt tenni magában vagy a magához közel állókban. Soha életemben nem bántottam senkit, és már nem is akarom elkezdeni. De lehetnek mások, akik az én indítékaimat magukévá teszik, s hacsak nem teszem számukra nyilvánvalóvá, hogy nem kívánom az ilyesmi megtörténtét, ők cselekszenek. Az őrhöz fordultam. – Hallotta ezt? Ő bólintott, de Faulkner ügyet sem vetett rá. – Én pusztán csak azt állítom, hogy nem akarok megtorolni semmit. Mr. Anson különben sincs abban a helyzetben, hogy a segítségére legyen. Egy kis kurvával kefélget a felesége háta mögött. És ami még rosszabb, a lány szüleinek a háta mögött. Hány éves is a kicsike, Mr. Anson? Tizenöt? A törvény szigorúan lecsap a liliomtiprókra, elnyerik büntetésüket. Törvényes keretek között vagy másféleképpen. – Te szemét! – Anson a rács felé vetette magát, de elkaptam a karját. Ő felém pördült, és egy pillanatig azt hittem, meg fog ütni, de visszafogta magát, s lerázta a kezemet magáról. Jobb felé néztem, és láttam, hogy közelednek a kollégái. Felemelte a kezét, hogy jelezze nekik, jól van, erre megálltak. – Azt hittem, nem él hétköznapi trükkökkel – mondtam.

– Ki tudja, vajon miféle ördögi lakozik az emberek szívében? – suttogta. – Az Árnyék tudja! – Halkan felnevetett. – Most hadd menjek, maga bűnös lélek. Sétáljon el, én is így teszek. Ártatlan vagyok mindabban, amivel vádolnak. – Vége a találkozónak. – Nem, még csak most kezdődik. Emlékszik még, bűnös lélek, hogy közös barátunk mit mondott a halála előtt? Emlékszik még arra, hogy mit mondott az Utazó Ember? Nem feleltem. Rengeteg minden volt Faulknerben, amit megvetettem, sok minden, amit nem értettem, de mindennél jobban zavart az, hogy olyan dolgokról tudott, melyekről nem lehetett volna tudomása. Valahogy képtelen voltam rájönni, milyen módon sugalmazott annak az embernek, aki megölte Susant és Jennifert; elindította őt a választott úton, mely a mi ajtónkig vezetett. – Nem mesélt magának a pokolról? Hogy ez itt a pokol, és mi benne vagyunk? Őt sokszor félrevezették, sérülékeny, boldogtalan ember lett, de ebben igaza volt. Ez itt a pokol. Amikor a lázadó angyalok elbuktak, ide küldték őket. Elhervasztották őket, elvették a szépségüket, s arra ítélték őket, hogy itt barangoljanak. Maga nem fél a sötét angyaloktól, Parker? Pedig kellene. Tudnak magáról, és hamarosan megindulnak maga ellen. Amivel eddig szembe kellett néznie, az semmi ahhoz képest, ami közeledik. Számukra én jelentéktelen vagyok, csak egy közkatona, akit előreküldtek, hogy előkészítse az utat. A lények, amik magára várnak, még csak nem is emberiek. – Maga őrült. – Nem – suttogta Faulkner. – Engem elátkoztak a kudarcom miatt, de maga is átkozott lesz, mert hozzájárult ehhez a kudarchoz. Meg fogják átkozni. Már várják. Megráztam a fejem. Úgy tűnt, mintha Anson, az őrök, sőt még a cella rácsai is mind szertefoszlanának. Csak az öregember és én maradtunk, szemtől szemben egymással. Gyöngyözni kezdett a

117

homlokom a belőle áradó hőségtől. Mintha valami szörnyű lázat kaptam volna el tőle. – Nem akarja tudni, hogy mit mondott nekem, amikor eljött hozzám? Nem érdekli, hogy mit beszéltünk, miről folyt a társalgás, ami aztán elvezetett a felesége és a lánya halálához? Valahol mélyen nem kíváncsi a párbeszédünkre? Megköszörültem a torkomat. Mintha szögek álltak volna ki a szavaiból. – Nem is ismerte őket. Felnevetett. – Nem kellett, hogy ismerjem őket. De maga... Ó, mi beszéltünk ám magáról! Rajta keresztül úgy megismertem magát, ahogy maga sem ismeri önmagát. Bizonyos fokig örülök, hogy volt alkalmunk most találkozni, habár... Elsötétült az arca. – Mindketten nagy árat fizettünk azért, hogy összefonódott az életünk. Feledkezzen meg erről, és akkor nem lesz közöttünk ellentét. De ha továbbra is ezen az úton halad, nem leszek képes megakadályozni azt, ami esetleg történni fog. – Viszlát! Mozdultam, hogy indulok, de Anson útban volt, s így közel kerültem Faulknerhez. Kinyújtotta a karját, megragadta a kabátomat, és amíg én az egyensúlyomat igyekeztem visszaszerezni, magához rántott. Ösztönösen elfordítottam a fejem, a szám figyelmeztető kiáltásra nyílt. És Faulkner a számba köpött. Először fel sem fogtam, hogy mi történt, de aztán neki akartam rontani. Anson megpróbált elhúzni onnan, közben én az öregember felé kapkodtam. A többi őr futva közeledett, elrángattak, én meg próbáltam kiüríteni Faulkner ízét a számból. Ezalatt ő csak üvöltött utánam a zárkájából. – Vegye úgy, hogy kapott egy ajándékot tőlem, Parker! – kiáltotta.

– Ajándék, amitől úgy tekinthet a világra, ahogy én. Félrelöktem az őröket, kitöröltem a számat, s leszegtem a fejem, miközben elhaladtam a társalgó mellett, ahol a bent lévők – akikről azt vélték, hogy most nem veszélyesek sem magukra, sem másokra nézve – figyeltek engem a rácsok mögül. Ha felemeltem volna a fejem, és ha nem a prédikátorra összpontosítom minden figyelmemet, meg arra, amit tett velem, akkor talán felfigyelek arra a görnyedt, sötét hajú emberre, aki sokkal áthatóbban nézett rám, mint a többi. És amikor elmentem, ez a Cyrus Nairn nevű férfi elmosolyodott, kitárta a karjait, az ujjai szavakat formáltak, mígnem az egyik őr odanézett, erre a férfi abbahagyta, s leengedte a karjait. Az őr tudta, mit csinált Cyrus, de nem törődött vele. Cyrus néma volt, és a némák mindig ezt csinálják. Jelelnek. Már majdnem a kocsinál voltam, amikor csikordult mögöttem a kavics, s lépéseket hallottam. – Jól van? Bólintottam. Kimostam a számat az őrök pihenőjén, kaptam egy kis szájvizet is, de még most is úgy éreztem, mintha Faulkner egy kis darabja belém hatolt volna, mintha megfertőzött volna. – Amit most ott benn hallott... Félbeszakítottam. – A magánélete nem tartozik rám. Semmi közöm hozzá. – Nem úgy áll a dolog, ahogy első ránézésre látszik. – Ez így szokott lenni. Elkezdett vörösödni a nyaka, és a vörös folt szép lassan átterjedt az arcára is. – Okoskodik? – Mint ahogy azt említettem, nem az én dolgom. Csak egyetlen kérdésem van. Ha akarja, megmotozhat, nem vagyok bedrótozva. 119

Egy pillanatra elgondolkozott, hogy ellenőrizze-e, aztán intett, hogy folytassam. – Igaz, amit a prédikátor állít? Nem érdekel a törvény, sem az, hogy maga miért tette. Csak azt akarom tudni, hogy Faulkner tényleg jól ismerte a dolog részleteit? Anson nem felelt. Csak bámulta a lábát, majd bólintott. – Lehet, hogy az egyik őr szólta el magát? – Nem. Senki nem tud róla. – Esetleg az egyik rab? Egy helyi ember, akinek lehetősége volt arra, hogy egy kis börtönpletykát terjesszen? – Nem, nem hiszem. Kinyitottam a kocsiajtót. Anson úgy érezte, hogy muszáj valami férfias megjegyzést tennie. Mint másban is, ebben sem olyan ember volt, aki visszafogja magát. – Ha bárkihez eljut a hír, maga azt is megbánja, hogy él – figyelmeztetett. De ezt még ő maga sem érezte elég meggyőzőnek. Láttam abból, ahogy arra koncentrált, hogy megfeszítse az ingnyak fölött dudorodó, ugráló izmait. Hagytam, hadd próbálja meg maradék büszkeségét megtartani, már amennyit szerinte ki lehetett hozni a helyzetből, majd figyeltem, ahogy visszabaktat a főbejárathoz. Látszott, nem nagyon fűlik a foga ahhoz, hogy megint Faulkner közelébe kerüljön. Egy árnyék vetült rá, mintha egy fölötte köröző óriási madár ereszkedett volna le a magasból. A börtön falai fölött egyre több madár gyülekezett. A nagy, fekete madarak lustán lebegtek, nagy köröket leírva, és volt valami természetellenes a mozgásukban. Nem olyan szépen és fenségesen keringtek, ahogy azt a madarak szokták, mert a szárnyaik aránytalanul nagyok voltak a testükhöz képest. Mintha küzdöttek volna a gravitáció ellen, mintha testük majdnem a földnek csapódna, de az utolsó pillanatban egy vad rántással mindig visszatértek a levegő biztonságába. Aztán az egyikük kivált a seregből; egyre nagyobb és nagyobb

lett, ahogy körkörösen lejjebb ereszkedett, és leszállt az egyik őrtorony tetejére. Úgy tűnt, hogy ez nem is madár. És akkor ráébredtem, hogy mi is valójában. A sötét angyal teste vézna volt, karján feszült a fekete, mumifikálódott bőr a vékony csontokon, hosszúkás ragadozóarca volt, és a szemei sötéten, ravaszul tekintettek rám. Az egyik, karmokkal ellátott kezét az üvegen nyugtatta, és hatalmas, sötét tollas szárnyai lassú ütemben verdestek a levegőben. Szép lassan több is csatlakozott hozzá, csendesen elfoglalták helyüket a falakon és a tornyokon, mígnem a végén a börtön már feketéllett tőlük. Nem közeledtek felém, de éreztem a gyűlöletüket; sőt valami többet is: megvetést azért, mert elárultam őket, mintha én is egy lennék közülük, de hátat fordítottam nekik. – Hollók – szólalt meg egy hang mellettem. Egy idősebb nő volt. Barna papírzacskót tartott a kezében, benne egy rabnak szánt apróságokkal: a fiának vagy talán a férjének hozta, aki a hetes terem egyik idős lakója volt. És most már tényleg hollók voltak ott. Legalább hatvancentisek, szabdalt szárnyvégeik tisztán látszottak, ahogy ide-oda mászkáltak a falakon, egymást szólongatva. – Nem is gondoltam volna, hogy ilyen sok összejön egyszerre – jegyeztem meg. – Nem is szoktak – felelte a nő. – Normális esetben nem, de ki tudhatja azt, hogy mi a normális manapság? Továbbsétált. Beszálltam a kocsiba, elindultam, de a visszapillantó tükörben láttam, hogy a fekete madarak ugyanolyan óriásiak, mint korábban. Sőt, új alakjukban egyre nagyobbnak tűntek, ahogy lassanként magam mögött hagytam a börtönt. Éreztem, hogy rám szegeződik a tekintetük, miközben a prédikátor nyála a rák burjánzásával kerítette hatalmába a testem. Ajándék, amitől úgy tekinthet a világra, ahogy én.

121

A börtöntől és a börtönüzlettől eltekintve nem sok minden érdekelheti a látogatót Thomastonban, de van a város északi végében egy elég jó falatozó, ahol olyan házilag készített pitéket és kenyérpudingot lehet kapni, amelyeket forrón tálalnak a helyiek és az átutazók elé, akik betértek ide, vagy kissé feljebb az úton egy kis beszélgetésre kiültek egy napernyő alá szeretteikkel. Vettem egy szájvizet a boltban, és a parkolóban kiöblítettem a számat, mielőtt beléptem volna a falatozóba. A szedett-vedett bútorokkal berendezett helyiség majdnem üres volt, csak két öregember üldögélt bent csendesen, figyelték az arra haladó forgalmat. Láttam egy drága, kézzel szabott öltönyt viselő fiatalembert is, aki az egyik fából készült bokszban ült, a fal mellett, felöltője szépen összehajtogatva feküdt mellette, előtte pedig egy tányér állt, rajta morzsa és tejszínhab meg egy villa. Az asztalon a USA Today egy példánya hevert. Rendeltem egy kávét, és leültem vele szemben. – Nem néz ki valami pompásan – mondta a férfi. Kibámultam az ablakon. Onnan, ahol ültem, nem látszott a börtön. Megráztam a fejem, hogy elűzzem a börtönépületen ülő, várakozó, sötét alakok képét. Nem valódiak. Csak hollók. Megzavart, megbetegített az, amit Faulkner tett velem. Nem valódiak. – Stan – mondtam, hogy végre elszakadjak a képzelgéstől –, szép az öltönye. Felemelte a felöltőjét, hogy megmutassa a címkéjét. – Armani. Megtartottam a blokkot, ha valaki esetleg azzal vádolna, hogy megvesztegettek. Megérkezett a kávém, a pincérnő pedig visszament a pult mögé, hogy tovább olvashassa a magazinját. Valahol egy rádióból émelyítő zene szólt. Úgy néz ki, innen indul a Rush újjászületése. Stan Ornstead a kerületi államügyész gyakornoka volt, tagja annak a csapatnak, amely Faulkner ügyével foglalkozott. Ő volt az, aki rávett, hogy találkozzam Faulknerrel, de természetesen tudott a

dologról Andrus, a helyettes államügyész is. Valójában ő szervezte meg, hogy a találkozó Faulkner cellájánál legyen, s így láthassam, milyen körülményeket teremtett magának a prédikátor. Stan csak néhány évvel volt fiatalabb nálam, és fényes jövő elé nézett. Sikere volt, de ő úgy érezte, hogy nem halad elég gyorsan a siker útján. Reményei szerint Faulkner hozzásegíti majd ahhoz, hogy ezen változtathasson. Csakhogy most, amint arra a börtönigazgató is utalt, a dolgok nem igazán úgy alakultak, ahogyan azt várták. Sőt, a helyzet azzal fenyegetett, hogy maga alá temet mindenkit, aki az ügy résztvevője volt. – Kissé zavarodottnak tűnik – mondta Stan, miután ittam néhány kortyot az éltető kávéból. – Faulkner ilyen hatással van az emberekre. – Nem nagyon mondott semmit. Megmerevedtem, ő pedig egy „most-mit-fog-csinálni?” mozdulattal tárta szét a két kezét. – Bepoloskázták a szubintenzív zárkákat? – Ők nem, ha a börtönszemélyzetre gondol. – De valaki másnak eszébe jutott. – A zárka titokban be van drótozva, bírósági felhatalmazás nélkül. – Az FBI is használta ezt a kifejezést a hasonló jellegű eljárásoknál. – Az FBI? – Nem nagyon bíznak bennünk. Attól tartanak, hogy Faulkner esetleg kijátszik minket, és megússza. Úgyhogy meg akarnak szerezni mindent, amit csak tudnak, hátha esetleg szövetségi vádemelés is lesz. Minden beszélgetést, amit az ügyvédjével, az orvosával, a pszichológusával vagy az ellenségeivel – ez maga, ha nem vette volna észre – folytat, felvesznek. Azt remélik, hogy talán valamit elárul, olyasmit, ami alapján felderíthetik azokat a bűncselekményeket, amelyeket elkövetett. Természetesen ez az eljárás elfogadhatatlan, de nagyon hasznos is lehet. – És megússza?

123

Ornstead vállat vont. – Maga is tudja, mit állít: hogy gyakorlatilag a családja foglya volt évtizedekig, és hogy nem vett részt semmiben, semmiről nem tudott; semmiféle bűncselekményről, amit a Testvériség nevében követtek el. Közvetlen módon semmi olyasmit nem lehet rábizonyítani, ami kapcsolatba hozná a gyilkosságokkal, s azt állítja, hogy azokat a föld alatti szobákat kívülről lehetett bezárni. – Ott járt a házamban, és meg akart ölni. – Ezt maga állítja, de maga akkor részeg volt. Hiszen épp maga mondta, hogy nem volt képes tisztán látni. – Rachel is látta őt. – Igen, de ő egy ütést kapott a fejére, és vér folyt a szemébe. Rachel is beismeri, hogy nem nagyon emlékszik arra, ami elhangzott, és később Faulkner már nem volt ott. – Van egy üreg a földben, Eagle Lake-nél, ahol tizenhét holttestet találtak. A nyája maradványait. – Ő azt állítja, hogy verekedés tört ki a családok között, akik egymás ellen fordultak, majd az ő családja ellen. Megölték a feleségét. A gyerekei csak önvédelemből öltek. Azt állítja, hogy ő Presque szigetén tartózkodott azon a napon, amikor a halálesetek történtek. – Megtámadta Angelt. – Faulkner ezt tagadja. Azt állítja, a gyerekei tették, őt pedig arra kényszerítették, hogy végignézze. Különben is, a barátja nem akar tanúskodni. De még ha be is idéznék, a legócskább jogász is ízekre szedné egy pillanat alatt. Nem olyan tanú, akinek hinni lehet. És, már bocsánatot kérek, maga sem a legkiválóbb tanú. – Miért nem? – Meglehetősen nagyvonalúan bánik a fegyverével, és ha ejtették is a vádat a fegyverhasználat miatt, az még nem jelenti, hogy el is felejtették. Holtbiztos lehet benne, hogy Faulkner ügyvédei mindent tudnak magáról. Úgy fogják beállítani, hogy maga berontott,

összevissza lövöldözött, és az öregember szerencsés volt, hogy egyáltalán élve kikerült onnan. Félretoltam a kávéscsészémet. – Azért hívott ide, hogy darabokra szedje a vallomásomat? – Itt vagy a bíróságon, egyre megy. Bajban vagyunk. És lehet, hogy más miatt is aggódnunk kell. Vártam. – Faulkner ügyvédei megerősítették: be akarnak nyújtani egy kérvényt a Legfelsőbb Bírósághoz, hogy bírálják felül az óvadéki kérelmüket tíz napon belül. Nagy valószínűséggel Wilton Cooper lesz a kijelölt bíró, és ez nem valami jó hír. Wilton Coopert már csak néhány hónap választotta el a nyugdíjtól, de addig még továbbra is szálka maradt az államügyészi hivatal szemében. Konok volt, kiszámíthatatlan, és személyes ellenszenvet táplált a hivatallal szemben, aminek eredete az idők ködébe vész. Korábban már felszólalt az óvadékmegtagadás ellen, és ügyesen védte a vádlottak jogait – a köz jogainak csorbítása révén. – Ha Cooper kezébe kerül az óvadék ügye, akkor mindkét irányba billenhet a mérleg – közölte Ornstead. – Faulkner keresete egy nagy szar, de időre van szükségünk a bizonyítékok összegyűjtéséhez, hogy megtámadhassuk, és akár évek is eltelhetnek a tárgyalásig. Látta Faulkner zárkáját: ha egy vulkán tetejére telepítenénk, akkor is hideg volna benne. Az ügyvédei független szakértőket fogadtak, akik majd bizonygatják, hogy ha Faulknert hosszú időn keresztül ott tartják, akkor az alááshatja az egészségét, és meghalhat az előzetesben. Ha elmezavarra hivatkozva átviszik Augustába, akkor akár lábon is lőhetjük magunkat. Ha a megerősített biztonságú börtönben nem tudják számára biztosítani a megfelelő körülményeket, akkor hová vinnénk, ha elmozdítanánk Thomastonból? A megyeibe? Nem hinném, hogy jó megoldás lenne. Tehát itt van a nyakunkon egy tárgyalás, nincs megbízható tanúnk, nincs elegendő bizonyítékunk, és lehet, hogy a vádlott meghal, még mielőtt a tanúk emelvényére

125

citálhatnánk. Cooper már csak hab lenne a tortán. Azon kaptam magam, hogy a kávésbögre fülét markolászom, de olyan erősen, hogy nyomot hagyott a tenyeremen. Engedtem a szorításon, és figyeltem, ahogy a vérem lefolyik a fehér részre. – Ha óvadékkal kiengedik, biztos, hogy meg fog szökni – mondtam. – Nem várja meg a tárgyalást. – Ezt nem tudhatjuk biztosan. – Dehogynem. Mindketten egyszerre hajoltunk az asztal fölé. Az ablak mellett a két öregember felénk fordult, mert észrevették, micsoda feszültség van körülöttünk. Hátradőltem, majd visszanéztem rájuk. Elfordították a fejüket, hogy újból a forgalmat figyeljék. – Na, mindegy – mondta Ornstead. – Még Cooper sem javasolhat hét számjegyűnél kisebb óvadékot, és nem tartom valószínűnek, hogy Faulkner hozzá tudna férni a pénzéhez. A Testvériség vagyonát zárolták, s az ügyészi hivatal megpróbált a nyomára jutni a további rejtett számláknak. De valaki fizette Faulkner ügyvédeit, s nyitottak egy bankszámlát is, amire az őrült jobboldali állampolgárok és a vallási fanatikusok adakozhattak Faulkner védelmére. S a pénz ömlött. – Nem tudjuk, ki kezeli a Faulkner védelmére nyitott számlát? – kérdeztem. Hivatalosan a számla egy jogászokból álló cég, a Murren & Tsa kezelésében volt, amely Georgiában, Savannahban volt bejegyezve, de ez nem volt jelentős cég. Csak egy maréknyi zugügyvéd, akiknek az irodája műanyag székekkel volt berendezve. Faulkner saját ügyvédi csapatának, amelyet Jim Grimes vezetett, semmi köze nem volt ezekhez. Jim Grimes az egyik legjobb ügyvéd volt Új-Angliában. Az anyja hasából is ki tudta beszélni a gyereket, és nem volt olcsó. Ornstead nagyot sóhajtott. Kávé- és nikotinszaga volt. – Igen, maradt még rossz hír. Murennek néhány napja volt egy látogatója, egy Edward Carlyle nevű pasas. A telefonhívások listája

szerint ez a két ember napi kapcsolatban áll egymással, mióta ez az egész elkezdődött, s Carlyle van megbízva a számla ellenőrzésével. Vállat vontam. – Nekem nem ismerős a név. Ornstead finoman megütögette ujjaival az asztalt. – Edward Carlyle Roger Bowen jobbkeze. Roger Bowen pedig... – ...egy hernyó – fejeztem be helyette. – És rasszista. – És neonáci – tette hozzá Ornstead. – Számára megállt az idő úgy 1939 tájékán. Elég fura egy pasi. Valószínűleg azért fektetett be gázkamrákba, mert azt reméli, hogy újra visszatér a régi jó „végső megoldás”. Amennyire meg lehet állapítani, Bowen áll az alapítványi számla mögött. Az elmúlt években háttérbe vonult, de most valami miatt előbújt a csigaházból. Beszédeket tart, megjelenik mindenféle nagygyűlésen, begyűjti az elismeréseket. Nagyon úgy tűnik, hogy igencsak azt szeretné, ha Faulkner kikerülne a börtönből. – Miért? – Nos, éppen ezt próbáljuk meg kideríteni. – Bowen főhadiszállása Dél-Karolinában van, ugye? – Dél-Karolina és Georgia között ingázik, de ideje java részét valahol fenn tölti a Chattanooga folyónál. Miért kérdezi? Azt tervezi, hogy meglátogatja? – Lehet. – Szabad megkérdeznem, miért? – Egy barátom bajban van. – A lehető legrosszabb. Nos, ha már ott van, egyúttal megkérdezhetné Bowent, miért olyan fontos neki Faulkner, bár nem igazán javaslom, hogy tényleg érdeklődjön. Azt hiszem, nem maga a legkívánatosabb ismeretlen barát a listáján. – Senki listáján nem vagyok igazán kívánatos. Ornstead felállt, és vállon veregetett. – Összetöri a szívem. Elsétáltam vele az ajtóig. Az autója mindjárt a bejárat előtt állt.

127

– Mindent tud, ugye? – kérdeztem. Feltételeztem, hogy Stan mindent hallott, ami közöttem és Faulkner között elhangzott. – Igen. Mi a helyzet az őrrel? – Ansonnal? – Engem nem izgat. Magát? – A lány fiatalkorú. Nem hiszem, hogy Anson jó hatással van a jövőjére. – Igen, szerintem sem. Kerítünk valakit, aki utánajár. – Lekötelez. – El van intézve. Most pedig lenne egy kérdésem. Mi történt ott benn? Úgy hangzott, mint valami csetepaté. A kávé ellenére még mindig éreztem a szájvíz ízét. – Faulkner a számba köpött. – A fenébe! Akar egy tesztet? – Azt hiszem, nem szükséges, de olyan érzés, mintha akkusavat nyeltem volna, égeti a számat és a belsőmet. – Miért csinálta vajon? Hogy felbosszantsa? Megráztam a fejem. – Nem, azt mondta, hogy ez egy ajándék, hogy jobban lássak. – Micsodát? Nem feleltem, de tudtam a választ. Azt akarta, hogy lássam azokat, amik rá vártak, és amik értem is eljönnek. Azt akarta, hogy lássam az övéit.

Hatodik fejezet

A militáns fajgyűlölő mozgalom sohasem bírt igazán nagy jelentőséggel, legalábbis méreteiben nem. A kemény mag legfeljebb 25 ezer tagból állhat, ezek mellett még további 150 ezer aktív szimpatizánsa lehet, no meg úgy 400 ezer alkalmanként hozzájuk csapódó ember, akik nem fizettek tagdíjat, nem vettek részt tevékenyen a mozgalomban, de ha egy kicsit is felöntenek a garatra, fennen hirdetik mindenhol, hogy a színesek és a zsidók micsoda fenyegetést jelentenek a fehér fajra nézve. A kemény mag több mint fele Klán-tag is, a maradék pedig skinhead és válogatott náci, s a különböző csoportok közötti együttműködés szinte a nullával egyenlő, sőt a versengés néha agresszióba is átcsap. A tagság nem állandó: az emberek ide-oda csapódnak a csoportok között, attól függően, hogy mit vár el tőlük a munkaadójuk, az ellenségük vagy éppen a bíróság. De minden egyes csoport élén van néhány állandó aktivista, és bár a mozgalom neve néha változik, a csoportok között esetenként harcok dúlnak, alkalomadtán kisebb csoportok szakadnak le, ezek a vezető egyéniségek megmaradnak. Misszionáriusok, fanatikusok, térítők. Terjesztik az intolerancia igéjét mindenfelé, az állami ünnepeken, nagygyűléseken, konferenciákon, hírlevelekben és röpiratokban, a késő éjszakai rádióműsorokban. Ilyen volt Roger Bowen is, aki a legrégebbi vezetők közé

129

tartozott, egyike a legveszélyesebbeknek. Baptista családban született Gaffneyben, Dél-Karolinában, a Blue Ridge hegyvonulat lábánál, és bejárta már mindenféle szélsőjobb szervezet ranglétráit, többek között az elmúlt húsz év leghírhedtebb neonáci csoportjaiét is. 1983ban, huszonnégy évesen Bowen egyike volt annak a három fiatalembernek, akiket – vádemelés nélkül – kihallgattak, mivel belekeveredtek a Rend ügyeibe. A Rend egy titkos szervezet volt, amely kapcsolatban ált az Árja Nemzetek nevű szervezettel, amelyet a fajgyűlölő Robert Matthews alapított. 1983-ban és 1984-ben a Rend végrehajtott néhány támadást pénzszállító autók és bankok ellen, hogy pénzelni tudja a mozgalmat; elkövettek többek között szándékos gyújtogatásokat, pokolgépes merényleteket, mindenféle hamisítási ügyekben vettek részt. Szintén a Rend volt felelős a denveri talk-show sztár, Alan Berg, illetve egy Walter West nevű ember meggyilkolásáért. West a Rend tagja volt ugyan, de azzal gyanúsították, hogy belső titkokat adott ki. Végül a Rend minden tagját letartóztatták, kivéve Matthew-t magát, aki az FBIügynökökkel történt lövöldözésben vesztette életét 1984-ben. Mivel nem találtak bizonyítékot arra, hogy Bowennek köze lenne a fent említett eseményekhez, nem fogták perbe; azt pedig, hogy ténylegesen volt-e kapcsolata a Renddel, Matthews a sírba vitte magával. Bár aránylag kevés aktivistájuk volt, a Rend elleni akció az FBI embereinek jó negyedét lefoglalta. Pontosan azért, mert kis szervezet, szinte lehetetlen volt beépülni, nem is sikerült, csak a szerencsétlen sorsú Walter Westnek. És ezt a leckét Bowen sose felejtette el. Ezután Bowen egy darabig ide-oda sodródott, mígnem végül valamiféle otthonra nem lelt a Klánban, bár azt addigra már eléggé megtizedelte az FBI ellenakciója, melynek során sejtek szűntek meg, a szervezet presztízse nagyot zuhant, és tagjainak átlagéletkora is jelentősen csökkent, ahogy az idősebbek kiváltak vagy meghaltak. Ennek eredménye az lett, hogy a Klán addigi, hagyományosan hűvös

kapcsolata a neonácikkal megváltozott, a friss vérátömlesztés során már nem csináltak olyan nagy hűhót bizonyos dolgok miatt, mint a régi tagok. Bowen csatlakozott Bill Wilkinson mozgalmához, a Láthatatlan Birodalomhoz, a Ku-Klux-Klan Lovagjaihoz, de mire a Láthatatlan Birodalom 1993-ban, egy költséges perbe fogás után feloszlott, Bowen már saját Klánt szervezett, a Fehérek Szövetségét. Csak éppen Bowen nem a többi klánhoz hasonlóan toborozta a tagokat, számára a Klán nem jelentett többet, mint egy megfelelő fedőnevet. A Fehérek Szövetségének soha nem volt egy tucatnál több tagja, de mégis volt hatalma és befolyása, és nagymértékben hozzájárult a Klán fasizálódásához az 1980-as években, ezzel is elősegítve a Klán emberei és a neonácik közötti határvonal összemosódását. De Bowen nem volt holokauszttagadó. Neki tetszett a holokauszt eszméje, hogy volt egy olyan erő, amely képes volt korábban felfoghatatlan arányú gyilkosság elkövetésére a rend nevében, előre eltervezett módon. Ez volt az, nem pedig valamiféle lelkiismereti aggály, ami miatt Bowen távol tartotta magát az alkalmanként előforduló erőszakos cselekményektől, az itt-ott felbukkanó merényletektől, amelyek a mozgalom velejárói voltak. A Georgiában évenként megrendezett Stone Mountain nagygyűlésen még nyilvánosan is elítélte az egyik ilyen esetet, melynek során a Klánból kiszuperált részeg férfiak Dél-Karolinában csak a hecc kedvéért vertek halálra egy középkorú fekete férfit, Bill Perce-t. Az eset után Bowen nagy ívben elkerülte a Stone Mountaint. A többiek nem értették meg őt, de neki nem is volt rájuk szüksége, bár a színfalak mögött folytatta a munkát, és néha támogatta az alkalomadtán megszervezett Klán-felvonulásokat a Georgia-Dél-Karolina határán lévő városokban. Még ha csak kevés ember jelent is meg – és ez meglehetősen gyakori volt –, a felvonulás mindig nagy sajtóvisszhangot kapott, a liberális birkák azonnal bégetni kezdtek. A fenyegetettség és gyanakvás csak fokozta azt a légkört, amire

131

Bowennek szüksége volt, hogy folytathassa a munkát. A Fehérek Szövetsége csak egy fedőszervezet volt, egyfajta színház, ahhoz hasonló, amikor egy bűvész suhintgat a varázspálcájával, mielőtt véghezviszi a trükköt. A valódi csalás a színfalak mögött zajlott, és a varázspálca suhintásának nemcsak hogy semmi köze nem volt az illúzióhoz, hanem egyenesen lényegtelennek számított. Bowen volt az, aki megpróbálta begyógyítani a régi ellenségeskedés sebeit; ő volt az, aki megpróbált hidat verni a Keresztény Hazafiak és az Árja Szövetség közé, a skinheadek és a Klán közé; ő volt az, aki felkarolta a szélsőségeseket, a jobboldali keresztényeket, és azokat, akik felemelték hangjukat. Megértette, mennyire fontos, hogy egységbe tömörüljenek, hogy beszéljenek egymással, hogy minél nagyobb pénzalapot hozzanak létre. Azzal, hogy Faulknert a védőszárnyai alá vette, arra számított, hogy azokat is rá tudja majd venni a pénzadományozásra, akik elhitték a prédikátor meséjét. A Testvériség több mint 500 ezer dollárt hozott a konyhára a Faulkner letartóztatását megelőző évben. Ez nem nagy összeg, ha a sokkal ismertebb tévés hittérítők bevételeivel hasonlítjuk össze, de Bowennek és a fajtájának tekintélyes bevételt jelentett. Bowen figyelte, ahogy egyre több pénz érkezik a Faulkner megsegítésére létrehozott számlára, egyelőre egy kisebb, hét számjegyű óvadék tíz százalékát fedezte volna, de a pénz egyre csak gyűlt. Ám egyetlen kezes sem lett volna olyan őrült, hogy fedezze Faulkner óvadékát, még ha javára dönt is a bíróság az óvadéki felülbírálat ügyében. Bowennek mást tervei voltak, több vasat is tartott a tűzben. Ha jól játssza ki az aduit, akkor Faulkner szabad lesz, és még a hónap vége előtt eltűnhet. Ha netalántán felütné a fejét az a szóbeszéd, hogy ebben Bowen a segítségére volt, az csak annál jobb Bowen számára. Valójában akkor már nem nagyon számít, hogy Faulkner él-e, hal-e. A lényeg, hogy ne legyen szem előtt, ezt pedig mind a föld fölött, mind a föld alatt megteheti. De ugyanakkor Bowen érzett egy kis csodálatot amiatt, amit az

öreg prédikátor és a Testvériség elért. A bankrablásos ügyeket kivéve – melyek aztán aláásták a Rendet – soha nem segédkezett neki négy vagy öt embernél több. Bowen megszervezett egy gyilkossággal és megfélemlítéssel tarkított hadjáratot, és kiválóan el tudta aztán fedni a nyomokat. Még az FBI-nak, illetve az Alkohol, Dohány és Lőfegyverek Hivatalának is gondot okozott, hogyan hozza kapcsolatba a Testvériséget abortuszt végző orvosok, homoszexualitásukat nyíltan vállalók, zsidó vezetők és a szélsőjobb egyéb mumusainak halálával, akik megsemmisítésére Faulkner, hite szerint, kiválasztatott. Lehet, hogy furcsán hangzik, de Bowenben fel sem merült annak a lehetősége, hogy segítse Faulknert a per során, egészen addig, amíg Kittim meg nem jelent. Kittim legenda volt a szélsőjobbosok körében, egyfajta népi hős. Nem sokkal Faulkner letartóztatása után kereste meg Bowent, s attól kezdve Bowen számára természetes volt, hogy az ügy részese legyen. És ha nem emlékezett pontosan arra, hogy Kittim miket művelt korábban, vagy hogy honnan is jött, mit számít az? Ez már csak így van a népi hősök esetében, nem? Ők csak részben valós személyek; de Kittimmel az oldalán Bowenben feltámadt a céltudatosság és a legyőzhetetlenség érzése. Olyannyira, hogy még csak nem is vette észre, amint elfogja a félelem annak az embernek a jelenlétében. Bowen Faulkner iránti csodálata – ami Kittim érkezésétől volt számítható –, úgy tűnik, jót tett Faulkner egójának, mert az ügyvédein keresztül engedélyezte, hogy Bowen a zászlajára tűzze az ügyét; sőt még azt is felajánlotta, hogy egy titkos alapból – aminek nem jutottak nyomára vádlói – pénzt juttat neki. Az öregember mindennél jobban vágyott arra, hogy kikerüljön a börtönből, nem akart ott meghalni. Inkább vállalta, hogy egész életében űzött vadként menekül, mint hogy a rácsok mögött várja a tárgyalást. Faulknernek ezenkívül már csak egyetlen kérése volt. Bowen kissé nyugtalankodott emiatt, hiszen már felajánlotta, hogy elbújtatja, hogy a törvény keze ne

133

érhesse el, de amikor Faulkner elárulta, hogy mi is ez a kérés, Bowen megnyugodott. Csak egy aprócska szívesség volt, aminek teljesítése majdnem annyi örömet okozott Bowennek, mint magának Faulknernek. Bowen hitt abban, hogy Kittim személyében a legalkalmasabb személyt találta meg erre a munkára, de nem így volt. Az az ember találta meg őt. Bowen kocsija megállt egy kis tisztáson, a kunyhó előtt, nem sokkal Dél-Karolina határa előtt, Kelet-Tennessee-ben. A kunyhó sötét fából készült, s négy, durván kifaragott lépcső vezetett fel a tornácára, mindkét oldalán két-két keskeny ablak volt. Olyan gerendaháznak látszott, amelyet védelmi célokból építettek. Egy cigarettázó férfi ült az ajtótól jobbra, egy hintaszékben. A rövid göndör hajú Carlyle volt az. Már a húszas évei kezdetén elkezdett kopaszodni, de aztán rejtélyes módon sikerült megállítania, amikor a harmincas éveibe ért, úgyhogy most olyan haj keretezte boltíves koponyáját, mint a bohócok parókája. Jó formában volt, mint azok az emberek általában, akik Bowen közelében voltak. Keveset ivott, és Bowen sose látta ezelőtt dohányozni. Fáradtnak és betegnek tűnt. Bowen azonnal felismerte a szagot, ahogy közelebb ért: hányás szaga terjengett a levegőben. – Jól vagy? – kérdezte. Carlyle megtörölte ajkát a kezével, majd megnézte az ujjai végét, nem maradt-e rajtuk valami. – Miért, van valami rajtam? – Nem, csak kissé bűzlesz. Carlyle még egyet szívott a cigibe, majd gondosan elnyomta a csikket a csizmája talpán. Amikor biztos volt benne, hogy elaludt, darabokra tépte, és hagyta, hadd vigye szanaszét a szél. – Honnan szedted ezt a fickót, Roger? – kérdezte, amikor végzett. – Kit? Kittimet?

– Igen, őt. – Valóságos legenda – felelte Bowen. Mintha valami mantrát mondott volna. Carlyle végigsimított a feje búbján. – Tudom. Legalábbis azt hiszem. – De a vonásai nem erről árulkodtak, majd kimondottan undorodó lett az arckifejezése. – Akárhonnan jött is, ez egy szörnyeteg. – Szükségünk van rá. – Eddig is egész jól elvoltunk nélküle. – Most más a helyzet. Kiszedtél valamit a fickóból? Carlyle megrázta a fejét. – Semmit sem tud. Csak beleütötte az orrát az egészbe. – Biztos vagy benne? – Hidd el, ha bármit is tudna, mostanra már elmondta volna. De az a beteges szörnyeteg nem hagyja békén. Bowen nem nagyon hitt a zsidó összeesküvésben. Jó, persze vannak gazdag zsidó bankárok meg üzletemberek, de szanaszét szóródva. De legyen úgy, ha Faulkner azt hiszi, hogy néhány idős New York-i zsidó megpróbálta megöletni, s felbéreltek egy embert a munkára. Ez az ember mára már halott, de Faulkner tudni akarta, hogy ki küldte a nyakára, hogy ha eljön majd az idő, bosszút állhasson rajta vagy rajtuk. Bowen azon a véleményen volt, hogy nem árthat, ha tudják, miben sántikáltak. Ezért kapták el a kölyköt. Elhozták Greenville-ből, amikor felhívta magára a figyelmet azzal, hogy rossz helyen rosszat kérdezett. Aztán idecipelték egy kocsi csomagtartójában, összekötözve, a száját felpeckelve, és átadták Kittimnek. – Hol van? – Ott hátul. Ahogy Bowen elment mellette, Carlyle kinyújtotta az egyik karját, hogy megállítsa. – Ettél már?

135

– Nem sokat. – Akkor szerencsés vagy. Lehanyatlott a karja. Bowen elindult, megkerülte a házat, és addig ment, amíg oda nem ért egy elkerített részhez, ami régebben disznókarám volt. A disznók bűzét még mindig érezni, gondolta Bowen. De aztán meglátta, mi hever ott a csupasz földön, a karám közepén. Akkor rájött, hogy a szag nem állaté, hanem emberé. A fiatal fiú meztelenül hevert a napon. Rövid, rendezett szakálla volt, fekete haja csapzottan tapadt a koponyájához. Egy bőrövet kötöttek a feje köré. Kilátszottak a fogai, amint a fájdalmai miatt csikorgatta őket. Egy kezeslábast viselő férfi görnyedt föléje. Kesztyűs kezével matatott a testen, ujjaival beletúrt minden egyes új sebbe, amit egy pengével ejtett. Néha-néha megállt, amikor az összekötözött fiú megmerevedett és halkan felnyögött a szíj alatt, majd folytatta a munkáját. Bowennek fogalma sem volt, hogy volt képes életben tartani a földön heverő fiút, ráadásul úgy, hogy ne veszítse el az eszméletét. De Kittim nagyon leleményes ember volt. Felegyenesedett, amikor meghallotta, hogy Bowen közeleg, a testét szinte kihajtogatta, mint egy rovar, amelyiket megzavartak, majd Bowen felé fordult. Kittim magas férfi volt, 180-190 centiméter. A sapka és a szemüveg, melyeket szinte mindig hordott, elrejtették a vonásait. Valószínűleg szándékosan rendezte így, mert valami baj volt a bőrével. Bowen nem tudta pontosan, hogy mi, de sosem merte megkérdezni. Kittim arca rózsaszín-vörösesben játszott, koponyáján néhány csomóban egy-két hajszál díszelgett. Bowent egy marabura emlékeztette, ami csak azért él, hogy a halottakon és a haldoklókon élősködjék. Amikor mégiscsak láttatni engedte a szemét, kiderült, hogy sötétzöld, mint egy macskáé. A kezeslábas alatt vékony, inas, szinte aszott test feszült. Körmeit gondosan manikűröztette, és mindig frissen volt borotválva. Enyhe hús- és Polo arcszesz szaga volt.

És néha égő olaj szaga is. Bowen Kittim mögé nézett, ahol a fiú feküdt, majd újra Kittimre fordította a tekintetét. Kittim egy szörnyeteg volt, és Bowen sleppjéből csak Landron Mobley – aki csak kicsivel jobb, mint egy rühes kutya – mutatott iránta bármiféle vonzódást. Bowent nemcsak a zsidóra mért kínzások láttán fogta el az émelygés, hanem azért is, mert mindezek valamiféle érzékiséggel párosultak. Kittim felizgult. Bowen tisztán látta a kezeslábas alatt. Egy pillanatra elöntötte a düh, felülkerekedve a férfitól való félelmén is. – Élvezi a dolgot? – kérdezte. Kittim vállat vont. – Arra kért, szedjem ki belőle, mit tud. – Olyan hangja volt, mint amikor egy seprű végigszánt a poros kőpadlón. – Carlyle azt mondja, hogy a fiú nem tud semmit. – Nem ő a főnök itt. – Ez igaz. Hanem én, és én most azt kérdem, megtudott-e bármi hasznosat tőle. Kittim a napszemüvege mögül bámult Bowenre, majd hátat fordított neki. – Hagyjon – közölte, és letérdelt, hogy folytassa a fiún, amit eddig csinált vele. – Még nem végeztem. Ahelyett, hogy elment volna, Bowen előhúzta a pisztolyát. A figyelme újra erre a fura, deformált emberre összpontosult, erre a kísértetszerű alakra, meg a múltjára. Mintha úgy idézték volna meg, gondolta, mintha az összes félelme és gyűlölete öltött volna testet benne. Az absztrakcióból, íme, hús-vér ember lett. Felkereste Bowent, hogy felajánlja a szolgálatait, aztán minden, a féligazságokból álló mesékkel körülfont Kittimből minden, amit csak tudott, szép lassan átszivárgott Bowenbe, mint ahogy valamiféle gáz észrevétlenül beszivárog egy szobába. Bowen pedig képtelen volt elfutni előle. Mit is mondott Carlyle? Hogy Kittim egy legenda? De miért? Mit csinált?

137

Ráadásul úgy tűnt, nem érdekli sem a per, sem a niggerek, sem a homokosok, sem a zsidók, pedig ezek léte jelentette az ő fajtájának a gyűlölet forrását. De Kittimet látszólag hidegen hagyták ezek a dolgok; még akkor is, amikor egy meztelen áldozatát kínozta éppen. És most Kittim meg akarja mondani neki, hogy mit csináljon, parancsolgatni akar neki. Hogy tűnjön el, mintha Bowen valami nigger háziszolga volna! Már éppen ideje volt, hogy Bowen úrrá legyen a helyzeten, és mindenkinek megmutassa, ki is itt a főnök. Könnyedén Kittim mögé lépett, majd felemelte a fegyvert, és a földön fekvő fiatalemberre irányította a csövét. – Ne – mondta halkan Kittim. Bowen ránézett, és Kittimen megcsillant valami. Hirtelen forró hőség ömlött szét, a levegő remegett a forróságtól, és egy pillanatig úgy tűnt, hogy Kittim egyszerre önmaga és valami más is egyben; valami sötét, szárnyas alak, valami óriási halott madár, amely csak visszatükrözi az életet, de ő maga halott. Laza lett a bőre, alatta látszottak a csontok, a lábak kissé hajlottak voltak, a lábfejek megnyúltak. Az égett olaj szaga egyre erősebb lett, s Bowen egy pillanat alatt megértett mindent. Azzal, hogy kétségbe vonta a másik felsőbbségét, s szabad utat engedett saját dühének, elméje rövid időre felfogta Kittim kisugárzását, a valódi lényét, mely egészen eddig rejtve maradt. Nagyon öreg, gondolta Bowen, öregebb, mint amilyennek kinéz, öregebb, mint bármelyikünk képzelné. Arra kell figyelnie, hogy szét ne essen. Ezért ilyen a bőre, ezért megy olyan lassan. Küzdenie kell azért, hogy megtartsa ezt az alakját. Nem ember. Ő... Bowen hátralépett, miközben a lény visszaalakult, mígnem ugyanaz a kezeslábast viselő ember nem lett, aki véres kesztyűben állt ott nemrég. – Mi a baj? – kérdezte Kittim, és Bowen a félelme és megdöbbenése hatása alatt is tudta, jobb, ha igazat mond. De akkor

sem lett volna képes igazat mondani, ha akar, mert az agya lázasan lüktetett, hogy rettegése közepette valahogy megőrizze ép elméjét, és már nem is tudta, mi is az igazság. Kittimmel nem történhetett meg mindez. Nem változhatott át. Nem lehetett az, akinek Bowen gondolta egy pillanatig: nem lehet egy sötét, szárnyas lény, egy dögletes, mutáns madár. – Semmi – mondta Bowen. Némán ránézett a kezében tartott fegyverre, majd eltette. – Akkor hadd folytassam a munkámat – közölte Kittim. Bowen utoljára azt látta, hogy a remény kihunyt a Kittim előtt fekvő fiatal fiú szemében, majd a férfi eltakarta áldozatát Bowen elől. Visszafelé elsietett Carlyle mellett. – Hé! – nyúlt utána Carlyle, hogy megragadja és visszahúzza. De lehullott a keze, amikor meglátta Bowen arckifejezését. – A szemed – mondta. – Mi történt a szemeddel? De Bowen nem felelt. Később majd elmondja Carlyle-nak, hogy mit látott, vagy mit vélt látni. A később történtek után Carlyle majd mindent elmond a nyomozóknak. De most Bowen nem szólalt meg, az arca nem árult el érzelmeket, csak elhúzott a kocsijával. Még akkor sem változott az arca, amikor belenézett a visszapillantó tükörbe, és észrevette, hogy a szemében elszakadtak a hajszálerek, a szembogara pedig vérben úszik. Messze, távol északon, Cyrus Nairn visszavonult a cellája sötétjébe. Itt benn sokkal boldogabb volt, mint odakinn a többi ember között. Azok nem értették meg őt, nem is lettek volna rá képesek. Néma, ezt a szót használja egy csomó ember Cyrusra, így volt ez egész életében. Süket. Hangtalan. Bolond. Skizo. Cyrus nem nagyon törődött azzal, mit mondtak. Ő tudta magáról, hogy okos. És valahol, mélyen a lelkében, azt is gyanította, hogy őrült. Cyrust elhagyta az anyja, amikor kilencéves volt, és a mostohaapja addig gyötörte, amíg végül tizenhét éves korában be 139

nem zárták. Még mindig vissza tud emlékezni néhány dologra az anyjával kapcsolatban: nem arra, hogy szerette, vagy hogy gyöngéd lett volna hozzá – ilyesmiről szó sem volt –, hanem inkább anyja megvető pillantására, amikor arra gondolt, milyen korcsot is hozott a világra egy nehéz, komplikált szülés után. A gyerek púposan született, képtelen volt egyenesen felállni, a térde meghajlott, mintha állandóan valami láthatatlan, óriási súly alatt rogyadozna. A homloka túlságosan nagy volt, beárnyékolta sötét szemeit, amelyeknek szinte fekete volt a szivárványhártyája. Orra lapos, nyújtott orrlyukakkal, álla kicsi és kerek. Különösen telt volt az ajka, a felső rálógott az alsóra, ezért állandóan nyitva maradt a szája, amitől Cyrus folyton úgy nézett ki, mint aki éppen harapni készül. Nagyon erős volt. Vastag izomköteg borította a két karját, a mellkasát és a vállait, egészen le, keskeny csípőjéig, hogy aztán újra feltűnjön erős combjain és fenekén. Az volt a szerencséje, hogy ilyen keménykötésűnek született, ha gyengébb, már régen megtörte volna a börtön. Először akkor ítélték el, amikor betört egy nő házába Houltonban, és súlyosbító körülménynek vették, hogy egy házilag készített kés is volt nála. A nő bezárkózott az egyik szobába, és kihívta a zsarukat, akik akkor csípték el Cyrust, amikor éppen a fürdőszoba ablakán keresztül próbált meg lelépni. Cyrus jelelve elmagyarázta nekik, hogy csak pénz után kutatott, hogy egy kis sört vegyen rajta. El is hitték neki, mégis ráhúztak három évet, amiből le is töltött tizennyolc hónapot. A börtönpszichiáter vizsgálatokat végzett rajta, és ekkor diagnosztizálták nála először a skizofréniát. A pszichiáter azt mondta neki, hogy a klasszikus „pozitív” tüneteket mutatja: hallucinációk, téveszmék, a normálistól eltérő gondolkodásmód és önkifejezés, érzékcsalódások, ezek mind előfordulnak nála. Cyrus csak bólogatott, miközben mindezt egy jeltolmács segítségével elmagyarázták neki – bár ő kiválóan hallott. Csak éppen nem akarta

felfedni, réges-régen döntött így egy éjszaka: nem fog beszélni. De lehet, hogy a lehetőség találta meg őt, nem ő választotta ezt a lehetőséget. Cyrus ebben sohasem volt biztos. Gyógyszeres kezelést írtak elő, úgynevezett első generációs antidepresszánsokat kellett szednie, de gyűlölte a mellékhatásokat, és nagyon hamar megtanulta, miképp tudja elleplezni, hogy nem veszi be őket. De a mellékhatásoknál is jobban gyűlölte a magányt, amit a gyógyszerek okoztak. Megvetette a csendet. Amikor újra meghallotta a hangokat, örömmel fogadta őket, régi barátjaként üdvözölte őket, mint akik valami távoli helyről újra visszatértek hozzá, új mesékkel a tarsolyukban. Amikor végül kiengedték, nem is nagyon hallotta az őt kísérő őr szokásos dumáját a hangok özönében. Rettenetesen izgatott volt, ott állt előtte a szabadság lehetősége, és az, hogy most talán megvalósíthatja a régi terveit. Hiszen Cyrus számára a houltoni eset két szempontból is sikertelen volt. Először is azért, mert elkapták. Másodszor pedig azért, mert nem pénzért tört be a házba. A nőt akarta. Cyrus Nairn egy kis házikóban élt, egy zsebkendőnyi földterületen, ami még az anyja családjáé volt, közel az Androscoggin folyóhoz, körülbelül tizenhat kilométerre Wiltontól délre. Régebben az emberek gyümölcsöt és zöldségeket tároltak a folyó partján ásott vermekben, ahol olyan hőmérséklet volt, ami még szedés után is sokáig frissen tartotta őket. Cyrus megtalálta ezeket a vermeket, megerősítette őket, elfedte a bejáratokat mindenféle bokorral és fadarabbal. Ezekbe a vermekbe bújt el a világ elől kisfiúkorában. Néha olyan érzése támadt, mintha pontosan úgy teremtették volna meg őt, hogy ezek a vermek legyenek az ő természetes otthonai. Gerincének a görbülete, rövid, tömzsi nyaka, térdnél kissé görbe lábai – mind-mind mintha azért alakultak volna ilyenné, hogy ő pontosan ezekbe a folyópart alatti vermekbe illő legyen. Mostanra a vermek már mást rejtettek, nem gyümölcsöt és zöldséget. A természet által létrehozott hűtőszekrénybe még nyáron

141

is csak kézen-térden csúszva tudott lemenni, beszippantva a föld szagát, mielőtt még megérezhette volna, mi is rejtőzik odalenn. Presque Isle után Cyrus megtanulta, hogy óvatosabbnak kell lennie. Minden egyes saját maga által készített kést csak egyszer használt fel, majd elégette, a pengét pedig elásta, jó messze a házától. Először egy évig vagy talán tovább is kibírta anélkül, hogy elkapott volna egyet, miután lekuporodva kielégítette magát a verem hűvösében. De aztán a hangok felerősödtek, és neki újra vadászatra kellett indulnia. Aztán, ahogy egyre idősebb lett, a hangok is egyre kitartóbbakká váltak, egyre követelőzőbbek lettek, mígnem végül megpróbálta elkapni azt a nőt Dexterben. De a nő elkezdett sikoltozni, férfiak jöttek oda, és összeverték. Öt évet kapott érte, de most már lassan letelik a büntetése. A bizottság, amely a szabadlábra helyezésekkel foglalkozik, már megkapta Cyrus Hare PCL-R-tesztjének eredményét. Ezt a tesztet a British Columbia Egyetem egyik pszichológiaprofesszora találta ki, és manapság széles körben használták arra, hogy megállapítsák, milyen mértékű az alany erőszakra és visszaesésre való hajlama, illetve a gyógyászati célból történő kezelésre hogyan reagál. A bizottság pozitív véleményt állított ki róla. Cyrus napokon belül szabadon elsétálhat, visszatérhet a folyóhoz és hőn szeretett vermeihez. Ezért kedvelte annyira a zárka sötétjét, főleg éjjelente, amikor csak lehunyta a szemét, és máris odaképzelhette magát újra azok közé az illatos nők és lányok közé. Azt, hogy most elengedik, részben természetes intelligenciájának köszönhette. Cyrus kiváló bizonyíték volt arra az elméletre, miszerint azok a genetikus tényezők, amelyek hozzájárultak állapotához, képesek voltak egyben kreatív éleselméjűséggel is megáldani. De Cyrus ráadásul még váratlan segítséget is kapott az elmúlt hetekben. Az öregember, aki nemrégiben érkezett, a rácsok mögül figyelte Cyrust, s ujjai elkezdtek mozogni. – Helló. Cyrus már nagyon régen nem jelelt senkivel, kivéve az orvossal,

és már majdnem elfelejtette, hogyan is kell beszélgetni, de szép lassan újra próbálta, s egyre jobban ment. – Helló. A nevem... – Cyrus. Tudom, hogy hívják. – Honnan tudja a nevem? – Minden tudok magáról, Cyrus. Magáról és a kis éléskamráiról. Cyrus gyorsan visszahúzódott, majd visszament a zárkájába, ahol gyorsan leheveredett a sarokba, és ott is maradt egész nap. A hangok meg csak kiabáltak és vitatkoztak egymással. De másnap visszatért a társalgóba, az öregember pedig már várt rá. Tudott mindent. Tudta, hogy Cyrus visszamegy. Cyrus elkezdett jelelni. – Mit akar tőlem? – Akarok magának adni valamit, Cyrus. – Micsodát? Az öregember megállt, majd mutatott valamit a kezével, azt, amit Cyrus maga is szokott a zárka sötétjében, amikor már szinte minden elviselhetetlenné vált körülötte, és szüksége volt egy kis reményre, valamire, amibe belekapaszkodhat, ami után epekedhet. – Egy nőt, Cyrus. Adok magának egy nőt. Csak néhány lépésre onnan, ahol Cyrus feküdt, a zárkájában térdelt Faulkner, és imádkozott, hogy sikerüljön. Tudta, hogy ha idejön, talál valakit, akit fel tud majd használni. A másik börtönben nem volt használható alany. Mind hosszú időre volt bebörtönözve, és Faulknert nem érdekelték azok, akiket hosszú időre ítéltek. Így hát megsebesítette magát, hogy kénytelenek legyenek átszállítani a mentális esetekre szakosodott részlegbe, így hozzáférhetett számára sokkal megfelelőbb emberekhez. Azt hitte, sokkal nehezebb lesz, de azonnal kiszúrta magának Nairnt, megérezte a fájdalmát. Faulkner összeszorította a két tenyerét, imájának hangja felerősödött. Anson, az őr közeledett a zárkához csendesen, majd megállt, és lebámult a térdelő alakra. Megrebbent a kezében valami, majd egy

143

gyakorlott mozdulat nyomán kötél repült az imádkozó ember feje fölé. Egy gyors pillantás a válla fölött, és Anson egy mozdulattal a rácshoz rántotta az öklendező és hadonászó Faulknert. Magához húzta, majd megragadta az öregember gallérját. – Te szemét! – sziszegte Anson visszafogott hangerővel, mert látta korábban a Faulkner cellájában megforduló embereket, és gyanította, hogy valamilyen módon szemmel tartják. Már beszélt Marie-val, figyelmeztette, hogy ne mondjon semmit a kapcsolatukról, ha sejtése beigazolódna, és kiderülne az egész. – Ha kinyitod a szád és mondasz rólam valamit, én fejezem be, amit te elkezdtél, érted? Az ujjai belevájtak Faulkner száraz, forró bőrébe, érezte a bőr alatt a törékeny csontot, ami csak arra várt, hogy szétroppantsák. Kissé engedett a szorításán, és hagyta, hogy a gumikötél is lazuljon kissé, majd újra megrántotta, amitől az öregember feje fájdalmasan a rácsnak vágódott. – És jobban teszed, ha jól megnézed, mit eszel, te vén faszszopó, mert kissé eljátszadozom azzal az étellel, amit kapsz, érthető? Levette Faulkner nyakáról a kötelet, az pedig a földre rogyott. A prédikátor lassan feltápászkodott, nehezen, szaggatottan lélegezve odatámolygott az ágyához, közben a nyakán keletkezett véraláfutást tapogatta. Hallgatta, ahogy az őr léptei elhalnak, aztán továbbra is ülve maradt, és folytatta az imáját, távol a rácsoktól. Ahogy ott ült, valami megragadta a figyelmét. A mozgás irányába fordította a fejét. Figyelte egy darabig, aztán rálépett, agyontaposta, majd lekaparta a pók maradványait a cipője talpáról. – Fiacskám – suttogta –, én figyelmeztettelek. Mondtam, hogy tartsd kordában a kicsinyeidet. A közelből sziszegő hang hallatszott, mintha gőz törne fel, vagy valaki rosszul palástolt dühvel fújná ki a levegőt. Saját zárkájában a félálomban szendergő Cyrus Nairn érzékszerveit a nedves föld szaga és emlékei töltötték be. Izgatott

lett, ahogy egy újabb hang szólalt meg a fejében zúgó kórusban. Ez a bizonyos hang az elmúlt hetekben egyre rendszeresebben meglátogatta, azóta, mióta a prédikátor elkezdett vele beszélgetni, mióta megosztotta vele az életét. Cyrus örömmel vette az új jövevény érkezését, s most, hogy megérezte jövetelét, kitágultak az orrlyukai. Ahogy elméjével felszívta, megállapította, hogy itt van, és megpróbálta elhallgattatni a többieket. – Helló – mondta Cyrus, és hallotta a fejében a saját hangját, azt a fajta hangot, amit senki más nem hallhatott az évek során. Közben megszokásból az ujjaival is jelelte, amit mondott. – Helló, Cyrus – felelte a hang. Cyrus elmosolyodott. Nem tudta, hogyan szólítsa a látogatót, mert annak sok neve volt; régies nevei, amiket Cyrus ezelőtt sose hallott kimondva. De volt kettő, amit gyakrabban használt. Néha Leonardnak hívta magát. De leginkább Puddnak.

145

Hetedik fejezet

Aznap éjjel Rachel némán figyelt engem, miközben vetkőztem. – Elmondod, mi történt? – kérdezte végül. Melléfeküdtem, éreztem, hogy közel húzódik hozzám, a pocakja a felső combomhoz ér. Rátettem a kezem, és megpróbáltam a benne lévő élet nyomát megérezni. – Hogy vagy? – kérdeztem. – Kiválóan. Csak egy kicsit hánytam ma reggel. – Grimaszt vágott és megbökött. – De aztán bejöttem, és megcsókoltalak! – Édes vagy. Valószínűleg a tisztálkodási szokásaid teszik, de nem volt kellemetlenebb, mint egyébként. Rachel jól belecsípett a hasamba, aztán felemelte a kezét, és végigfuttatta a hajamon. – Még mindig nem válaszoltál a kérdésemre. – Azt mondta, azt akarja, hogy én, illetve mi – mivel téged is emlegetett – ne vegyünk részt a tárgyaláson, vonjuk vissza a vallomásunkat. Cserébe megígéri, hogy békén hagy bennünket. – Hiszel neki? – Nem, de ha hinnék is, akkor sem változtatna semmin a dolog. Stan Ornsteadnek kétségei vannak afelől, hogy megfelelő tanú leszek-e, de szerintem csak ideges, és a kétségei rád nem vonatkoznak. Akár akarunk, akár nem, tanúvallomást fogunk tenni, de van egy olyan érzésem, hogy Faulknert igazából nem is érdekli a

vallomásunk, és hogy meglehetősen biztos volt abban, megkapja az óvadékot a felülvizsgálat után. Nem értem, miért akart találkozni velem, hacsak azért nem, hogy kötekedjen velem. Lehet, annyira unatkozik a börtönben, hogy úgy gondolta, majd én viszek egy kis mulatságot az életébe. – És így tettél? – Egy kicsit, de azt nem nehéz. De volt néhány furcsaság: a zárkája jéghideg, Rachel. Olyan, mintha a teste elszívna minden meleget a környezetétől. És heccelni kezdte az egyik őrt, mondván, hogy az bűnös viszonyt folytat egy fiatal lánnyal. – Börtönpletyka? – Nem. Az őrt mintha fejbe kólintották volna. Szerintem senkinek sem mondta még el. Faulkner szerint a lány fiatalkorú, és ezt később az őr is megerősítette. – Most mit fogsz tenni? – A lány miatt? Kértem Stan Ornsteadet, hogy hozza egy kicsit mozgásba a dolgokat. Csak ennyit tehetek. – Na és mi a véleményed Faulknerről? Őrült? – Nem, nem az. Nem hiszem, hogy van arra szó, mi is Faulkner. Mielőtt eljöttem volna, leköpött. A számba köpött. Éreztem, hogy Rachel megmerevedik. – Hát igen, én is ezt éreztem először. Nincs annyi szájvíz a földön, ami semlegesítené. – Miért tehette? – Azt állította, hogy ez majd felnyitja a szememet, és úgy látok mindent, ahogyan ő. – És így lett? Ez már ingoványos talaj volt. Már majdnem elmondtam neki. A fekete kocsit, a börtön falán lévő lényeket, az elkárhozott gyermekekről való látomást, amik régebben kísértettek; Susant és Jennifert, akik rendre meglátogatnak a túlvilágról. Annyira vágytam rá, hogy elmondhassam, de nem tehettem, és nem értettem, miért.

147

Rachel valamennyire megérezte, ezt tudtam, de inkább nem kérdezett tovább. És ha kérdezett volna? Hogyan tudtam volna elmagyarázni neki? Még én magam sem voltam abban biztos, hogy ez a képesség miből fakad. Nem szívesen gondoltam arra, mi vonzza hozzám ezeket az elkárhozott lelkeket. Néha könnyebb volt azt hinni, hogy ez valami pszichés zavar. Nagy volt a kísértés, hogy felhívjam Elliot Nortont, és azt mondjam neki, hogy tartsa meg a gondjait magának, hogy nem akarok részt venni bennük, de hát ígéretet tettem neki. Addig, amíg Faulkner rács mögött van és a felülbíráló döntésre vár, úgy hittem, Rachel biztonságban van. Biztos voltam benne, hogy Faulkner nem tesz semmi olyasmit, ami veszélyeztetné a szabadulását. A fekete kocsi más lapra tartozott. Nem volt álom, de valóság sem. Olyan volt, mintha egy röpke pillanatra valami, ami addig a szemem vakfoltjára vetült, hirtelen láthatóvá lett volna, mintha a látásomban bekövetkezett aprócska változástól észlelhettem volna olyasmit, ami általában láthatatlan. És valami, általam nem teljesen érthető okból kifolyólag úgy véltem, hogy a kocsi, akár valóságos volt, akár nem, nem jelent ránk közvetlen veszélyt. Az egész célja sokkal bizonytalanabb, jelképes volta inkább kétértelmű. De azért a gondolat, hogy a scarborough-i rendőrség szemmel tartja a házat, megnyugvással töltött el, bár eléggé valószínűtlennek tűnt, hogy a rendőrség beszámolna arról, hogy láttak errefelé egy ütött-kopott, fekete Coupe de Ville-t. És ott volt még Roger Bowen ügye. Semmi jó nem származik belőle, ha összeakaszkodom vele, de kíváncsi voltam rá, szerettem volna egy kicsit körülszimatolni, és megnézni, mit találok. Nagyon úgy éreztem, hogy az események valahogy összefüggenek, és ebbe Elliot Norton ügye is, ugyan csak halványan, de beletartozott. Nem nagyon hiszek a véletlenekben. A múltban sokszor úgy találtam, hogy amit véletlennek titulálunk, az nem más, mint figyelmeztetés, amit az élettől kapunk, hogy nem figyelünk oda kellőképpen

bizonyos dolgokra. – Úgy véli, a holtak beszélnek hozzá – mondtam végül. – Azt hiszi, hogy torz angyalok keringenek Thomaston börtöne fölött. Azt akarja, hogy én is lássam őket. – És láttad őket? Ránéztem. Nem mosolygott. – Hollókat láttam – feleltem. – Rengeteg hollót. És mielőtt úgy döntenél, hogy a vendéghálóban alszol, nemcsak én láttam őket. – Nem kételkedem benned – felelte Rachel. – Semmin nem csodálkozom, amit az öregemberről mondasz. Még így is a frászt hozza rám, hogy be van zárva. – Nem muszáj elmennem – mondtam neki. – Itt is maradhatok. – Nem akarom, hogy itt maradj – felelte. – Nem azért mondtam. De légy őszinte: veszélyben vagyunk? Kissé elgondolkodtam. – Nem hiszem. Különben is, semmi nem történik, amíg az ügyvédei nem fellebbeznek az óvadékkal kapcsolatos döntés miatt. Akkor majd újragondoljuk az egészet. Egyelőre a scarborough-i rendőrség nem őrzőangyali minőségben dekkol itt, csak a biztonság kedvéért. Bár lehet, hogy szükségük lesz egy kicsi nem hivatalos támogatásra is. Kinyitotta a száját, hogy valami ellenvetést tegyen, de gyengéden lefogtam az ajkát. Szemrehányóan összeszűkült a szeme. – Nézd, ez miattam is van, nemcsak miattad. Ha tényleg eljön az idő, akkor nem lesz annyira nyilvánvaló és kellemetlen. Én pedig jobban fogok aludni. Kissé felemeltem a kezem a szájáról, és felkészültem a nagy szónoklatra. Szétnyílt az ajka, de én gyengéden újra rátettem a kezem. Belenyugvóan sóhajtott egyet, a válla megereszkedett a vereségtől. Most tényleg elvettem a kezem, és megcsókoltam. Először nem viszonozta, de aztán éreztem, hogy megnyílik az ajka, és a nyelve óvatosan az enyémet keresi. Még jobban szétnyílt az

149

ajka, és engem is elkapott a hév. – A szexet akarod felhasználni arra, hogy célt érj? – kérdezte, amikor kissé visszanyerte a lélegzetét, miközben a kezem a combja belső felén kalandozott. Kissé felhúztam a szemöldököm, de nem játszottam jól, hogy meg vagyok sértve. – Természetesen nem – biztosítottam felőle. – Férfi vagyok. A szexet akarom. Éreztem a nyelvem hegyén a nevetése ízét, aztán szép lassan elkezdtünk együtt mozogni. Sötétben ébredtem. Nem állt ott semmiféle autó, úgy tűnt, üres az utca. Kijöttem a hálószobából, és halkan leóvatoskodtam a konyhába. Nem tudtam tovább aludni. Amikor elértem az utolsó lépcsőfokot, láttam, hogy Walt a nappali bejáratánál hever. A fülei felcsapva, a farkával ütemesen dobolt a padlón. Rám pillantott, majd újra a szoba belseje felé figyelt. Amikor megvakargattam a füle tövét, nem is reagált. A szeme a sarokban honoló sötétségre szegeződött, ahova a vastag függönyök miatt nem jutott fény, de most a szokásosnál is sötétebb volt, mintha csak egy sötét lyuk keletkezett volna ott, átjáróként két világ között. Valami abban a sötétben magára vonta a kutya figyelmét. Megragadtam az egyedüli tárgyat a közelben, amit fegyverként lehetett használni – egy papírvágó kést az előszobaszekrény tetejéről. Beléptem a nappaliba, bár közben kissé zavart, hogy meztelen vagyok. – Ki van ott? – kérdeztem. A lábamnál Walt felnyüszített, de inkább izgatottságában, mint félelmében. És felemelkedett egy kéz. Egy nő nagyon fehér keze volt. Három vízszintes, mély seb futott rajta végig; olyan mélyek, hogy még az ujjcsontjai is látszottak.

Régiek voltak ezek a sebek, szürkésbarnák, körülöttük már megkeményedett a bőr. És nem volt vér sehol. A kéz kinyúlt, felfelé fordított tenyérrel, az ujjak felemelkedtek, állj és én már tudtam, hogy a kézen lévő sebek csak az elsők voltak, mert a kezek emelkedtek fel először, védekezésül a penge ellen, ami aztán lecsapott a nő arcára és testére, hiába védekezett. Még sok ilyen csapás záporozott rá, egészen a haláláig, sőt még azon túl is. kérlek – Ki vagy te? Engem keresel – Cassie? érzem, hogy engem keresel – Hol vagy? eltévedtem – Mit látsz? semmit sötét van – Ki tette ezt veled? Ki? nem egy ember sok, egy testben Aztán hallottam, hogy elindul valami suttogás, majd többen csatlakoznak hozzá. cassie hadd beszéljek vele hadd szóljak hozzá segít nekünk tudja cassie tudja a nevem meg tudja mondani a nevem cassie cassie el tud engem innen vinni cassie haza akarok menni kérlek eltévedtem kérlek haza akarok menni kérlek – Cassie, kik ezek? nem tudom nem látom őket de itt vannak mindannyiunkat idejuttatott Aztán, valahonnan mögülem kinyúlva, egy kéz érintette meg

151

meztelen vállam. Rachel állt ott, a melle hozzáért a hátamhoz, a lepedő hűvösét éreztem a bőrömön. A hangok elhalványultak, már alig lehetett hallani őket, bár kitartóan és kétségbeesetten szólongattak. kérlek Álmában Rachel felhúzta szemöldökét, és így suttogott: – Kérlek.

Nyolcadik fejezet

Másnap reggel a portlandi repülőtérről indultam. Vasárnap kora reggel volt, az utakon még alig volt forgalom, mikor Rachel kitett az épület előtt. Már felhívtam Wallace MacArthurt, hogy bejelentsem neki, indulok, és megadtam neki a mobilom számát, meg a hotelét is, ahol meg fogok szállni. Rachel megszervezett számára egy találkozót az egyik barátnőjével, Mary Masonnal, aki Pine Point-ban lakott. Rachel még az Audubon klubból ismerte, és úgy vélte, ő és Wallace talán jól kijönnek majd egymással. Wallace vette a fáradságot, és kikereste a nő fényképét a rendőrségi adatnyilvántartóból, majd kijelentette, hogy meg van elégedve jövendőbeli randitársa külsejével. – Csinos – közölte velem. – Ja, de ne örüljön túl korán. Ő még nem látta magát. – Mi van rajtam, ami nem tetszhet neki? – Jó egészséges önbizalma van, Wallace. Bárki másnál elbizakodottságnak tűnne, de magának jól áll. Kis szünet után folytatta. – Tényleg? Rachel odahajolt hozzám, és szájon csókolt. Megfogtam a fejét. – Vigyázz magadra! – mondta. – Te is. Megvan a mobilod? Engedelmesen előszedte a telefont a táskájából.

153

– És be is van kapcsolva? Bólintott. – Állandóan? Lebiggyesztette a szája szélét. Vállat vont. Nagy nehezen rábólintott. – Fel foglak hívni, hogy ellenőrizzem. Jól beleöklözött a vállamba. – Eredj, szállj fel a gépre! A légikisasszonyok alig várják, hogy elkápráztasd őket. – Tényleg? – kérdeztem, és az jutott eszembe, vajon nem hasonlítok-e az egészséges mértéknél jobban Wallace MacArthurra. Rachel elmosolyodott. – Igen. Ott megszerezheted a gyakorlatot, amire szükséged van. Louis egyszer azt mondta nekem, hogy a mostani Dél pont olyan, mint a régi volt, csak éppen mindenki nehezebb jó pár kilóval. Valószínűleg kissé megkeseredett megjegyzés volt, és különben sem volt megszállott Dél-Karolina-hívő, gyakran a Mississippi és Alabama utáni legelmaradottabb déli államnak titulálta, annak ellenére, hogy itt a faji problémákat egy kicsit modernebbül kezelték. Amikor Harvey Gantt lett az első fekete tanuló, akit felvettek a Clemson Főiskolára Dél-Karolinában, a törvényhozó testület ahelyett, hogy úttorlaszokat és fegyveres erőt helyezett volna kilátásba, kelletlenül ugyan, de belátta, hogy eljött a változás ideje. De az is Orange megyében történt 1968-ban, hogy három fekete tanulót meggyilkoltak egy tüntetésen a csak fehérek számára fenntartott All Star tekepálya előtt. A negyvenévesnél idősebb délkarolinai állampolgárok nagy valószínűséggel szegregált iskolába jártak, és most is akadtak olyanok, akik úgy vélték, hogy a Konföderáció zászlójának kellene lengedeznie Columbiában, az állami parlament épületén. Ma meg tavakat neveznek el Strom Thurmondról, mintha sose létezett volna faji megkülönböztetés.

Charlotte-on keresztül repültem a charlestoni nemzetközi repülőtérre. Charlotte mintha csak gyűjtőhelye lett volna az evolúció csökevényes példányainak, s a műanyagipar itt aratta legnagyobb sikereit a divat terén. A Taste of Carolina bárban a Fleetwood Mac szólt a zenegépből, túlsúlyos, rövidnadrágot és pólót viselő férfiak világos sört ittak cigarettafüstbe burkolózva, a mellettük lévő nők pedig negyeddollárosokkal etették a fényesre csiszolt parkettán álló pókergépeket. Egy fickó kiszúrt engem az egyik alacsony asztal mellől. A pasasra egy jokersipkás koponya volt tetoválva, pólójának nyaka körül nedves izzadságfolt terjengett. Álltam a tekintetét, mígnem böffentett egyet, majd tettetett unalommal az arcán másfelé nézett. Megnéztem a táblát, hogy honnan indul a gépem. Olyan helyekre indultak gépek, ahová senki épelméjű ember nem akarhatott utazni, meg ahová retúrjegyet nem szabadott volna kibocsátani, mert oda csak azért vesz az ember jegyet, hogy valahová vegyen, mindegy, hogy hová. Időben beszálltunk a gépbe. Én egy nagydarab férfi mellé kerültem, aki a charlestoni tűzoltóság sapkáját viselte. Áthajolt előttem, hogy jobban lássa a kifutón lévő katonai repülőgépeket és járműveket meg azt a US Airways Gyorsposta Szolgálathoz tartozó kétmotoros gépet, amely éppen a felszállópálya felé gurult. – Örülök, hogy ezen a gépen vagyunk, és nem az egyik olyan aprócska repülőn – jegyezte meg. Bólintottam, miközben ő nézte a repülőket meg a központi terminál épületét. – Emlékszem, mikor a Charlie még csak egy kétkifutós, kicsi repülőtér volt – folytatta. – Akkor még csak bővítgették. Ez még akkor volt, amikor a hadseregben szolgáltam... Lehunytam a szemem. Ez volt életem leghosszabb rövid távú repülőútja. A charlestoni nemzetközi repülőtér majdnem üres volt, mikor 155

leszálltunk, a járdákon és az üzletekben alig lézengett néhány utas. Északnyugatra, a Charleston Légibázison szürkészöld katonai gépek álltak a délutáni napsütésben, mint valami óriás sáskák, amelyek készek a repülésre. Ott láttam meg őket, ahol a csomagokat megkapják az utasok, közel ahhoz a pulthoz, ahol kocsit bérelhet az ember. Két férfit küldtek rám, az egyikük kövér volt, és világos kenderszövet inget viselt; a másik, az idősebb, hátranyírt hajú férfi pólót és mellényt hordott fekete lenvászon zakója alatt. Tapintatosan méregettek, miközben a Hertz autókölcsönző pult előtt álltam, majd az épület oldalsó kijáratához álltak, miközben kiballagtam a hőségbe. A parkolóba mentem, ahhoz a kis sátorhoz, ahol a Mustangom állt. Mire a kocsikulcs a kezemben volt, a két pasas már egy nagy Chevy Tahoe-ban ült a kijárat és egy másik út kereszteződésénél, aztán két kocsival lemaradva követni kezdtek egészen az államközi autópályáig. Könnyen lerázhattam volna őket, de nem volt semmi értelme. Tudtam, hogy ott vannak, és csak ez számított. Az új Mustang, amit béreltem, nem ment úgy, mint a Boss 302esem. Amikor padlóig nyomtam a gázt, semmi nem történt úgy egy másodpercig, mire aztán a motor észhez tért, bőgött és nekigyürkőzött, míg végül elkezdett gyorsulni. De volt benne CDlejátszó, úgyhogy hallgathattam a Jayhawksot, miközben autóztam az I-26-os neobrutális szakaszán. Üvöltött az „I’d Run Away”, miközben elértem a North Meeting Street-i kijárathoz, ami Charlestonba vezet. De aztán a dalszöveg kétértelművé vált, én pedig lekapcsoltam, és inkább a rádiót kezdtem el hallgatni, de a szavak még mindig ott visszhangoztak a fejemben. Volt egy kisfiunk És tudtuk, nem fog az egész sokáig tartani, Amiatt, ami állandóan az eszemben járt, És ez eléggé ütős dolog volt.

A Meeting Street a Charlestonba vezető egyik legfontosabb út, egyenesen a város üzleti és turistaközpontjába visz, de egy része kifejezetten visszataszító. Egy fekete fickó görögdinnyét árult az út mentén egy platós furgon hátuljából, a dinnyék ott álltak feltornyozva. Egy hirdetőtábla magasodott fölé, ami a Diamond’s Gentleman’s Klubot reklámozta. A Mustang vasúti síneken döcögött át, elhaladt néhány bedeszkázott raktár és elhagyatott üzlet mellett, gyerekek maradtak el, akik gumiabroncsok között játszadoztak a gazzal felvert zöld telkeken, meg öregek, akik olyan házak tornácán ültek, amelyeknek homlokzatáról mállott a festék, és a gaz utat tört a lépcső repedéseiben. Gúnyos hirdetés: gyümölcsöző környék! Az egyetlen tisztának és rendezettnek tűnő épület a környéken a Lakásügyi Hivatal modern, csupa üveg, vörös téglából készült irodája volt. Kihívóan állt ott, szinte buzdítva arra, hogy lopjanak el belőle minden bútort, minden mozdíthatót. A Chevy egész úton a sarkamban volt. Egyszer-kétszer lelassítottam, és tettem egy egész kört Meetingtől Calhounon és Hutsonon át, vissza Meetingbe, csak azért, hogy kissé összezavarjam az ürgéket. Tartották a távolságot, egészen addig, míg el nem értem a Charleston Place Hotel elé, akkor aztán lassan arrébb gurultak. A hotel előcsarnokában gazdag feketék és fehérek álldogáltak, csicsás ruhákban nevetgéltek, örülvén, hogy nincs most semmi dolguk. Néha felszólították egyik-másik társaságot, hogy fáradjanak az étterembe. A Charleston Place vasárnapi villásreggelije hagyományosan híres volt. Otthagytam a kompániát, és elindultam a lépcsőn a szobámba, ahol egy hatalmas franciaágyat találtam, meg pazar kilátást a szemben lévő bank pénzautomatájára. Leültem az ablakhoz közel, az ágy szélére, és felhívtam Elliot Nortont, hogy tudassam vele: megérkeztem. Nagyon sóhajtott megkönnyebbülésében. – Jó a hotel? – Ja – feleltem diplomatikusan. A Charleston Place minden

157

bizonnyal luxushotel volt, de minél nagyobb egy hotel, annál könnyebben bejuthatnak idegenek a szobákba. Miközben felfelé jöttem az előcsarnokból felvezető lépcsőn, nem láttam senkit, aki biztonsági embernek nézett volna ki, a folyosó is üres volt, csak egy szobalány tolt egy törülközőkkel és tisztálkodószerekkel megrakott kocsit. Még csak rám sem nézett. – Ez a legjobb hotel Charlestonban – közölte Elliot. – Van benne konditerem meg uszoda. De ha akarod, szerezhetek olyan helyen szállást, ahol csótányok lesznek a lakótársaid. – Követtek a repülőtértől – mondtam Elliotnak. – Hűha! Nem tűnt meglepettnek. – Gondolod, hogy lehallgatnak? – kérdeztem. – Szerintem igen. Sosem vettem a fáradságot, hogy átkutassam a házat. Úgy gondoltam, nem szükséges. De eléggé nehéz szemmel tartani bármit is ebben a városban. És ahogy már mondtam neked, a titkárnőm felmondott a héten, és a tudomásomra hozta, hogy nem tetszik neki néhány ügyfelem. A legutolsó ügyködése az volt, hogy lefoglalta neked a hotelszobát. Lehet, hogy ott csúszott be valami hiba. Nem nagyon aggódtam amiatt, hogy követnek. Azok az emberek, akiket érint az ügy, úgyis hamarosan megtudják, hogy itt vagyok. Sokkal inkább aggasztott az, hogy valaki esetleg rájöhet, mi a tervünk Atys Jonesszal, és tesz valamit ellene. – Oké, csak a biztonság kedvéért: nincs több telefon a hotelba vagy a hotelból, sem az irodádból, sem a lakásodból. Tiszta mobilok kellenek a mindennapos megbeszéléseinkhez. Ma este beszerzem őket. Minden más kényes ügy várhat estig, amíg nem találkozunk személyesen. A mobiltelefon nem a legideálisabb megoldás, de ha nem írjuk alá a hozzá tartozó szerződést, nem áruljuk el a számunkat és óvatosak vagyunk a használata során, akkor valószínűleg nem lesz baj. Elliot

megint elmagyarázta, hogyan jutok el a házáig, amely körülbelül százhúsz kilométerre volt Charlestontól északnyugatra. Közöltem vele, hogy délután ott leszek. Mielőtt letette volna a kagylót, hozzátette: – Van még egy másik oka is annak, hogy abba a hotelba foglaltattam neked szobát, nemcsak a kényelmed lebegett a szemem előtt. Vártam. – Larousse-ék oda járnak villásreggelizni majdnem minden vasárnap, hogy felcsípjenek néhány pletykát és elintézzenek egy-két üzleti ügyet. Ha most lemész az étterembe, valószínűleg ott találod őket. Ott van Earl, a fiatalabb Earl, és lehet, hogy még néhány unokatestvér és üzleti partner is. Gondoltam, megnézhetnéd titokban egy kicsit őket magadnak, de ha követett valaki a repülőtérről, akkor azt hiszem, ők legalább annyira figyelnek téged, mint te őket. Sajnálom, haver. Ezt elcsesztem. Erre nem reagáltam. Mielőtt lementem volna az előcsarnokba, megnéztem a telefonkönyvet, és felhívtam egy Loomis nevű autókölcsönzőt. Elrendeztem, hogy bérelek egy anonim Neont, amit egy órán belül odahoznak a parkolóba. Volt egy sejtésem, hogy akárki is tart szemmel, valószínűleg a Mustangot fogja keresni, én pedig nem akartam megkönnyíteni a potenciális követők életét. Amikor lementem, azonnal észrevettem a Larousse-csapatot, éppen jöttek ki az étteremből. Earl Larousse-t könnyen fel lehetett ismerni, hiszen rengeteg fotó jelent meg róla az újságokban. A már szinte védjegyként hordott fehér öltöny volt rajta, hozzá fekete selyem nyakkendőt kötött; olyan volt, mintha egy kínai temetés gyászkíséretének tagja lenne. Úgy százhetven centi lehetett, kopasz, eléggé testes. Mellette mintha saját maga állt volna, csak fiatalabb és vékonyabb kiadásban, bár a fia mintha kissé elpuhult lett volna, ez a vonás hiányzott az apából. A fiatalabb Earl bő, fehér inget és fekete

159

nadrágot viselt, ami megfeszült a fenekén és a combjain, ettől aztán úgy nézett ki, mint egy flamencotáncos, aki éppen a szabadnapját tölti. Hirtelenszőke haja volt, és pont ugyanolyan színű szemöldöke; ez utóbbi alig látszott, és fogadni mertem volna, hogy havonta csak egyszer kellett borotválkoznia. Öt másik ember – három férfi és két nő – társaságában voltak, beszélgetve jöttek ki a teremből. A csoporthoz nemsokára csatlakozott egy nyolcadik ember is, a hátranyírt hajú férfi, aki egyenesen odalépett Earl Juniorhoz, valamit a fülébe súgott, majd odébb lépett. Earl Junior rám nézett. Mondott valamit az apjának, majd otthagyta a többieket, és odajött hozzám. Nem tudtam, mire számíthatok, de arra semmiképpen nem készültem fel, hogy kezet nyújt felém, és sajnálkozó mosoly jelenik meg az arcán. Mégis így történt. – Mr. Parker? – kérdezte. – Hadd mutatkozzam be: Earl Larousse Junior vagyok. Elfogadtam a kezét, és megráztam. – Általában követteti az embereket a repülőtérről? A mosolya elhalványult, de aztán újra feltűnt, de ez alkalommal a sajnálkozás sokkal mélyebb volt. – Nagyon sajnálom – mondta. – Csak kíváncsiak voltunk, hogyan néz ki. – Nem értem. – Tudjuk, miért van itt, Mr. Parker. Nem feltétlenül helyeseljük, de mindenesetre megértjük. Nem akarjuk, hogy feszültség legyen közöttünk. Tudjuk, hogy csak a munkáját végzi. Nekünk az a fontos, hogy akárki is felelős a testvérem haláláért, arra a törvény teljes erővel sújtson le. Jelen pillanatban úgy véljük, hogy ez a személy Atys Jones. Ha bebizonyosodik, hogy nem így áll a helyzet, akkor azt mi elfogadjuk. Már vallomást tettünk a rendőrségen, elmondtunk mindent, amit tudunk. Mi csak azt kérjük öntől, hogy tisztelje a magánéletünket, és hagyjon bennünket békén. Más közölnivalónk nincs, már mindent elmondtunk.

Olyan volt, mintha betanulta volna az egész szöveget. Sőt, mintha még egy kis közönyt is kiéreztem volna Earl Junior szavaiból. Bár őszintének tűnt, de kissé gépiesnek, a szemében mintha egyszerre lett volna gúny és félelem. Álarcot viselt, csak még nem tudtam, mi rejtőzik mögötte. Kissé hátrább az apja figyelt bennünket, az ő arca viszont ellenségességet tükrözött. Valami általam nem ismert okból kifolyólag úgy tűnt, mintha ez a gyűlölet a fiára éppúgy irányult volna, mint rám. Earl Junior megfordult, és visszasétált a csoporthoz, ekkor az apja arca elé mintha fátyol hullt volna, eltakarva a dühöt. Mindannyian elindultak az előcsarnokból a kinn várakozó kocsikhoz. Mivel itt már semmit nem tehettem, visszamentem a szobámba, lezuhanyoztam, ettem egy szendvicset, és vártam, hogy megérkezzen a kölcsönzős fickó a kocsimmal. Amikor feltelefonált a portás, lementem, aláírtam a papírokat, és kimentem a garázsba. Feltettem a napszemüvegem, kisétáltam. A napfény csillogott a szélvédőn, a Chevy-nek nyomát sem láttam; úgy tűnt, senkit nem érdekel sem az autó, sem én. A városból kifelé menet megálltam egy nagy bevásárlóközpontnál, és vettem két mobiltelefont. Elliot Norton úgy három kilométerre lakott Grace Fallstól, egy szerény, fehér, álgyarmati stílusú házban, amelynek a bejáratát két oszlop szegélyezte, és aminek a földszintjén tornác futott végig. Olyasféle hely volt, ahol mentás szörpöt kevernek vízzel, s azt iszogatják odakinn. A tetőn lévő lyukat fedő óriási műanyag sem nagyon járult hozzá a hitelesség érzéséhez. Elliotra hátul leltem rá, éppen két, kezeslábast viselő férfival beszélgetett, akik dohányozva egy furgonnak dőltek. A furgon felirata szerint a férfiak tetőfedők voltak, és a Dave’s Építő és Tetőfedő cégtől jöttek, a georgiai Martinezből („Olcsó tető – Dave a nyerő!”). Balra tőlük egy halom állványfa hevert, készen arra, hogy bármikor felállítsák őket, úgyhogy a munka akár másnap reggel kezdődhetett. Az egyik férfi lustán egyik kezéből a másikba dobált egy égett, megfeketedett palát. Ahogy egyre közelebb értem, abbahagyta, és felém fordította az

161

arcát. Elliot kissé túl gyorsan fordította meg a fejét, majd azonnal otthagyta a munkásokat, és kinyújtott kézzel fogadott. – Ember, mennyire örülök, hogy látlak! – Mosolygott. A fején baloldalt megpörkölődött egy kicsit a haj. Ami megmaradt, azt rövidre vágták, hogy kissé palástolják az égést. A bal fülét kötés fedte, és égésnyomokat láttam az arcán, az állán és a nyakán. A bal keze – már amennyit a kötés engedni láttatott – hólyagosra égett. – Ne vedd rossz néven, Elliot, de pocsékul nézel ki. – Tudom. A tűzben elégett majdnem minden ruhám. Gyere beljebb. – Átkarolta a vállam, és a ház felé irányított. – Csinálok neked egy jeges teát. Benn a ház bűzlött a füstszagtól és a nyirkosságtól. Vízzel volt átitatva a fenti szobák padlója, csakúgy, mint a lentieké. A fehér mennyezeten barna foltok éktelenkedtek. A tapéta egy része kezdett leválni, és fogadni mertem volna, hogy a hall gerendáinak java részét is ki kell cserélni. A nappaliban egy vetetlen kanapé állt, ruhák lógtak a függönykarnisról meg a székek hátán. – Most is itt laksz? – kérdeztem. – Igen – felelte, miközben kimosott egy kis hamut két üvegpohárból. – Biztonságosabb lenne egy hotelban. – Lehet, de azok a fickók, akik ezt művelték a házammal, valószínűleg visszajönnének, és befejeznék, amit félbehagytak. – Így is visszajöhetnek. Megrázta a fejét. – Nem, egyelőre ennyi. A gyilkosság nem az ő stílusuk. Ha meg akartak volna ölni, már megtették volna. Elővett egy korsó jeges teát a hűtőből, és megtöltötte a poharakat. Én az ablakhoz mentem, és kibámultam Elliot udvarára meg a mögötte fekvő birtokra. Az égen és a környező erdőben nem voltak madarak. Elliot birtoka majdnem teljesen néma volt. Lenn a vízparton a költöző madarak egymással marakodtak, a récék

csatlakoztak a csérekhez, majd a héják és a verebek is hamarosan hozzájuk csapódtak. Itt, beljebb, a szárazföldön nem volt igazán jele készülődésüknek, és még az állandó lakosok sem csaptak annyi zajt, mint korábban; tavaszi udvarlásuk véget ért, nem daloltak már, és színes nyári tollazatuk is lassan elhalványult; lassan átveszi helyét a téli gyászos szürke szín. De mintha a madarak hiányát a virágok próbálnák meg ellensúlyozni, azok elkezdtek nyílni – most, hogy a gyilkos nyári nap már eltávozott. Őszirózsa, napraforgó, aranyvessző virágzott, közöttük cikáztak a pillangók, akiket odacsábított a sok sárga és bíborvörös. A levelek alatt pedig támadásra készen várták őket a pókok. – Mikor találkozhatok Atys Jonesszal? – kérdeztem. – Csak nyugi, beszélhetsz vele, mihelyt kivittük a megyéből. A Richland Megyei Büntetőintézetben vesszük fel holnap, majd áttesszük egy másik kocsiba, ott kinn a Campbell’s Country Cornernél, hogy lerázzuk, ha valaki esetleg érdeklődne iránta. Onnan elviszem egy biztonságos házba, Charlestonba. – Ki a másik sofőr? – Annak az öreg fickónak a fia, aki majd vigyáz rá. Oké a srác, tudja, mit csinál. – Miért nem rejtjük el közelebb Kolumbiához? – Nagyobb biztonságban tudhatjuk Charlestonban, hidd el nekem. A keleti részben lesz, a fekete negyed szívében. Bárki kérdezősködik, időben a fülünkbe jut ahhoz, hogy továbbvigyük, ha szükséges. Különben is, mindez csak átmeneti. Lehet, hogy majd valami biztonságosabb helyre kell dugnunk, s lehet, hogy biztonsági embereket is kell bérelnünk. Majd meglátjuk. – Na és hogy szól az ő verziója? – kérdeztem. Elliot megrázta a fejét, majd piszkos ujjaival megdörzsölte a szemét. – Azt mondja, hogy Marianne Larousse és közte volt valami. – Szeretők voltak?

163

– Alkalmi szeretők. Atys szerint Marianne arra használta fel őt, hogy megfizessen a bátyjának és az apjának. Ez nagyon tetszett neki is. Elliot csettintett a nyelvével. – Én mondom neked, Charlie, az ügyfelem nem a legelbájolóbb ember a világon, ha érted, mit akarok ezzel. Az a gyerek hatvan kiló önérzet, az egyik végén a szája, a másikon a segge, és néha én sem tudom, melyik melyik. A fiú szerint azon az éjszakán, amikor Marianne meghalt, a Grand Am első ülésén szeretkeztek. Aztán összevesztek, és a lány elrohant az erdőbe, a fák közé. Atys utánament, és úgy talált rá, hogy a feje péppé volt verve. – Fegyver? – Ami éppen kéznél volt: egy négykilós szikladarab. Amikor a rendőrség letartóztatta Atyst, véres volt a keze és a ruhája. A szilánkok meg a piszok, amit rajta találtak, egyeztek azzal a kővel, amivel a lányt megölték. A fiú bevallotta, hogy hozzáért a lány fejéhez és testéhez, amikor megtalálta, és legördítette a koponyájáról a követ. Véletlenül az arcára is kent a lány véréből, de olyan vérnyomot nem találtak, amely akkor keletkezett volna, ha agyonver valakit egy kővel. És ondót sem találtak a lány hüvelyében, bár olyan kenőanyagot igen, amit a Trojan kondomhoz használnak, s ilyen óvszert találtak Atys tárcájában is. Úgy néz ki, a lány beleegyezett a közösülésbe, de egy jó vádló esetleg felvetheti a nemi erőszakot. Tudod, felizgulnak, aztán a lány visszakozik, a fiúnak viszont ez nem tetszik. Nem hiszem, hogy megállja a helyét ez a feltevés, de biztosan megpróbálnak mindent, amit csak tudnak. – Gondolod, hogy van elég a tarsolyukban ahhoz, hogy elhintsék a kétség magvait az esküdtszék tagjaiban? – Lehet. Most éppen egy olyan szakértő tanút keresek, aki a vérmintákkal kapcsolatosan tanúskodik nekünk. A vád is bizonyára fog találni egyet, aki pontosan az ellenkezőjét mondja majd, mint a miénk. Itt most egy fekete fiút vádolnak azzal, hogy megölt egy fehér

lányt, aki a Larousse klánhoz tartozott. Mintha széllel szemben pisálnánk. A vád majd megtölti az esküdtszéket olyanokkal, akik közepes jövedelműek, középkorúak vagy öregek, természetesen fehérek, s akik Jonesban csak a fekete mumust fogják látni. A legtöbb, amit remélhetünk, az, hogy kissé tompítjuk az egész élét, de... Nem szóltam semmit. Mindig van egy „de”. Semmi sincs nélküle. – E mögött az egész mögött a helyi múlt sejlik föl, méghozzá a legrosszabb időszaka. Átlapozta azt a köteg aktát, amely a konyhaasztalon hevert. A szemembe ötlött egy halom rendőrségi jelentés, a szemtanúk vallomása, illetve az Atys Jones kihallgatásáról készült jegyzőkönyvek. Még a gyilkosság helyszínéről készült fotók is voltak ott. De láttam fénymásolt oldalakat történelemkönyvekből, régi újságkivágásokat, és a rabszolgaságról és rizstermelésről szóló könyveket is. – Amit itt látsz – mondta Elliot –, az egy előírásos családi vérbosszú.

165

Kilencedik fejezet

Az első akta kék volt, és a szemtanúk vallomásait meg azokat az egyéb anyagokat tartalmazta, amelyeket a rendőrség gyűjtött össze Marianne Larousse halálát követően. A történelmi akta zöld volt. Mellette hevert egy vékony, fehér paksaméta. Kinyitottam, és alaposan megnéztem a fotót, amely benne volt. Finoman becsuktam. Még nem álltam készen arra, hogy a Marianne Larousse holttestével foglalkozó jelentéseket elolvassam. Régebben Maine-ben végeztem védelmi munkát, úgyhogy volt némi elképzelésem arról, hogy mi vár rám. Természetesen Atys Jones lesz a legfontosabb része az egésznek, legalábbis az elején. A vádlottak gyakran elmondanak az ügyükben nyomozónak olyan dolgokat is, amit még az ügyvédjüknek sem mondtak el, néha pusztán feledékenységből, máskor a letartóztatásukkor rájuk nehezedő nyomás miatt, megint máskor azért, mert jobban bíznak a nyomozóban, mint az ügyvédjükben; főleg, ha az egy minden oldalról szorongatott, kijelölt védő, aki különben is túl van terhelve ügyekkel. Az a szabály, hogy bármiféle pluszinformációt továbbítani kell a védőnek, legyen az hátrányos vagy előnyös a vádlottra nézve. Elliot már megkapott néhány olyan vallomást és nyilatkozatot, amelyet azok tettek, akik ismerték Jonest, többek között néhány volt tanáráét, korábbi alkalmazójáét. Mindezt azért, hátha ezzel esetleg sikerül ügyfeléről vonzóbb képet kialakítani, s írásba foglalva aztán

az esküdtszéknek benyújtani. Úgyhogy viszonylag kevés kulimunka maradt nekem. Át kellett néznem a Jonesról szóló rendőrségi jelentéseket, mivel ezek adják majd az alapját az ellene felhozandó vádaknak, de amiatt is, mert esetleg rátalálhatok néhány hibára, vagy olyan tanúkra, akiket nem kérdeztek ki. A rendőrségi beszámolók azért is lehetnek hasznosak számomra, mert ezekben általában benne volt minden szükséges cím és telefonszám. Ezután kezdődik majd az igazi lábmunka és utánajárás: az összes tanút újra ki kell kérdezni, mert azok a rendőrségi jelentések, amelyeket még az elején írtak, nemigen lehettek igazán alaposak; a zsaruk jobban szerették a részletesebb jelentést az államügyész nyomozóira vagy a vezető nyomozóra hagyni. Hivatalos, aláírt vallomásokat kell szerezni, mert a legtöbb tanú beszélni ugyan hajlandó, de a leírt vallomást kézjegyükkel már sokkal kevesebben látják el küzdelmes győzködés nélkül. Sőt, mi több, nagyon valószínű, hogy az államügyész nyomozói mostanra már beszéltek velük, és mint az gyakran megesik, figyelmeztették őket, hogy nem kellene beszélniük a védelem nyomozójával. Ezzel is egy újabb akadályt állítanak elénk. Mindent összevetve, eléggé dolgos napoknak néztem elébe, és éppen csak karcolni fogom a felszínt, mielőtt visszatérek majd Maine-be. Magamhoz húztam a zöld színű aktát, és felcsaptam. A benne lévő anyag egy része még a tizenhetedik századról szólt, Charleston legrégebbi idejéről. A legfrissebb kivágás 198l-es volt. – Valahol ezekben részben fellelhető az ok, amiért Marianne Larousse meghalt, és hogy Atys Jonesnak miért kell a gyilkosságért bíróság elé állnia – mondta Elliot. – Ez volt az a teher, amit egész életükben hordoztak, akár tudatában voltak ennek, akár nem. Ez tette tönkre az életüket. A konyhaszekrényekben kutakodott, miközben beszélt, végül a jobb öklét szorosan összezárva visszatért az asztalhoz. – De bizonyos szempontból az igazi ok, ami miatt most itt

167

vagyunk, az ez – mondta halkan. Kinyitotta az öklét, és sárga színű rizs ömlött az asztalra. Amy Jones 98 éves volt, amikor Henry Calder beszélgetett vele Red Bankben, Dél-Karolinában. Lásd: A rabszolgaság kora: Interjúk volt észak- és dél-karolinai rabszolgákkal. Szerkesztette Judy és Nancy Buckingham (New Era, 1989) Colleton megyében születtem, rabszóga vótam. A papám neve Andrew, a mamám Violet vót. A Larousse családé’ vótunk. Miszter Adgar jó uraság vót. Úgy hatvan családja vót, mielőtt a jenkik gyüttek, és fel nem forgatták az életüket. Az öreg naccsága mondta a színeseknek, hogy fussunk. Ő is velünk gyütt egy batyunyi ezüsttel, ami bele vót varrva egy pokrócba, mert a jenkik mindenkitül elvettek minden értékeset. Aszt is mondta, hogy tovább má’ nem tud minket megvédeni. Feltörték a csűrt, és szétosztották a rizst, de nem vót elég ennyi színesnek. A rossz nigger férfiak és asszonyok elmentek a hadsereggel, de mi maradtunk, és láttuk, ahogy a kölkek sorra meghóttak. Nem is képzeltük, mi gyün még. Nem jártunk iskolába, nem vót se fődünk, se marhánk, se csirkénk. Gyüttek a jenkik, és mondták, szabadok vagyunk. Asztat is mondták, hogy pont olyan szabadok vagyunk, mint az uraságék. Nem tudtunk írni, csak meg köllött érinteni a tollat, oszt mondani, milyen nevet akarunk oda. A háború után Miszter Adgar nekünk adta a harmadát annak, amit termeltünk, oszt szabadok vótunk. A papám meghótt még a mamám előtt. Ottan maradtak az ültetvényen, és meghóttak, miután szabadok lettek. De elmesélték nekem. Meséltek az öreg Miszterről, Miszter Adgar papájáról. Elmondták, mit csinált... Ha meg akarjuk érteni a termés lelkét, akkor először is meg kell

értenünk a történelmet, mert a történelem Karolina aranya. A rizstermesztés az 1680-as években kezdődött errefelé, amikor elért ide az első rizsszállítmány Madagaszkárról. Karolina aranyának hívták, mert olyan jó minőségű volt, illetve a színe miatt is. Sok család több generációját tette gazdaggá a környéken. Ott voltak az angolok – a Heywardok, a Draytonok, a Middletonok és az Alstonok – és a hugenották, többek között a Ravenelek, a Manigaultok és a Larousse-ok. A Larousse-ok Charleston arisztokráciájának leszármazottai voltak, egyike annak a maroknyi családnak, akik tulajdonképpen az élet minden területén uralkodtak a városban, a Szent Cecília Társaság tagsági felvételétől a novembertől májusig tartó szezon társadalmi életének megszervezéséig. Úgy gondolták, nevük és jó hírnevük mindenek felett áll, és őrködtek is felette, pénzzel és befolyással egyaránt. Nem is sejtették, hogy óriási vagyonukat és biztos helyüket egyetlen rabszolga léte veszélyeztetheti. A rabszolgák hajnalhasadtától napnyugtáig robotoltak, minden héten hat napon keresztül, de vasárnap nem. Egy kagylóhéj ütögetésével szokták végül összehívni a munkásokat, a kongó hang messze hangzott a rizsföldek felett, amelyek az aranyló nap haldokló sugaraiban fürödtek, s bennük a fekete alakok olyannak tűntek, mint megannyi madárijesztő valami tűzvészben. A hátuk kiegyenesedett, fejüket felemelték, és elindultak a rizs tárolására szolgáló csűr és a kunyhók felé vezető hosszú úton. Melaszon, borsón, kukoricakenyéren, néha háztáji húson éltek. A hosszú nap végén üldögéltek saját készítésű ruháikban, ettek és beszélgettek. Amikor új fatalpú cipők érkeztek, a nők melegvízbe áztatták a nyersbőrt, majd bekenték őket faggyúval vagy húszsírral, hogy a cipőkbe bele tudják csúsztatni a lábukat. A szag akkor is érződött rajtuk, mikor embereikkel szeretkeztek, a halott állatok szaga összekeveredett a szenvedély izzadságának illatával. A férfiak nem tanultak meg írni és olvasni. Az öreg Miszter ebben

169

nagyon szigorú volt. Ha valakit lopáson értek, ha hazudott, azt megkorbácsolták, s megverték akkor is, ha könyveket nézegetett. Volt kinn a mocsár mellett egy vályogkunyhó, oda szokták vinni azokat, akik elkapták a himlőt. A legtöbb rabszolga, akit oda kivittek, sose tért vissza. A derest az egyik pajtában tárolták, és ha valami komolyabb büntetést kellett kiróni, akkor a bűnöst ráfektették, lekötözték és megostorozták. Amikor a jenkik felégették a csűrt, mindenhol vért találtak ott, ahol a deres állt, mintha a föld elkezdett volna rozsdásodni. Néhány kelet-afrikai rabszolga értett a rizstermesztéshez, ezért az ültetvényesek úrrá tudtak lenni azokon a nehézségeken, amikkel az angol telepesek is szembekerültek, és amik miatt azok nagyon nehéznek találták a munkát. Nagyon sok ültetvényen felosztották a feladatokat, így a képzettebb rabszolgák majdhogynem önállóan dolgozhattak, maradt egy kis idejük vadászatra, kertészkedésre vagy a családjukra. Amit pedig megtermeltek vagy elkészítettek, azt elcserélhették az uraságékkal, ezzel enyhítve az ellátásuk okozta kényszerű nyomást. Az, hogy felosztották a feladatokat, bizonyos hierarchiához vezetett a rabszolgák között. A legfontosabb rabszolga a rabszolgafelügyelő volt, aki közvetítő szerepet töltött be az ültetvényes és a munkás rabszolgák között. Alatta álltak a képzett mesteremberek, a kovácsok és az ácsok meg a kőművesek. Ezek voltak a rabszolgatársadalom természetes vezérei, ebből következően a gazdáknak rajtuk kellett tartaniuk a szemüket, nehogy elégedetlenséget szítsanak vagy elszökjenek. De a legfontosabb feladata annak az embernek volt, aki a rizsföldek öntözéséért volt felelős, mert az ő kezében volt a rizstermés sorsa. A rizsföldeket bizonyos időközönként el kellett árasztani édesvízzel, és a vizet a földek mögötti, magasabb terület vízgyűjtőjéből szerezték. Az árapállyal sós víz került a belső területekre, amitől az édesvíz a tengerparti folyók felső rétegébe

áramlott. Csak ilyenkor lehetett megnyitni a széles, alacsony zsilipkapukat, hogy az édesvíz elárassza a földeket, és a segédzsilipek segítségével a környező földekre is jusson, egyfajta öntözőrendszer felhasználásával, aminek helyes használatára az afrikai rabszolgák tanítottak meg mindenkit. Ha valamelyik zsilipkapu eltörött vagy szivárgott, akkor sós víz került a földekre, amitől aztán kipusztult a termés, úgyhogy az öntözésért felelős rabszolga amellett, hogy nyitotta-zárta a zsilipkapukat, felelt az öntözőrendszerért; és azért is, hogy a csatornák megfelelően működjenek. Henry, Annie férje volt ez az ember a Larousse-ültetvényen. A nagyapját – aki már halott – 1764 januárjában fogták el, és vitték el Barra Kundába, Guinea északi részébe. Onnan James Fortba szállították a Gambia folyón 1764 októberében. Ez volt a rabszolgakereskedelem fő behajózási központja az Újvilág felé. 1765-ben érkezett meg Charles Townba, ahol aztán a Larousse család vásárolta meg. Hat gyereke született, és tizenhat unokája, mire meghalt. Henry volt a legidősebb közülük. Henry hat évvel azelőtt vette el a fiatal Annie-t, és három gyerekük született. De csak egyetlenegy érte meg a felnőttkort, Andrew, és cserébe ő is továbbvitte a családfát, ami aztán egészen a huszonegyedik század első pár évéig virágzott, hogy Atys Jonesszal végződjön. 1833-ban egy napon Henry feleségét, Annie-t deresre húzták, és addig ostorozták, amíg az ostor el nem tört. De addigra a hátán már cafatokban lógott a bőr, úgyhogy megfordították, és az új ostorral elölről kezdték el ütlegelni. Büntetés volt a céljuk, nem az, hogy megöljék. Annie túlságosan értékes rabszolga volt. Egy William Rudge nevű ember vezetése alatt álló férficsapat kapta el. Ennek a férfinak a leszármazottja fogja majd felkötni az Errol Rich nevű négert egy csomó bámészkodó előtt Északkelet-Georgiában, az ő életét pedig egy fekete férfi fogja kioltani, kiömlött whisky és fűrészpor közepette. Rudge volt a rabszolga-felügyelő, az ő feladata

171

volt, hogy a szökött rabszolgákat visszahozza. Annie azután szökött el, miután egy Coolidge nevű férfi megpróbálta megerőszakolni. Egy farönknél hátulról ráugrott, amikor Annie egy földúton éppen marhahúst vitt hazafelé (ezzel bízta meg az öreg Miszter, aki előző nap rendelte el, hogy a marhát levágják). Miközben Coolidge-dzsel hadakozott, Annie kezébe került egy földön heverő faág, amivel a férfi szemébe szúrt, félig megvakítva őt. És aztán elszökött, mert senki sem hitte volna el, vagy nem törődött volna azzal, hogy ő csak önvédelemből tette, amit tett. Coolidge-nek csak azt kellett mondania, hogy nem ő támadott, a niggert ott találta, amint lopott pálinkát iszogatott. A rabszolga-felügyelő és az emberei Annie után eredtek, elkapták, és visszavitték az öreg Miszterhez, aztán a deresre kötözték és megostorozták, miközben a férjét és három gyerekét kényszerítették, hogy végignézze. De Annie nem élte túl az ostorcsapásokat, elkezdett görcsösen vonaglani, majd meghalt. Három nappal később Annie férje, aki a földek elárasztásáért volt felelős, kinyitotta a gátakat, és a Larousse-ültetvényt elöntötte a sós víz, elpusztítva ezzel az egész termést. Öt napon keresztül üldözte Henryt egy fegyverekkel felszerelkezett férficsapat, mert Henry ellopott egy Marston pisztolyt, és ha ezt a hatcsövű fegyvert elsütik, bárki, aki a lövedék útjába kerül, még aznap színről színre látja majd Teremtőjét. Így hát az üldözők hátramaradtak, és egy maroknyi feláldozható ibo rabszolgát küldtek előre, hogy Henry nyomára jussanak. Egy aranyat ígértek annak, aki rátalál az üldözöttre. Végül a Congaree-mocsárnál szorították sarokba Henryt, nem messze onnan, ahol majd egy Mocsári Patkány nevű kocsma épül később, ahol majd Marianne Larousse iszogatni fog azon az estén, amely a halála estéje lesz, hiszen a jelen hangja voltaképpen a múlt visszhangja csupán. A rabszolga, aki rátalált Henryre, holtan hevert a földön, mellkasát felszakították a Marston pisztolyból közelről kilőtt golyók.

A férfiak három fémdarabot ragadtak magukhoz, egy-egy homorú, T alakú eszközt, amiknek éles végük volt, hogy jól lehessen velük ásni. Egy ciprusfára feszítették Henryt, és otthagyták, a golyóival a szájában. De még mielőtt meghalt, az öreg Miszter egy kocsival odahajtott eléje, és a kocsi hátuljában Henry három gyereket pillantott meg. A legutolsó kép, amit Henry látott, mielőtt örökre lehunyta volna a szemét, az volt, hogy a legfiatalabb fiút, Andrew-t a bokrok közé tereli az öreg Miszter, és aztán felhangzott a fiú kiáltása, Henry pedig meghalt. Hát így kezdődött a két család, a Larousse és a Jones család, a rabszolgatartók és a rabszolgák közötti ellenségeskedés. A rizs volt a gazdagság forrása. A rizs volt maga a történelem. Oltalmazni kellett. Henry tette sokáig fennmaradt a Larousse család emlékezetében, aztán szinte teljesen elfelejtették, de a Larousse-ok bűneit generációról generációra számon tartották a Jones családban. És a múlt minden egyes új jelenbe átszűrődött, elburjánzott az egymást követő generációk életében, mint valami vírus. Lassan elkezdett sötétedni. A Georgiából érkezett emberek is eltávoztak. Az ablak előtti tölgyfáról egy denevér szállt fel, szúnyogok után vadászott. Néhányuk már megtalálta a házba vezető utat, és most a fülembe zümmögnek, arra várva, hogy belém csíphessenek. Elliot odaadott valami szúnyogriasztót, én pedig szétkentem a bőrömön, ahol nem takarta a ruha. – Most is van a Jones családnak olyan tagja, aki Larousse-éknak dolgozik, azok után, ami történt? – kérdeztem. – Aha – dünnyögte Elliot. – A rabszolgák meghaltak néha. Előfordult az ilyesmi. Volt, aki elvesztette a szüleit, volt, aki a gyerekeit, de nem vált személyes ügyükké. Voltak a Jones családban olyanok, aki úgy vélték, ami történt, megtörtént, az már a múlté. És voltak olyanok is, akik nem így gondolták.

173

A polgárháború feldúlta a charlestoni arisztokrácia életét, mint ahogy az egész város szerkezetét is. A Larousse-okat valamennyire megóvta előrelátásuk (vagy árulásuk, mivel vagyonuk java részét aranyba fektették, és csak egészen elenyésző részét konföderációs kötvényekbe és valutába). Mégis, mint oly sok más legyőzött déli, őket is kényszerítették, hogy végignézzék, amint az 54. Massachusettsi Hadsereg még életben lévő katonái (Shaw Niggerei – ahogy nevezték őket) parádéznak Charleston utcáin. Közöttük volt Martin Jones, Atys Jones ükapja is. A két család élete ismét azon a határon volt, hogy erőszakos összetűzésbe torkolljon. Az éjszakai lovasok a sötétben osontak, fehérségük kiütközött a fekete út előtt. Még sok év telik el, mielőtt egy olívaszín bőrű férfi – lábán a rabszolgaság jelével – azt állítja majd, hogy látta őket, a negatívba fordult színeikkel, fehérben a fekete előtt, látta, ahogy – ma már tudjuk, miféle ocsmány emberek – mennek, elvégezni, amit elterveztek; a lovak fehér szövettel borítva, fegyvereik és marhaösztökéik a nyereg mellett lógnak. Mert ez Dél-Karolina az 1870-es években, nem pedig az új millennium fordulója, és az éjszakai lovasok azokban az időkben a rettegést jelentették. A szárazföld belsejébe kalandoztak, és a szegény feketéken gyakorolták a jog szerintük igazságos változatát, illetve azokon a republikánusokon, akik a feketéket védelmükbe vették, s nem voltak hajlandók betartani a Tizennegyedik és a Tizenötödik Törvénymódosítást. Ők lettek a fehérek feketéktől való félelmének jelképei, és a fehér népesség java része mögéjük állt. A Fekete Törvény már divatba jött, a reformok ellenszereként, hogy csorbítsa a feketék jogait, akik nem tarthattak fegyvert, nem kerülhettek magasabb pozícióba, csak szolgák vagy földművesek lehettek, sőt még lakhelyüket sem hagyhatták el, és látogatókat is csak engedéllyel fogadhattak. Később a Kongresszus majd tesz ellenlépéseket, megalkotja az

úgynevezett Rekonstrukciós Törvényt, az 1870-es Büntetőtörvényt és a Ku-Klux-Klan Törvényt 1871-ben. Scott kormányzó létrehoz egy fekete polgárőrséget, amely az 1870-es választáskor a szavazókat védi, ezzel csak tovább tüzelve a fehér népességet. Végül abban a kilenc megyében, amely távolabb esik a tengerparttól, felfüggesztik a habeas corpus elvét, és letartóztatnak több száz klántagot, anélkül hogy bírósági eljárás követné a letartóztatásukat. De a törvény egyelőre bekötött szemmel és bosszúszomjasan jár, a szövetségi kormány intézkedései már túl későn jönnek, és nem tudnak megmenteni harmincnyolc életet, nem tudják megakadályozni a nemi erőszakokat és veréseket, az égetéseket, a farmok, a termény és a jószág elpusztítását. Túl későn jönnek ahhoz, hogy megmentsék Missy Jonest. A férje, Martin, azért küzdött, hogy a feketék is szavazhassanak az 1870-es választásokon. Erőszakba és fenyegetésekbe ütközött. Nem volt hajlandó megtagadni a republikánus pártot, meg is korbácsolták, mert oly sok bajt okozott. Ekkor aztán az alakulóban lévő fekete polgárőrséget kezdte támogatni, anyagilag is, és egy napfényes vasárnap délután ott masírozott társaival keresztül a városon. Csak minden tizedik volt felfegyverezve, de mindez így is óriási pimaszságnak tűnt azok szemében, akik az egyenjogúság ellen léptek fel. Missy volt az, aki meghallotta az éjszakai lovasok közeledtét. Azt mondta a férjének, hogy meneküljön, mert most meg fogják ölni, ha rátalálnak. Az éjszakai lovasok York megyében még nem emeltek kezet nőkre, és Missynek, bár félt a fegyveres férfiaktól, nem volt oka azt hinni, hogy pont ővele kezdik. De mégis így történt. Négy férfi erőszakolta meg Missy Jonest, mert ha már a férjét közvetlenül nem tudták bántani, akkor bántani akarták az asszonyán keresztül. Az erőszakoskodás közben fizikailag nem bántották, s az asszonynak úgy tűnt, hogy még azoknak a férfiaknak sem szerzett

175

élvezetet a dolog, akik megerőszakolták. Inkább csak funkcionális haszna volt, mint amikor egy kancát meghágatnak, vagy kitekerik egy csirke nyakát. Az utolsó férfi még a ruháját is segített visszaigazítani, és a konyhaszékre segítette. – Mondd meg neki, hogy rendesen viselkedjen, hallod? – közölte az asszonnyal. Fiatal volt, csinos, és Missy látott benne valamit az apjából és a nagyapjából. Larousse-álla volt, és a szőke haj is jellemző volt a családra. William Larousse-nak hívták. – Ne akarja, hogy még egyszer visszajöjjünk – figyelmeztetett. Két héttel később William Larousse-t és két másik embert bekerítette egy csapatnyi elmaszkírozott, furkósbotokkal felszerelkezett támadó Delphia mellett. William társai elmenekültek, de ő ott ragadt, összegömbölyödve, miközben csak úgy záporoztak rá az ütések. A verés után örökre nyomorék maradt, csak a jobb kezét tudta mozgatni, és nem tudott megenni semmiféle ételt, amit nem pépesítettek. De Missy Jones is mintha nem is vett volna tudomást arról, amit a nevében tettek. Alig szólt a férjéhez azon ritka alkalmakkor, amikor az néha előbukkant rejtekhelyéről, és azután sem nagyon szólalt meg. Nem tért vissza a férje ágyába sem, inkább az állatokkal aludt a kis pajtában, és mintha az őt megerőszakoló emberek bosszúja lett volna, hogy a férjének fájdalmat okozzanak, Missy szinte lesüllyedt az állatok értelmi szintjére. Lassan magába fordult és megőrült. Elliot felállt, és kiöntötte maradék kávéját a mosogatóba. – Mint ahogy már mondtam, voltak olyanok, akik el akarták felejteni a múltat, és voltak olyanok, akik soha nem felejtették el, még a mai napig sem. Az utolsó szavai elhaltak a levegőben. – Gondolod, hogy Atys Jones is közéjük tartozik? Vállat vont. – Szerintem a lelke legmélyén tetszett neki a gondolat, hogy ő

most Earl Larousse lányával kefél, és ezzel közvetve betart Earlnek. Fogalmam sincs, hogy Marianne tudott-e a két család történetéről. Szerintem ez az egész a Jonesoknak sokkal többet jelentett, mint a Larousse-oknak, ha érted, mit akarok mondani. – De ezt az egész történetet ismerik az emberek? – Megjelent róla valami az újságokban, írogattak róla olyan újságírók, akik vették a fáradságot, hogy egy kicsit a dolgok mélyére ássanak, de ez nem sok. Meg lennék lepve, ha az esküdtek valamelyike ne tudna róla, és valószínűleg szóba is kerül majd a tárgyaláson. A Larousse-oknak nevük van, történelmük, s ezt nagy gonddal óvják. A jó hírnevük jelent nekik mindent. Bármit is tettek a múltban, ma már társadalmi helyzetüknek megfelelően támogatnak különböző dolgokat: például adományokat adnak a feketéknek, támogatják az iskolán belüli integrációt. Nincs kinn a házukon a Konföderáció zászlaja. Megfizettek az előző generációk bűneiért, de lehet, hogy az államügyész előrángatja majd a régi szellemeket, és azt állítja, hogy Atys Jones azért tette, amit tett, hogy megbüntesse őket újra azzal, hogy elveszi Marianne Larousse életét. Felállt, és nyújtózott egyet. – Persze, hacsak meg nem találjuk azt, aki megölte Marianne Larousse-t. Akkor máris másképp fest a dolog. Félretettem a negyvenes éveiben meghalt Missy Jonesról készült kép másolatát, aki egy olcsó koporsóban feküdt a képen, majd újra átnéztem azokat a dokumentumokat, amelyek az asztalon hevertek, míg el nem érkeztem az utolsó kivágáshoz. Egy 1981. július 12-re datált újságkivágás volt, és két olyan fekete nő eltűnését taglalta, akik a Congaree mellett laktak. Addy és Melia Jones volt a nevük, és az után az este után, amikor együtt látták őket italozni egy helyi bárban, egyikükről sem hallottak soha többé. Addy Jones Atys Jones anyja volt. Felemeltem a kivágást, hogy Elliot is lássa. – Mi ez?

177

Odanyúlt, és elvette tőlem. – Ez egy nagy feladvány neked – felelte. – Az ügyfelünk anyja és nagynénje tizenkilenc évvel ezelőtt eltűnt, és senki sem látta őket azóta. Aznap este, miközben visszamentem Charlestonba, egy columbiai talk-show-t hallgattam a rádión, de aztán lassan recsegni kezdett az adás, míg teljesen át nem ment füttyögésbe és statikus zajba. A bukott kormányzójelölt, Maurice Bessinger, az államban található Piggie Park grillétterem-láncolat tulajdonosa minden éttermére kitette a Konföderáció zászlaját. Azzal érvelt, hogy ez a déli örökség szimbóluma, és talán így is volt, csak éppen a múltban Bessinger kétszer is részt vett George Wallace elnökségért folyó kampányában, élére állt egy csoportnyi embernek, akik a Fehér Emberek Nemzeti Védelmi Szervezetének hívták magukat, és nagyon hamar a szövetségi bíróság előtt találta magát azzal a váddal, hogy megsértette az Emberi Jogok 1964-es törvényét, mert nem szolgált ki feketéket az éttermeiben. Első fokon még meg is nyerte a pert, csak másodfokon marasztalták el. Azóta látszólag megtért, és belépett a Demokrata Pártba, de a régi beidegződésektől nagyon nehezen lehet megszabadulni. A zászlón járt az eszem, miközben a sötétben autóztam, meg a Jones és Larousse családon, és azon, hogy a történelem milyen óriási súllyal képes ránehezedni az egyes emberek életére, mintha csak ólommal bélelt övet kötöznének rájuk, ami mindig lehúzza őket a mélybe. Valahol a történelemben, az élő múltban ott rejlett a válasz arra a kérdésre, hogy miért is halt meg Marianne Larousse. De itt lenn, Délen, ezen a helyen, ami olyan idegen volt számomra, a múlt furcsa alakot öltött. A múlt egy öregember volt, aki piros-kék zászlót öltött magára, és aki egy disznó jelképe alatt üvölti szerteszét dacát. A múlt egy halott kéz volt, amibe az élők temették arcukat. A múlt egy szellem volt, ami sajnálatfüzérekbe

öltözött. Lassan ráébredtem, hogy a múlt egy fehérbe öltözött nő, akinek sebhelyes bőre van.

179

III.

Mintha szellemek világában járnék és én magam is egy álom árnyéka lennék. Alfred Tennyson: A hercegnő

Tizedik fejezet

A hotelszoba csendjében végre kinyithattam Marianne Larousse aktáját. A körülöttem lévő sötétség nem annyira a fény hiánya volt, inkább a sötétség jelenlétének túlzó érzékelése: tartalommal teli árnyékok. Felgyújtottam az asztali lámpát, és szétterítettem az asztalon az Elliottól kapott dokumentumokat. Ahogy rápillantottam a fotókra, mindjárt le is kaptam róluk a tekintetemet, mert szinte gyomorszájon vágott a veszteség érzése, bár nem is ismertem Marianne Larousse-t, és most már nem is fogom megismerni. Odasétáltam az ajtóhoz, megpróbáltam elriasztani az árnyakat azzal, hogy beengedem a fényt, de csak meghátráltak kissé, olyan helyekre, mint például az asztal alatti vagy a faliszekrény mögötti rész, és csak arra vártak, hogy a fény szükségszerű távozása után azonnal újra átvegyék a hatalmat. És hirtelen úgy éreztem, mintha kettévált volna a lényem, mintha egyszerre lennék itt, a hotelszobában, Marianne Larousse erőszakos halálának bizonyítékaival, ugyanakkor ott lennék Blythe-ék mozdulatlan nappalijában is. Figyelem, ahogy Bear ajkai jóhiszeműen hazug szavakat formálnak, Sundquist pedig úgy ül mellette, mint valami hasbeszélő, aki őt manipulálja, megmérgezi a szoba levegőjét mohóságával és rosszindulatával, meg azzal a hamis reménnyel, amit a szülőkben keltett. Eközben Cassie szeme rám mered a tablóképről, és bizonytalan mosoly játszik az ajka körül,

181

mintha úgy érezné magát, mint a madárka, amelyik nem biztos benne, hogy biztonságosan le tud szállni a földre. Azon kaptam magam, hogy megpróbálok élőként gondolni rá, elképzelni őt, amint új életet kezd valahol messze innét, biztos tudatában annak, hogy régi életét maga mögött hagyni jó döntésnek bizonyult. De nem nagyon sikerült, mert amikor megpróbáltam magam elé képzelni, csak egy arc nélküli árnyat láttam, és az árny kezei tele voltak párhuzamos sebhelyekkel. Cassie Blythe nem volt életben. Minden, amit róla tudtam, arról árulkodott, hogy nem az a fajta fiatal nő, aki csak úgy elfut otthonról, hogy egy életre fájdalomba és kétségek közé taszítsa a szüleit. Valaki kiszakította őt ebből a világból, és nem voltam benne biztos, hogy meg tudom-e találni ezt a valakit, fel tudom-e tárni legalább azt, mi az igazság az eltűnése körül. Tudtam, hogy Irving Blythe-nak igaza van, amit rólam mondott, az mind igaz. Azzal, hogy beengedtek az életükbe, beismerték, hogy hibáztak, és ezzel hagyták, hogy a halál is megjelenjen. Hiszen én akkor érkeztem meg, amikor minden remény elveszett; semmit nem ajánlhattam, csak egy olyan végkifejletet, ami még több bánatot és fájdalmat hoz magával, és valami olyat, ami mellett az, hogy eddig szándékosan nem vettek tudomást bizonyos dolgokról, szinte áldásnak tűnhet. Az egyetlen vigasztaló dolog az egészben csak az lehet, hogy megjelenésemmel kicsit nagyobb az esélye, hogy az igazságszolgáltatásnak is jut egy kis szerep, s az élet mégis folytatódik úgy, hogy már bizonyosságot kaptak: bizonyosságot arról, hogy a szeretett lény fájdalmának vége van, és hogy valaki megpróbál rájönni, vajon ez a fájdalom egyáltalán miért látogatta meg őket. Amikor még fiatalabb voltam, rendőrnek álltam. Azért léptem be a kötelékükbe, mert úgy éreztem, ez a feladatom. Az apám is rendőr volt, a nagyapám is, de az apám karrierje és az élete szégyenletesen, kétségbeesés közepette ért véget. Két életet is kioltott, mielőtt saját

maga ellen fordult volna, olyan okok miatt, melyek talán soha nem derülnek ki. Akkor én, fiatal lévén, úgy éreztem, hogy az ő terhét a vállamra kell vennem, nekem kell vezekelnem azért, amit ő tett. De nem vált belőlem jó rendőr, nem volt meg hozzá a megfelelő vérmérsékletem, és elegendő fegyelem sem volt bennem. Igaz, voltak más jó tulajdonságaim – állhatatos voltam, bennem volt az igény, hogy felfedezzek és megértsek mindent –, de ezek nem voltak elegendők ahhoz, hogy fennmaradjak abban a környezetben. És még egy nagyon fontos dolog hiányzott belőlem: a távolságtartás. Nem volt meg bennem az a védekező mechanizmus, ami a társaimat képessé tette arra, hogy úgy nézzenek egy holttestre, hogy csak egy holttestet lássanak; nem egy emberi lényt, nem egy személyt, csak annak hiányát, az élet ellentétét. Lényeges, hogy ugyan csak a felszínen, de mindenesetre nem elhanyagolható szinten a rendőrség kénytelen elvonatkoztatni attól, hogy emberekkel van dolga, ha jól akarta végezni a munkáját. Ezt jelzi a morbid humor és a látszólagos közöny, ami segíti őket abban, hogy egy holttestet csak úgy nevezzenek, hogy „emberi hulladék”, „kidobott szemét” (kivéve természetesen azt az esetet, amikor a holttest az egyik kollégájuké, mert olyankor képtelenség szenvtelennek maradni). Ezért tudják a sebeket és a megcsonkításokat könnyek és túlzott átélés nélkül szemlélni, különben lehetetlen lenne elviselni életet és halált. Az élőkkel szemben van kötelességük, akik itt maradtak, meg a törvénnyel szemben. És én erre képtelen voltam. Sosem volt meg bennem ez a képesség. Én inkább átkaroltam a holtakat, ők pedig cserébe megtalálták az utat, hogy kinyújtsák karjukat felém. Most, ebben a hotelszobában, távol az otthonomtól, egy másik lány halálával szembesülve Cassie Blythe eltűnése is újra nyugtalanítani kezdett. Kísértésbe estem, hogy felhívjam Blythe-ékat, de mit mondhatnék nekik? Nem tehettem értük semmit, és az a tény, hogy a lányuk halála foglalkoztat, nem nagyon vigasztalja őket. Be akartam fejezni

183

a munkámat Dél-Karolinában, és bármennyire nehéz is volt, de ellenőriznem kellett a tanúk vallomásait, meg akartam bizonyosodni afelől, hogy Atys Jones biztonságban van, hogy aztán hazatérhessek. Elliot megérdemel ennyit, sőt. De most Marianne Larousse holtteste furcsán bizalmasan hívogatott, mintha azt mondaná, segítened kell, mert te érted ennek a dolognak a természetét, és tisztában vagy azzal, mi lesz a következménye annak, ha beleavatkozol az egészbe. Nem akartam a képre nézni. Belefáradtam az ilyesmibe. De mégis megnéztem. Szomorúság tört rám, szörnyű, lehengerlő bánat. Néha a fénykép az oka. Igazán sose felejti el az ember. Mindig vele marad. Befordul a sarkon, vagy elmegy egy bedeszkázott üzlet, egy elburjánzott, gyomos kert előtt, aminek végében úgy rothad a ház, mint egy odvas fog, mivel senki sem akar ott élni. A halál bűze még mindig átjárja a házat, de a tulaj munkaengedély nélküli bevándorlókat bérel fel a takarításra. Ötven dollárt fizet nekik, olcsó, pocsék tisztítószereket ad, vacak fertőtlenítőszert meg piszkos rongyokat, amik csak szétterítik a bűzt, és a falon lévő, a már félig elfeledett erőszak eredményeképpen odafröccsenő vérfoltok sajátos logikáját kaotikus maszattá kenik szét a fehér falon. Majd lefestik olcsó, vizes festékkel, a festékhengereket kétszer vagy háromszor végiggörgetik a foltos falon, de amikor a festék megszárad, a folt még mindig ott van: a véres kéz lenyomata, ami a fehér, krémszínű vagy sárga falat bepiszkolta, és ami a fába és a gipszvakolatba ivódva is otthagyta emlékét. A háziúr pedig bezárja az ajtót, rácsokat szereltet az ablakokra, és vár. Vár, amíg az emberek elfelejtenek mindent, vagy amíg olyasvalaki fel nem bukkan, aki annyira kétségbeesett vagy bolond, hogy nem törődik az egésszel. Az illető belemegy, hogy olcsón kiveszi a házat, és megpróbálja kitörölni agyából azt, ami ott történt,

hiszen jönnek az új gondok, új család, egyfajta lelki tisztogatás, ami esetleg eredményre vezethet ott, ahol a bevándorlók munkája nem járt sikerrel. Beléphetsz, ha akarsz. Ha fel tudsz mutatni egy jelvényt, és el tudod magyarázni, hogy mindez csak rutinmunka, hogy a régi, megoldatlan bűnügyeket néhány év elteltével újra előveszik, abban a reményben, hátha az idők során a felszínre bukkant valami addig felfedezetlen részlet. De nem is kell bemenned, mert ott voltál, amikor megtalálták a holttestet. Láttad, mi maradt belőle a konyha padlóján vagy a kertben, a bokrok közt, vagy a vetett ágyon. Láttad, hogy az utolsó lélegzetvétellel valami más is távozott. Az, ami az ember lényegét adja, egyfajta belső szerkezet, amely aztán valahogy távozott belőle, anélkül hogy megsértette volna a külső burkot. És a test most itt hever, összecsuklott, sápadt, esetleg felfújódott; egy nő, aki kinyúlva vagy éppen összegömbölyödve fekszik, miközben nézed; a rovarok már kikezdték a testét, mert azok mindig előtted érnek oda. És aztán lehet, hogy kell egy fotó. Néha a férj vagy az anya, az apa vagy a szerető keres elő neked egyet; te meg csak figyeled, ahogy ujjaik átlapozzák az albumot, keresgélnek egy cipősdobozban vagy a tárcájukban, és arra gondolsz: ők tették? Ők változtatták ezt az embert azzá, amit itt látok? Vagy olyan is van, hogy biztosan tudod, ők tették – nem tudod megmondani, honnan, csak egész egyszerűen tudod –, és most, hogy előkeresik az elveszett élet emlékeit, valahogy úgy érzed, mintha másodszorra is meggyaláznák a halottat. És ezt meg kellene állítanod karod egyetlen suhintásával, ha korábban elszalasztottad, akkor most van itt az ideje, hogy a hibát jóvátedd. De mégsem teszed meg. Vársz, és csak reméled, hogy a türelem vallomáshoz vezet, vagy valamilyen bizonyítékot ad a kezedbe, és akkor meg lehet tenni az első lépést afelé, hogy az erkölcsi rendet újra visszaállítsuk, az egyensúlyt az élők igényei és a holtak

185

kívánságai között. De azok a képek akkor is kísérteni fognak később, hívatlanul, és ha éppen olyan valakivel vagy, akiben bízol, akkor mondhatod: „Emlékszem, emlékszem, hogy mi történt. Ott voltam. Tanúja voltam az ügynek, és később nemcsak az lettem. Megpróbáltam az igazságszolgáltatás eszköze lenni.” És ha sikerrel jártál, ha a törvény keze lecsapott a bűnösre, és az aktát is eszerint kezelték, akkor esetleg éreztél egy csipetnyi... békét? Megkönnyebbülést? Vagy lehet, hogy amit éreztél, annak nincs is neve. Lehet, hogy csak a lelkiismereted csöndje az, mert ez alkalommal nem sikoltozik a füledbe egy nevet. Nem kell visszamenned, hogy újra elővegyél egy aktát, hogy újra emlékeztesd magad a szenvedésre, a halálra és arra, hogy nem sikerült azt a bizonyos egyensúlyt fenntartanod, ami szükséges akkor, ha az élet és az idő már nem örökkévaló. Az ügyet lezárták: nem így hívják? Úgy tűnik, már olyan régen kellett használnod a kifejezést, hogy érzed, milyen hamisan formálódnak a szavak a nyelved hegyén, és milyen hamisan csengenek az ajkadon. Az ügy lezárva. Csak éppen nincs lezárva, mert továbbra is érzed, hogy valami hiányzik, ahogy a hátramaradottak életéből is hiányzik valami, ahogy sok ezer apró dolgon változtatniuk kell, hogy ezt a hiányt átvészeljék, mivel az élet, akár tudomásul vesszük ezt, akár nem, hatással van mások életére. Irv Blythe minden hibája ellenére megértette ezt. Nem lehet lezárni. Csak életek vannak, amelyek véget értek, vagy amelyek tovább folytatódnak, és minden egyes esetben ott lesznek az ezzel együtt járó következmények. Legalább az élőkkel nem neked kell törődnöd a továbbiakban. A halottak azok, akik veled maradnak. Kiteríted a fotókat, és azt gondolod: emlékszem. Emlékszem rád. Nem felejtettem el. Nem foglak elfelejteni. A lány összetört liliomokon feküdt a hátán, a haldokló fehér

virágok mintha a nyomat csillagfényes hibái volnának; mintha a negatívot szennyezte volna be maga a tény, hogy ezt fotózták. Marianne Larousse koponyáját óriási sérülés érte. Két helyen fel volt tépve a középső rész mindkét oldalán, a sebekbe haj- és rostszálak tapadtak. Egy harmadik ütés is érte a koponya jobb oldalát, a boncolás során kiderült, hogy a törések a koponyaalapig és a bal szemüregig húzódnak. Az arca csurom vér volt, mivel a fej bőre teli van véredényekkel, és egy ilyen sérülés erős vérzéssel jár. Az orra eltörött. Szeme szorosan le volt hunyva, arcvonásai eltorzultak az ütések nyomán. A boncolási jegyzőkönyvért nyúltam. Marianne Larousse testén nem voltak szexuális bántalmazásra utaló harapásnyomok, horzsolások, karcolások, de a lány fanszőrzetében idegen fanszőrt találtak, ami Atys Jonesénak bizonyult. A nemi szervei ki voltak pirosodva – ez nemi aktusra utalt –, de nem volt se belső, se külső sérülés, bár a vaginában síkosító nyomára bukkantak. A fanszőrzetbe ondó ragadt, de a vaginájában nem lelték nyomát. Jones elmondta a nyomozóknak – és aztán Elliot is nekem –, hogy rendszeresen használtak gumi óvszert szeretkezéseik során. A tesztek Marianne Larousse ruháiból származó szövetrostokat mutattak ki Atys Jones pulóverén és farmerján, és a kocsijából származó akrilszálakat találtak a lány blúzán és szoknyáján. Ezeken Atys Jones ruházatából származó pamutszálak is voltak. Az elemzés szerint nagyon kicsi az esélye annak, hogy a szálak máshonnan származnának. Húsz egyezést találtak. Általában öt vagy hat is elegendő ahhoz, hogy viszonylag nagy bizonyossággal meg lehessen állapítani az azonosságot. A bizonyítékok nem győztek meg arról, hogy Marianne Larousset megerőszakolták volna a halála előtt, de nem én voltam az egyetlen, akit az államügyésznek meg kellett volna győznie. A lány vérének alkoholszintje magas volt, úgyhogy egy jó vádló könnyen érvelhet amellett, hogy valószínűleg nem volt olyan állapotban, hogy

187

harcoljon egy olyan erős felépítésű férfi ellen, mint Atys Jones. Ráadásul Jones gumi óvszert és síkosítót is használt, és a síkosító csökkenti a sérülés lehetőségét. Az vitathatatlan volt, hogy Marianne Larousse vérét látták Jones arcán és kezén, amikor a fiú berohant a bárba segítségért, és később kimutatták, hogy a vérben annak a kőnek a darabkái voltak, amivel a lányt megölték. A Marianne Larousse holttestén végzett vérnyomvizsgálatok közepes sebességű becsapódásra utaltak; a vércseppek sugaras irányba fröccsentek a becsapódás középpontjától a feje fölé és arra az oldalra, ahová aztán a végső, halálos ütést mérték. A támadó alsó lábszárára és karjaira valószínűleg fröccsent a vérből, esetleg az arcára és a felsőtestére is. Jones lábán nem találtak vérnyomokat (bár a farmerját átitatta a vér, mikor beletérdelt Marianne Larousse vérébe, úgyhogy a felcsapódó vérnyomok eltűnhettek a felszívódó vér miatt), és az arcán meg a kezén lévő vérfoltokat olyan sokszor szétkente, hogy az eredeti mintázatot nem lehetett rekonstruálni. James vallomása szerint ő és Marianne Larousse körülbelül kilenckor találkoztak aznap este. A lány már előtte iszogatott a barátaival a Columbiában, majd átjött a Mocsári Patkányba, hogy csatlakozzon Atyshoz. Szemtanúk látták őket beszélgetni, majd együtt távozni. Az egyik tanú, egy J. D. Herrin nevű törzsvendég bevallotta a rendőrségnek, hogy fajgyűlölő megjegyzéseket tett nem sokkal azelőtt, hogy a fiatalok elhagyták a bárt. Úgy vélte, hogy tizenegy óra tíz perckor történhetett mindez. Jones elmondta a rendőrségnek, hogy ezután közösültek a kocsi anyósülésén, a lány volt felül, ő pedig alul. A közösülés után elkezdtek veszekedni, ami részben J. D. Herrin megjegyzései miatt tört ki közöttük, és arról szólt, vajon Marianne Larousse-nak szégyellnie kell-e, hogy Atysszal van. Marianne elrohant, de ahelyett, hogy beszállt volna a kocsijába, berohant az erdőbe. Jones azt állítja, hogy aztán a lány elkezdett nevetni, és elkezdte őt

szólongatni, hogy kövesse a fák közé a szurdokba, de ő túlságosan mérges volt rá, és nem ment. Körülbelül tíz perc telhetett el, és amikor a lány nem jött vissza, Jones utána indult. Körülbelül harminc méterre találta meg az ösvényen. Már halott volt. Jones azt állította, hogy nem hallott semmit a közbeeső időszakban: se sikolyt, se dulakodás hangját. Nem emlékszik rá, hogy megérintette volna a lány holttestét, de valószínűleg úgy lehetett, mivel véres lett a keze. Azt is beismerte, hogy valószínűleg hozzányúlt a kőhöz, amely – mint később visszaemlékezett – a lány feje mellett hevert. Aztán visszament a bárba, és kihívták a rendőrséget. Az Állami Bűnügyi Csoport emberei kérdezték ki, először még ügyvéd jelenléte nélkül, hiszen akkor még nem tartóztatták le Marianne Larousse meggyilkolásának vádjával. A kihallgatás után tartóztatták csak le. Biztosítottak számára egy kirendelt ügyvédet, aki aztán lemondott Elliot Norton javára. És itt jöttem én a képbe. Gyengéden végigsimítottam a lány arcán, a fotópapír bemélyedései mintha csak bőrének pórusai lettek volna. Sajnálom, gondoltam. Nem ismertelek. Nem tudom megmondani, hogy jó ember voltál-e vagy rossz. Ha találkoztam volna veled egy bárban, vagy egy kávézóban melletted ültem volna, vajon szimpatizáltunk volna-e, azon a felszínes módon, ahogy az emberek teszik, amikor két élet rövid ideig metszi egymást, s mielőtt elválnának, ugyan csak kissé, de megváltoztatják egymást, mégis ugyanazok maradnak, s közben továbbhaladnak életük ösvényén? Ezek a röpke pillanatok, amikor két idegen kapcsolatba kerül egymással, vajon ezek teszik az életet élhetővé? Azt hiszem, nem. Szerintem mi nagyon különböztünk egymástól. De nem érdemelted azt, hogy így végezd az életedet, és ha tudtam volna, közbeavatkoztam volna, még a saját életem kockáztatásával is, mert képtelen vagyok csak állni, és hagyni, hogy te, aki ugyan idegen vagy számomra, szenvedj. Most megpróbálom újra felidézni a lépéseid, megérteni, hogy mi vezetett

189

erre a helyre, hogy itt feküdj a liliomok között, miközben éjjeli rovarok fürödnek a véredben. Sajnálom, hogy ezt kell tennem. Embereknek fogok fájdalmat okozni a kutakodásommal, a múltad részleteiben fogok vájkálni, olyasmikben, amiket jobban szeretnél elrejteni. Csak azt ígérhetem, hogy bárki is tette ezt veled, nem fog büntetlenül elsétálni csak azért, mert én nem teszek meg valamit. És mindenekelőtt emlékezni fogok rád. És mindenekelőtt nem foglak elfeledni.

Tizenegyedik fejezet

Felhívtam az Upper West Side-i számot másnap reggel. Louis vette fel a kagylót. – Lejöttök? – Aha. Néhány napon belül ott vagyunk. – Hogy van Angel? – Elvan. És te? – Vagyogatok. – Ilyen rossz a helyzet? Nemrég beszéltem Rachellel. A hangja hallatán rám tört az egyedüllét, és újjáéledt az aggodalmam érte, most, hogy ilyen távol volt tőlem. – Szeretnék kérni egy szívességet – mondtam. – Kérjed. Kérni szabad. – Nem tudnál valakit, aki Rachellel marad egy darabig, amíg én vissza nem megyek? – Nem fog neki tetszeni. – Talán tudnál olyasvalakit küldeni, akit ez nem érdekel. Csend volt, míg Louis végiggondolta a dolgot. Amikor megszólalt, szinte hallottam, ahogy mosolyog. – Tudod, van pont egy ilyen emberem. A reggelt telefonálgatással töltöttem, majd felautóztam a Watereehez, és beszéltem az egyik Richland megyei seriffhelyettessel; azzal, 191

aki először ért a helyszínre aznap éjjel, amikor Marianne Larousse-t meggyilkolták. Eléggé rövid párbeszédet folytattunk. Megerősített mindent, ami a jelentésben állt, de teljesen nyilvánvaló volt, hogy szentül hisz Atys Jones bűnösségében, és hogy én már azzal is helytelen irányba terelem az igazságszolgáltatást, hogy beszélek vele az ügyről. Aztán elindultam Columbia felé, és eltöltöttem egy kis időt azzal, hogy beszéltem egy Richard Brewer nevű különleges ügynökkel, aki az ÁBCS-hez, az Állami Bűnügyi Csoporthoz tartozott. Ennek a szervezetnek az emberei nyomoztak a gyilkosság ügyében, mint ahogy azt minden gyilkosság esetében tették, ami Dél-Karolina állam határain belül történt, kivéve azokat az eseteket, amelyek a charlestoni rendőrség hatáskörébe tartoztak. – Azok szeretnek úgy gondolni saját magukra, mintha függetlenek volnának – mondta Brewer. – Mi csak úgy hívjuk, hogy a Charleston Köztársaság. Brewer magam korabeli lehetett, szalmaszőke haja volt, és olyan felépítése, mint egy zsokénak. A szokásos ÁBCS-egyenruha volt rajta: zöld nadrág, fekete póló, amin zöld betűkkel virított, hogy „ÁBCS”, és egy Glock 40-es volt az övében. Egyike azon embereknek, akik nyomoztak az ügyben. Egy kicsit készségesebb volt, mint a seriffhelyettes, de nem tudott semmi újdonsággal szolgálni. Atys Jones gyakorlatilag egyedül állt a földön, mondta, alig maradt néhány távoli rokona. Volt munkája, polcokat töltött fel a Piggly Wigglyben, és egy bérházban lakott egy egyágyas szobában Kingville-ben. Ott most egy menekült ukrán család lakik. – Annak a fiúnak – kezdte a fejét csóválva – nem sok segítője volt ezen a világon a történtek előtt sem, most pedig még annyi sincs. – Maga szerint ő tette? – Majd az esküdtszék eldönti. Magunk között mondva, nem nagyon tolonganak a jelöltek. – Maga beszélt Larousse-ékkal? A vallomásuk benne van az

aktákban, amiket Elliottól kaptam. – Igen, az apával meg a fiúval, és az alkalmazottakkal. Mindegyiknek van alibije. Jól végezzük itt a munkánkat, Mr. Parker. Nagyon körültekintőek voltunk. Nem hinném, hogy lyukakat fedezne fel a jelentésekben. Megköszöntem a segítségét, ő pedig odaadta nekem a névjegykártyáját, ha netalán lenne még néhány kérdésem. – Nem lesz könnyű dolga, Mr. Parker – közölte velem, mikor felálltam, hogy indulok. – Erős a gyanúm, hogy körülbelül olyan népszerű lesz a környéken, mint a friss szar erős napsütésben. – Még úgysem volt részem ilyesmiben. Kétkedőn felvonta a szemöldökét. – Tudja, ezt kötve hiszem. Visszafelé beszéltem néhány emberrel a Pine Point Coopnál Bearről, ők pedig elmondták, hogy időben megérkezett előző nap, és keményen végigdolgozta a napot. Mégis kissé idegesnek tűntek, ezért Beart kértem a telefonhoz. – Hogy vagy, Bear? – Elvagyok. – Kissé gondolkodott, majd azt mondta: – Jól. Jól vagyok. Jól érzem itt magam. Hajókon kell dolgoznom. – Örömmel hallom. Figyelj, Bear, figyelmeztetnem kell téged: ha ezt elcseszed, vagy bármi bajt hozol azokra az emberekre, én személyesen eredek utánad, és elcipellek a zsarukhoz, megértetted? – Persze. – Nem tűnt úgy, mint aki megbántódott vagy dühös. Szerintem Bear már hozzászokott ahhoz, hogy az emberek ilyesmiket mondanak neki. Csak az volt a kérdés, hogy megfogadja-e a tanácsot. – Akkor jó – feleltem. – Nem fogom elcseszni – mondta. – Kedvelem ezeket az embereket. Miután letettem a kagylót, egy órát izzadtam a hotel konditermében, majd annyi hosszt úsztam az uszodában, amennyit csak tudtam anélkül, hogy begörcsölt volna a lábam és megfulladtam

193

volna. Aztán lezuhanyoztam, majd elolvastam az akták azon részét, amiről előző este beszélgettünk Elliottal. Állandóan két dologhoz tértem vissza: a Henry nevű rabszolga halálának egy rég nem használatos történelemkönyvből kifénymásolt történetére és Atys Jones anyja és nagynénje két évtizeddel ezelőtti eltűnésére. A fényképük egy újságkivágásról meredt rám: két nő, akik örökre a tízes éveik vége felé járnak; akik eltűntek ebből a világból, és mára már szinte mindenki elfeledkezett róluk. Ahogy közeledett az este, eljöttem a hotelból, ittam egy kávét, meg ettem hozzá egy kis sütit a Pinckney kávézóban. Míg Elliotra vártam, átlapoztam a Post and Couriert, melyet valaki ottfelejtett. Az egyik cikk különösen felkeltette a figyelmemet: körözést adtak ki egy korábbi börtönőr, Landron Mobley ellen, miután nem jelent meg egy kihallgatáson, amit a büntetőintézet tanácsa hívott össze a „női rabokkal való nem helyénvaló kapcsolata” miatt. A cikk azért ragadta meg a figyelmemet, mert Landron Mobley Elliot Nortont kérte fel, hogy képviselje az ügyét a meghallgatáson, illetve az azt követő tárgyaláson, ahol nemi erőszakkal vádolják. Megemlítettem a dolgot a negyedóra múlva megérkező Elliotnak. – Az öreg Landron nem semmi – mondta Elliot. – De elő fog kerülni a végén. – Hát, nem úgy tűnik, mint egy első osztályú ügyfél – jegyeztem meg. Elliot a cikkre bámult, majd félredobta, de érezte, hogy tartozik még némi magyarázattal. – Jól ismertem őt fiatalabb koromban, úgyhogy azt hiszem, ezért fordult hozzám. És különben is, mindenkit megillet a jog, hogy képviseljék az ügyét, függetlenül attól, hogy bűnös-e vagy sem. Intett a pincérnőnek, hogy fizetni szeretne, de volt a mozdulatban valami, mintha túlságosan sietne, s ez jelezte, hogy nem szívesen beszél Landron Mobleyról. – Menjünk – mondta. – Legalább azt tudom biztosan, hogy az

egyik ügyfelem hol van. A Richland Megyei Büntetés-végrehajtó Intézet a John Mark Dial Road végén volt, körülbelül százhatvan kilométerre északra Charlestontól. Ahogy közeledtünk hozzá, utunkat ügyvédek és hivatalos kezesek irodái szegélyezték. Maga az intézmény egy vörös téglás épületkomplexum volt, amit kétsoros kerítés vett körül, a tetején szögesdrót futott végig. A börtönépületnek hosszú, keskeny, a parkolóra és a távolabbi erdőre néző ablakai voltak az egyik oldalon. A belső kerítésbe áramot vezettek. Nem sok mindent tehettünk a hír kiszivárgása ellen, hogy nemsokára kiengedik Atys Jonest, úgyhogy nem voltunk meglepve, amikor ott találtunk egy tévéstábot és egy maroknyi újságírót meg fényképészt a parkolóban, akik kávéztak és cigarettáztak. Én Elliot előtt érkeztem, és már vagy tizenöt perce bámultam a seregletet, mire feltűnt a kocsija. Eközben semmi említésre méltó nem történt, se velük, se velem, eltekintve egy kis családi drámától, mikor is egy boldogtalan feleség, egy alacsony, kecses asszony, aki magas sarkú cipőt és kék ruhát viselt, megérkezett a férjéért, aki letöltötte idejét a hűvösön. Amikor a férj megjelent vérfoltos ingben, s elkezdett hunyorogni és pislogni a kora esti napfényben, az asszony jól pofon vágta, és rázúdította meglehetősen széles szókincse legjavát. Úgy tűnt, mintha a férfi legszívesebben visszafordult volna, hogy visszazárja magát a cellába, főleg amikor meglátta a kamerákat, és egy rövidke pillanatig azt hitte, miatta vannak ott. A média azonnal lerohanta Elliotot, amint kilépett a kocsijából, s amikor kifelé jött húsz perc múlva, újra megpróbálták elállni az útját azon a drótkerítéssel szegélyezett folyosón, amely a börtön fogadórészéhez vezetett. Elliot karja átfogta egy világosbarna bőrű fiatalember vállát. A fiú leszegte a fejét, baseballsapkája teljesen bele volt húzva az arcába. Elliot még csak arra sem méltatta a média képviselőit, hogy odavesse: „Nem nyilatkozunk.” Belökte a 195

fiatalembert a kocsiba, majd elhajtottak. A hiénák rámenősebbje beugrott a kocsijába, hogy kövesse őket. Én már készen álltam. Vártam, míg Elliot elhalad mellettem, majd rátapadtam egészen a kijárathoz vezető út végéig, ott ráhúztam a kormányt, és sikerült úgy megállnom, hogy mindkét sávot elálljam, majd kiszálltam a kocsiból. A közvetítőkocsi alig néhány centire állt meg az autómtól, s egy katonai gyakorlót viselő operatőr ugrott ki üvöltve a sofőrülésből, hogy tűnjek el az útból. Én csak a körmeimet nézegettem. Szép rövidek voltak. Igyekeztem mindig rendben tartani őket. Az ápoltságot nem méltányolják manapság eléggé. – Hallja? Tűnjön a fenébe az útból! – ordította Kommandós Haver. Az arca belevörösödött. A kocsija mögött egyre több újságírószerű alak kezdett gyülekezni, miközben azt találgatták, miért van a balhé. Egy kis csoportnyi, farmert és Wu-Wear inget viselő fekete férfi lépett ki az egyik irodából, és odajöttek, hogy élvezzék a látványt. A Kommandós, aki belefáradt az üvöltözésbe, és különben is látta, hogy nem megy vele semmire, felém viharzott. Túlsúlyos volt, és a negyvenes évei vége felé járhatott. A ruha enyhén nevetségesen hatott rajta. A feketék mindjárt rászálltak. – Hé, G. I. Joe, miért ez a háborúság? – Vietnamnak már vége van, kis köcsög. Hanyagolnod kéne. Nem élhetsz a múltban. A Kommandós gyűlölködő pillantást vetett rájuk. Megállt tőlem néhány centire, felém hajolt, míg az orrunk majdnem összeért. – Mi a francot csinál? – kérdezte. – Elzárom az utat. – Azt látom. Miért? – Hogy ne tudjanak továbbmenni. – Ne szórakozzon velem! Vigye innen a kocsiját, különben én tolom le az útról!

A válla fölött láttam, hogy néhány börtönőr már elindult az épületből, hogy megnézzék, mi a fene történik. Ideje volt mennem. Mire a riporterek kiérnek a főútra, már túl késő lesz, nem fognak Elliot és Atys nyomára bukkanni. De ha meg is találnák a kocsit, prédájuk addigra már nem lesz benne. – Oké – feleltem a Kommandósnak. – Maga győzött. Úgy tűnt, kissé meghökkent. – Ennyi? – Ja. Csalódottan megcsóválta a fejét. – Erről jut eszembe... – Rám nézett. – Azok a srácok épp most próbálnak elemelni valamit a kocsijából. Magam elé engedtem a médiakonvojt, majd végigmentem a Bluff Roadon, elhaladtam a Zion Mill Creek baptista imaház és az Egyesült Metodisták temploma mellett, majd elértem a Campbell’s Country Cornert a Bluff és a Pineview kereszteződésében. A kocsmának bádogteteje és rácsozott ablakai voltak, úgyhogy nem nagyon volt különbség a börtön és közte, kivéve azt, hogy itt rendelt az ember egy italt, és aztán kisétált. A reklám szerint bent „Hideg sör – Alacsony ár” fogadta a betérőt, péntekenként és szombatonként tekemeccseket rendeztek, és a hely népszerű volt azok körében, akik először kóstolgatják szabadságukat az alkohol terén. Egy kézzel írt felirat figyelmeztetett arra, hogy tilos saját sört behozni. Ráfordultam a Pineview-ra, elhaladtam a kocsma meg egy sárga, lezárt raktárgarázs mellett, s megpillantottam egy házikót a gyomos kert közepén. A kunyhó mögött egy négykerék-meghajtásos GMC várakozott, amelybe Elliot és Atys átült, mielőtt Elliot saját kocsija, amit most valaki más vezetett, továbbment volna az úton. Ahogy feltűntem, a GMC elindult. Néhány kocsival lemaradva követtem, ahogy haladt a Bluff Roadon a 26-os szám felé. Az volt a terv, hogy Elliot egyenesen Charlestonba viszi Atyst, a biztonságos házba. Ezért 197

eléggé meglepődtem, amikor balra fordult, a Betty Falatozó parkolójába, még mielőtt elérte volna az autópályát. Kiszállt, kinyitotta a másik ajtót, majd maga elé engedve Jonest, besétáltak az étterembe. Hátul leparkoltam a Mustanggal, aztán bementem utánuk, megpróbáltam teljesen nyugodtnak és közömbösnek látszani. A Betty Falatozó kicsi volt, az ajtótól balra egy pult, mögötte két fekete nő vette fel a rendeléseket és két férfi készítette a grilleket. Műanyag kerti bútorokkal rendezték be, az ablakokon rács és roló. Két tévé is ment egyszerre, és a levegőt megülte a nehéz étel- és olajszag. Elliot és Jones a helyiség hátsó részében ült egy asztalnál. – Megmondanád, mi a fenét műveltek? – kérdeztem, mikor odaértem hozzájuk. Elliot zavarban volt. – Azt mondta, hogy nagyon éhes – dadogta. – Korgott a gyomra. Azt mondta, összeesik, ha nem ehet. Még azzal is megfenyegetett, hogy kiugrik a kocsiból. – Elliot, menj ki, és még meghallod, ahogy a zárkájának ajtaja becsukódik. Nem sok kell hozzá, és megint börtönkoszton fog élni. Atys Jones most szólalt meg először. Magasabb volt a hangja, mint vártam, mintha csak most mutált volna, és nem fél évtizeddel ezelőtt. – Baszd meg, haver, ennem kell – mondta. Keskeny arca volt, világosbarna, szinte spanyolos bőre és ideges, ide-oda repdeső szeme. Leszegte a fejét, miközben beszélt, a sapkája alól nézett fel rám. Hetvenkedése ellenére megtört lelkű ember volt. Atys Jones körülbelül annyira volt kemény, mint a kenyértészta. Ha kicsit jobban megütnék, összelöttyedne. De ettől még nem volt könnyebb elviselni a modorát. – Igazad volt – mondtam Elliotnak. – Tényleg elbűvölő. Nem tudtál volna egy kevésbé tenyérbe mászó alakot leakasztani? – Próbáltam, de a Bosszantó Bill-ügy már másé. – A picsába...

Jones bele akart vágni egy szónoklatba. Felemeltem az ujjam. – Itt hagyd abba. Még egyszer káromkodsz, és az a sótartó közelebb lesz hozzád, mint az evés lehetősége. Visszakozott. – Nem ettem semmit a börtönben. Féltem. Belém mart a bűntudat és a szégyenkezés. Ez egy ijedt fiú, akinek meghalt a barátnője, és neki semmi nem maradt, csak a lány vérének emléke a saját két kezén. A sorsa két fehér ember és egy olyan esküdtszék kezében van, amelyik miatt újra kellene értelmezni az „ellenséges” szót. Mindent összevéve, annak is örülhetünk, ha képes egyenesen, sírás nélkül itt ülni. – Kérlek, haver, hadd egyek valamit. Felsóhajtottam. Az ablakon keresztül láthattam az utat, a kocsit és mindenkit, aki gyalog közeledett. Még ha valaki a fejébe is venné, hogy árt Jonesnak, nem itt, Betty Falatozójában fogja megtenni. Elliot és én voltunk az egyedüli fehérek, a többi asztalnál ülő ember nem törődött velünk. Ha meglátunk egyetlenegy újságírót is, ki tudjuk vinni Atyst a hátsó ajtón, feltéve, ha a falatozón van ilyen. Lehet, hogy túlreagáltam a dolgot. – Rendben – adtam be a derekam. – Csak siess! Nyilvánvaló volt, hogy Jones nem sokat evett a börtönben. Beesett volt az arca és a szeme, az arca és a nyaka foltos és keléses. Azonnal felfalt egy egész tányér parázson sült disznóhúst rizzsel, zöldbabbal, majd egy sajtos makarónit, aztán lenyelt egy szelet epertortát tejszínhabbal. Elliot néhány darab sült krumplit majszolt, én pedig elvoltam egy csésze kávéval, amit a pulton lévő kávégép készített. Amikor végeztünk, Elliot otthagyta Jonest velem, és elment fizetni. Jones bal keze az asztalon hevert, egy olcsó Timex karóra volt rajta. A jobb keze a nyakában lógó rozsdamentes acélkeresztet fogta, mely T betűt formázott, és mind a vízszintes, mind a függőleges része üregesnek tűnt. Odanyúltam, hogy megérintsem, de a fiú hátraugrott, és felvillant valami a szemében, ami nem nagyon tetszett

199

nekem. – Mit csinál? – Csak meg akartam nézni a keresztedet. – Az az enyém. Nem engedem senkinek, hogy hozzányúljon. – Atys – kértem. – Hadd lássam azt a keresztet! Egy pillanatig még rajta nyugtatta a kezét, majd elnyújtottan azt mondta: „fraaancba”. Levette a nyakából, és a tenyerembe ejtette. Lelógattam az ujjaim hegyéről, majd próbaképpen megcsavartam az egyik szárát. Kilazult. Leengedtem az asztalra, és láttam, hogy egy ötcentis éles penge emelkedik ki belőle. A kezembe fogtam a T alakú nyelet, és hagytam, hogy a penge a középső és gyűrűsujjaim közül meredjen ki. – Honnan szerezted ezt? Napfény táncolt a pengén, visszatükröződött Jones szemében és arcán. Nem nagyon akarózott neki válaszolni. – Atys, én nem ismerlek téged, de máris át akarsz vágni. Felelj a kérdésemre. Színpadiasan megcsóválta a fejét, mielőtt megszólalt volna. – Egy pap adta nekem. – A káplán? Jones megrázta a fejét. – Nem, egy lelkész jött a börtönbe. Azt mondta, hogy valamikor ő is börtönben volt, de az Úr kiszabadította. – Mondta, hogy miért adja ezt neked? – Azt mondta, tudja, hogy bajban vagyok; tudja, hogy vannak olyanok, akik meg akarnak ölni. Azt mondta, ez majd megvéd. – Mi volt a neve? – Tereus. – Hogy nézett ki? Jones először nézett a szemembe, mióta elvettem a keresztet. – Olyan volt, mint én – közölte. – Olyan volt, mint egy olyan ember, aki bajban van.

Visszaigazítottam a keresztet, eltakarva a pengét, majd pillanatnyi habozás után visszaadtam neki. Meglepődött, de aztán elismerően bólintott. – Ha jól csinálunk mindent, erre nem lesz szükséged – mondtam. – És ha elcseszünk valamit, lehet, hogy még majd örülsz is neki. Ekkor visszatért Elliot, és elindultunk. Egyikünk sem említette neki a pengét. Most már nem álltunk meg, senki nem követett bennünket, mentünk egyenesen Charlestonba, az East Side felé. Az a környék egyike volt a régi városfalon kívüli még eredeti részeknek, és itt sosem volt faji megkülönböztetés. Feketék és fehérek együtt élvezték a zsúfoltságot nyugaton és keleten a Meeting és a Keleti-öböl, északon és délen pedig a Crosston gyorsforgalmi út és a Mary Street határolta utcákban. Bár a tizenkilencedik század közepén túlsúlyban voltak a dolgozó osztályba tartozó feketék, a fehérek és bevándorlók továbbra is együtt éltek az East Side-on egészen a második világháború utánig, amikor a fehérek inkább az Ashleytől nyugatra fekvő kerületekbe költöztek. Onnantól kezdve az East Side olyasféle résszé vált, ahol nem volt tanácsos kódorognod, ha fehér voltál. Felütötte a fejét a szegénység, és magával hozta az erőszakot és a drogot is. De aztán újra változás következett be a környék életében. A Calhoun és a Judith Streettől délre fekvő területek, ahol korábban szinte teljesen feketék éltek, mára szinte teljesen fehérek lakta gazdag negyeddé vált; a városiasodás és az elitesedés betört az East Side déli végébe. Hat évvel korábban itt egy ház átlagos értéke körülbelül 18 ezer dollár volt. Most voltak olyan házak a Mary Streeten, amelyek ára akár a 250 ezer dollárt is elérte; és a Columbus meg az Amherst környékén még azokat a házakat is, amelyek mellett a kis park a drogdílerek gyülekezőhelye volt, és amelyek rikító sárganarancssárga kocsmák környékén álltak – de nem messze a modern villanegyedektől –, két-háromszor annyira tartották, mint akár fél évtizeddel ezelőtt. De azért még mindig fekete környék volt: a házak

201

fakó pasztellszínűek, azokból a napokból maradtak ránk, mikor még nem volt légkondicionálás. A Piggly Wiggly bolt a Columbia és a Meeting sarkán állt, szemben vele a sárga Money Man zálogház, nem messze tőle állt az olcsó termékeket forgalmazó italbolt. Ezek még egyáltalán nem árulkodtak azokról a gazdag fehérekről, akik szép lassan visszaköltöztek a régi utcákba. A sarkon ácsorgó fiatalemberek és a tornácon üldögélő öregek arca fáradtan tekintett ránk, ahogy elhaladtunk mellettük: egy fekete és egy fehér ember egy autóban, mögöttük egy másik fehér egy másik kocsiban. Akárkik is voltunk, az biztos, hogy jót nem jelentettünk. Az American és a Reid sarkán lévő kétszobás ház falán – mintha valamiféle kiállításon volna az ember – a következő felirat állt: Az afroamerikaiak az örökösei azoknak a mítoszoknak, amelyek inkább a szegényeknek, mint a gazdagoknak, inkább az alsó, mint a közép- vagy felsőbb osztálybelieknek, inkább a nemtörődöm embereknek, mint a szorgalmasabbaknak, inkább a szerteleneknek, mint a takarékosaknak, inkább a kisportoltaknak, mint az elmélkedőknek szólnak. Nem tudtam, honnan ered az idézet, és Elliot sem tudta, amikor később megkérdeztem tőle. Atys csak kifejezéstelenül bámulta a falon lévő szavakat, szerintem ő tapasztalatból is megmondhatta volna mindezt. Körülöttünk virágoztak a hortenziák, mennyei bambuszok nőttek egy takaros, kétemeletes ház bejárati lépcsője mellett a Drake Streeten, félúton a Drake és az Amherst találkozása és a Columbus sarkán álló Fraser Általános Iskola melletti lepusztult épület között. A ház fehérre volt festve, sárga szegéllyel, a felső meg az alsó szinten is le voltak engedve a redőnyök, csak az emeleten voltak kitámasztva, hogy menjen be egy kis levegő. Egy zárt erkélyablak nézett az utcára, alatta volt a tornác, jobb kéz felől a bejárati ajtóval, fölötte esztergályozott fafaragás díszelgett. Öt lépcső vezetett a tornácra.

Amikor megbizonyosodtunk arról, hogy az utcán minden rendben, Elliot farral beállt az udvarra, a bejárattól jobbra. Ajtócsapódást hallottam, majd lépéseket, ahogy Atys és Elliot hátulról bementek a házba. Az utca üresnek tűnt, csak két kisgyerek labdázott az iskola kerítésénél. Addig maradtak ott, míg el nem kezdett esni az eső; az esőcseppek fénylettek az éppen akkor felkapcsolt utcai lámpák fényében. Akkor a kölykök elrohantak menedéket keresni. Vártam tíz percet, az esőcseppek keményen koppantak a kocsi tetején. Csak akkor indultam a többiek után a házba, amikor megbizonyosodtam arról, hogy senki nem követett bennünket. Atys – már a kezdetektől kényszerítettem magam arra, hogy a keresztnevén emlegessem, mikor rá gondolok, hogy legalább ezzel valamiféle kapcsolatot építsek ki vele – kényelmetlenül ücsörgött egy olcsó fenyőasztalnál, mellette Elliot. A mosogatónál egy idősebb, ősz hajú nő állt, és éppen öt pohárba töltött limonádét. A férje – aki nála sokkal magasabb volt – tartotta a poharakat, majd egyenként továbbadta őket a vendégeinek. A válla kissé görnyedt, de a fehér ing alól kidagadó izmain látszott, hogy még mindig erős. Jócskán túl volt már a hatvanon, de úgy véltem, egy szemtől szembeni küzdelemben játszva lepipálná Atyst. De lehet, hogy még engem is. – Ördög veri oz osszonyt – mondta, amikor leráztam a kabátomról a vizet. Valószínűleg értetlenkedő képet vághattam, mert újra megismételte, majd kimutatott az ablakon az esőre meg a felhők közül kibukkanó napsütésre. – Oz üdő – közölte. – Gyüjjön, üjjön lefele. Elliot elvigyorodott, amikor meglátta az arcomat. – Gullah nyelvjárás – magyarázta. Ezt beszélték a keleti part mentén lévő szigetek lakói, akik közül nem egy azoknak a rabszolgáknak a leszármazottja volt, akik földet kaptak azokon a szigeteken és az elhagyatott rizsföldeken, hogy ott telepedhessenek le a polgárháborút követően.

203

– Ginnie és Albert régebben a Yonges-szigeten élt, de aztán Ginnie beteg lett, és az egyik fiuk, Samuel, aki most a kocsimra visel gondot, ragaszkodott hozzá, hogy visszaköltözzenek Charlestonba. Most már tíz éve vannak itt, és még mindig nagyon sok mindent nem értek abból, amit mondanak, de nagyon jó emberek. Azt mondja, hogy gyere be, és ülj le. Megköszöntem a limonádét, majd a vállánál fogva bevezettem Atyst a kis nappaliba. Elliot követni akart bennünket, de intettem, hogy egyedül akarok vele beszélni. Elliot nem tűnt túlságosan boldognak, de maradt, ahol volt. Atys a kanapé szélére ült, mintha bármelyik pillanatban szüksége lehetne arra, hogy kitörjön az ajtón át. Nem nézett a szemembe. Egy túlságosan keményre tömött ülésű karosszékbe ereszkedtem le, vele szemben. – Tudod, miért vagyok itt? – kérdeztem tőle. Vállat vont. – Mert ezért fizetik. Mosolyogtam. – Azért is. De leginkább azért vagyok itt, mert Elliot nem hiszi, hogy te ölted meg Marianne Larousse-t. Egy csomó más ember viszont igen, úgyhogy az én feladatom lesz, hogy esetleg bizonyítékot találjak arra, hogy nincs igazuk. De csak akkor tudom megtenni, ha segítesz nekem. Megnyalta a szája szélét. Az izzadság kiütközött az ajka fölött. – Meg fognak ölni – mondta. – Ki fog megölni? – Larousse-ék. Az mindegy, hogy saját kezűleg vagy az állammal öletnek meg, de akkor is meg fognak ölni. – Nem, ha be tudjuk bizonyítani, hogy nincs igazuk. – Igen, és hogyan fogja bebizonyítani? Egyelőre még fogalmam sem volt róla, de az, hogy ezzel a fiatalemberrel beszéltem, az volt az első lépés.

– Hogyan találkoztál Marianne Larousse-szal? – kérdeztem. Visszasüllyedt a kanapéba, beletörődve abba, hogy beszélnie kell arról, ami történt. – A Columbián tanult. – De te nem tűnsz egyetemista típusnak, Atys. – A francba, nem is! Marihuánát árultam a szemeteknek. Szeretik szívni. – Tudta a lány, hogy te ki vagy? – Nem, szart se tudott rólam. – De te tudtad, hogy ő kicsoda? – Eegen. – Te tudtál a múltról, hogy mi történt a két család között. – Az már lejárt lemez. – De te tudtál róla. – Igen, tudtam. – Ő kezdeményezett vagy te? Elpirult, és elkezdett grimaszokat vágni. – Ember, hát szívta a füvet, és feldobódott, de nem történt semmi. – Mikor kezdődött köztetek a dolog? – Januárban, talán februárban. – És mindig vele voltál? – Néha. Júniusban elutazott. Nem láttam május végétől egészen a múlt hétig... talán két héttel ezelőttig... – megbicsaklott a hangja. – Tudta a családja, hogy veled találkozgat? – Lehet. Ő nem mondott nekik semmit, de a rossz hír mindig kiszivárog. – Miért jártál vele? Nem felelt. – Mert csinos volt? Mert fehér volt? Mert egy Larousse lány volt? Csak vállvonogatás volt a válasz. – Talán mindhárom egyszerre? – Lehet.

205

– Szeretted? Egy izom megremegett az arcán. – Igen, szerettem. Nem forszíroztam a dolgot. – Mi történt aznap este, amikor meghalt? Mintha a magabiztosság álarca lehullott volna Atys arcáról, hogy helyébe igaz érzések kerüljenek. Biztosan tudtam, hogy nem ő ölte meg, mert igaz volt az arcára kiülő fájdalom, és sejtettem, hogy az, ami egy félig létező ellenség elleni visszavágásnak indult, legalábbis egyik oldalról, igazi vonzalommá, de lehet, hogy annál is többé fejlődött. – A kocsimban csináltuk, kinn, a Mocsári Patkány mellett, a Congaree-nál. Az ottani emberek nem törődnek azzal, mit csinálsz, „amíg pénzed van és nem zsaru vagy”. – Lefeküdtetek? – Igen. – Védekeztetek? – Fogamzásgátlót szedett, és tesztet is csináltatott velem, és igen, szerette, ha gumit használok. – Téged zavart? – Maga őrült, haver? Csinálta már gumival? Az olyan, mintha... – kereste a szavakat. – Zokniban mosna az ember lábat. Most először elmosolyodott, és kissé megtört a jég. – Igen, csak még sose esett ilyen jól lábmosás. – Folytasd! – Aztán elkezdtünk vitatkozni. – Min? – Hogy lehet, hogy szégyell engem, nem akarja, hogy meglássák velem. Tudja, mindig csak a kocsiban csináltuk, vagy a hálóhelyemen, ha már eleget ivott ahhoz, hogy ne érdekelje. Egyébként meg úgy ment el mellettem, mintha nem is léteznék.

– És nem fajult el az a vita? – Nem, soha nem nyúltam egy ujjal se hozzá. Soha. De elkezdett kiabálni meg visítozni, és aztán már csak arra emlékszem, hogy elfut. Hagytam, nem mentem utána, hadd nyugodjon le egy kicsit, na és? Aztán utánamentem, kiáltoztam a nevét... Aztán megtaláltam. Nagyot nyelt, és a feje mögé tette a karját. Majdnem sírt. – Mit láttál? – Az arca teljesen szét volt verve. Az orra... Minden csupa vér volt. Megpróbáltam felemelni, kisimítottam a haját az arcából, de már nem élt. Semmit nem tudtam tenni érte. Elment. És most már tényleg sírt, a jobb térde úgy járt fel s alá az eddig elnyomott fájdalomtól és a dühtől mint egy dugattyú. – Már majdnem végeztünk – mondtam. Bólintott, majd letörölte a könnyeit egy hirtelen, zavart karmozdulattal. – Láttál valakit, bárkit, aki ezt tehette vele? – Nem, senkit. És most először hazudott. Figyeltem a szemét, láttam, hogy felnéz, majd félrenéz, mielőtt felelt volna. – Biztos vagy benne? – Igen, biztos. – Nem hiszek neked. Már majdnem nekem rontott, de odaléptem hozzá, és az ujjamat felemelve figyelmeztettem. – Mit láttál? Kinyílt az ajka, majd becsukódott, kétszer is, mielőtt kinyögött volna bármit is, aztán: – Azt hiszem, láttam valamit, de nem vagyok benne biztos. – Mondd el! Bólintott, inkább saját magának, mint nekem. – Azt hiszem, láttam egy nőt. Magas volt, fehér ruhát viselt, és a fák között haladt. De amikor jobban meg akartam nézni, addigra már

207

semmi nem volt ott. Lehet, hogy csak a folyót láttam, valami fény csillant meg rajta. – Elmondtad ezt a rendőrségnek? A jelentésekben nem szerepel. – Azt mondták, hazudok. És még mindig hazudott. Még most sem mondott el valamit, de tudtam, hogy most nem is fog többet mondani. Visszaültem a székre, majd átnyújtottam neki a rendőrségi jelentést. Közösen átnéztük, de nem talált benne semmi olyat, ami megkérdőjelezhetné hallgatólagos véleményüket arról, hogy bűnös. Felállt, amikor visszatettem a papírokat az aktába. – Kész vagyunk? – Egyelőre. Előrelépett párat, majd megállt, mielőtt odaért volna az ajtóhoz. – Elvittek a halottasház előtt – mondta halkan. – Micsoda? – Amikor Richlandbe szállítottak, elmentünk a Broad River mellett, és megmutatták nekem a halottasházat. Az állami siralomház Columbiában volt, a Broad River Javítóintézet mellett, közel a fogadórészleghez és a kiértékelő központhoz. Egy indítvány következtében – mely összekapcsolta a lelki kínzást és a demokráciát – az 1995 előtt halálra ítélt rabok választhattak az elektromos szék és a méreginjekció között. A többieket mind méreginjekcióval végezték ki, és ez vár Atys Jonesra is, ha az állam sikerrel jár, és elítélik Marianne meggyilkolásáért. – Azt mondták, hogy le fognak szíjazni, majd belém szúrják az injekciót, és hogy haldokolni fogok, de nem tudok majd megmozdulni, felkiáltani sem. Azt mondták, olyan, mintha valaki lassan megfulladna. Erre nem tudtam mit mondani. – Nem öltem meg Marianne-t – mondta. – Tudom, hogy nem te tetted. – De akkor is meg fognak gyilkolni.

Hideg futkosott a hátamon, amilyen lemondóan mondta. – Megakadályozhatjuk, ha segítesz nekünk. De csak ingatta a fejét, és a konyha felé indult. Elliot jött be a szobába nem sokkal később. – Mi a véleményed? – kérdezte suttogva. – Valamit nem mond el – feleltem. – Remélem, még időben közli velünk. – Nincs sok időnk – csattant fel Elliot. Ahogy követtem a konyhába, láttam, hogy az izmai meg vannak csomósodva a nyakán, a kezét ökölbe szorította, majd elengedte maga mellett. Alberthez fordult. – Szüksége van valamire? – Minden von – mondta Albert. – Nemcsak kajára gondolok. Nincs szüksége pénzre? Fegyverre? A nő lecsapta a poharát az asztalra, és Elliot felé rázta az ujját. – Ne hozzo o bojt mironk – mondta határozottan. – Úgy vélik, a fegyver a házban csak bajt hoz rájuk – suttogta Elliot. – Lehet, hogy igazuk van. És mit csinálnak, ha valami gond van? – Samuel velük lakik, és azt hiszem, neki nem okoz gondot egy fegyver. Megadtam nekik minden telefonszámunkat. Csak mindig tartsd magadnál a telefont. Mindkettőjüknek megköszöntem a limonádét, majd elindultam Elliottal az ajtó felé. – Itt hagynak? – kiáltott fel Atys. – Ezzel a két emberrel? – Onnok o fijúnok nincsen modora – perlekedett az asszony. – Oz o fijú bűnhűdni fog. – Atysra mutatott az ujjával. – Ozzol o boszéddel. – Szálljon le rólam! – vágott vissza Atys, de aggódónak tűnt. – Légy jó, Atys – mondta Elliot. – Nézd a tévét, aludj. Mr. Parker holnap benéz hozzád. Atys égnek emelte a szemét végső, kétségbeesett kifogásként.

209

– A francba! – mondta. – Holnapra ezek ketten keresztbe lenyelnek. Amikor otthagytuk, az öregasszony újra elkezdte fenyegetni az ujjával. Odakinn elmentünk a fiú, Samuel mellett, aki befelé tartott a házba. Magas, csinos fiatalember volt, korombeli, vagy nálam egy kicsit fiatalabb, meleg, barna szemekkel. Elliot bemutatott bennünket egymásnak, kezet ráztunk. – Minden rendben? – kérdezte Elliot. – Igen – felelte a fiú. – Az irodája előtt parkoltam le. A kulcs a jobb hátsó kerék fölött. Elliot megköszönte, és a fiú elindult befelé a házba. – Biztos vagy benne, hogy Atys jól ellesz itt? – kérdeztem Elliottól. – Rendes emberek, csakúgy, mint a fiú, és az itteniek majd vigyáznak rájuk. Ha bárki idegen elkezd a környéken szaglászni, a srácok fele követni fogja, még mielőtt kicsit is bepiszkítaná a cipőjét. Amíg Atys itt van, senki nem fog tudni róla, itt biztonságban lesz. Ugyanazok az arcok bámultak ránk, mint amikor jöttünk, és arra gondoltam, talán Elliotnak igaza van. Talán észreveszik az idegeneket a környéken. Csak abban nem voltam biztos, hogy ez elég lesz-e arra, hogy Atys épségben maradjon.

Tizenkettedik fejezet

Elliottal váltottunk néhány szót odakinn, majd elváltunk. De előtte még átadott nekem egy újságot, amit a kocsija hátsó üléséről emelt fel. – Mivel olyan sokat olvasol újságot mostanában, kíváncsi lennék, hogy ezt láttad-e? A sztorit az életmódról szóló cikkek közé rejtették, és az volt a címe, hogy „A tragédia ellenére is adakoznak”. Larousse-ék egy jótékonysági ebédet adnak a héten, egy a Marion-tó partjaitól nyugatra fekvő régi ültetvényfarm kúriájában. A kúria egyike volt annak a két óriási háznak, amit a Larousse-ok birtokoltak. A meghívott vendégek listáján ott szerepelt az állam mágnásainak legalább a fele. „Most is gyászoljuk szeretett leányomat, Marianne-t – nyilatkozta Earl, Earl Juniorral az oldalán –, de kötelességeink vannak azokkal szemben, akik kevésbé szerencsések, mint mi; ugyanakkor a Marianne miatti veszteségünk pótolhatatlan. – A jótékonysági ebéd – aminek bevételét a rákkutatás céljára fogják felhasználni – lesz a Larousse-család első nyilvános szereplése Marianne július 19-i meggyilkolása óta.” Visszaadtam Elliotnak az újságot. – Biztos lehetsz benne, hogy bírák és ügyészek is lesznek ezen az ebéden, s lehet, hogy még a kormányzó is elmegy – mondta. – Meg

211

kellene tartaniuk a tárgyalást mindjárt ott a gyepen, és ezzel kész is. Elliot közölte, hogy dolga van még az irodában, s megegyeztünk, hogy az elkövetkező két-három napban találkozunk, megbeszéljük a teendőket és a lehetőségeinket. Követtem a kocsiját a Charleston Place-ig, ott elváltunk, én pedig leparkoltam a kocsit. Lezuhanyoztam, majd felhívtam Rachelt. Éppen indulni készült Portlandbe, valami felolvasásra a Nonesuch Booksba. Már néhány nappal ezelőtt említette nekem, csak én elfeledkeztem róla. – Ma történt valami érdekes – mondta, alig várva meg, hogy legalább egy sziát gyorsan kivágjak. – Kinyitottam a bejárati ajtót, és ott volt egy férfi. Egy nagydarab ember. Egy nagyon nagydarab fekete férfi. – Rachel... – Azt mondtad, feltűnés nélkül csinálják. A pólójára az volt írva, hogy „Klán-gyilkos”. – Én... – És tudod, mit mondott? Vártam. – Átadott nekem egy cetlit, amit Louis írt, és az állt rajta, hogy tejérzékeny. Ennyi. Egy cetli. Tejérzékeny. Semmi más. Eljön velem a felolvasásra. Csak annyit tudtam elérni, hogy cserélje le a pólóját. Most az van rajta, hogy „Fekete Halál”. Majd azt fogom mindenkinek mondani, hogy az egy rapbanda. Gondolod, hogy egy rapbanda? Én gyanítottam, hogy a pasas mélyebben benne van a dolgokban, de nem szóltam semmit. Inkább kimondtam, ami hirtelen az eszembe jutott. – Lehet, hogy venned kéne neki szójatejet. Rachel búcsúzás nélkül letette a telefont. Annak ellenére, hogy váratlanul és korán elkezdett esni az eső, továbbra is bágyasztó meleg volt, mikor eljöttem a hotelból, hogy egyek valamit. Néhány háztömb megtétele után úgy éreztem, hogy a

ruhámból facsarni lehet a vizet. Elmentem a felállványozott Konföderációs Múzeum előtt, majd elindultam a Keleti-öböl és a Meeting között húzódó lakóövezet felé. Megcsodáltam az óriási régi házakat, a bejárati ajtók melletti lámpák lágy fényét. Alig múlt tíz óra, és a turisták elárasztották a Keleti-öböl környéki bárokat, ahol előre kevert koktélt és ajándék poharat lehetett kapni. Fiúk és lányok flangáltak fel s alá a Broadon, mindenhonnan kihallatszott a rap és a nu-metál dübögése. Fred Durst, lemeztársasági-alelnök, büszke apa és multimilliomos nemhiába mondta a kölyköknek, hogy a szülők nem értik meg ezt a generációt. Nincs annál szomorúbb, mint amikor egy harmincéves, rövidnadrágos férfi az anyja és az apja ellen lázad. Azt kerestem, hol ehetnék egy falatot, amikor ismerős arcot pillantottam meg a Magnolia ablakában. Elliot volt, szemben vele egy koromfekete hajú nő, aki összeszorított szájjal ült. Elliot evett, de fájdalmas arca arról árulkodott, hogy nem nagyon élvezi, meglehet, azért, mert a nőről ordított, hogy boldogtalan vele. A nő az asztal fölé hajolt, keze az abroszon, a szeme dühtől izzott. Elliot felhagyott azzal a próbálkozással, hogy jóllakjék, és széttárta az ujjait, mintha azt mondaná: „légy már kicsit belátóbb”, azt a fajta testbeszédet alkalmazva, amit a férfiak szoktak, amikor úgy érzik, hogy a nő elnyomja őket. De nem segít, főleg azért nem, mert semmi sem tüzeli fel még jobban a nő-férfi vitát, mint az, ha az egyik fél azt indítványozza a másiknak, hogy legyen egy kicsit belátóbb. Be is jött, a nő azonnal felpattant, és eltökélten kisétált az étteremből. Elliot nem ment utána. Egy darabig csak ült ott, a nő után bámult, majd lemondóan vállat vont, felvette a kését és a villáját, és befejezte az evést. A teljesen feketébe öltözött nő beszállt egy Explorerbe, mely néhány lépésre állt az étteremtől, és elhajtott az éjszakába. Nem sírt, de a dühétől szinte izzott a kocsi belseje. Kicsit több mint megszokás volt abban, hogy megjegyeztem a rendszámot. Egy pillanatra átfutott az agyamon: csatlakozom Elliothoz, de nem akartam, hogy azt higgye, láttam a vitát, és különben is, egyedül

213

akartam lenni. Végül a Queen Streeten lyukadtam ki, és a Poogan’s Porchban ettem. Ez egy cajun ételeket felszolgáló étterem, és azt beszélték, hogy Paul Newman és Joanne Woodward kedvence volt, bár aznap este egyetlen híresség se tűnt föl. A Pooganben virágos tapéta borította a falakat, üveg az asztalokat, s szinte túszul kellett ejtenem az egyik alkalmazottat, egy kis jeges vizet kérve, hogy kissé lehűljek. De a cajun kacsa jól nézett ki. Bár éhes voltam, alig piszkáltam az ételt, amikor kihozták. Pocsék volt az íze, mintha megöntözték volna ecettel. Felvillant egy emlékkép, ahogy Faulkner a számba köp, éreztem a nyálát a nyelvemen. Félretoltam a tányért. – Valami gond van az étellel, uram? A pincér volt az. Felnéztem, de csak egy elmosódott alakot láttam, mint a Batut-képeken, ahol a különböző alakokat egymásra fotózzák. – Nem – feleltem. – Minden rendben. Csak elment az étvágyam. Azt akartam, hogy tűnjön el. Képtelen voltam az arcába nézni. A lassú enyészetre emlékeztetett. Csótányok rohangásztak a járdán, amikor kijöttem az étteremből. Azok, amelyek nem voltak eléggé gyorsak, hogy elkerüljék a cipőtalpakat, szétlapítva hevertek szanaszét, a hangyahadsereg már éhesen lakmározott belőlük. Kihalt utcákon jártam, figyeltem a fényeket az ablakokban, s a függönyök mögötti árnyékok életébe nyerhettem bepillantást. Nagyon hiányzott Rachel, azt kívántam, bárcsak itt lehetne velem. Arra gondoltam, vajon hogyan boldogul a Klán-gyilkossal, akit most éppen Fekete Halál néven ismerünk. Bíztam benne, hogy Louis olyan embert küld, aki még nála is feltűnőbb. De legalább nem kellett többé annyira aggódnom Rachel miatt. Még mindig nem voltam benne biztos, hogy Elliot hasznára leszek itt lenn, Délen. Igaz, kíváncsi voltam arra a börtönbéli papra, aki a T alakú kést adta Atysnak, de valahogy úgy tűnt, mintha egyre távolabb sodródnék attól, ami igazából történik. Mintha nem találnám az utat a felszínre, inkább a mélységet kutatnám, és még

mindig nem volt annyi bizodalmam a furcsa, öreg gullah párban és fiukban, mint Elliotnak. Nem hittem, hogy képesek kezelni a helyzetet, ha valami történik. Találtam egy nyilvános telefont, és felhívtam a biztonságos házat. Az öregember vette fel, és megnyugtatott, hogy minden rendben. – Oggódul o kolok mió? – mondta. – Oz o szogíny gyorok oluszik. Megköszöntem, és már éppen le akartam tenni a kagylót, amikor újra megszólalt. – Oz o szogíny gyorok nom ólto mog o lónyot. Kétszer is meg kellett hogy kérjem, ismételje meg, mire megértettem. – Azt mondta magának, hogy nem ölte meg a lányt? Beszéltek erről? – Oho. – És mondott még valamit? – ’ogy fíl. Hololoson fíl. – Mitől? – O rondórsígtül. O nótül. – Milyen nőtől? – Oz óregek mongyók, ogy lílek vóndorul íccaka a Cóngaríín. Oz o nó gyokron ológyün. Újra meg kellett kérjem, hogy ismételje meg. Végül nagy nehezen rájöttem, hogy szellemekről beszél. – Azt állítja, hogy egy női szellem vándorol ott kinn a Congaree mocsarában? – Oho. – És ezt a nőt látta Atys? – Nóm bísztos, csok hiszi. – És maga tudja, hogy ki az a nő? – Nóm, nóm túdóm, csok oszt, hogy ó cíntorombo óludik. Cinteremben? A temetőben.

215

Megkértem, hogy próbáljon meg még többet kiszedni Atysból, mert továbbra is úgy véltem, hogy tud valamit, amit nem mond el. Az öreg megígérte, hogy megpróbálja, de azt is kijelentette, hogy ő nem „spicli”. A francia negyedben voltam, a Meeting és a Keleti-öböl között. Hallottam a távoli forgalom zaját, és néha a felemelt hangokat is, amint a mulatozó emberek az éjszakában járkáltak, de körülöttem minden csendes volt. És ekkor, amint éppen a Unity Alley mellett haladtam el, énekszó ütötte meg a fülem. Egy gyerek hangja volt, és nagyon kedves. Egy régi Roba Stanley-számot énekelt, az „Ördögi Mary”-t, de úgy tűnt, mintha a gyerek nem tudta volna végig a dalt, vagy csak a kedvenc részét énekelte, ami nem volt egyéb, mint a strófák végi refrén: Éli péli Hoppsza rézi Legszebb lány Az ördögi Mary A dal elhallgatott, a kislány kilépett a homályos sikátorból a lámpák által megvilágított házak elé. – Hé, uram! – mondta. – Nincs tüze? Megtorpantam. Tizenhárom vagy tizennégy éves lehetett, rövid, szűk, fekete szoknyát viselt, harisnya nélkül. Csupasz lábai virítottak, és kilátszott a hasa a fekete top alatt. Az arca is sápadt volt, piszkos, a szeme kifestve, a szája túlságosan pirosra kenve. Magas sarkú cipőt viselt, de még így sem volt magasabb 152-153 centinél. A téglafalnak dőlt. Barna, kócos haja félig elfedte az arcát. Mintha a sötétség is vele jött volna, mintha egy holdsütötte fa alatt állna, és az ágak árnyéka az esti szellő miatt ide-oda vándorolna. Furcsán ismerősnek tűnt, mint amikor egy gyerekkori fotón fellelhetők a majdani felnőtt arcvonásai. Mintha a felnőtt nőt láttam volna korábban, s most láthatnám gyermekkori önmagát is.

– Nem dohányzom – feleltem. – Sajnálom. Egy darabig még bámultam rá, aztán elindultam. – Hová megy? – kérdezte. – Nem akar egy kicsit szórakozni? Tudok egy helyet, ahová elmehetnénk. – Előrelépett, és láttam, hogy még annál is fiatalabb, mint ahogy azt gondoltam. A lány még alig lépte át a tízet, és mégis, volt valami a hangjában. Sokkal idősebbnek hangzott, mint szabadott volna. Szétnyíltak az ajkai, és megnyalta a szája szélét. Zöld volt a foga töve a fogínynél. – Mennyi idős vagy? – kérdeztem. – Mit akar, mennyi legyek? – Megrázta a csípőjét, mintegy a bujaság paródiájaként, és nyilvánvalóvá vált az előző felhang oka. A sikátor felé intett jobb kézzel. – Gyerünk, menjünk oda. Van egy hely, ahova mehetünk. – Megfogta az inge alját, és szép lassan elkezdte felfelé emelni. – Hadd mutassak valamit... Kinyúltam a keze felé, a mosolya szélesebb lett, de azonnal lefagyott, amikor megragadtam a karját. – Talán a rendőrségre kellene vigyelek – mondtam. – Ők találnak majd valakit, aki segít rajtad. – Kellemetlen volt, hogy hozzáértem a karjához; nem tömör volt, inkább folyékony, mint egy oszladozóban lévő test. Meleg is volt, túlságosan forró, és azonnal a belülről hevülő prédikátor jutott eszembe, a zárkában. A lány felszisszent, meglepő erővel és fürgeséggel tépte ki magát a szorításomból. – Ne érjen hozzám! – sziszegte. – Nem vagyok a lánya! Egy pillanatra kővé meredtem. Meg sem tudtam szólalni. Aztán a lány elkezdett rohanni, be a sikátorba, én pedig utána. Azt hittem, könnyen utolérem, de hirtelen máris több méter előnyre tett szert, majd még nagyobb lett a távolság közöttünk. Olyan érzésem volt, mint azoknál a filmeknél, ahol bizonyos időközönként néhány képkockát kivesznek, és ettől rendre megtörik a mozgás. Elfutott a McCrady étterem előtt, szinte suhant, majd megállt, amikor közel ért

217

a Keleti-öbölhöz. Feltűnt mögötte egy kocsi, mely addig ott várt. Egy fekete Coupe de Ville volt, az elülső lökhárítója be volt horpadva, és volt egy csillag alakú repedés a sötétített üveg sarkában. A lány mellett kinyílt az anyósülés ajtaja, sötét fény vetült a járdára, mintha olaj szivárgott volna ki. – Ne! – kiáltottam fel. – Menj a kocsitól! Felém fordította a fejét, befelé bámult a kocsiba, majd újra visszanézett rám. Elmosolyodott, az arcvonásai felpuhultak, a fogínye visszahúzódott, a fogai megsárgult kövekként meredeztek. – Gyerünk – mondta. – Van egy hely, ahova mehetünk. Bekászálódott a kocsiba, az pedig elhúzott a járda mellől, a féklámpákat még láttam egy ideig, aztán azok is belevesztek az éjszakába. De mielőtt a kocsi ajtaja becsapódott volna, árnyak lebbentek ki bentről, mintha porlabdacsok kerültek volna a járdára. Figyeltem, ahogy mind egy csótány felé tart, majd bekebelezik a testét, beleharapnak a fejébe és a potrohába, megállították, hogy aztán szép lassan felfalják. Letérdeltem, és láttam a jellegzetes hegedű alakú jelet a hátukon. Pókok. Remetepókok. A csótányt ellepték a remetepókok. Minden ízemben reszketni kezdtem, a gyomrom összeszorult. Nekiestem a falnak, átöleltem magam, mert hullámokban tört rám a rosszullét. Éreztem a kacsa és a rizs ízét a számban, ahogy az étel mindenáron vissza akart jönni a gyomromból. Mélyeket lélegeztem, és lefelé szorítottam a fejem. Aztán amikor újra képes voltam járni, leintettem egy taxit a Keleti-öbölnél, és visszamentem a hotelba. Ott ittam egy kis vizet, hogy kissé lehűtsem magam, de egyre magasabbra szökött a testhőmérsékletem. Lázam volt, s bár megpróbáltam a tévére koncentrálni, a színek bántották a szemem, úgyhogy lekapcsoltam a készüléket, még mielőtt az éjszakai hírek beszámoltak volna három ember meggyilkolásáról, akiket

Georgiában, Cainában öltek meg egy bárban. Lefeküdtem az ágyba, és megpróbáltam aludni, de túlságosan meleg volt, még úgy is, hogy ment a légkondicionáló. Az öntudat és az álom határán lebegtem, fogalmam sem volt, hogy ébren vagyok vagy álmodom, amikor kopogást hallottam az ajtón, és a kukucskálón keresztül egy kislány alakját láttam, aki az ajtómban állt, a száján elkenődött a rúzs hé, miszter, tudok egy helyet, ahová mehetnénk és amikor megpróbáltam kinyitni az ajtót, rájöttem, hogy egy Coupe de Ville ajtajának kilincsét fogom. Rothadó hús szagát éreztem, miközben hallottam, hogy nyílik a zár. És aztán minden sötétbe borult.

219

Tizenharmadik fejezet

Külön-külön mentek a motelhoz, a magas fekete egy hároméves Luminával, az alacsonyabb fehér meg később taxival. Mindketten egy-egy kétágyas szobát foglaltak, külön emeleten, a fekete az elsőn, a fehér a másodikon. Nem beszéltek egymással, és nem is fognak, amíg holnap reggel el nem mennek innen. A fehér ember alaposan átnézte a ruháit fenn a szobában, nem talál-e vérnyomot, de nem volt rajtuk. Amikor megnyugodott, hogy tiszták, az ágyra hajította őket, és meztelenül odaállt a tükör elé az apró fürdőszobában. Lassan forogni kezdett, közben kissé megvonaglott az arca, amikor meglátta a hátán és a combján lévő hegeket. Sokáig bámulta őket, gyengéden végigfuttatta rajtuk a kezét. Kifejezéstelenül bámult a tükörbe, mintha nem saját magát látná, hanem egy távoli valakit, aki korábban sokat szenvedett, és mostanra nemcsak testi, hanem lelki sérülései is vannak. De ez az ember a tükörben nem ő. Őt nem szennyezték be, ő érintetlen volt, és amikor kialudtak a fények s a helyiségben sötét lett, már képes volt elszakadni a tükörtől, otthagyni a sebhelyes férfit. Csak a tekintetére emlékezett. Megengedte magának azt a luxust, hogy egy darabig még ábrándozott, aztán csendesen magára terített egy törülközőt, és odaült a tévé elé. Az Angel nevű férfit rengeteg szerencsétlenség érte az életben.

Tudta, hogy néhányat saját tolvaj-természetének köszönhet, annak a valaha erős meggyőződésnek, hogy ha valami eladható, elmozdítható és ellopható, akkor nagyon valószínű volt, hogy a dolog tulajdonjoga átszármazik majd valaki másra, és ebben ő, Angel, központi, habár tünékeny szerepet játszik majd. Angel jó tolvaj volt, de nem volt kiemelkedően jó. Azok nem végzik börtönben, ő pedig elég időt töltött rácsok mögött ahhoz, hogy rájöjjön: jellemhibái következtében nem válhat választott foglalkozásának valódi legendájává. Balszerencséjére a szíve mélyén optimista volt, épp ezért két megye rendőrségének is nagy erőfeszítésébe került, hogy természetéből fakadó bűnözésre való hajlamát kissé korlátok közé szorítsa. De ő maradt a választott úton, elfogadta a büntetést, méghozzá, ha arra lehetőség volt, meglehetős lelki nyugalommal. De voltak életének olyan területei, melyek fölött nem nagyon volt uralma. Nem választhatta meg, ki legyen az anyja, aki eltűnt az életéből, amikor Angel még csak mászni tudott, és akinek neve egyetlen házasságlevélen sem szerepelt; akinek múltja olyan üres és mozdíthatatlan volt, mint egy börtön fala. Marthának hívta magát. Angel csak ennyit tudott róla. Ami még rosszabb, hogy az apját sem választhatta meg, aki nagyon rossz ember volt: iszákos, piti kis tolvaj, egy tunya, magányos valaki, aki koszban nevelte a gyerekét, csak reggeli zabpelyhen és gyorsbüfékből hozott ételen tartva, már amennyire vissza tud emlékezni, akkor is kicsit szépítve a dolgokat. A Rossz Ember. Soha nem Apa vagy Apu. Csak Rossz Ember. Egy odúban laktak a Degraw Streeten, a Columbia Street mellett, Brooklyn vízparti részén. A 19. század végén írek laktak errefelé, akik a nem messze lévő dokkoknál dolgoztak. Az 1920-as években csatlakoztak hozzájuk a Puerto Ricó-iak, és onnan kezdve a Columbia Street gyakorlatilag semmit sem változott, egészen a második világháború utánig, de ez a rész akkor is hanyatlóban volt,

221

amikor a fiú megszületett. Amikor 1957-ben megnyitották a Brooklyn-Queens közötti vasútvonalat, ez a Columbiában élő munkásosztályt elvágta a Cobble Hill és a Carroll Gardens gazdagabb kerületeitől. Emellett az a terv is, hogy építenek egy kereskedelmi konténerközpontot a környékbeli kikötőben, arra ösztönzött sok lakót, hogy eladja a házát, és máshová költözzön. De ez a központ sosem épült meg, helyette a hajóipar költözött el Port Elizabethbe, New Jerseybe, így nagymértékű munkanélküliség ütötte fel a fejét a Columbia Street környékén. Egyre-másra zártak be az olasz pékségek és kisboltok, helyettük Puerto Ricó-i casitasok épültek az üres telkeken. A magányos fiú ide-oda költözött ezen a területen belül, bedeszkázott és tető nélküli házakat mondhatott az otthonának, és folyton a Rossz Embert és egyre erőszakosabb dühét próbálta elkerülni. Kevés barátja volt, és mindig magára vonta sokkal erőszakosabb társai figyelmét. Éppúgy, ahogy bizonyos kutyákat mindig megtámadnak fajtabéli társaik, s szerencsétlenek úgy élik le az életüket, hogy farkukat mindig a lábuk közé húzva, fülüket lesunyva menekülnek, és a végén már nem is lehet tudni, vajon mindez csak a szenvedéseik eredményeképpen van-e így, vagy ez a valódi énjük. A Rossz Ember elveszítette a munkáját – teherhordó volt – 1964ben, mert megtámadott egy szakszervezeti aktivistát. Részegségében belekötött, így feketelistán találta magát. Néhány nappal később néhány ember látogatta meg, és botokkal meg láncokkal agyba-főbe verték. Még szerencséje volt, hogy megúszta néhány törött csonttal, mert a férfi, akit megtámadott, csak névleg volt szakszervezeti vezető, és a hivatal, amelynek nevében működött, alig látta. Egy nő – azon néhány asszony egyike, akik kéretlen, időszaki vendégek voltak a fiú életében, s aki olcsó parfümtől és cigarettától bűzlött – segítette át ennek az időszaknak a legrosszabbján, marhazsírban sütött sonkás tojással etetve őt. Angel egy, a Rossz Emberrel való esti vita és csetepaté után hagyta ott, azon veszekedés után, mely az összes

szomszédot az ablakba, a rendőrséget pedig az ajtajukhoz vonzotta. Ez után a nő után több már nem is bukkant fel Angel életében, mivel a Rossz Ember kétségbeesésbe és nyomorba süllyedt, magával rántva a fiát is. A Rossz Ember adta el Angelt először, még nyolcéves korában. A férfi egy rekesz Wild Turkey whiskyt adott neki a fiáért, majd öt órával később egy takaróba csavarva vitte haza. A fiú, aki később Angel lett, ébren feküdt aznap éjjel az ágyában, a szemét a plafonra tapasztva. Még pislogni sem mert, nehogy a sötétségnek abban a rövid másodpercében a férfi visszatérjen, s mozdulni sem tudott, mert a teste alsó részét rettenetes fájdalom perzselte. A Rossz Ember gyümölcsös müzlivel etette meg, amikor visszatért, és egy szelet csokit is kapott különleges ajándékként tőle. Ha visszagondolt rá, Angel még most sem emlékezett rá, hogy hány nap telhetett el így, kivéve azt, hogy az üzlet egyre gyakoribbá vált, és a benne részt vevő üvegek száma egyre kevesebb lett, a pénzköteg is egyre vékonyabb. Tizennégy évesen többször kísérletet tett arra, hogy megszökjön, amit aztán mindig kegyetlen büntetés követett. Aztán betört egy édességboltba a Union Streeten, néhány háztömbnyire a 76-os körzettől. Ellopott két doboz Baby Ruth csokit, majd addig falta őket egy üres parkolóban a Hicks Streeten, míg el nem kezdett hányni. Amikor a rendőrség rátalált, annyira fájt a gyomra, hogy alig tudott járni. A rablás miatt két hónapra javítóintézetbe került, mivel kárt okozott a bolt berendezésében, és a bíró példát akart statuálni, mert egyre nőtt a fiatalkorú bűnözés a mindinkább lecsúszó környéken. Amikor végre kiengedték, a Rossz Ember várta a kapunál, s már két cigarettázó férfi ült abban a lepukkant lakásban, ahol az apjával lakott. Csak ez alkalommal nem kapott édességet. Amikor tizenhat éves lett, egyszer busszal átment a folyón Manhattanbe, és vagy három évig az élet peremére szorulva élt, hevenyészett szállásokon vagy egy csónakon, veszélyes bérházakban

223

aludt, kilátástalan munkákból, később egyre inkább lopásból élt. Emlékezett a pengék villanására meg a lövések hangjára; a nők sikolyára, ami lassan elhalkult, majd szipogásba fulladt, mielőtt gazdája álomba sírta magát, vagy örökre elhallgatott. Ennek az Angelnek nagy része volt a megmenekülésében, hogy levetkőzte régi énjét, ahogy a kígyó levedli a bőrét. De éjszakánként még mindig álmodott a Rossz Emberről, hogy halkan lépdel az üres előszobában, az ablaktalan szobákban, a fia lélegzését hallgatja, és a keze teli édességgel. Amikor a Rossz Ember végül elment, egy égő cigaretta miatt tűzhalálra ítélve magát – ami felemésztette a lakását, s azokat is, amelyek felette és mellette voltak –, a félig felnőtt fiú egy újságcikkből tudta meg a dolgot, és sírt, anélkül hogy tudta volna, miért. Egy olyan életből, amely nem szűkölködött balszerencsében, fájdalomban és megalázottságban, Angel leginkább 1971. szeptember nyolcadikára emlékezett keserűséggel, mert akkor a dolgok a rosszról még rosszabbra fordultak. A bíró azon a napon küldte Angelt és két társát öt évre Atticába azért, mert részt vettek egy raktár kirablásában, de a büntetést részben azért kapták, mert a folyosón a két másik megtámadott egy törvényszolgát, miután az azt találta mondani, hogy mire a nap lemegy, ők már hason fekve a priccsen lesznek leszorítva, és törülköző lesz a szájukba tömve. Angel volt hármójuk közül a legfiatalabb, akkor tizenkilenc éves. Már az is elég pocsék dolog volt, hogy az Attica Büntetőintézetbe küldték, ami úgy ötven kilométerre volt Buffalótól keletre. Az Attica a poklok pokla volt: erőszakkal teli, túlzsúfolt, egy robbanásra kész gyúlékony elegy. 1971. szeptember kilencedikén, egy nappal azután, hogy Angel megérkezett a D jelű börtönudvarra, a robbanás be is következett, és ekkor Angelt tényleg elhagyta a szerencséje. A börtönfelkelés, mely azzal indult, hogy a rabok elfoglalták a börtön egy részét, negyvenhárom ember halálával, nyolcvan megsebesülésével végződött. A legtöbb sérülés és haláleset abból

fakadt, hogy Nelson A. Rockefeller kormányzó úgy döntött, kiadja a parancsot: foglalják vissza a D részleget, bármi áron. Könnygázdobozok hullottak mindenfelé a rabokra az udvaron, aztán elkezdődött a lövöldözés, nem nézték, kit érnek a lövedékek az ott lévő ezerkétszáz ember közül. Majd jöttek az állam alkalmazásában álló lovas rendőrök, akik lőfegyverrel és gumibotokkal voltak felszerelve. Amikor eloszlott a füst, tizenegy őr és harminckét rab maradt holtan a helyszínen. A megtorlás gyors és könyörtelen volt. A rabokat szíjra fűzték, ütlegelték, arra kényszerítették őket, hogy sarat egyenek, forró töltényhüvellyel dobálták és kasztrálással fenyegették meg őket. Az Angel nevű fiút – aki a lázadás java részét a zárkában töltötte kushadva, mert a saját társaitól legalább annyira félt, mint a lázadásban részt vevőket a lázadás után sújtó elkerülhetetlen büntetéstől – arra kényszerítették, hogy meztelenül egy üvegcserepekkel teliszórt udvaron hason csússzon, miközben az őrök bámulják. Amikor abbahagyta, mert már képtelen volt elviselni a hasát, kezét és lábait ért fájdalmakat, egy Hyde nevű őr odalépett hozzá, az üvegcserepek csak úgy ropogtak a csizmája talpa alatt, és Angel hátára állt. Majdnem három évtizeddel később, 2000. augusztus 28-án Rochesterben, a Szövetségi Kerületi Bíróságon Michael A. Telesca szövetségi bíró végül megítélt 8 millió dollárt annak az ötszáz, korábbi atticai fegyencnek és hozzátartozóiknak, akik áldozatául estek a lázadás utáni bosszúhadjáratnak. Az ügy tizennyolc évig húzódott, de végül kétszáz felperes nyílt tárgyalás során elmondhatta a bíróságon, mi is történt. Így tett Charles B. Williams is, akit annyira megvertek, hogy amputálni kellett a lábát. Angel neve nem szerepelt azok között, akik a keresetet benyújtották, mert ő nem az a fajta ember volt, aki hitt abban, hogy egy bírósági végzés során jóvátételt kaphat. Attica után még többször is kapott börtönbüntetést, többek között egyszer négy évet letöltött a Rikersben. Amikor letöltötte ezt az utolsó büntetést, teljesen összetörve jött ki,

225

depressziós volt, és már az öngyilkosságot fontolgatta. És aztán egy forró augusztusi napon észrevett egy nyitott ablakot az Upper West Side egyik házán. Felment a tűzoltólétrán, és bemászott. Egy luxuslakásba jutott, ami körülbelül száztíz négyzetméteres lehetett. Mindenhol perzsaszőnyegek hevertek a padlón, kisebb afrikai műtárgyak voltak ízlésesen elrendezve a polcokon és az asztalokon, és látott egy CD- és bakelitlemezekből álló gyűjteményt is, amelynek gerincét countryzene adta. Mindezek arra engedtek következtetni, hogy talán Charlie Pride New York-i kérójába tévedt. Átnézte az összes szobát, de nem talált senkit. Később csodálkozott azon, hogyan nem vette észre a fickót. Igaz, a lakás hatalmas volt, de hát átkutatta. Kinyitotta a szekrényeket, még az ágy alá is benézett, és még csak egy porszemet sem talált. De éppen amikor a tévét akarta elemelni, hogy a tűzlépcsőhöz vigye, megszólalt mögötte egy hang: – Ember, te vagy a leghülyébb betörő a Watergate óta. Angel megpördült. Ha a kosárlabdásokat nem vesszük figyelembe, akkor a világ legmagasabb négere állt az ajtóban, egy kék törülközővel a dereka körül. Legalább kétméteres volt, teljesen kopasz, a mellkasa szőrtelen, a lába is az. A teste csupa ín és izom, szinte egyáltalán nem volt rajta zsír. A jobb kezében egy hangtompítós pisztolyt tartott, de Angel nem ettől ijedt meg, hanem a fickó szemétől. Nem egy pszichopata szeme volt, olyat Angel látott eleget a börtönben, tudta, milyen az. Nem, ezek a szemek intelligensek voltak, éberek, derűsek, és mégis furcsán hidegek. Ez az ember gyilkos volt. Egy valódi gyilkos. – Nem akarok bajt – nyögte Angel. – Hát nem szégyenletes? Angel nagyot nyelt. – Már mondtam magának, hogy ez nem az, aminek kinéz.

– Úgy néz ki, hogy el akartad lopni a tévémet. – Tudom, hogy úgy néz ki, de... Angel elhallgatott, és most először életében úgy döntött, hogy az őszinteség lesz a legcélravezetőbb. – Hát, tényleg az, aminek kinéz – vallotta be. – Megpróbáltam ellopni a tévéjét. – De többé már nem akarod. Angel bólintott. – Akkor, azt hiszem, le kellene tennem. – Már amúgy is egyre jobban húzta a karját. A fekete fickó egy darabig gondolkozott. – Tudod mit, mondok valamit, fogjad csak tovább – mondta végül. Angel arca felragyogott. – Úgy érti, megtarthatom? A fegyveres fickó majdnem mosolygott. Legalábbis Angel úgy vélte, ez valamiféle mosoly lehet, vagy ha nem, akkor görcsbe álltak a vonásai. – Nem, én azt mondtam, hogy fogjad csak tovább. Csak maradj ott, és fogjad a tévémet. Mert ha leejted – a mosoly szélesebb lett –, akkor megöllek. Angel nyelt egyet. Hirtelen ólomsúlyúnak érezte a készüléket. – Szereted a countryzenét? – kérdezte a fickó, s már nyúlt is a távirányító felé, majd bekapcsolta a CD-lejátszót. – Nem – felelte Angel. A hangszórókból felhangzott Gram Parsons éneke: „We’ll Sweep Out the Ashes in the Morning”. – Akkor nincs szerencséd. Angel felsóhajtott. – Meséljen róla. A félig meztelen fickó letelepedett a bőr karosszékbe, eligazgatta magán a törülközőt, és a pisztolyt a szerencsétlen betörőre fogta.

227

– Nem – felelte –, inkább te mesélj. Ahogy ott ült a sötétben, az Angel nevű férfi visszagondolt mindenre, a látszólag véletlen eseményekre, amik aztán idáig vezették. Clyde Benson utolsó szavai – mielőtt megölte volna – újra meg újra felhangzottak emlékeiben. Megbántam a bűneimet! Akkor nincs miért aggódnia. Kegyelemért könyörgött, de nem kapott. Angel élete során oly sokszor szorult volna mások könyörületére: az apjáéra; azokéra a férfiakéra, akik a hátsó szobákba hurcolták; a Hyde nevű fegyőrére Atticában; a Vance nevű rabéra a Rikersben. Ez utóbbi volt az, aki úgy vélte, hogy Angel puszta léte is sértés rá nézve, s ez megengedhetetlen. Egészen addig, amíg valaki közbe nem lépett, és biztosította Angelt arról, hogy Vance többé már nem jelent fenyegetést se rá, se másokra nézve. És akkor rátalált erre az emberre, aki most az alatta lévő szobában fekszik, és egy új élet kezdődött számára, olyan, amelyben ő már nem volt többé áldozat; amelyben többé már nem szorult mások könyörületére; lassan el is feledkezett azokról az eseményekről, amelyek azzá alakították, aki volt. Egészen addig, amíg Faulkner oda nem láncolta egy zuhanyzó rúdjához, és el nem kezdte lenyúzni a bőrt a hátáról, miközben a fia és a lánya lefogták. Miközben ott lógott, a nő lenyalta az Angel homlokán gyöngyöző izzadságot, a fiú pedig halkan csitította, miközben ő sikoltott a szájpecek alatt. Emlékezett a penge érintésére, a hidegségére, a nyomásra a bőrén, mielőtt beléhasított volna a húsába. A múlt összes szelleme üvöltve tért vissza, minden emlék, az összes szenvedés emléke, szinte érezte a gyerekkorában kapott édességet a nyelve hegyén. Vér és édesség. Mégis túlélte valahogy. De Faulkner is életben van, még mindig, és ezt Angel már nem

volt képes elviselni. Mert ahhoz, hogy Angel élhessen, Faulknernek meg kell halnia. És mi van a másikkal, azzal a csendes, megfontolt feketével, akinek gyilkos szeme van? Akárhányszor látta öltözni-vetkőzni partnerét, Louis arca látszólag közömbös maradt, de érezte, hogy összeugrik a gyomra, ahogy meglátta a hátán az irtózatos sebhelyeket, miközben a másik megállt, hogy kissé tompítsa a mozgás okozta fájdalmat, mert miközben felvette magára az ingét vagy a nadrágját, kiverte a verejték a fájdalomtól. Az első időkben, azután, hogy hazatért a klinikáról, Angel egész egyszerűen néhány napig nem vetette le a ruháit, inkább úgy heveredett le, teljesen felöltözve, hason, míg aztán már nem halogathatta tovább. Nem nagyon beszélt arról, ami a prédikátor szigetén történt, bár éjjel-nappal ott jártak a gondolatai. Louis sokkal többet tudott Angel múltjáról, mint amennyit Angel sejtett, hiszen zárkózottsága nem engedte, hogy többet áruljon el magáról, úgy vélte, az csak őrá tartozik. Louis bizonyos fokig megértette ezt, és a megbecstelenítés érzését is, ami Angelt most eltöltötte. A megbecstelenítést, a fájdalmat, melyet azok okoztak hosszú évekkel ezelőtt, akik idősebbek és erősebbek voltak nála, s amiről soha nem beszélhetett, mert az erős kezek és némi édesség megakadályozták ebben. Most pedig ez a pecsét feltöredezett, feltolult a múlt, mint valami áporodott, bűzös levegő, ami beszennyezi a jelent és a jövőt is. Angelnek igaza volt: Parkernek el kellett volna égetnie a prédikátort, amikor volt rá lehetősége. De ő inkább más megoldást választott, egy sokkal bizonytalanabb utat, inkább a törvény erejébe vetette hitét. Louis pedig bizonyos volt abban – legalábbis énjének az a része, amelyik a múltban embereket ölt, és a jövőben is ezt fogja tenni –, hogy a jog sose fog lesújtani egy olyan emberre, mint Faulkner, mert annak cselekedetei óriási mértékben túlszárnyalnak mindent, amit a jog képes megérteni, s amely tettek hatással vannak

229

az elmúlt és az ezt követő világokra is. Louis úgy vélte, tudja, hogy Parker miért cselekedett így. Tudta, hogy azért kímélte meg a fegyvertelen prédikátor életét, mert úgy hitte, a másik lehetőség csak az lenne, ha az ő szintjére alacsonyítaná magát. Tétován egy olyan útra lépett, ami a megváltás egy bizonyos fajtájához vezetett, a barátai vágyai és talán szükségletei ellenében is, s Louis nem tudta vádolni érte Parkert. Még Angel sem tett szemrehányást, egész egyszerűen csak azt szerette volna, ha másképpen történik minden. De Louis nem hitt a megváltásban, vagy ha hitt is benne, úgy élte az életét, hogy annak a fénye rá már nem fog vetülni. Ha Parker olyan ember volt, akit kínzott a múltja, akkor Louis olyan, aki belenyugodott, elfogadta a valóságot; eddigi tetteinek szükségességét, s azt, hogy azért majd eljön az ideje az elkerülhetetlen leszámolásnak, és akkor azt el kell viselni. Nagy ritkán visszatekintett addigi életére, és megpróbálta meghatározni azt a pontot, ahol az élete végzetesen elágazott; azt a pillanatot, amikor magához ölelte a fehér izzásában is gyakran szépséges kegyetlenséget. Elképzelte magát mint vékony kisfiút egy csomó asszony között, akiknek hallatszik vidám kacagása, akik évődnek vele; ájtatosságukat, imádatukat és békéjüket. És aztán minderre árnyék vetül, feltűnik Deber, és mindenre néma csönd borul. Nem értette, hogy az anyja hogyan talált magának ilyen embert, azt még kevésbé, hogy hogyan tudta elviselni a jelenlétét olyan sokáig, még ha ritkán látták is. Deber alacsony, hitvány ember volt, az arcán rengeteg apró sebhely, még gyerekkorában szerezte őket, amikor sörétek robbantak fel az arcához közel. A nyakában egy fémláncot viselt, azon egy sípot, azzal szokta jelezni a felügyelete alá tartozó néger munkásoknak a szünetet. De otthon is használta, amikor fegyelmezett, meg amikor ebédhez parancsolta a családot, vagy ha a fiút hívta, hogy megbüntesse vagy munkát adjon neki, és akkor is, ha a fiú anyját az ágyba parancsolta. És ilyenkor az asszony

abbahagyta, amit éppen csinált, fejét leszegve engedelmeskedett a sípnak, a fiú pedig befogta a fülét, hogy ne hallja a falon átszűrődő zajokat. Egy napon, amikor Deber már napok óta nem bukkant fel és egyfajta béke honolt a házban, a férfi egyszer mégiscsak megjelent, s elvitte magával a fiú anyját, akit soha többé nem láttak élve azután. Egy idegen ölte meg – mondták –, és Deber barátai megingathatatlan alibit biztosítottak. Ott állt a koporsónál, és fogadta azok részvétnyilvánításait, akik nem mertek távol maradni. De a fiú tudta, és az asszonyok is tudták. Ám Deber mégis visszatért hozzájuk egy hónappal később, és aznap éjjel az ágyába vitte a fiú nagynénjét. A fiú ébren volt, és hallgatta a nyögő és átkozódó hangokat, meg ahogy az asszony nyüszített, egyszer fel is kiáltott fájdalmában, amit aztán egy a szájára tett párnával elfojtottak. És még mindig telihold volt – fénye a ház mögötti területen lévő vizekre vetült –, amikor a fiú hallotta, hogy nyílik az ajtó, és látta, hogy a nagynénje levánszorog a vízhez, majd lehajolva lemossa magáról annak a férfinak a nyomát, aki akkor már mélyen aludt a hálószobában, aztán pedig belemerült a vízbe, és elkezdett sírni. Másnap reggel, amikor Deber már elment, és az asszonyok nekiláttak a házimunkának, a fiú meglátta az összegyűrt, véres lepedőt, s döntésre jutott. Tizenöt éves volt akkor, de tisztában volt vele, hogy a törvény nem képes megvédeni a szegény, fekete nőket. Az évek elteltével tapasztalatai nyomán bizonyos típusú intelligenciára tett szert, de valami másra is. Olyasmire, amit – úgy vélte – Deber is sejteni kezdett lassan, mert a fiúban is felébredt valami, ami a férfi sajátossága volt, csak annál jóval enyhébb és rejtettebb. Valamiféle lappangó, erőszakra való hajlam; képesség arra, hogy halált hozzon másokra, ami miatt évekkel később egy öregember hazudni kényszerült az életéért egy benzinkútnál. A fiú – bár gyenge, finom alkatú volt – szép lassan fenyegetést kezdett

231

jelenteni Deberre, s ezzel foglalkoznia kellett. Néha, mikor Deber hazatért a munkából, és leült a tornác lépcsőjére, késével farigcsálva valami botot, a fiú azon kapta magát, hogy Deber őt bámulja. A fiatalság balgasága arra késztette, hogy állja a tekintetét, egészen addig, amíg Deber elmosolyodott és másfelé nézett. A kés még a kezében, de az ujján az ízületek kifehéredtek, annyira szorította az öklében. Egy napon a fiú figyelte, ahogy Deber ott állt a fasor szélén, s odahívja. Egy görbe filézőkés volt véres kezében. Azt mondta, hogy fogott néhány halat, és a fiú menjen, segítse kibelezni őket. De a fiú nem ment oda hozzá. Látta, ahogy Deber arca megkeményedik, mert a fiú egyre hátrált előle. A férfi felemelte a nyakából a sípot, a szájához emelte és belefújt. Ez a gyülekezőre hívó sípjel volt. Mindenki hallotta, általában mindenki engedelmeskedett neki, de most a fiú felismerte, hogy ennek már vége, és nem fogadott szót. Inkább elkezdett szaladni. Aznap éjjel a fiú nem tért vissza a házba, hanem a fák között aludt, hagyta, hogy a szúnyogok lakmározzanak belőle, még akkor is, amikor Deber kiállt a tornácra, és hiábavalóan fújta a sípot, újra meg újra, felverve az éj csendjét a büntetés ígéretével. Másnap a fiú iskolába sem ment, mert biztos volt benne, hogy Deber utánajön és elviszi, ahogy az anyját is elvitte. S most még holttest sem marad, amit el lehet temetni, s nem fognak zsoltárokat énekelni a sír mellett, mert csak fű és föld lenne nyughelye fölött, csak a madarak rikoltoznának, és az állatok odagyűlnének lakmározni. Inkább elrejtőzött az erdőben, és várt. Deber vadul inni kezdett. A fiú orrát azonnal megcsapta az ital szaga, amint belépett a házba. A hálószoba ajtaja nyitva volt, és hallotta, hogy Deber horkol. Most képes lesz megölni, elvágja a torkát, miközben ott fekszik. De akkor elkaphatják őt, megbüntetik, sőt lehet, hogy az asszonyokat is megbüntetik. Nem, gondolta a fiú,

jobb, ha úgy csinálja, ahogyan eltervezte. Szemek csillantak a sötétben, a nagynénje – a fiú látta csupasz mellét – némán meredt rá. A fiú az ajkára tette a kezét, hogy csendre intse, majd a sípra mutatott, ami az ágy melletti kisszekrényen hevert, közel a nőhöz. Lassan, hogy ne ébressze fel az alvó férfit, a nő felmarkolta a láncot. Az koppant egyet a fán, de Deber alkoholmámorában meg sem mozdult. A fiú kinyújtotta a kezét, és a lánc a tenyerébe pottyant. Aztán kiment a szobából. Aznap éjjel betört az iskolába. Jó iskola volt, legalábbis a helyi viszonyokhoz képest, szokatlanul jól felszerelt, mert helyi gazdagok által pénzelt alapítványok támogatták, tartozott hozzá tornaterem és focipálya, meg egy kis labor is. A fiú óvatosan ebbe a laborba igyekezett, és összeszedte mindazt, amire szüksége volt: tömör jódkristályt, tömény ammónium-hidroxidot, alkoholt, étert, ez mindmind hozzátartozott egy iskolai laboratórium alapfelszereléséhez. A kísérletek során megtanulta, hogyan kell őket használni, bár néha fájdalmas volt, mikor a saját kárán tanult a hibáiból. Mindezt úgy volt képes véghezvinni, hogy néha el-elcsent valamit a laborból, és mohón olvasott. Most szép lassan összevegyítette a jódkristályokat az ammónium-hidroxiddal, így aztán egy vörösesbarna üledéket kapott. Ezt papírszűrőn átszűrte, majd átmosta, először alkohollal, aztán éterrel. Végül óvatosan becsomagolta az anyagot, és egy vízzel teli kémcsőbe tette. Nitrogén-trijodidot kapott, azt az egyszerű vegyületet, mellyel a könyvtárban talált régi kémiakönyvekben találkozott először. Egy gőzölő segítségével két felére szedte szét a sípot, majd vizes kézzel elosztotta a nitrogén-trijodidot, amíg mindkét félsíp negyedig nem lett. Összegyűrt csiszolópapírt helyezett a tetejükre, majd óvatosan újra összeragasztotta a darabokat, s visszatért a házba. A nagynénje még mindig ébren volt. Kinyúlt a sípért, de a fiú megrázta a fejét, és óvatosan ő maga helyezte a szekrénykére, közben magán érezte Deber leheletét. Amikor a fiú elhagyta a házat, mosolygott

233

magában. Úgy érezte, helyes mindaz, ami történni fog. Másnap reggel Deber korán ébredt, és mint általában, vitte magával a barna papírzacskóba csomagolt ételt, amit a nők készítettek neki. Aznap úgy százharminc kilométert ment, éppen egy új munkát kezdett, és a nitrogén-trijodid már olyan száraz volt, mint a homok, amikor utoljára bevette a sípot a szájába, hogy belefújjon. A csiszolópapír felülete miatt súrlódás lépett fel, és ez elég volt ahhoz, hogy a kezdetleges robbanótöltetet beindítsa. Később persze kikérdezték a fiút is, de ő addigra már kitakarította a laboratóriumot, fehérítővel, majd bő vízzel lemosta a kezét, hogy az általa használt anyagok minden nyomát eltüntesse róla. Volt alibije: az istenfélő asszonyok, akik megesküdtek, hogy a fiú előző nap velük volt, hogy éjjel nem hagyta el a házat, mert azt bizonyára meghallották volna, és hogy Deber valójában elveszítette a sípot néhány nappal korábban, és elkeseredetten kereste, mert olyan volt az neki, mint valami totem, egy szerencseamulett. A rendőrség benntartotta a fiút egy napig, kedvetlenül kissé elverték, hátha esetleg bevall valamit, aztán elengedték, mert ott volt a sok elégedetlen munkás, a sok féltékeny férj és a sok megalázott, ellenséges érzületű alak, akiket üldözni kellett. Végül is az a minibomba tépte szét Deber arcát. Úgy volt megalkotva, hogy egyes-egyedül csak Deberben tegyen kárt, csak ő szenvedjen. Ez már nem egy kisfiú műve volt. Két nappal később halt meg. Az emberek szerint megváltás volt számára a halál. Louis a szobájában nézte érzéketlenül, ahogy a kábelcsatorna hírműsora beszámol a holttestek megtalálásáról, és a bekötözött fejű, rémült Virgil Gossard is kapott ajándékul tizenöt perc hírnevet, miközben a rászáradt húgy még mindig ott volt az ujja végén. Egy rendőrségi szóvivőnő bejelentette, hogy van használható nyomuk, és kiadták a körözést egy öreg Fordra. Louis kissé összeráncolta a

szemöldökét. Allendale-től nyugatra egy szántóföldön felgyújtották a kocsit, majd észak felé vették útjukat egy tiszta Luminában, s a város szélén elváltak. Ha a Fordot megtalálják, és esetleg kapcsolatba is hozzák a gyilkosságokkal, akkor sem tudják bizonyítékként felhasználni, mivel úgy lett összerakva több másik kocsiból; gyors használatra szánták, és hamar meg akartak tőle szabadulni. Inkább az aggasztotta kissé, hogy valaki látta őket, miközben távoztak, ebben az esetben talán személyleírás is van róluk. Az ebbéli félelmei nem tűntek el ugyan teljesen, de kissé alábbhagytak, amikor a szóvivő bejelentette, hogy egy fekete férfit és még legalább egy ismeretlen valakit keresnek a gyilkosságokkal kapcsolatban. Virgil Gossard – gondolta Louis. Meg kellett volna ölniük, amikor volt rá lehetőség. De ha ő az egyedüli szemtanú, s ő is csak annyit tud, hogy az egyik fekete, akkor nincs miért aggódniuk. Bár volt arra is némi eshetőség, hogy a rendőrség többet tud, mint amennyit elmond, de mindez csak kismértékben aggasztotta Louist. De azért jobb, ha ő és Angel különválnak egy időre. A gondolatai újra visszatértek a felette lévő szobában tartózkodó férfihoz. Csak hevert ott, és rá gondolt, amíg lent az utcák el nem csendesedtek, aztán otthagyta a motelt, és elindult sétálni. Ötsaroknyira északra talált egy telefonfülkét, egy kínai mosoda mögötti parkoló mellett. Bedobott két dollárt negyeddollárosokban, majd várt, amíg háromszor kicsengett, akkor aztán felvették a kagylót. – Én vagyok. Van egy kis munkám számodra. Van egy benzinkút az Ogeechee mellett, a tizenhatos úton, Sparta mellett. Nem lehet eltéveszteni, olyan, mintha a Teletubbie-k díszítették volna ki. Találsz bent egy öreget, őt kellene figyelmeztetni, hogy jobban tenné, ha örökre elfelejtené azt a két embert, aki tegnap ott járt. A pasas tudni fogja, miről beszélsz. Elhallgatott, és a vonal másik végén beszélőre figyelt. – Nem, azt majd én elintézem, ha kell. Te csak értesd meg vele,

235

mi fog történni, ha úgy dönt, hogy törvénytisztelő állampolgárként viselkedik. Mondd meg neki, hogy a kukacok nem tesznek különbséget jó és rossz hús között. Aztán keress meg egy Virgil Gossard nevű pasast, aki mára helyi hírességgé nőtte ki magát. Fizess neki egy italt, és próbáld meg kiszedni belőle, mennyit tud, mennyit látott. Ha végeztél és visszaértél, akkor hívj. Aztán figyeld, nem jötte üzenet tőlem. Lehet, hogy az elkövetkező néhány hétben még szükségem lesz rád. Azzal Louis letette a kagylót, elvette a zsebkendőt a szája elől, s megtörölte vele a gombokat. Ezek után a fejét leszegve visszasétált a motelba, s ébren feküdt, amíg néhány kocsi újra meg nem zavarta az éjjeli nyugalommal a világra szállt csendet. Ők ketten külön szobáikban maradtak. Egymástól elválva, mégis valahogy szétválaszthatatlanul, és alig gondoltak azokra az emberekre, akik a kezük által haltak meg aznap éjjel. Ehelyett az egyik kinyúlt a másik felé, és békét kívánt neki, ami – legalábbis átmenetileg – meg is adatott, mert elaludt. De az igazi béke áldozatokat kíván. És Louisnak már volt elképzelése, hogyan lehetne ezt az áldozatot meghozni. Messze északon Cyrus Nairn első szabad éjszakáját élvezte. Aznap reggel engedték ki a Thomastonból, minden vagyona egy fekete műanyag szemeteszsákban volt. A ruhái most sem álltak jobban rajta, mint amikor bekerült, mert a bezártság szinte semmi nyomot nem hagyott Cyrus hajlott testén. A falak előtt állt, és visszanézett a börtönre. A hangok most csendben voltak, úgyhogy tudta, Leonard ott van vele, és nem félt rápillantani azokra a valamikre, amik a falak mentén gyülekeztek. Óriási szárnyaikat testükhöz szorították, sötét szemeik figyelőn tekintettek mindenre. Hátranyúlt, és úgy érezte, mintha hajlott gerince mindkét oldalán azoknak az óriási szárnyaknak valamiféle kezdeménye dudorodna. Cyrus a thomastoni főutca felé tartott. Ott rendelt egy kólát meg

egy fánkot az egyik falatozóban, az étlapra némán mutatott, jelezve, mit akar. Egy közelben ülő pár rábámult, majd elkapták róla a tekintetüket, amikor visszanézett rájuk – a viselkedése épp olyan árulkodó volt, mint a lábánál heverő fekete zacskó. Gyorsan megevett-megivott mindent – még egy sima kóla is mennyivel jobban esett a falakon kívül! –, majd mutogatva kért még egy italt, és várta, hogy a falatozó kiürüljön. Nemsokára egyedül maradt a pult mögött álló nővel, aki a jól ismert idegeskedő pillantásokkal méregette. Nem sokkal dél után belépett egy férfi, és leült a Cyrus melletti asztalhoz. Rendelt egy kávét, elolvasta az újságját, majd távozott, otthagyva a lapot. Cyrus odanyúlt érte, úgy tett, mint aki a címlapot olvassa, majd leejtette az asztalra. Kibukkant egy boríték csücske az újság hajtásából, lágyan a tenyerébe csúszott, onnan a kabátja zsebébe. Cyrus otthagyott négy dollárt azért, amit elfogyasztott, majd kisietett a falatozóból. A kocsi egy jelöletlen, kétéves Nissan Sentra volt. A kesztyűtartóban rábukkant egy térképre, egy cetlire két címmel meg egy telefonszámmal, egy másik borítékra, benne ezer dollár használt bankjegyekben, s egy kulcscsomóra, mely egy lakókocsihoz tartozott. Ez utóbbi Westbrook mellett állt, egy lakókocsiparkban. Cyrus bemagolta a címeket és a telefonszámot, majd eldobta a cetlit egy kanálisba, de előtte gombóccá gyűrte és jól összerágta, ahogy előzőleg mondták neki. Végül lehajolt, és az anyósülés alatt kezdett kutakodni. Nem érdekelte a pisztoly, ami ragasztószalaggal volt odaerősítve, inkább a pengén futtatta végig az ujjait nagy élvezettel: egyszer, kétszer, aztán az orrához emelte és megszagolta. Tiszta, gondolta. Tetszetős és tiszta. Majd megfordult a kocsival, és északnak vette az irányt, épp akkor, amikor megszólalt a hang. Boldog vagy, Cyrus?

237

Boldog, Leonard. Nagyon boldog.

Tizennegyedik fejezet

Megnéztem magam a tükörben. A szemem vérben úszott, vörös csík futott végig a nyakamon. Úgy éreztem magam, mint aki előző este sokat ivott: a mozdulataim rendezetlenek voltak, nekimentem mindennek a szobában. A testhőmérsékletem még mindig magasabb volt a normálisnál, bőröm nyirkosan tapadt az ingemhez. Legszívesebben visszafeküdtem volna az ágyba, és a fejemre húztam volna a takarót, de nem engedhettem meg magamnak ezt a luxust. Inkább csináltam egy kávét, és megnéztem a híradót. Amikor a Cainában történtekre került sor, a kezembe temettem a fejem, s hagytam a kávét kihűlni. Elég sok idő eltelt, mire annyira összeszedtem magam, hogy képes voltam elkezdeni telefonálni. Egy Randy Burris nevű ember szerint – aki a dél-karolinai büntetőintézetekért felelős osztályon dolgozott – a Richland egyike azon intézményeknek, amelyek részt vesznek abban a programban, ami korábbi rabok bevonásával hozzásegíti a bebörtönzötteket ahhoz, hogy eljusson hozzájuk is a Szentírás igéje. A Charlestonon kívülre is elterjedt MEM nevű program (Megbocsátás és Megújulás) voltaképpen egy kihelyezett lelkipásztori szolgálat volt, hasonló az IGYIS-hez (Igaz Gyógyulás Isten Segítségével), amely szintén azt tűzte ki célul maga elé, hogy volt bebörtönzöttek segítségével meggyőzze az állam északi részén lévő börtönlakókat, hogy ne

239

essenek újra bűnbe. Dél-Karolinában a kiengedett mintegy tízezer börtönlakó körülbelül harminc százaléka három éven belül újra rács mögött találta magát, úgyhogy az államnak is érdekében állt, hogy támogassa a programot, amennyire csak tudta. A Tereusként emlegetett ember – ez volt az egyetlen neve – nemrégiben lépett be a MEM-be, és az egyik ügyintéző, egy Irene Jakaitis nevű nő szerint az egyedüli volt a tagok közül, aki hajlandó szolgálatot vállalni annyira északon is, mint Richland. A richlandi igazgató azt mondta, Tereus idejének java részét azzal töltötte, hogy Atys Jones lelki gondozását végezte. Tereus mostani lakcíme egy panzió volt, ami a Wha Cha Like metodista imaházhoz közel, a King Streeten található. Előtte, amikor még csak munkát keresett, a város egyik menedékszállásán lakott. A panzió csak öt perc autóútra volt a hoteltól, ahol laktam. Miközben odafelé mentem, a King Streeten hemzsegtek a turistabuszok, és az idegenvezetők szövegét a kocsik zaja sem tudta elnyomni. A King mindig is Charleston kereskedelmi központja volt, s lenn, a Charleston Place felé van néhány egészen csinos üzlet, amelyek főleg a turistákból éltek. De ahogy az ember továbbhaladt észak felé, az üzleteken egyre jobban meglátszott a célszerűség, és az éttermek egyre kevésbé voltak otthonosak. Egyre több a fekete arc, egyre több gyom a járdák mentén. Elhagytam a Wha Cha Like-ot, az Honest John-féle tévészerelő műhelyt és lemezboltot. Három fehérszürke díszegyenruhát viselő srác – a Fellegvárból jövő kadétok voltak – gyalogolt csendben a járdán. Jelenlétük mintegy a város múltjára emlékeztetett, hiszen a Fellegvár eredete egészen Denmark Vesey sikertelen rabszolgafelkeléséig nyúlt vissza, amikor is a város úgy vélte, hogy az újabb felkelés elkerülése érdekében szükség van egy jól megerősített fegyverraktárra. Megálltam, hogy átengedjem őket az úttest túloldalára, majd balra kanyarodtam a Morris Street-i baptista templomnál. A Tereus otthonául szolgáló ház lépcsőjén egy öreg fekete ült, barna papírzacskóból mogyorónak látszó valamit evett, és engem figyelt. Amikor közelebb értem hozzá, felém

nyújtotta a zacskót. – Goober-mogyoró? – Nem, köszönöm. – Ezt a fajta mogyorót héjában megfőzték. Az ember egy darabig szopogatta őket, amíg meg nem puhultak, akkor fel lehetett törni őket, és megenni a belsejüket, mely a főzés miatt puha és meleg volt. – Allérgijás? – Nem. – Fogyózik? – Nem. – Akkor vegyen a francos mogyoróbul. Úgy tettem, ahogy mondta, bár nem nagyon voltam oda a mogyoróért. Olyan forró volt, hogy amint bevettem a számba, mindjárt levegőszívogatással kellett hűtenem, hogy ne égesse meg a számat. – Forró – mondtam. – Mit várt? Mondottam, hogy goober-mogyoró. Úgy nézett rám, mintha agyalágyult lennék. Lehet, igaza is volt. – Egy Tereus nevű embert keresek. – Nincs itthun. – Nem tudja, hol találom? – Miér’ keresi? Megmutattam neki az igazolványomat. – Jó messzire elgyütt otthonró’ – mondta. – Messzire. – De még mindig nem mondta meg, hol találom Tereust. – Nem akarok neki semmi rosszat, és nem akarok gondot sem okozni neki. Segített egy fiatalembernek, az egyik ügyfelemnek. Bármi, amit Tereus el tudna nekem mondani, létfontosságú lehet a kölyök számára. Az öregember vizslatott egy darabig. Nem volt foga, és cuppogva ette a mogyorót. – Hát, nem mindegy, halunk-e vagy élünk – mondta csipetnyi

241

gúnnyal. Valószínűleg igaza volt, hogy egy kicsit még játszadozott velem. Úgy nézett ki, mint valami délutáni szappanopera egyik jellemző zsánere. – Túljátszom a szerepemet? – Kicsit – mondta. – Egy kicsit. – Nos, azért eléggé rossz a helyzet. Nagyon fontos lenne, hogy beszéljek Tereusszal. A mogyoró ekkorra megpuhult annyira, hogy ketté tudja roppantani. A héját óvatosan a markába köpte. – Tereus most lenn van a Meeting utáni egyik bárban. Dógozik – mondta vigyorogva. – De ő azér’ nem vetkőzik. – Megnyugtató. – Csak takarít – folytatta. – A fickó kiváló felmosórongy. Felvihogott, és csapdosta a combját, majd megadta nekem a klub nevét: LapLand. Megköszöntem. – Látom ám, hogy még mindig szopogatja azt a mogyorót – mondta, amikor éppen el akartam menni. – Hogy őszinte legyek, nem nagyon szeretem a mogyorót – vallottam be. – Tudtam ám – felelte. – Csak kíváncsi vótam, vót-e gyerekszobája, és elfogadja-e, ha kínálom. – Tapintatosan beleköptem a mogyorót a tenyerembe, majd a legközelebbi szemetesbe dobtam, s otthagytam az öreget, aki magában nevetgélt. A város sportbarátai azóta ünnepeltek, mióta megérkeztem Charlestonba. Azon a hétvégén vetettek véget a Dél-Karolina Kakasok egy huszonhat játékból álló vereségszériának, amikor is legyőzték Új-Mexikót 31-0-ra, mintegy 81 ezer, győzelemre éhes szurkoló előtt, akiknek már több mint két éve nem volt okuk az éljenzésre; azóta nem, amióta a Kakasok 38-20-ra verték a Ball State-et. Még a hátvédnek, Phil Pettynek is – akiből az elmúlt szezonban még azt sem lehetett kinézni, hogy egy csapatnyi vénembert képes lenne egyenes sorba állítani – volt két gól közeli

kísérlete és néhány jó megmozdulása. A Pittsburg Avenue mellett sorakozó szomorú kis bárok és klubok valószínűleg nagy üzletet csináltak ezekben a napokban az ünneplő tömeggel. Az egyik még egy meztelen autómosást is felajánlott (praktikus és jó móka!), míg egy másik reményteljes játékba kezdett bizonyos társadalmi réteg javára: megtiltotta azt, hogy farmerban és tornacipőben lépjen be valaki. Úgy tűnt, a LapLandnek nem voltak ilyen aggályai. A parkolójában hemzsegtek a vízzel teli kátyúk a néhány kocsi körül, amelyek megpróbáltak úgy beállni a sötét parkolóba, hogy egyetlenegy kereküket se veszítsék el. A klub maga egyemeletes betonkocka volt, amit a kék különböző árnyalataira mázoltak – pornókékre, sztiptízkékre, hússzín-kékre –, és egy fekete acélajtó nyílt a közepén. Belülről elfojtott zene hallatszott: a Bachman-Turner Overdrive-tól a You Ain’ Seen Nothin’ Yet. Hát, ez a zene ezen a környéken csak bajt jelenthetett. Benn olyan sötét volt, akárcsak a republikánus adományozók szándékai, csak egy rózsaszín lámpasor világított végig, meg a villogó lámpácskák, amik a kicsi parkettre vetültek, ahol egy pipaszárlábú, narancsszín harisnyás lány rázta kis melleit néhány elragadtatott részeg előtt. Egyikük beledugott egy egydollárost a lány harisnyájába, majd megragadta az alkalmat, és bedugta a kezét a lábai közé. A lány arrébb lépett, de senki nem próbálta meg kiráncigálni a fickót, és jól agyba-főbe verni azért, mert többet merészelt, mint amennyi a normális művész-néző kapcsolatba belefér. A bárpultnál két, csipkés melltartót és fügefalevél méretű bugyit viselő nő ásványvizet ivott szívószálon keresztül. Ahogy megpróbáltam hasra esés nélkül eljutni a sötétben az egyik asztalhoz, az idősebbik, egy fekete, nagy mellű, hosszú lábú nő elindult felém. – Lorelei vagyok. Iszol valamit, édes? – Az ásványvíz jó lesz. És igyon maga is valamit. Átnyújtottam neki egy tízdollárost, ő pedig rám vigyorgott,

243

miközben elment. – Azonnal visszajövök – biztosított. És nem is hazudott, egy perc múlva újra ott állt előttem egy meleg ásványvízzel, a saját italával, és nem hozott vissza pénzt. – Ez egy drága hely – közölte. – Ki gondolta volna? Lorelei kinyúlt, és a combom belső részére tette a kezét, majd elkezdte cirógatni úgy, hogy a kézháta néha az ágyékomnak simult. – Megkapod, amiért fizetsz – mondta. – És még egy keveset ráadásnak. – Keresek valakit – mondtam. – Édes, már meg is találtad – lihegte úgy, ami talán elment volna szexinek, ha órabérben fizetsz, de akkor se nagyon. Igencsak úgy nézett ki, hogy a LapLand veszedelmesen közel került a prostitúcióhoz. A nő közelebb hajolt, láthattam a mellét, ha akartam. Mint egy jó kiscserkész, félrenéztem, és megszámoltam az olcsó, felvizezett alkoholt tartalmazó üvegeket a bárpult fölött. – Nem is nézed a show-t – mondta. – Magas a vérnyomásom. Az orvosom azt mondta, hogy ne izgassam fel magam. Elmosolyodott, és az egyik körmét végighúzta a kezemen. Fehér nyom maradt utána. Kibámultam a színpadra, s olyan szögből láthattam a lányt, ahogy valószínűleg még egy nőgyógyász sem láthatná. Visszafordultam. – Tetszik neked? – kérdezte Lorelei a táncosra mutatva. – Huncut lánynak tűnik. – Az is tud lenni. Szereted a huncutkodást, édes? – A kézfeje szorosabban tapadt hozzám. Köhintettem, tapintatosan elvettem a kezét, és a saját székére helyeztem. – Nem, én jó fiú vagyok. – Én pedig egy roossssz... Már kezdett kicsit unalmas lenni. Lorelei lassan olyan volt, mint egy gép.

– Én nem vagyok huncutkodást kedvelő fickó – közöltem vele. – Remélem, fogja az adást. Mintha valami átlátszó redőny ereszkedett volna a szemére. Most intelligencia is sugárzott belőle, már nem a női alantas ravaszkodás munkálkodott benne, hogy megkopasszon egy ürgét egy lepukkant bárban, hanem megcsillant benne az értelem, és élettelivé vált. Csodálkoztam, hogyan képes ezt a kettős ént úgy kordában tartani, hogy ne háborgassák egymást, s ne mérgezzék meg egymást mindörökre. – Fogom. Kicsoda maga? Nem zsaru, az biztos. Talán bírósági kézbesítő vagy pénzbeszedő. Úgy néz ki. Tudnom kellene, már eleget láttam ilyet. – És azok hogy néznek ki? – Úgy, hogy ordít róluk, nem jelentenek jót a szegényeknek. – Elhallgatott, és kissé elgondolkodott. – Nem, maga inkább szinte senki számára nem jelent jót. – Mint ahogy már mondtam, keresek valakit. – Csessze meg! – Magándetektív vagyok. – Ó, nézd csak, a rossz ember! Sajnos nem segíthetek, édes. Mozdult, hogy megy, de gyengéden megfogtam a csuklóját, és letettem még két tízest az asztalra. Megállt, intett a pultosnak, aki érezte, hogy valami gond van, és már indult az ajtónál lévő kidobóhoz. Visszament, hogy tovább törölgesse a poharakat, de az asztalunkon tartotta a szemét. – Szuper, két cent – közölte Lorelei. – Vehetek magamnak rajta egy új ruhát. – Kettőt is, ha ragaszkodik ahhoz a fajtához, amit most visel. Nem szándékoztam gúnyolódni, de kissé megtört a jég, és a nő elmosolyodott. Megmutattam neki az engedélyemet. Elvette, alaposan megvizsgálta, aztán visszadobta az asztalra. – Maine. Úgy tűnik, maga tényleg nyomozó. Gratulálok. –

245

Elindult a keze a pénz felé, de én gyorsabb voltam. – Ohó! Először beszéljen. Vetett egy pillantást hátra, a bárra, majd megadóan visszaült a székre. A szemei szinte lyukat égettek a kézfejemen, hogy mögé lássanak, a jegyzeteimbe. – Nem akarok semmi bajt. Csak néhány kérdésem lenne. Egy Tereus nevű embert keresek. Itt van-e? – Miért keresi? – Segített az egyik ügyfelemnek. Meg akarom köszönni. Vidámság nélkül felnevetett. – Oké. Ha van magánál jutalom, adja csak ide. Majd én továbbítom. Ne szórakozzon velem! Lehet, hogy itt ülök és kinn van a cickóm, de hülye azért nem vagyok. Hátradőltem. – Nem hiszem magáról, hogy hülye, és Tereus tényleg segített az egyik ügyfelemnek. Beszélt vele a börtönben. Csak azt szeretném tudni, hogy miért. – Mert megszállta az Úr, azért. Még itt is meg akart téríteni néhány pasit, de Handy Andy megfenyegette, hogy elveri rajta a port. – Handy Andy? – Övé ez a hely. – Körülmutatott a kezével, mintha valakit hátulról fejen legyintgetne. – Érti? – Igen. – Még több bajt akar annak az embernek? Már volt belőle elég neki. Nincs szüksége többre. – Nem akarok bajt, csak beszélnék vele. – Akkor adja ide a húszast. Menjen ki, és várjon hátul. Nemsokára ott lesz. Mélyen a szemébe néztem, s megpróbáltam kitalálni, vajon igazat mond-e. Nem lehettem benne biztos, de odaadtam a pénzt. Elvette, becsúsztatta a melltartójába, és elsétált. Láttam, hogy néhány szót vált a pultossal, majd bement egy ajtón, amire az volt írva, hogy

„Csak táncosok és vendégek számára”. Tudtam, mi van mögötte: egy ütött-kopott öltöző, egy leszakadt zárú vécé és néhány kis lyuk, ahol semmi más nincs, csak székek, néhány gumi és egy doboz zsebkendő. Lehet, hogy a nő mégsem volt olyan intelligens. A színpadon a táncosnő befejezte a számot, majd összeszedte szétdobált fehérneműit, és elindult a bár felé. A pultos bejelentette a következő táncost, és a színpadra egy alacsony, sötét hajú, sárgás bőrű lány lépett fel. Úgy tizenhatnak saccoltam. Az egyik részeg úgy kurjongatott örömében, mintha Britney akarna fellépni. Kinn elkezdett esni az eső, a cseppek eltorzították a kocsik körvonalait, az ég visszatükröződött a pocsolyákban. Követtem a fal vonalát addig, ahol egy félig teli kuka állt, mellette néhány üres sörösüveg és egy halom rekesz. Lépéseket hallottam a hátam mögül, megfordultam, de az ott álló férfi biztosan nem Tereus volt. Ez a pasas megvolt vagy százkilencven centi, olyan felépítéssel, mint egy hátvéd. Boltozatos, borotvált fej, apró disznószemek. A húszas éveinek vége felé járhatott. Egy aranykarika csillogott a bal fülében, és egyik sonkaujján karikagyűrűt láttam. A többi részét eltakarta egy lógó póló és egy szürke tréningnadrág. – Akárki is maga, egy másodperce van, hogy eltűnjön a birtokomról – közölte. Felsóhajtottam. Esett, nem volt esernyőm, még csak egy kabátom sem. Egy harmadosztályú, lepukkant bár mögött álltam, és egy nőket verő alak fenyeget. A körülményeket figyelembe véve csak egy dolgot tehettem. – Andy – mondtam. – Nem emlékszel rám? Felszaladt a szemöldöke. Egyet előreléptem, kitárt karral, majd a jobb lábfejemmel olyan erősen belerúgtam a lába közé, ahogy csak tudtam. Hang nem jött ki a torkán, csak a levegő és némi nyál távozott a száján, aztán lerogyott a földre. A feje a kavicsnak csapódott, és elkezdett öklendezni. – Most már emlékszel rám.

247

Hátul, az övében találtam egy pisztolyt, elvettem. Egy rozsdamentes acélból készült Beretta volt. Úgy nézett ki, mintha sose használták volna. Beledobtam a kukába, majd felsegítettem Andyt, és a falnak támasztottam; csupasz fejére esett az eső, tréningnadrágja térdnél és a sípcsontnál tiszta latyak volt. Amikor kissé magához tért, a térdére tette a kezét, és rám bámult. – Meg akarja próbálni még egyszer? – kérdezte. – Nem, ez csak egyszer működik. – Akkor hogyan fog újrázni? Előhúztam a nagy Smith 10-esemet a tokból, és hagytam, nézze meg jól. – Tessék. Függöny le. A színház bezár. – Nagy ember nagy fegyverrel. – Igen. Nézzen rám! Megpróbált felegyenesedni, legalább egy kicsit, de aztán inkább lelógatta a fejét. – Nézze – mondtam –, nem kell az ügyet megbonyolítani. Beszélgetek, aztán elmegyek. Vége. Elgondolkodott azon, amit mondtam. – Tereus? – Mintha gondja lett volna a beszéddel. Lehet, hogy egy kicsit erőset ütöttem? – Tereus – feleltem. – Ennyi? – Aha. – És aztán elmegy, és soha többet nem jön vissza? – Valószínűleg igen. Eltántorodott a faltól, és elindult a fekete ajtó felé. Kinyitotta, a zene felhangosodott, és a fickó már majdnem eltűnt benn, amikor megállítottam egy füttyentéssel, és meglengettem a Smith-t. – Csak hívja ide – mondtam –, aztán sétáljon egyet. – Intettem egyet az utca vége felé, ahol raktárak és zöld fű látszottak. – Arrafelé.

– Esik. – Majd eláll. Handy Andy megcsóválta a fejét, aztán bekiáltott a sötétbe: – Tereus, vonszold ide a segged! Tartotta az ajtót, miközben egy szikár férfi jelent meg mellette. Fekete, négeres haja volt, olívaszínű bőre. Szinte lehetetlen lett volna megállapítani, melyik fajhoz tartozik, de szembeszökő arcvonásai alapján azoknak a furcsa etnikai csoportoknak az egyik tagja lehetett, amelyek északon éltek: Brass Ankle volt, esetleg Apalachian Melungeon, a „színes szabad emberek” csoportjából, akikben volt egy kis fekete, indián, brit, még portugál vér is, és ehhez még állítólag egy kis török is keveredett, hogy még nehezebb legyen az azonosítás. Fehér póló takarta hosszú, vékony karjait és mellkasát. Legalább ötvenéves volt, magasabb, mint én, de nem volt meggörnyedt, semmi jelét nem adta gyengeségnek vagy szétesésnek, kivéve talán a színezett üvegű szemüveget. A farmerja alja majdnem a sípcsontja közepéig fel volt tűrve, műanyag szandál volt a lábán. A kezében egy felmosórúd, a szagát még onnan is éreztem, ahol álltam. Még Andy is hátralépett egyet. – Az az átkozott felmosófej már megint? Tereus bólintott, Andyről rám nézett, majd újra vissza Andyre. – Ez a fickó veled akar beszélni. Ne tartson soká! – Egyet léptem oldalra, Andy lassan ellépdelt mellettem, ki az útra. Elővett egy csomag cigarettát a zsebéből, és meggyújtott egyet, miközben óvatosan továbbment, a cigi égő végét a tenyere felé fordította, hogy megóvja az esőtől. Tereus kiment a bár gödrös, kátránnyal borított udvarára. Nyugodtnak tűnt, mintha valahol távol jártak volna a gondolatai. – A nevem Charlie Parker – kezdtem. – Magánnyomozó vagyok. Kinyújtottam a kezem, de nem fogadta el. Magyarázatképpen a felmosóra mutatott. – Nem kéne velem kezet ráznia, most nem.

249

A lába felé intettem. – Hol ült? Sebhely volt a bokái körül, egy körkörös vájat, mintha a bőrt bevágták volna, és ott soha nem nyerte vissza eredeti formáját és puhaságát. Tudtam, mik azok. Csak a vasbilincs hagy ilyen nyomot. – Limestone-ban – felelte. Halk volt a hangja. – Alabamában. Nem valami jó hely. Ron Jones, Alabama állam büntetés-végrehajtó intézetekért felelős megbízottja 1966-ban újra bevezette a láncos bilincsek használatát és azt, hogy a rabokat láncolják össze. Az elítéltek tíz órán keresztül törték a követ a harmincnyolc fokos hőségben, heti öt napon keresztül, az éjszakákat még másik négyszáz rabbal együtt töltötték a 16-os hálóban, amit eredetileg kétszáz ember elhelyezésére terveztek. Az összeláncolt rabok első dolga az volt, hogy kiszedték a cipőfűzőjüket a cipőből, és a vasbilincs köré tekerték, hogy ne dörzsölje annyira a bokájukat. De valaki elvette Tereus cipőfűzőit, és sokáig nem is adta vissza; elég sokáig ahhoz, hogy örökre megmaradó hegek keletkezzenek a bőrén. – Miért vették el a cipőfűzőit? Lebámult a lábára. – Mert nem akartam összeláncolva dolgozni – felelte. – Börtönben voltam, végeztem a munkát, amit kiszabtak rám, de nem vagyok rabszolga. Egy oszlophoz kötöttek ki, a napra, hajnali háromtól napnyugtáig. Úgy kellett visszavonszolniuk a hálóba. Öt napon keresztül tartott. Azután már nem bírtam tovább. De hogy emlékezzek arra, hogy mit csináltam, az a pisztolyos ökör elvette a cipőfűzőimet. Ez kilencvenhatban volt. Néhány hét múlva szabadultam volna feltételesen. Így harminc hónapot töltöttem le, cipőfűzők nélkül. Tárgyilagosan beszélt, de a nyakában lévő kereszttel játszadozott közben. Szakasztott mása volt annak, amit Atys Jonesnak adott. Kíváncsi lettem volna, hogy ebben is van-e penge.

– Egy ügyvéd alkalmazásában állok. Úgy hívják, hogy Elliot Norton. Azt a fiatalembert védi, akivel maga Richlandben találkozott, Atys Jonest. Amikor kimondtam Atys Jones nevét, Tereus viselkedése megváltozott. Annak a nőnek a viselkedésére emlékeztetett, akivel a bárban találkoztam, ahogy ő megváltozott, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy nem veszem igénybe a szolgálatait. De a végén mégiscsak kiszedett belőlem némi pénzt. – Ismeri Elliot Nortont? – kérdeztem. – Hallottam róla. Maga nem idevalósi? – Nem, Maine-ből jöttem. – Hát, jó messzire eljött. Hogyhogy ilyen messzire dolgozik az otthonától? – Elliot Norton a barátom, és úgy tűnt, senki más nem akar belekeveredni az ügybe. – Tudja, hol van most a fiú? – Biztonságos helyen. – Nem, nincs biztonságban. – Maga adta neki a keresztet, azt, ami olyan, mint a maga nyakában lévő. – Bíznunk kell az Úrban. Az Úr megvédelmez bennünket. – Láttam azt a keresztet. Nagyon úgy tűnik, hogy egy kicsit be akar segíteni az Úrnak. – A börtön nagyon veszélyes hely egy fiatalember számára. – Épp ezért hoztuk ki. – Inkább ott kellett volna hagyniuk. – Ott nem tudjuk megvédeni. – Sehol nem lehet őt megvédeni. – Maga mit javasol? – Adják oda nekem. Egy kavicsot rugdosott a földön, majd nézte, ahogy egy pocsolyába esik. Láttam, amint az esőcseppek miatt amúgy is torz

251

tükörképem még jobban eltorzul, egy pillanatra teljesen eltűntem a sötét vízben, testem töredékei a pocsolya legtávolabbi sarkába vándoroltak. – Szerintem tisztában van vele, hogy ez nem fog megtörténni. De azt szeretném tudni, hogy miért ment Richlandbe. Kimondottan azért utazott oda, hogy felvegye a kapcsolatot Atys Jonesszal? – Ismertem az anyját és annak a testvérét. Közel laktam hozzájuk, még a Congaree-ban. – Eltűntek. – Úgy van. – Tudja, hogy mi történhetett velük? Nem válaszolt. Ehelyett elengedte a keresztet, és felém lépett. Nem léptem hátra. Nem jelentett számomra fenyegetést ez az ember. – Maga azzal keresi a kenyerét, hogy kérdéseket tesz fel, ugye? – Igen. – És milyen kérdéseket tesz fel Mr. Nortonnak? Vártam. Volt itt valami, amit nem tudtam, valami hiány a tudásban, amit Tereus most megpróbált pótolni. – Milyen kérdést kellene feltennem? – Meg kellene kérdeznie, hogy mi történt annak a fiúnak az anyjával és testvérével. – Eltűntek. Mutatta nekem az újságkivágásokat. – Lehet. – Gondolja, hogy meghaltak? – Nem jó irányból közelíti meg a dolgot. Lehet, hogy halottak, de nem tűntek el. – Nem értem. – Lehet, hogy halottak – ismételte meg –, de nem tűntek el a Congaree-ban. Megráztam a fejem. Huszonnégy órán belül most másodszor beszélt nekem valaki a Congaree szellemeiről. De a szellemek nem szednek fel köveket, hogy fiatal nők fejét verjék be vele. Elállt az

eső, és a levegő lehűlt. Bal kéz felől Handy Andy közeledett az úton. Rám nézett, majd megadóan vállat vont, rágyújtott még egy cigarettára, és visszaindult azon az úton, ahonnan jött. – Ismeri a Fehér Utat, ugye? Mivel eddig Andy kötötte le a figyelmemet, meglepődve láttam, hogy Tereus arca szinte érinti az enyémet. Fahéjat éreztem a leheletén. Ösztönösen hátrébb húzódtam. – Nem, mi az? Még egyszer a lábára pillantott, a bokáit elcsúfító hegekre. – Az ötvenedik napon – mondta –, miután kikötöttek az oszlophoz, láttam a Fehér Utat. A beton elkezdett vibrálni, aztán olyan érzésem volt, mintha valaki kifordította volna a világot. A sötét világos lett, a fekete fehér. És láttam az utat magam előtt, a dolgozó embereket, akik törték a sziklákat, meg a fegyveres szemeteket, akik dohányt köpködtek a földre. Úgy beszélt, mint valami prédikátor, aki az Ótestamentumból lépett elő. Az elméjét megtöltötték azok a dolgok, amiket látott, közel a halálhoz, az égető nap sugarai alatt, a teste ott lógott a fán, a kötelek a húsába vájtak. – És láttam a többieket is. Láttam, hogy alakok mozognak közöttük, nők és gyerekek, fiatalok és öregek, férfiak, nyakuk körül kötéllel, meg embereket, lőtt sebekkel. Láttam katonákat, lovas banditákat, nőket csinosan felöltözve. Mindannyiukat láttam, az élőket is és a holtakat is, egymás mellett, a Fehér Úton. Azt hisszük, hogy elmentek, de ők várnak. Állandóan ott vannak mellettünk, és nem nyugszanak, míg igazság nem szolgáltatik. Ez a Fehér Út. Ez az a hely, ahol eljő az igazság, ahol az élők és holtak együtt sétálnak. Azzal levette a szemüvegét, és láttam, hogy a szeme megváltozik; lehet, csak a napfény tette, de a világoskék pupillák elhalványodtak, az írisz kifehéredett, mintha valami pókháló borult volna rá. – Maga még nem tudja – suttogta –, de maga is a Fehér Úton jár most, és jobban teszi, ha nem tér le róla, mert azok ott az erdőben

253

várnak magára, és azok rosszabbak, mint amit el tud képzelni. Ez nem vezetett sehová – a Jones testvérekről akartam többet megtudni, meg arról, hogy Tereus miért lépett kapcsolatba Atysszal –, de Tereus legalább beszélt. – És látta azokat, ott az erdőben? Engem méregetett egy darabig. Azt hiszem, azt próbálta meg kitalálni, vajon szórakozom-e vele. – Láttam őket – mondta. – Olyanok voltak, mint a fekete angyalok. Nem mondott többet, legalábbis semmi használhatót. Ismerte a Jones családot, látta a gyerekeket felnőni, látta, hogy Addy terhes lesz tizenhat évesen, felcsinálta egy vándor madár, aki az anyjával is kikezdett. Aztán Addy kilenc hónap múlva szült egy fiút, Atyst. A vándor madarat úgy hívták, hogy Davis Smoot. A barátai csak Csizmának nevezték, mert szeretett bőr cowboycsizmában járni. De mindezt már addig is tudtam, mert Randy Burris elmondta nekem, mint ahogy azt is, hogy Tereus majdnem húsz évet lehúzott Limestone-ban, mert meggyilkolta Davis Smootot egy bárban, Gadsdenben. Handy Andy jött visszafelé, de most látszott rajta, hogy nem hajlandó tovább sétálni. Tereus felkapta a vödröt és a felmosófát, hogy megy vissza dolgozni. – Maga ölte meg Davis Smootot, Tereus? Arra vártam, hogy esetleg majd valamiféle megbánást tanúsít, vagy azt mondja, hogy ő már nem az az ember, aki elvette másnak az életét, de még csak kísérletet sem tett arra, hogy kimagyarázza magát, nem mondta, hogy csak hibát követett el a múltban. – Kértem a segítségét. Elutasított. Elkezdtünk vitatkozni, és kést rántott. Aztán megöltem. – Milyen segítséget kért tőle? Tereus felemelte a kezét, és tagadólag rázni kezdte. – Az csak rá és rám tartozik, meg a Jóistenre. Talán ha megkérdezi Mr. Nortont, ő esetleg el tudja mondani magának, miért

kerestem meg az öreg Csizmát. – Elmondta Atysnak, hogy maga ölte meg az apját? Megrázta a fejét. – Miért csináltam volna ilyen hülyeséget? Azzal feltette a szemüveget az orrára, elrejtve sérült szemeit, és otthagyott az esőben.

255

Tizenötödik fejezet

Aznap késő délután felhívtam Elliotot a hotelból. Fáradtnak tűnt a hangja. De tőlem nem nagyon várhatott megértést. – Rossz napod volt ma az irodában? – Csak a szokásos. Nálad? – Csak egy rossz nap. – Nem említettem Tereust Elliotnak, főleg azért nem, mert egyelőre semmi hasznosat nem tudtam meg tőle. De miután eljöttem a LapLandből, még ellenőriztem két tanú vallomását. Az egyik Atys Jones másod-unokatestvére volt, egy istenfélő ember, akinek nem tetszett az az életmód, ahogy Atys élt, ahogy az eltűnt anyáé és nagynénié sem, de aki maga is szeretett a bárok és kocsmák körül lófrálni, csak hogy legyen oka megbotránkozni. Egy szomszédtól megtudtam, hogy valószínűleg a Mocsári Patkánynál találom, és igaza is lett, ott leltem rá. Emlékezett arra, amikor Atys és Marianne Larousse elmentek, és azt mondta, hogy ő csak azért volt ott a kocsmában, hogy imádkozhasson a bűnösökért egy dupla fölött, és látta, hogy Atys visszatért csurom véresen és piszkosan. A Mocsári Patkány a Cedar Creek Road végén állt, nem messze a Congaree mocsarától. Nem volt rajta mit nézni, se belül, se kívül, ott éktelenkedett a vasból és salakbetonból készült építmény az ember orra előtt. De volt benne egy jó wurtlizer, és az a fajta hely volt, ahová a gazdag gyerekek is betértek néha, amikor egy kicsit

kacérkodni akartak a veszéllyel. Átsétáltam az épületet övező fák alatt, s rábukkantam arra a kis tisztásra, ahol Marianne Larousse meghalt. Még mindig ott lógott a „bűntény helyszíne” szalag a fákról, de más jele nem volt annak, hogy valaki meghalt itt. Hallottam, ahogy a Cedar Creek csörgedezett a közelben. Egy darabig követtem nyugat felé, majd északnak fordultam, remélve, hogy talán rábukkanok az ösvényre, ami visszavisz a kocsmához. De ehelyett egy rozsdás kerítéshez lyukadtam ki, amire bizonyos távolságokra egy-egy „magánterület” tábla volt kitéve, és azt is megtudtam belőlük, hogy a terület a Larousse Bányatársaság tulajdonában van. A hálószemeken keresztül egy csomó kidőlt fát, besüppedt földet és mészkődaraboknak látszó köveket láttam. A parti síkságnak ezen a szakaszán elszórtan mészkőtelepek voltak: itt-ott a savas talajvíz átette magát a mészkövön, reakcióba lépve vele, feloldva ezzel. Ennek eredményeképpen egy karsztjellegű táj tárult a szemem elé, amelyet víznyelő aknák, kisebb barlangok és föld alatti vízfolyások tarkítottak. Követtem a kerítést egy darabon, de nem találtam rajta rést. Újra elkezdett esni az eső, még egyszer bőrig áztam, mire visszaértem a kocsmához. A csapos nem sokat tudott a Larousse-birtokról, csak annyit, hogy szerinte régebben terveztek ide egy mészkőfejtőt, ami aztán soha nem készült el. A kormány ajánlatot tett a Larousse családnak, hogy növelje az állami területek nagyságát, de sose sikerült tető alá hozni a dolgot. A másik tanú egy Euna Schillega nevű nő volt, aki biliárdozott a Mocsári Patkányban, amikor Atys és Marianne bejött a kocsmába. Emlékezett az Atys ellen irányuló rasszista megjegyzésre, és megerősítette az időpontokat, amikor azok ketten elhagyták az épületet, illetve amikor Atys visszajött. Azért emlékezett rá ilyen pontosan, mert a férfival, akivel játszott, a férje háta mögött, titokban találkozott – tudja, hogy van ez, aranyom –, és állandóan az óráját

257

nézte, hogy otthon legyen, mielőtt a férje hazatér az esti műszakból. Eunának hosszú haja volt, eperzselészínű árnyalatra festve, és kis zsírpárnája a kifakult farmer dereka fölött. A negyvenes éveinek intett éppen búcsút, de képzeletben csak feleolyan idős és kétszer olyan szép volt, mint valójában. Euna félállásban pincérnőként dolgozott egy bárban a Horrel Hillhez közel. Néhány katona üldögélt a sarokban, a Jackson-erődből jöttek, sört iszogattak, és izzadtak a délutáni hőségben. Olyan közel ültek a légkondicionálóhoz, amennyire csak tudtak, de a masina majdnem olyan idős volt, mint Euna. A katonák jobban jártak volna, ha egymást fújják hideg sörük üvegén keresztül. Euna volt eddig a legegyüttműködőbb tanú, akivel beszéltem. Lehet, hogy csak unatkozott, én pedig egy kis változatosságot hoztam neki. Nem ismertem őt, és úgy gondoltam, nem is fogom jobban megismerni, de úgy véltem, hogy biliárdpartnere is csak ezt a célt szolgálta, ő volt az utolsó azok hosszú sorában, akik a szórakozását szolgálták. Volt Eunában valami nyugtalanság, egyfajta eredendő éhség, amit a csalódottság és a kielégítetlenség táplált. Érezhető volt abból, ahogy beszélt, ahogy tartotta magát, ahogy a szemei lustán vándoroltak az arcomon és a testemen, mintha csak azt próbálná meg kitalálni, melyik részem érdemes arra, hogy megtartsák, és melyik kidobásra ítélt. – Látta Marianne Larousse-t korábban? – kérdeztem. – Néhányszor. Még itt is. Gazdag lány volt, de szeretett néha lejjebb ereszkedni. – Kivel volt? – Más gazdag lányokkal. Néha gazdag fiúkkal is. Egy kicsit megborzongott. Lehet, hogy csak a nemtetszés jele volt, de lehet, hogy pont ellenkezőleg, valami kellemes érzés töltötte el.

– Csak meg kell nézni a kezüket. Azok a fiúk úgy gondolják, hogy a pénzükön sört vesznek, de közben a borravalójuk bányajogokat fial nekik, ha érti, mit akarok mondani. – Szerintem nem így van. Mohóság csillant a szemében, de aztán lassan elenyészett, amikor visszaemlékezett arra, hogy az étvágya kielégült. Nagyot szívott a cigarettájából. – Hát, nem mindig. – Látta valaha is Atys Jonesszal azelőtt? – Egyszer, de nem itt. Ez itt nem olyasféle hely. A Mocsári Patkányban láttam. Mint ahogy mondtam, néha megfordulok ott. – És milyennek tűntek magának? – Nem tapizták egymást, vagy ilyesmi, de lerítt róluk, hogy összetartoznak. Szerintem mások is látták rajtuk. Hagyta, hogy szavai a semmibe vesszenek. – Volt valami gond? – Nem, akkor nem. Másnap este a lány visszajött ide, és a bátyja utánajött. – A nő megint megborzongott, de most már tudni lehetett, milyen érzések miatt. – Nem kedveli őt? – Nem ismerem. – Akkor? Látszólag mellékesen körülnézett, majd kissé közelebb hajolt. Ettől a mozdulattól kissé kinyílt a blúza, feltárva a melleit és szeplős mellkasát. – A Larousse család nagyon sok embernek ad munkát errefelé, de ez nem jelenti azt, hogy szeretnünk is kell őket, legkevésbé Earl Juniort. Van benne valami... mintha buzi lenne, de mégsem az... Ne értsen félre, én kedvelem a férfiakat, még azokat is, akik nem kedvelnek engem, tudja, testileg, meg minden, de Earl Juniort azt nem. Van benne valami visszataszító. Még egyet beleszívott a cigarettába. Háromszori slukkra már

259

majdnem el is fogyott. – Tehát Earl Junior idejött a bárba, Marianne után. – Úgy van. Megragadta a karját, és megpróbálta kivonszolni. Marianne megütötte, de akkor odajött az a másik fickó, és kettőjüknek már sikerült kivonszolni a lányt. – Emlékszik, hogy ez mikor történt? – Körülbelül egy héttel azelőtt, hogy megölték. – Gondolja, hogy tudtak róla és Atysról? – Mint már mondtam, mások is tudtak a kapcsolatukról. Ha ők tudták, könnyen visszajuthatott a családhoz is. Mögöttem kinyílt az ajtó, és bejött egy csomó nevetgélő férfi. Megindult az esti csúcsforgalom. – Mennem kell, édes – mondta Euna. Visszautasította, hogy írásban is vallomást tegyen. – Csak még egy kérdés: felismerte azt az embert, aki Earl Juniorral volt aznap este? Egy kicsit elgondolkodott. – Igen. Már volt itt egyszer-kétszer. Egy nagy rakás szar. Úgy hívják, hogy Landron Mobley. Megköszöntem, majd ott hagytam a pulton húsz dolcsit az italért meg azért, hogy rám áldozta az idejét. Ő pedig megajándékozott legszebb mosolyával. – Ne értse félre, amit mondok, édes – mondta Euna, amikor felálltam, hogy indulok –, de az a fiú, akinek segíteni próbál, megérdemli, amit kap. – Nagyon sok embernek ez a véleménye. Kifújt egy nagy adag füstöt, közben csücsörített az alsó ajkával. Kissé fel volt dagadva, mintha nemrég megharapdálták volna. A füst eloszlott, miközben figyeltem. – Az a fiú megerőszakolta és megölte a lányt – folytatta Euna. – Tudom, hogy magának ez a munkája, hogy kérdezősködik meg minden, de remélem, nem talál semmit, amivel az a fiú megússza.

– Még akkor sem, ha kiderül, hogy ártatlan? Elvette a melleit a bárpultról, és elnyomta a cigarettát a hamutartóban. – Senki nem ártatlan ezen a világon, édes, kivéve talán csak a kisbabákat, de néha még abban sem vagyok egészen biztos. Mindezt elmeséltem Elliotnak telefonon. – Beszélned kellene Mobleyval, amikor megtalálod, és kiszedni belőle, amit tud. – Ha megtalálom. – Gondolod, hogy meglépett? Nem szólt semmit. – Remélem, hogy meglépett – felelte Elliot, de amikor arra kértem, hogy magyarázza ezt meg, nevetve elütötte a dolgot. – Úgy értem, Landron nem ússza meg komoly büntetés nélkül, ha tárgyalásra kerül a sor. Jogi értelemben kész a fickó. De nem így értette. Egyáltalán nem így értette. *** Lezuhanyoztam, majd ettem valamit a szobában. Felhívtam Rachelt, és elbeszélgettünk egy darabig. MacArthur tartotta a szavát, rendszeresen benézett, ilyenkor Klán-gyilkos nem mutatkozott. Ha Rachel nem is bocsátott meg nekem egészen, úgy tűnt, kissé mégiscsak megnyugtatja, hogy ott van vele. A fickó nem hagyott maga után rendetlenséget, nem hagyta felhajtva a vécétetőt sem, és ezek nagyon fontos tényezők voltak Rachel véleményformálása szempontjából. MacArthur randevúja Mary Masonnal aznap este volt esedékes, és megígérte Rachelnek, hogy értesíti a fejleményekről. Mondtam Rachelnek, hogy nagyon szeretem, és majd viszek neki csokoládét, ha visszamegyek. Néha Rachel is csak egy kislány volt. Miután beszéltünk, lebonyolítottam egy telefonhívást, hogy tudjam, minden rendben van Atysszal. A nő vette fel a kagylót, és azt 261

mondta (már amennyire megértettem, amit mond): „sommi bój, nincsen véle sommi gónd”. Érezhető volt, hogy ő kevésbé megértő Atysszal kapcsolatban, mint a férje. Atyst kértem a telefonhoz. Nem sokkal később lépéseket hallottam, majd Atys szólt bele a kagylóba. – Hogy vagy? – kérdeztem. – Azt hiszem, jól. – Kissé lehalkította a hangját. – Az öreglány kiborít. Kemény csaj. – Csak légy vele kedves. Van még valami, amit el akarsz mondani? – Nem, már mindent elmondtam, amit tudtam. – És mindent, amiről tudomásod van? Olyan sokáig nem felelt, hogy már azt hittem, letette a kagylót. De aztán megszólalt. – Érezte már valaha, hogy egész életében mintha követné valaki, mintha mindig ott lenne maga mellett, általában nem lehet látni, de tudja, hogy ott van? A feleségemre és a lányomra gondoltam, a jelenlétükre az életemben, miután meghaltak, az alakokra és árnyakra, amik a sötétben rendre feltűntek. – Azt hiszem, igen – feleltem. – Az a nő, az ilyen. Egész életemben láttam, és nem tudom, hogy álom-e vagy valóság, de ott van, még ha senki nem látja is rajtam kívül. Ennyit tudok. Ne kérdezzen többet. Témát váltottam. – Találkoztál valaha Earl Larousse Juniorral? – Nem, soha. – Landron Mobleyval? – Hallottam, hogy keres engem, de nem talált meg. – Tudod, miért hajtott téged? – Hogy jól agyba-főbe verjen. Mit gondol, Earl Junior kutyái miért szaglásztak a nyomomban? – Mobley Larousse-nak dolgozott?

– Hivatalosan nem dolgozott neki, de ha akadt valami piszkos munka, akkor Mobleyhoz fordultak. Mobleynak pedig vannak barátai, akik még nála is rosszabbak. – Mint például? Hallottam, hogy nyel egy nagyot. – Mint az a fickó a tévében – felelte. – Az a Klán-fickó. Bowen. Aznap éjjel, távol északon, a prédikátor, Faulkner ébren hevert a zárkájában, keze a feje alatt, és hallgatta a börtön éjszakai zajait: a horkolásokat, a nehezen alvók nyögéseit, az őrök lépteit, a zokogásokat. Mára már nem zavarták ezek a zajok, mint először. Hamar megtanulta, hogyan zárja ki az elméjéből őket, hogyan redukálja csak háttérzajjá. Most már bármikor el tudott aludni, amikor csak akart, de ma éjjel máshol jártak a gondolatai, ahogyan az a Cyrus Nairn nevű ember szabadon bocsátása óta történt. Úgyhogy csak feküdt mozdulatlanul a priccsen, és várt. – Szedjék le őket rólam! Szedjék le őket rólam! Dwight Anson, a börtönőr felébredt az ágyában, a takarót rugdosta és gyűrögette, a feje alatti párna átázott az izzadságától. Kiugrott az ágyból, végigsimított meztelen bőrén, megpróbálta lesöpörni az apró lényeket, amik a mellkasán mászkáltak. Mellette Aileen, a felesége kinyúlt, és felkapcsolta az éjjeliszekrényen a lámpát. – Jézusom, Dwight, már megint azt álmodtad! – mondta. – Nyugodj meg, csak egy álom volt! Anson nagyot nyelt, és megpróbálta lecsillapítani zakatoló szívét, de még mindig remegett, és minden ok nélkül a karjait és a fejbőrét simogatta. Már második éjjel álmodja ugyanazt: egy csomó pók mászik a bőrén, és összevissza csípi, miközben ő egy mocskos kádban hever összeszorulva egy erdő közepén. Ahol a pókok belemarnak a testébe, ott azonnal elkezd rothadni, a hús apró darabokban mállik le a 263

testéről, nyomukban szürke lyuk marad. És az árnyékból egész végig figyeli egy furcsa, vörös hajú, csont és bőr alak, akinek hosszú, fehér ujjai vannak. Az az ember már halott; Anson látja a holdfény által megvilágított, behasított koponyát, látja a vért az arcán. De az alak szemei mégis élnek, és gyönyörködnek a látványban, ahogy kis kedvencei lakmároznak a csapdába esett férfiból. Anson a csípőjére tette a kezét, és megrázta a fejét. – Gyere vissza az ágyba, Dwight – hívta a felesége, de a férfi nem mozdult, eltelt jó pár másodperc, közben megjelent a csalódottság a nő szemében; megfordult, és úgy tett, mint aki újra elaludt. Anson majdnem kinyúlt, hogy megérintse, de aztán mégsem tette. Nem akarta megérinteni. Az a lány, akit most meg szeretett volna érinteni, eltűnt. Marie Blair előző este, hazafelé menet tűnt el, amikor végzett a Dairy Queenben a munkájával. Azóta sem hallott róla senki, nem látta senki. Egy darabig Anson attól tartott, hogy jön érte a rendőrség. De senki nem tudott róla és a kis Marie-ról, vagy legalábbis senkinek sem szabadott volna tudni róla, de persze nem volt rá biztosíték, hogy a lány nem járatta-e a száját, nem kotyogta-e ki valamelyik bolond haverjának, az meg esetleg megemlíthette a nevét, amikor a rendőrség megjelent. De eddig még semmi ilyesmi nem történt. Anson felesége megérezte, hogy férjének valami baja van, hogy valami bántja, de nem kérdezgette, és ez pont megfelelt így a férfinak. De azért aggódott a lányért. Vissza akarta kapni, éppúgy önző okokból, mint a lány saját érdekében. Anson otthagyta mozdulatlan feleségét, és kiment a konyhába. Akkor érezte meg a háta mögött a hideg fuvallatot, amikor kinyitotta a hűtő ajtaját és benyúlt a tejért. Abban a pillanatban meg is hallotta, ahogy a szúnyoghálós ajtó nekicsapódik a keretnek. A konyhaajtó tárva-nyitva állt. Lehet, hogy a szél nyitotta ki, gondolta, de ez nem volt túl valószínű. Aileen utána feküdt le, és az asszony mindig megnézi, hogy be van-e zárva minden ajtó. Sosem

szokta elfelejteni. Anson azon csodálkozott, hogyan nem hallotta eddig a csapódást, hiszen a legkisebb zajra is fel szokott ébredni. Óvatosan letette a tejesdobozt, fülelt, de nem hallott zajt a házban. Az udvaron fütyült a szél a fák közt, és a távolból kocsizúgás hallatszott. Anson tartott egy 60-as Smith & Wessont az éjjeliszekrényen. Eszébe jutott, hogy felmegy érte, de aztán letett róla. Inkább előszedte a csontozókést a fiókból, és odament az ajtóhoz. Először jobbra nézett, majd balra, hogy megbizonyosodjon, senki nem les rá odakinn, majd kinyitotta az ajtót. Ott állt a tornácon, és az üres udvart fürkészte. Előtte széles, rendezett gyep terült el, a szélén fák sorakoztak, eltakarták a házat a mögöttük futó út elől. A hold hátulról sütött, így a ház árnyéka tisztán kirajzolódott Anson előtt. Lelépett a fűre. Egy alak vált el a tornáclépcső mellől, ahol eddig feküdt, a szél elfedte lépései zaját, árnyéka pedig beleolvadt a ház árnyékába. Anson nem is vette észre, egészen addig, amíg meg nem ragadta a karját. Érezte, hogy szorul a torka körül valami, majd azonnal jött az éles fájdalom is, és látta, hogy a vére kispriccel a sötét éjszakába. A kés kiesett a kezéből, ő pedig megfordult, bal keze hiábavalóan a nyakán lévő szörnyű sebre tapadt. Egyre gyengültek a lábai, térdre zuhant, a vér egyre jobban spriccelt a nyakából, haldoklott. Anson Cyrus Nairn szemébe nézett, majd arra a gyűrűre tévedt a tekintete, amit Nairn a tenyerén tartott. Az a gránátkővel ékesített gyűrű volt, amit Marie Blairnek adott a lány tizenötödik születésnapjára. Bármikor megismerné, akkor is, ha nem Marie levágott mutatóujján lenne. Ekkor Cyrus Nairn elfordult, Anson lába fékezhetetlenül rángatózni kezdett, a hold fénye pedig megcsillant a gyilkos késén, amikor az elindult befelé a házba. Anson remegett, végül meghalt, miközben Nairn a szendergő Aileen Anson felé fordította gondolatait, és felkészült a nőre. Thomastonban, a zárkájában Faulkner lehunyta a szemét, és mély,

265

álomtalan álomba merült.

Tizenhatodik fejezet

A Magnolia temető a Cunnington Street végében található, a Meetingtől keletre. A Cunnington Street tulajdonképpen egy temetősor: itt van a Baráti Egység Társaság, a Régi Metodisták, a Brown Testvériség, az Emberiesség és Barátság Társaság és az Egység és Barátság Szövetség temetője. Az egyik talán jobban karban van tartva, mint a másik, de mindegyikük azt a célt szolgálja, hogy a halottaknak nyughelyet adjon; a szegényeknek ugyanúgy, mint a gazdagoknak, hisz mindegyikük csak a kukacokat eteti. A halottak szétszórva fekszenek Charlestonban, maradványaik mélyen a turisták és mulatozók lábai alatt hevernek. A rabszolgák holtteste fölött már parkolók és üzletek magasodnak, és ott, ahol ma a Junction és a Meeting keresztezi egymást, ott volt régen a temető, ahová a Carolina-kalózokat temették kivégzésüket követően. A hely, ahová elföldelték őket, valaha az apályszint vonala volt a mocsárban, de a város azóta jócskán kiterjeszkedett, és a felkötött emberekről már régen elfeledkeztek, csontjaik ott porladnak a házak alapozása és a mellettük futó utcák alatt. De a Cunnington Street temetőiben elföldelt halottakra még emlékeznek, még ha csak éppen hogy is, s ezek közül a temetők közül a legnagyobb a Magnolia. Tavában halak ugrálnak, a sás közül pedig lusta gémek és szürkésfehér íbiszek figyelik őket. Egy tábla figyelmeztet, hogy 200 dollár büntetést kap az, aki eteti az

267

aligátorokat. Kíváncsi ludak egész serege tolong a keskeny úton, ami a Magnolia Temetkezési Vállalat irodáihoz vezet. Örökzöldek és viaszcserjék vetnek árnyékot a kövekre, zuzmóval tarkított babérfák rejtik a rikoltozó madarakat. A Hubert nevű férfi már két éve jár ide. Néha a síremlékek között alszik, rizskenyeret majszolgat, és van nála egy üveg is, hogy szebb legyen a világ. Már ismeri a temetőt, a gyászolókat és az itt dolgozókat. Nem is igazán tudja, hogy csak megtűrt ember, vagy észre sem veszik a jelenlétét, de ez nem is érdekli. Hubert elvan magában, és megpróbál csak annyira zavarni másokat, amennyire feltétlenül muszáj; annak reményében, hogy csendes létezését továbbra is elviselik. Egyszer vagy kétszer megijesztették az aligátorok, de ennél több sose történt, bár ezekkel az állatokkal eléggé nehéz, ha Hubert véleményére kíváncsiak. Valaha volt munkája, háza, felesége, de aztán elveszítette az állását, aztán, nagyon rövid időn belül, a házát és a feleségét is. Egy darabig még saját magát is elveszítette, de aztán arra tért magához, hogy egy kórházi ágyon fekszik, mindkét lába gipszben, miután egy teherautó elsodorta az egyes számú főút mellett, valahol Killiantől északra. Azóta sokkal óvatosabb, de régi életéhez már sosem fog visszatérni; a szociális munkások minden igyekezete ellenére sem, akik megpróbáltak neki állandó otthont szerezni. Hubert nem akar állandó otthont, mert már elég bölcs ahhoz, hogy megértse, olyan, hogy állandó, olyan nincs. Végül Hubert csak vár, és az nem számít, ha egy férfi vár, csak tudja, hogy mire vár. És amire Hubert vár, az meg fogja találni őt, akármi is az. Magához veszi majd, becsavarja hideg, sötét takarójába, és neve ott sorakozik majd azok között a koldusoké és szegényeké között, akiket a kerítés melletti olcsó helyre temetnek közpénzen. És ezt az egyet biztosra tudja Hubert. Amikor hidegre és nedvesre fordul az idő, Hubert elsétál a Charlestoni Hívők Krízis Lelkészi Szolgálata által fenntartott hajléktalanszállásra, a Meeting Street 573. alá, s ha van szabad ágy,

akkor a nyakába akasztott tárcából kihalászik három összegyűrt dollárt, és átadja, hogy ott aludhasson éjszaka. Soha senki nem hagyja el a szállást üres kézzel; ha mást nem, de egy vacsorát, szükség esetén tisztálkodószereket, néha még ruhát is kap. A szállás üzeneteket és leveleket is közvetít, bár Hubertnek már nagyon régóta nem küldött senki levelet. Hubert már több hete nem aludt ágyban, pedig voltak közben nyirkos éjszakák, olyan éjjelek, amikor bőrig ázott, és utána napokig tüsszögött. De mégsem tért vissza a szállásra az óta az éjszaka óta, amikor meglátta az olajbarna bőrű alakot, a rossz szemével és azzal a furcsa fénnyel, ami előtte táncolt. Először a zuhanyzóban figyelt fel rá. Nem szokta a zuhany alatt figyelni a többi férfit, ez is egy szabály volt. Azzal csak felhívja az ember magára a figyelmet, és Hubert ezt nem akarta. Hubert nem valami magas, nem is erős, és már vettek el tőle dolgokat olyan emberek, akik erőszakosabbak voltak nála. Megtanulta, hogyan térjen ki az útjukból, még a tekintetüket is kerülte. Ezért szegezi a tekintetét mindig lefelé a zuhanyzóban, és ezért figyelt fel a férfira is. A bokái és a körülöttük futó sebhely miatt. Hubert még soha nem látott ilyesmit ezelőtt. Olyan volt, mintha a férfi lábait levágták, majd elnagyoltan visszavarrták volna, még az öltések helye is meglátszott a történtek emlékeztetőjeképpen. Hubert ekkor megszegte a saját maga által felállított szabályt, és rápillantott a mellette lévő emberre; inas testére, göndör hajára, furcsán zavaros szemére, amely színtelen volt, és mintha köd ereszkedett volna rá. A fickó valamit dúdolt magában, Hubert úgy vélte, valami hálaadó ének vagy egy régi néger spirituálé lehet. Mindegyik szót nem tudta tisztán kivenni, csak néhányat közülük. Gyere velem, testvérem, Gyere velem, nővérem Megyünk és megyünk

269

A Fehér Úton... A férfi észrevette, hogy Hubert figyeli, és ő is visszabámult. – Te is készen állsz a sétára, testvérem? – kérdezte. És Hubert azon kapta magát, hogy válaszol, a hangja furcsán csengett, ahogy visszhangzott a csempék között. – Hová? – Végig a Fehér Úton. Készen állsz, hogy végigsétálj a Fehér Úton? Ott vár téged, testvér. Figyel téged. – Nem tudom, miről beszél – motyogta Hubert. – Dehogynem, Hubert. Dehogynem tudod. Hubert elzárta a zuhanyt, és hátralépett, leemelte a törülközőt a rúdról. Nem mondott többet, még akkor sem, amikor a férfi elkezdett nevetni, és újra szólt hozzá: – Hé, testvér, vigyázz, hová lépsz, hallod? Nehogy megbotolj, el ne ess. Nem akarsz a Fehér Útra esni, ugye, mert a többiek ott várnak rád, csak arra várnak, hogy eless. És ha ez megtörténik, akkor elvisznek. Elvisznek és széttépnek! Ahogy Hubert kirohant a zuhanyzóból, hallotta, hogy a férfi újra kezdi a dalt: Gyere velem, testvérem, Gyere velem, nővérem Megyünk és megyünk A Fehér Úton, mindannyian. Aznap éjjel Hubertet a vécében szállásolták el. De ő nem is bánta. A hólyagja rendetlenkedett néha, és éjjelente kétszer-háromszor is fel kellett kelnie, hogy kimenjen. De aznap éjjel nem a hólyagja okozott neki gondot. Hanem egy női hang, ami csak énekelt. De Hubert tudta, hogy az nem lehet. A családosokat a Walnut

Street 49.-ben helyezték el, a nők és a gyerekek ott aludtak. Nem volt rá példa, hogy egy nő a férfiak szállásán aludt volna, de voltak olyan férfiak a hajléktalanok között, akiknek igazi énjét senki sem ismerhette, és Hubert nem akarta, hogy egy nőt, vagy ami még rosszabb, egy gyereket bántson valaki. Felkelt az ágyból, és elindult a hang irányába. Mintha a zuhanyozóból jönne, gondolta. Felismerte abból, ahogy a hang visszhangzott, mert emlékezett még a saját hangjára, meg a férfiéra, még estéről. Hubert odament a bejárathoz, s ott döbbenten megállt. Az olajbarna ember állt a nem működő zuhanyok előtt, rövid pamutnadrágban és egy régi, fekete pólóban, háttal az ajtónak. Előtte valami fény terjengett, abban fürdött az arca és a teste, de maguk a zuhanyok sötétek maradtak, a fénycsövek ki voltak kapcsolva. Hubert úgy mozdult, hogy jobban lássa a fény forrását, kissé jobbra csusszant meztelen lábbal, a szemét erőltetve. A férfi előtt fényoszlop állt, úgy másfél méteres lehetett. Emelkedett, meg-meglebbent, mint a gyertya fénye, és úgy tűnt, mintha egy alak lenne mögötte vagy benne, a fénykörbe zárva. Egy tizennégy év körüli lány volt. Az arca eltorzult a fájdalomtól, a feje egyik oldalról a másikra ingott, sokkal gyorsabban, mint ahogy arra egy ember képes, s Hubert hallotta, ahogy a lány fájdalmában, félelmében és dühében sírt – nuh-nuh-nuh-nuh-nuh. A ruhája szakadozott volt, deréktól lefelé meztelen, a teste teli volt sebbel, ahogy végigvonszolták az úton egy kocsi kerekei. Hubert tudta, ki ő. Igen, Hubert tudta. Ruby Blanton, ez volt a lány neve. A csinos kis Ruby Blanton, akit egy fickó elütött, amikor megszólalt a csipogója, és nem figyelt az útra, miközben a lány éppen átment a háza előtt. Majd húsz méteren keresztül vonszolta a kocsi magával. Hubert még emlékezett rá, ahogy a lány feje még utoljára a kocsi felé fordult, és arra a csattanásra, ahogy nekicsapódott a motorháztetőnek, meg a lány utolsó pillantására, mielőtt eltűnt volna a kerekek alatt.

271

Ő, Hubert tudta, ki is ez a lány. Biztosan tudta. Az előtte álló férfi kísérletet sem tett arra, hogy kinyúljon a lány felé, hogy megvigasztalja. Helyette azt a dalt dúdolta, amit Hubert már hallott azon a napon. Gyere velem, testvérem, Gyere velem, nővérem Megyünk és megyünk… Megfordult, és valami felragyogott azokban a furcsa szemekben, ahogy Hubertre tekintettek. – Most már a Fehér Úton jársz, testvérem – suttogta. – Gyere, és nézd meg, mi vár rád a Fehér Úton. Arrébb lépett, és a fény Hubert felé indult, a lány feje rázkódott, a szeme csukva, és az a hang ömlött az ajkáról, mint valami patak. Nuh-nuh-nuh-nuh-nuh. Felpattantak a lány szemei, Hubert pedig csak bámulta őket, a saját lelkiismeretét látta bennük feléledni, majd érezte, hogy zuhan, zuhan a fehér csempék felé, a saját tükörképe felé. Zuhan, zuhan a Fehér Út felé. Ott leltek rá később, a fejéből vér szivárgott azon a seben át, amit az eséskor szerzett. Kihívtak egy orvost, az pedig kikérdezte, hogy nem szédült-e meg, nem ivott-e alkoholt, és azt mondta, szerinte Hubertnek mégiscsak meg kellene gondolnia azt az állandó otthont. Hubert megköszönte, majd összeszedte a motyóját, és otthagyta a szállást. Az olajbarna bőrű ember addigra már elment, és Hubert nem is látta többé, bár a válla fölött állandóan hátrafelé nézegetett, s egy ideig nem is aludt a Magnolia temetőben, inkább kinn az utcán és a sikátorokban, az élők között. De most újra visszatért a temetőbe. Ez az ő helye, a zuhanyzóban történtek emléke pedig már majdnem teljesen elenyészett, és ha elő is jön néha, az az alkoholnak és a fáradtságnak köszönhető, meg a hőemelkedésnek, ami az óta az este óta vele maradt.

Hubert néha közel alszik a Stolle-sírhoz, amelyen egy síró női alak áll a kereszt tövében. A sírt eltakarják a fák, és onnan látni lehet az utat és a tavat. Nem messze áll egy gránitkő, amely alá egy Bennet Spree nevű férfi van eltemetve, aki nem rég nyugszik itt, a régi temetőben. A sírhely nagyon régóta a Spree család tulajdona, de Bennet Spree-vel 1981 júliusában kihalt a család, ő pedig benyújtotta igényét a helyre. De most ott hever egy alak a Spree-sírkövön. Hubert először sarkon akar fordulni, mert nem akar vitázni egy másik csavargóval a hely miatt, annyira meg nem bízik meg egy idegenben, hogy megossza vele a sírkövet, de van valami ismerős az alakban, ezért közelebb megy hozzá. Ahogy majdnem odaér, feltámad a szellő, megrezgeti a fák lombkoronáját, a hold fénye az alakra hull. Hubert észreveszi, hogy az alak meztelen, és hogy a fák mozgása miatt a rávetülő árnyak is mozognak. Egy cikcakkos szélű seb van az alak torkán, egy furcsa lyuk, mintha valamit beletettek volna a szájába, ami aztán az álla alatti gyenge húson keresztül jött ki. A torzó és a lábak szinte feketéllnek a vértől. De van még két dolog, amit Hubert megfigyel, mielőtt sarkon fordul és elrohan. Az egyik, hogy a férfit kasztrálták. A másik pedig az a valami, amit a mellébe szúrtak. Rozsdás, T alakú, és egy cetli van rászúrva, amit a férfi mellkasából szivárgó vér kissé átitatott. Írás is áll rajta, takarosan megformált betűkkel: ITT ÁSS! És majd ásni fognak. Felkeresnek egy bírót, aláíratnak vele egy engedélyt, mert Bennet Spree-nek nincsenek leszármazottai, akik beleegyezhetnének abba, hogy nyughelyét megbolygassák. Egy vagy két nap is eltelik, mire a rothadt koporsót kiemelik a földből, jól átkötik kötelekkel, meg bebugyolálják műanyaggal, hogy ne essen szét, és Bennet földi maradványai ne szóródjanak szerteszét a sötét,

273

kiásott földön. És ahol a koporsó olyan régóta pihent, rábukkannak egy vékony földrétegre. Amikor azt óvatosan eltávolítják, csontok tűnnek fel: először a bordák, azután a koponya, a törött állkapocs. Maga a koponya is törött, repedések futnak végig a csipkés körvonalú lyukból indulva, melyet az az ütés okozott, ami megölte őt. Ennyi maradt egy fiatal lányból, aki már soha nem válhatott érett asszonnyá. Ennyi maradt Addyből, Atys Jones anyjából. És a fia anélkül fog meghalni, hogy ismerné az anyja végső nyughelyét, azét a nőét, aki erre a világra hozta.

IV. Amikor pedig ezek [az angyalok] alászállanak, e világi ruhába öltöznek, ha nem így tennének, nem tudnának megállani ebben a világban, s a világ nem tudná hordozni őket. A Zohar (Bíró Dániel és Réti Péter fordítása)

275

Tizenhetedik fejezet

Már majdnem napkelte volt. Cyrus Nairn meztelenül kuporgott az üreg sötét méhében. Hamarosan el kell hagynia ezt a helyet. Keresni fogják, mindjárt valamiféle vendettát fognak sejteni Anson, az őr halálában, és azokra irányul majd a figyelmük, akiket mostanában bocsátottak szabadon a Thomastonból. Cyrus nagyon sajnálta, hogy el kell mennie innen. Olyan sok időt töltött itt, álmodozva, körbevette a nedves föld illata, a gyökérvégek simogatták csupasz hátát és vállát. De majd lesz más jutalma is. Olyan sokat ígértek neki. Cserébe önfeláldozást vártak. Kintről felhangzott az első madarak füttye, a víz halk csobogása a parton, az utolsó éjjeli rovarok zümmögése, ahogy menekültek a mindent egyre jobban elborító fény elől. De Cyrus füle süket volt az élet hangjaira, csak az üregen belüli világ érdekelte. Inkább mozdulatlan maradt, és csak azokat a zajokat fogadta be, amik a lába alól, a laza talajból jöttek. Nézte és érezte, ahogy a föld kissé remegett, miközben Aileen Anson küzdött a porhanyós földdel alant, majd egyszer csak minden mozdulatlanná vált. A telefoncsörgés ébresztett fel. Reggel 8.15 volt. – Charlie Parker? – kérdezte egy férfihang, melyet nem ismertem fel. – Igen. Ki beszél?

– Van egy reggeli meghívása. Tíz perc múlva. Kérem, ne várassa Mr. Wymant. – Azzal letette. Mr. Wyman. Willie Wyman. A Dixie-maffia charlestoni feje akar velem reggelizni. Hát, ez a nap sem indult valami jól. A Dixie-maffia az alkoholtilalom óta létezett. Voltaképpen lazán egymáshoz kapcsolódó bűnözői csoportokból állt, leginkább a nagy déli városokban volt a központjuk, főleg Atlantában, Georgiában és Biloxiben, Mississippiben. Egymást bérelték fel a különböző, államon kívüli munkákra: egy szándékos gyújtogatás Mississippiben valószínűleg egy georgiai valaki műve volt, egy dél-karolinai gyilkosság meg egy marylandi bérgyilkosé. A Dixiek meglehetősen jámbor emberek voltak, droggal, szerencsejátékokkal, gyilkossággal, behajtással, rablással és gyújtogatással foglalkoztak. Legközelebb akkor kerültek a fehérgalléros bűnözéshez, amikor egy mosodát raboltak ki, de ez nem jelentette azt, hogy nem kellett számolni velük. 1987-ben a Dixie-maffia a saját otthonukban, Biloxiben gyilkolt meg egy bírót, Vincent Sherryt, és a feleségét, Margaretet. Soha nem tisztázták, hogy Sherryt és a feleségét miért lőtték le – volt olyan feltételezés, hogy Vincent Sherry belekeveredett valami bűnügybe a Halat & Sherry ügyvédi irodán keresztül, és Peter Halatot, Sherry társát később elítélték zsarolás és a Sherrygyilkosságokban való bűnrészesség vádjával. De a gyilkosságok mögötti okok javarészt már lényegtelenekké váltak. Azok az emberek, akik bírókat gyilkolásznak, veszélyesek, gondolkodás nélkül cselekszenek. Nem mérik fel tettük következményeit előzetesen. 1983-ban Paul Mazzellt, a charlestoni banda fejét Eddie Merrimannel együtt elítélték Ricky Lee Seagreaves meggyilkolásáért. Ricky meglopta Mazzellt az egyik drogügylet kapcsán. Azóta Willie Wyman a király Charlestonban. Willie százhatvankét centi és negyvenöt kiló volt vasággyal együtt, de

277

ravasz és kegyetlen, képes bármire, hogy a pozícióját megtartsa. 8.30-kor a Charleston Place éttermében ült, egy fal melletti asztalnál, és sonkás tojást evett. Csak egyetlen üres szék állt az asztal mellett. Nem messze tőle két külön asztalnál négy ember ült, szemmel tartva Willie-t, az ajtót és engem. Willie-nek rövid, nagyon sötét haja és napbarnított bőre volt, világoskék inget meg kék nadrágot viselt. Az ingen apró, fehér felhők úsztak. Felnézett rám, amint közelebb léptem az asztalához, és intett a villájával, hogy üljek le. Az egyik embere már ugrott, hogy megmotozzon, de Willie elhessegette, hogy nyilvános helyen vagyunk. – Szükségtelen megmotoznunk, ugye? – Nincs nálam fegyver. – Jó. Nem hinném, hogy ezeknek az embereknek itt, a Charleston Place-ben tetszene, ha lövöldözés törne ki. Kér valamit? De maga fizet érte. – Humortalanul elvigyorodott. Kávét, narancslevet és pirítóst rendeltem a pincérnél. Willie befejezte az étkezést, és megtörölte a száját az asztalkendővel. – És most térjünk rá az üzletre – mondta. – Hallottam, hogy kezelésbe vette Andy Dalitz mogyoróit. A fickó ezentúl megvakargathatja őket, ha benyúl a torkába. Választ várt. A körülményeket figyelembe véve úgy tűnt, jobb lesz, ha jó fiúnak látszom. – A LapLand a magáé? – kérdeztem. – Igen, többek között. Nézze, Andy Dalitz egy hülye. A fenébe, én is jól seggbe akartam már rúgni, mióta csak ismerem. De most három ádámcsutkája lett maga miatt. Lehet, hogy kiérdemelte, nem tudom. Csak azt mondom, ha meg akarja látogatni az egyik klubunkat, akkor kérjen engedélyt, és kérje szépen. És ha a főnököt úgy megrúgja, hogy az megízlelheti a mogyoróit a szájában, az nem valami szép kérés. És még valami: ha mindezt mások előtt csinálja, a kuncsaftok vagy a lányok előtt, akkor most másképpen beszélgetünk. Mert ha

Andyt nevetségessé teszi, akkor azzal engem is nevetségessé tesz, és akkor lehet, hogy néhány fickó arra a következtetésre jut, hogy az én időm lejárt, és helyet kellene adnom valaki másnak. És akkor két lehetőségem marad: vagy meggyőzöm őket arról, hogy nem jól gondolják, s akkor egy egész napot elvesztegetünk azzal, hogy körbeautókáztatjuk őket, míg a csomagtartó bűzleni nem kezd tőlük, hogy kidobhassuk őket valahol; vagy pedig én leszek az, aki ott bűzlik hátul a csomagtartóban. Köztünk legyen mondva, ez nem fog megtörténni. Értettük egymást? Megérkezett a kávém, a narancslevem és a pirítósom. Kiöntöttem a kávét, Willie-t is megkérdeztem, kér-e még. Kért, majd megköszönte. Udvariasnak udvarias volt. – Értettem – biztosítottam róla. – Mindent tudok magáról – mondta. – Csak azért van még életben, mert magát még a Jóisten sem akarja maga mellett. Hallom, hogy Elliot Nortonnal dolgozik együtt a Jones-ügyön. Van valami, amit tudnom kell, mert ez az ügy úgy bűzlik, mint a gyerekem pelenkája. Andy mondta, hogy a félvérrel, Tereusszal akart beszélni. – Félvér? – Ki a franc vagyok én, az unokatestvére? – fortyant fel, de aztán kissé megenyhült. – Az övéi Kentuckyból jöttek, annyit tudok. Vannak itt a hegyekben olyanok, akiknek az ereiben talán még kecskevér is folyik, mert a nagyapjukra ínséges időkben rájött a viszketegség. Tereusszal meg a fajtájával még a feketék sem akarnak közösséget vállalni. Na, vége az okításnak. Most maga adjon nekem valamit. Nem volt más lehetőségem, el kellett mondanom valamit abból, amit tudtam. – Tereus meglátogatta Atys Jonest a börtönben. Azt akartam megtudni, miért. – És megtudta? – Tereus ismerte a családot. És rálelt Jézusra.

279

Willie nem tűnt túl boldognak, de még nem volt vége. – Ezt mondta Andynek. Szerintem Jézusnak sokkal körültekintőbbnek kellene lennie abban, kinek engedi meg, hogy rátaláljon. Tudom, hogy nem mondott el mindent, de most nem csinálok belőle nagy ügyet, most nem. Jobb lenne, ha nem menne vissza a klubba, de ha mégis, diszkréten tegye, és ne rugdossa Andy Dalitz mogyoróit. És elvárom, hogy ha bármi olyasmi a tudomására jut, ami miatt aggódnom kellene, megosztja velem, érti? – Értem. Bólintott, látszólag elégedetten, majd belekortyolt a kávéjába. – Nyomozott az után a prédikátor után, ugye? Hogy is hívják, Faulkner? – Igen. Fürkészőn meredt rám. Mintha élvezte volna a dolgot. – Hallom, Roger Bowen megpróbálja őt kihozni a börtönből. Nem hívtam Elliotot azóta, mióta Atys Jones elmondta nekem a Mobley és Bowen között fennálló kapcsolatot. Nem voltam benne biztos, hogyan illik ez mindabba, amit addig megtudtam. Most, hogy Willie Wyman megemlítette Bowen nevét, megpróbáltam háttérbe szorítani a többi asztaltól ideszűrődő zajt, és csak arra figyelni, amit mond. – Kíváncsi arra, vajon miért teszi? – folytatta Willie. – Nagyon. Hátradőlt, nyújtózott egyet, feltárva a hónalján lévő izzadságfoltot. – Rogert már régóta ismerem, s kezdettől rühelljük egymást. Az a fickó egy fanatikus, nem ismer se istent, se embert. Már gondoltam rá, hogy meg kellene kocsikáztatni, elküldeni egy hosszú, egyirányú útra, de akkor jönnének az őrültek, kopogtatnának az ajtómon, és sok ember a fűbe harapna. Nem tudom, hogy Bowennek mi a szándéka a prédikátorral. Lehet, hogy strómannek akarja, de az is elképzelhető, hogy az öreg elrejtett valamit, amire Bowen rá akarja tenni a kezét.

Tényleg nem tudom, ám ha meg akarja kérdezni tőle, tudom, hogy ma hol találja meg. Vártam. – Van egy nagygyűlés Antiochban. Azt rebesgetik, hogy Bowen beszédet tart. Ott lesz a sajtó, lehet, hogy valamelyik tévé is. Bowen nem túl gyakran jelenik meg nyilvánosság előtt, de ez a Faulkner-ügy előcsalta a barlangjából. Ha odamegy, talán tud vele beszélni. – Miért mondja ezt el nekem? Felállt, s a négy gorilla is vele. – Miért csak én legyek az, aki rossz passzban van, nem igaz? Ha szaros a cipőtalpad, akkor máshova is elviszed magaddal. És Bowennek ma amúgy is pocsék napja van. Tetszik az ötlet, hogy még pocsékabbá tehetem. – Miért van rossz napja Bowennek? – Kellene hallgatnia a híreket. A bérencét, Mobleyt megtalálták tegnap a Magnolia temetőben. Kasztrálták. El kellene mondanom Andy Dalitz-nak, akkor talán rájönne, ő milyen szerencsés volt. Az ő mogyorói csak megsérültek, de nem vágták le neki. Kösz a reggelit. Otthagyott, kék inge elhullámzott, vele ment négy testőre is, mintha óvodások vonulnának libasorban egy darabka felhőkkel tarkított ég után. Elliot nem jelent meg a találkánkon aznap reggel. Az irodájában és a házában is csak az üzenetrögzítő felelt. A mobiljai – a sajátja is és az a tiszta is, amelyet nap mint nap használtunk a megbeszéléseink során – ki voltak kapcsolva. Minden újság arról írt, miként találták meg Landron Mobley holttestét a Magnolia temetőben, de hasznos részletekkel nem szolgáltak. A tudósítások szerint Elliot Nortonnal nem tudtak kapcsolatba lépni, hogy ügyfele haláláról megkérdezzék. A reggelt azzal töltöttem, hogy több dolognak utánajárjak a tanúk vallomásával kapcsolatban. Lakókocsik ajtaján zörgettem, kutyákkal hadakoztam elvadult kertekben. Dél felé már aggódni kezdtem. Felhívtam Atysékat, az öregember azt mondta, hogy a fiú jól érzi

281

magát, csak egy kicsit meg van zavarodva. Atysszal is beszéltem, de meglehetősen goromba válaszokat kaptam. – Mikor mehetek már el innen? – kérdezte. – Hamarosan – feleltem. Persze, ez nem volt teljesen igaz. Ha Elliot Atys biztonságával kapcsolatos félelmei beigazolódnak, akkor valóban mihamarabb el kell onnan vinnünk, de csak egy másik biztonságos házig. A tárgyalásig jobb lesz, ha Atys hozzászokik ahhoz, hogy a tévét bámulja idegen szobákban. De nemsokára ez már nem az én gondom lesz. Semmire sem mentem a tanúkkal. – Tudsz Mobley haláláról? – Igen, hallottam. Le vagyok sújtva. – De annyira sem, mint ő. Van valami ötleted, hogy ki tehetett ilyet vele? – Nincs, de ha maga rájön, akkor mesélje el. Kezet akarok rázni a fickóval, hallja? Letette a kagylót. Megnéztem az órámat. Dél múlt valamivel. Több mint egy óra, míg Antioch-ba érek. Gondolatban feldobtam egy érmét, és úgy döntöttem, hogy megyek. A Carolina Klán csakúgy, mint más klánok az országban, vagy húsz évig hanyatló ágban volt. A Carolina Klán számára ez a hanyatlás 1979 novemberében kezdődött, amikor öt kommunista meghalt egy lövöldözésben az észak-karolinai Greensboróban, amikor összetűzésbe kerültek a klán embereivel és néhány neonácival. A klánellenes mozgalmak új lendületet kaptak, a tagság száma pedig egyre csökkent, és amikor a klántagok utcára vonultak, a tiltakozók száma mindig messze fölülmúlta az övékét. A Dél-Karolinában szervezett nagygyűlések java részét az Indianában székelő Ku-KluxKlan Amerikai Lovagjai szervezték, mivel a helyi Lovagok vonakodtak belekeveredni az egészbe. De a hanyatlás ellenére több mint harminc fekete templomot gyújtottak fel 1991 óta Dél-Karolinában, és még legalább kettőhöz –

Williamsburg és Clarendon megyékben – bizonyítottan köze volt a klán embereinek. Más szóval, kívülről nézve a klán haldoklott ugyan, de a gyűlölet, amit képviselt, nagyon is életben volt. Most pedig Bowen megpróbálta felszítani, újra középpontba helyezni ezt a gyűlöletet. Ha hinni lehet a beszámolóknak, sikerrel. Antioch városát még fénykorában sem javasoltam volna senkinek. Egy nem létező város külvárosának tűnt: voltak házai és utcái, még azt a fáradságot is vette valaki, hogy nevet adjon nekik, de egyetlenegy bevásárlóközpont sem épült, pedig várható lett volna, hogy kinő a földből körülötte. Ehelyett a 119-es út mellett – mely átszelte Antiochot – kicsi boltocskák sorakoztak, mint megannyi gomba, közöttük árválkodott néhány benzinkút, egy videotéka, egykét fűszerbolt, egy kocsma és egy mosoda. Azt hittem, hogy elkerültem a parádét, de aztán mégiscsak ráleltem egy zöld térre, melyet drótkerítés és gondozatlan fasor vett körül. A közelben kocsik parkoltak, talán összesen hatvan, és állt ott egy összeeszkábált emelvény, amelyről éppen egy férfi szónokolt a hallgatósághoz. Nyolcvan-kilencven ember lehetett a téren, főleg férfiak, itt-ott néhány nő. Egy maroknyian fehér köpenyt viseltek, de a legtöbbjük a szokásos póló-farmer öltözékben jelent meg. A köpenyt viselő emberek szemmel láthatóan izzadtak az olcsó poliészter ruhadarab alatt. Egy másik, ötven-hatvan főből álló tömeg távolabb állt, ők voltak a tiltakozók. A kettőt rendőrségi kordon választotta el egymástól. Valaki kántált valamit, de a színpadon álló embert semmi sem zökkentette ki. Roger Bowennek vastag barna bajusza és göndör barna haja volt, s látszott, hogy igyekszik jó kondícióban maradni. Piros ing és kék farmer feszült rajta, de a hőség ellenére az ingén nyoma sem volt izzadságnak. Két ember állt mellette, a tapsemberek. Ha valami különösen fontosat mondott – az ő megítélésük szerint úgy minden harmadik percben –, ők biztatták buzgó tapsra a hallgatóságot. Akárhányszor felcsattant a taps, Bowen a cipője orrára bámult, és

283

megrázta a fejét, mintha csak zavarba jött volna a lelkesedéstől, de mégsem akarná megfékezni. Közel a színpadhoz felfedeztem azt az operatőrt, akivel a Richlandnél vitám támadt. Mellette egy teljesen kopasz fickó állt. Most is a katonai ruháját viselte, de most senki nem cikizte érte. Teljes hangerőn bömbölt a kocsimban egy CD, ahogy közelebb hajtottam. Direkt erre az alkalomra választottam. Jól időzítettem. Joey Ramone szerelme elment Los Angelesbe, és soha nem tért onnan vissza, Joey pedig a Ku-Klux-Klant hibáztatja azért, hogy elvették tőle a lányt, akit szeretett. Ez üvöltött a kocsiból, amikor behajtottam a parkolóba. Bowen abbahagyta a beszédet, és arrafelé bámult, ahol álltam. A hallgatóság java része ugyanígy tett. Egy fekete, Blitzkrieg feliratú pólót viselő kopasz férfi közelebb jött a kocsihoz, és udvariasan, de határozottan arra kért, hogy halkítsam le a zenét. Leállítottam a motort, ezzel elhallgatott a zene is, aztán kiszálltam az autóból. Bowen még vagy tíz másodpercig arrafelé nézett, majd folytatta a beszédet. Talán tudatában volt annak, hogy a média figyeli, mindenesetre a minimálisra csökkentette a szidalmakat a beszédben. Igaz, utalt a zsidókra és a színesekre, és arról is beszélt, hogy a nem keresztények vették át a hatalmat a kormányzatban a fehér emberek kárára; beszélt az AIDS-ről is, ami szerinte Isten büntetése; de elkerülte a rosszabbfajta faji kirohanásokat. Csak a beszéd végén tért rá a lényegre. – Barátaim, van egy ember, egy jó ember, egy keresztény ember, Isten szolgája, akit bebörtönöztek azért, mert fel merte emelni szavát a homoszexualitás, a magzatelhajtás ellen, és azt merte mondani, hogy a fajok keveredése Isten ellen való bűn. Egy látványos bírósági tárgyalást szerveznek Maine államban, hogy ezt az embert megtörjék, és van bizonyítékunk arra, barátaim, csalhatatlan bizonyítékunk, hogy elfogatását a zsidók pénzelték. – Bowen

meglengetett néhány papírlapot, amik külsőre nagyon hivatalosnak látszottak. – Ennek az embernek a neve – remélem, sokan már ismeritek – Aaron Faulkner. Most pedig mindenféléket állítanak róla. Gyilkosnak és szadistának nevezik. Megpróbálják bemocskolni a nevét, a sárba rántani, még mielőtt a tárgyalás megkezdődne. Azért csinálják ezt, mert nincs ellene bizonyítékuk, és megpróbálják megmételyezni a gyengék lelkét és elméjét, hogy azok aztán majd bűnösnek találják ezt az embert, még mielőtt lehetősége lenne arra, hogy védekezhessen. Faulkner tiszteletes üzenetét mindannyiunknak szívünkbe kell zárni, mert tudjuk, hogy igaz és helyes. A homoszexualitás Isten törvénye ellen van. A csecsemőgyilkosság Isten törvénye ellen van. A vér keveredése, a házasság és a család intézményének aláásása, a nem keresztények vallásának Jézus Krisztus, a Mi Urunk és Megmentőnk egyedül igaz vallása fölé emelése Isten törvénye ellen van. És ez az ember, Faulkner tiszteletes felszólalt mindezek ellen. Most pedig az egyedüli reménye egy igazságos tárgyalásra az, ha a legjobb védelmet tudja magának kieszközölni. Ehhez pedig pénz kell, hogy kiválthassa magát a börtönből, és megszerezhesse a legjobb ügyvédeket. És ti, testvéreim, ebben segíthettek: adjatok annyit, amennyit tudtok. Vagy száz embert számolok itt meg. Ha mindenki ad húsz dollárt – tudom, hogy sokatoknak ez nagy összeg –, összegyűlik kétezer dollár. És ha azok, akik egy kicsit többet is megengedhetnek maguknak, többet adnak, akkor annál jobb. Figyelmezzetek a szavamra: nemcsak egy ember vár most, hogy a hamis tárgyalással, szembenézzen. Hanem egy életmód. A mi életünk, a mi hitünk, a mi jövőnk, ami bíróság elé kerül abban a tárgyalóteremben. Faulkner tiszteletes mindannyiunkat képvisel, és ha elbukik, akkor mi is vele bukunk. Isten velünk van! Isten ad nekünk erőt! Éljen a győzelem! Éljen a győzelem! A tömeg átvette a kántálást, miközben emberek járkáltak közöttük kosárkákkal, és gyűjtötték az adományokat. Láttam, hogy néhányan tízeseket és ötösöket dobálnak bele, de a legtöbb húszast adott, bár

285

olyan is volt, aki ötvenest vagy százast. A legóvatosabb becslés szerint is összegyűlt vagy háromezer dollár. Az aznapi újság szerint, amely címlapon hozta a nagygyűlés eseményeit, Bowen emberei jól dolgoztak korábban, hiszen nem sokkal Faulkner letartóztatása után már nekiláttak a szervezésnek, mindent bevetettek, amit csak tudtak. A bolhapiactól a házisüti-vásáron át egészen egy nyeremény kisorsolásáig, mert volt egy szimpatizáns autókereskedő, aki felajánlott egy Dodge kisteherautót, és a húszdolláros belépőből is több ezer fogyott. Bowen még azokat is képes volt felvillanyozni, akiket egyébként az ő indítékai nem nagyon hoztak lázba, azt a nagyszámú hívőt, akik Faulknerben Isten szolgáját láttak, akit azon hite miatt üldöznek, amely nagyon hasonló, ha nem azonos az övékével. Bowen Faulkner letartóztatását és küszöbönálló tárgyalását a hit és a jóság ügyévé emelte, azt állította, hogy ez egy csata az Urat szerető és benne hívő lelkek, illetve azok között, akik hátat fordítottak Neki. Amikor szóba került az erőszak, Bowen általában elkerülte a témát, mondván, Faulkner üzenete tiszta, és ő nem tehető felelőssé mások cselekedeteiért, még ha azok a cselekedetek sok esetben jogosak is. A rasszista bántalmazásokat későbbre tartogatta, amikor a tévékamerák és a mikrofonok már nem lesznek a közelben. Ma az újonnan megtérteknek prédikált, meg azoknak, akiket még meg kellett téríteni. Bowen lelépett az emelvényről, s az emberek előrementek, hogy kezet rázzanak vele. Még a kapun belül felállítottak két összecsukható asztalt, hogy a nők, akik mögöttük álltak, kipakolhassák azokat a dolgokat, amiket el akartak adni. Például Johnny Reb-zászlókat, náci lobogókat, melyeket sasok és szvasztikák díszítettek, ütközőre ragasztható matricákat, rajtuk a felirat: a sofőr „születésénél fogva fehér, jellemében déli”. Voltak még ott countryés westernzenét tartalmazó kazetták és CD-k, bár arra rájöttem, hogy nem az a fajta zene volt rajtuk, amit Louis is szeretett volna. A nők rövid idő alatt egészen jó üzletet csináltak.

Egy alak jelent meg mellettem. Sötét öltönyben és fehér ingben volt, a fején oda nem illő baseballsapkával. A bőre bíborvörösben játszott, és foltokban hámlott. A fején csak itt-ott, csomókban volt haj, mint amikor a vegetáció épphogy csak képes gyökeret verni egy barátságtalan vidéken. A napszemüveg elrejtette a szemét. A bal fülében fülhallgatót láttam, vége az övébe akasztott szerkezetbe volt dugva. Rossz érzés fogott el. Lehet, hogy a fura külső tette, de volt valami valószerűtlen a pasasban. És valami különös szag lengte körül, olyan, mint amikor kioltanak egy olajjal égő tüzet. Olyan szaga volt, mintha lassan égett volna. – Mr. Bowen szeretne magával beszélni – mondta. – A Ramones volt – mondtam. – A CD-n. Szívesen lemásolom, ha szeretné. A szeme sem rezdült. – Mint már mondtam, Mr. Bowen szeretne magával beszélni. Vállat vontam, és követtem a tömegen keresztül. Bowen már majdnem végzett azzal, hogy seregétől búcsút vegyen, s miközben figyeltem, egy furgon mögé lépett, amelyből egy fehér sátor nyúlt előre. Alatta néhány szék, egy hordozható légkondicionáló s egy asztal, amin egy ventilátor állt. Odavezettek Bowenhez, aki az egyik székben ült, és egy dobozos Pepsit kortyolgatott. A baseballsapkás férfi maradt, de a többiek távolabb mentek, hogy egy kicsit félrevonulhassunk. Bowen itallal kínált. Visszautasítottam. – Nem vártuk magát ma itt, Mr. Parker – mondta. – Fontolgatja, hogy csatlakozik az ügyünkhöz? – Én nem látok itt semmiféle ügyet – mondtam –, hacsak azt nem gondolja annak, hogy egy csomó déli tirpák tolong itt egyszerre. Bowen váltott egy most-mit-tegyünk pillantást a másik emberrel. Szeme véreres volt. Bár látszólag ő a főnök, nekem mégis úgy tűnt, hogy meg akar felelni az öltönyösnek. Még a testtartása is azt sugallta, hogy valamiért fél tőle, mert félig elfordult, fejét leszegte. Olyan volt, mint egy kushadó kutya.

287

– Be kellett volna mutatnom magát – mondta. – Mr. Parker, az úr Mr. Kittim. Előbb vagy utóbb Mr. Kittim kemény leckét fog adni önnek. Kittim levette a napszemüvegét. A mögüle felbukkanó zöld szemek üresek voltak, mint a nyers, hibás smaragd. – Bocsásson meg, ha nem rázok magával kezet – mondtam neki. – Úgy néz ki, mint aki azonnal darabjaira esik. Kittim nem reagált, de az olajszag erősebbé vált. Még Bowen orra fölött is összeszaladtak a ráncok. Bowen megitta a kóláját, a dobozt kidobta a szemetesbe. – Miért jött ide, Mr. Parker? Ha kimennék oda az emelvényre, és elmondanám a hallgatóságnak, kicsoda maga, azt hiszem, semmi esélye sem lenne, hogy épségben visszatérjen Charlestonba. Lehet, hogy meg kellett volna lepődnöm azon, hogy Bowennek tudomása volt arról, hogy én Charlestonban vagyok, de mégsem voltam meglepve. – Figyeltet, Bowen? Nagyon hízelgő. De most nem az emelvényen vagyunk. Ez itt csak egy teherautó. Ne vigye túlzásba! Ha el akarja mondani a gyengeelméjű tömegnek, ki vagyok, csak rajta. A tévékamerák imádni fogják. És hogy miért vagyok itt? Meg akartam nézni magát, látni, hogy tényleg olyan bolond-e, mint amilyennek tűnik. – Miért lennék bolond? – Mert közösködik Faulknerrel. Ha okos lenne, látná, hogy őrült, még őrültebb, mint az itt lévő barátai. Bowen szeme a másik férfira rebbent. – Nem hinném, hogy Mr. Kittim őrült lenne – mondta. A szavak mintha keserű ízt hagytak volna a szájában. Láttam arról, ahogy az ajka megvonaglott. Követtem a pillantását. Kittim gyéres hajába száraz korpa vegyült, s az arca mintha fájdalmasan tükrözte volna állapotát. Olyan volt, mint aki szép lassan szétmállik. Ez maga a huszonkettes csapdája: ha

úgy nézett ki és úgy érzett, ahogy valójában, akkor őrült kellett hogy legyen, ha nem őrült meg. – Faulkner tiszteletest igazságtalanul vádolják – ragadta magához a szót Bowen. – Semmi mást nem akarok, csak azt, hogy győzzön az igazság, az pedig csak akkor következik be, ha őt felmentik és szabadon engedik. – Az igazság vak, nem hülye, Bowen – közöltem. – Néha mindkettő. – Felállt. Majdnem egyforma magasak voltunk, de ő szélesebb, mint én. – Faulkner tiszteletes nemsokára egy új mozgalom, egy egyesítő erő vezéralakja lesz. Napról napra több ember áll majd közénk. Olyan emberek, akiknek pénzük, befolyásuk és hatalmuk van. Egyáltalán nem bonyolult ez az egész. Sőt, kimondottan egyszerű. Faulkner csak eszköz. Én vagyok az irányító. És most azt javaslom, menjen, és addig nézze meg Dél-Karolina látnivalóit, amíg tudja. Van egy olyan érzésem, hogy ez az utolsó alkalma rá. Mr. Kittim visszakíséri a kocsijához. Kittimmel az oldalamon keresztültörtem a tömegen. A tévéstáb már összepakolt és elment. Gyerekek csatlakoztak az ünneplő tömeghez, a lábak között rohangásztak. Zene szólt a hevenyészett asztalokra állított hangszórókból, countryzene, háborúról és bosszúról. Grillsütőket állítottak fel, és a sülő hús illata betöltötte a levegőt. Egy hátrafésült hajú férfi mohón harapott egy hot-dogba. Félrenéztem, mielőtt meglátta volna, hogy bámulom. Mindjárt felismertem. Ő volt az az ember, aki követett a repülőtérről a Charleston Place-re, és aki aztán megmutatta nekem Earl Larousse Juniort. Atys Jones és Willie Wyman is elmondta nekem, hogy a megboldogult Landron Mobley nemcsak hogy Elliot ügyfele volt, hanem egyúttal Bowen egyik buldogja is. Nagyon úgy nézett ki, hogy Mobley segített Larousse-éknak becserkészni Atyst, még Marianne halála előtt. És most, íme, itt egy másik kapcsolat Larousse-ék és Bowen között. A kocsinál Kittim felé fordultam. Addigra levette a szemüvegét,

289

és látni lehetett a szemét. Valami hevert a földön közöttünk. Kittim rámutatott. – Leejtett valamit – mondta. Egy kicsi, kerek, fekete sapka volt, aminek a szélén vörös-arany színű szalag futott körbe. Teljesen átáztatta a vér. Amikor leparkoltam, akkor még nem volt ott. – Nem hiszem – mondtam. – Javaslom, vigye magával. Biztos vagyok benne, hogy lesz egy olyan öreg zsidó ismerőse, aki boldog lesz, ha megkapja. Lehet, hogy választ kapnak néhány kérdésre általa. Elhátrált, kezével pisztolyt formált, majd búcsúzásképpen rám lőtt vele. – Még látjuk egymást – mondta. Felvettem a sábeszdeklit a földről, és leporoltam. Nem volt benne név, de tudtam, hogy csak egy helyről származhat. Amilyen gyorsan csak tudtam, a legközelebbi bolthoz hajtottam, és telefonáltam New Yorkba. Amikor már az egész nap eltelt, és semmi hír nem jött Elliottól, úgy döntöttem, hogy megpróbálom megkeresni. Kimentem a házához, de a munkások nem látták tegnap óta, és azt mondták, szerintük nem aludt otthon éjjel sem. Visszafordultam Charlestonba, és elhatároztam, utánanézek annak a rendszámnak, amit az Elliottal találkozó nő kocsijáról írtam fel még korábban. Előszedtem a laptopom, és az e-mail-jelzésekre fittyet hányva egyenesen felmentem a hálóra. Három adatbázisba is bepötyögtem a rendszámot, az NCI óriási adatbázisába, a CDB-ébe meg a SubTraceébe, ami sokkal drágább volt, mint a többi, ráadásul félig illegális, csak éppen sokkal gyorsabb. Ide is beírtam a rendszámot, sürgősnek címkéztem, és kevesebb mint egy órával később meg is jött a válasz. Elliot egy bizonyos Adele Fosterrel vitatkozott, aki a Bees Tree Drive 1200. alatt lakott Charlestonban.

Az 1200-as szám alatti ház egy lenyűgöző, felújított klasszikus épület volt, több mint százéves lehetett. Homlokzata osztrigahéj és mészhabarcs keverékéből készült, és mindjárt a két felhajtó által határolt, karcsú, fehér oszlopokkal szegélyezett oszlopcsarnok ötlött a látogató szemébe. A kocsi a ház mellett parkolt, jobb oldalon. Lassan felsétáltam a főlépcsőn, megálltam az oszlopok alatt, és csengettem. A csengő visszhangot vetett a bejáratnál, nyomában határozott lépések hangzottak fel, majd kinyílt az ajtó. Kicsit azt vártam, hogy Hattie McDaniel jelenik meg előttem egy kötényruhában, de helyette az a nő állt előttem, akivel Elliot vitázott azon az estén. Mögötte sötét faborítás látszott mindenhol az üres, hófehér előcsarnokban. Mintha a havon keresztül előbukkanna a sáros víz. – Igen? Hirtelen nem jutott eszembe semmi. Magam sem tudtam igazán, miért jöttem ide. Csak azt tudtam, hogy Elliot nincs meg, és valami azt súgta nekem, hogy a vita, aminek szemtanúja voltam, nem szakmai vita volt. Hogy e között a két ember között több volt a szokásos ügyvéd-ügyfél kapcsolatnál. És ráadásul most, amint a nőt először közelebbről szemügyre vehettem, egy másik gyanúm is beigazolódott: a nő özvegyi gyászruhát hordott. Már csak egy fekete kalap és a hozzá tartozó fátyol hiányzott; akkor tökéletes lett volna az összkép. – Nagyon sajnálom, hogy zavarom – kezdtem. – A nevem Charlie Parker, magándetektív vagyok. Már éppen a zsebembe akartam nyúlni, hogy elővegyem az igazolványomat, de az asszony arckifejezése megállított. Nem meglágyult az arca, hanem átfutott rajta valami, mint amikor egy fát gyengéden ingat a szellő, ha a holdfény átsüt a gallyak között és megvilágítja alul a puszta földet. – Maga az, ugye? – kérdezte halkan. – Maga az, akit felbérelt? – Ha Elliot Nortonra gondol, akkor igen, én vagyok az.

291

– Ő küldte ide magát? – Nem volt ellenséges érzület a hangjában, inkább valami gyászos felhang. – Nem, csak láttam... beszélgetni magukat két nappal ezelőtt egy étteremben. Röviden elmosolyodott. – Azt hiszem, a „beszélgetni” ige nem nagyon fedi azt, amit műveltünk. Elmondta magának, ki vagyok? – Hogy őszinte legyek, nem mondtam meg neki, hogy láttam magukat, csak leírtam a kocsija rendszámát. Lebiggyesztette a száját. – Milyen előrelátó. Mindig így tesz? Jegyzeteket készít olyan nőkről, akiket nem is ismer? Ha azt várta, hogy majd zavarba jövök, hát csalódnia kellett. – Néha – feleltem. – Próbálok leszokni róla, de hát az ember esendő. – Szóval, miért van itt? – Kíváncsi lennék, nem látta-e Elliotot mostanában. Hirtelen aggodalom jelent meg az arcán. – Az óta az este óta nem. Valami baj van? – Nem tudom. Bejöhetek, Ms. Foster? Pislogott egyet. – Honnan tudja a nevemet? Ne, ne is mondja, biztosan ugyanonnan, ahonnan azt is megtudta, hol élek, igaz? Jézusom, nincs már az embernek magánélete. Vártam, már-már arra számítva, hogy az orromra csapja az ajtót. De ehelyett oldalt lépett, és intett, hogy menjek be. Követtem az előcsarnokba, az ajtó halkan becsukódott mögöttem. Az előcsarnokban nem volt bútor, még csak egy kalaptartó sem. Előttem egy lépcsősor vezetett az emeleti hálószobákhoz. Jobb oldalon volt az étkező, melyben egy asztal állt tíz székkel. Balra a nappali. Oda mentem be, az asszonyt követve. Mrs. Foster helyet foglalt egy halványarany színű kanapé egyik sarkában, én pedig egy

hozzá közel álló karosszékbe ültem. Valahol tiktakolt egy óra, de egyébként csönd honolt a házban. – Nincs meg Elliot? – Nem ezt mondtam. Csak hagytam üzeneteket, és eddig még nem válaszolt rájuk. Mrs. Foster emésztette, amit hallott. Úgy tűnt, nem tetszik neki. – És úgy véli, hogy én tudom, hol van? – Találkozott vele az étteremben. Gondoltam, bizonyára barátok. – Miféle barátok? – Akik együtt vacsoráznak. Mit akar, mit mondjak, Ms. Foster? – Nem tudom, és Mrs. Foster vagyok. Már bocsánatot akartam kérni, de legyintett. – Nem érdekes – mondta. – Bizonyára szeretne többet tudni Elliotról és rólam. Nem feleltem. Nem akartam mélyebbre turkálni a magánéletükben, mint amennyire feltétlenül szükséges, de ha akart róla beszélni, akkor szívesen meghallgattam, abban a reményben, hátha megtudok valami fontosat tőle. – A pokolba is, látott bennünket vitázni, sejtheti a többit. Elliot a férjem egyik barátja volt. A megboldogult férjemé. – Lesimította a szoknyáját, ez volt az egyedüli jele annak, hogy talán ideges. – Sajnálom. Részvétem. Bólintott. – Mindannyian sajnáljuk. – Megkérdezhetem, mi történt? Felnézett a szoknyájáról, egyenesen rám bámult. – Öngyilkos lett. Köhintett egyet, majd látszott, hogy küszködik a szavakkal. Egyre jobban köhögött. Felálltam, átmentem a nappalin a világos, modern konyhába, a ház végébe. Találtam egy poharat, megtöltöttem a csapnál vízzel, és odavittem neki. Belekortyolt, majd az előtte álló alacsony asztalkára tette a poharat.

293

– Köszönöm – mondta. – Nem tudom, mi történt. Azt hiszem, még mindig nagyon nehéz beszélnem róla. A férjem, James egy hónappal ezelőtt öngyilkos lett. Megfulladt, amikor a kocsija kipufogójához erősített egy csövet, majd bevezette az autó belső terébe az ablakon keresztül. Ez nem szokatlan módja az öngyilkosságnak, azt mondták. Mintha valami apró betegségről beszélt volna, olyan tárgyilagossá vált a hangja hirtelen. Még egyet kortyolt a vízből. – Elliot a férjem ügyvédje volt, egyben a barátja is. Nem szóltam semmit. – Nem kellene magának elmondanom – mondta –, de ha Elliot elment... Ahogy ezt a szót mondta, attól görcsbe ugrott a gyomrom, de nem szakítottam félbe. – Elliot a szeretőm volt – mondta végül. – Volt? – Nem sokkal a férjem halála előtt lett vége. – És mikor kezdődött? – Mikor kezdődnek az ilyen dolgok? – kérdezett vissza. A saját módján, a saját tempójában akarta elmesélni a dolgot, és úgy is tett. – Unalom, elégedetlenség, egy férj, akit túlságosan leköt a munkája, és nem veszi észre, hogy a felesége lassan beleőrül. Válasszon! – Tudta a férje? Várt, mielőtt választ adott volna, mintha csak most gondolná végig először a dolgot. – Ha tudta is, nem említette. Legalábbis nekem nem. – Elliotnak? – Utalgatott rá. Többféleképpen is lehetett érteni a szavait. – És Elliot hogyan értelmezte őket? – Hogy James tudott mindent. Elliot döntött végül úgy, hogy szakít velem. Én meg nem voltam annyira oda érte, hogy ellenkezzem.

– Akkor miért veszekedtek ott az étteremben? Újra elkezdte lesimítgatni a szoknyáját, felszedegetni a láthatatlan pihéket az anyagról. – Valami történik. Elliot tudja, hogy mi, de úgy tesz, mintha nem tudná. Mindegyik csak tettet mindent. A ház csendje hirtelen nagyon nyomasztóvá vált. Gyerekeknek kellene lenni a házban, gondoltam. Túl nagy ez két embernek is, egynek még inkább óriási. Olyasféle ház, melyet gazdagok szoktak megvásárolni, abban a reményben, hogy nagy családdal tudják benépesíteni; de itt nem láttam család nyomát. Csak ez az asszony, az özvegyi ruhában, aki módszeresen szedegeti a láthatatlan pihéket a szoknyájáról, mintha ezzel a bajokat meg nem történtté tudná tenni. – Hogy érti azt, hogy „mindegyik”? – Elliot. Landron Mobley. Grady Truett. Phil Poveda. A férjem. És Earl Larousse. Mármint a fiatalabb. – Larousse? – képtelen voltam leplezni a hangomban a meglepődést. Adele Foster arcán újra egy kis mosoly jelent meg. – Együtt nőttek fel, mind a hatan. És most valami történt. A férjem halála csak a kezdet volt. Utána jött Grady Truett. – Mi történt Grady Truett-tel? – Valaki betört az otthonukba egy héttel azután, hogy James meghalt. Gradyt valaki egy székhez kötözte a dolgozószobájában, és elvágta a torkát. – És maga úgy gondolja, hogy a két halálesetnek köze van egymáshoz? – A következőt hiszem: Marianne Larousse-t tíz héttel ezelőtt gyilkolták meg. Grady Truettet egy hétre rá. Most pedig Landron Mobleyt találták holtan, Elliot pedig eltűnt. – Volt bármelyiküknek közelebbi kapcsolata Marianne Larousseszal? – Nem, ha intim kapcsolatot ért ezalatt. De mint ahogy már

295

mondtam, a bátyjával nőttek fel, jól ismerték őt. Nos, Landron Mobley nem annyira, de a többiek igen. – És mit gondol, mit történik most, Mrs. Foster? Vett egy mély levegőt, az orrlyukai kitágultak, felvetette a fejét, majd lassan leengedte. Ebben a mozdulatban volt valami lelkierő, amit eddig a fekete ruha valahogy elnyomott, és hirtelen megláttam benne azt, hogy mi vonzhatta Elliotot hozzá. – A férjem azért ölte meg magát, mert félt valamitől, Mr. Parker. Valamitől, amit korábban tett, és ami kísértette. Elmondta Elliotnak, de Elliot nem hitt neki. Nekem nem árulta el, hogy mi volt az. Inkább úgy tett, mintha minden a legnagyobb rendben volna, egészen addig a napig, amíg ki nem ment a garázsba, s be nem húzta a kocsiba azt a sárga csövet, hogy megölje magát. Elliot is megpróbál úgy tenni, mintha minden rendben lenne, de azt hiszem, tud mindent. – Mit gondol, mitől félt a férje? – Nem mitől. Kitől. – Van valami sejtése, hogy ki lehetett az a valaki? Adele Foster felállt, és kezének egy intésével jelezte, hogy kövessem. Felmentünk a lépcsőn, elmentünk a mellett a szoba mellett, ami a ház fénykorában valószínűleg a fogadószoba lehetett, de most óriási hálószobává alakították. Megálltunk egy csukott ajtó előtt, a kulcslyukban benne volt a kulcs. Az asszony elfordította, majd hátat fordítva a szobának belökte az ajtót, és feltárult előttem a helyiség belseje. Valaha egy kisebb hálószoba vagy öltözőszoba lehetett, de James Foster irodává alakította át. Egy számítógépasztal állt ott egy székkel, egy rajzasztal és néhány polc az egyik fal előtt, teli könyvekkel és aktákkal. Az ablak az elülső kertre nézett, az előtte virágzó somfa teteje megjelent az ablakkeretben, egy-két még megmaradt fehér virág hervadozott rajta. Egy kékszajkó állt a legfelső ágon, de az üveg mögötti mozgolódás valószínűleg megijeszthette, mert hirtelen kék farkának egy villanásával eltűnt.

De az az igazság, hogy a madár csak egy pillanatra vonta magára a figyelmemet, mert inkább a falak vonzották a tekintetemet. Nem nagyon tudnám megmondani, milyen színűek voltak, mert teljesen elfedték a ráragasztott papírdarabok. Mintha a szoba állandó mozgásban lett volna, mintha állandóan hajtotta, ugyanakkor egy helyen tartotta volna valamiféle centrifugális erő. A papírdarabok különböző nagyságúak voltak, akadt, amelyik alig volt nagyobb azoknál a kis sárga cetliknél, amikre az ember felír valami fontosat. De voltak akkorák is, amelyek nagyobbak voltak Foster rajzasztalának táblájánál is. Némelyik sárga, egy másik sötét, minta nélküli, és láttam vonalast is. Mindegyik más, és más-más rajz volt rajtuk. Az egyiken csak egy gyors skicc, néhány vonással odavetett ábra, de volt mívesen kidolgozott, bonyolult rajz is. James Foster nagyon ügyes lehetett, de úgy tűnt, csak egyetlen téma érdekelte. Szinte mindegyik rajz egyetlen nőt ábrázolt, az arca el volt rejtve, maga a test pedig egy fehér lepelbe volt burkolva, a feje tetejétől a sarkáig. A lepel úgy úszott mögötte, mintha egy jégszoborról csepegne a víz esős időben. És ez nemcsak érzékcsalódás volt, mert Foster képes volt visszaadni azt, hogy a nőt borító lepel vizes. Az anyag nedvesen tekeredett a lába köré, rásimult a fenekére, a mellére, vékony ujjaira; tisztán kivehetők voltak az ujjízületek, ahol megragadta magán a ruhát. De a bőre furcsának tűnt, valahogy foltosnak és csúnyának látszott. Mintha az erek a bőr fölött futottak volna, és nem az epidermisz alatt. Csipkézett mintázatot hoztak létre az egész testén, mint ahogy a töltésekkel keresztbe szabdalt rizsföldek néznek ki. Mintha a lepelbe burkolt nő teste lemezekből állt volna össze, mintha a bőre aligátorbőr lenne. Ahelyett, hogy közelebb mentem volna a rajzokhoz, önkéntelenül is hátraléptem a faltól, és éreztem, amint Adele Foster keze gyengéden megérinti a karomat. – Ő az – mondta. – Tőle félt a férjem.

297

Kávéztunk, néhány rajz ott feküdt előttünk kiterítve az asztalon. – Megmutatta ezeket a rendőrségnek? Megrázta a fejét. – Elliot azt mondta, ne tegyem. – És azt elárulta, miért ne? – Nem. Csak annyit mondott, hogy az lenne a legjobb, ha nem mutatnám meg nekik a rajzokat. Elkezdtem rendezgetni a rajzokat, félretettem a nőt ábrázolókat, megmaradt öt tájkép. Mindegyik ugyanazt ábrázolta: egy nagy gödröt, amelyet csontvázszerű fák vesznek körül. Az egyik rajzon oszlopszerű tűz emelkedett ki a gödörből, de még így is ki lehetett venni egy csuklyás nő alakját a tűzben. – Tényleg létezik ez a hely? Az asszony kivette a kezemből a rajzot, tanulmányozni kezdte, majd egy vállrándítással visszaadta. – Nem tudom. Elliottól kellene megkérdeznie. Lehet, hogy ő tudja. – De amíg nem találom meg, nem tudom megkérdezni. – Azt hiszem, vele is történt valami, talán ugyanaz, ami Landron Mobleyval történt. Most tisztán kihallottam az undort a hangjából, amikor kiejtette Landron Mobley nevét. – Nem kedvelte őt? Mogorván nézett. – Egy disznó volt. Nem is értem, miért engedték maguk közé. Illetve tudom – javította ki önmagát. – Tőle megkaphattak bizonyos dolgokat: drogot, italt, és amikor még fiatalabbak voltak, talán nőket is. Tudta, hova kell menni. Nem olyan volt, mint Elliot és a többiek. Nem volt pénze, nem nézett ki jól, nem volt iskolázott, de olyan helyeket ismert, ahová ők féltek elmenni, legalábbis kezdetben. És Elliot Norton mégis képes volt ezek után képviselni Landron Mobleyt az ellene felhozott vádakkal szemben, annak ellenére, hogy

mindez nem vetett valami jó fényt rá. Ez ugyanaz az Elliot Norton volt, aki együtt nőtt fel Earl Larousse Juniorral, most pedig azt a fiatalembert védi, akit azzal vádolnak, hogy meggyilkolta Earl húgát. Hát, nem töltött el túl jó érzéssel mindez. – Azt mondta, hogy elkövettek valamit, amikor még fiatalok voltak, valamit, ami azóta is kísértette őket. Van valami elképzelése arról, hogy mi lehet az? – Nem. James soha nem beszélt róla. Nem álltunk túl közel egymáshoz a halála előtt. Megváltozott a viselkedése. Már nem az a férfi volt, akihez hozzámentem. Újra elkezdett Mobleyval mászkálni. Együtt vadásztak a Congaree-ban. Aztán James elkezdett sztriptízklubokba járni. Azt hiszem, még prostituáltakkal is kezdett. Óvatosan letettem a rajzokat az asztalra. – Nem is sejti, hová mehetett? – Kétszer vagy háromszor követtem. Mindig ugyanoda ment, mert Mobley oda szeretett járni, amikor a városban volt. Az a hely neve, hogy LapLand. És miközben ott ültem Adele Fosternél, és körülvettek annak a fantomszerű nőnek a képmásai, egy zilált, világospiros inget, farmert és kopott tornacipőt viselő férfi kóborolt a Norfolk Streeten, a Lower East Side-on, New Yorkban. A férfi megállt az Orensanz Központ, a legöregebb, még álló New York-i zsinagóga árnyékában. Meleg este volt, addig taxival ment, mert úgy döntött, hogy nem akar a hőségtől szenvedni, és nem nyomorog a metrón sem. Egy csapatnyi gyerek haladt el mellette, libasorban; elöl-hátul egy-egy fiatal nő, a pólójuk szerint egy zsidó közösség tagjai voltak. Az egyik kislány, egy göndör fekete hajú gyerek felmosolygott a férfira, miközben elhaladt mellette, ő pedig visszamosolygott, és figyelte, ahogy befordulnak a sarkon, s a gyerek eltűnik a szeme elől. Felsétált a lépcsőn, kinyitotta az ajtót, és belépett a neogótikus előcsarnokba. Lépések hangzottak fel mögötte, amikor megfordult, 299

egy öregembert látott, kezében egy seprűvel. – Segíthetek? – kérdezte a takarító. A látogató megszólalt. – Ben Epsteint keresem. – Nincs itt – jött a válasz. – De idejön? – Néha igen – felelte a másik. – És mit gondol, ma este itt lesz? – Talán. Sokszor csak jön és megy. A látogató talált egy széket a félhomályban, úgy fordította, hogy a háta legyen az ajtónak, leült, s kissé összerezzent, ahogy leereszkedett. Az alsókarjára fektette az állát, és az öregemberre nézett. – Akkor megvárom. Türelmes vagyok. Az öregember vállat vont, majd folytatta a söprögetést. Öt perc telt el. – Hé! – mondta a látogató. – Azt mondtam, türelmes vagyok, nem azt, hogy kőből. Menjen, szóljon Epsteinnek. Az öreg kissé megrezzent, de söpört tovább. – Nem segíthetek. – De azt hiszem, igen – mondta a látogató, és hangjától hirtelen megfagyott a vér az öregember ereiben. A másik nem mozdult, de annak a szívélyességnek és passzivitásnak, mely miatt az előbb a kislány rámosolygott, nyoma sem volt többé. – Mondja meg neki, hogy Faulkner miatt vagyok itt. Ide fog jönni. Lehunyta a szemét, és amikor újra kinyitotta, már csak a felvert por szállingózott a levegőben ott, ahol az előbb még az öreg állt. Angel újra lehunyta a szemét, és várt. Már majdnem hét óra volt, amikor Epstein megérkezett, két másik emberrel, akiknek inge gyanúsan kidudorodott az alattuk lévő fegyverektől. Amikor Epstein meglátta a széken ülő embert, megnyugodott, és intett a társainak, hogy minden rendben van.

Odahúzott egy széket Angellel szembe. – Tudja, ki vagyok? – kérdezte Angel. – Igen – felelte Epstein. – Úgy hívják, hogy Angel. Furcsa név, mert én semmi angyalit nem látok magában. – Nincs is semmi ilyesmi bennem. Miért kellenek a fegyverek? – Mert megfenyegettek. Egy fiatal hívünket valószínűleg elveszejtette az ellenség. De most talán megtaláltuk azt az embert, aki felelős a haláláért. Parker küldte magát? – Nem, magamtól jöttem. Miért gondolja, hogy Parker küldött? Epstein meglepettnek tűnt. – Beszéltem vele nem sokkal azelőtt, hogy tudomásomra jutott a maga ittléte. Úgy véltem, a két dolog összefügg. – Nagy elmék találkozása. Epstein felnevetett. – Egyszer Parker idézte nekem a Tórát. Le voltam nyűgözve. De maga, mégoly kiváló agya legyen is, nem fogja a Tórát idézni. Vagy a Kabbalát. – Igaza van – vallotta be Angel. – Éppen azt olvastam, mielőtt idejöttem volna. A Sefer ha-Bahirt, a Világosság Könyvét. Már régóta az a véleményem, hogy nagyon jelentős könyv, de a fiam halála óta még inkább annak érzem. Abban bíztam, hogy megtalálom a szenvedéseinek értelmét, de nem vagyok elég bölcs ahhoz, hogy megértsem a leírtakat. – Úgy véli, hogy a szenvedésnek nincs értelme? – Mindennek van értelme. Minden a Teremtő műve. – Hát, ebben az esetben lesz egy-két keresetlen szavam a Teremtőhöz, ha találkozom vele. Epstein széttárta a karját. – Mondja ki őket. Ő mindig meghallgatja, mindig figyel. – Én nem hiszem. Gondolja, hogy akkor is figyelt, amikor a fia meghalt? Vagy ami még rosszabb, úgy döntött, nem tesz semmit. Az öregember önkéntelenül összerándult a fájdalomtól, melyet

301

Angel szavai okoztak. De úgy tűnt, a fiatalabb férfi észre sem veszi ezt. Epstein elnyomta magában a fájdalmat és a dühöt, nehogy kiüljön az arcára. – Most a fiamról beszél, vagy saját magáról? – kérdezte halkan. – Nem válaszolt a kérdésemre. – Ő a Teremtő: minden Tőle ered. Nem teszek úgy, mintha érteném az Ő útjait. Ezért olvasom a Kabbalát. Még nem értek mindent, ami benne van, de már kezdem kissé felfogni. – És hogyan magyarázza a maga fiának megkínzatását és halálát? Ez alkalommal még maga Angel is érezte, milyen fájdalmat okozott. – Sajnálom – mondta elvörösödve. – Néha elragadtatom magam. Epstein bólintott. – Én is – válaszolt, majd folytatta: – Azt hiszem, a felső és az alant lévő világ harmóniájáról beszél, a láthatóról és a láthatatlanról, a jóról és a rosszról. Van a fenti világ, az alul lévő világ, és az angyalok a kettő között járnak. Igazi angyalok, nemcsak nevükben azok. Elmosolyodott. – És amiatt, amit olvasok, néha elgondolkozom barátunkról, Parkerről. Meg van írva a Zoharban, hogy az angyaloknak világi ruhát kell ölteniük, ha leszállnak ide. Nem tudom, igaz-e, hogy az angyalok jók is, rosszak is, és hogy mindkétféle álruhában léteznek itt a földön. Azt mondják, hogy a sötét angyalokat elpusztítják majd más lények, a pusztító angyalok, akiknek fegyvere a dögvész, a Teremtő bosszúja és dühe lesz. Kétféle szolgahadserege egymás ellen küzd, mert a Mindenható létrehozta az ördögit is, hogy az Ő céljait szolgálja, csakúgy, ahogy létrehozta a jót is. Hinnem kell ebben, máskülönben a fiam halálának nincs értelme. Hinnem kell abban, hogy a szenvedés része egy magasabb valaminek, amit én nem foghatok fel; mindez áldozat valami magasabb rendű, végső jóság oltárán.

Előrehajolt a széken. – Lehet, hogy a maga barátja is egy ilyen angyal – tette még hozzá. – A Teremtő képviselője: pusztító, és mégis a világok közötti harmónia megteremtője. Előttünk is rejtve van igazi természete, lehet, hogy ő maga sem tud róla. – Nem hinném, hogy Parker egy angyal – mondta Angel. – És szerintem ő sem hiszi. Ha elkezdené mondogatni, a barátnője gyámság alá helyeztetné. – Azt hiszi, hogy mindez csak egy öregember fantazmagóriája? Lehet, hogy az. Akkor legyen az. – Hessegető mozdulatot tett a kezével. – Nos, miért jött ide, Mr. Angel? – Kérni akarok valamit. – Mindent megadok, amit csak tudok. Maga megbüntette azt, aki elvette tőlem a fiamat. – Mert Angel volt az, aki megölte Puddot, aki viszont Epstein fiát, Yossit gyilkolta meg. Puddot, aki valójában Aaron Faulkner fia, Leonard volt. – Igen. És most meg fogom ölni azt, aki őt küldte. Epstein pislantott egyet. – Hiszen börtönben van. – Ki fogják engedni. – Ha kiengedik, akkor lesznek olyan emberek, akik megvédik, és elviszik oda, ahová maga már nem ér el. Az az ember fontos számukra. Angel azon kapta magát, hogy nyugtalanítják az öregember szavai. – Nem értem. Miért olyan fontos ő? – Amiatt, amit jelképez – felelte Epstein. – Tudja maga, mi az a gonosz? A beleérzés képességének hiánya: minden gonosz ebből származik. Faulkner egy nagy üresség, egy lény, aki híján van minden beleérző képességnek, és ez olyan közel áll az abszolút ördögihez, amennyire csak ez a világ képes azt elviselni. De Faulkner mégis rosszabb, mert ő másokból is ki tudja szipolyozni az

303

empátiát. Olyan, mint valami szellemi vámpír, amelyik terjeszti a betegségét. És az ilyen gonosz magához vonzza a másik gonoszt: mind az emberit, mind az angyalit; és ez az, amiért megpróbálják megvédeni. De a maga barátját, Parkert gyötri az együttérzés képessége, hogy képes érezni. Ő voltaképpen minden, ami Faulkner nem lehet. Pusztító és dühös, de az ő dühe jogos düh, nem pusztán indulat – ez utóbbi bűnös dolog, és a Teremtő ellen való. Ránézek a barátjára, és látom, hogy valami magasabb cél lendült mozgásba. Ha a jó és a rossz is a Mindenható teremtménye, akkor az a gonosz, ami meglátogatta Parkert, s elvette a feleségét meg a gyermekét, csakúgy, mint az én Yossimat, az a magasabb rendű jóság eszköze volt. Vegyük csak azokat az embereket, akiket ezután kézre kerített. Milyen békességet hozott másoknak – mind az élők, mind a holtak számára –, egyensúlyt sikerült létrehoznia, s mindannyian érezzük a fájdalmat, amit el kellett szenvednie, és amit továbbra is el fog szenvedni. Abban, amit szenvedései nyomán válaszként adott, én a Teremtő kezét látom. Angel hitetlenkedve rázta meg a fejét. – Szóval ez csak valamiféle próba a számára, mindannyiunk számára? – Nem, nem próba, hanem egy lehetőség, hogy bebizonyítsuk magunknak: méltók vagyunk az üdvözítésre. Kiérdemelhetjük magunknak az üdvözülést, vagy talán mi magunk váljunk az üdvözítéssé. – Engem sokkal jobban érdekel ez a világ, mint az a másik. – Nincs különbség. Nem különállóak, hanem összefüggenek egymással. A menny és a pokol itt kezdődik. – Hát, az egyik biztosan. – Maga egy dühös ember, igaz? – Lassan azzá leszek. Még egy prédikáció, és már kész is. Epstein megadóan emelte fel a kezét. – Szóval azért van itt, mert a segítségünket kéri? Miben?

– Roger Bowennel kapcsolatosan. Epstein mosolya szélesebb lett. – Örömömre fog szolgálni.

305

Tizennyolcadik fejezet

Otthagytam Adele Fostert, és elindultam vissza Charlestonba. A férje a halála előtt a LapLandet kezdte látogatni, és ez volt az a hely, ahol Tereus is dolgozott. Tereus célozgatott rá, hogy Elliot többet tud Atys Jones anyjának és nagynénjének eltűnéséről, mint amennyit hajlandó volt elárulni, és abból, amit Adele Foster elmesélt, úgy tűnik, hogy Elliotot és gyerekkori haverjait valaki fenyegeti. S ebbe a csoportba tartozik Earl Larousse Junior meg három olyan ember, akik már meghaltak: Landron Mobley, Grady Truett és James Foster. Újra megpróbáltam felhívni Elliotot, de nem jártam sikerrel, erre elnéztem az irodája felé, ami a Broad és a Meeting kereszteződésénél volt. Ezt a részt a helyiek csak úgy hívták, hogy a Négy Törvény, mivel a négy sarkon a St. Michael-templom, a szövetségi bíróság, az állami bíróság és a városháza épülete állt. Elliot irodája egy olyan épületben kapott helyet, ahol két másik jogi cég is székelt, és mindháromhoz ugyanazon a főbejáraton lehetett bejutni. Egyenesen a harmadik emeletre mentem, de életnek nyomát sem láttam a katedrálüveg ajtó mögött. Levettem a dzsekimet, az üvegnek szorítottam, majd a pisztolyom agyával betörtem. Benyúltam a lyukon, és kinyitottam az ajtót. Egy kis előtérből – amelyben a titkárnő asztalát meg néhány aktával teli polcot láttam – nyílott Elliot irodája. Az ajtó nem volt bezárva. Benn az akták tárolására szolgáló fiókokat kihúzogatták, az

asztalt meg a székeket elborították az akták. Bárki is kutakodott közöttük, tudta, mit keres. Nem találtam sehol címjegyzéket vagy filofaxot, és amikor bekapcsoltam a számítógépet, láttam, hogy jelszóval védett. Néhány percig keresgéltem az ábécésorrendbe rendezett akták között, de sem Atys Jonesszal, sem Landron Mobleyval kapcsolatosan nem találtam olyan adatot, amit eddig ne tudtam volna. Lekapcsoltam a villanyt, átléptem az üvegcserepeken, s halkan becsuktam az ajtót magam mögött. Adele megadott nekem egy címet a Hamptonon. Phil Povedáét, a mostanra már gyors ütemben apadó baráti kör egyik tagjáét. Pont akkor értem oda, amikor egy magas, őszesfekete hajú és szakállú férfi éppen bezárta a garázsajtót belülről. Amikor közelebb léptem, félbehagyta a mozdulatot. Idegesnek és nyugtalannak tűnt. – Mr. Poveda? Nem felelt. Az igazolványomért nyúltam. – A nevem Charlie Parker. Magánnyomozó vagyok. Válthatnék néhány szót önnel? Most sem válaszolt, de legalább nem csukta be a garázsajtót. Jó jelnek vettem. De nem lett igazam. Phil Poveda, aki úgy nézett ki, mint valami hippi számítógépzseni, fegyvert fogott rám. Egy 38-as volt, s bár remegett a kezében, attól még pisztoly volt. – Tűnjön el innen! – mondta. A keze még mindig remegett, de a hangjához képest biztosan álló szikla volt. Poveda kezdett szétesni. Láttam a szeméből, a szája körüli ráncokból, az arcán és nyakán lévő sebhelyekből. Míg a háza felé mentem, azon gondolkoztam, vajon milyen módon lehet felelős azokért a dolgokért, amik mostanában történnek. Most, hogy szemtől szemben álltam vele, s láttam, mennyire szétesett, mennyire retteg, tudtam, hogy ő potenciális áldozat, nem pedig egy esetleges gyilkos. – Mr. Poveda, segíteni szeretnék önnek. Tudom, hogy valami történik. Emberek halnak meg, olyanok, akikhez valaha közel állt:

307

Grady Truett, James Foster, Landron Mobley. Azt hiszem, Marianne Larousse halála is összefügg ezekkel. És most Elliot Norton is eltűnt. Pislogott egyet. – Elliot? – kérdezte. Megint elveszett egy darabka remény, szinte hallottam, ahogy a földre hullott. – Beszélnie kell valakivel. Azt hiszem, valamikor régen maga és a barátai elkövettek valamit, s most ennek a tettnek a következményei elérték magukat, és elkezdtek kísérteni. Egy fitos orrú kis 38-as a remegő kezében nem fogja megóvni attól, ami jön. Egyet előreléptem, de a garázsajtó lecsapódott előttem, mielőtt beléphettem volna. Keményen ráütöttem. – Mr. Poveda! – kiáltottam. – Kérem, beszéljen velem! Nem jött válasz, de éreztem, hogy ott van még, vár a fémajtó túloldalán, saját döntése sötét csapdájába zárva. Elővettem egy névjegykártyát a tárcámból, félig az ajtó alatti résbe csúsztattam, majd otthagytam a férfit a bűneivel együtt. Amikor visszanéztem, addigra a kártya már eltűnt. Tereus nem volt ott, amikor a LapLandbe értem, és Handy Andy, akit kissé felbátoríthatott a csapos és néhány fekete kabátos gorilla jelenléte, egyáltalán nem volt segítőkész. Nem kaptam választ akkor sem, mikor Tereus lakása után érdeklődtem. A lépcsőn tanyázó öreg szerint reggel végzett a munkával, és azóta nem jött vissza. Hát, úgy tűnt, meggyűlt a bajom azzal, hogy megtaláljam azokat az embereket, akikkel beszélnem kellett volna. Átmentem a King Streeten, és beléptem a Janet Déli Konyhájába. Ez a hely a múltból maradt itt, az embereknek tálcát kellett venniük, és sorakozniuk, ha sült csirkét, rizst vagy disznósültet akartak kapni a pultnál. Én voltam az egyetlen fehér, de különösebben senki nem foglalkozott velem. Elvettem a rizst és a csirkét, de nem tért vissza az étvágyam. Egymás után ittam a limonádékat, hátha lehűtenek kissé, de nem tett jót. Még mindig melegem volt, és a testhőmérsékletemet is magasabbnak éreztem a normálisnál. Louis nemsokára

megérkezik, mondtam magamnak. Akkor talán minden érthetőbb lesz. Félretoltam a tányéromat, majd visszaindultam a hotelba. Mire leszállt a sötétség, az asztalomat megint elborították a nőről készült képmások. A Larousse-gyilkosság helyszínéről készült fotók és beszámolók aktája ott volt bezárva a bal kezemnél. Az összes többi helyet a James Foster által készített rajzok foglalták el. Az egyik képen a nőt úgy ábrázolta, amint éppen a válla fölött néz át. Azon a helyen, ahol az arcának kellett volna lennie, szürke és fekete folt látszott. A nő ujjaiban kirajzolódtak a csontok a vékony lepel alatt, mely a testét és azt a valamit fedte, ami pikkelynek vagy kitüremkedő erek hálózatának tűnt. Van ebben az ábrázolásban valami erotikus, gondoltam, mintha művészi formába öntötték volna a vágy és a vonakodás keverékét. A lába és feneke vonalát aprólékosan kidolgozták, úgy tűnt, mintha a napfény átsütne a lábai közt, s mintha a mellbimbói megkeményedtek volna. Olyan volt, mint a mítoszok kígyófarkú istene, aki felsőtestében gyönyörű asszony, de deréktól lefelé kígyó; aki gyönyörű hangjával elcsábítja az utazókat, csak azért, hogy felfalja őket, ha elérhető közelségbe kerülnek. De ebben az esetben a pikkelyek az egész testet befedték. A mítosz a férfiaknak a nők szexuális agressziójától való félelméből ered, s úgy tűnik, mindez termékeny talajra lelt Foster képzeletében. Volt a rajzainak egy másik fajtája is: az a bizonyos üreg, amit sziklák és göröngyös, sivár föld vesz körül. A háttérben álló vékony fák mintha csak gyászolók lennének egy sír körül. Az első rajzon az üreg egyszerűen csak egy sötét lyuknak látszott, és mintha szándékosan emlékeztetne a női alak csuklyás arcára, a föld redői a nyílásnál a fejet körülvevő leplet formázták. De a második rajzon a tűzoszlop mélyről indult, mintha egyenesen a föld közepe nyílt volna meg, mintha a pokolból vezetne felfelé egy csatorna. A nőt emésztették a lángok, a testét narancs és vörös lángnyelvek nyaldosták, a lába szélesre tárva, a feje hátravetve fájdalmában vagy mámorában. Lehet, hogy olcsó, közhelyes analízisnek tűnhet, de

309

nekem nagyon úgy tűnt, hogy Foster zavart elme volt. A nyakam mertem volna tenni rá. Az utolsó, amit az özvegy engedett elhozni, egy fotó volt, amelyik hat férfit ábrázolt, akik egy bár előtt álltak, s távolabb, a csoport bal oldalán álló alak mögött kivehető volt egy Miller-sör neonreklámja. Elliot Norton mosolygott, egy üveg Budweisert tartott a jobb kezében, balját pedig Earl Larousse Junior dereka köré fonta. Mellette Phil Poveda állt, aki magasabb volt a többinél. Egy autónak dőlt, a lábait bokában keresztbe tette egymáson, fehér inge kigombolva a mellkasán, karjai keresztbe fonva, a bal melle előtt egy sörösüveg kandikált ki. A sorban a következő a csapat legalacsonyabb tagja volt, egy tésztaképű, göndör hajú, fiús képű alak, alig pelyhedző szakállal, a lábai mintha túl rövidek lettek volna a testéhez képest. Táncos pózban kapta el a fényképezőgép, bal lába és bal keze kinyújtva maga előtt, a jobb keze maga mögött, és a vaku fényénél megcsillan a tequila, ahogy kiloccsan a kezében tartott üvegből. A megboldogult Grady Truett. Mellette is egy fiús arc bámul szégyenlősen a gépbe, állkapcsa szorosan a mellkasára szegve. Ez volt James Foster. Az utolsó fiatalember nem mosolygott olyan szélesen, mint a többiek. Vigyora kissé furcsának tűnt, a ruhái valahogy szegényesnek. Farmer és kockás ing volt rajta, esetlenül állt a parkoló földes-kavicsos talaján, látszott rajta, hogy nem szokta meg a fényképezést. Landron Mobley, hatuk közül a legszegényebb, s az egyetlen közöttük, aki nem tanult tovább, aki nem volt nagyobb dolgokra hivatott, aki sohasem hagyta el Dél-Karolinát, hogy megvalósítsa önmagát. De Landron mégis hasznot hozott: ő tudott droghoz jutni, szerzett olcsó, lompos nőket, akik egy sör áráért hajlandók voltak bármire. Landron óriási öklei lesújtottak azokra, akik vették a bátorságot és összeakaszkodtak egy csapat gazdag fiatalemberrel, akik betolakodtak az ő területükre; akik meg akartak szerezni olyan nőket, melyek nem az övék voltak; akik olyan

kocsmákban próbáltak meg italhoz jutni, ahol semmi keresnivalójuk nem volt. Landron állt őrt annak a világnak a kapujában, amelyet ez az öt ember használt és kihasznált, de aminek nem akarták, hogy más is részese legyen. Landron volt a kapuőr. Landron tudott dolgokat. És Landron most halott volt. Adele Foster azt állította, hogy őt nem lepték meg a Mobley ellen felhozott vádak, miszerint a börtönben visszaélt a helyzetével. Az asszony tudta, milyen is Mobley valójában; tudta, miket szeret csinálni a lányokkal, miközben állandóan csak bukdácsolt a középiskolában. És bár a férje azt állította, hogy minden kapcsolatot megszakított vele, az asszony látta a két férfit beszélgetni a férje halála előtt néhány héttel. Látta, hogy Landron megveregeti a férje karját, miközben behajolt a kocsiba, és azt is látta, hogy a férje átnyújt Landronnak egy kisebb köteg pénzt, amit a tárcájából vett elő. Aznap este elővette a férjét, de csak azt a választ kapta, hogy Landronnak mostanában nincs szerencséje, mióta elvesztette az állását, és csak azért adta neki a pénzt, hogy tűnjön el, s hagyja őt, Jamest, békén. De az asszony nem hitt neki. Az, hogy férje állandóan a LapLandbe járt, csak még inkább megerősítette az asszony gyanúját. Ekkorra már nagyon eltávolodtak egymástól, s az asszony azt is elmondta nekem, hogy Elliot Nortonnak, nem pedig a férjének mondta el Landron Mobleyval kapcsolatos félelmeit, miközben a férfi irodája fölötti kis helyiségben feküdtek egymás mellett. Abban a kis szobában, amit Elliot régebben arra használt, hogy kicsit pihenjen, ha valami olyan munka akadt, mely nagyon megerőltető volt. A szoba mostanában már csak a légyottjaik helyszíneként szolgált. – Követelt tőled pénzt? – kérdezte Elliotot. Elliot nem nézett az asszony szemébe. – Landronnak mindig szüksége van pénzre. – Ez nem válasz.

311

– Már nagyon régóta ismerem Landront, és időről időre kisegítem őt. – Miért? – Hogy érted azt, hogy miért? – Csak nem értem ezt az egészet, azért. Ez a fickó nem illik közétek. Azt értem, hogy nagyon hasznos volt számotokra, mikor még fiatalok és vadak voltatok... Elliot kinyúlt a nő felé. – Én még mindig vad vagyok – próbálkozott, de a nő gyengéden félretolta. – De most – folytatta – mi köze lehet az életeteknek Landron Mobleyhoz? Magatok mögött kellett volna hagynotok, a múltban. Elliot felhajtotta a takarót, hogy meztelenül kikeljen az ágyból. A hold rásütött, ahogy ott állt, háttal az asszonynak, és neki úgy tűnt, mintha a férfi válla hirtelen megereszkedett volna, mint amikor erőt vesz rajta a kimerültség, melynek aztán megadja magát. És akkor valami furcsát mondott. – Van, amit nem tud az ember maga mögött hagyni, a múltban – mondta. – Van, ami egész életedben követ téged. Csak ennyit mondott. Nem sokkal később az asszony hallotta a fürdőszobában a zuhany zaját, és tudta, ideje mennie. Ekkor szeretkeztek utoljára. De Elliot Norton lojalitása Landron Mobleyhoz nemcsak abban merült ki, hogy néhány dollárt adott neki, mikor annak szüksége volt pénzre. Képes volt képviselni régi barátját egy – mint kiderült – meglehetősen ocsmány erőszakos nemi közösülési ügyben, melyet aztán Mobley halála miatt ejtettek. És úgy tűnt, Elliot hajlandó még arra is, hogy tönkretegye Earl Larousse Juniorral régóta meglévő barátságát azért, hogy védjen egy fiatal feketét, akihez látszólag semmi köze. Elővettem az eddigi jegyzeteimet, és még egyszer átnéztem őket, azt remélve, hogy találok valamit, amit eddig nem vettem észre. De csak akkor figyeltem fel egy furcsa összefüggésre,

amikor visszatettem a lapokat a helyére: Davis Smootot néhány nappal a Jones testvérek dél-karolinai eltűnése előtt ölték meg Alabamában. Újra végiglapoztam a jegyzeteimet, amit akkor készítettem, mikor Randy Burrisszel beszélgettem a Smoot halálával és Tereus letartóztatásával kapcsolatos eseményekről. Tereus azt mondta nekem, azért ment Alabamába, hogy Smoot segítségét kérje, aki 1980 februárjában menekült Dél-Karolinába, néhány nappal Addy Jones állítólagos megerőszakolása után, és ott is rejtőzködött legalább 1981 júliusáig, amikor is Tereus rálelt, és megölte őt. De Tereus mindvégig tagadta, hogy a gyilkosságnak bármiféle köze lenne ahhoz, hogy Smoot állítólag megerőszakolta Addyt. Ezt követően, 1980 augusztusában Addy életet adott egy fiúnak, Atysnak. Itt valami nem stimmelt. Megszólalt a mobilom. Azonnal felismertem a kijelzőn a számot. A biztonságos házból jött a hívás. A második csengetésre felvettem. Nem szólt bele senki, csak mintha valaki kopogott volna a telefonnal a földön. Kop-kop-kop. – Igen? Kop-kop-kop. Felkaptam a dzsekimet, és a parkolóba rohantam. A kopogások közötti szünet egyre hosszabb lett. Ebből biztosan tudtam, hogy az a valaki, aki a vonal másik végén van, nagy bajba került, az ereje egyre apad, és ez az egyedüli mód, hogy valakivel kommunikálni tudjon. – Már úton vagyok – mondtam. – Tartson ki! Csak tartson ki. Három fekete fickó állt a biztonságos ház előtt, amikor megérkeztem, s bizonytalanul egyik lábukról a másikra álltak. Az egyiküknél egy kés volt, és mindjárt felém fordult, amikor kiugrottam a kocsiból. Meglátta a kezemben a fegyvert, erre megadása jeléül magasba emelte a kezét. – Mi történt? 313

Nem felelt, de a mögötte álló idősebbik fickó megszólalt. – Hallottuk, hogy betörik egy üveg. Nem csináltunk semmit. – Maradjon ez továbbra is így. Ne jöjjenek közelebb! – Cseszd meg, haver! – volt a válasz, de nem jöttek közelebb a házhoz. A bejárati ajtót zárva találtam, úgyhogy a ház hátulja felé vettem az irányt. A hátsó ajtó tárva-nyitva állt, de sértetlen volt. A konyha üres, de a mindig ott lévő limonádéskancsó összetörve hevert a padlón. Legyek köröztek az olcsó linóleumra ömlött folyadék körül. Az öregemberre a nappaliban találtam rá. Egy lyuk volt a mellkasán, szivárgott belőle a vér; úgy feküdt ott, mint valami fekete angyal, akiből az összes vér elfolyt; mintha kitárná két óriási, vörös szárnyát maga mellett. Bal kezében tartotta a telefonkagylót, miközben jobb keze ujjai a fapadlót kaparászták. Olyan erősen kaparta, hogy letörtek a körmei, s vér serkedt a nyomukban. A felesége felé akarta húzni magát. Láttam az asszony lábát az ajtónyílásban, meghajlott ujjai miatt leesett a lábáról a papucs. A lába hátulja véres volt. Letérdeltem az öreg mellé, átöleltem a fejét, és körülnéztem, mit szoríthatnék a pisztolygolyó ütötte sebre, hogy csillapítsam a vérzést. Éppen megpróbáltam valahogy leszedni magamról a dzsekimet, amikor megragadta az ingem. – Nom órultom ol! – suttogta. A fogait rózsaszínre színezte a vér. – Nom órultom ol! Nem árulta el senkinek. – Tudom – feleltem, és hallottam, hogy elcsuklik a hangom. – Tudom, hogy nem tett ilyet. Ki volt az, Albert? – Simaszemű – sziszegte. – Simaszemű. Engedett a szorítása, és újra halott felesége felé nyúlt. – Ginnie – szólongatta. Elhalkult a hangja. – Ginnie – ismételte, majd meghalt. Leengedtem a fejét a padlóra, felálltam, és a nő felé indultam.

Arccal lefelé feküdt, két lyuk volt a hátán: az egyik lent, a gerince bal oldalán, a másik magasabban, közel a szívéhez. Nem volt pulzusa. Zajt hallottam mögülem, megfordultam. Az egyik fiú, aki eddig a ház előtt állt, bejött, ott állt a konyhaajtóban. – Maradjon ott! – kiáltottam rá. – Hívja a mentőket! Még egyszer rám nézett, majd az öregember holttestére, aztán eltűnt. Fentről nem jött semmi nesz. A házaspár fia, Samuel, aki Atyst a házba fuvarozta, meztelenül, holtan hevert a fürdőkádban, a zuhanyfüggöny a markába gyűrve, a zuhanyrózsából még mindig folyt a víz, verte a fejét és a testét. Két lövést kapott a mellkasába. Amikor átkutattam a négy szobát odafönn, nem találtam meg Atyst, de a szobájának az ablaka be volt törve, és néhány pala elmozdult a tetőn. Mintha kiugrott volna, és ez azt jelenthette, hogy még életben van. Lementem újra, a kertben vártam, míg a rendőrség megérkezett. A fegyveremet visszatettem a tokjába, a kezemben tartottam az engedélyt meg az igazolványomat. A zsaruk természetesen elvették a pisztolyt, és beültettek a rendőrautóba, míg meg nem érkeztek a nyomozók. Akkorra már jókora tömeg összeverődött, az egyenruhások alig tudták visszatartani őket. A forgó lámpák fénye az arcokra és a házakra vetült. Rengeteg rendőrautó érkezett, mert a charlestoni rendőrségnél egy kocsiban egy zsaru ül, kivéve a járőrkocsikat, amelyek közül az egyik két zsaruval néhány perccel a bejelentés után meg is érkezett a helyszínre. A helyszínelők is megjöttek, egy öreg, átalakított könyvtárbusszal, majd a gyilkosságiak, és ők úgy döntöttek, hogy velem is beszélni akarnak. Elmondtam nekik, hogy meg kell találni Atys Jonest, de ők már addigra keresni is kezdték, bár nem mint potenciális áldozatot, hanem mint a kettős gyilkosság gyanúsítottját. Persze tévedtek. Tudtam, hogy tévednek.

315

Egy dél-portlandi benzinkútnál a púpos ember ott állt a Nissan fölött, és húsz dollárért tankolt bele. Csak egyetlen másik jármű állt a töltőknél: egy ’86-os Chevy C-10-es, aminek be volt horpadva a jobb ajtaja. A kocsi 1100 dollárjába került az új tulajdonosnak, aminek a felét az év végéig kellett kifizetnie. Több mint fél évtizede ez volt az első kocsi, amit Bear a magáénak mondhatott, és most nagyon büszke volt rá. Ezután, ahelyett hogy álldogált volna, hátha valaki elviszi reggelente a bolthoz, ő már ott várt, mire a többiek odaértek, s zene szólt a Chevy kicsiny kis rádiójából. Bear nem is nagyon nézett a másik emberre. Már éppen elég fura alakot látott a börtönben ahhoz, hogy tudja, ilyenkor a legjobb, ha csak a saját dolgával törődik. A nővérétől kölcsönkapott pénzből tankolta meg a kocsit, megnézte a kerekekben a levegőt, aztán elhajtott. Cyrus előre fizetett az unott benzinkutasnak, és érezte, hogy a fiatalember figyeli őt, szinte megbabonázta Cyrus hajlott teste. Bár már hozzászokott ahhoz, hogy idegenek bámulják, de modortalanságnak tartotta, ha túl feltűnően csinálták. A fiúnak szerencséje volt, hogy biztonságos üveg mögött állt, és mert Cyrusnak most egyéb elintéznivalói voltak. De azért lehet, hogy ha lesz ideje, visszajön, és megtanítja arra, milyen udvariatlanság másokat megbámulni. Cyrus visszatette a töltőcsonkot, beszállt a kocsiba, és elővette a jegyzettömbjét az ülés alól. Mindenről alapos nyilvántartást vezetett, amit látott és amit tett, mert nagyon fontos, hogy semmiről ne feledkezzen meg, ami hasznos lehet. A fiú is bekerült a jegyzetek közé Cyrus más, aznap esti megfigyeléseivel egyetemben: hogy a vörös hajú nő mit csinált, illetve az, hogy rövid ideig látta azt a nyugtalanító, fekete férfit, aki ott van vele a házban. Cyrus nem nagyon örült neki. Cyrus nem szerette, ha férfiak vére tapad a kezéhez.

Tizenkilencedik fejezet

A charlestoni rendőrség főhadiszállása egy a Brittle-bank parkra meg a folyóra néző, vörös téglás épület volt a Lockwood Boulevard-on, szemben a Joe Riley stadionnal. A kihallgatószoba nemigen büszkélkedhetett szép kilátással, hacsak a velem lévő két, ingerült detektív arcát nem számítom annak. Ha az ember meg akarta érteni a charlestoni rendőrséget, akkor először Reuben Greenberg parancsnokot kellett megértenie. Greenberg 1982 óta töltötte be ezt a posztot, és – bár maga a szókapcsolat is ellentmondás – népszerű rendőrfőnök volt. Egy sor olyan újítást vezetett be, amely megfékezte, bizonyos esetekben pedig csökkentette a bűnözés arányát Charlestonban. Ilyen volt a Gyomlálj és ültess! program, amit a szegényebb negyedekben vezettek be, és aminek keretében futócipővel szerelték fel a rendőröket, hogy hatékonyabbak lehessenek a bűnözők elfogásában. Az ő ideje alatt a gyilkosságok száma egyenletes mértékben csökkent, ezzel Charleston kedvező színben tűnt fel a hasonló méretű déli városok között. Sajnálatos módon Albert, Ginnie és Samuel Singleton halála azt jelentette, hogy az előző évi szép statisztikáknak vége, és bárki, aki csak távolról is gyanúsítható azzal, hogy neve összefüggésbe hozható azzal a bűnténnyel, mely a Bűnözési mutatók nevű hajóba lukat fúrt a merülési vonal alatt, az eléggé népszerűtlen lesz a Lockwood

317

Boulevard 180. alatt. Én nagyon népszerűtlen ember voltam a Lockwood Boulevard 180.-ban. Miután egy órát vártam a lezárt járőrkocsiban a ház előtt, az East Side-on, bevittek egy szobába, amelyiket a kék két árnyalatával festettek ki, és amely igencsak funkcionális bútorokkal volt berendezve. Előttem már rég kihűlt a csésze kávé. De a két engem kihallgató detektív sem volt sokkal melegebb és barátságosabb. – Elliot Norton – ismételte meg az első. – Azt állítja, hogy Elliot Nortonnak dolgozik. Adamsnek hívták, kék inge hónaljrésze izzadságfoltos volt. A bőre is kékesbarna, a szeme pedig véreres. Már kétszer elmondtam neki, hogy Elliot Nortonnak dolgozom, és már vagy tucatszor elismételtem neki Albert utolsó szavait, de Adams úgy vélte, nem ártana, ha még néhányszor elismételném. – Azért bérelt fel, hogy gyűjtsek egy kis háttéranyagot a Jonesüggyel kapcsolatban – mondtam. – Felvettük Atyst a Richland megyei intézetben, és elvittük Singletonékhoz. Úgy véltük, hogy átmenetileg ez megfelelő és biztonságos hely lesz számára. – Második számú hiba – közölte Adams társa, az Addams vezetéknevű. Ő pont annyira volt sápadtfehér, mint amennyire sötét bőrű a társa. Valakinek a charlestoni rendőrségen elvetemült humora lehetett. Addams most szólalt meg harmadszorra, mióta a kihallgatás elkezdődött. – És mi volt az egyes számú hiba? – Egyáltalán belekeveredni a Jones-ügybe – felelte. – Vagy talán az, amikor kilépett a repülőből a charlestoni nemzetközi repülőtéren. Látja, máris három hibánál tartunk. Mosolygott. Én visszamosolyogtam. Csak udvarias akartam lenni. – Nem zavaró, hogy magát Addamsnek, a társát meg Adamsnek hívják? Addams mogorván nézett.

– Nem. Én Addams vagyok, két dé-vel. Ő meg Adams, egy dé-vel. Könnyű megjegyezni. Úgy tűnt, komolyan gondolja. A charlestoni rendőrségen végzettség alapján szabták meg a fizetéseket; 7 százalékot adtak egyetemi végzettségért, 22 százalékot egy PhD-fokozatért. Megtudhattam ezt, ha elolvastam az Addams háta mögötti táblán lévő közleményt, de sejtettem, hogy Addams fizetési papírján az erre vonatkozó rubrika üres maradt. Hacsak nem kapott öt centet a középiskolai végzettségéért. – Tehát – szólalt meg a társa – maguk elhozták onnan, letették a biztonságos házban, maga meg visszament a hotelba...? – Megmostam a fogam, lefeküdtem, felkeltem, felhívtam Atyst, telefonáltam még néhányat... – Kit hívott fel? – Elliotot, néhány embert Maine-ben. – Mit beszélt Nortonnal? – Nem sokat. Éppen hogy csak érintettünk mindenfélét. Ő megkérdezte tőlem, hogy találtam-e valamit, én meg elmondtam neki, éppen hogy csak elkezdtem. – Aztán mit csinált? Elérkeztünk a lényeghez, újra, ahol az igazság és a hazugság útja kettéválik. Én a középutat választottam, remélve, hogy később visszatalálok az igazság ösvényére. – Meglátogattam egy-két sztriptízbárt. Addams jobb szemöldöke helytelenítően felszaladt. – Miért tett ilyet? – Unatkoztam. – Azért fizeti Norton, hogy sztriptízbárokat látogasson? – Ebédszünetem volt. A saját időmben voltam ott. – És azután? – Visszamentem a hotelba. Vacsoráztam. Lefeküdtem. Ma reggel pedig megpróbáltam felhívni Elliotot, de nem jártam sikerrel.

319

Ellenőriztem néhány tanúvallomást, visszamentem a szállodába. A hívás körülbelül egy órával utána jött. Adams fáradtan felállt az asztaltól, és jelentőségteljes pillantást váltott a társával. – Úgy tűnik, Norton csak fecsérelte a pénzét – mondta. Most először reagáltam a múlt időre, amit használt. – Mit ért azon, hogy fecsérelte? Megint egymásra néztek, de nem felelt egyikük sem. – Van bármiféle olyan Jones-üggyel kapcsolatos papírja, ami segíthet a nyomozásban? – kérdezte Adams. – Kérdeztem valamit. Adams felcsattant: – És én is kérdeztem valamit! Van-e a birtokában olyasmi, ami segíthet a nyomozásban? – Nincs – hazudtam. – Elliotnál volt minden. Rajtakaptam magam. Már én is? – Elliotnál van minden – javítottam ki magam. – Most pedig árulják el, mi történt. Adams szólalt meg. – Az autópálya-rendőrség megtalálta Norton kocsiját a 176-osnál, a Sandy Road Creektől nem messze. A vízben. Úgy néz ki, megpróbált valamit kikerülni az úton, és a vízben kötött ki. Nincs meg a test, a kocsiban vért találtunk. Nagyon sok vért. B vércsoportú, Rh-pozitív vért, ez megegyezik Norton vércsoportjával. Tudtuk, hogy véradó, úgyhogy összevetettük a vérnyomokat az adataival. A kezembe rejtettem az arcom, és vettem egy mély lélegzetet. Először Foster, majd Truett és Mobley, most pedig Elliot. Már csak kettő maradt: Earl Larousse és Phil Poveda. – Elmehetek? – Vissza akartam térni a hotelba, és elvinni onnan az összes anyagot, mielőtt még valami bajuk lenne. Csak remélni mertem, hogy Adams és Addams nem kértek házkutatási engedélyt, miközben itt tartottak.

Még mielőtt bármelyik detektív válaszolhatott volna, kinyílt a kihallgatószoba ajtaja. A belépő férfi vagy nyolc centivel magasabb s legalább húsz évvel öregebb lehetett, mint én. Rövidre nyírt ősz haja, szürkéskék szeme volt, és úgy viselkedett, mintha éppen most jött volna Parris Islandről, hogy fülön csípjen néhány engedély nélkül távozó tengerészgyalogost. Katonás megjelenését makulátlan egyenruhája és kitűzője is erősítette. Az állt rajta: „S. Stilwell”. Stilwell a rendőrség operatív osztályának alezredese volt, és csak a rendőrkapitánynak tartozott elszámolással. – Ez az az ember? – vakkantotta. – Igen, uram. – Olyan pillantást vetett rám, amiből láttam, megpróbáltatásaim még csak most kezdődnek, ő pedig élvezni fogja az elkövetkezendőket. – Miért itt van? Miért nem az egyik zárkában, a legocsmányabb gazemberrel összezárva, akivel csak ez a város rendelkezik? – Éppen most kérdezzük ki, uram. – És kielégítő módon válaszol a kérdésekre, nyomozó? – Nem, uram. – Valóban nem? Stilwell Adamshez fordult. – Maga, nyomozó, maga egy jó ember, ugye? – Az próbálok lenni, uram. – Nem kétlem, nyomozó. És képességei szerint a legjobban kezeli embertársait? – Igen, uram. – Nem is vártam mást magától. Szokta olvasni a Bibliát? – Nem olyan gyakran, mint kellene, uram. – Átkozottul igaz, nyomozó. Senki nem olvassa annyit a Bibliát, mint az helyénvaló lenne. Az embereknek Isten szavai szerint kellene élniük, nem pedig csak tanulmányozniuk kellene azokat. Igazam van? – Igen, uram.

321

– És a Biblia nem azt mondja, hogy nézzük jó szemmel embertársainkat, adjunk meg nekik minden esélyt, amit csak megérdemelnek? – Nem vagyok benne biztos, uram. – Én sem, de abban biztos vagyok, hogy van egy ilyen kitétel. És ha mégse lenne benne a Bibliában, akkor tévedés történt, és az, aki felelős ezért, ha visszamehetne, bizonyára vissza is menne, és kijavítaná ezt a hibát, s belevenné ezt a kitételt, nemdebár? – Valószínűleg így tenne, uram. – Ámen. Ebben tehát megegyeztünk, vagyis hogy maga megadott Mr. Parkernek minden esélyt arra, hogy válaszoljon a feltett kérdésekre, és hogy maga, istenfélő ember lévén, gondosan ügyelt a Bibliának arra a valószínű kitételére, miszerint Mr. Parker személyében becsületes, igazmondó emberre tekint. Mégis megkérdőjelezi őszinteségét? – Azt hiszem, így van, uram. – Hát ez mindenképpen a dolgok szerencsétlen alakulását jelzi. Most fordította először rám minden figyelmét. – Statisztika, Mr. Parker. Beszéljünk a statisztikáról. Tudja ön, hogy hány embert gyilkoltak meg Charleston szép városában Urunk 1999. esztendejében? Megráztam a fejem. – Elárulom magának: hármat. Negyven éve ez volt a legalacsonyabb emberölési arány. És elárul ez valamit Charleston szép városának rendőrségéről? Nem feleltem. Bal kezét a bal füle köré kanyarította, és felém hajolt. – Nem hallom, fiam. Kinyitottam a számat, mire aztán folytatta, mielőtt megszólalhattam volna. – Elmondom magának, mindez mit árul el a rendőrségről. Azt, hogy ez a kiváló férfiakból és nőkből álló testület nem tolerálja a

gyilkosságot; hogy tevékenyen elutasítja a fent említett antiszociális viselkedést; hogy kéttonnányi elefántürülék erejével sújt le azokra, akik gyilkosságot követnek el. De a maga érkezése, úgy tűnik, a gyilkossági esetek megrendítő emelkedésével járt. És ez nagymértékben befolyásolni fogja a statisztikánkat. Nem fog jól mutatni, és Greenberg parancsnok, aki kiváló férfiú, elmegy majd a polgármester úrhoz, s beszámol neki az események ily szerencsétlen alakulásáról. És a polgármester úr meg fogja tőle kérdezni, miért van így mindez. Greenberg parancsnok pedig engem kérdez majd, és én azt fogom neki válaszolni, hogy maga miatt van, Mr. Parker. És a parancsnok meg fogja kérdezni tőlem, hogy maga hol van, én meg elvezetem őt a legmélyebb, legsötétebb lyukhoz, amit Charleston szép városa csak nyújtani tud azok számára, akikről kedvezőtlen véleménye van. És az alatt a lyuk alatt lesz egy másik lyuk, s maga abban lesz benne, Mr. Parker, mert oda vitetem magát. Olyan mélyen lesz a föld alatt, hogy hivatalosan már nem is a mi fennhatóságunk alá fog tartozni. De még csak nem is az Egyesült Államok fennhatósága alá, hanem a Kínai Népköztársaság fennhatósága alá, és tanácsos lesz felkérnie egy kínai ügyvédet, ha nem akar horribilis útiköltséget fizetni a mi jogi képviselőnknek. Azt hiszi, szarakodom magával, Mr. Parker? Mert nem így van. Nem szoktam szarakodni az olyan emberekkel, mint maga. Le szoktam szarni az olyan embereket, mint maga, tartalékolom a legjavát az ilyen alkalmakra, mint ez itt. Nos, van még valami, amit közölni szeretne velünk? Megráztam a fejem. – Nem tudok többet mondani. Felállt. – Akkor a mi ügyünk ezennel véget ért. Nyomozó, lenne egy zárkája Mr. Parker számára? – Biztos vagyok benne, hogy van, uram. – És megosztja majd Mr. Parker ezt a zárkát ennek a szép városnak a söpredékével, alkoholistákkal, kurvapecérekkel és más

323

efféle alacsony erkölcsi színvonalon álló emberekkel? – Meg tudjuk szervezni, uram. – Akkor szervezzék meg, nyomozó. Tettem egy gyenge kísérletet, hogy a jogaimat kinyilvánítsam. – Nem kaphatnék egy ügyvédet? – Mr. Parker, magának nincs szüksége ügyvédre. Magának egy utazási irodára lenne szüksége, aki elviszi a fenébe ebből a városból. Vagy egy papra, aki imádkozna azért, hogy annál jobban már ne idegesítsen engem, mint eddig tette. És végül arra lenne szüksége, hogy visszafordítsa az idő kerekét, megkeresse az anyját, még az előtt, mielőtt az apja megtermékenyítené hitvány magjával, és megkérné arra, hogy ne szülje meg magát, mert ha továbbra is akadályozza ezt a nyomozást, még azt a napot is meg fogja bánni, amikor nyivákolva és sírva megszületett erre a világra. Nyomozó, vigye el a szemem elől ezt az embert! Abba a zárkába tettek reggel hatig, ahová a részegeket szokták bezárni. Amikor úgy gondolták, hogy már eleget főttem a saját levemben, Addams lejött és kiengedett. Miközben a főbejárat felé mentünk, a társa odaállt az ajtóba, és figyelte, ahogy kilépünk. – Ha bármit megtudok Nortonról, értesítem – mondta. Megköszöntem, ő pedig biccentett. – Megtudtam, hogy mit jelent a „simaszemű”. Magát Alfonso Brownt kellett megkérdeznem. Ő az, aki az embereknek megmutatja a régi gullah helyeket. Azt mondja, hogy az egy szellem, egy elcserélt gyerek, amelyik változtatni tudja az alakját. Lehet, hogy az öreg azt akarta vele mondani, hogy a maguk ügyfele fordult ellenük. – Lehet, de Atysnak nem volt fegyvere. Nem felelt, a társa pedig nógatott kifelé. Visszakaptam a dolgaimat, kivéve a pisztolyt. Kaptam róla egy elismervényt, de azt mondták, hogy egy darabig még nem kapom vissza. Az ajtókon keresztül láttam, ahogy a kék rabruhába öltözött foglyok megérkeznek, hogy elkezdjenek dolgozni:

füvet nyírni, szemetet szedni a virágágyásokból. Azon gondolkoztam vajon sikerül-e szereznem egy taxit. – Tervezi, hogy a közeljövőben elhagyja Charlestont? – kérdezte Addams. – Nem. Ezek után nem. – Nos, ha mégis, kérem, tudassa velünk. Elindultam, de Addams karja a mellkasomon megállított. – Ne feledje, Mr. Parker, nem jó érzéseim vannak magával kapcsolatban. Amíg maga benn volt, elintéztem néhány telefonhívást, és nem nagyon tetszett, amit magáról hallottam. Nem szeretném, ha itt, Greenberg parancsnok városában is lefolytatná egyik keresztes hadjáratát, érti? Kérem, tartsa ezt szem előtt, és értesítsen bennünket, ha el akar menni. Addig nálunk marad a Smith 10-ese, amíg a repülője el nem indul. Akkor talán visszaadjuk magának. Leejtette a karját, és kinyitotta előttem az ajtót. – Még találkozunk – mondta. Megálltam, összevontam a szemöldökömet, és csettintettem egyet az ujjaimmal. – Melyik is volt maga? – Addams. – Egy dé-vel. – Két dé-vel. Bólintottam. – Megpróbálom megjegyezni. Amikor visszaértem a hotelba, alig volt annyi erőm, hogy levetkőzzek, mielőtt beestem az ágyba. Mélyen aludtam, egészen tíz utánig. Mikor felébredtem, az előző esti gyilkosságok mintha meg sem történtek volna. De Charleston még nem adta elő minden holttestét. Miközben a csótányok rohangáltak a repedezett járdákon, hogy megpróbáljanak elrejtőzni a napfény elől, és az utolsó éjjeli 325

baglyok is aludni készültek, egy Cecil Exley nevű férfi kis péksége és kávézója felé tartott, mely a Keleti-öbölnél állt. Várta a munka, hiszen friss kenyeret és croissant-t kellett sütnie, és bár az óra még nem ütötte el a hatot, máris késésben volt. A Franklin és a Magazin sarkán kissé lelassított. A régi charlestoni börtön épülete magasodott föléje, a nyomorúság és fájdalom emlékműve. Hosszú, fehér kőkerítés vette körül a magas fűvel benőtt udvart, ennek közepén állt maga a börtön. A vörös téglával kirakott járdák itt-ott hiányosak voltak, valószínűleg azok lopták el a téglákat belőle, akik úgy érezték, nekik nagyobb szükségük van rájuk, mint a történelemnek. A kapu két oldalán két négyemeletes torony magasodott, tetejükön kinőtt a gaz. A kapun és a környező ablakokon lévő rácsok elrozsdásodtak. A beton feltöredezett és porladni kezdett, felfedve az alatta lévő téglákat, ahogy az öreg épületen úrrá lett a lassú enyészet. Denmark Veseyt és társait a balsorsú 1822-es rabszolgalázadás során a börtön mögötti, a feketék korbácsolására fenntartott házban kötözték ki kivégzésük előtt. Legtöbbjük úgy ment a bitófa alá, hogy ártatlanságát bizonygatta; egyikük, Bacchus Hammett még nevetett is, amikor a nyaka köré tették a hurkot. De azóta már nagyon sokan áthaladtak ezen a kapun. Cecil Exley hitt abban, hogy Charlestonban sehol máshol nem kapcsolódik ilyen szorosan egymáshoz a múlt és a jelen, sehol nem lehet olyan csendesen állni egy kora reggelen, és sehol nem lehet érezni ilyen tisztán a múltbéli erőszakos cselekedetek utórezgéseit, amelyek még mindig megrengetik néha a jelen napjait. Cecilnek szokása volt, hogy időnként megállt a régi börtön kapuja előtt, és elmondott egy rövid imát azokért, akik itt senyvedtek valaha; akkoriban, amikor egy ember, akinek olyan színű bőre volt, mint Cecilnek, nem érkezhetett volna meg Charlestonba egy hajón anélkül, hogy ne lett volna bezárva egy lyukba. Cecil ott állt a kapunál, balra tőle a régi rabszállító, amit Black Lucyként ismert mindenki. Lucy már nagyon régóta nem ölelt

magához senkit, nem volt új vendége, de most, hogy Cecil közelebb hajolt, úgy látta, mintha egy alak állna a rácsok mögött, a kocsi belsejében. Egy pillanatra Cecil szíve kihagyott, megragadta a kapu rácsát, hogy össze ne essen. Volt már két kisebb szívinfarktusa az elmúlt öt évben, és nem nagyon akaródzott neki egy harmadik során itt hagyni ezt a világot. De a kapu nem tartotta meg a súlyát, nyikorogva kinyílott. – Hé! – kiáltotta Cecil. A hangja elég erőtlennek tűnt. Köhintett egyet. – Hé! – ismételte meg. – Jól van? De az alak nem mozdult. Cecil belépett a börtönudvarra, és óvatosan a Black Lucy felé lépdelt. Megérkezett a hajnal a városba, a falakon halványan megjelentek a nap első sugarai, de a kocsiban lévő alak most is árnyékban volt. – Hé! – kiáltotta Cecil, de elhalt a hangja, az egyetlen szótag is sikításba ment át, amikor felfogta, mit is néz. Atys Jones volt oda kikötve a rácsokhoz, karjai kitárva. Az egész testét horzsolások borították, arca csupa vér, szinte felismerhetetlenné dagadt az ütések nyomán. Sötét vér volt a mellkasára száradva. És vér volt – ahhoz túl sok vér, hogy csak úgy ráfolyjon – a fehér nadrágján, az egyetlen ruhadarabon, amit viselt. Az álla a mellkasára esve, a térde meggörbülve, a lábai kissé befelé hajolva. A T alakú kereszt nem volt a nyakában. Az öreg börtön újabb szellemmel lett gazdagabb.

327

Huszadik fejezet

Adams hozta a hírt. A szemei, ha lehet, még véreresebbek voltak az alváshiánytól, amikor találkoztunk a szálloda előcsarnokában. Ráadásul szürkésfekete borostát is növesztett, ami viszketett neki. Állandóan azt vakargatta, miközben beszélt, olyan hangot adott ki, mint a zsírban sülő szalonna. Bűzlött is, izzadság- és kávészaga volt, fű, rozsda meg vér illatával keveredve. Fűnyomok voltak a nadrágján és a cipője egyik oldalán. A csuklója körül láttam az eldobható kesztyű nyomait, amit a helyszínen viselt, s csak nagy nehezen tudott ráerőszakolni lapátkezére. – Sajnálom – mondta. – Nincs jó hírem a fiúról. Sokat szenvedett, mielőtt meghalt. Atys halála ólomsúlyként nyomta a mellkasomat, mintha csak egyszerre estünk volna el, és a teste az enyémre zuhant volna. Nem tudtam megvédeni. Nem tudtuk megvédeni, és most meghalt olyasmi miatt, amit nem is követett el. – Megvan már a halál időpontja? – kérdeztem, miközben Adams vastagon megkent vajjal egy szelet pirítóst. – A halottkém azt mondja, hogy már két vagy három órája halott volt, amikor rátaláltak. De úgy néz ki, nem a börtönnél ölték meg. Nem volt elég vér a helyszínen, és a börtön udvarán és falán sem találtunk, még UV-lámpával sem. Módszeresen verték: a lábujjainál kezdték, meg a kezénél, majd onnan haladtak a fontosabb szervek

felé. Kasztrálták, mielőtt meghalt volna, de valószínűleg nem sokkal azelőtt. Senki nem látott semmit. Szerintem elkapták, még mielőtt messzire jutott volna a háztól, majd elvitték valami csendes helyre, hogy megdolgozhassák. Landron Mobleyra gondoltam, arra, milyen kegyetlenül bántak el az ő testével is, és majdnem megszólaltam. De ha mondok valamit Adamsnek, azzal mindent tálcán nyújtok neki, és ezt nem akartam megtenni. Még nagyon sok olyasmi volt, amit nem értettem. – Beszél Larousse-ékkal? Adams megette a pirítóst. – Van egy olyan érzésem, hogy velem egy időben már tudtak az egészről. – Lehet, hogy még előbb is. Adams figyelmeztetőleg ingatta felém az ujját. – Ez az a következtetés, ami könnyen bajba keverhet valakit. – Intett a pincérnek, hogy kér még kávét. – De ha már felhozta, miért akarták volna Larousse-ék, hogy agyonverjék a fiút? Nem szóltam semmit. – Úgy értem – folytatta –, amilyen sérüléseket elszenvedett, arra utalnak, hogy azok, akik megölték, azt akarták, mondjon el valamit, mielőtt meghal. Maga szerint vallomást akartak kicsikarni belőle? Majdnem köptem egyet megvetésemben. – Miért? Hogy könnyítsen a lelkiismeretén? Nem hiszem. Ha ezek az emberek vették a fáradságot, hogy megöljék az őrzőit, majd levadásszák őt magát is, szerintem semmi kétségük nem volt afelől, miért is teszik. Persze fennállt annak a lehetősége, hogy Adamsnek legalább részben igaza van, s a vallomás kicsikarása volt az igazi ok. Tegyük fel, hogy azok, akik megtalálták Atyst, majdnem biztosak voltak abban, hogy ő ölte meg Marianne Larousse-t, de ez a majdnem biztos nem volt elég. A saját fülükkel akarták hallani, mert ha nem ő volt felelős érte, akkor a következmények még súlyosabbak, és nemcsak

329

amiatt, hogy a valódi bűnös elmenekült. Nem, azok az események, amik az elmúlt huszonnégy órában történtek, arra utaltak, hogy bizonyos embereket aggodalommal töltött el az a lehetőség, hogy valaki esetleg valamilyen különleges okból szemelte ki Marianne Larousse-t. Nagyon úgy tűnt nekem, hogy ideje feltenni néhány fontos kérdést Earl Larousse Juniornak, de nem akartam ezt egyedül megtenni. Larousse-ék másnapra hívták a vendégeket, és én is vártam, hogy valaki csatlakozzék hozzám Charlestonban. Larousseéknak két nem szívesen fogadott vendégük lesz, akik elrontják a nagy eseményt. Aznap végeztem egy kis kutatómunkát a charlestoni közkönyvtárban. Előszedtem a Grady Truett halálával kapcsolatos cikkeket, de szinte semmi más nem volt bennük, mint amit Adele Foster már elmondott nekem. Ismeretlenek betörtek a házába, egy székhez kötözték, és elvágták a torkát. Nem hagytak maguk után ujjlenyomatot, de a helyszínelők csak találtak valamit. Egyetlen bűnügy helyszíne sem makulátlanul tiszta. Nagy volt a kísértés, hogy felhívjam Adamset, de azzal nagy volna a veszélye annak, hogy kitálalok mindent, amit tudtam. Egy Kék gyökerek című könyvből megtudtam, hogy a Simaszemű állandó lakosa a szellemvilágnak, az alvilágnak, bár képes arra, hogy átlépjen a halandók világába is, ha meg akar torolni valamit. És arra is képes, hogy változtassa az alakját. Ahogy Adams is mondta, a Simaszemű elcserélt gyerek volt. Eljöttem a könyvtárból, és elindultam a Meetingen. Tereus még mindig nem ment haza, és már két napja nem ment be dolgozni sem. Senki nem tudott mondani róla semmit, a konzumnőt pedig, aki megszabadított a húszasomtól, majd kiszolgáltatott Andynek, sehol sem láttam. Végül felhívtam a kirendelt védő hivatalát, és azt a választ kaptam, hogy Laird Rhine aznap délután az állami bíróságon előzetes meghallgatáson véd valakit. Leparkoltam a hotelnál, majd lesétáltam a Four Cornersig, ahol is megtaláltam Rhine-t a hármas számú

teremben. Egy Johanna Bell nevű asszonyt védett, akit azzal vádoltak, hogy leszúrta a férjét egy otthoni vitájuk során. A nő és a férje már három hónapja külön éltek, és amikor a férfi visszatért a családi fészekbe, veszekedés tört ki azon, kié is a videomagnó. A vitának hirtelen szakadt vége, amikor a nő megszúrta a férjét egy csontozókéssel. A férj két sorral az asszony mögött ült, és láthatóan nagyon sajnálta magát. Rhine egészen jól adta elő magát, mikor megpróbálta rávenni az előzetes meghallgatáson elnöklő bírót, hogy óvadék kiszabása helyett helyezze szabadlábra az asszonyt. A harmincas évei elején járhatott, de jól érvelt, amikor rámutatott, hogy Bellnek ezelőtt soha nem volt dolga a törvénnyel; hogy korábban már sokszor kényszerült arra, hogy kihívja a rendőröket, mert a férje megfenyegette vagy tettlegesen is bántalmazta; hogy nem tudná kifizetni az óvadékot; és hogy semmi értelme nem lenne börtönbe zárni, ráadásul akkor elszakítanák kiskorú fiától. Szavai nyomán a férj egy szemét alaknak tűnt, aki szerencsésnek mondhatja magát, hogy megúszta egy átlyuggatott tüdővel. Végül a bíró beleegyezett, hogy szabadlábra helyezi a nőt, annak saját felelősségére. Végül az asszony átölelte Rhine-t, átvette a fiát egy idősebb nőtől, aki a terem hátuljában várt rá. A bíróság lépcsőjén csíptem el Rhine-t. – Mr. Rhine? Megtorpant, és mintha aggodalom suhant volna át az arcán. Mint hivatalból kirendelt védő, az élet legszörnyűbb formáival is találkozott, és néha rákényszerült, hogy olyanokat is védjen, akiknek a tette igazolhatatlan. Nem volt kétségem afelől, hogy néhanapján ügyfeleinek áldozatai igencsak rossz néven vették tevékenykedését. – Igen? – Közelebbről még fiatalabbnak tűnt. Még nem kezdett őszülni, kék szemét hosszú szempillák takarták. Megvillantottam az engedélyemet. Ránézett és bólintott. – Mit tehetek önért, Mr. Parker? Megkérhetem, hogy kísérjen el, miközben beszélgetünk? Megígértem a feleségemnek, hogy ma

331

elviszem vacsorázni. Felvettem lépéseinek ritmusát. – Elliot Nortonnal dolgozom az Atys Jones-ügyön, Mr. Rhine. Kissé kiesett a ritmusból, mintha elveszítette volna az egyensúlyát, aztán gyorsabb ütemre kapcsolt. Én is gyorsítottam, hogy lépést tudjak tartani vele. – Én már nem dolgozom azon az ügyön, Mr. Parker. – Mivel Atys halott, nincs is ügy. – Hallottam hírét. Nagyon sajnálom. – Biztos vagyok benne. Lenne néhány kérdésem. – Nem vagyok biztos benne, hogy tudok válaszolni a kérdéseire. Talán Mr. Nortont kellene kérdeznie. – Tudja, meg is tenném, csak éppen Elliot nincs sehol, és a kérdéseim meglehetősen kényesek. Megállt a Broad sarkán, mert pirosra váltott a lámpa. Védekező mozdulatot tett, ami azt jelentette, hogy az életébe való beavatkozásnak tekinti a dolgot. – Mint már mondtam, nem hinném, hogy a segítségére lehetnék. – Azt szeretném tudni, miért szállt ki az ügyből. – Nagyon sok ügyem van. – De ilyen nincs. – A munkám nem engedi meg, hogy válogassak, Mr. Parker. Megkaptam a Jones-ügyet. Nagyon sok időmet vette volna el. Tíz másik üggyel végezhettem volna csak azalatt, míg átnézem az aktáit. Nem sajnáltam, amikor átvették tőlem. – Nem hiszek magának. – Miért nem? – Maga egy fiatal jogász. Valószínűleg ambiciózus, és abból, amit ma láttam, minden oka meg is van rá. Egy olyan nagy horderejű ügy, mint Marianne Larousse meggyilkolása, nem terem minden bokorban. Ha jól végzi a dolgát, még ha végül veszít is, akkor is ajtók nyílhatnak meg ön előtt. Nem hiszem, hogy olyan könnyedén

lemondott róla. Váltott a lámpa, körülöttünk kis lökdösődéssel elindultak az emberek. De Rhine nem mozdult. – Kinek az oldalán áll, Mr. Parker? – Még nem döntöttem el. Végül, gondolom, a halott lány és a halott fiú oldalán. – És Elliot Norton? – Egy barát. Megkért rá, hogy jöjjek ide. Eljöttem. Rhine szembefordult velem. – Megkértek, hogy adjam át neki az ügyet – mondta. – Ki kérte meg, Elliot? – Nem. Ő sohasem környékezett meg. Másvalaki volt. – Tudja, ki? – Azt mondta, hogy a neve Kittim. Volt valami baj az arcával. Eljött az irodámba, és azt mondta, hagynom kellene, hogy Atys Jonest Elliot Norton védje. – Maga erre mit mondott? – Azt, hogy nem tehetem. Nem volt rá semmi okom. De aztán tett egy ajánlatot. Vártam. – Mindenkinek van valami vaj a füle mögött, Mr. Parker. Legyen annyi elég, hogy ő utalt az enyémre. Feleségem és kislányom van. A házasságom elején követtem el hibákat, de később nem ismétlődött meg. Nem akartam, hogy elveszítsem a családomat olyan bűnök miatt, amiket már megpróbáltam jóvátenni. Azt mondtam Jonesnak, hogy Elliot Norton sokkal felkészültebb arra, hogy az ügyet vigye. Nem tiltakozott. Én meg elsétáltam. Azóta nem láttam Kittimet, és remélem, nem is fogom soha többé. – Mikor kereste meg magát? – Három héttel ezelőtt. Három héttel ezelőtt. Körülbelül akkoriban, amikor Grady Truettet meggyilkolták. Akkorra már James Foster és Marianne

333

Larousse is halottak voltak. Ahogy Adele Foster is mondta, valami folyamatban volt, és minden Marianne Larousse halálával kezdődött. – Ennyi, Mr. Parker? – kérdezte Rhine. – Nem vagyok büszke arra, amit tettem. Nem akarom még egyszer elmondani. – Ennyi elég is – mondtam. – Tényleg sajnálom Atyst – tette még hozzá. – Ez bizonyára nagy vigasz számára – feleltem. Visszamentem a hotelba. Üzenet várt Louistól, amiben megerősítette, hogy másnap reggel érkezik, csak egy kicsit később, mint eredetileg megbeszéltük. Aznap éjjel ott álltam az ablakban, és hallgattam egy kocsi kitartó tülkölését. Az út túloldalán, egy pénzautomata mellett fekete, betört szélvédőjű Coupe de Ville állt a járda mellett. Miközben figyeltem, a sofőr mögötti ajtó kinyílt, és egy gyerek bukkant elő a kocsiból. Ott állt a nyitott ajtóban, integetett nekem, ajka hangtalanul mozgott. Van egy hely, ahová mehetünk Az ajka mozgott, egy dalt énekelt, amit csak ő hallott. Felemelte a szoknyáját, alatta nem viselt semmit, de nemtelen volt, ott lenn sima volt a bőre, mint a babáké. A nyelvével megnyalta az ajkát. Gyere le A keze odalentre mozdult. Van egy hely Még egyszer moccant egyet felém, majd visszamászott a kocsiba, az pedig lassan elhúzott, miközben rengeteg pók özönlött ki a félig csukott hátsó ajtón. Úgy ébredtem, hogy a pókhálót törlöm az arcomról és a hajamról, és aztán le is kellett zuhanyoznom, hogy ne érezzem tovább, ahogy az apró lények mászkálnak a testemen.

Huszonegyedik fejezet

Kopogtak az ajtón, az ébresztett fel nem sokkal reggel kilenc után. Ösztönösen a fegyver után kaptam, mely persze nem volt ott. A derekam köré tekertem egy törülközőt, majd halkan az ajtóhoz lépdeltem, és kinéztem a kukucskálón. Kihúzva mind a 198 centijét, divat iránti érzékenységének teljes díszében, republikánus büszkeségének tudatában egyenesen a szemembe nézett az alak, aki ott állt. – Láttam, hogy kukucskálsz – közölte Louis, amikor kinyitottam az ajtót. – A fenébe is, te sose nézel filmeket? Valaki kopog, a girnyó színész kinéz a lyukon, és egyenesen a szemébe kapja a golyót. – Fekete vászonöltöny volt rajta, meg egy fehér, gallér nélküli ing. Méregdrága parfüm illata csapott meg, ahogy belépett a szobába. – Úgy bűzlesz, mint egy francia kurva – jegyeztem meg. – Ha az lennék, nem engedhetnél meg magadnak. Erről jut eszembe, nem ártana, ha egy kis sminket tennél magadra. Megálltam, belenéztem az ajtó melletti tükörbe, és elkaptam a tekintetem. Igazat mondott. Sápadt voltam, a szemem alatt sötét karikák éktelenkedtek. Az ajkam cserepes volt, és valami fémes ízt éreztem a számban. – Elkaptam valamit – mondtam. – A francba is! Mi a szart, a pestist? Nálad sokkal jobban kinéző embereket is elföldelnek már.

335

– Mi vagy te, valami mosdatlan szájú? Miért kell állandóan káromkodnod? Megadóan felemelte a kezét. – Hé, örülök, hogy itt lehetek! Meg hogy ilyen meleg fogadtatásban van részem. Elnézést kértem. – Bejelentkeztél? – Aha, csak egy kibaszott pasas – bocsánat a kibaszottért, de tényleg az volt – a kezembe nyomta a csomagját a bejáratnál. – És mit csináltál? – Elvettem tőle, betettem egy taxi csomagtartójába, adtam a fickónak ötven dolcsit, és mondtam neki, hogy vigye el a karitatív szolgálatnak. – Ötletes. – Én is azt hiszem. Otthagytam, hadd nézze a tévét, közben lezuhanyoztam, majd elindultunk a Meetingen lévő Dianába, hogy megigyunk egy kávét és harapjunk valamit. Megettem egy fél péksüteményt, majd félretoltam. – Enned kell. Megráztam a fejem. – Nincs étvágyam. – Igen, és feldobod a talpad. Nos, mi a helyzet? – A szokásos: halottak, rejtély és még több halott. – Kik? – A fiú. Azok, akikhez elvittük. És lehet, hogy Elliot Norton is. – A francba, nem is maradt senki. Ha téged valaki felbérel, jobb, ha a tiszteletdíjadat rád hagyja a végrendeletében. Ráöntöttem mindent, ami csak történt, csak a fekete kocsit nem említettem neki. Azzal nem akartam idegesíteni. – És most mit teszel? – Beledöfök a darázsfészekbe egy botot, hogy felzavarjak néhány

darazsat. Larousse-ék partit rendeznek ma. Azt hiszem, élnünk kellene a vendégszeretetükkel. – Van meghívód? – Meggátolt az ilyesmi bennünket valaha is? – Nem, de néha szeretem, ha meghívnak, a fenébe is, érted, mire gondolok. Nemcsak úgy berontani, mindenkit jól megfenyegetni, felbosszantani azokat a kedves fehér embereket, rájuk hozni a frászt a feketeségemmel. Elhallgatott, mintha elgondolkodott volna azon, amit mondott, aztán felderült az arca. – Egészen jól hangzik, nem? – kérdeztem. – Nagyon jól – felelte. Majdnem a Larousse-ültetvényig kocsival mentünk, de külön kocsiban. Louis úgy nyolcszáz méterre tette le a kocsit a főkaputól, majd beszállt az én autómba. Angel felől érdeklődtem. – Dolgozik. – Valamin, amiről tudnom kellene? Sokáig nézett rám. – Nem tudom. Lehet, de nem most. – Aha. Gondolom, benne vagytok a híradóban. Egy darabig nem felelt. – Mondott neked Angel valamit? – Csak egy városnevet adott. Jó sokáig kellett várni arra is. Vállat vont. – Érdemes volt ölni, csak nem volt érdemes olyan sokat utazni miattuk. – És ha már úgyis arrafelé voltatok... – Gondoltam, beugrunk – fejezte be a mondatot. – Mehetünk, nyomozó úr? Ejtettem a témát. A Larousse-birtok bejáratánál egy magas, inasruhába bújtatott alak leintett bennünket. – Láthatnám a meghívójukat, uraim?

337

– Nincsen – feleltem –, de biztos vagyok benne, hogy valaki vár bennünket. – A nevük? – Parker. Charlie Parker. – Kétszer – tette hozzá Louis segítőkészen. Az őr mondott valamit az adó-vevő készülékbe, hallótávolságon kívül. Vártunk, mögöttünk már két vagy három autó is állt, mire az őr befejezte. – Mehetnek. Mr. Kittim várja önöket a parkolóban. – Micsoda meglepetés! – mondta Louis. Már meséltem neki a Bowennel és Kittimmel történt találkozásomról az antiochi nagygyűlésen. – Ugye mondtam, hogy ez bejön? – kérdeztem. – Ezért vagyok nyomozó. Ekkor tudatosult bennem, hogy a Cainában történtek következményeitől eltekintve mennyivel jobban érzem magam most, hogy Louis megérkezett. Nem volt meglepő, mivel neki köszönhetően volt már fegyverem, és biztos voltam benne, hogy nála is van még legalább egy. Majdnem egy kilométert autókáztunk a tölgyfasoron, a legyezőpálmák és a pálmák között, amelyek legtöbbjét beborította a fátyolmoha. Kabócák szóltak a fák közül, és a reggeli eső nyomán ritmikusan kopogtak a vízcseppek a kocsi tetején és az úton, amíg el nem hagytuk a fákat, és ki nem értünk egy pázsitos részre. Egy másik fehér kesztyűs inas beirányított bennünket a parkolóba, egy csomó kifeszített vízhatlan vászon alá, amiket azért állítottak fel, hogy védjék a kocsikat a napsütéstől. A vásznak enyhén lebegtek a szellőtől, amit azok az óriási légkondicionálók keltettek, amelyek sorban ott díszelegtek a füvön. Hosszú asztalok voltak felállítva egy képzeletbeli négyszög három oldalán, rajtuk kikeményített abroszok. Roskadoztak a rengeteg ételtől, közben hófehér inget és fekete nadrágot viselő fekete szolgálók rebbentek idegesen ide-oda, arra

várva, hogy kiszolgálják a vendégeket. Néhányan a pázsiton gyülekező vendégeknek pezsgőt és koktélokat szolgáltak fel. Louisra néztem. Ő visszanézett rám. A szolgákat kivéve ő volt az egyedüli fekete. És ő volt az egyedüli vendég, aki fekete ruhát viselt. – Fehér zakót kellett volna felvenned – mondtam. – Olyan vagy, mint egy felkiáltójel. És felmarkolhatnál néhány dolcsit borravalóként. – Nézd ezeket a testvéreket! Hát itt senki nem hallott még Denmark Veseyről? Egy szitakötő repült a lábamhoz a füvön keresztül, áldozat után lesve. De rá most nem lestek madarak, legalábbis nem láttam vagy hallottam egyet sem. Az egyetlen életjelet egy kócsag adta, amelyik a háztól északkeletre állt egy mocsaras területen, körülötte a víz látszólag nyugodt volt az azt beborító algaszőnyeg miatt. Mellette, tölgyek és hikoridiófák között néhány kis házikó látszott, egymástól egyforma távolságra álltak, a tetőkről már hiányoztak a cserepek, a téglákat is megtizedelte és kicsorbította a természet ereje az építésük óta eltelt másfél évszázad alatt. Még én is tudtam, mik ezek: a rabszolgák utcájának megmaradt házai. – Az ember azt gondolná, hogy már régen lerombolták őket – jegyeztem meg. – Örökség – felelte Louis. – Itt röpköd a konföderációs zászló, és mindig van tiszta párnahuzat szükség esetére. Tudod, ha szükség lenne rá a csuklyához. A Larousse-rezidencia egy forradalom előtti, vörös téglás épület volt, egy György korabeli, Palladio-stílusú villa, mely a tizennyolcadik század közepén épült. Két oldalon mészkő lépcsők vezettek fel a márványpadlójú oszlopcsarnokhoz. Négy dór oszlop tartotta az erkélyt, amely végigfutott a ház homlokzati részén, és mindkét oldalon, két szinten négy ablak helyezkedett el. Elegáns ruhát viselő párok álltak az előcsarnok árnyékában. Figyelmünket néhány ember keltette fel, akik gyorsan közeledtek

339

a pázsiton. Mindannyian fehérek voltak, fülükben fülhallgató, és mindannyian izzadtak sötét öltönyükben, hiába voltak a légkondicionálók. Az egyetlen kivétel a középen lévő férfi volt. Kittim kék sportkabátot, sárgásbarna nadrágot és papucscipőt viselt, fehér inge fel volt gombolva a nyakába. Fejét és nyakát javarészben eltakarta a baseballsapka és a napszemüveg, de azt a penge által ejtett sebet nem voltak képesek elrejteni, ami a jobb arcán éktelenkedett. Atys. Hát ezért nem volt a nyakában a T alakú kereszt, amikor rátaláltak. Kittim megállt tőlünk pár lépésre, és felemelte a kezét. A körülötte lévő emberek azonnal megálltak, majd félkörívben körbevettek minket. Egy darabig senki nem szólt egy szót sem. Kittim először Louisra, majd rám nézett, aztán újra vissza rám. A mosoly nem tűnt el az arcáról, még akkor sem, amikor Louis először megszólalt. – Ki. A franc. Maga? – kérdezte Louis. Kittim nem felelt. – Ő Kittim – magyaráztam. – Hát nem csinoska? – Mr. Parker – szólalt meg Kittim, figyelembe sem véve Louist. – Nem vártuk magát. – Az utolsó percben döntöttem úgy, hogy eljövök – feleltem. – Néhány váratlan haláleset felborította a programomat. – Mm-hmm – mondta Kittim. – Nem tehetek róla, de feltűnt, hogy maga is, a kollégája is fegyvert visel. – Fegyvert? – néztem helytelenítően Louisra. – Mondtam neked, hogy ez nem olyan parti. – Abból még sose volt baj, ha az ember felkészült. Különben nem vesznek komolyan – tette még hozzá Louis. – Ó, én nagyon komolyan veszem magukat – mondta Kittim, most először véve tudomást Louisról. – Olyan komolyan, hogy nagyon hálás lennék, ha lejönnének velem az alagsorba, ott

megszabadulhatnak a fegyvereiktől anélkül, hogy megriasztanánk a többi vendéget. Láttam, hogy a vendégek már furcsállgatva tekingetnek ránk. Végszóra megszólalt egy vonósnégyes a pázsit túloldalán. Egy Strauss-keringőt játszottak. Milyen eredeti! – Nem akarom megsérteni magukat, de nem megyünk semmiféle alagsorba. – Louis szólalt meg. – Akkor erőszakosabb fellépésre kényszerítenek bennünket. Louis szemöldöke felszaladt. – Igen? Na és mit csinálnak? Meggyilkolnak bennünket, egyenesen itt a pázsiton? Az aztán igazán feldobja majd a partit. Az emberek még soookáig fognak erről beszélni. Hé, emlékszel még Earl partijára, ahol azok az izzadó fickók meg az a leprás szemétláda megpróbálták elvenni a fegyvert attól a két pasastól, akik késve érkeztek, nekik estek, és Bessie Bluechipnek tiszta vér lett a ruhája? Hogy ott mennyit nevettünk... A feszültség érezhetően nőtt. Kittim emberei csak az intésére vártak, de ő nem mozdult. A mosoly nem került le az arcáról, mintha csak így halt volna meg, és ezzel együtt konzerválták volna, majd odaállították a pázsitra. Éreztem, hogy izzadságcseppek gördülnek le a hátamon, és összegyűlnek a derekamnál. Nem a gorillák voltak az egyetlenek, akik izzadtak. A feszült helyzetet egy, az oszlopcsarnok felől jövő kiáltás törte meg. – Mr. Kittim – hangzott fel. – Kérem, ne várakoztassa a vendégeket a pázsiton. Vezesse ide őket! Earl Junior volt az, aki elegáns, kétsoros zakót és vasalt farmert húzott. Világos haját előrefésülte, hogy elrejtse kezdődő kopaszságát, és ajka, ha lehet, még teltebbnek és nőiesebbnek tűnt, mint amikor utoljára láttam. Kittim kissé biccentett, jelezve, hogy úgy lesz; az emberei felsorakoztak mögötte és körülöttünk. Még a féleszűek számára is világos volt, hogy körülbelül annyira vagyunk szívesen

341

látott vendégek, mint rovarok a hidegtálak környékén, de a körülöttünk lévő vendégek buzgón úgy tettek, mint aki nem vesz észre semmit. Még a szolgák sem néztek abba az irányba. A főbejáraton át bevezettek bennünket az óriási, tömjénfenyő borítású előcsarnokba. Két társalgó nyílt a két oldalon, és elegáns, kettős lépcsősor vezetett fel az emeletre. Az ajtók becsukódtak mögöttünk, s pillanatokon belül megszabadítottak bennünket a fegyvereinktől. Louistól két pisztolyt és egy kést vettek el. Láthatólag le voltak nyűgözve. – Nézd csak meg! Két pisztoly! – És egy kés. Úgy kellett hozzá varratnom a nadrágot. Kittim úgy helyezkedett, hogy Earl Junior mellé kerüljön. A kezében egy fénylő, kék Taurust tartott. – Minek jött ide, Mr. Parker? – kérdezte Larousse. – Ez egy zártkörű parti, a testvérem halála óta az első. – És miért bontanak pezsgőt? Valamit netán ünnepelnek? – Az ön jelenléte itt nemkívánatos. – Valaki meggyilkolta Atys Jonest. – Hallottam. De talán megbocsátja, hogy nem ejtek könnyeket. – Nem ő ölte meg a testvérét, Mr. Larousse, de szerintem ezzel maga is tisztában van. – Miből gondolja ezt? – Mert szerintem Mr. Kittim valószínűleg megkínozta Atyst, mielőtt megölte volna, mert meg akarta tudni, ki is tette valójában. Mert maga ugyanúgy tudja, mint én, hogy az, aki tényleg felelős Marianne haláláért, feltehetően James Foster öngyilkosságáért, Landron Mobley, Grady Truett, sőt talán Elliot Norton haláláért is felelős. – Fogalmam sincs, miről beszél. – Earl Junior nem tűnt meglepettnek Elliot nevének említésére. – Azt is feltételezem, hogy Elliot Norton megpróbálta kideríteni, ki a felelős mindezekért, ezért vállalta el a Jones-ügyet. És most már

azt is sejtem, hogy mindezt az ön beleegyezésével tette, esetleg az ön segítségével. Csak éppen nem tudott eredményt felmutatni, úgyhogy maga a saját kezébe vette a dolgokat, miután Mobley holttestére rábukkantak. Kittimhez fordultam: – Élvezettel ölte meg Atys Jonest, Kittim? Örömmel lőtt hátba egy öregasszonyt? Túl későn vettem észre az ütést. A bal halántékomon ért, rögtön elterültem a földön. Louis kissé megrándult, ugrásra készen, de megmerevedett a felhúzott kakas hangjára. – Még csiszolnia kellene a viselkedésén, Mr. Parker – mondta Kittim. – Nem állíthat csak úgy be, megvádolva bárkit is, következmények nélkül. Lassan felkeltem, a térdemre és a kezemre húzódzkodtam. Az ütés váratlanul ért, és éreztem, hogy az epe felfelé törekszik bennem. Öklendezni, majd hányni kezdtem. – Jézusom! – mondta Larousse. – Most nézze, mit művelt. Toby, kerítsen valakit, aki feltakarítja! Mellettem feltűnt Kittim lába. – Maga egy szarzsák, Mr. Parker. – Leguggolt, hogy lássam az arcát. – Mr. Bowen nem kedveli önt. Most már látom, miért nem. Azt hiszem, még nem végeztünk magával. Nagyon meg lennék lepve, ha élve hazajutna innen Dél-Karolinából. Az esélyek finoman szólva meglehetősen csekélyek, úgyhogy fogadnék is rá, ha kedvelném a fogadásokat. Kinyílt az orrom előtt az ajtó, és belépett egy szolga. Úgy tűnt, észre sem veszi a fegyvereket meg azt, milyen feszültek vagyunk. Csak leguggolt, miközben én bizonytalan lábakon felálltam, ő pedig elkezdte feltakarítani a padlót. Mögötte feltűnt az idősebbik Earl. – Mi folyik itt? – kérdezte. – Csak néhány hívatlan vendég, Mr. Larousse – felelte Kittim. –

343

Már éppen mennek. Az öregember pillantásra sem méltatta. Nyilvánvaló volt, hogy Larousse nem kedveli Kittimet, rossz néven vette, hogy ott van a házában, de attól még ott volt. Larousse nem felelt neki semmit, hanem inkább a fiához szólt, akinek magabiztossága azonnal elpárolgott az apja jelenlétében. – Kik ezek? – kérdezte az öreg. – Ő az a magánnyomozó, akivel a hotelban beszéltem; akit Elliot felbérelt, hogy segítségével Marianne nigger gyilkosát megmentse az akasztófától – dadogta Earl Junior. – Igaz ez? – kérdezte az öreg. Megtöröltem a számat a kezem fejével. – Nem – válaszoltam. – Nem hiszem, hogy Atys Jones ölte volna meg a lányát, és rá fogok jönni, hogy ki volt az igazi gyilkos. – Ne avatkozzon bele! – Atys halott. És halottak azok az emberek is, akik menedéket adtak neki az otthonukban. Igaza van: nem dolgom kideríteni, mi történt. Sokkal több annál. Erkölcsi kötelességem. – Azt tanácsolom, vigye az erkölcsi kötelességtudatát máshová, uram. Itt csak belebukik. – A fiához fordult. – Kísértesd őket ki a birtokról. Earl Junior Kittimre pillantott. Övé volt a döntés. Kittim kivárt egy ideig, hogy hangsúlyozza a hatalmát, majd bólintott az embereinek, akik elindultak, fegyvereik diszkréten az oldaluknál, hogy ne hívják fel magukra a vendégek figyelmét, miközben elhagyjuk a házat. – És Mr. Kittim – tette hozzá az öreg Earl. Kittim megfordult, hogy ránézzen. – A jövőben legyen szíves, intézze el a veréseit máshol. Ez az én házam, és maga nem tartozik a személyzethez. Vetett egy szigorú pillantást a fiára, majd kiment a kertbe, hogy csatlakozzon a vendégeihez.

Bennünket közrefogtak a férfiak, és a kocsihoz kísértek. A fegyvereket a csomagtartóba tették, de előtte kivették belőlük a lőszert. Kittim behajolt a sofőrüléshez, mikor már éppen indulni akartam. Olyan erős égett szag csapott meg, hogy megint öklendezni kezdtem. – Ha még egyszer találkozunk, az lesz az utolsó – közölte. – Most vigye innen a fekete majmát, és tűnjenek el! – Kacsintott egyet Louis felé, majd megcsapkodta a kocsi tetejét, és figyelte, ahogy elhajtunk. Megtapogattam ott, ahol Kittim megütött, és felnyögtem, mikor hozzáértem a bőrömhöz. – Tudsz vezetni? – kérdezte Louis. – Azt hiszem. – Mintha Kittim nagyon otthon érezné magát. – Ez azért van, mert Bowen azt akarja, hogy ott legyen. – Ez azt jelenti, hogy Bowennek köze van Larousse-ékhoz, ha a csicskása ilyen nagy mellénnyel van a házban. – Sértegetett téged. – Hallottam. – Elég nyugisan fogadtad, ha úgy vesszük. – Nem érte volna meg kipurcanni érte. Kittim más lapra tartozik, és mint ahogy mondta, még találkozunk. Várok addig. – Rá tudsz állni? – Persze. Hová mész? – Történelemórára. Már elegem volt, hogy bájologjak mindenkivel. Louis kérdően felvonta a szemöldökét. – Elég érdekesen értelmezted eddig a „bájolgás”-t.

345

Huszonkettedik fejezet

Egy üzenet várt, amikor visszaértem a szállóba. Phil Povedától jött. Arra kért, hogy hívjam fel. Nem tűnt sem rémültnek, sem fenyegetőnek. Inkább talán megkönnyebbülésfélét véltem kiérezni belőle. Először felhívtam Rachelt. Bruce Taylor, az egyik scarboroughi rendőrjárőr kávézva és süteményt majszolva ott volt a konyhában, amikor Rachel felvette a telefont. Sokkal jobban éreztem magam, hogy tudtam, vigyáznak rá, ahogy MacArthur azt megígérte. És valahol ott volt a laktózra allergiás Klán-gyilkos is. – Wallace is itt volt néhányszor – közölte Rachel. – Hogy van Mr. Magányos Szív? – Elment bevásárolni Newportba. Vett magának néhány zakót a Ralph’sban, és néhány új inget meg nyakkendőt is. Fejlődik, és van benne valami. Ráadásul úgy tűnik, Mary valóban az esete. – Kétségbeesett? – Inkább azt mondanám, hogy alkalmazkodó. De most tedd le! Van itt egy csinos, egyenruhás férfi, akivel törődnöm kell. Letettem, és tárcsáztam Poveda számát. – Parker vagyok – mondtam, amikor felvette a telefont. – Hé! – mondta. – Köszönöm, hogy visszahívott. – Feldobottnak, szinte boldognak hangzott. Teljesen más volt, mint az a Poveda, aki két nappal korábban fegyverrel megfenyegetett. – Rendbe tettem a dolgaimat. Tudja, végrendelet és ilyen marhaságok. Elég tehetős

ember vagyok, nem is voltam vele tisztában, mennyire. Persze meg kell halnom, hogy tőkét kovácsoljak belőle, de hát mindegy. – Mr. Poveda, jól van? – Eléggé felesleges kérdés volt. Úgy tűnt, Phil Poveda nemcsak jól van, hanem kiválóan van. Sajnos szerintem azért érzett így, mert kezdett elmenni a józan esze. – Igen – mondta, és mintha most először kétkedés lopakodott volna a hangjába. – Igen, azt hiszem. Igaza volt: Elliot halott. Megtalálták a kocsiját. Benne volt a híradóban. Nem feleltem. – Ahogy maga is mondta, most már csak Earl és én maradtunk. És nekem nincs itt apuci meg a náci haverok, hogy megvédjenek. – Úgy érti, Bowen. – Aha, Bowen és az árja szörnyszülöttei. De nem fogják tudni örökre megvédeni. Egyszer majd egyedül marad, és akkor... Hagyta lecsengeni a szavakat, csak azután folytatta. – Csak azt akarom, hogy már vége legyen. – Minek legyen vége? – Mindennek: a gyilkosságoknak, a bűntudatnak. A pokolba is, leginkább a bűntudatnak. Ha van ideje, beszélhetünk róla. Nekem van időm. Bár nem sok, nem sok. Lassan kifutok az időből. Mindannyian kifutunk az időből. Mondtam neki, hogy azonnal ott leszek. Azt is akartam mondani neki, hogy ne menjen a gyógyszeres szekrényke meg semmiféle éles szerszám közelébe, de a józanság néha-néha megcsillanó fényét eléggé elhomályosították már az agyában a sötét felhők. Csak annyit mondott: „Szuper!”, majd letette a kagylót. Felvettem a táskámat, és kijelentkeztem a hotelból. Akármi is történik nemsokára, egy darabig nem jövök vissza Charlestonba. Phil Poveda rövidnadrágban, tornacipőben és egy olyan fehér pólóban nyitott ajtót, amin Jézus Krisztus félrehúzza a köntösét, hogy felfedje a tüskekoronával körülvett szívét. – Jézus az én megmentőm – magyarázta. – Akárhányszor a

347

tükörbe nézek, eszembe jut. Kész arra, hogy megbocsásson nekem. Poveda pupillái tűhegynyire szűkültek. Akármit is vett be, jó erős lehetett. Akár a Titanic utasainak is be lehetett volna adni, és utána nézni, ahogy ajkukon üdvözítő mosollyal, nyugodtan beleereszkednek a vízbe. Poveda beinvitált tölgyfából készült takaros kis konyhájába, és koffeinmentes kávét készített mindkettőnknek. Az elkövetkező egy órában hozzá sem nyúlt a kávéjához. Hamarosan én is félretoltam az enyémet. Miután meghallgattam, amit Poveda elmondott, úgy éreztem, soha többé nem akarok sem enni, sem inni. A kocsma, az Obee már nincs többé. Egy útszéli kis porfészek volt a Bluff Road mellett, ahol a jól fésült főiskolás fiúknak öt dollárért furulyáztak a szegényebb fekete és fehér lányok a fák közt, amelyek levezettek egészen a Congaree partjához. Aztán a fiúk vigyorogva visszatérhettek a haverjaikhoz, mutogatva, miközben a lányok vízzel öblítették ki a szájukat az udvari csapnál. De közel ahhoz a helyhez, ahol állt, most is van egy épület: a Mocsári Patkány, ahol Atys Jones és Marianne Larousse utolsó óráikat töltötték együtt a lány halála előtt. A Jones nővérek az Obee-ban szoktak iszogatni, bár egyikük, Addy alig volt tizenhét, s az idősebbik, a nagyszájú Melia még nála is fiatalabbnak látszott. Akkor már megvolt Addy fia, Atys, egy szerencsétlen kaland gyümölcse, amit anyja egyik fiújával, a megboldogult Davis „Csizma” Smoottal folytatott. Bár ez a kaland inkább erőszaknak minősült volna, ha Addy képes lett volna bejelenteni. Tehát Addy a nagyanyjával együtt kezdte nevelni a fiút, mert anyja még ránézni sem volt képes a lányára. De ez hamarosan már nem okozott gondot, mivel ezen az éjszakán Addy és Melia minden nyoma eltűnt erről a világról. Részegek voltak és kissé dülöngéltek, amikor eljöttek a kocsmából, mögöttük fütyülés és hurrogás hangzott fel, amerre

mentek, piás füttykoncert. Addy megbotlott, fenékre esett, a nővére nevetve átesett rajta. Ő segítette fel a fiatalabbat, szoknyája alól kivillant meztelensége, ahogy nagy nehezen talpra álltak. Ekkor meglátták a kocsiba zsúfolódott fiatalembereket, a hátul ülők egymást lökdösték, hogy jobban lássanak. A lányok kissé zavarban voltak, de egyáltalán nem féltek, még részegségükben sem, nevetésük lassan elhalt, miközben fejüket leszegve az út felé vették az irányt. Alig mentek néhány lépést, amikor meghallották a kocsi zúgását a hátuk mögött. A fényszórók fénye azonnal rájuk lelt a kövek és a lehullott tűlevelek között. Hátranéztek. Az óriási két szem már a sarkukba ért, a kocsi melléjük hajtott, és kinyílt az egyik hátsó ajtó. Egy kéz kinyúlt Addyért, megragadta. Elszakadt a ruhája, párhuzamos karmolásnyomok keletkeztek a karján. A lányok elkezdtek szaladni az aljnövényzetben, a víz és a rothadó növényzet felé. A kocsi megállt az út mellett, kialudtak a fények, és a hajsza elkezdődött, kurjantások és harci kiáltások közepette. – Kurváknak hívtuk őket – mondta Poveda. A szeme természetellenesen fénylett. – És azok is voltak, vagy legalábbis majdnem. Landron ismerte őket. Azért hagytuk, hogy velünk lógjon, mert Landron ismerte a kurvákat és azokat a nőcskéket, akik hat üveg sörért hagyták magukat megizélni; meg azokat a lányokat, akik a világ minden kincséért sem jártatták volna a szájukat. Landron volt az, aki a Jones lányokra felhívta a figyelmet. Az egyiknek volt egy gyereke, és nem lehetett több tizenhatnál, amikor a gyerek megszületett. A másik pedig – Landron szerint – alig várta, hogy szórakozzanak vele, kihasználta az élet örömeit. És sose viselt bugyit. Landron mondta, úgyhogy a fiúk könnyen el is hitték. Milyen lányok az olyanok, akik így isznak és a szoknya alatt tök pucérak? Rájuk van írva minden, felkínálkoznak, úgyhogy nosza, miért nem 349

vesszük el, amit kínálnak? Még élvezik is. És megfizetjük őket. Van pénzünk. Nem akarjuk csak a semmiért. Már a múltban járt, nem volt többé Phil Poveda, a harmincvalahány éves, pocakos szoftvermérnök, akinek jelzálog van a házán. Újra fiatal volt. Ott volt, a többiekkel, a magas fűben fut, lihegve szedi a levegőt, érzi az ágyékában a sajgást. – Hé, álljatok meg! Álljatok meg, van pénzünk! És körülötte a többiek nevetve szétszóródtak, mert Phil megszólalt, és ő tudta, hogyan érezze jól magát az ember. Phil mindig megnevettette őket. Phil volt a vicces fiú. Behajtották a lányokat a Congaree mocsarába a Cedar Creek mellett. Truett bukdácsolt, és beleesett a vízbe. James Foster segítette újra talpra. Ott érték utol őket, ahol a víz már mélyülni kezd, közel az első kiszélesedő törzsű ciprusfához. Melia elesett, megbotlott egy kiálló gyökérben, s még mielőtt a másik lány felsegíthette volna, a fiúk már rajtuk voltak. Addy belevágott a legközelebbi arcába, az ökle a fiú szeme fölött érte. Landron Mobley olyan keményen ütötte vissza a lányt, hogy eltörte az állkapcsát, és Addy kábultan lehanyatlott. – Te kibaszott kurva! – kiáltotta Landron. – Kibaszott, kibaszott kurva! És volt valami a hangjában, valami fenyegetés, amitől a többiek megtorpantak; még Phil is, aki Meliával küzdött. És ekkor megérezték, hogy innen nincs visszatérés, nem fordulhatnak vissza. Earl Larousse és Grady Truett lefogta Addyt Landronnak, míg a többiek a testvérét kezdték el vetkőztetni. Elliot Norton, Phil és James Foster egymásra néztek, majd Phil leteperte Meliát a földre, és hamarosan ő is, mint Landron, belehatolt a lányba, a két férfi egymás mellett vette fel a ritmust, miközben az éjjeli rovarok a szaguk miatt ott zümmögtek körülöttük, a férfiak és a nők szaga csalta oda őket, meg a vér, ami szép lassan szivárogni kezdett a földbe. Végül az egész Phil hibája volt. Éppen zihálva lekászálódott a

lányról, az arcát elfordítva tőle, a testvére felé nézve, annak sebesült arcába. Hogy kiélvezte a lányt, most kezdte csak felfogni, mit is tettek. De hirtelen éles fájdalmat érzett az ágyékában, oldalra zuhant, és máris elborította az égető fájdalom. Melia már felugrott, kifelé rohant a mocsárból, egyenesen a Larousse-birtok és a mögötte húzódó út felé. Elsőször Mobley vetette utána magát, majd Foster. Elliot, aki őrlődött, vajon most, hogy ő a soros, kedvét töltse-e a földön heverő lányon, vagy a testvérét próbálja meg elkapni, egy darabig nem mozdult, de aztán a többiek után rohant. Grady és Earl egymást lökdösték, miközben azon marakodtak, hogy ki következzen Addyval. A karsztos terület megvásárlása nagy hiba volt a Larousse család részéről. A vidéket átszőtték a föld alatti üregek és barlangok, amelyeket a föld alatti vízfolyások vájtak ki. Majdnem elveszítettek egy platós kocsit, amelyik alatt megnyílt a föld. Mindez még azelőtt történt, hogy ráébredtek: a mészkőlelőhely nem elég gazdag ahhoz, hogy akár a kibányászásához elegendő pénzt is visszahozza. Eközben gazdag bányákat nyitottak Cayce-ben, alig negyven kilométerrel feljebb a folyón, és Wansborough-ban, Charlotte felé, a 77-es mellett. Aztán ott voltak még a zöldek is, akik azt kiabálták, hogy a bánya potenciális fenyegetés a mocsár fáira nézve. Larousse-ék más irányba kezdtek el vizsgálódni, a területet pedig parlagon hagyták, hogy mindig emlékeztesse őket arra, milyen hibát nem szabad még egyszer elkövetniük. Melia elrohant egy kidőlt rozsdás drótkerítés és egy golyó lyuggatta „Tilos az átjárás!” tábla mellett. A lába kisebesedett és vérzett, de csak rohant tovább. Tudta, hogy házak vannak a karsztos terület mögött. Ott majd valaki a segítségére siet, meg a testvére segítségére is. Majd eljönnek ezekért, őket biztonságos helyre viszik, és... Hallotta az egyre gyorsabban közeledő férfiakat a háta mögött.

351

Hátranézett futás közben, és a lába hirtelen már nem tömör talajt érintett, hanem lebegett valami sötét üreg fölött. Egy gödör szélén egyensúlyozott, érezte a piszkos, szennyezett víz szagát, majd elveszítette az egyensúlyát, és átbucskázott a gödör szélén. Nagy csobbanással ért a vízbe, és nem sokkal később fuldokolva és köhögve emelkedett a felszínre. A víz égette a szemét, a bőrét, a nemi szervét. Felnézett, és látta a három alak körvonalát a csillagos ég előtt. Lassú csapásokkal a gödör szélére úszott. Megpróbált valahol fogást találni, de a keze mindig lecsúszott a sikamlós kőről. Hallotta, hogy a három fiú mond valamit, majd az egyikük eltűnt. A karjai és a lábai lassan mozogtak, miközben megpróbálta fenntartani magát a nyúlós, nyirkos közegben. Az égető érzés egyre rosszabb lett, és már alig tudta nyitva tartani a szemét. Föntről fény vetült rá. Felnézett, és még éppen megpillantotta az égő rongydarabot, aztán a benzineskanna zuhant, zuhant... Ezekben a vízelvezető aknákban az évek során szép lassan összegyűlt mindenféle méreg és vegyi anyag, ami aztán megmérgezte a vízkészleteket is, majd lassan, idővel bekerült magába a Congaree-ba is, mivel a föld alatti erek összeköttetésben voltak a folyóval. A gödrökben összegyűlt anyagok nagy része roppant veszélyes volt. Némelyik maró anyag, némelyik gyomirtó. És a legtöbbjükben egyetlen közös volt: hogy mind gyúlékony. A három fiú gyorsan hátralépett a gödör szélétől, ahogy a tűzcsóva felfelé tört, megvilágítva a környező fákat, a lukacsos talajt, az elhagyott gépeket s az arcukat, amelyen a tettük miatti megrázkódtatás és elragadtatás egyszerre látszott. Az egyikük megtörölte a kezét annak a rongynak a maradványában, amelynek egy darabját kanócként használta, meg akart szabadulni a kezére került benzintől. – Bassza meg! – mondta Elliot Norton. Belecsavart egy követ az anyagba, és a lángok közé hajította. – Menjünk!

Egy ideig nem szólaltam meg. Poveda egy láthatatlan mintát rajzolt körül a mutatóujjával az asztalterítőn. Elliot Norton, az a férfi, akit eddig a barátomnak tartottam, közreműködött egy fiatal lány megerőszakolásában és megégetésében. Povedára bámultam, de ő a rajzolással volt elfoglalva. Valami eltört benne, és emiatt képtelen volt tovább élni azután, amit elkövetett, és most fulladozott, ahogy emlékei hullámokban törtek rá. Láttam, ahogy egy ember megőrül. – Folytassa – mondtam. – Folytassa a történetet! – Végezz vele – mondta Mobley. Lebámult Earl Larousse-ra, aki a hason fekvő lány mellett térdelt, a nadrágját gombolva. Earl szemöldöke felszaladt. – Micsoda? – Végezz vele – ismételte Mobley. – Öld meg! – Nem tudom megtenni – felelte Earl. Úgy hangzott, mint egy kisfiú válasza. – Elég gyorsan megdugtad – mondta Mobley. – Ha itt hagyod, valaki rátalál, ő meg beárul. Ha hagyjuk elmenni, beszélni fog. Nesze. – Felkapott egy követ, és Earl felé hajította. A térdén találta el, Earl pedig felnyögött, majd elkezdte dörzsölni az ütés helyét. – Miért én? – nyafogott. – Miért bárki más közülünk? – tudakolta Mobley. – Nem csinálom – mondta Earl. Ekkor Mobley előhúzott egy kést az ingéből. – Csináld – mondta Mobley –, különben én öllek meg téged. Hirtelen más kezébe került a hatalom a csoportban, és ezt mindenki érezte. De hiszen végig Mobley irányított: ő vezette őket, ő kereste meg a helyszíneket, ő szerezte az LSD-t, ő hozta a nőket, és végül ő tette tönkre őket. Lehet, hogy egész végig ez volt a célja, gondolta Phil, hogy tönkretegyen és megátkozzon egy csapat gazdag, fehér fiút, akik leereszkedően bántak vele, sértegették, majd a szárnyaik alá vették, amikor rájöttek, hogy egy csomó mindent meg 353

tud szerezni; de akik bizonyára magára hagyják, mihelyt nem húznak belőle hasznot. És mindenekelőtt Larousse volt az, aki a legromlottabb, legelkényeztetettebb, a leggyengébb, a legmegbízhatatlanabb volt közülük, ezért esett rá a választás, hogy megölje a lányt. Larousse elkezdett sírni. – Kérlek! – mondta. – Kérlek, ne kelljen megtennem! Mobley nem szólt, csak felemelte a pengét, és figyelte, ahogy csillog a holdfényben. Larousse lassan, remegő kézzel felemelte a követ. – Kérlek! – mondta még utoljára. A jobbján álló Phil elfordult, de Mobley karját érezte a válla körül. – Nem, nézzed! Te is benne voltál, nézzed, hogyan lesz vége! Most pedig... – Megint Larousse-ra nézett. – Végezz vele, te gyáva nyúl! Végezz vele, te kibaszott anyámasszony katonája, hacsak nem akarsz térden odacsúszni apucihoz, és elmesélni, hogy mit tettél, hátha meg nem történtté teszi az egészet, te meg a vállán picsogsz, mint egy gyáva köcsög. Az is vagy! Végezz vele! Végezz vele! Larousse egész testében remegett, miközben felemelte a követ, majd lesújtott a lány arcába, de alig volt benne erő. Mégis reccsenés hallatszott, a lány felnyögött. Larousse már bömbölt, az arca eltorzult a rettegéstől, könny folyt le az arcán, csíkokat szántva a piszokba, ami a lány megerőszakolása közben került rá. Másodszorra is felemelte a követ, majd lesújtott, erősebben, mint először. Majd még egyszer, fel-le, egyre gyorsabban, Larousse pedig minden egyes alkalommal, amikor lesújtott, magas, vinnyogó hangot hallatott. Teljesen elvesztette az önkontrollját, elborította a ráfröccsenő vér. Mígnem aztán valaki el nem rángatta a testtől. A kő még akkor is a kezében volt, a szeme óriásira tágulva fehérlett vörös arcában. A lány a földön már régóta halott volt. – Jól csináltad – mondta Mobley. A kés már eltűnt. – Kiváló gyilkos vagy, Earl. – Vállon veregette a szipogó Earlt. – Kiváló

gyilkos. – Mobley elvitte a holttestet – mondta Poveda. – Emberek jöttek, akiket odavonzott a tűz, úgyhogy mennünk kellett. Landron örege sírásó volt Charlestonban. Éppen az előző nap nyitott fel egy sírt a Magnóliában, úgyhogy Landron és Elliot oda dobta Addyt, és befödte egy kis földdel. Másnap a sír tulaja is odakerült koporsóstul. Ő volt a család utolsó sarja. Azt a sírt soha senki nem bolygatja többet. – Nagyot nyelt. – Legalábbis úgy volt, amíg Landron holttestét oda nem tették. – És Melia? – Élve elégett. Azt a tüzet senki sem élhette túl. – És senki nem tudta meg? Senkinek nem mondták el, hogy mit tettek? Megrázta a fejét. – Csak mi tudtunk róla. Keresték a lányokat, de sose találták meg őket. Jött az eső, és elmosott minden nyomot. Mindenki csak annyit tudott, hogy eltűntek a föld színéről. De valaki mégis megtudta – folytatta. – Valaki megfizettet velünk azért, amit tettünk. Marianne-t megölték. James a saját életét oltotta ki. Grady torkát elvágták. Mobleyt meggyilkolták, aztán Elliotot is. Valaki vadászik ránk, meg akar büntetni. Én leszek a következő. Ezért kellett minden ügyemet elrendeznem. – Mosolygott. – Mindenemet jótékonysági célra hagyom. Gondolja, hogy ez jó ötlet? Én azt hiszem, igen. Szerintem jó dolog. – El kellene mennie a rendőrségre. El kellene mondania, hogy mit tett. – Nem, ez nem járható út. Várnom kell. – Én is elmehetnék a rendőrségre. Vállat vont. – Megtehetné, de azt mondanám, hogy csak kitalálta az egészet. Az ügyvédem néhány óra alatt kihozna, ha egyáltalán bevinnének, 355

aztán visszajönnék ide, és várnék. Felálltam. – Jézus meg fog bocsátani – mondta Poveda. – Mindannyiunknak megbocsát. Nem így van? Valami felvillant a szemében, az épelméjűség egy utolsó szikrája, aztán elnyelték a hullámok. – Nem tudom – mondtam. – Nem tudom, hogy van-e ennyi megbocsátás a világon. Azzal otthagytam. A Congaree. Az a sok mostani haláleset. Az Elliot és Atys közötti kapocs. A T alakú kereszt Landron Mobley mellkasán, és annak a kisebb változata, ami a rossz szemű ember nyakában lógott. Tereus. Meg kell találnom Tereust. Az öreg most is ott ült az ütött-kopott lépcsőn, pipázott, és figyelte a forgalmat. Megkérdeztem tőle, mi Tereus szobájának a száma. – A nyolcas, de nincsen ott – felelte. – Tudja, kezdem azt hinni, hogy maga hozza a balszerencsémet – mondtam neki. – Akárhányszor idejövök, Tereus nincs itt, de maga mindig itt ül a lépcsőn. – Gondoltam, örül, ha ismerős arcot lát. – Igen, Tereusét. Otthagytam, és elindultam felfelé a lépcsőn. A hátamban éreztem a tekintetét. Kopogtam a nyolcas szoba ajtaján, de semmi válasz. A szobákból, mindkét oldalról, egymás hangját túllicitáló rádiókat hallottam, és a konyhabűz beette magát a szőnyegekbe, a falakba. Lenyomtam a kilincset, engedett. Az ajtó mögötti szobában egy vetetlen ágy állt, egy rogyadozó kanapé, a sarokban meg egy gáztűzhely. Az ágy és a tűzhely között alig volt annyi hely, hogy akár egy vékony ember is bepréselje magát, és kinézzen az apró, piszkos keretű ablakon. Balra volt egy vécé és egy zuhany, mindkettő viszonylag tiszta. Igaz, ami

igaz, a szoba lehetett ütött-kopott, de meg kell hagyni, tiszta volt. Tereus minden tőle telhetőt megtett, hogy kicsinosítsa: új függöny lógott az ablak fölötti műanyag karnisról, a falon egy olcsó nyomat vázába tett rózsákat ábrázolt. Nem volt se tévé, se rádió, se könyvek. A matracot lehajították az ágyról a sarokba, a ruhák szanaszét voltak szórva mindenfelé, de sejtettem, bárki is dúlta szét a szobát, semmit nem talált. Ha volt is Tereusnak valami értéke, azt máshol tartotta, az igazi otthonában. Már éppen menni készültem, amikor kinyílt az ajtó mögöttem. Megfordultam, és egy behemót, túlsúlyos, világos inget viselő fekete állta el az utamat. Egyik kezében cigarettát tartott, a másikban pedig egy baseballütőt. Mögötte feltűnt az öreg, pipafüstöt eregetve. – Segíthetek? – kérdezte a baseballütős férfi. – Maga a házmester? – Én vagyok a tulaj, és maga engedély nélkül jött be ide. – Keresek valakit. – Nos, nincs itt, és magának nincs joga itt lenni. – Magándetektív vagyok. A nevem... – A francot sem érdekli a maga neve. Csak tűnjön el innen, mielőtt még kénytelen lennék egy indokolatlan támadástól megvédeni magam. A pipás ember kuncogni kezdett. – Indokolatlan támadás – mondta. – Nem rossz. – Jókedvében megrázta a fejét, és beleszívott a pipájába. Az ajtóhoz mentem, a böhöm nagy ember pedig félreállt, nekem be kellett húznom a hasam, hogy elférjek. A férfi betöltötte szinte az egész ajtónyílást. Lefolyótisztító és Old Spice szaga volt. Megálltam a lépcsőknél. – Kérdezhetek valamit? – Mit? – Hogyhogy ez az ajtó nem volt zárva? A férfi arca ráncba futott zavarodottságában.

357

– Nem maga nyitotta ki? – Nem, nyitva volt, amikor ideértem, és valaki felforgatott mindent. A férfi a pipás öreghez fordult. – Más is kérdezősködött Tereus után? – Nem, uram, csak ez az ember. – Nézze, én nem akarok bajt keverni – folytattam. – Csak beszélni szeretnék Tereusszal. Mikor látta utoljára? – Néhány nappal ezelőtt – mondta beleegyezően a tulaj. – Körülbelül nyolckor, amikor végzett a munkájával. Volt vele valami csomag, és azt mondta, hogy néhány napig nem lesz itt. – És akkor be volt zárva az ajtó? – Saját szememmel láttam, amikor bezárta. Ez azt jelentette, hogy Atys halála óta valaki itt járt az épületben, és véghezvitte azt, amit nekem kellett volna: átfésülni a lakást, s vagy megtalálni Tereust, vagy valami olyasmire bukkanni, ami elvezethet hozzá. – Köszönöm – mondtam. – Ja, nem tesz semmit. – Indokolatlan támadás – mondta a pipás öregember újra. – Jópofa. A késő délutáni különcök már megjelentek a LapLandben, mire odaértem. Többek között ott volt egy szakadt ingű, idősebb ember, aki fel-alá mozgatta a kezét a sörösüvegen, ami arra utalt, hogy túl sok időt töltött már azzal, hogy magában ivott, és nőkre gondolt közben. Volt ott egy középkorú pasas is, vacak öltönyben, a nyakkendője meglazítva, előtte egy pohár pia. A tárcája a lábánál hevert. Üres volt. Arra gondoltam, vajon mikorra szedi össze a bátorságát annyira, hogy elmondja a feleségének: elveszítette az állását, s azzal tölti a napjait, hogy sztriptíztáncosokat les, vagy délutáni, olcsó előadásokra ül be a moziba, és hogy az asszonynak már nem kell többé kivasalnia az ingét, mert már nem kell inget viselnie többet. Igazából ki se kell kelnie az ágyból reggelente, ha

nincs kedve, és hé, ha valami baja van velem, akkor kifelé igyekezzen, minél gyorsabban tűnjön el! Lorelei ott ült a pultnál, várt a sorára, hogy táncolhasson. Nem látszott túlságosan boldognak, hogy újra lát, de már hozzászoktam az ilyesmihez. A csapos már mozdult, hogy feltartóztasson, de felemeltem egy ujjamat. – Parker a nevem. Ha van velem valami gondja, hívja Willie-t. Ha nincs, coki vissza. Hátralépett. – Szép csendes délutánt – köszöntöttem Loreleit. – Mindegyik csendes – felelte a nő, és elfordította a fejét, jelezve, hogy nem akar velem beszélni. Gyanítottam, hogy jól leszúrta a múltkor a főnöke, hogy túl sokat beszélt velem, és most nem akarta, hogy azt lássák, ugyanazt a hibát elköveti másodszor is. – Ezek itt mind filléres fickók. – Hát, akkor bizonyára azért táncol, mert szereti a művészeteket. Megrázta a fejét, és a válla fölött rám nézett. Nem volt valami barátságos nézés. – Azt hiszi, vicces? Vagy esetleg, hogy „elbűvölő”? Nos, hadd ábrándítsam ki: nem az. Amije magának van, azt én itt minden este látom, minden egyes fickóban, aki egy dollárt dug a bugyimba. Bejönnek, azt képzelik, hogy többet érnek nálam; lehet, hogy beleképzelnek valamit abba, ahogy rájuk nézek, és úgy hiszik, hogy nem is kell a pénzük, csak haza szeretném vinni őket, és szeretkezni velük, amíg csak bírják cérnával. Nos, hát ez sose lesz így, és ha nekik nem csinálom meg, magának sem fogom, úgyhogy ha valamit akar tőlem, akkor mutassa a kis zöldhasúakat. Volt benne igazság. Letettem egy ötvenest a pultra, de az egyik ujjamat erősen rajta tartottam Washington orrán. – Nevezzen csak óvatosnak – mondtam. – Legutóbb, mikor itt voltam, megszegte a szavát. – Tereusszal akart beszélni, nem?

359

– Igen, de át kellett gázolnom a főnökén, hogy Tereushoz jussak. Szó szerint. Hol van Tereus? Összeszorította az ajkát. – Maga tényleg meg akarja találni azt a pasast! Sose fárad bele, hogy embereket zaklat. – Figyeljen ide – mondtam. – Én is jobban szeretném, ha nem kellene itt lennem. Ha nem így kellene magával beszélnem. Nem hiszem, hogy jobb vagyok magánál, de rosszabb sem, úgyhogy hagyja a hegyi beszédet. Nem kell a pénzem? Akkor jó! – A zene lassan a fináléhoz ért, a kuncsaftok összeütögették a tenyerüket, miközben a táncos lány összeszedte a ruháit, és elindult az öltöző felé. – Maga jön – mondtam. Elkezdtem magam felé húzni az ötvenest, de a nő lecsapott a végére. – Ma délelőtt nem jött. És már néhány napja így van. – Értem. Hol van? – Ahol lakik. – Ott nem volt már napok óta. Ennél többre van szükségem. A pult mögötti fickó bemondta a nő nevét, ő pedig grimaszolt egyet. Lecsusszant a székről, az ötvenest még mindig mind a ketten tartottuk. – Van neki valami kis háza a Congaree-n. Valami magánterületen, a védett részen. Ott lehet. – Pontosan hol? – Azt akarja, hogy térképet rajzoljak magának? Nem tudom, de csak egyetlenegy magánterület van a védett részen. Elengedtem az ötvenest. – Legközelebb nem érdekel, mennyi pénzt kínál, nem beszélek magával. Inkább begyűjtök két dolcsit azoktól a szemétládáktól, mint hogy ezer dollárért kiadjam a jó embereket magának. De mondok valamit ingyen: nem maga az egyetlen, aki Tereus után kérdezősködik. Tegnap bejött ide néhány fickó, de Willie fenékbe

rúgta őket, és „kibaszott nácik”-nak nevezte őket. Köszönetképpen bólintottam. – És őket még jobban kedveltem, mint magát – tette hozzá. Azzal fellépdelt a színpadra, és a bárpult mögött a CD-lejátszón felcsendült a „Love Child” első taktusa. Lorelei a markában szorongatta az ötvenest. Nyilvánvalóan holnapra halasztotta, hogy jobb útra tér. Phil Poveda a konyhaasztalnál ült aznap este, a két csésze kihűlt kávé érintetlenül ott állt mellette, amikor kinyílt mögötte az ajtó, és ő meghallotta a lépéseket. Felemelte a fejét, a szemében fény gyulladt. Megfordult. – Nagyon sajnálom – mondta. A horog a feje fölött állt, mozdulatlanul, és neki Krisztusnak a Genezáret tava mellett Péterhez és Andráshoz intézett utolsó szavai jutottak az eszébe: És azt mívelem, hogy embereket halásszatok. Poveda ajka megremegett, ahogy megszólalt. – Nem fog fájni, ugye? És a horog leereszkedett.

361

Huszonharmadik fejezet

Némán autóztam Columbiába. Nem szólt zene a kocsiban. Sodródtam a forgalommal az I-26-oson északnyugat felé, Dorchester, Orangeburg és Calhoun megyéken át, a mellettem elsuhanó kocsik fényszórói olyanok voltak a sötétben, mintha párhuzamosan velem szállnának a szentjánosbogarak, hogy aztán lehagyjanak, és fényük belevesszen a sötétségbe vagy az út kanyarulataiba. És mindenhol fák voltak, és túl ezeken sötétség honolt. Hogy is ne? A környéket beszennyezte a saját történelme, termékennyé tették azok a halottak, akik a levelek és a sziklák alatt nyugszanak: britek és gyarmatosok, északiak és déliek, rabszolgák és szabadok, birtokosok és birtokoltak. Ha északra megyünk, York és Lancaster megyékbe, olyan ösvényekre lelünk, amelyek szélén álarcos banditák lestek, lovaikkal átkeltek vízen és úttalan utakon, fehér lepelbe burkolva a lovakat – melyekre sár fröccsent –, és csak hajszolták őket, zsarnoki módon, megsemmisítő csapást mérve az új jövő kezdődő bimbóira, amelyek a lovak patája alatt végezték a poros földön. És a halottak vérét beitta a föld, vagy megfestette a folyókat, amelyek a nyárfákkal, vörös juharral, virágzó somfákkal teli hegyvidéki erdőkből indultak, és a bennük úszkáló pákhalak és ragadozó őnök kopoltyúikon átszűrték a vért. Ezeket pedig vidrák ragadták ki a vízből, lenyelték őket a vérrel együtt. Bekerült a kérészekbe és álkérészekbe, amelyek elsötétítették a Piedmont Shoal egét, a fekete csíkos halakba, amelyek a folyóágyhoz tapadtak, hogy elkerüljék a ragadozókat; benne voltak a naphalakban,

amelyek a pókliliomok biztonságában keringtek, és amelyeknek fehér virágai elrejtették ocsmány, pókszerű alsó részüket. Itt, ezekben az üledékes vizekben a napfény furcsa mintákat rajzol a víztükörre, amelyek mintha függetlenítenék magukat az áramlástól vagy a szellő irányától. Ezek apró aranyhalak, ezüstös apróságok, amelyek összevegyülnek a nap sugaraival, tőlük csillámlik a folyó. Ők jól álcázott ragadozók a sekély vizekben, amelyek egyetlen óriási lénnyé, vészjósló entitássá állnak össze. Ez a mocsárvidék az ő mennyországuk, bár az ősrégi vér még bennük is tovább él. (Ezért időzöl itt, Tereus? Ezért találtam létezésednek oly kevés nyomát abban a kis szobában? Mert te nem létezel a városban, az nem igazán te vagy. A városban te csak egy volt elítélt vagy, egy szegény flótás, aki a nála gazdagabbak után takarít, és szemtanúja azok hatalmas étvágyának, aki a saját istenéhez imádkozik az ő üdvözülésükért. De ez csak a külső álca, ugye? Az igazi éned másmilyen. A te igazi éned itt van, kinn, a mocsárban, azzal, amit rejtegettél ezekben az években. Ez vagy te. Te vadásztál rájuk, ugye? Megbüntetted őket azért, amit oly régen elkövettek. Ez a te helyed. Rájöttél, hogy mit tettek, és úgy döntöttél, hogy fizetniük kell. De aztán jött a börtön, egy időre keresztülhúzta a számításodat – bár még ott benn is megbűnhődött valaki a bűneiért a kezed nyomán –, és várnod kellett, hogy folytathasd munkádat. Nem hibáztatlak. Azt hiszem, senki sem tudna anélkül erre a szörnyű tettre tekinteni, hogy ne azt érezné, meg kell büntetni valamilyen módon az elkövetőket. De nem ez a tényleges igazságszolgáltatás, Tereus, mert azzal, amit te cselekszel, az a szörnyűség, amit ezek – Mobley, Poveda, Larousse, Truett, Elliot és Foster – elkövettek, soha nem kerül napvilágra, és anélkül nem lehet igazságot szolgáltatni. És mi a helyzet Marianne Larousse-szal? Neki az volt a szerencsétlensége, hogy ebbe a családba született, hogy a bátyja által elkövetett bűn rajta hagyta a bélyegét. Tudtán kívül magára vette a testvére bűneit, és meg is lakolt értük. Halálával az a helyzet állt elő, hogy az igazságszolgáltatás és a bosszú teljesen összekeveredett. Úgyhogy téged meg kell állítani, és a Congaree-ban megtörténteket végre el kell mondani. Különben a sebhelyes bőrű nő továbbra is a ciprusfák és a magyalok között fog kóborolni, és az árnyékok között megpillantott alakot – aki reménykedik, hogy rálelhet elveszett testvérére, magához szoríthatja, letörölheti a vért és a mocskot róla, a megalázottsággal, a szenvedéssel, a szégyennel és a fájdalommal együtt – sohasem fogjuk teljes valójában meglátni.) A mocsár: már közel értem hozzá. Egy pillanatra elengedtem a kormányt,

363

és a kocsi elkezdett az egyik oldalra húzni, lement az útpadkára, már az egyenetlen földön járt a kerék, de aztán visszakormányoztam a biztonságos úttestre. A mocsár voltaképpen egy biztonsági szelep: felszívja az áradás nyomán feleslegessé vált vizet, és megakadályozza, hogy az esőzések és az üledék tönkretegye a part menti sík területet. De a folyók keresztülfolynak rajta, s a kiontott vér nyoma még mindig érezhető. Ott van akkor is, amikor a víz eléri a parti síkságot, amikor beleömlik a fekete színű vízbe, ahol a sós mocsarakban lévő áramlás lelassul, és végül beleolvad a tengerbe: egy egész szárazföldet, egy egész óceánt megfest a vér. Egyetlen tett, mely az egész természetben érezhető; így változtat meg egyetlen halál egy egész világot visszavonhatatlanul. Lángok: az álarcos lovas útonállók által felszított tűz, az égő házak, a felperzselődő vetés. A lovak által keltett zaj, ahogy megszagolják a füstöt és a pánikot, lovasaiknak erősen kell fogni a gyeplőt, hogy visszatartsák őket; hogy elfordíthassák szemüket a tűztől. De amikor megfordulnak, előttük gödrök vannak az úton, fekete vízzel teli üregek, és azokból is láng tör elő; lángoszlop, amely az egymással összefüggő barlangrendszer nyílásaiból tör fel, morajukba beleveszik a nők sikolya. Richland megye: a Congaree folyó észak felé folyik, én pedig az út fölött sodródtam, csak előre, lendületemet a környezet határozta meg. Columbia felé haladtam, északnyugat felé, a végkifejlet felé, de semmi másra nem tudtam gondolni, csak a földön heverő lányra, törött állkapcsára, az eszméletlenség miatt üres tekintetére. Végezz vele! Pislant egyet. Végezz vele! Már nem vagyok önmagam. Végezz vele! Kinyílik a szeme. Látja, ahogy a kő lesújt. Végezz vele! Vége. Meghalt. A Greene Streeten, a Claussen-fogadóban foglaltam szobát, melyet egy korábbi pékségből alakítottak át a Five Points közelében, közel a Carolina Egyetemhez. Lezuhanyoztam, átöltöztem, majd újra felhívtam Rachelt. Csak hallani akartam. Amikor felvette a kagylót, olyan volt a hangja, mint aki kissé becsípett. Az egyik audubonos társával Portlandben ivott egy üveg Guinness sört – mely köztudottan a terhes nők barátja –, és az azonnal a fejébe szállt.

– A vas jót tesz nekem – mondta. – Sok mindent mondanak. De nem minden igaz. – Mi a helyzet veled? – Csak a szokásos. – Aggódom érted – mondta, és a hangja megváltozott. Most nem volt elkent, nyomát sem lehetet érezni annak, hogy becsípett volna; és rájöttem, csak álca volt, mint amikor egy mesterműre gyors ecsetvonásokkal rávisznek egy másik képet, hogy megóvják a régi festményt attól, hogy felfedezzék. Rachel becsípett akart lenni, hogy boldog és gondtalan lehessen, kissé szabadon szálldoshasson. De nem tehette. Várandós volt, a gyereke apja messze délen járt, és körülötte egyre-másra haltak meg az emberek. Eközben egy férfi, aki mindkettőnket gyűlölt, megpróbált kiszabadulni az állami börtönből, és felajánlott alkujának szavai tompán visszhangzottak a fejemben. – Tényleg semmi gond – hazudtam. – Jól vagyok. Lassan vége. Már tudok mindent. Azt hiszem, tudom, mi történt. – Mondd el nekem – kérte. Lehunytam a szemem, mintha csak egymás mellett feküdnénk a sötétben. Még az illatát is éreztem, testének súlyát, ahogy nekem dől. – Nem tehetem. – Kérlek! Oszd meg velem, akármi is az! Szükségem van arra, hogy valami fontosat megossz velem, hogy valamiféleképpen kinyúlj felém!

Úgyhogy elmondtam neki. – Megerőszakoltak két fiatal lányt, két testvért. Az egyikük Atys Jones anyja volt. Őt halálra verték egy kővel, a másikat pedig élve elégették. Nem válaszolt, de hallottam, hogy mélyeket lélegzik. – Elliot volt az egyikük. – De ő kért meg téged, hogy oda lemenj. A segítségedet kérte. – Úgy van. – Az egész hazugság volt. – Nem, nem egészen. – Hiszen az igazság mindig valahol a felszín közelében van. – El kell jönnöd onnan. Gyere onnan! – Nem tehetem. – Kérlek! – Nem lehet, Rachel, te is tudod. Nem lehet. 365

– Kérlek! Ettem egy hamburgert a Devine-on, a Yesterday’s-ben. Emmylou Harris szólt végig. A „Wrecking Ball”-t énekelte, Neil Young rekedtes hangja jól illet Emmylouéhoz. A Britneyk és a Christinák korában volt valami megnyugtató, furcsán megható a két idősebb hangban, akik már mindketten túl vannak a fénykorukon, de érettek és patinásak, a szerelemről és a vágyról énekelnek, az utolsó táncról. Bűntudatot éreztem amiatt, aminek kitettem Rachelt, de most már nem sétálhattam el. Most nem. Az éttermi részben ettem, aztán átmentem a bárba, és leültem egy bokszba. Az asztal plexiüvege alatt megsárgult fotók és régi hirdetések voltak. Egy pelenkát viselő kövér ember grimaszolt a kamerába. Egy nő egy kiskutyát tartott a karjában. Párok ölelkeztek és csókolóztak. Csodálkoznék, ha bárki is emlékezne a nevükre. A bárban egy húszas éveiben járó, borotvált fejű fiatalember rám pillantott a tükörben, majd visszakapta a pillantását a sörére. Alig találkozott a tekintetünk, de nem tudta elleplezni, hogy felismert. A feje hátulsó részét bámultam, erős izmait a nyakán és a vállán, keskeny csípőjét. A felszínes megfigyelő számára alacsonynak, szinte nőiesnek tűnhetett, de inas volt, és bizonyára nagyon nehezen lehetett volna leteríteni, ha mégis, azonnal talpra ugrana. Tetoválás volt a tricepszén – láttam a szélüket a póló ujja alatt –, de az alkarja üres volt, az izmok és inak megfeszültek, majd újra elernyedtek, ahogy ökölbe zárta, majd elengedte a kezét. Figyeltem, ahogy másodjára is rám pillantott a tükörben, majd aztán még egyszer. Végül kopott, feszülő farmerja zsebébe nyúlt, s odadobott néhány egydollárost a pultra, majd felugrott a bárszékről. Közeledett felém, az öklével még mindig pumpáló mozdulatokat végzett, még akkor is, amikor a mellette lévő ember rájött, hogy mi is készül, és kinyúlt, hogy megállítsa. – Van valami baja velem? – kérdezte. A mellettem lévő két

bokszban elhalt a beszélgetés. A fiatalember bal füle ki volt lyukasztva, benne egy ökölbe szorított kéz ábrája. Ívelt szemöldöke volt, kék szeme ragyogott sápadt arcában. – Gondoltam, hogy rám mászik, ahogyan nézett rám a tükörben – mondtam. Jobbról hallottam, ahogy egy férfi felkuncog. A skinhead is hallotta, mert arrafelé kapta a fejét. Erre a kuncogás abbamaradt. A kopasz újra felém fordult. Mostanra már önkéntelenül is lábujjhegyre állt a visszafojtott agresszió miatt. – Szórakozik velem? – kérdezte. – Nem – feleltem ártatlan képpel. – Kellene? A legmegnyerőbb mosolyomat küldtem felé. Elvörösödött, és már majdnem rám vetette magát, amikor mögötte felhangzott egy mély fütty. Feltűnt az idősebb férfi, hosszú, sötét haja hátra volt fésülve. Keményen megragadta a fiatalabbat a felsőkarjánál. – Hagyd – tanácsolta. – Csicskásnak nézett – tiltakozott a skinhead. – Csak megpróbál kihozni a sodrodból. Menjünk. A fiatalember hiába próbálta meg kitépni magát az öregebb szorításából, hangosan kiköpött a földre, és elviharzott az ajtó felé. – Elnézést kérek fiatal barátom nevében. Nagyon érzékeny ezekre a dolgokra. Bólintottam, de nem adtam jelét annak, hogy felismertem volna azt az embert, aki ott állt előttem. Earl Junior embere volt a Charleston Place-ről, az, akit Roger Bowen nagygyűlésén láttam hotdogot enni. Ez az ember tudta, ki vagyok, talán követett ide. És ez azt jelentette, hogy tudta, hol szálltam meg, talán még azt is, hogy miért vagyok itt. – Már megyünk is – mondta. Még egyszer biccentett üdvözlésképpen, majd megfordult, hogy megy. – Még találkozunk – mondtam.

367

Megmerevedett. – Miért gondolja? – kérdezte, és a fejét kissé előrehajtotta, úgyhogy az arcélét láttam, lapos orrát, hosszúkás arcát. – Nagyon érzékeny vagyok ezekre a dolgokra – mondtam. Jobb kezének mutatóujjával megvakarta a halántékát. – Maga mókás ember – mondta, és már nem színlelt tovább. – Sajnálni fogom, ha már nem lesz. Majd követte a skinheadet, és kivonult a bárból. Húsz perccel később én is mentem, egy csomó diákkal együtt, és velük is maradtam, amíg a Greene és a Devine sarkára nem értünk. Nem láttam a két embert sehol, de nem volt kétségem afelől, hogy valahol a közelben vannak. A Claussen előcsarnokában halk dzsessz szólt a hangszórókból. Jó éjszakát biccentettem a pult mögötti fiatal fickónak. Viszonozta, egy pszichológia-tankönyvvel a kezében. A szobából felhívtam Louist. Óvatosan szólt bele, mert nem ismerte fel a kijelzőn a számot. – Én vagyok – mondtam. – Hogy vagy? – Nem túl jól. Azt hiszem, követnek. – Hányan? – Ketten. – Elmeséltem neki, mi történt a bárban. – Most is ott vannak valahol? – Azt hiszem, igen. – Akarod, hogy odamenjek? – Nem, maradj csak Kittimen és Larousse-on. Van valami? – Bowen barátunk átjött ma este, és elidőzött kicsit Earl Juniorral, majd sokkal tovább Kittimmel. Azt taglalhatták, hogy elkaphatnak, amikor csak akarnak. Ez az egész csapda volt, haver, már az elejétől fogva. Nem, nemcsak csapda. Annál több. Marianne Larousse, Atys, az anyja és annak a testvére: ami velük történt, az szörnyűséges, és nincs kapcsolatban Bowen vagy Faulkner dolgaival. És ez volt az

igazi oka annak, hogy én itt voltam. A többi nem volt fontos. – Majd még beszélünk – mondtam, s letettem a kagylót. A szobám az épület elülső részén volt, a Greene Streetre nézett. Levettem a matracot az ágyról, letettem a padlóra, rajta lazán elrendeztem az ágyneműt. Levetkőztem, majd az ablak alá telepedtem, a fal mellé. A lánc rajta volt az ajtón, odaállítottam elé egy széket, a fegyverem a padlón volt, a párnám alatt. A nő valahol itt járt, a fák közt, rásütött a barátságtalan holdfény. Mögötte a ráhajló ágakkal szegélyezett folyót is elborította sziporkázó csillagokkal. A Fehér Út ott van mindenhol. Az minden. Mi rajta lépdelünk, a részei vagyunk. Aludj! Aludj, és álmodj az árnyakról, amelyek a Fehér Úton járnak. Aludj, és figyeld, ahogy a lányok zuhantukban összetörik a liliomokat, és meghalnak. Aludj, és lásd, ahogy Cassie Blythe keze kinyúlik a sötétségből. Aludj, miközben nem vagy tudatában annak, hogy az elveszettek vagy a megtaláltak, az élők vagy a holtak között vagy.

369

Huszonnegyedik fejezet

Hajnali négyre húztam fel az ébresztőórát, és még nem voltam teljesen ébren, amikor átsétáltam az előcsarnokon az épület hátsó ajtaja felé. Az éjszakai portás kíváncsian nézett rám, de látta, hogy nincsen nálam csomag, úgyhogy folytatta az olvasást. Ha figyeltek, akkor a két ember közül az egyik elöl, a másik hátul állt. A hátsó kijárat a parkolóba nyílt, aminek a Greenre és a Devinera is volt kijárata, de nem hittem, hogy képes lennék elmenni anélkül, hogy fel ne fedeznének. Kivettem a zsebkendőmet a zsebemből, és kicsavartam a körtét belülről az ajtó fölötti lámpából. A külső lámpát már előző este kivertem a cipőm talpával, elővigyázatosságból. Résnyire kinyitottam az ajtót, vártam, majd kicsusszantam a sötétbe. A parkoló autók takarásában elindultam, amíg ki nem értem a Devine-ra, majd hívtam egy taxit az egyik telefonfülkéből egy benzinkútnál. Öt perccel később már úton voltam a Hertz autókölcsönző felé, a Columbia nemzetközi repülőtérre. Onnan kerülő úton visszaindultam a Congaree felé. A Congaree mocsara ma is viszonylag megközelíthetetlen közúton. A főút az Old Bluff és a Caroline Sims mentén fut, elviszi az odalátogatót az erdőőr házához, onnan már csak gyalog lehet felfedezni a mocsár különböző részeit, egy deszkapalló rendszer segítségével. A kalandvágyók mélyebben is behatolhatnak a Congaree-ba, de ahhoz csónakba kell szállniuk, úgyhogy kibéreltem

egy három és fél méteres, kis farmotorral felszerelt csónakot. Az öreg, akitől béreltem, a 601-es főút mellett várt rám, mire megérkeztem. A fejünk felett dübörgött a forgalom a Bates hídon. Odaadtam neki a pénzt, ő pedig átvette a kocsim kulcsát letétbe. Aztán már a folyón is voltam, a kora reggeli napfény megcsillant a barna vízen, az óriási ciprusfákon és tölgyeken, amelyek a folyópartot szegélyezték. Nedves időben a Congaree megduzzad, és elárasztja a mocsarat, ilyenkor tápanyagot terít szét a síkságon. Ennek eredményeképpen nőttek ezek a fák ilyen óriásira. Törzseik hatalmasak voltak, lombkoronájuk néhány esetben akkorára nőtt, hogy szabályos sátrat borított a víztükör fölé, elsötétítve és leárnyékolva az alatta lévő vizet. Lehet, hogy a Hugo nevű hurrikán kissé megtizedelte a legnagyobb fákat, amikor lecsapott a mocsárra, de azért az embernek még így is elakad a lélegzete, amikor meglátja, milyen hatalmas fákból is áll az erdő, ami mellett elhalad. A Congaree jelzi a Richland és Calhoun megyék közötti határvonalat. Ez a kígyózó határvonal mutatja, hogy a helyi politikai erők, a rendőrség hatásköre meddig terjed, meddig érvényesek a rendeletek, és még egy csomó más dolgot is meghatároz; olyasmiket, amik az itt élő emberek mindennapjait is befolyásolják. Úgy harmincöt kilométert tehettem meg, amikor elértem egy óriási, kidőlt ciprusfához, amely félig belelógott a vízbe. Az öreg csónakos mondta nekem, hogy ez jelzi az állami terület határát, innen kezdődik az a magánterület, amelyik körülbelül három és fél kilométer hosszan nyúlik a mocsárba. Valahol itt bújt meg Tereus otthona, lehet, hogy egész közel a folyóhoz. Reméltem, nem lesz nagyon nehéz megtalálni. Kikötöttem a csónakot a ciprusnál, majd kiugrottam a partra. A körülöttem lévő tücskök hirtelen elhallgattak, majd újból megszólaltak, amikor elindultam. A part mentén haladtam, ösvény nyomát kutatva, de nem találtam semmit. Tereus, amennyire ez

371

lehetséges volt, nem akart nyomot hagyni. Még ha volt is itt ösvény, mielőtt bebörtönözték volna, mostanra már benőtték a növények, ő pedig nem tett erőfeszítéseket arra, hogy újra kitisztítsa. Ott álltam a folyóparton, és olyan jellegzetességek után kutattam, amelyek alapján majd visszafelé is tájékozódni tudok, aztán elindultam a mocsár felé. Beleszagoltam a levegőbe, azt remélve, hogy esetleg megérzem a füst vagy az étel szagát, de csak a mocsár és a vegetáció illata szállt felém. Átmentem egy mézga- és tölgyfákból álló kis facsoporton, amelyek között itt-ott tupelófák kínálták sötétbíbor gyümölcseiket. Távolabb égerfákra és magyalbozótra leltem, mely olyan sűrű volt, hogy semmi mást nem láttam magam előtt, csak zöldet és barnát, a talaj pedig nedves és csúszós volt a rothadó levelek és növények miatt. Egy ponton majdnem belesétáltam egy apró pók hálójába, maga az állat úgy függött ott, mint valami sötét csillag a saját galaxisának középpontjában. Nem volt veszélyes fajta, de akadtak itt olyan pókok is, amelyek igen, és nekem az elmúlt hónapokban már éppen elég pók kijutott, egy életre elegendő. Felkaptam egy körülbelül ötvencentis botot, és azzal csapdostam magam előtt, amikor magasabb cserje között haladtam. Úgy húsz perce gyalogolhattam, amikor megláttam a házat. Öreg kunyhó volt, az alapja egy egyszerű előszoba-szobás házikó, amit kibővítettek; így kétszobányi széles és egyszobányi mély lett, de építettek hozzá még egy tornácot is előre s egy hosszú, keskeny toldalékot hátra. Friss javítások nyoma látszott itt-ott a gerendákon, és a központi kéményt újra fugázták, ám elölről a ház gyakorlatilag úgy nézett ki, mint amikor először megépítették, nagy valószínűséggel a múlt század végén, akkoriban, amikor a rabszolgák a gátat emelték, s lakói úgy döntöttek, hogy inkább itt maradnak a mocsárban. Életnek nem volt nyoma. A két fa között kifeszített szárítókötél üres volt, belülről sem jött semmi zaj. A ház mögött volt egy kis fészer, amiben valószínűleg a generátor kapott helyet.

Fellépdeltem a durván ácsolt lépcsőkön a tornácra, és kopogtam az ajtón. Semmi válasz. Odamentem az ablakhoz, odanyomtam az arcomat az üveghez. Benn egy asztalt láttam négy székkel, egy öreg kanapét, egy karosszéket meg egy kis konyhát. Egy ajtó nyílt a hálószobába, egy másikat vágtak a ház hátsó részébe, ami a hosszú toldalékba vezetett. Ez az ajtó csukva volt. Még egyszer utoljára kopogtam, majd hátrasétáltam. Valahonnan a mocsárból felhangzott néhány puskalövés, amit kissé letompított a nedves levegő. Vadászok – gondoltam. A hátsó traktuson el voltak sötétítve az ablakok. Először azt hittem, hogy sötétítőfüggöny van rajtuk, de amikor közelebb mentem, láttam azokat a nyomokat, amiket az ecset hagyott a festékben, amikor lefestették. A toldalék végében egy ajtót láttam. Utoljára kopogtam, kiabáltam is, mielőtt lenyomtam volna a kilincset. Az ajtó kinyílt, én pedig beléptem. Az első dolog, ami feltűnt, az a szag volt. Nagyon erős, kissé orvosságszagra emlékeztetett, bár inkább valami gyógyfűnek gondoltam, nem pedig steril gyógyszerkészítménynek. Az egész hosszú szobát megtöltötte, melyben nem volt más, mint egy kis ágy, egy tévé és néhány összeeszkábált könyvespolc, amin nem voltak könyvek. Helyette jó régi szappanopera-magazinok, a People meg a Celebrity néhány gyűrött, agyonolvasott példánya. A falon minden talpalatnyi helyet újságokból kitépett fényképek borítottak. Modellek és színésznők képei, az egyik sarok Oprah szentélyének tűnt. A képen szereplő nők többsége fekete volt. Felismertem Hale Berryt, Angela Bassettet, az R & B együttest, Jada Pinkett Smith-t, még Tina Turnert is. A tévé fölött néhány olyan fotó volt kiragasztva, melyeket a helyi újságok társasági élet rovatából vágtak ki. Mindegyiken ugyanaz az ember szerepelt: Marianne Larousse. A képeket finoman beborította a fűrészpor, de mivel az ablak le volt festve, nem sárgultak meg. Az egyiken Marianne egy csapat csinos fiatal lány között állt, mosolyogva, az érettségije

373

napján. Egy másikon valami jótékonysági vásáron kapták le, a harmadikon pedig egy olyan partin, amelyet a republikánus párt javára szervezett a Larousse család. Marianne Larousse mindegyik képen kitűnt csinosságával. Közelebb léptem az ágyhoz. Itt jobban lehetett érezni a gyógyszerszagot, és az ágyneműt barnás foltok tarkították; olyanok voltak, mintha rájuk ömlött volna a kávé. Láttam világosabb foltokat is, egyik-másikkal vérfolt is keveredett. Finoman megérintettem a lepedőt. A foltok nyirkosnak tűntek. Arrébb léptem, és ráleltem a kis fürdőszobára, innen jött a szag. A mosdókagyló valami sűrű, barnás anyaggal volt tele, olyan állaga volt, mint a tapétaragasztónak, nyúlósan folyt le az ujjaim hegyéről, amikor belenyúltam. A fürdőszobához egy szabadon álló kád tartozott, egy kapaszkodó volt a falra szerelve, egy másik a padlóhoz erősítve. A vécé tiszta, a padló tökéletesen lelapozva, bár a burkolólapok olcsó fajták voltak. És nem volt tükör. Visszaléptem a hálószobába, és átnéztem a beépített szekrényt. Fehér és barna lepedők álltak felhalmozva a polcokon, de itt sem láttam tükröt. Kívülről újra felhangzottak a puskalövések, ezúttal közelebbről. Felületesen átnéztem a ház többi részét, a hálószobában férfiruhákat láttam a szekrényben, egy öreg tengerészládában olcsó, divatjamúlt női ruhákra bukkantam. A konyhában konzerveket találtam, meg agyonsúrolt edényeket. A kanapé mögötti sarokban egy kempingágy volt összehajtva, de állt rajta a por, látszott, hogy már évek óta nem használták. Minden más tiszta volt, makulátlanul tiszta. A telefon is hiányzott, és amikor megpróbáltam fölkapcsolni a villanyt, bár felgyulladt, eléggé halovány, narancssárga fényt adott. Újra lekapcsoltam, kinyitottam a bejárati ajtót, és kiléptem a tornácra. Három ember mozgott a fák között. Kettőt közülük felismertem, azok voltak, akikkel tegnap a bárban találkoztam; a skinhead és az öregebbik most is ugyanazt a ruhát viselte, mint tegnap. Valószínűleg

ebben is aludtak. A harmadik az a kövér fickó volt, akit a reptéren láttam a társával, amikor először megérkeztem Charlestonba. Barna inget hordott, és a jobb vállán lógott a puska. Ő látott meg először, felemelte a jobb kezét, és mindhárman megálltak, egy vonalban. Egyikünk sem szólalt meg egy darabig. Úgy látszott, nekem kell megtörnöm a csendet. – Azt hiszem, fiúk, most nincs vadászidény – mondtam. A legidősebb, amelyik tegnap megpróbálta visszatartani a skinheadet, szinte szomorúan mosolygott. – Amire mi jöttünk, arra mindig van idény – felelte. – Van benn valaki? Megráztam a fejem. – Gondolom, akkor is azt mondaná, ha nem lenne igaz – mondta. – Sokkal óvatosabban kellene megválogatnia, hogy kitől bérli a csónakot, Mr. Parker. Vagy pedig egy kicsivel többet kellene fizetnie, hogy tartsa a száját. A karjára volt fektetve a puskája, de láttam, az ujja a ravaszvédő kengyel külsejéről a belsejére csúszik. – Jöjjön le ide! – mondta. – Dolgunk van magával. Már éppen a kunyhóba akartam ugrani, amikor az első lövés az ajtókereten csattant. Előrevetettem magam, közben előhúztam a pisztolyomat a tokjából, a generátort rejtő kunyhó egyik oldala felé igyekeztem, közben a jobb oldalamon lévő tölgyfa kérgébe csapódott a második golyó. Már az erdőben voltam, lombsátor borult a fejem fölé harminc méter magasan. Égerfák és magyalok közt próbáltam áttörni, a fejem leszegve. Egyszer megcsúsztam a síkos leveleken, ráestem az oldalamra. Egy kicsit megálltam, de nem hallottam, hogy üldözőim a nyomomban lennének. Valami barnaságot láttam úgy nyolcvan centire mögöttem, lassan mozgott a fák között: a kövér ember. Csak azért láttam meg, mert a zöld magyalbokrok között lopakodott. A többiek is közel lehettek, figyelték, hol csapok zajt. Akkor aztán

375

bekerítenek és elkapnak. Vettem egy mély lélegzetet, a barna ingre céloztam, és lassan meghúztam a ravaszt. Vörös szökőár csapott ki a kövér ember mellkasából. A teste megpördült, majd súlyos puffanással a mögötte lévő bokrokba zuhant, az ágak meghajlottak és eltörtek a súlya alatt. A bal és a jobb oldalamon két lövés csapódott be, aztán követte még több, és hirtelen faszilánkok és levelek röpködtek körülöttem. Rohantam. A magasabban fekvő terület felé rohantam, ahol vörös juhar és vasfa nőtt, közben megpróbáltam elkerülni a kevésbé sűrűn benőtt területeket, inkább arrafelé igyekeztem, ahol sűrűn nőttek az indák és a bokrok. A meleg ellenére összehúztam magamon a dzsekit, hogy elrejtsem fehér pólómat, és időről időre megálltam, üldözőim nyomai után kutatni, de akárhol voltak is, csendben maradtak és lehúzták a fejüket. Vizeletszagot éreztem – talán egy szarvasét vagy egy hiúzét –, és rábukkantam egy állatcsapásra. Fogalmam sem volt, merre tartok. Ha rábukkannék az egyik pallóútra, akkor azon visszamehetnék az erdészházhoz, bár akkor meg nagy veszélynek tenném ki magam azzal, hogy felfedem hollétemet az üldözőim előtt. De nem akadtam a pallóút nyomára. A szél északkelet felől fújt a Congaree-n, amikor a kunyhó felé igyekeztem, most pedig kissé hátulról. A csapáson maradtam, remélve, hogy visszatalálok a folyóhoz. Ha eltévedek a mocsárban, könnyen ezeknek az embereknek az áldozatává válhatok. Megpróbáltam eltüntetni a nyomaimat, de puha volt a talaj, a lábaim belesüllyedtek, és a növényzet letaposott maradt, ahogy haladtam előre. Körülbelül tizenöt perc múltán egy kidőlt, öreg ciprusfához értem, a törzsét kettéhasította egy villám, és óriási kráter tátongott a gyökérzet nyomán a földben. Már elkezdte benőni a cserje, csakúgy, mint a gödröt is, mintha rácsot növesztett volna az üreg. Kissé megpihentem, hogy visszanyerjem normális lélegzetemet, majd kicipzáraztam a dzsekimet, a fatörzsre hajítottam,

s levettem a pólómat is. A gödör fölé hajoltam, elijesztve a rovarokat, ezután félig leengedtem a pólót a gödörbe, és a kiálló gyökerekre tűztem. Ekkor újra felvettem a dzsekimet, és visszamásztam az aljnövényzetbe. A földhöz lapultam és vártam. A skinhead jelent meg elsőként. Először sápadt, tar koponyája tűnt fel egy tömjénfenyő mögött, amikor kikukucskált, majd újra visszabújt a fa mögé. Észrevette a pólót. Az jutott eszembe, hogy milyen ostoba. Ostoba, de azért nem teljesen. Halkan füttyentett, majd láttam, hogy az egyik égerfa ága megzörren kissé, bár az öreget nem láttam, aki meglebbentette az ágat. A dzsekim ujjával letöröltem az izzadságot a homlokomról, hogy ne folyjon a szemembe. A fiatalabb újra megmozdult a fa mögött. Céloztam, majd kipislogtam az izzadságcseppeket a szememből. A fiú kitört rejtekéből, majd megmerevedett, mert valami másra figyelt fel. Hirtelen elzuhant, és hátracsúszott az aljnövényzetbe. Olyan gyorsan történt mindez, hogy nem is voltam benne biztos, mit láttam. Egy pillanatig azt hittem, hogy elcsúszott, és azt vártam, mikor áll újra talpra, de nem jelent meg. Az éger felől halk fütty jött, de semmi válasz nem érkezett rá. A skinhead társa újra fütyült. Csend. Ekkorra már visszavonulóban voltam, hason csúsztam visszafelé, elkeseredetten próbáltam eltűnni onnan, az utolsó vadász elől, meg az elől, ami már mindkettőnket üldözőbe vett a Congaree mocsarában. Úgy tizenöt métert csúszhattam, csak ekkor mertem újra felállni. Valahol előttem vízcsobogás hallatszott. Mögöttem puskalövések dördültek, de nem rám céloztak. Nem álltam meg, még akkor sem, amikor egy törött ág átszúrta a dzsekim ujját, és elkezdett vérezni a felső karom. Felszegtem a fejem, zihálva, az oldalamba egyre inkább beleállt a szúrás, és ekkor valami fehér villant meg a jobbomon. Próbáltam nyugtatgatni magam, hogy csak egy madár: egy kócsag, vagy talán egy gémfióka. De volt valami furcsa a mozgásában,

377

mintha bizonytalanul, szökdécselve mozgott volna, mintha megpróbálna valamit elleplezni, de ugyanakkor valamiféle testi hibája is volna. Amikor a nyomát kerestem az aljnövényzetben, nem találtam. De tudtam, hogy ott van. Éreztem, amint néz. Továbbmentem. Megcsillant a víztükör a fák között, hallottam a csobogást is. Balra tőlem néhány méternyire ott volt egy csónak. Nem az enyém, de azok közül, akik ezzel jöttek, legalább kettő mostanra már halott volt, és a harmadik is valahol mögöttem rohant az életéért. Kiléptem egy főleg cipruscsemetékkel szegélyezett tisztásra; a furcsa, kissé kúp alakú fák úgy törtek elő a talajból, hogy egy másik világ miniatűr tájképének tűntek. Átgázoltam rajtuk, és már majdnem a csónakhoz értem, amikor a sötét hajú ember bukkant fel a fák közül a bal oldalamon. Már nem volt nála fegyver, de késsel a kezében készült rám ugrani, amikor felemeltem a pisztolyomat és tüzeltem. Nem tudtam jól egyensúlyozni, így a lövés az oldalán találta el, megtörve a lendületét, de nem állítva meg. Mielőtt még egyet lőhettem volna, már rajtam is volt, bal kezével feszítette a pisztolyt tartó kezemet, el maga felől, miközben én próbáltam elkerülni a kését. Becéloztam térdemmel a sérült oldalát, de számított erre, és kihasználta a mozdulatot, megfordított, rávágott a bal lábfejemre. Megbotlottam és elzuhantam, ekkor kirúgta a kezemből a pisztolyt. Újra felé rúgtam, miközben leereszkedett rám, és most sikerült megrúgnom sebesült oldalát. Nyál fröccsent a szájából, és meglepetésében meg fájdalmában tágra nyílt a szeme, de a térde máris ott volt a mellkasomon, és én újra csak a kését próbálhattam távol tartani magamtól. De láttam, hogy kissé kábult, és a sebéből ömlik a vér. Hirtelen engedtem a szorításomon, ő előreesett, én pedig belefejeltem az orrába. Felkiáltott, ekkor lelöktem magamról, majd felegyenesedtem, kirúgtam alóla a lábát, és minden erőmmel lelöktem a földre. Valami roppanó, ugyanakkor cuppanó hang hallatszott, és valami

kirobbant a mellkasából, mintha csak az egyik bordája akarna utat törni a testéből. Hátraléptem, s láttam, hogy a vére a cipruscsemeték közé folyik, miközben a férfi felnyársalva próbált meg felállni. Kinyúlt, megérintette a fát, az ujjai vörössé váltak a vértől. Felém mutatta a kezét, mintha csak azt mondaná, „nézd, mit tettél”, aztán hátrabicsaklott a feje és meghalt. A dzsekim ujjába töröltem az arcomat. Teljesen nedves és mocskos lett. Megfordultam, hogy megkeressem a pisztolyom, ekkor megláttam a lepelbe öltözött alakot, aki a fák közül figyelt. Egy nő volt. Láttam a lepel alatt a mellét, bár az arca rejtve maradt. A nevén szólítottam. – Melia – mondtam. – Ne féljen! Felé indultam, ám ekkor egy árnyék vetült rám. Hátranéztem. Tereus egy horgot tartott a bal kezében. Csak arra volt időm, hogy egy villanásra meglássam a jobb kezében lévő valamit, aztán minden elsötétült.

379

Huszonötödik fejezet

A szagra tértem magamhoz, a gyógynövények illatára, melyet Melia balzsamként használt a bőrére. A konyha kövén hevertem, kezem és lábam szorosan össze volt kötözve. Felemeltem a fejem, de a hátsó részét beütöttem a falba. Fájdalom öntött el. Fájt mindkét vállam, a hátam is, a dzsekim eltűnt. Valószínűleg aközben veszíthettem el, miközben Tereus visszaráncigált a kunyhóba. Halványan emlékeztem arra, hogy elhaladtunk a magas fák között, és a napfény néha átszűrődött a lombsátoron. A mobilom és a pisztolyom sem volt meg. Úgy tűnt, már órák óta ott fekszem a konyhában. Egyszer csak valami mozgást vettem észre az ajtóban, és megjelent Tereus, mögötte haloványan beszűrődött a napfény. A kezében egy ásót tartott, amit aztán az ajtófélfának támasztott, csak ezután lépett be, majd letérdelt elém. Nem láttam a nő nyomát, de éreztem, hogy a közelben van; úgy véltem, visszahúzódott a saját, sötét szobájába, a szépség közé, amely már soha nem lehet az övé. – Üdvözöllek, testvér – mondta Tereus. Levette sötét szemüvegét. Így közelebbről a szemét fedő hártya még jobban látszott. Arra a hártyára emlékeztetett engem, amit bizonyos éjszakai állatok azért fejlesztenek ki, hogy segítségével felerősítsék a kevéske fényt, hogy jobban lássanak éjjel. Tereus megtöltött egy üveget a csapnál, s odahozta hozzám. Megdöntve odatartotta a számhoz. Ittam, amíg a víz le nem csurgott a szám két oldalán. Köhögni kezdtem, és

összerázkódtam a fájdalomtól. – Nem vagyok a testvére. – Ha nem az lenne, már rég halott lenne. – Maga ölte meg mindannyiukat, ugye? Közel hajolt hozzám. – Ezeknek az embereknek meg kell tanulniuk, a világ egyensúlyra törekszik. Ha elvettek egy életet, egy másikat örökre megnyomorítottak. Meg kell tudniuk, milyen a Fehér Út, látniuk kell, hogy mi vár ott rájuk, el kell oda menniük, a részévé kell válniuk. Levettem róla a tekintetem, az ablak felé néztem, s láttam, hogy egyre haloványabb a fény. Hamarosan leszáll a sötétség. – Maga mentette meg Meliát – mondtam. Bólintott. – A testvérét nem menthettem meg, de őt igen. Sajnálatot láttam a szemében, és még valamit: szeretetet. – Nagyon csúnyán megégett, de a felszín alatt maradt, és a víz alatti áramlatok kisodorták. Egy sziklán kiterülve találtam rá, hazahoztam, hozzám és az anyámhoz, mi ketten gondoskodtunk róla. És amikor az anyám meghalt, saját maga gondoskodott magáról egy évig, amíg én még a börtönben voltam. És most visszajöttem. – Miért nem ment el a rendőrségre, és mondta el, hogy mi történt? – Nem így kell ezt elrendezni. És különben is, a testvére meghalt. Sötét éjszaka volt. Hogyan ismerhette volna fel, hogy kik azok az emberek? És többé már beszélni sem tudott, de ha el is tudta volna mondani, hogy kik tették ezt vele, ki hitte volna el mindezt az ilyen fiatal, gazdag fiúkról? Én már azt sem igazán tudom, hogy Melia mit gondol. A fájdalom elvette az eszét. De mindez nem adott választ mindenre. Ez nem volt elég, hogy megmagyarázza, ami történt, hogy Tereus min ment keresztül, és hogy másoknak is min kellett keresztülmenni miatta. – Addy volt, ugye? Nem felelt. – Maga Addyt szerette, még mielőtt Davis Smoot megjelent

381

volna. A maga gyereke volt, Tereus? Atys Jones a maga gyereke volt? Addy azért félt elmondani másoknak, mert maga az volt, ami; mert magát még a feketék is lenézték, csak egy kitaszított volt, aki a mocsárban élt. Ezért ment Smoot után, ezért nem árulta el Atysnak, hogy miért került börtönbe. Nem mondta el neki, hogy megölte Smootot, mert nem tartotta fontosnak. Sose hitte, hogy Smoot Atys apja, és igaza is volt. A dátumok nem egyeztek. Megölte Smootot azért, amit Addyval művelt, majd visszamenekült ide, és rájött, hogy a szerelme egy másik erőszak áldozatává vált. De még mielőtt bosszút állhatott volna érte, jöttek a rendőrök, és visszaküldték Alabamába, a tárgyalásra, és még szerencsésnek mondhatta magát, hogy megúszta húsz évvel, mivel volt elég szemtanú, aki azt bizonygatta, hogy csak önvédelemből tette. Fogadok, hogy amikor Davis meglátta magát, azonnal a keze ügyébe eső fegyver után kapott, így magának volt ürügye, hogy megölje. És most újra itt van, hogy az elvesztegetett időt bepótolja. Tereus nem felelt. Nem erősítette meg, de nem is tagadta az elhangzottakat. Az egyik lapátkeze megragadta a vállamat, és talpra ráncigált. – Itt az idő, testvér. Álljon fel! Álljon fel! Egy penge vágta el köteleimet a lábamon. Fájdalom hasított belém, ahogy a vérkeringés végre megindult. – Hová megyünk? Meglepettnek tűnt, és ekkor ráébredtem, hogy mennyire őrült; őrültebb, mint akkor, amikor kikötötték a póznához a tűző napra. Elég őrült volt ahhoz, hogy egy sebesült nőt itt rejtegessen évekig, akire csak egy öregasszony vigyázott; csak azért, hogy a saját furcsa, messianisztikus céljainak eszközévé tegye. – Visszamegyünk a gödörhöz – mondta. – Vissza, a gödörhöz. Itt az idő. – Mire? Gyengéden magához vont.

– Arra, hogy megmutassuk nekik a Fehér Utat. Bár kis csónakján volt motor, Tereus mégis kioldozta a kezemen a kötelet, és azt akarta, hogy evezzek. Félt attól, hogy a zajjal esetleg magunkra hozza a többieket, még mielőtt készen állna; félt attól, hogy esetleg ellene fordulok, ha nem foglal le. Egyszer vagy kétszer eszembe jutott, hogy csapást mérek rá az evezővel, de szorosan fogta a kezében a pisztolyt. Bólintott, s mosolygott rám, amikor abbahagytam az evezést, mintha csak két régi barát volnánk, akik csónakkiránduláson vesznek részt. Közben szép lassan bealkonyodott, egyre sötétebb lett körülöttünk. Nem tudtam, hová tűnt a nő. Úgy véltem, jóval előttünk eljött a házból. – Nem maga ölte meg Marianne Larousse-t – mondtam, amikor feltűnt előttünk egy ház, ami a parttól kicsit távolabb állt, előtte egy kutya ugatott, s miközben elhaladtunk, a lánca lágyan csörrent néhányat. Fény gyúlt a tornácon, megjelent egy férfi, hallottam, hogy csendesíti a kutyát. A hangjában nem volt düh, hirtelen gyengédséget éreztem iránta. Felborzolta a kutya szőrét, és az állat válaszképpen elkezdte csóválni fekete farkát. Fáradt voltam. Úgy éreztem, mintha lassan mindennek vége lenne, mintha a folyó voltaképpen a Styx volna, amin kénytelen vagyok én evezni a csónakos helyett, és nemsokára, ha a csónak eléri a partot, leereszkedem az alvilágba, majd elveszek az ottani üreges világban. Megismételtem az iménti megjegyzésemet. – Számít ez már? – kérdezte Tereus. – Nekem igen – feleltem. És valószínűleg számított volna Marianne-nak is, miközben haldoklott. – De nem maga ölte meg. Maga akkor még a börtönben volt. – Azt mondták, hogy a fiú gyilkolta meg, és ő most már nem tudja ezt megcáfolni. 383

Abbahagytam az evezést, de nemsokára hallottam az ütőszeg kattanását. – Ne kényszerítsen arra, hogy lelőjem, Mr. Parker. Letettem az evezőket, és felemeltem a kezeim. – Ő tette, ugye? Melia ölte meg Marianne Larousse-t, és ezért az unokaöccsének, a maga fiának meg kellett halnia. Egy darabig vizsgálgatott, mielőtt megszólalt volna. – Ő ismeri azt a folyót – mondta. – Ismeri a mocsarat. Sokat kószált benne. Néha nézni szokta, ahogy a férfiak itt iddogálnak és csajoznak. Szerintem arra emlékezteti, amitől őt megfosztották. Pusztán balszerencse, hogy meglátta Marianne Larousse-t a fák között szaladni, semmi több. Felismerte az arcát az újságokból – nagyon szereti nézegetni a szép nők képeit –, és kihasználta az alkalmat. – Pusztán balszerencse – mondta még egyszer. – Az volt. Persze nem az volt. A két család története, Larousse-éké és Joneséké, a kiontott vér és a sok romba döntött élet azt jelentette, hogy soha semmi nem történhet pusztán a balszerencse vagy a véletlen miatt. Több mint két évszázadon keresztül életük összefonódott, egyfajta kölcsönös pusztítási vágy vett rajtuk erőt, nem csak egyoldalú törekvés; vágy, amit egy olyan múlt táplált, amely során az egyik embernek hatalma volt a másik felett, birtokolhatta és durván bánhatott vele. Mindez csak szította azt a folyamatos tüzet, ami állandó bántalmazásokkal és az ezekre adott erőszakos válasszal járt. A két család útja ezen a világon sokszor keresztezte egymást, az állam történetének és a családok életének döntő pillanataiban. – Tudta Melia, hogy az a fiú, aki Marianne-nal van, az a saját unokaöccse? – Nem is látta a fiút, csak miután a lány már halott volt. Én... Elhallgatott. – Már mondtam, hogy nem tudom, mi jár a fejében, de olvasni tud

kicsit. Látta az újságokat, és néha nézte a tévét is, késő este. – Maga megmenthette volna a fiút – folytattam. – Ha elmondja, mi történt, akkor megmenthette volna Atyst. Egyetlen bíróság sem ítélné el Meliát gyilkosságért. Nem beszámítható. – Nem, nem tehettem. Nem tehette, mert akkor nem tudta volna folytatni bosszúhadjáratát annak a nőnek a gyilkosai és megerőszakolói ellen, akit szeretett. Végső soron kész volt feláldozni a saját fiát a bosszú miatt. – Maga ölte meg a többieket? – Az utolsó kettőt mi tettük, együtt. Tereus megmentette Meliát, biztonságos otthont nyújtott neki, aztán gyilkolt érte és a testvére emlékéért. Bizonyos szempontból az egész életét értük áldozta fel. – Ennek így kellett lennie – mondta, mintha csak sejtette volna, hogy min jár az eszem. – Csak ennyit tudok mondani. Megint elkezdtem evezni, mélyen belemerítve az evezőket a vízbe. A vízcseppek látszólag hihetetlenül lassan ereszkedtek vissza a vízbe, mintha valahogy lelassítottam volna az idő folyását; minden egyes pillanatot elnyújtva, egyre jobban és jobban, mintha aztán végül a világ megállna, az evezők belefagynának a vízbe abban a pillanatban, hogy érintik; a madarakat repülés közben ejtené csapdába az idő, a rovarokat porszemcseként merevítené ki a pillanatfelvétel, és nekünk soha többé nem kellene továbbhaladnunk. Soha nem kellene ott lennünk annak a gödörnek a szájánál, nem kellene belélegeznünk a motorolaj és szennyvíz szagát, és nem kellene látnunk a fekete égésnyomokat a köveken. – Már csak kettő maradt – szólalt meg egyszer csak Tereus. – Csak kettő, és aztán vége. Nem tudtam volna megmondani, hogy magában beszél, hozzám vagy egy láthatatlan harmadikhoz. Kinéztem a partra, és azt vártam, hogy Melia fájdalommal teli alakja követ bennünket. Vagy lehet,

385

hogy a testvérét látom, az állkapcsa lefittyedve, az arca összeverve, de a szeme vadul fénylik, izzik az ádáz dühtől, olyan ádáztól, amilyenek azok a lángok voltak, amelyek a testvérét elnyelték. De csak egy fa árnyékát láttam, s az egyre sötétedő eget, a víztükör pedig a korai holdfény csillanásaival csapott be. – Ide jöttünk – suttogta Tereus. A bal part felé kormányozta a csónakot. Amikor partot értünk, lágy csobbanást hallottam, és láttam, hogy ő már kinn is van a csónakból. Intett nekem is, hogy menjek a fák felé, s elindultam. Nedves lett a nadrágom, a mocsár vize belement a cipőmbe is. Teli voltam csípésekkel; úgy éreztem, hogy az arcom fel van dagadva, meztelen hátam és mellkasom rettenetesen viszketett. – Honnan tudja, hogy itt lesznek? – kérdeztem. – Ó, itt lesznek – felelte. – Azt a két dolgot kínáltam fel nekik, amit leginkább akarnak: a választ, hogy ki ölte meg Marianne Larousse-t. – És még? – És magát, Mr. Parker. Úgy gondolják, hogy maga már nem hasznavehető. És azt hiszem, Mr. Kittim el akarja magát temetni. Tudtam, hogy mindez igaz: az, amit Kittim akart tenni, az volt az utolsó jelenet a drámában, amit ők írtak. Elliot hozott engem ide, látszólag azért, hogy kiderítsem Marianne Larousse halálának körülményeit, hogy tisztázni lehessen Atys Jonest, de valójában azért – és ebben összejátszott Larousse-szal –, hogy kiderítsem, vajon a lány halálának van-e valami köze ahhoz, ami azzal a hat emberrel történt, akik megerőszakolták a Jones nővéreket, majd egyiküket megölték, és hagyták, hogy a másik megégjen. Mobley Bowennek dolgozott, és sejtettem, hogy Bowennek valamikor tudomására jutott, hogy mit tettek Mobleyék, ezzel irányítást szerzett Elliot s talán Earl Junior fölött is. Elliot idecsal, Kittim elpusztít. Ha pedig rájövök, hogy ki van a gyilkosságok mögött, még mielőtt meghalnék, az tiszta haszon. Ha nem, akkor sem élek elég sokáig ahhoz, hogy begyűjtsem

a tiszteletdíjamat. – De nem akarja átadni nekik Meliát – mondtam. – Nem, meg fogom őket ölni. – Egyedül. Megcsillantak fehér fogai. – Nem – mondta. – Már mondtam magának. Nem egyedül. Soha nem egyedül. Olyan volt minden, ahogy Poveda leírta, olyan sok év elmúltával is. Ott volt a sérült kerítés, amelyet körbejártam néhány napja, és ott a ragyás „Tilos az átjárás!” tábla is. Láttam a gödröket, voltak közöttük kicsik is, amelyeket benőtt a növényzet, és olyan nagyok is, hogy egy egész fa beléjük zuhant. Úgy öt perce mehettünk, amikor orromat savas bűz csapta meg, először csak kellemetlen volt, de ahogy egyre közelebb értünk a gödörhöz, facsarni kezdte az orromat, s elkezdett tőle könnyezni a szemem. Eldobott szemét hevert mozdulatlanul a földön, szellő se rebbent, hogy megmozdítsa; a szürke, élettelen törzsű, korhadt fák csontvázának árnyéka nyújtózott a szürkületben a mészkövön. A gödör maga hat méter átmérőjű lehetett, és olyan mély, hogy az alja elveszett a sötétben. Gyökerek és mindenféle fű lógott fölé, a végük nem látszott az árnyékban. Két ember állt a gödör túloldalán, a mélybe nézve. Az egyik Earl Junior, a másik pedig Kittim. Most a tőle elválaszthatatlan napszemüveg nélkül jött, mivel lassan sötétedett. Ő érezte meg először a közeledésünket. Az arca sem rezdült, még akkor sem, amikor megálltunk és szembenéztünk velük a gödör fölött. Kittim tekintete rövid ideig rajtam pihent, majd Tereus felé fordította minden figyelmét. – Felismeri őt? – kérdezte Earl Juniort. Earl Junior megrázta a fejét. Kittim elégedetlen volt a válasszal; nem kapta meg azt az információt, amit akart, hogy pontosan felmérhesse a helyzetet. – Kicsoda maga? – kérdezte.

387

– A nevem Tereus. – Maga ölte meg Marianne Larousse-t? – Nem, nem én voltam. Én a többieket öltem meg, és figyeltem, ahogy Foster hozzáerősíti a kipufogójához azt a csövet, majd bevezeti a kocsi ablakán át a belső térbe. De a Larousse lányt nem én öltem meg. – Akkor ki tette? Melia a közelben volt. Tudtam, hogy így van. Éreztem. És úgy tűnt nekem, hogy Larousse is érzi, mert láttam, hogy hirtelen hátrakapja a fejét, mint egy felriasztott szarvas, a szeme a fákat fürkészte, keresve nyugtalansága okát. – Kérdeztem valamit. – Kittim nem tágított. – Ki ölte meg őt? Három ember jelent meg a fák közt. Tereus ledobta a fegyverét, s ráébredtem, hogy soha nem is akart ebből élve kikerülni. Két embert nem ismertem fel. A harmadik Elliot Norton volt. – Úgy tűnik, nem is vagy meglepve, hogy engem látsz, Charlie – mondta. – Engem nagyon nehéz meglepni, Elliot. – Még azzal sem, ha egy régi jó barát feltámad a halottaiból? – Van egy olyan érzésem, hogy a közeljövőben sokkal tartósabb időre térsz vissza oda. – Már ahhoz is túlságosan fáradt voltam, hogy dühömet kimutassam. – A kocsiban lévő vér ügyes ötlet volt. Hogyan fogod megmagyarázni a feltámadásodat? Csodával? – Megfenyegetett néhány őrült nigger, úgyhogy ezt találtam ki, hogy elrejtőzzem. Mivel fognak megvádolni? Hogy pocsékoltam a rendőrség idejét? Hogy álöngyilkosságot követtem el? – Öltél, Elliot. Emberek halálát okoztad. Óvadékkal kihoztad Atyst, hogy aztán a haverjaid megkínozhassák, és megpróbálják kiszedni belőle, mit tud. Vállat vont. – A te hibád, Charlie. Ha jobban végezted volna a munkádat, és

kiszedtél volna belőle mindent, akkor talán még élne. Összerezzentem. Érzékeny pontot érintett, de nem leszek hajlandó egyedül vállalni a felelősséget Atys Jones halála miatt. – És Singletonék. Mit tettél, Elliot? Együtt ültél velük a konyhában, ittad a limonádéjukat, és közben a barátaidra vártál, hogy jöjjenek, öljék meg őket, miközben az egyetlen ember, aki meg tudta volna őket védeni, a zuhany alatt állt. Az öreg azt mondta, hogy egy elcserélt gyerek tette, és a rendőrség először azt hitte, hogy Atysra gondolt, de aztán őt megtalálták, megkínozva. Te voltál az. Te voltál az elcserélt valaki. Nézd meg, mit csináltak belőled, mit csináltál saját magadból! Nézd, mivé lettél! Elliot vállat vont. – Nem volt más választásom. Mobley egyszer részegségében elmondott mindent Bowennek. Soha nem vallotta be, de ő volt az áruló. Tehát Bowen mindent tudott rólunk, és felhasználta ellenem, hogy idecsaljalak téged. De aztán elkezdődött mindez – szabad kezével tett egy mindent átölelő mozdulatot, amiben benne volt a gödör, a mocsár, a halott emberek és a meggyalázott lányok emléke –, úgyhogy felhasználtunk téged. Te ügyes vagy, Charlie. Be kell hogy ismerjem. Bizonyos szempontból te juttattál el bennünket idáig. Elégedetten fekhetsz majd bele a sírodba. – Elég volt – szólalt meg Kittim. – Szedd ki a niggerből, amit tud, aztán végezzünk velük. Elliot felemelte a fegyvert, először Tereusra emelte, aztán rám. – Nem kellett volna egyedül idejönnöd a mocsárba, Charlie. Rámosolyogtam. – Nem is jöttem. A golyó az orra fölött találta el, s olyan erővel lökte hátra a fejét, hogy hallottam, ahogy eltörik a nyakában a gerince. A két oldalán álló férfiaknak nem is maradt idejük arra, hogy reagáljanak a történtekre, mielőtt ők is összecsuklottak volna. Larousse zavarodottan állt, Kittim pedig felemelte a fegyverét, én pedig

389

éreztem, hogy Tereus lelök a földre. Lövések dördültek, és meleg vér csorgott a szemembe. Felnéztem, megláttam Tereus arcán a meglepett kifejezést, aztán beletántorodott a gödörbe, és egy nagy loccsanással a lenti vízbe zuhant. Felkaptam leejtett revolverét, berohantam az erdőbe, azt várva, hogy Kittim lövései bármelyik pillanatban beletéphetnek a testembe, de ő már menekülésre fogta. Még megpillantottam Larousse-t, aki eltűnt a fák között, aztán Kittim is eltűnt a szemem elől. De csak egy pillanatra. Másodpercekkel később Larousse újra felbukkant, valami elől hátrált, ami a fák között volt. Láttam, hogy egy női alak közeledik felé, lepelbe burkolózva, ez volt az egyetlen ruhaféleség, amit anélkül volt képes hordani, hogy tönkretett teste fájdalommal válaszolt volna. A feje most szabadon látszott. A koponyája tar, arcvonásai összeolvadtak, a valaha volt szépség és a mostani rútság egybefolyt. Csak a szemei tűntek a réginek, csillogtak a feldagadt szemhéjak alatt. Larousse felé nyújtotta a kezét, szinte gyengédség tükröződött ebben a mozdulatban, mint amikor az elhagyott szerető még utoljára kinyúl a férfi felé, aki hátat fordított neki. Larousse felkiáltott, majd feléje csapott, felsebezve a bőrt. Ösztönösen, undorral beletörölte a kezét a dzsekijébe, aztán gyorsan jobbra vetette magát, hogy elrohanjon mellette az erdő biztonságába. Louis kilépett az árnyékból, és Larousse arcának szegezte a pisztolyt. – Hová megy? – kérdezte. Larousse megtorpant, csapdába esett a nő és a fegyver között. Ekkor Melia ráugrott, olyan erővel, hogy mindketten elestek, szorosan ráfonta magát a férfira, miközben az sikoltozott, a nő pedig néma maradt, és belezuhantak a fekete vízbe. Úgy véltem, egy pillanatra fehérséget látok szétterülni a felszínen, aztán mindketten eltűntek.

Huszonhatodik fejezet

Visszamentünk Louis kocsijához, de útközben nem bukkantunk Kittim nyomára. – Érted már? – kérdezte Louis. – Érted már, hogy miért nem hagyhatjuk őket, egyiküket sem futni? Bólintottam. – Az óvadéki meghallgatás három nap múlva lesz – mondta. – A prédikátor elsétál, és onnantól kezdve egyikünk sem lesz biztonságban. – Benne vagyok – mondtam. – Biztos? Szinte azonnal válaszoltam. – Biztos. Na és mi lesz Kittimmel? – Hogyhogy mi lesz vele? – Elmenekült. Louis majdnem elmosolyodott. – Tényleg? Kittim jó nagy sebességgel haladt Blue Ridge felé, kora reggel érkezett meg céljához. Majd lesz más lehetőség, másik esély is. Jelen pillanatban az volt a legjobb, ha várt a prédikátorra, hogy aztán biztonságos helyre menjenek. Utána következhet majd más. A ház előtti tisztásra hajtott, majd odament az ajtóhoz, és 391

kinyitotta. A holdfény besütött az ablakon, megvilágította az olcsó bútorokat, a dísztelen falakat. Arra a férfira is rávetült, aki arccal az ajtónak ült, kezében egy hangtompítós pisztollyal. Tornacipőt és kifakult farmert viselt, meg élénk selyeminget, amit egy kiárusításon vett a Filene’s Basementben. Borostás volt és sápadt. Még csak nem is pislantott, amikor a lövés gyomron találta Kittimet. Kittim elzuhant, megpróbálta előhúzni a pisztolyát az övéből, de a férfi már mellette termett. Pisztolyát Kittim jobb halántékához szorította, erre Kittim kénytelen volt elvenni a kezét az öve mellől. A férfi elvette Kittim fegyverét. – Ki maga? – kiáltotta. – Ki a fene maga? – Egy angyal vagyok – felelte a férfi. – És maga ki a fene? Közben mások is megjelentek a két ember körül. Kittim kezét hátracsavarták, megbilincselték, majd hanyatt fordították, hogy láthassa fogva tartóit: egy alacsony embert hozzá nem illő ingben, két fiatalabb fegyveres férfit, akik az udvarról jöttek be, és egy idősebbet, aki az árnyékból lépett elő. – Kittim – mondta Epstein, miközben fürkészte a földön fekvő alakot –, milyen furcsa név, milyen tudományos név. Kittim nem mozdult. Éberség volt a tekintetében, annak ellenére, hogy nagyon fájhatott a sebe. Nem vette le a tekintetét az öregebb férfiról. – Emlékszem, hogy Kittim volt a neve annak a törzsnek, amelynek az volt megírva, hogy vezesse a végső támadást a fény fiai ellen, a sötétség erőinek képviselői ellen – folytatta Epstein. Előrehajolt, olyan közel, hogy szinte érezte a sebesült ember lélegzetét. – Alaposabban kellett volna tanulmányoznia a kéziratokat, fiam, azokból megtudhatta volna, hogy a Kittimek uralma rövid életű volt, és hogy a sötétség fiai számára nincs menekvés. Epstein eddig összefűzte két kezét a háta mögött. Most felemelte őket, és a fény megcsillant a fémdobozon, amit a kezében tartott. – Van magához néhány kérdésünk – mondta, kivett egy

fecskendőt, és kevéske átlátszó folyadékot nyomott ki belőle. A tű közelített Kittim felé, miközben a benne rejlő lény hiábavaló küzdelmet folytatott azért, hogy kiszabaduljon a vendéglátó testből. A következő nap késő este hagytam el Charlestont. Mindent elmondtam az ügynököknek, illetve Adamsnek meg Addamsnek a kihallgatószobában; majdnem mindent, amit tudtam. Csak annyiban hazudtam, hogy kihagytam Louist és azt, hogy én milyen szerepet játszottam a két ember halálában a mocsárban. Tereus eltüntette a holttesteket, miközben én megkötözve hevertem a házikójában. A mocsár már nagyon régóta nyeli el a halottak csontjait. Soha nem találják meg őket. Ami azokat illeti, akik a gödörnél haltak meg, azokról azt mondtam, hogy Tereus és a nő tették, meglepték őket, mielőtt bármit is tehettek volna ellene. Tereus holtteste a vízen lebegett, de egyelőre nem lelték sem a nő, sem Earl Junior nyomát. Ahogy ott ültem a kihallgatószobában, újra magam előtt láttam, ahogy belezuhannak, majd eltűnnek a sötét medencében; süllyednek lefelé, a nő húzza a férfit az áramlatok mélyére, amíg az meg nem fullad, majd mindketten együtt mennek a halálba, és azon túl. A charlestoni repülőtéren limuzin várt, foncsorozott ablaküvegein nem lehetett átlátni. Ahogy mentem a bejárat felé, kezemben a csomagommal, lesiklott az egyik ablak, és az idősebb Earl Larousse nézett velem farkasszemet, várta, hogy odalépjek. – A fiam – mondta. – Halott, ahogy azt a rendőrségnek is elmondtam. Megremegett az ajka, sűrűn pislogott, hogy kipislogja a szeméből a könnyeket. Nem éreztem iránta szánalmat. – Maga tudta – mondtam. – Végig tudnia kellett, hogy mit tett a fia. Amikor aznap éjjel hazament, véresen, nem mondott el magának mindent? Nem könyörgött magának, hogy segítsen? Maga pedig segített, hogy megmentse őt, a családja nevét, és megtartotta azt az 393

értéktelen földdarabot abban a reményben, hogy ami ott történt, örökre rejtve marad. De akkor jött Bowen, magába akasztotta a horgait, és ekkor hirtelen már nem tudta irányítani a dolgokat. Az ő emberei ott voltak a maga házában, és gondolom, kiszipolyozta magát, pénzt követelve. Mennyit adott neki, Mr. Larousse? Annyit, ami elég Faulkner óvadékához, és még valamennyit? Nem nézett rám. Visszarévedt a múltba, belesüllyedt a gyászba és az őrületbe, ami végül fel fogja emészteni. – Mi magunk voltunk ez a város – suttogta. – Azóta itt vagyunk, mióta megszületett. Részei vagyunk történelmének, a nevünk évszázadok óta fennmaradt. – A családjuk neve ki fog halni magával, és eltemethetik magával a család egész történetét is. Elsétáltam. Amikor odaértem az ajtóhoz, a kocsi már nem volt sehol. A Georgia állambéli Caina egyik kis kunyhójában Virgil Gossard arra ébredt, hogy valaki befogja a száját. Kinyitotta a szemét, és egy pisztoly csöve nyomódott a szájába. Az előtte álló alak teljesen feketébe volt öltözve, az arcát eltakarta egy símaszk. – Felállni! – mondta, és Virgil felismerte a hangot. Ugyanaz volt, mint aznap éjjel Little Tomnál. A férfi belemarkolt Virgil hajába, kirángatta az ágyból, a pisztoly nyomában nyál és vér csordult, ahogy kirántotta a szájából. Virgilt, akin csak egy rongyos rövidnadrág volt, odalökdösték szánalmas otthona konyhájába, majd a hátsó ajtóhoz, ami a mögötte lévő földekre nyílt. – Nyisd ki! Virgil elkezdett sírni. – Nyisd ki! Kinyitotta az ajtót, s egy kéz kilökte az éjszakába. Mezítláb kiment az udvarra, érezte, milyen hideg a talpa alatt a föld, a magasra

nőtt fűszálak összevagdosták a bőrét, miközben a birtoka szélén lévő erdő felé haladt. Alacsony, alig háromtéglányi magas fal tűnt fel. Egy rozsdás fémdarab volt ráfektetve. A régi kút. – Vedd le a tetőt! Virgil megrázta a fejét. – Kérem, ne! – kiáltotta. – Kérem! – Csináld! Virgil leguggolt, és elhúzta a vasdarabot. Feltárult a mély üreg. – Térdelj le a kávára! Virgil arcát eltorzították a félelem és a könnyek. Só és takony ízét érezte a szájában, miközben letérdelt, és belebámult a kút sötétjébe. – Sajnálom – zokogta. – Sajnálom, bármit is tettem! Sajnálom! Érezte, hogy a fegyver csöve a nyaka hátulján lévő vájatba csúszik. – Mit láttál? – kérdezte a férfi. – Egy férfit – felelte Virgil. Most nem hazudott. – Felnéztem, és láttam egy fekete férfit. Egy másik is vele volt. Ő fehér volt. Nem néztem meg alaposabban. Nem is kellett volna ránéznem. Nem is kellett volna ránéznem. – Mit láttál még? – Mondtam, láttam egy... Kattant az ütőszeg. – Mit láttál? És Virgil végre megértette. – Semmit – mondta. – Nem láttam semmit. Akkor sem ismerném fel a fickókat, ha újra látnám őket. Semmit sem láttam. Semmit. A pisztoly eltávolodott. – Ne kelljen újra idejönnöm, Virgil – mondta a férfi. Virgil egész teste belerázkódott a zokogásba. – Nem kell – felelte. – Ígérem! – Most csak maradj így, Virgil. Térdelj itt. – Úgy teszek – felelte Virgil. – Köszönöm! Köszönöm!

395

– Szívesen – felelte a férfi. Virgil nem is hallotta, mikor ment el. Csak térdelt ott, amíg fel nem kelt a nap, akkor reszketve felállt, és visszasétált a házába.

V. Vak napjaik oly szürkén s tengve telnek s halniok lehetetlen délibáb, hogy bármilyen más sorsot irigyelnek. Dante Alighieri: Pokol, Harmadik ének (Babits Mihály fordítása)

397

Huszonhetedik fejezet

A következő két nap során beszivárogtak az államba, csoportokban vagy egyenként, mindig közúton, nem repülővel. Ott volt az a pár, akik Sangerville mellett bejelentkeztek egy kis motelba, s úgy csókolóztak és turbékoltak, mint az újdonsült szerelmesek, de ugyanakkor külön ágyban aludtak a szobában. Aztán ott volt az a négy férfi, akik gyorsan bekapták a reggelit a Marginal Wayen, a Miss Portland Falatozóban, és szemük állandóan azt a fekete furgont vizslatta, amivel jöttek, s azonnal megmerevedtek, ha bárki a közelébe ért, és csak akkor lélegeztek fel kissé, amikor az illető továbbhaladt. És ott volt az a férfi is, aki egy furgonnal északról, Bostonból jött, és ha csak lehetett, elkerülte az államközi autópályát, míg végül egy fenyőerdőben találta magát, messze a távolban pedig egy tó vize csillogott. Megnézte az óráját – még túl korán volt –, majd visszafordult Dolby Pond és a La Casa Exotic táncklub felé. Úgy vélte, így nem is olyan rossz elütni az időt. A legrosszabb forgatókönyv jött be: a Fellebbviteli Bíróság bírája, Wilton Cooper vezette a felülvizsgálatot Aaron Faulkner óvadék ellenében történő szabadlábra helyezése ügyében. A döntést megelőző órában Bobby Andrus és csapata elővezették az óvadék elleni érveiket Cooper bírónak a tárgyalóteremben, rámutatva, hogy

meggyőződésük szerint nagy lenne a veszélye annak, hogy Faulkner megszökik, és akkor a tanúkat megfélemlíthetik. Amikor a bíró megkérdezte tőlük, hogy van-e erre bizonyítékuk, be kellett hogy vallják: nincs. Perbeszédében Jim Grimes azt bizonygatta, hogy a vád képviselői nem álltak elő elegendő bizonyítékkal arra nézve, hogy Faulkner korábban főbenjáró bűnt követett volna el. Azonkívül három, egymástól független orvos szakértővel igazolta, hogy Faulkner egészsége nagymértékben romlott a börtönben, a bezártság okozta stressz veszélyezteti ügyfelük életét. (Ezzel az állam nem tudott vitába szállni, mivel a saját orvosai is úgy találták, hogy Faulkner valószínűleg szenved bizonyos betegségekben, csak éppen képtelenek voltak pontosan meghatározni ezeket. Mindössze annyit állapíthattak meg, hogy rohamosan csökken a súlya, a testhőmérséklete állandóan magasabb a normálisnál, a vérnyomása meg a pulzusa abnormálisan magas.) Ez ellen a vád képviselői nem tudnak lényeges ellenérvet felhozni, és igazságtalan, egyszersmind embertelen ügyfelüket börtönben tartani, miközben a vád egyelőre csak próbálgat bizonyítékokat szerezni a fent említett ügyben. Mivel ügyfelük magas szintű orvosi felügyeletre szorul, nem valószínű, hogy elmenekül, s az óvadékot is ennek megfelelően kérik megállapítani. Amikor Cooper bejelentette döntését, elvetette vallomásom java részét, azon az alapon, hogy megbízhatatlan jellem vagyok. Úgy rendelkezett, hogy az elsőfokú bíróság ítélete arról, hogy nem adja meg az óvadékot, téves, hiszen a vád képviselői nem tudtak elegendő bizonyítékot felmutatni arra nézve, hogy Faulkner maga követte el az ellene korábban felhozott bűnöket. Azonkívül elfogadta Jim Grimes felvetését, miszerint ügyfele megromlott egészsége következtében semmiféle veszélyt nem jelent a jogi eljárás további menetére, és amiatt, hogy Faulknernek folyamatos orvosi ellenőrzésre van szüksége, csekély a valószínűsége annak, hogy elmenekül. Ezért

399

másfél millió dollárban állapítja meg az óvadékot. Grimes bejelentette, hogy a pénz rendelkezésre áll. Faulknert, aki egy szomszédos szobában bilincsbe verve várakozott néhány rendőrbíró társaságában, azonnal szabadon engedték. Becsületére legyen mondva, Andrus előre látta azt a lehetőséget, hogy Cooper óvadék ellenében szabadlábra helyezi Faulknert, és vonakodva ugyan, de érintkezésbe lépett az FBI-jal, és arra kérte őket, hogy szerezzenek végzést, s szövetségi vádak alapján tartóztassák le Faulknert, ha mégis elengednék. Nem Andrus hibája volt, hogy a végzést helytelenül állították ki: egy titkárnő nem jól írta Faulkner nevét, ezzel semmissé tette az iratot. Amikor Faulkner elhagyta a bíróságot, nem várta semmiféle végzés. Az egyes számú tárgyalóterem előtt egy barna Timberland-zakót viselő férfi ült egy padon, és telefonált valakinek. Tizenöt kilométerrel arrébb megszólalt a mobil Cyrus Nairn kezében. – Jó lesz, ha indulsz – mondta a hang a vonal másik végén. Cyrus lenyomta a gombot, és az út melletti bokrok közé hajította a telefont, majd beindította a kocsiját, és elindult Scarborough felé. Amikor Grimes kilépett a bíróság kapuján, vakuk villantak, de Faulkner nem volt vele. Egy Nissan Terrano éppen ekkor fordult jobbra a bíróság sarkánál, Faulkner pedig pokróccal letakarva a hátsó ülésen feküdt. Az Elm Streeten lévő piac fedett garázsa felé tartottak. Felettük helikopter zúgott, mögöttük pedig két autó haladt. Az államügyészi hivatal nem akarta szem elől téveszteni Faulknert, nem hagyta, hogy egyszer s mindenkorra eltűnjön egy üreges világban. Egy ütött-kopott Buick zárkózott fel a Terrano mögé, és amikor az elérte a garázst, hirtelen fékezésre kényszerítette a mögötte haladó kocsikat. A dzsipnek nem kellett megállnia, hogy jegyet váltson, mert már előzőleg felkészültek a fogadására: a jegykiosztó automatát egy ragasztószalag segítségével működésképtelenné tették, a biztonsági őrt pedig éppen egy kigyulladt szemeteskuka miatt

riasztották. Miközben a tüzet oltották, a kijáratnál és a bejáratnál is felemelt sorompó fogadta a kocsikat, hogy gyorsan elhagyhassák az épületet. A Terrano gyorsan túljutott a sorompón, de a Buick hirtelen lefékezett, és elállta az utat. Értékes másodpercek vesztek el, míg a mögöttük lévő két autóban lévő rendőrök rájöttek, mi is történt. Az első kocsi megfordult, majd nagy sebességgel a ki-járati rámpához húzott, míg a második kocsiból kiugró két rendőr a Buickhoz rohant, kiráncigálta a sofőrt az ülésből, és arrébb vitte az akadályt képező kocsit. Mire az ügynökök az üres Terranóhoz értek, Faulkner már régen eltűnt. Reggel hét órakor Mary Mason elhagyta a Seavey Landingen lévő házát, hogy randizzon MacArthur őrmesterrel. A háza mögött látszott a mocsár és a Scarborough folyó vize, ahogy a Nonesuch Pointnál körbenyaldossa a félszigetet, majd beleömlik a Saco-öbölbe. MacArthur volt az első pasas, akivel randizott, mióta három hónappal ezelőtt elvált, és reménykedett abban, hogy kapcsolat alakul ki kettejük között. Látásból már ismerte a rendőrt, és kissé gyűrött külseje ellenére vonzónak találta a maga szégyenlős módján. Az első találkozás után sem kellett megváltoztatnia a véleményét. Valójában a férfi igencsak elbűvölő volt, és amikor felhívta Maryt előző este, hogy még egyszer megbeszéljék a második randit, majdnem egy óra hosszat beszélgettek, amin MacArthur eléggé meglepődött, de maga Mary is. Már majdnem a kocsiajtónál volt, amikor beérte a férfi. A fák közül jött, melyek elrejtették a nő birtokát a szomszédok kíváncsi tekintete elől. Alacsony volt, púpos, hosszú sötét haja a vállát verdeste, és majdnem olyan koromfekete szeme volt, mint azoknak a föld alatt élő éjszakai állatoknak. Mary már éppen nyúlt volna a táskájában lévő könnygázsprayhez, amikor a férfi visszakézből arcul 401

ütötte, és a nő elzuhant. A férfi rátérdelt Mary lábára, mielőtt bármit is tehetett volna, s máris érezte az óriási fájdalmat az oldalában, azt az égető érzést, ahogy a penge behatolt a bordája alá, szaggatta a húst, miközben a gyomra felé utat tört magának. Megpróbált felsikoltani, de a férfi keze befogta a száját, és Mary nem tudott mást tenni, mint hiábavalóan vonaglott, ahogy a penge egyre mélyebbre hatolt. És ekkor, mikor már úgy érezte, hogy nem bírja tovább, biztosan belehal a fájdalomba, meghallott egy hangot, és a férfi válla fölött meglátott egy nagydarab alakot közeledni, mögötte pedig egy rozoga Chevyt. Szakállas volt, bőrmellényt viselt a pólója fölött. Látta, hogy a karjára egy nő van tetoválva. – Hé! – kiáltotta Bear. – Mi a fenét művel, ember? Cyrus nem akarta használni a pisztolyt. Olyan csendesen akarta végezni a dolgát, amilyen csendesen csak lehet, de a nagydarab, valahogy ismerősnek tűnő fickó, aki feléje tartott, nem hagyott neki más választási lehetőséget. Felegyenesedett a nőről, még mielőtt befejezhette volna a végső vágást, elővette az övéből a fegyvert, és tüzelt. Két fehér furgon hajtott le az I-95-ös kijáratánál Medwaynél, és továbbhaladt a 11-esen, át a Millinocketen a Dolby Pond felé. Az elsőben három férfi és egy nő ült, mindegyiküknél fegyver volt. A másodikban egy férfi és egy nő, szintén fegyverrel, és ott volt Aaron Faulkner tiszteletes, aki csendben olvasta a Bibliáját egy ülésen a furgon hátuljában. Ha az állam egyik orvos szakértője esetleg éppen ott lett volna, hogy megvizsgálja, azt találta volna, hogy a tiszteletes testhőmérséklete szinte teljesen normális, betegségének minden tünete lassan elenyészett. Egy mobiltelefon hangja zavarta meg a második furgon csendjét. Az egyik férfi felvette, röviden beleszólt, majd hátrafordult Faulknerhez.

– Nemsokára megérkezik – mondta az öregnek. – Ott fog várni bennünket, mire megérkezünk. Minden a terv szerint halad. Faulkner bólintott, de nem szólt semmit. A szeme továbbra is a Biblián nyugodott, Jób megpróbáltatásainak leírásán. Cyrus Nairn a kocsija volánja mögött ült a Black Point Marketnél, és kólát kortyolgatott. Meleg este volt, rettenetesen vágyott rá, hogy végre kissé lehűtse magát. A kocsi légkondicionálója bedöglött. De ez különben sem érdekelte Cyrust; ha végre a vörös hajú nő halott lesz, úgyis otthagyja a kocsit, és dél felé indul, azzal vége is az egésznek. Egy kis kényelmetlenséget kibír. Mindez semmi ahhoz képest, amit majd a nőnek kell elszenvednie. Megitta a kólát, majd elindult a híd felé, kihajította a dobozt az ablakon a vízbe. A dolgok nem terv szerint alakultak Pine Pointnál. Először is a nő éppen indulni készült, amikor ő odaért, és már éppen nyúlt a táskájában lévő gázsprayért, ezért ott kinn kellett elkapnia. Aztán felbukkant a nagydarab fickó, neki pedig nem maradt más választása, mint használni a fegyverét. Egy pillanatra meg is ijedt, hogy valaki meghallja, de nem váltott ki sem felfordulást, sem lármát. De sietve kellett távoznia, és nem szerette elkapkodni a dolgait. Megnézte az óráját, majd tízig számolt, miközben a szája formálta a szavakat. Amikor elért egyig, úgy vélte, hallja a tompa durranást a Pine Point felől. Amikor kinézett a kocsi ablakán, látta, hogy füst száll fel Mary Mason égő autójából. A rendőrség hamarosan itt lesz, lehet, hogy a tűzoltók is, és megtalálják a nőt és a halott fickót. Inkább kedvére volt, hogy a nőt nem halva, csak haldokolva hagyta ott. Hallani akarta a mentőautó szirénáját, látni akarta MacArthur rendőr fájdalmát, még azon az áron is, hogy így esetleg személyleírást kapnak róla. Sejtette, hogy nem sebesítette meg a nőt kellőképpen, hogy esetleg túlélheti a sérüléseket. Ha nem hagyta elég közel a kocsihoz, lehet, hogy nem is égett meg. De azt nem akarta, 403

hogy bármiféle kétség merüljön fel a nő kilétét illetően. Szóval volt néhány apróság, ami aggasztotta Cyrust. De az a kilátás, hogy esetleg elfogják, az nem: inkább meghal, de nem megy vissza a börtönbe. Megkapta az üdvözítés ígéretét, és az üdvözültek nem félnek semmitől. Jobb oldalon az út néhány fához kanyarodott. Cyrus leparkolta a kocsit, hogy ne legyen szem előtt, majd – gyomrában érezve az izgatottságot – elindult felfelé. Elhagyta a fákat, aztán bal oldalon egy összedőlt viskót, és már ott is ragyogott előtte a fehér épület, a nap végső sugarai visszatükröződtek az ablakokban. Hamarosan maga a mocsár is izzani kezd, a víz narancssárgában és vörösben fürdik majd. De inkább vörösben. Mary Mason a hátán feküdt a füvön, és az eget bámulta. Látta, amikor a púpos ember bedobta azt a valamit a kocsijába, aztán ahogy a rövid kanóc lassan leégett. Tudta, mi az, de képtelen volt megmozdulni, akár csak a kezét is megmozdítani, hogy csillapítsa a vérzést, nemhogy arrább kúszni a kocsitól. Egyre gyengébb volt. Haldoklott. Érezte, hogy valami gyengéden súrolja a lábát. Sikerült kissé oldalra fordítani a fejét. Hosszú vérnyom jelezte a férfi útját őfelé. Már majdnem mellette volt, durva és véres ujjain tartva magát. Odaért hozzá, megragadta a kezét, majd az oldalán lévő sebre szorította. Marynek elakadt a lélegzete a fájdalomtól, de megpróbálta továbbra is odaszorítani a kezét. Aztán a férfi szép lassan, a gallérjánál fogva elkezdte húzni a fű felé. Egyszer hangosan felsikoltott, de próbálta szorítani az oldalát, míg aztán a férfi már nem tudta távolabb húzni. Mary a kertjében lévő öreg fának támaszkodott, fejét a férfi lábán nyugtatta, kezük egymáson, hogy sikerüljön csillapítani a vérzést. A fa törzse

megvédte őket a nem sokkal később bekövetkezett robbanástól és a nyomában záporozó üvegcserepektől, amik a ház kitört ablakaiból repültek feléjük. A robbanást követő hőhullám végigsöpört a füvön, Mary érezte, ahogy a lábujjai fölött elsuhan. – Tartson ki – mondta Bear hörögve. – Tartson ki. Hamarosan megérkeznek. Roger Bowen Charlestonban, a Church Streeten lévő Tommy Condon-féle kocsmában üldögélt, és egy sört iszogatott. Az előtte lévő asztalon ott feküdt a mobilja. Arra a hívásra várt, ami bejelenti neki, hogy a prédikátor biztonságba ért, és úton van Kanada felé. Épp ránézett az órájára, amikor két, a húszas éveinek végén járó fiatalember ment el mellette, egymást lökdösve és heccelve. A Bowenhez közelebb lévő belebotlott az asztalba, a mobil leesett a padlóra. Bowen dühösen felállt, miközben a fiatalember bocsánatot kért, és visszatette a telefont az asztalra. – Te kibaszott kurvapecér – sziszegte Bowen. – Hé, csak nyugi! – mondta a fickó. – Mondtam, hogy sajnálom. Fejcsóválva távoztak. Bowen figyelte, ahogy beszállnak kint egy kocsiba, és elhajtanak. Két perccel később az asztalán lévő telefon megszólalt. Abban a másodpercben, mielőtt lenyomta volna a fogadás gombot, feltűnhetett volna neki, hogy a telefon kicsit súlyosabb, mint korábban, és hogy az eséstől esetleg horzsolás nyomának kellene látszani rajta. Lenyomta a zöld gombot, a füléhez emelte a telefont, még éppen időben ahhoz, hogy a bekövetkező robbanás letéphesse a fejét. Cyrus Nairn a ház előtt állt, egy térképet szorongatott, és kissé zavarodottnak tűnt. Nem volt jó színész, de rájött, hogy most nem is kell, hogy színészkedjen. A házban nem volt mozgás. Odasétált a szúnyoghálós ajtóhoz, és benézett az előtérbe. Az ajtó jól meg volt 405

olajozva, hang nélkül nyílt. Lassan bement, közben benézett a szobákba, hogy megbizonyosodjon afelől, mindegyik üres, figyelt a kutyára is, mígnem végül elérte a konyhát. A nagydarab férfi a konyhaasztalnál állt, szójatejet ivott egy dobozból. A rajta lévő pólón ez állt: „Klán-gyilkos”. Meglepetten nézett Cyrusra. Már az asztalon lévő fegyver felé mozdult a keze, amikor Cyrus tüzelt, a doboz felrobbant, tej meg vér borította el a férfit, aki hátratántorodott, magával rántva és összetörve egy széket estében. Cyrus fölötte állt, nézte, ahogy üvegessé válik a tekintete. A ház mögül kutyaugatást hallott. Fiatal, bolond kutya volt, és Cyrust csak azért aggasztotta, mert esetleg figyelmeztetheti a házban lévő nőt. Óvatosan kipillantott a konyhaablakon, és látta, hogy a nő a kertben sétál, közel a mocsár széléhez, mellette baktat a kutya. A hátsó ajtóhoz ment, aztán kislisszant, mihelyst megbizonyosodott arról, hogy a nő nem láthatja. Megkerülte a házat, a falhoz lapulva újra megkereste a nőt. A magas fűben haladt, a háztól távolodva, vadvirágokat szedett. Cyrus látta domborodó hasát, és ez kissé lehűtötte vágyát. Még soha nem próbált játszadozni terhes nővel, s valami azt súgta neki, hogy nem nagyon élvezné, de Cyrus mindig is nyitott volt új dolgokra. A nő kiegyenesedett, nyújtózott egyet, a hátára téve a kezét, Cyrus pedig visszahúzódott az árnyékba. Nagyon csinos, gondolta, az arca eléggé sápadt, ezt még inkább kihangsúlyozza vörös haja. Cyrus vett egy mély lélegzetet, megpróbált kissé megnyugodni. Amikor újra megnézte a nőt, az már továbbhaladt a magas fűben. Az esti fények csillámlottak a vízen, a kutya pedig messze előreszaladt. Cyrus nem tudta eldönteni, hogy megvárja-e, amíg a nő visszajön a házhoz. De félt attól, hogy valaki esetleg megjelenik azon a kanyargós úton, meglátja az ő kocsiját, és akkor csapdába esik. Nem, ott eléggé takarásban lesz, ott sok a fa és magas a fű, és a gyékénysás is el fogja rejteni az asszony elől. Cyrus elővette a kését az övéből, majd közel tartva a combjához, elindult a nő után.

A Cessna bedőlt, majd lassan az Ambajejus-tó felé ereszkedett. Kissé visszapattant a vízről, amikor leszállt rá, de aztán szép lassan megállt, szárnyai megdőltek, miközben lassan az öreg révgát felé haladt. A vezérműnél ülő férfit Gerry Szelognak hívták, s csak az üzemanyag árát fizették ki neki erre az útra. De Gerry nem bánta, mert ő hívő volt, és a hívők azt teszik, amit kérnek tőlük, cserébe nem akarnak semmit. Régebben Szelog fegyvereket csempészett a repülőn, meg menekülteket, és egyetlen esetben egy női riporter hulláját, aki olyasmibe ütötte az orrát, amibe nem kellett volna, s aki most a Carolina Shoals legalján hever. Szelog néhány nappal ezelőtt már felderítette a tavat, amikor a Spencer Cove mellett székelő Katahdin Air Flight társasággal repült. Annak is utánajárt, hogy a társaság gépei mikor szoktak repülni, hogy a pilóták ne legyenek ott, és ne kérdezősködhessenek, amikor ő leszáll. A Cessna megállt, ekkor egy férfi tűnt fel az egyik fa mögül a parton. Szelog látta, hogy bő, kék kezeslábast visel, ami kissé lifegett, miközben a férfi a repülő felé rohant. Ez bizonyára Farren, aki itt felelős a dolgokért. Szelog kikászálódott a pilótaülésből, majd leugrott a kikötő pallójára, és a közeledő férfi elé ment. – Pont időben – mondta Szelog, levéve napszemüvegét. Megtorpant. Az előtte álló ember nem lehetett Farren, mert Farren feltételezhetően fehér ember volt. Ez pedig fekete. És egy pisztolyt tart a kezében. – Igen – válaszolt a fekete –, mondhatni halál pontosan. Néhány másodpercig eltartott, míg Cyrus rájött, hogy a nő miért nem vesz tudomást a külvilágról. Hallania kellett volna a lövéseket. Megállt egy kis csermelynél, majd belenyúlt a derekán lévő kis erszénybe, elővette a diszkment, egy számot keresett. Amikor megtalálta azt a dalt, amit akart, visszatette a készüléket, és folytatta 407

a sétát a fák közt, a kutya előtte szaladgált. Az állat egyszer vagy kétszer megállt, és Cyrus felé tekingetett, miközben az előrearaszolt a magas fűben, de Cyrus lassan haladt, és a kutya látása nem volt olyan jó, hogy felfedezze őt a magas, hajladozó fűben. Cyrus lába és a nadrágja alja csuromvíz lett. Nagyon kellemetlen volt, de akkor a börtönre gondolt, a zárkájának állott szagára, és úgy döntött, hogy egy kis víz végül is nem számít. A nő megkerülte a sarjerdőt, s majdnem eltűnt a szeme elől, de még mindig látni lehetett, ahogy a világos színű ruha ide-oda lebben a fatörzsek és az alacsonyabb ágak között. A fák majd nyújtanak annyi takarást, amennyi Cyrusnak kell. Most kapd el. Majdnem itt az idő. És Leonard hangja visszhangozta az ő szavait. Majdnem itt az idő. Faulkner és kis konvoja csak egyetlen járművel találkozott, miközben a Golden Roadon haladt felfelé, egy nagy, konténeres kamionnal, amelyik jobbra indexelt az Ambajejus Parkwaynél. A volánnál ülő férfi üdvözlésképpen felemelte három ujját, majd elkezdett lekanyarodni. Belenézett a visszapillantó tükörbe, azt figyelte, ahogy a furgonok lefordulnak a Fire Road 17.-re, és elindulnak a tó felé. Abbahagyta a fordulást, és hátramenetbe kapcsolt. Cyrus gyorsabb iramra kapcsolt, hogy közelebb kerüljön a nőhöz, rövid lábai nehezen tudták tartani a tempót. Most már tisztán látta őt. Kiért a fák védelméből, a nyílt terep felé vette az irányt, a fejét lehajtotta, a magas fű szétnyílt előtte, majd mögötte újból összezárult. A kutya most pórázon volt. De Cyrusnak ez nem számított. A kutya nem valószínű, hogy fenyegetést jelentene arra, amit Cyrus tenni készül, ha egyáltalán képes bármit is tenni Cyrus ellen. Cyrus késének pengéje jó tizenhárom centi hosszú volt. Olyan

könnyen elvágja a kutya torkát, mint a nőét. Cyrus is kilépett a fák árnyékából, és belépett a mocsár területére. A mellékutat beborították a barna és sárga levelek. Óriási sziklák sorakoztak, csak csúcsaikat mutatva, mögöttük vastag fák nőttek. Faulkner és emberei már látótávolságra voltak a tótól, amikor a vezető furgon sofőrjének oldalsó ablaka kirobbant, üveg- és műanyag törmeléket szórva szanaszét. A golyó becsapódásának erejétől a sofőr oldalra vágódott, és a furgon a fák felé robogott. A vezető mellett ülő nő megpróbálta jobbra rántani a kormányt, de újabb lövések dördültek, egy egész sor lyukat ütöttek a szélvédőn meg az oldalablakon. A hátsó ajtó kinyílott, amikor a bent lévők megpróbáltak kiugrani és menedékbe rohanni, de már akkor halottak voltak, mikor földet értek. A második kocsi sofőrje gyorsan reagált. Lehúzta a fejét, megvetette a lábát, és sivító kerekekkel próbálta meg elkerülni az első furgont, miközben levelek egész felhője vette körül a kocsit; de hiába, az elülső kerekek és a motorháztető az út melletti egyik sziklának csapódott. A sofőr kábultan a műszerfal alá nyúlt, felkapta a lefűrészelt csövű puskát, felegyenesedett, ekkor Louis első golyója a mellkasába csapódott. A fegyver kiesett a kezéből, ő pedig előrecsúszott. Közben a nő már a furgon hátuljában volt, megragadta Faulknert a karjánál fogva, és azt kiáltotta neki, hogy fusson a tó felé, ha ő kinyitja az ajtót. A kezében egy H & K G 11-es automatát tartott, amivel három sorozatot lehetett leadni. Mindegyik sorozatban speciális töltények voltak, amelyek voltaképpen csak egy-egy adag robbanószerbe ágyazott golyók voltak. Háromig számolt, majd rácsapott a kilincsre, és elkezdett tüzelni. Előtte egy alacsony, kövér férfi hátrazuhant a golyók erejétől, és rángatózva feküdt az úttesten. Faulkner a nő mögött elkezdett rohanni a fák közé, a mögöttük lévő tó felé, miközben a nő egyre csak szórta a golyókat az úttest mellé, 409

majd megfordult, hogy kövesse Faulknert. Már majdnem beérte az öreget, amikor ütést érzett a bal combjában, és összerogyott alatta a lába. A hátára fordult, teljesen automatára állította a fegyverét, s elkezdett tüzelni a közelgő emberekre, akik közben megpróbáltak fedezéket keresni. Amikor kiürült a tár, félredobta a puskát, a pisztolyáért nyúlt. Már majdnem sikerült célra tartania, amikor egy kéz érintette meg gyengéden. Megfordította a fejét, de a keze a pillanat törtrészével lassabban mozdult. Szinte nem is volt ideje arra, hogy eljusson a tudatáig, hogy egy pisztoly csövének tátongó ürege mered rá, a golyó máris kioltotta az életét. Mary Mason hallotta a szirénákat, a szomszédjai kiáltásait. Kinyúlt, hogy a nagydarab férfinak is felhívja rá a figyelmét, de az nem mozdult. Mary elkezdett sírni. Kinn az úton a kamion megfordult, és már majdnem odaért, ahol a furgonok csapdába estek. Kinyíltak a hátsó ajtók, egy rámpa ereszkedett le, hogy a két roncs furgont beemeljék a kamionba. A holttesteket is beletették a furgonokba, és nagy teljesítményű porszívókkal megtisztították az utat az üvegcserepektől és a vértől. De az öregember még mindig futott, bár a tüskés aljnövényzet megnehezítette a futást, mert beleakadtak a nadrágja szárába, s az ágak is beleakaszkodtak a ruhájába. Elcsúszott a nedves leveleken, és miközben jobb kezében pisztolyt szorongatva megpróbált feltápászkodni, mindkét oldalán mozgást érzékelt. Alighogy talpra állt, az egyik alak előbukkant a fák közül, és elindult, hogy elkapja. Megpróbált elszaladni, észak felé kitörni, de megjelent egy másik alak is, erre az öreg megtorpant. Faulkner arca megrándult, amikor felismerte. – Emlékszik rám? – kérdezte Angel. Pisztoly volt a kezében, lazán lógatta a teste mellett. Faulknertől jobbra Louis lépdelt lassan keresztül a köveken és a

kis földbuckákon. Nála is volt fegyver. Faulkner megpróbált elhátrálni, aztán megfordult, és én álltam vele szemben. Felemelte a fegyverét. Először felém, majd Angel, aztán Louis felé irányozta. – Gyerünk, tiszteletes úr! – mondta Louis. A pisztolyával Faulknerre célzott, egyik szemét lehunyta, miközben lefelé fordította az irányzékot. – Válasszon! – Tudni fogják – szólalt meg Faulkner. – Mártírt csinálnak belőlem. – Soha nem fognak magára találni, tiszteletes. Csak annyit fognak tudni, hogy eltűnt a föld színéről. Felemeltem a pisztolyomat. Angel is. – De mi tudni fogjuk – mondta Angel. – Mi mindig tudni fogjuk. Faulkner megpróbálta maga ellen fordítani a fegyverét, de egyszerre három lövés is dördült, az öregember felbucskázott és elzuhant. A hátán fekve, az égre bámult. A szája sarkában vércsík jelent meg, aztán eltűnt az ég fölüle, ahogy fölé hajoltunk. Kinyílt, majd becsukódott a szája, ahogy mondani akart valamit. Nyelt egyet, majd lenyalta a szája széléről a vért. Jobb keze ujjai erőtlenül mozdultak, ahogy rám nézett. Lassan, óvatosan letérdeltem. – A kurvája halott – suttogta, miközben a szeme utoljára lecsukódott. És amikor felpillantottam, a fák megteltek varjakkal. Cyrus szája kiszáradt. Olyan közel volt hozzá – úgy kilenc-tíz méterre lehetett. Végigfuttatta az ujját a pengén, és figyelte, ahogy a kutya rángatja a pórázt, mindenáron előre akart szaladni a gazdájától, mert figyelmét a madarak és az apróbb rágcsálók kötötték le, amelyeknek neszezését hallotta a fűben. Cyrus nem értette, hogy a nő miért fűzte pórázra a kutyát. Hadd fusson, gondolta. Miben tehet kárt? Még hat méter. Pár lépés. A nő beért néhány fa közé, amelyek egy 411

kis tavacska körül álltak, egy nagyobb erdő előőrseként, ami leárnyékolta a mocsarat észak felől, majd hirtelen eltűnt. Cyrus mobiltelefon-csörgést hallott maga előtt. Rohant, a lábába belehasított a fájdalom, amikor a fák közé ért. Először a kutyát pillantotta meg. Egy kidőlt, korhadó fatörzshöz volt kikötve. Meglepődve nézett Cyrusra, majd boldogan csaholni kezdett annak láttán, amit mögötte megpillantott. Cyrus megfordult, és a faág teljes erőből az arcába sújtott, eltörte az orrát, a férfi hátratántorodott, a fák közé. Megpróbálta felemelni a kését, de újra az arcába vágtak. Szinte megvakította a fájdalom. Ürességet érzett a sarkai alatt, felemelte a kezét, hogy kiegyensúlyozza a testét, ne zuhanjon le, de botladozva a vízbe zuhant. Háttal érte el a felszínt, megpróbált a partra evickélni, de teste nem úszásra termett. Igazából alig tudott egyetlen karcsapásnyit is úszni, és azonnal elborította a pánik, amikor megérezte, a kis tó milyen mély. Scarborough környékén a mocsár vize általában két méter mély, de a rendszeres havi áradások bizonyos helyeken akár négyméteresre is duzzaszthatják. Cyrus nem érte el a tó alját a lábával. És akkor megint lesújtott a bot a koponyájára, és érezte, hogy valami eltört ott benn. Az energia mintha elszökött volna belőle, a keze és a lába nem akart engedelmeskedni. Lassan elkezdett merülni, míg az alsótestét körül nem vették a vízinövények és a lehullott faágak, lába mélyen az iszapba süllyedt. Légbuborékok törtek elő a szájából, láttukra még egy utolsó erőfeszítést tett. Az egész teste megvonaglott, kezei és lábai csapdosták a vizet, a felszín egyre közelebb került, ahogy jött fölfelé. De Cyrus emelkedését valami a lábánál hirtelen megakadályozta. Lenézett, de csak hínárt és vízinövényeket látott. Megpróbált rúgni, de mindkét lábát szorosan fogta a homály és a növényzet, az ágak ujjként kulcsolódtak a bokáira. Kezek. Kezek kulcsolódtak rá. A fejében lévő hangok sikoltoztak,

és egymásnak ellentmondó üzeneteket küldtek neki, miközben a levegője egyre fogyott. Kezek. Ágak. Csak ágak. De érezte a kezeket. Érezte, hogy húzzák lefelé a mélybe, hogy csatlakozzon hozzájuk, és Cyrus tudta, hogy ott lenn várnak rá. A nők a gödörből, várnak rá. Egy árnyék vetült rá. A fején lévő sebből ömlött a vér, és ugyanúgy az orrából és a füleiből is. Felpillantott, a partról lenézett rá a nő, egyik oldalán a kutya feje, ahogy kíváncsian belekukkantott a vízbe. A fülhallgatók már nem voltak a nő fülében, a nyaka körül tekergőztek, és valami azt súgta Cyrusnak, hogy attól kezdve nem voltak bekapcsolva, amikor a nő felfedezte őt, s most egyre mélyebbre süllyed a mocsárba. Esedezve nézett fel a nőre, kinyitotta a száját, mintha csak könyörögni akart volna, hogy mentse meg őt, de ehelyett az utolsó kortynyi levegő is eltávozott belőle, és a víz beömlött a testébe. A nő felé nyújtotta a kezét, de a mozdulat lefelé folytatódott. A jobb kezével finoman végigsimított a hasán, mintha csak megnyugtatná a benne lévő gyermeket, mintha csak a kicsi tudatában lenne, mi történik körülötte a világban, és nyugtalan lenne a miatt, ami történt. A nő arca nem tükrözött érzelmeket. Sem szánalmat, sem szégyenkezést, bűntudatot vagy sajnálkozást. Még csak dühöt sem, csak az ürességet, ami sokkal rosszabb volt Cyrus számára, mint bármelyik düh, amit valaha megtapasztalt. Cyrus még egy utolsó rántást érzett a lábán, ahogy elkezdett fuldokolni, a víz megtöltötte a tüdejét, a fejében egyre nagyobb volt a fájdalom, ahogy oxigén után sóvárgott. A fejében a hangok utoljára felhangosodtak, majd lassan elhalkultak, és az utolsó kép, ami megmaradt a tudatában, az egy sápadt, könyörtelen asszony képe volt, aki gyengéden végigsimít a hasán, megnyugtatva még meg sem született gyermekét.

413

Epilógus

A folyók nem állnak meg. A dagály visszavonul, és a víz visszahúzódik a tengerbe. A parti madarak gyülekeznek. A mocsárnál jönnek össze, itt gyűjtenek erőt, mielőtt elindulnak útjukra, az északi tundrákra, ahol fészkelnek. A visszavonuló árhullám gazdagon ellátja őket eleséggel. Az áramlatok fölött cikáznak, árnyékuk olyan, mint az olvadt ezüstben az olvadó érc. Csak most, visszatekintve jövök rá, hogy milyen fontos szerepet töltött be a víz abban, ami eddig történt. A Louisianában kidobott holttestek, amiket olajoshordókba tettek, némán, rejtetten vártak, miközben a víz körülölelte őket. Egy család és maradványaik egy üres, levelekkel teli úszómedencében. Az Aroostook Baptisták, akiket a tó mélyére temettek, évtizedekig vártak, míg végre rájuk találtak, és kiszabadították őket. Addy és Melia Jones, egyiküket a folyótól puskalövésnyire emésztették el, másikuk kétszer is meghalt egy áporodott, szennyezett vízzel teli gödörben. És a többiek: Cassie Blythe, akire a folyóparton találtak rá, összegömbölyödve egy üregben, körülötte öt másik nő holtteste, kezének csontjain Cyrus Nairn pengéjének jele. A víz, amely végtelen, egyre csak ömlik a tengerbe; útja során egyetlen cseppje sem teljesíti be ígéretét, nem képes felelni a hívó szóra, mígnem végül addig sodródik, míg eléri a végső békét, amely

mindannyiunk számára elérkezik egyszer. Cyrus Nairn ott állt a gyékényszálak között, jól láthatta az előtte kanyargó utat. Körötte mindegyik mozgott, mintha selyem érne a bőréhez, mikor megérintették. Nemcsak látta, de érezte is őket, egyre csak haladtak a tenger felé, ahol végre beleveszthettek a hullámokba; beleveszett sápadtságuk, egyszer csak eltűnt szem elől. Cyrus nem mozdult, hullámtörő gátként állt, háttal a tengernek, ami őt nem hívta, mint ahogy a többieket, akik a mocsáróceán felé futó fehér útjait járták. Cyrus inkább azt az öreg autót figyelte, amelyik céltalanul haladt a fekete autópályán, a part felé, csillag alakú kis lyukacskákkal beborított szélvédője visszatükrözte a föléje boruló égboltot. Egyszer csak kinyílt az ajtó, és Cyrus tudta, hogy itt az idő. Kimászott a mocsárból, sziklákba és fémekbe kapaszkodva, majd odament a várakozó Coupe de Ville-hez, füstszínű ablaküvegei csak a bent ülők árnyékát engedték láttatni. Ahogy megkerülte a csomagtartót, a sofőr melletti ablak lassan legördült, és ő megpillantotta azt a férfit, aki két kezét a kormányon nyugtatva ott ült, egy kopasz embert, akinek furcsán széles szája volt, mocskos esőkabátja elején csipkés körvonalú, piros folt éktelenkedett, mintha csak úgy érte volna a halál, hogy karóba húzták; a halál, amely most már örökkön-örökké meglátogatja. Cyrus látta, hogy a seb időről időre beheged, majd újra sebbé válik, a férfi pedig gyötrelmében forgatja szemét. De azért rámosolyog Cyrusra, és magához inti. Mögötte, alig láthatóan egy feketébe öltözött gyermek ül. Énekel, és Cyrus arra gondol, hogy ez a legcsodálatosabb hang, amit valaha hallott, Isten ajándéka. Ekkor a gyermek megmozdul, nővé változik, torkában egy golyó ütötte lyuk, és az ének megszakad. Muriel, gondolja Cyrus. A neve Muriel. A nyitott ajtóban áll. Ráteszi a peremére a kezét, és bekukucskál. A hátsó ülésen a férfit beborítja a pókháló. Apró, zöld pókok mászkálnak rajta, soha véget nem érően szövik a petevédő burkokat, 415

amelyek a férfit odaszögezik az üléshez. A feje egy nagy seb, széttépte a golyó, amely megölte, de Cyrus így is láthatja vöröses haja maradékát. Alig látszanak a férfi szemei a pókháló és a bőrmaradványok alatt, amik a szemüreget körülveszik, de Cyrus látja a bennük lévő fájdalmat, újra és újra, ahogy a pókok belémarnak. Cyrus megérti végre, hogy a cselekedetek, melyeket az életben véghezvitt, azok hozták létre ezt a poklot, amiben ezentúl élnie kell, és hogy mindez itt van, eljött, és örökre itt is marad. – Sajnálom, Leonard – mondta, és fiatalkora óta most először hallotta a saját hangját; majd arra gondolt, milyen nyafogónak tűnik, milyen bizonytalannak. És ráébredt, hogy volt egy hang, amit a többiek egész eddig elnémítottak; már tudta, hogy ez a hang végig ott volt a többi között, de amit soha nem akart meghallani. Az a hang, amelyik méltányosságra intette, könyörületre és irgalomra, és ő erre a hangra süket volt egész felnőtt életében. – Sajnálom – mondta. – Megbuktam. És Pudd szája kinyílt, pókok buktak elő belőle. – Gyere – szólt. – Még nagy út van előttünk. Cyrus bemászott a kocsiba, s azonnal érezte, hogy ellepik a pókok, és elkezdik szőni a hálójukat köré. A kocsi kifordult az útra, hátát fordította a tengernek, és elindult a mocsáron át, míg; bele nem veszett az északi sötétségbe. Magas fű nő a sírkő tövében, és a gyommagok is megkapaszkodtak a talajban. De könnyen kit tudom húzni őket. Nyár eleje óta nem voltam itt. A kis temető gondozója betegeskedett, és az utakat ápolták ugyan, de a sírokat nem. Csomókban tépem ki a füvet, amelynek gyökereiről földgöröngyök lógnak, majd félrehajítom őket. A kicsi nevét majdnem teljesen eltakarta a növényzet, de most újra látható. Egy pillanatra végigfuttatom ujjaimat a betűk mélyedésén, majd újra a sírra fordítom figyelmemet. Árnyék vetül rám, és a nő leereszkedik mellém, lábait kissé

szétvetve, hogy ellensúlyozza nagy hasát. Nem nézek rá. Sírok, és nem értem, miért nem érzem azt a szörnyű, emésztő fájdalmat belül, ami máskor sírásra fakasztott. Helyette megnyugvást érzek, és most először hálát, hogy ez a nő itt van mellettem, mert nagyon jó, és fontos is, hogy itt legyen, és ezt neki is tudnia kell. De egyelőre ömlik a könnyem, még a füvet és a növényeket sem látom tisztán, de ő átkulcsolja a kezem, és együtt tesszük rendbe a sírt, kitépve mindazt, ami visszatetsző és csúnya, csak azt tartjuk meg, ami szép. Kezünk összeér, súrolja egymást; ők itt vannak velünk a lágy szellőben, ami az arcunkat simogatja, és a vízben, ami mellettünk folyik: az eltávozott és a még később megszületendő gyermekek; a szeretet, amire emlékezünk, a szeretet, ami megmarad; akiket elvesztettünk, és akiket megtaláltunk, az élők és a holtak, egymás mellett. A Fehér Úton.

417

Köszönetnyilvánítás

Könyvem előkészítése során nagymértékben támaszkodtam mások munkájára és tudására, többek között az alábbi művekre: Belinda Hurmence: Before Freedom (Mentor, 1990), Daniel C. Littlefield: Rice and Slaves: Ethnicity and the Slave Trade in Colonial South Carolina (Illini Books, 1991), Lou Falkner Williams: The Great South Carolina Ku Klux Klan Trials 1871-1872 (University of Georgia Press, 1996), Virginia Mixon Geraty: Gullah Fuh Oonah (Sandlapper Publishing, 1997), Roger Pinckney: Blue Roots (Llewellyn Publications, 2000), Roger Rosen: A Short History of Charleston (University of South Carolina Press, 1992), Kenneth Hanson Ph.D: Kaballah (Council Oak Books, 1998), John George és Laird Wilcox: American Extremists (Prometheus Books, 1996), Raphael S. Ezekiel: The Racist Mind (Penguin, 1995). A fentieken kívül még számosan szánták rám nagylelkűen idejüket és tudásukat. Különösen hálás vagyok Bill Stokes és Chuck Dow helyettes államügyészeknek a Maine-i Államügyészi Hivatalból; Jeffrey D. Merrillnek a Maine Állami Börtön igazgatójának és kollégáinak, különösen Douglas Starbird ezredesnek és Elwin Weeks őrmesternek; Hugh E. Munn-nak a Délkarolinai Jogi Osztályról; Stephen D. Wright hadnagynak, Charleston város rendőrségétől; Janice Kahnnak, charlestoni idegenvezetőmnek; Sarah Yeatesnek, a New York-i Természettudományi Múzeum

korábbi munkatársának; és a Congaree Mocsár Emlékmű és Nemzeti Park dolgozóinak. Szeretnék még köszönetet mondani Sue Fletchernek, Kerry Hoodnak és mindenkinek a Hodder & Stoughton kiadónál; Darley Andersonnak, az ügynökömnek; a családomnak; Ruth-nak sok-sok szívességéért; és kissé megkésve Dr. Ian Rossnak, aki felhívta figyelmemet Ross MacDonaldra; Ella Shanahannek, aki anyagilag támogatott, amikor csak nagyon kevesen tették.

419