Johanna Lindsey - A szerelem hatalma.pdf

JOHANNA LINDSEY A szerelem hatalma Régi viszálykodások, összetűzések szítják az angol Maloryk és az amerikai Andersonok közötti ellenségeskedést, amely az évek múlásával sem csitul, hiába választja el őket egymástól egy egész óceán. Az óvilági gőgös főrendek lenézik a rang nélkül való jenkiket, míg az Anderson család férfiai legszívesebben rárontanának a fennhéjázó, rátarti lordokra. Ez meg is esik olykor, hiszen Warren Anderson hajóskapitány egyszer kis híján felakasztatja James Maloryt, akinek minden bűne között az a legnagyobb, hogy elcsábította, majd feleségül vette és magával vitte az Andersonok legféltettebb kincsét. A gyűlölködők indulatait az sem fékezi meg igazán, hogy a két család tiltakozása ellenére megkötött házasságból idővel gyermek születik. Az pedig csak tovább rontja a megbékélés esélyeit, hogy a tizennyolc éves, fékezhetetlen és merész Amy Malory első látásra beleszeret a kisbaba világra jövetelére Angliába érkezett Anderson fivérek egyikébe, a rettenthetetlen Warrenbe. Egy régi csalódás megkérgesítette a férfi szívét, és eddig nem akadt asszony, aki meglágyította volna. De Amy vakmerő, csábító felkínálkozása, odaadó vágyakozása fokozatosan gyengíti ellenállását, és lassan ébresztgeti elfojtott érzelmeit, bár félő, hogy könnyen lángra lobbanhat a parázsló családi viszály. Nem is akarja megadni magát, ám amíg elszántan küzd a szerelem hatalma ellen, a múltból felbukkant esküdt ellenségek, a régi fogadások sötét árnyai, az izgalmak és kalandok már nemcsak őt fenyegetik, hanem a varázslatos angol lányt is, aki a világgal dacolva vállalja a veszélyt.

magyar könyvklub A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Johanna Lindsey: The Magic of You ©1993 by Johanna Lindsey Ali rights reserved Hungarian translation © Kovács Ivett, 2001

Renie-nek a varázserőről, amely mindannyiunkban ott rejtezik

1. fejezet London, 1819 A pincérlány csalódottan sóhajtott fel újra és újra, mert a három jóképű úriember, külsejük alapján mindhárom fiatal lord, italon kívül semmi egyebet sem kívánt tőle, pedig ő igazán mindent megtett, hogy felajánlja nekik a szolgálatait. Egyre ott tett-vett az asztaluk mellett, hátha egyikük meggondolja magát, különösen az aranyhajúban reménykedett, akinek érzéki, zöld szeme volt, és pillantása azt ígérte, kimondhatatlan örömökben lenne része, ha csak megérinthetné. A lány hallotta, hogy Dereknek szólították, és a szíve megdobbant, amikor a férfi belépett az ajtón. Még sosem látott ennyire jóképű férfit — mindaddig, amíg hármójuk közül a legfiatalabb fel nem bukkant mögötte. Igazán sajnálatosnak találta, hogy a fiú annyira fiatal, a pincérlány, tapasztalatai alapján, éveinek számát gyászosan kevésre becsülte. Másrészt viszont ennek a fiatal férfinak a szemében valami ördögi tűz lángolt, ami azt az érzést keltette benne, hogy fiatal kora ellenére talán már tudja, hogyan lehet boldoggá tenni egy nőt. Magasabb volt két társánál, erősebb testalkatú, és sötét hajával, valamint gyönyörű, tiszta kobaltkék szemével annyira megnyerőnek találta, hogy a lányban égett a vágy, megpróbálja elcsábítani. A csoport harmadik tagja, aki a legidősebbnek látszott, közel sem volt annyira jóképű, mint két barátja, de azért ő is igen jóvágású fickó volt, csak némiképp háttérbe szorult lélegzetelállítóan vonzó társai mellett. A lány megint felsóhajtott, várakozón és reménykedőn, de érezte, hogy aznap este csalódás éri, mivel a férfiak csupán az italra és egymás társaságára összpontosítottak. Mit sem törődtek a feléjük áramló buja gondolatokkal, a fiatal nő kihívó viselkedésével — amelyben semmi újdonság sem volt számukra —, hirtelen megváltoztatták baráti beszélgetésük témáját, amelyet az asztal körül ülve folytattak az epekedő pincérnő sóvárgó pillantásai kereszttüzében. — Szerinted Derek hogyan csinálja? — tette fel a kérdést Percy, szavai már kissé összemosódtak. Hármójuk legfiatalabb tagjára utalt, Derek unokafivérére, Jeremyre. — Ugyanannyit iszik, mint mi, egyik kört a másik után, átkozott legyek, ha nem így van, és meg se kottyan neki az ital. A Malory unokatestvérek kajánul néztek össze. Percy ugyanis nem tudta, hogy egy csapat kalóz okította ki Jeremyt mindarra, amit az italról és a nőkről tudni kell. Ez azonban olyan dolog volt, amiről a család nem beszélt senkinek; ahogyan arról sem, hogy Jeremy apja, James Malory, Ryding vicomte-ja vezette azt a bizonyos kalózcsapa-tot, és abban az időben Hawke néven ismerték. Percival Alden, a barátai számára Percy, természetesen sosem hallott erről. A jó öreg Percy minden titkát kifecsegné alkalomadtán, csak hogy mentse az irháját. — A nagybátyám, James utasított, hogy vizezzék fel az italát. — Derek rezzenéstelen arccal adta elő ezt a szemenszedett hazugságot. — Különben a kisfiút nem engednék el velem. — Az áldóját, ez rettenetes! — Percy hangjában részvét érződött, most, hogy biztosították róla, a tizennyolc éves kölyök nem ihatja magát az asztal alá. Végül is a huszonnyolc éves Percy volt köztük a legidősebb. Tény és való, úgy illett,

hogy ő bírja a legjobban az alkoholt. Persze a huszonöt éves Derek mellett mindig szégyenben maradt, ha komoly italozásra került sor. De a fiatal Jeremy túltett mindkettőjükön — vagy legalábbis Percy így gondolta. Végtelenül elszomorító, ha valakinek az apja jó útra tért korhely, aki ilyen szigorú korlátokat szab a fia számára, és ráadásul még a család többi tagját is ráveszi, hogy segítsenek megkurtítani a fia örömét. Derek persze sosem szólt egy szót sem, ha Jeremy késő éjjel megjelent egy csinos nővel a karján, így a fiú nem minden öröme szenvedett csorbát. Ahogy ezt Percy végiggondolta, egyetlen olyan esetre sem emlékezett az elmúlt esztendőből, amióta Derek szárnyai alá vette unokaöccsét, hogy Jeremy ne talált volna egy készséges nőt, akivel néhány intim órát eltölthetett volna, függetlenül attól, hogy a három cimbora egy zajos kocsmába vetődött, esetleg Erósz egyik méregdrága szentélyében múlatta az időt, vagy a számtalan társas összejövetel egyikén tette tiszteletét. A fiúhoz ördögi szerencse szegődött, ha a fehérnépről volt szó. Mindenféle korú nők, szajhák és kisasszonykák egyaránt ellenállhatatlannak találták a legfiatalabb Malory fiút. Ebből a szempontból Jeremy az apjára, Jamesre ütött, és a nagybátyjára, Anthony Maloryra. Ez a két Malory testvér, a négy közül a két legfiatalabb, a maga idejében az egész várost lázba hozta botrányos szerelmi ügyeivel. Derek, az idősebb Malory testvér egyetlen fia is éppolyan szerencsés volt a nőügyeket illetően, bár sokkal diszkrétebben és megfontoltabban választotta ki kegyeltjeit, így annak a néhány zűrzavarnak, aminek okozója volt, semmi köze sem volt a gyengébb nemhez. Miután Percy ezt végiggondolta, odaintette a pincérlányt, és súgott valamit a fülébe. A két unokafivér élénken figyelte, és pontosan tudta, mire készül: megrendeli a következő kört, és a suttogásból ítélve biztosra vették, hogy elintézi, ne vizezzék fel Jeremy italát. Kis híja volt, hogy a két unokatestvér nem tört ki hangos nevetésben. Derek azonban, amikor észrevette, hogy a lány rosz-szallóan húzza össze a szemöldökét, és mindjárt közli a fiatal lorddal, hogy a felszolgált italok egyike sem tartalmazott egy csepp vizet sem, gyorsan elkapta a lány pillantását, és bólintott egyet, majd kacsintott is hozzá, hogy az lássa, csak tréfáról van szó, és vegyen benne részt ő is. Nem is rontotta el a viccet, okos lány volt, cinkos mosoly suhant át az arcán, miközben távozott az asztaluktól. Derek látta, hogy a kis hölgy megvigasztalódott, bár nem úgy, ahogyan eredetileg elképzelte. A lány teljes odaadással fordult felé, amikor beléptek, de mivel a férfinak már megvolt az aznap esti kalandja, nem bátorította őt. Többnyire ebbe a mulatóba jártak, de ez a lány új volt. Alkalomadtán próbálkozik majd nála — ahogy a többiek is megkörnyékezik majd, ha elég sokáig pincérkedik itt —, de nem ezen az estén, mivel mindannyiuknak megvolt már az aznapi fordulója korábban, mégpedig a Shepford évente megrendezett szezonnyitó bálján. Ezen a bálon neki és Jeremynek kötelező volt részt vennie, mert ekkor vezették be hivatalosan a társaságba legfiatalabb unokahúgukat, Amyt. Mióta a lány betöltötte a tizenhatot, már megengedték neki, hogy megjelenjen néhány kisebb összejövetelen, de bálba még nem mehetett, főleg nem annyira kiöltözve, mint ezen az estén. A kis huncut igazán lenyűgöző volt teljes pompájában, legalábbis a család férfi tagjait kivétel nélkül elbűvölte, márpedig az egész Malory família kíséretéül szegődött. A pokolba is, mikor lett az édes, pajkos kis Amyből ilyen elbűvölő, buja szépség? Épp kapóra jött ez a kérdés, amit alaposan meg lehetett vitatni csak hogy elvonják Percy figyelmét a pincérnővel szőtt összeesküvéséről. Amennyire Percyt ismerték, és Derek persze jól ismerte, hiszen már évek óta barátok voltak, a kedves cimbora a legnagyobb valószínűséggel kifecsegte volna, miben fondorkodott, mert képtelen volt titkot tartani, még a saját érdekében is. Tehát, hogy lefoglalják Percy gondolatait, Derek Jeremyre terelte a szót. — Mostanában mindig téged választ Amy kísérőjének, ha a fivérei nem érnek rá. Miért nem szóltál nekünk, hogy a kis huncut kivirágzott az éjjel? Jeremy megvonta a vállát. — Ki mondta, hogy az éjjel történt? Azok a ruhák, amiket Amynek Charlotte nagynéni

utasítására viselnie kellett, elrejtették a kíváncsi tekintetek elől mindazt, ami már jó ideje ott domborodott alattuk. Csak jó megfigyelőképesség kérdése az egész... Derek fuldokolt a nevetéstől. — Te jó ég, ember, ő az unokahúgod! Nem kellene észrevenned az unokatestvéred bájait! — Miért ne? — méltatlankodott Jeremy. — Ki a fene mondja meg nekem, hogy...? — Minden bizonnyal az apád — felelte Derek élesen. Jeremy felsóhajtott. — Azt hiszem, igen. Óriási cirkuszt csinált abból is, ha csak egy kicsivel is tovább legeltettem a szememet Reganen, mint amennyi ideig ő elfogadhatónak találta. Regan is az unokatestvérük volt, az egyeden, akit az idősebb Malory testvérek közösen neveltek fel, bár csupán Jeremy és az apja hívta Regannek. Dereket a legkevésbé sem zavarta, hogy így szólítja a lányt, ahogyan a saját apját és a két nagybácsit sem. A család többi tagja Reggie-nek becézte, bár valójában Regina volt a neve, és a kedves lány Derek legjobb barátjához, Nicholas Edenhez ment férjhez néhány évvel ezelőtt. — Nem azt mondtam, hogy érdeklődöm Amy iránt — pontosított Jeremy —, csak azt, hogy észrevettem, mennyire csinosan kigömbölyödött a megfelelő helyeken. — Nekem is feltűnt — szólalt meg Percy váratlanul. — Vártam, hogy eljöjjön az én időm, és végre hivatalosan is elővezessék. Arra gondoltam, feleségül veszem. Az unokatestvérek ijedten hajoltak össze a képtelen ötlet hallatán, s ezzel a viselkedéssel ijesztően hasonlítottak az apákra. Végül Derek volt az, aki felcsattant: — Miért akarsz ilyen eget verő hülyeséget csinálni? Amy mellett a nagybácsik örökké fürkésző tekintete kísérne. Eszedbe ne jusson! Tényleg azt akarod, hogy Anthony és James Malory folyton ott lihegjen a nyakadban, nem is beszélve az apámról? Percy kissé elsápadt. — Te jó ég, dehogy! Erre nem gondoltam, tényleg nem. — Akkor itt az ideje, hogy észbe kapj! — De... de azt hittem, csupán Nick feleségére, Reggie-re fordítottak megkülönböztetett figyelmet. Nem nagyon foglalkoztak Amy nővéreivel, Clare-rel és Dianával. — Clare után nem kosiattak olyan korhelyek, mint te, Percy, így nem kellett aggódni miatta. És Edward nagybácsi elfogadta Diana első választását, ezért ment férjhez olyan hamar, nem sokkal a bemutatása után. Reggie-től eltérően mindkettőjüknek volt apja, aki ügyelt rájuk, és a nagybácsik nem érezték szükségesnek, hogy beleavatkozzanak a dologba. Percy felvidult ennek hallatán. — Hát akkor csak el kell nyerem Lord Edward beleegyezését, és a kérdés meg van oldva, nem? — Erre ne számíts. Clare-től és Dianától eltérően Amy sokkal jobban hasonlít Reggie-re ahhoz, hogy Tony és James rajta tartsa a szemét, ahogyan Reggie-vel tették, mielőtt hozzáment Nickhez. Szokás kérdése, tudod. — Derek hirtelen elmosolyodott Jeremyre pillantva. — Istenem, láttad, milyen képet vágtak az este? A lány teljesen kikészítette őket. Még sosem láttam, hogy az apádnak elakadt volna a szava. Jeremy elvigyorodott. — Én már láttam, de igazad van. Talán szólnom kellett volna neki. — És nekem is — figyelmeztette újra Derek. Jeremy összehúzta a szemöldökét, pontosan úgy, ahogyan az apja szokta, és minden szépítés nélkül azt mondta: — Nem gondoltam, hogy annyira ostoba vagy, hogy nem veszed észre, Amy felnőtt. Apámnak van mentsége rá, az új felesége teljesen lekötötte a figyelmét, de te mit tudsz felhozni magyarázatul? — Ritkán látom azt a csitrit — védekezett Derek. — Mindig téged hív kísérőjének, ha nem vagy iskolában, és nem engem. Mivel úgy tűnt, ebből komoly vita kerekedhet, Percy azt gondolta, előhozakodik egy javaslattal. — Szívesen átvállalom ezt a feladatot, ha akarjátok. — Hallgass, Percy! — vágták rá egyszerre az unokafivérek.

Derek észbe kapott, hogy eredetileg Percyt igyekeztek lebeszélni a fiatal Amy iránt támadt hirtelen érdeklődésről, ezért gyorsan visszatért a témához, amelytől azt remélte, lehűti Percy lelkesedését, és azt kérdezte Jeremytől: — James nagybácsi igencsak meglepődött, hogy Amy mennyire megváltozott, igaz? Jeremy megértette, mire megy ki a dolog. — Ja, igen. Hallottam, ahogy apám felsóhajtott, mielőtt azt mondta Tonynak: „Kezdődik megint az egész elölről." — Mit válaszolt erre Tony nagybácsi? Jeremy kajánul mosolygott, miközben felidézte magában a jelenetet, amelynek tanúja volt. — Kitalálhatod. „Rád hagyom ezt a feladatot, öregem, mivel úgy sincs jobb dolgod mostanában, te csak alszol az ágyadban éjjelente." Percy ezt mulatságosnak találta, és elnevette magát. Derek viszont elvörösödött. Mindketten értették, miről van szó. James Malory fiatal felesége, Georgina előrehaladott terhes, és a számítások szerint egy héten belül meg kellene születnie a kisbabának. Jeremy már korábban elárulta Dereknek, hogy George orvosa azt parancsolta a férjnek, tartsa távol magát a fiatalasszonytól az ágyban erre a kis időre. Derek már csak azért is elpirult, mert a nagybátyja új feleségével első ízben egy kocsmában találkozott a kikötő közelében, amikor a lány egyenesen a karjába futott, és Dereknek feltett szándéka volt, hogy aznap este egy ágyban tölti vele az éjszakát — egészen addig, amíg Jeremy fel nem világosította, hogy az új nagynénjét próbálja éppen elcsábítani. A szóban forgó téma hatására Percy kiegyenesedett a székén a meglepetéstől, mert csak most jutott eszébe a kérdés: — Akkor ez az oka annak, hogy apád neve visszakerült a fogadások könyvébe Whitenál? Mivel a kérdést Jeremyhez intézte, tőle kapott rá választ: — Nem hallottam, hogy bármilyen fogadást kötött volna. — Nem is ő — helyesbített Percy. — Róla szólnak a fogadások, hogy kezdeményezője vagy közvetlen kiváltója lesz legalább három verekedésnek a hét végéig. Erre Jeremy éktelen nevetésben tört ki. Derek zavartan jegyezte meg: — Ez nem annyira vicces, Jeremy. Ha James nagybácsi belelendül, a szerencsétlen áldozat ritkán távozik a saját lábán. Barátom, Nick maga is megtapasztalta, milyen kitűnő öklöző, és kis híján elszalasztotta az esküvőjét is Reggie-vel, mert apád jóvoltából egy egész hétig nyomta az ágyat. Jeremy arca elkomorult, mert a jó öreg Nick börtönbe juttatta az apját e miatt az összetűzés miatt, és abban az időben olyan feszült volt a hangulat a családban, hogy azt nem könnyű elfelejteni. Percy nem vette észre, milyen kellemetlen emlékeket kavart fel az unokafivérekben, és tovább faggatózott: — Akkor ezért van az apád ilyen csapnivaló hangulatban, igaz? Mert neki és George-nak most nem lehet... érted? — A helyzet az — felelte Jeremy —, hogy ehhez nekem semmi közöm, Percy. Az apám tudta, hogy egy ideig meg kell tartóztatnia magát. Ugyanezen ment keresztül a bátyja, Tony is alig két hónappal ezelőtt. Nem, azért gyötör mindenkit maga körül, mert George levelet kapott a fivéreitől a múlt héten. Valószínűleg mind átjönnek Angliába a szülésre, ami pedig most már bármikor bekövetkezhet. — Szent isten! — kiáltott fel egyszerre Percy és Derek. Derek hozzátette: — Akkor nem csoda, hogy tegnap minden ok nélkül megütött. — Még sosem láttam, hogy valaki ennyire különbözzön a sógoraitól, mint amennyire James Malory azoktól az amerikai fickóktól — mondta Percy. — Még annyira sem bírja őket, mint az öreg Nicket, pedig őt sosem állhatta — fűzte hozzá Derek. — Pontosan — mondta Jeremy. — Csak George akadályozhatja meg, hogy ne ugorjanak egymás torkának, ha történetesen egy szobában kell tartózkodniuk.

Mindannyian túlhangsúlyoztak — egy apróságot. Az igazság az volt, hogy James valamiféle békét kötött sógoraival, mielőtt azok visszahajóztak Amerikába. Nem szívesen tette, csak Georgina kedvéért — és azért, mert azt hitte, úgysem találkozik velük többé az életben. Egyáltalán nem voltak annyira elviselhetetlen alakok azok az amerikaiak. Derek és Jeremy még el is vitték magukkal a két fiatalabb Anderson fivért ide-oda a városban, amikor azok Londonban voltak. És egész jól kijöttek egymással, legalábbis Drew Andersonnal, aki a fekete bárány volt a testvérek között. Boyd, a legfiatalabb, túl megfontolt volt ahhoz, hogy annyira elengedje magát, mint a többiek. De volt köztük egy, akit James kifejezetten gyűlölt, azt, aki mindenáron fel akarta akasztani, amikor az öt fivér keze közé került Amerikában alig egy évvel korábban. Azt a fickót James sosem fogja megkedvelni, történjen bármi is. — Fenemód örülök, hogy nem fogok veletek egy fedél alatt élni a következő hónapban — jegyezte meg Derek Jeremynek. Jeremy unokatestvérére mosolygott. — Hát, nem is tudom. Jó kis muri lesz arrafelé, ha engem kérdezel. Ami engem illet, egyetlen percét sem mulasztanám el.

2. fejezet London központjában, újonnan vásárolt városi házukban, a Berkeley Streeten, Georgina és James Malory megegyeztek abban, hogy nem beszélnek többet az asszony fivéreinek közelgő látogatásáról, legalábbis az est hátralévő részében. Ebben a témában sosem tudtak egyetértésre jutni, és kétséges volt, hogy ez valaha is sikerülni fog. Igazság szerint Georgina megértette férje érzéseit. Végül is, a bátyjai kíméletlenül elverték, majd bezártak egy pincébe. A leg-dühösebb fivér, Warren, ha rajta múlik, fel is akasztotta volna Jamest, azt hozva fel mentségül, hogy James volt az a kalóz, aki kettőt is megtámadott a Skylark-hajók közül. Ez természetesen igaz volt, csakhogy nem ez volt a tényleges indok. Warren ezt csak ürügyként használta, amikor mindörökre végezni akart James Maloryval, hiszen James kompromittálta Georginát, majd ezt nyilvánosan is bejelentette egy összejövetelen, amin részt vett szülővárosuk, a connecticuti Bridgeport polgárainak csaknem a fele. Igen, Warren nagyban hibás volt a Georgina férje és a fivérei közt dúló ellenségeskedésért. De Georgina férje, James sem volt ártadan; tulajdonképpen csak tovább szította a gyűlölködést epés megjegyzéseivel. Később kiderült, miután már magával vitte a lányt Angliába, hogy jó előre kitervelte, a fivérek kiköveteljék a házasságot, amit ők persze haladéktalanul meg is tettek; de ekkor sem ért véget az akasztással való fenyegetőzés, legalábbis Warren részéről. De Georgina megértette Warren álláspontját is. Fivérei megvetették az angolokat már az 1812-es háború előtt is az angolok európai blokádja miatt, ami a Skylark cég kereskedelmi útjainak tetemesen megemelte a költségeit. Nem is beszélve a többi Skylark-hajóról, amelyet az angolok önkényesen feltartóztattak és átvizsgáltak, amikor katonaszökevények után kutattak, hogy feltöltsék a hadsereg állományát. Warren arcának bal oldalán egy kis sebhely éktelenkedett az egyik hajó erőszakos megszállása következményeképpen, amikor az angolok mindenáron el akarták hurcolni a legénysége néhány tagját, amit ő megpróbált megakadályozni. Nem, egyik bátyja sem kedvelte az angolokat, és a háború csak tovább rontott a helyzeten. Ezért nem csoda, ha úgy érezték, hogy James Malory, angol vicomte, hajdanán az egyik leghírhedtebb korhely Londonban és exkalóz, nem méltó egyetlen húguk kezére. Ha Georgina nem szerette volna annyira a férjét, bátyjai sosem bízták volna rá a lányt, amikor végül Londonban telepedtek le. És James tudta ezt, ami csak újabb indokot szolgáltatott arra, hogy sose legyen valami szívélyes a felesége fivéreivel.

Georgina és James elhatározták, hogy ezen az estén már nem beszélnek erről többet. Ez most igazán kényes téma volt, és ők megtanulták, hogy a kényelmetlen témákat ne engedjék be a hálószobába. Nem mintha nem tudtak volna igazán hevesen összekapni ezen a kérdésen ott vagy bármelyik másik szobában. De a hálószobában könnyen elterelődött a figyelmük a témáról, s ez, mondhatni, igenigen elveszi egy jó veszekedés lendületét. Épp egy ilyen figyelemelterelő együttlét után voltak, egy igen kellemes után, és James még a karjában tartotta Georginát, óvatosan harapdálta meztelen testét, ami azt jelezte, hogy valószínűleg hamarosan ismét elkalandoznak majd. A lány mulatságosnak, tulajdonképpen rendkívül mulattatónak találta, hogy James és bátyja, Anthony — akik mindketten a leghírhedtebb korhelyek voltak, azután megjavultak —, miután mindkettejüknek a lelkére kötötték, hogy tartózkodjanak a szeretkezéstől feleségük terhességének utolsó heteiben, mindketten remek tréfának tartották, hogy elhitetik a barátokkal és a családdal, hogy betartják az orvos utasításait, miközben irtóztak az önmegtartóztatástól. Még James fiát, Jeremyt is bolonddá tették, és hagyták, hogy a fiú vigasztaló szavakat intézzen az apjához: — Az isten szerelmére, mi az a két hét, amikor azelőtt sokkal több időt töltöttünk kinn a tengeren két kikötés között? A legviccesebb az volt a dologban, hogy Jeremynek, aki gyorsan apja nyomdokaiba lépett, igazán át kellett volna látnia a szitán. Rá kellett volna jönnie, hogy az érzéki élvezetek két ilyen szakavatott mesterének, mint amilyen James és Anthony volt, tudnia kell, hogyan érje el, hogy a doktor parancsait megkerülve mégis gyönyört nyújtson önmagának és feleségének. Mindenesetre James élvezte a színlelést, túl érzékenynek mutatkozott, éppúgy, ahogyan korábban Anthony, legalábbis, amíg a levél meg nem érkezett Amerikából. Attól kezdve nem csupán színjáték volt James komor hangulata, mely elől senki sem menekülhetett, válogatás nélkül és halálos pontossággal vetette be gúnyos megjegyzéseit. Még Georginát is érte néhány horzsolás, de ő már jó régen megtalálta a legjobb módját a visszavágásnak, azt, hogy egyáltalán nem vág vissza, amitől a férjét az elviselhetetlenségig kínozta a bűntudat. Ezúttal azonban semmi sem gyötörte a férfit. Még csak eszébe sem jutott sógorai közelgő érkezése, aminek gondolata nyomban szertefoszlatta volna derűs hangulatát. James volt a legboldogabb és a legelégedettebb ember, ha az ő kis Georginája elérhető közelségben tartózkodott, és most igencsak közel volt hozzá. Keze szórakozottan kalandozott a testén, éppígy a szája, miközben gondolatai visszatértek az estéhez és a bálhoz, amelyen részt vettek. Átkozott bál — a házassága előtt semmilyen erő sem vehette volna rá, hogy elmenjen, de most már kellett némi engedményt tenni családi helyzetének megfelelően. Az idősebbek, ahogyan Anthonyval a bátyáikat nevezték, ragaszkodtak hozzá, hogy megjelenjen a bálon. Ez még nem jelentett volna semmit, mivel sosem tartotta be utasításaikat, és ezen most sem kívánt változtatni. De Georgina is nagyon szerette volna, ha elkíséri, és ez megtette a magáét. Bármire képes lett volna, hogy örömet szerezzen neki. Azután végül úgy alakult, hogy egészen jól érezte magát, bár rengeteg dolga volt, hallgatnia kellett Anthony fecsegését és becsmérlő megjegyzéseit minden egyes fiatalemberről, aki unokahúgukkal, Amyvel táncolt, különösen miután Anthony korábban azt mondta neki: „Ezt meghagyom neked, öregem, mivel nem voltál itt Reggie elővezetésénél. Végül is ez így igazságos, és Reggie miatt annyit kellett idegeskednem, elég egy életre, főleg miután elrabolta a szívét az a nagyképű Eden. Még azt sem engedte meg, hogy lelőjem azt a fickót, ez a legsajnálatosabb az egészben, mert most már túl késő, hiszen összeházasodtak." Jamesnek más oka is volt, hogy ne kedvelje Nicholas Edent, nemcsak az, hogy Reggie hozzáment feleségül, de ez egy másik történet. A lány azt állította, azért szeretett bele, mert annyira emlékeztette őt legkedvesebb bácsikáira, Anthonyra és Jamesre. Ez csak rontott a helyzeten, mert bárki, aki hozzájuk hasonlított, nem lehetett elég jó az ő kis

Reggie-jükhöz. De sem James, sem Anthony nem talált kivetnivalót abban, ahogy Nick a lánnyal viselkedett, legalábbis mostanában, bár igen nagy hibát követett el házasságuk első évében. De most már Nicholas tökéletes férj volt. Az alapvető probléma az volt, hogy soha nem állhatták igazán a képét. Most egy másik unokahúgot vezettek be a társaságba. Bár Eddie lányainak felnevelésében Anthony és James nem vett részt — Reggie esete más volt, hiszen ő csak kétéves volt, amikor elvesztette szüleit —, Eddie legkisebb lánya szénfekete hajával és kobaltkék szemével annyira emlékeztetett Reggie-re, hogy akár testvérek is lehettek volna. És ennek pokoli nagy jelentősége volt. Ezért ébredt fel Anthonyban a védelmező ösztön, bár ő próbálta tagadni. És James sem nagyon örült azoknak az érzéseknek, amelyek feltörtek benne, amint elnézte a gavallérokat és fiatal korhelyeket, akik majd hanyatt estek, hogy felhívják magukra Amy figyelmét. Tulajdonképpen azonnal meggondolta magát azzal kapcsolatban, hogy Georginának is egy olyan csodálatos kislányt kellene szülnie, mint Anthony és Roslynn kicsi Judithja. — Ébren vagy, George? — kérdezte James álmosan. — Én is és a baba is. A férfi felült, mindkét kezét a fiatalasszony hasának duzzadó domborulata fölé emelte, hogy lágyan megmasszírozza. A következő kis rúgás egyenesen a tenyerét érte. Pillantásuk találkozott, egymásra mosolyogtak. James minden alkalommal egész testében megborzongott, amikor érezte, hogy a baba mozog a felesége hasában. — Ez egész szelíd rúgás volt — mondta Georgie. A férfi még jobban elmosolyodott. — Már egész fiatalon a pályán lesz a fiú. — A fiú? Azt hittem, lányt szeretnél. James bosszankodva válaszolt: — Ma este meggondoltam magam. Meghagyom a lányok miatti aggodalmat Tonynak és Eddie-nek. Georgina nevetett, jól ismerte a férjét, tudta, mi jár a fejében. — Amy rendkívül csinos volt ma este, ugye? A férfi válasz helyett azt mondta: — Nem fér a fejembe, hogy az ördögbe nem vettem észre eddig, hiszen utóbb több időt töltött itt, mint otthon. — Észrevetted, hogy milyen édes, de azt nem, hogy csinos is — hangsúlyozta Georgina. — Nagybácsiként nem kellett meglátnod, hogy milyen szépen kigömbölyödött a megfelelő helyeken, már csak azért sem, mert Charlotte bebugyolálta azokba a gyerekes, magas nyakú ruhákba, amik a kevésbé szerencsés alkatú lányokhoz illenek. James zöld szeme tágra nyílt a felismeréstől. — Szent ég, ugye nem gondolod, hogy Jeremynek is feltűnt a dolog, és ezért kísérgette Amyt olyan szívesen? Georgina nevetésben tört ki, meg akarta legyinteni gyengéden a férjét, de nem érte el az óriási pocakjától. — Hihetetlen vagy, James. Miért gyanúsítod a saját buja gondolkodásmódoddal azt az édes fiút? Az isten szerelmére, még csak tizennyolc éves! A férfi aranyszínű szemöldöke felszaladt, Georgie régen gyűlölte, amikor így csinált, de most kedvesnek találta. — Édes? — kérdezte James. — Az én fiam? És az ő esetében a tizennyolc felér harminccal is, amilyen haszontalan kölyök az. A nőnek el kellett ismernie, hogy Jeremy idősebbnek látszott a koránál, mióta elérte nagybátyja, Tony magasságát, s ezáltal jó néhány centivel elhagyta apját. A mellkasa is éppolyan széles lett, mint Jamesé, s ettől jóval erőteljesebb és férfiasabb lett vele egykorú társainál. De ezt nem kívánta megemlíteni férjének, aki amúgy is roppant büszke volt a fiúra. — Nem, nem kell aggódnod Jeremy és Amy miatt. Véletlenül tudom, hogy a legjobb barátok. De most már felnőttek, tudod. Amy néhány hét múlva betölti a tizennyolcat. Csak azon csodálkozom, hogy Charlotte nem várta ki azt a pár hetet a hivatalos elővezetéssel.

— Ez Eddie dolga lett volna. De neki mindig ellágyul a szíve, ha a lányairól van szó, pedig, ha jól meggondolom, Amynek most nem erre van szüksége. Erre már Georgina is felhúzta kissé a szemöldökét. — Személyesen fogod felügyelni ezt az unokahúgodat is? — Nem hinném — felelte szárazon. — A fiúk az én szakterületem, tudod jól, és sokkal nagyobb örömöt fogok lelni a születendő kisfiámban annál, mint hogy Eddie legkisebb lánya miatt aggodalmaskodjam. Georgina kételkedett ebben, mivel hallotta, milyen komolyan vette a férje Reggie felnevelését: felrúgta a kalóz időszakban igazságosan beosztott időt, amit a kislánnyal tölthettek, hónapokra elrabolta a gyereket, és kivitte magával a tengerre, mire a fivérei évekre kiközösítették. Reggie volt a kedvenc unokahúg, inkább olyan, mintha a lányuk lett volna, ezért talán James és Anthony tényleg ráhagyja az apára Amy felügyeletét és az ezzel járó fejfájást, minthogy Edward elég jól boldogult másik négy gyermekével is... Persze az asszony kételkedett abban, hogy a férje ezúttal állja a szavát. — Most, hogy meggondoltad magad, és fiút akarsz, mi lesz, ha mégis kislányunk születik? A férfi megcsókolta a fiatalasszony szépen gömbölyödő hasának a közepét, rámosolygott a feleségére, de a hangja igencsak huncutul csengett: — Nagyon igyekszem helytállni, George. Biztos lehetsz benne. George hosszú időt töltött még az ágyban. A férfi bebizonyította, hogy helyt tud állni másodszor is, hogy a nő biztos lehessen benne.

3. fejezet A Berkeley Streettől csupán egyetlen háztömbre Amy Malory végre nyugovóra térhetett. A fésülködőasztal tükrében, amely előtt ülve hosszú fekete haját bontotta le, Charlotte-ot, az anyját figyelte, amint a szobában tett-vett, segített az idős Ágnesnek eltenni Amy estélyi ruháját, s közben a szakadt harisnyáról, az elkopott cipőről, a foltos, rózsaszín kesztyűről fecsegett. Amy régóta beszélni akart az apjával, hogy végre kapjon egy szobalányt. Mindkét nővérének, Clare-nek és Dianának is volt sajátja, akiket magukkal vittek, amikor férjhez mentek, és elköltöztek otthonról. Amynek azonban addig is osztoznia kellett valamelyikükkel, és mostanra csak az idős Ágnes maradt a háznál, aki Charlotte mellett szolgált már gyermekkora óta. Amy valaki olyat szeretett volna, akinek nincsenek ilyen megrögzött szokásai, aki nem zsörtölődik vele folyton, és nem parancsolgat neki annyit, hanem inkább kiszolgálja őt, és a kedvét keresi. Későre járt, és... és Amy meglepődve vette észre, milyen jelentéktelen dolgokon bosszankodik életének legizgalmasabb napját követően. Tulajdonképpen átélt már egy napot, amely még ennél is izgalmasabb volt, amit sosem fog elfelejteni, s amit újra és újra felidézett az utóbbi hat hónapban. Fél éve történt. Akkor találkozott Georgina fivéreivel, és akkor nyomban meg is hozta azt a sokat ígérő döntést, meglehetősen szemérmetlenül, hogy márpedig egyikükhöz feleségül fog menni. Az azóta eltelt hónapok alatt sem gondolta meg magát. Csak azt nem tudta kitalálni, hogyan valósíthatná meg a célját, minthogy a férfi, akit kiszemelt magának, elhajózott Amerikába, és azóta sem látta. A sors különös játéka volt, hogy azért lett számára igazán felejthetetlen ez a mai nap — amellett, hogy mindig is erre a lehetőségre várt, hogy beléphessen a felnőttek világába, és bemutatása hatalmas siker volt —, mert kihallgatta Georgie nagynéni és James nagybácsi beszélgetését, pontosabban szólva parázs vitáját arról a levélről, amelyben az öt fivér arról értesítette őket, hogy mindannyian visszatérnek Angliába a kisbaba születésére. Ez a hír koronázta meg Amy csodálatos napját. A férfi visszajön. Most lehetősége lesz rá, hogy elkápráztassa őt gyors észjárásával és viruló szépségével,

felhívja magára a figyelmét, mert legutóbb nyilvánvalóan észre sem vette. Valószínűleg egyáltalán nem is emlékszik rá, hogy egyszer már találkoztak. Hiszen miért is emlékezne? Amy egyeden szót sem volt képes kinyögni, valósággal megbénította az érzés, amit a férfi váltott ki belőle, így, finoman fogalmazva, nem a legjobb formáját nyújtotta. Valójában Amy már néhány éve felnőtt nő volt mind testben, mind lélekben, ezért ez az elszánt várakozás igen nehezére esett. A türelem egyébként sem volt erős oldala. Vakmerően választott, és szemtelenül gyorsan határozott. Szemernyit sem volt félénk természetű vagy szégyenlős, ahogyan azt elvárták tőle. Csupán családja érdekében titkolta — amennyire tudta — szégyentelenül vakmerő természetét, hogy ne okozzon a rokonságnak túl nagy csalódást. A féktelen természet magától értetődő és helyénvaló volt a család korhelyeinél — és ezekből a Maloryak között igencsak sok akadt —, de a nőkhöz ez nem illett. Egyedül Jeremy fogott gyanút. Amy szokatlanul erősen rajongott ezért az unokatestvéréért, közeli barátok lettek, és a lány nem mindig rejtette el valódi természetét a fiú elől. Amy nem szándékozott színlelni Georgie nagynénje fivére előtt sem, ezúttal semmiképpen. Úgy tervezte, a férfival szemben a lehető legmerészebben viselkedik majd — hacsak nem bénítják meg a nyelvét ismét azok a zavaró érzések —, mégpedig a rendelkezésére álló rendkívül kevés idő miatt. A férfi nem azért jön Angliába, hogy sokáig időzzön itt, csak látogatóba érkezik, ezért Amynek nem lesz túl sok lehetősége rá, hogy megvalósítsa a tervét; tulajdonképpen nagyon kevés ideje lesz rá, és amiket a férfiról hallott, azok alapján biztos volt benne, ki kell használnia majd minden egyes percet. Minél többet megtudni jövendőbelijéről — Amy egészen biztosra vette, hogy hozzámegy feleségül — nem volt túl nehéz, csak bizalmas viszonyba kellett kerülni Georgie nagynénivel, aki csupán négy évvel volt idősebb nála. Már akkor elkezdett Georgie-hoz járni, amikor még férjével, Jamesszel Tony nagybácsinál laktak, a Piccadillyn. Majd később, amikor elkezdték bebútorozni az új házat a Berkeley Streeten, Amy akkor is eljárt hozzájuk segíteni. Minden egyes látogatás alkalmával ravaszul a fivérek felé terelte a beszélgetést, s így Georgina úgy mesélt testvéreiről, hogy Amynek egyetlen gyanút keltő kérdést sem kellett feltennie róluk. Nem akarta, hogy kiderüljön, mi foglalkoztatja, nem akarta, hogy azt mondják neki, túl fiatal a férfihoz, akit kiszemelt magának. Akkor talán még tényleg túl fiatal volt, de most már nem. És Georgina, mivel annyira hiányoztak neki a testvérei, szívesen beszélt róluk. Számtalan gyermekkori emléket idézett fel, ravasz, álnok kis csínyeket, amikkel megtréfálták, valamint sok kalandjukat és balszerencsés esetüket is, amelyekbe azóta keveredtek, hogy kinőttek a gyermekkorból. Amy megtudta, hogy a huszonhét éves Boyd az öt fivér közül a legfiatalabb, mégis olyan komoly, mint egy öregember. Drew huszonnyolc éves, féktelen csirkefogó, s egyúttal a család legelra-gadóbb tagja. Az angyali türelmű Thomas harminckét éves volt. Semmi nem hozta ki a béketűrésből, még James nagybácsi sem, aki pedig igazán mindennel megpróbálkozott. Warren, aki éppen a harminchatodikba lépett, erőszakos alak volt, a család leggorom-bább tagja. Sokat töpreng magában, mondta róla Georgina, a nőkkel szemben viszont igazi gazember. Clinton pedig, az Ander-son család feje, negyvenegy évesen rideg, megfontolt fickó volt, Georgina elmondása alapján nagyon hasonlított Jason Maloryra, aki egy személyben volt a Malory család feje és Haverstone harmadik márkija. Tulajdonképpen ők ketten meglepően jól kijöttek egymással, amikor találkoztak, nyilvánvalóan sok közös volt bennük, hiszen annyi fiatalabb testvérnek kellett gondját viselniük és utat mutatniuk. Amy egy kissé elkedvetlenedett, amikor megtudta, hogy az öt jóképű Anderson közül — mindannyian rendkívül vonzó férfiak voltak — az illett hozzá a legkevésbé, akit kiszemelt magának. Valójában azonban nem ő választott. Az érzései hozták meg helyette a döntést, a szíve súgta meg neki, hogy kétség sem fér hozzá, a Nagy Ő áll előtte. Rajta kívül a fivérek egyike sem váltott ki belőle ilyen érzéseket, sőt ha már itt tartunk, egyetlen más férfi sem. Aznap éjszaka is hiába versengtek a társaság legjobbjai a kegyeiért. És hallotta nagynénjei, Georgie és Roslynn vallomását is, hogy mit éreztek,

amikor először találkoztak férjükkel, így Amy tudta, mit súgott neki a szíve. És ezen nem változtathatott semmi. Amy pedig igen optimista volt, és meglehetősen magabiztos is, különösen aznap esti elsöprő sikere után. Érezte, hogy nincs, ami az útjába állhatna... illetve csak egy-két dolog — tulajdonképpen igen-igen sok —, de azokat mind le lehet győzni, ha a férfi közelébe tud férkőzni, arra pedig most már biztosan képes lesz. — Biztosan nagyon kimerült vagy — mondta az anyja, amint Amy mögé lépett, hogy ő fésülje tovább a lánya haját. — Azt hiszem, végigtáncoltál minden táncot. Egy óra múlva hajnalodott, Amy mégsem érezte fáradtnak magát. Túlságosan izgatott volt ahhoz, hogy aludni tudjon. Charlotte azonban még órákig vele maradna és szóval tartaná, ha ezt beval-laná neki, ezért inkább bólintott, hogy még egyedül lehessen egy kicsit a gondolataival, mielőtt álomra hajtaná a fejét. — Biztos voltam benne, hogy sikere lesz — mormogott ki Ágnes a szekrényből, ősz fejével bólogatva. — Tudtam, hogy lekörözi az idősebb lányaidat, Lotte. Még jó, hogy férjhez adtad őket, mielőtt ezt a lányt bemutattátok. Én megmondtam előre, nem? Ágnes nemcsak Amynek parancsolgatott. Charlotte-ot is gyakran kioktatta, de ő sosem panaszkodott emiatt, nem próbálta rendreutasítani a cselédet. Ágnes már nem volt szép, gömbölyű volt, mint egy kerub, a keze sem volt olyan fürge, mint régen, de már olyan régóta szolgált náluk, hogy családtagnak számított. Amy felsóhajtott. Kellemes gondolat volt, hogy Ágnest lecseréli egy saját cselédlányra, de tudta, hogy mégsem tudná megtenni soha, ha ezzel fájdalmat okozna az öregasszonynak. Charlotte egy pillanatra rosszallóan húzta össze szemöldökét Ágnes megjegyzésére, ahogy elkapta Amy pillantását a tükörben. Az édesanyja még mindig csinos asszony volt, negyvenegy éves kora ellenére, az ő barna haját — melybe egyeden ősz szál sem vegyült — és barna szemét örökölte minden gyermeke Amy kivételével, akinek Anthonyhoz, Reggie-hez és Jeremyhez hasonlóan fekete haja és egzotikus metszésű, kobaltkék szeme volt, amelyet a Malory ágról való üknagymamájuk hagyott rájuk örökül, akiről azt beszélik, cigány volt. Jason bácsikája mondta el neki egyszer titokban, hogy ez nem csupán szóbeszéd, hanem maga a valóság. Amy nem tudta biztosan, hogy a nagybácsi csak ugratta, vagy igazat beszélt. — Gondolom, a nővéreid kissé irigykedhettek rád ma este — mondta Charlotte —, különösen Clare. — Clare túlságosan is boldog az ő Walterével ahhoz, hogy eszébe jusson, hogy két évébe tellett, míg megfogta magának. — És bájos, nyugodt hangja egy csapásra megváltozott, mivel Walter nagyon magas cím várományosa volt. — Miért irigykedne, mama? Hamarosan hercegné lesz belőle. Charlotte elmosolyodott. — Igazad van. — És bár én magam nem láttam — Amy még mindig sértve érezte magát, hogy majdnem tizennyolc éves koráig kellett várnia, amíg Dianát már tizenhét és fél éves korában bevezették a társaságba —, de úgy hallottam, hogy Dianát is ugyanannyi fiatalember rajongta körül, mint engem. Csak ő rögtön beleszeretett a legelsőbe, aki azután bekopogott az ajtaján. — így van — sóhajtott fel Charlotte. — Erről jut eszembe, hogy holnap, helyesebben már ma minden bizonnyal megrohamoz minket az összes reménykedő fiatalember, akiket megszédítettél a bálon. Tényleg aludnod kell valamennyit, különben még a teaidőt sem fogod megérni. Amy kuncogott. — Emiatt ne aggódj, mama. Elvezni fogom az udvarlási ceremónia minden egyes percét egészen addig, amíg el nem vesz az a férfi, aki nekem kell. — Milyen közönségesen beszélsz, lányom — nevette el magát Charlotte. — A férfi, aki neked kell! Kezdesz James fiára hasonlítani. — Jaj, a fenébe is, tényleg úgy találod? Az anyja felnevetett. — Most már elég legyen. És nehogy apád meghallja, hogy olyan szabad szájú lettél, mint

Jeremy, mert lesz néhány szava a fiú apjához. Márpedig ahogyan én James Maloryt ismerem, nem fogja annyira viccesnek találni a dolgot. Ezt veheted javaslatnak vagy anyai jó tanácsnak. Esküszöm, a mai napig nehezen tudom elhinni, hogy ők ketten testvérek, annyira nem hasonlítanak egymásra. — Papa nem hasonlít egyik testvérére sem, de én pont olyannak szeretem őt, amilyen. — Persze hogy szereted — vágott vissza Charlotte —, hiszen olyan engedékeny veled. — Nem mindig annyira engedékeny, különben nem kellett volna annyit várnom... A lány nem tudta befejezni a mondatot, mert miközben anyja összehajtotta és felakasztotta a harisnyáit, valóságos szóáradat tört fel belőle. — Arról én tehetek, szívem, és ne vedd zokon tőlem, hogy még egy kicsit meg akartam tartani magamnak az én kislányomat. Mind olyan gyorsan felnőttetek. Te vagy a legfiatalabb, de a ma esti sikered után, tudom, hogy pillanatok alatt megtalálod azt a vonzó fiatalembert, aki, ahogy az imént fogalmaztál, neked kell. Szeretném, hogy így legyen, persze hogy szeretném, de nem olyan gyorsan, ahogyan történni fog. Attól félek, te fogsz hiányozni a legjobban, ha férjhez mész, és elhagyod a házat. Most pedig aludj! Anyja vallomása meglepte Amyt. Észrevette, hogy Charlotte közel állt ahhoz, hogy elsírja magát, ezért sietett ki olyan gyorsan, maga után vonszolva Ágnest. Amy felsóhajtott, ellentétes érzések kavarogtak benne, reménykedő várakozás, de szívszorító félelem is, hogy anyja szavai a közeli jövőjét jósolták meg. Charlotte-nak valószínűleg tényleg ő fog a legjobban hiányozni, ha Amy eléri célját, hiszen akkor elhajózik Amerikába, hogy a választott férfival élhessen, s egy egész óceán választja majd el családjától. Eddig a pillanatig fel sem fogta, hogy mivel jár ez. Átkozott érzések! Miért nem választott inkább egy angolt magának?

4. fejezet — Miért pont Judith? — kérdezte James a bátyját, a nevet fontolgatva, amelyet újszülött unokahúgának választottak. — Nem jutott eszetekbe valami dallamosabb, például Jacqueline? Mindketten a gyermekszobában álltak, Anthony többnyire itt tartózkodott, ha otthon volt. Aznap a szokástól eltérően neki kellett gondoskodnia a kislányról, mert a felesége, Roslynn a barátnőjéhez, Lady Franceshez ment látogatóba. Nettie, az a skót boszorkány, aki segített Roslynnek a terhessége idején, és aki önkényesen átvette a kis Judith gondozásának irányítását, kiürítette a szobát, csupán a rettenetes következményektől való félelmében. Anthonynak néha zsarnokként kellett fellépnie a saját házában, ha nem akarta, hogy a körülötte élő nők átgázoljanak rajta. James azonban meg volt győződve arról, hogy még így is mindig Roslynn kerekedik felül. — Felejtsd el! — vágott vissza Anthony James kérdésére. — Hogy kiélhesd a perverzióidat, és Jacknek szólíthasd, mi? Miért nem nevezed a te lányodat Jacquelinenak, és ha átjön hozzánk, majd én hívom őt Jacknek. — Akkor inkább máris Jacknek hívom, és nem lesz mivel bosszantanod. Anthony elnevette magát. — Nehogy azt hidd, hogy Georgie-nak tetszeni fog a dolog. James felsóhajtott, és elvetette az ötletet, még mielőtt túlságosan beleélte volna magát. — Nem hiszem, hogy beleegyezne. — Ahogy a fivérei sem — tette hozzá Anthony pimaszul. — Akkor viszont... — Akkor megteszed, igaz? — Bármit elkövetek, amivel felbosszanthatom azokat a faragatlan bunkókat — tört fel Jamesből az őszinte ellenszenv. Anthony felnevetett, mire a kis Judith meglepetten szorította össze parányi öklét. Nem kezdett sírni, csak izgatottan hadonászott a karjával. Az apja megragadta az egyiket, hogy a szájához emelje az apró ujjacskákat, csak azután pillantott Jamesre.

Úgy különbözött egymástól ez a két testvér, mint a nappal és az éjszaka. Anthony kicsit magasabb és sokkal vékonyabb volt, fekete hajú és kék szemű, míg James, másik két testvérükhöz hasonlóan, termetes volt, szőke, meleg fényű zöld szemmel. Judith apjára is, anyjára is hasonlított. Úgy tűnt, anyja ragyogó, aranyló vörös haját örökölte, de már most apja mély kobaltkék szemével tekintett a világba. — Mit gondolsz, ezúttal mennyi ideig maradnak a jenkik? — kérdezte Anthony. — Túl sokáig — hangzott James ingerült válasza. — Pár hétnél biztosan nem tovább. — Nagyon remélem. Anthony most kihasználhatta volna az alkalmat, hogy kedvére ugrassa Jamest az amerikai fivérek közelgő kellemetlen látogatásával — különös is lett volna, ha nem teszi meg, mivel a két testvér semmit sem kedvelt jobban, mint kíméletlenül heccelni egymást —, de a közös ellenséggel szemben Tony mindig kiállt James mellett. A jenkik viszont még nem érkeztek meg... Anthony még mindig mosolygott, ahogy mellékesen odavetette: — Gondolom, nálad akarnak majd lakni, most, hogy saját házad van. — Fogd be a szád! Épp elég baj, hogy be kell engednem őket az ajtón. Az biztos, hogy beverek néhány koponyát, ha mindennap beléjük botlom. Képtelen leszek uralkodni magamon. — Ugyan már, nem is volt mindegyikük annyira elviselhetetlen. Néhányukkal egészen jól kijöttem, és te is, ha őszinte akarsz lenni magaddal. Jason kifejezetten jóban lett Clintonnal. Jeremy és Derek pedig remekül szórakozott a két legfiatalabbak James összehúzta a szemöldökét, ami arra utalt, hamarosan tettlegességre kerül sor, ha Anthony tovább ragaszkodik ehhez a témához. — Akadt bárki is, aki jól kijött Warrennel? — Azt hiszem, egyikünk sem értett szót vele. — És soha nem is fogunk. Ezzel le kellett volna zárni a kérdést, de Anthony nem értett a finom figyelmeztetésekből. — Pontosan azt tették, amit akartál, öregem, hozzád adták a kis húgukat — még ők ragaszkodtak hozzá. Te mikor leszel hajlandó elfelejteni nekik, hogy úgy összevertek? — A verés várható volt. Warren azonban túlzásba vitte a dolgot azzal, hogy belevonta a legénységemet is, és többségünket fel is akasztotta volna, ha rajta múlik. — Megszokott bánásmód, ha hitvány kalózokkal kerül szembe az ember — mondta ki Anthony kertelés nélkül. James tett néhány fenyegető lépést kötözködő bátyja felé, csak azután vette észre a kisbabát a karjában. Anthony még szélesebben vigyorgott James bosszús tekintete láttán: a fivére bármilyen megtorlást tartogatott is a számára, azzal most várnia kell. És Anthony még nem fejezte be. — Ahogy én hallottam — mondta —, a két legfiatalabb testvérnek és Georgie-nak köszönheted, hogy Warren mégsem tette meg, amit akart. — Részletkérdés... viszont rég esedékes ellátogatnunk a Knighton Hallba, neked és nekem — felelte James jelentőségteljesen. — Mindkettőnknek jót fog tenni egy kis testmozgás. Anthony gúnyosan felkacagott. — Van valami elintézetlen ügyed velem? Nem hinném. Köszönöm, de inkább maradok a baráti ellenfeleknél, akiket a Knighton oszt be nekem. — De abban nincs semmi kihívás, drága barátom. — Ha nincs, hát nincs, a feleségem olyannak szereti látni az arcomat, amilyen most. Nem nagyon tetszene neki, ha áthelyeznék az orromat azok a pörölycsapások, amiket az ökleid osztogatnak. Azonkívül nem akarom, hogy kiadd magadból a dühödet, mielőtt a jenkik megérkeznek. Kíváncsian várom a tűzijátékot, úgy ám. — Nem foglak meghívni rá — mondta James mogorván. — Georgie majd beenged — felelte Anthony magabiztosan. — Ő kedvel engem.

— Csak elfogad, mert a testvérem vagy. Anthony erre felvonta a szemöldökét. — És te miért nem teszed meg neki ugyanezt a szívességet az ő fivéreivel? — Már megtettem. Még mindig életben vannak, nem? *** Amikor James aznap hazaért, meglepődött, hogy Amy nyitott ajtót neki. Nem látta a lányt egy hete, azóta, hogy az első bálján elővezették — az egyeden bálon, amin Jamesnek részt kellett vennie, hál' istennek —, Georgina azonban említette, hogy Amy pár napja meglátogatta őt. És mivel a férfi nem kopogott, Amy minden bizonnyal már várt rá, s ez elég szokatlan körülmény volt ahhoz, hogy a fejében bekapcsoljon a vészjelző. Minthogy James nem olyan ember volt, aki túlbonyolítja a dolgokat, vagy elhamarkodott következtetéseket von le, inkább megkérdezte: — Hol van Henri? Vagy ma Artie dolgozik? Nem bukkant elő, amikor reggel elmentem. Henri és Artie a legénységéhez tartoztak még a kalózidőkben. De mindketten inkább családtagnak számítottak, és amikor James úgy döntött, eladja a Maiden Anne-t, ők inkább elszegődtek hozzá dolgozni, mint hogy egy idegen hajóval róják a tengereket. Rendkívül furcsa szerzet volt a két tengerész, megosztották a ház körüli munkát, és durva modorukkal halálra ijesztettek minden gyanútlan látogatót. — Ma Artie a soros — felelte Amy, miközben becsukta az ajtót a bácsikája mögött. — El kellett mennie az orvosért. — Amy látta, hogy a férfi összerezzen, majd a lépcsőhöz szalad, ezért gyorsan utánaszólt: — George a szalonban van. James megtorpant. — A szalonban? — Teázik — tájékoztatta Amy. — Teázik! — csattant fel a férfi, miközben sarkon fordult, és a szalon felé indult. Megállt az ajtóban, amikor megpillantotta a feleségét odabent — A fene egye meg, George, mi a francot csinálsz te itt? Már ágyban kellene lenned. — Nem akarok lefeküdni, inkább teázom — hallotta Amy George felhőtlenül nyugodt hangját. A válasz hallatán James még ingerültebb lett. — Akkor most megindult a szülés vagy nem? — Megindult, igen, és most ráadásul teázom is. Nincs kedved velem tartani? James egy pillanatig hallgatott, próbálta túltenni magát a hetyke válaszon. — A fene egye meg, George, nem úgy csinálod ezt az egészet, ahogyan kell! — Majd belépett a szalonba. — Most azonnal felmész és lefekszel. — Az ördögbe is, James, hagyj békén! — hallotta Amy Georgie zsörtölődését. — Hamarosan ott fekszem majd abban az ágyban, és rekedtre kiabálom a torkomat. Úgy lesz minden, ahogy akarod, de még nem készültem fel rá. Most pedig hagyj... Hirtelen csend lett. Amy nem tudta, közbelépjen-e, mivel még sosem látta a bácsikáját így viselkedni, de aztán összeszedte a bátorságát, és az ajtó felé indult. Látta, hogy Georginának ismét fájásai vannak, a férfi pedig egészen meg van rémülve. James leült, de nem engedte el Georginát, szorosan átölelte, s közben olyan sápadt volt, mint az elefántcsontszínű damasztkanapé, amin ültek. — Mikor kezdődtek a fájások? — kérdezte, amikor az asszony újra egyenletesen lélegzett. — Ma reggel... — Ma reggel?! — Ha most azt akarod kérdezni, miért nem szóltam róla, mielőtt elmentél, nézz kicsit magadba, és tudni fogod a választ. Most pedig tegyél le, James, hogy megihassam a teámat. Amy csak nemrég töltötte ki. — Amy! — kiáltotta a férfi újabb áldozatának. — Hogy az ördögbe jut eszedbe teát felszolgálni... — Ne merd Amyn kitölteni a haragod! — csapott rá Georgina a férje vállára. — Ki akartam takarítani a házat, ha épp tudni akarod, ő vett rá, hogy inkább teázzam. Ha nem

akarsz csatlakozni hozzánk, akkor menj, és igyál valamit, csak ne gorombáskodj velünk. James engedett a szorításon, míg hátrasimította a haját. Georgina kihasználta a pillanatot, kiszabadult a férfi öleléséből, és a teájáért nyúlt, mintha egy közönséges nap lett volna, nem az, amelyen világra hozza a kisbabáját. Egy pillanattal később James halkan megjegyezte: — Sajnálom. Szerencsére Jeremyvel nem kellett átmennem ezen a gyötrelmen. Azt hiszem, ennyi izgalom után jobban tetszene a dolog, ha a porontyaim már félig felnőve toppannának elém, mondván, hogy én nemzettem őket. Pokolian biztos vagyok benne, hogy ebben a pillanatban inkább ezt választanám. Amy megsajnálta az elgyötört férfit, és elmagyarázta a helyzetet: — Ami engem illet, nagyon szívesen itt maradnék mellette, de sokan nem néznék jó szemmel — hiszen még ártatlan vagyok, tudod —, ezért elküldettem anyámért, Roslynn néniért és Reggie-ért is. Ha ők megérkeznek, gondoskodnak róla, hogy minden úgy menjen, ahogy kell. Georgina is megenyhült, és szelíden hozzátette: — Ez még igazán a könnyebbik része, James. Tényleg azt javaslom, igyál valamit, és rúgj be, mielőtt elkezdődik a neheze — vagy tűnj el innen. Megértem, ha inkább a klubban vészeled át a dolgot. — Tudom, hogy megértenéd. A legszívesebben elrohannék, de itt leszek melletted, mert szükséged lehet rám. Amy sejtette, hogy James ezt fogja mondani. Valószínűleg Georgina is, mert elmosolyodott, és odahajolt a férjéhez, hogy megcsókolja. Akkor megint kopogtattak az ajtón. — Megérkezett a felmentő sereg — mondta Amy. — Ó! — sóhajtott fel James megkönnyebbülten. — Charlotte azonnal ágyba parancsol, George, majd meglátod. — Charlotte-nak két fia és három lánya van, James, úgyhogy tökéletesen tisztában lesz azzal, mit érzek. És ha továbbra is az ágyat emlegeted, itt szülöm meg ezt a gyereket a szalonban. Amy szelíd mosollyal az arcán ment ajtót nyitni. James nagybácsi nagyon könnyedén vette a terhességet Georginához képest, ki gondolta volna, hogy a végén ő lesz az, aki ilyen rosszul bírja? El kellett volna küldetnie Anthonyért is, de valószínűleg úgyis eljön majd Roslynnel. Bár James meglehetősen sokat ugratta őt Judith születésekor, amikor Anthony többé-kevésbé az egész szülés alatt aléltan ült egy fotelba roskadva. Neki is itt kell lennie, hogy lássa, milyen jól megállja a helyét a fivére ugyanabban a helyzetben. De amikor Amy kinyitotta az ajtót, nem a családtagjait pillantotta meg. Georgina öt bátyja állt előtte, és ismét torkán akadtak a szavak.

5. fejezet — Jó napot! — mondta Drew Anderson, ő kopogott, így közvetlenül Amy előtt állt, szélesen mosolygott rá. — Amy vagy, ugye? Nem, várj csak, Lady Amy, mivel az apádból gróf lett vagy mi. Derek mondta, hogy az öreg király néhány éve valami címet adományozott neki a szolgálataiért. Jól mondom? Amy meglepődött, hogy a férfi egyáltalán emlékezett rá, ezért csak annyit tudott felelni: — Üzleti tanácsokért. Apámnak aranykeze van, ha pénzről van szó. — Amy sejtette, hogy ő örökölte apjától ezeket a képességet, ezért emiatt sosem kötött fogadást sem a családjával, sem a barátaival, mert ha az ösztöneire hallgatott, sosem veszített. — Bárcsak mind ilyen szerencsések lennénk! — folytatta Drew, közben alaposan végigmérte a lányt, fentről lefelé, majd lentről fölfelé, és örömmel jegyezte meg: — Nézzenek oda, felnőtt nő lettél, és olyan szép vagy, akár egy festmény. Amy a bók hallatán nem jött zavarba, még csak el sem pirult, ahogyan a vele egykorú lányok tették volna. Ez volt az a fivér, akinek a húga szerint minden kikötőben volt egy

kedvese, ezért egy pillanatig sem lehetett komolyan venni. Viszont ő volt az, aki Amyt egy csapásra a figyelem középpontjába helyezte, beleértve az Ő figyelmét is. Amy persze nem egészen így képzelte következő találkozásukat. Rápillantott választott jövendőbelijére, s közben nem árult el mást, csak türelmetlenséget, de azt olyan jól színlelte, hogy a férfi felmordult: — Az isten szerelmére, Drew, szeretnélek figyelmeztetni, hogy nem vagytok egyedül, úgyhogy a bókjaidat tartogasd későbbre! — Jó ötlet, Drew — helyeselt Boyd. — Szeretném látni Georgie-t, ha már itt vagyunk — tette hozzá szárazon. Drew, természetéhez híven, egy cseppet sem bántódott meg. Viszont Amy zavarba jött, amint meghallotta látogatásuk okát, és ott állt az ajtóban, eltorlaszolva előlük az utat. Csak tovább rontott a helyzeten, hogy az Ő haragja, amit a bátyja váltott ki belőle, Amyn csattant, és a lány nagy jelentőséget tulajdonított a reá tett mogorva célzásnak. Ezt roppant igazságtalannak találta, ezért úgy döntött, nem említi érkezésük rossz időzítését, hogy tudniillik a húgukkal nem sok időt tölthetnek, mert Georgie-nak hamarosan ki kell mentenie magát, hogy elvonuljon, és megszülje a kisbabát. Amy annyi méltósággal, amennyit még meg tudott őrizni az adott körülmények között, arrébb lépett, és azt mondta: — Jöjjenek be, uraim. Örülök, hogy megérkeztek. — Ha ezzel egyedül volt is a családban. A férfiak megindultak befelé, valóságos óriások haladtak el mellette. Ketten közülük csak száznyolcvan centiméter magasak voltak, de a másik három még rajtuk is jócskán túlnőtt. Kettejüknek barna haja volt, mint Georginának, míg a többi fivérnek inkább aranyszínű. Kettőnek sötétbarna volt a szeme, kettőnek pedig olyan világoszöld, mint az éretlen citrom. Csupán Drew szeme volt egészen sötét, fekete. És mindannyian túl vonzóak voltak egy fiatal lány számára ahhoz, hogy Amy még jó darabig megbabonázva álljon egy helyben. Amint bejutottak az előszobába, Drew a legharsányabb kapitányi hangon üvöltötte el magát: — Georgie lányka, hol a csudában vagy? Mire a „Micsoda átkozott nagy szerencse!" kiáltás tört fel James-ből, a szalon irányából, majd Georgina szólt ki vidáman: — Itt vagyok, Drew... és viselkedj, James. Az Andersonok elindultak a szalon felé, ahonnan kis húguk hangját hallották. Amy, akiről e pillanatban mindenki teljesen elfeledkezett — és aki ezúttal igencsak örült ennek —, követte a férfiakat a szalonba, majd egy olyan zugot keresett magának, ahonnan feltűnés nélkül figyelhette a társaság tagjait, akik eközben nevetve ölelgették és csókolták egymást — legalábbis az Andersonok. James is félrehúzódott, a kandalló mellett állt keresztbe font karral, és arckifejezése pillanatról pillanatra komorabbá vált. Meglepő módon megőrizte nyugalmát, nem akart véget vetni felesége nyilvánvaló örömének. Egyik fivér sem üdvözölte őt. Néhányan úgy pillantottak rá, mintha szívesen megtennék, de visz-szariasztotta őket a férfiból áradó rosszkedv. Amy most Georginát figyelte. A fiatalasszony fájásai egyre ismédődtek, de nem látszott rajta semmi, csak néha enyhén megrándult a teste, vagy rövid szünetet tartott beszéd közben, ha éppen beszélt. James nem vette észre, hála istennek, különben kitört volna a botrány. A testvéreknek sem tűnt fel semmi, és Georgina nyilvánvalóan nem akarta, hogy bármit is észrevegyenek, legalábbis még nem. Sokkal jobban hiányoztak neki a fivérei ahhoz, hogy máris megváljon tőlük, amikor épp csak az imént érkeztek. Amy aztán a fivérek felé fordult, belefeledkezve nézte, hogyan versengenek húguk figyelméért. Amy tudta, nem fordult elő gyakran, hogy mind az öten együtt voltak, és amikor Georgina is velük lehetett, minthogy hajósemberek voltak, mindegyikük saját hajóval rendelkezett, kivéve Boydot, aki még nem érett meg erre a felelősségre. Kíméletlenül csúfolódtak Georginával a méretei miatt, meg hogy igazi angol lett belőle, ő pedig azzal vágott visz-sza Warrennek és Boydnak, hogy azóta nem vágattak hajat, ami-

óta utoljára látta őket. Minden mozdulatukon és rezdülésükön látszott, mennyire szeretik egymást. Még a szűkszavú Warrennek is gyengédség tükröződött a szemében, ahogy a húgára tekintett. James kétszer avatkozott közbe, Georginát szólította, mégpedig a saját verziójában, de azt igen feltűnő, figyelmeztető hangsúllyal. Az asszony mindannyiszor leintette: — Még ne, James — és ott folytatta a mondatot, ahol éppen abbahagyta. Csupán Thomas, a középső testvér figyelt fel James viselkedésére. A többiek egyszerűen ügyet sem vetettek rá. Akkor újra kopogtattak a bejárati ajtón, ami bizonyossá tette, hogy a családi találkozónak véget kell érnie. Legalábbis James így gondolta, mivel tekintetében megkönnyebbülés tükröződött. Georgina más véleményen volt, elkapta Amy pillantását, s azt mondta neki: — Még nem készültem fel, Amy. Segítesz? A síri hangon intézett szavakra a testvérek közül néhányan gyanakodni kezdtek, és a legfigyelmesebb Thomas megkérdezte a húgát: — Mire nem készültél fel? Georgina nem törődött a kérdéssel, és másról kezdett beszélni. De Amy pontosan értette, mire gondolt, és megnyugtatóan rámosolygott Georgie-ra, jelezve, hogy megteszi, ami csak telik tőle. Három testvér is utánanézett, amikor Amy elhagyta a szalont, csak éppen az nem, akitől legalább egy apró jelre vágyott, amiből tudta volna, hogy felfigyelt rá. Az újonnan érkező Roslynn volt, és mivel éppen Anthonyval volt, amikor az üzenetet megkapta, eljött vele a férje is. Mikor Amy látta, kik toppantak be, tudta, hogy felesleges megemlítenie nekik Georgina kívánságát. De azért azt suttogta: — Épp most érkeztek meg Georgie nénikém fivérei, és még nem akarja megmondani nekik, hogy már elkezdődtek a fájások. Ezért, ha lehet, nem kellene szóba hozni, míg ő maga... Roslynn bólintott, Anthony viszont elvigyorodott. Aki ismerte Anthonyt, pontosan tudta, hogy nem fogja tartani a száját, főleg ha szavaival egészen bizonyosan felfordulást okoz, amit a háttérben ülve nevetve nézhet végig. Amy felsóhajtott, és beengedte őket a szalonba, hiszen nem tilthatta ki saját nagybátyját a házból. Ő igazán megpróbálta, s Georgina leolvasta az arcáról, amikor visz-szatért a szalonba. De Georgina is éppolyan jól ismerte Anthonyt, mint a család többi tagja, ezért nem lepődött meg azon, milyen szavakat intézett hozzá a férfi: — George, új divatot akarsz csinálni, igaz? A kisbabát az egész család jelenlétében akarod megszülni, és lehetőleg a szalon kellős közepén. Georgina dühös pillantást vetett legnehezebben elviselhető sógorára, és azt felelte: — Egyáltalán nem ez a szándékom, te idióta. Elüthette volna a megjegyzést, mintha csupán valami rossz tréfa lett volna, meg is akarta próbálni, de a bátyja, Thomas tudott olvasni a szavak között, és azonnal felfogta, miről van szó. — Miért nem mondtál semmit, George? — kérdezte tőle gyengéden. — Mi a fene folyik itt? — kiáltott fel Warren. — Semmi — próbálta Georgina folytatni a színjátékot. De Thomas, a maga módján éppolyan kérlelhetetlen volt, mint Anthony, így nyugodtan jelentette be: — Most fog szülni. — Hát persze hogy most fog... — Most azonnal, Warren — pontosított Thomas, majd húgához fordult. — Miért nem vagy ágyban? — Istenem! — hallatszott James sóhajtása. — Az első megértő szó, amit egy Anderson szájából hallok. Amikor is az összes fivér egyszerre kezdett el veszekedni a kis húgukkal, Anthony

pontosan úgy tett, ahogy tervezte, a háttérbe húzódott, és remekül szórakozott. Georgina végül nem bírta tovább: — Az ördögbe is, rám bíznátok végre, hogy akkor szüljem meg ezt a kisbabát, amikor nekem tetszik...? És Warren, tegyél már le! Csakhogy Warren közben felkapta a kanapéról, és már indult is vele az ajtó felé. Nem a férje volt az, aki odafigyelt az asszony kívánságaira. Warren csak ment tovább, még csak nem is válaszolt, és Georgina tudta, kár minden szóért. James azonnal utánuk indult, és Amy, aki nem feledkezett el róla, hogyan is érez az egyik Anderson iránt, elképzelte, hogy a két férfi parázs vitába kezd a lépcsőnél. Felugrott a székről, hogy elállja James útját, és gyorsan azt mondta: — Nem mindegy, hogyan jut fel az ágyig? Az a lényeg, hogy fent lesz végre. James alig pillantott rá, miközben furcsa magyarázattal szolgált: — Nem akartam megállítani, drága kislányom, de ő az egyeden a testvérek közt, aki nem a kényelméről fog gondoskodni, ha egyszer felérnek. Georgie makacsságát úgy jutalmazza majd, hogy leveszi a nadrágszíját. Amy elnémult, nagyon bántotta, amit hallott. Csak remélni merte, hogy a Warren iránti ellenszenv adott a férj szájába ilyen szavakat, és nem ez az igazság. Az a férfi azt hiszi, veréssel lehet legyőzni a makacsságot? De ő nem volt makacs, igazán nem. Veréssel? Buta, ostoba érzések, amelyek odaláncolják ahhoz a fivérhez. Miért nem Drew-t választotta inkább, aki azonnal észrevette, hogy már felnőtt nő, és ráadásul csinos is. Akkor pedig azon idegeskedhetne, hogy minden kikötőben van egy kedvese. De mit tegyen most, főleg hogy már tudja, Warren minden nőt rideg közönnyel kezel? Az emeleten James megállt a hálószoba ajtajában, amire Warren csalhatatlan ösztönnel talált rá, Georgina segítsége nélkül. Látta, ahogy a fivér a húga háta alá egyengeti a párnát, a sarkokat gyengéden köré hajtogatja. James azt kívánta, igazán erősen kívánta, bár Warren ne szeretné annyira húgát, és a húga se őt. Mert így meg volt kötve a keze, nem bánhatott el úgy a fickóval, ahogy szeretett volna, semmiképpen sem. Hallotta Warren tárgyilagos hangját, mely most szinte kedves volt: — Ne légy dühös, Georgie. Nem gondolhatsz a szórakozásra egy ilyen pillanatban. De Georgina még mindig ingerülten válaszolt: — Az fel sem merült abban az ostoba fejetekben, hogy ez még hosszú órákig el fog tartani, és én nem szerettem volna az egészet egy forró, fülledt szobában végigcsinálni — minthogy éppen nyár van, ha nem tűnt volna fel. Itt semmi mást nem tehetek, csak szenvedek a fájdalomtól. El kellett ismerni, erre már Warren is elfehéredett, amikor a húga ilyen kegyetlen nyíltsággal hozta a tudomására, mennyit fog hamarosan szenvedni. — Ha valami történik veled, megölöm magam. Georgina ezt nagyjából annyira vette komolyan, mint a férje fenyegetőzéseit, de azt felelte: — Pontosan erre van most szükségem. És hamarosan te is hallani fogod, mennyire hálás vagyok a segítségedért, úgyhogy azt ajánlom, ne itt várakozz, hanem inkább a Nereus fedélzetén. Érted küldetek valakit, ha vége. — Itt maradok — hangzott a makacs válasz. — Jobban örülnék, ha elmennél — ismételte Georgina. — Egy percig sem vagyok nyugodt felőletek, ha egy fedél alatt vagytok Jamesszel, és én nem lehetek veletek, hogy szétválasszalak benneteket. — Maradok. — Akkor maradj! — csattant fel Georgina, türelmét vesztve. — De ígérd meg, hogy nem lesz verekedés, Warren, és most komolyan beszélek. Muszáj megígérned. Ebben a helyzetben nem aggódhatok még miattatok is. — Jól van — egyezett bele Warren meglehetősen kelletlenül. — Ez azt jelenti, hogy nem a szokásos modorodban reagálsz James szavaira, főleg ha csak az idegesség beszél belőle. Ma nem tud igazán önmaga lenni. — Megígérem, az isten verje meg — dörmögte Warren. Csak ekkor volt hajlandó

Georgina rámosolyogni. — Próbálj megnyugodni. Nem lesz semmi baj. Warren bólintott, elindult az ajtó felé, és csak az utolsó pillanatban vette észre Jamest, úgyhogy majdnem nekiütközött. James éppen azon az elképesztő lehetőségen töprengett, amit az előbb kicsikart ígéret jelentett számára, mire rájött, hogy, sajnálatos módon, valószínűleg nem lesz abban az állapotban, hogy élhessen vele. Milyen pokoli pech, hogy az egyetlen alkalom, amikor módja lenne gyönyörteli bosszút állni a fickón, az pont az a nap, amikor talán észre sem fogja venni, hogy Warren is a közelben van. És bár még mindig a megtorláson gondolkodott, egy gúnyos megjegyzést sem tehetett, mert Georgina ott feküdt hallótávolságban. így csak annyit mondott, és ezen ő maga is alaposan meglepődött: — Sosem hittem volna, hogy bármiért is hálás leszek neked, Anderson, de ezt most köszönöm. Az istennek se hallgatott volna rám. Warren is meglehetősen elképedt, hogy James ezt mondta neki, ezért egyszerűen annyit felelt: — Erőszakosabbnak kellene lenned. — Hát igen, ez az, amiben különbözünk, te meg én, öregem, hogy én nem vagyok hajlandó egy terhes nővel veszekedni, különösen ha az én várandós feleségemről van szó. Azt is kérhette volna tőlem, hogy zúzzam szét ezt a házat a puszta öklömmel, és én boldogan megtettem volna neki. Warren rosszallóan felelte: — Az engedékenység nem mindig vezet jóra. James kárörvendően nevette el magát. — Csak a magad nevében beszélj, jenki. Az én esetemben igenis jóra vezet. Warren elvörösödött a válasz hallatán. — Ha Georgina érdekében... — Jaj, hagyd ezt, Anderson! — vágott közbe James türelmetlenül. — Én is tudom. És nem is maradt volna odalent sokkal tovább, biztosíthatlak róla, hiába ellenkezett volna. Nem vagy hajlandó elismerni, de nagyon jól gondját viselem a feleségemnek. Most pedig menj. Szeretnék néhány percet vele tölteni, amíg még lehet. ígéretéhez híven Warren nem válaszolt semmit, csak kiment a szobából. James pedig ott állt a felesége előtt, aki nem igazán volt elégedett vele. Felhúzta a szemöldökét, és ártatlanul megkérdezte: — Mi baj? — Kicsit kedvesebb is lehettél volna — tért a lényegre az asszony. — Olyan kedves voltam, amennyire csak tőlem tellett, George, ezt te is tudod. És most mit tehetek érted, mielőtt Charlotte megjön, és kiteszi a szűrömet? — Idebújhatsz a takaró alá, hogy velem együtt szenvedj — felelte nyűgösen, majd lágy hangon hozzátette: — Ölelj meg, James. Kezdek félni egy kicsit. James azonnal megtette, amit kért, saját aggodalmát felesége bátorításával leplezte: — Tudod, hogy nem nagy ügy a gyerekszülés. — Te könnyen beszélsz — bosszankodott Georgina. — Sokgyermekes famíliából jössz, tudod jól — emlékeztette James. — Az édesanyád hat gyereket szült, minden baj nélkül. Istenem, rettenetes kis szörnyetegek lehettek, amikor megszülettek, ha a jelen helyzet alapján ítélünk — kivéve persze téged. — Ne nevettess, James. — Pedig épp az volt a szándékom. — Tudom, csak most egy kicsit fáj. — George... — Sss, jól vagyok. Még nem annyira rossz, és igazad van, sokgyermekes családból származom. — Ekkor drámaian felsóhajtott. — Nekünk, nőknek meg kell szenvednünk a boldogságunkért, de azért szeretnék megnézni egy férfit, aki ezt az egész rémséget végigcsinálja. — Vigyázz, mit beszélsz, George! Látni akarod, amint kihal az emberiség? Georgina kuncogott — most éppen képes volt rá, két fájás közti szünetben.

— Jaj, nem is tudom. Biztos vagyok benne, hogy te végig tudnád csinálni. De ezt nem mondhatom el a családod többi férfi tagjáról. És elfelejtheted az én családomat is, bár Drew-ról mindenki tudja, hogy nevet, amikor kiütik. Ő valószínűleg elég jól bírja a fájdalmat. Persze, ez csak kettő a nagyon sokból, úgyhogy lehet, hogy igazad van. Az emberiség minden bizonnyal kihal, ha rátok hagyjuk a fajfenntartást. — Nem kellene úgy elbíznod magad, George — morogta James. — Csak nagyobb távlatokban nézem a dolgokat, és végeredményben nekünk, nőknek egyáltalán nincs választási lehetőségünk ebben a kérdésben. Ezek után igazán nem lehet minket hibáztatni, ha végül... — Elmondtad, amit akartál, drágám — vágott közbe nyersen James, majd gyengéden így szólt: — Jobban érzed magad? — Igen — mosolygott Georgina.

6. fejezet Warren Anderson fel-alá járkált a szalonban, és a kandalló tetején álló órát figyelte. Hajnali háromnegyed négy volt. Ha Georgina nem lesz túl hamarosan a szülésen, ő biztos, hogy... de azt még nem tudta, mit fog csinálni. Valószínűleg beveri James Malory képét. Ez jó ötletnek tűnt — de nem, ezt nem teheti meg. Az az átkozott ígéret! És Jamesnek most valószínűleg fel sem tűnne, ha behúzna neki egyet. Ő még pocsékabbul nézett ki, mint Warren, aki pedig már megjárta a poklok poklát. Te jó isten, még jó, hogy ő nem volt otthon, amikor Clinton felesége megszülte a két gyereket! Mindkét alkalommal éppen Kínába hajózott, és ez eltartott két, de akár négy évig is egyhuzamban, a hatalmon lévő hadvezér hangulatától függően. De a Skylark nem hajózik többet Kínába, amióta a nagy hatalmú Lord Csang Jat-szen megszegte egyik ígéretét, és feltett szándéka volt megölni bármelyik Andersont, aki a szeme elé kerül. Csang valóban ki akarta oltani az életüket. Azon az éjszakán Kantonban hóhér követeket küldött Warren és Clinton után, akkor ugyanis ők együtt hajóztak. A fejüket akarta, értékes antik vázájával egyetemben, amit Warren nem sokkal korábban nyert el tőle azon a sorsdöntő szerencsejátékon. Ha Warren nem lett volna annyira részeg aznap este, sosem tette volna fel a hajóját a felbecsülheteden értékű váza ellenében, de megtette, és attól fogva persze meg is akarta tartani a kincset. Clinton is egyetértett vele, a váza még becsesebb volt számára, mint maga Warren. Csakhogy azzal, hogy megtartották az ősi műremeket, hiába győztek, Kínával nem kereskedhettek többé. Őrültség volt felbosszantani egy olyan embert, mint Csang, aki szinte istenként uralkodott a maga királyságában. Csang megfogadta akkor éjjel, hogy tálcán szolgáltatja fel a fejüket, ha egyszer a keze közé kerülnek, de a fürge legénységnek köszönhetően megmenekültek. Csang gyilkos követeinek nem sikerült végrehajtaniuk megbízatásukat a kikötőben. Warrennek nem hiányoztak a kínai utak, mivel már unta a hosszú hajózásokat, amelyek oly sokáig távol tartották otthonától. Talán ha több időt töltött volna otthon, Georgina nem utazott volna el Angliába, hogy megkeresse eltűnt vőlegényét, s akkor nem is talált volna rá James Maloryra helyette. Hiába töprengett Warren a halálos ellenségén, akit egy fél világ választott el tőle, mégsem tudta túl sokáig elterelni gondolatait a húgáról. Már hajnali négy óra volt. Mennyi ideig tarthat még? Valaki, talán az a lány, Amy mondhatta, hogy Georgina fájásai előző reggel tíz órakor kezdődtek, de nem mondta el a férjének, mert nem akarta, hogy nyugtalankodjon miatta. így hát James elment otthonról, és nem is tudott semmit az egészről, míg délután haza nem ért, nem sokkal azelőtt, hogy az asszony fivérei megérkeztek. Hogy tarthat a vajúdás ilyen sokáig? Biztosan valami baj van, hiába nyugtatgatja őket a doktor újra és újra, hogy minden a legnagyobb rendben megy. Warren szünet nélkül járkált. Akárcsak James Malory. Warren rendszeresen felbukkant

mellette, pedig James az ellenkező irányba lépkedett. Csak elhaladtak egymás mellett, egyeden szó nélkül, alig vettek tudomást a másik jelenlétéről. Drew kinn a hallban járt fel-alá, mivel Warrennel szokás szerint egymás idegeire mentek. Clinton ült ugyan, de mindkét kezével szüntelenül dobolt a térdén, a karján vagy a szék karfáján. Ő nem volt otthon a gyermekei születésénél, ezért neki is új volt ez a helyzet, de jobban tartotta magát mindenki másnál, kivéve Thomast. Boyd a kanapén feküdt, szinte öntudatlanul. Egy egész üveg konyakot nyakalt be egyedül, jóval erősebbet, mint amihez szokva volt. Warren is megpróbálkozott vele, és kicsit a fejébe szállt az ital, de ő félretette a poharat, és nem gondolt vele többet. Thomas fent volt az emeleten, Georgina szobája előtt járkált a folyosón, hogy elsőnek értesülhessen a történtekről. Warrennek is ez volt a szándéka, de az első szörnyű sikoltás után, mely kihallatszott Georgina szobájából, izzadni és remegni kezdett, mire Thomas levonszolta a földszintre. Ez öt órával ezelőtt volt. Húga valóságos poklokat jár meg, és ennek James Malory az oka. Warren tett egy fenyegető lépést a sógora felé, de észrevette, hogy Anthony Malory figyeli őt, és arisztokratikus fekete szemöldökét kérdőn húzza össze. Az ígéret. Egyeden pillanatra sem szabad megfeledkeznie arról az átkozott ígéretről. Anthony egész éjjel egy széken ült, vagy a kandalló mellett téblábolt, és csak a háttérből figyelte az eseményeket, legalábbis ez volt a látszat. Volt nála egy pohár konyak, amibe néha belekortyolt, illetve újra és újra megkísérelte a poharat James kezébe csúsztatni. De mindhiába. James már az elején megmondta neki, hogy egy árva kortyot sem hajlandó lehajtani, és nem is gondolta meg magát. Anthony beszélgetni próbált a bátyjával, pontosabban olyan megjegyzésekkel ugratta, melyeket ha Warren engedett volna meg magának, véres verekedés lett volna az eredménye. James ügyet sem vetett rá, bár néha mormogott magában olyasmit, hogy: „Véget nem érő, elviselhetetlen pokol", meg hogy „Egy ujjal sem érek George-hoz többé", és egyszer az is kiszaladt a száján: „Istenem, kérlek", majd egyenesen Anthonyhoz fordult, és azt mondta: „Vigyél ki innen, és lőj le." Warren persze megtette volna. Mégpedig gondolkodás nélkül. De Anthony csak nevetett, és azt mondta neki: — Én is ugyanígy éreztem, öregem, de majd elfelejted, ahogyan George is. Higgy nekem. Három másik Malory is érkezett nem sokkal azután, hogy Warren felvitte húgát az emeleti szobába. Először az idősebb testvér, Edward jött meg a feleségével, Charlotte-tal, aki azonnal felment, és azóta színét sem látták. Egy másik unokahúg, Regina Eden rögtön utánuk toppant be, és bezárkózott velük fent a hálószobában. Ő viszont rendszeresen lejött megnyugtatni James bácsikáját, hogy minden rendben megy, hogy „Georgie csodálatosan viselkedik", és utoljára még azt is hozzátette tréfálkozva: „De nem hiszem, hogy hallani akarod, miket mond most rólad." Edward egy ideig a lányával kártyázott, de most már csak paszi-ánszozott, tudomást sem véve a szobában érzékelhető feszültségről. Már olyan sokszor volt része ebben az izgalomban, hogy egy szülés nem tudta kihozni a sodrából. Lánya, Amy egy hatalmas, puha fotelben húzta meg magát, mélyen aludt, állát a tenyerén nyugtatta. Ő gondoskodott róla, hogy még kora este felszolgálják az ételt, majd éjfélkor még némi harapnivalót, de senki nem evett túl sokat, volt, aki egy falatot sem. Amy csinos kislány — nem, tulajdonképpen gyönyörű. Korábban minden alkalommal, amikor Warren rápillantott, rögtön elkapta a tekintetét, mintha a lány figyelte volna őt. Milyen kár, hogy Malory - mi a csudán gondolkodik egyáltalán? Nagyon fiatal hozzá ez a lány. Inkább Drew esete volt. A fivére próbálkozni is fog nála — ha a nagybácsik nem állnak az útjába. Ekkor már negyed öt volt. Warren szerette a gyerekeket, de ezt nem kívánta végigcsinálni még egyszer az életben. Megnősülni sem volt hajlandó, úgyhogy nem is akart saját gyerekeket. A nőket a világ

legalattomosabb teremtményeinek tartotta, akikben nem lehet megbízni. Nem lehet hinni nekik. Ha nem kívánta volna úgy az emberi természet, hogy bizonyos időközönként szüksége legyen a társaságukra, egyáltalán nem is állt volna szóba velük. A húga volt az egyeden kivétel, az egyeden nő, akivel törődött, és ha történik vele valami... Késő éjjel felbukkant még egy Malory, James fia, Jeremy. Nagyon izgatott lett, amikor megtudta a hírt, sőt boldog, mivel túl fiatal volt ahhoz, hogy tisztában legyen vele, milyen komplikációk léphetnek fel a szüléskor. Fogalma sem volt a kockázatról és arról, hogy semmi örülnivaló sincs addig, amíg mind az édesanya, mind a kisbaba egészségesen át nem vészeli a dolgot. De elegendő volt egyeden pillantást vetnie apja elgyötört arcára, máris kijózanodott és megígérte: „Elküldetek Connie-ért." Azóta színét sem látták. A szalon kétségtelenül túlságosan nyomasztó hely volt egy vidám lelkületű fiatalember számára. Warren meg sem rezzent a „Connie" név hallatán, melynek tulajdonosa nem egy nő volt, hanem egy férfi, akiről úgy hallotta, James Malory legjobb barátja — egy másik exkalóz. Már találkozott Conrad Sharpe-pal Anthony házában azon az éjszakán, amikor neki és Jamesnek fel kellett hagynia az ellenségeskedéssel Georgina kedvéért. Nem nagyon fog menni ez a dolog, az biztos. Fél öt volt. Ekkor végre lejött Regina, Drew-val és Thomasszal a sarkában — de túl boldog volt ahhoz, hogy megállítsa bácsikáját, és bármit is mondjon neki. A mosolya azonban, ahogy Jamesre pillantott, elmondta mindazt, amit hallani szerettek volna. Éljenezni kezdtek, ami felébresztette Amyt, sőt Boydot is felrázta részeg kábulatából. James azonban visszatartotta a lélegzetét, csendben volt, többet akart, mint egy biztató, szemkápráztató mosolyt, szavakra volt szüksége. Regina rögtön átlátta a helyzetet, egyenesen odament Jameshez, átölelte, és azt mondta: — Lányod született, és az édesanyja jól van, mindketten jól vannak. — Azután felsikoltott, mert James is átölelte őt, de kissé túl erősen. A férfi nevetve engedte el Reginát, majd körülnézett, Anthonyt kereste. — Hol van az a francos ital? Még mindig Anthony kezében volt, odaadta neki, James fogta és kiitta, majd letette a poharat a kandallóra, és Anthonyt kezdte ölelgetni. Anthony alig tudott kiszabadulni a szorításából. Végül felkiáltott: — Szent isten, James! — De aztán megenyhült. — Jól van, add ki a feszültséget magadból, mielőtt felmész Georgie-hoz —• mondta szárazon. — És ne sírj, az isten szerelmére. Én sírtam, de nem kell mindkettőnknek bohócot csinálni magából. James egyre csak nevetett, és a fivére hátát csapkodta. Annyira boldog volt, hogy az már rosszulesett Warrennek. Warren sosem látta még ilyennek őt, nem is gondolta volna, nem is akarta, hogy így legyen. De azokban a pillanatokban, amikor mindannyian osztoztak a megkönnyebbülésben ugyanannak a nőnek egészsége miatt, nem volt egy csepp gyűlölködés sem közöttük. Amikor James megfordult, és észrevette őt, Warren így szólt: — Eszedbe ne jusson! — James hirtelen támadt szenvedélyes ölelkezési vágyára utalt. De fülig érő szájjal mondta, azóta vigyorgott, hogy Regina mosolya elárulta, hogy az anya és a baba jól van. James is nevetett, majd odament Warrenhez, hogy kezet rázzon vele. Az éljenzés folytatódott, ölelgetéssel és vállveregetéssel kísérve. James aztán igyekezett kiszabadítani magát, hogy felmenjen és megnézze a feleségét, de Regina megnyugtatta, hogy nem kell sietnie, mert Georgina abban a pillanatban elaludt, ahogy a baba megszületett, és Charlotte meg a doktor vigyáznak a kisbabára. Végül Roslynn is megjelent fáradtan, de mosollyal az arcán, egyenesen a férje karjába sietett, és közben a sógorához beszélt: — Gyönyörű a baba, James, igazi Malory, kétség sem fér hozzá. Biztos lehetsz benne,

nem Tonyra fog hasonlítani. — Amiből a szobában tartózkodóknak legalább a fele megértette, hogy a legifjabb Malorynak szőke haja lesz. James, aki mostanra megint a régi önmaga volt, így felelt: — Igazán kár. Eleget ugrathattam volna vele Georgie-t. — És ezzel újabb okot adtál volna neki, hogy ne legyek szívesen látott vendég a házatokban? — dohogott Anthony. — Nem kell, hogy én szolgáltassak neki indokot, öregem. Egyedül is nagyon jól boldogulsz. — James kezd belemelegedni, Ros — panaszkodott Anthony jól nevelten a feleségének. — Azt hiszem, ideje hazamennünk. De Charlotte éppen akkor érkezett le, kezében egy jól bebugyolált csomagot tartott, amelyet, a szobán átvágva, James karjába helyezett. Csend lett, de James ezt egyáltalán nem érzékelte, amikor először tekintett a lányára. Sosem látott kifejezés jelent meg az arcán, legalábbis a szobában álló férfiak még nem látták ilyennek — csordultig volt telve túláradó szeretettel. A kisbaba mindannyiuknak közeli rokona volt, így mind köré gyűltek, s a büszke apa szívesen mutatta meg nekik kicsi lányát. Anthony, akinek eszébe jutott a bátyjával nemrégiben lefolytatott párbeszéd, végül megkérdezte Jamest: — És mi lesz a neve ennek az édes csöppségnek? Azt gondolta, eszébe juttatja Jamesnek, mivel fenyegetőzött oly sokszor, de James csak rámeredt egy pillanatra, majd az Ander-sonok felé pillantott, és szépen, érthetően így felelt: — Jack. Természetesen az amerikaiak azonnal élénk tiltakozásba kezdtek, némelyik egészen erőszakos volt. De James ellenállt, határozott maradt, majd annyit mondott: — Szeretném emlékeztetni a társaságot, kinek a lányáról van szó, és kinek a joga, hogy nevet adjon neki. Ez persze hatott. A legifjabb Malory, noha kislány volt, a Jack Malory nevet kapta, bár a keresztelőn a Jacqueline nevet fogják beiktatni — hacsak nincsenek jelen az Anderson nagybácsik —, és csupán az apja fogja őt kedvesen Jacknek szólítani — akár tetszik az anyának, akár nem.

7. fejezet — Hová tűntél tegnap este, Jeremy? Amy tette fel a kérdést, amikor unokatestvére belépett a reggelizőhelyiségbe. Reggelit szolgáltak fel, hiába volt délután két óra, mert senkinek sem volt kedve hamarabb felkelni, és Amy pont erre számított, amikor végül kikászálódott az ágyból. — Nem gondoltam, hogy ilyen hamar újra itt leszel — jegyezte meg Jeremy, mintha meg sem hallotta volna a kérdést. — Tulajdonképpen el se mentem — mondta Amy, s nekilátott, hogy kávét töltsön a fiúnak, de közben eszébe jutott, hogy megkérdezze: — Vagy inkább teát kérsz? — Teljesen mindegy. Mindkettőt szeretem, de hogy érted, hogy el se mentél? Azt akarod mondani, hogy le sem feküdtél aludni? Mivel Amy nem ugyanazt a ruhát viselte, mint amiben a fiú előző este látta, most egy barackszínű organtinruha volt rajta, s ő maga is olyan frissnek tűnt, mint egy barack, Jeremy zavara érthető volt. — Megígértem Georgie nagynéninek, hogy itt maradok, és gondot viselek a házra, amíg ő fel nem épül. Minthogy a házvezetőnő a múlt hónapban felmondott, aki pedig a helyére került, nem csinált semmit, és a múlt héten elbocsátották, valakinek oda kell figyelnie a dolgokra. Vagy te akarod vállalni ezt a feladatot? — Nem hinném — horkant fel Jeremy. — De nem vagy te túl fiatal...?

— Amikor a korombeli lányok többségének már a kezére folyik a licit, és ki vannak képezve, hogyan vezessék a saját háztartásukat, gondolod, hogy egyedül én vagyok képtelen erre a feladatra? Amy szigorú pillantással mérte végig a fiút, aki erre elpirult. — Nem mondtam ilyet. — Jobb is, hogy nem — vágott vissza a lány —, különben kénytelen lettem volna behúzni neked néhányat. Jeremy legelbűvölőbb mosolyával próbált enyhíteni a lány tüskés hangulatán, amivel ritkán találkozott. Végső soron Amy is Malory volt, és a Maloryk nagy többsége nehéz természetéről volt híres. Csak mert az apja a kivételek egyike volt, abból még nem következett, hogy Amy rá hasonlított. De Jeremy folyton új dolgokat tudott meg a lányról, mióta közeli barátok lettek. Jeremy rémületet színlelve kérdezte: — Ha ideköltözöl... Szent isten, az az összes szörnyű piperkőc, aki a múlt héten az ajtótokon dörömbölt, mind ide fog járni hozzánk? — Nem, ha tartod a szád, és nem mondod el senkinek, hová tűntem. Jeremy ezúttal valóban meglepődött. — Nem akarod élvezni a sikeredet? — Istenem, dehogynem. Annak azért jobban örülök, hogy felnőttként fognak kezelni, Jeremy, mint a szokásos látogatásoknak, amik a bál után következnek. A nővéreim rovátkákat húztak minden egyes udvarlójuknak, de engem egy fikarcnyit sem érdekel az egész... — Miért nem? — faggatta Jeremy. Türelmetlen volt ahhoz, hogy megvárja a választ. — Nem akarsz férjhez menni? — De igen, feltett szándékom. — Ó — kapott észbe James, azt gondolta, végre érti a dolgot. — Csak még nem találkoztál a megfelelő jelölttel. Vársz, amíg felbukkan. — Tulajdonképpen... erről van szó — hazudta Amy, mert egyelőre nem akarta elárulni, kit választott, még az unokafivérének sem. — Azért ajánlottad, hogy segítesz Georgie-nak, hogy el tudj rejtőzni? — Éppenséggel nagyon szeretem a mostohaanyádat, Jeremy. Akkor is felajánlottam volna neki a segítségemet, ha tucatjával lettek volna más elfoglaltságaim. A doktor azt mondta, legalább egy hétig ágyban kell maradnia. Minthogy most én vagyok az egyeden a családban, akit nem terhel semmi más felelősség, egészen logikusnak látszik, hogy... — Nem kell olyan átkozottul körülményesen beszélned — szólt közbe Jeremy, rosszul érezte magát, mert úgy tűnt, megbántotta a lányt. — Értem, miről beszélsz. — Majd újra elmosolyodott, hogy enyhítsen ingerült válaszán. — Kellemes lesz, ha itt leszel láb alatt. Amy felhúzta a szemöldökét, így apjára és bácsikájára hasonlított, akik tökélyre fejlesztették ezt az arcjátékot. — Komolyan mondod? Még akkor is, ha kicsikarom belőled a válaszokat azokra a kérdésekre, amikre nem akarsz felelni? — Észrevetted, igaz? — Nem lehetett nem észrevenni. Jeremy elnevette magát. — Szóval, mit is kérdeztél? — Hogy hová tűntél. Már arra gondoltunk, te magad mentél el Haverstone-ba Connie-ért. — Artie-t küldtem el, bár eszembe jutott, hogy nem lesz köny-nyű a vén tengerésznek megtalálnia az utat Connie farmjához. Georgie hibája lesz, ha eltéved. Ha várt volna a gyerekszüléssel a jövő hétig, ahogyan tervezte, Connie is itt lett volna. Vissza akart térni Londonba a baba születésére. — Egyáltalán mit csinál vidéken? — Megnézi, van-e még valami menthető azon a kis földdarabon, ami az övé Haverstone mellett. Már olyan sok éve nem járt arra, hogy nem számít másra, mint gazra és romokra. Persze van elég ideje és pénze, hogy kezdjen vele valamit, mivel már ő sem hajózik többet.

— Hiányozni fog neked, igaz, Jeremy? Hogy nem mehetsz apád dal a tengerre? — Miért hiányozna? Sosem voltam olyan sokáig a Maiden Anne-en, hogy hozzászokhattam volna. Az első tengeri csatában megsebesültem, aztán apám és Connie elmentek pihenni a Nyugat-Indiákra. Azonkívül pedig — tette hozzá sokat sejtető nevetéssel — nagyon is jól szórakozom az utóbbi napokban, nem hagynám ki egy percét sem. — Nem kétlem, hogy jól szórakozol, amilyen gyakran kizárnak az iskolából. — Az isten szerelmére, ugye nem próbálsz prédikálni nekem, mint Georgie? Épp eleget rágja a fülemet, hogy mit csinálok rosszul, és az még mind semmi ahhoz képest, ha apám és Connie rákezdi. Úgy tűnik, egyáltalán nem emlékeznek rá, milyen tizennyolc évesnek lenni. Amy elmosolyodott a zúgolódó hangon. — Biztos vagyok benne, hogy az apád még emlékszik, mivel nagyjából ennyi idősen nemzett téged, függetlenül attól, hogy csak évekkel később szerzett róla tudomást. És hallottam, mit beszélnek róla, hogy ő volt az egyik legmegátalkodottabb korhely Londonban: más lánnyal töltötte a reggelt, a délutánt és az estét — ez így ment minden áldott nap. Effajta szórakozást emlegettél az előbb? — Fejezd be, Amy! — csattant fel a fiú. — Nem lenne szabad ilyesmiről beszélned... hol az ördögbe hallottad ezt? Amy elnevette magát, mert Jeremy elpirult. — Reggie-től, természetesen. Tudod, mennyire szeret hencegni a kedvenc bácsikáival. Persze Jason nagybácsi és az apám sosem volt részese olyan hírhedt kalandoknak, amikkel kérkedni lehetne, de Jason bácsikámról azért tudok egy-két dolgot, amit senki más. — Micsodát? — Nem mondhatom el. — Ki vele, Amy, úgyis tudod, hogy előbb-utóbb kiugratom a nyulat a bokorból, úgyhogy akár már kezdheted is. — Nem, ezúttal egy szót sem húzol ki belőlem. ígéretet tettem. — Hát, ez szép! — fortyant fel Jeremy. — Én kifecsegem neked az összes titkomat... Amy durván félbeszakította: — Nem mondtad el még a felét sem. De azt elérted, ismét, hogy még mindig nem tudom, hová tűntél tegnap este. Nem gondolod, hogy apádnak jólesett volna, ha mellette vagy abban a nehéz helyzetben? Kisebbségben volt, tudod jól. — Tony vele volt — gúnyolódott Jeremy. — És úgy hallottam, apád is szép nagyot tud ütni, ha akar. — Tényleg? — Amy őszintén meglepődött. — Hol a pokolban hallottad ezt? — Nem érdekes... — felelte a fiú viszonzásul a Jason-féle titokért. — És ne feledd, hogy apám már kiállt Georgie fivérei ellen, mégpedig egymaga, és győzött volna, ha azok egy fikarcnyit is tisztességesek, és nem szövetkeznek ellene. — Miért beszélünk verekedésről? Nem erre gondoltam, amikor azt mondtam, kisebbségben volt. — Mert ismerem őt. Neki akart menni valakinek, és én tökéletes bűnbak vagyok a számára. Nem akartam, hogy rajtam töltse ki a dühét, amikor annyira örültem, hogy megszületik a baba. Inkább elmentem. — Pedig nagyon jól tartotta magát — mondta Amy. — Bár elég közel járt ahhoz, hogy elveszitse az önuralmát. — Nem is tudod, milyen közel. Akkor láttam utoljára ilyennek, amikor Nicholas Eden vérét akarta kiontani. Amy sosem hallotta a teljes történetet az elejétől a végéig, csak egyes részleteit. — Igaz, hogy halálos ellenségek voltak? Jeremy elmosolyodott. — Nem. Apám csak meg akarta fenyíteni kissé. Csakhogy közben Nicholas feleségül vette az unokatestvérünket. Nehogy azt hidd, apám ezt valaha is megbocsátja neki. Mivel Amy jó néhány vitáról hallott James és Reggie férje között, kénytelen volt

egyetérteni. Most persze James új áldozatokat talált az összetűzéseihez: Georgina fivéreit. Az öt fivérről Amynek eszébe jutott Warren, hogy őt figyelte csaknem egész éjjel, anélkül hogy az észrevette volna. Boldog volt, hogy láthatja, mégis arra vágyott, bárcsak más körülmények között találkoztak volna, hiszen a férfi ugyanolyan gondterhelt volt, mint James. Warren nyilvánvalóan nagyon szereti a húgát, tehát igenis képes a gyengéd érzésekre, hiába utal minden jel ennek az ellenkezőjére. — Zavarok? Amynek elakadt a lélegzete, amint felismerte a mély hangot, amelynek a tulajdonosa ott állt az ajtóban — százkilencven centiméternyi férfiasság. A szíve hevesebben kezdett verni. Torkán akadtak a szavak. Jeremy vidáman válaszolt: — Egy cseppet sem, jenki. Épp menni készültem.

8. fejezet Jeremy komolyan mondta, hogy indul. Kerített egy pár kolbászt meg egy darab kenyeret, és kiment a konyhából, majd kifordult a házból is. Warren utánabámult. Amy Warrent nézte, agyában lázasan kavarogtak a gondolatok, hiszen egészen váratlanul kettesben maradtak. Persze nem igazán kettesben, csendesítette hevesen dobogó szívét Amy. Nem, ott voltak a cselédek is a házban. Henri épp az imént engedte be Warrent, vagyis valahol a közelben kellett lennie. De akkor is, abban a pillanatban egyedül voltak, és Amy alig tudta elhinni, hogy Jeremy ilyen jót tett vele. Persze ha bárki másról lett volna szó, Jeremy maradt volna. De Amy és Warren távoli rokonságban álltak egymással. A lány beházasodott nagynénje volt a férfi húga. Ez volt az oka, hogy Jeremy semmi rosszat nem látott abban, ha otthagyja őket felügyelet nélkül. Jeremy persze még csak nem is sejtette, hogyan érez Amy Warren iránt. A férfi tekintete visszatévedt a lányra, aki elbátortalanodott ettől a közvetlenségtől. Warrennek nevetőgödröcskék voltak a szája mellett, de ez még nem jelentett semmit — Amy sosem látta mosolyogni. Az orra egyenes volt, arccsontja kiugró. Állkapcsa makacsságot sugallt. Szeme a tavasz és nyár színeit idézte, de komor arckifejezése rideggé tette a tekintetét. Haja sötét aranyszínű volt, rendezetlen divatos hullámokkal, és bár már kissé hosszúra nőtt, Amynek úgy tetszett, a kissé túlzott hosszúság valamiképp megszelídíti a rakoncátlan fürtöket. A férfi vékony testalkatú volt, leginkább Tony nagybácsira hasonlított, de semmiképpen sem volt soványnak mondható. Magasabb volt, mint Anthony, kicsit szélesebb vállal és izmosabb karral. Enyhén szétvetett lábbal állt, mintha egy hajó fedélzetén egyensúlyozna... Amy mind az öt testvérnél megfigyelte ezt a jellegzetes testtartást. James nagybácsi is sokszor állt így. Warren fekete kabátot és szürke nadrágot viselt, nem volt rajta mellény, csak fehér ing nyakkendő nélkül. Amy azt is megfigyelte, hogy egyik fivér sem hordott nyakkendőt. A férfi nem volt elegánsan öltözve, inkább úgy festett, mint egy igazi, harcedzett amerikai hajóskapitány — legalábbis a lánynak ez volt a benyomása. Amynek mondania kellett volna valamit, de fogalma sem volt róla, mit, mert képtelen volt gondolkodni így, hogy a férfi minden figyelmét rá összpontosította. A sors furcsa fintora volt ez, hiszen Amy már régóta épp egy ilyen alkalomra áhítozott. Hányszor végiggondolta, mi mindent mondana neki, sokatmondó, rejtélyes, kissé csintalan szavakat, amelyek révén éreztethette volna Warren iránti gyengéd érzelmeit. Most a világon semmi sem jutott eszébe. Reggelit.. — bökte ki hirtelen. — Nem kérsz reggelit? Ilyenkor? A férfi reggel öt körül hagyta el fivéreivel a házat. Amy hallotta, hogy az Albany

Hotelban szálltak meg a Piccadillyn, ami nem volt messze, mégis már majdnem hat óra volt, amikor Warren ágyba került. Tekintve, hogy ez nyolc órája történt, rosszalló hanghordozása indokolatlan volt. Csakhogy Warren ilyen volt, cinikus, aki gyűlöli a nőket, az angolokat, a Malorykat, és ő volt a legkezelhetetlenebb a fivérek között. Amy sosem boldogul vele, hacsak nem szánja el magát a végsőkig, és figyelemre sem méltatja folytonos gorombaságát és durva modorát. Amy felállt, hogy távozzon az asztaltól. Feltételezem, George-ot jöttél meglátogatni. Az ördögbe is, most már az egész család így szólítja? — kérdezett vissza Warren ingerülten. Amy mit sem törődött az érdes, udvariatlan hanggal, és így válaszolt: — Elnézést. Amikor James nagybácsi George-ként mutatta be, ő nem tett ellenvetést. Csak jóval később tudtam meg, hogy nem is így hívják, de akkor már... — A lány békítőleg megpróbálta elmagyarázni, hogy már szokássá lett a dolog. — De te sem Georginának szólítod, nem? Warren tekintete bosszúsan megvillant a találó megjegyzés hallatán. Vagy talán csak így nézett, ha zavarban volt. Mert zavarba kellett jönnie. Hiszen a „Georgie" sem volt nőiesebb név a „George"-nál. De Amy szándéka nem az volt, hogy megleckéztesse a férfit. A pokolba is, nem alakultak jól a dolgok! A lány ügyesen megkerülte a kényes név említését, és így folytatta: — A nénikém és a bácsikám még alszanak. Már felkeltek egyszer, amikor Jacket először kellett megetetni, de utána visszafeküdtek aludni. — Légy olyan kedves, és ne szólítsd az unokahúgomat azon a nyomorúságos néven. Ez még rosszabb volt, mint a goromba hang. Harag volt benne, és meglehetősen félelmetes volt közvetlenül megtapasztalni Warren dühét úgy, hogy kettesben voltak, különösen azok után, amit a nagybátyja az előző napon a nadrágszíjról mondott. Amy észre sem vette, hogy a férfi övére pillant. Vastag bőrből készült, széles szíj volt. Amy elképzelte, milyen pokoli fájdalmat okozhat... — Mi a fenét bámulsz? Amynek az arcába szökött a vér. Szeretett volna az asztal alá bújni szégyenében. De aztán inkább bevallotta az igazságot. — Az övedet. Tényleg azzal próbáltad megfékezni a húgod makacsságát? A férfi tekintete még jobban elkomorult. — Úgy látom, a nagybátyád szeret fecsegni. Amy összeszedte minden bátorságát, és újra megkérdezte: Tényleg megverted? Ez, kicsi lány, nem a te dolgod — hangzott a sziklaszilárd elutasítás. Amy felsóhajtott. Nem kellett volna szóba hoznia a dolgot, de végül is mindegy volt, mit mond, a férfi úgyis goromba lett volna vele. Megpróbált más témát felvetni: — Látom, a nevek érzékenyen érintenek. Tony bácsikám is így van vele... tulajdonképpen minden nagybátyámra jellemző. Regina unokahúgommal kezdődött. A család nagy része Reggie-nek szólítja, de James bácsikámnak ez nem felelt meg, ezért ő Regannek nevezi. Most már közel sincs ennek olyan nagy jelentősége, de régebben James minden fivérét az őrületbe kergette azzal, ha kiejtette a száján a saját változatát. Hihetetlen, hogy ebben mennyire hasonlítotok egymásra a bácsikáimmal. A lány szavaiban érezni lehetett a gúnyt. Warren megvető arckifejezése — hogy ő bármiben is hasonlítana a Malorykra — meglehetősen nevetséges volt. De Amy nem nevetett, még csak el sem mosolyodott. Inkább békejobbot nyújtott. — Ha ez vigasztal, a húgod dührohamot kapott ma reggel, amikor meghallotta, hogyan döntött James bácsi. Azt mondta, ő Jacqueline-nak fogja hívni a kislányát, legfeljebb Jackie-nek, és James akár meg is gebedhet, ha nem tetszik neki. Jobb is lenne, ha meggebedne... Lehetnél kedvesebb, Warren... megfelel, ha így szólítalak?

Nem, egyáltalán nem — felelte mogorván, valószínűleg, mert a lánynak volt mersze rendreutasítani őt, és ez egyáltalán nem volt ínyére. — Szólíts Mr. Andersonnak vagy Anderson kapitánynak. Nem, az nem lesz jó. Ez így túlságosan távolságtartó, és mi nem leszünk oly távol egymástól, te meg én. Akkor valami mást kell kitalálnom, ha a Warren nem felel meg. A mondat végén sejtelmesen rámosolygott, majd elment mellette. Pontosan tudta, hogy a férfinak elakadtak a szavai a megdöbbenéstől. Szerencsétlen ember, azt hitte, az „udvarias távolságtartásról" fog szólni a kapcsolatuk — ami eddig még ugyan nem alakult ki, de bizonyosan ki fog. Majd ő gondoskodik róla, ha másképp nem megy. Amy felment néhány lépcsőfokot, majd hátrafordult, és látta, hogy a férfi is az ajtó felé néz, s még mindig őt bámulja. Merészen annyit mondott: — Felmehetsz a gyerekszobába megnézni Jacket, ha van kedved. Máskülönben ki kell találnod valami szórakozást magadnak, amíg George felébred. Nem várta meg a választ, így már a lépcső tetejénél járt, amikor meghallotta Warren kelletlenül odavetett mondatát: Szeretném látni a babát. Akkor gyere utánam, beviszlek hozzá. Amy megvárta, hogy a férfi utolérje, és tovább akart indulni, de a férfi megállította a karjánál fogva, mire egy apró sóhaj szakadt fel belőle. Warren nem hallotta meg, a saját kérdésére figyelt: Tulajdonképpen mi keresel te itt? Átjöttem, hogy segítsek a húgodnak, míg a doktor azt nem mondja, hogy már eléggé felépült ahhoz, hogy gondot viseljen a házra. Miért éppen te? Mert történetesen szeretem a húgodat. Jó barátnők lettünk. Még most sem szégyelled magad, hogy ilyen durva hangon beszéltél velem? Nem — felelte a férfi, de az arckifejezése megenyhült kissé, és a tekintete is szelídebb lett. Aztán hozzátette: — Meglehetősen pimasz teremtés vagy a korodhoz képest. — Édes istenem, el ne mosolyodj! — kiáltott fel Amy rémületet színlelve. — Előtűnnének a gödröcskék a szád körül. Warren elnevette magát. Ez saját magát is meglephette, mert hirtelen elkomorult, sőt az arca is elvörösödött. Amy elfordult, hogy ne hozza még jobban zavarba, és bevezette egy gyéren megvilágított szobába. A család imádni való új kis jövevénye mélyen aludt. Hason feküdt, arcát oldalra fordítva, és egyik kis öklét a szája mellett tartotta. Világosszőke hajszálacskák ékesítették a fejét. Érdekes lett volna megtudni, vajon a szeme barna vagy kék lesz-e, de egyelőre kék volt, mint minden kisbabának. Warren csendesen odalépett a kislány ágyához, és Amy mellett állva pillantott le a gyerekre. Most csak az övé volt a férfi — Jack nem figyelt rájuk —, kivételes alkalom volt Figyelembe véve családjaik tekintélyes számát, és hogy Warren nem marad túl sokáig Angliában, Amy világosan látta, hogy valószínűleg ez az egyeden eset, amikor is kettesben maradhat Vele. A pillanat végzetszerűsége kétségbeeséssel tetézte a lány erős érzéseit, és már nem volt biztos benne, hogy tud-e uralkodni magán. Amikor oldalra pillantott, és megint meglátta azt a gyengéd arckifejezést, amit ez a férfi oly kevés ember számára tartogatott, Amy azt kérdezte tőle: — Szereted a gyerekeket? — Imádom őket — felelte, anélkül hogy ránézett volna a lányra, és valószínűleg félig öntudatlanul is, mert hozzátette: — Nem csapnak be, és nem törik össze a szívedet — amíg fel nem nőnek. Amy nem tudta, hogy Warren a húgára célzott-e ezzel vagy a nőre, akit valaha szeretett, vagy mindkettőjükre, ezért nem szólt egy szót sem, csak élvezte a pillanatot, hogy együtt lehet az olyany-nyira áhított férfival. Warren és Drew nagyon hasonlítottak egymásra a nyolc év korkülönbség ellenére, de a természetük gyökeresen különböző volt. Amy egyik fő célja az volt, hogy áttörje a Warren szívét rejtő kemény páncélzatot, és bizonyosságot

nyerjen felőle, rejtőzködik ott mélyen eltemetve egy kevés Drew lehengerlő kedvességéből. Arra számított, a vértezet mögött egy kedves, gyengéd férfiemberre talál, aki olyannyira szerette a húgát, és éppen most zárja a szívébe Georgina kislányát. Ugyanakkor tudott róla egyet s mást, hallotta, hogy fájdalmat okoztak neki. Hogy összetörték a szívét. Ettől vált rideggé, cinikussá és bizalmatlanná. Amy nem tudta, hogyan tehetné mindezt jóvá, de azt akarta, hogy a férfi adjon még egy esélyt az életében a szerelemnek. Hirtelen azon vette észre magát, hogy legszelídebb hangján azt suttogja: — Akarlak, Warren Anderson. Sikerült magára vonnia a férfi figyelmét, és még mielőtt belehalt volna szégyenébe — Amy vakmerő volt, de többnyire azért nem ennyire vakmerő —, helyesbített. — Pontosabban, először feleségül akarok menni hozzád, azután pedig jöjjön, aminek jönnie kell. Warren először nem szólt semmit — ezúttal igazán megdöbbent —, de aztán minden cinizmusa elemi erővel tört fel belőle. Kár — felelte. — Az első ötlet igazán érdekesnek tűnt, de a második már egyáltalán nem. Nem kívánok megnősülni. Soha! Tudom — sóhajtotta Amy. Az őszinteség aznap nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. — Remélem, meggondolod magad. Tényleg ebben reménykedsz? És hogyan szeretnéd ezt elérni, kicsi lány? Mindenekelőtt úgy, hogy megértetem veled, nem vagyok már kicsi lány. Mert ez az igazság, tudod jól. Elég idős vagyok ahhoz, hogy férjhez menjek, és saját családom legyen. Hány éves is vagy? Tizennyolc. — Ez ártatlan füllentés volt, mivel a születésnapjától még majdnem két hét választotta el. Igazán tekintélyes életkor — mondta a férfi maró gúnnyal. — Aztán amikor még idősebb leszel, majd megtanulod, hogy az eny-nyire vakmerő hölgyeket nem kezelik túl sokáig úrinőként. Vagy éppen erre törekszel? Egyáltalán nem vagy az esetem, de egy hónapig kint hánykolódtam a tengeren, ezért most nem vagyok túl válogatós. Vigyél az ágyadba. A férfi azt akarta, most Amy döbbenjen meg. Szerencsére a lány tudta ezt, és nem sértődött meg, nem is volt meglepve, sőt nem is ijedt meg a témától. Mindaddig, amíg csak beszéltek róla... Odaviszlek, amint megvolt az eljegyzés. A szokásos trükk — vetette oda a férfi, arra utalva, hogy sejthette volna, ez lesz a válasz, majd csúfondárosan megjegyezte: — Korán kitanítanak benneteket, lányokat ebben az országban, igaz? Nem trükk volt — felelte Amy kedvesen. — ígéret. Akkor nézzünk egy kis ízelítőt abból, mit is ígérsz. Warren a lány feje mögé csúsztatta a kezét, hogy karcsú, törékeny testét magához vonja. Nem volt erőszakos, a másik kezével hozzá sem ért. Nem is volt rá szüksége. Amy milliószor jobban vágyott a csókjára, mint amennyire az meg akarta leckéztetni őt — mert Amy pontosan tudta, hogy ez a férfi célja —, ezért karját a nyaka köré fonta, hogy minél szorosabban magához ölelhesse. És amikor ajkuk találkozott és eggyé olvadt, Amy pontosan azt érezte, amire számított, hogy ez a csók egész testében felkavarja, és hogy mélyen erotikus és hihetetlenül érzéki élményben van része. Csakhogy a lány tartogatott még egy meglepetést Warren számára. A csók olyasvalami volt, amihez igencsak jól értett, minthogy a családja tudta nélkül az utóbbi néhány évben figyelemre méltó gyakorlatra tett szert ezen a téren. Nem volt teljesen eltiltva a partikról és a szórakozástól; csak éppen gyerekként kezelték egészen az elővezetéséig, ha más gyerek is jelen volt. Végső soron ez egyfajta tanulási folyamat volt, lehetőség a nagyobb gyerekeknek, hogy első kézből figyelhessék meg, hogyan kell majd viselkedniük, ha felnőttek lesznek. Persze mindig voltak ott korabeli lányok és fiúk is, és ha egy fiú megtetszett neki, gyakran vonultak el egy félreeső sarokba vagy akár ki a kertbe, valami

még eldugottabb helyre. Az egyik fiú, aki mindössze egy évvel volt fiatalabb Amynél, sokkal gyakorlottabb volt, mint az összes többi együttvéve. Egy idősebb nő okítgatta a szerelem fortélyaira, és megpróbálta elcsábítani is, bár ezzel talán csak előtte akart büszkélkedni a fiú. Ez a fiú tanította meg Amyt arra, mi járhat Warren fejében, de arra nem készítette fel, mit fog érezni a férfi karjában. Össze sem lehetett hasonlítani semmi más eddigi élményével. Azt már korábban is tudta, hogy Warrenre vágyik, hogy ő az a férfi, az egyetlen, akivel szeretkezni akar. De ahogy szorosan hozzásimult a testéhez, amint megízlelte a csókját — Amy nem tudott uralkodni magán. Képtelen volt rá. Annyit álmodozott erről, olyan erősen akarta, hogy a férfi kívánja őt, s most úgy tűnt, a férfi talán... Amikor a férfi nyelve behatolt a lány szájába, a lányé készségesen várt rá, hogy gyengédséget adjon, majd továbbkalandozzon, hogy felfedezőútra induljon ő maga is. Halk nyöszörgéssel Amy még közelebb simult hozzá, és úgy érezte, meghal a gyönyörtől, amikor Warren köré fonta a karját, hogy testük még szorosabban fonódhasson össze. Amy érezte, hogy Warren először meglepődik, majd jólesően elfogadja, amit nyújt neki, és végül — bár nem túl hamar — felfogja, hogy mit is csinál, és hirtelen véget vet neki. — Jézusom! — bukott ki Warrenből, és eltolta magától a lányt, míg csak karhossznyira nem kerültek egymástól. A férfi is éppolyan gyorsan kapkodta a levegőt, mint Amy, és a tekintetében nyoma sem volt a korábbi rideg tartózkodásnak. Felforrósodott a testük, Amy remélte, hogy a vágytól, de nem volt biztos benne, mert a férfin úgy látszott, valami nem tetszik neki a lány vagy a saját viselkedésében, s az elégedetlenségének okát hamar kibökte. Hol tanultál meg így csókolni? — kérdezte élesen. Gyakoroltam. Mi mindent gyakoroltál még? Annyi alantas gyanúsítás volt a hangjában, hogy Amy felháborodott: Nem azt, amire te gondolsz — vágott vissza. — Jó nagyot be tudok húzni annak, aki a csókon kívül mást is akar. Nem ajánlom, hogy rajtam is kipróbáld — figyelmeztette, bár most már korántsem olyan szigorúan, mert az önuralma kezdett visszatérni. Nem hiszem, hogy megtenném — felelte Amy, emlékezetébe idézve Warren széles nadrágszíját. Mert én nem akarok tőled semmi mást — tette hozzá gyorsan a férfi, nehogy a lány más következtetést vonjon le a viselkedéséből. — Sőt figyelmeztetlek, hogy tartsd távol magad tőlem. — Miért? Látta, hogy a lány milyen csalódott képet vág, és ez kihozta a sodrából. — A fenébe is, még gyerek vagy! Amy rászegezte a tekintetét. Végül annyira feldühítette a férfi konok viselkedése, hogy volt mersze megkérdezni: — Úgy szoktad megcsókolni a gyerekeket is, ahogy az imént engem? A férfi arca elvörösödött, s ez még a gyéren megvilágított gyerekszobában is látható volt. Amy nem akarta kiélvezni győzelmét. Sarkon fordult, majd méltóságteljesen kiment a szobából.

9. fejezet Megértem, hogy összebarátkoztál azzal a kis csitrivel, Amyvel vetette oda Warren könnyedén. — Igazán kedves fruska, bár néha úgy viselkedik, mint egy vadóc. Georgina nem vette észre, hogy a megjegyzést követően enyhe pír jelent meg fivére arcán. Az ölében tartotta Jacqueline-t, ezért nem volt meglepő, hogy csak egy röpke

pillantást vetett Warrenre. — Tulajdonképpen inkább fordítva történt — felelte Georgina. — Itt én vagyok a kívülálló, ne felejtsd el. De miért mondod ezt? — Csak meglepődtem, hogy még mindig itt van. — Nem említette, hogy addig marad, amíg a doktor és James úgy nem döntenek, hogy visszatérhetek a mindennapi feladatokhoz? Igaz is, hogy érzed magad? A húga elnevette magát. Mégis mi a francot gondolsz, hogyan? Mint aki most szült. A pokolba is, Georgie, nem kell úgy beszélned, ahogy ők, csak azért, mert együtt élsz velük. Az isten szerelmére, Warren minden szavamra ügyelnem kell a jelenlétedben? Inkább örülnöd kellene annak, hogy boldog vagyok, hogy született egy gyönyörű, egészséges kislányom, és vagyok olyan szerencsés, hogy szeretem a férjemet. Sok nő korántsem a sors kegyeltje, tudod jól. Megházasodnak a családjuk kedvéért, és azután egy életen át szenvednek a férjük mellett. Warren pontosan értette, mire gondol a húga, azt azonban nem volt képes felfogni, hogyan teheti őt boldoggá egy olyan férfi, mint James Malory. Nem állhatta Jamest, annak bizarr humorát. Arra sem tudott rájönni, Georgina milyen szeretetre méltó tulajdonságot lát benne. Malory nem volt elég jó a húgához, semmilyen értelemben. De mindaddig, amíg boldoggá tudja tenni őt, és ehhez nem fért kétség, még egy külső szemlélő számára sem, Warren nem teszi tönkre a családi békét. De elég egyetlen apró jel, ami arról árulkodik, hogy valami nincs rendben köztük, Warren máris boldogan szétválasztja őket, és visszaviszi húgát Amerikába, ahová tartozik. — Ne haragudj — mondta Warren, nem akarta elrontani a húga kedvét. És mivel úgy tűnt, Amy elég biztonságos téma, Georgina szívesen beszél róla, inkább azt kérdezte: — Nem túl fiatal az a lány ahhoz, hogy elvégezze a te feladataidat? Georgina értetlenül nézett rá. — Bizonyára viccelsz. Már elfelejtetted, hogy én csupán tizenkét éves voltam, amikor átvettem a háztartás vezetését? Warren nem felejtette el, de kitartott az álláspontja mellett. Te egy érett tizenkét éves voltál. Georgina tudta jól, milyen makacs a testvére. Amy is egy meglehetősen érett tizenhét éves, aki... Tizenhét? Na, azért nem kell pánikba esni—felelte,meglepődve bátyja különös reakcióján. — Tizennyolc lesz talán egy hét múlva. Most vezették be a társaságba, és mellékesen hatalmas sikert aratott. — Georgina elnevette magát. — Látnod kellett volna, James mennyire nem értette, hogy nem vette észre egészen addig az estéig, hogy már felnőtt a lány. Miért vette volna észre? Nem az ő lánya, bár éppenséggel az övé is lehetne. Georgina felhúzta a szemöldökét, Warren bosszúsan vette észre, hogy ezt is eltanulta férjétől. — Arra célzól, hogy James túl öreg hozzám? — Georgina jól szórakozott a gondolaton. — Biztosíthatlak, hogy szó sincs róla. Warren még visszatért volna a kérdésre, hogy Amy túl fiatal, de jobbnak látta, ha nem feszegeti tovább a témát, nehogy a húga gyanút fogjon. — Csak egy megfigyelés volt, semmi más. Egy pillanatra elhallgattak, amíg Georgina óvatosan maga mellé fektette Jacqueline-t az ágyra. Warren meghatottan nézte, ahogy Georgina gyengéden simogatja a baba arcát és a karját, mintha sosem tudna betelni a gyerek érintésével. Georgina felsóhajtott, azután megjegyezte: — Gondolom, hamarosan férjhez megy. — A baba? — értetlenkedett Warren. Georgina kuncogott.

Nem, te ostoba, Amyre értettem. Hiányozni fog, ha vidékre költözik, ahogy a nővérei is, amikor férjhez mentek. Ha attól tartasz, hogy magányos leszel, miért nem jössz haza? — javasolta Warren. A húga meglepetten pillantott fel. — Otthon többet voltam egyedül, Warren, mint itt bármikor is. Vagy talán már elfelejtetted, hogy te és a fivéreid szinte mindig a tengereket jártátok? De ennek már vége, amióta nem járunk Kínába. Egyikőtök sem töltött otthon túl sok időt két hajóút között, bármi volt is az úti cél. Még Boyd is külön hajóval jár, ugyan még nem kapitány. Egyébként nem félek attól, hogy magányos leszek. Erről szó sincs, mivel a férjem a nap nagy részét itthon tölti, alig jár el. Warren megvető arckifejezése ellenszenvről árulkodott, de csak annyit mondott: Mert nincsenek kötelezettségei, nincs állandó munkája, nincs... Hagyd abba, Warren. Azért hibáztatod, mert gazdag, és nincs rászorulva, hogy dolgozzon? Akkor minden amerikaira haragudnod kellene, hiszen mind azért küzd, hogy ezt elérje, ugyanúgy, ahogy valószínűleg az őseink is tették. Gyerünk! Mondd ki nyugodtan, úgyis tudom, hogy ez van a bögyödben. Warren dühös lett. Egyáltalán nem ezt akartam mondani, a francba is! Több pénzem van, mint amennyit el tudok költeni, én mégsem ülök otthon, és lógatom a lábamat, nem? James sem. A virágzó ültetvényeit igazgatta a Nyugat-Indiákon, mielőtt visszatért Angliába. Azelőtt hajóskapitány volt a saját hajóján... Azt akarod mondani, hogy a kalózkodás kemény munka? Nem volt mindig kalóz — fortyant fel Georgina. — És nem fogjuk kitárgyalni, mit tett abban az időben, amikor még nem ismertük, mert fogalmunk sincs az indítékairól. Az isten szerelmére, te kötöttél fogadást a saját hajódra, hiúságból és szórakozásból egy nyomorult vázáért, és majdnem kinyírattad magad miatta, amikor az a kínai hadvezér vissza akarta szerezni! Egy felbecsülhetetlen értékű vázáért! Ez legalább akkora őrültség volt, mint... Közel sem volt akkora őrültség, mint... Mindketten elhallgattak, mert Jacqueline sírva fakadt a zajos vitatkozástól. Zavartan elpirultak, és egyszerre mondták ki: — Ne haragudj! James, aki a szóváltás hallatán indult fel az emeletre, és épp a mentegetőző szavakra ért a gyerekszobába, kertelés nélkül kimondta, amit a vitáról gondolt: Ha még egyszer felemeled a hangod, jenki, ezen a rohadt padlón húzom végig a... Nem szükséges részletesebben kifejtened, James — vágott közbe gyorsan Georgina. — Kissé megfeledkeztünk magunkról. Warren ugyanis nem szokta meg, hogy ellentmondok neki. Azelőtt sosem vettem volna magamnak a bátorságot, tudod. íme egy újabb rossz szokás, amit a Maloryktól tanult, gondolta Warren, de ezúttal nem tett megjegyzést. És mivel nem akart újra összetűzésbe keveredni a sógorával — legalábbis amíg nem zárkózik fel James ökölvívó-tudományához, amit londoni tartózkodása alatt akart elérni —, így inkább megerősítette Georgina szavait. — Georgie jól van, Malory, és már elnézést kértem tőle. Az iménti eset nem fog megismétlődni. James rossz szokása szerint felhúzta egyik szemöldökét, ami arról árulkodott, hogy sógora egyeden szavát sem hiszi el. Warren látta, hogy James nem tesz egyebet, mint odalép az ágyhoz, és karjába veszi a kislányát. — Gyere, Jack, keresünk neked valami csöndes, békés helyet — mondta, és kiment a szobából. Georgina várt, amíg férje mögött becsukódott az ajtó, s csak aztán sziszegte oda fivérének: Egy megveszekedett szót se arról, hogyan szólítja a lányunkat, megértetted? Nem akartam szóba hozni, de mivel te megtetted, éppenséggel tudom, hogy egy cseppet

sem vagy jobban megelégedve a választásával, mint én. Nem, de én tudom, hogyan kell venni ezt az egészet, nem is beszélve az ördögi humoráról. — Hogyan? — Ügyet sem kell vetni rá. Ki kellene próbálnod, Warren — jegyezte meg Georgina szárazon. — Némi bölcs elnézés csodát tenne ebben a szűnni nem akaró, egyre elszántabb ellenségeskedésben, ami köztetek dúl. — Egyre jobban hasonlítasz hozzá. — Örülne, ha hallaná. Warren tekintete elsötétült. Felelj nekem, Georgie! Tudod te egyáltalán, miért viselkedik ilyen elviselhetetlenül provokálóan és... és természetellenesen? Igen, de többé nem kísérletezem azzal, hogy elmagyarázzam neked, mi történt vele a múltban, mitől lett olyan, amilyen, ahogyan neki sem fogom kifejteni, mitől vagy te ennyire kőszívű és ingerlékeny. Miért nem kérdezed meg tőle magad, ha tudni akarod? — Alkalomadtán sort kerítek rá — dörmögte Warren. — Remek, és visszatérve ahhoz, amibe belekezdtem — mielőtt eltértünk a tárgytól —, szóval James nem lusta ahhoz, hogy dolgozzon, ahogyan te állítod. Most, hogy visszatért Angliába, és itt telepedett le, felmondott az ingatlanügynökeinek, és birtokot keres. Foglalkozik azokkal a befektetésekkel is, amelyeket a bátyja, Edward intézett neki az utóbbi években. Sőt a kereskedelmi hajóflotta megvásárlását is fontolgatja. — Mi a fenének? — kapta fel a fejét Warren rémülten. — O, nem tudom — mosolygott Georgina. — Valószínűleg azért, hogy versenybe szálljon a sógorával. És talán azért is, mert ez olyasmi, amiben én is részt vehetek tanácsadói minőségben. Persze ha valaki rá tudná venni, hogy inkább a Skylarkba fektessen be... Warren ezúttal komolyan megharagudott, mert nem tudta, a húga csak ugratja, vagy komolyan azt szeretné, hogy a férje bekapcsolódjon a Skylark ügyeinek intézésébe. Elszörnyedve gondolt arra, hogy egy angol, bármilyen angol is, bekerüljön a családi vállalkozásba, hát még az az alak, aki halálra bosszantja, és akit elviselni is képtelen. — Ez igen jeles ötlet lenne, ha egy amerikaihoz mentél volna hozzá, nem pedig valakihez a tengeren túlról. Georginát ezúttal nem bosszantotta fel a válasz, egyszerűen annyit mondott: — Már megint ide jutottunk vissza? — Aztán felsóhajtott. — Ami megtörtént, megtörtént, Warren. Kérlek, fogadd el végre. Warren felállt a székből, amelyen ülve az elmúlt órát töltötte, az ablakhoz ment, és kinézett rajta. Háttal állva mondta: Akár hiszed, akár nem, pontosan ezen dolgozom, Georgie. Ha ő nem lenne olyan veszettül ellenséges... és azt hiszem, az is bánt, hogy most, amikor több időt tölthetek otthon, te már nem leszel ott vagy legalább valahol a közelben. O, Warren, én nagyon szeretlek, a lehetetlen természeted ellenére is — felelte Georgina gyengéden. — De nem úgy lesz, hogy te és a többiek rendszeresen átjöttök majd, most, hogy Clinton újra kereskedik az angolokkal? Akkor több mint valószínű, hogy annyit találkozunk majd, mint régen, ha nem többet. Csakhogy ahhoz, hogy a húgával Londonban találkozzon, James Maloryt is el kellett viselnie. Ez nem volt ugyanaz. Őszintén szólva módfelett kellemetlenné tette a helyzetet. — Tényleg, hogy állnak a dolgok? — kérdezte Georgina, hogy témát váltson. Warren megvonta a vállát, nem lelkesítette túlzottan az új vállalkozás. Clinton és a többiek elmentek ma reggel, hogy megfelelő helyet keressenek az irodának. Velük kellett volna mennem, de inkább kihasználtam a lehetőséget, hogy kettesben lehessek veled, még azelőtt, hogy mindannyian eljövünk este. Úgy érted, a Skylark irodát nyit Londonban? — kérdezte izgatottan. Warren megfordult, hogy a saját szemével győződjön meg róla, a húga tényleg olyan boldog-e, mint a hangjából kicsendült.

Drew ötlete volt. Ha újra az angolokkal kereskedünk, talán meg kellene ragadni a kedvező alkalmat, és az egész Skylark-flot-tát erre az útvonalra állítani. Ehhez természetesen egy irodára van szükség — helyeselt Georgina. — De ki fogja vezetni? Én — felelte Warren, aki ebben a pillanatban hozta meg ezt a döntést, maga sem tudta pontosan, miért. — Legalábbis addig, amíg áthozunk valakit Amerikából — helyesbített. Felvehetnétek egy angolt is... Ez egy amerikai vállalat... Londoni székhelyű irodával... Warren elnevette magát. Megint ugyanott tartottak. Georgina visszamosolygott rá, mert ő is pontosan erre gondolt. Ekkor kopogtattak az ajtón, és Regina Eden kukkantott be rajta. Szóval ébren vagy, George nénikém — szólt Regina. — Elhoztam a neveket, amiket ígértem. Én nem tudtam beszélni velük, mert Meg ragaszkodik hozzá, hogy kizárólag ő viselje gondját Thomasnak. Ezt a kettőt nagyon erősen ajánlották akkoriban, de azt nem ígérhetem, hogy még mindig szabadok. Oda fogom adni a neveket Jamesnek — felelte Georgina, látszott rajta, pontosan tudja, miről beszél Regina. — Megingathatat-lanul eltökélte, hogy ő maga beszél velük. „A legjobbat az én kis Jackemnek", jelentette ki, mintha én nem tudnám megállapítani, ki a legjobb. Tipikus lelkes apa, de tényleg úgy gondolod, rá kellene bíznod a választást? A végén elküld majd mindenkit, aki szóba jöhetne mint dada, és akkor hol találsz...? — Reggie nem fejezte be a mondatot, mert ekkor észrevette Warrent az ablak mellett. — Ó, elnézést! Amy nem mondta, hogy látogatód van. — Ne is törődjön vele, Lady Eden — mondta Warren, és közelebb lépett Georginához. — Amúgy is dolgom van, már éppen indulni készültem. — Odahajolt az ágyhoz, hogy búcsúzóul megcsókolja a húgát, majd elköszönt: — Este találkozunk... Georgie.

10. fejezet — Jól hallottam, amit mondott? — kérdezte Regina, amint bezárult az ajtó Warren mögött. Georgina elmosolyodott, maga is meglepődött bátyja pálfordulásán. — Azt hiszem, így akarta közölni, hogy megpróbálja még egyszer. Mit? Dűlőre jutni Jamesszel. — Márpedig erre semmi kilátás. Ez a fivéred túl forrófejű ahhoz, hogy értékelje James bácsikám humorának finom árnyalatait. — Finom árnyalatait? — Jó, a finom nem a legmegfelelőbb jelző — egyezett bele Regina. A falrengető talán jobban megállja a helyét. Regina kuncogott. Azért nem olyan rossz ember. Nem, azokkal nem, akiket szeret. Mi csak meghorzsolódunk néha-néha. Akiket nem kedvel, azokat a földbe döngöli. Akire megharagszik, annak tulajdonképpen befellegzett. Én itt élek a közveden közelében, a tapasztalat beszél belőlem. És Warren pillanatok alatt kihozza Jamest a sodrából. Ez mind az ellenségeskedés miatt van. Sugárzik Warrenből az ellenszenv. Esküszöm, minden alkalommal, amikor látom, azt várom, egyszer csak felrobban. Ez volt az első kivétel. Olyan távol kellene tartanod James bácsitól, amíg itt vannak, amennyire csak tudod. Azt reméltem, a meghitt helyzettől Warren kicsit megértőbb, de valószínűleg neked van igazad — sóhajtott fel Georgina. —

Tudod, nem csak Jamesszel ilyen ellenséges. Már egy jó ideje haragszik az életre, és nem válogatja meg, kin tölti ki a dühét. Többnyire Drew kapja a nagy részét. Sokszor került sor köztük tettlegességre, amikor otthon voltam, mielőtt James megérkezett... és tönkretette a jó híremet. Azért, hogy feleségül vehessen — emlékeztette Regina cinkosán. — Ha nem kompromittált volna, a fivéreid sosem ragaszkodtak volna a házassághoz. Igen, ez az egyik dolog. Warren haragszik rám, mert Jamesszel, a férjemmel akarok maradni, pedig ő volt az, aki annak idején a legjobban ragaszkodott hozzá, hogy házasodjunk össze. És a korábbi keserűségét összemosta ezzel a haraggal. — Georgina megint felsóhajtott. — Tudom, hogy jót akar... a maga módján. Csak az a baj, hogy rögeszmésen meg akar védeni engem, pedig már nincs szükségem a védelmére. Úgy tűnik, saját családra lenne szüksége, amelynek gondját viselheti, és aggódhat miatta — találgatott Regina. — Vannak férfiak, akik csak akkor boldogok, ha úgy érzik, szükség van rájuk. Bárcsak így lenne, de Warrent túlságosan megsebezték ahhoz, hogy még egyszer hajlandó lenne megbízni egy nőben. Azt mondja, soha nem fog megnősülni. Mind ezt mondják. De a „soha" olyan szó, amelynek az évek alatt többnyire módosul a jelentése. Nézd meg James nagybácsit. Ő is megfogadta, hogy sosem fog törvényes házasságra lépni senkivel, és most tessék... Georgina felnevetett. Nem igazán hasonlítanám össze kettőjüket. A nagybátyád, ahogy mondtad, a hűtlen feleségek miatt undorodott meg a házasságtól — mások feleségei miatt —, akik az ágyában kötöttek ki, amilyen szívtipró volt akkoriban. A bátyám viszont szerelmes lett, és megkérte a hölgy kezét. Marianne-nak hívták. Hihetetlenül gyönyörű volt, legalábbis én annak láttam. Minden bizonnyal Warren is. Az volt az egyik leghosszabb időszak, amit otthon töltött, az alatt az öt hónap alatt annyira beleszeretett, hogy meg is kérte a nő kezét, mivel akkor lett kapitány a saját hajóján. És annyira jó volt, hogy otthon volt velünk. Az az őrült? Pontosan, Reggie. Warren nem volt mindig olyan, mint most. Éppolyan elbűvölő és szórakoztató volt, mint a bátyám, Drew. Akkor is hirtelen haragú volt — gyerekkorától fogva. De ritkán kellett megtapasztalnunk természetének árnyoldalait, és egyáltalán nem olyan volt, mint most. Akkor akár egy félórát is nevetett veled, miután valamiért ellátta a bajodat. Nem volt állandóan rosszkedvű, és nem volt ilyen végtelenül keserű... Nem beszéltem még neked erről? — Nekem nem. Georgina elgondolkodott. Ügy emlékeztem pedig... biztosan Amynek meséltem róla. James semmiről sem akar tudni, aminek köze van Warrenhez. Elég a nevét... George! — vágott közbe Regina türelmeüenül. — Eltérsz a tárgytól. Felteszem, hogy Warren és Marianne nem házasodtak össze. Helyes a feltevés — folytatta Georgina keserű hangon. — A házasság már elő volt készítve, csak néhány nap volt hátra az esküvőig, és akkor... Marianne visszautasította. Azt mondta Warrennek, nem mehet hozzá, mert úgy döntött, másnak az ajánlatát fogadja el, annak ellenére, hogy csak őt szereti. O, gyönyörűen becsomagolta a magyarázatot, azt mondta, hogy olyan férjet akar, aki többet van otthon, mint egy hajóskapitány. Úgy hallottam, akkoriban megszokott volt, hogy a feleségek együtt hajóztak a férjükkel, egyesek még gyerekeket is neveltek a hajón. Ez igaz. Viszont Marianne azt állította, hogy a szervezete nem alkalmas hosszú hajóutakra, nem élne túl sokáig a tengeren. — Ügy mondod, mintha nem hinnél neki. Georgina megvonta a vállát. Csak azt tudom, hogy szegény családból jött, vagy inkább olyanból, amelyik lecsúszott a nehéz időkben, és azért ejtette a bátyámat, hogy a város leggazdagabb családjába házasodhasson be. Bridgeport alapító famíliáinak egyik utolsó leszármazottja, Steven Addington jobban megfelelt neki.

A bátyád sem kifejezetten szegény, és ha Marianne tényleg szerette... talán igaz volt a magyarázata. Én sem hiszem, hogy tengerészbe akartam volna beleszeretni, főleg ha tengeribeteg lennék minden egyes alkalommal, ha a fedélzetre teszem a lábamat. O, elhinném én is, ha csak ennyi lenne a történet. Csakhogy a férfi, akihez hozzáment, Warren gyermekkori ellensége volt. Az a fajta állandó rivális, akivel rendszeresen beverik egymás orrát, és akik az iskolaévek után sem szűnnek meg gyűlölni egymást. Ez nem volt túl szép Marianne-tól, igaz? Egyáltalán nem. Választhatott volna bárki mást. De ez még nem minden. Ő és Warren szeretők voltak, és éppen Warren gyermekével volt terhes, amikor szakított vele. Te jó isten, és Warren tudta? Ha tudta volna, biztos vagyok benne, hogy másképp végződött volna a történet. De fogalma sem volt róla, és csak egy hónappal azután jött rá, hogy Steven feleségül vette a lányt. Akkor már nagy volt a hasa, úgyhogy tudnia kellett már korábban is, és így ment feleségül valaki máshoz. Ez fájt Warrennek a legjobban, hogy megtagadták tőle a lehetőséget, hogy felnevelje a saját gyermekét. A viselkedéséből nem nagyon látszik, de imádja a gyerekeket, és ezért ez dupla csapás volt neki, vagy inkább tripla. Megtagadták tőle a saját gyermekét, elvesztette a nőt, akit szeretett, s ráadásul a lányt leggyűlöltebb ellensége szerezte meg. De a jog nem szólt mellette a gyerek miatt? Először ő is erre gondolt, és érvényesíteni akarta a jogait, de a nő azt mondta, letagadja, hogy az övé a baba, és Steven, az a szemét, támogatni fogja őt, és vállalja az apaságot. Nem tudott róla mindenki, hogy ő és Warren... úgy értem, öt hónap udvarlás után...? De igen, de Steven azt hazudta volna, hogy ő volt Marianne szeretője — az egyetlen —, és hogy összevesztek, és a lány csak ezért fordult Warrenhez, de azután rájött, kit szeret s a többi s a többi. Még a napokat is meg akarta nevezni, amikor titokban találkoztak és szeretkeztek, miközben Marianne már Warren jegyese volt. Mivel mindketten ellene voltak, Warren nem sokat tehetett. Lehetséges, hogy amit az a Steven vallani akart, igaz volt? Nem... legalábbis Warren biztos benne, hogy nem. De még ha igaz lenne is, Warrenen az sem segítene, sőt csak rontana a helyzeten, mert további megcsalatásokat és hazugságokat sejtetne a háttérben. A kisbaba — Sámuelnek keresztelték — sem bizonyított semmit, egyik férfira sem hasonlított, inkább Marianne vonásait örökölte. Csak egyszer láttam, és összetörte a szívemet, hogy nem tekinthetem az unokatestvéremnek, úgyhogy el sem tudom képzelni, Warren mit érezhetett, bár sosem kérdeztem tőle, ő látta-e a gyermeket. Ezt a témát egyikünk sem meri szóba hozni, egyértelmű, miért — Warren elég kellemetlenül reagál rá. Regina bólintott. — Rettenetes lehet a tudat, hogy az ellensége neveli a gyermekét. — Igen, az volt — jegyezte meg Georgina halkan, szomorúan. — Addig, amíg Sámuel meg nem halt három évvel ezelőtt. Azt mondják, baleset történt. Warren eléggé megkeseredett ahhoz, hogy kételkedjen. Regina leült egy székre az ágy mellett. Sosem hittem volna, hogy egyszer így fogok érezni Warren iránt, de nagyon sajnálom a bátyádat. Azt hiszem, meghívom hozzánk vacsorára. Ő és Nicholas összebarátkozhatnának, nem gondolod? Megőrültél? — kérdezte Georgina tágra nyílt szemmel. — Bennük túl sok közös vonás van... mindketten gyűlölik a férjemet. Azon igyekszem, hogy véget vessek az ellenségeskedésnek, és nem akarok egy szövetségest ajánlani Warrennek James ellen. De James bácsikám megállja a helyét egyedül is, különben nem javasoltam volna. — Az egyik szemöldöke a magasba szökött, jellegzetesen Malory módon. — Vagy te nem bízol benne? Georgina ismerte a férjét. Persze hogy megállja a helyét. Azt azonban semmiképpen sem akarta, hogy erről szóljon a fivérei látogatása. — Tulajdonképpen — morfondírozott Georgina — a másik öde-ted sokkal jobban tetszik nekem. Komolyan megfontolom, hogy keresek valakit Warrennek, akiről gondoskodhat.

Talán mégis beleszeret valakibe. Történhetnek csodák.

11. fejezet Beletelt némi időbe, míg Warren ráeszmélt, hogy a lépcső tetején ácsorog, és Amyt figyeli, amint az virágcsokrokat rendezget lent a folyosón. Azért állt meg, hogy ne zavarja a lányt, nem akart beszélni vele, nem tudta, képes lenne-e megőrizni az önuralmát, ha újra kettesben lennének. Ezért nem mozdult a legfelső lépcsőfokról, Amy pedig bármelyik pillanatban felnézhetett, és észrevehette őt. Persze nem is volt hová mennie. Feltételezte, hogy a sógora még mindig a kisbabával van, így a gyerekhez nem kukkanthatott be... meg kellett várnia, míg senki sem lesz a folyosón. Regina Eden jelenlétében pedig kényelmetlenül érezte magát, mert felfedezte hasonlóságukat a kis Amyvel, ugyanaz a kobaltkék szem, szénfekete haj — ugyanaz a zavarba ejtő szépség, mégis kicsit más. Ezért nem ment vissza a húga szobájába. A többi szoba az emeleten kétségtelenül foglalt volt, ott lakott James fia, átmenetileg Amy, néhányan a cselédek közül, bár még egy szint is volt fölöttük, további szobákkal. A ház hatalmas volt, sokkal szebb, mint amilyenre Warren számított, bár tudta, őrültség volt abban reménykedni, hogy a húga szegényes körülmények között él — ami tökéletes indok lett volna arra, hogy hazavigye magával —, hiszen a birodalom egyik angol lordjához ment feleségül. Csak azért, mert legutóbb, amikor itt járt, a húga még átmenetileg a sógora házában lakott, az nem jelentette azt, hogy férjének nem telik arra, hogy megfelelő körülményeket biztosítson a feleségének. James Malorynak ez nyilvánvalóan nem jelentett problémát. Amikor Warren rádöbbent, belefeledkezett a látványba, úgy döntött, átengedi a lánynak az események irányítását. Nem mozdult a lépcső tetejéről. Vajon észrevette Amy, hogy ott van? Nem, túl nyugodtnak és derűsnek tűnt, ami már önmagában meglepő jelenség volt. A vele egykorú fiatalok tele vannak felesleges energiával, ritkán képesek egy helyben maradni. Nem sugároznak higgadtságot, ami olyan megnyugtatóan hat a külső szemlélőre — legalábbis Warrenre ilyen benyomást tett a lány. Legnagyobb meglepetésére örömét lelte abban, hogy csupán nézi a lányt, valószínűleg ezért állt még mindig ott, és nem látott a saját dolga után. Még mindig nem tudta elhinni, ami közte és Amy Malory között történt. Először teljesen ártatlannak gondolta a lányt, és az olyan fiatal szüzek, mint ő, egyáltalán nem vonzották Warrent. Akkor pedig hogyan volt lehetséges, hogy a lány három elsuttogott szava olyan hatást váltott ki belőle, hogy megfeledkezett róla, ki is ez a lány valójában, hogy szeretné, ha az övé lenne, és bármire képes lenne azért, hogy a karjába zárhassa. Bármire? Amy megérdemelte a leckét, amit Warren adott neki; csak éppen másképp sült el a dolog, mint ahogy a férfi akarta. Mert Warren volt az, aki tanult a történtekből, mégpedig, hogy Amy nem olyan ártadan, mint amilyennek gondolta... és hogy pokolian szerette volna megérinteni és megcsókolni a lányt. Ahogy felidézte ezeket a felkavaró pillanatokat, érezte, hogy újra felforr a vére, és feldühítette a tény, hogy Amy Malory ilyen hatással van rá. Amy fiatal volt, kedves, az a típus, akit feleségül vesz az ember, pedig őt az érett, tapasztalt nők vonzották, akik tisztában voltak vele, hogy egy cseppet sem tiszteli őket, és soha nem is fogja. Egy idő után elhagyta, elfelejtette mindegyiküket, és sosem törődött azzal, hogy összetört szíveket hagy maga után. Nem akarta újra látni, nem akart újra gondolni az elhagyott nőre soha többé. Ezért volt különös, hogy ez a lány ilyen hosszasan foglalkoztatta a gondolatait... Amy végül hátralépett, hogy még egyszer ellenőrizze művét, hozzátett egy szál virágot a csokorhoz, majd megfordult, hogy elmenjen. Warren ekkor félreállhatott volna, de furcsa módon meggondolta magát, már nem akarta elkerülni a találkozást. Amy pedig azonnal észrevette őt, és hirtelen megállt. Nem mosolyodott el, nem tűnt meglepettnek, csak

lassan elpirult. Jó. Nagyon helyes, hogy kissé szégyenkezett a féktelensége miatt. Ha nem szégyell a hozzá hasonló férfiakkal kikezdeni, akkor egészen biztosan nem ártadan már. Egy pillanatig sem gondolta a férfi, hogy ő a világon az egyeden, akinek a lány ilyen szégyentelen szavakat suttogott a fülébe. De azt is felismerte, hogy semmit sem tett ellene, hogy újra összetalálkozzon vele. Warren sietség nélkül ment le a lépcsőn, tekintetét egy pillanatra sem mozdította el a lányról. Amy nem sütötte le a szemét, bár az arca egyre jobban elpirult. Warren elég bosszús volt ahhoz, hogy azonnal megjegyzést tegyen rá, amikor leért a folyosóra, és odaállt a lány mellé. — Úgy látom, zavarba jöttél. így is van rendjén. A lányt egy pillanatra meglepte az észrevétel, de azután rögtön előtűnt huncut mosolya, és így felelt: — Nem vagyok zavarban. Ha egy pillanatra elpirultam, az azért volt, mert eszembe jutott, mennyire jó volt veled csókolózni. Szólj, ha szeretnéd megismételni. A lány arcátlansága, ez a rettentheteden vakmerőség váratlanul érte a férfit. Warren nem számított rá, hogy megint áldozatául esik neki, így hirtelen csak ennyi jutott eszébe: Nem figyelmeztettelek? Miért, mi lesz, ha nem vigyázok? A lány nem volt ijedős. A férfi ingerült pillantására a helyében más már rég elmenekült volna, de ő kihívásnak tekintette, nem ijedt meg egy cseppet sem. Warren nem volt ehhez szokva. A nők többnyire féltek tőle, de legalábbis óvakodtak feldühíteni, és neki ez nagyon megfelelt így. Nem volt szüksége felesleges szavakra. De ez egy kis csibész volt, bájosan pimasz és pajkosan huncut, és Warren nem tudta, hogyan kell bánni vele. Nem volt az övé a lány, hogy megleckéztesse vagy kioktassa, bár erősen kívánta, bárcsak úgy lenne... legalábbis egy kis időre. — Azt hiszem, váltanom kellene néhány szót az apáddal — mondta a kihívó szavakra válaszul. Úgy gondolta, ettől Amy megijed végre. Nem így történt. — Végül is egyszer meg kell tudnia, hogy téged akarlak, úgyhogy egyúttal a kezemet is megkérhetnéd... csak hogy felgyorsítsuk az események menetét. Amy javíthatatlan volt, ez nyilvánvalóvá vált. Warren szerette volna megrázni... nem, tulajdonképpen nem erre vágyott, de nem akart ismét engedni az ösztöneinek. Egyébként is, tisztáznia kellett a helyzetet. — Nem akarlak feleségül venni. Nem fogom megkérni a kezedet, és másból sem kérek, amit ajánlani tudsz nekem, kicsi lány. Amy kihúzta magát. Szeme összeszűkült. Vette magának a bátorságot, hogy mutatóujjával a férfi mellkasára bökjön, miközben kijelentette: — Csak azért, mert te olyan istenverte magas vagy, attól én még nem vagyok kicsi. Ha nem vetted volna észre, magasabb vagyok a húgodnál, és sosem hallottam, hogy őt kicsinek szólítottad volna. A férfi egy pillanatra meghátrált a támadásra, de aztán gyorsan visszavágott: — Nem a méreteidre céloztam, kicsi lány. Erre már eltűnt Amyből a keménység, felsóhajtott, és vállat vont. — Tudom. Csak egy kiutat akartam ajánlani, mert nevetséges a korkülönbségen lovagolnod. Pontosan tudod, hogy nálad jóval idősebb férfiak is gyakran vesznek korombeli lányt feleségül. Nem vagy túl öreg hozzám, Warren Anderson. Egyébként pedig amióta megláttalak, a velem egykorú fiúkat mind ostobának és éretlennek találom. Van néhány kivétel, de azok a rokonaim, ezért nem számítanak. Másodszor sem vett tudomást Amy a lényegről, amit a férfi a tudomására akart hozni. Warren kertelés nélkül kijelentette: Egy cseppet sem érdekel, kivel mennyire vagy megelégedve. Majd fog. Csak gondoltam, jobb, ha most tisztázzuk ezt a kérdést, hogy később ne féltékenykedj feleslegesen. — Amy meg-ingathatadan volt.

Warren meglepetten tapasztalta, hogy még mindig nem veszítette el a türelmét. — Amiatt igazán nem kell aggódnod. Most pedig ragaszkodom hozzá, hogy változtass ezen a kacér viselkedéseden. Egyáltalán nem találom szórakoztatónak. Sőt tulajdonképpen meglehetősen bosszant Amy csak felvonta a szemöldökét. — Te nem adsz túl sokat az illemre, Warren. Ha annyira bosszantalak, miért nem hagysz itt? Warren maga sem tudta, miért nem távozik. De mielőtt bármit is felelhetett volna, Amy közelebb lépett hozzá, túl közel ahhoz, hogy ne hozta volna lázba a lány kívánatos teste. — Szeretnél újra megcsókolni — találgatott a lány, s rátapintott az igazságra. — De látom, hogy nem fogod megtenni. Segítene, ha én lennék a kezdeményező? Warrennek elakadt a lélegzete. Megint lépre csalja a lány, az ujja köré fonja a kihívó szavaival és a „tegyél magadévá" pillantásával. Akarta a lányt. Szent isten, mennyire akarta! Soha nem érzett még ilyen erős vágyat. Még akkor sem... Marianne-nak a puszta emléke is olyan volt, mint egy jéghideg zuhany. — Elég legyen! — sziszegte, ahogy Amy feléje nyúlt. A kiáltással egy időben megragadta a lány mindkét csuklóját, és kicsit erősebben szorította a kelleténél. Látta, hogy a lány arca megrándul, de nem törődött vele. Amy szerette volna, hogy a férfi szenvedélyes legyen, amit el is ért, de ő nem egészen ilyen szenvedélyre vágyott. Mi kell még, hogy megértsd, amit mondok, te lány? — kérdezte durván. — Nem tetszel nekem! Hazugság! — vágott vissza Amy. — Dühöngj, ahogy csak akarsz, de legalább légy őszinte. A házasság az, ami nem tetszik neked, de erről már tudok, és ezt a dolgot meg fogjuk oldani... valahogyan. De ne is próbáld azt állítani, hogy nem kívánsz engem, azok után, ahogy megcsókoltál. — Érveltem az álláspontom mellett — morogta Warren. Amy mosolygott. — 0, igen, és nagyon hatásosan, minden pillanatát élveztem. Ahogyan te is, ha őszinte akarsz lenni magaddal. Warren nem ellenkezett, de ingerülten azt kérdezte: — Miért csinálod ezt? -Mit? — Ne játszd az ostobát! — fortyant fel a férfi. — Mindent eszközt felhasználsz annak érdekében, hogy elcsábíts. Amy boldogan villantotta rá elbűvölő mosolyát. — És sikerülni fog? Mintha nem tudta volna a választ... vagy talán tényleg nem tudta. Mindenesetre Warren nem akarta a beismeréssel tovább bátorítani. — Felelj nekem, a fenébe is! Miért nem tágítasz mellőlem, amikor megkértelek... megparancsoltam neked... hogy hagyd abba. Amy még mindig nem ijedt meg. Csak felsóhajtott, mielőtt válaszolt: Azért, mert türelmetlen vagyok. Utálok olyan dolgokra várni, amelyek elkerülhetetlenek, és te meg én... Nem elkerülhetetlenek! De igen! — erősködött Amy. — így hát nem látom be, miért húznánk tovább ezt az ügyet. Össze fogunk házasodni. Hihetetlenül boldogok leszünk együtt. Hagyd, hogy így legyen, Warren. Add meg nekem az esélyt, hogy visszahozzam a nevetést az életedbe. A férfi elképedt, hogy milyen komolyan beszél a lány... és milyen megdöbbentően magabiztosan. Jól csinálja, ezt el kellett ismerni, elég jól ahhoz, hogy Warren elgondolkodjon, hány másik férfival játszhatta már el ugyanezt. Egészen az oltárig vezette őket, mielőtt bevallotta, hogy csak a saját ügyességét tette próbára... vagy csupán az ágyig jutottak? De ez lesz az ő sorsa is, ha tovább bátorítja, és akkor is, ha csak vitatkozik vele. Elengedte a lány csuklóját, pontosabban ellökte magától, és keményen annyit mondott, remélve, hogy utoljára:

Add fel! Olyasmit vársz tőlem, amire én már nem vágyom. Manapság már csak egyeden dolgot akarok a nőktől, és ahhoz gyorsan hozzá lehet jutni, majd még gyorsabban túlesni rajta. Nem kell olyan durvának lenned — mondta Amy halk, megbántott hangon. De, úgy tűnik, igen. Tartsd meg a távolságot, Amy Malory! Ne kelljen még egyszer mondanom!

12. fejezet Amy optimizmusa meglehetősen alábbhagyott Warren távozása után. És még azt hitte, előrébb jutott valamelyest! Úgy érezte, Warren vonzódik iránta. Pedig csupán bolondot csinált magából. Nem kellett volna elsietnie a dolgot. Most már látta. Finomabban kellett volna a férfi tudomására hozni az érzelmeit, inkább csak felkelteni az érdeklődését, és nem kellett volna ilyen végtelenül őszintének lennie vele. Csakhogy számot kellett vetnie az idő múlásával, márpedig neki rendkívül kevés idő állt a rendelkezésére. Az egyik fivér, talán Boyd, megemlítette, hogy csak egy, legfeljebb két hétig maradnak Londonban. A pokolba is, hogyan kísérelhetné meg a lehetetlent ilyen rövid idő alatt, ha nem az egyenes úton? Rájött, taktikát kell váltania, mert az őszinteséggel csak feldühítette Warrent, és úgy sosem fogja elérni a célját, ha nem tudja lecsendesíteni a haragját. A házasság említésére a férfi védekezni és dühöngeni kezdett. Ostobaság volt szóba hozni, amikor Amy pontosan tudta, milyen megrögzötten ragaszkodik a nőtlenséghez... és miért. A pokolba azzal az amerikai nővel, aki olyan mély sebeket ejtett rajta, és aki ezzel olyannyira megnehezíti Amynek célja elérését. Csakhogy az éremnek két oldala volt, ha az a nő nem árulja el, akkor Warren feleségül vette volna őt, és Amy nem került volna szembe ezzel a problémával. Mindenesetre a házasság említése volt az, ami mindent tönkretett, valószínűleg helyrehozhatadanul. A baj megtörtént. A férfi megtudta, mit forgat a fejében Amy. Nem maradt más hátra, mint visszakozni. Egy szót se szólhat többé a házasságról, és akkor talán Warren azt hiszi, Amy meggondolta magát. Akkor talán megnyugszik, és minden magától úgy alakul, ahogy kell... ha Amynek legalább hat hónapja lenne Warren meghódítására, és nem csupán ez a két rövid hét állna rendelkezésére... Reményei alaposan szertefoszlottak. Nem javult a helyzet délután sem, amikor Warren visszatért a fivéreivel. Drew finoman bókolt Amynek, de Drew valószínűleg minden nőnek udvarolt, akivel csak találkozott. Warren ellenben tudomást sem vett róla, nem is köszönt neki, két szót sem volt hajlandó váltani vele. Jeremy ezúttal ott állt apja mellett, hogy szövetségese legyen az „ellenségekkel" szemben, de nem volt rá szükség. Az Anderson fivérek nem maradtak elég sokáig ahhoz, hogy veszekedés kerekedjen belőle. Amy kitalálhatta volna, miért távozott az öt férfi olyan sietősen, de inkább azt szerette volna, ha nem foglalkoztatja annyira ez a kérdés. Csakhogy akinek férjezett nővérei, unokatestvére és fiatal, férjezett nagynénjei vannak, akik egészen nyíltan tárgyalják ki a férfiak viselt dolgait, nem csupán a saját férjeikét, hanem a férfiak természetét általában, az többet tud erről a témáról, mint ameny-nyit életkora révén tudnia illene. Az Andersonoknak pedig ez volt a második estéjük Londonban egy hosszú, unalmas tengeri út után. Már meglátogatták a húgukat. Elintézték az üzleti ügyeket. Egyikük sem volt nős. Igazi férfiak voltak, ezért természetesnek számított, hogy hölgyek társaságát keresték. Ez a biztos tudat elkeserítő volt... és dühítő. Amy már úgy tekintett Warrenra, mint aki hozzá tartozik, annak ellenére, hogy ez valójában korántsem volt így. Úgy érezte, képtelen elviselni a gondolatot, hogy aznap éjjel egy másik nő karjában hajtja álomra a fejét az a férfi, akinek pár órája még ő udvarolt.

Azt mondta Warrennek, elkerülhetetlen, hogy ők ketten egymásba szeressenek, de most már nem volt ebben annyira biztos ez után a nap után. Tennie kellett valamit, valami drámait, ami miatt egyedül megy ágyba az éjjel a férfi, és közben csak rá gondol, Amyre. De mit? És hogyan, amikor még azt sem tudja, hová mentek? Rájött, hogyan szerezhetne tudomást a hollétükről, amint meglátta Jeremyt, aki éppen szórakozni indult. Kiszaladt a folyosóra, hogy megállítsa. Van egy perced, Jeremy? Neked, drágám, mindig, de ma este tényleg csak egy perc. Nem késel el sehonnan, ugye? , Nem, csak mehetnékem van — vigyorgott pajzánul Jeremy. — Mint mindig. Amy visszamosolygott rá. A fiú valóban apja nyomdokaiba lépett, bár nehéz volt elképzelni, hogy James nagybácsi valaha is annyira vonzó és nemtörődöm lehetett, mint csirkefogó fia. James sokkal komolyabban vette még a csábítást is, míg fia szinte mindent félvállról csinált. — Nem foglak feltartani — ígérte. — De nem tudnál egy kicsit később odaérni, ahová menni akartál? — A fiatal férfi elegáns öltözete alapján ítélve egy-két partira is be akart térni, ahová valószínűleg Amy is hivatalos volt, de nem akart elmenni. — Csak annyival később, amíg kideríted, hová ment Warren ma este. Jeremy arckifejezése elárulta, hogy igencsak meglepődött a kérésen. — Mi szükség erre? Amynek fogalma sem volt, mit válaszoljon a kérdésre. George szeretné tudni — hirtelen csak ez jutott eszébe. — Sürgős üzenete van a számára, ami nem várhat holnapig. Jól van, de arra ne számíts, hogy visszajövök és elmondom, hol vannak. Elküldetek egy futárt a hírrel. — Az igazán remek lesz. Amy pocsékul érezte magát a fiú távozása után. Sosem hazudott sem neki, sem bárki másnak a családból. Néha talán nem mondta meg az igazat, de a szemükbe hazudni nem volt szokása. Jeremynek azonban esze ágában sem lett volna teljesítenie a kérését, ha megmondta volna neki, hogy ő akar Warrennek üzenetet küldeni, és nem Georgina. Akkor a fiú tudni akarta volna, miért, és ő nem talált volna elég alapos indokot arra, hogy miért nem küldheti az üzenetet Warren szállodájába, vagy miért nem várhat vele holnapig. Ha bevallotta volna, hogy távol akarja tartani Warrent valami kis ringyó ágyától, azzal szép kis botrányt kavart volna, abban biztos volt. Jeremy alaposan megleckéztette volna, aztán az egész család tudomására jutott volna a dolog, valószínűleg már aznap este. Néhány óra leforgása alatt valami kis vidéki porfészek mélyén találta volna magát, ebben egészen biztos volt — legalábbis míg Warren vissza nem megy Amerikába. Jeremy hamarabb teljesítette megbízatását, mint Amy remélte. Egy óra sem tellett bele, és már tudta a szórakozóhely nevét: Ördög és Pokol — valószínűleg valami kocsma lehetett. Amy még sosem hallott róla, de a mulató címe elárulta, hogy a városnak nem a legjobb hírű negyedében van. Most már nem volt más tennivalója, mint megírni az üzenetet, valami megrázót, eget rengetőt, olyat, ami biztosan megakadályozza, hogy Warren felszedjen egy kis libát erre az estére...

13. fejezet - Mi a fenét keresel te itt? Amy összerezzent Warren durva hangjától. Azt kívánta, bárcsak előhozakodhatna valami elfogadható magyarázattal, de az igazságon kívül semmi sem jutott eszébe. Szeretett volna valami olyan üzenetet küldeni, ami miatt a férfinak nyomban el kellett volna hagynia a kocsmát. Próbált kitalálni valamit, váltig igyekezett, de semmi olyat nem tudott kiötleni, ami megállta volna a helyét, és Warren nem tekerte volna ki a nyakát abban a

pillanatban, amikor rájön, hogy az üzenet a lány fejéből pattant ki, és semmi köze a valósághoz. Most már úgy vélte, talán mégsem kellett volna idejönnie, amikor a levél is épp elég kockázatot rejtett magában. Egy kicsit túl merész lépés volt még az ő szemében is, amellett veszélyes és meggondolatlan. Miért is nem gondolta végig a dolgot, még mielőtt belépett az Ördög és Pokolba? Az ostoba féltékenység az oka mindennek, mintha nem hálhatna Warren minden éjjel annyi nővel, amennyivel csak akar... legalábbis míg el nem kötelezi magát Amynek egy kicsit komolyabban annál, mint hogy „tartsd meg a távolságot". Miután összeházasodtak, majd lesz ideje megneveli ezt a bolondot, ha még akkor is hűtlennek bizonyul, de nem most, amikor még nem tartoznak össze. Amy azonban eljött, és épp jókor érkezett. Nem kellett a füstös helyiségben Warren után kutatnia. Abban a pillanatban meglátta, amint belépett az ajtón. A sarokban, a lépcsősoron haladt fölfelé, az egyik pincérnő húzta maga után a kezénél fogva, hogy siettesse. Nevetve nézett le a férfira, a szeme villanása buja gyönyöröket ígért. Amy előtt elsötétült a világ, és Warren után rohant az emeletre, közben ügyet sem vetett a csodálkozó megjegyzésekre, amiket az a néhány vendég tett, aki felfigyelt rá. Warren nevét kiáltotta, amikor a férfi belépett a pincérlány szobájába. Warren gyorsan felkapta a fejét a hangra, ahogyan a mellette álló lány is, aki minden bizonnyal azt hihette, vendégére rátalált az elhanyagolt feleség. Amynek szerencséje volt a pincérlánnyal kapcsolatos elméletével és a jó időzítéssel, ami lehetővé tette, hogy egymás között tisztázzák a helyzetet ezen a gyéren megvilágított folyosón, és ne keveredjenek hangos szóváltásba odalent, a termet betöltő részeg vendégsereg előtt. Warren pedig várta a magyarázatot. Miután túltette magát a megdöbbenésen, amit a lány felbukkanása okozott, türelmeden volt és dühös. — Hajlandó vagy válaszolni, vagy csak ott állsz, és a kezedet tördeled? A nagy, életbe vágó döntés pillanata volt ez. Válassza a drasztikus megoldást, vagy folytassa, ahogy elkezdte? De az eddigi módszer egyáltalán nem vált be. Jöjjön a drasztikus változat, s aztán már nincs visszaút. — Amiért ide jöttél, azt tőlem is megkaphatod. Megtörtént, kimondta, és most már nem vonhatja vissza. De a férfi nem tűnt annyira meglepettnek a lány hirtelen döntésének hallatán. Tüzetesebben végigmérve nem tűnt igazán józannak sem. És ahogy lassan a lányhoz lépett, haragos arckifejezése gúnyossá vált. — Tudod, hogy miért vagyok itt? Hát persze hogy tudod, amilyen romlott nőszemély vagy. Felhajtotta a lila köpeny szárnyait, amelyek Amy gyönyörű testét fedték, és a férfi megpillantotta a sötétbordó szaténbélés alatt a levendulaszínű ruha remek szabását, ami aligha volt egy bűnös csábító öltözéke, de átizzott rajta a lány hamisítatlan szépsége. Kapucnija kissé hátracsúszott, így arcára fény vetült, kék szemét kiemelte a bordó szatén. Ha csak egy kissé is lengébb az öltözete, a férfi képtelen lett volna lekezelő hangon beszélni vele. Szóval át akarod venni a szajha helyét, mi? Csak gyűrű kell hozzá, és persze előbb tartsuk meg az eljegyzést. — Kezével lassan végigsimította a lány arcát. Mozdulatában sajnálatot lehetett érezni. — Köszönöm, de maradok a kurvánál, aki csak aprópénzt kér cserébe. Neked pokoli magas árat kell fizetni, Amy kisasszony. Nincs szükség eljegyzésre — suttogta Amy lélegzetvisszafojtva. — Most, hogy már kiadtam magam... Nem tetted. Dehogynem. — Kicsit meglepte a lányt a gyors ellenvetés. — Mondtam, hogy azt akarom... megmondtam neked, hogy téged akarlak. Ez az, amit akarsz. Aminek pedig nem sok köze van ahhoz, mi rejtezik itt. — Kezét Amy szívére akarta helyezni, de útját állta a lány mellének puha domborulata. Mindketten érezték, hová tévedt a keze. — Azt mondod, szeretsz engem?

Nem tudom. A férfi nem erre a válaszra számított attól a lánytól, aki bevallotta neki, hogy hozzá akar menni feleségül, egészen megütközött ezeken a szavakon. — Nem tudod? Amy gyorsan válaszolt: — Bárcsak több idő lenne arra, hogy tisztázzuk ezt a dolgot — de nincsen. Nem leszel itt olyan sokáig, Warren. De azt tudom, hogy téged akarlak. Semmi kétségem sincs efelől. Még soha senki sem váltott ki belőlem olyan érzéseket, amilyeneket te. És azt is tudom, hogy beteggé tesz a gondolat, hogy most egy másik nővel mész el. De abban még nem vagyok biztos, hogy szeretlek. Warren már megivott néhány pohárral, kicsit többet annál, hogy tudja, hogyan viselkedjen Lady Amyvel, és mit kezdjen a lány kétségektől gyötört, összezavarodott lelkével. Levette a kezét a lány melléről, és határozottan azt mondta: — Menj el! Amy lesütötte a szemét. Nem tehetem. Már elküldtem a kocsist. Warren dühösen felcsattant. Mi a fenének küldted el? Hogy neked kelljen hazavinned. — Mindent alaposan kigondoltál — csak azt nem, hogy szeretsz-e vagy sem —, úgyhogy azt is ki tudod találni, hogyan juss haza! — Jól van. Amy sarkon fordult, hogy eltávozzon. Warren hátulról megragadta a kabátját. A pokolba, most meg hova mész? Haza. Hogyan? Hát most mondtad... — Hallgass, Amy! Maradj csendben, hadd gondolkozzam. Képtelen vagyok rá, ha folyton fecsegsz. Amy elhallgatott, de ahogy a csend egyre nyomasztóbban telepedett rájuk, és a férfi tekintete egyre sötétebb lett, kezdte kissé kényelmetlenül érezni magát. Talán valamelyik bátyád hazavihetne — javasolta. Ők nincsenek itt Amy csak most értette meg, miért mert olyan bátran felajánlkozni. Amikor gyorsan végigpillantott a földszinti termen, nem látott senkit az Andersonok közül, csak Warrent a lépcsőfordulóban, s azután már nem is keresgélt tovább. De tévedhetett volna, és tulajdonképpen eleinte aggódott is amiatt, hogy a kocsmában nemcsak Warrennel, hanem annak fivéreivel szemben is meg kell majd állnia a helyét. Tudhatta volna, hogy Clinton és Thomas sosem tennék be a lábukat egy ilyen kocsmába. A két fiatalabb testvér is mindig inkább olyan helyet választ, ahol nem kell bonyodalmaktól tartaniuk. Csak Warrennek mindegy, hová vetődik, sőt ő tulajdonképpen éppolyan szívesen vette egy kiadós verekedés lehetőségét, mint a készséges nők társaságát. Georgina mesélte róla egyszer, hogy ha Warrennek rosszkedve támad, igyekszik összetűzésbe keveredni valakivel, az sem számít, hogy kivel. És most igencsak borús volt a kedve. Ha a tudomására jutott volna, hogy Amy csupán a sarokig küldte a kocsit, hogy ott várakozzon rá, valószínűleg nyomban megöli a lányt... nem, csak odavinné, betuszkolná, és visszamenne a cafkájához. Amy hazugsága távol tartja a férfit a pincérlánytól, legalábbis egy ideig, bár valószínűleg nem egész éjszakára. Warren akarta azt a nőt, különben nem jött volna ide. A pokolba is, mit tudhat az a nő, hogy inkább őt választja helyette? A francba! — csattant fel végül Warren, miután eldöntötte, mit tesz. Megragadta Amy karját, és maga után húzta a folyosón. Hová viszel? — Nem abba az irányba tartottak, amerről jöttek, és ez Amyben reményeket keltett, amelyek a férfi egyeden szavára szertefoszlottak: — Haza.

A hátsó lépcsőhöz tartottak, ami egy raktárhelyiségbe vezetett, s aztán ki a szabadba, egy sikátorba. De ott legalább nem várt kocsi Warrenre. A sikátor elhagyatott volt. Amy arra gondolt, talán be kellene vallania, hogy kocsi vár rá, de akkor sokkal gyorsabban véget ér a találkozásuk, és minél tovább marad Warrennel az este... Nem akarsz inkább a szállodádba vinni? Nem — csattant fel a férfi. Még mindig maga után húzta a lányt, ki az utcára. Nagyon sietett. Amynek futnia kellett, hogy lépést tartson vele. Nem tudta, mit fog mondani, ha megkerülik a tömböt, és éppen a kocsihoz jutnak, különösen ha a kocsis figyelmezteti Warrent, hogy éppen a lányra vár. Biztosan megteszi, mivel Amy busás borravalót ígért neki. Legnagyobb megkönnyebbülésére Warren a másik irányba fordult, amikor kiért az utcára, és arrafelé egyeden jármű sem bukkant fel... legalábbis egyelőre. De abban a tempóban, ahogy haladtak, pillanatokon belül találni fog egyet. Amy ezért újabb javaslattal állt elő: Nem mehetnénk egy kicsit lassabban, Warren? Nem — hangzott a határozott válasz. — Akkor pillanatokon belül megrándul a bokám. És akkor a karodban kell majd vinned. Warren azonnal lassabbra fogta a lépteit. Szegény férfit valószínűleg halálra gyötörte már az is, hogy meg kellett fognia Amy karját. Az ég tiltotta meg, hogy végre átölelhesse a lány! Most, hogy a férfi is viszonylag normális iramban lépkedett, bár még mindig a lány előtt haladt, újra lázasan dolgozni kezdett Warren agya, és hirtelen azt kérdezte: — A nagybátyád tudja, hogy kocsmákba jársz? Melyik nagybátyám? — próbált kibújni a válasz alól Amy. Warren szúrós tekintettel nézett vissza rá. Az, akinél jelenleg laksz. De én nem járok kocsmákba. Akkor minek neveznéd az Ördög és Poklot? Szörnyű egy név, igaz? A férfi megállt, és odafordult a lányhoz. Egy pillanatig Amy azt gondolta, hogy Warren meg fogja ütni, de aztán megkönyörült rajta, mindkét kezével a hajába túrt, ami arra utalt, hogy Amy már túlságosan felkorbácsolta az érzékeit. Amy úgy döntött, bevallja az igazat. — Úgy tűnik, nem viseltem elég jól a féltékenységgel való első találkozásomat. De majd jobban fog menni, ha már hozzászokom. — Warren kiadott valami hangot, félúton a felfortyanás és a nevetés közt, amiből Amy arra következtetett, hogy megjegyzése módfelett mulattatja a férfit, ezért így folytatta: — Nevess csak, nincs semmi baj. ígérem, nem mondom el senkinek. Warren megragadta a lány karját, és megint maga után vonszolta. Amynek futni kellett, hogy tartani tudja vele az iramot. A bokám? Kockáztatok — vágott vissza a férfi. Ez végre hatott. Leendő férje reménytelen eset volt, nem volt érzéke a humorhoz, a romantikához... egyáltalán nem voltak érzései. Amy torkig volt már a gorombaságaival aznap estére. Talán ő maga hozta a férfit ilyen állapotba — nem mintha másként is tudott volna viselkedni —, de ezt akkor sem volt hajlandó tovább eltűrni. Amy kirántotta a kezét a férfi szorításából, és egy tapodtat sem volt hajlandó továbbmenni. Erre a férfi megint megfordult, kezét a csípőjére tette. — Most mi van? — kérdezte. — Semmi — felelte a lány hevesen. — Menj vissza a kocsmába a ringyódhoz, Warren! Egyedül is hazatalálok, nem lesz semmi bajom, köszönöm. — Azt mondod, úgy tervezted, épségben térsz haza? Hangja gúnyos volt, kétségkívül a lány legutóbbi ajánlatára célzott, de Amy túl ingerült volt

ahhoz, hogy zavarba jöjjön, inkább ugyanolyan modorban vágott vissza: Nos, az volt a tervem, hogy ma este elveszítem a szüzességemet, de mivel te még nem állsz készen arra, hogy közreműködj a dologban... Elég legyen! Ha elhinném, hogy szűz vagy, valószínűleg jól elnáspángolnálak ezért a szörnyű és képtelen viselkedésért. Valakinek meg kellene akadályoznia, hogy kövesd a Malory család erkölcstelen hagyományait... Amy, gyere vissza! Vajon csak viccelt a férfi? A szörnyű megaláztatás és a rettenetes fenyegetések után, nem is beszélve a Maloryk elleni kirohanásáról? Amy kissé megemelte a szoknyáját, és még gyorsabban futott, visz-sza a kocsma felé, ahol a kocsi várakozott. A pokolba Warren Andersonnal! Tényleg megüti, csak azért, mert őt akarja? Mintha nem lennének becsületesek a szándékai! Mintha megpróbálna elcsábítani minden férfit, aki az útjába kerül. A fenébe, hát milyen más módszerrel próbálhatta volna megolvasztani azt a jégpáncélt, ami a férfi szívét rejti? Ő nem egy normális fickó, akihez normálisan lehet közeledni. Warren megveti és gyűlöli a nőket, nem bízik bennük, kihasználja őket, de nem engedi közel magához egyiküket sem. Kőszívű, rideg gazember; Amynek elment az esze, amikor azt remélte, hogy változtatni tud rajta. Nincs tapasztalata ezen a téren, bár a férfi nyilvánvalóan azt hitte, hogy van. Még hogy nem szűz? Nem csoda, hogy Warren nem akart tőle semmit... de nem, akkor éppen hogy akarnia kellett volna. Először azt hitte, az ártatlansá-ga riasztja vissza, de ha azt gondolta, hogy már nem szűz, akkor miért utasította vissza az ajánlatát, csak nem azért, mert... talán nem kívánja őt? Amy lelassította lépteit, miközben erre a felismerésre jutott, hátrapillantott, hogy Warren utolérte-e, de a férfinak esélye sem volt rá. A lány évekig futott versenyt a fivéreivel, akik nem voltak olyan tagbaszakadtak és nehézkesek, mint Warren... sem olyan részegek. És akkor, figyelmeüensége miatt, egyenesen belefutott az Ördög és Pokol egyik törzsvendégébe. Majdnem fellökte a fickót. Az ösztönösen átkarolta a lányt, de szerencsére visszanyerte az egyensúlyát, mielőtt mindketten fel-buktak volna. Sajnálatos módon felismerte, hogy egy fiatal lányt tart a karjában, és nem akarta elengedni Amyt. -No csak — mondta a férfi nyilvánvaló örömmel. — Mi van itt... Nem tudta befejezni a mondatot. Warren időközben utolérte Amyt, és a válla felett egyenesen a férfi arcába csapott az ökle. A fickó ezúttal nem tudta elkerülni, hogy elessen. Amy felsikoltott, ahogy zuhanni kezdtek, mivel a férfi még mindig magához szorította, és mindketten nagy csattanással értek földet. Mielőtt még Amy fel-tápászkodott volna, leemelték a férfiról. Warren a karjába kapta a lányt, szorosan ölelte a derekát, amitől Amynek inkább elakadt a lélegzete, mint az eséstől. A férfi, aki még mindig a földön hevert, kérdőn nézett fel Warrenre. -Mire volt ez jó, a keservit? -A hölgy nem szabad. - Elég lett volna, ha a tudomásomra hozod — dörmögte a férfi, mikőzben az állát masszírozta. -Éppen azt tettem, a magam módján — felelte Warren. — És a helyedben ott is maradnék a földön, feltéve, hogy nem akarsz több pofont. A fickó éppen megpróbált felülni, de az egyértelmű fenyegetés hallatán visszafeküdt. Igen, Warren meglehetősen nagydarab ember volt, az angolok pedig inkább vékonydongájúak. Azonkívül úgy tűnt, Warren képes komolyabb erőszakra is. Amy érezte ezt, ahogy a férfi az oldalához szorította, és észrevette a csalódottságát is, hogy az angol nem akar megverekedni vele. Ezután Warren dühödt iramban elindult. Mivel nem tette le a lányt, Amy gyanakodni kezdett, hogy talán meg is feledkezett róla, hogy még mindig magával cipeli. Már éppen emlékeztetni akarta a jelenlétére, amikor megint felhangzott a dörmögő hang a hátuk mögött. — Rohadt amerikai! — A férfi Warren kiejtéséből vonta le a következtetést. — Nem hallottál róla, hogy véget ért a háború? — Aztán kicsit hangosabban hozzátette: — És jól megfingattunk volna benneteket, ha ott lettem volna!

Warren megpördült, közben elejtette a lányt! Normális körülmények között Amy Maloryvére nem hagyta volna szó nélkül a történteket, de amikor felpillantott Warrenre, látta, hogy az éppúgy meglepődött azon, hogy a lány a földön kötött ki, mint ő maga. Gondolom, ez elutasítást jelent? Az áldóját, Amy, te semmit sem veszel komolyan? Nem akarhatod, hogy komolyan vegyem a viselkedésedet, mert akkor egy zokogó nőt látnál magad előtt. Bár ha alaposabban végiggondolom, neked az jobban tetszene — mondta megvetően. Mit akar ez jelenteni? — kérdezte, miközben talpra segítette a lányt. Észrevette, hogy az egész testében megrándul, s akkor hozzátette: — Fájt? Ne tettesd, hogy érdekel a hátsóm sorsa, amit olyan kéjes örömmel náspángolnál el. Sosem tennék ilyet — morogta Warren. Mit mondtál? Soha nem bántanálak. Ezt az a férfi mondja, aki úgy gondolja, egy nő sosem lehet elég öreg ahhoz, hogy jól ellássák a baját? — gúnyolódott Amy. Warren feldühödött. Túlságosan összebarátkoztál a húgommal, nem? Ha úgy érted, tudok rólad egyet s mást, amiket valószínűleg szerettél volna eltitkolni előlem, akkor igen. De egy nap örülni fogsz ennek, mivel ez vezetett arra a meggyőződésre, hogy mégsem vagy teljesen reménytelen eset... bár veszettül közel vagy hozzá... de azért akad egy-két előnyös tulajdonságod is. Igazán? És gondolom, most elsorolod, mik azok. Nem, nem fogom. — Amy huncutul mosolygott. — Hagyom, hogy kitaláld, mivel lehet imponálni nekem. Jobban örülnék, ha reménytelen esetnek tartanál. Igen, tudom — sóhajtott fel a lány. — Néhány perccel ezelőtt magam is kénytelen voltam erre az álláspontra jutni. — És ha szabad kérdeznem, miért gondoltad meg magad? — A miatt a remek féltékenységi jelenet miatt, amit az előbb bemutattál — felelte Amy határozottan elégedetten. — O, istenem — nyögött fel Warren. — Az nem féltékenység volt. — Persze hogy az volt, és semmivel sem tudsz meggyőzni az ellenkezőjéről. Tudni akarod, hogy miért? — Félek megkérdezni. Amy elmondta neki kérdés nélkül is. Mert felajánlkoztam neked. A tiéd vagyok, amit a birtoklási vágyad már elfogadott, csak még magadnak sem mered bevallani. Micsoda képtelenség — fortyant fel a férfi. — Csak meg akartam ütni valakit. Azóta szerettem volna behúzni bárkinek, amióta partra szálltunk. Mindig rám tör ez a kívánság, ha csak az eszembe jut, hogy udvariasan kell viselkednem a sógorommal. Amy vidáman felnevetett. — Biztos vagyok benne, hogy James bácsikám örülni fog, ha ezt megtudja, de te azért kezdtél ki ezzel az alakkal, mert engem átölelt. Warren próbált közömbös maradni. — Gondolj, amit akarsz. — O, éppen azt teszem, Warren. Arra mérget vehetsz. Egyébként — folytatta a lány jóval érzékibb hangon — térjünk vissza a szüzességemre és arra, hogy te azt állítod, már emlék csupán. Jól tudod, hogyan győződhetsz meg róla, hogy ártatlan vagyok-e még vagy nem. Talán a kihívó hang vagy a szavak mögött rejlő elképesztő merészség tette, de Amy elérte, amiről már majdnem lemondott. Warren két keze közé fogta a lány fejét, így Amy kénytelen

volt elfogadni a férfi csókját, akár akarta, akár nem. De ő akarta, hogyne akarta volna. Ez egyértelműen kiderült azonnali és feltétlen odaadásából. Karját a férfi dereka köré fonta, hogy még jobban odaláncolja magát hozzá, miközben nyelvük féktelen szenvedéllyel fonódott össze. Az elfojtott érzékiség és a tapasztalatlanság egyesült édes szerelmi mámorban. A hely és idő nem számított ebben az erotikus viharban, mely kellemes vihar volt, s amibe éppolyan könnyű volt belekeveredni, mint amilyen hirtelen véget ért. Amikor Warren Amy tomporához nyúlt, hogy keménységtől duzzadó ágyékához szorítsa a lányt, az felnyögött a gyönyörtől, s ez a hang megtörte a varázst. Egyszerre húzódtak el egymástól, hirtelen, de a vágy még mindig túl hevesen izzott köztük a távolság ellenére is. A férfi elfordult Amytől, mintha a lány sóhajtása egyszeriben véget vetett volna mindannak, amit az érzékek felkorbácsoltak. Amy kétségbeesetten állt, kezét összekulcsolta, hogy ne kezdjen el könyörögni. Csalódottságát elviselhetetlennek érezte. De tudta, hogy ez nem a megfelelő pillanat a közeledésre. Állhatatlan volt a férfi a szenvedélye tekintetében is. Egyértelmű volt, hogy Amynek óvatosan kell taktikáznia ahhoz, hogy megkapja, amit akar. Márpedig meg fogja kapni. Ebben most már bizonyos volt. A gondot csak az jelentette, hogy a türelem nem volt erős oldala. — Jézusom, hagynád, hogy itt tegyelek magamévá, az utca közepén, mi? A férfi hátra sem fordult. Amy nem törődött vele, hogy nem volt éppen hízelgő, amit Warren kérdezett tőle, hanem őszintén felelt: Úgy tűnik, nincs bennem szégyenérzet, ha rólad van szó. — A férfi összerezzent, ezért gyorsan a leghuncutabb hangjára váltott: — Feltételezem, nem gondolod meg magad, és nem viszel a szállodádba. Nem! Kicsit megriadt a válasz indulatosságától. Akkor egy másik hotelbe? Amy! Csak vicceltem, az isten szerelmére! Komolyan, Warren, valamit csinálnunk kell a humorérzékeddel. Warren megfordult, nagyon kimért volt. Az én humorérzékemnek semmi baja. Neked van pocsék érzéked az illemhez, ráadásul csapnivaló a modorod, és azt hiszem, az állításom, ahogy te mondtad, remek bizonyításra talált. Hogyan lehetnél ennyire szemérmeden, ha még szűz vagy? Miért ne lehetnék? Fiatal vagyok, egészséges, és az ösztöneim pompásan működnek. És nem én vagyok a hibás, te ostoba. Te vagy az, aki olyan hatással van rám, hogy úgy érzem, fel akarlak falni. Még egy kihívó szó... Igen, igen, és akkor ellátod a bajomat, tudom. Ha nem vigyázol, Warren, végül tényleg lemondok rólad.

14. fejezet Amy maga sem tudta, miért tette. Valószínűleg azért, mert Warren nem ismerte olyan jól a várost, és éppolyan könnyen el is tévedhettek volna, mint ahogy eseüeg jó irányban haladnak. Vagy talán csak azért, mert a férfi minden egyes lépésnél egyre dühösebbnek tűnt, hogy sehogy sem tud megszabadulni kellemetlen terhétől. És mivel annyira ingerült volt, Amy tudta, hogy aznap este már nem juthat közelebb hozzá. Ezért végül vagy öt háztömbbel arrébb bevallotta, hogy a kocsi, amivel jött, esetleg még mindig ott áll az Ördög és Pokol közelében. Warren persze nem fogadta túl jól a hírt. Pontosabban dührohamot kapott, hazugsággal vádolta a lányt, azzal, hogy megtévesztette őt, és számos más bűnös praktikával gyanúsította meg. Amy nem is próbált tagadni; hogyan is tehette volna, amikor a férfinak részben igaza

volt. Nem mintha esélyt adott volna a lánynak, hogy egy szót is szóljon, csak mondta, mondta a magáét, miközben visszafelé haladtak az úton. Mire odaértek a bérkocsihoz, amely tényleg ott vesztegelt még mindig a mulató sarkán, Amy biztosra vette, hogy a férfi csak belöki majd a kocsiba, és azzal végzett is. Valóban így is történt, de aztán ő maga is beszállt, és Amy címét adta meg a kocsisnak. Szemben ültek egymással síri csendben, mert Warren egyeden szót sem szólt a lányhoz azóta, hogy becsukta az ajtót, és látszólag nem is állt szándékában beszélni vele. Amyt nem zavarta az üres fecsegés, a körülményes társalgás. Ö maga is gyakran élt vele szükség esetén. De csintalan természete nem tudott mit kezdem a néhány percnél hosszabbra nyúló csenddel. És az igazat megvallva, sokkal félelmetesebbnek találta a férfit így hallgatagon, mint amikor kiabált vele. Mert amikor kiabált, akkor legalább tudta, mi jár a fejében. Amy megszólalt, mert nem állhatta a hallgatást. Sajnos neki is csak egyvalami járt a fejében, ezért tréfálkozni próbált, de mondandója nem hangzott túl viccesen, legalábbis Warren fülének nem. — Csodálatos szerencse egy ilyen kóbor kocsiba botlani éjnek évadján, nem igaz? Gondold meg, nem hiszem, hogy még egyszer ilyen meghitten ülhetnénk egymás mellett... legalábbis míg oda nem érünk a hotelszobádba. — Hallgass, Amy. — Biztos vagy benne, hogy nem akarod kihasználni ezeknek a szép, puha üléseknek az előnyeit? Tudom, hogy a fiatalabb bá-csikáim sosem szalasztottak volna el egy ilyen lehetőséget. — Hallgass, Amy! — Az unokafivéreim sem. Derek és Jeremy a lány szoknyája után kapnának... — Amy! — Márpedig ők megtennék — bizonygatta. — És nem beszélnének mellé, hogy fiatal kor meg ártatlanság vagy egy bizonyos dolognak a hiánya vagy megléte — igazi szoknyapecér lesz belőlük. — Én nem vagyok szoknyapecér. — Azt észrevettem, és módfelett sajnálom. Ha az lennél, most nem ücsörögnék itt veled szemben, igaz? Az öledben ülnék, valószínűleg már felhúzott szoknyával, vagy éppen most próbálnád észrevétlenül megemelni, mialatt... Warren felnyögött, kezével eltakarta a szemét. Amy elégedetten nevetett magában, hogy megint ő győzött, míg a férfi megvetően azt nem vágta a képébe: — Milyen romlott vagy. — Ugyan. Csak véletlenül van vagy fél tucat fiatal házas a családomban, akik néha megfeledkeznek róla, hogy én nem vagyok az. Még a húgod is mesélt egy-két dolgot James bácsikámról, mégpedig nagyon érdekes eseteket. Tudtad, hogy annak idején a hátsó fedélzetről cipelte a kabinjukba fényes nappal, hogy... — A francokat vitte! — De, nagyon is — erősködött a lány —, és ez még azelőtt történt, hogy összeházasodtak. Nem akarok hallani róla! Amy nagyot nyelt. Percről percre prűdebb leszel, Warren. Te meg percről percre jobban hasonlítasz egy kikötői szaj-hára — vetette oda. Nos, igyekszem — hangzott a hetyke válasz. — Végül is, arra fájt a fogad ma este, nem? És én igazán szolgálatkész vagyok. Warren nem felelt, csak bámulta a lányt, aki egy pillanatig azt hitte, hozzá fog nyúlni. Még ha büntetésből tette volna, azt is megoldotta volna Amy. Csak egymáshoz kell érniük, mert eddig mindig létrejött közöttük valamiféle elektromosság, ha a testük összeért. De a férfi nem tett semmit, hogy csökkentse a köztük lévő távolságot. Kétségtelenül pokoli erőfeszítésébe került, hogy megőrizze az önuralmát. — Tudom, mire gondolsz — folytatta egy árnyalatnyi csalódottsággal a hangjában. — Akár

el is felejtheted. Az egész vidéket be kell járnod egy jó botért. És elviselhetetlenül fogok sikoltozni, ha egy ujjal is hozzám érsz, feltéve, hogy nem gyönyört akarsz okozni vele. Persze — tette hozzá kuncogva — talán akkor is elviselhetetlenül fogok sikoltozni, ha gyönyörben részesítesz. Nem tudom, mivel még nem volt részem ilyenféle gyönyörökben. Csak várni kell egy kicsit, és meglátjuk, hogyan viselkedem, igaz? Erre már előredőlt a férfi. Keze ökölbe szorult. Amy most vette észre először, hogy van egy kis forradás az arcán. Azt kívánta, bárcsak tudná, mit fog végül kiprovokálni belőle: szerelmet vagy verést. De az egyértelmű volt, hogy a kettő közül valamelyikhez már nagyon közel került, és mivel nem tudta, melyikhez, nem merte megkockáztatni, hogy kiderüljön Warren szándéka. - Jól van, te nyertél — közölte gyorsan. — Ha csendet akarsz, akkor nem szólok egy szót sem. Amy félrepillantott, lélegzetvisszafojtva nézett ki az ablakon, abban reménykedve, hogy ez megnyugtatja a férfit. Beletelt néhány idegtépő percbe, mire meghallotta, hogy Warren visszadől az ülésre. Némán felsóhajtott, mert ez már az ő idegeinek is túl sok volt. A legnagyobb problémát az jelentette, hogy a férfi rendkívül hirtelen lobbant haragra, ami egy darabig még meg fogja nehezíteni Amy dolgát, de egyszer majd megoldódik ez is. Ha végre szeretni fogja őt, nem kell többé aggódnia az ingerlékenysége miatt. Mái-eléggé megismerte ahhoz, hogy tudja, hogyan bánjon vele, mikor kell hízelegni neki, és mikor jobb, ha egyszerűen ügyet sem vet rá, és arról is megbizonyosodott, hogy nem kell tőle félnie. Néha talán nehezen bírja majd a modorát, különösen a fülét fogja bántani kikötői szókincse, de a hátsójának nem eshet baja. Amy biztos volt benne, hogy remekül kijönnek majd egymással... ha eljön az ideje. Addig pedig azt akarta kipuhatolni, hol van a határvonal, ami után tettlegességre vetemedik a férfi, ahogyan az imént is kis híján elveszítette az önuralmát. A meghátrálás Amy szerint egyértelműen visszalépés volt, de semmiképpen sem szerette volna, ha a férfi azokhoz a nőkhöz hasonlítja, akik az idegein szoktak táncolni. Georginától tudta, hogy a nők csak fárasztották Warrent, amellett, hogy nagyon óvatosak is voltak vele. És ez túl sokáig ment így, ezért erősödött meg olyan nagyon az a védőpajzs a férfi szíve körül. Amy azt akarta, hogy őt másnak lássa Warren. El kellett érnie, hogy a férfi ne védekezzen többé, és ez mindaddig leheteden volt, amíg az úgy vélte, elég rá is csak ráijesztenie, mint az összes többi nőre, aki megpróbált közel kerülni hozzá. És szeretkezniük is kellett. Ez most már rendkívül sürgős volt, hiszen nagyon kevés idő állt Amy rendelkezésére. Először azt remélte, ha csak megkívánja őt a férfi, az is elég lesz, de nyilvánvalóvá vált, hogy az kevés. Mert Warrennek túl nagy volt az akaratereje. Nem, szeretkezniük kellett, hogy elég közel kerüljenek egymáshoz, és a férfi lássa a különbséget, elég közel ahhoz, hogy bebizonyíthassa, ő nem egy másik Marianne, bízhat benne, hogy ő sosem fogja megbántani, és vele mindig boldog lesz. Nyolc évig volt Warren boldogtalan, és ez alatt az idő alatt meggyőzte magát arról, hogy ez a neki megfelelő állapot. Amynek jutott a feladat, hogy más utat mutasson neki, hogy visszahozza az örömöt és a szerelmet az életébe. Valami nagy gödör vagy bukkanó lehetett az úton, mert hirtelen nagyot zökkent a kocsi, és Amy felocsúdott merengéséből, hogy tudatára ébredjen, mit is lát odakint. Először elgondolkodott, összezavarodott egy pillanatra, majd félelem nyilallt belé, nem maga miatt, hanem azért, mert tudta, kísérőjének egy cseppet sem fog tetszeni a helyzet. És sajnálatos módon rá hárult a feladat, hogy közölje vele a rossz hírt. Nem volt más választása. Warrennek tudnia kellett róla, ahogy arról is, hogy valószínűleg nem leselkedik rájuk igazi veszély, ami miatt nyugtalankodniuk kellene. — Ó... Warren? Azt hiszem, ez a kocsi nem arra megy, amerre utasítottad. A férfi kinézett az ablakon, de mivel nem volt ismerős Londonban, nem tudhatta, hogy jó felé mennek-e. — Miért, hol vagyunk?

— Ha nem tévedek, ez nem csodálatos parkjaink egyike. Az út menti fákból ítélve ez a Londonból kivezető út, ahol semmi keresnivalónk, ha a Berkeley Streetre akarunk érkezni. Meglepő módon Warren ezúttal teljesen nyugodt hangon kérdezte: Félreérthette a kocsis, amit mondtam? Nem hinném. Warren szeme hirtelen gyanakodva szűkült össze. — Ez a te ötleted volt, ugye? Valami meghitt kis szerelmi fészek vár a városon kívül, amit szerettél volna használatba venni ma este? Amy elmosolyodott. Hiába próbálta megőrizni a komolyságát. Sajnálom, de én abban reménykedtem, hogy a hotelszobádban tölthetem az éjszakát. Akkor viszont mi folyik itt? Valószínűleg elraboltak minket. Képtelenség. A kocsma környéken tényleg gyakori a rablás. De arra semmi okuk sem volt, hogy kivigyenek a városból. Igazad van. Csakhogy az efféle rablás is igen gyakori, mert így a tolvajok megszerezhetik a lovakat, a kocsit és egyúttal a pénztárcánkat is. Persze, többnyire nem foglalkoznak bérelt kocsikkal. A bérelt lovak nincsenek túl jó állapotban, a bérkocsi is elnyűtt, így nem keresnek túl sokat az üzleten. De ez a kocsi túl sokáig állt egy helyben. Valószínű, hogy felfigyeltek rá, és a kocsis minden bizonnyal elhencegett vele, hogy busás borravalót ígértek neki a várakozásért. Szóval azt mondod, az a fickó nem a te kocsisod ott a bakon? Több mint valószínű. Tőle biztosan megszabadultak, és a kabátját felvette valamelyikük, hogy ne keltsenek gyanút. Nem szívesen mondom ki, de minden bizonnyal több tolvajjal állunk szemben. Ezek többnyire kettesével vagy hármasával dolgoznak, a többiek a tetőn hasalnak, vagy valami kihalt helyen várakoznak a városon kívül. Remélem, hogy csak leütötték a kocsist, és nem ölték meg. Ekkor már igazán dühös volt a férfi. A helyedben én nagyon félnék. Tulajdonképpen nem hiszem, hogy igazán veszélyben lennénk. Nem tudom, milyenek az amerikai banditák, de itt az effélék nem ölnek meg nemesembert, ha egy mód van rá. A felháborodás és a botrány, ami az ilyesmit követi, mindenkinek módfelett kellemetlen. Inkább feladnak valakit maguk közül, hogy a gazember a bitófára kerüljön, és lezárják az ügyet. Amy, miért tűnik nekem ez az egész olyan valószínűtlennek? Mert nem tudtad, hogy a mi banditáink ilyen leleményesek. Warren arckifejezése arra utalt, hogy most nem vevő a lány humorára. — Én hajlamosabb vagyok arra gondolni, hogy a kocsis nem jól értette az úti célt, és egykönnyen rendbe lehet hozni a dolgot. Először kopogtatott a kocsi tetején, hogy magára vonja a kocsis figyelmét, azután kinyitotta az ajtót, és odakiáltott neki, hogy álljon meg. Erre a kocsi úgy nekiiramodott, hogy Warren visszahuppant az ülésre, az ajtó pedig becsapódott. — Hát ez tényleg csodát tett — jegyezte meg Amy pimaszul. — A pokolba, ha nem lennél itt, egyszerűen kiugranék — felelte ingerülten a férfi. Igazad van, hibáztass csak engem, hogy miattam nem törheted ki a nyakadat. Épp eléggé hibás vagy abban, hogy most itt vagyok, és ezt jobb, ha észben tartod. Jobban örülnél annak, ha egyedül kerültem volna ebbe a helyzetbe? — húzta fel a szemöldökét Amy. Az lett volna a legjobb, ha otthon maradsz, akkor most egyi-künk sem lenne itt Szerette volna, ha van erre valami találó válasza, de nem volt, így hát elterelte a férfi gondolatait. Nem hoztál magaddal túl sok pénzt, igaz? Arra a környékre, ahová indultam? Nem vagyok hülye.

— Akkor ne csinálj túl nagy ügyet az egészből — javasolta Amy gyakorlatiasan. — Egyszerű a képlet. Átadod a pénzt, és nem fog-nak bántani. — Én nem így intézem el a dolgaimat, kicsi lány. Ekkor ijedt meg először igazán Amy. Warren, kérlek, tudom, hogy egy jó kis verekedésre vágytál egész este, de ne ezeket a fickókat válaszd. Fegyverük van... Nekem is. Neked? Warren felhúzta a nadrágszárát, és az egyik csizmájából egy pisztolyt, a másikból egy jókora tőrt húzott elő. Amy ijedtsége pánikká hatalmasodott. -Tedd el azokat a szörnyűségeket! -Dehogy teszem — felelte. -Amerikaiak! — vetette oda kurtán a lány, és nem hagyott kétséget afelől, hogy nincs túl hízelgő véleménnyel róluk. — Én nem bánom, ha engem találnak el a kereszttűzben, míg te a hőst játszod. És ha véletlenül megsérülsz, akkor valószínűleg valami őrültséget fogok tenni, hogy bosszút álljak érted, és igazán nem gond, ha meghalok ma este. Te a kocsiban maradsz! — hangzott a rövid válasz. -Nem. -De igen! -Esküszöm, hogy nem. Olyan szorosan melletted állok majd, hogy minden golyó, mely feléd repül, akár engem is eltalálhat. Ezt akarod, Warren Anderson? -A pokolba is, miért nem viselkedsz úgy, mint a többi nő, és próbálsz meg elrejtőzni az ülés alatt? Azt se bánnám, ha hisztérikusan sikoltoznál. -Marhaság! — vágta rá Amy. — A férfiak utálják a hisztérikus nőket, és a Maloryk közt nincs ilyen egy sem. Mielőtt még Warren válaszolhatott volna, a kocsi megállt, de olyan hirtelen, hogy a férfi kis híján előreesett az ülésről. A pisztolyt kiejtette a kezéből a földre. Amy utánanyúlt, hogy felvegye, de Warren gyorsabb volt nála. Ha szabad kérdeznem, mit akartál kezdeni velük? — kérdezte a lányt. Kidobtam volna őket az ablakon. — Warren megvető felmordu-lására hozzátette: — Tedd el a fegyvereket, és megteszem, amit kívánsz. Amy arra gondolt, később majd ki kell találnia valamit, hogyan bújhat ki az ígérete alól, mert volt fogalma róla, mit fog kérni tőle a férfi... hogy sose lássa többé. Warren egy pillanatig fontolgatta az ajánlatot. Több idejük nem volt. Bármit? — ragadta meg Warren az ajánlatot. Amy bólintott, aztán ki is mondta: Igen. — Nagyon helyes. — A férfi visszacsúsztatta a kést a csizmájába, de a pisztolyt a háta mögé tette az övébe, ahol a kabátja eltakarta, hogy mégis kéznél legyen, ha esetleg szükség lenne rá. — És húzd jól a fejedre azt az ostoba kapucnit — tette hozzá mogorván, nyilvánvalóan nem volt elragadtatva a tolvajok felbukkanásától. — Semmi értelme hivalkodnod a szépségeddel. A megjegyzésben rejlő bók máskor meghatotta volna Amyt, de most csupán azt tette, amit a férfi parancsolt neki, és éppen időben. Az ajtó kinyílt, és egy pisztoly jelent meg a nyílásban, hosszabb és régibb, mint Warrené. — Kifelé! — Csupán ennyit mondott a tolvaj, akinek arcát kendő takarta el, de a fegyvere megértette velük, jobb, ha minél gyorsabban engedelmeskednek. Warren szállt ki először, és a nyavalyás, persze, egyáltalán nem sietett. Inkább szándékosan lomhán mozgott, azt remélve, hogy a bandita okot szolgáltat neki arra, hogy egyszerűen lepuffanthassa a maga keresetlen amerikai módján. De a tolvajoknak nem állt szándékukban megadni neki ezt a lehetőséget. Nem sürgették egyeden szóval sem, hogy fogja gyorsabbra a dolgot, így nem volt más választása, kiszállt, és Amyt is kiemelte a kocsiból. Valójában

másként is cselekedhetett volna, de egyelőre tiszteletben tartotta a lány kívánságát, amiért Amy nagyon hálás volt, különösen amikor meglátta, hogy négy rablóval állnak szemben. Kettő már ott várakozott a kocsira. Egyikük sem volt igazán nagydarab. Warren hatalmas termete láttán elképedtek, de mivel mindegyiküknél volt fegyver, biztonságban érezték magukat. — Nem tartjuk fel sokáig, főnök. Csak ide a pénzt, és már mehetnek is tovább a kis hölggyel. — És ha nem adom oda? — kérdezte Warren vakmerően. Amy némán felsóhajtott. Egy pillanatig csend volt, aztán az a férfi, aki az előbb utasította őket, így válaszolt: — Nos, azt hiszem, erre a kérdésre mindannyian tudjuk a választ, nem igaz? Néhányan felnevettek a megjegyzés hallatán. Amynek egy cseppet sem tetszett a nevetésük. Rossz felvilágosításokat adott Warrennek. Végül is a banditák között is vannak fekete bárányok, akik nem követik az íratlan szabályokat Azonnal a földre ejtette a pénztárcáját, amit már korábban eloldozott a csuklójáról. Az egyik tolvaj érte nyúlt, méregette súlyát. A lány szinte látta, hogy elvigyorodik, mert a tárca meglehetősen vaskos volt. Lekötelez, hölgyem — mondta a bandita. Szóra sem érdemes — felelte Amy. — A francba! — dörmögte Warren. Azon dühöngött, hogy miért kell a lánynak udvariaskodnia még ilyen helyzetben is. Amyt még jobban bosszantotta a férfi viselkedése, s a könyökével oldalba bökte Warrent, hogy ezt értésére adja. Sürgető pillantása láttán Warren a zsebébe nyúlt, és előhúzta az aprópénzt, ami nála volt. Egyenesen a banditák elé hajította, tökéletes pontossággal. Amy újra figyelmeztetni akarta, de Warren még inkább kihívóan viselkedett. — Mintha csak rohadt útonállókra számítottam volna. Ennél többet tőlem ugyan nem kapnak. Sikerült felbosszantania őket, legalábbis a vezérüket. — Leszedjük magáról a gatyát is, főnök, ha ahhoz van kedvünk — hangzott a fenyegetés. Egy másik bandita Amyt kérdezte: Mit keres egy ilyen finom kis hölgy egy rohadt jenki társaságában? Gyilkosságot tervezünk — felelte olyan komolyan, hogy mindannyian elnevették magukat. — Úgyhogy, ha nem bánják, uraim, mennénk a dolgunkra. Nem várta meg, hogy útjukra engedjék őket. Elindult, megragadta Warren karját, és maga után húzta visszafelé, amerről jöttek. Egy pillanatig Amy azt gondolta, ennyivel megúszták a dolgot, de akkor a vezér utánuk kiáltott: — Biztos benne, hölgyem, hogy nincs még valami ékszere a számunkra? A lány megremegett, de az semmi sem volt ahhoz a dühhöz képest, ami Warrenből készült kitörni. A tehetetlenség a végsőkig felbosszantotta a férfit. Nem volt ebben semmi meglepő, hiszen Warrennek nem volt szokása meghátrálni, még akkor sem, ha négy pisztolycső szegeződött a szívének. Amy sokkal békésebb természetű volt, és mielőtt Warren bármit is tehetett volna, gyorsan visszakiáltott: — Nem, nincsen, és ha nem akarnak összeütközésbe kerülni a haverstone-i Malorykkal a ma esti kis ügyletük miatt, jobb, ha beérik annyival, amennyit kaptak. A tolvajok talán nem hallottak a haverstone-i Malorykról, de a Malory név ismert volt még London szegényebb negyedeiben is. Anthony Malory gyakran látogatott arra még a korhely korszakában, hogy nőket szedjen fel, szerencsejátékot űzzön, és hajnalig mulasson. Amy fellépése igen meggyőző lehetett, mert a tolvajok egy szót sem szóltak többet. Ennek ellenére ő továbbra is maga után vonszolta Warrent. Csak akkor nyugodott meg kissé, amikor már elég távol kerültek a támadás helyétől.

Talán egy mérföldet is megtettek, mire Warren végül megszólalt: — Elengedheted a karom, kicsi lány. Nem megyek vissza. — Végre valami értelmeset is hallok tőled — morogta Amy maga elé. Mit mondasz? Semmit. Amy elengedte a férfit, és előresietett, szinte futott örömében, hogy visszajuthatnak a városba. Becslése szerint a város széle még jó néhány mérföldre volt tőlük, és mire hazajut... Nem is akart gondolni erre. Nem volt szándékában ilyen sokáig kimaradni. Azt mondta Artie-nak, hogy hamar lefekszik, azt remélve, így nem fogja keresni senki. Ezért még valahogy vissza kell lopóznia a házba, és minél később jut haza, annál nagyobb csend lesz otthon, és annál könnyebben meghallhatják a motoszkálását. — Ugye nem azért vagy most így megszeppenve, mert itt bőséges választékát találom a kitűnő botoknak? Talán már egy mérföldet is haladtak, amikor a férfi végre megszólalt — közvedenül a lány háta mögött. Amy abban reménykedett, hogy ez valami megkésett vicc a férfi részéről, de nem nagyon bízhatott benne. A frissen vágott bot nem jó minőségű — magyarázta a lány, de közben nem nézett hátra, vajon hogyan fogadja a válaszát a férfi. — Ki kell szárítani, amihez időre van... A frissen vágott is tökéletesen megfelel a célnak, biztos vagyok benne. Amy most már megfordult, és úgy válaszolt: Felejtsd el, Warren! Semmi olyat nem tettem, amivel rászolgáltam volna... Még hogy nem tettél? Ha te nem bukkansz fel ma este, már rég megkaptam volna, amire a testemnek... szüksége van. Nem raboltak volna ki. És nem kószálnánk itt ezen a siralmas helyen. A testmozgás jót tesz az egészségnek, nem volt nálad túl sok pénz, és azt is tudod, hogyan oldhatnád meg a harmadik problémát... ha nem lennél olyan istenverte makacs fickó. — Ez itt éppen megfelel. A férfi megállt az egyik út menti bokor mellett. Amy nem várta meg, amíg letöri magának a botot. Teljes erőből futásnak eredt az úton, szaladt, ahogy a lába bírta.

15. fejezet A vastag felhők között átszűrődött a holdfény, így elég világos volt ahhoz, hogy tisztán látsszon az út. A lánynak nem volt nehéz kikerülnie a vizesárkokat és keréknyomokat. Három napja nem esett, így szerencsére nem kellett a sárban taposnia sem. Amy egyedül attól félt, hogy elkapja az az őrült, aki kielégületlen-ségét tettlegességgel akarta csillapítani... de nem gyönyört hozó simogatással. Amy nem hagyhatta, hogy ez megtörténjen. Warren később megbánná, bár a lány attól tartott, ő talán még jobban sajnálná... legalábbis a hátsója. Mindezek ellenére úgy érezte, megnyerte ezt a játszmát, különösen mivel itt senki sem volt, aki az útjába állhatott volna, ahogyan korábban történt. De azóta már sok idő eltelt, és sok minden történt, és Warren épp eléggé kijózanodott ahhoz, hogy ne legyen rest a lány után futni. Alig pár perccel később a férfi keze megragadta a lány köpenyét, amivel lassításra kényszerítette, aztán a karját kapta el, és maga felé pördítette. Sajnálatos módon Amy megbodott fordulás közben, és elveszítette az egyensúlyát. Hirtelen levegőt sem kapott, ahogy a földre esett, és a férfi teste rázuhant. Amikor a fájdalom kicsit alábbhagyott, úgy érezte, eséskor egy vagy két csontja eltörhetett, feltéve, hogy a férfi nem zúzta össze valameny-nyit. Azon sem csodálkozott volna. Warren megpróbált feltápászkodni, de amint egy kissé felemelkedett, elkapta Amy vágyakozó pillantását, látta, amint a lány ajka szétnyílik, és levegő után kapkod, mire inkább visszahajtotta rá a fejét.

Ahogy Warren ajka lágyan megérintette az övét, Amy minden kényelmedenségéről megfeledkezett. A szoknyája csak akkor lett volna elég széles ahhoz, hogy a férfi teljesen a lába közé férkőzhessen, ha fel lett volna hajtva, de a ruhája a testére simult, így csupán az egyik lába mozoghatott szabadon, amit rá is font a férfi testére. A lány magához ölelte a férfit, és teljesen magára húzta. A mennyországot jelentette most a lánynak a férfi közelsége. Ez a csók annyira más volt, mint amikor azzal próbálkozott, hogy a férfi figyelmét magára vonja, és akkor nem is járt túl nagy sikerrel. Most azonban teljesen eggyé olvadtak általa, mivel oly szorosan simultak egymásra, de még ez sem volt elég Amynek. Ő többet akart. Warren mindkét kezével a lányt fogta, egyikkel a fejét tartotta, a másikkal az oldalát simogatta. Egyikben sem volt pálca, nem mintha a lánynak ezen jártak volna a gondolatai. És a csók egyre szenvedélyesebb lett, amint a férfi keze Amy melléhez ért. Ez sem hasonlított a korábbi mozdulathoz, hiszen egyszer már megérintette a lány mellét, de akkor rideg, érzékeden és durva volt keze. Most simogatta, lágyan a tenyerébe fogta a kívánatos, feszes kebleket, és Amy mellei életre keltek, megduzzadtak, mellbimbói összehúzódtak, és az örömteli érzés egész testét átjárta... Amy korábban is tudta, hogy ezzel a férfival csodálatos lehet szeretkezni, de a puszta gondolat más, mint a tapasztalás. És ez csupán a kezdet volt, ami borzongással töltötte el Amyt, őrült vágyakozással várta a folytatást. Elképzelheteden volt számára, hogyan tudott a férfi küzdeni egy ilyen nagyszem érzés ellen, amikor — a lánytól eltérően — ő pontosan tudta, mit szalaszt el. De most már Warren sem ellenkezett. Szabad áramlást engedett szenvedélyének, amelyre Amy készségesen válaszolt A férfi átfordult, hogy a lány kerüljön felülre, és elérhesse pompás csípőjét. Két kézzel segítve Amyt, odaszorította duzzadó férfiasságához, majd irányította hullámzó mozgását, amelyben a vékony nyári ruha nem jelentett akadályt. A mozdulatok egészen megvadították Amyt. Ujjaival beletúrt a férfi hosszú, aranyszínű hajába. Megcsókolta az állát, a nyakát, beleharapott a fülébe, miközben a férfi szüntelenül fel-le csúsztatta a lányt a saját testén, így Amy valami forró, bizsergő érzést tapasztalt egy olyan erotikus ponton, melynek a létezéséről eddig nem is tudott Az út közepén feküdtek. Ha járt volna arra valaki, áthajthatott volna rajtuk, és ők meg sem hallották volna, ez egészen biztos, mert az eksztázis magával ragadta őket. Amy nem érdekelte, mi történik, és fogadott volna az utolsó kétpennysében, hogy Warren is ugyanígy érez. Időközben egy kocsi közeledett feléjük, amire fel sem figyeltek, még akkor sem, amikor már közvedenül melléjük ért. Szerencsére a kocsis észrevette az akadályt az úton, és lelassított. Utasa, egy ismert, előkelő hölgy kidugta a fejét az ablakon, hogy lássa, mi van előttük, de abból a szögből nem láthatta pontosan, hogy Amy és Warren próbálnak talpra szökkenni, miután a kocsis hangos torokköszörülésére végül magukhoz tértek. A hölgy kérdezősködni kezdett: — Na, mi az, John? De ha azt mondod, hogy egy piszkos útonállóba botlottunk, ki foglak rúgni... az lesz az első dolgom holnap reggel. John az előbb még rendkívül jól mulatott a ficánkoló szeretőkön, most azonban elpárolgott a jókedve, és nem a hölgy fenyegetéseinek köszönhetően. Az úrnője legalább hetente egyszer kijelentette, hogy felmond neki, de már nála szolgált közel húsz esztendeje. Viszont az útonállók emlegetésére elgondolkodott, hogy talán csak egy ócska trükk volt az egész iménti jelenet, és a banditák így akarták megállítani a kocsit. Óvatosan visszakiáltott: — Még nem tudom pontosan, mi a helyzet, Lady Beecham. Amy felnyögött az ismerős név hallatán. Abigail Beecham özvegy grófné volt, egy „minden lében kanál" öreg hölgy, akinek az utóbbi időben egyetlen elfoglaltsága az volt, hogy kifürkészte a legfrissebb híreket, amiket aztán mindenkinek szétkürtölt. Egyértelműen a legkellemedenebb nőszemély volt, aki arra járhatott, mert ha véletlenül felismeri Amyt, a

lány kétségkívül azonnal kezdheti csomagolni a holmiját a kínai útra. Elfordult a bokrok felé, hogy látószögön kívül kerüljön, de már hallotta is Warren örömteli hangját, aki Abigail Beechamet és a kocsiját valóságos megváltásnak tekintette. Nyugodjon meg, drága barátom — mondta Johnnak, a kocsisnak. — Minket épp az imént raboltak ki... Mi az? Mi az? — kiabált ki Abigail. — Jöjjön ide, ahol én is láthatom. Warren indult, hogy megtegye, amit a hölgy kért. Amy dühös sziszegéssel rántotta vissza. Engem fel fog ismerni. Ha nem tudnád, az hová vezet, szívesen emlékeztetlek a kényszerházasságokra, amelyeket mindkettőnk családjában előszeretettel gyakorolnak. Badarság — vetette oda a férfi, teljesen hidegen hagyta a kockázat. — Csak tartsd a fejeden a kapucnidat. Amy elképedt. A szerencséden férfi látszólag egy cseppet sem törődött ennek az új és rendkívül veszélyes helyzetnek a komolyságával. Még magával is vonszolta a lányt, ki a kocsi lámpáinak fénykörébe, Abigail Beecham kíváncsi szeme elé. — Kit rejteget ott, fiatalember? — tudakolta Abigail. Warren hátrapillantott a válla fölött, és látta, hogy Amy mögé kerül, és arcát szinte a hátába préseli. Mivel ezen az átkozott éjszakán a szexuális kielégületlenség, a düh és a bosszúvágy igen előkelő helyen szerepeltek Warren listáján, vakmerően így felelt: — A szeretőm. Igen finom ruhákba öltözteti — jegyezte meg Abigail kétkedve. Egy férfi arra költi a pénzét, amire neki tetszik — felelte Warren gúnyos mosoly kíséretében. Az öreg hölgy nyelt egyet, és csak egy pillanattal később vágott vissza: — Megviseltnek látszanak. — Azok is vagyunk. Ellopták a pénzünket és a kocsit, amelyen utaztunk. — Útonállók? — Városi tolvajok — helyesbített Warren. — Kivittek minket Londonból. — Felháborító! Üljenek be a kocsimba, és meséljenek el mindent. — Szó sem lehet róla — suttogta Amy a háta mögött. — Nem vállalhatom a kockázatot. — Mit mormol az a lány? — kíváncsiskodott Abigail. Mielőtt még a férfi válaszolhatott volna, Amy tovább magyarázott Nem hitt neked. Fúlja az oldalát a kíváncsiság, meg akarja tudni, kivel vagy, és fel fog ismerni engem. Jót fog tenni neked — vetette oda Warren pimaszul, miközben kinyitotta a kocsi ajtaját, és betuszkolta a lányt. Amy nem tudta elhinni, hogy a férfi képes ezt megtenni vele. Semmiképpen sem akart belemenni a játékba. Belépett a kocsiba leszegett fejjel, majd azonnal ki is szállt a másik oldalon. Warren is ugyanígy tett, épp csak annyi ideig állt meg, míg odaszólt a meglepett hölgynek: — Elnézést, madám. Csak egy pillanat az egész, máris távozunk. Néhány méterrel arrébb érte utol Amyt, aki dühösen vágott neki az útnak. — Mégis mi a fenét csinálsz? — Én?— vágott vissza haragosan Amy. — Beszéljünk inkább rólad, mert azt pontosan tudom, hogy te mit csinálsz. Nem törtél pálcát magadnak, ezért eldöntötted, így büntetsz meg azért a kis kellemetlen ségért, amit okoztam neked. Azt hiszem, kénytelen leszel valami mást kitalálni. — Nem fogok visszagyalogolni Londonba, ha ez a hölgy van olyan kedves, hogy elvisz minket a kocsiján. Eszem ágában sincs. — Akkor ez azt jelenti, hogy egyedül mész vele vissza, mert én biztosan nem szállok be. Ha nem gondolsz az én jó híremre, akkor gondolj a magadéra. Az a hölgy kivétel nélkül

mindenkinek el fogja mesélni, hogy megbecstelenítettél engem, és ha azt hiszed, hogy ezt ép bőrrel megúszhatod, nagyon tévedsz. És én nem így akarlak megszerezni, Warren. Azt szeretném, hogy a saját akaratodból, te magad kérd meg a kezem. Amy szinte hallotta a férfi fogcsikorgatását. — Van némi igazság abban, amit mondasz, az ördögbe is. Egyezséget kötünk. A kocsis mellett utazhatsz. Gondolom, ő nem ismer fel. — És mit mondasz Lady Beechamnek? — Hogy nem akarod beszennyezni őt becstelen személyeddel. Amy a legszívesebben megütötte volna a férfit, de inkább rámosolygott, és azt mondta: — Lehet, hogy nem vagy nőcsábász, Warren Anderson, de az biztos, hogy kegyetlen gazember vagy.

16. fejezet Warrentől eltérően, akinek látszólag feltett szándéka volt, hogy keserűségét élete végéig dédelgeti magában, Amy túl lobbanékony természetű volt ahhoz, hogy sérelmeket, lelki sebeket őrizgessen magában, vagy akár hosszasan haragudjon bárkire is. így aztán mire Lady Beecham kitette őket az Albany Hotelnál, már meg is bocsátotta a férfinak gonosz, alantas viselkedését. Tulajdonképpen most, hogy ilyen közel került a városnak ahhoz a pontjához, ahová egész éjjel el akart jutni, újabb tervek kezdtek körvonalazódni a fejében. Ez valószínűleg meg is látszott rajta, mert Warren csak egyszer pillantott rá, és nyomban megjegyezte: — Ha kimondod, amit a fejedben forgatsz, itt helyben a térdemre fektetlek, nem érdekel, mekkora nézőközönség gyűlik körénk. És addig nem hagyom abba a verést, amíg nem könyörögsz kegyelemért. — Miért gondolod, hogy nem kezdek rögtön könyörögni? — kockáztatta meg a kérdést a lány. — Miért gondolod, hogy egyáltalán van bennem kegyelem? Amy rámosolygott a férfira, ezúttal egy fikarcnyit sem volt megijedve. — Van benned. Valószínűleg nagyon mélyen rejtőzködik, talán valahol a kislábujjadban, és csak egy egészen kevéske, de lefogadom, hogy elő tudnám csalogatni, ha megpróbálnám, márpedig én minden fogadást megnyerek. Warren válaszra sem méltatta a lányt, csak megragadta a karját, és megfordult, hogy leintsen egy arra haladó kocsit. Szerencsére Abigail kocsija addigra már befordult a sarkon, mert a férfi türelmetlensége kezdett a tetőfokára hágni, és kétségtelenül veszélyesnek tűnt. Meg akart szabadulni Amytől, és lehetőleg azonnal. Amy valójában megsajnálta Warrent. Számos nehéz helyzeten ment keresztül miatta aznap, hiszen Amy terve azon alapult, hogy áldozatát a lehető leggyorsabban pokolian kifárassza, de ez már több volt, mint amit egy férfi el tud viselni, különösen egy Warrenhez hasonló természetű ember. Ezért Amy nem tudott neheztelni rá, hogy olyan durván bánik vele. Tulajdonképpen csodálkozott, hogy még nem tajtékzik a dühtől. Mindent összevetve egy csodálatos napot tudhatott maga mögött. Még a váratlan kalandok is Amy tervének kedveztek... legalábbis az egyik közülük. Ha azok a tolvajok nem rabolják el és hagyják ott őket a városon kívül az éjszaka közepén, sosem tapasztalhatta volna meg azt a szenvedélyes ölelkezést. És Warren sem. Annak örült a legjobban a rövid utazáson visszafelé a Berkeley Streetre, hogy Warren az utolsó alkalommal nem hagyta abba a szeretkezést. Képtelen lett volna rá. Ha Lady Beecham nem jár arra, és nem kotnyeleskedik pont akkor, amikor... Warren utasította a kocsist, hogy várakozzon. Amynek már csak ez a néhány perce maradt, amit a férfival tölthetett, kétségek gyötörték, azt sem tudta, mikor láthatja újra. Ahogy ismerte a férfit, és már egyre jobban kezdte megismerni, tudta, hogy az mindent el fog követni annak érdekében, hogy elkerülje a vele való találkozást. Erre azonban nem igazán

volt módja, amíg Amy a húga házában lakott. Főleg, ha Warren is odaköltözne hozzájuk. Ezt mindenképpen meg kell említenie Georginának... Ekkor már a ház ajtaja előtt álltak. Amy felnézett a férfira. Mint általában, most is haragos volt, de ettől nem volt kevésbé jóképű. Ha más nem, ez is egy kihívás volt a lány számára. Kétségkívül rengeteg nő vonzódott hozzá. De Amy nem csupán egy lesz a szeretői közül. Ő lesz az egyetlen, aki megszerzi magának ezt a férfit. Azt szerette volna, ha Warren búcsúzóul megcsókolja. Megpróbálja rávenni újra? Amy már bebizonyította, hogy ha akar, igazán vakmerő tud lenni. — Gondoltál már arra — kérdezte tőle könnyedén —, hogy még alig egy napja, hogy bevallottam neked, téged akarlak? Ilyen sebességgel a hét végére odáig jutunk, hogy megkéred a kezemet. Persze feladhatnád a harcot, és megkérhetnéd a kezemet most azonnal; akkor a hét végén már össze is házasodhatnánk, és nem csupán jegyesek lennénk. Mit szólsz hozzá, jenki? Hajlandó vagy megadni magad? — Hajlandó vagyok beszélni a bácsikáddal. — A megvető hangsúly elárulta, hogy nem a házasság lesz a téma, hanem a lány botrányos viselkedése. — Nyisd ki az ajtót, Amy! A lány összerezzent, meg sem fordult a fejében, hogy ez megtörténhet. — Ezt nem teheted! — Dehogynem! Csak figyelj jól. — Márpedig akkor sosem látsz többé, és azt nem akarod. Talán most úgy érzed, igen, de esküszöm neked, hogy tévedsz. — Ebben nem értünk egyet. Semmi kívánatosabbat nem tudok elképzelni jelen pillanatban. — Semmit? A férfi erre egész testében megremegett, és egy lépést hátralépett. Hogy lehetett ennyire ostoba, hogy ezt mondta Warrennek? Inkább meg kellett volna nyugtatnia, hogy többet nem megy a közelébe... de hát ez egyáltalán nem állt a szándékában. És neki feltétlenül őszintének kellett lennie a férfival, különben sosem tudja elérni, hogy megbízzon benne. Nem vonta vissza a gúnyos, kihívó kérdést, de gyorsan olyan javaslatot tett, amitől azt remélte, Warren is ésszerűnek találja majd: — Kérlek, legalább aludj rá egyet. Most dühös vagy, de holnap másképp gondolkozol majd. — Nem. — Ez nem alkalmas időpont arra, hogy bebizonyítsd, mennyire makacs vagy — mondta Amy kétségbeesetten. — Nem vennéd figyelembe legalább a következményeket... azonkívül persze, hogy tőlem megszabadulsz? Először is, James nagybácsi nemcsak engem fog hibáztatni. Biztos lehetsz benne, megmondom neki, hogy te nem tehetsz semmiről, de ahogyan irántad érez, nem fog hinni nekem. És te nyilván nem akarsz újra összetűzésbe kerülni vele, nem igaz? Ő teljesen kiszámíthatatlan, tudod jól. Üvölteni fog veled, vagy egyszerűen kiüt, vagy talán még ki is ült a házából, és nem engedi, hogy George-ot és Jacket meglátogasd. — Kockáztatok. Ezt olyan közönyösen jelentette ki a férfi, hogy Amy nehezen tudta féken tartani az indulatait. — Nem hiszed, hogy mindez megtörténhet? Jól van, talán nem fog. Talán mindössze annyi történik, hogy engem elküldenek vidékre, és te élheted tovább az életedet az én bájos közreműködésem nélkül. Persze az első pár nap halálosan unalmas lesz a beszélgetéseink borzongató izgalma nélkül. És a fivéreid jót fognak mulatni a dolgon, a képedbe vágják majd, nem tudtál elbánni egy ilyen „kicsi lánnyal", de biztos vagyok benne, hogy előbbutóbb képes leszel megfékezni a heccelődésüket. — Elég volt, Amy! — Máris meggondoltad magad? — Nem. Amy felemelte a kezét.

— Remek! Akkor most azonnal menj fel, és mesélj el Jamesnek mindent. De van még egy eshetőség, amivel nem számoltál. Hogy én is előadhatom a családomnak az én saját változatomat a történtekről. Akkor mindössze annyit érsz el, hogy a bácsikáim ott lihegnek majd a nyakadban, és árgus szemekkel figyelik minden mozdulatodat. — Most már elég ingerült volt ahhoz, hogy hozzátegye: — És még valami. Ez az igazán remek ötleted most talán megváltásnak tűnik a számodra, de ez a gyávák módszere. Ha meg akarsz szabadulni tőlem, Warren Anderson, akkor oldd meg magad! Dühösen megfordult, háttal állt a férfinak, a köpenye belső zsebéből próbálta előhalászni a ház kulcsát. A köpeny kissé félre volt csúszva, ezért a zsebe nem ott volt, ahol lennie kellett volna. Csak remélni merte, hogy a kulcs még mindig benne van, azok után, hogy annyiszor elesett, és annyi törődésen ment keresztül aznap este. Amikor jobban belegondolt, úgy találta, a problémája megoldódna, legalábbis egy időre, ha a kulcs elveszett volna. Illetve mégsem, hiszen, már jó előre megfogadta, hogy nem fog hazudni Warrennek, de még csak füllenteni sem, ha egy mód van rá. A férfi ezalatt rezzenéstelenül állt mellette, egy szót sem szólt hozzá, csak amikor Amy belehelyezte a kulcsot a zárba, akkor tette a kezét a lány vállára. — Azt hiszed, nem bírom ki? -Mit? — Hogy ellenálljak neked. Amynek is éppen elég erőfeszítésébe került, hogy leküzdje a vágyat, és ne ölelje meg a férfit, végül feladta a küzdelmet. És Warren nem taszította el magától. — Gondolom, mindent meg fogsz tenni ennek érdekében — suttogta Amy lágyan. — Ráadásul sikeresen. — Mernél fogadni velem? Amy lélegzetvisszafojtva várta a választ. Tudta, halálosan bizonyos volt benne, hogy Warren megpecsételte a sorsát, ha kötélnek áll, mivel a lány minden fogadást megnyert. De a férfi csalódást okozott neki. — Nem, ha fogadást kötnénk, azzal jelentőséget tulajdonítanánk a dolognak. Egyszerűen csak meglepett a vakmerőséged. De most már tudom, mire számíthatok, és közömbös leszel a számomra. Amy megfordult, mielőtt a férfi hátraléphetett volna, hogy ne érezze a lány telt keblét a mellkasához simulni. — Sikerülni fog? — kérdezte csábítóan. Warren elment. Rendben van, talán sikerülni fog neki... egy rövid ideig.

17. fejezet Amy becsukta az ajtót, bezárta, aztán nekidőlt. Fellélegzett, most, hogy már elmúlt a veszély. Mosolygott magában, hiszen sikerült bejutnia a házba a háborgó, mindenre elszánt Warren nélkül, és ez szinte csodaszámba ment, ismerve a férfi makacsságát. Nem tudta, melyik érve bizonytalanította el a férfit, de a lényeg az volt, hogy James nagybácsit nem rángatja ki az ágyból éjnek évadján, hogy előadja neki unokahúga bűnlajstromát. Talán majd máskor, de nem ezen az éjszakán... — Van valami elfogadható mentséged arra, hogy ilyen későn állítasz haza? Amy majdnem orra bukott, annyira megijedt. Miután felfogta a kérdést, azt hebegte: — Igen... nem... gondolkodom rajta, és majd reggel elmondom. — Amy... — Vicceltem, az isten szerelmére — mondta Jeremynek, miközben minél távolabb próbált kerülni az ajtótól. Boldog volt, hogy a fiú hallotta meg az érkezését, és nem James. — Te viszont mit keresel itthon ilyen korán? Jeremy nem dőlt be a kísérletnek, hogy eltérjenek a témától. — Nem érdekes. Halljuk a te válaszodat, húgocskám, mégpedig most azonnal. Amy türelmetlenül csettintett a nyelvével, miközben félretolta a fiút, hogy bejusson a

szalonba. — Ha tudni akarod, titkos találkám volt egy férfival, aki tetszik nekem. — Máris? Amy szembefordult vele. — Hogy érted azt, hogy máris? Jeremy kényelmesen nekidőlt az ajtófélfának, keresztbe fonta a karját és a lábát, megtévesztően hasonló pózt vett fel Tony nagybácsi kedvelt testhelyzetéhez, amit a fiú, aki annyira hasonlított Tonyra, nagyszemen eltanult tőle. — Úgy értem, hogy még csak a múlt héten vezettek be a társaságba. Nem gondoltam volna, hogy Diana nővéred nyomdokaiba lépsz, és ilyen gyorsan választasz. Amy felhúzta a szemöldökét. — Azt gondoltad, olyan leszek, mint Clare, akinek két évig tartott, míg döntött? — Nem számítottam annyira sok időre, de legalább néhány hónapra. — Csak azt mondtam, hogy tetszik az illető, Jeremy. — Ezt jó hallani. És miért ez a titkolózás? — Mert erősen kétlem, hogy a család jó szemmel nézné a dolgot — vallotta be Amy. Jeremy volt az egyetlen, akinek ezt elmondhatta anélkül, hogy tartania kellett volna attól, óriási cirkusz tör ki perceken belül. A fiú elvigyorodott, valószínűleg az eget verő botrány gondolatára, amit a család többi tagja fog rendezni. — Szóval, ki az illető? — Semmi közöd hozzá — torkolta le Amy. — Ismerem? — Nem állítottam ilyesmit. — Tehát ismerem? — Elég valószínű. — Remélem, nem valami megbízhatatlan alak. Attól tartasz, hogy ellenezném a kapcsolatotokat? — Egyáltalán nem megbízhatatlan. Az erkölcsi tartása egészen kivételes. Jeremy nem értette a dolgot. — Akkor mi a gond vele? Amy próbált megmaradni az igazságnál, legalábbis valahol a közelében, de nyíltan azért mégsem mondhatta ki. — Nincs pénze. — Hirtelen csak ezt tudta kitalálni, hogy unokafivére kíváncsiságát kielégítse. — Igazad van. Ez nem fog menni. A család nem hagyhatja, hogy rongyokban járj. — Azt én sem szeretném. Mindenesetre jó kilátásai vannak. — Akkor mi a probléma? — Nem szeretné, hogy kitudódjon a dolog, amíg nem javulnak a körülményei. Jeremy elgondolkodva bólintott. — És te próbálod meggyőzni, hogy ez nem számít? — Pontosan. — A földön kellett fetrengened, hogy ezt megértesd vele? Amy dühösen pirult el a szenvedélyes szeretkezés emlékképei miatt, amelyeket a kérdés idézett fel benne. — Csupán sétáltunk és beszélgettünk. Azt hiszem, többször is megbotlottam figyelmetlenségemben. — Elég modortalan alak lehet, ha nem kapott el... vagy ő is elesett? Amy még jobban elvörösödött Jeremy fürkésző tekintetétől, és felcsattant: — Még mindig szűz vagyok, az áldóját, ha ezt akartad hallani! A fiú még mindig pimaszul vigyorgott. — Nem kételkedtem benne, kedvesem. És egy szerencsétlen tökfej lenne, ha nem próbált

volna megcsókolni, úgyhogy nem kell ennyire elpirulnod. Magam is nagy híve vagyok a csóknak, tudod jól. Amy megkönnyebbülten felnevetett. Néha elfeledkezett róla, hogy ők ketten egykorúak, és Jeremy is átéli a fiatalság féktelen szenvedélyességét. És mivel már úgyis a megfelelő témánál voltak, tökéletes alkalom adódott a számára, hogy hasznát vegye a fiú szakértelmének, és azt a maga javára fordítsa. — Most, hogy mondod — vetette oda mellékesen, miközben levette a köpenyét, és a kanapé oldalára terítette —, van egy kérdésem, amit veled akartam megbeszélni. Gyere, ülj ide mellém, és oszd meg velem a bőséges és értékes tapasztalataidat. — Nem fog fájni? — kérdezte kajánul Jeremy, miközben odatelepedett mellé. — Egyáltalán nem, mivel inkább filozófiai jellegű a dolog. Bárki mást kérdeznék, mindenki túlságosan zavarba jönne ahhoz, hogy válaszoljon, így csak rád számíthatok. — Nem oktatlak ki, hogyan kell szeretkezni — közölte a fiú felháborodottan. Amy kuncogott. — Hát az nem lenne túl filozofikus téma, ellenben nagyon hasznos a jövőm szempontjából, nem gondolod? Nem, mindössze annyit szeretnék tudni, Jeremy, mit kellene tennie egy nőnek ahhoz, hogy ne tudj neki ellenállni, még akkor sem, ha szilárdan eltökélted, nem akarsz tőle semmit. — Mert nem valami csinos a nő? — Tegyük fel, hogy meglehetősen csinos. — Akkor nincs semmi akadálya. — De van. Elhatároztad valamilyen képtelen indok miatt, amilyeneket csak a férfiak képesek kitalálni, hogy nem közeledsz hozzá. — Miféle indok miatt? — Mit tudom én? Talán valami becsületbeli ügy miatt, vagy mondjuk, mert a legjobb barátod húga az illető, vagy valami ilyesmi. — Az ördögbe is, nem hiszem, hogy ezek visszatartanának. — Jeremy — kiáltott fel kétségbeesetten a lány —, ezek csak példák voltak! Mindegy, hogy mi az oka, de tegyük fel, valamiért eltökélted magad, hogy nem közeledsz hozzá. Szóval akkor mit kell tennie a nőnek, hogy változtass az elhatározásodon? — Nem kerülne túl nagy erőfeszítésébe, Amy, hogy az én elhatározásomat megváltoztassa. Amy nem állhatta meg nevetés nélkül Jeremy válaszát. — Nem, azt én sem hiszem. De feledkezzünk meg egy pillanatra arról, hogy te elérhető vagy a női nem minden képviselője számára. Tegyük fel, hogy ez egy olyan kivételes helyzet, amikor nem viselkedhetsz a megszokott módon. Nem akarod megérinteni azt a nőt. Mindenféleképpen ellenállsz a vágynak, hogy szeretkezz vele, pedig valójában semmit sem kívánsz jobban. Szóval, mit kell tennie annak a nőnek, hogy sutba vágd az istenverte aggályaidat? — Levennie a ruháit. — Tessék? — Elég, ha levetkőzik az orrom előtt. Nem hiszem, hogy ellen tudnék állni neki, ha tényleg olyan csinos, mint ahogy mondtad. Amy meglepődött. — Ennyi az egész? — Ennyi. Amy felsóhajtott. Az volt az érzése, hogy nem a megfelelő személynek tette fel a kérdést. Jeremy, amilyen fiatal volt, közel sem rendelkezett olyan határozott, kialakult jellemmel és rendíthetetlen akaraterővel, mint Warren. — Most pedig elő a farbával, miért akartad tudni. Amy megint felsóhajtott, ezúttal kissé színpadiasan. — Mi másért? Az a fickó, aki tetszik nekem, semmiképpen sem akar lefeküdni velem a házasság szentsége nélkül.

— Micsoda? Amy megveregette a fiú karját, hogy megnyugtassa: — Csak vicceltem, Jeremy. — Elég gyenge vicc volt, ami azt illeti — húzta el a száját a fiú. A lány elvigyorodott. — Nem mondanád, ha látnád, milyen képet vágsz. Jeremy nem enyhült meg. — Akkor mi az igazság? Azt remélte, a fiú megfeledkezett a kérdésről, de mivel nem így történt, kockáztatott: — Most ki viccel? Vagy azt akarod nekem beadni, már nem emlékszel, hogy majd kifúrta az oldaladat a kíváncsiság, amikor még nem tudtad az efféle kérdésekre a választ? Mivel Jeremy nem tudott felidézni ilyen időket, tekintettel arra, hogy egy kocsmában nőtt fel, úgy döntött, nem felel. — Szóval pusztán a kíváncsiság beszélt belőled? — Kizárólag — nyugtatta meg Amy, majd huncutul elmosolyodott. — És ha már itt tartunk, nem gondoltad meg magad, és magyarázod el a szeretkezés fortélyait? — Nem hinném. Szóval a fickó állja a sarat, igaz? — Kicsoda? — Az úriembered. — Nem mondtam, hogy róla van szó. — Nem is kellett. Okos fickó lehet, ha ilyen megfontolt. — Remélem, ez nem azt jelenti, amire gondolok. — Jól van, azért ne szaggass ízekre — utalt Jeremy a lány dühös arckifejezésére. — A te bajod, ha még az esküvő előtt gyereket akarsz. Nem én akarok eget-földet megmozgatni érte. — Az apám nem hagyná... — Persze hogy nem hagyná. Van két belevaló öccse, akik odavannak az ilyen perpatvarokért. Szerencsésnek mondhatod magad, ha még marad valami ép porcikája a fickónak az esküvőre. Amy nyögve hunyta le a szemét. Csak Jeremy tudta ilyen érzékletesen előadni a véleményét. De a fiú nem ismerte a helyzetet, és Amynek nem is állt szándékában elmondani neki, mivel Jeremynek lett volna még néhány keresetlen szava hozzá, ha megtudja, hogy egy olyan személyről van szó, akit az apja kifejezetten gyűlöl, és a család sem nagyon szívlel. Jeremynek igaza volt, és ezt a kérdést Amynek még nem volt ideje végiggondolni, mivel a döntését olyan hirtelen kellett meghoznia. Az esetleges terhesség azonban nem fogja megváltoztatni azt az elhatározását, hogy lefekszik Warrennel, legalábbis amíg nem tud kitalálni valami mást, amivel hamarabb révbe juthat. A rendhagyó helyzet mindazonáltal rendhagyó eszközöket kívánt, és ő már azt is tudta, hogyan fog célt érni. — Akarsz fogadni, Jeremy? A fiúnak azonnal gyanakvás jelent meg a tekintetében. — Milyen fogadásra gondolsz? — Ha úgy döntenék, hogy őt akarom, megszerzem anélkül, hogy a család kényszerítené a házasságra. — Azt hittem, csak tetszik az illető. — Azt mondtam, ha úgy döntenék, hogy ő a Nagy Ő. — Jól van, ahogy akarod, de úgy kell csinálnod, hogy megérje távol tartanod magad az ágyától. Ha veszítesz, nem mehetsz hozzá feleségül. Amy tágra nyílt szemmel bámult Jeremyre. Ha veszít és terhes lesz, nem lehet Warren felesége? — De akkor... de... — Állod vagy sem? — kérdezte a fiú önelégülten. — Jól van — felelt Amy éppolyan magabiztosan. — Viszont ha én nyerek, nem nyúlhatsz nőhöz egy...

Jeremy azonnal felegyenesedett a széken, arcán rémület tükröződött. — Légy olyan kedves, és ne felejtsd el, hogy én vagyok a kedvenc unokatestvéred. — Egy hónapig. — Egy teljes hónapig? — Először hatot akartam mondani... — Egy is elég lesz. — Jeremy felsóhajtott, de egy pillanattal később már ördögi mosoly jelent meg az arcán. — Nos, megvolt a mai jó cselekedetem. Amy visszamosolygott a fiúra. — Igen, megvolt. Gondoskodtál róla, hogy biztosan megkapjam őt — ha akarom —, mert még soha életemben nem veszítettem el fogadást.

18. fejezet Amy elérte, amit akart, bár nem tudott róla. Warren úgy került ágyba aznap éjjel, hogy csupán a lányra tudott gondolni, ahogyan Amy szerette volna. Gondolatai részben ugyan gyilkossággal voltak kapcsolatosak, de tekintve kényelmetlen terhét, amelytől az éjszaka folyamán nem tudott megszabadulni, ez korántsem volt meglepő. És teljesen egyedül bújt ágyba. Saját magát is meglepte a tény, hogy miután kitette a lányt James háza előtt, visszatért a szállodájába a Piccadillyre, ahelyett hogy az Ördög és Pokolba hajtatott volna a bögyös Paulette-hez. Úgy vélte, ez csak azért történhetett így, mert szórakozott volt, és módfelett dühös a pimasz csitrire, amiért le tudta beszélni arról, amit meg kellett volna tennie — vagyis tájékoztatni a családot Amy botrányos viselkedéséről. De amikor visszaért az Albany Hotelba, és eszébe jutott, mi is volt az, amiért eredetileg átkocsikázott a városon, nem fordult vissza a kocsmába, hanem egyenesen felment a szobájába. Elismerte, hogy már nagyon későre járt, amikor a kocsi megállt a hotel előtt. Ráadásul a fivéreivel üzleti ügyeket kellett intézniük másnap kora reggel. De ez mikor akadályozta meg valaha is abban, hogy nőt kerítsen magának, ha a vágyai úgy kívánták? És most igencsak erős volt benne a vágy, aznap reggeltől fogva, az óta a bizonyos első csók óta. És meg is volt benne minden szándék, hogy kielégülést találjon az este. Akkor nem engedte magához azt az idegesítő fruskát. Megleckéztette, és úgy gondolta, ezzel egyszer s mindenkorra véget vetett az ügynek. Milyen keveset tudott az angolok makacsságról. És ezek után kis híján szeretkezett Amy Maloryval az országút közepén! Még mindig nem tudta elhinni, hogy mit tett, és erősen kívánta, bár ne történt volna meg. Már elfelejtette, milyen a tiszta nemi vágy, a felfokozott érzékek nyújtotta öröm, a szédítő vonzerő, a hihetetlen, észveszejtő gyönyör. Túl sokáig volt hűvösen módszeres a csábításban, szinte közönyös, pusztán alapvető szükséglete kielégítése volt a cél. Amy sokkal többet hozott ki belőle, közel férkőzött hozzá, és most már Paulette nem volt elég izgató ahhoz, hogy megérje az erőfeszítést. Ennyi volt az egész. Nem tudott volna végigcsinálni még egy ehhez hasonló napot, hogy ilyen erős vágy feszíti, és nem jut kielégüléshez. S mindez egy tizenhét éves gyereklány szeszélyei miatt! Jézusom! Hogyan lehetséges, hogy egy ennyire fiatal csitri így játsszon vele, és minden egyes találkozásukkor éppen a megfelelő zsinórokat húzza meg. Amy csupán egy zavaros fejű kis csibész. Nyilvánvalóan felfedezte a testi szerelmet, túlságosan szórakoztatónak találta ahhoz, hogy kellő komolyságot tanúsítson iránta, és mint minden fiatal, teljes hévvel belevetette magát. Ő nem volt több a lány számára, mint egy újabb kihívás, és valószínűleg az első férfi az életében, aki nemet mondott neki. Ennyi volt az egész, és ezért kellett neki megjárnia a poklok poklát. El kellett volna mondania mindent töviről hegyire James Malorynak. Hogyan tudta Amy eltéríteni a szándékától? — Ébren vagy, bátyó? — kérdezte Drew, amint belépett, és bevágta az ajtót maga mögött. — Még igen. Drew elnevette magát Warren mogorva hangján.

— Nem gondoltam, hogy már itthon talállak. Biztosan már kora este túlestél a numerádon. Ha így lett volna, ellen tudott volna állni Amy későbbi csábításainak. Azon töprengett, vajon ha nem kellett volna közös szobában aludnia Drew-val a hotel zsúfoltsága miatt, végül feladta volna-e, és felhozza a lányt magához az este? Megborzongott erre a gondolatra. Ilyen gyenge lenne az akaratereje? Vagy Amy vonzereje ilyen erős? A lány csak bajt okozhat, akárhonnan is nézte a dolgot, ezért azonnal pontot kell tennie ennek az ügynek a végére. Húgának az unokahúga volt, az isten szerelmére! Ráadásul Malory. Alig hagyta el az iskolapadot. Tény, hogy Amy ugyanazt a kicsapongó életmódot folytatta, mint két bácsikája — az ördögbe is, nevén kell nevezni a dolgot; jó úton haladt afelé, hogy egy női korhely váljon belőle. Ha a lány közkinccsé akarta tenni bájait, az az ő dolga volt, de Warren nem kívánt közreműködni az elzüllésében. Végül teherbe fog esni, és valószínűleg az apát sem tudja majd megnevezni. És valamelyik ostoba fajankó, aki áldozatául esett a lány játékának, kénytelen lesz majd felvállalni a gyereket. De az a személy biztosan nem Warren lesz. És Amy még nem is akart igazán férjhez menni, hogy ne kelljen véget vetnie a szórakozásának. Valószínűleg a házasság említése csak hirtelen ötlet, kisszerű női praktika volt a részéről, hogy hízelegjen és csapdát állítson neki, hiszen a lány olyan hihetetlenül gyönyörű volt. Az éjjel azonban bebizonyította, hogy esze ágában sincs férjhez menni, hiszen mindent megtett, hogy elbújjon Lady Beecham elől. Warren megkönnyebbült kissé. De ezzel nem oldódott meg a problémája. Akármilyen vonzó volt a lány, és akármennyire szerette volna Warren megkapni, érzéki csapdájába mégsem volt hajlandó besétálni. — Tudod — folytatta Drew, miközben lehajította a csizmáját a padlóra a széles ágy másik oldalán —, számos kifogásunk van ezzel az országgal kapcsolatban, de azért egy dolgot az angolok javára kell írnunk. A jó öreg London igen laza erkölcsű város. Bármilyen izgalomra vágysz, azt itt megkaphatod. Olyan bűnös fortélyokat ismernek, amelyekről soha nem is hallottam. — Úgy tűnik, szerfelett élvezted a mai estét — vetette oda Warren szárazon. — Ez a kifejezés messze nem fedi azt a páratlan élményt, amelyben részünk volt ma este. Boyd és én összejöttünk ezekkel a buja... — Nem akarom hallani, Drew. — Az a lány egészen kivételesen tehetséges volt azért az árért, és amellett csinos is, csodálatos fekete hajjal és kék szemmel. Amy Maloryra emlékeztetett, bár nem volt olyan szép, mint a mi mesés Amynk. — Mi a francért példálózol pont vele? Drew megvonta a vállát, nem tudta, hogy a fivére dermedten figyel a háta mögött. — Most, hogy említetted... — Te említetted. — Mindegy... Az a kellemes gondokat motoszkál a fejemben, hogy jó lenne újra találkozni vele. — Verd ki a fejedből! — mordult fel Warren. — Hozzád is túl fiatal. — Ördögöt fiatal — ellenkezett Drew. Még mindig nem figyelt fel rá, milyen indulatokat vált ki a szavaival a fivéréből. — De ő az a típus, akit neked kell feleségül venni, nem nekem való. Ennek ellenére — sóhajtott fel sajnálkozva — azt váltja ki belőlem, hogy kedvem lenne családot alapítani. Warren már eleget hallott. — Feküdj le, és aludj! És ha horkolni fogsz az éjjel, a képedbe nyomom a párnádat. Drew meglepetten pillantott hátra a válla felett. — Hát, nem vagy valami kellemes hangulatban. Csak én lehetek ilyen peches, hogy a család legmogorvább tagjával kerülök egy szobába. Ez volt az utolsó csepp Warren bosszúságokkal teli napja végén. Felpattant az ágyból. Drew a következő pillanatban elterült a földön. Feküdt ott egy darabig, az állkapcsát tapogatta,

majd felemelte a fejét, és végigmérte a bátyját, aki az ágy szélén ült. — Szóval ez hiányzott neked — jegyezte meg Drew, mintha most már tökéletesen érthető lenne Warren ingerlékenysége. Vigyorogva talpra szökkent. — Hát akkor gyerünk, én benne vagyok! Warrennek több se kellett. Öt perccel később némi pluszköltséggel tetézték a szoba árát, a darabokra tört szék és a széthasadt ágykeret miatt. Clinton nem lesz túl boldog, mert sosem nézte jó szemmel Warren verekedő hajlamát. Drew-t nem zavarta a dolog, mindig boldogan csatlakozott Warren kedvelt testedzési módszeréhez, és a monoklik sem aggasztották, mivel nem állt szándékában elcsábítani London egyeden fiatal szépségét sem. Warren pedig nem is találhatott volna ideálisabb végkifejletet. Felszabadultan állította az állát Drew öklének útjába, arra számított, felszakadt ajakkal nem tud majd csókolózni a következő néhány napban. Végszükség esetén jól jön majd neki ez a kis sérülés, ha újra elvesztené a fejét, és nem tudna ellenállni Amy olyannyira igéző csábításának, hiszen a seb okozta fájdalom észhez téríti majd. Az erőkifejtés a lelkének is jót tett. Amikor leheveredett Drew mellé a matracra, amelyet kiemeltek az ágykeret roncsai közül, és a földre dobtak, eszébe jutott, hogy Lady Amy tett neki egy ígéretet, amikor a rablók fogságába kerültek. Teljesíti Warren kívánságát, bármi legyen is az, így szólt az alku. A lány valahogy elérte, hogy később elfeledkezzen róla, de ez többet nem fog megtörténni. Végső soron ezzel egyszer s mindenkorra pontot tehetne az ügy végére.

19. fejezet Az Andersonok másnap reggeli teendőiket gyorsabban elintézték, mint remélték. Az irodát, amelyet Thomas talált előző nap délután, mindannyian megfelelőnek találták, így a szerződést mindössze egy óra alatt készítették el és írták alá. A három szoba némi átalakítást igényelt, de csupán kisebb munkálatokat, amelyeket egy asztalos és egy festő pár nap alatt elvégezhetett. Clinton és Thomas elment, hogy megrendeljék a bútorokat, Boyd munkások után nézett. Drew és Warren szabadok voltak, de Warren nem örült a társaságnak. El akart látogatni a Berkeley Streetre, hogy váltson néhány szót Amyvel, de ezt nem tehette meg Drew-val a nyakán. Arra gondolt, újra összeveszhetne a fivérével, hogy lerázza, de most, hogy megvoltak az eszközei gondjai megoldására, túl jókedvű volt ahhoz, hogy mogorvaságot tettessen. Drew azonban megmentette attól, hogy azt kelljen mondania neki, tűnjön el, ami Drew-t ismerve csak ahhoz vezetett volna, hogy éppen ellenkezőleg, egész nap a sarkában maradt volna. Szerencsére kiderült, hogy az öccsének megvannak a maga tervei. — Elmegyek a szabóhoz, akit Derek ajánlott. Az a fickó néhány nap alatt megvarr egy kimenőruhát egészen elviselhető összegért. — És miért van neked szükséged itt, Londonban elegáns ruhára? — kérdezte Warren. — Boyd és én hivatalosak vagyunk egy bálba a hét végére. Tulajdonképpen a meghívás mindannyiunknak szól, de gondoltam, téged úgysem érdekel. — Nem is. De elhajóztok a hét végén, nem? — emlékeztette Warren. — Mit számít az? Akkor is vevő vagyok néhány óra romantikára. — Ó, ezt elfelejtettem. Arról vagy híres, hogy csókolsz, és már ott sem vagy, akkor meg tényleg mit számít? — A tengerész balszerencséje — vigyorgott Drew. — Vagy te nem így gondolod? — Én nem ígérek olyat egy nőnek, amit nem tudok betartani. — Nem, a nők túlságosan félnek tőled ahhoz, hogy ígéreteket próbáljanak kicsikarni tőled. Warren nem jött ki a sodrából, sőt nyugodtan átkarolta öccse vállát. — Szívesen csinálok a másik szemed alá is egy monoklit, de majd egy kicsit később. Drew felnevetett.

— Tegnap este sikerült levezetni az indulataidat, mi? — Egy időre. — Ezt jó haliam, bár nem fog túl sokáig tartani a dolog a te zsémbes természeteddel. Mindig gyorsan elfogy a türelmed. Warren elgondolkodott Drew távozása után. Tényleg ilyen nehéz lenne kijönni vele? A legénysége nem osztotta ezt a véleményt, különben nem dolgozott volna neki annyi ember olyan hosszú évekig. Persze meglehetősen ingerlékeny volt, és bizonyos dolgok gyorsan kihozták a sodrából. Például Drew szüntelen nevetése. Rosszul viselte öccse nemtörődöm természetét, valószínűleg, mert már emlékezett arra az időre, sok-sok évvel ezelőttre, amikor ő is ugyanilyen volt... még mielőtt Marianne-nal találkozott. Kiverte a fejéből az emlékeket, amint befordult a Berkeley Streetre, hogy pontot tegyen egy másik, még kellemetlenebb ügy végére. Még mindig jókedve volt, sőt minél közelebb ért, annál vidámabb lett. Nem lesz több olyan nap, mint az előző. Vége a kísértéseknek. Újra élvezni tudja majd londoni tartózkodását, a húgánál tett látogatásokat. Összpontosíthat az új Skylark-iroda megnyitására, az üzleti ügyekre. Még az is lehet, hogy szerez egy szeretőt magának londoni tartózkodása idejére. Végső soron még arra a bálra is elmehet a fivéreivel, hogy megnézze, az úri társaságból ki kapható egy könnyű kalandra. A francia exkalóz, Henri volt az ügyeletes aznap. Miután ajtót nyitott Warrennek, közölte, hogy rosszkor érkezett. Georgie aludt. Jacqueline is. A három másik Malory pedig elment otthonról. Warren csalódott, jó hangulata a lehető legrosszabbra változott. Már beleélte magát, hogy véget vet gyötrő gondjának, és ez most meghiúsult. Várakozhatott volna természetesen, de türel-metlensége csak tovább rontott volna a kedvén, és ha Georgie felébred, végül rajta töltötte volna ki a dühét. Ezért inkább távozott. Vajon hogyan üsse el az idejét egy olyan városban, amelyet nem is ismer? Nos, szerepelt még egy halaszthatatlan teendő a tervei között. Egy órával később már egy sportklubban volt, és tekintélyes ösz-szegért megegyezett a tulajdonossal, hogy magánórákat vehessen. Igen hamar felismerte, hogy szinte semmit sem tud a komoly ökölvívásról. Amit ő eddig csinált, az csupán verekedés volt, de persze mindig elég hatékonynak bizonyult... egészen addig, amíg James Maloryval nem találkozott. — Nem úgy, jenki! — magyarázta az oktató. — Ettől a hátsójára esik egy átlagos termetű ember, de ha azt akarod, hogy jó darabig az anyaföldet csókolgassa, így kell csinálnod. Warren nem túl jól viselte a kritikát, de most elhatározta, hogy eltűri, ha belepusztul is. A jutalomra koncentrált: úgy verheti majd be James Malory képét, hogy nem fogják laposra verni miatta. — Megvan a testalkatod ahhoz, hogy figyelemre méltó károkat okozz, de meg kell tanulnod, hogyan bánj vele. Emeld fel a karodat így, és most add ki a benned feszülő erőt. — Nocsak, nézzenek oda! — Túlságosan jól ismerte ezt a hangot Warren. — Van valami különleges okod a testedzésre, jenki? Warren odafordult James Maloryhoz és a bátyjához, Anthony-hoz, akik akkor léptek be a terembe — ez volt az a két fickó, akivel a legkevésbé sem szeretett volna találkozni abban a pillanatban. — Egy — felelte Warren különös nyomatékkal. James teli szájjal nevetett. — Hallottad ezt, Tony? Nekem úgy tűnik, ez a hetvenkedő alak még mindig az én véremre szomjazik. — A legjobb helyre jött, hogy megtudja, hogyan juthat hozzá, nem igaz? — felelte Anthony. Majd Warrent kérdezte: — Tudtad, hogy Knighton tanított mindkettőnket? Persze, az már jó néhány évvel ezelőtt volt, azóta tanultunk egyet-mást. Talán én magam is mutathatnék néhány fogást — Ne fáradj, Sir Anthony. Nincs szükségem effajta segítségre. Anthony felnevetett, odafordult a testvéréhez, és rejtélyesen

annyit mondott: — Nem érti. Miért nem magyarázod el neki, míg én elmegyek, és megteszem a fogadásomat Horace Billingsnél? — Mire akarsz fogadni? — kérdezte James. — Nem találod ki? — A lányom nemére? — A lányod nevére, öregfiú. — nevetett Anthony. — Túl jól ismerlek. James szeretettel mosolygott távozó bátyja után, majd visszafordult Warrenhez. — El kellett volna fogadnod az ajánlatát. Ő az egyeden, akinek van némi esélye arra, hogy a földre teperjen, bár neki is csak egészen csekély. És gondolj bármit, rendesen kitanítana téged, csak azért, hogy engem a padlón lásson. Tudod, ő már csak ilyen. Warren figyelte a két testvér párbeszédét, megértette, hogy Jamesnek valószínűleg igaza van. Arra vágyott, bár ők is így ugrathatnák egymást a fivéreivel, hogy nem esnek rögtön egymásnak, és nem támad belőle véres verekedés. — Még meggondolom — felelte röviden. — Remek. Nos, én is felajánlanám a szaktudásomat, hogy sportszerű legyek, de a húgod valószínűleg azzal gyanúsítana, hogy bosszút akarok állni, vagy más hasonló ostobaságokat vágna a fejemhez, mivel én közel sem lennék veled olyan úriember, mint Anthony. Erről jut eszembe, milyen pompás repedés díszeleg a szádon. Ismerem az illetőt, aki ezt a remekművet alkotta? — Hogy gratulálhass neki? — kérdezett vissza Warren mogorván. James csak mosolygott, ezért hozzátette: — Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom, Malory, de mindössze annyi történt, hogy Drew-nak és nekem problémáink akadtak az éjjel, nem szoktunk hozzá ahhoz, hogy közös ágyban kelljen aludnunk. De minthogy a hotel tele van vendégekkel... — Kár — sóhajtott James. — A gondolat, hogy új ellenségeket szerzel magadnak, amíg Londonban tartózkodsz, határtalan örömet okozna nekem, erről biztosíthatlak. — Mérget vehetsz rá, hogy nem közlöm veled, ha így lesz — mondta Warren. James összevonta ördögi szőke szemöldökét. — Ha így lesz? Ó, biztosan szerzel néhányat, jenki. Ez elkerül-hetetlen, amilyen puskaporos természeted van. Igazán ideje lenne megedzened azt az amerikai bőrödet. Túl könnyen reped. Warren nem veszítette el az önuralmát — bár már nagyon közel járt hozzá —, mindössze egy gúnyos megjegyzést engedett meg magának: — Akkor figyeld, milyen jól fejlődöm. — Az igaz — ezt James kénytelen volt elismerni. — Igazán dicséretes... bár ami engem illet, most éppen remek hangulatban vagyok: felvettem egy dadát Jack mellé ma reggel. A jókedv hangoztatása azt jelentette, hogy James ezúttal nem akar kötözködni, de Warrennek még ez is sok volt: összeszorította a fogát a név hallatán. — Erről jut eszembe. Georgie említette, kérdezzem meg tőled, hogy miért nevezed a lányodat Jacknek. — Mert tudom, hogy ez téged mennyire bosszant, öregem. Mi másért? Warrennek sikerült visszafognia magát — bár nem kis erőfeszítésébe került —, majd egészen elfogadható hangon kijelentette: — Az ilyen szintű perverzió már nem normális, te is tudod. James elnevette magát. — Azt várod tőlem, hogy normális legyek? Isten őrizz! — Jól van, nem ez az első eset, hogy túllősz a célon csak azért, hogy elviselhetetlen legyél, Malory. Akarod, hogy megmondjam, miért csinálod? James megvonta a vállát. — Régen kialakult szokás, úgy tűnik, már nem tudok változtatni rajta. — Megpróbálkoztál vele? James elvigyorodott.

— Nem. — Minden szokásnak megvan a maga oka — mondta Warren. — A tiéd miért alakult ki? — Jó kérdés! Képzeld magad a helyembe. Mit tennél, ha a világon semmi sem érdekelne, ha nem találnál kihívást abban, hogy csinos nőcskék után koslatsz, és még a legádázabb küzdelem gondolata is mélységes unalommal töltene el? — Szóval csak azért kötsz bele az emberekbe, hogy lásd, vajon elveszítik-e a fejüket? — Nem. Arra vagyok kíváncsi, mekkora marhát képesek csinálni magukból. Te pedig nagyon jó vagy ebben, ha érdekel. Warren feladta. A James Maloryval folytatott beszélgetéshez minden türelmére és önuralmára szüksége volt, és neki egyikből sem volt feleslege. Ez valószínűleg az arckifejezésén is tükröződött, mert James hozzátette: — Biztos, hogy nem akarsz kiállni velem egy menetre? — Biztos. — Mindenképpen szólj, ha meggondolod magad, rendben? — Bízhatsz benne. James teli torokból felnevetett. — Néha ugyanolyan szórakoztató vagy, mint az a modortalan Eden. Ritkán sikerül ugyan, de azért akadnak pillanatok.

20. fejezet Mivel Henri Mrs. Hillary bőröndjét cipelte a padlásra — a dada épp akkor rendezkedett be a gyermekszoba melletti helyiségben —, megint Amy nyitott ajtót az öt Anderson fiúnak. Ezúttal már várták őket. Georgina meghívta fivéreit vacsorára, amit az étkezőben kívánt elfogyasztani. Volt egy kis vitája Jamesszel a döntés miatt, mivel a férj ragaszkodott hozzá, hogy George-nak még nem lenne szabad elhagynia a szobáját, de azután megegyeztek abban, hogy James a karjában viszi le feleségét a földszintre. Amy ezúttal felkészült volt, kellőképpen higgadt, és örömmel látta, hogy Warren nem utasította vissza a meghívást csak azért, hogy elkerülje őt. Ez eléggé valószínű eshetőség volt, és Amy rettegett, hogy így dönt. A férfi szemmel láthatólag nem vett tudomást a lányról, azt színlelte, hogy az előző napon a világon semmi sem történt. Amy azon töprengett, vajon meddig bírja majd ezt a színjátékot, mert neki viszont esze ágában sem volt nélkülözni a társaságát Egy pillanatra Drew elterelte a figyelmét Warrenről, miközben a többiek már a szalon felé igyekeztek. Drew megragadta a kezét, gyengéden behajlította, hogy csókkal illesse a lány ujjait. Amikor felegyenesedett, Amy észrevette a monoklit a szeme alatt. Feltűnt neki a heg Warren száján is, és nem volt túl nehéz kitalálnia, mi történhetett. — Fáj? — kérdezte együtt érzően. — Rettenetesen. — vigyorodott el szélesen Drew, meghazudtolva saját állítását. — Megcsókolhatnád, hogy hamarabb meggyógyuljon. Amy huncutul visszamosolygott rá. — Kaphatsz egyet a másik szemed alá is. — Kitől is hallottam már ugyanezt? Warrenre pillantott, ami egyértelművé tette a választ a kérdésre, de Warren egy csöppet sem mulatott ezen. Még mielőtt újra összekaphattak volna, Amy megjegyezte: — Remélem, van valami elfogadható mentségetek a húgotok számára. Ez nem a legjobb alkalom arra, hogy a fivérei miatt aggódjon. — Sose félj, angyalom! Georgie hozzászokott a monoklijainkhoz és a sebhelyeinkhez. Valószínűleg észre sem fogja venni. De ha mégis... — Visszafordult Warrenhez, aki még nem követte fivéreit a szalonba. — Mit mondjunk, hogy mindketten legurultunk a lépcsőn? — Mindenki vállalja a felelősséget a tettéért, Drew! Georgie ezt várja tőlem. — Jól van, benne vagyok, mivel én csak egy ártatlan megjegyzést tettem... mi az ördögöt

mondtam, amivel úgy kiborítottalak tegnap este? — Nem emlékszem — hazudta Warren. — Hát, az igaz, hogy mindketten részegek voltunk. Georgie tökéletesen érteni fogja a dolgot, de azért jobb, ha én mondom el neki. Te csak maradj a háttérben, és húzd meg magad ma este. Azzal Drew bement a szalonba, és Amy meglepetten vette tudomásul, hogy kettesben maradt Warrennel. Amy megesküdött volna, hogy a férfi mindent elkövet majd, hogy ez ne fordulhasson elő, de látni való volt, hogy Warren nem sietett Drew után. Amy reménykedve nézett fel rá, de mivel a férfi konokul hallgatott, viccelni próbált. — Szégyelld magad! — feddte meg kedvesen. — Rajta kellett levezetned az indulataidat tegnap este? — Nem tudom, miről beszélsz. — Nagyon is tudod. Sokkal jobban szerettél volna engem két vállra fektetni, mint az öcsédet. — Ahogy én emlékszem — vágott vissza a férfi —, téged inkább elnáspángolni akartalak. — Marhaság — mosolygott fel rá Amy, többé nem ijesztette meg az a bizonyos fenyegetés. — Szeretkezni akartál velem, és majdnem meg is tetted. Van kedved tovább folytatni a játékot, hogy lássuk, mi lesz a vége? Warren tekintete elsötétült, ami egyértelműen azt jelezte, hogy a párbeszéd nem a kedve szerint alakul. Egyenesen a lényegre tért: — Ma már itt voltam egyszer, hogy emlékeztesselek az ígéretedre. Amy tanácstalanul húzta fel a szemöldökét. — Milyen ígéretre? — Hogy megteszel nekem bármit, amit akarok. Azt kérem, hogy szállj le rólam. A lány agyában őrült sebességgel cikáztak a gondolatok. Már elfeledkezett róla, hogy ezt mondta az amerikainak, hogy megszabaduljanak a támadóiktól. Azért tette ezt az ígéretet, hogy a férfit visszatartsa az erőszaktól. Egyáltalán nem volt szép Warrentől, hogy ezt most ellene akarta fordítani. Tudhatta volna azonban, hogy egy ilyen makacs embertől nem várhat mást. Végül kigondolta a választ, ami nem volt túl sportszerű. Azzal vigasztalta magát, hogy a férfitól sem volt igazságos előhozakodni egy olyan ígérettel, amit Amy félelmében tett, és tulajdonképpen Warren érdekében. — Már kértél tőlem valamit — mondta neki. — Dehogy kértem! — De igen. Azt kérted, hogy húzzam fel a kapucnimat tegnap éjjel, közvetlenül azután, hogy elraktad a fegyvereket. És én engedelmeskedtem neked. — Amy... — Pontosan így történt. — Boszorkány! Nagyon jól tudod, hogy... — Ne légy dühös, Warren! Hogyan segíthetném, hogy újra boldog lehess, ha elhárítod a próbálkozás lehetőségét is? Warren nem válaszolt. Túlságosan dühös volt ahhoz, hogy meg tudjon szólalni. Amy felsóhajtott, amikor a férfi otthagyta. Megint fiaskót szenvedett. Warren szemében ő egy hazug perszóna, akiben nem lehet megbízni, és ezzel csak tovább erősítette a nőkről alkotott, megvetéssel teli véleményét. A pokolba is, lehet ez a csábítás még ennél nehezebb? Az este meglehetősen jól alakult, Warren konok hallgatása ellenére is. James csak egyszer pillantott rá, és megállapította, hogy túl sok öröme nem fog telni abban, ha ma még tovább bosszantja, így inkább békén hagyta. Georgina elgondolkodva nézte, és elhatározta, hogy még egyszer beszélni fog vele négyszemközt, de nem aznap este. Amynek komoly erőfeszítésébe került, hogy vidámnak mutatkozzon, azok után, ami történt. Semmi sem jutott eszébe, amivel kibékíthette volna Warrent, azonkívül, hogy megteszi, amit kért tőle — csakhogy arra nem volt hajlandó. Túl sokat remélt ettől a kapcsolattól

ahhoz, hogy feladja, és a Jeremyvel kötött fogadás is erőt adott neki. A helyzet azonban nem látszott valami ígéretesnek. Conrad Sharpe érkezett meg vidékről aznap délután, ő és Jeremy meglehetősen élénk beszélgetést folytattak a négy másik Andersonnal, amelyet James esetenként száraz megjegyzéseivel kísért. Az új Skylark-iroda is szóba került. Amy eddig még nem hallott erről. Meglepetten vette tudomásul, hogy Warren tovább marad Londonban, mint gondolta, hogy ő vezesse az irodát, amíg valaki le nem váltja Amerikából. Amy örült, elmúlt a kényszer, hogy ilyen képtelenül rövid idő alatt kell csodát tennie... míg Georgina rá nem mutatott, igen logikusan, hogy bár a Skylark amerikai társaság, a londoni irodát mégis inkább egy angolnak kellene vezetnie, aki könnyebben szót ért a honfitársaival. Warrennek láthatólag nem tetszett az ötlet, de Clinton azt mondta, érdemes megfontolni, Thomas pedig kifejezetten egyetértett a húgával. Mindegy volt, végül hogyan döntenek, mert Warren semmiképpen sem szándékozott a fivéreivel visszamenni, és ez egyértelműen jót jelentett Amy számára. Akár egy hétig, akár két hónapig marad, mindenképpen több ideje adódik célja elérésére. — Erről jut eszembe, Amy — vonta be James hirtelen a társalgásba a lányt. — Ma találkoztam az apáddal, aki megemlítette, hogy az édesanyáddal elutaznak Bathba, hogy néhány napig élvezzék a fürdőzést, azután felmennek Cumberlandbe. Eddie fiúnak van ott egy bányája, amit alaposan fel akar térképezni, mielőtt pénzt fektetne bele. Ez ismerős téma volt Amy számára. — Igen, személyesen akar találkozni a tulajdonosokkal és a vezetőkkel, mert az első benyomásai csaknem mindig megbízhatóak, és többnyire azok határozzák meg, milyen üzletekbe kezd. — Én is így tudom — mondta James. — De hetekig távol lesznek, édesem. Mi szívesen látunk, amíg visszajönnek, de természetesen örömmel veszik azt is, ha velük tartasz. Mérhetetlenül jó érzés töltötte el Amyt, hogy James tőle várta a döntést. Néhány héttel ezelőtt még a véleményét sem kérdezték volna meg, csak közölték volna vele, miképpen határoztak a sorsa felől. Természetesen nem volt túl sok megfontolnivaló a kérdésen. Amynek esze ágában sem volt elhagyni Londont, amíg Warren a városban tartózkodik. — Maradnék, ha nem zavarok — mondta. — Miért zavarnál? — szólt közbe Georgina. — Te és a személyes varázsod csak segítség nekem. Még Artie és Henri is ugranak, hogy teljesítsék a kívánságodat, nekem pedig könyörögnöm kell nekik jóformán mindenért. Magam mellett tartanálak, amíg férjhez nem mész, ha édesanyád engedné, de persze esze ágában sincs. — Akkor ebben megegyeztünk, igaz? — kérdezte tőlük James. — Nem egészen — felelt Georgina. — Ha maradsz, Amy, ragaszkodom hozzá, hogy megint fogadd a hódolóidat. A bácsikádat nem zavarja a felfordulás. Sőt örömét fogja lelni benne, ha elijesztheti a kérőket. — Elmosolyodott. — Gyakorolnod kell, tudod, Jacqueline miatt. Beláthatod, hogy nem bujkálhatsz még hetekig azok elől a fiatalemberek elől, akiket meghódítottál a bálon. Amy Warrenre pillantott, mielőtt válaszolt. Csak egyetlen szóra, csak egyetlen pillantásra várt, és kitalál valami indokot, hogy miért akar még rejtőzködni. A férfi azonban szándékosan elfordult, jelezve, hogy egy fikarcnyit sem érdekli, mit felel a lány. — Igen, azt hiszem, igazad van — mondta végül Amy. De a lány túl sokáig felejtette a tekintetét Warrenen. Amikor elfordult, észrevette Jeremy átható pillantását, akinek megdöbbenésében kicsúszott a száján: — Jézusom, ne őt! Amy elvörösödött, ami igazolta Jeremy gyanúját, mindegy, hogy Amy be akarta-e vallani, vagy inkább tagadta volna. Szerencsére Jeremyn kívül senki sem vette észre, hogy elpirult, mivel mindenki a fiúra figyelt, és minden irányból ugyanazzal a kérdéssel bombázták. — Kit ne? — faggatta az apja. — Mi a fenéről beszélsz, fiatalúr? Amy a fiúra pillantott, és a

szeme villanása a legszörnyűségesebb megtorlást ígérte arra az esetre, ha elárulná a titkát. Persze Jeremy ettől még nem ijedt volna meg, és nem tartotta volna a száját, ha nem lettek volna annyira jó barátok. De azok voltak, ezért hajlandó volt helyrehozni a hibát... átmenetileg. — Elnézést — mondta Jeremy, és hogy a színjáték még hihetőbb legyen, bűnbánó arcot is vágott hozzá. — Azt hiszem, elkalandoztak a gondolataim. Csak eszembe jutott, hogy Percy is jelentkezett az elbűvölő leányzó kezéért. — Percy? Percival Alden? — tudakolta James, majd Jeremy helyeslő bólintására hozzátette: — Akkor halott ember. Minden indulat nélkül mondta, csupán száraz megállapításnak szánta. Jeremy kajánul vigyorgott, nem is tartotta érdemesnek megemlíteni, hogy Derekkel már felkészítették Percyt erre az eshetőségre. — Gondoltam, hogy ez lesz a véleményed — mondta Jeremy az apjának. De az asztal túloldalán Amy halkan felnyögött. Ha a nagybátyja így reagált az ártalmatlan Percy nevének említésére, végig sem merte gondolni, mi lenne a válasza, ha Warren kerülne szóba. Lopva Warrenre pillantott, látta, hogy a férfi zöld szeme dühösen Jeremyre villan. Elállt a lélegzete a gondolattól, amely eddig nem jutott az eszébe, pedig már rég rá kellett volna jönnie. James és Warren gyűlölködését a maga javára fordíthatná: ha James azt mondaná neki, hogy tartsa távol magát Amytől, vajon Warren nem pontosan az ellenkezőjét tenné? Ha másért nem, csak hogy bosszantsa a sógorát. Elég ravaszul és roppant merészen tette próbára az elméletét — Úgy tűnik, megnyugodhatsz, Warren. A nagybátyám sosem engedné, hogy a tiéd legyek. Persze, senki sem vette komolyan a megjegyzést, néhányan nevettek is, főleg James. Jeremy nem mulatott valami jól, megértette, mit tett, és Warren sem értékelte Amy humorát, az arckifejezéséből ítélve. Szája megrándult, keze ökölbe szorult az asztal fölött. Amy már ismerte ezeket a jeleket, és visszafojtott lélegzettel várta, vajon a férfi visszavág, vagy belemegy a játékba. — Le vagyok sújtva. Warren semmilyen szempontból nem volt képmutató típus. Egészen ridegen felelt, amin James még jobban meglepődött, Georgina viszont furcsán, töprengve nézte fivérét. — Légy kedves, Warren — dorgálta meg gyengéden. — Amy csak viccelt. A férfi kényszeredetten elmosolyodott, mire húga felsóhajtott, és más irányba terelte a beszélgetést Nem sokkal ezután befejezték az étkezést. Korántsem meglepő módon Amy és Warren ettek a leglassabban, ezért ők ketten maradtak az étkezőben. Valamint Jeremy. A fiúnak azonban elég volt egyetlen pillantást vetnie az amerikaira, hogy belássa, jobb, ha távozik. — Nos, azt hiszem, én várhatok. Abban a minutumban, ahogy kilépett az ajtón, Warren odafordult Amyhez. — Ezt még egyszer ne merészeld! A lány megrezzent a csendes hang mélyén megbúvó düh hallatán. — Még mindig haragszol a miatt az ígéret miatt, amit szerinted megszegtem, igaz? De nem lennél boldog, ha teljesíteném, amit kértél, te is tudod. — Épp ellenkezőleg, örömmámorban úsznék. — Akkor maradj távol pár napig, és figyeld meg, hogy hiány-zom-e — javasolta Amy. — Nem fogsz. — De igen. Hatással vagyok az emberekre, magad is láthattad. Megnevettetem őket akkor is, ha semmi okuk sincs a nevetésre. Szeretik, ha a közelükben vagyok. De neked még nehezebb dolgod van, mert tudod, hogy téged akarlak. És én ki fogom szeretni belőled ezt a poklot... ha elérkezik az ideje. Te is tudod. És eljön az a nap, amikor már képtelen leszel elviselni, ha nem lehetsz velem... az a nap vagy az az éjszaka. — Egy gyermek lázas fantaziálása, ennyi az egész — felelte Warren, de nehezen jöttek a

szavak a szájára. A lány hatással volt rá... megint. — Makacs vagy — mondta neki Amy. — De ezúttal emberedre találtál, Warren Anderson, szerencséd van, mert apám jellemét örököltem, és én még nálad is önfejűbb vagyok. — Nem tartom ezt akkora szerencsének. — Majd fogod. Hamarosan eljön az ideje — ígérte Amy.

21. fejezet Abban a pillanatban, hogy az utolsó Anderson után is bezárult az ajtó, Amy felrohant a lépcsőn a szobájába. Azt remélte, talán el tudja kerülni Jeremyt — legalább másnapig, amikor már felkészültebben állhat a várható kioktatás elé. A ravasz fiú azonban kicselezte őt. A hallban várakozott rá keresztbe font karral, a hátát kényelmesen nekivetette Amy szobája ajtajának. Persze Amy megtehette volna, hogy visszafordul, csatlakozik a nagynénjéhez és a bácsikájához, azután velük együtt megy fel az emeletre, és akkor talán Jeremy, meghallván lépteiket, sarkon fordul, és elhagyja a posztját. A gond csak az volt, hogy tekintve a kérdés súlyát, a fiú talán követi őt le a földszintre is, és majd ott vonja kérdőre, mit sem törődve azzal, ki hallgathatja végig a vitájukat. Most még legalább hajlandó volt bizalmasan kezelni az ügyet... egy ideig Amynek azonban mindenképpen több időre volt szüksége, ezért amikor odaért a szobájához, és kinyitotta az ajtót, így próbálta elkerülni az elkerülhetetlent: — Tényleg nem akarok beszélni róla. — Milyen kár — hangzott a kurta felelet, és a fiú utána ment a szobába. Jeremyvel az volt a probléma, bár ez inkább jó tulajdonságnak számított — csak most korántsem jött kapóra Amynek —, hogy nemtörődöm természete ellenére szükség esetén éppolyan komoly és megfontolt tudott lenni, mint a család többi tagja. És első pillantásra meg lehetett állapítani, hogy ezt a kérdést szerfelett komolyan veszi. — Mondd, hogy rossz következtetésre jutottam — támadta le azonnal a lányt, amint az ajtó becsukódott a háta mögött. — Tagadd, ha mered! Amy leült az ágya szélére, szemben a fiúval. — Bizalmasan kezeljük ezt a dolgot, ugye? — kérdezte, ezúttal elsősorban a fiú emelt hangjára utalva, és csak másodsorban magára a kínos ügyre, bár a kettő e pillanatban szorosan összetartozott. — Az attól függ. Amynek nem tetszett a válasz. — Mitől? — Hogy mennyire tartod be a vérrel megpecsételt ígéretedet. A válasz azzal biztatott, hogy még nincs minden elveszve. Amy rámosolygott. — Ne viccelj. Jeremy idegesen járkált fel-alá a szobában, elszánt viselkedése és komor arckifejezése láttán mindinkább alábbhagyott a lány magabiztossága. — Vedd elő a jobbik eszedet, Amy! Ót nem kaphatod meg. — Megkaphatom, de rajta, magyarázd el, szerinted miért nem. —Ő a legrosszabb mind közül. — Tudom. — Túlzottan és veszélyesen ingerlékeny. — Ezt is tudom... mégpedig első kézből. — Sosem fog beilleszkedni a családba. — Lehetséges. — Az apám gyűlöli. — Szerintem ezt már az egész világ tudja.

— A gazember jenki felakasztotta volna, ha még nem felejtetted el. Az a fickó a nyaka köré akarta tekerni a kötelet. — Ezúttal ellent kell mondanom neked, Jeremy. Warren sokkal jobban szereti George-ot annál, hogy odáig fajulhatott volna a helyzet. — Georgina nem igazán állt ki apámért akkoriban. — Nem is volt rá semmi szükség. A szíve alatt hordta a gyermekét, ami önmagáért beszélt. Jeremy végül megállt, Amy szemébe nézett, arckifejezése halálosan komoly volt. — Miért, Amy? Csak ezt áruld el legalább. Ő a legellenszenvesebb alak, akit életemben láttam. Hogy az ördögbe választhattad pont őt? — Tulajdonképpen... nem én választottam. — Ezt meg hogy érted? — Az érzéseim — próbálta elmagyarázni a lány. — Amit kiváltott belőlem minden alkalommal, amikor a közelemben volt. — A pokolba is, jobb, ha nem jössz nekem ezzel, ez csupán testi vágy. — Az áldóját, beszélj már halkabban! — szidta le a fiút. — És egy része testiség, az biztos. Nagyon remélem, hogy őrülten fogom kívánni azt a férfit, akihez feleségül akarok menni. Miért, itt prédikálnál nekem, ha nem így lenne? Jeremy nem vett tudomást a kérdésről, hiszen nem volt jelentősége mindaddig, amíg Warrenről volt szó. — Azt mondod, csak egy része testiség? Akkor halljuk a többit. — Azt akarom, hogy újra képes legyen mosolyogni. Boldoggá akarom tenni. Be akarom gyógyítani a sebeit. — Akkor adj neki egy vicclapot. Amy szeme megvillant. — Ha gúnyolódni akarsz... — Csak egy őszinte tanács volt, ha tudni akarod — háborodott fel a fiú. Amy tekintetében kétkedés tükröződött, de azért komolyan válaszolt: — Ezek a problémák valóban léteznek, Jeremy, és meglehetősen bonyolultak. Nem szüntethetők meg valami átmeneti megoldással. És a szenvedély, amit felizzított bennem, nem múló szeszély. Amikor megcsókol... — Ezt nem akarom hallani. — A fenébe is, bízzál bennem! Gondolod, hogy pont Warren Andersont akarnám megszerezni magamnak, ha választhatnék? Minden igaz, amit állítottál róla, sőt más dolgok is tudomásomra jutottak vele kapcsolatban. Sok minden van a rovásán. De nincs hatalmam afölött, amit a jelenlétében érzek. — De van. — Jeremy kérlelhetetlen volt. — Egyszerűen ne vegyél róla tudomást. — Épp te tanácsolod ezt nekem? Az a kurafi, aki minden áldott este elkujtorog otthonról, csak hogy lerángassák róla a nadrágját? A fiú elvörösödött szégyenében, és felmordult. — Miért én vagyok az egyetlen, akit megtisztelsz, jobban mondva halálra gyötörsz az átkozott szókimondó természeteddel? Amy végre elmosolyodott. — Már nem te vagy az egyetlen. Warrennek is volt benne része, és ő sincs elragadtatva tőle. Együtt érzek mindkettőtökkel, és szerfelett sajnállak benneteket. Jeremy kétségbeesetten pillantott rá. — És mit szól ő mindehhez? — Nem akar elvenni. — Hála istennek! — De kíván. — Persze hogy kíván. A halálos ágyán kellene feküdnie ahhoz, hogy ne eméssze el a vágy utánad, de erről, ugyebár, szó sincs. Gondoltál már arra, mi marad akkor, ha a testi vágy elenyészik? Semmi. Legalább Warrennek helyén van az esze, és számol ezzel. — Szóval azt akarod a tudomásomra hozni, egy percig sem bízol abban, hogy el tudom

csavarni a fejét, és az a hitehagyott, öntelt alak halálosan belém szeret? — kérdezte a lány konokul. — Az a halvérű? Sajnálom, Amy, de ez képtelenség. Jobb, ha már most napirendre térsz fölötte, és megóvod magad attól, hogy összetörje a szívedet. Amy megrázta a fejét. — Ügy tűnik, szerencsés vagyok, mert van bennem elég hit és bizalom mindkettőnk számára. — Akkor titulálhatod szerencsésnek, ha az apám nem nyírja ki azonnal, amint tudomást szerez a dologról. Amy rosszallóan nézett az unokafivérére, hangja vészjóslóan csengett. — El akarod mondani neki? — Azért ne szaggass ízekre! — védekezett Jeremy. — Kizárólag a te érdekedben tenném. — Hagyd, hogy saját magam gondoskodjam az érdekeimről, és ha már itt tartunk, ne feledkezz meg róla, hogy tökéletesen megbíztam benned, és egy cseppet sem lenne az ínyemre, ha elárulnál. — A fenébe! — sóhajtott fel a fiú. — Apropó! Ne feledkezz meg a fogadásunkról, Jeremy, és készülj fel az egyhavi önmegtartóztatásra. A fiú elborzadva rázkódott össze a figyelmeztetés hallatán. — Gondoskodni fogsz róla, hogy betartsam, igaz? — Kétség sem fér hozzá. — Hát, ez a kis csevegés igazán jól sült el — mondta elégedetlenül. — Ne keseredj úgy el. Tetszeni fog az új Warren, akivé átváltoztatom azt a megátalkodott fickót. — Hol tettél szert varázsvesszőre? A hall túloldalán James átvágott a szobán, hogy lefektesse Georginát. — Ez nem fog még egyszer előfordulni — jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon, miközben segített a feleségének levetkőzni. — Túl fárasztó volt számodra ez az este. — Badarság. Az, hogy egyik szobából átvittél a másikba? Ez inkább neked lehetett megerőltető. James felegyenesedett, és kissé sértődötten felhúzta a szemöldökét. — Az én erőnlétemről akarsz vitatkozni? — Isten ments! Még nem vagyok felkészülve rá, hogy bebizonyítsd, milyen erőtől duzzadó és fáradhatatlan vagy, James Malory... de azonnal szólok, ha készen állok. A férfi szenvedélyesen megcsókolta a feleségét ezért a sokat ígérő mondatért, majd indult, hogy leoltsa a lámpákat, amelyeket a cseléd hagyott égve. Georgina követte a tekintetével, ahogy körbement a szobában, és akkurátusan eleget tett a feladatának: többek közt ezt a kellemes szokását is még a Maiden Anne fedélzetéről hozta magával. Várt, amíg férje visszatért az ágyhoz a hálóinggel, és akkor megjegyezte: — Amikor Clinton és a többiek elmennek, Warren egyedül marad az Albanyban. -És? — És nekünk nagy házunk van, James. — Eszedbe ne jusson, George! A nő mit sem törődött a vészjósló hanggal. — Ne haragudj, de átgondoltam a dolgot. A húga vagyok. Semmi ésszerű magyarázatot nem találok arra, hogy ilyen körülmények között ne nálunk lakjon. — Épp ellenkezőleg. Nekem azonnal eszembe jut egy tökéletesen helytálló és szerfölött megfontolandó indok, tudniillik, hogy egy nap leforgása alatt ízekre szaggatnánk egymást. — Szeretném azt hinni, hogy ennél egy kicsit nagyobb az önuralmad. — Az én esetemben ez így is van. Annak a korlátolt bátyádnak viszont fékevesztett indulatai vannak, és nem szorult belé egy csöppnyi önfegyelem sem. — De már fejlődik.

— Tényleg? Akkor miért vesz a Knighton Hallban bokszleckéket? Georgina összehúzta a szemöldökét. — Még hogy ő? Eszében sincs! — Ezúttal a legnagyobb sajnálatomra ellent kell mondanom neked. A saját szememmel láttam. — Nem kell olyan átkozottul kárörvendőnek lenned. Lehet, hogy csak egy kis testmozgásra van szüksége. — Ne viccelj, George. Georgina legyintett. — Nem kell aggódnod miatta. — Úgy nézek ki, mint aki aggódik? — Pontosan. Csakhogy én láttalak verekedni. Warrennek fikarcnyi esélye sincs veled szemben, még ha órákat vesz is, akkor sem. Erre már neki is rá kellett jönnie. — Na persze, csakhogy Tony hajlandó tanítani. — Miért? — Mert fenemód szórakoztatja a dolog. — Komolyan? — kérdezte Georgina dühösen. — Tulajdonképpen nem kellene meglepődnöm ezen, mivel az a fivéred még egyetlen olyan dolgot sem tett, ami miatt megkedvelhettem volna. — Nem miattad csinálja, nem is a bátyádért, szívem. Kizárólag miattam. — Gondoltam. — És én örülök neki. — Hát persze — mérgelődött Georgina. James jóízűen felnevetett, aztán lefeküdt, hogy karjába vonja fiatal feleségét. — Ugye nem fogod azt tanácsolni, hogy fordítsam oda neki a másik orcámat is, ha egy kis csetepatéra kerül a sor? — Nem, de reménykedem, hogy kellő önuralmat fogsz tanúsítani, ha mégis úgy alakul. — Reménykedhetsz, szívem. — James, nem bántanád a bátyámat ugye? — Az attól függ, milyen tartalmat tulajdonítasz ennek a kifejezésnek. — Remek, úgy látom, vele kell megbeszélnem ezt a dolgot, mivel te nem vagy hajlandó értelmes ember módjára gondolkodni. — Fölösleges erőfeszítés. Semmire sem fogsz menni vele — közölte James. — Addig nem nyugszik, amíg nem eshet nekem újra. Elvi kérdés, tudod. — Úgy érted, hiúsági, és én gyűlölöm és megvetem az ilyesmit. Nem értem, ti ketten miért nem tudtok kijönni egymással. — Én kivételesen kedves voltam vele. Georgina felsóhajtott. — Tudom, hogy megtettél minden tőled telhetőt, és rendkívül hálás is vagyok érte, de még a te állítólagos „kedvességed" is sok Warrennek. Pillanatok alatt kihozod a sodrából. — Ha azt akarod, hogy egyáltalán ne szóljak hozzá, azt is meg tudom tenni gond nélkül — Nem ez Warren problémája — mondta a nő szomorúan. — És túl nagy feladat a számomra, azt hiszem, hogy segíteni tudjak rajta... de hogyan tértünk el ennyire a tárgytól? Mindennek ellenére szeretném, ha vendégül látnánk. — Szó sem lehet róla. — Te is hallottad, hogy keresni fog egy állandó tartózkodási helyet, amit mindannyian használhatnak majd, amikor Londonban lesznek, úgyhogy csak rövid időről van szó. — Nem. — Akkor nekem kell elköltöznöm az Albanyba, hogy ne legyen egyedül. — Nézd, George... — Komolyan beszélek, James. A férfi hirtelen feladta. — Jól van, hívd meg. De vissza fogja utasítani, tudod jól. Ő sem akar több időt tölteni velem, mint amennyit én vele. Georgina elmosolyodott, és odabújt a férjéhez.

— Amíg én kicsikarom az engedményeket, miért nem segítesz megtalálni számára a tökéletes nőt, aki megszelídíti az én forróvérű, keményfejű bátyámat? Nem akar megnősülni, de a megfelelő nő képes lenne... — Felejtsd el, George, és ezt most a legkomolyabban mondom. Nem kívánnám társaságul a legádázabb ellenségemnek sem. — Meg vagyok győződve róla, James, hogy a házasság jó irányba változtatná meg. — Nem nagyon hinném. — De... — Te hajlandó lennél vele élni életed végéig? — Hát, nem, úgy semmi szín alatt sem, amilyen most, de... James, Warren bele fog fulladni a boldogtalanságba. — Akkor hagyd, hogy belefúljon. Az jut erre a sorsra, aki megérdemli. — Márpedig feltett szándékom, hogy segítsek rajta! — mondta Georgina makacsul. — Ha képes lennél ilyen kegyetlenül elbánni egy szegény, gyanútlan nővel, akkor csak tessék. — Ez nem valami jó vicc, James Malory. — Nem is annak szántam.

22. fejezet — Mi a nyavalyát keresel te itt? — kérdezte Anthony meglepetten, ahogy James mögött belépett a táncterembe. — Ezt én is kérdezhetném tőled. Anthony utálkozó arcot vágott. — Az én kis szerelmem imád táncolni, te is tudod. Nem tudom, hogyan fog ki rajtam, de elráncigál a legtöbb ilyen összejövetelre. És te mit tudsz felhozni a mentségedre? — Amyt — felelte James, és fejével a halványkék báli ruha felé intett, amely épp akkor pörgött el mellettük. — A kis csibész az utolsó pillanatban úgy döntött, hogy el akar jönni, és nem lehetett lebeszélni róla. — És mivel Eddie fiú és Charlotte nincsenek a városban, neked kellett kíséretéül szegődnöd. Ráadásul egyedül. George még nem jöhet? — Nem igazán. Ráadásul olyan érvekkel gyötört, hogy kötelesség, felelősség meg gyakorlás. így hát mit tehettem? De ha tudtam volna, hogy te itt leszel, átruháztam volna rád ezt az örömteli feladatot. Annál is inkább, mivel te... — Ó, nem! — nevetett Anthony. — Én már megtettem, amit kellett a kis drágákkal, amikor rajta tartottam a szemem Reggie-n. Attól tartok, most rajtad a sor. — Emlékszem, te gazember, persze hogy emlékszem — vágott vissza James. Anthony átkarolta James vállát. — Fel a fejjel, öregem. Hiszen ő is itt van, csak hogy ne unatkozz. James követte Anthony tekintetét, és megpillantotta a magas amerikait a táncparkett túlsó oldalán. Warren egészen másképpen festett kiöltözve... szinte civilizált férfi benyomását keltette. Megnyugtató volt látni, hogy semmivel sem szórakozik jobban, mint James, de még ez sem javított James hangulatán. Szívesebben töltötte volna otthon az estét a feleségével. — Már észrevettem — mondta mogorván. — Úgy látom, vége a szerencsés időszaknak. A múlt héten nélkülöznünk kellett becses személyét a családi látogatások alkalmával. — Márpedig ezért nekem tartozol köszönettel, ha nem tudnád. Merem állítani, hogy minden este nyöszörögve és sóhajtozva bújik ágyba, olyan kemény edzésprogramot állítottam össze neki. — Ezek szerint beleegyezett abba, hogy órákat vegyen tőled? — Abban reménykedtél, hogy nem fog? — kérdezett vissza Anthony.—Nagyon elszántan fejleszti a tudását, és most, hogy úgy határozott, tovább marad... Ne lepődj meg, öregem, ha legközelebb rögvest a földhöz vág, amikor kötözködni kezdesz vele.

— Téged, barátocskám, már túl régen nem küldött a padlóra senki — felelte James. — Szívesen közreműködöm abban, hogy ez a helyzet megváltozzon. Anthony csak nevetett. — Halasszuk kicsit későbbre ezt a dolgot, amikor a feleségeink már jobban értik, mit miért teszünk. Ros fenemód morcos, ha nem tetszik neki, amit csinálok. — Nem szívesen mondom ki, de ettől csak még jobban megjött hozzá a kedvem. — És George mit szólna hozzá? — Valószínűleg hálás lenne. Nem vagy a kedvence, tudod jól. Anthony sóhajtott. — Most éppen mivel törtem borsot az orrocskája alá? — Felajánlottad, hogy edzel a bátyjával. — Erről meg honnan tud? — Megemlítettem neki. — Meg vagyok sértődve — panaszkodott Anthony. — Nem látja, hogy szívességet teszek a fickónak? — Mindketten tudjuk, kinek teszel szívességet, és én örülök neki akkor is, ha George nem. Anthony hirtelen elvigyorodott. — Remélem, később is így gondolod majd, mert nem rossz a fickó, azt elárulhatom. Persze nincsenek olyan vasöklei, mint neked, de hatalmasakat tud ütni, és ez roppant ígéretes. Néha én is sajgó tagokkal állítottam haza a héten. James egy fikarcnyit sem aggódott. — Szóval még mennyi időre van szüksége, mire úgy érzi, felkészült? — Én egy hónapot saccolok, de amilyen türelmetlen, nem hiszem, hogy meg tudom győzni, várjon addig. A fickó tényleg olyan, mint egy lőporos hordó, tele forrongó indulatokkal, és bár merem állítani, hogy szívesen vezeti le rajtad a feszültségét, azért nem vagyok biztos benne, hogy egyedül miattad került ilyen zaklatott állapotba. — Igazán? — Rajtakaptam néhányszor, amint elmélázva néz maga elé, és mindketten tudjuk, hogy ez az esetek nagy többségében minek a jele. — Szegény lány — felelte James. — Valakinek figyelmeztetnie kellene. — Örülnék, ha tudnám, ki az, de Warren sosem vallaná be. Meglehetősen feldühödött, amikor rákérdeztem. Egyébként azt hiszem, ez lesz az egyetlen előnyöd vele szemben, ha befejeztük az edzéseket — mármint a féktelen indulatossága. — Azt már túlzottan is jól ismerem, és azt is tudom, hogy képtelen uralkodni magán. — Azt sejtettem. De azért kíváncsi lennék, most kit figyel any-nyira. James ismét követte Anthony tekintetét a terem másik végébe, ahol Warren kétségkívül bámult valakit a táncparketten. De túl sok pár táncolt ott ahhoz, hogy ki lehessen fürkészni, ki az illető. Jamesben ennek ellenére nőttön-nőtt a kíváncsiság. — Gondolod, hogy a szerelmét nézi? — találgatott James hangosan. — Szerintem igen, az ördögbe is! — vigyorgott Anthony fülig érő szájjal. — Ez kezd érdekes lenni. — Ha egyáltalán képes másra, mint kötözködésre. — Bármi megtörténhet, öregem. Még fiatal az este. Előbb-utóbb táncolni fog vele... vagy földhöz vágja a lány partnerét. James hirtelen felsóhajtott. — Nem szívesen ismerem el, de ezúttal valószínűleg alaposan melléfogtunk. — Dehogy tévedtünk — ellenkezett Anthony, majd elgondolkodva azt kérdezte: — Miből gondolod? — Mert mindketten azt feltételeztük, hogy a féltékenység félreérthetetlen jeleit látjuk az arcán, de Georgie szerint a fickót hidegen hagyja az ilyesmi. — Badarság. — Elhagyták, amit sosem hevert ki. — Ó, ez sok mindent megmagyaráz. De akkor most miért any-nyira mogorva? Vagy már

összefutott veled ma este? — Attól tartok, ezúttal nem én vagyok a felelős. Beszéltem a fivérei közül néhánnyal, mert mindannyian itt vannak, de Warren egyértelműen kerülte a társaságomat. — Milyen okos fickó, tekintettel a hangulatodra. — Úgy látom, ma mindenképpen ki akarod húzni a gyufát. Anthony tovább vigyorgott. — Kedvelem a veszélyt. — Miért nem fogalmazol inkább úgy, hogy meguntad az életedet. Anthony felnevetett. — Túlságosan szereted a feleségemet ahhoz, hogy kárt tennél kedvenc férjében. — Nem szeretnék csalódást okozni, öregem, de ha szívesen összeverném a saját feleségem kedvenc fivérét, miért gondolod, hogy... — Miért nem halasztjuk ezt a kérdést későbbre, James? — vágott közbe Anthony, akinek figyelmét hirtelen valami más kötötte le. — Úgy tűnik, a barátunk a tettek mezejére lép. Warrent figyelték, amint a táncoló párokat kerülgeti, hogy a terem elejére jusson. Könnyen szemmel tudták tartani magas termete miatt, de azt már nem volt szerencséjük kideríteni, kihez ment oda. Pár pillanattal később egy fiatalember hagyta el a táncparkettet, nem túl rózsás hangulatban. — Na, sikerült kiderítened, hogy ki az a szerencsétlen hölgy, aki megtetszett neki? — A világon semmit sem látok, csak Warren fejét, olyan sokan táncolnak körülötte. De legyünk türelmesek. Mindjárt erre fognak elhaladni... a pokolba is, én megölöm azt a senkiházit! James ugyanabban a pillanatban látta meg a világoskék estélyi ruhát, amikor Anthony. Anthony fenyegető lépést tett előre. James azonnal visszarántotta. — Várj egy kicsit! — mondta neki józanul, de határtalan elképedéssel az arcán. — Mielőtt bármilyen elhamarkodott következtetést vonnál le, szeretném felhívni rá a figyelmedet, hogy a mi kis Amynk túl fiatal ahhoz a gazemberhez. Te jó isten, csak nem azt gondolod, hogy ez az ördögfajzat egy ilyen ártatlan lányra feni a fogát! — Te védeni próbálod? — Gusztustalan dolog, igaz? — helyeselt James. — De George szerint minden nővel a lehető legérzéketlenebbül bánik, ezért szántszándékkal olyanokat választ, akik ezt hajlandók elviselni, és esze ágában sincs ártatlan szüzekkel kezdeni. Sokkal szívesebben becsmérelném, de e tekintetben nincsen rá semmi okom. Anthonyt nem nagyon nyugtatta meg James érvelése. — Akkor miért táncol Amyvel? — Miért ne tenné, amikor valószínűleg a feleségeden kívül ő itt az egyetlen lány, akit ismer. — Akkor miért nem tudta kivárni, amíg a tánc véget ér? — akadékoskodott tovább Anthony. — Valószínűleg azért, mert máshogy nem juthatott volna a káprázatos leányzó közelébe, csak tánc közben. Vagy nem vetted észre, hogy legalább annyi, ha nem több udvarló sündörög a szoknyája körül, mint a múltkor, és hogy azóta egyfolytában a táncparketten van, amióta megérkeztünk? Anthony felsóhajtott. — A pokolba is, ez elég logikusan hangzik, nem? — Sokkal logikusabb, mint a te elméleteid. — Azt hiszem, feltételezhetjük, hogy bárkit is figyelt a fickó eddig, az a nő valószínűleg igencsak megtetszett neki. — Nagyüzemben gyártod ma a feltevéseket, öregfiú. Ezúttal mit találtál ki? — Teljesen egyértelmű a dolog, nem? Amyt használja fel, hiszen kétségkívül ő a legcsinosabb lány — a feleségem mellett, természetesen —, hogy féltékennyé tegye a választottját. — Sajnálom, hogy ellent kell mondanom neked, Tony, tényleg nagyon sajnálom, de nem szükségeltetik ahhoz sem nő, sem féltékenység, hogy az a fickó feldühödjön. Ugyanolyan gyakran beleköt a testvéreibe is, mint

bárki másba. Lehet, hogy közülük haragszik valamelyikre. — Ők nincsenek is a táncparketten. Hárman a kártyaszobában verik a blattot, a negyedik meg ott enyeleg Eden egyik volt szeretőjével. — Ez igaz. — James elgondolkodott, és újra megpróbálta felfedezni Amyt és Warrent a táncoló párok között. — Most megint kíváncsivá tettél. Odamegyek és megkérdezem... — James nem fejezte be a mondatot. Mert végül észrevette Warrent, aki még komorabbnak tűnt, mint eddig, és nem nézett senki mást, csak Amyt. Csendes, de határozott volt James hangja: — Halott ember. Anthony is mindent látott. — Szóval Amy az, akit kiszemelt magának? De miért? — Mégis mit gondolsz, te agyalágyult? — Úgy érted, igazam volt? Na, várj csak! — Ezúttal Anthony húzta vissza fivérét, de nem azért hogy Warren bőrét mentse, hanem hogy ő is közreműködhessen annak az amerikai bőrnek az alapos és szakszerű kikészítésében. — Akkor azt hiszem, nekem jár az első menet, testvér! — Tiéd lehet, ami marad belőle! — Ne viccelj, nem hagynál belőle semmit. Miszlikbe aprítanád a fickót — ellenkezett Anthony. — És gondold végig, nem szedhetjük darabokra itt azt az alávaló alakot. Feltételezem, hogy egyeseket szerfelett zavarna a vér látványa a táncparketten. Azonkívül, ahogy te is kelletlenül ismerted el már jó párszor az este, lehet, hogy tévedünk. — Csupán ez menthetné meg a jenki életét — mondta James mogorván.

23. fejezet — Remélem, azért táncolsz velem, mert van hozzá kedved, és nem azért, mert így akarsz bosszút állni valakin — mondta Amy. A férfi nem válaszolt, vagy csak közvetetten. — Muszáj mindenkivel flörtölnöd? — kérdezte szemrehányóan Warren. Amy vidáman felnevetett. — Szóval figyeltél. Persze hogy flörtölök. Azért, hogy lásd a különbséget. — Milyen különbséget? — Hogy milyen vagyok most, amikor még nem kérted meg a kezem, és milyen leszek később, amikor már csak veled kacérkodom. Az a későbbi sokkal jobban fog tetszeni, megígérhetem. És ne nézz ilyen mogorván. Az emberek észrevehetik, és azt gondolják, hogy haragszol rám. De ennek semmi köze a valósághoz, igaz? — Teljesen közömbös nekem, hogyan viselkedsz. — Ostobaság — felelte Amy, és nem túl nőiesen fújt egyet, akár egy dühödt macska. — De nem baj. Majd én őszinte leszek mindkettőnk helyett, és azzal kezdem, hogy én mit gondolok. Rettenetesen hiányoztál. Nem volt szép tőled, hogy a néhány napból négyet csináltál, csak hogy bebizonyítsd az igazadat. — Mindenesetre bebizonyítottam, nem? — Ne legyél olyan önelégült. Csak azt mutattad meg, milyen makacs tudsz lenni. Valójában én is hiányoztam neked. Tegyél boldoggá, és ismerd el, hogy így történt, jó? Boldoggá tenni? Hihetetlen módon Warren igen erős késztetést érzett arra, hogy ezt megtegye. Jézusom, ez őrület! És ugyan mit számít, ha tényleg hiányzott neki, vagy legalábbis túl sokszor gondolt rá, amíg távol volt. Hiszen Amy szórakoztató társaság... amikor nem tép fel benne régi, fájó sebeket a csábító hangjával. Ezt mondja el neki? Józanul végiggondolta a dolgot, és úgy döntött, jobban teszi, ha nem bátorítja tovább ezt a kis csitrit. De akkor miért táncol vele? Mert Amy ma este különösen gyönyörű volt az estélyi ruhájában. Mert gyöngyökkel ékesítve és a fényes selyemruhában idősebbnek látszott. Mert szerette volna megfojtani a lány előző partnerét, amiért túl közel merészkedett hozzá tánc közben. Mert nem tudott

ellenállni neki. Amy nem várt tovább a válaszra. — Egyre rosszabb a kedved. Szórakoztassalak? Mondjak egy viccet? -Ne. — Megcsókoljalak? -Ne! — Megmondjam, hol találsz a közelben egy botot? Warren olyan hangot hallatott, amely félig nyögés, félig nevetés lehetett. Tulajdonképpen szörnyű hang volt, de abban a pillanatban muzsika volt Amy fülének. — így már sokkal jobb. — Huncutul nevetett. — De még mindig nem sikerült egy mosolyt sem kicsikarnom belőled. Néhány bók segítene? Remekül nézel ki ma este. És tetszik, ahogyan a hajadat fésülted. — Warren hátrafésülte a haját a bál tiszteletére. — Nem akarod levágatni? — Hogy angolosabbnak tűnjek? — Á, szóval alapos indokod van rá, hogy ragaszkodj a divatjamúlt dolgokhoz. Hogy ez nem jutott eszembe! — Egy percnyi hallgatás után unszolni kezdte a férfit. — Szóval? — Mi szóval? — Nem akarod viszonozni a bókjaimat? — Nem. — Gondoltam, de azért megkérdeztem. — Amy, miért nem tudsz öt percig csendben maradni? — Mert akkor nem jutunk előbbre. — Érhetnek meglepetések. — A, tehát csak ölelni akarsz? Miért nem ezt mondod? Warren felnyögött. Miért nem adja fel a lány? Csak nem... — Terhes vagy, igaz? — jutott végül eszébe. — Tessék? — És a fickó nem akar elvenni, ezért muszáj találnod valakit, aki hajlandó az oltár elé vinni. Amy felsóhajtott. — Tényleg nem értem, miért nem háborodom fel azon, amiket a fejemhez vágsz a magad keresetlen módján, Warren Anderson. Talán már most szerelmes vagyok beléd. Igen, ez megmagyarázná a dolgot. A férfi összerezzent — Azt mondtad, nem vagy. — Azt mondtam, nem tudom biztosan, de mi másért hagynám, hogy ilyen cudarul bánj velem, és még csak meg sem pofozlak érte. — Pontosan azért, amit mondtam — felelte a férfi. — Ne is próbáld tagadni. — Ó, nem fogom — felelte Amy olyan hangon, amelyet Warren még sosem hallott tőle azelőtt. — Hagyom, hogy te magad fedezd fel az igazságot, ha arra kerül a sor. De addig is — meggondoltam magam. Megbántottál, haragszom rád. Kibontakozott a karjából, és lesétált a táncparkettről. Warren még ott állt egy pillanatig, meglepődött, hogy a lányt végül is kihozta a sodrából. Rendben van. Ha nem hajlandó beszélni vele, legalább nem provokálja őt tovább a kihívó megjegyzéseivel. A pokolba az egésszel! Hallani akarta, amint Amy kimondja, hogy nem terhes. Az ördögbe, meg kell cáfolnia vagy be kell ismernie! Warren meglepődött, hogy mennyire fontos számára ez a kérdés. A lány után indult. Nem jutott tovább a táncparkett szélénél, ahol James és Anthony elkapták a karját, hogy magukkal húzzák a másik irányba. Warren védekezni próbált. Nem volt túl békés hangulatban ahhoz, hogy beszélgessen velük, és különösen nem volt kedve a heccelődéseikhez. De nagyon elszántan siettek valahová, és őt is kitartóan vonszolták maguk után. Warren el sem tudta képzelni, mit akarhatnak tőle. Valószínűleg csupán szükségük volt egy negyedik személyre valami kártyajátékhoz. Bár James Malorynál egészen prózai dologról is

szó lehetett, például, hogy nem tetszik neki a ruhája szabása. Jól van, gondolta, szán rájuk egy percet. Ha mindkét nagybácsi vele van, Amy úgysem mehet sehová. De hogy ezúttal nem a ruhája szabása zavarta Jamest, ez azonnal kiderült, ahogy beléptek az üres biliárdterembe. Warrent a falhoz csapták már abban a pillanatban, amint az ajtó bezárult mögöttük. Anthony lefogta, míg James szorosan megragadta a gallérjánál fogva. — Egy másodperced van, jenki, hogy meggyőzz arról, semmit sem akarsz az unokahúgomtól. Más esetben Warren nem válaszolt volna, hanem azonnal ütni kezd. Most azonban a húga férjéről volt szó. Valamint arról az emberről, akit nem tudott megverni — eddig. És az ok, amin James annyira feldühödött, olyan nevetséges volt, hogy Warren majdnem felnevetett. Istenem, ez már sok volt! A lány szégyentelenül üldözi őt, és mégis Warren kapja helyette a büntetést. A pokolba az egésszel! — Én nem — mondta nyomatékosan. — Vajon miért nem hiszek neked? — Van abban valami kivetnivaló, hogy táncoltam vele? — Azzal vétkeztél, ahogy néztél rá — felelte James. Warren szinte felnyögött. Igen, Amy megpróbálta figyelmeztetni, hogy valakinek fel fog tűnni. De miért pont ennek a két fickónak kellett észrevennie? Remek mentség jutott az eszébe, megpróbálta kivágni magát szorult helyzetéből. — Sok minden jár a fejemben, Malory. Úgy tűnik, figyelek valakit, de többnyire egészen máshol jár az eszem. Ez általában igaz is volt, de erre az esetre közel sem állt. Az ördögbe is, lassan elérik, hogy úgy érezze magát, mint egy tejfe-lesszájú kamasz, akit rajtakaptak letolt gatyával. Pedig ő mindössze megpróbálta lerázni a lányt. És kicsit többet gondolt rá a kelleténél. És majdnem szeretkezett vele az országút közepén. Az emlékképek átjárták az agyát, forróak és elevenek voltak. — Nem szívesen mondom ki, James — gondolkodott logikusan Anthony —, de ebben lehet némi igazság. — Az ő esetében így is van — helyeselt James, de még eléggé kételkedett ahhoz, hogy megkérdezze Warrent. — Szóval egyál-talán nem tetszik neked? — Azt nem mondtam — vetette oda Warren a válaszát. — Rossz válasz, jenki. Warrent megint a falhoz vágták, cserébe az őszinteségéért. Ezúttal a fejét is beverte, amitől kissé ideges lett. — Azt akarjátok, hogy azt állítsam, nem látom, milyen hihetetlenül szép? — kiáltotta. — Halottnak kellene lennem ahhoz hogy ne vegyem észre. És most vegyétek le rólam a kezetek! Még mindig nem engedték el a kabátját, de James hangja egy kicsit megenyhült: — Túl fiatal ahhoz, hogy észrevedd. Warren is ezen a véleményen volt, de mivel az előbbi James megjegyzése volt, ezért visszavágott neki: — Ezt éppen te mondod? Georgie csak néhány évvel volt idősebb nála, amikor találkoztatok, és te öregebb voltál nálam. A négy év Amy és George kora között azért nem volt néhány-nak nevezhető, és James csak egy évvel volt idősebb Warrennél, így ez az összehasonlítás nem nyugtatta meg a két Malory fivért. — Talán segítenünk kellene, hogy másképp lássa a világot-javasolta Anthony. — Ha ködösebb lenne a tekintete, nem venne észre olyan dolgokat, amelyekhez semmi köze. Szívesen gondos-kodom erről, öregem, ha téged nyugtalanít, mit szólna hozzá George. — Egyáltalán nem. És ez nem is lesz elég. Ez már sok volt Warrennek. — Ez képtelenség! — tört ki belőle végül. — Mondtam, hogy nem akarok semmit attól a

lánytól. De ha meg akarjátok védeni az úgynevezett becsületét, akkor tegyétek lakat alá. Akkor talán lesz egy kis nyugalmam. — Mi a fenét akar ez jelenteni? — kérdezte James. — Azt, hogy az unokahúgotok minden adandó alkalommal felajánlkozik nekem. — Várj! — pukkadozott a nevetéstől Anthony. — Hadd nevessem ki magam, mielőtt megölöd. James nem szórakozott olyan jól, mint a bátyja. — Azt gondoltad, hogy ezt mentségül használhatod velünk szemben, jenki? Vagy elhitetted magaddal, hogy egy kedves fia-tal kislány mosolya és pillantásai többet jelentenek, mint barát-ságot? Warren felsóhajtott. Ezt tényleg nem kellett volna mondania Ez az átkozott ingerlékenység. Úgy érezte, elárulta Amyt, pedig sosem ígérte meg neki, hogy megtartja szégyenletes titkát. Ennek ellenére, ha hajlandóak lennének hinni neki, legalább segite-nének távol tartani tőle a lányt. De erre semmi esélye. Amy „Miss Ártatlanság" álarcával nyilvánvalóan becsapta az egész családot. — Feltételezem, nem hiszed el, amit mondtam. — Nem igazán — felelte James. — Akkor fogadd el az előző indokomat, és zárjuk le az ügyet, Malory. — Miután megrágalmaztad Amyt? Ez nem fog menni, öregem. Hallani akarom, hogy visszavonod, amit mondtál, különben hordágyon visznek vissza a szállodádba ma este. Ez sajnálatos módon olyan fenyegetés volt, amit komolyan kel-lett venni. James nem szokott a levegőbe beszélni. Véresen komo-lyan gondolta a dolgot. Végül is Warren sem bánta volna, ha megverekedhet vele. Hát, igen... — Sosem említettem volna az egészet, ha nem viselkedsz olyan idegesítően, Malory. De mivel már megtettem, jobb lenne, ha segítenétek megoldani ezt a problémát ahelyett, hogy egy szót sem hisztek el belőle. Mit gondoltok, miért nem látogattam meg Georgie-t a hét második felében? Szerintetek miért utasítottam vissza, hogy odaköltözzem hozzátok a fivéreim távozása után? Nem tudnék aludni éjszakánként, mert attól tartanék, Amy bernászik az ágyamba... Épp időben húzódott félre. James a falba csapott bele a háta mögött, kis híján Warren fülét érte az ütés. Mindhárman hallották, hogy a fa megreped, és egy vérfolt jelent meg a selyemborításon, mely James ökléből származott. — Mondtam, hogy fejlődik — állapította meg Anthony nyersen. Nem vették észre, hogy az ajtó hirtelen kinyílt, csak épp annyira, hogy Amy becsusszanhatott a résen. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy megértse, mibe csöppent. Rápillantott Warrenre és Jamesre, majd a bácsikájához fordult. — Nem bántottad, ugye? — Miért, talán úgy néz ki? — felelt Anthony. — Csak... beszélgetünk — tette hozzá James, és közben elengedte Warren gallérját, amit egyik kezével még mindig szorongatott, majd leporolta, mintha csupán ez lett volna a szándéka.. — Nincs semmi, ami téged érdekelhetne, kedvesem. Úgyhogy inkább menj, és... — Ne bánj úgy velem, mint egy gyerekkel, James nagybácsi. Ezúttal mit vétett, amiért elégtételt akarsz venni? — Megrágalmazott valakit, akit mindannyian jól ismerünk. De épp most akart elnézést kérni miatta, ezért, ha visszamész táncolni, akkor befejezheti, amit elkezdett. Amy nem mozdult. Warrenre nézett, és megkockáztatta a kérdést: — Elmondtad nekik? Megbántottság tükröződött a tekintetében, amitől Warren nagyon rosszul kezdte érezni magát. Tényleg olyan benyomása támadt, mintha elárulta volna. Amy legalábbis így gondolta. A fájdalom szinte azonnal eltűnt a lány szeméből, helyre kellett hozni a dolgokat. — Minden rendben, nem történt semmi baj — mondta Amy. — Hamarosan maguktól is rájöttek volna, az eljegyzésünk bejelentésekor.

— Mi? — kérdezték egyszerre a testvérek. — Azt elfelejtetted megemlíteni, Warren, hogy össze fogunk házasodni? — kérdezte ártatlanul, tágra nyílt szemmel. — Nem fogunk összeházasodni, Amy — bökte ki Warren, miközben arcszíne egyre sötétebbé vált. Amy Jameshez fordult. — Látod, mit kell nekem kiállnom? Visszautasítás minden szinten. De majd meggondolja magát. — Aztán Warrenhez fordult. — Akkor mit mondtál el nekik? Bizonyára nem az utolsó képtelen feltételezésedet, hogy terhes vagyok. — Mi? — kérdezték újra a nagybácsik, mire Warren arca még egy fokkal sötétebbre váltott. — Ez az ő véleménye — magyarázta a lány továbbra is teljesen ártatlanul. — Persze nem vagyok az, de ő túl cinikus ahhoz, hogy higgyen nekem. Azonkívül szívesebben venne bármilyen más mentséget, mint a színtiszta igazságot, hogy őt akarom. — A három csodálkozó pillantás láttán, amely meghökkentő kijelentéseit követte, még hozzátette: — Vagy még csak nem is ezt mondta el? Ó, akkor bizonyára csupán annyit vallott be, hogy megpróbáltam elcsábítani. — Amy! — szólt rá Anthony. Mire James hozzátette: — Ez egy cseppet sem mulatságos, te kis csibész. Mi az ördögnek hordasz itt össze ennyi badarságot? Erre Warren elnevette magát. — Egyre jobban alakulnak a dolgok. Neked sem fognak jobban hinni, mint nekem. Szóval elmehetsz, kicsi lány, és szerezhetsz némi örömöt nekem. — Kértelek, hogyne szólíts így, és különben sem megyek sehová. Egy pillanatig nem törődtek vele, mert Anthony azt kérdezte: — Milyen örömről beszélsz? — Néhány ripityára törött csontról. — Ezúttal a lényege tapintott — mondta Anthony a fivérének. — Teljesen mindegy — felelte James. Ekkor Amy újra bekapcsolódott a társalgásba. — Nem lesz semmilyen verekedés, vagy George nénikém is hallani fog a dologról. És nem hiszem, hogy különösebben tetszeni fog neki, hogy nekimentél a bátyjának csak azért, mert megmondta az igazat. És Roslynn nénikém sem lesz túl hálás érte, hogy nem avatkoztál közbe, Tony bácsikám. Azonkívül pedig Jason nagybácsi fülébe is el fog jutni... — Már az első két érv is elég volt, te kis ördög — mondta Anthony, látva a bosszúságot fivére arcán. — Tulajdonképpen már George neve megtette a magáét. És te mikor tanultad meg Reggie-től, hogyan kell irányítani a dolgokat? — Ez nem irányítás, hanem zsarolás. Mivel annak a férfinak az életére törtök, akihez feleségül akarok menni. — Te jó isten, ugye ezt nem gondolod komolyan? — szólt Anthony; hirtelen megijedt, hogy talán nagyon is komolyan beszél. Amy nem tudott felelni, mert Warren azonnal közbevágott. — Én nem — és Jameshez fordulva még nagyobb nyomatékkal megismételte: — Én nem. — Majd meggondolja magát — jelentette ki Amy megingathatatlan magabiztossággal, azután intő hangon hozzátette: — De nem szabad erőltetni. Nem lesz az enyém, ha kényszerítitek. Ezt ő is tudja, bár ettől semmivel sem könnyebb a dolga, mert még nem ismerte fel, hogy egymásnak vagyunk teremtve. Most magukra hagyom önöket, uraim. Nem szeretnék látni rajta egyetlen foltot sem, James bácsikám. Ezt vésd jól az eszedbe! — Te jó isten, Anderson! — sóhajtott fel Anthony, amint becsukódott az ajtó Amy mögött. — Együtt érzek veled, esküszöm. — Én nem — vetette oda dühösen James. — Mi az ördögöt műveltél vele, hogy téged szemelt ki magának? — A világon semmit.

— Nem lehet a tiéd, jenki. — Nem is akarom. — Hazudsz! Warren közel járt ahhoz, hogy megint kitörjön belőle a düh. — Akkor másképp fogalmazok. Egy ujjal sem fogok hozzáérni. És nem fogom bátorítani. Többet nem tehetek. — Dehogynem! Eltűnhetsz a fenébe Angliából. És akkor nem fogja látni ezt. A Warren gyomrát célzó ütés túl váratlan és gyors volt ahhoz, hogy a férfi kivédhette volna. Erős ütés volt, mintha James a lelket is kiverte volna belőle. Warren összegörnyedt, levegő után kapkodott. Észre sem vette, hogy a Maloryk elhagyták a termet. A biliárdszoba előtt Anthony oldalba bökte a testvérét. — Ne felejtsd el, hogy a jenki sokkal termetesebb és szívósabb, mint Eden. Hogy lehet, hogy nem nyírtad ki azt a fiatal semmirekellőt egy olyan ütéssel, amit akkor kapott? — Mert kesztyűs kézzel bántam az öreg Nickkel. Csupán elvi kérdésen kaptunk össze. És akkor még nem tudtam, hogy szemet vetett az egyik unokahúgunkra. — A, ez megmagyarázza, hogy az amerikai sógorod miért nem lesz ilyen szerencsés. — Igen — mondta James, majd elgondolkodott. — Még mindig azt mondom, hogy az a drága kislány lóvá tett mindannyiunkat. Lehetetlen, hogy azt a gazfickót akarja. Ez képtelenség. És még be is vallja? És főleg neki? — Tudom, mire gondolsz. A mi időnkben a nők kétségek között tartották a férfiakat. Sosem mondták ki nyíltan, mit akarnak, hogy ne lehessen tudni, melyik oldalon állnak. — És mennyi ideje annak, hogy már nem vagy szabad préda? — kérdezte James szárazon. — Még mindig ugyanígy van, te agyalágyult. Ami persze nem magyarázza meg, Amy miért viselkedett így. — Az biztos, hogy nem Eddie fiútól örökölte ezt a vakmerőséget. Zsarol, és még a szeme se rebben. És a kis pimasz komolyan gondolta. — Felejtsd el — felelt James. — Őszintén mondta a jenki, hogy nem kell neki? Anthony felnevetett. — Őszinte volt az erőfeszítése, hogy téged felidegesítsen. — Te vagy az, akire hajt. Ő csak a szokásos formáját hozta. — Akkor csak várnunk kell, és majd meglátjuk, miben töri a fejét valójában, nem igaz?

24. fejezet Warren azt est hátralévő részében Clintonnal és két angollal kártyázott. Nem értette pontosan a játékot, kétszáz fontot veszített, de nem a figyelmetlensége miatt. Azért jött ide ezen az estén, hogy szeretőt találjon magának. De megérkezett Amy, és attól kezdve észre sem vett más nőt. A lány még mindig kint táncolt több tucat hódolójával. Akik majd randevúra fogják hívni. A saját húga ragaszkodott ehhez. Warren abban reménykedett, hogy valamelyik majd megtetszik a lánynak, és akkor Amy figyelme másfelé terelődik. — Már megint, jenki — csattant fel a balján ülő férfi... és már nem először. Warren lenézett a kártyákra, amelyeket ismét ronggyá gyűrt a markában. — Elnézést — mondta, és felállt az asztaltól. A bátyjának csak annyit mondott: — Visszamegyek a hotelbe. — Ennél jobb döntést nem is hozhattál volna, amilyen pocsék hangulatban vagy. — Ne piszkálj, Clinton! — Eszemben sincs. Reggel találkozunk. Azt tervezték, mindannyian meglátogatják még egyszer Georginát, mielőtt reggel elhajóznak, mivel a fiatalasszony még mindig nem volt olyan állapotban, hogy a saját lábán menjen le a kikötőbe elbúcsúzni a fivéreitől. Warrenre is számítottak, de ő most inkább úgy

döntött, kimenti magát. Minthogy ő nem utazik el, később is elmehet a húgához. Tulajdonképpen, amint felépül, elviszi őt is és Jacqueline-t is kirándulni. Kellemes lesz velük lenni anélkül, hogy bárki a családból megzavarhatná együttlétüket. És egyébként is okosabb lesz távol maradni a Berkeley Streettől. Warren áthaladt a táncparketten kifelé menet. Nem próbálta megtalálni Amyt, körülötte a megigézett lovagok hadával, de talán jobban tette volna, mert akkor észrevehette volna, hogy nincs is ott. Kint várt rá az előcsarnokban, egy cserép páfrány mögé bújva. A kék ruha és a hozzáillő cipő keltette fel a figyelmét. Nem akart megállni. De Amy kész helyzet elé állította, pontosan elé toppant, hogy elzárja az útját. — Gondolom, most még jobban haragszol rám — hangzott a nyitó mondat. Ami azt illeti, meglehetősen óvatos volt a hangja. De ettől Warren egy cseppet sem enyhült meg. — így is lehet mondani. Akkor járnál a legjobban, ha sosem találkoznánk újra. Valamilyen érthetetlen oknál fogva a válasz hallatán eltűnt a félelem Amy tekintetéből, és visszaköltözött a huncut szikra a kobaltkék szempárba. — Ó, drágám, ez rettenetesen hangzott. De ha már ilyen őszintén beszélünk az érzéseinkről, nekem is be kell vallanom, hogy még mindig neheztelek rád. Nem kellett volna beszélned rólunk, Warren. — Nem rólunk, rólad. — Az egy és ugyanaz — csivitelte vidáman. — Remélem, tudod, hogy ez nem jelenti a kapcsolatunk végét. — Jó. Talán ők észhez tudnak téríteni. Isten a tanúm rá, hogy rám nem hallgattál. — Ragaszkodni fognak hozzá, hogy nem te vagy számomra a megfelelő férj, de ezt eddig is tudtuk. — Én tudtam. Te nem voltál hajlandó tudomást venni róla. — Dehogynem. Csak a józan észnek nincs hatalma azok felett az érzések felett, amelyeket bennem ébresztettél. — Jézusom, ne kezdd újra! A lány a férfi mellé lépett. Amy megkerülte, és újra elállta az útját. — Még nem fejeztem be, Warren. — Én igen. — Felfogtad, hogy az iménti viselkedéseddel esélyt adtál nekik arra, hogy lebeszéljék apámat arról, hogy beleegyezzen a hazassá-gunkba? — Úgy érted, végül mégiscsak jól sült el a mai este? — Ne reménykedj. Ez csak annyit jelent, hogy valószínűleg meg kell szöktetned. — Arra ne számíts, Amy. De mondd csak, mi a helyzetazzal a reményt keltő lehetőséggel, hogy talán vidékre küldenek? Azt hit tem, attól tartasz a leginkább. Ügy tűnt, Amy veszít kissé a magabiztosságából. — Erre még mindig sor kerülhet, de emiatt fölösleges aggód nod. Azonnal visszajövök. — Hogy újra elküldjenek? — Valószínűleg, de akkor megint megtalálom a módját annak, hogy nyomban visszatérjek. — Reméljük, a harmadik alkalommal én már visszahajóztam Amerikába. Amy kissé dühösen rázta meg a fejét. — Tudom, hogy mindent megteszel annak érdekében, hogy magadra haragíts, és biztosíthatlak róla, nem csinálod rosszul. Az a szerencséd, hogy reggelre megbocsátok. — Nem fogom viszonozni ezt a kitüntető kedvességedet — De igen. Warren végül elkeseredetten felsóhajtott. — Mikor fogsz végre úgy viselkedni, ahogyan illik, Amy? Inkább el kellene küldened, mint bátorítani. — Hol van az megírva?

— Tudod jól, hogy a viselkedésed milyen szégyentelen. — Gondolom, de nem is lennék ilyen vakmerő senki mással, csak veled. Ezt már megmondtam neked, nem? Már valóban mondta, de Warren még mindig nem hitte el. És ha tényleg terhes... — Meg akarsz fogni magadnak a gyerekkel a hasadban, mi? Ezért akarsz mindenáron bebújni az ágyamba. Te jó isten, milyen villámgyorsan támad. — Miért kell mindenáron valamilyen alantas szándékot feltételezned rólam? Biztosan tudod, milyen vonzó vagy. Miért ne akarhatnálak csupán önmagadért? — Egyáltalán nem vagyok vonzó. — Warren hosszú évekig dolgozott rajta, hogy természete helytállóan és sikeresen alátámassza ezt az állítást. — Ó, bízd csak rám a dolgot! Majd én mindent rendbe hozok. Kellemes társaság leszel, olyan ellenállhatatlanul kedves, mint Drew, és olyan türelmes, mint Thomas. Nem túl sok mindent lehet kezdeni egy olyan ingerlékeny természettel, mint a tiéd, azonkívül, hogy gondoskodunk róla, ne legyen semmi okod a dühkitörésekre. Látod, ezért nincs semmi jelentősége annak, hogy most milyen mogorva és kötözködő vagy. Mert soha többé nem leszel ilyen, ha egyszer összeházasodtunk, amit én őszintén szólva már nagyon várok. Warren elámult Amy magabiztosságán. Le kellett küzdenie magában azt az érzést, hogy a lánynak talán tényleg megvan a varázsereje ahhoz, hogy ilyen csodát tegyen vele. — Senki sem lehet ennyire optimista, Amy. — Ha te is látnád az emberekben a jót, ahogyan én, te sem kételkednél. Amy oldalra lépett, hogy utat engedjen Warrennek. A férfi ezúttal meg sem kísérelte, hogy övé legyen az utolsó szó. A lány úgyis mindig visszavág. Alig tett két lépést, amikor Amy utánaszólt. — Csak azért jöttem el ma este, mert tudtam, hogy itt leszel. Ne maradj távol túl sokáig, mert tudom, hogy egyedül vagy az Albanyban, és talán meg foglak látogatni. A gondolat elborzasztotta Warrent. Ő, Amy és a közelükben egy ágy? Reggel az lesz az első dolga, hogy másik szállodába költözik. — Most már mehetünk, James bácsi — mondta Amy, és odaállt a nagybátyja mellé a frissítőktől roskadozó asztalhoz. — Hála istennek — felelte James, majd szinte gondolkodás nélkül megkérdezte: — De miért ilyen korán? — Mert Warren is elment. James felsóhajtott, és a kabátokért indult. Beszélnie kell ezzel a kis csibésszel, amire a hazafelé úton éppen megfelelő alkalom kínálkozik. Még egyszer nem fog úgy megdöbbenni, mint az előbb, amikor szóhoz sem tudott jutni. Elképzelni sem tudta, honnan tanult a lány ilyen merészséget. Eddie fiúgyerekei mindig példásan viselkedtek... Szent isten, talán Jeremy hatására változott meg így Amy! Persze, csak ez lehetett a magyarázat. Ok ketten túl sokat voltak együtt, és a fiú szabados viselkedése okozott ilyen gyalázatos változást a könnyen befolyásolható lány természetében. James még mindig ezen a véleményen volt, amikor a kocsi elindult, és amint becsukódott mögöttük az ajtó, jelentőségteljesen így szólt Amyhez: — Jeremy még megfizet ezért, arra megesküszöm! Amynek persze fogalma sem volt róla, mit akar ezzel mondani. — Miért? — Azért a hajmeresztően vakmerő színjátékért, amit előadtál nekünk ma este. — De mi köze van annak a szegény fiúnak ehhez? — Nyilván tőle tanultad. Amy szeretettel mosolygott a nagybátyjára. — Mindig is jólesett megmondanom a véleményemet. Csak igyekeztem visszafogni magam — egészen mostanáig.

— Jobban tennéd, ha tovább igyekeznél. — Normális esetben úgy is tennék, de ez a helyzet megkívánja az őszinteséget. — Nincs semmilyen helyzet azzal a civilizálatlan gazfickóval! Ismerd el, hogy az egész csak olcsó színjáték volt, azért, hogy mentsd az irháját, mert valami ostobaság miatt megsajnáltad. Na, gyerünk! Tökéletesen megértelek. Több szót nem is érdemel a dolog. — Nem tudom megtenni, James bácsi. — Dehogynem. Próbáld meg! — biztatta kétségbeesetten. Amy megrázta a fejét. — Nem tudom, mért tulajdonítasz ennek olyan nagy jelentőséget. Nem neked kell majd vele élni. — De neked sem. — James nem tágított. — Elképzelni sem tudok nála alkalmatlanabb embert... — Ő nagyon is megfelelő — vágott közbe a lány. — Csak te nem kedveled. Ez kétségtelenül igaz, de semmi köze sincs a dologhoz. — Ideje tiszta vizet önteni a pohárba. Ő nem akar téged, kedvesem. Te is hallottad. — Véletlenül tudom, hogy ez nem igaz. James harcra készen előrehajolt, bár az ellenfél nem volt jelen. — Ezt meg honnan a fészkes fenéből veszed? — kérdezte ingerülten a férfi. Amy nem vett tudomást a harckészültségre utaló jelekről. — Az mindegy, hogy honnan, tudom, és kész. Csupán a házasság kötöttségeit nem akarja vállalni. Biztosíthatlak, meg fogok tenni minden tőlem telhetőt, hogy meggondolja magát, és végül feleségül kérjen. Nem vallhatok kudarcot csak azért, mert te közbeavatkoztál. Csak akkor utasíthat vissza, ha tényleg nem akar engem. Ez az egyetlen indok, amit elfogadok. Különben sosem adom fel, még akkor sem, ha utána kell mennem Amerikába. Úgyhogy ne is próbálj eltántorítani az elhatározásomtól, James bácsi. Semmi értelme. Az ilyen vérlázító szemtelenséget James nem viselte valami jól. Persze egyszerűen megölhetné Warrent. De az meg George-nak nem tetszene. Talán sosem bocsátana meg neki. Az ördögbe is! — Az apád nem fogja beleegyezését adni, kedvesem, abban biztos lehetsz. — Miután beszéltél vele, egészen biztosan nem. — Akkor talán jobb is, ha elfelejted az egészet. — Nem — mondta Amy határozottan. — Ez kellemetlen körülmény, de számítottam rá. — A pokolba, Amy, az a fickó túl öreg hozzád! Mire annyi idős leszel, mint ő, Warren hajlott háttal, botra támaszkodva fog totyogni. A lány vidáman felnevetett. — Ugyan már, bácsikám, csak tizennyolc évvel idősebb nálam. Tizennyolc év múlva szerinted te bottal fogsz botorkálni? Mivel James épp a virágkorát élte, természetesen ez eszébe sem jutott. Az igazat megvallva tizennyolc év múlva fogja Jack megbolondítani a férfiakat, és ő arra számított, hogy ő lesz az, aki távol fogja tartani a felajzott udvarlókat tőle. — Jól van, akkor nem fog totyogni, de... — Ne lovagolj a korkülönbségen, kérlek. Eleget hallom ezt Warrentől. — Akkor miért nem hallgatsz az idősebbekre? Amy bosszús pillantást vetett rá ezért a megjegyzésért. James meglehetősen elégedett volt. De Amy hamar elrontotta a kedvét. — A korkülönbség ezúttal csak másodlagos és nem számottevő probléma, amin egyébként sem lehet változtatni. Én inkább Warren számos hibájára összpontosítanék, amiken viszont segíteni lehet. — Te észrevetted ezeket a hibákat? — Nem vagyok vak. — Akkor miért van ilyen hatással rád az az ember? — A boldog jövőm záloga. — Hol találtad a kristálygömbödet? Amy vidáman felnevetett.

— Talán érdekel, hogy Warren is majdnem ugyanezt kérdezte. — Te jó isten, ne sértegess! Én nem úgy gondolkodom, mint az a semmirekellő. — Warren hajszálra ugyanezt mondaná, biztos vagyok benne. James szeme összeszűkült. így vett a lány elégtételt a felnőttekkel kapcsolatos megjegyzéséért? Végső soron ő is Malory. Kétségkívül gyorsan vágott vissza. Szinte már sajnálta a jenkit — de még csak az kéne! — Nagyon ügyes, kedvesem, de azért nem akarsz kihozni a sodromból, ugye? — Isten ments! Pillanatok alatt ízekre szednél. — Akkor jó. Amy minden színlelést félretéve, ridegen megjegyezte: — Elszántságban bárkivel felveszem a versenyt a családban. James elborzadva felnyögött. Nem alakultak valami jól a dolgok. — Amy... — Nézd, James bácsi, teljesen felesleges tovább feszegetni ezt a kérdést. Amikor hat hónappal ezelőtt először találkoztam az Anderson testvérekkel, rögtön tudtam, hogy Warren az én emberem. Ez nem csak valami múló szeszély. Egy angol férfi ideáli-sabb lenne, az tény, de ennek semmi köze a választásomhoz, mert mindent az érzések irányítanak. Azt hiszem, szerelmes vagyok Warrenbe. — A fenébe! — James mindössze ennyit tudott felelni. — Mármint az érzéseimmel? Ő is így gondolja, míg végre fel nem fogja, miről van szó. — Ne haragudj, nem úgy értettem — morogta James. — Tudom, hogy nem. — És huncutul rámosolygott a nagybátyjára. — Fel a fejjel, bácsikám! Én a poklok poklát járatom meg vele.

25. fejezet — Amy és Warren? — kérdezte hitetlenkedve Georgina. — Jól értetted már elsőre is — csattant fel a férje, és tovább járkált dühöngve fel-alá a hálószobában. — No de Amy és Warren? — Pontosan, és remélem, tudatában vagy annak, George, hogy megölöm azt a fickót, ha még egyszer ránéz arra a lányra. — Nem, nem fogod, és szeretnék tisztán látni ebben a dologban. Amy akarja őt, és nem fordítva? — Nem beszéltem elég világosan? Rajzoljak szemléltető ábrákat is? — Nézd, ne beszélj velem ebben az elviselhetetlen a Malory-stílusban, James Malory! Teljesen meg vagyok döbbenve, ha tudni akarod. — Szerinted én nem? — De neked volt időd megemészteni... — Semennyi idő sem lenne elég feldolgozni ezt a keserves problémát. Mi az ördögöt mondjak a bátyámnak? — Melyiknek? James dühösen pillantott rá ezért a végtelen értetlenségért. — Annak, akivel általában él. Az apjának. Most már tudod? Georgina nem törődött az ingerült hanggal. — Nem értem, hogy jön ez ide. Azt mondtad, Amyt nem érdekli, hogy az apja beleegyezike vagy sem. Ez nem egy hirtelen szeszély, nem reménykedhetünk abban, hogy majd egykettőre elmúlik. Mióta először látta? Nem csoda, hogy mindig arra biztatott, meséljek neki a fivéreimről. — Szóval te is közreműködtél ebben a fertőben? — Semmit sem tudtam az egészről, esküszöm. Fogalmam sem volt róla, James! És még mindig képtelen vagyok elhinni. Az édes kis Amy erőszakosan üldözi Warrent?

— Nem kell ilyen szépen becsomagolnod a lesújtó helyzetet. Minden erejével azon van, hogy elcsábítsa azt az embert. Sőt, ezt még be is vallotta, és a bátyád szavaival élve „felajánlkozik neki minden adandó alkalommal". — Akkor miért Warrenre vagy olyan dühös, amikor tulajdonképpen ő az ártatlan áldozat? — Mert nem vagyok hajlandó elhinni, hogy semmit sem tett, hogy bátorítsa a lányt. Amy pokolian magabiztos, hogy eléri a célját. — A fiatalság optimizmusa? — Szeretném azt hinni, de nem erről van szó. — Azt mondod, hogy Amy... hogy ők... végül talán odáig jutnak..— Te jó isten, George, ne kerülgesd azt, ami amúgy is elkerülhetetlennek látszik — vágott közbe türelmetlenül a férfi. — Szóval szerinted Amy Warren ágyában fog kikötni? — Nagyon valószínű. És azt szeretném tudni, hogy Warren feleségül veszi-e, ha elvette az ártatlanságát? — Warrent ismerve, nem hiszem, hogy ez többet nyomna a latban, mint a házassággal szembeni ellenszenve. — Hát, ez legalább jó pont Warren számára. Georgina elképedt. — Meg vagyok döbbenve, James. Ha odáig fajul a dolog, mindenképpen feleségül kell vennie. Magam gondoskodom róla, ha a családod nem tesz semmit. — Úgy nem fog menni, ha kényszerítik. — Miért nem? Én is így lettem a tiéd, és meglehetősen elégedett vagyok a helyzettel. — Ami azt illeti, Amy éppenséggel nem akarja, hála istennek. — Hirtelen megállt és elvigyorodott. — Igen, talán ez a megoldás. Kényszeríteni fogjuk. Georgina rábámult. — Amikor még nem is csinált semmit? James megvonta a vállát. — Az biztos, hogy valami már történt köztük. Némi erőszakkal kideríthetjük, micsoda. — Ó, nem, azt már nem. Nem fogod újra megütni a bátyámat. — Csak egy kicsit kezelésbe veszem, George — próbált alkudozni. — Nem fog belehalni. — Még jó, mivel ez szóba sem jöhet. Felejtsd el, James! — Nem érted, hogy ez lenne a tökéletes igazságszolgáltatás? — Ha aljas szándékkal teszed, akkor nem, ebbe nem egyezem bele. Azt hiszem, egyszerűen csak bíznod kell Warrenban, hogy továbbra is ellenáll a csábításnak. Végül Amy feladja. — Nemigen hiszem. Már azon gondolkozik, hogy utána megy Amerikába, ha másképp nem ér célt. — Elmegy teljesen egyedül? Ó, drágám, az nem jó semmire. Segítene, ha beszélnék a fejével? Végül is én ismerem a legjobban Warrent. — Megpróbálhatjuk, de Amy szavaiból ítélve, teljesen felesleges erőfeszítés. — Teljesen felesleges megpróbálnod meggyőzni, George — mondta Amy másnap délután a teánál. Georgina visszadőlt a kanapéra, ahová a férje gondosan elhelyezte, mielőtt magukra hagyta őket, hogy megbeszéljék ezt a kellemetlen kérdést. Tekintettel arra, hogy aznap már négyszer találkozott Amyvel anélkül, hogy bármi jelét adta volna, tud az előző esti botrányos jelenetről, kissé zavarba ejtő volt Amy megjegyzése, amikor ő csak annyit kérdezett tőle: „Töltenél nekem?" — Gondolatolvasó vagy? Amy önfeledten felkacagott. — Gondolatolvasás? Kristálygömbök? Varázspálca? Az utóbbi időben a mágia szakavatott mestere lett belőlem, nem igaz? — Tessék? — Nem kell ahhoz gondolatolvasónak lennem, hogy tudjam, mi jár a fejedben, mivel ma reggel óta meglehetősen furcsán nézel rám, nem beszélve arról, hogy milyen szórakozott vagy. És mivel nem növesztettem két fejet az éjjel, logikusnak tűnik, hogy James bácsi elmesélte neked a történteket, és most rajtad a sor, hogy megpróbálj észhez téríteni. Erről

van szó? — Ne haragudj, Amy — felelt Georgina enyhén elpirulva. — Nem vettem észre, hogy furcsán nézek rád. — Ó, annyi baj legyen. Persze Boyd kicsit különösnek találta, amikor megcsókoltad az orrán, és azt mondtad neki: „Holnap találkozunk." — Nem tettem ilyet — döbbent meg Georgina. — Ugye, nem? — Az volt a legviccesebb, hogy háromszor próbált emlékeztetni téged, holnap már az óceán közepén lesznek, de te oda sem figyeltél rá. Ügy ment el, hogy közben azt mormolta, itt az időjárás megbolondítja az embereket. — Ó, hagyd abba! — Georgina nem tudta megállni nevetés nélkül. — Most, ültő helyedben találod ki az egészet. — Esküszöm, hogy nem. Az a szerencse, hogy Warren nem volt itt, és nem hallotta Boyd méltatlankodó megjegyzéseit, mert a maga gyanakvó módján nyomban aggódni kezdett volna, és valószínűleg visszafordította volna a hajóikat, hogy kiderítse, tényleg az időjárásban van-e a hiba, vagy a férjed fondorlatai állnak a dolgok mögött. Georgina most már nem szórakozott olyan jól. — Ilyen keresetlen őszinteséggel akarod az értésemre adni, hogy szerinted már ugyanolyan jól ismered Warrent, ahogy én? — Nem, egyáltalán nem, de a jó tulajdonságai szembetűnőek, és az irántad való szüntelen aggódás és szeretetteljes gondoskodás ezek közül való. Hiányozni fognak a fivéreid? — A három hajóból kettő mostanra már kiért a nyílt tengerre. — Persze, de úgy számítom, hogy pár hónapon belül visszajönnek a londoni iroda új vezetőjével. — Nem tudtad meggyőzni őket, hogy angolt vegyenek fel? — Nem. — Pedig Warren biztos hajlana az ötletre, csak hogy ő maga is elhajózhasson. — Ő nem az a fajta, aki kétségbeesik, ha a szárazföldön kell vesztegelnie. — Ezt jó hallani, de én arra céloztam, hogy előlem akar elmenekülni, nem arra, hogy a tengerre vágyik. Georgina arca elkomorult. — Amy, nem akarom, hogy összetörje a szívedet. — Nem is fogja. Ez a románc ugyanolyan boldog véget ér majd, mint a tiéd. — Minthogy a férjem és a testvérem szívesen elvágná egymás torkát, ezt nem nevezném annyira rózsás helyzetnek. — Dehogynem, csak számolni kell a tövisekkel is — mosolygott Amy. — Bár én inkább a nárciszokat választanám. — Neked az oroszlánszáj jut, ha így folytatod — jelentette ki Georgina, nem azért, hogy megnevettesse Amyt, mégis várnia kellett egy percet a folytatással, mert a lány éktelen nevetésben tört ki. — Komolyan mondtam. — Tudom. — Amy még mindig mosolygott. — De tudod, engedelmes kiscica lesz belőle, ha egyszer a kezem közé kerül... vagy inkább szelíd kandúrt mondjak? — Igazi Malory vagy. — Csak szeretném kicsit oldani a hangulatot, George néni. Nem kell nyugtalankodnod. A testvéred már nagyfiú. Tud vigyázni magára. — Nagyon jól tudod, hogy miattad vagyok nyugtalan. Amy, édesem, ismerem a bátyámat. Nem fog feleségül venni. — Akkor sem, ha belém szeret? — Hát... nem... vagyis... akkor más lenne a helyzet, de... — Ne mondd, hogy nem történhet meg, George néni — szakította félbe Amy. — Van erre egy kristálygömböm, ami azt mutatja, hogy minden lehetséges, az is, hogy Warren szíve körül megtörik a jég, és közel enged magához. Persze, amilyen makacs, ki fog tartani a végsőkig. Pontosan erre számítottam.

— Igen, Amy, de keserű vége lesz ennek... mégpedig a számodra. Amy elégedetlenül csettintett a nyelvével. — Micsoda sötét jóslatok. Azt hiszem, nagy szerencse, hogy a szerelmes ember a szívére hallgat, és nem a tanácsokra, bármilyen jó szándékúak legyenek is azok. — Arra célzol, hogy tartsam meg a véleményemet magamnak? — kérdezte Georgina kissé megbántva. — Persze hogy nem — nyugtatta meg gyorsan Amy. — Arra szeretnék rávilágítani, hogy már elég idős vagyok ahhoz, hogy szabadon választhassak. Végső soron az én életemről és az én jövőm-ről van szó. És ha nem teszek meg minden tőlem telhetőt azért, hogy megszerezzem azt a férfit, akivel együtt akarok élni, akkor egyes-egyedül csak az én hibám lesz, ha kudarcot vallok, nem igaz? Szeretném, ha ez az udvarlás is a megszokott módon zajlana, és a férfi tenné meg a megfelelő lépéseket, de te is és én is jól tudjuk, hogy ez képtelenség egy olyan ember esetében, mint amilyen a bátyád. Ezért kénytelen vagyok a saját módszereimhez folyamodni, és ha nem működik, akkor nem működik. Legalább megpróbáltam. — Szép kis előadás volt — vetette közbe óvatosan Georgina. Amy kissé szomorúan mosolygott rá. — Szánalmas, igaz? — Csibész! — mosolygott vissza rá Georgina. — Sosem tudom, mikor beszélsz komolyan. — A bátyád sem. Folyton résen kell lennie, arról biztosíthatlak. — Jól van, de árulj el nekem valamit. Miért nem adtad még fel? Ha jól értem, már visszautasított, ráadásul nem is egyszer. Amy csak legyintett a megjegyzés hallatán. — Az nem jelent semmit. — Miből gondolod? — Abból, ahogyan megcsókolt. — Megcsókolt? — Georgina előredőlt, és feszülten figyelt. — De ugye nem igazi csók volt? — Tökéletesen igazi volt. — Hogy tehetett ilyet az a semmirekellő?! — Nem tudott ellenállni... — Micsoda gazember! — Én kacérkodtam vele... — Csirkefogó! Már kompromittált téged, ugye, Amy? — Nos... ha a technikai részletekre vagy kíváncsi... — Ez eldönti a kérdést. Feleségül fog venni—jelentette ki Georgina ellentmondást nem tűrő hangon. Erre már Amy is felegyenesedett. — Várj egy kicsit, én nem azokra a bizonyos technikai részletekre gondoltam, csak néhány olyan helyzetre, amit talán a rossz nyelvek félremagyarázhatnának, de más nem történt. — Ne hazudj a kedvéért — figyelmeztette Georgina, még mindig egész testében reszketve a felháborodástól. — Nem tennék ilyet — utasította vissza Amy a vádat, majd gyorsan hozzátette: — Legalábbis míg nem vagyunk házasok. Akkor már persze hajlandó lennék rá — szükség esetén. De most nem ez a lényeg. Ezúttal nem lesz kényszerházasság. Erről nem számolt be James bácsi? — Említette ugyan, de ez nem változtat semmin, ha Warren már... — De Warren nem... még nem. De ha megteszi, és meg fogja tenni — abban biztos lehetsz —, az kettőnk között marad. Azonkívül, George néni, meg kell kérnie előbb, különben nem mondok igent. Ez ilyen egyszerű. — Semmi sem egyszerű, ha a bátyámról van szó. Ó, Amy, te tényleg nem tudod, milyen fába vágtad a fejszédet. — Georgina felsóhajtott. — Ő egy keményszívű és megkeseredett férfi. Sosem leszel boldog mellette.

Amy felnevetett. — Ugyan már, George néni, te arra gondolsz, amilyen most, de egészen más ember lesz, ha célt érek nála. — Igazán? — Hát persze. Nagyon boldog embert faragok belőle. Visszahozom a nevetést az életébe. Nem ezt kívánod a bátyádnak? A kérdés mélyen érintette Georginát, és kénytelen volt újraértékelni a helyzetet Eszébe jutott az a beszélgetés is, amit Reggie-vel folytatott a Jacqueline születését követő napon, amikor eldöntötte, hogy Warrennek saját családra van szüksége, amelyről gondoskodhat. Amy optimizmusa hirtelen őt is egészen magával ragadta. Ha létezik bárki a világon, aki képes csodát tenni a bátyjával, az csak ez az életvidám, bájosan pimasz, csodaszép lány lehet, aki elhatározta, hogy megadja Warrennek azt a szeretetet, amire olyannyira szüksége van. James minden bizonnyal pokolian dühös lesz, de a felesége akkor is átpártolt a másik oldalra.

26. fejezet — Szedd a lábad! Fürgén, fiú! Ne csak állj ott, és várd, hogy betörjék az orrodat. — Warrennek többé-kevésbé sikerült kitérnie Anthony ütései elől. — Ez már jobb, öregem, de figyelned kell a lábmunkára is. Anthony balra ugrott. Warren is elmozdult, de még így is elérte a jobbegyenes. Csillagokat látott, belekáprázott a szeme, ahogy a fájdalom felhatolt az orrából az agyába. Nem tört el az orrcsontja, de csak kis híja volt, hogy megúszta. És ez Anthonynak már nem az első szükségtelen, indokolatlanul erős és halálosan pontos ütése volt. Nem csoda, hogy Warren már torkig volt a módszereivel. — Ha képtelen vagy félre tenni a személyes ellenszenvedet, Malory, akkor fejezzük be az edzést. Tudhattam volna, hogy a mai felbukkanásod mögött hátsó szándék rejlik. — Tapasztalatból tanul az ember a legtöbbet, te is tudod — mondta ártatlan képpel Anthony. — Meg az ismétlés, az emlékezés és számos más fájdalmas módszer révén. — Ó, nagyon helyes a meglátásod — morogta Anthony. — Azt hiszem, a szórakoztatóbb részt meghagyhatom a testvéremnek. Tehát vissza az alapokhoz, Anderson! Warren elővigyázatosan felemelte az ökleit, de ez a Malory legalább tartotta magát a szavához. Az edzés rendkívül kemény volt ugyan, de már inkább oktató, mint erőfitogtató jellegű. Amikor Warren végül a törülközőért nyúlt, már teljesen ki volt merülve. Úgy tervezte, hogy új szállodát keres még aznap délután, de úgy döntött, ezzel még várhat másnapig. Egy ágyra és egy fonó fürdőre volt szüksége, nem számított, milyen sorrendben. Anthonyval viszont nem volt kedve beszélgetni, annak ellenére, hogy az egészen ártatlanul kezdett neki. — Hogy áll az új iroda? — Holnap végeznek a festők. — Tudok valakit, aki remekül el tudná vezetni — ajánlotta Anthony. — Hogy minél hamarabb elmehessek? — tapintott rá a lényegre Warren. — Sajnálom, de Clinton az utolsó percben úgy döntött, hogy legalább kezdetben amerikai embert alkalmazunk, úgyhogy maradnom kell, amíg hoznak egyet. — Ez azt jelenti, hogy meg akarod nyitni az irodát, amint elkészül? — Ez a tervünk. — Valahogy nem tudlak elképzelni egy asztal mögött gubbasztva, amint számlákkal meg papírokkal bíbelődsz. A hajónapló mellett igen, de nem a kupacokban gyűlő, unalmas üzleti iratok felett görnyedve. De gondolom, csináltál már ilyet azelőtt. — Mindannyian ültünk az íróasztal mögött, még Georgie is. Apánk kívánta, hogy így legyen, hogy megtapasztaljuk az üzleti élet mindkét oldalát.

— Ne mondd! Egészen el vagyok képedve. — Anthony hangja elismerően csengett, de azután kiábrándítóan hozzátette: — Fogadni mernék, hogy neked egyáltalán nem tetszett. Ebben teljesen igaza volt, Warren azonban még soha nem vallotta be senkinek, és most sem állt szándékában. — Mire akarsz kilyukadni, Anthony? Anthony vállat vont. — Semmire, öregem. Csak azt próbálom megérteni, egyáltalán minek fáradsz azzal, hogy megnyisd a londoni irodát, amíg nem jön meg az új vezető. Miért nem maradhat zárva addig? — Mert az új menetrendeket már kiküldte az iroda minden kapitányunknak. A Skylarkhajók ebben a hónapban megérkeznek. Utasokra van szükségük, kereskedőkre, akik telerakják áruval... — Igen, igen, biztos vagyok benne, hogy nagyon érdekes ez a munka — vágott közbe Anthony türelmetlenül. — De nem nyithattok irodát minden kikötőben, ahol megállnak a hajóitok. — A fontosabb útvonalakon igen. — És mi van azokkal a kikötőkkel, amelyek nem tartoznak a jelentősebb útvonalakhoz? Bizonyára a kapitányaitoknak van elég tapasztalatuk, hogy maguk is tudjanak utasokat toborozni. Warren felvette az ingét és a kabátját, s közben minden egyes izma kegyelemért könyörgött. De hiába. Eleget hallott ahhoz, hogy rájöjjön, hová akar kilyukadni Anthony, és le akarta zárni a társalgást. — Térjünk rá a kis csevegésünk lényegére, és fejezzük is be, rendben? — javasolta. — Nem fogom hamarabb elhagyni az országot. Ezt már eldöntöttem. Nem fogunk változtatni rajta. Nézd, amennyire tudtalak, már megnyugtattalak téged és a bátyádat is az unokahúgotokkal kapcsolatban. Ha a húgomat el tudom kerülni, akkor őt is képes leszek nélkülözni. Mit akarsz még? Sötét, ördögi tekintetével Anthony igazán félelmetes tudott lenni, ha komolyra fordította a szót. — Nem akarjuk, hogy fájdalmat okozz annak a kis csibésznek, Anderson. Azt nagyon nem szeretnénk. Warren félreértette a dolgot. — Te nem akarod, hogy feleségül vegyem? — kérdezte meglepetten. —Te jó isten, ez fel sem merült! — igyekezett gyorsan megnyugtatni Anthony, aki ugyancsak elcsodálkozott az ötleten. — Az viszont logikusnak tűnik, hogy minél előbb mész el, annál hamarabb elfelejt, nem igaz? És Warren is annál hamarabb elfelejtheti őt. — Semmire sem vágyom jobban, de nem tehetem. Anthony egy pillanatra feladta a szópárbajt, és azt mormolta: — Mi az ördögnek kellett pont téged itt hagyniuk? Warren megvonta a vállát. — Egyikünk sem akart maradni, végül elvállaltam. — Mi a fenének? Warren maga sem tudta a választ. — Akkor még jó ötletnek tűnt. — Csak reménykedhetsz abban, hogy ez a döntés nem fog életed végéig kísérteni. Anthony utolsó megjegyzése szüntelenül ott visszhangzott Warren gondolatai közt útban az Albany felé. Miért hozott ilyen döntést? Egyáltalán nem volt rá jellemző. A fivérei is meglepődtek rajta. És Amy csak néhány perccel azelőtt vallotta meg a szerelmét. Talán nem hitt a lánynak. Talán mégis. Még mindig ezen töprengett, amint a folyosón a szobája felé tartott, amikor szembejött vele a kínai hadvezér. Utoljára azon a kétes szerencsejátékon látta Kantonban. Később Clinton és Warren után küldte két tucat szolgáját azzal a szándékkal, hogy kioltsák az életüket. Csang Jat-szen Londonban van? Ez képtelenség, még akkor is, ha ott állt előtte, tetőtől talpig

mandarinszínű selyembe öltözve, minthogy mindig ebben a viseletben intézte üzletí ügyeit az utazásai során. Warren előbb ocsúdott fel megdöbbenéséből, mint Csang, de végül ő is felismerte Warrent. Csang azonnal a kardja után kapott, amely azonban szerencsére nem volt a helyén. Warren örült, hogy nem volt a kínai keze ügyében, mivel a vívás egyáltalán nem volt erős oldala. Tekintettel arra, hogy bárhová is ment Jat-szen, kegyetlen testőrei mindig ott voltak a nyomában, Warren úgy döntött, jobban teszi, ha nyomban elhagyja a szállodát, és úgy is tett. Valakit vissza kellett küldenie, hogy kiegyenlítse a számláját, és összeszedje a holmiját, ő azonban semmi pénzért nem ment volna vissza a hotelba, míg az az őrült kínai ott tartózkodik. Szent ég, még mindig nem tudta elhinni, hogy Csang Jat-szen Londonba érkezett! Az az ember gyűlölte a külföldieket, és Kantonban is csak azért üzletelt velük, mert nagy hasznot remélt, különben szóba sem állt volna egyetleneggyel sem. És még azzal a néhánnyal is, akivel üzletelt, elképesztően lekezelően bánt. Akkor miért hagyta el birodalmának elszigeteltségét, ahol abszolút hatalommal bír — legalábbis amíg nem hívja fel magára a császár figyelmét. Csak egy mesés pénzösszeg vonzhatta ide... vagy valamilyen személyes ügy. És Warren — bármilyen szerény próbált lenni — nem tudott szabadulni attól a kellemetlen érzéstől, hogy az az átkozott antik váza, amit Clintonnal hoztak el Kantonból, számít ennek a személyes ügynek. Családi ereklyének nevezte Csang, amikor felajánlotta tétként a szerencsejátékban, amit Warrennel játszott. Warren a hajóját kínálta cserébe, arra áhítozott Csang, azért is ment be a játékterembe, ahol különben nem túl gyakran fordult meg. Csang két okból vágyott a hajóra: egyrészt, mert saját kereskedelmi hajóflottát akart, hogy ne kelljen többé külföldiekkel üzletelnie; másrészt pedig, mert Warrennel szemben különös ellenszenvet táplált. Az amerikai nem volt hajlandó tisztelettudóan viselkedni a jelenlétében — és abban reménykedett, a hajó elvesztése véget vet Warren kantoni útjainak. Azonban Csang vesztette el a vázát, és ha Warren egy kicsit kevésbé lett volna részeg aznap este, észrevehette volna, hogy Csangot egy cseppet sem viselte meg a kudarc, mert biztos volt benne, hogy reggelre ismét a tulajdonában lesz az ereklye... Warren fejével együtt. De egyiket sem kapta meg, Warren és Clinton legénysége kimenekítette őket az éj leple alatt a kikötőből, így viszont szert tettek egy halálos ellenségre, és ez egyszersmind véget vetett a kínai kereskedelmi utaknak. Warren és Clinton, minthogy többnyire ők jártak arra, nem sajnálták túlzottan a kínai útvonalat. Túl hosszú táv volt, évekig távol voltak otthonról. Warrennek nem különösebben tetszett a helyette választott angliai útvonal sem — a háborús éveket és a belőlük fakadó keserűséget nem volt könnyű elfelejteni, minthogy az arcán éktelenkedő sebhelyet is egy angol katonának köszönhette. De itt volt Georgina — sajnos —, és mivel úgyis rendszeresen látogatták a húgukat, egyúttal előnyt kovácsolhattak a londoni üzletekből is. Warrent egyhangúlag leszavazták a londoni iroda ügyében. Ráadásul mérhetetlen ostobaság volt tőle, hogy vállalta, itt marad, amíg meg nem érkezik az új vezető. És most még mindennek a tetejébe egy halálos ellenségre is akadt Londonban — a sógora mellett —, akit határtalan boldogság töltene el, ha leüttethetné a fejét. Ahogy a sógora mondaná: a pokolba azzal a semmirekellővel!

27. fejezet Amy egyre idegesebb lett. Közel egy hét telt el azóta, hogy utoljára látta Warrent azon a bizonyos bálon. Amy biztos volt benne, hogy a férfi ezúttal nem fog távol maradni, pedig pontosan ez történt. És James bácsi egyetlen szót sem ejtett róla. Ahogyan Georgina sem. Mindketten tették a dolgukat, mintha semmi észrevételük sem lenne azzal kapcsolatban, hogy kiszemelte magának Warrent, és ez végtelenül nyugtalanította a lányt. Tudtak volna

valamit, amit ő nem? Warren megváltoztatta a terveit, és már el is hagyta Angliát? Emiatti aggodalom vezette el odáig, hogy megkérdezze Georginát: — Hol van? Hallottál valamit róla? Már elhajózott? Georgina éppen a háztartással kapcsolatos számításokkal foglalatoskodott a nappaliban. A legtöbb feladatot már újra ő végezte, így Amynek még több ideje maradt az aggodalmaskodásra. Georgina letette a tollat, és a lányhoz fordult. — Bizonyára Warrenre gondolsz, eltaláltam? — Amy válasz helyett mogorván nézett vissza rá. — Igen, ez buta kérdés volt, igaz? Nem, Warren még nem ment el. Csak nagyon elfoglalt mostanában, alkalmazottakat keres az új irodájukba, aztán betanítja őket. Ez hihetően hangzott, túlságosan is hihetően. — Csak dolgozik? Semmi más oka nincs a távolmaradásnak? — Mit gondoltál? — Hogy kerül engem. — Sajnálom — mondta Georgina —, de valószínűleg ez is közrejátszik a dologban. — Hallottál valamit róla? — Üzenni szokott. Georgina szívesen mondott volna mást is, valami reménykeltőt, de az a semmirekellő bátyja őt is kerülte. Ugyanis már meg volt győződve arról, hogy Amy a tökéletes választás Warren számára, de ezt még Jamesnek sem volt szabad bevallania. Biztosan nem fogadta volna túl kellemesen. Igazság szerint azt mondta a feleségének, hogy ha bármilyen módon segítségére lesz Amynek, akkor elválik tőle. Georgina ezt persze nem hitte el, de nem szerette volna túlságosan feldühíteni a férjét. Ezért egy darabig nem szándékozott semmilyen lépést sem tenni. Amynek úgy kell folytatnia a hódító hadjáratot, ahogyan eddig csinálta — teljesen egyedül. De Georgina imádkozott érte. — Tulajdonképpen hol van a Skylark-iroda? — kérdezte hirtelen Amy. — A kikötő közelében. Nem túl biztonságos hely a számodra. Eszedbe ne jusson odamenni. Tulajdonképpen Amy nem is akart abban a környezetben találkozni Warrennel, az alkalmazottak szeme láttára. Csak kíváncsi volt. Georgina válasza hallatán viszont újabb ötletek merültek fel benne. Georgina azonnal észrevette lány elgondolkodó pillantását. — Ne menj oda, Amy! — figyelmeztette. — Nem fogok. — Megígéred? — Igen. Amynek azonban esze ágában sem volt ígéretet tenni, hogy nem keresi fel Warrent máshol, és már csak egyeden helyet tudott, ahol rátalálhatott: a szállodát. Szerencsére az nem volt rossz hírű környéken, nem kellett olyan vészterhes kirándulást tennie, mint az Ördög és Pokolhoz. Warren egy nagyon elegáns hotelban lakott, a város egyik legelőkelőbb negyedében. Amy és édesanyja néha még ott is ebédeltek. Természetesen Amy még sosem járt arra egyedül, főleg nem este, pedig az tűnt ésszerűnek, hogy a férfi olyankor tartózkodik a szállodában. Ebben még nem volt semmi botrányos. Valószínűleg ki tud majd surranni a házból, aztán vissza is, különösen most, hogy Georginának nem kellett többé az estéit az ágyhoz láncolva töltenie. Csakhogy akadt még egy probléma. Amy nem emlékezett Warren szobaszámára. Drew említette aznap este, amikor mindannyian eljöttek vacsorára, és azzal ugratta Boydot, hogy még a saját szobaszámát sem tudja megjegyezni. Mindannyian a második emeleten laktak. Ha nem jut eszébe, amíg odaér, akkor minden egyes ajtón be kell kopognia. Az szóba sem jöhetett, hogy megkérdezi a portást, minthogy ekképpen vált volna a látszólag ártatlan cselekedet szégyentelen tetté. Amy egy percig sem töprengett azon, hogy odamenjen-e vagy sem. Határozott, és nem

akarta meggondolni magát. Az már meg-fontolandóbb kérdés volt, mit mondjon a férfinak, amikor felbukkan az ajtaja előtt. Az egyszerű üdvözlés nem lesz elegendő. Az „Arra gondoltam, készen állsz egy újabb kalandra" már jobbnak tűnt, de Amy inkább a tökéletes őszinteség felé hajlott, miszerint emlékezteti a férfit arra, hogy megígérte, meglátogatja, ha az kerüli őt. Meglehetősen sok időt szánt a készülődésre, de még így is várnia kellett, amíg a nagynénje és a nagybátyja visszavonulnak a hálószobába. Az utcai ruha a hozzáillő zöldeskék kabátkával nem volt annyira feltűnő, hogy magára vonja az emberek figyelmét, de a dekoltázsról levette a csipkebetétet, így a kivágás mélyebb lett annál, mint amit általában viselni szokott. Nem mintha Warren még nem látott volna ilyesmit, Amyt viszont még sosem pillantotta meg így. Rendhagyó eszközökre volt szüksége. Warren valószínűleg nem ért majd egyet vele, de valahogyan meg kell törnie a férfi makacsságát. Warren igenis akarta őt. Amynek azt kellett elfeledtetnie vele egy időre, hogy a házasság is benne van a tervben. Persze az előkészületek mind hiábavalónak bizonyulnak, ha nem jut be a szobájába, és arra igen nagy volt az esély, hogy a férfi azonnal becsapja az ajtót, amint meglátja, hogy ő áll előtte. Amy azt fontolgatta, talán a lovaglócsizmáját kellene felvennie, és akkor bedughatná a lábát az ajtónyílásba... Közvetlenül hajnali egy óra után ért az Albany Hotelhoz. Warrennek elég ideje volt arra, hogy végezzen a nőügyeivel, ha voltak ilyen tervei aznap estére, és már ágyban lehetett. Ez egyszerre volt kellemes és kellemetlen gondolat — Amy gyorsan kiverte mindkettőt a fejéből, és felsietett a lépcsőn a második emeletre. Két ember mellett haladt el a hallban, a szálloda alkalmazottai voltak, és alig figyeltek oda rá, bizonyára azt feltételezték, hogy csak egy vendég, aki visszatér a szobájába, márpedig a lány pontosan ezt akarta. Ne legyenek kérdések. Épp eleget kell majd megválaszolnia belőlük néhány percen belül. Eszébe jutott a szobaszám. Egy pillanatra megállt, ahogy az ajtó elé ért. A gondolat, hogy a férfi már ágyban van és alszik, megint izgalomba hozta. Előnyt jelent ez neki? Ha sikerül kísértésbe ejtenie, mielőtt teljesen felébred... A szíve hevesen kezdett dobogni. Ma éjjel megtörténik, igen, ma éjjel... Hangosan kopogott az ajtón, hogy a zaj bizonyosan felébressze Warrent. Nem számított rá, hogy az ajtó azonnal kinyílik, és vele egy időben még négy másik felpattan a közelben. Amy erősen belepirult abba, hogy annyi vendéget felriasztott, de zavara pillanatok alatt csodálkozó értetlenségbe váltott át, amikor jobbra és balra pillantva csupa alacsony, keleties ruhába öltözött fickót látott a folyosóra lépni, és az ajtóban is egy ugyanolyan állt előtte. — Elnézést — bökte ki, közvetlenül azelőtt, hogy berántották abba a szobába, ahol Warrennek kellett volna lennie. Elengedték, amint az ajtó bezárult mögötte. Szembefordult az apró emberrel — alig volt magasabb nála —, és akkor vette észre, hogy ketten vannak. A másik az ajtó túloldalán állt. Vajon őrök voltak? Ezért reagáltak olyan gyorsan? És a többi ajtó? Ott is őriztek valakit? Te jó isten, mibe keveredett? Ezek az emberek minden bizonnyal az egész emeletet kibérelték, ami azt jelentette, hogy Warren valószínűleg egy másik szintre került. Az igazgatóság felkérhette, költözzön egy másik szobába, hogy elhelyezhessék ezt a vendégsereget. Akkor viszont hogyan találhatja meg anélkül, hogy információt kérne a portástól? — Azt hiszem, én... — Maradjon csendben, hölgyem. — De én... — Maradjon csendben, hölgyem! — szakította félbe ismét ugyanaz az alak, ezúttal jóval nyomatékosabban. Amy végtelenül felháborodott. Már éppen veszekedni kezdett a fickóval, amikor valami keleti nyelven morgás hallatszott az ágy felől, és a hang alapján úgy tűnt, az illető még sokkal dühösebb, mint a lány. Amy odafordult, és egy újabb férfit pillantott meg, aki épp

akkor ült fel az ágyban. Fiatal volt... vagy talán nem. Nem volt könnyű eldönteni. Egy fehér selyemből készült, zsákszerű öltözetet viselt, ami a nyakától egészen a takaró alá ért. Elképesztően hosszú hajfonat hullott az egyik vállára. A hangja ingerült volt, de fekete szeme érdeklődéssel figyelte Amyt. A lány visszafordult ahhoz a fickóhoz, aki az imént olyan durván rendreutasította. — Nézze, sajnálom, hogy felébresztettem — suttogta. — De most már elmehetek? Nyilvánvaló, hogy tévedés történt. A válasz ismét az ágyból érkezett, bár egy szót sem értett belőle. Túlságosan zavarban volt ahhoz, hogy oda mert volna pillantani. Bárki volt is az illető, Amy megzavarta az álmát. A férfi még mindig ágyban volt. A helyzet kétségkívül nagyon kellemetlen volt. A kis ember, aki olyan ridegen bánt vele, hajlandó volt újra szóba állni vele. — Én Li Liang vagyok, hölgyem. Az uram nevében szólok. Az amerikai kapitányt keresi? Amy bólintott. Ezek nem tartozhattak Warren legénységéhez. Nem, ez képtelen ötlet volt. De talán tudták, hová költözött, és akkor nem kellene a portáshoz fordulnia. — Önök ismerik Anderson kapitányt? — kérdezte a fickótól. — Ismerjük, igen — felelte Li Liang. — Ön is ismeri? Igazat mondjon vagy hazudjon, és ha hazudik, a férjének vagy a vőlegényének titulálja? Ezek az emberek nem tudták, kicsoda Amy. Valószínűleg sosem találkoznak újra, és nem derül fény a hazugságra. Jobb, ha nem mond igazat, és akkor nem jöhet még jobban zavarba. — Ő a vőlegényem — igen, az lesz. Újabb morgást hallott az ágy felől, majd Li Liang azt mondta: — Nagy öröm ezt hallani. Talán elárulná nekünk, hol találjuk. Amy felsóhajtott, hogy ezek szerint mégis kénytelen lesz odamenni a portáshoz. — Én is ezt akartam kérdezni. Ez volt az ő szobája, bár gondolom, ezt önök is tudják. Azt gondoltam, talán másik emeletre költözött. — Nem tartózkodik már ebben a hotelban. — Szállodát váltott? — Majd megjegyezte, de inkább csak magának: — Miért nem említette ezt nekem a húga? — Ismeri a családját? Észrevette az izgatottságot a férfi hangjában, de nem tudta megfejteni az okát. — Véletlenül ismerem a családját. A húga a nagybátyám felesége. Újra megszólalt az uraság az ágyban. Li Liang azt felelte: — Ezt hallani még nagyobb öröm. — Jól van, feladom. Mivel szereztem maguknak ilyen nagy örömet? Nem kapott választ, hanem újabb kérdés következett. — A húga tudja, hol található a kapitány? — Biztos vagyok benne, hogy igen — morogta Amy. — És sok kellemetlenségtől megmentett volna, ha eszébe jutott volna elárulni nekem. Most megyek, és hagyom aludni az uraságot. Még egyszer elnézést kérek a zavarásért. — Nem mehet el, hölgyem. Amy kihúzta magát. így jó pár centivel magasabb lett az apró fickónál, és a többletcentik fokozott indulattal jártak együtt. A férfi nyilvánvalóan nem beszélt olyan jól angolul, mint ahogy gondolta magáról. — Tessék? A férfi megismételte. — Ön itt marad, amíg a kapitány nem csatlakozik hozzánk. Amy megkönnyebbült. — Ide várják őt? Miért nem ezzel kezdte? Li Liang most már bosszúsnak látszott. — Minden bizonnyal eljön, ha megtudja, hogy ön itt van. De először tudatni kell vele a hírt. — Ó. Akkor menjen, és szóljon neki. Azt hiszem, várhatok egy kicsit — egyezett bele. Persze, nem kifejezetten ekkora tömeg közepén akart vele találkozni. — De ha jobban

meggondolom, később is felkereshetem. Tett egy lépést az ajtó felé. Mindkét apró ember elé állt. Amy szeme összeszűkült. — Túl gyorsan beszéltem volna? Nem értették pontosan? — Arra kérjük, küldjön egy üzenetet a kapitány húgának, aki értesíti a kapitányt az ön hollétéről. — Dehogy küldök! Zavarjam fel George nénit az éjszaka közepén? A nagybátyám nem örülne neki, és ő nem az a fajta ember, akivel érdemes ujjat húzni. — Az én uram haragja is igen félelmetes. — Bizonyára, de ez a dolog kétségtelenül várhat néhány órát — próbált logikusan érvelni a lány. — Vagy önök nem tudják, hogy most késő éjszaka van? — Az időpontnak nincs jelentősége. — Akkor önök igazán szerencsések, de a legtöbb ember mégiscsak az órához igazítva él. Nincs üzlet, Mr. Liang. A férfi elvesztette a türelmét. — Engedelmeskedik vagy... Valóságos keleti szóáradat szakította félbe a mondatot. Amy újra az ágy felé pillantott. Az uraság még mindig ott volt, arcán ugyanazzal a félkábult arckifejezéssel, de nem lehetett leolvasni róla semmi biztatót. Amy kissé elbizonytalanodott. — Talán valakinek el kellene magyaráznia, mi folyik itt. Az uraság válaszolt, bár Li Liang tolmácsolta a szavait — Csang Jat-szen vagyok. Az amerikai ellopta az egyik családi ereklyémet. — Ellopta? — Amynek kétségei támadtak. — Ez egyáltalán nem vall Warrenre. — Lényegtelen, hogyan került hozzá, de nem nyugszom, amíg vissza nem kapom. — Nem próbálta egyszerűen visszakérni tőle? — Arra készülök. Csak némi ösztönzésre van szüksége ahhoz, hogy engedelmeskedjen. Amy elnevette magát. — És azt gondolják, miattam megteszi? Nem szívesen mondom ki, de egy kissé túloztam, amikor a vőlegényemnek neveztem. Biztos vagyok benne, hogy egyszer az lesz, de ő foggal-körömmel küzd a házasság ellen. Az igazság az, hogy valószínűleg örülni fog, ha eltűnök. — Erre megvan minden esélye, hölgyem, ha nem hajlandó eljönni önért — válaszolta Li Liang fenyegetően.

28. fejezet Amy komolyan kételkedni kezdett abban, hogy továbbra is megtagadja-e a segítséget újdonsült ismerőseitől, amikor bezárták egy ládába, és egy hajóra szállították, amely a kikötőben vesztegelt. Az „eltűnni" kifejezés új értelmet kapott számára. Felmerült benne, hogy ezek a különös és vészterhes alakok talán kicsit komolyabban gondolták ezt a dolgot, mint ahogy ő kezdetben feltételezte. A nemesi cím hangoztatásával sem jutott messzebbre. Talán az angol tolvajokra hatott volna a dolog, de úgy tűnt, a keletiek nem nagyon értették, hogy Haverstone márkija olyasvalaki, akivel nem tanácsos ujjat húzni. Az sem érdekelte a kínaiakat, milyen szörnyű következményekkel fenyegeti őket Amy arra az esetre, ha nem engedik el, sőt cserében szót ejtettek azokról a kínzóeszközökről, amelyek segítségével szóra akarják bírni. Megemlítették a korbácsot, a körömletépést és hasonlókat. Amy bízott benne, hogy nem merik megtenni. Persze azt sem gondolta volna, hogy bezárva tartják egy éjszakán át, egészen reggelig. Pedig jó lett volna észrevétlenül visszalopóznia a házba. Mivel ha közvetve is, de Warren miatt került bajba, a legkevesebb az lett volna, ha a férfi megosztja vele ezt a kellemetlen kalandot is, ahogyan a legutóbbit. De nem, ő elment, és egy másik szállodába költözött a fivérei távozása után. Bár Amy haragudott rá azért, ahogy

ő fogalmazott: „magára hagyta a farkasok között". Mindennek ellenére nem volt hajlandó segíteni Csangnak, hogy a férfi a nyomára jusson.. Akár ellopta a Jat-szen család ereklyéjét, akár nem, valószínűleg nem akarja majd visszaadni. Warren elég makacs természetű férfi. És Amy nem óhajtotta megtapasztalni, hogyan viselkednek ezek az idegenek, ha igazán megdühödnek valamiért. Nem volt mind olyan alacsony, mint Li Liang, és túl sokan voltak. Azonkívül, ha elvezetné őket Warrenhez, azzal elárulná őt. Erre Amy sosem lett volna hajlandó, még akkor sem, ha a férfi gondolkodás nélkül kiadta őt a nagybátyáinak. Nem, Amy egyszerűen a saját erejéből akart kiszabadulni, a „jövendőbelije" segítsége nélkül. Jelen esetben a Malory család sem tudott sokat tenni az érdekében. Georgina talán emlékszik az előző esti beszélgetésükre, és azt gondolja, hogy unokahúga elment megkeresni Warrent, de mivel nem találta meg, nem lehetett túl sok ötletük, merre keressék. Jelenleg egy parányi kabinba zárták, ahol nem volt más, csak egy durva pokrócokból összerótt fekhely a földön, egy lámpa — ablak nem volt az apró helyiségben —, egy vödör szükség esetére, valamint az éppen üresen tátongó láda, amelyet otthagytak, miután őt kiengedték belőle. Nem kétséges, Amy nem érezte túl jól magát. Nagyon bízott benne, hogy saját erejéből is ki tud szabadulni mindaddig, amíg a hajó vitorlát nem bont és el nem indul. Már a terve is megvolt hozzá, amit akkor akart végrehajtani, amikor legközelebb ennivalót hoznak neki. Az első ételt, amely egy tál rizs és egy furcsa küllemű zöldségféle volt valamilyen csípősédes szósszal leöntve, egy kedves kis fickó hozta be neki, aki Tajsi Ningnek nevezte magát. Nádszálvékony volt bő nadrágjában és a rásimuló tunikában, vastag fekete hajfonata majdnem olyan hosszú volt, mint ő maga. Ahogyan Li, ő sem volt magasabb Amynél. Miből állna leütni a rizsestál segítségével? Semmiből. Ennek ellenére Amy mégis kételkedni kezdett abban, hogy lehetősége lesz a szökésre, mert az órák kegyetlenül lassan ugyan, de egyre teltek. Leejtette a pénztárcáját, amikor azokkal a fickókkal hadakozott, akik a ládába zárták, viszont a zsebórája még megvolt, így követni tudta az idő múlását. Túlságosan is sok idő telt el anélkül, hogy bárki is bement volna hozzá. Csak adnak neki újra enni, nem? Vagy először éheztetéssel próbáljak szóra bími? Már esteledett, amikor Tajsi végül kinyitotta az ajtót, és bejött egy újabb tál étellel. Ez azt bizonyította, hogy az éheztetés nem volt napirenden — egyelőre. Amyt ezúttal nem érdekelte, mit hozott neki, a gyomra hangos tiltakozása ellenére sem. Felfigyelt rá, hogy nem áll több őr az ajtó előtt. Úgy vélték, a zár elegendő biztosíték arra, hogy Amy a kabinban maradjon, Tajsival meg úgysem próbálna kikezdeni. Alaposan tévedtek. Pedig kár volt ezért a szimpatikus kis fickóért a széles mosolyával és a dagályos, furcsa hangzású angolságával. De Amy nem gondolhatta meg magát emiatt. Talán Tajsinak nem volt része abban, hogy őt bezárták, de az uraságnak dolgozott, és Amynek ki kellett keverednie ebből a helyzetből, és mielőbb épségben hazatérni. Becsukja a szemét, miközben fejbe vágja a nehéz rizsestállal, azután bocsánatot kér. — Nézzi, kisasszony, mit hoz Tajsi. Nagyszerű, pompás étel. Ha nem ízlik, levágom szakács kezét szélsebesen. Nagyszerű ígéret. — Arra biztosan nem lesz szükség — felelte Amy. — De még nem vagyok elég éhes ahhoz, hogy megkóstoljam. Leülhetne ide egy percre. Rámutatott az üres ládára, a másik kezével pedig megmarkolta az üres rizsestálat a háta mögött. Már csak arra volt szükség, hogy egy pillanatra a fickó mögé kerülhessen. És Tajsi oda ült, ahová a lány mutatott. Túl könnyen ment az egész. Amy visszatartotta a lélegzetét, amíg a férfi elhaladt előtte; aztán felemelte a rizsestálat, becsukta a szemét, és lecsapott. De mielőtt a tál még bármihez is hozzáérhetett volna, valaki megmarkolta a csuklóját, a magasba emelte, és Amy nagy huppanással ért földet. Nem fájt semmije, de nagyon meglepődött. Amikor megfordult, hogy ránézzen a vézna kis vakarcsra, látta, hogy az még a tál ételt sem ejtette ki a kezéből. Ráadásul szívélyesen mosolygott.

— Hogy az ördögbe csinálta? — kérdezte Amy dühösen. — Könnyedén. Szeretni megtanulni? — Nem... én... nem! — Sértetten állt talpra. — Amit én szeretni, az a hazajutás. — Nagyon sajnálom, kisasszony. Ha a férfi jönni, akkor talán igen, talán nem. — Megvonta a vállát, jelezvén, hogy neki nincs beleszólása, mi lesz a lány sorsa. — De a férfi nem... Warren nem fog jönni. — Jat-szen úr mondja, férfi jön, akkor jön — ismételte Tajsi. — Nem nyugtalankodni. Amy kétségbeesetten rázta a fejét. — Hogyan jöhetne, ha azt sem tudja, hol vagyok, hogy egyáltalán eltűntem! A Jat-szen uraság egy idióta! — Ssss, kisasszony, vagy nagyszerű feje levágni — figyelmeztette Tajsi. — Marhaság! — vetette oda Amy. — Senki sem vágja le a másik fejét egy kis sértés miatt. Most menjen el. Egyedül akarok lenni, hogy kiadhassam a mérgem a kudarcom miatt. Tajsi újra a fogát villogtatva mosolygott. — Nagyszerűen vicces, kisasszony. — Kifelé, mielőtt egy nagyszerűt sikítok! A fickó mosolyogva ment ki. Amy megállította, mielőtt még bezárhatta volna az ajtót. — Sajnálom, hogy megpróbáltam szétverni a fejét. Nem magának szólt, ugye megérti? — Ne aggódjon, kisasszony. Férfi hamar jön. Amy még mindig a kezében tartotta az üres rizsestálat, és hozzávágta a becsukódó ajtóhoz. Hamar jön? Mikor egy árva szóval sem árulta el nekik, hogyan juthatnak el a férfihoz? Mind idióta! És még ha valahogy meg is tudnák találni, Warren úgysem jönne el, hogy kiszabadítsa. Örülne, hogy Amyt eltávolították az életéből. Akkor hogyan tovább? Nyilvánvalóan el kellett vetnie a kis agyafúrt fickó megtámadását. Egyszerűen a falhoz vághatta volna a lámpát, míg nyitva volt az ajtó, bár széles mosoly ide vagy oda, nem tudhatta biztosan, hogy Tajsi nem zárta volna-e be akkor is, és nem hagyta volna-e, hogy bent tűzhalált haljon. Persze az is előfordulhatott, hogy ügyet sem vetve rá, a tüzet oltotta volna. Első alkalommal kétségtelenül kudarcot vallott. De esze ágában sem volt feladni, arról szó sem lehetett. Nem tudta legyőzni Tajsit. A kínai nemcsak furcsán beszélt, furcsa volt a harcmodora is. Talán valahogy mégis túljárhat az eszén. Lehet, hogy nem jut messzebb a fedélzetnél, de egy „nagyszerű" sikoly esetleg a segítségére lehet — vagy nem. Attól függ, milyen napszak lesz, és a kikötő melyik részén horgonyoz a hajó. Mindegy, mindenképpen megéri megkockáztatni, amikor legközelebb behozzák az ételét.

29. fejezet Warrent tartották az egyetlen forrófejűnek a családban, de aznap délután öt órakor már Georgina is közel járt a dührohamhoz, amikor újra bátyja hotelszobájának ajtaján kopogtatott Már kétszer járt ott aznap. Az új irodában háromszor kereste. A Nereus fedélzetére kétszer ment fel, de a legénység nem tudta, hol van. Még a Knighton Hallba is elhajtatott, bár oda nem ment be. Ott James kérdezősködött helyette. James egész nap vele volt. Egyszerűen semmivel sem lehetett rávenni, hogy hagyja, a felesége egyedül intézze ezt az ügyet. Amy az ő családjához tartozott, és ő akarta ízekre szaggatni Warrent... miután Georgina beszélt vele. James nem szólt egy szót sem, túl dühös volt a társalgáshoz. Kétségkívül nem volt túl kellemes társaság egész álló nap, ahogy Amyt és Warrent keresték. És ha rosszul végződnek a dolgok... Végül kinyílt az ajtó. Georgina berontott, és azt kérdezte: — Hol a pokolban voltál, Warren... és ő hol van? Körbepillantott a szobában. Úgy tűnt, Warren egyedül van. Georgina egyenesen az ágyhoz lépett, és benézett alá. Warren kissé meglepődött. — Biztosíthadak róla, Georgie, hogy takarítanak az ágy alatt — jegyezte meg szárazon. —

Továbbá előrebocsátom, hogy az ablakokon sincs egy árva folt sem, ha arra is kíváncsi vagy. Georgina azonban ekkor a szekrényhez lépett. — Ne értetlenkedj! — A szekrényben csak ruhák voltak. Visszafordult, egyenesen a bátyja szemébe nézett, és csak annyit kérdezett: — Amy? — Nincs itt. — Akkor hová rejtetted? — Nem találkoztam vele, és megteszek minden tőlem telhetőt, hogy ez így is maradjon — felelte Warren. Aztán arcán gúnyos mosollyal Jameshez fordult. — Mi a baj, Malory? Nem hiszel nekem? Georgina közéjük ugrott. — Nem akarsz most beszélni vele, Warren. Higgy nekem, tényleg nem akarsz. Ezt Warren is belátta. Ha James hallgatott, akkor valami nagy baj történhetett, és ha ez Amyvel volt kapcsolatos... Warren hirtelen megijedt — Azt mondod, Amy eltűnt? — Igen. Valószínűleg még tegnap este. — Miért tegnap este? Elmehetett otthonról kora reggel is, nem? — Mostanáig én is így gondoltam — felelte Georgina —, bár nem nagyon értem a dolgot, mert nekem mindig meg szokta mondani, hová megy. — Ha engem akarna felkeresni, azt is elárulná? — Nem, de valamit azért mondana. Hamarabb kellett volna gondolnom rá, de biztos voltam benne, hogy csak hozzád mehetett az új irodába. Mivel te nem voltál ott, amikor kerestünk, azt gondoltam, hogy együtt mentetek el onnan. De ha te nem is találkoztál vele... — A férjéhez fordult. — Ha elment tegnap este, hogy meglátogassa Warrent, akkor biztosan az Albanyba ment. Nem említettem neki, hogy már elköltöztél. Warren még jobban megijedt. — Nem tudta a szobaszámomat, ugye? — Ahogy emlékszem, Drew beszélt róla aznap este a vacsoránál. Igen, tudta. Miért? — Mert Csang Jat-szen az Albanyban van. -Ki? — A Tang-váza előző tulajdonosa — magyarázta Warren. Georginának tágra nyílt a szeme. — Az, aki megpróbált megölni? — Igen, és ő sosem utazik egyedül. Egy hadsereget tart fenn a védelmére. — Te jó isten, ugye nem gondolod, hogy Amy a kezükbe került? — Csang tudta, hogy ott szálltam meg. Rájöhetett, hogy melyik az én szobám, és figyeltethette. Ez lehetett az egyeden reménye, hogy megtalál ebben a hatalmas városban. És tudom, hogy még nem ment el. Azt akartam megtudni ma, hogy melyik hajóval érkezett, és hogy még mindig itt van-e. De ha Amy tegnap este ment el, miért nem bukkantak még fel? — Hol? Itt? Mondtam, hogy nem tudja, melyik hotelban laksz, azonkívül pedig... — Amy hozzád is elküldhette volna őket. Tudja, hogy te megtalálnál. — Ha hagytad volna, hogy befejezzem, elmondhattam volna, hogy ő sosem tenne ilyet. Szeret téged, Warren. Sosem árulna el. — Ne most, Georgie! — Jól van, de senkit sem fog a nyomodra vezetni, ha úgy gondolja, hogy árthatnak neked. — Még azért sem, hogy az életét mentse? James ekkor vészjóslóan nyugodt hangon közbeszólt: — Veszélyben van az élete? — Valószínűleg. Jat-szen nem törődik semmivel, ha meg akar szerezni valamit. Minden eszközt felhasznál célja elérésére. Jézusom, tudhattam volna, hogy ezt nem kerülhetem el! — Van valami más is, amit nem kerülhetsz el, ha baja esik a lánynak — ígérte James. — Jobb lenne, ha felfognád, miről van szó, Malory. Engem akarnak. Amyt nyomban elengedik, ha megkaparintanak engem. — Akkor én igazán szívesen elviszlek hozzájuk. Mehetünk?

— Mindannyian? Semmi szükség arra, hogy belekeveredjetek a dologba. —Ó, ezt igazán nem hagynám ki... — Ha figyeltél volna, James — vágott közbe Georgina dühösen —, már kiderült, hogy ez az egész nem Warren hibája. Senki nem figyelmeztette, hogy Amy elmegy hozzá. Úgyhogy változtathatnál az álláspontodon, és segíthetnél, ahelyett hogy Warrent vádolod. — Átkozottul jól tudom, kit hibáztassak, Georgie! — Szörnyű alak vagy! — sziszegte Georgina. — Ezt már sokszor mondtad. Warren azonban ugyanazon a véleményen volt, mint James. Tudta, hogy Amy meglátogatja. A lány megmondta neki, és ő elhitte, éppen ezért akart szállodát változtatni már azelőtt, hogy összetalálkozott a kínaival. Megelőzhette volna, hogy elrabolják, ha néhányszor beugrott volna a Berkeley Streetre, amit meg is tett volna, ha a lány nincs ott, vagy ha figyelmen kívül tudja hagyni, hogy ott van. De nem, Warren attól tartott, hogy nem tudna közömbös maradni a lánnyal szemben, ezért inkább távol maradt tőle. Átkozott testiség... bár a nemi vágynak semmi köze sem volt ahhoz a félelemhez, amit most a lány biztonsága miatt érzett... Húsz perccel később Warren és James besétált az Albanyba, Georgina kint maradt a kocsiban. Újabb öt perc múlva Li Liang üzenetet hozott az előcsarnokba. Warren emlékezett a fickóra Csang Kanton melletti kastélyából, ahol többször is járt. Azt beszélték, hogy a hadvezér tökéletesen beszél angolul, de nem hajlandó megszólalni idegen nyelven, és ezért Li Liang tolmácsol neki. Li Liang udvariasan meghajolt előttük. — Már vártuk önt, kapitány. Lenne szíves követni? Warren nem mozdult. — Előbb mondja azt, amit hallani akarok. Li Liang nem vesztegette az időt azzal, hogy értetlenséget színlel, hanem lényegre törően válaszolt. — A lánynak nem esett bántódása — eddig. Bíztunk benne, hogy... az eltűnése... elegendő ahhoz, hogy ön idejöjjön, és igazunk volt. — Jamesre pillantva hozzátette: — A barátjának itt kell várnia. — Nem vagyok a barátja — felelt James. — És egy fenét várakozom bárhol is! Li Liang meglepődött. — Azt gondolta, egy ellenség segíthet? — Ő a lány nagybátyja. — Ó, tehát akkor az ön sógora? Ez a kérdés minden kétséget kizáróan bebizonyította, hogy Amy náluk van, ha esedeg Li többi válasza hagyott volna valami kétséget efelől. — Mindegy. Eljött, hogy hazavigye a lányt. — Ez természetesen az ön együttműködési készségén múlik — mondta Li. — Úgy érti, Csang hangulatán — vágott vissza Warren keserűen. Li Liang csak mosolygott és elindult. Warren összeszorította a fogát, és követte. James megszólalt a háta mögött: — Igazán közlékeny fickó, nem igaz? — Ez a fontoskodó alak csak Csang szócsöve. Éppen ezért jobb, ha csendben maradsz, és hagyod, hogy én intézzem a dolgokat. Ismerem a kínaiakat. Sok szempontból még mindig a középkorban élnek, és az egyetlen dolog, amit képtelenek elviselni, az a lekezelő hangnem, amin te a legnagyobb erőfeszítések árán sem tudsz úrrá lenni. —Ó, szívesen beleegyezem, hogy a saját módszereiddel intézd a dolgot, öregem, feltéve, hogy megfelelő eredményt tudsz felmutatni. Warren nem válaszolt. Néhány perccel később Li megállt Warren korábbi szobájának ajtaja előtt. Nem kellett volna meglepődnie ezen. Szent isten, Amy gyanútlanul egyenest a csapdájukba sétált. — Mindent megszerveztek, igaz? — mondta Warren a szobára célozva.

Liang vállat vont. — Logikus lépés volt. Sajnálatos módon, mire ön ideért, a hozzátartozóját már elszállítottuk innen. — Nem mondhatják, hogy nem voltam gyors. — Bizonyára azt kívánja majd, bár gyorsabb lett volna. — Ha ez fenyegetés, annak a lány nagybátyja nem fog örülni. — Ez minket egyáltalán nem rémít meg. Tény, hogy számbeli fölényben voltak, és nem lehetett tudni, még hány őr tartózkodik a szobában. Warren bármit megadott volna azért, hogy Lianggal kettesben maradjon valahol egy kis időre, ha ez az ügy már lezárult. — Mondták már, hogy maga egy nevetséges, fontoskodó tökfej, Liang? — vetette oda Warren. — Azt hiszem, ön már megtette, kapitány. — Jelentsen be! — szólt rá Warren. — Mielőbb túl akarok esni ezen a tárgyaláson. A kínai bólintott, és besurrant a szobába. James előrelépett, egyik karjával a falnak támaszkodott. — Ez Amynek szóló fenyegetés volt? — tudakolta. Warren megrázta a fejét. — Nem, ezek az udvariaskodó alakok semmit sem élveznek jobban, mint hogy megrémítik az idegeneket, és azt hiszem, ez a fickó különösen szeret nagyot mondani. De az én kezemben van az adu, Malory! Nem törnek egyikünk életére sem addig, amíg nem bizonyosodtak meg felőle, hogy együttműködöm-e velük vagy sem. Az ajtó ismét kinyílt, és ez véget vetett a társalgásuknak. Az őrök egyike udvariasan bevezette őket a szobába. Warren azonnal kiszúrta Csangot, aki lustán végigfeküdt az ágyon, csupán selyem ágyneműje emelte a helyiség eleganciáját. Egészen meztelennek tűnt így, hogy nem volt a kezében ópiumpipája, és nem volt túl tetszetős ebben a korántsem fényűző környezetben. Warrennek valósággal vérzett a szíve érte. — Hol van a vázám, kapitány? — kérdezte Li azonnal ura parancsára. — Hol van a lány? — Hajlandó a cserére? — Természetesen. Szóval mit akar, a vázát vagy az életemet? Liang és Jat-szen egy darabig kínaiul tárgyaltak. Warrenre ragadt néhány szó kínai útjai során, de ezeknek most semmi hasznát nem vette a villámgyors szóváltás miatt. Persze a kérdés természetéből következett, hogy egy ideig váratták a válasszal. Csang még a tolmácsánál is jobban szerette rettegésben tartani az embereket, és Warrennel szemben ez egyébként is feltett szándéka volt. — Mindkettőt szeretnénk, kapitány — mondta ki végül Li. Warren gúnyosan felnevetett. — Abban biztos voltam, de akkor nem kötünk üzletet. — A vázát a lányért, és azután már nem lesz mit cserélni. — Ügyes próbálkozás, de tudhatták, hogy nem fogok belemenni. Csak egyeden alkuról lehet szó. A lányt szabadon engedik, és akkor elvezetem önöket a vázához, ahonnan sértetlenül távozhatok, ellenkező esetben darabokra töröm azt az átkozott vacakot. — Szeretné látni, amint a lány épségben hazatér a családjához? Warren nem dőlt be a fenyegetésnek, James annál inkább. Tett egy dühödt lépést előre. Warren megpróbálta feltartóztatni, de elkésett. Csang testőrei azonnal támadtak, ha veszélyt érzékeltek uruk jelenlétében. Egy pillanat sem telt bele, és James eszméletlenül hevert a földön, összekötözték kezét-lábát, és elgurí-tották az útból. Nem használtak fegyvereket, Csang őrei az ősi kínai harcművészetet alkalmazták. Warren jobban ismerte a módszereiket, ezért nem lépett közbe, nehogy ő is hasonló körülmények között végezze. Neki legalább azt a látszatot kellett keltenie, mintha az ő kezében lenne az adu. Azonkívül nem volt szüksége James segítségére. A nyílt, durva erőszak haszontalan volt azokkal az emberekkel szemben, akik a kezükkel és a lábukkal is képesek gyilkolni.

A sógorára pillantott, látta, kezd magához térni, és nem érte komolyabb sérülés. Warren nagyon szerette volna tudni, hogyan érték el ezt a kínaiak, hogyan tettek harcképtelenné pillanatok alatt egy olyan embert, mint James. Persze James becsületére legyen mondva, elsősorban a váratlan támadással győzedelmeskedtek rajta. Különben súlyosabb sebesüléseket is szerzett volna — mielőtt végleg leterítik. — Igazán látványos volt — mondta Warren nyersen, szembefordulva Csanggal és Livel. — Most már visszatérhetnénk az üzletre? — Persze, kapitány — mosolygott Li. — Arról beszéltünk, hogy szabadon engedjük a lányt — mégpedig épségben —, a vázáért cserébe. Se több, se kevesebb. — Ez elfogadhatatlan, és mielőtt tovább vesztegetnénk az időt, tájékoztatnom kell önöket, hogy az a lány nem jelent nekem semmit, a váza pedig még kevesebbet, csupán annyit, mint egy szép antik tárgy. A bátyám kedveli az ilyesmit, de engem nem nagyon érdekel. Szóval itt inkább az a kérdés, ki mit akar jobban, nem igaz? Öljenek meg engem, és nem kapják meg, amire vágynak. Bántalmazzák a lányt, akkor sem kapják meg. Engedjék szabadon, és elvezetem önöket a vázához. Áll az alku? Linek meg kellett vitatnia a dolgot Csanggal. Warren nem tudta, de Csang Amy vallomására támaszkodott, miszerint a férfi nem ragaszkodik hozzá, s ezért nem fog megtenni az érdekében minden tőle telhetőt. Azonban Csang még mindig bosszúra vágyott, és a vázát akarta. Sosem viselkedett becsületesen az idegenekkel, ezért úgy döntött, most enged, és később majd megszerzi, amit akar. — Életben mai adhat, kapitány — mondta végül Li. — De a lány nálunk marad, hogy ön egész biztosan megtartsa a szavát, míg létre nem jön az üzlet. — Csakhogy a váza Amerikában van. Nem tarthatják bezárva a lányt, amíg érte megyek, és elhozom onnan. A családjának hatalmában áll napok alatt átvizsgáltatni önöket. — Ön nagyon téved, ha azt hiszi, hagyjuk egyedül elmenni a vázáért — felelte Li, és láthatólag jót mulatott az ötleten. — Nem, kapitány, mindannyian odamegyünk a mi hajónkon, beleértve a lányt is. Majd ön visszaszállítja a családjához, ha lebonyolítottuk az üzletet. — Elment az eszük, ha azt gondolják, hogy hajlandó vagyok egy hajón utazni azzal a... nővel. — Pedig megteszi, vagy a lány meghal. És ezzel le is zártuk a kérdést. Ahogy ön fogalmazott: áll az alku? Warren a fogát csikorgatta. Ő kijátszotta az aduját, de mindaddig Csang van fölényben, amíg Amyt fogságban tartja.

30. fejezet Georgina nyugtalankodni kezdett, amikor egyre több kocsi sorakozott fel az Albany előtt nem sokkal azután, hogy James és Warren bementek a szállodába. Nem lett volna ebben semmi aggasztó, ha az ajtónálló nem irányította volna őket egy kínai férfihoz. Hamarosan még több keleti alak tűnt fel, a kocsik felé tartottak, kezükben ládákat és dobozokat cipeltek. Sietségük Georgina számára még inkább nyugtalanító volt, páni félelem kerítette hatalmába, rémképek kavarogtak a fejében. Amy nem volt náluk, sosem járt ott. Warren teljesen feleslegesen adta magát a kegyetlen hadvezér kezére, csupán húga túlzó feltételezésére támaszkodva. A kínai úrnak valójában nem is a váza kellett. Csupán bosszút akart állni Warrenen, ezért Warren-nek nem is volt mit ajánlania cserébe. És a férje nem tett egyetlen megveszekedett lépést sem, hogy megvédje őt. A bátyját megölték, és a gyilkosok épp most hagyják el az országot. Az ördögbe is, Georgina semmit sem utált jobban, mint kétségek között vergődni. Azért, mert nemrég szült egy gyereket, még nem kellett volna a kocsiban hagyniuk. Ott kellett volna lennie velük, hogy első kézből tudja meg, a halálba küldte-e a fivérét, vagy Amy megmentéséhez nyújtott segítséget.

Az ötödik kocsi megérkezésekor alábbhagyott a sürgés-forgás, és a kínaiak mind visszamentek a hotelba. Georgina képtelen volt tovább várni. Már egy jó félóra is eltelt, sokkal több idő, mint amennyi egy üzlet megkötéséhez szükséges... vagy éppen egy gyilkosság elkövetéséhez. Kiszállt a kocsiból, de mielőtt még odafordulhatott volna Alberthez, a kocsisukhoz, hogy elmondja, mit szándékozik tenni, a kínaiak kirajzottak az épületből. Legalább húszan lehettek, mégsem volt nehéz felismerni a hadvezérüket színes selyemköntösében. Egészen ártalmatlannak látszott, egyáltalán nem olyasvalakinek, aki gyilkolni küldi az embereit, ahogyan Kantonban tette. Országában teljhatalommal bírt, és a korlátlan hatalom kegyetlenséghez vezet, valamint a társadalmi szabályok teljes felrúgásához: gyilkolni is képes volt csak azért, mert veszített a szerencsejátékban. Georgina mozdulatlanul, a bizonytalanságtól bénultan figyelte, ahogyan a kínaiak beszálltak az öt kocsiba. Elviselhetetlen rémület lett úrrá rajta, amikor látta, hogy senki más nem hagyja el a hotelt. De aztán felbukkant Warren két kínaival a háta mögött, és Georgina majdnem elnevette magát a sok ostoba feltételezésen, amitől az imént úgy megrémült. Úgy tűnt, Warren a kínaiak kezébe került, de legalább életben volt. A férfi a húgára pillantott, mielőtt beszállt az utolsó kocsiba, és alig észrevehetően megingatta a fejét, amitől Georgina nem lett sokkal okosabb. Ne nyugtalankodjon? Ne hagyja el a kocsit? Ne hívja fel magára a figyelmet? Vajon mit jelentett ez a mozdulat? Majd afölött érzett megkönnyebbülése, hogy bátyja életben van — legalábbis egyelőre —, újra rettegésbe csapott át, amikor felismerte, hogy senki más nem jött ki a szálloda ajtaján, és nem is vártak senkire. Tekintetét a hotel bejáratára szegezte, visszafojtott lélegzettel várt, de Amynek vagy a férjének nyoma sem volt, nem bukkantak fel, s közben az első kocsi elindult, amit azután a többi is követett. Elhatározta magát az egyeden dologra, amit tehetett, mielőtt még az utolsó kocsi is eltűnt volna a távolban. — Albert! — szólt oda a kocsisnak. — Kövesse azokat a kocsikat, különösen az utolsót tartsa szemmel, amelyikben a bátyám ül! Tudja meg az úti céljukat. Azután azonnal jöjjön vissza. Nekem ki kell derítenem, mi történt a férjemmel. — De asszonyom... — Ne vitatkozzon, Albert, hanem induljon, különben szem elől téveszti őket! Ezután Georgina elrohant, felsietett a szálloda második emeletére. Dörömbölést hallott a falon, ami egyenesen Warren régi szobájához vezette. — Ez gyorsan ment — hallotta, amikor kinyitotta az ajtót. Aztán a következő szemrehányó mondat ütötte meg a fülét: — Mi az ördögöt keresel te itt, George? Georgina megtorpant egy pillanatra, másodszor is öröm járta át a szívét, ami gyorsan csodálkozásba váltott, mivel a férjét a földön fekve találta, amint a lábával dörömbölt a falon. — Ezt én is megkérdezhetném tőled, James... hogy mi az ördögöt csinálsz te ott a padlón? James bosszús hangon válaszolt: — Próbálom felhívni magamra a figyelmet. Gondolom, azt akarod mondani, hogy meghallottad a dörömbölésemet odakint az utcán. A neheztelő hangsúly hallatán Georginának eszébe jutott, hogy a férje utoljára azt mondta neki: „Semmiképpen se szállj ki a kocsiból", és hogy Albert is erre akarta emlékeztetni. — Nem egészen így történt — mondta, ahogy a férje mellé kuporodott, hogy eloldja a kötelékeit. — De végignéztem a távozásukat, és egyedül te nem voltál köztük, ami egy kicsit megváltoztatja a helyzetet, nem igaz? — Egyáltalán nem. Igazán nagyszerű dolog, ha egy feleség nem azt csinálja, amit a férje parancsol neki. — Ugyan már, James! — méltadankodott Georgina. — Engedelmeskedtem én valaha is neked? — Az most nem számít — morogta James.

— Jobban tetszett volna, ha követem őket? A kocsiban, természetesen. — Te jó isten, dehogy! — Akkor örülj, hogy csak Albertet küldtem utánuk... vagy te tudod, hová mentek? — A kikötőbe, de nem tudom, melyik részére. Elhajóznak Amerikába. — Mindannyian? — Amyt is magukkal vitték. — Micsoda? — Én is pontosan így érzek. — De miért nem ellenkeztél? — Ügy nézek ki, mint aki nem próbálta megakadályozni? — Ó, nem! De Warren biztosan... — Megtett minden tőle telhetőt, George, meg kell hagyni. Elszörnyedt a gondolatra, hogy egy hajón kell utaznia azzal a lánnyal. Be kell vallanom, talán rosszul ítéltem meg a fickót... legalábbis ebben a tekintetben. Tényleg nem akar semmit tőle. — Biztos vagy benne? — A fenébe is, ne vágj ilyen csalódott képet! — Olyat vágok, amilyet akarok — felelte Georgina makacsul. — De most nem a kettejük románca a kérdés. Feltételezem, hogy Bridgeportba mennek, ahol a váza van. Elengedik őket azok a fickók, ha megkapják az ereklyét? — Ez volt az alku, ebben egyeztek meg. Georgina nyugtalankodni kezdett. — Jól hallottam, hogy valami kétség vegyült a hangodba? — Szívem, a hallásod kezd rendkívül élessé válni, elkeli ismernem. A gúny a társalgás korábbi részére utalt vissza, mármint hogy Georgina meghallotta a férje dörömbölését az utcán. Georgina egyre ingerültebb lett. — Ne tereld el a figyelmemet a kérdésemről, James Malory! James felsóhajtott, miközben felállt, és az utolsó kötéldarabok is a földre hullottak. — Ez volt az alku, amiben megegyeztek. — Hogy Warrent és Amyt szabadon engedik, miután megkapták a vázát? — Igen. — Csakhogy? — Kétlem, hogy ez a kínai uraság megtartja a szavát. A vázát csupán Amyért cserében akarta megszerezni. Amit ő valójában akar, az a váza és a vérbosszú. — Nem kaphatja meg mindkettőt. James felhúzta a szemöldökét ezen a rendíthetetlen naivitáson. — Biztos vagyok benne, nagyon le lesz sújtva, hogy te nem engeded, drágám. — Pokolba az átkozott humoroddal! Komolyan beszélek. James átkarolta a feleségét, hogy kivezesse a szobából. — Tudom. És a bátyád valószínűleg ugyanarra a következtetésre jutott, mint én. Lesz ideje arra, hogy kitalálja, hogyan védje meg Amyt és magát. — Miért hallom még mindig azt a kétkedő hangsúlyt a hangodban? — Mert piszkosul kédem, hogy képes jóra fordítani a dolgokat. Azt csinál a bátyád, amit akar, de nem akkor, ha Amyt is érintí a dolog. — Warren sokkal jobban tudja, mi a tisztesség, mint ahogy te gondolod. — Nem kell megvédened, George. Nem hibáztatlak azért, hogy olyan családból jöttél, amelyik... — Ki ne mondd! — csattant fel élesen a felesége. — Most semmi kedvem a szokásos megjegyzéseidhez, amivel a családomat korholod. Inkább azt mondd meg, mit akarsz tenni. — Megakadályozom, hogy elhajózzanak, természetesen. Ezt azonban könnyebb volt elhatározni, mint megtenni — ismerték fel, amikor Albert visszatért, és végül kiértek a kikötőbe. A kikötőhely, ahová a kocsis mutatott, teljesen üres volt. James nem fogadta túláradó örömmel a dogok alakulását.

Miután befejezte a szitkozódást, megállapította: — Nincs idő, hogy saját hajót kerítsek magamnak. Meg kellett volna tartanom a Maidén Anne-t az ilyen sürgős esetekre. Georgina erre végképp nem számított. — Úgy érted, utánuk akarsz menni? — Szeretnék, de ahhoz pokoli szerencsésnek kellene lennem, hogy találjak egy kapitányt, aki hajlandó azonnal vitorlát bontani. És akkor még azt is tudnia kell, hol találja a legénységét, továbbá megfelelő felszereléssel és élelmiszerkészlettel kell rendelkeznie... — Megállt, hogy szitkozódjon még egy sort. — Valóságos csoda lesz, ha reggelig találok egy indulásra kész hajót. Georgina csak egy pillanatig habozott — Ott van Warren hajója, a Nereus. A legénység elmegy veled, ha közlöd velük, mi történt, de kétlem, hogy most mind fent lennének a hajón. — És persze az is kétséges volt, hogy Warren hálás lenne neki ezért az ötletért. Jamest azonban láthatóan lázba hozta az ötlet — Ha egy fabatkát ér a hajója, valakit biztosan találunk rajta, aki tudja, merre kószál a legénység. — Minden Skylark-hajón vezetnek kikötői naplót, amelyben benne van minden információ. — Akkor már csak a felszerelésről kell gondoskodni. Az áldóját, George, azt hiszem, csodát tettél! Talán még így sem hagyhatom el a kikötőt reggelnél előbb, de ha egyszer kint vagyok a tengeren, könnyedén behozom azt a félnapi előnyüket. — Nem fogod megtámadni a hajót, ugye? — Amyvel a fedélzetén? — kérdezett vissza méltadankodva James. — Akkor követned kell őket egészen Bridgeportig. — Ez a tervem, George. Kedvező időjárás meg némi szakszerű manőverezés, és közvetlenül mögöttük érhetek be a kikötőbe. így megakadályozhatom, hogy elhajózzanak, amíg bele nem egyeznek az én feltételeimbe. — A feltételeidbe beletartozik a bátyám élete is, igaz? — Amikor nem kapott választ, megbökdöste a félje mellkasát — James? — Muszáj? Olyan kétségbeesett volt a hangja, hogy Georgina megpaskolta az arcát. — Ne az járjon az eszedben, hogy őt mented meg... — Isten óvjon attól! — ...gondolj arra, hogy egy szenthez illő jó cselekedetet hajtasz végre, és én cserébe soha többé nem panaszkodom amiatt, milyen durván bánsz vele. Áll az alku? James rámosolygott. — Hát, ha így vesszük... — Nem csoda, hogy annyira szeretlek. Olyan könnyű dűlőre jutni veled. — Vigyázz a szádra, George! Tönkre akarod tenni a hírnevemet? Georgina megcsókolta, hogy bebizonyítsa, esze ágában sincs ilyesmi. — Van valami különleges dolog, amit becsomagolhatnék neked, amíg előkészíted a Nereust? — Nem, de ha Connie otthon van, elküldheted a csomagokkal. Később halálra kínozna a szemrehányásaival, ha nem vinném magammal erre a jó kis hajtóvadászatra. — Elvezni fogod, igaz? — kérdezte szemrehányóan a fiatalasszony. — Nehogy azt hidd, egész idő alatt nagyon fogsz hiányozni nekem. Georgina kétkedő tekintete elárulta, mi a véleménye a könynyedén odavetett válaszról. — Akkor szerencséd van, mert veled megyek. James először ellenkezni próbált, de rájött, hogy felesleges, ezért csupán annyit mondott: — És Jack? Georgina felsóhajtott.

— Egy pillanatra megfeledkeztem róla. Azt hiszem, a kalandokról egy időre le kell mondanom... legalábbis amíg Jack fel nem cseperedik. De óvatos leszel, ugye, James? — Abban biztos lehetsz.

31. fejezet Warren kabinja sem volt nagyobb, mint Amyé, ráadásul egymás mellett volt a kettő. Hallotta, amint a lány fel-alá járkál. Amy éppen rettenetesen dühös volt, mert a férfi egy árva szót sem szólt hozzá, amikor kikövetelte, hogy megnézhesse, jól van-e a lány. Csak annyit kért Liangtól, nyissa ki Amy ajtaját, majd miután látta, hogy min den rendben, nyomban visszazáratta a kabinajtót. Semmiképpen sem akarta ellenfelei tudtára adni, hogy mennyire szeretne bemenni hozzá, átölelni és megnyugtatni, hogy ki fogja juttatni innen — előbb-utóbb. A következő pedig az lett volna, hogy jól leszidja amiatt, hogy ebbe a slamasztikába kerültek. De egyiket sem vihette végbe anélkül, hogy a kínaiak tudomására ne jusson, milyen fontos számára Amy. A lány azonnal kiabálni kezdett, ahogy rázárult az ajtó, és követelte, hogy a férfi menjen vissza, és beszéljen vele. Amikor úgy gondolta, Warren már nem hallja, akkor valami Tajsi nevet üvöltött. Azóta pedig nagyjából tízpercenként dörömbölni kezdett az ajtaján, és Tajsit hívta. Warren arra gondolt, csak hálás lehet a sorsnak azért, hogy a lány nem is sejti, őt a mellette lévő kabinba tették, mert akkor a falon át beszélne hozzá, és a férfi nem tudta, azt hogyan bírná ki. Épp elég nehéz volt elviselnie azt is, hogy hallotta a hangját, legalábbis amikor kiabált. Elég sokat beszélt magában is, de azt legalább nem lehetett érteni, csak egy-két szó szűrődött át hozzá a falon keresztül, mint például „átkozott" és „szemét", meg „várj csak". Warren őszintén remélte, hogy Amy neki szánja ezeket a szavakat, nem annak az ismeretlen Tajsinak. Szívesebben képzelte maga elé a lányt dühösen, mint kacérkodva, különösen mert még az a rövid pillantás is, amit legutóbb vethetett rá, tudnillik a lány kócos haja és a szokásosnál mélyebben kivágott ruhája kényelmeden emlékeket idézett fel benne. Feldühítette, hogy a lány ilyen ruhát viselt, amikor hozzá indult látogatóba. Nem tudott volna ellenállni neki, ha elég közel állnak egymáshoz, és belelátott volna a dekoltázsába. De a kis csibész pontosan tudta ezt, ezért választott ilyen öltözéket, efelől Warrennek nem voltak kétségei. A férfi felnyögött. Ez így nem fog menni! Biztos volt benne. Egy teljes hónapig bezárva úgy, hogy Amy Malory itt van mellette, de mégis elérhetetlen a számára, ez a helyzet az őrületbe fogja kergetni. Távol kell kerülnie tőle, elfoglalnia magát a hajó kormányzásával, bármivel. A pokolba, még a fedélzetet is szívesebben súrolta volna! A büszkeség most már nem számított. Csak a józan eszére hallgathatott. Amikor a hajó kifutott a kikötőből, Warren is dörömbölni kezdett az ajtón. Nem gondolta, hogy a hajó ilyen hamar útnak indul — Csang bizonyára azóta indulásra készen állt, hogy elfogta Amyt. Ez tökéletes pillanat volt a szökésre, ilyenkor mindenki tette a dolgát. Vajon milyen nehéz lehet leteríteni azt, aki kinyitja az ajtót, kiszabadítani Amyt, és elszökni vele? Csak kibírja a lány társaságát addig, amíg hazajutnak! Ha ezt a lehetőséget elsza-lasztják, utána már kint lesznek a nyílt tengeren. Az ajtó épp egy pillanattal előbb nyílt ki, hogy elérhetett volna odáig. Egy Amy magasságú fickó ugrott hátra, amikor meglátta Warren felemelt öklét. A tál étel láttán, amit a kezében tartott, Warren arra következtetett, hogy ez az alak lehet az ismeretlen Tajsi. Warren leeresztette a karját, hogy megnyugtassa a fickót — legalábbis amíg belép a kabinba. — Éppen dörömbölni akartam az ajtón, semmi több. Jöjjön be. A kis kínai szeme a lehető legnagyobbra kerekedett. — Maga nagyszerű hatalmas, kapitány. Nem próbál menekülni, oké? Tajsi nem akar

verekedni magával. — Fél, kicsi ember? — kérdezte hitetlenkedve Warren, mivel jól tudta, milyen veszélyes lehet egy ártalmatlannak tűnő fickó... ha kínai. — Lássuk, mennyire. Warren Tajsi felé nyúlt, magához húzta a tunikájánál fogva, majd egy kézzel a magasba emelte. Egy szempillantás alatt annyira visszahajlott a hüvelykujja, hogy térdre rogyott, Tajsi pedig visz-szahuppant a talpára. — Ahogy sejtettem — morogta Warren. — Szemléletesen bizonyította, hogy rátermettsége alapján választották őrzőmül, úgyhogy most már elengedhet. A kínai eleresztette Warren hüvelykujját, de rögtön arrébb is ugrott, mert még mindig tartott Warrentől. Ez csak tréfa volt, de Warren úgy gondolta, neki származott előnye belőle. A kis fickó valószínűleg nem volt szokva a nála jó két fejjel magasabb ellenfelekhez. Tajsi hasonló alkatú férfiak ellen harcolt, mint ő maga, ezért egy olyan tagbaszakadt férfi, mint Warren, még akkor is aggodalommal töltötte el, ha tisztában volt a saját képességeivel. Azonban Warren nem hagyta, hogy a fejébe szálljon a dicsőség a kínai félelme láttán. Már első kézből tapasztalta, hogy a nála alacsonyabb emberek is miszlikbe tudnák aprítani. James Malory esete is ezt bizonyította. Amint eszébe jutott James, felmerült benne egy ötlet, aminek nem tudott ellenállni. — Alkut ajánlok, Tajsi — mondta, miközben felállt, és megrázta még mindig sajgó kezét. — Nem török borsot az orra alá, és maga cserében beavat engem a keleti harcművészet titkaiba. — Hogy Tajsi ellen használhassa? Maga ugyanolyan vicces, mint angol lady, kapitány. Amy említése még sokkal sürgetőbbé tette a vágyat, hogy elnyerje a kis fickó beleegyezését. Az edzések legalább lefoglalnák, levezetnék az energiáját, és elfeledkezhetne a lányról legalább egy időre. Lépéselőnyre tehetne szert James ellen is, amire az angol nem számítana a legközelebbi találkozásukkor. Ennek persze az volt a feltétele, hogy Warren sértetlenül kerüljön ki ebből a zűrzavarból. — Arra gondolni sem mertem, hogy a teljes tudását átadná, úgyhogy felesleges aggódnia — szólt Warren. — Azonkívül pedig sosem támadnám meg a tanítómat, arra szavamat adom. — Akkor miért akar tanulni? — Maga olyan tudással rendelkezik, amit szívesen használnék egy „fehér emberrel" szemben, ha ennek az egész kalamajkának vége. Gondolja meg, Tajsi, és szóljon, ha beleegyezik. Engem boldoggá tenne vele, és Lord Csang is örülne neki. Máskülönben legalább naponta egyszer megpróbálnám szétzúzni ezeket a falakat, továbbá megfojtani magát azzal a lófarokkal, és eljönne az a nap, amikor végre sikerrel járok. Tajsi erre felhorkant, de nem ellenségesen. Ezúttal nem lépett be a kabinba, hogy a tálat a gyertya mellé, a faládára tegye, amely Warren asztalául szolgált. Letette az ételt az ajtó mellé, és indulni akart. Warren azonban még nem fejezte be. — Kérjen engedélyt, ha akar. Biztosíthatom, hogy az uraság örömmel veszi majd, ha maga mindennap szétrúgja az ülepemet. Talán még ő is kedvét lelné az attrakcióban. Ez a lehetőség felkeltette Tajsi érdeklődését — Lord Jat-szent szórakoztatni jó lenne. Warren jobban örült volna, ha az az elvetemült alak nem nézné végig a harcművészeti tanulmányait, de meg akarta szerezni azt, amire törekedett. — Aludjon rá egyet, és reggel tudassa velem, hogyan döntött. Egyébként egyezséget kötöttem az urasággal, amiben nem volt benne, hogy bebörtönözve, hét lakat alatt tegyem meg ezt az utat. Emlékezetébe idézhetné a megállapodásunkat. Hajlandó vagyok dolgozni is, ha másképp... Dörömbölés szakította félbe, és egy dühös kiáltás: — Ki van ott? Maga az, Tajsi? Ha igen, jobban teszi, ha idevonszolja azt a csenevész kis testét, mielőtt felgyújtom ezt a rohadt hajót. Egy darabig mindketten a falat bámulták, majd Tajsi elszörnyedve suttogta:

— Tényleg megtenné? — Persze hogy nem — morogta Warren, de sokkal halkabban beszélt, mint általában. — Elég nagy felfordulást csinál odaát. Még nem ment át megnézni, mit akar? — Az a parancs, hogy nem látogatni, csak etetni, de tudni, mit akar a hölgy. Holnap nemsokára hagyni, hogy megpróbálja újra szétverni a fejem. Warren vészjóslóan lépett előre. — Nem bántotta, ugye, amikor a saját fejét óvta? Tajsi addig hátrált, amíg kívül nem került az ajtón. — Nem bántottam a maga hölgyét — nyugtatta meg gyorsan. — Kis fájdalom talán, itt. — A hátsójára mutatott. — De hölgy nem panaszkodik. Minden másra panaszkodik, de arra nem. Warren túl későn vette észre a bizalmas megjegyzést, és sietett kijavítani. — Nem az én hölgyem. — Ha maga mondja, kapitány. — Ne szórakozzon velem, ember! — csattant fel Warren türel-metlenül. — Tényleg nem az. És az isten szerelmére, ha kérdezné, el ne árulja neki, hogy a közvetlenül mellette lévő kabinban vagyok. Az őrületbe kergetne a szüntelen fecsegésével, és magán fogom kitölteni a dühöm, ha a tudomására jut a dolog, és éjjelnappal hallgathatom az ostoba locsogását. Warren nem volt biztos benne, hogy sikerült meggyőznie a kínait, de Tajsi legalább egy kicsit bizonytalannak tünt, amikor becsukta és rázárta az ajtót. Warren mindenesetre haragudott önmagára a kérdésért, ami kicsúszott a száján, ráadásul teljesen akaratlanul. Hogy lehetett ilyen elővigyázatlan? A legkevésbé sem volt szüksége arra, hogy az őre Csang tudomására hozza, hogy őt nagyon is foglalkoztatja Amy hogyléte. Warren most már egyre inkább azt kívánta, bárcsak kiderülne, hogy ez az egész nem más, csak egy rossz álom.

32. fejezet Amy a faltól a szalmazsákhoz vánszorgott, és összegömbölyödött rajta. Fájt a füle, mert túl erősen szorította a durva fához, de a szíve tájékán még sajgóbb volt a fájdalom. Szóval Warren nem akar szóba állni vele. Soha nem is akart beszélni vele, ezért nem kellett volna, hogy a lány így búnak eressze a fejét. Mégis fájt a szíve. Igazság szerint a sírás fojtogatta, de persze egyetlen könnycseppet sem ejtett. Kezdettől fogva tisztában volt vele, hogy nem lesz könnyű meghódítania Warrent, mert túl sok keserűséggel és gyanakvással kell megküzdenie. Ő olyan férfi volt, aki a saját útját járta, és ebben a nőknek nem jutott szerep. Nem akart boldog lenni. Szerette nyomorultul érezni magát. Túl sok volt az akadály... Másnap reggel visszatért Amy önbizalma, legalábbis Warrent illetően. A lány még mindig szívvel-lélekkel hitt benne, hogy a szeretkezés jelenti a megoldást, az lesz a csoda, amely megváltoztatja a kapcsolatukat, és attól fogva soha többé senki és semmi nem állhat közéjük. Az elmúlt éjszakát és fokozódó kétségeit az elkeserítő helyzettel és a bizonytalansággal magyarázta. Egy percig sem kételkedett benne, hogy Warren nem lenne a hajón, ha bármi más választása lett volna. James nagybácsi valószínűleg rájött, mi történt, és ragaszkodott hozzá, hogy Warren szabadítsa ki őt. Egyelőre nem tűnt túl hatékony megoldásnak, de Amy elég optimista volt ahhoz, hogy bízzon benne, a férfi tudja, mit csinál. Mindamellett némi biztatás elkelt volna. Legalább Warren hajlandó lett volna beszélni vele, ha csak a falon át is, de ezzel reményt önthetett volna belé. Az az átkozott férfi legalább ez egyszer tehetett volna némi engedményt vele szemben. De nem, isten ments, hogy egy szemernyi együttérzést vagy érdeklődést is mutasson irányában! Miért is gondolta Amy azt, hogy ez nehezére esik a férfinak, amikor úgy tűnt, valójában teljesen hidegen hagyja a helyzete és az, hogy hogyan érez iránta. A hajó mozgásából arra következtetett, hogy már kiértek a nyílt tengerre. Az ajtó alatt

beszűrődő fény is arra utalt, hogy másnap van. A szomszédos kabinban síri csend honolt. Megint erős késztetést érzett arra, hogy dörömbölni kezdjen a falon a Warren felőli oldalon, de ezzel elővigyázatosnak kellett lennie. Nem akart gyengének bizonyulni. Ha a férfi csendet akart, hát úgy legyen, megkapja, ám Amy nagyon remélte, hogy ettől ugyanúgy meg fog bolondulni. Tajsi ismét alaposan felbosszantotta, amikor megint rizst és zöldségeket hozott reggelire. Rápillantott az ételre, és azt mondta: — Már megint? Komolyan azt gondolom, hogy ideje levágni a szakács kezét. Minden bizonnyal ő a világ legfantáziátlanabb embere. — Ez nagyon tápláló — bizonygatta Tajsi. — Hízzon pár kilót, nagyszerű alkalom. — Mindig is erre vágytam — vágott vissza Amy nyersen. — Tegye csak ide. — Majd hozzátette, amikor a kis ember már az ajtó felé indult: — Mielőtt újra eltűnne, mondja meg, hogyan tudta Lord Csang elfogni. -Kit? — Ne játssza az ostobát! A férfit, aki a szomszéd kabinban tartózkodik. Akinek szintén ételt hord. Azt, aki megparancsolta, hogy ne árulja el nekem, hol van. Ugye tudja, kiről van szó? Tajsi elvigyorodott. — Túl sokat beszél, és keveset mond. Ez angol szokás, kisasz-szony, vagy amerikai kapitányokra is igaz? — Mi lenne, ha előbb válaszolna a kérdésemre? Tajsi megvonta a vállát. — Senki nem beszél Tajsinak kapitányról. Csak mondták, hogy adjak ételt, és vigyázzak rá. Őt kell kérdeznie, kisasszony. — Akkor hozza ide! A férfi pimaszul kuncogott, és közben a fejét rázta. — Nagyon vicces hölgy. Hallotta, hogy nem akar beszélni hölgygyei. Parancs, hogy kapitány jól érezni magát, és ha idehozom, nem érezni jól, Tajsi gondolja. — Szóval az ő jó közérzete fontosabb az enyémnél, igaz? — Amy egyre dühösebb lett. — Feltételezem, ő az egyeden, aki tudja, hol van az az átkozott váza. Maga hallott róla? — Mindenki tud a vázáról, kisasszony. A császár tulajdona, nem Lord Jat-szené. Lord Jatszen nagyszerű, akarni mondani szörnyű bajban van, ha nem kapja vissza vázát. Amy azon morfondírozott, vajon tud-e erről Warren, de képtelen volt megkérdezni tőle, mivel a férfi nem volt hajlandó szóba állni vele. — Nem tudom, feltűnt-e bárkinek, hogy Warren nemigen szeret együttműködni senkivel, és most is csak miattam állt kötélnek. Szóval mi lenne, ha én nem lennék itt? Mit gondol, akkor mennyire lenne segítőkész? — Hova megy, kisasszony? — Kitaláltam valamit — felelte türelmetlenül, majd miután látta, hogy a fickó meg van győződve arról, hogy Amy nem tud elmenni, hozzátette: — De most ne ezzel törődjön. Azt viszont tudnia kell, a kapitány miért olyan elszánt abban a tekintetben, hogy nem akar látni engem. Egy kis szerelmi civódás volt köztünk, ennyi az egész — hazudta vakmerően, mivel nem volt más esélye. — Biztosan tudja, hogyan zajlik az ilyesmi. Warren azt hiszi, még mindig haragszom rá, ezért nem akar sem beszélni, sem találkozni velem, pedig én már megbocsátottam neki. Mindössze egyetlen lehetőségre van szükségem, hogy meggyőzzem őt erről, de hogyan is tehetném, ha maguk nem engednek a közelébe? Tajsi újra csak a fejét rázta, ezzel arra utalt, hogy nem hisz neki. Mindegy, nem volt rossz próbálkozás, és ha Amy kitart mellette, talán előbb-utóbb meggyőzi. Viszont most már elveszítette a türelmét, mivel nem jutott semmire, és gorombáskodni kezdett a kínaival. — Mivel maga annyira szolgálatkész, Tajsi — mondta fokozódó gúnnyal —, szükségem lenne egy váltás ruhára, és egy hajkefe sem lenne megvetendő a számomra. És az isten szerelmére, hozzon egy kis vizet, hogy megmosdhassam. Ha magának kell gondot viselnie ránk, jobb munkát is végezhetne! Vendég vagyok, nem fogoly, így néha egy kis friss levegőre vágyom. Ez igazán érthető, nem?

— Amit engedélyeznek, azt megkapja, kisasszony. A fickó hangjában sértődöttséget érzett. így tehát még némi bűntudattal tetőződött a rossz lelkiismerete. Esze ágában sem volt bocsánatot kérni. Itt ő volt a sértett fél, akit akarata ellenére fogva tartottak, akit elhurcoltak az otthonából, isten tudja, hová. Hol lehet elrejtve az a váza? Amerikában? Nemrégiben azt mondta, szükség esetén még oda is elmegy, hogy megszerezze magának Warrent, valójában azonban ez nem szerepelt a tervei között. Ahogy telt-múlt a nap, csak egyre elkeseredettebb lett, és estére megint nagyon letört hangulatban volt. Azon kapta magát, hogy ismét a falhoz tapasztja a fülét, de nem hallott semmit, bizonyára azért, mert ezúttal a férfi is hallgatózott. Amy végül feladta. — Warren — suttogta lágyan. A férfi meghallotta. Homlokát a falba verte. A fogát összeszorította. Nem volt szabad válaszolnia. Azzal valami olyasmi venné a kezdetét, aminek már nem tudna megálljt parancsolni. A lány egész álló nap beszélne hozzá. Nemsokára megint a szerelmet emlegetné, a testi vágyat, és ezúttal még rosszabb lenne a helyzet, mert a kettejüket elválasztó fal még szégyentelenebb szókimondásra bátorítaná a kis vadócot, és ez az őrületbe kergetné Warrent. Mégis, a lány bánatos hangja nagyon fájt neki. — Amy — felelt végül. De a lány már elment a közeléből, és nem hallotta meg a férfi válaszát.

33. fejezet Két hosszú, idegfeszítő hét telt el Amy számára. Warren ugyanis nem állt szóba vele a kabinfalon keresztül, és nem egyezett bele abba sem, hogy találkozzanak, akár csak percekre is. Kapott egy váltás ruhát, egy hosszú fekete tunikát és nadrágot, pont olyat, mint Tajsié volt, amely túl jól állt neki, mert minden ingerlő domborulatot kiemelt a testén. De csupán Tajsi látta benne, és Warrent úgysem érdekelte a lány ilyen szempontból, úgyhogy nem volt érdekes az egész. Fésűt is kapott, de tükör nélkül nem tudta feltűzni a haját, ezért leengedte és összefonta. A múlt héten kettővel több kanna vizet kapott, hogy megmosakodhasson, és a ruháját is visszakapta. Ma volt esedékes a következő fürdő. És kétnaponta egyszer felmehetett a fedélzetre egy órára. Ehhez a zöldeskék kabátot viselte, amelyet elöl a nyakáig begombolt. De nem igazán törődött vele senki. A legénység fele kínai volt, és Amy úgy találta, hogy csúnyának látják őt a kerek szemével, bár megcsodálták hosszú fekete haját. A legénység többi tagja portugál volt, ahogy a kapitány meg a hajó is, és a portugálok egy szót sem beszéltek angolul. Látta Warren hajóját, a Nereust legutóbb, amikor a férfi Londonban volt, és hazaindultak sok-sok hónappal ezelőtt. Ez a hajó közel sem volt olyan hatalmas, Amy mégis élvezte rövid kis sétáit, már előre várta őket, nem a friss levegő miatt, hanem mert abban reménykedett, hogy egyszer megpillanthatja Warrent valahol fedélzeten. De persze ez sosem sikerült neki. A férfi bizonyára megegyezett a barátjával, Tajsival, közölje vele pontosan, mikor engedik fel a lányt, hogy ő biztosan a kabinjában tartózkodjon azokban az időszakokban. Amy tulajdonképpen mindent megkapott, amit kért, kivéve egyeden dolgot, amit a legjobban szeretett volna, és úgy tűnt, ahhoz semmilyen körülmények között sem jut hozzá. Warren nyilvánvalóan egészen Amerikáig nem volt hajlandó találkozni vele, ahol majd átadja a vázát a szabadulásukért cserébe, aztán pedig felteszi őt az első, Angliába tartó hajóra, egyedül. Ez volt a legbiztonságosabb terv a férfi számára, ami lehetővé tette volna, hogy megőrizze önmagát és nyomorúságos életét ugyanolyannak, mint azelőtt volt. Amy képtelen volt kitalálni, mivel változtathatott volna ezen a tervén, kivéve a nyílt szexuális kihívást, amely talán megtörhette volna az amerikai konok ellenállását. Ehhez viszont kevés

volt a tapasztalata, és nem akarta nevetségessé tenni magát buta próbálkozásokkal, különösen egy nyavalyás falon keresztül. Amy fülei egészen kivörösödtek, olyan sokat hallgatózott az arcát a falhoz tapasztva. Warren Tajsi különös harcművészetét tanulta. Rengeteg fájdalommal járt a gyakorlás, de Amy úgy találta, a férfi minden pillanatát élvezi, csak ő sóhajtozott és szorította össze a fogát Warren minden egyes nyögése hallatán. Ma kimenője volt Amynek, és meg is fürödhetett. Örülnie kellett volna, vagy legalább elégedettnek lennie, a körülményeket tekintve. De ahogy látta a viharfelhőket gyülekezni az égen, érezte, hogy vihar kerekedik a lelkében is, olyan erejű, amit ezúttal nem tud lecsendesíteni. Az utóbbi időben ideális vendég lett belőle, Tajsinak nem lehetett oka panaszra. De Amyt nem olyan fából faragták, aki egyszerűen beletörődik a dolgokba, és nem tesz semmit. Csak éppen nem volt mihez folyamodnia, minden kártyáját kijátszotta, és ennek nyomasztó tudata aznap már többször annyira felbőszítette, hogy tekintettel a féktelen Malory-vérmérsékletre, pattanásig feszült a helyzet. Dühös volt Tajsira, amiért az nem vette komolyan, Warrenre makacsságáért és szüntelen hallgatásáért, Csangra, amiért beleráncigálta ebbe a zűrzavarba, pedig szabadon engedhette volna, amikor elkapta Warrent. És egyre csak magába fojtotta a haragját, elfogadta a férfi hallgatását és Csang korlátlan uralmát maga felett. Tajsi vette észre a vészhelyzetet, amikor aznap este ételt vitt neki. Abban a pillanatban, amint kinyitotta az ajtót, Amy kikapta a kezéből a tálat, két ujjal kicsippentett belőle egy kevés rizst, és a szája elé tartotta. — Nem éhezem, maga tökfej — felelte a csodálkozó pillantás láttán. — De végre megtaláltam a fegyveremet. — Hozzám vágja az ételt? Amy kis híján úgy is tett az éles elméjű következtetés hallatán. Tajsinak nagyon furcsa humora volt, amely nem mindig volt egészen érthető; többnyire egyáltalán nem, inkább mélységes butaságnak tűnt. Amy arra kezdett gyanakodni, hogy a fickó talán csak tetteti az értetlenséget, hogy feldühítse őt, ami általában sikerült is, és ez az eset sem volt kivétel. — Szívesen megtenném, az kétségtelen — mondta, de közben vigyázott arra, hogy ne emelje fel a hangját. Nem akarta, hogy Warren meghallja, mire készül, nem mintha azt hitte volna, hogy hallgatózik, csak biztosra akart menni. — De minthogy talán ez az utolsó adag ételem, ellenállok a kísértésnek. A kínai meglepődött. — Tajsi nem fogja éheztetni, kisasszony. — De igen, ha Csang azt parancsolja, nem igaz? így nem kell megszegnie a parancsot. És az uraság valószínűleg azonnal erre fogja utasítani, ha meghallja, mire vagyok képes egy csipetnyi étellel. — Nem értelmes, amit mond. — De az lesz, csak figyeljen ide. Meg fogja mondani az uraságnak, hogy ha nem láthatom Anderson kapitányt most rögtön, megfulladok az ételtől, és meghalok. Akkor pedig mi a nyavalyával fogja rávenni Warrent, hogy adja vissza a vázát? Tajsi könyörögve emelte fel a kezét. — Várjon, kisasszony! Tajsi kitalál valamit. Egy szempillantás alatt itt vagyok. Amy elképedve meredt a csukott ajtóra. Bejött volna a terve? Ez egyszer komolyan vette volna a kis okvetetlenkedő fickó? Erre nem számított. És ha Csang is komolyan veszi, és megkapja, amit akar... Erre nem készült fel! Nem fésülködött meg, nem volt rajta a kacér ruhája, és a pokolba is, meglehetősen éhes volt. Befalta a rizs felét, majd a fésűért nyúlt. Jól tette, hogy sietett, mert Tajsi nem Csanghoz rohant a kérdéssel, aki maga is éppen vacsorázott, és soha, de soha nem zavarhatta senki evés közben. Tajsi csupán a szomszédos kabinig ment, hogy megkérdezze Warrent:

— Meg lehet fulladni evés közben? Warren a fal mellett ült, épp végzett a vacsorájával. — Úgy érti, szántszándékkal? — Igen. — Azt hiszem, lehetséges, ha megpróbálja az ember belélegezni az ételt, de szerintem ne kísérelje meg, ha azért jött vissza, hogy a véleményemet hallja. Tajsi nem válaszolt, csak újra bezárta az ajtót Az volt a feladata, hogy mindkét fogoly jól érezze magát az út során, és hogy mindent megtegyen ennek érdekében. Átvinni a nőt a szomszédos kabinba nem volt túl nehéz dolog. És Tajsi úgy gondolta, hogy talán eleinte ellenkezik majd az amerikai, de nem túl sokáig. Ha pedig téved, legfeljebb egy darabig szenvednie kell majd Warren haragjától. Később kikérheti majd Li Liang véleményét, de legalább addig is... Amikor újra kinyílt az ajtó, Warren felpillantott, és rögtön mozdulatlanná dermedt, mert Amyt lökték be hozzá, majd azonnal rázárták a kabint. Szent isten, ez még rosszabb volt, mint ahogy elképzelte! A teste életre kelt már csupán attól, hogy meglátta a lányt abban a testre simuló fekete tunikában és nadrágban, pucér lábakkal, kócos, gyönyörű hajával. Sosem gondolta volna, hogy létezik a világon valaki is, aki ennyire csodálatos és kívánatos... és mégsem lehet az övé. Nem lehet az övé. Sírni tudott volna miatta. Gyilkolni is képes lett volna. És Tajsi volt az, akivel Warren végezni akart, amiért kitette ennek az ellenállhatatlan kísértésnek. Amy nem szólt egy árva szót sem, de egyáltalán nem tűnt ijedtnek vagy félénknek... ez soha nem is volt jellemző rá. Valósággal felfalta a férfit mélykék szemével, aki tulajdonképpen csak ekkor vette észre, hogy nincs rajta semmi más, csak egy nadrág, amit hirtelenében kerítettek neki. Olyan rövid volt, és ráadásul szűk a vádliján, hogy a térde fölött le kellett vágni a szárát. De egész mostanáig nem érezte benne mezítelennek magát. Feszült csend állt be kettőjük közöttük. Warren biztosra vette, hogy nem tud kipréselni más hangot a torkából, csak szánalmas károgást, de azért megszólalt. Végül nem károgott, inkább vicsorgott, tekintettel az első kérdésre, ami az eszébe jutott. — Mivel kényszerítetted vagy vesztegetted meg? Fölösleges válaszolnod, csak egyeden fegyvered van, és azt itt látom magam előtt. — Ez megint valami orrombaság akart lenni, igaz? — felelte Amy szokásos, rendíthetetlen hetykeségével. — Nem rossz, de szükségtelen. Bizonyára elfelejtetted, milyen nehéz engem megsérteni, mióta tudom, miért próbálkozol vele. A helyzet az, hogy a fulladásos halállal való fenyegetéssel értem célt. — Micsoda? — Warren felállt a matracról, amin mindeddig rez-zenetlenül és módfelett udvariatlanul ült, hogy hangsúlyozza haragját és megvetését. — Mi a fenéről beszélsz? — Azt mondtam Tajsinak, hogy megölöm magam az étellel, ha azonnal nem hoz ide. Ennyire azért nem szokott ostoba lenni. Nem is értem, hogyan hihette el. A fene essen bele, hogy az a kis kínai nem magyarázta meg, miért nyaggatja azzal a fulladással kapcsolatos zavaros kérdéssel! Warrennek hozzá kellett volna tennie, hogy ha valaki szándékosan igyekszik ilyen módon megfulladni, valószínűleg nem ér el többet, mint egy köhögésrohamot. — Tűnj innen, Amy! — Nem tudok — felelte boldogan a lány. — Tajsi nem ennyire óvatlan. Nem hallottad a zár kattanását? Warren nem hallotta, de amúgy sem volt kétsége afelől, hogy az ajtó zárva van. Akkor mennyi ideig fog tartani ez a pokol, amíg végre visszaviszik a lányt a szobájába? Már öt másodperc is túlontúl hosszúnak tűnt, amit vele összezárva kellett elszenvednie. — Nem kínálsz ülőhellyel? — kérdezte Amy. Az ágyán, amely az egyetlen ülőalkalmatosság volt? Amy visz-szaélt a helyzettel, mégpedig alaposan, és egyáltalán nem zavartatta magát, hiszen szántszándékkal csinálta. — Beszéljük meg a helyzetünket, amibe ilyen szépen belecsöppentünk — mondta Amy,

mivel a férfi nem felelt, csak bámult rá. — Vagy azt hitted, valami másért jöttem? Ó, szent isten, megint azok a célzások. Most nem lesz képes elviselni őket, amikor a lány annyira kívánatos, az ő férfiassága pedig kőkemény, és készen áll arra, hogy ezúttal elfogadja azt, amit Amy már oly sokszor felajánlott neki. Mit képzel ez a lány, milyen fából faragták őt? Amy elég világosan látta, milyen fából faragták Warrent, látta a hatalmas izmokat, az erőtől duzzadó és szívós testet. A férfi be-töltötte a kabint hatalmas termetével, uralkodott rajta... és Amyn is. A lány kétségbeesetten vágyott rá, hogy megérintse a bőrét, amit megbűvölten nézett, hogy megízlelje a csókját, hogy odafusson hozzá, átölelje, és ne eressze el soha többé. De nem moz-dult. A férfi nagyon dühös volt, amiért bement hozzá, nem sok kétséget hagyott afelől, hogy ellökné magától a lányt, ha az elég merész lenne ahhoz, hogy megtegye, amire vágyik. — Beszélned kell velem, Warren! — Erezni lehetett a hangján a kétségbeesést. — Ha nem lennél ennyire makacs, ha hajlandó lettél volna szólni hozzám, amikor kértelek rá, most valószínűleg nem lennék itt. — Miről beszélsz? Már a hét elején megpróbált beszélni a férfihoz, gyakorlatilag könyörgött, hogy válaszoljon neki. De Amy nem tudta, hogy Warren nem hallhatta őt, mert ez azon a napon volt, amikor Csang úgy döntött, szórakozásra vágyik, és megnézi Warren edzését. Tajsi ügyes volt, mestere a védekezésnek, ezért választották őt a foglyok őrzésére és gondozására. Támadási készsége azonban gyatra volt. De Csang testőrei egészen másmilyenek voltak, védekezésben és támadásban egyaránt kiemelkedőek, és Csang úgy találta, igen mulatságos lenne, ha valamelyikük ízekre szedné Warrent. A férfinak még mindig sajogtak a tagjai, élénken emlékeztették a kellemetlen élményekre. Meglepő módon most azonban nem érzett fájdalmat. — Amikor kopogtam a falon pár nappal ezelőtt... — Nem voltam itt, és nem hallottam, Amy. — Nem voltál a kabinodban? — Minthogy teljesen bolondot csinált magából aznap este, örült, hogy az egészről csupán egyedül ő tud. — Hát, most már mindegy. Tulajdonképpen örülök, mert a hallgatásod miatt vesztettem el a türelmemet. így szemtől szemben sokkal jobb beszélgetni, mint a falon át. — Dehogy jobb! Amy, azt akarom, hogy fordulj meg, és dörömbölj az ajtón, hogy engedjenek ki. Most azonnal! — De még csak most jöttem... — Amy! — vágott közbe Warren vészjóslóan. — És még nem is beszéltünk... -Amy! -Ne! A férfi tiltó szava falként ékelődött közéjük, és engedelmességre kényszerítette Amyt. A lánynak be kellett látnia, ez nem a megfelelő alkalom arra, hogy tovább kérkedjen a vakmerőségével.

34. fejezet Warren elindult Amy felé azzal az eltökélt szándékkal, hogy a térdére fekteti a lányt. Amy megértette a szándékát a tekintetéből, látta szemében izzani a mérhetetlen dühöt, de nem próbált menekülni. A kabin egyébként is túl kicsi lett volna hozzá... de lebeszélni sem igyekezett a férfit. Egyenesen állt, és adott egy esélyt, egy nagyon halovány esélyt, hogy Warren mégsem vetemedik tettlegességre. Ami történt, inkább támadásra hasonlított, Amy azonban mégis szívesen fogadta. Egyetlen érintés, és Warren a karjába vonta őt ahelyett, hogy megütötte volna, de a lány így is sajgó tagokkal bontakozott ki az ölelésből, mert a férfi olyan erővel szorította magához. Warren szája annyira vágyakozóan nyílt szét, nem volt erő, amely uralkodhatott volna felette.

Amynek szinte félnie kellett volna. Ez elsöprőbb szenvedély volt, mint amiről Amy valaha is álmodott, több, mint amit el tudott viselni. De azért a világért sem állította volna meg a férfit. Kétszer taszította el magától a lányt, még mindig dühödt arckifejezéssel, melybe némi bizonytalanság és fájdalom is vegyült. Amy megdöbbent, és haragot váltott ki belőle, hogy a férfi még mindig küzd az ellen, amit ő elkerülhetetlennek érzett. Végül Warren felnyögött, és visszahúzta magához a lányt, ajkai telhetetlennek mutatkoztak, Amy legnagyobb örömére. Olyan hosszú idő és annyi kétség után a makacs férfi mégis az övé lesz! — Az égbe szállnak a hamvaink, mielőtt egyszer is sikerülne ágyba bújnom veled. Amy felnevetett volna a végtelen örömtől, ha lett volna rá lehetősége, de a férfi már újra csókolta, nyelve mélyen belehatolt, s a lány mindössze annyit tehetett, hogy vele tartott, és ő is átadta magát a viharos ölelkezésnek. Warren szavai biztosították róla, hogy a férfi feladta a harcot. Akár szándékosan hozta meg ezt a döntést, vagy csak nem tudott többé ellenállni, Amynek nem kellett többé aggódnia. Valahogy eljutottak a matrachoz, ami a sarokban hevert a földön. Nem volt túl széles fekhely, de nem is aludni akartak rajta, vagy minél több helyet hagyni egymás számára. Amy olyan ruhát viselt, amely nem akadályozta a mozgásban. Ezúttal lábai szétnyílhattak, hogy befogadják a hatalmas férfitestet, amire a lány a legjobban vágyakozott, és az érzések, amelyek hatalmába kerítették akkor, amikor a férfi ugyanígy feküdt rajta, most ismét felizzottak benne; újra jelen voltak, hogy elvarázsolják, és lázba hozzák. Warren nem tudott betelni a csókkal, túl erős volt benne a vágy, hogy érezze a lány ajkának ízét. Amy sem tudta megállni, hogy megérintse őt, úgy szerette volna érezni és ismerni a bőrét, akár a sajátját. De hamarosan már ez is kevésnek bizonyult. Ahogy a múltkor, amikor az országúton feküdtek, és a lányt megőrjítette testük hullámzása, most is érezte, hogy még más élményekben is része lesz, és nem tudott tovább várni, azonnal meg akarta ismerni valamennyit. A testével kellett ezt a vágyát a férfi tudomására hoznia, hiszen még lélegezni is alig volt lehetősége, nemhogy beszélni. Nem tudta pontosan, hogyan értesse meg vele, mit akar, így hát megmarkolta a férfi tomporát, és felemelte hozzá a csípőjét. Biztosra vette, hogy fájdalmat okozott neki, mert Warren olyan hangosan felnyögött. De a keze hirtelen már ott is volt kettejük között. Mindkettejük szerencséjére a pamutöv masnira volt kötve, nem erős csomóra, ezért erőfeszítés nélkül kibomlott, ahogyan a nadrág keskenyebb szalagja is. Amyn pillanatokon belül nem volt ruha, a férfi csupán lejjebb csúsztatta a nadrágját, és egyetlen rohammal a lányba hatolt. Nem járt komoly fájdalommal a behatolás. Amy olyan boldog volt, annyit várt már erre. De azért erőteljes hatás volt, Amy kissé összerezzent. Ezt Warrennek is észre kellett vennie, mert felemelkedett, hogy a lányra pillantson, és az arcán döbbenet ült. Amy attól tartott, Warren ott fogja hagyni, pedig már őt is magával ragadta a férfi kemény és felhevült teste, mely oly mélyen benne járt. Úgy érezte, darabokra hullik, túlfeszített idegszálai szétpattannak, ha most magára marad. — Ne gondolkozz, csak érezz — suttogta, ahogy visszahúzta magára a férfit, és csókolta teljes szenvedéllyel. Warren csak egy pillanatig habozott, mielőtt megfogadta a lány tanácsát, és nyelve bekapcsolódott az erotikus táncba. Egyik kezét Amy hajába mélyesztette; a másikkal lenyúlt, hogy irányítsa a lány lábát maga körül, megemelte, hogy mélyebbre juthasson, és mindkettejüket tovább hevíthesse a tűz. És a férfi behatolt, döfött, erősen, gyorsan. A lány megnyílt, befogadott, a teste hullámzott. Sokkal borzongatóbb érzés volt, mint amilyenről Amy álmodni mert, a felfokozott gyönyör örvénye sodorta tovább ebben a vad, szerelmi izzásban, amely végül egy semmihez sem hasonlítható eksztázissá fokozódott. És Warren rásimult, a karjába vette, hogy érezze a lány minden rezdülését, hogy segítsen hosszabbá tenni a leggyönyörtelibb pillanatot, majd gyengéden megnyugtassa.

— O, istenem, ó, istenem, ó, istenem! — hallotta Amy elmosódottan a férfi sóhajtását. Ő maga sem tudott volna pontosabban fogalmazni. — Még így sem foglak feleségül venni. Amy felemelte a fejét Warren mellkasáról, hogy a férfi szemébe nézzen. Az már egy ideje hallgatott, de a lány tudta, hogy azon töpreng, ami közöttük történt. Nem lökte el magától, tulajdonképpen meglehetősen szorosan ölelte, ami arra késztette Amyt, hogy ő is csendben maradjon. Csakhogy a férfi hangsúlya és szavai hadat üzentek. És Amynek esze ágában sem volt kényszeríteni vagy ujjat húzni vele. — Miért nem lepődöm meg ezen? — mindössze ennyit válaszolt. — Azért csináltad, nem? — támadt rá Warren. — Hogy feleségül vegyelek. — Azért szeretkeztünk, mert mindketten vágytunk rá. — Ez nem szeretkezés volt, csupán paráznaság. Amy meg tudta volna ütni ezért, de inkább elmosolyodott, és azt mondta: — Jó. Te paráználkodtál, én pedig szeretkeztem. — Aztán pedig, továbbra is a férfi szemébe nézve lehajolt, és megnyalta a mellbimbóját. Warren azonnal felpattant a matracról. Amy majdnem felnevetett. Ez az ember nagy bajban volt most, hogy a lány megengedhetett magának ilyesmit, és élt is a lehetőséggel. Amy nem volt hajlandó többé tartam a távolságot. De Warren még mindig arra törekedett, hogy a dolgokat visz-szaterelje az eredeti medrükbe. — A pokolba is, Amy, még szűz voltál! Ez volt az, ez nyomta a begyét. A lány huncutul mosolygott. — Én figyelmeztettelek. — Tudtad, hogy nem hiszem el. — Igen, és nagyon csúnya dolog volt tőled, hogy ennyire rosz-szat gondoltál rólam. De ahogy látod, sosem fordultam ellened emiatt, nem igaz? — Bárcsak úgy tettél volna! Amy lassan végigtekintetett a férfi hatalmas testén, majd visszatérve megpihent nagyszerű férfiasságán. Amy felhúzta a szemöldökét, és nem tudta megállni, hogy pimaszul meg ne kérdezze: — Tényleg azt akartad volna? A férfi megrezzent a dühtől, hogy miért nem képes e pillanatban semmit megtagadni a lánytól. Amy egy percre megsajnálta, mivel arra vágyott, hogy visszafeküdjön mellé az ágyba, és hogy közelebbről csodálhassa ezt a nagyszerű testet. — Be kell vallanom, azt reméltem, hogy ez segít elmélyíteni a kapcsolatunkat, de ha azt akarod, hogy csak szeretők maradjunk, nekem úgy is jó. Ez nem hozta meg a várt eredményt. Warren egy cseppet sem könnyebbült meg, hanem ismét támadásba lendült — A fenébe! — csattant fel. — Mikor fogsz végre normálisan viselkedni? — Mikor fogod végre megérteni, hogy én... ilyen vagyok? Amy teste megfeszült a pillantása alatt, bűntudatot érzett. A vérében lett volna? — találgatta. Hogyan tudja mindig kiválasztani a helyes lépéseket, amikor szinte egyáltalán nincs tapasztalata ilyen téren? És hogyan tud ellenállni neki a férfi, amikor ott fekszik az ágyán meztelenül, és szántszándékkal próbálja a szenvedélyt felkelteni benne? Warren nem is tudott ellenállni. Térdre ereszkedett a matrac mellett, és kezét egyenesen a telt, kívánatos mellekre helyezte. Amy belesimult a tenyerébe, a gyönyör hangjai szakadtak fel a torkából, egyik lába felemelkedett, hogy érzékien simogassa a férfi hátát. Warren lehunyta a szemét, hogy jobban érezze a lányt, és mert másképp nem is tudta volna elviselni, olyan gyönyörű volt Amy így, ahogyan minden gátlás nélkül átadta magát a szerelemnek. Selymesen puha, annyira finom, olyan nőies. Már nem gyereklány. Warren kinyitotta a szemét, hogy lássa a lány lábai között domborodó fekete párnácskát, csípője ívelt vonalát,

melle gyönyörű teltségét és a megigézett tekintetet, amelyet az ő fürkésző pillantása váltott ki... Warren Amy életkorát hozta fel védekezésül azért, hogy eltiltsa magát tőle. De ez mindig csak kifogás volt, mely immár végképp érvényét vesztette. Mindamellett egész idő alatt tagadhatatlanul ártatlan volt még a lány, bár meglehetősen kacér szűz. És nem is próbálta olyan nagyon meggyőzni őt erről a tényről, nem igaz? A férfi becsúsztatta ujjait a lány lába közti forró testtájékra, s közben fölé hajolt, hogy a szájába suttoghassa: — Majd később ellátom a bajodat, amiért félrevezettél. — De én nem... — Csend legyen, Amy! Most először úgy foglak szeretni, ahogy megérdemelted volna szűz lányként. Amy belesóhajtott a csókba, egy cseppet sem törődött azzal, mi lesz később. Úgy érezte, halála napjáig szeretni fogja Warrent azért a gyengédségért, amit a férfi végre készen állt megadni neki. Amy képtelen volt megállni, hogy ne érintse, ne simogassa tovább a férfit. A legmeglepőbb az volt, hogy Warren nem ellenkezett, bár már minden érzéke jóllakott, és valószínűleg szeretett volna elaludni. Amy egy cseppet sem volt fáradt, de hogyan is lehetett volna az mindazok után, amiben aznap este része volt? Igaza volt abban, hogy a szeretkezés mindent meg fog változtatni. Most egy új kapcsolat veszi kezdetét közöttük, ami már létre is jött. Még nem vezet házassághoz, de végül oda is eljutnak majd. Amy még mindig bizakodó volt e tekintetben. És addig is, Warren annyira hozzászokik majd az ő szeretetéhez, hogy képtelen lesz már nélküle élni. Arról Amy majd gondoskodik. Tajsi nemrég érte jött, de Amy nem mozdult, hogy vele menjen, és Warren sem moccant, hogy elengedje őt a matracról. Sőt tulajdonképpen olyan pillantást vetett a kis kínaira, hogy az egy szó nélkül kifordult a kabinból, és újra rájuk zárta az ajtót. Amy öt percig nevetett rajta. Warren végül egy hosszú csókkal hallgattatta el. Amy hangosan töprengett: — Elmondanád, hogy mit keresel ezen a hajón? — Ezt én is kérdezhetném tőled. — Arra készültem, hogy elcsábítom azt a férfit, akit imádok, de senki nem vette a fáradságot, hogy tájékoztasson róla, máshová költözött. — Ez nem vicc, Amy. — Az igazság ritkán az — felelte a lány nyersen. — És mi a te mentséged? — A lány nagybátyja ragaszkodott hozzá, hogy szabadítsam ki abból a zűrzavarból, amibe szerinte miattam keveredett. Amy felsóhajtott. — Tudhattam volna, hogy James bácsikámnak benne van a keze a dologban. Gondolom, tartozom neked ezért egy bocsánatkéréssel. — Nem, egyáltalán nem — felelte Warren némi bűntudattal, hogy azt a látszatot keltette, mintha ez lett volna az egyetlen indoka, de még nem akarta bevallani az igazságot. — Nagyon bánt, hogy vissza kell adnod azt a vázát? — Talán az év elején még bántott volna. Most már nem jelent semmit. — És akkor véget ér ez az egész hajsza? — Attól tartok, nem. Meg fognak ölni minket azonnal, amint megkapták a vázát. Amy meglepetten ült fel. — Komolyan mondod? — Igen. — Hát, ez nem valami sportszerű tőlük, nem? A férfi visszahúzta a mellkasára. — Miért nem félsz? — Biztos vagyok benne, hogy félni fogok majd, ha odáig jutunk, de ha félek, nem tudok

gondolkodni, úgyhogy ezzel részemről vége is a dolognak. A férfi megölelte, ezzel jelezte, hálás neki azért, hogy nem kezd el sikítozni és sírni amiatt, amin nem tudnak változtatni. De egy pillanattal később Amy gyanakodni kezdett. — Remélem, most nem fogod azt mondani, hogy végül is azért adtad be a derekad, és hagytad, hogy elcsábítsalak, mert arra számítasz, már nem élünk túl sokáig. — Nem csábítottál el. Én vetettem rád magam. — Ostobaság. Ez egy jól kitervelt csábítás volt... vagyis csak félig kitervelt, mivel nem igazán hittem benne, hogy átjutok ide... és felelj a kérdésemre. — Nem áll szándékomban meghalni a közeljövőben. Megnyugtat ez a válasz? -És hogyan akarod elkerülni? — A váza az egyetlen adu a kezemben — magyarázta a férfi. — Azt kell kitalálnom, hogyan fordíthatom úgy a helyzetet, hogy még mindig én diktáljam a feltételeket. — És már kitaláltad? — Még nem. — Csang azt állítja, hogy elloptad a vázát — jegyezte meg Amy szinte fölényesen. — Hazudik — mondta Warren keserűen. — Az az alávaló alak feltette tétként a hajóm ellenében egy szerencsejátékban. Veszített, amire nem számított. Még aznap este megpróbált megölni, hogy visszakapja a kincsét. — Nem valami tisztességes, igaz? — Egy olyan ember, mint Jat-szen, nem űz tisztességes játékot. Csak abban hisz, hogy megszerzi, amit akar. Kicsit hasonlít hozzád, nem? Amy dühösen elpirult, annyira váratlan volt ez a támadás. Talán nem kellett volna szóba hoznia egy olyan témát, ami biztosan haragra lobbantja Warrent, amit aztán olyan könnyen fordíthat a lány ellen, éppen ahogy az imént tette. És a férfi még nem fejezte be. — Jó nagy verést érdemelnél, amiért Csang karjaiba futottál. Ha otthon maradtál volna, ahogyan egy rendes nőhöz illik, egyikünket sem tudott volna elkapni. — Ez valószínűleg így van — felelte Amy lassan, miközben megkísérelte, hogy rásimuljon a férfira. — De te nem fogsz megverni, ha helyette szerelmeskedhetsz velem. — Nem — helyeselt Warren, és eligazította a lány testét a magáén. — Azt hiszem, nem.

35. fejezet A vihar, amely előző nap szünet nélkül tombolt a hajótól délnyugatra, ezen a napon tovább erősödött, és még vadabbul csapott le. Warrennek elmaradt az edzése. Tajsi meglehetősen nyugtalan volt, és csuromvizes, amikor bevitte Amy holmiját és némi maradékot a reggeli étkezésről. Amy már éppen panaszáradatba kezdett volna az étel szánal-mas mennyisége miatt, de Warren megelőzte, mivel tudta jól, hogy a sütőket lezárják ilyen időben. Ő maga is szeretett volna a fedélzeten lenni, hiszen ehhez értett a legjobban. Fel is akarta ajánlani a segítségét, nem mintha azt gondolta volna, hogy elfogadják, de Amy rettegett a vihartól. Ez volt az első alkalom, hogy Warren félni látta őt, igazán félni. Szüntelen fecsegessél próbált erőt venni magán, nevetséges dolgokról beszélt, idegesen járkált fel-alá, és olykorolykor felnyögött: — Gyűlölöm ezt a vihart. Miért nem állítod le? Nevetséges és egészen megdöbbentő volt, Warrennek mégsem támadt kedve nevetni egyetlenegyszer sem. Azon vette észre magát, hogy képtelen ilyen nyugtalannak látni a lányt, hogy arra vágyik, bár meg tudná szüntetni ezt az átkozott vihart a kedvéért. De nem tehetett mást, csak nyugtatgatni próbálta Amyt, miközben nagyon jól tudta, hogy olyan időjárással állnak szemben, ami könnyedén tönkreteheti a hajót, és mivel még csak félúton voltak úti céljuk felé, talán az éhezésig is fajulhat a helyzet... ha időközben el nem süllyednek. Persze erről nem tájékoztatta kabintársát, inkább szembeszállt volna az elemekkel. Az

Amyvel való összezártságnak is megvoltak a maga előnyei most, hogy engedett a kísértésnek. A lány is segített elterelni a figyelmét a viharról azzal, hogy szüksége volt rá, a férfi foglalkozzon vele, és úgy tűnt, ezt csak egyetlen módon valósíthatja meg. Mégsem tölthették minden idejüket az ágyban, bármilyen kellemes elfoglaltság volt is, különösen, mert egyre nehezebb volt megmaradni rajta kapaszkodás nélkül. Amy könnyű teste már másodszor gurult le a matracról, amikor Tajsi váratlanul visszatért, és rájuk nyitotta az ajtót. A kabinba bevert az eső. Fel sem tűnt neki Amy meztelensége, mert halálra vált tekintetét egyenesen Warrenre szegezte. — Jönnie kell egy szempillantás alatt! — próbálta túlkiabálni a szelet, mielőtt becsapódott az ajtó a háta mögött. — Senki sem irányítja a hajót. Warren nem vesztegette az időt, azonnal nadrágot és csizmát húzott, s közben megkérdezte: — Hol a kormányos? — Londonban maradt, nem jó fickó. — Akkor ki kormányzott eddig? — Kapitány és elsőtiszt. — És velük mi történt? — Hullám nekilökni kapitányt kormányhoz, beverte fejét. Senki nem tudja felébreszteni. — És az elsőtiszt? — Eltűnt. Lehet, leesett ő is a fedélzetről. -Is? — Másik háromról tudjuk — magyarázta Tajsi. — Egyet én magam látni. — Jézusom! — morogta Warren már az ajtó felé fordulva, miközben becsatolta a nadrágszíját. Amy hirtelen megkerülte, és elállta az útját. — Nem fogsz odamenni, Warren! — Dehogynem. — Mindketten tudták, hogy nincs más választása. De Amy nem volt abban az állapotban, hogy ezt olyan köny-nyen el tudta volna fogadni. Már nem saját magáért aggódott, hanem a férfiért, ez nyilvánvaló volt, és kissé zavarba ejtő is. Mivel sosem volt vele a családja, amikor ilyen helyzetekben kellett megállnia a helyét, Warren nem szokta meg, hogy aggódnak érte. Valójában nem is emlékezett rá, mikor féltette őt bárki is — kivéve Amyt, amikor rájuk támadtak azok a tolvajok. Különös és korántsem kellemetlen érzés kerítette hatalmába, de nem volt ideje töprengeni rajta. Kezébe fogta a lány kicsi, sápadt arcát, és amilyen nyugodtan csak tudta, azt mondta neki: — Már számtalanszor csináltam ilyet, Amy. Valószínűleg akkor is menne, ha álmomból keltenének fel, úgyhogy semmi okod rá, hogy félts. A lánynak ez nem volt elég. — Warren, kérlek... — Csitt — mondta gyengéden. — Valaki olyannak kell kormányoznia ezt a hajót, aki tudja, mit csinál, és én elég jól értem a dolgom, ezért nem történhet semmi baj. Minden rendben lesz, ígérem. — Szenvedélyesen megcsókolta Amyt. — Most pedig öltözz fel, fészkeld be magad a matrac és a fal közé, és próbálj aludni. Nem sokat aludtál, mióta átjöttél ide. Aludni? Ennek elment az esze. De Warren nem szólt többet, és már ki is perdült az ajtón, mielőtt a lány visszahúzhatta volna. Ott állt a kabin közepén, összekulcsolta a kezét, hogy ne remegjen, kétségbe volt esve. Ez nem történhetett meg! Warren nem mehetett ki abba a rettenetes viharba, amelyik csak úgy dobálta ide-oda a hajót. De mégis kiment, és Amy sosem látja többé. Őt is lesodorja a víz a fedélzetről, mint az elsőtisztet, és örökre elnyeli a végtelen óceán. Ahogy ez a gondolat átsuhant az agyán, pánikba esett. Odarohant az ajtóhoz, ütni kezdte, Tajsiért kiáltott, hogy engedje ki. Tudta, hogy úgysem hallja meg a hangját, hogy senki sem hallja őt a hullámok és a zuhogó eső zajától, de azért csak dörömbölt tovább, míg mindkét kezét fel nem sebezte. Persze senki sem jött, hogy kinyissa neki az ajtót. Mindannyian azzal foglalatoskodtak,

hogy egyenesben tartsák a hajót, és minél sértetlenebb állapotban őrizzék meg. De Amyt kevéssé érdekelte az ő problémájuk. Az a képtelen rögeszméje támadt, hogy ha ott van Warren mellett, akkor a férfinak már nem eshet semmi baja. És mindaddig, míg láthatja, és tudja, hogy biztonságban van, addig ő maga is védelemben részesül, de ezt csak úgy érhette el, ha feljut a fedélzetre. Végül már annyira elkeseredett a tehetetlenségtől, hogy szó szerint megrohamozta az ajtót, ütötte és rugdalta, aztán a fogantyút kezdte rángatni. Amikor ez utóbbinak esett neki, térdre rogyott, mert a szél belökte az ajtót. Nem állt kinn senki. Az az átkozott ajtó nem is volt bezárva. Tajsi vagy megfeledkezett róla, vagy úgy gondolta, Amy úgysem bolond, hogy ilyenkor eszébe jusson kimenni a kabinból. — Az ördögbe! — mormolta maga elé a lány, ahogy feltápászkodott a földről. Attól, hogy ilyen váratlanul kiszabadult, kissé magához tért. Hirtelen észrevette, hogy még mindig meztelen. Ettől persze nem gondolta meg magát, nem változott meg a meggyőződése, hogy Warrennek csak akkor nem esik baja, ha ő ott van mellette, és vigyáz rá. Felkapta az első holmit, ami a keze ügyébe került, a kombinéját, belebújt, és már rohant is ki az ajtón. Nem is jutott tovább. A szél nekivágta könnyű testét a kabin falának olyan erővel, hogy szinte mozdulni sem tudott. Aztán egy hullám tornyosult fölé, nekicsapódott, majd felkapta, és magával sodorta a hajó oldala felé.

36. fejezet Warren kizárólag a szélirány alapján tudta kormányozni a hajót, mivel csak rövid pillanatokra látott valamit, ha egyáltalán látott, annak ellenére, hogy kora délután volt. A súlyos esőcseppek tű-szúrásként csapódtak meztelen felsőtestébe, hosszú haja minduntalan a szemébe hullott, a jéghideg hullámok pedig felkapták, és nekivetették a vastag kötélnek, amellyel a kerékhez kötözte magát. Már többször eszébe jutott, bárcsak lett volna még néhány perce, hogy magára kapjon egy inget, és nem kizárólag a hideg elleni védekezésül. A hátát véresre horzsolta a kötél, amely segített neki a fedélzeten maradnia. Odakiáltott Tajsinak, hogy hozzon neki egy esőkabátot, amint a szél kissé alábbhagy, de mindhiába várt. Elképzelte, hogyan kell majd lefeszegetni az ujjait a kormánykerékről, ha a zivatar még az éjszaka is tart, amikor hidegebbre fordul az idő, és jócskán lehűl a hőmérséklet. Az egyik legszörnyűbb vihar volt ez, amellyel életében találkozott, pedig már volt része néhányban. Szerencséjük volt, hogy a főárboc állt, a köteleket pedig megerősítették, mielőtt a szél erősebb-re fordult. Csak egyetlen árboc tört el, mert engedtek a tartózsinórok, bár amikor az legurult a hajó oldalán, magával rántott egy nagy darabot a korlátból is. Warren bízott a szaktudásában, noha ezt a hajót nem ismerte olyan jól, mint a sajátját, így nem tudta, mennyire ellenálló. Semmi jel nem utalt arra, hogy a vihar csendesülne, sőt egyre jobban tombolt. Nem tudta elképzelni, hogy ennél is rosszabbra fordulhatnának a dolgok. És akkor hirtelen szinte elállt a szívverése. A szél egy pillanatra alábbhagyott, épp csak annyi időre, hogy Warren meglátta az esőfüggönyön át, amint az egyik hullám Amyt a korlátnak veti — a törött korlátnak. Csak centiméterek választották el a lányt attól, hogy egyenesen az óceánba zuhanjon. Amynek fogalma sem volt róla, hogyan sikerült megmarkolnia a korlátot, és hogyan volt képes szorítani még akkor is, amikor a hullám, amely odáig sodorta, már átcsapott felette. De az életéért küzdött. Újra és újra próbálták a hullámok a mélybe taszítani, és hosszú, rémülettel teli pillanatok teltek el, amíg újra lélegzethez jutott. De az egyetlenegyszer sem jutott eszébe, hogy visszamenjen a kabinba. Úgy tervezte, hogy amikor kicsit tisztul majd az idő, akkor valahogy felhúzza magát a hátsó fedélzetre vagy legalább közelebb hozzá, hogy onnan nézhesse Warrent, anélkül hogy az

tudna róla. Ha egyáltalán látni fog bármit is. Azzal nem számolt, hogy az eső annyira zuhogott, hogy fél métert sem látott előre, ezért nem vette észre azt sem, hogy Warren felé közeledik. Felsikoltott, amikor hirtelen lecsúszott a keze a rúdról. Szerencsére erős karok ragadták meg, és odaszorították a kemény mellkashoz. A férfi nyaka, amelybe Amy belekapaszkodott, sokkal megnyugtatóbb volt, mint az érdes fakorlát, és a hang, amely azt kiáltotta a fülébe: — Ezúttal kékre-zöldre verlek! — a lehető legédesebb zene volt a fülének. Warren még élt. Amynek nem volt miért nyugtalankodnia — pillanatnyilag. Puszta akaraterővel, kitűnő egyensúlyérzékkel és némi csodával határos szerencsével, amely ideiglenesen távol tartotta a férfitól a hullámokat, Warren kapaszkodás nélkül visszaért a hátsó fedélzetre. Eszébe sem jutott, hogy visszavigye Amyt a kabinba, addig nem, amíg nem volt kulcsa hozzá, amivel rázárja az ajtót. Attól tartott, elég őrült ahhoz a lány, hogy újra megpróbáljon feljutni a fedélzetre. El sem tudta hinni, mennyire dühítette, hogy ott volt mellette Amy, vagy hogy mennyire rémült volt, amíg nem tudta a kezei között. Mi az ördögre gondolhatott, hogy otthagyta a biztonságos kabint, ráadásul egy szál kombinéban? De nem volt alkalmas az idő, hogy szemrehányásokat tegyen neki. Gyorsan odahúzta a lányt a kormányhoz erősített kötél alá, és mindkettejüket rögzítette, közvetlenül azelőtt, hogy egy újabb hullám érkezett, ami megint csak nekitaszította a hátát a durva rostoknak. Arra sem volt idő, hogy megnyugtassa a lányt. Kikötötte a kormánykereket, mielőtt otthagyta a posztot, de a hajó még mindig forgásban volt, és a férfi minden erejére és figyelmére szükség volt ahhoz, hogy újra szélirányba fordulhassanak. Amikor végre adódott egy perce, hogy a lányra pillantson, azonnal megfeledkezett még a gondolatról is, hogy meg kellene büntetnie. Törékeny teste, amely annyi bizalommal simult a férfihoz, olyan megnyugtató volt, mint semmi más a világon. A lánynak az ő melegére, erejére volt szüksége, és ettől igazán férfinak érezhette magát. Warren úgy gondolta, muszáj odakiabálnia neki: — Jól csinálod, kicsi! Csak kapaszkodj belém, akármi történik. — Igen, köszönöm — a férfi szerint ez a válasz érkezett, de nem volt biztos benne, mivel a lány már egy cseppet sem tűnt ijedtnek. Amy a karját a férfi teste köré kulcsolta, arcát a mellkasához nyomta. Vizes haja Warren vállára terült. Nem lehetett túl kellemes érzés abban a vékony, ujjatlan kombinéban, amely csuromvizesen tapadt a testére, de Warren semmit sem tehetett, míg Tajsi fel nem bukkan a vízálló kabáttal. Amy sokkal jobban érezte magát, mint ahogy a férfi gondolta. Ez az új testhelyzet sokkal kellemesebb volt, mintha valami magányos leshelyről kellett volna figyelnie őt, ahogy eredetileg tervezte. Még a hullámok, amelyek továbbra is a hátának csapódtak, és még szorosabban a férfihoz préselték a testét, sem voltak már olyan ijesztőek. Hallotta, amint közelednek, és csak visszatartotta a lélegzetét, amíg a víz átáramlott felette. Warren testének melege segített, hogy ne borzongjon a hidegtől, és lenyűgözve bámulta a férfi erejét. Miközben azért küzdött, hogy a hajót irányítsa a háborgó óceánon, Amy érezte minden feszülő izmát egészen a lábáig. A lánynak nem voltak kétségei afelől, hogy sértetlenül vészelik át a vihart, amíg Warren áll a kormánykeréknél. Megingathatat-lanul hitt a férfiban, különösen most, hogy az ösztönei is ezt súgták. De még sok idő telt el, éjszaka lett, mire a szél végül lecsendesült, és az eső már csak szemerkélt, majd teljesen elállt. A legénység örvendezéséből jutott Amy tudomására, hogy nem csupán egy percre hagyott alább a vihar, hanem valóban véget ért. De azért nem engedte el Warrent, még akkor sem, amikor ő maga javasolta. Inkább felnézett rá, és azt mondta: — Itt maradnék, ha te nem bánod. Warren nem ellenkezett. Azóta, hogy az eső annyira csitult, hogy már láthatta a fedélzetet,

újra és újra odapillantott arra az oldalkorlátra, amelyen korábban a lány csüngött, és amit azóta már elnyelt az óceán. Amy nem is tudta, milyen közel járt a halálhoz, és ő nem fogja elmondani neki. Most viszont egy pillanatra sem akarta szem elől téveszteni a lányt. Még egy órába telt, míg találtak valakit, aki felváltotta Warrent. Ez a férfi egészen véletlenül a szakács volt, mert kiderült, hogy az egész legénységből egyedül neki volt némi kormányosi gyakorlata. A kínaiak csupán apróbb feladatokhoz értettek. Nem tengerészek voltak, hanem Jat-szen udvartartásának tagjai. A portugál kapitány, akit az uraság a hajóval együtt felbérelt, még mindig nem került elő, bár úgy tűnt, nincs életveszélyes állapotban, és azt remélték, talán másnap már a kormányhoz tud állni. Ezt mind a nagyon hálás Tajsi mesélte el, amihez Warren csak azt a megjegyzést fűzte: — Pokoli nagy kár, hogy az elsőtiszttel együtt Csangot nem mosta le a hullám a fedélzetről. Tajsi erre nem felelt, csak annyit mondott: — Hozom ételt szempillantás alatt és takarót, sok takarót és forró vizet, ha sütő újra működik. A kis ember elfutott, hogy megtegye, amit ígért. Warren nem indult azonnal a kabinjába, mivel Amy még mindig belekapaszkodott, bár szorítása már alábbhagyott. — Nem aludtál el, ugye? — hajolt le hozzá a férfi. — Még nem, de már közel járok hozzá. Warren elmosolyodott a lány feje felett. — Most már hajlandó vagy elmondani, mi hozott fel ide? Amy kicsit fészkelődött, mielőtt válaszolt. — Nyugtalanító érzés kerített a hatalmába, hogy ha nem tartalak szemmel, akkor valami szörnyűség fog történni. — Tehát azt gondoltad, tehetnél valamit, hogy megakadályozd, hogy visszafordíthatatlan szörnyűség történjen? — Hiszen tettem is — felelte Amy, és a hangja arra utalt, hogy a férfinak erre magától kellett volna rájönnie. — A jelenlétem biztosította, hogy ne történjen meg. Warren a fejét rázta az ésszerűden érvelés hallatán. — El kell majd engedned, ha vissza akarunk menni a kabinba. — Ha muszáj... — sóhajtott fel a lány, és lassan elhúzódott. Végigpillantott saját magán, és hozzátette: — Azt hiszem, az öved nyomot hagyott a hasamon. Tényleg ott volt a nyoma a bőrén, és a mellbimbói, valamint testének minden egyes hajlata látható volt. Bár a haja már kezdett megszáradni a hidegben, kombinéja még mindig szorosan rátapadt. — Valami mást nem fedeztél fel magadon? — kérdezte Warren, akinek kedve támadt ugratni a lányt. — Hát, most, hogy kérdezed... Warren hátravetette a fejét, és vidáman felnevetett. Amy javíthatatlan, talpraesett, eleven kis csibész volt. Épp most ment keresztül egy pokoli élményen, amelyben mindketten könnyen otthagyhatták volna a fogukat, de ő máris túltette magát rajta, mintha nem csuromvizesen álltak volna ott még mindig. Átkarolta a férfi derekát, hogy együtt menjenek vissza a kabinba. A férfi felszisszent, ezért Amy végignézett rajta, hogy lássa, mit tett. Nyilvánvalóan azt nem tehette ő. Összeszorult a gyomra, ahogyan elképzelte, micsoda fájdalmat élhetett át a férfi egész idő alatt, amiről egy szót sem ejtett. — Mekkora a kár? — kérdezte Warren, arra célozva, mit láthatott a lány. Amy várt, amíg magához tudott térni a megrázkódtatásból, majd tárgyilagosan azt felelte: — Nagyjából öt mély seb és több kisebb horzsolás. Azt hiszem, pár napig kényelmesebben alszol majd a hasadon, de meg fogom oldani a dolgot. Warren egy kicsit csalódott volt, hogy Amy ilyen könnyedén elintézte a kérdést. — Hogyan tudod megoldani? Egyáltalán nem szeretek a hasamon aludni. — Majd megváltozik a véleményed, ha én ott fekszem alattad. Ezután hogyan hagyhatta volna ki a férfi a lány jellemvonásainak számbavételekor a kielégíthetetlen jelzőt?

37. fejezet Az idő csendes és eseménytelen maradt az út hátralévő részében, de minél közelebb kerültek Amerika keleti partjához, Warren annál nyugtalanabb lett. Még mindig nem volt pontos terve arra nézve, hogyan adhatja át úgy a vázát, hogy nem végzik ki egy szempillantással később. Számtalan lehetőség kínálkozott, amely célravezetőnek tűnt, de hogy végül is melyikhez folyamodik, az attól függ, milyen helyzet fogadja, amikor Bridgeportba érnek: vajon ott lesz-e még valamelyik fivére; lesz-e legalább egy Skylark-hajó a kikötőben; vajon Ian McDonell vagy közismertebb nevén Mac őrzi-e még a vázát, vagy Clinton elvitte máshová, amikor néhány héttel ezelőtt visszatértek a városba. Ez utóbbi valószínűtlennek látszott, mégis módfelett kellemetlen lett volna, ha mindezek után Warren nem találja meg azt a vackot. Csang persze nem fogadott volna el ilyen magyarázatot, az pedig hová vezetett volna? Amy viszont biztosra vette, hogy a férfi megmenti mindkettőjüket. Szinte zavarba ejtő volt, mennyire megingathatatlan volt a hitében, és ezért egy cseppet sem aggódott. Warren akkor is zavarba jött ha Amyre gondolt. Fogalma sem volt róla, mit szándékozik kezdeni vele — ha élve kerülnek ki a halál torkából, és egyáltalán lehetősége lesz tenni bármit is. A lány úgy viselkedett mintha kalandjuk nem fejeződne be akkor sem, ha partot érnek, pedig akkor tényleg véget kell vetniük a viszonyuknak. És Warrennek újra távol kell tartania magát tőle, nagyon is távol, mert bár képes volt elkerülni a lányt, nem tudott ellenállni neki, amikor kettesben maradtak. Ha korábban úgy gondolta, nehéz megtartóztatnia magát, hogyan vélekedhetett ebben a helyzetben, amikor már tisztában volt vele, milyen egyedülálló, különleges élmény volt szeretkezni Amyvel. És Warren nem értette pontosan, hogy a lánnyal való szeretkezés élménye miért volt csodálatosabb bármelyik előző élményénél. Természetesen maga Amy volt különleges. Hiába is tagadta volna, hogy még nem ismert senki hozzá foghatót. Tényleg megvolt benne minden, amit csak egy férfi kívánhatott, ha feleséget keresett magának. De Warren még mindig nem gondolt a nősülésre. Ez a kérdés is nyugtalanította az együtt töltött idő alatt. Az egyik edzés során, amihez Warren még mindig ragaszkodott, annak ellenére, hogy Tajsinak fogalma sem volt arról, hogyan kell tanítani, és csupán néhány egyszerű példa segítségével oktatott, ami nem volt a leghatékonyabb módszer ilyen bonyolult mozdulatok elsajátítására, megkérdezte Tajsit, miért egyezett bele Csang, hogy Amy egy kabinban maradjon vele. — Mondtam az uraságnak, hogy ki nem állhatja kisasszonyt, hogy nagyszerűen dühös, hogy ő szomszédos kabinban van, ahol hallani lehet lány hangját. Uraság azt mondta, zárjuk össze vele. — Majd szigorúan hozzátette:—Jobb lenne, kapitány, ha úgy tenne, egyáltalán nem örül az új helyzetnek. Warren nem számított ilyen figyelmességre a kis kínaitól, és úgy mutatta ki a háláját, hogy felajánlotta neki: — Ha megunja, hogy ez a zsarnok ugráltatja, vállaljon munkát nálam. — Öltözz fel! — sürgette Warren Amyt, miközben ébresztgetni próbálta. — Csang belehúzott, hogy még az éjjel befussunk a kikötőbe. Bizonyára azt gondolja, minél kevesebb embernek tűnik fel a jelenléte, annál könnyebb lesz azonnal távoznia, ha már megszerezte, amit akar. — Ez azt jelenti, hogy megérkeztünk Bridgeportba? — kérdezte a lány álmosan. — Végre-valahára! — De hogyan találták meg a várost a segítséged nélkül? — Elfelejtettem megemlíteni, hogy már jártak itt a múlt hónapban? Amy rámeredt. — Teljesen elfeledkeztél róla. Warren megvonta a vállát.

— Tajsi mondta. Csang tudta, melyik kikötőből szoktam indulni. Tudott a Skylark-hajók útvonaláról is. Ezek alapján kellett felkutatnia, és ezért először itt keresett. — Mit gondolsz, maradt valami az otthonodból? A lány higgadt, kissé kiábrándult hangja mosolyt csalt a férfi ajkára. — Úgy érted, miután minden sarkot átkutattak? Csang emberei annál egy kicsit alaposabbak, és persze a váza nem volt ott. Aztán rájöttek, hogy Angliába hajóztam. Ezért bukkantak fel Londonban. — De hol van a váza? — A család egy régi barátjához vittük, hogy ő vigyázzon rá. Mivel a kérdései nagy részére választ kapott, Amy öltözni kezdett. Csak egyetlen dolog aggasztotta még. — Mi a terved? — Kezdetnek egy kis cirkuszt rendezünk a te közreműködéseddel. — Érdekesen hangzik. — Remélem, még akkor is így gondolod, ha már elmondtam, miről van szó. Azt akarom, ragaszkodj hozzá, hogy engedjenek velem jönni. — Mindenképpen így tettem volna. — De én ragaszkodni fogok hozzá, hogy itt maradj... — Az istenit, Warren... — Hallgass végig, az ördögbe is! Csang semmiben sem leli nagyobb örömét, mint hogy kellemetlenséget okoz nekem. Bármi legyen is, amit nem akarok, ő annál szívesebben adja meg nekem, és mivel azt fogja gondolni, hogy nem akarlak magammal vinni, majd kényszerít rá. Függetlenül attól, hogy én mit mondok, fog-gal-körömmel küzdj azért, hogy mellettem maradhass. És most igyekezz! Azt hiszem, nincs sok időnk. — Nem mondtad el, mi lesz, ha ez a kis színjáték nem jön be. — Ha úgy alakul, majd vonakodva beleegyezem a jelenlétedbe, de nem hiszem, hogy szükség lenne rá. Ha Csang hű marad önmagához, mindenképpen azt akarja majd, hogy elkísérj. — És akkor? — Akkor... azt még nem tudom. Warren azt várta, hogy a lány majd elkeseredik fanyar válasza hallatán, de Amy csak elmosolyodott, és azt mondta: — Emiatt ne nyugtalankodj. Majd eszedbe jut valami. Már csak néhány percük maradt, mielőtt Tajsi, ezúttal komoly arccal, kinyitotta az ajtót. Li Liang állt mögötte. És ahogy kiléptek a kabinból, látták, hogy Csang is elhagyta a luxuslakosztályát a búcsú kedvéért. Természetesen meg volt győződve afelől, hogy utoljára látja Warrent, és személyesen akarta élvezni a bosszú minden pillanatát, amit az amerikai számára kigondolt. — Bízunk benne, hogy a váza felkutatása nem igényel túl sok időt, kapitány — szólt Li Csang nevében. — Attól függ, mennyi idő alatt találom meg azt az embert, akinél van. Egyedül megyek vagy kísérettel? — Persze hogy gondoskodunk kíséretről. Az amerikaiakban nem lehet megbízni. — És a kínaiakban meg lehet? Jó vicc! — gúnyolódott Warren megvetően. Ekkor szólt közbe Amy, mielőtt mindketten előadták volna a tervüket. Mivel Warren nem számíthatott másra, csak arra, hogy a kínaiak betartják a szavukat, nagyon rossz volt hallania, hogy a férfi egy cseppet sem bízik meg bennük. — Miért nem vágunk neki a dolognak, kedves uram, és hagyjuk a gúnyolódást későbbre? Warren a lányhoz fordult. — Vágunk? Mit képzelsz, hová mész? — Veled, természetesen. — Nem, ha addig élek is! — tiltakozott hevesen, és visszafordult Lianghoz. — Ami sok, az

sok, és már eleget szenvedtem az idegesítő társaságától. Ha a húgom nem venné rossz néven, már rég kitekertem volna azt a satnya nyakát. De most már itt vagyunk, és nem kell tovább elviselnem, úgyhogy tartsák tőlem fenemód távol. Amy tudta, hogy ezt csak Csang miatt mondta a férfi, de még így is rosszulesett neki. — Veled megyek, kapitány, vagy a sikításomat meghallják az illetékes szervek, és azonnal idejönnek kivizsgálni az ügyet. Tudom, hogy az ilyen kis kikötőkben hemzsegnek az őrök a fedélzeten, tehát a körülöttünk horgonyzó hajókon is, úgyhogy senki ne számítson arra, hogy nem fogják meghallani a hangomat. Csang mormolt néhány szót, mire Li azt mondta: — Magával megy a lány, kapitány. Megértheti, hogy nem hívhatjuk fel magunkra a figyelmet. Persze hogy értette, hiszen a kínaiak két holttestet akartak maguk után hagyni, és ez a hajó nem volt felkészítve sem harcra, sem védekezésre. A kínaiak nem lehettek addig biztonságban, amíg teljesen el nem hagyták az amerikai felségvizeket. Amíg Amy nem szerepelt a tervben, addig nem akartak annyi embert küldeni velük, de így hatan kísérték őket, köztük Li Liang és ketten Csang személyi testőrei közül. Warrennek eszébe sem jutott, hogy ujjat húzzon velük, még a Tajsival való edzések után sem. Ezért fogta el olyan határtalan öröm, mint még soha életében, amikor meglátott egy Skylark-hajót a kikötőben, amelyik nem csupán az egyik hajójuk volt a sok közül. Hanem a The Amphitrite volt az, Georgina saját tulajdona, így a helyzet egészen a kedve szerint alakult. — Szerencsénk van — mondta Linek, amikor megállt a húga hajójának pallója mellett, aztán elkiáltotta magát: — Hahó, The Amphitrite! Liang odaállt Warren mellé, és azt kérdezte: — A barátja azon a hajón van? — Talán — hangzott a kitérő válasz, miközben arra várt, hogy felbukkanjon az őrszem. Eltelt néhány feszült pillanat, mialatt Liang sürgethette volna az indulást. De nem tette. Minden Warren malmára hajtotta a vizet. Még azt a fickót is ismerte, aki végül felbukkant a korlát mögött. — Maga az, Anderson kapitány? — Pontosan, Mr. Cates. — Úgy hallottuk, Angliában van. — Változtak a tervek, ezért jöttem vissza. Látta azt a hajót, ami pont maguk mellett horgonyoz? — Hogy ne vettem volna észre, kapitány? — Ha nem jönnék vissza egy órán belül, hogy felmenjek magához a fedélzetre, tüntesse el a víz színéről. Szóval, mérje az időt, Mr. Cates. Pontosan egy órát mondtam. Csak egy rövid pillanat telt el Cates válaszáig. — Parancsára, kapitány. Dühödt sziszegéssel kiadott utasítás hangzott fel Warren háta mögött, és ahogy megfordult, látta, hogy Csang egyik embere a hajójuk felé szalad, hogy figyelmeztesse az uraságot. — Hívja vissza, Li — mondta Warren. — Vagy a parancsot azon-nalra változtatom. Megint egy dühös sziszegés hallatszott, és a fickó visszatért hozzájuk. Warren Lire mosolygott. — Csak a biztonság kedvéért jártam el így, ezt meg kell értenie. Maguké lehet az az átkozott váza, de nem kapnak meg engem és a lányt. — És mi a biztosíték arra, hogy nem adja ki újra ezt a parancsot, ha egyszer biztonságban feljutott annak a hajónak a fedélzetére? — tudakolta Li. — A szavamat adom rá. — Kevés. — Pedig ezzel kell beérnie. Amy meg tudta volna ütni Warrent. A férfi nem adott a kínaiaknak más lehetőséget, csak hogy valami drasztikus lépésre szánják el magukat.

Odafordult Lihez. — Véletlenül tudom, hogy ez az ügy alaposan megtépázta Warren úr büszkeségét, és nem szeretné, hogy mások is tudomást szerezzenek róla, főleg nem a szülővárosában. Akarata ellenére hurcolták ide, ami biztosan kiderül, ha meg kell magyaráznia, miért árasztotta el a kikötőt holttestekkel és hajóroncsokkal. Hagyni fogja, hogy elmenjenek a vázával, Mr. Liang, abban biztos lehet. Nos, mehetünk tovább? Warren dühösen pillantott a lányra, amiért tönkretette a hírnevét, akármilyen rövid időről volt is szó. Li azonban elfogadta, amit hallott, és jelzett, hogy indulhatnak. Most már minden az időzítéstől függött, és mivel az egyenes úton kevesebb mint húsz perc alatt juthattak el Ian McDonell házához, Warren kerülő úton vezette őket, mellékutcák labirintusán át és sikátorokon keresztül. Ez plusz tíz percet vett igénybe, és még harminc kellett a visszaúthoz a kikötőbe, amit Warren nélkül igen nehéz lesz megtalálniuk, különösen ha Li úgy dönt, megkísérli az őrült vágtát, hogy elhajózhassanak az amerikai vizekről a kitűzött egy órán belül. Mac háza nem volt messze Warrenétől. Ha Amy nem lett volna vele, talán elfutott volna, hogy elbújjon a kíséret elől addig, míg Csang hajója a levegőbe nem repül. Ez mindenképpen megfontolandó gondolat volt, tekintve, hogy Csangnak milyen tervei voltak vele. De Warren sosem kockáztatta volna Amy életét. A véletlen úgy hozta, hogy újabb öt percig kellett kopogtatni Mac házának ajtaján, míg a skót kimászott az ágyából, hogy megnézze, ki érkezett hozzá. — Nem tudod, hány óra van? — hangzottak fel az első mogorva szavak, mielőtt még észrevette volna, kik zavarták meg az álmát. — Tudjuk, hány óra van, Mac. — Hát te vagy az, Warren? — Igen, és majd később mindent elmagyarázok. Most meglehetősen sietünk, szóval előkerítenéd nekem azt a Tang-vázát? Mac rápillantott a barátja mögött álló Amyre, majd a kínaiakra. — Egészen véletlenül bevittem a bankba. Azt gondoltam, ott nagyobb biztonságban lesz. Warren vigyorgott. — Véletlenül én is attól tartottam, hogy megteszed... de most már látom, hogy nem így történt. Minden rendben, Mac. Kerítsd elő nekem azt a műremeket. — Biztos vagy benne, hogy azt akarod, öregem? — Igen. Az az átkozott vacak több bajt okoz, mint amennyit ér. Visszaküldöm a jogos tulajdonosának. És repül az idő, Mac! Siess! Mac bólintott, és bement a házba. Ők az előszobában várakoztak, ahol minden ajtó csukva volt körülöttük, csak egyeden szál gyertya világított, de még a gyér fényben is látni lehetett, hogy Lit kétségek gyötrik. Még nincs vége a halálos hajszának, ismerte fel Warren. Linek különleges parancsa volt, hogy végezze ki őket, és a kínaiak megszállottan teljesítették a följebbvalójuk parancsát. Li azon törte a fejét, hogyan hajthatná végre a parancsot és menthetné meg az urát a haláltól. — Nem tudod megcsinálni — jegyezte meg Warren félvállról, mire a kínai dühösen pillantott rá. — Úgy nem fogsz visszaérni időben. Tényleg azt hiszed, hogy Csang az életét áldozná egy kis bosszú miatt... amikor a váza a legfontosabb számára? Li nem felelt, és Mac abban a pillanatban visszatért a vázával. Li érte nyúlt, de a skót feltartotta a magasba, így a kínai nem érhette el, majd átadta Warrennek. Amy közelebb lépett, hogy jobban szemügyre vehesse az antik kincset, amiért keresztülhurcolták a tengeren. Amiért egy olyan utazáson kellett részt vennie, amelyet egy cseppet sem bánt még ebben a pillanatban sem, amikor a feszültség szinte tapintható volt a szobában, és azzal is tisztában volt, hogy közte és Warren között még nem dőlt el a játszma. Tényleg különleges művészi alkotás volt, ősi porcelán műremek. Olyan finom anyagból készült, hogy szinte már átlátszó volt. Fehér alapon arany mintával festették rá a keleti

életképet milliméteres pontossággal kidolgozva. Egy vagyont érhetett, de most az életük volt ellenében a tét. Warren is ugyanerre gondolt, és hirtelen eszébe jutott, mit tett Georgina a vázával, amikor visszatért Angliából. Warren a kezében tartotta, és lassan körbeforgatta. Aztán jelentőségteljesen Liangra nézett, és halálos komolysággal azt mondta: — Nagy kár lenne, ha hirtelen elejteném, nem igaz? A kínai elsápadt. — Azonnal meghalna! — biztosította. — Az mindenképpen szerepelt a tervben, igaz? —mondta Warren, majd anélkül, hogy Amyre pillantott volna, hozzátette: — Amy, menj be abba a szobába, amely előtt Mac áll, és zárkózz be. Gyerünk! — Majd Lianghoz fordult, aki megpróbálta megállítani a lányt. — Felejtse el! Ő nem számít nekem, csak a húgom rajong érte. Megkapják a vázát, de a lány nélkül megyünk vissza a kikötőbe. így is tettek. Amy behúzódott a kis helyiségbe, aminek nem volt zár az ajtaján, és nem volt benne semmi, amivel elbarikádozhatta volna magát. A lány biztos volt benne, Warren tudta, hogy így lesz, és csak blöffölt, hogy eltávolítsa őt a közeléből. Dühös volt, hogy teljesítette a férfi kérését anélkül, hogy előbb végiggondolta volna, mit tesz. Mac hirtelen rányitotta az ajtót. — Kijöhet, kislány. — Éppen azon voltam — felelte Amy. — Maga meg ne álljon ott, mint aki jól végezte a dolgát! Kerítsen egy fegyvert vagy többet is, ha van! Vissza kell mennünk a kikötőbe, hogy a kínaiak nehogy bosszút álljanak az utolsó percben. — Azt hiszem, Warren nem örülne neki — ellenkezett Mac. — Én meg azt hiszem, hogy pillanatnyilag nem érdekel, minek örülne. Vagy kénytelen lesz tettlegességhez folyamodnia velem szemben — morogta dühösen a lány, majd hozzátette: — Mire vár? Induljunk!

38. fejezet A sors úgy hozta, hogy Amy és Mac túl későn érkeztek ahhoz, hogy segíthettek volna, de nem is volt szükség a közbelépésükre. Épp akkor értek a The Amphitrite-hez, amikor Warren lesétált a fedélzetről. A portugál hajó nem vesztegette az időt az indulással, már el is nyelte a kikötő fénykörén túl tátongó sötétség. Amy egy cseppet sem volt csalódott, hogy nem volt szükség a közreműködésére. Egyenesen Warren karjába vetette magát, hogy osztozzon vele az örömben, hogy túljutottak a megpróbáltatáson. Észre sem vette, hogy a férfi nem viszonozza az ölelését. A feje fölött Warren azt kérdezte Mactől: — Mit keres itt a lány? — Pont olyan akaratos, mint a húgod. Remélem, nem baj, hogy ezt mondom — felelte Mac. Amy hátralépett, és felháborodottan nézett a vörös hajú skótra. — Egyáltalán nem vagyok az, de ha az lennék, akkor sem ez a lényeg. Szüksége lehetett volna ránk, és hogyan segíthettünk volna, ha nem vagyunk itt? Erre feleljen! Most miért hallgat? — Ne törődj vele, Mac — sóhajtott Warren. — Ne is próbáld megérteni, hallgass rám. Aztán Amyhez fordult. — Menjünk, kerítsünk neked egy ágyat. Vége a játéknak. Holnap találunk neked egy hajót, amelyik hazavisz. A lány csak azért enyhült meg, mert a férfi az „ágy" szót említette, és azt remélte, biztosan közös fekhelyre gondolt. A másnapi ha-jóútról pedig majd sebtében lebeszéli Warrent. Szeretett volna látni valamicskét a férfi szülővárosából, mielőtt visszatérnek Angliába. Amy felzárkózott Warren mellé, és megkérdezte: — Szóval mi történt? Li tényleg bedőlt a blöffödnek, hogy szétlövik a hajójukat? — Nem volt az blöff, Amy.

— Ó — felelte kissé meglepetten a lány. — És mindaddig, amíg nálam volt a váza — folytatta Warren —, nem vállalták a kockázatot, hogy megpróbálják elvenni. Visszaértünk ide, és én csak megkérdeztem Mr. Cateset, hogy a fegyverek töltve vannak-e, és lövésre készen állnak-e. Amikor azt felelte, hogy igen, odadobtam a vázát Liangnak. — Dobtad? — döbbent meg Amy. — Nem hiszem. — Pedig azt tettem, és mielőtt elkapta volna, olyan volt az arckifejezése, hogy szinte már csak azért megérte végigcsinálni ezt az egészet. — Én fel tudnék sorolni még néhány dolgot, amiért megérte. — Ne! — mindössze ennyi volt a felelet. Warren megszaporázta a lépteit, így a lány nehezen tudta volna folytatni a társalgást a fokozott iram mellett. Nem volt szokatlan a helyzet Amy számára. De azért eltöprengett a férfi hangulatán. Azzal indokolta, hogy véget ért a kaland, és hogy semmi előnye sem származott az egészből, sőt tulajdonképpen elveszített egy értékes antik kincset. Ott volt neki ő, de Amy nem számított arra, hogy a férfi ezt igazán értékelné, különösen mivel ő már régóta elérhető volt a számára, csak egy szavába került volna. Warren otthonában kurtán bemutatta Amyt a házvezetőnőnek, akit az ágyból kellett kirángatni, hogy megágyazzon a lánynak. Georgina régi szobájába vezették, és az ő hálóruháját kapta meg. Akadt ott néhány régi ruha is másnap reggelre. Amikor megkérdezték, hogy kér-e enni valamit, mielőtt nyugovóra tér, azt felelte, bármi megteszi, csak rizst ne adjanak neki. Nem fáradt a magyarázkodással, különösen mivel már elkészítették számára a forró fürdőt, és semmi másra nem tudott gondolni, csak hogy minél hamarabb megmártózzon benne. Amikor végre készen állt a lefekvéshez, semmi kedve sem volt ágyba menni, legalábbis egyedül semmiképpen. Várta, hogy Warren csatlakozik hozzá, de nagyon hosszú várakozás állt előtte, mert a férfinak nem voltak ilyen szándékai. Amikor erre végül rádöbbent, megpróbálta megindokolni magának a távolmaradását, de az alaposabb vizsgálat minden érvet megsemmisített, így hát elindult megkeresni. Még Warren sem tért nyugovóra. Egy széken üldögélt keresztbe font karral, egy üveg whisky társaságában, és a hideg kandallót bámulta. Nem hallotta, hogy a lány belépett a szobába, és Amy nem volt biztos benne, hogy magára akarja-e vonni a figyelmét, mert világossá vált számára, hogy a férfi valóban nem akarta vele tölteni az éjszakát. Nem tudta, mire vélje a dolgot, de az eszébe sem jutott, hogy ez végleges döntés lehet. Fel sem merült benne ilyesmi. Végül megszólalt. — Warren? — Szerette volna kideríteni, mi a baj. A férfi csak a fejét fordította felé. — Mit csinálsz te itt? — Téged kerestelek. — Most, hogy megtaláltál, menj vissza az ágyadba! Vége van, Amy. — A kellemetlenségeknek igen, de kettőnk kapcsolatának nem. — De annak is. — Ezt nem gondolhatod komolyan. Warren felállt a székről, hogy szembenézzen vele. Nem dülöngélt. Nem hiányzott sok az üvegből. Túlságosan elmélyülten töprengett ahhoz, hogy igyon. — A pokolba! — már szinte kiabált. — Mikor hagysz fel végre azzal, hogy olyasmiben reménykedj, ami sosem fog bekövetkezni? Amy megrezzent a hirtelen támadástól. — Ha a házasságra célzol, anélkül is veled élhetek, ha akarod. — Ja, persze! — fortyant fel a férfi. — Az átkozott családod is örömest beleegyezne. Igaza volt, természetesen. Sosem engedték volna, hogy bűnös viszonyban éljen vele. — Akkor szeretők maradunk — javasolta a lány, bár e pillanatban ezt nehéz volt elképzelni. — Senkinek sem kell tudnia róla.

— Figyelj rám, csak egyetlenegyszer, Amy — mondta Warren lassan, tagoltan. — Elegem van belőled, torkig vagyok veled. Nincs már szükségem arra, amit adni tudsz. Soha többé. Szándékosan kegyetlen volt, ahogy korábban már annyiszor. De ezúttal feldühítette a lányt, aki csak akkor enyhült meg, amikor eszébe jutott, mit mondott neki egyszer Jeremy. — Szóval így állunk? — kérdezte, miközben meglazította magán a hálóinget, amit éppen viselt, és hagyta, hogy lecsússzon a földre. Elégedetten hallotta, hogy a férfi levegő után kapkod. — Akkor most nézz meg alaposan utoljára, Warren Anderson, hogy pontosan emlékezz rá, miről mondasz le! Amy teljesen mezítelen volt, ami nagy hatással volt a férfira. Lépett egyet a lány felé, szinte botladozva, majd térdre hullott előtte. Átkarolta a csípőjét, és a testéhez szorította az arcát. Önkéntelenül felnyögött. Amy gyorsan megfeledkezett a haragjáról, Warren pedig ugyanolyan hamar az elhatározásáról. Csak a tűz maradt, amely minden alkalommal fellángolt, ahogy egymáshoz értek. A megbánás másnapra maradt. Mindkettejüknek volt mit megbánniuk, bár sajnálatos módon nem amiatt, amire számítottak.

39. fejezet — Úgy tűnik, elkéstünk — jegyezte meg Connie. — Ne engem vádolj! — mondta Anthony. — Nem miattam keveredtünk abba a viharba, amely elsodort majdnem félútig Grönland felé. A drága bátyám tehet róla. — Jobb, ha felhagysz ezzel, öcskös. A drága bátyád súlyos testi fenyítés elé néz. Ez nem egészen így volt, de azért nem járt messze az igazságtól. James az ágy másik oldalán állt, az alvó párt nézte, és nagyon erősen kívánta, bárcsak a vihar ne akadályozta volna meg terve keresztülvitelében. Két hétig tartott, amíg behozta a lemaradást, de így is nyolcórányi távolság maradt közöttük, ezért érkeztek csak aznap reggel a kikötőbe, és ezért nem volt már nyoma sem a kínaiak hajójának. Túl sok hiányzott a zsákmánya elejtéséhez... Az eszébe sem jutott, hogy a Nereus érkezett meg előbb. Jól gondolta, hogy Warren sikeresen elsimította a módfelett kényes ügyet a kínaiakkal, és most bizonyára otthon van. A két testvér és Connie egyenesen beállítottak hozzá, és addig nem nyughattak, míg meg nem győződtek róla, hogy Amy jól van. Az Andersonok házvezetőnője biztosította őket arról, hogy minden rendben van, és azt is közölte, hogy a kapitány és kis vendége még alszik. Az asszony ezután sarkon fordult, és kiment a konyhába, hogy reggelit készítsen a számukra. A férfiak egyenesen felrohantak az emeletre, hogy megkeressék az eltűnt párt. Arra nem számítottak, hogy együtt találják őket. Ezúttal James volt magánkívül a dühtől, de tisztában volt vele, hogy nem ölheti meg a fickót azért, mert elvette Amy ártatlan-ságát. Hiszen ő maga is ugyanezt tette Georginával, Warren húgával, és ráadásul teherbe is ejtette. A legbosszantóbb az volt az egészben, hogy ezzel megpecsételődött a dolog. A gazembert most majd szívesen kell fogadniuk a családban, és nem csupán sógorként, akiről nem muszáj tudomást venni, és el lehet kerülni. Ha tető alá kerül a dolog, Warren mint beházasodott unokaöcs fog tündökölni. James unokaöccse! A keserves életbe! — Lehetnénk jóindulatúak szerintem, és feltételezhetnénk, hogy már összeházasodtak — mondta Anthony, majd utálkozó pillantást vetett rájuk. — Hát, ez talán nem akkora túlzás. Connie hátralépett, hogy ne legyen útban, majd azt javasolta: — Miért nem kérdezed meg tőle? — Megkérdezem, ha nem bánjátok. Kemény mozdulattal oldalba lökte Warrent. Közelebb lévén hozzá, Anthony lehajolt, és visszakézből arcul ütötte, hogy magához térjen. Elég gyorsan eljárt a keze. Erre Warren azonnal felült. Anthony közben hátralépett, hogy ne legyen része hasonló viszonzásban, Warren mégis őt

látta meg először. — Honnan a pokolból kerültetek ide? — Én sem bánok veled kesztyűs kézzel, öregem — felelte Anthony. — Feleségül vetted? — Micsoda kérdés ez... — Jelen pillanatban meglehetősen fontos. Ó, látom, most jutott eszedbe, hogy nem egyedül alszol. Szóval? — Nem vettem el — bökte ki Warren. Anthony csettintett a nyelvével. — Jobb lett volna, ha hazudsz, jenki, vagy legalább hozzáteszed a „még" szócskát. Istentelenül ostoba vagy, hogy erre nem jöttél rá. — Ki állította róla bármikor is, hogy van egy csöpp esze is? Warren körbenézett, meglátta Connie-t az ágy lábánál, majd a sógorát, aki az előző megjegyzést tette. — Jézusom! — morogta, ahogy visszazuhant a párnára. — Mondd, hogy csak álmodom. Amy válaszolt, akinek a vállát Warren eléggé meglökte ahhoz, hogy ő is felébredjen. — Mi... — Vendégeink vannak—szakította félbe Warren bosszús hangon. — A fenébe... — de nyomban elhallgatott, amint észrevette az ágy előtt álló Tony bácsikáját, elkerekedett a szeme, és meglepetten jegyezte meg: — Tényleg. — Örülök, hogy látom, jól vagy, kicsi — állapította meg Anthony, majd hozzátette: — Legalábbis nagyrészt. Amy felnyögött, és Warren válla mögé rejtette az arcát. De a rémálom csak még szörnyűbb lett. — Erre semmi szükség, drágám — szólalt meg James. — Tudjuk, kit hibáztassunk. — Ez csak álom — nyugtatta meg a lány Warrent. — Eltűnnek, amint felébredünk. A férfi felsóhajtott. — Legalább most az egyszer ne áltasd magad, Amy. — Ó, ez kedves. — Amy felült, és komoran ránézett. — Ez nagyszerű. Ne hidd, hogy nem emlékszem, hogy megpróbáltál eltaszítani magadtól tegnap este. Vége, mi? Ki áltatja magát? — Egész jól magára vállalja a dolgot, nem igaz? — jegyezte meg Anthony. — Kissé emlékeztet Reganra és arra, milyen előszeretettel fordtott minden egyes helyzetet a maga hasznára — állapította meg Connie. — És sajnálatos módon mindkettejüknek rettenetes ízlése van a férfiak terén — vonta le a következtetést James. — Igazán szórakoztató a társalgásuk, uraim — szólt közbe Warren. — De az isten szerelmére, miért nem mentek már ki innen, hogy felöltözhessünk, mielőtt folytatjuk ezt a kínvallatást? — Ugye nem szándékozol kiugrani valamelyik ablakon? — vetette oda gúnyosan Anthony. — A második emeletről? — vágott vissza Warren. — Nem szeretném kitörni a nyakam, köszönöm. — Ugyan már, jenki — kuncogott Anthony. — A nyakad miatt kell most a legkevésbé aggódnod. — Elég lesz, Tony — mondta ingerülten James. Majd odafordult Warrenhez, és nyomatékosan megjegyezte: — Ahogy emlékszem, a dolgozószobában szoktátok megbeszélni az ilyen ügyeket. Igyekezzetek! Warren abban a pillanatban kiugrott az ágyból, ahogy az ajtó becsukódott, és magára kapkodta a ruháit. Amy sokkal lassabban ült fel, a lepedővel elfedte mezítelen mellét. Még mindig nem tűnt el az arcáról a szégyenpír. Úgy érezte, soha nem is fog. Akkor sem lett volna része kínosabb megszégyenítésben, ha a szülei találnak rá. Más dolog beszélni egy férfi elcsábításáról, és megint más, ha rajtakapják az ágyában. Nem mer szembenézni a bácsikáival soha többé. Csakhogy nem volt választása. — Ha nem tudnám, mi a helyzet, azt hinném, te tervezted így a dolgokat —jegyezte meg

nyersen Warren, miközben belebújt az ingébe. Amy összerezzent a keserű hang hallatán. Képtelen lett volna most a férfival vitatkozni. — Nem kényszerítettelek, hogy szeretkezz velem tegnap este. — Nem? A vádló hang észhez térítette a lányt, sőt egy pillanatra a férfi szemével látta önmagát. Eszébe jutott, mit mondott neki Jeremy, és az ő tanácsát használta fel Warren térdre kényszerítésére. Ami azt illeti, kezdettől fogva teljesen önző módon viselkedett, hogy meghódítsa a férfit, és megszerezze magának, egyetlenegyszer sem volt tekintettel Warren érzéseire, csak arra összpontosított, ahogyan szerinte később fog érezni majd a férfi. Az sem szolgált a mentségéül, hogy ő biztos volt a dolgában, mert ezt súgták neki az ösztönei. Igazságtalan volt Warrennel szemben. Amy felnézett, elhatározta, hogy elmondja neki, mennyire sajnálja a történteket, és hogy soha többé nem fog beleszólni a dolgaiba, de Warren már kiment a szobából. — Szóval itt vertek össze annak idején? — fordult Anthony a testvéréhez, amint beléptek a földszinti hatalmas dolgozószobába. — Itt volt hozzá elegendő hely. — Hallgass, Anthony! De Anthony mindig csak olyan tanácsot fogadott meg, ami a kedvére való volt. Ezért folytatta. — Meg kell mutatnod nekem azt a híres pincét is, ha már itt vagyunk, hogy mesélhessek majd róla Jacknek, ha eljön az ideje. Biztos vagyok benne, hogy érdekelni fogja, a bácsikája hogyan akasztotta fel kis híján az apját. James előrelépett. Connie közéjük ugrott. Ekkor lépett be Warren, hogy megkérdezze: — Nem tudtok megvárni? A két testvér azonnal elfordult egymástól. Connie megigazította magán a kabátot, és helyeselt: — Jó időzítés, jenki. Már majdnem elfeledkeztek róla, hogy te vagy az, akit össze akarnak verni. — Szóval ki szeretné fenntartani magának ezt az élvezetet? — nézett rájuk Warren. — Én nem, öregem — felelte Anthony. — Én ezt már végigcsináltam, bár nem lihegtek a sógoraim a nyakamban. Véletlenül egy sem volt belőlük. Egyedül az enyém volt a dicsőség. Warren Jameshez fordult. — Akkor te játszod az álszentet? James csak egy pillanattal később válaszolt. — Nem. Mindaddig, míg helyesen cselekszel, nem nyúlok hozzád. És amilyen körülmények között rajtakaptunk, nincs túl sok választásod, nem igaz? Warren tisztán látta a helyzetet, ezért volt olyan átkozottul dühös magára. Más dolog volt élvezni az Amy által nyújtott gyönyöröket a családja tudta nélkül, és megint más úgy, hogy már a tudomásukra jutott a viszonyuk. — Feleségül veszem — bökte ki végül. — De nem fogok vele élni, és nem kívánom a további közreműködéseteket. — Szent isten, igazán nem kell annyira szolgálatkésznek lenned — mondta Anthony. — Megelégszünk a házassággal. — Feleségül akarsz venni? Warren megfordult, látta, hogy Amy ott áll az ajtóban. Épp csak a gyűrött ruhájába bújt bele. A lába mezítelen volt. Csodálatos fekete haja még a férfi ujjainak érintésétől volt érzékien kócos. És most hiányzott belőle a rá oly jellemző melegség. Warren túl dühös volt ahhoz, hogy felfigyeljen a szorításra a mellkasában, túlságosan is dúlt benne a harag, hogy észrevegye, a lány milyen feszülten várja a feleletet. — Már tudod a választ. Soha nem is áltattalak mással, nem igaz? Amy talán számított erre az elutasításra, de így a férfi szájából hallva, mindazok után, amit az utóbbi időben együtt vészeltek át... az előző éjszaka után... A

fájdalom szinte elviselhetetlen volt, feszítette a mellkasát, fojtogatta a torkát. De Warren ott állt előtte, dühösen és olyan makacsul és konokul utasította vissza, mint még soha, és Amy inkább belehalt volna, mint hogy a tudtára adja, mennyire megbántotta. — Ezt megbeszéltük — mondta tárgyilagosan. — Nem hinném, drágaságom — mondta neki James. — Az ő érzései most nem sokat számítanak. — Dehogynem. Nem megyek hozzá. James meglepetten kérdezte: — Tudod, mit fog szólni ehhez az apád? Amy csak annyit felelt: — Nem megyek hozzá, amíg ő nem kér rá. —Túl sok a makacsság ebben az ügyben — szólt Anthony, magára vonva a lány figyelmét. James pedig hozzátette: — Meg fog kérni, Amy. Azt garantálom. — Az ilyen kérés nem számít. Akarnia kell, és nekem tudnom kell, hogy őszintén gondolja. Már megmondtam neked, James bácsi, úgy nem kell, ha kényszerítik, hogy az oltár elé álljon. És ezzel le is zárhatjuk a vitát. Szeretnék hazamenni, amilyen hamar csak lehetséges, ha valamelyikőtök hajlandó megszervezni a visz-szautamat. Nem nézett többé Warrenre. Egyszerűen kisétált, ugyanolyan halkan, ahogy megjelent. Szinte tapintható volt a feszültség, amit maga mögött hagyott, legalábbis két embert illetően. — Az ördögbe! — vicsorgott James. — Ez megment a kötéltől, jenki! — Ezt Anthony tette hozzá, hangja tele volt gyűlölettel. — De azt is jelenti, hogy veszettül távol tartod magad tőle, vagy én magam törlöm fel veled a padlót. Warren egy cseppet sem vette zokon a fenyegetést, mivel esze ágában sem volt még egyszer Amy közelébe kerülni. Abban viszont már nem volt biztos, hogy amit érzett, az megkönnyebbülés volt-e, és ha nem, akkor mi járta át a szívét, és arra kényszerítette, hogy a lány után rohanjon. Nem hagyta, hogy úrrá legyen rajta ez a furcsa érzés. Hogy elterelje a figyelmét, Jameshez fordult és megkérdezte: — Hogyan tudtatok ideérni ilyen gyorsan? — A te hajóddal. Normális körülmények között Warren nekiugrott volna ennek hallatára, de most inkább örült, hogy a hajója a rendelkezésére áll. Azonnal teljesítheti Amy kívánságát. — Akkor, ha megbocsátanak, uraim. Érezzétek magatokat otthon nálam. Megyek és megnézem, mi maradt a Nereusból. A szúrós megjegyzés egyenesen James tengerészszívébe talált. Válaszával akart elégtételt venni. — Nem sok. Warren nem ugrott be neki. — Remélem, megértitek, ha a jelen körülmények között nem ajánlom fel, hogy visszaviszlek benneteket Angliába. — Legalább nem utaztok Amyvel ugyanazon a hajón — morogta Anthony. Warren erre is közönyösen válaszolt. — Akkor talán nem is találkozunk többé. Mindannyian ebben reménykedtek.

40. fejezet Warren fivérei már a hét elején visszaindultak Angliába az új irodavezetővel. Ha Warren is azonnal indult volna, még találkozhatott volna velük a tengeren, és akkor nem kellett volna Londonban magyarázkodnia. De nem hajózott ki azonnal. Megtudakolta, milyen hajók tartanak arrafelé a napokban. Volt egy, amelyiknek három nap múlva kellett indulnia. Arra számított, Amy biztosan ezzel utazik. És ha a lány és a bácsikái ilyen hamar távoznak, neki igazán nem volt miért visszatérnie Londonba. Ők is elmesélhetik a történteket a fivéreinek. Az új vezető átveszi a

Skylark-iroda irányítását. Semmi más dolga nem volt Londonban... csak Amyhez került volna megint túl közel, s ez a közelség veszélyeztette volna a lelki nyugalmát. Ez utóbbi miatt döntött úgy, hogy néhány évig egyáltalán nem megy Londonba, főleg mivel már az is nehezére esett, hogy a saját otthonát kerülje, amíg Amy ott lakott. Nem tudott szabadulni attól az érzéstől, hogy másképp kellett volna végződnie ennek az egésznek, hogy időt kellett volna szakítania arra, hogy megmagyarázza Amynek — négyszemközt —, mért nem veszi feleségül; hogy nem ellene van kifogása, hanem a házasság gondolatától irtózik. Persze a lány már valószínűleg tudott róla, hiszen oly sok mindent ismert Warren múltjából, Marianne történetét is, de akkor is el kellett volna mondani neki, miért nem kéri meg a kezét. Nem tudta kiverni a fejéből azt a képet sem, amikor utoljára látta a lányt, tele fájdalommal, védekezéssel és makacssággal, amely annyira megváltoztatta a megjelenését: idősebbnek nézett ki a koránál, és a férfi annyira szerette volna megvigasztalni és visz-szaadni az életkedvét. Azért jött, hogy megmentse őt, és nem akart hozzámenni, csak ha Warren maga kérte volna. Ezért hálás volt neki a férfi... vagy legalábbis annak kellett volna lennie. De a helyzet úgy fordult, hogy a lány egyszerűen visszautasította a házasságot. A pokolba, csak nem fogja hagyni, hogy ez rosszulessen neki! Warren belevetette magát a munkába, és a régi barátaival találkozgatott. Aznap, amikor Amy elhajózott, nagyon berúgott, és a következő napot ágyban töltötte, átkozva magát az előző estéért; majd élte tovább az életét. Visszaköltözött a házába, de a hálószobát nem használta, mert túl erősen éltek benne az emlékek, és nem tudta elviselni a nyomasztó légkört. Eltervezte, hogy a Nyugat-Indiákra utazik, ami több hónapi hajózást jelentett, megvásárolta a rakományt, és az utolsó estéjét a városban töltötte Mackel, aki bölcsen óvakodott attól, hogy kiejtse a száján a Malory nevet. Az indulás reggelén lesétált a kikötőbe, hogy élvezze a késő nyári napsütést, de amilyen borús hangulatban volt, túl sok örömet nem talált benne. Öt nap telt el azóta, hogy Amy elhagyta a várost, és így egyre könnyebb nem gondolni rá... Ez persze nem volt igaz. Szüntelenül a lány járt az eszében. De majd köny-nyebb lesz. így kell lennie, mert az emlékek még egyre kínozták. A sors úgy hozta, hogy a séta a városon át nem volt eseménytelen. Ahogy befordult a kikötőhöz vezető utcára, Warren megpillantotta Marianne-t, minden egykori keserűsége egyszerre tört rá, majdnem megfojtotta. Tetőtől talpig napsárgába öltözött a nő, még a napernyője is sárga volt; minden porcikájából sütött, hogy gazdag ember felesége, pedig Warren hallotta, hogy már elvált. Nem tudta biztosan, mit érez a nő láttán, ha egyáltalán érez bármit is iránta, mivel már jó ideje egyszer sem gondolt rá. El kellett mennie mellette ahhoz, hogy a kikötőbe jusson. De Warren el akarta kerülni. Megfordult, hogy átmenjen a túloldalra, de Marianne észrevette. Összerezzent, ahogy meghallotta, amint a nő a nevét kiáltja, de végül mégis megállt. Várt, hogy az asszony utolérhesse, hagyta, hogy Marianne menjen oda hozzá. Volt idő, hogy a legcsekélyebb kívánságát is teljesítette volna. Most szinte látni sem bírta, pedig szőke hajával és világoskék szemével éppolyan gyönyörű volt, mint annak idején. — Hogy vagy, Warren? — Nincs kedvem az üres fecsegéshez — felelte kurtán a férfi. — Úgyhogy ha megbocsátasz... — Még mindig a keserűség beszél belőled? Reméltem, hogy már nem. — Miért? — fortyant fel a férfi. — Arra gondoltál, felszeded, amit eldobtál? — Nem. Megszereztem, amit akartam, a férfiaktól való függetlenséget. Nem adnám fel semmiért sem. — Akkor mi értelme ennek a beszélgetésnek? Marianne elmosolyodott, Warren emlékezett rá régről, hogy ez az ő esetében a türelem jele volt. Már el is felejtette, milyen végtelenül türelmes volt, hogy semmi sem tudta kihozni a sodrából. Most, ahogy erre gondolt, rájött, ez sokkal inkább az érzelmek hiányára utalt,

hiszen annak a nőnek a higgadtsága annyira különbözött Amy türelmétől vagy inkább toleranciájától, mivel Amy minden volt, csak türelmes nem. — Majdnem elmentem hozzád — mondta Marianne. — Amikor hallottam, hogy visszajöttél. De nem volt hozzá bátorságom. Ezért örülök, hogy összefutottunk, mert el akarom neked mondani, mennyire sajnálom, hogy részt vettem Steven tervében. Nem beszélhettem erről hamarabb, csak most, hogy már elváltunk. — És ezt el is higgyem? — Az sem baj, ha nem hiszel nekem. Csak azt akarom, hogy tiszta legyen a lelkiismeretem. Nem mintha így utólag bármit is másképp tennék, de mindig bántott, amit csináltam. — De mit tettél, Marianne? Miről beszélsz? — Steven találta ki az egészet... téged, engem. Előre eltervezett mindent, már azelőtt, hogy te és én megismertük egymást. És te beleestél a csapdába. Fiatal voltál, hiszékeny, és a terv egyszerű volt. Te belém szeretsz, én meg elhagylak a leggyűlöltebb ellenfeledért. A gyerek is az alku része volt. Ahogy egyébként a válás is. Mondom, mindent kigondolt jó előre. Csak egy nőre volt szüksége a megvalósításhoz, és ez voltam én, mivel amit ajánlott, az túl csábító volt ahhoz, hogy visszautasítsam. Gazdag lehettem és független, anélkül hogy egyetlen férfinak is elszámolással tartoznék. Ez volt a fizetség. Ezért tettem. Warren túlságosan meglepődött volt ahhoz, hogy bosszankodjon. — Tehát a gyerek is része volt az alkunak? — Igen. Amit Steven állított, hogy ne kaphasd meg a kisbabát, az részben igaz volt. Lefeküdtem vele. Ő ragaszkodott hozzá, nem mintha tetszettem volna neki, vagy ilyesmi, de mindenképpen gyereket akart. Látod, őt nem érdekelte, ki az apa, mindaddig, amíg te azt hitted, te vagy az. — És ki volt az apa? Marianne közönyösen megvonta a vállát. — Tényleg nem tudom. Nem akartam megtartani — ez is része volt az alkunak —, ezért megpróbáltam minél kevésbé megszeretni a fiamat. — És Steven megölte? Ezen a nő őszintén elcsodálkozott. — Ezt gondoltad? Nem. Ez a furcsa az egész történetben. Imádta a fiút. Teljesen összetört, amikor a baleset történt. — Fogadni mertem volna. Marianne elgondolkodott. — Hagytad győzni, igaz? Hagytad, hogy minden úgy alakuljon, ahogy tervezte. — Nem hiszem, hogy túl sok választásom lett volna, tekintve, milyen hiszékeny bolond voltam. — Komolyan beszélek. Azt hiszed, nem látom, hogy még mindig milyen keserű vagy? Miért nem fordítottál hátat az egésznek, és feledkeztél meg róla? Nem tudod, hogy csupán azért maradtunk ilyen sokáig házasok, mert Steven azt hitte, még mindig szeretsz? Az alku szerint néhány év múlva elválhattam volna tőle, de nem engedett el mindaddig, míg úgy gondolta, hogy a házasságunk talán egy-két csepp vért még kifacsarhat belőled. Végül csak azért mehettem el, mert túl keveset voltál itthon ahhoz, hogy kiélvezze a győzelmét. — Szóval tovább kellett összezárva lenned vele, mint ahogy tervezted? Azt hiszed, érdekel? — Talán nem árt, ha tudod, hogy egyáltalán nem szerettem, ahogy ő sem engem. — Akkor ezt nevezhetjük költői igazságszolgáltatásnak is? — Talán azt sem árt, ha tudod, hogy beleunt a legutóbbi tervbe, és most újat keres. — Tényleg azt gondolod, hogy beleesem újra ugyanabba a csapdába? — Nem, csak gondoltam, jó, ha tudod, hogy nem adja fel, amíg csak él. Ő tényleg veszettül gyűlöl téged, láthatod. Régebben nem tudtam, helyesen teszi-e, hogy ilyen ádáz harcba kezd gyermekkori sérelmek és teljesen jelentéktelen apróságok miatt. De elmesélte, hogy ezek a gyerekkori esetek mennyire megszégyenítették az apja előtt, aki nevetségessé tette és megalázta őt, amiért nem tudott felülkerekedni a veled folytatott csatározásban. Gyűlölte az apját is, de ezt sosem vallotta volna be... összeolvadt benne az apja alakja a tiéddel, azt

hiszem. Téged könnyebb volt gyűlölnie. Nem kellett bűntudatot éreznie miatta. — Steven felőlem elmehet a pokolba, de te... el kellett volna mondanod, hogy meg lehet téged vásárolni, Marianne. Többet ígértem volna nála. A sértés talált, a nő elpirult a dühtől. — Mit tudsz te arról, milyen az, ha szegény vagy és semmid sincs? Neked mindig megvolt mindened, amit csak akartál. Nem tetszett, hogy így becsaptalak. Nem vártam, hogy ennyire kedves és szórakoztató leszel... amilyen voltál. De egyezséget kötöttem. És ki kellett tartanom mellette. — Igen, a pénzért — mondta utálkozva a férfi. — Nos, van itt valami a számodra, Warren, ami ingyen van. Arról a fiatal hölgyről van szó, aki nálad lakott. Mindenki tudja a városban, hogy kompromittáltad, de ő nem volt hajlandó hozzád menni. És Steven ugyanazon a hajón távozott, mint ő. Ahogy mondtam, új eszközt keres, hogy fájdalmat okozzon neked. Minden bizonnyal azt hiszi, hogy már meg is találta.

41. fejezet Georgina nem várta meg, míg bejelentik, és Amy lemegy hozzá a szalonba. Felrohant egyenesen a lány hálószobájába, és amilyen izgatott volt, még csak nem is kopogott. — Amy Malory, nem tudom elhinni, hogy kivel láttalak ma. Van róla fogalmad... tudod te egyáltalán, kicsoda... hogy voltál képes együtt mutatkozni azzal az emberrel? Amy megfordult az ágyon, ahol éppen a legfrissebb divatlapokat nézegette, amelyeket az anyja hozott fel neki. — Én is örülök, hogy látlák, George néni. Hogy van a kis Jack? — A mellébeszéléseddel a bácsikáidat szórakoztasd, de engem meg ne próbálj félrevezetni, kisasszony! Steven Addingtonnal voltál. — Igen, vele. — Nem tudod, ki az a férfi? — Dehogynem — mondta Amy tárgyilagosan. — Te beszéltél nekem róla, ha jól emlékszem. Ő az, aki feleségül vette Marianne-t. Egyébként már elváltak. Georgina szája tátva maradt a csodálkozástól. — Te ezt tudtad, és mégis hagyod, hogy udvaroljon neked? — Egy ideig. — De miért? — kérdezte Georgina. — Azt ne mondd, hogy tetszik neked. — Meglehetősen jóképű, nem? — Amy! — Jól van, elmondom, mi a helyzet — mérgelődött Amy. — Tulajdonképpen egészen egyszerű a történet. Steven figyelmes volt velem, udvarolt nekem, amióta eljöttünk Bridgeportból. Először furcsállottam, különösen mivel tudott róla, hogy nem voltam hajlandó hozzámenni Warrenhez. Ha erről hallott, akkor mást is hallania kellett, nem igaz? — Igen. — Pontosan. Szóval miért udvarolt volna, ha tudta, hogy már kompromittáltak? — Azt gondolta, hogy könnyű préda vagy? — találgatott mogorván Georgina. — Eszembe jutott, de aztán elvetettem. Nem, feleségül akar venni. — Micsoda? Amy bólintott. — Erről van szó. — Megkérte a kezed? — Nem, de utalt rá. Azt hiszem, megvárja, míg Warren megérkezik, és akkor kér meg. — Mi köze ehhez Warrennek? — Tömérdek. Ha figyelembe vesszük, hogy ők ketten gyermekkori ellenfelek voltak, hogy ugyanazokra a dolgokra vágytak, és mindig ugyanazért küzdöttek. Warren Marianne-t akarta, és Steven elvette tőle. Steven azt hiszi, Warren engem akar, ezért most rám vadászik. — Hát, azt hiszem, ez logikusan hangzik — helyeselt Georgina.

— De a kis kéme... — Milyen kis kémről hadoválsz itt? — Az egyik cseléd a bátyád házában... kétszer kaptam hallgatózáson a lányt az alatt a pár nap alatt, amíg a házban tartózkodtam. Szerintem azonban nem hallott mindent aznap, amikor a bácsi-káim megérkeztek... csak a legrosszabb részeket. De szinte örülök, hogy nem hallotta, hogy Warren nem akar feleségül venni. — Miért? — Mert Steven azt mondta, sajnálja Warrent — a hazug disznó —, hogy nem találtam elég vonzónak. Nyilvánvalóan erre a következtetésre jutott. — Nem helyesbítetted a feltételezését? — Akkor még nem tudtam, mire készül, ezért hagytam, hogy gondoljon, amit akar. — De miért mentél bele ebbe az egészbe? — Warren miatt. — Tessék? Amy elmosolyodott Georgina értetlen arckifejezése láttán, és élénken magyarázni kezdett. — Az én módszerem nem működött, George néni, őszinteséggel és nyíltsággal nem értem célba. Úgyhogy megpróbálkozom valami régimódi trükkel, vagyis a féltékenységgel, azért, hogy idecsaljam Warrent. — Ó, istenem, semmi sem egyszerű, aminek bármi köze van Stevenhez! — Ez a hab a tortán. Lehetőséget adok Warrennek, hogy elégtételt vegyen a fickón, és akkor végre nyoma sem marad annak a régi keserűségnek a lelkében. Georgina felsóhajtott, próbált rámutatni a lényegre. — Amy, te azt feltételezed, hogy Warren akar téged. Hogyan lehetsz képes még mindig reménykedni azok után, ami Bridgeport-ban történt? — Teljesen igazad van. Talán egyáltalán nem érdekli, hogy hozzámegyek-e Stevenhez vagy sem. Mindössze annyit tehetek, hogy bízom az ösztöneimben. — Talán vissza se jön Londonba. Semmi oka sincs rá. — Vissza fog jönni. — Amy csak ennyit mondott válaszul. — Hogyan lehetsz ennyire biztos benne? Jól van, tudom. — Georgina megrázta a fejét. — Azok a híres ösztöneid! Georgina elég gyászos hangulatban ért haza, biztosra vette, hogy Amy megint valami nagy csalódásnak néz elébe. A bátyját ismerve — akit pedig igencsak jól ismert —, Warren most bizonyára olyan távol akar lenni a lánytól, amennyire csak lehetséges, vagyis a világ másik végén. Ezért nagyon meglepődött, amikor felismerte, hogy a James dolgozószobájából kiszűrődő harsány hang a bátyjáé. Feltételezése bizonyságot nyert, amikor kinyitotta az ajtót. — Akkor miért nem teszel valamit? — kérdezte Warren. — Az a lány teljesen bolondot csinál magából. — Nekem úgy tűnik, inkább most jött meg az esze! — felelte James fölényesen. — Te voltál az, aki miatt bolondot csinált magából. — Tudod te egyáltalán, hogy ki az az ember? Feleségül vett egy nőt, és kényszerítette, hogy gyereket szüljön csak azért, hogy bosz-szút állhasson rajtam. Valószínűleg ugyanezért teszi most a szépet Amynek, mert azt hiszi, fájdalmat okoz nekem azzal, ha elcsábítja. — Jól hiszi? — Ez nem a te dolgod, Malory! — csattant fel Warren, majd a hajába túrt dühében, aztán hozzátette: — Nézd, ha összetalálkozom Addingtonnal, attól tartok, megölöm. Túlságosan alattomosan és kegyetlenül avatkozott bele az életembe ahhoz, hogy futni hagyjam. — Nem tudom, mit vársz tőlem, jenki. Az már kiderült, hogy Amy nem hallgat az okos tanácsra, ha a szíve mást diktál neki. — Akkor küldd el azt a fickót. Mint Amy nagybátyja, már rég meg kellett volna tenned. Mi tartott vissza?

James csak felhúzta a szemöldökét a számonkérés hallatán. — Nem tudtam, hogy a legádázabb személyes ellenségedről van szó. De ha tudtam volna, az sem változtatott volna a helyzeten. A hajón tanúsított magatartásában nem találtam kivetnivalót. — Most mondtam el, hogy mire képes. — A te véleményed szerint. De milyen bizonyítékaid vannak? — A volt felesége vallotta be nekem, mielőtt eljöttem Bridge-portból, hogy Steven fizetett neki azért, hogy elcsábítson, azután pedig elhagyjon engem. Az is az alku része volt, hogy a nő teherbe esik, és hagyja, hogy azt higgyem, én vagyok az apa, majd hozzámegy Stevenhez feleségül, később pedig elválik tőle. James felfortyant. — És te azt várod tőlem, hogy higgyek neked vagy akár egy elvált nőnek, aki valószínűleg épp elég haragot táplál magában ahhoz, hogy rossz hírbe keverje a volt férjét? — Akkor menj a pokolba! — mondta Warren, majd kirontott a szobából, és csak egy kurta „Georgie" szaladt ki a száján, amikor meglátta a húgát az ajtóban. Georgina odament a férje íróasztalához, és azt kérdezte: — Mi ütött beléd, James? Azonnal Addington után rohannál, ha bárki más hozta volna a tudomásodra mindazt, amit most Warren. Nem hiszel neki? — Épp ellenkezőleg, drágám. Semmi kétségem afelől, hogy Addington éppen olyan sötét lelkű fickó, ahogy a bátyád lefestette. — Akkor most miért nem fogadkozol, hogy megölöd azt az alávaló alakot? — Hogy megfosszam a bátyádat ettől az örömtől? Szó sem lehet róla, annyira szórakoztató, amikor dühöng.

42. fejezet Kerti parti volt a legunalmasabb fajtából. Legalább száz vendég próbálta múlatni az időt különféle szabadtéri és társasjátékokkal, a házigazda pedig azért imádkozott, hogy ne eredjen el az eső. James nem vett volna részt rajta — Georgina hiába könyörgött volna neki —, ha nem hallja meg, hogy Amy is ott lesz, valamint Steven Addington is tiszteletét teszi. Nem mintha azt várta volna, hogy a dolgok érdekes, netán izgalmas fordulatot vesznek — hacsak nem bukkan fel Warren. Márpedig James úgy sejtette, Warren ott lesz. Kezdte feladni a reményt, ahogy estébe hajlott az idő, és felállították az asztalokat, hogy ételt-italt szolgáljanak fel a vendégseregnek. A vacsora nagyon unalmas része volt mostanában az összejöveteleknek, a vendégek asztaltól asztalig jártak, és csupa olyan dologról beszéltek, amit már rég megtárgyaltak James klubjában is. James már épp azon volt, hogy hazavonszolja a feleségét, amikor Warren kisétált a házból a teraszra. James azonnal körbenézett, hogy megkeresse Amyt. Mindent rendben talált, a kis csibész egy asztal mellett ült Addingtonnal. Nem látszott rajta, hogy túl jól érezné magát, az amerikai véget nem érő locsogását hallgatta. James visszafordult, hogy lássa, mennyi időbe telik Warrennek, amíg észreveszi őket. Nem tartott sokáig. — Forrófejű marha — morogta James. — Nem tudja, hogy ezeket az ügyeket négyszemközt szokás elintézni? Georgina odahajolt a férjéhez, és kedvesen megkérdezte. — Mit mormolsz magadban? — A bátyádról ejtettem pár keresetlen szót. — Melyikről? — Arról, aki hamarosan remekül el fog szórakoztatni bennünket. Georgina megfordult, látta, amint Warren átvág a gyepen, és egyenesen Amy asztala felé tart. Elindult, hogy ő is odamenjen, de James visszahúzta. — Mégis hová igyekszel? — kérdezte lobbanékony természetű feleségét. — Természetesen meg akarom állítani.

— Felejtsd el, George. Azért jöttem ide, hogy ezt végignézzem, bár azt hittem, csak párbajra fogja hívni Stevent. Persze tudhattam volna, hogy a bátyád semmit sem intéz civilizált ember módjára. Georgina védelmébe vette Warrent. — Semmit sem tett még... és az ördögbe is, honnan tudtad, hogy ide fog jönni? -- Talán mert kapott egy névtelen levelet, hogy Amy és a lovagja ma itt lesznek. — Ezt nem tehetted! James összeráncolta a szemöldökét, egy cseppet sem törődött felesége felháborodásával, és arra sem vette a fáradságot, hogy bevallja, már elfogadta a tényt, bármilyen nyomorúságos is volt, hogy Warrennek feleségül kell vennie Amyt azok után, hogy kompromittálta a lányt. És mivel az egyetlen gátló akadály az volt, hogy Warren olyan nehezen hajlott a „kérésre", James úgy döntött, miközben kicsit elszórakozik, előremozdítja az ügyet — a saját módszereivel. A feleségének viszont csak annyit mondott: — Miért nem? — James Malory! — Hallgass most, drágám — kérlelte izgatottan a férje. — Elérte a célpontot. Tényleg így volt. És Warren nem fáradt olyasmivel, hogy azt mondja, „hello", meg „hogy vagy?", esetleg „beszéljük meg kint". A sok év alatt felhalmozódott gyűlölet késztette arra, hogy egyenesen a tárgyra térjen. Felemelte Amyt, hogy elvigye az útból, majd kiütötte Stevent a székéből. Steven azonnal talpra ugrott, és készen állt a harcra. Éles sikolyok törtek fel a közvetlen közelükben ácsorgó meglepett hölgyekből, miközben az urak előrejöttek, hogy jobban lássák az eseményeket, és fogadásokat tegyenek. James maga is közelebb ment, Amy mellé állt. Felkészült rá, hogy megakadályozza, ha a lány közbe akar avatkozni, de Amynek nem állt szándékában ilyesmi. — Milyen érzés, hogy összeverekednek érted, drágám? — kérdezte kíváncsian, amikor Steven már másodszor zuhant a földre. — Még nem tudom biztosan — felelte a lány. — Majd megmondom, ha már tudom, ki a győztes. — Az máris elég nyilvánvaló, nem? Amy nem felelt, de James felfedezett egy elfojtott mosolyt a szája szögletében. A férfi felsóhajtott, mert látta, hogy a kis csibész milyen pokolian állhatatos és milyen végtelenül elszánt, hogy sosem fog lemondani arról a gazfickóról. Miért nem tudott olyan szeszélyes lenni, mint a legtöbb nő, és miért nem vesztette el az érdeklődését Warren iránt, mielőtt még az a helyrehozhatatlan hiba megtörtént? A verekedés során asztalok törtek ripityára, és a házigazda pánikba esett, de szerencsére már a vége felé járt a küzdelem. Warren két gyors ütést mért Stevenre abban a stílusban, ahogy Anthony tanította neki, de már a kezdettől fogva nyilvánvaló volt, hogy semmilyen különösebb erőfeszítést nem igényel, hogy Stevent legyőzze. A fickó nem volt formában, hamar zihálni kezdett, majd feladta. Warren azonban még nem végzett. Felkapott egy üveget a még álló asztalok egyikéről, és a tartalmát — mit sem törődve azzal, mi van benne — Steven arcába löttyintette. A fickó köhögött és köpködött pár pillanatig, mielőtt kinyitotta volna a szemét, majd azon kapta magát, hogy valaki felemeli az ingénél fogva, és halálosan nyugodt hangon azt mondja neki: — Távol tartod magad a lánytól, Addington, ha jót akarsz! Továbbá elutazol a legközelebb induló hajóval. És én csupán egyszer mondom el neked mindezt. Avatkozz bele még egyszer az életembe, és azt fogod kívánni, bár meg sem születtél volna! Warren azzal adott nyomatékot a figyelmeztetésnek, hogy még egyszer kiütötte Stevent. Ő maga egyeden ütést sem kapott, de nem maradt ott, hogy megünnepelje a győzelmét. Anélkül, hogy egy árva szót szólt volna Amyhez vagy bárki máshoz, ismét átvágott a gyepen, és távozott.

— Na, már tudod, hogy érzel, kicsi? — kérdezte James a lánytól, aki zavartan bámulta Warren távolodó alakját. Amy felsóhajtott. — Meg kell adni, elviszi a pálmát. Új jelentést ad annak a szónak, hogy „makacs". James kuncogott. — Az már igaz. Amy egész éjjel a történteken rágódott. Minden pontosan úgy alakult Addingtonnal, ahogyan remélte — egyeden pontig. Warrennek nem lett volna szabad eltávoznia a végén. Térdre kellett volna hullania, és könyörögni, hogy menjen hozzá feleségül... persze ha nem is ilyen színpadiasan, de mindenképpen színt kellett volna vallania. De nem, ő még annyit sem mondott, hogy hello. Akárhányszor gondolta is át a dolgot, csak arra jutott, hogy kijátszotta az utolsó kártyáját is. Kifogyott az ötletekből, és szinte már a reményét is elveszítette. A pokolba az ösztöneivel, azok bizonyára cserbenhagyták valahol az út során. És a legrosszabb az volt az egészben, hogy nem számíthatott rá, hogy valaha is találkoznak még. Warren elhajózik vissza Amerikába, ráadásul anélkül, hogy legalább egy istenhozzádot mondana neki. És ezúttal Amy hajlandó volt elengedni. Nem akarta megállítani vagy marasztalni. És soha többé nem kívánta bevetni azokat az oly sokszor elutasított csábító trükköket sem, hiába sikerült valamicskét előrelépnie általuk. Szembe kellett néznie vele, hogy alighanem fel kell adnia a szerelméért folytatott küzdelmet. Warren teljesen elzárkózott a dologtól, akkor hát hány visszautasítást kell még elszenvednie ahhoz, hogy végre célhoz érjen? Fájdalmas volt ilyen józanul gondolkodni, kínzóan fájdalmas.

43. fejezet James a klubba menet megállt a Grosvenor Square-i háznál, de a bátyja valahol máshol intézte az üzleti ügyeit, Charlotte házon kívül volt, reggeli elintéznivalói után járt, Amy pedig nem volt olyan hangulatban, hogy vendégeket fogadjon. Jóízűen nevetett magában, miközben visszament a kocsihoz. A főkomornyik pontosan ezt mondta: „nincsen olyan hangulatban, hogy vendégeket fogadjon", és James biztosra vette, Amy nyomatékosan meghagyta a komornyiknak, hogy ezeket a szavakat használja. A lány a végletekig elment az őszinteségben, ehhez nem fért kétség. Épp fellépett volna a kocsiba, amikor megállt mögötte egy másik kocsi. Figyelmet sem fordított volna rá, ha nem Warren ugrik ki belőle, és indul azonnal a ház felé. James megfordult, és az útjába állt. — Nincs szerencséd — mondta Warrennek. — Ma nem fogad senkit. — De engem igen — hangzott a kurta válasz, majd a férfi kikerülte a sógorát. — Várj, jenki! Ugye nem azért jöttél, hogy megkérd a kezét? — Nem. — Ezt jó hallani. — James nem tudta megállni, hogy ne kötöz-ködjön. — Ettől féltem, miután tegnap este bebizonyítottad, hogy szerelmes vagy belé. Warren összerezzent. — Addington miatt volt. — Persze hogy miatta. És te csak azért hajóztál vissza ilyen mesz-szire, hogy egyet-kettőt behúzhass neki, mi? — Talán te is szeretnél néhányat? — Szerencsésnek érzed magad a győzelem után, igaz? Hát akkor gyerünk! Már hosszú ideje készülünk erre. Csak egy pillanatig tartott, amíg levették a kabátjukat, és kicsit lehúzódtak az út közepéről. Mint mindig, James adta az első ütést. Warren jó fél métert sodródott hátra.

— Szorgalmasabb is lehettél volna az edzéseken gúnyolódott James. Warren nem veszítette el a fejét. — Nos, miért nem próbálod meg újra? Ezúttal felkészült, és James átrepült a válla fölött. — Te beszélsz? — vágott vissza Warren gúnyosan. Többet már nem beszéltek, ez nem volt olyan könnyű küzdelem, mint előző esti. Warren közel sem tanult eleget Tajsitól, és különösen nem a támadásról. De tudta, hogyan védje meg magát Jamestől, és billentse ki az egyensúlyából nem is egyszer, és amíg a sógora újra egyenesbe nem jött, jó néhány kemény ütést is be tudott húzni neki, de ő maga kikerülte az ütéseket, ha időre volt szüksége az erőgyűjtéshez. Kegyeden harc dúlt közöttük tíz hosz-szú percen át. Szinte egyszerre jutottak ugyanarra következtetésre. Egyikük sem fog győzni. — Rohadt dönteden! — dühöngött James. — Ezt nem hiszem el. Warren felvette a kabátját. — Nem tudom, te hogy vagy vele, Malory, de én örülök annak, amim van, és megelégszem a döntetlennel egy darabig. — Egy darabig — morogta James, majd csodálkozva nézett Warrenre. — Nem Tony tanította neked ezeket a trükköket. — Nem, az új kabinosfiú. — Kabinosfiú? Nagyon vicces, jenki. Warren is úgy gondolta. De jókedve csak James távozásáig tartott, dühe, ami idehozta, azonnal visszatért, amikor a komornyik nem engedte be a házba... egészen addig, amíg Warren meg nem fenyegette, hogy betöri az ajtót. Belépett a szalonba, azt találgatta, hogy a férfi Amyhez ment-e bejelenteni őt, vagy segítséget hoz, hogy kidobhassa a házból. Az arca égett, a keze lüktetett, a gyomrában is fájdalmat érzett, mintha még mindig súlyos pörölycsapások érnék. Nagyon remélte, hogy James is ugyanennyire élvezi a monokliját és a vérző száját. Amy zihálva lélegzett, mire leért a szalonba, mert futott lefelé a lépcsőn. Biztosra vette, hogy valaki ugratja, amíg a saját szemével nem látta a férfit. Tényleg ott volt... te jó isten, megesküdött volna, hogy Steven egyeden ujjal sem tudott hozzáérni előző nap. Warren minden üdvözlés nélkül, céltudatosan a lány felé indult, akinek a szíve hevesen kezdett verni. Amikor odaért hozzá, becsukta az ajtót, megfogta Amy kezét, és a kanapé felé húzta. A lánynak semmi kifogása sem volt a dolog ellen... mindaddig, amíg a férfi le nem ült, és a térdére nem fektette Amyt. — Várj! — sikította a lány. — Mit csinálsz? Ne, figyelmeztetned kellett volna, Warren! Az első ütésnek visszhangzott a csattanása a szobában. — Ezt azért kaptad, mert szántszándékkal féltékennyé tettél — mondta neki a férfi. — És mi van, ha nem volt szándékos? — nyöszörögte Amy. — Akkor ezt azért, mert nem volt az. — Újabb ütés következett. — Meg kellett volna ezt tennem — még egy csattanás — már a hajón — újabb ütés —, amikor becsaptad Tajsit, hogy beengedjen a kabinomba. Ezt nem kellett volna mondania, mert csodálatos emlékek elevenedtek meg benne annak az éjszakának a mennyei boldogságáról. Nem tudott többet ütni. Felsóhajtott, és megfordította a lányt. — Hagyd abba ezt a cirkuszt — mondta a férfi mogorván. — Mindketten tudjuk, hogy nem okoztam fájdalmat. A hang, amit Amy kiadott, hirtelen félbeszakította. A lány ránézett. — De okozhattál volna. — Nem. Az ajtó kinyílt. Mindketten a komornyik felé fordultak, és egyszerre kiáltották: — Kifelé! — De Amy kisasszony... — Csak egy ványadt kis egér volt — mondta rezzenéstelen arccal. — Már eltűnt, de amint látja, azért nagyon megijedtem. — Felhúzta a lábát a kanapéra, hogy megmutassa, mennyire megriadt. — És csukja be az ajtót maga után.

A komornyik zavartan teljesítette az utasítást. Amy visszafordult Warrenhez, aki elgondolkodva nézte. — Mindig ilyen ártatlan arccal szoktál hazudni? — Ezen felesleges töprengened, mivel megesküdtem, hogy veled mindig őszinte leszek. Persze, nem is számítok arra, hogy hiszel nekem, amilyen bizalmatlan vagy. Csak azért jöttél, hogy kiporold a hátsómat? — Nem. Azért, hogy elmondjam, elutazom. A nyílvessző kíméletlen pontossággal talált a lány szívébe. Amy felállt Warren öléből. Erősen kívánta, bárcsak megállítaná a férfi, de az meg se moccant. — Gondoltam, hogy így lesz — mondta Amy. — Nem is akarsz rávenni, hogy gondoljam meg magam? Amy ezt inkább kérdésnek vélte, mint biztatásnak. — Szeretnéd, ha megpróbálnám? — Semmi értelme sem lenne — hangsúlyozta a férfi. — Tisztában vagyok vele. Mindeddig csak áltattam magam. És nem voltam egészen tisztességes veled sem, nem törődtem az érzéseiddel. Nagyon önző voltam, igaz? Warren nem egészen ezeket a szavakat várta, és a mondatok valami furcsa, feszítő érzést váltottak ki belőle. — Mit mondasz, Amy? Fel akarod adni? A lány elfordult, nehogy elsírja magát. Ez már túlment minden határon. — Mi mást tehetnék? A férfi hirtelen mögé került, maga felé fordította, és megragadta a lány vállát. — A pokolba is, nem adhatod fel! -Mi? Warren nem ezt akarta mondani. Valójában el sem tudta képzelni, hogyan törtek fel belőle ezek a szavak. — Nem úgy értettem... — Ó, nem, nem teheted! — vágott közbe gyorsan Amy, és a férfi nyaka köré fonta a karját. — Ezt nem vonhatod vissza, Warren Ander-son. Döntésre jutottál, és hallani akarom, hogy végre kimondod. Warren össze volt zavarodva egy pillanat erejéig. A harag hozta ide, de az csak ürügy volt, és ezt éppen ideje volt bevallani magának. Amy mosolygott, várt, szemében minden ígéret ott csillogott, amit valaha tett a férfinak, nevetés, boldogság, szerelem... és Warren nem tagadhatta tovább, hogy éppannyira vágyik rájuk, mint amennyire erre a lányra. A szavak, amelyeket eddig kimondhatatlannak érzett, ezúttal nem is jöttek olyan nehezen a szájára: — Össze fogunk házasodni. Meglepetten látta, hogy a lány a fejét rázza. — Nem. Amíg nem kéred meg a kezem, addig nem. — Amy! — Adj hálát az Istennek, hogy nem kívánom, hogy térden állva könyörögj — folytatta szigorúan. — Szóval? — Hozzám jössz feleségül? Amy kissé nehezen vette a levegőt, hogy végül teljesült a vágya, de még nem hagyta abba. — Mi van még? Halljam! — Nem tudom, hogy csináltad, de betöltöd a szívemet, a gondolataimat, attól félek, még a lelkemet is. — És ez tökéletesen igaz volt. Amy látta a férfi szemében és a lélegzetelállító mosolyában, amellyel megajándékozta őt, mielőtt kedvesen, szinte tisztelettudóan hozzátette: — Szerelmes vagyok beléd, Amy. És nem hiszem, hogy még egy napot is végig tudnék csinálni nélküled. Amy hangja ellágyult, ahogy közelebb húzódott a férfihoz. Warren átölelte. — Olyan nehéz volt? — Igen, az áldóját! — Warren felsóhajtott, pedig nem is volt annyira nehéz, nem, igazán nem.

— Én megkönnyíteni neked, megígérem. A férfinak már nem voltak kétségei efelől, de mindazok után, amiken a lánynak keresztül kellett mennie miatta, nem volt abban semmi meglepő, hogy visszatartotta a lélegzetét is, miután megkérdezte: — Mi a válaszod? Amy túlságosan boldog volt, és teljesen betöltötte a szerelem ahhoz, hogy tovább áltassa a férfit. — Már elmondtam hónapokkal ezelőtt, te makacs ember. Csak még nem voltál felkészülve rá. Warren megkönnyebbülten nevetett fel, megölelte a lányt, majd megcsókolta a lábujjait. Aztán a csókokból még sok más helyre is jutott.

44. fejezet Charlotte partit rendezett a családtagok és a barátok számára, hogy hivatalosan is bejelentsék az eljegyzést, de a család már előbb értesült a jó hírekről. Ezért Anthonyt és Jamest is kényszeríteniük kellett a feleségeiknek, hogy részt vegyenek az összejövetelen. Ha már egyszer ott voltak, jó képet vágtak a dologhoz a kívülállók kedvéért. Anthony még kezet is rázott Warrennel, hogy gratuláljon neki, de hogy mit mondott, amitől Warren nevetésben tört ki, azt mindenki csak találgathatta. Jeremy háromszor is megkörnyékezte Amyt az este folyamán, hogy megkérdezze, a lány egészen, de istenigazában bizonyos-e abban, hogy nem terhes. Amy arra készült, hogy az esküvője napján megsajnálja majd a fiút, és közli vele, hogy a fogadásukat nem kell komolyan venni. De aztán meggondolta magát. Egy hónap önmegtartóztatás nem fog ártani annak a korhelynek, sőt talán segíteni fog, hogy a tanulmányaira is fordíthasson némi időt, amire kétségtelenül szüksége volt... ha a viselkedése miatt nem zárják ki a következő szemeszterről az iskolából. Drew azzal ugratta a lányt, hogy miért nem választotta inkább őt — szándékosan csinálta, hogy feldühítse Warrent. De Warren feltűnően csendes volt ezekben a napokban, és Drew végül feladta, amikor rájött, nem tudja felbosszantani. Amikor Amy végre egy percre kettesben tudott maradni Warrennel, megkérdezte tőle: — Hogyan viseled, hogy immár a Malory családba tartozol? — Jól jön ilyenkor, hogy türelmes ember vagyok. Amy boldogan felnevetett a férfi szenvedő arckifejezése láttán. — Mit mondott neked Tony bácsikám az imént? — Annyira csodálja a bátyja monokliját, hogy most ő akar tőlem órákat venni. A lány is észrevette a monoklit. — Nem fogsz többé James bácsival verekedni, ugye? — Eszembe sem jut. Most, hogy nekem is a bácsikám lesz, elhatároztam, hogy rendkívül tisztelettudóan fogok viselkedni vele. — Te jó isten, akkor meg fog ölni! Warren felnevetett, magához húzta a lányt. Amy felsóhajtott, és átkarolta a férfit. Nem nagyon tudta elképzelni, hogy létezik nála boldogabb ember. Ahogy elnézte a családtagjait, akik betöltötték a termet, így szólt: — Arra az estére emlékeztet engem ez az egész, amikor először megláttalak, és beléd szerettem. Még csak észre sem vettél engem akkor éjjel. — Észre vettelek, de túl fiatal voltál... — Ezt nem kezdjük újra, ugye? Warren halkan nevetett. — Persze hogy nem. Amy odahajolt hozzá, hogy a fülébe súgja: — Nem leszek képes tovább várni, ugye tudod? — Mire?

— Hogy újra paráználkodjak veled. Tudod, hogy képtelen vagyok ilyen közel lenni hozzád anélkül, hogy megkívánnálak. Warren összerezzent, egész teste válaszolt a szavakra. Gyengéden helyesbített: — Ez már szeretkezés. — Ó, szóval végül meggondoltad magad — ugratta a lány. — Hagyd nyitva az ablakodat ma éjjel. — Felmászol? — Persze. — Milyen romantikus... de egyáltalán nem jó ötlet. Nem kockáztathatom meg, hogy leesel, és kitöröd nyakad. A kertben foglak várni. — Hogy rózsaágyban szeretkezzünk? Nem fog tetszeni. Amynek eszébe jutott a Georginával folytatott szörnyű beszélgetés a virágokról, és elmosolyodott. — De talán tetszene egy szelíd kandúr alatt a szőrmetakarón eprekkel és... — Fejezd be, mert most rögtön kivonszollak innen — nyögte Warren a lány fülébe. Amy pajkosan kuncogott. — Sosem tennél olyat. A bácsikáim félreértenék, és rohannának kiszabadítani. Az meglehetősen összezavarná a dolgokat, nem igaz? A férfi bosszankodott, majd igen komolyan azt kérdezte: — És mi a véleményed a szöktetésről? — Nos... csodálatosan hangzik. De te szöktetsz meg engem vagy én téged? Warren felnevetett. James, aki a terem másik sarkából figyelte őket, odaszólt a feleségének: — Te jó isten, mit művel az a lány azzal a szerencsétlen emberrel? Georgina örült, hogy a bátyja így megváltozott — Warren boldog. Amy megmondta, hogy így lesz. — Ez szörnyű, George! Georgina szeretettel paskolta meg a férje arcát. — Ebből elég legyen, James!