Joanne Redd Tuztancos

Vad szenvedélyek hercegnője Tűztáncos lelke mélyéig csikaszó volt. Fehér anyjától csupán szikrázó zöld szemét örökölte, de az ereiben büszke indián vér csörgedezett. Nagybátyja, a törzsfőnök, óriási sebet ejt a lelkén, mikor odaadta a vöröskabátos tisztnek tolmácsnak… és ágyasnak. Sértettségében megfogadta, hogy soha az életben nem érinti meg ezt az arrogáns angolt, soha nem simogatja meg izmos, sudár testét, és soha nem fog az ölelése után áhítozni. Elfojtott vágyak katonája Evan Trevor őrnagyot úgy elkábította a nemes csikaszó hercegnő, mint ennek a vad, szűz földnek a rengetegei, rohanó folyói, és buja növényzete. Azt mondták, Tűztáncos az övé, elviheti magával, de ő az első pillanattól kezdve, amint meglátta, többet kívánt, mint a nő csodálatos testét. Nem erőszakkal, hanem gyengéd csókokkal akarta megszerezni, hogy a nő maga kiáltson érte, és hívja elragadtatásában. Megtörni a lázadó szívet… hogy közös legyen a végzetük.

Joanne Redd Tűztáncos

Hajja & Fiai 2

Eredeti cím: Dance With Fire Copyright © 1992 by Joanne Redd All rights reserved! A fordítás a Dell Books kiadása alapján készült

A borítón Szendrei Tibor festménye

Hungarian edition and translation © 1992 by Hajja & Fiai

ISSN 1216-5514 I SBN 963 7603 37 9

Hajja & Fiai Kulturális és Szolgáltató Kft. Felelős kiadó: Hajja Attila ügyvezető Szedte és tördelte a Hajja & Fiai Nyomtatta és kötötte a Dabasi Nyomda Rt. Felelős vezető: Bálint Csaba vezérigazgató Munkaszám: 92-0767 Terjedelem: 20 (A/5) ív Készült Dabason, az Úr 1992. évében

3

1. fejezet Evan Trevor nyakán lassan felálltak a szőrök, és hideg borzongás futott végig a gerincén. Tudta, hogy a vadak ott vannak a fák között, annak ellenére, hogy nyomukat sem látta a félhomályos rengetegben. De nem is kellett látnia őket. Érezte magán a tekintetüket, szinte szúrták a hátát a szemek, amik minden mozdulatát figyelték. Szerette volna tudni, vajon barátok-e, vagy ellenségek, akik csak a megfelelő pillanatra várnak, hogy felfedjék magukat, netán arra, hogy rávessék magukat, mint párduc az áldozatára. Nem mintha félt volna a haláltól. A múltban már nemegyszer állt szemtől szembe a sötét angyallal a legkisebb megilletődés nélkül. A kínzás azonban más. Nem örült a gondolatnak, hogy esetleg lassan megpirítják a tűz fölött, lenyúzzák a bőrét, és a szeme előtt eszik meg a testrészeit. Evan megkockáztatott egy gyors oldalpillantást Josh McDougalra, a vezetőjére. A nyurga, hosszú karú Josh-t – úgy látszott – nem zavarják ilyen gondolatok. Nyugodtan vezette lovát a keskeny ösvényen, bár Evan meg mert volna esküdni, hogy ő is érzi a fák közül figyelő szemeket. Az indiánok jelenléte szinte kézzelfogható volt. No de ha Josh nem aggódik, akkor neki sem kéne, gondolta Evan. Végül Josh indiánszakértő. Nagyon idegesítő volt azonban az erdő furcsa csendje, és a tudat, hogy a vadak ott vannak a fák között, isten tudja, mire várva.

4

Evan gyorsan körbepillantott, hátha meglátja az egyik színes tollnak a végét, de semmi szokatlant nem észlelt. Csak a hatalmas fákat látta – némelyik törzsének az átmérője elérte az öt métert – és a lilás árnyakat, amit a levelek vetettek. Aljnövényzet egyáltalán nem volt, mert fény alig szivárgott keresztül a sűrű lombokon. így aztán énekesmadarak sem voltak, csak harkályok. Kopácsolásuk szokatlanul hangosnak tűnt az erdő csöndjében, és a férfi úgy érezte, mintha az idegeit vernék a csőrükkel. Evan még sohasem látott ilyen erdőket, mint itt, Amerikában. Angliában minden más volt. Itt, ezen az új földön, az ember napokig utazhatott anélkül, hogy meglátta volna a napot, és egyfolytában azon tűnődött, hogy vajon miképpen tudnak itt a fák ilyen hatalmasra nőni. Az erdőségek, amin áthaladtak, igazi szűz területek voltak; emberkéz még nem érintette őket. Az egyetlen hely, ahol ilyen csendet tapasztalt, a tengeren volt, éjszaka, amikor nem fújt a szél. Még a lovak patadobogása is olyan halk volt, hogy hegyeznie kellett a fülét, ha hallani akarta. A talajt vastagon borította a több száz év alatt felgyülemlett rothadó avar. Nem volt kitaposott ösvény, ehelyett a két férfi a fák törzsén szemmagasságban ejtett fejszenyomokat követte. Enélkül reménytelenül eltévedtek volna. Evan hirtelen valami alig hallható zajt hallott. Azonnal megtorpant, félig arra számítva, hogy a következő pillanatban egy tomahawk élét érzi a tarkóján. Mikor azonban semmi nem történt, és további zajok sem hallatszottak, nem bírta tovább, és vezetője felé fordult. – Ha nem akarnak megtámadni minket, akkor mi az ördögért nem mutatkoznak?

5

A skót, anélkül hogy lassított, vagy Evanra nézett volna, visszakérdezett. – Az indiánokról beszél? – Persze hogy az indiánokról beszélek! – válaszolta Evan. – Merem feltételezni, hogy barátságosak, különben azóta már halottak vagy foglyok lennénk. Azért ezt elmondhatta volna, és akkor talán megkímélt volna ettől az aggodalomtól. – Na, azért ne húzza fel magát – motyogta Josh békítőén. – Úgy gondoltam, erre magától is rájön, mint ahogy rá is jött. Helyesen gondolja, hogy barátságosak. Azt hiszem, csikaszok, mivel az ő vadászterületükön járunk, és övék a város, ahová tartunk. Ami a nem mutatkozást illeti, gondolom, még nem készültek fel rá. Sokat kell még magának tanulnia az indiánokról, őrnagy. Minden cselekedetüket megfontolják, és itt most nekünk is az ő szabályaik szerint kell játszanunk. Evan eleresztette a füle mellett a vezetőnek azt a megjegyzését, miszerint neki még sokat kell tanulnia az indiánokról. Ez olyasmi volt, amihez semmi kedvet nem érzett. Úgy tervezte, hogy mihelyst teljesíti a küldetését, itthagyja ezt a vad országot, és hazamegy Angliába, még ha valami titokzatos betegséget kell is szimulálnia, hogy hazavigyék. Elege volt már a franciákkal és brutális indián szövetségeseikkel vívott csatákból, elege volt Amerikából, és a független, keményfejű telepeseiből, elege abból, hogy olyan vadak mellett harcoljon, akik bármelyik pillanatban ellene fordulhatnak, és megskalpolhatják. Ha már harcolnia kell a megélhetéséért – amit egyáltalán nem kedvelt akkor ezt inkább Európában teszi, ahol a nyílt terepen jól képzett, egyenruhás seregek ütköznek meg

6

egymással. Ott legalább mindig tudja, ki az ellenség, és hol van. Evan úgy vette ki a skót szavaiból, hogy úti céljuk már nincs messze. A hír kellemes meglepetésként érte. Kezdte úgy érezni, hogy már soha nem érnek oda, és attól félt, hogy Josh magabiztossága ellenére is eltévedtek. Már több mint egy hónapja voltak úton, és tíz napja senkivel sem találkoztak. Minél hamarabb elérik céljukat, annál hamarabb elintézheti a dolgot, és mehet vissza a civilizációba. Számára a civilizációt nem a kolóniák alacsony életszínvonala jelentette, hanem Anglia. – Ott egy tisztás előttünk – mondta Josh. – Megállunk, hogy felvegye az egyenruháját. Evan több fényes napsugárkévét látott maguk előtt. Ahogy a szél mozgatta a fák ágait, úgy mozogtak a fények is; egyszer itt tűntek fel, aztán ott, mintha táncolnának. Ahol a fény visszaverődött a fák alját borító finom páráról, apró szivárványok tűntek fel időnként. Evan lenyűgözve figyelte a pompás színjátékot, aztán vezetője felé fordult. – Miért kéne felvennem az egyenruhámat? A múltkor azt mondta rá, hogy lehetetlen öltözet egy katona számára. – Igen, még most is azt mondom, különösen arra a vörös kabátra. A sötét erdőben olyan, mint egy felkiáltójel. Csodálatos célpont benne. Azonban ezek itt a szövetségeseink, és a csikaszok imádják a felhajtást, a pompát, meg mindent, ami vörös. Csátiban hülyeség azt az egyenruhát viselni, de attól függetlenül nagyon hatásos, és maga most hatással akar lenni rájuk, nem? – Már láttak – mutatott rá Evan. – Csak a felderítőik. Promingo főnök és a tanács azonban még nem. Miért? Lehet, hogy az egész város kivonul a fogadására. 7

Evan – ha ezt nem is hitte – abban azért reménykedett, hogy barátságos lesz a fogadtatás. Annak ellenére, hogy Josh hevesen bizonygatta, a csikaszok egyetértenek a küldetésével, és ők Nagy-Britannia leghűségesebb indián szövetségesei, mégis tartott a találkozástól. Az a hír járta a csikaszokról, hogy ők Észak-Amerika legharciasabb és legvadabb törzse. Még az agresszív mingók – vagy ahogyan az angolok nevezték őket, az irokézek – is egészséges tisztelettel adóztak a csikaszoknak, és igyekeztek nem kerülni az útjukba. Evan körbenézett a fényes tisztáson, kezével árnyékolva el a szemét a szokatlan világosság elől. Útjuk során már több ilyenen haladtak keresztül. Josh azt mondta, hogy ezek vagy elhagyott indián farmok helyei, vagy erdőtüzek alkalmával keletkeztek. Később a folyamatosan előrenyomuló és az indiánokat hátraszorító telepesek ezeket a tisztásokat nagyon nagyra értékelték, és keresték is, mert így nem nekik kellett a földet megtisztítani, ami a fák méretét tekintve igen nagy könnyebbség volt. Josh megállította a lovát, Evan felé fordult, és hosszú pennsylvaniai puskájára támaszkodott. A nyurga skót tűzvörös haja úgy ragyogott a napfényben, hogy Evan szeme szinte belefájdult. Azon tűnődött, hogy volt képe a férfinak az ő kabátjának a színét kritizálni. Mikor meglátta Josh várakozó arckifejezését, leszállt, és undorral gondolt arra, amit vártak tőle. Személy szerint egyáltalán nem érdekelte, milyen hatással lesz a csikaszokra, de mint a Korona tisztjének kötelessége volt erre is figyelnie, és Evan Trevor őrnagy olyan férfi volt, aki nagyon komolyan vette a kötelességeit, mégha ez nem is volt a kedvére való. A kezében tartott hosszú puskát letette a földre, elővette a nyeregtáskából a csizmáját és az egyenruháját, és kezdte 8

lehámozni magáról a felderítőruhát, amit vezetője tanácsára öltött magára az útjuk elején. Először a bőrtáskát tette le, ami az oldalán lógott. A táskában kötszer, muníció, tapló, kova és mokaszinjavításhoz szükséges felszerelések voltak. A puskaporos tülköt a táska oldalához erősítették. Aztán levette a tomahawkot és a skalpolókést, amik a keskeny csípője köré tekert vadászing alatt lógtak. Levetette a körülkötős inget is, ami eddig aranyszínű szőrrel borított, izmos mellkasát fedte, végül a térdig érő mokaszint és a sötétzöld nadrágot. Josh nyugodtan figyelte a vetkőző angolt. El kellett ismernie magában, hogy az őrnagy kivételesen szép emberpéldány. Szokatlanul széles vállú, keskeny csípőjű, és egyetlen gramm zsír sem volt rajta, ahogyan azt Josh egy nemestől elvárta volna. Ehelyett egész testét erős, kemény izmok és inak fedték. Egész megjelenése aktív életvitelről árulkodott. Arcvonásai férfiasak voltak – szögletes állkapocs, szúrós, kék szemek, határozott vonalú száj. Evan nem vette észre Josh szemlélődését. Mikor teljesen felöltözött, leoldozta kardját a nyeregről, és az oldalára kötötte. Teljes magasságában felegyenesedett, és megkérdezte: – Na? Elég mély benyomást fogok tenni a maga átkozott csikaszóira? Josh végignézett az aranydíszítéses, felgombolt hátuljú, hosszú, vörös kabáton, a fehér és aranycérnával kivarrt brokátmellényen, a fodros ingen, a feszes, fehér bricsesznadrágon, és a csillogó, fekete lovassági csizmákon. Hófehér muszlinharisnyájában, nyakában egy fekete kendővel, és hajában egy fekete szalaggal, ami a 9

válláig érő aranyszőke fürtöket fogta össze a tarkóján, a tiszt figyelemre méltó látvány volt. Azonban nem csupán a színes, jól szabott egyenruha tette ezt a hatást. Maga a férfi – arányos testével, parancsoló, magabiztos modorával – azonnal kitűnt a többi ember közül. Josh nem akarta, hogy az angol megtudja, milyen jól néz ki. A sok tiszteletre méltó tulajdonság mellett, amit Josh felfedezett a tisztben az elmúlt hetek alatt, volt valami furcsa arrogancia Evanban, ami egyszerűen az agyára ment. Ez nem csupán abból eredt, hogy Evannek nemes vér folyt az ereiben. Az egész Brit Hadsereget egyfajta fensőbbséges légkör vette körül a legmagasabb rangú tábornoktól a legutolsó közlegényig. Nagymértékben lenézték a telepeseket, és Josh-t ez nagyon bosszantotta. Ezért aztán most kifejezéstelen hangon válaszolt a kérdésre. – Ja, megteszi. – Majd hozzátette: – Főleg, még ha a kalapot is felteszi a fejére. – Azt felejtse el! – mondta Evan utálkozva. – Különben is szerintem a felismerhetetlenségig összeroncsolódott. Nem arra tervezték, hogy hetekig utazzon összehajtva egy nyeregtáskában. – Jó, jó, tudom, de azért csak tegye fel – erősködött Josh. – A kalap a maga rangjának a szimbóluma. És az indiánok biztos nem sértődnek meg néhány gyűrődés miatt. Evan morogva megfordult, és mélyen beletúrt a nyeregtáskába, majd kis keresgélés után előhúzta a háromszögletű kalapot. Bosszúsan pofozgatta és simogatta, próbálva visszaalakítani régi formájára. Aztán mikor látta, hogy teljesen feleslegesek az erőfeszítései, felcsapta a fejére, összeszedte levetett ruháit, és a 10

tomahawkkal meg a késsel együtt bevágta a nyeregtáskába, aztán felvette hosszú puskáját, és felült a lovára. Onnan kérdezte: – Most meg mit bámul? Azt ne mondja, hogy hülyén néz ki ez a kalap! Figyelmeztettem előre, hogy a felismerhetetlenségig össze lesz gyűrve. De Josh egyáltalán nem gondolta, hogy Evan hülyén néz ki. Így, lovon ülve, ha lehet, még tekintélyt parancsolóbb volt. Olyan könnyedséggel és eleganciával mozgott, hogy a vezető úgy érezte, az őrnagy és az erős, izmos állat össze vannak nőve egymással. Josh azon tűnődött, hogy ez vajon attól van-e, hogy Evan lova valódi kinemesített, jól idomított angol ló, de nem tudta. Egy biztos, gondolta, nem sok ilyen van errefelé. Csak a jómódú ültetvényesek engedhették meg maguknak, hogy az óhazából áthozassanak egyet-egyet. Eltekintve a nemesi származású katonáktól, akik magukkal hozták a lovaikat, a Brit Hadsereg is a befogott vadlovakat használta. Nem, Josh-nak el kellett ismernie magában, hogy maga a férfi olyan különleges, és nem az öltözéke. Evan Trevor a kolónia legrosszabb gebéjén is jól nézne ki. Hirtelen megérezte magán Evan kék szemének rezzenéstelen tekintetét. – Nem, nem is néz ki olyan rosszul az a kalap – mondta nyugodtan. – Jó, akkor ha átmentem a vizsgán, talán indulhatnánk is. Szeretnék túlesni ezen a találkozáson minél hamarabb. Josh erre nem szólt semmit, csak felült a saját lovára, és megindult a tisztást szegélyező sötét erdő felé. Evan követte. Hamar maguk mögött hagyták a meleg napsugarakat, és ismét a nyirkos, hűvös, rothadó levelek szagától terhes erdőben haladtak. Úgy húsz perccel 11

később ismét kiértek egy tisztásra, ez sokkal nagyobb volt, mint az előző, és egy nagy cölöpkerítés húzódott végig rajta. Evan megrántotta a kantárt. – Ez az? – kérdezte. – Igen. Ez Promingo otthona. – Nem is tudtam, hogy az indiánoknak erődjeik vannak – jegyezte meg Evan, ahogy végignézett a kihegyezett végű karók hosszú során. – Pedig van nekik. Ezek nagyon régi települések. Tudja, a csikaszoknak voltak indián ellenségeik is, még mielőtt a fehérek feltűntek volna. Az igazat megvallva, mi, telepesek, innen vettük az erődök építésének ötletét. Nem hiszem, hogy sok ilyen lenne Angliában. Amennyire Evan tudta, otthon tényleg nem voltak ilyenek. Ahány erődöt eddig látott, az mind kőből épült, hogy ne lehessen felgyújtani, és falaik olyan erősek voltak, hogy csak ágyúgolyókkal lehetett kárt tenni bennük. Nem, ilyen primitív cölöperődök nem voltak Európában. De még ha lettek volna is, a hadsereg egy pillanat alatt hamut csinált volna belőlük. Itt azonban, ennek a vad országnak a belsejében, a franciák évekig sakkban tartották az angolokat az ehhez hasonló silány építményekből, mert az angolok nem tudták a vad terepen szállítani az ágyúikat. Igen szégyenletes háború volt ez a Brit Hadsereg számára. Mikor odaértek a kerítéshez, azt látták, hogy a kapu sarkig nyitva van, de egyetlen ember sem mutatkozott. Evan szemei elkerekedtek a meglepetéstől, amikor meglátta bent a kör alakú várost. – Most már tudom, miért nevezte maga városnak, és nem falunak – monda Josh-nak. – Sokkal nagyobb, mint gondoltam. 12

– Ez az egyik legnagyobb csikaszo település – válaszolta Josh, és visszafogta a lovát, hogy bevárja Evant. – Már nagyon régen itt áll. De a többi településük sem mostanában épült. – Az indiánok nem költöznek egyik helyről a másikra? – Nem. A csikaszoknak állandó lakhelyük van, mint a déli törzseknek általában. Néha vadásznak vagy gyűjtögetnek, de leginkább földműveléssel foglalkoznak. Ahogy elhaladtak az egyik ház előtt, Evan kis darab megművelt földet látott mellette. A kukorica még alig volt egy néhány centiméteres, de levelei már felvették a jellegzetes, hosszúkás formájukat. – Ahhoz képest, hogy farmerek, elég kicsi a földjük, nem? – kérdezte Evan. – Ezek nem a földjeik, csak saját kiskertek. A törzs földjei a város másik oldalán vannak, a folyó mellett. Evan bólintott, és már más vonta magára a figyelmét. – Mi az ott, zászlórúd? – Nem, az kapu a labdajátékokhoz, amiket a csikaszok imádnak. – Milyen fajta labdajátékok? – kérdezte Evan kíváncsian, mert el sem tudta képzelni, hogy a vadak is játszanak. – Sokféle van. Az egyikben vastag karókkal terelgetik a labdát, és az indiánok nem nagyon nézik, hogy kit ér az ütés játék közben. Egy másik abból áll, hogy egy bátor legény lenyeli a labdát, ami valamivel kisebb, mint egy tyúktojás, aztán megpróbál eljutni a kapuig anélkül, hogy a többiek elkapnák. Ha azonban ez megtörténik, ráugranak a hasára, és addig öklözik, amíg ki nem hányja. A harmadik fajtában rúgják a labdát. Különben mindegy, mit játszanak, mind vad és véres. Fogadja meg a

13

tanácsomat, és utasítsa vissza, ha esetleg hívnák. Én magam inkább a vesszőfutást választanám. Ahogy egyre beljebb haladtak a városba, Evan több csűrt és magtárat látott, és érdeklődve figyelte a különálló otthonokat. Teljesen mások voltak, mint amit a mingóknál és a mohawkoknál látott. Ók hosszú faházakat építettek, amelyben több család lakott. A csikaszo otthonok sövényfonatokból és vályogból készültek, és ezt erős cölöpök közé rakták be, a tetejüket pedig szalma fedte. Nem is hasonlítottak a komor faházakra, amikben a telepesek laktak, de sokkal kényelmesebbnek tűntek. Evannek az apja angliai birtokán álló béreskunyhókat juttatták eszébe, csak a csikaszo épületek nagyobbak, és szép fehérek voltak. Szinte világítottak a szikrázó napsütésben. Minden családnak megvolt a maga kis magtára, disznóólja, baromfiudvara, a szépen gondozott kiskertről nem is szólva. Evan észrevette, hogy minden ház mellett áll egy nagyobb, két részből álló épület. Josh felé fordult. – Azok mik? Füstölők? – Nem. Melegházak. Az egyik a konyha, ahol mindig ég a tűz. Azért nincs összekapcsolva a főépülettel, hogy nyáron ne melegítse fel. Tudja, itt sokkal melegebb van nyáron, mint Angliában. Evan bólintott. Még előtte állt a nyár itt délen, de egyszer volt egy ültetvényen Virginia államban, és ott is külön álltak a konyhák, ugyanebből az okból – úgy látszik, a telepesek ezt is a bennszülöttektől tanulták. – És a másik melegház? Azt mire használják? – Izzadnak benne. Evan szemöldöke összeszaladt.

14

– Azért építik ezeket, hogy izzadhassanak benne – magyarázta Josh. – Ha jobban megnézi, láthatja, hogy nincsenek rajta ablakok, mint a konyhán. Az épület közepén nagy köveket melegítenek a tűzben. Mikor aztán vörösen izzanak, vizet öntenek rájuk, hogy gőzölögjenek. Megpróbáltam egyszer. Ott bent melegebb van, mint a pokolban. Iszonyúan izzad az ember, pedig egy darab ruha sincsen rajta. Az indiánok azt mondják, hogy megtisztítja őket, testileg és lelkileg egyaránt. Majdnem minden vallási rituáléjuknak része az ilyen megtisztulás. A csikaszók azt állítják, hogy nagyon frissítő, főleg ha egy jó hideg fürdő követi. Ezt aztán egész évben csinálják. – Az indiánok fürdenek? – kérdezte Evan meglepetten. – Ja. Majdnem mindennap – fintorgott Josh undorral. – Undorító, nem? Evant egyáltalán nem lepte meg Josh reakciója. Angliában a felsőbb osztályok tagjai gyakrabban fürödtek, mint a közemberek. No de mindennap? Azért ez egy kicsit túlzás, gondolta. Mikorra mindezeket végiggondolta, már bent jártak a település közepén, de még mindig nem láttak senkit. A város teljesen elhagyatottnak nézett ki. Aztán mikor befordultak a következő ház sarkánál, és kiértek a főtérre, Evan lélegzete elakadt. A tisztás tömve volt indiánokkal – férfiakkal, nőkkel és gyerekekkel. Még soha nem látott egyszerre ennyi indiánt, úgy vélte, hogy lehettek vagy ezren. Josh óvatosan végigvezette lovát a kis úton, amit előttük nyitottak. Evan követte. Érezte magán a rengeteg fekete szempár tekintetét. Ha csak az egyik csikaszo is elmosolyodott volna, már sokkal jobban érezte volna magát, de minden arc kifejezéstelen és kemény volt, 15

mintha kőből lenne. Idegesítő, hogy fogalma sincs, mit gondolnak, vagy mit terveznek. Ahogy azonban egyre beljebb haladtak a tömegben, és semmi sem történt, Evan már nem félt annyira, és kezdte jobban megnézni ezt a nyugati törzset, amit eddig olyan kevés fehér embernek volt alkalma látni. Észrevette, hogy a csikaszok sokkal szebbek, mint az eddig látott északi vagy keleti törzsek tagjai. A legtöbb férfi magas volt, még az európai átlagnál is magasabb, jó alakú és kellemes arcú. Nem borotválták a fejüket, csak egy kis fekete csíkot hagytak, mint a mingók és a mohawkok, ami Evan szerint igazi vadember külsejűvé tette őket. A csikaszok haja hosszú fonatban lógott a fejük egyik oldalán, tollakkal, bőrdarabokkal és színes gyöngyökkel díszítve. A legtöbb férfi hagyományos ruhát viselt: bőringet, mokaszint, rojtos bőr legginget, és vörös anyagból készült nadrágot, amit az erre járó kereskedőktől vásároltak. Nagyon büszkék voltak rá. Evan meglepetésére sok fiatalember ugyanilyen anyagból készült tógát viselt – a nőkhöz hasonlóan –, ami sokkal jobban illett volna egy ősi római település lakóihoz, mint amerikai indiánokhoz. Evan ezután a törzs asszonyaira fordította a figyelmét, és ismét kellemes meglepetés érte. Ők is magasabbak voltak, mint az átlagos európai nők, csinosak és karcsúak. Finom arcvonásaikkal és szikrázó fekete szemükkel szépségben messze felülmúlták az eddig látott indián nőket. Összességében a csikaszók voltak a legszebb bennszülöttek, akikkel találkozott. A bőrük is inkább aranybarna volt, mint sötét rézszínű, és Evan arra gondolt, hogy ők talán egy teljesen más fajhoz tartoznak. Mialatt Evan ezeket végiggondolta, ő és Josh éppen két hosszú, nyitott oldalú pajta mellett haladtak el. Ha lehet, 16

itt még több indián ült. Aztán Evan egy hatalmas, kör alakú, nyitott oldalú épületet látott. Úgy sejtette, ez lehet a törzs tanácskozóhelye, mert egy nagy földkupac tetején állt. Amikor odaértek a domb tövébe, Josh megállt, aztán a kantárszárat és puskáját odanyújtotta egy ott álló indiánnak. Evan ugyanígy tett, bár mozdulataiba némi vonakodás látszott, hogy meg kell válnia puskájától. Ez volt egyetlen védelme ebben az idegen világban. Követte Josh-t fel a kőlépcsőkön, és végig egy piros szőnyegen, ami az ülő indiánok között vezetett. A szőnyeg egy kis kör alakú üres helyben végződött, ami medve- és párducbőrökkel volt letakarva, a közepén pedig kis tűz égett. Josh hirtelen megállt. – Ez itt a szent tüzük – mondta Evannek. – Csak a főmágus, a szent emberük érintheti meg. Gondoltam, figyelmeztetem. – Szent? Akkor ez itt a templomuk? – Részben. Törzsi ügyeik rendezésére is ezt használják. A csikaszok vallása annyira egybefonódik mindennapi életükkel, hogy szinte lehetetlen szétválasztani. – Értem – mondta Evan. – Hol van Promingo? Azt hittem, hogy ő fog fogadni. – És ezért hagyja ki a nagy bevonulás lehetőségét? – nevetett Josh, és megrázta a fejét. – Promingo aztán nem. Emlékszik, mit mondtam? A csikaszók imádják a pompát és a külsőségeket. Nahát, ő pedig aztán csikaszó a csontja velejéig. Josh alig fejezte be a mondatot, amikor hatalmas éljenzés tört ki, minden csikaszo felugrott, és lengetni kezdték a kezükben tartott faágakat. Evan megpördült a 17

hirtelen zajra, és egy csoport indiánt látott közeledni a szőnyegen, amin az előbb ők érkeztek. Élükön egy díszesen öltözött és nemes tartású indián lépkedett, aki valószínűleg Promingo volt. Egy kagylókkal és gyöngyökkel kivarrt kabát feszült széles vállain, amibe a napsütésben fényesen csillogó zöld, lila és piros tollakat szurkáltak bele. Egy vörös sólyom szétterjesztett szárnya legyezőként terült szét tarkóján. Réz karkötők díszítették izmos karjait, mellén aranyszínű fémlap csillogott, derekára pompás párducbőr volt csavarva. Hermelinfarkak lógtak térdig érő mokaszinja széléről. Magas, izmos testével, sólyomszerű arcával, és szúrós, fekete szemével pont úgy nézett ki, ahogy Evan elképzelte. Evan mindezeket a felfedezéseket a pillanat töredék része alatt tette meg, mert a következő másodpercben a törzsfőnök mögött lépkedő nő vonta magára a figyelmét. Az első, ami megragadta, a nő méltóságteljes mozgása volt. Úgy tűnt, mintha nem is a földön járna, hanem lebegne. Aztán meglátta a karcsú, formás lábakat, amelyeket a szétnyíló vörös tóga minden mozdulatánál felfedett, melleinek büszke vonalát, és gyönyörű vállait. Sűrű, fekete haja nagy kontyban ült a feje tetején, és gyöngyfüzér díszítette. Evan teljesen megbűvölve nézett végül a nő arcára. Vonásai sokkal finomabbak voltak, mint a többi csikaszóé, bőre néhány árnyalattal világosabb, ami az arcán ülő pírt és finom száját még jobban kiemelte. Aztán Evan észrevett valamit, amitől elakadt a lélegzete. A nő mandulavágású szeme zöld volt! Tiszta kristályzöld, és mintha külön életet élt volna. Döbbenten meredt a nőre, aki nem csupán szép vagy csinos volt. Ettől a különleges, megdöbbentő, egzotikus szépségtől a férfinak felgyorsult a lélegzetvétele, 18

és szíve majd kiugrott a mellkasából. Zavartan vette tudomásul ezt a benne támadt furcsa érzést, mert nő még soha ilyen hatással nem volt rá. De ami még ennél is több, valami ősi, mély érzékiséget érzett a nőben, ami felkeltette lényének primitív régióit. Ott és akkor Evan meglepő felfedezést tett: Mindegy, ki a nő, és mindegy, hogy ki ő – AKARJA! 2.fejezet Evan figyelmét durván, de hatásosan elvonta az érzéki fiatal nőről Josh csontos könyöke, amit erősen belevágott a bordái közé, és visszaterelte gondolatait küldetésére. De még így is nehezére esett tekintetét a felé közeledő erőteljes főnökre fókuszálni. Szeme állandóan a lenyűgöző lény felé tévedtek, aki most egy oldalt álló kis padon foglalt helyet. Mikor Promingo odalépett hozzá, Evan azon tűnődött, hogy vajon most hogyan kellene viselkednie. Ugyan vett már részt katonák és törzsfőnökök közötti gyűléseken, de azok régebbről ismerték egymást. Nyújtsa neki a kezét, vagy csak mosolyogjon? A mosoly egyetemes üdvözlés, és azt mindenkinek értenie kell. Tudta, hogy az ő mosolya lenyűgöző, teljesen lefegyverzi az ellenségeket, és kivétel nélkül megdobogtatja minden nő szívét. Mikor azonban látta a főnök merev arckifejezését, úgy döntött, hogy egyikkel sem próbálkozik, hanem megvárja, míg Promingo kezdeményez. – Yo ish la cha angonna? – kérdezte Promingo Evantől gyászos arccal. – Mit mondott? – súgta oda Josh-nak Evan a szája sarkából. 19

– Azt kérdezte, hogy maga barát vagy ellenség? – Miért, nem tudja, hogy ki vagyok? – riadt meg Evan. – Úgy emlékszem, maga azt mondta, hogy megtörténtek az előkészületek, és a főnök egyetért a terveinkkel. – Persze, hogy tudja, ki maga, és egyet is ért. De itt ezzel a kérdéssel nyitnak, ha idegennel találkoznak. Ne aggódjon! Majd én válaszolok a kérdéseire. Josh most a főnök felé fordult. – Yah-arahre-O, angonna – mondta. Promingo lassan bólintott, aztán két kézzel megragadta Evan jobb csuklóját, aztán a könyökét, végül a vállát. Ezután elvett egy sastollat az egyik emberétől, és meglóbálta Evan feje fölött. Ismét nem tudva, hogy mit csináljon, Evan Josh-hoz fordult. – Ezt most nekem valahogy viszonoznom kéne? – Nem, csak ezzel biztosítja magát a jó szándékáról. Feltételezik, hogy maga is jó szándékkal jött, különben nem lenne itt. Promingo meg a tanácsadói és mágusai leültek a tűz köré leterített medvebőrökre. A főnök intett Evannek és Josh-nak, hogy ők is üljenek le. Mikor aztán mindenki helyet foglalt, indián módra keresztültett lábakkal az egyik szent ember odalépett a tűzhöz. Meggyújtott egy kalumetet, és odanyújtotta Promingónak. Miközben a hosszú szárú sastollakkal dísztett agyagpipa körbejárt, Evannek volt ideje jobban szemügyre venni a szent embert. Párducbőrből készült tógát viselt, és egy nagyon szép, fogakból és karmokból fűzött nyakláncot. Ami ezen kívül kilátszott a testéből, azt apró tetoválások fedték. A felső ajkán átszúrt csont, és égő, fekete szeme valami furcsa primitív hatást kölcsönöztek egész megjelenésének. 20

Evan úgy érezte, hogy egy ismeretlen, primitív világba lépett be, aminek a civilizációja megragadt valahol az őskor szintjén. A szent ember most Evan elé lépett, és átnyújtotta neki a pipát. A tiszt elvette, és mélyen beleszívott. Meglepetésére sokkal gyengébb volt a dohány, mint amit a többi indián törzsnél kóstolt. Semmi keserű utóízt nem érzett. Az igazat megvallva, sokkal finomabb volt, mint a virginiai dohány, aminek olyan nagy sikere volt Európában, és felvirágoztatta a virginiai telepeket. Evan azon tűnődött, hogy a csikaszok vajon ugyanazt a dohányt szívják-e, mint amit a telepesek termelnek, vagy – mint ők maguk – ez is egy különös, egyedi fajta. A pipa lassan körbejárt, mindenki szívott belőle. Ez azt jelképezte, hogy a következőkben csak az igazságot fogja mondani. Promingo hirtelen megszólalt, és hosszasan beszélt. Evan ránézett a teret betöltő füstfelhőn keresztül, és próbált érdeklődést színlelni. Aztán mikor a főnök végre befejezte, Evan halkan megkérdezte Josh-t: – Mi az ördögöt hordott itt össze? – Üdvözölte magát. – És ez ilyen sokáig tartott? – Promingo, mint a legtöbb délvidéki főnök, nagy szónoknak tartja magát. Amellett, hogy magát üdvözölte, dicsérte önmagát, a törzsét, tanácsát, főnökhelyetteseit, papjait, a brit és indián szövetségeseit. Aztán szidta az ellenségeit, a csoktókat, és leghevesebben a franciákat. Kifejezetten gyűlöli őket. Evan bólintott. Tudta, hogy ez a gyűlölet tette NagyBritannia legjobb indián szövetségeseivé a csikaszokat, és ő most pontosan ezért volt itt.

21

– Mondja meg neki, hogy nagyon köszönöm a szép fogadtatást, de jobb lenne, ha a lényegre térnénk. Először is szeretném tisztázni, hogy tudja-e pontosan, miért is vagyok itt: hogy katonai tanácsadóként a segítségére legyek a franciákkal vívott harcunkban, itt, és az alsó ohiói területeken. Azért vagyok itt, hogy segítsek neki összeállítani a haditerveket, és koordinálni közös megmozdulásainkat az ellenség ellen, de nem azért, hogy én vezessem a harcosait. – Ö ezt tudja – mondta Josh. – A harcosai különben sem követnék magát. A mohawkok vagy a mingók talán még követnének egy fehér embert, de a csikaszok soha. Nekik külön hadvezéreik vannak. Evannek nem igazán tetszett, hogy nem tartják elég jónak ahhoz, hogy elvezessen egy csapat bennszülöttet – sértőnek tartotta, tekintve, hogy hivatásos katona és tanult tiszt volt. Evan azonban tudta, a vezetőjének megvan a maga kis magánvéleménye róla, és ezért ez a megjegyzés annál jobban bántotta. Legyűrte magában a vágyat, hogy valami durvát vágjon vissza, és ahelyett inkább azt mondta: – Mondja meg Promingónak, hogy az első dolog, amit látni szeretnék, az az új erőd, amit állítása szerint a franciák az Ohio-folyó partján építenek. – Én ezt nem mondanám a maga helyében – jegyezte meg Josh. – Úgy hangzana, mintha nem hinne neki. Meg fog sértődni. – A francot fog megsértődni! – vágott vissza Evan, mérgesen, hogy vezetője kijavította. – Az igazat megvallva, én sem hiszem el az ő történetét. Miért, maga mit gondol, honnan szállítanák ide a franciák az embereket és az ellátmányt? Talán New Orleansból? Az is legalább ezer 22

mérföldre van innen! Nem tudják megoldani ezen a kis folyón. – Ez nem kis folyó – jegyezte meg Josh. – Ez a Misho Sipokni! Legalábbis a csikaszók így nevezik. A csippevák Mu-zu-see-bee-nek hívják. És higgye el nekem, maga még ilyen folyót nem látott. Helyenként olyan széles, hogy át sem lehet kelni rajta. – Persze, ezt állítják az indiánok, és maguk, őrült kereskedők. Azt, hogy van valahol egy hatalmas folyó, ami mellett még a Temze is elbújhat. De magukon, a kereskedőkön kívül még fehér ember nem látta, és a térképeken sem szerepel – kivéve De Sotót és az embereit, de az ő vad történeteiket senki nem hiszi el. Krisztus! Azok az idióták a Hét Aranyvárost keresték! Még soha nem hallottam ennél nagyobb baromságot! – Téved. A spanyolokon kívül is volt olyan fehér ember, aki látta. A franciák is látták, és térképet is készítettek róla, de titokban tartják. A bennszülöttek azt mondják, a franciák a folyó mentén végig elásták az ólomérméiket, amiknek alapján maguknak követelik a földet. Evan megdermedt. Bármennyire is szeretett volna vitatkozni Josh-sal, nem tehette. A franciák mindent titokban tartottak, amit ebben az országban találtak, és az ország belső részeit ők meg a spanyolok derítették fel, az angolok megelégedtek a keleti partvidékkel. Miért ne tartanák a folyó létezését titokban? Miért adnának az ellenségnek ilyen értékes információt az országról, főleg ha ezt fel tudják használni ellenük? Mindemellett lehet, hogy létezik egy olyan hatalmas folyó, ami egyenesen belefolyik a Mexikói-öbölbe. Vagy talán nem most kelt át olyan erdőségeken, amikről nem is álmodta, hogy léteznek?

23

– Nem éppen ez a legjobb időpont, hogy arról vitatkozzunk, vajon léteznek-e a folyók vagy sem – folytatta Josh, és idegesen nézett körül. – A csikaszok gyanakodni fognak, ha ilyen sokat beszélünk a számukra érthetetlen nyelven. Különben holnap majd meglátja a saját szemével. Egy jó kőhajításnyira van innen. Josh most Promingo felé fordult, és mondott valamit a főnöknek. Miután a főnök válaszolt, Josh lefordította. – Azt mondtam neki, hogy maga szeretné látni az erődöt, mielőtt a haditervnek nekilátnak. Erre ő azt válaszolta, hogy el sem tudja képzelni, miért, és különben is elég messze van innen. Úgy jó tíznapi járóföldre. Azt mondta, ha maga mégis el akar menni, akkor nagyon sajnálja, de nem tarthat magával, mert dolga van itthon. De ad maga mellé egy vezetőt és egy tucatnyi harcost, mivel az erőd illini területen fekszik. – Illini? Ők francia szövetségesek, igaz? – Igen. És át kell kelni a shawneek területén is. Sose lehet tudni, mikor szalad bele az ember egy vadászó csoportba. Evan jobban szeretett volna egyetlen vezetővel útra kelni, de tudta, hogy bolondság lenne visszautasítani Promingo ajánlatát. A shawneek hűséges szövetségesei a franciáknak, és ahogy hallotta, különösen brutálisak a foglyaikkal. – Mondja meg Promingónak, hogy elfogadom az ajánlatát, és holnap reggel szeretnék elindulni. Mikor Josh lefordította Evan feleletét, Promingo bólintott, és még valamit mondott Joshnak, mielőtt felállt volna. Ezt látva a többiek is felálltak, velük együtt Josh és Evan is. Promingo megfordult, és elindult kifelé a körből, a varázslók és a papok követték. A gyűlésnek vége volt. 24

Amikor Promingo odaért a padon ülő fiatal nőhöz, egy pillanatra megállt mellette, és mondott neki valamit. Evan szemei már azelőtt is rajta voltak, szinte maguktól tévedtek oda a gyűlés végeztével. Észrevette, hogy a nő kicsit vonakodva foglalja el a helyét a főnök mögött a sorban. Egy királynő sem tarthatta volna előkelőbben a fejét nála, és ez furcsa ellentétben állt csípője érzéki mozgásával. A férfi érezte, hogy hirtelen forróság önti el az egész testét, és vágytól elfúló hangon kérdezte kísérőjétől: – Ki ő? Promingo felesége? Josh-nak egy pillanatig sem volt kétsége, hogy ki felől érdeklődik az angol, mert szemét láthatóan nem tudta levenni a nőről. – Nem, sokkal fontosabb, mint a felesége vagy a lánya. Ő a főnök unokahúga. – Unokahúga? És ettől miért olyan fontos? – A csikaszók a nőkön keresztül tartják számon a származásukat, nem a férfin. Így szállnak tovább a címek és a vagyonok. A nő a klán feje, vagy ahogyan mi kereskedők nevezzük, a szik feje. Ők örökítik a főnökséget, de ők maguk nem lehetnek főnökök, bár ilyenről is hallottam már. A déli törzsek között az a monda járja, hogy nagyon régen volt egy nagy női törzsfőnök, aki Dél legerősebb indián törzsét vezette. A történet szerint felderítéseik során De Soto és az emberei belefutottak ebbe a törzsbe, és ebből nagy zűr kerekedett. A spanyolok megpróbálták elrabolni a főnöknőt és az udvarhölgyeit. Azt nem tudom, hogy a spanyoloknak az asszonyok tetszetteke, vagy a gyöngyfüzérjeik, de az biztos, hogy az indiánok nagyon felbőszültek ezen, és minden fehért elzavartak a környékről.

25

Evan figyelt, azonban őt jobban érdekelte a fiatal nő, mint Josh története. – Akkor ez azt jelenti, hogy ő hercegnő? – Nem egészen. A csikaszoknál nincs ilyesmi, de van hierarchia, és az annyira erős, hogy még azt is meghatározza, hogy hová ülhet az illető a gyűléseken, és kivel állhat szóba. Ő egy nagyon fontos és erős klánhoz tartozik. Az ő fivére lesz a következő főnök, aztán a saját fia. Hacsak ezt a kiváltságot át nem adja a fivérének. – Miért adná át? – Mert esetleg beleszeret egy rangján aluli férfiba. Persze ez nem történik meg túl gyakran – mármint hogy egy ilyen osztálybeli nő rangon alul menne férjhez. Ebben az értelemben a csikaszok szeretik a méltóságot. Nagyon komolyan veszik a házasságot, és gyakran politikai okokból kötik. Evan megértette. A nemes hölgyeket Európában is gyakran használták fel politikai célokra. A szerelemnek ritkán van szerepe a házasságokban. – Tulajdonképpen a csikaszok nagyon sokban különböznek tőlünk. Itt a nő tulajdona minden, és bármikor elválhat, amikor csak akar. Ha nem tetszik neki, ahogy a férje bánik vele, vagy nincs megelégedve a dolgok menetével, csak elküldi az embert. Evannek, a tipikus angolnak meggyőződése volt, hogy a férfinak istenadta joga az uralkodás, és a nő nem sokkal több, mint körítés ehhez. Hogy egy nőnek ennyi hatalma legyen, nagyon nem tetszett neki, és ez a nemtetszés az arcára is kiült. Josh nem is hagyta szó nélkül. – Ja. Tudom, mire gondol. Nem természetes, hogy egy nő ilyen független legyen. Azonban annak ellenére, hogy a csikaszo nők maguk irányíthatják a sorsukat, sokkal jobb 26

a természetük, és sokkal kiegyensúlyozottabbak, mint a mi asszonyaink. Evan nagyot horkantott, de Josh folytatta. – De, ez tényleg így van. Ezért vettem én is csikaszo nőt feleségül. – Komolyan? – kérdezte Evan döbbenten. – Ja, és nagyon kellemes a házasságunk. A tapasztalata pedig még külön emel a dolgokon. Evan azon tűnődött, hogy Scot tényleg úgy érti-e ezt, ahogyan mondta. Aztán úgy döntött, hogy rákérdez. – És miben olyan tapasztalt? – Hát abban, hogy hogyan kell örömet szerezni egy férfinak – válaszolta Scot tétovázás nélkül. – A csikaszoknak ez egy nagy előnyük velünk szemben. A fiataljaik teljes szabadságot kapnak egymás kipróbálására, felfedezésére, így aztán mire férjhez mennek, vagy megnősülnek, már tökéletes szeretők. – Tehát akkor a maga felesége sem volt szűzlány, amikor elvette? – Nem, de az igazat megvallva, nem is érdekelt. Addig azért enyelgett a férfiakkal, hogy kielégítse kíváncsiságát és a vágyait, és nem igazi érzésből. És ahogyan mondtam, ennek én élvezem az előnyeit – nevetett Josh. – Az én ágyamban nem hideg hal fekszik. – Attól nem fél, hogy ilyen múlttal nem lesz hűséges magához? – Nem. A csikaszok nagyon komolyan veszik a házasságot, és felnőtt korban szigorúan tilos a kilengés. Elvárják a nőktől, hogy kiéljék magukat, mielőtt férjhez mennek, és a csikaszok ezért házasodnak egy kicsit később, mint az északi indiánok. Aztán mire eljön az idő, már nem nyomasztja őket a szenvedélyük, és készek 27

elfogadni az anyasággal járó kötelezettségeket Különben ott, ahol ilyen könnyű a válás, nem kell a nőnek sunnyogni, és csalni a férjét. Egyszerűen elzavarja a férjét. És azért sem kell aggódnia, hogyan fogja eltartani magát és a gyerekeit, mert övé minden. Josh megfordult, és elindult kifelé, Evan követte. A téren már csak néhány kíváncsi csikaszo álldogált, és figyelte a vörös kabátos angolt. Menetközben Evan végiggondolta az előbb hallottakat. Egyszerre volt döbbent és elképedt. Ott, ahonnan ő jött, egy férfi soha nem ismerné el nyíltan, hogy a felesége régebben egy szajha volt, és még kevésbé lenne ezzel ilyen elégedett. A nő tisztasága elsődleges követelmény, olyannyira, hogy ha a nászéjszakán kiderül, hogy már nem szűz, a férj kérheti a frigy érvénytelenítését. Ezzel szemben a csikaszo férfiak nemcsak hogy nem voltak a házasságkötéskor biztosak feleségük szüzességében, de azután még büszkélkedtek is az asszony szexuális tapasztalataival. Ez egy olyan nézet volt, ami homlokegyenest ellenkezett Evan neveltetésével és elveivel. Aztán hirtelen eszébe jutott valami. Az övéi nemcsak morális meggyőződéseik miatt követeltek teljes tisztaságot a menyasszonyaiktól, hanem mert így próbálták kizárni annak a lehetőségét, hogy a nő egy másik férfi gyerekét sózza rájuk. Nagyon kíváncsi volt, hogy a csikaszók vajon hogyan rendezik ezt a dolgot, ezért megkérdezte: – A házasságon kívüli gyerekek hogyan illeszkednek be az indián életformába? Mert gondolom, ilyen szexuális szabadosság mellett lehetnek néhányan. – Nincsenek olyan sokan, ahogy maga gondolja. Különben ez az egyik fő ok, amiért házasodnak – hogy törvényesítsék a gyerekeiket. Amíg az esküvői díj le nincs 28

fizetve, nem örökölhetnek címeket, és a lányok esetében vagyont. Ők azonban nem nézik le a törvénytelen gyerekeket, mint mi. Az egész törzs elfogadja őket, a legkisebb fenntartás nélkül. Az anya családja neveli őket. Ekkor már maguk mögött hagyták a gyűlésteret, és a házak között húzódó úton haladtak. Evan körbenézett, hátha meglátja a gyönyörű fiatal nőt, akit a templomban megcsodált, és azon gondolkozott, hogyan környékezhetné meg. A csikaszó nők szokatlan függetlenségéről hallottak egyáltalán nem hűtötték le az iránta érzett vágyát. A tény, hogy itt a szabad fiatal férfiakat és nőket nem kötik szexuális tabuk, még izgatóbbá tette számára a nőt. Hogy a csikaszok hogyan kezelik független, akaratos feleségeiket, az az ő problémájuk. Nem állt szándékában udvarolni a fiatal nőnek, csak az ágyába akarta vinni. A hallottak szerint nem kell mást tennie, csak valahogy felhívni magára a figyelmét. Evan nagyon jól tudta, hogy a másik nem vonzónak találja. Férfias megjelenése, szálfa termete miatt többet volt megkísértett, mint kísértő. Nem kellett mást csinálnia, csak leülni, és várni, hogy megfogják. Persze azért nem volt mindegy, ki fogta meg. Olyan nőkkel soha nem kezdett, akik hozzá akartak menni, vagy valamiképpen lekötni. Az ilyen szóba sem jöhetett. Esze ágában sem volt feladni függetlenségét. Ha már mása nem volt, legalább legyen szabad – gondolta kis keserűséggel. Ez volt az egyetlen, ami rámaradt az apja halála után, mivel minden mást a bátyja kapott. Mikor Josh észrevette, hogy Evan kutatóan néz körbe, megkérdezte: – Ash-heetlát keresi?

29

Evan egy kicsit összerezzent, mert a csikaszo név olyan durván hangzott. – Miért, így hívják? – Ja. – És mit jelent a neve? – Tűztáncos. – Tűztáncos? Nem tűi szép név egy nő számára. Hogy kapta ezt a nevet? – Emlékszik, elmondtam, hogy ő egy nagyon erős és fontos klánból származik. Na, hát a csikaszóknak semmi nem olyan fontos, mint a közösségi tüzük. Számukra ez reprezentálja a napot a földön, és belőle származik minden élet. Soha nem hagyják kialudni, csak a Zöld Kukorica ünnepekor, a legfontosabb vallási szertartásukkor. Olyankor csak a törzs legszentebb asszonyainak szabad bemenni a templomba, akik ott táncolnak az új tűz körül. Egy nap majd Tűztáncost fogja érni ez a megtiszteltetés, de majd csak ha idősebb lesz. Addig a neve jelzi kivételes helyzetét, és a dicső szerepet, ami rá vár. – Zöldek a szemei – jegyezte meg Evan. – Nem is tudtam, hogy vannak zöld szemű indiánok. – Néhány csikaszónak mogyoróbarna szeme van, de zöld egyiknek sincs. Ö nem tiszta csikaszo, hanem mesztic. Az anyja rabszolganő volt, akit a krikek hoztak ide az egyik messzi telepről. Tehát a fiatal nő félig fehér? Evan csodálkozott. Bár, ha jobban belegondol, nem is olyan meglepő, hiszen látszott rajta – arcvonásai sokkal finomabbak, bőre sokkal világosabb, mint a többieké. – A krikek? – kérdezte. – De akkor hogyan került a csikaszokhoz az anyja?

30

– Az indiánoknak vannak piacaik, és az egyik, amit ott cserélnek, az a fogoly. Mindig is így volt. Ebben az esetben Promingo néhány csoktót adott a fiatal nő anyjáért. Megtetszett neki a nő, és megvette saját ágyasának. Azonban mikor hazahozta, és az anyja meglátta, úgy döntött, hogy örökbe fogadja, mivel nem volt egyetlen lánya sem, aki örökölhette volna a törzs vagyonát, és továbbadhatta volna a főnökséget. Gondolom, Promingo nem örült túlzottan az anyja ötletének. Ahogy hallottam, Tűztáncos anyja nagyon szép volt, és így Promingo számára már elérhetetlenné vált, mivel a húga lett. Családtagok között pedig szigorúan tilos minden olyan érintkezés. Még azt sem engedik meg, hogy a klánjuk más falvakban élő tagjaival házasságra lépjenek. Félnek az elkorcsosulástól. Ami azt mutatja, hogy több eszük van, mint az európai nemességnek, gondolta Evan. Ott mindennapi az unokatestvérek közötti házasság, és nagyon gyakran katasztrofális következményei vannak. – A csikaszok elfogadják az örökbefogadást olyan fontos esetekben is, mint a főnökség továbbadása? – kérdezte Evan hitetlenkedve. – Azt hittem, ebben lényeges a tiszta vérvonal, főleg ha ennyire adnak a hierarchiára. – Igen, nekünk ez nagyon furcsának tűnik, de a csikaszóknál az örökbefogadott ugyanolyan, mint a saját húsukból és vérükből származó gyermek. Josh most előhúzott egy köteg dohányt az inge zsebéből. Mikor leharapott belőle egy nagy darabot, Evan elfintorodott. Undorító szokásnak tartotta a dohányrágást, bár úgy látta, itt a kolóniákban mindenki ezt csinálja. Ha nem rágták, akkor az orrukkal szívták, mint ahogyan Angliában a felsőbb osztályok tagjai, akik kis, 31

gyémántokkal kirakott dobozban hordták magukkal a dohányt felöltőjük zsebében. Evan nem rágta és nem is tubákolt, de ő is dohányzott, és ebben a pillanatban ő is nagyon szívesen megtömte volna a pipáját, de nem tudta, hol van. Gyorsan körbenézett, azon tűnődve, hogy az indiánok vajon hová vihették a lovaikat. – Mit keres? – kérdezte Josh. – A lovainkat. Szükségünk lesz a holminkra, hogy letáborozhassunk. – Nem kell tábort vernünk. Vendégek vagyunk. Kapunk hálóhelyet és ételt. Azt hiszem, elfelejtettem mondani – annyira el voltunk foglalva más dolgokkal –, hogy éppen oda tartunk. Promingo meghívott minket magához vacsorára. Evan remélte, hogy Tűztáncos is ott lesz. A gondolatra felgyorsult a szívverése. – És az hol lesz? – Itt ni – mutatott rá Josh egy házra, ami sokkal nagyobb volt, mint a többi. Néhány pillanattal később beléptek a főnök házába. Evan gyorsan körülnézett, de Tűztáncost sehol sem látta. Csalódottan vette szemügyre a csikaszo otthon belsejét. Egyetlen nagy helyiségből állt a ház, aminek döngölt agyagpadlója olyan tisztára volt seperve, hogy szinte csillogott. A fal mellett körben alacsony ágyak álltak, rajtuk rengeteg állatbőr, és háncskosarak. Evan feltételezte, hogy az indiánok ezekben tartják a ruháikat. A földre is több medve- és párducbőr volt letéve. Promingo a szoba közepén álló alacsony kereveten hevert. A főnök most intett Josh-nak és Evannek, hogy foglaljanak helyet a medvebőrön. Mikor megtették, három nő lépett be, és kezdték őket kiszolgálni. Színes, fonott 32

tálakat hoztak, rajtuk fából készült kanalakat, és kis tálakban gőzölgő ragut, amit letettek a férfiak elé. Miközben az asszonyok ott sürgölődtek körülöttük, Evannek volt ideje szemügyre venni őket. Észrevette, hogy mindhárman magasak, karcsúak, és van bennük valami különleges méltóságteljes vonás, ami – úgy látszott – minden csikaszóban megvan. Mindhárman vörös tógát viseltek, de ezen kívül semmiben nem hasonlítottak Tűztáncosra. Szépségük még csak meg sem közelítette az övét, nem beszélve különlegességéről, ami úgy vonzotta a férfit, mint méhet a méz. Evan észrevette, hogy a nők arcát halvány tetoválások díszítik. Azon tűnődött, vajon Tűztáncosnak is vannak-e tetoválások az arcán – túl messze volt tőle, hogy ezt megláthassa. Remélte, hogy nincsenek. Még a gondolatát sem szerette annak, hogy bármi is elcsúfítsa azt a gyönyörű bőrt. Promingo többször megpróbált beszélgetésbe elegyedni Evannel, de nagyon nehézkesen ment a dolog így, hogy Josh-nak mindent fordítania kellett. Végül aztán őt lassacskán kihagyták a beszélgetésből, és bár Evan volt a díszvendég, egy idő után nem csinált mást, csak ült, és hallgatta a furcsa, torokhangokban bővelkedő nyelven folyó társalgást. Nem kis megkönnyebbüléssel szolgált az angol számára, amikor a vacsora véget ért, és elmehettek. Mielőtt Josh és Evan kiléptek volna a főnök házából, Promingo mondott valamit Josh-nak, mire a vezető gyors, meglepett pillantást vetett Evan felé. Evan el sem tudta képzelni, mit mondhatott a főnök, de azt látta, hogy Josh arcán nagy, elégedett mosoly terül szét. Nagyon kíváncsi volt, így aztán mikor kiléptek az volt az első, hogy megkérdezte:

33

– Mit mondott Promingo? Tudom, hogy valamit velem kapcsolatban. Scot arcán újabb vigyor jelent meg. – Ja – válaszolta. – Tényleg. Olyasmit mondott, aminek szerintem maga nagyon fog örülni. Evan várta a folytatást, de Josh csak vigyorgott, és nem szólt semmit. – Na? – kérdezte türelmetlenül. – Mi az, aminek nagyon fogok örülni? – Azt mondta, hogy megkapja a vendégházat, és ott lakhat, amíg itt van. Ott van, ni – mutatott rá Josh egy kisebb házra, ami Promingóé mögött állt. – A holmijait már odavitték. – Ez nagyon kedves tőle – mondta Evan kicsit csalódottan. – Maga is ott fog lakni? – Nem. A feleségem klánjánál leszek. Így szokás, és el is várják tőlem. Evan bólintott. – Hát akkor jó éjszakát! Megfordult és elindult a vendégház irányába, de Josh utána szólt. – Várjon csak! Van még valami, amit Promingo mondott. Evan megpördült, arcán türelmetlen kifejezéssel. Elege volt már Scotból, és alig várta, hogy egyedül maradhasson. – Igen? – Azt mondta, hogy utasította az unokahúgát, miszerint álljon a maga rendelkezésére mindenben. Ott várja magát a házban. Evan lélegzete szinte elakadt. – Mindenben a rendelkezésemre? Ez azt jelenti, hogy… Mielőtt Evan befejezhette volna a kérdést, Josh a szavába vágott.

34

– Megosztja magával az ágyát, és könnyít magán, ja. Utasításba kapta. Evan szíve majdnem kiugrott a helyéről. – Ez itt így szokás? – Igen, a díszvendégekkel igen. A főnök általában a lányait vagy a feleségeit utalja ki, de szerintem látta, hogy magát mennyire megragadta Tűztáncos, és így akar a maga kedvében járni. Evan nem találta a szokást meglepőnek vagy furcsának. Európában a nemességnél is szokás volt a vendégeket nővel ellátni a „szórakoztatásukra”. Azon sem gondolkodott el, hogy vajon Tűztáncos mit szól ehhez. Feltételezte, hogy mivel Promingo családjába tartozik, feltétel nélkül elfogadja a feladatát, és készségesen teljesíti, különösen mivel a csikaszok ilyen könnyedén veszik a dolgot. Josh, látva az angol felcsillanó szemét, hozzátette: – Maga aztán szerencsés, hogy Tűztáncost kapta ágyasnak, amíg itt van. Ilyen nő nincs több a csikaszok között. Gondolom, most már másképpen nézi a küldetését. Ez így is volt. Útjuk során Evan ezerszer elátkozta a balszerencséjét, hogy pont őt küldték. Azonban egy pillanat alatt megváltozott a véleménye, és a világon senkivel nem cserélt volna. – Majd reggel találkozunk – szólt oda Josh-nak. Megfordult, és hevesen dobogó szívvel indult a szállása felé.

35

3. fejezet Miközben Josh éppen arról beszélt Evannek, hogy milyen intézkedéseket tett Promingo ittlétének idejére Tűztáncos fel-alá járkált a vendégházban. Hogy merészelt ilyet csinálni! – gondolt mérgesen nagybátyjára. Hogy merészelte Promingo odaadni az angol ágyasául? Igaz, ez szokás volt a csikaszok között, hogy a törzs díszvendégének nőt adtak az ittléte idejére, és mint az uralkodó klán tagjának, ez a megtiszteltetés a családja nőtagjait érte. De Promingo miért nem az egyik feleségét adta oda, ahogyan szokta, vagy ami még ennél is jobb lett volna, az egyik lányát? Az unokatestvérei úgyis imádták a szexet. Ketten már végig próbálták az egész törzs nőtlen férfiait. Majdnem olyan szajhák voltak, mint azok az indián nők a telepesek között, akikről az anyja mesélt. Tűztáncos hirtelen megszakította gondolatmenetét. Könnyek szöktek a szemébe, mint mindig, ha eszébe jutott az anyja. Már két éve meghalt, de Tűztáncosnak még mindig nagyon hiányzott. Szokatlanul közel álltak egymáshoz, és az anyja nagyon sok anglo eszmét ültetett el a legidősebb lányában. Az egyik ezek közül az volt, hogy egy nő legdrágább kincse a tisztasága, és ezt nem szabad könnyedén feladni, mert csak az olcsó nők enyelegnek olyan férfiakkal, akik iránt nem éreznek semmit. A szex nem arra van, hogy kielégítsük a kíváncsiságunkat és vágyainkat, hanem hogy mélyebb érzéseket fejezzünk ki valaki iránt, akit szeretünk. Éppen ezért Tűztáncos még szűz volt. Eddig nem talált olyan férfit, akinek szívesen odaadta volna magát, vagy olyat, aki felkeltette volna a vágyát, bár nagyon sokan megpróbálták már megkörnyékezni. 36

Tűztáncosnak szüzessége tényét eddig még sikerült titokban tartani, mivel a sikertelen udvarlók nagyon szégyellték kudarcukat, és nem dicsekedtek el vele senkinek. Egy olyan társadalomban, ahol a házasság előtti szex nemcsak megengedett, de elvárt is volt, a fiatalemberek attól féltek, hogy nevetség tárgyává lesznek az egész törzs előtt, ha kitudódik a dolog. Így aztán a visszautasított udvarlók azt sem tudhatták, hogy vajon a többieknek sikerült-e a dolog, de ahhoz nem volt bátorságuk, hogy megkérdezzék. A törzs asszonyai sem tudták. A faluban a lányok mást sem csináltak, csak szexuális élményekről pletykáltak, de Tűztáncos soha nem volt hajlandó egyetlen szót sem szólni kapcsolatairól. Még a nagyanyja, Keleti Csillag sem tudta, és Tűztáncos remélte, hogy soha nem is fog annyira gyanakodni, hogy megkérdezze. A nagyanyjának soha nem tudna hazudni – ahhoz túlságosan tiszteli. Attól félt, hogy az öreg hölgy nagyon csalódott lenne, ha megtudná, hogy Tűztáncos a csikaszo hagyományok helyett anyja anglo elveit követi. Keleti Csillag mindig mondta, hogy Tűztáncoson sokkal jobban látszik a fehér vér, mint a testvérein. Tűztáncos nem tudta, vajon ez tetszik-e a nagyanyjának vagy sem – mivel Keleti Csillag kifürkészhetetlen volt, soha nem lehetett tudni, éppen akkor mire gondol, vagy mit érez. Azt azonban tudta, Tűztáncos nagyon büszke volt indián vérére, és tudta, hogy amennyire erejéből telik, mindent elkövet, hogy méltó legyen a szerepre, amire született… mindent, kivéve ezt. Képtelen lenne odaadni magát egy férfinak, aki iránt semmit nem érez. akit a mai napon látott először – még kötelességtudatból sem. Önbecsülése nagyon fontos volt a számára. 37

Miért tette ezt a nagybátyja? – tűnődött el Tűztáncos hirtelen. Talán megérezte, hogyan érez ezzel a szokással kapcsolatban, és meg akarta alázni azzal, hogy ágyba kényszeríti akarata ellenére? Talán valahogy megtudta, hogy ő még szűz? De miért tenne ilyesmit? Esetleg Promingo még mindig haragszik, amién az anyja előbb felkeltene az érdeklődését, aztán olyan helyzetbe került, ahol nem érhette el? Igen, ez az. Az anyja elmesélte neki, milyen mérges volt Promingo. amikor visszautasította, és ez a méreg hogyan fokozódott nála, amikor a férfi anyja elmozdította mellőle. Soha nem bocsátotta meg egyiküknek sem, és most lehet, hogy Tűztáncoson akar bosszút állni azzal, hogy odaadja egy vadidegennek? Nahát, ő pedig ebbe nem fog belemenni, gondolta Tűztáncos, és ismét elöntötte a méreg. Nem! Hirtelen kopogtatás hallatszott az ajtón. Ez biztos az angol lesz. A lány szíve nagyot dobbant. Könnyű volt gondolatban ellenkezni nagybátyja akaratával, de honnan fogja venni a bátorságot, hogy keresztül is vigye? Mi van akkor, ha a fehér ember elpanaszolja Promingónak a viselkedését, és a nagybátyja továbbmondja Keleti Csillagnak? Ó, Promingo borzasztóan szeretné ót befeketíteni a nagyanyja előtt! Ez legalább annyi örömet szerezne neki, mint az ó megalázása. Ami pedig még rosszabb: mi van, ha az angolt nem érdekli az ő ellenkezése, és ráerőlteti magát? Az valami borzasztó lenne. A fájdalom és a megaláztatás mellett még azt sem mondhatná, hogy megerőszakolta, mert maga a törzs feje adta őt neki ágyasul. Nemcsak hogy meg sem tudná büntettetni, de az egész törzs megtudná a dolgot. Mialatt Tűztáncos agyán ezek a gondolatok cikáztak át, kinyílt az ajtó. és Evan lépett be rajta. A lány annyira 38

meglepődött ezen az udvariatlanságon, hogy csak állt, és bámult a férfira. Evannek meg sem fordult a fejében, hogy meg kéne várnia, míg Tűztáncos kinyitja az ajtót, mert ez egy olyan udvariassági formula volt, amit esze ágában sem volt megadni egy szajhának, és ó már most így gondolt a gyönyörű indián lányra. Egyetlen dolog miatt volt itt: hogy kielégítse az ő igényeit, semmi másért, és ezt mindketten tudták. Mikor azonban beljebb lépett a házba, és meglátta a lányt, elakadt a lélegzete, és döbbenten torpant meg. Közelről, ha lehet, még szebb volt. Szemei éhesen siklottak le a testén, aztán fel, és végül megállapodtak a királynői melleken. Úristen, gondolta, és alig várta, hogy a kezével tapintsa meg a gusztusos halmokat. Tűztáncos először azon volt megdöbbenve, hogy Evan be mert lépni az engedélye nélkül, de most, ahogy az éhes férfiszemek végigpásztázták a testét, hirtelen borzasztó mérges lett. Hogy merészel ez az alak így nézni rá? Úgy érezte, mintha már ezzel megbecstelenítette volna. Ahogy azonban Tűztáncos mérgesen felszusszant, mellei még jobban kidomborodtak. Nekifeszültek a tógának, és ágaskodó bimbói majdnem kiszúrták az anyagot. Evan azt hitte, hogy a nő neki mutatja be nőiességének jegyeit. Csak állt, és szeme itta a látványt. Majd nagy nehezen elszakította tekintetét a halmokról, és felnézett a nő arcára. Látva az égő zöld szemeket, azt hitte, hogy mint a gyors pihegés, ez is nő iránta érzett vágyát fejezi ki. Széles, elégedett mosoly ömlött szét az arcán. – Jó estét – mondta, miközben csizmasarkával belökte maga mögött az ajtót. Levette a kalapját, és a fal mellett álló alacsony ágyra dobta. Mikor Tűztáncos nem válaszolt, csak bámult rá, hozzátette: 39

– Ó, elfelejtettem… te nem beszélsz angolul. – Égő tekintetét ismét végighordta a lányon. – De nem is kell. Nem beszélgetni jöttél, igaz? Anélkül, hogy szemeit levette volna róla, kibújt a kabátjából, lehúzta a harisnyáját, és leoldotta nyakából a sálat. Aztán kigombolta az ingét, és csodálkozva kérdezte a lánytól. – Mire vársz? Vedd le a ruhádat! Látni akarom, hogy tóga nélkül is olyan szép-e a tested, mint benne. Tűztáncos a méregtől szinte megnémult. Még soha senki nem bánt vele így. A harcosok, akik eddig próbáltak neki udvarolni, legalább tisztelettel közeledtek hozzá. De ez az arrogáns fehér ember, ez nem. Itt vetkőzik a szeme előtt, és úgy tekinti őt, mint egy használati tárgyat! Nem is emberként, és a legkevésbé akként a nőként, aki anyja lesz a törzs következő főnökének. Hogy merészeli?! Tehetetlen dühvel meredt a férfira. Vajon mi lehet a nővel? – tűnődött Evan, mikor végre észrevette, hogy valami nem stimmel. Talán haragszik rá? De miért? Csak nem arra vár, hogy udvaroljon neki? Hiszen nem több egy szajhánál. No, azért nem szajha, emlékeztette magát, legalábbis nem a szó általa megszokott értelmében. Az igaz, hogy azért van itt, de nem vár érte pénzt. Talán bókokra számított, kis rábeszélésre, mint azok a nők, akiket az ágyába szokott vinni. Mint ez a nő, ők sem hivatásosak. Az ő bérük testi jellegű volt, nem pénzbeli, és a férfi ezt nem is bánta. A szeretkezés előjátéka nagyon szórakoztató tudott lenni, különösen, ha szép volt az illető nő. Csókolni, simogatni ennek a nőnek a testét, kétségkívül izgalmas és kellemes lesz. Bár úgy érezte, további izgatásra nemigen lesz szüksége. Férfiassága úgy duzzadt bricsesznadrágjában, hogy 40

majdnem szétfeszítette. Na, de ha ezt akarja a nő, egy vagy két csók nem fog fájni. Evan félredobta az ingét, és Tűztáncos felé indult, közben meleg mosolya csábítóvá változott. Az ígéretes mosoly az érzéki ajkakon bármelyik nőt elbátortalanította volna, de a meztelen mellkas látványával együtt egyszerűen megdöbbentő volt. Tűztáncos csak állt, mint aki gyökeret eresztett, és bámult. Olyan civilizációban nőtt fel, ahol a félmeztelenség mindennapos volt, de az eddig látott harcosok egyikének sem volt ilyen széles és férfias mellkasa, mint az angolnak, és a vállaik és izmaik sem voltak ekkorák. Ahogy könnyedén felé lépkedett, az őrnagyból sugárzott a magabiztosság és erő. Aztán Tűztáncos észrevette, hogy mellkasát sűrű, göndör, aranyszínű szőr fedi, ami lehúzódik egészen a hasáig, és ott eltűnik a bricsesz alatt. Tűztáncos még sohasem látott ennyi szőrt egyetlen férfin, és azt hitte, hogy taszítani fogja, de furcsamód nem így volt. Még jobban kiemelte a férfiasságát, aminek amúgy sem volt hiányában az angol. Egyszerűen sugárzott belőle. Evan megállt Tűztáncos előtt, kutatóan nézett az arcába, aztán azt mondta: – Nagyon sajnálom, hogy nem érted, amit mondok. Csodálatos lány vagy. Olyan szép, hogy az embernek elakad tőle a lélegzete. Tűztáncos éppen el akart lépni előle, de Evan bókja megállította. Furcsa melegséget érzett a gyomra tájékán, Aztán a férfi felemelte a kezét, és ujja hegyét végighúzta a lány arcán. Érintése olyan volt, mintha tüzes parazsat érintettek volna a bőréhez. A lány összerázkódott. Evannek hirtelen eszébe jutott valami. Talán azért vonakodik a lány, mert fél tőle. 41

– Ne félj – mondta lágyan, de hangján átsütött a forró vágy. – Nem bántalak. Ugyanolyan lesz velem, mint az itteni férfiakkal. Egyformák vagyunk. Tessék, nézd meg – mondta, és a lány kezét ágaskodó férfiasságára tette. Tűztáncost szinte megbabonázta a furcsa vonzerő, ami az angolból áradt. Közelsége körülfonta, és teljesen elgyengítette. És mikor a lány kezét odatette forró erekciójára, szinte mozdulni sem tudott. Érezte ő már többször az őt megkörnyékező harcosok merevedését, de a fehér emberé azokhoz képest hatalmasnak tűnt. Félelem szorította össze a szívét. Nem, nem igaz, hogy egyformák. Ez a férfi itt tiszta szőr, és olyan, mint egy csődör. Kettészakadna tőle. A lány megrándult a gondolatra. Evan megérezte a remegését, de megint azt hitte, hogy az izgalom okozza. Azt gondolva, hogy most már legyőzte a lány ellenkezését, elvette a kezét az övéről, lehajtotta a fejét, és megcsókolta a lány nyakát, közben mélyen beszívta az illatát. Még soha nem érzett ilyen finomat. De Tűztáncos nem nehéz parfümöktől illatozott, mint a többi nő, akiket Evan ismert. Az övé a tiszta női test kipárolgása volt, és Evan számára mérgező. Még soha nem érzett izgalom kerítette a hatalmába. Szája lassan lecsúszott a lány nyakán, és egyik kezével a vállán megkötött tóga csomóját próbálta kibogozni. Amikor Evan megcsókolta a száját lecsúsztatva a nyakán, Tűztáncos félelme egy másodperc alatt elillant, mint füst a szélben. Az anyján kívül még soha nem csókolta meg senki. Az indiánok előjátékként simogatták egymás testét, de nem a szájukkal, hanem a kezükkel. Az angol kalandozó ajka forró volt és puha – és a lányt annyira lekötötte a csókok édessége, hogy szinte észre sem 42

vette, amikor a tógája lecsúszott a csípőjére. Csak akkor tért magához, amikor a férfi nyelve, mint egy nedves, forró hullám a mellbimbójához ért. Megrémülve attól, hogy mellei csupaszon vannak, és hogy mit tesznek vele, ellökte magától a férfit, és felrántotta a tógáját. Evan dühösen nézett a tógáját szorongató Tűztáncosra. – Mi a pokol bajod van? – kérdezte, egy lépést téve a lány felé. – Azt hittem, egy kis etyepetyét akarsz, mielőtt a lényegre térnénk. Kinyújtotta a kezét, de Tűztáncos gyorsan ellépett mellőle. – Ne! Ne érj hozzám! – kiáltotta. Evan megdöbbent. – Te beszélsz angolul? – kérdezte csodálkozva. – Persze, hogy beszélem a te nyelvedet! – mondta Tűztáncos határtalan dühvel. – Az anyám angol volt. – Igen, azt tudom. De miért nem szólaltál meg eddig? – Mert túl mérges voltam rád, hogy megszólalhassak. Hogy merészelsz bejönni ide, félmeztelenre vetkőzni és engem molesztálni? Haragos szavai megdöbbentették Evant. Aztán gyorsan védekezni kezdett. – Hé! Várj egy percet! Nekem azt mondták, Promingo azért küldött ide, hogy mindenben a szolgálatomra legyél, és ebben benne vannak a szexuális jellegűek is. Vagy talán tévedek? – Nem, nem tévedsz. – Hát akkor miért vagy mérges? – Mert eszem ágában sincs engedelmeskedni a nagybátyámnak. – Miért nem? Én úgy hallottam, hogy a te törzsed női szabadon élhetnek, sőt, bátorítják őket, hogy minél több 43

férfit kipróbáljanak, és itt nincsenek tabuk a szexszel kapcsolatban. Talán ezek mind hazugságok voltak? – Nem, nem voltak hazugságok. – Akkor meg miért utasítasz vissza? Én csak egy újabb partner lennék. Tűztáncos nem akarta elmondani az angolnak, hogy ő lenne az első partnere, és nem egy újabb. Szüzességét a legnagyobb titokban akarta tartani. Nemcsak azért, mert nem bízott a férfiban, de úgy gondolta, egyáltalán nem tartozik rá. Senkire sem tartozik, csak őrá. – Én választom meg a szeretőimet, nem a nagybátyám. – És az meg sem fordult a fejedben, hogy esetleg hibát követsz el? – kérdezte Evan, és arcán lassan széles mosoly terült szét. – Talán taníthatnék neked néhány dolgot a szeretkezésről, ahogyan azt mifelénk csinálják. Mint a csókok, gondolta Tűztáncos, és meleg bizsergést érzett a testében. Aztán saját magára mérgesen gyorsan elhessegette az emléket, és azt mondta: – Köszönöm, de nem szándékozom újat tanulni. Evan úgy érezte magát, mint akit pofon vágtak. A lány annyira felizgatta, hogy szinte fájt, és most egyszerűen visszautasítja. A fene egye meg, akkor is meg kell kapnia! Gondolta, még egyszer megpróbálja. – Remélem, azt nem felejtetted el, hogy ezt a nagybátyád parancsolta? Szerintem neked pedig kötelességed engedelmeskedni. Kihívnád magad ellen a haragját? – Nem félek a nagybátyámtól – válaszolta Tűztáncos bátran. – Amint azt már mondtam neked, magam választom meg a szeretőimet.

44

Evan szemei elkeskenyedtek. – És mi van akkor, ha én nem fogadom el ezt a választ? – Tűztáncost félelem járta át. Tudta, hogy a férfi könnyedén legyűrhetné. – Talán kényszerítenél? Evan még soha nem kényszerített egyetlen nőt sem, és soha egyiknek sem könyörgött, mint ahogyan azt most tette. Úristen! Ez a kis bennszülött lány hová süllyesztette? – gondolta dühösen. – Nem, nem foglak kényszeríteni – morogta. – Azt azonban szeretném tudni, hogy mi az bennem, ami ennyire taszít. Fogadni mernék, már a törzs összes férfiját kipróbáltad. Mondd meg, hogy velem miért nem? Az, hogy a férfi ilyen könnyűvérűséget feltételez róla, még csak jobban felbőszítette Tűztáncost. Úgy érezte, vissza kell sértenie. Megvetően válaszolt. – Azért, mert visszataszítónak talállak. A sértés úgy hatott Evan felfokozott érzékeire, mint egy vödör jeges víz. Szexuális frusztrációját hamar hideg méreg váltotta fel. Teste szinte megmerevedett, és arcán rángatóztak az izmok. – Szabad talán megkérdeznem, hogy milyen formában? Tűztáncos hirtelen nem tudott mit válaszolni. Az igazat megvallva az angol volt a legvonzóbb férfi, akit valaha látott, aranyhajával, kék szemével, érzéki ajkaival és magas, izmos testével. És aztán mindemellett ott volt az a különös vonzerő, ami belőle áradt. Igen, ő volt a legizgalmasabb férfi, és akarata ellenére is vonzódott hozzá. Szemei most hirtelen a férfi szőrös mellkasára tévedtek. Hirtelen erős vágyat érzett, hogy végigsimítson rajta, és érezze puhaságát az ujjai alatt, ehelyett azonban azt mondta:

45

– Szőrös a tested. A csikaszo férfiaké nem. Visszataszítónak talállak. Evan tudta, hogy az indián férfiaknak nincsen szakálluk, azt azonban soha nem figyelte meg, hogy a testük szőrös-e. Most azonban ez is tudatosult benne. A tény, hogy Tűztáncosnak valami olyasmi nem tetszik benne, amiről nem is tehet, még jobban felbőszítette. Mérgesen megpördült, és miközben az alacsony ágy felé ment, a válla fölött hátraszólt. – Nekem is vannak elvárásaim. Szeretem, ha a nőim kedvvel és örömmel csinálják a dolgot. Tűnj el innen! Aludni akarok. Tűztáncos megérezte az angolon, hogy nem fogja elmondani a nagybátyjának a dolgot. Tudta, milyen büszke a férfi, és erre akkor jött rá, amikor megmondta neki, hogy visszataszítónak tartja. Fogadni mert volna az életére, hogy a férfi titokban fogja tartani a dolgot, de ha most elmegy, akkor elárulja magát. – Nem, nem megyek el – jelentette ki. Evan megfordult. – És miért nem? – Mert ide küldtek a szolgálatodra. Evan agyát elöntötte a lila köd. – Tudod, mit akarok! – mennydörögte. – Éppen most utasítottál vissza. – Tűztáncos kihúzta magát, és büszkén mondta: – Ne kiabálj velem! Soha többet ne merészeld velem szemben ezt a hangot használni! Azon kívül minden másban a szolgálatodra állok. Főzök rád, kimosom a ruháidat, takarítom a házat, és segítek neked a fürdésben. De én nem szolga vagyok, és nem is bánhatsz velem úgy, mint egy szolgával. Én… 46

– Tudom, ki vagy – vágott közbe Evan. – Valami hercegnő. Nekem azonban nincsen rád szükségem. Tökéletesen el tudom látni magam. Tűztáncos tudta, hogy ha Evan kidobja, Promingo kérdéseket fog feltenni. – Az egyáltalán nem számít. Ez egy udvarias gesztus, amivel a nagybátyám a díszvendégnek akart kedvezni. Talán meg akarod sérteni azzal, hogy visszautasítod? Ez talált. Evan nem merte volna megsérteni Promingót. Szüksége volt a főnök segítségére – vagyis inkább a Brit Hadseregnek volt rá szüksége. Akkor azonban megint meg kell hátrálnia. Úgy látszott, mióta belépett ezen az ajtón, ő és Tűztáncos párbajt vívtak, és a lány győzött. Tűztáncos érezte a férfi tépelődését, és úgy látta, jobb, ha nem feszíti túl a húrt. Odalépett az ágyhoz, félrehúzta a bivalybőrt, ami takaróul szolgált, aztán körbejárta a házat, és bezárta a spalettákat, majd elfújta a gyertyákat. Mikor megfordult, azt látta, hogy Evan az ágy szélén ül. és térdig érő lábbelijét próbálja levenni. A másik ágy felé indult éppen, amikor Evan mérgesen rászólt. – Ha már itt maradsz, legalább segíthetnél levenni ezeket az átkozott csizmákat. Tűztáncos odament hozzá. Evan pedig kinyújtotta a lábát. A lány megfogta a csizmát, de a férfi rászólt. – Nem, nem úgy. Fordulj meg, fogd a lábam a lábad közé, és úgy húzd. Tűztáncos úgy tett, ahogy az angol mondta, és húzni kezdte a csizmát. Evan rádöbbent, hogy súlyos hibát követett el. A tóga felhúzódott, és teljesen rásimult a lány fenekére, nem sokat takarva el a becses testrészből. Evan próbálta elfordítani róla a szemét, de egyszerűen nem ment. A tenyere viszketett, hogy megfogja a puha 47

dombokat, és mérgesen vette észre, hogy ismét beizgult. Mikorra a másik csizmához értek, arcát ellepte a veríték. Hirtelen ötlettől vezérelve, lábát a lány fenekére tette. Tűztáncos abban a pillanatban megmerevedett, és ijedten pillantott hátra a válla fölött. – Csak segíteni akartam egy kis lökéssel – magyarázta Evan, és mielőtt a lány tiltakozhatott volna, meglökte a lábával. A csizma és Tűztáncos átrepültek a szobán; a lány alig bírta visszaszerezni az egyensúlyát. Látva a vádoló kifejezést az arcán, Evan gyorsan azt mondta: – Ne haragudj! Figyelmeztetnem kellett volna, hogy ez megtörténhet. – Ki szokta levenni a csizmádat? – kérdezte Tűztáncos. – Amikor velem van, akkor a tisztiszolgám. – Ki? – A tisztiszolgám. Katona és szolga keveréke. Minden tisztnek van egy. Ha pedig nincs velem, akkor a csizmahúzómat használom, de az benne van a nyeregtáskámban, amiről jelenleg nem tudom, hogy merre lehet. – A holmijaid ott vannak – mondta Tűztáncos, és a szoba egyik sötét sarka felé mutatott. – Akarod, hogy idehozzam? Megkímélhette volna magát a csizmahúzás kínjaitól, gondolta a férfi, aztán azt válaszolta: – Á, nem fontos. Nem kell belőle semmi. Evan gyorsan lefeküdt az ágyára. A következő pillanatban a szoba teljes sötétségbe borult, ahogy Tűztáncos elfújta az utolsó gyertyát is. Evan ruhasuhogást hallott. Szinte látta maga előtt a tógáját levető lányt. Aztán csend lett. Evan a hátán feküdt, keze a feje alatt, és belebámult a sötétbe. Minden idegszálával érezte a 48

néhány méterre fekvő meztelen lányt. Ismét feltámadt a vágya, forrón és sürgetőn, és vele együtt a férfiassága is. Az éjszaka nagy részét álmatlanul forgolódva és morogva töltötte. 3. fejezet Mikor Evan másnap reggel felébredi, a spaletták nyitva voltak, és a napfény széles kévékben ömlött be az ablakokon. Tűztáncost nem látta sehol, és ennek nagyon megörült. A nyugtalan éjszaka után elég harapós hangulatban volt, és úgy elöntött, hogy minél hamarabb elhagyja a települést, és távol kerül a lánytól, annál jobb. Nem akarta, hogy folyton eszébe juttassa megalázó élményét. Úristen! Soha nem gondolta volna, hogy megéri azt a napot, amikor egy nő visszautasítja, legkevésbé pedig egy bennszülött. Ételillat kúszott az orrába. Felkelt, odament a szoba közepére leterített medvebőrhöz, amin egy csésze tej és kis tálban zabkása állt. A férfi tudta, hogy Tűztáncos hagyta ott neki, hiszen megmondta, hogy főzni fog rá. Lassan leült a bőrre, hosszú lábait keresztbe téve maga előtt, és a kezébe vette a tálal, ami még meleg volt. Felmerült benne, hogy Tűztáncos esetleg kerüli a vele való találkozást, ugyanúgy, mint ahogy fi szeretné elkerülni. Remélte, hogy így van. Elhatározta, nem is gondol rá. Felvette a fából készült kanalat, belemerhette a tálba, és megkóstolta az ételt. Meglepetésére, a kása mézzel volt édesítve, és bár szívesebben evett volna valami tartalmasabbat, gyorsan megette. A tejre azonban rá sem nézett. Soha nem bírta a meleg tejet, lehetett bármilyen éhes.

49

Felállt, és odasétált az egyik ablakhoz. Mikor az ágy mellett haladt el, amin Tűztáncos aludt, hirtelen megtorpant. Míg az ő ágya párduc és bivalybőrökkel volt letakarva, a lányén őzgida ás borjúbőrök voltak Olyan puhának tűnt, hogy le kellett hajolnia, és megsimítania. Ez ismét hibának bizonyult, mert ahogy megtette, az orrába csapott a lány illata, és ismét feltámadt az iránta érzett vágya. Átkot mormolva emelkedett fel, és az ablakhoz sietett, hogy a friss levegővel kitűzze orrából a bódító illatot. Mi a poklot csinál itt, egy barbár ország belsejében egy indián ország belsejében egy bennszülött után áhítozva? – kérdezte magától. Nem tartozik ide, hogy állatbőrökkel fedett ágyon aludjon, földön ülve egyen, és egy ellenséges erőd kifürkészésére irányuló utat tervezzen, ami vagy létezik, vagy nem. Ő az apja angliai, vidéki birtokára tartozik, ahol tollmatracon aludhat, finom, bőséges reggeliket ehet a libériás inasokkal körülállt asztal körül, és forró teát kortyolgathat, miközben megbeszéli a gazdatisztekkel az aznapi teendőket, vagy ha a parlament éppen ülésezik, londoni házában készülődhet az aznapi ülésre, mint Lichesler kilencedik earlje. Igen, ha a sors nem tréfálja meg, akkor ott is lenne ő, – és nem az átkozott bátyja. Hogy sikerülhetett neki? Evan ezt kérdezte magától, talán már századjára. Hogy tudta az a gyenge gyáva ember megelőzni őt, és hamarabb születni, megfosztva ezzel Evant a neki járó helytől? Mert az ikertestvére pontosan ezt tette, öt félrelökte, és mindent macának szerzett meg, az elsőszülött jogán. Edward örökölté a címet, a vagyont, mindent. Mint másodszülött, Evan nem kapott mást, csak kitűnő nevelést, no meg

50

kóstolót egy 0lyan életmódból, amit nem engedhetett meg magának. Így aztán Evannek el kellett indulnia, hogy saját maga keresse meg helyét a világban, és abban az időben csak két út állt egy nemes előtt, akinek nem volt semmije. Vagy tiszt lett Őfelsége seregében, vagy pap Őfelsége egyházában. Evan számára azonban csak egy út volt. Nem volt paptípus, ha megfeszült, akkor sem. Nemcsak azért, mert túlságosan is élvezte a világi dolgokat, de nyughatatlan természete révén, imádta a kalandot. Így aztán Evan hagyta, hogy az öccse legyen a család papja, ő pedig katona lett. Azonban a cím elvesztése felett érzett keserűsége megmaradt. Ha több évvel marad le, mint az öccse, sokkal könnyebb lett volna. De így, hogy csak másodperceken múlt a dolog, nagyon rossz volt. Evan mindig úgy érezte, hogy elvesztette élete legfontosabb versenyét, még mielőtt megszületett volna. Hát most már nincs értelme ezen rágódni, gondolta Evan. Az öccsétől kapott legutóbbi levélből megtudta, hogy a bátyja, Edward megnősült, és fia született. Evan remélte, hogy a gyerek érdemesebb lesz az örökségre, mint az apja. Nemcsak azért, mert Edward egy gyáva kukac volt, aki még a saját árnyékától is megijedt, hanem mert nem becsülte meg az örökségét. A birtokokkal egyáltalán nem törődött, és azok ennek megfelelően le is romlottak. Ez sokkal jobban bántotta Evant, mint az, hogy nem ő örökölte. Imádta a birtokokat, mint ahogyan előtte az apja és a nagyapja is. Minden szegletét és zugát ismerte, és az összes szolgát a keresztnevéről, akik nekik dolgoztak. Ezért is érezte úgy, hogy neki kellett volna a kilencedik earlnek lennie, és nem a bátyjának. A földnek ez az őszinte 51

szeretete jellemezte eddig az összes earlt, mióta századokkal ezelőtt megkapták birtokaikat a királytól. Még mindig ezen rágódik, gondolta Evan önutálattal. Azonban az, hogy beállt Őfelsége hadseregébe, még nem magyarázza meg, mit is keres itt a vadonban, egy csapat bennszülött között, több ezer mérföldre a hadtestétől – és hogy a Brit Hadsereg összes tisztje közül miért pont őt választották erre a feladatra. Evan felhorkant, és arra gondolt, a válasz erre a kérdésre ugyanolyan, mint az, hogy miért a bátyja született elsőnek. Csupán rossz időzítés kérdése mindkettő. Talán ha nem lett volna jelen azon a fogadáson, amit Jeffrey Amherst generális tiszteletére adtak, és nem akkor lép oda hozzá, amikor John Bradstreet ezredes éppen Evanről áradozik, és arról, hogy milyen jól végezte el a feladatát. Akkor talán a generális el is felejtkezett volna arról, hogy Evan is ott volt a Bradstreet által irányított villámtámadásnál, ami egy ellenséges területen fekvő jelentős francia erődöt semmisített meg, és akkor egy másik tisztet választ ki erre a feladatra. Azonban nem így volt. A francia erőd megsemmisítése a Brit Hadsereg kevés sikerei közé tartozott, a most már nyolcadik éve húzódó háborúban. Amherst meg volt győződve, hogy a hadművelet azért volt sikeres, mert Bradstreet bevetette az indián szövetségeseket, és az amerikai telepesektől tanult gerilla harcmódot. A generális ugyanennyire biztos volt abban, hogy a tapasztalat, amit Evan ebben a hadműveletben szerzett, alkalmassá teszi erre a most kapott feladatra. Amherst azonban téved, gondolta Evan. Nem beszéli a bennszülöttek nyelvét, nem ismeri a módszereiket; az igazat megvallva, nem is akarta megtanulni.

52

Nem tartozott ide, és nem is akart itt lenni. A sors ismét csúnyán alávágott, gondolta. – Jó reggelt! A hang hirtelen kirángatta a gondolatai közül, és összerándult. Aztán mikor meglátta Josh-t az ablak előtt, ő is jó reggelt- et morgott. – Maga meg mit csinál itt az ablakban? Már legalább öt perce itt állok, de észre sem vett. – Gondolkoztam. – Ja, az látszott. És miről? Evan már majdnem odalökte, hogy semmi köze hozzá, de hirtelen meggondolta magát. – A küldetésemről. Promingo emberei készen vannak az indulásra? – Nem. Majd csak délre lesznek kész. Evan elkomorult. – Megmondtam neki, hogy reggel akarok indulni. – Ja, de a harcosoknak időre van szükségük, míg felkészülnek. Soha nem indulnak veszélyesnek látszó utakra anélkül, hogy megtisztítanák a lelkűket, és kérnék Loak-Istohoollo-Aba segítségét. – Ez az istenük neve? – Ja, a tűz hatalmas, szent szelleme, aki a felhők fölött lakik. – A francba! – kiáltott fel Evan undorral. – Korán akartam elindulni. Most mi a fenét csináljak délig? Malmozzak? – El akartam vinni magát a nagy folyóhoz. Tudja, amelyik maga szerint nem létezik. – Jó, rendben, létezik. De azt hiszem, nem sok értelme lenne egy külön kirándulást beiktatni, csak azért, hogy lássam. Majd megnézem, ha megyünk. 53

– Maga azt hiszi, hogy az Ohióig a folyón megyünk? – Természetesen. Ez a leglogikusabb megoldás. Azt mondta, hogy az Ohio ebbe a – itt Evan megállt, és lekicsinylő kifejezés jelent meg az arcán – hatalmas folyóba ömlik. – Rendes körülmények között tényleg ez lenne a legegyszerűbb. Azonban a Misho Spoknin ezt nem lehet megtenni. Annyira erős a sodrása, hogy a folyással szemben haladni egyszerűen lehetetlen, különösen az évnek ebben a szakaszában, amikor a hegyekből is bőven ömlik bele a víz. – Ha ez így van, akkor a franciák hogyan szállították oda az embereket és az ellátmányt az erődhöz, amit állítólag építenek? – Van néhány dereglyéjük, de nem volt könnyű. Vontatták és tolták őket, de mégis inkább ezt választották, mint hogy a szárazföldön elkapja őket egy vadászó csikaszo csapat. – Tehát mi a szárazföldön megyünk? – Ja, és a folyón jövünk vissza. – Josh itt egy pillanatra elhallgatott, aztán megkérdezte: – Akkor meg akarja nézni a Misho Spoknit, vagy nem? – Megnézem. Jöjjön be, amíg felveszek valami ruhát. Mikor Josh belépett, Evan a sarokban állt, és éppen bricsesznadrágját hámozta lefelé magáról. Josh gyorsan körbenézett. Tűztáncost nem látta sehol, de azt észrevette, hogy mindkét ágyban aludtak. Ezt egy kicsit furcsának tartotta. – Keres valamit? – kérdezte Evan élesen, látva, hogy Josh az ágyakat vizsgálgatja. Ja, itt valami nem úgy ment, ahogy kellett volna, gondolta magában. Evan figyelmeztető hangsúlya még meg is erősítette ebbeli gyanúját. A 54

szemfogait is odaadta volna, hogy megtudja az igazat, de olyan bolond nem volt, hogy megkérdezze. Elég régóta volt már az őrnagy mellett hogy megtanulja, a férfi nem szereti, ha valaki beleüti az orrát az ő dolgaiba, és nagyon kellemetlen tud lenni, ha morcos. Josh meglepetéssel fedezte fel Evannek ezt a jellemvonását. A nemesekről mindig azt hitte, hogy gyenge, satnya alakok, ugyanilyen jellemmel, de az őrnagy olyan ember volt, akit nem szívesen idegesített volna fel. – Nem – válaszolta Josh ártatlan arckifejezéssel. – Csak kíváncsi voltam. Minden ház más belül. Josh válasza azonban nem altatta el Evan gyanúját, és ezt látta is a nemes arcán. Hogy elvonja a figyelmét, más dolgokról kezdett kérdezősködni. – Tudja, eltűnődtem valamin. Azt mondta, hogy maga ott volt Bradstreettel a Frontenac erőd elleni hadműveletnél. Hogy történt az a dolog? Én azt hittem, hogy egy csoport lovas rendőrt és onondagát vezetett Vörös Kéz törzsfőnökkel együtt. – Tényleg így volt. Csakhogy a lovas rendőrök közül néhány alattam szolgált. Mi voltunk azok, akik megmaradtunk Lord Howe csapatából. – George Howe ezredes? Az Ötvenötös Felvidéki elit parancsnoka? – Igen, annyi különbséggel, hogy már nem elit alakulat – válaszolta Evan –, és Lord Howe sem él már. Az utolsó szavakat élesen lökte oda, de Josh érezte bennük a szomorúságot. – Igen, tudom. A Carrillon erődnél esett el, igaz? – Hát tulajdonképpen a támadást megelőző napon történt. Ticonderog felé tartottunk a Champlain folyón, és eltévedtünk. Belefutottunk egy csapat franciába, akik 55

szintén eltévedtek. Több lövés is dörrent, de aztán a franciák kitörtek és megfutamodtak. Howe azonban, mint mindig, most is első volt a sorban, és eltalálták. – Úgy hallottam, hogy nagyon jó katona volt. – Tényleg az volt, és nagyon jó barát. Josh nem lepődött meg. Mindkét férfi nemes volt, bár az egyik ezredes, a másik pedig csak őrnagy. Josh azt is hallotta, hogy Howe nagyon közvetlen ember volt, aki közkatonákkal is barátkozott, és a csatákban úgy harcolt, mint ők. – Sokat meséltek Howe-ról. Igaz az, hogy puskákat adott az embereinek, és levágatta velük a kabátjuk hátsó szárnyát? – Igen. Ez volt a mottója: „Ha Amerikában vagy, harcolj úgy, mint az amerikaiak!” Azonkívül, hogy eldobatta embereivel a hadseregben használatos muskétákat, és levágatta a kabátszárnyukat, megparancsolta nekik, hogy a lábukat csavarják vászonba, mint az indiánok, és mindenkinek magának kellett szállítani az összes holmiját. Ugyanezt megkövetelte a tisztjeitől is. Félre kellett tennünk az egyenruhánkat, és vadászruhát kellett öltenünk, olyat, ami most is rajtam van, lemondanunk a tisztiszolgáinkról, mosónőinkről és a pezsgőről. Heteken keresztül nem ettünk mást, mint kukoricakását, és a szabad ég alatt aludtunk. És mindezt semmiért. A franciák másnap darabokra szedtek minket. Abercomby generális volt a parancsnok. Mivel Howe ekkor már nem élt, megparancsolta az ötvenötösöknek, hogy puskáikat eldobva szemből támadjanak bajonettel, a Negyvenkettes Felföldiekkel együtt. Katasztrófa volt. A franciák és a kanadaiak hosszú puskáikkal egyszerűen lekaszabolták őket. 56

Evan elhallgatott, és azt a napot látta maga előtt Addig a pillanatig eszébe sem jutott megkérdőjelezni a Brit Hadsereg harcmódjának helyességét. Az ágyúkon kívül nem harcoltak puskával. A gyalogosok Brown Besse nem igazán ölésre készült. A golyót körülbelül úgy százyardnyi távolságra lőtte ki, azt sem túl pontosan. Többé-kevésbé véletlen volt, ha a lövedék eltalálta a célpontot és megölte az ellenséget. Nem, ami ölt az egy erőteljes bajonetttámadás volt. A tisztek sem puskával harcoltak, hanem szablyával. Azon a szerencsétlen napon minden, amit Evan addig tudott a harcról, helytelennek bizonyult. És bár korábban nem értett egyet Lord Howe-val, gyorsan rádöbbent a néhai ezredes bölcsességére. A britekkel szokás szerint akkor sem volt jelentős tűzerő. Ebben az országban nem voltak utak, amelyen nehéz ágyúikat oda szállíthatták volna, és a könnyű fegyverzet rövid hatósugara miatt nem bizonyult elegendőnek. A franciák nem voltak hajlandók elhagyni erődjük fedezékét, hogy szembenézzenek egy bajonett-támadással. Éleslövészeik a hosszú, kanadai puskákkal több száz yardra el tudtak lőni, halálos pontossággal, és így a harc hamarosan véget is ért. A britek totális pánikban menekültek, hátrahagyva a felszereléseiket és mindenféle tartalékaikat. Igen, borzalmas volt. Evan néha még most is álmodott vele. Talán míg él, fog. – Hát – szólalt meg Josh, kizökkentve Evant gondolataiból azt hiszem, akkor már tudom, hogy miért hord maga hosszú puskát, és miért tudja használni. Eddig nagyon furcsának találtam. Maga az első brit tiszt, akinél ilyet látok, nemhogy még használni is tudnák.

57

– Igen, ezért – ismerte el Evan és a csizmájával együtt az ágyhoz ment. – Azon a napon elhatároztam, hogy még egyszer nem kerülök olyan helyzetbe. És ez sok minden mást is megmagyaráz, gondolta Josh, míg Evan a csizmáját húzta. Csodálkozott rajta, hogy az angol milyen jól bírta az ide vezető hosszú utat. Evan egyszer sem látszott fáradtnak, és soha nem panaszkodott a kényelmetlen körülmények miatt. A Bradstreet és Howe alatti szolgálata láthatóan jó formába hozta. Ami a bátorságát illeti, amikor az a hegyi oroszlán ráugrott, az pedig része magának az embernek, gondolta Josh. Ja, az aztán látvány volt, emlékezett vissza a férfi – a nemes ott hempereg a földön a hatalmas macskával, aztán nyugodtan lábra áll, mintha mindennapos esemény lenne, hogy hatalmas, bősz oroszlánokat terít le a csupasz tőrével. Ja, sokkal több van ebben az angolban, mint ami látszik, és nagyon kár érte. Átkozottul jó telepes válna belőle. Evan most felállt, és ezt mondta: – Rendben. Akkor menjünk, és nézzük meg azt a folyót. Josh érezte a férfi hangsúlyából, hogy még mindig nem hiszi el a folyó létezését, de nem szólt semmit, csak végigvezette a falun, be az erdőbe, és arra gondolt, hogy a látvány majd magáért beszél. Húsz perccel később kiléptek a fák közül, és megálltak egy szikla tetején. – Na, hát itt van – mondta Josh és karját szélesre tárta. Evan odalépett a szikla szélére és lenézett. Arcára megrökönyödés ült ki. A Mississippi-folyó hömpölygött alatta csillogón és hatalmasan. A két partja legalább egy

58

mérföldre volt egymástól. A férfi elképedten forgatta a fejét. Végül azt kérdezte: – Lejjebb sem lesz keskenyebb? – Nem bizony – válaszolta Josh a folyót nézve Rengeteg víz van benne. Szerintem a fél országot el tudná árasztani. Belefolyik az Ohio, és az sem kicsi. A csikaszok azt mondják, hogy az Ohio-torkolaton túl van egy folyó, ami nyílegyenesen jön nyugat felől, és ez attól kapja a sárga színét. Evan átnézett a túlsó partra. Ezzel az oldallal szemben, amin ők álltak, a túlsó csaknem egy szintben volt a vízzel, és amerre a szem ellátott, sűrű erdő borította. – Maga szerint ott mi van? A Csendes-óceán? – Hát, lehet, hogy ott van, de semmiképpen sem túl közel. – Honnan tudja, hogy az a nyugati folyó nem az óceáni átjáró, amit mindenki keres? – Hát éppen lehet. De az óceán elég messze lehet innen. A csikaszók azt mondják, hogy ezeken a nagy erdőkön túl hatalmas síkság terül el, amin embermagasságú fű nő, azután pedig óriási hegység következik, ami mellett az Alleghenies is eltörpül. – A csikaszók honnan tudják ezeket? – Mert állítólag nagyon-nagyon régen onnan jöttek. Nyugatról. Josh megfordult és azt mondta: – Ezt a sziklát, amin most állunk, Csikaszo sziklának nevezzük. Ez a part tele van ilyenekkel, de ez az egyik legmagasabb pont, ahonnan több mérföldre el lehet látni. Innen szokták a csikaszók a francia pirogákat figyelni, amik prémet szállítanak New Orleansbe. A franciák megpróbálnak a túlsó part fáinak takarásában haladni, de a csikaszók majdnem mindig 59

észreveszik őket. Akkor aztán utánuk küldik a kenuikat, és nem sok csónak menekül meg előlük. Ezen kívül még több ilyen megfigyelőszikla is van feljebb a folyón. Hát azt hiszem, hogy ha a franciák valakiket hibáztathatnak az országnak ezen a felén vallott kudarcokért, akkor azok a csikaszók. Az Ohiótól lefelé szinte teljesen ők uralják a folyót, kivéve azt a kis részt New Orleansnél. A franciák nem is tudtak errefelé kolóniákat létesíteni miattuk. Igaz, egyszer-kétszer megpróbálták, de a csikaszok elzavarták őket. A francia trapperek a poklok kínjait állják ki, hogy prémjeiket valahogy eljuttassák New Orleansbe. így aztán sokszor inkább a Nagy-tavak felé kerülnek, hogy ne kelljen az indiánokkal harcolniuk. Evan eddig nem is fogta fel, hogy milyen értékes a csikaszók barátsága. Azzal, hogy ezt a létfontosságú folyót az ellenőrzésük alatt tartják, tulajdonképpen a brit kolóniák hátát védik. Ha ők francia szövetségesek lennének, és hagynák őket jönni-menni egész évben, az ellenség lényegesen erősebb lenne errefelé. Erődök és települések állnának a folyó mindkét partján, ugyanúgy, mint az ohiói területeken, és akkor lenne csak igazán nehéz az angoloknak igényt formálni a vidékre. Evan lenézett, és az indiánok által megművelt hatalmas földeket látott a folyó partja és a sziklák között elterülni. Most is sokan dolgoztak lent. A férfiak kupacokat emeltek a földből, a nők pedig lyukat szúrtak, és magokat szórtak bele. – Itt farmerkednek? – kérdezte csodálkozva. – Ja. – De hát ez a föld nagyon mélyen van. Nem önt a folyó? – Dehogynem, de csak tavasszal, és ettől olyan termékeny a földjük. Máskülönben meg közel van a 60

folyóhoz, így aztán tudnak öntözni száraz időben. A csikaszók több mint száz éve használják ezt a földet. Evanre ez nagyon mély benyomást tett. Ó maga j, elég sokat tudott a földművelésről, volt alkalma meg tanulni apja birtokain, és azt is tudta, hogy a föld égi idő után kimerül. A telepesek ezért költöztek tovább egy idő után; friss föld után néztek. Azon tűnődjön, hogy a csikaszok sikerei vajon abból erednek-e, hogy földjük ilyen mélyen van, vagy pedig tudnak valamit, amit a fehérek nem. Aztán mikor a folyóparton meglátott egy csomó kenut, elvetette a földműveléssel kapcsolatos gondolatait, és megkérdezte: – Biztos benne, hogy a folyón nem tudunk felmenni ahhoz az erődhöz? – Ja. Higgye el nekem, hogy még az ilyen erős evezősökkel is, mint a csikaszók, sokkal gyorsabb lesi szárazföldön. Evan felnézett a napra. – Maga szerint mennyi lehet az idő? – kérdezte. Josh felemelte egyik ujját, és megnézte az árnyékát. – Dél körül járhat. – Akkor jobb lesz, ha visszamegyünk. Azt mondta, délben indulunk. Josh hosszú, csontos ujjával megvakarta az orrát. – Maga engem is beleszámol ebbe a mi be? – Persze hogy beleszámolom. Maga az én tolmácsomként jön velünk. – Sajnos azt kell mondanom, hogy nem. Én felveszem a holmimat a faluban, és indulok haza. – De hát maga az én tolmácsomul és vezetőmül szegődött – tiltakozott Evan. – Én a csikaszo faluig szerződtem, és hogy tolmácsa legyek a tegnapi napon. Ennyi. 61

Evan egy pillanatig úgy meglepődött a helyzet ilyetén alakulása miatt, hogy szólni sem tudott. – Amherst generális tudta ezt, amikor megállapodott magával? – Hát azt éppen nem kérdezte, hogy meddig leszek itt, de ez semmit nem változtat a dolgokon. Arra szerződtem, hogy idehozom magát, és visszaviszem. Semmi többre. – Hogy tud visszavinni, ha itt sem lesz? – kérdezte Evan felháborodva. – A csikaszók tudják, melyik faluban lakom. Küldjön egy futárt, ha vissza akar indulni. A csikaszo gyorsabban fut, mint bármelyik indián ezen a kontinensen. Kevesebb, mint egy napa alatt odaért hozzám. – És mi lenne, ha személyesen kérném meg, hogy maradjon? – próbálkozott Evan tovább. – Sajnos, akkor is neme kéne mondanom – válaszolta Josh, aztán mikor látta az őrnagy döbbent arcát, hozzátette: - Nézze, én nemcsak egyszerű kereskedő vagyok, hanem a Goose Creek kereskedők ügynöke abban a csikaszo faluban, ahol lakom. Dolgom van otthon, haza kell mennem. – Megfordult már a fejében, hogy ha elveszítjük ezt a háborút, magának nem lesz mit csinálnia? Ez egy megfontolandó kérdés volt. Ha Anglia elveszíti a háborút, és franciák veszik át a kolóniákat, Josh sem tud majd olcsó, de nagyon jó minőségű brit árut szerezni, ami a francia kereskedők fölé emelte. – Harcolni fogok, ha eljön az ideje. Amikor készen áll az erőd megtámadására, szóljon. – Jó, de nem tudok terveket szőni, ha nem beszélem Promingo nyelvét. Nem tudok itt semmit sem csinálni, és akkor még a felfedezőút is hiábavaló lesz. Valahogy 62

kommunikálnom kell velük. Mozdulni sem tudok egy tolmács nélkül. Az isten szerelmére nem látja? – Azt nem mondtam, hogy nem lesz tolmácsa. Én csak azt mondtam, hogy az nem én leszek. Promingo már gondoskodott tolmácsról a maga számára. – Ki az? – kérdezte Evan meglepetten. Aztán hirtelen eszébe jutott valami. – Ennek a településnek az angol biztosa? – Nem. Itt nincs angol biztos. Néhány hónapja meghalt, és még nem jött új a helyére. – Akkor ki lesz a tolmácsom? – Hát azt hittem, hogy mostanára már magától is kitalálta – vigyorodott el Josh. – Tűztáncos. Prominge őt küldi magával az útra. 5. fejezet Evan egy pillanatig szólni sem tudott. Aztán mikor rátalált a hangjára, felkiáltott: – Nem! Az nem lehet! – Miért? – kérdezte Josh meglepetten. – Mert ő nő. – Ja, és annak mi köze a dologhoz? Evan nem mondhatta meg Joshnak, hogy az a nő megalázta őt, és ezért szeretett volna minél messzebb kerülni tőle. Kétségbeesetten gondolkozott valami elfogadható válaszon, aztán eszébe jutott valami, ami az első percben nyilvánvaló volt. – Mert túl veszélyes lenne a számára. – Úgy látszik, Promingo nem tartja annak, és ő jobban tudja magánál. Ez az ő országa. Evan gyorsan másik kifogás után kutatott az elméjében. 63

– Na de hát ő lesz az egyetlen nő egy csomó férfi között. Amellett állandóan stratégiákról és ehhez hasonlókról fogunk beszélni. A lány halálra fogja unni magát. – Promingo nem szórakozni küldi. Feladatként kapja a megbízatást. És még az is lehet, hogy nem fog annyira unatkozni. A georgiai Oglethorpe kormányzó mellett évekig egy mesztic nő dolgozott tolmácsként és tanácsadóként. Mindenhová vele ment, még a csatákba is. Talán Promingo is innen vette az ötletet. Evan azonban nem tudott belenyugodni a dologba. – Miért nem az öccse jön velem? Jó tapasztalatszerzési lehetőség lenne a számára. – Mert sem ő, sem Tűztáncos húga nem beszél angolul. A fiú különben is csak kilencéves – mondta Josh, és amikor látta, hogy Evan megint mondani akar valamit, közbevágott. – Inkább nem szóljon semmit. Nem tudom, miért van ennyire Tűztáncos ellen, de ha Promingo így döntött, nem fogadja el senkitől, hogy megkérdőjelezze döntése helyességét, különösen, ha az katonai természetű. Itt ő a főnök. A szava törvény. Így, aztán ha nem akarja maga ellen haragítani, maradjon csendben, és hagyja, hogy ő rendezze a műsort. Evan, katona lévén, tudta, hogy itt az ideje meghátrálni. Akár tetszik neki, akár nem, nap mint nap találkozni fog Tűztáncossal. Azt el kellett ismernie magában, hogy Promingo helyében ő sem cselekedett volna másképpen – a legalkalmasabb embert használja fel a célra. Promingo aztán elintézte a dolgot. Most majd Evannek kell valamit kitalálnia, hogy megoldja a problémát. Az, hogy szembe kell néznie Tűztáncossal az elmúlt éjszaka után, magában is elég rossz, de ez csak a csúcsa volt a jéghegynek. Az 64

igazi baj az volt, hogy még mindig akarta őt. A francba! Ha már a lány az egyetlen, aki olyan szinten beszél angolul, hogy a tolmácsa lehet, miért nem tud öreg és fogatlan lenni, vagy csúnya, mint a bűn? Ahogy visszafelé tartottak a településre, Evan ezen a kérdésen rágódott. Josh észrevette, hogy milyen csendben van, és milyen sötét az arca. A vezető már nem csak gondolta, hogy valami rosszul ment közöttük az éjszaka folyamán, hanem tudta. Arról azonban fogalma sem volt, hogy mi lehetett az. A testi vágy olyan egyszerű érzés. Hogy tudták így megbonyolítani? Mikor beértek a faluba, Evan megkérdezte: – Hol kell találkoznom a csapattal? – A főtéren. – És a lovamat hol találom meg? – Ott lesz velük a lova is, felnyergelve, felpakolva. – Akkor nincs is más dolgom, csak beugrani a házamba a nyeregtáskámért, a matracomért és a puskámért. – Szerintem azok is ott fogják várni. Tűztáncos gondoskodik róla. A másik megbízatása még mindig él. Ö a maga asszonya, és teljesíti minden kívánságát, amíg a törzsnél van. Josh gyorsan Evanre nézett, de nem látott mást, csak egy kis rángatózó izmot az őrnagy arcán. Ahogy közeledtek a főtér felé, Evan meglátta a csapatot. Néhány csikaszó már a nyeregben ült, és láthatóan alig várta, hogy elinduljanak. – Ők is lovon jönnek? – kérdezte meglepetten. – Ja. Miért, mit gondolt? – Az indiánok, akikkel északon találkoztam, mindig gyalog jártak, vagy kenun, de lovon soha.

65

– Hát a csikaszók igen, és mondhatom, nagyszerű lovasok. Evan meglátta a lovát a csapat élén, és Tűztáncost, aki az ő puskáját tartotta a kezében, gyorsan végigpillantott a lányon, és látta, hogy lábszárközépig érő bőrszoknyát visel, térdig érő mokaszint, és egy mellényszerűséget, amin sem gomb nem volt, sem fűző. A mellén keresztbevetett bőrt egy gyönggyel kivarrt öv fogta össze, szabadon hagyva a nő hátát. A haja ugyanúgy volt, ahogy előző este, annyi különbsége hogy most rézgyöngyök díszítették a homlokát és hozzáillő fülbevalók csüngtek a füléből. A férfi most észrevette, hogy a nő is nézi őt, leplezetlen dühvel zöld szemeiben. Tudta, hogy hozzá hasonlóan a nő sem elégedett az utazással. Na, gondolta a férfi, legalább ez az egyetlen dolog közös bennük. Evan odasétált, mire Tűztáncos átadta neki a puskáját. Azonban mielőtt megköszönhette volna neki, Promingo lépett előre, és mondott valamit. – Nagybátyám gyors és biztonságos utazást kívánt neked – tolmácsolta Tűztáncos a főnök szavait. – Visszavár téged, hogy megtervezhessétek az átkozott franciák elleni támadást. – Mondd meg neki, hogy köszönöm, és már én is nagyon várom. Miután Tűztáncos lefordította Evan szavait, egy másik csikaszó lépett előre. A férfi olyasmi magas volt, mint ő, és pontosan olyan vad arcú, mint Promingo. – Ez Vörös Mennydörgés – mondta Tűztáncos Evannek. – A nagybátyám egyik alfőnöke, és ő fogja vezetni ezt az expedíciót. Ha van valami kérdésed vagy megjegyzésed, közöld velem, és én lefordítom neki.

66

Evan bólintott, mire a harcos visszabólintott, sarkon fordult, odament a lovához, és felpattant a nyeregbe Evan is így tett. Oldalra pillantott, és látta, hogy Tűz táncos felé is lovat vezetnek. Bosszúsan morogta oda mellette álló Joshnak. – Krisztusom! Nem találtak neki valami jobb lovat Egyik se néz ki jól, de ilyen borzalmas gebét még soha nem láttam. Szerintem még a mai napot sem fogja kibírni. Josh felnevetett. – Maga borzasztóan téved. Ez egy csikaszo ló. Mindegyik az, és ezek a legjobb menő cikkek a telepesek között. Magasabb az áruk, mint bármelyik fajtának, beleértve a maguk brit Thoroughbredjeiket. Az emberek képesek ölni a csikaszo lovakért. – Maga viccel – mondta Evan hitetlenkedő ábrázattal. – Nem. Lehet, hogy nem a legjobban néznek ki, de nincsen ló, ami túltenne rajtuk intelligenciában, kitartásban, gyorsaságban és fürgeségben. Tiszta arab vér folyik az ereikben. – Arab? Hogy a fenébe? – Amiket maga lát, azok De Soto spanyol lovainak egyenes leszármazottai. Tudja, ő és az emberei itt töltöttek egy telet, ezen a településen. Amikor elment innen, sok mindent magával vitt. A csikaszok nagyon bedühödtek ezen, és utánamentek. Mondanom sem kell, milyen sietve távozott, és hátrahagyott néhányat a lovai közül. Ezért van a csikaszoknak lovuk, és az északi törzseknek nincs. Mikor mi idejöttünk a mieinkkel, nekik már évek óta voltak lovaik. Evan most jobban megnézte az állatot, amire Tűztáncos éppen fel akart szállni, és felfedezte rajta az arab mének jellegzetességeit: a kis fejet, a felálló füleket, a keskeny mellkast és a karcsú testet. Talán az ápolatlan szőr 67

tévesztette meg, vagy az állat látható vonakodása. A következő pillanatban azonban csak bámulni tudott, és ismét elcsodálkozott Tűztáncos könnyed mozgásán, s azon, hogy milyen jól megülte a lovat. Josh Evan arckifejezését látva felnevetett. – Ja. Én is megdöbbentem, amikor először láttam csikaszo nőt a nyeregben. Na de hagyjuk, hogy indiánok praktikusak legyenek – mondta, és kinyújtott a kezét. – Hát akkor, viszontlátásra, őrnagy. Mint ahogy már mondtam, tudassa velem, hogy mikor akarja megtámadni az erődöt. Szeretnék ott lenni. Evan megrázta a férfi kezét. – Biztos lehet benne, hogy értesítem. Ahogy Vörös Mennydörgés elindult a csapat élén Evan arra gondolt, hogy Josh halálosan biztos lehet benne, hogy megtartja a szavát. Kezdett elege lenni abból, hogy ő harcolja meg a telepesek helyett a harcaikat. Hiszen ők veszítenek a legtöbbet, ha Britannia elveszti ezt a háborút, mégis ölbe tett kézzel üldögélnek a háttérben, és hagyják, hogy a Brit Hadsereg tegyen meg mindent helyettük. Nincs pénzük a hadsereg támogatására; ha kémek tőlük, a szomszédhoz irányítják őket. Még olyan esetekben is, amikor hajlandók valamit csinálni, egyszerűen használhatatlannak bizonyulnak. Mint Josh-nak, nekik is dolguk van otthon, és egy kis idő múlva felpakolnak és hazamennek. Az tán mikor dezertálással vádolják őket, csak nevetnek Képtelek menetelni. Ahelyett, hogy egy csapatban haladnának, szerteszéjjel ténferegnek, mintha a sétatéréi lennének. Ha megéheznek, egyszerűen lekuporodnak és tüzet raknak. Iszonyú idegesítőek. Talán jobbat járt, hogy az indiánokhoz küldték. Legalább ezek teljesítik a parancsokat, és van bennük kötelességtudat. 68

Ahogy beértek az erdőbe, Tűztáncos léptetett mellé és elfoglalta helyét az oldalán. Még most is borzasztó mérges volt, és arra gondolt, hogy ha a nagybátyja csak ennyivel bízta volna meg, nem is tiltakozott volna annyira. Tudta, hogy ő az egyetlen a törzsben, aki olyan szinten beszéli az angol nyelvét, hogy tolmácsa lehet. Ezzel szívesen közreműködött a küldetés sikeréért. Azonban volt egy olyan érzése, hogy nagybátyja a képességeit csupán arra használta fel, hogy az angol mellett tarthassa, ahol hosszabb távon biztos nem menekülhet a feladat gusztustalan részeitől. Átkozott Promingo! – gondolta Tűztáncos, anyja kedvenc szitokjával élve. Ha nem venné olyan komolyan a csikaszo kötelességet, nem kérhettek volna tőle ilyesmit. Így azonban el kell viselnie az arrogáns angol társaságát reggeltől estig, és játszhatja a szolgálólány szerepét. Evan még azelőtt érzékelte a lány közeledtét, mielőtt melléért volna. Most azonban úgy tett, mintha észre sem vette volna, csak lopva mert rápillantani. Annak ellenére, hogy a lány nem éppen nőiesen ült a lovon, mégis királynői volt. Ebből még az sem vont le semmit, hogy csupasz térdei kilátszottak a felhúzódott szoknya alól, és hogy mellei félig fedetlenek voltak. Evan rádöbbent, hogy egyszerűen nem tudja levenni a szemét a lányról. Bőre bársonyos és sima volt. Nyaka kecses vonala pedig felidézte a férfiban, hogy milyen édes volt az íze, és feltámadt benne a vágy, hogy ismét megcsókolja a bőrét. Mikor azonban rádöbbent, hogy már megint hagyta magán elhatalmasodni ezt az érzést, mérgesen megsarkantyúzta a lovát, és néhány lépéssel előbbre ugratott. Tűztáncos, észrevéve ezt, arra gondolt, hogy a férfi rangján alulinak tartja, hogy mellette haladjon. Az 69

anyja mondta, hogy a fehérek lenézik az indiánokat, és ő is látta a saját szemével, hogy bánik a falujuk angol biztosa az indián asszonyokkal. Használja őket az ágyban, de feleségül venni egyiket sem akarta, sem melléjük ülni a nyilvánosság előtt. Persze voltak kivételek is, mint például Josh, de úgy látszott, az angol nem tartozott ezek közé. Tűztáncos nagyon mérges lett a gondolatra, hogy szeretőként szívesen fogadná, de amúgy megveti az ereiben csörgedező indián vér miatt. A nap hátralevő részét azzal töltötte, hogy bámulta a férfi széles hátát, és dühöngött. Mikor este megálltak egy kis patak mellett, hogy tábort verjenek, Tűztáncos odalépett Evan lovához, és ki akarta venni a gyeplőt a férfi kezéből. Evan azonban visszarántotta, és mérgesen szólt rá a lányra. – Mit csinálsz? – Gondoskodom a lovadról. – Az ördögöt fogsz te az én lovamról gondoskodni! Ezt csak bízd rám. Nem szeretném, ha az enyém is úgy nézne ki, mint az a borzalmas gebe, amin te ültél. Tűztáncos méregbe gurult. – Felőlem gondoskodhatsz a lovadról, de azt nem tűröm el, hogy az enyémet sértegesd. Egyáltalán nem borzalmas! Ez a legjobb ló a ménesemből. – A te ménesedből? – horkant fel Evan. – Nem úgy akartad mondani, hogy a nagyanyádéból? – Nem. Az enyémből. Ezeket a lovakat már nekem adta, és semmi közük a későbbi örökségemhez. Ez a ló pedig a legjobb. Bármikor lehagyja a tiedet. Bár Evan tudta, hogy arab vér folyik a csikaszo lovakban, mégis nagyon rondának találta őket. El sem tudta képzelni, hogy bármelyik is képes lenne lehagyni az 70

ő Thoroughbredjét, annál is inkább, mivel már több versenyt megnyert vele, mind Angliában, mind a kolóniákon. Még egyszer végignézett Tűztáncos lován, és utálkozva rázta meg a fejét. – Na, azt megnézném. Majd ha olyan helyre érünk, kipróbálhatjuk. – Van olyan hely. – Úgy érted a településen? – Persze, a labdapályán. Majd meglátod. Tűztáncos megfordult, és lovával együtt büszkén a folyó felé vonult. Evan is levezette a sajátját a vízhez, és közben figyelte a lányt, aki éppen a lovát nyergelte le, olyan könnyedén kapva le a kis indián nyerget, mintha súlytalan lenne. A nyergen lógó bőrtáskából kukoricát vett elő, és megetette az állatot, majd – mint ahogy Evan gondolta – otthagyta a lovat anélkül, hogy lecsutakolta volna. Evan is lenyergelte a lovát, aztán odament a teherhordóhoz, és levette a zabbal teli zsákot – amiért rengeteget fizetett egy olyan országban, ahol főleg csak kukorica nőtt. Míg a lova evett, ő gondosan lecsutakolta a szőrét, a csikaszok kíváncsi pillantásaitól kísérve. Evan meglepetésére Tűztáncos nekik külön tüzet rakott, egy kicsivel távolabb a nagytól. Mikor a lány nekiállt megnyúzni a nyulat, amit az egyik harcos vitt oda nekik, Evannak meg sem fordult a fejében, hogy tiltakozzon. Otthon is hozzá volt szokva a szolgákhoz, amióta pedig itt volt, tisztiszolgája csinált mindent, ezen az úton meg Josh főzött. Így most nyugodtan hátradőlt, és várta az ételt. Mikor a nyúl már rotyogott az edényben, Tűztáncos néhány yamgyökeret tett a parázsba, aztán kukoricalisztből és vízből sűrű masszát kevert, amit falevelekbe csomagolt és azt is a tűzbe tette. Evan 71

érdeklődve figyelte a műveletet, mert Josh főzési tudománya csat a hús sütéséig és a kásakeverésig terjedt. Aztán amikor Tűztáncos felszolgálta neki a vacsorát, el kellett ismernie, hogy a lány sokkal finomabban főz, mint skót. Még soha nem evett yamgyökeret. A kis, fehér burgonyához hasonlóan ez olyan indián étel volt, amit a fehéreknek még ezután kellett elfogadniuk. A férfi nagyon finomnak találta édes, kissé kesernyés ízét, a parázsban sült süteményt pedig egyenesen mennyeinek! Evan száján csaknem kicsúszott valami dicséretféle, de amikor ránézett a sarkán ülő és fatálból étkező lányra, inkább letett róla. Még a folyónál történt kis összeszólalkozásuk előtt is úgy érezte, hogy a nő valamiért haragszik rá, valószínűleg az előző estéért. Mikor befejezték a vacsorát, két harcos kis bőrsátrat emelt az ő tüzük mellett. Bejárata a tűz felé, hátulja a harcosok tábora felé nézett. Tűztáncos ezután meleg állatbőröket terített le a sátorban. Azonban míg oda nem szólt Evannek, hogy „kész az ágyad”, a férfinak nem jutott eszébe, hogy a sátrat neki építették. Azt hitte, Tűztáncos fog benne aludni, hogy félre tudjon vonulni a férfiaktól. A másik tűz mellett heverő harcosokra nézett, és hirtelen rádöbbent, hogy az ő és Tűztáncos tábora miért van külön, és miért épült a sátor. Nem azért, hogy Tűztáncos visszavonulhasson, hanem hogy ő és Tűztáncos külön legyenek a többiektől. Evan azon tűnődött, hogy visszautasítsa-e a sátrat, mert abban biztos volt, hogy a lány nem fog másképpen viselkedni, mint az előző este. Főz rá, elkészíti az ágyát, gondoskodik a lováról – ha hagyja –, de úgy nem áll a rendelkezésére, és még élénken emlékezett az előző éjszakára, amikor hajnalig ébren forgolódott a lány 72

közelsége miatt. Hagyhatná, hogy bent aludjon a sátorban, ő pedig kint dőlne le, de gyorsan el is vetette az ötletet, mert félt, a harcosok meglátják, és nem tudják majd mire vélni a dolgot. Evan a gondolatát sem bírta elviselni, hogy megtudják a kudarcát, különösen mivel valószínűleg már mind megosztotta Tűztáncossal az ágyát egyszer-kétszer. A gondolat olyan érzést támasztott benne, amit még soha nem tapasztalt. Keserű féltékenység szorította össze a szívét. Tűztáncos bent térdelt a sátorban, amikor meglátta a felé közeledő Evant. Elszánt arca és mérgesen villogó szeme megrémítette a lányt, hiszen nem tudta, hogy féltékenység okozta a férfiban ezt a hirtelen hangulatváltozást. Vajon annak ellenére, hogy azt mondta, a szívélyes és engedékeny nőket szereti, most kényszeríteni akarja? – gondolta a lány rémülten. Gyorsan a harcosokra pillantott, és meglátta a karba tett kézzel álló Vörös Mennydörgést, aki éppen Evant figyelte. A csikaszok vajon a segítségére sietnének-e? – tűnődött a lány. A harcosok közül, akik eddig próbálkoztak nála, csak Vörös Mennydörgés dühödött fel a visszautasításán. Tűztáncos tudta, hogy a férfi már elképzelte magát, mint a férjét. Nem, gondolta, Vörös Mennydörgéstől nem fog segítséget kérni, mert a férfi esetleg messzemenő következtetéseket vonna le belőle. Nem volt könnyű, de beismerte magának, hogy ha már választani kéne, akkor az angolt részesítené előnyben. A fehér legalább nem a vagyonára áhítozik. Mikor Evan letérdelt a sátorban, Tűztáncos gyorsan lefeküdt, hátat fordított neki, és felhúzta a takarót az álláig. Szíve majd kiugrott a mellkasából, miközben minden pillanatban attól félt, hogy ráugrik a férfi. Eltelt egy perc, aztán még egy. Végül aztán megkockáztatott egy 73

pillantást a válla fölött. Evan levette az ingjét, és most hanyatt feküdt a fekhelyén, a sátor mennyezetét bámulva. A bejárat előtti tűz halványan meg világította nemes arcélét, lágyan játszadozott erős izmain és mellkasa aranyszínű szőrzetén. A lány furcsa kényszert érzett, hogy megsimítsa az arany háromszöget, gyomrában eddig ismeretlen melegség támadt. Tűztáncos gyorsan elkapta a szemét, és a sátor falát kezdte nézni, de ez sem enyhített a furcsa vágyakozáson, ami hatalmába kerítette az érzékeit. Megpróbált valami másra gondolni, kivéve a tőle karnyújtásnyira fekvő férfit. Az agya azonban nem engedelmeskedett. Eszébe jutott az előző esti csók, annak édessége, és az izgalom, amit benne keltett. Hirtelen arra vágyott, hogy a férfi csókolja, simogassa. Lélegzet-visszafojtva várta, hogy a férfi megmozduljon, de egy idő után csalódottan hallotta mély, egyenletes lélegzését. Ö maga csak valamikor hajnal felé tudott elaludni. 6.fejezet Mikor Evan másnap reggel találkozott Vörös Mennydörgéssel, nagyon meglepődött a harcos sötét, megvető pillantásától. Evan sem volt bolond. Gyorsan rájött, hogy az alfőnök azért haragszik rá, mert azt hiszi, Tűztáncos a szeretője lett. Evan tudta, hogy eloszlathatná a harcos haragját, valamiképpen rádöbbenthetné tévedésére. Nem lett volna hátrányos, ha megtette volna, annál is inkább, mivel mindketten katonák voltak, és a közeljövőben számos alkalommal meg kell majd bízniuk egymásban. De Evannek esze ágában sem volt magyarázkodni. Nem katonaként, hanem férfiként 74

gondolkodott. Miközben Vörös Mennydörgés szemébe nézett, azon tűnődött, hogy vajon miért próbálja annyira birtokolni azt a nőt, aki sosem volt az övé, és ahogy állnak a dolgok, úgy néz ki, soha nem is lesz. Az ezután következő két nap nagyjából ugyanolyan volt, mint az első. Tűztáncos egy kicsit hátrébb lovagolt, de Evan állandóan érezte a jelenlétét. Csodálta a nő kitartását. Soha nem látszott fáradtnak a nap végére, pedig mindennap hajnaltól alkonyatig ültek a nyeregben, aztán pedig a kemény földön aludtak. Teljesen más volt, mint azok a nők, akiket eddig ismert. Nemcsak hogy testileg sokkal erősebb volt, de a beszélgetés hiánya sem zavarta. Nem volt szüksége senkire, hogy szórakoztassa. Teljesen elégedettnek tűnt saját társaságával és gondolataival. Evan nagyon szerette volna megismerni ezeket a gondolatokat, és ez meglepte. Eddig még soha nem volt kíváncsi egy nő gondolataira sem, talán azért, mert akiket ismert mind agyatlan teremtések voltak. Egy idő után már csaknem annyira vágyott ezekre a gondolatokra, mint magára a lányra. Bár Tűztáncos nagyon ügyesen leplezte a gondolatait Evan előtt, ő is ugyanolyan élesen érzékelte a férfi jelenlétét, mint az az övét. Tekintete és gondolatai újra és újra a férfira tévedtek. Nézte sűrű, aranyszínű haját, ami még a sötétben is világított, széles vállait és hátát, lenyűgözve figyelte erős izmai játékát ingje alatt, és csodálta a könnyedséget, amivel megülte a lovát. Nagyon idegesítette, hogy a férfin kívül nem tud másra koncentrálni, és egy idő után el kellett ismernie magában a megdöbbentő igazságot: az angol úgy vonzza magához, mint még soha egyetlen férfi sem, és egyetlen vágya, hogy a férfi szerelmesen közeledjen hozzá. Nem szeretkezésre 75

gondolt, mert annak még a gondolata is undorította, hanem érintésre, simogatásra, csókokra, és hogy ismét érezhesse azt a furcsa izgalmat… Azonban, ahogy telt az idő, és a férfi meg sem próbált közeledni hozzá, ez a legyőzhetetlen vágyakozás először csalódássá, majd hideg dühvé változott a lányban. A negyedik napon Evan változást vett észre a tájban. A fák egyre ritkultak, és most olyan erdőben jártak, ami nagyon hasonlított az angliai és az európai erdőségekhez. Délután aztán kilovagoltak a fák közül és egy magas fűvel meg vadvirágokkal borított dombságon találták magukat. Evan megrántotta a gyeplőt, és imádattal nézett körül ezen a gyönyörű, kövér megművelésre váró vidéken. Tűztáncos is csodálkozva pillantott körül. Még soha nem járt ilyen messze a falujától. Hallotta, hogy vannak olyan vidékek, ahol nem nőnek fák, de igazából nem tudta ezt elképzelni. Aztán mikor felnézett az égre, a lélegzete is elállt a hatalmas, végtelen kékség láttán. Erdei faluja zöld és barna világában csak a tisztások és a Misho Shipokni fölött látta az égnek egy-egy darabját. És mert ez olyan ritka volt, kislány kora óta a kéket tartotta a kedvenc színének. Az, hogy most egyszerre amerre csak nézett, kéket látott, határtalan boldogsággal töltötte el. – Azt hiszem, nem kellene azzal a versennyel addig várnunk, míg hazaérünk – szólt hátra Evan a lánynak. – Ez kiváló versenyterepnek látszik. Persze csak akkor, ha még mindig ki akarsz állni azzal a gebével az én lovam ellen. Tűztáncos érezte a férfi szavaiból és hangsúlyából sütő arroganciát, és úgy vette, mintha a férfi nem is a lovát, hanem őt magát sértette volna meg. Nem felejtette el, hogyan léptetett előre a férfi az első napon, és hogyan 76

nézett át rajta azóta is. Meg akarta büntetni, meg akarta alázni, és ez kiváló alkalomnak látszott. – Igen, ez nagyon jó helynek látszik – egyezett bele készségesen. Mivel Vörös Mennydörgés valahol előttük járt felderítőúton, Tűztáncos megfordult a nyeregben, és a háta mögött léptető harcosoknak mondott valamit. A szokásos kőkemény arckifejezések azonnal megváltoztak, és széles vigyor került a helyükre. Az egyik harcos Fekete Sólyom, a horizont felé mutatott, és mondott valamit Tűztáncosnak. A lány visszafordult Evanhez, és azt mondta: – Elmondtam nekik, hogy te azt hiszed, a te lovad jobb, mint a miénk, és kihívtál engem egy versenyre Fekete Sólyom szerint arrafelé van egy folyó, ami a célvonalat jelenthetné. Evan jól látta a harcosok vigyorait. Tudva, hogy azt hiszik, egy szikrányi esélye sincs, csak még elszántabbá tette. Puskáját átadta Fekete Sólyomnak. – Nekem jó. Mi a fogadás tárgya? Tűztáncos tanácstalan volt. Az angolnak nem volt semmije, amit szeretett volna. Kivéve…. Azt azonban nem merte kérni. Vágyait még magának is nehezen ismerte be, nemhogy neki. – Számomra elég a győzelem ténye. – Nekem azonban nem. Ha én győzök, én kérek valamit. – Mit? Prémeket? Evan lehalkította hangját. – Egy csókot. Tűztáncos mély levegőt vett, amiből Evan rögtön ellenkezésre következtetett. Gyorsan folytatta:

77

– Nem utasíthatod vissza a kérésemet, ha már beleegyeztél a versenybe. Ha én győzök, én ezt kérem. Csókolj meg a szabad akaratodból. Amikor Evan azt mondta, hogy csókot akar, Tűztáncos azt hitte, ő akarja megcsókolni, és a szíve majdnem kiugrott a helyéből, hiszen már napok óta erre vágyott. Azonban amikor megtudta, hogy neki kellene megcsókolnia a férfit, megsértődött. Már megint úgy kezeli, mint egy szajhát, gondolta, ő engedelmeskedjen neki. Szemei zöld szikrákat hánytak a méregtől. – Nem számít, hogy te mit akarsz, úgysem fogsz győzni. Evan ugyanúgy meglepődött saját kívánságán, mint a lány. Először azt akarta mondani, hogy ő fogja megcsókolni a lányt, ez az utóbbi csak úgy kicsúszott a száján. Mikor kimondta, akkor döbbent rá, hogy titokban erről fantáziáit. Azonban Evan sem hiába volt katona. Mindig volt egy másodlagos terve, arra az esetre, ha az első csődöt mondana. Tűztáncos mérgét látva azt mondta: – Akkor, mint vigaszdíjat. Én…. Evan nem tudta befejezni, mert Tűztáncos megrugdosta a lovát és éles hí-jí kiáltást hallatva eliramodott mellőle. Evan döbbenten nézett utána. Meglepte a váratlan rajt, és a lány lovának gyorsasága. Álmában sem gondolta volna, hogy az a kehes gebe ilyen gyorsan tudjon repülni. Nem is Evan, hanem a lova volt, aki először magához tért. A versenyekhez szokott állat megérezte, hogy mit várnak tőle, és kilőtt, mint egy ágyúgolyó, csaknem leejtve lovasát. Nem kellett sok idő, hogy Thoroughbredjével utolérje az indiánlovat. Az övé nagyon jó futó volt. Több mint egy mérföldön keresztül a két ló fej-fej mellett vágtatott, lobogó sörénnyel és farokkal, határtalanul élvezve a mozgásszabadságot, amit gazdáiktól kaptak. 78

Tűztáncosnak is nagyon tetszett a verseny. Életében először versenyzett a szabadban, és nem a falu labdapályáján. Ott csak oda és visszafuthatott, itt azonban semmi megkötés nem volt. A vidék gyönyörű zöld volt, az itt-ott elszórtan álló fák smaragdszínben szikráztak, és a lány borzasztóan élvezte a füle mellett süvítő szelet, ami beletépett a hajába és a ruhájába. Mikor egy-egy alacsony bokor vagy patak került az útjába, lova könnyedén felemelkedett a levegőbe, és átugrotta. A lányt az sem érdekelte, hogy mellénye kioldódott, és szárnyakként verdes körülötte. A lovaglás teljesen lekötötte és feldobta. Ilyen izgalmat, szabadságot még soha nem érzett. Örömében hirtelen felnevetett. Tűztáncos mellett vágtatva Evan teljesen elfeledkezett a versenyről. Egyszerűen nem tudta levenni a szemét a lányról. Ahogy a szél lobogtatta fekete haját és mellényét, időnként fellebbentve a szárnyakat, látni engedve a gyönyörű halmokat, a lány vad volt és csodálatos. Amikor pedig felnevetett – kacagása túlcsilingelte a patadobogást – a férfi érezte, hogy megfeszül az ágyéka. Akarta a lányt ott és akkor. Áthajolt a lány lovára és a gyeplő után nyúlt. Abban a pillanatban Evan lova kezdett lemaradni, így a férfi keze csak a levegőbe markolt bele. A Thoroughbred eddig hősiesen próbált lépést tartani a csikaszo lóval, de hosszú távon hiányzott belőle a másik állat kitartása. A következő mérföldön egyre jobban lemaradt Evan mindenféle noszogatása ellenére is. Végül, mikor a férfi észrevette, hogy szegény pára milyen szaggatottan lélegzik, lépésre váltott vele. Percekkel később beért az erdőbe és meglátta Tűztáncost és a lovát a folyó partján. Az állat izgatottan fújtatott és látszott rajta, hogy szívesen folytatná a 79

versenyt. Büszkén magasra tartott fejével és farkával a karcsú kis állat utolsó porcikájával is arab mén volt. Csak akkor nyugodott le egy kicsit, mikor Evan odaért hozzájuk. A verseny izgalmától kipirult Tűztáncos szikrázó zöld szemével szebb volt, mint valaha. – Én győztem! – kiáltott fel lágyan. – Mondtam, hogy az én lovam gyorsabb. Evan nem válaszolt. Leszállt a nyeregből, átbújt a lova nyaka alatt, Tűztáncoshoz lépett, és szó nélkül leemelte a lányt az arab ménről. Letette a földre, és azt mondta: – Igen, te győztél. Elismerem. Most pedig kérem a vigaszdíjat. – Milyen vigaszdíjat? – A csókot. – Dehát úgy volt, hogy akkor kapod meg, ha te győzöl – tiltakozott Tűztáncos. – Nem te győztél, hanem én. – Igen, tudom. Éppen ezért én csókollak meg téged. Ez lesz az én vigaszdíjam. Tűztáncos szíve csaknem kiugrott a helyéről, de azt mondta: – Nem. Nem hagyom. Evan kék szeme indigókékre változott, ahogy halkan azt mondta: – Azt hiszem, ebben az esetben nincs választási lehetőséged. Ez jár nekem, és én olyan ember vagyok, aki mindig elveszi, ami nekijár. Evan lehajtotta a fejét, és kezét a lány derekáról felcsúsztatta a hátára. Mikor Tűztáncos megérezte a férfi tenyerét a csupasz bőrén, megpróbálta kiszabadítani magát, de hasztalan. Evan erősen átölelte a karjával, majd szabad kezével maga felé fordította az arcát. A lány egyáltalán nem volt felkészülve arra, ami következett, és 80

összerándult meglepetésében, amikor a férfi szája hozzáért az övéhez. Megdermedt, és el sem tudta képzelni, mi jöhet ezután. Ahogy Evan tovább csókolta, ahogy ajkai lágyan játszadoztak az övén, gyengéden kóstolgatva száját egyik sarkától a másikig, Tűztáncos ellenkezését egy merőben más érzés váltotta fel. Lenyűgözte újonnan támadt izgalma. Álmában sem képzelte, hogy van valami, ami ilyen csodálatos lehet, és önkéntelenül elernyedt. Kezeit elvette a férfi mellkasáról, amivel eddig el akarta tolni magától, és lassan a nyaka köré fonta őket. Evan lélegzete csaknem elállt, amikor megérezte Tűztáncos nekinyomódó melleit. Próbálta magát visszafogni attól, hogy elmélyítse a csókot, mert félt, hogy elriasztaná vele a lányt. Gyengéden fel-alá futtatta nyelvét a lány ajkán, némán könyörögve a bebocsátásért. Mikor aztán végül lassan megnyílt a lány ajka ismét vissza kellett fognia magát, és nagyon óvatosan simított végig a nyelvével a lányén. Tűztáncos ajkai maguktól nyíltak meg, és mintha álmok szárnyán lebegett volna, amikor a férfi nyelve becsúszott a szájába. A pillanat töredékéig döbbent volt. Az, hogy a férfi behatolt a testébe, annyira intim volt, mintha a férfiasságával tette volna. Meglepődése azonban nem volt hosszú életű. Ahogy a férfi nyelve érzékien babusgatta az övét, és kezével lágyan simogatta a nyakát, hirtelen melegség járta át a testét, amit valami belső gyengeség követett. Minden tiltakozása megszűnt. Közelebb lépett a férfihoz, és szerette volna, ha ez a csók örökké tart. Lába között egyre erősödő tompa fájdalmat érzett. Evan tisztán érezte a lány melleit a közöttük lévő ruhákon keresztül is. Soha nem érzett érzés száguldott 81

keresztül a testén. Már tudta, hogy a lány nem irtózik az érintésétől, annak ellenére, amit a szőrös testéről mondott, és hogy az mennyire taszítja őt. Ő is csak egy nő, és nem kell mást tennie, csak lassan felkorbácsolni a szenvedélyét, amíg már azzal sem fog törődni, hogy ki ő. A férfi tudta, hogy ez nem lesz könnyű, és sok időre és türelemre lesz szüksége hozzá. De Evan akarta őt, annyira, mint még soha egyetlen nőt sem. Ajkainak édessége olyan volt, mint a kábítószer, a végtelenségig felajzotta vágyát, és kemény férfiasságát fájdalmasan nekifeszítette a nadrágjának. Nem akart mást, csak ledobálni a ruhát a lányról és magáról, ledönteni a fűbe, és beletemetkezni a testébe. Éppen itt tartott a gondolataiban, amikor meghallotta a patadobogást. Katonaösztöne kerekedett felül, és gyorsan eltépte száját Tűztáncoséról, éppen akkor, amikor a lovasok kiléptek a tisztásra. Automatikusan a szablyájáért nyűit, ami mindig ott lógott a derekán, de csak a tőre nyelét tapintotta. Aztán amikor meglátta, kik az érkezők, rettentő ostobán érezte magát. Annyira elragadta a vágya, hogy teljesen elfeledkezett csikaszo kíséretéről. Gyorsan Tűztáncos mögé lépett, paravánként használva a lányt, hogy a többiek elől elrejtse szemmel látható izgalmát – mivel úgy találta, ez túl személyes ahhoz, hogy ezen viccelődjenek vagy nevessenek. Mikor Evan hirtelen elengedte, Tűztáncos néhány pillanatig csak pislogott kábán, mire magához tért. Vajon a harcosok meglátták őket? – tűnődött. Szégyenpír öntötte el az arcát, mert bár a csikaszo ifjak szokatlan mértékű szexuális szabadságot élveztek, álmukban sem jutna eszükbe ezt nappal és nyilvánosan gyakorolni. Ahogy azonban Vörös Mennydörgés odalovagolt hozzá, lepattant 82

a lóról, és mérgesen kiabálni kezdett vele, Tűztáncos zavara haraggá változott. Éppen válaszolni akart valamit hasonló hangnemben, amikor Evan megkérdezte: – Mi a baj? – Mérges, mert az ő engedélye nélkül elhagytuk a csapatot – válaszolta Tűztáncos a válla fölött. Azt mondja, az ilyesmi nagyon veszélyes. Persze, persze gondolta Evan. Tudta, hogy az alfőnök azért mérges, mert látta őt, ahogy Tűztáncost csókolja. – Mondd meg neki, hogy tökéletesen meg tudom védeni magunkat, és eszem ágában sincs az engedélyt kérni, ha úgy döntök, hogy bármilyen okból el akarom hagyni a csapatot. Ő csak a vezetőm, semmi több. Mikor Tűztáncos lefordította Evan szavait, Vörös Mennydörgés még mérgesebb lett. Pergő nyelvvel válaszolt valamit. – Vörös Mennydörgés emlékeztetni akar, hogy Promingo őt tette felelőssé a csapat biztonságáért – mondta Tűztáncos Evannek. – A harcosaiért felelős, de értem nem. Promingónak nincs joga, hogy parancsokat osztogasson nekem, még kevésbé ahhoz, hogy továbbadja Vörös Mennydörgésnek. Ha Promingo azt hiszi, hogy ezt megteheti, nagyon nagyot téved. Azért vagyok itt, hogy katonai tanácsokkal szolgáljak Promingónak, hogy együttműködjek vele, hogy együtt harcoljak vele, ha eljön az idő, de nem azért, hogy a parancsainak engedelmeskedjem. Nekem van saját főnököm. Evan meg sem várta, míg Tűztáncos lefordítja szavait Vörös Mennydörgésnek. Megfordult, és felkapva lova gyeplőjét, levezette a folyóhoz megitatni az állatot. A csikaszo vezető szemeiben sötét megvetéssel hallgatta 83

Tűztáncos tolmácsolását. Nem volt bátorsága ellentmondani az angolnak, mert ebben a dologban teljesen igaza volt; tényleg nem rendelkezhetett fölötte. Azonban ami még ennél is jobban bőszítette Vörös Mennydörgést, az a pillanatnyi félelem volt, amit az Őrnagy szemeiben felvillanó veszélyes fény láttán érzett. Rádöbbent, hogy a fehér ember kemény ellenfél lehet, és nem érdemes felmérgesíteni. Azonban azt is szégyenletesnek tartotta, hogy meghátráljon előle, különösen az emberei előtt. Eddig Tűztáncos miatt gyűlölte az angolt. Most saját maga miatt gyűlölte. Arra gondolt, hogy egy nap majd elégtételt vesz ezért. Hirtelen hátat fordított Tűztáncosnak, és odaszólt az embereinek, hogy verjenek tábort. Aznap este, mikor Evan befejezte a vacsorát, odaszólt Tűztáncosnak. – Mielőtt ebbe az országba jöttem volna, soha nem ettem még kukoricát. Tudod, Angliában nincsen. Itt aztán már kóstoltam mindenféle formájában, mint kukoricakenyér, kukoricapalacsinta. De egyik sem volt olyan finom, mint ez a hamuban sült sütemény, amit te csinálsz. Evan egy pillanatra elhallgatott, hogy megnézze Tűztáncos reakcióját a bókra, de a lányon nem látszott semmi, csak bámult rá tágra nyitott szemmel. Tudta, hogy haragszik rá, amiért megcsókolta. Azonban azt is tudta, hogy a lány élvezte a csókot, ami még csak jobban mutatta, hogy egy nő milyen perverz tud lenni. Evan most azonban nem akart semmit a lánytól, egyelőre nem. Szerette volna elásni a csatabárdot. – Figyelj, tudom, hogy haragszol a délután történtek miatt, de nem okolhatsz miatta.

84

– Nem? – csattant fel Tűztáncos. – Mondtam, hogy ne érj hozzám. – Nem okolhatsz – ismételte meg Evan, nem zavartatva magát a lány közbevágásától. – Te egy nagyon szép nő vagy, és nagyon kívánatos. Szerintem csak a halottat nem izgatnád föl, én pedig egészséges, normális férfi vagyok. Így aztán lásd be, hogy lehetetlent kívánsz tőlem. Ebbe a megvilágításba helyezve a dolgot, egészen másképp nézett ki, és ez felbőszítette Tűztáncost. Mielőtt azonban megszólalhatott volna, Evan folytatta. – Első este rosszul indítottunk. Félreértettük egymást. Legalábbis én nagyot tévedtem, és azt hiszem, rossz benyomást tettem rád. Szeretném, ha ezt elfelejtenénk. – Miért? – kérdezte Tűztáncos megzavarodva. – Mert kíváncsi vagyok rád. Szeretnélek egy kicsit jobban megismerni. – Miért? A francba! – gondolta Evan. Miért kérdez olyanokat, amikre ő maga sem tudja a választ? Ez a lány nem más, mint egy civilizálatlan, tanulatlan bennszülött, aki keresztülsétál az életén. Azt az egyet el kell ismernie, hogy gyönyörű és kívánatos, de hát a világ tele van gyönyörű és kívánatos nőkkel, akik egy pillanatig sem tétováznának, ha udvarolni kezdene nekik, és ha vége lesz ennek a küldetésnek, soha többé eszébe sem fog jutni. Akkor meg mi a fenéért strapálja itt magát? És mégis… Evan megvonta a vállát és hanyagul válaszolta. – Mert csak. Tűztáncos nagyon furcsának találta a kérést. Barátoknak kell egymást megismerniük, vagy a férjnek és feleségnek. – Mit akarsz tudni rólam? 85

Evan kíváncsi volt, hogy Tűztáncos miképpen érez kevert vérével kapcsolatban, de érezte, hogy nem lenne szerencsés, ha ezzel nyitna. – Hát például kíváncsi vagyok édesanyádra. Úgy hallottam, szerződéses szolgáló volt. – Ö rabszolgának tartotta magát, nem szolgálónak. – Talán így érzett a munkájával kapcsolatban, de azért a kettő között lényeges különbség van. A szerződéses szolgáló csak bizonyos számú évre kötelezi el magát, általában azért, hogy meg tudja fizetni az ebbe az országba szóló hajójegyet. A rabszolgát azonban egy másik ember adja el, és a kötöttség egy életre szól. – Az anyám kötöttsége is egy életre szólt volna, ha a krikek el nem fogják. És ő is ugyanolyan keményen dolgozott az ültetvényen, mint bármelyik rabszolga. Evan megdöbbent. – Anyád miért kötelezte el magát egész életére? – A szerződése csak hét évre szólt volna, de beleszeretett egy másik szolgálóba, aki teherbe ejtette. A férfi nem sokkal azután megszökött. A gazdája annyira bedühödött ezen, hogy beperelte anyámat, és a bíróság súlyosan megbírságolta, amiért fattyút hordott. Anyám természetesen nem tudta kifizetni a bírságot, így aztán tíz évvel meghosszabbították a szerződését. A gazdája azt állította, hogy legalább ennyi idő kell, míg anyám ledolgozza a szülés miatti kimaradását, és a gyerek etetését és ruháztatását, míg az elég nagy lesz, hogy magáról gondoskodhasson. Anyám azt mondta, hogy nem bírta volna ki olyan sokáig a hajnaltól késő estig tartó munkát, és emiatt életfogytig rabszolgának tartotta magát. Evan teljesen egyetértett Tűztáncos anyjával. Az asszony valószínűleg tényleg nem élte volna túl a tízévnyi munkát, 86

főleg nem a Karolinákon, ahol sokféle láz pusztított. Nem rázta meg különösen a Tűztáncos által elmondott történet. Amíg saját szemével nem látta, azt hitte, hogy a szerződéses szolgálókat sokkal jobban megfizetik, és ha egyszer letelt az idejük, mehetnek, amerre látnak, és megkereshetik a szerencséjüket, itt a kolóniákon. Sajnos, sokuk meg sem érte idejének a végét. A legkisebb vétekért is megbírságolták őket, a bíróságot persze lefizette a gazda, és nem volt ritka a nyilvános korbácsolás sem, ami után a szerencsétlen szolgáló hónapokig betegen nyomta az ágyat, vagy majdnem lebénult, amiért ugye ismét megbírságolták. Nem csoda, hogy közülük olyan sokan elszöktek. Ez volt az egyetlen menekülési lehetőségük a halálon kívül. – Mi történt az anyád gyerekével? Őt is elfogták a krikek? – Nem, ő meghalt, amikor hároméves volt. Anyámat a következő évben rabolták el. – Nem volt túl nagy szerencséje, igaz? – kérdezte Evan. – Egyik rabszolgaságból a másikba esett. – Azt mondta, könnyebb volt indián rabszolgájának lenni. A krikek nem dolgoztatták annyira keményen. Nem voltak olyan mohók, mint a fehérek. Nem akartak vagyont gyűjteni, és nem akartak luxust maguknak. Csak egy otthont, ahol élhetnek, és a megélhetéshez elegendő ételt. – Tűztáncos itt elhallgatott egy pillanatra. – És a krikek nem használták úgy, mint a fehér gazdája. Nem adták oda a fiaiknak, szomszédaiknak, és az nem verte, nem kínozta. Evan elgondolkozott, és magától is rájött a válaszra, hogy Tűztáncos hogyan érez keveredett vérével kapcsolatban. Amiért az anyjával így bántak, a fehéreket

87

nem tartotta túl nagyra. A férfinak nem tetszett a felismerés. De az, aki foglyul ejtette, eladta Promingónak – mutatott rá Evan. – Ez nem volt valami szép tőle. – El kellett adnia. A családja meg akarta nősíteni, és a jövendő felesége nem engedte meg, hogy anyám ottmaradjon. Különben Promingo olyan ajánlatot tett neki, amit nem utasíthatott vissza. – Milyen ajánlatot? – Néhány csikaszo lovat. Evannek eszébe jutott Josh, aki azt mondta, hogy az emberek képesek ölni a csikaszo lovakért. De lehet néhány állat olyan értékes, hogy valaki odaadja érte azt a nőt, akit szeret? De talán a krik nem is szerette annyira Tűztáncos anyját. – Anyám azt mondta, hogy ez volt a legjobb dolog, ami történt vele – folytatta Tűztáncos, amikor látta, hogy Evan nem válaszol. – Elvezette a szabadsághoz. – Igen, tudom. Nagyanyád örökbe fogadta. De ezzel tényleg szabad lett? Elmehetett volna, ha akar? – Miért akart volna elmenni? Hová ment volna? Itt sokkal könnyebb volt az élete. Evannek el kellett ismernie, hogy Tűztáncosnak valószínűleg igaza van. Az anyja sokkal jobban kijött az indiánokkal, mint a saját népével. Tudott az angliai alsóbb osztályok nehéz helyzetéről, és a kolóniákon dolgozó szerződéses szolgálók gyakori szökési kísérleteiről, de soha még csak nem is foglalkozott ezekkel a dolgokkal. Tűztáncos története az anyjáról először engedett bepillantást a népe által elkövetett szociális igazságtalanságokba, és mély szánalmat érzett az asszony iránt, ugyanakkor szégyent saját fajtája miatt. Evan 88

azonban nem tudta elmondani ezeket az érzéseket a lánynak. Túl újak voltak számára. Végül nagy nehezen csak annyit tudott kinyögni: – Szeretnék találkozni az anyáddal, ha visszaérünk a faludba. – Nem lehet. Két évvel ezelőtt meghalt. Evan hallotta a lány hangjában a fájdalmat, és nagyon megsajnálta. Szerette volna a karjaiba venni, és megvigasztalni. Annyira vágyott erre, mint korábban arra, hogy megismerje a lányt. Nem is gondolta, hogy mint edzett, kemény katonát, a halál vagy a gyász megindíthatja. – Sajnálom – motyogta sután. Tűztáncos tudta, hogy Evan ezt őszintén mondta, és ez most minden eddiginél jobban meglágyította a szívét iránta. – Köszönöm – mondta. – Tudod mit? Anyád nagyon jól megtanította neked a nyelvünket. Tűztáncos mosolygott. – Azt mondta, hogy az egyetlen dolog, ami hiányzik neki, hogy a saját nyelvén beszélhessen. Szerinte a csikaszo olyan durva hangzású nyelv. Velem mindig angolul beszélt. Hirtelen Evannek eszébe jutott valami, Tűztáncos túl jól beszélt angolul egy egyszerű emberhez képest. – Mi volt az anyád, mielőtt idejött volna, ebbe az országba? Tűztáncost meglepte a férfi sürgető hangsúlya és arckifejezése. – Mire gondolsz? – Mesélt neked az otthoni életéről? Tűztáncos egy pillanatig gondolkozott, majd azt mondta: 89

– Igen, de csak egyszer. Valami olyasmit, hogy gyerekkorában került csak nehéz sorba. De soha nem magyarázta meg. Mikor Evan kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, Tűztáncos a szavába vágott. – Nem, nincs több kérdés! Késő van, és szeretnék megmosakodni, mielőtt lefekszem. Ahogy a lány felállt, Evan azt mondta: – Várj! Kérlek, még egy percig próbálj meg elviselni. Nagyanyád miért fogadta örökbe anyádat? Tudom, hogy nem volt saját lánya, de miért pont egy fehér nőt választott? – A haja színe miatt. Nagyon világos haja volt. – Olyan, mint az enyém? Tűztáncos felnézett Evan hajára, és ismét megérezte az ismerős kis bizsergést. – Nem. Sokkal világosabb. Majdnem fehér. – Na de ennek mi köze volt az örökbefogadáshoz? – A csikaszoknak van egy történetük egy világos hajú királynőről sok-sok évvel ezelőttről. Hatalmas volt, és nagyon bölcs. Sokak szerint egy nap vissza fog térni. – Tehát nagyanyád azt hitte, hogy anyád ennek a királynőnek a reinkarnációja? – Nem tudom, mit jelent ez a szó, és azt sem tudom, hogy nagyanyám mit gondolt. Soha nem magyarázta meg a döntését, csak annyit mondott, hogy anyám megfelelő örökösnő volt. Tűztáncos felállt, és otthagyta a férfit, járása most sem volt kevésbé méltóságteljes, mint máskor. Evan utána bámult és azon tűnődött, hogy vajon lehetséges-e, hogy az anyja királyi vérből származott. Állítólag gyermekkorában kezdődtek családja nehézségei – de ennyi erővel egy 90

gazdag kereskedő lánya is lehetett. Azonban a beszédjük sem olyan, mint az egyszerű emberekéi. Vagy esetleg – gondolta, beindítva a fantáziáját – az anyja tényleg annak a régi csikaszo királynőnek a reinkarnációja volt. Evan odaadta volna a fogait, hogy megtudja, ki volt Tűztáncos anyja, de ez egy olyan rejtély volt, amire soha nem fog fény derülni. Az asszony, aki erre válaszolhatott volna, meghalt. 7. fejezet Miután Tűztáncos elhagyta a tábort, Evan egy darabig csak ült és a hallottakon tűnődött. Aztán felpattant, és besétált az erdőbe. A harcosok tábora távolabb állt, a folyó partján, olyan messze, hogy a tüzüket is alig látta. Mikor visszatért a sátorhoz, Tűztáncos már ott feküdt, szokásához híven, háttal a férfinak. Evan levette az ingét és mokaszinját, ledobta a földre, rátette a kését, és lefeküdt. Aludni azonban nem tudott. Állandóan a lány édes ajkai és a hozzányomódó teste jártak az eszében. Feltámadt a vágya, és ezzel együtt a bősz elhatározása, hogy megszerzi a lányt. Mostanra ez már nem csupán testi vágy volt, hanem a túlélés feltétele. Az egyetlen mód, hogy kikerülhessen a bűvöletéből. Különben soha nem lesz egyetlen perc nyugta sem. Tűztáncos nem aludt. Hallotta, amikor Evan belépett a sátorba, és őt is ugyanúgy kísértette a délutáni csók emléke, mint a férfit. Azonban ennek hatására csak még erősebb lett az elhatározása, hogy korlátok között fogja tartani a férfit. A váratlan együttérzés, amit aznap este mutatott, sokkal jobban felkavarták a lányt, mint testi 91

közeledései. Így aztán mikor a férfi elindult felé, és ő megérezte testének melegét közvetlenül a háta mögött, ledobta magáról a takarót, és villámgyorsan feltérdelt. – Ne élj hozzám! – kiáltotta, és egy hosszú nyúzó kés csillogott a kezében. Evan ránézett a mellkasának szegezett pengére, és elképedve kérdezte: – Mégis, mit gondolsz, mit csinálsz? – Védem magamat. Nem akarom, hogy ismét hozzám érj. – A francba, Tűztáncos! – morgott Evan, és felült, hogy szemben legyen a lánnyal. – Ha egy férfi annyira kíván egy nőt, mint én téged, egyáltalán nem természetes, hogy úgy feküdjön mellette, mint egy fadarab. – A férfi itt lehalkította a hangját. – Különben meg nem is gondolod te ezt komolyan. Élvezted a csókomat délután. – Nem! – Hozzám nyomódtál, és szinte könyörögtél a folytatásért – emlékeztette Evan. Tűztáncosnak eszébe jutott, hogy milyen szégyentelenül viselkedett, és mély pír öntötte el az arcát, Azonban ezt a világ minden kincséért sem ismerte volna el. – Nem, ez nem igaz! – kiáltotta hevesen. Túl hevesen. Evan megmozdult. – A francba, ne hazudj! Ne hazudj nekem, és magadnak sem! – Nem! Ne gyere közelebb! – szólt rá Tűztáncos, és nekinyomta a pengét. Evan lenézett a pengére, aztán Tűztáncos szemébe. – Na, csináld! Ölj meg! Döfd bele a késedet a szívembe!

92

Tűztáncosnak eddig meg sem fordult a fejében, hogy tényleg leszúrja a férfit. Csak el akarta ijeszteni. Látva a lány tétovázását, Evan nógatni kezdte. – Tedd meg! Ez az egyetlen módja, hogy megállítsál. A következő pillanatban a férfi egy támadó kígyó gyorsaságával kapta ki a lány kezéből a kést, eldobta, majd hanyatt fektette, és ő is rádőlt. Tűztáncos felemelte a kezét, hogy eltolja Evant. Mikor azonban a keze hozzáért a férfi meztelen mellkasának göndör szőréhez, megdermedt, és zsibbadás járta át a testét. Evan is tökéletesen tudatában volt, hogy hol vannak Tűztáncos kezei. A lány azt mondta, szőrös teste undorítja, és tudta, hogy soha nem tudna egy nőt kényszeríteni. Azt akarta, hogy Tűztáncos olyan odaadó legyen, mint aznap délután. De délután teljesen fel volt öltözve. A francba, gondolta, miért nem tartotta magán az ingét? Egy hosszú percig egyikük sem mozdult. Aztán – mintha saját akaratuk lenne – Tűztáncos ujjai lassan elindultak. Ahogy a lány megérezte a szőrt a meleg bőrön és a kemény izmokon, a zsibbadás apró elektromos ütésekké változott. Karja hirtelen elerőtlenedett; nem tudta eltolni a férfit. Az erős test melege, a füst, a bőr illata fogva tartotta. Pulzusa őrültül felgyorsult. Tűztáncos tudta, hogy elvesztette a csatát. Az angol szexualitása túl erős volt, testének minden egyes porcikájából sugárzott a férfiasság, és minden pillanatban fájdalmasan emlékeztette a lányt saját női mivoltára. Tudatának egy mély, primitív részére hatott, ami fölött nem volt uralma. Ez a pillanat elkerülhetetlen volt. Mint ahogyan az érett gyümölcs megadja magát a föld vonzásának, úgy adta most meg magát Evannek. Igazán nem is volt választási 93

lehetősége. Csak idő kérdése volt az egész. Szorosan behunyd szemét, és kis, zokogásféle csuklás hagyta el a torkát. Evan megérezte Tűztáncos megadását. Azt is tudta milyen nehéz volt ez a lány számára. Ráhajolt az arcára, olyan közel, hogy meleg lehelete végigsimított rajta, és azt mondta: – Nem, nem kell, hogy így érezz. Megígérem neked, hogy nem fogod megbánni. Igyekezni fogok. – Óvatosan megcsókolta a lány szájának sarkát, aztán az orra hegyét. – Ez lesz a legjobb. Evan ajka könnyedén végigsimított a lányén, majd nyelvének hegyével körberajzolta a nemes vonalakat, amitől Tűztáncos teste ismét elzsibbadt. Folytatta a játékot, és a lány egy idő múlva arra gondolt, hogy megőrül, ha a férfi nem hagyja abba, és meg nem csókolja rendesen. Aztán mikor végre megadta neki, amire vágyott, nyelve birtoklón behatolt a szájába, és ott folytatta a felfedezést, a lány azon tűnődött, hogy vajon hol tanulhatta meg ilyen csodálatosan használni a száját és a nyelvét. A lány mindig azt hitte, hogy a száj csak beszédre van, de a férfi az örömszerzés eszközévé tette, úgy csókolva meg újra és újra, hogy nyelve ki-bejárt a szájából, izgalmasan és lélegzetelállítón mímelve a később következő, sokkal intimebb aktust. Evan szája elhagyta Tűztáncosét, de csak azért, hogy forrón végigcsókolja az arcát. Megkóstolgatta a füle alatti lágy bőrt, megbizsergetve a lány érzékeit, és közben lassan kioldotta az övét a derekán. Félretolta a melleit takaró kis mellényt. Egyik kezével óvatosan betakarta a lágy halmot, és ujjaival finoman nyomkodni kezdte a bimbóját. Amikor meghallotta Tűztáncos vágyteli sóhajtását, boldogan 94

folytatta, míg a kis bimbók teljesen meg nem keményedtek. Égett a vágytól, hogy ott is megízlelje nyelvével a bőr édességét. Mikor Tűztáncos megérezte a férfi nyelvét sajgó mellbimbóján, csaknem elakadt, a lélegzete. Aztán ahogy a férfi szívni kezdte, közben kezével a másik mellét simogatta, úgy érezte, hogy villám vágott a testébe, és nőiessége felizzott a lábai között, őrülten kívánva a folytatást. Megragadta a férfi tarkóját, és ujjait végigsimította a hosszú arany fürtökön, közben szinte elveszve a vágy tengerében. Mikor a férfi szája elhagyta a mellét, a lány tiltakozásul felnyögött, de aztán megkönnyebbülve sóhajtott, mert azonnal megérezte a melegséget a másikon. Hátát begörbítette, hogy a férfi könnyebben hozzáférhessen, és arra gondolt, hogy rögtön belehal, ha a férfi abba nem hagyja, azonban azt sem akarta, hogy abbahagyja. Lábai között egyre nőtt a forróság; már alig kapott levegőt. A férfi nyelvének minden érintése egyszerre volt mennyország és pokol; mennyország, mert még soha nem érzett ilyen csodálatosat, és pokol, mert izgalma egyre magasabbra hágott, míg az égő fájdalom szinte elviselhetetlenné vált. Mielőtt felfogta volna, hogy mit csinál, alsótestét erősen hozzányomta Evan csípőjéhez, és szinte zokogott. – Kérlek, kérlek – sírta. Evan saját zakatoló vérén keresztül is hallotta a lány könyörgését, és tudta, hogy megváltásért sír. Anélkül, hogy abbahagyta volna mellének dédelgetését, kibontotta a lány szoknyáját és félretolta. Ahogy simogatni kezdte meztelen csípőjét, a lány észrevette, hogy a férfi levetkőztette, de annyira lenyűgözték eddig nem tapasztalt érzései, hogy nem is foglalkozott vele – amíg meg nem 95

érezte a férfi kezét a legintimebb testrészén. Egy pillanatra megrémült, de szinte azonnal félreseperte rémületét az ott érzett forróság. Ismét ösztönösen cselekedett, ahogy testét odanyomta a férfi kezéhez, aztán egy pillanatra nem kapott levegőt, amikor a férfi karcsú ujjai széthajtották a fájó testrészét, és rátaláltak vágyának fészkére. Tűztáncos eddig azt gondolta, hogy semmi nem lehet kellemesebb és izgalmasabb, mint amit a férfi a mellével csinált, de hamar rájött, hogy mennyire tévedett. Teljesen új érzések ostorozták az idegeit, átjárva a testét a feje búbjától a lábujja hegyéig, míg a férfi egyfolytában simogatta és izgatta. A finom reszketés lassan erősödött, végül a lány már ide-oda dobálta a fejét az ágyon, attól félve, hogy dübörgő szíve kiugrik a mellkasából. Evan végigcsókolta az illatos völgyet a két melle között, aztán felnézett a lány szemébe. Száját egészen odahajtotta az övéhez, és azt súgta: – Nem megmondtam, hogy jó lesz? Tűztáncos nem tudott válaszolni. A férfi hangja valahonnan egészen távolról érkezett el hozzá. Azonban Evan nem is várt választ a kérdésére. Gyors csókot lehelt a lány szájára, és azt súgta: – És ez csak kóstoló volt az ezután következőkből. Evan félregurult, levette a nadrágját, és messze rúgta. Mikor ismét magához ölelte a lányt, annak elakadt a lélegzete a meztelen test, a meleg bőr és duzzad mellbimbóihoz dörzsölődő szőr érzésétől. Aztán egy pillanatra félelem futott át rajta, amikor megérezte az altestük között lüktető hímvesszőt, mert ijesztően nagynak tűnt számára. De Evan nem hagyott neki időt, hogy félelme elhatalmasodjon rajta. Gyorsan ráhajolt és vadul megcsókolta a száját, megfosztva a lányt még a tiltakozás 96

lehetőségétől is. Tűztáncos kábultan magához ölelte, és egészen közel húzta a testét, vadul visszacsókolva, és simogatva a kemény izmokat a hátán. A lány kábító illata és sima bőrének tapintása felizgatta Evant, de amikor visszacsókolta és simogatni kezdte a hátát felszabadultan, vágya lázas szenvedéllyé fokozódott. Tovább nem tudta magát visszafogni. Testének minden sejtje megváltásért könyörgött. Térdével széttolta a lány combjait, fölébe került, forrón csókolva arcát, nyakát és melleit, kezét a formás fenék alá csúsztatta, hogy felemelje a testét. Behatolt, aztán egy pillanatra megdermedt, amikor meghallotta a lágy sikolyt és körülfogta a hihetetlen szoros melegség. Vészcsengők szólaltak meg Evan agyában, de képtelen volt visszafogni magát, ugyanúgy, mint ahogyan a napot sem lehet megakadályozni abban, hogy felkeljen. Még miután teljes hosszával beléhatolt, sem tudott igazán magáról. Vágya irányította minden mozdulatát. Mélyen megcsókolta a lányt, majd keményen és kíméletlenül mozogni kezdett benne. Mikor beléhatolt, Tűztáncos éles fájdalmat érzett. Egy pillanatra visszatért a valóság, és nagyon fájt a teste. Azonban ahogy a fájdalom kezdett szűnni, úgy fordult a figyelme a benne mély, erős mozdulatokkal mozgó forró férfi-tagra. Vakító fényesség öntötte el az agyát, szíve őrültül verni kezdett, és lélegzete szaggatottá vált. Vonaglott a férfitest alatt, ami teljesen kitöltötte és öntudatlanul karmolta, szorította magához. Elfelejtette, ki ő, és ki a férfi. Nem számított más, csak a fantasztikus érzés, amit okozott neki. Lábait a férfi karcsú dereka köré fonta, még mélyebben magába vonva a testét, és ő is mozogni kezdett. Magasabbra és magasabbra emelkedett, 97

testét eksztatikus hullámok öntötték el, és valami elviselhetetlenül jót érzett közeledni. Aztán eltávolodott a föld és megállt az idő. Hörgést hallott, aztán villám vágott a testébe, majd millió apró szikra vakította, és zuhanni kezdett. Evan volt az első, aki magához tért. Ott feküdt, ahol ájultan összeesett, Tűztáncos mellett, arcát a lány nyakába fúrva. Még mindig kábán, eszébe jutott valami. Felemelte a fejét, belenézett a lány szemébe, és azt mondta: – Szűz voltál. Tűztáncos hallotta a férfi hangjában a szemrehányást, de túl fáradt volt, hogy válaszoljon. – Mmmmmm – nyögte kábán, egyetlen vágya volt, hogy aludhasson. Evan gyengéden megrázta a vállát. – A francba, majd később alszol. Most beszélnünk kell. – Miről? – motyogta Tűztáncos. – Neked ez volt az első alkalom. Hazudtál. Az, hogy hazugnak nevezték, rögtön felébresztette Tűztáncost, mintha egy vödör jeges vizet zúdítottak volna a nyakába. – Nem hazudtam! – tiltakozott. – Soha nem mondtam, hogy voltam már férfival. Te magadtól feltételezted ezt. – Mégis megtévesztettél, mert azt mondtad, hogy te magad választod meg a szeretőidet. – Igen, de az nem azt jelenti, hogy voltak is, csak azt, hogy én, egyedül én döntöm el, hogy kik lesznek azok. Evan visszagondolt az első éjszakára, és el kellett ismernie, hogy tényleg feltételezett a lányról ilyeneket éppen amiatt, amit Josh-tól hallott. Most utólag nagyon szégyellte magát az akkori viselkedéséért. Ez volt a legizgalmasabb és legjobb szexuális kalandja. 98

Közben Tűztáncos nagyon rosszul érezte magát. Megtagadta szeretett anyja anglo elveit a pillanatnyi szenvedélye miatt, és most mélyen szégyenkezett. Mi üthetett bele? – kérdezte magától. Talán forró csikaszo vére kerekedett felül benne, vagy ez az angol valahogy megbabonázta? Bármelyik is legyen, nem mutathatja ki, mennyire hatással volt rá, mert a későbbiekben biztosan kihasználná. Inkább öngyilkos lesz, minthogy egy férfi szexuális rabszolgája legyen. Nem, a legjobb lesz, ha könnyedén kezeli az esetet, mintha nem sokat jelentene számára. Így aztán azt mondta: – Különben meg nem látom be, mit számít az, hogy volte már előtted is szeretőm. Valakinek elsőnek is kellett lennie. Véletlenül éppen te voltál. Evan megdermedt Tűztáncos válaszától. Neki számított, hogy ő volt az első. Ennek ténye furcsa büszkeséggel töltötte el. Nem tetszett neki, ahogy a lány félresöpörte szeretkezésüket, mintha számára semmit nem jelentene. Nem tudta mire vélni saját érzéseit, mert a múltban nem egyszer ő is így tett. Soha nem vette túl komolyan kalandjait, kivéve az első esetet. A nők, akik egyik nap még ott voltak, másnap már nem, nem sokat jelentettek számára. Akkor vajon most miért zavarja Tűztáncos nemtörődöm viselkedése? – tűnődött. Hát nem ezt akarta? Szenvedély magáért a szenvedélyért, semmi több. Evant annyira lefoglalták saját gondolatai, hogy észre sem vette, amikor Tűztáncos felült, és magára húzta a takarót, hogy eltakarja vele meztelenségét. Azonban amikor a lány azt mondta határozott hangon: – Ez soha többet nem fog megtörténni – akkor már figyelt. Úgy kapta fel a fejét, mint a villám.

99

Bár Evan gondolatai zavarosak voltak, egy dolgot biztosan tudott. Vágya a lány iránt egy cseppet sem hűlt ki. Most, hogy megkóstolta Tűztáncos testét, csak még jobban megjött rá az étvágya, és nem volt hozzászokva, hogy kívánságait megtagadják, főleg nem ilyen női nyavalygással. Szemei szikráztak a méregtől, ahogy halkan megkérdezte: – Ó? És szabadna megtudnom, hogy miért? Tűztáncos alig bírta a szemét levenni a férfi meztelen testéről. Ahogy a tűz fénye játszadozott erős izmain és izzadságtól csillogó bőrén, egyszerűen csodálatos volt. A lány összeborzongott, majd nagy nehezen eltépte a tekintetét róla, és kis vállrándítással azt hazudta: – Mert a kíváncsiságom már kielégült, és tovább nem talállak izgalmasnak. Súlyos csend támadt, aztán Evan azt mondta: – Azt hiszem, ellent kell neked mondanom. Ez nem az utolsó alkalom volt. Egyáltalán nem az utolsó. A következő pillanatban Tűztáncos azon vette észre magát, hogy a hátán fekszik, Evan pedig rajta. Mikor a férfi letépte róla a takarót, felkiáltott. – Nem! Evan lassan, határozottan ráengedte magát Tűztáncosra, míg a lány mozdulni sem tudott, majd belesúgta a fülébe. – Tartsd meg magadnak a mondanivalódat. Meg foglak kapni, ahányszor csak akarlak. Látod, az én kíváncsiságom még nincs kielégítve. Tűztáncos levegő után kapkodott, ahogy Evan forró bőre hozzásimult az övéhez. Mellbimbói megkeményedtek, és nekifeszültek a férfi mellkasának kemény izmaihoz. Aztán mikor egy éhes kéz végigsimított a testén, vágyakozva 100

rázkódott össze. Egyaránt mérgesen a férfira és a saját testére, ami elárulta, felkiáltott. – Utállak, angol! Evan felemelte a fejét, és Tűztáncos látta a benne lobogó szenvedélyt. – Az én nevem Evan – motyogta bele a lány szájába. – Nem érdekel, hogy mi a neved! Utállak! Abban a pillanatban Tűztáncos érezte, hogy nedvesség szivárog a lábai közül, rá a férfi térdére, amit becsúsztatott a combjai közé. Mikor a férfi ezt megérezte, halkan felmordult. – Hát akkor ezt elég furcsa módon mutatod ki. Tűztáncos felzokogott a szégyentől, míg a férfi szája belé nem fojtotta egy szenvedélyes, birtokló csókkal. Ez volt a lány utolsó tiltakozó gesztusa, mielőtt a férfi ismét felrepítette volna a felhők fölé. A következő napon a folyót követték észak felé. Evan körbenézett a tájon, és ismét arra gondolt, hogy ez a füves, lágy dombság kitűnő lenne földművelési célokra. Még soha nem látott ilyen kövér és édes füvet, mivel reggel – látva lova hatalmas étvágyát – maga is kitépett egy szálat, és megkóstolta. Angliában sehol nem volt ilyen, arról nem is beszélve, hogy mindenfelé kristálytiszta patakok és erecskék csörgedeztek, tehát a legmelegebb nyárban sem kellene a földek kiszáradásától tartania a farmernek. Visszafogta a lovát, és mikor Tűztáncos odaért mellé, kíváncsian kérdezte tőle: – Kié ez a föld? Csikaszoké, vagy valami más törzsé? Tűztáncos oldalra fordította a fejét, és olyan pillantással nézett Evanre, ami mosolyt csalt a férfi ajkaira. Egész reggel dühös tekintettel méregette az angolt Evan tudta, ez 101

amiatt van, mert megadásra kényszerítette a múlt éjszaka, és nem is egy alkalommal, hanem kétszer. A férfi eltűnődött rajta, hogy vajon a lány egyáltalán miért tiltakozott, hiszen az ellenállása mindkét alkalommal igen rövid életűnek bizonyult, és teljesen nyilvánvaló volt az is, hogy élvezi szeretkezésüket. Ezelőtt még soha nem találkozott ilyen szenvedélyes és heves nővel. Talán ezért nem is tudott betelni vele. Úristen, gondolta, egyetlen éjszaka alatt kétszer is. Mindig elég volt egyszer, és még álmában sem gondolta, hogy ilyen kitartó lehet. Ami azonban a leg zavarba ejtőbb volt, jobban kívánta, mint valaha. Evan nézte a lányt, és türelmesen várta a válaszát. Tűztáncos rádöbbent, hogy feleslegesen vesztegeti az energiáját. Az arrogáns angol soha nem fog bocsánatot kérni azért, amit tett, és nem érdekli, hogy ő haragszik. Ez a férfi nem más, csak egy érzéketlen vadállat, gondolta a lány. Gyorsan másfelé nézett, és jeges hangon válaszolta: – Nem tudom, kié ez a föld. Még soha nem jártam erre. Evan előrenézett, ahol Vörös Mennydörgés haladt a csapat élén. Az előző napi összeszólalkozásuk óta az alfőnök nagy ívben elkerülte. Evan nem tudta, hogy ez azért van-e, mert el akarja kerülni a további nézeteltéréseket, vagy pedig mert így akarja bosszantani, hogy soha nincs a közelben, amikor kérdezni szeretne tőle valamit. A pokolba vele! – gondolta Evan, aztán hátrapillantott a mögöttük lovagoló harcosokra. – Megkérdeznéd tőlük? – kérdezte Tűztáncostól, fejével hátraintve. Tűztáncos semmit nem akart tenni, ami a legkisebb mértékben is együttműködésnek tűnt volna. Azonban Fekete Sólyom elég közel lovagolt hozzájuk, hogy meghallja 102

a kérdést, és a lány tudta, a harcos ért annyit angolul, hogy eltűnődjön, vajon miért nem akarja teljesíteni az angol kérését. Félig hátrafordult a nyeregben, odaintette maga mellé a harcost, és megkérdezte tőle. – Loak-Istohoolo-Aba – válaszolta Fekete Sólyom. – Mit mondott? – kérdezte Evan. – Isten – válaszolta Tűztáncos. – Ez Isten országa. Fekete Sólyom még mondott valamit, és Tűztáncos azt is lefordította. – A bátyám azt mondja, hogy néha elhozzák ide a lovakat néhány hétre, hogy egy kicsit felhizlalják őket. A legközelebbi falu is háromnapi járóföldre van innen, és ők sem tartanak igényt erre a főldre. – A bátyád? – kérdezte Evan meglepetten. – Azt hittem, hogy a testvéred még kisfiú. – Csikaszo kifejezést használtam. Tudod, nekünk nincs szavunk az unokatestvérre. – Ez az ember az unokatestvéred? – Igen, az apám révén. Evan most egy kicsit jobban megnézte a harcost. Nem volt olyan erős felépítésű, mint Vörös Mennydörgés, de magas volt, és sokkal értelmesebb arcú. – Mi a neve? Mielőtt Tűztáncos válaszolhatott volna, maga a harcos szólalt meg. – Az én nevem Fekete Sólyom. Evan éles pillantást vetett Tűztáncosra. – Beszél angolul? – Egy kicsit. Én tanítottam neki, amikor még gyerekek voltunk, de azt hiszem, már majdnem mindent elfelejtett. Bár sokkal több mindent megért, mint amit el tud mondani. 103

Evan csalódottságot érzett. Remélte, hogy a harcos tud annyira angolul, hogy a tolmácsa lehet majd, ha odaérnek a francia erődhöz. Nem tetszett neki a gondolat, hogy Tűztáncos lesz mellette. Veszélyes lehet a számára. Evan a tőlük negyed mérföldre folyó folyam felé nézett. Ebből a távolságból csak egy csillogó kék szalagnak látszott a napfényben. – Mi neve annak a folyónak? – kérdezte. Ismét Fekete Sólyom válaszolt, gyorsan elhadarva valamit csikaszóul, amit aztán Tűztáncos lefordított. – Fekete Sólyom azt mondja, hogy nincsen neve, de a cherokee testvéreink Tannassienek hívják, az egyik fő falujuk után, ami a partján fekszik. – Nem is tudtam, hogy a cherokee terület ilyen közel van – jegyezte meg Evan. Ismét Fekete Sólyom válaszolt. – Nincsen közel – tolmácsolta Tűztáncos. – A folyó lejjebb délen nagyot kanyarodik, aztán visszafordul az ő vadászterületeik felé, ott lent a nagy hegyeknél, amik úgy néznek ki, mintha mindig füst borítaná őket. Evan odabólintott Fekete Sólyomnak. A harcos láthatóan sok mindent megértett. Kár, hogy nem beszél jobban, gondolta Evan. Fekete Sólyom sokat tud erről a vidékről, és nagyon hasznos lehetne a térkép elkészítésében, amivel megbízták. Ez a későbbiekben be is igazolódott a nap folyamán, ahogy hárman egymás mellett lovagoltak. Evan kérdezett, és vagy Tűztáncos, vagy Fekete Sólyom válaszolt, utóbbi esetben Tűztáncos lefordította a szavait. Egy idő után már háromfelé kommunikációjuk egyáltalán nem tűnt furcsának, és Evan kezdte élvezni a két indián társaságát.

104

Már majdnem szürkület volt, amikor Evan a távolban felfedezte a csordát. Először nem sok figyelmet szentelt neki, mert azt hitte, hogy ez is csak egy legelésző antilopvagy szarvascsorda. Mikor azonban elég közel értek, hogy megkülönböztethesse egymástól az állatokat, hirtelen megrántotta a gyeplőt és döbbenten meredt a távolba. – Mi az ördögök azok a furcsa kinézetű állatok? – Yanasa – válaszolta Fekete Sólyom, elvigyorodva Evan látható megdöbbenésén. – Azt hiszem, a te néped bölénynek nevezi őket – tájékoztatta Tűztáncos. – Még soha életemben nem láttam ilyen hatalmas, zömök állatokat. Sok ilyen van errefelé? Ismét Fekete Sólyom válaszolt, és Tűztáncos tolmácsolta. – Az ilyen nagy szabad területeken van egy-két kisebb csorda. Néha az erdőben is szoktak találkozni öreg bikákkal, amiket elzavartak a fiatalok, és ezek esetenként követik a ménest hazáig. Magányosak és társaságra vágynak. A húsuk nagyon ízletes, és sokkal több, mint egy szarvasnak. Ezért aztán vadászni szoktunk rájuk. Errefelé azonban nincs belőlük olyan sok, mint nyugaton, a nagy folyó túlsó partján, ahonnan ezek is jönnek. Az öregek azt mesélik, arra akkora csordák sem ritkák, hogy betöltik a szemhatárt horizonttól horizontig.' Evan ez utóbbit nem igazán hitte el. Ez több tízezer állatot kell, hogy jelentsen. – Veszélyesek? – Nem, csak ha egy vágtató állat elé kerülsz – válaszolta Tűztáncos. – Mert akkor aztán eltapos. Azt hallottam, hogy majdnem vakok. Az indiánok magas sziklákról vadásszák őket. 105

– Nem futhatnak túl gyorsan – mondta Evan. – Hiszen némelyikük megvan egy tonna is. Fekete Sólyom arcán széles vigyor terült szét. – Nem futni gyorsan? – nevetett. – Nézni meg! Fekete Sólyom megrugdosta a lovát, és elvágtatott a legelésző csorda felé. Több harcos is utána iramodott, kedvet kapva egy jó kis vágtához. A bölények észre sem vették a közeledtüket. – Ezek nemcsak vakok, de süketek is, úgy látom – mondta. – Eltaláltad – válaszolta Tűztáncos. – Nem túl jó a hallásuk. – Hát akkor nem valami szórakoztató a vadászatuk; csak állnak és hagyják magukat lelőni, mint egy tehéncsorda. – Nem lennének ilyen nyugodtak, ha felőlünk fújna a szél. Akkor már megérezték volna a szagunkat, és messze járnának. Majdnem süketek és vakok, de a szaglóérzékük különösen fejlett. A csorda csak akkor észlelte a veszélyt, amikor a harcosok közvetlenül mögöttük jártak. Akkor aztán lehajtott fejjel megindultak, vágtájuktól dübörgött a föld. Evant elképesztette a sebességük. Álmában sem gondolta volna, hogy ezek a hatalmas testek ilyen gyorsan tudnak futni. Még a fürge csikaszo lovak is alig bírták velük az iramot. Mikor aztán a bölények eltűntek az egyik domb mögött, Evan, Tűztáncos és a többiek odalovagoltak az ösvényhez, amit a menekülő paták tapostak. Evan csodálkozva látta, hogy a fű nem szakadt fel, csak lelapult, bizonyságául szokatlan szívósságának. Evanre ez ismét mély benyomást tett. 106

Aznap este egy patak mellett táboroztak le, aminek vize a folyóba ömlött. Néhány harcos valami furcsa port szórt a vízbe, mire Evan kíváncsisága azonnal feltámadt. Lesétált a patakhoz, és mire odaért, a víz teteje tele volt felfordult halakkal. A harcosok csak a nagyobbakat szedték ki. Mikor Tűztáncos is odaért, és a vízből kilépő Fekete Sólyom három hatalmas pisztrángot dobott a lány lába elé, Evan megkérdezte: – Mi volt az a por, amit a vízbe szórtak? – Őrölt lephrosia gyökér. Anyám azt mondta, a Karolinákon az ördög cipőfűzőjének nevezik. Különben az őrölt diófakéregnek is ilyen a hatása. – És ti megeszitek a mérgezett halakat? – kérdezte Evan, magában eltökélve, hogy ő bizony aztán meg sem kóstolja. – Nincsenek megmérgezve. Csak egy időre elkábulnak. Mintha varázsszóra történne, a partra dobott halak vadul vergődni kezdtek. – Mindig így halásztok? – kérdezte Evan. – Csak akkor, ha sietünk. A harcosok általában íjjal és nyílvesszővel, az asszonyok pedig kosárral. Mikor a halak abbahagyták a vergődést, Tűztáncos felvette őket és a tábor felé indult, ahol a harcosok már felállították az ő sátrukat. Evan nekidőlt egy fa törzsének, és figyelte, ahogy a lány megtisztította és kibelezte a halakat, majd nyársra tűzve a parázs fölé tartotta. A férfinak még mindig nem volt nagy kedve enni belőle, de mikor megcsapta az orrát a finom illat, nyoma sem maradt bizalmatlanságának. El kellett ismernie, hogy ilyen ízletes halat még soha életében nem evett, és azon tűnődött, hogy az ő népe miért nem süt halat szabad tűzön soha? Vagy addig sütötték, míg olyan lett, mint a cipőtalp, vagy szétfőzték darabokra. 107

Aznap este, amikor Evan szerelmesen közeledett a lányhoz, az ismét tiltakozni kezdett. Azonban, mint előző este, most sem volt hosszú életű a vonakodása, Evan sem hiába volt tapasztalt katonatiszt. Lerohanta a lányt, nem hagyva időt a forró csókok között, és gyorsan kihasználta a lány minden gyengeségét, amit előző szeretkezéseik alkalmával tapasztalt ki. Újra és újra az eksztázis szélére sodorta a lányt, aztán gyorsan visszavonult, míg végül már kegyelemért könyörgött neki. Mikor aztán vége lett, Tűztáncos már nem is bosszankodott rajta, hogy ismét megadta magát az agresszív angol erős szexualitásának, és hogy a férfi még mindig a karjaiban tartja. Álmosan közelebb húzódott a férfihoz, és az boldogan ölelte magához. 8. fejezet Másnap reggel, mikor Evan felébredt, Tűztáncost sehol nem találta. Ez igazán nem volt szokatlan a számára, mert tudta, hogy a lány reggelente szokott fürdeni. Amit furcsának talált, hogy nem gyújtott tüzet, mielőtt eltűnt. Evan lesétált a folyóhoz, és megfürdött. Mikor visszatért a táborba, Tűztáncos még mindig sehol sem volt. Átpillantott a távolban álló harcosok tábora felé, és azt látta, hogy azok egyáltalán nem készülődnek az induláshoz, ehelyett úgy heverésznek a tűz körül, mintha aznap már semmi dolguk nem lenne. Tűnődve odasétált Vörös Mennydörgéshez, és megkérdezte: – Nem láttad véletlenül Tűztáncost? Aztán mikor az alfőnök csak bámult rá és nem válaszolt, Evan felháborodott.

108

– Mi a pokol folyik itt? Hová tűnt Tűztáncos, és ti miért nem készülődtök már? Ekkor egy kezet érzett a hátán, és mikor megfordult, Fekete Sólyom állt a háta mögött. – Ma nem menni – tájékoztatta a harcos. – Miért nem? – kérdezte Evan. Zavart kifejezés jelent meg a harcos arcán, és Evan tudta, hogy a férfi nem tud annyira angolul, hogy válaszolhasson a kérdésére. – Hol van Tűztáncos? – kérdezte ismét. Fekete Sólyom a környező erdő felé mutat. Azonban, mikor Evan megfordult és elindult abba az irányba, Fekete Sólyom megfogta a karját és rákiáltott. – Nem! Te nem menni oda! – Miért nem? – kérdezte egyre mérgesebben a férfi – Rossz medicina – válaszolta Fekete Sólyom gyászos arccal. – Te nem menni oda. Ember nem menni oda. – Na, ide figyelj! Engem nem érdekel, hogy mi folyik itt, de én akkor is megkeresem Tűztáncost, ha ez neked nem is tetszik. Evan kirántotta a karját a harcos kezéből, és gyors léptekkel megindult az erdő felé, érezve magán a döbbent pillantásokat. Mikor beért a fák közé, a távolban észrevette Tűztáncost, aki egy fa alatt ült. A lány, abban a pillanatban, amikor észrevette a közeledő férfit, ráhúzta a takarót a fejére. Evan ezen teljesen ledöbbent. Mielőtt még odaért volna hozzá, Tűztáncos rákiáltott: – Menj el! Nem szabad ide jönnöd! Evan nem is törődött a felszólítással, csak folytatta az útját, míg végül megállt a lány fölött. – Mi az ördög folyik itt? – kérdezte. – Miért viselkedsz ilyen hülyén, és miért bújsz a takaró alá? 109

Tűztáncos azonnal válaszolt neki; a csikaszok nagyon tényszerűen kezelték a testi funkciókat. – Itt van a női időm. Ilyenkor tabu egy férfinak rám nézni. Evan egy kicsit meglepődött Tűztáncos nyílt válaszán. Saját kultúrája asszonyai lábujjhegyen tipegtek a téma körül. Aztán mikor a lány válasza teljesen eljutott a tudatáig, hitetlenkedve kérdezte: – Azt akarod nekem mondani, hogy nem megyünk tovább, mert rajtad van a havibaj? – Igen. Mondtam neked, tabu rám nézni. Evan nem szerette, ha késlekedett a küldetése, főleg nem ilyen hülyeség miatt. – Ezért nem ülhetünk itt tétlenül. Terítsd a fejedre a takarót, úgy lovagolj. – Akkor hogy fogom irányítani a lovamat? – Majd én irányítom. – Nem, te még mindig nem érted. Távolságot kell tartanom. Ha a faluban lennénk, visszavonulnék a női kunyhóba, ahol nem lenne a közelben egyetlen férfi sem. Szóval, amint látod, semmiképpen nem tudunk most továbbmenni. Most pedig hagyjál magamra, mielőtt a többiek mérgesek lesznek. Evan hátranézett a válla fölött, és látta, hogy a harcosok már nagyon mozgolódnak. Rájött, attól félnek, hogy valamiféle átkot von magukra. Mérgesen horkant fel. – Ez teljesen abszurd! – Nem érdekel, hogy mit gondolsz – válaszolta Tűztáncos. – A csikaszoknál így van – egy pillanatra elhallgatott, majd azt kérdezte. – Jobban szeretnéd, ha itt hagynátok? – Itt kint a vadonban? Egyedül? Természetesen nem. 110

Tűztáncos elmondhatta volna neki, hogy volt ő már egyedül a vadonban sokkal fiatalabb korában is, amikor csikaszo szokás szerint a gyerekeket bátorsági próbának vetik alá, de inkább nem tette. Összeszorította a száját, és hagyta, hogy Evan tovább füstölögjön magában. És a férfi füstölgött is. Mérges volt és csalódott. Soha semmi nem tudta megállítani, ezelőtt sem, és ezen a küldetésen sem. Képes volt a legkeményebb terepen, borzalmas időjárási körülmények között, étel és ital nélkül napokig menetelni, harcolni az ellenség ereje végéig, most pedig egyetlen nő megállítja. Az ég szerelmére! Ez háború, és nem valami átkozott piknik. Fel és alá járkált Tűztáncos előtt, majd megkérdezte; – És szabad megkérdeznem, hogy ez az őrültség meddig fog tartani? – Néhány napig. Evan mérgesen felmordult, megfordult és elment. Tűztáncos mosolygott a takarója alatt. Örült, hogy valamiképpen bosszanthatja az arrogáns angolt, mivel a szeretkezésben nem tudott neki ellenállni. Ez alkalommal nem fogja tudni az akaratát rákényszeríteni, hacsak nem akarja kihívni maga ellen a harcosok haragját. Tűztáncos személy szerint mindig úgy gondolta, hogy a csikaszok szokása, miszerint az asszonyt menses idejére elkülönítik, hülyeség. Miképpen lehetne a vére veszélyes a férfiakra nézve, amikor az semmi hatással nem volt sem rá, sem a többi asszonyra. Ami az egészet még abszurdabbá tette, hogy a csikaszo harcosok semmi mástól nem féltek; nem féltek, amikor az ellenség elfogta őket, és még több kínzásra hergelték fogva tartóikat. Tűztáncos tudta, hogy a legtöbb csikaszo asszony úgy gondolkodik, mint ő, de azt is tudta, hogy semmit nem 111

tehet ez ellen. A nők úgy tekintették ezt az időt, mint pihenést és kikapcsolódást, amikor bűntudat nélkül kivonhatták magukat a háztartás és a földművelés nyűge alól. Mikor Tűztáncos látta, hogy Evan eltűnik, félrelökte a takarót, és ismét felvette a mokaszint, amit a férfi érkezése előtt hímezett. Igen, mondotta, ez a pár nap most az övé. Legalább a hot-fuck ookproose – az átkozott fehér ember – ez alatt az idő alatt nem tudja gyakorolni rajta fekete mágiáját. Az elkövetkező három napban a csikaszo harcosok idejüket halászattal, vadászattal, lovaglással és játékkal töltötték. Játékuk, a csánki, abból állt, hogy dárdákat dobáltak egy elgurított kő felé, és az nyert, aki a legközelebb dobta az övét ahhoz a helyhez, ahol a kő megállt. A Tűztáncos okozta késedelem láthatóan egyetlen percig sem zavarta őket, kivéve Vörös Mennydörgést, aki elvonult a többiektől, és duzzogott. Evan azonban végtelenül ideges volt. Szerette volna már letudni a küldetését, és elvégezni a feladatát. Annak ellenére, hogy Fekete Sólyom és a többiek szívesen bevonták ártatlan időtöltéseikbe, és megosztották vele a tüzüket és ételüket, a férfi türelmetlensége egyre nőtt. Evan szerint idegessége egyáltalán nem volt alaptalan. Rettentő groteszknek tartotta, hogy egy olyan természetes dolog miatt, mint egy nő havija, egy egész expedíció leálljon napokra. Amit azonban még furcsábbnak talált, hogy éjszakánként nem tudott aludni. Ez részben azért volt, mert állandóan kísértették a Tűztáncossal való szeretkezésének emlékei. Az élénk képek után mindig tompa fájdalom gyötörte az ágyékát. Ez már magában is döbbenetes volt. Még soha nem vágyott annyira egy nő 112

után, hogy emiatt ne tudott volna aludni. Azonban álmatlanságának fő oka az volt, hogy szörnyen aggódott a lány biztonságáért. Éjjelente nyitott szemmel feküdt a sátrában, és hegyezte a fülét, hogy meghallja, ha valami veszély fenyegetné Tűztáncost, vagy meresztgette a szemét a lány tüze felé. Mondta magának, hogy bolond, hiszen Tűztáncos indián nő, aki tud vigyázni magára, és ha egyáltalán lenne valami veszély, a többiek sem lennének ilyen közönyösek. Azonban hiába győzködte magát nem tudott elaludni, csak valamikor hajnal felé. Amikor a negyedik nap reggelén Evan felébredt egy újabb átvirrasztott éjszaka után, és ott találta Tűztáncost a sátor előtt, amint éppen a reggelijét készítette, nagyon megkönnyebbült. Azonban azt keményen eltökélte magában, hogy nem fogja kimutatni. Ha megmondaná neki, mennyire aggódott a biztonsága miatt, azzal teljesen kiszolgáltatná magát, és Evan a gyengeség minden látszatát el akarta kerülni. Így aztán mikor a lány odaadta a reggelijét, mérgesen felhorkant: – Na, éppen ideje volt, hogy befejezd ezt a hülyeséget. Tűztáncos nem is számított rá, hogy boldoggá teszi Evant a visszatérésével – tudta, hogy bosszantja a férfit, és ezt élvezte is, de ezek a durva szavak teljesen érzéketlennek tűntek, és nagyon megbántották a lányt. – Nem én tehetek róla! – csattant fel. – Lehet, hogy nem, de nem kellett volna megmondanod nekik. Még azt sem kellett volna tudniuk, hogy megvan – válaszolta a férfi, és közben a tábor felé intett. Tűztáncos ebben igazat adott neki, de Evan akkor is tudta volna. Még aznap éjszaka felfedezte volna, és dühöngött volna, amiért nem töltheti ki rajta a vágyát, gondolta a lány keserűen. És neki még hiányzott ez az 113

alak! Igaz, tulajdonképpen nem is ő volt, aki hiányzott. Ez nem más, mint egy utálatos, önző dög. Ami igazán hiányzott a lánynak, hogy nem beszélhetett az anyja nyelvén. Szemei zöld szikrákat szórtak, miközben válaszolt. – Ez saenle soolish lett volna, kígyónyelven beszélés. A csikaszók soha nem hazudnak. Ez a fehér emberek szokása. Úristen, milyen gyönyörű, amikor mérges, gondolta Evan, és megigézetten figyelte a lány zöld szemét. Azonban ahogy a fehér embert mondta, azt az érzést keltette a férfiban, mintha ő lenne a legutolsó féreg a földön. – Te is fehér vagy félig – emlékeztette a lányt. – Csak a vérem. Ezen kívül semmi közöm a fehér fajhoz, és nem is akarok tőlük semmit. A szívem és a lelkem tiszta csikaszo. Ezzel Tűztáncos megfordult és elment, magasra tartott fejjel, mint egy királynő. Aznap végig a folyó mellett haladtak, és Tűztáncos mintha nem is lett volna velük. Annyira haragudott Evanre, hogy egyetlen kérdésére sem volt hajlandó válaszolni, és csak nézett maga elé, mintha a férfi nem is létezne. Dühe meglepte Evant. Saját gondolkodásmódja szerint neki lett volna oka haragudni. Ő volt az, akinek haszontalanul kellett késlekednie. Mivel Tűztáncos teljes némaságba burkolózott, Evan megpróbált Fekete Sólyommal beszédbe elegyedni, de a csikaszo harcos angoltudása annyira korlátozott volt, hogy egy idő után nagyon fárasztóvá vált a társalgás. Napjának hátralévő részét így azzal töltötte, hogy a vidéket figyelte, amin keresztülhaladtak, próbálva az agyába vésni a folyó

114

minden kis kanyarulatát és zuhogóját, hogy később majd fel tudja használni a térkép készítésénél. Aznap este, miközben a lovát csutakolta, meglátta csikaszo harcosokat, akik botokkal a kezükben tartottak a folyó felé. Furcsának találta, mert még soha nem látott embereket bottal halászni. Mikor befejezte csutakolást és megetette a lovát, lesétált a folyópartra ahol azt látta, hogy a csikaszok a botokkal kagylót ásnak ki az iszapból. Evan eddig is látott nagy kupac üres kagylóhéjat a folyó partján, de míg az egyik harcos ki nem vett egy tökéletes igazgyöngyöt az egyikből, nem tudatosította magában, hogy a gyöngysor, amit Tűztáncos az első este viselt, édesvízi gyöngyből készült. Micsoda vagyon lehet ebben a folyóban! – gondolta, aztán a lélegzete is elállt, mikor a harcos félredobta a gyöngyöt, mint értéktelen kis golyót, és kiszívta a kagyló belsejét. Evan ezen az eseten komolyan elgondolkozott. NagyBritanniában az országról alkotott általános kép az volt, hogy ez egy veszélyes, egészségtelen föld, ahol szörnyű járványok pusztítanak, vadállatok és vérszomjas bennszülöttek lakják. Az első pillanattól kezdve csalódást okozott: az első angol felfedezők semmit nem találtak abból a gazdagságból, amit a spanyolok találtak délebbre, Mexikóban és Dél-Amerikában. Az angolok csak egy évszázad múlva döbbentek rá, hogy mégis van értéke ennek az országnak – végtelen, megművelésre váró földterület és ez volt az oka annak is, hogy az angolok most háborút viseltek érte. A föld olcsó volt és nagyon jó minőségű. Ha lenne hozzá kedve és türelme, hogy megtisztítsa és megművelje, nagyon kényelmesen el lehetne itt lakni, gondolta a férfi.

115

Evan azonban már eleget látott az új országból, hogy tudja, a földművelés csak a jéghegy csúcsa. Voltak itt más kincsek is: a hatalmas, érintetlen erdőségek, a dús füvű mezők – amilyenen most is haladtak rohanó folyók, amelyek ki tudja, milyen drágaköveket rejtenek, és a hatalmas hegységek, amik tele vannak értékes ásványokkal. Amerika nem csupán a végtelen földek országa, vagy, ahogy a franciák gondolták, a temérdek szőrméé, hanem a kihasználatlan természeti erők országa. Nem volt tehát csoda, hogy Nagy-Britannia háborút vívott ezért a vadonért, bár a férfi szerint országa még fel sem fogta ennek az igazi értékét. Ö maga is így volt vele, amíg közelebbről meg nem látta. Aznap este, mikor visszavonultak a sátrukba, Evan hosszú csatát vívott magával. Végtelenül idegesítette Tűztáncos hideg és visszautasító viselkedése, és elszánta magát, hogy nem fog engedni a saját vágyának. Ha a lány nem akarja, hogy bármi köze legyen egy fehér emberhez, akkor a pokol hamarabb fog kihűlni, mint hogy ő ismét hozzáérjen, gondolta magában, ahogy a sátor végében feküdt. Azonban a teste mintha nem vette volna tudomásul a fogadalmát. A lány illata ott lebegett körülötte, édesen és bódítón. Érezte, hogy vágya egyre nő, mintha teste külön akarattal rendelkezne. Tűztáncos háttal feküdt Evannek, és várta a férfi érintését. Azonban amikor látta, hogy az egyetlen mozdulatot sem tesz felé, fájdalmas csalódottságot érzett. Nem mintha szeretkezni akart volna vele, gondolta, ezzel az arrogáns, önző vadállattal semmiképpen. Csak éppen szerette volna visszautasítani, hogy még tovább mérgesítse és hergelje. Mert hogy a férfi mérges, abban biztos volt. 116

Egyre csak várt és várt, míg végül minden idegszála megfeszült bele. Aztán mikor a férfi suttogása megtörte a csendet, csaknem felugrott. Evan durván átfordította Tűztáncost a hátára, fölé hajol és azt súgta a szájába: – A franc essen beléd, amiért ilyen kívánatos vagy, és a franc essen belém, amiért ennyire kívánlak. Öröm árasztotta el Tűztáncos testét, de aztán eszébe jutott fogadalma, és az örömöt harag váltotta fel. Vadul vonaglani és rugdosni kezdett Evan alatt, aki próbálta leszorítani maga alá. Végül sikerült neki elkapni a karjait, és csípőjével lefogni a lány kapálózó lábait. Erősen megcsókolta a puha ajkakat, de mikor a lány beleharapott a szája szélébe, félrerántotta a fejét, egyik kezével letörölte a vért az álláról, és kiköpött. – Te átkozott vadember! Mi a fene bajod van? Tűztáncos zöld szemei vadul csillogtak. – Már néhányszor elmondtam neked, angol. Nem akarlak a szeretőmül. Evan felmordult. – Állandóan hazudsz. A száddal ezt mondod, de a tested mást mond. – Nem! Tűztáncos keze meglendült, és meg akarta ütni a férfit. Evan gyorsan elkapta a csuklóját, és a háta mögé csavarta a karját, aztán megfogta a másik csuklóját is. Mindkét karját erősen tartva, gyorsan levetkőztette a lányt, aztán olyan közel hajolt az arcához, hogy meleg lehelete perzselte a lány bőrét. – Most és mindenkorra bebizonyítom neked, hogy hazudtál. Mielőtt ma éjszaka végeznék veled, könyörögni fogsz nekem, azért. 117

– Nem! – De igen, bennszülött hercegnőm – válaszolta Evan mézédesen. – Megígérem neked. Könyörögni fogsz. Evan be is tartotta az ígéretét. A lány felemelte a törzsét, hogy a férfi jobban hozzáféljen a melleihez. Evan nem is habozott, csókolta, szívta, simogatta meleg nyelvével a formás halmokat, míg végül Tűztáncost teljesen legyengítette a vágy. A férfi végigcsókolta a vállait, a hasát, egyre lejjebb és lejjebb haladt, aprókat harapva a lány illatos bőrébe, közben szabad kezével lágyan simogatta a csípőjét. Óvatosan megízlelgette a lány köldökét, aztán nyelvét érzékien belemélyesztette az apró gödörbe. Evan tudta, hogy a lány túl van azon a ponton, amikor még tiltakozna, így lassan elengedte a csuklóit, és két kézzel kezdte simogatni a csípőjét és a combjait, egyre lejjebb és lejjebb csúsztatva őket. Tűztáncos lélegzete akadozni kezdett, időnként kéjesen felsóhajtott. A férfi apró futó csókokat lehelt a lány combjának belső felére, amitől Tűztáncos úgy érezte, mintha az egész teste lángra lobbanna, és titkos női testrésze szinte zokogott a fájdalmas vágytól. Amikor megérezte Evan kezeit a csípője alatt, és a férfi felemelte a derekát, a lány hálásan hajlította meg a hátát, remélve, hogy nem kell tovább kiállnia ezt a kínzást, és közel a megváltás. A következő pillanatban megdöbbentő felfedezést tett. Ami ott hozzáért, nem a férfi hímvesszője volt, hanem a nyelve. – Nem! – kiáltott fel, megragadva a férfi fejét és próbálva felhúzni. Evan vágytól égő kék szemei a lányra néztek.

118

– Azt hitted, hogy ilyen könnyen megúszod? Nem édes kis bennszülöttem, még nem. Mondtam, hogy könyörögni fogsz érte. Mikor ismét lehajtotta a fejét, a lány szorosan összezárta a combjait. Evan egy pillanatig sem tétovázott, a kezével szétnyitotta a combjait – és bár a lány teljes erejéből húzta hosszú haját nyelvét végigjártatta az édes szirmokon, szinte megvadulva a belőle csöpögő nektár ízétől. Most már egészen biztos volt benne, hogy megtartja az ígéretét. Tűztáncos szemei kitágultak a csodálattól, ahogy Evan ördögi nyelve körözött, simogatott, érzékien izgatott, és közben egyre lejjebb csúszott. Könyörtelenül ingerelte lányt, és számtalanszor elvitte a beteljesülés szélére, aztán visszakozott, míg a lány fel nem sírt a vágytól, és csalódottságtól. – Mondd! Mondd, hogy akarsz engem – motyogta a lány lábai közül. Emberfeletti erőfeszítésébe került, de Tűztáncos végül csak kinyögte. – Nem! – Nem? – szikrázott fel Evan szeme. – Rendben van, édes bennszülöttem. Majd meglátjuk. Evan feje lebukott és ismét hozzálátott a lány megvadításához ügyes nyelvével és kezeivel. Tűztáncos kétségbeesetten szerette volna, ha van ereje ellenállni a férfinak, de úgy érezte, hogy megolvadtak a csontjai. Szíve olyan gyorsan és erősen vert, mintha bármelyik pillanatban szétrobbanhatna. Egész testét átjárta a tűz, és alig kapott levegőt. Meg kell szabadulnia! Muszáj! Meghal, ha nem szabadulhat. – Kérlek! – hörögte.

119

Evan felemelte a fejét, feljebb csúszott a testén, és ránézett a lányra. – Mit mondtál? Tűztáncos megrémült a száján kicsúszott kéréstől, összeharapta a száját, nehogy ismét kicsússzon rajta. Aztán megérezte Evan férfiasságának a hegyét, ott, ahol eddig a nyelve volt; körözött, simogatott és izgatott, ugyanúgy, mint eddig a nyelve. A lány felsírt. – Mondd – nógatta Evan lágyan. – Mondd, hogy akarod a tüzemet. Kínszenvedés volt, hogy ilyen közel van hozzá a férfi, és ő ennyire akarja. Érezte, ahogy egyre lejjebb csúszik és már kezdett megőrülni, de Evan visszahúzta magát és felmordult. – Nem, nem megy ilyen könnyen. Mondanod kell. Mondjad azt, hogy „kérlek”. – KÉRLEK! Diadalmas kiáltást hallatva, mélyen belehatolt a lányba, olyan sokkot okozva ezzel, mintha tüzes kést vágtak volna Tűztáncos gerincébe. A lány kábultan kinyitotta a szemét, és meglátta Evan mosolygó arcát. Aztán mikor rájött, hogy a férfi még mindig benne van, forrón és lüktetőn, azon tűnődött, hogy mi is történt valójában. Evan azonban nem hagyott neki sok időt a tűnődésre. Szája erős csókban rázáródott a lány ajkaira, aki megérezte rajta a saját ízét. Aztán a férfi mozogni kezdett, először lassú, érzéki mozdulatokkal, amik ismét felgyújtották a lányban az égető tüzet, majd gyorsan és erősen, aztán ismét lassan. Minden lökés egy eksztázis volt, minden visszahúzás egy agónia, és a férfi ismét többször eljuttatta a lányt a kielégülés szélére, de csak azért, hogy újra és újra visszavonuljon, míg végül 120

Tűztáncos könyörgött neki a megváltásért. Végül megadta a lánynak, amiért esedezett. Egy csillag robbant fel Tűztáncosban, megvakítva az érzékeit, széttépve idegeit és millió szikrázó villámot szórva szét testében, hogy a következő pillanatban egy örvénybe hulljon bele, ahonnan csak lassan tért magához. Később, mikor Evan már aludt, Tűztáncos praktikus csikaszo vére tört a felszínre, és levonta a következtetést a történtekből. Úgy döntött, hogy értelmetlen, és bolondság küzdeni Evan ellen, amikor annyira élvezte a szeretkezéseiket. Éhes teste minden alkalommal elárulta. Így aztán tiltakozása csak energiapocsékolás volt, és bolondnak tüntette fel a férfi szemében. És tulajdonképpen nem is volt oka, hogy rosszul érezze magát, annak ellenére, amit az anyja mondott neki. Ugyanannyira volt csikaszo, mint fehér – nem jobban, emlékezett vissza arra, amit Evannek mondott. Ami most vele történt, minden csikaszo lánnyal megtörtént volna, csak évekkel korábban. Szerzett egy szeretőt, és nekiadta magát. Ilyen egyszerű. A szíve és a lelke azonban még mindig a sajátja volt. És ez így is fog maradni, fogadkozott Tűztáncos elszántan. Testét odaadja ennek az izgató, vad angolnak, de a szívét soha, de soha. A csikaszo szívét sem, de a csikaszo lelkét egészen biztos nem. 9. fejezet Másnap, mikor Evan és csikaszo csapata beértek egy újabb sűrű erdőbe, Vörös Mennydörgés megkérdezte 121

Evant, hogy akar-e egy napot a nem messze lévő csikaszo faluban tölteni, vagy menjenek tovább. Mivel azonban Tűztáncos miatt rengeteg időt elvesztegettek, Evan arra szavazott, hogy csak haladjanak keresztül a falun, és folytassák az útjukat. Néhány óra múlva elérték a tisztást, ahol a falu feküdt. Evan észrevette, hogy ez valamivel kisebb, mint Tűztáncos faluja, de éppen olyan tiszta és rendes. El kellett ismernie magában, hogy az angol települések szebbek és tisztábbak, ám a csikaszok az állataikat is karámokban tartották, kivéve a kutyákat, de ezek is tisztelettudóbbak voltak, mint angol társaik. Az asszonyok nem öntötték ki a szemet és az éjjeliket az utcára, ahogyan azt Londonban látta, ahol a járdákat ellepte a szemét, és ezrével tenyésztek rajta a legyek és a patkányok. Amit az indiánok nem tudtak megetetni a disznókkal, elvitték az erdőbe, és eltemették. Az eredmény egy sokkal tisztább és jobb illatú település volt. Evan az egyik ház mellől éles visítást hallott, és mikor odanézett, egy nagy disznóólat látott. Meg is jegyezte Tűztáncosnak: – Csodálkoztam rajta, hogy disznók és tehenek is vannak itt, nyugaton. Ezek itt nem honosak, ha jól tudom. – Tényleg nem – válaszolta a lány. – Nekünk nem voltak ilyenjeink, amíg a fehér ember nem jött. A spanyolok hozták a shook-qua-t – a disznókat – magukkal, ugyanúgy, mint a lovaikat. Sok bemenekült az erdőbe, de később befogtuk őket. Az a pár darab, amit nem tudtunk befogni, elvadult, és nagyon veszélyesé vált, a húsa pedig olyan kemény és rágós, hogy nem is vadásszuk. Errefelé nagyon sok van belőlük, az Ohió-folyó – ahogyan te nevezed – és a déli nagy víz közötti élnek. 122

– A Mexikói-öböl? Tűztáncos megvonta a vállát. – Nekünk nincs rá nevünk, és a tiédet nem ismerem. – És a tehenek? Azt is De Soto hozta? – Nem. Messzi keleti törzsekkel cseréltük, akik pedig a fehér embertől lopták. – Nem gondoltam, hogy a sok más állatotok mellett ezzel is foglalkoztok. – Nemcsak a húsa miatt tartjuk, mint a disznókat. A pishi – a tej – ugyanolyan értékes számunkra. Mielőtt a fehér ember idehozta volna a wahkát – a tehenet – nem volt tejünk, amit megihattunk volna. Evan meglepődött, hogy az indiánok szeretik a tejet, mint italt. Az angolok sem Angliában, sem itt a kolóniákon nem itták. A tej csak arra volt, hogy vajat és sajtot készítsenek belőle, és ha ittak is belőle egy keveset, az is csak a savó volt. Nem, a britek itala a sör volt, és itt a kolóniákon a rum, kivéve a katonákat, akik kukoricából whiskeyt csináltak, és azt itták. Keresztülhaladtak a falun, és a másik végénél kiértek egy torkolathoz, ahol az a folyó, amit eddig követtek, beleömlött az Ohióba. A név az irokéz ohiyo szóból származott, ami „nagy”-ot jelent, és Evan most már látta, miért hívták így a folyót. Olyan széles ugyan nem volt, mint a Misho Spokni, de gyors folyású, szürkészöld vize így is jó fél mérföld szélességben hömpölygött a partok között. Vörös Mennydörgés mondott valamit Tűztáncosnak, amit aztán a lány lefordított Evannek. – Vörös Mennydörgés azt mondja, hogy itt hagyjuk a lovainkat, és innen kenukkal fogunk továbbmenni. A francia erőd ennek a folyónak a partján van, félúton e hely és aközött, ahol ez a folyó beleömlik a Misho Spokniba. 123

– Talán inkább mégis lóval kéne továbbmenni – válaszolta Evan, sok időbe telik, míg elkészítjük és kiégetjük a csónakokat. Tűztáncos továbbadta Evan tiltakozását Vörös Mennydörgésnek. Az alfőnök válaszolt valamit, amivel a lány ismét Evanhez fordult. – Nem kell kenut csinálnunk. A csikaszo testvéreink adnak kölcsön nekünk, különben meg olyan sűrű arrafelé az erdő, hogy szinte nincs is a folyónak partja. Evannek egyáltalán nem volt kedve otthagyni díjnyertes lovát a csikaszoknak, de nem volt más választása. Leszállt róla, levette a nyeregtáskáját, és nehéz szívvel figyelte, ahogy elvezetik a többi állattal együtt. Megfordult, és odasétált, ahol az indiánok pakoltak be egy hosszú kenuba. Jól megnézte a csónakot, majd megkérdezte Tűztáncostól: – Biztos vagy benne, hogy nem fog elsüllyedni? Még soha nem láttam ilyen fát. Tele van apró lyukakkal, mintha a féreg rágta volna ki. – Nem, csak nagyon porózus, és ennél fogva nagyon könnyű is – válaszolta Tűztáncos. – Ciprusból készült. Ez egy olyan fa, ami a mocsarakban nő. Tulajdonképpen elsüllyeszthetetlen, és nem rohad el olyan könnyen, mint a többi fa. Evan belépett a kenuba, leült középre, ahol a csikaszok több bőrt is leterítettek neki és Tűztáncosnak. A férfi azonban még a lány megnyugtató szavai után sem érezte teljes biztonságban magát. Ez volt a legnagyobb kenu, amiben valaha is ült, akkora, hogy hárman elfértek benne egymás mellett, de Evant zavarta szokatlanul mély merülése. Úgy látszott, tűl nehéz ahhoz, hogy elég gyorsan tudjon siklani a vízen. 124

Azonban mikor a csikaszok ellökték a parttól, Evan rájött, hogy minden, amit Tűztáncos mondott, igaz. A kenu olyan könnyű volt, mint a pehely. A harcosok; kétoldalt térdeltek benne, evezőjükkel inkább csak irányítva a vízi járművet, mint evezve. Ahogy elhagyták a csikaszo falut, Evan megértette, hogy Vörös Mennydörgés miért mondta azt, hogy lehetetlen utukat lovakon tovább folytatni. A mély víz partján hatalmas sziklák magasodtak, amiket benőtt a vadszőlő, vaduborka és mindenféle szúrós folyondár. A sziklákban itt-ott barlangok nyílása ásított feléjük, és fölöttük hatalmas, egybefüggő erdőség húzódott. – Ahogy csorogtak lefelé a folyón a meleg napsütésben, Evannek el kellett ismernie magában, hogy ez sokkal kényelmesebb módja az utazásnak, mint a lovaglás. – Nem volt más dolga, csak ülni, és élvezni az elétáruló táj szépségeit. Hátradőlt, és éppen egy fekete pulyka röptét figyelte, amikor a mellette térdelő Fekete Sólyom letette az evezőjét, kibújt bőringjéből és ledobta a csónak aljába. – Túl meleg – magyarázta meg, mikor látta, hogy Evan figyeli. Evan megértően bólintott. Josh elmondása szerint a telepesek ezért nem vették át az indiánok öltözködésmódját, a hosszú inget, a magas szárú mokaszint és a lábszárvédőt. Úgy tartották, hogy a bőring nyáron túl meleg, télen pedig túl hideg. Evan nagyon komfortosan érezte magát vászoningjében. Azon tűnődött, hogy az indiánok vajon a ruhájukat miért nem vászonból készítik, mint az ágyékkötőjüket. Ahogy előrehaladt az idő, és egyre melegebb lett, a harcosok egymás után vették le az ingjüket; barna bőrük csak úgy csillogott az izzadságtól, miközben eveztek. Aztán 125

Evan meglepetésére és rémületére Tűztáncos is levette a mellét takaró kis mellényt. Evan gyorsan körbenézett, hogy a többiek észrevették-e, majd odahajolt a lányhoz, és odasúgta neki: – Az isten szerelmére, takard el magad! Tűztáncos lenézett szarvasbőr szoknyájára, és azt válaszolta: – El vagyok takarva. – Én a melledről beszélek! – Miért takarnám el? Melegem van. – Nem illik levetkőznöd a nyilvánosság előtt. – Miért? – Mert itt férfiak vannak! A látvány felizgathatja őket! Tűztáncos szeme elkerekedett. – Felizgathatja? Úgy érted, tűzbe hozza őket? – A francba is, igen! – válaszolta Evan, érezve, hogy ő kezd kimelegedni. – A csikaszok nem tartják illetlennek, ha egy nő lemezteleníti a mellét. Így szoktunk a földeken dolgozni, amikor meleg van. Ezek a férfiak hozzászoktak, és nem is szentelnek neki nagyobb figyelmet, mint a csupasz karnak, nyaknak vagy arcnak. Evan ismét körülnézett. A harcosok egyike sem nézett Tűztáncosra, így aztán kénytelen volt azt feltételezni, hogy ők a női mellett nem tekintik szexuális testrésznek. A felfedezéstől azonban egyáltalán nem könnyebbült meg. Egyszerűen nem tetszett neki, hogy a férfiak láthatják Tűztáncos gyönyörű melleit. Ami pedig még ennél is jobban zavarta, hogy a szemét nem tudta levenni a halmok közepén ágaskodó barna bimbókról, amelyek mintha könyörögtek volna az érintéséért, a csókjáért. Kétségbeesetten próbált másfelé figyelni, de a szeme 126

sarkából állandóan látta a melleket. Végül, mikor már nem bírta tovább, levette a saját ingjét és odadobta Tűztáncos vállára. – Itt van, vedd fel az én ingemet. Ez nem olyan meleg. Mikor a lány vissza akarta adni neki, odanyúlt, és gyengéden lefogta a kezét, és azt mondta: – Nem. Kérlek, hagyd magadon. Nem miattad, hanem miattam. Tűztáncos lepillantott, és meglátta a férfi domborodó ágyékát. Nem akarta, hogy a férfi zavarba hozza. Sem a hely, sem az idő nem volt alkalmas erre. Azon tűnődött, hogy vajon az anyja miért nem említette az angol szokást, de most, hogy elgondolkozott rajta, eszébe jutott, hogy soha nem látta az anyját fedetlen mellel. Eddig mindig azt hitte, hogy az asszony fehér bőrét félti a leégéstől. Ez az eset azt is megmagyarázta, hogy az angol miért fordít olyan nagy figyelmet a mellére, amikor szeretkeznek. A csikaszo férfiak ezt nem tették, ebben biztos volt, és azokat az illetlen dolgokat sem művelték, mint amiket a férfi csinált az elmúlt éjjel. Szeretkezés közben egyáltalán nem használták a szájukat. Ezeket onnan tudta, hogy a többi nőtől gyakran hallotta szexuális tapasztalataikat, és a csikaszo nők egyáltalán nem voltak szégyenlősek a témával kapcsolatban. Figyelmesen megnézte Evan arcát, aztán tekintete megállapodott a férfi érzéki száján. Aztán mikor eszébe jutott, hogy az a száj milyen csodálatos dolgokra képes, heves borzongás futott át a testén, és legnagyobb rémületére, érezte, hogy mellbimbói megkeményednek. Ha nem a férfi, akkor ő maga hozza magát zavarba. Micsoda szégyentelen szajhát csinált belőle ez az ember! Gyorsan másfelé nézett, és magára rántotta

127

az inget, hálásan a gyors fedezékért, bár a durva anyag erősen csiklandozta a bőrét. Aznap este egy keskeny, sziklás parton kötöttek ki, és egy barlangban ütöttek tábort. A barlang elég kicsi volt, így néhány harcos a kenuban aludt. Azonban a barlang arra jó volt, hogy elrejtse a tüzűket az esetleg arra kószáló francia járőrök elől. Másnap folytatták útjukat a folyón, de Vörös Mennydörgés nemsokára parancsot adott a kikötésre. Megmagyarázta Evannek Tűztáncoson keresztül, hogy az erőd a következő kanyarban van, és innen gyalog mennek tovább. A kenu nagy zökkenéssel partot ért, mindnyájan kiszálltak, majd Vörös Mennydörgés kijelölt néhány embert, akik ottmaradtak a parton, vigyázni a kenura, a többieknek pedig intett, hogy kövessek. – Várj egy percet! – szólt oda Evan, és Tűztáncos lefordította az alfőnöknek. Vörös Mennydörgés megfordult, és látszott rajta, hogy nagyon dühös. ej – Mondd meg neki, hogy nem akarom, hogy te velünk gyere – folytatta Evan. – De hát én vagyok a tolmácsod – tiltakozott Tűztáncos. – Lehetnek közben kérdéseid. – Ott lesz Fekete Sólyom. Amit meg ő nem tud nekem lefordítani, és amit kézjelekkel nem tudunk megbeszélni, majd később megkérdezem. Amikor látta Tűztáncoson, hogy tétovázik, Evan azt mondta: – Figyelj ide! Ha felfedezik, hogy kémkedünk utánuk, ez a dolog nagyon veszélyes lehet. Az is lehet, hogy lövöldözésre kerül sor, és nem akarom, hogy bajod essen. Tűztáncos hirtelen nagyon nem akart elszakadni Evantól, de nem volt ideje, hogy kielemezze magában ezt 128

az érzést. Így csak annyit mondott: – Megyek. A nagybátyám azt mondta… – Kit érdekel, hogy mit mondott a nagybátyád! – csattant fel Evan. – Nem jössz és kész. Tűztáncos előbbi érzése most teljesen megváltozott. Na tessék, gondolta, már megint arrogáns és parancsolgató. – Te nekem nem parancsolgathatsz – mondta hevesen. – Én nem fehér nő vagyok, hanem csikaszo. – Most nincs idő, hogy újrakezdjem ezt a marhaságot. Majd ezt később megbeszéljük. Nem jössz. – Úgy gondolod? – kérdezte Tűztáncos szikrázó szemekkel. – Na, akkor figyelj! Azonban ahogy el akart lépni Evan mellett, Fekete Sólyommal találta szemközt magát, aki nagyon halkan azt mondta: – Te nem jönni. – Már te is kezded? Te sem mondhatod meg nekem, hogy mit csináljak! – válaszolta Tűztáncos csikaszóul. Ezzel félretolta az unokatestvérét, és intett Vörös Mennydörgésnek, hogy indulhat. – Nem tudnád valahogy megállítani? – kérdezte Evan Fekete Sólyomtól. Az indián megrázta a fejét. – Nem. – Odakötözhetnénk a kenuhoz – javasolta Evan. Fekete Sólyom felmordult. – Nem. Ő mérges lenni. Nagyon mérges. Evan arra gondolt, hogy a csikaszo férfiak már igazán megmutathatnák, hogy ki az úr, még ha a nők ettől nagyon mérgesek is lennének. Akkor talán az asszonyaik nem kerültek volna ki ennyire az irányításuk alól. Míg a sűrű aljnövényzeten keresztül az erőd felé haladtak, Evan egyfolytában füstölgött magában. Csak akkor párolgott el a mérge, amikor megpillantotta az erődöt; előbújt belőle a katona. Halkan odaaraszolt a 129

tisztás szélére, amin az erőd állt, óvatosan lehasalt és széthajtotta az ágakat, ami mögött rejtőzött. Fekete Sólyom kíváncsian csatlakozott hozzá. Az erőd egy magas szikla tetején állt, ahonnan az egész folyókanyart be lehetett látni. Még csak három fala volt készen, azok, amik a folyó felé néztek. A tisztáson nyüzsögtek az emberek. A franciák és indián szövetségeseik éppen egy raktárépületen dolgoztak, és az erdőből mindenfelől fejszecsapások és fűrész hangja hallatszott. Evan harminc munkást számolt meg a tisztáson. Arról azonban fogalma sem volt, hogy még hányan lehetnek az erdőben. Arra gondolt, hogy sokkal okosabb lett volna, ha alkonyat felé jönnek ide, amikor mindenki a táborban van. Most a három fal között felhalmozott dobozokat kezdte figyelni, és hosszú, keskeny voltukról arra következtetett, hogy nem lehet bennük más, csak puskák. Több puskaporos hordót is látott a dobozok mellett. Tudta, hogy a franciáknak ennyi munícióra nincs szükségük, ha csak védelmezni akarják az erődöt. valószínűleg azt tervezték a franciák, hogy ez lesz az utánpótlásbázisuk a keleti és északi erődök számára. Fekete Sólyom most megérintette Evan vállát, és azt súgta: – Mi most menni. – Ne még! Többet akarok látni. – Nem! – súgta a harcos sürgetően. – Mi menni. Hallgasd! Evan hegyezni kezdte a fülét és közeledő lépteket hallott a távolból. Ez elég volt, hogy magához térjen. Gyorsan visszahúzódott a bokorból, és azt látta, hogy a többiek, velük együtt Tűztáncos, gyorsan vonulnak visszafelé. Evan 130

megnyújtotta a lépteit, és hamar utolérte a többieket. A sűrű aljnövényzet nagyban megnehezítette a haladásukat. Míg a harcosok valami iszonyú sűrű bozóton próbálták átvágni magukat, Evan észrevette, hogy tőlük balra van egy rész, ahol a bozót távolról sem olyan sűrű. Na, ehhez még a késre sem lesz szükség, gondolta. Gyorsan eltette a kését, és megindult arrafelé, kezével hajtogatva szét maga előtt a fáról lelógó indákat. Ebben a pillanatban Tűztáncos lépett mellé, megfogta a karját és azt súgta: – Ne! A férfi arra gondolt, hogy a lánynak nem tetszik, hogy a saját útját akarja járni, és azonnal elöntötte a méreg Tudta, hogy nem ismeri annyira az erdőt, mint az indiánok, de azért volt némi tapasztalata, amit előző küldetései alatt szerzett, és ez éppen elég volt, hogy az embereit biztonságosan el tudja menekíteni a Carillon erődnél elszenvedett katasztrofális vereségük után. Nem elég, hogy Tűztáncos nem hajlandó engedelmeskedni neki, még ahhoz is veszi magának a bátorságot, hogy ő parancsoljon neki. – Erre rövidebb – válaszolta tömören. – Nem, nem szabad… – Na, ide figyelj! – mondta Evan mérgesen. – Én nem vagyok egyike a csikaszo harcosaidnak. Nem mondhatod meg nekem, hogy mit csináljak! – Rendben van! – mondta Tűztáncos felháborodva. – Akkor csak menj arra, és fogdosd össze az indákat. Te fogsz szenvedni, nem én. – Miről beszélsz? – kérdezte Evan meglepetten. – Az indákról? – Igen! Evan jól megnézte a sűrű növényt. 131

– De hát ez csak repkény. – Nem, ez nemcsak repkény. Mérgező. A harcosok ezért nem jöttek erre. Evan még soha nem látott mérges repkényt, de hallott róla a telepesektől. Elmondásuk szerint iszonyúan viszkető fekélyt okoz az ember bőrén, és ha valakinek a szemébe megy, meg is vakíthatja. A férfi ezt szinte hihetetlennek tartotta, hiszen olyan ártalmatlan kinézete volt a növénynek. Aztán hirtelen nagyon hülyén kezdte magát érezni. Nem szerette, ha valaki kitanítja, különösen nem Tűztáncos. Vágyott rá, hogy a lány tisztelje. Ez a felfedezés már magában is zavaró volt, és azon vette észre magát, hogy képtelen megköszönni a lánynak. Egyszerűen nem jött ki hang a torkán. A köszönet egyenlő lett volna azzal, hogy elismeri butaságát, és ezt nem bírta elviselni a büszkesége. Nagy megkönnyebbülésére Tűztáncos nem várta meg a köszönetét, és láthatóan nem is várta el. Hátat fordított a férfinak, és a harcosok után sietett. Amikor elérték a sziklát, ahol a kenut hagyták, gyorsan leereszkedtek rajta, és beleültek. Evan szinte még le sem ült, amikor a harcosok már ellökték a parttól a járművet. Aztán mikor a férfi észrevette, hogy a folyón felfelé haladnak, tiltakozni kezdett. – Nem jó irányba megyünk! A csikaszo falu nem erre van! – De mi nem megyünk vissza a csikaszo faluba – mondta Tűztáncos. – Azt hittem, erre magadtól is rájöttél. – Nem, nem jöttem rá – válaszolta Evan mérgesen. – És megkérdezhetem, hogy miért nem? – Így sokkal hamarabb hazaérhetünk. Néhány nap múlva otthon leszünk. 132

– Jó, rendben, így már érthető. De mi lesz a lovakkal? Lehet, hogy ti nem fogjátok hiányolni a gebéiteket, de az én lovam nagyon értékes. Tűztáncos szeme megvillant. – A mi lovaink nem gebék! Ugyanolyan értékesek a mi számunkra, mint a tied a te számodra. Különben már azóta úton vannak a falunk felé. Nem tűnt fel, hogy két harcos velük maradt? Evan körbenézett, és gyors létszám-ellenőrzést tartott. Most csak tizenegy harcos volt, pedig induláskor tizenhármán voltak. – Nem, nem tűnt fel – válaszolta, és már megint hülyének érezte magát. Az isten szerelmére, milyen tiszt ő, amikor még azt sem veszi észre, hogy kettővel kevesebben lettek? – gondolta. Vagy talán Tűztáncos ennyire megzavarta volna az agyát? Mikor kiértek a folyó kanyarulatából, Evan megdermedt a rémülettől. Ott állt előttük az erőd, és rádöbbent, hogy a franciák észrevették őket. Látta őket és indiánjaikat a félig kész erőd falai között, ahogy izgatottan mutogatnak feléjük, és puskáik után kapkodnak. A másodperc töredéke alatt arra is rájött, hogy nincs visszaút. Még ha akartak volna se tudtak volna megfordulni. A franciák nagyon jól választották ki a helyet az erőd számára. Ahol a folyómeder éles kanyart vett az erőd előtt, erősen elkeskenyedett, és a víz borzasztó gyorsan vágtatott a partok között. Az áramlat elragadta a kenut és iszonyú sebességgel ragadta magával. – Bukj le! – kiáltott oda Evan Tűztáncosnak. Mielőtt a lány egyet pisloghatott volna, lenyomta a kenu aljára, és rávetette magát, hogy testével védelmezze a lányt.

133

A harcosok is behúzták az evezőiket, és lehasaltak a kenu aljára, az áramlatra bízva a kenut. Sötét karok és lábak kavarogtak Evan körül, ahogy a harcosok próbáltak minél jobban lebújni. És éppen időben. Evan hallotta a puskaropogást, és a golyók ott süvítettek el mellettük, hangos loccsanással csapódva be a folyóba. Több golyó is eltalálta a kenut, de Evannek nem volt ideje azon gondolkodni, hogy vajon elég nagy lyukat ütöttek-e, hogy elsüllyedjen a kenu, mert a következő pillanatban már túl is voltak a kanyaron és lefelé úsztak a folyón. Az időnként becsapó hullámoktól mindnyájan csurom vizesek voltak. Evan felemelte a fejét, és meglátta a kanyarnak ezen a felén épült mólót, és a kikötött fatörzsből vájt csónakokat; aztán a kenu kiért a kanyarból, és eltűnt a móló is a szeme elől. A harcosok szélesen vigyorogva ültek fel a kenuban, sötét szemükben csillogott az izgalom, hajukból csöpögött a víz. Aztán mikor megérezte, hogy Tűztáncos mocorog alatta és azt motyogja: – Szállj már le rólam! Nem hallod? Felült és a lányt is felhúzta. – Jó kis móka volt – mondta Fekete Sólyom Tűztáncosnak. – Igen, biztos izgalmas lehetett – válaszolta a lány, vádló pillantást vetve Evanre. – Jó lett volna látni, nemcsak hallani. Rendes körülmények között Evan ugyanúgy élvezte volna a veszély izgalmát, mint a többiek, de most nem tudott másra gondolni, csak Tűztáncos biztonságára. Ez is egy olyan új érzés volt benne, amit nem tudott hová tenni. Tárgyilagosan jegyezte meg:

134

– Még nem vagyunk biztonságban. Mielőtt még kiértünk volna a kanyarból, láttam, hogy a kenuik felé szaladnak. Biztos vagyok benne, hogy utánunk jönnek. – Nem érni utol minket – mondta Fekete Sólyom magabiztosan, és meg veregette a kenu oldalát. – Kenu nagyon gyors. Evant azonban ez sem nyugtatta meg. A nap további felében egyfolytában hátrafelé figyelt, de a nyomát sem látta a franciáknak. Irritálta, hogy senki mást nem érdekel a dolog, és hogy annyira biztosak a dolgukban. De ami még ennél is jobban bosszantotta, az az volt, hogy Tűztáncost annyira feldobta a halál ilyen közelsége, amíg ő annyira félt. Nem tetszett neki, ahogyan a lány játszott az érzelmeivel, és azon tűnődött, hogy vajon miért pont ez a nő, holott felszínre benne ennyi új érzést. Aznap este ismét a folyó partján vertek tábort, és egy barlangban aludtak, de több kis üreg is volt, így Evan és Tűztáncos félre tudtak vonulni. Evan aznapi dühöngései ellenére sem tudta kihagyni a magányuk adta lehetőséget, és szeretkezett a lánnyal. Túlságosan erősen kívánta. Meglepődött, amikor a lány semmi ellenállást nem tanúsított, és valamivel később, amikor ott aludt a férfi karjai között, Evan elégedetten elmosolyodott, és arra gondolt, hogy mégis sikerült leigáznia a lányt, ha máshol nem is, de az ágyban igen. És végül is csak ez számít, vagy nem? – kérdezte magától. Csak ennyit akart tőle; a testét, és azt minden ellenállás nélkül. A következő pillanatban azonban leolvadt az elégedett mosoly az arcáról. Mélyen bent tudta, hogy ennél többet akar. A probléma csak az volt, hogy nem tudta, mi ez a több.

135

10. fejezet Másnap a csapat odaért ahhoz a helyhez, ahol az Ohiofolyó beleömlött a Misho Sipokniba, és a kettő együtt hatalmas folyamot alkotva hömpölygött tovább, Evan rácsodálkozott az északkelet felől érkező folyóra. Nem tudta, hogy hol eredhet a Misho Sipokni, de ez valószínűleg egyike volt a Föld leghosszabb folyamának, és a tudat, hogy eddig csak néhány fehér ember látta, és még kevesebbnek volt alkalma utazni rajta, furcsa izgalommal töltötte el. Arra gondolt, hogy most már tudja, mi motiválja a felfedezőket az ismeretlen felderítésére: a felfedezés magában hordja jutalmát. A két víz egy néhány mérföldön keresztül nem keveredett egymással. Egymás mellett hömpölyögtek, az Ohio zöldeskék vize a keleti part magas, lyukacsos sziklái mentén, a Misho Sipokni vörösessárga vize pedig a nyugati part sűrű nádasa mellett. Aztán mikor végül mégis egyesültek, az eredmény egy gusztustalan, barnás színű folyadék volt, ami erős iszapszagot árasztott. Azonban nemcsak a víz keveredett. A két folyó áramlatai is egyesültek egymással, olyan erős áramlatot alkotva, amin a kenu szinte repült, mintha szárnyai nőttek volna, annak ellenére, hogy ránézésre a folyó simának, csaknem mozdulatlannak tűnt. Evan most már megértette, hogy a csikaszók miért nem akartak felfelé evezni a folyón, és azon csodálkozott, hogy a franciáknak egyáltalán sikerült néhány csónakot feljuttatni rajta. A teherszállítás időigényes és fárasztó munka volt, még normális sebességű folyón is. De több száz mérföldön keresztül a partról vontatni a csónakokat egy ilyen erős áramlatú folyón, egy indiánokkal és angolokkal teli vidéken, a 136

franciák rendkívüli kitartását mutatta. Evan arra gondolt, hogy a folyó erős áramlata talán országának a legjobb szövetségese ebben a háborúban, annak ellenére, hogy akik messze keleten ezt a háborút irányítják, még nem fogták fel hatalmas előnyét, mivel csak mendemondákból értesültek a gyors folyó létezéséről. Ha nem lett volna ilyen erős a sodrása, a franciák rengeteg embert, fegyvert és élelmet tudtak volna följuttatni egészen a Nagy-tavakig és Kanadába, persze csak ha a csikaszók meg nem támadják őket útközben. Amiért azonban a franciák csak ilyen nehezen tudtak hadianyagot feljuttatni a folyón, lehet, hogy Nagy-Britannia megnyeri a háborút. Igen, a folyó pont olyan fontos szerepet játszik a történelem formálásában, mint az indiánok. Egyetlen baja az volt, hogy később ezt a folyót soha nem is lehet majd áruszállításra használni, hacsak valaki ki nem talál valami praktikus módszert az áramlat legyőzésére, gondolta a férfi. Akkor lenne igazán sikeres a folyón lebonyolított áruszállítás, ha mindkét irányba tudnának közlekedni rajta. És ha ez valaha megoldódik, észbontó, hogy mi is lehetne ebből a vadonból. A Misho Sipokni azzá válhatna, ami a Temze Angliának, vagy a Nílus Afrikának. Hirtelen szárnycsapkodás és egy rekedt quak hang rázta fel Evant a tűnődéséből. Felnézett, és egy hatalmas kék gémet látott a fejük fölött repülni, erős, sötétszürke szárnyai több mint két méter fesztávolságúak voltak. Ellentétben a sűrű erdőkkel, a folyó mentén rengeteg madár volt, énekesmadarak és vízimadarak egyaránt. Evan még soha életében nem látott ennyi madarat. Aznap hajnalban nagy ricsajt rendeztek: rikoltoztak, sivítottak,

137

csipogtak, trilláztak. Soha nem gondolta volna, hogy a madarak ennyi különböző hangot képesek kiadni. Felfigyelt egy fehér hím kócsagra, ami méltóságteljesen leszállt egy fűzfa tetején lévő fészkére, meghajolt a fészekben álló nőstény előtt, és átadta neki az ágat, amit a fészeképítéshez hozott. A nőstény mérgesen felrikoltott, csőrével kirántotta a hím csőréből az ágat és ledobta á földre. A hím csalódottan szállt fel, hogy másik ág után nézzen, amely talán majd megfelel szeszélyes párjának. Ahogy Evan elnézte a két madarat, arra gondolt, hogy a nőstény madarak is milyen furcsa teremtmények. Amilyen melegen adta oda neki magát tegnap éjjel Tűztáncos, olyan visszautasítóan viselkedett egész reggel. Nehéz volt elhinni, hogy az a nő, akit éjjel a karjaiban tartott, és az a nő, aki most mellette ül, ugyanaz. Ez csak akkor szólalt meg, ha valamit kérdezett tőle. Remélve, hogy kizökkentheti ebből a hangulatából, Evan úgy döntött, hogy itt a jó alkalom, hogy többet megtudjon a francia erődről. – Megkérdeznéd Vörös Mennydörgést, hogy van-e pontos adata arról, hogy hányan vannak az épülő francia erődben? – szólt oda Tűztáncosnak. – Én tíz franciát és húsz indiánt számoltam meg, de tudom, hogy még voltak az erdőben is. Tűztáncos továbbította a kérdését Vörös Mennydörgésnek, aki a kenu elejében állt, mellén összefont karokkal. Órákon keresztül képes volt így állni, mozdulatlanul. Vörös Mennydörgés gyilkos pillantást lövellt Evan felé, aztán válaszolt. Tűztáncos lefordította: – Vörös Mennydörgés azt mondja, hogy harminc katona van a Massiac erődben, a tekape hummák – a rézbőrűek – száma pedig időről időre változik. Van, amikor csak 138

húszan vannak, máskor azonban a százat is meghaladja a létszámuk. – Massiac erőd? – kérdezte Evan csodálkozva. – Honnan tudja a nevét? Tűztáncosnak nem kellett megkérdeznie Vörös Mennydörgést a válaszért. Ugyanúgy tudta rá a választ, mint bárki a falujukban. Mindnyájan hallották a franciák kétségbeesett sikolyait. – Az egyik csónakot, amit a franciák felküldtek a folyón, elfogtuk, és az ellenség is életben maradt. Ők mondták meg az erőd nevét, és még több más információt is kiadtak, mielőtt meghaltak volna. Evannek nem is kellett megkérdeznie, hogy a franciák hogyan haltak meg. Hirtelen megborzongott. – Milyen más információkat? – Hát az erőd katonai erejét, és a Misho Sipokni partján feljebb lévő erődök helyét. Evan megdermedt. – Hallottuk, hogy vannak feljebb is erődök, de azt hittük, hogy évekkel ezelőtt elhagyták őket. – Néhányat tényleg. De az biztos, hogy egy francia település még megvan. Néhány napi járóföldre van attól a helytől, ahol az Ohio és a Misho Sipokni egyesül. A franciák azt mondták, hogy a település neve Saint Genevieve. És van egy kereskedelmi csomópont is, ami szintén erődként működik. – Ezeket honnan tudod? – Hallottam, amikor a nagybátyám beszélt róla – Mennyivel van északabbra az erőd? – Egy, vagy kétnapi járófölddel. – Tudod az erőd nevét? – A franciák azt mondták, hogy Saint Louis. 139

Evan egy pillanatra elhallgatott, és azon tűnődött, hogy vajon ez az erőd jelent-e valami katonai fenyegetést a britek számára, vagy túlságosan is kiesik a képből. Végül arra jutott, hogy erre a dologra még később visszatér. Figyelmét ismét visszafordítva jelenlegi feladatára, azt mondta: – Kérdezd meg Vörös Mennydörgést, hogy nem tudja-e véletlenül, hogy a Massiac erődbeli indiánok melyik törzshöz tartoznak. Tűztáncos továbbította Evan kérdését az alfőnöknek, majd azt mondta: – Azt mondja, főleg shawnee-k, de van néhány huron és delavár is. Evan megdermedt. A shawnee-kat úgy tartották nyilván, mint a legvérszomjasabb indiánokat. – És mi van a csoktókkal? – Erről nem kell Vörös Mennydörgést kérdeznem. Tudom, hogy csoktók nincsenek. Az ő területük még a mienktől is délebbre van. Evan látta, hogy a kenu elejében álló harcos megmerevedik, amikor a csoktó szót meghallotta. Kíváncsian kérdezte: – Mit csináltak a csoktók, hogy ennyire utáljátok őket? – Csináltak? – kérdezett vissza Tűztáncos meglepetten. – Állandó harcban állunk velük, ősi ellenségeink. – De mi indította el ezt a két törzs között? – Nem tudom, de az biztos, hogy gonoszak és könyörtelenek. Evan nem lepődött meg a válaszon. Angliának is voltak tradicionális ellenségei, különösen a franciák, és ő sem tudta, hogy mivel kezdődött ez a két ország között. Na de az több évszázaddal ezelőtt volt. A franciák azonban nem 140

voltak olyan régen ebben az országban, hogy a csikaszók ősi ellenségei lehettek volna. – És a franciák? Miért gyűlöli őket a néped? – Először semmi bajunk nem volt velük. Az első francia, aki felfedezte a folyót, velünk élt csaknem egy évig, és a spanyolokkal ellentétben, ő meg sem próbált minket leigázni. Azután még éveken keresztül kereskedtünk a franciákkal. Aztán jöttek az angolok az olcsóbb áruikkal, különösen a rummal, de még akkor sem éreztünk ellenszenvet a franciák iránt. Végül aztán amiatt fordultunk ellenük, amit a barátainkkal, a nacsezekkel csináltak, és ami azután következett. Evan összeráncolta a homlokát. – Nem hiszem, hogy hallottam volna a nacsezekről. – Ezen nem is csodálkozom. Mint nemzet, már nem léteznek. Néhányan még élnek a csikaszók és a krikek között, de különben eltörölték őket a Föld színéről. Erős és büszke nemzet voltak, messze délen éltek, ahol ez a folyó beleömlik a nagy vízbe, amit te úgy neveztél, hogy… – Tűztáncos elhallgatott és szemöldökét ráncolva próbált visszaemlékezni – a Mexikói-öböl. Amikor a franciák települést építettek ennek a folyónak a torkolatánál, a nacsezek próbáltak velük összebarátkozni, de a franciák ugyanolyan könyörtelennek bizonyultak, mint a csoktók, akiket a védelmük alá vettek és felfegyvereztek. A franciák a nacsezek földjén építettek egy erődöt egy magas szikla tetejére, a folyó fölé. Rosalie erődnek nevezték. A nacsezek megkérték őket, hogy helyezzék át onnan az épületet valahova máshova, mert amin állt, az az ő szent földjük, amibe az őseik vannak eltemetve. A francia kormányzó ügy döntött, hogy nem mozdulnak. A nacsezek nem tűrhették szent földjük meggyalázását, és nem maradt 141

más választásuk, csak az, hogy elpusztítsák az erődöt a benne lévőkkel együtt. Az őseik ezt elvárták tőlük. A francia kormányzó azonban nem hagyta magát. A csoktók segítségével megtámadtak minden nacsez várost és falut. Az a néhány, akinek sikerült megmenekülni közülük, a csikaszoknál és a krikeknél húzta meg magát. – A francia kormányzó elvárta volna, hogy a túlélőket adjuk át neki, a csikaszók azonban ezt megtagadták. A kormányzó megesküdött rá, hogy minket is eltöröl a Föld színéről, a nacsezekhez hasonlóan, és háborút hirdetett a csikaszók ellen. A csoktók segítségével három falunkat pusztította el, míg végül sikerült őket visszavernünk. Ez a támadás volt, ami teljesen szembefordított minket a franciákkal. Mi nem tettünk mást, csak befogadtuk a barátainkat. A nacsezek olyan kevesen maradtak, hogy egyáltalán nem jelentettek fenyegetést a számunkra. – Összeszövetkeztünk az angolokkal, és segítettük őket egy francia erőd megtámadásában Mobile-nál. Ez aztán még jobban felmérgesítette a francia kormányzót, és egy még nagyobb csapatot küldött ellenünk; ismét sikertelenül. Aztán egy néhány évvel ezelőtt ismét megpróbálkozott; dél felől támadtak ránk a csoktókkal együtt, egy másik csapat pedig egy északi indián törzzsel szövetkezve jött ránk, remélve, hogy a két csapat között felmorzsolódunk. Azonban szerencsénkre a két csapat nem egyszerre érkezett, így mindkettőt le tudtuk verni. Evan emlékezett rá, hogy Josh azt mesélte neki, miszerint a csikaszók három alkalommal is harcoltak a franciákkal, de azt nem tudta, hogy mi váltotta ki az ellenszenvet, és azt sem tudta, hogy a franciák ennyire szeretnék kiirtani a csikaszokat. Ez már csaknem a vendetta szélét súrolta. Furcsának találta a dolgot, 142

annyira nem volt jellemző a franciákra. Egészében véve, ők sokkal jobban kijöttek ennek a földnek a bennszülötteivel, mint a britekkel. A franciákat az első pillanattól kezdve lenyűgözték az indiánok. Előőrseik gyorsan összebarátkoztak az indiánokkal, megtanulták a nyelvüket, tisztelték a hagyományaikat, átvették a szokásaikat, az asszonyaikat még feleségül is vették – szóval csupa olyasmit, ami egy angol fejében meg sem fordulna. A brit letelepedők ezzel szemben nagyon lenézték az indiánokat, és még amikor szövetséget kötöttek is egy törzzsel, úgy tekintettek rájuk, mint lélektelen állatokra. Még a kereskedők közül is – akik pedig üzleteltek velük, és ott éltek a falvaikban – nagyon kevesen fogadták el őket egyenlőnek. Azonban mivel a francia kormányzó ilyen arrogáns volt, és nem vette figyelembe az indiánok hiedelmeit és érzéseit – viselkedése jobban hasonlított egy bunkó angoléra, mint egy franciáéra –, a csikaszók a természetesebb ellenségük felé fordultak, és most a britek szövetségesei voltak. Evan most eszmélt rá legutóbbi gondolatára. Minek nevezte az angolokat? Arrogánsnak és bunkónak? Vissza akarta vonni magában a jelzőket, de rádöbbent, hogy ha őszinte akar lenni, nem vonhatja vissza. Nagyon sok angolban látta ezeket a jellemvonásokat, és nagyon gyakran megdöbbentően tisztán. Népén megvan a hajlama arra, hogy pökhendin és büszke viselkedjen, és a többi ember fölé helyezze magát saját magát is beleértve. Ez a felismerés nem tetszett férfinak. Korábban soha nem észlelt hiányosságokat a jellemében. Evan rosszkedvűen elhallgatott, közben a kenu gyorsan suhant lefelé a folyón, homokzátonyok mellett haladva el, amelyeknek a mérete a néhány métertől a több mérföld 143

hosszúságig váltakozott, és karcsú fűzfák bólogattak rajtuk a kellemes szellőben. A folyó vakítóan csillogott a szikrázó napsütésben, vizét időnként gyors örvények kavarták fel, és furcsa, bugyborékoló pontok mellett haladtak el, ahol a víz a folyómeder egyenetlenségeire futott rá. Mindkét partot sűrű nádas borította, amiben párducok, fekete medvék, csörgőkígyók és aligátorok lapultak. Evant hirtelen hangos robajlás zökkentette ki gondolataiból. Odanézett a keleti partra, és azt látta, hogy több tonna föld és szikla omlik bele a nádasba, millió apró darabra törve a bambuszszárakat és magas vízoszlopot lökve a levegőbe. Evan Tűztáncoshoz fordult. – Ez milyen gyakran történik meg? – Mindig. A part állandóan változik, a folyó pedig egyre szélesedik. Mi is azért maradunk a folyó közepén, hogy el ne temessen egy ilyen hirtelen földomlás. Evan most egy szigetre fordította a figyelmét, ami mellett éppen elhaladtak, és végül egy fűzfa ágán lógó szövőmadár fészkén állapodott meg a tekintete. – Nem is tudtam, hogy errefelé ennyi sziget van. – Ezek tulajdonképpen zátonyok, és ezek is változnak állandóan. Általában egy, a mederben megakadt uszadékfa körül alakulnak ki, és onnan nőnek ki. Van, amelyik csak néhány napig vagy hónapig tart, de olyanok is akadnak, amelyek már több száz éve megvannak. Néha egyik nap még ott vannak, másnap pedig már nyomát sem látod. A folyó állandóan változik, és változik az áramlata is. Vannak a környéken ököritató tavak, amelyeket a folyó régi medre hagyott ott. Éppen ezért, mert a folyó soha nem ugyanaz, hetente változik, ezért inkább a fákat jegyezzük meg, és onnan tudjuk, hogy éppen hol járunk. 144

Evan most felnézett a sziklák tetején álló sűrű erdőre. Ilyen távolról a fák teljesen egyformának tűntek. Tűztáncos kitalálta a gondolatát. – Látod azt a magas fát, aminek olyan sárgás színű a törzse? Az egy hársfa. Sok van belőlük a folyó mentén, és általában nagyon magasak. A kérgük visszaveri a fényt még éjszaka is. Ezért aztán ezeket használjuk tájékozódási pontokul, vagy pedig olyanokat, amelyek valami oknál fogva eldeformálódtak, és így könnyen megjegyezhetők. Fekete Sólyom, aki mellettük evezett, most mondott valamit Tűztáncosnak. A lány Evan felé fordult. – Fekete Sólyom azt mondja, hogy készítsd fel magad. A folyó nemsokára drasztikusan elkeskenyedik, és nagyon gyors lesz a sodrása. Aztán mikor túljutottunk azon a nehéz szakaszon, el kell haladnunk a folyó démonja előtt. – Milyen folyódémon? – kérdezte Evan. – Amelyik elnyeli az embereket és a kenukat. Evan már hallott bizonyos történeteket a tengeri szörnyekről, amelyek egész hajókat nyelnek el a legénységgel és utasokkal együtt. Aztán hallott hasonló történeteket néhány skóciai tóban lakó szörnyről. amiknek több fejük és szarvuk van. Vajon ez is olyan szörny, amiről az indiánok beszélnek? -Azonban mielőtt megkérdezhette volna, a egy gyors áramlat kapta a hátára, és teljes erejével kellett kapaszkodnia, hogy ki ne essen, ahogy lefele suhantak a keskeny kanyarban az őrültül kavargó vízben. Még akkor is szédült, amikor már régen kijutottak a kanyarból, és a kenu ismét beállt a rendes sebességére. Azonban alig tért magához, amikor Fekete Sólyom odalökött neki egy evezőt, és rákiáltott: – Evezni! Evezni erősen!

145

A parancs meglepte Evant, mert eddig az indiánok nem kérték a segítségét. Aztán mikor eszébe jutott a folyódémon, gyorsan körülnézett. Amit látott, nem szörnyeteg volt, de ugyanolyan ijesztő volt, mintha az lett volna. Egy hatalmas örvényt látott, aminek kavargó vize vérfagyasztó szívó hangot hallatott. Hatalmas fatörzs úszott előttük a vízben, aztán ahogy az örvény elkapta, úgy tűnt el benne, mint egy apró ágacska. Na, Evannek sem kellett több biztatás. Feltérdelt, a többiekhez hasonlóan őrülten evezni kezdett. Azonban még így is, hogy mindenki beleadta az erejét az evezésbe, a kenu az örvény felé látszott közeledni. Egy örökkévalóságig ott egyensúlyozott a szélén, míg végül nagy nehezen legyűrték a borzalmas szívóerőt, és továbbúsztak a csónakkal. Izzadtan és fáradtan tették le az evezőket, mélyeket sóhajtottak, és minden izmuk sajgott a szokatlan megerőltetéstől. Evan megkönnyebülve nézett hátra. Tűztáncos ott térdelt mögötte, feje fáradtan lógott, és izzadság csöpögött a szemöldökéről. A férfi csak most jött rá, hogy a lány is evezett, és ezzel részt vett a borzalmas örvény elleni harcban. Evan furcsán érezte magát; mérges volt a lány nagybátyjára, hogy velük küldte erre a veszélyes útra, ugyanakkor valami titokzatos büszkeség is feszegette a mellkasát. Az első érzés érthető volt Evan számára, de a másodikat nem tudta hová tenni. Még soha, egyetlen nőre sem volt büszke – na de azt is el kellett ismernie, hogy egyikük sem volt olyan, mint Tűztáncos. A nők, akiket eddig ismert, megdermedtek volna a rémülettől, és egyik ájulásból a másikba estek volna, ezzel szemben Tűztáncos felelősséget vállalt a saját sorsáért, és nem arra várt, hogy mások húzzák ki a bajból. Ez jó példa volt magabiztos 146

csikaszo természetére. Az ilyen függetlenségi megnyilvánulások általában irritálták Evant, most azonban nem tehetett róla, de csodálta a lányt. Aznap este, mikor ki akartak kötni, azt látták, hogy mindkét partot sűrű, térdig érő éles fű borítja, ezért aztán egy szigeten vertek tábort. Evan örült a döntésnek. Néhány nappal ezelőtt az egyik ilyen fűszál megvágta a lábát, és még mindig nagyon érzékeny volt a seb. A kenu beúszott egy hatalmas fűzfa alá, és mélyen le kellett húzniuk a fejüket a vízbe lógó ágak elől, mielőtt hangos dübbenéssel megfeneklett volna az alja a homokon. Evan gyorsan felállt, és a vízen lebegő fűzmagokat kezdte figyelni. Anélkül, hogy odanézett volna a partra, már emelte is lábát, hogy kilépjen a kenuból. Tűztáncos azonnal visszahúzta, és azt mondta: – Figyelj oda, hová lépsz. A földön, ahová már majdnem kitette a lábát, Evan egy karvastagságú, feltekeredett, fekete kígyót látott, ami sziszegve nyújtogatta hosszú nyelvét undorító szájából. A másodperc töredékével később fegyverdörrenés hallatszott, és a kígyó teste szétrobbant. A férfi borzongva figyelte a test utolsó vonaglásait. Hátranézett a válla fölött, és Fekete Sólymot látta, kezében füstölgő puskával. – Köszönöm – mondta Evan gyámoltalanul, és nagyon bután érezte magát. – Mérges kígyó volt? Mielőtt azonban Fekete Sólyom válaszolhatott volna valamit, Vörös Mennydörgés mondott valamit a harcosnak, aztán kiugrott a kenuból, és gyorsan bement a fák közé. – Mit mondott? – kérdezte Evan Tűztáncostól.

147

– Azt mondta, hogy Fekete Sólyomnak kár volt a munícióját vesztegetni. Ha vagy olyan bolond, hogy nem nézed meg, hová lépsz, megérdemled, hogy meghalj. Fekete Sólyom Vörös Mennydörgés után nézett, és azt morogta: – Ő lenni ookproo-shed. – Micsoda? – kérdezte Evan. – Fekete Sólyom azt mondta, hogy Vörös Mennydörgés nagyon rossz. – Azért, amit mondott? – vonta meg Evan széles vállait. – Nem vagyok meglepve. Tudom, hogy nem kedvel. – Nem, ez ennél több – válaszolta Tűztáncos. – Egyik harcos sem szereti Vörös Mennydörgést. Teljesen elkülönül tőlük. Követik, de nem szeretik. – A katonák általában nem kedvelik a tisztjeiket, és tulajdonképpen Vörös Mennydörgés is tiszt, és a tiszteknek el kell különülniük – mutatott rá Evan. – Úgy könnyebb irányítani az embereket. Nagyon nehéz lenne például egy barátot megkorbácsoltatni. – Megkorbácsoltatni? Ti így kényszerítitek engedelmességre az embereiteket? – Néha. Az emberek engedelmeskednek azoknak a tiszteknek, akiktől félnek. – Nem is próbáljátok elnyerni a tiszteletüket? Evan megdermedt. Ez Lord Howe módszere volt. Kemény, de igazságos ember volt, aki nem korbácsolással akarta gatyába rázni a katonáit – mint ahogy azt általában a Brit Hadseregben szokás volt. Nemcsak vezetett, hanem ott harcolt az emberei mellett, és soha nem kért tőlük olyat, amit ő maga nem tett volna meg. Ennek eredményeképpen emberei mélyen tisztelték, és a halálba is követték. Evan is csodálta őt, és 148

megfogadta, ha valamikor embereket kap a keze alá, megpróbálja átvenni a lord módszereit. Most, így visszagondolva, a brit tisztek bánásmódja az alárendeltjeikkel kicsit durvának tűnt a számára. Azonban az ezzel teljesen ellenkező utat sem követné, és a világ minden kincséért sem lenne olyan, mint azok a tisztek, akik szabadon keveredtek az embereikkel, és nem törődtek a renddel. Szinte rá kellett őket beszélni a parancsok teljesítésére. – Azt hiszem, a tisztelettel nincsen semmi baj – mondta Evan. – A harcosok ezért nem szeretik Vörös Mennydörgést? Nem tisztelik? – Nem, nem ezért. Nagyon tehetséges harcos, és bátorságához sem fér kétség. Ebből a szempontból tisztelik. Csak éppen nem bíznak benne. Túl ambiciózus, tűi… – Tűztáncos nem találta a megfelelő szót. Nem akarta azt mondani, hogy „bosszúszomjas”, pedig ez volt, amit a harcosok megéreztek Vörös Mennydörgésben, és ezt nem szerették benne. Fekete Sólyom egyszer azt mondta neki, hogy a harcosok attól félnek, Vörös Mennydörgés annyira törtető, hogy semmitől nem riadna vissza, csak hogy elérje a célját. Tűztáncos hajlamos volt egyetérteni velük. Azok közül a férfiak közül, akiket visszautasított, csak az alfőnök lett igazán mérges, és a lány érezte, hogy ez a méreg a csalódásában gyökerezik, amiért keresztülhúzta nagyravágyó terveit. Hetekig rosszul érezte magát utána, tudat alatt mindig arra számított, hogy a férfi hátulról ráugrik, vagy valami undorítót tesz vele. Ugyanúgy érzett vele kapcsolatban, mint a többi harcos. Volt valami Vörös Mennydörgésben, valami nagyon-nagyon rossz. Evannek fogalma sem volt, hogy Tűztáncos mire gondolhat. Egy ideig türelmesen várt, aztán rákérdezett. 149

– Túl milyen? Tűztáncos még nem érezte Evant elég megbízhatónak, hogy hangot adjon a gyanújának előtte. Mi lenne, ha a férfi az arcába nevetne? – gondolta. Különben is, az angol nem más, csak egy futó kaland az életében, egy férfi, akivel most éppen megosztja az ágyát. Nem is törődne vele, hogy ő milyen félelmetesnek tartja Vörös Mennydörgést. – Á, nem számít – válaszolta egy vállrándítással. – A harcosok nem szeretik, ennyi az egész. Tűztáncos kilépett a kenuból. Ahogy elindult a fák felé, Evan erős csalódottságot érzett. A lány már majdnem elmondott neki valamit, de a végén meggondolta magát. A férfi határtalanul vágyott rá, hogy megbízzon benne. Most ismét az volt az érzése, hogy amit Tűztáncos mondani akart, rendkívüli fontossággal bírt volna. 11. fejezet A kenukat kihúzták a partra, és a fűzfák ágait félrehajtogatva bevonultak a sziget közepére, ahol néhány vadszőlővel vastagon befutott hatalmas nyárfa alatt tábort vertek. Míg a legtöbb csikaszo tűznek való ágakat gyűjtött, Evan azt a kettőt figyelte, akik hosszú indákat húzgáltak le a fákról, és letépkedve róluk a leveleket és az illatos fehér virágokat, kosárszerű csapdát fontak belőle. Mikor aztán a folyó felé indultak, Evan tudta, hogy halászni mennek. Azonban amikor visszatértek, és a kosár tartalmát kiöntötték a földre, megdöbbent. A fél tucat pisztráng mellett ott vergődött a földön a legnagyobb és legundorítóbb hal, amit valaha is látott. A több mint másfél méter hosszú, kékesfekete színű halnak nagy, 150

lapos feje volt, hatalmas, kidülledt szeme, és hosszú nyúlványok a szája körül, amik úgy néztek ki, mint a macska bajusza. Míg a pisztrángok már régen megdöglöttek, a szörnyhal harciasan vergődött a földön. Evan észrevette, hogy az indiánok igyekeztek távol maradni tőle, és gyorsan hátraugrottak, ha közel került hozzájuk. Mikor Tűztáncos odalépett mellé, azt kérdezte tőle: – Azok a nyúlványok mérgezők a szája körül? – Nem, azok csak érzékelők, amik a látásban segítik. A folyó fenekén, az iszapban lakik, ahol nagyon sötét van. De az uszonyai végén lévő tüskék nagyon veszélyesek lehetnek. Ha beleakad az emberbe, rendkívül nehéz kivenni, és még napok múlva is nagyon fáj a helye. A hal hamarosan abbahagyta a vergődést, és mikor az egyik harcos elkezdte tisztogatni, gondosan ügyelve, hogy nehogy hozzáérjen a tüskéihez, Evan azt kérdezte: – Ugye ezt nem akarják megenni? – Már hogyne akarnák megenni – válaszolta Tűztáncos, mintha ez lett volna a leghülyébb kérdés, amit valaha is hallott. – És remélem, hogy adnak is belőle. Nagyon finom húsa van. Evan ezt nehezen hitte el. Az ő gondolkodásmódja szerint, ami ilyen ronda, az nem is lehet finom, és ha az iszapban lakik, biztosan iszap ízű is. Azonban később rádöbbent, hogy mennyire tévedett. A sült harcsa pompás volt, nem beszélve a narancsgombáról, amit Tűztáncos szedett a fákról, és amit a férfi eleinte ugyanolyan gyanakvással nézegetett, mint a halat. A sziget túlsó felén szedett szamócával kapcsolatban természetesen semmi ilyesmi nem merült fel benne, hiszen azt jól ismerte.

151

Viszont azt el kellett ismernie, hogy ilyen hatalmas és édes szemeket még sehol nem kóstolt. Miután befejezték a vacsorát, Tűztáncos elhagyta a tábort és magával vitte a fatálakat. Evan azt hitte, hogy a folyóhoz ment elmosni az edényeket, ahogy azt mindig is tette. De ahogy a nap kezdett lebukni, és az árnyékok egyre hosszabbá nyúltak, eszébe jutott a kígyó, amibe majdnem belelépett, és aggódni kezdett. Felállt, és elindult arra, amerre a lányt látta eltűnni. A sziget másik végén talált rá. Ahogy ott ült egy kidőlt fatörzsön, és a haját szárogatta. Evan megállt a háta mögött, és rájött, hogy a lány azért maradt el ilyen sokáig, mert megfürdött. Aztán csak állt és csodálta a haját. Még soha nem látta kibontva, és csak most látta, hogy milyen hosszú. A hajszálak göndör vége a lány csípője körül hullámzott. Szeretkezéseik alkalmával a nagy konty egyszer vagy kétszer lebomlott, de teljesen soha. Úgy vette körül most a lányt a haja, mint egy hatalmas, fekete függöny. A benne lévő hullámokat az anyjától örökölhette. Mikor Tűztáncos megfordult, és meglátta a férfit, szemébe vádló tekintet költözött. – Te mit keresel itt? – kérdezte. Evan úgy érezte magát, mint akit kémkedésen kaptak, amikor pedig csak a lány biztonságáról akart meggyőződni, és meg akarta védeni, ha szükséges. Vállat vont, és csak annyit mondott: – Nem tudtam elképzelni, hogy mi tart ilyen sokáig– Megfürödtem, és megmostam a hajamat. – Igen, látom – válaszolta Evan, és mivel ez olyan laposnak tűnt, még hozzátette: – Azt hittem, reggel szoktál fürdeni.

152

– Tényleg így van, de amikor olyan meleg van napközben, mint ma, akkor este is megfürdöm. Evan még soha nem látott olyan nőt, aki ennyit fürdött volna. Angliában a heti egyszeri fürdés volt az általános, de az alsóbb osztályok tagjai még ennél is ritkábban mosakodtak. A zöld szemek tüzében a férfi azon tanakodott, hogy hogyan vonulhatna vissza méltóságteljesen, de végül mégis úgy döntött, marad. – Nem bánod, ha csatlakozom hozzád? Tűztáncos nagyon meglepődött a kérdésen. Talán hiányoztam neki? – tűnődött. Vagy csak a szeretkezést várja türelmetlenül? Ez utóbbi lehetőség felbosszantotta Tűztáncost. Egész nap alig szólt pár szót, és most is azért jött el fürdeni, mert a kapcsolatukon gondolkodott. Amennyire élvezte az angollal való szeretkezést annyira vágyott valami többre, amit nem tudott megnevezni magában. Csalódottságában meglehetősen élesen válaszolt. – Ha nincs más dolgod – mondta, majd hátat fordított a férfinak, és tovább fésülgette ujjaival a haját. Evan másodjára is leégett. Titokban azt remélte, hogy a lány örülni fog a társaságának, de tudhatta volna, hogy nem így lesz. Ezt a választ talán elvárhatta volna egy angol nőtől, de Tűztáncos igazi független csikaszo nőként viselkedett. Azon kívül, hogy kielégítette szexuális igényeit, a lánynak nem volt szüksége a társaságára, ugyanúgy, mint a védelmére sem. Evan odalépett Tűztáncos mögé, és némán nézte a folyót, közben azon tűnődött, hogy vajon miért ilyen erős benne az a késztetés, hogy megvédelmezze a lányt. Igaz, hogy katona volt, és az emberek védekezéséből élt, de ez valami sokkal személyesebb volt. Ez nem olyasmi volt, 153

amit kötelességből kell megtennie, sokkal inkább valami erős késztetés, amit nem tudott magának megmagyarázni. Azonban minden védelmi kísérlete kudarcba fulladt, mivel a lány bebizonyította, hogy tökéletesen tud magára vigyázni, és ezekkel inkább csak idegesítette. Nem, az igazat megvallva a lány több alkalommal védte meg őt, mint fordítva. Eszébe jutott, hogyan húzta vissza a mérges indáktól és a kígyótól. Tehát ezekkel a védelmezési kísérletekkel – beleértve a ma estit is – nem ért el mást, csak hogy bolondot csinált magából. Ahogy a nap lassan lebukott, a víz gyönyörűen tükrözte vissza az ég narancsos vörös színét. A csodálatos naplemente mindkettőjük figyelmét sikeresen elterelte a kellemetlen gondolatokról. Lenyűgözve figyelték az árnyékokat, a lassan sötétlilára változó folyót, és az egymás után feltűnő csillagokat. Evan átnézett a túlsó partra, és azt kérdezte: – Mik azok a fények ott? – Szemek. A zöld fények, amik úgy néznek ki, mint a szikrák, a kecskebékák szeme, a piros pontok a kecskefejők szemei, a kékeszöldek pedig a homokban kagylót ásó pézsmapatkányok szemei. Azok, amik a sötétben is világítanak, a mosómedvéké. Evan elképedt azon, hogy Tűztáncos a szemeik alapján ennyi állatot meg tud különböztetni. – És azok a pislogó fények az erdőben? Azok tűzlegyek? – Igen. – Még soha nem láttam ennyit, sem ilyen fényeseket – mondta a férfi. Nagyot szippantott a levegőből, és azt kérdezte: – És ez az édes illat honnan jön? Nem láttam loncot a szigeten. 154

– Ez a fűzfa leveleinek az illata – válaszolta a lány, mélyet lélegezve az ismerős illatból, amit annyira szeretett. – Alkonyatkor a legerősebb. Hosszú ideig egyikük sem szólalt meg, csak hallgatták az éjszaka megnyugtató hangjait: a folyó mormolását, a tücskök ciripelését, a kecskebékák brekegését, és egy éjjeli bagoly huhogását. Evan számára ez csodálatos élmény volt. Gyerekkora óta, amikor az apja vidéki birtokán lakott, nem volt ideje csak állni és élvezni a természetet. És az is csodálatos élmény volt a számára, hogy a természet eme szépségeit megoszthatja valakivel. Meleg békesség járta át a testét. Ámulattal figyelte, ahogy a hatalmas hold kiemelkedett az erdőből, ezüst fénnyel vonva be a fák csúcsát aztán minden egyes fűszálat és bokrot. A folyó úgy csillogott a fák között, mint egy ezüstszalag, amit egy mérges istennő dobott le az égből. – A folyó éjszaka csodálatos – mondta lágyan. – A folyó mindig csodálatos – válaszolta Tűztáncos. – Mindegy, hogy süt a nap vagy esik az eső, hogy nappal van, vagy éjszaka. Még télen is gyönyörű, amikor apró jégcsapok lógnak az ágakról, és fehéren csillog minden. Tűztáncos hangja most elhalkult és suttogóvá vált. Evan megkerülte a kidőlt fatörzset, és leült a lány mellé. Látva rajta a lágy, meleg arckifejezést, azt mondta: – Úgy beszélsz a folyóról, mintha személy lenne. – A csikaszók szerint mindennek van lelke, még a folyónak és a földnek is, hiszen ezekből származik az élet. A vadászaink ezért imádkoznak, mielőtt vadászni indulnának; ezért kérünk bocsánatot az állatoktól, a testvéreinktől, ha meg kell őket ölnünk, hogy ehessünk; ezért ajánlunk fel dohánylevelet a fáknak, mielőtt kivágjuk 155

őket, hogy a többi fa ne sírjon. Mi komolyan vigyázunk az országra, amit a Nagy Szellem ránk bízott, és megengedi, hogy használjunk. Mi nagyon szeretjük a földet, a folyókat, az erdőket, az állatokat, a tavakat, a mocsarakat, a prérit – és mindent, ami része ennek az országnak, mert mindez nekünk is részünk. Ezért harcolunk olyan keményen érte, és ezért nem hagynánk el soha. – És te? – kérdezte Evan hirtelen. – Te sem hagynád el? Te félig fehér vagy. – Nem. Soha nem hagynám el a hazámat – válaszolta Tűztáncos komolyan. – Nem számít, hogy én félig fehér vagyok. Mondtam már neked, hogy a szívem és a lelkem csikaszo. Evan most azon gondolkodott, hogy egyáltalán miért kérdezte meg tőle ezt. Miért is hagyná el ezt a földet? Semmi oka nincsen rá. Ebben az országban született, ezek az emberek nevelték, és később megtisztelő helye lesz a törzsben. A lány válasza mégis zavarta a férfit, és egyre jobban nem tetszett neki, ahogyan leszólja félig fehér voltát. Mikor Tűztáncos ismét kontyba akarta csavarni hosszú haját, Evan megfogta a kezét. – Ne, kérlek, hagyd így. Olyan gyönyörű – mondta, és tenyerével lágyan végigsimította a fekete fürtöket teljes hosszúságukban, élvezve a finom tapintást. Közben a lány arcát nézte. Az éles holdfényben szinte világított a bőre, és vonásai éterinek tűntek. – Gyönyörű vagy – motyogta. – Egyszerűen gyönyörű vagy. Mikor Evan lehajolt, hogy megcsókolja, Tűztáncos rádöbbent, hogy nem képes ellenállni neki, bármenynyire is hiányosnak tartja ezt a kapcsolatot. Az éjszaka 156

szépsége, annak megnyugtató hangjai, és az erős vonzódás, amit az angol iránt érzett, már előkészítették a szerelmes éjszakát. A férfi szája érintésének a gondolata is vad izgalommal töltötte el. Nem küzdhetett a férfi vágya ellen, amikor a sajátjával szemben is ilyen tehetetlen volt. Kezeit felcsúsztatta a széles vállakra, felemelte a fejét, és ahogy a férfi meleg szája ráborult az övére, és nyelve játékosan ingerelni kezdte szája sarkait, mielőtt összeért volna az ő nyelvével, érezte, hogy ellenállhatatlan szenvedély tört fel a belsejéből. Testével vágyakozva simult hozzá a férfihoz, és arra vágyott, hogy a csók örökké tartson. Mikor néhány perccel később a férfi felállt és őt is felhúzta magával reszketett a vágytól, és alig bírt megállni a lábán. Evan apró csókok és lágy simogatások között vetkőztette le a lányt, közben megállt, hogy büszke melleit végigcsókolja és nyelvével körbesimogassa. Mikorra a bőrszoknya is lehullott a földre, és a lány ott állt előtte meztelenül, Tűztáncos már megállíthatatlanul reszketett. Evan hátralépett, szemei éhesen falták a gyönyörű testet, és a lány látta bennük az őszinte csodálatot. A tudat, hogy a férfi tényleg szépnek tartja és ezt nemcsak udvariasságból mondta, még csak fokozta az izgalmát. Aztán mikor észrevette, hogy a férfi is remeg, rádöbbent, hogy bár őt a szeretkezéseikkel egy gyenge, gerinctelen teremtéssé teszi, óriási hatalommal bír a férfi fölött. Ez egy olyan felismerés volt, amiből bátorságot merített. A következő pillanatban előrelépett, és vetkőztetni kezdte a férfit. Miközben Tűztáncos az ingjét gombolta ki, majd letolta a vállairól, és lehúzta róla, Evan teljesen mozdulatlanul állt, egyszerre érezve izgalmat és meglepetést. Ez volt az 157

első alkalom, hogy a lány ilyesmit csinált, és most meg sem mert mozdulni, nehogy meggondolja magát, és visszavonuljon passzív szerepébe. Mindig a férfi volt a kezdeményező, és bár mostanában már nem tiltakozott a férfi kísérletei ellen, ez volt az egyetlen dolog, amivel elismerése legalább annyira felizgatta Evant, mint a pillekönnyű ujjak érintése lázas bőrén. Tűztáncos éppen úgy élvezte az érintést, mint Evan. Erős váll- és karizmainak simogatása apró villamos szikrákat keltettek az ujjai hegyében, és mikor nadrágszíját kezdte kibontani, egyfolytában érezte a hatalmas dudort a keze alatt. Aztán mikor ujjaival hozzáért a lüktető forrósághoz, csaknem megállt a szíve. Evan szája teljesen kiszáradt, mikor Tűztáncos megérintette merev férfiasságát. Aztán ahogy a lány a nadrág lehúzása közben végigsimította csípőjét, még a lélegzetét is visszatartotta. Egy örökkévalóságnak tűnt, míg a lány kioldotta magas szárú mokaszinját. Minden önuralmára szüksége volt, hogy félre ne lökje a lány kezét, és ő fejezze be a műveletet, amilyen hamar csak lehet. Amint azonban nadrágja és mokaszinja is lekerült, lehajolt, és felkapta Tűztáncost a karjába, olyan hirtelen, hogy a lány meglepetésében halkan felkiáltott. Odavitte egy fűzfához, vállával hajtogatva félre a kecses, karcsú ágakat, és letette egy holdsütötte kis tisztásra. Letérdelt a lány mellé, és ismét elcsodálkozott teste tökéletességén. Aztán gyengéden ráfeküdt, hogy a szája a lány nyaka és válla közötti érzékeny kis gödörbe kerüljön. Tűztáncos levegő után kapkodott, mikor a férfi forró teste hozzáért, és sűrű, göndör szőre sajgó mellbibóihoz dörzsölődött, mintha melleik külön szeretkeznének. A férfi most becsúsztatta combját a lány puha lábai közé, és 158

Tűztáncos érezte az ágyékának nyomódó merev, forró és lüktető férfiasságát. Karjait a férfi izmos hátára simította, és amikor megérezte az izmok remegését, szívverése felgyorsult, és megpróbált még közelebb húzódni hozzá, kétségbeesetten vágyva az érintését. Bőre szinte itta magába a férfi bőrének közelségét. Evan szája most mély és átható csókban tapadt a lányéra, megfosztva a lélegzetétől és minden gondolatától. Tűztáncost elragadták puszta érzékei. Egész teste tűzben égett a férfiért, csontjai elolvadtak, és képtelen volt másra gondolni, mint erre az érzésre. Evan kezei simogattak, izgattak és dédelgettek, közben végigcsókolta a lány egész testét a lábujjától a feje búbjáig, szomjasan szíva be bőrének édes illatát, és élvezve eksztatikus nyögéseit. A tudat, hogy ilyen intenzív élvezetet okozott nála, óriási megelégedettséggel töltötte el, szerette volna minél tovább nyújtani a szeretkezésüket, és saját élvezetét elhalasztani. Evan el sem tudta képzelni magáról, hogyan lett hirtelen ilyen önzetlen, mivel korábban ezt soha nem tapasztalta. A többi alkalommal ellentétben, amikor szeretkezett a lánnyal, most nem kellett megtörni az ellenállást, és felkorbácsolni a szenvedélyét. Csak azt tudta, hogy ma éjszaka adni akar és nem kapni, és ez a soha nem érzett adásvágy határtalan gyengédségben és kedvességben nyilvánult meg Tűztáncos felé. Egy idő után azonban Evan sem tudta tovább fékezni a vágyát, de még akkor is végtelenül óvatosan hatolt bele a lányba. Még a lány forrósága és szorossága sem tudta megfosztani az önkontrolljától. Összeszorította a fogait, és mélyebbre hatolt. Egy percig mozdulatlanul feküdt, élvezve a saját merevségét a lány szoros, bársonyos ágyékában, és 159

azt, hogy testeik milyen tökéletesen összeillenek, mintha egymásnak lettek volna teremtve. Ez egy olyan provokatív gondolat volt, amit Evannek soha nem volt alkalma végiggondolni. Tűztáncos olyan szorosan fonta a csípője köré formás lábait, hogy a férfi azt hitte, az életet is kiszorítja belőle. Vörös köd ereszkedett a szeme elé, és agyát kezdte elönteni a szenvedély. – Nem, ne mozogj! – szűrte a fogai között, tovább akarva nyújtani a lány élvezetét. Tűztáncos azonban már nem hallott semmit. Evan egy olyan lázas állapotig izgatta fel, hogy úgy érezte, felrobban, ha nem könnyebbülhet meg valahogy. A lány volt, nem a férfi, aki felemelte őket a dübörgő magasságokba, és ahonnan fáradtan és levegő után kapkodva zuhantak alá. Jóval később, mikor már az izmaik sem remegtek, és az esti szellő felszántotta forró bőrüket, Evan szorosan magához ölelte Tűztáncost. Mindketten elégedetten hallgatták a folyó mormolását, a fűzfaágak halk neszezését, és egy madár rikoltását a távolból. Végül Evan minden akaraterejét összeszedve felállt, és felhúzta Tűztáncost is. – Jobb lesz, ha visszamegyünk a táborba – mondta. – Vörös Mennydörgés nemsokára utánunk fog küldeni néhány harcost, és nem szeretném, ha átesnének rajtunk. Tűztáncos tudta, hogy a többiek tudnak a kapcsolatukról, és nem lennének meglepve erdei pásztorórájukon, de azt ő sem szerette volna, ha valaki átesik rajtuk. Spontán szeretkezésük olyan személyes volt, olyan gyönyörű, nem akarta, hogy más is tudjon róla. Mikor már felöltöztek, és a fűzfák között visszafelé mentek a táborba, Tűztáncos azon tűnődött, hogy szeretkezésük mitől volt olyan különleges. Aztán Evan 160

azzal lepte meg, hogy a kezét az ő nagy, meleg kezébe vette, karcsú ujjait az övéi köré fonta, és az oldalához húzta. Ez a mozdulat teljesen anglo volt csikaszok soha nem fogták meg egymás kezét. Azonban miután magához tért meglepetéséből, Tűztáncos valami furcsa, jóleső melegséget érzett, aminek azonban semmi köze sem volt a szenvedélyhez. Az, hogy fogta a kezét, olyan törődő gesztusnak tűnt. Tűztáncos rádöbbent, hogy ez volt, amire vágyott Azt akarta, hogy Evan törődjön vele, igazán vele, és ne csak az élvezettel, amit a teste nyújtott. Tűztáncos számára ez egy olyan felfedezés volt, ami a lelke mélyéig megrázta. Valahogy hagyta az arrogáns angolt becsúszni a védelmi vonala mögé, és ha nem vigyáz, a szívét is elrabolja tőle. 12. fejezet Másnap reggel, mikor Evan felébredt, a szigetet sűrű köd borította. Felvette nedves ruháit, közben undorodva rázta a fejét, majd odasétált a tűzhöz, ahol Tűztáncos éppen sonkát szeletelt egy nagy darab sózott sonkából. A hús sózását az angoloktól tanulták a csikaszok. – Minden csupa víz ma reggel, pont úgy, mint tegnap – mondta. – Az évnek ebben a szakában mindig köd van? Tűztáncos levágott egy kis darab sonkát, és bedobta a tűzbe a Nagy Szellem számára. – Ezen a folyón mindig köd van, függetlenül az évszaktól – válaszolta. – Van, amikor csak a víz fölött lebeg, de néha még a sziklák tetején álló erődökig is felemelkedik, és beborítja őket. Mi azonban nem bánjuk. Mint a hajnali harmat, ez is megöntöz mindent, és zölden tartja a növényeket. Különben ennek is megvan a maga szépsége. 161

Később, mikor a kenuval elhaladtak a sziget mellett, Evan ránézett a fűzfa karcsú, víztől csepegő leveleire, aztán a szürkéskék ködre, ami belepte az egész folyót. Amikor Tűztáncos azt mondta, hogy a ködnek is megvan a maga szépsége, a férfi egyáltalán nem tudott neki igazat adni. Őrá csupán nyomasztó hatást gyakorolt, semmi szépséget nem talált benne, inkább kísértetiesnek tartotta a barna víz és a sárga homokpadok fölött lebegő szellemszerű ködpamacsokat. Aztán ahogy a köd lassan emelkedni kezdett, felülről valami gyöngyházszerű ragyogás tört át rajta. Hirtelen éles napsugár hasított keresztül a levegőn, és a fűzfák ágain szőtt pókhálókon duzzadó vízcseppeken, millió apró gyémánttá változtatva őket. Evan csak bámult áhítatosan, és kénytelen volt megváltoztatni a véleményét. Gyönyörűek voltak a csillogó fák, a szikrázó víztükör, az itt-ott feltűnő szivárványok, ahol a fény pont jó irányban érte a vízcseppeket. Úgy látszott, a madarak is pont így gondolják, mert a következő pillanatban boldog dalra fakadtak, ahányan csak voltak. Délre olyan meleg lett, hogy a homokpadokról forró hőhullámok emelkedtek fel, a sütőből éppen most kivett kukoricakenyérre emlékeztetve Evant. Aztán nemsokára meglátott egy hosszú mólót, ami mélyen benyúlt a folyóba, és több kenu volt az oldalához kötve, pont olyanok, amiben ők is ültek. Tűztáncos látta, hogy a férfi a mólót figyeli, és azt mondta: – Ott van a falunk. – Már? – kérdezte Evan csodálkozva. – Igen. Mondtam, hogy a folyón sokkal hamarabb ideérünk.

162

Evannek el kellett ismernie, hogy tényleg mondta, de arra nem számított, hogy ilyen hamar. Miután kikötötték a kenujukat, Evan Tűztáncossal és a többiekkel odasétált a móló végéhez, ahol megálltak, és mindenki levette a mokaszinját. Mikor aztán Evan lelépett a mólóról, rájött, miért. A folyópart teljesen iszapos volt, lábuk bokáig belesüllyedt, és a szaga az egekig ért. Ahogy azonban követték a sziklára felvezető ösvényt, az iszap lassan elmaradt mögöttük és száraz föld pergett meztelen talpuk alatt. Elhaladtak két mező mellett, ahol a kukorica már csaknem egy méter magas volt, és sárga bajusza vidáman lengedezett a szélben. – Nem létezik, hogy ez ugyanaz a kukorica, amit aznap vetettek, amikor én lejöttem a folyót megnézni – jegyezte meg Evan Tűztáncosnak. – Az alig egy hete volt. – Nem, ez a korai kukoricánk. Ezt hat héttel ezelőtt vetették el. Az a mező, amit te láttál, egy kicsit, távolabb van, ott a szikla mögött, ahol a szőlőtőkék állnak. Így legalább a madarak nem bántják a kukoricát, mert a gyümölcsöt jobban szeretik. Tehát akkor a madarak magyarázzák azt is, miért kell csősz a mezőre, gondolta Evan, ahogy meglátta az indián öregasszonyt, aki egy ágat lengetett a kezében a kukoricás közepén, mire egy nagy csapat feketerigó rebbent fel, és méltatlankodva rikoltozott. – Tehát nektek kétszer is van kukoricátok egy évben? – kérdezte Evan csodálkozva. Angliában örültek a farmerek, ha a tél beállta előtt egyszer tudtak vetni. – Tulajdonképpen háromszor van egy évben. A korai kukoricánk igen apró szemű, de étkezésre az a legfinomabb, mert gyenge és édes. A nyári kukoricánk

163

szép sárga és húsos, de a héja nagyon kemény, olyan kemény, hogy hamuval kevert vízbe kell áztatnunk. Evan bólintott. Más hallott a kukoricakásáról, amit a telepesek ebből a kukoricából csinálnak. Mint a kukoricát magát, a kása készítésének a módját is az indiánoktól vették át. – Amelyik ősszel érik a szőlővel együtt, a legnagyobb szemű, és nagyon fehér – folytatta Tűztáncos. – Meg lehet enni, de ez inkább kenyérgabonánkul szolgál, és így ez a legfontosabb termésünk. Evan még egyszer megnézte a kukoricaföldet. – A gabona nagyon jól néz ki, de nem kellene kihúzgálnátok azokat az indákat, amik ránőnek a szárakra, mielőtt teljesen megfojtja a kukoricátokat? Tűztáncos felnevetett. – Ezek nem egyszerű indák. Borsó és bab, és szándékosan ültetjük oda, hogy felfuthasson a kukoricaszárakra. Még akkor is kiváló karóként szolgál, amikor a kukoricát letörjük, és a szára megsárgul. A földön futó indák pedig a dinnye és sütőtök szárai. – A telepesek azt mondják, hogy a sütőtök nem sokat ér – mondta Evan. – Az állataikat etetik vele. – Hát akkor nagyot tévednek – válaszolta Tűztáncos megrovó arckifejezéssel. – Nagyon finom, és mint más tökféléket, ezt is meg lehet szárítani és télen elfogyasztani. Evan nem kételkedett a lány szavaiban. Eddig bármilyen új ételt tálalt is fel számára, mindegyik nagyon finom volt. Ismét a mezőre nézett. Az egyik növény azonnal kitűnt a többi közül. – Az a növény micsoda, aminek azok a szép rózsaszín virágai vannak?

164

– Mályva, de annak a gyümölcse nem ehető. Annak a gyökerét esszük. – Hát, éhen halni biztos nem fogtok – mondta Evan, és arra gondolt, hogy a csikaszok sokkal jobb farmerek, mint a telepesek többsége, akik nem termesztettek mást, csak kukoricát. Nem egyet látott ideútja során, aki szinte az éhhalál szélén állt. – Nem, a csikaszok még soha nem éheztek. Itt vannak a terményeink, és az a sok minden, amit az erdőben gyűjtünk. Evannek eszébe jutott a gomba, a yamgyökér, a fehér burgonya és a vadhagyma, amit Tűztáncos feltálalt neki. Mindegyik nagyon finom volt, de a telepesek nem hajlandók megenni ezeket, mint ahogy zöldséget sem akarnak termeszteni. Az angolok nem sokat törődtek a zöldségekkel, és ha nagy néha mégis ettek sárgarépát vagy hagymát, ugyanúgy szétfőzték, mint a halat. Amíg meg nem kóstolta Tűztáncos főztjét, Evan álmában sem gondolta volna, hogy a zöldségek ilyen finomak lehetnek, és nagy szégyennek tartotta, hogy a telepesek mást nem tudnak megtanulni az indiánoktól, csak azt, hogy hogyan kell fából házakat és erődöt építeni. – Én azonban már hallottam olyan törzsekről, akik éheznek – folytatta Tűztáncos, szétrebbentve Evan gondolatait. – Milyen törzsek? – Néhány keleti törzs, akik feladták a földművelést, hogy a fehér ember vadászai lehessenek. Állandóan szarvasok után járnak, amit a fehér ember nagyon nagyra tart a bőre miatt. Aztán mikor egy területen minden szarvast kiirtanak, a törzsnek máshová kell vándorolnia, és a földjeiket nem vihetik magukkal. 165

Evan tudta, hogy amit Tűztáncos mond, az igaz. Szarvasbőrből soha nem volt elég Európában. Ez azonban nem elég ok arra, hogy az indiánok éhezzenek, gondolta. – Gyűjthetnének ennivalót az erdőben, ahogyan ti teszitek. – Nem, ezek a dolgok, amiket a Nagy Szellem nekünk adott, nem tartanak örökké. Nem azért adta a földet, hogy lekopaszítsuk és megtöltsük a hasunkat. Csak azt vehetjük el, amire szükségünk van. A többit nekünk magunknak kell megtermelnünk a két kezünk munkájával. Ez az indián módszer. Evan elgondolkozott ezen, és arra jutott, hogy tényleg nem veszélytelen a földet kifárasztani. Saját szemével látott erre példát. A telepesek állandóan panaszkodtak, hogy hamar kimerül a földjük, és állandóan máshová kell költözniük. Ez nem is volt csoda, amikor pulykamellet ettek kenyér helyett, szórakozásból lövöldözték a madarakat, és csak a bőréért ölték meg a szarvasokat, a tetemet pedig hagyták elrothadni. A fehér telepesek nagyon pazarlóak, és abból is vehetnének leckéket az indiánoktól, hogy hogyan kell konzerválni azt, amijük van, gondolta a férfi. Azonban valami még izgatta. – Ha ez az indián módszer, akkor ezek a törzsek miért hagyják el a földjeiket, és vadásznak a fehér embernek? – A rumért, amit a fehér embertől kapnak a bőrökért, vagy a konyakért, amit a franciák adnak a prémekért. Mindkettő átok a rézbőrű emberekre. Elgyengíti őket, és megzavarja a gondolkodásukat. Evan felnevetett. – Nem, Tűztáncos. Az alkohol minden emberre ilyen hatással van. Egy időre eltompítja mindenki agyát.

166

– Nem, az indiánok másképp vannak vele – válaszolta Tűztáncos komolyan. – Tartósan megbénítja őket. – Hogy lehet tartós? – vitatkozott Evan. – A hatása elmúlik egy idő múlva, ha abbahagyják az ivást. – Nem, az indiánoknál nem. Az egy átok! – Te ittál már alkoholt? – Nem, Promingo be sem engedi a falunkba. – Akkor olyasmiről vitatkozol, amit nem is ismersz – válaszolta Evan. Evan mindentudó viselkedése irritálta Tűztáncost. – Nem, én tudom miről beszélek! – mondta hevesen. – Ez a fehér ember átka az indiánokon. Megfosztja őket a büszkeségüktől, megbénítja, legyengíti és tehetetlenné teszi őket! Tűztáncos megfordult és elviharzott, Evan pedig csak állt, és nézett utána. Miért kell ennek a lánynak ilyen csökönyösnek lennie? – kérdezte magától. Egész biztosan többet tud a rumról, mint a lány. A rum az angolok itala, és a telepesek úgy itták, mint a vizet, vagy inkább víz helyett. Tartósan senkire sincs hatással. Sőt, ahogy ő látta, még nagyobb hatása sincsen. Helyenként még a gyerekek is itták. És miért kell a lánynak olyan hevesnek lenni mindennel kapcsolatban? Miért nem tud olyan dolgokról beszélni, mint a többi nő? Aztán Evan rájött, hogy mivel Tűztáncos csikaszo, nem jár bálokba és partikra, nem tudja, mi a legújabb divat, és nem hall pletykákat. Az igazat megvallva, az eddig ismert nők halálra tudták untatni frivol és buta szövegükkel. De még így is azt kívánta, bár kevésbé komoly lenne a lány. Mindegy volt, miről beszéltek, a végén mindig összevitatkoztak; a lány indián szemszögből szemlélte a dolgokat, és ez mindig olyan 167

helyzetbe hozta a férfit, hogy a fehéreket kellett védenie. Mintha a lány szándékosan csinálná, keményen bírálva mindent, amit a fehérek csináltak, csak hogy őt bántsa, amikor – a fene egye meg – ő maga is fehér volt félig. Evan még akkor is füstölgött magában, amikor felértek a magas szikla tetejére, ahol Promingo várta őket. A főnök váltott néhány szót Vörös Mennydörgéssel, aztán elengedte őt is és a többi harcost is. Majd Evanhez fordult, és Tűztáncoson keresztül beszélgetni kezdett vele. Evan elmondta a főnöknek, hogy szerinte minél hamarabb meg kellene támadniuk a francia erődöt. Megkérdezte, hány embert tudna adni a főnök a támadáshoz, és mondta, ha az indiánoknak nincsen elég puskájuk és lőszerük, küldhetne egy futárt Laudounba, a legközelebbi angol erődbe, és kérhetne utánpótlást. Promingo azt válaszolta, hogy a csikaszoknak rengeteg muníciójuk van, és ő maga ötven harcost tudna adni, de más csikaszo törzsek is szeretnének részt venni a támadásban, és az így egyesített csapat létszáma meghaladná a százat. Evannek ez nem nagyon tetszett – úgy érezte, ekkora erőre nem lesz szükség. Minél nagyobb egy csapat, annál nagyobb a rizikója, hogy felfedezik őket, pedig nagyon szerette volna meglepni a franciákat. Azonban volt annyira bölcs, hogy nem utasította vissza a többi törzs ajánlatát, attól való féltében, hogy megsértődnek, és megvonhatják a támogatásukat az angoloktól. Különben meg ők is szeretnék benyújtani a számlát az ellenségnek, gondolta a férfi. Volt még egy dolog, amit viszont szeretett volna tisztázni. Odafordult Tűztáncoshoz.

168

– Kérdezd meg Promingót, hogy a többi törzs harcosai idejönnek, és velük együtt indulunk, vagy valahol találkozunk velük. Tűztáncos továbbította a kérdést a főnöknek. Miután Promingo válaszolt, Tűztáncos azt mondta: – A nagybátyám azt mondja, az ő harcosai az Ohio partján fekvő csikaszo faluban fognak találkozni a többiekkel a francia erőd elleni támadást megelőző napon. – Van a csikaszóknak naptárjuk? – kérdezte Evan Tűztáncostól. A lány összevonta a szemöldökét. – Ezt a szót nem ismerem. – Van valamitek, amivel a napokat, hónapokat és éveket méritek? – Egy hónap az egy holdtöltétől a másikig tart, az év pedig egyik téltől a másikig. – A napokat nem méritek semmivel? – Nem. – Akkor a többi törzs harcosai honnan fogják tudni, hogy melyik nap a támadás előtti nap? – Mikor Promingo eldönti a napot, küld nekik egy kötelet, amelyiken csomók vannak. Minden nap kioldanak egy csomót. Az utolsó csomó a támadás napja. Elégedetten, hogy a többi törzs harcosai tudni fogják a támadás napját és nem késhetnek el, Evan azt mondta: – Kérdezd meg Promingót, hogy körülbelül mikor indulunk. Tűztáncos továbbadta Evan kérdését. Promingo válaszolt, és a lány azt mondta: – Azt mondja, a csapat öt nap múlva indul, napkeltekor. – Öt nap múlva? – kérdezte Evan meglepetten. – Miért olyan soká? 169

– Mert a futárok csak holnapra érnek oda a többi faluba. A harcosoknak pedig három napra van szükségük, míg felkészülnek. Tudod, nálunk az a szokás, hogy a harcosok csatába indulás előtt három nap böjtölnek, hogy megtisztuljanak. Evan arcára méltatlankodó kifejezés költözött. – Kérdezd meg Promingót, hogy ez egyszer nem tekinthetnénk-e el ettől a marhaságtól. Szeretném megtámadni az erődöt, mielőtt a franciák befejezik a negyedik falat. Ha azt is felhúzzák, ágyúk nélkül képtelenek leszünk betörni, akárhány emberünk is van. Láttam, mi történt a Carillon erődnél. Akkor nem marad más, csak a kiéheztetés. Tűztáncos ismét mérges lett. – Ez nem marhaság, és soha nem merném megkérni Promingót, hogy hagyja el a megtisztulási rituálékat. Nagyon mérges lenne! – De ez csak késleltet minket – vitatkozott Evan. – Ez ellen nem tehetsz semmit – válaszolta Tűztáncos halkan. – Vállalnod kell annak a kockázatát, hogy a franciák addig befejezik a negyedik falat. – Mikor Tűztáncos meglátta Evan arcán a dühöt, gyorsan hozzátette: – És ne minket okolj a késedelemért. Te voltál az, aki előbb látni akartad az erődöt. Ha hittél volna nekünk, már lehet, a mai napon támadhatnál. Evannek nem tetszett, hogy Tűztáncos emlékezteti erre, bármennyire is igaz volt, és dühe még csak fokozódott. A lány azonban nem törődött vele, és folytatta. – Promingo azt mondja, hogy szívesen vennék, ha csatlakoznál a tisztulási rítushoz.

170

Evan nem lelkesült fel a böjtölés és a ki tudja még mi más gondolatától, de tudta, visszautasítása megsértené a főnököt. – Mondd meg neki, hogy köszönöm, és egy időre csatlakozom a harcosokhoz, de nem az egész három napra. Nem szeretném, ha a harcosok úgy éreznék, hogy zavarom őket valamiben, ami ennyire személyes – válaszolta Evan, remélve, hogy kifogása nem túl átlátszó. Amikor Promingo bólintott, Evan azt mondta Tűztáncosnak: – Van még valami. Kérd meg, hogy küldjön egy futárt Josh-hoz a tervünkkel. Megígérte, hogy részt vesz a támadásban. Tűztáncos továbbadta a kérését a főnöknek, és ahogy a főnök elvonult, közvetítette Promingo válaszát. – Azt mondta, azonnal küld egy futárt, és örül neki, hogy Josh csatlakozik a csapathoz, mert éppen azon gondolkodott, hogy kit használhatna tolmácsként. – Jaj, hála istennek, hogy nem téged akar megint küldeni – válaszolta Evan, aki még ezt a felderítő utat is túl veszélyesnek tartotta a lány számára. Tűztáncosnak azonban fogalma sem volt arról, hogy Evan a biztonsága miatt aggódik, és úgy értelmezte a szavait, hogy a férfi annak örül, hogy megszabadulhat tőle. Milyen bolond is volt, amikor előző este azt hitte, a férfi azért ment utána, mert hiányzott neki, és kezdett abban reménykedni, hogy törődik vele. Pedig nem törődött mással, csak a testi gyönyörrel, amit a testétől kapott. Ez azonban neki nem elég. Bárcsak lenne ereje ellenállni neki, gondolta a lány. Ismét megfordult és elment, aznap már másodjára, otthagyva Evant, aki azon töprengett, hogy mit 171

mondhatott megint, amivel megbántotta. Tűztáncos a nap további felében hűvösen és ki mérten viselkedett vele szemben, de este a szokásos szenvedélyességgel válaszolt a férfi közeledésére. Miután a lány már régen elaludt, Evan ébren feküdt, a mennyezet gerendáit nézve és mélyen gondolataiba merülve. Egy idő után kénytelen volt magában elismerni, hogy nem sikerült betörnie Tűztáncost. Ugyanolyan független volt, mint rég. Csak azt adta, amit ő akart és csak akkor, amikor ő akarta. Gyors hangulatváltozásai idegesítették és zavarták a férfit. Teljesen más volt, mint a többi nő, akit eddig ismert, és attól félt, hogy nem sokára még a napot is el fogja átkozni, amikor találkozott vele. Tűztáncos olyan nő volt, akit nem lehet egykönnyen elfelejteni. Tűztáncos másnap reggel korán elvitte Evant arra a helyre, ahol a tisztulási rituálékat tartották. Rámutatott egy házra, és azt mondta, az a téli kunyhó. A ház fölött egy fekete-vörös csíkos zászlót lengetett a szél. Alatta egy kifakult és szakadt angol zászló kornyadozott. Meglepetten kérdezte: – Honnan vettétek az angol zászlót? – Josh-tól kaptuk. Azóta ott van. Ez magyarázza a rossz állapotát, gondolta Evan. – És a csikaszo zászló? Az is kint van állandóan? – Nem, ez a harci zászlónk. Csak akkor van kint, amikor a harcosaink készülődnek a harcba, vagy harcolnak. Miután Tűztáncos elment, Evan közelebb sétált a hosszú, keskeny épülethez. Belépett, és azt látta, hogy Promingo és a harcosai keresztbe tett lábbal üldögélnek a fal mentén.

172

A harcosokon most nem szarvasbőr ingjük és leggingjük volt, hanem harci öltözéküket viselték. Ez csupán egy vörös ágyékkötőből és harci festékekből állt. Néhányukon csontból vagy rézből készült mell-lap díszelgett. A földön minden harcos előtt ott feküdt a puskája, az íja és a nyílvesszői, a tomahawkja, a skalpolókése, és egy speciális fegyver, ami miatt a csikaszokat messze földön jegyezték – tűhegyes fogazású, hosszú lándzsa. Promingo intett neki, hogy üljön le. Az angol érdeklődve figyelte a papot, aki valami fekete italt tartalmazó edényeket adott körbe, és közben Ya-O-he-wah-ot kántált. Evan arra számított, hogy a keserű italnak valami mérgező vagy kábító hatása lesz, de mikor már több adagot elfogyasztott belőle a harcosokkal együtt, csak annyit vett észre, hogy hevesebben dobog a szíve és a teste izzadni kezd. Evannek ez nem igazán tetszett, így kezdte kisebb kortyokban inni, de a többiek számlálatlanul döntötték magukba. Ömlött az izzadság minden pórusukon, és a legtöbben a pappal énekeltek. Késő délutánra Evan úgy érezte, hogy nem bírja tovább. Nemcsak hogy halálra unta magát, de a kántálás is az agyára ment, és a tömény koffeines ital hatására majd kiugrott a bőréből. Bocsánatot kért, és kiment. Tett egy rövid sétát, mielőtt visszament volna a kunyhóba, ahol Tűztáncossal laktak. Mikor felfedezte, hogy a lány nincs otthon, a keresésére indult, ismét a társasága utáni furcsa vágyakozástól hajtva. A főzőházban talált rá, amint éppen száraz kukoricából puliszkát készített. Mivel a kukorica teljesen fehér volt, a férfi feltételezte, hogy ez még a tavalyi termésből van. Azonban mikor a lány úgy tett, mintha nem is látná, ráköszönt. – Jó napot! 173

Tűztáncos kellemesen meglepődött, amikor Evan beleegyezett, hogy ő is részt vesz a megtisztulási rituálén, de hogy ilyen hamar visszatért, nagy csalódást okozott számára. Abban reménykedett, a férfi komolyan veszi ezt a csikaszo szokást, és végig ottmarad. Abba nem is akart mélyebben belegondolni, hogy miért szeretné, ha Evan jobban elfogadná az indiánok szokásait. Mert ha megtette volna, rádöbbent volna, hogy azt szeretné, ha a férfi őt fogadná el. Nem akarta, hogy a férfi úgy gondoljon rá, mint egy bennszülöttre, és lenézze, bár az anyja nem egyszer figyelmeztette rá, hogy a fehér férfiak hajlamosak erre. Félretette a fatálat, amit használt, a puliszkát átöntötte egy fekete edénybe, és csak ezután válaszolt. – Ilyen hamar visszajöttél? Evant elöntötte a méreg a Tűztáncos hangjából kicsengő csalódottság hallatán. Csak nem azt várta tőle, hogy végig ottmaradjon ezen az őrült szertartáson? – füstölgött magában. Na, ha ezt gondolta, gondolhat még mást is, és azt mondta: – Igen, visszajöttem. Nem láttam értelmét tovább maradni. Nem történt más, csak kántáltak, ittak és izzadtak. Különben mi az ördög az a fekete ital? – Az egy tea, amit a yaupon levelek leforrázásával nyernek, és a célja, hogy megizzasszon, legalábbis így hallottam. Megtisztítja a testet és a lelket. Különben a kántálással a papok a Nagy Szellem segítségét kérik az eljövendő harcra. Evan hallotta a hangjából, hogy szavait megint támadásnak vette. Egy pillanatra teljesen elfelejtette, hogy a lány is indián. Lehetett volna több esze, minthogy a szokásaikat kritizálja, főleg, amikor azok a vallást is

174

érintik. Nem győzte átkozni magát az ostobaságáért. Aztán Tűztáncos néhány szava felkeltette a figyelmét. – Mi az, hogy csak hallottad, hogy ez a tea megizzasztja őket? – Úgy értettem, én nem tudom, pontosan mi folyik a megtisztulási rituálén. Egyetlen nő sem tudja. Tabu számunkra. Nem lehetünk ilyenkor a közelükben, és nem kérdezhetjük róla a férfiakat. Még akkor sem lehetünk ott, amikor a pap a teát főzi, annak ellenére, hogy a yaupon leveleket mi szedjük. Evant meglepte, hogy a férfiak távol tartják a nőket, mikor amúgy olyan fontos helyet foglalnak el a törzs életében. A férfiaknak láthatóan az volt a meggyőződésük, hogy a harc egyáltalán nem tartozik a nőkre, és ezzel Evan teljesen egyetértett velük. A durva harcokban nincs helyük a nőknek. Evan azonban még kíváncsi volt valamire. – De ha tabu a férfiaknak erről beszélni, honnan tudod, hogy miért izzadnak és kántálnak? – Mert az izzadás és a kántálás része más rituáléknak is, az olyanoknak, amikben a nők is részt vesznek, bár mi az izzasztóházat használjuk erre a célra. – Ezek milyen rituálék? – Például tavasszal a Zöld Kukorica ünnepe. Ilyenkor ünnepelünk, és hálát adunk sikeres aratásunkért. Evan már hallott az indiánok hálaadásáról. Az ÚjAnglia-i telepesek is kezdték átvenni ezt a szokást. A következő pillanatban azonban a lány szavainak tartalmáról a figyelme a hideg hangra fordult. Úristen, gondolta a férfi, ez a nő meg tudná fagyasztani a pokolt, ha a fejébe venné. Azonban mivel semmi kedve nem volt veszekedni, inkább azt kérdezte: – Mit főzöl? 175

– Sofkit. Kukoricalevest. Tűztáncos most egy nagy adag vizet öntött a puliszkára, és mikor fel akarta emelni, hogy áttegye a tűzre, Evan odalépett, és azt mondta: – Várj, hadd segítsek! – Nem szükséges – válaszolta Tűztáncos hidegen. Az indián nők hozzá vannak szokva a nehéz dolgok emelgetéséhez. Evan ezt nagyon jól tudta. Látott már indián nőket, akik olyan terheket cipeltek, hogy a legtöbb fehér férfi összeesett volna alatta. Nagyot sóhajtott, és próbálta megőrizni a türelmét. – Tudom, de akkor is szeretném. – Miért? Evan összeszorította a fogait. A francba! – gondolta. Minden egyes mozdulatába bele kell kötnie ennek a lánynak? – Mert az én országomban egy úriember így viselkedik egy hölggyel szemben. Hölgy? – gondolta Tűztáncos. Igen, az anyja mesélt neki hölgyekről. Azok a nők, akiket nagyon sokra tartanak. Kis borzongás futott át a testén. De az anyja azt is mondta, hogy a hölgyek gyengék, önzőek, és elvárják, hogy mindent megcsináljanak helyettük. Ilyen pedig egyáltalán nem szeretett volna lenni. Tűztáncos félretolta Evan kinyújtott karját. – Hát én nem vagyok hölgy – mondta. – És nincs szükségem a segítségedre. – Megfordult, és áttette az edényt a tűzre. Evan nagyot sóhajtott. – És rád sincs szükségem a konyhában – tette hozzá a válla fölött. – Csak útban vagy.

176

Ez az utolsó mondat úgy érte a férfit, mintha arcul csapták volna. Gyorsan sarkon fordult, és elsietett. 13. fejezet Tűztáncos másnap reggel közölte Evannel, hogy visszahozták a lovaikat onnan, ahol hagyták őket, és megmutatta, hol találja a sajátját. A férfi nagyon megörült a hírnek, és alig várta, hogy találkozhasson régi barátjával, különösen Tűztáncos hideg bánásmódja után. Evan végigsietett a településen, és lovát egy füves tisztáson találta a csikaszo ménesben. Az indiánok valószínűleg jól meghajtották őket, hogy ilyen hamar visszaértek, gondolta a férfi, de még így is megdöbbent lova állapota láttán. Nem is az állat szőre volt, ami elképesztette – bár tiszta sár és bogáncs volt. A Thoroughbred úgy nézett ki, mintha a következő percben össze akarna esni, míg a mokány csikaszo lovak a legteljesebb nyugalommal legelésztek, és fáradtságnak nyoma sem látszott rajtuk. Evan a délelőttöt lova csutakolásával töltötte, délután pedig gondosan megtisztogatta a puskáját és kiélezte a szablyáját. Eltökélte, hogy nem fogja keresni Tűztáncost, aki megint rossz hangulatban volt. Ha a lánynak nincs szüksége a társaságára, akkor jó. Soha nem erőltette rá magát senkire. Ellenkezőleg. Eddig szinte üldözték a nők, és Evannek kellett őket elkerülni. A következő napon azonban már nem volt semmi dolga, és csak járkált fel-alá a kunyhóban nyugtalan Mikor Tűztáncos belépett, felvett egy kosarat, és ismét kifelé indult, megkérdezte: – Hová mész? 177

– Egy közeli tóhoz, wapatót, kacsaburgonyát gyűjteni. Evan nem is válaszolt, mert tudta, hogy nem is várják el tőle. Csak bólintott, és eltökélte magában, hogy nem fogja megkérni, hogy ő is mehessen, mert esetleg ismét csak elutasítás lesz a válasz. Tűztáncos azonban látta, hogy a férfi kék szeme felvillan az örömtől, mikor belépett a szobába – a látványtól minden nő szívverése felgyorsult volna –, és a csalódottságot az arcán, mikor ismét távozni készült. Talán mégis élvezi a társaságát, gondolta, vagy talán csak magányos. Volt valami furcsa vágyakozás a férfi tekintetében, aminek nem tudott ellenállni, és megkérdezte: – Nem akarsz velem jönni? Evannek minden akaraterejére szüksége volt, hogy ne ugorjon fel az alacsony kanapéról, ahol ült, hanem méltóságteljesen emelkedjen fel. – De, köszönöm. Keresztülhaladtak a falun, aztán beértek az erdőbe, ahol lonc édes illata lebegett a levegőben. Vastag, kiálló gyökerek nehezítették az útjukat. Ahogy elfogytak a fák, Evan meglátta a kis sekély tavat, az úti céljukat. A víz közepe fényesen csillogott az erős napsütésben, a fák által beárnyékolt partja pedig tele volt csodálatos kék violákkal. A férfi lenyűgözve bámulta a tavat, és nem figyelt oda, hová lép, amíg Tűztáncos meg nem fogta a karját. – Vigyázz! – szólt rá. Evan körbenézett, majd lepillantott a földre. Egy felfuvalkodott, pöttyös kacsa állt előtte. – Hát ez meg honnan jött? – kérdezte.

178

– Onnan, a faodúból – válaszolta a lány, és a közelben álló hatalmas tölgyre mutatott. – Ott van a fészke. – De hát ez egy kacsa. A kacsák nem építenek fészket faodvakban. – Az erdei kacsák igen. – Kiesett? – kérdezte Evan, mert látszott a madáron, hogy még nem tud repülni. – Nem, akarattal ugrott ki. Az anyja fütyült neki. Ott van – mondta Tűztáncos egy oldalt álló fa felé intve. – És ott van vele a többi. Evan most meglátta egy bokor alatt az erdei kacsát és mellette a kiskacsákat. Az anyamadár megvárta, míg az előttük álló kiskacsa odatotyog hozzá, aztán elindult a tó felé, kiskacsái pedig hangosan kotyogva, libasorban követték. A fészek, ahonnan a kismadár kiugrott, jó négy méter magasra volt a földtől. – Csoda, hogy nem törte ki a nyakát – mondta a férfi. – Igen – értett egyet Tűztáncos, de még nagyobb csoda, ahogy a kiskacsák bevonulnak a vízbe. Egyáltalán nem tétováznak, és úgy úsznak, mintha eddig életükben mást sem csináltak volna. Az anyjuknak nem kell őket tanítania. Lesétáltak a tó partjára, ahol Tűztáncos levette a mokaszinját, és a kosarával együtt belépett a vízbe. Evan elcsodálkozott. – Úgy emlékszem, azt mondtad, ásod a burgonyát. A lány most megállt egy háromszirmú vízililiom mellett. – Persze, azt csinálom. A kacsaburgonya ennek liliomnak a gyökere, és a lábujjammal ásom ki. Egy másodperccel később egy vastag, fehér gyökér úszott fel a víz tetejére. Tűztáncos megfogta, és beletette a

179

kosarába. Aztán továbbment egy másik liliomhoz, és ugyanazt csinálta. Evan nagyon elcsodálkozott az ételnek ilyen furcsa beszerzési módján. – És ezeket mire fogod felhasználni? – Különböző hamuban sült ételekhez. Ha azok is olyan finomak lesznek, mint a hamuban sült kukoricasütemény, akkor igazán megéri a fáradságot, gondolta a férfi. Leült a tó partjára, és Tűztáncost meg a tavat nézte. Lenyűgözve figyelte az egyik liliomon üldögélő kecskebékát, amint végtelen türelemmel vár egy arra tévedő szitakötőre, és a kacsákat, amik szintén a burgonyát szüretelték. A fejüket bedugták a vízbe, aztán mikor ismét felbukkantak, csőrükben ott volt az ízletes gyökérdarab. Evan hirtelen furcsa késztetést érzett. Gyorsan levette magas szárú mokaszinját, felgyűrte a nadrágját, felállt, és belépett a tóba. A lábujjai között feltüremkedő iszap nem volt éppen kellemes, de ha Tűztáncost nem zavarja, akkor őt sem fogja, gondolta. Lassan megindult a lány felé, több aranyszínű lótuszvirág mellett haladva el, amik erős száraikon magasan a víz fölött pompáztak. Tűztáncos nem vette észre, hogy a férfi levette mokaszinját és bement a tóba. Az úszkáló kacsákat nézte elmélyülten. Most csatlakozott hozzájuk a zöld, bronz, kék és lila színekben pompázó gácsér is, ami mellett a barna, fehér pettyes tojó jelentéktelenné fakult. Hirtelen árnyék esett rá, és mikor megfordult, Evant látta a háta mögött. – Hát te mit csinálsz itt? – kérdezte csodálkozva. Evan megvonta széles vállait. – Gondoltam, segítek neked. Mondd el, hogyan kell csinálni! 180

Tűztáncos nem számított erre – ez olyasmi volt, ami egy csikaszo férfinak soha eszébe sem jutott volna. A csikaszo férfiak előkészítették a földet a vetésre, esetleg még kagylót is szedtek, ha nem volt nő a közelben, de soha nem ástak volna, főleg nem az iszapban. Ez határozottan női munka volt. Döbbenetében egy pillanatig szóhoz sem jutott. Látva tétovázását, Evan elvigyorodott. – Valószínűleg nem sok hasznomat fogod venni, de akkor is szeretném megpróbálni. A vigyor volt, ami levette a lányt a lábáról. Olyan nyílt és olyan ellenállhatatlan volt, hogy Tűztáncos szívét azonnal valami kellemes meleg járta át tőle. Visszamosolygott, és azt mondta: – Ásd bele a lábujjadat az iszapba, amíg meg nem érzed a gyökeret. Akkor aztán tovább csinálod, amíg le nem tudsz törni belőle egy darabot. Evan úgy tett, ahogy Tűztáncos mondta, azonban a munka sokkal nehezebb volt, mint gondolta. A gyökeret hamar megtalálta, de a letörése nagyon sok ásást és koncentrálást igényelt. Aztán a lány hirtelen elnevette magát, mire Evan megdermedt. Az egyetlen alkalom, amikor ilyen nyíltan nevetett előtte, a verseny alatt volt, és ez a csodálatos, tiszta hang most is megbizsergette a szívét. – Sajnálom, hogy nevettem rajtad – mondta Tűztáncos, amikor látta, hogy Evan dermedten áll, és meg sem mozdul. – De olyan nevetséges voltál, ahogy tekergetted a csípődet.' Evan elképzelte, és tudta, hogy valóban hülyén nézhetett ki. Tűztáncos is tekergette a csípőjét, de ő ezt női kecsességgel tette. Azonban a férfi nem sértődött meg.

181

Kipihent volt és nyugodt. Hirtelen ő maga is nevetni kezdett, és ez csodákat tett a lánnyal. – El tudom képzelni, milyen hülyén nézhettem ki – mondta. A gyökér, amin addig dolgozott, most eltört, és felúszott a felszínre. – De legalább eredménye van – tette hozzá. Ahogy Evan az úszó gyökér felé nyúlt, megcsúszott az iszapon, és orra is esett volna, ha Tűztáncos el nem kapja a karját és vissza nem húzza. Ezen aztán ismét nevetni kezdtek. A következő harminc percet azzal töltötték, hogy egymáson nevettek, és a csípőjüket tekergették, hogy minél több gyökeret lazítsanak ki a földből. Aztán azon kezdtek vetélkedni, hogy ki tud minél lehetetlenebb mozdulatokat bemutatni. Még mikor Tűztáncos kosara megtelt, akkor is folytatták az ásást. Egyszer az egyik merész kacsa odaúszott a lány mögé és egy gyökeret kilopott a kosarából, amitől ismét kacagni kezdtek. Evan kivett egy burgonyát a kosárból, és a kacsacsapat közepébe dobta. Örült kavarodás támadt a madarak között, verdestek a szárnyukkal, csapkodták a vizet, és hangosan hápogtak. Tűztáncos ugyanígy tett, hasonló eredménnyel. Mire a burgonya felét eldobálták, hangosan hápogó kacsákkal voltak körülvéve, és alig bírtak a partra vergődni tőlük. Ahogy a falu felé sétáltak, jókedvűen és derűsen, Tűztáncos arra gondolt, hogy Evan milyen jól viselkedett. Egyáltalán nem volt arrogáns. Ehelyett személyiségének valami teljesen új és váratlan oldalát mutatta, ami nagyon tetszett a lánynak. Anélkül, hogy észrevették volna, Evan magához láncolta Tűztáncost, egy sokkal erősebb kötelékkel, mint amit 182

eddigi szeretkezéseik jelentettek. Kinyúlt, és megérintette a lány szívét. Másnap reggel hangos kopogtatásra ébredt. Átkokat mormolva felkelt az ágyról, ahol ő és Tűztáncos aludtak, átbotorkált a szobán, és kinyitotta az ajtót. A hajnali fényben Josh állt előtte. – Na, éppen ideje, hogy megjött! – morogta Evan mérgesen. – Mi tartott ilyen sokáig? Amikor tegnap este sem mutatkozott, kezdtem aggódni. – Értem? – kérdezte Josh meglepetten. – A pokolba, nem! Tud vigyázni magára. Azért aggódtam, hogy nem lesz tolmácsom. – Semmi oka nem volt az aggodalomra. Tudtam, hogy csak reggel indulnak. Nem látom be, miért kellett volna hamarabb ideérnem. Evan azonban mégsem bánta volna, ha a vezető korábban megjön. Akkor talán tudott volna nyugodtan aludni, és nem aggódja végig az éjszakát, hogy Promingo esetleg Tűztáncost viszi magukkal tolmácsnak. – Nem vagyok benne biztos, hogy ma reggel elindulunk – morogta. – Ezt hogy érti? – Sssh! Halkan! – súgta Evan, és hátranézett az alvó Tűztáncosra. Mikor Josh is kinyújtotta a nyakát, és megpróbált benézni mellette, keményen rászólt. – Mindjárt jövök, csak felveszek valamit. A következő másodpercben az ajtó csaknem rávágódott Josh orrára. A férfi elvigyorodott. Tudta, hogy Evan azért nem hívta be, mert egy pucér nő van az ágyában, és az valószínűleg Tűztáncos. Úgy látszik már elsimították a nézeteltéréseiket.

183

Egy perccel később Evan kilépett a kunyhóból, és ahogy egymás mellett mentek, azt mondta: – Úgy volt, hogy ma indulunk, de én erősen kétlem, hogy ezek a harcosok menetállapotban lesznek. Három napja böjtölnek. – Ó, tudnak ők menni, attól ne féljen – biztosította Josh. – Nincs szükségük ételre. Az izgalmukból táplálkoznak. – Hát, remélem, az izgalmuk egész nap kitart. Utálnám, ha délben meg kellene állnunk és tábort verni. De legalább kiszáradva nem lesznek, mert azt a fekete löttyöt literszám dűtötték magukba. Josh megtorpant. – Maga ott volt? – Igen, Promingo felkért, hogy vegyek részt. Miért van így meglepődve? – Mert ez egy olyan rituálé, amin csak azok a férfiak vehetnek részt, akik bizonyították a bátorságukat, Még a harcosok közül sem lehet ott mindenki, nemhogy egy fehér ember. Ilyenről még soha nem hallottam. Szerintem Promingo úgy gondolja, hogy ha maga tiszt, akkor biztos bizonyította a bátorságát. Ö nem tudja, hogy a brit tisztek vásárolják a rangjukat. Azt hiszi, maga is afféle alfőnök, akiknek tűzpróbát kell kiállniuk, mielőtt parancsolhatnak. Evannek nem volt kedve felvilágosítani a skótot, hogy ő ezt a rangot kiérdemelte. Az azonban igaz volt, hogy előző rangját – a hadnagyit – vette, de az őrnagyságot a csatatéren érdemelte ki. Nem mondta el neki, mert tudta, hogy Josh lenézi. Az egyetlen módja, hogy ezt legyőzze benne, hogy bebizonyítja a keményfejű skótnak, tévedett, ahogyan a Blackwatch Regiment skótjainak is be kellett bizonyítania.

184

Ha nem is érezte, hogy meg kell védenie magát, azt nagyon sajnálta, hogy ilyen későn tudta meg, milyen nagy megtiszteltetés volt egy fehér ember számára a rituálén való részvétel. És ő még lekicsinyelte Tűztáncos előtt! Nem csoda, hogy haragudott rá. – Nem tudtam, hogy ez ilyen nagy megtiszteltetés – ismerte be Evan. – Ha tudtam volna, egy nappal tovább maradok. De az a keserű ital és az éhezés az agyamra ment. – Ja, gondolom, a gyomra már rátapadt a hátára, és azt hallottam, ha elég sokat iszik abból az italból, olyanokat lát és hall, amik nincsenek is ott. Azért isznak belőle olyan sokat, tudja, mert látomást várnak. Legalábbis a feleségem egyik rokona így mesélte. Tűztáncos ezt nem mondta neki – csak azt, hogy a rituálé tabu a nők számára. – Ha akkor is lesz egy ilyen ceremónia, mikor visszajövünk, megpróbálok egy kicsit tovább maradni – mondta, és még mindig szégyellte magát a viselkedéséért. – Ettől nem kell tartania. Ha győzünk, a csikaszók táncolni fognak és mulatni, megégetnek egy-két foglyot, de fekete teát nem fognak inni. És hála istennek a csikaszók nem kannibálok, mint az a néhány kanadai törzs, akikkel a franciák szövetséget kötöttek. Elvárják a francia tisztektől, hogy velük együtt lakomázzanak a foglyokból, és a szerencsétlenek meg is teszik. Evan elborzadt. A yaupon teából még inna is többet, ha már muszáj, de emberhúst soha nem enne. Az már kötelesség-túlteljesítés. Azt sem tudná végignézni, ahogy kínozzák a foglyokat, és máglyán megégetik őket. – Nem lesznek foglyok – mondta eltökélten. – Ezt meg honnan tudja? 185

– Mert maga és én majd teszünk róla, hogy ne legyenek. Nem lesznek túlélők, akiket vissza lehet hozni és megkínozni. Azt nem bírom gyomorral. – És hogy fogjuk megakadályozni, hogy ne szedjenek foglyokat? – Ha meglátjuk, hogy egy harcos élve fog el egy katonát, azt a szerencsétlent egyikünk véletlenül agyon fogja lőni. – Azonban ha a csikaszók rájönnek, hogy mit csinálunk, nagyon mérgesek lesznek. – Vállalnunk kell a kockázatot – válaszolta Evan, és elsétált. Josh a férfi távolodó alakja után nézett, majd utálkozva rázta meg a fejét. A sok brit tiszt közül miért pont ezt kellett ideküldeniük? A pokolba is, ha megteszi, amit Evan mondott, a csikaszók meg is ölhetik őket. Azon gondolkodva, hogy milyen kifogással lehetne itthon maradni, Josh az őrnagy után indult. Napkelte után a harcosok előjöttek a téli kunyhóból. Ahogyan azt Josh is mondta, nyoma sem volt rajtuk a fáradtságnak a háromnapos böjt után. Egy gyors reggeli után felültek a lovaikra, és követve az élen lovagló Promingót, nagy puskadurrogtatás közben kilovagoltak a faluból. Evan és Josh zárták a sort. Mielőtt azonban kiléptettek volna a palánkkerítésen, Evan megfordult a nyeregben, és gyorsan végignézett az őket búcsúztató tömegen. Észrevette közöttük Tűztáncost is, de valahogy úgy érezte, hogy a lány mérges lenne, ha a nyilvánosság előtt valamilyen érzelmét is kinyilvánítaná, és gyorsan legyűrte magában a késztetést, hogy búcsúcsókot dobjon neki. De az, hogy idáig kikísérte, felmelegítette a szívét, és mikor 186

tekintetük találkozott, elmosolyodott, és egyik kezével visszaintett. Tűztáncos nagyanyja, Keleti Csillag a tömeg mögött állt, elkülönülve, mint mindig, és ez volt az oka annak is, hogy Tűztáncos nem bízott benne, és csak nagyon ritkán látogatta meg – soha nem érezte jól magát a törzs anyjának társaságában. Keleti Csillag hallotta, hogy Promingo az angolnak adta Tűztáncost szeretőül, amíg itt van. Ez nem zavarta – csikaszo szokás volt. Azonban nagyon kíváncsi volt arra a férfira, akivel az unokája olyan sok időt tölt, és a csapat búcsúztatása jó alkalmat nyújtott kíváncsisága kielégítésére. Amit látott, nagyon nagy hatással volt az öregasszonyra. Az angol nemcsak izmos és férfias volt, de erős jellemnek is tűnt, és olyan bátorság és bölcsesség sugárzott róla, amit eddig még csak főnököknél látott. Amikor az angol tiszt rámosolygott és integetett Tűztáncosnak, Keleti Csillag azon tűnődött, hogy unokája kapcsolata vajon milyen mély lehet a tiszttel. Az öregasszony nem értette az intést. Ez egy európai gesztus volt. A mosolyt azonban értette. Olyan melegség és közvetlenség volt benne, ami túlmutatott a pusztán testi intimitáson. Ijedten pillantott Tűztáncosra, hogy megnézze a reakcióját. Nagyon rossz lenne, ha egy olyan embernek adná a szívét, akihez nem mehetne feleségül, mindegy milyen kiváló is az illető. Nagyon keserves lenne az élete, gondolta, és bár Keleti Csillag soha nem mutatta ki, igenis törődött a lánnyal. Azonban ahogy meglátta Tűztáncos arcán a kőkemény kifejezést, megkönnyebbülten sóhajtott fel, hálát adva a Nagy Szellemnek, hogy adott annyi józan eszet a lánynak, hogy ellenálljon az angol csinos 187

külsejének. Az öregasszony megfordult, és visszament a házába. Tűztáncos nagyanyja azonban nem tudhatta, hogy milyen nehéz volt Tűztáncos számára az arcára erőltetni a jeges mozdulatlanságot, és azt meg is tartani. Minden akaraterejére szükség volt, hogy ne integessen és mosolyogjon vissza, de tudta, hogy a törzs minden tagja őt figyeli. Nem akart Evannek csalódást okozni, de egyszerűen nem tehetett mást. A férfi mosolya egészen a szívéig hatolt. Ott állt, amíg a csapat el nem tűnt az erdő fái között, aztán megfordult, és visszament a kunyhóba. Nagyon egyedül érezte magát. A következő két hét örökkévalóságnak tetszett Tűztáncos számára. Minden perc egy órának, minden óra egy napnak és minden nap egy évnek tűnt. Az anyja halála óta még soha nem érezte magát ilyen magányosnak. Eddig Evan töltötte be ezt a borzalmas űrt, és még valami mást is. Amikor a férfi vele volt, élete új, mélyebb jelentőséget kapott, minden fényesnek és gyönyörűnek tűnt. Arra is rájött, hogy nemcsak a férfi társasága hiányzik, de a szeretkezéseik is. Éjszakánként ébren forgolódott az ágyukon, kétségbeesetten vágyva a férfi érintését. Olyan szunnyadó testi vágyakat ébresztett fel benne, amikre nem volt gyógyír. Az átforgolódott éjszakák után pedig sokkal fáradtabban ébredt reggelente, mint ahogyan lefeküdt. Mikor aztán magánya már a harmadik hete tartott, és a faluban mindenki azon kezdett tűnődni, hogy vajon miért nem tért még haza a csapat, a lány egy új érzést ismert meg a magányon és a vágyakozáson kívül: a félelmet. Tűztáncos még soha senkiért nem aggódott, legalábbis úgy nem, mint angol szeretőjéért. Végigrettegte a 188

nappalokat és az éjszakákat, és képtelen volt másra gondolni, mint a félelmére. Vajon miért késnek? – tűnődött. Talán bekövetkezett, amitől Evan tartott: a franciák befejezték a falat, és a csikaszo csapat kénytelen volt ostrom alá venni az erődöt? Vagy netán elvesztették a csatát? Evan meghalt? Vagy ami még ennél is rosszabb, élve fogták el, és talán ebben a pillanatban is kínozzák? Az utolsó gondolat elviselhetetlen volt Tűztáncos számára, és gyorsan próbálta elhessegetni magától. Kényszerítette magát, hogy arra gondoljon, a csapat ostrom alá vette az erődöt, azért késnek. A tizenkilencedik napon, a déli pihenő ideje alatt, amikor a falu minden lakója a kunyhójában hűsölt, puskalövések hangja ugrasztotta talpra a lakókat, amit a falu kutyáinak frenetikus ugatása követett. Ahogy a falusiak meghallották a győzedelmes Yo-He-Wah kiáltást, kiözönlöttek az utcákra, hogy fogadják a hazatérő harcosokat, akik végigvonultak a falun frissen szerzett skalpjaikat fenyőágakon lengetve. Furcsamód egyetlen foglyot sem hoztak, akiknek kék festékcsík virított volna a mellén és a karján, jelezve, hogy ők a máglyára kerülnek. Sőt, egyáltalán nem hoztak foglyokat. Mikor Tűztáncos odaért a főtérre, lábujjhegyre áll és a tömeg fölött eltekintve próbálta Evant felfedezni kavargó, vidám harcosok között. Azonban bárhogy is meresztgette a szemét, nem látta a férfit. Megfordult és arrafelé nézett, amerről a harcosok érkeztek, de nem látott mást, csak a porfelhőt, amit bevonulásukkal kavartak. Iszonyú félelem kerítette a hatalmába. Nem kapott levegőt, és egy jeges kéz szorította össze a szívét. Aztán meghallotta, hogy valaki csikaszo nevén szólítja. Megfordult, és a szélesen vigyorgó Fekete Sólymot látta. 189

– Gondolom, az angolt keresed – mondta csikaszóul. Nem lehet halott, gondolta Tűztáncos, ha az unokatestvére ilyen boldog. De félelme még mindig olyan erős volt, hogy csupán egyetlen szót bírt kinyögni: – Igen. – A hátsereggel van. Nemsokára ők is ideérnek. Óriási megkönnyebbülés hullám sepert át Tűztáncoson, és lábai úgy elgyengültek, hogy csaknem összeesett. Megtántorodott, mire Fekete Sólyom kinyújtotta a kezét, és gyorsan megtámasztotta. – Miért jöttetek ilyen soká? – kérdezte Tűztáncos, mikor egy kicsit magához tért. – A franciák szereztek egy ágyút, és betették a negyedik fal helyére. Messzebb lehetett vele lőni, mint a mi puskáinkkal, így egy pár napig kénytelenek voltunk várni. – De akkor hogyan vertétek meg mégis őket? – Néhány harcos a többi faluból türelmetlen lett és mérges. Nem vártak Promingo parancsára, hanem megrohanták az erődöt. Nagyon őrült dolog volt. Körülbelül félúton járhattak közöttünk és a franciák között, amikor az erődből rájuk lőttek az ágyúval, és megölték szinte mindet. Egy maradt meg, de ő is megsebesült. Aztán két shawnee kijött az erődből, hogy a sebesültet bevigye az erődbe. Mindnyájan tudtuk, hogy olyan helyen fogják megkínozni, ahol mi is láthatjuk. Nagyon mérgesek voltunk, de az angol volt a legmérgesebb. Felugrott és rohanni kezdett. Fekete Sólyom elhallgatott és megrázta a fejét, majd folytatta. – Tűztáncos, én még soha nem láttam ilyet. Az angol olyan volt, mint egy vicsorgó, dühös vadállat, szikrákat szórt a szeme. Még a puskáját sem vitte magával. Csak 190

rohant, feje fölött lengetve a brit tisztek hosszú kését. Az egyik shawnee-nál azonban volt puska. Lebukott egy fatörzs mögé és rálőtt. Az angol úgy rohant, mint egy őrült, jobbra-balra dülöngélve, így a golyó nem találta el. Mikor a shawnee látta, hogy még mindig közeledik, megfordult és elfutott. – És aztán? – kérdezte Tűztáncos, aki szinte látta maga előtt az eseményeket. – A franciák az angolra fordították az ágyút és elsütötték. A golyó olyan közel csapódott be hozzá, hogy mindnyájan azt hittük, eltalálta. De a következő pillanatban az angol kiugrott a hatalmas füstfelhőből, elrohant a sebesült csikaszo mellett, és rárontott a francia tüzérekre. Még soha senkit nem láttam úgy használni a kését, mint ahogy azt az angol tette. Úgy vágott le három embert, mintha fűszálak lettek volna. A másik kettő megfordult és futásnak eredt. Mi ekkor már tudtuk, hogy miénk a győzelem. Meg sem vártuk Promingo parancsát, lerohantuk az erődöt. Fekete Sólyom ismét elhallgatott egy pillanatra fekete szemei csillogtak az izgalomtól. – Az angol nagyon bátor harcos. A legbátrabb, akit láttam. Úgy harcolt azon a napon, mint egy ördög Nagyon nagy főnök lehetne belőle. Csak egyetlen dolog volt, ami nem tetszett. Nem hagyta, hogy élő foglyokat ejtsünk az ellenség közül. De még így is bármikor követném a harcba, és a legtöbb csikaszo harcos így van vele. Az angol dicsőséget szerzett magának. Tűztáncos ellépett unokatestvére mellől, és az erdő felé indult. Mielőtt azonban odaért volna, a fák közül néhány harcos és Evan lépett ki, aranyhaja csillogott a napfényben.

191

Mikor Evan meglátta a lányt, megtorpant, és abban a pillanatban Tűztáncos is megállt. Tekintetük találkozott, és szinte fogva tartották egymást, míg a többiek elsiettek mellettük. Aztán a férfi még most is puskaporos arcán lassú mosoly ömlött szét. Tűztáncos úgy érezte, hogy teste azonnal szétolvad. Miközben Evan felé tartott, azzal a magabiztos lazaságával, ami annyira jellemzője volt, hatalmas örömöt érzett. Tűztáncos ebben a pillanatban döbbent rá, hogy beleszeretett a férfiba. Valamiképpen az irritáló, arrogáns angol keresztülcsúszott védelmi vonalain, és belopta magát a szívébe. 14. fejezet Másnap reggel Evan a kunyhóban található háromlábú székek egyikén gubbasztott, és próbálta megírni jelentését a parancsnokának. – Mit csinálsz? A férfi meglepődött Tűztáncos hangjától. Amikor ő felkelt, a lány még mélyen aludt, bár már késő reggel volt, és a napsugár vastag sugarakban ömlött be a nyitott ablakokon. Megfordult, és ránézett a lányra. Tűztáncos fél könyékre támaszkodva feküdt az ágyban, hosszú, fekete haja mint selyem köntös borult a testére, zöld szemében még ott ült az álom, érzéki szája duzzadt volt a heves éjszakai csókoktól. Egészében véve rendkívül kívánatos volt. A férfi óriási kísértést érzett, hogy letegye a tollat, és visszamenjen hozzá. – Jelentést írok a parancsnokomnak. Vonakodva bár, de visszafordult a feladatához.

192

Amikor meghallotta Tűztáncos könnyű lépteit a háta mögött, megfordult, és a felé sétáló meztelen lány látványától szinte elakadt a lélegzete. Forró, nehéz vágy támadt benne, összeszorított fogakkal próbálta legyűrni magában. Tűztáncos odalépett mellé, és lenézett az ölében heverő papírra. – Mi az, hogy írni? Evan kényszerítette magát, hogy a kérdésre koncentráljon, és ne a lány combjai között göndörödő feketeségre, ami éppen a szemével volt egy magasságban. Jaj, mennyire vágyott rá, hogy ott megcsókolt és megízlelje az édességét! Csaknem emberfeletti erőfeszítésre volt szüksége, hogy ismét elforduljon, és felvegye a tollát. – Az a beszélgetés egy olyan formája, amikor anélkül tudunk szólni más emberekhez, hogy jelen lennénk. Különösen hasznos nagy távolságoknál. Betűket kapcsolunk egymáshoz, amikből szavak lesznek. A betűket pedig ezzel a tollal lehet lerajzolni. Evannek eszébe jutott Tűztáncos anyja. – Anyád soha nem beszélt neked az írásról? Nem láttad őt írni? – Nem, de kinek írt volna és miért? Mondtam neked, ő nagyon jól érezte magát itt a csikaszokkal. Ez megint olyasmi volt, ami megmutatta Tűztáncos logikai érzékét. Evan egy kicsit hülyének érezte magát, hogy erre nem gondolt, de ez sem vitte közelebb annak megoldásához, hogy ki lehetett Tűztáncos anyja. Ahogy Evan írt, Tűztáncos figyelte. Magától rájött, hogy a szavak közötti üres helyek a szünetek. Kissé hihetetlennek tartotta, hogy valaki majd megnézi ezt a papírt, és abból tudni fogja, hogy Evan mit akart mondani. 193

Evan észrevette a lány arckifejezését, és rájött, hogy nagyon tetszik neki a művelet. Jólesett, hogy a fehérek világából mutathat valami olyasmit, ami megnyerte a lány tetszését, és szerette volna, ha több dologgal is megismertetheti. Akkor talán nem úgy gondolna magára, mint tiszta csikaszóra, és büszkén viselné fehérségét. Akkor talán őrá is másképpen nézne. – Miért hagytad abba az írást? – Mi? – rezzent össze Evan. – Csak gondolkodtam. – Miről gondolkodtál? – Hát hogy mit írjak tovább – válaszolta a férfi. Aztán félig megfordult, és felnézett. Tűztáncos tisztán érezte azoknak a szikrázó kék szemeknek a hatását, feje búbjától a lábujja hegyéig. Látta mellkasa arany szőrzetét, vállai erős izmait. Szája hirtelen kiszáradt a vágytól, és rekedten azt kérdezte: – És ez az írás nem várhat? Evan szíve úgy vert, mint egy tamtamdob, de valahogy kinyögte a választ. – Nem, attól tartok, nem – mondta. Gyorsan elfordult a kísértéstől, és úgy folytatta. – Josh megy vissza keletre, mert üzleti ügyei vannak, és elviszi ezt a levelet, ha meg tudom írni, mikorra indul. Nagyon fontos, hogy a parancsnokom minél hamarabb értesüljön az akció eredményéről. Evan ismét a levél fölé hajolt, de közben arra gondolt, hogy még soha nem volt ilyen nehéz feladata. Legnagyobb mérgére, nem jutott eszébe, hogy mit akart írni. Látva, hogy Tűztáncos kilép a látószögéből, kicsit megkönnyebbült, mert abban reménykedett, hogy ha nem látja a lányt, talán jobban tud figyelni.

194

Tűztáncos azonban nem ment el. Csak odalépett Evan mögé, és fölé hajolt. Hosszú haja úgy takarta be mindkettőjüket, mint egy csillogó, fekete függöny. Végigsimította a férfi karjait, majd letérdelt mögé és az ölébe tette a kezét. Evan szinte megdermedt, mikor a lány tenyere rásimult férfiasságára, és vékony izzadságréteg lepte el a homlokát. – Később, Tűztáncos – motyogta. – Most nekem… – Sssh – válaszolta Tűztáncos, nyelve hegyével végigsimítva a férfi egyik izmos vállán. – Az írás még várhat. Akarlak, angol. Most az egyszer Evan nem tiltakozott, amiért Tűztáncos „angol”- nak nevezte, mert a hangja mindent jóvátett. Nem volt ereje tiltakozni. Tehetetlenül ült, mialatt a lány kioldotta a nadrágját és ujjai lágyan becézgették felhevült bőrét, ahogy egyre lejjebb és lejjebb tolta a nadrágját. Mikor aztán férfiassága teljes nagyságában, büszkén kiugrott, a lány a kezébe vette. Evan felnyögött, és a toll kiesett a kezéből, összefröcskölve a papírt. Szinte agónia volt számára ülni addig, míg a lány le- és fel mozgatta a kezét teljes hosszúságán, lágy csókokat lehelt a vállára, és kemény mellbimbói végigdörzsölték a hátát. Amikor úgy érezte, hogy nem bírja tovább, letolta a nadrágját, eltolta a lány kezét, és felállt. Ahogy a férfi megfordult, Tűztáncos felnézett rá a földről, ahol eddig térdelt. Az ablakokon beáramló napsugarak megvilágították a férfi egész testét, és olyan volt, mintha aranyporral szórták volna be: haja glóriaként ragyogott a fején. Szeme égett a vágytól, és kéksége az indigóhoz volt hasonló. Tűztáncos lenyűgözve nézte, és közben arra gondolt, hogy sokkal inkább hasonlít egy 195

istenhez, mint emberhez. Eszébe jutott, hogy a nacsezek a Napot imádják, és úgy beszélnek róla, mint egy arany köntösbe öltözött istenről. Ez lehet a nacsez napisten, aki itt áll előtte, gondolta a lány, büszkén, erősen és gyönyörűen. És jelen pillanatban az övé. Kitárta karjait a férfi felé. Evan több mint örömmel fogadta el Tűztáncos néma invitálását, de az ágyhoz elvinni már nem volt türelme. Ehelyett gyengéden hanyatt fektette a lányt, majd egy erőteljes lökéssel behatolt meleg mélységeibe. Tűztáncos már várta a férfit, nem volt szükség további előkészítésre. Karját és lábát a férfi köré fonta, körmeit belevájta izmos hátába. Gyönyörködött csodálatos szeretőjében, és hagyta, hogy a napisten, akit a karjában tartott, felvigye magával a mennyországba, ahol arany fényben és a millió szétrobbanó csillag ragyogó szikráiban fürdesse. A következő napok, mikor Evan a parancsnoka válaszára várt, Tűztáncos számára olyan különlegesek voltak, amikre tudta, hogy egész életében vissza fog emlékezni. Mivel már kénytelen volt beismerni magának, hogy beleszeretett Evanbe, a rideg, kegyetlen ténnyel is szembe kellett néznie: A férfi el fog menni, ha elvégezte a dolgát, és útjaik soha többé nem fogják keresztezni egymást. Azonban ő nem olyan nő volt, aki a jövőn rágódik. Praktikusabb volt annál, mintsem a jelent szomorkodással töltse. Elhatározta, hogy a lehető legjobban kihasználja korlátozott idejét, amit Evannel tölthet, és elraktározza az emlékeit, mintha kincseket gyűjtene. Mert ha egyszer a férfi elmegy, nem marad számára más belőle, és ezeknek az emlékeknek ki kell tartaniuk egész életében. 196

Evan élvezte az együtt töltött idilli napokat, de távolról sem gondolkozott ennek az okain. Ö csak annyit tudott, hogy Tűztáncos volt az eddigi legizgalmasabb szeretője, és hogy már nagyon régen volt ennyi szabadideje, hogy élvezze az életet minden velejárójával együtt. Azonban a változást ő is észrevette a lányon. Nemcsak abban, hogy a lány szinte többször kezdeményezte a szeretkezést, mint ő, mert agresszivitását betudta szenvedélyes csikaszo természetének. Ha a lány úgy érezte, hogy valamiben igaza van, abból a világért sem engedett volna, így aztán Evan próbálta elkerülni az olyan témákat, amik nézeteltérést okozhattak közöttük. Nem akarta megkockáztatni, hogy ez a törékeny, új kapcsolat, ami mostanában alakult ki közöttük, máris széthulljon. Nem, ez valami titokzatosabb változás volt, valami, amit nem tudott mivel magyarázni. A lány sokkal kedvesebb és finomabb volt vele. Egy hónapon keresztül csaknem mintaéletet éltek. Evan még a földekre is elkísérte, amikor a lánynak le kellett dolgoznia a részét, bár jelenléte nem sok haszonnal járt. A csikaszo férfiak megtisztították, feltörték a földet, és magas kupacokat emeltek, amibe a magok kerültek, majd az aratásban is részt vettek, de az ültetést, a gyomlálást és locsolást a nők, a gyerekek és a törzs öregjei végezték. De Evan segített vizet hordani a szomjas növényekre, és annyira hozzászokott a munkához, hogy ugyanúgy megszerette a kukorica illatát, mint az indiánok. Egy idő múlva már azt sem találta furcsának, hogy Tűztáncos leveszi az ingjét, és félmeztelenül dolgozik. Egy nap, amikor éppen hazafelé tartottak a földekről, Evan megkérdezte: – A te arcodon miért nincsenek tetoválások, mint a többi nőén? 197

– Anyám azt mondta, nem szükséges, mert engem maga a Nagy Szellem tetovált ki. A férfi megdermedt. – Micsoda? A lány megállt, szembefordult a férfival, és végigfuttatta az ujját a szeme alatt és az orrán. – Látod? Evan nem látott mást, csak halvány szeplőket, amik most előbújtak a naptól. Egy pillanatig arra gondolt, hogy megmondja neki, azok nem tetoválások, hanem szeplők, és az angolok között nagyon gyakori, de végül mégsem szólt semmit. Tűztáncos anyja valószínűleg nem akarta, hogy lánya szépségét elcsúfítsák a kék pöttyök, és ezért találta ezt ki. Evan magában nagyon egyetértett az anyával. Tűztáncos szeplői nagyon aranyosak voltak, de a tetoválások annál kevésbé, legalábbis a férfi számára. Nem, nem fogja az angol fogoly kis furfangját elárulni. – Ja, tényleg, el is felejtkeztem róla. Ahogy folytatták az útjukat, Evan alig bírta megállni nevetés nélkül Tűztáncos és a többiek hiszékenységét. Rájött valamire Tűztáncos anyjával kapcsolatban. Az angol fogoly okos volt, és láthatóan nem értett egyet mindennel, amit az indiánok csináltak. Annak ellenére, hogy Tűztáncos ennek pont az ellenkezőjéről volt meggyőződve. A férfi abban reménykedett, hogy az angol vér sokkal erősebb Tűztáncosban, mint ahogyan ő gondolja. A csikaszo férfiak többször is elhívták Evant magukkal vadászni. Az egyik vadászaton – a legizgalmasabbon – elejtettek egy vérszomjas medvét. A csikaszók a medvét még a sasnál is jobban tisztelték; zsírját vallásos ceremóniákon kenték magukra, de a főzéshez is 198

használták, sőt vad fahéjjal és különböző más fűszerekkel illatosítva pomádét is készítettek belőle. A medvevadászat utáni estén Fekete Sólyom látogatott el hozzájuk. Mostanában ezt elég gyakran tette, és Evan nagyon örült neki. Evan majdnem biztos volt benne, hogy Amherst ezredes őt fogja elküldeni, hogy derítse fel a környék francia erődjeit, különösen a Saint Louis mellettit, és elhatározta magában: Tűztáncost semmiképpen nem fogja magával vinni tolmácsként. Fekete Sólyom látogatásai lehetőséget adtak Evannek, hogy angolul tanítsa a harcost, és nagyon meg volt elégedve a haladásával. Ha esetleg Josh nem tud menni, Fekete Sólymot használhatja tolmácsául. Ezen az estén azonban Fekete Sólyom azért jött, mert Tűztáncos az aznap elejtett medve húsából sütött egy darabot vacsorára. A harcos és Evan leültek a kunyhó közepén fekvő medvebőrre, és várták Tűztáncost, aki átment az ételért a főzőházba. Mikor visszajött, és letett egy fatálat Fekete Sólyom elé, a harcos felsóhajtott: – Ah, a kedvencem. Sofki! Evan maga is megkedvelte az enyhén kesernyés kukoricalevest. Mindig elbűvölte szép, sötét sárga színe. A földi kukorica, amiből készült, fehér volt, és nem is változott sárgára, csak mikor a lúgos vizet hozzáadták. Tűztáncos letette a medvesültet tartalmazó fatálakat a férfiak és a saját helye elé. Egy perccel később újabb tálakat hozott, amikben párolt kukorica, sült tök és párolt articsóka volt, no és egy kosár hamuban sült süteményt. Mikor letette a medvebőr közepére, Fekete Sólyom kikapott egy süteményt a kosárból. – Ez a második kedvencem!

199

Idáig Evan kedvence is ez volt, de mióta visszajött a francia erődtől, Tűztáncos egy másik főztje foglalta el ezt a helyet. Így aztán most, mikor látta belépni a lányt egy nagy fazékkal, nagy elégedettséget érzett, mert tudta, hogy az van benne. Mikor Tűztáncos felemelte a nehéz öntöttvas fedőt a fazékról, Evan gyorsan belenyúlt és kivett egy gőzölgő rolót. Lefejtette róla a külső kukoricahéjat, és így előbukkant a töltelék, ami tört kukoricából és dióból készült. Mohón bedobta a szájába, élvezve a töltelék különlegesen fűszeres ízét. Angliában a vesepecsenye volt a kedvence, de azt össze sem lehetett hasonlítani ezzel. Mikor a következő darabért nyúlt, észrevette, hogy Fekete Sólyom és Tűztáncos őt nézik. Rájuk vigyorgott és azt mondta: – Ha még eddig nem jöttetek volna rá, nekem ez a kedvencem. Legalábbis mostanában – tette hozzá. – Meg kell mondanom nektek valamit – mondta és tekintete találkozott Tűztáncoséval. – Még soha nem ettem ilyen finomakat, mint amikkel Tűztáncos etet engem. Képtelenség kedvenc ételt választani. Evan soha nem szűkölködött a bókokban, mikor Tűztáncos szépségéről volt szó, de ezelőtt még soha nem mondott semmit a szolgálataira, pedig a lány úgy érezte, ez sokkal fontosabb, mint a kinézete. Ezért most olyan jólesett neki ez a dicséret, hogy kicsordultak a könnyei. Gyorsan lehajtotta a fejét, hogy Evan ne láthassa az arcát. Evan ezt nagyon furcsának találta, de valahogy mégis megérezte a lány pillanatnyi elérzékenyülését. Fekete Sólyom figyelte a párt, ahogy csendesen ettek tovább. Tűztáncost valami furcsa ragyogás vette körül, amit eddig még soha nem látott rajta, az angol pedig 200

nagyon kiegyensúlyozott és nyugodt volt. Fekete Sólyom nem volt bolond. Annak ellenére, hogy még nagyon fiatal volt, tudta, hogy ezek ketten szerelembe estek. És a szerelmet nem tévesztette össze a vággyal. Néhányszor, mikor velük volt, a két ember testi vonzódása olyan erős volt, hogy szinte látta a levegőben köztük a szikrákat, és érezte forró vágyuk illatát. Ma este azonban más volt. Éppen befejezték a vacsorájukat, és elhelyezkedtek az alacsony kanapén, mikor kopogtatás hallatszott az ajtón. Evan kérdően nézett Tűztáncosra, majd felállt, és kinyitotta az ajtót. A nyílásban Josh állt. A skót elnevette magát Evan meglepetésén. – Látom, nem várt vissza ilyen hamar. – Hát, tényleg nem – ismerte be Evan. – Még egy hónapja sincs, hogy elment. Kettőnknek majdnem ugyanennyi időbe telt, csak míg ideértünk. Hogy tudta ilyen hamar megjárni az utat oda-vissza? – Elfelejti, hogy csikaszo lóval mentem – válaszolta Josh, majd belépett a kunyhóba, és üdvözölte Tűztáncost és Fekete Sólymot. – Nem is tudtam, hogy magának csikaszo lova van – mondta Evan. – Mi történt a másikkal? – Ja, azzal? Jó kis ló volt, de nem volt meg benne a csikaszo lovak gyorsasága és kitartása. Hosszú alkudozás után elcseréltem a feleségem egyik rokonával, aki itt él ebben a faluban. Persze az túlzás, hogy cseréltem, mert két puskát adtam hozzá ráadásként. Pennsylvaniai puskákat. Nem érte be, csak a legjobbal. – Na de még így is nagyon hamar visszaért – jegyezte meg Evan. – Nem várta meg Amherst ezredes válaszát a jelentésemre? – Dehogynem. Akkor éppen Williamsburgben volt. 201

– Mi az ördögöt csinált Virginia fővárosában? A harcok északon vannak. – Pitt visszahívta Dinwiddie ezredest, pedig annál nagyobb hóhányó még nem volt a kolóniákon. Evan egyetértett ezzel. A rövid beszélgetésből, amit Virginia kormányzójával folytatott, gyorsan rájött, hogy bár a férfi katonai zseninek tartja magát, amennyit a katonai taktikákról tud, betehetné egy tű fokába, és még akkor is maradna hely a cérnának. Igen, a Brit Hadsereg nagyon jól elboldogult nélküle meg a tanácsai nélkül is. Bár… – Na de ez még mindig nem magyarázza meg, hogy Amherst ezredes mit keresett Virginiában. – Na, akkor figyeljen ide. Pitt annyira meg volt elégedve azzal, ahogy Amherst megfordította a háborút, hogy őt választotta ki Virginia kormányzójául. Amherst lejött megnézni a kolóniát, de azt megmondta, hogy itt nem marad, ha vége lesz a háborúnak. Azt mondta, a kormányzást átadja egy hadnagynak. Evan nem volt meglepve. Tudta, hogy Amherst ezredes alig várja, hogy visszamehessen hőn szeretett angliai birtokára. Ebből a szempontból nagyon hasonlítottak egymáshoz az ezredessel. Azonban volt valami, amit Evan nem értett. – Mi az, ami megfordította a háborút? – Hát, például, hogy a Duquesne erőd elesett. Azóta Pitt erődnek hívják. – Ez nem újság. Ez tavaly történt. – Ja, de beletelik egy kis időbe, míg Pittbe elér a hír. – Josh itt elhallgatott, és elgondolkozó arcot vágott. – Gondolja, hogy a miniszter ezért nevezte ki Amherstet

202

Virginia kormányzójává? Mert Amherst róla nevezte el a Duquesne erődöt? – Nem Amherst nevezte el az erődöt – tájékoztatta Evan a skótot. – Egy virginiai javasolta a nevét, George Washington – folytatta Evan. – Úristen, Josh! Mit jön ide azzal, hogy megfordult a háború? Minden amit mond, tavaly történt. – Ja, de azt még nem mondtam el, hogy az idén mi történt. – Josh itt szünetet tartott, hogy közlendője elég drámai hatású legyen. – Bevettük a Carillon erődöt. A Carillon erőd volt az, ahol a Brit Hadsereg óriási vereséget szenvedett, ahol Evan elvesztette csapatának nagy részét, és jó barátját, Lord Howe-ot. Hirtelen sárga fény villant a szemében, és megpördült. – Remélem, jól elpáholtuk őket! – Hát, attól tartok, hogy nem igazán. A franciák felrobbantották az erődöt, és elmenekültek, mikor meghallották, hogy Amherst és serege a közelben van. Azóta azonban elkezdték az újjáépítését. Átkeresztelték Ticonderoga erődre. Amherst ezredes azt mondta, hogy a serege most Crown Point és a Niagara erődök felé tart, és nagyon reméli, hogy be tudja őket venni. Josh egy pillanatra elhallgatott, hogy Evan megemészthesse a hallottakat, aztán folytatta. – És még ezen kívül is vannak híreim. Wolfe ezredes felhajózott a Saint Lawrenc-folyón és ostrom alá vette Quebecet. Ja, a franciák kezdenek bajban lenni. Evan megdöbbent, hogy ennyi minden történt, amióta eljött északról kora tavasszal. Úgy látszott, Pitt miniszter haditervét próbálták megvalósítani, így, hogy Amherst Kanadát szállta meg a Champlain-tavon keresztül, Wolfe 203

pedig megtámadta Quebecet. Azonban a hírek hallatán nem izgalmat érzett, hanem szorongani kezdett. – Tehát Amherst úgy érzi, nem kell a környékbeli településeket kifürkésznem? Visszahív? – Nem, nem hívja vissza magát. Azt mondta, a háború megfordult, de még nem dőlt el. Attól tart, hogy Quebec nehéz dió lesz. Különben azt üzeni magának, hogy maga és Promingo nagyon szép munkát végeztek a Massiac erődnél, és ez sokban hozzájárult a franciák meneküléséhez Carillonnál. Tudtak róla. Amherst mondta, hogy elfogtak néhány francia futárt. Úgy látszott, a Massiac erőd eleste jobban megrázta őket, mint a tavalyi Frontenac erődé. Álmukban sem jutott eszükbe, hogy arról is támadhatnak rájuk angolok. Ja, az, hogy a vörös kabátját viselte a támadáskor, őrnagy, hatalmas ötlet volt. Hatalmas! A franciák megesküdtek, hogy legalább húsz angol volt a támadók között. Amherst nem tudta mire vélni a dolgot, amíg el nem magyaráztam neki, hogyan vette el tőlük az ágyút egymaga, és hogyan volt ott mindenhol egyszerre, ördögként harcolva. Nem csoda, ha húsznak látták. Amherstre nagyon nagy hatással volt a dolog. Nemcsak a háború fordult meg, gondolta Evan, hanem Josh véleménye is róla. Azonban az, hogy a skót ilyen lelkendezve beszél róla, zavarba ejtette. Esze ágában sem volt hőssé lenni. Az igazat megvallva, amit csinált, elég nagy bolondság volt. Nem bátor volt, hanem iszonyúan dühös. Az egyetlen különbség közötte és a halott csikaszo között az volt, hogy ő életben maradt. Remélve, hogy végre kikerülhet a középpontból, azt kérdezte: – Hol van a parancs, amit Amherst küldött? – Nem küldött semmit. 204

Evan megdermedt. – Nem küldött parancsot? – Gondolom, majd személyesen adja át magának, ha megérkezik Williamsburgbe. Ja, igen, mert odahívta magát. Williamsburgben akarja magával megbeszélni a stratégiát. – Milyen stratégiát? – kérdezte Evan döbbenten. – Nem számítottam másra, csak egy környékbeli felderítésre. Josh megvonta a vállát. – Az ezredes nem közölte velem a részleteket. Csak annyit tudok, hogy várja magát Williamsburgben. Sietnie kell, mert a hónap végén továbbmegy. – A hónap végén? De hát három hét múlva vége a hónapnak! -Ja. – Nem érek oda ilyen hamar. – Én két hét alatt tettem meg az utat – mutatott rá Josh. – Maga ismeri a vidéket. Tud tájékozódni az erdőben. Én biztos eltévednék. Képtelen lennék ennyi idő alatt odaérni. – Ja – értett egyet Josh. – Ezért megyek magával én. Evan arca szkeptikus kifejezést öltött. – Maga elvisz Williamsburgbe, aztán visszajön? – Ja. – És mi lesz a fontos üzleti ügyeivel? – Ó, őrnagy, nincsen fontosabb dolog a háborúnál – válaszolta Josh megbántottan. Persze, most, hogy az angolok vannak nyerésben, gondolta Evan. Josh hirtelen buzgóságában kételkedve. – Különben meg éppen Williamsburgben lenne dolgom nekem is – folytatta Josh az árut meg visszaküldöm lovakkal. Vannak a teherhordók között is megbízható emberek. 205

Na, ez már inkább vall Josh-ra, gondolta Evan. – Gondolom, holnap korán reggel akar indulni. – Ez Tűztáncostól függ. Az ezredes azt akarja, hogy őt is hozza magával. Nem Evan volt az egyetlen, aki nagyon meglepődött Josh váratlan bejelentésén. Így volt ezzel Tűztáncos és Fekete Sólyom is. Evan volt az első, aki magához tért. – Miért? – Hát, elmeséltem neki, hogy a lány magával ment a felderítő expedícióra, és ez felkeltette a kíváncsiságát. Azt mondta, a lány Pocahontasra emlékezteti, és szeretné megismerni. – Ki az a Pocahontas? – kérdezte Tűztáncos. Josh válaszolt, mielőtt Evan kinyithatta volna a száját. – Egy indián lány volt, aki megmentette az egyik első telepes életét. Azóta a telepesek között szájról szájra jár a története. Evan most rádöbbent, hogy a szorongás, amit az előbb érzett, azért volt, mert attól félt, itt kell hagynia Tűztáncost. Azonban ő még nem állt készen a válásra. Még nem. Az ötlet, hogy magával vigye Williamsburgbe, nagyon tetszett neki. Talán ha a lány meglátja, hogyan él anyja népe, jobban el tudja majd fogadni saját félig fehér voltát is. Most odafordult a lányhoz. – Gyere velem, Tűztáncos – mondta neki. – Nagyon jó lehetőség lenne számodra, hogy meglásd, hogyan él az anyád népe. Tűztáncost annyira meglepte a férfi ajánlata, hogy szóhoz sem jutott, csak bámult rá. – Nem is vagy kíváncsi? – kérdezte Evan, kihasználva a lehetőséget.

206

Tűztáncos elismerte magában, hogy egy kicsit tényleg kíváncsi. Nem minden volt rossz, amit az anyja mesélt a fehérekről. Azonban nem is ez volt, ami az utazásra motiválta, hanem hogy így még több emléket gyűjthet Evanről. Mielőtt azonban válaszolhatott volna, Josh szólalt meg. – Talán szüksége lesz a nagyanyja engedélyére. Tűztáncos erre megpördült, zöld szemei mérgesen szikráztak. – Nekem nincs szükségem senki engedélyére. Én csikaszo nő vagyok! Oda megyek, ahová akarok! Josh meglepetten lépett hátra Tűztáncos kitörésétől, Evan pedig alig bírta visszafojtani a nevetését. Ő soha nem mondott volna ilyesmit Tűztáncosnak. Ez olyan volt, mintha egy mérges bika előtt egy piros zászlót lengetett volna meg az ember, és ő már megtanulta nagyon gondosan megválogatni a szavait. Az azonban meglepte Evant, hogy Josh ezt nem tudja, hiszen neki is csikaszo nő volt a felesége. Talán az a nő nem ennyire veszélyesen független, mint Tűztáncos. Annak ellenére, amit Tűztáncos mondott, a lány tudta, hogy ez nem teljesen igaz. Nem mehetett oda, ahová akart, mert nem csupán egy volt a csikaszo nők közül. Az ő sorsa az volt, hogy uralkodjon a klánon, és az anyja legyen a következő főnöknek. Kötelezettségei voltak a törzzsel szemben. Azonban esze ágában sem volt visszavonni, amit mondott. Ehelyett így szólt: – Nagyanyámtól nem engedélyt fogok kémi, hanem tanácsot. – Mikor? – kérdezte Evan. – Holnap reggel.

207

15. fejezet Tűztáncos másnap reggel korán elment a nagyanyjához, és elmondta neki, meghívták, hogy látogassa meg a fehér nagy hadifőnököt, és hogy az angollal és egy Josh nevű kereskedővel menne. – Menni akarsz? – kérdezte Keleti Csillag. – Igen, akarok. – Miért? – Mert kíváncsi vagyok anyám népére, és arra, hogyan élhetett, mielőtt idekerült. Keleti Csillag érezte, hogy ez csak a kisebbik ok, amiért Tűztáncos menni akar. Biztosan tudta, hogy unokája nem akar elszakadni az angoltól. Úgy látszott, korábbi félelme beigazolódott: unokája beleszeretett a férfiba. – Szerintem nem az engedélyemért jöttél, mert már döntöttél. – Igen – válaszolta Tűztáncos, nyugodtan állva nagyanyja mérges tekintetét. – Megyek. – Akkor meg miért jöttél ide? – Az áldásodért. Keleti Csillag eltűnődött, hogy vajon Tűztáncos itthon maradna-e, ha megtagadná tőle az áldását, de ez csak egy futó gondolat volt. Tudta, hogy Tűztáncos önálló nő, és saját elgondolása szerint él. Azonban azt is tudta, hogy a lány később egy nagyon fájdalmas búcsúnak néz elébe. De talán még jó is, ha megismeri a fehérek világát, legalább meglátja, hogy nem neki való. Ő túl csikaszo ahhoz az élethez. – Áldásomat adom – válaszolta Keleti Csillag halkan. Tűztáncos a lágy hangtól nagyon mérges lett. Csak nézett az öregasszonyra, majd azt mondta: 208

– Köszönöm – aztán megfordult, és el akart menni, Keleti Csillag azonban utána szólt. – Várj! Még nem fejeztem be. Tűztáncos visszafordult. – Beszélni akarok az angollal. – Miért? Keleti Csillag halványan elmosolyodott. Ez nem kérdés volt, hanem lázadás, amit nem sokan mertek volna megtenni a törzsből. De Tűztáncos megtette, és ez tetszett az öregasszonynak. – Amit mondani akarok neki, ahhoz neked semmi közöd – válaszolta Keleti Csillag nyugodtan. – De hát ő nem beszéli a nyelvünket. – Tudom. Azonban azt hallottam, hogy Fekete Sólyom már elég jól beszéli az övét. Küldd ide nekem az angolt és Fekete Sólymot. Harminc perccel később Fekete Sólyom és Evan ott álltak Keleti Csillag előtt. – Netak chookoma – mondta Keleti Csillag. – Jó napot – válaszolta Evan, majd megismételte csikaszóul, mert ennyit már tudott. Keleti Csillagnak ez nagyon tetszett, de nem mutatta. Arca olyan volt, mintha kőből faragták volna ki. – Fordítsd le a következőket az angolnak – fordult Fekete Sólyomhoz. – Elvárom tőle, hogy épségben visszahozza az unokámat ebbe a faluba, és útközben minden bajtól megóvja. Fekete Sólyom az öregasszony minden szavát lefordította Evannek, aki ugyanilyen nyugodt hangon válaszolt. – Mondd meg neki, hogy Tűztáncos életét a sajátommal fogom védeni. 209

Miután Fekete Sólyom továbbadta Evan válaszát, Keleti Csillag és Evan tekintete találkozott. Egyiküknek sem rebbent meg a szeme. Keleti Csillag bólintott, és Evan tudta, el van bocsátva. Megfordult, és elhagyta a kunyhót. Mikor egyedül maradtak, Keleti Csillag azt mondta Fekete Sólyomnak: – Nem is Tűztáncos életéért aggódom. Attól félek, hogy beleszeretett az angolba. – Igen – válaszolta Fekete Sólyom és szerintem az angol is őbelé. Ez az utolsó megjegyzés megdöbbentette Keleti Csillagot. Erre nem is gondolt. A fehér férfiak tartottak indián nőket szeretőként, de érzelmileg általában nem kötötte őket semmi hozzájuk. A kapcsolatok szinte kizárólag testiek voltak. Azonban a hír nem változtat meg semmit, gondolta Keleti Csillag. Az angol úgyis el fogja hagyni Tűztáncost a végén, és akkor majd szenvedhet. Ő nem olyan, mint a teherhordók vagy a kereskedők, akik néha feleségül veszik indián szeretőjüket, és indiánként élnek. Ő a csontja velejéig angol, és az ő világa egy örökkévalóságnyira van Tűztáncosétól. *** Evan, Tűztáncos és Josh egy órával később már úton voltak. Evan nagyon nevetségesen érezte magát azon a lovon, amit Tűztáncos neki választott a ménesből. Nemcsak azért, mert az állat koszos volt és csapzott, hanem mert rövid lábai voltak. Evannek fel kellett húznia a térdeit a ló hátáig. Esze ágában sem lett volna felülni rá, ha Josh nem akar megtenni hatvan mérföldet naponta. 210

Evan tudta, hogy az ő lova egyszerűen képtelen lenne ilyen teljesítményre. Ahogy azonban haladtak az ősi ösvényen, amit a csikaszok Béke Ösvénynek neveztek, Evan véleménye hamarosan megváltozott. Az indián póni nemcsak hogy gyors és egyenletes ütemben kocogott, de biztosabb is volt Evan lovánál. Kezdte megérteni, a telepesek miért tartják olyan nagyra ezeket az állatokat. Kit érdekel, hogyan néz ki? Senki nem fogja meglátni őket az erdő mélyén, ahol olyan sötét volt, hogy tíz lépésre alig láttak maguk elé. Evan éppen kezdett hozzászokni az indián pónihoz, mikor a ló hirtelen megtorpant az ösvényen, nagyokat dobbantott, majd ágaskodni kezdett, és mérgesen nyihogott. Evan elvesztette az egyensúlyát, és leesett. Nem esett nagyot, így meg sem ütötte magát, de nagyon szégyellte a dolgot. Ló még soha életében nem vetette le a hátáról, és mivel déli pihenőjük után ő állt az élre, Tűztáncos és Josh is szemtanúi voltak szégyenének. Gyorsan felpattant a földről, odarohant a lóhoz és megragadta a kötőfékjét. – Ne! Ne menj oda! – kiáltott rá Tűztáncos. – Dehogynem! – vetette hátra mérgesen a válla fölött. – Majd megtanítom ennek a rohadt lónak, hogy kit dobjon le! Mielőtt azonban Evan bármit is tett volna, úgy látszott, az állat teljesen megnyugodott. Előbbi furcsa viselkedésére csak gyors fúj tatása emlékeztetett. – Mi a franc ütött ebbe? – kérdezte Evan Tűztáncostól, mikor a lány odaléptetett mellé. – Az – mutatott le a lány a ló előtt a földre. Evan odanézett, de néhány furcsa cafrangon kívül nem látott semmit. 211

– Mi az? – Annak a csörgőkígyónak a maradványa, amit megölt a lovad. Hihetetlenül veszélyes. – Én nem hallottam semmit. Nem csörög, mielőtt támadni akar? – Nem mindig – válaszolta Josh, lovával bepréselődve a másik kettő közé. – És szerintem a lovad sem hallotta, csak a szagát érezte. – Honnan tudjátok, hogy csörgőkígyó volt? – kérdezte Evan. – Lehetett valami másfajta is. – Nem. A csörgőkígyó az egyetlen, ami így meg tud bolondítani egy csikaszo lovat. Iszonyúan utálják a csörgőkígyókat – mondta Josh. – Igen, vettem észre – jegyezte meg Evan szárazon. – De azért valahogy figyelmeztethetett volna előtte. A harmadik nap estéjén Josh azt mondta: – Van itt nem messze egy kereskedelmi állomás, ott fogjuk tölteni az éjszakát, és még talán valami meleg ételt is szerezhetünk. – Kereskedelmi állomás? – kérdezte Evan meglepetten. – Itt kinn a semmi közepén? – Ja. Itt van már 14 óta, Charles Charleville, a tulajdonosa akkor építette. Ahogy én tudom, ez az egyetlen angol kereskedelmi állomás az Alleghenies-nek ezen az oldalán. – Miért nem szálltunk itt meg menetközben? – kérdezte Evan. – Mert nem volt szükséges. Most azonban, mivel Tűztáncos is velünk van, és az eső is esni fog, azt hiszem, nem lenne rossz ötlet. 212

Evan felnézett a kristálytiszta kék égre. Egyetlen felhőt sem látott. – Miből gondolja, hogy esni fog? – Érzem a levegőben. Nemsokára nagy zuhét kapunk a nyakunkba. Egy óra múlva kiértek egy tisztásra, aminek a közepén egy hatalmas gerendaépület állt. Lovaikat kicsapták legelni a tisztás zöld füvére, nyergeiket és a többi holmijukat betették az eresz alá, ahol nagy kupacokban tűzifa állt. Mikor beléptek a helyiségbe, Tűztáncos kíváncsian nézett körbe. Ő úgy tudta, hogy a cserokák építkeznek gerendákból, tehát a fehérek tőlük vehették az ötletet. A gerendák közötti rések agyaggal kevert mohával voltak betömve, és a falból mindenfelé kampók álltak ki, amiken különböző dolgok lógtak: hálók, nyergek, edények, puskaporos tülkök, nagy tekercs kötelek, balták, csapdák, hócipők, ásók, füstölt sonkák és sonkaszeletek. A szoba egyik sarkában rengeteg szőrme és bőr volt felhalmozva; a másikban tégelyekben medvezsír, puskapor, zsákokban kukoricaliszt és szárazbab. Evan is körbenézett. Ő már több ilyen kereskedelmi állomáson is járt, és most annak örült a legjobban, hogy ebben deszkapadló van, és az is sokkal tisztább, mint máshol. Szerette volna, ha az első fehérek lakta hely jó benyomást tesz Tűztáncosra. Hirtelen erős férfihang robbant bele a csendbe. – Josh? Josh McDougal, te vagy az? – Úgy hallom, ez Charlie – válaszolta Josh nevetve. Evan és Tűztáncos megfordultak, és egy testes, ősz hajú, vörös arcú férfit láttak a helyiség egész hosszában

213

végighúzódó pult mögött. Mögötte, a falon egész puska-, kés- és tomahawk gyűjtemény lógott. – Hát téged mi szél hozott erre? – kérdezte Charlie, miközben kilépett a pult mögül, és megszorította Josh kezét. – Már vagy öt éve is megvan, hogy utoljára itt jártál. – A barátaim és én Williamsburgbe tartunk, és arra gondoltam, talán itt tölthetnénk az éjszakát, mivel vihar készülődik – magyarázta Josh. Charlie kutató pillantást vetett Evanre és Tűztáncosra, de nem mondott semmit. Túl sokan vannak, akik a törvény elől menekülnek, és az a legbiztosabb, ha az ember nem kérdez semmit. – Bizony, ma éjszaka az állatnak sem biztonságos kint, nemhogy az embernek – mondta. – Elalhattok a tüzem mellett, persze csak ha fizettek érte – tette hozzá, és a tűzhely mellett álló hosszú asztalra mutatott, aminek mind a két oldalán hosszú padok nyújtóztak. – Üljetek le. Mindkét férfi letette a puskáját az ajtó mellé, és odamentek az asztalhoz. Evan nagyon csodálkozott azon, amit a két kereskedő mondott. Az előbb, mikor érkeztek, még egyetlen felhő sem volt az égen, mégis mindketten biztosak voltak benne, hogy vihar lesz. Evan félrelépett, és hagyta, hogy Tűztáncos üljön belülre a padon, aztán ő is helyet foglalt. Josh velük szemben ült le. Charlie most odalépett az asztalhoz közben pedig egy kétes tisztaságú köténybe törölgette a kezét. – Charlie, szeretném, ha megismernéd a barátaimat – mondta Josh. – Tűztáncos és Evan Trevor őrnagy. Evan bólintott, Tűztáncos pedig mosolygott. – Örülök, hogy megismerhettem önöket – válaszolta Charlie, aztán Evanhez fordult.

214

– Azt hiszem, tudom, hogy maga kicsoda. Maga az a tiszt, aki a Massiac erőd elleni támadást vezette. – Igen, én is ott voltam, de nem én vezettem a támadást, hanem Promingo, a csikaszo főnök – lepődött meg Evan. – Honnan tudta, hogy én ki vagyok? – Egyszerű. Minden indián, kereskedő, trapper és hordár magáról, és arról beszél, hogyan vette el a franciáktól az ágyút egymaga. Maga hős lett. Evan Josh-ra nézett. Josh szabadkozva emelte fel a kezét, és azt mondta: – Nem én voltam, őrnagy. Az indiánoknak megvan a maguk külön hírforrásuk. Evan Charlie-ra nézett. – Amit maga hallott, erős túlzás. Nem vagyok hős. – Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. Azért szeretném magát megkínálni egy itallal. Mit kér? Sört? Rumot? Vagy pedig nagyon jó francia konyakom van. – Köszönöm, akkor konyakot kérek. – És te Josh? – Én rumot. – És a hölgy? – fordult Charlie ismét Evanhoz, mert nem kerülte el a figyelmét a férfi magatartása. Kétsége sem volt afelől, hogy a lány a tiszttel van. Tűztáncos szemei szikrákat hánytak a méregtől. – Én nem iszom! – vágta oda. Charlie meglepetten nézett a lányra. Valódi mesztic, gondolta, a vonásai teljesen európaiak. Errefelé elég sok félvér élt, kereskedők és hordárok fiai és lányai, de ilyen zöld szemű szépséget, aki ilyen folyékonyan beszélt volna angolul, még nem látott. Ha a meszticek egyáltalán beszélték az apjuk nyelvét, azt nagyon darabosan és bizonytalanul tették. Nem úgy, mint ez a szép kis cica, 215

gondolta a férfi, és alig bírt elfojtani egy mosolyt. Nemcsak hogy beszéli a nyelvet, de még használni is meri. – Igen? Hát, tudja, maga az első indián, akitől ilyesmit hallok. De vannak itt másféle italok is. Mit szólna egy csésze teához? – Sassaffas? – Nem, ezt Kínából hozták. Tűztáncos még soha nem hallott Kínáról. Tétovázni kezdett, mire Evan vette át a szót. – Van almaleve? – Úgy emlékszem, valahol van – válaszolta Charlie. – Van itt minden. Tűztáncos gyanakvó pillantást vetett Evanre, mire a férfi azt mondta. – Nem, abban nincs alkohol. Csak jó ízű. Szeretném, ha megkóstolnád. Evan szinte könyörgött a szemével, és Tűztáncos rádöbbent, hogy nem tud nemet mondani neki. Beleegyezően bólintott. Charlie besietett a pult mögé, és előhúzott egy üveg konyakot meg egy üveg rumot. – A likőröket el kell dugnom – magyarázta. – Ez az egyetlen dolog, amit valaha is elloptak tőlem. Eltűnt a pult alatt, és hallották, ahogy üvegek és kannák között rámol. Mikor ismét felbukkant, diadalmasan emelte magasra az almaleves üveget. – Tudtam, hogy lenni kell még egynek. Míg Charlie az italjaikat töltögette, Tűztáncos ujja hegyével az asztalt simogatta, és csodálta a fa simaságát. Evan észrevette ezt, és azt mondta: – Szép az asztal, nem? Gyalult fának hívják. A padló is ebből készült. – Igen, szép – ismerte el Tűztáncos. – Gondolom ezen könnyebb írni. 216

– És enni is – mondta Evan nevetve, mert rájött, hogy Tűztáncos azt sem tudja, mire való az asztal. – Várjál, míg odaérünk Williamsburgbe. Ott majd láthatsz igazi szép angol bútort. Külön asztalunk van az írásra. Charlie most négy nagy csuprot tett le eléjük. Evan döbbenten nézett a sajátjára, arra gondolva, hogy ha ő azt mind megissza, biztos az asztal alatt köt ki. Látva a férfi arckifejezését, Charlie szabadkozni kezdett. – Tudja, őrnagy, nincs rendes poharam a konyakhoz, mert errefelé inkább a rum fogy. – Jó, nem baj – mondta Evan, és arra gondolt, hogy ez egyáltalán nem csoda, hiszen a konyak drága ital, és távolról sem olyan erős, mint a rum. Charlie most leült Josh mellé. – Van valami új hír a háborúval kapcsolatban? – kérdezte. A kérdést Evanhoz intézte, de Josh volt, aki válaszolt. Elmondott Charlie-nak mindent, amit legutóbbi keleten jártakor hallott. Mikor befejezte, Charlie azt kérdezte: – Tehát akkor mégis megnyerjük ezt a háborút? Hála istennek! És nagyon remélem, hogy ez alkalommal végleg. Ezeknek az átkozott indiánháborúknak vége-hossza nincs a századforduló óta. – Nem, Carlie, azt hiszem, ez az utolsó – mondta Josh. – Nahát, ennek örülök. El sem tudod képzelni, hogyan izzadtam vért az elmúlt évek alatt, attól félve, hogy elveszítem ezt a kereskedelmi állomást, és vele együtt az egyetlen megélhetési lehetőségemet. – Miért, olyan jól megy itt az üzlet? – kérdezte Evan csodálkozva.

217

– Időnként hatalmas forgalmam van, különösen tíz éve, mióta Dr. Walker felfedezte az Allegheniesen átvezető ősi indián ösvényt. – Csak nem a Cumberland-hágón jött maga is? – kérdezte Evan. – Dehogyis! Akkor még nem is tudtam róla. Egyetlen kereskedő sem ismerte. – Akkor hogy került ide? – Mint a Goose Creek-i kereskedők. Megkerülve a hegyeket, keresztül a Karolinákon. De én valahogy mindig éreztem, hogy van valahol egy másik út. Mindent megtettem, hogy kiszedjem az indiánokból, akikkel kereskedtem, de a világért el nem árulták volna. Azonban most, hogy tudjuk, hol van az út, a telepesek özönleni fognak ide, főleg akkor, ha megnyerjük a háborút. Na, akkor aztán jó dolgom lesz. – Igen, de az is lehet, hogy ez csak száz év múlva fog bekövetkezni – mondta Evan. – Á, nem kell annak olyan sok idő – bizonygatta Charlie magabiztosan. – Már most megkezdték a betelepülést az Alleghenies és a Cumberland hegyek közötti völgybe, és mióta Walker visszatért a hírrel, két társaság is árulja a földet az Ohio mellett. Csak arra várnak, hogy eldőljön, kié a föld, aztán letelepedhessenek. Lehet, hogy én már ezt nem fogom megérni, de akkor is jönnek. Semmi nem állíthatja meg őket sem a hegyek, sem az indiánok, semmi. Egyre csak nyomulnak nyugat felé, és meg sem fognak állni, el nem érik a …. – A Csendes-óceánt? – segítette ki Evan. – Ja, akárhogy is hívják. Evan magában arra gondolt, hogy az bizony bele fog telni egy kis időbe, majd Tűztáncoshoz fordult. 218

– Hogy ízlik az almaié? – Nagyon finom – válaszolta a lány. – Hogyan készül? – Kipréselik az almák levét. Josh, látva a lány szkeptikus arckifejezését, felnevetett. – Tudom, mire gondol, de ez nem az itteni almából készül. Az ittenieknek semmi húsuk nincs, csak vastag, kemény héjuk. Ez az alma olyan tájon termett, amit Angliából hoztak ide, és akkora, mint az öklöm. Tűztáncos ezt nem nagyon tudta elhinni, és ez az arcán is látszott. – Isten bizony! – tette hozzá Josh. Tűztáncos most Evanhez fordult megerősítésért. – Tényleg igaz – mondta a férfi. – Becsületszavamra! – vetett keresztet a mellére. – Ez mit jelent? – kérdezte Tűztáncos. – Esküszöm, hogy igaz. Tűztáncos szemei csodálattal teltek meg. Felemelte a csuprot. – Kaphatok még eggyel? Evan mosolygott, és nagyon örült, hogy sikerült valamivel elkápráztatnia a lányt. *** Charlie nemsokára felszolgálta nekik a vacsorát. Mikor Tűztáncos tányérja mellé odatett egy háromágú tárgyat, a lány Evanre nézett, és azt kérdezte: – Ez mi? Mielőtt azonban Evan kinyithatta volna a száját, Josh már válaszolt is. – Az egy villa. A kolóniákon nem sok van belőle, de úgy tudom, Angliában egy ideje már használják. Igaz, őrnagy? 219

Evant kezdte idegesíteni, hogy bármit kérdez tőle, mindenre Josh válaszol. Megrovó pillantást vetett a kereskedőre, aztán azt mondta: – Igen, így van. Főleg húst esznek vele. Azért vannak rajta ezek a kis hegyes ágak, hogy fel lehessen szúrni a húst. Tűztáncos ránézett a ragura, és azt kérdezte: – Hol van ebben a hús? Jó kérdés volt. Evan is belenézett a tányérjába, és látta, hogy a zöldségek és a hús teljesen szétfőttek. – Egyél a kanaladdal – motyogta, és nagyon szégyellte magát, mert Tűztáncos már most ízelítőt kapott abból, milyen rosszul főznek az angolok. Már a vacsora végén jártak, amikor kint dörögni kezdett az ég. – Na, ideért – jegyezte meg Josh, féloldalra hajtva a fejét. – Mondtam, hogy ma még esni fog. Nem sokkal ezután egy nagyobb csapat érkezett. A nyolc férfi lepakolta a holmiját az eresz alatt, aztán beözönlöttek a helyiségbe, és szállást kértek éjszakára. Charlie befogadta őket, és ételt is ajánlott, de a férfiakat sokkal jobban érdekelte az ivás, mint az evés, és nemsokára mindnyájan ott sorakoztak a pult előtt. Egyik csupor rumot a másik után öntötték magukba. Evan az asztaluk mellől bizalmatlanul méregette a hosszú hajú, csapzott szakállú, koszos ruhájú alakokat Ahogy kezdtek egyre hangosabban beszélni, úgy használtak egyre közönségesebb szavakat. Evan úgy érezte, hogy nem beszélhetnének ilyen tiszteletlenül Tűztáncos előtt. Amikor aztán az egyik azt mondta, hogy „szarházi”, Evannél betelt a pohár. Áthajolt az asztal fölött,

220

és suttogva beszélni kezdett Josh-hoz, hogy Tűztáncos ne hallja. – Ha ezek nem fogják vissza magukat, odamegyek, és összeütögetek néhány koponyát. Nincs joguk így beszélni Tűztáncos előtt, még ha lenézik is az indiánokat. – Nem azért nem vigyáznak a nyelvükre. Tűztáncos indián, és fogalmuk sincs, hogy ért angolul. Különben szerintem nem is tudja, hogy ezek a szavak mit jelentenek. Nem hiszem, hogy az anyja megtanította volna neki. Tűztáncoson tényleg nem látszott, hogy zavarná a beszéd, de ahogy az idő múltával a férfiak egyre hangosabbak lettek, Evan nem bírt magával. Felállt az asztaltól, mire Josh megkérdezte: – Hová megy? – A puskámért. Jobban érezném magam, ha itt lenne mellettem. Evan a férfiak felé intett. – Attól fél, hogy megpróbálnak valamit csinálni Tűztáncossal? – Igen. – Na, attól nem kell félnie. Ha csak rossz szemmel is néznének rá, Charlie szétlőné a fejüket, és ezt ők is tudják. Nagyon tiszteli a nőket. Most, hogy Josh ezt elmondta, Evan rájött, hogy a férfiak eddig feléjük sem pillantottak, ami rendkívül szokatlan volt. Azonban még mindig nem tetszett neki az ötlet, hogy Tűztáncos egy helyiségben aludjon ezzel a sok férfival. Arra gondolt, hogy kiviszi a lányt, de egy különösen erős szélroham meg egy mennydörgés után letett erről. Felállt, és odament Charlie-hoz, aki egy asztalnál írt valamit. Evan háttal fordult a bandának, és azt kérdezte: 221

– Van itt valami olyan hely, ahol Tűztáncos elalhatna? Charlie meglepetten pillantott fel. – Külön hálószobám nincsen, ha erre gondolt. Nők nem nagyon járnak errefelé. Abban a pillanatban az egyik férfi különösen hangosan röhögött fel, mire mind Evan, mind Charlie mérgesen néztek rá. Aztán Charlie azt mondta: – Azonban megértem, hogy aggódik érte. Én sem szeretném, ha arcon rúgnák a nagy hánykolódás közepette, mert ma éjszaka biztos nyugtalanul fognak aludni. Mindig úgy van. Nem is adok nekik több rumot. Higyje el, szívesebben aludnék a lovakkal, mint ezekkel. – Charlie most megfordult, és egy falba épített keskeny ágyra mutatott, ami a helyiség végében állt. – A lány aludhat az én ágyamban, én meg majd alszom a földön. Legalább szemmel tarthatom az italaimat. Az ágyam is ezért van itt. Evan nem tiltakozott, főleg mióta megtudta, Charlie mennyire tiszteli a nőket. – Köszönöm, és nagyon örülnék, ha valamivel meghálálhatnám. – Nem szükséges. – De én szeretném. Charlie megvakarta a fejét. – Jó, rendben. Akkor ez egy bivaly lesz. – Egy mi? – Egy bivaly. Bivalybőr! – Attól tartok, azzal nem szolgálhatok. – Jó, akkor néhány uncia fekete só – mondta Charlie, de ahogy meglátta Evan arcán az értetlenkedő kifejezést, azt kérdezte: – Az sincsen magánál? 222

– Nem, nincsen. Sőt, azt sem tudom, hogy mi az. – Az a vastag, fekete massza, amit a hamu forralásával nyerünk. Lefölözzük, kihűtjük és sóként használjuk. Errefelé nagy értéke van. Evan bólintott. Tudta, hogy a só igen becses a vadonban. Nemcsak azért, mert az élethez nélkülözhetetlen, hanem mert a húst sóval tartósítják. A fekete sóról azonban most hallott először. Nagyon hülyén érezte magát, míg Charlie meg nem kérdezte: – Ha nincsen bivalybőre vagy fekete sója, mivel akart fizetni? – Hát jó angol pénzzel – válaszolta Evan, mintha ez lenne a legbutább kérdés, amit életében hallott. Azonban mikor benyúlt az inge alá, hogy elővegye a zacskót, amiben a pénzét tartotta, Charlie csak legyintett és megrázta a fejét. – Ne fárassza magát – mondta. – Semmi hasznát nem veszem itt a pénznek. Értéktelen. Evan csalódottságot érzett. Brit számítás szerint jól állt. Megtakarított fizetésével, aztán amit a lovával nyert, és kis örökségével, amit az anyjától kapott, egész szép kis összeget tett félre. Itt a vadonban azonban koldusnak számított. – Megkérdezem Josh-t, nem tudna-e kölcsön adni nekem egy… – itt kis szünetet tartott és elfintorodott – egy bivalyt. – Nem, őrnagy, nem szükséges. A lány aludhat az ágyamban. – De… – Nem – jelentette ki Charlie határozottan. – Szeretném ezt megtenni a lányért. Belevaló nő.

223

Később, mikor Evan ott feküdt a tűzhely körül Josh-sal és a többi férfival, akik percenként megbökték vagy megrúgták álmukban, áldotta az eszét, hogy Tűztáncost sikerült megkímélni ettől a szörnyűségtől, amin ő most keresztülment. Tudta, hogy a lánynak sem lehet túl kellemes a helyiség másik végében, mert ott is hallja a hangos horkolást, érzi a büdös rum- és dohányszagot, ugyanúgy, mint ő. Ez már magában is elég borzalmas volt, de mikor eleredt az eső, a lyukas tetőn keresztül éppen oda folyt a víz, ahol a lány feküdt. Evan mérges volt és csalódott. Szerette volna, ha Tűztáncosra jó benyomást tesz a fehérek életmódja. Most már csak abban reménykedhetett, hogy útjuk további része jobban fog sikerülni, mint ez a borzalmas éjszaka. 16. fejezet Másnap Evan, Josh és Tűztáncos elhagyták French Licket. Nagyon sok állatot láttak, főleg szarvasokat, amint a sós források mellett a földről nyalogatják a sót, ahonnan már elpárolgott a víz. Az egyik forrás mellett azonban indián asszonyok álltak, és egy nagy fazékban vizet forraltak. Evan gyanakodva pillantott körbe, a harcosokat keresve. – Nyugodjon meg, őrnagy – mondta Josh. – Ezek cherokee-k, és a törzsük a barátunk. Evan tudta, hogy az asszonyok nem csikaszók, mert velük ellentétben ezek hosszú hajukat kiengedve viselték, és nem kontyban. – Mit keresnek ezek a csikaszok földjén? – kérdezte.

224

– Ez már nem csikaszo föld. Innentől egészen Virginiáig a cherokee-k területén járunk, kivéve egy kis vadászterületet délen, ami a shawnee-ké. – Mennyire délre? – kérdezte Evan. – A shawnee-k kifejezetten ellenséges törzs. – Elég messze ahhoz, hogy ne zavarjanak minket – válaszolta Josh. Másnap elértek a Cumberland-hegység lábához, és maguk mögött hagyták a sűrű erdőségeket. Tűztáncos nem győzött ámuldozni. Még dombokat sem látott soha, nemhogy ilyen hegyeket. Szemét egyszerűen képtelen volt levenni az Appalache lilás színű csúcsairól, amik mintha egészen a felhőkig nyúltak volna. Ahogy a hágón haladtak, amit Dr. Walker Cumberland hercegéről nevezett el, a lány nem tudott betelni a látvánnyal. Jobbra-balra forgott a nyeregben, azt sem tudta, hová nézzen. Két hatalmas folyó eredt itt, a Tennessee és a Kentucky. Helyenként lélegzetelállító magasságokból zuhant alá az óriási víztömeg; apró szivárványok csillogtak fölötte, és hűvös permettel szórta be az utazókat. Mikor felértek a hágó legmagasabb pontjára, Evan és Tűztáncos megálltak egy pillanatra az egyik fenyő alatt, és csodálták a látványt. – Tavasszal is errefelé jöttünk – mondta Evan Tűztáncosnak. – És éppen akkor virágzott minden. Akármerre néztél, csak virágokat láttál, azt kívánom, bárcsak itt lettél volna. Gyönyörű volt. Tűztáncos el sem tudta képzelni, hogy még ennél is szebb lehetett. Onnan, ahol állt, körben mindenfelé ellátott, legalább ötven mérföld távolságba, és ettől olyan érzése támadt, mintha a világ tetején állna. Ezt látja a sas is, gondolta a lány. A csikaszók a madarakat áldottnak 225

tartották, mert ők a felsőbb régiók teremtményei, ahol a Nagy Szellem is lakik. Tűztáncos most nagyon irigyelte a madarakat, mert mindig így láthatják a világot. Hirtelen valami elsuhanó árnyékot látott a földön, amire azt hitte, a fölöttük köröző sasok egyikének az árnyéka. Ehelyett azonban egy apró felhőfoszlány úszott el fölötte, olyan közel, hogy felnyújtotta a kezét, hátha elérheti. De a közelség csak illúzió volt. – Mikor észrevette, hogy Evan figyeli, nagyon butának érezte magát, és elpirult. – Nem kell szégyellned – mondta Evan lágyan. – Én is megpróbáltam megfogni. – Aztán mikor meghallotta, hogy Josh szólítja őket, azt mondta: – Jobb lesz, ha megyünk. Míg Evan megfordította a lovát, Tűztáncos még egy utolsó pillantást vetett a csodálatos látványra. Már maga ez is megérte a fáradságot, hogy láthatta, gondolta a lány. Evan már régen elindult, de ő csak állt, és próbált minden részletet jól az emlékezetébe vésni! Aztán mikor úgy érezte, hogy sikerült minden részletet megjegyeznie, elégedetten fordította meg a lovát, és követte a férfiakat. Ahogy haladtak lefelé a Cumberland- és az Alleghenyhegy közötti völgyben, amit a telepesek „árok”-nak neveztek, újabb sűrű erdőbe értek be. Evan hirtelen felegyenesedett a nyeregben, és fülelni kezdett. – Mi ez a zaj? – kérdezte Josh-tól. Josh félrehajtott fejjel hallgatózott. – Szerintem valami csengő – válaszolta. Mivel Evan is így gondolta, kicsit megnyugodott. – Gondolja, hogy teherhordók közelednek? Az ő lovaik nyakán szokott csengő lógni. – Ja, de ők általában leveszik, hogy ne hívják fel magukra az indiánok figyelmét. 226

– Nem azt mondta, hogy cherokee területen járunk, és itt nincs semmi veszély? – Igen, de a teherhordók nem ismerik annyira az indiánokat, mint én – mondta Josh, és ismét fülelni kezdett. – Tudja mit? Szerintem ez valamelyik telepes tehene. Ki szokták csapni őket az erdőbe legelni, és azért van rajtuk csengő, hogy rájuk találjanak. – De hát ilyen messze nyugaton nincsenek telepesek. – Ja, tudom. Azért mondtam, hogy „szerintem”. Alig haladtak néhány száz métert, amikor szembetalálkoztak egy telepessel, aki a családját vezette keresztül az erdőn. A trió félreállt, hogy elférjenek mellettük a keskeny ösvényen, amit a férfi apró biccentései köszönt meg. Ugyanúgy volt öltözve, mint Josh és Evan, annyi különbséggel, hogy az ő fejét valami kukoricaszárból összetákolt kalap fedte. Vállán egy hosszú puska lógott, és kötőféken vezette a lovukat, amin a felesége ült, ölében tartva gyermeküket. Az asszony alig fért a rengeteg csomag mellett. Az első ló mögé volt kötve egy másik, amin rengeteg mindenféle holmi volt felhalmozva; balta, több zsák kukorica, lőporos-hordó, edények, agyagcsuprok, és nagy göngyöleg ruhák. A második ló mögött ballagott egy tehén, szintén megpakolva. A nyakában lógó csengő hangosan szólt, és az állat nem győzte a farkával elhajtani a körülötte rajzó legyeket. Leghátul kocogott a család kutyája, szorgalmasan szimatolva az ösvényt. Mikor meglátta az oldalt álló három embert, hangosan ugatni kezdett. Evan és Josh csak bámulták a telepeseket, míg el nem tűntek a fák között. Szinte hihetetlen volt, hogy egy pár képes nekivágni ennek a vadonnak. Evan eddig azt hitte,

227

hogy csak az Allegheny-hegység túloldalán vannak telepesek. Tűztáncos is bámult, de, ő teljesen másért. Minden figyelme az asszony felé fordult: magas nyakú vászonruhájára, meztelen lábára, és széles karimájú szalmakalapjára. Mikor Evan megfordította a lovát, észrevette a lány arckifejezését, és megkérdezte tőle: – Mi az? – Most láttam először, hogyan öltözködnek a fehér nők. Mi volt az a furcsa a fején? – Szalmakalapnak hívják. Azért viseli, hogy ne süssön az arcára a nap. – De hát miért? – Hát, hogy a bőre ne égjen le, és ne legyen sötét színű. A „sötét színű” megragadta Tűztáncost. Mikor az anyja takargatta magát, azt mondta, azért teszi, hogy elkerülje a leégéssel járó fájdalmakat. – Ja – helyeselt Josh is. – A fehér nők nagyon vigyáznak a bőrükre. Azt hiszik, minél sápadtabbak, annál szebbek. Olyanok, mint a penészvirágok. Én jobban szeretem, ha a nőnek vagy egy kis színe. Tűztáncos azon tűnődött, vajon Evan is úgy gondolja-e, minél sápadtabb, annál szebb. Most először gondolt a saját bőrszínére. – És a ruhájuk miért olyan magas nyakú? Annak is valami ilyen szerepe van? – Igen, hogy ne látszódjon a mellük – válaszolta Evan. Tűztáncosnak eszébe jutott az a nap, amikor félmeztelenre vetkőzött, és hogy Evan ezen mennyire felháborodott. Szerinte ebben nem volt semmi rossz, de most már megértette a férfi furcsa reakcióját. Hirtelen lenézett saját kis mellényére. A két bőrdarab éppen elfedte 228

a mellét, de oldalról teljesen be lehetett látni, és a kettő közötti völgy is csupaszon volt. Arra gondolt, hogy neki is kellene valamit odatenni, mert nem szerette volna, ha bárki is illetlennek tartja. Aztán eszébe jutott, hogy ő csikaszo, és senki nem befolyásolhatja abban, hogy mit tesz, még az aranyhajú sem. Megrugdosta a lovát, és előrelovagolt. *** Mikor kiértek az erdőből, dimbes-dombos, sziklás vidéken folytatták az útjukat, és aznap már másodszor – újabb telepesekkel találkoztak. Egy kicsiny, gazzal benőtt kukoricaföld szélén durva gerendából ácsolt kunyhó állt, aminek csupán három oldala volt meg, előtte pedig tűz lobogott. Mikor elhagyták, Evan azt kérdezte Josh-tól: – Ennyi az egész épület? – Ja. Tudja, errefelé háromféle telepes létezik. Akiket most láttunk, főleg vadászatból élnek. Nem sokáig maradnak egy helyen, ezért nem is építenek nagy házakat. Nincsenek állataik, nem építenek kerítést. A másik fajta a szegény farmer. Ők már nagyobb házakat építenek, és kukoricát ültetnek. Általában egy lovuk és egy tehenük van, de olyat még nem láttak közöttük, akinek jól ment volna sora. Éppen csak hogy meg tudnak élni. A harmadik fajta az igazi farmer. Ezeknek már van egy kis pénzük, amit be tudnak fektetni a farmjukba. Erős kerítést építenek, ólat az állatoknak, jó szerszámokat vesznek, és terem is nekik annyi, hogy tudnak utána cserélni más dolgokra. Bár ezek nincsenek túl sokan errefelé. Túl sziklás a talaj, és inkább állattartásra alkalmas. 229

Aznap több kis farm mellett is elhaladtak, de mint ahogy Josh mondta, egyik sem látszott túl jól menőnek. A házak gyengék és rozogák voltak, a kukoricaföldek szárazak és gazosak, a kerítések pedig foghíjasak. Embereket sehol sem láttak, csak egy-egy kutya ugatott néha. Másnap átkeltek a hegyen, és már az első farmon meglátszott, hogy errefelé könnyebb a megélhetés. A ház mellett csűr, füstölő és disznóól is állt. A kukorica dús volt és gyönyörű zöld, az érett dohány és len lágyan ringatózott a gyenge szellőben. Evant annyira lefoglalta a szemlélődés, észre sem vette, hogy Tűztáncos megállt, és döbbenten bámulja a mezőt. Megfordult, és visszalovagolt hozzá. – Mi a baj? – kérdezte. – Annak a növénynek, amit az a farmer vág, olyan színe van, mint az anyám hajának. Sehol máshol nem láttam még ezt a színt. Tűztáncos anyjának lenszínű haja és zöld szeme lehetett, gondolta Evan. Az ilyen nem volt ritka az angol nők között, és otthon ezt általában szépnek tartották. Felnézett a Tűztáncos fején feltornyozott sötét hajra, ami annyira fekete volt, hogy szinte már kékes színben játszott, és nagyon örült neki, hogy a lány csikaszo apja haját örökölte. Kreol bőre és fekete haja mellett csodálatosan kitűnt szikrázó zöld szeme. Igen, nagyon tetszett neki ez a szokatlan párosítás. Josh most odalovagolt melléjük, és azt mondta: – Ha egy pillanatra el tudnák szakítani a tekintetüket arról a farmerről, szeretném, ha felnéznének a farmház tetejére. Valami olyasmit láthatnak, amit máshol nem.

230

A ház tetején egy fiú állt, a hóna alatt egy tyúkkal. Evan először azt hitte, azért ment fel, hogy lehozza onnan, de aztán meglepetten kiáltott fel. – Hé! Ez bedobta a kéménybe! – Ja – válaszolta Josh nevetve. – Errefelé így tisztítják a kéményt. A tyúk vadul verdes a szárnyával, és az összes kormot kisepri. Itt a vadonban nincsenek kéményseprők, és egy darabig nem is lesznek szerintem. A következő pillanatban a tyúk kirohant a házból, közben méltatlankodva rikácsolt, és vadul borzolta fekete tollait. Mindhárman jót nevettek rajta. – Lehet, hogy ezért nem is kell errefelé kéményseprő – jegyezte meg Evan. – Ez a módszer sokkal olcsóbb. Továbbindultak, és nem sokára odaértek a farmer gyümölcsöskertjéhez. Tűztáncos ismét megállt, és csodálkozva nézett egy fát, aminek karcsú, keskeny levelei voltak, mint a fűzfának, csak nagyobbak. – Mi az a fa, aminek olyan szép sárga gyümölcsei vannak? – Az egy barackfa – válaszolta Evan. – És az, amelyiknek azok a furcsa kis zöld gyümölcsei vannak? – kérdezte a lány egy fa felé mutatva. – Az körte, de még nem érett meg – válaszolta Josh. Aztán a lány háta mögött álló Evanre nézett. – A barackot és a körtét nem ismerik ebben az országban. – Tehát te akkor még soha nem ettél barackot? – kérdezte a férfi Tűztáncostól. – Nem. – Nahát, akkor nem is tudhatod, mit veszítettél – mondta, és örült, hogy egy új étellel ismertetheti meg a

231

lányt. Odalovagolt a gyümölcstől roskadó fához, és leszakított róla egy illatos barackot. – Nem hiszem, hogy a farmer haragudna érte – mondta. Tűztáncos beleharapott a barackba, aztán letörölte az álláról a lecsorranó édes nektárt, majd felkiáltott: – Nagyon finom! – A barack a kedvenc gyümölcsöm – mondta Evan. – Olyan jól néznek ki, lehet, hogy magamnak is szedek egyet. – Rakjuk meg a táskánkat vele – javasolta Josh. Nem úgy nézem, mintha a farmer nagyon sietne a leszedésével. A fele ott rohad a fa alatt. A két férfi odalovagolt, és jó néhányat bepakoltak a táskájukba. Ahogy barackot majszolgatva továbbmentek, Evan odafordult Tűztáncoshoz. – Ott van egy szilvafa: Arról nem kérsz néhányat? Tűztáncos odanézett. – Nem, a barack finomabb. Ezek a szilvák nagyon kicsik. – De nem annyira, mint a vadszilva, amit errefelé láttam. – Hát akkor még nem láttad a csikaszo szilvát – válaszolta Tűztáncos. – Akkora, mint az öklöm, vagy még annál is nagyobb. Látva Evan hitetlenkedő arckifejezését, hozzátette: – Ez igaz. Az enyémek akkor hozták magukkal, amikor nyugatról a Misho Sipokni mellé költöztek. Becsületszavamra – mondta, és nevetett. Következő nap egy ötven vagy hatvan hosszú házból álló településhez értek, ami több mint tíz mérföld hosszúságban nyújtózott végig egy patak partján. Még egy 232

kis nyikorgó malmot is láttak. A házsor végén, egy nagy tisztáson, ami tele volt félig elkorhadt gerendákkal, egy épület állt, amit a virginiaiak építettek, hogy megvédje őket az indiánoktól. – Az erődben kereskedelmi állomás is van – mondta Josh. – Itt megállunk, hogy felfrissítsük készleteinket. Ahogy közeledtek az erődhöz, egyre több embert láttak, akik vizet hordtak a dombra. Evan azt kérdezte Josh-tól: – A telepesek miért építik az erődjeiket domb tetejére? Ha az indiánok ostrom alá veszik őket, szinte biztos a vereségük víz nélkül. – Azért, mert a patakok és folyók mind alacsonyan folynak, és a nagy esőzésekkor kiáradnak. Azonban igaza van, őrnagy. Ez mindig nagy problémát jelent nekik. Már nem egyszer voltam én is ilyen erődökben ostrom alatt, és higgye el, nagyon nehéz önként jelentkezőt találni, aki lemenne vízért – mondta Josh, majd elvigyorodott. – Persze, erre már csak akkor volt szükség, ha elfogyott a rum és a kukoricapálinka. Ahogy közeledtek az erődhöz, Tűztáncos egyre kíváncsibban nézegette. A kerítés ugyanolyan gerendákból épült, mint amilyet a csikaszók is használtak, de a kétemeletes őrtornyok, amik a kerítés négy sarkán magasodtak, valami olyasmik voltak, amit a telepesek tettek hozzá. Mikor keresztüllovagoltak a nyitott kapun, meglepődve vette észre, hogy a belső házak mind úgy épültek, hogy hátsó faluk tulajdonképpen a kerítés volt, míg tűzhelyeik a középső tér felé nyíltak. A lányra nagy hatással volt ez a találékonyság. A fehérek ezzel nemcsak fát spóroltak meg, de harc alkalmával fel is állhattak a házak tetejére, hogy onnan tüzeljenek.

233

Ahogy keresztülhaladtak a poros téren a kereskedelmi állomás felé, ami hátul állt, fémes, csengő hangot hallottak. Nem messze egy kovács patkolt egy lovat. Elhaladtak egy kifelé induló teherszállító karaván mellett; a mokány kis lovakat szinte lehúzta az a sok áru, amit cipeltek, és a nyakukban lógó csengők hangosan kolompoltak. Két gyermek szaladt át előttük a nyitott téren. A kislányon kötény és apró szalmakalap volt, ugyanúgy, mint a házak ajtajaiban álló asszonyokon, akik napjuk nagy részét bámészkodással töltötték. A trió megállt a kereskedelmi állomás előtti földbe szúrt oszlop mellett. Ahogy Evan leugrott a lováról beleütközött Tűztáncosba, aki szokása szerint most is a rossz oldalon szállt le. Evan gyorsan vissza felugrott a lovára, hogy helyet adjon a lánynak, és ekkor két indiánt vett észre, akik mellettük pakolták le a lovukat. Mikor aztán indultak befelé az állomásra, Evan azt mondta Josh-nak: – Azok az indiánok farkasbundákat hoztak. Legalább ötven volt náluk. Ennyire keresett? – Mint szőrmének, nem sok értéke van, de a farkasok nagy veszélyt jelentenek az itt élő telepesekre, ezért Virginia hálapénzt fizet értük. A hálapénz vadászat szép kis összegeket hoz, így aztán nemcsak az indiánok, de a fehérek is csinálják. Azonban a fehérek nem olyan óvatos vadászok, mint az indiánok. Gyakran teszik a csapdáikat forgalmas ösvényekre. Egyszer én is beleestem egybe. Eltört a bokám, és alig bírtam kivergődni belőle. Majdnem három méter mélyek ezek a csapdák. – Miért nem kötélcsapdát használnak, mint más vadállatok befogására? – kérdezte Evan. – Mert nem tartanak meg egy farkast. A farkas képes lerágni a saját lábát, csak hogy kiszabaduljon. 234

Beléptek az állomás homályos belsejébe, és odasétáltak a pulthoz, ahol a tulajdonos éppen egy ügyféllel tárgyalt. A pult mögötti falon különböző hirdetések lógtak; egy font puskapor másfél dollár, pénz helyett bivalybőrrel is lehet fizetni stb. A hirdetések alatt nagy köteg szárított dohány illatozott. Mialatt Josh leadta a rendelésüket, Tűztáncos odasétált egy asztalhoz, amin tekercsekben színes vásznat kínáltak. Ujjai között kíváncsian kezdte vizsgálgatni az anyagot, mert még soha nem látott olyat, amin minta volt. – Szeretnéd? – kérdezte Evan. – Megveszem neked. – Arra gondolt, talán Josh-t megkérhetné, hogy kölcsönözze neki az árát. – Mit kezdenék vele? – Csinálhatnál belőle ruhát. Evan csupán egy tényt közölt a válaszával, de Tüztáncos úgy értette, hogy ezzel indián öltözködésmódját kritizálta a férfi. – Nem, köszönöm – vetette oda kurtán, és odébbment, hogy a szőrméket is megnézze. Evan csak nézett utána. El sem tudta képzelni, mi volt az, amivel megbántotta. Ahogy kifelé indultak az állomásból, egy részeg indián lépett be, aki rumot akart venni, és beléjük ütközött. Tűztáncos megfordult, és hosszasan nézett a tántorgó alak után. Mikor már lovon ültek, megláttak két telepest, akik egy újabb ittas indiánt cipeltek kifelé a kapun, ahol minden ceremónia nélkül lehajították egy már régen ott fekvő harcos mellé. Tűztáncos vádló pillantást lövellt Evan felé, majd megrugdosta a lovát és előresietett. Ez alkalommal Evan tudta, mi nem tetszett a lánynak. 235

– Tűztáncos azt mondta nekem, hogy a rum, amit a fehérek adnak el neki, átok az indiánokra – mondta Joshnak. – Ja, így is mondhatjuk – ismerte el Josh. – Sokkal érzékenyebbek rá, mint mi, és sokkal több részegest lehet közöttük látni, mint a fehérek között. Beleértve az asszonyokat és gyerekeket is. Itt lógnak az erődök körül, és állandóan italért könyörögnek. És amellett, hogy rászoknak, borzasztó, hogy mire képesek részegen. Emiatt aztán teljesen felborul az indiánok igazságszolgáltatása. Náluk általában a szemet szemén, fogat fogért módszer működik. Ha az az ember, aki ellen elkövetnek valamit, nem képes saját maga bosszút állni, vagy ha az elkövető részeg volt, és nem tudta, mit csinál, hogyan lehet megbüntetni? – De ha ti, telepesek, tudjátok, hogy mit tesz velük az ital, miért áruljátok nekik? – kérdezte Evan mérgesen. – Figyeljen ide, én kereskedő vagyok – válaszolta Josh ridegen. – Ha italt akarnak, italt adok el nekik. – És nem érez semmi felelősséget értük? – A pokolba, nem! Nem én vagyok a gazdájuk. – A fene egye meg, Josh! Maga nem olyan, mint a többi telepes, akik szerint az indiánoknak nincsen lelkük. Maga élt közöttük. Tartozik nekik ennyivel. – Attól még mindig nem leszek a gazdájuk. Van szájuk, mondják azt, hogy nem. Különben ez meg tipikus esete a bagoly mondja verébnek. – Mit ért ezen? – kérdezte Evan. – Azt értem, hogy semmi joga sincsen vádolni engem, amikor maga ugyanolyan bűnös. Vagy már elfelejtette, hogy a Brit Hadsereg himlővel fertőzött takarókat küld az indiánoknak? 236

Evan elfelejtette. – Azok az indiánok az ellenségeink. Ez hozzátartozik a háborúhoz. – Igen? – kérdezte Josh gúnyosan. – Hát, én úgy hallottam, hogy nem mindegyik törzs volt ellenséges, amelyik kapott belőle, és azt sem látom be, hogy ez mennyiben jelent különbséget. Gyerekek és asszonyok gyilkolása elég aljas módja a háborúzásnak. Josh megrugdosta a lovát, és otthagyta Evant, hogy gondolkozzon az elhangzottakon. Végül kénytelen volt magának beismerni, hogy ő is bűnös. Eddig is tudott a dologról, de egyszerűen nem vett tudomást róla. Míg nem élt velük, míg Tűztáncos meg nem tanította, hogy ők is ugyanolyan emberek, mint a fehérek, úgy gondolt rájuk, mint állatokra. Mostanra azonban már megtanulta becsülni őket, és akit a legjobban becsült, most nagyon haragudott rá. A tudat, hogy a lány haragja teljesen jogos, csak ráadás volt Evan számára. A nap folyamán nemhogy közelebb került volna Tűztáncoshoz, hanem egy hatalmas lépést tett hátrafelé. 17. fejezet Három nappal később Evan, Tűztáncos és Josh belovagolt Williamsburgbe. Ahogy lovaikat végigvezették a főutcán, amit Gloucester hercegéről neveztek el Evan sugárzott. Most végre elkápráztathatja Tűztáncost, és akkor talán büszkébb lesz angol vérére. Maguk mögött hagyták a telepeseket, akik életmódja még a csikaszokénál is visszamaradottabb volt. Itt már igazi civilizált környezetben voltak, és az emberek életmódja majdnem ugyanolyan volt, mint amilyenhez Angliában szokott. 237

Tűztáncos valóban izgatott volt a rengeteg újdonság láttán, és ezt meg sem próbálta palástolni. Tágra nyílt szemekkel nézte a csinos téglaépületeket és a kereskedők városrészének zajos, nyüzsgő életét. Bőrkötényt és felhajtott ujjú inget viselő kereskedők, néger rabszolgák és elegánsan öltözött úriemberek gomolyogtak az utcákon. A legtöbb úriember kezében sétapálca billegett, mint magasabb szociális státusuk jelképe, és háromszögletű kalap ült a fejükön, míg a kereskedők és a feketék hajadonfőtt szaladgáltak. A rabszolgák sötét homlokán nagy izzadságcseppek csillogtak, miközben pakolták a rumoshordókat, vagy húzták maguk után a kis kocsikat, amikben a jómódúak utaztak. Tűztáncos először csak két nőt látott; egy pincérlányt az egyik kocsma ajtajában, és egy négert, aki nehéz, zöldségekkel teli kosarat cipelt a fején a közeli piacról. Mindketten ugyanúgy voltak öltözve, mint a telepes felesége, akivel pár napja találkoztak; magas nyakú hosszú ruha volt rajtuk, mezítláb voltak, és csak a néger nő fejét takarta egy turbán. A következő pillanatban egy újabb nő lépett ki az egyik bolt ajtaján. Tűztáncos figyelmesen megnézte magas frizuráját, fodros ruháját, aminek a felső része szorosan be volt fűzve. Miután a nőt felsegítették az egyik kocsiba és elhajtott, Tűztáncos odafordult Evanhez. – Mi baja volt a csípőjének? Evan felnevetett. – Semmi – mondta. – A szoknyája alatt van egy másik, amit alsószoknyának neveznek, és abba fémabroncsok vannak belevarrva. Attól áll ki annyira a csípője. – De hát úgy teljesen eltorzítja a saját testformáját – mondta Tűztáncos hitetlenkedve. 238

– Igen. – Miért? – A nők azt hiszik, ettől vonzóbbak. A női csípő eleve is szélesebb, és így próbálják még jobban kiemelni – mondta Evan, és hirtelen ő is ugyanolyan abszurdnak találta a dolgot, mint a lány. Hirtelen ostorcsattogást hallottak a hátuk mögött, és mindhárman félrehúzódtak, hogy elengedjenek két púposa megrakott szekeret. Ahogy a járművek elhaladtak, Tűztáncos egy indiánt vett észre az utca túloldalán. A harcoson élénkvörös kabát, aranyszínű nadrág, magas, piros sarkú fekete cipő, fodros fehér ing és egy strucctollal díszített turbán volt. Tűztáncos rádöbbent, hogy a férfi az úriembereket próbálja utánozni, de ahelyett, hogy elegáns lenne, csak nevetséges. Tudta, hogy a fehérek is így gondolhatják, mert időről időre összesúgtak a háta mögött, és nevettek. A lány szinte szégyellte magát az indián helyett. – Hol akarnak lakni? – kérdezte Josh Evantől. – Mivel most nem üléseznek, válogathatunk a lakóhelyek között. Evan örült, hogy a Burgessek Háza nem ülésezik, mivel legutóbb mikor itt járt, pont kifogta, és a városban annyi átutazó volt, hogy egy vagyont kellett fizetni egy kis koszos szobáért. Ráadásul a politikusok a vitáikat magukkal vitték a fogadókba is, és hajnalig veszekedtek és verték az asztalt. Ez a zaj aztán keveredett a szerencsejátékosok és kereskedők megszokott nagyhangú vitáival, és a hangzavar egyszerűen elviselhetetlen volt. – Legutóbb a Raleigh fogadóban szálltam meg – mondta Evan a közelben álló épületre mutatva, aminek a bejárata fölött Sir Walter Raleigh képmása lógott. – Van benne biliárdszoba és közös étkezőterem. 239

– Ja, ez egy szép hely – értett egyet Josh. – Sőt, talán Williamsburgben a legszebb. – Kis szünetet tartott, majd megkérdezte: – Még ma el akar menni Amherst ezredeshez? – Nem. Hosszú, fárasztó utunk volt, és biztos vagyok benne, hogy Tűztáncos is szeretné magát kipihenni és rendbe szedni, mielőtt találkozik az ezredessel. Holnap megyünk. – Ja, nem is kell sietni – mondta Josh. – Legalábbis ha addig marad, ahogy mondta. Az még legalább két nap. Különben ha ma már nincs szükség a lovaikra, adják ide, beviszem az istállóba, maguk meg menjenek be, és vegyenek ki szobát. Egy vagy két nap múlva visszajövök magukhoz, van egy kis elintéznivalóm. Amit Josh mondott, csak részben volt igaz. Tényleg volt dolga, de az bőven ráért volna másnapig. Ma este inni akart néhány cimborájával. A forró pillantásokból, amit Evan és Tűztáncos a legutóbbi száz mérföldön vetettek egymásra, tudta, hogy nem fog nekik hiányozni. Ők teljesen másképp fognak ünnepelni. Evan és Tűztáncos ezalatt leszálltak a lovaikról, és lecsatolták a ruhájukat tartalmazó nyeregtáskákat. Aztán átadták a két kantárt Josh-nak, aki elvezette az állatokat. Evan boldog volt, hogy egy időre megszabadultak a vezetőjüktől. Szeretett volna kettesben maradni Tűztáncossal, bár nemcsak azért, amire a skót gondolt. Evan most elvette Tűztáncostól a táskát, a vállára dobta, kezébe fogta a puskáját, és elindult az épület felé. Végighaladtak egy homályosan megvilágított előtéren, ahonnan beláttak a biliárdterembe. Többen játszottak az asztaloknál, mások a sarokban kártyáztak. Továbbmentek, és a következő pillanatban beléptek egy 240

tágas helyiségbe, aminek nyitott ablakain keresztül széles sugarakban ömlött be a napfény. Mivel kora délután volt, csak néhány ültetvényes üldögélt egy asztalnál, barackpálinkát szopogatva. Ez a déli ital a virginiai dzsentri kedvence volt, férfiaké és nőké egyaránt. Ahogy Evan és Tűztáncos elhaladtak mellettük, a férfiak kiguvadt szemmel néztek a lányra, és Evan tudta, félig fedetlen melleit nézik. Alig bírta megállni, hogy meg ne forduljon, és el ne küldje őket a francba, de tudta, hogy igazán nem vádolhatja a férfiakat. A fehérek között elfogadott tény volt, hogy az a nő, aki ilyen nyíltan mutogatja magát, nem akarhat mást, csak felhívni magára a figyelmüket – különösen, ha az illető félvér indián. Evan nagy nehezen legyűrte a mérgét, odalépett a helyiség végében álló pulthoz, és azt mondta: – Jó napot! A legjobb szobájukat kérem. A férfi feltolt szemüvege alatt jól megnézte magának, majd megszólalt. – Nem ismerem én magát? – De lehet. Tavasszal jártam erre. Megkértem, hogy őrizzen meg néhány dolgot a számomra. – Ja, most már emlékszem, őrnagy. Csak… – a tulajdonos itt elakadt, mert azt akarta mondani, hogy Evan azóta valahogy megkeményedett, és sokkal veszélyesebbnek látszik – nem ismertem meg rögtön ebben a ruhában. Mikor elment, még egyenruhát viselt. – A tulaj most óvatos pillantást vetett a pult végénél támaszkodó részeg alakokra, és azt mondta: – Amit rám bízott, megvan. Eltettem a páncélszekrényembe.

241

Ez néhány irat volt, pénz és egy levél az öccsének, arra az esetre, ha nem tért volna vissza. Úgy gondolta, itt mégis nagyobb biztonságban van, mint ha magával vitte volna. – Köszönöm. Igyekszem majd meghálálni. A férfi bólintott. – Azt mondta, a legjobb szobámat kéri? – Igen, a hölgynek és magamnak. A fogadó tulajdonosa már sok mindent látott és most sem lepődött meg túlságosan azon, hogy egy tisztnek indián szeretője van. Esze ágában sem volt megtagadni a szobát a bennszülöttől, amit rendes esetben tett volna. Az őrnagy egyike volt annak a néhány embernek, akit nem szeretett volna feldühíteni. Legutóbb, mikor itt járt, az egyik helyi részeges bika bedühödött, és három embert ütött ki, mielőtt odaért volna az őrnagyhoz, aki az egyik sarokasztalnál csendben iszogatott. A bika hamarosan keservesen megbánta a dolgot. A tiszt olyan gyorsan elintézte, hogy pislogni sem volt ideje. A fogadós még soha nem látott embert, akinek ilyen gyorsan mozgott volna az ökle, és ilyen nagyot ütött volna, pedig még mérgesnek sem látszott. Hihetetlenül higgadt és nyugodt volt, és úgy kezelte a dolgot, mint valami elkerülhetetlen, kellemetlen feladatot. Ja, ez egy olyan ember volt, akit nem szívesen látott volna mérgesen a fogadós, és az ültetvényesek úgy bámulták az indián lányt, hogy a frász jött rá. Remélte, az őrnagy nem vett észre semmit. – Szíveskedjen követni, őrnagy – mondta, megkerülve a pultot. – Azt hiszem, van egy olyan szobám, ami tetszeni fog önnek. Evan és Tűztáncos követték a termen és az előtéren keresztül. A fogadós megállt, és kinyitott egy ajtót.

242

– Ez a legjobb szobám – mondta. – Itt nem fogja zavarni önöket a zaj. Tűztáncos lassan nézett körbe, míg Evan egyetlen pillantással felmérte a szobát. – Ez jó lesz – mondta, és letette puskáját az ajtó mellé. – Legyen szíves beküldeni a papírjaimat, és egy meleg fürdőt. – Igenis. Enni nem kérnek valamit? – Most nem. Majd később. A fogadós kiment, nagyon halkan csukva be az ajtót maga mögött. Tűztáncos csak állt, és csodálkozva nézett körbe. A szoba csaknem akkora volt, mint a kunyhó, amiben Evannel laktak. Az egyik sarokban egy hatalmas baldachinos ágy állt, díszes takaróval letakarva. A takarónak ugyanolyan volt a mintája, mint a függönyöknek. Az ággyal szembeni sarokban egy kerek mahagóni asztal állt, körülötte négy székkel, és a kettő között apró téglából épült kandalló díszelgett. A berendezés többi részét egy íróasztal, két kisebb asztal és két nehéz karosszék alkotta. A fényes padlót szőnyeg fedte. Tűztáncos arra gondolt, hogy még soha nem látott ennyi szép dolgot. Lassan odasétált az ágy mellett álló kisasztalhoz, és ujjával finoman végigsimította a gyertya üvegburáját. – Ez miért van? – kérdezte. – Csökkenti a tűzveszélyt, és megszűri a fényt. Odalépett az ágyhoz, és tenyerével megnyomogatta a matracot. Majd leült rá és csodálkozva vette észre, milyen mélyre süllyed bele. Evan, látva a lány arckifejezését, azt mondta:

243

– Tollmatrac. A párnákat is azzal tömik ki, csak finomabb fajta tollal. Ez nagy előrehaladás a kukoricaszár matracokhoz képest, amit a telepesek használnak. – Igen, az biztos – mondta Tűztáncos, visszaemlékezve a kereskedelmi állomáson eltöltött éjszakájukra. – És az én szőrmeágyamnál is puhább. Evan elégedetten vigyorgott, hogy sikerült valamivel elkápráztatnia a lányt. Tűztáncos felállt, és odament a kandallóhoz. Megvizsgálta a tuskótartó vasbakot, a fújtatót és a lapátot. Felvett egy furcsa tárgyat, aminek hosszú fanyele volt, és azt kérdezte: – Ezt főzéshez használják? – Nem, az ágymelegítő – mondta Evan. Nyeregtáskáikat ledobta az egyik fotelbe, és odament a lányhoz. – Beleteszik a forró szenet – mondta –, aztán végighúzzák a lepedőn, és felmelegítik vele az ágyat. Persze nekünk erre nem lesz szükségünk ebben a forróságban. Tűztáncos azon tűnődött, egyáltalán van-e valami haszna a dolognak, amikor annyi bajjal jár, és ugyanazt a test is megteszi néhány perc alatt. Visszatette a melegítőt a helyére, majd odament az íróasztalhoz, megvizsgálta a tintatartót, a tollat és a porozót. Felvett egy furcsa alakú tárgyat, és Evanhoz fordult. – És ez? Ezt mire használják? – Az egy homokóra. Időmérésre használják – kivette az üveget a lány kezéből, megfordította és visszatette az asztalra. – Pontosan huszonnégy óra alatt pereg le a homok a felső részből az alsóba, és ez jelzi, hogy eltelt egy nap. Tűztáncosnak eszébe jutott, hogy Evan egyszer azt kérdezte tőle, van-e a csikaszoknak naptárjuk. Nem tudta, 244

miért olyan fontos a fehérek számára az idő múlása. Az indiánoknak nem volt szükségük ilyesmire, a nap állásából mindig tudták, melyik napszakban járnak. Felnézett a falra, ahol egy lapot látott, amin egy csomó apró, fekete jel volt. Tudta, hogy térkép, mert nagyon hasonlított arra, amin Evan is dolgozott. – Ez minek a térképe? – A tizenhárom kolóniának. – Evan rámutatott egy pontra, majdnem a térkép közepén. – Mi most itt vagyunk. Williamsburg, Virginia. Ez Virginia második fővárosa. Az első itt volt – csúsztatta Evan lejjebb az ujját – Jamestown, de az nagyon egészségtelen környék volt. Állandóan kiáradtak a folyók, és betegségek pusztítottak arrafelé. Aztán miután a harmadik megyeháza is leégett, a virginiaiak úgy döntöttek, hogy az itteni magasabb vidékre költöznek, amit Középső Ültetvénynek neveznek. Kopogtattak. Evan kinyitotta az ajtót, és két fiút látott, akik egy nehéz ládát cipeltek. – Á, köszönöm, fiúk – mondta. – Tegyétek le ide az ágy végéhez. A két fiú odavitte a ládát, ahová Evan mondta, letették, és mikor felegyenesedtek, szemük tágra nyílt a meglepetéstől. Eddig nem vették észre Tűztáncost. Evan megfigyelte, ahogy arckifejezésük először gyanakvóvá, majd cinkossá válik, mikor rájöttek, hogy a lány itt lakik vele a szobában. Reakciójuk nagyon feldühítette Evant. Bár nagy volt a kísértés, hogy ne tegye, mégis a kezükbe nyomott egy-egy pénzdarabot. Aztán szigorú hangon azt mondta: – Legközelebb illedelmesebb viselkedést kérek, különben nem lesz több.

245

A fiúknak már nem is lett volna szükségük a szóbeli figyelmeztetésre, Evan gyilkos arckifejezése magában is elég volt. Gyorsan zsebükbe dugták a pénzt, és kisiettek a szobából. Mikor néhány perccel később visszatértek egy nagy fürdőkáddal, gondosan ügyeltek, hogy ne nézzenek semerre. Ismét kimentek, de nyitva hagyták maguk után az ajtót. Tűztáncos kíváncsian nézegette a hosszú, fényes kádat a szoba közepén. Az egyik vége sokkal magasabb volt, mint a másik, és négy karomszerű lábon állt. Még soha életében nem látott ilyen furcsa tárgyat, és el sem tudta képzelni, mire használhatják. Evan látva a lány zavarát, felnevetett. – Ez egy fürdőkád. Használják fürdésre és pihenésre is. Azért ilyen az alakja, hogy hátrahajthasd benne a fejedet. – Ti bent fürödtök a szobában? – kérdezte Tűztáncos csodálkozva. – Igen. Ebben a pillanatban ismét belépett a két fiú és másik kettő követte. Mind a négyen két-két vödör vizet hoztak, és beleöntötték a kádba. Háromszor fordultak, mire megtelt a kád. Ekkor Evan mind a négyüknek adott egy pénzdarabot az erőfeszítésükért. Mikor a fiúk kimentek, Evan odalépett az ablakhoz, és becsukta a spalettákat. – Fürödj te először, mielőtt még kihűlne a víz – szólt hátra a lánynak a válla fölött. Tűztáncosnak nem kellett kétszer mondani; a nagy kád víz hívogatóan csillogott. Gyorsan levetkőzött, és belépett a kádba. Óvatosan mozgott, hogy ne kavarja fel a vizet, leült, teljes hosszában elnyújtózott, és hátrahajtotta a fejét.

246

Evan megfordult, és mikor látta, hogy Tűztáncos nyakig benne van a vízben, elvigyorodott. Látszott a lány arcán, hogy nagyon élvezi új kalandját. Lehajolt, és felvette a szappant, amit a fiúk otthagytak, majd odavitte Tűztáncosnak. – Azt hiszem, erre szükséged lesz – mondta. Tűztáncos még soha nem érzett ilyen megnyugtató érzést, mint feküdni egy kád meleg vízben. Majdnem elaludt. Mikor meghallotta Evan hangját, kinyitotta a szemét és elvette tőle a szappant. Álmosan felült, és mosakodni kezdett. Evan levette a mokaszinját, beleült az egyik fotelbe, és nézte Tűztáncost. Egy ideig csak figyelte a lányt, majd egyre izgatottabb lett. Vágya, ami állandóan ott lappangott a felszín alatt, most a felszínre tört. Aztán mikor a lány felemelte egyik formás lábát, és szappanozni kezdte, a férfi felállt és elszánt arccal indult a kád felé. Tűztáncost annyira lefoglalta a fürdés, hogy észre sem vette Evant, aki a kád másik oldalán vetkőzött. Mikor végre odanézett, a férfi már az utolsó ruhadarabját vetette le. A lány zavartan mondta: – Ne haragudj. Nem akartam ilyen sokáig maradni. – Semmi baj. Elég nagy ez a kád kettőnknek is. – Velem fogsz fürödni? – kérdezte Tűztáncos hitetlenkedve. – Később, talán. A férfi fojtott hangja hallatán a lány felnézett a szemébe, és meglátta bennük a forró, lobogó vágyat. Egy gyors pillantás lefelé megerősítette, amit a szemében látott: a férfi teljes izgalmi állapotban volt. Belépett a kádba, de Tűztáncos még ekkor sem akarta elhinni, hogy ott akar vele szeretkezni. 247

Evan hátratolta a lányt, hogy a feje ismét a kád peremén nyugodjon, és óvatosan ráfeküdt. – Ti fehérek gyakran csináljátok ezt? – kérdezte. – Mármint hogy fürdőkádban szeretkeztek? – Én még soha nem csináltam – ismerte be Evan, és közben hangja szinte elfulladt a vágytól. – Csak úgy eszembe jutott. Így olyan más. Tűztáncos már alig hallotta a férfi utolsó szavait, minden idegszálával a hozzásimuló forró testre koncentrált. Mellük, hasuk és combjuk összetapadt. Evan hatalmas, merev hímvesszője a hasuk közé szorult, és a lány úgy érezte, mintha a lüktető testrész saját, külön életet élne. A férfi minden izma megfeszült, és a benne felgyülemlett szexuális energiától szinte forrt a víz körülöttük. Tűztáncos szívverése hirtelen felgyorsult, és annyira akarta a férfit, hogy szinte fájt. Karjait Evan válla köré fonta, élvezve az érintésétől támadt izmok remegését. Evan végigfuttatta száját a lány karcsú nyakán, apró csókokat lehelve a fülcimpájára, majd bevette a szájába a puha húst, és szívni kezdte. A lány testén heves gyönyörhullámok futottak át. Evan aztán kezét becsúsztatta a lány feneke alá, felemelte a halmokat, és behatolt a testébe. Tűztáncosnak úgy tűnt, hogy testének minden idegvégződése arra a pontra süllyedt, és nem tudott másra koncentrálni, csak a férfi kőkemény forróságára, ami teljesen kitöltötte a testét. Izmai akaratlanul is összerándultak, és mindketten felnyögtek a gyönyörtől. Evan most a lány homlokát csókolta, majd halkan odasúgta neki: – Tedd a lábadat a derekam köré.

248

Tűztáncos úgy tett, ahogy mondta, még mélyebbre vonva ezzel forró, szoros nyílásába a férfit. Evan most felemelte arany fejét és a lány arcába nézett. Tekintetük összekapcsolódott, a férfi tengerkék és a lány szikrázó zöld szeme. Ilyen erősen még soha nem érezték egymás szexualitását. Elektromos szikrák cikáztak oda-vissza közöttük, ott, ahol testük összeért, egyre szédítőbb magasságokba emelve őket. Evannek egyetlen izmát sem kellett mozdítania, hogy kéjük fokozódjon; szívük egyforma gyorsan vert, és ziháltak a fájdalmas vágytól. Ahogy ott egyensúlyoztak a beteljesülés szélén, Evan hirtelen felemelkedett, hogy végre olyan mozdulatot tegyen, ami átbillentené őket. Szerencsétlenségükre a kád lába gyenge volt és rozsdás, így mikor Evan megmozdult, a láb kitört. A kád nagy robajjal felborult, kiborítva Tűztáncost, Evant és a vizet a földre. A két szerelmes ott feküdt a földön, testük még mindig összefonódva, és csodálkozva néztek egymásra. Aztán mikor rájöttek, milyen bután nézhetnek ki, mindketten nevetni kezdtek. Tűztáncos gyors oldalpillantást vetett a kádra, aztán azt mondta: – Igen, de én sajnálom. Érdekes lett volna. Evan kiszabadította magát, felállt, aztán felvette a lányt a karjaiba. Elindult vele az ágy felé, és azt mondta: – Nem baj, nem hagyjuk, hogy egy ilyen kis dolog megállítson. – És mi lesz a vízzel? – kérdezte Tűztáncos. – Hogyhogy mi lesz? – Nem kéne valamivel felitatnunk, mielőtt tönkretenné a szőnyeget?

249

– Kit érdekel a szőnyeg? Ha a tulaj nem akarja, hogy tönkretegyék a szőnyegét, miért küld rossz kádat? – Nem volt annak a kádnak semmi baja, amíg bele nem másztál te is – mutatott rá Tűztáncos. – Igazad van – hagyta rá Evan. – De… – Shhh – vágott közbe Evan. – Ha nagyon ugrál, hát kifizetem neki a szőnyeget. Ahogy azonban letette a lányt az ágyra, Tűztáncos ismét megszólalt. – Nem kéne megtörülköznünk? Összevizezzük az ágyat. Evan odafeküdt mellé. – Hagyd már abba az aggódást! Egyáltalán nem érdekel a szőnyeg vagy az ágy. Az sem érdekelne, ha az egész világot elárasztaná a víz – hangját most teljesen lehalkította, és úgy folytatta. – Akarlak. Sokkal jobban akarlak, mint eddig bármikor. És ha nem kaphatlak meg, mindjárt felrobbanok. Most csak ez érdekel. A lány lepillantott az erekciójára, és látta, hogy a férfi igazat mondott. Ágyéka szőke szőréből kiugró hímvesszője óriási volt, és a bőr úgy feszült rajta, mintha tényleg szét akarna robbanni. A férfi iránta érzett ilyen heves vágya teljesen elfelejtetett a lánnyal minden mást; kitárta Evan felé a karjait. A férfi azonban ahelyett, hogy átölelte volna, lehajtotta a fejét és a vizet kezdte nyalogatni a lány melléről, majd a combjáról. Egy pillanatig Tűztáncos azt hitte, hogy úgy fog vele szeretkezni, és már a gondolat is elég volt, hogy egész testében megremegjen, mert ismerte azt a csodálatos érzést, amit a férfi szája és nyelve tudott benne kelteni. Széttárta a lábait és visszatartotta a lélegzetét. 250

Evan azonban ismét bebizonyította, milyen kiszámíthatatlan szerető. Egy gyors és erős mozdulattal mélyen behatolt a lány testébe. Tűztáncos majdnem elélvezett, ahogy acélos hosszúságát megérezte magában. Mielőtt azonban magához térhetett volna, a férfi forró szája rátapadt az övére és nyelve vadul utánozta alteste mozgását. Tűztáncos azonnal viszonozta a csókot, és akkor hirtelen képtelen volt magát visszatartani; egyik vakító villám a másikat követte, míg komolyan azt hitte, hogy meghal a gyönyörtől. Mikor végül Evan is hagyta, hogy vágya felrobbanjon, Tűztáncos annyira fáradt volt, hogy a csodálatos magasságokból azonnal mély álomba merült. Evan egy darabig csak nézte a békésen alvó lányt, és mélyen fel volt indulva. Még mindig kívánta őt, és ez nemcsak azért volt, mert hosszú útjuk alatt nem volt alkalmuk együtt lenni. Ha az elmúlt huszonnégy óra alatt egy tucatszor szeretkezett volna is vele, akkor is kívánná. Úgy tűnt, egyszerűen nem tud vele betelni, és ez zavarba ejtette. Eddig mélyen lenézte azokat a férfiakat, akiket a szenvedélyük vezetett, gyengének és felelőtlennek tartotta őket. Álmában sem gondolta volna, hogy saját vágya rabszolgájává válhat. A múltban a nőket csak eszköznek tekintette férfiúi szükségleteinek kielégítésére. Azonban ha Tűztáncosról volt szó, képtelen volt parancsolni magának. Mindegy, hányszor voltak együtt, utána ugyanúgy vágyott rá. Sőt, egyre jobban. Úgy tűnt, az indián szerető térdre kényszerítette. Evan elmosolyodott a gondolatra, hogy Tűztáncos a szeretője. Hála istennek, sokkal többet jelent számára, mint egyszerű szerető. Az ő gondolataiban a lány tiszta és ártatlan volt, és tudta, örökre az is marad, mindegy, 251

hányszor szeretkezik vele, és mindegy, ő milyen hevesen viszonozza a csókjait. A férfi egy pillanatra elgondolkozott ezen a furcsaságon. Hogyan lehet, hogy olyan nehezen lehet közel kerülni hozzá, és mégis képes olyan vadul szeretkezni? Aztán hirtelen rádöbbent, hogy a lánynak nem a teste, hanem a lelke tiszta és érintetlen. Az ő szépsége speciális volt, és a férfi tudta, hogy ez örökké megmarad benne. Evan részben örült ennek, de tulajdonképpen ez a része volt az, ami időről időre eltávolította őket egymástól, és amiért soha nem mondhatja igazán a sajátjának. Evanbe hirtelen belehasított annak a felismerése, hogy mi az a több, amit Tűztáncostól akar. Az egészet akarta, csodálatos lelkét, testét és szenvedélyét. Hogy miért, saját maga előtt is rejtély maradt. Érzelmileg nem akarta magát hozzákötni, legalábbis így hitte. És mégis, a tudat, hogy soha nem lehet teljesen az övé, határtalan szomorúsággal töltötte el. Gyengéden elsimított a lány homlokából egy izzadt hajtincset, és megcsókolta a helyét. Aztán felállt, betakarta a lányt, odahúzott egy paravánt az ágy elé, hogy eltakarja a kíváncsi szemek elől, majd – még mindig nehéz szívvel – kilépett a szobából, hogy friss vizet kérjen. 18. fejezet Tűztáncos átaludta a délután hátralevő részét, az estét, az éjszakát, majd másnap reggel teljesen megzavarodva tért magához. Az első dolog, amire felfigyelt, a hihetetlenül puha tollmatrac volt alatta. Olyan mélyen belesüllyedt, mintha a lágy anyag el akarná nyelni. Már magában ez is

252

elég félelmetes volt, de ezen túl a szobát sem ismerte meg. Megrázta a fejét, hátha kitisztul. – Jó reggelt! Egy pillanatra megdermedt Evan mély hangja hallatán, de aztán kigurult az ágy szélére és meglátta a fölé hajló mosolygó arcot. A lány néhány percig nem szólt semmit, csak elégedetten sütkérezett a csodálatos kék szemek tüzében. Aztán villámcsapásszerűen megvilágosodott az agya, és felült az ágyban, miközben a lepedő lecsúszott a csípőjére. – Már reggel van? – kérdezte meglepetten. – Igen. – Átaludtam az egész éjszakát? – És a tegnap délutánt és estét is – válaszolta Evan. Tűztáncos mintha árnyalatnyi neheztelést hallott volna ki a férfi hangjából. Nem is csoda, gondolta. Borzasztó lustának tarthatja. – Ööö… nagyon fáradt lehettem – mondta, de még most is nehezen hitte el, hogy ilyen sokáig aludt. – Igen, hosszú és fárasztó utunk volt. Tűztáncos arra gondolt, hogy ót nemcsak az út fárasztotta ki, és visszaemlékezett előző délutáni heves szeretkezésükre. Vajon honnan veszi a férfi a hatalmas állóképességét? – tűnődött. Vajon az ember meghalhat a túl nagy izgalomtól? Néha már úgy érezte, hogy szétrobban a szíve, olyan hevesen vert. Kész csoda, hogy túlélte! Azonban már a szeretkezésük emléke is elég volt ahhoz, hogy megmelegítse a vérét. Mikor Evan meglátta a lány arcán megjelenő pírt, tudta, hogy szenvedélyes délutánjuk jutott az eszébe. Lehajolt, és futó csókot lehelt az egyik rózsás mell barna közepére, ami válaszként abban a pillanatban megmerevedett. 253

– Ha tehetném, visszamásznék az ágyba, és egész nap ottmaradnék veled – motyogta vágyakozva, de nem lehet. Audienciára megyünk Amherst ezredeshez, így aztán hagyj fel a kísértéssel, és kelj fel! A reggeli ott van az asztalon. Ahogy megfordult és elsétált az ágytól, Tűztáncos észrevette, hogy az egyenruhája van rajta, kivéve a kabátot és háromszögletű kalapot. Széles vállai fölött megfeszült az ing hófehér anyaga, és szűk nadrágja erősen kiadta keskeny csípőjét és formás fenekét. Mikor a férfi kikerült a látószögéből, Tűztáncos lassan kimászott az ágyból. Izmai merevek voltak, és fájt a háta. Egyetlen mozdulattal lehúzta a lepedőt az ágyról, maga köré tekerte, majd kilépett a paraván mögül. A reggeli tényleg ott volt az asztalon, ahogy Evan mondta. Mikor Evan meglátta a közeledő lányt, azt kérdezte: – Miért mész olyan furcsán? – Fáj a hátam és minden porcikám. – Az ágy miatt van? – kérdezte a férfi. – Miért, lehet attól is? – kérdezett vissza Tűztáncos csodálkozva. – Nem tudom. Nekem akkor szokott fájni a hátam, ha valami keményebben alszom, mint amihez szokva vagyok. Azonban olyat még soha nem hallottam, hogy valaki az ágy puhasága miatt kapott volna hátfájást. – Pedig szerintem azért van – vitatkozott Tűztáncos. – Még soha életemben nem fájt a hátam. Ma estétől a földön fogok aludni. Földön aludni – amikor itt van a tollas ágy! Ez a kényelem teljes elherdálása! – gondolta Evan megütközve. És még azt hitte, hogy elkápráztathatja a lányt az életmódjával! Evan erős csalódást érzett.

254

– Miért nem próbálod meg még egyszer, hátha hozzászokik a tested? – Miért? Nincs értelme hozzászoktatni magamat, mert ha hazamegyek, a csikaszo ágyam túl keménynek fog tűnni – válaszolta a lány őrjítő logikával. Mikor odalépett az asztalhoz, Evan gyorsan felállt, és kihúzott neki egy nehéz széket. A lány csodálkozva nézett rá. – Felénk úgy szokás, hogy a férfi kihúzza a hölgynek a széket – magyarázta Evan. Tűztáncos szeme erre nagyot villant. – Már megmondtam neked, én nem vagyok hölgy! Tudok gondoskodni magamról! Nem kell, hogy haptákban állj nekem! Ez a nő, meg az átkozott függetlensége, gondolta Evan. – Én ezt mind tudom, és nem is feltételeztem rólad, hogy nem tudsz gondoskodni magadról – válaszolta megbántva. – Ez egy egyszerű udvariasság, amivel a férfiak megtisztelik a nőket. Próbáltam udvarias lenni. Ez már úgy belém rögzült, mint az, hogy köszönök. Erre már Tűztáncos sem tudott mit mondani. A csikaszok is gyakorolták az udvariasságot, és Evan arról nem tehet, hogy nekik másféle szokásaik vannak. – Sajnálom – motyogta. – Félreértettem. De azt nem szeretem, ha hölgynek neveznek. – Vettem észre – jegyezte meg Evan szárazon, de azt még mindig nem mondtad, miért. – Anyám azt mondta, a hölgyek önzőek és kényesek. Akkor ez a nagy ellenállás nemcsak a függetlenségéből ered, gondolta Evan meglepődve. Igen, természetes, hogy az anyja nem volt túl nagy véleménnyel azokról a nőkről,

255

akiknek dolgozott, hiszen ő egész életében szolgálólány volt. Megvonta a vállát, és azt mondta: – El kell ismernem, hogy anyád nem tévedett teljesen. A dzsentrik hölgytagjai között nagyon sok önző és kényes van. Azonban amikor én hölgynek nevezlek, nem így gondoltam. – Igen, most már értem – mondta a lány, és leült a kihúzott székre. Evan betolta alá, aztán megkerülte az asztalt és saját helyéhez sétált. Úgy érezte, ő nyerte meg ezt az apró, de fontos csatát. Ezalatt Tűztáncos elbűvölten nézegette a finom tányérokat, csészéket és tálakat, amelyeknek szélét kék virágok díszítették. Felemelte az egyik csészét, és csodálkozva jegyezte meg: – Milyen könnyű! – Igen, az agyag- és faedényekhez képest, tényleg. Fajansznak nevezik. Van egy másik fajta is, a mázas cserép. Arra nagyon szép képeket tudnak festeni. Otthon nekünk elég sok van belőle. Meg van egy porcelán étkészletünk is – gyönyörű szép, olyan vékony, hogy szinte át lehet látni rajta. Tűztáncos most döbbent rá, hogy intim kapcsolatuk ellenére alig tud valamit a férfiról. – Hol van az az otthon? – Hát Angliában – válaszolta Evan egy vállrándítással. Tűztáncos érezte, hogy a férfi nem akar róla beszélni, de nagyon kíváncsi lett, és elhatározta, többet is megtud a dologról. – Tudom, de hol? – Mindegy. Már nem az otthonom. Az apám háza volt. Aztán mikor meghalt, a bátyámé lett az egész. Angliában ez a törvény – az idősebbik fiú örököl mindent. Nem 256

tehetek róla, de még mindig úgy gondolok rá, mint az otthonomra. Azt hiszem, míg élek, ez így lesz. Tűztáncos hallotta a férfi hangjában a keserűséget, de azt is érezte, ez sokkal mélyebben gyökerezik benne. – Sajnáltad, hogy elvesztetted, igaz? – kérdezte lágyan. Evan megmerevedett és figyelmeztető fény villant a szemében. Soha senkivel nem beszélt a birtok elvesztésével kapcsolatos érzéseiről, és még a legjobb barátai sem merték ezt a dolgot firtatni. Megtanulták, hogy Evan olyan ember, aki szívesen elmondja a gondolatait, de az érzéseiről nem beszél. Ezeket gondosan őrzi. Tűztáncos a férfi reakciója alapján rájött, hogy valami olyasmit érintett, amit a másik a legszemélyesebb ügyeként kezelt eddig, de úgy érezte, most nem hagyhatja annyiban a dolgot. Átnyúlt az asztal fölött, és apró tenyerét gyengéden rásimította Evan hatalmas kézfejére. A gesztus olyan őszinte és gondoskodó volt, hogy egy másodperc alatt minden falat lerombolt, amit Evan az évek hosszú során felépített magában. Minden csalódása, bánata és fájdalma előtört, mintha egy gát szakadt volna át. Mikor befejezte a történetét, maga is elcsodálkozott, hogy mennyi mindent elmondott a lánynak. Felállt az asztaltól, odament az ablakhoz, és egy ideig némán nézett kifelé, majd megfordult, és azt mondta: – Sajnálom. Nem akartam ennyire elragadtatni magamat. Azok alapján, amiket Evan elmondott magáról, Tűztáncos úgy érezte, most már sokkal jobban megérti a férfit, és becsülni is jobban tudja. Az, hogy a férfinak voltak álmai, és csalódott ezekben, emberibbnek mutatta őt. Ami azonban különösen nagy hatással volt a lányra, hogy Evan a föld elvesztését sajnálta a legjobban, és nem a 257

presztízst vagy a gazdagságot. A férfi földszeretete valami olyasmi volt, amit teljes szívével át tudott érezni, mivel ő maga is így volt vele. – Nem, ne sajnáld – mondta Tűztáncos. – Örülök neki, hogy elmondtad. Tulajdonképpen Evan is boldog volt. Így, hogy végre kimondta mindazt, ami bántotta, mintha ledobta volna a válláról a terhét. Bárcsak megtette volna évekkel ezelőtt, gondolta. De sajnos, soha nem talált senkit, akiben megbízott volna. Eltűnődött, vajon a rengeteg ember közül miért éppen pont Tűztáncos előtt meztelenítette le a lelkét. A bizalom valami olyasmi, amit az ember a barátaival oszt meg, és nem a szeretőjével, gondolta, de valami régen nem érzett nyugalom szállta meg mégis. Tűztáncos olyan megértő volt. Mikor a lány a teáskannáért nyúlt, Evan megjegyezte: – Mostanra már biztosan jéghideg. De nemcsak a tea, hanem minden. Mindjárt rendelek frisset. Később, mikor már befejezték a reggelijüket, Tűztáncos eltűnődött mindazon, amit Evantől hallott. A beszédéből és viselkedéséből azonnal kitűnt, hogy jóval felette áll azoknak az angoloknak, akikkel a csikaszoknak általában dolguk akadt, de arról fogalma sem volt, hogy a férfi nemesi családból származik, és ilyen magas családi háttérrel rendelkezik. Pedig rájöhetett volna magától is, gondolta a lány. Olyan könnyedén és természetesen mozgott ebben a luxusokkal teli környezetben, ami annyira idegen volt az ő számára. Ebből a szempontból a férfi vallomása kétélű kard volt. Igaz, hogy most már jobban megértette, de arra is rádöbbent, hogy ők ketten mennyire drasztikusan különböznek egymástól. Mint ahogy azt mindig is tudta, ő 258

tiszta csikaszo volt, a férfi pedig tiszta angol. A vérkeveredésnek ehhez semmi köze. Azt, hogy ki milyen férfi vagy nő, nem az dönti el, hogy milyen vér folyik az ereiben, hanem hogy milyen kultúrában nő fel. Annak ellenére, hogy szeretők voltak, kultúrájukban semmi közös vonás nem volt. Szomorú felfedezés volt és kellőképpen le is hangolta a lányt. Látva Tűztáncos arckifejezését, Evan azt kérdezte: – Mi a baj? Úgy nézel ki, mintha a legjobb barátodat veszítetted volna el. Pontosan így is érez, gondolta a lány, elveszített valakit, aki nagyon kedves volt számára. Rádöbbent, hogy nemcsak azért jött el Evannel, hogy együtt lehessenek, hanem hogy legyen ideje a férfinak beleszeretni. Most azonban már tudta, hogy álmai milyen naivak voltak. Evan nem olyan, mint a telepesek, akik egy jobb élet reményében jöttek ide, az új földre. Ő a gazdag és befolyásos réteg tagja. Neki már megvan a jobb élete. És a nemesek nem szoktak alsóbb osztályokból származó nőkbe beleszeretni, főleg nem „bennszülöttekbe”. Ók még sokkal jobban adnak az ilyesmikre, mint a csikaszók. Az anyja elmondta neki mindezeket. Ó, Evan talán még meg is kedvelheti, gondolta. Ez azonban nem elég. Az ember a lovát is kedveli. Nem, ő a szerelmét akarta, azt a mély érzést, amit ő kezdett a férfi iránt érezni, és amit soha nem kaphat meg. Lehetetlen álmot kergetett. Mikor Tűztáncos nem válaszolt, Evan megismételte a kérdést. – Nem hallasz? – kérdezte lágyan. – Azt kérdeztem, mi a bajod.

259

A felismerés, hogy álmai soha nem válhatnak valóra, soha nem érzett fájdalmat okozott Tűztáncosnak. Hirtelen nagyon egyedül érezte magát, és heves honvágya támadt. – Hiányzik az otthonom. Haza akarok menni. Semmit nem mondhatott volna, ami nagyobb csalódást okozott volna Evannek. – De hát csak most érkeztünk – vitatkozott. – Annyi minden van, amit szeretnék neked megmutatni! – Nem akarok látni semmit – válaszolta a lány csökönyösen. – Haza akarok menni. Hogyan kápráztathatja el, ha meg sem nézi, amiket mutatni akar neki? – gondolta a férfi csalódottan. És egy perccel ezelőtt még úgy érezte, hogy kapcsolatukban egy teljesen új fejezet nyílt. Aztán mint derült égből a villámcsapás, a lány bejelenti, hogy haza akar menni. Egymillió év alatt sem lenne képes kiismerni, gondolta Evan. – Rendben van, visszamegyünk – mondta Evan határozottan, de csak akkor, ha elintéztük, amiért jöttünk. Megígérted, hogy eljössz Amherst ezredeshez, és én nem hagyom, hogy meghátrálj. – Mondd meg neki, hogy végül mégsem jöttem veled. – Nem lehet. Tudja, hogy itt vagy. Üzentem neki ma reggel, és délután vár minket. Miután a lány megemésztette a hallottakat, Evan azt kérdezte: – Vagy meg akarod szegni a szavadat? Tűztáncos szemei felvillantak. – Egy csikaszo soha nem szegi meg a szavát! Már megint! – gondolta Evan dühösen. – Akkor jó, mert én sem szoktam – mondta, felállt az asztaltól, és hátralökte a széket. 260

– Most, hogy ezt megbeszéltük, jobb lesz, ha meg fürdesz és felöltözöl. Aztán elmegyünk egy boltba és veszünk neked valamit, amit felvehetsz. Tűztáncos erre felkapta a fejét. – Mit értesz azon, hogy valamit, amit felvehetek? – Természetesen ruhát. Remélem, nem akarsz megjelenni Virginia kormányzója előtt a mellénykédben? – Miért ne? A csikaszók ezt viselik, és én csikaszo vagyok. – Félig fehér vagy! – Nem! – kiáltotta Tűztáncos felpattanva. – Én teljesen csikaszo vagyok! Ez már túl sok volt Evannek. – Engem nem érdekel, hogy minek tartod magad! Egyszerűen megtiltom, hogy a mellényt viseld a találkozón! Na, már megint, gondolta a lány. Megint arrogáns és parancsolgat. Most már azonban tudta, miért ilyen; mert nemes, és élete folyamán hozzászokott, hogy az emberek engedelmeskednek neki. – Te nem tilthatsz meg nekem semmit! Nem vagy a gazdám! – A francba, ezt nagyon jól tudom. De nem fogom hagyni, hogy mindenki téged nézzen! Tűztáncos büszkén kihúzta magát és metsző hangon azt mondta: – Ha szégyellsz engem, nem kellett volna elhívnod. – Honnan a pokolból vetted ezt a hülyeséget? – kérdezte Evan. – Én egy szóval sem mondtam, hogy szégyellek. Az öltözékedről beszélek, nem rólad! Nagyon nyitott. Kint van belőle a fél melled. – Evan kétségbeesetten túrt bele aranyszínű hajába.

261

– A fenébe is, Tűztáncos. Tudom, hogy te nem tartod illetlennek a mellényedet, de az én népem igen. Ezért nagyon kérlek, a kedvemért, ne vedd fel! – Tehát tagadjam meg őseim ruháját, hogy téged ne hozzalak szégyenbe? – Nem erről van szó, hanem hogy mit fognak gondolni azok a férfiak, amikor meglátják a melledet. Majd megőrülök a gondolattól, hogy utánad ácsingóznak. – Miért? Tűztáncos kérdése megdöbbentette Evant. Miért is mérgelődik? – kérdezte magától. Eddig soha nem érdekelte, hogy a nők, akik vele vannak, miképpen mutogatják magukat a többi férfinak. Tűztáncossal azonban máshogy áll a dolog. Úgy érezte, meg kell védenie. – Nem akarom, hogy rosszakat gondoljanak rólad. Ennyi az egész – mondta. – Te nem vagy könnyűvérű nő. Tűztáncos nem akarta, hogy a férfiak rosszakat gondoljanak róla csikaszo öltözéke miatt. Nem azért viselte, hogy megbotránkoztasson vele. Csak egyszerűen ez volt az erdei öltözéke. – Ebben az esetben a városi öltözékemet fogom felvenni. – Azt a tógaszerű ruhát, amit magadra csavarsz? – Igen. Még abban is fel fog tűnni, gondolta Evan, és az emberek bámulni fogják. Ettől is szerette volna megkímélni a lányt. – Szerintem egy ruha akkor is jobb lenne. Könnyebben beleolvadnál a tömegbe. Az abroncsokat nem kell felvenned, ha ez neked zavaró. Tűztáncosnak eszébe jutott az indián, akit előző nap látott, és hogy milyen lehetetlenül nézett ki. Attól félt, hogy a fehér nők ruhájában ugyanolyan lehetetlenül nézne ki ő 262

is, és a telepesek kinevetnék a háta mögött. Egyetlen ruha sem tudná elrejteni sötét bőrét, magas arccsontját és szokatlan magasságát – mind erős csikaszo jellegzetességek. Nem, gondolta, nem fog magából bolondot csinálni. Nem érdekli, ha a telepesek bámulni fogják, inkább, mint hogy kinevessék. – A saját öltözékemet veszem fel. Evannek fogalma sem volt, hogy mi játszódik le Tűztáncosban. Ha tudta volna, csodálta volna a lány bátorságát. Így azonban azt hitte, ez makacs függetlenségének újabb megnyilatkozása. Kimondani nem merte, mert attól félt, a lány dühében a mellényt fogja felvenni. Aprót biccentett, és azt mondta: – Rendelek neked egy fürdőt, és amíg te fürdesz és öltözöl, szerzek valami szállítóeszközt. Evan kilépett a szobából, és amíg végigment a homályos előtéren, azon gondolkodott, hol rontotta el a dolgot. Eddig semmi nem úgy alakult, ahogy remélte. 19. fejezet Két órával később Evan és Tűztáncos egy nyitott kocsiban ültek, amit két izzadt fekete rabszolga húzott a kormányzó palotája felé. Ahogy végighaladtak az utcán, a telepesek meredten bámulták Tűztáncost, de Evan nagy megkönnyebbülésére tekintetük inkább csak elismerő volt, mint megbotránkozott. Evan azt is tudta, miért. Míg a lány piros tógája maga volt az egyszerűség, a nyakából és füléből lógó gyöngyök csodálatosan kiemelték szépségét. Ezeket a gyöngyöket egy királynő is megirigyelhette volna tőle, és a telepesek voltak annyira járatosak a drágakövek terén, hogy azonnal felismerjék az értékét. Amit azonban 263

Evan nem tudott, hogy az emberek legalább annyira csodálták magát a nőt, mint az ékszereit. Tűztáncos nemcsak egyszerűen gyönyörű volt egzotikus megjelenésével, hanem királynői is, magasra tornyozott hajával. Ahogy közeledtek úti céljuk felé, Evan végignézett az utcán. A távolban, a fák fölött már látta a palota tetejét. – Bárcsak meggondolnád magad – mondta Tűztáncosnak –, és hagynád, hogy többet is megmutassak neked Williamsburgből. A palota mellett áll a színház, ahol most minden este Shakespeare-darabokat játszanak. Oda különösen szeretnélek elvinni. Az anyja sokat mesét Tűztáncosnak a színházról, ahol díszes ruhákba öltözött emberek adnak elő történeteket, hasonlóan az indián templomokban játszott darabokhoz. A csikaszok nagyon szerették a történeteknek minden fajtáját, és rendes körülmények között majd meghalt volna, hogy megláthassa. Most azonban még ez sem tudta kihúzni Tűztáncost mély depressziójából. Evan nagy csalódására még csak nem is válaszolt. Most kifordultak a Gloucester gróf utcából a Palota utcára. Végighaladtak a gyönyörű zöld parkon, amit katalpafák szegélyeztek, és egy művészi kovácsoltvas kapuban végződött. Mikor beértek a kapun belülre, és Tűztáncos meglátta a kormányzó palotáját, szinte a lélegzete is elakadt a hatalmas, díszes téglaépület láttán, ami előtt két hosszú rúdon az Union Jack lebegett. Nemcsak hogy az épület nagyon tetszett neki, de életében most látott először emeletet, és egyre azon tűnődött, vajon hogy lehet, hogy nem omlik össze az egész. Megtörve hosszú hallgatását, hangjában csodálattal kérdezte: – Ez a palota? 264

– Nem. A palota a Gloucester gróf utca végén van, ugyanazon, mint a fogadónk. Ez az az épület, ahol a Burgessek Háza össze szokott ülni, azok, akik Virginia törvényeit alkotják. A férfi most elhallgatott, mert látta, hogy összezavarja a lányt. Hogy megértesse vele a törvényhozó testület funkcióját, azt mondta: – Olyan ez, mint nálatok a törzsi tanács. Törvényeket hoznak, de azok csak akkor lépnek életbe, ha a főnök, a kormányzó beleegyezik. Ebben az épületben él és dolgozik a kormányzó. Természetesen, az otthoni palotákhoz képest, ez nagyon kicsi. Tűztáncos nehezen tudta elképzelni, hogy ez a masszív épület valakinek az otthona lehet, még akkor is, ha az illető főnök. Arra gondolt, hogy vajon Evan otthona is ilyen hatalmas-e, és ismét belehasított az afölött érzett fájdalom, hogy világaik ennyire távol vannak egymástól. Evan nem vette észre a Tűztáncos szemeiben megjelenő fájdalmas kifejezést. – Azt hiszem, azt a kisebb épületet csak néhány éve toldották hozzá a palotához. Bálterem és ebédlő van benne. Hátul szép kertje van. Megálltak a palota előtt, és a kocsit leeresztették a földre. Egy színes libériába öltözött inas kisegítette őket az ülésből, és miután néhány lépcsőfokon fellépkedtek, a nyitott ajtóban egy hasonlóan öltözött inas fogadta őket. – Jó napot, uram – mondta az inas Evannek. – Jó napot – válaszolta Evan. – Trevor őrnagy vagyok. Amherst ezredes vár minket. – Igen, uram. Kérem, kövessenek. Evan és Tűztáncos követték az inast az épületbe. Keresztülhaladtak egy tágas előcsarnokon, aminek a 265

padlója fehér és fekete márvánnyal volt kirakva. Látva Tűztáncos kíváncsi pillantásait, amiket a faborítású falon lógó bőrtömlőkre vetett, Evan azt mondta: – Azokban a tömlőkben víz van, arra az esetre, ha tűz ütne ki. Ez a palota egyszer már majdnem porrá égett. Ha még emlékszel rá, egyszer meséltem, hogy a jamestowni palota négyszer égett le. Úgy látszik, Virginiának nagy problémája a tűz. Tűztáncos az egyik falat szinte teljesen elfoglaló kandallóra nézett. Ha a fehérek nem építenének ennyi tűzhelyet a házaikba, nem kellene aggódniuk a tűz miatt, gondolta. Az, hogy minden szobában legyen egy tűzhely, szükségtelen luxusnak tűnt számára. Meg különben sem hitte, hogy itt annyival hidegebb lenne, mint a csikaszok földjén. Az inas bevezette őket a nappaliba, és mondta Evannek, hogy az ezredes egy pár perc múlva velük lesz. Miután kiment, Tűztáncos körbenézett, és látta, hogy ez a helyiség még szebben van berendezve, mint az eddigiek. Tekintete a csillogó mahagóni Chippendale-bútorokról az Anna királynő korabeli hímzett székekre vándorolt, aztán tovább a meggyfából készült lehajthatós kártyaasztalra, és az ablakot takaró nehéz drapériákra. Odasétált egy furcsa bútordarabhoz, és ujjait végigfuttatta fényes tetején. – Az egy spinét – mondta Evan. – Zenélni lehet rajta. A csikaszok bambuszsípokat, dobokat és kagylókból készült cimbalmot használtak zenélésre. Tűztáncos el sem tudta képzelni, hogy lehet ezzel a furcsa, dobozszerű tárggyal zenélni, vagy, hogy milyen hangot lehet ebből kicsalni. Evan éppen meg akarta neki mutatni, mikor Amherst ezredes belépett a szobába és vidáman azt mondta: 266

– Jó napot, tábornok. Örülök, hogy épségben viszontláthatom. Evan gyorsan megfordult. – Jó napot, Amherst ezredes. Evan el sem tudta képzelni miért titulálta félre az ezredes. Biztos elfelejtette, hogy őrnagy, gondolta. Az ezredes most Tűztáncos felé fordult, és azt mondta: – És ez lehet az a fiatal hölgy, akiről Josh mesélt Tűztáncos, ugye így hívják? Evan egy pillanatra megdermedt, mert azt hitte Tűztáncos tiltakozni fog a „hölgy” megszólítás ellen, de nagy megkönnyebbülésére a lány udvariasan elmosolyodott, és azt mondta: – Igen, Tűztáncos vagyok. Ahogy Evan parancsnoka végigsétált a termen, Tűztáncos észrevette, hogy a férfi nagyon sovány, és nem sokkal magasabb nála. Öregebb is volt, mint gondolta – barna hajába sok ősz hajszál keveredett. Egészében véve csalódott a nagy fehér főnököt illetően. Közel sem volt olyan tekintélyes, mint a nagybátyja. Amherst ezredes most megállt Tűztáncos előtt. – Josh elmondta, milyen bátran viselkedett a felderítő út során, de azt nem mondta, hogy maga ilyen gyönyörű. Tűztáncos tudta, az ezredes bókja őszinte volt, mert látta szemeiben a csodálatot. Hirtelen elpirult. – Köszönöm a kedves bókot – mondta. – De amit én tettem, egyáltalán nem igényelt nagy bátorságot. Az én otthonom a vadon. Számomra nem veszélyes. Evan nem hitt a fülének. Hogy mondhatott ilyet a lány? – tűnődött. Persze ő volt az, aki aggódott a veszélyek miatt, ezt tudta, de nem magát féltette, hanem Tűztáncost. A lány egyetlenegyszer sem mutatott félelmet, ami éppen 267

elég csalódást jelentett neki akkor. Most azonban, így visszaemlékezve, nagyon büszke volt a lány viselkedése miatt. – Azt hiszem, Tűztáncos azért egy kicsit túloz, sir – szólt közbe Evan. – Időnként halálos veszedelemben forogtunk. Egyszer hatalmas golyózáporból kellett elmenekülnünk, visszavonulásunkkor, máskor pedig majdnem elnyelt minket egy szörnyűséges örvény. Tűztáncos soha nem mutatta a legkisebb félelmet sem. Amherst ezredes ismét csodálkozó pillantást vetett Tűztáncosra. – Egyetértek önnel, tábornok. Az ilyenek azért nem mindennapi események, még a vadonban sem. Evan megdermedt. Az ezredes már harmadjára tévesztette el a rangját. Látva zavart arckifejezését, az ezredes megkérdezte: – Valami baj van, tábornok? – Igen, sir. – Evan egy kicsit tétovázott, majd azt mondta: – Bocsásson, meg, hogy kijavítom, de én őrnagy vagyok. Széles mosoly terült szét az ezredes szikár arcán. – Már nem. Előléptették tábornokká. Evan zavara csak nőtt a bejelentésre. – Uram, ha a Massiac erődbeli ágyú elvételének van valami köze ehhez, azt kell mondanom, hogy a történetben nagyon eltúlozták az én érdemeimet. Az egyáltalán nem bátorság kérdése volt, annak ellenére, amit Josh mesélhetett magának. – Tudja mit? Ennek eldöntését csak bízza rám – mondta az ezredes ellentmondást nem tűrő hangon. Aztán ismét elmosolyodott.

268

– Amellett nem ez volt az egyetlen dolog, amit figyelembe vettem – mondta. – Magát már akkor elő kellett volna léptetni, amikor a Carillon erődnél elszenvedett vereségünk után olyan sikeresen hazavezette a csapatát. Ha maga akkor nem olyan talpraesett, a maradék embereinket is elvesztettük volna. A Carillon erőd említése váratlan előléptetéséről a háborúra terelte Evan figyelmét. – Hogy megy a háború, uram? Úgy hallottam, Québec ostrom alatt van. – Igen, Wolfe ezredesnek sikerült feljutnia a Saint Lawrence-en, annak ellenére, hogy a franciák kétszer is hajókat küldtek ellene, és meg is ütköztek velük a szárazföldön. Én azonban nemigen bízom benne, hogy be tudják venni a várost. Egy folyó fölötti magas szirten áll. A víz felől kellene támadnunk, de nem hiszem, hogy sikerül. – Tehát még mindig távol állunk a háború megnyerésétől? – Bizony távol. Éppen ezért szeretném, ha megvizsgálná azt a nyugati erődöt, amit a maga elmondása szerint a franciák építettek. – Ez jó ötlet, uram. – És felderítés közben folytassa a terület térképének megrajzolását – mondta Amherst ezredes. – Nem tudom, hogy tudja-e, de a térkép, amit küldött, az egyetlen, ami rendelkezésünkre áll arról a területről. Nagyon értékes számunkra. Az ezredes most ismét Tűztáncos felé fordult. – Kérem, ne haragudjon. Nem akartam udvariatlan lenni, de ezeket meg kellett beszélnünk.

269

– Egy pillanatig se zavartassa magát. Engem is nagyon érdekel, hogyan áll a háború. Az én népem is részt vesz a franciák elleni harcban. Az ezredes nagyon elcsodálkozott, mert ezt a nyugodt logikát nem várta el egy nőtől, legkevésbé pedig egy olyan fiataltól, amint Tűztáncos. Mennyire más, mint azok a nők, akiket ő ismer, gondolta a férfi – azok, akik azt hiszik, életük célja, hogy imádják és szórakoztassák őket. Ez a nő nemcsak hogy gyönyörű és bátor, sokkal értelmesebb, mint ahogy azt egy mesztictől elvárta, mégha indián hercegnő is az illető. Az ezredes hosszú, töprengő pillantást vetett Tűztáncosra. Mikor Josh először mesélt neki a lányról, azonnal felpiszkálta kíváncsiságát. Azért akart vele találkozni, hogy megköszönje rendkívüli bátorságát, semmi másért. Most azonban rádöbbent, hogy a lányt sok minden másra is fel tudja használni. – Kedvesem – mondta Amherst. – Szeretnék kérni magától egy szívességet. Mind Evan, mind Tűztáncos azon tűnődtek, miért hallgat az ezredes, de most, hogy megszólalt, megdöbbentek. – Milyen szívességet? – kérdezte a lány egy kicsit megkésve. – Nem tudom, hogy maguk tudják-e, de itt a kolóniákon nem mindig a legjobb az ellátás, különösen a déli államokban. Az itteni telepesek számára a háború szinte már nem is valóságos, annyira messze játszódik tőlük. A legtöbben azt sem tudják, mik történnek az északi és északkeleti kolóniákon, ahol a tulajdonképpeni harc folyik, és ahol a franciák a bennszülött törzseket uszítják a telepesek ellen. Itt, Virginiában, védik őket a hegyek. Én, 270

mint a franciák elleni hadműveletek itteni parancsnoka, nagyon zavarónak tartom ezt a dolgot. Az ezredes láthatóan kerülgette a forró kását. – Attól tartok, nem értem – mondta Tűztáncos, amikor a férfi egy kis szünetet tartott. – Tőlem mit kíván? Amherst ezredes elmosolyodott a lány kérdésén. Tetszett neki a nyíltsága és célratörése. Arra gondolt, jó lenne, ha a tisztikarban többen lennének, akik így rá mernek kérdezni a dolgokra, és nem hagynák, hogy órákig magyarázzon nekik. Az, hogy ez a fiatal nő meg merte tenni, nagyon tetszett neki. – Sajnálom, kedvesem. Tényleg nincsen szüksége ennyi háttér információra. Tehát akkor mondom. Az egyik jómódú ültetvényes ma este bált rendez a birtokán az én tiszteletemre. Szeretném, ha maga és Trevor tábornok eljönnének, mint az én vendégeim. Remélem, hogy a maga jelenléte, és a történet, amiben maguk mindketten jelentős szerepet játszottak, rádöbbenti a telepeseket a háború valóságára – és talán rádöbbennek, milyen fontosak számunkra az indián szövetségeseink. Evan gyorsan Tűztáncosra pillantott, mert azt várta, hogy a lány tiltakozni fog. Mikor látta, hogy tényleg tétovázik, gyorsan azt mondta: – Sajnálom, uram, de úgy terveztük, hogy a kihallgatás után azonnal indulunk. – Miért? Csak ma reggel érkeztek. – Tűztáncosnak honvágya van. Az ezredes most odafordult Tűztáncoshoz. – Nem gondolná meg magát? – kérdezte. – Magának az az egy nap nem jelentene semmit, de a háború kimenetelét esetleg befolyásolhatná. Ahogy maga is mondta, a maga népe is tevékenyen részt vállal ebben a háborúban. 271

Bár Tűztáncos alig várta, hogy hazainduljanak, képtelen volt ellenállni az ezredes kérésének. Ez már több volt, mint személyes ügy. A látogatás, amibe kíváncsisága kielégítése miatt egyezett bele, most politikai színezetet vett. Népe követévé vált, és mint a csikaszo uralkodó klán tagjának, kötelessége volt, hogy erejétől telően támogassa a szövetségeseiket. Felemelte a fejét, és egyenesen az ezredes szemébe nézett. – Rendben van, elmegyek – mondta. – Köszönöm, kedvesem! Éreztem, hogy nem fog cserbenhagyni. Evan meglepődött a lány válaszán, de legalább annyira örült neki, mint az ezredes. – Melyik ültetvényen tartják a fogadást és a bált? – Thomas Moore-én. Talán ismeri? – Nem, személyesen nem sok ültetvényest ismerek, csak azokat, akikkel már volt valami dolgom, mint például Mr. McDouggal. De ha Thomas Moore-t jól ismerik Williamsburgben, a kocsis biztos fogja tudni, merre kell menni. – Nem kell kocsit bérelniük, jöhetnek velem. Ahogy már mondtam, a vendégeim. Hozzanak magukkal hálóruhát, éjszakára is ottmaradunk. Evan ezen egyáltalán nem lepődött meg, mert Angliában is ez volt a szokás – a bálok általában a reggeli órákig tartottak, és reggelivel fejeződtek be. Csak azok a vendégek mentek haza, akik a közelben laktak. Azonban most attól tartott, hogy itt ez problémát okozhat. – Nem gondolja, hogy jobb lenne, ha a fogadás és a tánc után mégis inkább visszajönnénk? Mr. Moore-nak esetleg nem lesz annyi hálószobája.

272

– Dehogynem! Legalább harminc hálószobája van, és a vendégek legtöbbje amúgy is a szomszédos ültetvények tulajdonosai lesznek. Ők biztos nem maradnak éjszakára. – De én nagyon nem szeretnék alkalmatlankodni, főleg így, hogy személyesen nem is hívott meg minket – vitatkozott Evan, remélve, hogy az ezredes nem veszi sértésnek akadékoskodását. – Megértem magát, tábornok. Rendes körülmények között én sem hívnék vendégeket, amikor magam is vendég vagyok. De tudja, Moore nem a barátom. Semmi kétségem nincsen afelől, hogy ha nem én lennék az új kormányzó, rám sem bagózna. Tudja, hogyan éreznek a telepesek a Brit Hadsereggel és a tisztekkel kapcsolatban. Teljesen nyilvánvaló számomra, hogy a jövőbeni segítség reményében rendezi a tiszteletemre ezt a fogadást és bált, no és hogy elkápráztassa vele a többi ültetvényest. Ki akar engem használni, tábornok, és én nagyon nem szeretem, ha kihasználnak. Különben meg biztos nem érdekelném. Ezeknél az ültetvényeseknél állandóan van valaki Angliából, és az sem ritka, hogy több hónapig maradnak. Evan így már egyáltalán nem bánta a dolgot. Az ezredes tisztázta a helyzetet. – Ebben az esetben, uram, Tűztáncos és én visszamegyünk a fogadónkba összecsomagolni, és visszatérünk. Evan közben arra gondolt, hogy szereznie kell Tűztáncos számára valami rendes ruhát és meg kell győznie, hogy fel is vegye azt a ruhát. Igen, minden percre szüksége lesz. Nagy csatát kell megvívnia visszaindulásuk előtt. – Nincs értelme, hogy visszajöjjenek – válaszolta az ezredes. – Majd megállunk a fogadójuk előtt. Ja, különben melyikben szálltak meg? 273

Evan hálásan fogadta az ezredes javaslatát, mert azzal is időt nyer. – A Raleigh-ben. Az ezredes bólintott és azt mondta: – Olyan öt óra körül megyünk, várjanak, de semmi szín alatt ne egyenek előtte. Vacsora is lesz. Remélem, jó étvágyuk van. Evan tudta, az ezredes nagyon szeretné, ha az ültetvényest kienné a házából, ha másért nem, hát heccből. Cinkos pillantást vetett parancsnokára, és azt mondta: – Tudja, uram, nagyon rossz az étel a hadseregnél, és előfordulhat, hogy nem bírom majd magam visszafogni. Tökéletes egyetértésben néztek össze és az ezredes felnevetett. Evan megfordult, és azt látta, hogy Tűztáncos a kandalló előtt áll. – Úgy látszik, az a márványplakett mindenkinek megragadja a figyelmét – jegyezte meg Amherst ezredes. – Egy vadászjelenetet ábrázol. A szarvas olyan élethű rajta, hogy az ember minden pillanatban azt várja, hogy megmozduljon. Evan azon tűnődött, vajon Tűztáncos miért nézi olyan meredten a plakettet. – Ah, tábornok – mondta az ezredes halkan. – A lány igazán gyönyörű. Méltóságteljes, okos és szép. Igen, Tűztáncos nagy hatást fog gyakorolni ezekre a vidéki bunkókra. Legalább meglátják, milyen egy igazi indián hercegnő. Ahogy hallottam, bátorsága ellenére, Pocahontas nem volt valami nagy szépség. Tűztáncos nem volt hercegnő, legalábbis származás szerint nem, Evannek azonban esze ágában sem volt kijavítani az ezredest, mivel a lány tényleg nagy 274

tiszteletben állt törzse tagjainak körében, és egzotikus szépsége felől akár hercegnő is lehetett volna. Most azonban eszébe jutott valami. Ha Tűztáncost úgy mutatják be, mint indián hercegnőt, törzsi ruháját kell viselnie, különben nem ér az egész semmit. Azonban Evan eltökélte magában, hogy semmiképpen nem hagyja, hogy kopott tógájában jelenjen meg a fogadáson. Ha már indián hercegnő, akkor öltözzön is úgy Majd ő tesz róla, gondolta elszántan. Evan előrelépett. – Tűztáncos, ha öt órára el akarunk készülni, mennünk kell. – Mi ez a nagy sietség? – kérdezte Amherst ezredes. – Meg akartam mutatni Tűztáncosnak a kertet. Nagyon szép virágaim vannak. – Nagyon sajnálom, uram, de attól tartok, tényleg mennünk kell. – Evan valami kifogás után kutatott az agyában. Majdnem biztos volt benne, hogy Tűztáncosnak nem fog tetszeni a terve, és nem akarta, hogy az ezredes szemtanúja legyen vitájuknak. – A díszegyenruhám nagyon régen lett elcsomagolva, ki kell vasaltatnom, és a kardom is berozsdált biztos. Ráadásul elhagytam a kesztyűmet, és vennem kell egy újat. Egy ilyen fontos alkalmon nem szeretnék rendetlenül megjelenni, hiszen Őfelsége hadseregét képviselem. – Teljesen egyetértek önnel – mondta az ezredes. – Ebben az esetben el vannak bocsátva. Evan határozottan megfogta Tűztáncos karját, aki egy kicsit tiltakozott, mert az ablakon keresztül meglátta a csodálatos kertet, és szerette volna megnézni. Evan azonban belesúgta a fülébe: – Figyelmeztetlek, ne merészelj ellenkezni! 275

Tűztáncos nem ellenkezett, ahogy Evan kivezette a szobából. Sőt, még udvariasan el is köszönt az ezredestől, aki mosolygott és visszabólintott. Azonban a méltóságteljes felszín alatt majdnem felrobbant Evan arrogáns és erőszakos magatartása miatt. 20. fejezet Tűztáncos megvárta, míg beülnek a kocsiba, és az elindul, csak akkor robbant ki. – Hogy mersz te engem azzal fenyegetni, hogy kirángatsz? Csak próbáld meg, és kivágom a szívedet! Evan számított a kitörésre, így nem is lepődött meg rajta. Azonban a fekete rabszolgák, akik a kocsit húzták, a lány szavai hallatán csaknem orra buktak. – Csillapodj már le – mondta a férfi halkan. – Amit mondtam, igaz. Szükségem van erre az időre, hogy kellőképpen felkészülhessünk a bálra. Találnunk kell neked valamit, amit felvehetsz. – Mondtam már neked, azt a ruhát, amit a fehér nők viselnek, nem vagyok hajlandó viselni. – Persze, hogy nem – válaszolta Evan, amin a lány teljesen elképedt. – Ez meg sem fordult a fejemben. De azért ennél a kopott anyagnál valami jobbat is kereshetnénk. Tudod, ez egy nagyon fontos esemény. Mindenkin a legjobb ruhája lesz, neked is azt kell felvenned. Ugye nem akarsz rosszul öltözött lenni? Gondold csak meg, mit gondolnának az emberek a csikaszokról? Evan telibe talált, mikor Tűztáncos törzsi büszkeségére épített. A lányt rádöbbentette, hogy mint népe képviselője,

276

kötelessége a lehető legjobban kinéznie. Nem, nem akart szégyent hozni a népére. – Van itt valahol egy kereskedelmi állomás, ahol vehetnénk új vásznat? – Muszáj vásznat venni? Más anyag nem lenne jó? Ha voltak is ezzel kapcsolatban tabuk, Tűztáncos nem tudott róluk. A kereskedők egyszerűen nem vittek más anyagot a falujukba. – Hát… azt hiszem, bármilyen más anyag is lehet, ha új és nincsen kifakulva. Evan el sem merte hinni a sikerét, de nagyon óvatos volt, és igyekezett nem kimutatni örömét. Ha Tűztáncos megtudná, hogy ezt úgy tekintette, mint valamiféle vetélkedőt, még képes lenne visszakozni. Hihetetlenül makacs tudott lenni, ha akart. – Akkor most elmegyünk egy szabóhoz. Ott aztán válogathatsz az anyagok között. Biztos találsz olyat, ami tetszik. Evan odaszólt a rabszolgáknak, hogy Williamsburg legjobb szabóműhelye felé vegyék az irányt. A következő tíz percben több utcán végighaladtak, számtalan sarkon befordultak, míg végül megálltak egy apró ház előtt, aminek kertjét fehér falécekből készült kerítés vette körbe. Evan először azt hitte, hogy a feketék eltévesztették a házszámot, mivel az épület teljességgel magánháznak nézett ki, de aztán meglátta a házon lógó táblát: MRS. SMITH SZABÓSÁGA A rabszolgák egy árnyas fa alatt állították le a kocsit. Evan udvariasan kisegítette Tűztáncost, és végigvezette a járdán. Amikor benyitott a műhelybe, az ajtó fölé akasztott csengő hangosan megkondult, mire Tűztáncos ijedten körbenézett. Gyorsan felnézett, és meglátta a csengőt. 277

Ettől megnyugodott, de mikor körbepillantott a helyiségben, szemei tágra nyíltak a meglepetéstől. Számtalan nagy asztal sorakozott egymás mellett, rajtuk hatalmas tekercsekben az anyagok, annyiféle mintával és színnel, amiről eddig azt sem tudta, hogy létezhet. Néhány percig csak ámult, aztán odalépett az egyik közeli asztalhoz, amin egy tekercs lángoló vörös anyag hevert, és ujjaival végigsimított rajta. Evan követte. – Ez tetszik? – kérdezte. – Igen. – Miért nem nézel valami más színű anyagot? – Miért? Én szeretem a pirosat. Ez a csikaszók kedvenc színe. – Én azt nagyon jól tudom, de esetleg egy másik jobban áll neked. Mivel soha nem volt választási lehetősége, ez fel sem merült Tűztáncosban. És az igazat megvallva, nem is a piros volt a kedvenc színe – hanem a kék. Megfordult, és körbenézett a helyiségben. Odébb számtalan tekercs anyagot látott a kék minden árnyalatában. Volt közöttük nehéz brokát, könnyű selyem és vászon is. Hirtelen a tekintete megakadt egy királykék selymen, amit aranygyöngyök dísztettek. Odament hozzá, felemelte a tekercs anyag szabadon lógó végét, megcsodálta finomságát és a gyöngyök tiszta fényű csillogását. Az anyag színe Evan szeme színére emlékeztette, az aranygyöngyök pedig a hajára. Még soha életében nem látott ilyen gyönyörűt. Megfordult, és Evanre nézett. – Ezt szeretném – mondta.

278

Mialatt a lány válogatott, Evan is kinézett egy anyagot. Most felemelt egy tekercset az asztalról, és odamutatta Tűztáncosnak. – Ehhez mit szólsz? – kérdezte. – Láttad? Tűztáncos odanézett. A legtisztább selyemből készült anyag csodálatos zöld színben szikrázott, és a fénytől függően változtatta a mélységét. Bár a szín nem nyerte meg igazán a tetszését, az anyag maga szinte lenyűgözte a lányt. Tétovázva nézett egyik tekercsről a másikra. Evan próbálta meggyőzni. – A zöld kiemelné gyönyörű zöld szemedet. – De a kék magában is nagyon szép. – Igen, tényleg az – válaszolta Evan, de fogalma sem volt, miért ragaszkodik hozzá ennyire a lány. – Egy ruhának a színét úgy kell kiválasztani, hogy előnyös legyen viselője számára, különösen egy olyan fontos eseményen, mint a ma esti. – Beszélhetnék önnel, uram, négyszemközt? – hangzott egy hideg, kimért hang Evan háta mögül. Evan megfordult, és egy sovány, hegyes orrú nőt látott. – Erre jöjjön – mondta a nő, egy hátsó szoba felé mutatva. Evan megdermedt, odaadta az anyagot Tűztáncosnak és követte a nőt. Mikor kiértek Tűztáncos hallótávolságából, a nő azt mondta: – Uram, meg kell kérnem önöket, hogy távozzanak. Én nem engedek be indiánokat a boltomba. A nő orra e szavak után még néhány centiméterrel magasabbra emelkedett. – Én csak előkelő vendégeket szolgálok ki. Evan körbenézett, és látta, hogy három másik nő is van a helyiségben, akik gőgösen méregetik. Evan agyát 279

elöntötte a vörös köd. Ha nem lettek volna annyira időszűkében, boldogan kioktatta volna a nőt, aztán fogta volna Tűztáncost, és távoznak. Minden akaraterejére szüksége volt, hogy képes legyen nyugodt hangon válaszolni. – Azt hiszem, jobb lenne, ha meggondolná magát, asszonyom. A fiatal hölgy, akiről beszél, egy csikaszo hercegnő, és Amherst ezredes díszvendége. A kormányzó nevének említésekor a nő szemei elkerekedtek. A sarokban ácsorgó nőkre nézett, és egy pillanatig mintha azt mérlegelte volna, hogy kivel érdemes jóba lenni, a kormányzóval vagy velük. Aztán visszafordult Evanhez, és azt mondta: – Sajnálom, uram. Nem tudtam. – Igen, ezt gondoltam – mondta Evan, már semmi haragot, csupán megvetést érzett a nő iránt. Aprót biccentett, és visszament Tűztáncoshoz. – Még mindig nem döntöttem – mondta a lány, akit annyira lefoglaltak az anyagok, hogy észre sem vette a kis incidenst. – Akkor megvesszük mind a kettőt, de ma este a zöldet vedd fel – mondta Evan. Odafordult a tulajdonoshoz, aki most a másik három nővel suttogott a sarokban. Mikor észrevette a férfit, elindult felé, és kivette a kezéből a tekercseket. – Talán szeretnék megnézni, hogyan mutatnak ezek az anyagok a próbababákon – mondta. – Nem szükséges. Nem csináltatunk ruhát, csak az anyagot kérjük. – Uram, nagyon sajnálom, ha az előbb megsértettem – mondta a nő. – De tudja, én vagyok a legjobb szabó a

280

városban, ha arra gondolt, hogy elmegy és keres valaki mást. És azt hiszem, az áraim sem túl magasak. – Nem ezért nem csináltatunk ruhát. A hercegnő csak magára csavarja az anyagot, mint ahogyan ezt a mostanit. – Ó, értem. – A nő először zavarba jött, majd gyorsan azt kérdezte: – Hány centimétert kérnek? Evannek fogalma sem volt, és látva Tűztáncos értetlen arckifejezését, rájött, hogy a lány sem tudja. – Tekerje le, és a hölgy majd szól, ha elég – utasította a nőt. A varrónő most a vágóasztalra helyezte a zöld anyagot és tekerni kezdte, majd mikor Tűztáncos szólt, hogy elég, elvágta. Ugyanezt megismételte a kék anyaggal. Ezalatt a sarokban álló nők nyakukat nyújtogatva figyelték Tűztáncost. Láthatóan ők is értesültek a lány fontosságáról, és ezzel együtt a korábbi véleményük is megváltozott vele kapcsolatban. Evant ez azonban egyáltalán nem érdekelte. Undorodott tőlük. Mikor kifizette a számlát és megkapta a becsomagolt anyagokat, karon fogta Tűztáncost és megvető pillantást lövellve a nők felé, távoztak. Mikor visszaértek a fogadóbeli szobájukba, Evan elővette csomagjai közül az egyenruháját, és kiadta a fogadósnak, hogy vasaltassa ki. Gyorsan elvégezte az utolsó pillanatra hagyott vásárlásait; vett egy új inget, kalapot és egy pár kesztyűt. Az egyik kirakatban meglátott egy kis brokáttáskát, és megvette Tűztáncos számára. Ahogy belépett a szobába, a lány már megcsinálta a frizuráját és éppen a hosszú, zöld selymet próbálta magára tekerni. Evan megtorpant, egy percig csak állt és bámulta. 281

Tudta, hogy a zöld anyag kiemeli majd szeme színét, de erre a megdöbbentő látványra nem volt felkészülve. Tűztáncosnak fogalma sem volt, miért bámul rá a férfi olyan furcsán és zavartan csak annyit mondott: – Tudom, hogy még nem jó, de annyira puha és csúszós, hogy nem marad meg rajtam. – Tehetetlen mozdulattal felemelte az anyag végét. – És azt sem tudom, mit csináljak ezzel a fennmaradó résszel. Már háromszor magam köré tekertem, és ez mindig kimarad. Úgy látszik, elszámítottam a hosszát. Van valamid, amivel ezt le lehetne vágni? Mivel a selyem sokkal vékonyabb volt, mint a vászon, jobban rátapadt Tűztáncos testére. Evan úgy gondolta, hogy a lány csodálatosan néz ki. Becsukta maga mögött az ajtót, odalépett az ágyhoz, és ledobta a dobozokat és csomagokat. – Azért, mert ennek az anyagnak puhább az esése. Különben nagyon szép – mondta, majd kivette a lány kezéből a selyem végét, és átdobta az egyik vállán. – Ne vágd le. Így nagyon jó – mondta. Tűztáncos hátranézett, és látta a hátán hullámzó selymet. Valahogy nagybátyja tollból készült fejdíszére emlékeztette, és ezért nem is tiltakozott ellene. Megérkezett Evan gondosan kivasalt egyenruhája és fényes csizmája, mire gyorsan öltözködni kezdett. – Ebben a nagy csomagban van egy kis táska. Abba pakold be a személyes holmijaidat. Tedd el azt a darab kék anyagot is. Holnap majd felveheted azt. – Evan nem is mondta a lánynak, hogy hozzon magával hálóruhát, mivel tudta, hogy nincs neki. – És te hová fogod tenni, amit magaddal akarsz hozni? – Nekem is van táskám. 282

– Miért nem tehetem bele abba az enyémeket? Evan éppen az ingjét gombolta, de most megállt a keze. – Mert nem ugyanabban a szobában leszünk. Nem vagyunk házasok – mondta. – Ez mindig így van, ha valaki másnál van az ember vendégségben. – Tehát ilyenkor a szeretők nem szeretkezhetnek? – Hát, lényegében ezt akarják vele elérni, de nem mindig sikerül. A szeretők belopóznak egymáshoz éjszaka. – És ezt mindenki tudja? – Igen, hacsak nem annyira naiv valaki, hogy nem veszi észre. Tűztáncos nem tudta, mit jelent a naiv szó, de nem is tartotta fontosnak megtudni. Arra gondolt, hogy az a módszer, ahogyan a fehérek kezelik a szerelmi ügyeiket, kritikán aluli. Míg Evan öltözött, ő becsomagolt. Mikor a férfi megkötötte a nyakkendőjét és visszafordult a kis tükörtől, észrevette Tűztáncos saruját. Nem az volt rajta, amit eddig viselt. – Hát a sarudat meg honnan szerezted? – kérdezte. – Tűztáncos felemelte az egyik karcsú lábát, hogy a férfi jobban láthassa a gyöngyökkel díszített két pántot. – Az egyik nyakláncomból és a régi sarum talpából csináltam. A másik olyan egyszerű volt. Igen, a régi tényleg feltűnő lett volna, gondolta a férfi. Akarta mondani korábban, hogy vegyenek neki valami papucsot, de tudta, hogy a lány tiltakozott volna. – Ügyes vagy, és tényleg nagyon jól néz ki a saru – jegyezte meg. Aztán teljesen végignézett rajta, és azt mondta: – Nem, visszavonom. Gyönyörű vagy. Egyszerűen gyönyörű.

283

Tűztáncos látta a szemeiben és hallotta a hangjából, hogy őszintén mondta, amit mondott. Eddig egy kicsit furcsán érezte magát a szokatlan anyagból készült öltözékében és díszes sarujában, de a bók visszaadta önbizalmát. – Köszönöm – motyogta alig hallhatóan. Evan megérezte a lány futó bizonytalanságát, és ez soha nem érzett erősségű védelmezési kényszert váltott ki belőle. Még soha nem akarta ennyire megvédeni a világtól, biztonságban tartani, magához szorítani, mint most. A varázst azonban hirtelen erős kopogás törte meg, és kintről felhangzott a fogadós hangja. – Itt van a kormányzó kocsija! Néhány perccel később, Evan és Tűztáncos már Amherst ezredessel szemben ültek a kocsiban. Ahogy elindultak, az ezredes Tűztáncoshoz fordult, és azt mondta: – Kedvesem, maga gyönyörű. Attól tartok, az angol hölgyek sápadozni fognak az irigységtől. – Köszönöm – mondta a lány, de közben le sem vette a szemét az ezredes fejéről. – Valami baj van? – kérdezte Amherst, mikor észrevette a lány pillantását. – Teljesen megőszült néhány óra alatt. Az ezredes nevetni kezdett és azt mondta: – Paróka, ami be van púderezve, hogy fehér legyen. Látva a csodálkozó kifejezést a lány arcán, Evan próbálta megmagyarázni. – A hölgyek és az urak az ilyen események alkalmával púderes parókát szoktak viselni.

284

– De miért akar valaki öregnek kinézni? – kérdezte Tűztáncos. – Ez egy nagyon jó kérdés, kedvesem – mondta az ezredes. – Sajnos, erre nem tudok magának válaszolni. Fogalmam sincs, melyik őrült találta ki, de divatosnak tartják, és ezért el is várják az embertől. Hála istennek, most már csak estélyeken kell viselni. Volt idő, amikor egész nap a fejemen kellett tartani ezt a meleg marhaságot. Látom, maga nem visel parókát, tábornok. – Nem, uram – válaszolta Evan. – Valahogy elhagytam az utam során, és az igazat megvallva, a nagy készülődésben eszembe sem jutott újat venni. – Nem baj. Sok telepes van, aki szintén nem viseli. Ezután mindhárman hátradőltek és élvezték az utat, keresztül a városon, és később a mezőkön. Mérföldeken keresztül dohányföldek mellett haladtak, ahol a fekete rabszolgák vágták az érett leveleket és rakták szekerekre. Később ezt hatalmas csűrökbe szállították, ahol őszig szárították, majd felcsavarták és Angliába vitték. – Úgy látom, szép a dohánytermés – jegyezte meg Evan. – Igen, úgy hallottam, jól megy a szüret az idén. Errefelé hatalmas ültetvények vannak. Angliában nincsen egyetlen birtok sem, ahol ennyi föld lenne. De hát ezt tudja, tábornok. Itt egy átlag ültetvény kb. hatezer hektár területű, és ebből általában csak ötszázat művelnek meg. A többi tisztításra vár, és arra, hogy a többi kimerüljön. – Mit ért azalatt, hogy kimerül a föld? – kérdezte Tűztáncos. – A dohány nagyon hamar feléli a földet – válaszolta Amherst. – Néhány év után parlagon kell hagyni, és új földeket kell megtisztítani. 285

– De hát miért hagyják el a földjeiket? Miért nem ültetnek bele babot és borsót? – kérdezte Tűztáncos. – Mert sem itt, sem Angliában nincs kereslet a borsó és bab iránt – mutatott rá az ezredes. – A dohány pénznövény. – Ezt értem. De ha a föld kimerülése után ültetnék bele ezeket, akkor utána ismét lehetne bele dohányt tenni. A csikaszók így csinálják. Ugyanazokat a földeket használjuk több évszázada. Látva a kételkedő kifejezést az ezredes arcán, Evan azt mondta: – Tényleg így van, uram. Nem tudom, miért, de a különböző növények forgatása megakadályozza a föld kimerülését. És én személyesen biztosíthatom a csikaszo dohány kiválóságáról. Igaz, kicsit kisebb a levele, de ugyanolyan sima és édes, mint a Roanoke. – Ez nagyon érdekes – mondta Amherst ezredes elgondolkodva. – Lehet, hogy megajánlom egyik-másik ültetvényesnek. Evan erősen kételkedett benne, hogy az ültetvényesek meg is fogadják a tanácsot, különösen, ha megtudják, hogy indián módszer. A fehérek hajlamosak voltak mindent elítélni, ami indián, és meg voltak győződve saját hozzáértésükről, még ha itteni növények termesztéséről is volt szó. Nem, a fehéreknek előbb látniuk kell a saját szemükkel, mielőtt beismerik, hogy rosszul csinálták. Ez pedig addig nem fog bekövetkezni, míg teljesen ki nem futnak a földből. Igen, ismerte el szomorúan, a fehér ember határtalanul tékozló. 21. fejezet

286

A nap már majdnem lement és a rabszolgák fáradtan vánszorogtak haza az ültetvényekről, amikor Evan, Tűztáncos és Amherst ezredes megérkeztek úti céljukhoz. Tűztáncos nagyon kíváncsi volt, hogyan nézhet ki egy ültetvény, hiszen az anyja is élt ilyen helyen egy ideig. A lány úgy találta, hogy sokkal jobban hasonlít egy városra, mint valakinek az otthonára, a rabszolgaszállásokkal, téglaégetővel, füstölővel, kovácsműhellyel, hatalmas konyhával, kocsiszínnel, csűrrel és keltetőházzal. És ennek az egésznek a közepén, egy árnyas felhajtó végén, ott állt egy kétemeletes ház, ami minden részletében olyan impozáns volt, mint a kormányzó palotája – ha nem impozánsabb, hiszen ennek két kupolája volt, a tetőn nagy terasz terült el, és két oldalszárnya messze kinyúlt a gondosan ápolt kertbe. A triót egy ragyogó vörös libériába öltözött inas fogadta és bevezette őket a házba. Mikor kinyílt az ajtó előttük, az első dolog, ami Tűztáncos szemébe ötlött, az a mennyezetről lelógó óriási apró kristálycsillár volt. A lemenő nap ráeső sugarait az üveg millió apró darabra törte és szétszórta a terem falán. Követték az inast a rózsaszín márvánnyal borított előcsarnokon keresztül, és közben volt alkalmuk megcsodálni a hófehér falakon lógó drága tájképeket. Mikor odaértek egy nagy ajtóhoz, az inas félreállt és bejelentette őket. – Amherst kormányzó és a vendégei. A tágas nappaliban álldogáló vendégek megfordultak, és hitetlenkedve bámultak Tűztáncosra. Egy zöld tógaszerű öltözéket viselő indián nő volt a legutolsó, amire számítottak. Aztán mikor a vörös arcú, testes, középkorú

287

tulajdonos magához tért meglepetéséből, gyorsan odasietett hozzájuk, és azt mondta: – Bocsásson meg, kormányzó úr, nem hallottam a kocsiját. – Semmi baj, Tom – válaszolta Amherst ezredes. – Nem is vártam el, hogy az ajtóban fogadjon. – Most Evan és Tűztáncos felé intett. – Remélem, nem haragszik, amiért vendégeket is hoztam. Csak ma délután érkeztek és sajnáltam volna őket magukra hagyni. Van szerencsém bejelenteni Tűztáncost, a csikaszo nemzet tagját, és Evan Trevor tábornokot, az egyik legjobb tisztemet. Barátaim, ő Thomas Moore, ennek a csodálatos ültetvénynek a tulajdonosa, és a felesége, Abigél – tette hozzá a kormányzó, mikor a köpcös háziasszony melléjük lépett. – Hogy vannak? – motyogták Moore-ék zavartan. Még most sem tértek igazán magukhoz a sokkból, amit Tűztáncos megjelenése okozott, és a tény, hogy a kormányzó úgy mutatta be őt, mint a barátját. Evan és Tűztáncos kedvesen viszonozták a köszönést. Aztán, bár egy kicsit késve, Abigél azt mondta: – Nagyon örülünk, hogy magával hozta a vendégeit, Amherst kormányzó. A maga barátai a mi barátaink is. Hadd mutassam be őket az Angliából érkezett vendégeinknek. Abigél körbevitte Evant és Tűztáncost a nappaliban, és bemutatta őket mindenkinek, míg Amherst ezredes csak köszöngetett jobbra és balra, hiszen ő már ismert mindenkit az előző esti vacsoráról. Evannek feltűnt, hogy szinte minden vendég igen magas címmel rendelkezett, viselkedésük pedig kimért és hűvös volt. Az, hogy egy

288

félvérrel kell egy társaságban tartózkodniuk, láthatóan nem volt az ínyükre. Egy idő után mindenki leült valahová. Az ezredes és Evan barackpálinkát iszogattak, Tűztáncos pedig egy pohár vize. – Nem hiányzik az egyik vendége? – kérdezte Amherst Moore-tól. – Úgy emlékszem, hogy valamelyik este volt itt egy ifjú hölgy. – Vanessa? Ó, ő még itt van. Nemsokára lejön, csak felöltözik. Néhány perccel később hirtelen csend támadt a teremben. Mivel mindenki megfordult, Tűztáncos is hátranézett, és egy fiatal nőt látott az ajtóban. Gyönyörű látvány volt, finom szépségével, drága báli ruhájában és csillogó gyémánt ékszereivel. Tűztáncost azonban legjobban a fején ülő hófehér paróka lepte meg. Gyöngyfüzérek ragyogtak rajta, a tetején pedig egy madárfészek díszelgett, benne két kitömött galambbal. Tűztáncos számára az volt a leghihetetlenebb, hogy a csaknem egy méter magas paróka stabilan ült a fején, és nem is billegett. El sem tudta képzelni, hogyan rögzítették oda. Vanessa akarattal késett, hogy előadhassa nagybelépőjét. Tudta, hogy szép, és el is várta a csodálatot mindenkitől. Mikor a teremben ülő férfiak felálltak, hirtelen két vörös kabát vonta magára a figyelmét a sarokban. Szíve nagyot dobbant, és szemei elkerekedtek a meglepetéstől. – Úristen! Evan! – kiáltott fel. – Tényleg te vagy az? Mindenki csodálkozva figyelte, ahogy a nő odarohant Evanhoz, a karjaiba vetette magát és arcon csókolta.

289

Evant meglepte, hogy itt látja viszont Vanessát de örült is neki. Hátralépett és nevetve mondta: – Igen, tényleg én vagyok. – Mit csinálsz te Virginiában? Mielőtt azonban Evan válaszolhatott volna, Moore lépett melléjük. – Elnézést, hölgyem – mondta. – Ismeri a tábornokot? Vanessa felnevetett. – Hát persze, hogy ismerem Evan Trevort! Ó és az ikertestvére, Edward – Linchester grófja – meg én együtt nőttünk fel Sussexben. Szemöldökök emelkedtek a magasba, mikor Vanessa szavaiból kiderült, hogy Evan nemesi vérből származik, és ezután érezhetően megváltozott a vendégek viselkedése vele szemben. Evan otthon mindig elvárta és meg is kapta ezt a tiszteletet, de most, hogy tudta, ez csupán nemesi származásán alapul, undorral töltötte el. – Na, Evan? – folytatta Vanessa. – Mit csinálsz Virginiában? Azt hittem, valahol az északi államokban teljesítesz szolgálatot. – Azt hiszem, én jobban tudok erre a kérdésre válaszolni – lépett előre Amherst ezredes. – Kezét csókolom, hölgyem. – Jó napot, ezredes – válaszolta Vanessa. – Én kértem meg Trevor tábornokot, hogy jöjjön el hozzám Williamsburgbe – folytatta –, hogy megköszönhessem neki és Tűztáncosnak a segítséget, amit hadseregünknek nyújtottak az Ohio partján fekvő Massiac erőd elfoglalásában. Sajnos, holnap el kell utaznom az északi államokba, így nem rendezhetek bált a tiszteletükre, ahogy eredetileg terveztem. Ezért hoztam el őket ma este, hogy részesülhessenek a tiszteletben, amivel

290

Moore-ék engem körülvesznek. Isten a tudója, mennyivel jobban megérdemlik, mint én. Amherst ezredes elmondta, amit akart, és most megvárta, míg a vendéglátóik megemésztik az információt. Még ha Evan és Tűztáncos voltak is a következő óra hősei, látszott, hogy nem nagyon tetszik nekik a dolog. Az egyik vendég odalépett az ezredeshez és megkérdezte: – Massiac erődött mondott, uram? – Igen, azt – válaszolta Amherst. – Errefelé egy ideig mindenki az erődről és egy különösen bátor tisztről beszélt, aki a támadást vezette. Én azt hittem, hogy a tiszt egy őrnagy volt. Amherst ezredes most Evanre mosolygott. – Trevor tábornok őrnagy volt, amíg néhány órával ezelőtt elő nem léptettem – válaszolta. Aztán az ezredes oldalra lépett, és Tűztáncost maga elé tolta. – Azonban nem szabad elfelejtkeznünk a hercegnő bátorságáról, aki jelentős szerepet játszott győzelmünkben. Amherst ezredes bejelentése, miszerint Tűztáncos hercegnő, olyan hatással volt a vendégekre, mintha bombát dobtak volna közéjük. Az ezredes pontosan így is tervezte. Meg akarta döbbenteni a társaságot, különösen a kényes és öntelt Vanessát. Mikor meglátta a döbbent arcokat, meglepetést színlelt, és azt mondta: – Ó, hát nem mondtam még? Tűztáncos nemes családból származik, bár fogalmam sincs, hogyan felejthetek el valamit, ami ilyen fontos. Evan látta Tűztáncoson, hogy mindjárt tiltakozni fog a cím ellen. Ez azonban darabokra tépte volna az ezredes történetét, és megszégyenítette volna. Gyorsan előrelépett, és így szólt: – Igen, egy napon Tűztáncos fia lesz a csikaszok főnöke. 291

Evan közbeszólása belefojtotta Tűztáncosba a tiltakozást, és utána sem szólhatott, mert az egyik vendég azt kérdezte: – De mit csinált a hercegnő, ami olyan fontos volt? – Mivel folyékonyan beszélt angolul – az édesanyja angol fogoly volt – ő volt Trevor tábornok tolmácsa a veszélyes vállalkozás alkalmával anélkül, hogy egyszer is gondolt volna a saját biztonságára. Az ő segítsége nélkül nem lehetett volna egyeztetni a haditervet, hűséges csikaszo szövetségeseink nélkül pedig nem lehetett volna elpusztítani a döntő fontosságú erődöt. Evannek nem volt kifogása az ellen, hogy az ezredes dicsérje Tűztáncost, mert a lány szerinte is nagyon bátran viselkedett. Most azonban már kezdte sokallni a dicséretet. Mindegy, mit mondtak mások, Evan nem hitte, hogy az erőd döntő fontosságú lett volna, és egyetlen pillanatig sem tartotta magát hősnek. Azt azonban megértette, hogy az ezredes azért mondja el a történetet a vendéglátóiknak, hogy később a többi vendég is biztosan értesüljön róla. A vendéglátóik le volt nyűgözve – kivéve Vanessát. Az ő arcán nem látszott más, csak gyanakvás. Evan azon tűnődött, vajon azért, mert tudja, hogy az ezredes nagyban túloz? De honnan tudná? Szépsége ellenére soha nem volt túl okos. Ebben a pillanatban az inas lépett be az ajtón, és jelentette, hogy a vacsora tálalva van. Mielőtt Evan Tűztáncos felé fordulhatott volna, Vanessa erősen megragadta a karját és kirángatta a szobából. Tűztáncos látta az erőszakos akciót, és a tömény, megvető pillantást is, amit a nő felé lövellt a válla fölött. Tűztáncos tudta, hogy ők ketten szeretők voltak valamikor. Ez teljesen nyilvánvaló volt a nő meleg üdvözléséből és Evan 292

öröméből, amikor meglátta. Fájdalmas felfedezés volt, és Evan nélkül elveszettnek érezte magát ebben az idegen világban. Amherst ezredes volt az, aki megmentette. – Odavezethetem az asztalhoz, kedvesem? – kérdezte, és közben a karját nyújtotta a lánynak. Látva, hogy a többi nő a férfi karjára helyezi a kezét, ő is így tett, és hagyta, hogy kivezessék a nappaliból. Mikor beléptek az ebédlőbe, Tűztáncos megtorpant a díszes mennyezetről lógó, hatalmas csillárok láttán. El sem tudta képzelni, hogy ennyi gyertya létezik a világon. Úgy látszott, mintha több ezer lenne belőlük, vidáman lobogott a lángjuk, és apró táncoló árnyékokat vetettek a falra. Aztán mikor Tűztáncos megpillantotta a hosszú asztalt, szinte a lélegzete is elakadt. Gyönyörű terítő fedte, és vázákban nagy csokor virágok pompáztak rajta. Az étkészlet porcelánból készült, arany díszítéssel, a tányérok mellett kristálypoharak csillogtak és aranyozott evőeszközök. Minden szék mögött makulátlan libériát viselő inas állt. Tűztáncos arra gondolt, hogy még életében nem látott ennyi csillogást-villogást, és ilyen gazdagságot. Amherst ezredes látta rajta megilletődöttségét, így gyengéden karon fogta, és odavezette az asztalhoz. Észrevette, hogy Tűztáncos neve az övé mellett áll bár abban biztos volt, hogy a háziasszony eredetileg nem így tervezte. Evan és Vanessa az asztal túloldalán ültek, néhány székkel lejjebb. Mikor elfoglalták a helyeiket, Evan azt mondta Vanessának: – Nem számítottam rá, hogy itt talállak a kolóniákon. A báró, a férjed, miért nem jött veled?

293

– Te nem hallottad a hírt? – kérdezte Vanessa csodálkozva. – Azt hittem, Edward elmondta. – Nem, nem beszélek vele – válaszolta Evan kimérten mi az az újság? – A férjem meghalt két évvel ezelőtt. A nő hangjában nyoma sem volt a szomorúságnak, ahogy ezt bejelentette, de ez nem is lepte meg a férfit. Az ő házasságuk megrendezett volt, és Vanessa soha nem szerette a férjét, sőt, nem is kedvelte. – Hogy történt? – kérdezte Evan. – Vadászbaleset volt. Vanessa most előrehajolt, és halkan odasúgta Evannek. – Én most nagyon gazdag vagyok, és ahhoz megyek feleségül, akihez akarok. Igen, újra férjhez mehet, gondolta Evan, és megtarthatja a címét, ami olyan sokat jelent a nő családjának, de különösen Vanessának. Ezért nem ment hozzá régebben Evanhez, bár egy ideig szeretők voltak, és a nő állítólag szerette is. Ő címet akart, és a hozzá tartozó tiszteletet, de Evan ezt nem tudta megadni neki. Egyszerűen kisétált az életéből – az egyetlen nő, akit szeretett – és Evan évekig hordozta magában a haragot és a fájdalmat emiatt. Tulajdonképpen nem Vanessára haragudott. Ő azt tette, amit mindenki elvár beleértve Evant is. Nem, a haragja a sorsra irányult, ami úgy rendezte, hogy ne ő legyen az elsőszülött, és ezzel veszítette el első szerelmét. Amikor Evan nem válaszolt, Vanessa megismételte: – Nem hallod mit mondok? Szabad vagyok! Evan tudta, Vanessa mit sugall neki: Most, hogy özvegy lett, hozzámehet feleségül. Evannek azonban egyetlen porcikája sem kívánta ezt a házasságot. Már nem szerette a nőt. Az évek hosszú során elhalt benne ez az érzelem, és 294

csupán a gyermekkorban kialakult barátság kapcsolta a nőhöz. És pontosan emiatt a barátság miatt nem tudta megsérteni. Zavartan azt mondta: – Örülök neki, hogy szabad vagy, és remélem, megtalálod azt, akit keresel. Vanessa megdöbbent. Mi lehet a baj Evannel? Találja meg, akit keres? Ő az, akit keres! Ő az, akit akar! Soha nem találkozott még izgalmasabb, férfiasabb férfival, mint Evan, pedig volt már néhány szeretője. Nem lehet, hogy már nem szereti. Ő az a nő, akire minden férfi vágyik – szép, előkelő, gazdag és járatos a társasági dolgokban. Nem, biztos nem értette meg, mit akart mondani. Úgy látszik, már nem vág olyan gyorsan az esze, mint régen. Megfogadta magában, hogy megérteti vele a dolgot, mielőtt még vége lesz az estélynek. A vacsora két egész órán keresztül tartott, egyik fogást követte a másik, mindegyikhez más bort szolgáltak fel, Moore monogramjával ellátott üvegekből Tűztáncos számára ez a két óra örökkévalóságnak tűnt. Nemcsak, hogy nagyon nehéz volt ennie a szokatlanul nehéz evőeszközökkel, de beszélgetnie sem volt kivel, annak ellenére, hogy a társalgás olyan bőven folydogált, mint a bor. Amherst ezredes szívesen szórakoztatta volna, ha rajta áll, de szegény nem győzött válaszolni a többi vendég kérdéseire. A Tűztáncos másik oldalán ülő nő meg úgy érezte, hogy neki semmi témája nincsen az indiánnal, még ha hercegnő is, így aztán férjének szentelte minden idejét. Tűztáncos rosszkedvéhez még az is hozzájárult, hogy úgy látszott, Evan teljesen megfeledkezett róla, hiszen egész vacsora alatt rá sem nézett, csak Vanessával beszélgetett gyermekkori élményeikről.

295

Mikor a desszertet is elfogyasztották, Evan azt mondta Abigélnek: – Szeretnék gratulálni önnek, asszonyom. A vacsora nagyon finom volt, ez volt a legjobb – itt megállt, mert először azt akarta mondani, hogy a legjobb, amit angoloknál valaha is evett –, amit itt a kolóniákon ettem. – Köszönöm, uram. – Igen – szólt közbe az ezredes is. – Az étel nagyon finoman volt elkészítve, és volt jó néhány fogás, amit még sehol máshol nem ettem. Talán valami egzotikus helyről származik a szakácsuk? – Nem, uram – válaszolta házigazdájuk. – A szakácsunk indián – Moore azt akarta mondani rabszolga, de félt, hogy Tűztáncos sértésnek venné – szolga. Egyre több ültetvényes alkalmazza őket szakácsként, a néger rabszolgákkal együtt. Olyan hozzávalókat és fűszereket használnak, amiről mi még csak nem is hallottunk, de amint látják, az eredmény nagyon finom. Tudhatta volna, hogy a szakács indián, gondolta Evan, és meleg, elismerő pillantást küldött Tűztáncos felé. A lány azonban nem figyelt. Lesütötte a szemeit, és zavartan rendezgette az ölében a szalvétát. 22. fejezet Tűztáncos azt hitte, megpróbáltatásai véget érnek, mihelyst véget ér a vacsora, de tévedett. Míg a többi női vendég elvonult, hogy felfrissítse magát és kicsit pihenjen a bál előtt, neki ott kellett állni Evan és Amherst ezredes között, hogy velük együtt fogadja a helyi vendégeket. Egy óra bólogatás és mosolygás után a lánynak borzasztóan megfájdult a feje. Tudta, hogy ezek a telepesek semmibe 296

sem nézik, legyen ő bármilyen hercegnő vagy hősnő. Az angol vendégekkel ellentétben a telepesek már elég hosszú ideje itt voltak, hogy erős előítélettel viseltessenek minden indiánnal szemben, és a lány minden igyekezete, hogy diplomatikusan viselkedjen, csődöt mondott. A telepesek soha nem fogják tisztelni az indiánokat – túl sok közöttük a rossz vérű. Tűztáncos tudta, hogy mosolyaik hamisak, és csak a kormányzó kedvéért villogtatják. Bár arcukon nem látszott semmi, érezte tömény megvetésüket, így aztán nagy megkönnyebülést érzett, amikor Moore-ék feloszlatták a sorfalat, és bejelentették, hogy nemsokára kezdődik a bál. Mikor vendéglátóik hallótávolságon kívülre értek, Amherst ezredes Tűztáncoshoz fordult. – Hála istennek, hogy vége! – mondta. – Iszonyúan utálok sorfalat állni. Nem más, csak időpocsékolás. Ennyi ember nevét egyszerűen lehetetlen megjegyezni. Ez csak még egy nyomós ok, amiért ennek a kolóniának a kormányzását átadom egy hadnagynak. – Teljesen egyetértek önnel, uram – mondta Evan őszintén. – Ha nem sértem meg önöket, kilépnék a kertbe dohányozni. Ahogy a kormányzó eltávozott, Evan bevezette Tűztáncost a bálterembe. Néhány percig csak álltak a fal mellett, és a kavargó tömeget nézték. Tűztáncos, mikor meglátta Vanessát, azt mondta: – Úgy emlékszem, azt mondtad, a fehér nők soha nem fedik fel a mellüket, mert az illetlen, és ezért viselik a sálat is a nyakuk körül. Evan most vette észre, hogy a teremben minden nő olyan ruhát viselt, amiből csaknem az egész melle kint 297

volt. Sál pedig egyiknek sem volt a nyakában. Megvonta a vállát és unottan válaszolt. – Az estélyi öltözet más. Igen, tényleg más, gondolta Tűztáncos. A bárónő telt mellei csaknem kibuggyantak a mélyen kivágott ruhából. – Miért lenne más az estélyi viselet? Mert este mindent szabad? Tűztáncos ezzel a kérdésével fején találta a szöget, és Evan kénytelen volt belátni a fehérek képmutatását. A csikaszók minden szégyen nélkül félmeztelenre vetkőztek, mert ők ezt nem tartották helytelennek, míg az angol nők napközben pirulva takargatták magukat, este pedig szégyentelenül feltárták mindenüket, amijük volt, hogy felhívják magukra a férfiak figyelmét. Tűztáncos éleslátása zavarta egy kicsit a férfit, de már hozzászokott őszinteségéhez és egyenességéhez. Ami most megragadta a figyelmét, a lány megvető hangsúlya volt. Majdnem brutálisnak tűnt, mintha Tűztáncos őt akarta volna megbántani. Kutatóan nézett a lányra. Tűztáncos általában nem gyűlölködött, de most előtört belőle erős csikaszo vére, és szeretett volna bosszút állni. Megbántották a telepesek, és megbántotta Evan is, amikor magára hagyta Vanessa kedvéért. Szerette volna halálosan megsérteni mindnyájukat egyszerre. Evan éppen meg akarta kérdezni tőle, hogy mi baja, amikor Tűztáncos nagyot ugrott, és ijedten kérdezte: – Mi ez? Evan felnevetett. – Csak a zenészek. – Ilyen a ti zenétek? – kérdezte Tűztáncos döbbenten, mert a hegedűk hangja az idegeit tépte.

298

– Nem, csak hangolnak – válaszolta Evan, aztán mikor a következő pillanatban a zenekar rázendített egy menüettre, azt mondta: – Ez a mi zenénk. A dallam sokkal másabb volt, mint amit a csikaszok játszottak, de Tűztáncosnak el kellett ismernie, hogy szép és megnyugtató zene. Aztán a vendégek felsorakoztak, a férfiak egyik oldalra, a nők a másikra, és elegánsan táncolni kezdtek, azt a táncot, amire a zene íródott. A lány megigézve figyelte, ahogy a nők hosszú selyem- és szaténszoknyája hullámzott, és estélyi ruhájuk sápadt színei ragyogtak a gyertyák fényében. Ékszereik szikráztak, és a férfiak sötét ruhájának arany és ezüst díszítései csillogtak a száz és száz apró fénypöttyben. Alig lett vége a táncnak, amikor Vanessa otthagyta partnerét, és odasietett, ahol Evan és Tűztáncos álldogáltak. – El sem tudtam képzelni, hová tűnhettél a sorfalból! – mondta Evannek. Lebiggyesztette a száját és úgy mondta: – Azt hittem, velem táncolod az első táncot. Olyan régen találkoztunk! – Tűztáncossal voltam – mutatott rá Evan. – Hát az, hogy ő nem tud táncolni, még nem ok arra, hogy te se táncolj. – Vanessa most egyenesen Tűztáncos szemébe nézett. – Igaz, drágám? Ki tudja, mikor lesz alkalma ismét ilyen előkelő bálon részt venni. Tűztáncos nem mert tiltakozni, nehogy önzőnek gondolják. – Nem kell velem maradnod, Evan. Menj és táncolj nyugodtan…

299

– Shhh, kedvesem – súgta a fülébe az ezredes, belefojtva a választ. Körbenézett, és úgy súgta a lány fülébe, hogy senki más ne hallhassa: – Nagyon jó kifogás lesz, hogy miért nem táncolok. Legalább nem látják meg, milyen ügyetlen vagyok. Tűztáncos és Amherst tekintete egybefonódott. Valami azt súgta a lánynak, hogy az ezredes ezt nem csupán udvariasságból mondta, hanem tényleg így is gondolja. Elmosolyodott és beleegyezően bólintott, mire Evan és Vanessa azonnal elsiettek. Vanessa és Evan táncoltak egyet, aztán még egyet, még egyet, végül a férfi már nem is tudta számon tartani. Rájött, hogy sokkal jobban érezné magát Tűztáncossal, de nem talált semmi udvarias kifogást, amivel elmenekülhetett volna Vanessa szorításából. Azon kezdett tűnődni, hogy régen vajon mit láthatott ebben a nőben. A hamvas szépség, ami fiatalkorában jellemezte, már elhalványult, és most vastag púderréteggel és rengeteg rúzzsal próbálta pótolni. Véget nem érő, értelmetlen locsogása már teljesen az agyára ment, és a feje is szédült a nő erős parfümjének illatától. De még ez sem volt elég erős, hogy elnyomja a rendszertelen fürdés miatti testszagát. Evan már hozzászokott Tűztáncos tiszta, édes illatához, és Vanessáét ahhoz képest undorítónak találta. Látva a férfi tekintetét, Vanessa felkiáltott: – Az isten szerelmére, Evan! Hagyd már abba az aggódást a vademberért! Nem a te feladatod a szórakoztatása. Evan szinte megdermedt a „vadember” szóra, és nagy önuralommal válaszolt. – Ő nem vadember. A csikaszók ugyanolyan civilizáltak, mint mi. Különben ő nem teljesen indián. Nem hallottad, 300

amikor Amherst ezredes elmondta, hogy az anyja angol fogoly volt? Én pedig igenis felelős vagyok érte, velem jött ide. Vanessa nem fogta föl, hogy Evan személyes sértésnek vette előbbi megjegyzését, és az sem fordult meg a fejében, hogy a férfinak valami köze lehet az indián lányhoz. – Jó, jó, de nem te akartad idehozni – vitatkozott tovább a nő. – Az ezredes bízott meg vele. Most azonban a szárnyai alá vette, és megszabadított ettől a terhes feladattól. – Vanessa elhallgatott. – A vén bolond. Nem kellett volna idehoznia. Akár hercegnő, akár nem, nem illik ide. Nincs is rendesen felöltözve. Kilóg a vendégek közül. Evannek nagyon rosszul esett Vanessa kritikája, de nagyjából egyetértett vele. Tűztáncos tényleg nagyon feltűnő volt egyszerű, zöld tógájában. Először is, az anyag túl sötét színű volt. A többi nő mind halvány színű ruhát viselt, amin rengeteg szalag, dísz, gyöngy, bodor és fodor díszelgett. Abroncsos szoknyájuk nőiességük karikatúrájának tűnt, parókájuk pedig ahelyett, hogy díszük lett volna, csak hátrányukra vált. Olcsók és vulgárisak voltak, míg Tűztáncos egyszerű öltözékében és természetes színeivel nagyon elegáns. Rajta még a gyöngyök is más fénnyel csillogtak, melegen és tompán, nem úgy, mint a hideg jégcsapok. Nem, Tűztáncos nem illett ide. Azonban Evan nem szégyenkezett miatta, hanem büszkeséget érzett. A lánynak nem kellett különböző cseleket alkalmaznia, hogy gyönyörű, méltóságteljes és hercegnői legyen. Ezek a tulajdonságok természetéből fakadtak, ugyanúgy, mint bátorsága, intelligenciája és függetlensége.

301

Az utolsó gondolata meglepte Evant. Eddig soha nem gondolt a függetlenségre, mint női erényre, de Tűztáncos mindig erősen ragaszkodott saját elképzeléseihez. Evan ismét Tűztáncos felé nézett. Eltűnődött, vajon tudja-e a lány, hogy kiközösítették, hogy a telepesek nemcsak megjelenése miatt, hanem indián vére miatt is húzgálják az orrukat. A lányon nem látszott, hogy rosszul érezné magát. Sőt, olyan magabiztosan viselkedett, mintha ő irányítaná az egész bált. Evan azonban érezte, hogy ez csak egy bátor álarc rajta. Tűztáncos nem bolond. Amennyire büszke volt indián vérére, olyan érzékeny is, és nagyon jól tudta, hogyan éreznek vele kapcsolatban a többiek. Nem is hagyta érzéketlenül. Evanbe hirtelen erős szégyenérzet hasított bele, amiért ilyen helyzetbe hozta Tűztáncost. Amherst ezredesnek is tudnia kellett volna, de őt nem hibáztathatja. Evan mindennap találkozott a telepesekkel, jobban ismerte őket, mint parancsnok, és azt is tudta, hogy milyen erős előítélet van az indiánok iránt. Ezen az sem változtatott, hogy a csikaszok a szövetségeseik voltak, hiszen ez is csak a fehér ember érdekeit szolgálta: egyik törzset kijátszották a másik ellen. Azt is tudnia kellett volna, hogy az angol vendégek sem fogják Tűztáncost befogadni. A nemesség iszonyúan sznob volt, különösen az alsóbb rétege. Nem, ha egyáltalán foglalkoztak is vele, csak azért, mert furcsa volt, szokatlan, mint egy kétfejű borjú a vásárban. Míg Evan mindezeket végiggondolta, Vanessa már ismét táncba vitte. Automatikusan lépegetett a zene ütemére. Igen, gondolta, súlyos hibát követett el azzal, hogy Tűztáncost elhozta erre a bálra. Sőt, a falujából sem lett volna szabad elhoznia. Reményei, hogy a lány talán ezután büszke lesz fehér vérére, darabokra törtek. Az angol 302

viselkedésből és életmódból semmi nem tetszett neki, inkább okot adott, hogy szégyellje angol vérét. Egészében véve, az egész út egy nagy bukás volt. A bálterem másik végében, Tűztáncos azon erőlködött, hogy meg tudja tartani méltóságát. Szinte érezte bőrén a pillantásokat. Ezek közül néhány kíváncsi volt, de a legtöbb nyíltan ellenséges, és éles csikaszo hallásának köszönhetően nem is egy gyűlölködő megjegyzés jutott el a füléig. Ami még csak fokozta rossz érzését, hogy Evan egyáltalán nem törődik vele. Először abban reménykedett, hogy egy vagy két tánc után visszatér mellé, de egy idő után nem tudott másra gondolni, csak hogy a férfi jobban szeret Vanessával lenni, és őt részesíti előnyben. Úgy érezte, a bál már egy örökkévalóság óta tart. Mikor Amherst ezredes megkérdezte, nem akar-e egyet sétálni a kertben örömmel mondott igent. Legalább addig sem látja Evant és Vanessát együtt. A lány és az ezredes több mint harminc percen keresztül szótlanul rótták az örökzöldekkel és szobrokkal szegélyezett sétányt. Tűztáncos legalább annyira örült a friss levegőnek, mint a csendnek, mert a gyertyák és az erős parfümök illatától felkavarodott a gyomra. Végül Amherst ezredes szólalt meg: – Bocsánatot kell kérnem magától, kedvesem. Nem lett volna szabad elhoznom ide. Azonban fogalmam sem volt, hogy a telepesek ilyen ellenséges érzülettel viseltetnek a maga népe iránt. Azt hiszem, ebben nagyon naiv voltam. Tudja, mióta ebben az országban vagyok, mást sem csináltam, csak katonai stratégiákat vizsgáltam felül, és nem nagyon jártam társaságba. Amikor pedig nem vagyok szolgálatban, csendes vidéki életet élek. 303

Tűztáncos egyetértett abban, hogy értelmetlen volt idejönnie. Semmi olyasmi nem történt, ami javított volna a népe és az angolok kapcsolatán. Nem, az egyetlen, ami felől megbizonyosodott, hogy ezentúl még jobban fogja tagadni angol származását. Semmi olyasmit nem talált az angol kultúrában, ami büszkévé tette volna. Az angolok pont olyanok, ahogy az anyja mondta: önzők, sznobok, megszállottak, és csak a testi örömöknek élnek. Minél hamarabb elmegy innen, annál jobb. – Nem szükséges bocsánatot kérnie, ezredes – mondta Tűztáncos méltóságteljesen. – De ha nem bánja, szeretnék visszavonulni. Fárasztó volt ez az este. – Természetesen, kedvesem, megértem. Bárcsak én is megtehetném. Magam is nagyon fáradt vagyok. Jöjjön – mondta visszamegyünk a házba, és megkeressük a háziasszonyt. Szerencsére hamar ráakadtak Mrs. Moore-ra. Ott álldogált az ajtó mellett. Tűztáncos észrevette, hogy az asszonyon a legkisebb csalódás sem látszott, amiért Tűztáncos visszavonul, de a lány nem is várta el tőle. A háziasszony legalább annyira örült, hogy megszabadulhat tőle, mint ő, hogy végre lefekhet. Abigél odaszólt egy inasnak, hogy mutassa meg Tűztáncos szobáját. Mielőtt Tűztáncos elindult volna az inas után, az ezredes odaszólt neki: – Jó éjszakát, kedvesem. Remélem jól fog aludni. Holnap délelőtt indulunk vissza. – Délelőtt? – kérdezte Abigél meglepetten. – Azt hittem, maradnak ebédre. – Attól tartok, nem lehet, Abigél. A hajóm az esti dagállyal indul.

304

– Na de az út csak két óra Williamsburgig. Rengeteg ideje marad – vitatkozott Abigél. – Nem, asszonyom. Még mindenemet össze kell pakolnom – válaszolta Amherst ezredes, közben Tűztáncosra nézett, és a lány megértette, hogy csak kifogást keres a korai távozásra. – Addigra készen leszek, ezredes – mondta Tűztáncos. Némi elégtétel volt számára, hogy az idős ember is ugyanúgy szeretné itthagyni a házat, mint ő. Gyorsan elbúcsúzott kelletlen vendéglátójától, és követte az inast. Abigél éppen azon fáradozott, hogy maradásra bírja az ezredest, amikor Evan lépett oda hozzájuk. – Elnézést kérek a zavarásért, uram, de nem látta Tűztáncost? Sehol sem találom. – Sétáltunk egy nagyot a kertben, utána pedig elment lefeküdni. Az inas néhány perccel ezelőtt vezette fel a szobájába. – Látva Evan meglepett arckifejezését, az ezredes magyarázkodni kezdett. – Nem szokott hozzá a késői fennmaradáshoz, és én sem láttam értelmét, hogy itt tartsam. Aha, gondolta Evan, tehát az ezredes rájött a hibájára. – Nem is érthetnék jobban egyet, uram. Úgy látszik, a stratégiánk nem volt végiggondolt, és nincs értelme, hogy ő szenvedjen emiatt. Különben sem pihente ki rendesen hosszú utunk fáradalmait. Evan most észrevette a közeledő Vanessát, és hirtelen erős futhatnékja támadt. – Ha nem haragszik, uram, én is visszavonulnék – mondta gyorsan. – Attól tartok, én sem pihentem még ki magam. Abigél egyáltalán nem tiltakozott Tűztáncos korai visszavonulása miatt, hiszen a „bennszülött” csak gondot 305

okozott neki. Azonban Evan más eset volt, különösen mivel Vanessa bárónő olyan boldog volt, hogy rátalált régi barátjára. – Ó, csak nem akar máris lefeküdni, tábornok? Hiszen csak most kezdődött a bál. – Őszintén remélem, hogy igen, Abigél – szólt közbe Amherst ezredes, mielőtt Evan válaszolhatott volna. – Magam is úgy terveztem, hogy egy órán belül visszavonulok. – Majd mikor látta a csalódott kifejezést Abigél arcán, hozzátette: – Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom önnek, de tudja, mi katonák vagyunk. Nem szoktunk hozzá a késői fennmaradáshoz. Ez azonban nem jelenti, hogy maguk nem folytathatják a bált. Nem szeretnénk elrontani a szórakozásukat. – Ó, nem uram – mondta Abigél gyorsan, mert tudta milyen illetlenség lenne folytatni a mulatságot, miután a díszvendég visszavonult. – Nem is terveztem sokkal hosszabbra a bált – mondta, aztán ismét Evanhoz fordult. – Biztos benne, hogy nem gondolja meg magát? – Mit kell meggondolnia? – kérdezte Vanessa, és birtokló mozdulattal belekarolt Evanbe. – Trevor tábornok visszavonul – tájékoztatta Abigél. Vanessa el sem tudta képzelni, Evan miért akarná ilyen korán elhagyni a bált, hacsak nem azért, hogy ők ketten négyszemközt maradhassanak. És Vanessa pontosan ezt tervezte egész este; végre felújítják intim kapcsolatukat. Megremegett az izgalomtól. Alig tudott várni. Azt azonban nem engedhette meg magának, hogy ketten egyszerre tűnjenek el. Túl nyilvánvalóvá tenné a dolgot. Várnia kell egy kicsit, aztán majd szaggató fejfájásra hivatkozva ő is felmegy a szobájába. 306

– Micsoda szégyen, Evan – mondta, meglepve mindenkit. – Csak nem vagy beteg? – Nem, csak fáradt vagyok – válaszolta Evan, és gyanakodva nézett Vanessára. – Nem vagyok hozzászokva a késői fennmaradáshoz. – Mindjárt szólok az egyik inasnak, hogy mutassa meg a szobáját – mondta Abigél megkönnyebbülten, hogy a bárónő ilyen jól fogadta a dolgot. Evan elköszönt Vanessától és Amherst ezredestől, és követte Abigélt. Azonban volt egy olyan bizonytalan érzése, hogy ezzel nem menekült meg Vanessa elől. *** Miután Tűztáncos belépett a szobájába, lecsavarta magáról a tógáját és bebújt az ágyba. Soha életében nem volt még ilyen fáradt, és tudta, hogy ez nem a testi, hanem a szellemi megerőltetéstől van. Aludni azonban nem tudott. Először azt hitte, azért, mert túl puha az ágy. De miután kimászott az ágyból és lefeküdt a földre, rájött, hogy ott sem tud aludni. Állandóan Evant és Vanessát látta maga előtt, ahogy nevetnek és táncolnak együtt. Egy jó órán keresztül csak forgolódott. Aztán halk kopogtatást hallott. Eszébe jutott, amit Evan mondott, hogy a szeretők be szoktak osonni egymás szobájába, és a szíve majdnem kiugrott örömében. Eljött! – gondolta, miközben ledobta magáról a takarót és felugrott. Evan hozzájött, és nem Vanessához. Mielőtt kinyitotta volna az ajtót, Tűztáncos újabb kopogást hallott. Hirtelen már nem volt benne olyan biztos, hogy az ő ajtaján kopogtatnak. Óvatosan kinyitotta, 307

és kilesett. Senki nem volt ott. Végignézett a folyosón, és lejjebb egy alakot pillantott meg. Egy hosszú percbe telt, míg felismerte Vanessát, mivel a bárónőn már nem volt rajta a parókája, és hosszú, barna haja le volt engedve. Mikor kinyílt az ajtó és némi fény vetült a folyosóra, Tűztáncos észrevette, hogy a bárónőn kacér hálóing van, ami szinte semmit nem takar. – Mi tartott ilyen sokáig, drágám? – hallotta Tűztáncos Vanessa hangját. A következő pillanatban Tűztáncos lélegzete is elakadt, mikor meglátta a szobából kilépő Evant. A férfi gyorsan körbenézett, majd megragadta Vanessa karját, berántotta a szobába, és becsapta maguk után az ajtót. Tűztáncos eleget látott. Amitől félt, bekövetkezett. Evan megtagadta őt régi szeretője kedvéért. Iszonyú fájdalmat és csalódást érezve csukta be az ajtót, végigsietett a szobán, és ráborult az ágyra, mélyen belefúrva arcát a párnákba, és szívettépő zokogás szakadt fel belőle. Evan egyáltalán nem örült Vanessának. Azért rántotta be a szobába, nehogy valaki meglássa a csaknem meztelen nőt. – Mi a fenét keresel te itt? – kérdezte, miután becsukta az ajtót. Haragja nagyon meglepte Vanessát. – Hát… én azt hiszem, ez teljesen nyilvánvaló. Evan gyorsan végignézett a nőn. Vanessából előtört végtelen gőgje. Eszébe sem jutott, hogy Evan nem tartja kívánatosnak, és esetleg visszautasítja. Előrelépett, a férfi nyakába fonta a karjait, hozzásimult, és búgó hangon mondta:

308

– Nagyon régen szeretkeztünk már, drágám. Túl régen. Soha nem felejtettem el, milyen jó volt veled. El sem tudom mondani, hány éjszakán keresztül feküdtem ébren és rólad álmodoztam. Evan teste megmerevedett, mikor megérezte Vanessa puha idomait. Azonban amit érzett, nem vágy volt, hanem undor. Megragadta a nő karjait, levette a nyakából és hátralépett. – Igazad van, Vanessa – mondta. – Túl régen volt. A dolgok azonban azóta megváltoztak. Vanessa akkor sem lepődött volna meg jobban, ha Evan pofon vágja. Jó néhány percbe beletelt, míg felfogta a szavak értelmét. Akkor gyanakvóan összehúzta a szemét, és azt kérdezte: – A bennszülöttről beszélsz? Evan akaratlanul is Tűztáncos védelmére kelt. – Tűztáncosnak ehhez semmi köze. – Ó, az isten szerelmére, Evan! – mondta Vanessa mérgesen. – Nem vagyok hülye. Tudom, hogy a szeretőd. Az első pillanatban tudtam, amikor megláttam. És lehet, hogy ez meglep, de megértelek. Sok mindent megtanultam a férfiakról, amióta szétkerültünk. Tudom, hogy a férfiak nem tudják úgy féken tartani magukat, mint a nők. Ott, kint a vadonban ahhoz fordultál, aki kéznél volt, és ezt nem is vetem a szemedre. Sőt a többi kalandodat sem. Tudom, azok a nők semmit nem jelentettek neked, és én vagyok az, akit mindig is szerettél. – Tévedsz, Vanessa. Tűztáncos igenis sokat jelent számomra. Vanessa hitetlenül meredt Evanre. – Ezt nem mondod komolyan – mondta. – Nem szeretheted azt a ringyót! 309

– Vigyázz a nyelvedre – morogta Evan a fogai között. – Nem tűröm, hogy sértegesd. Vanessa szemei elkerekedtek. – Ez azt jelenti, hogy szerelmes vagy bele? Evan nem volt felkészülve a kérdésre. Csak azt tudta, hogy a lány nagyon sokat jelent neki. – Amit iránta érzek, ahhoz semmi közöd – válaszolta tömören. – Irántad pedig nem érzek sem szerelmet, sem vágyat. Vanessa mérgesen hátralépett, és jeges hangon mondta: – Igazad van, Evan. Tényleg megváltoztak a dolgok. Te változtál meg. Az az Evan Trevor, akit én ismertem, büszke volt. Jó ízlésű férfi volt. Ó soha nem adta volna össze magát egy ilyen alantas… – Ki ne mondd! – szólt közbe Evan szikrázó szemmel. – Figyelmeztetlek. Bármilyen sértő szót is akartál használni, ne tedd! Mert ha igen, nem vállalok felelősséget a következményekért. Vanessát hirtelen félelem fogta el. Még soha nem látta Evant ilyen félelmetesnek és haragosnak. Egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy meg is teszi, amivel fenyegette. Elsápadt, amitől vastagon bepúderezett arca még fehérebb lett. – Tényleg beleszerettél? – motyogta. – Ahogy azt már megmondtam, a Tűztáncos iránt érzett érzelmeim nem tartoznak rád. De egy dolgot mondhatok neked, Vanessa. Ó olyan nő, amilyen te soha életedben nem lehetsz. Több szépség, bátorság, intelligencia és becsület van a kisujjában, mint neked az egész testedben. Evan megfordult, odament az ajtóhoz, kinyitotta és azt mondta: – Jó éjszakát, Vanessa! 310

Az események és Evan visszautasításától döbbent Vanessa elhagyta a szobát. Csak mikor már odaért a saját szobájához, felejtette el félelmét és lett dühös. Hogy merészelte? – gondolta. Hogy merészelte megsérteni és elzavarni, őt, a bárónőt?! Mikor Evan be akarta csukni az ajtót, megpördült és visszakiáltott. – Akkor menj a bennszülött szajhádhoz, csinálj vele, amit akarsz, nem érdekel! Az a kis szuka megérdemel. De ne csodálkozz, ha összeszedsz tőle valami nyavalyát. Az ilyen szétrakja a lábait mindenkinek! A közöttük lévő távolság hamis biztonságérzettel töltötte el Vanessát. Most azonban, mikor meglátta a férfi arcán a gyilkos kifejezést, megdermedt, aztán megfordult és elszaladt. Evannek nem kevés időre volt szüksége, hogy megnyugodjon. Akkor aztán eszébe jutott Tűztáncos, és hogy minek volt kitéve aznap este a lány. Azon tűnődött, hogyan érezheti magát. Vajon magányos? Esetleg fél? Evan elmosolyodott utolsó gondolatán. El sem tudta képzelni, hogy Tűztáncos félhet valamitől. Át akart menni hozzá, de nem azért, mert a vágya hajtotta. Azért akart átmenni, mert esetleg a lánynak szüksége lehet rá. Evan elgondolkozott ezen. A vágy, hogy meg védelmezze a lányt, amikor annak nem volt szüksége a védelemre, volt a fő problémája. Különben meg, ha meglátják, hogy beoson a szobájába, legalább megbizonyosodnak afelől, amit úgyis sejtettek. A kettejük kapcsolata mindig nyílt volt; soha nem rejtegettek semmit, és a férfinak ez tetszett. Természetesen nem teregették ki a dolgaikat. Az ugyanolyan ízléstelen lett volna, mint a leskelődés.

311

Evan ezután fogta magát, és lefeküdt. Elaludni azonban sokáig nem tudott. Rádöbbent, hogy hiányzik Tűztáncos jelenléte. Még amikor úton voltak is, mindig a közelében volt a lány. A tudat, hogy ott van, és megosztja vele az éjszakának azokat az óráit, amikor a legsebezhetőbbek az emberek, furcsa biztonságérzetet kölcsönzött a férfinak. Úgy látszott, bár a lánynak feltétlenül nincs rá szüksége, de neki szüksége van rá. Ez egy olyan felfedezés volt, ami a lelke mélyéig megrázta. 23. fejezet Tűztáncos nagy megkönnyebbüléssel tudta meg, hogy Amherst ezredes betartja a délelőtti indulásra vonatkozó ígéretét. Az éjszaka folyamán egy szemhunyásnyit sem aludt, és alig várta, hogy maga mögött hagyja az ültetvényt és az itt szerzett fájdalmas tapasztalatait. Azonban amennyire szeretett volna elmenekülni megaláztatásának helyszínéről, annyira félt az Evannel való találkozástól. Úgy viselkedni, mintha nem történt volna semmi, nagyon nehéz lesz, gondolta, ha egyenesen nem lehetetlen. De aztán összeszedte minden lelkierejét és az évek során tanult önuralmát, ami arra az időre lett volna hivatott felkészíteni, amikor az ő fia fog uralkodni a törzsön, lesétált a lépcsőn, és kilépett a házból. Fáradtsága és megviseltsége ellenére is sikerült mindezt királynői méltósággal végrehajtania. Mikor azonban meglátta a kocsi mellett álldogáló Evant, akinek aranyszínű haja fényesen csillogott a napfényben, és kék szemei szikráztak, hirtelen megtört merevsége. Úgy érezte, mintha valaki benyúlt volna a mellkasába és kitépte volna a

312

szívét. Felindulásában meg is botlott, de sikerült gyorsan visszanyerni az egyensúlyát. Evan nem vette észre a megbotlást, mert a lány arcát nézte, ahogy a kocsis felsegítette az ülésre. Még soha nem látta ilyen fáradtnak és megviseltnek, és elcsodálkozott a szemei alatt sötétlő karikáktól. Miután a lány és az ezredes köszöntötték egymást, Evan is beszállt és odahajolt Tűztáncoshoz. – Beteg vagy? – kérdezte. – Soha életemben nem voltam beteg! – válaszolta a lány élesen. Evan ezt a hangot ugyanannak a rejtélyes bajnak tulajdonította, mint a lány sápadtságát. Hirtelen belehasított egy gondolat, ami nagyon megrémítette. Csak nem kapott el valami lázat, ami az országnak ezen a nedves, alacsony vidékén pusztít? – Biztos vagy benne? Nem nézel ki valami jól. – Fáradt vagyok! Ahogy Evan még közelebb hajolt hozzá, Tűztáncosnak olyan érzése támadt, hogy bele akar látni a lelkébe. – Kérlek! Hagyjál békén! – csattant fel. Elfordította a fejét és kinézett az ablakon. Evan csak ekkor döbbent rá, hogy Tűztáncos nagyon mérges. De miért? – kérdezte magától. Talán azért haragszik rá, mert idehozta és ilyen kellemetlenségnek tette ki? Azonban érezte, hogy nem ez a magyarázat. A lány valami sokkal személyesebb dolog miatt haragszik. Evannek fogalma sem volt, mi okozta Tűztáncos hangulatváltozását. Azt az egyet azonban tudta, hogy ezt majd csak akkor tudja kideríteni, ha kettesben lesznek. Hátradőlt, és a lány arcát figyelte tűnődve.

313

A kocsi sarkában ülve, Amherst ezredes hallotta a szóváltást, bár úgy tett, mint akit nagyon lefoglal a táj tanulmányozása. Az első pillanatban, mikor meglátta, milyen gyönyörű a csikaszo lány, tudta, hogy ezek ketten szeretők. Aztán előző este, mikor Evan elment Vanessával táncolni, látta a lány szemében a fájdalmas kifejezést, rájött, hogy Tűztáncos szerelmes a tábornokba. Feltételezte, hogy ezek az érzelmek nem kölcsönösek. Az angol tisztek gyakran tartottak bennszülött szeretőket, mikor távoli vidékeken teljesítettek szolgálatot, de nagyon ritkán kötődtek hozzájuk érzelmileg. Az ezredes azt hitte, itt is ez a helyzet, és nagyon megsajnálta Tűztáncost. Azért hívta ki sétálni, hogy kiszabadítsa kellemetlen helyzetéből, és ezért is egyezett bele, hogy a lány olyan korán visszavonuljon. Aztán, mikor ma reggel Tűztáncos beszállt a kocsiba, az ezredes helyesen arra a következtetésre jutott, hogy azért mérges, mert rájött, Evan nem viszonozza az érzelmeit. A megcsalt nők haragja ugyanolyan mindenütt a világon, független a fajtól. Azonban Evan nagy meglepetést okozott parancsnokának, mikor őszintén aggódni látszott a fiatal nő egészségi állapota miatt. Talán Evan mélyebben belekeveredett ebbe a dologba, mint először gondolta. Az ezredes rájött, hogy ez egy cseppet sem zavarja, és ezen meglepődött. Törvény volt róla, hogy a parancsnokok nem támogathatják tisztjeik bennszülött nőkkel szőtt kapcsolatait. Ha nagy néha egy-egy ilyen pár hazament Angliába, a feleségek képtelen voltak beilleszkedni az idegen ország idegen szokásai közé, lenézték és megvetették őket, és előbb vagy utóbb a társadalom perifériájára szorultak. Túl nagy teher nehezedett a nőkre, és ezek a kapcsolatok nem ritkán végződtek tragédiával. 314

Tűztáncos azonban más. Nemcsak hogy feltűnően intelligens volt, de szokatlanul erős jellem is. Az ezredes feltételezte róla, ha ő egyszer valamit a fejébe vesz, azt keresztül is viszi, legyen az egy más környezetbe való beilleszkedés, vagy bármi más. Megértette Evant, amiért beleszeretett. Sajnos, úgy látszott, a lány nincsen tisztában Evan igaz érzelmeivel. Amherst ezredes azonban volt annyira bölcs hogy nem is próbált beavatkozni. Tudta, hogy a szerelmeseknek az ilyesmit egymás között kell elintézniük. Így aztán továbbra sem szólt semmit, csak nézett kifelé az ablakon, ugyanúgy, mint Tűztáncos. Tűztáncos nem látott a tájból semmit, túlságosan mérges volt, hogy bármit is észrevegyen. Azonban haragjának csak egy része irányult Evan felé. Saját magára ugyanúgy haragudott, amiért egy olyan embernek adta a testét és a szívét, akit nem érdekel más, csak testi vágyainak kielégítése. Ugyanolyan bolond volt, mint az anyja, annak ellenére, hogy régebben megfogadta magában, nem fogja elkövetni ugyanazt a hibát. Azon tűnődött, vajon az anyját is bántotta-e, mikor a férfi, akit szeretett, kisétált az életéből. Tűztáncos el sem tudta képzelni, hogy létezik ilyen fájdalom. Az elmúlt éjszaka alatt több könnyet sírt el, mint mikor meghalt az anyja, és most ugyanolyan üresnek érezte magát, mint akkor. Azonban nem hibáztathat senkit, csak magát, gondolta. Az elejétől kezdve tudta, hogy Evannel nincs jövője, és a végén el fogja veszíteni. Még ha a férfi szeretné is – ami láthatóan nem áll fönn –, ugyanaz lenne a vége. Miután beértek Williamsburgbe, és a kocsi elhajtott, a lány és Evan bementek a fogadóbeli szobájukba. Még az

315

ajtó be sem csukódott, mikor Tűztáncos odafordult Evanhoz. – Haza akarok menni – mondta halkan. – Tudom. Már tegnap is mondtad. És én szeretném tudni, miért. Miért döntöttél így ilyen hirtelen, és miért haragszol rám? Rendes körülmények között Tűztáncos őszinte lett volna Evanhez, de most eltért szokásos viselkedésétől. Egyik kérdésére sem tudott volna válaszolni anélkül, hogy fel ne kellett volna tárnia a szívét, azt pedig megfogadta magában, hogy soha nem fogja megmondani neki, mennyire fájt az árulása. Legalább a büszkesége maradjon meg. – Nincs kedvem megbeszélni veled az érzelmeimet. Semmi mást nem akarok, csak hazamenni. – Nem! Nem fogom ennyiben hagyni! Az a bajod, hogy úgy bántak veled a bálon? Ha igen, bocsánatot kérek. Ha tudtam volna, hogy ez lesz, soha nem viszlek el. – Azt mondtam, nem akarom veled megbeszélni – válaszolta Tűztáncos kimérten. Evan már nem csak sejtette, hogy ami feldühítette Tűztáncost személyes ügy. Tudta. Gyorsan felidézte az előző este történteket. – Az a bajod, hogy olyan sok időt töltöttem Vanessával? – kérdezte. Evan látta, hogy Tűztáncos arca megrándul a nő nevének említésére, és tudta, hogy most fejen találta a szöget. – Ő nem más, csak egy gyermekkori barátom, akit nagyon régen nem láttam – magyarázta Evan. – Azt hittem, ennyit felérsz ésszel. Nem tudtam tőle elszabadulni. 316

Tűztáncos nem bírta tovább és rákiáltott. – Nemcsak barátok voltatok, szeretők is! – Igen, valamikor tényleg szeretők voltunk – ismerte be Evan. – De az már nagyon régen volt. – Nem, nem volt olyan régen! Vanessa bement a szobádba tegnap este. Most hirtelen minden darab összeilleszkedett. – Tehát ez a baj? – kérdezte Evan, megkönnyebülve, hogy végre rájött a lány haragjának az okára. Nem voltak kétségei afelől, hogy el tudja oszlatni a félreértést. – Te azt gondolod, hogy odahívtam? – Nem, nem gondolom. Tudom! Megkérdezte tőled, hogy miért nyitottál olyan soká ajtót! Utána pedig láttam, hogy berántod a szobába, mint aki már alig bír magával. – Nem akartam, hogy meglássa valaki csaknem meztelenül és hamis következtetéseket vonjon le. És te pont ezt teszed most, Tűztáncos. Azt hiszed, hogy odahívtam magamhoz. Pedig semmi nem történt. Elküldtem. Tűztáncos a lelke mélyén nagyon szeretett volna hinni Evannek. Azonban ahogyan előző este a telepesek bántak vele, mélyen megrengette a fehérekbe vetett hitét. Eldöntötte, hogy nem adja meg az angolnak azt a lehetőséget, hogy megalázza, vagy hülyének nézze. – Te tényleg azt hiszed, hogy olyan bolond vagyok, hogy ezt elhiszem neked? Persze, a naiv, buta indiánnak lehet hazudozni, igaz? Nem, nem hiszem el! Evan soha életében nem magyarázkodott senkinek, és ha most nem Tűztáncosról lett volna szó, nem is érdekli a dolog. Vajon tudja-e a lány, hogy a kísérlete, hogy megmagyarázza a dolgot, az iránta érzett érzelmeit mutatják? De Tűztáncosnak esze ágában sem volt 317

meghallgatni, és az, hogy hazugnak nevezte, nagyon feldühítette a férfit. – Rendben! Higgy, amit akarsz. Féltékenykedj a… – Nem vagyok féltékeny! – vágott közbe Tűztáncos hevesen. – Annyira nem érdekelsz, hogy féltékeny legyek rád. Mérges vagyok! Megsértettél azzal, hogy másik szeretőt fogadtál, mielőtt velem leszámoltál volna. Még a csikaszok is – akiket a te néped annyira megvet, veszik maguknak a fáradságot és őszinték a szeretőikkel. Nem alattomban csinálják a dolgot. Ha megunják a szeretőjüket, és újat akarnak, vagy éppen vissza a régit – tette hozzá a lány jelentőségteljesen –, csak be kell jelenteniük a szándékukat. Ha benned nincs elég bátorság, hogy véget vess a kapcsolatunknak, majd én megteszem. Tűztáncos mély levegőt vett, és kipréselte magából a szavakat. – Közöttünk vége mindennek. Soha többet nem érhetsz hozzám. Mikor Tűztáncos azt mondta, nem érdekli annyira, hogy féltékeny legyen rá, Evan mélyen megbántódott. Úgy látszott, nem törődik mással, csak a büszkeségével. Azonban Evan is volt annyira büszke, ha nem büszkébb. Hátralépett néhány lépést – a rövid távolság mintha az óceán lett volna, és jeges hangon mondta: – Mivel tisztán értésemre adtad az érzelmeidet, tökéletesen egyetértek veled. A csomagjaimat átviszem egy másik szobába. Holnap reggel indulunk. Amíg Evan bele nem egyezett kapcsolatuk megszakításába, Tűztáncos végig abban reménykedett, hogy a férfi esetleg folytatja a magyarázkodást, és megpróbálja meggyőzni az ártatlanságáról. Most azonban 318

minden reménye elszállt, és úgy érezte, megnyílik alatta a föld. Könnyek gyűltek a szemébe, és kicsordulással fenyegették. Ahogy a férfi elviharzott mellette, hogy összegyűjtse a csomagjait, Tűztáncos körbenézett a szobán, és eszébe jutott viharos szeretkezésük. Érezte nem képes itt maradni, és szinte pánikba esett. – Nem! Most azonnal indulunk! Ebben a percben! Evan érezte a lány hangjában a kétségbeesést, de nem tudta mire vélni. – Az lehetetlen! Azt sem tudom, hol van Josh! – válaszolta. – Akkor Josh nélkül megyünk. Evan szívesen megpróbált volna visszatalálni a csikaszo faluba, ha egyedül lett volna, de haragja és Tűztáncos bánásmódja ellenére sem merte megkockáztatni kettesben az utat. Nem akarta veszélynek kitenni a lányt. – Nem, nem megyünk nélküle – válaszolta határozott hangon. – Akkor menj el, és keresd meg, hogy még ma el tudjunk indulni. Nem olyan nagy ez a város. – Mire megtalálom, beesteledik. Akkor pedig már nincs értelme elindulni – vitatkozott a férfi. – Éjszaka is lehet utazni – dobta vissza a labdát Tűztáncos. – Nem. Szerintem mindkettőnknek szüksége van egy jó kiadós pihenésre, mielőtt nekivágunk a hosszú útnak. Tűztáncos tudta, hogy képtelen lenne ebben az emlékekkel teli szobában álomra hajtani a fejét. Ez az éjszaka még fájdalmasabb lenne, mint az előző. – Akkor egyedül megyek. Evan látta elszánt arckifejezését, és tudta, nem csupán fenyegetőzik. Tűztáncos nem félt a vadonban. 319

– Miért vagy ilyen átkozottul makacs? – kérdezte, miközben kétségbeesetten túrt bele arany fürtjeibe. Tűztáncos nem válaszolt. Mintha hirtelen kővé változott volna, és Evan tudta, semmivel nem lenne képes szóra bírni. Ez nem a megszokott makacsság volt. Ez ugyanaz az elszántság volt, amit a csikaszo harcosok mutattak, mikor ellenségeik kínozták őket. Látva ezt, Evan magából kikelve kiáltott fel: – Jó, rendben! Megyek és megkeresem Josh-t! De tudd meg, hogy rémesen utálatos vagy! Evan kiviharzott a szobából, és elhagyta a fogadót. Nagy meglepetésére a sovány skótot egy közeli kocsmában találta meg, ahol néhány barátjával iszogatott. Intett neki, és türelmetlenül megvárta, míg a vezető feláll, és rumos poharával együtt odasétál hozzá. Mikor Josh megállt előtte, Evan a pohárra nézett. – Hány ilyen csúszott már le a torkán? – kérdezte. – Miért? – Hát csak azért, hogy van-e olyan állapotban, hogy elindulhassunk? – kérdezte, aztán röviden elmondta, hogy Tűztáncosnak honvágya van, és nemsokára indulnának. Rendes körülmények között Josh tiltakozott, vagy legalább bővebb magyarázatot követelt volna, most azonban nem szólt semmit. Látta Evanen, hogy nincs válaszolgatós hangulatában, és Josh már szerzett néhány egészséges tapasztalatot az angol haragjával kapcsolatban a Massiac erődnél. Felhajtotta a maradék rumot, elköszönt a barátaitól, és mondta Evannek, hogy az istállóknál találkoznak, mihelyst összeszedte a holmiját. Fél órával később kilovagoltak Williamsburgből. Josh tudta, hogy Tűztáncos honvágya nem az igazi oka hirtelen indulásuknak. Mind a lány, mind Evan viselkedéséből 320

azonnal látszott, hogy haragban vannak egymással. Josh azon tűnődött, vajon mi történhetett közöttük, ahhoz azonban nem volt bátorsága, hogy megkérdezze. Jó száz mérföldön keresztül egyikük sem szólt egy szót sem. Aztán egyik éjszaka, miután Tűztáncos már elaludt, Josh megtörte a csendet, és megkérdezte Evant. – Gondolom, Amherst ezredes visszaküldte, hogy figyelje ki azt a másik települést és az erődöt, igaz? – Igen. – Mit szólna hozzá, ha magával tartanék? Evant meglepte a kérdés. – Nem hiszem, hogy sok harc lenne, ha arra gondol – mondta. – Ha nem jelentenek számunkra fenyegetést, nem lenne értelme bármit is kezdeményezni, különösen, mivel mélyen ellenséges területen van az erőd. – Ebben egyetértek. Az a sziúk és omahák területe. Velük aztán tényleg nem érdemes ujjat húzni, ha nem muszáj. Még a csikaszók is úgy gondolják. Mindkettő nagy nemzet, és borzasztóan vadak. – Akkor meg miért akar velem jönni? – Kíváncsi vagyok. Nem sok angol van, aki látta azt a vidéket. Szeretném tudni, mi van arrafelé. Emellett, ha megnyerjük a háborút, az a terület a miénk lesz, és a franciák elhúznak onnan, ott marad az a rengeteg indián kereskedők nélkül. Az, hogy én már jártam arra, nagy előny lenne a többi kereskedővel szemben. Talán ez lesz életem nagy lehetősége. – Gondoltam, hogy a pénz motiválja – jegyezte meg Evan. – Azonban nem felejtkezett el valamiről? NagyBritannia nem ezért a területért küzd. Még ha meg is nyerjük a háborút, az a franciáké marad. 321

– Na és? Az Alleghenies nyugati oldala is a franciáké, ez mégsem gátolja meg a kereskedőket, hogy az ottani indiánokkal kereskedjenek. Az egyetlen dolog, ami távol tartott minket az északi és nyugati területektől, hogy ott állnak a francia erődök. De ha a franciák elveszítik ezt a háborút, kivonják a katonaságukat, és nem akarnak majd letelepedni arrafelé, mivel el lesznek zárva a Nagy-tavaktól. Nem marad ott más, csak néhány francia trapper, aki ugyanúgy fog örülni a kereskedőknek, mint az indiánok. Akkor nem fog számítani, hogy az illető angol. Az üzletember, üzletember mindenhol. Evan egyetértett Josh-sal. Nem sok üzletember hagyja, hogy a hazája iránt érzett hűsége megelőzze a profitot. A Franciaország és Nagy-Britannia között most is folyó egészséges kereskedelem is ezt bizonyítja. – Szívesen elviszem magammal, de arra figyelmeztetem, hogy nem sétára megyünk. Nem akarom, hogy ott ragadjunk valahol a tél beálltával. – Ja, a fák levelei már kezdenek színesedni. – Josh itt elhallgatott, majd az mondta: – Ha naponta néhány órával többet mennénk, akár egy héttel is lerövidíthetnénk az utat. Evan nagyon csábítónak találta Josh javaslatát. Számára borzalmas volt az utazás; az, hogy olyan közel van Tűztáncoshoz, és hogy a történtek ellenére még mindig kívánja. Nem egyszer gondolt arra, hogy félreteszi a büszkeségét, és megpróbál vele kibékülni, de a lány hideg viselkedése azt sugallta, hogy meg sem hallgatná. Tűztáncos úgy viselkedett, mintha Evan nem is létezne. Talán így a legjobb, bizonygatta magának Evan. Úgyis el kell válniuk előbb vagy utóbb. És ezt tudta egész idő alatt. Csak szerette volna, ha nem rossz érzéssel válnak el. 322

Talán akkor nem érezné magát ilyen üresnek és elveszettnek. – Tegyünk úgy. Mindennap egy órával tovább utazunk – mondta, és Tűztáncos felé pillantott. – Nem hiszem, hogy megerőltető lenne. – Evan itt elhallgatott, mert rádöbbent, hogy Tűztáncost megint maga elé helyezte – bármelyikünknek is. Josh ugyanazt a fájdalmat látta a férfi szemében, mint amit Tűztáncoséban, amikor a lány azt hitte, senki nem figyeli. Tudta, hogy bármi is történt közöttük, mindketten megbánták. Nagyon szeretett volna segíteni nekik, mind őmiattuk, mind saját maga miatt. Nagyon rossz volt így utazni velük. Tíz nappal később, mikor megérkeztek a csikaszo faluba, a fák levelei arany, narancs és sárga színekben pompáztak. Azonban ez volt az egyetlen változás, ami bekövetkezett. Tűztáncos és Evan egy lépéssel sem került közelebb problémájuk megoldásához, mint amikor elhagyták Williamsburgöt. Ahogy beértek a faluba, a lány abban a pillanatban eltűnt mellőlük. Josh tolmácsolásával Evan elmondta Promingónak a Misho Sipokni felső folyásánál fekvő francia település és erőd megvizsgálására és veszélyesnek találtatása esetén elpusztítására vonatkozó parancsát. Promingo egyetértett és felajánlott egy kísérőcsapatot. Evan egy pillanatig tétovázott, hogy vajon megsértődik-e a főnök, ha tesz egy kikötést. Aztán azt mondta Josh-nak: – Mondd meg neki, hogy nagyra értékelem az ajánlatát, de szeretném arra kérni, hogy én vezethessem az expedíciót. Ha pedig ez nem lehetséges, akkor Vörös Mennydörgés helyett szeretnék valaki mást kérni. Az első 323

út alkalmával kettőnk között nézeteltérés volt, amit eddig még nem sikerült tisztáznunk. Josh lefordította Evan szavait Promingónak, és nagyon meglepte, amit a főnök erre válaszolt. – Promingo azt mondja, hallott a problémáról, és nagyon sajnálja. Azt mondja, rendes körülmények között a harcosai nem lennének hajlandók egy fehér embert követni, de maga elnyerte a tiszteletüket a Massiac erődnél. Engedélyét adta, hogy maga legyen a parancsnok az úton, de szeretné, ha lenne egy helyettese, arra az esetre, ha magával történne valami. Azt kérdezi, van-e valami javaslata. Evan Fekete Sólymot szerette volna. Nemcsak azért, mert a harcos egész jól beszélt angolul, hanem mert őt magát is megkedvelte. Azon tűnődött, hogy vajon ami közte és Tűztáncos között történt, valamiképp befolyásolni fogja-e barátságukat. Azonban alig gondolta végig, amikor rájött, hogy Tűztáncos senkinek nem fogja elmondani a dolgot, még legkedvesebb unokatestvérének sem. A büszkesége nem engedné meg. – Mondja meg neki, hogy Fekete Sólymot akarom, ha lehetséges. Promingo tétovázás nélkül beleegyezett Evan választásába, és kiadta a másnap reggeli indulásra vonatkozó parancsot. Úgy döntöttek, hogy az expedíció csónakkal megy, mivel nem tudták, hogy a vidék, ahová mennek, járható-e lóval vagy gyalog. A folyó szintje mostanára már lejjebb apadt, és a sodrása már nem volt olyan erős, mint tavasszal vagy nyáron. Josh megjegyezte, hogy bár a folyással szembeni haladás kicsit lassúbb lesz, és több izomerőt igényel, nagy előnyükre válhat, ha belefutnak az ellenségbe és menekülniük kell. 324

Aznap éjszaka Evan rádöbbent, hogy egyszerűen nem bír megmaradni a kis kunyhóban, amit eddig Tűztáncossal osztott meg. Túl sok emléket rejtett, és sajnos, ő maga is úgy érezte, nincs mód rá, hogy kibéküljenek. Nem akart mást, csak teljesíteni a küldetését, visszatérni Angliába, és minél hamarabb elfelejteni ezt az egészet. A sötétség leple alatt kiosont a kunyhóból, és az erdőben töltötte az éjszakát. De még itt sem bírt megnyugodni. A fűzfák édes illata szállt a levegőben, arra az éjszakára emlékeztetve a férfit, amikor a folyó partján szeretkezett Tűztáncossal. Képtelen volt aludni. Fájt a szíve. Tűztáncos sem érezte magát jobban. Fájó szívvel nézett szembe az éjszakával, és arra vágyott, hogy bárcsak soha ne történt volna meg, ami megtörtént. Mindenek ellenére még mindig szerette Evant. Ezen még a férfi árulása sem változtathatott semmit. Rettegett a gondolattól, hogy történhet vele valami az expedíció során, sokkal jobban féltette, mint előző útján. És Tűztáncos ekkor olyat tett, amit még ezelőtt soha. Imádkozott Loak-Istohoollo Abához, az ő istenéhez, és a biztonság kedvéért Evan istenéhez is. Mikor befejezte, el kellett ismernie a keserű igazságot. Teljesen mindegy, hogy a két isten egy és ugyanaz-e. Ami számít, hogy ő különböztette meg őket, és mégis megtette. Odaadta magát az angolnak, a magának tett ígérete ellenére. Odaadta a testét, a szívét és most vad csikaszo lelkét is. 24. fejezet Evan és csapata másnap korán reggel indult el a Csikaszo sziklától, mikor még hajnali harmat csöpögött a 325

fűzfákról. A tizenkét férfi egy nagy ciprusfából készült kenuban utazott a folyó nyugati, lapos partján, ahol az áramlat nem volt olyan erős, de még így is szükség volt minden evező karra, hogy valamennyit előrehaladjanak. Három nappal később odaértek a torkolathoz, ahol az Ohio-folyó beleömlött a Misho Sipokniba. A hatalmas folyó ezután észak felé kanyarodott, és tovább folyt észak felé. Partja itt nagyon hasonlított az Ohióhoz, meredek sziklák szegélyezték, amiknek tetején hatalmas őszi színekben pompázó erdők magasodtak. Helyenként a vörös hársak lombja egészen mélyen lelógott a meredek partra. Itt már egy kicsit könnyebben haladtak, mivel az Ohio vize nélkül az áramlat nem volt olyan erős. Éjszakánként a keskeny homokpadokon vertek tábort, és a játékosabbak megmászták a víz csipkézte sziklákat. Néha egy-egy furcsa rózsaszínessárga gyümölccsel tértek vissza, amire Josh azt mondta, hogy datolyaszilva. Egy jó hét is beletelt, mire az első élőlénnyel találkoztak. Hirtelen az egyik folyókanyarulatban francia trapperek tűntek elő, és a szakállas arcukra kiülő elképedés egyértelműen mutatta csodálkozásukat, míg elúsztak mellettük rikító kék pirogájukban. Nem tudták mire vélni az errefelé feltűnő angol tisztet és indián csapatát. Egy hosszú percig Evan azt hitte, hogy a voyageurök előkapják a puskáikat, de szerencsére nem így történt. Mikor már jó messze elhagyták egymást Evan megjegyezte Josh-nak: – Hála istennek, a trappereknek volt annyi eszük, hogy ne próbálkozzanak semmivel. Azon azonban nagyon meglepődtem, hogy a mi harcosaink nem támadták meg őket. – Nem. Komolyan vették, amit maga mondott, hogy addig ne lőjenek, amíg parancsot nem ad rá. Jól neveltek. 326

Különben meg annyira nem is haragszanak a francia trapperekre. Ha másnak nem is, de rokonlelkeknek tekintik őket, mivel az erdőben töltik az életüket, közel a természethez. Ők a francia katonákat gyűlölik. Három nappal később, miután a magas part lankás, dimbes-dombos vidéknek adta át a helyét, odaértek egy településhez, amiről Evan feltételezte, hogy Saint Genevieve lehet. Azonban olyan kicsi volt, hogy majdnem úgy haladtak el mellette, hogy észre sem vették a domb tetején álló néhány kunyhót. Úgy tűnt, a franciák sem vették észre őket, mert egyetlen riadókürt hangját sem hallották. Mivel ez nem katonai település volt, Evant nem is érdekelte, és továbbmentek, anélkül hogy közelebbről megvizsgálták volna. Azonban ettől a ponttól kezdve kicsit zűrösebb lett az útjuk. Aszerint, amit francia foglyok mondtak a csikaszoknak, az erőd nem volt messze ettől a településtől. Másnap délután megérkeztek úti céljukhoz. A hatalmas fákkal borított dombok nyugati oldalán, a folyó kanyarulatában ott állt a francia Saint Louis erőd. Alatta a homokpadon rengeteg kenu és piroga állt a partra húzva. Szerencsére Evan észrevette az erődöt, mielőtt megláthatták volna őt és az embereit. Gyorsan a folyó fölé boruló fák takarásába húzódtak, mivel a túlsó parton veszélyesen erős volt az áramlat, és ott képtelenség lett volna kikötni. Evan Josh-sal és Fekete Sólyommal hármasban beosont az erdőbe, és két napon keresztül gondos megfigyelés alatt tartotta az erődöt. Ezalatt az idő alatt Evan egyetlen katonát sem látott, csak néhány kereskedőt. Evan úgy ítélte meg, hogy az erőd nem lehet

327

sokkal veszélyesebb egy egyszerű településnél, és elhatározta, hogy hazatérnek. A három férfi visszatért a táborba, de mikor Evan bejelentette, hogy aznap éjszaka hazaindulnak, látta a csikaszo harcosok arcán, hogy nem tetszik nekik a dolog. Azt gondolta, tudja boldogtalanságuk okát, és odafordult Fekete Sólyomhoz. – Mondd meg nekik, nagyon sajnálom, hogy nem volt harc, de én már az elején megmondtam, hogy ez csak egy felderítő expedíció. Bolondság lenne megtámadni az erődöt jó ok nélkül, amikor ilyen mélyen bent vagyunk az ellenséges terület közepén. – Nem azért boldogtalanok, mert nem volt harc – válaszolta Fekete Sólyom. – Nem akarják kihívni a sziúk és az omahák haragját. Egyszerre elég egy ellenség is. A harcosok csalódottak, mert nem láthatják meg a Nagy Iszapost, amin az őseink utaztak, amikor kelet felé mentek. Evan megdermedt. – Nagy Iszapos? – Ja – mondta Josh. – A nagy folyó, ami nyugat felől jön. Meséltem én már magának erről. Emlékszik? Na, ezt a folyót nevezték el az omahák Nagy Iszaposnak. – Ó, igen, már emlékszem. – Maga nem kíváncsi rá? – kérdezte Josh. – Hogy megbizonyosodjon a létezéséről? Mert én nagyon. Evan kíváncsi volt. Mint sokan mások, ő is szerette volna tudni, hogy létezik-e egy átjáró a Csendes-óceánhoz és Kínához ezen a vad földön, ami még felderítésre várt. Hiszen az ő feladata is kettős volt: nemcsak azt kellett kiderítenie, hogy a francia erőd és település létezik-e, és bír-e katonai erővel, hanem pontos térképet kellett készítenie a környékről és a folyóról. Bár tulajdonképpen 328

mindkettőt teljesítette, térképe sokkal értékesebb lenne, ha bizonyítani tudná ennek az állítólagos nyugati folyónak a létezését. Először izgatott lett, aztán pedig aggodalom markolt a szívébe. – Nem tudjuk, milyen messze lehet ez a folyó, és még ha létezik is, itt van a nyakunkon a tél. – A Nagy Iszapos nem lehet messze – mondta Fekete Sólyom. – A francia fogoly, aki az erődről beszélt, azt mondta, alig egynapi járóföldre van innen. – De hát az nem több, mint tíz vagy tizenöt mérföld! – kiáltott fel Josh. – És nem is kell kenuval mennünk, ha attól tart, hogy megláthat valaki, és ezzel eláruljuk a jelenlétünket. Mehetünk gyalog az erdőn keresztül. Elég sűrű, hogy elrejtsen, de annyira nem, hogy eltévedhessünk benne. Arrafelé még sokkal biztonságosabb lenne. Mindenki a folyón utazik errefelé. Evan izgalma ismét visszatért. Lassan elvigyorodott. – Hát, úgy néz ki, hogy ti ketten minden ellenkezésemet legyőztétek. Azonban egy valamit hadd kössek ki. Nem maradhatunk itt túl sokáig. – Ja, ez fair – értett egyet Josh. – Mennyi időnk lesz? – kérdezte Fekete Sólyom, izgalomtól szikrázó szemekkel. – Egy hét. Holnap reggel indulunk. Fekete Sólyom bejelentette Evan döntését a többieknek, mire a harcosok olyan éljenzésbe és kiabálásba kezdtek, hogy Evan attól félt, meghallják őket az erődben. Gyorsan lecsendesítette őket, de izgalmuk olyan volt, hogy aznap éjszaka szinte senki nem aludt. Másnap reggel gyorsan főztek valami reggelit a nyárfából rakott tüzükön, mivel ennek nem volt füstje, aztán kenujukat jól elrejtették a fák között. Felpakolták a 329

holmijukat, és elindultak észak felé, olyan mélyen az erdőben, hogy őket ne vehessék észre, de ők azért láthassák a folyót. Ahogyan Josh is mondta, az erdőben nem járt senki, annak ellenére, hogy a folyón igen nagy volt a forgalom. Dél körül feltételezték, hogy már elég közel járhatnak ahhoz a helyhez, ahol a Nagy Iszapos belefolyik a Misho Sipokniba, mert a folyó olyan volt, mintha két különböző víz folyna benne, egymás mellett, pont úgy, mint ahogyan az Ohio torkolata után közvetlenül. A nyugati oldalon a víz koszos, rozsdásbarna színű volt, a másikon pedig tiszta kékeszöld. Több mérföldön keresztül ilyen is maradt, és aznap este csapat odaért, ahol a két hatalmas folyó találkozott. Ahogy ott álltak az új folyó fölé magasodó sziklán, egyiküknek sem volt kétsége afelől, hogy a Nagy Iszapost látják. Ahogyan az omahák is mondták, nagy volt, és borzasztóan koszos, mivel erős sodrása rengeteg iszapot és porrá őrlődött vasércet hozott a távoli Sziklás-hegységből. Egyenesen nyugat felől jött, és a lemenő nap fényében olyan volt, mint egy kanyargó, vörös szalag, ami egyenesen a vörös napból folyik ki. Evan egy hetet adott a csikaszóknak, és ők tartották is magukat ehhez. Szerettek volna többet látni abból a földből, ahonnan őseik jöttek. Evant is érdekelte a környék, persze teljesen más okokból. Követték a folyót, ahogy kanyarogva haladt a toronymagas sziklák között, amiknek tetejét szél tépte fák és napraforgókkal tarkálló magas fű borították. A csikaszokat lenyűgözte a vidék. Erdei indiánok lévén, még soha nem láttak ilyen hatalmas nyílt területeket, ennyi antilopot, bivalyt, és ilyen szikrázóan kék eget. Megcsodálták a furcsa növényt, ami nyugat felé haladtukban egyre gyakrabban került az útjukba, vastag, húsos levelét, és a 330

rengeteg apró tüskét, ami beborította ezeket a leveleket. Sem Evan, sem Josh nem tudták azonosítani a kaktuszt, mivel még ők sem láttak ilyet. Megvizsgálták a sziúk temetkezési helyét, ami egy nagy fennsíkon terült el, de vigyáztak, hogy ne zavarják meg a halottak nyugalmát, mivel a csikaszók babonás félelemmel tisztelték a halottakat. Evan még soha nem látott indián temetkezési helyet, míg Josh elmagyarázta neki, hogy a bivalybőrbe csomagolt tárgyak nem mások, mint sziú holttestek. – Miért nem temetik el a halottaikat, mint mindenki más? – kérdezte Evan. – Azért, hogy a vadállatok ne áshassák ki a földből. A csoktók is így temetkeznek, de ők teljesen más okokból. Ők azért teszik így ki a halottaikat, hogy ne kelljen később kiásni őket. Tudja, ők őstisztelők. A rokonaik csontját otthon tartják nagy edényekben. Régen a csikaszók is csinálták, főleg a nagyobb törzsfőnökök csontjaival. Most már azonban eltemetik őket, de kelet felé néző arccal és ülő testtartásban. Kivéve a nőket. Őket vörös koporsóba teszik. Evan azonban még mindig nem tudta megemészteni ezt a furcsa temetkezési módot. – Megvárják, míg a hús lemállik a csontokról, és akkor begyűjtik őket? – kérdezte undorral vegyes csodálkozással. – Minden déli törzs így csinálta, kivéve a csoktókat. Ők nem bírják kivárni. Mikor a testen felpuhul a hús, felkérnek egy csontpiszkálót, akinek hosszú körmei vannak, hogy tisztítsa meg a csontokat a hústól. Evan gyomra felfordult, és rémült kifejezés ült az arcára.

331

– Ja. Elég undorító szokás. Ez az egyik oka, amiért a csikaszok utálják a csoktókat. A másik pedig, hogy gyermekgyilkosok. Másnapra határozottan lehűlt a levegő, és Evan kiadta a parancsot a visszafordulásra. A csikaszók nem tiltakoztak. Kielégítették kíváncsiságukat. Mikor visszaértek a táborhelyükre, megkeresték a kenujukat, és az éjszaka leple alatt távoztak. Az erős áramlat segítségével sokkal hamarabb visszaértek a csikaszo faluba, mint ahogy jöttek. Mikor közeledtek, már messziről észrevették őket, és kikötéskor az egész falu ott tolongott a parton. A csikaszók millió kérdést intéztek hozzájuk, az izgatott harcosok pedig boldogan válaszolgattak. Evan körbenézett, hátha meglátja Tűztáncost a tömegben, de csalódnia kellett. Csak a lány nagyanyját pillantotta meg a távolban. Nem sokkal ezután Evan, Josh és Fekete Sólyom tanácskozást tartott Promingóval, és beszámoltak neki mindenről, ami történt. A főnök csalódottnak látszott, amiért az erőd semmiféle katonai fenyegetést nem képviselt. Evan arra gondolt, hogy biztos szeretett volna még néhányat odavágni a franciáknak, mielőtt a háború véget ér. Miután befejezték a beszámolót, Evan mondta Joshnak, hogy közölje Promingóval, ő elmegy, mivel már nincsen miért maradnia, és köszönje meg a nevében a segítségét és vendégszeretetét. Azonban mielőtt a skót befejezhette volna a mondandóját, Promingo közbevágott, és olyan hírt közölt a kereskedővel, ami láthatóan meglepte. – Mit mondott? – kérdezte Evan.

332

– Azt mondja, egy időre elfelejtkezhet a visszamenetelről. A cherokee-k a hadiösvényre léptek, és nem engednek át senkit a területükön, még a kereskedőket sem. – Mikor történt ez? – Gondolom, amíg mi távol voltunk. – Én azt hittem, hogy a cherokee-k baráti viszonyban vannak a telepesekkel. – Csak voltak. Néhányan közülük még harcoltak is az oldalunkon, Oglethorpe kormányzó alatt, amikor Floridában megtámadták azt a spanyol erődöt. – Josh itt elhallgatott egy percre, majd folyatta. – Nekem az a véleményem, hogy emiatt van minden. Úgy hallottam, az egyik Floridából visszatérő cherokee csapatot megtámadták a telepesek, és mindet legyilkolták. Azok a telepesek nem kérdezték, hogy barátok-e vagy ellenségek. Nekik csak az számított, hogy indiánok. Ez az incidens óriási felzúdulást váltott ki az egész cherokee nemzetségből. Úgy látszik, mostanára érett be a haragjuk. – Nem is hibáztatom őket, hogy hadiösvényre léptek – mondta Evan mérgesen. – Micsoda szemét dolog így bánni a barátokkal és szövetségesekkel. Azok az átkozott, hülye telepesek! Bárcsak a kezem közé kaphatnám őket! Josh csodálkozva ráncolta a homlokát Evan kitörésén. Ez nem lehet az az ember, akit néhány hónappal ezelőtt idehozott, gondolta. Az akkori Evan nem nézte az indiánokat semmibe. Azonban szerencsére megváltozott a viselkedése, és Josh arra gondolt, bárcsak több fehér ember is megtanulná tisztelni a rézbőrűeket, vagy legalább azt elismernék, hogy mint közöttük, az indiánok között is vannak jók és rosszak. Promingo most mondott valamit, és Josh gyorsan lefordította. 333

– Promingo azt mondja, szívesen látja magát a faluban, amíg a cherokee-k hadiösvényen járnak. Evan nem örült különösebben a főnök vendégszeretetének. Alig várta, hogy elhagyhassa a falut, és minél messzebb kerüljön Tűztáncostól. Aztán rájött, hogy Promingo ezzel, hogy egy fehért lát vendégül a falujában, a cherokee-k haragját kockáztatja, és őszinte hála töltötte el. – Mondja meg neki, hogy elfogadom, és nagyon köszönöm. Miután Josh lefordította a választ, Evan azt mondta: – Kérdezze meg a főnököt, mit szólna hozzá, ha elküldenék egy levelet egy csikaszo futárral a Laudoum erődbe. Szeretném tudatni Amherst ezredessel, hogy mit láttunk – illetve mit nem láttunk – utunk során. Josh lefordította a kérdést, és Evan nagy megkönnyebbülésére Promingo beleegyezett a dologba. Aznap éjjel Evan megírta a jelentést, és beletette egy bőrtokba. Mielőtt azonban odaadta volna Josh-nak, aki a futárhoz vitte, az út során készített térképet is becsúsztatta a levél mellé. Mikor a skót elvette a tokot, Evan megkérdezte: – És most mit fog csinálni? Visszamegy a falujába? – Ja. De még nem rögtön. A feleségem rokonai vadászatra hívtak. Holnap reggel indulunk. Nem akartam visszautasítani őket, így aztán beleegyeztem. Arra gondoltam, hogy esetleg maga is velünk jöhetne, mivel úgysincs semmi sürgős dolga. Evan hálás volt a meghívásért, mert így legalább pár napig lefoglalhatja magát. – Köszönöm – válaszolta. – Elmegyek.

334

Másnap Evan, Josh és a vadászok elhagyták a csikaszo falut, és napokon keresztül vadásztak. Már éppen hazafelé tartottak, amikor Fekete Sólyom tűnt fel az erdőben, úgy csörtetve keresztül a bozóton, mintha a pokol ördögei űznék. Elrohant a vadászok mellett, és mikor odaért Evanhez, zihálva csak annyit tudott kinyögni, hogy: gyorsan kell jönnöd! – Miért, mi a baj? – kérdezte Evan riadtan. – Tűztáncos… – Fekete Sólyom levegő után kapkodott. – Mi van Tűztáncossal? – rázta meg Evan a harcos vállát. – Mi történt vele? – Elrabolták a… – Fekete Sólyom elhallgatott, nagy levegőt vett és szinte kiköpte a szót. – A csoktók!!!

25. fejezet Mikor Fekete Sólyom kinyögte a csikaszók leggyűlöltebb ellenségének a nevét, a harcosok egy emberként hördültek fel. Evan és Josh annyira meglepődtek, hogy percekig szólni sem tudtak. Mikor Evan egy kicsit magához tért, azt kérdezte: – Megtámadták a falut? – Nem. Csak egyetlen csónakkal voltak. Tűztáncost akkor fogták el, amikor az erődben pacan-t szedett. Egy másik nő meglátta a csónakban és visszarohant a faluba, hogy riassza a harcosokat. – És azt honnan tudta, hogy csoktók? – és a sokkot most Tűztáncos életéért való jeges félelem váltotta fel. – Lehettek shawnee-k vagy delavárok is.

335

– Nem, a csoktókat nem lehet más indiánokkal összetéveszteni – mondta Josh. – Minden csoktónak iszonyúan deformált homloka van, mert homokzsákokat tesznek a csecsemők fejére. A telepesek ezért nevezik őket „laposfejűeknek”. – És megtaláltuk a kenujuk lenyomatát a parton – mondta Fekete Sólyom. – Biztos, hogy csoktó kenu volt, mert ők az egyetlenek, akik a fenekét is kidíszítik a harci kenuiknak. Promingo utánuk küld egy csapatot, és mivel tudtam, hogy ott vagytok a közelben, gondoltam, szólok neked, mert biztos te is akarsz jönni. – Igen, megyek – mondta Evan. – Én is! – kiáltott fel Josh. – Akkor sietnünk kell. Fekete Sólyom most odafordult a harcosokhoz, és röviden elmagyarázta, mi történt. Az indiánok nem tétováztak, gyorsan lepakoltak a teherhordó lovakról, melyeket odaadtak Fekete Sólyomnak és a két fehérnek. Ők hárman felpattantak a lovakra, és visszasiettek a faluba. Evan csak annyi időre ugrott be a kunyhójába, hogy magához vehesse a puskáját és a hozzávaló muníciót. Aztán lerohantak a folyópartra, ahol már készen állt a harci kenu, és a harcosok türelmetlenül járkáltak fel és alá. Néhány perc múlva a hajó nekilendült a hullámoknak, és a csikaszók a rablók nyomába eredtek. Sajnos, a csoktók könnyű ciprusfából készült kenujuk jóvoltából igen jelentős előnyre tettek szert ekkorra. Egész álló nap eveztek, de még csak a nyomukat sem látták a csoktóknak. Evan egyre idegesebb lett. Végül odafordult Josh-hoz, és azt mondta: – Reménytelen. Soha nem éljük őket utol. 336

– De, esetleg utolérhetjük őket. – Esetleg? Hogy? Lehet, hogy már nincsenek is a folyón. Bármelyik kis folyón felevezhettek, és akkor soha nem találjuk meg őket. – Maga biztos nem. Én sem. De ő igen. Josh a kenu orrában álló öregember felé intett, akinek olyan volt a bőre, mint a pergamen. – Ki ő? – kérdezte Evan. – A vezetőnk. Állítólag nagyon jól ismeri a csoktókat. – Na jó, de hogy lehet valakit vízen követni? Itt nincsenek nyomok. Bárhol lefordulhattak. – Ja, de ő sejti, hogy hol fogják elhagyni a folyót. A csoktók is a megszokás rabjai, mint mindenki más. Vannak kedvenc folyóik. Úgy két órával naplemente előtt, az öreg egy darabig figyelmesen vizsgálta a keleti partot, majd intett, hogy húzódjanak arra a csónakkal. Evan nem látott mást, csak összefüggő nádtengert, amíg egészen közel nem értek hozzá. Akkor észrevett a falban egy apró törést, ahol a nádszálak kétfelé hajoltak, és a víz alattuk tele volt barna virágporral. A csikaszo harcosok beeveztek a nádba, számtalan madarat riasztva fel a fészkéről. Evan azt hitte, hogy nemsokára kikötnek, de meglepetésére a nád mögött egy kisebb folyó torkolatát látta, ami a magas fák lehajló ágai által képzett alagútba folyt. Aznap este, ahogy ültek a sötétben és a közeli paw-paw fa gyümölcsét eszegették, Fekete Sólyom azt mondta: – A vezetőnk szerint a csoktók nem tudják, hogy követjük őket. Nagyon figyelmetlenek voltak. Úgy látszik, nem gondolták, hogy valaki meglátta őket. – Mit jelent az, hogy figyelmetlenek voltak? – kérdezte Evan. – A nádról beszélsz? 337

– Részben. De ami még ennél is fontosabb, a vezetőnk azt mondja, tüzet égetnek. Ilyet nem mernének csinálni, ha tudnák, hogy követjük őket. Evan figyelmesen körbenézett. – Én nem látok semmit – mondta. – Ő sem látja. Érzi a füstszagot. Evan a rohadó avar szagán kívül semmi mást nem érzett. Fekete Sólyom szavai nyomán azonban ismét feltámadt benne a remény. Ha a csoktók nem tudják, hogy követik őket, sokkal jobb esélyeik vannak, hogy meglepetésszerűen rajtuk üthessenek, és visszaszerezzék Tűztáncost. A rémület, amiben élt, mióta elrabolták a lányt, most egy kicsit alábbhagyott benne. Másnap beeveztek egy mocsárba, és Evan itt látott először ciprusfát. Úgy álltak a vízben, mint hatalmas őrszemek, vöröses törzsüket megkoptatta a napfény és a szél, lehulló sárga leveleik pedig teabamára festették a vizet. Ahogy lassan kerülgették a nyálkás vízben ázó fák göcsörtös törzseit, Evan hirtelen megborzongott. Sötét és fenyegető volt a hely; a levegőben az elmúlás szaga lebegett. Állandóan veszélyt érzett, és nem egyszer látta is. Az egyik fa ágáról egy nagy mérges kígyó pottyant a lába elé, ahogy elhaladtak alatta. Evan szinte ösztönösen cselekedett. Evezőjével gyorsan a kenu falához szorította, és kilökte a vízbe. Nem sokkal később az addig a parton heverésző aligátorok vették őket űzőbe. Egyikük különösen hevesen kapkodott az evezőik után. Aztán Evan meglátta, hogy az egyik parti bokor levelei megmozdulnak, majd előtűnik belőle egy szokatlanul nagy agancsű mocsári szarvas, és inni kezd. A másodperc töredékével később hajmeresztő ordítás hallatszott, és Evan egy sárga villanást látott a szarvas feje fölött. Ahogy a puma 338

belemélyesztette éles fogait a szarvas puha torkába, és karmait belevájta a hátába, Evan elfordította a fejét, nem akarva szemtanúja lenni a szarvas halálának. Mikor kiértek a mocsárból, és tovább haladtak a folyón, mindenki nagyon megkönnyebbült. Evan odafordult Joshhoz és megkérdezte: – Maga szerint hová viszik Tűztáncost? – Hát, az irányból, amerre haladnak, szerintem Koosahba. Az a fő településük. De az is lehet, hogy Mobilébe viszik. Az innen még száznyolcvan mérföldre van délre. – Mobile francia erőd. Miért vinnék oda? – Jó magas árat kapnának érte, mivel szokatlanul szép. Evan most összeszedte minden bátorságát, és bár félt a választól, megkérdezte: – És mi történik, ha nem tudjuk megmenteni? – Hát, amint már mondtam, vagy eladják a franciáknak –, akik lehet, hogy Nyugat-Indiába viszik – vagy pedig aki elfogta, megtartja magának. Evan nagyot nyelt. – Tehát ez azt jelenti, hogy már meg is erőszakolták? – Nem. Majd csak akkor, ha visszaértek a településükre. A legtöbb indián önmegtartóztatást gyakorol, amikor utazik vagy hadi ösvényen jár. Ez egy olyan megállapodás a Nagy Szellemmel. Ha ő megvédi őket, ők hálából jól viselkednek. És még valami, amit az indiánok nem csinálnak – ha ettől tart -: nem erőszakolnak meg többen egy nőt. Csak az használhatja, aki elfogta. Ez az oka annak is, hogy nagyon sok nő, akit a telepesek erődjeinél elfogtak a franciák vagy indián szövetségeseik a háború kezdetén, inkább egy indiánt választott, és nem egy francia katonát, mert akkor az egész garnizon végigment 339

volna rajta. – Josh egy pillanatra elhallgatott. – A lány akkor fog a legnagyobb veszélyben forogni, amikor megtámadjuk őket. Lehet, hogy megpróbálják megölni. Minden törzs ezt csinálja – gyorsan megölik a foglyokat. Ez az indiánoknál majdnem elsődleges szabály. Evan tudta ezt, és ezért örült annyira, hogy a csoktók nem tudnak róluk. – És annak is fennáll a lehetősége, hogy minket is elfognak – folytatta Josh. – Tudja, mi történik akkor? Megkínoznak. Fogadja meg a tanácsomat, és viselkedjen bátran. Akkor talán úgy halhat meg, hogy a helyén van a férfiassága. Tudja, ez a bátorság jutalma – a férfiassága. Evan erről még nem hallott, és most egy kicsit felfordult tőle a gyomra. Azt azonban megfogadta, hogy őt nem fogják el élve, ha harcra kerül a sor. Haláláig küzdeni fog. Nemsokára egy nagyon szép tájra értek; a fákkal borított dombok között források buzogtak és patakok csörgedeztek. A levegőben fenyő és gumifák illata érződött. Aztán hirtelen elfogytak a dombok, és ismét egy mocsárban találták magukat. A ciprusfákat itt spanyolmoha fedte, ami szürke szakállként lengedezett a sötét árnyak között. A folyó aznap többször hirtelen eltűnt a szemük elől, és ilyenkor kénytelenek voltak a vállukra venni a kenut s gyalog haladni tovább, a bokáig érő iszapban és a három méter magas nád között. Ilyenkor féltek a legjobban, mivel a nádas tele volt mérges kígyókkal, aligátorokkal és veszedelmes fekete medvékkel. Aztán a folyó ismét előtűnt, és ők visszamásztak a kenuba, amíg megint ki nem kellett szállniuk. Úgy látszott, ez a furcsa vidék képtelen eldönteni, hogy víz vagy szárazföld, vagy esetleg valami más akar lenni.

340

A második éjszakán ismét dombos vidékhez értek. Az erdő mélyén vertek tábort, de tüzet így sem gyújtottak. Vezetőjük eltűnt néhány órára, s mikor visszajött, bejelentette, hogy a csoktók közel vannak és még aznap éjszaka megtámadják őket. A haditerv gyorsan elkészült. Úgy döntöttek, hogy Evan egyedül próbálja meg kiszabadítani Tűztáncost, de ha ez nem megy, legalább megpróbálja távol tartani tőle a csoktókat, míg a többiek rájuk támadnak. Csak két embert hagyva hátra a csónaknál, Evan, Josh és a csikaszók óvatosan elindultak a csoktó tábor felé. Evan már akkor megérezte a füstszagot, mikor még nyoma sem volt a lángok piros fényének. A csikaszok hangtalanul elintézték a fák között bóklászó őrszemet, mielőtt még az riaszthatta volna a többieket. Mikor odaértek a tisztás szélére, ahol a csoktók táboroztak, gyorsan hasra vágták magukat, és figyelni kezdtek. Evan elsődleges gondolata Tűztáncos volt. Gyorsan végigpásztázta a tábort, és meg is látta a lányt a tisztás bal oldalán. Egy fenyőfa tövében ült, keze össze volt kötve a fa törzse mögött, két bokája pedig szorosan egymáshoz. Fejét egyik vállára hajtotta, és úgy látszott, alszik. Amennyire ilyen távolságból látni lehetett, Evan úgy vette észre, hogy nem történt baja. Most, hogy látta a lányt és megbizonyosodott testi épségéről, a hozzá legközelebb fekvő csoktóra nézett, és elöntötte az undor. A harcos feje iszonyú formátlan volt – a szokatlanul magas homlok egészen a haja vonaláig lapos volt, és ebből a lapból ugrott ki az orra. Ez és az egész testét borító tetoválások, no meg az orrán és alsó ajkán átszúrt csontok rejtélyessé tették az arcát. Borzalmasan bűzlött az aligátorolajtól, amivel a szúnyogok ellen kente 341

be magát. Evan nagy nehezen levette róla a tekintetét, és még tizenkilenc harcost számolt meg, ami annyit jelentett, hogy a csoktók hattal többen voltak, mint ők. Evan intett a csikaszóknak, hogy kerítsék be a tábort, aztán óvatosan átosont a fák között a tábor másik oldalára, ahol Tűztáncos ült. Lehasalt, lassan odakúszott a fenyőfához, míg az orra csaknem Tűztáncos tenyeréhez ért. Óvatosan elővette a kését, és nyiszálni kezdte a kötelet. Tűztáncos ijedten összerándult. – Nem, ne mozdulj! – súgta Evan, mivel a vékony fa, amihez a lány oda volt kötözve, nem nyújtott számára teljes fedezéket. Tűztáncos szinte nem hitt a fülének, mikor meghallotta Evan hangját. Már azt hitte, reménye sincs a menekülésre, mert a csikaszo faluban mindenki azt hiszi, egy vadállat hurcolta el. Elrablója nagyon körültekintően járt el, és semmi nyomot nem hagyott az erdőben, ahol elfogta. A folyón pedig ott várta őket a csónakjuk. Határtalan megkönnyebbülést érzett. Aztán mikor az egyik csoktó megfordult álmában, gyorsan behunyta a szemét, és alvást színlelt. Evan megvárta, míg senki nem mozdul, és gyorsan megkerülte a fát, hogy elvágja a lány bokáit összekötő kötelet is. Azonban alig érintette a penge a kötelet, az egyik csoktó felébredt, meglátta, és ordítani kezdett. Mintha a pokol szabadult volna el a táborban, mikor a csoktók talpra ugrottak. Abban a pillanatban félelmetes csataüvöltés rezegtette meg a levegőt, és a fák közül előrontottak a csikaszók. – Szaladj! – kiáltotta Evan Tűztáncosnak. Gyorsan eldobta a kését és előhúzta a kardját, hogy fogadni tudja a négy csoktót, akik fejük fölé emelt tomahawkal rohantak 342

rá. Lebukott az egyik eldobott tomahawk elől, aztán hátralendítette kardját, és vadul küzdeni kezdett. Mögötte Tűztáncos kétségbeesetten próbált lábra állni, de a szoros kötelek miatt elzsibbadt lábai folyton összecsuklottak alatta. Újra és újra térdre esett. A csoktók golyói egymás után fütyültek el mellette és Evan mellett, ahogy az ellenség kétségbeesetten próbálta megölni a foglyot és a férfit, aki védelmezte. Az égő szemekkel, lobogó hajjal, morogva küzdő Evan, aki úgy vágta le egymás után a csoktókat, mintha búzakévék lennének, sokkal jobban hasonlított egy túlvilági démonra, mint egy emberre. Nem egy csoktónak ez volt az utolsó gondolata. Vagy golyó találta el őket, miközben próbálták megcélozni a vad angolt, vagy a csikaszók éles kése és tomahawkja oltotta ki az életüket. Az a néhány, aki megmaradt, kézitusában lelte halálát, de inkább ezt választották, mint az elfogatást, tudva, hogy mi várna rájuk a csikaszóknál. A vad csata néhány percen belül véget ért. Evan ott állt a négy holttest fölött, vadul forogva jobbra és balra, arra számítva, hogy újabb indiánok rohannak elő a csatakiáltásoktól még mindig visszhangzó erdőből. Teljesen kábult volt a homlokát horzsoló golyótól és a vérkeringésébe került hatalmas mennyiségű adrenalintól. Füst gomolygott a tábor fölött, és mindenfelé véres holttestek hevertek. Csak mikor azt látta, hogy az egyik csikaszo harcos térdre esik, és gyors mozdulattal megskalpolja a földön fekvő csoktót, jutott el a tudatáig, hogy a harc véget ért, és győztek. Aztán eszébe jutott Tűztáncos, mire megpördült, eldobta a kardját, és letérdelt a lány mellé. A még mindig térdelő lány elkerekedett szemekkel bámult a férfira, mert őt is 343

félelmetesnek találta. Még soha senkit nem látott ilyen vadul harcolni. Arról azonban fogalma sem volt, hogy a férfi nem haragból harcolt, mint a Massiac erődnél, hanem mert az ő életét féltette. Mikor Evan meglátta a vért Tűztáncos arcán, ijedten kiáltott fel. – Te megsebesültél! – Nem, csak rám fröccsent a vér – válaszolta a lány lassan –, de te tényleg megsebesültél. Vérzel. Evan felemelte a kezét és megtapintotta a sebet. – Á, semmiség! Csak horzsolt – mondta. Hirtelen kitárta a karjait, és olyan szorosan ölelte magához a lányt, hogy az nem kapott levegőt. – Hála istennek, hogy épségben vagy! – mondta rekedten. – Nem is tudom, mit csináltam volna, ha valami bajod esik. Ó, Tűztáncos, szeretlek! Soha nem hittem, hogy lehet valakit ennyire szeretni. Annyira szeretlek, hogy már fáj. Tűztáncos ismét nem hitt a fülének. Az, hogy Evan egyszer ilyet mondjon neki, még reménytelenebb volt, mint az, hogy megmenekül a csoktóktól. Eltolta magától a férfit, és kutatóan nézett az arcába, mintha ott bizonyosságot nyerhetne. – Chiklooska ke-e-u chua? – kérdezte. Evan tulajdonképpen nem is akarta megmondani Tűztáncosnak, hogy szereti. Csak most, hogy a lány megkérdezte, nem hazudott-e, döbbent rá, hogy ez az igazság, és már nem bánta, hogy megmondta. Csikaszo szeretője nemcsak hogy eddig ismeretlen tűzt gyújtott fel benne, de a szívét is rabul ejtette. Mélyen a lány szemébe nézett és komolyan mondta. – Aklooska ke-e-u-que-Ho. 344

Tűztáncos nem is vette észre, hogy anyanyelvén tette fel a kérdést, csak mikor a férfi azt válaszolta: – Nem hazudok – csikaszóul. – Szeretlek – ismételte meg Evan. Tűztáncos szemét örömkönnyek öntötték el. – Én is szeretlek – mondta. Evanben nem is tudatosult, hogy már nagyon régen Tűztáncos szerelmére vágyik, ezért epekedik. Ez még azon a vágyán is túltett, hogy megvédelmezze – ami ma éjszaka végre sikerült. Hirtelen az ő szeméből is könnyek törtek elő, és elszorult a torka, ahogy a hatalmas érzelemhullám átsöpört a szívén. Hirtelen azt sem tudta, megcsókolja a lányt, vagy ugráljon és kiabáljon örömében. Végül aztán egyiket sem tette meg, csak még szorosabban ölelte magához a puha testet. A többiek számára egy örökkévalóságnak tűnt, míg ők ketten ott térdeltek és ölelték egymást. Annak ellenére, hogy a csikaszók nem voltak ellenére a nyilvános érzelemnyilvánításnak, már maguk is kezdték megsokallni. A harcosok úgy tettek, mintha semmit nem vettek volna észre, Josh pedig szélesen vigyorgott. Végül Evan elengedte a lányt, és talpra álltak mindketten. Evan két keze közé vette a lány arcát, hogy megcsókolja, és így pecsételjék meg érzelmeiket, mikor Tűztáncos halkan felkiáltott és hátralépett. A férfi csak ekkor vette észre a sötét foltot a lány füle alatt. Egyik ujjával óvatosan felemelte Tűztáncos állát és elfordította a fejét, hogy jobban szemügyre vegye a foltot. – Melyik rohadék csinálta ezt veled? – kérdezte. – Egyik sem. – Tűztáncos szeme mérgesen villant fel az emlék hatására. – Vörös Mennydörgés ütött meg, amikor megpróbált legyűrni. 345

– Legyűrni? – kérdezte Evan csodálkozva. – Miről beszélsz? Fekete Sólyom és Josh is hallották, amit a lány mondott. Gyorsan odafutottak, hogy a választ is hallják. – Követett az erdőbe, elkapott, és odahurcolt a csoktók várakozó csónakjához és átadott nekik. – Tehát az elrablásod előre ki volt tervelve? – kérdezte Evan hitetlenkedve. – Igen, ő tervelte ki. Azt mondta nekik, hogy vigyenek Mobile-be, ahol jó árat kaphatnak értem, mivel én Promingo unokahúga vagyok. De én azt hiszem, a csoktók meg akartak tartani maguknak. Még a franciáknál is jobban utálják a nagybátyámat. – Ez árulás! – mondta Fekete Sólyom mérgesen. – Vörös Mennydörgés ezért még csúnyán megfizet. – Igen, ebben biztos vagyok – értett egyet Evan kemény hangon, és szeme elszántan csillogott. – Azt azonban még mindig nem értem, hogy miért csinálta. – Mert ő akar a következő főnök apja lenni, és ahogy a dolgok állnak, én vagyok az a nő, aki ki fogja hordani. Magának akarja a presztízst és a hatalmat, ami ezzel jár. Én mindig azt hittem, alantasabb vágyak hajtják – nagyon mérges volt, amikor visszautasítottam a közeledését néhány évvel ezelőtt. Aztán mikor te a Saint Louis erődnél jártál, még egyszer megpróbálta, de megint elküldtem. Tudta, hogy beléd vagyok szerelmes, de abban reménykedett, hátha történik veled valami az úton, és mégis az övé leszek. Azonban mivel ez nem így lett, szólt a csoktóknak. – De miért téged? – kérdezte Evan. – Ha olyan nagy fenyegetésnek érzett, miért nem engem próbált megölni?

346

– Mert tudta, hogy őt vádolnám, ha „véletlen baleset” áldozata lennél. így aztán úgy gondolta, megszabadul tőlem, aztán megkörnyékezi a húgomat. Ó még nagyon fiatal, naiv és befolyásolható. Már próbálkozott nála, és ő nem utasította el, mint én. – Ookproo-shed – mordult fel Fekete Sólyom. – Mindig tudtam, hogy ő nagyon rossz. Én most menni. Elégtételt veszek. Evan megragadta a harcos karját. – Nem, én fogok elégtételt venni! Szeretem őt – mondta mérgesen. – Ne avatkozzon bele a törzsi igazságszolgáltatásba, Evan – figyelmeztette Josh. – Ez a rokonok dolga, tehát Fekete Sólyomé. Azonkívül Vörös Mennydörgés már várja is. Nem számolt vele, hogy az a nő meglátja a csoktókat Tűztáncossal. Nem lesz könnyű megtalálni. Azt elismerem, hogy sok mindent megtanult az erdőről, de Fekete Sólyommal azért még nem veheti fel a versenyt. – Akkor vele megyek – mondta Evan. – Ne, azzal csak hátráltatná. Minél hamarabb megtalálja Fekete Sólyom Vörös Mennydörgés nyomát, annál hamarabb ítélkezhetnek felette. Maga nem lenne képes úgy futni, mint Fekete Sólyom. Arra egyik fehér ember sem képes. – Futni? Úgy érti futva teszi meg az egész utat? – Ja. A Natchez ösvény nincs messze innen. Ez egy régi csikaszo útvonal, amit kereskedelemre használtak, amíg a franciák be nem települtek ide. Miért ne? Lehet, hogy Fekete Sólyom már holnapután a nyomára is akad Vörös Mennydörgésnek. Evan tudta, most tényleg vissza kell lépnie. Elengedte Fekete Sólyom, karját, és azt mondta: 347

– Sok szerencsét, és vigyázz magadra! Ne felejtsd el, milyen sunyi a rohadék. Fekete Sólyom komolyan bólintott. – Ne aggódj – mondta. – Megtalálom. Fizetni fog. Evan egyetlen pillanatig sem kételkedett Fekete Sólyom szavában, és a harcos sötét tekintetétől megborzongott. Vörös Mennydörgésnek nem lesz könnyű halála, gondolta. Fekete Sólyom megfordult, és elnyelte a sötétség. 26. fejezet Két nappal később a megmentő csapat kikötötte csónakját a Csikaszo szikla alatti mólóhoz. Mivel minél kevesebbet akartak ellenséges területen tartózkodni, és attól tartottak, hogy esetleg összefuthatnak egy csoktó vadászcsapattal, egyenesen hazafelé tartottak. Már várták őket. Fekete Sólyom aznap reggel érte el a települést, és elújságolta a csapat sikerét meg Vörös Mennydörgés árulását. A falu lakói mondták, hogy az alfőnök eltűnt, nem sokkal azután, hogy Tűztáncos elrablása kiderült. A mérges csikaszok felindulásukban elzavarták Vörös Mennydörgés rokonait a faluból, és kunyhójuk maradványai még akkor is füstöltek, mikor Evanék megérkeztek. Promingo a szikla tetején állva fogadta őket. Ezt máskor is így tette, ami azonban igen meglepő volt, hogy Keleti Csillag is vele volt. Az öregasszony melegen megölelte Tűztáncost, aztán megköszönte Evannek, hogy segített megmenteni az unokáját, és hogy épségben visszahozta. Ettől eltekintve a visszatérő csapat jókedve töretlen volt. Tűztáncos és Evan alig várták, hogy beérjenek kunyhójuk magányába, most először, mióta bevallották egymásnak 348

szerelmüket. Azonban mégsem estek egymás karjaiba, ahogy beléptek a kunyhóba. Mivel egyikük sem fürdött már napok óta, tiszta ruhát vettek magukhoz, és leszaladtak a folyóhoz. Evan a férfiak számára fenntartott részhez ment, Tűztáncos pedig a nőkéhez. Ez volt életük leggyorsabb fürdője. Víztől csöpögő hajjal siettek vissza a faluba, és ekkor összetalálkoztak az erdőben. Szemük gyorsan végigpásztázták egymást. Vizes ruhájuk úgy tapadt a testükre, mint második bőrük, felfedve Evan minden izmát és Tűztáncos puha domborulatait. Néma csodálattal nézték egymást, a férfi a lány gyönyörű nőiességét, a lány a férfi pompás testét. Evan szeme hirtelen megakadt a két sötét körön, ami átlátszott a lány tógájának az elején. Ahogy lassan megduzzadtak, és egyre feljebb emelték a finom anyagot, Evan férfiassága hasonlóképpen reagált. Tűztáncos lenyűgözve nézte, ahogy Evan ott nőtt meg a szemei előtt, csaknem szétrepesztve nadrágja elejét. Tekintetük találkozott; a kék és a zöld szempár egymásba fonódott, és a vágy szikrái csaptak ki belőlük, felgyújtva mindkettőjük vérét. Mindketten tudták, hogy nem bírnak addig várni, míg visszaérnek a kunyhójukba. Akarták egymást, ott és akkor – és semmi más nem érdekelte őket. Vakon eldobták a kezükben tartott ruhájukat és tisztálkodószereiket, és lassan elindultak egymás felé. Szájuk olyan vad csókban találkozott, hogy lehorzsolták egymás bőrét, de észre sem vették. Csókjuk hosszú, szenvedélyes és lázas volt. Tűztáncos lábujjhegyre állt, nekifeszült Evan testének, és többért, egyre többért könyörgött, míg a férfi vadul falta az édes ajkakat és éhesen simogatta a puha testet. Mikor végre felemelte a fejét, forgott körülötte az egész erdő és alig kapott levegőt. Annyi lélekjelenléte azonban 349

még volt, hogy felötlött benne, itt azért mégsem szeretkezhetnek, a folyóhoz vezető ösvényen Gyorsan körbenézett, és észrevett a közelben egy sűrű vadszőlőfüggönyt. Tűztáncost felvette a karjába, és odasietett vele, egy percre megacélozva magát a lány forró csókjai ellen. Lehajolt, vállával széthúzta a függönyt, majd körülnézett. Az indák egybefüggő falként lógtak alá a hatalmas fákról, napsütötte kis szobát alkotva. Nem is találhatott volna ennél jobb helyet szeretkezésükhöz, mint amit a természet nyújtott. Letette Tűztáncost és lefejtette a karját a nyakáról. Mikor megpróbálta szétválasztani a karokat, a lány tiltakozva nyögött fel, nem akarva elengedni egy pillanatra sem. Ha lehetett volna, Tűztáncos legszívesebben magába nyelte volna a férfit, hogy ezentúl mindig része legyen. Csak mikor a férfi lecsavarta róla a tógáját, és végigcsókolta a torkát és vállát, akkor lépett hátra. Mivel tudta, merrefelé tart a csóközön, libabőrös testtel engedte át magát neki. Mikor Evan odaért céljához, és finoman a fogai közé vette a duzzadt mellbimbót, majd meleg szája ráborult a halmokra, Tűztáncos halkan felkiáltott, és hátrahajolt, hogy a férfi jobban hozzáférhessen a melléhez. Evan először az egyikkel foglalkozott, majd a másikkal. Szájával lassan végigsimogatta a vállát, közben kezei a lány csípőjét és derekát babusgatták. Hirtelen letérdelt, kezét Tűztáncos combjai mögé csúsztatta, finoman masszírozni kezdte, aztán a feneke alá nyúlt és felemelte. Nyelve éhesen csapott le a lány sötét fürtjein csillogó, fürdésből ottmaradt vízcseppre, majd a nektár után kutató méh biztonságával talált rá a forró, lüktető kis pontra. Tűztáncos ismét felkiáltott, úgy érezve, egy fáklyát érintettek hozzá a testéhez, majd teljesen átadta magát a 350

csodálatos érzésnek, szorosan fogva a férfi aranyhajú fejét, míg az eksztatikus hullámoktól annyira elgyengült, hogy csaknem összecsuklott a lába. Evan elkapta, mielőtt összeesett volna, és leterítette a tógáját a földre. Tűztáncos onnan figyelte kábultan, míg Evan is levetkőzött, felfedve pompás testét, és az iránta való vágyának tagadhatatlan bizonyítékát. Mikor le akart feküdni mellé, a lány felült, és élesen felkiáltott: – Nem! Először nézni akarlak! Evan ismét felállt, és hagyta, hogy Tűztáncos aprólékosan végignézze az egész testét. A lány forró, éhes tekintete csak még jobban felhevítette a vérét. Mikor aztán a lány azt motyogta rekedten, hogy „A-chooko-ma”, kis csodálkozó mosoly villant keresztül Evan ajkán, mivel ez a csikaszo szó „gyönyörű harcost” jelentett. Tűztáncos úgy is gondolta, ahogy mondta. Számára Evan gyönyörű volt, mind testben, mind lélekben. Nemcsak feltűnően jóképű és pompás felépítésű volt, hanem erős és bátor harcos is, aki megtestesített mindent, amilyennek egy férfinak lennie kell, és a lány alig merte elhinni, hogy szereti őt. Evan látta, ahogy Tűztáncos szemében az éhes és vágyakozó pillantás a szerelem meleg tüzének adja át a helyét. Ez az átváltozás a lelke mélyéig megrázta a férfit, és kissé visszafojtotta a vágyát. Mikor a lány felállt és azt súgta: – Hadd szeresselek! – nem mutatott ellenállást. Mellkasa furcsán elszorult és gombócot érzett a torkában. És Tűztáncos megmutatta Evannek a szerelmét. Végigcsókolta az arcát, a nyakát és a mellkasát, sokáig simogatva aranyszínű szőrét, és finoman csókolgatva lapos mellbimbóit. Ahogyan korábban a férfi is tette,

351

Tűztáncos egyre lejjebb haladt, követve az aranyszínű szőrcsíkot, ami nyílegyenesen ágaskodó férfiasságához vezetett. Amikor aztán letérdelt, hogy visszaadja a férfi korábbi becézgetését, Evan úgy érezte, nem bírja tovább a lány finom csókjait és simogatásait. Ahhoz azonban nem volt ereje, hogy lemondjon erről a csodálatos érzésről. Testének minden izma remegett a vágytól, és kiverte a hideg veríték, míg hirtelen olyan izgalmat érzett, hogy az ő térdei is megbicsaklottak. Ahogy összeesett, hátra döntötte Tűztáncost és egy percig mozdulatlanul feküdt rajta, próbálva visszanyerni a lélegzetét, és legyűrni soha nem érzett erősségű vágyát. Aztán felkönyökölt, lenézett a lányra, és azt mondta lágyan: – Szeretlek. – Én is szeretlek – válaszolta Tűztáncos, és könnyek öntötték el a szemét. A kimondott szavak miatt és a szemükben tükröződő érzelmeiktől szeretkezésük ettől fogva mélyebb értelmet nyert. Mindketten próbáltak a másiknak minél több örömet szerezni, sokszorosát kapva vissza. Evan végigcsókolta Tűztáncos bársonyos bőrének minden négyzetcentiméterét, még a sarkát is, és Tűztáncos is ugyanezt tette. Csókjaik mélyek és érzékiek voltak, és nem győztek levegő után kapkodni. Bár próbálták magukat visszafogni, hogy minél jobban kiélvezhessék ezt a különleges szeretkezést, érzékeik hamarosan teljesen felbolydultak, vérük forrón száguldozott az ereikben, és minden idegvégződésük lángolt. Attól tartva, hogy nem búja tovább, és a lány testében akar lenni, mikor megtörténik, Evan Tűztáncos fölé emelkedett és belehatolt lassan – nagyon lassan –, élvezve a lány forró, nedves, 352

bársonyos simaságát a maga keménysége körül. Aztán mikor teljesen benne volt, felsóhajtott. Ha eddig lettek volna is kétségei, hogy milyen érzelmek fűzik Tűztáncoshoz, most mindegyik eloszlott. Úgy érezte magát, mint aki egy hosszú, fárasztó út után hazaérkezik. Óriási megelégedettség töltötte el. Tűztáncos is élvezte egyesülésüket, nemcsak a puha testének feszülő kemény izmokat, mellkas a mellkashoz, csípő a csípőhöz, combok a combokhoz, nemcsak a testében lüktető forró keménységet, hanem különleges közelségüket, lelküknek tökéletes összhangját. Hosszú ideig feküdtek így, élvezve testük egységét. Aztán Evan felemelte a fejét és olyan gyengéden és szerelmesen nézett a lányra, hogy Tűztáncos úgy érezte, abban a pillanatban elolvad a szíve. A boldogság tiszta zokogása tört fel a torkából, mire a férfi lehajolt és megcsókolta, majd lassan mozogni kezdett benne. Óvatos és érzéki mozdulatai ismét gyorsan felfokozták izgalmukat. Aztán Evan gyorsabban kezdett mozogni, és Tűztáncos úgy érezte, hogy teste beleolvad az övébe, és magának követeli azt is. Tűztáncos nem volt képes semmi másra, csak zokogott a férfi izzadságban ázó nyakán, kétségbeesetten akarva azt, amit éppen csinált vele a férfi, amit minden erőteljes lökésnél érzett, és érzett, és érzett, amíg azt hitte, nem bírja tovább. Evan még soha nem birtokolta ilyen erőteljesen, soha nem követelte magának ennyire. Szinte erőszakos szerelme hamar felröptette a lányt szenvedélyének csúcsára. Egy pillanatig ott tartotta a remegő magaslaton – ez a pillanat egy örökkévalóságnak tűnt a lány számára –, és testének minden mozdulatával könyörgött a megváltásért. Aztán Evan utolsó, erőteljes lökése felrepítette őket abba a csodálatos robbanásba, ami 353

kitépte a lelküket, és ahonnan szikrázó csillogás és szivárványok között hullottak alá. Lágyan ringatóztak a beteljesedés puha, meleg felhőjén, egy ideig még élvezve édes ölelésüket. Aztán Evan legurult Tűztáncosról, és a lány feje alá illesztette a vállát. Hosszú ideig feküdtek így mozdulatlanul. Nem volt szükségük szavakra, hogy elmondják egymásnak érzelmeiket. Boldogságuk olyan nyilvánvaló volt, hogy láthatatlan folyóként hömpölygött közöttük, még szorosabbra fonva lelküket. Nemsokára aztán elhagyták titkos búvóhelyüket az indafüggöny mögött. Furcsamód nem szeretkeztek újra. Egyikük sem gondolta volna, hogy szenvedélyüket ilyen hamar képesek lesznek kielégíteni ilyen hosszú egymástól külön töltött idő után. Azonban egyikük sem érzett sürgető vágyat a testi egyesülésre. Az együttlét, a tudat, hogy a másik mennyire törődik vele, csak az számított. Olyan különleges volt ez az új helyzet, hogy nem tudtak vele betelni, és mindketten nagyra értékelték. Megfogták egymás kezét, és a legnagyobb egyetértésben visszasétáltak a faluba. Néhány nappal később, egyik reggel, mikor Evan és Tűztáncos éppen reggeliztek, a lány azt mondta: – A kancám vemhes, és ezért a te csődöröd a felelős. Azt hiszem, az Ohio melletti csikaszo faluból való hazaútjukon történhetett. Evan csodálkozva nézett Tűztáncosra. – Úgy veszem észre, hogy nem nagyon örülsz neki. – Persze, hogy nem örülök! Az én kancám tiszta csikaszo ló! – Csak hogy tudd, az én csődöröm meg Thoroughbred. 354

– Egy angol Thoroughbred! Össze sem lehet hasonlítani egy csikaszo lóval. Evan ahelyett, hogy sértésként vette volna a dolgot, felnevetett. Túl boldog volt ahhoz, hogy beguruljon ilyen kis hülyeség miatt. Még soha nem volt ilyen nyugodt és elégedett, mint az elmúlt pár napban. – Ez egyáltalán nem vicces! – csattant fel a lány. – Most várhatok egy évet, hogy egy rendes csikóm legyen tőle. – És honnan tudod, hogy ez nem lesz „rendes csikó”? – vitatkozott Evan. – Miért, lehet, hogy egy szupercsikód lesz. Ha új vérrel keresztezünk egy állatot, az csak hasznára válhat. Nézz magadra! Félig angol vagy, félig csikaszo. – Mikor Evan látta, hogy a lány már nyitja a száját, hogy tiltakozzon, gyorsan felemelte a kezét, és folytatta. – Nem, ne tagadd le az angol véredet. Bármennyire is nem tetszik, félig angol vagy. Mit gondolsz, honnan örökölted a makacsságodat? Azt hittem, ez csikaszo tulajdonság, de rájöttem, hogy szó sincs ilyesmiről. A csökönyösség, büszkeség és a vad elszántság mind-mind angol tulajdonságok. Honnan tudod, melyik szülődtől örökölted? Tűztáncost annyira meglepte ez a logika, hogy percekig csak bámulni tudott. Aztán Evan elmosolyodott, egy olyan ördögien kedves mosollyal, hogy Tűztáncosnak majd megszakadt a szíve. – Ne aggódj a kiscsikó miatt, drágám – mondta lágyan. – Lehet, hogy éppen olyan csodálatos és különleges lesz, mint te. Tűztáncos haragja úgy eltűnt a férfi pillantásától és kedves bókjától, mint a füst a szélben. Aztán mikor Evan

355

kinyújtotta a karját felé, nem kellett megkérdeznie, mit akar. Tűztáncos tudta, hogy visszahívja az ágyba. Éppen felálltak, amikor kopogás hallatszott az ajtón. Evan vonakodva ment oda és nyitotta ki. Josh és Fekete Sólyom jöttek hozzájuk. – Bocsánat, ha megzavartuk magukat valamiben, de úgy gondoltam, szeretnék tudni, hogy Fekete Sólyom visszaérkezett – mondta Josh. Evan és Fekete Sólyom pillantása találkozott. A harcos gyászosan bólintott, így adva tudtára Evannek, hogy teljesítette feladatát. Evan nem kérdezett semmit. Nem akarta tudni a részleteket. – Köszönöm. Örülök, hogy biztonságosan hazaértél. Nem akartok bejönni? – Nem, én nagyon fáradt vagyok – válaszolta Fekete Sólyom. – Megyek a kunyhómba, és lefekszem. Majd este átjövök. Ahogy Fekete Sólyom megfordult és elment, Josh azt mondta: – Van egy újságom a maga számára. A futár, akit a Laudoun erődbe küldött Amherst ezredeshez, visszatért. – Átadta a levelet és már vissza is jött? Ilyen hamar? – kérdezte Evan csodálkozva. – Nem, nem adta át. Egy cherokee csapat elfogta néhány mérföldre az erődtől, elvették tőle a tokot és megsemmisítették. – A térképet is? – kérdezte Evan szorongva. – Ja. – A francba! Soha többet nem fogom tudni megrajzolni, legalábbis nem olyan pontossággal.

356

Josh nem mondott semmit, de maga is így gondolta, így legalább egy jó ideig jelentős előnye lesz a többi kereskedővel szemben. – Hát ne izgassa fel magát nagyon. A futárnak legalább azt sikerült elhoznia, amit az ezredes magának küldött. Mérges volt a cherokee-kra, és elhatározta, hogy visszaúton kicselezi őket. – Mit küldött az ezredes? – Ezt. – Josh benyúlt az ingébe, és odaadott Evannek egy kis bőrtokot. Evan átvágott a kunyhón, és leült Tűztáncos mellé az alacsony ágyra. Josh követte. Két levelet húzott elő a tokból. – Kitől jött? – kérdezte Josh kíváncsian. Evan körbenézte a levelet, majd gondosan megvizsgálta a viaszpecsétet a hátulján. – Nem tudom. Ezt a pecsétet nem ismerem. Evan letette az azonosítatlan levelet, és Amherst ezredesét vette a kezébe. Gyorsan elolvasta, majd Josh felé fordult. – Quebec megadta magát. – Mikor? – kérdezte a skót csodálkozva. – Szeptember elején, nem sokkal azután, hogy elhagytuk Virginiát. Amherst ezredes úgy tervezi, hogy jövő tavasszal elindul Montreal ellen, de gyakorlati szempontból szinte befejezettnek tekinti a háborút. Montreal nem jelent katonai szempontból fenyegetést. Soha nem volt és nem is lesz olyan erős, mint Quebec volt. – Ez azt jelenti, hogy maga északon fog csatlakozni hozzá?

357

– Még nem. Jövő hónapban lejár a szolgálati időm. Azt írja, ha ismét be akarok lépni, menjek haza látogatóba, és csak utána menjek hozzá. – Tehát visszamegy Angliába? Evan éveken keresztül mit sem szeretett volna jobban, mint hazamenni, de most a lehetőség egyáltalán nem tűnt csábítónak számára. Meglepődve saját reakcióján, röviden válaszolt. – Talán igen, talán nem. – Aztán felemelte a másik levelet, és elolvasta. Néhány pillanat múlva arcán döbbent kifejezés jelent meg. – Kitől jött? – kérdezte Josh. – A gazdatiszttől, aki a testvérem birtokainak ügyét kezeli – motyogta Evan. – Gazdatiszt? – kérdezte Josh csodálkozva. – Ez azt jelenti, hogy meghalt a testvére? – Igen – válaszolta Evan, mélyen megrendülve a hírtől. – Melyik testvéred? – kérdezte Tűztáncos. – Az ikertestvéred vagy az öcséd? – Az ikertestvérem – Evan most felnézett, arcán kába kifejezéssel. – Ő, a felesége és a fia, mind meghaltak, mikor londoni házuk leégett. – Sajnálom – mondta Josh. – Azt mondja, tűz? Igen, én is hallottam már, hogy ott gyakran vannak tüzek. Sokszor egész városrészek égnek le. – Igen, sok faház van, és nagyon közel épülnek egymáshoz. Ha az egyik kigyullad, szinte lehetetlen megakadályozni, hogy átterjedjen a többire, különösen éjszaka. Ez is éjjel történt. – Tehát most te vagy a gróf? – kérdezte Tűztáncos. – Igen, Linchester tizedik grófja. 358

– Hát, gondolom, így már biztos, hogy végleg hazamegy Angliába, nem? Evan még mindig nem tért magához a hír okozta sokkból, így még fogalma sem volt, mit fog tenni, vagy hogyan érez az egésszel kapcsolatban. Felállt és azt mondta: – Őszintén megvallva, fogalmam sincs, mit fogok csinálni. Időre van szükségem, hogy végiggondoljam. Most kimegyek, és sétálok egyet a folyóparton. Ahogy Evan kilépett a kunyhóból, Tűztáncos úgy érezte, az egész világ apró darabokra hullik szét, és majd megszakadt a szíve. Mióta a férfi bevallotta neki szerelmét, titokban abban reménykedett, hogy talán mégis itt marad Amerikában. Ez azt jelentette volna, hogy teljesen a bátyjára hagyta volna a birtokot, de talán itt is lett volna jövőjük. Még a szerető szerepét is boldogan elvállalta volna mellette, ha másképpen nem megy. Csak az számított, hogy valamiképpen megoszthassa vele az életét, mert nélküle az övé üres és értelmetlen lenne. Tudta, milyen rossz volt, amikor külön voltak. Azonban Tűztáncos biztos volt benne, hogy álmai nem fognak valóra válni, hiszen Evan megkapta mindazt, ami után olyan régen vágyakozott. Lehet, most még azt mondja, nem tudja, mit fog tenni, de Tűztáncos már tudta. A sors az ölébe pottyantotta az álmát – a címet, a kastélyt és szeretett földjét és ő nem fog neki hátat fordítani. Számára nincs hely, gondolta a lány. Még a férfi iránta érzett szerelme sem változtathat ezen. Annyit már megtanult a fehérekről, hogy egy gróf esetleg szerethet egy alantas meszticet, de soha nem adna neki helyet az életében, még szeretőként sem.

359

Igen, amitől félt, bekövetkezett, gondolta Tűztáncos szomorúan, miközben hatalmas könnycseppek gördültek le az arcán. Evan ki fog sétálni az életéből örökre. Vége az együtt töltött szép időknek. 27. fejezet Evan végigsétált a Misho Sipokni fölé nyúló sziklákon, próbálva rendszerezni bátyja hirtelen halála és a rászakadt örökség okozta furcsa gondolatait és érzéseit. Bátyja balesete nagyon elszomorította. Evan soha nem kívánt rosszat neki vagy a családjának. Csak azt akarta magának, ami a bátyjáé volt, mivel meggyőződése volt, hogy jogosan őt illetné meg. Most azonban úgy tűnt, a cím és a vagyon már nem elsődleges az életében. Tűztáncos a legfontosabb. Jobban akarta őt, mint bármi mást a világon. Ami még ennél is több, feleségének akarta tudni. Az, hogy beismerte magának, szinte megváltás volt Evan számára. Soha nem gondolkodott még rajta, milyen szerepet szán Tűztáncosnak, legalábbis tudatosan nem. Egy ideje elég volt annyi, hogy szereti, és a lány is viszontszereti őt. Amíg ide volt kötve a cherokee-k miatt, teljesen megelégedett ennyivel. Azonban örökségének a híre arra kényszerítette, hogy a jövőre is gondoljon. Rádöbbent, hogy egyszerűen képtelen kisétálni a lány életéből. A gondolat, hogy ezentúl Tűztáncos nélkül kellene élnie, elviselhetetlen volt. Maga mellett akarta tudni örökre, hogy megossza vele minden örömét és bánatát, anyja legyen a gyerekeinek, együtt öregedjenek meg, és még haláluk után is egymás mellett feküdjenek.

360

Hirtelen eszébe jutott valami, ami erősen lehűtötte meleg gondolatait. Mi van akkor, ha Tűztáncos nem lesz hajlandó hozzámenni feleségül, és Angliába sem akar menni? Fel kellene adnia csikaszo rangját, és itt hagyni a földet, amit annyira szeret. És rögtön ezután jött a következő zavaró gondolat. Tényleg el akarja vinni Angliába, és kitenni honfitársai megvetésének? Evan szíve azonnal tiltakozni kezdett, aztán megint mást gondolt. Talán nem lenne semmi baj, ha vidéki birtokán élnének, és a szomszédok megtanulnák tisztelni. Egyszerű emberek, jószívűek, sokkal értelmesebbek, mint az úgynevezett „jobbak”, és ő szívesen élné le hátralevő napjait szeretett földjén, az ő csikaszo hercegnőjével. Erről Evannek egy másik indián hercegnő jutott eszébe. Pocahontast is elvitte a férje Angliába, és szerencsétlen néhány év múlva meghalt pestisben. Náluk sokkal több betegség fordul elő, gondolta a férfi, és Tűztáncosnak biztos gyengébb az ellenálló képessége. Lehet, hogy egy egyszerű gyermekbetegség is elvinné. Evanben ismét feltámadt az az érzés, amit akkor érzett, amikor Tűztáncos a csoktók foglya volt, és borzasztóan féltette az életét. Ha elvinné Angliába, állandóan attól kellene rettegnie, hogy bármikor elveszítheti. Ez egy olyan kockázat volt, amit még öröksége feladása árán sem mert megtenni. Ez az utolsó gondolat ismét visszavezette Evant eredeti problémájához, de meglepetésére már egyáltalán nem találta zavarónak a dolgot. Azonban az elmúlt néhány hónap alatt megtanulta, hogy a cím és a világi gazdagság nem nyújthatnak igazi boldogságot. Ezt csak egyetlen személy adhatja meg. És számára ez az egyetlen személy Tűztáncos volt. Azonban még mindig volt egy megválaszolatlan kérdése. Vajon Tűztáncos hajlandó lesz-e 361

feladni az örökségét miatta? Az, hogy szereti őt, még nem jelenti, hogy erre is hajlandó lesz. Keményen megtanulta, hogy Tűztáncost nem lehet könnyen venni. Evan hirtelen sarkon fordult, és arcán elszánt kifejezéssel visszasietett a faluba. Mikor Evan belépett a kunyhóba, Tűztáncos ott ült az ágyon, és egy pár mokaszint hímezett. A férfi meglepetéssel vette észre, hogy a lány fel sem néz beléptekor, és jelét sem adja, hogy észrevette volna. – Valamit meg kell veled beszélnem – mondta. Tűztáncos tudta, mit akar Evan mondani. Azt, hogy elmegy. Nem mert ránézni, mert attól félt, hogy elsírja magát, ezt pedig büszkesége nem engedte. Beszélni sem tudott. Torkában óriási gombóc ült. Szemét a gyöngyre függesztve, lassan bólintott. Tűztáncos viselkedése elbizonytalanította és elbátortalanította Evant – mindkettő olyan érzés volt, amit még soha nem tapasztalt. A nehéz feladat így még nehezebbé vált. Idegesen megköszörülte a torkát, és próbálta összeszedni minden bátorságát. – Hozzám jössz feleségül? – kérdezte végül. Tűztáncos úgy meglepődött Evan kérdésén, hogy szinte nem kapott levegőt. Felnézett a férfira, és azon tűnődött, hogy vajon jól hallotta-e. Furcsa tekintete csak még növelte Evan zavarát. – Tudom, hogy sokat kérek, mert fel kellene adnod az örökségedet miattam, de… Mielőtt azonban Evan befejezhette volna a mondatot, a lány magához tért, és közbevágott. – Én már eldöntöttem, hogy feladom az örökségemet – mondta mivel nem tudnám teljesíteni a törzzsel szembeni 362

kötelezettségemet. Soha nem tudnék összefeküdni egy másik emberrel utánad. Olyan lenne, mint… – Tűztáncos egy pillanatra elhallgatott és a helyes szót kereste – a szentségtörés. Evan tudta, hogy Tűztáncos igazat mond. Hatalmas különbség van a szerelem és a szeretkezés között. A szeretkezéshez nem kell sem szív, sem lélek, és ha az ember egyszer már megtapasztalta a szerelmet – az érzelmet és az aktust együtt – a puszta szeretkezés csak utánzása annak, amit Isten ezzel adni akart az embernek. – Tehát hozzám jössz? Tűztáncos tudta, hogy a házasságuk mit vonna maga után. Fel kell adnia az otthonát, a népét és az Evan világában élni – abban a hideg és idegen világban, amit annyira nem szeretett, és ahol őt sem szerették. Mikor azonban arra gondolt, hogy különben a férfi nélkül kellene leélnie az életét, látta, hogy nincsen más választása. Ha kell, a világ végére is elmegy a szeretett férfival, gondolta. Nem, gondolta szégyenkezve, még a pokolba is elmenne vele. Most, hogy már döntött, Tűztáncos elengedte magát. Óriási boldogságot érzett. – Igen! – kiáltotta mosolyogva. – Igen, hozzád megyek feleségül! Evan számára Tűztáncos tétovázása egy örökkévalóságnak tűnt, és egyfolytában attól rettegett, hogy a lány nem egyezik bele. Most, hogy végre kimondta a választ, amit annyira várt, úgy megkönnyebbült, hogy csaknem összeesett. Örömében magához ölelte a lányt, megszorította, és csókkal pecsételte meg válaszát.

363

Mikor végül abbahagyták a csókolózást, és a férfi hátralépett, döbbenten látta a Tűztáncos arcán csillogó könnyeket. – De hát te sírsz! – kiáltott fel. – Igen – válaszolta a lány, mérgesen törölve le az arcát. – A gyenge angol vérem miatt van. A csikaszo nők soha nem sírnak, főleg nem akkor, ha boldogok. Ez volt az első alkalom, hogy beismerte angol vérét, és még ha gyengének is mondta magát, Evannek ez nagyon tetszett. Melegen elmosolyodott, és gyengéden letörölte az utolsó könnycseppet. – A boldogságtól bármikor sírhatsz, de más miatt nem – mondta lágyan. Evan most leült az ágyra, és lehúzta maga mellé Tűztáncost is. – Van néhány dolog, amit meg kell beszélnünk. El kell döntenünk, hol fogunk élni. – Mármint hogy melyik birtokodon Angliában? – Nem megyünk Angliába. Úgy döntöttem, a vagyonomat átadom az öcsémnek. Tűztáncos ezen úgy meglepődött, hogy szóhoz sem jutott. Aztán szemei gyanakvóan elkeskenyedtek. – Miért csinálod ezt? – kérdezte. – Úgy döntöttem, már nincs rá szükségem. Tűztáncos arra számított, hogy Evan azt mondja, miatta adja fel a grófságot. – Ne tedd ezt. Egy napon még megbánod. – Nem, nem fogom megbánni. Minél többet gondolkodom rajta, annál biztosabb leszek benne. Már nem vagyok ugyanaz az ember, aki négy évvel ezelőtt eljött Angliából. Megváltoztam. Az értékítéletem is megváltozott. Meghalnék az unalomtól, ha ott kellene üldögélnem a 364

parlamentben, és hallgatni azt a sok puccos majmot, akik olyanokról vitatkoznak, amiről fogalmuk sincs. Pedig ezt kellene csinálnom. És otthon, a vidéki birtokon is a formaságok töltenék ki az életemet. Ha leállnék földet ásni az embereimmel, ahogyan azt szeretném, óriási botrány lenne belőle. Én a szabad levegőt szeretem, nemcsak a napi lovaglás erejéig, hanem szeretek kint dolgozni. A grófi cím nem lenne más, csak egy kolonc a nyakamon, visszatartana mindentől, amit csinálni szeretnék. Itt, ebben az országban azt teszek, amit akarok. Megkóstoltam a szabadságot, és nagyon tetszik. – Tehát visszamegyünk keletre, az egyik kolóniára? Evannek eszébe jutott, milyen csúnyán bántak ott Tűztáncossal, és azt válaszolta: – Nem – A frontra? Az már egy kicsit jobb lenne, gondolta Evan. Ott is éltek az indiánokkal szembeni előítéletek, de azért már sok meszticnek sikerült beilleszkednie. De még… Evannek hirtelen nagyon jó ötlete támadt, ami már percek óta ott motoszkált tudata szélén. – Emlékszel arra a prérire, amin keresztülvágtunk az Ohio melletti csikaszo faluba menet? Amire Fekete Sólyom azt mondta, hogy Isten országa? Tűztáncos soha nem felejtette el azt a gyönyörű helyet, a kék ég lélegzetelállító kiterjedését. Ahányszor Evan szemébe nézett, mindig ez jutott eszébe. – Igen, emlékszem – mondta. – Mit gondolsz, Isten megengedné, hogy használjuk egy ideig, mondjuk egy életen keresztül? – Miről beszélsz?

365

– Arra gondoltam, esetleg letelepedhetnénk ott. Annyira nincs is elszigetelve, legalábbis nem jobban, mint több más telepes otthona. Építünk egy házat, egy csűrt, néhány melléképületet, megtisztítunk egy darab földet kertnek, és lovakat tenyésztünk. – Lovakat? – kérdezte Tűztáncos csodálkozva. – Igen. Nagyszerű legelő lenne a buja növényzetével, és nekünk csak egy darabjára lenne szükségünk. Neked vannak csikaszo lovaid, nekem pedig van annyi megtakarított pénzem, hogy vegyek néhány Thoroughbredet az enyém mellé. – Az én lovaimat akarod keresztezni az angol lovakkal? – kérdezte Tűztáncos rémülten. – Elfelejtetted, mit mondtam reggel? Az új vér nagyon jó hatással van az állatokra. Gondolkozz egy kicsit, Tűztáncos. Képzelj el egy lovat, az én Thoroughbredem méretével, szépségével, és egy csikaszo ló gyorsaságával, kitartásával, keménységével. Egy ilyen lónak óriási ára lenne a telepesek között, és ahogy ez az ország fejlődni fog, nagy szükség lesz a jó lovakra. Persze nemcsak a telepeseknek adnánk el őket, hanem más indián törzseknek is. A hajózás soha nem lesz olyan fontos itt, mint Európában. Ez lovas ország lesz, mert lovakkal bárhová el lehet jutni, ahol nincsenek folyók. És minél ló központúbbak lesznek az emberek, annál jobban fognak arra adni, hogy milyen lovaik vannak. A csikaszo ló ennek az elvárásnak nem felel meg. Szép csikaszo lovakat akarnak majd. Korábbi tiltakozása ellenére Tűztáncos nagyon csábítónak tartotta az ötletet. Azonban egy kifogása még mindig volt

366

– Én soha nem adtam el a lovaimat. Nem tudom, hogy képes lennék-e rá. – Valamiből meg kell élnünk, drágám – válaszolta Evan türelmesen. – Nézzünk szembe a tényekkel. Én szívesen túrnám a földet, de soha nem voltam egy igazán sikeres farmer, és ha teljesen magamra lennék utalva, ez nem menne. Kereskedőnek sem lennék jó. Azonban a lótenyésztéshez nagyon értek. Angliában is ezt csináltam. Kinti munka, és szerintem ez a tökéletes megoldás. – Éppen földet is művelhetnénk, te eljárnál vadászni, és ennyi elég is lenne. – És úgy tengetnénk az életünket, mint azok a szerencsétlen telepesek, akiket keleten láttunk? Nem, Tűztáncos. Én ennél többet akarok adni neked. Szép otthonunk lesz, olyan, amire mindketten büszkék lehetünk, minden kényelemmel felszerelve. – Csak nem egy tollal kitömött ágyra gondolsz? – kérdezte Tűztáncos rémülten. Evan elnevette magát. – Csak ha te is akarsz egyet. Én még mindig azt mondom, csak szokás kérdése a dolog. Lehet, hogy így van, gondolta Tűztáncos. Például nem bánta volna, ha van egy spinétjük, egy íróasztal Evannek… Látva a lány arcán szétterülő mosolyt, Evan azt kérdezte: – Mire gondolsz? – Csak arra, hogy mit szeretnék. Egy nagy fürdőkádat. – Helyes – vigyorodott el Evan. – De olyat, aminek nincsen lába – tette hozzá.

367

Tekintetük találkozott és mindketten tudták, hogy a másik is a williamsburgi esetre gondol, és a következő közös fürdőjükre. Aztán Evan azt mondta: – Küldök egy levelet a gazdatisztnek, és megírom neki, hogy döntök, ha vége lesz ennek a zűrzavarnak, és a cherokee-k lenyugodnak. – Tehát akkor egyáltalán nem mész vissza? – kérdezte Tűztáncos csodálkozva. – Nem látom be, miért kellene visszamennem. Egy hónap múlva lejár a szolgálati időm, civil leszek. Akkor meg azt csinálok, amit akarok – egy pillanatra elhallgatott, majd megkérdezte: – Tehát mikor házasodhatunk össze? – A csikaszoknak nincsen házassági ceremóniájuk. Mihelyst a pár családjai megegyeznek egymással, házasoknak számítanak. Evan megdermedt. – Akkor neked nagyanyádtól kell engedélyt kérned. – Nem, már megmondtam neki, hogy nem fogadom el az örökségemet, mert soha nem lennék képes mást szeretni, csak téged, bár nem is reménykedtem benne, hogy így történik a dolog. Nagyanyám megértette, és felmentett a törzzsel szembeni kötelezettségem alól. Teljesen megváltozott, mióta visszahoztatok a csoktóktól. Azt mondta, mindig szeretett, de soha nem tudta, hogy ennyire, csak mikor elraboltak. Azt akarja, hogy boldog legyek, és szabadon dönthetek az életem felől. Evan szíve megugrott. – Te is beleegyeztél, én is beleegyeztem. Ez most azt jelenti, hogy házasok vagyunk? – Igen. Nem maradt más… – Tűztáncos hangja elhalkult és az ágy felé nézett. 368

– Mint a beteljesülés – fejezte be helyette Evan rekedten. Felállt, a karjába vette a lányt, és odavitte az ágyhoz. – Ezt is elintézhetjük, szerelmem. Alig várom, hogy a feleségemmé tegyelek, örökre. Ahogy Evan keresztülvitte a szobán, Tűztáncos belefúrta az arcát a férfi nyaka hajlatába, és mélyen beszívta férfias illatát. Tudta, hogy Evan igazat mondott, amikor bejelentette, hogy ebben az országban akar maradni. Ő maga is látta rajta a változást, és végig ebben reménykedett. Azonban azt álmában sem merte volna gondolni, hogy a férfi teljesen hátat fordít a világának, és úgy dönt, hogy az övét osztja meg vele. Az, hogy ennyire szerette, mélyen megérintette a lányt, és azt kívánta, bárcsak ne bánná meg Evan soha a döntését. Szeretni fogja az ő arrogáns angolját, vad aranyharcosát teljes szívéből, lelkéből és lényének minden részéből. Boldogságot fog neki adni, és gyönyörű, erős gyermekeket. Hosszú, boldog életük lesz együtt. Ez még csak a kezdet, de örökké fog tartani.

VÉGE

369