Joanna Trollope - Szeretőből Feleség

Joanna Trollope

Szeretőből feleség Kossuth Kiadó

Tartalom ELSŐ FEJEZET MÁSODIK FEJEZET HARMADIK FEJEZET NEGYEDIK FEJEZET ÖTÖDIK FEJEZET HATODIK FEJEZET HETEDIK FEJEZET NYOLCADIK FEJEZET KILENCEDIK FEJEZET TIZEDIK FEJEZET TIZENEGYEDIK FEJEZET TIZENKETTEDIK FEJEZET TIZENHARMADIK FEJEZET TIZENNEGYEDIK FEJEZET TIZENÖTÖDIK FEJEZET TIZENHATODIK FEJEZET TIZENHETEDIK FEJEZET TIZENNYOLCADIK FEJEZET TIZENKILENCEDIK FEJEZET HUSZADIK FEJEZET Impresszum

ELSŐ FEJEZET – Okosabb lenne, ha még félórát idefenn tartaná a fickót – mondta a bírósági tisztviselő a biztonsági őrnek. Mindketten a bíróság várótermében álló vádlottra pillantottak. A férfi hevesen szívta a cigarettát, és több mint egy fejjel kimagaslott az őt körülvevő nők közül, akik úgy kellették magukat neki, akár a tyúkok a kakasnak: kotkodácsolva, hízelegve, kellemkedve. A biztonsági őr megcsörgette az övére akasztott kulcscsomót. – Szóval áll a bál odalenn? – Azt nem mondanám – felelte a tisztviselő –, de lenn várakozik a lány családja meg néhány barátja. A biztonsági őr sóhajtott. – Bárcsak ne tették volna le az óvadékot, és bevihetném. Akkor legalább tudnám, hol van. A tisztviselő ismét a vádlottra pillantott. Jóképű fickó volt a maga csiricsáré, naezt-kapjátok-ki-lányok módján, de nem túl bizalomgerjesztő, legalábbis a mostohalányát illetően. – Nem fog meglógni. – Mégis jobban szeretném rács mögött tudni. Fiatal, fekete ruhás nő ment el mellettük szapora léptekkel, vörösesbarna haja fekete szalaggal volt hátrakötve, kezében szögletes, fekete diplomatatáskát vitt, a karján fekete kabát csüngött. Menet közben biccentett a tisztviselőnek. – Jó ’cakát! – mondta. A biztonsági őr utánanézett. Egész nap figyelte Miss Merrion Palmert, a vád tanácsadóját, és megcsodálta, milyen tökéletesen illeszkedik parókája a valódi hajára. – Szép lába van – mondta. A tisztviselő halkan füttyentett, és visszahúzta a válláról lecsúszó, fekete talárját. – Ó – mondta –, azt elhiszem. Körbepillantott, aztán fojtott hangon megkérdezte: – Ismeri a bírót? – Ne vicceljen már! A fél hónapot itt töltöm – mondta a biztonsági őr –, persze, hogy ismerem a bírót. A bírósági tisztviselő közelebb hajolt: – Aki itt elment – mondta, szemét a váróterem végén lévő lakkozott ajtóra szögezve, amely a bírók folyosójára nyílt –, az nem egyszerűen ügyvéd, holmi régi ügyvédnő, hanem a bíró úr macája.

Amint Guy Stockdale bíró visszaért a lakkozott ajtó mögötti szobájába, levette a parókáját, és a faállványra akasztotta. A paróka és az állvány az apjáé volt, ahogyan a mellényzsebében lévő zsebóra is, amelyet babonából viselt minden nap, mert úgy érezte, hogy bolondot csinálna magából, ha nem tenné. Ehhez a kelléktárhoz tartozott még egy ezüst töltőceruza, amellyel rendre aprólékosan jegyzetelt a bírói székben ülve. Levette bíborvörös-fekete talárját, és felakasztotta a ruhatisztító műanyag fogasára, amely felváltotta azt a nehéz, fából faragott vállfát, melyet külön erre a célra hozott be. Ezután levette fekete zakóját, s a szürke, műanyag karosszék támlájára terítette. Leült a székre, s arcát a tenyerébe temette úgy, hogy eltakarja a szemét. – Szeretné, ha levenném a parókámat? – kérdezte a bíróság belső videóhálózatán keresztül a tanútól aznap délelőtt fél tizenegykor. – Könnyebb lenne? – Csöppet sem zavar – felelte a lányka. Nem látszott rémültnek. Nem riadt meg semmitől egész nap, talán csak a szánalomra méltó igyekezettől, amellyel visszaemlékezett rá, hogy mi történt vele. – Ahogy tetszik. A bíró fura módon szerette volna levenni a parókáját. Ez nem volt jellemző. Általában szívesen viselte, sőt a talárt is, amely megkülönböztette az egyedit a személytelentől, mert annyira azonosult azzal, hogy elsősorban bizonyos hivatal és az igazságszolgáltatás képviselője, nem pedig Guy Stockdale, hatvankét éves, száznyolcvannyolc centiméter magas férfi, aki 44-es cipőt hord, s akinek – imponáló módon – még nincs szüksége se szemüvegre, se műfogsorra. Ám a mai nap más volt. Mégpedig azért, mert bár nem akarta különösebben, eljutott egy olyan pontig, amikor választania kellett, s nem tudta tovább elodázni, hogy akkor tegye majd meg, amikor a bátorsága is nagyobb. Mindezen okoknál fogva nem volt képes a belső videóhálózaton látható lánykát csupán abúzust elszenvedett gyermeknek tekinteni – tizenhárom vád szólt a kislány mostohaapja ellen, hat erőszakos közösülési kísérlet, öt erkölcsökbe ütköző közösülés és két nemi erőszak –, inkább amolyan útitársnak egy olyan világban, ahol azok a dolgok, amelyeket az ember akar, s amelyekre szüksége van, erős ellentétbe kezdenek kerülni azokkal, amelyek már megvannak. Halk kopogás hallatszott, s már rögtön nyílt is az ajtó, amelyen Penny Moss, fiatal tisztviselőnő lépett be. A kezében egy dossziét tartott, amelyet rögtön az asztalra tett. Penny egyenesen a középiskola elvégzése után jött dolgozni a Stanborough-i Büntetőjogi Bíróságra. Guy elvette az arca elől a kezét, s a lányra nézett, aki nem vett különösebben tudomást arról, hogy a bírót kissé magába roskadva találta. Igazából soha nem vett tudomást semmiről, azon kívül, amivel éppen az adott pillanatban foglalkozott. – Mr. Weaverbrook az állatmenhelyről, bíró úr.

Guy a dossziéra pillantott. Mr. Weaverbrooknak volt egy úgynevezett állatmenhelye, amelyet lopott mezőgazdasági gépek és ló szállítására alkalmas utánfutók csöppet sem megfelelő álcázására használt. Amikor meg kellett volna jelennie a bíróságon, mindig akut pánikrohamra hivatkozott. Általában a felesége jött helyette, aki reszketve ült a helyén, mivel megviselte, hogy lojalitását meg kellett osztania Mr. Weaverbrook és a törvénytisztelő viselkedés között. Guy szánta és csodálta Mrs. Weaverbrookot. – Meg kívánja tartani az ügyet magának, bíró úr? – Igen, Penny. – És Mrs. Mitchell meg a gyerekei ügyét? Guy ismét becsukta a szemét. Mrs. Mitchell szadomazochista hajlamokkal megvert nimfomániás volt, akitől nagy nehezen elvették három különböző apától született gyermekének nevelési jogát. – Azt is, Penny. Abban az ügyben korábbi időpontot szeretnék. – Bíró úr… – Penny – mondta Guy –, nem késlekedhetek. Egy nyolcéves gyerek jövőjéről kell döntenem. Penny szólásra nyitotta a száját. Azt akarta mondani, amit mindig, ha olyasmire kérték, amit nem akart megtenni: „Martinnak nem fog tetszeni.” Martin volt a bíróság vezetője. Guy felállt. – Jó éjszakát, Penny! És köszönöm! Penny felvette Mr. Weaverbrook aktáját. Guy észrevette, hogy a lány gyűrűsujján két egymásba fonódó kezet ábrázoló aranygyűrűt visel. – Jó éjt, bíró úr! – felelte a lány. Kora tavasz volt odakinn. Az esti sötétségben a bíróság szűk parkolója az utcai lámpák fényétől természetellenes, narancsszínű fényben fürdött. A körülötte álló épületek olyan merészen modernek voltak, mint maga a bíróság: vérvörös tégla és beton keveréke sok-sok üveggel és fénylő fémkeretekkel. Kivétel nélkül mind mélységesen embertelenül hatottak, szinte fenyegetően, köztük a bíróság nagy acélkapuja is, amelyek éjszakára bezártak. Guy szerette az impozáns épületeket, amelyek magát a törvényt szimbolizálták, de a fenyegetést ki nem állhatta, és semmi olyat sem, ami könyörtelenségre, irgalmatlanságra utalt. Guyén kívül már csak a két kerületi bíró autója állt a parkolóban, akik hozzá hasonlóan hajlamosak voltak a legtöbb este hatig dolgozni, annak ellenére, hogy a hivatalos munkaidő fél ötig tartott. Igazán remek emberekkel dolgozom, szokta mondogatni Guy, és ezt valóban így is gondolta. Kinyitotta a kocsi hátsó ajtaját, aktatáskáját az ülésre tette, beült a kormány mögé, és beindította a motort. Majd szinte ugyanazzal a mozdulattal le is állította. Csak ült,

s meredten nézte a kis piros lámpákat a műszerfalon, amelyek mindig precízen működtek. Nem akarok hazamenni, gondolta Guy. Kezét a kormányról a térdére tette. Nem akarok hazamenni, és szembenézni a ténnyel, hogy végre-valahára döntöttem, és most cselekednem kell. Gyűlölöm – gondolta, szemét lehunyva –, hogy elkerülhetetlenül fájdalmat fogok okozni. Bármit teszek, fájdalmat fogok okozni, magamnak és mindenki másnak. Már évek óta ezt teszem, csak nem mindent tudnak. Merrion, szokásától eltérően, aznap nyíltan a szemébe nézett. Eddig nem volt rá precedens, hogy együtt kellett volna megjelenniük egy bírósági tárgyaláson, sőt Guy kérte is, hogy ha van rá mód, ne is tegyék. Merrion elfogadta ezt a helyzetet, és amikor kiderült, hogy ezúttal elkerülhetetlen, azt mondta Guynak, hogy ne csináljon belőle ügyet. – Nem nagy dolog – mondta. – Háromnapos tárgyalás, és nem is maradok Stanborough-ban. Tudod, hogyan vélekedek Stanborough-ról. Guy természetesen tudta, mint ahogy tisztában volt Merrion érzéseivel a legtöbb dologgal kapcsolatban. Számos jellemvonása közül ez volt az egyik, ami elbűvölte, tovább a nyíltsága, az őszintesége, s az a képessége (és bátorsága), hogy a dolgokat olyannak lássa és írja le, amilyenek, nem amilyennek lenniük kéne, vagy éppen szeretné, hogy legyenek. – Több mint harminc éve nős vagy – mondta Merrion. – Két fiad van és unokáid, én pedig a lányod lehetnék, de megőrülök érted. Megőrülök. Ez egy pokoli nagy probléma, és egyre nagyobb lesz, nem vitás. Már majdnem hét éve, hogy megismerkedtek. Akkor Merrion huszonnégy éves volt. Guy az egyik esti vonattal Londonba utazott, hogy Simon fiával vacsorázzon. Simon anyja, Laura erőltette ezeket a kiruccanásokat, hogy érzelmileg közelebb kerüljenek egymáshoz. – Kérlek, menj el. Kérlek! Hogy hidalhatnánk át a köztetek lévő szakadékot, ha meg sem próbáltok beszélgetni? Guyjal szemközt egy lány ült, aki könyvet olvasott, s úgy rázkódott a nevetéstől, hogy még a könnye is kicsordult. Időnként ugyan az arca elé tartotta a kötetet, hogy ne látszódjék: egyszerűen nem tud uralkodni magán. Guy ki tudta olvasni, hogy Lawrence Durrell: Esprit de Corps című könyvének régi, viharvert, papírkötéses kiadása okozza a nagy derültséget számára. S azt is látta, hogy a lány haja meseszép, szűk farmerba bújtatott lábai pedig csodásan hosszúak. A szó hagyományos értelmében egyáltalán nem volt szép, de onnantól kezdve, hogy Guy ránézett, egyszerűen nem tudta róla levenni a szemét. Aztán már nem is próbálta. Kitartóan, mosolyogva mustrálta, míg végül a lány a térdére fektette a könyvet, és még egyre nevetve megszólalt: – Nem tehetek róla.

Guy a Paddington vasútállomáson meghívta egy italra. Kiderült, hogy DélWalesből jött, ahol az anyját látogatta meg, s most utazik vissza Londonba, ahol dolgozik, és családjogot tanul. Határozott véleménye volt arról – és Guy csodálta ezért –, hogy az ügyvédi kamarában több női ügyvédre lenne szükség, kivált családjogi kérdésekben. Guy nem árulta el, hogy bíró. S egyáltalán, a nevén kívül nemigen mondott magáról semmit, csak hogy nagyjából merrefelé lakik, és miért van Londonban. Mikor elváltak, felírta a lány telefonszámát, taxiba ültette, és elment találkozni Simonnal. Az étteremben egy palack pezsgőt rendelt. – Milyen alkalomból? – kérdezte Simon. – Mit ünneplünk? Guy felemelte a poharát. – Tisztán egészségügyi okokból. Majdnem hét éve. Hét éve tart, amit a lapok kettős életnek neveznének – otthon Laurával, házzal, kerttel, a kutyákkal és a megszokott dolgokkal és máshol Merrionnal. A máshol néha London volt, vagy szálloda, olykor-olykor külföld, amikor Guy konferenciákra utazott, sőt olyan is megesett, hogy a Reding állomás büféjében találkoztak tíz percre. – A szeretőd vagyok – mondta Merrion. – Nem! Nem az! – rezzent össze Guy. – A szerelmem… – Nem – mondta Merrion –, sajnálom. Együtt hálunk, bizonyos dolgokat te fizetsz nekem, én pedig kizárólag neked tartogatom magamat. Ezt teszik a szeretők. Guy újra beindította a kocsit. Ma ismét hallotta a szerető szót a bíróságon. – Előfordult – kérdezte a védőügyvéd a tanút –, hogy a mostohaapja a szeretőjének nevezte? – Nem – felelte a kislány, majd megnyalta az ajkát. – Azt mondta: „Szerelmesek vagyunk, szerelmesek”. És azután. – elhallgatott. – Mi volt azután, Carly? – Azt mondta: „Jobb vagy anyádnál”. – Jobb? Miben? – A szexben – mondta világosan a lány. Guy kifarolt a parkolóhelyről Stanborough egyirányú központjába. Kevesen jártak az utcán, de a forgalom nagy volt. Amikor a kislány azt a szót mondta, egy pillanatra az esküdtekre nézett. Az esküdtek éberen és figyelmesen kezdték a napot, majd, ahogy múlt az idő, és az ügy feltételezett tényei a lehető legnyersebben elhangzottak, szinte összezsugorodva meredtek maguk elé, ahogy elméjük küszködött annak a pontos megértésével, amit hallottak. – Reggel szerette csinálni, a nappaliban, mielőtt iskolába mentem – mondta a lány. – Amikor már rajtam volt az egyenruhám. – A nappaliban?

– Igen. Nyitott ajtónál. – Nyitott ajtónál? Miközben az édesanyja meg a húga az emeleten aludtak, és a lépcső pontosan a nappali ajtajával szemben volt? – Ó, igen – mondta a kislány –, tetszett neki a gondolat, hogy anyu rajtakaphat minket. Ezért szerette csinálni a fürdőszobában és a konyhában is. Kezdett kialakulni a kép, egy meglehetősen hétköznapi, három hálószobás, teraszos ház képe Stanborough külső részén, amelyben egy modern család élt: egy nő, egy férfi és a nő két kiskorú lánya a korábbi házasságából, ahol valójában semmi nem volt az, aminek látszott. – Heatherhez soha nem nyúlt – mondta a lány szinte büszkén. – Ő fiatalabb nálam, de hozzá soha nem nyúlt. – S miért engedte, hogy magához nyúljon? – kérdezte a védőügyvéd. A kislány kissé duzzogva és mérgesen válaszolt: – Átejtett. – Átejtette? – Azt mondta: „Akarsz menstruálni, igaz? A szextől megjön a menstruációd.” És megjött. Azt akartam, hogy szeressenek a fiúk. Ő azt mondta, szeretni fognak, ha engedek neki. De nem szeretnek. A védőügyvéd előrehajolt. Telt arca és kissé rámenős modora volt. – De az előbb azt mondta, hogy átejtette. – Igen. – De ha tudta, hogy átejtette, miért engedte, hogy folytassa? A lány lesütötte a szemét, s még az is lehet, hogy tördelte a kezét, de az már nem látszott a tévé képernyőjének keretétől. – Carly – mondta az ügyvéd –, hallotta a kérdésemet? A lány bólintott. – Megismétlem. Ha tudta, hogy átejtette a mostohaapja, miért engedte, hogy folytassa? A lány suttogott valamit. – Carly, a bíróság nem hallja. Sóhajtott, aztán fáradtan, ugyanakkor némi büszkeséggel mondta, mint aki valami hiteleset állít: – Olyan volt nekem akár egy isten. Egy isten. Egy negyvenöt éves férfi istent játszik egy megrészegült asszonynak és a szintúgy megbűvölt gyermekének. A teraszos ház a takaros előkerttel és a sokkal kevésbé takaros hátsó kerttel, ahol a lányok ketrecben nyulat tarthattak, nem annyira családi ház volt, inkább afféle csatatér, ahol tisztességtelen, veszélyes, megalázó, kegyetlen játékokat játszottak. Az esküdtszék kimerültnek látszott. Többen úgy festettek, minden, a televízióból és a sajtóból szerzett világi ismereteik ellenére, mint akik többet hallottak, mint

amennyire számítottak: a nyers valósággal néztek farkasszemet, amelyet nem lehet kikapcsolni, ha elegük van belőle. És ez csak az első nap volt. De hogy egy isten! Ezt mondta ez a tizenöt éves gyerek, aki nyolcéves kora óta élt a mostohaapjával, egészen egy évvel ez előttig, amikor végre elmondta az anyjának, mi folyik a háta mögött. Egy isten. Beszélhet az ember kifulladásig a nemek közti egyenlőségről, hozhat törvényeket, próbálhat tanítani, és akkor jön ez a huszadik század végi gyerek a merészségével és a vitathatatlan lehetőségeivel, majd egyszerűen és minden feszélyezettség nélkül kijelenti, hogy az a férfi olyan volt neki, akár egy isten. Guy eltűnődött, hogy vajon istennek tartotta-e őt Laura valaha is, mondjuk kapcsolatuk hajnalán, amikor szerelme tárgyát igazán rendkívülinek látja az ember. Az egyetemen ismerkedtek meg, Guy jogot tanult, Laura franciát és spanyolt. Mindketten szorgalmasan dolgoztak – Laura azért, mert lelkiismeretes volt, Guy pedig azért, mert törekvő –, és hasonló eredményekkel végeztek. Guy rögtön továbbtanult, hogy olyan ügyvéd legyen belőle, aki bíróság előtt is szerepelhet, Laura pedig a Külügyminisztériumban pályázott meg egy állást, de nem vették fel, ezért fordítóként helyezkedett el egy olyan irodánál, amely kisebb cégek európai kapcsolatait próbálta fejleszteni. Unalmas munka volt, és Guy megpróbálta lebeszélni róla Laurát. – Próbálkozz a BBC-nél, a nemzetközi hírügynökségeknél és különféle a könyvkiadóknál. Próbálj tanítani – javasolta. – Nem lehet – felelte Laura. – Ha az egyikünk nem keres, nem tudunk összeházasodni. – De tudunk. A házasságkötéshez nem kell pénz. Ha pedig kell, majd kölcsönkérek, s később megadom, ha keresni fogok. De nem csinálhatsz olyasmit, amiben nincs benne a szíved. – Képes vagyok rá – mondta Laura. – Nem bánom. De bánta. Guy most már emlékezett rá, hogy mennyire. Laura nem szólt semmit, mert úgy nevelték, hogy némán tűrjön, de a viselkedése, a hangulata, sőt még a járása is azt mutatták, hogy gyötrődik, s nem engedi a szellemét szabadon száguldani úgy, ahogyan Guy. – Bosszús vagy? – kérdezte megannyiszor Guy. Laura ilyenkor ránézett szép gesztenyebarna szemével, amely tükrözte elméje és szíve tisztaságát. – Nem – mondta mindig. Guy ilyenkor átfogta az asszony vállát, s kicsit megrázta. – Hihetek neked? – Persze – felelte Laura. Hát hitt neki. Vagy legalábbis úgy tett, mintha hinne. Közben éppoly megszállottan tanult a vizsgára, ahogyan az előzőre, és gyakorta kérte Laurát, hogy keressen más

munkát, de ő nem volt hajlandó. Egyszer Guy elment a bankba, és fél évre hitelt vett fel, hogy Laura otthagyhassa a munkáját, és hozzáillő állást keressen. Egy héttel később pedig Laura ment be a bankba, és lemondta a hitelt. – Utálom. Nem vagyok képes rá. Tudod, hogy anyu és apu állandóan az adósságaikkal küszködtek, és én ezt nem bírnám elviselni. – De mi nem olyanok vagyunk, mint a szüleid. Nincs olyan problémánk a pénzzel, mint amilyen nekik volt. Nemsokára lesz jövedelmem. S két év múlva, ha minden jól megy, tisztességesen, aztán pedig kifejezetten jól fogok keresni. – Nem tudok elhinni semmit, amíg meg nem történik – mondta Laura. Guy úgy gondolta, hogy ilyesmit az ember nem mond egy „istennek”. Laura aggodalmas gyakorlatiasságát sosem söpörte volna el semmiféle emberfeletti lehetőség. Sem fiatal korában, most meg még annyira sem. Most! Hogy gondolhat rá félelem és pánik nélkül? Lehetetlen. Laura hatvanegy éves. Nem különösebben öreges vagy fiatalos, de kellemes külsejű, ápolt, hatvanegy éves asszony, akinek ugyanolyan a tekintete, mint jó pár évvel ezelőtt, csak az arcán hagyott nyomot a múló idő. Laura szeme mintegy metaforája volt mindannak, ami megváltozott, megfordult az utóbbi hét évben. Amióta Guy megismerte Merriont, egészen másként látta a környezetet, amelyben Laura élt. Mint amikor az ember nagyonnagyon lassan távolodik valamitől, amit fölöttébb jól ismer, amit a legapróbb részletekig fel tud idézni, de ahogy eltávolodott tőle, az a valami összezsugorodik, elveszti szilárdságát, jelentőségét. Guy elhagyta Stanborough újszerű kertvárosát, és ráfordult egy kisebb, vidékre vezető útra. Az utcai lámpák átadták helyüket a sötétségnek, és a kocsi kerekei belebelecuppantak a sárba. Még öt mérföld. Öt mérföld, és akkor, a kanyar után, mielőtt beér a faluba, meglátja a házuk fényeit és az almafák girbegurba, csupasz, fekete körvonalait az előkertben. Harminc éve vették a házat, amikor Simon nyolc-, Alan pedig ötéves volt. Három lerobbant ház állt a használaton kívüli pajták és disznóólak saras káoszában. De ott volt a gyümölcsöskert és a varázslatos kis falu a templommal meg a kocsmával, és jó volt a vasúti összeköttetés a tízmérföldnyire lévő Stanborough és London között. Na, és persze Laura nagyon akarta. Végre otthagyta a munkahelyét, amikor várandós lett Simonnal, feltehetően azért, mert Guy már pénzt keresett, és a gyerek születése után többé nem említette, hogy dolgozna. Olyan lelkiismeretes anyává vált, mint amilyen diák is volt. A battersea-beli parányi, teraszos házból, amelyet alig tudtak fenntartani, Laura minden nap kivitte Simont a parkba játszani, s négyéves korában megtanította olvasni. Maga sütötte a kenyeret, és megszabta, hogy a kisfiú mennyi ideig tévézhet: ahhoz pont eleget, hogy beilleszkedjen az iskolába, de ahhoz keveset, hogy leszokjon önnön képzelete használatáról. Amikor három évvel később megszületett Alan, Guy bekapcsolódott ebbe a fontos és fárasztó vállalkozásba.

– Ez az, amire vágysz? – kérdezte Guy eltökélten, felkészülve arra, hogy bármit feleljen is Laura, támogatni fogja. – Elegendő neked az anyaság? – Egyelőre – mondta Laura, de nem nézett a férjére. Nagy halom puha, színes ruhát vett ki a szárítógépből. – Egyelőre nem tehetünk mást. – Hogy érted ezt? – Úgy, hogy sokat dolgozol. Guy lekuporodott a picike konyha kövére, a felesége mellé. A bíróságon viselt sötét öltönye, fekete cipője, szolid nyakkendője volt még rajta. – Laura, muszáj sokat dolgoznom, mivel önálló ügyvéd vagyok, hiszen tudod. Minél többet dolgozom, annál többet keresek. Laura a sarkára ült, s a műanyag ruháskosarat megtámasztotta a csípőjén. – Mindig így lesz? – Hogy? – Állandóan dolgozol, a legtöbbször hétvégén is, és a vaskos akták még az ágyat is ellepik… – Nem lesz így, ha bíró leszek. – Bíró! – Gondolni sem merek rá egyelőre, legfeljebb tizenöt-húsz év múlva. De ha azt szeretnéd… Laura felállt. – Nem én döntöm el. – De igen, Laura. A te döntésed legalább annyira fontos, mint az enyém. Laura kezében a ruháskosárral lenézett a férjére, és kissé beharapta az alsó ajkát. – Nem egészen így képzeltem. Guy is felállt. – Mit? – Nos, amikor dolgoztam, és te még tanultál, nem gondoltam, hogy ennyire –, nos, ennyire egyenlőtlenek leszünk. Szabad kezével a kosárban lévő ruhát gyűrögette. – Nem költözhetnénk vidékre? – kérdezte. – Az segítene? Az a tiszta, nyílt tekintet… – Igen – mondta Laura. Guyt ez már akkor sem győzte meg teljesen, bár a látszólagos megoldástól megkönnyebbült. Ha Laura ezt akarja, ha biztos benne, hogy a környezeti és társadalmi változástól ismét teljes lesz, legyen. Ugyanakkor nyugtalanította az érzés, hogy valószínűleg ez a legrosszabb, amit tehetnek, s az utazással töltött órákat hozzá kell majd adni a munkával töltöttekhez, így eltávolodnak egymástól, s nem lesznek már közös céljaik. – Biztos vagy benne? – kérdezte újra meg újra.

– Igen – mondta mindig az asszony –, olyan helyen szeretnék lakni, ahol kialakíthatom a saját életemet. Én itt… itt be vagyok zárva. Azt szeretném, hogy a fiúk kertes házban nőjenek fel. – Nem leszel magányos? Laura levegőt vett, mint aki mondani szeretne valamit, de aztán hallgatott. Guynak az a kínos érzése támadt, hogy Laura azt akarta szavakba önteni: „Most is magányos vagyok”, de mivel uralkodik magán, nem teszi. A férfi néha azt kívánta, bárcsak a felesége kevésbé lenne fegyelmezett és zárkózott, s nem lenne benne az a megfoghatatlanság, amely rabul ejtette a megismerkedésükkor. Bizony az ő családja csupa harsány, szókimondó, véleményéhez ragaszkodó emberből állt. A titokzatosság egy dolog, ahogyan a szépítő körülírás és az őszinteség hiánya is, de a csöndes makacsság egy másik dolog. – Nézd – mondta kissé energikusan –, nem adhatom fel az ügyvédi munkát, mert ezt tanultam, és jól csinálom, de megteszek bármi mást, amit csak akarsz. Elköltözünk, vidékre költözünk, lesz még egy gyerekünk, bármit. Laura átkarolta a nyakát. – Vidékre szeretnék költözni. Olyan helyre, ahol látható vagyok. Magamnak és másoknak is. – De ha újra dolgozni akarsz… – Nem akarok – mondta az asszony. De dolgozott. Két évig tartott a Hill Cottage felújítása, és azon dolgozott. Guy sebességet váltott, hogy bevegye a kanyart, és megpillantotta a kivilágított ház ismerős alakját. Húsz éve – húsz éve! – kezdett tudatosulni benne, hogy Laura úgy érzi, bárhogy is próbál küzdeni ellene, túlságosan nagy árat fizetett azért, hogy az ő felesége lett. És most. Most mire készül? Ráfordult a felhajtóra, a kerekek csikorogtak a murván. – Most ribancnak érzem magam – mondta a lány aznap. – Már nem vagyok szűz. Mocskosnak, naivnak és ostobának érzem magam. Guy lassan megállt a hátsó ajtó előtti murvás részen. A házban a kutyák ugatni kezdtek. Bármilyen hosszú vagy rövid ideig volt is távol, elragadtatva üdvözölték. Leállította a motort. Én is mocskosnak érzem magam, gondolta. Naivnak, ostobának és mocskosnak. Kinyitotta az ajtót, és kissé elgémberedve a murvára lépett.

MÁSODIK FEJEZET Merrion Palmer hároméves volt, amikor az édesapja meghalt. A férfi egy építési vállalatnál volt mérnök Dél-Walesben, és egy közönséges hétköznap este erős fejfájásra és nyaki merevségre panaszkodva érkezett haza. Hat nap múlva meghalt agyhártyagyulladásban. Merrion sosem volt biztos benne, hogy valóban olyan élesen emlékezett-e rá, vagy pusztán az apjáról nézegetett számos fénykép és mindaz, amit édesanyja mesélt, alakított ki benne róla egy képet, amit a saját emlékeinek vélt. Merrion az apjára hasonlított. A férfi magas volt, hosszú lábú, testfelépítését tekintve kissé csontos. Sűrű, sötét haj keretezte markáns arcát, mely tükrözte erős egyéniségét. Merrionnak azt mesélte az anyja, hogy nagyon őszinte volt, így az ember mindig tudta, hányadán áll vele, nem beszélve arról, hogy annyi energia szorult belé, amely egy rakétát is meghajtott volna. Imádott viccelődni, s remek humorérzékkel áldotta meg a teremtő. Gyerekkorában Merrion az ágya mellett tartott egy fényképet, amelyen ő meg az apja voltak. Amikor a kép készült, úgy kétéves lehetett, s az akkor viselt ruhára jobban emlékezett, mint magára az eseményre. Fehér pöttyös, piros napozó volt rajta, az apja ölében ült, és nagyon komolyan nézett a fényképezőgépbe, ugyanúgy, ahogy az apja, aki a Merrion napozójához tartozó, csöppnyi kalapot biggyesztette a fejére. Úgy festett, mint egy pénzérme egy grapefruiton. Apja halála után Merrion anyja igen gyorsan férjhez ment újra, méghozzá megboldogult férje legjobb barátjához, aki elhagyta a feleségét, és Franciaországba költözött Merrionnal meg az anyjával. Ingatlankereskedő volt, és azt tervezte, hogy remek üzleteket köt majd falusi házakat és pajtákat eladni vágyó francia parasztok és efféle nyaralókra vágyó angolok között. Merrion emlékezett rá, hogy sokat költöztek, lakások, kis szállodák és tanyák követték egymást, és majdnem mindig egy szobában kellett aludnia az anyjával meg a mostohaapjával. Fel tudta idézni a francia fürdőszobák és templomok illatát, a feketecseresznye-lekvárt és a fenyőfák alatti kis homokos területen boules-t játszó öregurakat az egyik kisvárosban, ahol egyszer éltek. És a suttogásra is emlékezett. Az anyja és a mostohaapja állandóan suttogtak egymással, a kocsiban, az ágyban és az asztalnál is étkezés közben, amikor Merrion különféle mintákat és parányi hegyeket rakott ki kenyérmorzsából. A suttogás idővel egyre hangosabb lett, aztán Merrion anyja kijelentette, hogy ideje, hogy Merrion iskolába járjon, és visszavitte őt Dél-Walesbe. A mostohaapját ezt követően már csak egyszer látta. Eljött a kis házba, amelyet az anyja bérelt Cowbridge-ben, és hozott Merrionnak egy óriási Tobleronecsokoládét. Az anyja elvette a csokoládét, és kiküldte Merriont a kertbe. Amikor egy

örökkévalóságnak tűnő idő elteltével kiment Merrionért, kábultnak látszott, mint akit fejbe csaptak. Az ölébe vette Merriont. Merrion ekkor már majdnem hatéves volt, és nem szerette, ha ölbe vették. Szenvedélyesen rúgkapált, és próbált szabadulni. – Sosem lett volna szabad megtennem – mondta az anyja, és sírva fakadt. Ettől kezdve ugyan nyugalmasabb, de egyúttal unalmasabb is lett az élet. Merrion anyja egy cardiffi ügyvédi irodában vállalt titkárnői állást, Merrion nagyanyja pedig eladta Llanelliben lévő házát, és hozzájuk költözött, hogy segítsen ellátni Merriont. Néhány éven át Merrion anyja megállás nélkül Merrion apjáról mesélt, mintha ezzel törölhetné a franciaországi epizódot, de azután lecsillapodott, és Merrion hagyta, hogy a mostohaapja emléke – aki türelmetlen és merev ember volt – egybeforrjon édesapja emlékével. Úgy tűnt, a férfiak egy darabig jelen vannak, aztán eltűnnek, és az ember továbbmegy nélkülük. Merrion körülbelül tizenkét éves volt, amikor kezdte észrevenni a férfiakat barátnői életében. Voltak apák, mostohaapák és fivérek – az utóbbiak többnyire nem számítottak a koruk, mosdatlanságuk meg az ostobaságuk miatt. Merrionnak feltűnt, hogy a férfiakkal a ház légköre is más; több az energia és a zaj, a kaland, az élet és a veszély. Az élet az olyan házakban, amelyekben férfi is jelen van, izgalmasabbak, de ugyanakkor fárasztóbbak is. De Merrionnak ez tetszett. Figyelte az iskolában azokat a lányokat, akik férfival éltek egy házban, és azon tűnődött, hogy ránézésre meg tudná-e mondani valaki, hogy ezekben a lányokban van valami, ami belőle hiányzik. Eltette az éjjeliszekrényről a napozós képet, és keresett kevésbé mókás fotókat magáról meg az apjáról. Megtalálta azt a képet is az apjáról, amely az egyetem elvégzése után készült róla, frissen nyírt hajjal, fényesre suvickolt cipőben. Sokáig és áthatóan nézte a képet, mintha áradhatna belőle valami, ami hat rá, és megváltoztatja, ahogyan ő, az anyja meg a nagyanyja élnek. Amikor az anyja néha-néha randevúzott valakivel, Merrion reménykedett. – Kedveled? Újra találkozol vele? – Igen, de nem lesz belőle semmi. Ne aggódj! Megtanultam a leckét. – Szerinted újra férjhez megy? – kérdezte a nagyanyjától. – Nem valószínű – mondta a nagyanyja, miközben keresztrejtvényt fejtett. Negyven éve mindig ugyanazt a rejtvényújságot vásárolta, s nagyjából mindig ugyanabban az időben, délelőtt adózott kedvenc tevékenységének, és rendkívül bosszús lett, ha ebben akadályozta valami. – Nem akar? – Nem, azt hiszem, nem. A legutóbbi epizód nem volt túlzottan bátorító. – Rayjel Franciaországban? – Igen. – Jobbat is találhat Raynél – mondta Merrion. – Ray visszataszító alak volt. – De meg tudják téveszteni az embert – mondta a nagyanyja.

– Az osztályban csak az én apám halt meg. – De az iskolában nem. – Ezerkétszázan járnak az iskolába. Nem ismerem őket. Csak az osztályomat. A nagyanyja egy pillanatig gondolkodott, és beírt valamit a rejtvénybe. – Majd jobb lesz, amikor férjhez mész – mondta tehetetlenül. Tizennégy éves korára az apamániát a házasságmánia váltotta fel. Figyelte az emberek kezét, különösen a nőkét, és ha hiányzott róluk a karikagyűrű, figyelmesen fürkészte az arcukat is, hogy lássa, hiányzik-e valami más is, s vajon a szingliség látható-e, ahogy korábban az apátlanságról hitte. Nézte a párokat is – a középkorú párokat, nem a fiatal fiúkat és lányokat –, hogy sugárzik-e belőlük valami, s hogy kiegyensúlyozottabbnak, természetesebbnek látszanak-e, mint az egyedül állók. Közvetlenül Merrion tizenötödik születésnapja után, az anyját eljegyezte egy megözvegyült helybeli asztalos, de az anyja szinte rögtön fel is bontotta az eljegyzést. – De miért? – kérdezte Merrion. – Nem merek kockáztatni… – De nem kockáztatsz semmit! Az az ember teljesen rendben van! – Nem ő a kockázatos – mondta Merrion anyja –, hanem én. – Néha azért muszáj merni megtenni valamit – mondta Merrion. – Nem muszáj – felelte az anyja –, hacsak nem akarod nagyon-nagyon. Merrion tizenhat éves volt, amikor a nagyanyja szívroham következtében, álmában meghalt. A nagymama semmilyen szempontból sem volt nagy vagy zavaró személyiség, ám halálával meglepő űrt hagyott maga után. Merrion és az anyja egyszeriben nagyon sebezhetőnek érezték magukat. Persze, rájuk hagyott mindent, beleértve a tíz évvel korábban eladott llanelli házból származó jövedelmét, így Merrionnak az a hirtelen vezérelt ötlete támadt, hogy költözzenek Cowbridge-ből Cardiffba, és vegyenek egy lakást. – De iskolát kell változtatnod! – Szeretnék. – A vizsgák előtt… – Behozom a lemaradást. – És az összes barátod. Meg az én barátaim… – Majd szerzünk újakat. Közelebb leszel a munkahelyedhez, én pedig kitombolhatom magam. – Ez a szándékod? – Valószínűleg nem. De szeretném, ha lenne rá lehetőségem. Anyu, nem maradhatok itt örökre. Nem bírom! Mókuskerék. Bár Merrion anyja eleinte ugyan erősen vonakodott, de végül vettek egy lakást egy ’70-es években épült házban, amelynek ablakai az egyik oldalon egy kis parkra

néztek, a másikon egy régi gyárépület tűzfalára. A lakás elosztását tekintve két hálószobából, egy L alakú nappaliból s konyhából állt, melynek akkora erkélye volt csupán, ahová egy macskaalmos doboz elfért, így aztán Merrion cicát tarthatott. Merrion imádott ruhaboltokba, könyvesboltokba, könyvtárba és zeneboltokba járni. Elkezdett fiúkkal barátkozni, s különféle klubokba és korcsolyázni járni. Az anyja csak dolgozni ment, onnan pedig egyenesen haza, és percenként visszavágyott Cowbridge-be, ahol a postás még a nevét is tudta, és szombat éjszakánként az ablakuk alatt nem a támolygó részegek trágár kocsmadalait kellett hallgatnia walesi nyelven. Marni kezdték egymást. Merrion egyre jobban tanult, megnövesztette a haját, és egy pillangót tetováltatott a bokájára. Az anyja csak a bozontot meg a pillangót látta. Amikor kihirdették Merrion tanulmányi eredményeit, és megtudta, hogy három tárgyból is jeles lett, elment ünnepelni az iskolatársaival, és csak reggel hatkor tért haza. Ekkor került sor életük első nagy veszekedésére. Álltak a keskeny konyhában, a cicus a tiltott helyről, a teáskanna mellől bámulta őket érdeklődve, ők pedig goromba szavakat vágtak egymás fejéhez: szóba jött hűség és hűtlenség, bátorság és gyávaság, szeretet és nyomasztó birtoklási vágy, Merrion apja, Ray és Franciaország, és a prioritások hiánya. Merrion az éjszakai mulatozástól, az anyja pedig az egész éjszakán át tartó aggodalmaskodástól volt fáradt. Vagy egy óra veszekedés után Merrion berohant a kaotikus rendetlenség uralta hálószobájába, begyömöszölt néhány ruhadarabot az iskolatáskának használt, lila hátizsákjába, és kicsörtetett a lakásból. Kilencvenhét font megtakarított pénze volt postatakarékban. Vonatjegyet vett Bristolba, és a Templemeads vasútállomásról felhívta az egyik iskolatársa bátyját, aki angol–dráma szakos volt a bristoli egyetemen. A fiú nem lepődött meg – mindenféle ifjú nomádok sodródtak hozzá szüntelenül céltalan utazásaikon, amelyek során mindig több volt a szöveg, mint a tett –, és felajánlotta Merrionnak a kanapét, ahol elalhat. A lakást másik négy egyetemistával együtt bérelte. Merrion öt éjszakát töltött régi újságok, vattával töltött párnák, kiürítetlen hamutartók, koszos bögrék és poharak társaságában, visszaverve mindkét lakótársa közeledését és ösztönös vágyát, hogy hazatelefonáljon. A hatodik napon hirtelen jött szeszélyből fodrászhoz ment, levágatta a haját, azután visszatért a lakásba, kiürítette a hamutartókat, elmosogatott, halomba rakta az újságokat, és hagyott a konyhában két üveg chilei chardonnay-t meg egy cédulát: „Ezerszer köszönöm. Minden jót. M.” Azután visszament a Templemeads vasútállomásra, és – vágyakozó pillantásokat vetve a londoni vonatok menetrendjére – jegyet vett Cardiffba. Amikor az anyja hazaérkezett a munkából, Merrion az asztalnál ült a macskával az ölében, és éppen egyetemi felvételi nyomtatványt töltött ki. – Jogot fogok tanulni – mondta. – Megvannak a szükséges vizsgáim, és azt

mondták, felvesznek. Várta, hogy az anyja újra kiabálni kezdjen. Hosszan várt, legalább percekig, azután az anyja elment mellette a konyhába, és menet közben csak annyit mondott: – Pontosan olyan vagy, mint apád. – Majd pár pillanattal később hozzátette: – Kár a hajadért. Amikor Merrion elkezdte az egyetemet, az anyja eladta a cardiffi lakást, s vett egy házat Cowbridge-ben, azzal az utcával párhuzamosan, ahol korábban éltek. Ha felállt a kertjében egy székre, a kerítések és a sövények fölött átlátott abba a kertbe, ahol Merrion játszani próbált, amikor a mostohaapja a Tobleronét vitte neki. Olyan, gondolta Merrion, mintha megfordítottak volna egy képet, amelyet az ember nagyon jól ismer. Az anyja, amilyen pontosan csak tudta, lemásolta a régi cowbridge-i ház belsejét, és Merrion a hálószobája ajtajában állva látta, hogy a szoba azé a régi kislányé, aki már nem létezik. Azaz nem az övé. Merrion három egyetemi éve alatt udvarias viszony alakult ki kettejük között. Az anya büszke volt lánya tanulmányi eredményeire, de határozottan nem akart tudni szeszélyes társasági életéről. Merrion rájött, hogy a szerelmi ügyeket, a lányokkal szövődő bensőséges barátságokat, a felfedezőutakat, a kalandokat és a kísérleteket úgy kell megfogalmaznia, hogy azok ne okozzanak se gondot, se izgalmat. Néha, egy-egy telefonbeszélgetés után, amikor azt hazudta, hogy idejében adta le a dolgozatait, rendszeresen étkezik, és korán bújik ágyba (persze egyedül), próbálta felidézni azokat a félhomályos franciaországi hálószobákat, ahol az anyja, aki akkoriban még a harmincas évei elején járt, alig kétméternyire tőle sutyorog az ágyban Rayjel. Hová lett az az asszony, aki képes volt dacolni a tiszteletre méltó neveltetésével és a felháborodással, amelyet azzal okozott, hogy elvette egy másik asszony férjét, és vele szökött Franciaországba a négyéves gyerekével? Mára felélte az egész életére való merészségét és vállalkozó szellemét, és nem maradt benne energia, csak félelem és mélységes beilleszkedési vágy. Bárhogyan is volt, és bármennyire is megértette és sajnálta őt Merrion, tudta, hogy ez nem az ő útja. Jó eredménnyel fejezte be egyetemi tanulmányait, és Londonba költözött, hogy ügyvédnek tanuljon. Közösen bérelt lakást az egyik diáktársával Stokwellben, amelyet bankkölcsönből finanszírozott – ha az anyjától kért volna pénzt, azzal álmatlan éjszakákat okozott volna neki. Huszonhárom éves korában Miss Palmert ügyvéddé avatták egy olyan ceremónián, amelyen az elnök nem viselt semmiféle bírói kelléket, se parókát, se talárt vagy szemüveget, csak a modora volt tekintélyt parancsoló és szabatos. Az anyja felutazott Cowbridge-ből az eseményre, és csak a félelem látszott rajta, hogy esetleg szégyent hoz Merrionra azzal, hogy valami rosszat mond vagy tesz, vagy azzal, hogy van vagy nincs rajta kalap. Csak amikor Merrion elbúcsúzott tőle a pályaudvaron, nyugodott meg hirtelen, és valódi melegséggel ezt mondta:

– Jaj, de büszke lenne rád apád! Ahogy ott állt az anyját nézve, Merriont hirtelen heves vágyakozás fogta el, vágyakozás, amelyet hosszú évek óta nem érzett, annyira szerette volna, ha ott lett volna az apja. Rövidesen talált gyakornoki állást magának egy ügyvédi irodában, ahol családjoggal foglalkoztak. Egy könnyed, hiú, fürge eszű, a negyvenes évei elején járó ügyvéd mellé került, aki mindig barátságos volt vele, olykor-olykor udvarolt neki, és néha tanulni is tudott tőle. A férfi eléggé gyakran meghívta, hogy vacsorázzon vele, orvosnő feleségével és két iskolás korú gyermekével. Ilyenkor Merrion sosem tudta, valójában mi is a szerepe: gyerek vagy felnőtt? Rendkívül keményen dolgozott, összejött egy másik iroda gyakornokával, akinek anyja szintén özvegyasszony volt, s csak a napos órákat szerette számolni. Merrion nagyjából négyhetenként, pénteken felült a Walesbe tartó vonatra, hogy meglátogassa az anyját. Az egyik ilyen útján, pontosabban, amikor Londonba visszafelé tartott, ismerkedett meg Guyjal. A hazalátogatása alatt kutatott az anyja padlásán, és talált egy ládát, amelyben az apja holmijai voltak: régi fényképek még a sportcsapattal együtt, amelynek tagja volt. Kis, ezüstözött kupákra és érmekre is ráakadt, s egy jelvényre, amelyet a Területi Hadseregben eltöltött rövid szolgálati idő alatt viselt a sapkáján, továbbá egy svájci katonai bicskára és néhány könyvre. Az anyja azt mesélte, hogy az apja nem sokat olvasott, mert nem volt hozzá türelme, de akadt néhány könyv, amelyek megragadták a fantáziáját. Ezek a könyvek ebben a ládában pihentek. Az apja az összesre ráírta a nevét: Ed Palmer. Ed Palmer, 1964. Ed Palmer, 1966. Néhány Raymond Chandler-regény, motorbiciklis kézikönyv és egy Len Deighton-kötet. Merrion talált a ládában egy kicsi, vékony, lila papírkötésű, rajzokkal illusztrált könyvet. Lawrence Durrelltől az Esprit de Corpsot, amely különbözött a többitől, és Merrion lehozta a padlásról. – Ja – pillantott a könyvre az anyja –, azon mindig nevetett. Fogalmam sincs, miért. Vidd el! Kíváncsi vagyok, téged is úgy megnevettet-e, ahogyan őt. Merrion bedobta a táskájába a könyvet, és meg is feledkezett róla, amíg fel nem szállt a vonatra. Amikor eszébe jutott, előhalászta a piperetáskája és az alól a férfi póló alól, amelyben, az anyja legnagyobb bánatára aludni szokott, majd sokáig nézegette a könyvet, meg a ráírt nevet, és elképzelte, ahogy az apja odaírja. Ha élne, ötvennégy éves lenne. Körülpillantott a kocsiban, hány ötvennégy év körüli férfit lát. Egy se volt. Vagy fiatalok voltak, és a számítógépük vagy a zenehallgatás kötötte le őket, vagy nagyon öregek, akik olyan mélyen aludtak, ahogyan csak csecsemők és nagyon öreg emberek tudnak. Merrion kinyitotta a könyvet. Novellák voltak benne, abszurd történetek kitalált diplomáciai küldetésekről és epizódokról az ötvenes évekből. Durrell méltóságteljes, fennkölt stílusban fogalmazott meg groteszk, komikus történeteket.

Merrionra pontosan úgy hatott, mint az apjára. Eljutott a két vénlány történetéhez, akik újságot adtak ki Kairóban, és a hibás nyomdagép miatt kénytelenek voltak az 1956-os szuezi válságról szóló beszámolóból kihagyni minden „c” betűt, beleértve a gyakran használt „csatorna zóna” kifejezésből is, és mire Merrion eddig jutott az olvasásban, addigra fuldoklott a nevetéstől. Ennek ellenére nagyon is felfigyelt, amikor a Stanborough-állomáson Guy belépett a fülkébe. A többi utas meglehetősen jelentéktelen volt, és öltözékükben a kényelem játszotta a főszerepet. Guy nemcsak magas és jóképű volt sűrű, kissé őszülő vörösesbarna hajával, de volt tartása is, és sötétkék, halvány fehér csíkos öltönyében annyira elütött a jelenlévőktől, mintha űrruhában lett volna. Merrion, aki egészen addig a szemközti ülésen pihentette a lábait, higgadtan letette azokat a földre. Guy nem vele szemben ült le, hanem átlósan, és újságot vett elő. Úgy belemerült az olvasásba, ahogyan Merrion megfigyelései szerint azok a férfiak szoktak, akik ki akarnak szakadni a környezetükből. Az arca elé emelt könyv mögül Merrion szemügyre vette a férfi haját, bőrét, öltönyét, kezét, cipőjét. Amennyire látta, csinos bokája volt. Úgy tetszett, az ötvenes éveiben jár. Az ötvenes évei közepén. Olyan idős lehet, mint az apja lenne, ha nem kap agyhártyagyulladást. Aztán Merrion nagy erőfeszítéssel újra olvasni kezdett. Amikor ismét felpillantott, érdeklődő, belső mosollyal a férfi őt nézte. Az újság még a kezében volt, de oldalra fordította a fejét, s egészen nyíltan, kitartóan és merészen nézte Merriont. A lány visszatért a könyvhöz. Nem bírt olvasni. Ki akart törni belőle a kacagás, amit részint a könyv keltette hangulat, részint az izgalom okozott. Amikor újra a férfira nézett, találkozott a tekintetük. A férfi szemlátomást remekül érezte magát, és sanda mosollyal a szája szélén továbbra is Merriont figyelte, aki nem volt ilyen higgadt. Úgy érezte, valamit mondania kell, ezért az ölében lévő könyvre mutatott, és mintegy magyarázatként közölte: – Nem tehetek róla. – Tudom – mondta a férfi –, látom. Éppen ez tetszik. A férfi beszédstílusát az iskolában elegánsként jellemezték volna. Merrionnak walesi akcentusa volt. Nem annyira, mint kiskorában, de még mindig hallotta benne a walesi ritmust, kivált, amikor izgatott volt, s a mondat végén felvitte a hangsúlyt. – Olvasta a többi könyvét is? – kérdezte Guy. – Jaj, nem – felelte Merrion. – Nem is hallottam róla. A könyvet most találtam a mamám padlásán. Amikor a Paddingtonra értek, a férfi előbb állt fel, mint Merrion, és leemelte a lány poggyászát a feje fölül. Kezében a csomaggal megkérdezte: – Meghívhatom egy italra? Merrion meglepetten bámult rá.

– Volna kedve? Csak egy negyedórára? Merrion nem valami kecsesen feltápászkodott. – Gyakran csinálja ezt? – Nem – mondta a férfi. – Eddig soha nem tettem. Ha jól belegondolok, több mint harminc éve nem ittam kettesben olyan nővel, aki nem volt a kollégám. A férfi egy pohár vörösbort kért a lánynak az állomás szállodájában. Nem engedte, hogy egyen a pulton lévő mogyoróból, eltolta Merrion keze ügyéből. – Az ilyen helyeken piszkos. Állandóan újra kiteszik. És ki tudja, ki nyúlt bele maga előtt? Merrion a férfi öltönyét nézte. – Miért nem első osztályon utazott? – Nem hivatalos út. Különben is, jobban szeretem a másodosztályon utazókat. Itt van például maga. A férfi whiskyt ivott vízzel. Merrion nézte, hogy áll rajta az ing gallérja, milyen a nyakkendőjén a csomó. Arra gondolt: nem csak negyedórát akarok. – A nevem Guy Stockdale – mondta a férfi. – Merrion – mondta a lány, s hirtelen nagyon walesinek érezte magát, amint megkérdezte: – Maga házas? – Igen. – Ostoba kérdés. – Nem. Szükséges. De maga nem házas. – Nem. A férfi a lányra nézett, és erős hangsúllyal mondta: – Ezért hálás vagyok. Ragaszkodott hozzá, hogy Merriont taxiba ültesse, és tíz fontot adjon a sofőrnek. – Nem akarom, hogy fizessen nekem! – Adja vissza, amikor találkozunk. A férfi lehajolva állt a taxi mellett, hogy lássa a lányt. – Találkozunk? – Igen, hamarosan. Ha maga is akarja. Merrion zsebre dugta a kezét. – Rendben – mondta. Csak majdnem két hónappal később ment vissza Walesbe. Akkor azonban úgy érezte, hogy a legutóbbi látogatáshoz képest teljesen más ember lett, átalakult, olyan emberré vált – vagy válik éppen –, amilyen mindig is lenni szeretett volna, csak nem tudta, hogyan kell. Kíváncsi volt, vajon az anyja észreveszi-e? Az anyja észrevette a haj, a bőr, a testsúly változásait, s a szabályoktól való eltéréseket nemkülönben, de vajon észrevesz-e a finomabb változásokat? – Jól nézel ki – mondta az anyja. – Tetszik, hogy hátrafogva hordod a hajad.

– A bíróságon muszáj. Néha befonom, úgy franciásan, tudod – felelte Merrion. – Tinédzserkoromban – mondta az anyja – lófarkat hordtam. Mindenki azt hordott. Minden lány amerikainak akart látszani. Vagy Brigitte Bardot-nak. Tarka, bő szoknyát viseltünk, alatta alsószoknyát és széles, darázsderekat mutató övet. – Bekapcsolta a vízforralót. – Ti fele olyan jól sem néztek ki az unalmas farmerben meg pólóban. Merrion leült a konyhaasztalhoz. Az asztalt négyzetekbe zárt, takaros virágcsokrokat ábrázoló műanyag abrosz borította. – Kávét? – kérdezte az anyja. – Kérek. – Hogy megy a munka? – Jól – felelte Merrion. – Állásajánlatot kaptam egy olyan irodától, ahol igazán szívesen dolgoznék, s nőt szeretnének felvenni. Természetesen ezt így nem mondhatják ki, de eléggé egyértelműen a tudomásomra hozták. Gyerekrablási ügyeken kellene dolgoznom, olyanokon, amikor gyerekeket nemzetközi határokon visznek át a másik szülő akarata ellenére. Az anyja Merrion elé tett egy bögre kávét meg egy tálka cukrot. – Szomorú. Szegény gyerekek. – Igen. De jobb, ha én segítek rendbe tenni az életüket, mint ha senki. Merrion anyja sóhajtott. – Ne mondd, hogy régen könnyebb volt, anyu – mondta Merrion –, mert nem volt könnyebb. – Voltak szabályok… – Nagyon tisztességtelen szabályok. Szabályok, amelyek főként a nőkre vonatkoztak. Merrion anyja leült a lánnyal szemben. – Kérsz kekszet? – Köszönöm, nem. – Nagyon jól nézel ki… – Mert jól vagyok. Az anyja vett egy kiskanálnyi cukrot, és a bögréjébe keverte. – Találgathatok? – Persze. – Fiú? – Férfi – mondta Merrion. Az anyja felpillantott. – Ezt miért mondod? – Anyu, ez nem fog tetszeni neked… – Nős – mondta az anya. – Igen. És nagyjából egyidős veled, a fiai idősebbek nálam, van három unokája,

és bíró. Merrion anyja igen precízen letette a műanyag terítőre a kanalat. – Mit művelsz, Merrion? – Szerelmes vagyok – mondta a lány. – Hová fog ez vezetni? – mondta vadul gesztikulálva az anyja. – Mi jöhet ki ebből? – Nem tudom – válaszolta Merrion. – Csak két hónapja ismerem, s legfeljebb hatszor találkoztunk. – Ó – mondta az anyja, s az asztalra tette a kezét. – Annyira nem helyénvaló. Miért dobod el így magad? – Megtörtént – mondta Merrion. – És nem adnám a világért sem. – De gondolj a fájdalomra, amelyet okozol! Szegény felesége. A fiai. Mit fognak szólni a fiai? Merrion kortyolt a kávéból. – Nem tudom. – És unokák! Mit csinálsz egy férfival, akinek unokái vannak? – Tudod, anyu. Éppen olyan jól tudod, mint én. – Bármit kívántam volna neked, bármit, csak ezt nem. – Én sem kívántam, hanem megtörtént. Nem kerestem. És most, miután megtörtént, komolyan megrémiszt a gondolat, hogy mi lett volna, ha nem történik meg. Mi lett volna, ha akkor a következő vonatra szállok. – Milyen vonatra? – Amelyik innen megy Londonba. A vonaton ismerkedtünk meg, akkor, amikor a legutóbb itt voltam. – Egy bíróval? A vonaton? Vasárnap este? – A fiához ment. Simon fiához. Merrion anyja felállt. A mosogatóhoz ment, megkapaszkodott a peremében, és az ablakon át kinézett a madáretetőre, amelyen három cinke lógott fejjel lefelé, és a földimogyorót csipegette. – Nem akarom, hogy olyan ostoba légy, mint én. – Apa halála nem ostobaság volt. Nem a te hibád. – De utána. Apa halála után. Az ostobaság volt. Azóta sem tudtam rájönni a nyitjára. Azt akarom, hogy jövőd legyen. Nem akarom, hogy annyi idős légy, mint én, és ne legyen jövőd. Merrion felállt, és odament az anyja mellé. – Mi a jövő, anyu? Az anyja szinte haragosan válaszolt, miközben a legjobb helyért civakodó cinkéket nézte. – Egy jó kapcsolat. Egy jó társ. Gyerekek. Unokák. Tudni, hogy az ember hagy maga után valamit, hogy megtette azt, amiért itt vagyunk. – Merrionra nézett.

Könnyes volt a szeme. – Lényegében mindaz, ami annak a férfinak, a bírónak megvan. Megvan mindene, de még többet akar. Pluszt. De ezért a pluszért te fogsz megfizetni. Neked semmid sincs meg abból, ami neki megvan. Te csak most kezded az életet igazán. – Ő kell nekem, anyu – mondta Merrion. – Olyan idős, mint apád… – Igen. Számítok mindenre, amivel ez jár. Nem bújok el semmi elől. Nagyon bonyolult, és még rosszabb lesz. De senki iránt nem éreztem így, még távolról sem, soha életemben. A neve… – Meg ne mondd! – Nem akarod tudni a nevét? – Nem! Nem akarom. Semmi mást nem akarok tudni róla. – És az mit segít, anyu? – kérdezte haragosan Merrion. Az anyja eltakarta a szemét. – Ha én nem hiszek, talán idővel megérted, hogy te sem tudsz hinni. – És ha tévedsz? Ha kiderül, hogy ő az igazi? – Akkor megyek át a hídon, amikor odaértem – mondta az anyja. – Ahogy mindig is tettem.

HARMADIK FEJEZET – Halkítsd le! – kiabált fel az emeletre Carrie Stockdale. Több másodpercig nem történt semmi, azután odafönn kinyílt egy ajtó, minek következtében a zene még fülsiketítőbben harsogott, és egy tizennégy év körüli lány nézett le. – Tessék? – kérdezte kedvesen. – Halkítsd le azt a zenét! Rachel a fejét rázta, s az anyjára mosolygott. – Nem hallak – mondta. Carrie felfelé indult a lépcsőn. Rachel felegyenesedett, és arcáról eltűnt a mosoly. – Oké, oké…. – Ezerszer mondtam már neked. Nincs zene, amíg be nem fejezted a leckédet, és soha nincs olyan zene, amelyik összeegyeztethetetlen akár típusában, akár hangerejében velünk, akiknek együtt kell élnünk ezzel. Rachel a korlátnak támaszkodott. – Jacket nem zavarja – mondta panaszosan –, Emma pedig szereti. Carrie bement a lánya mellett Rachel hálószobájába. Teljesen sötét volt, kivéve a CD-lejátszó zöld kijelzőjét és a kis spotlámpát Rachel íróasztalán. A könyvek nyitva, szép rendben sorakoztak, és nagyon úgy festettek, mint amelyekhez senki nem nyúlt. Az ágynemű rendetlen volt. – Anyu! – mondta hangosan Rachel. – Ne nyúlj semmihez! Ha hozzányúlsz bármihez… Carrie megállt a CD-lejátszó mögött, és kihúzta a dugót a konnektorból. – Hogy merészeled – sziszegte Rachel. Carrie felegyenesedett. A csönd majdnem olyan hangos volt, mint az iménti zene. – Nagyon egyszerűen – mondta Carrie. – Nem tudok csöndben dolgozni – nyafogta Rachel. – Tanulnod kell. – Emmát soha nem… – Ugyanígy tennék, ha ilyen hangosan hallgatná a zenét. – Szerzek fejhallgatót – mondta Rachel. – Jacknek van. Akkor olyan hangosan hallgathatom, amilyen hangosan csak akarom. – Rachel – lépett az íróasztalhoz Carrie, és a nyitott könyvekre pillantott –, ne viselkedj már ilyen gyerekesen. Ez a matek? – Utálom… – Hát persze! Én is utáltam. A vizsgák után többé nem kell foglalkoznod vele, csak akkor, ha megbuksz. És megbuksz, ha nem tanulsz rendesen. Akkor pedig

addig kell tanulnod, amíg át nem mész a vizsgán. – Szadista – mondta Rachel, s belerúgott a földön heverő párnába. – Tulajdonképpen élvezed. – Mit? – Megkeseríteni az életemet. – Imádom – felelte Carrie. A nyitott fiókokra pillantott, amelyekből különféle pólóujjak és nadrágszárak lógtak ki élettelenül, és leküzdötte a késztetést, hogy begyömöszölje őket, és betolja a fiókokat. – Nem tudtam, micsoda élvezet lesz három kamasz anyjának lenni. Fogalmam sem volt, micsoda élvezet lesz együtt élni három tökéletesen intelligens emberkével, akik úgy viselkednek, mint a vadállatok. Ez ám a mulatság! – Oké, oké – mondta ismét Rachel. Elsurrant az anyja mellett, és leült a matematikakönyvéhez. – Nyugi, nyugi! Odalenn becsapódott a bejárati ajtó, és valaki zörgő kulcscsomót dobott valamilyen kemény felületre. – Megjött apa – mondta Rachel megkönnyebbülten. – Most vele próbálkozhatsz, igaz? Simon Stockdale, akin a tisztességes öltöny fölött még rajta volt gyűrött ballonkabátja, a konyhaasztalnál állt, és idegesen lapozta át a postát. – Szia – mondta Carrie. Átvágott a konyhán, csókot nyomott a férje arcára. Simon is cuppantott, de nem fordította oda a száját. – Fenn veszekedtem Rachellel. – Zene? – Ha annak nevezhető. – Jaj, istenem – dobott le egy skarlátvörös feliratozású, fehér borítékot az asztalra Simon. – Telefonszámla, utolsó felszólítás. – Befizettem. – Nem fizethetted be… – De. A múlt héten. Ha emlékszel, fél nap szabadságot vettem ki, hogy befizessem a számlákat, és behozzam a lemaradásokat a ház körül. – Akkor ezt miért küldték? – A számítógép – mondta Carrie. – Mindig a számítógépek. Úgy vannak programozva, hogy küldjenek ki egy sor felszólítást, de arra nincsenek programozva, hogy észrevegyék, ha a számlát már befizették. Simon levette a kabátját, és egy szék támlájára dobta. – Amikor a gyerekek kicsik voltak – mondta –, leszaladtak, hogy köszönjenek, amikor hazaértem. Emlékszel? Carrie elhúzott egy széket az asztaltól, és leült.

– Milyen szép is lenne, most. Simon ekkor nézett először a feleségére. – Túlságosan korán jöttek? Carrie ásított. – Igen. – Te estél teherbe. – Aligha magamtól. Arra célzol, hogy nem házasodtunk volna össze, ha nem estem volna teherbe Jackkel? – Nem – mondta Simon, miközben a kezével megdörzsölte az arcát. – Csak az járt a fejemben, hogy még nem vagyunk negyvenévesek, és nincs más, csak a munka meg a gyerekek. – Ilyen az élet, babám. – Igazán? – Simon – mondta Carrie –, mi a baj? – Kérsz egy italt? – Nem. – Biztos? Valamit mondanom kell. Carrie sóhajtott. Szétnyitotta az ujjait a konyhaasztalon, és megállapította, hogy a körmére meg a ránövő bőrre némi figyelmet kellene fordítania. – Jól van. Elhagysz. Simon átment a konyha másik végében álló szekrényhez, és kivett két borospoharat. Carrie nézte. A férfi inge kihúzódott a nadrágból, és a zakó alól is kilógott. Simon testfelépítése ugyanolyan volt, mint az apjáé, sötét haját pedig édesanyjától örökölte. – Nem – mondta Simon –, de valami hasonló. Carrie felfigyelt. – Hasonló! Simon az asztalra tette a poharakat, és kivett egy fél palack bort a hűtőből. – Anyu felhívott az irodában – mondta, miközben kitöltötte a bort. Carrie látta, hogy a férfi keze kissé remegett. – Apu elhagyja. – Édes istenem! – mondta Carrie, miközben eltakarta az arcát. A keze mögül szólt ki: – Mondd még egyszer. Lassan. Simon a felesége elé tolta az egyik pohár bort, és leült Carrie-vel szemben. – Az apám elhagyja az anyámat – mondta színtelenül. – Három napja mondta meg neki. Hét éve viszonya van valakivel, és úgy döntött, hogy válni akar. – Simon – mondta a keze mögül Carrie –, ez nem lehet igaz. – De az. – Milyen volt anyád hangja… – Kimerült. Olyan… olyan színtelen, reményvesztett.

– Tudott róla? Úgy értem, tudott arról a nőről? Simon ivott egy korty bort, és elhúzta a száját. – Gyanította. Mindig sejtette, hogy apu egyszer majd… – Mit? – Carrie elvette az arca elől a kezét. – Hogy el fogja hagyni? – Nem, hogy viszonya lesz. Rettegett tőle. Mindvégig. – Ez egy kalandnál többnek tűnik. – Igen – mondta Simon. – Feleségül akarja venni. Carrie kezébe vette a borospoharát, de majdnem letette. – Úúúú. – Tudom. – És ki az a nő? – Egy lány, ügyvéd… – Lány! – Harmincegy éves – mondta Simon. Hirtelen lehajtotta a fejét, nyakkendője az asztalra lógott. – Jaj, Carrie, jaj, istenem, segíts, segíts… Carrie felállt, megkerülte az asztalt. Átkarolta Simon vállát, és sután magához húzta. – Nem bírom – mondta Simon. – Meg tudnám ölni. Carrie a szabad kezével Simon fejét simogatta. – Gondoskodnunk kell majd anyádról. – Nem erről van szó – ütött öklével az asztalra Simon. – Apuról. Mindig róla volt szó. – Hé – szólalt meg valaki az ajtóból. – Hé, mi folyik itt? Carrie felnézett. A tizenhat éves Jack állt ott lezserül, pólóban, melegítőnadrágban, vastag, fehér zokniban. Rövidre vágott, középen elválasztott, sűrű haja keretbe foglalta az arcát. – Ki vagyunk bukva – mondta Carrie. Jack beljebb jött, elvette Carrie poharát, beleivott. – Meghalt valaki? – Nem – felelte Carrie. – Nem ilyen egyszerű. Jack ivott még egy kortyot. Magába zuhant apjára, majd óvón fölébe hajló anyjára nézett. – Apu beteg? Simon felemelte a fejét. – Nem! – mondta mérgesen. Jack hátradobta a haját, s elvigyorodott. – Akkor oké. – Nem – mondta Simon –, nem oké. Ami történt, rendkívül nyugtalanító, és rettenetes bonyodalmakat meg fájdalmat fog okozni. Jacken látszott, hogy kíváncsi. Leült oda, ahol korábban az anyja foglalt helyet, s

intett az apjának. – Ki vele! – Jack – mondta Simon –, nincs értelme elhallgatni előled. Tudnod kell. A lányoknak is tudniuk kell. Alan bácsikádnak is tudnia kell. Egyszóval az egész átkozott világnak tudnia kell. A nagyapád el akarja hagyni nagyanyádat, aki negyven éve a felesége, és feleségül akar venni egy nőt, akivel hét éve viszonya van. Jack hallgatott. Csak bámult az apjára. – Papa? – kérdezte végül. – Papa ki akar szállni, és újra akarja kezdeni? – Igen – felelte Simon. – Az a nő, hány éves? – Harmincegy – mondta hangsúlyosan Simon. Jack vigyorgott. – Harmincegy! És papa hatvan fölött van, igaz? Öreg, mindenképpen. – Túlságosan öreg ehhez – mondta élesen Simon. Jack újra felemelte Carrie borospoharát, és a teljes tartalmát legurította. Azután elégedetten az asztalra csapott, helyeslőn, zabolátlanul. – Hé! – mondta. – Harmincegy! Ez frankó! Simon az ágyból nézte a hálószoba ismerős, éjszakai árnyékait: az ablakot, a könyvekkel és csecsebecsékkel telepakolt asztalt, az öreg pamlagot a halomban álló ruhákkal, s a vízként csillogó, hosszú tükröt. Úgy vélte, hogy Carrie alszik. Mindenesetre neki háttal feküdt, csontos válla kilógott a paplan alól, és nagyon csöndben volt. De ha ébren volt is, nemigen volt miről beszélniük pillanatnyilag, az estét és az éjjelt kitöltő sokknak, ámulatnak és – ebben az esetben – haragnak nem volt új verziója. Persze majd lesz még, további részletek, reagálások, és tervek, de Simon most úgy érezte magát, mint aki falba ütközött. Ez a fal az előző reggel még nem volt ott, de most már marad örökké, s nem tudja sem elmozdítani, sem pedig megmászni. A jelenléte olyan tehetetlen dühvel töltötte el Simont, hogy egészen elgyöngült. Elfordította a fejét. Carrie szőke haja kócosan terült szét a párnán. Simon mindig kibontva szerette. Amikor Carrie rendelt, fel kellett tűznie, vagy hátra kellett kötnie, mert zavarta, ha a szemébe lóg, de otthon kiengedte, vagy éppen csak hátrafogta egy csattal, amikor főzött, vagy a számítógéphez ült. Simon visszaemlékezett, hogy valamikor régen rendszeresen fésülte Carrie haját. Már évek óta nem tette. Egyébként Carrie sem nagyon fésüli, gondolta. Arra vágyott, hogy Carrie ébren legyen. Kezét az asszony csípőjére tette, amely ugyanolyan csontos volt, mint a válla. Carrie mordult egy kicsit, de nem mozdult. Simon szerette volna, ha a felesége éppúgy haragszik az apjára, mint ő, de Carrie kijelentette, hogy képtelen rá. – Talán a vér teszi. Ha az én apám volna, valószínűleg tombolnék a dühtől, de a

tiéd nekem nem annyira személyes. Úgy értem, kedvelem őt meg minden, de nem érzem azt, hogy elárult volna. – Én igen – mondta Simon. – Mindig is úgy érezted – felelte Carrie, miközben a vacsoraedényeket rakta be a mosogatógépbe. Simon elvette a kezét az asszony csípőjéről, az ágy széléhez kúszott, s próbált óvatosan kibújni a takaró alól, nehogy hideg fuvallat érje Carrie hátát, majd felkelt, és kiment a szobából. Az emeleti folyosón égett a lámpa. A tizenkét éves Emma azt állította, hogy nem tud aludni, ha nem ég a lámpa. A hálószobája ajtaja ugyan csukva volt, de azt mondta, ha a fénycsík a folyosón kialudna, rémálmai lennének arról, hogy megfullad. A folyosón mindenféle holmik hevertek, fél pár edzőcipő, két CD, egy öv, a Big Issue egyik száma, Jack pulóvere a Chicago Bulls nevével és logójával. Simon lehajolt a pulóverért, és felvette a pizsamájára. A gyerekek szánalmasnak tartották a pizsamáját, de úgy érezte, nem alhat már meztelenül három tinédzserrel a házban, és hálóinget sem akart viselni, mint az apja. Ezért pizsamát hordott, és tűrte a gúnyolódást. Óvatosan, mezítláb ment le. Az, hogy viszonylag korán lett apa, rászoktatta az óvatosságra, s arra, hogy a lépcső akár életveszélyessé is válhat, ha legódarabok hevernek rajta, amelyekre lépve könnyen megcsúszhat, s lebucskázhat. A lépcsőn azonban nem volt más csak egy darab fekete zokni meg egy almacsutka. Undorodva vette fel az almacsutkát, levitte a konyhába, és a szemétbe dobta. Felkapcsolta azt a kislámpát, amely a konyhapultot és az elektromos teáskannát világította meg. A kanna fölött fakeretes kis tükör függött – Carrie ennél szokta felvenni a fülbevalóját „Sosem tudom, hol a fülemen a lyuk” felkiáltással, a lányok pedig nagy sivalkodás közepette rendre ott nyomkodták a pattanásaikat. Simon belepillantott: pizsamagallérja kilógott piros pulóveréből, a szemei táskásak volta, a haja pedig akár a szénaboglya, összevissza állt. Borzasztóan nyúzottnak nézett ki. Harmincnyolc évesnek látszom, gondolta Simon, vagy negyvennyolcnak? Vagy hetvennyolcnak? Különben is, milyennek kell lennie egy harmincnyolc évesnek? És egy háromgyerekes, jelzálog terhét viselő harmincnyolcas másként néz ki, mint az a harmincnyolcas, aki független, és Porschéval jár? Nyelvet öltött magára. A nyelve nem volt rózsaszín és csillogó. Visszahúzta. Főzött magának egy bögre teát, és átvitte a kisebbik szobába, amelyet kissé nagyképűen irodának neveztek. Ahogyan ezen a környéken az összes Edwardkorabeli házhoz, ehhez is kis bővítményt építettek a hátsó kertben, amely pontosan olyan széles volt, mint maga az épület. Voltak, akik itt alakítottak ki konyhát, mások pedig nappalit rendeztek be kertbe nyíló ajtóval. Megint mások meghagyták mosogatókonyhának vagy raktárnak, hiszen eredetileg is az volt. Simonnak és Carrie-nek eredendően az előbbi volt a szándékuk, de elfogyott a pénzük, és már

nem is voltak annyira lelkesek, így a bővítményt hagyták az utóbbi kategóriába süllyedni. A kicsi és nyirkos irodának, amelynek ablakát szinte teljesen eltakarta a téli jázmin, Edward-korabeli nyári konyha hangulata volt. Itt volt a számítógép, a házzal kapcsolatos papírok és számlák dossziéi, amelyeket Carrie vezetett többékevésbé pontosan, Simon jogi könyvei, és a mindent elborító, erős, szürke műanyag zsákok telis-tele kinőtt gyerekruhákkal, amelyeket jótékonysági szervezeteknek akartak adni, de sosem tűntek el, inkább egyre szaporodtak. Simon leült a számítógép elé. Egy üres Coca-Colás doboz állt mellette, annak biztos jeleként, hogy a széken utoljára Jack ült, aki bizonyára kalandjátékot játszott, vagy az interneten szörfölt sporttal kapcsolatos videókat és pornót keresve. Simon órákat töltött ebben a szobában a számítógép előtt, végezve az ingyenes jogi tanácsadói munkát, amelyet kötelességének érzett, s különféle stratégiákat dolgozott ki olyan emberek számára, akik képtelenek voltak erre, s nem értették, hogyan kerültek bajba, hogyan kaphatnak kárpótlást, s miként éljenek túl holmi nyilvánvaló igazságtalanságot. Tudta, hogy az apja szerint túlságosan sok időt és energiát pazarol erre, és akár a saját forrásaiból is segíteni próbál olyan embereken, akiknek az ügye – gyakran az élete – hiábavalónak, előbbre jutásra, megvilágosodásra képtelennek látszik. – Szükségesnek érzem – mondta Simon. – Csinálnom kell. Te értelmes világban élsz, ahol az emberek képesek kifejezni magukat. Én nem. Nem tehetek mást, amíg akadnak emberek, akiknek semmi reményük rá, hogy valaha is megértessék magukat. Mindig feltételezték, hogy Simon követni fogja Guyt a jogi pályán. Nem Simon feltevése volt, hanem Guyé. Laura és Simon tudták ezt, s könyörögtek Guynak, ne feltételezzen semmit, de a jog volt az, amihez Guy értett, amit tudott, s amiben jó volt. S amikor Guynak lett egy okos fia, teljesen nyilvánvaló volt a jövő. Nem mintha Simonnak kifogása lett volna a jog ellen, csakhogy a maga módján közelített hozzá, és a saját változatát, a saját értelmezését akarta megvalósítani. Nem voltak veszekedések. Guyjal nem lehetett veszekedni. Akadtak heves, erőteljes viták, de semmiféle kiabálás vagy ajtócsapkodás nem volt. Ezt utálta meg Simon, a gőz kieresztésének hiányát, a civilizáltság látszatát, a szavakat, az okos, értelmes, tanult szavak végtelen áradatát, amelyet végül a valódi érzelem, a valódi együttérzés pótlékának tekintett. – Nem akarok bírósági ügyvéd lenni – mondta az apjának tizenhat évesen. – Nem akarok zseniális meg okos lenni, gúzsba kötve az embereket. Nem összezavarni akarom őket, hanem segíteni nekik, azt akarom, hogy tudják, mellettük állok. Később, amikor Simon huszonnyolc éves volt, és Guy bíró lett, elmagyarázta Simonnak – amit egyszerre tartott bátorságnak és őszinteségnek –, hogy Simon tinédzserkori vádaskodásában volt némi igazság, de Simon nem hallgatott rá. – Amióta bíró – magyarázta Carrie-nek Simon –, azt képzeli, minden ügyvéd

azért van csak ott, hogy a maga igazát bizonyítsa, elérje a saját célját, és egyedül ő menti meg a helyzetet a vörösfekete talárjában. Ezt nem hiszem el. Carrie Emma etetőszéke fölé hajolt. Emma akkor kétéves volt, és egy évvel korábban fedezte fel az élvezetes zsarnokság ízét, hogy vagy a saját tempójában eszik – az idők végezetéig –, vagy nem eszik egyáltalán. Kiszedte az ételéből az összes borsószemet, és a maradékot olyan messzire tolta magától, amilyen messzire csak tudta. A kibányászott borsókat pedig két ujjal csipegette fel egyenként: egyet a szájába tett, egyet pedig a földre dobott. – Hagyd már békén! – mondta Carrie. – Soha, semmit nem csinál jól, igaz? Hiba volt, hogy bíróság előtt eljáró ügyvéd volt, most pedig az a baj, hogy bíró. Emma, hagyni fogom, hogy éhen halj! Emma behunyta a szemét. – Csak bíró akart lenni – mondta Simon. – Pusztán a rang miatt. Carrie felvett egy sárgarépakockát, és Emma szájába dugta. Emma néhány másodpercig a szájában tartogatta, majd nagy erővel kiköpte, mint amikor a palackból kijön a dugó. – Nem azért – mondta Carrie, s visszafordult Emmához. – Azért, mert anyád akarta. – Soha életében nem tett semmit azért, mert anyám akarta… – Simon – mondta Carrie –, ne légy ilyen átkozottul igazságtalan. Anyád elviselte, hogy éjjel-nappal dolgozzon annyi éven át, és most normális férjet akar, kötött munkaidővel, nyugdíjjal és társadalombiztosítással. – Nézz rám! – kiabálta parancsolón Emma. Carrie nem vett róla tudomást. Simon felállt. – Miért állsz apám oldalán? – Nem állok. Senkinek sem állok az oldalán. Apád talán nem egy angyal, de nem is az a rendkívül önző szörnyeteg, akit állandóan csinálni akarsz belőle. – Nem nőttél fel mellette – mondta Simon. – Nem láttad, mit művelt anyámmal. – Nézz rám! – ordította Emma. Felkapta a tányérját, és földhöz vágta. A répa, a krumpli és a kolbászkarikák szétgurultak a padlón. – Menj el! – mondta Simonnak Carrie. – Csak menj. Nélküled is elegendő gyerekem van, akikkel foglalkoznom kell. Carrie mindig jót tett neki, gondolta Simon, mindig helyrerázta, és sosem engedte, hogy túlságosan felizgassa magát érzelmileg, s a kelleténél jobban belemenjen dolgokba. Ezt értékelte, igazán. De Carrie nem látta, és soha nem is fogja megérteni, mert nem volt ott, hogyan szenvedett Simon anyja mindig, amikor a maga csöndes és boldogtalan módján rájött, hogy rosszul választott, és immár nem tud menekülni döntése következményei elől. Simon visszaemlékezett, hogyan figyelte apró gyermekként az anyját. Egyre csak figyelte, s várta, mikor simulnak ki a vonásai. De ez sosem történt meg, csak gyanakvás csatlakozott hozzá mindig, amikor hazajött az

apja. Carrie nemegyszer megkérdezte, hogy Laura miért nem hagyta ott Guyt, ha a helyzet tényleg olyan rossz volt, és Simon azt felelte, hogy nem tehette, mert más nemzedékből való, és nem olyan vérmérsékletű, nem olyan neveltetésű, kötelességének érezte – nevezhetjük ezért akár régimódinak is –, hogy abban az ágyban feküdjön, amelyet ő választott, és vetett meg. – De ne hagyd, hogy kihasználjon! – mondta Carrie. – Nem a te hibád, ha görcsöl apád miatt. Efféle gondolatok jártak Simon fejében, ahogy ott ült a számítógép előtt a csésze teával a kezében. Valahogy tényleg felelősnek érezte magát az anyjáért, tudta, hogy olyan erőt ad az asszonynak, amelyet Laura sehol másutt nem talál meg, még az öccsében, Alanben sem. Eszébe jutott, ahogy kriketteztek az anyjával a Battersea Parkban, amikor kicsi volt, és Alan a babakocsiból nézte őket. Laura órákon át játszott vele türelmesen. Simon tisztán emlékezett arra, ahogy édesanyja a piros farmerben s a piros hajpánttal a fején szalad a kikopott fűvön újra meg újra a krikettlabdáért. – Figyelj! – kiáltotta neki mindig, mielőtt újra dobta a labdát. – Figyeld végig az ütődet. Simon imádta az anyját. Még mindig vissza tudta idézni, mennyire üresnek érezte a szobát, ha az anyja nem volt ott. Rohant haza az iskolából az anyjához, aki várta, és minden egyes nap újabb boldog, újra megélt egymásra találás volt. Carrie egyszer megkérdezte, féltékeny volt-e, amikor megszületett Alan, neheztelt-e, amiért új és törődést igénylő személy jelent meg az életükben, de Simon nem volt féltékeny, egy pillanatig sem. Mindig tudta, hogy biztonságban és kiváltságos helyzetben van. Később mégis megkönnyebbülés volt elszakadni az anyjától. Meglehetősen kellemetlen tinédzser lehetett, hűvös és távolságtartó. Büntette az anyját, mert kicsi korában önmagát tette Simon mindenévé. Viszont Simon valamiféle perverz kielégülést érzett, amikor serdülőként keményen bánt mindkét szülőjével; megadta neki, bármennyire illuzórikus volt is, az önálló személyiség érzését. Néha, amikor Jackre nézett, eltűnődött, vajon ugyanezt teszi-e éppen Jack – durván és láthatóan kiszakítja magát a családi kör intimitásából, hogy megbizonyosodjon külön és jól körülhatárolható identitásában. Simon felvette Jack coca-colás dobozát. Egyszer, amikor Jack hároméves volt, elvitte őt az állatkertbe. Mesélt neki előre az izgalmas és hatalmas állatokról, amelyeket látni fog, az oroszlánokról és tigrisekről, az elefántokról, zsiráfokról és tevékről. Jack tágra nyílt szemmel nézett rá, és nagyon aggodalmasan megkérdezte: – Jack biztonságban lesz? Simon felállt. A csészében maradt tea kihűlt, ahogy a lába is. Visszavitte a csészét a konyhába, betette a mosogatóba, vizet engedett bele. Hirtelen bűnös erővel eszébe ötlött, hogy az új helyzet okozta düh legfőbb eleme a rossz előérzet, hogy a most

magára maradt anyja esetleg vissza akarja kapni őt, talán úgy véli, visszaszerezheti azt a kisfiút a Battersea Parkból, és arra kérheti csöndesen – csöndesen, mert Laura mindig így kért –, hogy halmozza el azzal a feltétel nélküli szeretettel, amelyet akkor Simon olyan szívesen, olyan nagyon adni akart neki. Lepillantott a csészében lévő zavaros vízre. Nem tudnám megtenni, gondolta, egyszerűen nem tudnám. Olyan megkönnyebbülés volt beleszeretni Carrie-be, olyan szédítő szabadulás azt érezni, hogy a saját szíve szerint választott, nem kötelességből vagy szánalomból, hogy minden csupa lelkesedés, függetlenség és változás. Laurának sok időbe telt, amíg elfogadta Carrie-t; mindig kedves és udvarias volt, de hiányzott az a bizonyos szikra; az igazi melegség és szimpátia szikrája. Carrie észrevette, de nem törődött vele. Legalábbis nem sokat, és semmiképpen sem haragosan. – Ilyenek az anyósok, nem igaz? – mondta. – Különösen a fiús anyák. Talán ezért jött ki olyan jól egymással Carrie és Alan, hiszen mindketten szabadok voltak – és kirekesztettek –, nem Laura kiválasztottjai. Alan! Simon a homlokára csapott. Elfelejtette felhívni Alant! Önnön érzéseinek viharában teljesen kiment a fejéből, hogy felhívja őt, pedig megígérte az anyjuknak. Hajnali négy óra húsz perc volt. Legalább három óra, amíg felhívhatja. Nem hívhat fel senkit, nem tehet semmit, azon kívül, hogy visszabújik az ágyba, és vigaszt merít – amennyit tud – Carrie-ből, a jelenlétéből, az ott fekvő meleg, csöndes, nem mindig együtt érző, de valóságos testéből. Lassan felment a lépcsőn, levette a Chicago Bulls-pulóvert, és a korlátra terítette. Aztán kinyitotta a hálószoba ajtaját, halkan végigment a szőnyegen, és hálásan bebújt a paplan alá. Carrie megmozdult, de nem fordult felé. – Juj – mondta. – Hideg vagy.

NEGYEDIK FEJEZET Hill Cottage kertje Laura alkotása volt. A ház is, de abban nagy része volt Guynak is, akinek jó érzéke volt hozzá, hogy hol kell lebontani egy falat, vagy hová kell helyezni a bútorokat. No, és, ami még fontosabb, ő fizette a számlákat. Ügyvédként jól keresett a Hill Cottage-ben töltött első húsz év alatt, és Laurának el kellett ismernie, hogy mindenféle kommentár nélkül kifizette a szakembereket, akik új tetőt építettek a házra, felújították a fűtésrendszert és a fürdőszobákat, továbbá murvával beszórt gépkocsifelhajtót, kövezett teraszokat és garázst építettek. Az egykori tehénistállókat és disznóólakat kerti tárolókká alakították. Ám a kert rendezésének feladata Lauráé volt. Ő tervezte, gondozta, s dolgozott rajta. Az elhanyagolt tanyaudvarból és lepusztult legelőből mesés virágos- és gyümölcsöskertet varázsolt. Ahogy a fiúk nőttek, a kert foglalta el egyre inkább pszichéjének és személyiségének azt a részét, amely egykor kicsi gyermekeit táplálta. Azt mondta magának, hogy teljesen tipikus, hogy a vele egykorú és hasonló típusú angol nők átadják magukat a kertészkedésnek egy bizonyos pontnál, és hagyják, hogy ugyanúgy uralja az életüket, ahogyan korábban a pici gyerekek, csak ezzel együtt jár az időjárás-előrejelzés miatt érzett bosszantó aggodalom is. Amikor Guy felajánlotta neki, hogy különféle jogi konferenciákra viszi Európába vagy akár a Távol-Keletre, első reakciója – túl a kis, örömteli izgalmon, amelyet Párizs vagy Tokió jelentett – az volt, hogy kibírja-e a kert nélküle öt vagy tíz napig. És ha jön egy kemény, késői fagy? Vagy az időjárás az évszakhoz képest szokatlanul meleg, és locsolni kéne? És mi lesz, ha nem a megfelelő időpontban szedi le a déli falnál lévő fáról a sárgabarackot? Egyszer Guy ragaszkodott hozzá, hogy vele menjen Stockholmba, és rettenetes jégeső verte el a korai rózsákat – mikor hazaértek, megbarnult virágokat találtak csak. Laura vigasztalhatatlan volt. – De ha maradtál volna – kérdezte elkeseredetten Guy –, mit tehettél volna, hogy megmentsd őket? Laura tudta, hogy semmit. Elképzelte a jégesőt, amint szétbombázza a rózsafejeket. Persze, hogy nem tehetett volna semmit. Odakinn állt volna szánalomra méltón és tehetetlenül a viharban, de legalább ott lett volna. Guynak lehetetlen volt elmagyarázni, hogy úgy érezte, cserbenhagyta a kertet, és nem volt ott, amikor a kertnek szüksége lett volna rá. Pontosan el tudta képzelni, hogy nézett volna rá Guy, ugyanis az évek során elég sokszor előfordult ilyesmi. Guy ilyenkor próbálta megállapítani, hogy Laura komolyan gondolja-e, amit mond, és próbálta őt megérteni. – Nem egészen értem ezt az egészet a kertről – mondta Guy. – Azt látom, hogy

élvezettel csinálod, de nem értem, hogyan tart a hatalmában. Olyan… – Guy elhallgatott. – Milyen? – Mintha egy élőlény lenne? Laura hirtelen zavarba jött. Úgy érezte, nem mondhatja el olyasvalakinek, aki nap, mint nap nyakig merül a nagy odafigyelést igénylő, zűrzavaros jogi procedúrákba, hogy számára a kert valamiképpen él; még akkor is, ha nincs személyisége, de szelleme mindenképpen. És ez a szellem törékeny, de rá van bízva, mert ő teremtette, ő hívta életre a semmiből: a saras, törmelékes, elhanyagolt területből. Mindig is attól félt, hogy Guy azt hinné, elszakadt a valóságtól, és elhagyta valami megfoghatatlanabbért, fantasztikusabbért, aminek végül is nincs összevethető hitelessége. Persze nevetséges, sőt szánalomra méltó azt mondani, hogy: „Nem mehetek Tokióba, mert senki nem locsolja úgy a virágokat a teraszon, ahogyan én”, de az volt a szörnyű, hogy Laura tényleg ezt gondolta. A lényeg az odatartozás volt, hogy otthon pótolhatatlannak érezte magát. Jóságos ég! Annyira fontos volt, hogy pótolhatatlannak érezze magát! Laura úgy vélte, hogy Simon ezt mindig érezte egy kicsit. De Guy nem, ő sosem kételkedett önnön nélkülözhetetlenségében. És Alan – nos, Alan nem úgy gondolkodott. Alan sosem próbálta még viszonylag sem rendezni a gondolatait, sem az életét. Úgy vette az embereket, eseményeket, álláslehetőségeket, ahogy jöttek, saját érdemük szerint. Ha az anyja a kertjében akarta tölteni az életét, és eksztázisba esett, amikor virágzott a kamélia, csak tessék! Nagyszerű, ha ettől lázba jön. A nagy baj ebben a pillanatban az volt, hogy nem jött tőle lázba. Laura ide menekült, amikor Guy bejelentette, hogy válni akar, hogy elvehessen valami Merrion Palmer nevű nőt, és a helyett, hogy fogadta és vigasztalta volna, a kert indifferensen, szinte közömbösen vette körül. Laura veteményest kezdett ásni, hogy elültesse a sárgarépa-, paszternák- és céklamagokat. Abban a reményben tett ezt, hogy a megfeszített fizikai munka nemcsak eltereli a figyelmét, de azt az érzését is helyreállítja, hogy a világ mégiscsak felismerhető. De félóra múlva csak azt érezte, hogy minden teljesen céltalan, és a szinte még fagyos talajt egyáltalán nem érdekli az ő nyomora. Van valami szándékos mazochizmus abban, ha az ember finomabbnál finomabb zöldségeket ültet annak, akinek nem áll szándékában vele lenni. Eldobta az ásót, ami megpattant a kövezett ösvényen, és nekiesett az üveglapoknak, amelyekkel le szokta takarni a korai fejes salátát, aminek zöld-fehér üvegszilánkeső lett az eredménye. Laura térdre esett ott, ahol volt, a zöldségágyásban, és vonítva sírt – ahogyan hisztériás kisgyerekek szoktak a szupermarketben, amikor nem kapnak meg valamit. Földtől maszatos kezével törölgetni kezdte könnyáztatta arcát. Amikor pedig szemerkélni kezdett az eső, nem mozdult, sőt szinte egyfajta vigasznak érezte, hogy végre történik valami. Laura látta, hogy a kutyák lesik őt az ebédlőből, miközben mancsukkal az

alacsony ablakpárkányra támaszkodnak. Szerettek sétálni, ám a kertészkedést érthetetlenül unalmas tevékenységnek tartották, inkább csak látványsportnak, kivéve, ha sütött a nap. Idegesek is voltak Laura miatt, Guy miatt, a kialakult helyzet miatt, a bőröndök miatt, amelyek csatasorba állítva várták, hogy Guy elszállítsa őket a stanborough-i bérelt lakásába – s egyáltalán, a megszokott rend felborulása miatt. Idegességük abban nyilvánult meg, hogy mindenhová követték Laurát, még a vécére is, s lefeküdtek az ajtó elé. Amikor megszólalt a telefon, a kutyák felkapták a fejüket, és Laurára néztek. Mikor sírt, ráfeküdtek a lábfejére, s a lábszárához simultak, ha pedig kertészkedett, a megszokás miatt bent maradtak, ám az aggodalom kikergette őket kosarukból. Ilyenkor csak lesték az asszonyt az ablakból, hogy folyamatosan megbizonyosodjanak afelől, minden rendben van vele. – Lefelé! – kiáltott rájuk Laura. – Rosszabbak vagytok, mint a gyerekek. A kutyák csak nézték őt, de nem mozdultak. Laura elképzelte, hogy szívesen csóválnák a farkukat, de nem merik, amíg ő ilyen meggyötört. Bizonyára megkönnyebbülnek majd, amikor a fiúk, Simon és Alan megjönnek: újra felhőtlenül rohangálhatnak majd a konyhában, s cipőt vagy konyharuhát vihetnek nekik ajándékba. Szegény kutyák! Vigaszt kellene nyújtaniuk most, neki pedig hálásnak kellene lennie hűségükért, szeretetükért, de úgy érezte, semmire sem képes. Felállt az esőáztatta földről, s próbálta letisztítani nadrágjáról a sárfoltokat. Át kell öltöznie: tiszta ruhát ölteni, megfésülködni, megtalálni a gyöngyfülbevalót, feltenni a teavizet, s megtenni mindazt, ami tőle telik. Nem akarta, hogy a fiai azt érezzék, egyik napról a másikra támaszukból a terhükké válik. Átvágott a kerti úton, takaros halomba rendezte az üvegszilánkokat, s bement a házba. – Muszáj ilyen gyorsan mennünk? – kérdezte Alan. Simon a tükörbe nézett, magasabb fokozatra váltott, és a külső sávba húzódott, hogy megelőzzön egy hatalmas, francia kamiont. – Igen. – Anyu négyre vár minket. – Oda kell érnem, s nem tudok sokáig maradni – mondta Simon, majd ismét a tükörbe nézett. Alan kinézett a kocsi ablakán a kopár, téli tájra. Kissé reményvesztett lett tőle, pontosabban a táj erősítette benne ezt az érzést, amelyet az előző este tapasztalt. Felhívta ugyanis annak a fulhami bárnak a jövendőbeli tulajdonosa, amelynek terveit Alan csinálta, és a tervek szerint a kivitelezést is ő irányította volna. A férfi közölte, hogy ugrik a projekt, mert nincs rá pénze. A kopár földeket nézve most erre gondolt, és felsóhajtott: – Maradhatok éjszakára – mondta Alan. – Majd meglátom, hogy van. – Tudjuk, hogy van – mondta Simon. – Igen, de szerintem nagyon hullámzó a hangulata. Úgy értem, még egy csöppnyi

megkönnyebbülést is érezhet, de ismerve anyut, sikerül majd ezért is bűntudatot éreznie, nem pedig hálát. – Megkönnyebbülést? Alan ásított. – Nem volt kimondottan csodálatos ez a házasság, nem igaz? – De anyu ragaszkodott hozzá – ellenkezett Simon. – Az életévé tette, mindent a házasság szerint alakított… Alan vállat vont. – Ő választotta ezt, fiam. Simon a szabad kezével a kormánykerékre csapott. – Ez nem igaz! Éppen ez az! Nem volt más választása. – Mindannyiunknak van. Apu éppen ezt bizonyítja most: ő választott. – Megőrülök, amikor ilyeneket beszélsz – mondta Simon –, mintha el sem ítélnéd aput, mintha teljesen rendben lenne kiszállni egy negyvenéves kapcsolatból, csupán azért, mert unatkozik… – Nem unatkozik. – Nem? Nos, ha nem unalmában teszi, akkor miért? Alan kinyitotta a kesztyűtartót, és matatni kezdett a kupiban. – Elege lett abból, hogy sosem tudja, anyu mit akar, minek örül, hogy miért hibáztatja őt. Nincs cukorkád? – Ebben a kocsiban soha nincs semmi ehető. A srácok olyanok, mint a sáskák, azzal a különbséggel, hogy a sáskák nem hagynak maguk után szemetet. Apu mindig pontosan azt tette, amit akart. Azért nem tudja, mit akar anyu, mert sosem kérdezte. – Te szoktad Carrie-t? – Carrie megmondja – felelte Simon. – Anyu nem olyan. Anyu soha semmit nem követelt magának. – Akkor cinkos abban, hogy áldozat lett. – Alan, mi ütött beléd? Hol az igazságérzeted? Miért nem állsz ki anyu mellett? – Látom mindkét oldalt – válaszolta Alan. – Sajnálom anyut, de aput is. Értem, mi történt. Legalábbis egy kicsit. – És ha feleségül veszi ezt a lányt, aki majd gyereket szül neki, és apu megváltoztatja a javukra a végrendeletét, minket kirekesztve, ugyanilyen higgadt, objektív és átkozottul fensőbbséges leszel? – Azt hiszem – mondta Alan. Simon rosszkor váltott sebességet, és a kocsi hangosan berzenkedett. – A pokolba! – mondta. – Te meg a magas fokú erkölcsiséged. Te meg az átkozott nagyképűséged, hogy nem ítélkezel, ahogy mondani szoktad. Te meg az elfuserált buddhista felülemelkedésed minden emberi dilemmán! Biztosan jó érzés – sziszegte könyörtelenül Simon – jobban tudni mindent másoknál. Mekkora vigasz lehet

melegnek lenni. Egy ideig csönd volt. Alan kinézett az ablakon, majd végül megszólalt, de nem nézett a bátyjára. – Pontosan az ellenkezője – aztán nagy levegőt vett, leszegte a fejét, úgy, hogy az álla behúzódott bőrdzsekije gallérja alá –, de legalább megakadályozza, hogy az ember lehetetlent kívánjon bárki mástól. Simon nyelt egyet. – Bocs. – Semmi vész. – Nem kellett volna… – Semmi vész. Mondtam. – Csak olyan rossz előérzetem van… – Tudom, hogy anyu azt szeretné majd, vedd át apu helyét. Ebben sem kell cinkosnak lenned. Az autópálya szélén jókora kék-fehér tábla állt. Simon futó pillantást vetett rá. – Erre megyünk. Stanborough. – Nem bánnám, ha soha többé nem látnám Stanborough-t – mondta Alan. Laura a hátsó ajtónál várta őket. Úgy festett, mint mindig: fegyelmezett volt és csinos – blúzának gallérja kifogástalanul simult jó minőségű pulóverére, nadrágja szabása tökéletes volt, és jól illett öltözékéhez a szarvasbőr mokaszin. A haját is rendbe rakta, s a fülbevalóját is megtalálta. L’Air du Temps-parfüm illata lengte körül – ezt használta tizennyolc éves kora óta. Úgy csókolta meg a fiait egymás után, mintha ez a találkozás rendkívüli lenne. – Erre nincs etikett, igaz? – kérdezte. – Tényleg nem tudom, mit mondjak nektek. A fiúk követték a házba. A kutyák eszeveszetten rohangáltak a konyhában, odahordtak mindent: konyharuhákat, párnákat és azt a fa csizmahúzót, amelyet réges-régen Alan készített még az iskolában. Alan lehajolt érte. – El is felejtettem. Kettes számú famunka. Az első egy kulcs alakú kulcstartó volt. – Még megvan – mondta Laura. – A kerti ajtó mellett lóg. Emlékezetem szerint a harmadikig sosem jutottál el. Alan lekuporodott, hogy a kutyák farkcsóválva megnyalhassák az arcát. – Attól tartok, kissé hisztériásak az aggodalomtól – mentegetőzött Laura. – Nem zavar. – És te, anyu? – kérdezte Simon. – Te is hisztériás vagy az aggodalomtól? – Hol igen, hol nem – felelte Laura, miközben teáskannát, bögréket és egy üveg tejet tett az asztalra. – Kérhetek kávét? – kérdezte Alan. Laura kinyitotta a felső szekrényt, s elővett egy üveg instant kávét. – Nem szeretnék a terhetekre lenni – mondta Laura. – Nem szeretném, ha én lennék a probléma…

Simon zsebre dugta a kezét, s a kulcsait meg az aprópénzt csörgette. Carrie folyton rászólt ezért, s kifejtette, hogy ez a férfi megfelelője annak, amikor a lányok állandóan igazgatják a hajukat, és mindkettő borzasztóan frusztráló. Simonnak egyszeriben hiányozni kezdett Carrie: azt szerette volna, ha ott van vele ebben a tökéletesen berendezett konyhában, ahol a kutyák kivételével senki sem viselkedik a megszokott módon. Carrie segített volna, hogy gyakorlatiasak legyenek, ne pedig érzelgősek. Már a puszta jelenlétével emlékeztette volna Simont, hogy elsősorban vele és a gyerekekkel szemben vannak kötelességei, nem pedig az anyjával szemben. Egy csapásra megszűnt volna a bűntudata. Carrie gyakran mondogatta Simonnak: „Csak azért, mert tudsz valakinek a problémájáról, nem a te dolgod, hogy megoldd.” – De segítségre van szükséged, anyu – mondta Simon. – Rendezni kell a jövődet. Laura éppen háttal állt nekik, mert kihúzta a vízforraló dugóját a konnektorból, de még a testtartásán is látszott, milyen reményvesztett. – Megleszek – mondta. Alan felállt. – Shhh – mondta hangtalanul Simonnak. – Tisztázni kell a dolgokat, anyu – mondta Simon. – Pénz, lakás meg ilyenek. – Ó, tudom. – Laura feléjük fordult, és vizet töltött a teáskannába és Alan kávésbögréjébe. – De muszáj ezt ma? – Miért ne? – mondta gyöngéden Alan. Laura beharapta az ajkát. Simon attól félt, hogy még elsírja magát. – Nem korai kissé? – Korai… – Nem kéne megbeszélnünk, mi történt? Hogy érzek? Hogyan – hogyan birkózom meg vele? Simon átkarolta Laura vállát. – Jaj, anyu… Laura felé fordult, és arcát Simon vállába fúrta. Laura válla rázkódott a sírástól. Simon átölelte őt. – És ha nem tudok megbirkózni… – Hé, meg tudsz vele birkózni! Jelenleg sokkos állapotban vagy, hiszen borzasztó, ami történt. Alan megkerülte az asztalt, s megállt az anyja és a bátyja mellett. – Bizonyos szempontból, ha belegondolsz, évek óta birkózol vele – mondta. Laura elővett egy fehér pamut zsebkendőt, mely eddig négyrétre hajtva, szépen mosva-vasalva volt a zsebében. A mosott-vasalt zsebkendő anakronizmusa szűnni nem akaró téma volt Simon gyerekei között. – Szerinte mire való a papír zsebkendő? – kérdezte régebben Rachel. – Arra, hogy ne vegyen róla tudomást – felelte akkor Simon.

Laura megtörölte a szemét, és kifújta az orrát. – Sajnálom – mondta. – Anyu, nem kell bocsánatot kérned semmiért. Laura ismét kifújta az orrát. Nem nézett a fiaira. – Apátokkal találkoztatok? Simon felhorkant. – Nem képzeled! – Vasárnap találkozunk – mondta Alan. – És az a… az a… – Nem tudom. Nem hiszem. De az a nő létezik, anyu. Immár része a képnek. – A problémának – mondta Simon. Laura kibontakozott Simon karjaiból, és tálcára rakta a bögréket meg a teáskannát. – Nem ihatnánk meg itt? – kérdezte Simon. – Begyújtottam a nappaliban – mondta Laura. – Itt jobb – mondta Alan. – Jól van – felelte sértődötten Laura. Alan az anyja háta közepére tette a kezét. – Ülj le – mondta. Laura lehajtott fejjel leült. Alan Laura mellett, Simon pedig vele szemben foglalt helyet. – Mindig azt gondoltam – mondta Laura az asztalnak –, hogy nem leszek eléggé jó, eléggé érdekes. S folyton az járt a fejemben, hogy viszonya lesz valamelyik tanítványával. Különösen az egyikkel, a Fenella nevű, vörös hajúval. Egyfolytában gyanakodtam. De apátok azt mondta, sosem tette, sem Fenellával, sem mással. Azt mondta, soha nem volt senki – egészen, nos… egészen mostanáig. Alan fogta a teáskannát, s töltött belőle az anyjának és a bátyjának is. Az egyik bögrét Laura elé tette. – Nem kell elemezned, anyu. Semmi értelme. Nem kell azt mondanod magadnak, hogy nem vagy eléggé ez meg az… – De igen – emelte fel a fejét Laura. – Másként miért menne el? – Mert az, aki – mondta feszülten Simon. – Aki mindig is volt. – Si… – mondta figyelmeztetőn Alan. – Nem hagyom – vágott közbe túlzottan hangosan Simon –, hogy anyu azt higgye, ő tehet róla. Laura Simonra nézett, s halványan elmosolyodott. – Azt nem tudom megszokni – mondta –, hogy aminek a megtörténtétől negyven éve félek, most valóra vált. Alan tejet töltött a kávéjába, s már nyúlt is a zsebébe, hogy cigarettát vegyen elő, de aztán rájött, hogy az anyja házában van, s itt nem gyújthat rá.

– Csak azt akartam – folytatta Laura –, hogy az legyek, amit ő akar. Simon lehunyta a szemét, miközben két kézzel a bögréjét markolta. – Jaj, anyu… – Azt akarta, hogy olyan legyek, mint ő, biztos abban, hogy ki vagyok, hová megyek, mik a céljaim. Azt akarta, hogy tudjam. De nem tudtam. Soha. Simon és Alan hallgattak. – Nem akarjátok ezt hallani? – kérdezte Laura. – Igaz? Alan elhúzta a száját. – Nem arról van szó… – Nem? – Anyu – mondta Alan. Alkarját az asztalra tette, és lazán összekulcsolta a kezét. – Anyu, nem arról van szó, hogy nem érzünk együtt veled. Hogy nem tudjuk, milyen nehéz ez neked. De nincs értelme, anyu, így beszélni. – Hogy érted ezt? – kérdezte feszülten Laura. Alan kerülte Simon tekintetét. – Úgy, anyu, hogy azzal kell foglalkoznunk, ami van, nem azzal, ami lehetett volna. – És? – És semmi. Az van, hogy egyedül leszel, mert apu valaki mást akar feleségül venni. Ezzel kell foglalkoznunk. Laura félig felemelkedett a székről, melynek lábai megcsikordultak a konyhakövön. – Apád mellé állsz? – emelte fel a hangját. – Megbocsátod, amit apád tett? – Nem – mondta Alan. Nem nézett fel, és szándékosan nem változtatott a hangján. – Nem ezt mondtam. Azt mondtam… – Ha legalább azt nem vagy képes megérteni, hogyan érzek – sivította Laura –, akkor tényleg, igazán nem akarom hallani, mit akartál mondani! Simon felállt. Laura borzasztó dühösen nézett rá. – Anyu, nem azt mondta, ő nem… – De igen! – kiáltott Laura kipirult arccal, majd kirohant a konyhából, és becsapta maga mögött az ajtót. A kutyák, akik eddig a kosarukban feküdtek, most úgy néztek ki, mintha beléjük rúgtak volna. – Édes istenem – mondta Simon. – Mi a fenének kellett ezt csinálnod? – Hallania kell… – Talán, de nem most. Nem akkor, amikor annyira meg van döbbenve, hogy képtelen józanul gondolkodni. Nem addig, amíg azt hiszi, azért dobták el, mert nem ütötte meg a mércét. – Minél előbb abbahagyja azt, hogy aput okolja mindenért, annál jobb neki, annál előbb összeszedi magát… Simon megkerülte az asztalt.

– Jobb lesz, ha megkeresem. – Hagyd békén! – mondta Alan. – Al… – Simon, csak hagyd békén. A magad és az ő érdekében. Simon megtorpant. Zsebre dugta a kezét, és idegesen csörgette a benne lévő aprópénzt, majd Alanre nézett. – Nem tudom – mondta boldogtalanul, és kiment a konyhából. Jack Stockdale fülét a szőnyegre szorítva emeleti szobájának padlóján feküdt. A zenét kikapcsolta, ahogyan az összes lámpát is, hogy jobban tudjon koncentrálni. Jack szobája alatt közvetlenül a szülei hálószobája volt. A szülők ágyán most Jack húga, Rachel feküdt. Nagyon kényelmesen berendezkedett. Jack elképzelte, ahogy ott hever az ágyból direkt erre a célra kiráncigált párnák között, s a telefont az arca és a válla közé szorítja, mert éppen lemossa a csillogó, lila körömlakkot, amit ugyan tegnap kent a körmeire, de valószínűleg már meg is unt. A vonal másik végén Rachel legjobb barátnője, Trudy volt, és egy harmadik, Moll nevű lányról beszélgettek. Moll volt az oka annak, hogy Jack hallgatózott. Moll a Jack alatti évfolyamba járt, azaz egy évvel Rachel és Trudy fölött. Moll sokat sportolt, minek következtében a teste olyan izmos és karcsú volt, akár egy táncosnőé. Egyenes, barna haját vagy kontyban hordta a feje tetején, vagy kieresztve. Jacknek először a haja tűnt fel, amikor véletlenül mögötte ment az iskola folyosóján, és meglátta azt a hosszú, selymes, barna hajfüggönyt. Moll nem birizgálta a haját. Bizonyára ő volt az egyetlen lány az iskolában, aki nem nyúlt a hajához, csak amikor fésülte, vagy feltűzte. Természetesnek vette, ahogyan a testét is. Moll nagyon rugalmas volt, s könnyeden mozgott mind torna, mind pedig tánc közben. Csak fél éve járt az iskolába, de máris gyakran dicsérték a teljesítményeit. Jack haverjai pedig sokat beszéltek róla, mert nagyon szexinek találták. Ezeknek a beszélgetéseknek általában Jack is a része volt. Szeretett szexről dumálni. Szerette, amikor a barátai disznóságokról fecsegnek; ilyenkor úgy érezte, nem kell egyedül végigmennie ezen az eléggé ijesztő úton. Megnyugtatta, hogy a többiek mindent megosztanak vele, s bármi történjen is, lesz kitől tanácsot kérnie. Viszont rájött, hogy Mollról nem akar a Loaded magazin bizalmaskodó és kissé durva nyelvén beszélni. És azt sem akarta, hogy Rich, Marco, Adam és Ed úgy beszéljenek a lányról. Nemtetszése eleinte csupán az ellenállás igen gyenge formájában nyilvánult meg: egyszerűen nem vett részt ezekben a beszélgetésekben; ám a többiek hamar észrevették ezt is, és akkor valahogy meg kellett mondania nekik, hogy nem akar. És máris nyakig volt a slamasztikában. Vég nélkül ugratták, és gyanította, hogy a hír viharos gyorsasággal végigsöpör az iskolán, és hamar eljut Moll Saundershez, aki összefoglalva csak azt fogja hallani, hogy Jack Stockdale bele van zúgva, mire végtelen megvetéssel azt fogja mondani – vagyis azt

kell mondania –, hogy ,Jack Stockdale? Jack Stockdale? Huh – agyam eldobom. Ugyan, hagyjatok vele békén!” Na de tényleg ezt mondaná? Aznap Moll észrevette, hogy Jack őt figyeli, amint az iskolatitkár irodája előtt állt, és a hirdetőtáblát olvasgatta. Nem mosolygott, csak egyenesen Jackre nézett, és annyit mondott: „Szia”. Jack biccentett. Hirtelenjében nem jutott eszébe más, csak ez az ócska biccentés. Moll szemlátomást nem bánta. Még másodpercekig nézett Jackre, majd elfordult, hogy tanulmányozza a tornaklub hirdetését. Jack pedig csak állt döbbenten, izgatottan. El se tudta hinni, hogy ennyire izgatott lett egy szia miatt. A legszívesebben cigánykereket vetett vagy szaltózott volna. Később, otthon, amikor Rachellel meg Emmával lökdösődtek a frigó előtt némi innivalóért, joghurtért meg egy tányérnyi felvágottért, Rachel megkérdezte: – Ismered Mollt? Ötödikes. – Aha – mondta Jack. Bekapott egy kolbászvéget, és kinyitott egy coca-colás dobozt. – Tetszett neki a festményed. Jack leszegte a fejét. – Milyen festményem? – mondta kolbásszal a szájában. – A fekete. Az a fejes izé. Amelyiket Mr. Finlay kitett. Moll azt mondta: „Szuper.” Jack kivette a szájából a kolbászt, és hanyagul odavetette: – Mit ért hozzá? – Semmit – felelte Emma, aki egyenesen a palackból szürcsölte az epres joghurtot –, mert úgyis szar. – Trudy hallotta Mollt – mondta Rachel. – Trudy rá szerette volna beszélni Mr. Finlay-t, hogy hadd tanuljon inkább művészetet gazdaságtan helyett. Moll is ott volt. Emma az asztalra tette a műanyag palackot. Joghurtos volt az orrnyerge. – Mr. Finlay is szar. – Csak azért, mert azt mondta neked, hogy addig nem fogsz tudni festeni, amíg meg nem tanulsz rajzolni? – Nem akarok festeni – mondta Emma. – Oké – nézte nagy érdeklődéssel a Coca-Colás dobozt Jack. – Szóval ennek a lánynak, akit nem ismerek, tetszett a festményem? Rachel a bátyjára nézett, s tartott egy kis szünetet. – Ismered – mondta. Behajolt a frigóba, kivette az utolsó darabka kolbászt, egy doboz almalét és egy mini Mars-szeletet. – Vacsora után nem ehetsz csokit – mondta Emma. Rachel felmarkolta a zsákmányt, és hozzátett még egy zacskó ropogtatnivalót is. – Beszélek Trudyval, mielőtt anyu hazaér, és valószínűleg megkérdezem tőle, valójában mit mondott Moll a festményedről. Jack vállat vont.

– Ahogy akarod. Emma még gyorsan benyúlt a fridzsiderbe, és kivett egy marék Mars-szeletet. – Senki sem fog rád nézni, Jack – mondta. – Egymillió év alatt sem. Az volt a baj, hogy Jack hallotta Rachel hangját, de azt nem, hogy valójában mit beszél. Sokat kacagott, és többször is felkiáltott, hogy „Nocsak!”, de Jack nem tudta, hogy a téma még mindig az-e, hogy Moll megcsodálta a festményét, vagy már másról van szó. Mit mondhatott Moll valójában? „Szuper” vagy „Nagyszerű” vagy „Ki festette?” vagy „Kik festették? Jó lenne találkozni velük”? Odalenn becsapódott az ajtó. Carrie azért csapta be mindig, hogy a gyerekeinek ideje legyen abbahagyniuk, amit tilos volt tenniük, és visszatérhessenek ahhoz, amit csinálniuk kellett volna. Jack felült, és öklével a padlóra ütött, hogy figyelmeztesse Rachelt. Hallotta, hogy a húga azt kiáltott, „Mennem kell!”, azután csönd lett, és Jack tudta, hogy a lány megpróbálja eltüntetni az ágyból a csokoládé- meg a ropimorzsákat, és helyükre tenni a párnákat, mielőtt Carrie felmegy. Felállt. Tekintettel a napi eseményekre, úgy döntött, segít Rachelnek egy kis időt nyerni. Kinyitotta a hálószobája ajtaját, és elkiáltotta magát: – Szia, anyu!5v8v9v9v.nx Carrie válaszolt: – Szia! Segítenél kipakolni a cuccokat? Jack lerohant a lépcsőn. A padló tele volt bevásárlószatyrokkal, amelyek olyan lehangoló dolgoktól duzzadtak, mint folyékony mosószer és hatalmas szemeteszsák-tekercsek. – Ezt látnia kellene minden lánynak – mutatott a szatyrokra Carrie –, mielőtt megrendeli a menyasszonyi ruhát. Feltennéd mindezt a konyhaasztalra? Jack mindkét kezével megragadott három-három szatyrot. – Te ezt imádod, anyu. – Imádom? – Aha. Imádsz irányítani. Mit csinálnál, ha csak apa lenne, hogy pokollá tegye az életet? Carrie kipakolta a zöldségeket. – Szegény apa. – Miért? – Ma Alannel elment a nagyihoz. – Ó. – Igen. Ó. – A kezében lévő csomagra nézett. – Miért vettem még egy csomag búzacsírát? Rettenetesen unom, ráadásul ebben az évszakban már borzalmas. – Nagyi jól van? – Nem. Jack még egy nagy szatyrot tett az asztalra. – Pipa vagy apára?

Carrie futó pillantást vetett Jackre. – Nem különösebben. – De apa pipa. – Apának más. – Miért? – Úgy érzi…, hogy ezt nagyon nehéz lesz megemésztenie a nagyinak. – Aha – mondta Jack –, szerintem mindenkinek. Megszólalt a telefon, s Jack felvette a kagylót. – Halló – mondta. Aztán megváltozott az arckifejezése. Zavartan pillantott Carriere. – Szia, nagyi – mondta, s közben sürgetően intett Carrie-nek, hogy jöjjön oda. – Nem – mondta. – Nem, nincs. Aha, szóval… hívom anyut… Carrie az asztal fölé hajolt, és hagyta, hogy az imént összeszedett zöldségek ismét szétguruljanak az asztalon. Odament, és elvette a kagylót Jacktől, aki némán eljátszotta, hogy éppen nagy kő esett le a szívéről, és leült a padlóra. – Laura? Az anyja csizmás lába mellől Jack hallotta a nagyanyja hangját úgy egyméternyire a feje fölött. – Carrie? Ó, Carrie, Simon otthon van? – Nincs. Azt hittem, nálad van… – Már nem. Elment. Még nincs otthon? – Nincs. – Pedig mostanra már haza kellett volna érnie – mondta Laura. – Gondolom – állt az egyik lábáról a másikra Carrie –, elakadt a csúcsforgalomban. – Megmondod neki, hogy mihelyt hazaér, hívjon fel? – Laura, történt valami olyasmi… – Nem – mondta Laura –, de beszélnem kell vele. Beszélnem kell Simonnal. – Oké. – Mondd meg neki – kérte Laura. – Ugye megmondod, mihelyt hazaér?

ÖTÖDIK FEJEZET – Nem tudok elmenni – mondta Merrion –, egyszerűen nem tudok. A pamlag szélén ült a lakásában, kezében egy bögre kihűlt gyógyteával. – Szelíd lélek – mondta Guy. – Nagyon toleráns, nagyon… nos, a változékony ellenkezője. Talán nem olyan okos, mint Simon, de nem is annyira nehéz eset. Merrion a bögréjébe nézett. A gyógytea halvány barnássárga volt, a szaga pedig a komposztéra emlékeztetett. Merrion megállapította, hogy túlságosan sok kávét iszik, ezért gyógyteát próbált fogyasztani helyette. Csakhogy ez pontosan olyan volt, mint amikor az ember azzal ámítja magát, hogy egy szelet száraz keksz tökéletesen és kielégítően pótol egy vastag sajtos szendvicset. – De mégiscsak a fiad… – Tud rólad, és arról is, mit jelentesz, és mit fogsz jelenteni nekem. Tudja a neved. Ismeri a játék állását, drágám. Merrion letette a bögrét a padlóra, a lába mellé. Kétrét görnyedt, álla a térdét érte. – Attól rettegek, hogyha találkozom az egyik fiaddal, bűntudatot fogok érezni. Nem tudom miért, de így van. Úgy érzem, bocsánatot kell kérnem tőle, amiért kiborítottam az anyját… – Ebben nincs sok logika. Az anyja azonos a feleségemmel, és az ő esetében nem mardosott bűntudat. – A feleséged más nemzedék. Alan az én nemzedékemhez tartozik… – Merrion, mi köze ennek bármihez is? – Nem tudom megmagyarázni – felelte a lány –, de van köze. – Nézd – mondta Guy, miközben átvágott a kis nappalin, és leült a lány mellé. – Gyere el, üdvözöld gyorsan, esetleg igyál meg velünk egy italt, és aztán lépj le. Merrion kihúzta magát, és hátrasimította a haját. – Érted tegyem meg – kérdezte –, vagy értem? – Kettőnkért, és talán Alanért is. Imádni fog. – Ne beszélj ilyeneket… – Hogy szereti az anyját, nem zárja ki, hogy szeressen másokat is azok közül, akiket én szeretek. Kivált, ha szeretetreméltók. – Anyám szerint nem vagyok szeretetreméltó… – Nem igaz! Pusztán úgy véli, a viselkedésed szokatlan és kínos. Ez más. Merrion Guyra nézett. – Fel akarsz vágni velem? – Persze. – Hihetővé tenni a kettőnk kapcsolatát? – Azt is.

– Meg kell mondanom – csóválta a fejét Merrion –, ez a periódus egyáltalán nincs ínyemre. – Emlékezetem szerint… – Ó, igen – állt fel Merrion –, akartam, hogy hagyd el Laurát, meg minden. De az ember sosem tudja, hogyan változik meg, amikor megkapja, amit akar, igaz? Lehajolt, felvette a padlóról a bögrét. Guy megragadta a lány szabad kezét. – Megijedtél? – Nem – felelte Merrion. – De helyzetemből adódóan nem találom magam alkalmasnak arra, hogy találkozzam a fiaddal. – Egyikünk sem alkalmas – mondta Guy –, hiszen egyikünk sem tett még soha ilyet. Öt perc alatt túl leszel rajta, és újabb sárkányt győztél le. A lány sóhajtott. – Inkább egy esős hétfő reggelt a bíróságon a legaljasabb védenccel és egy olyan bíróval, aki utálja a női ügyvédeket, mint ezt. – Az könnyű, mert munka. Ez viszont személyes ügy. – Nagyon is igaz – mondta Merrion, és kihúzta kezét a férfiéból. – Rendben, megyek, de csak öt percre. Alan a kocsmapultnak támaszkodott, és ásványvizet rendelt. Valami erősebbet szeretett volna, de úgy gondolta, megvárja az apját, és a választás, a rendelés és a fizetés szertartásával átsegítik magukat az első perceken. Alan nem volt kifejezetten ideges attól, hogy találkozni fog az apjával, inkább az izgatta, hogy jól el tudja-e magyarázni azt a fontos tényt, hogy pártolja mindkét szülőt, de nem haragszik egyikükre sem. Még sosem járt ebben a kocsmában, s lényegében Bayswatert sem ismerte. Londonnak ez a része idegen volt számára, de az apja ezt választotta, mert közel volt Merrion lakásához, és Guy a hétvégét vele akarta tölteni. Guy azt mondta, hogy találkoznak egy italra a kocsmában, azután elmennek a közelben lévő jó kis olasz étterembe. Alan sejtette, hogy a kocsmai részbe az apja szándékozik bevonni Merriont is, de az éttermibe már nem. Alan előre sajnálta Merriont. Megpróbáltatás lesz a lány számára, bárhogyan viselkedjenek is. Amikor Merrionra gondolt, egy évvel azelőtti önmaga jutott eszébe, amikor Callum elment, ő pedig könnyek közt azt mondta neki: „Nem kértem, hogy beléd szeressek.” Eléggé buta dolog volt ezt mondania, de igaz volt. Carrie egyetértett vele. – Bizonyos értelemben szabaddá tehetjük magunkat a szerelemre – magyarázta Carrie –, de pusztán csak ennyi hatalmunk van fölötte. Alan belekortyolt az ásványvízbe. Túlságosan szénsavas volt. Az anyjával töltött hosszú és lehangoló este során megpróbálta elmagyarázni, hogy se Guy, se Merrion nem tervezte meg szándékosan, hogy mekkora fájdalmat fognak okozni – önmaguknak éppúgy, mint másoknak –, és az életben történnek dolgok, kevesebb jó,

több rossz, amelyeket az embernek egyszerűen el kell fogadnia anélkül, hogy bűnbakot keresne, vagy okot találna. Laura nagyon dühös lett, eléggé mérges ahhoz, hogy egymás után kétszer is felhívja Simont, és olyan dühös és együtt érző reakciót csikarjon ki belőle, amelyre jogosultnak érezte magát. Alan próbálta ezt megakadályozni, de sikertelenül. Laura úgy érezte, Alan nem képes pótolni Simont. Alant okolta, amiért hazaküldte, és nem hagyta, hogy ott maradjon, ahogy ő szerette volna. Simont valóban kissé nógatni kellett, de Alan látta, hogy Laura és Simon egyaránt összeomlottak volna, ha Simon maradt volna. Simon meggyőzte volna az anyjukat, hogy alaposan elbántak vele, Laura pedig meggyőzte volna Simont, hogy ő az egyetlen, aki megmentheti. Így aztán Alan Simon kezébe nyomta a slusszkulcsot, és szinte kituszkolta a házból. Azután töltött Laurának egy gin tonikot, mire az anyja közölte, hogy sosem iszik gint, és a mosogatóba löttyintette az italt. Alan nem bánta. Az ő világában, az ő életében az emberek sután viselkedtek, amikor felizgatták magukat, ez része volt a helyzetnek, az önuralom elvesztésének. Alan igen korán megtanulta, hogy mélyen rejtőzik benne valami, ami a neveltetése ellenére kívülállóvá teszi, és hogy vannak bizonyos sémák. Következmények persze voltak, néha éppoly véletlenszerűek, mint az őket kiváltó viselkedés, de se rend nem volt, sem pedig ismétlődés. Nem volt értelme megpróbálni ezt elmagyarázni az anyjának, aki Alan erőfeszítéseit a saját szenvedéseivel szemben rendkívül érzéketlen ellenállásnak tekintette, ezért Alan végül csak ült ott, és fogta az anyja kezét, azt remélve, hogy hallgatása és érintése legalább valamit közvetít abból, amit Laura vár tőle. Az utcára nyíló dupla ajtó két szárnya befelé lendült, s bejött két bőrdzsekis férfi, azután egy idősebb úr sapkában, majd Alan apja tartotta nyitva az ajtó egyik szárnyát egy hosszú hajú, magas lánynak, kinek sötét kabátja majdnem a földig ért. Alan kissé felegyenesedett, feléjük fordult, de nem mozdult a helyéről. Az apja úgy festett – hogy is? Ismerősnek tűnik, gondolta Alan, jóképűnek, barátságosnak. És feszültnek. Határozottan feszültnek. Alan tett néhány lépést, és megölelte az apját. – Szia, apu. – Alan – mondta Guy, s egy pillanatra átölelte a fiát. – Nem tudom, megköszönjem-e, hogy eljöttél. – Kurtán felnevetett, és elfordult, hogy a karjával közelebb vonja a lányt is. – Ő Merrion. – Annak kell lennem – mondta a lány. – Nem igaz? Nem nyújtott kezet. Alan Merrionra mosolygott. – Egy pohár bort? – Nem, köszönöm. – Rövidet? Ásványvizet? – Nem, köszönöm – mondta a lány. – Most nem tudnék lenyelni semmit. – Nem akart eljönni – mondta Guy. – Ha inna valamit – mondta Alan –, nem jött volna hiába.

A lány a fejét rázta. – Soha nem hajlandó semmire, ami megkönnyítené az életét – mondta Guy. – Te mit kérsz, apu? Sört, bort? Guy a pult felé indult. – Majd hozok… – Nem – mondta Alan. – Meghívhatsz ebédre. Ezt én fizetem. – Merrionra nézett. – Rendelek magának egy pohár bort. Ha nem kéri, otthagyja. Merrion arcán mosoly suhant át. – Faragatlanság volna. Alan visszafordult a pulthoz. Guy megszorította a lány kezét. Szerette volna a tudtára adni, hogy nem kell csinálnia, mondania semmit, és szerepet sem kell játszania az ő kedvéért, s bizonyítani a fiának, milyen főnyeremény. Egyszerűen tudatni akarta Merrionnal, hogy akármit tesz, az neki megfelel. Merrion óvatosan elhúzta a kezét, és kigombolta a kabátját. Farmernadrágot és galléros, halványszürke pulóvert viselt. Kissé a pulóver nyakába nyúlt, hogy több levegőt engedjen be alá, s lehűtse magát. Alan visszafordult a pulttól, és átnyújtott a lánynak egy pohár fehérbort. – Kösz – mondta a lány. Alan egy korsó sört nyújtott át az apjának. Ő maga megfogta az ásványvizét. – Tósztot nem mondok – mondta –, nincs mire innunk. – De van – mondta Merrion. Felemelte a poharát. – Valóban? – A lelki nyugalomra – mondta. Lejjebb engedte a poharát, és ivott belőle egy kortyot. – Soha nem hiányzott belőlem. A tootingi ház nappalijában Simon elszunnyadt a vasárnapi újsággal a kezében. Jack már korábban elvitte a sportrovatot, Carrie pedig a művészeti és kritikai mellékleteket vette magához, meghagyva Simonnak a híreket. Mielőtt elaludt, Simon egy rövid ideig arra gondolt, hogy ez az életkor és nem szerinti megosztás bizonyára így megy világszerte. Az asszonyok csak akkor voltak kíváncsiak a hírekre, ha azok emberi lények emberiességét érintették, a férfiakat pedig csak az arról szóló kritika érdekelte, amit megnéznének a tévében. A tinédzsereket egyik sem izgatta. A kultúrának iskolaszaga volt, és a hírek sem tudták feledtetni saját életük búskomor drámáját. Jack mostanában eléggé kedveszegett volt. Carrie úgy vélte, szerelmes. Simon arra gondolt, hogy Jacket kihagyták a távolugró csapatból, és talán most kezdett rájönni, hogy a fontos vizsgái, amelyek a jövőre nézve komoly befolyással bírnak, alig több mint egy év múlva lesznek. Bármi volt is az ok, Jack némán és gondterhelt arccal nézett szembe a démonaival. Carrie szerette volna, ha ebéd után Simon lefekszik, teljes nyugalmat biztosítva önmaga számára: pizsamába bújik, s a függönyöket is behúzza.

– Kimerültnek látszol… Simon ásított. – Túl sokat ettem. – Tudod, hogy nem ez a baj – mondta Carrie. – Nem volt túl jó hetünk. Az utóbbi napokban Laura sokat telefonált, s javarészt Carrie vette fel a kagylót. Carrie letagadta, hogy Simon otthon van, és nemcsak letagadta, hanem meg sem említette férjének a hívásokat. – Azt akarom, hogy rendesen aludj. – Ha most lefekszem, akkor éjjel nem fogok aludni, és azt ki nem állhatom. Éjjel háromkor semmit sem lehet csinálni. Végül kiegyeztek abban, hogy Simon ledőlt a nappaliban a kanapéra. Takarót nem kért. – Magamra terítem az újságokat… – Nem tudom, hogy a férfiak miért annyira hihetetlenül hálátlanok, ha valaki figyelmesen gondoskodni akar róluk – mondta Carrie. Simon csókot dobott az asszonynak, de a következő pillanatban már a külügyminiszter képét nézte a címlapon. Carrie úgy ment ki a szobából, hogy az ajtót majdnem becsapta maga után. Simon rájött, hogy jobb lett volna, ha a felesége vele marad. Rachel és Emma nagyjából rendet csinált a konyhában. Az egyszerű megoldást választották: a tányérokat berakták a mosogatógépbe, de a nagyobb és alaposabb tisztogatást igénylő darabokat, mint például a tepsit, amelyikben a csirke sült, kint hagyták. Carrie először szólni akart nekik, hogy fejezzék be a munkát, de rájött, hogy nem szeretné szétaprózni az energiáját, és inkább elővette a mosogató alatti szekrényből a gumikesztyűt. A kesztyű sárga volt, mint a napraforgó, és nem tudni, miért, de a gyerekei mindig viccesnek találták. Ha anyám élne, mondta magának, most felhívnám, és elmondanám neki, hogy érzem magam. Elmondanám, hogy olyan, mintha egy csomó nagy követ cipelnék hegynek fölfelé – szép köveket, amelyeket akármilyen nehezek is, de szeretek –, és amikor egy pihenőhely közelébe érek, a csúcsról persze még szó sincs, egy vagy két kő kicsúszik a kezemből, s legurul a hegy lábához. Ekkor a háta mögött kinyílt a kert felőli ajtó. – Szia – mondta Alan. Carrie megfordult. – Jaj, de örülök! – mondta Carrie, miközben Alan becsukta maga mögött az ajtót. A kezében tartott karcsú papírtekercsből krémszínű nárciszok kandikáltak ki. Letette a csokrot az asztalra a szétszórt alátétek, tiszta kanalak és villák közé, és és megpuszilta Carrie-t. – Találkoztam vele – mondta az összeesküvők cinkosságával. Carrie áthatón nézett Alanre.

– És? – Magas. Nagyon feltűnő, és nyugtalan, mint egy kiscica… – És? – Helyes – mondta Alan. – Nagyon. Nem… – Mit nem? – Amennyire én láttam, csak aput akarja. – Körülpillantott a konyhában. – Hol van Si? – Kinyúlt az újságok alatt. – Hoztam neked virágot. – Láttam. Nagyon szép. Te vagy az egyetlen férfi, aki virágot hoz nekem. Alan fogta a kannát, és áthajolt Carrie-n, hogy hideg vizet engedjen bele. – Itt mi az ábra? – Tébolyda – mondta Carrie. – Simont kikészíti a zavarodottság meg a nyomás, Jack úgy véli, nagyon menő, ha az ember beleszeret valakibe, aki feleannyi idős, mint ő, Rachel érthetetlennek tartja, Emma pedig a nagyi kutyái miatt izgul. – És te? Carrie a szárítóra tette az utolsó serpenyőt is, leeresztette a mosogatóból a vizet, és lehúzta a gumikesztyűt. – Alan… – Igen? Carrie a sógora szemébe nézett. – Nem tudom hibáztatni. Alan a kannán tartotta a kezét, s várta, amíg felmelegszik a víz. – Sosem rajongtál anyuért, igaz? – kérdezte elgondolkodva. – Fogalmazzunk kissé másként – mondta Carrie. – Ő nem rajongott soha értem. – Ugyan már… – Alan – szakította félbe Carrie –, úgy hiszem, ez még csak nem is személyes. Nem tudom elképzelni, hogy bárkit kedvelni tudna, aki Simon felesége. – Ez feszültséget generál közted és Simon között? – Néha. Attól függ, hogy érzem magam éppen. Simon elfelejti, hogy nekem nincs anyám, akivel szembe kellene szállnia. Ezt Laura is elfelejti. Ne abból a kávéból igyál – akciós volt, nem véletlenül. Az ott, a fekete dobozban sokkal jobb. – Az asztalhoz ment, kézbe vette a csokor virágot, s beszívta csodás illatukat. – Nagyon szép. – Kérsz kávét? – Nem, köszönöm. – Apu olyan boldog – mondta Alan. – Visszafogom magam, de nem megy állandóan. Jólesett ilyennek látnom, örülök, hogy, izé… megbecsülik végre. – Kacérkodik vele az a lány? – Nem. Nem az a fajta. Dolgozó, független nő. És walesi akcentusa van.

– Walesi! – Nem erős. Csak egy csöppnyi. Kifejezetten bájos. – És most – ült le az asztalhoz Carrie kezében a nárciszokkal – úgy érzed, hűtlen vagy anyádhoz? – Nem – felelte Alan. – A színtiszta igazat szeretném. – Igen – mondta Alan. – Mert anyádat nem lehet egy napon említeni ezzel a lánnyal… – Mert – Alan aprót kortyolt a kávéból – anyámnak nem maradt semmije, amivel harcolhatna. Ez a sok-sok év, és mindössze ennyi maradt neki. Csak ezek az évek. – Ott vagytok neki ti ketten. – A mi korunkban már nem. Nem számít. Meg kell értened, Carrie. Ül abban a nagy házban, a díszpárnák gyönyörűek, a fürdőszoba ragyog, a kert tökéletes, és tudod, azt próbálja nem megkérdezni magától, hogy mire való ez az egész. Évekig azzal áltatta magát, hogy mindez apuért van, vagy apuért megérte, de most ez a fátyol is széthasadt. Megcsinált valamit, amit apu mondott neki, és közben nem kell apunak. Carrie leszedte a csomagolópapírt a virágról. – Nem apádért csinálta. Azért csinálta, hogy megmutassa, apád életében nem maradt hely az ő számára. – Ugyan már… – Pedig így van – mondta Carrie. – Ne keverd össze a függetlenséget a daccal. – Felállt, hogy vázát keressen a szekrényben. – Anyád mikor keresett utoljára egyetlen pennyt is? – Az ő nemzedékénél más… – Nem más – mondta Carrie. – Anyám dolgozott, és a nagynénéim is. Anyád viszont abbahagyta, mert ezt az utat választotta. – Vizet engedett a karcsú üvegvázába, és csak úgy, rendezetlenül beletette a nárciszokat. Alan a vázáért nyúlt. – Jaj, Carrie. Majd én… Carrie átadta a vázát. Ekkor belépett Simon. – Rémesen érzem magam. Nem lett volna szabad aludnom. Szia, Al. Alan a nárciszokat rendezgetve megszólalt: – Találkoztam apuval. – Igen? – Tudtad, hogy találkozni fogok vele. Mondtam. – És tudni akarom, mi volt? – Nem tudom. Akarod? – Igen – mondta Carrie –, tudni akarod. Simon sóhajtott. Kissé előbbre lépett, és az egyik szék támlájára támaszkodott. – Tehát?

– Apu remekül van – mondta Alan. – Nagyon boldognak látszik. Simon felhorkant. – És a lány… Simon felegyenesedett. – A nő! – Ott volt. Csak pár percig. És tekintettel a rövid időre, az első benyomásra, és arra, hogy mindannyian idegesek vagyunk: csodálatos. Simon lehunyta a szemét. – Uram, adj erőt! – Ennek semmi értelme, Simon – mondta Alan. Takaros halomba rakta a letört nárciszszárdarabkákat. – A lányt nem írhatod le hozományvadásznak, házasságtörőnek, egyszerű rajongónak vagy szexbombának. Aput sem írhatod le a klasszikus kapuzárás előtti pánik áldozataként, aki bizonyítani akarja magának, hogy még mindig képes lenne megduplázni a világ népességét, ha akarná. Ez a lány az igazi. A megfelelő ember. – Azt hiszem – vette el a kezét a széktámláról Simon –, egyelőre eleget hallottam. – Még valamit – mondta Carrie. – Mit? – kérdezte Simon. A hangjából fáradt undor csengett. – Meg akarom ismerni – mondta Carrie. A szülei hálószobájában Emma Carrie sminkkészletével kísérletezett. Volt sajátja is, de azt használta, nem pedig kísérletezett vele. Carrie-nek nem sok pipereszere volt – nem úgy, mint Trudynak, Rachel barátnője anyukájának, akinél ilyesmivel volt teletömve számos fiók, szekrényben tartott doboz, sőt jó néhány kosár is. Mindenesetre kellemesebb elfoglaltság volt, mint a földrajzlecke (Az óceánok), amelyet Emmának meg kellett volna írnia ahhoz, hogy Carrie telefonálni engedje. Kényelmesen ült a régi pamlagon, a szülei ötletszerűen halomba rakott pulóverei és blúzai között, és érdeklődve kutatta át a műanyag dobozt, amelyben egykor fagylalt volt, most pedig különféle márkájú és színű rúzsok, szemhéj- és szempillafestékek gyűjteménye. Emma észrevette, hogy Carrie a földszíneket kedveli, de Emma jobban szeretett volna lilát, valami csillogóbbat, és kissé komiszabbat. Megcsördült az ágy melletti telefon. Emma egyetlen szélsebes mozdulattal ott termett, és felkapta a kagylót. Ha nem őt hívták, akkor is feltétlenül tudnia kellett, ki telefonál, és kivel akar beszélni. A padlóra kuporodott. – Halló? – Halló, drágám – mondta Laura. – Rachellel beszélek? Emma elhúzta a száját. – Nem, Emma vagyok. – Emma, drágám, itt a nagyi. – Tudom – mondta Emma.

– Hogy vagy? – Unatkozom – felelte Emma. Leült a padlóra. – Hogy vannak a kutyák? – Jól – mondta Laura. – Persze nem túlzottan boldogok. – Találkoztak papával? – kérdezte Emma. – Nem. Úgy gondoltam, csak felizgatná őket, ezért bezártam őket a kert felőli szobába. – Ugattak? – Igen, attól tartok, hogy… – Látni akarták papát – mondta Emma. – Szegénykék. – Emma – változott meg Laura hangja –, édesapád ott van? – Alszik. – Felébresztenéd a kedvemért? Emma a kutyákra gondolt. – Nem – válaszolta. – Kérlek, drágám. – Ő lenn van – mondta Emma –, én pedig fenn. – Lemennél – kérte Laura –, és szólnál neki, hogy a nagyi keresi? Emma örült volna, ha lett volna ott valaki, akinek átadhatja a kagylót. – Majd megmondom neki, amikor felébred – mondta. – Csillagom… – Igazán nyűgös volt ebéd közben – mondta Emma. – Szüksége van a pihenésre. Majd szólok neki, ha felébred. Voltak már sétálni a kutyák? – Persze. Emma… – Szeretik még azt a velős csont ízű kekszet? – Nem tudom, milyen kekszre… – Csókoltatom őket – mondta Emma. Kicsit eltartotta a fülétől a kagylót. Eszébe jutott egy kifejezés, amelyet Carrie meg a barátnői szoktak használni a telefonbeszélgetések végén: – Viszlát, nagyi! Vigyázz magadra! – mondta, és letette a kagylót. Rachel kiabált fel a földszintről. – Ki volt az? – Senki – kiáltott le Emma. – Talán… – Nem – mondta Emma. – A nagyi. Rachel nem válaszolt. Ismét felhangosította a zenét. Emma felállt a földről, és Carrie sminkkészletére pillantott. Tényleg nagyon unalmas volt. Ha idősebb lesz, biztosan lesznek kutyái, de soha nem fogja őket bezárni az akaratuk ellenére, és biztosan soha nem tesz majd olyasmit, amitől idegesek lesznek. A telefon ismét csörögni kezdett. Emma sarkon fordult, és magára hagyva a készüléket, kisétált a szobából.

HATODIK FEJEZET Carrie irodájában, az íróasztala fölött tábla függött. Volt rajta egy hatalmas naptár, amelyen remekül át lehetett tekinteni az egész évet, ezen tüntették fel a részmunkaidősök beosztását, az orvosok szabadnapjait és a szabadságokat. A tábla széleire Carrie más dolgokat tűzött: Simon és a gyerekek fényképeit, újságokból kivágott karikatúrákat, különféle feljegyzéseket, amelyek tartalmát nyomban el is felejtette, amint feltűzte őket, és egy képeslapot Cath nénikéjétől, melyen a következő állt: „Próbálj nem tökéletes lenni”. Cath egy éve jött látogatóba, kissé döbbenten és ironikusan nézte végig Carrie életét, munkáját, otthonát és családját, és amolyan köszönőlevélként küldte a lapot. Carrie kedvelte a lapot, de azt is megállapította, hogy az édesanyja – aki két évvel volt idősebb Cath néninél – sosem küldött volna ilyet. „Csodásan csinálod, csak próbáld meg nem túlzásba vinni”, írta volna. Ez jóleső lett volna, annyi bizonyos, de kevésbé inspiráló. Carrie sokszor gondolkodott azon, hogy a munka az életének az egyetlen területe, ahol legalább a tökéletesség felé vezető út negyedéig képes eljutni. Kötött munkaidejük volt, a szabályokat kőbe vésték, és ha a kollégák ágáltak is ellene, végül szinte mindig meghunyászkodtak. Az orvosok hisztériáztak, ha nem azon a hétvégén voltak szabadok, amikor szerettek volna, de ha nem akadt más ügyeletes, elvállalták. – Sajnálom – mondta ilyenkor az adott orvos szemébe nézve, mintha az nem ordibált volna vele éppen. – Nem tehetek róla, és nincs más alternatíva. – Szándékosan csinálja! – szokták ilyenkor kiabálni az orvosok. – Pontosan ezt szokták mondani a gyerekeim is – válaszolta ilyenkor Carrie, azután visszament az irodájába, és beírta az illető nevét a megfelelő hétvégére az éves beosztásán, és elképzelte a doki feleségét este, amikor rájön, hogy mégsem szabadulhatnak el a tizenegyedik házassági évfordulójukon, és azt mondja: „De hiszen megígérted.” Carrie természetesen sajnálta a feleséget, de csak mértékkel. Ez csak munka, mondta magának sokszor. Carrie a munkahelyén csak és kizárólag a munkájára koncentrált. Otthon többnyire úgy érezte, mintha ezernyi darabra szakadna. Imádta a munkáját, de a helyén kezelte a dolgokat. – Soha nem fejezek be semmit – mondta újra meg újra Simonnak. – Sosem hagyják. Ám ez a hétfő reggel az összes kötelezettségével, amelyeket nem sikerült a hétvégén elintéznie, nem befejezésnek, inkább kezdetnek tetszett. Legalábbis fejlődésnek. Előző este Alan ottmaradt vacsorára, és amikor elment, Carrie fülébe súgta: – Kéred a telefonszámát?

– Hoppá – mondta Carrie. – Megadjam Merrion telefonszámát? Carrie kissé távolabb lépett a sógorától. – Valami disznóságot tervezel? – Ellenkezőleg. A lány létezik, apu pedig szereti. Én pedig azt gondolom, hogy senkin sem segít, ha démonizáljuk. – Tudom. – Felhívlak a munkahelyeden. – Találkozni akarok vele – mondta Carrie. – Csak itt van Simon… Alan felhajtotta a dzsekije gallérját. – Tényleg segít Simonnak, ha mellé állsz? Carrie elhúzta a száját. Alan puszit nyomott az arcára. – Felhívlak a munkahelyeden. Utána nem kell tenned semmit, ha nem akarsz. Carrie most, ahogy lenézett az íróasztalára, látta csak, hogy Alan üzenetet hagyott. Maureen, az egyik védőnő jegyezte le, amíg Carrie irodájában tartózkodott, ahol a hétvégén született kisbabák listáját kereste, akiket még szerda előtt fel kell keresnie az első vizsgálat miatt. Maureen szívesen vett át üzeneteket. „Carrie! Alan hétfőn, 9:07-kor keresett. Azt mondta, a telefonszám a következő.” Alá is írta, „Maureen”, és még egy smiley-t is odarajzolt. Carrie a telefonszámot nézte. London központjában voltak ilyen számok. Ha most hívja, üzenetrögzítő fog jelentkezni, és pontosan fogalmazott üzenetet kell hagynia. Ha este hívja, nemcsak titokban kell telefonálnia, de az is megeshet, hogy az apósa veszi fel. Carrie-nek eddig sosem okozott gondot beszélni az apósával, de most vonakodott, mert nem akarta elmondani neki, hogy a szeretőjével akar megbeszélni egy találkozót. Úgy érezte, nem tudna mit kezdeni az apósa örömével, amelyet ez okozna. De nem tudna mit kezdeni azzal sem, hogy otthon hazudnia kellene Simonnak a hívással kapcsolatban, sem elhárítani Rachel és Emma heves és ösztönös kíváncsiságát. Az órájára pillantott. Tíz óra tíz. Tíz perc van hátra a heti adminisztratív értekezletig, amelyet ő vezet, s általában gyorsan lezavarja, mivel ki nem állhatja azokat az embereket, akik imádják az értekezleteket, és mindent megtesznek, hogy elhúzzák őket. Gyorsan tárcsázott. Aztán behunyta a szemét. A telefon négyszer kicsengett, aztán egy női hang szólalt meg eléggé hűvösen: „Ha üzenetet kíván hagyni Merrion Palmernek, kérem, beszéljen a sípszó után”. – Halló – mondta Carrie, és elhallgatott. Merrion üzenetrögzítője halkan zümmögve várt. – Halló – mondta újra Carrie. Kinyitotta a szemét. – Carrie Stockdale vagyok. Guy menye. Fel tudna hívni valamikor munkaidőben, kilenc és délután fél öt között? Köszönöm. Letette a telefont. Hirtelen és váratlan lelkifurdalással Simonra gondolt. Nyílt az ajtó, és az egyik recepciós dugta be a fejét.

– Carrie – mondta –, dr. Masonnak sürgős esethez kellett mennie a kórházba, és tizenheten vannak a délelőtti listáján. Mit csináljunk velük? Jack Stockdale a falnak dőlve állt az épület háta mögött. Ide jártak Richcsel és Marcóval cigizni, de most nem kívánt rágyújtani, kivált nem velük. Marco nem titkolt diadallal mesélte, hogy pénteken moziba ment Moll-lal, és arra is célzott, hogy szombaton együtt buliztak. Rich szerint ez klassz, briliáns, sőt szuper. Jack soha egy szóval nem említette, hogy titokban rajong Mollért, mégis úgy érezte, hogy brutálisan cserbenhagyták, és elárulták. Egyik sráccal sem bírt beszélni; rájuk se tudott nézni. Amikor Adam megkérdezte, hogy: „Miért vagy így letörve, haver?”, vállat vont, motyogott valamit, és elvonult. Egyedül kószált zsebre dugott kézzel, s apró kavicsokat rugdosott az úton. Az volt a baj, hogy hiába nem szólt semmit, Marco mégis tudta, mi a pálya. A srácból sugárzott a diadal: tisztában volt azzal, hogy sikert ért el ott, ahol Jack nem tud. Marco édesapja olasz származású, s a fia is sokban hasonlított rá. Jack mellette nyersnek és reménytelennek, testileg és érzelmileg is szánalomra méltónak érezte magát. Tudta, hogy szánalmas, akár egy esetlen kutyakölyök, de egyszerűen ebben a pillanatban nem tudta, hogyan érezhetné magát másképp. Az egyik este az apja véletlenül rátapintott. A konyhában tengtek-lengtek, mert már mindenki éhes volt, de az étel még nem volt kész. Simon a sárgarépát szeletelte nagyon lassan és gondosan, Jack pedig nézte, és arra várt, hogy Carrie észrevegye, milyen vastagra vágja, és rászóljon. – Tudod, mi jutott eszembe? – kérdezte Simon. Carrie rakott zöldséget készített. Háttal állt mindenkinek, s egy nagy tűzálló tálba különféle zöldségeket terített szét, amit fűszerekkel szórt meg. – Nem – felelte. – Mi? – Az életben mindent el lehet rendezni – mondta Simon. – Bármit elrendezhetsz, tudod, amíg nem keverednek a dologba érzelmek. Ezért működik a munka, és ezért nem működik többnyire az élet. Carrie megfordult. – Fura – mondta. – Pontosan ugyanezt gondoltam ma délelőtt én is. Tudnád a répát kicsit vékonyabbra vágni? Jack odahajolt, s elvett egy darabkát. Szerette volna továbbfaggatni az apját arról, amit mondott, többet erről az érzelem dologról, meg arról, hogy hogyan akar ettől az ember egyszeriben olyan dolgokat, amilyeneket sosem akart azelőtt. És ami még rosszabb, teljesen megfosztja az embert attól az érzéstől, hogy a kezében tartja a dolgokat. De szégyellte magát. Rachel ott ült az asztalnál, káposztát kellett volna vágnia, és verset tanulnia angolórára, de valójában egyiket sem tette. Ehelyett fülelt, s mindent jól megjegyzett. Ha érzelemről beszélt volna Rachel előtt, a húga hangosan megkérdezte volna: „Bele vagy zúgva Moll Saundersbe, mi?”

Jack nekiszorította a vállát a falnak. Bele volt zúgva Mollba, tényleg. Egyszerűen elbűvölte, ahogy Moll nézett és mozgott, s ahogy a haja lágyan a vállára omlott. De azért ennél több is volt mindezek mellett. Meg akarta ismerni a lányt, a kedvében akart járni. Az apja megjegyzése után a szobájába ment, és megnézte a lexikonban az „érzelem” szót, amelynél állapotokról, vonzalomról, személyes érintettségről és szerelemről volt szó. Az anyja azt mondta, hogy a papa szerelmes. Ezt egyszerre volt lehetetlen és tökéletesen lehetséges elképzelni. Jack eleget tudott annak megérzéséhez, hogy húszéves kor után is kialakulhatnak erős érzelmek, csak nagyon nehéz volt elképzelni, hogy valaki ugyanolyan erősen érezzen, ahogyan most ő, és ennyire zavarodott és bizonytalan legyen abban, hogy ezután mit tegyen. Nem kívánta a cigarettát, és semmi kedve sem volt a következő két fizikaórához és az azt követő dolgokhoz sem. Ugyanakkor nem akart tanítás után hazamenni, ahol Rachel figyeli, és pontosan tudja, mi az ábra. Lassan sétálni kezdett a természettudományi óráknak otthont adó épület mellett az aszfaltút felé, amely a blokkot összekötötte a főépülettel. Úgy érezte, képtelen érdeklődést kicsiholni magából bármi iránt, mert az egyetlen, ami érdekli, nem mutat viszontérdeklődést. Az aszfaltúton, az épület mellett egy lány álldogált. – Szia – mondta Moll Saunders. Jack csak bámult rá, meg sem tudott szólalni. – Megijesztettelek? – Nem. De én… – Ki nem állhatom a bagót – mondta Moll Saunders. – A nagynéném tüdőrákban halt meg. – Jaj, istenem – mondta Jack. – Tulajdonképpen nem cigiztem… – Szédült. A nadrágzsebébe nyúlt, elővette a cigarettát, s odanyújtotta a lánynak. – Tessék. – Nem kell ezt csinálnod… – De – felelte Jack. – Bedobjuk a szemétbe. – Oké. – Jack – mondta Moll. – Tényleg tetszik a festményed. Jack lesütötte a szemét, és elpirult. – Tényleg? – Komolyan – mondta a lány. – Egyszerűen szuper! Amikor Laura hazavitte a kutyákat a délutáni sétából, a hasuk, a lábuk és a mancsuk csupa sár volt. Kikötötte őket a melegház falába vert karikához, és a slaugért indult, hogy lemossa őket. A kutyák rángatták a pórázt és vonítottak. A slaug még a porszívónál is nagyobb szörnyűség volt számukra. Laura kinyitotta a csapot, és ujjával félig befogta a végét, hogy növelje a víznyomást. Módszeresen lemosta a kutyákat, hiába ficánkoltak és nyüszítettek; télen

naponta kétszer végezte ezt a műveletet, ami azt jelentette, hogy hetente tizennégyszer. Guy hétvégenként egyszer-kétszer elvitte a kutyákat sétálni, de sosem mosta le őket rendesen, és meg sem értette, hogy ez szükséges, ahogy azt sem, hogy rendszeresen kell sétáltatni őket. Azt mondta, ettől a rendszerességtől válnak kibírhatatlanná, ezért követelik a sétát meg a vacsorát őrjítően. „A kutyáknak kell alkalmazkodniuk az ember életéhez, nem pedig fordítva” – mondta. Laura a kutyák, a kert, a ház, a közös élet iránti kötelességéről beszélt. – Laura – mondta ilyenkor fáradtan Guy –, ne téveszd össze a zsarnokságot a kötelességgel. Laura elzárta a csapot. A kutyák hevesen megrázták magukat, s teátrálisan ugráltak a póráz végén. Elengedte őket, mire elszaladtak, s túlzott örömükben egymást kergették. Laura nézte őket, és sírhatnékja támadt. A maguk dévaj kutya módján oly könnyen el tudták felejteni a fájdalmat, oly kegyetlenül könnyen. A hátsó kocsifelhajtón, egy kertészszerszámokkal telepakolt kombi állt. A volán mögött szemüveges, középkorú nő jegyzetelt elmerülten. Amikor meghallotta Laura lépteit a murván, lehúzta a kocsi ablakát. – Gondoltam, hogy a kutyákat sétáltatod… – Szia, Wendy – mondta Laura. – Nagyon jól elüldögéltem itt. Éppen a kórházi önkéntesek szállítási menetrendjét fejezem be. Hogy vagy? – Nem tudom – felelte Laura. Wendy kinyitotta a kocsiajtót, és kiszállt. – Van időd főzni nekem egy teát? – Hát persze… Wendy a kutyákra pillantott. A hátsó ajtónál toporogtak, arra várva, hogy berohanjanak. – Valószínűleg jó, hogy foglalkoznod kell velük. A ház körüli teendőknek megvan a maguk haszna. Laura kinyitotta a hátsó ajtót. A kutyák berontottak, vizes lábnyomokat hagyva a folyosón, és eltűntek a konyhában, hogy valamiféle ajándékot keressenek Wendynek. – Kedves, hogy eljöttél. Wendy szúrósan nézett kék keretes, aranyozott szárú szemüvege mögül. – Drága Laurám – mondta –, az isten szerelmére, bármelyikünkkel előfordulhat. Negyvenévi házasság. Negyven. Sejtetted volna mindezt negyven évvel ezelőtt, amikor végigsétáltunk a templomban a sorok között? Hát én nem. Ijedtemben meghaltam volna. Laura előrement a konyhába. A kutyák egy konyharuhát és egy edényfogó kesztyűt találtak, és farkcsóválva vitték oda Wendynek. – Átkozott bolondok – mondta.

Laura vizet engedett a kannába. – Nagyon féltem hozzámenni Guyhoz – mondta –, de azt hittem, ez a normális. Mindenki azt mondta, teljesen normális félni, amikor az ember férjhez megy. – Roger elájult a sekrestyében – mondta Wendy –, amikor alá kellett írnunk az anyakönyvet. Nem valami jó ómen, ha belegondolsz. Azóta sem ájult el. – De még együtt vagytok… – Együtt – mondta Wendy –, de néhány nagyon veszélyes forduló után. Laura teát tett a kannába. – Újra hozzámennél? – Ha újra kezdhetném – mondta Wendy –, senkihez nem mennék hozzá. Legfeljebb a gyerekek kedvéért. – Laurára nézett. – Mit szólnak hozzá a gyerekek? Laura bögréket vett ki a szekrényből, és az asztalra tette őket. – Ami várható volt. Simon végtelenül édes és együtt érző, Alan pedig azt érezteti velem, hogy mivel ilyesmi állandóan történik, nem kéne belőle nagy cirkuszt csinálnom, csak a következményekkel kellene törődnöm. – Jaj, Laura – mondta Wendy, levette a szemüvegét, és megtisztította a kardigánjával –, nem úgy érti. Alan édes kölyök. Laura az asztalra tette a teáskannát, és leült. – Érezteti velem, hogy szerinte Guynak van némi igaza. – Laura, drágám, Guy az apja… – Aki hét éve csal, és most faképnél hagyott. Wendy az orrára illesztette a szemüvegét. – Amióta tudom ezt az egészet, azon tűnődöm, mit tennék, ha Roger faképnél hagyna. – És? – Cornwallba költöznék, nyitnék egy kis panziót, és díjnyertes fuksziákat nevelnék. – Csak azért mondod, mert nem kell megtenned. – Laura – kérdezte Wendy –, egészen biztos vagy benne, hogy nem untad rettenetesen a házasságodat Guyjal? – Hogy érted ezt? – Hogy sértő, felháborító és ijesztő, ahogy így itt hagyott, de talán lehetőség arra, hogy újrakezdd a saját feltételeiddel? – Hatvanegy évesen? – Hatvanegy évesen, ha kell. Tejet nem kérek, köszönöm. – Szerintem – hajolt a bögréje fölé Laura –, te ezt egyáltalán nem érted. – Ó – mondta Wendy. – Azt hiszem, sosem tudtam teljesen megfelelni Guynak. Sosem tudtam azzá lenni, amit ő akart, hogy legyek, pedig nagyon egyértelműen akarta. Amiben én jó vagyok, azoknak a dolgoknak ő sosem látta értelmét. Én magamnak való vagyok, ő

közösségi ember. Guy azt éreztette velem, hogy az életem elzárása a külvilág elől valamiféle önzés. – Ó – ismételte Wendy, miközben a teáját kortyolgatta. – Eldobottnak érzem magam – mondta Laura. – Semmire sem jónak. Elutasítottnak. Wendy letette a bögréjét. – Meg kell mondanom, hogy kívülről nézve egyáltalán nem így néz ki. – Ó! – Laura hangja éles volt. – Úgy néz ki – folytatta Wendy –, mintha rettenetesen eltávolodtatok volna egymástól. Ilyen egyszerű. A formaságokon kívül nem maradt semmi. – És ha Guy nem találkozott volna ezzel a lánnyal? – Valószínűleg találkozott volna egy másikkal. – Miattam? Wendy elhúzta a száját. – A házasságotok miatt. Amelyben mindketten benne voltatok. Laura felállt, hogy újratöltse a teáskannát. – Simon nem így gondolja. Simon szerint ez is annak a része, hogy Guy mindig főszerepet akar játszani. – Guy és Simon – mondta Wendy – nagyon különböző emberek. Hogy van az az aranyos felesége? – Felőle nem hallottam – felelte Laura. – Csak egy kurta szócskát telefonon. Carrie-nek sosem volt erős oldala az együttérzés. – Bizonyára nem tudja, mit mondjon… – Wendy – válaszolta Laura –, Carrie-nek soha életében nem kellett keresnie a szavakat. Felemelte a teáskannát. Wendy a fejét rázta. – Anyagilag rendben leszel? – kérdezte. – Arról Simon gondoskodik. – Simon? Neki kell gondoskodnia róla? – Ki másnak? – kérdezte Laura. – Neked és az ügyvédednek. – Gyűlölöm ezt az egészet. Utálom a nyilvánosságot, az alkalmazkodást. Hogy elveszítem mindazt, amiben eddig éltem: a házasság státusát… Wendy felállt. Lenézett Laura puha hajára, apró kezébe temetett fejére. – Kedvesem – mondta –, ébredj fel! Manapság a házasságnak már nemigen maradt státusa. Mivel péntek volt, Guy az ötórai vonattal jött fel Stanborough-ból, és egyenesen Merrion lakásához ment. Megkönnyebbülés volt ez számára, nemcsak azért, mert azon kevés dolgok egyike volt, amit nyíltan tehetett, hanem azért is, mert tisztázta a

Merrion-kérdést, s erre felhatalmazást érzett. Hét közben Stanborough-ban kettős életet élt. Megváltozott körülményeiről nem szólt senkinek. Ha tudta is valaki, nem szembesítették vele, és nem tették közhírré a tényt, hogy a város kinevezett bírója elhagyta a feleségét, és bérelt lakásban él egy kis üzletház fölött. Az üzletházban drogéria, kínai étterem, újságos, gyerekruhabolt és villamossági szaküzlet volt. A villamossági szaküzlet tulajdonosa, aki az anyósával élt, mert nem volt pénze kibérelni a boltja fölötti lakást, örült, hogy végre lakik ott valaki. Éjszakára amúgy is vasrácsot kellett tennie a kirakatra, de az új bérlőtől nagyobb biztonságban érezte magát. A feleségének azt mondta, hogy Mr. Stockdale könyvelő. – Az lehet. Vagy pénzügyi menedzser. Minden reggel öltönyben megy dolgozni, és Volvója van. Guy hálás volt névtelenségéért. Barátságtalan lakás volt, de illett a pillanatnyi állapotához, hogy most ennyi jár neki, és valóban senkinek nem kellett megmondania a nevét. Három hónapra vette ki a lakást, és csupán néhány ruhadarabot és könyvet vitt oda. Merrionnak nem engedte, hogy megnézze. Guy inkább amolyan senki földjének érezte. Amikor reggel elment, szinte teljesen megfeledkezett a lakásról, csak akkor érezte magát otthontalannak, amikor a kollégáival volt. Ebéd közben, a vaníliakrémes epres morzsasüti mellett a megszokott szócsatákat hallgatta, és azon kapta magát, hogy teljesen hiábavalón eltöpreng a mások otthoni életéről. Vajon hogyan várják otthon a többieket? És vajon hányan maradnak különböző okokból a bíróságon a munkaidő lejárta után, halogatva a percet, amikor be kell szállni a kocsiba, és hazaindulni? Guy néha úgy érezte magát, akár az első ügyvédi éveiben, amikor ide-oda utazott, különféle szállodákban aludt, és jól tudta, hogy bármilyen szegényes is a környezete meg a vacsorája, mindez együtt jár a szabadsággal. Akkoriban járt egyszer Stanboroughban is. Az ügyvédi kamara által kijelölt szállodában foglalt szobát. Ami mostanában nyugtalanította, az volt, hogy a kollégái olyasmit hittek róla, ami már nem volt igaz. Azt hitték, hazamegy Laurához. Csupán néhányan találkoztak ugyan a feleségével, és valószínűleg nem alakítottak ki róla különösebb véleményt, de mégis ott volt a fejükben a Guyról kialakított képben, mint ahogy az is, hogy vidéken élnek, és van két fiuk. Továbbá, hogy Guy nem szeret horgászni, de egykor elég jól krikettezett. Izgató lett volna számukra, ha ez a halvány kép élesebbé válik, és kirajzolódik benne Merrion jelenléte is, ráadásul úgy, hogy ő van előtérben. Néhányan Merrionra is emlékezhetnek, rövid és hatásos szereplésére Stanborough-ban, vagy pusztán azért, mert nő. A legtöbben szerették a nőket, de valahogy nem tudták egyenrangú kollégának tekinteni őket. Amikor az előző lordkancellár megígérte, hogy olyan bírókat fog kinevezni, akik nem tesznek kétértelmű megjegyzéseket ügyvédnők jelenlétében, sokat morogtak a vaníliakrémes epres morzsasüti mellett. – Hah! Így próbálja lecsillapítani a feministákat, értem!

Guy nem egészen tudta elképzelni azt a pillanatot, amikor kollégái előtt leleplezheti a mostani életét, s elmondhatja, mi történt, hogyan szakított negyvenévi megszokással, és lépett radikálisan olyan érzelmi terepre, amelyet addig soha-soha nem látott. Nem hitte, hogy meg tudja osztani bárkivel is, hogy mikróban melegíti a vacsoráját, ingeit mosodába hordja, s rendszeresen maga húzza át az ágyneműt. Pénteken nyomban munkaidő után eljött a bíróságról, egyenesen az állomásra sietett, és óvatosan kerülte azokat a vasúti kocsikat, amelyekben olyan kollégák utazhattak, akik szintén Londonba tartottak. A Paddington állomásról taxival ment Bayswaterbe. Merriontól kapott kulcsot a lakáshoz, így bármikor érkezett is, be tudott jutni a magas, fehérre festett házba, amelyet a hetvenes években alakítottak át lakóházzá. A lépcsőt sötétvörös szőnyeg borította, melyen fehér íriszek díszelegtek. A házban ugyan volt lift, de Guy mindig a lépcsőt választotta. Merrion legfelül lakott. A lakás kicsi volt ugyan, de napfényes, s ablakából látni lehetett a Hyde Park fakoronáit. Merrion minimalista stílusban rendezte be, egyfajta válaszcsapásként gyerekszobája virágmintás párnahalmaira. A lakásban fapadló volt, függöny helyett roletta, sminkkészletét pedig drótkosárban tartotta a fürdőszobában. Guy szégyellte mellé tenni a borotváját. – Nem értelek – mondta Merrion, és megcsókolta –, hiszen szexelünk. Guy a neszesszerére pillantott. – De ez sokkal intimebb… Merrion a fürdőszobában és az akasztós szekrényben is csinált helyet Guy cuccainak. Most már a férfi cipői is ott sorakoztak a szekrény aljában Merrion cipői és csizmái mellett. Guy szerette volna őket máshová tenni, ahol nincsenek útban. A lehető legkevesebb holmit vitte magával Londonba, hogy ne legyen – nos, túlzottan férjszerű. Pénteken mindig vett virágot az állomáson. Miután kidobta az előző hetit, a csokrot gondosan vízbe tette, amire Merrionnak sohasem volt elég ideje. Kiválasztott valami kellemes zenét, kinyitott egy palack jófajta bort, megmosakodott, és levette a bíróságon viselt ruháját. Szerette csodálni a Hyde Parkot az ablakból, s szinte kínosan ügyelt arra, nehogy belenézzen a lány leveleibe és az asztalán heverő papírokba. Az üzenetrögzítőt sem hallgatta meg. Csak várt. Nem érdekelte, hogy meddig kell várnia. Merrion sokat utazott, s néha egész messziről jött fel Londonba. Guy várt, és ahogy múlt az idő, a szíve egyre gyorsabban vert. S amikor meghallotta, hogy a kulcs megcsörren a zárban, felállt, hogy köszöntse kedvesét.

HETEDIK FEJEZET A Croydoni Koronabíróságról London felé Merrionnak szerencsére sikerült másik kocsiban helyet találnia, mint ahol az az ügyvéd ült, akivel aznap szembekerült a bíróságon. Merrion nyert, az ellenfelének ez nem tetszett, ezért szólt a kollégájának, hogy tegyen panaszt Merrion beosztott ügyvédjénél a helytelen eljárás miatt. Merrion beosztottja elutasította, mire a védő – a negyvenes évei elején járó, testes, erős versenyszellemmel megáldott ember – hangosan kijelentette, hogy tisztáznia kell a dolgot Miss Palmerrel. – A maga helyében – mondta Merrionnak a beosztottja – én meglépnék. Merrion a szó szoros értelmében futott a vasútállomásra. Amint kilépett a bíróság épületéből, látta az ügyfelét – vékony arcú, negyvenes, elvált asszony három szeszélyes kölyökkel –, ahogy duzzogva ült egy padon a pasijával meg az anyjával. Merrionnak sikerült elérnie, hogy a volt férje két évre visszamenőleg fizessen a nőnek. A fickó amúgy egy rövid ideig egy olajtársaságnál dolgozott a tengernél, és nem túlzottan meggyőző kísérletet tett arra vonatkozóan, hogy magával vigye a gyerekeit. Viszont Merrion ügyfele kevesellte a pénzt. Heti kétszáz fontot akart. A volt férje viszont háromszáztíz fontot keresett hetente. „Engem nem érdekel – mondta az asszony –, mit akar. Kit érdekel, ha a nyomorult éhezik?” Merrionnak heti nyolcvan fontot sikerült kicsikarnia a fickótól, és sikerült elérnie, hogy visszamenőlegesen kifizessen két évet. Ügyfele dühöngött, s az ítélet után nem volt hajlandó szóba állni Merrionnal. – Hülye liba! – mondta hangosan a pasijának. A London központjába tartó vonat éppen kifutott az állomásról, amikor Merrion a peronra ért. Igazából mindegy is volt, hiszen Croydonból húszpercenként indult vonat, és a találkozó időpontja Guy menyével a Victoria vasútállomáshoz közeli bárban nem volt percre pontosan meghatározva. – Nem tudom, miért érzem úgy, hogy nem kellene túlságosan népszerű helyen találkoznunk – mondta Carrie –, de így érzem. Zavarja? – Nem – felelte Merrion. – Nekem megfelel. – Rá akart mutatni, hogy ha a találkozásra ismeretlen helyen kerül sor, és nem lesz túl jó hangulatú, úgy tehetnek majd, mintha meg sem történt volna, s könnyedén kitörölhetik az emlékeikből. De nem tette. Carrie hangjából érződött, hogy ő is erre gondol, s így nem kell szavakba öntenie. Merrion vett egy esti lapot, és hátrébb húzódott a peronon, félig a csokoládéautomata mögé. Látta, amint a másik ügyvéd megjelenik a peronon, és körülnéz. Testes, magabiztos férfi volt, bársonygalléros felöltőben, és igencsak kitűnt a tömegből – Merrion ezt gyakran tapasztalta az ügyvédeknél. Ha tekintetével

Merriont kereste, nem nagyon erőltette meg magát. A lány az arca elé tartotta az újságot, és megvárta, amíg a férfi elhalad előtte az állomáson lévő kocsma felé. Elképzelte, amint hazaér claphami, tootingi vagy stockwelli családi házába, és a felesége – melírozott haj, menően lezser ruha – azt mondja: „Marcus, Fergusonék nem jönnek a hétvégén, Sophie megtetvesedett. Mennyit is fizetünk azért az iskoláért? Bűzlesz a whiskytől.” Merrion lejjebb eresztette az újságot, és stikában megnézte a másnapi horoszkópját. Próbált visszaemlékezni, mi állt az előző napiban, de nem sikerült. Amikor befutott a szerelvény, hagyta, hogy Marcus Hunt előbb szálljon fel, és az övétől jó messze lévő kocsiban foglalt helyet. Még ha egy whiskytől az ügyvéd megenyhült is, kétségtelenül atyáskodna vele, és azt még a veszekedésnél is jobban utálta: vitában legalább egyenlő felekként vehettek részt. Egy férfi mellé huppant le, aki belemerült a laptopjába, szemben pedig egy bőrdzsekis, pirosra rúzsozott lány ült, aki nyitott szájjal aludt. Merrionnal is sűrűn megesett, hogy elaludt a vonaton, és most arra gondolt, hogy biztosan nyitott szájjal alszik ő is. A lányt ez szemlátomást nem izgatta. – Azt hiszem – mondta Guy a hétvégén –, kedvelni fogod Carrie-t. Én határozottan kedvelem. – Számít? – Ha kedveled? Azt hiszem, örülnék neki. – Igazán kedves volt tőle, hogy felhívott – mondta Merrion. A pamlagon feküdt, feje pedig Guy ölében pihent, aki újságot olvasott. – Kicsit csípős a modora, de ez ne bátortalanítson el. – Én is tudok csípős lenni… – Tudom. – Három gyerek – mondta Merrion. – Gondolj bele. Hány éves? Guy a mellkasára tette az újságot. – Negyvenes. Talán kevesebb. – Azta! Három gyerek. – De nincs ígéretes karrierje a bíróságon. – Ezt miért mondtad? – Hogy ne tégy értelmetlen összehasonlításokat. – Nem tudod megakadályozni. – Carrie apja Kelet-Angliában háziorvos, az édesanyja régen meghalt, ami nagyon szomorú, mert Carrie nagyon szerette. – Szerencsés nő. Guy a lány fölé hajolt, hogy a szemébe nézhessen. – Miért ragaszkodsz ahhoz, hogy így tekints anyádra? – Mert ilyen. – Még mindig azt gondolod, hogy milyen ragyogó lehet árvának lenni.

– Tévedsz. – Sosem számítottam arra, hogy közel kerülhetek anyámhoz – mondta Guy. – A viszonyunkat nem tekintettem bizalmasnak, és szerintem ő sem. Merrion felült, és megcsókolta a férfit. – De ez azért volt, mert más idők jártak akkoriban. – Nagyon-nagyon régen? – Úgy van – vigyorgott Merrion. Guy visszamosolygott rá. – És most a saját gyerekeimmel sem tudok beszélni. Merrion lábával a cipőjét kereste a padlón. – És Carrie-vel tudsz beszélni? Guy kinyújtotta a kezét, és belemarkolt a lány dús hajába. – Sosem próbáltam. Nem látszott, nos… – Illendőnek? – Talán. Carrie Simon fe… – De eszes nő? – Ó, igen – mondta Guy. – Rögtön látni fogod. Merrion úgy vélte, az a nő lehet Carrie, aki egy pohár vörösborral a sarokasztalnál ül, és tollát a fogához érintve elmélyülten nézi a keresztrejtvényt. Szőke haját több helyen apró fésűkkel tűzte fel, a vállára terítve szürke nagykabát pihent. Merrion elindult az asztalok között, nehéz irattáskáját magasan tartva, hogy a szűk helyen nehogy nekiütközzön valakinek. Megállt Carrie asztala előtt, és megtámasztotta rajta a táskát. Carrie felnézett. – Merrion? – Igen… – Magasabb, mint gondoltam. – Száznyolcvan – mondta Merrion. Carrie halványan elmosolyodott. – Mázlista. Az összes gyerekem magasabb lesz nálam, és akkor a fegyelmezésnek is vége. Merrion közelebb húzott egy széket, hogy leüljön. A táskáját a mellette lévő székre tette, és lerázta magáról a kabátját. – Bort? – kérdezte Carrie. – Attól tartok, ide kell hoznia. Merrion ismét felállt. Carrie nézte, ahogy megy. Fekete kosztümöt viselt, a kabát is, a szoknya is szoros volt. Jól néz ki benne, állapította meg Carrie, jó az alakja, a tartása, érdekes a haja. Elképzelte, amint Guy Merrionra néz. Nagyon izgató, friss és energikus. Elképzelte azt is, hogy Simon hogyan nézné, különös tekintettel a tényre, hogy Merrion feltűnő, szinte drámai jelenség volt, és semmiképpen sem

könnyen szélnek ereszthető. Simon rettenetes zavarban lenne. Ahogy ő is, ha azt nézné, ahogy Simon nézi Merriont. Nagyot kortyolt a vörösborból. Harmincegy! Amikor ő harmincegy éves volt, három apró gyerek nyüzsgött körülötte, semmi pénzük nem volt, és ambíciója is pusztán annyi, hogy baj nélkül túlélje a napot. Merrion aktatáskájára pillantott. Neki nem volt karrierje. A szó nem szerepelt a szótárában, akkor nem. Ha szerepelt volna is, úgyis megvetette volna. Merrion egy pohár fehérbort tett a táskája mellé. Carrie a kezére nézett. Nem volt rajta gyűrű. – Gyűrű nincs – mondta Merrion. Mosolygott. – Guy szeretne, én nem. Szóval nincs gyűrű. – Jegygyűrű lesz? – kérdezte Carrie. Merrion leült. – Nem hiszem. Carrie a saját kezére nézett. – Én azért viselem a munkában, mert megközelíthetőbbé tesz. A házas egyet jelent a barátságossal. Orvosi rendelőben dolgozom. Én vezetem, már amennyire bármit is irányítani tudok. Merrion ivott egy kortyot. – Csak meg akart nézni magának? – kérdezte. – Igen – felelte Carrie. Kivette a hajából az egyik fésűt, majd pontosan ugyanoda tette vissza. – Látni akartam a valóságot, mert amikor valaki csak egy név egy ilyen helyzetben, könnyen válhat rémmé. – Nem tudom – mondta Merrion. – Soha életemben nem voltam még csak hasonló helyzetben sem. – Sok a dráma… – Világos. – És a dolgok eltorzulnak. Az emberek dühbe gurulnak Merrion a poharába nézett. – Mint a férje. – Mint Simon. – Védenie kell az anyját…– mondta habozva Merrion. – Arról majd később beszélünk – mondta Carrie –, amikor továbbjutottunk. Ha továbbjutunk. Merrion felvette, majd letette a poharát. – Nyilván van valamilyen terve. – Nincs – felelte Carrie. – Ahogy mondtam. Csak látni akartam a valóságot. Fura, amikor párkapcsolati krízis lép fel az ember férjének családjában – egyszerre van benne nyakig meg sehogy sem. Maga sokat tusakodik érzelmekkel mások javáért. Csak úgy éreztem, szembe tudok nézni azzal, amivel Simon néz szembe, ha találkozom magával.

Merrion gyors pillantást vetett Carrie-re. – Guy kedveli magát. – Én is őt – mondta Carrie. – Sok nőnek rémes az apósával, kihasználják, semmibe veszik, basáskodnak fölöttük. Ő soha nem tette egyiket sem. Békén hagy. – Szeretne beszélni a férjével. – Igen. – Nemigen tudom, hogy a férfiak családon belül hogy működnek együtt – mondta Merrion. – Hároméves voltam, amikor apám meghalt. Testvéreim nincsenek. Carrie felemelte a poharát. – Különbözőek. Állandóan figyelik egymást. Inkább a tetteket értelmezik, mint a szavakat. – És versengnek? – kérdezte Merrion. Carrie éles pillantást vetett a lányra. – Igen. Merrion ivott egy kortyot. – Értem. – Carrie-re pillantott. – Szóval védenie kell a saját pozícióját? – Ne olyan gyorsan – mondta Carrie. – Tanulok – mondta Merrion. – Állandóan tanulok. – Hét éve… – Egy titkos viszony – mondta Merrion – gyerekjáték ehhez képest. – Kellemesebb? – Bizonyos szempontból. De az sem maradhat meg. – Cath nénikém – mondta Carrie – szokta mondogatni, hogy az élet olyan, mint amikor az ember kismacskákat próbál egy kosárba rakni. Az ember beteszi az utolsót, és az első már ki is mászik a túloldalon. – Nincs bennem túlzott birtoklási vágy – mondta a poharával játszadozva Merrion –, de megdöbbent annak a mértéke, amennyire egyes emberek más emberekhez tartoznak. Vagy hiszik, hogy tartoznak. Ha az ember nem érzi lehetségesnek, hogy cselekedjen, az egy dolog. De hogy azt se érezze lehetségesnek, hogy válasszon, már egészen más. – Meglehet, hogy nemigen gondolkodott el Guy életén korábban, csak a magáén. – Lehet – felelte Merrion. Carrie-re nézett. – De elképzelhető, hogy Guy életében az én életemen kívül senki nem gondolt korábban rá. – Hoppá – mondta Carrie. Kiürítette a poharát, és a kabátjába bújt. – Mennem kell. Hazudtam arról, hol leszek, ezért jobb, ha megyek, hogy ne bonyolódjak még nagyobb hazugságba. – Miért hazudott? – A lányaim borzalmasan kíváncsiak lennének, Simonnak meg fájna. – Úgy gondolná, hogy nem lojális? Carrie nem válaszolt. Felállt, az újságját a ridiküljébe tette. Merrion is felállt.

Kissé megbillentette az asztalt, hogy Carrie ki tudjon jönni. – Kérdezhetek még valamit? Carrie megállt, de nem nézett Merrionra. – Mit? – Átmentem a vizsgán? – Milyen vizsgán? – Tudja – mondta Merrion –, amiért valójában itt vagyunk. Ki vagyok? Barát vagy ellenség? Simon egyedül autózott Stanborough-ba. Carrie-nek megmondta, hova megy, de Alannek nem, mert akkor ő is csatlakozik, Carrie pedig biztosan bátorította volna. Simon tudta, hogy mindketten szeretnék megmenteni őt Laurától, ugyanakkor egyikük sem értette az iránta érzett elkötelezettsége pontos természetét. Carrie lényegében azt mondta, hogy a dolog pontos természete nem is zavarja, inkább az ereje, amivel nehezen tud csak versenyre kelni. – Sosem házasodtunk volna össze – kiabálta egy bizonyos veszekedés alkalmával, miközben a gyerekek rémülten és megbabonázva hallgatták őket az emeleti pihenőről –, ha nem lettem volna állapotos! Anyád gondoskodott volna róla! Laura ugyanis azt mondta Simonnak, hogy korai megházasodnia. Huszonegy évesen abszurd módon fiatalnak tartotta hozzá. Kivált egy olyan férfi esetében igaz ez, aki még nem szakosodott, és csak egy éve végzett az egyetemen. A huszonegy éves Carrie-ről is ugyanezt gondolta, különös tekintettel arra, hogy minden komolyabb ok nélkül otthagyta az orvosit, és még nem döntötte el, hogy mit fog csinálni. Persze, hogy teherbe esett! Mi mást tehetett volna az önmaga okozta dilemmában, mint hogy teherbe esik, és ezzel minden további probléma megoldása nem az ő gondja többé? Simon hiába próbálta elmagyarázni Laurának, hogy Carrie nem akart teherbe esni, csak azért tartotta meg a babát, mert az övék volt, Simoné és Carrie-é. Laura úgy látta, hogy Simon csapdába esett. Simon pedig úgy látta, hogy Carrie esett csapdába. Carrie viszont Simont tartotta kétszeresen is csapdába esettnek. – Anyád. És most én. – Kellesz nekem. – Remélem. És valóban kellett. Még tizenhét évvel később is. Carrie volt Simon életének egyetlen olyan döntése – hiszen mindig is annyira határozott és megfontolt volt –, amelyben sosem kételkedett. Azért vette el, mert valahol azt várta, hogy Carrie felszabadítja. Amit Carrie meg is tett. Vagyis majdnem: annyira, amennyire Simon hagyta. Ha valóban hagyta volna, akkor Simon most Alannel autózott volna Stanborough-ba, vagy egyáltalán nem tartott volna oda. Carrie felajánlotta Laurának, hogy egy időre költözzön hozzájuk.

– Nem, köszönöm. Kedves tőled, de… – Csak pár napra – mondta lehunyt szemmel Carrie, és arra koncentrált, hogy a hangja azt fejezze ki, amit érezni szeretett volna. – Környezetváltozás, figyelemelterelés. – A kutyák… – Nem lehetne kutyaotthonba adni őket? – Nem szeretném elhagyni őket. – Akkor hozd el őket… – Azt nem lehet. Lehetetlen. Soha nem mennek sehová, tudod. Tényleg kedves tőled, de jobb nekem itt, igazán. Talán Simon. – Tébolyító – mondta Carrie, miután letette a kagylót –, amikor a csökönyös ember játssza a szegény áldozatot. Rachel a falnak dőlve állt a telefonnál, s arra várt, hogy Trudy vonala ne legyen foglalt. – Nagyira gondolsz? – Éppenséggel rá. De nem kellene hallgatóznod. – Akkor nem kellene kiabálnod. – Attól tartok – ment el Rachel mellett Carrie egy halom vasalatlan ruhával –, hogy a nagyanyád elég ahhoz, hogy bárki kiabáljon. Rachel az apjára pillantott. – Úúú! – Néha – szólalt meg mereven Simon – az egyik nemzedéknek kissé nehéz megérteni a másik nemzedék problémáit. Rachel vigyorgott. – Nekem mondod? – Nagyon vicces. – Ugyan, apu. A nagyi sosem volt valami kedves anyuval, nem igaz? – Rachel – mondta Simon –, nem akarok erről beszélni. Most nem. Rachel hátat fordított, és tárcsázni kezdte Trudy számát. – Sem máskor – mondta. Rachelnek persze igaza volt. Simon nem akart beszélni a dologról. Nem akarta hangosan kimondani, hogy osztja Carrie véleményét. Ezen a csütörtök délutánon, nyugat felé autózva lényegében őt is eléggé bosszantotta Laura, nemcsak a hozzáállása és a mostani viselkedése miatt, hanem azért is, mert pokolian nehéz volt elszabadulni az irodából, és az ügyfelei már panaszkodni kezdtek. – Ugyan már, Simon – mondta Ted Freeman –, apád nem halt meg, nem igaz? Simon nemrégiben arra gondolt, mennyivel egyszerűbb lenne, ha Guy meghalt volna, nem lennének ezek a soha véget nem érő viszontvádak, neheztelések és reménytelen, céltalan beszélgetések arról, hogy mi romlott el. El tudta képzelni Laurát özvegynek. Nagyon finom özvegyasszony lenne, aki némi méltósággal viseli

gyászát és magányát. Simon úgy érezte, az özvegyet tudná kezelni, viszont a megcsalt asszonyt képtelen. Az anyákból teljesen természetesen lesznek özvegyek, gondolta, ez hagyomány. De anyák mint elhagyott asszonyok? Simon majdnem későn vette észre a körforgalomban a stanborough-i kijáratot, és jelzés nélkül rántotta el a kormányt, amire a többi autós dühös tülköléssel válaszolt. – Bocs – mondta az ablaküvegnek. – Ostobaság volt! Ostobaság. Éppen olyan jól ismerte a Stanborough-ba vezető utat, amennyire Dél-London utcáit. Kicsit előredőlt, hogy jobban tudjon koncentrálni. Még hat mérföld. Hat mérföld azokon az utakon, ahol annyit biciklizett kamaszkorában, mindegy volt, merre, csak a sebességmérőt figyelte, hogy sikerült-e adott útszakaszt néhány másodperccel rövidebb idő alatt megtennie, mint az előző napon. Carrie-re gondolt. Laura a kertben hajlongott, a hervadt nárciszokat huzigálta ki a földből. A kutyák jó kétméternyire hevertek, arra várva, hogy Laura valami érdekesebbet csináljon. Az almafákon pattanásig feszültek a bimbók. Amikor Laura meglátta a közeledő autót, átvágott a gyümölcsös durva gyepén a behajtóra, hogy ott várja Simont. – Kedves, hogy eljöttél. Simon lehajolt, és megcsókolta. – Fáradtnak látszol – érintette meg a fia homlokát Laura. – Talán, mert az vagyok. – Ebédeltél? – Komolyan tudni akarod? – Igen… – Ettem egy Twix szeletet – mondta Simon. – Akkor vettem, amikor megálltam tankolni. – Miért nem valami értelmeset vettél? Mondjuk egy szendvicset. – Azért, anyu, mert Twix szeletre támadt gusztusom. Laura a fiába karolt. – Csinálok neked egy szendvicset. – Köszönöm – mondta Simon. Lenézett az anyjára. Laura kicsi, sápadt, ugyanakkor hihetetlenül nett volt. Amikor levette kertészkesztyűjét, hogy nyugalomra intse a körülöttük ugráló kutyákat, Simon észrevette, hogy Laura nem viseli a jegygyűrűjét. Mindig hordta, többnyire az eljegyzési gyűrűjével együtt, amelyet hátra szokott fordítani, ha keményebb munkát végzett, nehogy baja essék. – Nincs gyűrű – mondta Simon. Laura nem nézett a fiára. Kihúzta a karját, előrelépett, és kinyitotta a hátsó ajtót. Csak hátravetette: – Nos, vége, nem igaz? – Nem találkoztam vele… – Nem?

– Nem. – Nem is beszéltél apáddal? – Egyszer. – És? – Három percig tartott – mondta Simon. – Az én hibám. Begurultam. – Nem hibáztatlak – mondta Laura nagy élvezettel. Simon a szögletes, fehér kenyértartóhoz indult. melynek oldalán fekete betűkkel a „kenyér” felirat volt látható. Mióta az eszét tudta, ott volt. Most rátette a kezét, mintegy erőt merítve belőle. – Én készítem el a szendvicsedet – mondta Laura. – Anyu, én tényleg… – Nem – mondta Laura. – Majd én. Akarom. – Kihúzott egy széket az asztal mellől. – Ülj le. Simon sután leült. Laura kivett egy banánt a gyümölcskosárból, s a fia elé tette. – Addig edd meg ezt. Simon a banánra pillantott. – Nem vagyok beteg, anyu – mondta. – És gyerek sem. Csak egy háromgyerekes apa vagyok, akinek pillanatnyilag több jutott ki, mint amennyivel képes megbirkózni, és aki, ahogyan a legtöbbször, kihagyta az ebédet. Laura kenyeret és sajtot szeletelt. – Hogy megy a munka? – kérdezte derűsen. – Végtelenül sok, és soha nincs rá elegendő idő. – De vannak sémáitok… – Igen. De több a munka, és kevés hozzá az ember. – Miért nem veszel fel még valakit? Simon eltolta maga elől a banánt. – Mert a számok szerint még nincs rá lehetőség. Laura a fia elé tette a tányért. Vastag, sajtos szendvics volt rajta. Simon szájában összefutott a nyál. – Akkor meg kell állapodnunk valamiben. Simon az anyjára pillantott. Laura háttal állt neki, s a szekrényben matatott. – Tessék? – Nos, nem várhatom el, hogy mindent megtegyél a semmiért. Hiszen el kell tartanod Carrie-t meg a gyerekeket. Meg is van. „Alma-dió csatni.” Szeptemberben készítettem. – Anyu – kérdezte Simon –, miről beszélsz? Laura letette a fia elé a csatnit, és bedugta a vízforralót. Aztán Simon felé fordult. Az arca derűs és kissé mesterkélt volt, mintha elpróbálta volna már, amit mondani készült. – Megmondtam, hogy vége.

– Tudom, de… – Többet nem óhajtok foglalkozni az üggyel. Sem apáddal. Reggel felhívtam, és megmondtam neki. Ki akarom… ki akarom törölni. Simon a szendvicset is eltolta. – De, anyu, semmi nincs elrendezve. Se a ház, se a pénz, se apu nyugdíja, se a válás, semmi. Még el se kezdtük. – El se kezdem – mondta Laura, miközben teafüvet szórt a kannába. – Te… – Én nem – mondta Laura –, majd te. Simon a kezébe hajtotta a fejét. – Azért jöttem ma ide – kezdte elszántan – hatalmas személyes és szakmai kellemetlenségek árán, hogy megbeszéljük, ki lenne az, aki megfelelően képviselne, és milyen megállapodást szeretnél. Azért jöttem, anyu, hogy beindítsuk a gépezetet. Beleegyeztél. Alan is beleegyezett. Mindnyájan beleegyeztünk. – Sajnálom – mondta Laura, de egyáltalán nem úgy hangzott, mint aki valóban ezt érzi. – Hogy érted, hogy sajnálod? – Sajnálom, de nem teszek semmi ilyesmit. Virágmintás alátétet tett az asztalra, arra pedig a teáskannát. – Nem akarom, hogy tévhitben légy – mondta –, de még rosszabb lenne, ha tévhitben mennél el. Nem óhajtok többé ezzel foglalkozni, Simon. Nem óhajtok ügyvédeket utasítgatni, stratégiákat tervezni, és nem akarok, hangsúlyozom, nem akarok többé szóba állni az apáddal. Simon közelebb hajolt az anyjához. – De megállapodást akarsz, igaz? – kérdezte hitetlenkedve. – A vagyonból tisztességes részt akarsz, igaz? – Természetesen. Nagyon is. Ennyi legalább jár nekem. – Akkor meg kell beszélnünk. Szükséged van egy ügyvédre. El kell mondanod a megfelelő embereknek, mit vársz el tőlük. Valamelyest kommunikálnod kell apuval. Laura teát töltött a kék-fehér virágos csészékbe. – Nem! – Anyu! – ordított az anyjára Simon. Laura a fia elé tolta az egyik teáscsészét. – Rád bízom – mondta. – Az én oldalamon állsz, tudod, mi jár nekem. Nekem már semmit nem kell tennem, Simon, mert te fogod megtenni helyettem.

NYOLCADIK FEJEZET Guy egyedül volt a Stanborough-i Koronabíróságon lévő irodájában, és Simont hívta. Egy lány vette fel. Simon, Ted Freeman és Philip Scott recepciós lányok garmadáját alkalmazták, akik éppen annyi ideig maradtak, amíg kialakult valamiféle elképzelésük a cég természetéről és szokásairól, majd a változatosság kedvéért elmentek egy másik, hasonló munkahelyre. – Nicky? – kérdezte Guy. – Nem – felelte a lány. – Miriam. – Miriam – mondta Guy –, Guy Stockdale vagyok, Simon apja. Válthatnék vele pár szót? – Tárgyal – közölte lakonikusan Miriam. – És mit gondol, mikor lesz szabad? – Nem mondta. Fél hétig megbeszélései vannak. – Akkor át tudna adni neki egy üzenetet? – Oké – mondta Miriam. Matatás hallatszott, ahogy a lány papírt keresett. – Csak annyit mondjon, hogy az apja kereste, és sürgősen beszélni szeretne vele. Megadom a számomat. – Oké – ismételte Miriam. Guy letette a telefont, s a mellette heverő jegyzettömbre nézett. A lap tetejére odaírta még reggel: „Simont hívni”, és telefonálás közben körbefirkálta a nevet, fekete kontúrt adva neki. Simon tegnap Stanborough-ban járt. Meglátogatta Laurát. Guy ezt onnan tudta, hogy Laura felhívta, és közölte, többé semmi dolga vele, és teljes egészében Simon fogja intézni az ügyeket. – Megkérdezted őt? – kérdezte Guy, amilyen gyöngéden csak tudta. – Arra nincs szükségem – felelte keményen és elszántan Laura, mint aki előre eldöntötte, hogy ezt fogja mondani. – Gondolod, hogy ez tisztességes Simonnal szemben? – kérdezte Guy. Kis szünet következett, aztán Laura az előbbi elszánt, mesterkélt hangon így válaszolt: – Az lesz, amit ő akar – mondta. – Ég veled! – hangsúlyozta ki Laura, és letette a kagylót. Guy az órájára pillantott. Simon bizonyára éppen vezet, s az autópályán halad. Guy felhívhatta volna a mobilján, mielőtt Hill Cottage-ba ér, és Laura kiadja neki rendkívüli utasításait. Megtehette volna, de nem tette. Ehelyett röviden, de szívből imádkozott, hogy Simon jöjjön el, és keresse meg őt a bíróság épületében, még akkor is, ha csak veszekednének. Azután igyekezett az aktuális üggyel foglalkozni. – Kérlek – mondogatta hangosan egész délután. – Kérlek!

Simon nem jött. – Reménykedj! – mondta este Merrion Londonból. – Próbálkozz! – Az előbbi könnyebb, mint az utóbbi. – Azért az utóbbi többnyire hatásosabb. – Annyira puritán vagy… – Jól vagy? – kérdezte Merrion. – Nem – felelte Guy. – Ma este nem. Mindezek után Guynak nehezére esett koncentrálnia a bíróságon. Kétszer is rendreutasították. – Bíró úr – mondta szinte fülsértően a vád képviselője. – Bíró úr, a leirat nyolcadik oldalára utaltam. Egy órával később egy agyongyötört tanú, akit már tíz perce megmenthetett volna az ügyésztől, kétségbeesetten fordult felé, és szinte kiáltotta: – Gondolják, hogy azért vártam tizenhárom hónapot erre a tárgyalásra, hogy hazudjak? Guy bocsánatot kért. Kétszer is bocsánatot kért. Úgy érezte, meg kell tennie. Az ügyvéd önelégültnek tűnt, a tanú döbbentnek. Guy rátette a kezét a vastag jogi könyvre, amely mindig ott feküdt előtte a tárgyalásokon – Blackstone bűnügyi praxisa (sötétkékarany) –, hogy összeszedje a gondolatait. Amikor a teremszolga fél ötkor felszólította a helyiségben tartózkodókat, hogy álljanak fel, mert a bíró úr kivonul, Guy furcsán gyöngének, szinte kábának érezte magát, mintha valami tökéletesen ismeretlenhez próbálna hozzászokni. – Jól van, bíró úr? – kérdezte tőle a bíróság vezetője az előcsarnokban. – Igen, köszönöm, Martin, jól vagyok… – Kissé sápadt… – A kettes tárgyalóban nincs túl sok levegő, már te is tapasztaltad. – Hát nem furcsa? Akik nem képesek megtervezni a biztonsági berendezéseket, a szellőzést sem tudják megtervezni. A tárgyaláson részt vevő két ügyvéd libegő talárban, lendületesen ment el mellettük. – Jó éjszakát, bíró úr! – Jó éjszakát! – mondta Guy. – Félelmetes szálloda – mondta az egyik ügyvéd. – Félelmetes. Kupleráj volt. – Ma is az. Martin Guyra vigyorgott. – A Harangban szálltak meg… – Kupleráj? – Nem túlzottan sikeres, bíró úr. Hozzak egy kis vizet? – Köszönöm, Martin, semmi baj. Majd kinyitom a szobámban az ablakot. Guy az ügyvédek irodái felé vezető folyosó felé indult. Martin és a teremszolga

is kijöttek a tárgyaló oldalajtaján, s mindketten őt figyelték. – Most nagyon látszik rajta a kor – mondta a teremszolga –, pedig általában nem szokott. – Valami nem stimmel – mondta Martin. Guy bement az ajtón, és gondosan becsukta maga után. A maratott üvegen át látták árnyékát. Árnyékkarja felemelkedett, s levette a parókáját. – Micsoda? – Azt hiszem, nem jár haza éjszakára – mondta Martin. – Akkor hová megy? – Pinns Green felé. És péntekenként úgy iszkol a vasútállomásra, mint a nyúl. – Utána ment? – Nem – mondta Martin –, de észrevettem. Úgy fest, mint aki valamin folyamatosan gyötrődik, nem? Maga szerint boldog embernek látszik? Gwen Palmer a vonaton akarta elfogyasztani az otthonról hozott szendvicseket. Merrion bizonyára nevetve mondta volna, hogy olyan, akár egy nyugdíjas, aki kirándulni megy. Pedig még tíz éve van hátra a nyugdíjig. Ám Gwennek éppen elegendő volt az utazás Londonba, nem kívánt még a vasúti büfé kocsi miatt is aggódni, ahol a kiszolgáló nem vesz esetleg tudomást róla, mert inkább röviditalt tölt a tagbaszakadt férfi utasoknak. Szeretett volna kora este Londonba érni, hátha egyedül találja Merriont. Gwennek összeszorult a gyomra, amikor az estére gondolt, nem is szólva a hosszú vonatozásról meg a számára szinte ismeretlen Londonról. Majd fogok egy taxit, gondolta. Jobbnak látta, ha nem nehezíti meg magának a dolgokat a kelleténél jobban, ezért készített otthon szendvicseket, s ezért ül majd taxiba. A Merrionnal folytatott utolsó telefonbeszélgetés alatt Gwen rájött, hogy gondolatban, szóban és tettben milyen borzasztóan eltávolodtak egymástól. S néha nehezére esett elhinnie, hogy Merrion gyerekkora és kamaszkora úgy zajlott le, ahogy. Gwen persze büszke volt Merrionra. Melyik anya ne lenne büszke a lányára, aki olyan szakmai sikereket ért el, mint Merrion? De Gwennek mégis az a rossz érzése volt, hogy lánya élete minden sikere ellenére rossz irányt vett, s olyan útra tért, amely szinte elkerülhetetlenül távolodik el attól, amit Gwen egész életében a női lét kiteljesedésének tartott. Ha megpróbálta ezt megemlíteni, Merrion azt felelte, hogy nem érti őt, sőt egyszer mérgesen hozzátette, hogy Gwennek fogalma sincs semmiről. – De van! – felelte egy konyharuhát szorongatva szintén dühösen Gwen. – Igenis van. Kétszer voltam férjnél, anya vagyok, amit viszont te nem mondhatsz el magadról. – Követem a példád – válaszolta nyugodt hangon Merrion. – Férjhez megyek. Én is férjes asszony leszek.

Gwen elsírta magát, pedig nem akarta, de a könnyei megállíthatatlanul potyogni kezdtek, mielőtt úrrá lehetett volna rajtuk. – Jaj, Merrion… – Ne! – mondta Merrion. – Én mondom neked, hogy ne! – kiáltotta Gwen. – Téged kell leállítani, mielőtt eltékozlod az életed! Merrion nem szólt semmit. Felállt a konyhaasztal mellől, felvette a kabátját, a kezére akasztotta a ridiküljét meg az aktatáskáját, és kisétált a házból. Rá se pillantott Gwenre, és nem is szólt hozzá. Még csak vissza se nézett. Egyszer sem. Ez három héttel ezelőtt történt. Gwen sokat gondolkodott a három hét alatt. Gondolatban felsorolta mindazt, amit szerinte Merrion rosszul csinál, mindazt, amitől végül úgy fogja érezni, hogy az élete fabatkát sem ért. Persze minden rossznak az a férfi volt az oka! Az az átkozott férfi a műveltségével, a ranglétrán elfoglalt helyével, a feleségével, a gyerekeivel meg az unokáival. Gwen néha képtelen volt megérteni Merrion makacsságát Guy Stockdale-lel kapcsolatban. Hét év! Hét évet már elpazarolt rá az életéből, és most játszi könnyedséggel dobná el az egészet. Feleségül megy hozzá! Gwennek már azt is nehezére esett megemésztenie, hogy lefekszik vele, no, de a házasság! Hosszú, képzeletbeli beszélgetéseket folytatott Merrionnal útban a munkahelyére. Rájött, hogy amikor Merrion nincs ott testi valójában, a szavak könnyen jönnek – dühösen dőlnek belőle. Ezeken a sétákon Gwen haragosan és némán mindent elmondott Merrionnak: mindent, ami történt vele, azt miként érzett, hogyan birkózott meg a problémákkal, és mindez hogyan tette jogává és kötelességévé, hogy megakadályozza Merriont abban, hogy elpazarolja az életét. Néha annyira átérezte, amit némán előadott, hogy a nyílt utcán sírva fakadt. Lehetetlen volt elhinni, hogy Merrion nem látja, mennyire fontos Gwennek. Aztán fájón tapasztalta, hogy Merrion nem telefonál. Azóta nem telefonált, amióta volt az a kellemetlen szóváltásuk Gwennél. Túl sokan nem hívták Gwent egyébként se, de Merrion hívásai nagyon fontosak voltak számára. Bármit gondolt is Gwen a lánya londoni életével kapcsolatban, izgalommal hallgatta Merrion beszámolóját a nagyvárosban történtekről. Felmerült benne, hogy ha eltökélten nem vesz tudomást lánya magánéletéről, akkor talán meggondolja magát. Ahelyett, hogy elmondana Gwennek bizonyos dolgokat, és végighallgatná kritikáját, nem fog mondani semmit. Ritka látogatásait pedig beszünteti. Sőt a telefonhívásokat is. És ezzel többé „nem fér hozzá” Merrionhoz és – amennyire ő látta – a jövőjéhez. Ha megszakad a kapcsolata Merrionnal, onnantól kezdve csak a falat bámulhatja. Megfordult a fejében, hogy felhívja. Gwen szerette, ha hívták, de irtózott attól, hogy ő telefonáljon. Eszébe jutott Merrion üzenetrögzítője, s az is, hogy Guy is felveheti. Hirtelen azonban merész ötlete támadt! Egyszerűen elmegy Londonba. Olyan napot választ, amikor másnap nem dolgozik. Egy késő délutáni vonattal

Cardiffból Londonba utazhat, s felkeresheti Merriont a lakásán. Csak úgy. Egyszerűen megteszi. Ha Merrion nincs otthon, ír egy üzenetet, és bedugja az ajtó alatt. Ez majdnem olyan hatásos, mintha találkoznának. Bárhogy lesz is, gondolta Gwen, érdemes nekivágni. Gond nélkül sikerült taxit fognia a Paddington állomásnál. Esteledett, és a szitáló eső elhomályosította az autók és kirakatok fényeit. Gwen kivette táskájából az esernyőjét. Ha Merrion nincs otthon, és hosszan kell várakoznia az esőben, bizonyára bőrig ázik majd. Kiszámította, hogy két órát van ideje ácsorogni a ház előtt, azután hívnia kell egy másik taxit, és vissza kell mennie a Paddington állomásra a vonathoz. A taxi egy hatalmas, fehér teraszos házakkal teli, széles utcán állt meg, a házak utcafrontja építészetileg kifejezetten unalmas volt, csak a széles lépcsők fölé emelkedett oszlopos homlokzat. Amennyire Gwen a félhomályban látta, az utca végén mintha fák lettek volna. Kiszállt az autóból, kezében a ridiküljével, a sportszatyrával meg az esernyőjével, és túlságosan sok borravalót adott a taxisnak attól tartva, hogy keveset ad. Te kis csacsi, gondolta. Felment a lépcsőn. A kaputelefon gyenge fényénél alig tudta kiolvasni a neveket. „Palmer M. 6. lakás.”, állt a legfelsőn. Gwen mély levegőt vett, és becsukta a szemét. Aztán kinyitotta, és megnyomta a gombot. Recsegés, zümmögés, újabb recsegés. Egy férfihang szólt bele: – Drágám? Itthon hagytad a kulcsot? Gwen megdermedt. Iszonyodva nézett a kaputelefonra. – Merrion? – kérdezte a férfihang. – Merrion? Gwen egyet hátralépett. – Ki az? – kérdezte a férfi. – Ki van ott? Gwen hallgatott. Egyre a kaputelefont nézve a lépcső széléig hátrált. Apró sóhajtás hallatszott, aztán határozott kattanás, mint amikor leteszik a telefont, majd csönd. Gwen az egyik hatalmas oszlopnak dőlt. Határozott, nagy, fekete számokkal állt rajta: 43. Gwen ismét a kaputelefont nézte. Biztosan ő az. Az asszony egyszeriben nagyon furcsán kezdte érezni magát, mintha sokk érte volna. Engedelmesen mélyeket lélegzett, az oszlopnak dőlve, csukott szemmel. Majd újra kinyitotta a szemét. Odafenn van, mondta magának. Odafenn Merrion lakásában, és Merrion még nincs otthon. Gwen, nem mered. Vagy mégis? Egy pillanatra kihúzta magát. Elrakta az esernyőjét, a bal kezébe fogta a ridikült és a szatyrot, határozottan a kaputelefonhoz lépett, és újra megnyomta a gombot. Ismét recsegés, majd zümmögés, majd a férfihang: – Vagy mondja meg, mit akar, vagy menjen el! Gwen közel hajolt a kaputelefonhoz. – Mrs. Palmer vagyok – mondta.

Csönd volt, rövid, intenzív csönd, aztán berregés hallatszott, és a férfi azt mondta: – A kapu befelé nyílik. Jöjjön be! Gwen benyomta a kaput, ami rögtön nyílt, ő pedig belépett a hosszú, magas előcsarnokba. A lépcső korlátjának magasságban végigfutó peremen rengeteg szétszórt levél hevert, a többi pedig szanaszét a kövön. Gwen nem látta helyénvalónak, hogy a leveleken taposson, így óvatosan lépkedett, hogy kikerülje őket. A lépcső aljához ért, kezét a korlátra tette. Valaki gyorsan, futva jött lefelé. Gwen hat lépcsőfoknyit tett meg fölfelé, majdnem az első fordulóig, és egyszerre csak ott állt előtte a férfi. – Mrs. Palmer… Gwen nem szólt semmit, csak szorosan markolta a korlátot. A férfi lejjebb jött, így immár ugyanazon a lépcsőfokon álltak. A nő végigmérte: sötét öltönyt viselt, a cipője fényesen csillogott. Guy az asszony csomagjaiért nyúlt. – Hadd vigyem én! Sajnálom, de rossz a lift. Gyalog kell menjünk. Gwen szólásra nyitotta a száját, hogy elmondja, nem számít. Jóképű fickó, gondolta. Merrion nem mondta, hogy jóképű, nem mondta, hogy ha az ember nem tudja, hány éves, magától ki nem találná. De hát ő nem engedte, hogy a lánya beszéljen róla, nem igaz? Nem hagyta, hogy Merrion bármit meséljen Guy Stockdale-ről, mintha attól vált volna valósággá holmi kellemetlen, valószínűtlen gondolat helyett, amelyből úgysem lesz soha semmi. Együtt lépkedtek fölfelé. A férfi félig Gwen felé fordult, akinek csomagját a jobb kezében vitte, a bal kezét pedig félig kinyújtotta, mintha segíteni próbált volna az asszonynak. A férfinak meg sem kottyant a számtalan lépcsőfok, de ő kifulladt. Reménykedett, hogy nem kell megállnia, mielőtt felérnek; nem szerette volna, ha gyengének látják. – Gondolom – mondta a férfi –, azt remélte, Merriont találja itt, nem engem. Gwen bólintott. – Szerdánként nem szoktam feljönni Londonba, de nehéz napom volt, így mégis így döntöttem. Gwen újra bólintott, tekintetével a lépcsőt borító szőnyeg virágmintáját bámulta. – Merrion bármelyik percben megjöhet. Ma Peterborough-ban volt. Nagyon fog örülni önnek. – Nem hiszem – pihegte Gwen. Ez a két szó volt, amit először mondott a férfinak. Guy megfogta a könyökét. – Még egy forduló. Képzelje el, szegény szállítókat, akik megpróbálnak bútort felhozni az emeletre. Vagy egy csecsemőt, gondolta Gwen, bár nem akarta. Megpróbálta elhúzni a karját, de a férfi erősen fogta. Végre felértek, s Gwen egy krémszínű ajtó előtt találta magát, mely mellett terrakotta cserépben egy fügefa díszelgett. Guy behelyezte a kulcsot a zárba, és kinyitotta az ajtót, aztán félreállt, hogy

Gwent előreengedje. Az asszony lassan belépett, ide-oda forgatta a fejét, s magába itta a látványt. Minden nagyon világos és színtelen volt. Gwen olyannak látta, amilyenek a képeslapokban lévő lakások, ahol minden gondosan van összeválogatva, hogy kiadjon egy egészet. Guy lerakta Gwen csomagjait a hosszú, krémszínű kanapé mellé. – Főzhetek egy teát? Vagy esetleg inna egy pohár bort? – Teát kérnék – mondta Gwen. A férfi a kanapéra mutatott: – Foglaljon helyet. – Majd habozva hozzátette: – A fürdőszoba a hálószobából nyílik. A hálószoba! Gwen nyelt egyet. Leült a krémszínű kanapéra. Alacsony, faragott lábú asztal volt előtte tele könyvekkel, magazinokkal és az újsággal, amelyet Guy olvashatott, amikor Gwen becsöngetett. Az asztalon lévő vázában sötét rozsdavörös perui liliom volt. Praktikus. A lakkozott fapadlót szőnyegek borították, amelyeket csíkok és négyzetek díszítettek – nem virágok. Látszott rajta, hogy Merrion valahonnan külföldről rendelhette. Gwen végignézett a szobában. A liliomokon kívül nem volt más növény a helyiségben. Merrion sosem viselt virágos ruhát. Gwen nem tudott visszaemlékezni olyan alkalomra, amikor bármi virágosban látta volna Merriont, még nyáron sem. Guy előjött onnan, ahol Gwen szerint a kis konyha lehetett, és egy tálcát tett az asszony elé. Kis, fehér teáskanna volt rajta, fehér teáscsésze, és egy szögletes, kék dobozban kockacukor. – Elnézést a cukortartóért – mondta Guy. – Tölt magának? Gwen bólintott. Guy az asztal túloldalára ment, és leült egy alacsony székre az asszonnyal szemben. – Örülök, hogy megismerhetem – mondta bizonytalanul. Gwen teát töltött, tejet tett bele és egy szem kockacukrot. Guy a kanálról megfeledkezett. Gwen kissé meglötykölte a teát, hogy a cukor könnyebben feloldódjon. Itt vagyok, gondolta. Eljött Londonba, megtalálta Merrion lakását, becsöngetett, és feljött: ezzel a férfival. Nem szabad elszalasztania a lehetőséget. – Mondani akarok magának valamit – szólt. Guy várt. Kissé előredőlt, s a térdén könyökölve nézte az asszonyt. – Tönkreteszi a lányom életét – mondta Gwen. A férfi lehajtotta a fejét. Gwen felvette a csészéjét – a keze eléggé remegett –, ivott egy kortyot. – Nem arról van szó, hogy nem szereti. Azt tudom, hogy ő szereti magát. De egy maga korabeli férfi mit kezd egy harmincegy éves lánnyal? Guy felnézett Gwenre. A szeme fátyolos volt. Szomorú. – Önzés – mondta Gwen. Letette a csészét. – Nem akartam ezt mondani, elvégre látni sem akartam magát. De most, hogy itt vagyok, muszáj. Nem bocsátanám meg

magamnak, ha nem tenném. Magának megvan mindene, amije neki nem lesz, mert maga túl öreg ahhoz, hogy biztosítsa számára. És ha gyereket szeretne? Guy egy pillanatra eltakarta a szemét. – Ha gyereket szül – folytatta Gwen –, maga halott lesz, mire az a gyerek felnő. Erre gondolt már? – Igen – mondta Guy. – Ő pedig hosszú éveken át egyedül lesz. Normális családi élete soha nem lesz. Vagy nem úgy, ahogy magának. – Ezt én is mondtam neki – mondta Guy. – Igazán? – És az a válasza, hogy tudja, és többre tartja ezt a kapcsolatot velem, mint bármilyen más alternatívát. Gwen ivott még egy kortyot. – De nem is ismer mást, csak magát. Volt egy fiúja, amikor először jött Londonba, de az nem számít. Nem volt soha senki, csak maga. Lehetőséget sem adott neki. – Nem tartóztattam az akarata ellenére… – De nem is hagyta el, nem igaz? Nem mondta azt neki, hogy bocsánat, Merrion, de feleségem van és családi kötelezettségeim, és számomra ezek fontosabbak, igaz? Nem tért vissza oda, ahová tartozik, igaz? – Nem, de… – Összetörte volna a szívét – folytatta Gwen, ámulva, hogy a szavak éppoly könnyedén jönnek, mint azoknál a néma, egyoldalú beszélgetéseknél, amelyeket gondolatban Merrionnal folytatott. – Összetörte volna egy időre, ha elhagyta volna. Ám csak egy időre. De úgyis össze fogja törni előbb-utóbb, nem igaz? Guy felállt. Nagyon magasnak látszott abban a kis világos szobában. Magasnak és imponálónak. – Nehogy azt higgye, hogy olyasmit mond, amit én nem gondoltam vagy mondtam volna. Tudom. Mindezt tudom. Bármit mondok is… – elhallgatott. – Nos? – Bármit mondok is az emberi szívről, annyira gyöngének, önmagammal szemben elnézőnek, irreálisnak fog hangzani. De ő az ideális társam. Én pedig az övé. Érezzük, hogy összetartozunk. Nem, nem érezzük. Tudjuk. Felismertük. Ez kezdettől fogva így volt. Nem kerestem. Ahogy ő sem. – Erre bárki képes – mondta élesen Gwen. Guy sóhajtott. Gwen felnézett rá. – Tudom – mondta Guy. Odament egy palackokkal teli tálcához, amelyet Gwen eddig nem vett észre, és töltött magának egy kis whiskyt. Háttal állt. – Lehet, hogy ez az egész elcsépelten hangzik, de attól nem kevésbé igaz. Gwen kiitta a teáját.

– Maga makacs ember. Guy szokatlanul hangosan válaszolt: – A legkevésbé sem! Gwen lesütötte a szemét. – Próbálok türelmes lenni – mondta Guy, miközben a whisky-vel a kezében visszament a helyére. – Elismerem, legalábbis magának, hogy teljességgel igaz, amit állít. Ne feledje, nagyjából Merrionnal egykorú gyerekeim vannak. Fiaim, akiket változatlanul óvni akarok minden bajtól. Tudom, miért mondja ezeket. Hagytam, hogy önzőnek, egoistának és szívtelennek nevezzen. De kikérem magamnak, hogy még nyakasnak is! Nem tűröm, hogy azt állítsa, hogy ostoba makacsságból nem gondolom meg magam. Gwen picit reszketni kezdett. A lelkesültség, amely eddig vitte, kezdett elszivárogni, és ismét azt érezte – ahogy életében már oly sokszor –, hogy nagyobbat harapott, mint amennyit meg tud rágni. Az anyja mindig figyelmeztette: „Ne kezdj el valamit, Gwen, ha nem tudod befejezni.” Ed más volt. Ed tovább bátorította. Többek között ezért szeretett belé – Ed olyan képességeket látott a feleségében, amelyekről sosem hitte, hogy megvannak benne. – Ne kiabáljon velem – mondta, és a hangja remegett, bár nem akarta. – Merrion anyja vagyok. Guy letette a poharát. – Remélem, nem kiabáltam… – Felemelte a hangját… – Nem lett volna szabad – mondta Guy. – Sajnálom. – Mennem kell – mondta lesütött szemmel Gwen. – Mrs. Palmer… Gwen várt. – Mrs. Palmer, egy oldalon kell állnunk. Mindketten mindennél jobban szeretjük Merriont. – Jobban? – Igen – felelte Guy. – Én is. Jobban szeretem, mint a gyerekeimet. Nem tudtam, hogy lehet ennyire szeretni valakit. Gwen felállt. Egyszeriben rettenetesen fáradtnak érezte magát, s gyerekesen vágyott arra, hogy a vasútállomáson legyen, s a vonat vigye vissza mindahhoz, ami ismerős. – Ha szereti őt… – Elhallgatott. Guy is felállt. Hirtelen hatalmasnak látszott, hivatalosnak, tekintélyesnek. Gwen mély lélegzetet vett. – Ha annyira szereti – mondta Gwen –, amennyire állítja, akkor tudnia kell, mit kell tennie érte, ugye?

Amikor Merrion a zárba dugta a kulcsot, nyomban megérezte, hogy baj van. Guy általában felkapcsolta a lámpákat, behúzta a függönyöket, feltett valami zenét, s hozzálátott a vacsorakészítéshez, néha még habos, meleg fürdőt is engedett Merrionnak, és a kád szélesebb végére odakészített egy pohár pezsgőt. De ma este csönd volt. Majdnem sötét. Merrion belépett a gyászos és feszült hangulatba. – Guy. – Itt vagyok – felelte Guy. A hangja feszült volt, mintha nehezére esett volna megszólalnia – mintha sírt volna. Merrion bement a nappaliba. Ott is majdnem sötét volt, csak a sarokban világított egy lámpa. Guy a kanapén feküdt ingben, a karját keresztbe tette az arcán. – Drágám – szaladt oda hozzá Merrion. – Drágám, jól vagy? Guy elvette a szeme elől a karját, Merrionért nyújtotta. – Fizikailag jól. Merrion megfogta a férfi kezét. Ugyanolyan volt, mint mindig: nagy, erős és biztonságos. Lenézett a kanapé melletti asztalra. Az asztalon, egy tálcán teáskanna, egy csésze, tej és a cukor volt. – Guy? A férfi nyomban elengedte a lány kezét, és felült. – Megkínáltam anyádat… – Anyámat? – Igen – mondta Guy. – Itt járt anyád.

KILENCEDIK FEJEZET Jack és Moll a délutánt a fürdőszobába zárkózva töltötték. Carrie feltételezte, hogy az ajtó zárva, de amikor felment, és rájuk kiáltott, hogy bármit csinálnak is, szíveskedjenek abbahagyni, mert másnak is kell a zuhany, Moll idegesítően kedvesen szólt ki: – Hát bújj be! Jack a fürdőszoba közepén ült, a Carrie hálószobájából hozott széken ronda halmintás törülközőbe tekerve. A törülközőt Carrie vásárolta a piacon, abból a megfontolásból, hogy olyan csúf, hogy bizonyára senki sem fogja ellopni. A haját – legalábbis elöl – alufóliadarabok fedték. Moll gumikesztyűt viselt, a haját pedig hátul piros sállal fogta össze. A fürdőszobában enyhe hidrogénszag terjengett. – Szia – mondta Moll. Olyan tartása volt, hogy egyszerre nagyon könnyű és nagyon idegesítő volt valamit kezdeni vele. – Melírozom Jack haját. – Melírozod? – Szürkés-szőke csíkok – mondta Moll. – Divatos. Jack elégedetten ült fején az ezüst fóliadarabokkal. – A fodrásznál negyven fontba kerülne – mondta. – Az enyémet is megcsinálhatnád – mondta Carrie, s a hangja nem úgy csengett, ahogy szerette volna. Moll egy pillantást vetett Carrie-re. – Persze. Amikor akarod. Carrie nézte a lány ügyesen mozgó kezét. Olyan hajfestő ecsetet használt, mint a fodrászok. – Lezuhanyoznék… – Bármikor kimehetünk – mondta Moll. Jack futó pillantást vetett az anyjára. – Miért most? – Mert hosszú napom volt. S elmegyünk, iszunk egyet Alan bácsikáddal, utána elhozom Emmát a színjátszó szakkörről, és a későbbieket lezuhanyozva szeretném megtenni. Rövid ideig csönd volt. Jack és Moll egy pillanat tört részéig egymásra néztek a falitükörben. – Rach hol van? – kérdezte Jack. – Moziba ment Trudyval. Nála is alszik. – Aha. – Jack hangja közönyös volt. – És apu sokáig dolgozik – mondta Carrie. – Így kilenc előtt nem lesz vacsora. Még az is lehet, hogy hozok pizzát.

– Csinálunk vacsorát – mondta Moll. Carrie a lányra meredt. – Ti? – Hát persze. Mondd meg, mi legyen, és kilencre meglesz. Carrie az ajtófélfának dőlt. – Ebben a házban még soha senki nem ajánlotta fel, hogy ételt készít… Moll mosolygott, s fésűje végével újabb kis fóliacsomagot bontott ki Jack fején. – Ezt befejezzük a konyhában – mondta. – Akkor le tudsz zuhanyozni. Csak mondd meg, mielőtt elmész, hogy mit főzzünk. – Igen – felelte elerőtlenedve Carrie. – Köszönöm! Ó Egek! Jack felállt, a fején csillogott a fólia, a halas törülköző köpenyként borult rá. Csöppet sem látszott zavartnak, inkább az ellenkezőjének: derűsnek és büszkének. Felkapta a széket, amelyen ült, és kivitte a folyosóra. Moll összeszedte a tálkákat, ecseteket és a fésűjét, és követte. Még mindig mosolygott, de nem nézett Carriere. Carrie szinte kábultan nézte, ahogy végigvonultak az emeleten, majd le a lépcsőn. Amikor leértek, Jack áthajolt a széken – miért vitte magával a hálószobába való széket, az ég szerelmére? –, és futó csókot adott Mollnak. – Bingo! – mondta. Moll kuncogott. Becsukódott mögöttük a konyhaajtó. Carrie végigpillantott a fürdőszobán. Egyszeriben túlságosan fárasztónak érezte, hogy lezuhanyozzon, levetkőzzön, és kitalálja, mit vegyen fel. Alannek úgyis mindegy. Alan senkitől nem várta el, hogy olyat tegyen, ami meghaladja az erejét. Megigazította a kosztümkabátját. Vajon hogy festene a világ, ha mindenki, mindig feketében járna? Alan már rendelt Carrie-nek. Előtte egy pohár fehérbor volt, és egy másik, érintetlen pohár a mellette lévő szék előtt. Gallér nélküli, fehér vászoninget és fekete bőrmellényt viselt. Carrie elismerő gesztust tett, mielőtt leült. – Csinos vagy… Alan vigyorgott. – Randim lesz. – Nem mondod! – Orvos. Klassz az autója. – Alan – mondta Carrie, miközben leült –, a kocsija a legkevésbé érdekes. Alan elhúzta a száját. Nagyon boldognak, szinte csibészesnek látszott. – Mostanában dúl a szerelem – mondta Carrie. – Még Jack is… – Jack? – Jack pillanatnyilag a konyhámban ül, és egy Moll nevű alamuszi kis macska melírozza a haját. – Jó neki. – Remélem…

– Carrie – mondta rosszallón Alan. – Igen? – Ne beszélj ilyen hangnemben Jack barátnőjéről. – Milyen hangnemben? – Az én-fiamnak-senki-sem-elég-jó hangnemben. – Úgy beszéltem? – Úgy – mondta Alan. Felemelte a poharát. – Egészségedre! – A tiédre. Remélem, kellemes estéd lesz. – Inkább vadat szeretnék… – Arra nem vagyok kíváncsi – mondta Carrie. Alan újra elvigyorodott. – Úgysem mesélném el neked. Carrie nézte a sógorát. – Te tényleg vidám vagy. – Tudom. Hát nem jobb így? – De igen – felelte Carrie. – Kezdem úgy megszokni a bánatot, hogy lassan elfelejtem, más lehetőség is van. – Belekortyolt a borba. Nem nézett Alanre. – Találkoztam Merrionnal. – És? – Ahogy mondtad. – Helyes? – Egyelőre az. És eltökélt, hogy harcolni fog. – Nem kéne? – Dehogynem! – mondta bosszúsan Carrie. – Csak az a baj, hogy ha harcol, kétfelé szakadok. – Biztos, hogy nem. – Én… – Carrie – hajolt előre Alan –, neked szimpatikusabb apám és Merrion, mint az anyám. Te is tudod. Carrie Alan szemébe nézett. – Ezért akartam találkozni veled. – Mi van? – Anyád – Carrie ismét lesütötte a szemét – eldöntötte, hogy minden kell neki, ami a szüleid vagyonából a véleménye szerint jár, de nem piszkolja be a kezét azzal, hogy megszerzi. Elhatározta, hogy többé nem áll szóba apáddal. Soha többé. Így aztán… – Ne is mondd! – A többit kitalálhatod. – Édes istenem! – mondta Alan. – És Simon beleegyezett? – Úgy látja, nincs más választása. Egy hatvanegy éves, épeszű asszonyt nem lehet

arra kényszeríteni, hogy forduljon ügyvédhez. Alan ivott egy kortyot. – Ez mikor történt. – Ezen a héten. Nem akarta elmondani nekem, de amikor megjött Hill Cottageből, láttam, hogy az anyósom sokat akar tőle. Alan a foga között szűrve mondta a poharába: – Mondtam neki. – Tudom. – Apuval beszélt? – Nem tudom. Azt hiszem, Guy hagyott neki üzenetet. Az az érzésem, Alan, hogy Merriontól teljesen függetlenül, apádnak igaza van. Most pedig azzal kell szembenéznem, hogy meg kell küzdenem anyáddal a férjemért. – Ostobaság! – Nem az – mondta Carrie. – Tény. Ez mindig megvolt, lappangva, de eddig soha nem vette fel a kesztyűt, nem egészen. Mondjak neked valamit? Alan várakozón bólintott. – Nem Guy tehet róla, hogy Laura mindig elveszettnek érezte magát. Fogadni mernék, hogy Guy tényleg megpróbálta megadni neki azt, ami boldoggá teszi, ami nagyobb biztonságérzetet és célt ad neki, cserében Laura pedig azt éreztette, hogy Guy szándékosan eltaposta, azt tűzte ki életcéljául, hogy gondosan elszakítsa őt az élettől. Valószínűleg lökött vagyok, ahogy a gyerekek mondják állandóan, amiért ezt mondom neked, de soha életemben nem találkoztam olyan nővel, aki annyira csak önmagával volt elfoglalva, akiben annyi önsajnálat volt, mint Laurában. Alan vállat vont. – Harapófogóval szedtem ki Simonból, amit tudtam – folytatta Carrie. Gyorsan vette a levegőt. – Nem akart elmondani nekem semmit, nem akarta, hogy bizonyítékom legyen rá, hogy Laura milyen tisztességtelenül kihasználja. Nem akarta, hogy a szemébe vágjam, szerintem mennyire szánalmas… – Ezt mondtad neki? Carrie ránézett. Hallgatott. – Azt hiszed, szánalmas? – kérdezte Alan. – Jaj – mondta panaszosan Carrie –, dehogy. Nem igazán. Csak csapdában van. Laura sarokba szorította. Mindig sarokba szorítja. Csak kivárja a megfelelő alkalmat. – Szóval leteremtetted… Carrie ismét lesütötte a szemét. – Igen. – Carrie… – Ne mondd, hogy féltékeny vagyok – vágott közbe Carrie. – Tudom, hogy az vagyok. De Simon az enyém. Elsősorban az enyém.

– Tudja. – De az ember nem kaphatja meg, amit akar, ha valaki meggyőzi, hogy elsősorban neki tartozol, igaz? – Nem tudom – válaszolta Alan. – Velem még soha nem fordult elő. – De látod, az ég szerelmére! – Igen. Látom. Carrie előrehajolt. – Tudsz segíteni Simonnak? – Hogyan? – Segíts neki Laurával. Osszátok meg a feladatokat. – Laura azt fogja mondani, hogy nem vagyok ügyvéd… – Alan! – Carrie már majdnem kiabált. – Sajnálom. Nézd, segíteni akarok! Megpróbáltam. De ők ketten már a születésem előtt elkezdték ezt a játékot. Carrie magába roskadt. – Tudom. – Mitől félsz? Carrie elhúzta a száját. – Azt hiszem, attól, hogy sosem szabadulunk meg Laurától. Hogy bármit teszünk, mindig zavaró tényező lesz, idővel pedig az első számú ilyen tényező. És Simon elsősorban az ő lekötelezettjének fogja érezni magát. Továbbá… nos, hogy soha nem lesz képes annak látni, ami. – El tudnád ezt mondani? – Mit? – kérdezte Carrie. – Laurának? – Igen… Carrie öklével az asztalra csapott, minek következtében a pohárból bor löttyent az asztalra. – Alan. Jaj, Alan, nem volnál képes egy pillanatig nem az orvosodról álmodozni, hanem gondolkodni? Mindezt nem én akarom elmondani Laurának. Tudnia kell, de ha én mondom, nem fog odafigyelni. Nem érted? Simonnak kell elmondania! Azt akarom, hogy Simon nyissa ki a szemét, és annak lássa a helyzetet, ami, és mondja meg az anyjának, hogy a szerető fia, aki támogatja, és nem holmi átkozott férjpótlék! Ezt akarom! Alan könnyedén megérintette Carrie kezét. – Édes istenem – mondta. Az irodában teljes csönd honolt. A számítógépeket már kikapcsolták. Miriam leengedte a rolettákat, az irodaajtó nyitva állt, s látni engedte az összevissza hagyott székeket, a túlzsúfolt szemétkosarakat, a kávéspoharakat és az ásványvizes palackokat. Ted és Philip hatkor elmentek fallabdázni, félórával Miriam után, aki

csupán egyetlen időpontot tartott be lelkiismeretesen: a távozásáét. Két nappal korábban Miriam egy sárga post it-et hagyott Simon íróasztalán, melyen a következő állt: „Kérem, hívja fel az apját.” Amikor először meglátta, kisebb dührohamot kapott, mert az üzenet gyakorlatilag ellentmondást nem tűrő volt. Simon az anyjával folytatott beszélgetés után annyira ingerültnek és tőrbe csaltnak érezte magát, hogy nagyon vágyott arra – de csak vágyott –, hogy bűnbakot találjon, és erre az apja éppen megfelelő alany lett volna. De idővel eszébe jutott, hogy Miriam, akit senki más élete nem érdekelt, csak a sajátja, általában pontatlanul és kurtán rögzítette az üzeneteket, és hogy az apja szokásosan udvarias üzenete bizonyára Miriam kezétől változott át ilyen tömörré: „Kérem, hívja fel az apját!” Továbbgondolva az is felmerült benne, hogy valószínűleg szerencsés, amiért Miriam legalább annyit odaírt, hogy „kérem”. Leszedte a cédulát az asztaláról, és a monitor oldalára ragasztotta. Persze, hogy fel kellene hívnia az apját. Állandó kapcsolatban kellene lennie az apjával, amióta tud Merrion létezéséről, bár el nem tudta képzelni, hogy milyen kapcsolatban. Nem javított a helyzeten, hogy kerülte az érintkezést Guyjal, és nem segített sem az anyján, sem pedig rajta. És ennek a bizonyítéka a mostani helyzete volt, mert meggyőzte magát, hogy elvből nem beszél az apjával. Carrie ezt gyávaságnak nevezte. Aztán olyanokat mondott, hogy azokhoz képest a gyávaság enyhe kifejezés volt. Carrie szerint a magatartása kifejezetten kedvez manipuláló anyjának. – Azok a gyönge kis asszonyok! – kiabált Carrie. – Azokkal kell vigyázni a legjobban! Életveszélyesek! Simon nem tartotta életveszélyesnek Laurát. Gyengének sem, de sebezhetőnek igen. Abban is hitt, hogy Laura sokkos állapotban van, annyira fejbe kólintotta, hogy fény derült Guy titkos múltjára és csöppet sem titkos jövőjére, és nem volt képes önállóan cselekedni, szembenézni egy olyan emberrel, aki ennyire elárulta. Simon tudta, hogy Laura részéről egyáltalán nem tisztességes az ő nyakába zúdítani az egészet. Tudta, és ezt meg is mondta Carrie-nek. Megmondta még Laurának is. Ugyanakkor nem tudta kitörölni sem a tudatából, sem a szívéből, hogy tennie kell valamit Lauráért, ami enyhíti vagy csillapítja a fájdalmát, ami jóvátételt jelent, egész egyszerűen azért, mert erre egyedül ő volt alkalmas. Mindig is. Ezt nyíltan soha nem vallotta be Carrie-nek. Akkor és ott, le tudta volna írni Carrie válaszát, méghozzá szóról szóra. De most valahogy, valamikor beszélnie kell az apjával. Alan azt mondta, hogy soha nem lett volna szabad elmulasztania a beszélgetést, soha nem lett volna szabad eljutnia addig a pontig az életében, hogy bármelyik szülővel beszélni – bármi legyen is róluk a véleménye – ilyen óriási és ijesztő feladattá váljon. – Apu szelíd – mondta Alan. – Meglátod. Boldogabb, mint valaha, de egyáltalán nem dacos. Nem próbál igazolni semmit, csak rendezni szeretné a dolgokat. – A te átkozott, személyi mantrád röviden…

– Nem tudom – vágott közbe Alan –, Carrie hogy bírja ki veled. Simon sóhajtott. – Én sem. Néha azt sem tudom, én hogy bírom ki magammal. De hogy legyek más, mint aki vagyok? Aki aggodalmas, az aggodalmas. Aki nem, az nem. Én aggódó típus vagyok. Nem emlékszem olyan pillanatra az életemben, amikor ne aggódtam volna valamiért. Alan a bátyjára nézett. – Miért? Simon visszanézett az öccsére. – Mert állandóan úgy érzem, tennem kell valamit azok ellen a dolgok ellen, amelyek aggodalmat okoznak. És most valóban, gondolta Simon. Leszedte a sárga cetlit a monitorról, és ráragasztotta a félig üres ásványvizes palackra, amelyet még délben vett. Mivel hagytam, hogy anyu a fénylőpáncélú lovagjának higgyen, tényleg az vagyok. Elkötelezett. És apu… Nos, apuból valami olyasmi lett… szóval bármit éreztem is vele kapcsolatban, nem akartam, hogy ez legyen. Ellenség lett. Harcolnom kell vele, anyuért. Úgy kell látnom, ahogy egy ügyvéd látná őt, nem pedig mint a fia. És ez az én ostoba, átkozott hibám. Az enyém. Jobb lesz, ha újra meg újra elismétlem magamnak, és tudatosítom, mielőtt Carrie tenné. Lecsavarta a műanyag palack kupakját, s nagyot kortyolt a vízből. Aztán felemelte az asztali telefont, s a Stanborough-i Koronabíróságot tárcsázta. Egy gépi hang – ugyanolyan közönyösen, akár Miriam – közölte, hogy a bíróság másnap reggelig zárva, de sürgős ügyben hívható a következő szám. Simon ezután azt a számot hívta, amelyet Guy másodjára hagyott. „Valami lehangoló lakás – mondta Laura. – Egy kebabos fölött vagy valami ilyesmi. Nem mintha érdekelne.” A telefon hosszasan kicsörgött. Nem vették fel. Üzenetrögzítő nem volt, és Simon eltűnődött, vajon az apja ott van-e. Szinte látta maga előtt, ahogy ott fekszik a bérelt lakásban az ágyon, a büfé fölött, s hallja a telefont, de nem veszi fel, miközben fekete, fényesre pucolt cipőjének orra a mocskos plafonra mered. Azután azt gondolta, ostoba, ostoba. Miért ne venné fel a telefont? Talán Merrionnál kéne próbálkoznia? Megnézte a harmadik számot, amelyet Guy megadott. Merrion lakásának telefonszáma volt, ahol az apja a hétvégeket tölti, ahol olyan időket tölt, olyan életet él, amilyen Simonnak sosem volt, elképzelni se nagyon tud, mert nemigen volt egy perce sem, amelyben a szerelmi élet és a szülői élet ne lett volna kibogozhatatlanul összefonódva. Guynak és Merrionnak feltehetően vannak éjszakái, amelyeket nem tesz tönkre a kimerültség, vannak estéik, vasárnap reggeleik, s nyugodt perceik a fürdőszobában, amikor beszélgetni lehet mindenről meg tréfálkozni, vagy olyan csöndben lenni, amilyet a családi életben nehéz elérni, mert általában jelentősége van, s általában veszélyes. És persze van idő a szexre. A szexre a szex kedvéért.

Simon nyelt egyet. Rájött, hogy képes egyszerre gondolni az apjára, Merrionra és a szexre. Lassan tárcsázta a londoni számot. Kétszer kicsörgött, aztán az üzenetrögzítőn egy személytelen női hang arra kérte, hogy hagyjon üzenetet. Simon mély levegőt vett, majd megszólalt: – Simon Stockdale vagyok – mondta. – Azt reméltem, beszélhetek apámmal. Letette. A fenébe! Azt akarta mondani, „próbáltam”, nem azt, hogy „reméltem”. Teljesen érzelemmentes üzenetet akart hagyni. Levette a sárga cédulát a palackról, s visszaragasztotta a monitorra. Felállt, nyújtózkodott. Aztán az órájára nézett. Negyed nyolc. Carrie azt mondta, találkozik valakivel, aztán elhozza valahonnan Emmát, kilenc előtt biztosan nem lesz otthon. Rachel elment valahová. És Jack – Jacket Carrie nem említette. Az üres ház gondolatát furcsán megnyugtatónak találta. Hazamegy, belép, nem nézi meg a postát, s bort sem tölt, amíg nem vesz egy pihentető fürdőt, közben zene szól majd, és elhiteti magával, ha csak félórára is, hogy semmi olyat nem kívánnak tőle, amit nem képes könnyedén megoldani. Teljes, zavartalan nyugalom. Halkan ment be. Általában szükséges volt a hazatérését jelezni, amit általában azzal tett, hogy becsapta az ajtót, és a kulcscsomót az előszobaszekrényre dobta. Sokszor nem reagáltak semmit, de legalább mind megtudták, hogy eggyel többen vannak a házban. S, hogy ő, Simon, a férj, az apa, az első számú kenyérkereső hazaért abba a házba, amely véglegesen hatvanhárom éves korában lesz csak az övé, amikor valószínűleg már nem érdekli. Halkan tette kulcsait a szekrénykére a szétszórt, felbontatlan levelek mellé. Mindenki várakozó izgalommal nézte át minden nap a postát – bár Simonon és Carrie-n kívül nagyon ritkán kapott más levelet –, és úgy hagyták ott a kiürített borítékokat, mint a tetemet, amelyből már kiharapták a legjobb falatokat. Simon nem nézte meg a postát. Bement a konyhába, és ledobta az esőkabátját az egyik székre. „A világmindenség legszomorúbb ruhadarabja”, mondta rá Rachel. A konyhában gyanús rend volt, és enyhe hidrogénszag terjengett. A tűzhely mellett, egy deszkán halomban állt a zöldség: paradicsom, paprika, padlizsán és hagyma, mint valami csendélet. Mellettük pedig, egy tálcán vékony, rózsaszínű kis csirkecsíkok sorakoztak, amelyeket szupermarketben lehet kapni, s amelyek úgy néztek ki a fólia alatt, mint amelyeknek soha semmi közük nem volt bármilyen eleven és lélegző lényhez. Carrie nyilván akkor akarta megfőzni a vacsorát, amikor megjön. Simon újra a zöldségekre nézett. Legalább jó két óra eltelik, amíg megfőve, a tányérjára kerülnek. Kinyitotta a fridzsidert, s kivett egy kis Briesajtvéget, két retket és egy kis maradék sült krumplit. Ezeket a konyhaasztalnál állva megette, majd a kistányért a mosogatóba tette. Nyelvével végigsimította a fogait. Meg kellett volna mosni a retket, mert némi homokot érzett.

Kisétált a konyhából. Zakóját a korlátpillérre akasztotta a lépcső alján. Miközben felfelé sétált a lépcsőn, meglazította a nyakkendőjét, és kigombolta az ingét. Bár semmiféle magyarázata nem volt rá, boldogabbnak, furán felszabadultnak érezte magát az üres házban, ahogy kényelmes távolból szűrődtek be az utcazajok, és várt rá a hosszú fürdő Ella Fitzgeralddal vagy Gershwinnel, de mindenképpen valami kifinomult zsenivel. Könnyedén végigment az emeleten, az inggallérja alól kihúzta a nyakkendőjét, és benyitott a hálószobába. A függönyök félig be voltak húzva, a szobában félhomály volt. Különös csönd volt, olyan, amilyet feszültség vagy rettenetes zavar okoz. Simon körülnézett. Carrie ágyban volt, úgy púposodott a takaró, mint amikor le szokott feküdni a migrén miatt, halkan szitkozódva az orra alatt. Szegény Carrie! És édes Carrie, hogy mindent előkészített a vacsorához, mielőtt bevette az új gyógyszert, amelyet legutóbb írt fel az orvos, és használt is, csak mindig kifeküdt tőle. Halkan az ágy felé ment. Nem látta Carrie haját, csak valami sötétet és szokatlant a párnán. Suttogva szólalt meg, hátha az asszony mélyen alszik a gyógyszertől. – Carrie? Jól vagy? Lassú mozgás támadt az ágyban. Carrie alakja kettévált. Kezében a nyakkendőjével, derékig kigombolt ingben Simon megpillantotta Jacket és Mollt, ahogy szorosan egymás mellett felnéznek rá. – Dühös voltál? – kérdezte Carrie. Törülközőbe bugyolálva a fürdőszoba kövén ült, s a lábkörmeit vágta. – Nem – felelte Simon. A kádban feküdt, s a lábait nézegette. – Miért nem? – Mert nem éreztem. – Szerintem Jack arra számított, hogy mérges leszel. Olyan pillantásokat vetett rád, mint aki várja, hogy mikor tör ki a vihar. – Nagyon furcsa volt – mesélte szinte álmodozva Simon –, de nem akartam kiabálni. Gondoltam, talán kellene, de nem tettem. Vártam, hogy mikor szakad ki belőlem a „Hogy merészeltek a mi ágyunkban…” és a többi, de nem mondtam. Inkább… – Igen? – Inkább irigykedtem. – Irigykedtél? – Igen… – Irigyelted Jacket? Hogy Moll az övé? – Nem – felelte bosszúsan Simon. Felült, és szappanozni kezdte a mosdókesztyűt. – Nem. Mindkettőjüket irigyeltem. No, szóval a szabadságukat. Csönd volt, aztán Carrie csak annyit mondott: – Igen.

– Nem igazán jöttek zavarba. Talán Jack egy kicsit. – Mit mondott? Simon elvigyorodott. – Csak annyit: „Szia, apu”. Szinte vártam, hogy megkérdezze: „Jó napod volt az irodában?”. – Gondolod, hogy ez volt neki az első? – kérdezte Carrie. – Sejtelmem sincs. – De túljutottak a vacsorán, nem igaz? – Sőt meg is főzték. – Azt hittem, azzal vannak elfoglalva. Azért hagytam itt őket. Simon vizes karjával kinyúlt a kádból, s Carrie törülközőjét kezdte húzni. – Ne! – szólt rá Carrie. – Megcsúszik a kezem, és a körmöm helyett az ujjamat vágom meg. – Majd lenyalom. – Simon! – csattant fel Carrie. – Mi ütött beléd? – Nem tudom – dőlt hátra a kádban Simon, és a szappanos mosdókesztyűvel eltakarta legnemesebb szervét. – Csak jobban érzem magam. Nem tudom, miért. Ma nekivágtam a dolognak. Talán… – Elhallgatott. – Minek vágtál neki? – Felhívtam aput. – És? – Nem beszéltem vele, de hagytam üzenetet. Carrie végzett a körömvágással, és az ollót egy műanyag dobozba dobta a reszelők és fésűk közé. – Nagyon bátor voltál. – Carrie. – Igen? – Gyere ide. Carrie felállt, és a kád mellé guggolt. Simon ránézett. Mosolygott. Carrie haja Rachel egyik vicces, rózsaszínű csatjával volt feltűzve. Simonnak nagyon tetszett. Tizenhat évesnek látta. – Gyere be hozzám a kádba – mondta. Carrie lenézett a férjére. A mosdókesztyű elúszott. – Simon… – Bújj be. Simon kinyúlt, megfogta Carrie egyik kezét. – Si – mondta Carrie –, lehet, hogy jó napod volt, és úgy véled, a Jack és Moll epizód csak kedves tréfa volt, de én nem. És nem bújok be. Simon leszedte Carrie-ről a törülközőt. – Felejtsd el az egészet. Csak húsz percre.

Carrie kihúzta a kezét Simon kezéből, és lehajolt a törülközőjéért. Simon látta kissé megrengő keblét, a két halvány gömböcskét. „Pont tenyérnyi. Éppen jó” – szokta mondani rá Carrie-nek. Carrie hátrébb lépett. – Sajnálom – mondta. Simon az asszonyt nézte. – És ha kérlek? Carrie a fejét rázta. – Mikor szexeltünk utoljára? – kérdezte Simon. Carrie éppen belebújt régi kimonójába. – Ó, valamikor a múlt században. És mi van a „szeretkezni” szóval? Simon megragadta a kád szélét. Carrie felé hajolt. – Carrie – mondta –, nagyon-nagyon szeretnék szeretkezni veled. Most! Kérlek. Kérlek. Carrie a kilincsre tette a kezét. – Igaziból kell akarnod. – Igaziból akarom. Istenem, igaziból! Carrie kinyitotta az ajtót. Szorosan megkötötte a kimonó övét. Olyan törékenynek látszott, mint egy porcelánbaba. – Most semmi sem igazi – mondta, és kiment.

TIZEDIK FEJEZET A stanborough-i ingatlanügynök értékbecslője nő volt. Laura férfira számított, egy kiszámítható, sötét öltönyös, fehér inges ingatlanügynökre, aki valami vicces nyakkendővel dobja fel szigorú öltözetét. Mondjuk olyannal, amelyen csacska minták vannak: malacok vagy elefántok, esetleg pálmafák alatt pihenő tevék. Laura pontosan tudta, hogyan kell azokkal a férfiakkal beszélni, s miként kell felelni a kérdéseikre. Ez a nő azonban másmilyennek látszott. Először is majdnem egyidős volt Laurával, aki csöndes, de határozott modorából arra következtetett, hogy csak a számok érdeklik, a legkevésbé sem ő vagy a baja. Laura kávét főzött, de a nő csak egy pohár vizet kért. Ivott két kortyot, majd a poharat a konyhaasztalon hagyta. Elővett egy jókora mérőszalagot, és jegyzetelni kezdett. Kinyitotta és becsukta a konyhaszekrényeket, mintha a zsanérokat ellenőrizné, s az alsó deszkákat finoman megmozgatta. Az egyik leesett. – Csak az az egy – mondta Laura. – Legyen szíves vezessen körbe – mondta az értékbecslő. – Azután fölöttébb hálás lennék, ha magamra hagyna, hogy felmérjem a házat. Általában van asszisztensem, de ma nem tudott jönni, mert a gyereke ma vizsgázik. – Szeretné, ha segítenék? – mondta az akarata ellenére Laura. Az értékbecslő ránézett, miközben halványan elmosolyodott. – Köszönöm, nem – mondta. Laura végigvezette a házon. A nappaliba és a folyosóra virágot tett, és megtisztította az utcafront ablakait, mert az állandó szél mindig felverte a kinti port. Simonnak persze azt mondta, nem fog fáradni, nem erőlködik, mert egyszerre szívet tépő és értelmetlen olyasmivel hivalkodni, amibe az ember annyi időt, figyelmet és energiát fektetett, és most arra kényszerül, hogy megváljon tőle. – Csak a pénzre gondolj – mondta Simon. – Bárcsak ilyen egyszerű lenne! – Az. Annak kell lennie. Simon hangja elkeseredett, szinte bosszús volt. Laura könnyen el tudta képzelni, mennyit segíthet neki Carrie, mennyire nem érdekli Simon életének az a része, amely nem őt meg a gyerekeiket érinti. Amikor Simon beleszeretett Carrie-be, Laura megkérdezte Guyt: – Nem gondolod, hogy ezt a lányt túlontúl kemény fából faragták? – Nem – felelte Guy. – Csak nagyon őszinte. – De tudja-e, hogy Simon mennyire érzékeny? – Tudja – mondta Guy –, és azzal kapcsolatban is őszinte. – Mindig azt akartad, hogy keményebb legyen…

– Nem, csak hogy tanuljon meg védekezni. Vagyis megvédeni magát. – Keményebb – motyogta nagyon halkan Laura. Néhány évvel később Simon feleségül vette Carrie-t. Az esküvő napja nagyon nehéz volt Laurának, rajta kívül senki nem is sejtette, mennyire nehéz. Simon mindig azt mondta neki, amikor felhívta az irodában: „Anyu, miért nem hívod fel Carrie-t? Miért nem őt hívod?” Laura ilyenkor mindig hagyott egy kis szünetet. Ez a csönd azt jelentette Simonnak – hiszen tudatnia kellett a fiával –, hogy nem Carrie-vel akar beszélni, nem Carrie ismeri az életét, a kényes helyzetét, Carrie nem érti az ő csöndes, visszafogott, rejtett tartalmakkal teli nyelvét. A szünet után pedig azt mondta: „Fel fogom hívni. Természetesen felhívom”, de mindketten tudták, hogy ez nem fog megtörténni. Simon csak egyszer mondta: „Anyu, az én kedvemért…”, ő pedig azt felelte, tudatva Simonnal, hogy megszegi kettejük külön szabályait: „Kérlek, Simon. Ez nem tisztességes.” – Oké, felejtsd el! – válaszolta a fia. A hangja fáradt volt, nagyon fáradt. Másnap Laura felhívta, hogy bocsánatot kérjen. – Annyira nehéz… – Ne! – mondta Simon. – Ne magyarázkodj! Nem szükséges. Laura belemosolygott a telefonba. – Ugye nem kell? Sosem kellett… Kitárta a nappali ajtaját. A nap besütött a délkeletre nyíló ablakokon, fényt vetve a székekre meg a kanapéra. A székeket díszítő párnákra Laura maga varrta a huzatot. A párnák közül kettő még a battersea-beli kis házból való volt. A halványzöld, Életfát ábrázoló fali- és padlószőnyegeket Guy vette egy aukción egy – sosem használt – tyúkketreccel együtt. A két fürdődézsát pedig Laura vette a piacon. Lecsiszolta róluk az ütött-kopott zománcot, sötétzöldre festette őket, és babérfákat ültetett beléjük. – Nagyon szép ez a szoba, Mrs. Stockdale – mondta az értékbecslő. Végigment az Életfát ábrázoló szőnyegen, s tekintetével felmérte a helyiséget. – Rendkívül jó a kialakítása. – Igazából három kis szobácska volt – mondta Laura –, amikor megvettük. Az egyik tele volt csírázó krumplival. Elképzelheti a szagot. Az értékbecslő most nézte meg jobban Laurát. – Mióta él itt, Mrs. Stockdale? Laura megkapaszkodott a legközelebbi karosszék támlájában. Rátámaszkodott. Szeretett volna – ahogy az előző nap mondta is Wendynek, aki benézett a szokásos szedd-össze-magad szövegével –, állandóan haragudni. Haragudni jó. Amikor mérges, van célja és energiája, s azt is el tudja képzelni, hogy egy új személyiség bontakozik ki a posványból és érzelmi mocsokból. Egy tiszta, új személyiség,

amely szabad mindazoktól a korlátoktól, amelyek elkerülhetetlenül akadályozzák, ha nap, mint nap együtt kell élnie egy másik emberi lénnyel. Azoktól az időszakoktól félt, amikor a harag elszállt. A düh nélkül erőt vett rajta az elhagyatottság érzése, s annyira nem volt képes tájékozódni ebben az új helyzetben, hogy úgy érezte, egyszerűen kipottyant a megszokottból, amelyet mindig – még a legrosszabb pillanataiban is – készpénznek vett. Az elhagyatottság gyászt jelentett. Gyászt megannyi nagy és pici dolog fölött, hogy fel sem tudta volna sorolni őket. – Mrs. Stockdale? Laura a párnát bámulta a széken, amelybe kapaszkodott. A gobelin terrakotta cserépben lévő medvefüvet ábrázolt, ő készítette azon a hosszúra nyúlt nyáron, amikor Alan az iskolában krikettcsapat-kapitány volt. – Jól van, Mrs. Stockdale? Laura bólintott. Rettenetes erőfeszítésébe került, hogy az értékbecslőre nézzen. – Harminc éve költöztünk ide. A fiaim nyolc- és ötévesek voltak. Kisebbek, mint most az unokáim. Az értékbecslő hangja teljesen megváltozott: – Borzasztó, igaz… Laura az arca elé kapta a kezét, úgy kiáltotta: – Nem akarom! Nem akarok elmenni! – Sajnálom… Laura elvette az arca elől a kezét. – Néha azt hiszem – mondta szinte levegő után kapkodva ez minden, amit tettem, amit elértem. Ha magamra gondolok, Hill Cottage és a kert, ahogy magamra gondolok. Ez az… én tájam, én környezetem. Ha elmegyek… Az értékbecslő várt. Letette a mérőszalagot és a noteszt, csak állt ott, szinte úgy, mint aki arra vár, hogy szükség esetén elkapja Laurát. – El fogok tűnni – suttogta Laura. – Hát nem? Egyszerűen eltűnök. Nem lesz már semmi szükség rám. Igaz? Az értékbecslő újra kézbe vette a mérőszalagot, s odanyújtotta Laurának. – Mrs. Stockdale, volna olyan szíves, és mégis segítene nekem? – Sajnálom – mondta Carrie másnap reggel. Simon ingben, nyakkendőben és az öltönye nadrágjában a mosogató szélén egyensúlyozott, miközben próbálta megszerelni a rolettát, amely az éjjel szépen legöngyölődött magától, és most az istenért nem volt hajlandó felgöngyölődni. Csak mordult egyet. – A tegnap estét – mondta Carrie. – Tudom. – Nem könnyű megmagyarázni… – Semmit sem könnyű – mondta Simon. – Most aztán semmit sem könnyű. Éppen

ezért lett volna olyan jó a rengeteg probléma között húszpercnyi boldog, egyszerű szex. – Tudom – mondta Carrie. Gabonapelyhet töltött két tálkába. Aztán habozva megszólalt. – Az… az anyád… – Mi a fene köze van anyámnak a nemi életünkhöz? A roletta, amely eddig bágyadtan lógott a mosogató fölött, hirtelen megtáltosodott, és szorosan feltekeredett, miközben becsípte Simon ujjait. – A francba! – káromkodott Simon. – Megsérültél? – Nem – kapta be az ujjait Simon –, legalábbis fizikailag nem. – Ne… Simon leguggolt, és leugrott a mosogató pereméről. Megrázta az ujjait. – Pont a jobb kezem. Carrie a kezét nyújtotta. – Hadd nézzem! Simon az asszony tenyerébe tette a kezét. Carrie lehajolt, és végigcsókolta a férje ujjhegyeit. – Ó, Carrie… – Féltékeny vagyok – súgta Carrie Simon tenyerébe. – Vissza akarlak kapni. – Nem mentem sehová. – De megteheted. Simon elhúzta a kezét. – Muszáj segítenem neki. – Tudom. – Nincs senki más. – De ezért nem lehet téged hibáztatni. Nem te tehetsz róla, hogy soha nem szerzett barátokat, hogy a nővérével alig beszél, s hogy szerinte Alan nem teljesen cselekvőképes felnőtt. Simon tejet öntött az egyik tálka gabonapehelyre, és odanyújtotta Carrie-nek. – Mit akarsz tenni? – kérdezte. – Hogy én mit akarok tenni? – Igen. Carrie elkapta róla a tekintetét. Szemlátomást azon tusakodott magában, mondjon-e valamit, vagy sem. – Nem én vagyok.…– mondta végül. Simon kézbe vette a másik gabonapelyhes tálkát meg egy kanalat. – Ne kezdjük megint azt, hogy ismét helytelenül járok el. Kérlek! Carrie mély levegőt vett, s letette a tálkát. – Oké – mondta. Simon bekapott egy kanálnyi gabonapelyhet, majd ropogtatva azt kérdezte:

– Mi oké? – Valóban tenni akarok valamit. Nyílt a konyhaajtó. Rachel lépett be iskolai egyenruhájában, az arcára apró, csillogó, kék pillangó volt ragasztva, hatalmasat ásító ajkán krétarózsaszín rúzs. – Jó reggelt, drágám! – mondta Carrie. Simon nem vett tudomást a lányáról. A tálkájába meredve kérdezte: – Mit? Mit akarsz tenni? – Meg akarom hívni Merrion Palmert. Vacsorára. Vagy vasárnapi ebédre. Rachel abbahagyta az ásítozást: – Úúúúú – mondta. Simon felkapta a fejét, s úgy nézett Carrie-re, mint egy sült bolondra. – Merrion Palmert? – Igen – mondta Carrie. – Őt. – Apámmal vagy nélküle? Rachel áthajolt az asztalon, és maga elé húzta Carrie tálkáját. – Nélküle – kotnyeleskedett a párbeszédbe Rachel. Carrie a lányára nézett. Aztán kicsit kihúzta magát, és Simonhoz fordult: – Igen – mondta. – Rachelnek igaza van. Nélküle. Merrion a kanapén feküdt. Levette a munkában viselt ruháját, és felvette azt a sötétkék fürdőköpenyt, amelyet Guynak vásárolt. Új volt, de ahhoz már eleget viselte, hogy az újdonság illata mellett magába szívja kissé Guy illatát is. Merrion már korábban készített magának egy bögre teát és mézes kenyeret. Guyt elbűvölte Merrion szenvedélyes rajongása a mézért. Különféle egzotikus mézeket vásárolt neki, levendula- és akácmézet Görögországból, Provance-ból és az olasz Alpokból. Merrion a hasán egyensúlyozta a telefont. Öt perc múlva felhívja Guyt. Addigra a lakásában lesz, amelyről nem hajlandó beszélni, s amelybe Merrion nem teheti be a lábát. – Nem érdekes – mondta Guy. – Csak egy tér, amelyre ideiglenesen szükségem van. Amint elhagyom, ki fogom törölni az emlékezetemből. Mivel Guy nem volt hajlandó beszélni róla, Merrion elképzelte a lakást. Valószínűleg rosszabbnak, mint amilyen valójában lehetett. Rozoga zuhanyfülkét, dohos, csatornaszagú kis konyhát vizualizált. Elképzelte, ahogy Guy öltönyei méltatlanul lógnak egy farostlemez szekrényben, melynek ajtajai nyilván nem záródnak jól. S azt is látni vélte, hogy a lakásban bizonyára csicsás műanyag kilincsek vannak az ajtókon, amelyek – természetesen – szintén nem záródnak jól. Guy mesélte, hogy esténként olvasni szokott, és a lány elképzelt egy kelleténél kisebb karosszéket, amelyen zsíros foltot hagytak a korábban rajta nyugvó fejek. Viszont nem tudta elképzelni Guyt az ágyban. Megpróbálta, de a kép, azoknak az éjszakáknak a sivársága és magányossága elviselhetetlen volt. Rosszabb, sokkal

rosszabb, mint azok a hónapok és évek, amikor Merrion tudta, hogy Guy Hill Cottage-ban fekszik az ágyban Laurával. Volt benne némi irigység, de egy kis borzongató izgalom is, hiszen Merrion biztosan – nagyon is biztosan – tudta, hol lenne inkább Guy. De a névtelen bérelt lakásban töltött éjszakák mások voltak. Nem volt bennük titok, sem tiltott, csodás vágyakozás, csak elhagyatottság. Letette a kávézóasztalra a bögrét, és felkönyökölt, hogy lássa a telefonon a gombokat. Gyorsan beütötte a számot, és fülén a kagylóval visszafeküdt a kanapéra. – Halló, drágám – mondta Guy. Merrion a telefonba mosolygott. – Jó, rossz, esetleg érdektelen? – Vegyes – felelte Guy. – Híre ment, hogy Hill Cottage eladó. Úgy látszik, tudják, hogy Laura meg én különváltunk. Azt nem tudom, rólad tudnak-e. – Hát persze. – Tényleg? – Tudod, milyen pletykásak az emberek. – Nos – mondta Guy –, mindenki úgy bánik velem, mint valami rokkanttal. Martin ma két ajtót is kinyitott előttem. Legközelebb majd fel akar támogatni a lépcsőn. Merrion kicsit fészkelődött a kanapén. – Mondanom kell valamit. – Örülni fogok neki? – Igen – mondta a lány. – Carrie és Simon meghívtak vacsorára. Vagyis Carrie. – Ó! – mondta Guy. Merrion érezte, hogy a férfi hangja melegebb, s szinte látta maga előtt, ahogy mosolyog. – Annyira örülök! Jaj, drágám, olyan boldog vagyok! – Én is, csak kicsit félek. – Simon miatt… – Igen. – Merrion… – Nagyon nehéz, amikor az embert azért ítélik el, amit képvisel, s nem azért, ami. – Tudom. – Guy, még mindig anyámra gondolsz, igaz? – Mindenem, nem tehetek úgy, mintha nem történt volna meg. – De nem kell hallgatnod rá – mondta őszintén Merrion. – Amit mond és gondol, az az ő életére vonatkozik, az ő személyiségére, az ő körülményeire. A tiédre és az enyémre biztosan nem. – Nagyon jó vagy nekem – mondta szívből Guy. – Nem eléggé jó. Hallom a kétkedést a hangodban. – Azt nem tudnám elviselni – mondta Guy –, ha hátráltatnám az előmeneteled, s megnyirbálnám a szárnyaidat… – Nem teszed. Ezerszer elmondtam már neked. – Tíz év múlva…

– Hagyd abba! Guy, hagyd abba! – A dolgok változnak – mondta Guy. – Egyet lépsz előre, és máris megváltozik körülötted a táj, más lesz a perspektíva… Merrion felült. Beledugta az ujját a telefonzsinórba, és meghúzta. – Guy – mondta –, nem vagyok hajlandó folytatni ezt a beszélgetést telefonon. Nem szabad így beszélnünk, amikor nem érhetünk egymáshoz. Hallotta, hogy Guynak elakad a lélegzete, de aztán hangosabban, személytelenebbül folytatta. – Mikor vacsorázol Carrie-vel és Simonnal? – Holnap. Egész nap az irodában leszek. Értekezletek meg papírmunka. Szóval… ez jó. – Jó. – Később felhívlak. Mielőtt lefekszem. – Légy szíves. – Mi a mai menü? Csirke korma és Kis Dorrit? Guy nevetett. – Majdnem eltaláltad. Merrion csókot lehelt a telefonba. – Hiányzol – mondta. – Állandóan hiányzol. Kihúzta az ujját a zsinórból, és letette a készüléket a kávézóasztalra. A tea kihűlt. A lány a mézes kenyérre nézett, amelynek elfogyasztása inkább erőfeszítést kívánt volna, semmint élvezetet. Merrion hátradőlt a kanapén, s ujját végighúzta a szövet göröngyös csíkján. Guyt nagyon megrázta Gwen látogatása. Az együtt töltött éveik alatt Merrion sosem látta ilyen elveszettnek, dekoncentráltnak. – Megéreztette velem a koromat – próbálta könnyedre venni Guy. – Ezt csinálja mindig velem is – mondta Merrion. Guy a lányra nézett. – Mitől fosztalak meg? Mitől tartalak vissza? – Semmitől! – kiáltotta Merrion. Mérges lett, rettenetesen dühös, fel akarta hívni Gwent késő éjjel Cowbridge-ben, hogy megmondja neki, törődjön a maga dolgával. – Ne! – mondta Guy. – Miért ne? – Mert teljes mértékben joga van hozzá, az anyád. – Nincs joga! – kiabált Merrion. – Nem ismered őt! Ő soha nem tesz mást, mint hogy megakadályozza a kalandot, a fejlődést, a vállalkozást! Azt akarja, hogy a világ, és különösen én, az ő parányi életét éljük, az ő parányi szabályai szerint, és gondolni se merjünk semmire, ami picikét is felizgatja őt! A maga szerény, tiszteletre méltó módján végtelenül erőszakos. Ez az én anyám: gyáva és erőszakos! – Én nem így látom – mondta Guy. – Egy tökéletesen tisztességes, korombeli

asszonyt láttam, aki némi nyomatékkal elmondta nekem, milyen hatással lehet a lánya életére, ha feleségül veszem. Merrion szorosan átölelte Guy nyakát. – Az semmi ahhoz képest, ha nem veszel feleségül. Guy átölelte a lányt. – Jaj, istenem! El sem tudom képzelni, hogy… – Akkor jó. – Lehet – temette a lány nyakába az arcát –, hogy olyan régen hordtak le, hogy elfelejtettem, mit kell ilyenkor tenni… – Anyám mesterien ért a szidáshoz. Ez az egyik specialitása. Guy felemelte a fejét, s megcsókolta a lányt. – Szeretlek – mondta. – Nagyon. Merrion mosolygott. – Csak ennyit kell tudnom. Aznap éjjel azt hitte, megszűnnek a problémák. Azért hitte ezt, mert harminc éve volt rá, hogy megismerje Gwent, és hogy Guy majd egyszerűen lerázza magáról a találkozást, azzal a férfiakra jellemző, irigylésre méltó képességgel, hogy fel sem veszik az érzelmi bosszúságokat. De Guy arca másnap is felhős volt. A hangulata nemkülönben. Megígértette Merrionnal, hogy nem hívja fel az anyját. – Muszáj! – Nem! Egyáltalán nem. Ígérd meg, ígérd meg! – Oké. Merrion megfordult a kanapén, és a telefonra pillantott. Tökéletesen nyilvánvaló volt, hogy Guy képtelen megszabadulni az anyja látogatásának hatásától, és képtelen kiverni a fejéből a zseniálisan kitalált mondatokat. Merrion ismerte ezt az érzést, s talán apró részletekig fel is tudta idézni – miután hosszú éveken át szorgalmasan igyekezett úrrá lenni a kínos viszonyon az anyjával – Gwen apró tüskéit, és a döfésekkel járó, el nem múló fájdalmat. Megvédenie önmagát idővel egy dolog lett: ha elegendő tere volt, és kellőképpen távol volt Cowbridge-től, konfliktus nélkül megoldotta. De Guyt megvédeni egészen más volt. Guy védelme jóval többet követelt, és ha egy megszegett ígéret és egy – a kamaszkorából oly jól ismert – ordibálós nagyjelenet kell hozzá, akkor legyen! Merrion felült, szorosabbra húzta Guy köntösének övét, s a haját határozottan hátrasimította. Aztán felvette a telefont, a térdére tette, és az anyját tárcsázta. – Csak tészta van – mondta Carrie. Merrion a konyhaszekrénynek támaszkodva állt a helyiség túloldalán. Carrie töltött már neki egy pohár bort. Merrion még nem ivott belőle, de örült, hogy a kezében tarthatja. – Szeretem a tésztát.

– Én is. De néha már unom. Folyton ezt esszük, állandóan, mert nem kell törnöm a fejem rajta, és mindenki szereti. – Amikor a vizsgáimra készültem – mondta Merrion –, minden áldott nap sült krumplit ettem. Carrie egy fazék vizet forralt a tűzhelyen. – Segíthetek? – kérdezte Merrion. – Nem kell felaprítani valamit? – Minden készen van, tényleg – mondta Carrie. – Rachel még mártást is készített… – Rachel? – A tizennégy éves lányom. – Szokott főzni? – Nem. Soha. De a carbonara mártást elkészítette a tiszteletedre. Merrion lesütötte a szemét. – Nem tudom, ezt hogy értelmezzem. – Én nem értelmezném sehogy – mondta Carrie. – Csak felkészülnék rá, hogy kissé fura íze lesz. Az előszobában valaki becsapta az ajtót, és hallani lehetett, hogy kulcscsomót dob valami kemény felületre. – Simon – mondta Carrie. Merrion a háta mögötti pultra tette a poharát. Carrie hirtelen mosolyt küldött felé. – Lélegezz mélyeket! Merrion bólintott. – Igen. Egy férfi jelent meg a konyhaajtóban. Merrion meglehetősen magas férfit látott, sötét hajút, gyűrött öltönyben, kék ingben. – Szia – mondta a férfi Carrie-nek Guy hangján. Kicsit lehajolt, megcsókolta az asszonyt. – Simon – mondta Carrie –, bemutatom Merriont. A férfi Merrion felé fordult. Az ablakból beszűrődő fény hátulról világította meg, ezért Merrion nem jól látta, csak annyit vett ki, hogy termete szakasztott olyan, mint Guyé, az arca viszont nem hasonlít rá. – Üdvözlöm – mondta a férfi. Merrion mosolyogni próbált. – Üdvözlöm. A férfi meglazította a nyakkendőjét. – Carrie megkínálta itallal? – Hogyne – próbált nyugodtan válaszolni Merrion. – Örülök, hogy itt lehetek. A férfi bólintott. – Helyes – mondta a férfi. – Carrie bátor volt…

– Dehogy! – szólt közbe Carrie. – Hogy meghívott? – Carrie bátor, s néha fékezhetetlen – mondta Simon. – Azt szeretem – válaszolt Merrion. Simon nézte Merriont. Kihúzta a gallérja alól a nyakkendőjét, kigombolta a legfelső inggombot, és csak nézte. A lány fekete farmernadrágot és V-nyakú szürke pulóvert viselt. – Alan öcsémmel találkozott… – Igen. – Azután Carrie-vel… – Igen. – És most velem. – Igen. – Helyes – mondta Simon. Carrie a fazék mögül rájuk pillantott. – Elég volt! – mondta. Simon Carrie-re nézett és halványan elmosolyodott. – Csak tesztelem. – Ne tedd! Ne kezdj játszani vele. – Csak akkor – mondta Merrion –, ha én is ismerem a játékszabályokat. Szaladó lábak zaja hallatszott a lépcső felől, majd hallani lehetett, hogy az illető az előszobába ért. Egy tinédzser lány állt a konyhaajtóban, terepszínű nadrágban és pirinyó, fekete topban, amely látni engedett egy kis részt feszes hasából. A haját, amely úgy festett akár az ananász levelei, a jobb oldalon párducmintás szalaggal fogta össze. – Merrion – mondta Carrie –, bemutatom Emmát. – Szia, Emma – mondta Merrion. – Mikor lesz vacsora? – kérdezte Carrie-től Emma. – Köszönj Merrionnak. Emma gyorsan Merrionra nézett. Aztán Merrion lába elé, a földre. – Szia. – Semmi vész! – mondta Merrion. – Egyikünk sem tudja, mit tegyen. – De majd belejövünk! – mondta Carrie. – Hozzászokunk. Simon levette a zakóját, és a legközelebbi szék támlájára akasztotta. – Jöjjön, üljön le – mondta Merrionnak. Kihúzott a konyhaasztaltól egy másik széket, s megpaskolta a támláját. – Köszönöm – indult a székhez Merrion. – Hozza a borát is… – Ó… – Majd én – mondta Emma.

Letette Merrion elé a poharat, de túl hirtelen, így egy kis bor kilöttyent. Merrion látta, hogy a lány kezére egy telefonszám volt írva. – Bocs… – Nem számít. – Hozz egy rongyot – mondta Simon. – Tényleg nem számít. Emma egy papírtörlővel nagyjából felitatta a bort. – Köszönöm. Simon odament a fridzsiderhez, kivett egy palack bort, s megmutatta Carrie-nek. – Kérsz? Carrie bólintott. – Emma, légy szíves, teríts meg. – Megteríthetek én is – ajánlotta Merrion. – Majd legközelebb. Merrion a férfira pillantott. Simon nem mosolygott, de egyenesen a lány szemébe nézett. Simon leült, bort töltött, majd felemelte a poharát. – Egészségünkre! Emma egy halom evőeszközt dobott az asztalra. – Rach ajtaja csukva. – Talán a biológialeckéjét csinálja – mondta Carrie. Emma felhorkant. – Jack hol van? – Nincs itthon – felelte Carrie. Emma ismét felhorkant. – Jacknek barátnője van – magyarázta Merrionnak Simon. – Szánalmas – mondta Emma. – Szánalomra méltó. Merrion a kislányra mosolygott. – Csak várj! Emma megrázta a haját. – Én sosem leszek szánalmas, mint Jack. – Talán – mondta Simon – nem rajtad fog múlni. Merrion villákat szedegetett ki az evőeszközhalomból. – Hány főre? Megszólalt a telefon, s Emma rögtön felkiáltott: – Felveszem. – Állandóan csörög – mondta Simon. – És soha nem minket keresnek – tette hozzá Carrie. – Halló! – szólt a kagylóba Emma háttal a többieknek. – Ó. szia, nagyi. – Megfordult, s a többiekre nézett. – Igen – mondta –, oké. Nem, nem, itt van, szólok

neki… tartsd a vonalat, nagyi… Szabad kezével befogta a mikrofont. Simon már felállt. – A nagyi az, apu… Gyorsan, apu, rémesen sír. – Igen… Kis szünet után Simon odaszólt Carrie-nek: – Az irodában veszem fel. – Oké… – Mondd neki, hogy jövök, Ems, csak átmegyek egy másik készülékhez. Emma levette a kezét a mikrofonról. Gyorsan összenéztek az anyjával. Aztán beleszólt a kagylóba: – Oké, nagyi. Tartsd! Apu máris itt lesz, csak átmegy egy másik készülékhez. Jön, oké?

TIZENEGYEDIK FEJEZET Simon az íróasztala mögött állt, amikor az apja megérkezett. Éppen az ajtóhoz akart menni, hogy ott fogadja, de Guy túlságosan gyorsnak bizonyult. Simon hátralépett egyet, a fal felé, amikor Guy bejött. Gondosan becsukta maga mögött Simon irodájának ajtaját. – Szervusz – mondta. Simon nyelt egyet. – Szervusz, apu. Guy egy pillanatig habozott, aztán határozottan megkerülte az íróasztalt, és megölelte Simont. Simon csak állt. Érezte a régimódi, citrus alapú férfiparfümöt, amelyet Guy mindig is használt, s amely átjárta a férfi szekrényét, s a fiókokat is, ahol az ingeit tartotta. – Lazíts! – mondta Guy. – Kérlek… – Igen? – Engedj el! – mondta Simon. Guy kicsit hátrébb lépett. Még mindig fogta Simon felkarját, aki az ingujján át érezte apja kezének melegét. – Ne engem vádolj! – mondta Guy. – Miért? – Amiért ilyen lehetetlen helyzetbe kerültél. – Anyu fél – mondta hangosan Simon. – Képtelen szembenézni bármivel, amit nem ismer. Meg van rémülve. Guy kicsit megszorította Simon karját, aztán leengedte a kezét. Visszament az asztal túloldalára, s kihúzta a széket. – Az nem fog segíteni, ha csak rajtad keresztül kommunikál; nem fog rájönni, hogy képes lesz elhinni, hogy van jövő… – Csak azt tehetem, amit akar – mondta kurtán Simon. – Amit akarni képes. – De egy ügyvéd az ismerőseid közül, akit bemutatsz neki… – Nem. – Megpróbáltad? – Nem tartozik rád – mondta udvariasan Simon, s leült az apjával szemben. – Régen nem láttalak – mondta Guy. – Régen. – Majdnem három hónapja. – Apu…

– Nem hibáztatlak – mondta Guy. – Senkit sem hibáztatok. Talán csak magamat. Bármikor felkereshettelek volna, bármikor megmondhattam volna neked, de nem tettem. Nem mondtam el senkinek. Ehelyett azt mondtam magamnak, hogy majd csak lesz megoldás. – És lett. Guy arcán egy pillanatig intenzív öröm látszott. – Lett. Simon előrehajolt, kezébe vett egy golyóstollat, s azt kapcsolgatta ki-be. – Neked van ügyvéded? – Van – felelte Guy. – Merrion egyik barátja? – Igen. – Szóval Merrion egyik barátjával fogok tárgyalni, akinek mindent bevallasz az anyagi helyzetedről. – Igen. – Apu… Guy előrehajolt: – Állapodjunk meg valamiben. – Miben? – Csak a tények. Kizárólag a tények. Nem a vélemények… – Ha képesek leszünk betartani – mondta Simon. – De vannak dolgok, amelyeket muszáj elmondanom neked. – Például? – Anyu teljesen odavan, amiért a házat el kell adni. Boldogtalan. Ki van bukva. – Ha megengedhetném magamnak, hogy ott maradjon – mondta Guy –, megtenném. – Jobban éreznéd magad? Guy a fiára pillantott: – Ő jobban érezné magát? Simon levette a golyóstoll kupakját, és írni kezdett az előtte lévő nyomtatvány margójára. – Háromszázhuszonötezret ér. Guy sóhajtott. – Hatot adtam érte. Hatezer-egyszázat. Harminc évvel ezelőtt. – Anyu fél élete. – Az én fél életem is. – De rád vár valami – mondta Simon –, te továbblépsz. – Talán amúgy is megtettem volna – mondta csöndesen Guy. – Anyu pedig soha? – Ezt nem mondtam…

– De gondoltad. – Igen – mondta Guy. – Gondoltam. – Ismét Simonra nézett. – Boldogulsz? – Persze. – Fáradtnak látszol… – Mindig fáradtnak látszom. Húszéves korom óta fáradtnak látszom, mert az vagyok. – És mérges – mondta Guy. Simon hallgatott. – Simon – mondta Guy –, az én fiam is vagy, nem csak anyádé. Az én gyerekem is. – És ezért mire érzed magad feljogosítva? – kérdezte lehajtott fejjel Simon. – Nem erről van szó. Mivel az apád vagyok, nem tudok közömbös lenni veled, a véleményeddel, a tetteiddel, a hozzáállásoddal szemben. – Ez kölcsönös… – sziszegte a fogai közt Simon. – Örömmel hallom… – Örülsz? – Örülök, hogy van szíved. Simon egy üres papírlapot tett maga elé. – Hogy hívják az ügyvédedet? – kérdezte. – Susan Dewar. – Ismerem Susan Dewart. – Helyes. – Akinek mindketten vagyonnyilatkozatot teszünk, amelyet már mindketten ismerünk, aztán vitatkozunk róla. – Nem fogok vitatkozni – mondta Guy. Simon elhajította a golyóstollat, amely eltalálta a szemközti falon amúgy is csálén függő naptárt. – Ez az egész egy átkozott komédia! – Az. Simon dühösen nézett az apjára. – Susan Dewar kemény. – Nem keményebb, mint engedem. Én nem harcolok anyád ellen, Simon. Simon gondolkodás nélkül rávágta: – De ő harcol ellened. Guy felállt. – Ez nem jelenti azt, hogy neked is harcolnod kell. – Nem tudom… – nyögte boldogtalanul Simon. – Nem? – Guy hangja most élesebb lett. – Nem ismered a saját gondolataidat? Simon felállt, és lassan a tollért indult. Lehajolt, felvette, s még kétrét görnyedve, fojtott hangon mondta:

– Jobb lesz, ha elmész. Guy az ajtóhoz ment. Kezét a kilincsen tartva visszanézett Simonra. – Ha amerikaiak lennénk, elmondhatnánk egymásnak, hogy mindeközben szeretjük egymást. – És az segítene? – Talán. Áthidalná a szakadékot. – Komolyan kell gondolnunk? – Jaj, Simon – mondta Guy. Lenyomta a kilincset. Simon még mindig a fal és a naptár felé fordulva állt, és ismét játszott a golyóstollal. – Viszlát – mondta Guy, és becsukta maga mögött az ajtót. Rachel a Carrie ruhásszekrényének ajtaján lévő tükör előtt állt. Ruhákat próbált. Felvette új, buggyos farmerjét, amely tökéletesen simult a csípőjére, fölé pedig egy fekete csipke miniruhát, amelyet két fontért vásárolt egy használtruha-boltban. Végezetül pedig az apja V-nyakú, szürke gyapjúpulóverét húzta magára. Emma nem volt otthon – a színjátszó szakkörben a József és a színes szélesvásznú álomkabátot próbálták, és Emma Potifárné szerepét játszotta –, így aztán Rachel kölcsönvette Emma új, sötétkék klumpáját. Az összhatás jó volt. Rachel oldalról is megnézte magát. A keble – tényleg kicsinek ígérkezett, mint Carrie-é – alig látszott. A pocakja – amire különösen kényes volt – sem látszott, de ő azért csak azt látta, hogy gömbölyödik a farmervásznon, a fekete csipkén és a szürke gyapjún át. Aznap nem evett mást, mint két sárgarépát, egy csomag ropit és kétmaréknyi eperízesítésű gabonapelyhet szárazon, egyenesen a dobozból. Vacsorázni sem fog. Vagy legalábbis csak az alacsony kalóriatartalmú ételekből csipeget, a többiből nem. Carrie most nem fogja észrevenni. Carrie a mamája halála után három évig anorexiás volt, és sasszemmel szúrta ki a koplalókat. De Carrie-t most más dolgok kötötték le, és nem figyelt oda annyira. Ha jobban odafigyelt volna, észrevette volna, hogy Emma piercinget rakatott a köldökébe. Egy osztálytársa végezte a „műtétet” tűvel, dugóval és néhány jégkockával. Sőt azt is észrevette volna, hogy Rachel alig eszik, és hogy Jack szobájában annyi koton van, amennyi a brit hadseregnek is elegendő lenne. Jack felfedezte a szexet. Rachelt ugyanúgy izgatta, mint ahogy taszította a dolog. Az iskolában azt beszélték, hogy Moll Saunders tudja, mit csinál, és ha nem is fekszik le fűvel-fával – nem voltak egyéjszakás kalandjai, és nem járt egyszerre két fiúval –, de eléggé tapasztalt. És a tapasztalatait szemlátomást megosztotta Jackkel, s mostanra már Rachel – és valószínűleg a fél iskola – tudta, hogy Jack másra nem is képes gondolni. Ha az ember ránézett – amit Rachel eléggé gyakran tett, de suttyomban, mert ő maga is furcsán reagált a bátyja állapotára –, láthatta, hogy Jack Moll és a szex, a szex és Moll bűvöletében él. Amikor Rachel – persze a bátyja tudta nélkül – alaposan átkutatta Jack szobáját, arra számított, hogy pornográf cuccokat,

magazinokat és videókat fog találni, esetleg olyan játékszereket és eszközöket, amilyeneket Trudy szerint az apja tart egy régi bevásárlószatyorban a hitvesi ágy alatt. De a kotonokon kívül nem talált semmit, a fantáziálás vagy magányos álmodozás semmiféle nyomát. Rachel lényegében csalódott volt: többre számított: Jack elkerülhetetlen kamaszfiú-megszállottságának durvább bizonyítékaira. De amikor visszament a saját hálószobájába, és Brandyt hallgatva ott feküdt a sötétben, rájött, hogy nem csalódott, inkább csak irigy. Irigyelte Jack érzelmeinek hevességét. Irigyelte Mollt, amiért valaki ennyire, ilyen mániákusan rajong érte. Rachel és Trudy gúnyolódtak a fiúkon. De Jacket és Mollt látva, Rachel tudta, hogy a lelkét is eladná, ha valaki – persze egy vonzó valaki – annyira imádná, mint Jack a lányt, olyan őrülten, hogy képtelen józanul gondolkodni. Miközben az ágyon feküdt, s a plafonon lévő világító csillagokat bámulta, amelyeket még hétévesen ragasztott fel, lassan sorra vette a hatodikos fiúkat. Szóba se jöhet tizenhat éven aluli, aki alacsonyabb nála, aki szőke, aki olyan nagyra tartja magát, hogy kinevetné őt (így aztán Jack legtöbb barátja kiesett), aki nem keltené fel Trudy figyelmét. Ebben Trudy véleménye döntő. Fontos lenne, hogy Trudy éppen olyan irigységet érezzen, amilyet Rachel Mollra gondolva érzett. Valaki motoszkált a hálószoba ajtaja előtt. – Rach? – Carrie hangja volt. – Igen? – Bejövök. – Persze – mondta Rachel. Nyílt az ajtó. Rachel felemelte Emma klumpájába bújtatott lábát. – Ne is mondd, ne is mondd, visszateszem! Carrie végignézett a lányán. – A ruha meg a pulóver tetszik, de a farmer minek? – Mert frankó. – Tényleg? – A réteges a divat. – És mindegy, hogy milyenek a rétegek? – A farmer oké, anyu. – Ha te mondod! Carrie elment Rachel mellett fáradtan, és kinyitotta a szekrényajtót. Levette a kosztümkabátját – milyen fáradt, állapította meg Rachel –, és ügyetlenül a fogasra tette. Felemelte, hogy beakassza a szekrénybe, de az rögtön lecsúszott. – A fenébe! Rachel lehajolt, és felvette. Még meleg volt Carrie testétől. – Apu hol van? – Találd ki – mondta Carrie, miközben újra beakasztotta a kabátot, s Rachel így nem láthatta az arcát. Rachel habozott, aztán kibökte:

– Elfelejtettem, hogy elment. Kérte, hogy menjek vele. Carrie a lányára meredt. – A nagyihoz? – Igen. – Mit mondtál? – Hát azt, hogy nem tudok. Az iskola… – Szünet van – mondta Carrie, s becsukta a szekrényajtót. – Elfelejtettem. Carrie a lányát nézte. – Legalább lett volna társasága az úton – mondta. Rachel kicsit megborzongott. Levette az egyik lábáról Emma klumpáját, és a talpát a másik lábszárához dörzsölte. – Nem szeretek oda menni. – Miért nem? – A vadászgörényes ember – motyogta Rachel. – Rachel – mondta Carrie –, az évekkel ezelőtt történt. Kilencéves voltál. – Nyolc – helyesbített Rachel. Nyolc évvel ezelőtt Rachelt elküldték Laurához Emmával együtt. Emma élvezte, imádta a percre pontosan tálalt ebédeket és vacsorákat, a nagy ágyat a kövér párnákkal, a zöldségszedés szertartását és a kutyákat. Addig könyörgött Laurának, hogy elvihesse sétálni a kutyákat, amíg Laura végül megengedte, azzal a feltétellel, hogy Rachel is vele megy. „Csak húsz percet sétálhatnak” – mondta Laura. A biztonság kedvéért még az óráját is kölcsönadta Rachelnek. Hét perce sétáltak, amikor a ház mögötti dombos réten találkoztak egy vadorzóval meg a két kutyájával. A fickónak lapos sapkája és kis, nedves szája volt, és az egyik kezében egy döglött nyulat lóbált. Emma felsikoltott: – Maga lőtte? – kérdezte suttogva Rachel. A férfi a kislányra vigyorgott. Fejével a kutyáira bökött. – Ők csípték meg. A lányok annyira megrémültek a vadorzó ebeitől, hogy hátrálni kezdtek, miközben szorosan tartották pórázukon Laura kutyáit. A fickó megint elvigyorodott. Rachel látta, ahogy kinyújtott nyelvével végignyalja az alsó ajkát. – Fejedelmi lakoma lesz a vadászgörényeknek – mondta. Futottak. Vonszolták Laura kutyáit végig a mezőn, és csak futottak, amíg be nem értek a kertbe. Rachel nem akarta elmondani Laurának, de Emma persze sírva és szipogva elmesélte, mert vigasztalásra, no meg egy kis csokoládéra vágyott. Laura azt hitte, Emma a szegény, döglött nyúl miatt sír. Rachel ráhagyta. Nem érdekelte, mit hisz Laura. Csak szeretett volna minél előbb távozni a gyűlöletes faluból, és visszatérni Londonba.

Carrie lehúzta kosztümszoknyája cipzárját, és hagyta a ruhadarabot magától a földre esni. Fekete bugyi volt rajta, a bal lábán egy szem futott a harisnyán a combjától egészen a térdéig. Kilépett a szoknyájából, és kihalászta a farmert a kanapén heverő ruhahalomból. – Szegény apu – mondta Carrie. Fél lábon állva igyekezett belebújni a farmernadrágba. Rachel nézte őt. Úgy vélte, hogy az anyja szomorú, igazán szomorú, ahogy húzza fel a nadrágját, nem ostoba vagy idétlen, vagy tipikusan anyuszerű, ahogy azelőtt gondolta volna róla. Feltűrte Simon pulóverének hosszú, bő ujját, és sután megjegyezte: – Szegény te. Carrie keze megállt cipzárhúzás közben, s Rachelre nézett. A haja teljesen kibomlott. – Ezért nem mentél? Rachel vállat vont. – Nem akarom, hogy állást foglalj – mondta kissé bizonytalanul Carrie. Rachel lehajtott fejjel motyogta: – Azt én döntöm el. – Nem mintha nem érteném meg – mondta Carrie. – Nem mintha nem látnám, milyen nehéz apunak. – Felhúzta a cipzárt, s a piros pulóverjéért nyúlt. – Nem szeretném, ha azt gondolnád… – Nem gondolom – mondta Rachel. Levette Emma klumpáját, és lehajolt érte. – Tudom, komolyan – mondta Carrie. Felhúzta a pulóvert. – Tudod, hol van Jack? – Nem. – Úgy érted, akkor sem árulnád el, ha tudnád? Rachel felemelte Emma klumpáját. – Jobb, ha ezt visszateszem… – Igen – mondta Carrie. Végighúzta a kezét a haján, s kivette a még benne maradt fésűket. Aztán gyorsan odament Rachelhez, és futó puszit nyomott az arcára. – Köszönöm – mondta. Rachel nem bírt az anyjára nézni. Hirtelen csomót érzett a torkában, kemény és feszes volt, akár a mogyoró. – Oké – mondta, és kiment. Merrion irodájának ablaka egy szűk utcára nézett, amely a New Square-re vezetett. Egész nap emberek jártak ott, ügyvédek és mások, akik láthatók, ugyanakkor, fura módon, hallhatatlanok voltak a dupla ablak miatt. Néha, amikor telefonon beszélt valamelyik kollégájával, Merrion hagyta, hogy a tekintete elkalandozzon, és látva ezeket a gesztikuláló, igyekvő, beszélő embereket, azon tűnődött, vajon valóban annyira elevennek és céltudatosnak érzik-e magukat, amilyennek látszanak.

Ismerősei közül soha senki nem látta még a szobáját, Guy sem, nemhogy Gwen. Gwen nagyon személytelennek találta volna, sőt hidegnek. A fehér polcokon jogi könyvek sorakoztak, s a Bíróságról készült, Hogarth-keretes nyomatok. A lakás híján volt a fényképeknek és virágoknak, sőt még egy szatyor sem volt sehol egy kis lopott ebédszünetbeli bevásárláshoz. De Merrion így szerette: itt tudott gondolkodni. Ez volt az a hely, ahol Miss Palmernek, az ügyvédnek olyan élete volt, ahol ismerték, és ahol bármilyen zűrzavar keletkezett is, meg tudta oldani, mert az ügyhöz való viszonyát, bármennyire együtt érzett is, fizetett professzionalizmusa határozta meg. – A jog megkeményíti a szíved – mondta neki Gwen a telefonban. – Nem erről van szó. – Hát miről? – Nem azért hívtál, amiről beszélsz. A vonal Gwen felőli végén durcás csönd volt a válasz. – Nem volt jogod lerohanni Guyt úgy, ahogy tetted – mondta Merrion. – Engem oké, ha muszáj, bár megírhattam volna a beszédedet. De nem volt tisztességes rátámadni, egyáltalán nem volt hozzá jogod. Visszaéltél a jó modorával. Ki kellett volna dobnia. – Neki nem az volt a véleménye, hogy nem tartozik rám – vágott vissza kissé diadalmasan Gwen. – Azt mondta… – Nem akarom tudni, mit mondott. Megtörtént, nagy bajt és komplikációt okozott, de vége. Csak azért hívlak, hogy figyelmeztesselek: soha többé nem történhet meg. Soha. A jövőben törődj a magad dolgával. – Velem nem beszélhetsz ilyen lekezelően. Nem te mondod meg, mit tehetek. Merrion erősen markolta a kagylót. – Nagyon is igaz – mondta. – Neked nem lehet mondani semmit. Ezután Gwen írt Merrionnak. Szándékosan az irodának címezte. A borítékra ráírta: „Szigorúan bizalmas”, és az egyik fiatal hivatalnok kacsintva adta át Merrionnak. A sikeres ügyvédek néha rajongói leveleket kaptak. Ezek a levelek általában mulatságosak voltak. Egy fiatalember, akinek az anyját Merrion sikeresen védte, eljött az irodába egy tarka virágcsokorral, és személyesen akarta átadni Merrionnak. A tisztviselők jól mulattak rajta, mert olyan suta volt, és ráadásul anorákot viselt. – Ez anyámtól jött – mondta hangsúlyosan Merrion a fiatal hivatalnoknak. Jó levél volt, Merrionnak el kellett ismernie. Hűvös volt és méltóságteljes. A lényege pedig abban állt, hogy Merrion boldog élete nem lehet közömbös Gwen számára, hacsak Gwen nem egy szörnyeteg, és hogy az ő alapelvei és véleménye – még ha jóval kevésbé kifinomultak is Merrion elveinél és véleményénél – a maguk módján értékesek és érvényesek. Nem Guy személye ellen van kifogása, hanem a kora ellen, és a Merrion iránti vágyainak hevessége ellen, amelyek most talán

megegyeznek Merrion vágyaival, de a hosszú távú következményekkel nem akar nyíltan szembenézni senki. Merrion nem mutatta meg a levelet Guynak. Azt sem mondta el neki, hogy felhívta Gwent, először is azért, mert megígérte, hogy nem teszi. Tisztában volt vele, hogy ez nem jellemző rá, hogy ösztönösen, megszokásból is mindent elmondott a férfinak, főleg azért, mert Guy olyan csodásan helyre tudta pofozni az arányérzékét. Ám az utóbbi időben nem annyira érezte szükségét Guy oltalmazásának. Guy sosem kérte a lánytól, hogy értse meg a házasságát, sosem említette, hogy úgy érzi, jóvátétellel tartozik a közte és Laura közti különös, hűvös, zavaros kommunikációért – ha egyáltalán kommunikációnak lehetett nevezni a dolgot. Merrion kezdettől fogva tisztában volt vele, hogy Guy élvezi, hogy beszélgethet vele, sőt erre még biztatja is, de Merrion mostanáig nem érezte, hogy a férfinak védelemre van szüksége, és ezért nemcsak féken kell tartania a nyelvét, de kérdéseket sem szabad feltennie. Ami olyan világos volt kettejük között, amiről azt hitte, hogy könnyedén és teljesen le tudja írni, kevésbé körülhatárolhatóvá vált. Megjelent egy fátyol, majd több fátyol, amelyektől a szerelem éppen olyan heves maradt, de sokkal kevésbé egyszerű. A végén az egész – gondolta Merrion, miközben szabályos halomba rakta a papírokat az íróasztalán, hogy világosan tudjon gondolkodni – leszűkül ezekre az emberekre. Azokra, akik korábban nevek és képek voltak, de semmi több, akik valóságosan léteztek Guy számára, ám éveken át nem kellett valóságosan létezniük Merrion számára. Simon, Carrie és Alan, de még Laura is éveken át léteztek, de csak Merrion tudatában. Nem voltak ellenségek, s megnyerni sem kellett őket azon egyszerű oknál fogva, hogy nem tudtak semmit, és eddig Guy és Merrion nem is akarta, hogy tudjanak bármit is. Egy olyan „elintézendők” feliratú dossziéban voltak, amelyre rá volt írva az is, hogy: „majd egyszer”. Merrion megszokta, hogy ez az elintézendő dosszié ott van, akár a karácsony, amely tagadhatatlanul létezik, de nem különösebben fenyegető, és a maga idejében majd csöndesen el is jön, különböző szertartások és utasítások kíséretében. De nem így történt. Egyáltalán nem így történt. Az egyik nap a jövő még ott volt, ahol mindig is: egy meglehetősen távoli láthatáron, és másnap eljött, mindenféle figyelmeztetés és bármiféle segítő információ nélkül. Merrion órákon belül eljutott a dolgok valós állásának elfogadásától a mélységes és fájdalmas vágyakozásig valami több után. – Nem tudom elviselni – mondta Guy. – Nem tudok továbbra is ilyen részleges életet élni veled. Nem bírom, hogy elvesztegetem az időt, s a tényt, hogy annyira igazságtalanul nincs elismerve. És még mielőtt ezek a szavak elhagyták Guy száját, Merrion rájött, mennyire várta már ezt a pillanatot, és mennyire elege van a „nem számít”-ból – a karácsony nem számít, a hétvégék nem számítanak, Laura születésnapja nem számít –, és hogy

amit éveken át izgatónak, hatékonynak és igazán lényeginek tartott, az pillanatok alatt kiagyalttá, alattomossá és ízléstelenné változott. A titkolózás egyetlen nap leforgása alatt elveszítette minden vonzerejét, Merrion szeme láttára szállt el minden bája, s a büszkeség, amelyet azért érzett, mert Guy szeretője, egyetlen varázsütésre olyasmivé változott, amiben nem látott semmi varázslatosat. Azután a nevek testet öltöttek, a személyiségek tulajdonságlistákból kézzel fogható teremtményekké változtak, akikkel számolni, tárgyalni kell. A változatlanul szerelmes és figyelmes Guy mégis ezeknek az embereknek a világába látszott visszavonulni, akik három, négy vagy még több évtizede ismerték őt. Bármit tett vagy nem tett, ezek az emberek visszakövetelték, visszahívták, emlékeztették, hogy szerintük mivel tartozik nekik, s mit nem tehet nélkülük. Ennek eredményeként valamiféle tehetetlenség lett úrrá Guyon és Merrionon; lelki szemei előtt Merrion pedig olyannak látta kettejüket, mint valami német romantikus festmény alakjait, akik egymásba kapaszkodva állnak a síkon vagy a hegytetőn, miközben hatalmas vihart sodor feléjük feltartóztathatatlanul a forgószél. Merrion az órájára nézett. Két óra volt. Háromkor konferenciája lesz, amelyre nem készült fel eléggé. Kis szerencsével fél ötre befejeződik, és akkor felhívhatja Guyt. – Gyere fel Londonba – mondja majd. – Tessék? Milyen kedves. Egy nem-péntek… Guy sosem mondott nemet. Merrion nem tudta, mit tenne, ha nemet mondana. Guy felül az ötórai vonatra, fél hétkor már a lakásban lesz, ő persze addigra már betette a frigóba a vacsorát meg a bort, és a fekete kosztümje helyett farmert és pólót vett, és ott várja a bejelentésével. Be fogja jelenteni – és Guy figyelni fog, hiszen mindig figyel –, hogy megunta mindig elfogadni, ami éppen jön, és belefáradt, hogy mások osztják be az idejét, és ellenőrzik. Akár elvált Guy, akár nem, akár tiltakozik Laura, akár nem, akár megegyezett egymással Simon és Susan Dewar, akár nem, Merrion ki akarja tűzni az esküvőjük napját.

TIZENKETTEDIK FEJEZET – Három ajánlat! – lelkendezett Wendy. – Csodálatos! Hát nem furák az emberek? Amikor jön a tavasz, mindenki vidékre akar költözni, mintha soha többé nem lenne tél. – Az egyik valamivel többet kínál, mint amennyit kértem – mondta Laura. Wendy rácsapott az előtte álló kerti asztalra. – No, hallod? Ennek igazán örülhetsz! – Osztoznom kell rajta Guyjal – mondta kimérten Laura. – Azt mondtad, Simon elintézi, hogy te kapd az oroszlánrészt… – Ó, igen. – Tehát, ha több pénzt kapsz érte, neked is több jut… Laura végignézett a kerten. A növényszegély – rendkívül nehéz munka, de rendkívül kielégítő eredmény is – tele volt friss levelekkel, virágokkal: csillagfürttel, haranglábbal, szarkalábbal és gyűszűvirággal. – Nem erről van szó – mondta Laura. Wendy a kávésbögréjére nézett. Aztán a majdnem üres kannára, onnan a nagy, kék árvácskákra, pázsitviolákra, majd ismét Laurára. – Újra megteremtheted ezt a kertet. – Minek? – Ugyanazért, amiért ezt. Mert érzéked van hozzá, és mert szereted. – De nem lenne semmi értelme… – Ne áltasd magad! – Mivel kapcsolatban? – Hogy ennek a kertnek a létrehozásában más célod is volt, mint önnön élvezeted. Guy nem kertrajongó. Soha nem is volt. Laura lesütötte a szemét. – Azt szerettem volna, hogy az legyen. Wendy töltött magának egy kis hideg kávét, hozzá tejet, és szokásától eltérően, egy kanál barna cukrot is hozzákevert. Undorító löttynek látszott. Eltolta a bögrét. – Laura… – Igen? – Ez a dolog Guyjal… Laura felemelte a fejét, és Wendyre nézett. – Csak tűnődöm… – Wendy elhallgatott. Laura várt. – Szeretted te valaha is Guyt? – kérdezte Wendy. – Vagy csak azt akartad, hogy ő szeressen téged?

Laura megmarkolta a zöld műanyag kerti szék karfáját. – Hogy merészeled… – Gondolkozz el rajta – mondta Wendy. – Miért akartam volna, hogy szeressen – kiáltotta Laura –, ha nem szerettem volna? Wendy hátradőlt. Napszemüvege ellenére beárnyékolta a szemét, és felnézett az égre. Három kacsa repült el éppen szép, szabályos háromszögben, akár a gyakorlatozó vadászgépek. – Azt te mondd meg! – Az életem középpontja volt negyven éven át, a tengely, a szív… Wendy nem szólt semmit. Már nem nézte az eget, inkább a kezét tanulmányozta. A bal kezén viselte az esküvői gyűrűjét meg a karikagyűrűt, miután túléltek tíz évet, három gyereket, és Roger kis kilengését a stanborough-i női teniszklub egyik edzőjével. Az eljegyzési gyűrűt évekkel korábban elvesztette. Vagy kidobta a szeméttel, vagy a lefolyóban végezte a mosás vagy a gyerekek fürdetése után. Wendynek nem hiányzott. Nagyobbacska ametiszt volt, kis gyémántokkal körülvéve, ami Roger Lilian nénikéjéé volt egykor. Olyan rideg gyűrű volt, mint Lilian néni, gondolta Wendy. Körbeforgatta az ujján a karikagyűrűt. Nem ártana a szegény jószágnak, ha megtisztítaná kicsit. Majd később bevet némi mosogatószert és egy fogkefét. Laurára nézett. – Ezt abba kell hagynod. – Mit? – Ezt a tettetést. Ezt az önsajnálatot. Nem tisztességes senkivel szemben, kivált a gyerekeiddel szemben nem. – Simont nem zavarja. Simon… – Simonnak nem engeded meg, hogy zavarja – mondta Wendy. Az órájára nézett. – Mennem kell. Úgy bánsz Simonnal, ahogyan Guyjal bántál. Csak azt veszed ki belőle, amit te akarsz. – Ó! – kapta az arca elé a kezét Laura. Wendy felállt. – Mondok én neked valamit… Laura eltakart arccal várt. – Azt hiszem, rád férne egy terápia. Laura elkapta az arca elől a kezét. – Terápia? – Igen. – Nem vagyok bolond! – sikította Laura. – Nem őrültem meg! Wendy felvette a táskáját, és megigazította a fekete gyöngyláncon lógó pöttyös keretes napszemüvegét. – Azt nem mondtam.

– De terápia. – Hogy megbékélj önmagaddal. A terápia segítene megbékíteni a történtekkel is meg a jövővel is. Laura csúnyán nézett Wendyre. Felpattant, leverte az asztalról Wendy bögréjét, és a kávé kiömlött. Forrt benne az indulat, de képtelen volt beszélni. Wendy a vállára akasztotta a táskáját. – Persze csak akkor – mondta –, ha tényleg nem áll szándékodban megbékélni bármivel is. A főtisztviselő az órájára nézett, majd Alanre. – Miss Palmer úgy negyedóra múlva ér vissza a bíróságról, uram – mondta. – Megvárhatom? – kérdezte Alan. – Természetesen. Kapott tőle időpontot? – Nem – felelte Alan. – A rokona vagyok. – Szünetet tartott. A főtisztviselőnek aranykeretes szemüvege volt, és a viselkedése arra utalt, hogy elvárja, hogy alaposan ellássák információkkal, s ő az alapján döntsön. – Megvárom a szobájában – mondta Alan. Hirtelen ötlet volt, egyszerre csak a New Square-en találta magát, a Charlie-val elköltött hosszú és kellemes ebéd után, és úgy döntött, beugrik Merrionhoz, s megnézi őt a saját maga választotta környezetben. Talán a Chianti tehetett róla – ketten megittak egy üveggel, és nagy volt a kísértés egy másodikra, csakhogy Charlie-nak négykor műtenie kellett –, de Alant nem rémisztette meg az Arany Szemüvegkeretes. Kezét a pultra tette, és kinyitotta az ajtót. – Ha megmondja, hol találom. A tisztviselő egy pillanatig habozott. Szemlátomást azon tűnődött, kísérje-e Alant Merrion szobájához, vagy csak igazítsa útba. – A neve, uram? – Alan Stockdale. Az apám… – Igen, uram – mondta a tisztviselő. Áthajolt a pulton, és jobbra mutatott. – Ha a jobb oldali lépcsőn felmegy az első emeletre, és balra fordul, Miss Palmer szobáját a folyosó végén jobbra fogja találni. – Köszönöm. – Megmondom neki, hogy itt van, Mr. Stockdale. – Köszönöm – ismételte Alan. A zakóját a karjáról a vállára vetette. Sötétzöld ing és farmer volt rajta. Az Arany Szemüvegkeret fekete-fehéret viselt. Alan rávigyorgott, aztán a recepción át a lépcsőhöz ment. Merrion szobája nyomasztóan csöndes volt. A lány esőkabátja az ajtó mögött lógott, ügyvédi parókája egy szék támlájának a csúcsán pihent. Alan szemügyre vette. Fura darab, bizarr, azok a kis lószőr tekercsekből álló sorok… Alan megszagolta. Por és valami más, talán parfüm illata volt. Ha a paróka itt lóg, akkor

Merrion nem a bíróságon van. Alan törte a fejét, vajon mit csinálhat még. Lehet, hogy az ügyfelekkel vagy a kollégáival beszélget? Esetleg bírókat beszél rá tárgyaláson kívül, hogy tegyenek meg bizonyos dolgokat? Alan elképzelte, amint a lány kitartóan vitázik nagyon heves emberekkel, akik nem akarják, hogy Merrion észszerű legyen, nem akarják végighallgatni azokat a józan, gyakorlatias dolgokat, amelyeket mond. Fogta a parókát, és a fejére tette. Kicsi volt rá. Az ajtó mögött kis tükör függött. Alan előrehajolva nézte a szürkésfehér parókát a saját sötét haján, amelyre még Charlie szerint is – aki szerette a hosszú hajat – ráfért volna egy kis igazítás. Elhúzta a száját. A paróka talán kicsi volt, mégis jól állt. Tekintélyt kölcsönzött Alannek, ugyanakkor vonzóvá is tette. Eszébe jutott, milyen lenne csak a parókát viselni. Nyílt az ajtó. – Te itt? – lepődött meg Merrion. Alan lekapta a parókát. – Bocs… – Érezd magad itthon – mondta a lány. – Sajátos darab, nem igaz? Elhaladt Alan mellett, menet közben pedig az íróasztalra tette a táskáját meg egy halom iratot. Fekete kosztümöt viselt, a haját vaskos, szabályos copfba fonta, ami majdnem a feje búbjától a gallérja alá ért, alul pedig fekete szalag fogta össze. Alanra pillantott. – Minek köszönhetem a… – Semmi különös – mondta Alan. – Csak egy ötlet, hirtelen szeszély. Ebédből tartottam hazafelé. – Nem dolgozol? – kérdezte mosolyogva Merrion. Alan vállat vont. – Rohamokban. – Kérsz teát? – Esetleg… – Nem zavarsz – vetett újabb futó pillantást Merrion Alanre. – Örülök, hogy látlak. Alan arca felragyogott. – Az jó. – Ülj le – mondta a lány. – A kanna kinn lakik a szekrényben. Máris jövök, egy pillanat! Merrion kiment. Alan leült egy zöld bőrfotelba, a lány íróasztalával szemben. Valószínűleg ott szoktak ülni Merrion ügyfelei, akik azt gondolják: „Ez az ügyvédem, aki meg fog menteni, és mindez x fontba kerül nekem.” Mennyibe kerülhet Merrion az embereknek? Óránként nyolcvan fontba? Óránként százhúsz fontba? Egyáltalán, hogy számítják ki ezeket a dolgokat? Merrion táskájára nézett. Fekete bőr, akkora, hogy belefér egy könyv, de akár egy dosszié is. Alan eltűnődött,

milyen magánjellegű tárgyak lehetnek benne. Talán rúzs, tampon és fényképek. Ebben a hivatalos külsejű táskában valószínűleg olyan fényképek vannak Guyról, amelyeket Alan sosem látott, s amelyek olyan eseményeken készültek, amelyekről Alan nem tud, és nem is tudhat. Merrion Guyt olyan oldaláról ismerte, amelyekről más nem. Ez történik, amikor az ember szerelmes lesz, erről beszélt Charlie ebéd közben, hogy a szerelem hatására az ember olyan dolgokat fedez fel önmagában, amelyeket nem ismer, korábban a létezésükről sem tudott, és nem is mert volna felfedezni egy bizonyos személy nélkül. Alan beleszeretett Charlie-ba, ezért érzett annyira együtt Merrionnal. Ismét a táskára nézett, és azt remélte, hogy tele van Guyhoz kötődő emlékekkel, fényképekkel, levelekkel, apró ajándékokkal, kulcstartókkal, tollakkal meg ilyenekkel. Olyan kis, gyakran használt tárgyakkal, amelyek naponta százszor az ember eszébe juttatják az ajándékozót. Merrion jött be kis fémtálcával, amelyen két bögre meg egy dobozos tej volt. – Cukrot kérsz? – Nem. – Annál jobb! Alan felállt, s elvette a lánytól a tálcát. – Tudom, hogy Simonnal és Carrie-vel vacsoráztál – mondta. Merrion helyet csinált az íróasztalán a tálcának. – Nem tudom megszokni, hogy a hírek ilyen gyorsan terjednek a családokban. Nincs igazi családom, csak anyám, ezért azt hiszem, a dolgok mások elől rejtve maradnak, pedig nem. – Sokat beszélek Carrie-vel – mondta Alan. – Igen? – Amolyan ki nem mondott szövetség van köztünk. Nem tudom, hogy kezdődött. – Úgy képzelem – töltött tejet a bögrékbe Merrion –, ha ő egyszer az ember mellé áll, akkor mindörökké ott is marad. – Nagyjából – mondta Alan. – Nem titkolja a véleményét. Merrion Alan felé tolta az egyik bögrét. – Kedvelem. – Azt hiszem, ő is téged – mosolygott Alan. Merrion leült az íróasztal mögötti magas támlájú székre. – Bár egyikünk sem vallhat színt. – Hogy érted ezt? – Úgy – mondta Merrion –, hogy egyikünk sem fejtheti ki a valódi véleményét. Mindnyájunknak szépen, diplomatikusan kell viselkednünk. Állandóan szerkesztenünk kell, amit hangosan kimondunk. Alan hátradőlt. – Mit szeretnél mondani? Merrion Alanre nézett.

– Mehet? – Mehet. – Helyes – vágott bele Merrion. – Úgy vélem, hogy az a személy, aki pillanatnyilag a legnagyobb gondot okozza, aki a legsikeresebben ugrasztja egymásnak az embereket, aki a legoktalanabbul viselkedik – az anyád. Alan lenézett a teájára. – Simon ezt felelné, joggal, mert őt érte a legnagyobb sérelem. – Simon nincs itt – mondta Merrion. – Egyébként mindazok alapján, amit hallottam, Simonnal sem bánik tisztességesen. – Carrie mondott valamit? Merrion belekortyolt a teájába. – Nem volt szükség rá. Amíg náluk voltam, anyád hisztérikusan telefonált a házeladás miatt. Senkinek nem kellett mondania semmit. Fölösleges lett volna. – A szüleim régebben házasok, mint amióta élek – mondta elgondolkozva Alan. – És mint én. – A magas életkor biztosít valamiféle előnyt? – Jogilag nem… – Erkölcsileg? – Nem tudom – mondta Merrion. – Csak azt tudom, hogy apád nem szeretett volna belém, és nem maradt volna szerelmes ennyi ideig, ha közte és anyád között meglett volna minden, amitől egy házasság működik. – Miért nem hagyta el apám anyámat eddig? – Nem én kértem rá – felelte hűvösen Merrion. – Most sem? – Nem igazán. Amolyan egybeesés. Eljutott bizonyos pontig. – Kettőtök között? – kérdezte Alan. – Vagy apu és anyu között? Merrion ismét ivott. – Minden szempontból. De sose fogjuk pontosan tudni… – Csak megtörtént… – Igen. – És most harcolsz anyámmal apámért. – Valóban? – Azt hiszem – mondta Alan. – Carrie pedig harcol anyámmal Simonért. Merrion hallgatott. Felállt, és az ablaknak támaszkodott. Lenn két férfi állt a járdán, mindkettő még a bírósági kitűzőjét viselte, és a kezükben tartott papírhalom legfelső lapját tanulmányozták. A szemüvegest Merrion ismerte. Egyszer, még diákkorában elhívta őt egy italra, de nem jelent meg a randin. Amikor Merrion később találkozott vele, a férfi vagy úgy tett, mintha nem emlékezne rá, vagy tényleg nem emlékezett rá. – Úgy döntöttem, hogy teszek egy apró lépést – mondta az ablaküvegnek

Merrion. – Igen? – Októberben összeházasodunk. A születésnapom környékén. – Októberben… – Igen. Kis szünet után Alan hozzátette: – Hat hónap. – Igen. – És ha nem zárul le addig a válás? – De lezárul. – Hogy lehetsz biztos benne? – Biztos nem lehetek, de bizakodhatok. – Apu ügyvédje az egyik barátnőd lesz. – Nem a barátnőm, csak egy ügyvéd, akit ismerek, és akiben megbízom. Hihetetlenül faramuci helyzet, mert anyátokat Simon képviseli. A bíróságon nem állna meg, hogy a fiú képviselje az anyját. Reméljük, erre nem is kerül sor. – Élesen fogalmazol – mondta Alan. Merrion visszafordult az ablaktól. Egészen más hangon, szinte suttogva mondta: – Meg akarom menteni… – Aput? – Igen – mondta Merrion. A keze fejével egy pillanatra eltakarta a szemét. – Azt akarom, hogy lássa, hogyan lehet, hogyan kéne élnie. Azt akarom, hogy lássa, helyes úton jár, mindig is helyes úton járt, pusztán azzal, hogy az az ember, aki… Elhallgatott, leült, és az asztalra könyökölt. Alan előrehajolt, letette a bögréjét egy halom nyomtatványra, kinyújtotta a kezét, és megérintette Merrion kezét. – Sok szerencsét! – mondta. Guy késve érkezett a bíróságra. Nem sokat késett – mindössze tíz percet –, de mindig is korábban szeretett érkezni, nem szeretett késni. A Londonból jövő vonat kicsit vesztegelt Readingnél a jelzőlámpa meghibásodása miatt, ráadásul szakadt az eső, ezért nehezen lehetett taxit fogni a Stanborough vasútállomáson. Amikor mégis sikerült elcsípnie egyet, az a bíróság főbejáratához vitte, nem az oldalsó kapuhoz, amelyet a bírók használnak, és amikor ezért panaszkodott, a sofőr a bíróság parkolójának bejáratára mutatott, amelyet egy hatalmas kamion állt el, s amelynek vezetőfülkéjében nem ült senki. Guy a lehető leggyorsabban átvágott az előcsarnokon, s felszaladt a lépcsőn az emeletre. Tisztában volt vele, hogy mindenki látja, hogy bőrönd van nála, és az épület olyan részén tartózkodik, ahol nem szokták látni őt. A Kettes Bíróság ajtajában két biztonsági őr állt, akik úgy csörgették kulcsaikat, ahogyan a legtöbben az aprópénzt szokták.

– Ma reggel hárman voltak – mondta éppen az egyikük. – Jól besörözve, és még nincs is péntek. Jó reggelt, bíró úr! – Jó reggelt! – felelte Guy. – Martin keresi önt – mondta az őr. – Lehet, hogy már a szobájában van. Guy kinyitotta a folyosóajtót. Csönd volt, mint mindig, és kissé áporodott szag: poros szőnyeg szaga. Guy szobájának ajtaja előtt Martin állt. Zakó nélkül, feltűrt ingujjal, ahogy szokott. – Martin – mondta Guy. – Megvárakoztattam? – Nem – felelte Martin. Kinyitotta, és tartotta Guy szobájának az ajtaját, hogy Guy előremehessen. – Nem beszéltünk meg időpontot, nem igaz? – Mindig benn szoktam lenni háromnegyed kilenckor… – Ha nem késik a vonat – mondta Martin. Guy habozott. Az íróasztalra tette az aktatáskáját, és hallotta, ahogy Martin becsukta az ajtót. – Nem akarok kíváncsiskodni, bíró úr… – Nem – mondta Guy. – Persze, hogy nem. – Megfordult. – Eléggé nehéz jól időzíteni. Martin megigazította a nyakkendőjét. – Ezért gondoltam, hogy beszélek magával. Guy egy székre mutatott. – Foglaljon helyet. Martin leült. Keresztbe rakta a lábát, ujjait pedig összekulcsolta az ölében. Guy az íróasztal szélének támaszkodott. Nem tudott úrrá lenni a zavarán. – Nyilván jó okkal… Martin várt. – Elköltöztem a feleségemtől – mondta Guy. Kétoldalt megtámaszkodott az asztalon, s a cipője orrát nézte. – El fogunk válni. Miután elváltunk, újra meg fogok házasodni. – Miss Palmer? – kérdezte Martin. Guy bólintott. – Londonban Miss Palmernél lakom. Stanborough-ban Pinns Greenben bérelek lakást. Londoni látogatásaimat többnyire hétvégére időzítem. Ha szüksége van az új telefonszámaimra meg a mobilom számára, természetesen megadom. – Köszönöm, bíró úr. Guy tekintete a saját lábáról Martinéra vándorolt. – Ezért óhajtott beszélni velem? – Csak szerettem volna az ön szájából hallani az igazságot. Tudja, a pletykák… – felelte Martin. – Sokat pletykálnak? – Tudja, hogy van ez, bíró úr – mondta higgadtan Martin.

– Sajnos nem tudom – mondta Guy. – Félig-meddig ez a baj. Az ilyesmit nem lehet előre elpróbálni. Martin előredőlt, a térdére könyökölt. – Nyolc éve váltam el. – Nem tudtam… – Nem is tudhatta, bíró úr. Azelőtt történt, hogy elvállaltam ezt az állást, akkoriban még Londonban dolgoztam. Sosem könnyű – nézett Guyra. – Köszönöm, Martin. Sokat… sokat beszéltek rólam? Martin felállt. – Csak amikor nem tudtak a focin rágódni. – Vannak gyerekei? Martin az ajtóhoz indult. – Három, bíró úr. Köszönöm az idejét és a bizalmát. – Szokott velük találkozni? – kérdezte Guy. Martin kinyitotta az ajtót, s menet közben válaszolt. – Ahogy maga, bíró úr, én is Londonban töltöm a hétvégéket – ezzel becsukta maga mögött az ajtót. Guy felállt. Az íróasztalt megkerülve az ablakhoz ment, és lenézett a parkolóra, kollégái ismerős autóira és a hátsó ablakokból kilátszó ismerős tárgyakra, térképekre és szőnyegekre és műanyag vizes palackokra – az itt élők néma tanúira. Szegény Martin, szegény ember, aki valószínűleg, mint most Guy is, idegen, lakatlan senki földjén él, ahol hiányzik a hovatartozás érzése, merő zavart hagyva maga után. – Különös – mondta nemrégiben Merrionnak Guy –, amikor nem veled vagyok, hanem a bíróságon, olyan érzésem van, hogy láthatatlanná váltam. Eltűntem. Merrion meglepődött. Számára Guy státusa, szakmai teljesítménye a leghatározottabb identitást adta a férfinak. Guy látta, hogy Merrion nem érti – mert valójában sosem ismerte az egyediségnek azokat a finomabb, alig észrevehető vonásait, sajátosságait, amelyeket az ad a személyiségnek, hogy vérrokoni kapcsolatban áll másokkal. Elvégre Merrion életében úgyszólván nem voltak kapcsolatok: nem tartozott senkihez az anyján kívül, ezért nem is tartotta hatalmában senki rajta kívül. Ez az állapot szabadságot jelentett, ugyanakkor a háttér olyan különös hiányát, amelyről Guy immár tudta, hogy természetes háttere mindannak, amit elérhet. Az a sok-sok év, sok-sok természetesnek vett reggel, az az emberi háttér, amelyből ő – ahogyan szegény Martin is – kilépett, hogy munkába menjen, és ahová esténként magabiztosan hazatért. Annyira kézenfekvő, annyira adott, annyira Guy része volt, hogy nem is gondolt rá, csak nagyon ritkán, futólag, gyakran dühösen. És ez most hiányzott. Még létezett, de már nem ugyanolyan kapcsolatban állt Guyjal; megváltozott a dinamika. Hill Cottage-ra gondolt; a házon túli mezőre és mindkettő sajátosságaira, az itt-ott megbúvó váratlan lépcsőkre és egyenetlen

utakra. Nem arról van szó, gondolta vakon bámulva az autók poros tetejét, hogy vágyódik oda, hogy hiányzik Hill Cottage, hanem – immár hetek óta – űrt érez ott, ahol egykor az otthon meg a családi összetartozás volt. Nyílt a szobaajtó, ugyanekkor halkan kopogtak rajta. Penny dugta be a fejét. Kis fémcsipeszekkel fogta hátra a haját, ezért úgy festett, mint aki éppen valamiféle misztikus büntetés elszenvedője. – Öt perc múlva, bíró úr – mondta. – Egyes Bíróság. Laura gyomlált. Aprólékosan, térden állva, azzal a könnyű kis alumíniumvillával, amelyet sok-sok évvel ezelőtt karácsonyra kapott Guytól. Guy szinte mindig valami kertészkedéshez valóval ajándékozta meg. Eleinte könyveket és ékszereket adott, de a könyvek nemigen feleltek meg Laura ízlésének, az ékszereket pedig rendre túlzottan merésznek találta. Az ékszeres dobozok ott lapultak Laura öltözőasztalának fiókjaiban Guy hozzájuk mellékelt ajándékkártyájával együtt. Az egyik este Laura megnézte őket. „Drága Laurámnak szívem minden szeretetével, Guy”, állt a kártyán évről évre. Immár hét vagy nyolc éve szűntek meg az ékszerek, jöttek a kerti szerszámok. Nagyjából annyi ideje, amióta Guynak viszonya volt Merrion Palmerrel. Simon bizonygatta, hogy csak véletlen egybeesés, hogy Guy rájött, nincs értelme nagy karikás fülbevalót venni olyan asszonynak, aki még mindig a nagykorúsága, a huszonegyedik éve betöltése alkalmából kapott kis gyöngyöt viseli. Laura nem hitt Simonnak. Külön bizonyíték volt az is, hogy a kerti szerszámokhoz nem kapott Guytól a szerelme teljességét bizonyító ajándékkártyákat. Bizonyára azok mellett is volt valamilyen cédula, de Laura nem őrizte meg őket. De valószínűleg megőrizte volna őket, ha méltók lettek volna rá. Autó közeledett az úton. A motor hangja ismerős volt. Laura a sarkára ült, és a Hill Cottage-t az úttól elválasztó sövény felé fordult. Szürke autó közeledett. Guynak szürke kocsija volt, egy öregecske Volvo, amelyet évekkel ezelőtt egy nyugdíjba vonuló bírótól vett. „Csacsiság – mondta akkor Laurának. – Mintha ezzel akarnék tekintélyt kölcsönözni magamnak.” A szürke autó lassított, majd befordult a kapun. Laura úgy maradt, a sarkán ülve, kezében a kerti szerszámmal. A kocsiban Guy ült. A hátsó bejárathoz hajtott, ahol mindig meg szokott állni. Laura hallotta, hogy a kutyák ugatnak és vonyítanak. Hallotta csapódni Guy kocsijának ajtaját. Laura lenézett a kigyomlált földdarabra, a nedves, porhanyós, sötét földre, amely inkább morzsolt csokoládéra hasonlított. Várt. – Laura! – kiáltotta Guy. – Itt vagyok – suttogta Laura. Hallotta Guy kiáltozását a ház túloldaláról, azután futva jöttek a kutyák, hogy közöljék az örömhírt: Guy itthon van! Rettenetes izgalomban voltak, ugrándoztak Laura körül, nyalogatták ahol érték, s csóválták a farkukat.

– Ne! – takarta el az arcát Laura. – Ne! – Hát itt vagy – követte a kutyákat Guy. Laura a földre szegezte a tekintetét. Guy odament hozzá a fűvön át, s tőle kétlépésnyire leguggolt. – Laura – mondta. Az asszony nem nézett Guyra. – Mit keresel itt? – Eljöttem hozzád – mondta Guy. – És megnézni Hill Cottage-t. – Miért? – Annak vannak egyszerű, de jóval homályosabb okai is. – Tipikus – mondta Laura. Előrehajolt, és a szerszámot egy virágzó aggófű tövéhez dobta. – Laura – folytatta Guy –, tudunk beszélni? Mit gondolsz? – Tudod, mit mondtam erről. Megmondtam. – Igen. Megmondtad. De nem működik. Csak nehezíti a dolgokat. Laura vállat vont. Lerázta az aggófű gyökeréről a földet. – És nagyon tisztességtelen Simonnal szemben – tette hozzá Guy. – Kérlek, hagyd ki Simont. – Nem tudom kihagyni – mondta Guy. – Akár tetszik, akár nem, az én fiam is, nem csak a tiéd. Nem sajátíthatod így ki, és ha úgy rángatod, mint eddig, automatikusan belekeveredik. Laura hallgatott. Guy a földre térdelt, hogy közelebb jusson az asszonyhoz. Laura látta a ráncokat Guy sötét nadrágján. Érezte, a férfi arcvizének illatát, amely barátságtalanul ott bujkált a fürdőszoba mögötti kisszoba fehérneműs szekrényében, ahol egykor Guy a ruháit tartotta. – Nézd – mondta Guy –, annyit hagyok neked mindenből, amennyit csak tudok. Csak annyit tartok meg, amennyi a túléléshez szükséges. – Ettől jobban fogod érezni magad? – Ezt Simon is megkérdezte – felelte Guy. – Én pedig azt válaszolom, amit neki is válaszoltam. Remélem, ettől te fogod jobban érezni magad. – Dolgoktól – mondta keserűen Laura. – Talán. – Kérlek, menj el – mondta Laura. – Megyek, de először meg kell, hogy kérjelek, könyörgöm, engedd el Simont, hadd ajánljon neked egy ügyvédet, aki képvisel. Laura kihúzta a földből a villát, és tisztára törölte a fűvön. – Nem ilyesfajta uralomra van szükséged – mondta Guy. – Arra van szükséged, hogy ura legyél a saját életednek, nem pedig arra, hogy másokat manipulálj. – Miért jöttél? – kérdezte ismét Laura. – Megmondtam. Hogy lássam Hill Cottage-t. Beszélni akartam veled, meg

akartalak kérni, hogy gondold meg, mit művelsz. Látni akartam… hogy jól vagy-e. Laura kertészköténye zsebébe tette a villát. Aztán felállt, sután és mereven. Túlságosan sokáig térdelt. Guy is felállt, a kezét nyújtatta, hogy az asszonyt felsegítse, de Laura nem vett róla tudomást. – Menj el – mondta. – Laura – kérlelte Guy. – Jaj, Laura, ha másért nem, hát önmagadért, kérlek. Laura most először a férfira nézett, aztán elfordította a tekintetét. – Ha honvágyad van – mondta –, akkor el kell viselned, ahogyan majd nekem is. És ne említsd nekem Simont még egyszer. Semmi olyasmit nem kérek Simontól, amit ne akarna megtenni, ne tenne meg boldogan. Ha magányos vagy, tudod, kit hibáztass. Majd sarkon fordult, és kissé meggörnyedve elindult a fűvön át a ház felé.

TIZENHARMADIK FEJEZET Carrie a tepsiben lévő bárányhúsra pillantott. Nem elég nagy. Öt embernek talán elegendő, de hétnek nem, márpedig annyian lesznek ebédre, mert meghívta Guyt és Merriont is. Hirtelen ötlet volt, Simonnak sem mondta. A Rachellel folytatott félbeszakadt kis beszélgetés magabiztosabbá tette. S úgy érezte, hogy be tud vinni egy ütést a maga javára. Ezért felhívta Merriont, és a következő üzenetet hagyta a rögzítőjén: „Gyertek el hozzánk vasárnap ebédre. Csak te, Guy és mi lennénk.” Guy hívta vissza, hogy boldogan jönnek, amit hallott a hangján is, de ugyanakkor azt is érzékelte, hogy apósa borzasztóan fáradt. – Kedves ötlet… – Semmi különös. Csak egy vasárnapi ebéd. Amikor elmondta Simonnak, a férfi beleegyezően bólintott: – Oké. – Nem harapod le a fejem? – Nincs energiám. – Csodálatos – mondta Carrie. – Nem kell gúnyolódni… – Nem kell annyira sajnálnod magad. Néha úgy érzem… – Carrie elhallgatott. Simon a feleségére nézett. – Néha úgy érzed, olyan vagyok, mint az anyám? – Igen – mondta Carrie. Simon vállat vont, majd felment az emeletre. Carrie pár perccel később vízcsobogást hallott, s megállapította, hogy a férje zuhanyozik. Aztán Simon lejött, és elindult az egyik ingyenes jogsegélyszolgálathoz, amelyet Teddel vezettek. – Muszáj? Simon megcsókolta Carrie-t. – Igen – mondta. Amint a bárányhúsra nézett, rájött, hogy ideje felébresztenie Simont. Hagyta aludni – mint ahogy mindenkit –, de Guy és Merrion másfél óra múlva itt lesznek, és Carrie megelégelte, hogy további áldozatokat hozzon a családért. Megteríteni, ebédet főzni, rendben. De a nappalit rendbe tenni, előszedni a bort, elpakolni az iskolai cuccokat az előszobából, és ellenőrizni a lenti vécét – ez már egyáltalán nincs rendben. Besózta és borsozta a bárányt, és kinyitotta a sütő ajtaját. Fokhagyma is kellett volna rá, de az utolsó gerezdet Emma elvitte az iskolába, a háztartásgazdaságtan órára, és persze elfelejtett szólni. Carrie berakta a húst a sütőbe. Felment az emeletre. Rachel hálószobája zárva volt, Emmáéból zene szólt, bár a függöny még be volt húzva. Felnézett, eggyel följebb, Jack szobája felé. A lépcsőn

egy fekete póló hevert, fél pár magasszárú tornacipő meg egy gyűrött képes újság. Carrie sóhajtott. Jacket majd később veszi kezelésbe. A saját hálószobájukhoz ment, és benyitott. Simon Carrie oldalán feküdt az ágyban, s úgy ölelte magához a párnát, mintha ember volna. Carrie átvágott a szobán, és széthúzta a függönyt. Aztán az ágyhoz ment, és leült Simon mellé. – Si – mondta. Simon Carrie felé nyújtotta a párnát. Az asszony elvette. – Ideje felkelni. – Mmmm. – Ideje felkelni, és segíteni a jó, türelmes feleségnek. Simon halványan elmosolyodott, de nem nyitotta ki a szemét. – Csodálatos vagy – mondta. – Tudom. És mindjárt csodálatosan dühös leszek. Simon ásított. – Hol vannak a kölykök? – Találd ki! Simon meglepő energiával dobta le a takarót, és nyitotta ki a szemét. – Oké – mondta. – Rohanok a fürdőszobába, mielőtt megelőznek. A legfelső szintről Jack hallotta, ahogy remeg és szinte hörög a vízvezeték, ahogy valaki megnyitotta a zuhanyt. Már jó ideje töprengett, menjen-e tusolni, vagy sem. Fura, de ha az ember abban a pólóban alszik, amelyet az előző nap viselt, másnap reggel nem ugyanúgy érzi magát, mintha pizsamában pihent volna. Nem annyira piszkosabbnak, inkább fáradtabbnak. Jack az oldalára fordult, és a padlóra meredt, ahol a gyűrött farmerjét és a fél pár edzőcipőjét látta, melyen a zoknija meg a bokszeralsója hevert. Túlságosan fáradt volt hozzá, hogy elrakja őket. Aztán már az alváshoz is túlzottan fáradt volt. Időtlen idők óta nem volt fáradt, éppen ellenkezőleg, tele volt energiával, s úgy érezte, rohanni akar, átugrani a kapukat és a sövényeket, s hármasával venni fölfelé a lépcsőfokokat. És akkor tegnap Moll egyszer csak közölte, hogy szombat este nem ér rá. – Úgy érted, nem találkozunk? – kérdezte Jack. A lány rámosolygott. – Igen. – Mit csinálsz? – Olyasmit, amit anyukám akar – felelte Moll. – Anyukád… – Sok mindent csinálunk együtt – mondta, s még mindig mosolygott. – Csak az utóbbi időben nem. Miattad nem.

– Ó. Moll gyorsan belecsókolt Jack nyakába. Ez volt a „különleges Moll-csók”, mert kidugta hozzá kissé a nyelvét is. – Egy szombat – mondta a lány. – De hát egy szombat… – Éppen azért akar anyukám velem lenni. Persze, mosolygott Jack. Persze, hogy igent mondott. Moll áthatóan, egészen közelről ránézett, ahogy szokott, az arcuk majdnem összeért, azután ringó csípővel elment, magára hagyva Jacket. A fiú csak ült ott, s nézte a lány formás fenekét, meg azt, ahogy vitte a vállán a táskáját, mintha semmi súlya nem lett volna. Jack annyira megszokta, hogy minden nap találkoznak, s most szombaton is látni fogja Mollt, hogy egyszeriben úgy érezte, valami tévedés történt, s az életét elcserélték valaki máséval. Öklével ráütött a padra, ahol ült. – Tartsd kézben a dolgot – mondta magának. Carrie mondogatta gyakran: „Tartsd kézben.” Szombaton így inkább elment sörözni Adammel és Richcsel. Marcónak randija volt. Két kocsmában is jártak, azután megpróbáltak bejutni egy klubba, ahonnan elküldte őket a biztonsági őr azzal, hogy túlságosan fiatalok. A férfin annyira látszott, mennyire unja, hogy fiatalkorúakkal kell vesződnie, hogy teljesen lehangolta a srácokat. Adam javasolta, hogy ugorjanak be az egyik haverhoz, ahol mindig van buli, de Jacknek nem volt kedve hozzá. – Menjetek ti – mondta. A másik kettő összenézett: – Gyere már, cimbi… Jack a fejét rázta. – Hulla vagyok. Hazamegyek. Otthagyta a srácokat a járdán, a klub előtt az unott biztonsági őrrel. Huszonöt perc alatt ért haza, miközben magányosnak és esendőnek érezte magát. A Moll-lal töltött, bódító hetek után elfelejtette, milyen magányosnak lenni, és értelem nélkül élni. Miután hazaért, egyenesen a telefonhoz ment, ha esetleg Moll hívta volna. Nem ígérte meg, de utalt rá. Három üzenet volt a rögzítőn, kettő Simonnak, egy pedig Emmának, amelyet Sonia hagyott a színjátszó szakkörből. Jack kiballagott a konyhából, fel a lépcsőn. Majdnem éjfél volt. A szülei hálószobájának csukva volt az ajtaja. A húgaiéi is. Leült a legfelső szintre vezető lépcső alsó fokára, levette az egyik cipőjét, s ott is hagyta. Azután levette a fekete pulóverét, miközben a Loaded magazin kiesett a farmerja zsebéből. Szinte ahhoz is fáradt volt, hogy eljusson a hálószobájáig. A zuhanyt elzárták. A csövek morogva elhallgattak, s hallotta a mamája kiáltását: „Nem, Rachel! Most!” Jack várt. Nem akarta, hogy elkezdődjön a nap. Nem akart ismét fáradt lenni.

– Jack! – kiáltotta Carrie. A lépcső alján állt. Jack maga elé képzelte, ahogy kezével a falnak támaszkodik, és arcát a legfelső szint sötétje felé fordítja. – Jack! – kiáltotta ismét Carrie. Ezúttal hangosabban. – Jack, lennél szíves felkelni? – Miről fogunk beszélgetni? – kérdezte Simon. Egy borospalackból próbálta kihúzni a dugót. Kék farmeringet viselt, a haja még nedves volt a zuhanyozástól. Carrie szeretett volna odabújni hozzá, de nem tette. A konyhaasztal másik felén maradt, almát szeletelt a pitéhez. – Kezdhetjük Hill Cottage eladásával és a házasságtörés következményeivel. – Nagyon vicces. – Mégis mit gondolsz? – mondta Carrie. – Itt lesznek a gyerekek. Emma és Rachel órák óta a fürdőszobában vannak. Simon hirtelen kirántotta a dugót. – Miatta? – Rachel figyelmét nem kerülte el – mondta Carrie –, hogy Merrion Agnès Bpulóvert viselt, amikor nálunk vacsorázott. Simon papírtörlővel fogta körül a palack nyakát. – Ki az az Agnès B.? – Ruhamárka – felelte Carrie. – Klasszikus, de szuper. Simon a fejét csóválta. – Ha anyu megtudja… – Nem tudja meg. Hacsak te el nem mondod neki. – Szörnyen érzem magam… – Betegnek érzed magad, vagy hűtlennek? Simon a papírtörlőt a szemétláda felé hajította. – Hűtlennek. – Jaj, Simon… – Anyu annyira sebezhető… – Valóban? – Nem láttad őt. – Próbáltam – mondta Carrie. – Idehívtam. Apádat is idehívtam. A különbség annyi, hogy apád igent mondott, anyád nemet. Simon átvágott a konyhán, s kezébe vette a papírtörlőtekercset. – Nem hasonlíthatók össze. – Nem – mondta Carrie. – Tényleg nem. – Nagyon gyorsan szeletelte az almát. – A másik különbség, hogy apád mindig nagyon kedves volt hozzám, anyád meg soha. – Carrie…

– Elegem van! – mondta Carrie. Letette a kést, s eltakarta az arcát. – Elegem van abból, hogy rögtön ugrasz, ha csak felvonja a szemöldökét. Elegem van abból, hogy anyád udvariasan, de eltökélten nem hajlandó tudomásul venni, hogy a feleséged vagyok. Továbbá abból, hogy nem veszel róla tudomást, kicsoda-micsoda fontosabb neked. Elegem van abból, hogy a második legyek. Kis csönd következett. – Azt hiszem… – kezdte Simon, de elhallgatott. Carrie várt. Elvette az arca elől a kezét, s újra megfogta a kést. – Nem túlzol egy kicsit? – kérdezte Simon. Carrie hallgatott. Simon bedobta a használt papírtörlőt a szemétládába, s feleségének háttal szólalt meg: – Miért rám haragszol? Miért nem apámra? – Egyre inkább haragszom rád, s egyre jobban megértem apádat – mondta összeszorított foggal Carrie. – Abban az esetben… – Fogd be! – sikoltotta Carrie. Simon a feleségére nézett. – Carrie… – Elegem van! Elegem van a kifogásaidból és a gyávaságodból, az önmagadba süppedésből és az átkozott, istenverte anyádból! Simont mintha darázs csípte volna meg. – Kérlek… Carrie dühösen rázta a fejét. A harag és a tehetetlenség könnyei csordultak ki a szeméből. – Olyan nehéz felfogású vagy. – Igen, azt hiszem – mondta Simon. – A többi hiányosságaimon túl. – Kézbe vette a borosüveget. – Csodálom, hogy maradsz. Carrie haragosan nézett a férjére. Reggel egészen rendesen feltűzte a haját, amely most kezdett lebomlani. Érezte, hogy egy-két tincs már a nyakába lóg. – Gondolkozz rajta! – sziszegte. – Min? – Hogy miért maradok. Simon lesütötte a szemét. Carrie a vágódeszkába állította a kést. – Gondolkozz, Simon! Gondold végig, miért vagyok még itt, miért viselem el a munkáddal járó elkötelezettséget, az anyád iránti elkötelezettséged, a háztartást, mindent. Nem az a fajta vagyok, aki csak a gyerekek miatt marad, nem igaz? Ha elmennék, vinném őket is. De nem megyek. Maradok. Mit gondolsz, te végtelenül ostoba Simon Stockdale, miért maradok? Simon gyors pillantást vetett a feleségére, aztán a kezében lévő borospalackot nézte inkább.

– Talán azért… – kezdte Simon, és elhallgatott. Csöngettek. Carrie és Simon rémülten néztek össze. – Jaj, istenem – mondta Carrie. – Ők azok. Ebéd közben Jack a nagyapját figyelte, a húgai Merriont lesték alattomban. Merrion haja most teljesen ki volt bontva – amikor vacsorára jött, be volt fonva –, és Jack látta, hogy Rachel elbűvölten nézi. Rachel haja olyan volt, mint Carrie-é: állandóan szétcsúszott, a füle mögötti részen pedig állandóan szétvált. Merrion haja a füle mögé kanyarodott, méghozzá teljesen természetesen. Nagyon sűrű volt. Jack azelőtt sosem nézte meg a lányok haját. Mármint Moll előtt. Ha az ember először néz a papára, gondolta Jack, teljesen normálisnak, hétköznapinak tűnik. De egy kis idő után érezni lehet, hogy erőltetetten laza, vagyis megjátssza magát. Carrie mellett ült, őt hallgatta. Amikor nem evett, a keze és a csuklója az asztalon pihent, és látszott, hogy a keze ugyanolyan, amilyen Simoné, ugyanaz a forma, ugyanazok a körmök. Papán nyitott gallérú, kockás ing és sötétzöld pulóver volt. Gyakran mosolygott Carrie-re. Carrie a munkájáról mesélt. – Bámulatos vagy – mondta neki többször is. – Nem tudom, hogy bírod. Néha, amikor a vizespoharáért nyúlt, a lehető leggyorsabb pillantást vetette Merrionra az asztal fölött, ilyenkor Jackbe aprócska, ismerős fájdalom hasított. Arra számított, hogy a papa szánalmas lesz; azt mondta magának, csak egy szomorú öregember, aki bolondot csinál magából. De egyáltalán nem úgy festett. Talán feszült volt, de nem szánalmas, nem nyomorult, inkább félreérthetetlenül azt sugározta, azért boldog, hogy ebben a szobában lehet, mert Merrion is ott van. Ez áhítattal és fájdalommal töltötte el Jacket. Az étvágyát is teljesen elvette, így amikor lenézett a tányérjára, és üres volt, maga is elcsodálkozott. Jack megfigyelte, hogy az apja halkan beszélgetett Merrionnal. Nem nézett a lányra, hanem arra a vízfoltra meredt Merrion tányérja előtt, amelyet Jack okozott, amikor a lánynak töltött vizet véletlenül kilöttyintette, és nem itatta fel. Jack eléggé gúnyosnak találta az apja arckifejezését; olyan mosoly ült az ajkán, amely egyáltalán nem látszott mosolynak. A maga részéről Merrion képes volt Simonra nézni. Egészen kitartóan nézte. Jack kíváncsi lett volna, mit gondol a lány az apjáról, milyen lehet a pasit látni benne, nem az apát. Vajon mit gondolhat Merrion, vajon furcsa-e nézni a fiút, és meglátni benne olyasmit, ami megvan az apjában is, akibe szerelmes? Szerelmes. Jack nyelt egyet. Felvette a kését, és mintákat rajzolt vele a tányérján maradt mártásba, Moll megígérte, hogy telefonál. „Szombat este vagy vasárnap hívlak, oké?” – mondta. A telefon néma volt egész délelőtt, még Trudy vagy Sonia se telefonált, sem apu ügyfelei, akik szerettek vasárnap csörögni, abban a hitben, hogy akkor valószínűleg otthon találják Simont. Jack hátratolta a székét. – Jack? – szólt rá Carrie. Jack nem nézett az anyjára.

– Dolgom van… – Nem várhat egy percet, amíg leszeded a tányérokat? Jack habozott. A papa olyan arckifejezéssel nézett rá, hogy különös módon bátorítást érzett belőle. – Egy másodperc – mondta. – Csak telefonálnom kell. – Jack jól van? – kérdezte Guy. Simonnal zsebre dugott kézzel a kertben álltak, ahol feltűnően nagy volt a rendetlenség. Sem Guy, sem pedig Simon nem tettek rá megjegyzést, mert egyikük sem vette észre, de ha észrevették volna is, az gyorsan Laura kényes témájához vezetett volna. – Soha jobban – felelte Simon. – Igazán? Simon felnézett egy odafönn elhúzó repülőgépre. – Barátnője van. Az első komoly. Teljesen el van bűvölve. Guy a cipője orrával megérintett egy gyermekláncfüvet. – Ebédnél egyáltalán nem látszott megbűvöltnek – mondta Guy. – Inkább szánalmasnak. Alig szólalt meg. – Ritkán beszél. Főleg felnőttek előtt. – Minden más rendben? Iskola satöbbi? – Azt hiszem – felelte Simon. – Inkább Carrie-t kérdezd. – Miért ne téged? – kérdezte Guy. – Te vagy az apja. – Carrie az, aki… – Nem kéne. – Nézd – mondta némi hévvel Simon. – Nézd, ne szállj rám. Különben is, te beszélsz? Ki tudott az én iskolai dolgaimról, ha nem anyu? – Pontosan – mondta Guy. – És sajnálom. – És azzal akarod megnyugtatni a lelkiismereted, hogy lehordasz engem? Guy belerúgott a gyermekláncfűbe. – Carrie nem boldog – mondta. – Te sem vagy boldog, és Jack sem az. És ne mondd, hogy én tehetek róla, mert ez se nem tisztességes, se nem pontos. – Azért jöttél, hogy megleckéztess? – Nem leckéztetlek. – Apu – mondta Simon –, Carrie ötlete volt, hogy mindkettőtöket meghívjunk, és eddig egészen jól ment. Most ne kezdj kötekedni velem. – Próbáltam beszélni anyáddal – mondta Guy. – Tudom. – És tapasztalatból, no meg ösztönösen mondom, hogy keress anyádnak független jogi tanácsadót. Susan Dewarnak is ez a véleménye. Simon megint az égre nézett.

– Ezen már túl vagyunk. Guy Simon karjára tette a kezét. – De szenvedsz, Simon. És miattad szenved Carrie is. Simon leengedte a karját, hogy Guy keze lecsússzon róla. – Csak azt tehetem, amit helyesnek tartok. – Jaj, istenem! – hunyta le a szemét egy pillanatra Guy. – A lelkiismeretről is szó van – mondta Simon. – Nem csak érzelemről. A lelkiismeret parancsa, annak a megérzése, hogy mi a helyes. – Mi jó mindenkinek? – Nem tehetek jót egyszerre mindenkivel. – Szóval egyetlen embernek kedvezel mindenki mással szemben? – Apu ez a lényeg: nem választok. Nincs választási lehetőségem – mondta Simon. Guy hallgatott. Kilazította a gyermekláncfüvet, s lehajolt, hogy kihúzza hosszú, fehér gyökerét a földből. A gyökér azonban elszakadt. – A fenébe! – Nem kéne itt lennem veled – mondta Simon. – Nem kéne beszélnem veled. Kizárólag Susan Dewar közvetítésével lenne szabad érintkeznem veled. – Ne légy már ilyen hülye – mondta mérgesen Guy. Simon vállat vont. – Mondanom kell neked valamit – mondta Guy. Simon az apjára nézett. – Jogi szempontból valószínűleg Susan Dewarnak kellene közölnie veled, de akkor is az apád vagyok, bármit beszélsz is, és magam mondom el. – Merrion terhes – mondta Simon. – Nem. Merrion nem terhes. – Hát akkor? – Kitűztük az esküvő időpontját. – Nem tehettétek. – De igen. – Apu – ellenkezett Simon –, még a vagyon teljes felbecslése sem történt meg. Hetekig, akár hónapokig eltarthat. Anyu jóváhagyása kell mindenhez. – A te dolgod – mondta Guy. – Micsoda? – Október 20-án feleségül akarom venni Merriont, s addigra már jó ideje elvált akarok lenni, hogy megtehessem. – De nem lehet, nem fog menni, még a házról sem egyeztünk meg… Guy egylépésnyit távolodott a fiától. – A te dolgod. – Apu… – Azt mondod, nincs választásod – mondta Guy. – Ez a következménye. Igazán

esztelenül tudunk viselkedni, ha kényszerítenek rá. Nem hátrálok meg semmiben, amit az anyáddal szembeni nagylelkűségről mondtam, de nem várok örökké, miközben ő szórakozik velem. A te dolgod. Azt mondod, nincs választásod anyáddal kapcsolatban. Ebben az esetben nincs választásod velem kapcsolatban sem. – A kezében tartott, kitépett gyermekláncfűre pillantott, majd elhajította. – És most megkeresem a lányokat. Merrion nyitott szemmel feküdt a sötétben. Guy aludt mellette jellegzetes testtartásában: bal orcája a jobb keze fején pihent. Ha Merrion azt gondolta, ez kényelmetlen, és gyöngéden elhúzta Guy kezét, a férfi udvariasan mordult egyet álmában, és visszatette. Nagyon elégedettnek látszott. Egy órával korábban szeretkeztek, és Guy olyan kényelmes-kielégülten aludt, ahogyan a férfiak szoktak szex után. Merrion könnyedén végighúzta az ujját a férfi arcán, azután elfordította a fejét, és a plafont nézte. Boldog volt, sokkal boldogabb, mint hetek óta bármikor. Rossz előérzete volt az ebéddel kapcsolatban Simonnál és Carrie-nél, de jól sikerült. Nem volt kifejezetten könnyű, csak akkor, amikor kettesben mosogattak Carrie-vel, de jó volt. A gyerekek persze segítettek, nem szóltak ugyan sokat, de ott voltak, egyáltalán nem voltak ellenségesek, s nem azt éreztették Merrionnal, hogy a jelenléte nemkívánatos, nem helyénvaló. Nyilvánvaló, hogy a kíváncsiságuk tárgya volt, de nem fenyegetés, nem betolakodó. Amikor Merrion levette a cipőjét a konyhában, hogy Rachel felpróbálhassa, Merriont hirtelen megcsapta valami abból, hogy milyen lehet a családi élet, és milyen volt tulajdonképpen régen Cowbridge-ben, amikor még iskolásként a barátnőihez ment látogatóba, és látta a fivéreiket, a telezsúfolt szekrényeiket meg a rengeteg fogkefét a fürdőszobában. – Jól áll neked – mondta Rachelnek Merrion. Rachel a füle mögé simította a haját, s a lábát nézte. – Csodás – mondta Rachel. Visszafelé Bayswaterbe Guy elmondta, hogy közölte Simonnal az esküvő időpontját. Merrion visszafogta magát, hogy meg ne kérdezze: „Mérges volt?” Ehelyett csak annyit mondott: „Helyes.” – Megmondtam neki, hogy az ő gondja. Lehet olyan bolond, hogy elmeséli az anyjának, de ezen nem segíthetek. Merrion úgy vélte, ostobaság volt Guytól, hogy elárulta Simonnak az időpontot, no de Guy annyira szenvedett a Simontól való elidegenedéstől, s annyira fájt neki, hogy Laura olyan hatékonyan és fáradhatatlanul vert éket apa és fia közé, hogy egyegy ilyen kis botlás érthető volt. Merrion sóhajtott. Kidugta a kezét az ablakon, külön tartva a gyűrűsujját. Talán mégis lesz gyűrűje. Talán meg akarja majd mutatni az egész világnak, hogy férjezett. Elképzelte magát Carrie konyhájában, amint mutatja a gyűrűt Rachelnek és Emmának: leveszi, hogy felpróbálhassák, mint a

cipőjét, és lássa, milyen jegygyűrűt viselni. Azon kapta magát, hogy mosolyog. Jó nap volt, váratlanul jó nap. Simonnal sem volt semmi baj; szegény Simon, akire mindenütt les az anyja szelleme! Simon persze nem tudott Merrionra nézni, de beszélt vele; méghozzá úgy, mintha élvezné, mintha érdekelné őt Merrion. Talán mire Merrionnak jegygyűrűje lesz, Simon ahhoz is hozzászokik, hogy ránézzen. Merrionnak tetszett az ötlet. Kedvelte Simont. Ma éjjel, ebben a pillanatban szinte mindenkit kedvelt.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET – Oké, haver? – kérdezte Adam. Aznap délelőtt már harmadszor mondta ezt. Amikor először mondta, átkarolta Jack vállát. Jack lerázta magáról. – Szállj le rólam… – Bocs – mondta Adam. Nem látszott sértődöttnek. Egyre Jacket nézte, mintha várna valamit. Rich is, de ő nem mondott semmit, igaz, Rich ritkán szólalt meg. Hétgyerekes családból származott, az anyjának soha be nem állt a szája, olyan volt, akár a nyitva hagyott vízcsap, az apja pedig tökéletesen néma volt. Rich az apjára ütött. – Jól vagyok – mondta Jack. Letört egy darabot a hot dogból, amelyet evett, és a fogával kihúzott belőle egy szál petyhüdt sült hagymát. – Remekül. – Jó hétvégéd volt? – kérdezte Adam. Jack abbahagyta az evést, a barátjára meredt: – Tessék? Adam elvigyorodott. Pattogatott kukoricát evett zacskóból. – Azt kérdeztem, jó hétvégéd volt-e… – Hallottam. – És? – Miféle kérdés ez? – kérdezte Jack. – Hirtelen az anyám lettél, vagy mi? A hot dogra pillantott. Hirtelen undorítónak látta, zsírosnak, gumiszerűnek, hamisítványnak. Cigarettát kívánt, nem hot dogot. Felállt a padról, ahol ültek, és az ételmaradékot a szemétkosárba dobta. – Hé – szólalt meg Rich –, megettem volna! Jack nem fordult meg. – Késő – mondta. Elővette a nadrágzsebéből a cigarettát, az első cigarettát, amelyet az óta a hihetetlen pillanat óta vásárolt, amikor Moll meg ő együtt kidobták az utolsó csomagot, és nevettek, és amikor Moll először megcsókolta, nem nyelvesen, nem úgy, ahogy azóta többször is, de azért teljesen szájon. Hirtelen vágyakozás fogta el, ahogy arra a csókra gondolt, arra a három másodpercre, a szemétkosár mellett, a pálya szélén, ahol a kicsik szoktak lógni szünetekben. Kivett egy cigarettát az új csomagból, s rágyújtott. Mélyen leszívta. Finom volt, de nem annyira, mint remélte. Visszafordult a barátaihoz. – Mozduljunk. Adam az utolsó morzsákat szedte ki a zacskóból. – Hé! Hová sietsz…

– Dupla fizika. – És mióta izgat a dupla fizika? Jack a földre dobta a csikket, s a sarkával eltaposta. – A te ötleted volt, hogy jöjjünk ki – mondta Adam. – Bagózni akartam… – Bagóztál. És kijöttünk veled… – Nem volt kötelező. – De kijöttünk – mondta Rich. Jack ránézett. – Miért? – Mit miért? – Miért kellett kijönnötök? – Hogy lássuk, rendben vagy-e – mondta Adam. – Miért ne lennék rendben? Adam gombócot gyúrt a zacskóból, s célba vette a szemétkosarat, de az lepattant a széléről. – Csak… úgy tűntél, mint aki nincs teljesen jól – mondta Adam. – Sok minden volt a hétvégén – mondta Jack. – Családi dolgok. Fáradt vagyok. – Három napja volt hétvége – jegyezte meg Adam. Jack belerúgott Adam gombóccá gyúrt zacskójába. – Tudom. Adam felállt. – Akkor gyere! Jack szemügyre vette Adamet. – Mit tudsz, amit én nem? – Nem sokat… – Nem kérek sokat – mondta Jack. – Csak bármit. Rich is felállt. – Fussunk versenyt! – mondta. – Tessék? – Azt mondtam, fussunk versenyt! – Miért? – kérdezte Jack. – Miért fussunk versenyt? Rich vállat vont. – Rich – mondta Jack. – Ki vele! Rich Adamre nézett. Zsebre dugta a kezét, s behúzta a vállát. – Valószínűleg semmi… – mondta Adam. – Rich, ki vele! – mondta Jack. Előbbre lépett, kezét Rich vállára tette. – Moll? – kérdezte. Rich bólintott. Jack egy picit megrázta. – Mi van? Mi van?

– Szombaton – motyogta Rich. – Szombaton? Mi volt szombaton? Rich lehajtotta a fejét. Jack iskolai nyakkendőjét nézte. – Marco – mondta. Jack levette a kezét Rich válláról, és Adamre nézett. – Moll Marcóval volt szombaton? Adam bólintott. – Vasárnap? – kérdezte Jack. – Nem tudom… – Hétfőn és kedden? Szerdán? Soha nem vette fel a telefont, mert azzal az átkozott Marcóval volt? Iskolába se jött, menstruációt színlel, hogy ne kelljen találkoznia velem? – Nem tudom – mondta Adam. – Tudtad. – Igen. – Már szombaton? – Lényegében – mondta Rich. Jack a fejét csóválta. – Azt mondta, a mamájával van – mondta tompán. – Igen. Hát… – Azt mondta, felhív. Adam megpróbálta megfogni Jack karját. – Gyere, haver. Dupla fizika. – Menj a picsába! – ordította Jack. Kiszabadította a karját. – Nyugi, haver… Jack dühösen nézett a fiúkra. – Azt mondtam, menjetek a picsába! – Oké, oké… A fiúk egy lépést hátráltak. Rich furcsán sandított Jackre. – Tudtátok… A fiúk hallgattak. Jack a legszívesebben nekik rontott volna: nekilökte volna őket a falnak, hogy a téglán koppanjon a fejük! Bumm, bumm, bumm! Zsebre dugta a kezét. De nem éri meg. Semmi sem éri meg. Semmi! – Rohadjatok meg! – mondta Jack rekedt hangon. Faképnél hagyta őket, és elrohant. Emma a hálószobájában volt. Fájt a feje. Immár két napja fájt. Amikor szólt az anyjának, ő adott neki egy paracetamol tablettát, és azt mondta, igyon sok vizet. – Tegnap is fájt a fejem – mondta Emma. – Az enyém is – mondta Carrie.

– Tegnap óta fáj – mondta Emma. A tablettára nézett. – Utálom ezeket. – Vedd be! – mondta Carrie. A munkába hordott kosztümjét viselte. – Vedd be, és menj iskolába! Elkésel. A paracetamol tompította Emma fejfájását, de nem szüntette meg. Érezte, ahogy visszalopózik, mintha az egész koponyája tele lenne fekete csápokkal, amelyek nyomnak valamit, és fáj. Emma elviselte a fekete csápokat matekon és francián és hittanon, azután, a szünetben megkérte Soniát, hogy kísérje le az iskolai elsősegélyre. – Tegnap óta fáj a fejem. A nővér nyomtatványokat töltött ki. Szinte rá se nézett Emmára. – Akkor miért vagy iskolában? – Azt hittem, jobban leszek. Az ápolónő írt valamit, és aláhúzta. – Menstruálsz? Emma Soniára nézett. Még csak kétszer volt neki. Sonia tizenegy évesen kezdte. Ő már rendszeresen menstruált. – Nem – mondta Sonia. – A szemedet megnézték már? – Igen – felelte Sonia. Emma kis híján elnevette magát. Az ápolónő hajára pillantott, amelyet szalag fogott össze, mint valami torz cipót. – Anyukád otthon van? Sonia megbökte Emmát. – Igen – mondta Emma. A nővér egy noteszért nyúlt. – Írok egy cédulát az osztályfőnöködnek – magyarázta. – Hazamész, és megmondod anyukádnak, ha a fejfájásod holnapra sem múlik el, vigyen el az orvosotokhoz. Letépte a lapot, és átnyújtotta Soniának. – Tessék. Sonia haza akarta kísérni Emmát: – Jobb lenne, hidd el! Anyukád nincs otthon. – Nem lesz semmi bajom. – Ugyan már, Emma – mondta Sonia. – Akkor ellóghatom a második angolórát. – Nem szeretném – mondta Emma. – Nem szeretnék beszélni. – Kicsit megszorította Sonia kezét, amelyben a cédula volt. – Add be helyettem. – Oké – felelte Sonia. Mindig beadta a derekát, Emma már megfigyelte; kicsit próbálkozott, aztán belement a dologba. Többek között ezt szerette Soniában, no meg azt, hogy a papája elkényeztette. Sonia apja elhagyta az anyukáját az anyja unokahúga miatt, ezért ajándékokat vett Soniának, hogy kiengesztelje. Soniának

néha nem kellett, amit a papájától kapott, és akkor Emmának adta. Így tett szert Emma a sötétkék klumpára. Sonia nem volt hajlandó hordani, mert a mamája unokahúgának – aki csak huszonhét éves volt – pontosan ugyanolyan volt. – Viszlát! – mondta Emma. – Később találkozunk! – mondta Sonia. Mindig ezt mondta, akkor is, ha napokig nem találkozott Emmával. Emma bement a házba. Fura érzés volt; nem teljesen üres, inkább várakozó. Emma berakta a kulcsát az iskolatáskája cipzáras rekeszébe, és a konyhába ment. A reggeli maradványai még az asztalon voltak, mint mindig, ha nem Carrie ment el utoljára; piszkos tálkák és kanalak és a gabonapelyhes dobozban lévő zacskó nyitva, pedig így a pehely megpuhul. Emma utálta a puha gabonapelyhet. És a puha piskótát is. Nem szeretett semmi régit. A frigóhoz ment, kinyitotta. Nem volt kifejezetten éhes, mégis kíváncsi volt arra, rejt-e valami kedvére valót. Kivett egy joghurtot, egy darabka sajtot, továbbá két szem csokoládét abból a dobozból, amelyet Merrion hozott Carrie-nek, amikor vasárnap ott ebédelt. Emma kissé átrendezte a sorokat, hogy ne legyen annyira feltűnő a csokoládék hiánya. Aztán kinyitotta a hűtő melletti szekrényt, és talált egy csomag füstöltszalonna-ízű ropogtatnivalót meg egy zacskó sós mandulát, amelyet Carrie vasárnapra vett, de elfeledkezett róla. Emma mindent az asztalra pakolt, majd kólát keresett. Úgy érezte magát, mint amikor Rachellel megrohamozták a frigót, miután Simon és Carrie lefeküdtek: kicsit izgult, hogy rajtakapják, ugyanakkor bősz harci kedvet is érzett. – Ez az otthonunk, nem igaz? – mondaná Rachel. – A mi frigónk és a mi kajánk. Emma felhajtotta egyenszoknyája elejét, batyut formálva belőle, és belerakta az ennivalókat meg a kólát. Hozzátett még egy banánt is; nem a barnuló, foltosok közül, amelyeket Carrie szerint először kell megenni, hanem egy sárga, friss darabot. Lassan, a szoknyáját fogva felment a szobájába, és mindent az ágyra öntött. Reggel bevetette az ágyát, hiába fájt a feje. Mindig rendbe rakta, de nem azért, mert Carrie utasította, hanem mert másként este piszkosnak érezte. Ha az ember teljesen kihúzza a lepedőt, tisztábbnak, frissebbnek érzi, állapította meg Emma. Lerúgta a cipőjét, és levette a zokniját. A lábkörmeire parányi, virág alakú matricák voltak ragasztva. Színtelen lakkal is lekente őket, így aztán úgy tűnt, mintha a virágok víz alatt lennének. Emma utálta a lábát. Kövérnek látta, az ujjait pedig vaskosnak, mint a virsli. Valóságos csapás, ha az embernek húsos a lába, gondolta Emma. Levette a szoknyáját és az iskolai egyenkardigánját is, majd a ruhadarabokat a földre dobta. A kardigán korábban Rachelé volt, és látszott, hogy viseltes, mert könyökrészénél az anyag elvékonyodott és kifényesedett, a széle pedig rojtos volt, mert Rachel rágta. Emma igen keményen küzdött egy új iskolai egyenruháért, de csak a szoknyát sikerült kiharcolnia. A többi darabnál Carrie teljességgel

hajthatatlan volt. Simonhoz menni pedig nem volt értelme, mert annyira untatta a téma, hogy Emmának Rachel kinőtt egyenruháját kell hordania, hogy meghallgatni sem volt hajlandó. Úgy nézett Emmára, mint valami őrültre, aki ráadásul számára érthetetlen, idegen nyelven beszél. A lány ilyenkor rendkívül hülyének érezte magát. Emma bugyiban és blúzban bújt ágyba. Óvatosan feküdt le a párnára, kinyújtotta a lábát, s érezte, ahogyan szétgurulnak a paplanon a hűtőből zsákmányolt finomságok. Megállapította, hogy még mindig fáj a feje, de nem erősebben. Ha nagyon nyugodtan fekszik, és nagyon lassan eszik, talán elmúlik. Ha csukott szemmel eszik, talán gyorsabban. Végigtapogatta a paplant, és a joghurtot találta meg. Az ember nem tud fekve, csukott szemmel joghurtot enni, gondolta, még a végén belefolyik a fülébe. Letette a joghurtot, s tovább tapogatózott. Ujjai rátaláltak a fényes műanyag borítóban lévő kockasajtra. Felvette, és a fogával próbálta kibontani a csomagolást. Odalenn, a földszinten nyílt a bejárati ajtó, majd hangosan becsapódott. Emma megdermedt. Táska puffant a földön, kulcsok csörögtek. Aztán valaki bement a konyhába. Emma felült. A sajtot az éjjeliszekrényre tette. Kibújt az ágyból, és kiment a szoba elé, hogy lekukucskáljon. Jack táskája hevert az előszobában, mellette a földön a kulcsai. Emma visszament a szobájába, megkereste a lilafehér csíkos térdnadrágot, amelyet Sonia adott neki kölcsön, és magára kapta. „Csak kölcsön! Jegyezd meg! – mondta Sonia. – És csak péntekig.” Aztán mezítláb lement a lépcsőn, át az előszobán, be egyenesen a konyhába. Jack a konyhaasztalnál állt, és szeletelt kenyeret evett a csomagból. – Mit csinálsz itt? – kérdezte Emma. Jack összerezzent, majd teli szájjal visszakérdezett: – És te? – Fáj a fejem – válaszolta Emma. – Igazolásom is van. Jack felmordult: – Azt hittem, nem lesz itt senki… – Én is – felelte Emma, miközben Jackre pillantott. A bátyja szörnyen nézett ki: szürke és élettelen volt az arca. – Hazaküldtek? – Nem. Emma az asztalhoz ment, és elkapta a kenyeret. Carrie gyűlölte, ha a gyerekei bármit egyenesen a csomagolásból ettek. Haragudott volna azért is, hogy Emma nem vitt fel kanalat a joghurthoz. – Akkor mit keresel itt? Jack előrelendült, és visszaszerezte Emmától a kenyeret. – Megyek valahová… – Ezt ne csináld! – mondta Emma. – Anyu nem szereti! Nem szereti, ha a csomagolásból eszünk! – Az asztalnak támaszkodott. – És hová mész? – Nem számít. – De igen. Meg kell mondanom anyunak. Mondd el nekem, én pedig elmondom

anyunak. – Nem! – felelte Jack. Emma sóhajtott. – És miért mész? – Nem számít. – Tanítási nap van – mondta Emma. – Nem mehetsz el csak úgy, amikor tanítás van. – Nézd… – mondta Jack. Lenyelte a szelet kenyér utolsó falatját is. – Semmi közöd hozzá, hová megyek, mit csinálok. – De van hozzá közöm – mondta Emma. – A húgod vagyok. – No és? – No és tudnom kell mindent. Jack válasz nélkül ment el mellette. Emma hallotta, hogy a bátyja az előszobából lemegy a lenti mosdóba, amelyet ő sosem használt, mert sötét és gumicsizmaszagú volt. Csak Simon és Jack használták, akik sosem hajtották le a vécédeszkát. Hallotta, hogy Jack pisil, aztán lehúzza, majd visszajött az előszobán át. – Nem mostál kezet – mondta Emma. A fiú kézbe vette a kulcsait, Emma hallotta, ahogy megcsikordultak a kövön, aztán Jack megjelent a konyhaajtóban. Az iskolai nyakkendője már nem volt rajta, de a szürke nadrágja meg a fekete blézere igen. – Na szia! – mondta. – Nem öltözöl át? – kérdezte Emma. Jack a fejét rázta. – Nem. – Mikor jössz? – kérdezte Emma. – Nem tudom. Emma odanyújtotta Jacknek a csomag kenyeret. – Magaddal viszed? Jack a fejét rázta. – Nem. – Oké – mondta Emma. – Mit mondjak anyunak? – Hogy majd jövök. – Mikor? – Egyszer – mondta Jack. Leszegte a fejét, aztán szó nélkül visszament az előszobán át a bejárathoz. A bejárati ajtó ismét becsapódott. Jack nagyon úgy fest, gondolta Emma, mint aki tényleg ki van bukva. Pont úgy, mint amikor kiírják a vizsgaeredményeket, és az ember – annak ellenére, hogy állítólag nem érdeklik a jegyei – rájön, hogy pocsék eredményt ért el. Méghozzá igazán pocsékat. A lány megkerülte a konyhaasztalt, és a kenyeret visszatette a kenyértartóba, amelynek puha, zöldes morzsák hevertek az alján, ha Carrie elfelejtette kitisztítani.

Elmúlt a fejfájása. – Mindenki álljon fel! – kiáltotta a teremszolga. Guy felállt az Egyes Bíróság kis dobogóján lévő karosszékéből, és kiment. Hosszú, banális délután volt, az ügyvédek mindenféle kifogásaival. – Bíró úr, amint ön is tisztában van vele, Mr. Simmons nem teljesítette a… – Tisztelettel megjegyzem, bíró úr, hogy határozat nélkül ez egyre csak… – A felperesek, bíró úr, szeretnének kis időre visszavonulni. Indokaik, ahogy ön is látni méltóztatik majd, jelen körülmények között… Mrs. Weaverbrook jött ismét. Kimerültebb volt az erőfeszítéstől, mint valaha, hogy indokot találjon arra, miért nem jelenik meg soha a bíróságon Mr. Weaverbrook, miközben állandóan újabb mezőgazdasági gépeket szerez be, amelyek eredetéről nem képes számot adni. – A jogsegély testülettel van bajom – nézett kétségbeesetten Guyra Mrs. Weaverbrook. Guy közelebb hajolt az asszonyhoz. – Nem hiszem, Mrs. Weaverbrook – mondta gyöngéden –, hogy a jogsegélynek bármi köze volna ehhez. Az Egyes Bíróság előtt Martin várta. – Egy szóra, bíró úr. Guy megállt. – Tessék… Martin egészen közel hajolt Guyhoz: – Itt van az unokája – mondta Martin. – Az unokám?! – Igen, bíró úr. Bekísértem az irodájába. Penny bukkant rá az előcsarnokban úgy félórája. – Épségben van? – Azt hiszem. Penny főzött neki teát. Azt hiszem, kissé levert. Többnyire ilyenek, amikor lógnak az iskolából… – Jóságos ég! – mondta Guy, majd Martinra pillantott. – Köszönöm. Igazán nagyon köszönöm. Jack Guy íróasztalánál ült, és azon tűnődött, vajon be tudja-e kapcsolni a számítógépet. Öreg masina volt, egy régi Dell, az a fajta őskövület, amelyből csak igazán hozzáértő ember tudott kihozni valamit. Jack fejében megfordult, vajon ilyen ember-e a papa. Korábban sosem gondolt a papára számítógépekkel kapcsolatban, azon sem elmélkedett, milyen lehet a munkahelye, az irodája, s mit gondolnak róla mások. – A nagyapád a bíróságon van – mondta a Penny nevű, hajcsatos lány. – Fél ötig

nem kerül elő. Sűrű a délutánja. Megkérdezte Jacket, kér-e teát. Jack nemet mondott, de a lány mégis hozott egy bögre teát egy műanyag tálcán, s mellé két kekszet is tett. Jack megette a kekszet, de a teát otthagyta. Lehangoló italnak tekintette a teát, ugyanúgy a kakaót vagy a Horlicks nevű, olyan embereknek készült folyadékot, akik nagyon öregek vagy betegek, esetleg mindkettő, és csak bébipapit vehetnek magukhoz. Miután megette a kekszet, körülnézett Guy irodájában. Unalmas szoba volt. Bézsszínű falak, barna szőnyeg, szürke műanyag bútor. A polcokon iratrendezők és jogi könyvek sorakoztak, de akadt néhány fénykép is egy szekrény tetején. Simon és Carrie meg Alan képei Jackről, Rachelről és Emmáról – nagyon régi és kínos képek –, és egy fénykép a nagyiról a kutyákkal, és egy Merrionról. Jack a lehető legrövidebb pillantást vetette Merrionra. Nyomorultul érezte magát, amint a lányra nézett, olyan okból, amelynek lényegében semmi köze nem volt Merrionhoz. Beleült Guy forgószékébe, és pörgött. Látta Guy talárját az ajtón lógni. Szemügyre vette a parókáját is, amely egy fura, óriás nyalókához hasonló valamin pihent. Óvatosan megérintette. Merev volt, szinte kemény, tisztán látszottak rajta az öltések. Furcsa érzés volt nézni a papa parókáját, mintha halottat nézett volna, egy többé nem működő testrészt, amelyben nincs élet. Felegyenesedett. Hirtelen meglehetősen idegesnek, feszültnek érezte magát. A szoba túlsó felén, a Guy íróasztala mögötti székhez ment, beleült a szürke tweeddel bevont karosszékbe. Az íróasztalon egy telefirkált itatóspapír, vékony papírdossziékban halomnyi akta, a másik oldalon pedig a számítógép volt. Nyílt az ajtó. Jack kihúzta magát. – Jack – mondta Guy. Sötét öltönyt viselt kék nyakkendővel, a hóna alatt jókora iratköteget cipelt. – Drága bogaram… Jack hirtelen zavarba jött. Felállt, és eloldalgott Guy íróasztalától. – Nincs rajtad a parókád… – Ma nem volt szükségem rá. Csak polgári ügyekben ültünk össze. – Az iratcsomót lerakta a legközelebbi szürke műanyag asztalra. – Jól vagy? Jack lesütött szemmel bólintott, miközben hallotta Guy lépteit a szőnyegen. A férfi határozottan átkarolta a vállát. – Bajban vagy? Jack a fejét rázta. Úgy érezte, nem kellene a papához bújnia, de nem tudta megállni. – De azért történt valami – mondta Guy. – El akartam menni valahová… – Igen? – Sajnálom – mondta Jack. – Veszekedés? – kérdezte Guy. – Vagy az iskolában történt valami? Netán a szüleiddel?

– Nem. – Látom, Penny hozott neked teát. – Sajnálom, én nem… – Nem számít. Szomjas vagy? Szeretnél valami mást? – Nem – suttogta Jack. – Nézd – mondta Guy –, szerintem jobb, ha leülsz. Gyöngéden maga mellé húzta Jacket. – Ülj ide. – Ez a te széked… – Nem számít. Ülj le! Jack leült. Nem bírt felnézni. Sosem érezte még magát ilyen pocsékul. Azt hitte, amikor odaér, amikor a papánál lesz, már minden sokkalta könnyebb lesz. De semmi sem változott. Csak eljött otthonról, átszelte Londont, felszállt a vonatra, megkérdezte egy babakocsit toló asszonytól, hol van a bíróság, és idejött. – Nem tudom, miért jöttem – mondta a térdének. – Nem tudom… sajnálom. Guy odahúzott egy másik széket az íróasztal túloldalára, Jackkel szembe. – Örülök, hogy eljöttél – mondta. – Bár sajnálom, hogy jönnöd kellett. – Vasárnap után történt… – Micsoda? – Amikor találkoztunk, amikor eljöttetek, amikor… – Jack – hajolt közelebb a fiúhoz az asztal fölött Guy. – Jack, a barátnődről van szó? Jack hallgatott. A térdét bámulta. – Elhagyott? Jack vállat vont. – Erről van szó, Jack? Azt mondta, hogy többé nem akar találkozni veled? Jack egy picikét följebb emelte a fejét. – Nem mondta, hanem… – Ó – mondta Guy. – Értem. Csak megtette. Jack az íróasztalt nézte. – Azt mondta, a mamájával megy valahová szombaton. De nem úgy volt. Marcóval ment el. Megígérte, hogy telefonál. – De nem hívott. – Iskolába se jött egész héten… – Csak hagyta, hogy rájöjj? – Igen – felelte Jack. Guy sóhajtott. Jack a nagyapjára nézett. Igazán szomorúnak, boldogtalannak látszott. – Szegény fiam – mondta. – Szegény kisfiam. Elmondhattam volna neked, hogy az első a legrosszabb, de nem lett volna igaz. Borzalmas, minden alkalommal.

Nincs fájdalom, amely az áruláshoz hasonlítható. – Apu azt mondja… – kezdte gondolkodás nélkül Jack, aztán elhallgatott. – Apád szerint én is ezt tettem a nagyival? – Nem akartalak… – Tudom. De igazad van. Apádnak igaza van. Jack… – Igen? – Miért nem a szüleidhez fordultál? Miért nem nekik mondtad el? Jack elhúzta a száját. – Nem bírtam. – A húgaid miatt? – Nem – felelte Jack, aztán bizonytalanul hozzátette. – Nekik nem számít. – A boldogságod számít nekik. – Nem gondolták, hogy komoly, azt hitték… csak olyan gyerekes dolog. Különben… – Mit különben? – Nem lehet velük beszélni. Nem lehet mondani nekik semmit. Guy hallgatott. Az asztalon pihenő kezére nézett. Szemlátomást ondolkodott. Kis idő múlva megszólalt: – Meg kell mondanunk nekik, hol vagy. – Emma majd szól, hogy majd megyek. – Emma tudja, hol vagy? – Nem – válaszolta Jack. – Akkor fel kell hívnod őket. – Hazaküldesz… – Reggel – mondta Guy, és felállt. – Telefonálnom kell, utána pedig neked. Jack is felállt. – Kimenjek? – kérdezte félszegen. – Nem – mondta Guy. – Rövid leszek, maradhatsz. Jack elment az íróasztaltól, s a jogi könyvekkel teli polcnak dőlt. Lepottyant egy zöld papírba kötött könyvecske. Kiegészítés a megyei bírósági gyakorlathoz állt a címlapján. Jack felvette, lapozgatta. Úgy gondolta, udvariasabb, ha nem figyeli, nem nézi a nagyapját. Guy tárcsázni kezdett. Az asztal szélén egyensúlyozott, Jacknek háttal, válla szögletes körvonala jól látszott az ablakon behulló fényben. – Halló? – mondta. – Halló, szerelmem, én vagyok az. Jack a könyv lapjára meredt, és rengeteg szót olvasott el anélkül, hogy felfogta volna az értelmüket. – Nézd – mondta Guy –, nem megyek ma este. Igen, tudom, de történt valami. Nem, nem Laura. Jack. Egy kis bajba került, és megjelent nálam egy órája. Igen, igen, persze, reggel. Megvacsorázunk, és nálam fog aludni. Reggel elmehet a korai

vonattal. – Szünet következett. Jack nézte Guy hátát. Guy testtartásán látszott, hogy nagyon figyel. – Drágám – mondta Guy –, nem borítanám fel a terveinket, ha nem volna fontos. De fontos. Már az is fontos, hogy hozzám jött. – Újabb szünet. Guy felemelte a fejét, és kinézett az ablakon. Jack nagyon halkan becsukta a zöld papírborítású könyvecskét, és visszatette a polcra. – Később hívlak – mondta Guy –, akkor majd bővebben. Nem, most nem. Később. Hívlak a lakásból – parányi szünet, azután: – Szia, drágám! – és letette. Csak ült ott, háttal Jacknek. Jack megköszörülte a torkát. – Sajnálom – mondta. – Ne tedd – mondta Guy. – Nem tettél semmi olyat, amiért sajnálkoznod kéne. – Jack felé fordult. – Londonban kéne lenned… – Mehetek holnap is, pénteken is – mondta Guy. – Úgyis péntekenként szoktam, a hétvégére. – Kösz – mondta Jack. Valahol homályosan kigyulladt a megkönnyebbülés apró lángja. Jack ellépett a polctól. – Kösz, papa. Guy a srácra nézett. – Nincs mit! És most hívd fel a szüleidet! Ha szerencsénk van, még nem kezdtek aggódni.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET Miriam szokás szerint kilöttyintette Simon kávéját. Az iroda egyik kicsinyes újévi takarékossági ötlete az volt, hogy Miriamet nem küldték ki a néhány méternyire lévő, kiváló kis olasz kávézóba minden reggel, inkább megkérték, hogy ő főzzön kávét. A lány azonban a legegyszerűbb filteres kávéfőzővel sem boldogult, ezért kétnapi, nem túlzottan lelkes próbálkozás után úgy döntött, inkább instant kávét készít, amelybe javarészt tejport tett, mert rendre elfelejtett tejet venni. Ezzel minden reggel mindenkit jócskán felbosszantott, és az eset gyakran, bár nem túlzott hangsúllyal szóba is került. A visszatérés az olasz kávézóhoz sokkal jobb kávét eredményezett, csakhogy jóval tovább tartott, mert Miriam a kávé ürügyén a magánügyeit is intézte. Az instant kávé borzalmát még fokozta, hogy Miriam fél kézzel vitte körbe az összes bögrét az irodában, így aztán már menet közben kilöttyintette, majd még egyszer, amikor letette a bögrét az íróasztalra. Ted azt mondta, ugyan megőrül tőle, de várja is, hogy óraműpontossággal bekövetkezzék az esemény minden reggel. Simon felemelte a bögrét, és az alatta lévő nedves kört felitatta a reggeli postával érkezett szórólappal. Aznap reggel nehezére esett koncentrálnia, olyannyira, hogy azon kapta magát, hogy a reklámot böngészi elmélázva, nem felfogva, mit is olvas tulajdonképpen. Persze nem aludt valami jól. Carrie sem. Egymás mellett feküdtek az ágyban, de külön-külön küszködtek a kérdéssel, hogy Moll lelépése után Jack miért a nagyapjához fordult, és nem hozzájuk. Simon tudta, hogy Carrie őt hibáztatja. Miután Jack telefonált Stanborough-ból, hogy ott marad éjszakára, és csak reggel jön, Carrie hosszan nézte Simont. Nem szólt semmit, csak nézett. Néhány perc múlva Simon megszólalt. – A tanítás kezdetére itt lesz? – Igen – mondta Carrie, még mindig Simont nézve. – Guy felteszi a negyed nyolcas vonatra. – Kimész elé? – Jobb lenne, ha te mennél – mondta Carrie. Simon elhúzta a száját. – Nyolckor értekezletem van… – Értem. – Át tud jönni Londonon egymaga is. – Nem erről van szó, igaz? – kérdezte Carrie. Simon ökölbe szorította az egyik kezét, és átfogta a másikkal. – Nem egészen értem – mondta –, hogy miért én tehetek erről a kis epizódról is.

– Nem érted? – Nem – felelte Simon. – Ó. – Jack felhúzza magát, mert Moll mással kezd randizni, és meglóg. Hazajönni nem eléggé drámai, ezért elmegy Stanborough-ba. Nagyon eredeti ötlet. – Nem találod fontosnak, hogy talán azért választotta Stanborough-t, mert ott együttérzésre számított? – Ugyan már! – legyintett Simon. – Mikor volt Jacknek és apámnak mondandója egymásnak? – A dolgok megváltoztak – mondta Carrie. Simon úgy látta, hogy a felesége haragos. – Amikor beüt egy ilyen családi válság, minden megváltozik, az egész dinamika. Csak te nem látod. Carrie kiment a szobából. Simon látta, hogy a feleségének nagyon fáj, hogy Jack más bizalmast választott helyette, de Simon azt nem értette, hogy Carrie miért rá haragszik, miért nem az apjára. Azt megértette volna, ha Carrie Guyra haragszik, amiért Jacket ő vigasztalta helyette. De Carrie szemlátomást nem Guyra neheztelt, hanem Simonra, amiért Jack nem otthon talált menedéket, amikor szüksége volt rá. Éjjel Simon bizonytalanul kétszer is kinyújtotta a kezét, hogy megérintse Carrie-t, hátha sikerül szó helyett tettel együttérzést, esetleg megbocsátást kiváltania. Először Carrie nem vett tudomást a kezéről, másodszorra pedig eltolta. A nyolcórai értekezlet után Simon felhívta Jack iskoláját, hogy a gyerek megérkezett-e, s azt az információt kapta, hogy igen, és éppen most kezdődik a gazdaságtan órája. – Mondja meg neki… – kezdte Simon, de elhallgatott. Mit üzenhetett volna adott körülmények között Mrs. Pritcharddal, az iskolatitkárral, akinek a fiát jogi tanácsokkal látta el a balhés szomszédja miatt? – Mondja meg neki, hogy később találkozunk – mondta Simon. – És hogy örülök, hogy jól van. Ivott egy korty kávét. Langyos volt, ízetlen, és tejporszemcsék úszkáltak a tetején. Letette a bögrét az előbbi helyére, és eltolta magától. Egyre nyomorultabbul érezte magát, ugyanakkor nagyon szerette volna látni Jacket. A telefonra pillantott. Talán fel kellene hívnia Carrie-t még a tízórai értekezlete előtt, és megmondania neki, hogy délután Jack elé megy az iskolához. Nyúlt a telefonért, mire az nyomban megszólalt. – Simon Stockdale – szólt a kagylóba. – Simon – mondta Laura. Simon lehunyta a szemét. – Szia, anyu. – Simon – ismételte Laura. – Mi az ördögöt akarsz ezzel? Simon mély lélegzetet vett, és kinyitotta a szemét. – Mivel?

– Ezzel a levéllel. – Laura hangja magas és feszült volt. – Ezzel a szörnyű, formális levéllel, hogy fogadjam el a házra tett ajánlatot. – Formálisnak kell lennie, anyám. Az ügyvéded vagyok… Laura hallgatott. Simon érezte az anyja hallgatásának súlyát, így megpróbált óvatosan fogalmazni. – Anyám, te kérted, hogy legyek a jogi képviselőd ebben az ügyben. Tisztességes, szakmai módon kell eljárnom, mert ebben az ügyben dolgom van egy másik ügyvéddel is, és be kell tartani bizonyos formai szabályokat. – Elfogadom – közölte ellentmondást nem tűrő hangon Laura –, de miért kell ilyen nyelven írnod nekem? – Mert bizonyítanom kell, hogy megfelelő módon képvisellek… – De mégsem kellene úgy írnod nekem, mintha alig ismernél! Simon, kérlek, ne bánj velem úgy, mint valami bolonddal. Egész életemet ügyvédek között éltem le. Persze, hogy ismerem a jogi nyelvet. De a világos jogi nyelvezet és a hideg közöny között van különbség. Simon elvette a fülétől a kagylót, és az asztalra tette. Távoli csipogás hallatszott belőle. Tízig számolt, aztán felvette a kagylót. – Anyám. Laura sírt. – Napról napra rosszabb, minden nap arra gondolok, hogy már csak hónapjaim vannak itt, talán heteim, talán ez az utolsó, amim van, ez teljesen én vagyok, ez… – Kérlek – mondta Simon. Kis csönd lett a vonal túlsó végén, aztán Laura nagy nehezen kibökte: – Úgy félek. – Tudom. – Nem tudom elképzelni, hogy fogok élni, mi lesz velem. – Tudom. – Úgy érzem, nincs identitásom. – De van – mondta Simon. – Mindnyájunknak van. Attól, hogy önmagunk vagyunk. Nem az adja az identitást, hogy hol élünk, hogyan élünk… – Elhallgatott. – Akkor lehet, hogy én más vagyok – mondta Laura. – Nézd, anyu, sajnálom a levél hangvételét, de így kell írnom neked. Bizonyítanom kell, hogy a lehető legjobb jogi tanácsot adtam neked. És a legjobb tanács, amelyet mint ügyvéded, és mint fiad adhatok, hogy fogadd el a házra tett ajánlatot! Igazán kiváló ajánlatot adtak. Szünet. Aztán: – Értem – szinte suttogva. – Azt jelenti, hogy vehetsz egy másik házat. Szép házat, kerttel. – Simon… – mondta Laura. – Tessék?

– Ide tudsz jönni? – Most? – Igen – mondta Laura. – Anyu… – Kérlek – mondta Laura. – Kérlek! Tudom, hogy képes leszek rá, ha idejössz, és beszélünk róla. Egészen másképp érzem magam, ha itt vagy. Akkor menni fog. – Anyu – mondta Simon –, munkanap van, hétköznap. – Gyere délután, ma délután. Csak egy órára. – Nem tudok – mondta Simon. – Miért nem tudsz? Nyilván beugorhat helyetted valaki más. – Nem a munkáról van szó – mondta Simon. – Hanem Jackről. – Mi történt Jackkel? – Nagyon kiborult valamin. – Min? – Nem számít… – De igen – mondta Laura. Ismét felfelé kúszott a hangja. – Mi az? Kábítószer? – Nem – felelte a kelleténél hangosabban Simon. – Semmi ilyesmi. Az első… Faképnél hagyták. Nagyon kibukott. – Faképnél hagyták? – Igen. A barátnője… – Azt akarod mondani nekem – kiabált Laura –, hogy nem jössz el hozzám, mert Jack összezördült a barátnőjével? – Nem úgy van. Ez komolyabb, mint… – Mint micsoda? – Úgy értem, bonyolultabb, érzelmileg… – Fontosabb! – visította Laura. Simon nagy levegőt vett. – Igen – mondta, és letette a kagylót. Merrion tárgyalását elhalasztották. A tisztviselők nem érték el indulás előtt otthon, ő meg elfelejtette bekapcsolni a mobilját, így lényegében fölöslegesen ment be. – Elnézést kérek, Miss Palmer – mondta a rangidős tisztviselő. Merrion bosszúsan nézett a férfira. Miért nem tudja egyszerűen azt mondani, hogy bocs, mint mások? – Semmi baj, Michael – hangsúlyozott minden egyes szót Merrion. – Úgyis fel kell készüljek hétfőre. – Volna itt valami, ami most futott be – mondta a férfi –, egy szöktetési kísérlet Readingben… – Adja másnak – felelte Merrion, és bement a dupla ajtón. A szobája úgy volt, ahogy hagyta, az elhalasztott ügy aktája készen az íróasztalán, a parókája a kilincsen, az előző napi újság a szemétkosárban. Ledobta az aktatáskát

és a ridikült a földre, s az ablakhoz ment. Napos idő volt, vakító, így igen jól látszott a vastag porréteg az ablakpárkányon. Merrion sóhajtott, és körmeivel dobolt a párkányon. A hangulatához inkább esős idő illett volna. Megfordult, és az íróasztalhoz ment. Nem hagyott senki üzenetet. Guy reggel hívta otthon, mint mindig, hogy a szokásos vonattal érkezik, és el szeretné vinni vacsorázni, kárpótlásul az előző estéért. Kis híján azt felelte: „Ne fáradj.” Csak az utolsó pillanatban fogta magát vissza, és felelte azt, hogy: „Kedves tőled.” Nem olyan hangon mondta, ahogyan szerette volna, de legalább mondta. – Drágám – válaszolta kicsit gunyorosan Guy. – Drágám, ne veszítsd el a humorérzéked. Csak egy vacsora volt. – Igen – felelte. Pedig azt szerette volna mondani: „Nem, nem csak egy vacsora.” Most már mindennek jelentősége volt, visszhangja, rejtett tartalma. Úgy érezte – és korholta magát az érzésért –, hogy egyszeriben harcolnia kell valamiért, ami hét éven át erőfeszítés nélkül és tökéletesen az övé volt. Azt vette észre, hogy Guyjal akar mutatkozni, azt akarja, hogy lássák vele, és hogy együtt vegyenek részt mindenben. Erről szólt volna az előző este, hogy elmenjenek vacsorázni egy étterembe, ahol nem hogy nem baj, ha együtt látják őket, hanem kifejezetten jó, és végre elkezdődjön a folyamat, amelynek révén egy párnak fogják ismerni őket. Leült az íróasztalhoz, és félretolta az iratokat. Szégyellte, amiért úgy érezte magát, ahogy, mert úgy viselkedett, ahogy, s mert nem volt képes igazán sajnálni szegény, ügyefogyott, összetört szívű Jacket. Kedvelte a fiút. Azért találta annyira vonzónak, mert annyira befejezetlen volt, mert minden erőlködése ellenére valamiféle lágyság érződött mesterkélten flegma viselkedésén. De az igazság az, hogy előző este féltékeny volt rá. Egyszerűen dühös és féltékeny. Amikor Guy másodszor telefonált – Jack éppen zuhanyozott –, Merrion szerette volna, ha a férfi valóban sajnálkozik, hogy tényleg szomorú, amiért nem mehetnek együtt vacsorázni. Guy valóban sajnálkozott, de csak finoman. A legfontosabb Jack volt neki, meg az együtt töltött estéjük és kettejük rendkívülire sikeredett beszélgetése. – Valóban könnyű volt beszélni Jackkel – mondta Guy –, holott egy tizenhat évessel beszélgetni már csak a negyvenöt évnyi korkülönbség miatt is nehéznek kellett volna lennie. De nem volt az. Inkább felismerésként hatott. – Nagyszerű! – mondta Merrion. – Ő sem ítél el – mondta Guy. – El tudod képzelni, ez mekkora megkönnyebbülés? – Ó, igen. – Többet gondolkodott rajta, mint gondolnád. Azt hiszem, ez a fiúkra jellemző. A lányok beszéd közben gondolkodnak. A fiúk csak az egyiket teszik, azután néha a másikat is. Fura, de Jack nem nagyon hasonlít Simonra. – Ó! – Ki kell szednem a zuhany alól, és ágyba kell dugnom. Olyan a lakás, mintha

bombatalálat érte volna. Hogy képes erre egyetlen kölyök, akinél semmi sincs, csak amit visel? Merrion lenézett a mappájára. Tele volt krikszkrakszokkal, olyan aszimmetrikus ábrákkal, amelyeket kiskora óta rajzolt minden fecnire, margóra. Aztán a betűk. Szeretett betűket rajzolgatni. Minden tele volt M betűkkel a legkülönbözőbb méretekben és formákban. Az itatós alján párosával sorakoztak a betűk: „MS, MS, MS. Merrion Stockdale.” Nézte. Guy is Stockdale. Jack is. Alan és Simon és Carrie is. És Laura. Mindenki Stockdale. És Merrion irigyelte őket. Ennek a Stockdalevalaminek a része akart lenni, viselni akarta Guy jelét, ami őt Guy tulajdonává tehette. Valóban? Tényleg meg akar-e adni minden okot Guynak, hogy őt a Stockdale család tagjává tegye? Lehet, hogy ez behódolás, nem pedig csatlakozás? Előfordulhat, jutott hirtelen az eszébe, hogy ő fontosabb lesz Guynak, mint Jack, mint Simon, sőt mint Laura, ha Laura megbetegedne? Ha belőle Stockdale lesz, mi lesz Merrion Palmerrel? Előfordulhat, hogy csak egy ügyvéd lesz, pénzkereső, a gyerekrablási ügyek és következményeik szakértője, és az a nő, aki hét éven át Guy szeretője volt, nagy becsben tartott és kizárólagos szerelme, elmosódik, Merrion Stockdale-lé válik, és semmi sem marad belőle? Merrion mozdulatlanul ült. Az asztal alatt egymás mellé tette a két lábát, két keze az ölében pihent. – Gondolkozz! – suttogta maga elé. Amikor Charlie megkérdezte Alant, tud-e főzni, Alan azt hitte, csak az iránt érdeklődik, hogy tud-e. – Persze, hogy tudok. – Az jó – mondta Charlie –, mert én nem. Úgy vigyorgott Alanre, mint aki olyan viccet tud, amelyet Alan nem ismer. – Mosógépet kezelni? – kérdezte Charlie. – Igen… – Vasalni? – Többé-kevésbé. Mi ez? – Csak biztos akartam lenni… – Miben? – A háztartási ismereteidben, mielőtt hozzám költözöl. Alannek leesett az álla. – Charlie… – És hozzám költözöl? Alan eksztázisba esett. Tudta, hogy Charlie szerelmes belé, szeret vele lenni, de volt Charlie-ban valami olyan felszabadultság és fékezhetetlenség, hogy Alan sosem merte remélni, hogy Charlie felteszi neki a kérdést, amelyre annyira várt. Emlékezett rá, hogy csak bólogatni tudott, mint valami felhúzható játékszer. És most itt volt. Charlie konyhájában. Kidobta Charlie összes szemetét, a rég

lejárt konzerveket és krémeket. Nagyon élvezetes volt. Olyan érzés, mintha a lejárt élelmiszerekkel együtt kidobta volna Charlie múltját is, mindazokat, akiket Alan előtt szeretett, vagy csak ismert, vagy csupán egy bolygón élt velük. Megszabadult mindattól, ami már nem számított, amin túl volt, hogy helyet csináljon ne csak valami újnak, de tartósnak is. A tartósságnak ez az érzése töltötte el félelemmel vegyes áhítattal Alant; az érzés, hogy rátalált pontosan arra, amit éveken át keresett, arra a személyre, aki értelmet ad mindennek. Kérdezte is Charlie-tól kicsit piásan az egyik este, hogy eltűnődött, vajon úton voltak-e egymás felé már évek óta, s bár közben a különböző nehézségek mindig eltérítették őket, de kitartottak, mert egyszerűen így rendeltetett. És Charlie, aki annyira szeretett tréfára venni mindent, a legkomolyabb dolgokat is, egyszerűen azt mondta: – Tudom. Charlie a legkülönlegesebb élelmiszereket halmozta fel. Voltak különleges keleteurópai zöldségei, kisbabáknak való pudingjai, és már-már szétmálló zacskókban tartott fűszerei. Úgy festett, mintha ötletszerűen vette, aztán nyomban el is felejtette volna őket, mert Alan tudta, hogy addig a percig, amíg nem találkoztak, Charlie étteremben étkezett, vagy unalmas hamburgereket evett. – Eszem zöldséget – mondta Charlie. – Persze, hogy eszem. Szeretem a főzelékféléket. Csak soha nem jutnak eszembe. Alan alig várta, hogy változtasson Charlie étkezési szokásain, és fogyasszon főzelékféléket, olívaolajat és organikus kenyeret. Kihajított egy üveg megbuggyant savanyított káposztát, és élvezte, ahogy nagyot koppan a szemétben. A nappaliban élesen megcsörrent a mobilja. Mosolyogva sietett oda, arcát és hangját előkészítette Charlie-ra, hogyan ugrassa, amikor bejelenti, hogy a műtét ismét elhúzódott, és még két balesetes vár rá a kórházban. – Halló – mondta a Charlie számára fenntartott hangon. – Alan – mondta Laura. Alan arckifejezése azonmód megváltozott. – Szia, anyu… – Sok a dolgod? – Nem kifejezetten… – Hol vagy? Alan rápillantott az újságokkal és levetett pulóverekkel teli kanapéra. Laura nem tudott Charlie-ról. – Otthon. – Ó – mondta Laura. – Mi a baj, anyu? – Simon letette nekem a telefont – felelte feszülten Laura. – Tessék? – Ma reggel. Felhívtam, hogy miért írt nekem olyan förtelmesen hivatalos levelet,

és azt mondta, valami családi válság van, és letette. Alan odament a kanapéhoz, és leült. Az ölébe húzta Charlie egyik pulóverét, és úgy simogatta, mint egy macskát. – Miféle válság? – Ó – felelte bosszúsan Laura –, vihar egy pohár vízben Jack meg egy lány közt. – Moll? – kérdezte Alan. – Nem tudom. Miért is tudnám? Jack tizenhat éves, és karácsonyig még legalább egy tucatszor fogja szerelmesnek érezni magát. Alan kisimította, és gondosan behajtotta a pulóver egyik ujját. – Szerintem eléggé komoly volt, anyu. Jacknek mindenképpen. Az első alkalom… – De nem összehasonlítható az én helyzetemmel – mondta Laura. – Nem. Alan nem szólt semmit. Behajtotta a pulóver másik ujját is. – Ott vagy? – kérdezte Laura. – Igen… – Simon azt akarja, fogadjam el a házra tett ajánlatot. Utasított, hogy fogadjam el. Küldött nekem egy abszolút rémes, formális levelet, amelyben megparancsolja. – Az ár korrekt, anyu. És Simon az ügyvéded. – Tudom. Persze, hogy tudom. – Te kérted meg, hogy legyen az ügyvéded. – Mert azt hittem, érti. Nem mehettem olyan ügyvédhez, aki nem ismeri a történetünket, s nem tudja, hogy mi volt apád meg köztem. Nem lehettem pusztán statisztika, számsor, tipikus példa. Azért kértem meg Simont, mert ő tudja. Mert őt érdeklem. Támogatóra volt szükségem, Alan, akihez fordulhatok, aki érzi, hogy mit érzek, aki átveszi a szerepem. Tényleg nem érted? Alan a kanapéra terítette a pulóvert, úgy, hogy ráhajthassa a fejét. Csukott szemmel szólt a telefonba. – Te kérted a tanácsát, anyu. A lehető legjobb tanácsot adja neked. Te pedig nem fogadod meg. – Nem – mondta Laura. Alan kinyitotta a szemét. – Tessék? – Nem fogadom el ezt az ajánlatot. Nem adom el Hill Cottage-t. Alan hirtelen felült. – De muszáj. – Miért? – Mert közös tulajdonotok apuval, és meg kell osztani. – Az apád problémája – mondta Laura. – A dolgok nem így működnek – mondta türelmesen Alan.

– Hogy érted ezt? – Úgy értem, nem állíthatod meg a dolgokat végleg. Késleltetheted, de nem akadályozhatod meg. Kulcs csörrent a zárban. Nyílt, majd csukódott a bejárati ajtó. – Megjöttem! – kiáltotta Charlie. – Ki az? – kérdezte Laura. Charlie megjelent a nappali ajtajában. Kócos volt, a nyakkendője meglazítva. Alan szíve hevesen vert. – Egy barátom… – Meg kell tenned nekem valamit – mondta Laura. Charlie lábujjhegyen a kanapéhoz ment, s leült Alan mellé. A telefonra mutatott, majd felhúzta a szemöldökét. – Anyám – mondta hangtalanul Alan. Charlie elvigyorodott, elkapta Alan szabad kezét, s bekapta ujjait. – Mit? – kérdezte Alan. – Meg kell mondanod a nevemben Simonnak, hogy nem fogadom el a Hill Cottage-ra tett ajánlatot. Velem nem bánhat így egyikőtök sem. Charlie gyöngéden rágcsálta Alan ujjait. – Oké… – Figyelsz? – Igen – mondta Alan halkan, miközben Charlie-t nézte. – Akkor hívd fel Simont – mondta Laura. – Hívd fel, és hívj vissza! – Oké. Anyu, most… – Mi az? – Mennem kell – mondta Alan, és elvette a fülétől a telefont. Charlie kivette a kezéből, és kikapcsolta. Alanre kacsintott: – Hacsak nem akar beszállni anyád is… Amikor Jack meglátta Simont az iskola előtt, nyomban pánikba esett. Simon soha nem jött érte óvodáskora óta, és a járda szélén állva, kezével az állandóan gyűrött öltönye zsebében nyomban azt a képzetet keltette Jackben, hogy valami borzasztó nagy baj történt. Rögvest megfeledkezett a nyomában kutyaként loholó Adamről és Richről, és az apjához rohant. – Mi történt? – Semmi – mondta Simon. Mosolyogni próbált. – Anyu hol van? – A munkahelyén – mondta Simon. Nyújtotta a kezét, hogy megérintse a fiát, de elbizonytalanodott. – Hol lenne? – Jól van? – Persze…

– Rach és Ems? Simon megérintette Jack vállát. – Mindenki jól van, Jack. Senkinek semmi baja. Nem hoztam rossz hírt. Semmi sem történt. Jack az apjára nézett. – Akkor miért vagy itt? Simon kissé megrántotta a vállát. – Rosszul éreztem magam – nyögte ki nagy nehezen. – Úgy éreztem… szóval úgy éreztem, cserbenhagytalak… Jack hátralesett. Adam és Rich vagy kétméternyire álltak, próbáltak úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Jack biccentett feléjük. – Sziasztok! – mondta nekik. Adam felnézett. – Később? – kérdezte. – Nem – felelte Jack. – Holnap. Nem akarta, hogy Adam megkérdezze, jól van-e. – Jól vagy? – kérdezte Adam. Jack bólintott. Rich megrántotta Adam ingujját. – Akkor szia, Jack – mondta. Jack ismét biccentett. A srácok pedig eloldalogtak. – A barátaid? – kérdezte Simon. – Igen. Néhány… – Figyelnek rád? Jack vállat vont. – Úgy fest… – Sajnálom – mondta Simon. – Mit? – Hogy nem én voltam. Vagy anyu. – Mehetünk? – lépett le a járdáról Jack. Simon próbált lépést tartani vele. – Nem akartalak zavarba hozni a barátaid előtt… – Nem hoztál zavarba. – Csak látni akartalak, megmondani, hogy sajnálom. Jack leszegte a fejét, gyorsított. – Megtetted. Oké. Megmondtad. – Kérdezhetek… valamit? – Simon kerülgette az embereket, hogy tartsa a lépést Jackkel. Jack bólintott. – Amikor… amikor rájöttél… – elhallgatott. Jack megállt. – Mi az?

– Amikor rájöttél – Simon is megállt, a fia szemébe nézett –, miért nem hozzám jöttél vagy anyuhoz? Jack sóhajtott. Az iskolatáskáját áttette az egyik válláról a másikra. – Nem lehetett. – Miért nem? Ismertük Mollt, tudtuk, mit jelent neked… – Apu – szakította félbe Jack. – Mi az? – Nem figyeltél – mondta Jack. – De nem is próbálkoztál velünk – ellenkezett őszintén Simon. – Nem lehetett. – Miért? – Nem lett volna semmi értelme – indult el ismét Jack. – Meg tudod mondani nekem… – Már régen semmi értelme. A papa-ügy óta. Mindig fáradt és elfoglalt vagy, ha meg nem, akkor nem vagy otthon. – És anyu? – kérdezte Simon. – Szintúgy – mondta kurtán Jack. Megálltak egy közlekedési lámpánál. Simon Jack karjára tette a kezét. – Naponta legalább húsz útkereszteződésen átmegyek egyedül – mondta Jack. – Én nem – mondta Simon. Azt várta, hogy Jack lerázza a kezét, de nem tette. A lámpa zöldre váltott, és együtt keltek át. – Ezért elmentél a papához. – Igen. – Meg tudod mondani, miért? Jack hunyorított. – A papa oké. – Lehetne kicsit bővebben? Jack ismét megállt. Elnézett Simon mellett. – Beszélgetett velem. – Csak ennyi? – Figyelt, és időt szakított rám – mondta Jack. Gyorsan Simonra nézett, és nagyon lassan mondta. – Nem azt éreztette velem, hogy egy zűrös, tinédzserkorban lévő istenverés vagyok. Simon arca megrándult. – Értem. – Abban a szutyok lakásban – folytatta Jack. – Csak a ruhái meg pár könyv van ott. De soha… – Mit soha? – Soha nem kért, hogy sajnáljam. Ő sajnált engem. – Igen.

– Mert tudta – mondta hangosan Jack. – Tudja. – És én nem? – kérdezte bizonytalanul Simon. Jack lesütötte a szemét, és belerúgott az egyik kiálló kőbe. – Nem tudom, mit tudsz – mondta. – Honnan tudnám? Sosem mondasz semmit.

TIZENHATODIK FEJEZET Rachel kissé nyitva hagyta a hálószobája ajtaját. A folyosón égett a lámpa, így látta, hogy Emma ajtaja csukva van. Emma a vacsorát félbe hagyva lefeküdt, azzal, hogy fáj a feje. – Ugyanaz a fejfájás? – kérdezte Carrie, aki úgy festett, mint akinek szintén fáj a feje. – Nem tudom – felelte Emma. – Ugyanott? Emma fészket formált a spagettiből, aztán egy adagot a villájára tekert. – Nem emlékszem. Carrie az egyik konyhai fiókban talált egy csomag paracetamolt, beadta Emmának, aztán felkísérte, és ágyba dugta, mintha hatéves lenne. Amikor lejött, Rachelhez fordult: – És ha a látásával van valami? – Sosem veszed rá, hogy szemüveget hordjon. Bezsongna. – De miért fáj mindig a feje? Rachel az esti újság színes mellékletét olvasta. Abban volt egy cikk arról, hogy a stressztől egyes lányok lefogynak, mások meghíznak. – A stressz – mondta. – De Emma miért stresszelne? – kérdezte Carrie. Rachel vállat vont. Ha Carrie nem vette észre, hogy stresszes volt az egész este – Simon először a szuper apát játszotta Jackkel, majd ragaszkodott hozzá, hogy kettesben menjenek el inni valamit –, akkor semmi értelme, hogy elmagyarázza. Jack úgy festett, mint aki nem tudja, mit tegyen, mintha nem jönne rá, mit várnak tőle. Még a spagettijét sem ette meg, csak néhány sonkadarabot, a paradicsomszószt pedig otthagyta, mint Emma. Rachel megette a maga adagját. Bánta már, de megette. Próbált nem gondolni rá, hogy néz majd ki a hasa a zuhany alatt. – Elmosogatok – mondta Carrie-nek. Carrie gyógyteával teli bögrét tartott a kezében. A haja a vállára omlott. Ráférne egy hajmosás, de egy rendes fésülés mindenképpen, gondolta Rachel. – Tényleg? Rachel felállt. – Igen. – Ne fáradj – mondta Carrie. – Nagyon kedves tőled, de megcsinálom. Muszáj csinálnom valami gondolkodást nem igénylőt, amíg apu és Jack haza nem jönnek. – Oké. – Van leckéd?

– Ne kérdezd meg mindig – mondta Rachel. – Bocs! Csak a megszokás… Rachel végignézett az asztalon. Ijesztőnek találta, hogy könnyedén meg tudta volna enni, amit Jack meg Emma meghagytak. Behúzta a hasát. – Később találkozunk – mondta. Carrie felemelte az arcát. – Kérek egy puszit. – Nem szoktál… – Most kérek. Rachel lehajolt, puszit nyomott az anyja arcára. Carrie bőre száraz volt. Trudy szerint Carrie csinos, de nem hozta ki magából a maximumot. – Hogy érted azt, hogy a maximumot? – kérdezte Rachel. – Nem hoz ki magából semmit. Odafönn Rachel lefeküdt az ágyra. Felemelte előbb a bal, aztán a jobb lábát, majd egyszerre mindkettőt, és érezte, hogy a hasa kellőképpen húzódik. Tudta, hogy ezeket a gyakorlatokat a földön fekve kellene csinálnia, na, de este? Ez már mégiscsak túlzás lett volna. Az oldalára fordult, és kilesett Emma csukott ajtajára. Arra gondolt, bemegy, odaül Emma ágya szélére, és felpróbálja a Soniá-tól kapott pillangós hajcsatokat. De nagy balhé lenne belőle! Emma nem akarná, puszta undokságból, és visítana, már akkor, amikor Rachel a hajcsatokhoz nyúlna, mire Carrie feljönne, és jelenetet rendezne. Emma pedig közölné, hogy még jobban fáj a feje. Odalenn megszólalt a telefon. Rachel fülelt. – Halló? – hallotta Carrie hangját. – Halló? – azután egészen más hangon. – Ó, szervusz, Laura. Rachel az ágyról lassan legördült a padlóra. Kikúszott a folyosóra, és a korlát mögött lapulva leste a konyha nyitott ajtaját. – Nincs itthon – mondta Carrie. Rachel csikorgást hallott a konyhából, mintha Carrie széket húzott volna a pulton lévő telefonhoz. – Elment, Laura – mondta Carrie. Hangosan beszélt, hangosabban, mint ahogy telefonban szokott. – Elment Jackkel. Nem. Nem tudom, mikor jönnek haza, nem kérdeztem meg. Szünet. Rachel elképzelte Carrie-t a széken, könyökével a pultra támaszkodva, amint a haja előrehull a kagylót fogó kezére. – Nem hinném, hogy rád tartozik, Laura – mondta Carrie. – Ha Simon meg a fia együtt mennek el valahová, nem gondolom, hogy kötelességük beszámolni neked az okáról. Igen, Jack kiborult a héten, de ez családi ügy… Elhallgatott. Rachel kissé felemelte a fejét. Nyílt Emma hálószobájának az ajtaja, és a résen át megjelent Emma a rózsaszínű pizsamanadrágjában meg a fehér, elöl

szívecskékkel díszített felsőben. – A nagyi? – kérdezte hangtalanul Emma. Rachel bólintott. – Nem! – kiáltotta szenvedélyesen Carrie a konyhában. Emma jobban kinyitotta az ajtaját, és leült a küszöbre. A fülhallgató a nyakában lógott. – Anyu…? – súgta Emma. – Pszt! – intette le Rachel. – Igen, jól hallottad – mondta Carrie. – Tökéletesen. Nemet mondtam. Azt mondtam… azt akartam mondani… hogy nem szólok Simonnak, hogy hívjon fel, amikor hazajött. Lehet, hogy meg sem mondom, hogy telefonáltál. A szék lába megcsikordult a konyhakövön. Carrie nyilván gesztikulált. – Mert elege van! – ordította Carrie. – Mert elegem van! Mindnyájunknak elegünk van a követeléseidből, a panaszaidból és abból, hogy egyáltalán nem vagy hajlandó magadat okolni semmiért! Elviselhetetlenné teszed az életünket, hatalmas nyomást gyakorolsz Simonra, ő meg továbbadja nekünk, és mindannyian szenvedünk! Ismét hirtelen elhallgatott. Emma is előrekúszott a Rachellel szemben lévő korlátig. – Nem érdekel! – kiáltotta Carrie. – Már fütyülök rá! Tőlem kisírhatod a szemed, elveszítetted minden együttérzésemet! És mondok neked még valamit, Laura, amit hónapokkal, talán évekkel ezelőtt kellett volna mondanom. Ha harcolni akarsz velem Simonért, én nemcsak hogy foggal-körömmel fogok harcolni, hanem végül győzni is. Hallod? Én fogok győzni! Lecsapta a telefont. Rachel és Emma felültek. – Úúúú – mondta Emma. Rachel nem válaszolt. A lépcsőhöz kúszott, s ott kuporgott, mint aki azon töpreng, lemenjen-e. Hallották, hogy Carrie feláll, átvág a konyhán, és letép egy darabot a konyhai törlőpapírból. Azután mást is hallottak: kis, szaggatott, szánalmas neszt, mint amikor egy apró állat szenved. – Jaj, istenem – suttogta Emma. – Rach, anyu sír. Guy nem tudott nyugodni. Próbált aludni; azt hitte, képes lesz rá, ám Merrion rádiós órájának világító, zöld számai először két óra tíz percet, aztán kettő ötvenötöt, majd háromnegyed négyet mutattak. Guy óvatosan felkelt, és kiment a konyhába. Nem gyújtott villanyt, nehogy felébredjen Merrion, és megkérdezze, jól van-e. Mire ő azt felelné: „Teljesen”, mire Merrion kijelentené, hogy: „Nem igaz”, és újrakezdődne az egész. Becsukta a konyhaajtót, és meggyújtotta a konyhapulton álló lámpát, amely olyan érdekes fényeket és árnyakat adott. Azelőtt Guy sosem tartotta a fényt esztétikumnak: Hill Cottage-ben csak az számított, eléggé sötét van-e a tévézéshez, s eléggé világos-e az olvasáshoz. De Merrion gondolt a fényre: a különféle lámpák kis

fényfoltokat képeztek, s megváltoztatták a hangulatot. Merrion annyira másként látta és láttatta a dolgokat, hogy Guy szemlélete is teljesen megváltozott általa. Megtöltötte és bedugta a vízforralót. Nem tudta, valóban inni akar-e, de úgy érezte, az italkészítés szertartása megnyugtató. Guy édesanyja állandó álmatlanságban szenvedett, és szertartások sorával próbálta megoldani a problémát, bizonyítandó, hogy nem marad alul. Vagy egy tucatszor újraágyazott magának, szétmajd összehúzta a függönyt, és kitartóan lépcsőzött. Guy maga előtt látta őt a nyolcvanas éveiben, az apja régi pizsamájában, amint lefelé tart Hill Cottage-ban a lépcsőn, és közben számol: „Ötven lépésnek kell lennie. Negyvenkilenc nem jó és ötvenegy sem.” Hatalmas energia lakozott benne mindvégig. Még két hónappal a halála előtt is segített Laurának trágyát szerezni a zöldségeskerthez. A kert volt az egyetlen, ami összekötötte Laurát és Guy anyját. Ez volt az egyetlen hely, ahol Laura nem érezte magát alkalmatlannak, és Guy anyja legalább valamit megértett menye természetéből. „Örülök, hogy van ez a kert – mondta Guy anyja. Aztán szinte töprengve hozzátette: – Vértelen lány ez a te Laurád.” Guy azon töprengett, mit gondolna az anyja, ha most látná Laurát. És vajon Merrionról mi lenne a véleménye? A nagy elmélkedés közepette teafiltert keresett. Mit gondolna a fiáról, aki az ötvenes éveiben, nagyapa korában találta meg az igazi szerelmet? Guy anyja biológiatanár volt, de számára a szív létfontosságú és zseniális szerv volt, nem pedig az öröm és a fájdalom lakóhelye. Guy és fivérei azt feltételezték, anélkül, hogy közelebbről megvizsgálták volna, hogy a szüleik házassága nemcsak két ragyogó elme találkozása, hanem kölcsönös rajongás is. De hát tulajdonképpen nem tudhatták, nem igaz? A szüleik nemzedéke körében nem volt szokás a panaszkodás, és ha a házasságukban volt valami gond – ami biztosan előfordult –, azt soha nem tudta meg senki. Szegény, öreg anyukám! Ugyanakkor szerencsés, öreg anyukám, gondolta Guy, miközben forró vizet töltött Merrion egyik fehér bögréjébe a teafilterre. A szabályok kalitkába zárták, ugyanakkor biztonságot is nyújtottak. Guy eloltotta a lámpát, és ismét kinyitotta a nappali ajtaját. Tiszta éjszaka volt, és az égbolt meg az utca fénye betöltötte a szobát. Guy leült a kanapéra, és letette a bögrét az asztalra. A párnák még gyűröttek voltak ott, ahol korábban félig ültek, félig feküdtek. Hátradőlt, felnézett a mennyezetre, a parányi, vakító fényű reflektorok sorára, amelyek felkapcsolva olyan rendkívüli hatást keltettek. Olyan, mint Merrionnal lenni vagy nélküle, mint félhomályban botladozni, vagy friss és új szemmel látni egyszeriben mindent. Ha lehetséges lenne – fintorodott el a sötétben – megőrizni ezt a frissességet, anélkül, hogy furcsasággá válna, megakadályozni, hogy ütközzön más dolgokkal, amelyekkel nem létezhet együtt. – Nem bírnám elviselni – mondta vacsora közben Guy –, hogy bármiben korlátozzalak.

Merrion valami furcsa salátát evett. Nem nézett Guyra, egy borsmustárlevelet próbált a villájával négyrétre hajtani. – Ezt már megbeszéltük. – De nem oldottuk meg – ellenkezett Guy. – Amikor Jack nálam volt, rájöttem, mennyire fiatal vagy. Sokkal közelebb vagy korban hozzá, mint hozzám. Sokkal. Merrion bekapta a levelet, majd a szárát is. – Megint kisbabákról beszélünk? – Szerintem az része… – Talán nem akarok gyereket. – Ne légy gyerekes – mondta gyöngéden Guy. – Úgy unom – mondta Merrion –, hogy állandóan újabb problémákkal állsz elő. Azelőtt nem tetted. – Te pedig mindig mondtad, hogy lesznek. – Vannak. De nem muszáj állandóan beszélni róluk. – Sem figyelmen kívül hagyni őket. Merrion szétterített, majd a tányérja szélére tolt egy szelet paprikát. – Nem hagyok figyelmen kívül semmit – mondta. – Csak nehezen boldogulok a mániáiddal. Nagyon nehéz, Guy, ha szellemileg mérföldekre vagy tőlem. Tudom, hogy nehéz most neked, hogy Laura lehetetlen, a lakás borzalmas, és a gyerekeiddel nehéz, de meg kell mondanom, hogy úgy látom, mintha mindez vonzana, mintha visszatérnél valamihez, amit jóval előttem ismertél, olyan helyre húzódnál vissza, ahová nem tudlak követni. Guy a száránál fogva forgatta a borospoharát. – Soha, senkit nem szerettem úgy, mint téged. – Tudom – mondta Merrion. Letette a villáját. – De nem ez a lényeg, igaz? Guy a tányérját nézte. – Újra megtaláltad a családodat, igaz? – kérdezte Merrion. – De azt akarom, hogy része légy annak a családnak… – És ez jó? – kérdezte Merrion hangosabban, mint szerette volna. Guy felemelte a fejét. – Hogy jó-e? – Nekem – folytatta Merrion. – Jó nekem, ha a családod része vagyok? Erről szólna a kettőnk története? Ez lett volna a célunk az évek során? Guy a fejét rázta. Szinte nem is hallatszott, ahogy kimondta: – Nem. – Azután hozzátette: – Nem tudtuk, mi jön… – Nem akarok beszélni – tolta el a tányérját Merrion. – Nem akarok kimondani bizonyos dolgokat, mert egész egyszerűen nem állok még készen rá. Guy kinyitotta a szemét, és a teáért nyúlt. Nemigen volt íze: nem hagyta eleget ázni a filtert. Amit el akart mondani vacsoránál, de sehogy sem tudta rábírni magát, az volt, hogy nem tudta elképzelni a közös életüket a jövőben. Azelőtt mindig látta:

világos kép élt a tudatában, pontos ellentéte annak a fél-életnek, amelyet Laurával élt. Városi lakást látott, nagy lakást, tele az ő könyveivel és Merrion cuccaival. Egy házat látott valahol, talán a városban, melynek ajtaja egy kiskertre nyílik, és szól a zene. Néha még beszéltek is ezekről a képekről, azt a fényűző játékot játszva, hogy milyen lenne, ha szabadok lennének. És most, hogy a szabadság rendkívüli nehézségeken át lassan közeledni kezdett Guy felé, a jövőkép kezdett elmosódni. Ami még nyugtalanítóbb volt, hogy Guy gyanította: Merrion jövőképe is elmosódott, pedig mindig annyira felhőtlen, annyira megnyugtató volt.

TIZENHETEDIK FEJEZET Laura két tucat sarkantyúvirágot vásárolt. Gyönyörűek voltak: dús levelűek, erősek. Új szegélyt akart csinálni a fal mellett, ahol egykor a tehénistálló állt. A fal mellé pedig francia levendulát szeretett volna ültetni, amely átterjedhet a téglaútra is, amelyet ő maga rakott le hét éve, egy helybeli fiú segítségével. A srác nyári munkát keresett, mert motorra gyűjtött. Akkor augusztusban – Guy egy jogi konferencián volt Kuala Lumpurban, Laura emlékezett rá – a fiú három héten át segített Laurának cipelni és lerakni a téglákat egy nagy geotextíliára, amely megakadályozta, hogy kinőjenek a gyomok. Laura immár nem emlékezett a srác nevére, ami eléggé szörnyű volt. Steve volt, vagy talán Gareth? Nagyon vékony volt, alig szólalt meg, de jól tűrte, ha utasítgatták. Ahogy Laura az útra nézett, visszaidézte, milyen gondtalanul merült is bele egykor valami egyszerű és kreatív munkába. Amikor végzett a szegéllyel, arra gondolt, hogy kicseréli az ebédlő függönyeit, hogy harmonizáljanak a szegéllyel, mivel az ebédlő ablakai a keskeny pázsiton át a régi tehénistálló falára néztek. Tulajdonképpen végigjárhatná az egész házat, és kinézhetne minden ablakon, mintha kép lenne, és kigondolhatná, hogyan keretezze be azt a képet. A sarkantyúvirágokat gondosan elhelyezte a szegélyben, és hátrébb lépve megnézte, szín és méret tekintetében jól mutatnak-e egymáshoz képest. Ehhez nagyon értett. Mindenki mondta. Ahogy azt is, hogy mindenki másnál jobban ért a metszéshez, így az ő kertje tovább és sokkal dúsabban virágzott, mint bárki másé. Ezt még Wendy is elismerte, pedig ő nemcsak, hogy büszke volt a saját kertjére, hanem – ahogy a sokféléhez értő embereknél gyakran megesik – a dicséretet is ritkán osztogatta. Gyakorlatilag ki kellett állnia magáért, rámutatni, hogy talán másként csinálja a dolgot, mint Wendy, de azért ő is eléggé jó. Így történt a napokban is, amikor Wendy megjelent egy üveg borral, és a konyhaasztalra rakta. – Ezt isszuk. Nem kérek többet a teából és hozzá járó ostoba fecsegésből. Laura úgy döntött, hogy méltóságteljes lesz. Két poharat és dugóhúzót tett egy tálcára meg egy tálkányi japán csemegét, és bevitte a szalonba. Háttal állt Wendynek, amikor megszólalt: – Gondolom, megint azért jöttél, hogy lehordj. – Persze, hogy azért – dőlt hátra a karosszékben Wendy, és levette a szemüvegét. – Mi mást vártál? Húszezer fonttal többet ígértek ezért a házért a kínálati árnál, és te elutasítottad! Laura pontosan a palack nyakának közepébe illesztette a dugóhúzót. – Honnan tudod? – Az isten szerelmére, Laura! Mindenki tudja! És mindenki komplett őrültnek tart!

Egyedül én tudom, hogy gyakorlatilag kieszelted ezt az egészet. Laura elegánsan félig töltötte a poharakat, s halvány mosollyal az arcán vitte oda Wendynek. A karosszék mellett politúrozott asztalka állt, rajta kaméliamintás poháralátét. Laura gondosan a kamélia közepére tette a poharat. – Mi lenne, ha nem erről beszélnénk? – Tessék? – Mi lenne – tette a japán csemegét Wendy pohara mellé Laura –, ha nem arról beszélnénk állandóan, hogy mit csinálok rosszul. – És? – kérdezte Wendy. – Koncentrálj azokra a dolgokra, amiket szerinted jól csinálok. – Te jó ég! – mondta Wendy, és ivott egy korty bort. Laura leült a szemben lévő karosszékbe, s lábait illedelmesen egymás mellé tette. Immár szélesebben Wendyre mosolygott. – Mit csinálok jól? Wendy hevesen gesztikulált a szemüveget tartó kezével. – Hát, nem estél szét. – Nem. – Kifogástalanul nézel ki, mint mindig, és a kert meg a ház is. – Igen. Wendy feltette a szemüvegét. – Szóval ez rendben van. Jól csinálod. – Köszönöm – mondta Laura. Wendy előbbre dőlt. – De ez nem jelenti azt, hogy jó jegyet kapsz mindenre. Laura megmerevedett. – Megint kezded… – Igen – mondta Wendy –, megint. – Nem beszélek többet erről a házról – mondta Laura. – Döntöttem. – Nem dönthetsz. Nem hozhatsz egyoldalú döntést. A fele jogilag Guyé. Az ő tulajdona. Laura egyenesen maga elé nézett. Felszegte a fejét, a szokásosnál magasabbra, immár dacosan. – Teljesen világossá tettem az álláspontomat – mondta. – Többé nem vitázom róla. Továbbélem az új életemet. – Új életedet? – Ezen a helyen – mondta Laura. – Egyedül ebben a házban, amellyel próbálok kezdeni valamit. – Egy csöppnyit ivott a borból. – Lehet, hogy szobákat adok ki, s reggelit is készítek majd a vendégeknek. Azt olvastam, hogy személyenként huszonöt fontot is lehet kérni. Talán megteszem. Még nem döntöttem. Wendy nem sokkal később elment. Kissé sután és sietősen, még a bort sem itta

meg, ami bosszantó volt, lévén mindenképpen veszteség, már eleve az is, hogy kinyitották. Laura visszatette a palackba a dugót, és az üveget betette a fridzsiderbe. Talán Simonnak ízleni fog, amikor legközelebb jön. Azon tűnődve, hogy sorba rakja-e a sisakvirágokat a világostól a sötétkékig, vagy vegyesen, Laurában felmerült, hogy az iménti beszélgetése Wendyvel kis győzelemnek tekinthető. Egészen rendkívüli, hogy amikor egy mélységes sokk után az ember ismét kezébe veszi az életét, rájön, hogy van ereje ismét választani, dönteni, méghozzá úgy, hogy az számára kielégítő és kellemes is legyen. Volt egy borzalmas időszak, amikor azt hitte, el kell hagynia Hill Cottage-t, amikor úgy érezte, az egész személyiségét, egész identitását valahogy kiolvasztották belőle olyan emberek, akik egyszerűen nem látták, hol van létezésének magja, forrása. Akkor rémült volt, szinte kétségbeesett. Voltak pillanatok, amikor – annak ellenére, hogy rettegett Londonban vezetni – kis híján beült az autójába, hogy megkeresse Simon irodáját, abban a szörnyű, dél-londoni városrészben, amelyhez a fia ragaszkodott, és a nyakába vesse magát. Látta magát a lelki szemeivel, amint ott csüng, zokogva, és ráveszi Simont, hogy észrevegye végre, hogy ő az egyetlen ember, aki megmentheti őt attól, hogy kiradírozzák, megsemmisítsék. Azután valami csodálatos történt. Különös erő költözött belé, és a leginkább megmagyarázhatatlan módon éppen akkor, amikor Simon azt a rémes levelet küldte neki, amelyben valójában megparancsolta, hogy adja el Hill Cottage-t. Mintha egy hang szólalt volna meg a fejében: „Ne!” Érezte, ahogy elönti a megkönnyebbülés: a borzasztó fájdalom után az elképzelhetetlen jó érzés. „Ne egyezz bele! Ne add be a derekad!” – Nem kell – mondta szinte csodálkozva és hangosan a kutyáknak. – Nem kell elköltöznöm. Ezután már semmi sem bántotta annyira, ahogy korábban. Simon elkeseredése, Alan nyeglesége, még Guy árulása is elviselhetőbbnek tetszett, könnyebben megbékélt velük. Ahelyett, hogy szánalomra méltón futott volna utánuk, együttérzésért és megértésért könyörögve, valahogy a sor élére került, és a többiek futottak utána. Megfuttatja őket. Gondoskodik róla, hogy úgy legyen, amíg meg nem kapja, amit akar. A házból kihallatszott a telefon csörgése. Pár másodperc múlva a kutyák ugatni kezdtek, ezt az őrjítő szokást az utóbbi időben vették fel, hogy jelezzék neki, hogy a telefon – amelybe direkt hangos csengőt szereltetett a kert miatt – szól. Levette a kertészkesztyűjét, az ösvényen lévő szerszámok mellé dobta, és beszaladt a házba. – Halló? – mondta. – Halló? – Anyu – mondta Simon. Laura szélesen elmosolyodott. – Drágám! – Kifulladt a hangod.

– A kertben voltam. – Ó… – Új szegélyt ültettem. – Új… – Csodás lesz. Csupa kék és szürke. A régi tehénistálló fala mellett. Csönd volt egy ideig, aztán Simon megszólalt: – Meglátogathatlak valamikor? – Persze! – felelte vidáman Laura. A frigóban lévő borra gondolt. Vajon Simon hideg sonkát enne, vagy inkább valami sültet? Talán egy fél báránycombot. – Boldog lennék. Mikor? – Holnap? – kérdezte Simon. – Tökéletes. Gyere ebédre. – Nem akarok ebédelni, csak beugranék félórára – mondta Simon. – Ebédre – mondta határozottan Laura. – Fél egykor. – A telefonba mosolygott, és megigazította a frizuráját. – Vezess óvatosan. – Ez az utolsó alkalom – mondta Simonnak Ted. Simon bólintott. – Nem mintha nem éreznék együtt veled, de ez így nem mehet tovább! Annyira lefoglalnak a családi bajok, hogy csak félig vagy velünk. Simon ismét bólintott. Ted nyolc évvel volt idősebb Simonnál, de ha hangsúlyozni akart valamit, úgy viselkedett, mintha nemzedéknyi korkülönbség lenne köztük, mintha a fiának szemrehányást tévő apa lenne. Simon többnyire elviselte. Először is, Simon kedvelte Tedet, és Ted foglalkozott az irodában minden olyan üggyel, ahol személyi sérülés történt. Aki pedig ilyen ügyekkel foglalkozott, annak a biztosítótársaságok óránként százhúsz fontot fizettek. De ha az illető ügyvéd főleg munkaügyi, bevándorlási és lakhatási ügyekkel foglalkozott – mint Simon és Philip –, csak a jogsegély órabért kapta, amely az előbbinek mintegy a negyede volt. Ted ugyan sosem mondta, hogy főként ő fizeti a számlákat, de a viselkedésén mindig érződött. Simon felvette a zakóját. – Négyre itt leszek. – Négyre! – Csak az út másfél óra, oda is, vissza is. Ted csóválta a fejét. – Csak fél tíz van… – Nem tudok koncentrálni – mondta Simon. Fogta, és zsebre vágta a kocsi kulcsát. – Úgysem vennétek hasznom ma délelőtt. – Én is szeretem anyámat – mondta Ted. – De alapjában véve azt teszi, amit én mondok neki. Simon az ajtóhoz indult.

– Szerencsés ember vagy! A kocsija egy elhagyott udvaron állt az irodaépület mögött, ugyanott, ahol Ted és Paul autója is. A földszinti kebab-büfé hatalmas, ipari méretű szeméttárolói is ugyanitt voltak. Simon fejében már megfordult, hogy felhívja a helyi egészségvédelmi felügyeletet, ám a két kebab-büfés fivérből mindkettő 180 centiméternél magasabb volt, és már amúgy is gyanakodtak a felettük dolgozó ügyvédekre. Szinte maga előtt látta, ahogy kinyitja reggel otthon a bejárati ajtót, és bosszúszomjas görögök serege várja odakinn, ezért úgy döntött, békén hagyja őket. Más a bajjal megbirkózni, mint előidézni a bajt. Kikanyarodott az udvarból, és nyugat felé indult. Meleg, párás nap volt, és az autó légkondicionálója fáradt, poros levegőt fújt az utastérbe. Csupán Ted tudta, hová megy. Carrie nem, és Rachel sem. Ugyan mielőtt munkába indult volna, pár pillanatig látta őket, de nem néztek rá. Talán jobb, hogy nem tudják, Laurához megy; jobb, ha semmit sem tudnak, amíg a dolog nincs lezárva. Laura jobban nézett ki. Feltűnően jobban. Halványsárga blúzt viselt sötétkék nadrággal és az elmaradhatatlan gyöngy fülbevalóval. Majdnem boldognak, szinte kislányosnak látszott. Nem azzal a könyörgő függőséggel fogadta Simont, mint az utóbbi hónapokban, hanem belekarolt, és odavezette, ahová az új szegélyt ültette. Sarkantyúvirágok sorakoztak a gondosan megkapált földben, az ösvényen elhelyezett cserepekben pedig levendulák várakoztak arra, hogy Laura végleges helyükre ültesse őket. – Bájos – mondta Simon. Feltette a napszemüvegét. – Tudtam, hogy tetszeni fog neked – mondta Laura. – Téged mindig érdekelt a kertem. Simon az égre sandított. Egyáltalán nem tudott róla, hogy valaha is érdekelte volna bármilyen kert. A sajátja valóságos disznóól volt. Carrie is megmondhatta. Laura a teraszra vezette Simont, és leültette a kerti székre, a sötétzöld, vászon napernyő alá. Simon nem emlékezett erre a napernyőre. – Ez új? – Igen – felelte Laura. – Hát nem szép? Simon felnézett a napernyőre. Igen masszívnak látszott, famerevítőkkel, rézpántokkal. – Drága volt? – Kicsit. De biztosan sokáig eltart majd. Hozok neked egy pohár bort. Simon rámosolygott az anyjára. – Köszönöm, nem kérek, anyu. – Csak hogy megünnepeljük, hogy itt vagy… – Vezetek. – Csak egy pohárral…

– Kösz, nem, anyu. Különben sem azért jöttem, hogy bármit is ünnepeljek. Laura leült a Simon melletti székre. – Hogy érted ezt? Simon levette a szemüvegét. – Örülök… igazán örülök… hogy sokkal jobban vagy – mondta sután. – Úgy van! – Laura a fiára mosolygott. – Hát persze, hogy jól vagyok! Nem tudtam, mi lesz velem. De mihelyt rájöttem, hogy itt maradok, minden a helyére került. Simon előrehajolt, s a térdére könyökölt. Nézte a füvet, a szegélyeket, az üvegházat meg a ház mögött meredeken emelkedő domboldalt. – Nem hinném, hogy ezt feltételezheted. – Simon – csattant fel élesen Laura –, remélem, nem kezdődik elölről ez az ostobaság. Simon az anyjára nézett. – Ostobaság? – Úgy parancsolgatsz nekem, mintha nem lenne saját tudatom, mintha nem volna beleszólásom a dologba. – Többé egyetlen tanácsot sem adok neked – mondta lassan Simon. – Nagyszerű – helyeselt Laura. – Most hozok neked valamit inni. – Ne! Nem maradok – tiltakozott Simon. – De ebédre jöttél! Azt mondtad, ebédre jössz! – Én ugyan nem – mondta Simon. – Te mondtad. – Kihúzta magát, és szembefordult Laurával. – Mondanom kell neked valamit. Laura kissé félrebillentette a fejét. Arcán ugyanaz a kis, méltóságteljes mosoly játszott, amelyet Wendynél is használt. – Remélem, valami jót, drágám. – Nem járok el többé a nevedben – jelentette ki Simon. – Eljárni? – Nem lehetek tovább az ügyvéded – mondta Simon. – Micsoda? – Nem tudok többé szembeszállni veled. Nem bírok az ügyvéded lenni ebben az ügyben. Egyáltalán nem lett volna szabad beleegyeznem, de megtettem, és most kiszállok, mielőtt még nagyobb baj lenne belőle. Laura a két keze közé fogta az arcát. A szeme kikerekedett. – Nem tudom… – Komolyan beszélek – folytatta Simon. – Sajnáltalak, most is sajnállak, de kihasználtál, szórakoztál velem, szembefordítottál a családommal, és ez nem mehet tovább. Segítek neked új ügyvédet keresni. – Nem tudom – ismételte nagyon fegyelmezetten Laura –, jól értem-e, amit mondasz…

– Azt, hogy még mindig Simon vagyok, a fiad, de nem vagyok többé az ügyvéded, és nem tudlak kárpótolni azért, amit apu tett, vagy nem tett. – Értem – mondta Laura. Kissé megmozdította a kezeit. – Ez nem hangzik ízigvérig Simon-beszédnek. Gondolom, Carrie… – Azt sem tudja, hogy itt vagyok. Senki sem tudja, csak a kollégáim. És ők sem tudják, miért vagyok itt. – Ezt nem egészen tudom elhinni – mondta bizonytalanul Laura. Simon hallgatott. Keresztbe tette a lábát. Észrevette, hogy a bal cipője sarka kezd leválni. – Nagyon nehéz elhinni – folytatta Laura –, hogy ezt éppen tőled hallom. Talán csacsi vagyok sok szempontból, de azt hittem, te megértesz engem, hogy… nos, hogy törődsz velem. Simon a cipőjét nézte. – Törődöm is. – Igazán? – Laura hangja kissé megemelkedett. – Azt mondod, elhagysz, de azért törődsz velem? – Igen – felelte Simon. – Jaj, Simon – mondta Laura –, ki tett ilyen szívtelenné? – Te. – Én… – A végletekig kényszerítettél, azon is túl. – Ne beszélj így velem, ne… – Anyu, szeretlek. Mindig is szeretni foglak. Melletted fogok állni, amennyire tudok, amennyire lehetővé teszed. De nem te vagy nálam az első. Kisgyerekkoromban az voltál, ebben biztos vagyok. Minden anya első a gyermekének. De most már nem. Azóta nem, amióta megnősültem. – Tudtam, hogy Carrie van a dologban! – Semmilyen nyomást nem gyakorolt rám. Hanem azért… – közölte Simon. – Ki ne mondd! Simon vállat vont, s kilépett a napernyő árnyékából. – Rendben, ha így akarod… Laura egy lépést tett Simon felé. – Most mit kéne tennem? Mit tegyek? Simon ismét feltette a napszemüvegét. – Keress egy ügyvédet! – Azt hogy kell? Honnan tudjam, kit válasszak? Kiben bízhatok meg? – Küldök neked egy listát – válaszolta Simon, s még néhány lépésnyit távolodott. – Ne menj el! – kiáltotta Laura. – Simon, ne menj el! Megteszek bármit, én… – Sajnálom – mondta Simon. Megfordult, és csókot dobott Laura felé. Aztán kivette a zsebéből a slusszkulcsot. – Mennem kell.

– Nem hagyhatsz itt így! – kiáltotta Laura. Simon nem nézett vissza. – Szia, anyu – szólt vissza majdnem teljesen háttal Laurának, aztán gyorsan átvágott a teraszon, és a ház sarkánál befordulva eltűnt Laura szeme elől. Rachel a konyhaasztalnál állt, és kétszersültet evett a csomagból. Csupa morzsa volt az egész asztal. Amikor Simon belépett, felpillantott: – Mit keresel itt? Simon a legközelebbi szék támlájára dobta a zakóját, s meglazította a nyakkendőjét. – Köszönöm a kedves fogadtatást, drágám… – Négy óra tíz – mondta Rachel. A mutatóujjával kipiszkált egy darabka kétszersültet a fogai közül. – Miért nem vagy az irodában? – Voltam az irodában. – Miért vagy most itthon? – Mert így akarom – mondta Simon. A csaphoz ment, kinyitotta. Lehajolt, hátrafogta a nyakkendőjét, és a csapból ivott. – Sosem szoktál korán hazajönni – mondta Rachel. Simon felegyenesedett, az inge ujjával megtörölte a száját. – Akkor a mai nap más, igaz? Adsz egyet? Éhen halok. – Eléggé uncsi kaja. Simon beleharapott a kétszersültbe, s bőszen ropogtatta. Rachel nézte az apját. – Hol jártál? – Nem tartozik rád – felelte Simon. – Miért nem akarod megmondani? – Majd. Amikor eljön az ideje. Anyu hol van? – Még nem ért haza. Simon a kétszersültes csomagért nyúlt. – Mikor ér haza? Rachel az órára nézett. – Hamarosan. Simon kivett két kétszersültet a csomagból. – Lezuhanyozom, mielőtt hazaér. – Anyu egy mázlista! – Rachel – mondta Simon –, amikor anyu megjön, megmondod neki, hogy itthon vagyok? – Oké. – Köszönöm! Rachel nézte, ahogy az apja kimegy a konyhából, és szinte futva felmegy a lépcsőn. Azután különböző ajtókat hallott kinyílni és becsukódni, majd Simon

lépteit a feje fölött, utána pedig a semmivel össze nem téveszthető hörgő-remegő hangot, amelyet a zuhany csapjának kinyitása okozott. Rachel jobban szeretett fürödni. Imádott a kádban feküdni, miközben a CD-lejátszóból harsogó zene szólt. Ha pedig netán valaki dörömbölt az ajtón, hogy sürgesse, a zene annyira hangos volt, hogy nem hallotta. Behajtotta a kétszersültes zacskó végét, és a maradékot visszatette a szekrénybe. Azután kivett egy kis csomag mazsolát, és a markába öntött pár szemet. Majd elvett egy kissé szottyadt almát a gyümölcsöstálról – Carrie sosem vett friss gyümölcsöt, amíg a régi el nem fogyott –, s leült az asztalhoz. Miközben az almát rágcsálta, elgondolkodott. Az apja az imént jó állapotban volt. Nem tűnt kifejezetten boldognak, de nem volt fáradt és zsémbes. Rachel hallotta, hogy odafönn elzárta a zuhanyt. Most majd körbetekeri magát törülközővel, s beszalad a hálószobába, vizes lábnyomokat hagyva a padlószőnyegen. Jack is ezt csinálja. Talán minden férfi. Rachel Simon zakójára pillantott a széktámlán. Annyira férfias volt, anélkül is, hogy Simon benne lett volna. Rachel sóhajtott. Amint férfiakra gondolt, eszébe jutottak a nők is, pedig nőkre nem akart most gondolni. Évek óta gondolt a szerelemre, úgy tetszett, hosszú évek óta. Lényegében Trudyval mindig erről beszéltek. De most – vagy egyelőre – Rachel a szerelemre se akart gondolni. A bejárati ajtó zárjában megfordult a kulcs, és nyílt az ajtó. – Szia! – kiáltotta Carrie. – Szia! – felelte Rachel, az alma utolsó ehető részeit rágcsálva. Carrie kezében a táskájával, aktatáskájával és a kabátjával megjelent a konyhaajtóban. – Szia, Rach. Hű, de meleg van! Rachel letette az asztalra az almacsutkát. – Apu itthon van. – Itthon? – Igen. – Beteg? – Nem – felelte Rachel. – Zuhanyozik. Azt mondta, szóljak neked. Carrie előrehajolt, és minden holmiját az asztalra tette. – Egek. – Hallottam, hogy már elzárta a zuhanyt… Carrie felegyenesedett. A hajához nyúlt, aztán leengedte a kezét. – Egy perc, és lenn lesz. – Azt akarja, hogy menj fel – mondta Rachel. – Mi folyik itt? – Nem tudom – mondta Rachel. – Menj fel, és nézd meg! Simon a hálószobájukban állt, csak alsónadrág volt rajta, és a törülközővel

dörzsölte a haját. Carrie az ajtóban a félfának támaszkodott. Levette az egyik cipőjét, s megmozgatta a lábujjait. – Szevasz – mondta Simon. Carrie kilépett a másik cipőjéből. – Korán értél haza. – Nem tudtam koncentrálni. Visszamentem az irodába, de túlzottan nyughatatlan voltam. – Visszamentél? – Igen – mondta Simon. – Miután megjöttem Stanborough-ból. Meglátogattam anyut. – Ó – mondta Carrie, s óvatosan megkérdezte: – És hogy van? – Kétségbeesett – felelte Simon. Carrie nem nézett Simonra. Lassan elment mellette harisnyában, cipőjét a kanapé mellé dobta. – Most miért? – Miattam – válaszolta Simon. Carrie megfordult, és Simonra nézett. A férfi már nem törölgette a haját, és a törülközőt az ágyra dobta. – Azért mentem, hogy megmondjak neki valamit. Carrie leült a kanapéra, és lehajolt, hogy megmasszírozza a lábát. – Azért mentem, hogy megmondjam neki – folytatta Simon –, hogy többé nem látom el a jogi képviseletét. Carrie abbahagyta a masszázst, s a szőnyegre meredt. Volt rajta egy kis folt, szürkés, ötven penny méretű foltocska. Ha rendes feleség lenne, már régen kitisztította volna, s bizonyára nem várta volna meg, míg annyira beleszívódik a padlószőnyegbe, hogy már semmivel sem lehet kiszedni. – Megmondtam neki, hogy immár egyedül van – mondta Simon. – Hogy mindig a fia leszek, de annál több soha. És hogy elegem van abból, hogy manipulál. Lett volna még bőven mondandóm a szeretet természetéről, a nagylelkű szeretetről, de sehogy sem nyílt rá lehetőség. Kár. Sokat gyakoroltam a kocsiban. Carrie bámulta a foltot. Látta, hogy kettő vagy három is van. Minél jobban meresztette a szemét, annál több foltot látott. Érezte, hogy Simon odajön, és leül mellé. Simon teste még picit nedves és meleg volt. A szeme sarkából Carrie látta a férje hozzá közelebb eső combját és vádliját. – Carrie – mondta Simon. Carrie elfordította a fejét, és arcát a térdére fektette úgy, hogy ne Simon felé nézzen. – Sajnálom – mondta Simon. – Nagyon sajnálom. Carrie a hátán érezte Simon kezének melegét. Elképzelte, milyen lehet a háta Simon tenyerének: csontos.

– Felülnél? – kérdezte Simon. A keze Carrie karjára siklott. Segített az asszonynak felegyenesedni. Carrie úgy érezte, egyedül képtelen lenne rá. – Megmondtam neki, hogy számomra te vagy az első – mondta Simon. Carrie a férje mellkasát nézte. Nagyon ismerős volt, ahogyan a szőre göndörödött, az anyajegyek meg a hús és a csontok rovátkái. Simon átkarolta az asszony vállát. Carrie a férfi vállára hajtotta a fejét. Simon felemelte az egyik kezét, és Carrie arcát a vállához szorította. – Ezt évekkel ezelőtt meg kellett volna tennem – mondta Simon. – Amikor megismertelek. Megcsókolta Carrie tarkóját. Felemelte az asszony két kezét, és félénken testének két oldalára helyezte őket. Ekkor Carrie továbbcsúsztatta a kezét, és átölelte Simont. – Nem tudom, hogy nem vettem észre, hogy nem akartam észrevenni – mondta Simon. – De az a helyzet, hogy most már tudom. Carrie bólintott. Arra gondolt: mindjárt sírni fog, pedig mennyire utál. Simon lazított az ölelésen, kibontakozott az asszony karjából, s az egyik kezével Carrie combja alá nyúlt, a másikkal átfogta a derekát, és az ölébe emelte. Egyenesen az arcába mondta: – Teljesen a tiéd vagyok. Teljesen a tiéd, ha még kellek neked. Carrie lehunyta a szemét. Érezte, hogy Simon lenyalta a szeme alól a könnyeket. Ismét bólintott. – Oké – mondta. A hangja olyan halk volt, mintha nagyon messziről jönne. – Oké…

TIZENNYOLCADIK FEJEZET Penny a szokásos aktahalmot hagyta Guy irodájában. Guy ugyan többször kérte, hogy ne tegye ezt anélkül, hogy előre el ne mondaná neki a bíróság aznapi tárgyalási rendjét. Csakhogy Penny képtelen volt pontosan azt tenni, amit kértek tőle, ezért az aktákra sárga tapadós cédulákat ragasztott a maga apró betűs, lefelé ívelő, gyerekes írásával. Olyan volt ez az írás, mint egy tizenkét évesé, és nagyon úgy látszott, olyan is marad. Amikor Penny nyolcvanéves asszony lesz, még mindig úgy fog írni, mint egy tizenkét éves. Guy leült az íróasztalhoz. Aznap hatkor kelt, hogy elérje a Stanborough-ba induló vonatot, és fél kilencre az irodában legyen. Mivel Guy felkelt, felébredt Merrion is, és egymást kerülgetve zuhanyoztak és öltözködtek, az újabb hétfő reggel enyhe lehangoltságával, és annak tudatával, hogy jobb egy szót sem szólni, és elkerülni annak a legkisebb veszélyét is, hogy túl sokat mondjanak, mert se idejük, se kedvük nincs magyarázkodni. Guy hagyta el előbb a lakást. Merrion megcsókolta. Akkor sem mondott semmi fontosat egyikük sem, csak annyit, hogy: „Később beszélünk!” Guy nagyon lassan ment le a hosszú, vörös szőnyeggel borított lépcsőn, mint akinek hatalmas súly nyomja a vállát. Átnézte az aktákat. Mr. Weaverbrook ismét köztük volt. Guy-nak nem volt kedve Mr. Weaverbrookhoz, akiben nem volt semmi olyan, ami emberi lény makacsságára vagy kitartására emlékeztette volna. Guy a mellényzsebébe nyúlt, s kivette az óráját, ami egykor apjáé volt. Tíz perccel múlt kilenc. Elképzelhetetlen számomra, hogy amikor apa valaha is erre az órára nézett, bevallotta volna magának, hogy semmi kedve az aznapi munkához. Az ilyesmit szakmaiatlan elpuhultságnak tartotta volna. „Nem érdekel, hogy nem akarjátok megcsinálni, de az már igen, ha nem csináljátok meg” – mondogatta Guy apja félig tréfásan a fiainak. Megcsörrent a telefon. Talán Merrion az. Fél tízkor értekezlete lesz. Guy felvette a kagylót, s kissé elmosolyodott. – Apu? – Simon! – Szia – mondta szégyenlősen Simon. – Szia! Micsoda kellemes meglepetés. – Valóban? – Éppen a napi teendőimet mérlegelem, és eltűnődtem… – Elhallgatott, aztán valamivel lelkesebben hozzátette. – Hétfő reggel. Tudod. – Igen… – Hogy van Jack? – Kicsit jobban. A hétvégén már legalább evett valamit.

– A lány nem jelentkezett? – Nem – felelte Simon. – Azt hiszem, Jack nem is akarja látni. – Ki tudja. – Apu… – kezdte Simon. Guy a plafonra nézett. A lámpáról pókháló lógott le, ami enyhén lengett a huzatban. De ahogy jobban megnézte, kettő is volt. – Anyu beszélt veled? – kérdezte Simon. – Csacsi kérdés. – Csak annyi, hogy… szóval elmentem hozzá a múlt hét végén. – Igen – mondta kimérten Guy. – Nem – tiltakozott Simon. – Nem úgy. – Akkor hogy? – Megmondtam neki, hogy többé nem intézem az ügyeit. Úgy értem, jogi szempontból. Annyi bajt okozott, annyi… Először is, egyáltalán nem lett volna szabad elvállalnom. Guy lenézett a mappáján lévő itatósra. Szabad kezével felvett egy tollat, és ráírta az itatósra: „Simon”. Aztán bekeretezte a nevet. – Jó neked – mondta. – Úgy gondoltam – mondta kissé habozva Simon –, hogy tudnod kell. Meg kell mondanom neked. – Köszönöm. Bátor voltál, hogy megmondtad anyádnak. – Anyu… – Simon ismét elhallgatott. – El tudom képzelni. De túlélted… – Igen! – emelte meg kissé a hangját Simon. – Túléltem. Tulajdonképpen… szóval sok mindent helyre tettem. – Ennek nagyon örülök. Mit fog most tenni anyu ügyvéd ügyben? – Nem tudom. Persze javasoltam neki néhányat… – Szóval vissza a kályhához. – Apu, egy lépéssel sem mehetek tovább vissza, mint ahol most vagyok. – Gondolom. – Van valami programod a hétvégére? – kérdezte Simon. – Nem tudom – felelte Guy. Tisztában volt vele, hogy fia bizonyára kiérezte a meglepetést a hangjából. – Még nem tudom. Miért? – Nem volna… szóval, nem volna kedved átjönni? Vasárnap vacsorára vagy ilyesmi? – Kedves Carrie-től… – Nem Carrie üzeni – szakította félbe Simon. – Úgy értem, tudom, hogy szeretne látni, de én hívlak. Én hívlak meg. Guy hirtelen megszédült. Erősen markolta a kagylót. – Köszönöm…

– Gondolkodj rajta… – Úgy lesz. – Természetesen Merrionnal együtt. – Köszönöm. – Hívj fel a hét közepe felé, jó? – kérte Simon. – Hívlak, és köszönöm. Azt is, hogy telefonáltál, és elmondtad nekem… – Oké – mondta Simon. Kis szünet, aztán sután hozzátette: – Vigyázz magadra, apu! – és letette. Jack észrevette Mollt, ahogy a folyosó végén, a hirdetőtáblánál egy csoport lánnyal áll, és az év végi hirdetményeket tanulmányozza. A lány csak pár tincset fogott össze gumival a tarkóján. Jack sosem látta még a lányt ezzel a frizurával. Nem tetszett neki. Olyan szigorúnak láttatta Mollt. Adam azt tanácsolta, Jack egyszerűen ne vegyen tudomást a lányról. – Tégy úgy, mintha nem látnád. Mintha sosem hallottál volna róla. – Az nem zárja le ezt az egészet – mondta Jack. – De hát le van zárva – vitatkozott Adam. – Nyáron Olaszországba utazik Marco családjával… – Részemről nincs lezárva – mondta Jack. – Semmit sem mondott. Csak ejtett. – Nem akarhatod, hogy másodszor is megtörténjen… – Nem történhet meg másodszor. Megtörtént. Végigtekintett a folyosón, gondolkodott. A lány háttal állt neki. Egyenszoknyája a tomporára simult, a lába is olyan volt, amilyenre emlékezett. Eléggé gyakran megrázta a fejét, ilyenkor repkedett a haja. Jack mély levegőt vett. Átvette a táskáját a jobb vállára, s elindult a folyosón. A körülötte álló lányok előbb észrevették a közeledő Jacket, mint maga Moll. Jack látta, hogy a lányok szeme kikerekedik. Az egyikük, egy nagydarab lány, sűrű, göndör, fekete fürtökkel, aki mindig Moll körül sertepertélt, figyelmeztetőn Moll karjára tette a kezét. Jack látta, hogy mond is valamit. Moll megfordult, és észrevette a közeledő Jacket. Jackben felmerült, hogy a lány egyszerűen megrázza a haját, és elsétál. Már háromszor megtette, amikor Marco a közelben volt. De Marco most nem volt itt, csak a lányok. Jack megállt Moll előtt. – Szia – mondta. Moll futó pillantást vetett Jackre. – Szia. – Van egy perced? – kérdezte Jack. Moll felszegte a fejét. – Nincs mit mondanom… – Nekem van – mondta Jack.

– Nem érdekel, amit mondani akarsz. A lányok vihogtak. – Akkor elmondom mindenki másnak – felelte Jack. Moll ajkán kis mosoly suhant át. Végignézett magán, és egy nem létező szálat söpört le a szoknyájáról. – Nem attól rágtam be, hogy ejtettél – mondta Jack. A lányok csak bámulták. Jack kissé följebb rántotta a táskát a vállán. – Úgy értem – folytatta Jack –, senki nem akarja, hogy ejtsék, de megesik. Te lelépsz, mások továbblépnek. Megesik. Moll vállat vont. Jack lába elé nézett. – Amin berágtam, az – mondta Jack –, hogy nem szóltál. Arra sem voltál képes, hogy elmondd nekem. Csak megtetted. – Nincs mit mondanom – felelte Moll, s segélykérően a nagydarab lányra nézett. – Igazán? Moll a fejét rázta. Jack kicsit előrehajolt. – Viszont – mondta –, amikor ejted Marcót, ne felejts el szólni neki. Legyen hozzá elegendő bátorságod, jó? – Menj a picsába! – morogta Moll. – Már megyek is – felelte Jack. – Elmondtam, amit akartam. A lányok nézték, ahogy Jack hosszú, szökellő léptekkel elment. Vissza a folyosón, amerről jött. – Olyan, mint Steve – szólalt meg az egyik lány. – Hát nem? – Milyen Steve? – Steve a Boyzone együttesből – mondta a lány. – Tudod. Moll visszafordult a hirdetőtábla felé. Két kézzel felemelte, majd lágyan leengedte a haját. – Csak álmodozz! – mondta. Alan nagy műgonddal csípős bengáli curryt főzött. Korábban olvasott egy cikket valamelyik vasárnapi újságban, miszerint a britek már annyira megszokták, hogy indiai fogásokat indiai éttermekben esznek, hogy nem fáradnak azzal, hogy otthon elkészítsék. Alan vett egy indiai szakácskönyvet, melyet Madhur Jaffrey írt, és elhatározta, hogy tisztességesen végigcsinálja: indiai fűszeresnél vásárol, maga őrli meg a fűszereket, meg minden. Csodálatosan nézett ki az étel, amikor elkészült. Eltelt az egész délután azzal, hogy lépésről lépésre követte a receptben leírtakat, de éppen ez volt benne a jó, mert elterelte a gondolatait Lauráról. Az anyja négy üzenetet hagyott a mobilján, és most írt. Levelet küldött Alan régi címére, ott vette át, és ösztönösen elhozta Charlie lakására, hogy olyan környezetben olvassa el, amely erőt ad. A levél ott hevert, ahol hagyta: Charlie pamlagján, a nappaliban. Valahányszor

végigment a konyhán, és odapillantott, látta a levelet a tömött párnákon. A levélben az állt, hogy Laurának Alan maradt az egyetlen szövetségese a világon. Alan nem akarta, hogy az anyja ilyeneket mondjon. Ha teljesen őszinte akart lenni, azt sem akarta, hogy Charlie mondjon ilyeneket. Az ő értékrendje szerint emberi lények nem gyakorolhattak ekkora nyomást egymásra, s nem terhelhettek másokat önmagukkal. Az ilyesmi eltorzította, tönkretette a dolgokat. Az ember nem fejlődhet olyasvalakivel, aki teljesen megadja magát neki. A levél miatt Alan sokat gondolt Simonra. Miközben éles késsel szétvágta a kemény, szürkészöld kardamommagokat, azon törte a fejét, vajon neki és Simonnak mindig ilyen volt-e a viszonyuk az anyjukkal. Amikor kicsi volt, nyilván Simon adta meg magát teljesen Laurának, azután, amikor felnőtt, rátalált Carrie-re, és megpróbálta visszavonni az önfeladását, majd pedig, ahogy múltak az évek, Laura kezdett egyre jobban függni Simontól, mintha visszakövetelné a múltbeli tartozást, Simon gyermekkorának tartozását. Vajon így működött a kapcsolat? Ez volt a séma? Alan látta, hogy minden kapcsolat naponta alkudozásra kényszeríti az embert, de lecsaphatnak-e ezek a ki nem mondott alkuk alattomosan sok-sok év után? És lecsaphatnak-e egyoldalúan, úgy, hogy amikor az ember azt hiszi, nem egyezett bele semmibe, egyszerre csak mégis fizetnie kell azért, amit tettek vele? Alan már a gondolattól is megborzongott. Az évek során voltak pillanatok, amikor bevallottan irigyelte Simont és Laurát, ám az irigység egy pillanat alatt elszállt, ha valamiféle ráerőltetett kötelezettségre gondolt – olyan kötelezettségre, amelyet nem szabadon választhat. És hirtelen rettenetesen megsajnálta Simont, és megértette, milyen érzelmi mocsárban kellett ehhez gázolnia, hiszen nem puszta adni vágyásból kapott bármit is. Azután ott volt Carrie. Alan Carrie miatt is aggódott. Mindig Lauráról beszéltek. Persze, sok mindenről beszéltek, de Alannek könnyebb volt Carrie és Laura kapcsolatát viccnek tekinteni: fáradt, tipikus, hagyományos, sablonos viccnek, de a vicc, ugyebár, mégis csak kezelhető. Ám lehet, hogy a dolog Carrie-nél mélyebbre hatolt, nagyon mélyre, olyan szintre, amikor a bosszantó fenyegetővé válik, és az ember nem tudja, hogyan küzdjön ellene, úgy érzi, nincs fegyvere. Persze mindig meghallgatta Carrie-t, a legutóbb is, amikor eléggé vehemensen beszélt Lauráról, egészen furán. De emlékezett arra is, hogy ő meg elintézte egy semmire nem kötelező „Hát igen” mondattal. Visszagondolva ezt leereszkedőnek érezte, nem pedig együtt érzőnek. Szégyellte magát. De csak most, csak ma értette meg, ebben az új helyzetben, amikor Simon védőpajzsa nélkül volt kitéve Laurának. Megértette, mit jelenthet a pamlagon heverő levél. Megértette, hová akarja vinni őt Laura innen, és ha sikerül neki – nem fog sikerülni, hiszen Alan nem hagyja magát –, mi lesz Charlie-val? Ha elgondolta, hogy a Laurához való zajos elkötelezettség mit tenne Charlie-val, vele és Charlie-val, Carrie jutott az eszébe. És amikor Carrie-re gondolt, be kellett vallania magának, hogy egyáltalán nem szolgált támaszul a

sógornőjének. – Hol vagy? – kiáltotta Charlie az előszobából. – A konyhában – válaszolta Alan. – Érzem az illatát – mondta Charlie. – Fiacskám, micsoda illat! Mit főztél? – Curryt – felelte Alan. Nem nézett fel. Charlie átkarolta Alan nyakát. A kezében még ott volt a slusszkulcs. Alan vállába fúrta a fejét, és gyöngéden megharapta. – Mi a baj? – Levelet kaptam, ami kissé felkavart – válaszolta Alan. Charlie Alanre nézett. – Mi ez a sárga az arcodon? – Kurkuma… – Hol a levél? – Ott, a pamlagon – mutatta Alan. Charlie elengedte Alan nyakát. Átment a nappaliba, kulcsait a kávézóasztalra dobta, s kezébe vette a levelet. Állva olvasta, Alan-nek háttal, aki egészen addig nézte őt, amíg be nem fejezte. – Hát… – mondta befejezve az olvasást Charlie. – Te vagy az egyetlen szövetségese? – A bátyám volt évekig – mondta Alan. – Egész életében. – A kedvenc? – Mindig. – Én soha, senkinek nem voltam a kedvence – ment vissza a konyhába Charlie, kezében a levéllel. Gyors csókot lehelt Alan szájára. – Egészen mostanáig. – Túlságosan félénk vagy – mondta Alan. – És borzasztóan rendetlen. – Tudom – nézett Alanre Charlie. – Jól sejtem, hogy a bátyád lerázta? – Jól. – Hoppá! Szóval te következel. – Igen – felelte Alan. – De nem megy. Képtelen vagyok rá. – Nem is kell – mondta Charlie. Beledugta az ujját egy tálkában lévő valamibe, aztán lenyalta. – Ez mi? – Lesszi. – Mint a kutya? – Joghurtital. Nem akarom, hogy üldözzön. Még azt se, hogy kérjen. – Egyedül van – magyarázta Charlie. – Nem tud beilleszkedni, nem tudja irányítani az életét. Sok korabeli nő van így. Férfi is. – Kinek a pártján állsz? Nem akarhatod, hogy a nyakamba vegyem. – Nem – mondta Charlie. Beletekintett egy másik tálkába. – Együtt vesszük a nyakunkba. – Nem gondolod komolyan…

– De – mondta Charlie. – Anyáknál jó vagyok. Kérdezd meg az enyémet. – De nem ismered… – Annál jobb. – De ő még nem tud rólad – folytatta Alan. Charlie megkerülte a konyhaasztalt, s átölelte Alant. – Hamarosan tudni fog. – Charlie, nem akarlak ebbe belerángatni. Nem akarom, hogy belekeveredj. – Ha eldurvul, kiszállok. És viszlek téged is. – Biztos vagy benne? – Még szép! – Nincs időd… – Ha rajtad segít, van – mondta Charlie. – Jaj, istenem… – Mindent együtt csinálunk. Semmiféle kizsákmányolás nem megengedhető, valójában nem is lehetséges. – Alan fenekére csapott, aztán megfogta a vállát. – Rendben? Alan vigyorgott. – Rendben. – Akkor miért nem telefonálsz? – kérdezte Charlie. – Telefonáljak? – Hát persze! Hívd fel anyádat, és mondd meg, hogy vasárnap meglátogatod, s magaddal viszed az egyik barátodat. – Sétáljunk egyet – mondta Guy. Merrion kicsit megmozdult a vasárnapi újságok halma alatt. – Azt hittem – mondta –, hogy Simonékhoz mész. – Később. – Ó. – Nagyon szeretném, ha velem jönnél – mondta Guy. Merrion lehunyta a szemét. – Nem szeretnék barátságtalannak látszani – mondta –, kedvelem őket, tényleg, de nem tudok. – Mi az, hogy nem tudsz? – Nem tudom megérteni – felelte Merrion. Guy a legközelebbi újságért nyúlt, s összehajtotta. – Nem nagy ügy, kincsem. Csak egy vacsora. – Neked fontos – mondta Merrion. – Simon hívott. – Igen… – Akkor menj! Én majd máskor. Guy felállt.

– Gyere! Sétáljunk! Merrion nyújtózkodott. – Nem tudok. Guy megfogta a lány kezét, s húzni kezdte. – Muszáj. – Erőszakos – mondta Merrion. Kihúzta a kezét a férfiéból, és a hálószoba felé indult. – Csak cipőt veszek. Guy lehajolt, egymás után vette fel, és hajtotta össze az újságokat, majd halomba rakta őket az asztalon. Aztán felrázta a párnákat. Merrion jelent meg a hálószoba ajtajában. Tornacipő volt rajta. – Készen vagyok – mondta. Guy mosolyogva nyújtotta a kezét. – Kulcs van nálad? – kérdezte Merrion. Némán mentek le a sok-sok lépcsőn. Az előcsarnokban valaki a korláthoz láncolt egy ikerbabakocsit. Az egyik ülésen zöld plüssbéka hevert. Merrion menet közben rápillantott. A békának hatalmas, sárga műanyag szeme és széles, vörös posztószája volt. Miért adnak egy kisgyereknek ilyen ronda játékszert? – Förtelmes – pillantott a békára Guy is. Merrion bólintott. Guy előrement, kitárta a súlyos kaput, és tartotta, hogy a lány kiléphessen az utcára. – Köszönöm – mondta Merrion. Együtt sétáltak a park felé. Guy megfogta a lány kezét, mint mindig, ujjaik összefonódtak. Meleg, tiszta idő volt, a fákon zöldelltek az üde levelek, s virágszirommal volt tele a csatorna és a párkányok. Rengetegen voltak a szabadban: mindenütt párok és családok, kutyások és fűvön heverésző, padokon üldögélő emberek. Az egész park telis-tele volt emberekkel. Az utak mentén, a füves területeken és a fák árnyékában mindenki élvezte a jó időt. Sokan futottak, bicikliztek, vagy csak egyszerűen ültek, heverésztek. A látványtól Merrion hirtelen nagyon magányosnak érezte magát. Érezte a kezét Guy kezében, de olyan volt, mintha az a kéz nem tartozna hozzá. Kanyargós úton sétáltak végig a parkon, elmentek a Teaház mellett, s vissza a tó felé, ahol a tömeg volt. Mindenki békésen, céltalanul bóklászott az utakon. A tavon kacsák úsztak, három hatalmas hattyú meg rikácsoló fajdtyúkok kis csapata. Guy a legközelebbi fa felé vezette Merriont, távol a víztől, az emberektől meg a rajcsúrozó gyerekektől. – Ülj le – mondta. Merrion a fűre pillantott. – Itt? – Azt hiszem, itt jó lesz. Merrion elengedte a férfi kezét, leült a fűbe, átkarolta a térdét. Guy leült mellé, s

felé fordult. Merrion anélkül is tudta, Guy hogy néz ki, hogy ül, hogy ránézett volna. – Nem ma délutánra terveztem ezt a beszélgetést – kezdte Guy. – Nem terveztem el, hogy elmondom, amit most fogok. Csak tudtam, hogy egyszer meg kell tennem. – Kezét a lány összekulcsolt kezére tette. – Úgy gondolom… jaj, édes mindenem, tudom, hogy nem szabad, hogy feleségül vegyelek. Merrion maga elé meredt. – Megint kezded – mondta halkan. – Nem a te korod miatt – folytatta Guy. – Az én korom miatt. – És ha nem zavar a korod, hanem kedvemre van? – Most – felelte Guy –, most kedvedre van. De később. Nyolc év múlva hetvenéves leszek, és te még negyven sem. Merrion leengedte a kezét, és szembefordult a férfival. A keze rettenetesen remegett. A combja alá rejtette. – Akkor… – Merrion elhallgatott. – Akkor? – Akkor visszamész Laurához? – Egyáltalán nem. – Megfordult a fejedben? – Csak az, hogy sosem tudnék visszamenni. – Mindig tudtam, hogy nehéz lesz – mondta lesütött szemmel Merrion. – Mindig tudtam, hogy bonyolult és fájdalmas lesz, de… de sosem sejtettem, hogy ennyire. – Honnan tudhattad volna? – mondta Guy. – Honnan? Sosem tettél ilyesmit. Én sem. Merrion a férfi vállára hajtotta a fejét. – Nem tudom… elviselem-e majd. Guy magához húzta a lányt. – Én sem. – Guy… – Igen? – Kérlek… – Kincsem – mondta kétségbeesetten Guy –, ha volna megoldás a jövőnkre, szerinted mostanra nem jöttem volna rá? Merrion bólintott. – Képzeld el – folytatta Guy –, te megérdemelten haladsz fölfelé a ranglétrán, én hamarosan nyugdíjba megyek, mindazok a lehetetlen fékek és ellensúlyok. Mindazok a dolgok, amelyeket nem mondhatsz és tehetsz miattam, mindazok a dolgok, amelyeket érzek, de nem mondhatok miattad. Láttuk már, milyen szembeszállni azokkal az elemekkel, amelyekkel nem vagyunk képesek. Még több lesz. Még nehezebb lesz. Akkor is szeretni fogsz, ebben nem kételkedem, ám a

szerelem megváltozik az idő múlásával. Muszáj megváltoznia. Meg kell változnia, mert biztonságban leszünk, társadalmilag elfogadott kapcsolatban. Mert hivatalosan is egy pár leszünk. – Kezét könnyedén a lány szemére és szájára tette. – Nem tudnám elviselni, ha az irántam érzett szerelmed anyai szeretetté válna. – Nem hiszem – mondta halkan Merrion –, hogy sok anyai szeretet van bennem… – Még nem próbáltad. És én nem lehetek az, aki ebben akadályoz. Én semmiképpen. Merrion elvette Guy kezét az arcáról. – Mégis megkockáztatnám. Guy egy pillanatra elfordította a fejét. – Nem tehetem – mondta. – Nem kockáztathatlak téged. – De ez a nagy szerelem… – Nem veszett kárba. – Lesütötte a szemét. Kis híján könnyezett. – Soha nem vész kárba. Semmi, ami szép, akár ember, akár érzés… – Mindjárt szétesek! – mondta szenvedélyesen Merrion. – Tudom. – Nem bírom elviselni, nem tudom elviselni, nem tudom. Guy szorosan magához ölelte a lányt. – De bírod! De képes vagy rá! – Te vagy a mindenem – hajtotta a férfi vállára a fejét Merrion. – Hozzád értem haza… – Mindenütt otthon van az ember – mondta Guy. – Otthon otthon után. Egész életünkben. Talán most csak annyit tudsz, honnan indultál el. – Olyan gonosz voltam az utóbbi hónapokban. Olyan, akivel szörnyű együtt élni – suttogta Merrion. – Nem igaz. – Úgy meg voltam rémülve… – Joggal – mondta szomorúan Guy. Merrion kissé távolabb húzódott. – Hová fogsz menni? – Nem tudom. És te? – Sosem éreztem magam ennyire elveszettnek… – Nem – mondta Guy –, így nem. Egyikünk sem. Merrion feltérdelt, és tépkedni kezdte a füvet. – Nem akarok nélküled élni – mondta gyerekesen. – Sebzett leszek, félig halott… – Nem örökké. – És te? – Nem tudom – felelte Guy. – Pillanatnyilag semmit sem tudok, csak azt, hogy mit kell tennem. Nem tudom, hogyan fogom tenni. Guy lassan felállt. Majd lehajolt, és nyújtotta a kezét a lánynak.

– Gyere – mondta. – Állj fel. Merrion megfogta Guy kezét, és hagyta, hogy a férfi felhúzza. Guy egy pillanatig átölelte Merriont, azután megfogta a bal kezét, mint mindig, ujjaik összefonódtak, és elindultak a parkon át a lakás felé.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET Gwen kiszámolta, hogy két hónapja és három napja beszélt Merrionnal. Pontosan két hónapja és egy napja adta postára a levelét. Merrion nem válaszolt, de Gwen nem is számított rá. Nem bánta, hogy elküldte a levelet, és akkor sem fejezte volna ki magát másképp, ha várt volna, amíg a benne dúló érzelmi vihar kissé csillapodik. Olyan dolgokat írt, amelyeket el kellett mondania, és úgy próbált fogalmazni, hogy Merrion ne sértődjön meg, hanem megértse, Gwen szereti, és jót akar neki. Hosszú két hónap volt. Többször megesett, hogy Gwen a telefon után nyúlt, hogy felhívja Merriont, mindegy, ki veszi fel. Voltak pillanatok, amikor arra gondolt, hogy képeslapot küld – talán egy helyi épületről, valamiről, amire Merrion emlékezhet gyerekkorából –, és csak annyit ír rá, hogy: „Gondolok rád. Szeretettel: anya.” De nem tette. Ezt sem tette. Inkább azt tette, amit a nő szokott, amikor arra vár, hogy a férfi tegye meg az első lépést: úgy érezte, az a helyes, ha vár Merrionra. Hagyta, hogy Merrion úgy érezze, ő lép, ő diktálja az iramot. Engedte, hogy Merrion átérezze, hogy kilépett a gyermekkorból, amikor minden összeütközésnek szidás lett a vége. Próbálta elfoglalni magát. Túlórákat vállalt, amíg mások szabadságra mentek, és az egyik kollégájától – akit akkoriban vettek fel hozzájuk – olykor-olykor számítógépes órákat vett. A fiú nappalin tanulta a számítógép kezelését a technikumban, és a tanultakat megpróbálta továbbadni Gwennek. – Miért hívják egérnek? – kérdezte Gwen. – Ezt miért hívják ikonnak? – Ez a neve – mondta a fiú. – Így nevezik. A fiút Ivornak hívták. Hosszú, érthetetlen bekezdéseket olvasott fel a számítógépes kézikönyvből, Gwen begépelte őket, és csodálkozott, milyen könnyű. – Hát nem gyors? – mondogatta. – Nem ügyes? Otthon kimosta az összes függönyt, kikeményítette a terítőket, és a lelógó kosarakba petúniát és lobéliát ültetett. Felment a padlásra, átnézte a dobozokat meg a bőröndöket, és rengeteg fényképet talált, amelyek akkor készültek, amikor Rayjel és Merrionnal Franciaországban voltak. Merrion a képeken általában ráncolta a homlokát, vagy a napfénytől, vagy csupán a fényképezés miatt. Hogy tehettem?, gondolta Gwen, nézve a homlokát ráncoló Merriont. Hogy tehettem ki őt ennek az egésznek? Levitte a dobozt a konyhába. Ha maga maradt volna, kidobta volna a képeket, vagy elégette volna őket. De úgy érezte, meg kell mutatnia a képeket Merrionnak, mielőtt megteszi, és ezzel beismeri, hogy az ő élete sem volt mindig rendben. Távolról sem. Természetesen azonban nem tudott megmutatni Merrionnak semmit, addig, amíg helyre nem áll kettejük közt a kommunikáció. Amíg Merrion helyre

nem állítja. A konyhaasztalra tette a dobozt. Talán ki kéne válogatnia a képeket, és kidobni az összes olyan természeti fotót, amelyeket azért készített, mert akkor azt hitte, van jelentőségük. Talán volt. Akkor. De az is lehet, hogy csak ő remélte, hogy ha képet készít róluk, lesz jelentőségük. Levette a régi cipős doboz tetejét, és a képeket a viaszosvászon terítőre borította. Megszólalt a telefon. Gwen összerezzent, ijedtében eldobta a dobozt, és sietve megkerülte az asztalt, hogy felvegye a telefont. – Halló? – Mrs. Palmer? – Igen… – Mrs. Palmer – mondta Guy. – Itt Guy Stockdale. – Ó! – Gwennek majdnem elállt a lélegzete. – Nem zavarom? – Nem, nem, csak… – Mrs. Palmer – mondta Guy –, csak azt szeretném megkérdezni, hogy felkereshetem-e. Gwen nagy levegőt vett. Markolta a kagylót, és a tapétát nézte, amelyet akkor választott, amikor a házba költözött: lemosható konyhai tapéta volt, szőlőmintával, fekete és zöldessárga fürtökkel, tekergő kacsokkal. – Miért? – kérdezte élesen. – Szeretnék valamit mondani… – Mondja el telefonon – biztatta a férfit Gwen. – Inkább meglátogatnám. – Merrionról van szó? Ugye nem beteg? – Nem – felelte Guy. – Merrion jól van. – Miért nem ő hív? – Mert mondtam neki, hogy én fogom hívni. Megkérdeztem tőle, hogy felhívhatom-e. Gwen a szabad kezével végigsimította az egyik szőlőindát. – Nagyon helyes – mondta. Ezt az irodában hallotta. „Nagyon helyes” mondta a főnöke naponta többször is a telefonba. Méltóságteljesen, kicsit lekezelőn hangzott. Sokkal jobb, mint a „rendben van”, gondolta Gwen. – Köszönöm – mondta Guy. Gwen körülnézett a konyhában. Próbálta elképzelni Guyt, ahogy az öltönyében a viaszosvászonnal borított asztalnál ül, s kinéz a konyhaablakon a madáretetőire, a tarka, vidám növényekre a kertjében, a büdöskére, a sarkantyúvirágra és a muskátlira. – Cardiffban találkozzunk – mondta. – Természetesen…

– Pénteken. Az Angyal Szállodában. – Köszönöm. Gwen elvette a fülétől a kagylót, és meredten bámulta. Nem találta a megfelelő szavakat, hogy a beszélgetést lezárja. Egy-két perc múlva Gwen csöndesen visszatette a helyére a kagylót, és visszatért a konyhaasztalhoz. A képek ott hevertek, ahová borította őket, a vidéki Franciaország látképei, és Ray a hawaii mintás ingjeiben, amelyeket ő annyira utált, Merrion fürdőruhában és szandálban, a haja vastag copfba fogva. És mindig az az összeráncolt homlok! Gwen próbálta egy kupacba összerakni a képeket, hogy visszategye őket a dobozba. A látványuktól egyszeriben sírhatnékja támadt. Abban a pillanatban, ahogy Alan és Charlie elmentek, Laura az összes ablakot kinyitotta a nappaliban, hogy kiszellőztesse a tömény cigarettafüstöt. Alan teljesen fesztelenül cigarettázott előtte. Laura persze mindig tudta, hogy Alan dohányzik, de hát más tudni, és más jóváhagyni. Egészen a mai napig sosem gyújtott rá Laura jelenlétében. Laura néha talált ugyan csikkeket a kinti murva között, miután Alan távozott, de elnézte neki. Ezúttal azonban Alan nem akart figyelmes lenni. Újfajta magabiztosság volt benne, már-már öntudat. Peckesen, kacagva, égő cigarettával a kezében lépett be a házba Charlie-val. Laura semmilyen szempontból nem volt felkészülve Charlie-ra. Mint ahogy a dohányzás esetében, Laura tudta, hogy oka van annak, hogy Alannek sosem volt barátnője. De eddig egyszer sem kellett ezzel szembenéznie. Sosem látta még Alan választottját a konyhájában állni, tökéletesen lazán, kezében a kocsikulccsal. – Jó napot! – mondta mosolyogva Charlie, s kezet nyújtott. Ahogy Alan, ő is szinte illetlenül lezser volt. – Charlie vagyok – mondta. – Orvos. Alan már bizonyára mondta. Laura Alanre nézett. Alan az asztal szélének támaszkodott. – Nem – mondta vidáman. – Nem mondtam anyunak semmit. Laura próbálta elhúzni a kezét, de Charlie nem engedte. – Akkor sok mesélnivalónk van – mondta Charlie. Charlie egy üveg bort és egy könyvet hozott Laurának. Nem virágot, csokoládét vagy más hagyományos dolgot, hanem könyvet. – Egy amerikai nőről szól, aki Toszkánában vesz egy házat, és felújítja – mondta Charlie. – Édesanyám nagyon szereti ezt a könyvet. – Köszönöm – pihegte Laura. Miközben kinyitották a bort, Laura nézte őket. Alan nem a helyes, szerény méretű, kristály borospoharakat vette ki a szekrényből, hanem a nagy, közönséges, zöld, spanyol poharakat, amelyeket egyszer Guy vett nyaralás alatt. Azután majdnem csurig töltötte őket. Miután öntött, alig maradt valami az üveg alján. – Nem tudnék ennyit inni – mondta Laura.

Charlie ismét mosolygott. – De, tudna – mondta. – Jót tesz magának. Higgyen nekem! Kimentek a poharaikkal a kertbe. A kutyák teljesen odavoltak Charlie-ért, aki botot dobált nekik, s vakargatta őket az álluk alatt. Lihegve feküdtek Charlie lábára, és imádattal nyáladzottak. Charlie elmesélte, hogy Devonban nőtt fel, s mennyire hiányzik neki a tenger, a vitorlázás meg az Exmoori Nemzeti Park. Elmesélte, hogy az apja hajókat épített, az anyja pedig kézműves tanfolyamot tartott olyanoknak, akik kerámiát vagy ékszert szerettek volna készíteni. – Oda kéne utaznia, és részt kellene vennie az egyik tanfolyamán. Az emberek imádják. Évről évre visszatérnek – mondta Laurának Charlie. A borospohara már majdnem üres volt. Alan kinyújtotta a karját. Vékony, fekete karperec volt rajta egyetlen piros gyöngyszemmel. – Ezt küldte nekem. Laura nem hitt a szemének. – Az… az édesanyja? – Igen. – Talál… találkoztál már vele? – Nem – mondta Alan. – De amikor Charlie mesélt neki rólam, ezt készítette nekem. Charlie előrehajolt. – Igya meg a bort. Egészségére! – mondta Laurának. Laura szédült, amikor a konyhába ment, hogy tálalja az ebédet. Szédült, és zavart volt. Hallotta a fiúkat nevetni, behallatszott a teraszról, nevettek és hangoskodtak. Nézte a sült csirkét. Kevésnek tűnt. És az igazság az, hogy egyáltalán nem volt valami fantáziadús ebéd a részéről. Charlie mamája nem csirkét sütött volna, ebben biztos volt: valami sokkal merészebbet és művészibbet tálalt volna fel, valami színest és mexikóit, tele chilivel és fokhagymával. Laura Alan fekete karperecére gondolt. Ajándék volt, egy nyilvánvalóan jóváhagyó ajándék egy olyan embertől, akivel Alan sosem találkozott, egy olyan embertől, aki szemlátomást üdvözölte őt abban a családban, amellyel még szintén nem találkozott. Laura kiöntötte a csirke zsírját a tepsiből, miközben azon gondolkodott, hogy inkább egy kis bort kéne tennie a mártásba. A fiúk jóízűen falták fel az ételt. Charlie úgy tömte magába az ennivalót, mint egy óriás kamasz. Alan büszkén nézte a barátját. Ebéd után kiültették Laurát a kerti karosszékbe, és kávét hoztak neki bögrében. Udvariatlanság volt azt mondani, hogy jobban szerette volna csészében, de Laura csak megmondta. – Késő – mondta vidáman Charlie. Laurára kacsintott, aztán visszament segíteni Alannek. Laura hátradőlve szemlélte a kertet, és próbálta nem észrevenni, hogy Alan két csikket is hagyott a pázsiton.

Bizonyára elszenderedett. Amikor felébredt, a kávé hideg volt, a kutyák eltűntek. Az biztos, hogy elmosogattak, mert a konyhaasztal tele volt az eredménnyel: találomra összerakott tányérhalmok és evőeszközök, székek hátára akasztott vagy a pultokon heverő, vizes konyharuhák. Laura belenézett a mosogatóba. A lefolyót répahéj dugaszolta el, a csöpögő csap alatt piszkos hamutartó. Körülnézett, hol lehet a gumikesztyűje. – Jó, de nem eléggé? – kérdezte az ajtóból Alan. – Én csak… – Kivittük a kutyákat – mondta Alan. – Fel a dombra. Charlie jelent meg Alan mellett az ajtóban. – Szép környék – mondta. A keze Alan vállán volt, de nem csak úgy, hanem markolta is. – Szép a kilátás föntről. Bejöttek a konyhába. – Úgy örülök – mondta Charlie –, hogy olyan jó ajánlatot tetszett kapni érte. Laura kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit. A fiúk a konyhaasztal túloldalán állva mosolyogtak. – Én… – Borzasztó elhagyni egy ilyen helyet – mondta Charlie –, amelyet az ember a két kezével hozott létre. De elképesztően jó érzés lehet tudni, hogy megérte, a sokévi munka. – Nem hiszem, hogy értené… – kezdte Laura. – Érti, tökéletesen megérti – nézett Charlie-ra Alan. Charlie előrehajolt. Hatalmas tenyerével a konyhaasztalra támaszkodott, az evőeszköz- és tányérhalmok közé. – Azért jöttünk – mondta kedvesen –, hogy segítsünk. – Ketten? – Igen – felelte Charlie. – Ketten. Alan elővette a zsebéből a cigarettát. – Segítünk másik helyet találnod, anyu – mondta. – Segítünk költözni. – Nem tudom… – De mi tudjuk – mondta Charlie. Laura Alanre nézett, aki éppen rágyújtott. – Alan… Alan beszívta, majd kifújta a füstöt. A halvány, kékes füstön át nézett az anyjára. – Mi biztosan tudjuk, anyu – mondta. Guy húsz perccel a megbeszélt időpont előtt ért az Angyal Szállodához. Egy sarokban álló kanapét választott, amellyel szemben egy karosszék helyezkedett el, köztük alacsony asztal állt üveg hamutartóval a tetején, és egy itallap a délutáni teázás és koktélozás lehetőségeivel. Guy a kanapéra ült, úgy, hogy rögtön meglássa

Gwent, amint belép. Indiai teát és szendvicset rendelt két személyre. Elővette új és csöppet sem kedvelt olvasószemüvegét meg a jogi folyóiratot, amelyet kötelezőnek érzett előfizetni, de ritkán olvasott. Keresztbe tette a lábát, és a térdén egyensúlyozta a magazint. Időközben hatalmas fémtálcával a kezében megjött a pincér, és nagy műgonddal kezdte lerakosgatni a csészéket és a teáskannát, s papírszalvétát csavart a kancsók fülére – nehogy a kedves vendég megégesse a kezét –, majd precízen elrendezte a késeket és a teáskanalakat. – Ennyi lesz, uram? – Igen, köszönöm! – felelte Guy. Guy levette az olvasószemüvegét. A fiú átvonult az előcsarnokon, pajzsként tartva maga előtt a fémtálcát. Az ajtónál megtorpant, egyet lépett hátra, majd bonyolult mozdulattal kitért, hogy utat engedjen egy belépő nőnek. Gwen habozva lépett be, megállt, s körülnézett. Nyomottmintás nyári ruhát viselt halvány kabátkával, és két kézzel fogta a retiküljét. Guy felállt a kanapéról, és az előcsarnokon át Gwen elé ment. – Mrs. Palmer… Gwen felnézett a férfira. Nagyon halkan szólalt meg: – Ó, igen. Guy a sarokba mutatott, ahol az imént ült. – Rendeltem magunknak teát. – Ó, igen – mondta ismét Gwen. Guy kinyújtotta a kezét, mintha karon akarná fogni az asszonyt, de úgy érezte, jobb, ha nem nyúl hozzá; kezét inkább az asszony háta mögött tartva terelte a helyükre Gwent. – A karosszék megfelel? – Köszönöm – mondta Gwen. Guy megkerülte a teázás kellékeivel megrakott asztalt, és leült a kanapéra. Gwen maga mellé tette a retiküljét. Nem dőlt hátra, egyenesen ült, ahogy ebédnél szokás, és Guy irányába nézett, de nem rá. Guy teát töltött a csészéjébe. – Nem lesz túlságosan erős? Gwen odapillantott. – Nem. Pont jó lesz. – Nagyon hálás vagyok, hogy eljött. Guy átnyújtotta Gwennek a teát, a csésze megremegett az asszony kezében, ahogy átvette. – Rendben – mondta Gwen. Guy magának is töltött teát. A gőzt nézve mondta: – Biztosíthatom, hogy Merrion jól van. Nem azért vagyok itt, mert van valami… – Szünetet tartott, majd folytatta. – Merrionnak semmi baja. Úgy értem, testileg. Nincs miért aggódnia.

Letette a teáskannát. – Nem jöttem volna el – mondta Gwen. – Nem egyeztem volna bele, hogy találkozzam magával, ha nem aggódnék. Érti? Guy lenézett a csészéjére. Gwen viselkedése a gorombaság és a szégyenlőség zavarba ejtő keveréke volt. – Értem – mondta. Könyökét a térdére támasztotta, s összekulcsolta az ujjait. – Mrs. Palmer… – Igen? – Emlékszik a legutóbbi találkozásunkra… – Ó, igen – mondta Gwen. A hangja mintha kicsit diadalmas lett volna. – Arra emlékszem. – Arra is, amit akkor mondott nekem? Guy látta, hogy az asszony két kockacukrot és jó sok tejet tesz a teájába. – Igen – bólintott Gwen. – Azt mondta – kezdte lassan –, hogy önző és mohó vagyok. Azt mondta, hogy ha ragaszkodom a kapcsolatomhoz a lányával, megfosztom őt a hagyományos családi élet örömeitől, mert az én koromban nekem már mindez megvolt, és nem kívánok belőlük többet. Gwen hevesen keverte a teáját. – Az biztos – mondta hangsúlyosan –, hogy nem így mondtam. – Nem – felelte Guy. – Valóban nem. De azt hiszem, így értette. Gwen kissé felszegte a fejét. – Lehetséges… Guy előredőlt, s az asszony szemébe nézett. – Mrs. Palmer, valószínűleg igaza volt. Vannak persze más tényezők is, de sosem felejtettem el, amit mondott, sosem akartam, sosem állt szándékomban… – Elhallgatott, lehajtotta a fejét. Egyszeriben fizikailag lehetetlennek érezte, hogy folytassa. Mereven nézte összekulcsolt kezét, küszködött a torkában lévő gombóccal. Érezte, ahogy Gwen áthatón nézi. – Mit próbál mondani? – kérdezte Gwen. Guy a fejét rázta. Nem volt képes sem a tekintetét felemelni, sem pedig megszólalni. – Mr. Stockdale – Gwen hangja most nem szemrehányón volt éles, inkább aggodalmasan –, mit próbál nekem elmondani? Guy nagyot nyelt. Kényszerítette magát, hogy felnézzen. Gwen olyan rémülten bámult rá, mint aki a legrosszabbra számít. – Nem veszem feleségül – mondta alig hallhatón Guy. – Micsoda? – Nem veszem feleségül Merriont – ismételte Guy. – Nem tisztességes, nem lett volna szabad… nem kérhetem tőle…

Gwen felsikkantott. – Jaj, ne! – mondta. – Jaj, ne! Guy szinte önkéntelenül nyúlt az asszony kezéért. – Mrs. Palmer, azt hittem… – Jaj! – sopánkodott Gwen. – Két keze közé fogta az arcát, hatalmasra nyílt a szeme. – Most meg mit művelt? – kiáltotta fájdalmasan. – Már csak Mrs. Akimbi maradt – mondta Miriam. Simon irodájának ajtajában állt, csak a mappa legszélét fogta, mintha undorodna tőle. A körmét jégkékre festette. Ted azt mondta, nem bír ránézni: felfordul tőle a gyomra. – Köszönöm – mondta Simon. Felállt, és az íróasztal mögül az aktáért nyúlt. – Itt van? – Igen – felelte Miriam. – Tíz perce. Simon ismét leült, s az aktát tanulmányozva azt mondta: – Adjon egy percet, mielőtt behozza, jó? – Oké – mondta Miriam. Tökéletesen hozzászokott a várakozó emberekhez. Néha hárman-négyen is ültek a recepció előtt, a kopott székeken, s bámulták a könnyező pálmát, amelyet Miriam ritkán locsolt, vagy lapozgatták a régi képes folyóiratokat, amelyeket ritkán rakott rendbe. A lány nem vett róluk különösebb tudomást. Úgy tekintett rájuk, mintha csak székek lennének. – Adok pár percet – nyugtázta Miriam. Simon kinyitotta Mrs. Akimbi dossziéját. Mrs. Akimbi negyvennégy éves volt. Tizenöt évig dolgozott a helyi tanácsnál, s mindvégig azzal küzdött, hogy a férje elhagyta, és egyedül nevelte fel a három gyerekét. A hölgy egy napon tudatosította magában, hogy a tizenöt év alatt egyszer sem kapott fizetésemelést. – Lelkiismeretes vagyok – mesélte Simonnak. – Jó munkaerő. Sosem késem, sosem megyek betegállományba. Óraműpontossággal járok a hivatalba 1985 óta. Simon az asszonyra nézett, aki fémkeretes szemüveget viselt széles, fekete arcán, és picike, aranykereszt fülbevaló volt a fülében. – Kért már korábban fizetésemelést? – Persze – felelte az asszony. Szenvedélyesen bólintott, fülbevalója is beleremegett. – Ó, igen. Minden évben. Minden évben folyamodom fizetésemelésért, és sosem kapom meg. Mondok én magának valamit, Mr. Stockdale. Rájöttem valamire az évek során. – Mi az? – Férfi kapja meg – felelte Mrs. Akimbi. – Minden évben férfi kapja a fizetésemelést, amelyért folyamodtam. Férfi. És mindig fehér férfi. Fehér férfiak kapják meg az én pénzemet. Simon felnézett. Mrs. Akimbi az iroda ajtajában állt. Krémszínű tunikát és hozzá illő nadrágot viselt, aranykereszt helyett most ezüstöt. Simon felállt, kezet nyújtott.

– Mrs. Akimbi. Az asszony komolyan megszorította Simon kezét. – Azt hiszem, kitaláltam önnek egy akciótervet – mondta Simon. – Az jó – felelte az asszony. Nem mosolygott. – Úgy döntöttem – mondta Simon –, hogy az ügyét a Déllondoni Munkaügyi Bíróság elé viszem, Croydonba, de attól tartok, jogi segítséget nem fog kapni. – Nem tudok fizetni – mondta Mrs. Akimbi. – Szóba sem jöhet. – Tudom – felelte Simon. – Megértem. Feltételes díjat javaslok. – Mit? – Ha nem nyerünk, nincs fizetség. Ha viszont nyerünk, kifizeti nekem a kapott összeg egyharmadát. Mrs. Akimbi higgadtan nézett Simonra. – Például? – Például, ha kap tízezer fontnyi kárpótlást, annak az egyharmadát fizeti nekem. – Tízezer?! – Nem ígérek semmit – mondta Simon. – Nem ígérhetek. Csak annyit, hogy megteszek önért minden tőlem telhetőt. Ismerem a szakszervezeti vezetőit. Beszélek velük. – Oké – mondta Mrs. Akimbi. Oldalvást nézett Simonra. – Szóval mire hajtunk? Simon ismét belenézett a papírokba. – Kétféle alapon fordulok a bírósághoz, Mrs. Akimbi. Faji és nemi diszkrimináció. Az asszony bólintott. – Úgy is van. – Magam viszem az ügyet, nem küldök beosztott ügyvédet. Én fogom önt képviselni. – Úgy is van – ismételte az asszony. – Nemi és faji. – Megírom a folyamodványt, aztán együtt átnézzük. – Rendben. – Ne idegeskedjen – mondta Simon. – Csak egy napot fog igénybe venni. – Idegeskedni?! – mondta Mrs. Akimbi. – Magának fogalma sincs erről az egészről… Már régen csupa ideg vagyok. Simon ismét a kezét nyújtotta. – Megteszek önért mindent. – Nemi és faji diszkrimináció – szorította meg Simon kezét az asszony. – Ez az. Az asszony az ajtó felé fordult. – Tízezer font! – A legjobb esetben. Ha nyerünk. – Simon megkerülte az íróasztalt, hogy ajtót nyisson az asszonynak. Ahogy kinyitotta, valaki mást is látott odakinn állni,

várakozni, fekete kosztümben, hátul összefogott hajjal. – Merrion! – lepődött meg Simon. – Nem akarlak zavarni – mondta a lány. – Nem zavarsz – mondta Simon. – Az ügyfelem éppen távozik. – Végeztünk – mondta Mrs. Akimbi. Rá sem nézett Merrionra. – Egyelőre. – Viszontlátásra – mondta Simon. Mrs. Akimbi biccentett, de nem szólt semmit. Végigment a recepcióhoz vezető, rövid folyosón. – Telefonálnom kellett volna – mondta Merrion. – Nem számít. Gyere beljebb. Simon fogta az ajtót. Merrion bement, és leült oda, ahol az imént még Mrs. Akimbi foglalt helyet. – Jól vagy? – kérdezte Simon. Merrion maga elé meredt. – Nem nagyon. Simon közel a lányhoz az asztalnak támaszkodott. – Be kell vallanom – mondta –, meglep, hogy látlak. Merrion felnézett Simonra, s halványan elmosolyodott. – Oroszlánbarlang meg minden? – Azt hiszem, olyasmi… – Úgy éreztem, el kell jönnöm. Úgy értem, személyesen. Van, amit szemtől szemben kell elmondani. – Jaj, istenem – próbálta viccesre venni Simon. – Mi jön most? – Gondolom, könnyebb lett volna beszélnem Carrie-vel – fordította el a tekintetét Merrion. – Éppen ezért nem tettem. Ahogy Guy mondaná, tipikusan tüskés megoldás. Szerinte tüskésnek születtem. – Elhallgatott. Simon nézte a lány arcát. Nem nézett ki jól, nem látszott boldognak. – Mi baj? – kérdezte gyöngéden. Merrion Simon szemébe nézett. – Nem házasodunk. Simon nem szólt semmit. Valami rendkívüli békesség zsibbasztotta el az elméjét. – Tulajdonképpen kölcsönös – folytatta Merrion. – Úgy értem, nem volt nagyjelenet, egyikünk sem esedezett a másiknak, hogy gondolja meg magát. Valahogy tudtuk. Azt hiszem, már régen. – Mit tudtatok? – kérdezte szinte suttogva Simon. – Hogy… hogy ami volt, amit éreztünk, nem élheti túl a házasságkötést. Hogy… hogy a változás megölné. Hogy nem tudnánk elviselni, amit… tenne velünk. – Jaj, istenem – mondta Simon. – Nem bírnánk elviselni – folytatta Merrion –, hogy bántsuk egymást. Nem kockáztathatjuk meg. Nem bánthatjuk egymást. – Ismét leszegte a fejét, és olyan

halkan beszélt, hogy Simon alig értette. – Bár ebben a pillanatban nem tudok elképzelni nagyobb fájdalmat. Ez volt az egész életem, az én… – Ismét elhallgatott. Simon az asztal szélét markolta. A lány lehajtott fejét nézte. – Tehát vége? – kérdezte. Merrion bólintott. – Biztos vagy benne? – Igen – felelte a lány –, így kell lennie. Az ember nem fordulhat vissza, igaz? – Igaz. – Csak tovább – mondta alig hallhatón Merrion. A válla kicsit rázkódott. – Gyere ide – mondta Simon. Merrion felemelte a fejét. – Tessék? – Gyere ide. A lány bizonytalanul felállt. Simon kitárta a karját. – Ide – mondta Simon. Felegyenesedett, és magához ölelte Merriont, az arcuk összesimult. – Szegény kislány – mondta. – Szegény kicsikém. Simon érezte, ahogy a lány hozzá simul, érezte, hogy kissé rázkódni kezd, s a teste ellazul. Gyors puszit nyomott az arcára. – Te sírsz – mondta Simon. Az ő hangja sem volt túlzottan határozott. – Ha sírni akarsz, sírj. – Úgy fordította a fejét, hogy az arca a lány hajához érjen. – Ez az a hely, ahol megteheted. Ez az a hely. Ha akarod.

HUSZADIK FEJEZET Jack észrevette, hogy az árnyékok megnyúltak. A kéményekéi voltak a legnagyobbak, már egészen a pázsit háromnegyedéig értek, maguk után húzva a ház árnyékát is. Jack elhatározta, hogy ha elérik a gyep végét, feláll a nyugágyból, bemegy, és keres valakit. Bárkit. A kezére nézett. Föld tapadt rá, kivált a körmei alá. Nem emlékezett rá, földes volt-e már valaha is a keze. Olajos, koszos, festékes már volt, de földes még soha. Az egyik keze mutatóujjának körmével kikaparta a földet a másik keze körmei alól. A kiszáradt, félhold alakú földdarabka szétporladt, ahogy a pólója elejéről lesöpört föld is. Unottan porolta le magát. A háta fájt kissé, a válla szintúgy, de az az igazság, hogy élvezte ezt a fájdalmat. Azt pedig ugyanúgy élvezte, ahogy a hátsó szomszéd felőli szegélyre nézett, amelyet végiggyomlált a fakerítés mellett. Amikor Jack azt mondta szombaton ebédnél, hogy kicsit rendbe teszi a kertet, Simon abbahagyta a porszívó villásdugójának bütykölését, és hitetlenkedve azt mondta: – Tessék? Jack az egyik lábáról a másikra állt: – Csinálok egy kis rendet odakint, ha akarod. – A kertben? – csodálkozott Simon. – Kész kupleráj… – Tudom – mondta Simon. Letette a villásdugót és a csavarhúzót, majd megkérdezte: – Úgy érted, egy kicsit kertészkedsz némi zsebpénzért? – Nem – mondta Jack. Belerúgott a legközelebbi szegélylécbe. – Nem, csak megcsinálom, ha akarod. – Köszönöm – mondta Simon döbbent hangon. – Nem nagy ügy… – Köszönöm, Jack. Együtt mentek ki a kertbe, és megnézték a szegélyt. Jack csak nagy, zöld bozótot látott. – Ezek közül melyik gyom? Simon megvakarta a tarkóját. – Nem tudom. – Ez itt – mutatott a cipője orrával egy csomóra Jack. – Ez aggófű. Emlékszem rá általánosból. – Akkor kezdd azzal – mondta Simon. – És folytasd azokkal, amelyekre nem esik jól ránézned. Rakd halomba őket. – Oké.

– Később jön a papa – mondta Simon. – Tényleg? – Kicsit bizonytalan… Jack leszegte a fejét. – Aha. – Áthívtam. Lehet, hogy beugrunk valahová egy italra. Jack a hatalmas orgonabokorra nézett, amelyen még rajta voltak az elszáradt virágok. – Levágjam? – Miért is ne? – Anyu nem fog haragudni? – Boldog lesz. – Oké – mondta Jack. Átvágott a fűvön a kerti fészerhez, ahol egykor a biciklijét tartotta, amíg úgy nem gondolta, hogy biciklizni gyerekes dolog. Ekkor eladta Rich öccsének, de sajnos nagyon olcsón. Most már sajnálta, hogy eladta, s nem volt megfontoltabb. Rachel és Emma kis, rózsaszín bicajait még ott tárolták. Mindkét biciklin volt kis kosár, a sárhányót pedig különféle matricák díszítették. Emma biciklijén még csengő is volt. Jack emlékezett, mennyire utált Emmával biciklizni. Cikinek tartotta a kosárkát, a csengőt, nem beszélve arról, hogy vigyázni is kellett rá. Nem volt rá képes, persze, hogy nem. Emmára senki sem tudott vigyázni, született rosszcsont volt. A biciklik fölött, a meggörbült polcon pókhálós festékes dobozok sorakoztak, egy üvegben pedig jó régi gépolajat tároltak. A pajta fala mellett csomó kerti szerszám várakozott arra, hogy végre használja őket valaki. A falba ugyan korábban jó pár szöget ütöttek, hogy azokra akasszák a szerszámokat, de senki sem vette hozzá a fáradságot. Jack nemigen értett a kerti szerszámokhoz. Óvatosan nyúlt hozzájuk, kiválasztott egy ásót meg egy vasvillát, különböző pengéket és valami nagy ollószerűséget. A felhalmozott eszközöket kivitte a fűre. Nehezen tudta eldönteni, hol kezdje. Hátrébb lépett, és a zöld bozótot nézte. Elölről hátrafelé? Vagy balról jobbra? Fogott egy kertészollót, kinyitotta a biztonsági zárat. Talán metszéssel kezd; úgy érezte, vagdosni élvezetes lesz. Nem tudta, miért ajánlotta fel a kertészkedést. Nem tervezte, egyszerre mégis csak kimondta. S miután felajánlotta, örült, hogy megtette. Talán azért, mert megváltozott a házban a hangulat, mert a lányok hálószobaajtajai nem voltak állandóan csukva, és Carrie nem úgy csapta le az asztalra az ételt, mint akinek annyira elege van az elkészítéséből, hogy már az sem érdekli, megeszi-e valaki. A haját is befestette. Nem nagyon, csak elöl pár tincset, de ez is sokat számított. Mindnyájan észrevették. Rachel tudni akarta, mennyibe került, és amikor Carrie nem árulta el, kijelentette, hogy: „Akkor sokba.” De látszott, hogy Rachelnek tetszett így Carrie, és hogy ezt Carrie is tudta. Beszerzett néhány új ruhadarabot is, semmi különös, de néhány új

top és egy pár szandál, amelyet Emma felpróbált, és végigsétált benne az emeleten. Emma és Rachel soha nem a saját ruhájukat viselték, ha hordhatták valaki másét. És aztán Simon azt mondta, hogy mennek nyaralni. Teljesen elámultak, szinte megdöbbentek. – Nyaralni? – csodálkozott Rachel, mintha nem is értené a szót. – Igen – vigyorgott Simon. – Arra gondoltam, elmegyünk Mallorcára. Jack újabb orgonaágat vágott le, és maga mögé dobta a gyepre. Soha nem voltak nyaralni. Soha. Iskolai kirándulások persze voltak néha, és ezerévente egyszer Simon és Carrie hétvégén elutaztak egy napra, de Simon állandóan azt mondogatta, hogy a hétköznapokra sincs elegendő pénzük, nemhogy nyaralásra, és akkor bedobta ezt a bombát. Annyira hihetetlen volt, hogy Jack először azt sem tudta, akare menni. – Persze, hogy akarsz – mondta Adam. – A húgaimmal? A szüleimmel? – Felejtsd el őket – mondta Adam. – Gondolj más dolgokra. – Mint? – Napfény – mondta Adam. – Pia. – Csajok – mondta Rich. – Csajok! – Minden éjjel felcsíphetsz valakit – mondta Adam. Rich oldalba bökte Jacket. – Már tudod, hogy kell… – Dugni fogsz – mondta Adam. Lehunyta a szemét. – Gondold csak el. Napfény, pia és dugás. Egész nap, egész éjjel. Mi a fenére vársz? Jack hátrébb lépett, megnézte az orgonabokrot. Sokkal kisebb lett, de meglehetősen egyenetlenül. Meztelennek és szánalmasnak látszott, mint akire félig felöltözve nyitnak rá. Jack ledobta a kertészollót, és fogta a vasvillát. Belevágta a földbe, rálépett, aztán kiemelte. A föld kőkemény volt. A villányi talaj túlságosan gyorsan jött ki, port és apró köveket hintett le hosszú, egyenetlen féreg formában. Jack a féregre meredt. Mallorcára gondolt, meg arra, amit Adam mondott. Nem akart minden éjjel dugni, válogatás nélkül, bepiálva. De azért szívesen dugott volna egyszer, egy helyes lánnyal, akit kedvel, akire úgy emlékszik majd, mint emberre, nem csupán, mint testre. – Jack – szólalt meg a háta mögött Guy. Jack megfordult. – Szia, papa. Guy odament, és Jack vállára tette a kezét. Az orgonabokorra nézett. – Tudod, mit csinálsz? – Sejtelmem sincs – ismerte be Jack. – Segíthetek?

Jack a lábával széttaposta a vörös férget. – Értesz hozzá? – Talán – mondta Guy. – Nálad kicsit jobban. – Oké. – Kicsit formásabbra vághatjuk. – Oké – mondta Jack. Lehajolt a kertészollóért, s odaadta Guy-nak. Guy futó pillantást vetett a fiúra. – Hogy vagy? Jack lesütötte a szemét. – Jól… – Jobban? – Aha – mondta Jack. Újra felvette a vasvillát. – Azt tettem, amit mondtál. – Tényleg? – Megmondtam neki. – Jó neked – mondta Guy. Belépett a szegélyen belülre, és formára kezdte vágni az orgonabokrot. Jack a hátát nézte. Guy az egyik kedvenc, kockás ingét viselte. Az ingujját felgyűrte. Hátulról úgy nézett ki, mint mindig. Elölről festett csak másként. Jack nem tudta pontosan meghatározni, miért, de mintha a nagyapja arcával történt volna valami, ami mélyedéseket, ráncokat és árnyékokat hagyott maga után. Talán mert most öregnek látszott. Jack nem tudta. Guy persze öreg volt, de Jack tisztában volt azzal, hogy pusztán azért, mert valaki fiatal – vagy öreg –, nem lehetnek feltevései a korról, a külsőről, az érzésekről vagy bármiről. Ott van például Carrie. A napokban Rachel idősebbnek látszott Carrie-nél. – Papa – mondta Jack. Guy megfordult, és kijött a szegély mögül egy halom ággal. – Szerinted jobb már? – Mi folyik itt? – kérdezte Jack. Guy a fűre dobta az ágakat. – Azt hittem, Mallorcára mentek. – Igen, megyünk. – Simon meghívott, hogy menjek én is… – Gyere – mondta Jack. Guy a fiúra nézett. – Ez… kedves tőled. Kedves Simontól. De nem, azt hiszem, idén nem. Talán majd máskor. – Lehet, hogy nem lesz máskor. – Jaj, szerintem lesz – mondta Guy. – Most úgy gondolom. – Mi folyik itt? – ismételte Jack. Guy kivette Jack kezéből a vasvillát. – Északra költözöm.

– Miért? – Azért, mert áthelyeznek. Az ottani büntetőbíró ugyanis nagyon beteg. Rákos. Tehát korán vissza kell vonulnia, s engem kértek fel, hogy vegyem át a munkáját. Odaköltözöm, s rezidens bíró leszek, ugyanúgy, mint Stanborough-ban. Megfordult, és a vasvillával elkezdte forgatni az orgonabokor körül a kemény földet. Jack nézte, figyelte a ritmikus döfés, szünet, fordítás mozdulatokat. – Ne menj el – mondta halkan Jack, pedig nem akarta. Guy annyi szünetet tartott, hogy mélyen Jack szemébe nézhessen. – Muszáj, öregem. Jack a fűbe kuporodott. Egyszerre elveszett kisgyereknek érezte magát. – Miért muszáj? Guy abbahagyta a munkát, s megfordult. – Mert elválok a nagyitól, így nem maradhatok Stanborough-ban, s mivel nem veszem feleségül Merriont, nem maradhatok Londonban. Jack nagyot nyelt. Tépkedni kezdte maga körül a füvet. – Majd rendbe jövök – mondta Guy. – Ahogy te is. Talán nálam kicsit tovább tart majd, talán sosem leszek túl rajta egészen, de mondok neked valamit. – Mit? – Borzasztó lenne, ha ez az egész nem történt volna meg velem. Ha nem ismertem volna meg Merriont. Jack felállt. Lehajolt egy kerti szerszámért. – Sajnálom. – Miért mondod ezt? – Amiért ennyire gyerekesen viselkedtem – mondta Jack. – Nincs ideális viselkedési mód – mondta Guy. – Az ember igyekszik a tőle telhető legjobban cselekedni. Jack a gyep szélére térdelt, és a szegélynél lévő földet kezdte fellazítani. – És ő mit fog csinálni? – Merrion? – Igen… – Rendkívül sikeres családjogász lesz, és úgy tíz év múlva bizonyára karrierje csúcsára ér. Remélem, majd férjhez megy, és lesznek gyerekei. – Igazán? – Szoktatom magam a gondolathoz – mondta Guy. – Várj csak! Megmutathatom, hogy kell csinálni? Jack odaadta nagyapjának a kisméretű vasvillát. Guy a fiú mellé térdelt. – Ajtók zárulnak be az ember életében – mondta Guy –, s újabb ajtók nyílnak. Nem mindig egyszerre, és nem mindig akkor, amikor az ember szeretné. De állandóan. Most figyelj! A villán át kell pergetned a földet, s össze kell törnöd a göröngyöket, hogy levegősebb legyen a talaj.

– Levegősebb? – Az, te tökfej. Jack nyújtózott egyet, és most érezte igazán, milyen kemény a napozóágy. Azután megcsinálták az egész szegélyt, egyik métert a másik után, és a végén Guy rávette a fiút, hogy ollóval vágja le a füvet a szegély szélén, hogy jól nézzen ki. Igen gondosan csinálta, tényleg odafigyelt, és akkor Simon kijött, és megcsodálta, amit csináltak. Simon ekkor elvitte valamiért Guyt, Jack már nem emlékezett, miért, de azt is mondta, hogy vacsora előtt még elmennek valahová inni egyet. Majd kijött Carrie, hozott Jacknek egy pohár limonádét, és olyan kedvesen beszélt, ami nem volt jellemző rá. Jack nem tudta, hogy reagáljon. Nézte a melírozott csíkokat az anyja hajában, amelyektől Carrie haja dúsabbnak és valahogy fényesebbnek látszott, és arra gondolt, hogy Carrie talán ki is fésülte a haját, mert simának és egészen függönyszerűnek látszott, olyannak, amilyennek Jack – most már tudta – a lányok haját szerette. Amikor Carrie befejezte a beszédet, Jack pedig felhörpintette a limonádét, Carrie bevitte a poharat. Jack a régi nyugágyra heveredett, amelyet a lányok biciklijei mögött talált a pajtában, és a keze munkáját csodálta. Eléggé szomorú dolognak érezte, hogy egy kerti szegélyt néz, de senki nem látta, hogy ez mennyire szomorú, és senki nem zavarta meg ebben a tevékenységben. Felnézett az égre. Tiszta volt, halványkék, a Nap lejjebb ereszkedett, és aranylóbb lett. Az anyjára gondolt. Bizonyára a konyhában van, s szekrényeket nyitogat és csukogat, miközben leng a melírozott haja. Mallorcára gondolt és a tengerre, és egy lányra a tengerben, akinek ilyen a haja, csak vizes, és a vállára tapad. Simonra és Guyra gondolt, akik valószínűleg egy-egy pofa sörrel ülnek valahol, és mindenféléről beszélnek, csak arról nem, amiről kéne. Akár a kutyák, akik kerülgetik egymást, mert tudják, hamarosan együtt fognak játszani, de előbb elő kell adniuk az ismerkedési szertartást. Adamre gondolt, Richre, Marcóra és Mollra. Eszébe jutott, hogy Moll szánalmasan csak annyit tudott mondani: „Menj a picsába.” Képtelen volt mást válaszolni Jacknek, s azt sem tudta elfogadni, hogy nem az övé volt az utolsó szó, ahogy azt korábban hitte. Arra gondolt, amit Guy mondott az ajtókról; ajtók nyílnak és csukódnak szakadatlanul, szabálytalan időközönként végig az élet folyosóin, azokon a hosszú folyosókon, amelyekre gondolni néha ijesztő. Előredőlt, és lassan, mereven feltápászkodott a nyugágyról. Szerette azokat az ajtókat. Tetszett a gondolat, hogy benéz rajtuk, megnézi, mi van mögöttük. Felemelte mindkét karját, s olyan magasra nyújtózott, amennyire csak tudott, majd miután még egy pillantást vetett a szegélyre, a fűvön át elindult a ház felé, hogy megnézze, mi újság odabent.

A könyv elektronikus változatának kiadója Kossuth Kiadó www.kossuth.hu A kiadásért felel a Kossuth Kiadó vezetője Az e-könyv létrehozásában közreműködött: Katona Zoltán, Pekó Zsolt Projektvezető: Földes László A mű eredeti címe: Joanna Trollope: Marrying the Mistress A Black Swan Book Transworld Publishers, A Random House Group Company, London Fordította Gálvölgyi Judit Szerkesztette Koronczai-Fekete Viktória Borítóterv Szabó Lívia ISBN 978-963-09-8393-8 © Joanna Trollope 2000 © Kossuth Kiadó 2015 © Hungarian translation Gálvölgyi Judit 2015 Minden jog fenntartva. www.multimediaplaza.com [email protected]

Tartalomjegyzék Borító ELSŐ FEJEZET MÁSODIK FEJEZET HARMADIK FEJEZET NEGYEDIK FEJEZET ÖTÖDIK FEJEZET HATODIK FEJEZET HETEDIK FEJEZET NYOLCADIK FEJEZET KILENCEDIK FEJEZET TIZEDIK FEJEZET TIZENEGYEDIK FEJEZET TIZENKETTEDIK FEJEZET TIZENHARMADIK FEJEZET TIZENNEGYEDIK FEJEZET TIZENÖTÖDIK FEJEZET TIZENHATODIK FEJEZET TIZENHETEDIK FEJEZET TIZENNYOLCADIK FEJEZET TIZENKILENCEDIK FEJEZET HUSZADIK FEJEZET Impresszum