Joanna Trollope - A Pap Felesége

Joanna Trollope A pap felesége

Kossuth Kiadó Antóniának ELSŐ FEJEZET Szokás szerint öten üldögéltek a falu főterének zöld gyepén, az iskolabusz érkezésére várva. Ugyancsak szokás szerint rögtön más hangnemre váltottak, amint Mrs. Bouverie feltűnt az úton: hangosabban, kényszeredett vidámsággal beszélgettek, és a két fiatalabb nő – a szokásos farmernadrágból és tűsarkú cipőből álló öltözékében – a háta mögé rejtette füstölgő cigarettáját. Mintha az iskola igazgatónője volnék, gondolta magában Mrs. Bouverie. Pedig valójában az igazgatónál is rémületesebb személy volt: a tiszteletes felesége. Iskolaidőben, hétköznap délutánonként a Woodborough felől érkező iskolabusz megállt Loxford falujának főterén, és kilenc gyermek szállt le a megállóban. Az édesanyákból álló fogadóbizottság minden alkalommal itt várakozott, részben szülői kötelességből, de leginkább azért, mert ez a várakozással és pletykálkodással eltöltött tíz perc ugyanazt a szerepet játszotta az életükben, mint a korábbi generációkéban a falu kútjánál eltöltött idő. Amikor a gyerekek hangos ricsajjal lecsörtettek a busz lépcsőjén, az anyukák utálattal vegyes büszkeséggel szemlélték őket, mintha minden egyes délután újfent elcsodálkoznának azon a bámulatos tényen, hogyan voltak képesek ilyen látványosan elborzasztó utódokat a világra hozni. Az utolsó gyermek – és egyben a legidősebb is – mindig Flora Bouverie volt, aki szakadt bevásárlószatyrokkal és törékeny, félkész mesterművekkel a kezében lépkedett lefelé a lépcsőn, miközben vaksin pislogott körbe az édesanyját keresve. Minden utazás alkalmával levette a szemüvegét, mert ha nem tette volna, a többiek biztosan lekapják az orráról, és kihajítják a busz ablakán a bokrok közé. Mrs. Bouverie ezt pontosan tudta, és azzal is tisztában volt, hogy a loxfordi anyák lenézik, amiért továbbra is kimegy tízéves gyermeke elé a buszhoz. Ha viszont bevallotta volna, hogy csupán csekély kárpótlásként várja a kislányt a megállóban, amiért hajlandó elszenvedni a woodborough-i iskola megpróbáltatásait, amely egyébként sem volt megfelelő számára, az asszonyok még inkább megvetették volna. – Kibírhatatlan! – háborgott Flora, édesanyja lábára ejtve nehéz csomagjait. Hosszasan kutakodott düftinkabátjának zsebében, amíg meg nem találta száműzött szemüvegét. – Gyűlölöm ezt a kabátot! Úgy nézek ki benne, mint valami útonálló. Anna Bouverie undorodva gondolt a használt kacatokkal teli zsákokra, amelyek a parókia garázsának félhomályában rejtőztek. – Tudom, de hidd el, rosszabb is lehetne.

Flora feltette a szemüvegét. Felnézett az édesanyjára, szeme a vastag lencsék mögött hirtelen nagyobbnak és elmosódottnak tűnt. – Mit jelent az a szó, hogy kretén? – Azt, hogy szellemileg visszamaradt, gyengeelméjű. A kislány a gyerekek után nézett, akik visítozva, cikázva rohantak keresztül a gyepen az anyjuk mellett, akárcsak a hajók körül gyülekező sirályok hadai. – Pontosan! – kiáltotta utánuk Flora. Az egyik asszony hátrafordult. Esténként a helyi kocsmában dolgozott, és önjelölt mulattatóként igyekezett gondoskodni a falusiak jó kedélyéről. Vidámsága sohasem lankadt. – A holnapi viszontlátásra, Mrs. B! El ne késsen! Mindannyian bűntudatosan kuncogtak. – Ezt miért mondta? – kérdezte Flora, értetlenül bámulva az asszony után. – Általában késve indulok. Futok, hogy ideérjek, mire a busz megérkezik. Mindig élvezettel figyelik a rohanásomat. Ennyi az egész. – Most őszintén – mondta Flora, miközben lehajolt a táskákért. – Szerintem ez már kibírhatatlan. – Ma csak úgy záporoznak belőled az új szavak… – Az angolóra miatt – válaszolta Flora tömören. – Ki kellett keresnünk hat új szót az egyik újságból. Angolórán mindig újságokból dolgozunk. – A kislány rövid szünetet tartott. – A szélszorulás volt a másik, amit találtam. A böfögéssel van kapcsolatban, és… a másikkal. – A szellentéssel – fejezte be Flora helyett az anyja. A woodborough-i általános iskola lazasága a trágárságok terén sértette a kislány természetes érzékenységét, így hát aggodalmas szorongással védelmezte szókincsének tisztaságát. – Igen – felelte Flora, és elfordította a tekintetét. Anna lehajolt, hogy egy-két szatyrot kiszabadítson Flora görcsös ujjai közül. – Menjünk haza! Vár a vacsora. Mindjárt elered az eső. Baljós széllökések túrták fel a közeli szemeteskukák mélyét, üres zacskókat szórva szét a környéken. Nyirkos levegő csapott Anna és Flora arcába, parányi esőcseppeket permetezve a kislány szemüvegére. A többi asszony a gyerekekkel együtt már eltűnt a szemük elől, és csupán a kutyák halk csaholása jelezte útjukat a házak között, amelyek a főtér fölé emelkedő lankás dombokon épültek. Egy lélek sem járt az utcákon, és nem is fog egészen addig, amíg a férfiak szürkületkor szállingózni nem kezdenek hazafelé a munkából. – Miért? – kérdezte Flora reménytelen hangon, mint aki újra meg újra elismételte már a szívét nyomasztó kérdést, mindhiába. – Miért kell, hogy ilyen borzalmas legyen az iskola? A loxfordi templom középkori épület volt, vaskos, négyszögletű toronnyal

és a déli kapu fölötti, normann stílusú timpanonban Krisztus pokolra szállását ábrázoló domborművel. A György korabeli régi parókia ugyanabból a világos kőből épült, mint a templom, előkelő, kétszárnyú kapujának oszlopait újonnan faragott kősasok koronázták. Loxford új parókiája viszont egyszerű, vörös téglaház volt a hatvanas évekből. Anna Bouverie édesanyja szerint az épület éppannyira volt bájos, mint egy útszéli buszmegálló. Számos kedvezőtlen tulajdonsága mellett a ház egyetlen előnye az elhelyezkedése volt. A templom mögötti gazdag termőföldre épült, és csupán egy keskeny feljáró vezetett hozzá, elzárva az épületet a főúttól és a többi háztól. Elülső ablakai a templomra néztek, a hátsók pedig a földek és a zölden hullámzó dombok felé. A legtávolabbi domb tetején alacsony cserjés sötétlett, mintha valaki fekete tintát borított volna rá. Amikor Peter és Anna a meghallgatásra érkezett, az asszony mohó vággyal tekintett a dombokra, szinte észre sem vette a zsúfolt konyhát és a nappali igencsak szűkös méreteit. Lelkesen sürgette férjét, hogy vállalja el a felkínált állást. – Ó, muszáj elfogadnod – könyörgött. – Egyszerűen muszáj. Kérlek! Peternek azonban voltak kétségei. Erősen kételkedett abban, vajon bölcs dolog-e egyedüli lelkészként felvállalnia öt egyházközség ügyes-bajos dolgait – eredetileg csapatmunkának képzelte el a feladatot –, és még súlyosabb kétségek gyötörték magával a vidéki egyházi szolgálattal kapcsolatban. Valóban alkalmas rá…? Tényleg ezt akarja…? – Amíg te arra vársz, hogy Isten nagybetűkkel szedett levélben közölje veled az akaratát – kiáltotta végül Anna, türelmetlenségében félresöpörve minden tapintatot és diplomáciát –, én meghozom a döntést helyetted is. Loxfordba költözünk, és kész. Loxfordba. Abba a loxfordi egyházközségbe, amelyhez hozzátartozott Quindale, Church End, New End és Snead falu is. Anna úgy vélte: hatévnyi szenvedés és harc után Birmingham egyik nyomornegyedének parókiáján bárki kétségbeesetten vágyott volna rá, hogy a küszöbét ne mocsok és szemét borítsa, hátsó kertjében pedig inkább kukacok nyüzsögjenek az injekciós tűk és óvszerek tömegei helyett. Hat év! A hat év alatt Charlotte és Luke szobájának ablakait kénytelenek voltak fémhálóval befedni, a házat olyan biztonsági rendszerrel ellátni, amelyet még az Alcatrazban is megirigyeltek volna, hogy még a segítségért folyamodó egyháztagok sem tudtak bejutni a házba. Flora abban a percben megfogant, amint Loxfordba érkeztek, puszta megkönnyebbülésből. Anna most arra gondolt, talán még egy kisbabát kellett volna szülnie, hogy Florának társasága legyen, ám neki éppoly kevéssé volt szüksége az újabb gyermekáldásra, mint amennyire korábban vágyott rá. Már a templomkert fala melletti feljárón sétáltak, amikor Anna ismét a kislányhoz fordult. – Na és Marie? Azt hittem, barátok vagytok. – Németországba ment – felelte Flora. Megállt egy pillanatra, hogy szemügyre vegye a kertfalat, amelynek réseiben a moha friss tavaszi hajtásokkal burjánzott. – Az apjával. Káplár a seregben.

Flora iskolájában a gyerekek fele katonacsaládból származott. Csupán rövid időt töltöttek a környékbeli laktanyákban, majd örökre eltűntek. A kislány őszintén irigyelte társait, akik a hadseregnél olcsón hozzájutottak mindenhez, amire Flora gyermeki szíve is vágyott. Természetesnek vették a pénzt és a gazdagságot. Flora azonban a puszta szükségletekből álló élethez volt szokva, és pontosan tudta, hogy a jólétet nem lehet készpénznek venni. Letette az egyik szatyrot, és kipiszkált egy puha mohapárnát a helyéről a falon. – Nézd… Flora mindig is szerette húzni az időt. Kisgyermekkorában az egyszerű séták is emberfeletti türelempróbának bizonyultak: minden egyes pocsolyánál órákig kuporgott, botokkal kavargatva a vizet, és rengeteg követ gyűjtött, gondosan megtisztogatva őket a sártól, hogy végre a zsebébe csúsztathassa őket. Dühösen tiltakozott, ha segíteni akartak neki vagy éppen sürgették. – Most már tényleg esik az eső – figyelmeztette Anna a kislányt. Számos feladat várt még az asszonyra: Florának uzsonnát kell készíteni, be kell gyújtani a kandallóba, rendbe kell tenni az ebédlőt az egyházközösség esti presbiteri gyűlésére, és még vacsorát is kell főzni. Azután következhetett a fordítás. Anna német és francia műszaki könyveket fordított angolra, oldalanként kapva érte a fizetést. Unalmas, száraz munka volt, de legalább feltűnés nélkül végezhette. Peter ugyanis megtudta, hogy a szolgálatai alá tartozó öt egyházközségben nem néznék jó szemmel, ha a felesége dolgozna. – Hamar meglátná – mondta Richardson ezredes Quindale-ből, nem kis együttérzéssel –, hogy igen nagy felháborodásra adna okot. Különösen azok körében, akik, bár nem járnak templomba – fürkészte Peter arcát –, de még járhatnak. Peter nem ismételte el az ezredes szavait Annának. Nem is lett volna értelme, az asszony csak nevetett volna. Természetes vidámsága, különös vonzereje túl gyakran hitette el vele, hogy mindenki képes az ő szempontjából látni a helyzetet, ami gyakran gyászos következményekkel járt. Peter legalábbis annak ítélte meg az eredményt, és minden bizonnyal ezúttal is így vélekedett volna, ha Anna szép szavaival megpróbálja megingatni Richardson ezredes dolgozó feleségekről alkotott véleményét. A katasztrófát megelőzendő tehát Peter mindössze annyit mondott, hogy egyelőre nagyra értékelné, ha az asszony feltűnés nélkül, csendesen dolgozna. Birminghamben Anna egy nyelviskolában tanított, egy héten három délelőtt. Méghozzá egy olyan iskolában, amelyhez óvoda is tartozott, egy felvilágosult belga asszony vezetésével, ahová Luke és Charlotte járt, amíg el nem érték az iskoláskort. – A tanítás csendes elfoglaltság, nem? – kérdezte Anna a férjétől. – Nem – felelte Peter. – Túlságosan feltűnő. Akkor már hat hónapja éltek Loxfordban. Anna boldogan várta harmadik gyermekük érkezését, és még mindig elegendő vigasztalást nyújtottak neki a távolban hullámzó dombok. Az egyik újságban akadt meg a szeme a hirdetésen,

hogy szakfordítót kerestek. Könnyen megtanulta a szükséges szókincset; egyszerű és egyhangú feladat volt. Az asszony néha eltöprengett azon, milyen különös, hogy bár három nyelven is fejében tárolja ezt a rengeteg műszaki ismeretanyagot, semmit sem tud a gyakorlatban alkalmazni belőle. Még egy fali csatlakozót sem tudott részletes rajzok és leírások nélkül kicserélni. Ötven oldalt kellett hetente lefordítania ahhoz, hogy azt a szabad szemmel alig látható heti kis összeget megkeresse; lélekölő robotolás volt, amit Anna igyekezett éppoly magától értetődő feladatának tekinteni, mint a fogmosást vagy a konyha feltörlését. Immár egy évtizede végezte ezt a munkát, évente kétezer-ötszáz oldalt fordított. Jobb volt bele sem gondolni, nehogy elveszítse az önuralmát, és végül megint hozzávágjon egy tál almát Peterhez, ahogy egyszer már megtette. Igaz, eltévesztette a célt, és csak a tál tört össze. Kék-fehér mintás kerámiatál volt, amelyet Peter édesanyja, Kitty hozott nekik DélSpanyolországból, ahol az egyik barátjával nyaralt. A gyümölcsök szerteszét gurultak, Anna még egy hónappal később is rábukkant egyre a zöldségtároló alatt; az alma mogyorónyira töppedt, megbarnult és erjedt szagot árasztott. – Apa hol van? – kérdezte Flora, óvatosan a konyhaasztalra téve a mohát. – A püspökhöz ment. – Hűha! – rikkantott Flora. Megnyomkodta a mohapárnát, és figyelte, ahogy kicsiny patakban szivárog belőle a sáros víz. – Miért? Anna nekiállt felszeletelni a kenyeret, és az igazsághoz nem igazán híven válaszolt: – Fogalmam sincs. A püspök egyszer már megfordult a Woodborough-i Általános Iskolában, hogy meghallgassa a diákok imáit. Flora, ostoba módon, azt mesélte az osztálytársainak, hogy bizonyára lila karingben, hatalmas kereszttel a nyakában fog megjelenni, az ujján pedig akkora gyűrűt visel, mint egy gumicukor. A püspök sötét öltönyben és fekete ingben érkezett, amelyet a kutyanyakörvhöz hasonlító gallérjáig begombolt. Kezét egész idő alatt összekulcsolva tartotta, így senki sem láthatta, viselt-e egyáltalán gyűrűt, hát még akkorát, mint egy gumicukor. Megalázó nap volt ez Flora számára, és a kislány neheztelt is miatta a püspökre. – Kérsz sajtot a szendvicsedre? – Igazából csokoládés mogyorókrémet szeretnék – mondta Flora, aki pontosan tudta, hogy ebből egy csepp sincs otthon. Anna felismerte a játékot, és kicsit várt a válasszal. – Vagy egy kis szederlekvárt? Igazi gyümölcsből? Néma hallgatás. – Vagy füstölt lazacot – vetette fel Flora tudván, hogy ilyesmi sosem fordult meg a konyhájukban. – Vagy talán sajtot? –Jól van – felelte Flora. – Legyen sajt. – Sajtot kérek. Nem is tudom, miért én készítem neked ezt a szendvicset. Miért nem csinálod magad?

Flora széttárta a kezét, és lebiggyesztette az ajkát. – Kutass át! – Flora – kérdezte Anna –, volt ma előkészítőd? A kislány a fülére tapasztotta a kezét, és összevissza ugrándozott a konyhában. – Nem akarom hallani, nem akarom, nem akarom, nem akarom… Anna megint csak várt. Szánalommal vegyes elkeseredéssel figyelte Florát. Charlotte és Luke jól vette az akadályokat az iskolában, barátokra találtak, nehézségek nélkül vészelték át az egymást váltó divat- és őrülethullámokat. Charlotte egyetemre járt; Luke pedig technikumba. Flora azonban más; eszesebb mindkettőjüknél, ugyanakkor sokkal megfoghatatlanabb, sebezhetőbb. Néha így nyilatkozott az iskoláról: „De hát ott képtelen vagyok normálisan beszélgetni!” Ez igaz is volt. Rejlett valami kemény és hajthatatlan vonás Flora személyiségében, amely képtelenné tette arra, hogy belássa saját hibáit. Eszeveszett ugrándozása, amelytől sűrű, sötét, egyenes haja – Anna haja – úgy libegett a levegőben, akár egy szökdécselő kutya füle, csupán az iskolával kapcsolatos keserű érzéseinek megnyilvánulása volt; egy olyan világgal szemben, ahol örökre a különc szerepére volt kárhoztatva. Anna egy tányérra tette a szendvicsét, majd tányérostul az asztalra, a moha mellé. Flora hirtelen abbahagyta az ugrálást és megszólalt: – A suliban hagytam a furulyám. – És az baj? – Igen! – válaszolta Flora. – Holnap órám lesz. Gyakorolnom kell… Megcsörrent a telefon. – Nagyon sajnálom – mondta Anna a kagylóba. – Mr. Bouverie nincs itthon. Hat körül várható haza. Tudja… Ó! Értem. Biztos benne, hogy azt ígérte, még ma beugrik? Rendben, megmondom neki. Mrs. Simms. New End 7. Viszonthallásra! Letette a telefont. – Úgy tűnik, apa elfelejtette meglátogatni Mr. Simmst a woodborough-i kórházban. A telefon ismét megszólalt. – Nem – válaszolta Anna a kagylóba. – Még nem érkezett haza. Flora egészen közel lépett édesanyjához, és úgy tátogta: – Fu-ru-lya. Fu-ru-lya. – Esküvő májusban. Sajnos nála van a naplója. Vissza tudná hívni? Fél nyolc előtt, ha lehetséges, ma este presbiteri gyűlés lesz. Nem – mondta Anna. – Nem. Nem lesz kifogása az ellen, hogy nem járnak rendszeresen templomba. – Lesz némi kifogása – jegyezte meg később, amikor letette a telefont. – De nem tiltakozhat. – A furulyám… – Flora – csóválta a fejét Anna, kisimítva a kislány homlokába hulló

fürtöket. – Nem tehetek semmit a furulyád ügyében. Az autó apánál van. És most egy órát dolgoznom is kell. Flora elfordult, és arccal az asztalra vetette magát, éppen csak elhibázva a szendvicset. – Ez itt a világvége! – siránkozott. – Ez kibírhatatlan! Belerúgott az egyik szatyorba, amitől szép lassan szétnyílt az egyik oldala, és csendesen kigurult belőle a furulya. *** Anna egy kis asztalnál dolgozott a hálószobájukban. Keleti bútordarab volt, színésznő anyja adománya, aki még a régi iskolához tartozott, és hajlamos volt az efféle bőkezű gesztusokra. Az asztalka bambusznádból készült, skarlátvörös lakkozással, a tetejét pedig aranyozott bazsarózsák díszítették. Beletörődve viselte a rápakolt könyvek méltatlan terhét, és az írógépet, amelyet az egyik helybéli egyháztag adott Annának. Az asszony, aki az egyik londoni újságnak dolgozott, és csak hétvégékre járt haza, megesküdött, hogy kinőtte a régi masinát, így nincs többé szüksége rá. – Adja el az egyik jótékonysági vásáron! – mondta Annának, hogy megkönnyítse az ajándék elfogadását. – Bár büszke vagyok – válaszolta Anna, elfogadva a felajánlott írógépet –, a büszkeségem nem hamis büszkeség. Hálásan köszönöm. Elektromos írógép volt. Segítségével Anna szép, tiszta folyószöveget vethetett a papírra, amit a kiadók többre értékeltek, mint a régi hordozható gépén írottakat. Leült tehát a gép elé, és rápillantott a reggel gépelt fél oldalra. Peterre gondolt. Mostanra már biztosan végzett a püspöknél; talán éppen átvág a szűk sikátoron, hogy megkeresse a kocsiját, és már tudja, mit tartogat számukra a jövő. Kinézett az ablakon, látta a barna szántóföldet, a folyó menti fűzfákat és a zöld lankákat, amelyeken már megjelentek az év első birkái. Még egy hónap, gondolta Anna, csupán egy hónap, és talán egészen mást látok az ablakból. S ami még jobb, soha többé nem kell német szövegeket bámulnom, hacsak nem egy étterem étlapján a Rajna mentén, ahová nyaralni megyünk, mint más emberek, ahelyett, hogy dohos viskókat vagy düledező víkendházakat kölcsönöznénk olyan emberektől, akiknek azután örök hálával kell tartoznunk. Felnézett a hálószoba mennyezetére, ahol egy halvány folt emlékeztette a csaknem tizenöt hónapja történt csőtörésre. A mennyezeten túl, a tető fölött él valahol Isten, a mindenütt jelen lévő Úr. – Próbálj csak te évi kilencezer fontból megélni! – mondta neki, és mély sóhajjal az írógépe fölé hajolt. Ekkor megcsörrent a telefon. *** Luke Bouverie lekéste az utolsó, Woodborough-ból Loxfordba induló buszt, ezért kénytelen volt stoppolni hazafelé. Szinte minden este ez történt, és Luke már-már azon a véleményen volt, hogy a stoppolás az utazás könnyebb és érdekesebb módja, különösen, mivel vonzó külseje, vézna alkata és könyvekkel

telepakolt táskája miatt hamar megszánták az emberek. Többnyire helybéliek vették fel az autójukba, a környező falvakban lakó férfiak, akik Woodborough-ba jártak dolgozni. Csupán egyszer fordult elő, múlt ősszel, hogy Luke-nak igencsak kellemetlen utazásban volt része. Egy jól öltözött férfi állt meg csillogó Mercedesével, aki rá akarta venni ifjú utasát, hogy menjen vele tovább Devonba; vacsorát ajánlott, és hogy töltsék együtt az éjszakát egy szállodában, majd sokatmondóan Luke combjára tette a kezét. Az egész helyzet fenyegetően vészjósló volt, és Luke, aki pedig híres volt rendíthetetlen hidegvéréről, pánikba esett. Döbbenten hallgatta saját, a pubertáskorból rég kinőtt, most mégis nyikorgó hangját: „Csak lassan a testtel! Az apám esperes.” Az autó erre hirtelen megállt, és a férfi dühös káromkodásokat zúdított a fejére, amelyek közül néhányra Luke később szívesen visszaemlékezett volna. A fiú reszketve ácsorgott a sötét útpadkán, egy mérföldnyire Snead határától. Gyalog kellett folytatnia az utat, három és fél mérföldet baktatott hazafelé, de szerencsére a szülei éppen nem voltak otthon, valamiféle egyházi összejövetelen vettek részt. Trish Pardoe, aki a boltban segédkezett, vigyázott aznap este Florára. Trish soha nem tett fel kérdéseket, csak beszélni szeretett. Ezzel a megjegyzéssel nyugtázta Luke érkezését: – Ha Quindale felől jöttél volna, sosem jutsz haza; elárasztotta a víz az utat a Briar tanyától egészen a régi víztoronyig. Három láb mélyen. Eltört a fővezeték. Luke mindössze annyit válaszolt: – Aha. – Azzal kiment a konyhába, hogy kifossza a hűtőt. Ezen az estén Mike Vinson vette fel az autójába, aki villanyszerelőként dolgozott az egyik woodborough-i vállalatnál, szabadidejében pedig a loxfordi krikettcsapat edzője volt. Feleségével úgy átalakítottak egy házat a falu főterén, hogy az épület eredeti egyszerűsége teljesen eltűnt a György korabeli stílust idéző giccses barkácsmunka valóságos orgiájában. Mike Vinson mindig tiszteletben tartotta az egyházat. Habár sohasem vetett árnyékot a templom ajtajára, elképzelni sem tudott volna illendőbb helyet az esküvők, keresztelők és temetések szertartásaihoz. Készségesen segítette a világítást felszerelni az évente rendezett betlehemes játékokhoz, sőt még egy elhalványuló reflektort is felállított, amely szentimentális fénybe vonta Szűz Mária alakját. Minden bizonnyal megemlíti feleségének a vacsoránál, csak úgy mellékesen, hogy hazafelé felvette az ifjú Luke Bouverie-t. „Kedves fiú – mondja majd. – Jól nevelt.” S elégedetten tér nyugovóra annak tudatában, hogy hazavitte a lelkész fiát. – Reménytelen eset vagyok. Mindig lekésem a buszt – jegyezte meg Luke bocsánatkérően. – Nemsokára megszerzed a jogosítványt – válaszolta Mike. – Saját autód lehet, meg minden. Egy csapásra megváltozik az életed. – Persze – bólintott Luke, és hirtelen rendkívül nyomorultul érezte magát. Többször is gyakorolta már a vezetést, de nem volt pénzük rendes tanfolyamra,

saját kocsiról meg szó sem lehetett! Még a családi autóhoz is csak valamiféle egyházi kölcsöntervezet útján jutottak hozzá. A jelentkezési lap a forgalmi vizsgára most is ott feküdt kitöltetlenül az íróasztalán, tizenhetedik születésnapja óta. Anyja megígérte, hogy hamarosan rendes órákat vehet – amint megtudják. De vajon mit tudnak meg? „Csak még egy kicsit kell várnod – mondta mosolyogva az asszony. – Már nem tart sokáig.” – Na és mit tervezel? Mi lesz belőled? – kérdezte Mike. – Lelkész leszel, mint az apád? Csupán gyermeki hűsége mentette meg a fiút attól, hogy kicsússzon a száján: „Attól nem kell tartani!” Inkább azt felelte: – A művészet érdekel. Mike ezt megpróbálta elképzelni, sikertelenül. – Díszleteket szeretnék tervezni – tette hozzá Luke segítőkészen. – Színpadi előadásokhoz. Mike bólintott. Sajnos nem volt megfelelő a szókincse, hogy feltegye a kérdéseket, amelyeket illendőnek gondolt. „Kedves fiú – meséli majd később Sheilának. – És van művészi érzéke. Érdekli a dráma.” Sheila is szerette a színházat. Amikor Mike egy bournemouthi nyaralás alkalmával megismerte, az asszony lelkesen érdeklődött az amatőr színjátszás iránt. A férje kedvéért azonban lemondott a színészkedésről. Mike ugyanis nem rajongott a gondolatért, hogy a felesége más férfiakkal csókolózzon, még ha színpadon is. – Apád támogatja a tervedet? – Azt hiszem – felelte Luke. – És édesanyád? Mike igyekezett közönyös hangon szólni. Véleménye szerint – szigorúan titkolt véleménye szerint, amelyet még véletlenül sem hangoztatott volna sem Sheila, sem a quindale-i kocsma közönsége előtt – Anna Bouverie egészen… nos, egészen különleges asszony volt; nem csupán gyönyörű, hanem annál valami sokkal több, valami… – Teljes szívéből támogat. Mike összeszedte magát. – Már elég régóta itt laktok… – Igen, hétéves korom óta. – Mi történik a lelkészekkel? – kérdezte Mike váratlan érdeklődéssel. – Úgy értem, ők is feljebb másznak a létrán? – Tessék? – Mik az előléptetés esélyei? Erre gondolok. Hová tud továbblépni innen az apád? Luke eltöprengett. – Hát, most vidéki esperes. Feltételezem, hogy a következő lépés a főesperesség. Mike a kormányra csapott a tenyerével. – Egy nap püspök lesz belőle? Mit gondolsz? – Nem tudom – válaszolta Luke. Mostanában folyton arról ábrándozott,

hogy egy nap maga mögött hagyja Loxfordot, fel sem ötlött benne a gondolat, hogy az apja esetleg hasonló álmokat dédelget a szívében. – Apám boldog itt – jelentette ki Luke makacsul. Nem arra vágyott, hogy a szülei elköltözzenek Loxfordból; csak ő akart hátat fordítani ennek a sárfészeknek. Azt akarta, hogy apja és anyja ott maradjon, ahol később maga elé tudja képzelni őket. Röviden felvillant a Loxfordot jelző tábla a bokrok között. – Szép ez a falu – állapította meg Mike Vinson. – Klassz. Én magam Harlesdenben nőttem fel. Te nem tudod, mert te itt születtél, itt nőttél fel. Előzékenyen egészen a főtér túlsó végéig vezette a kocsit, és a templom előtt tette ki a fiút. – Nagyon kedves öntől – hálálkodott Luke, kikászálódva az autóból. – Köszönöm. Végigsétált a feljárón a házhoz. A parókia ablakainak fénye ragyogott a behúzott függönyök mögött. Apja bizonyára nem ért még haza, különben a lámpáknak legalább a felét már lekapcsolta volna. Esténként néha úgy érezte, mintha a szülei egymás nyomában járnák a köröket: anyja felkapcsolta a lámpákat, apja pedig sorra leoltotta őket. „Ez a legkevesebb luxus, amit megengedhetünk magunknak” – mondogatta az anyja, amire apja rendszerint így válaszolt, fel sem pillantva a feleségére: „Nem. Inkább színtiszta provokáció.” Luke fejében megfordult, hogy apja távollétét kihasználva elkezdhetné puhítani az anyját a nyárról szövögetett terveivel kapcsolatban. A konyhában találta az asszonyt. Azt a hatalmas, vörös szoknyáját viselte, amelyet az egyik jótékonysági vásárra küldött függönyből varrt, és egy fekete póló nyakú felsőt. Haját azzal az indiai sállal kötötte fel, amelyet Luke-tól kapott karácsonyra. Éppen hagymát szeletelt. Mellette, a kottakönyvet egy tejesüvegnek támasztva, Flora fújta fülsértő gyakorlatait a furulyáján. Anna egy pillanatra abbahagyta a szeletelést, és gyors puszira nyújtotta hagymától könnyes arcát. – Lekésted a buszt. – De Mike Vinsont nem. Luke finoman arcul legyintette Florát. A kislány felvisított. – Apa merre van? – Még nem ért haza – felelte Anna. Luke az asztalra tette a könyveit; a rakás megcsúszott, a könyvek feldöntötték a tejesüveget, és a tej Flora kottájára ömlött. Anna mintha észre sem vette volna. Fogta a hagymát, és a tűzhelyen álló serpenyőbe dobta. Luke ügyetlenül igyekezett feltörölgetni a kifolyt tejet az asztalról az egyik konyharuhával. Flora dermedten állt, láthatóan képtelen volt eldönteni, hogy visítson, vagy inkább nevessen. Tépelődésének a telefoncsörgés vetett véget. – Vedd fel, kérlek! – mondta Anna a kislánynak. – Hagymás a kezem. Mondd, hogy apa még nem ért haza. Mondd, hogy kilencig ne is hívják, amíg a gyűlés be nem fejeződik. – Mondd, hogy soha többé ne telefonáljanak! – ajánlotta Luke.

– Szia, nagyi! – kiáltotta Flora örvendezve a telefonba. – Nem, kibírhatatlan napom volt. Nem is igaz! Nem vagyok az! Rendben. Szólok neki. – Undorodva eltartotta magától a kagylót. – A nagyi azt mondja, hogy kis tragédia királynő vagyok. – Tudod, nem csak komédiázik – mondta Anna az anyjának, amikor átvette a telefont. – Nem puszta színjáték. – Hazaért? – sziszegte Laura Marchant türelmetlenül. – Otthon van már Peter? – Még nincs. – Hádész pokla! Mostanáig halogattam a hívást, mert biztos voltam benne, hogy már otthon lesz. Szerinted jó jel, hogy eddig elmarad? – Fogalmam sincs. – Ó, micsoda örömünnep lesz! Végre kiveheted Florát abból a csúfos iskolából, hogy néhány kedves apáca gondjaira bízd. – A ma esti ünneplés – sóhajtotta Anna – a loxfordi egyházközség presbiteri gyűlése lesz az ebédlőben. A titkár, egy idősebb asszony, aki a templomi virágokról szokott gondoskodni, megsértődött és lemondott a tisztségéről, mert a vasárnapi iskola elfoglalt néhány polcot a sekrestye szekrényében, ahol a virágvázákat tartotta, ezért most nekem kell vezetnem a jegyzőkönyvet. – Szegény kicsikém! Ugorjak át hozzátok, és vigyem magammal az élet és a városi rothadás leheletét? Anna vállával kényelmesen a falnak támaszkodott. – Bárcsak megtennéd! – Jövő hétvégén… Akkor Luke az ázott konyharuhát visszaejtette Flora kottakönyvére. – Itt van apa. Hallottam a kocsit… – Peter megérkezett – mondta Anna a telefonba. – Mennem kell. Majd hívlak. –Jól van – lelkendezett Laura izgatottan. – Igen! Muszáj megkapnia, egyszerűen muszáj. Vagy vigye az ördög az egész kenetteljes gyülekezetet! Anna letette a telefont és várt. Luke és Flora is feszülten várakozott az asztal mellett. Hallották, amint Peter becsapja a kocsi ajtaját, lehúzza a nyikorgó garázskaput, majd elindul a ház felé a betonlapokból kirakott járdán, amelyet egész évben halálos veszélyt rejtő, nyálkás mohatakaró borított. Kinyitotta a konyhaajtót, belépett rajta, azután gondosan becsukta maga mögött, mielőtt szembefordult várakozó családjával. Arcáról lerítt a boldogtalanság. – Úgy tűnik… – vágott bele a mondandójába, majd elhallgatott. – Úgy tűnik, mégsem lesz belőlem Woodborough főesperese. A kinevezést valaki más kapta, északról, egy Daniel Byrne nevezetű illető. MÁSODIK FEJEZET Anna a loxfordi templom padjában ülve figyelte, amint férje előkészíti az

úrvacsora kellékeit. Peter fáradtnak látszott, meggyötörtnek és gondterheltnek, mint általában a törékeny, gyenge testalkatú emberek, de azért nem annyira, hogy a gyülekezetből bárki észrevehette volna. Anna egyébként is azon a véleményen volt, hogy csak arra figyelnének fel, ha a férje feltűnően jól nézne ki, mert akkor rosszallóan megjegyezhetnék: „A lelkészünk ma kicsattanóan jól fest. Vajon miben sántikál?” Máskor szinte nem is veszik Petert emberszámba, csupán a papot látják benne, akinek viselkedésével és szándékaival szemben olyan elvárásokat támasztanak, amelyeket saját magukra nézve korántsem tartanak kötelezőnek vagy éppen szükségesnek. Anna egyetlen igazi egyházi barátnője, az egyik női diakónus Woodborough-ban, egyszer azt mondta neki, hogy a falusi gyülekezetek már csak ilyenek. „A városok sokkal elnézőbbek. A falvakat megnyomorítják azok az emberek, akik nem bírják elviselni, ha az idilli visszavonultságról szőtt ábrándjaikról lerántják a leplet.” Szegény Peter! Ha valaki most nyomorultul érezhette magát, az bizony ő volt: megnyomorította a csalódás. A püspöknél tett látogatása óta eltelt három napban megszólalni is alig volt képes meghiúsult reményeinek keserű fájdalmától. Éberen feküdt Anna mellett az ágyban, amely sohasem volt elég széles; úgy érezte, forr benne a düh, ugyanakkor le is taglózta az elkeseredés. Talán egy másik parókiában, ajánlotta a püspök, csapatmunkában folytathatná a tevékenységét. Nem volt képes kimondani, hogy nézze, Peter, nincs még felkészülve a főesperesi méltóságra. Csak azt hangsúlyozta, hogy inkább külső személyre van szükség erre a tisztségre, valakire az egyházmegyén kívül, akinek van gyakorlata az ökumenikus városi szolgálatban; egy tapasztalt lelkipásztorra. Blablabla, blablabla. Peter némán feküdt a sötétben, és szíve megtelt gyűlölettel a püspök iránt. Csupán ebben a megvetendő indulatban lelt csekély vigaszra. Rögtön felhívta Woodborough jelenlegi főesperesét, közeli barátját, aki eredetileg bátorította és támogatta a jelentkezését. Ő azt mondta, nem tudja, miért utasították vissza Petert, egyszerűen elképzelése sincs. Nagyon sajnálja, mondta, borzasztóan sajnálja. Ám hamarosan segédpüspökként folytatja a munkát Kelet-Angliában, ahová magával viszi őszinte sajnálkozását a támogatásával együtt. – Nem költözöm sehová – felelte Peter a püspöknek. – Nem hagyom itt Loxfordot. A püspök türelmesen várt. – Elvégre már most is rangidős vidéki esperes vagyok – jelentette ki Peter kissé dacosan. – Valóban az. Peter körülnézett a püspök dolgozószobájában, amely padlótól a mennyezetig tele volt könyvekkel. Elvont tudósember, gondolta magában megvetően. Tudósember! Soha nem dolgozott egyetlen gyülekezetben sem. A püspök, olvasva Peter gondolataiban, a legszívesebben átölelte volna, szerette volna megmondani neki, hogy azért nem nevezheti ki főesperesnek, mert nincs még kellő tapasztalata, sem tiszta ítélőképessége a feladathoz.

Ugyanakkor jó lelkész, lelkiismeretes pásztora a nyájnak, és borzalmasan érzi magát, amiért csalódást kell okoznia. Ám mindezek helyett csendesen annyit válaszolt: – Gondolja át a dolgot, és forduljon hozzám bizalommal, ha másik kinevezést szeretne. – Nem megyek sehová – vágta rá Peter. A püspök felesége együttérzését kifejezve kísérte ki látogatójukat, mintha nagybeteg volna. Peter elképzelte, amint távozása után felteszik forrni a vizet, teát készítenek, és közben azt mondják, ó, milyen szerencsétlen ügy! Örülök, hogy vége. Valóban feltették a teavizet, ám a püspök szinte nyomban le is kapta, és kijelentette, hogy inkább egy italra van szüksége. „Ó, az a szegény fickó!” – mondta, mire a felesége így felelt: „És az a szerencsétlen asszony!” – Megkétszerezhette volna a fizetését – sajnálkozott a püspök, szomorúan szemlélve az üveg alján kotyogó maradék gint. – Ne is mondd! – válaszolta a felesége. – Hány éves? – Negyvenöt. – És sosem fog feljebb jutni a ranglétrán? – Nem hiszem. – Szívesen innék veled egy gint – mondta erre a püspök felesége. – De attól tartok, hogy csak még inkább rám törne a sírhatnék. Anna egyetlen könnyet sem ejtett. Túlságosan mély volt a seb, hogy sírással tudott volna enyhíteni a fájdalmán. Ám úgy gondolta, hogy Luke sírdogált egy kicsit, és Charlotte is, amikor este Edinburgh-ból felhívta. Peter nem tartotta bölcsnek, hogy felesége beavatta őket az eseményekbe, de Anna, amint azt gyakran ki is jelentette, nem az a fajta édesanya volt, aki titkolózik a gyermekei előtt. Szerette volna Peternek is megadni az esélyt, hogy sírjon, ha akar, de ő nem élt a lehetőséggel. Flora hangosan zokogott, bár nem igazán tudta az okát, csak annyit fogott fel a hirtelen jött feszültségből, hogy valami rettentő baj történt. Anna később, amikor bőségesen termő veteményeskertjét ásta, megmondta Istennek: „Szerintem egy varangy vagy.” Most, a jubileumi párnázott zsámolyon térdelve, amelyet a községi nőegylet tagjai ajándékoztak a templomnak, sem volt más véleményen. Peter hátát figyelve megállapította, hogy ezen a héten sem vasalta tökéletesre a karingét, és az idős Miss Dunstable, aki a székesegyház talárjainak gondnoknője volt, ám Loxfordban lakott, kétségkívül észreveszi, sőt nem is hagyja megjegyzés nélkül a hanyagságot, és arra gondolt, vajon mi következik most. Nem a férje pályafutását tekintve, hiszen a szívére nehezedő ólomsúly elárulta Annának, hogy az ő karrierje immár örök időkre Loxfordhoz kötődik, Quindale, Church End és Snead gondjaival egyetemben, amíg a végítélet harsonái fel nem zendülnek. Anna arra volt kíváncsi, emberként mi lesz Peterrel. Minden bizonnyal meg fogja változtatni ez a tapasztalat; ez elkerülhetetlen. Még keserű csalódásának fokozatos elhalványulása is mély forradásokat és mételyt hagy maga után, mint az elvonuló tűzvész a tájon. „Micsoda gaztett! – vádolta Anna Istent. – Szörnyű gaztett egy olyan emberrel szemben, aki téged szolgál.” Isten nem válaszolt.

Némán elzárkózott a fájdalmuktól. Anna ismét Peterre pillantott, és bűntudatosan suttogott maga elé: Vajon ezek után még nehezebb lesz őt elviselni? Eltöprengett, vajon egy ismeretlen meg tudná-e mondani puszta ránézésből, milyen borzasztóan nehéz természetű a férje? Vajon egy idegen, látva Petert, ahogy nyugodt, kellemes hangján felolvassa a szertartás imáit, észrevenné-e rajta a neheztelést, amely ott rejlett titokban a férje bőre alatt, akárcsak ereiben a vér, amiért az élet, amelyet magának választott, nem úgy alakult, ahogyan remélte? Annában időnként felmerült a nyugtalanító gondolat, hogy Peter talán elveszítette a hitét. Ami saját magát illette, abban sem volt bizonyos, volt-e valaha hite, ám ennek ellenére néha elfogta egy örömteli érzés, hogy mégis tudja, miben rejlik a titok. Megpróbálta elmagyarázni ezt a röpke, ösztönös megvilágosodást Peternek is, de férje csak annyit felelt rá: „Szerintem összetéveszted a hitet az érzéseiddel.” Így hát Anna nem erősködött tovább. Peter addigra már elzárkózott az érzelmektől; veszedelmes zűrzavarnak tartotta őket, amely az önmagáról való megfeledkezés végzetes labirintusába csábíthat bármely ártatlan lelket. Egyszer, egyik váratlan és meghatóan nyílt pillanatában azt mondta Annának bizalmasan: „Tudod, mi a baj velem? Elég okos vagyok, de semmi több.” Anna kifejezetten vonzónak találta Peter személyiségének ezen korlátait, amikor először találkoztak. Olyan szülők egyetlen gyermekeként, akiknek állandó botrányokkal tarkított életét legfeljebb a kívülállók találták elbűvölőnek – ó, micsoda szerencse, gondolta Anna gyermekkorában, micsoda földöntúli szerencse, ha kívülálló az ember! –, Anna az egyetemen a már szinte kihívóan normális barátok társaságát kereste. Még szobájának szürke egyhangúságát is, legalábbis az első évben, üdítően bájosnak látta. A hétköznapi realitás, jellegtelen közhelyek formájában megtestesülve, rendkívül értékesnek tűnt Anna szemében, annak jelét látta benne, hogy végre sikerült kitörnie egy őrült rémálomból az épelméjű világba. Ez a túlzott elragadtatás természetesen nem tarthatott sokáig, ám amikor még erős hatással volt Annára, amikor még örömét lelte a kardigánokban, könyvtári órákban és az iskolai étkezésekben, egy napon Peter Bouverie-vel hozta össze a véletlen. Tetszett neki a neve. Elbűvölte a fiú csendes, finom modora, könyvmolyra valló külseje, karcsú, finom keze, amely fehéren bukkant elő pulóverének terjedelmes ujjából. Anyja kötötte a hatalmas ruhadarabot; lelki szemei előtt nyilvánvalóan magas és izmos, délceg ifjúnak látta a fiát. Peter teológiát tanult; Anna számára ez a tantárgy mindig is rejtélyes és kifinomult tudománynak tűnt. Peter is egyke volt, egy özvegyasszony egyetlen gyermeke. Édesapja rákban halt meg, a fiú hétéves korában. Mr. Bouverie ügyvéd volt, mesélte Peter, de eredetileg pap szeretett volna lenni, és meg is próbált volna belépni az egyház soraiba, ha a rák meg nem akadályozza. A fiú anyját Kittynek hívták. Fényképeket mutogatott róla Annának: Kitty Bouverie úgy festett a képeken, akár egy lelkes kis öleb, két szeme reményteljesen csillogott göndör frufruja

alatt. – Az apám imádta – mondta Peter. Meglehetősen hamar egyértelművé tette, hogy ő maga is imádni szándékozik Annát. A lánynak nem volt ellenére, még tetszett is neki, hiszen csodálatos volt, hogy végre van mellette valaki, aki az övé, akivel beszélgethet. Peter egyik legjobb tulajdonsága az volt, hogy remekül tudott hallgatni. Anna mesélt neki a gyermekkoráról, West Kensington-i otthonáról, amely leginkább egy gigantikus méretű, mocskos színpadi kelléktárhoz hasonlított; a ház púder, állott hamutálak és macskák bűzének elegyét árasztotta. Három évvel korábban anyjának valamelyik szeretője viccből a kanapéra tette egy szentnek az életnagyságú gipszszobrát, és még most is ott hever a szobában. Ugyanez a tréfás kedvű szerető strucctollakból pálmafákat alkotott, és hozzákötötte őket a négyemeletes lépcsőház pilléreihez. Vastagon áll rajtuk a por, ecsetelte Anna, de azok sem lesznek kidobva a házból soha. – Anyámnak sohasem volt még szeretője – jegyezte meg Peter. – Szerintem most már nem is érdeklik a férfiak. Azt hiszem, számára egyedül csak az apám létezett. – De a te apád nem volt homokos – válaszolta Anna. Peter épp kávét ivott, és most megállt kezében a csésze. – A tiéd az? – Igen – jelentette ki Anna hangosan, tele büszkeséggel és szégyennel. Peter fürkésző pillantást vetett a lányra. – Akkor hogyan…? – Ó, nőkkel is képes rá – felelte Anna. – Csak hát férfiakkal szívesebben csinálja. Így a házban folyton nyüzsögnek a férfiak. Az apám és az anyám szeretői. – Hirtelen letaglózta élethelyzetének tragédiája. – Mit ülsz ott, mint egy kitömött bagoly?! – förmedt Peterre. – Mondj valamit! Csinálj már valamit! Peter átölelte. Azután megcsókolta. Kis idő múltán lehámozta róla a kardigánját, saját pulóverét is levetette, majd szép sorjában az összes ruhájukat, és szeretkezett vele a lány egyetemi ágyán, a népi szőttes takarón. Anna nem mondta el neki, hogy már nem szűz, hogy két férfivel is lefeküdt már West Kensingtonban, és tizenhét éves csitriként nagyon is szerelmesnek hitte magát egyikükbe. Szerette Peter sima, tiszta bőrének érintését, hajának illatát, amely a gyermekkort idézte. Szerette, ahogyan a fiú ránézett tágra nyílt, hatalmas szemével a szemüvege nélkül. – Én gondodat viselem – ígérte akkor Peter Bouverie Annának. – Meglátod, mindent együtt csinálunk majd az életben. Betakargatta Annát az ágyáról kölcsönzött takaróval, azután készített még egy kis kávét a lánynak. – Melyik szent – kérdezte Peter – fekszik a nappali kanapéján? – A fiú kérdése megnevettette Annát, semlegesítve a régi mérget, és végleg megpecsételte udvarlásának sikerét. Anna anyja el volt ragadtatva Petertől. Alultáplált különcként bánt a fiúval, és nyomban lecsapott rá gyengéd turbékolásával és csábító finomságaival – egy rákolló, egy kis eper és csokoládés trüffel –, közben pedig folyton kérlelte,

hogy meséljen Istenről, írja le a mennyet vagy határozza meg a bűnt. Meggyónta neki a bűneit, és még püspöki jelmezbe is fel akarta öltöztetni, hogy megmutogathassa a barátainak. Anna őszinte bámulatára Peter egyáltalán nem bánta. Nem volt igazán kedvére a szertelen bánásmód, de jóindulatúan elviselte, és csupán a jelmezbe bújás ellen tiltakozott. Még némi csendes bátorságról is tanúságot tett. – Mondd csak ki! – nógatta Laura Marchant. – Gyerünk, ki vele, kicsi padre! Valld be, hogy ez a legundorítóbb ház az egész keresztény világban. Ne csak ülj ott, miközben csendben füstölögsz! Mondd ki! – Annyira visszataszítónak találom – szólt Peter higgadtan –, hogy inkább nem is eszem itt, és néha még az ingemet is a párnámra terítem. Laura odáig volt a gyönyörűségtől. Lelkesen keblére ölelte a fiút, karkötőinek és gyöngyeinek hangos csörgése közepette. Azután Peter, rendületlen higgadtsággal, kitakarította a konyhát. – Annának és magamnak – mondta. Erre Anna apja, a nem kifejezetten tehetséges színész, odafordult Peterhez: – Gyere hozzám! Legyél az enyém most rögtön. Elfecsérled az életedet, ha nem mész hozzá valakihez. Peter megszerettette Annával a saját otthonát, a lány életében először boldog volt. Az életét keserítő mumusokból könnyed tréfák születtek; a polgárpukkasztó viselkedés és a jól kidolgozott különcség hosszú, sötét alagútjának végén felcsillant a fény: közös életük fénye Peterrel. Anna meg volt győződve róla, hogy Peter hite őt is megfertőzi majd; mint ahogyan az anyai szeretet a gyermek jövetelével együtt születik, az ő hite is a házassággal kel majd életre. Jövendőbeli anyósa aggodalmaskodva kérdezte: – Biztos vagy benne, hogy meg tudsz birkózni Istennel? Azzal, hogy a Mindenható teljes munkaidőben jelen lesz az életedben. – Ó, igen – bólogatott Anna, és egy szót sem értett az egészből. – Te tudod – folytatta Kitty Bouverie, miközben épp a virágokat rendezte el a vázában. – Te ismered legjobban önmagad, egy ilyen okos lány. De köztünk szólva, erősen kétlem, hogy én képes lettem volna megbirkózni vele. Istennel, úgy értem. Talán valójában áldás is… – Hirtelen elhallgatott. – Nézzenek oda! Addig igazgattam ezeket, míg eltörtem egy liliomot. Kicsi Kitty, mondta az asszonynak Laura első találkozásuk napján. Anna apja Madame Bovarynak nevezte. Peter édesanyja a heverésző szent mellett kuporgott a nappaliban. – Teljesen lapos ez a nő – jegyezte meg Anna apja, a fekvő szoborra mutatva, és Kitty felé nyújtotta a kibontott kaviáros dobozt. – Csakis Szent Ágota lehet. Levágták a mellét. – Ismét Kittynek nyújtotta a csillogó kaviárt, ezúttal a kanálon; az asszony riadtan megrezzent. – Mert nem volt hajlandó behódolni Quintianus buja vágyainak. Egyen egy kicsit, Madame Bovary, egyen! – És jóízűen végignyalta az ajkát. – Attól tartok, utálom a kaviárt – felelte Kitty halkan, kissé riadtan. Mindenki nagy örömére a Marchant házaspár ugyanabba a kategóriába

helyezte Kittyt, mint amelyikbe a fiát: a kissé fura, ámde elragadó mütyürök halmazába. Peterhez hasonlóan Kitty sem tiltakozott. – Az édesanyád – mondta Annának – azt gondolja, hogy okos vagy, amiért ránk találtál. – Anyám nem szándékosan viselkedik leereszkedően – vágta rá Anna gyorsan. – Hát persze hogy nem – tiltakozott Kitty meglepetten. – Nagyon kedves asszony. A lány csak bámult. – És bátor – folytatta Kitty, egy pillanatra abbahagyva a kötést. – Bátor? Kitty letekert egy kis fonalat a rózsaszín és fehér gombolyagról. – Bátor. Én nem vagyok az, ezért mindig észreveszem másokban a bátorságot. Két héttel Anna és Peter esküvője előtt Anna apját hajnali kettőkor elgázolta egy kivilágítatlan teherautó a Fulham Roadon. Kísérőjének sikerült elvonszolnia a St. Stephen Kórházba, ahol a következő órában meg is halt. Anna, akinek fogalma sem volt, mit érez, vagy mit szeretne érezni, meglátogatta az anyját, arra számítva, hogy őt is a megkönnyebbülés és a bánat érzelmi zűrzavarában találja; az asszony a váratlan veszteséget minden bizonnyal újabb elsöprő színi alakításra használja ki. Laura azonban le volt sújtva, mélyen, csendesen gyászolt. Ott kuporgott rendetlen hálószobájának kopottas bűbájával körülvéve, és órákon át bámult kifelé az ablakon. Anna megpróbálta gyengéden az értésére adni, hogy az élet akár még vonzó is lehet egy öregedő „királynő” nélkül. Ám Laura egyszerűen annyit felelt: – De hát szerettem. – Hogyan… – szólt Anna, de elhallgatott. – Ha nem szerettem volna, elhagytam volna – válaszolta Laura. – De szerettem. És ő is szeretett engem. Mindenki másnál jobban szeretett. Anna apjának hirtelen halála miatt az esküvő csendes keretek között zajlott. – Alig volt hallható, Kicsi Kitty – vallotta be Laura, aki igen bátran skarlátvörös kalapban és aranyszínű címerekkel díszített bársonykabátban jelent meg az esküvőn. Kitty púderkék ruhát viselt. Anna rövid, krémszínű ruhában volt, mely látni engedte hosszú, karcsú lábát. A szertartás után Peter így szólt: – Most azt kívánom, bárcsak ne aludtunk volna együtt. Szép volna, ha a mai volna az első éjszakánk. – Ezzel most romantikus vagy vallásos akarsz lenni? – kérdezte Anna, és őszintén tudni akarta. – Jobban ismerhetnél már annál, hogy ezt a kérdést feltedd nekem – felelte Peter. Az esküvőt sajátságos módon egy kis reggelivel ünnepelték meg West

Kensingtonban. Szent Ágotát levették a kanapéról, és az ablak mellé állították a menyasszonyi fátyollal a fején, a kinti járókelők rémületére. Leültek egy vállkendővel letakart kerek asztalka köré, tengeri halat ettek és pezsgőt ittak hozzá; jelen voltak néhányan a szeretők közül, sőt még Peter döbbent Roland bácsikája is. Anna szívébe belemart a felismerés, mennyire szereti az anyját, gyermekkori otthonát és végül elhunyt apját is. Peterre nézett, aki komoran válaszolgatott az egyik szerető incselkedő kérdéseire, és eltöprengett, vajon az ő szerelme ugyanolyan értékes-e, mint azok az érzelmek, amelyeket a szülei éreztek, és amelyekre bátran támaszkodhattak. Azután Kitty arcon csókolta, neki adott egy liliomot formázó, gyöngyös kitűzőt, amely még az édesanyjáé volt, majd az ifjú pár beszállt Peter Morris Minorjába, és Walesbe hajtott nászútra. Egy fogadóban szálltak meg Penmaen Pool közelében, és minden nap hosszú mérföldeket túráztak. Csupán egyetlen hetük volt. Az utolsó napon Peter vásárolt Annának egy walesi gyapjústólát, amelyre nagyon vágyott. Csíkos volt, mint a nyári tenger, és amikor összepakolták a holmijukat, hogy hazatérjenek, Anna szándékosan otthagyta az összes kardigánját a szobájuk komódjában. A teológiai kollégiumban, Oxford közelében, a többi teológushallgató feleségének szolgalelkűsége bosszantotta Annát. Meg is mondta Peternek: „Belőlem aztán nem lesz »papfeleség«!” Időnként a többi asszonynak is megjegyezte: „A férfihez mentem hozzá, nem a munkájához.” Csupán az idősebb asszonyok, akiknek férje korábban mérnök, gazdálkodó vagy üzleti tanácsadó volt, értettek egyet vele. Anna igen gyakran feszültnek és gondterheltnek látta ezeket az asszonyokat, mintha életüket mentve kapaszkodnának a hűségükbe. A hűség Anna számára egyelőre nem jelentett nehézséget. Egy oxfordi nyelviskolában dolgozott, esténként pedig kávéval és virágokkal tért haza, a függetlenség édes érzését hozva magával. Peter csodálta érte; tetszett neki, ahogyan Anna kitűnt a többi feleség közül. A nyelviskolában Anna hamarosan barátnőre is talált. Eleanor Ramsay a munkatársa volt, aki egy ifjú egyetemi professzorhoz ment feleségül, és írói ambíciókat dédelgetett. Később bemutatta Annát valaki másnak is, egy Mary Hammond-Heath nevű fiatal nőnek, aki oxfordi egyetemi évei alatt Eleanor iskolatársa volt, és egyelőre nem igazán érdekelte a házasság. Az egyetemen jogot hallgatott, és ügyvédjelöltként éppen a jogi szakvizsgájára készült. A hétvégeken hazalátogatott Oxfordba, és a három nő – Mary, Eleanor és Anna – rendszerint együtt töltötte a szombatot, a férjek pedig gyakran csatlakoztak hozzájuk vacsorakor. Peter egyszerűen A barátnők néven emlegette Maryt és Eleanort. Ők voltak Anna első igazi barátnői. Amikor Peter megkapta első segédlelkészi megbízatását Bristol egyik északi külvárosában, Anna azzal ünnepelte meg a nagy eseményt, hogy nyomban teherbe esett. Eleanor Ramsay csupán három évvel később lett várandós. Anna és Peter egy kicsi, sárgára festett sorházban lakott, amelyhez egy kis kert is tartozott. Anna ekkor részidős adminisztrátori munkát vállalt egy

közeli kórház jótékonysági irodájában. A Ramsay házaspár egy kis lakásban lakott Oxfordban, a Norham Gardens mellett, és még kevesebb pénzből éltek, mint Peter és Anna, mert Eleanor özvegy anyósát is támogatták, aki időskori elmezavarban szenvedett. Mary Hammond-Heath, aki még mindig csak ügyvédbojtár volt, egy claphami házban bérelt szobát, és távolsági busszal járt meglátogatni őket, mert így olcsóbb volt. Egyikük sem élt jómódban, de a Bouverie házaspár legalább egy egész házat magáénak tudhatott, amelyért még lakbért sem kellett fizetniük. Ráadásul kellemes egyházközségben éldegéltek, a lelkész felesége nagyon kedvesen bánt Annával, és megvédte attól, hogy a gyülekezetben kihasználják. – Annyira fiatal még ez az asszony – mondta a férjének. – És egészen rendkívüli. Nem is tudom, mitől annyira vonzó, de biztosan többről van szó egyszerű külsőségnél. Igazi szikra izzik a lelkében, és nagy kár volna kioltani a szolgálattal. Hiszen még arra sem volt ideje, hogy egyáltalán szabad lehessen. Ez a röpke segédlelkészi időszak jelentette Anna számára az édes, ámde igencsak rövid életű szabadságot. Amikor Charlotte megszületett, Anna felhagyott a munkával. A gyülekezet nagy érdeklődéssel fogadta Charlotte érkezését, és mindenki támogatta őket, de Anna többé nem lehetett független. Az újszülött gyermek és az egyházközség gondjai, mint a sík vidéket elárasztó folyam, lassan magukkal sodorták, majd később újdonságként a kellemetlen pénzügyi bajok is csatlakoztak a mindent elsöprő árhoz. Anna keresete nélkül, a kisbaba érkezésével mintha semmivé vált volna kezükben a pénz. És Anna még csak huszonhárom éves volt. Életében először számot kellett vetnie önmagával. Fogalma sem volt, hogy túl korán vagy későn kezdett-e hozzá, és hajlamos volt az önostorozásra, ha engedett vágyainak és kicsit is kényeztette magát. Írt egy hosszú és bizalmas levelet Eleanornak, beszámolva gondolatairól, az elszigeteltség számára új és felkavaró érzéséről, amely mostanában gyötörte. Eleanor azonban első regényének kéziratán dolgozott éppen, és bár hosszan válaszolt, a lényegre nem tért ki. Szereplőinek élete sokkal inkább foglalkoztatta, mint barátnője mindennapi gondjai. Anna értetlenül olvasta a levelet, azután bepakolta Charlotte-ot a használt babakocsiba – az Ifjú Feleségek Egyesületének ajándéka –, és hosszú, jelentőségteljes sétára indult a kicsivel. Jelentőségteljes sétának bizonyult, mert közben két dolog is nyilvánvalóvá vált Anna számára. Az első az volt, hogy bár többen is felismerték és megállították az utcán, kíváncsian kukucskálva a babakocsiba, egyikükkel sem oszthatta meg a gondolatait, amelyek foglalkoztatták. Egyiküknek sem önthette ki a szívét, még annak a fiatalasszonynak sem, aki csaknem egyidős volt vele, és Peter nemrégen keresztelte meg a kisbabáját. Barátságosak és kedvesek voltak vele, de mivel Anna a segédlelkész felesége volt, valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva az emberi lények egy egészen más kategóriájába tartozott. Ha bármelyiküknek feltárná titkos gondolatait, vagy bármelyiküket a barátságába fogadná, azzal nyomban

fergeteges vihart kavarna, féltékenységet és szakadásokat eredményezve a gyülekezetben. Anna hirtelen egészen tisztán látta, hogy nincs mód közeli barátságot kötni az egyházközségben, és soha nem is lesz. Később, sokkal később, amikor egyszer alkalma volt megismerkedni egy rendőr feleségével – akit a férje megvert, mert a szeretőjével töltötte az éjszakákat, amíg ő szolgálatban volt –, az asszony azt mondta neki: „Nos, maga biztosan megérti. Hiszen tudja jól, milyen magányos az életünk.” A második felismerés, amely letaglózta – bár egészen más lapra tartozott –, újabb korlátokkal szembesítette. Hirtelen megéhezett; a hideg októberi délutánon több mérföldet tolta a babakocsit, és nagyon vágyott egy tábla csokoládéra. Leállította a kocsit egy újságárus előtt, már le is hajolt, hogy kivegye a babát a kocsiból és megvegye az édességet, amikor az jutott eszébe, hogy nem szabad. Volt nála elég pénz, és a csokoládé nem is került volna sokba, de az a pénz – Peter pénze, a közös pénzük – nem csokoládéra volt szánva. Leeresztette hát a kezét, és a fél vekni kenyérre gondolt otthon. Jobb lesz, ha most hazamegy, és abból eszik. Hozzá kell szoknia, hogy abból gazdálkodjon, ami a rendelkezésére áll, hogy csokoládé helyett kenyeret egyen; hogy magát másokkal szemben háttérbe szorítsa. Egyik felismerés sem keserítette el különösebben. Miközben hazafelé tolta Charlotte-ot az egyre sűrűsödő szürkületben, inkább fel volt villanyozva, mint aki különleges felfedezést tett. Meg sem fordult a fejében – és ez így volt még hosszú évekig –, hogy Peter egymaga nem tudja kielégíteni a társaság utáni vágyát, és időről időre újra fellobbanhat a metaforikus csokoládé iránti sóvárgása. Amikor hazaért, jelentkezett egy gyermekfelügyelőt kereső hirdetésre az egyházközség lapjában (milyen egyszerű; miért nem jutott eszébe hamarabb – hiszen egyébként is otthon volt, és Charlotte mellett miért ne vigyázhatna egyszerre több kicsire is?), majd felajánlotta segítségét a lelkész feleségének a gyülekezet ügyes-bajos ügyeinek intézésében. Az asszony rá is bízta Annára a helyi magazin szerkesztését és gépelését. Amint Anna belerázódott újonnan talált feladataiba, Peter megkapta első önálló kinevezését egy kis egyházközség élére, Bristoltól délre, az egyik vidéki városkában. A parókia egy hatalmas viktoriánus ház felében kapott helyet – egykor az egész a parókiához tartozott –, az egyházközség nyugodt és eseménytelen volt, főként idősek laktak a környéken. Néhány héten belül világossá vált, hogy a gyülekezet a presbiterek egy befolyásos és hajthatatlan csoportjának markában vergődik. Peter képtelen volt megbirkózni első megbízatásaként egy ilyen lehetetlen helyzettel (akkoriban még lelkesen munkálkodó lelkészként látta magát), és szinte megérkezésük pillanatában bedobta a törülközőt. Folyvást zaklatta a helyi esperest, leveleket írogatott a főesperesnek, majd később a püspöknek is. Tarthatatlan helyzetéről panaszkodott és egyre csak könyörgött, hogy mentsék fel a megbízatása alól. Férje türelmetlenségétől megfertőzve Anna is nyugtalanná vált. A város körzetében nem működött egyetlen kisebb gyár vagy üzem sem, az édesanyák

nem dolgoztak, így nem akadtak felügyeletre váró kisgyermekek sem. Anna feladatok nélkül maradt; nem talált tanítványokat sem, és a szigorú presbiterek nem engedték, hogy egy huszonnégy éves kislány beleüsse az orrát az egyházközség ügyeibe. Nem örültek neki, hogy egy ilyen fiatal pár került a parókiára, és véleményüket nem is rejtették véka alá. Amikor Laura látogatóba érkezett, és saját tervezésű, műorgonával díszített tavaszi kalapjában libbent be a templomba, majd hangosan felnevetett egy aprócska tréfán Peter beszédében, hogy bátorítsa a fiatal lelkészt, az egyik egyháztag sértődött levélben panaszt tett a püspöknél. Unalmukban és elkeseredésükben Anna és Peter egymásban kerestek vigaszt. Az eredmény Luke lett, aki Anna huszonötödik születésnapja után két héttel született, és kis híján a Benedict nevet kapta, minthogy Peter akkoriban lelkesen tanulmányozta Szent Benedek reguláit. Kedélyesen megvitatták, melyik szent dicsekedhetett megnyerőbb személyiséggel: Szent Benedek a vallásos befolyás terén volt előnyben, Szent Lukács viszont az egyszerű emberek életére volt nagy hatással az evangélium megírásával. Végül Anna győzött. A Benedict Bouverie név, állapította meg az asszony, amúgy is mesterkélten hangzik az alliteráció miatt. Azon a napon, amelyen Luke-ot a kórházból hazahozták, Peternek felajánlottak egy újabb hivatalt: egy nyomornegyedben lévő egyházközséget a szomszédos egyházmegyében, Birminghamben; önálló megbízatás, rendkívüli kihívás. A viktoriánus ház tágas konyhájában ünnepelték meg a hírt, készen vásárolt sertéspástétommal és almaborral, amitől az ötnapos Luke súlyos hascsikarást kapott. A barátnők úgy vélték, hogy Anna élete a nyomornegyedben sajátosan sikkes. Eleanor férje időközben megkapta első hivatalos oktatói kinevezését, és az asszony első regénye is sikert aratott irodalmi körökben. Megvásárolták első saját házukat, és izgatottan várták első gyermekük érkezését. Időnként ellátogattak Birminghambe, és komoly érdeklődést mutattak a Szent András-templom nyomorúságos gyülekezetének problémái iránt. Mary Hammond-Heath sikeresen kitüntette magát a koronaügyész asszisztenseként egy csalási ügyben, amely még a napilapok főcímeiben is megjelent, és erősen hajlott arra, hogy a Bouverie házaspár életét kiváló esettanulmánynak tekintse bizonyos elméleteinek bizonyítására. Mary újabban agnosztikus elveket vallott, és semmi értelmét nem látta, hogy bárki emberfia Isten jóindulatú érdeklődésére tartson számot Peter szedett-vedett egyházközségében. Mindazonáltal gyakran emlegette a Bouverie családot Londonban, ahogyan a Ramsay házaspár is megemlékezett róluk Oxfordban. Anna minderről semmit sem tudott, elkeseredetten igyekezett megküzdeni erőszakos környezetének vadságával, miközben A barátnők élete látszólag egyre feljebb ívelt, egyre gazdagodott, sikert sikerre halmozva, és az ifjú asszony bizony néhanapján meghajolt az irigység démona előtt. Az is hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a Szent András-templom

gyülekezetének terhe túlságosan nagy falat Peter számára. Mindent végtelenül komolyan vett, magára vállalt minden felelősséget, és rengeteg programot tervezett megviselt asszonyok, fiatalkorú bűnözők, alkoholisták, kábítószerfüggők, prostituáltak, idősek és elesettek megsegítésére. Anna, aki nem akart lelkiismeret-furdalást érezni, amiért nem is próbál segíteni, végül felvállalta a nők és a gyermekek istápolását. Nem volt nyugalmuk. A konyha és az egyetlen vendégszoba folyamatosan tele volt hangoskodó emberekkel, a nap bármely órájában megszólalhatott a csengő, és egyszer, amikor Peter ajtót nyitott, egy ismeretlen férfi fejbe vágta egy üres üveggel, majd ráförmedt, hogy hagyja békén a feleségét. Láncot szereltek hát az ajtóra, és becsavarozták a földszinti ablakokat. Anna csak akkor mehetett el a találkozóira, ha valaki elkísérte, sötétedés után pedig soha, mert senkire sem merte bízni a gyerekek felügyeletét. Egyik éjszaka Anna egy fél téglát talált a gyerekek hálószobájának padlóján; bedobták az ablakon, ezért Peter belülről fémrácsot erősített a keretre. Anna rettenetesen megrémült, dühében Peter ellen fordult, és azzal vádolta, hogy Istent a felesége és gyermekei elébe helyezi. A férfi azt mondta: „Azt teszem, amit tennem kell.” Mire Anna, a dühtől és a rémülettől szinte eszét vesztve, egy szótárt vágott a férjéhez, amely halántékon találta. A seb bőségesen vérzett, és Peter egy hétig hatalmas sebtapasszal a fején járta az egyházközséget, akár egy bohóc. De kirakta a házból a nemkívánatos lakókat, akik közül néhányan hangosan szidalmazták az utcán, valahányszor meglátták. Az alázatosabbak szemében Peter meglátta annak higgadt tudomásul vételét, hogy még Isten sem segít rajtuk. Szomorúan tépelődött, megosztva gondolatait Annával is, hogy vajon a tapasztalat végül megacélozza-e az embert. Anna, akinek idegei addigra teljesen felőrlődtek, azon a véleményen volt, hogy az ember valószínűleg meghal, mielőtt kiderülhetne a válasz. „Sajnálom” – mondta akkor Peter. Anna két kezébe temette az arcát. „Ne sajnálkozz. Nem maradt már erőm, hogy vigasztaljalak.” Egyik nap, amikor Anna bevitte a gyerekeket Birmingham központjába, a busz ablakából egy kisebb irodaépület hirdetőtábláján akadt meg a szeme, annak a nyelviskolának a nevén, ahol még Oxfordban tanított. A következő megállónál leszállt, és visszasétált az épülethez, maga előtt tolva a babakocsit, amely általában csak akkor volt hajlandó összecsukódni, amikor a gyerekek éppen benne ültek. Igen, ugyanarról az iskoláról volt szó, csak itt egy másik ága működött. És igen, akadt néhány szabad részidős munkalehetőség. Igen, Anna beadhatta jelentkezését egy bemutatkozó beszélgetésre. Anna hazafelé betért a Szent András-templomba, ahol előbb bocsánatot kért Istentől, majd köszönetet mondott neki. Azután egyenesen hazament – egy férfi aludt a bejárati ajtónál, Anna vigyázott, nehogy felébressze –, és bocsánatot kért Petertől is. A férje így szólt: – Nehéz, ugye? Sosem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz. – Komolyan, kiábrándultan ölelték egymást, és Anna észrevette, milyen sovány a

férje, csupa csont és bőr. Most is túlságosan vékony, gondolta Anna a loxfordi templomban térdelve. A birminghami szolgálat csaknem mindkettőnket megölte, többféle módon, de Peter ezt nem vallhatta be. Próbatételre vágyott. Ezúttal pedig, bizonyos szempontból, jutalomra áhítozott. Megbukott azonban a vizsgán, a jutalom valaki más ölébe hullott. Nem igazságos, háborgott magában Anna, lehunyt szemére szorítva a tenyerét, nem igazságos, hogy Peter mindig olyan célt tűz ki maga elé, amelyet nem érhet el, és sosem engedik előrelépni. Körülötte lassan felállt a gyülekezet, jelezve Anna számára, hogy elérkezett az idő, amikor elsőként ki kell lépnie az úrvacsorához, amint az illendő, ahogy a szokás diktálja. Peter nem nézett fel, miközben a felesége lassan feléje sétált a szentélybe: csak várakozott, kezében tartva a kelyhet, két ujja közé fogva az első félhold alakú kis ostyát. Anna letérdelt elé és felemelte összekulcsolt kezét. Peterben nincs semmi vidámság, gondolta, kiveszett belőle az életöröm, aggodalmasan igyekszik távol tartani magát mindentől, a kötelességet kivéve. A szigorú kötelességtudat lett férje regulája, elszántan kapaszkodik belé, nehogy elsüllyedjen és elsodorja az ár. Az ostya Anna szájpadlására ragadt, ahogyan már vagy százszor, ezerszer az elmúlt húsz év alatt. Túl gyakran veszek úrvacsorát, állapította meg, azért teszem, hogy Peter zászlaját lobogtassam, és valójában bele sem gondolok, mit teszek. – Krisztus vére – mondta Peter halkan, és lehajolt hozzá a kehellyel. Anna két kezébe fogta. Mindig is tetszett neki ez az 1652-ben készült edény, amelyet már több mint háromszáz éve használtak a szertartásokhoz. Belekortyolt a borba, édes volt, és erős. Peter letörölte a kehely széléről Anna ajkának nyomát az összehajtogatott fehér kendővel, amelyet az asszony a parókia lepedőivel és párnahuzataival együtt mosott és vasalt, majd lassan továbblépett. HARMADIK FEJEZET Miss Dunstable úgy döntött, hogy egy szóval sem tesz említést a lelkész rosszul vasalt karingéről. Hétfő délután határozott így, amikor meglátta Annát, amint lelkesen ásott a parókia mögötti kis veteményeskertben. Az almafák is gondosan vissza voltak metszve. Miss Dunstable sétája közben megelégedve vette szemügyre a távolból a – véleménye szerint – nagyszerű háziasság eme nyilvánvaló bizonyítékát, és végül az elnéző türelem mellett tette le a voksát. Oly szilárd volt szívében ez az elhatározás, hogy még vastag sétabotját is meglengette a levegőben köszönésképpen Annának. Anna kiegyenesedett, körbenézett, majd halkan viszonozta az üdvözlést. Miss Dunstable diadalmasan és megelégedve masírozott tovább. Anna folytatta a munkát, kiásta a földből az utolsó öreg téli póréhagymákat is, amelyekből – ó, borzalom! – még több levest főzhet. Büszke volt a kertésztudományára, hogy az apró magokból gyönyörű növényeket nevelhet; ezt a képességét Loxfordban fedezte fel. A kert azonban nemcsak elégedettséget és örömöt adott, hanem zsarnokoskodott is felette, családja pedig az egész kertet az ő ügyének tekintette.

Luke időnként ugyan hajlandó volt lenyírni a füvet vagy összeseperni a leveleket, ám közben világosan éreztette az anyjával, hogy néhány hónapig nem kíván hasonló feladatokat ellátni. A lábatlankodó Flora csak terhére volt Annának, néhány másodpercnyi gyomlálás után inkább kavicsokat rakosgatott sorba a fűben (amely már megint megérett a nyírásra), vagy százszorszépeket úsztatott egy pocsolyában, és hát Petert sem szólította soha erősebben a szent kötelesség az egyházközség legtávolabbi sarkából, mint épp akkor, amikor a kert került szóba. Anna úgy gondolta, hogy a férje talán meg sem látja a csodás tájat, a földet, a növekvő életet; ugyanakkor a városi dolgok sem ragadták meg a figyelmét soha. – Min töprengsz ilyen nagyon? – kérdezte Isobel Thompson, félbeszakítva a gondolatait. Csöngetett, ám mivel senki sem nyitott ajtót, megkerülte a házat és belépett a kertbe. Őzbarna esőkabátot és apró virágokkal tarkított fejkendőt viselt. Anna újból kiegyenesedett, és arra gondolt, amikor meglátta Isobelt, hogy inkább könyvtárosnak látszik, mint diakónusnak. – Peterre gondoltam – válaszolta. Isobel kilépett az ágyások közé, és arcon csókolta Annát. – Ezért is jöttem. – Kedves tőled, de ha csak egyetlen szót is szólsz Isten akaratáról, felnyársallak a vasvillámmal. – Akarod, hogy én is ássak – kérdezte Isobel –, vagy tartasz egy kis szünetet és megkínálsz egy csésze kávéval? – Nem áshatsz – morgott Anna. – Még összepiszkolod hófehér diakónus kezecskédet. A csinos kis cipőd pedig végképp nem kerti munkához való. Isobel Thompson levette a kendőt a fejéről, és összeborzolta ősz fürtjeit. – Jóságos ég! Morcos kedvedben vagy! – Dühös vagyok. És elkeseredett. Peter ennél többet érdemelt volna. – Hagyjalak magadra? – Ne, ne menj el, kérlek! – Úgy gondolom, Peter közel sem bánja annyira, mint te – tette hozzá Isobel pillanatnyi habozás után. – Miért? Az elhívatása miatt? – Pontosan. Anna a földbe szúrta a vasvillát, és lekaparta a csizmája talpáról a sarat. – Szerintem túlbecsülöd az elhívatás erejét. – Flora hogy van? – Semmi újdonság. – Na és Luke? – Utazni szeretne a nyáron. Néhány barátja azt tervezi, hogy vesznek egy régi kisbuszt, hogy azután egészen Indiáig hajtsanak vele. Nem hibáztatom a vágyaiért, de nem tudunk neki segíteni. Pedig én is szívesen elmennék Indiába. Elindultak a ház felé. Isobel finoman Anna karjára tette a kezét.

– Kimondhatatlanul sajnálom. Tényleg. De nem lehet, hogy ez közelebb hoz titeket Peterrel? – Eddig nem történt meg. – Anna – könyörgött most Isobel. – Anna, ne szállj ilyen keményen szembe… Anna hirtelen megpördült. – Ne szálljak szembe! Nem szállok én szembe semmivel az égvilágon! Az átkozott egyház az oka, Isobel, az az oka mindennek! Bezárt ajtók, visszautasítások, hierarchia, zűrzavar, szakadások, magány… Elegem van belőle! És abból is elegem van, hogy végig kell néznem, mi történik Peterrel… – Elhallgatott és vett egy mély lélegzetet. – Az egyház egy börtön – tette hozzá kissé higgadtabban. – Lelki értelemben talán nem, ha az embernek szerencséje van, de emberileg mindenképp keserves börtön. Nem lehetek önmagam. Nem lehetek önálló egyéniség, csakis Peter felesége, az egyházközség, az egyház része. Negyvenkét éves vagyok, és már nem hiszem, hogy valaha önmagam lehetek. A gyülekezet lett a másik asszony az életemben… a házasságunkban. Nem vetem Peter szemére, hinni kell a fontosságában, különben úgy érezné, hogy elvesztegette az életét. Feltételezem, hogy más lelkészfeleségek számára, akiknek férje kevésbé csalódott, Isten játssza a másik asszony szerepét. Érted, mire gondolok? Figyelsz egyáltalán? – Ó, igen – felelte Isobel szomorúan. A hátsó ajtóhoz értek, ahol egymás hegyén-hátán álltak a kosarak, tejesüvegekkel teli rekeszek és cipőkaparók. – Természetesen nincs rend – jegyezte meg keserűen Anna, követve Isobel tekintetét. – Nem tudok rendet tartani. Bele is őrülnék, ha mindenütt rendet kellene tartanom. Gyere be, főzök egy kávét. –Elhallgatott és kinyitotta az ajtót. – Ami azt illeti, talán mégis inkább megőrülök. Ez tűnik az egyetlen lehetséges megoldásnak. *** Amikor Isobel elment – a kedves, türelmes, bölcs Isobel, akit őszintén szeretett, és akivel gyakran szörnyen igazságtalanul bánt –, Anna vizet eresztett az üres kávéscsészékbe, majd betette őket a mosogatóba. Két óra volt. Még volt ideje, hogy elkezdje kihordani a gyülekezeti magazin legfrissebb számát az iskolabusz érkezése előtt; ez a munka Peterre hárult, mert ő képtelen volt másokat megkérni olyan feladatra, amit maga sem szívesen vállalt. Így hát Loxford huszonhét háztartása között Anna osztotta szét a magazinokat, és az emberek örömmel fogadták, Anna véleménye szerint főként a hátlapon szereplő hasznos telefonjegyzék – vízszerelők, festők, lakberendezők és taxivállalatok elérhetőségei – miatt. Természetesen kedvelték – a többi helységhez hasonlóan – a falvak közötti rosszmájú versenyszellemről tanúskodó, látszólag ártatlan beszámolókat is, például Snead Nőegyletének Westonsuper-Mare környéki húsvéti kirándulásáról, míg Quindale lakosai csupán egy helyi

szárazvirág-szakértőt tudtak bemutatni, akinek szalagokkal díszített robusztus kompozícióit még álmában is felismerte volna bárki. Mindemellett volt benne még nyereményhúzás is – a fődíj öt font –, Gyermeksarok (ebben a hónapban nyuszikat és egy keresztet ábrázoló színezővel) és Peter saját rovata: A lelkész levele a gyülekezethez. Anna már régen nem olvasta férje írásait, mert képtelen volt felismerni az üzenetben a valódi embert. „Mítosz az, hogy az egyházi élet csak a vasárnapokból áll?” – írta most. Miközben cipőjét újra gumicsizmára cserélte, Anna eltöprengett, vajon Peter a „Hogyan készül…” könyvekből kölcsönzi-e az ötleteit. Az asszony Woodborough legnagyobb élelmiszer-áruháza, a Pricewell műanyag szatyrába pakolta a magazinokat. A szatyor, a gumicsizma és a bő, lila kabát – Laura ajándéka – összhatása felkeltette a régi parókia földszinti ablakában álló férfi figyelmét, aki meg akarta vásárolni a házat. Patrick O’Sullivan, akinek Daimlerje odakint állt az elegáns, kétszárnyú bejárati ajtó előtt, odafordult a ház jelenlegi tulajdonosához, és megkérdezte: – Ki az? Susie Smallwood kikémlelt a függöny mögül. Susie nyughatatlan férje – életükre nagyon is jellemző módon – abban a pillanatban az újabb költözés mellett döntött, amint az utolsó sötétítő is a helyére került a házban; ezúttal Oxfordshire volt a cél. Susie nem is bánta, hogy hátat kell fordítania Loxfordnak. Az új ház legalább az M40-es közelében volt, nem messze Londontól. – Ó, az ott a pap felesége – mondta. – Biztos benne? Susie elfordult az ablaktól. – Mindig furán öltözködik. Meg is szólják miatta. Az anyja színésznő. Patrick O’Sullivan le sem vette a szemét Annáról, amíg végigment az utcán. – A pap milyen ember? Susie sohasem járt a templomban. – Rendes embernek tűnik. Talán egy kicsit száraz. – A nő felsóhajtott. – Szeretné újra megnézni a hálószobát? Anna közben folytatta útját, kezében lóbálva a szatyrot. Loxford ilyenkor szinte teljesen kihalt, alig páran szorgoskodtak a kertjükben – nem kerülhette el a szokásos kiabálós beszélgetést Mr. Biddle-lel a káposztái között, és Mrs. Eddoes suttogásait, aki egyetlen hatalmas összeesküvésnek látta az életet –, a boltban és a főtéren azonban egyetlen lélek sem mutatkozott. Anna mindig a füves tér déli oldalán, a kevésbé szép házaknál kezdte a kihordást. Ezeknek az utcai bejáratát senki nem használta – némelyiknek a küszöbére virágcserepeket raktak elrettentésül –, ezért Annának meg kellett kerülnie az épületet, hogy biztonságos helyre tehesse a magazint. Ezeken a házakon nem volt semmi érzelgősség. A hátsó ajtókat bordás műanyagból összetákolt veranda védte, a kertekben pedig legalább annyi motorbicikli tenyészett, mint ahány dália és

káposztafej. Csupán az ablakokat modernizálták, a régi, kazettás ablakokat sima üveglapokra cserélték, amelyeken betekintve Anna jól láthatta a dohos, áporodott nappalik kényelmébe begubózott lakókat, bután belefeledkezve a televízió szüntelenül villódzó képeibe. Ezek az emberek, gondolta magában Anna, igazán ismerik a falusi élet törvényeit, ahogyan az régen volt. Az újságokat gondosan bepréselte a régi festékesdobozok, koszos tejesüvegek és cseréphalmok közé, és csendben továbbosont. A tér északi oldalán egészen más világ fogadta. A csinosabb házak déli irányba néztek. A pázsit és a házak között egy kis patak csörgedezett, amin keresztül minden kerti kapuhoz saját kis kőhíd vezetett. Itt laktak Vinsonék, Partingtonék és Dodswellék, akik mind újonnan érkeztek a vidéki életbe, méghozzá igen határozott elképzelésekkel, amelyek főként divatos magazinok oldalairól származtak. A szép régi épületek alig élték túl új gazdáik lelkesedését. Annának komoly gondot okozott, hogyan kézbesítse a lapot az egyik új kapunál, amelyet úgy zsanéroztak és szegecseltek, hogy az a Robin Hood című pantomimjáték díszletéhez hasonlított; és egy másikon, amelyet nagy gonddal építettek be a klasszikus oromzat két pillére közé. A harmadik bejáraton egy kobold lámpás függött, a kis hídba pedig kőből faragott békákat erősítettek (nehogy ellopják őket). Az ajtón névtábla hirdette: A Zug. Elaine Dodswell, a Zug lakója rendezte az éves karácsonyi gyermekelőadást és szervezte a woodborough-i kórház otthon ápolt betegeinek látogatását is, amit a lakosság háromnegyede oly nagyra tartott. – Te! – mormogta Anna az orra alatt, begyömöszölve az újságot a Zug kicsiny, díszes kovácsoltvas levélnyílásán. – Te sznob! Isten persze nem sznob. Isten értékeli Elaine Dodswellt, mert jó szívvel teszi, amit tesz. És ezt, édes lányom, nem mindenkiről lehet elmondani. Abban a pillanatban kinyílt a Zug ajtaja. – Jaj, de örülök, hogy sikerült elcsípnem! – örvendezett Elaine Dodswell. Fekete házi ruhát viselt, arcán mély együttérzés tükröződött. – Hallottam! Csak most hallottam a hírt. Annyira sajnálom magukat, de bevallom, meg is könnyebbültem. Nem akarjuk elveszíteni magukat. Anna megdöbbent. – Colin Woodborough-ban hallotta a szóbeszédet. Az ivóban, azt mondta, a Postakocsi és a Lovak-ban. Anna erőtlenül a lakkozott ajtófélfának támaszkodott. – Semmi sem lehet magánügy, igaz? Még levegőt sem vehet az ember a faluban… –Jöjjön be! – kérte Elaine. – Jöjjön be egy kávéra! – Nem lehet. Még tizennyolc házat kell végigjárnom a busz érkezéséig. De köszönöm. – Peter nagyon kiborult? – érdeklődött Elaine bizalmasan. – Ó, dehogy – felelte Anna. – Szerintem megkönnyebbült. Az egyik barátjának tanácsára adta be a jelentkezését, de valójában szeret itt élni. – Ismét kiegyenesedett. – Szörnyű lett volna az elválás.

Elaine megértően bólintott. – Igen, persze. Minden bizonnyal. Akkor hát meg is mondom Colinnak. Nagyon fog örülni. – Lassan kezdte becsukni az ajtót. – Borzasztóan aggódtunk, hogy Peter el lesz keseredve. Az ajtó bezárult Anna orra előtt. Elaine belülről behúzta a magazint, mire a levélnyílás apró fedele egy csattanással lecsukódott. Anna vágott egy grimaszt, mielőtt sarkon fordulva elindult. A pokolba, pokolba, pokolba! Itt az ember nem őrizheti meg a méltóságát, nem rejtőzhet el a bánatával. Átvágott a hídon a békák között, és a pázsit túlsó vége felé, az állami bérházaknak vette az irányt. Miközben felfelé kaptatott az emelkedőn, egy sötétvörös Daimler hajtott el mellette, és hangosan rádudált. Anna megtorpant és az autó után bámult. – Ez az új fickó! – kiáltotta Mr. Biddle a veteményes közepéről, a tér túlsó oldaláról. – Aki megvette a régi parókiát. Anna integetett neki, hogy megértette. Szegény Susie Smallwood, gondolta sokszor, szegény Susie! Elégedetlen, savanyú kis asszony volt a sportautójával és Rolex órájával; ám most egy csapásra irigylésreméltóvá vált, mert végre megtehette, és meg is teszi – bár kissé zúgolódva –, amire vágyott: maga mögött hagyja Loxfordot, és új életet kezd. – Négyszáz rongyot adott érte, úgy ám! – kiabálta Mr. Biddle. – Az ütődött bolond! Anna hátat fordított a térnek, és megmászta a dombot a bérházak felé. A kertekben a kiteregetett ruhák végeérhetetlen sorait sárga szemű német juhászok őrizték. Bedobott egy újságot az első postaládába, és ellenállhatatlanul beléhasított a keserű gondolat, hogy az a világ, amelyben a piros Daimlerek vezetői könnyedén kifizetnek akár négyszázezer fontot is egy vidéki házért, míg ő kétszázat sem képes összekaparni, hogy Luke befizethesse a saját részét egy rozzant, öreg kisbuszba, kétségkívül súlyos egyenlőtlenségről tanúskodik. Az iskolabusz késett, így Anna időben érkezett. Az egyik asszony megjegyezte: – Nahát, ma sikerült időben ideérnie, Mrs. B? – Igen, nagy teljesítmény, ugye? – mondta Anna bátran mosolyogva. Minden lépését figyelték a bérházak között, pontosan tudták, mivel töltötte az idejét. Nem voltak gonoszak ezek az emberek, sem rosszindulatúak, de soha nem jutott volna eszükbe, hogy felajánlják a segítségüket. A parókia lapja egyházi ügy volt: Anna pedig a pap felesége. Amikor a busz végre megérkezett, kilenc zsivajgó gyerek szokásos lavinája zúdult egyszerre a várakozó felnőttekre, azután csend lett. Elég hosszú csend. Anna közelebb ment a busz ajtajához, és látta, hogy a sofőr hátrafelé tekint a jármű folyosóján, és vár. Néhány hosszú másodperc elteltével Flora is felbukkant, csigalassúsággal lépkedett lefelé a lépcsőn, fejét lehajtva, megannyi szatyra ide-oda csapódott. – Flora – szólította meg Anna. – Drágám…

Flora kissé felemelte a fejét. Arca vörös és duzzadt volt a sírástól. – Jaj, Flora! – sóhajtotta Anna, ölelésre tárva a karját. A kislány megállt előtte, és fáradtan édesanyjának támaszkodott, kezében a szatyrokkal. A falusi asszonyok és gyerekek csendben figyelték a jelenetet. Flora motyogott valamit, de Anna nem értette. – Tessék? – kérdezte lehajolva. Flora suttogva válaszolt: – Nem bírom tovább elviselni. Kislányát karjába zárva, Anna felnézett a többiekre. Az asszonyok lassan szétszéledtek. Egyikük, magához ragadva a kezdeményezést, megjegyezte: – Szörnyűség! Szegény gyermek. Beszélnie kellene az igazgatóval, Mrs. B. Igen, feltétlenül beszélnie kell vele! – Ma este összeül az esperesi tanács – jelentette be Peter. A konyhában állt, félig belebújva lehangolóan szürke esőkabátjába. – Sokáig leszel? – Talán kilencig… – Az ülés felé menet – mondta Anna, magasra tornyozva a mosatlan edényeket –, gondolkoznál Flora helyzetén? Peter bedugta másik karját is a kabátba, sietve begombolta, azután megigazította a gallérját és becsatolta az övét is. – Kérlek… – könyörgött Anna kétségbeesve. – Légy szíves! – Mi a baj? – Muszáj olyan… olyan rendesen felöltöznöd? Olyan szörnyen külvárosinak nézel ki. – Külvárosi vagyok. – Flora – ismételte Anna nyomatékosan. – Csak Florára gondolj! – Pontosan azt csináltam. Te voltál az… – Tudom. Tudom és sajnálom. Nagyon feszült vagyok. Éppen Flora miatt. Peter végre befejezte az öltözködést. – Mit javasolsz, mit tegyünk? – Vegyük ki az iskolából és írassuk be máshová. A Szent Megváltó Leányiskola épp megfelelne. – De hát az katolikus intézmény! – Az Isten ugyanaz. – Nem – mondta Peter. – Szerinted a bántalmazás jobb? – Miért pont a Szent Megváltóba? – Mert az a legolcsóbb magániskola Woodborough-ban. – Mennyire olcsó? – kérdezte Peter. – Hatszáz font egy félév. A férfi ijedten felkiáltott. – Hatszáz! – Igen – felelte Anna. – Kedvesek az apácák. Kicsik az osztályok.

Peter felkapta a fekete mappát, amelyet mindig magával vitt a gyűlésekre. – Megőrültél. Ugyan honnan szerezhetnénk hatszáz fontot háromszor egy évben? – Kölcsönt veszünk fel – vágta rá Anna magánkívül, az sem érdekelte, hogy a válaszával vörös posztót lenget egy felbőszült bika előtt. Férjének elakadt a lélegzete. Dühösen meredt Annára, láthatóan igyekezett úrrá lenni az indulatain, aztán sarkon fordult és kiment a garázshoz, becsapva maga után az ajtót. A telefon rögtön megcsörrent. – Anna? – Igen. – Anna, itt Celia Hooper. Csak azért telefonálok, hogy emlékeztessem Petert… – Már elment. Most indult. – Jaj, nagyszerű. Csodás. Csak a biztonság kedvéért hívtam. Tudja… Celia Hoopert, az esperesi tanács lelkes titkárát Anna a férje feltétlen rajongói között tartotta számon. – Köszönöm, Celia. – Nincs mit. Rohanok. Viszlát! Ha nincs pénzünk, gondolta Anna, miközben letette a telefont, és nem is vehetünk fel kölcsönt, akkor elő kell teremtenünk. Elképzelte, amint még több végtelennek tűnő órát tölt a piros lakkasztalka fölé görnyedve. Nos, ha szükséges, hát legyen. Eszébe jutott, hogy felhívja Laurát, és talán Kittyt is; mindketten nagyon együtt érzőek, de kevés a pénzük – milyen különös, hogy Peter régi vágású ügyvéd apja épp oly szűkös körülmények között hagyta magára Kittyt, mint Anna polgárpukkasztó apja Laurát –, ezért Anna inkább úgy döntött, mégsem teszi, igazságtalan volna velük szemben. Mit is tehetnének? Csak keseregnének saját tehetetlenségük miatt. Felment az emeletre. Flora a szobájában feküdt a földön, és a házi feladatát csinálta. A falon keresztül áthallatszott a rockzene tompa lüktetése, Luke leckeírásának szükséges velejárója. – Flora – szólt Anna. Flora felpillantott az anyjára. Szörnyen kimerültnek látszott. Anna leült a kislány ágyának szélére. – Figyelj csak! – mondta. – Szerintem a mai nappal betelt a pohár. Flora csendben várt. – Nem tudom még, hogy hogyan tudjuk elérni – folytatta Anna –, de sikerülni fog. Nem kell már sokáig ebben az iskolában maradnod. Megígérem. – A Szent Megváltóba? – kérdezte Flora óvatosan. Már látta Woodborough utcáin az apácákat. A kislány szemében szürke sirályokhoz hasonlítottak, titokzatosak és megnyugtatóak voltak. – Oda szeretnél járni? Flora egy pillanatig fontolgatta a választ. A Szent Megváltó Leányiskola

diákjai sötétzöld szoknyát és pulóvert hordtak az iskolába, nem a saját ruháikban jártak. – Meg tudnánk venni az egyenruhát? – Azt hiszem. Használtan, persze, de ahhoz már hozzászoktunk. Flora, akit hirtelen elárasztott a megkönnyebbülés, határozottan kijelentette: – De mindig új fogkefét veszünk. – Felszedelőzködött a földről és Anna ölébe ült. – Mikor? – Egy kis tervet kell készítenem. És beszélnem kell Ignatia nővérrel. Már tényleg csak egy rövid ideig kell ott kibírnod. Flora hátradőlt, és Anna szorosan magához ölelte. – Imádkoztál? – Nem – vallotta be Anna. – Én igen. És szerintem apa is. Ha imádkoztál volna, talán már most is másik iskolába járhatnék. – Ez nem olyan egyszerű. Flora már nem figyelt. Az anyja nyakában lógó borostyán gyöngysorral (Használt Ruhák, Woodborough) kezdett játszani. – Lehet, hogy ott találok egy jó barátot is – súgta Flora. Laura a távolsági busszal utazott le hozzájuk Londonból. Sosem tanult meg vezetni, a vonatot pedig nem szerette, mert – mint mondta – a vonaton túl alacsonyan ül az ember, és nem lehet látni semmit. A busz éppen megfelelt; az olyan, mintha magas lovon vagy egy elefánton utazna. És manapság a buszokon már toalett is van, kényelmes karosszékekben lehet ülni, és kedvesek az utaskísérők, akiket Laura előszeretettel faggatott ki életük apró részleteiről. – Képzeld, drága Annám, az a szegény gyermek milyen rettenetesen vágyott rá, hogy zongorista lehessen, de az a szörnyeteg apja arra kényszerítette, hogy ápolja a halálos ágyán, míg elvitte a mértéktelen ital, és mostanra teljesen megtört szerencsétlen, mindössze arra futja az erejéből, hogy műanyag poharakat és undorító kávét osztogasson a nyugdíjasoknak, akik Ferndownba utaznak férjezett lányaikhoz látogatóba! Laura stílusosan utazott. Magával hozta valódi bőrből varrott bőröndjét, amelyen szállodák címkéi díszelegtek, még a háború előtti időkből; továbbá volt nála egy kalapdoboz és egy hatalmas, kézi szövésű táska, amelyből kicsiny porfellegek szálltak fel, valahányszor letette a földre. Nem maradhatott el az ütött-kopott utazópléd – „A legfinomabb kasmír, drágám, simogasd csak meg, mint a kiskecskék hasikája” –, sem a hálószatyor, amely most tele volt könyvekkel és piros almákkal. Amint a busz begördült Woodborough pályaudvarára, Laura félrehúzta az ablakot és a hálószatyrot óvatosan lelógatta a vejének. – Drágám! Micsoda öröm! Fogd meg, légy szíves! Ez most Port Szaídra emlékeztet, te meg egy kis fiúcskára a hajón.

A hálószatyor után az utazótáska következett, majd a sofőr a buszt megkerülve kiszabadította Laura többi poggyászát is a csomagtartóból. Az asszony lelépett a lépcsőn, és melegen megölelte Petert. – Ó, drágám! Annyit sírtam miattad. Nem bírom elviselni ezt a csalódást! A férfi szinte gyermeki megkönnyebbülést érzett anyósa karjaiban. – Nem vagyok biztos benne, hogy én el tudom viselni. – Na és Anna? – Mit gondolsz? – kérdezte Peter. – Mi mást érezhetne, mint hogy cserbenhagyták? – De nem te. – Ó! – mordult fel Peter. Kiszabadította magát Laura karjából, és felkapta a csomagokat. – Hát ki más, ha nem én? Laura már-már készen volt, hogy rávágja: „Természetesen az egyház”, de meggondolta magát. A tapintat, amint azt büszkén mondogatta, éppoly távol állt tőle, mint a higiénia – „a burzsoá gondolkodás árulkodó jele” –, ám ezúttal a szeretetet a diplomácia megtagadása fölé helyezte. Ha Peter elveszítené a hitét abban a hatalomban, amelynek szolgálatára feltette az életét; ha odáig süllyedne, hogy megveti az egyházat, ugyan hová jutna? Ezért hát Laura hangosan csak ennyit mondott: – Csak elkeseredett a csalódás miatt. Peter már csak félig hallotta a szavait. – Hát én is eléggé el vagyok keseredve. – Kurtán felnevetett, majd megindult Laura csomagjaival a parkoló irányába. Magasságos ég, gondolta magában Laura a veje nyomában loholva, kezében a hálószatyorral és a pléddel. Magasságos ég, hát mi történt Isten hű szolgájával? Felnézett az égre, és halk szitkokat mormolt. Egy mellette elhaladó férfi döbbenten nézett rá, mintha eltöprengene azon, milyen rossz döntés volt bezárni a tizenkilencedik századi elmegyógyintézeteket. Mire a lefekvés ideje elérkezett, Laura teljesen kimerült. Éberen feküdt Charlotte ágyában, és a mennyezetet bámulta, amelyet Charlotte sálakkal, régi függönyökkel, indiai ágyterítőkkel díszített fel (az egyik kis függőágyban valami rejtőzött – lehetséges, hogy egy pici egér?), és a ház lakói körül forogtak a gondolatai, akik mostanra szintén elcsendesedtek. Mindegyikük odajött hozzá, egyenként, az este folyamán, amit teljesen tönkretett a telefon folytonos csörgése. „Nem hinném – fortyant fel Anna az egyik hívás után –, hogy az elmúlt huszonegy évben egyszer is sikerült zavartalanul megvacsoráznunk.” Mindannyian elmondták Laurának, hogy borzalmasan érzik magukat, és hogy lelkiismeret-furdalásuk van, amiért így éreznek, mert hát senki hibája nem volt ez a helyzet, és attól csak még rosszabb volt, hogy nem volt kit okolni érte. – Tudom, hogy anya és apa nem tud segíteni – mondta Luke. –Szeretném magam megkeresni a pénzt a buszra, és meg is tenném az autószerelő műhelyben, Quindale-ben, de nem lesz rá időm a vizsgáim miatt, mert a többiek

július elején akarnak indulni. Laura magában azt fontolgatta, hogy felhívja Kittyt és fejenként száz-száz font hozzájárulást javasol (Szent Ágota bizonyára ér valamennyit, ostobaság szentimentális emlékek miatt ragaszkodnia hozzá, bár a szobor mostanra egészen a szívéhez nőtt, szinte barátokká váltak; valaki legalább várta, amikor hazatért), közben vigasztalóan megveregette Luke vállát. – Ugye nem gondolod azt, hogy ez az egész nem számít? – nézett rá Luke. Laura kerek szemmel meredt a fiúra. – Dehogy gondolom! Épp terveket szövögetek. – Tudod – folytatta Luke felbátorodva – nem akarom anyát ezzel zaklatni, de egy idő után az embernek elege van abból, hogy állandóan türelmesnek kell lennie. – Várj! – Laura magasba tartotta hatalmas kámeagyűrűvel ékesített ujját. – Csak várj! És bízz! – Ez úgy hangzik, mintha egy nyavalyás kutyához beszélnél – mondta Luke vigyorogva. Luke boldogságához kétszáz font hiányzott, Florának viszont egyenruhára volt szüksége. A kislánynak eszébe sem jutott, hogy az új iskola pénzt kér azért, hogy ott tanulhasson, csupán arra tudott gondolni, hogy az egyenruha megvásárlásától függ, hogy mehet-e a Szent Megváltóba, márpedig sürgősen be kellett szerezni a teljes egyenruhát: a harisnyatartótól a laboratóriumi köpenyig. – Minden zöld lesz – mesélte Flora a nagyanyjának. – És ide kell hímezni a nevem – azzal megveregette mellkasánál a hálóinge bal oldalát –, láncöltéssel. De anya nem tud láncöltéssel hímezni! – Nincs jelentősége – legyintett Laura. – Láncöltés, pelenkaöltés, keresztöltés, gyöngyhímzés, fércelés… – Láncöltés – mondta Flora megemelve a hangját. Hosszú ideje kellett elviselnie sok feszültséget, és most már nem tudta megfékezni türelmetlen kirobbanásait csak azért, mert a baj sötét fellege lassan oszlani kezdett a feje fölött. – Láncöltés, láncöltés! – hajtogatta, és sírásban tört ki. – Muszáj láncöltéssel hímezni! Saját szememmel láttam… Láncöltés, gondolta magában Laura, gyanakvón fürkészve a mennyezeten lógó kis súlyt a sál mélyén (megmozdult?), láncöltés és hatszáz font évente. Szent Ágotát is csak egyszer adhatja el, rajta kívül pedig aligha akad más értéktárgya, amit áruba bocsáthatna. – Nem bánom, ha többet kell dolgoznom – mondta Anna. – De elszorul a szívem, ha arra gondolok, hogy háromszor annyi szövőgépleírást kell franciából fordítanom, mint eddig. – Szállj szembe a faluval! – biztatta Laura. – Fogadj tanítványokat! Taníts nekik franciát! Anna, aki Laura ágyának szélén üldögélt egy fürdőlepedőbe burkolózva, elkeseredetten roskadt magába. – Ha csak a falu akaratával szállnék szembe, nem is gondolkoznék rajta.

De ha a faluval dacolok, a gyülekezettel dacolok, és azzal automatikusan Peter ellen fordulok. És azt most tényleg nem tehetem meg vele. – Gondolkozom rajta – ígérte Laura, szemét lehunyva. – Törni fogom az agyam. Törni, törni. – Ne érts félre – tette hozzá Anna az ágyról felállva. – Nem adom fel. Csak megtorpantam. Nem tudom, mi legyen a következő lépés. Csupán a régi lehetőségeket látom magam előtt. Ugyanazokat a régi, gyümölcstelen próbálkozásokat. Én sem látok más kiutat, gondolta Laura. Hová is fordulhatna most, hatvanöt évesen, amikor ügynöke legfeljebb egy-egy képeslapot küldözget neki külföldről, hogy a lelkiismeretét megnyugtassa, de sosem telefonál, mert hát miféle munka akadna egy ilyen színésznőnek? És hát szegény Kicsi Kitty helyzete sem rózsásabb abban a szürke földszinti lakásban Windsor kietlen részén. Életében már csupán a természetfilmek és a nyugdíj érkezése jelent némi halovány fénypontot. Csak a fogcsikorgatás maradt, sóhajtott Laura, szemforgatás, hajtépés. Oldalára fordult, hogy ne lássa, ha az egér a mennyezeten előlopakodik. És akkor, amint az szokása volt, elkezdte némán szavalni A Shalott hölgye{1}sorait. – Kegyelmes Isten, áldd meg őt! – suttogta Annára gondolva, a lányára, aki kétségbeejtően unalmas gyermekből lenyűgöző nővé fejlődött, olyan asszonnyá, aki bőségesen megérdemelt néhány cseppet Isten kegyelméből. S akkor vajon miért, a pokolba is, miért tagadta meg tőle mégis? Szombat reggel Peter bement a woodborough-i kórházba, hogy végiglátogassa a gyülekezetébe tartozó betegeket. Luke is vele tartott, hogy kicsit kimozduljon Loxfordból és felkeresse barátait a városban. Flora a konyhában üldögélt és nagy igyekezettel gyakorolta a láncöltéseket Peter egyik régi ingéből kivágott rongyon. Anna pedig elment a templomba, hogy ellenőrizze, kitakarították-e. Mivel középkori épületről volt szó, Anna szerint a templomnak nem kellett csillogni-villogni, de ha a padok és a rézkorlátok nem voltak kifényesítve, szomorú látványt nyújtott, és Anna nem akarta szomorúnak látni. Szerette ezt a régi épületet, amely 1320 óta elviselte az emberi állhatatlanság és hanyagság megpróbáltatásait. Nagyon keveset kért és rengeteget adott cserébe. Amikor egyedül volt benne, szeretettel és hálával simogatta meg a zömök kőoszlopokat. Az oltárterítők mosása és a szőnyeg porszívózása csak annak az ösztönös gondoskodásnak volt a része, amellyel Anna elhalmozta mindazt, amit szeretett. Ma csupán az oltár gyertyatartói maradtak ki a takarításból (ezen a héten Elaine Dodswell és Trish Pardoe volt beosztva, rájuk legalább lehetett számítani), ezért Anna összegyűjtötte és hazavitte őket kifényesíteni. Úton hazafelé szembetalálkozott Miss Dunstable-lel, aki egy köteg fűzfabarkát cipelt a karjában a templom bejáratának díszítéséhez. – Hajrá! Hajrá! – kiáltotta Miss Dunstable a gyertyatartókra mutatva. – Csak így tovább! Ez az egyetlen módja.

– Minek az egyetlen módja? – Hogy valamit elérjen! – Azt hiszem – mondta Anna egy perccel később, amikor letette a rezet a konyhaasztalra –, azt hiszem, egy kisebb kinyilatkoztatást kaptam. – Egy angyal! – lelkendezett Laura. – Tweedkosztümben – felelte Anna, Miss Dunstable-re gondolva. – Kosztümben és vízhatlan kalappal a fején. Azt mondta: hajrá, hajrá. Cselekednem kell… Flora értetlenül húzkodta izzadságtól átázott láncöltéseit. – Amíg a parókián kívül vállalok munkát – folytatta Anna –, ugyan mit számít, mivel foglalkozom? – Újra taníthatnál… – Sajnos a képzettségem nem elég ahhoz, hogy állami intézményben tanítsak, csak magán nyelviskolában adhatnék órákat. Laura kitárta a karját. – És az baj? Benzinkútkezelő, bolti eladó, adminisztrátor, bármi lehetsz. Kit érdekel? Anna az édesanyjára nézett. – Engem nem – felelte. – Már nem. NEGYEDIK FEJEZET APricewell áruház adminisztrációs igazgatója rendkívül fiatalnak tűnt Anna szemében. Vékony, sötét hajú férfi volt, és Steve-ként mutatkozott be. (Irodája ajtaján – apró, szekrényméretű kis zug volt – a Mr. S. Mulgrove név állt.) Kedvesen vigasztalta Annát: – A tapasztalat hiánya nem probléma. Akik most végezték el az iskolát, azoknak sincs még tapasztalatuk. Anna hirtelen elhatározásból kereste fel Mr. S. Mulgrove irodáját. Amikor a Pricewell aznap kinyitotta a hatalmas, kétszárnyú üvegajtaját, szeme megakadt az ajtó hátára ragasztott álláshirdetésen. „Alkalmazottakat keresünk – általános munkakörbe” – állt a papíron. – „Rész- és teljes munkaidős állások: raktáros és pénztáros munkatársak részére. Jelentkezés az adminisztrációs igazgatónál.” – Megadná, kérem, a nevét és a címét? – kérdezte Mr. Mulgrove. Anna megadta. A férfi szeme sem rebbent, amikor az asszony a parókiát említette. Talán fel sem fogta, mit jelent az, ha valaki egy parókián lakik. – Nem számít, milyen munkakörben dolgozom – tette hozzá Anna. A férfi tapintatosan válaszolt: – A raktárkezelés kemény munka, sokat kell létrára mászni… – Mintha azt gondolná, hogy Anna nem képes ellátni az efféle kimerítő feladatokat. – Azt hiszem, szívesebben mászok létrára, mint hogy egész nap egy pénztárgép mögött üljek. Mr. Mulgrove erre szívesen felelte volna, hogy Anna hangja és külseje előnyére válna a pénztárnak, sokat lendítene a Pricewell arculatán (ami igencsak

közel állt a szívéhez), de nem tudta, hogyan fejezze ki a gondolatait. – Nem szeretném, ha nem megfelelő helyzetbe kerülne… Anna, akit fellelkesített a hirtelen cselekvésvágy, megkérdezte: – Több pénzt kapnék az egyik vagy a másik munkával? A férfi a fejét rázta. – Mennyit keresnék? Mivel Anna az embereknek inkább azon csoportjába tartozott, akik vásárlóként és nem alkalmazottként fordultak meg a Pricewell áruházban, Mr. Mulgrove egyszerre szokatlanul zavarba jött, és kínosan feszengett. Torkát köszörülve lapozgatott egy műanyag borítású mappában. – Három huszonegyet óránként. – Három font huszonegy pennyt… – Igen. – Magasságos ég! – mondta Anna. – Tudja, hetente legalább ötven fontot kell keresnem, harminchat héten át egy évben. A férfi képtelen volt ránézni: teljesen letaglózta az asszony nyíltsága. – Az heti húsz óra részidős áruházi kisegítő munkát jelent. Napi négy óra, a hét öt napján. Rövid hallgatás következett. – Elfogadom – válaszolta végül Anna. Azzal lelkesen kezet nyújtott a férfinek, aki láthatóan továbbra is kétkedve rázta meg. – Biztos benne? – Igen. – Anna boldogan rámosolygott. – Míg itt dolgozom, addig nem kell foglalkoznom sem a faluval, sem az egyházzal. Mr. Mulgrove az egészből egy szót sem értett. Arra gondolt, hogy talán óriási hibát követ el. – Természetesen három hónap próbaidővel… – Természetesen. – És ez idő alatt szigorú felügyelet alatt kell dolgoznia… – Miért? Talán azt gondolja, hogy problémás munkaerő leszek? Mr. Mulgrove erre elvörösödött. Bármikor fél kézzel megbirkózott egy frissen végzettel, egy gyermeknevelésből visszatért családanyával vagy egy nyugdíjassal, de egy ilyen asszony… – Nem fogok gondot okozni – próbálta Anna megnyugtatni. – Munkára van szükségem, és hálás vagyok, ha ad nekem egy lehetőséget. A férfi egyenesen a szemébe nézett, most először. Vajon miért van annyira szüksége erre a munkára? Miben mesterkedik? Bátran az asszonynak szegezte a kérdést: – Nem akar átvágni, ugye? – Nem – felelte Anna –, nem. A kislányomat bántják az osztályában, és át akarom íratni a Szent Megváltó Leányiskolába. Pusztán erről van szó. Mr. Mulgrove erre megnyugodott. Egykor a húga is a Szent Megváltó tanulója volt. Megkönnyebbülten felállt.

– Ha volna szíves velem fáradni, Mrs. Bouverie, megmutatom a raktárt és a mosdókat. – Kinyitotta az asszony előtt az ajtót. – Természetesen bónuszjuttatásokat is kínálunk – mondta. – A kiváló munkáért. Akár még a próbaidő lejárta előtt ki lehet érdemelni. Az további tíz pennyt jelentene óránként. – Reggel Florával együtt mehetek be busszal a városba – mesélte Anna –, hazafelé pedig a kora délutáni járattal Quindale-be. Teljesen egyszerű. És borzasztóan kedvesek voltak. Abba is beleegyeztek, hogy csak iskolaidőben dolgozzam, ha egy hónappal előre megadom nekik a pontos időpontokat. – Gyors pillantást vetett Luke-ra. Egymással szemben ültek a konyhaasztalnál, a vacsora maradványai fölött. Peter New Endbe ment a soron következő egyháztanácsi gyűlésre. – Tengerészkék munkaruhát fogok viselni, kockás nyakkal és mandzsettával, a jelvényemen pedig az áll majd, hogy „Anna vagyok. Segíthetek?” – Várta, hogy Luke felnevessen. Luke nem nevetett. Azok az emberek, akik önsanyargatásban vergődnek, nehezen találnak okot a nevetésre. Luke saját bevallása szerint politikailag messze balra állt az anyja, és még annál is messzebb az apja nézeteitől, ám valamiért mégsem tudott megbékélni a gondolattal, hogy az édesanyja polcokat rakodjon a Pricewell áruházban. Jelvénnyel a ruháján. Gombócot érzett a torkában, és a képzelt megaláztatástól borsózni kezdett a bőre, amikor arra gondolt, hogy a barátai vagy a barátainak a szülei betévednek az áruházba, és ott találják Annát, amint éppen ketchupos üvegeket rakosgat, „Segíthetek?” feliratú jelvénnyel az egyenruháján. – Jaj, Luke! – sóhajtotta Anna. Most is azon a hangon szólalt meg, amelyet Luke kiskorában használt, valahányszor csínytevésen kapta. – Hát a nézeteid nem állják ki a próbát, amikor cselekedni kell? – Hagyd abba! – kiáltott rá Luke. Dühösen meredt az anyjára. Anna megígérte, hogy segít neki összeszedni a részét a kisbuszra, és a pénzt annak az átkozott jelvénynek a viselésével akarta összeszedni. Luke nem akarta elfogadni az ilyen áron szerzett pénzt; nem bírta elviselni a szégyent. – Ne haragudj! – kérte Anna. – Nem akartalak bántani. De tényleg hasznodra válna, ha következetesebb volnál. És gyakorlatiasabb. – Elhallgatott. Már a nyelve hegyén volt, hogy kimondja: „Pont olyan vagy, mint az apád.” Ám ez nem lett volna igazságos a fiával szemben, ezért így folytatta: – Miért különbözik annyira az én áruházi munkám attól, amit te végzel az autószerelő műhelyben? Luke feszengett. Nem mondhatta azt, hogy az autószerelés menő, férfiaknak való munka, a Pricewell viszont rabszolgameló, mert akkor az anyja megint csak ugratta volna. Elképzelni sem tudta, mit forgat a fejében, miért éppen ezt a megoldást választotta, és miért ilyen átkozottul boldog. – Az én végzettségemmel más egyébhez nem igazán foghatok – mondta Anna azon a gyengéd hangon, amelyet korábban Peternél is sikerrel alkalmazott.

(„Szándékosan csinálod, igaz? – kérdezte Peter. – Csak az orrom alá akarod dörgölni.”) Nem fog örökké tartani. – Miért nem olyan munkát keresel, ahol az emberek nem láthatnak? – Ó! – sóhajtotta Anna. – Már értem. Tényleg olyan az észjárásod, mint az apádé. – Apának mi a véleménye? – Hogy csak azért csinálom, mert fel akarok vágni. Hogy lassan rajtam is kezd kitörni a nagyanyád exhibicionizmusa. Miért nem megyek el robotolni valami kormányhivatalba, ahol senki sem láthat meg? Erről van szó? Nos, én szívesebben dolgozom egy üzletben, emberek között. – De hát… – Luke – vágott Anna a szavába. Előrehajolt és nyomatékosan a fia szemébe nézett. – Luke. Normális akarok lenni. Luke néhány hosszú másodpercig állta édesanyja tekintetét, azután elfordult. – Aha. – Nem kell nagy ügyet csinálni belőle. Ez csupán egy gyakorlati megoldás arra, hogy Florát megmentsük, te pedig elmehess Indiába. Te és apa megköveteltek magatoknak egy bizonyos fajta szabadságot, amit tőlem viszont megtagadtok. Te jó ég, gondolta Luke, mindjárt sírva fakadok! – Ha a barátaid szülei megvetnek engem, amiért egy áruházban dolgozom, akkor inkább őket kellene sajnálni. De nem fognak. Megértik majd. Az asszonyok ezt megértik – jelentette ki nagy hévvel. Luke megdörzsölte a kezével a szemét és az orrát. – Neked tudnod kellene – folytatta Anna kissé gyengédebben –, mostanra már tudnod kellene, hogy semmi sem hullik csak úgy az ölünkbe. Ott van Charlotte, akinek a legkevesebb ösztöndíjból fedezzük a tanulmányait, téged tetőtől talpig a woodborough-i piac pakisztáni kínálatából öltöztetünk, apád pedig nyomorultul érzi magát, amiért képtelen elővarázsolni Florának a tandíjat. Állandó küszködéssel telik az életünk. Te is jól tudod. Luke bólintott. Tisztában volt a helyzettel, ám mégis úgy érezte, hogy Anna javaslata igenis csorbát ejt a család méltóságán. Úgy döntött, mégsem hozakodik elő a véleményével, ezért inkább felállt az asztaltól. – Hát, Flora legalább boldog… Anna elmosolyodott. – Sikerült megtanulnia a láncöltést, így hát helyreállt a lelki békéje. – Én szerettem a woodborough-i általános iskolát. – Téged egy világ választ el Florától. – Egy pillanatig habozott, mielőtt folytatta. – És tőlem is. Luke visszafordult a konyha ajtajában, és hirtelen megkérdezte: – Anya, jól vagy? Anna bólintott. Luke láthatóan megkönnyebbült.

– Akkor most felmegyek a szobámba – mondta, és már indult is. Anna első munkanapján Luke és Flora társaságában szállt fel a kora reggeli buszra. Flora úgy tapadt az anyjára, mint egy kis pióca. Amint a busz lassan körbefordult Loxford főterén, Anna szeme megakadt a régi parókia előtt várakozó két hatalmas bútorszállító autón. A Smallwood házaspár hamarosan Oxfordshire-be költözik. Anna igyekezett eszébe vésni, hogy aznap este beugorjon hozzájuk elköszönni; Peter biztosan örülne neki. Szegény Peter. Előző éjszaka eltört nála a mécses, és zokogva kesergett, hogy kudarcot vallott, cserbenhagyta Annát és… – ám ez utóbbit már képtelen volt hangosan kiejteni a száján. – Nem a te hibád – vigasztalta Anna a férjét, bár maga sem tudta igazán, pontosan mire is értette. – De igen, igen. Mindenben kudarcot vallottam, amivel csak próbálkoztam. – Nekem más a véleményem – felelte Anna. – Szerintem egyszerűen elmozdították a kapufákat. A mennyei kapufákat. Éjjel két óra volt. Anna lement a konyhába teát főzni. – Magányos vagy? – kérdezte Petert, átnyújtva neki egy csésze teát. A férfi habozott a válasszal, mint aki kétségekkel küzd. Végül így szólt: – Te itt vagy nekem – mondta. Majdnem őszintén hangzott. Anna várta, hogy a férje visszakérdez, vajon ő magányos-e, de Peter nem kérdezett semmit, csak engedelmesen megitta a teáját, mint sírós gyermek a forró tejet. – Nem akarsz – kérdezte Anna, hirtelen kimerészkedve a hajszálvékony jégre –, nem akarsz esetleg átértékelni, újragondolni mindent? Úgy értem, tényleg mindent. Az életünket, ahol élünk, még… még azt is, amivel foglalkozol? Peter különös tekintettel meredt Annára. – Isten ments, dehogy! – Biztos? – erősködött az asszony. – Tudod, hogy nem esnék kétségbe. Nem ijednék meg. – Nem – jelentette ki Peter fennhangon. Letette a csészét a tálcára. – Nem dobhatom be a törülközőt, csak mert most nem sikerült. A próbatétel része az egésznek. – Része? – A szent élet része – felelte Peter gyorsan. – A próbatétel szenvedéssel jár. A szenvedés pedig a lelki fejlődés szerves része. Te is tudod, ezt még a gyerekek is tanulják. – A hallgatást is. – Hallgatást? – Hogy hallgass végre rám – felelte Anna. Tekintetét a mennyezetre emelte. – És Rá. Peter türelmetlenül felhorkant.

– Szóval azt gondolod, hogy én nem imádkozom? Anna szíve összeszorult. Már többször megvitatták ezt a kérdést, és végül Anna mindig csalódottan, Peter pedig dacosan állt fel a beszélgetésből. – Nem – válaszolta Anna kimerülten. – Nem azt gondolom. Csak megpróbáltalak kirántani a csapdából, ha esetleg úgy éreznéd, hogy beleakadtál egybe. – Nem érzem magam csapdába esettnek – vágta rá Peter. – Csak az erdő egy sötét részére keveredtem. – Biztos? – kérdezte Anna, immár másodszor. – Egészen biztos. Azután Peter elaludt. Reggel beesett szemmel, de kitartó jókedvvel indult útjára, hogy meghallgassa a diáklányok imáit Snead Hallban, egy szomorú, másodrendű kis magániskolában, ahol a helyi káplán szerepét töltötte be. A család többi tagja busszal ment a városba. A férje még csak szerencsét sem kívánt neki, jutott Anna eszébe. Florát a szó szoros értelmében le kellett hámozni az édesanyjáról, amint a busz az iskola közelébe ért. Luke végül egyenként lefejtette a kislány kezét, és végigvonszolta a járművön, majd le a lépcsőn. Amikor letette a járdára, Flora erőtlenül nekidőlt az iskola falának, és nem volt hajlandó megmozdulni. Luke felkiáltott Annának a buszra, hogy gondoskodik a kislányról, azután indul csak tovább a főiskolára. – Hős vagy! – suttogta vissza Anna a fiának. Görcsbe rándult a gyomra, és könnyek futották el a szemét Luke jóságától. A fiú integetett és vidáman mosolygott, majd a levegőbe emelte feltartott hüvelykujját. A busz lassan elhúzott a járdán álló gyerekektől, és a piactér irányába kanyarodott. – Anna – mondta Mr. Mulgrove némi erőfeszítéssel (sokkal szívesebben szólította volna továbbra is Mrs. Bouverie néven) –, bemutatom a felettesét. – Helló! – köszöntötte a főnöke. A fiatalember tizenhat évesnek látszott. A haja vörös volt, arca sápadt, hatalmas füle kettéállt. – Tim vagyok. – Én pedig Anna – mondta, és már alig várta, hogy nekiláthasson a tennivalóinak. – Ma az élelmiszerekhez vagyunk beosztva – közölte Tim. – Délelőtt a szószos és mustáros üvegeket fogjuk pakolni. – Meglengetett Anna orra előtt egy köteg papírt. – Leltárjegyzék – mondta csábítóan. Merev, új munkaruhájában feszengve – Mr. Mulgrove adminisztratív szeme csalódottan látta, hogy Anna szürke kordbársony szoknyája kilóg – Anna elindult Tim nyomában a raktárból, majd le a komor, jéghideg lépcsőn az áruházba. Mint amikor az ember kilép a színpadra egy előadás kellős közepén, a sötét árnyak közül a meleg rivaldafénybe. Tim nagy léptekkel végigmasírozott az állateledelekkel megrakott polcok között, azután megállt egy magasra tornyozott állvány előtt, amelyen üvegek sorakoztak: barna és vörös, okker, réz és olajzöld színű üvegek. – Most jön a polctükör – jelentette be Tim.

Anna bólintott. – Tudja, mi az a polctükör? A szabásmintákhoz hasonlít. Anna fejében felrémlett az iskolai kézimunkaórák emléke, amikor is minden kísérlete kudarcba fulladt. Akkoriban még álmaiban is kísértették a szabásminták, a titokzatos és bonyolult leírások, amelyek végül – bizonygatta Anna egykori tanára – a szabás-varrás mennyei templomába vezetik el a földi halandót. – Nem – válaszolta Anna teljes őszinteséggel Timnek, a felettesének, aki nyilvánvalóan elég fiatal volt ahhoz, hogy akár a fia lehessen. – Az égvilágon semmit sem tudok a polctükörről. Tim láthatóan el volt ragadtatva. Hátrafordult egy bevásárlókocsihoz, amelyben üvegek várakoztak szabályos sorokban a műanyag borítás alatt. Tim alaposan szemügyre vette őket, visszapillantott a polcokra, észrevett egy rést, majd lecsapott egy tikka masala szószt tartalmazó dobozra. – Na, most – mondta. A füle tűzben égett az elégedettségtől. – Ellenőrizze a leltárjegyzéket. Első oszlop: darabszám egy kartonban. – Anna felé tartotta a dobozt; ezt a játékot Annának is vele kellett játszania. Az asszony engedelmesen számolt. – Tizenkettő. – Nem is kell megszámolni. Ezt a leltárjegyzék is elárulja. Második oszlop: polckihelyezés? Anna odalesett. – Kettő egymás mellett? – Úgy van. Tizenkét üveg kettős sorban. És az elülső kettőnek – tette hozzá Tim nyomatékosan – pontosan érintenie kell a polc szélét. Ezt nevezzük termékprezentálásnak. És – itt pillanatnyi szünetet tartott –, minden üvegnek előre kell néznie. Arccal előre. Most maga következik, tegye ki az üvegeket a polcra. Én majd ellenőrzöm. A feladat nem sokban különbözött, mint azt Anna megállapította, a templomi virágok rendezgetésétől, azzal a különbséggel, hogy Tim jóval kedvesebb volt, mint Miss Dunstable vagy Freda Partington valaha is. Tim néhány lépéssel Anna mögött állt, kék munkaruhájába bújtatott vézna karját összefonta maga előtt, és időnként bátorítóan megszólalt: – Jól van. Egész jól csinálja. Csak így tovább! Amikor Anna végül hátralépett, vidáman megjegyezte: – Azt hiszem, most egyenesen haza fogok menni, hogy átrendezzem és prezentáljam a kamra polcait. Tim nem értette. Tréfásan megfenyegette a mutatóujjával. – Tíz óra harmincöt percig szó sem lehet kávészünetről! Pontban tíz óra harmincöt perckor azután felbukkant mellettük egy termetes asszonyság írótáblával a kezében; kék munkaköpenyt viselt, egyszínű halványkék gallérral és mandzsettával, ami elárulta magasabb beosztását. – Tim és Anna. Tíz perc kávészünet.

– Csak még gyorsan befejezem a teriyaki szószokat – mondta Anna. Az üvegeket csinos kis címke díszítette, rajta mandulavirágokkal és kéklő, távol-keleti hegycsúcsokkal. Tim és a kövérkés asszony döbbenten nézett. – Kávészünet – ismételte Tim rosszallóan. Visszamentek Annával a sivár lépcsőházon át az étkezőbe, amelyet Mr. Mulgrove még az interjú alkalmával mutatott neki. – Kétfogásos ebéd gyümölcslével, kilencvenöt penny – mondta Mr. Mulgrove, azután egy színes grafikonra mutatott a hirdetőtáblán. – Ez a veszteségeinket ábrázolja. Minden héten megpróbálunk faragni belőle egy kicsit. – Rettenetesen komor arcot vágott, amikor arra a rengeteg rothadó gyümölcsre, lejárt szavatosságú pitére és felforrt joghurtra gondolt. – Dohányzik? – kérdezte Tim. Anna a fejét rázta. Meglepően jólesett, hogy végre leülhetett. – Húsvétkor lesz az eljegyzésem – mondta Tim, miközben rágyújtott és mélyet szippantott a cigarettájából. – Tényleg? Már megkérte a lány kezét? Vagy csak tervezi? – Nem kértem meg – válaszolta Tim. – Az anyja vetette fel, hogy miért nem jegyezzük el egymást húsvétkor, mi pedig erre azt mondtuk, jól van, legyen. – Előhúzott egy fényképet a köpenye alól, az inge zsebéből, és megmutatta Annának. – A Cromptonnál dolgozik, az ipari telepen. Bérszámfejtő. Anna ránézett a kövérkés fiatal lányra, akinek szája határozott vonallá keskenyedett. A képen farmert viselt, és fekete bőrdzsekit. – Templomban fognak megesküdni? – Ő azt szeretné. – Maga nem? – Kicsit régimódi, nem? – kérdezte Tim. – Igazán megbocsáthatja Istennek, amiért azt gondolja, hogy talán fölötte áll a változó divatnak… – Tessék? – Bocsánat – mondta Anna. – Csak hangosan gondolkodtam. Tim az órára nézett. – Lejárt az idő. Később, miközben néma csendben adogatták egymásnak a francia mustáros üvegeket, Tim tűnődve megjegyezte: – Még sosem hallottam Istent emlegetni, a káromkodáson kívül. Így másképp kimondva kicsit durván hangzik. – Isten és halál – felelte Anna, az üvegeket rendezgetve –, talán a két legdurvább szó a világon. Ez már kezdett messzire menni. Tim igyekezett a beszélgetést más irányba terelni. – A Pricewell áruházban hat és fél ezer terméksort tartunk rendben. Hat és fél ezret.

A fiatalember csupán egyszer hagyta magára az asszonyt, hogy a mosdóba menjen. Talán mindössze öt percet volt távol. Abban az öt percben, amíg Anna a poppadom történetét olvasgatta egy csomag hátuljáról, váratlanul meghallott egy fojtott, döbbent női hangot. – Mrs. Bouverie? Anna felkapta a fejét. Teljes valójában ott állt előtte, higgadtan, csinos teveszőr kabátkában (eredeti Jaeger) és kockás rakott szoknyában (kétségkívül The Scotch House), Mrs. Richardson. Mrs. Richardson, Richardson ezredes (egyházi presbiter, a Megyéspüspöki Pénzügyi Bizottság tagja, a Vöröskereszt képviselője, az Angol Vidék Megőrzéséért Tanács elnöke) hitvese, a Quindale Udvarházból. Tökéletes hullámokba ondolált gyöngyszürke frizurájától kiváló minőségű cipőjének fényesre polírozott orráig, Mrs. Richardson egész lénye leplezetlen csodálkozást sugárzott. – Mrs. Bouverie. Anna? – Jóságos ég, Marjorie! – kiáltott fel Anna. – Magáról meg is feledkeztem! – Megfeledkezett? – Elfelejtettem, hogy a Pricewell áruházban is szokott vásárolni. Mrs. Richardson körülnézett. – Maga itt alkalmazott? – Igen. – A férje beleegyezésével? – Csupán vonakodó beleegyezésével, be kell vallanom – válaszolta Anna. Tim öles léptekkel közeledett a polcsorok között. – A szükség nagy úr, Marjorie. Ez itt a felettesem, Tim. Tim, hadd mutassam be Mrs. Richardsont, Quindale-ből. – Igazán örvendek – mondta Tim vidáman. – Ez Anna első napja. Marjorie Richardson gyors, tökéletes félkört írt le a bevásárlókocsijával. – Hívni fogom – mondta Annának. Tim csodálkozva figyelte, amint az asszony egyenes háttal, felbőszült léptekkel távolodik tőlük. – A barátnője? Anna a leltárjegyzékben ellenőrizte a poppadomok (natúr, fűszerezett, fokhagymás és csilis, elősütött) előírt kihelyezését, méghozzá azzal a könnyed szakértelemmel, amelyre háromórányi tapasztalattal sikerült szert tennie. – Attól tartok, már nem. – Nagyon unalmas volt? – kérdezte Kitty Bouverie telefonon a menyétől. – Igen. Ugyanakkor egészen békésnek találtam. Egy fiatal fiú tanítgat, aki épp házasodni készül, mert a barátnője anyja felszólította rá. Kitty Bouverie alig tudott odafigyelni. Amióta hírét vette Anna munkájának, szinte tűkön ült, szétvetette a türelmetlenség. Fel-alá járkált aprócska, zöld és mályvaszín nappalijában; vágyakozva tekintett ki az ablakon a

keskeny teraszra, amely a külvilág egyetlen darabkáját jelentette számára. – Hány évesek – kérdezte Kitty – a legidősebb dolgozók a Pricewellnél? – Azt hiszem, úgy a hatvanas éveikben járhatnak. – Én is a hatvanas éveimben járok! – kiáltott fel Kitty. Anna türelmesen várakozott. – Itt is van egy Pricewell áruház – mondta Kitty. A lakás hirtelen olyan szűknek és fojtogatónak tűnt számára, akár egy madárkalitka. – Nehéz volt a munka, amit ma kellett csinálnod? – Ó, dehogy. És segítenek is. A segítség szó simogató balzsamként hatott Kitty magányos szívére. Soha senki nem segített neki, azt a szegény, szomorú könyvtáros lányt kivéve, akihez egyszer kedves volt, és aki most cserébe készségesen sürgölődött a romantikus regények polcai között, keresgélve a címeket, amelyek elnyerhetik Kitty tetszését. Egyikük sem rajongott a szókimondó erotikus írásművekért – „Olyanok, mint amikor az embernek részletesen bemutatják egy véres műtét minden részletét, nem gondolja?” – Szerinted – kérdezte most Kitty –, szerinted van értelme annak, hogy felkeressem az igazgatót és érdeklődjek nála? Anna kételkedett benne, de nem adott hangot a véleményének. – Annyira jó lenne! – folytatta Kitty vágyakozva. – Borzasztóan szeretnék emberek között lenni. – Nem akad valamilyen… finomabb munka? – Elegem van már a finomkodásból! – csattant fel Kitty morcosan. – Úgy érzem magam, mint egy avas teasütemény, amit a kanapé alatt felejtettek. – Akkor menj el a Pricewellhez! – mondta Anna, és lehunyta a szemét a gondolatra, hogyan fogja ezt bevallani Peternek. – Menj el, és kívánok sok szerencsét! Alig tette le a kagylót, amikor a telefon újra hangosan megcsörrent. – Anna? – Igen. – Kedvesem, itt Harry Richardson beszél. A Quindale Udvarházból. Átugorhatnék egy rövid időre? Csak pár szóra? A második napon Tim megmutatta Annának, milyen rendszerben működik a raktár. A harmadikon elmagyarázta, hogyan használja a számítógépet a termékek újrarendeléséhez. A negyedik napon a fiú betegszabadságot vett ki, így hát Mr. Mulgrove megkérdezte Annát, vajon boldogul-e egyedül is. Ha bármi kérdése akad, bátran fordulhat Heatherhez, aki a lisztfélékkel és a szárított gyümölcsökkel dolgozik. Anna azt felelte, hogy minden rendben lesz. S valóban, már maga az élmény, hogy egész délelőtt nem kellett mélyebb gondolatokkal foglalkoznia, mint hogy Woodborough lakosai vajon miért fogyasztanak olyan rengeteg tandoori curry port, miközben a pestóról szinte tudomást sem vesznek, rendkívül üdítő volt. Richardson ezredes azonban

súlyosan befurakodott Anna és a curry por közé; a daliás, kedves, merev Richardson ezredes, aki kifogástalan, gyönyörű gyapjúöltönyében ott ült Anna nem egészen kifogástalan nappalijában és a szemébe mondta, hogy a viselkedésével kárt okoz nemcsak a férjének, hanem a közösségnek és az egyháznak is. Az asszony elmagyarázta neki Flora helyzetét, arra gondolva, hogy a férfi jóságos szíve megesik a kislányon. Úgy is történt. Richardson ezredes végül igencsak meglepte Annát, amikor felajánlotta, hogy kölcsönadja Flora tandíját, kamatmentesen, ameddig csak az asszonynak szüksége van a pénzre. – Örömmel – mondta. Anna mozdulatlanul ült, mint akit villám sújtott. – Marjorie teljesen félreértette magát – folytatta az ezredes. – Nem ismerte a dolgok hátterét. Azt hitte, lázadásról van szó. Fogalma sem volt Floráról. Nagyon sajnálom. Szegény kislány. Szörnyűek tudnak lenni ezek a hatalmas, állami iskolák. Milyen kár! Kitűnő elképzelés az állami oktatás. Mint a társadalombiztosítás. Anna végül rátalált a hangjára, és csendben megszólalt. – Nagyon kedves öntől. De… azt hiszem, nem fogadhatom el. – Ostobaság! Mégis ki fog tudni róla? Maga, én, Peter és Marjorie. Nézze! – Az ezredes előrehajolt, meleg, erős kezét az asszony térdére tette. – Pontosan tisztában vagyok az anyagi helyzetükkel. Mindenki másnál pontosabban. Nem tréfálok. És nem hibáztatom, amiért pénzt akar keresni. Bátor dolog. Tisztelem érte. De ez a lehetőség ki van zárva. Teljesen, végérvényesen. Verje ki a fejéből! – Dolgozni akarok – mondta Anna. Richardson ezredes elhúzta a kezét. – Hát persze. Az anyák természetes ösztöne. Nagyon dicséretes. Ám maga elsősorban egy pap felesége, és csak utána édesanya. Az egyház előbbre való a gyermekeknél is. Példát kell mutatnia, ha így érthetőbb. – Jaj, ne! – sóhajtott Anna, s megismételte húsz évvel korábbi kijelentését: – A férfihoz mentem hozzá, nem a munkájához. Nem egy felszerelt segédmotor vagyok. Külön motoron utazunk. – Nem tudom követni. – Rendkívül hálás vagyok, ezredes. Maga nagyon kedves, rendes ember. De annyira megszokta már a saját anyagi függetlenségét, hogy elfelejti, hány ember kénytelen nélküle élni, olyanok is, akiknek emberi, sőt akár keresztényi értelemben is épp annyi joguk volna a jóléthez, mint magának. Ezt az egyház sem érti meg. Egész Lambethnek halvány sejtelme sincs arról, milyen a hozzánk hasonló emberek élete. Peter felesége vagyok, nem egy fizetés nélküli segédlelkész. Flora édesanyja vagyok, amit igenis nagyra értékelek. És tudja, sokkal inkább magam keresném meg a tandíjához szükséges összeget. Mindnyájunknak jót tesz ebben a sokat ostromlott kis parókiában, ha én vállalom ezt a feladatot.

Világosan látta, mennyire elszomorította Richardson ezredest. A férfinak nem volt éles a nyelve – azzal a felesége büszkélkedhetett –, de nem rejtette véka alá azon meggyőződését, hogy Anna téved és helytelenül cselekszik. Az asszony függetlenséggel kapcsolatos gondolatai tökéletesen érthetetlenek voltak számára. Mégis mire gondolt? Ha egy asszony lelkészhez megy feleségül, akkor felvállalja mindazt, ami együtt jár vele! Mint a katonafeleségek; ahogyan Marjorie is tette. Tizenhét költözés huszonnégy évi aktív szolgálat alatt, és az asszony sosem panaszkodott. Marjorie már azelőtt tisztában volt a feltételekkel, hogy 1949-ben egy helyi műugró versenyen megkérdezte tőle: „Gondolom, sosem jönne hozzám feleségül, ugye?” Tehát Annának tudnia kellett volna, bizony tudnia kellett volna. Ugyan mi értelme volt, töprengett magában Richardson ezredes, mi értelme volt ilyen csodálatos papfeleségnek lennie annyi éven át, ha most az egészet kihajítja az ablakon, egy ostoba, csökönyös szeszély miatt? – Úgy gondolom – mondta később a feleségének, mindkettőjüknek töltve egy kis whiskyt –, hogy az egész a mai nők nyughatatlan vágyainak számlájára írható. Bármit jelentsen is. – Ahhoz már túlságosan eljárt fölötte az idő. – Marjorie Richardson magában arra a véleményre jutott, hogy a menopauza állhat a kínos helyzet hátterében, de a világért sem említett volna ilyesmit Harrynek. Saját menstruációs ciklusa, annak fájdalmasan közelgő vége, szigorú magánügye volt. Akadtak bizonyos témák – a szerelem, a szex, Isten, a testi folyamatok –, amelyek egész egyszerűen ki voltak zárva a társalgásból. Vajon tényleg csak makacskodom? – töprengett most magában Anna, végigtolva az üvegekkel megrakott kocsit a folyosón a gondjaira bízott polcok felé. – Valójában csak szamárfület mutatok Peternek? Az egyháznak? Mert marja a lelkem a sárga irigység, valahányszor elsétálok a könyvesbolt előtt, és ott látom kiemelt helyen Eleanor legújabb regényét, vagy a keserűség, amiért már egy éve nem hallottam Maryről, akit túlságosan elfoglalt az ingázás Brüsszel és London között? Mert már negyvenkét éves vagyok? Vagy mert teljesen elcsigázott a tétlen, passzív élet, a folytonos beletörődés? És mivel okos vagyok és találékony, egyszer csak ugrottam egy nagyot, mint ama közmondásos nyuszika? Ha valóban nyuszika vagyok, akkor egy nagyon is dühös kis példány, ugyanakkor nem volt ínyemre a beszélgetés Richardson ezredessel, mégpedig azért nem volt ínyemre, mert az ezredes nem volt dühös, csak megbántott. A dühével megbirkóztam volna, de a fájdalmával nem bírtam. Richardson ezredes gyötrődése csak az első a sok közül, amelyek miatt borzalmas lelkiismeret-furdalás gyötör majd (miért, ó, miért is vonzódnak úgy a nők a bűntudathoz, mint a kacsa a vízhez?), és a legtöbben nem is lesznek annyira kedvesek. Ez itt még csak a kezdet, a szójaszószok rendezgetése csupán az első lépés. Vajon – kérdezte magától hirtelen, fájdalmas szívdobbanással –, vajon olyasmire adtam a fejem, aminek később képtelen leszek véget vetni? – Anna, ott van?

Anna megfordult. Heather, a liszt és a szárított gyümölcsök felelőse állt a két sor közötti résben. Alacsony, patkányarcú lány volt, borzas, száraz, barna hajjal; a nyakában feszület lógott. („Kérdezték tőlem a boltban – mesélte Annának –, akarom-e, hogy a kis ember is rajta legyen, vagy sem. Hát persze, hogy akartam! A sima kereszt annyira üresnek látszik.”) – Igen, persze. – Egy úriember keresi magát. Azt hittem, hogy a raktárban van. Ide küldöm. – Köszönöm… Úriember? Egy ismeretlen férfi fordult be a sarkon, egy termetes, középkorú férfi, orrán fémkeretes szemüveg csillogott, őszülő, barna haja égnek állt. Szürke gyapjúzakót viselt, és – ó, a csudába! – papi gallért. Hát itt jön a püspök küldötte, Richardsonék uszítására, az egyházmegye ellenőrző útjainak beláthatatlan labirintusán keresztül, ó, jaj, hát itt jön már a hivatalos rendreutasítás. A férfi Annára mosolygott. Kedves arca volt. – Igen? – kérdezte Anna visszautasítóan. Egy rakás szószos üveget tartott védekezően maga elé. – Mrs. Bouverie? – Az vagyok. – Nagyon örülök! – mondta a férfi. – Tényleg. Azt mondták nekem, hogy itt megtalálom. – Az üvegekre pillantott Anna kezében. – Zöldséges ghí. Hát nem hihetetlen, hogy Woodborough tisztes polgárai is képesek megvenni az ilyesmit? – Az asszonyra nézett. – Mrs. Bouverie, Daniel Byrne vagyok. Én leszek itt az új főesperes. ÖTÖDIK FEJEZET Daniel Byrne hazavitte a kocsiján Annát. A férfi nem volt jó vezető, amint azt Anna megállapította, és nem büszkélkedett az autójával. A hátsó ülést ellepték a könyvek és az újságok, a padló pedig tele volt parkolójegyekkel. Ha az anyjának lett volna valaha autója, gondolta Anna, bizonyára így nézett volna ki belülről, néhány pár régi cipővel, csokoládépapírokkal és szétlapított kalapokkal kibővítve. Igazság szerint valószínűleg a saját autójuk is hasonlóképpen festett volna, ha Annára marad; de a kocsit Peter gondozta, mert időnként furikázta a gyülekezet tagjait. „Ó! – kiáltottak fel megbotránkozva a legkisebb sárfolt láttán. – Disznókat eresztett ide?” – Találkoztam a férjével – mondta Daniel Byrne. – Church Enden értem utol. Azt kérte, hogy először magával beszéljek. Szerinte magát mindenki másnál nagyobb csapás érte. Anna nem válaszolt. – Értem – bólintott a férfi. – Biztos vagyok benne, hogy nem érti. – De meg fogom érteni – felelte higgadtan. – Idővel. Anna kinézett az ablakon. Az elsuhanó szántóföldek között élénkzöld

sávok virítottak. A csodába Peterrel! Ördög vigye a képmutatásáért; amiért úgy tett Daniel előtt, mintha nem sértették volna vérig, amikor semmibe vették, azt állítva, hogy csak Anna szenved igazán, mintha ő nem bírná elviselni, hogy nem léptették elő a férjét, és hogy a visszautasítással az anyagi jólét reménye is semmibe veszett. Lopva Danielre pillantott. Határozottnak, békésnek és jóindulatúnak látta. Vajon Peter célzott rá, vagy ami még rosszabb, elmondta, hogy Anna elkeseredésében munkát vállalt egy áruházban, mert bármi jobb, mint a jelenlegi, változatlan állapot? Vajon azt is mondta – nem! Abba kell hagynia! Nem kell felhergelnie magát puszta feltételezésekre alapozva. – Mi nyomja ennyire a lelkét? – érdeklődött Daniel Byrne. Annát meglepte a férfi éleslátása és egyenessége. – Azon aggódtam éppen, hogy talán téves benyomást keltett a… – Hirtelen elhallgatott, szavát szegte a hűség. A férfi sebességet váltott, a lehető legrosszabb pillanatban, mire a kocsi megrándult és hangosan panaszkodott. – Tele vagyok a sokféle benyomással – válaszolta, tudomást sem véve az elégedetlenkedő motorral, csak épp a hangját emelve fel, hogy túlkiabálja a zajt. – Két napja érkeztem Manchesterből, hogy találkozzam esperes társaimmal. A püspök említette, hogy a férje is jelentkezett a tisztségre, és ezért mielőbb találkozni akartam vele, és magával is. Nekem fogalmam sem volt az egészről. – Miért is lett volna? Maga nem tehet erről. – Nem is ez a probléma. – Valóban nem – mondta Anna. – Ezért kerestem fel, s viszem haza. Ezért kérdeztem meg a férjét, hogy beszélgethetnénk-e egy kicsit hármasban, miután megérkezünk. – Minden jelzés nélkül félrekapta a kormányt, hogy kikerüljön egy kerékpárost, mire dühösen rádudált egy közeledő autó. Daniel Byrne vidáman Annára mosolygott. – Már ha egyáltalán hazaérünk… Az asszony önkéntelenül is felnevetett. A loxfordi parókia nappalija nagy meglepetés volt Daniel Byrne számára. Mint ahogyan az elmúlt tíz év során folyamatos meglepetésként szolgált a loxfordiak számára is, akik korábban, mint általában a vidéki gyülekezetek, a szerény és rendes lelkészi otthonokhoz voltak hozzászokva. Ott állt az a Knole-kanapé, amelyen egykor Szent Ágota hevert West Kensingtonban (túl nagynak bizonyult Laura pici lakásába), számos Jakab korabeli bútorutánzat társaságában, amelyeket Kittytől kaptak ajándékba („Az apád imádta, de én ki nem állhatom őket, olyan rémisztő mind.”). A falon több száz könyv sorakozott a polcokon, amelyeket Peter maga épített téglából és deszkából; és tetejébe egy igazi otthon minden apró-cseprő terméke. Anna helyet szorított Danielnek a kanapén, félrehúzva egy rakás kottát, több kertészeti katalógust, Luke egyik pulóverét és Flora legújabb láncöltésekkel kivarrott művét, amelyben egy hatalmas tű csillogott. – Csinos szoba – mondta Daniel, helyet foglalva a kanapén. – Nagyon

kényelmes. A rend engem mindig feszélyez. – Amikor hozzámentem Peterhez, még szerettem a rendet – mondta Anna, fájdalmasan emlékezve szerény kardigánjaira, elképzelt és rendezett jövőjének egykori jelképeire. – Idővel, úgy látszik, elkényelmesedtem. – Akárcsak én – mondta Daniel. Hátradőlt a kopottas, brokát és bársony huzatú párnákra, amelyek eredetileg is a kanapéhoz tartoztak. – Harmincöt éves koromig szerzetes voltam. Az ember azt hihetné, hogy a monostor szigorú rendje beissza magát az ereinkbe, mire a harmincötöt betöltjük, de a jelek szerint velem nem így történt. Talán – folytatta, miközben Peter belépett a szobába, kezében a teás tálcával –, talán a szerzetesi élet nem megfelelő felkészítés arra, hogy az ember vigyázni tudjon a holmijára. Mivel tizenöt éven át semmilyen tulajdonom nem volt, most kissé feleslegesnek érzem őket, és képtelen vagyok gondjukat viselni. Mintha minden holmim saját önálló életet élne. Peter nagy nehezen letette a tálcát az asztalra, amely tele volt könyvekkel és papírokkal. – Melyik rendben… – kérdezte. A hangjába rejtett kíváncsiság vegyült. – Bencés voltam – válaszolta Daniel. – Harmincöt évesen úgy gondoltam, hogy több hasznot hozhatnék idekinn, mint odabenn. Most, immár tizenöt év elteltével sem vagyok teljesen biztos abban, hogy akkor igazam volt, de az ösztöneim azt súgják. Nem hallgatunk mindig eléggé az ösztöneinkre. – Így van – helyeselt Anna. Kitöltötte a teát. Elment Peter mellett, hogy odavigye az egyik csészét Danielnek, és közben igyekezett elkapni férje tekintetét. Szerette volna megajándékozni egy szeretetteljes pillantással, de az ő gondolatai másfelé jártak. Daniel vendéglátóit figyelte. Kortyolgatta a teáját. Nem kerülte el figyelmét, milyen távol ültek le egymástól, és tőle is. Azon morfondírozott magában, vajon burkolt célzásokkal vagy inkább egyenesen közelítsen-e Peterhez, aki zárkózottnak és sebezhetőnek látszott. Kétségkívül nem bírná elviselni, ha leereszkedően bánnának vele; rögtön megorrolna bármilyen bocsánatkérésért vagy segítség felajánlásáért, hogy csillapítsa fájó érzéseit. Daniel pillantása Annára tévedt; az asszony egyenes háttal ült a csúf, sötét széken, és a szőnyeget bámulta. Nem beszélnek egymással, állapította meg Daniel. Képtelenek rá. Őszinteségnek semmi nyoma közöttük. A férfi mélyet sóhajtott. – Szólíthatom Peternek? – kérdezte. – Természetesen… – Peter riadtan összerezzent. – Hiszen testvérek vagyunk ebben a munkában. Annának már a nyelve hegyén volt: nem hiszi, hogy Petert a testvériesség fájából faragták. Részben éppen ez volt a legnagyobb baj, ezért volt olyan magányos; az asszony azonban továbbra is némán a szőnyegre meredt, a sötét foltra, ahová Luke egyszer feketekávét loccsantott. – Még sosem töltöttem be vidéki posztot – folytatta Daniel. – Feltételezem, hogy előbb-utóbb a segítsége nélkül is beletanulnék a feladatokba,

de sokkal szívesebben tanulnék magával, Peter. – Hogyne – mondta Peter ridegen. – Az egyik leghasznosabb dolog, amit a szerzetesek megtanulnak – folytatta Daniel, üres csészéjét letéve maga mellé a földre –, hogy szavak nélkül is fel tudják mérni mások személyiségét és hangulatát. Nem ringatom magam hiú ábrándokba; pontosan tudom, milyen gyötrelmet okoz a látogatásom. – Robert Neville távozása nagy veszteség a számomra – vágta rá gyorsan Peter, megemlítve a korábbi főesperest. – És én talán nyereség leszek – felelte Daniel. – Ha maga hagyja. Annára pillantott. Az asszony olyan mélyen lehajtotta a fejét, hogy hosszú, sötét haja eltakarta az arcát. Daniel úgy érezte, Anna azt szeretné, ha Peter válaszolna, őszintén megmutatná, milyen meggyötört, milyen nagy szüksége volna vigasztalásra; ha felfedné a sebeit, hogy végre begyógyulhassanak. – Természetesen – ismételte Peter újra. Daniel feltápászkodott a kanapéról, és lassan kiegyenesedett. Levette a szemüvegét, és elgondolkodva tisztogatta a lencséket vörös zsebkendőjével. Mintha azt mérlegelné, mi legyen a következő szava, amikor Peter váratlanul kitört: – Ez az egész rendkívül nehéz Annának. A gyerekekről nem is szólva. A feleségem túl keményen dolgozik, rengeteg a parókiával járó kötelesség, sok a… – Felpattant. – Látnia kellene a veteményeskertjét! – Én nem bánom – kiáltotta Anna, hátravetve arcába hulló haját. – Dehogynem bánod – erősködött Peter. – Nem bánom a kemény munkát – tiltakozott Anna. – Én csak azt bánom, egyedül azt… – Ránézett Peterre, és hirtelen elhallgatott. – Megnézhetném a templomot? – kérdezte Daniel. – Igen, hogyne. Megmutatom. Daniel kezét Peter karjára tette. – Köszönöm, de nem szükséges elkísérnie. Inkább magam mennék, ha lehetséges. – Azzal Annához fordult. – Köszönöm a teát. Az asszony felnézett; szemében boldogtalanság látszott. – Én pedig köszönöm, hogy hazahozott. Később azt mondta Peternek: – Szerintem kedves ember. – Amint kiejtette száján a szavakat, tudta, hogy hibát követett el. Ignatia nővér egy tiszta, fényesre lakkozott folyosón vezette végig Florát. A folyosó egyik oldalán végig ablakok voltak, és az üvegen át a kislány láthatta a szépen rendezett kertet, közepén egy rózsaszín virágokkal teli fával, alatta madáritatóval. A folyosó tisztítószer szagát árasztotta, Ignatia nővér ruhájának pedig szövet és szappan illata volt. Rövid, szürke habitust viselt, szemüvege mögött fényesen és sötéten csillogó szeme olyan volt, akár egy vörösbegyé.

Anna Ignatia nővér irodájában várakozott, és a Szent Megváltó tájékoztató füzetét olvasgatta. A nővér azon a véleményen volt, hogy Flora nem tudhatja biztosan, valóban ebbe az iskolába akar-e járni, amíg körbe nem nézett egy kicsit és nem találkozott a többi lánnyal. – Ma már az egyházi iskolák sem olyanok, mint régen – mondta Ignatia nővér Annának. – Sokkal nyitottabbak. Szeretném azt hinni, hogy a tanítás színvonala viszont emelkedett, és tisztában vagyunk vele, miből áll a világ. Nem volna sok haszna, ha egy apáca manapság azt sem tudná, hol rúgjon meg egy tolakodó férfit. Nem igaz? Kézen fogva vezette Florát. – És miért nem szeretsz ott, ahova most jársz? – kérdezte. – Más vagyok – felelte a kislány. – Nem tudom, miért. Egyszerűen más vagyok. Mint az édesanyád, gondolta Ignatia nővér. Kinyitott egy krémszínű ajtót, és megcsapta orrukat az iskolai ebéd ínycsiklandó illata. – Senki sem figyel ilyenkor már a tanulásra – magyarázta Ignatia nővér –, miután az óra elüti a tizenkettőt. Mind csak a hasára gondol. Most itt bemegyünk, és találkozhatsz a harmadikosokkal. Bekopogott egy másik ajtón, kinyitotta, és már benn is voltak egy tágas teremben; odabenn huszonegy, Florával egykorú gyerek üldögélt a régimódi asztalok mögött, amelyek jobb felső sarkában kis tintatartó volt a fedőlapba süllyesztve. A táblánál fiatal apáca állt, és éppen a Nílus térképét rajzolta. Érkezésükre mindenki felállt. – Jó napot kívánok! – köszöntötte Ignatia nővér az osztályt. – Jó napot, Josephine nővér! Lányok, ez itt Flora, aki a jövőben talán szintén hozzánk fog járni. Flora leszegte a fejét. Húsz kíváncsi szempár bámult rá egyszerre. Sőt még Josephine nővér, és tán Krisztus is őt nézte a tanári asztal fölött lógó feszületről. – Én ismerem! – mondta valaki. Minden szem a beszélőre tapadt. – Az apukája lelkész – folytatta az a bizonyos valaki. Kicsi, dundi lány volt, lófarokba kötött haja egy spániel fülére emlékeztette Florát. – Az apukája szokta tartani a misét nálunk a templomban. Flora felnézett. Emma Maxwell volt a felszólaló, Sneadből. Flora szívére ólomsúly nehezedett szégyenletes és nevetséges szülői hátterének elkerülhetetlen fogadtatására várva. – Nahát – mondta Ignatia nővér. – Flora milyen szerencsés! Nem igaz? Emma Maxwell úgy gondolta, hogy Flora inkább a bátyja miatt mondhatja szerencsésnek magát. El is határozta, hogy ebéd közben részletesen beszámol a többieknek Luke Bouverie-ről, akinek serdülő ifjakra jellemző bája különleges magasságokba emelte szüleit a gyülekezethez tartozó fiatal lányok szemében.

Josephine nővér kedvesen Florára mosolygott. – Valóban az – mondta. – Már megyünk is tovább – jelentette be Ignatia nővér. – Még meg kell néznünk a rajztermet és a zenetermet. Búcsúzzatok el Florától! Flora repeső szívvel követte Ignatia nővért a lányok engedelmes kórusának kíséretében. – Szerintem itt nem érzed majd annyira másnak magad – mondta Ignatia nővér. – Egyénenként mi mindannyian mások vagyunk, de ugyanabba a családba tartozunk. És az vajon kinek a családja? Az irodába visszaérve Flora könyörgő arccal fordult az édesanyjához. Annának már nem kellett könyörögnie, hogy meggyőzze; gyors számolást végzett egy darab papíron, és kidolgozta, ha Flora a tavaszi félévet a Szent Megváltóban kezdhetné, addigra már elég pénze volna, és legalább száz fontot befizethetne a kislány első tandíjából. Amíg az irodában várakozott, egyfolytában kis szónoklatot fogalmazgatott magában Ignatia nővérnek, amelyben elmagyarázza, hogy az első félévben sajnos még nem tudja előre fizetni a tandíjat, ahogyan az szokás, de mindenképpen… – Ha esetleg segíthetek a döntésben – mondta Ignatia nővér –, egy-egy évfolyamon négy tanulónak tudunk ösztöndíjas helyet biztosítani az iskolában. A harmadik osztályba jelenleg csak két ilyen kislány jár. Boldogan felajánlok egy ösztöndíjas helyet Flora számára. Annát egészen váratlanul érte a kedvesség, és döbbenten válaszolt: – Ó, de hát ki tudom fizetni, ráadásul protestánsok vagyunk… – Kérlek! – visította Flora, aki ugyan semmit sem értett a nővér ajánlatából, de rettenetesen félt, hogy édesanyja elszalasztja a remek lehetőséget. – Kérlek! – Számíthat a diszkréciómra – tette hozzá Ignatia nővér. – Nagyon-nagyon kedves, igazán… – Beszéljék meg Flora édesapjával. Beszéljék meg nyugodtan. Azután hívjon fel. Addig is fenntartok egy helyet Flora számára április végétől. Flora gyermeki szíve csordultig telt hálával és imádattal, de nem volt biztos abban, mit mond az udvariassági etikett az apácák ölelgetéséről, így csak állt és némán epekedett Ignatia nővér után. – Hívni fogom – ígérte Anna. – Rendkívül hálás vagyok. A nővér Flora fejére tette a kezét. – Isten áldjon! Flora elragadtatásában behunyta a szemét. Nyilvánvalóan egy egészen más, a loxfordinál sokkal szeretetteljesebb és bűbájosabb Isten lakozott a Szent Megváltó Leányiskola falai között. Később, a konyhaasztalnál ülve, miközben a húsvéti virágcsokrok összeállításában segédkező önkéntesek névsorát írta össze, valamint azokét, akik a csokrokhoz húsvéti liliomot adományozhatnának, Anna kisebb harcot vívott a

lelkiismeretével. A lelkiismerete azt súgta, hogy be kell számolnia Peternek a Szent Megváltó irodájában lezajlott beszélgetés minden részletéről, és utána együtt örvendhetnek, hogy imáik meghallgatásra találtak; a Pricewell áruházban vállalt munka pedig szépen feledésbe merülhet. Anna azonban a legkevésbé sem hajlott arra, hogy a lelkiismeretére hallgasson. Esze ágában sem volt Peter elé tárni Ignatia nővér ajánlatát, és semmi esetre sem akarta feladni az állását. A Pricewell áruház – akármilyen alantas munkát kínált is – felelevenítette Annában a szabadság ízét, amelyre még azokból az időkből emlékezett, amikor Peter teológushallgató volt Oxfordban. Húsz év hosszú idő, hogy az ember elviselje a kényszerű függőséget, amikor a lelke valami többre vágyott, és értelme lázadozott az állandó behódolás ellen az olyan hatalmasságok előtt, akik – Anna legalábbis úgy érezte – nem tudták és nem is törődtek azzal, milyen körülmények között élnek ők Peterrel. A Pricewell éppen azt a kis méltóságot adta vissza Annának, amelyre olyan nagy szüksége volt, és amelyet immár képtelen volna feladni. Eleanor és Mary életében természetes volt a szabadság, Anna azonban csak apró léptekkel közelíthetett feléje, tapasztalatlan újoncként. Ha most, töprengett magában Anna, szépen felírom Marjorie Richardson, Lady Mayhew és Miss Dunstable nevét a húsvéti liliomokhoz, ha elvégzek minden rám eső feladatot a parókia ügyeivel kapcsolatban, megművelem a kertet és gondoskodom az ennivalóról, rendben tartom a házat (úgy-ahogy) és befejezem a fordításokat, akkor mi baj származhat abból, hogy ezt a jelentéktelen kis munkát is felvállalom, amelytől különös módon erősnek és elevennek érzem magam? És ha a szívem mélyén ígéretet teszek, hogy amint Peter kissé lecsillapodik, rögtön beszélek neki Flora tandíjmentességéről, mi veszélyt rejt egy aprócska, ideiglenes megtévesztés? Várt egy keveset. A lelkiismerete hallgatott, mintha visszatartotta volna a lélegzetét. Szegény szerencsétlen teljesen járatlan volt az olyan döntések terén, mint amilyenek elé most állította: Anna szerint húsz évig igazán könnyű dolga volt. A fülére szorította a kezét. – Akkor hát megszületett a döntés – mondta hangosan, bárki hallotta is a szavait. Peter ezalatt Celia Hooper nappalijában üldögélt Quindale egyik új házában. Az épület falait élénkvörös, újrahasznosított téglákból emelték; a nappali tele volt kék Dralon karosszékekkel, itt-ott egy-két asztalka is előfordult, mindegyiken egy-egy porcelán dísztárggyal, amelyek főként bizarr állatokat ábrázoltak. Celia Hooper férje Woodborough egyik bankfiókjának igazgatója volt, és ő gondozta nagy szenvedéllyel a teraszon túl elterülő, ápolt kertet. Celia, aki végzettségét tekintve testneveléstanár volt, most a loxfordi parókia mozgássérültjeinek tartott úszóedzéseket, és mellette Peter titkárnőjeként tevékenykedett az esperesi tanácsüléseken. Rendkívül hatékony volt. Az általa készített jegyzőkönyvek valóságos műremekek voltak. Őszintén hitt abban – és ezt gyakran hangoztatta is –, hogy a vidéki gyülekezetek jelentik az Anglikán Egyház fundamentumát.

Peter az egyik kék karosszékben foglalt helyet. Előtte, az aprócska asztalon egy csésze kávé állt, mellette egy tányéron teasütemény. Celia Hooper – aki a férfivel szemben, ugyanolyan székben és helyzetben ült; így együtt leginkább két könyvtámaszhoz hasonlítottak, közbeeső könyvek nélkül – éppen azt ecsetelte, hogy szíves-örömest megtervezi az éves esperesi partit, amelyet a loxfordi parókián rendeznek közvetlenül húsvét után; egy kis kötetlen összejövetel az esperesi körzet papjainak, mindössze nyolc lelkésznek és feleségeiknek. – Tudja, Peter, a parti szervezésével – magyarázta Celia, lapozva egyet a jegyzetfüzetében – talán levehetnék egy kis terhet Anna válláról. – Celia ismerte az illemet, a világért sem akarta szóba hozni a Pricewell áruházat. – Anna nem bánja – sietett Peter a válasszal. – Megszokta, hogy… – Azt gondoltam, hogy idén talán sütök néhány lepényt, veszek pár franciakenyeret… – Igazán kedves magától, Celia, de én tényleg úgy gondolom, hogy Anna akar gondoskodni a partiról. – Rengeteg teher nyomja a vállát. Mindnyájan jól tudjuk. – Most sem több, mint általában – jelentette ki Peter fennhangon. Celia a férfire pillantott. Arca együttérzést tükrözött. – Nincs senki, akivel megbeszélhetném – csúszott ki hirtelen Peter száján. – Ne gondolja – felelte Celia halkan –, hogy a presbitérium ezt nem veszi észre. Vagy nem érti meg. Peter az asszonyra nézett, fényes, barna kontyára, tiszta, napsütötte arcára, szemére, újnak tűnő, elegáns ruhájára. Azután így szólt: – Tudja, néha az az érzésem, hogy csak a presbitérium tagjai értik igazán a helyzetet. Celia jegyzetelni kezdett. – Akkor hát, legyen lepény. Több fajta. És néhány vegyes saláta. Nem feledkezhetünk meg ugyebár arról sem, hogy John Jacobs vegetáriánus. – De kérem! – tiltakozott Peter erőtlenül, Annára gondolva. – Minden rendben lesz – biztosította Celia, akinek szintén az asszony járt a fejében, ám egészen más értelemben. – Felhívom Annát. Ne aggódjon! – Megértő pillantást vetett a férfire. – Már így is túl sok a gondja. Hagyja csak rám, amit lehet. Úton hazafelé, miközben szívét elöntötte a megkönnyebbülés és bűnbánat emészthetetlen elegye, Peter látta, hogy bútorszállító autók állnak a loxfordi régi parókia előtt. Az új tulajdonos – egyedülálló, vagyonos ember a szóbeszéd szerint – most költözött a házba. Természetesen hozzá is el kell majd látogatnia – a kötelező lelkipásztori vizitre –, még ha Peter nem is reménykedhetett abban, hogy a férfiből üdítő, új tag válik az egyháztanácsban, vagy egyházgondnok a jó öreg Sir Francis Mayhew helyett, aki tizenöt éven át látta el a feladatot, vagy akár csak rendszeres templomba járó válik belőle, aki hajlandó hozzájárulni ahhoz a huszonötezer fontnyi összeghez, amely az egyházmegye építészének

véleménye szerint a loxfordi templom tetőszerkezetének helyreállításához szükséges. Peter szándékosan lassan hajtott el a tekintélyes kapu előtt, amelyen keresztül régi elődei léptek ki nap mint nap a templomba menet, mikor a házból kilépett az új tulajdonos, aki valószínűleg felfigyelt a lassan gördülő, kíváncsi autóra. Peter megállt a felhajtón. Kiszállt az autóból, és átvágott a régi parókia kavicsos udvarán. Kissé ostobán érezte magát. A lépcső tetején álló középkorú férfi megjelenése tekintélyt sugárzott; gondosan vasalt farmernadrágot és rézgombos zakót viselt. Peter messziről kiáltott: – Ez nem igazi látogatás. Erre most kétségkívül nem megfelelő az időpont. Épp csak elhajtottam… – Patrick O’Sullivan – mutatkozott be a férfi, kezet nyújtva. Kedvesen mosolygott. – Peter Bouverie. – A feleségéhez már volt szerencsém. – Igazán? – Behívnám, de… – Nem, nem – tiltakozott Peter. – Most nem lehet. Mennem kell. – Szép ez a hely – mondta Patrick O’Sullivan. – Remélem, jól fogja magát itt érezni. – Én is. Peter pár lépést hátrált. Két bútorszállító munkás haladt el mellette, egy hatalmas, takaróba burkolt festményt cipelve. – Akkor viszontlátásra! – búcsúzott Peter. – És üdvözlöm. Úgy értem, Isten hozta Loxfordban. Patrick O’Sullivan zakója zsebébe süllyesztette a kezét. Még mindig mosolygott. – Köszönöm – mondta. Peter visszaült a kocsijába, és beindította a motort. Visszagondolva, nem volt valami sikeres ez az elhamarkodott látogatás, az iménti két perc nem számított a művelt társadalmi érintkezés csodájának. Az anyósára gondolt. „Micsoda? – méltatlankodott Laura első loxfordi látogatása alkalmával. – Micsoda! Bezsúfolnak titeket ebbe a… bódéba, és azt várják, hogy a hívek tiszteljék a mérhetetlen alázatot, amelyet tanúsítotok? Miért nem ott laktok, ahol kellene? Hogyan őrizhetnétek meg a méltóságotokat abban a szánalmas önkormányzati házban? Előre megmondom, hogy a falu nem fogad be benneteket, mert nem az igazi parókián éltek. Azt gondolják majd, hogy nincs bennetek elég kurázsi.” Patrick O’Sullivan, aki ott álldogált könnyed testtartásban a loxfordi régi parókia lépcsőjén, Peter szemében olyan embernek látszott, aki nem volt híján a kurázsinak. Patrick O’Sullivan derűs hangulatban tért vissza a házába. Emlékei szerint

iskolás évei óta nem váltott szót egyetlen egyházi emberrel sem; a diákok akkoriban a vallást a fegyelem, a puhányság és a mérsékelt bohóckodás elkerülhetetlen keverékének tartották. Miután befejezte az iskolát, teljesen megfeledkezett a vallásról, két évtizedig még csak eszébe sem jutott, egészen addig, mígnem szemben találta magát ezzel a vékony, fáradt kis fickóval, aki oly rendkívül hasonlított régi iskolájának hajdani káplánjára, amint ott ácsorgott a felhajtón, a mai modern anglikán egyházfi kételkedő mintapéldányaként. A konyhába ment, ahol házvezetőnője éppen edényekkel pakolta tele a szekrényeket. – Találkoztam a pappal! Ella Pringle, akit erős aggodalmak gyötörtek a Londonból való elköltözés miatt, mindössze egy hangos horkantással felelt. Véleménye szerint egy lelkész hozzátartozott a hagyományos és vígjátékba illő szereposztáshoz, amelyre vidéken amúgy is számított, a régimódi földesúrral és a falu bolondjával együtt. – Pontosan úgy néz ki, ahogyan gondoltam – mondta Patrick, bedugva a vízforralót a konnektorba. A hangja elégedetten csengett. – Járjak talán templomba? – Nem is tudná, hogyan kell viselkedni egy templomban – morogta Ella a szekrény mélyéről. – Megtanulhatnám. Az asszony feje hirtelen előbukkant. – Megtanulni? Ugyan minek? A férfi kibámult az ablakon gyönyörű szép, új kertjére, a különleges magnóliafára, amelynek most nyiladozó, kehelyszerű virágai hétfő óta ugyancsak a tulajdonába tartoztak. Még sohasem volt saját magnóliája, és kilátás sem nyílt az ablakából soha. Efféle gondolatok keringtek a fejében, és így szólt: – Mert hát mostantól egészen más lesz az életem. Ezért költöztem ide. Ella titokban azt gondolta, hogy az egész puszta hóbort, múló fellángolás valami eddig nem tapasztalt újdonság iránt. Tizennégy éve volt már Patrick házvezetőnője, tanúja volt a férfi rövid és katasztrofális házasságának, azután hosszú és komplikált viszonyának azzal a nővel, aki alig egy éve fordított hátat nekik, azt hangoztatva Ellának, hogy nincs értelme tovább várnia arra, hogy Patrick feleségül vegye. Sosem fogja elvenni, mondta a nő, mert nincs rá szüksége. A férfi ugyanis csupán azokra a dolgokra szánta el magát, amelyeket szükségesnek látott, és aki ilyen takarékosan bánik az érzelmeivel, az nem való életre szóló társnak. Ella szerette magának megtartani Patricket. Úgy bánt a felnőtt férfivel, mintha az óvodai dadusa volna. Amikor Patrick bejelentette, hogy Loxfordba költözik, mert új életet akar kezdeni, mielőtt még túl késő, először azt fontolgatta, hogy felmond, de azután nem sokáig gondolkodott rajta. Patrick rendkívül meggyőző tudott lenni. Szüksége volt Ellára. – Hol van a tea? – kérdezte. – Most komolyan – méltatlankodott az asszony. – Komolyan mondom! Alig hét órája költöztünk be a házba, és maga azt hiszi, hogy máris mindent a

helyén talál. – Lassan felállt és kihessegette a férfit. –Kifelé! Menjen ki a kertbe. Jöjjön vissza tíz perc múlva, addigra kész lesz a tea. A folyosó végén Patrick kilépett az üvegezett kerti ajtón a teraszra, amelyet alacsony mellvéd övezett. Korai, kék árvácskák nyíltak a körös-körül álló, kecses ólom virágtartókban – valami nem stimmel velük, gondolta. Vajon miért? –, a teraszon túl óriási, zöld gyep terült el, bokrokkal és fákkal, messze mögöttük pedig dombok sötétlettek a távolban. A férfi megállt, mélyeket lélegzett. Azután átvágott a teraszon és rálépett a nedvesen csillogó, tavaszi fűre. Igazán fenséges gyep volt. Pár száz méternyi hosszan húzódott a háztól, méretét az itt-ott kiemelkedő virágágyások még nagyobbnak láttatták. Jobbra, amint lefelé sétált, saját gyümölcsfáin kívül nem látott mást, mint egy nádtetőt, rajta zömök téglakéménnyel. Balra először megint csak saját kertjét látta, a teniszpályát és egy öreg fallal körülvett veteményest – végre talán a saját kertjében termett zöldségből ehet! –, ám akkor azt is észrevette, hogy a javításra szoruló alacsony sövényen és kerítésen túl egyenesen az új parókia kertjébe láthat. Az épület apró hátsó ablakai ugyanabba az irányba néztek, mint az ő új otthonáé. Füvet látott, egy hosszú ágyást – zöldségek talán? – és néhány gyümölcsfát. Nem kerülte el figyelmét a kifeszített ruhaszárító kötél sem, amelyen – nagy derültségére – ott lengedeztek a papi alsóneműk is. Valószínűleg ő az egyetlen ember a faluban, aki – ha úgy tartja kedve – a pap miseruhája mellett megcsodálhatja a mellényét és karingét is. Miközben nézelődött, nyílt a hátsó ajtó, és egy asszony lépett ki rajta, menet közben hátrakiáltva valakinek a házba. Bő szoknya volt rajta, valamilyen élénk színű anyaggal a dereka körül, karjában ruháskosarat tartott. Patrick elégedetten az egyik kerítésoszlopnak dőlt. A pap felesége. Érdeklődve figyelte. Az asszony a veteményeshez sétált és ott kis ideig a földet fürkészte. Azután a szárítókötélhez cipelte a kosarat, és gyorsan leszedte a ruhákat, szélfútta halomban tornyozva őket egymásra. (Ella mindig szépen összehajtogatott mindent, amikor kivette a ruhadarabokat a szárítógépből. Meg kell mondania neki, hogy a szabadban teregesse ki a mosott ruhát. Talán a gyümölcsösében? Örömmel képzelte el, amint Jermyn Street márkájú ingei szabadon lobognak a szélben.) Az asszony végül egy-két másodpercig mozdulatlanul állt, kezét fáradtan a homlokához szorította sötét fürtjei alatt. Azután lehajolt, hogy felemelje a kosarát, majd gyors léptekkel visszatért a házba. Patrick azt kívánta, bárcsak mondott volna valamit, bárcsak odakiáltott volna neki. Visszament a konyhába. – Most meg a pap feleségét láttam. Már másodjára, ami azt illeti. – Milyen izgalmas! – mondta Ella, teát töltve neki egy bögrébe. – Menjen még egy kört, hátha összefut a sírásóval is. Érdekfeszítő lehet. Egy-két órára talán le is köti. Patrick fogta a bögrét, és felment az emeletre a hosszú, széles ablakhoz, amely a falu zöld füves főterére nyílt. Füst kígyózott a kéményekből az ég felé,

egyenes, kék oszlopok a rezzenetlen levegőben, az emberi élet jelei. Azokban a kis házakban emberek laknak, ébredt rá Patrick, emberek, akik televíziót néznek, sült halat esznek; az udvarban kutyák ugatnak és csizmák sorakoznak a hátsó ajtónál. Kortyolt egyet a teájából. Elbűvölték saját gondolatai, elbűvölte új falujának a varázsa, amely akár egy babaház, hívogatta feltáratlan ajtajával. És ha jobbra nézett, láthatta a templom tornyát is; úgy vigyázta a házakat, mint valami jóindulatú, vén házőrző, állhatatosan és védelmezőn. Patrick végignézett a ruházatán. Hirtelen nem érezte megfelelőnek, odaillőnek őket; túlságosan városinak tűnt az öltözéke. Vásárolnia kell néhány kordbársony nadrágot. HATODIK FEJEZET Isobel Thompson tizenhét évig misszionáriusként szolgált Nyugat-Afrikában, mielőtt diakónus lett. Imádta Afrikát. Élvezte a szabadságot, hogy volt célja az életének; szerette az afrikaiakat is, és mindig azt gondolta, hogy ott fogja leélni az életét, ott fogja örök nyugovóra hajtani a fejét, mint David Livingston felesége, egy baobabfa alatt. Egyre csak imádkozott, mind a tizenhét év alatt, isteni vezetésért, megerősítésért, hogy mindig a mennyei akarat beteljesítésén munkálkodhasson. Végül az anyja vetett véget a fáradhatatlan szolgálatnak, aki panaszos levélben követelte, hogy Isobel térjen haza és viselje gondját, amíg hamarosan meg nem hal – amint az orvosok előre megmondták neki – rákban. Öt évbe telt; öt év telt el átmeneti enyhülések és visszaesések folyamatos váltakozásával, állandó szenvedéssel, amelyhez a legcsekélyebb türelem sem társult. Az anyja dühös volt Isobelre, amiért Istent minden férfinél előbbre tartotta, és ezzel megfosztotta őt attól, hogy nagymama lehessen, dühös volt a férjére is, amiért előtte halt meg. Csak feküdt régimódi hálószobájában, woodborough-i kis házában, és Isobelt gyötörte. Semmi sem volt rendjén, saját szerencsétlen egészségi állapotától kezdve Isobel külsején át a reggeli tea hőmérsékletéig. Isobel lassan rádöbbent, hogy az afrikai évek nem készítették fel a nehézségekre, valójában sokkal könnyebb volt ott személytelen, keresztényi szeretetet tanúsítani, mint eleget tenni a gyermeki kötelesség súlyos követelményeinek. Az imádkozás tízszeres erőfeszítést követelt tőle, mint Afrikában, sőt csak nehezen tudott ellenállni a gyűlölet kísértésének, pedig Isobelnek ez korábban sosem jelentett gondot. Azt mondogatta magának, hogy a haragnál mélyebbre nem szabad süllyednie, de ezt persze könnyű volt mondani. Amikor végül ott állt a woodborough-i templomban, figyelve, amint az anyja koporsóját lassan leeresztik az oltár lépcsője előtti állványzatra, olyan mély megkönnyebbülést érzett, hogy alig bírt egyenesen állni. Elhivatottsága immár beteljesedhetett, teljes szívéből felajánlhatta életét Isten szolgálatára, jól ismerve a mentális szenvedés gyötrő kínjait. Nem szándékozott visszatérni Afrikába, bármennyire is hívogatta. Isobel diakónusként lépett be az egyházba, hogy megküzdjön Woodborough lakosainak ügyes-bajos gondjaival. Ha már ő maga, a misszionárius is kudarcot vallott, nem volt képes szeretni az édesanyját,

milyen elviselhetetlenül nehéz lehet ez a teher az olyan embereknek, akik Isten nélkül még csak keresztényi kötelességet sem éreznek arra, hogy megpróbálják felvállalni. Időnként el-elfogta a vágy Afrika után, mint amikor egy régmúlt szerelem után áhítozik az ember. Ám Isobel tisztában volt azzal, hogy ha behódolt volna szíve vágyának, sosem lett volna elégedett, ismervén immár a szeretet gyötrelmes nehézségeit. Azt is belátta, hogy nőként sokkal jobban megérti az emberi szeretet nehézségeinek pszichológiáját, mint férfi kollégái, akik gyakran – Isobel szerint – érzéketlenül viszonyultak ahhoz az érzelmi kínszenvedéshez, amely alatt oly sok ember görnyed: bűnöző gyerekekhez, szenilis szülőkhöz láncolva, vagy éppen egy reménytelen házasság csapdájában vergődve. Nem volt elegendő azzal vigasztalni őket, hogy Krisztus segít elviselni a terhet. Őszinte embertársukként kellett bizonyítania, hogy megérti a szenvedésüket, ismeri az árat, amelyet kénytelenek megfizetni, még mielőtt eszébe jutna Krisztust is belerángatni a képbe. Egy hasonló eszmefuttatás hozta össze először Isobelt és Annát. Woodborough korábbi főesperese, egy kellemes és szívélyes ember, egy este meghívta az alája rendelt nyolc esperesi körzet minden lelkészét svédasztalos vacsorára, amelyet a felesége készített nagy lelkesen. Az asszony minden porcikája azon örvendezett, hogy papfeleség lehet. A woodborough-i viktoriánus paplakban a meghívott vendégek szobáról szobára jártak a földszinten, hideg sült csirkével és sonkával a tányérjukon, poharukban zamatos, német borral. A hangulat leginkább egy tanév végi fogadáshoz hasonlított, amelyet az iskola igazgatója ad kedvenc prefektusainak. Anna és Isobel egyszer csak egymás mellett találták magukat egy élénk színekkel megfestett akvarell előtt, amely egy cornwalli kikötőt ábrázolt; Neville főesperes maga festette egyik túrája alkalmával. A két nő beszédbe elegyedett. Könnyedén folyt a társalgás, már az elejétől fogva. Kis idő múltán hátat fordítottak a festménynek, és kerestek két széket az egyik sarokban. Isobel, aki addig senkinek sem beszélt az anyjáról, azon kapta magát, hogy mindent elmesél Annának. Onnan léptek azután tovább az emberi és isteni szeretet lenyűgöző dilemmájára. Isobel azt állította, hogy számára – személy szerint – az utóbbi sokkal könnyebbnek tűnik, de úgy érezte, hogy inkább az előbbi tartozik igazán a munkájához, minden lehetséges értelemben. Anna körülnézett a zsúfolt szobában, ahol a hangerő jelentősen megemelkedett az alkohol fűtötte magabiztosság eredményeként, és megkérdezte: – Szerinted ezeknek a férfiaknak a többsége ugyanígy érez? – Igen. Sőt úgy gondolom, hogy többségük egyszerűen beadja a derekát. Mennyivel könnyebb és tiszteletreméltóbb, ha az ember teljes mértékben a parókiának szenteli magát, bármennyire kimerítő is, mint otthon egy ideg-összeroppanással küszködő feleséggel vesződni. – Ó, Isobel! – mondta Anna. – Tudod, nem is kell ideg-összeroppanást

kapnod ahhoz, hogy teherré válj egy lelkész férjnek. Elég annyit kérned, hogy láthatóvá válhass, hogy emberi lénynek tekintsenek, nem pedig fizetés nélküli segédlelkésznek. Csupán ennyi kellemetlenséget kell egy asszonynak okoznia ahhoz, hogy egy férfit a parókia karjába hajszoljon. – Tapasztalatból beszélsz? – kérdezte Isobel. Anna érezte, hogy lángba borul az arca. Túl messzire ment. – A férjek időnként – válaszolta, miután összeszedte magát, kiürítve a poharát – nagyon el tudnak csüggedni. Rengeteg a kötelesség, kevés a segítség. Misszionáriusként magányos voltál? – Ó, dehogy – rázta Isobel a fejét. – Soha. Úgy éreztem magam, mint az a tizenkilencedik századi misszionárius, Annie Besant, aki karácsonykor azt írta a naplójába egy tibeti hegycsúcs tetején, rettentő hóviharban, nem éppen megbízható bennszülöttekkel körülvéve: „Itt biztonságban vagyok Jézussal.” Afrika csodálatos volt. Minden tekintetben könnyebbnek találtam ott az életet, ugyanakkor a szeretet is, amelyet Afrikában megkívántak tőlem, egyszerűbb volt, gyermekibb. Most visszanézve olyan, mintha szabadságon lettem volna. Anna felállt. – Látogass meg néha – kérte. – Bármikor. Csak ugorj be. Szükségem volna egy barátra. Isobel kedves mosollyal pillantott fel rá. – Nekem is. Peter nem értette meg ezt a barátságot. Kedvelte ugyan Isobelt, ám úgy gondolta, hogy – az egyházkerület többi női diakónusához hasonlóan – fontoskodó, leegyszerűsített módon tekint a kereszténységre, valódi megszállottsággal gondoskodva a nőkről, gyermekekről és iskolákról, ami a férfit rendkívül bosszantotta. Peter szerint Isobel nem értette a szertartásokat és a nyelvet, nem foglalkozott teológiai kérdésekkel, és túlságosan is a szívére hallgatott, ahelyett hogy a fejét használta volna. Nem értette, Anna miért nem találja unalmasnak. Nem helyteleníthette azonban Isobel és a felesége barátságát, sőt néhanapján még hasznos is volt. Isobel időnként remekül használható csatornának bizonyult, hogy Annával kommunikálhasson. Most is nyilvánvalóan Isobel volt a legmegfelelőbb személy, hogy beszéljen Anna fejével a Pricewell áruházi munkáról. – Szerintem egészen ártalmatlan dologról van szó – ellenkezett Isobel. – Önmagában az – felelte Peter. Isobel házának kicsiny nappalijában ültek, abban a házban, amelyet az anyjától örökölt. Vele szemben, az utca túloldalán egy fogorvosi rendelő működött, így hát egész nap emberek jártak-keltek az ablak előtt, arcukon az aggodalom és a megkönnyebbülés váltakozó kifejezésével. – A munka maga teljesen ártatlan. A motiváció és a kiváltott hatás okozza a valódi gondot. – Ó! – mondta Isobel. – Annát szörnyen megrázta Daniel Byrne kinevezése. Nem bírta elviselni a tehetetlenséget, a tétlen passzivitást. De nincs semmi, amit az ügy érdekében

tehetnék. Ennek a munkának az elvállalásával csak a nagyon is érthető keserűségén igyekezett enyhíteni. – Úgy érzi, hogy magával próbál dacolni? – Igen – válaszolta Peter. – Jaj, nem! – És talán az egész gyülekezettel is. – Azt annyira nem bánnám. – Ők viszont igencsak bánják – vágta rá Peter. – Sehová sem tehetem be a lábam anélkül, hogy célozgatásokba ne ütköznék. Lady Mayhew még levelet is küldött; ugyanis mielőtt észrevette volna, kivel beszél, a dijoni mustár lelőhelyéről érdeklődött Annánál az áruházban. – Ne foglalkozzon vele! – Lady Mayhew a gyülekezetem tagja. Ebben az egyházközségben élek. Maga talán úgy véli, hogy Loxford fényévekkel el van maradva Woodborough mögött, de nekem ez a szőlőskert jutott, ahol élek és dolgozom, bármennyire is maradinak tűnik. Éppen csak összegyűjtöttem az almákat a szekérre, Anna pedig most a jelek szerint újra kiborította az egészet. – Miért hozzám jött? Miért nem fordul a kedves, új főesperesünkhöz? – Nem ismerem azt az embert. És ő sem ismeri Annát. Nem ismeri a környéket sem. Azt mondta, hogy fogalma sincs a vidéki szolgálatról. –Jellemző – sóhajtott fel Isobel. – Jól van. Megpróbálok beszélni vele. A loxfordi parókia kertjében Anna a könnyeivel küszködött. Közvetlenül előtte, szintén a könnyeit nyelve, Luke állt, hegyes állát csökönyösen előreszegte. Az asszony azért hívta ki a fiút a kertbe, hogy megbeszéljen vele néhány tennivalót, amelyet mihamarabb el kell végezni, és még pénzt is ajánlott a fáradságért. Luke azonban visszautasította. Nem akart kertészkedni és nem akarta elfogadni az anyja pénzét sem. Anna hangulata, a szüntelen igyekezettől kimerülten, a haragból elkeseredésbe csapott át. – Hát nem érted, te ostoba gyerek?! – kiáltotta a fiának. – Miért nem vagy hajlandó belátni? Pénzt keresek, hogy fizethessek neked a segítségért! Hogy megóvjam a méltóságodat, mivel azt gondolod, fölötte állsz egy áruháznak! – Nem gondolom azt – motyogta Luke. – Akkor mit? Mit gondolsz? Luke egyik lábáról a másikra állt kínjában. Kezét farmernadrágja zsebébe dugta, válla előregörnyedt. – Ostoba bolondnak tünteted fel apát. Engem is. És Florát. Szánalmas bagázsnak látszunk miattad. – De hiszen szánalmasak is vagyunk – szipogta Anna kimerülten. – Azért még nem kell világgá kürtölni – vágott vissza Luke, felbátorodva azon, hogy Anna abbahagyta a kiabálást. – Nem szükséges közhírré tenni. Nem igaz? A többi lelkészcsalád is elboldogul, nem? – Mi nem a többi lelkészcsalád vagyunk. Mi magunk vagyunk.

Luke megkönnyebbülten felsóhajtott. – Itt van Isobel. Anna felkapta a fejét. Valóban Isobel közeledett a kerti ösvényen őzbarna esőkabátjában. Integetett neki. Isobel visszaintegetett, széles mosollyal, majd közelebb érve így szólt: – Ó, jaj! Csak nem kiabálást hallottam? – De igen. – Elmondjátok, mi volt az oka? – Luke majd elmondja – válaszolta Anna kissé igazságtalanul, majd hátat fordított és a szépen felásott kertjét vizsgálta. Arra gondolt, mennyire szeretne lefeküdni és elaludni a puha talajon. Isobel gyors pillantást vetett Luke arcára; mélységes szomorúság ült rajta. – Nem – mondta Isobel. – Te mondd el! Luke majd kijavít, ha szükségesnek látja. Szavait hallgatás követte. Azután Luke törte meg a csendet: – Szívesen segítek. De nem így. Anna kinyújtotta felé a kezét. A fiú ügyetlenül megfogta. – Rettenetesen elegem van abból, hogy folyton korlátok közé szorítanak, hatalmaskodnak fölöttem – kezdte Anna. – Ahányszor fordulok egyet, hogy kitörjek a ketrecből, valaki rögtön megsértődik vagy feldühödik, azzal vádaskodva, hogy csak meg akarom alázni. Puszta dacból. Tudod, nekem is van helyem ezen a földön! És éppen annyi jogom van hozzá, mint neked vagy apának, sőt… Canterbury érsekének. De én nem gátollak titeket az ellenvetéseimmel és panaszaimmal, vagy igen? Nem kritizállak titeket a vállalkozó kedv vagy kezdeményezés legapróbb szikrája miatt. Vagy talán igen? Igen? Könnyek peregtek végig Luke arcán. Nagy nehezen tudott csak felelni: – De még mindig van erőd ahhoz… – Mekkorát tévedsz! – engedte el a kezét Anna. Luke sarkon fordult és elmenekült. Isobel közelebb lépett Annához. – Feltételezem, ez az egész a Pricewell áruházról szól. – Hát persze. – Peter meglátogatott. Anna zsebkendő után kezdett kutatni a zsebében. – Szóval, ez most egy hivatalos lelkipásztori látogatás, hogy lebeszélj a terveimről. – Ha ez puszta dac, akkor igen. Anna szeme elkerekedett a zsebkendő széle fölött. – Dac? Isobel higgadtan folytatta: – Ha az a célod, hogy szégyent hozz az egyházra, amiért szerinted rosszul bánnak a lelkészcsaládokkal, és úgy gondolod, hogy ezt leginkább Peter megalázásával érheted el, akkor ez igenis dac, és lázadás.

Anna erre vadul a zsebkendőbe fújta az orrát. – Menj el! – Közel járok az igazsághoz? – Isobel – mondta Anna. Az ő hangja korántsem csengett higgadtan. – Isobel, volnál szíves kilépni egy pillanatra a diakónusi szerepből, és újra emberi lénnyé válni? Ha most nem teszek valamit, nem cselekszem, akkor egy fikarcnyi erőm sem marad többé, hogy Petert támogassam. Mögötte akarok állni, és igenis támogatom, még ha ezt nem is hajlandó most elismerni, mert könnyebb elviselnie a történteket, ha úgy tesz, mintha engem jobban megviselne ez az egész szörnyűség. De már nem lehetek csupán tétlen bábu a játszmában. Képtelen vagyok továbbra is tétlenül állni és tűrni. És ne – tette hozzá hirtelen indulattal –, kérlek, ne mondd nekem, hogy a szenvedés szerves része a Mindenható tervének! – De a házasság… – Mit tudhatsz te a házasságról? Isobel megfordult, és elindult vissza a ház felé. Anna szótlanul figyelte, egész testét feszítette a vágy, hogy utána rohanjon, bocsánatot kérjen, átölelje a barátnőjét és kibéküljenek. Isobel nem nézett vissza. Anna nem mozdult. Isobel eltűnt a ház mögött, majd Anna kis idő múltán meghallotta, hogy beindul az autó, és elrobog a felhajtón. Ella Pringle kizárólag azért engedte be Luke-ot a házba, mert azt mondta, hogy a lelkész fia. A hátsó ajtón kopogtatott, amikor az asszony éppen élete első kenyértésztáját dagasztotta – egy kis elfoglaltság, gondolta, ha már vidéken él az ember –, és lisztes kézzel, morcosan fogadta a hívatlan vendéget. A fiatalember megkérdezte, hogy beszélhetne-e Mr. O’Sullivannel, mire Ella határozott nemmel felelt. A fiú könyörgőre fogta, bemutatkozott, hogy ő Luke Bouverie, a helybéli pap fia, Ella pedig, mivel nem ismerte a falusi illemszabályokat, tőle szokatlan módon úgy határozott, hogy beengedi. A konyhában hagyta a fiút, aki csodálkozva mustrálta az eszpresszógépet, amíg Ella Patrick dolgozószobájába ment. Patrick szigorúan meghagyta, hogy délelőttönként senki sem zavarhatja, délután viszont hajlandó fogadni a sürgős látogatókat. Ellának ugyan volt némi kétsége Luke látogatásának sürgősségéről, mégis bekopogott az ajtón, majd benézett; Patrick a karosszékében szundikált. Ella dekadens szokásnak tartotta a nappali szunyókálást. Hangosan bejelentette: – Látogatója van. A férfi nyugodtan felnézett: – Valóban? – A pap fia érkezett. Beküldjem? – Természetesen. Egy perccel később Luke bátortalan hangját hallotta: – Ide? – majd hirtelen előbukkant a fiú az ajtó mögül. – Tehát a lelkész úr nagy fia. Gondoltam, hogy még zöldfülű lehetsz. Luke belépett a szobába és körülnézett.

– Hűha! – Így kell karnyújtásnyi távolságból irányítani egy vállalkozást. – Az iskolában nekünk is van számítástechnika-óránk… – Kérsz teát? – kérdezte Patrick. A fiú arca kissé maszatos volt, mintha nemrég sírt volna. Ám magától értetődik, hogy az ekkora fiatalemberek sosem sírnak. – Ó! – Luke arca felragyogott. – Igen. Úgy értem, köszönöm… Patrick kiment a konyhába. – Bőséges teát kérek – adta ki az utasítást Ellának. – Mindent, ami csak az eszébe jut. Az asszony célzatosan ránézett a férfi vadonatúj, kissé kidomborodó gyapjúpulóverére. – A vendégemnek lesz – magyarázta Patrick. – Értem. A dolgozószobában Luke vágyakozó arckifejezéssel álldogált Patrick számítógépe előtt. – Mi lenne, ha gyorsan elmondanád, mi járatban vagy? Azután szórakozhatnánk egy kicsit. Luke lángoló arccal, az ablakon kinézve válaszolt. – Csak meg akartam kérdezni, hogy nincs-e szüksége… mármint, van-e valamilyen munka a ház körül számomra? Bármi, nekem mindegy: favágás, ásás… Tudja… – Munkát keresel. Luke bólintott. – Mennyi most az alapbér? – kérdezte Patrick. Luke nagyot nyelt. – Tizennyolc év fölött két font hetvenöt penny egy órára. – És te hány éves vagy? – Tizenhét – felelte Luke. Patrick, aki remekül szórakozott, kíváncsian fürkészte látogatóját. – És miféle tapasztalatod van eddig? – Anyámnak szoktam segíteni, ilyesmi… – Hát persze. – Kerti munka, tűzifa… Feszült csend következett. Luke közben azt kívánta, bárcsak el se jött volna, rettegett a teázástól, hogy mentegetőzve azt kell majd mondania: nem bánja, minden rendben, persze, megérti, meg sem kellett volna kérdeznie… –Jól van – mondta Patrick. – Kettő ötvenet fizetek neked egy órára, ahány órát csak le tudsz húzni nálam a szünetekben. Anyád tud róla, hogy itt vagy? Luke szája tátva maradt. – Ó, már értem. Akkor nem kellene megkérdeznünk őt is? Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha tea után átmegyünk hozzátok és együtt megkérdezzük. Rendben?

– Anya nem bánja… – habogott Luke. – De én lehet, hogy igen. Új vagyok itt. Nem ismerem a szokásokat, szabályokat, nem akarok senki lábára lépni. Most pedig, amíg az uzsonnára várunk, szeretnél küldeni egy faxot New Yorkba? – Heti négy délután – újságolta Kitty Bouverie Annának a telefonban. – Négy, néha öt, ha a tulajdonos nagyon elfoglalt. Kitty hangja diadalmasan csengett. Átfésülte Windsor összes üzletét, munka után kutatva, és végül talált is magának egy megfelelő helyet. – Azt hiszem, leginkább ajándékboltnak mondható. Születésnapi üdvözlőlapok, kicsi hamutálak kaphatók, rajtuk a kastély képével, meg persze kulcstartók, nyakláncok, ilyesmik. – Kitty! Nagyon ügyes vagy! – Tudom – örvendezett az asszony. – De nélküled sosem jutott volna eszembe. Fel sem merült volna bennem a gondolat. A tulajdonos borzasztóan kedves, szintén özvegy. Van egy pekingi pincsije. Egy kis kávézót szeretne nyitni a szomszédban. Ha sikerül neki, akkor süthetnék süteményeket is, nem igaz? Lekvárt főzhetnék… – Na és mi a helyzet a számtannal? – Számológépem is van – válaszolta Kitty büszkén. – Japán gyártmány! – Ó, Kitty! Szerintem ez csodálatos. Odaadnám Peternek a telefont, hogy neki is elmondhasd, de sajnos éppen nincs itthon… – Nem is kell Petert beavatni a dologba. Úgyis csak felhúzná az orrát. Nem, én veled akartam megosztani az újságot. Flora hogy van? – A hetedik mennyországban érzi magát. A következő negyedévben már a Szent Megváltó padsorait fogja koptatni. Lelkesen gyakorol a katolicizmusra. Egyre-másra készíti a rajzokat Szűz Máriáról, alájuk pedig odaírja, hogy „Miasszonyunk”… – Anna hirtelen elhallgatott. Az ablakon át meglátta, hogy Luke közeledik a felhajtón, méghozzá egy idegen férfi társaságában, akivel láthatóan élénk beszélgetésbe merült. – Kitty, attól tartok, most mennem kell. Úgy látom, Luke egy látogatót hoz. Annyira örülök neked! Minden tiszteletem a tiéd. Pár nap múlva felhívlak. – Én is nagyon örülök – lelkendezett Kitty. – El sem tudod képzelni, milyen elégedett vagyok most magammal. Nyílt a hátsó ajtó, és Luke bevezette a kísérőjét. – Anya, ez itt Mr. O’Sullivan… Anna kezet nyújtott a férfinek. – Anna Bouverie. – Igen, tudom. – Isten hozta Loxfordban! – Köszönöm. – Kerüljön beljebb! – invitálta Anna. – Jöjjön a nappaliba. Luke, tedd fel a teavizet!

– Ne! Köszönöm, nem kérek. Torkig vagyunk teával. Nem igaz, Luke? Luke hihetetlenül boldognak látszott. – Klassz volt. Anna értetlenül bámult rájuk. – Nem egészen értem… – Éppen az imént teáztunk együtt – magyarázta Patrick. – Luke meglátogatott, hogy munka után érdeklődjön, és tojásos szendviccsel pecsételtük meg az egyezséget. Most pedig azért jöttünk, hogy az áldását kérjük a megállapodásunkra. Anna mélységesen megdöbbent. – Igen, természetesen. Miféle munkáról van szó? – Kertészkedés, favágás, ilyesmi. Anna gyors pillantást vetett a fiára. – Kertészkedés? – Luke elvörösödött. – Talán használhatatlan munkaerő? – Ó, szerintem nagyon meg fog felelni. A munkakedve, úgy tűnik, attól függ, ki tart igényt a szolgálataira. Luke sietve megszólalt: – Megyek és ellenőrzöm a tüzet a nappaliban. Amikor a fiú eltűnt, Patrick kérdőn fordult Annához: – Talán valami kihágást követtünk el? – Egyáltalán nem. Nagyon kedves magától. – Úgy éreztem, magát is meg kell kérdeznünk… – Köszönöm. – …de leginkább mégis arra lettem volna kíváncsi – mondta Patrick O’Sullivan, kabátja zsebébe rejtve a kezét –, mi az ördögöt keres ezen a helyen egy magafajta asszony? Abban a pillanatban Luke visszatért, közölte, hogy a tűz teljesen rendben van, és felrázta egy kicsit a párnákat, hogy kényelmesebben ülhessenek. Daniel Byrne még sohasem lakott olyan tágas, szép házban, mint a woodborough-i lelkészlak. Manchesterben egy újszerű kis házacskán osztozott az egymást követő káplánokkal, és most is úgy gondolta, sorban bejárva a viktoriánus gót termeket, hogy szívesen fogadna egy egész seregnyi segédlelkészt új otthonába. A legutóbbi három főesperes igen népes családnak örvendhetett, így a lelkészlak, bár nem igazán alkalmas a rohangálásra, biztosan nem kongott az ürességtől. Annak ellenére, hogy Daniel szétpakolt, amennyire csak tudott, hogy belakja a házat, még egy kis kápolnát is berendezett az egyik keletre néző hálószobában, még mindig sok üres szoba maradt. Az egyházmegye még házvezetőnőről is gondoskodott a számára egy bizonyos Miss Lambe személyében, aki olyan apró és nyugtalan volt, mint egy kis hörcsög. Az asszony egy kicsiny, távoli szobácskában rendezkedett be, amelyet máris telezsúfolt díszes, horgolt terítőkkel és a királyi család képeivel.

Daniel elmagyarázta neki, hogy az egyszerű ételeket kedveli, amelyeket fél kézzel is el tud fogyasztani, mivel képtelen leszokni arról, hogy étkezések közben olvasson, így hát első estéjén Miss Lamble rántottát szolgált fel neki pirítóson vacsorára, amelyet segítőkészen fel is darabolt kicsike, szabályos kockákra. Evés közben Daniel elhatározta, hogy a jövőben nem fogja képletesen megfogalmazni az utasításait, mert az asszony – őszinte igyekezetében, hogy szó szerint teljesítse kívánságait – a végén levesből és rizspudingból álló diétára fogja. Miss Lambe segített neki kipakolni a könyveit; minden egyes kötetet olyan mély tisztelettel fogott a kezébe, mintha maga a Szentírás lett volna. Egy örökkévalóságba telt. A munka közepén az asszony elment teát készíteni, majd egy tálcával tért vissza, amelyen a tea mellett néhány keksz is feküdt, gondosan négy darabra törve. – Attól tartok, meg kell szoknia az én sajátos humoromat – mondta Daniel. Miss Lambe zavartan pislogott rá. – Szeretem a tréfát – jelentette ki bátran. Daniel kitűzte az egyházmegye hatalmas térképét dolgozószobája falára, azután pirossal körberajzolta saját főesperesi körzetét. Nyolc esperesi körzet tartozott hozzá, amelyek közül csupán egy – maga Woodborough – dicsekedhetett némi városi jelleggel. A többi falvak tömkelegének átláthatatlan szövevényéből épült fel, a helységnevek úgy csengtek Daniel fülében, akárcsak egy pantomimes betétdal refrénje. Ezekben a kis falvakban az emberek élete olyan messze állt a Manchesterben megszokottól, mintha egy másik bolygón éltek volna. Daniel vágyott erre a változásra, nem utolsósorban azért, mert úgy érezte, hogy a vidéki egyház nem kap elég figyelmet, a haladó egyházi gondolkodásmód megfeledkezik arról, hogy számításba vegye a népességnek azon igen nagy részét, amelynek életét egészen más tényezők befolyásolják, mint a városiakét. Ugyanakkor azt is érezte, hogy az általános meggyőződéssel ellentétben veszedelmes magány és elszigeteltség sújtja a vidéken szolgáló lelkészeket, bármilyen szép is legyen maga a hely. A térképet fürkészve, miközben ezekről az emberekről gondolkodott – akik sokkal kevésbé voltak rugalmasak, mint dogmatikus hitvallásra hajló társaik –, Danielnek eszébe jutott Peter Bouverie. Kétség sem férhetett hozzá, hogy éppen olyan emberek miatt érezte úgy, hogy délre hívja a kötelesség, mint Peter Bouverie. Peter Quindale sekrestyéjében a nagyböjt utolsó esti prédikációjára készülődött – téma: „Lehet-e változás áldozat nélkül a keresztény világban?” –, és egyáltalán nem gondolt Daniel Byrne-re. Inkább az a húsz perc járt a fejében, amelyet a mostani mise előtt otthon töltött, miután egy órát győzködte a New End-i önkéntes orgonistát, egy nyugdíjas általános iskolai igazgatónőt, aki úgy érezte, hogy szolgálatait természetesnek veszik. Abban a húsz percben Luke elmesélte, hogy talált magának részmunkaidős elfoglaltságot a régi parókián,

Anna tudtára adta, hogy az anyja munkát vállalt egy windsori ajándékboltban, és az anyósa, Laura azzal a hírrel telefonált, hogy háromsoros szerepet kapott egy televíziós reklámban mint gyöngykirálynő. Peter mindezt végighallgatta a konyhaasztalnál, egy csésze tea és szendvics mellett, amelyet Anna készített neki, hogy kitartson az esti szertartás végéig. Miközben evett és hallgatott, a telefon háromszor is csörgött, gyülekezeti ügyekkel kapcsolatban, Flora pedig egyfolytában nógatta, hogy olvassa el végre azt a kegyes kis költeményt, amelyet nemrég írt, és így kezdődött: Szeretem Jézust,Ő az én kis testvérem.Szeretem Máriát,Szent Anyám ő nékem. („Fúj! – tiltakozott Luke elborzadva. – És még nem is jársz a Szent Megváltóba!”) Peter megfigyelte, hogy Luke és Flora rendkívül boldog, Anna viszont rettenetesen kimerültnek látszik. Az asszony beszámolt róla, hogy Isobel meglátogatta, és hogy ő borzalmasan viselkedett vele. Peter erre semmit sem felelt. Az egész húsz perc alatt egy szót sem szólt, amíg fel nem állt az asztaltól és oda nem vitte a csészét a tányérral együtt a mosogatóhoz. Akkor szólalt csak meg, amikor elhagyta a konyhát. – Értem. Szóval, már csak én vagyok az egyetlen a családban, akinek nincs munkája a szó valódi értelmében. Tehát jól megvagytok nélkülem is. Most azonban, a templomi sekrestyében állva, amint magára terítette a nagyböjti stólát (esperesi körzetének néhány tagja a magas egyházra való fennhéjázásnak tartotta), Petert bűntudat gyötörte korábbi ingerültsége miatt. Ugyanakkor képtelen volt elviselni, hogy az előmenetele terén ért csalódás, majd családjának újonnan lelt vigasza és szabadságérzése miatt olyan tehetetlennek érezte magát, mintha egy partra vetett, régi hajóroncs lett volna. Celia Hooper férje, Denis felállított Peternek egy kis tükröt a sekrestyében, hogy szemügyre vehesse magát, mielőtt kilép a templomba. A tükörbe lesve most azt gondolta: milyen mogorvának látszom, milyen elgyötörtnek és kiábrándultnak. Kiegyenesedett. Valóban csalódott vagyok, mondta magában, és képtelen vagyok kikecmeregni belőle. Fogalmam sincs, mitévő legyek. Csendesen kisétált a sekrestye kicsiny – ősi, boltíves, szívbemarkolóan szép – ajtaján a szentélybe. Heten vártak rá a templomban: Richardsonék, Hooperék, ketten a sneadi gyülekezetből és Miss Dunstable Loxfordból. Amint Peter elhaladt előtte, Celia Hooper felemelte a fejét és támogató, bátorító pillantást küldött feléje. HETEDIK FEJEZET A nagyhét kezdetén Charlotte Bouverie hazalátogatott. A szemeszter ugyan már korábban befejeződött az Edinburgh-i Egyetemen, ám Charlotte még maradt egy ideig, hogy megpróbáljon új életet lehelni haldokló szerelmi

kapcsolatába az évfolyamába járó egyik fiúval. A kísérlet azonban kudarcot vallott, nagyrészt mivel Charlotte időközben rájött, hogy olyannyira bosszantja Giles végtelen apátiája és befelé fordulása, hogy már arra sem emlékszik igazán, milyen rettentően vonzónak találta még alig egy hónapja is. Heves kiselőadásban taglalta a fiú éretlen személyiségének hiányosságait, miközben Giles hátat fordítva feküdt az ágyon, és áradt belőle a szenvedés. Charlotte végül bepakolta fekete utazózsákjába a holmiját – Simone de Beauvoir, egy doboz cigaretta, néhány pár fekete zokni, Texas Camp Fire kazetták és füstölők –, majd felszállt a délre induló éjszakai buszra. Nagyanyjához hasonlóan Charlotte is kedvelte a buszokat – szeretett ismerkedni, és jól viselte az egyhangúságot. Londonban átszállt, és telefonált Loxfordba, hogy megmondja, körülbelül mikor érkezik Woodborough-ba. De a telefont nem vette fel senki. Charlotte arra gondolt, hogy anyja valahol a parókia ügyeit intézi Florával, Luke pedig a szobájában dolgozik a szokásos fülsiketítő zene mellett, amit semmiféle telefoncsörgés sem tudott túlharsogni, azért mégis felszállt a kiválasztott járatra. Úgy döntött, Woodborough-ból újra telefonál. Most, hogy a Giles-kérdés végre eldőlt – érdekes módon legalább olyan megkönnyebbülés volt számára, mint amilyen fájdalmas –, Charlotte örömmel tért haza. Rajongva szerette a családját, ám elsőszülött gyermekként ádázul védelmezte függetlenségét, és meglehetősen sok időt töltött távol az otthonától; ezzel nemcsak családtagjait, hanem saját magát is hozzá akarta szoktatni az elváláshoz. Ugyanezen okból csak nagy ritkán írt levelet, és a spórolás miatt ritkán is telefonált. Sokkal többet jártak azonban gondolatai a loxfordi parókia körül, mint ahogy azt az otthoniak feltételezték, még ha egyébként nem is dicsekedett folyton a társadalmilag és politikailag dogmatikus diákok körében, hogy egy lelkész lánya. Mivel Charlotte agnosztikusnak vallotta magát, képtelen volt azonosulni apja hitével, ugyanakkor nagyon is el tudta képzelni, hogy a távoli jövőben, amikor híres lesz – és ez feltett szándéka volt –, eljöhet annak a napja, amikor büszkén vállalja származását; talán még előnyére is válhat, kiváló benyomást gyakorolva az emberekre. Miután a busz begördült Woodborough állomására, Charlotte újra megpróbált telefonálni. Ám hiába csörgetett, senki sem vette fel. Átvágott hát az állomáson, hogy megnézze a menetrendet – emlékei szerint indult egy kora délutáni busz Loxfordba –, és épp szembe találkozott az édesanyjával. Anna nehéz Pricewell szatyrokat cipelt, és nagyon kimerültnek látszott. Minden csomagot a földre dobva boldogan ölelték meg egymást, mire az egyik női buszsofőr megjegyezte a mellette álló főnökének, hogy erről a két nőről bárki rögtön megállapíthatja, hogy anya és leánya. – De hát miért nem telefonáltál? – kérdezte Anna. – Nagyon boldog vagyok, de borzasztóan nem szerettem volna, ha Loxfordba érve senkit sem találsz otthon… – Senkit? – Ó, drágám, valóságos méhkassá váltunk, mindenki szorgoskodik. Luke

a mágnásnak dolgozik, aki megvette a régi parókiát, Flora pedig délelőttönként átjár Emma Maxwellhez Sneadbe játszani, amíg én dolgozom, hogy összebarátkozzanak, mire megkezdődik a tanítás a Szent Megváltóban. – Tessék? – csodálkozott Charlotte. – Hiszen írtam. Mindent megírtam a legutóbbi levelemben. Flora végső elkeseredéséről, az állásomról, és hogy Luke Indiába akar utazni a nyáron. Charlotte emlékeiben valóban felderengett egy ilyen levél. Szinte látta maga előtt az íróasztalán, a festékes edények, kávésbögrék és könyvkupacok között, amelyek legtöbbjét sosem nyitotta ki. – Jaj, anya! Ne haragudj, de teljesen magamon kívül voltam… – Nem számít – válaszolta Anna, azzal lehajolt, hogy felvegye a csomagjait. Nyilvánvalóan számított. Charlotte tovább mentegetőzött: – Nagyon sajnálom. Annyira bele tudok feledkezni… – Tudom. – Emlékeztess egy kicsit, mesélj a munkádról! – kérte Charlotte bűnbánóan. Anna meglóbálta kezében a szatyrokat. – A Pricewellben dolgozom. Charlotte végre emlékezett. Hát persze! – Most te következel – mondta Anna. – Hogy érted? – Most rajtad a sor, hogy a fejemhez vágd: csökönyösen dacolok apával, szégyent hozok a családra és cserbenhagyom az egész egyházközséget. – Ki mondja ezt? – Mindenki. Mindenki, a két nagyit leszámítva, akik csodálatosan támogatnak. – Én a nagyikhoz csatlakozom – jelentette ki Charlotte. Anna a lányára pillantott. Charlotte arckifejezése határozottságról árulkodott. – Drágám, komolyan mondod? – Természetesen. Szerintem nagyszerű, amit teszel. Csak azt kívánom… – Mit kívánsz? – Csak azt kívánom – mondta Charlotte –, hogy valami olyasmit csinálhass, ami jobban kamatoztatja a szellemi képességeidet! A loxfordi gyülekezet teljesen felbolydult. Az új főesperes Loxfordban szándékozott celebrálni a húsvéti eucharisztiát, és csak azután tér vissza a woodborough-i Szent Pál-templomba, az esti családi liturgiára. A hírre őrületes versengés vette kezdetét a virágfelelős hölgyek körében. Loxfordnak egyszerűen muszáj lepipálnia a Szent Pál-templomot a húsvéti virágdíszítés terén, hogy a főesperest elkápráztassák a gyönyörűséges kompozíciók, és ezért észre se vegye mások erőfeszítéseit egész húsvétvasárnapon. A loxfordiak – legnagyobb

megelégedésükre – két rendkívüli előnyt tudhattak magukénak. Loxford temploma kőből emelt, tizennegyedik századi igazi különlegesség volt, míg a Szent Pál-templom egyszerű téglából épült, viktoriánus stílusban. Miss Dunstable és Lady Mayhew személyében pedig csaknem költői tehetségű virágkötőkkel büszkélkedhettek. A Szent Pál-templom, amely fölött az egyházmegyei Anyák Egyesülete gyakorolta a hatalmat, nem is reménykedhetett a loxfordihoz hasonlóan előkelő virágkölteményekben. Az egyetlen hátrány az volt, hogy semmit sem valósíthattak meg terveikből a nagypénteki háromórás szertartás előtt, mert Peter azt szerette, ha nagypénteken a templom díszítetlen, és az oltár fölötti feszületet fekete brokát borítja. Ennek ellenére nagycsütörtök este különleges, hosszú csőrű locsolókannák jelentek meg a sekrestyében, vadonatúj dróthálótekercsek a virágkötéshez használatos szivacsok társaságában. Anna, aki nagy nehézségekbe ütközött, amikor néhány szál liliomot próbált húsvétra összegyűjteni – „Ha belegondolunk, mit művel az egyházközséggel ez az asszony – jegyezte meg Lady Mayhew Miss Dunstable-nek –, szerintem kötélből vannak az idegei, hogy még virágot mer kéregetni” –, hirtelen azt sem tudta, hová kapjon, úgy elárasztották a felajánlásokkal. Amit az emberek nem óhajtottak felajánlani Isten Feltámadt Szent Fia számára, azt semmiképpen sem tagadták meg a főesperestől a Szent Pál-templom lejáratásának érdekében. A virágfelelős hölgyek, mint például a szolgálatkész Elaine Dodswell, kész listát kaptak az utasításokkal, Miss Dunstable régimódi, lendületes kézírásában, amelyet az asszony a falu postáján sokszorosított. Anna bocsánatkérően fordult Elaine Dodswellhez a boltban: „Nagyon sajnálom. Úgy tűnik, kicsúszott a kezemből az irányítás.” Erre Elaine, aki az elmúlt hetekben porig volt sújtva a szánalomtól, amiért Anna odáig süllyedt, hogy munkát vállalt egy áruházban, sietve így válaszolt: „Ó! Igazán nem számít. Néha alkalmazkodnunk kell mások bogaraihoz, nem igaz?” Anna hamar rájött, hogy neki nem jutott feladat az előkészületekben. Huszonegy húsvétot rendezett már Peter feleségeként, de ebbe a húsvéti készülődésbe semmi beleszólása nem lehetett. Valójában az sem számított, hogy a gyülekezet éppen büntetni vagy kímélni akarja-e – Anna erősen hajlott rá, hogy az előbbire helyezze a voksát –, ez a kizárás rettenetesen bosszantó volt. – A keresztény közösség kicsinyes gondolkodása, amikor egészen közelről szemléli az ember – mondta Peternek dühösen –, minden képzeletet felülmúl. Peter úgy gondolta, hogy inkább nem említi meg Celia Hooper terveit az esperesi vacsora megrendezésével kapcsolatban. Mellesleg most kevés együttérzést fedezett fel magában Anna indulatai iránt. Még azt is eltűrte, hogy Lady Mayhew hangosan sajnálkozzon fölötte Marjorie Richardsonnak, és bár később szégyenkezett miatta, tisztában volt vele, hogy nem eléggé. Anna nagypéntek estéjén egyedül ment le a templomba. Flora el akarta ugyan kísérni – „Gyakorolnom kell az imádságokat!” –, ám könnyen eltérítette

kegyes szándékától a csábítás, hogy szabadon felöltözhet Charlotte ruháiba. Luke, mint általában, ezúttal is a régi parókián volt, és bizonyára csak vacsorára érkezik haza, azzal az enyhe felsőbbrendűséggel, amelyet mostanában a családjával szemben tanúsított, tíznapi közelebbi ismeretség után Patrick O’Sullivan életmódjával. Peter Sneadben volt esti imán. A virágfelelős hölgykoszorú tagjai, gondolta Anna, biztosan otthon pihennek, korai lefekvést tervezve, mielőtt reggel ostrom alá veszik templomot. Most azonban, a kora esti csendben, a templom egyedül az övé lesz, és elmagyarázhatja neki, hogy ahhoz az illetlen magamutogatáshoz, amely hamarosan hatalmába keríti, Annának semmi köze, sőt őszintén megérti felháborodását. A templom mégsem volt üres. Daniel Byrne álldogált az oltár előtt, a nyugati ablakot nézegette; az eredeti üvegtáblát sajnálatos módon kicserélték egy élénk színű, kék-vörös viktoriánus kompozícióra, egy bő köpenyt viselő Krisztussal a közepén. Daniel ugyanazt az öltözéket viselte, mint első találkozásuk napján, kezét nadrágja zsebébe rejtette. Anna lépéseit hallva megfordult, és így szólt: – Azt hiszem, túlságosan elrugaszkodom a valóságtól, amikor azt gondolom, hogy egy késő tizenkilencedik századi kézművesnek tudnia kellett volna, mi az az alázat. Anna megállt a férfi mellett. Fürkészőn szemügyre vette az üveg Krisztust. – Nem úgy látja, hogy békés és nyugodt az arca? – Nem – felelte Daniel Byrne. – Szerintem önelégült. Anna felnevetett. – És én azért jöttem ide, hogy levezessem az indulataimat! – Én pedig azért, hogy felderítsem a terepet a vasárnapi szertartás előtt. Elbizonytalanodom, amikor egy idegen templomban állok. Nem tudok összpontosítani, ha arra kell figyelnem, merre van a lépcső. – Kezdi már otthon érezni magát? – érdeklődött Anna udvariasan. – Kérdezzen majd hat hónap múlva. – Mr. Byrne… – Daniel. – Daniel – ismételte Anna. Kis ideig hallgatott. – Elmondhatok önnek valamit? – Nagyon is szeretném. – Fizetésemelést kaptam. – Az áruházban – tette hozzá a férfi komoran. – Igen. És felajánlották, hogy jelentkezzem egy vezetői továbbképzésre. Természetesen nem fogadom el. – Nem? Anna ránézett a férfire, aki továbbra is az ablakot fürkészte. – Gratulálok! – mondta. – Jóságos ég!

– Gondolom, a családjának nem mondta el. – Jaj, dehogy! Daniel kérdőn pillantott rá. – Meg sem próbálja? – Nem – felelte Anna. – Nem hiszem. A férfi most szembefordult vele. A szeme, amelyet kissé felnagyított szemüvegének lencséje, ugyanolyan szürke volt, mint zakójának gyapjúszövete. – Ha van elég bátorsága azt tenni, amit tesz, miért nincs elég bátorsága ahhoz, hogy őszintén beszéljen velük? – Bátorság! – tört ki Annából az indulat. – A bátorságot errefelé dacnak hívják. – Akkor errefelé súlyosan tévednek. Anna hirtelen úgy érezte, hogy sokat adna azért, ha előreléphetne és ráhajthatná a fejét a férfi vállára. Vajon megtette ezt valaha bárki? Vajon megérinthet egy szerzetest, akár egy volt szerzetest? – Azt hiszem – mondta Daniel, és megfogta az asszony kezét –, most leülünk és beszélgetünk egy kicsit. Az egyik első padsorhoz vezette Annát, a faragott trónushoz hasonló székekhez, ahová vasárnaponként Sir Francis Mayhew vezette nem kis pompával és körülményességgel a feleségét. – Ezt nem teheti – tiltakozott Anna. – Nem fecsérelheti ilyesmire az idejét! Hiszen főesperes, a parókiáinak és a presbitereinek kell gondját viselnie, és azzal kell törődnie, hogyan építsen hidakat a metodizmushoz, nem teheti… – De igen, tehetem. Leült az asszony mellé a lapos, vörös bársonnyal bevont párnára. – Ha nem szeretném az embereket, ma is szerzetes volnék. Az öcsém szerint még mindig az vagyok, csak most valamivel ízlésesebben öltözködöm; egy kukkoló szerzetes, így mondja. Vasárnap vele is találkozik. Ő is eljön a templomba. Fiatalabb nálam, nagyon okos, de nehéz természetű. Úgy gondolom – folytatta Daniel –, valójában Jonathan az én magánéletem. Természetesen magának – fordult Annához –, magának nincs magánélete. Tévedek? Anna szótlanul figyelte. – Vagy inkább úgy kellene fogalmaznom, hogy lehetne ugyan magánélete, de történetesen nincs? – Az az igazság, hogy nem tudom. Nagyon megváltoztam, az élet nem úgy sikerült, ahogyan reméltük. Mindenki alábecsüli a csalódás hatását, a hosszú, folyamatos csalódásokat. Szegény Peter! – sóhajtott fel Anna hirtelen, két kezébe temetve az arcát. – Az egyházközségnek szüksége van Peterre, arra, amit… – Igen. – És magára is. – Igen. – Különös – töprengett Daniel hangosan –, rendkívül különös, hogy az

emberek, nagy általánosságban, nem hajlandók belegondolni abba, hogy mások is éppoly esendők, mint ők. – Egy rövid időre elhallgatott. – Fogalmam sincs, mit tehetnék, hogyan segítsek. Ha egyáltalán segíthetek. Egyelőre csak annyit, hogy tudja, megértem a helyzetét? Anna bólintott. A férfi lassan felállt. – Indulnom kell. Jonathan ma érkezik, és attól tartok, hogy halálra rémíti a házvezetőnőmet, ha nem vagyok ott, hogy kordában tartsam. – Az öccse pap? – A legkevésbé sem. Tudósember, filozófus. Kutatóévet tölt az egyetemen, és velem fog lakni, amíg megírja a könyvét. – És ő is… – Anna nem folytatta, kétségei voltak, miként kérdezhetné meg, hogy vajon Jonathan Byrne osztozik-e bátyja hitében. – Ó, dehogy – rázta a fejét Daniel. – Szerinte az egész egy tündérmese, amit azért találtak ki, hogy befogják a parasztok száját. – Összeesküvés? – Igen… – Kedvelni fogom az öccsét – jelentette ki Anna határozottan. – Szerintem is legnagyobbrészt egy alattomos összeesküvésről van szó. – Emmával apácásat játszottunk – mesélte Flora. Szép sorban feltűzdelte a makarónidarabkákat a villájára. – Én voltam a rendfőnöknő. Senki sem vett róla tudomást az asztalnál. – Még kántáltam is. Így: „Szeeent vagy, szeeent vagy, szeent a Te neeved.” – Hagyd abba! – A fürdőszobában énekeltem, mert ott visszhangzik. Virágos zuhanyfüggönyük van. Beküldtem mögé Emmát, hogy megvallja a bűneit. – Miféle bűneit? – Hazudott – mondta Flora derűsen. – Flora! – De tényleg. Azt mondta az anyukájának, hogy nem evett kekszet, pedig ott volt a kezében. – Flora! – figyelmeztette Peter a kislányt. – Ha tovább folytatod, szó sem lehet róla, hogy a Szent Megváltóba járj! Flora, minthogy biztonságban érezte magát annak tudatában is, hogy szülei ellentétes álláspontot képviselnek a témában, grimaszolva folytatta. Még arra is megkérte Emmát, hogy bánatosan óbégasson a zuhanyfüggöny mögött – „Én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem…” –, és a haját tépje bűnbánatában. Ez az emlék minden rosszallás ellenére is rendkívüli elégedettséggel töltötte el Florát. – Őszintén remélem – jegyezte meg Charlotte komolyan –, hogy a Szent Megváltó szellemi színvonala megfelelő lesz Flora számára. – Istenem, ne add alá a lovat… – csattant fel Luke.

– Isten nevét ne vedd feleslegesen a szádra! – Charlotte, muszáj kerékkötőnek lenned? – Véleményem szerint, Anna, Charlotte teljes joggal felteheti a kérdését, és úgy látom, rátapintott egy lényeges pontra. – De te most egy egészen más pontot igyekszel hangsúlyozni. – Ez – vágott vissza Peter – nem a megfelelő pillanat egy efféle beszélgetésre. Anna előrehajolt. A gyerekek abbahagyták az evést és feszülten figyeltek. – Nézd… – mondta az asszony Peternek, és igyekezett elkapni a férfi tekintetét. Megcsörrent a telefon. – Átkozott masina! – mordult fel Anna. Luke felpattant. – Majd én felveszem. Anna dühösen folytatta kirohanását Peter ellen: – Ha azt hiszed, hogy hajlandó vagyok kitérni a fontos problémák elől a te nemes eszméid miatt… – Téged keresnek – szólt közbe Luke, anyja felé nyújtva a telefont. – Celia Hooper az. Anna felállt az asztaltól. Peter szíve elszorult a név hallatán. Tányérja szélére tolta a makarónit, és reménytelen pillantást vetett Charlotte-ra. A lány nem nézett rá, tekintete a konyha padlójára tapadt, gondolatai már egészen máshol jártak: családját hátrahagyva éppen Patrick O’Sullivan körül keringtek, akivel aznap délután találkozott. Visszagondolva, Patrick egy személyben képviselte mindazt, amit Charlotte megvetett, ugyanakkor ellenállhatatlanul vonzónak is találta a férfit. Kordbársony nadrágot, csíkos inget és vastag, kötött pulóvert viselt, a gazdag középosztály szörnyűséges uniformisát, ráadásul egész lénye megingathatatlan magabiztosságot sugárzott. Charlotte nagyon remélte, hogy nem flörtölt vele, ám attól tartott, hogy sajnos mégis. – Nem – mondta Anna hangosan a telefonba. – Nem, köszönöm. Természetesen nem tilthatom meg, Celia, de szeretném tisztázni, hogy jobban örülnék, ha nem tenné. Ha segítségre lesz szükségem, szólni fogok. Ezt hogy érti? Mit akar mondani azzal, hogy szükségem van rá? Mire van szükségem? Hogy hagyjam, hogy mások irányítgassanak, akik úgy gondolják, nálam jobban el tudják végezni a feladataimat? Celia, biztos vagyok benne, hogy csak jót akar… várjunk, tényleg biztos vagyok? Én fogom megszervezni az esperesi fogadást, ahogyan eddig is tettem, köszönöm szépen. És nem kérem a pártfogását. Hallja, amit mondok? Köszönöm a hívását. Igazán nem számít. Jó éjszakát! Anna letette a telefont, majd Peterhez fordult. – Te tudtál erről. A férfi nem felelt. – Nemcsak tudtál róla, hanem még bátorítottad is. – Megpróbáltam lebeszélni… – Ha! – kiáltotta Anna. Flora azon tépelődött, elkezdjen-e bömbölni, de

azután úgy döntött, későbbre halasztja a sírást. Peter felállt. – Te kergettél bele – vágta dühösen Anna szemébe. – És Celiát is. Arra kényszeríted az egész egyházközséget, hogy szembeszálljon veled, hogy te lehess a szenvedő áldozat, akit senki sem hibáztathat semmiért. Ha nem vagy hajlandó teljesíteni a kötelességeidet, akkor te sem hibáztathatsz senkit, amiért nagylelkűen megteszik helyetted. Anna némán bámult. Luke és Charlotte lélegzet-visszafojtva figyelt. Flora hangosan felsírt és az apjához rohant. A kislány feje fölött Peter vádaskodó tekintettel meredt Annára. Az asszony továbbra sem szólt egy szót sem. Haragja kialudt, akár az elhaló gyertyaláng. Ügyetlen mozdulatot tett a kezével Peter felé, azután sarkon fordult és kisietett a konyhaajtón át a kertbe. Esti szürkület volt. A fák körvonalai feketén rajzolódtak ki az égen, amelyet drámai fénnyel vont be a lenyugvó nap. Az ágak közül hallatszó halk susogás jelezte, hogy még nem szállt le az éj. Anna óvatosan ment végig a csúszós ösvényen a garázshoz, ahol az ajtóba vert szögről leakasztott egy régi esőkabátot, amelyet a téli kertészkedéshez szokott használni. Sok holmijukhoz hasonlóan ez a viharvert darab is egy jótékonysági vásárról maradt meg; a nyakán díszelgő, megfakult Burberry címke ellenére sem kellett senkinek. Anna gyorsan felvette. Földszagot árasztott, a zsebe tele volt kerti cédulákkal, cukorkás papírokkal és üres vetőmagos zacskókkal. Anna a vigasztaló szemétkupacba mélyesztette a kezét, és szabad utat engedett a könnyeinek. Séta közben könnyebb volt sírni. Átvágott a ház előtti gyepen, majd végigsétált a kocsifelhajtón a templomkert fala mellett. A templom hatalmas épülete vigasztaló látványt nyújtott, és egy pillanatra megfordult a fejében, hogy bemegy és leül oda, ahol alig néhány órája Daniel mellett üldögélt, és kiönti szívét a férfi képzelt alakjának. Ám akkor eszébe jutott, hogy Peter Sneadből hazafelé bizonyára bezárta a templom ajtaját, mert attól tart, hogy ellopják a kelyhet a sekrestye széfjéből, vagy vandálok szentségtelenítik meg az oltárt, netán baja esik a hatalmas Bibliának, amely a kitárt szárnyú sast formázó pulpituson pihen. Ezért befordult az útra, és lassan elsétált a régi parókia kertjének magas fala előtt, hangosan kifújva orrát a Burberry zsebében talált gyűrött papír zsebkendőbe. A fal mögött Patrick O’Sullivan meghallotta az asszonyt. A csillogó, tavaszi éjszaka kicsalogatta a házból, és látni akarta, hogy Magnólia Stellata fája valóban ragyog-e a félhomályban – ahogyan azt az egyik újonnan vásárolt kertészeti könyve ígérte. Nem ragyogott; de, miközben Patrick állhatatosan bámulta a magnóliát, meghallotta, hogy valaki közeledik az úton. Azután azt is hallotta, hogy az illető megáll, mélyet sóhajt, majd erőteljesen kifújja az orrát. Patrick kiegyenesedett; vidéki tragédiák jutottak eszébe, a balladákban szereplő elhagyatott teremtések. Azután Anna Bouverie jelent meg lelki szemei előtt. Halkan elhúzódott a magnóliafától, kilépett a kocsifelhajtót szegélyező fű szélére, majd – amint Anna elhaladt a nyitott kapu előtt – hangosan megszólalt:

– Jó estét! Az asszony ijedten felkiáltott. – Bocsánat, nem akartam megijeszteni – szabadkozott Patrick. – De véletlenül meghallottam. És mivel hallottam, nem tehettem meg, hogy ne vegyek tudomást magáról. Anna nem fordult meg. Csak annyit felelt: – Pedig bölcsebb lett volna. – Tudomást sem venni magáról? Semmi esetre. Hacsak nem kifejezetten azt kívánja, persze. Az asszony megállt. Patrick nem láthatta az arcát a sötétben, de annyit mégis megállapított, hogy a sírást abbahagyta. – Természetesen jobban örültem volna – mondta Anna –, ha nem hall meg, de most túlzás lenne azt követelnem magától, hogy tegyen úgy, mintha semmit sem hallott volna. Mint egy olcsó melodrámában. A férfi kilépett a kavicsos felhajtóra. – Bejön a házba? Anna habozott. – Kérem – győzködte Patrick. – Szeretném megkínálni egy kis brandyvel. A brandy gondolata hirtelen mennyeinek tűnt Anna számára. – Ó! Hálásan köszönöm. – Előrelépett. A férfi határozottan megfogta a karját, és felvezette a lépcsőn a túlságosan fényesen kivilágított előszobába. Patrick végigmérte az asszonyt. Csavargóhoz illő esőkabátot viselt, arca kétségbeesést tükrözött. Gyengéden így szólt hozzá: – Ez igazán nagy megtiszteltetés. Számomra. Anna elmosolyodott. Hagyta, hogy a férfi levegye róla a kabátot, és egy székre akassza, majd engedelmesen besétált vele a szobába, amelyet Susie Smallwood tompa vörös színűre festetett, majd ki nem állhatott; Patrick mutatós könyvekkel és szép képekkel rendezte be. A kandallóban tűz lobogott. A férfi egy óriási fotelbe ültette Annát. – Talán inkább whiskyt szeretne? Az asszony behunyta a szemét, fejét hátrahajtotta a párnákra. – Azt hiszem, brandyt kérek. Nem is tudom. Reménytelen eset vagyok, amikor italról van szó. Nincs sok tapasztalatom. Patrick egy gyönyörű, vörösesbarna fából faragott asztalhoz lépett, amelyen egy üvegekkel teli tálca várakozott. A párna Anna feje alatt szintén gyönyörű volt, és puha. Lába belesüppedt a szőnyegbe, és szinte álmodozva arra gondolt, hogy kopott cipőjének bizony semmi keresnivalója nincs egy ilyen puha szőnyegen. – Én magam sem tudom – válaszolta Patrick, kezében egy pohárral és egy üveggel visszatérve –, mivel nekem sincs túl nagy gyakorlatom abban, hogy léteznek-e különleges illemszabályok arra, ha valaki egy pap feleségével társalog. – Jaj, kérem! – sóhajtott Anna.

– Mit kér? – Ne állítson fel kategóriákat! Állandóan egy kategóriába zárva kell élnem az életem. Maga most érkezett. Új nálunk; legyen ez egy új kezdet. – Értem – bólintott a férfi. Brandyt töltött a pohárba, méghozzá sokat. Anna gyanakvóan szemlélte. – Talán jobb lesz, ha ezt kicsit felhígítja. És elég lesz a fele. – Hamarabb megárt, ha felhígítom. Anna elégedettnek látszott. – Tényleg? Patrick letette a poharat az asszony könyökénél lévő kis asztalkára, egy kis bronz versenyló mellé. – Itt minden olyan új… – Tudom. De nem tehetek róla. Az öregedést nem lehet siettetni, kivéve az emberek esetében, ahol meg nem igazán tanácsos. A férfi leült Annával szemben, és keresztbe tette a lábát. Szarvasbőr cipőt viselt. Anna kortyolt egyet az italából, majd így szólt: – Kíváncsi vagyok, vajon látott-e valaki bejönni. – Számít az? – Igen. – Ezért sírt? – Többek között. – Mint például? Anna kimérten válaszolt: – Nem ismerem magát elég jól egy efféle beszélgetéshez. – Másképpen nem is fog jobban megismerni. És én sem magát. – És az baj? – Maga a tény – felelte Patrick –, hogy az utolsó megjegyzését kérdésként és nem kijelentésként fogalmazta meg, azt mutatja, hogy valójában remekül szórakozik. – Ó, jaj nekem! – Anna lehajtotta a fejét, hogy mosolyát elrejtse. Patrick az asszonyt figyelte. Anna a poharába bámult, amelyet két kezébe fogva az ölében tartott; nyilvánvalóan erősen töprengett. A férfi hirtelen ráébredt – nem kis megelégedésére –, hogy Anna egyáltalán nincs hozzászokva a flörtöléshez, hogy a férfiak nem csapják papfeleségeknek a szelet, akiket külön társadalmi kategóriába szokás helyezni, és ezért a nagy nyilvánosság szemében tulajdonképpen nincs is nemi identitásuk. Patrick végignézett az asszony lábán; nincs itt semmi baj, állapította meg. Maga elé képzelte húszévesen, csinos fiatal lány korában, tele ígérettel és lelkesedéssel. Őszintén elérzékenyült – elérzékenyült és izgatott lett. – Nem szükséges ennyire magányosnak lennie – mondta. Az asszony hangos koppanással az asztalra tette a poharát. – Nem akarok erről beszélni! – csattant fel Anna, azzal igyekezett felállni a karosszékből.

Patrick felpattant, hogy segítsen, de az asszony eltolta magától a kezét. – Elnézést, ügyetlen vagyok… – Nem vagyok játék – jelentette ki Anna. – Talán naivnak naiv vagyok, de nem vagyok senki játékszere. – Nem is álmodnék… – Az emberek azt feltételezik – tajtékzott Anna a dühtől –, hogy a papok tapasztalatlan bolondok, hogy semmit sem sejtenek a világ dolgairól. Ez olyan lekezelő és tudatlan! Ki más láthatná az emberiség legsötétebb árnyoldalait, ha nem a papok? Patrick gyengéden megérintette a karját. Anna szabad kezével eltolta magától. – Nem is engedi, hogy bocsánatot kérjek? Az asszony felnézett rá. – De igen. – Nagyon sajnálom – mondta Patrick –, hogy közhelyesen viselkedtem, hogy arrogáns voltam. Anna halvány mosolyt erőltetett az arcára. – De szeretném, ha barátok lehetnénk. Az asszony mosolya egy csapásra lehervadt. – Egy-két hónap elteltével meglátja, hogy ez teljességgel lehetetlen. Patricknek már a nyelve hegyén volt, hogy szívesen fogadja a kihívásokat, ám mégis inkább bölcsen hallgatott. Anna arckifejezése semmi jót nem ígért, miközben átvágott a krémszínű szőnyegen az ajtóhoz. – Nem is issza meg az italát? – Köszönöm, nem. – Mikor látom újra… – A templomban. Húsvétvasárnap. A férfi hirtelen kinyújtotta elé a karját, hogy Anna ne fordíthassa el az ajtógombot. – Nézze! Maga börtönben sínylődik, amit teljes szívéből gyűlöl ugyan, de visszautasítja, hogy kiszabadítsák. Anna egyenesen a férfi arcába nézett. – Nem ilyen egyszerű a helyzet. – Azután nyomatékosan az ajtógombra tekintett. Miután elment – határozottan visszautasítva, hogy a férfi hazakísérje – Patrick az asszony maradék brandyjét átöntötte a saját poharába, majd Anna poharával a kezében visszasétált a karosszékéhez. A magasba emelte a poharat. Az üvegen nem látszott rúzs, sem ujjlenyomat, semmi. Biztosan nagyon hideg volt a keze. Patrick lehunyta a szemét, és arra gondolt, hogy kezébe fogja, megmelengeti. Azután szigorúan így szólt magához: – Ez már nem lehet csupán játék! – Eszébe sem jutott, hogy ezúttal nem sikerül győzelmet aratnia. – Merre jártál? – kérdezte Luke az anyját. Éppen egy bögre forró

csokoládét készített magának. – Brandyt ittam a munkaadóddal – felelte Anna. Luke döbbenten megperdült. – Nem mondod komolyan, hogy egyszerűen csak odamentél és kértél… – Hát persze, hogy nem. Odakint ólálkodott a kertjében, amikor elmentem a ház előtt, és behívott egy italra. – Brandyre! – háborgott Luke. – Igen. Három egész kortyot ittam. – Mit keresett ilyenkor a kertjében? – Luke sértve érezte magát. Patrick az övé volt. Már az is éppen elég volt, hogy Charlotte-nak be kellett mutatnia, aki természetesen azonnal otrombán flörtölni kezdett a férfivel; Luke nem is várt tőle mást. De az anyja… – Fogalmam sincs. Flora hol van? Ágyban? – Tévézik. Apa a dolgozószobában van. – Bemegyek hozzá. Peter az íróasztalánál ült fólió jegyzettömbje fölé görnyedve, amelybe a prédikációit szokta írni. Anélkül, hogy felnézett volna, közölte: – Celia telefonált, hogy bocsánatot kérjen, amiért így felzaklatott. – Igazán kedves tőle – válaszolta Anna. – De sajnos nem ért az égvilágon semmit. Peter szép egyenes vonalat húzott egy vonalzóval. – Én sem. – Szerintem pedig igen – ellenkezett Anna. – Ha igazán elgondolkodsz a helyzeten. Ha őszinte vagy. Amilyen őszinte egykor voltál. – Nagyon köszönöm. – Kérlek… – Elköteleztük magunkat Istennek – vágott Peter a szavába. – Mindketten. Felvállalva az összes ezzel járó kötelességet. Anna közelebb lépett és leült egy székre az asztal mellé, hogy férje arcába nézhessen. – Azt akarod mondani, vagy inkább csak célozni akarsz rá, hogy csakis az áldozat számít? Ha nem dobjuk oda teljes mértékben az életünket, akkor nincs is értelme az egésznek? – Folyton túlzásokba esel. Anna a kezét nyújtotta feléje. Peter tudomást sem vett róla. – Szeretsz egyáltalán? – Természetesen – felelte Peter, ám továbbra sem fordult oda. – Ez nem válasz. – Nem létezik olyan válasz, ami téged kielégítene. Legalábbis a mostani állapotodban. – Peter – könyörgött Anna most már kétségbeesetten. – Peter! Mondd, mit vársz tőlem? Akkor Peter megfordult. Szigorúan nézett az asszony szemébe.

– Pontosan tudod. – Beszélhetünk róla? Megoszthatom veled, hogyan érzek? Megcsörrent a telefon. Peter gyorsan felkapta, majd átnyújtotta Annának. – Trish Pardoe az. Téged keres. – Igen – mondta Anna. Átvette a kagylót. – Trish. Igen. Nem, nem felejtettem el. Ott leszek. Kettőkor. Igen. Akkor viszlát! – Visszatette a kagylót a helyére. – A Brownie Lányegylet húsvéti süteményvására miatt hívott. Az igazat megvallva, megfeledkeztem róla. – Felállt. – Jobb lesz, ha most rögtön nekiállok a sütésnek. – Jól van. – Folytathatnánk a beszélgetést? Átjössz a konyhába, amíg sütök egy süteményt? Peter csökönyösen megrázta a fejét. – Nincs több megbeszélnivaló. Éppolyan tisztában vagy a helyzettel, mint én magam. Jön a húsvétvasárnap, és még meg kell írnom a beszédemet. – Daniel Byrne is itt lesz! Peter letette az asztalra a ceruzáját. A válla lecsüggedt. – Hát persze – suttogta maga elé. – Persze. Ő fogja mondani a szentbeszédet, nem én. Elfelejtettem – mondta, és hátat fordított az asszonynak, nehogy vigasztalni próbálja. NYOLCADIK FEJEZET Húsvét reggelén Richardson ezredes és Mrs. Richardson a loxfordi templomba jöttek át misére, az odalátogató főesperes kedvéért. Richardson ezredes gyakran hangoztatta, méghozzá igen nyomatékosan, hogy nem szeret a saját egyházközségén kívül istentiszteletekre járogatni. Eme megjegyzése nagyjából annyit jelentett, hogy nehezen viselte, hogy Loxfordban háttérbe szorult Sir Francis és Lady Mayhew mögött, akik jogot formáltak a templom legjobb ülőhelyére (elülső padsor, bal oldal). Továbbá, ha az ember történetesen a presbitérium tiszteletre méltó tagja a saját területén, akkor igencsak nehéz, mint azt az ezredes megállapította, alávetnie magát olyasvalakinek, aki nem az ő hivatali pálcája által védelmezett padban ül. Az ellentmondásos érzelmek eredményeképpen – amelyeket még álmában sem fedett volna fel Marjorie előtt soha – az ezredes mogorván költötte el reggelijét, nyersen bánt a kutyákkal, és a virágesőbe borult loxfordi templomba lépve így szólt: – Magasságos ég! Olyan, mint a virágsátor a megyei vásáron. Marjorie Richardson, aki pontosan tudta, mi jár férje fejében, megindult előtte a padsorok közötti folyosón, és kegyesen üdvözölte a helybélieket. Nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy ne tegyen társadalmi különbségeket. Látta Annát, amint ott ült rendetlen gyerekei mellett a parókia lakóinak fenntartott padban. Marjorie úgy tervezte, hogy amikor Anna megfordul, üdvözlésképpen aprót biccent feléje, mint aki elismeri ugyan az ismeretséget – amint az illő –, de semmi több. Ám mielőtt még elérték a padot, amelyre végül választásuk esett,

maga a főesperes – még mindig egyszerű reverendáját viselte –lépett elő a sekrestyéből Peter oldalán, majd gyors léptekkel odasietett a parókia padsorához, melegen kezet rázott mindnyájukkal, és közben kedvesen mosolygott. Marjorie Richardson megtorpant. A főesperes éppen lehajolt Florához, akinek megengedték, hogy színes rongyokba csavart hajjal jelenjen meg aznap a templomban. Mögötte Harry bosszúsan sziszegett: – Ülj már le! A végén lemaradunk róla. Marjorie riadtan becsusszant a padba; nagy igyekezetében elejtette kifogástalan tengerészkék kézitáskáját. Valaki felkuncogott. Mire sikerült visszaszereznie a táskát, majd a rá legkevésbé sem jellemző módon tétovázott, hogy mondjon-e egy gyors imát vagy inkább álljon fel, Peter Bouverie már a padjuk mellett állt a főesperessel. – Hadd mutassam be Richardson ezredest és a feleségét Quindale egyházközségből. Az ezredes a presbitérium tagja – mondta. – Igazán örvendek – köszöntötte őket Daniel, Marjorie kezét erős markába szorítva. Az asszonynak nem jutott eszébe semmilyen megfelelő válasz. Szóra nyitotta a száját, de hang nem jött ki rajta. Daniel futó pillantást vetett rá, majd megrázta Harry kezét, és így szólt: – Ó! Úgy hallom, Richardson ezredes, hogy az egyházmegye pénzügyi bizottsága nem is tudna létezni az ön segítsége nélkül. Mire az ezredes, ahogyan azt felesége előre sejtette, csupán annyit válaszolt: – Ugyan. Semmiség. Segítek, ahol tudok. Szabadkozását a főesperes hálás mosollyal nyugtázta, majd tovább is lépett. Marjorie térdre hullott, tudomást sem véve Harry elégedett suttogásáról: – Rendkívül udvarias. Vajon honnan tudta? Szorgalmas egy fickó, látszik, hogy lelkiismeretesen elvégzi a házi feladatát. Marjorie egyáltalán nem volt biztos benne, hogy tetszik neki ez a fickó. S még inkább elbizonytalanodott, amikor a főesperes szívélyes körútja végeztével újból megállt a parókia padsora mellett, és határozottan, egészen határozottan, még valamit mondott Annának. A férfi valójában csak azt mondta: – Sikerült rábeszélnem az öcsémet, hogy eljöjjön. Nem mindennapi eredmény. Nem tette hozzá, hogy Jonathan pusztán azért jött, hogy elkísérje a házvezetőnőjüket; különleges és titokzatos lelkesedést tanúsított Miss Lambe iránt, ami gyanakvással töltötte el Danielt. „Ne csinálj bolondot szegény asszonyból! – figyelmeztette az öccsét. – Könnyen megriad.” Jonathan erre kissé megsértődött. Miss Lambe a húsvétvasárnapi istentiszteletre szürke flanel tavaszi kabátot vett fel, egy hozzá illő barettel, amelybe merészen még egy kis

csokor művirágot is tűzött. Jonathan mellett térdelve kissé zavarta az asszonyt a rikító virágcsokor, nem tudta ugyanis, hogyan kell az ilyesmit viselni. Mindenesetre örült, hogy legalább a virágok a sapkája túloldalán virítottak, és nem Mr. Byrne közvetlen szomszédságában. Jonathan Byrne gondolatai egészen másfelé kalandoztak, egyáltalán nem törődött Miss Lambe virágcsokrával. Éppen az anglikán egyház méltó vidéki megnyilvánulásain töprengett, amelyek mindenfelől körülvették; az ősi templom gondozott kőfalai, a virágok, az előtte látható ápolt fejek és egyenes vállak, a színes üvegablakokon beszűrődő napsugár a tisztes gyülekezet sorain. Visszagondolt Daniel manchesteri parókiájára, a vörös-kék-sárga téglából épült, viktoriánus templomra, a lelkes és tarkabarka gyülekezetre, a fel-fellobbanó vallásos hévre. Az egyház persze mindig is ilyen volt, egyrészt hagyományos, türelmes és visszafogott, másrészt szektásodó, hangos és doktriner; Daniel pedig természetéből fakadóan megértette mindkét oldalt. Daniel, gondolta magában Jonathan a bátyja iránti rajongó szeretettel, amelynek csak ritkán adott hangot, olyan ember, aki éles intelligenciájával képes alapjaiban felbolygatni egy olyan gyülekezetet, mint amelyik most előtte térdel a gyónási imát mormolva, méghozzá igen kevés bűnbánattal, amint azt Jonathan megállapította. Elmulasztott kötelességek, elkövetett vétkek. Vajon mit takartak az efféle bűnök egy ilyen helyen? Mellette Miss Lambe és a virágai kissé megreszkettek. A nyilvános bűnvallástól mindig megborzongott. A szertartás után Anna meglepetten tapasztalta, hogy kedves mosollyal üdvözlik az emberek. A Peter mellett elszenvedett gyötrelmes hétvége után tisztában volt azzal, hogy szándékosan zárták ki a templom díszítéséből. Anna emelt fővel lépett ki a padból, maga mellé gyűjtötte gyermekeit, és rideg udvariassági formulákon kívül semmi többre nem számított a gyülekezettől. Nem számolt azonban Daniel befolyásával, az ő tüntetően barátságos viselkedésének következményeivel. – Gratulálok a gyönyörű virágdíszítéshez – mondta Marjorie Richardson. – Ó, nem az én érdemem, Lady Mayhew… – Áldott húsvéti ünnepeket, kedvesem! – Ó, Harry! Köszönöm. – Jó volt itt látni a gyerekeket a templomban, Mrs. B. – Igen… – Milyen csodás délelőttünk van, Anna, tökéletesen illik a húsvéthoz. – Ugye… – Drágám, borzalmasan fáradtnak látszik. És Peter is. Természetesen a húsvét mindig nagyon kimerítő… – Nagyon is… – Arra gondoltam, hogy beszélgetnünk kellene az Örökzöld Klub tavaszi kirándulásáról.

– Ó, Elaine, hát persze! Megteszi, hogy felhív? – A kis Flora! Úgy hallom, csodás új iskolába mész. Igaz? – Igen. (Ne grimaszolj, Flora!) Már a következő negyedévben… – Mrs. Bouverie. Jó reggelt! Úgy tűnik, szerencsénk van az új főesperessel, nem gondolja? – Ó, de igen… – Anna – szólt Daniel Byrne, amikor a tömeg odasodorta mellé az asszonyt, ahol az ajtó előtt udvariasan kezet rázott a távozó hívekkel. – Anna, szeretném bemutatni az öcsémet, Jonathant. Jonathan Byrne magasabb, nyúlánkabb volt a bátyjánál, és nem viselt szemüveget. Kezet nyújtott Annának. – Igazán örvendek. – Isten hozta Loxfordban! – üdvözölte Anna gépiesen. – Az ön bátyja gyönyörűen vezette a szertartást – folytatta a gyülekezet számára fenntartott udvarias hangján. – Tényleg? És az számít valamit? Mint amikor a különböző Hamletelőadásokat összehasonlítják? A gyerekek, akik utálták az ilyen pillanatokat, Anna fülébe súgták, hogy ők bizony mennek, most rögtön, és tüntetően el is indultak. – A gyerekei? – kérdezte Jonathan Byrne. Anna elgondolkodva figyelte őket. Charlotte szó szerint rohant, ami azért túlzás volt tőle. – Az enyémek. – Vajon milyen érzés egy parókián felnőni? Anna gyors pillantást vetett rá. – Gondolom, azért el tudja képzelni. És vajon milyen érzés egy főesperes öccsének lenni? – Telitalálat – mondta a férfi. – Bocsásson meg, Mr. Byrne, de… beszélnem kell a többiekkel is. Jonathan félreállt, és egy apró meghajlással útjára engedte. – Természetesen. Anna habozott. Szeretett volna még valami hálás megjegyzést mondani Danielről, hogy azután öccse elmesélhesse neki az ebéd fölött, de nem jutott eszébe semmi megfelelő. Ezért hát egyszerűen, kissé bizonytalanul így búcsúzott: – Akkor viszlát! – mondta, és rendkívül ostobának érezte magát. Néhány perccel később a kapunál összefutott Patrick O’Sullivan-nel. A férfi rézgombos, kék blézert viselt, feltűnő, csíkos inggel, amelyet láthatóan nagy szakértelemmel vasaltak tökéletesre. – Remélem, most azért másképp festek – mondta a férfi. – Iskoláskorom óta ez az első alkalom, hogy árnyékot vetettem egy templom ajtajára, az esküvőket és temetéseket leszámítva. Anna ellenállt a kísértésnek, hogy megkérdezze, másképp is érzi-e magát.

Hangosan inkább csak annyit mondott: – Nos, maga nagyon szerencsés. Mármint a főesperes miatt – és már el is sietett, hogy utolérje Trish Pardoe-t és a Brownie Egyesület süteményvásárának bevételéről érdeklődjön. – Huszonhárom font! Nahát, ez csodálatos! – Ez volt a kötelező reakció, bármekkora volt is a bevétel. A Brownie lányok, csak úgy, mint a lelkészek, az anyósok és Flora, sőt valószínűleg a főesperesek is, mindig nagy szükségét látták egy kis bátorításnak. – Annyira csalódottak voltak – sopánkodott Trish Pardoe, tudomást sem véve Anna szavairól. – Belefacsarodott a kis szívük. Quindale-ben huszonhét fontot és negyven pennyt keresett a csapat. – Gyorsan körülnézett. – De hát mit várhat az ember ettől a falutól? Húsvéthétfőn Patrick O’Sullivan elvitte Luke-ot és Charlotte-ot egy amatőr lóversenyre. Charlotte, aki szociális indokból ellenezte az efféle eseményeket, eredetileg vissza akarta utasítani a meghívást, sőt még egy kis szónoklatot is megfogalmazott Patricknek. Anna és Peter azonban csúnyán összeszólalkozott a reggelinél, és Charlotte-nak a nagyzoló középosztállyal szembeni viszolygása hirtelen eltörpült a parókián uralkodó fagyos hangulat miatt érzett fájdalma mellett. Amikor Patrick a ház elé állt csillogó-villogó autójával, Luke és Charlotte – akik nagy gonddal öltözködtek, hogy kitűnjenek a zöld gumicsizmás tömegből – már várta. Patrick reménykedve nézett körül, hátha meglátja Annát. Szívesen vitte magával kirándulni ezt a két kedves fiatalt, de a pompás piknik, amely szalvétákba rejtve a csomagtartóban pihent, kétségkívül abból a célból készült, hogy hírét vigyék odahaza. – Akkor rendben – mondta. – El kell búcsúznotok, mielőtt elindulunk? – Anya a kertben van – mondta Luke. Anna éppenséggel dühödten döfködte ásójával a krumpliágyást, mintha az élete múlna rajta. – Nem kellene… – Nem – vágta rá Charlotte. Jól szemügyre vette az autót. Titokzatos, sötét ablakai voltak. – Ezer bocsánat – szabadkozott Patrick, kinyitva előtte az ajtót. – A szokás hatalma. Mindig szólnom kell Ellának, ha kilépek otthonról, még ha csak egy levelet akarok is feladni a postán. – Egy perc! – mondta Luke. Sarkon fordult és megkerülte a házat a veteményeskerthez. Anna háttal dolgozott neki, haját egy piros kendővel kötötte fel, hogy ne hulljon az arcába. – Anya… Az asszony abbahagyta az ásást és megfordult. – Indulunk – jelentette be Luke kissé sután. – Érezzétek jól magatokat! És nyerjetek egy csomó pénzt! – Anya…

Anna türelmesen várt. – Sajnálom – mondta Luke. A krumpliágyásra mutatott. – Ne haragudj, hogy most elmegyünk, és nem… – Menjetek csak – biztatta Anna. – Ma úgysem vagyok másra jó, csak az ásásra. Luke még mindig tétovázott. Rettenetesen szerette volna kinyilvánítani, mennyire szereti az anyját, de nem tudta, hogyan tehetné. Hosszú szünet után végül bólintott: – Jól van. – Siess! – sürgette Anna a fiút. – Ne várakoztasd meg Mr. O’Sullivant. Luke el is indult. Amikor az autóhoz érkezett, Patrick és Charlotte már az autóban ült, az első ülésen, és vidáman nevetgéltek. Anna a talajba szúrta az ásót, és a kert végébe ment, ahhoz a megműveletlen földdarabkához, ahol májusban mindent elborít az erdei turbolya és a pitypang. A kertnek ebben a sarkában kapott helyet a komposzt, mellette pedig egy kis alacsony kapu nyílt a mögötte elterülő mezőre. Annak idején Anna úgy képzelte, hogy majd nap mint nap kisétál ezen a kapun, és rendszeres, egészségügyi sétákat tesz a lankás tájon. A valóságban természetesen ennek is épp az ellenkezője történt. Az elmúlt tíz évben alig nyitotta ki a kis kaput, a sűrű folyondár évről évre jobban benőtte a rozsdás tolózárat. Anna sosem jutott hozzá egy kiadós sétához, legfeljebb – mint most is – kicsit ráhajolt a kapu tetejére, vágyódva pillantott a távoli zöld dombokra, és megpróbálta felidézni a békés derű és a kalandvágy együttes érzését, amelyet ez a táj az első alkalommal ébresztett a lelkében. Ám a hullámzó dombok ma nem ihlették semmire. A látvány úgy tárult eléje szépséges zöld árnyalataival, akárcsak a Nők Egyletének egyik falikárpitja – gyönyörű, fegyelmezett, szenvedély nélküli –, amely nem közvetít semmiféle üzenetet. Fölötte az égbolt halványkék és fehér keveréke tökéletes békét sugárzott. A madarak gondtalanul énekelték jelentéktelen dalukat, a falu felől pedig néha felharsant egy-egy vidám gyerekhang. Látszólag minden a legnagyobb rendben volt, és minden nagyon távolinak tűnt. Mögötte a házban Flora éppen egy újság tervezésével volt elfoglalva a konyhaasztalnál – Loxfordi Hírek; szerkesztő: Flora Bouverie; grafikus tervező: Flora Bouverie; riporter: Flora Bouverie; természetrajzi tudósító: Flora Bouverie; segédszerkesztő: Emma Maxwell –, míg Peter, dolgozószobájába visszavonulva, az esperesi aktákban keresett vigaszt sértettségére. Talán kissé segíthetett volna a helyzeten azzal, ha most bemegy, kedvesen átöleli a férjét és békülést ajánl, Anna azonban nem talált magában elég erőt, sem vágyat, hogy megtegye ezt a lépést. Reggelinél már nemcsak haragot érzett, hanem viszolygást is, amikor Peter mosolytalan, kifürkészhetetlen arcát nézte. Elviselhetetlen volt, ahogyan a férje szándékosan kerülte a tekintetét, és hajthatatlanul ragaszkodott meggyőződéséhez, hogy míg ő maga nem cselekedhet szabadon, Anna igen – és el is határozta, hogy dacol vele.

Most, amint csüggedten a kapura támaszkodott, eltöprengett azon, hogy Peter tulajdonképpen visszautasította. Anna hosszú éveken át kiállt mellette, védelmezte, megértette, igyekezett áthatolhatatlan pajzsként állni férje és a csalódások közé, ám most úgy tűnt, minden hiába volt. A reggeli maradványai fölött Peter világosan kifejtette, hogy nemcsak cserbenhagyva érzi magát – mindazok után, amit Anna érte tett! –, de még csak felesége társaságára sem vágyik igazán. Anna meg akarta érinteni a veszekedés végén, de ő elhúzódott, magába záródott, akárcsak egy csukott esernyő tüskés küllői. Magányos vagyok, gondolta magában Anna. Egy erőteljes borostyáninda kígyózott a kapu oldalán; az asszony kapkodó mozdulatokkal tépkedni kezdte a száraz, barna kacsokat a deszkákról. A szó valódi értelmében magamra maradtam, egyedül, mert hát helytelen volna, sőt igazságtalan, ha bárkit is a magányommal vagy kétségbeesésemmel terhelnék. S még annál is többről van szó; az a baj, hogy Mrs. Bouverie lassan átveszi Anna helyét, valósággal kitúrja, és ha már Peter sem tart igényt Annára maga mellett, vajon milyen jövő vár rá? Csak ügyes áruházi munkaerő lesz belőle, kék köpenyben, vidám műanyag kitűzővel a mellén? Ez lesz mostantól Anna? Tekintetét az ártatlan égre emelte. – Akarod egyáltalán Annát? – faggatta. Az ég azonban figyelemre sem méltatta az asszonyt. Isten is valószínűleg éppoly kevéssé értékelte az efféle ostobaságot, mint Peter. Vajon miért éreztették vele folyton, hogy az ő igényei nem számítanak, hogy a létezését is csak addig hagyják jóvá, amíg simulékony és észrevétlen? Hogy lehet az, kérdezte Anna elkeseredve magában, hogy egyes emberek kivételezettek lesznek, akik azután másokat háttérbe szoríthatnak? S vajon, ha az ember más terhet is magára vállal, miért gondolják róla, hogy szereti azt a terhet, és szívesen hordozza örökkön-örökké… – Anna! Megfordult. Peter állt a krumpliágyás mellett. – Igen? A férfi egy lépéssel sem ment előbbre, inkább messziről kiáltott: – Látogatóid érkeztek. – Kik? Peter ismét kiáltott, anélkül hogy Anna kérdésére válaszolt volna: – Szerintem jobb lesz, ha bejössz. – Azzal sarkon fordult és visszatért a házba. Anna férje szürke pulóveres hátát nézte, s pillantása már-már az utálkozás határát súrolta, amint utána indult. A nappaliban Celia Hooper és Elaine Dodswell álldogált a kandalló előtti szőnyegen. Peter ugyan udvariasan hellyel kínálta őket, de nem vette észre, hogy ha nem csinál rendet, sehol sem találnak ülőhelyet. A húsvéti hétvége kétségkívül nyomot hagyott a parókián, elborította a családi élet mindenféle kelléke. Anna cipő nélkül jelent meg az ajtóban. – Bocsásson meg Anna, amiért ünnepnapon zavarjuk, de tudtuk, hogy ma biztosan itthon találjuk…

– Semmi gond. Jól van ez így – mondta Anna. A kanapéhoz lépett, és nekilátott összegyűjteni a szétszórt vasárnapi újságokat. – Kérnek esetleg egy kis kávét? – Igazán nem szeretnénk a terhére lenni – felelte Elaine. – Nem teher – válaszolta Anna kurtán. Felnyalábolta Charlotte hivalkodó könyvkupacát az egyik karosszékből. – Üljenek le, kérem! – Csúnya dolog volt megzavarnunk kerti munka közben. – Már befejeztem. – Robert is szorgalmasan kertészkedik – csicseregte Celia. – Ebben az évben most metszi először a bokrokat. Fanatikusan rajong a sövényeiért. Anna kiment a konyhába. – Szerinted politikai karikatúrákat is rajzoljak? – kérdezte Flora. – Azzal igen nagy fába vágnád a fejszéd. A politikai viccek… – Talán rajzolhatnék valami durva dolgot a királynőről… – Az biztos, hogy őt könnyebb papírra vetni. Ha én most ezeket szépen tálcára rakom, elkészítenéd a kávét, amikor felforr a víz, és behoznád az egészet a nappaliba? Flora fel sem pillantott. – Ki van itt? – Mrs. Hooper és Mrs. Dodswell. – Pudler és Pöttywell. – Igen. De csitt! – Anya – mondta Flora. – Emma anyukája golfozni jár. – Tényleg? – Sok anya golfozik. Emma anyukája megkérdezte, te vajon szeretnél-e, de én azt mondtam, hogy te minden idődet a Pricewell áruházban, a kertben vagy a német fordításaiddal töltöd. – Örülök, hogy segítesz kedvező képet kialakítani rólam – válaszolta Anna kedvetlenül. – Ne feledkezz meg a kávéról! A nappaliban eközben Celia és Elaine óvatos csevegésbe merült a közelgő egyházi fogadásról. Amikor Anna belépett, Elaine éppen megjegyezte: – Nos, Mrs. Berridge-et többé nem szabad felkérni, hogy gondoskodjon a teáról, a tavalyi botrány után. A tea jéghideg volt, a sütemények körül legyek keringtek… – Egy perc és Flora hozza a kávét – mondta Anna. Leült a kanapéra, majd Celiára nézett. – Segíthetek valamiben? Celia előrehajolt. – Ó, dehogy! Épp ellenkezőleg. Azért jöttünk, hogy megkérdezzük, mi hogyan segíthetünk magának. Anna az asszonyra meredt. Döbbenten mérte végig Celia kék-fehér hétvégi pulóverét és a hozzá illő kék nadrágot. Elaine, aki őszintén kedvelte Annát, és aggasztotta az asszony arckifejezése, gyorsan hozzátette:

– Nem akarunk tolakodónak látszani, tényleg, nem akarjuk beleütni az orrunkat az ügyeikbe. Vegye egyszerűen csak keresztényi jó szándéknak. Anna feléje fordult. – Mégis milyen értelemben? – Hiszen olyan rengeteg dolga van, és… – A takarítás szervezése, a templomi virágok szervezése… – Az egyházközség egyesületeinek és programjainak szervezése, felügyelete… – A gyülekezeti magazin… – És persze a telefon is egyfolytában csöng! – Azután ott van még az esperesi rendezvények felelőssége… – Meg a saját élete… – Ó, igen, Anna, a saját életére is oda kell figyelnie. – Mi csak azt gondoltuk – mondta Celia, és még véletlenül sem hagyta lehervadni a mosolyát –, azt gondoltuk, mindez túl nagy teher egy… egy olyan elfoglalt ember számára, mint maga. Így hát eljöttünk, hogy felajánljuk a segítségünket mint… mint a helyettesei. Az ajtó bizonytalanul kinyílt, és Flora tipegett be rajta, kezében egyensúlyozva a tálcát. Anna felpattant. – Köszönöm, drágám. – Kicsit kilöttyent… – Nem számít. – Köszönjük, kedves – lelkendezett Celia Hooper. – Milyen ügyes kislány! Flora, aki két foglalkozás után búcsút intett a loxfordi Brownie csapatnak a sok „förtelmes segítés” miatt, fennkölt képet vágott. – Bocsánat, de én már megyek is – mondta határozottan, azzal visszament a konyhába. Anna keze korántsem volt olyan nyugodt és magabiztos, mint szerette volna, miközben kitöltötte a kávét a csészékbe. Elaine felé nyújtva a cukrot megkérdezte: – Jól hallottam? Helyettes lelkészfeleségként ajánlják fel magukat? Elaine szívből jövő lelkesedéssel nézett vissza rá. – Igen. Annán csaknem kitört egy enyhe hisztériás roham. Alig tudott ellenállni a kísértésnek, hogy megkérdezze: „Minden értelemben?” Mégis képes volt uralkodni magán, mivel még időben sikerült emlékeztetnie magát, hogy az elmúlt tizennyolc hónapban a Peterrel töltött éjszakái csupán az alvásról szóltak. – Peterrel már beszéltek erről? Celia mélységesen megdöbbent, főként mivel eredetileg szívesen beszélt volna a lelkésszel, ám Elaine megakadályozta. – Természetesen nem. Anna visszatért a kanapéhoz. Tompa szomorúság telepedett a lelkére, akár

a sűrű köd. – Egész pontosan mit javasolnak? – Nos – kezdte Celia. Előrehajolt, és nagyon, nagyon gondoskodónak tűnt. – Arra gondoltunk, hogy levennénk a válláról az olyan mindennapi tennivalóját, mint a takarítás, a virágok, a magazin és a többi, sőt talán néhány szervezéssel járó feladattól is megkímélnénk, mint például az esperesi fogadás apró-cseprő gondjai. Így magára csak a nyilvános szereplések maradnának, amint az illendő is. Az istentiszteleteken való részvétel, a vendégek fogadása, a rendezvények látogatása. Ilyesmi. Egy kis csapatra gondoltunk, hét asszony… Anna behunyta a szemét. – Jól érzi magát? – kérdezte Elaine aggodalmas hangon. – Igen. Igen, jól vagyok… – Nézzenek oda! Teljesen kimerültnek látszik. – Kérem! – sóhajtott Anna. Elaine felállt. – Azt hiszem, jobb lesz, ha mi most megyünk. Gondolkodjon rajta, Anna! Miután a két asszony távozott, Anna visszament a kanapéhoz és lefeküdt, enyhe rosszullét kerítette hatalmába. Kis idő múltán Flora belépett és megkérdezte: – Miért fekszel? – Mert fáradt vagyok. – Miért vagy fáradt? – Mert kezdek semmivé válni – felelte Anna. Flora tetőtől talpig végigmérte az anyját. – Emma anyukájának erről az volna a véleménye – mondta a kislány –, hogy ostoba beszéd. *** Később Anna megpróbálta elmagyarázni Charlotte-nak a történteket. A lány élvezte a lóversenyt, és ezen még maga is meglepődött, sőt még nyert is hat fontot. Luke engedélyt kapott, hogy vezethesse a Daimlert egy csendes mellékúton, és mindketten égtek a vágytól, hogy elmondhassák a család többi tagjának is: ebédre füstölt lazacos szendvicset ettek, és kökényből párolt ginnel öblítették le a desszertet. Az otthon elköltött vacsora után Luke még gyorsan átugrott Patrickhez, hogy lemossa a sarat a Daimlerről, Charlotte pedig felajánlotta, hogy elmosogat. Anna azt mondta, hogy inkább csinálják együtt, és amikor Charlotte tiltakozott, bevallotta, hogy beszélgetni szeretne. Charlotte nem sok kedvet érzett a beszélgetéshez – legalábbis az olyan beszélgetéshez, amilyet az anyja forgatott a fejében. Anna beszélni akart a délelőtti látogatóiról, és meg akarta fejteni, miért érzi olyan borzalmasan lehangolónak, majdnem bántónak ezt a látszólagos segítségnyújtást. Hiszen a két asszony végül is felajánlotta, hogy leveszik a válláról kötelességeinek egy részét, ezek a kötelességek azonban, különös módon, hozzájárultak az

identitásához, az idők során személyiségének szerves részeivé váltak. S jelenleg épp attól rettegett, hogy végképp elveszíti saját énjét. Mindezt megkísérelte elmagyarázni Charlotte-nak is; bevallotta, mennyire magányosnak és elszigeteltnek érzi magát, és hogy úgy véli, lassan kicsúsznak a kezéből az irányítás utolsó szálai is. – Tudod, papfeleségnek lenni egészen más, mint amikor világi emberrel köt házasságot az ember. Mintha szoros kapcsolatot akarnánk kiépíteni valakivel, aki félig folyton a másik irányba fordul. Charlotte végighallgatta, de nem válaszolt. Meglátása szerint az anyját meg akarták szabadítani egy rakás alantas gyülekezeti szolgálattól, és Annának ezért hálásnak kellene lennie, és jobban tenné, ha azonnal elfogadná a felajánlott segítséget. Azután nekigyürkőzhet, hogy keressen magának egy tisztességes tanári állást az áruházi robotmunka helyett. Együtt érzett az anyjával – teljesen lehetetlennek találta most az apját, megközelíthetetlennek –, de nem látta be, miért kapaszkodik Anna éppen abba a társadalmilag erőltetett női sztereotípiába, amelyet Charlotte és barátai akár az életük árán is meg akartak dönteni. A szíve mélyén azonban nem igazán érdekelte a dolog. Két hét otthon, és máris úgy érezte, megfullad; szüksége volt barátai megnyugtatására, hogy még mindig független, szabad gondolkozású ember. Kiemelt egy adag evőeszközt a vízből és nagy csörömpöléssel a csöpögtetőtálcára rakta őket. – Egyszerűen csak azt kell tenned, amit akarsz, anya. Te irányítod a saját életedet. – Luke is ezt hajtogatja – felelte Anna. – De ez nem igaz. Lehetséges, hogy a korlátaim láthatatlanok, de attól még nagyon is erősek. Charlotte gondosan megszárogatta a kezét, mielőtt visszahúzogatta ujjaira indiai gyűrűinek valóságos armadáját. – Semmi jó nem sül ki abból, ha az ember passzív… – Azt én is tudom. De egész más lapra tartozik, ha valaki csapdába esettként vergődik. – Nézd, anya – mondta Charlotte. – Én a helyedben elfogadnám a segítséget, és keresnék magamnak egy tisztességes munkát. Elég nagy butaság, ami most folyik… – Butaság? – Őszinte leszek – csattant fel Charlotte. – Nem tudom támogatni ezt az áruházi bohóckodást. Anna elfordult, és a tiszta tányérokat bepakolta a szekrényekbe. Charlotte kis ideig szótlanul figyelte, azután szinte akaratlanul megszólalt: – Sajnálom… – Semmi baj – vágott Anna a szavába. Nem néztek egymás szemébe. – Most már mehetsz. Charlotte a hátsó ajtóhoz oldalgott. – Patrick hívott, hogy csatlakozzam hozzájuk egy italra, miután Luke lemosta az autót.

– Értem. – Nem maradunk sokáig. – Nem számít. Hideg levegő tört be a házba, amikor az ajtó kinyílt. – Jó éjt! – búcsúzott Charlotte, szívből jövő megkönnyebbüléssel, majd eltűnt az éjszakában. A tavaszi szünet utáni első reggelen Peter felajánlotta, hogy elviszi Florát a Szent Megváltó Leányiskolába. Ez egyben azt jelentette, hogy aznap mindannyian együtt mentek Woodborough-ba, és miután Luke kiszállt a technikum kapujánál, Peter kitette Annát is a Pricewell személyzeti bejárata előtt, méghozzá tüntető hallgatásba burkolózva. A férfi végül elkísérte a rendkívül izgatott Florát a Szent Megváltóba. Kissé dacosan állt ehhez a feladathoz. Őszintén szégyellte magát, amiért nyíltan ellenezte ezt a lépést, amely minden bizonnyal Flora előnyére válik. Ugyanakkor úgy érezte, hogy Anna, magához ragadva a gyeplőt, nemcsak gyenge bábnak tüntette fel őt, de szándékosan is tette. Az asszony reggel megjegyezte öltözködés közben: – Gondolom, nem az apácákat akarod elbűvölni azzal, hogy első reggel te viszed Florát az iskolába, pedig nem emlékszem, hogy korábban valaha is elvitted volna bármelyiküket… – Bűnbánatot gyakorlok – válaszolta Peter. Anna ránézett. Tekintete nem volt ugyan ellenséges, de szeretetteljesnek sem lehetett volna nevezni. Azután lement a földszintre, ahol meglepetésére az örömtől sugárzó Flora – makulátlan egyenruhájában – már meg is terített a reggelihez (micsoda szorgalom!), és éppen kenyeret szeletelt a pirítóshoz, ügyet sem vetve a szimmetriára. A reggeli vidám hangulatban telt; Flora úszott a boldogságban, még Luke is elégedetten várta az új szemesztert és a régi barátokkal való viszontlátást, hiszen életében először kisebb vagyon lapult a zsebében. Charlotte három napja elutazott Edinburgh-ba, családtagjaitól érzelmes csókkal búcsúzott, ami valószínűleg mély megkönnyebbülésből fakadt. A lány egy képeslapot hagyott Anna párnáján, egy Klimt-reprodukciót, néhány búcsúsorral a hátulján: „Drága Anya! A nők többé már nem a körülményeik áldozatai. Neked is hinned kell ebben. Szeretettel, Charlotte.” Anna meghatódott. A képeslap – egy Juditot ábrázoló erotikus festmény – most a táskájában rejtőzött. Miután Peter letette Florát az iskolában – „Ó! – örvendezett Ignatia nővér két meleg tenyerébe fogva a férfi kezét. – Hát itt a mi kis különleges, új növendékünk” –, visszahajtott a piactérre, és sikeresen leállt az autóval két parkolóhely kellős közepén. Kiszállt, bezárta a kocsit, majd átvágott a parkolón a járdához, amely a Pricewell áruházhoz vezetett. Szorosan az épületek tövében ment, kissé féloldalasan, mint aki kerülni akarja a feltűnést, és amikor elérte az áruház hatalmas, áttetsző ablakait, hirtelen megállt, majd oldalvást bekukucskált.

Az áruház belseje ragyogó fényárban úszott, a kilátást azonban félig eltakarta a kasszasor. Lassan oldalazni kezdett a kirakatüveg előtt, belesve a konzervdobozok, üvegek és zacskók végeláthatatlan sorai közé. Anna éppen az egyik ilyen folyosó közepéről figyelte, egy alacsony létra tetejéről. Figyelte, ahogyan a férfi az ajtóhoz ér, tétovázik, majd végül sarkon fordul. Visszament az autójához, amerről jött, ám mintha jobban szaporázta volna a lépteit. Anna kis ideig még értetlenül bámult abba az irányba, ahol Peter eltűnt, azután megrázta magát, és figyelmét ismét a polcokra fordította. KILENCEDIK FEJEZET Jonathan Byrne berendezett magának egy dolgozószobát a woodborough-i lelkészlakban. Egy teljes örömteli délutánt töltött azzal, hogy végigjárta az üres emeleti szobákat, majd kiválasztott egyet, azt, amelyiknek kőkeretes, gótikus ablakait színes üveg lóherék díszítették. Az egyházmegye folyton sürgette a parókia eladását, hogy egy szokásos, jellegtelen, középméretű épületet építsenek helyette, így néhány év múlva lehet, hogy ebből a helyiségből, a pompás ablakokkal együtt, a fiúiskola egy egyszerű internátusi szobája lesz, amely ma egy középszerű magánintézmény, és jelenleg csupán a szülők állami oktatással szembeni bizalmatlansága miatt tudta fenntartani magát, ám jelentős fejlesztésre szorult. Ám addig, döntötte el Jonathan, ez a szoba neki nagyon is megfelel. Összeszedett néhány feleslegesnek tűnő bútordarabot a ház többi helyiségéből – egy asztalt, egy pár hihetetlenül súlyos könyvespolcot, néhány széket és egy börtönt ábrázoló, morbid Piranesi-metszetet –, majd saját ízlése szerint berendezte velük a szobát. Miss Lambe-nek szerencsére semmiféle érzéke nem volt a lakberendezéshez, sőt még érdeklődést sem mutatott iránta, így Jonathannek nem kellett bajlódnia mindenféle párnákkal, függönyökkel és a nemkívánatos szőnyegek tömkelegével. A szoba szögletessége, egyenes vonalai elégedettséggel töltötték el, amikor végre befejezte a munkát. Lesétált Daniel dolgozószobájába, hogy meghívja egy gyors látogatásra, amelynek keretében megcsodálhatja új birodalmát, Danielt azonban nem találta ott. Miss Lambe-től megtudta, hogy bátyja Great és Little Blessington egyesített egyházközségébe távozott Mumford Orchusba, hogy feleskessen egy új presbitert. Jonathan társaságra vágyott. Miss Lambe hörcsögszerű bájai ellenére sem volt igazán szórakoztató társalkodó partner, talán saját jelentéktelenségének gyötrő tudata miatt. Egyébként is a vasalással volt elfoglalva, és ahányszor hozzászóltak, riadtan letette kezéből a vasalót, hogy tisztelettudóan végighallgassa, amit közölni óhajtottak vele. Jonathan úgy vélte, kíméletesebb és célszerűbb, ha egyáltalán nem szól hozzá. Felkapta hát a kabátját, egy maroknyi aprópénzt, és bejelentette, hogy egy órára elmegy otthonról. Miss Lambe abbahagyta a vasalást, hogy megjegyezze: esőre áll az idő. A lelkészlak egy kis macskaköves utcára nyílt, amely a főutcára vezetett. A félreeső kis utca olyan keskeny volt, hogy csupán kisméretű autók tudtak

közlekedni rajta, gyomnövény és moha sarjadt szomorúan a kövek között. Az egyik végét kicsi, fából ácsolt kapu zárta, mögötte a templomkert terült el, amelyet a viktoriánusok eredetileg a lelkész személyes használatára szántak; a másik vége viszont a Woolworth áruházzal szembeni járdára vezetett. Amint Jonathan hátat fordított a templomnak, az óra elütötte az ötöt. Ideje megünnepelnie, gondolta, egy csésze valamivel lakberendezői erőfeszítéseinek eredményét. Az utcán rengetegen jártak-keltek. Jonathan utat tört magának a tömegben, és közben az járt a fejében, milyen agresszív tulajdonjogot formálnak a járdára az asszonyok egy tolószék birtokában. Elsétált egy újságárus, egy elektronikai szaküzlet és egy női ruhaüzlet kirakata előtt – Jonathan meglehetősen illetlennek találta a virágminták eme színorgiáját –, azután egyszer csak a Pricewell áruházhoz érkezett. Pricewell. Akkor eszébe jutott. És megtorpant. A Pricewellben dolgozik a felettébb érdekes Mrs. Bouverie, aki – Daniel elmondása szerint – olyan hatalmas felbolydulást okozott a gyülekezeti baromfiudvarban szabadságvágyának kicsiny, ám igen bátor kinyilvánításával. Húsvétvasárnap Jonathan találkozott az asszonnyal, de Anna zaklatott volt, és feszült, nem volt olyan hangulatban, hogy érdekes legyen. Jonathan hirtelen úgy határozott, hogy bemegy és kicsit kémkedik utána. Belépett az ajtón. A Pricewell csaknem kongott az ürességtől. Tíz perc múlva elárasztják majd az irodákból kitóduló emberek, egyelőre azonban nyugalom volt benne. Jonathan fel-alá járt a sorok között, csodálkozva vizsgálta, miféle különlegességekre áhítozik manapság a vásárlóközönség; ám tekintete valójában Annát kereste. Sehol sem látta. Lehetséges, hogy csütörtökönként szabadnapja van. Megállított egy gömbölyded asszonyságot, aki éppen a papírtörülközőket rendezgette, és Anna után érdeklődött. – A raktárban van – szólt a válasz. – Volna szíves szólni neki… – Az asszony ránézett; a férfi mosolygott. – Rendben – mondta, de azért mélyet sóhajtott. Örökkévalóságnak tűnt a várakozás a toalettpapírból rakott oszlopok között. Amikor Anna végre megjelent – hosszú szoknyája fölött rövid, kék köpenyben –, arcán aggodalom tükröződött. – Mr. Byrne, valami baj van? Talán a bátyja… – Nem – felelte Jonathan. – Csak egy kis társaságra vágytam a kávém mellé. Beszélgetni szeretnék. Gondoltam, benézek ide, és meglesem, hogyan végzi a munkáját, de legszívesebben meghívnám egy italra, hogy beszélgessünk egy kicsit. Anna láthatóan zavarba jött. – Fél hatig nem mehetek el… Jonathan az órájára mutatott. – Húsz perc. – Azután el kell érnem a buszt Loxfordba… – Elviszem. – Mr. Byrne…

– Jonathan. – Attól tartok – mondta Anna kissé kimérten –, hogy az én életemben nincs helye az ilyesminek. A férfi értetlenül bámult rá. Anna lesütötte a szemét. – Holnap – erősködött Jonathan. – Holnap meddig dolgozik? – Háromig. És négykor találkozom Florával az iskolánál. – Akkor holnap háromkor. Az asszony ismét a szemébe nézett. – Van valami sürgős mondanivalója? Valamit meg akar beszélni velem? – Nem – felelte a férfi. – Talán kellene? – Azután segítőkészen hozzáfűzte: – Tudja, idegen vagyok itt. És Daniel nagyon elfoglalt. – De hiszen maga könyvet ír… – Nem állandóan. Úgy tűnt, Anna egy kicsit elgondolkodott. – Akkor hát holnap – mondta. – Köszönöm. Jonathan bólintott és sarkon fordult; útban kifelé vásárolt magának egy lincolnshire-i szilvás kenyeret a pékáru osztályon, mert emlékeztette a vadorzó dalára, amit annyira szeretett gyerekkorában. Hosszú évekkel korábban Jonathan Byrne feleségül vette egyik egyetemi évfolyamtársát, amint Cambridge-ből elszabadult. A lány elképesztően okos volt, okosabb – Jonathan ezzel teljes mértékben tisztában volt –, mint a férje, és olyan hihetetlenül céltudatos, hogy Jonathan ettől remélte mindkettőjük szabadságát. Mégsem biztosított közös célt számukra, mivel Jonathan nem volt elég érett érzelmileg, hogy belássa, az ő közreműködéséhez is szükség van ehhez. Három évig voltak házasok, és sietve, barátságban váltak el. Kölcsönösen beismerték, hogy nincs értelme a közös életüknek, hiszen legfeljebb közös létezésnek lehetett volna azt minősíteni, és hát valójában már nem is vágytak rá igazán. Stephanie végül Amerikába költözött, és kiemelkedő tudományos pályát futott be. Sikerekkel teli életéhez – mint Jonathan hallotta – egy veterán hollywoodi színész is hozzátartozik, aki akár a nagyapja is lehetne. Néhány hosszabb-rövidebb kapcsolat után Jonathan leszokott az állandó barátnőkről, bizonyos mértékig beletörődve, hogy nem alkalmas a hosszan tartó együttélésre. Amikor Daniel elhagyta a monostort és körülnézett az életben, megkérdezte az öccsét, miért nem házasodott meg újra. Jonathan azt felelte, hogy nem érzett kedvet hozzá. A két fivér most igen nagyra értékelte egymás barátságos társaságát a woodborough-i tágas lelkészlakban. Miss Lambe minden este a kissé alkalmatlan ebédlőasztalon terített nekik a vacsorához – az asztal alkalmatlansága csak az ebédlő nagyságából adódott. Korán vacsoráztak, hogy az asszony mihamarabb visszavonulhasson a szobájába a rádiójához – a televízió csak felzaklatta. Az edényeket és tányérokat letakarta a tálalószekrényen, majd a konyhában tett-vett, amíg a két férfi be nem fejezte az étkezést. Kimondhatatlanul elkeserítette volna már a gondolat is, hogy egy

főesperes – akármilyen modern felfogású is – maga mosogat el a vacsorája után. Miss Lambe rendszerint ártalmatlan, egyszerű ételeket főzött, de Jonathan jelenléte legalább leszoktatta arról, hogy apró falatkákra vagdossa Daniel ételeit, mintha fogatlan vénember volna. A két férfi kötelességtudóan elfogyasztotta a húst, a sonkát vagy a kolbászt, méghozzá elég sebesen, hogy azután a kávéval visszavonulhassanak Daniel dolgozószobájába. Hátuk mögött az ebédlőben Miss Lambe meggyászolta az otthagyott krumplit vagy félig elfogyasztott almás lepényt. Bármilyen maradék a tányéron csakis azt jelenthette, hogy valami baj volt az étellel. A telefon állandó csilingelése Daniel dolgozószobájában rendre megzavarta a vacsorát. Jonathannek az jutott eszébe, hogy az anglikán egyház és a londoni City tőzsdeügynökei hasonló telefonforgalmat bonyolíthatnak le. Az állandó telefoncsörgés megnehezítette a társalgást, de annyi idejük azért akadt, hogy Jonathan beszámolhasson Danielnek a Pricewell áruházban tett rajtaütéséről és kínosan udvarias beszélgetéséről Annával. – Nagyon rosszallóan nézett rám. Úgy éreztem, hogy helytelenül viselkedek. Pedig csak egy hirtelen gondolat volt. Míg öccsét hallgatta, Daniel túlságosan megcukrozta a kávéját. – Valóban helytelenül cselekedtél. Az ő szempontjából, mindenesetre. Vele nem szokott ilyesmi előfordulni. – Miért nem? – Mert szinte senki sem viselkedik úgy egy papfeleséggel, mintha emberi lény volna. – Badarság. – Egyáltalán nem. Manchesterben nem tapasztaltam ezt a fajta hozzáállást, mert a városokban sokkal liberálisabbak az emberek, és a hierarchia sem játszik olyan meghatározó szerepet. Vidéken azonban a pap felesége csupán a pap felesége, és erről még véletlenül sem szabad megfeledkeznie. – Ez csak státus… – Nem – rázta meg Daniel a fejét. – Nem az. Általános elvárás, méghozzá nem mondható nagylelkűnek, hogy egy papfeleségnek nem csupán túlzott morális követelmények szerint kell élnie, hanem rejtélyes módon még azok a vágyak is hiányozzanak belőle, amelyeknek minden más emberi szív rabul esik. És itt most nem csak Anna Bouverie-ről van szó. Annak a lelkésznek a felesége, akit ma Mumford Orchusban felkerestem, bezárkózott az elsötétített nappaliba és egész délután a tévét bámulta. A férje főzött nekem egy csésze teát a konyhában, és nem kerülhette el a figyelmemet a gyógyszeres üvegekkel teli kosár az asztal közepén. Kedves fickó, talán kissé öntelt, de azt gondolom, halvány fogalma sincs róla, mi a baj otthon, vagy miként jutottak el idáig. – Ennek az egésznek nem inkább a férfiakhoz van köze? Daniel belekortyolt a kávéjába. – De igen. – Hát akkor?

– Ezek a férfiak Istent választották. – A feleségek nem? – A nagy többség magáénak vallja a szolgálatot. Nem is ők jelentik a gondot. Az igazi probléma akkor jelentkezik, ha a feleség felfedezi, egyébként jogosan, hogy bár szabad akaratból meghajolni Isten előtt tiszteletre méltó dolog, egészen más lapra tartozik, ha az ember úgy hajt térdet, ahogyan azt a férje előírja számára, miközben a férj valamiféle előjogot formál az első helyre Isten kebelében. Ez nem a tiszta kereszténység, jól tudom, ez tiszta emberi megfigyelésen alapul. A telefon ismét megcsörrent. Jonathan vette fel. – Igen? Azt hiszem. Ki keresi? – Letakarta tenyerével a kagylót. – Terry Bailey. Dummerfordból. Daniel arca felragyogott. – Ó! – örvendezett. – A kedvenc különcöm. Egy valódi tűzről pattant prédikátor, úgy hirdeti az igét egy kis eldugott faluban, nyugalmazott admirálisokból és özvegy úriasszonyokból álló gyülekezete előtt, akár egy walesi baptista. – Átvette a telefont. – Terry? Miben lehetek a szolgálatára? Jonathan kiment a szobából és halkan becsukta maga mögött az ajtót. Átvágott a hallon, felsietett a lépcsőn, elhaladt Miss Lambe csukott ajtaja előtt, majd belépett új dolgozószobájába. Lefekvés előtt még fel akarta pakolni a könyveket a polcokra. *** Anna egy csemegeüzlet melletti kis kávézóba tért be Jonathannel; a kirakat tele volt hivalkodó, olasz tésztagépekkel. Nem azért választotta épp ezt a helyet, mert úgy gondolta, jól illik a férfi kissé excentrikus megjelenéséhez, hanem mert tudta, hogy a loxfordiak, amikor Woodborough-ba járnak vásárolni, legszívesebben egy vidám kis hamburgeres étteremben kapnak be valamit a piactéren, vagy (társadalmi osztályuknak megfelelően) a Country Kitchen étteremben ebédelnek, amelynek dekorációja finom vidéki ízlésre vall, kínálatát pedig a „háziasan ízletes” mottó jellemzi. A csemegeüzlet kávézóját főként fiatal könyvkötők, ékszerészek és bőrdíszművesek látogatták, akik Woodborough egykori sörfőző kerületében béreltek műhelyt. Rögtön nyilvánvalóvá vált, hogy Jonathan csakis akkor figyel fel a környezetére, ha épp arra összpontosít, és most nem ez volt a helyzet. Hozott Annának és magának kávét, azután előhúzott a zsebéből egy ősrégi puhafedelű könyvet – André Maurois Ariel című regényét –, és letette az asszony bögréje mellé. – Olvasta? Shelley-ről szól. – Nem. – Olvassa el! Rég íródott, de még mindig rejlik benne érték. És a tárgyhoz tartozik. Amiről beszélni akarok magával. – Ó! – sóhajtott Anna megkönnyebbülten. – Tehát mégis van valami. – A felfordulásról akarok beszélni.

– Jó ég… – Érdekli a téma? Anna széttárta a kezét. – Nem is tudom. Nem igazán vagyok tisztában az efféle társalgás szabályaival… – Azért, mert arra gondol, hogy nem hagyományos beszélgetésről van szó. Vagy legalábbis a jelek arra mutatnak, hogy hagyománytipróvá válhat. Anna egyenesen a férfi szemébe nézett. – Azt hiszem… bár biztos nem lehetek benne, hogy kijöttem a gyakorlatból, nem vagyok hozzászokva az ilyen beszélgetésekhez. De úgy gondolom, meglehet, hogy az ember vágyakozik valami után, ugyanakkor retteg tőle. – Mint például a hagyománytiprástól? – Igen. – Nagyszerű – mondta a férfi. – Éppen ezt reméltem. Éhes? – Nem – válaszolta Anna. Jonathan letelepedett a kávéjához. – Nem gondolja – mondta –, hogy jó hatással volna magára némi felszabadító energia? – Mi köze ennek a felforduláshoz? – Hát nincsenek szoros kapcsolatban? A vágy, hogy az ember aláássa a jelenlegi állapotot, hogy szembeszálljon az elbizakodottsággal és a látszólagos rendíthetetlenséggel, nincs összeköttetésben azzal az érzéssel, hogy amint ezek erősségei lehullnak, csodálatos, pezsdítő szabadság tölti el a lelket? Anna kortyolt egyet a kávéból. A férfire nézett és megkérdezte: – Mi most… maga most rólam beszél? Jonathan elmosolyodott. Kedves volt a mosolya, mint a bátyjának. – A maga helyzete rettenetesen felcsigázta az érdeklődésemet. – Azt várta, hogy az asszony erre rávágja: korántsem érdekelné annyira, ha a kellős közepében volna. Anna azonban minden indulat nélkül csupán annyit mondott: – Nem kívánok belebonyolódni egy ilyen beszélgetésbe, Mr. Byrne. – Jonathan. Daniellel talán nem beszélgetett róla? Az asszony láthatóan felháborodott, de még mindig higgadtan válaszolt. – Az egészen más. – Mert a bátyám pap? – Mert… – Anna arca most ellágyult. – Mert ő valóban megérti a dilemmámat. – Miért gondolja azt, hogy én nem? Anna gondolataiban egy pillanatra felvillant Patrick O’Sullivan képe. – Maga férfi, de nem pap, ezért nem is bízhatom magában. – Hogyan? – Nem lehet – vallotta be őszintén. – El sem tudja képzelni, milyen kevés lehetőségem volt eddig valamiféle kapcsolatot létesíteni másokkal a családomon

kívül. Láttam, hogyan viselkednek az emberek, de nekem alig van ebben tapasztalatom. Rengeteg olyan kellemetlenség ért már, amelyekkel maga aligha fog valaha is találkozni. De én magam, személyesen soha nem tapasztalhattam meg az emberi lét sűrűjét, mert hát papfeleségként nem is tehettem. Maga nős? – Most éppen nem – válaszolta Jonathan. Szerette volna bámulva nézni az asszonyt, de visszafogta magát. – Ebben az esetben – mondta Anna váratlanul –, feltételezem, hogy jóval több közeli ismeretet szerzett a nőkről, mint én a férfiakról. Valószínűleg már megfigyelte, hogy a lelkészeket és a feleségüket gyakran valamiféle ártatlan, átszellemült aura lengi körbe. Ennek egyik oka a pénztelenség lehet, a másik pedig, amiről az imént beszéltem. – Az asszony hirtelen elhallgatott. – Folytassa! – kérte Jonathan. Anna a fejét rázta. – Sosem szoktam ilyesmiről beszélni – rótta meg magát szigorúan. – Szeretnék többet tudni erről az elszigeteltségről; arról az érzésről, hogy a társadalom egy külön kategóriájába… – Mennem kell. Flora vár. – Nem élvezi? Hát nem leli örömét egy kis szellemi gyakorlatozásban? Nem szeretne úgy beszélgetni valakivel, mintha még hírét sem hallotta volna az anglikán egyháznak? Ahogyan Anna újra a férfire nézett, nagyon elgyötörtnek látszott. Jonathan elborzadt, és bűntudata támadt. – Ó, kedvesem, nagyon sajnálom! Milyen otromba vagyok… – Előrángatott egy hatalmas, tengerészkék zsebkendőt a zsebéből, és átnyújtotta. – Együtt érző akartam lenni, nem kihívó. Nagylelkű szerettem volna lenni, remélem, hogy ez nem hangzik bántón. Anna bólogatott a zsebkendő mögött. – Tudom… – Túl hirtelen voltam – folytatta Jonathan. – Vagy inkább én vagyok túl kényes… A férfi közelebb hajolt hozzá az asztal fölött. – Nagyon tolakodónak tart, ha megkérdezem, hisz-e Istenben? – Azt gondolom, hiszek. Ritkán ugyan, de előfordul, hogy teljesen biztos is vagyok ebben. De az Isten, akiben én hiszek, távol van… – Anna elhallgatott. Már a nyelve hegyén volt, hogy kimondja: Peter Istenétől. Jonathan felállt, majd megkerülte a kis fehér asztalt, hogy felsegítse az asszonyt, mintha beteg volna. – Ha megígérem, hogy óvatos leszek, hajlandó újra beszélgetni velem? – Hát hogyne – mondta Anna kissé mogorván. – Nem kell folyton a kedvemben járnia. – Nem is erre gondoltam. Úgy értettem, hogy ha nem leszek ilyen nyers és fantáziaszegény. – Kimosom a zsebkendőjét – ajánlotta fel Anna.

– És elolvassa Maurois könyvét? – Miért? – Igen kitűnően írja le a lázadó szellem sajátosságait. Jó lenne beszélgetési alapnak. – Értem. – Anna a férfire mosolygott. – Akkor hát legközelebb – búcsúzott Jonathan, majd együtt kiléptek az utcára. – Késtél – mondta Flora szemrehányón. – Drágám, csak öt percet… – Öt perc késés. A régi iskolámban ez még rendben is volt, de itt, elmondhatom neked, hogy az anyukák egészen másfajták. Különben hol csavarogtál? – Egy kávézóban üldögéltem a főesperes öccsével, és magamról beszéltem. Florát mindez már nem érdekelte. – Kaptam még egy jutalomcsillagot. Angolból. Anna kézen fogta a kislányt, hogy levonszolja a lépcsőn a buszmegállóhoz. – Ügyes vagy. És miért kaptad? – Önjellemzés ötven szóban. Az enyém így kezdődött: „Erős nem vagyok, csak magas és érzékeny.” Anna megpróbálta leplezni a mosolyát. – Értem. -Josephine nővér szerint lehet, hogy igazi lelki alkat vagyok. – Valóban? – De én kétlem, hogy elég türelmes volnék hozzá. – Flora – mondta Anna. Hirtelen elöntötte a kései jóindulat Jonathannel folytatott beszélgetése nyomán. – Flora, örülsz, hogy a Szent Megváltóba járhatsz? – Teljesen oda vagyok a gyönyörűségtől – válaszolta Flora komolyan. – Csodálatos! – örvendezett Anna, túl erősen szorítva meg a kislány kezét érzelmeitől fűtve. – Jaj, drágám, olyan boldog vagyok! – De az egyáltalán nem örömteli – tette hozzá Flora, megragadva az alkalmat –, hogy én vagyok az egyetlen gyerek a Szent Megváltóban, akinek késik az édesanyja. A rafinált tapintatosság ártó gőze telepedett Loxfordra a közelgő esperesi fogadást illetően. Az egész egyházközségben köztudott volt – mivel Celia Hooper kötelességének érezte, hogy lelkészük feleségét támogatandó elterjessze az értesülését –, hogy Anna nem szeretné, ha azt gondolnák, hogy idén nem képes megrendezni a vacsorát. Egyébként is, mondogatta Celia komolyan, nem érinti a gyülekezet egészét az esemény, mert ezúttal szigorúan egyházi

rendezvényről van szó: egy kis összejövetel az esperesi körzet lelkészeinek és a feleségeknek. Anna semmiképpen sem érezheti, hogy a gyülekezet bele akarja ütni az orrát az ügyeibe. Az esperesi fogadás remek alkalmat nyújtott Celia Hoopernek, hogy felvesse egy kis segítő gyülekezeti csoport ötletét, amely Anna helyzetén könnyíthetne. A legtöbben igen segítőkésznek mutatkoztak; csupán Lady Mayhew és Marjorie Richardson célzott arra, hogy Annának inkább egy alapos fenekelésre, mintsem segítségre volna szüksége. Celia figyelmeztette Elaine-t, hogy egyelőre nem kellene erőltetniük a dolgot, hadd legyen túl szegény Anna a fogadáson. Az esperesi vacsora néhány éve vált hagyománnyá, nem kifejezetten Anna kívánságára, hanem inkább a meghívott vendégek általános lelkesedésére, akiknek többsége pontosan tudta, mit várhat el egy vidéki esperestől. Tisztában voltak vele, hogy nem származik többletjövedelme a pozíciójából, és csak csekély reprezentációs költségtérítésre számíthat. A vendéglátásban így hát a szerénység és a nagylelkűség finom egyensúlyát kívánták látni. Az almabor valóságos sértés lett volna, ám bármi, ami az asztali bornál jobb, ugyancsak illetlenségnek. Az ételek, amelyeket Anna a tapasztalatok alapján ilyenkor felszolgált – különféle sajtok, saláták, hideg húsok, felvágottak, zsemlék, amelyeket a kissé gyermeteg pudingok követtek –, mindig nagy sikert arattak. Az összes vendég jó étvággyal, lelkesen evett. Anna ezt tartotta az est fénypontjának: az ennivaló élvezetének mesterkéletlen, mohó és ártatlan öröme, méghozzá igazi parti hangulatban. A fogadás napján Anna hat órakor kelt, és először is a falhoz tolta a bútorokat a nappaliban. Azután összegyűjtötte az összes széket a ház minden zugából, majd kis csoportokba rendezte őket az est folyamán kialakuló beszélgetésekhez. Ezt követően főzött másfél liter pudingot a desszerthez, megmosott négy salátát, elővett tizenhét (többnyire össze nem illő) tányért, tizenhét desszertes tálkát, és berakta őket a nappaliba, a legyező formára hajtogatott szalvéták mellé. Amikor ezzel végzett, kiment a kertbe, és egy nagy nyaláb nárciszt és barkaágat hozott be. Azután előkészítette a reggelit. Evés közben Peter emlékeztette, hogy John Jacobs Dinsburyből vegetáriánus, mire Anna megköszönte, és közölte, hogy nem felejtette el, mindenre pontosan emlékszik. Peter felajánlotta, hogy szívesen elhozza a bort. Nem szükséges, hangzott a válasz, Anna már megkérte Mike Vinsont, hogy úton hazafelé vegye fel. Na és a poharak? Poharak sem kellenek, mondta az asszony, van épp elég a községházban. – Akkor hát, mégis miben segíthetek? – kérdezte Peter. Anna elkezdte összeszedegetni az üvegeket és a müzlisdobozokat az asztalon, mielőtt elpakolta volna őket a szekrénybe. – Őszintén? Fogalmam sincs. Luke megpróbálta elkapni apja tekintetét, hogy cinkosan rákacsintson, de nem sikerült. Peter nagy gonddal összehajtogatta kezében az újságot, majd kisétált vele a konyhából.

– Anya, erre igazán nincs szükség – szólalt meg Luke. – Nem kellene ilyen keménynek lenned vele. Hiszen csak segíteni… – Nem akarja, hogy én csináljam. Nem hiszi, hogy képes vagyok rá. – Szerintem csak furdalja kicsit a lelkiismeret, amiért mindent egyedül kell csinálnod. Anna elfordult a szekrénytől, ahová éppen a dobozokat igyekezett eltüntetni. – Tényleg azt gondolod? Luke bólintott. Anna felnézett az órára. – Ó, te jó ég! Tíz perc múlva indulnunk kell. Ezt most nincs időnk tisztázni. Fogd a cuccod, és kiálts Florának is! – Kiszaladt a konyhából és felsietett az emeletre. Peter bezárkózott a mosdóba. Anna bekiáltott: – Nagyon sajnálom. Ne haragudj, hogy goromba voltam! – A férje nem válaszolt. – Később találkozunk – tette még hozzá az asszony. – Ebédre nyiss fel egy babot. Rendben? – Visszafogta magát, nem kért bocsánatot a babkonzerv miatt. Flora előjött a szobájából. – Menjünk már! – nyafogott, megérezve a drámai feszültséget. – Induljunk, induljunk, vagy a végén még lekéssük a buszt, és az lesz az igazi katasztrófa! A vendégek pontosan abban az időpontban érkeztek, amikorra meghívták őket: negyed nyolckor. Anna megkönnyebbült az ismerős arcokat látva. Megnyugtatták az érkezéssel együtt járó kedves kérdések és lelkes felkiáltások a nárciszok, a zöld iskolai egyenruhájában feszítő Flora vagy a desszert láttán. A párjával maradt mindenki, egészen addig, amíg egy-két pohár bortól felbátorodva csoportokba nem verődtek, hogy rátérjenek a lényegre, ami természetesen nem volt más, mint az egyházmegye legfrissebb pletykáinak kibeszélése. A lelkészek összehasonlították egyházközségeik ügyes-bajos gondjait, megvitatták a munkalehetőségeket; a feleségek fő témája pedig az emberi személyiség rejtelmeiben gyökerezett. Ketten közülük nemrég együtt teáztak a püspök feleségével, a többiek pedig égtek a vágytól, hogy hallják a részleteket. Isobel Thompson utolsóként érkezett. Évek óta a meghívott vendégek közé tartozott, segített Annának felszolgálni a vacsorát, és utána készségesen el is mosogatott. Ebben az évben némi aggodalommal csatlakozott a vendégsereghez, ám Anna arcán csak örömet fedezett fel, amikor meglátta őt, nem volt sem meglepett, sem ingerlékeny. Isobel szerint barátnője inkább feszültnek és kimerültnek látszott. Anna mégis kedvesen mosolygott, a ház és a vacsoraasztal pedig igazán csodásan festett. Isobel elfogadott egy pohár fehérbort, és arra a következtetésre jutott, hogy az asszony megbékélt magával és saját szerepével; az erőfeszítés, amelyet a fogadás előkészítése megkövetelt tőle, az első lépés lehetett egy új elhatározás felé. Meg is jegyezte Daphne Jacobsnak: – Igazán büszkék lehetünk Annára, ugye?

Daphne Jacobs öt gyermeket nevelt fel három különböző parókián, és közben csendes büszkeséggel végezte feladatait a gyülekezetben. Saját szemével látta Annát a Pricewell áruházban, és Mary Marshalltól hallotta Crowthorne Endből, hogy az asszony keserű csalódásának engedve jelentkezett az állásra, amikor Petert nem léptették elő. Később, még az est folyamán, szándékában állt megbeszélni a dolgot (csak titokban) Maryvel, aki most éppen azon igyekezett, hogy mindenből tegyen egy keveset a tányérjára. Addig is kitérő választ adott Isobelnek: – Gyönyörűek a nárciszok! A mieink már régen elvirágoztak. Isobel felsóhajtott, majd átvágott a szobán, hogy váltson néhány szót a Mumford Orchusból jött Marion Taylorral, akinek férje ötvenöt éves korában választotta a lelkészi hivatást, az asszony szűnni nem akaró kétségbeesésére. A férfi korábban könyvelőként dolgozott; volt egy szép házuk Lichfieldben, és Marion sohasem vágyott rá, hogy élete kizökkenjen akkori eseménytelen, szabályos kerékvágásából. A televízióval kettesben eltöltött délutánok nem is annyira vigaszt, mint inkább mentőkötelet jelentettek számára. A tablettáiról azt mondta a lányának, hogy csak vitaminok és vas, amit vérszegénység miatt szed. Most helyet szorított Isobelnek maga mellett a kanapén. – Anna fáradtnak látszik. – Sok munkájába került, hogy megrendezze ezt a vacsorát – mondta Isobel. – Hogy megy a vasárnapi iskola? – Megszűnt. Teljesen reménytelen. A szülőknek csak arra kellett, hogy valahol leadhassák a gyereket egy órára. Én pedig nem vagyok tanár. – Megtanulhatnál gitározni. A zene nagy segítséget jelentene, mármint a gyerekekkel való foglalkozásban. Marion Taylor közelebb hajolt. – Én nem hibáztatom Annát. Sőt nagyra becsülöm. Nekem mintha elfogyott volna az akaraterőm, hogy bármit is tegyek, de ez még nem jelenti azt, hogy nem érzek együtt vele. Isobel makacsul kijelentette: – Mindannyian imádkoztunk érte. Marion Taylor halkan felhorkant, borospohara megreszketett a kezében, mire egy kevés ital bézsszínű ölébe loccsant. Kapkodva törölgetni kezdte egy papírszalvétával. – Ima! – mérgelődött. – Nekem ugyan nem sok hasznom származik belőle. De azt tudom, hogy ha valaki még egyszer megemlíti nekem az imaláncot azon a szörnyű, szenteskedő hangon, hát elhányom magam. A vendégsereg egyre növekedett. Az egyik sarokban Daniel Byrne kinevezéséről folyt élénk eszmecsere, a másik oldalon a zsinatok hatástalanságáról, míg a kettő közt a gyerekekről, a falvakról és a püspök feleségéről (igazán kedves teremtés, de mintha nem a földön járna) folyt az időnként felpezsdülő társalgás. Peter kötelességtudóan járkált csoportról csoportra, borral kínálgatva a vendégeket, és igyekezett éppúgy viselkedni,

ahogyan az előző évek vacsoraestjein: úgy tenni, mint aki előtt még ott áll a jövő. Mindenki rendkívül kedves volt hozzá, igyekeztek gondoskodó figyelemmel körülvenni. Peter szívében lassanként újraéledt a hála Anna iránt, amelybe némi megkönnyebbülés is keveredett, hogy a felesége talán mégis túljut ezen a nehéz időszakon (ami végül is természetes egy ilyen csapás után), és ez az este annak a jele, hogy végre sikerül tiszta lapot nyitniuk. Kiöntötte a kezében lévő üvegből az utolsó cseppeket is Colin Taylor és John Jacobs poharába (a vegetáriánus étrend, láthatóan cseppet sem enyhítette a férfi italok iránti lelkesedését), majd kiment a konyhába, hogy megkeresse a sajnálatos módon valószínűleg utolsó üveg bort. Anna ott ült a konyhaasztalnál, arcát két kezébe temetve görcsösen zokogott. – Anna! – szólt Peter döbbenten. Felesége nem nézett fel. Peter az üres üvegeket letette a piszkos tányérok tornyai mellé, és az asszony fölé hajolt, karjával átölelte sírástól rázkódó vállát. – Mi a baj, Anna? Mondd, mi történt? Az asszony alig bírt megszólalni. Mondott néhány összefüggéstelen szót arról, hogy nincs értelme, színjáték az egész, azután újra záporoztak szeméből a könnyek. – Várj egy kicsit! – kérte Peter. – Várj egy percet! – mondta, azzal visszasietett a nappaliba. Isobel a zsinatról szóló vita kellős közepében volt; határozottan érvelt, hogy a világi presbitérium azért nem működik közre jobban, mert az egyház sohasem hallgatja meg a véleményüket. Peter odalépett hozzá és a fülébe súgta: – Tudnál jönni? Anna borzalmas állapotban van a konyhában, és nekem fogalmam sincs, mi lehet a baj. Amikor Isobel a konyhába belépett, Anna éppen a mosogató fölé hajolt, és hideg vizet locsolt az arcára. – Kedvesem, Peter szólt, hogy teljesen ki vagy borulva… Anna megfordult, vakon tapogatózott valami után, amiben megtörülközhet. Isobel odanyújtott neki egy konyharuhát. – Köszönöm. Igen. Sajnálom, hogy ilyen állapotban talált. – Mi történt? Mi a baj? – Úgy érzem, nem tartozom ide, Isobel. Kívülálló vagyok. – Jaj, Anna… – Ne gyere nekem az egyházzal, Isobel! – vágott Anna a szavába. – Könyörgöm, ne beszélj a keresztényi szeretetről! És nemcsak arról van szó, hogy nem tartozom ide, hanem arról, hogy nem is akarok többé ide tartozni. Úgy érzem, mintha húsz éve párokba rendeződve sétálgatnánk valami iskolai programon, és ha nem török ki a sorból, a végén megfulladok. Isobel barátnője arcát fürkészte. Olyan szavak jutottak eszébe róla, hogy túlfeszített, agyondolgozott. Isobel tapasztalatai szerint egy kis környezetváltozás volt a lehető legjobb gyógyszer az ilyen esetekre. Azon

morfondírozott, vajon Anna hová mehetne? Megkérdezi Petert. Odalépett Annához, és elvette tőle a konyharuhát. – Most felviszlek, és szépen ágyba duglak. Egy csésze tea és egy kis aszpirin jót fog tenni. Kimerültél. – Sajnálom – suttogta Anna. – Ne haragudj! – Miért? – Kiborultam. Nem tudtam megbirkózni… – Egyszer – mondta Isobel –, amikor úgy éreztem, hogy nem tudom tovább elviselni az anyámat, megütöttem az Oxford Companion to Music vaskos kötetével. A könyv a földön feküdt, az ajtót támasztottam ki vele. Anna halkan felnevetett. – Később – folytatta Isobel –, amikor rájöttem, hogy egy életre szóló fegyvert adtam a kezébe, amivel erkölcsileg gyötörhet, úgy gondoltam, hogy sokkal nagyobbat kellett volna ütnöm. Most pedig gyere! – De hát a fogadás… – A fogadás meglesz magában. Majd azt mondom a vendégeidnek, hogy iszonyú migrént kaptál. Csodás vacsora volt. – Majdnem az egészet készen vettem. Csak a desszertet készítettem magam. – És? – Ó, Isobel! – sóhajtott fel Anna. – Te is tudod. Vásárolhatnék bármit is, ha nem volna fizetésem? – Fel! – utasította Isobel. – Gyerünk! Rögtön hozom a teádat. Másnap reggel Patrick O’Sullivan lesétált a loxfordi élelmiszerboltba egy kis rágógumiért és tonikért, és megtudta, hogy Mrs. Bouverie-t súlyos rosszullét fogta el egy fontos rendezvényen, és bár nincs kórházban, továbbra sincs jól. Így hát beautózott Woodborough-ba, rendelt az asszonynak egy csokor fehér liliomot, sőt még egy üdvözlőkártyát is írt a virágok mellé. A csokor meg is érkezett, Luke vitte fel anyjához a szobájába. A fiú aznap úgy döntött, nem megy iskolába, hogy vigyázhasson Annára, és – vagy – tanulgasson. – Jóságos ég! – ámuldozott Anna. – Tetszik? – A virágok tetszenek… – Hát igen – bólintott Luke. – A liliomokat senki sem hibáztathatja. De nem találod visszataszítónak, hogy ideküldte őket? TIZEDIK FEJEZET Eleanor Ramsay, akit Peter riasztott, felhívta Annát és meghívta magukhoz Oxfordba. Anna először, az adminisztratív bonyodalmakra gondolva, habozott. Isobel azonban egy lépéssel előtte járt, és felajánlotta, hogy szívesen látja Florát egy hétre, Luke pedig eltölthet egy hetet a barátjánál, Barnabynál,

akinek édesanyja kedvelte a Bouverie fiút, mivel józan és erkölcsös társaságnak tartotta. – Talán nem akarsz menni? – kérdezte Peter. Anna a teáját kavargatta, teljesen fölöslegesen, mivel sosem tett bele cukrot. – De igen. Szívesen mennék. Csak azt nem akarom, hogy mennem kelljen. – Korábban is előfordult, hogy eleged lett mindenből – mondta Peter, kissé oktalanul, amint eszébe jutottak az asszony váratlan kitörései még Birminghamben, hosszú évekkel ezelőtt. A felesége ellenségesen nézett rá. – Veled is – vágott vissza, mint a villám. Peter felállt, és még öntött egy kis vizet a teáskannába. – Végül is, Oxfordban talán folytathatnám a fordítást. Teljesen elhanyagoltam. Mostanában már bőszítő robotolásnak éreztem. – Még az áruházi polcok pakolásához képest is? – Igen – válaszolt Anna szándékosan higgadt hangon. – Még ahhoz képest is. – Talán eljött az ideje, hogy abbahagyd… – És az is lehet, hogy nem. Csak egy hétre utazom el. Elfelejted, hogy sztár alkalmazott vagyok. A kedves Mr. S. Mulgrove igen megértő és rugalmas úriember. A következő héten túlórázni fogok. – És majd újra összeomlasz. – Meglehet – válaszolta Anna. Forrt benne a düh. – Szeretnéd, ugye? – Nem – vágta rá Peter teljes nyugalommal. – Nagyon kellemetlenül érint. Anna behunyta a szemét. Hallotta, ahogyan a férje újra feltölti a csészét. Nem akarta, hogy még több teát töltsön neki. – Jól megleszel egyedül? – kérdezte, pedig valójában már nem is érdekelte. – Ó, igen – hangzott Peter enyhén önelégült válasza. – Hát persze. A rajongóid majd gondodat viselik. – Ne légy aljas, Anna! Az asszony felkapta a csészéjét és a férjéhez vágta. A csésze tartalma a mellén találta el Petert, éppen a papi gallér alatt, a szürke kötött pulóver kivágásából kilátszó szürke papi ing háromszögén. Azután Anna felpattant, kiment a konyhából a kertbe, nagy gonddal becsukva maga mögött a hátsó ajtót. Eleanor férje, Robert, az oxfordi állomáson várta Annát. Éppen jól volt időzítve az érkezése, mondta az asszonynak, mert nem sokkal a délutáni megbeszélések után volt, és a végzős hallgatókkal való értekezlet előtt. A magas, vékony, esetlen férfi arca egy kedves nyúlra hasonlított. Felkapta Anna bőröndjét, majd aggodalmasan az asszonyba karolt. – Eleanorral éppen azt beszéltük, hogy, emlékeink szerint, már több mint

tíz éve nem láttunk. Úgy értem, élő valódban. Legalábbis amióta Ptolemy megszületett. A szülővé válás évei igazán csodálatosak, nem? Az ember egy csomó időt és energiát áldoz arra, hogy szép, erős, izmos gyerekeket neveljen, aztán a kölykök tizenhat éves korukban egyszer csak az arcunkba vágják, hogy mostantól a saját életüket akarják élni, köszönik szépen, és utat törnek maguknak a sűrűben. Attól tartok, Eleanor szörnyen elkényeztette Ptolemyt, aki nemcsak a legifjabb, de kétségkívül a legtalpraesettebb gyermekünk is. Ezért nem tudott ma kijönni eléd. A vonat menetrendje nem veszi figyelembe Ptolemy hegedűóráját. Beültette Annát egy terebélyes kombiba, amelynek üléseit ellepte a morzsa és a bolti cédulák tömkelege. Áthajtottak a belvároson, el az Ashmolean Museum mellett, majd a Norham Gardens után megálltak egy hatalmas vöröstéglás ház előtt. A lenyűgöző épület magas falait szabálytalan közönként megtörő ablakok, a két elülső sarkán álló egy-egy torony és a zöldes színezetű oromzatán látható máltai keresztek meseszerűek voltak. A házat – a kert és a vakolat állapotából ítélve – nyilvánvalóan kettéosztották. Robert Ramsay az épület rendezettebb feléhez kormányozta az autóját. Nyúlszerű arca ragyogott a büszkeségtől. – Hat éve vettük. Miután Eleanor megnyerte azt a díjat a Nem tréfadolog című regényével. Pompás ház. Egyszerűen imádjuk! Felvezette Annát a meredek lépcsőn egy óriási bejárati ajtóhoz, amelyet kopottas kis tető védett. Odabenn a hall padlóját fekete, okker és sárgásbarna rombuszok borították. Az ajtók tárva-nyitva álltak, mögöttük a szobák pillanatképei mozgalmas életről árulkodtak: könyvek alatt roskadozó asztalok, papírlapokkal és macskákkal teli karosszékeknek támasztott hangszerek, borosüvegek és gyümölcstálak, sálak és kabátok szerteszét mindenütt, erőteljes színek, széthulló függönyök. Robert készségesen mutatta az utat Annának egy hatalmas, széles, vörös fából ácsolt lépcsőn az emeletre, elhaladva a hosszú ablakok mellett, amelyeket elszórtan kék és sárga kockákból álló foltok tarkítottak. Végül megérkeztek egy tágas emeleti előtérbe, ahol óriási bronz- és porcelánedényekben hatalmas növények szomjaztak, könyvek és levetett ruhadarabok hevertek a fényesre csiszolt padlón. – Ez lesz a szobád – mondta Robert, s kitárta az egyik ajtót, majd betessékelte Annát egy magas, drámaian berendezett szobába. A közepén egy bronzágy terpeszkedett – egy igencsak méretes ágy –, azonkívül néhány szekrény és asztal, két fotel, egy fekete márványkandalló, egy kalaptartó és egy zsúfolt könyvespolc alkotta a berendezést; az ablakokat súlyos, gesztenyebarna függöny árnyékolta. – Helyezd magad kényelembe! – biztatta Robert. – A fürdőszobát ott szemben találod. Húzd meg a láncot, és számolj el hétig, mielőtt elengednéd. Készítek teát. Eleanor öt perc múlva itthon lesz. Robert azzal be is csukta az ajtót. Anna körülnézett a szobában. A The Times Irodalmi Melléklet egy példánya hevert az ágya mellett az éjjeli

szekrényen, és a legközelebbi kötet, amelynek címét el tudta olvasni a könyvespolcon, Az ökológia etikája volt. Az ágyat narancsszínű takaró fedte, rajta egy halom rikító színű párnával. A szobában enyhe tömjénillat érződött. Anna letette kézitáskáját az egyik karosszékbe, és hirtelen nagyon félszegnek érezte magát. Eleanor, ahogy Anna megállapította, nem sokat változott, inkább csak megerősödött. Megvoltak ugyanazok a tulajdonságai, mint régen, fiatalasszony korában, csak most sokkal dominánsabban érvényesültek – Eleanor az évek során szókimondóbb, határozottabb, kulturálisan még inkább megszállott, ugyanakkor személytelenebb lett. És kövérebb is. Alakja a csípőjénél erőteljesen kiszélesesedett, kitöltve bő farmernadrágját és feltűnő, kötött pulóverét. Mostanra nem csupán sikeres regényíró volt, de lelkesen és mohón vetette bele magát a különféle bizottsági feladatokba is. Saját bevallása szerint született képviselőjelölt volt, és amint Ptolemy betölti a tízet – azt a várva várt kort, amelytől egyedül mehet biciklivel az iskolába –, még több tennivalót fog magára vállalni. Megosztotta Annával azt a véleményét, miszerint Anglia társadalma döbbenetesen szűk látókörű és elnyomó; így hát Eleanor feltett szándéka elősegíteni a szólásszabadságot az országban. Ptolemy hallgatag gyermek volt, és orrhangon beszélt. Olyannak tűnt, mint aki igen mély belső életet él, amit igyekszik megvédelmezni vasakaratú anyjától. Két bátyja a városba járt iskolába, és úgy festettek gyászos egyenruhájukban, mint régen a szegény viktoriánus temetkezési vállalkozók. Komoran járkáltak a házban, rengeteg kukoricapelyhet szórtak a mosogatóba, és hosszú órákon át pusmogtak érthetetlenül a telefonba. Eleanor gondoskodott róla, hogy folyton üres legyen a zsebük – „Attól tartok ez az egyetlen megoldás a kábítószerproblémára” –, így hát Anna nemegyszer látta őket, amint szégyentelenül átkutatják a szekrényeket és a fiókokat anyjuk pénztárcája után kutatva. Eleanor nyilván úgy vélte, hogy ez tökéletesen normális viselkedés, éppolyan elkerülhetetlen része a serdülőkori zűrzavaros mocsoknak, mint a pattanások (amelyekből mindkettőnek bőven jutott) és a nedves álmok. Részletesen beszámolt Annának a saját életéről, a gyermekei életéről, általában az életről, ám két nap elteltével még egyetlen kérdést sem tett fel barátnőjének. Anna, aki már az első álmatlan éjszakán végigolvasta Eleanor Nem tréfadolog regényét, lassan kezdett ráébredni, hogy felderítetlen területen jár. A napok igen határozott mederben folytak, lépten-nyomon parázs vitákkal tarkítva, mivel Eleanor és Robert úgy vélte, hogy a család minden tagjának joga van beleszólni a terítékre kerülő témákba, a környezetvédelemtől kezdve a legapróbb ügyekig, például, hogy Ptolemy vagy Gideon eheti-e meg az utolsó adag müzlit a dobozból. A reggelire nyolc óra körül került sor, meglehetősen csípős hangulatban, azután Robert kiterelte a két idősebb fiút a kocsihoz, hogy elfuvarozza őket az iskolába – további csodás alkalmat nyújtva az engedetlenkedésre –, mielőtt folytatja útját az egyetemre. Eleanor gyalog vitte

Ptolemyt az iskolába. Anna felajánlotta, hogy szívesen elkíséri a gyereket (Ptolemy szeme felcsillant a lehetőségre), de Eleanor azzal hárította el a segítséget, hogy a kisfiúval minden szemeszterre kidolgoztak egy változatos témákat feldolgozó vitaprogramot, amely tizenöt perces részekből épült fel, menet közben. Anna megkérdezte, mi volt az e heti téma, mire Eleanor büszkén felelte, hogy a rasszizmus, Ptolemy pedig az orra alatt morogta, hogy dögunalom. Amikor Eleanor visszatért az iskolából, szinte azonnal bezárkózott a dolgozószobájába, egészen délig, néha késő délutánig. Közben egy Mrs. Lemon nevű asszony érkezett a házba, aki portörlő rongyokat és politúrfényezőket hagyott szerteszét, hogy jó benyomást tegyen, aztán kávét főzött a konyhában és elolvasta a reggeli lapokat. Anna úgy érezte, az lesz a legjobb, ha csendben marad. Megemlítette Eleanornak a fordítást, mire az asszony lelkesen felkiáltott, „Pompás!”, anélkül hogy felfogta volna barátnője szavait. Anna kirakosgatta a papírjait és a gépkezelési útmutatókat a szobájában lévő egyik asztalon, ám tovább egy lépéssel sem haladt a munkában. Megpróbált az ágyán heverve olvasgatni – a házban minden figyelemre méltó modern regény megvolt, többnyire a szerzők ajánlásával Eleanornak –, de a céltalanság érzése darabokra szaggatta a figyelmét. Igyekezett kedves lenni Mrs. Lemonnal, az asszony azonban majdhogynem csak azért járt dolgozni, hogy megszabaduljon az anyja szüntelen piszkálásától, és azt mondta Annának, hogy sajnos nincs ideje beszélgetni, amikor egy ekkora házat kell rendben tartania (éppen békésen üldögélt, lábát felpolcolva egy székre, és egy rejtvény megfejtésével foglalatoskodott, amelynek főnyereménye egy kétszemélyes görögországi utazás volt). Anna tehát inkább sétálgatott. Bejárta egész Oxfordot, végigsétált a parkokon, a botanikus kerten és Christchurch zöld rétjein. Felmászott a Szent Mária-templom tornyába, körülnézett az összes egyetem és főiskola területén, ahová csak beengedték, és többször is megfordult az Ashmolean Museumban. Megcsodálta a szépséges, nagy múltú és különleges látnivalókat, udvariasan elbeszélgetett azokkal, akik megszólították, kedvesen mosolygott a kollégiumok kapujában üldögélő portásokra és a kávézókban felszolgáló lányokra. És egész idő alatt egyre növekedett benne az a meggyőződés, hogy megszűnt létezni – minden tekintetben. A Ramsay házaspár vacsoraestet szervezett, hogy kissé jobb kedvre derítse Annát. Az asszony általában csak mint vidéki esperesfeleség fordult meg hasonló fogadásokon, ott is nagy ritkán, és most enyhe aggodalommal tekintett az esemény elébe. Eleanor mintha észre sem vette volna barátnője feszengését, határozottan kijelentette, hogy Anna nagyon üdítőnek fogja találni a meghívott vendégek társaságát – egy költő, három egyetemi tudósember, egy fuvolaművész és egy pedofíliára szakosodott pszichiáter személyét. Anna szívesebben töltötte volna az estét Ptolemyvel, Ki nevet a végén társasjátékot

játszva, amit a kisfiú annyira szeretett, az anyja viszont mélyen megvetett. Eleanor nem bajlódott sokat a vacsorafőzéssel, csupán egy órával a vendégek érkezése előtt látott munkához. Megköszönte Annának, hogy kedvesen felajánlotta a segítségét, de ő inkább a spontaneitást kedvelte, az est hangulatát és az ételek ízét tekintve egyaránt. A gyakorlatban a spontaneitás azt jelentette, hogy a konyha egy csapásra az ordítozás és a káosz pokoli birodalmává változott, amit a fokhagyma, az olívaolaj és a sült paprika illata lengett körbe. Eleanor vörös arccal üvöltötte, hogy halványlila gőze sincs, miért kell neki kidolgoznia a belét is csak azért, hogy itt mindenki kényelmesen terpeszkedhessen, miközben ő erre a mocsok házi rabszolgaságra van kárhoztatva. Robert Anna kezébe nyomott egy pohár bort, és értésére adta, hogy most bölcsebb, ha egyedül hagyják Eleanort. Csöndben kivezette Annát a konyhából a hallba – Eleanor épp hátat fordított, miközben egyfolytában morgott és erős paprikát szórt egy gőzölgő edénybe –, és becsukta maguk mögött az ajtót. Letelepedtek a lépcsőre. – Ez nálunk mindig így megy – közölte a férfi. Teljesen higgadt volt. – Nem hiszem, hogy egy igazán kreatív személyiség másképpen is képes volna viselkedni. Karácsony táján szinte már a wagneri operákhoz illő magatartást produkál. Csodálatos asszony. – Bárcsak engedné, hogy segítsek! Olyan haszontalannak érzem magam… – Az végzetes hiba volna, drágám, végzetes. Ennek a mai vacsorának Eleanor teremtményeként kell megszületnie, ahogyan a regényeinek is. Valósággal epekedik az alkotás és az eredmény után, ugyanúgy, ahogyan az elismerő tapsvihart kívánja. – Értem – mondta Anna. – Az én feladatom akkor a mosogatás lesz. – Pontosan – helyeselt Robert ragyogó arccal. Anna felment a szobájába, és szemlét tartott a ruhái között. Az anyjának köszönhetően akadt néhány olyan darabja, amelyeket senki sem azonosított volna az anglikán egyház öltözködési szokásaival. Ptolemy lépett be az ajtón, kezében kedvenc társasjátékával. – Utálni fogod a vacsorát – jegyezte meg rosszkedvűen. – Vörös lesz, szagos, és lángolni fog tőle a szád. Anna az ágyán heverő ruhákra mutatott. – Szerinted mit vegyek fel? Ptolemy minden különösebb lelkesedés nélkül szemügyre vette a ruhákat. Kis idő múltán rámutatott egy bő szoknyájú, fekete ruhára. – Azt – mondta unott hangon, majd hozzátette: – Úgysem veszi észre senki. Játsszunk egyet? Letelepedtek Anna szobájának padlójára, és három menetet játszottak végig. Mindhárom játszmát Ptolemy nyerte. Végül Anna szólt, hogy most már át kell öltöznie, mire a fiú azt mondta, hogy ő akár maradhat is – a fürdőben

gyakran látta Eleanort, számára semmi sem okozhatott meglepetést. Anna felvette a fekete ruhát, és egy aranysárga kasmírsálat kötött a derekára. Ptolemy megjegyezte, hogy boldog, amiért nem lánynak született. Felkapta a társasjátékot a földről, majd amikor kiment a szobából, ezt mondta: – Ha túl szörnyűnek találod őket, gyere fel hozzám, és játszunk még. – Azzal felbaktatott a szobájába, a legfelső emeletre. Anna óvatosan kilopózott az előtérbe és hallgatózott. Teljes nyugalom honolt a házban, csak egy Don Giovanni-ária hangjai hallatszottak a nappaliból. Amint ott álldogált, hirtelen feltárult egy ajtó, és Eleanor lépett ki rajta, lila mintás, pizsamaszerű selyemkosztümben volt, barbár harcosokra emlékeztető arany ékszerekkel felékesítve. Tömjén és fokhagyma illata lengte körbe. Ragyogó mosoly ült az arcán. – Anna! Tökéletes időzítés. Mint minden alkalommal, most is megkérdezem magamtól, miért kell ebből akkora hűhót csinálni? Az este rendkívül kényelmetlennek bizonyult Anna számára. Amikor magáról kérdezgették, az igazsághoz híven csak annyit mondott, hogy egy anglikán lelkész felesége, hiszen az teljesen ki volt zárva, hogy elmesélje Eleanorhoz fűződő barátságát, hogy az milyen volt régen, és miként változott meg. Nem kerülte el a figyelmét, hogy ebben az igen felvilágosult és intellektuálisan divatos társaságban nem sokat lendített a hangulaton, amikor megmondta, hogy egy pap felesége. Megfagyasztotta körülöttük a levegőt. Eleanor rá akarta venni, hogy beszéljen a birminghami évekről, Anna azonban elhárította a kérést, mondván, hogy annak több mint tíz éve, és már nem érdekes. Ám Eleanor nem hagyta veszni az ügyet, és ragaszkodott hozzá, hogy barátnője beszámoljon arról a bizonyos esetről, amikor garázdák betörték a házuk ablakát, és Anna egy fél téglát talált a gyerekek hálószobájában. Anna vett egy mély lélegzetet, majd tisztán és érthetően kijelentette: – Eleanor, lehet, hogy egy lelkész felesége vagyok, de nem vagyok senki bohóca. Szavait néma csend követte. Tökéletes csend. Mintha az örökkévalóságig tartott volna. Anna nem nézett Eleanorra, mert nem akarta látni a dühöt az asszony arcán. Robert többször is megpróbált kinyögni egy-egy szót, azok azonban nem voltak hajlandók mondatokká szerveződni, majd a költő, aki Anna mellett ült, így fordult hozzá: – Meg kell bocsátania nekünk. Hosszú ideje már, hogy a vallás bármiféle szerepet játszott Oxfordban. Anna is megfordult, hogy a költőre nézzen. A férfi egy ideig rezzenéstelenül bámult vissza, de alacsonyabb volt Annánál, és a felfelé emelt tekintet (hacsak nem macska az illető) előnytelen helyzetbe hozza az embert. Az egyik egyetemi tanár – egy megnyerő, csúnya, idősebb asszony, mélyen zengő hanggal – az asztal fölött áthajolva figyelmeztette a költőt: – Ügyeljen a szavaira, Fergus, vagy Mrs. Bouverie a végén még tudatlan

bugrisoknak vél minket! – Azzal vidáman Annára kacsintott, és meglengette a borospoharát. – Nézzenek csak oda! Már megint üres. Hallatlan! – És erre mindnyájan megkönnyebbülten felnevettek. Eleanor a történtek után nem vállalt több kockázatot. Anna igazán nagylelkű lehetőséget kapott, hogy ragyogjon a vendégei társaságában, amit durva és bárdolatlan módon visszautasított. Eleanor gondoskodott róla, hogy barátnője az est folyamán ne kaphasson még egy esélyt. A beszélgetés a továbbiakban könnyedén kizárta Annát, és a szokásos mederben folyt tovább; némi intellektuális erőfitogtatás után következett a legízesebb oxfordi pletykák kitárgyalása. A vacsora végén Anna és Robert mosogatott. Eleanor a konyhaasztalnál ült, és az estét elemezgette. Közben egy török cigarettát szívott, mondván, ez az egyetlen kényeztetés, amit megenged magának. Amikor az utolsó tányér, villa és pohár is a helyére került – Eleanor egész idő alatt a kisujját sem mozdította –, Robert így szólt: – Gyere, drágám! Ideje lefeküdni. Eleanor azonban váratlanul azt felelte: – Menj csak nyugodtan. Beszélni akarok Annával. Anna és Robert meglepetten nézett egymásra. A férfi némán azt üzente: jobb lesz, ha maradsz. Anna Eleanorhoz fordult. – Regényíróként – kezdte Eleanor, rágyújtva egy újabb cigarettára –, hogy úgy mondjam, akaratom ellenére is kiváló megfigyelő vagyok. Semmi sem marad észrevétlen előttem. Sokkal többet láttam ezen a héten, mint sejtenéd. Robert halkan az ajtóhoz lopózott. Anna kezdett megneheztelni a férfira az iránta való kedvessége miatt, mert most már látta, hogy ez is csupán Robert alávetettségének része, amellyel Eleanort szolgálja. – Jó éjszakát! – kiáltotta hangosan a távozó férfi hátának. Eleanor nem vett tudomást a kis közjátékról. Megvárta, amíg Anna leül mellé az asztalhoz, és csak utána folytatta: – Drágám, eljött az ideje, hogy elhagyd Petert. Anna egy szót sem szólt. – Jól olvasok a gondolataidban? – kérdezte Eleanor. Barátnője óvatosan felelt: – Különös félelmet érzek… – Mitől félsz? – Nem vagyok benne biztos, hogy hátat akarok fordítani az eddigi életemnek. Hogy a bennem zajló változások véglegesek és visszafordíthatatlanok. Azt sem tudom, mennyi magabiztosság szorult belém, igazi magabiztosság, nem csak indulatos kitörések… – Sohasem voltál szerelmes Peterbe – vágott a szavába Eleanor, akinek a hangja most sokkal inkább emlékeztetett fiatalkori énjére. – Nem igaz? – Nem hiszem, hogy valaha is szerelmes lettem volna belé, de azt tudom,

hogy szerettem… Eleanor közelebb hajolt. – Egykor én is azt hittem, hogy szeretem Robertet. Elkeseredetten küzdöttem, hogy Oxfordban maradhassak, okosnak tartottam Robertet, aki hihetetlenül nagyra becsülte az eszméimet és a törekvéseimet. – Megfogta az asztalon árválkodó félig üres borosüveget, és töltött belőle egy keveset két pohárba, amelyek még langyosak voltak a mosogatástól. – Kiderült persze, hogy Robertnek egy csöpp esze sincs, és egyébként is itt maradhattam volna Oxfordban. A szolgai megalázkodása pedig az őrületbe kerget. – Kortyolt egyet a borból. – A fiúkkal kapcsolatban reménytelen, elképzelése sincs a fegyelemről, és amint felmerül egy döntéshelyzet, azonnal eltűnik az egyetem biztonságot jelentő falai közé, a kötelességeire hivatkozva. Szeretőként is csapnivaló, körülbelül annyi élvezetet jelent, mint egy régi lyukas zokni. Idióta módon kezeli a pénzt, őrjítő kapkodásba kezd, valahányszor megérkeznek a számlák. Tudod, Anna, a baj az, hogy mindeddig színleltem. Most már nem csak Oxfordban vagyok sikeres, országszerte ismert személyiség lettem, sőt még egy amerikai promóciós körútról is szó esett. Mindenkinek azt nyilatkoztam, újra meg újra, hogy minden téren sikeres vagyok. Fél szemem is odaadnám egy szeretőért, de hát ki fog engem megkörnyékezni, amikor köztudott, milyen tökéletes az életem? Ó, Anna! – sóhajtott Eleanor könnyes szemekkel, barátnője keze után nyúlva. – Ó, Anna! Milyen csodálatos, hogy itt vagy, hiszen te olyan sokat tudsz az emberi esendőség kínjairól. Sosem hittem volna, hogy egyszer még hálát adok az égnek az egyházhoz fűződő szoros kapcsolatodért. Hatalmas megkönnyebbülés, hogy van valaki, aki megért, akiben bízhatok. El sem tudod képzelni… Amikor Anna leszállt a hazafelé tartó vonatról, Patrick O’Sullivant pillantotta meg a peronon, aki az érkezésére várt. – Felajánlottam a szolgálataimat – magyarázta a férfi –, és nyertem. Én vállalkoztam a feladatra, és Elaine Dodswell, de az enyém lett a megtiszteltetés, mert azt nem ajánlottam fel, hogy Mrs. Eddoest is elfuvarozom a szakrendelésre az ízületi gyulladásai miatt. Bár ha elég hosszú ideig itt lakom, talán még az a nap is eljön egyszer. – De hol van Peter? – kérdezte Anna csodálkozva. – El van foglalva. Mit szokott művelni csütörtökönként? – Az változó – mondta Anna. Úton hazafelé megígérte magának, hogy nagylelkű és optimista hangulatban érkezik majd, szeretettel üdvözli Petert, és… – Minden rendben? Anna dacosan felszegte az állát. – Köszönöm, jól vagyok. Későn feküdtem, az utolsó este, igazi finálé… Eleanor csaknem hajnali háromig beszélt és zokogott megállás nélkül. Beszéd közben arra a döntésre jutott, hogy elhagyja Robertet, majd meggyőzte magát az ellenkezőjéről, aztán mégis a válás mellett határozott, hogy végre

őszinte alapokra helyezhesse az életét. Amikor megengedte, hogy Anna végre lefeküdhessen aludni, magához ölelte barátnőjét, és hálás köszönetet mondott, amiért Anna megvilágította számára, mit is kell tennie, és hogy ezzel a lépéssel nagyobb önbecsülést nyerhet, mint bármilyen önfeláldozással. Anna egész idő alatt szinte meg sem szólalt, és teljesen ködös volt számára, hogy Eleanor végül mire jutott magával, viszonozta az ölelést, azután elcsigázottan és álmatlanul feküdt az ágyán egészen addig, amíg Ptolemy fél nyolckor be nem rontott hozzá. Azzal a hírrel érkezett, hogy Eleanor beadta a derekát, és megengedte, hogy Anna kísérje el az iskolába, lévén ez az utolsó reggele náluk. Ptolemy nyomban kikötötte, hogy beszélgetésről szó sem lehet, mert el akarja mesélni a Száz legrosszabb vicc című gyűjteményből a legjobb vicceket. Anna fején átfutott a gondolat, hogy elmondhatná a liftbe szorult egresről szólót Patrick O’Sullivan-nek, de aztán úgy döntött, hogy inkább megtartja Florának. – Nem szeretnék hálátlan lenni – mondta Anna a kocsiba beszállva –, de azt hittem, maga nagyon elfoglalt ember. Végül is, ez egy kifejezetten családi ügy. Igazság szerint Ella felajánlotta, hogy eljön érte Patrick helyett, de a férfi azzal hárította el a segítségét, hogy bort is kell vásárolnia a városban. Az asszony hangjából maró gúny csöpögött, amikor így felelt: – Na, persze. Patrick becsukta Anna után a kocsiajtót, és ő is beszállt az autóba. – Ne legyen ilyen gyanakvó! – mondta, és beindította a motort. – Még csak most tanulom, hogyan kell rendes falusi lakosnak lenni. Ezzel a kis feladattal járulok hozzá, hogy úgy mondjam, a lelkészt támogató csapat munkájához. – Hogy micsoda? – Ezen a héten kezdődött. Nem tudom, kinek az ötlete volt. De mindannyian kaptunk egy felhívást, hogy vegyük ki részünket agyondolgozott lelkészünk és felesége megsegítéséből, amit leginkább úgy hívnak, hogy „világi közreműködés”. – Oldalvást Annára pillantott. – Én sem bánnék egy kis világi közreműködést – tette hozzá halkan. Anna már nem is figyelt a férfire. – Egy csapat? Múlt héten kezdődött? – Folyamatos duruzsolás, stréberkedés minden zugban és sarokban. Gondolom, hogy mire hazaérkezik, minden ragyogni fog a tisztaságtól, nem maradt semmi tennivalója. – Gyors pillantást vetett az asszonyra. – Tetszettek a virágaim? A konyhaasztalon egy mályvaszínű fokföldi ibolya várta, mellette kis üdvözlőkártyával. A kártyán a következő szavak álltak: „Isten hozta újra itthon! Celia, Elaine és a gyülekezeti csapat.” Egy barna boríték hátoldalán Petertől is talált egy üzenetet, miszerint fél egykor ér haza, és Celia hagyott valami ennivalót a hűtőben. Anna kinyitotta a hűtő ajtaját. Két adag színpompás saláta

csücsült két egymáshoz illő (nem a parókiából származó) tányéron, gondosan becsomagolva. Anna becsapta az ajtót. A konyha higiénikus tisztítószaga facsarta az orrát. A padló ragyogott; a mosogató csillogott. „Légy hálás!” – figyelmeztette magát Anna, fellángoló dühével birkózva. Felment az emeletre; a lépcsőt takaró szőnyeget tisztára kefélték. A hálószobát belengte a padlófényező és a hervadozó liliomok illata, amelyeket valaki friss vízzel teli vázába tett. Egy idegen – fortyant fel Annában újból a düh – vetette be az ágyukat; a takarót a legjobb szállodákra jellemző gonddal és precizitással simították a párnák alá, és az éjjeliszekrényen magasodó könyvkupacot szép oszlopba rendezték. Anna a fürdőszobába rohant. Minden csillogott-villogott. A fogkefék egy sziporkázó üvegpohárban álltak, a törülközők szabályos téglalapokba hajtva lógtak a tartókon. Az asszony leroskadt a kád szélére. Levegőt sem kapott, látva az arcátlanságot, a betolakodást, a rejtett bírálatot mindazzal kapcsolatban, amit eddig csinált, az egyházközségben tanúsított magatartásától kezdve a csapok fényesítéséig (vagy épp annak elmulasztásáig). Arra eszmélt, hogy egész testében reszket. Vajon ezek a láthatatlan kezek a fiókjait, a gyógyszeres szekrényét, az ágyneműit is feltúrták, levelek, nyugtatók és zavarba ejtő alsóneműk után kutatva? Bizonytalan léptekkel visszatántorgott a szobájába. A kisasztalt – ó, micsoda bűntudat gyötörte a fordítói munkája miatt, hogy hetekkel elmaradt a leadással, miközben a megbízója baljóslatúan hallgatott – diszkréten ugyan, de határozottan rendbe rakták. Bárki tette is, most már tudja, mint ahogyan azt is pontosan tudja, hogy mit szoktak olvasni. Új gondolat jutott az eszébe. Leroskadt az ágyra. Még ahhoz is túlságosan lesújtotta a felismerés, hogy örömet leljen a puha, kisimított takaró összegyűrésében. Peter valószínűleg nemcsak tudott róla, de még áldását is adta a birtokháborításra, engedélyezte, hogy idegen kezek hajtogassák össze a pizsamáját, súrolják ki a fogmosópoharát, rendezzék sorba feleségének kozmetikai szereit. Vajon kinek? Akkor megszólalt a csengő. Anna felállt az ágyról és lassan lement a földszintre. Kinyitotta az ajtót, és Elaine Dodswell állt vele szemben fehér csíkos, jádezöld szabadidőruhájában, és arca aggodalommal vegyes örömtől sugárzott. – Csak azért jöttem… Anna szélesebbre tárta az ajtót. – Jöjjön be! – Tudom, hogy csak most érkezett, láttam Patrick autóját. Csak annyit akartam mondani, hogy Isten hozta újra itthon. Sikerült kipihennie magát? – Nem – mondta Anna. Bevezette a vendéget a nappaliba. A bútorok mintha vigyázzban álltak volna. A párnák puhán, felrázva sorakoztak; egyetlen újságpapír sem hentergett sehol. Elaine csaknem suttogva így szólt:

– Jaj, Anna, annyira sajnálom… – Hálásnak kellene lennem – mondta Anna, akinek szíve meglágyult a másik asszony nyilvánvaló kétségbeesése láttán. – Annak kellene lennem, de… – Egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet. Én azt mondtam: végül is ez Anna otthona, de amikor Peter… – Hirtelen elhallgatott. Anna leült a kanapéra. Megveregette maga mellett a párnát, hogy Elaine is foglaljon helyet. – Celia volt? – A csapat. Az új gyülekezeti segélycsapat – válaszolta Elaine az igazsághoz híven. – És mi tennivalót hagyott nekem ez az új gyülekezeti csapat? – Anna – fogta most könyörgőre Elaine. – Csak aggódtunk. Ezt be kell látnia. Miután elvállalt egy munkát, ami, nos, méltatlan magához, azután folyton kimerültnek látszott, ráadásul el is kellett rejtenie a csalódását Peter miatt… Csak segíteni akartunk, meg akartuk mutatni, hogy megértjük, elvégre mi is nők vagyunk… Anna megfogta a kezét. – Tudom, és hiszek magának. Úgy gondolom, hogy maga kedves és jólelkű asszony, Elaine. De… és ez most durvának és hálátlannak fog hangzani… olyan kedvességre van szükségem, amit személy szerint nekem szánnak, nem fantáziátlan, sablonos fajtára, amilyet mások hajlandók adni. Érti, mit akarok mondani? – Nem – vágta rá Elaine, s elrántotta a kezét. – Hármunknak egész napunk ráment tegnap, sőt ma reggel még két óránk. Celia, én és Trish Pardoe együtt dolgoztunk a házon. Semmit sem mozdítottunk el. – Felpattant, majd úgy folytatta a mondandóját. Hangjából neheztelés áradt, mert Anna nem oszlatta el vigasztaló, megértő szavakkal az aggodalmait. – Peter nagyon is elégedett volt. Azt mondta, hogy évek óta nem volt ilyen tiszta a ház. Erre Anna is felállt. – És ha Colin mondaná ugyanezt a házukról, miután valakivel kitakaríttatta, pedig a takarítás egyébként a maga feladata? Mégis mit érezne? Elaine egy pillanatig némán bámult Annára. Arcát elöntötte a pír. – Sohasem mondaná ezt! – majdnem kiabált. – Nem volna rá oka! Olyan tisztán tartom az otthonomat, hogy a padlóról lehetne enni! – Azzal kirohant a házból. Anna és Peter néma csendben ebédelt együtt. Anna megállapította, hogy a férje sokkal jobban néz ki az ő egyheti távolléte után: korántsem volt olyan csontos, és még egy kis szín is költözött az arcába. Jó étvággyal megette Celia pompás salátáját, és megtörölte a száját a kis csipkés szélű szalvétával, amit az asszony figyelmesen odakészített az étel mellé. Anna kifújta az orrát a sajátjába. Mire Peter hazaérkezett, Anna szép csendben kitombolta magát a kertben, megmosta az arcát, és lelkileg felkészült, hogy nyugodtan, ám nem túl

barátságosan tudjon viselkedni. Peter valószínűleg hasonlóan érzett. Az asszony nem említette a ragyogóan tiszta parókiát, és a férfi sem célzott rá. Anna a gyülekezeti segélycsapatot sem hozta szóba, és nyilván Peter sem akarta felébreszteni az alvó oroszlánt. Inkább csak az unalmas, hétköznapi ügyekről számolt be, Anna pedig elmesélte neki Eleanor dilemmáit; egyikük sem kommentálta a másik mondanivalóját. Az ebéd végeztével Peter gyors csókot nyomott Anna arcára, azt mondta, örül, hogy újra otthon van, majd bejelentette, hogy indulnia kell Sneadbe. Halkan dudorászva ment ki a hátsó ajtón. Egészen vidámnak tűnt. TIZENEGYEDIK FEJEZET Miután Peter elment, Anna sietve elmosogatott, megfésülködött, előkereste azt az indiai orkándzsekit, amelyet Charlotte félredobott, mert egy hatvanas földanyára emlékeztette, azután kulcsra zárta a házat. Délután nem ment busz Loxfordból Woodborough-ba, így hát másfél mérföldet gyalogolt a főúthoz, ahol végre felszállhatott egy buszra. Jó néhány bevásárlószatyrot is hozott, mert azt mondta magának, hogy bevásárol a vacsorához, mielőtt Florát felveszi az iskolából, de a puha fedelű Ariel is nála volt – amit nem olvasott el –, mivel tudta jól, hogy valójában egyenesen a lelkészlakba viszik majd a lábai. Még magának sem vallotta be, amint a buszon ülve kinézett az ablakon a búzaés árpamezőkre, a sárgán ragyogó repceföldekre, miért is akar a lelkészlakba látogatni. Csupán megengedte magának azt a félórányi esztelen luxust, hogy olyan célt tűzzön ki maga elé, ami még örömet is okoz. A lelkészlakban Miss Lambe nyitott ajtót, szokása szerint most is csak résnyire, és ijedt egér módján pislogott fel Annára. Az asszony kissé lehajolt, és kedvesen Mr. Jonathan Byrne után érdeklődött. Miss Lambe szinte suttogva mondta, hogy Mr. Jonathan dolgozik, és késő délutánig nem is szabad zavarni. – Ebben az esetben – mondta Anna szomorúan –, volna szíves ezt átadni neki? Mondja, hogy visszahoztam. És nagyon köszönöm. Miss Lambe bólintott, majd villámgyorsan elvette a könyvet. Mögötte, a tágas hallban kinyílt egy ajtó, és Daniel Byrne kísért ki valakit a dolgozószobájából. Éppen így szólt: – Teljesen egyetértek önnel, de nem akarom ennyire tapintatosan intézni az ügyet, nehogy a végén bocsánatkérésnek tűnjön az egész. – Akkor észrevette Annát, és lelkesen üdvözölte: – Mrs. Bouverie! Micsoda kellemes meglepetés! Jöjjön csak be! – Csak egy könyvet hoztam vissza… – Nem tudna mégis beljebb lépni egy percre? Mrs. Bouverie, ez az úr az új metodista lelkész, itt Woodborough-ban. Ökumenikus megbeszélést folytattunk egy közös konfirmációs szertartásról. A metodista lelkész olyan arcot vágott, mint aki jobb szeretné, hogy megbeszélésük tárgya egyelőre szigorúan köztük maradna. Mereven biccentett Annának.

– Miss Lambe – fordult a házvezetőnőhöz Daniel –, készítene nekünk még egy kis kávét, kérem? – Melegen megrázta a lelkész kezét. – Igazán hasznos és tanulságos beszélgetés volt. Hálásan köszönöm, hogy meglátogatott. Amikor a bejárati ajtó becsukódott, Daniel megjegyezte Annának: – Jó ember, de olyan, mint aki nyársat nyelt. – Belekarolt az asszonyba. – Nagyon örülök, hogy újra látom. Jöjjön beljebb! Anna hagyta magát bevezetni Daniel dolgozószobájába, majd engedelmesen helyet foglalt egy megfakult, dohánybarna kordbársonnyal bevont karosszékben. Daniel láthatóan elemében volt, fontoskodva tett-vett körülötte, lepakolta a könyveket egy kis asztalkáról, hogy Anna rátehesse a csészéjét, papírlapokat gyömöszölt egy irattartóba, és közben fesztelenül csevegett. Kis ideig a metodizmusról beszélt, azután egy keresztény terápiás csoportról, amelynek vezetésére felkérték. – Mindannyian arról panaszkodtak, milyen elveszettnek érzik magukat, hogy nem tudják, merre halad az életük. Erre én azt mondtam nekik, mi volna, ha abból indulnánk ki, hogy az ember csak akkor lehet elveszett, ha nincs célja, de ha ők valóban keresztények, ahogyan állítják, akkor van célja az életüknek? – Később Miss Lambe-re terelődött a szó. – Igazán ritka kis madár, de az ártatlansága nekem súlyos felelősség. – Végül Daniel is leült Annával szemben. – Nos. Térjünk a tárgyra, és beszéljünk inkább magáról! – Talán meglehet, hogy én is olyan vagyok, mint a terápiás csoportja. – Van humora… Anna tekintetét a földre szegezte. – És egyfajta szégyenérzetem is. – Kedvesem… – Előrehajolt. Várt. Az asszony tétován folytatta: – Nagyon tartok attól, hogy önsajnálatnak hangzana. Az önsajnálat visszataszító. – Szerintem egyszerűen csak beszéljen! Anna felemelte a fejét. A férfi fejét oldalra hajtva őt fürkészte. Szeretett volna átvágni a szobán és az ölébe ülni; tekintete önkéntelenül is kitágult, elborzadva saját gondolatain. – Anna – szólt Daniel Byrne. – Koncentráljon! Az asszony csak hunyorgott, azután dőlni kezdett belőle a szó: – Egy hétig távol voltam, a barátnőmet látogattam meg Oxfordban. Felszabadulásnak kellett volna éreznem, ám valamiért mégsem volt az. Minden olyan idegen volt, és távoli. Ma reggel jöttem haza, tele jó szándékkal és új elhatározásokkal. De arra érkeztem, hogy egy újonnan alakult gyülekezeti segélycsapat, Peter hozzájárulásával, a padlástól a pincéig kisúrolta a házamat. Mindezt teljesen jó szándékkal, én mégis felháborítónak találtam. Mélységesen megbántódtam, el sem tudom mondani, mennyire, és közben tudom jól, hogy ezért minden kívülálló hálátlannak tart. – Egy pillanatra elhallgatott, vett egy mély lélegzetet, majd folytatta a szóáradatot. – Az a helyzet, hogy keresztényi

mivoltom, amit nekem bizonygatnak, csaknem megparancsolnak, nem igazán valósul meg a hétköznapjaimban. Jelentéktelenebb vagyok, nem csupán a férjemnél, hanem az egyházközség összes többi tagjánál is. Sőt nem is vagyok önálló személy, inkább csak valamiféle szerep, mégpedig egy meglehetősen magányos szerep. És amikor a szeretetre gondolok – Anna előrehajolt, egészen belemelegedve a beszédbe –, amiről persze tudom, hogy életbevágóan fontos, csak az jut eszembe, a gyermekeim iránti érzéseimet kivéve, hogy valójában felettébb egyhangú, elcsigázott és kötelességből fakadó érzelem. Nem mintha nem próbálkoznék, igenis próbálkozom, de aztán az eredmény hiányát, a teljes kudarcot még nehezebb elviselni. Időnként üvölteni szoktam az égre, mert szeretnék válaszokat kapni a kérdéseimre. – Anna elhallgatott, hirtelen megfordult a fejében, hogy talán túllőtt a célon. Óvatos Danielre nézett. A férfi arcán semmi változást nem látott. – Folytassa! – biztatta. Anne mélyet lélegzett. – Érzett már így valaha? – Természetesen. A lélek fekete éjszakája. – De gondolom azért, mert régen szerzetes volt… – Ha a szexre céloz – vette át Daniel fesztelenül a szót –, egyszerűen nem számított többé, amikor… és ez volt az oka is… sokkal fontosabb dolgok kezdték betölteni a helyét. Előtte azonban rendkívüli terhet jelentett. – Két kezét a tarkójára tette. – Az jutott eszembe, hogy talán össze van zavarodva a szeretettel kapcsolatban, Anna. Olyan keserves elszántsággal harcol és küszködik, üt és hárít, hogy már képtelen tisztán látni. De az isteni szeretet… ne fordítsa el a fejét… inkább arról szól, amit kapunk, nem pedig arról, amit adunk. Ettől annyira más, ösztönös, és ettől a legkönnyebb fajtája a szeretetnek. Az ajtó kinyílt, és Jonathan dugta be a fejét. Arca nyomban felragyogott. – Anna! – Nahát, ez aztán a tapintatlanság! Nem tudsz kopogni? – üdvözölte Daniel. Jonathan belépett. Farmernadrágot és egy hatalmas, sötétkék pulóvert viselt, haja kócosan szerteszét állt. – Arra az esetre, ha épp egy kis kóristafiú van itt? – kérdezte. Daniel nem törődött a szurkálódással. Annához fordult. – Csodálom a bátorságát. Nagy tévedésben vannak, akik azt hiszik, hogy a látványos bátorság az igazi bátorság. A bátorság legnemesebb formája az, amikor az ember kitartóan szembeszáll ezekkel a gyakran egészen kicsi, napi támadásokkal a lélek ellen. Jonathan leült Anna mellé. – Csatlakozhatok? Anna a férfire nézett. A szeme csillogott. Egyszerre elégedettség töltötte el a szívét, amint együtt ülhetett a Byrne fivérekkel ebben a kopottas, kissé rendetlen, ám otthonos szobában; olyan boldogságot érzett, amelyről nehéz volt

lemondani. – El kell mennem Floráért – mondta szomorúan. – Szívesen elviszem magukat Loxfordba – ajánlotta fel Jonathan. – A busz… – Nem – tiltakozott Jonathan hevesen. – Szó sem lehet róla. Ne ellenkezzen már folyton! Ne legyen olyan hihetetlenül nehézkes! – Anna nem nehézkes – vetette ellen Daniel. – Tudom én. Hát persze, hogy tudom. Bájos teremtés. – Hagyják abba! – kérte Anna. – Azonnal hagyják abba! – Már nevetett. Daniel felállt. – Csak nyújtsa ki a poharát – mondta Annának. – Csak nyújtsa ki, és hagyja, hogy feltöltsék! – Például engedje, hogy hazavigyem… – Csak akkor, ha Anna valóban ezt akarja. – Akarja? – fordult Jonathan az asszonyhoz. Anna bólintott. – Nagyszerű – örvendezett a férfi. – Megyek is, megkeresem a kulcsot. Amikor Jonathan elment, Anna ismét Danielhez fordult. – Eddig azt hittem, az érettség és a kegyelem előfeltétele, hogy az ember kemény legyen önmagával, legalább olyan kemény, amilyen nagylelkű mindenki mással. Daniel az asszony vállára tette a kezét. – Az egész egy megállapodás, kétoldalú üzlet, ha csak emberekről van szó. Ez tesz minket gyarlóvá, földhöz ragadttá. De most próbáljon meg Istentől kapni egy keveset. Engedje el magát a kegyelmében. És kis idő múlva újra leülünk beszélgetni. – Elhúzódott és az íróasztalához lépett. – Tudja, nem vagyunk egyformák. Mindenkinek másra van szüksége, más-más üzenetet hall meg a fülünk. – Rövid szünetet tartott, azután halkan folytatta. – Sokan egyszerűen képtelenek gazdag életet élni, bármilyen értelemben. Maga nem olyan. Könnyű megvédeni egy várat, amelyet sosem vesznek ostrom alá. Ne féljen! És már meg is érkezett a sofőrje. Különös volt az út hazafelé. Flora angolórán elkezdett írni egy kis színdarabot, és olyannyira belemerült a második jelenetbe (az árva hősnő találkozik egy titokzatos, köpönyeges idegennel), hogy magától bevette magát a kocsi hátsó ülésére, és egész úton őrült iramban rótta a sorokat a füzetébe. Jonathannek sikerült a kislány kedvében járnia, amikor komolyan megjegyezte: „Ó, a második jelenet! Hát persze. A második jelenet közismerten a legnehezebb rész.” Flora erre elismerően bólintott. A hátsó ülésről megszemlélte a férfi fejét, és azon gondolkodott, hogy vajon megfelelő modell volna-e a történetben szereplő idegenhez, miután köpönyegét levetve felfedi titokzatos kilétét. Többnyire Jonathan beszélt. Ügyesebben vezetett, mint Daniel, ösztönös könnyedséggel, ami lehetővé tette, hogy közben kedvére cseveghessen. Hevesen és folyékonyan beszélt, főként az érzelmekről, arról, hogy miként teszik tönkre,

vagy miként változtatják igazi emberré a férfiakat és a nőket az érzéseik, amitől azután másokat is képesek lesznek megérteni. Elmondta Annának, hogy Stendhal szerint az embernek bele kell néznie a saját szívébe, hogy felfedezze, kicsoda valójában. Azt is kifejtette, hogy az irodalom egyik fő üzenete, hogy az erős érzelmek szorításában minden más fényben látszik, és éppen ezért veszedelmes a szenvedély, ugyanakkor csodálatos is. Anna hallgatott. Egyszerűen hátradőlt az ülésen, figyelte, amint a táj elsuhan mellettük, és hallgatott. Nem volt rá semmi szükség, hogy megszólaljon. – Mind háttérbe szorítjuk az érzéseinket a túl sok gondolkodással. Félünk az érzelmeinktől, mert önkényesek és megfoghatatlanok. Gyakran éppen az irodalom teszi érthetővé számunkra saját érzelemvilágunkat. Szükségünk van rá, hogy belássuk: valójában a reakcióink azokra a dolgokra, amelyekre van befolyásunk, és amelyekre nincs, formálják az életünket. Az utazás túl hamar ért véget Anna számára; tekintete aggodalommal követte a falu főterének tovatűnő zöldjét az ablakon át. – Nagyon kedves magától – mondta. – Tegyen csak ki minket a templomnál! Az autó megállt. – Tudja, rettenetesen fontos, hogy életben maradjunk – mondta Jonathan. Azzal minden figyelmeztetés nélkül megfogta Anna kezét, és megcsókolta. Később Flora megkérdezte: – Miért csinálta? – Mert nagyon kényelmetlen kezet rázni egy kocsiban, ahol egymás mellett ülnek az emberek (Ügyes! Fürge észjárásra vall.) – De hát ezt nem lehetne – mondta Flora – egy férfivel megtenni! – Én azonban nem vagyok férfi. Flora elgondolkodva végigmérte. A második jelenet végén a titokzatos idegen esetleg kesztyűs kezébe foghatná a hősnő apró kacsóját, hogy megcsókolja. – Nekem mondod – hangzott a kislány válasza. *** A woodborough-i lelkészlakban Jonathan minden lelkesedés nélkül nézegette a tányérján lévő, nem éppen étvágygerjesztő sertéspástétomot. – Megkérdezhetem, miért jött hozzád Anna ma délután? – Nem igazán. – Talán mert el akarta mondani neked, hogy már nem szereti a férjét, és megkérdezte, mitévő legyen ez ügyben? – Ha úgyis tudod, miért keresett fel – mondta Daniel, letéve a kést és a villát –, akkor miért kérdezed? Az este szigorúan udvarias hangulatban telt. Luke nagyon is élvezte a

Woodborough-ban töltött egy hetet, és irigykedve hallgatta Anna beszámolóját Eleanor fiainak életéről Oxford féktelen paradicsomában. Flora a színdarabjáról tartott kiselőadást – „tragédia, így a vége természetesen borzalmas lesz” –, Anna és Peter pedig szándékosan kerülte egymás tekintetét. A vacsora után Peter felajánlotta, hogy elmosogat, de megszólalt a telefon, és egy fiatal nő Church Endből azt mondta, hogy az apja délután meghalt, és most nem tud mit kezdeni az anyjával. Peter letette hát kezéből a mosogatószivacsot, felvette a kabátját, és elment. Luke és Anna mosogatott helyette; a fiú megérezte, hogy anyja éppolyan kevéssé örül a hazatérésnek, mint ő maga, de Luke nem akarta, hogy ez legyen a helyzet, ezért egy szót sem szólt. Anna viszont beszámolt neki arról, hogy amikor hazaért, a saját otthona helyett egy csillogó-villogó, tisztára súrolt házat talált. – Minden lében kanál vén tehenek. Az én szobám legalább kifogott rajtuk! – jegyezte meg Luke, amin jót nevettek. Azután Luke folytatta. – Kétszáznyolcvan fontot sikerült eddig összeszednem Indiára. – Nagyszerű! Ügyes vagy – dicsérte Anna. A fiú bólintott, de abban a pillanatban megszólalt az ajtócsengő. Elaine Dodswell csengetett, karjában egy nagy rakás májusi gyülekezeti magazinnal. Luke kíváncsian nézte, mit akar velük. Elaine kapkodva hadarta: – Volnál szíves átadni ezeket az édesanyádnak? Arra gondoltunk, hogy talán… Úgy értem, tudjuk, hogy Anna maga szereti ezt intézni, ezért azt gondoltuk… – Az asszony elhallgatott. – Rendben – felelte Luke kis idő múltán. – Ha ezt akarja. – Átvette a magazinokat. Elaine pár lépést hátrált. – Mondd neki… – Luke türelmesen várt. – Mondd meg anyádnak, hogy itt jártam – kérte az asszony. – És nincs harag. – Azzal sarkon fordult és sietős léptekkel távozott. Luke becsukta az ajtót, majd visszament a konyhába. – Mi van a kezedben? – Találd ki! – Ki hozta őket? – Elaine Mittudoménkicsoda. Abból a házból, amelyiken a gusztustalan békák vannak. Azt üzeni, hogy szent a béke. Anna leroskadt egy székre. – Tudod, szerintem tényleg azt hiszik, hogy a magazinkihordás visszalökésével valamiképpen újra értelmet adnak az életemnek. – Akkor ne csináld! – Muszáj – sóhajtotta Anna. Luke attól tartott, hogy mindjárt sírva fakad. – Kénytelen vagyok. Sarokba szorítottam magam. Három nappal később, a kora esti órákban, amikor Anna éppen bedobott egy összehajtott magazint a régi parókia bronz levelesládájába, egyszer csak feltárult az ajtó.

– Jöjjön be! – mondta Patrick. Anna a fejét rázta. – Köszönöm, de nem lehet… – Csak egy pillanatra. A fiáról szeretnék beszélni. – Luke-ról? Miért, talán valamit… – Ne ijedjen meg! Luke fantasztikus, valódi kincs. Nincs semmi baj. Csak van egy tervem. Anna kissé gyanakvóan követte a férfit a hallba. – Jöjjön beljebb, foglaljon helyet! – Patrick beinvitálta a szobába, ahol a múltkor brandyt ittak. A hatalmas, párnázott karosszékek most is csábítón hívogatták. Anna szívesen leült volna az egyikbe. – Kér egy italt? – Nem, köszönöm. – Akkor fogadjon el egy kis tonikot! Miért viselkedik úgy velem, mintha én volnék Kékszakáll? Anna nem akarta még azzal is bátorítani a férfit, hogy bevallja, minden beszélgetésük elején pattogni kezdtek a szikrák, ezért kimérten csak annyit mondott: – Úgy viselkedem magával is, mint mindenki mással. Patrick méltatlankodva felmordult. Tonikot töltött egy extravagáns kristálypohárba, tett bele egy kis jeget és citromot is. – Tehát Luke. – Átnyújtotta a poharat Annának. – Igen? – Segíteni akarok neki. – Azt gondolom, hogy máris sokat… – Nem. Sokkal többet akarok. Szeretnék jobban besegíteni ebbe a félelmetes utazásba, amelyet nyárra terveznek. Segítenék nekik, hogy megbízható járműbe öljék a pénzüket és így tovább, azután pedig, ha maga beleegyezik, támogatnám Luke-ot az élete következő szakaszában is, segítenék kiválasztani a megfelelő művészeti iskolát, meg ilyesmi. – Egy pártfogó – jegyezte meg Anna irtózva. – Ha úgy tetszik. Miért számít? Gazdag vagyok, gyermektelen, és kedvelem Luke-ot. Semmi sötét szándék nincs bennem. Az asszony hátrasimította a haját. – Ne haragudjon! Udvariatlan voltam, és goromba. Rendkívül kedves magától, hogy segíteni szeretne, és hát az ég is tudja, mekkora szüksége van Luke-nak egy olyan védangyalra, mint maga. Elmondom Peternek, és azután… azután talán bővebben is beszélhetnénk róla. – Anna – mondta Patrick. – Tényleg őszintén segíteni akarok a fiának. De be kell vallanom, bármit megtennék ezen a földön, csak hogy kicsit többet beszélhessek magával. Anna döbbenten meredt a férfire. Patrick ivott egy kortyot az italából, majd letette a poharat a tálcára, az üvegek mellé. Néhány lépéssel átvágott a

szobán, kivette a poharat Anna kezéből, letette az asztalra, azután a karjába kapta az asszonyt és megcsókolta. Keményen és igen nagy szakértelemmel. Anna, akit Peteren kívül húsz éve nem csókolt meg más férfi, sőt már kezdte úgy érezni, hogy valamiféle egészségügyi karanténban van, most annyira megdöbbent, hogy először nem tett semmit. Egyszerűen csak állt Patrick ölelő karjában. Pár pillanattal később elfogta a pánik; nem a felháborodás szülte méltatlankodás miatt, amiért megcsókolták, hanem a kétségbeeséstől, hogy egyáltalán nincs ellenére. Felemelte a karját, és ellökte magától a férfit. – Most nyugodtan rám förmedhet – nevetett Patrick. – „Hogy merészeli!” Az asszony hátrált, és a könnyeivel küszködött. – De én nem akarom, hogy elcsábítson! – Tudja, az előbb egy pillanatig meg mertem volna esküdni, hogy ezt akarja – mondta a férfi. Anna az ajtóhoz rohant. Patrick utánalépett, és megragadta a csuklóját. – Ne menjen el! – Gyűlölöm azt a feltételezést – kiáltotta Anna szikrázó szemekkel –, hogy könnyű préda vagyok. Valamiféle bebörtönzött ártatlan teremtés, aki még hálás is, hogy kiszabadítják. Maga egy ostoba, arrogáns, érzéketlen fráter! – Kirántotta csuklóját a szorításból. Fájt. Védelmezőn a másik kezébe fogta. – Csak mert tapasztalatlan vagyok – dühöngött tovább –, még nem vagyok híján a józan észnek. Nem vagyok bolond! – Azzal felrántotta az ajtót és kiviharzott a házból, hangosan becsapva maga mögött a bejárati ajtót. Patrick lassan kisétált utána a hallba. Ella is előbukkant a konyhából, kezében az edényfogó kesztyűvel. Sokatmondón nézett Patrickre. Szavak nélkül is a tudtára adta, hogy örül, amiért a férfi végre emberére akadt. Anélkül hogy a pillantást viszonozta volna, Patrick így válaszolt: – Még nincs vége. TIZENKETTEDIK FEJEZET A technikum fiúmosdójában, egymás mellett állva a piszoárnál, Luke elmondta Barnabynak, hogy otthon mostanában igen fura a hangulat. Barnaby, aki mindig is több fura dolog után sóvárgott, mint amennyit anyja rendszeretete el tudott viselni, megkérdezte, milyen értelemben. Luke, miután megrázta magát és felhúzta a cipzárját, azt felelte, hogy alattomos. – Alattomos? – értetlenkedett Barnaby. – Úgy érted, zaklatás? Nem, rázta meg Luke a fejét, nem zaklatásról volt szó, őt aztán végképp nem zaklatta senki. Inkább csak a levegőben volt valami; a családban senki sem mondta ki azt, ami a szívét nyomta, a szülei állandóan úgy tettek, mintha a másik nem is létezne. Barnaby kis ideig eltöprengett a dolgon, majd hirtelen elveszítette az érdeklődését. – Kérsz egy cigit?

Később a buszon, úton Loxford felé, Luke gondolatai visszatértek a témához. Nem volt meglepve, mert az esze, mostanában különösen, folyton az otthoni feszült helyzet vagy a szex körül forgott. Általában a szex győzött. Luke egyrészt elborzadva, másrészt megigézve észlelte, valójában mennyit mereng rajta, mennyire vágyik rá, és mennyire retteg az egésztől. Többnyire elképzelni sem tudta, miként fog történni az első alkalommal, de úgy érezte, hogy ha erre a bizonyos első alkalomra nem kerül sor mielőbb, valószínűleg felrobban. Ez az állapot hirtelen csapott le rá, mint derült égből a villám, és teljesen a hatalmába kerítette. Folyton erekciója támadt, minden előzetes figyelmeztetés nélkül, és kissé brutális ábrándokat szövögetett egy lánnyal kapcsolatban, akivel együtt járt művészettörténet-órára. Alisonnak hosszú, vörös haja volt; a szeme úgy villogott, akár egy macskáé. Az a hír járta, hogy tizenöt éves kora óta váltogatja a pasijait, ágyról ágyra járva. Luke képzelete folyton a körül kalandozott, amit a lány már tudhatott, ő viszont nem. A hatalom, amely ezzel a tudással Alison kezében volt, olyan izgalommal töltötte el, hogy szinte beleszédült. Elviselhetetlen volt számára minden egyes délután, hogy el kell hagynia Woodborough-t, ahol Alison lakott, és esténként együtt lógott Barnabyval és egy csapat másik sráccal. Ehhez járult még a parókián uralkodó pocsék hangulat, és Luke néha már azt hitte, nem bírja tovább. S mégis… Luke gondolatainak mélyén ott suttogott egy vissza-visszatérő, baljós hang az anyjával kapcsolatban. Amióta az asszony Oxfordból hazatért, zárkózott lett, titok lengte körül, ám ez a titok nem volt olyan izgató, mint Alison, csak valami szomorú dolog, mintha valami eltört, végleg tönkrement volna. Luke nem mert rákérdezni, mert erős kétségei voltak, hogy elbírná-e, ha az anyja a bizalmába avatná, a bánatos arc azonban nyugtalanította, és szánalmat ébresztett a szívében. Lelkiismerete hazahajtotta a fiút, majd tehetetlensége és zaklatottsága ismét elüldözte a régi parókiába, hogy lenyírja a gyep szélét, lemossa Patrick autóját, elgereblyézze a kavicsot, és hogy érezze, ahogyan mindig is érezte, Patrick gazdagságának és biztonságának gyógyító erejét. Amikor a busz Loxfordba ért, Luke úgy érezte, hogy még nem tudna szembenézni a parókiában uralkodó feszültséggel. A tér túlsó végén szállt le, ahol az öreg Mr. Biddle nyomban ostrom alá is vette veteményesének kerítése mögül. – Ide, legény! – kiáltotta Mr. Biddle. Közelebb intette magához a fiút. Az öreg télen-nyáron sapkát viselt, hozzá laza, kinyúlt kabátot, kezén a körme állandóan piszkos volt, éles, vidéki szeme ravaszul csillogott. – Mi a helyzet a fickóval? – érdeklődött ravasz kíváncsisággal. – Kivel? – kérdezett vissza Luke értetlenül. Mr. Biddle megragadta Luke kabátjának ujját. A régi parókiára mutogatott. – Hát ott, na, azzal a fickóval. O’Sullivannel. Fehérnépet is szokott hozni a házába? – Állandóan.

Az öreg jóízűen megnyalta a száját. – Londoni fehérnépet, mi? Luke bólintott. – Hastáncosnőket. – Atyavilág! – álmélkodott Mr. Biddle. Elengedte Luke karját. Kihúzta magát nagy büszkén, és közben szélesen mosolygott. – A háborúban… – kezdte volna a mondókáját. – Máris késésben vagyok – vágott Luke az öreg szavába. – Tudja, most is már dolgoznom kellene nála. A krumplit kell kiásnom. – A krumplit? – kérdezte Mr. Biddle. Halkan felnevetett. Luke nem akarta tudni, Alisonról szőtt titkos álmai ellenére sem, milyen emlékeket idézett a krumpli az öreg fejében. – Mennem kell – közölte. Mr. Biddle bólintott. Hátrált egy lépést, tekintete hirtelen elhomályosult. Hastáncos nők! Annak idején Kairóban, 1942-ben, egyszer felajánlottak neki egy kislányt, nem lehetett több tízévesnél. Húsz évig eszébe sem jutott; azt kívánta, bárcsak ne emlékezett volna rá most sem. Hunyorogva fürkészte a fiút. – Aztán vigyázz magadra! – Hangja kissé megremegett. – Vigyázz magadra nagyon annál az O’Sullivannél! A pénznek igenis szaga van; sose bízz benne! Luke szapora léptekkel átvágott a füvön, azt remélve, hogy céltudatossága mindenki mást eltántorít attól, hogy megszólítsa. Igazság szerint Patrick nem kérte, hogy aznap átmenjen, ám mivel mindig akadt tennivaló a ház körül, Luke úgy gondolta, nem számít. Szokása szerint megkerülte a házat, egyenesen a konyhaajtóhoz ment, és bekopogott. Senki sem válaszolt. Luke óvatosan benyitott. A konyha üres volt, tiszta, és friss sütemény illata szállt a levegőben. Egy sor vekni állt az asztalra helyezett rácson. Ella már tökéletesen elsajátította a kenyérsütés tudományát, sőt legnagyobb elégedettségére a helybéli asszonyok gyakran követelték is, hogy tanúságot tegyen róla. Luke szájában összefutott a nyál a látványra. Átsétált a konyhán, majd bekopogott Ella nappalijának ajtaján. Semmi válasz. Kinyitotta az ajtót. A konyhához hasonlóan a szoba is elhagyatott volt, és rendezett. Luke visszament a konyhán keresztül az előtérbe, és kis ideig hallgatózott. A házban teljes csend honolt, ám valaki bizonyára mégis itthon volt, hiszen a hátsó ajtó nem volt kulcsra zárva. Halkan bekopogott Patrick dolgozószobájának ajtaján. Csend volt, azután Patrick kikiáltott, szinte oda sem figyelve. – Szabad! Luke bedugta a fejét az ajtón. Patrick terebélyes íróasztala mögött ült, valamit írt. Ez már önmagában rendkívül különös volt. Patrick sosem írt kézzel, legfeljebb aláírta a hivatalos papírjait. Most azonban úgy tünt, hogy levelet ír, szabályos, rendezett sorokat a hófehér, fejléces papírra, amelyre a régi parókia címét is rányomtatta. Láthatóan meglepte Luke felbukkanása, mintha a fiú

felébresztette volna. – Luke! – Bocsánat – szabadkozott Luke. – Csak arra gondoltam, megkérdezem, szüksége van-e valamire? – Ma szerda van. – Tudom. Csak eszembe jutott… – Nem – válaszolta Patrick. – Nem. Ma nincs semmi tennivaló. Holnap, szokás szerint. – Azzal ismét a félig teleírt lapra figyelt, feszülten koncentrált, hogy folytatni tudja az írást. – Ne haragudjon! – motyogta Luke. Visszahúzta a fejét, és becsukta az ajtót. Patrick még csak el sem mosolyodott. Nem maradt más hátra, mint hazamenni. Csak az apja volt otthon. Flora átment teára a Maxwell családhoz, amit a kislány nagyon élvezett, mert tisztában volt azzal, hogy társasága színt és bájt varázsol fantáziátlan életükbe. Anna pedig a Brownies lányok gyülésére ment, mondta Peter. – De hát anya nem szokott arra elmenni. – Trish Pardoe megbetegedett. Anyád felajánlotta, hogy helyettesíti. Hirtelen gyerekes önsajnálat lett úrrá a fiún. Azt akarta, hogy az anyja otthon legyen, mint ahogyan azt is szerette volna, ha Patrick örömmel fogadja. – Éhes vagyok – mondta. – Éhen halok… Peter a fiára nézett. – Tudod, hol találod a kenyeret. Luke morcos volt, és dacos. Peter úgy érezte, mint mostanában igen sokszor, hogy túlságosan fáradt, nincs elég ereje a gyerekeihez. Olyannyira kimerítette lelkének belső üressége, az állandó színjáték, a nyugalom és magabiztosság mímelése, hogy már nem is maradt belőle semmi. Sohasem tudta igazán, hogyan beszélgessen Luke-kal, a fia nevelése idővel teljes mértékben Anna feladata lett. Luke valójában untatta; untatta a fiú kora, az éretlensége, apátiájának és makacsságának idegtépő keveréke. Flora szerencsére sokkal élénkebb természetű volt, és még mindig gyermek. – Készíts magadnak egy szendvicset – javasolta a fiának. Igyekezett segítőkésznek mutatkozni. Luke felsóhajtott. Hagyta a táskáját hangos koppanással a földre esni. Szeretett volna felrobbanni, beleöklözni valamibe – a falba, a nappali csukott ajtajába, apja arcába. Orra alatt motyogva sarkon fordult és beoldalgott a konyhába, készített magának egy szendvicset, de már nem vette a fáradságot, hogy el is pakoljon; a kenyeret a szekrényen, a kést a vajban hagyta. Azután felment az emeletre, bezárkózott a szobájába, és olyan hangosra állította a zenét, hogy odalent a dolgozószobában táncot jártak a tárgyak Peter asztalán, és megremegtek a bútorok. Peter, aki egy cikket írt volna az egyházmegye magazinjába – Az Egyház a kilencvenes években címmel –, két kezét az arcába

temette, és teljesen kétségbeesett. Két nappal később Anna egy merev, fehér borítékra bukkant az egyik gumicsizmájában. Hosszú, sima boríték volt, a tetején fekete tintával a neve állt: „Anna”. Magával vitte a kertbe, ahol a száraz ruhát akarta leszedni a kötélről, majd ki is nyitotta, néhány lepedő, két törülköző és egy karing jótékony takarásában. Egy levél lapult benne. „Anna! Azért írom ezeket a sorokat, mert tudom, sohasem engedné, hogy beszéljek. Eldöntötte magában, hogy lelkiismeretlen gazember vagyok, hogy szórakozom, és a csábítás számomra puszta játék. Mélységesen téved. Szándékaim őszinték.” Az őszinte szó alá volt húzva. Anna szája tátva maradt a döbbenettől. Egy igazi szerelmeslevelet tartott a kezében. Egy szerelmeslevelet! Hihetetlen! Már az is elképesztő volt – bár nem olyan váratlan, amint azt magának bevallotta, szigorúan ragaszkodva az igazsághoz –, hogy megcsókolta egy idegen férfi. Egy levél azonban még kezelhetetlenebb, mert azt, ami egyébként csak egy őrült pillanat volt, egy őrült helyzetté változtatja. „Azzal vádol – írta Patrick –, hogy ki akarom szabadítani a börtönéből. Ez csak természetes. Hát persze, hiszen nagyra becsülöm és szerelmes vagyok magába (szerelmes belém, ámuldozott Anna, szerelmes belém. Jóságos ég! Mi történik itt?). Ezért akarom kimenteni abból az életből, amelyben sem megbecsülést, sem megelégedést nem kap. Ha nem volna ennyire elszánt, hogy széltoló gazemberként félresöpörjön, belátná, hogy a szándékaim nemesek, nem aljasak vagy leereszkedők. Szeretném elhalmozni ruhákkal, könyvekkel és utazásokkal. Kényelmet akarok biztosítani magának, akár még fényüzést is. Olyan emberek közé szeretném vinni, akik értékelni fogják – nem mint a tulajdonomat, hanem mert látni sem bírom, ahogyan itt elvesztegeti az életét. Nem csupán emberként, hanem asszonyként is.” A levél aláírásaként csak egyszerüen „Patrick” szerepelt. Anna összehajtogatta a lapot, visszacsúsztatta a borítékba, majd az egészet a zsebébe rejtette. Pár csepp eső hullott az égből, a zivatar hírnökei. Anna gyors mozdulatokkal lekapkodta a szárítókötélről a ruhákat. Hálás volt bármilyen tennivalóért, ami lecsillapíthatta kitörni készülő hisztériáját. Egy ember, akit alig ismerek, háborgott magában, fogai közé szorítva a csipeszeket, miközben éppen egy lepedőt hajtogatott össze, egy csaknem ismeretlen férfi arra kér, hagyjam el Petert és menjek vele, hogy elhalmozhasson csillogással és társasággal. Ez badarság. Nem csupán badarság, ostoba és röhejes; ilyesmi nem történik a való életben. Ez csak tündérmese. Sőt lehet, hogy visszataszító tréfa. Megérintette a zsebét. Eszébe jutottak Patrick karosszékei, a szőnyegek és üvegek, a férfi haja, ruhái és hangja, és amint Anna konyhájában nekiszegezte a kérdést: „Mi az ördögöt keres ezen a helyen egy magafajta asszony?” Ha ez a kísértés, gondolta Anna, ösztönösen magához szorítva Peter karingét, akkor ez éppoly körmönfont és ravasz, mint egy vörös posztót látó bika. Mégis, milyen csábító szirénhangja

van. Mindazt, ami most az övé, felcserélhetné arra, ami az övé lehetne! Elpirult szégyenében. – Sohasem szabad, feddte meg magát szigorúan, alábecsülnöd, ami a tiéd! Végzetes hiba volna. Ez a fajta gondolkodásmód elsorvasztja a lelket. De, jaj… A konyhában Luke Barnabyval társalgott a telefonban. Amikor Anna belépett a házba, a fiú suttogóra fogta a hangját. Már várta anyja megjegyzését, hogy ne beszéljen túl sokáig – az egyházközség csak a számla felét állta, amint azt már épp elégszer hallotta –, ám Anna egy szót sem szólt. Mintha észre sem vette volna a fiát, álmodozva letette a ruháskosarat az asztalra, majd elővette a vízforralót, hogy feltöltse. Luke döbbenten figyelte. Az asszony egy indiai szoknyát viselt, amelyet Laurától kapott, rőtszínü pamutból volt, nagy zsebekkel, a szélén sötétebb barna hímzéssel. Valami kilógott az egyik zsebéből, egy fehér, téglalap alakú dolog. Anna visszafordult a mosogatótól. Luke akkor döbbent rá, hogy egy boríték kandikál ki titkos rejtekéből. Maga sem tudta az okát, de hirtelen borzalmasan érezte magát; felfordult a gyomra, testét ellepte a hideg verejték. – Aha – nyögte Barnabynak a telefonba, erősen markolva a kagylót. – Persze. Ellának nyugtalan éjszakái voltak. Mivel szívesen büszkélkedett önfegyelmével és hatékonyságával, ez a körülmény már önmagában is igen bosszantó volt (amikor az ember lánya az ágyában fekszik, egyetlen tennivalója lenne, az alvás), az aggodalom azonban lehetetlenné tette. Az évek során már hozzászokott Patrick kényes kapcsolataihoz, amelyeket az asszony csak „slamasztikáknak” nevezett. Ella gyorsan tanult. Kezdetben talán nem nyerte el tetszését a falusi élet, ám mivel a jövő előreláthatólag ide kötötte, úgy határozott, hogy elfogadja. Nem telt sok időbe, hogy felismerje: ami Fulhamben vagy Notting Hill Gate környékén észrevétlenül folyhat, egy Loxfordhoz hasonló helyen nyomban napvilágra kerül. Ella szerint csupán napok kérdése volt, hogy mind az öt faluban tudomást szerezzenek a hírről, miszerint Patrick O’Sullivan a lelkész feleségét ostromolja. Ella időközben barátokra is talált. Celia Hooperben, Sheila Vinsonban és Elaine Dodswellben meglelte ugyanazt a gyakorlatias szellemet, amelyet saját személyében is nagyra értékelt. Együtt osztoztak továbbá enyhe, ám igen kitartó neheztelésükben a felsőbb osztályok iránt, amelyeket a Mayhew és Richardson család, illetve Miss Dunstable képviselt. Patrick természetesen kivételt képezett eme társadalmi megvetés alól, mivel agglegény volt, megközelíthető, és maga kereste meg a vagyonát, nem is olyan régen. A négy asszony között folyó társalgás rendszerint éppen csak súrolta a rosszindulatú szurkálódás határát. Minden bizalmas újságot megosztottak egymással, ám Ella tudta, hogy Patrick jelenlegi kalandját bölcsebb, ha megtartja magának. Ez nehéz feladat volt újdonsült barátainak társaságában. Nem az zaklatta fel Ellát, hogy Patrick óriási botrányt készül kavarni a

faluban, hanem hogy Anna Bouverie talán még a segítségére is lesz benne. Ella teljes mértékben osztotta új barátnőinek véleményét, hogy Anna nem látja el kellőképpen a feladatait, és különös, szinte felsőbbséges magatartása egyenesen vétekszámba megy. A vidéki egyházközségek, ebben mind egyetértettek, nagyban különböznek a városiaktól, a lelkészfeleségek többsége igenis hálás volna, ha egy olyan békés és barátságos helyen élhetne, mint amilyen Loxford. Ella úgy vélte, hogy Anna munkája az áruházban színtiszta exhibicionizmusnak minősül. A házvezetőnő attól tartott, hogy Anna éppen emiatt lelné kedvét a Patrickkel folytatott viszonyban is. Mindez kétségkívül összeillett azzal az iszonyatos, lila színű kabáttal. S persze ott volt még Luke is. Ella nem szerette a kamasz fiúkat, de Luke-ot őszintén megkedvelte. Bármilyen hibákat követett is el Anna más téren, a fiával jó munkát végzett. Kiváló volt a modora, keményen dolgozott, és imádta az anyját. Ella azzal mutatta ki jóindulatát, hogy ugyanúgy bánt a fiúval is, mint Patrickkel, és persze lelkesen etette. Luke szüntelenül habzsolt. Igazi öröm volt nézni, állapította meg Ella, amint az ízletes kenyérszeletek és sütemények eltüntek Luke bendőjében. Komoly aggodalmat érzett a fiúért, amikor Patrickre és Anna Bouverie-re gondolt. Semmit sem ért volna el, ha Patrickhez fordul. A férfi természetesen tisztában volt azzal, hogy Ella ostobának és helytelennek tartja a viselkedését. Patrick ugyanis meg volt győződve róla, hogy ezúttal valóban szerelmes, és szokása szerint elszánta magát, hogy igenis győzni fog. Ella nem fenyegethette semmivel. Ha azt mondja neki, hogy felmond, a férfi egyszerüen felhívja az egyik ügynökséget és kér egy ideiglenes házvezetőnőt. Egyik nap végül, amikor letette Patrick elé a reggelijét, Ella így szólt: – Ha már nincs elég józan ítélőképessége, hogy magára gondoljon, legalább szegény fiúra legyen tekintettel. Patrick a megszokott barátságos modorában felelt, amelybe csupán egy leheletnyi fenyegetés keveredett. – Foglalkozzon a saját dolgával, kedvesem! Ella nem tehetett mást, magában elégedetlenkedve folytatta a munkáját. Luke lelkében kimondhatatlan düh tombolt. Gyanakvás gyötörte, de arra képtelen volt, hogy átkutassa anyja fiókjait a levél után, hogy megerősítse gyanúját. Gorombán és ostobán viselkedett. A lehető legkésőbbi busszal jött haza, messze elkerülte a régi parókiát, majd bejelentette, hogy néhány éjszakát Woodborough-ban tölt Barnabynál. A jelek szerint egyik szülője sem bánta. Flora még örült is: „Ó, csodás!” Az egyik Woodborough-ban töltött estén Luke lerészegedett, agresszívvá vált, végül könnyekben tört ki. Alison akkor hazavitte magával. A lány elvált apjával lakott, aki kereskedelmi ügynök volt, és gyakran volt távol. Alison azt mondta a fiúnak, hogy hajlandó lefeküdni vele, de csak azután, hogy Luke minden olyan kívánságát teljesítette, amelyek saját élvezetét szolgálták. Luke-ban eddig fel sem merült, hogy ez is része lehet egy testi

kapcsolatnak. Nem igazán volt kedvére. Alison testének egyes részeit sósnak érezte, más részei inkább a szappanra vagy a hal ízére emlékeztették. Luke közben többször is elélvezett, tehetetlenül, és amikor végre a lány testébe hatolhatott, egykettőre vége is lett az egésznek. Úgy aludt utána, mintha fejbe kólintották volna, és borzalmasan ébredt. A reggeli instant kávé fölött Alison közölte vele, hogy miután megkapta, amit akart, most már le is szállhatna róla; egyébként is túl fiatal hozzá. A nap dühödt, émelyítő kábulatban telt. Barnaby, aki jól tudta, hol töltötte Luke az éjszakát, ritka tapintattal viselkedett, és békén hagyta a haverját. Ebéd után Luke, inkább az ösztönétől, mintsem tudatos elhatározástól hajtva, kihagyta az angol irodalomórát (Hamlet – a tett és tehetetlenség relatív jelentőségének megvitatása), és felszállt a kora délutáni buszra Loxford felé. Időnként, ha délelőtti műszakban dolgozott, Anna is ezzel a járattal utazott haza. Luke lopva körülnézett. Anyjának színét sem látta; senkit sem ismert a buszon. Leroskadt hát az egyik ülésre, és a tájat bámulta az ablakon keresztül. Jól ismert minden egyes fát és bokrot, minden házat és pajtát. Mindaz, ami máskor gyönyörködtette – egy magányos, göcsörtös fa a sekély völgyben; egy bükkfa fölé nyúló magas torony; egy titkos ösvény, amely váratlanul ágazott lefelé a főútról, akár egy nyúlüreg – ma éppolyan érdektelennek tűnt számára, mint a szürke kartonpapír. Egy idő után a szeme elfáradt, szúrt és viszketett, így hát becsukta. Felfordult kissé a gyomra, de legalább ez is elterelte a figyelmét. Nem is nyitotta ki a szemét, amíg a busz le nem fékezett Loxford főterén. Luke lassan, higgadtan átvágott a gyepen a régi parókiához. Ella a konyhában volt, az asztalnál ülve rendezgette a számlákat, amelyek kis kupacokban hevertek körülötte. – Luke! A fiú becsukta az ajtót és nekitámaszkodott. – Az iskolában kellene lenned… – Patrickkel akarok beszélni. Ella felállt. – Azt hittük, többet már nem is számíthatunk rád. A sok tanulás az oka, mondtam Patricknek, a vizsgákig már csak egy hónap van hátra… – Sajnálom – mondta Luke. Leejtette táskáját a földre. Ella közelebb lépett. – Pocsékul nézel ki. – Úgy is érzem magam. – Luke – kérdezte Ella –, hol voltál? Mit műveltél? Luke egyik kezével úgy tett, mintha italt emelne a szájához. – Woodborough-ban voltam tegnap éjjel. – Szóval, azért jöttél most ide, hogy rendbe szedjelek, mielőtt hazamész az anyádhoz – mondta Ella elégedetten. Luke az asszony szemébe nézett. – Patrickkel akarok beszélni.

Ella arckifejezése hirtelen megváltozott. – Nem hiszem, hogy bölcs volna. Tényleg nem. Készítek neked egy szendvicset, és szépen elbeszélgetünk… – Nem – jelentette ki Luke hangosan. – Beszélnem kell vele. Kérem! – Na és mit fogsz elérni vele? Gondolkozz… – Véget vetek neki – válaszolta Luke. – Azt. Egy pillanatig farkasszemet néztek, azután Ella bizonytalanul így szólt: – A dolgozószobában van. Mint mindig. Patrick nevetett. Megkerülte az íróasztalát, és megpróbálta átölelni Luke vállát. A fiú félrerándult. – Ugyan már! – szólt Patrick könnyedén. – Csak semmi melodráma. Luke egész testében remegett. – Ne hazudjon, ne hazudjon nekem! Tudom… Patrick újra felnevetett. – Kedves ifjú barátom, nem tudsz te semmit. Honnan is tudhatnál? Hiszen még csak tizenhét vagy. – Zsebre vágta a kezét. – Ez tetszik. Tényleg. Tetszik nekem a hűséged, ahogyan védelmezni akarod anyádat. Jó fiú vagy. Nem hibáztatlak, amiért ma idejöttél. Becsületedre válik. De hinned kell nekem, amikor azt mondom, hogy valójában fogalmad sincs, miért jöttél ide. Luke erre üvölteni kezdett: – Bolondot csinál az anyámból! Patrick abbahagyta a nevetést. Komor és szomorú arccal nézett a fiúra. – Ó, nem – rázta a fejét. – Sohasem tennék ilyet olyasvalakivel, aki annyit jelent nekem, mint az anyád. Luke előrelendült, a férfire akarta vetni magát. Patrick könnyedén elkapta, és az egyik könyvespolchoz szegezte a fiút. – Ne légy ostoba! – Maga egy szar alak! – próbálta kinyögni Luke, de az arcán könnyek patakzottak, és a testét rázó zokogástól alig bírt megszólalni. Patrick kipenderítette az ajtón. Ella a hallban várakozott. Átvette a fiút a férfitől, majd kivezette a konyhába. Isobel Thompsonnak nehéz délutánja volt. Az autója lerobbant az úton egy vizsgálati fogda felé, tízmérföldnyire Woodborough-tól, ahol hetente egyszer meglátogatta a bent lakó lányokat. Több mint egy órát késett, és a lányok, akik egyébként is meglehetősen vadak és kezelhetetlenek, egyszerűen kibírhatatlanok voltak. Isobel hasznavehetetlennek érezte magát, és még ahhoz sem volt ereje, hogy figyelmen kívül hagyja a mocskos beszédet, amelyet kizárólag az ő fülének szántak, nemhogy felül tudott volna emelkedni rajta. Azon a délutánon a szeretet szóba se jöhetett, legfeljebb béketűrésről lehetett szó. Isobel fél ötig tartott ki, azután szép lassan visszadöcögött gyengélkedő autójával Woodborough-ba. Az autószerelő azt mondta, hogy körülbelül ötszáz

fontért tudnának szerezni neki egy felújított motort, és akkor a kocsi eléldegélhet még néhány évig. Ötszáz font! Egy ilyen ostobaságra. Isobel már három éve ígérgetett magának egy utazást Indiába, egy túrát a Himalája lábához, mielőtt még túlságosan megöregszik, hogy megtegye. Eddig hétszáz fontot sikerült félretennie. Isobel összeszorított foggal döcögött tovább. Otthon a telefon üzenetrögzítője tele volt panasszal. A férjezetlen diakónusokról azt feltételezik, gondolta Isobel, hogy nincs is saját életük, és ezért rendkívül hálásak, ha éjjel-nappal más emberek ügyeivel foglalkozhatnak. Leírta az üzeneteket a jegyzetfüzetébe, azután kiment a konyhába. Ha minden alkalommal félretehetne egy fontot, amikor feltesz egy kanna vizet forralni, a saját otthonában vagy valaki másnál, fél év alatt össze tudna gyűjteni elég pénzt, hogy Indiába utazzon és vegyen egy új motort az autójába. Teát készített magának. Nagyon vágyott egy kis teasüteményre, ám lassan kezdett felrakódni rá az a középkorúaknál kialakuló masszív súlyfelesleg, amelyet később lehetetlen leadni. Igyekezett hát ellenállni az édességnek, a vigasztaló nyalánkságoknak, pedig, ha az ízlésből következtetni lehet, ezek az ő természetes táplálékai voltak. Az anyja gyűlölte a cukrot, ezért mindig megvetette Isobelt, amiért az édes sherryt jobban szerette a száraznál, a tejcsokoládét az étnél, és jobban örült a kalácsnak a sajtos szendvicsnél. Afrikában soha eszébe sem jutott a cukor, Angliában viszont, ha őszinte magához, alig gondolt másra. Levette a cipőjét és leült a csészéjével az asztalhoz. Elnézegette két, harisnyás lábát. Hasznos, szolgálatkész eszközök, semmi több. Kislány korában nagyon büszke volt magas boltozatú lábfejére, ám bokája hamar megsüllyedt, miután Afrikában naphosszat szandálban rohangált. Ó, gondolta lehunyt szemmel, mennyi mindent hagytam Afrikában! Megszólalt a csengő. Isobel azon kapta magát, hogy szíves-örömest mondana egy-két szaftos dolgot azok közül, amiket délután a vizsgálati fogdában hallott a lányoktól. Letette a csészét, belebújt a cipőjébe, majd fáradtan kibotorkált a szűkös előszobába. A bejárati ajtóra egy kis kémlelőnyílás volt felszerelve. Kikukucskált rajta, és a meglepetéstől még a lélegzete is elállt. Felrántotta az ajtót, mire ott állt előtte Luke Bouverie, az összeomlás határán. Miután a fiút ágyba dugta – „Egy szót sem akarok hallani többet, kedves fiam, amíg nem aludtál egy keveset.” –, Isobel rögtön felhívta Annát. – Biztonságban van. Megfürdött, és most mélyen alszik. Attól tartok, múlt éjszaka Barnabyval kirúgtak a hámból, ma délután pedig ellógta az óráit. Reggelre kutya baja sem lesz. – Jaj, Isobel! – sóhajtotta Anna. – Borzasztóan hálás vagyok! De nagyon sajnálom is, nem neked kellene… – Inkább vállalom Luke-ot, mint azt a többi szerencsétlent, akik időnként a vendégszobámban kötnek ki. – Úgy tűnik, nehéz időszakon megy keresztül, szegény. Nem tesz jót neki

az itteni hangulat. – Elhallgatott, mielőtt kimondta volna: „Mint ahogyan egyikünknek sem.” – Én mindig itt vagyok – mondta Isobel. – Tudod jól. – Tudom. Áldjon meg érte az Isten. És azért is, hogy gondját viseled a fiamnak. Elmondta neked az igazat? – Azt, hogy ivott – válaszolta Isobel határozottan. Letette a telefont és felment az emeletre. Luke az oldalán fekve aludt, sötét fejét a párnába fúrta. Isobel lehajolt és felszedte a fiú ledobált ruháit. Miközben begyömöszölte őket a mosógépbe, eszébe jutott, hogy fel kellene hívnia a főesperest. – Azt gondolom, az egész egy kis szamárság – mondta Isobel Danielnek. – Nem egy helybéli asszony epekedik a lelkész után, hanem egy férfi ostromolja a lelkész feleségét. De a fiút nagyon felzaklatta az ügy, és azt mondja, hogy képtelen beszélni a szüleivel. Daniel elgondolkodva firkálgatott a szabad kezével. A másikban a telefonkagylót tartotta. – Ismeri azt az embert? – Csak látásból. Nem régen költözött a faluba. Londonból. És persze Anna feltűnően csinos. – Nem állította le az ügyet? Igazán nem nehéz, elvégre okos asszony. Isobel habozott. – Ajjaj! – sóhajtott Daniel. – Loxfordban mostanság igen feszült a hangulat… – sietett Isobel a magyarázattal. Már a nyelve hegyén volt, hogy kimondja: amióta maga elfoglalta az állást, amelyre Peter pályázott. De még időben visszafogta magát. – Gyakran előfordul, ha az ember tíz éve szolgál ugyanabban a gyülekezetben. És a gyerekek is kezdenek felnőni. – Értem, amit mond – válaszolta Daniel. – Nem rég beszéltem Annával, és ismerem kissé a helyzetét. Ha újra beszélek vele – mondta –, megpróbálom elérni, hogy a bizalmába fogadjon. A férje erre nem igazán hajlandó, és úgy tűnik, hogy jelenleg még inkább elszigetelt, mint a felesége. Egyetért velem? – Peter roppant nehéz ember – felelte Isobel. – És ezt tudja is magáról, ami csak súlyosbítja a dolgot. Daniel elhatározásra jutott. – Lemegyek Loxfordba és beszélek velük. Végül is, ez mindkettőjük számára nehéz helyzet. – Sosem hallgatok a szóbeszédre – mondta Peter. – Régen sem tettem. Vidéken nem is engedheti meg magának az ember. – De ha a fia ennyire le van sújtva… – Luke éppen a vizsgái előtt áll. Ráadásul az ő korábban semmi sem könnyű. Túlhajszolja magát.

– Akkor is – erősködött Daniel türelmesen. – Mindenképpen szeretnék ellátogatni Loxfordba, hogy beszélhessek magával és Annával. – Köszönöm, de nem szükséges – hárította el Peter a főesperes igyekezetét. Úgy hangzott, mintha igen messze tartaná a kagylót a szájától. – Nagyra értékelem az aggodalmát, de nincs semmi baj. Múló pletyka csupán. Attól tartok, a fiamat rossz útra vezették a barátai, és túlreagálta a dolgot. Isobel Thompson ismeri, amióta ideköltöztünk, így hát természetes, hogy Luke hozzá fordult. Lehet, hogy Isobel… túl nagy jelentőséget tulajdonított a szavainak. – Peter, azt javasolnám, hogy legalább mi ketten találkozzunk, csak nagyon röviden… Csend következett. Azután Peter így szólt: – Talán, ha nem leszek ennyire elfoglalt. Néhány hónap múlva. Köszönöm a hívást. Viszonthallásra! Daniel letette a kagylót a helyére, és mélyet sóhajtott. Kinézett szobája ablakán át a hűvös, májusi égbolt fehér fellegeire. – Most már a te kezedben van – mondta hangosan. TIZENHARMADIK FEJEZET Laura Marchant televíziós sörreklámja meglepően nagy sikert aratott. Habár a nemzeti csatornákra még nem került fel, gyakori beszédtéma volt annak a reklámcégnek az irodáiban, amely készítette. Úgy érezték, hogy Laura személyében valódi kincsre leltek. A megtartásáért díjat fizettek neki, hogy a riválisaiktól ne fogadjon el munkát, amíg az eredeti reklám hatását fel nem mérik. Ezek után Laurának kényelmesebb lett ugyan az élete, de borzasztóan unta a semmittevést. Mint amikor az öreg kopó megszimatolja a lehetőséget, megkönnyebbült és örült, hogy újból játszhatott, és ismét feltámadt benne a lelkesedés. Miközben várta, hogy kiderüljön végre, vajon diadalmaskodik-e szereplése az ír nemzeti lőrével, leugrott Chiswickbe egy újabb meghallgatásra, és kapott is egy kisebb szerepet. Egy tengerparti szálló tulajdonosnőjét kellett játszania, és bár nem volt jelentős szövege, sokat kellett a színpadon lennie, és feltett szándéka volt, hogy alaposan kihasználja ezt a lehetőséget. Jelentős méretét és túláradó személyiségét tekintve, Laura úgy vélte, hogy puszta megjelenésével is olyan mély benyomást gyakorolhat a közönségre, amely fölött nem lehet egyszerűen átsiklani. Imádta a próbákat. Élvezte az odafelé vezető utazást, a feladatot, a pletykálkodással töltött kávészüneteket, a színházi élethez fűződő új kapcsolatot. Laura a társulat nagynénjévé vált, a vigasztalások és ánizsos cukorkák kiapadhatatlan forrásává. Szent Ágota eladásával kapcsolatos gondolatai egy csapásra szertefoszlottak, nemcsak azért, mert kisebb pénzösszegeket most félre tudott tenni Luke és Flora megsegítésére, hanem mert maga Szent Ágota volt újonnan megtalált sikerének oka. Hosszú éveken át minden titkos gondolatát megosztotta a szoborral, igazi társként bánt vele, és mindez meghozta jutalmát.

Szent Ágota festett arcán – fáradságos életének forradásai és forgácsai ellenére – Laura most már halovány, ám tagadhatatlan elevenséget vélt felfedezni. A Chiswickben játszott darab nem aratott nagy sikert sem a kritikusok, sem a nézők körében; egyedül Laura részesült mérsékelt méltatásban. A meghirdetett három hét után a darabot levették a műsorról, a West End többé szóba sem jött, és Laura azzal az elhatározással tért vissza Szent Ágotához, hogy mielőbb újabb meghallgatásra jelentkezik. Ám Szent Ágota mintha azt sugalmazta volna Laurának, hogy bölcsebb volna egy kis figyelmet szentelnie a családjának, mielőtt újra zaklatni kezdi az ügynökét. A Loxford szó olyan erőteljesen áradt az egész szoborból, mintha beszélne. – Kedvesem – mondta Laura –, most is teljesen igazad van. Szent Ágota csak azt tette, ami egy szent kötelessége. Laura felhívta Loxfordot. Peter vette fel a telefont. Udvariasan, de kimérten válaszolgatott az asszony kérdéseire. Azt mondta, hogy Anna éppen nincs otthon – a hangja elárulta, hogy szerinte a felesége mostanában soha nincs otthon –, Flora és Luke pedig iskolában vannak. Laura felvetette, hogy a hétvégén meglátogatja őket. Peter erre azt felelte, hogy egészen biztosan szívesen látják, és szól Annának, hogy este jelezzen vissza az ügyben. – Drága fiam – mondta Laura –, nem tetszik nekem a hangod. Mi a baj? Peter azt válaszolta, hogy kissé megfázott, megköszönte a hívást, majd letette a telefont. Laura rögtön utána Kittyt hívta Windsorban. Kitty munkaadója egy kis teázót nyitott a nyári hónapokra, így az ajándéktárgyak árusításán kívül az asszony most már azt is elvállalta, hogy süteményeket süt, a vendégeket az asztalukhoz kíséri, és ha kell, pisiltetni viszi a szenilis kis pincsi kutyát. Fizetésemelést kapott, és befizetett egy egyhetes utazást Jersey-be. Évek óta nem volt már sehol. A munkaadójával készült odamenni, aki ismer egy kedves szállodát, ahol helyben sütik a péksüteményt… – És hallott bármit is mostanában a család felől, Kicsi Kitty? – A… – Koncentráljon, drágám! Az élet nem csak süteményből áll. Hallott mostanában híreket Loxfordból? – Minden héten felhívom őket, kedvesem. Csak pár szóra. Flora imádja az új iskoláját… – Kitty – vágott Laura a szavába. – Épp most beszéltem Peterrel, és félelmetesen beteges volt a hangja. – Mindig nehezen birkózott meg a csapásokkal, már kisfiúként is. Emlékszem… – Nem – szakította félbe ismét Laura. – Hagyjuk az emlékeket! Annával is beszélt? Kitty úgy gondolja, hogy Anna túlságosan kimerült. Az áruházi munka rettenetesen fárasztó, ő már csak tudja, Anna elvárásai pedig rendkívül magasak, mindig is azok voltak, ellenben az ő igényei egyre lejjebb süllyedtek, amíg egyszer csak rá nem ébredt – mielőtt elkezdett dolgozni –, hogy már a kádat sem

súrolja ki, mert hát úgysem látja senki rajta kívül, őt pedig már nem is érdekelte… – Aggódom – jelentette ki Laura nyomatékosan. – Valóban, kedves? – Nem tetszik nekem a hangulat. A hétvégén meglátogatom őket. – Laura, maga annyira határozott – áradozott Kitty. – Igazán nagyra becsülöm érte. Képzelje, rájöttem, hogy ha a pogácsa tetejét kicsit meglisztezzük, mielőtt betesszük a sütőbe, pehelykönnyű lesz a tészta. Laura szomorúan tette le a telefont. Pehelykönnyű. Mint Kitty lelke és feje. Még hogy pogácsa! Laura végül tárcsázta az egyik távolságiautóbusz-társaság telefonszámát, és erőltetett német akcentussal – saját szórakoztatására – megérdeklődte a péntek délután Woodborough-ba induló járatok időpontjait. A woodborough-i lelkészlak kertjében Anna és Jonathan Byrne egymás mellett ült egy padon a ragyogó napsütésben. Fából ácsolt pad volt, amelynek támlájára egy rövid sort véstek: „Istenünk maga a Hold és a Nap.”{2} Jonathan azt mondta, hogy ez egy idézet, Tennyson egyik művéből. A pad fölé fehérorgona-ágak hajoltak, előtte szabályos, ápolt gyep nyújtózott egészen a fal tövében sorakozó liliombokrokig. Anna szerint unalmas, fantáziátlan kert volt, ugyanakkor nagyon is elégedetten üldögélt itt a májusi napfényben, Jonathan Byrne oldalán. A férfi bejött hozzá a Pricewellbe a műszak végén, és gyorsan lebeszélte a tennivalóiról, amiket aznapra tervezett. Anna szinte automatikusan kérdezte: „De hát miért?” Mire Jonathan így felelt: „Mert szükségem van a társaságára.” Az asszony jelenlegi lelkiállapotában ez elegendő oknak tűnt, hogy engedjen a rábeszélésnek. Daniel egész napra Londonba utazott, Miss Lambe pedig heti egyetlen szabad délutánját töltötte a Szerdai Klubban (ezen a héten kirándulni mentek egy közeli, szökőkutakkal teli kertbe, majd a Szent Pál-templom gyülekezeti termében teáznak), a lelkészlak tehát üres volt, és csendes. Anna engedelmesen követte Jonathant a kertbe. A férfi hellyel kínálta az egyik padon, majd bement a házba, és egy kis kenyérrel, sajttal, két almával és egy kancsó almaborral megrakott tálcával került elő. Anna lerúgta a cipőjét, és fáradt lábujjait a puha fűbe mélyesztette. Evés közben Jonathan a gyermekkorukról mesélt Annának. Daniellel Yorkban nevelkedtek. Édesanyjuk baptista volt, egyszerű és szigorú asszony; apjuk egy fatelepet vezetett, és egyáltalán nem illett a feleségéhez, fellengzős, szószátyár skót volt. Daniel tíz évvel volt idősebb Jonathannél, és mindig is különleges gyengédséggel bánt az öccsével. – És Daniel most hány éves? – Ötven. – Akkor maga fiatalabb nálam. Jonathan az asszonyra pillantott.

– Éppen csak. És ez a külsőnk alapján meg sem látszik. Anna a lábát nézegette, majd higgadtan kijelentette: – Szeretem Danielt. – Igen – válaszolta a férfi. – Tudom. – Várta, hogy az asszony mond még valamit, de Anna csak hallgatott, és a lábát bámulta a fűben. Megkérdezte hát: – Engem is tudna szeretni? Anna lassan megfordult, hogy a férfi szemébe nézzen. Hosszú csend után végre válaszolt: – Azt hiszem. – Csak hiszi? – Őszinte akarok lenni magával – mondta komolyan. – Ahogy Danielt szeretem, az a szeretet egy fajtája. Azt gondolom, hogy szeretem Petert is, az pedig egy másik. Az egyik egyházközségi tag pedig egy egészen más minőségű szeretettel ostromol. De amikor magával vagyok… úgy érzem, ilyenkor tudok leginkább ellazulni, mintha hazaértem volna. Jonathan nem ért hozzá. A tálca fölé hajolt, és újra megtöltötte a poharakat. Odanyújtotta Annának az övét. Az asszony nevetett: – Mindjárt elalszom. – Még nem… Anna keze, ahogy a pohárért nyúlt, kissé megremegett. Visszahúzta. – Én szerelmes vagyok beléd – vallotta be a férfi. – Régebben azt gondoltam, hogy már sosem fogom ezeket a szavakat kimondani, olyan kopottak, elhasználtak. De őszinte akarok lenni veled. Azt szeretném, ha megértenéd, amit mondani akarok. – Az asszonyhoz hajolt és könnyedén szájon csókolta. Anna szemében könnyek csillogtak. – Jaj, Anna! Mi baj? Az asszony kissé megrázkódott. – Csak megkönnyebbültem – felelte. Jonathan felállt. Kézen fogta Annát, és bementek a házba. Anna tagjai elnehezültek, de nyugodt volt. Keresztülmentek a hatalmas hallon – a középkori mintákat idéző viktoriánus padló sima és hideg volt Anna meztelen lába alatt –, felmentek a barátságtalan lépcsőn az első emeletre, ahol a sötét folyosókat keskeny, barna futószőnyegek takarták. Jonathan az egyik ilyen folyosón elvezette Annát a dolgozószobájához, amely már annyira a szívéhez nőtt, hogy még egy díványt is beköltöztetett, és mostanában ott töltötte az éjszakáit. Kinyitotta az ajtót. Anna nevetésben tört ki. – Milyen fura szoba! – Igazán? – Igen – vágta rá Anna. – Nagyon is. – Teljesen megbabonázta a helyiség. – Olyan őrült és szertelen és zord… Jonathan megragadta. – Túl zord ahhoz, hogy elcsábítsalak benne? Anna abbahagyta a nevetést.

– Ó, nem – felelte. – Egyébként szó sincs csábításról. – Ezt hogy érted? – Csak akkor volna csábítás – suttogta Anna, belesimulva az ölelésbe –, ha én nem akarnám épp annyira, mint te. De a jelek szerint éppen ellenkező a helyzet. Amikor Anna hazaért, szokás szerint számos telefonüzenet várta (Peter már tájékoztatta, hogy a gyülekezeti segélycsapat pénzt akar gyűjteni egy üzenetrögzítőre, mire Anna megkérdezte, hogy nem lenne-e jobb, ha Celia személyesen itt ülne és átvenné az üzeneteket). Érkezett egy Sir Francis Mayhew-tól az aggasztó rothadással kapcsolatban, amelyet két bükkfán fedezett fel a templomkertben; volt egy Luke számára is Barnabytól és végül egy másik Laurától. A lista aljára Peter odafirkantotta: „6:30 körül érek haza. P.” – Azt hallottam Sarah Simpsontól a suliban – újságolta Flora –, hogy Barnaby drogozik. Anna szorosan magához ölelte a kislányt. A karjában akarta tartani, hogy Flora is érezhesse az ő melegségét, amit át akart adni neki. Flora feszengett. – Azt akarod mondani, hogy füvet szív? Flora végre kiszabadította magát. – Sokkal rosszabb. – Barnaby anyja az erény mintaszobra. Az apja nemkülönben. Egyébként is, ugyan mit tudsz te a drogokról, Flora Bouverie? – Rengeteget – felelte Flora büszkén. Anna inkább maga köré fonta boldogságtól repeső karjait. – Szerintem csak élvezed a pletykát. – Nem szeretem Barnaby Westont. – Értem – válaszolta Anna sokatmondóan. Flora elvörösödött. – Nem igaz! – Hát persze, hogy nem, drágám. Éhes vagy? – Éhen halok… Anna erőt vett magán, és beletúrt az egyik bevásárlószatyor mélyére. – Tessék! Flora szeme fennakadt a meglepetéstől. – Csokoládés mogyorókrém! Ilyen nálunk soha sincs. – Most van. A kislány fürkészőn nézett az anyjára. Úgy látta, mintha valósággal… ragyogna. Flora lelkesen hálálkodott. – Köszönöm! Az asszony mosolygott. – Igazán semmiség. De ne egyél belőle túl sokat egyszerre! Szendvicsre való, nem arra, hogy kanállal tömd magadba. Felhívom a nagyit. – Jön hozzánk? – A hétvégére – válaszolta Anna a telefonhoz fordulva. A háta mögött

Flora körmönfont módon előhalászott egy teáskanalat a fiókból, és lecsavarta a csokoládékrémes üveg tetejét. Végül is, mi értelme van félig-meddig kivenni a részét a ritka élvezetekből? Laura már érkezése pillanatában megállapította, hogy egyikük sem fest valami rózsásan. Peter visszahúzódó és sértődött. Luke mintha beteg lenne, Flora pedig teljesen kezelhetetlen. Anna pedig… Annával vajon mi lehetett a gond? Ő egészen jó bőrben volt, legalábbis jobban nézett ki, mint Laura várta, valahogy mégsem volt megnyugtató. A tekintetében tűz lobogott, nyughatatlan, égő energia. Mintha valamiféle belső ragyogás hevítené, ami egyben el is idegeníti a környezetétől. Vajon a viselkedése, töprengett Laura, őrültségre vall? Megpróbálta sarokba szorítani Annát. A szombat reménytelennek bizonyult. – Tudod, milyenek nálunk a szombatok – mondta Anna. – Még a vasárnapoknál is rosszabbak. Délután egy kis szánalmas ünnepi vásárra mentek Snead Hallba, ahol az igazgatónő azzal büszkélkedett, hogy a remek kínálat az iskola tanulóinak kezdeményező képességét dicséri. Mivel mind tizenegy és tizenhat év közötti lányok voltak, és serdülő koruk eme fontos időszakát az irracionális fegyelem és közönyös oktatás súlya alatt nyögve töltötték, Snead Hall tanulói vagy nem rendelkeztek semmiféle kezdeményező képességgel, vagy ha netán mégis, akkor sem használtak fel belőle semmit. A vásári asztalok az egykor gyönyörű kertben, a mostanra kitaposott, szomorú gyepen álldogáltak. Az öt faluból érkező emberek, akiket ugyanaz a kíváncsiság vonzott ide, mint a jótékonysági vásárokra és a használt cikkek piacára, unottan turkáltak az olcsó könyvek és a tankonyha egyszerű termékei között, majd készségesen részt vettek a játékban, hogy kitalálják az óriási, rózsaszín plüssmackó nevét, amelyet az iskolatitkár játékkereskedő férje adományozott a nemes célra. – Sátán – mondta Laura. A gyermek, aki felírogatta a különféle találgatásokat (10 penny volt egy próbálkozás), szemrebbenés és az értelem bármi jele nélkül jegyezte le a nevet. Annának és Peternek kötelező volt végiglátogatni az asztalokat. Laura, akit aggodalmai csaknem teljesen kizökkentettek természetes lázadó szelleméből, kötelességtudóan követte őket. Vásárolt egy zacskó összeragadt karamellát, egy Szent Johannáról szóló olcsó történelmi regényt és egy pár göcsörtös edényfogó kesztyűt, készítője lelkesen elmagyarázta, hogy régi harisnyákat használt tömőanyagként, mert a kézműves tanárnak elfogyott a vatelinje. Flora bemutatott neki egy kerekded, rózsás arcú kislányt, akinek barna copfjai egy spániel fülére emlékeztették Laurát. A gyermeket Emma valaminek hívták, de a két kislány nem is maradt sokáig, mert túlságosan lefoglalta őket, hogy Snead Hall szerencsétlen börtönlakói előtt hivalkodjanak. Laura arra az elhatározásra jutott, kezében siralmas szerzeményeivel, hogy még a nap vége előtt vallatóra fogja Annát.

Luke azonban hamarabb rátalált. A fiú vacsora előtt bejött Charlotte szobájába, ahova most is elszállásolták Laurát, aki éppen csodálatos sötétszürke hajának feltűzésével bajlódott. Luke először csak megköszönte a pénzt, amit az indiai útra kapott, de igazán már azt sem tudta, mennek-e egyáltalán, mert az egész olyan bonyolult lett, és hát Barnaby anyja is ellenzi az utazást, szóval, majd kiderül. Laura megkérdezte, hogy feltétlenül muszáj-e Barnabyval mennie, mire Luke döbbent arcot vágott, és azt felelte, hogy másképpen nem is volna értelme. Akkor Laura nekiszegezte a kérdést: – Ezért nézel hát ki olyan borzalmasan, drágám? Vagy talán a fenyegető vizsgák miatt? Luke leszegte a fejét, és csak az orra alatt mormolta, hogy annak az anyja az oka. – Anyád? – Nem csak anya – tört ki a fiúból –, igazából anyával és apával van baj. Meg azzal a pasassal… – Miféle pasassal? – Amelyiknek dolgoztam. Akinek a Daimlerje van. Anna letette a kezéből a tűket és a fésűt. Odalépett az ágyhoz, amelyre Luke időközben leroskadt, és leült a fiú mellé. Mosdatlan szaga volt. – Drágám, mondj el mindent, amit csak tudsz. – De hát semmit sem tudok… – Akkor pedig… Luke váratlanul kifakadt. – Hát éppen ez az! Nem tudok semmit, senki nem mond semmit, de a hangulat egyszerűen kibírhatatlan, gyűlölöm, alig beszélnek egymással… – Észrevettem. – Nagyi – mondta a fiú –, tudod, apa csak megnehezíti a helyzetünket. És anya… Ez a pasas odavan érte. – A daimleres pasas? – Igen. Levelet írt neki. Levelet… – De te nem láttad… – Hogy mit írt, azt nem. – És anyád… Anya mit gondol Signor Daimlerről? – Nem tudom. – Akkor hát mit számít? – Nekem nem tetszik! – kiáltott fel Luke. – Miért? A fiú értetlenül meredt a nagyanyjára. Hát tényleg nem érti? Nem érti, hogy a szíve tele van szeretettel, hűséggel, zűrzavarral, és ezeket nem lehet megmagyarázni? És azt sem látja be, hogy egyetlen helytelen vagy ügyetlen lépéssel akaratlanul is megszeghet valamilyen rémes szabályt, és egy csapásra elveszítheti, amit szeret? – Sajnálom – mondta Laura. – Ne haragudj, drágám. Nem kellett volna

megkérdeznem. Beszélek vele. Beszélek az anyáddal. – Ne! Ne! – Miért ne? – Nem akarok panaszkodni rá – válaszolta Luke. – Anyára nem. – Nem. Persze, hogy nem. Bár azt igazán nem tudom, hogyan segíthetnék, ha csendben maradok. Luke a nagyanyjára nézett. – Hát éppen ez a baj – mondta elkeseredetten. Vasárnap Laura elkísérte Annát a templomba. Énekes, úrvacsorás istentisztelet volt. A templom ragyogott a tisztaságtól, és rettenetes háromszögletű virágkompozíciók díszelegtek az oltáron és a szentély lépcsőjén. „Freda Partington műve – suttogta Anna. – A mezőkön most virágzik az erdei turbolya, és ez a nő képes pénzért venni a krizantémot.” Nem sok hívő jött el a szertartásra. Sir Francis Mayhew körbebicegett a persellyel, ám előbb beletette saját ötfontos bankjegyét, hogy az egész gyülekezet lássa. Laura a vejét figyelte, és azon töprengett, hogy bármennyire nehéz és megközelíthetetlen is a való életben, az istentiszteleteket még mindig méltósággal és fennkölten vezeti. Annának hasonló gondolatok forogtak a fejében. Anna ugyanakkor Jonathanre is gondolt. Valójában nem is az döbbentette meg, hogy lefeküdt a férfivel, és most már házasságtörő, hanem hogy mennyire természetesnek érzi az egészet. Minden egyes találkozását és beszélgetését a Byrne fivérekkel a természetes könnyedség jellemezte, már attól az első utazástól kezdve Daniel kocsijában egészen Jonathan forrón elsuttogott szavaiig: „És ez tetszik? Na és ez? De az nem?” Olyan otthonosan siklott előre a kapcsolatukban, mint hal a patakban, és végre tisztán látta, éppen miattuk, a tengerbe vezető utat. Biztos volt benne, hogy máskor is le fog feküdni Jonathannel, és az iránta érzett szerelme egyre csak növekedni fog – Peter karinges hátára pillantott az oltár előtt –, amíg kétségkívül meg nem látja, mi legyen a következő lépése. Egyelőre hálásan merít erőt ebből a lenyűgöző, új forrásból. Villámcsapásként hasított belé egy gondolat. Vajon Jonathant fentről nyújtották neki megmentőként? A templomból kilépve Patrick szólította meg őket. Lelkesen kezet rázott velük. – Nagy örömömre szolgálna – mondta Laurának –, ha megmutathatnám a kertemet. – Drága fiam, reménytelen eset vagyok, ha kertekről van szó. – Reménytelen? – kérdezte Patrick értetlenül. – Nem látom be, mi értelme van egy kertnek. De a hegyek! Igen, a hegyek… Patrick, megérezve, hogy talán gúnyt űznek belőle, kissé hátrébb lépett. – Attól tartok, heggyel nem szolgálhatok. Anna pillantásra sem méltatta. A levelére sem válaszolt. Mindkét

mulasztás reménnyel töltötte el. Fellelkesülve folytatta: – Esetleg a következő látogatására összehordhatok egy hegyet… Laura mosollyal jutalmazta Patricket. Nagyon vonzó férfi volt. – Próbálja meg! A kapunál Miss Dunstable megállt egy pillanatra, hogy megjegyezze Annának: – Szörnyűek a virágok! – Egyetértek. De a gyülekezeti segélycsapatnak kell panaszt tennie. Ők vették át a templomi virágdíszítést. – Csak próbálják meg átvenni tőlem az oltár elejét! Később a parókia konyhájában Anna minden kertelés nélkül megmondta Laurának kávézás közben, hogy Patrick a szerelmével ostromolja. Laura mesterkélt felháborodással reagált. – De drágám! – Gondolom, Luke már elmondta. Laura alábbhagyott a színjátékkal. – Ami azt illeti… – Szegény Luke. Nincs oka aggodalomra. Indulaton kívül semmit sem érzek Patrick iránt. – Biztos? Röpke csend következett. – Biztos. – Ezt a fiadnak is meg kell mondanod. – Azt gondolja… – Túlságosan fél ahhoz, hogy bármit is gondoljon. Anna, egy aranyszabályt mindig be kell tartani: ingerlésnek nincs helye. – Nincs vele semmi dolgom – mondta Anna, hátat fordítva az anyjának. – De Patrick azt hiszi, hogy hamarosan lesz. Sugárzik róla a barlanglakó hím közelgő győzelmébe vetett bizonyossága. Egyszer és mindenkorra vissza kell utasítanod. Igazán nem nehéz egyértelműen fogalmazni. Néma csend következett. – Luke kedvéért – tette hozzá Laura. – Természetesen. – Egy utolsó találkozás. Szemtől szembe. És véget vetsz neki. – Nincs minek véget vetni. – Ó, de igenis van – vetette ellen Laura. – Patrick fejében legalábbis. – Az asszony Annát fürkészte, amint a mosogatónak dőlve lehajtotta a fejét. Szegény kislányom, gondolta magában Laura, szegény feldúlt lelkű kislányom! Micsoda elpazarolt élet! És Peter. Vajon mi sorvasztja Petert? – Anna – mondta Laura, kinyújtva lánya felé a kezét. – Jaj, drágaságom! – Hirtelen úgy érezte, hogy megszakad a szíve. Aznap este Anna megpróbálta vigasztalni Luke-ot. Elmagyarázta a fiúnak,

hogy Patrick szívében vonzalom ébredt iránta, amit ő egyáltalán nem viszonzott. Most csak azért dühös, és borzasztóan sajnálja, hogy ez a felnőtt ostobaság tönkretette Luke kapcsolatát Patrickkel. Azt is megmondta, hogy véget vet a kellemetlen helyzetnek. Nem olyan nehéz feladat elrendezni, hogy a férfi soha többé ne próbálkozzon nála. (Alisonra gondolva Luke legalább ezt az egy dolgot el tudta hinni.) Azt kérte hát Anna a fiától, hogy ne aggódjon tovább, és elmondta, mennyire bántja, hogy eddig is gyötörte magát egy ilyen butaság miatt. Luke hagyta, hogy az anyja megcsókolja. Szerette volna, ha mellette marad még egy kicsit, de beszélni nem akart másról. Nem mondott hát semmit, így az anyja csakhamar magára hagyta. Amikor Anna kiment a szobából, Luke csak feküdt az ágyon, és még borzalmasabban érezte magát, mint korábban. Két nappal később Anna a kora délutáni járatra szállt fel Quindale felé. Jonathan tette fel a buszra, miután a Pricewellből egészen a pályaudvarig kísérte. Saját bevallása szerint olyan lelkiállapotban volt, hogy legszívesebben a falnak ment volna. Amikor végül talált egy szabad helyet a buszon az asszonynak, egy levelet ejtett az ölébe. – Attól tartok, sok ilyesmit fogsz még kapni tőlem. Leveleket és verseket. Szétvet a vágy, hogy kommunikálhassak veled! Anna még a buszon elolvasta a levelet. Jonathan azt az örömöt tárta elé, amit a férfi a találkozásukkor érzett. Többször is elolvasta a sorokat. Azután szoknyája zsebébe rejtette a levelet, fejét fáradtan a busz rázkódó ablakának döntötte, és szívből fakadó hálaimát mondott. Negyed órába telt, amíg Anna Quindale faluból Loxfordba gyalogolt. A két helységet összekötő út a legelőn át vezetett, és csak a helybéliek jártak rajta. A mezőn most mindenütt birkák legelésztek, és olyan hangzavar uralkodott, akár egy általános iskola udvarán. Anna az út szélén ment végig – az út ide-oda kanyargott, és a magas sövény miatt nehezen volt belátható –, a bárányokat figyelte, és a friss, zöld rügyeket a fákon. A levél körül forogtak a gondolatai, a szerencséjén töprengett. Mellette a legelőn sárga boglárkák virítottak, mintha csak jelként ragyogtak volna fel előtte. Megállt az átjáróban, hogy megnézze őket. Amikor fél perccel később Patrick lefékezett mögötte az autójával, Anna egyszerre érzett dühöt és megkönnyebbülést. Egyrészt bosszantotta, hogy kizökkentették az ábrándozásából, másrészt ez a mostani remek alkalom arra, hogy végre tisztázza kettőjük helyzetét, olyan alkalom, amelyet nem kellett körmönfont módszerekkel kitalálnia. Ennek ellenére elfogta az idegesség, amikor Patrick kiszállt, majd az autót megkerülve odalépett hozzá. – Anna! – Jó napot! – Micsoda szerencsés véletlen! Éppen a melegház felújításához indultam új üveget vásárolni. – Patrick hanyagul az átjárónak dőlt az asszony mellett. – Miért nem válaszolt a levelemre?

– Nincs válasz – felelte Anna. – Ó, de igen – mondta a férfi. – Van válasz. És ezt maga is jól tudja. Az asszony hallgatott, ám közben elhatározásra jutott, pontosan mit is mondjon. – Arra kértem, jöjjön velem. Most megint csak ezt kérem. Addig fogom ostromolni, amíg végül igent nem mond, mert tudom, hogy maga is ezt akarja. Egy autó közeledett az úton. Anna nyomban elhúzódott az átjárótól, hogy tisztes távolságot tartson Patricktől, de a férfi váratlanul előrehajolt és megragadta a csuklóját. – Szeretem magát – hangzott Patrick vallomása. Az autó lassan elgurult mellettük. Anna nem mert ránézni. Mély megvetéssel a hangjában sziszegte Patrick arcába: – Eresszen el! A férfi elengedte a csuklóját. – Kérem – mondta. – Ez az utolsó alkalom, hogy mi ketten bármilyen okból is szót váltunk egymással. – Ezt hogy érti… – Megvetem magát – közölte Anna. – Megvetem az arrogáns érzéketlenségét. Ostoba bolond voltam, amikor azt hittem, őszintén segíteni akar Luke-nak. – Azzal sarkon fordult és sietős léptekkel elindult Loxford felé az úton. Patrick utána kiáltott: – De hát segítettem. És még fogok is! Anna azonban már nem hallotta. Futásnak eredt, attól félt, hogy a következő pillanatban meghallja maga mögött a Daimler motorjának hangját. De Patrick nem követte, nem jött mögötte senki, csak az öreg Mr. Biddle, aki lassan tekerte nyikorgó biciklijét, és pillantásra sem méltatva az asszonyt menet közben egyszerűen rákiáltott: – Szüksége volna egy biciklire, Mrs. B.! – harsogta. – Modernizálnia kell magát, úgy ám! – Hát tényleg igaz – mondta Trish Pardoe. A régi parókia konyhájában fogta vallatóra Ellát. Egyenesen Ellához hajtott a kocsiján, habár tudta, hogy így késni fog és nem tudja időben felvenni az anyját woodborough-i klubjából. Ella, aki tisztában volt az igazsággal, bólintott. – Fogták egymás kezét – folytatta Trish reszkető hangon. – Egy átjáróban. Fényes nappal. Majdnem összetörtem az autót ijedtemben. – Már egy ideje tart – mondta Ella. – Anna a rögeszméjévé vált szinte abban a pillanatban, hogy betette ide a lábát. Azt hittem, hogy múló hóbort. Patrick már csak ilyen. – Megmagyarázhatatlan módon úgy érezte, hogy meg kell védenie a férfit. Szerette volna azzal mentegetni, hogy romantikus lélek, aki úgy érezte, meg kell mentenie a toronyba zárt hercegnőt, és meg akarta adni az asszonynak mindazt, amiben nyilvánvalóan hiányt szenvedett. Trish Pardoe

felháborodása azonban nem bátorította, hogy Patrick védelmére kelljen. – Ez gusztustalan. Az a szegény lelkész! – Azt gondolom, Anna is esendő emberi lény, mint mindannyian… – Ella! – Talán még jó is, hogy végre napvilágra került az ügy – állapította meg Ella szomorúan. – Hogy látta őket… – De még mennyire, hogy láttam! – Trish fürkésző pillantást vetett a másik asszonyra. – Most mihez kezdjünk? Ella felsóhajtott. – Gondolom, el kell mennem a lelkészhez, hogy elmondjam. – Én is megyek… – Nem. – Miért nem? Elvégre én láttam őket… – Mert könnyebb lesz Peternek, ha azt hiszi, hogy csak én tudok a dologról. Ha nem tart attól, hogy az egész falu a felesége hűtlenségéről pletykál. – Hamarosan úgy lesz… – Nem feltétlenül – jelentette ki Ella nyomatékosan. Trish tétovázott. – Természetesen tőlem egy szót sem tudhat meg senki… – Nem is. – Mégis mi oka van panaszra ennek a nőnek? Árulja el nekem! Szeretném én tudni, hány lelkészfeleség kap még ennyi segítséget. Ideje persze, mint a tenger, hogy kedvére hetyeghessen a menő pasijával… – Hallgasson! – Már elnézést… – Menjen innen! – mordult rá Ella. – Gondolkoznom kell. És tartsa csukva a száját! Ha csak egy kósza pletykát hallok, rögtön tudni fogom, honnan származik. – Kinek az oldalán áll? Ella a másik asszony szemébe nézett. – Peter oldalán. – Én is – jelentette ki Trish. Flora egy üzenetet hozott haza az iskolából. Luke küldte. Ebédidőben vitte el a Szent Megváltóba a húgához. „Kedves Anya! – írta. – Egy időre Barnabynál fogok lakni. Amíg a vizsgáim be nem fejeződnek. Mrs. Weston már bele is egyezett. A spórolt pénzemből adok neki egy kicsit, hogy besegítsek a költségekbe. Vigyázz magadra! Szeretlek, Luke.” TIZENNEGYEDIK FEJEZET Peter egyedül üldögélt a sneadi templomban. A csütörtök délelőtti istentiszteletet jött megtartani, amelyen legtöbbször senki sem jelenik meg, bár a helyiek mindig lármásan védték, amikor felvetette, hogy törölni kellene a

miserendből. Peter szerette a sneadi templomot. Ez volt a legegyszerűbb a gondjaira bízott öt templom közül; normann főhajó egy kereszthajóval, amelyben az orgona lakozott. Az ablakokban nem díszelgett színes üveg, és Snead egyházközségi tanácsa szívesebben terített gyékényszőnyeget a közepére a többi négy templomban használatos vörös szőnyeg helyett. Ez a visszafogottság kifejezetten tetszett Peternek. A kórusemelvény északi oldalán ült, és a templomkertben hajladozó fűzfa zöld leveleit nézegette. Valójában nem is látta őket, ahogyan az ágak mögött kéklő eget sem, és a keretként szolgáló szürke kőablakot sem. Igen kevés jutott el a tudatához saját boldogtalanságán kívül, amely egész lényét elborította, mint a hideg állóvíz. Félt felkavarni ezt az álló víztükröt, nem akart beleugrani, mert még azzal sem mert számot vetni, miért érzi magát ilyen rettenetesen. Visszarettent saját gondolataitól, mint ahogyan mostanában Annától is borzadt. Amikor testük véletlenül egymáshoz ért az ágyban, Peter érezte tagjaiban az iszonyodást, és elhúzódott. Sőt még az asszony szemébe nézni sem bírt beszéd közben. Rettenetesen félt attól, hogy lassan megtébolyodik. Réges-régen, még teológus évei alatt egyszer borzalmas kétségek gyötörték az imádság miatt; valósággal megrémült. Akkori tanára, páratlan lelkészi tapasztalattal a háta mögött, azt tanácsolta, hogy hagyjon fel a hasztalan viaskodással. Verd ki a fejedből az Istenről alkotott elképzelést, mondta. Felejtsd el! Gondolj inkább valami olyasmire, ami nem okoz gyötrelmet, valami elvont dologra, például a törekvésre, hogy jó és kedves lehess, vagy a szeretet iránti vágyadra; ezt a vágyat fogalmazd meg és ismételgesd újra meg újra. Kis idő múltán próbáld mindezt Krisztusnak is elmondani, de csak akkor, amikor már úgy érzed, hogy valóban akarod. Ez hasznos tanács volt. Amikor összecsapni készültek feje fölött a hullámok, mindig azokra az értékekre és tulajdonságokra gondolt, amelyek szükségesek voltak ahhoz, hogy lecsillapítsák a viharokat. Az utóbbi időben azonban már csak a túlélés körül forogtak zűrzavaros gondolatai. Szíve mintha észrevétlenül megkeményedett volna. Csöppet sem érdekelte többé a szeretet, a jóság vagy a kedvesség; az egyetlen gondolat, amely még képes volt felrázni tompultságából, az az elhatározás volt, hogy nem adja fel a harcot. Felsóhajtott, majd önkéntelenül letérdelt. Lépések törték meg a csendet; az előtér felől közeledtek, majd az ajtó vasretesze is megemelkedett. Halvány napsugár tört be az ajtónyíláson, és Peter egy asszony hangját hallotta: – Jaj, annyira sajnálom, Mr. Bouverie. Fogalmam sem volt… A férfi felnézett. Emma Maxwell édesanyja lépett be az ajtón, kezében portörlő rongyot szorongatott. – Csak azért jöttem, hogy eltakarítsam a múlt heti virágokat. De később is visszajöhetek… – Nem, nem, jöjjön be, kérem! Már éppen indulni akartam – mondta Peter, s felállt. – Biztosan? – Egészen biztos – válaszolta Peter mosolyogva. Az asszony kövérkés,

pirospozsgás teremtés volt, haja vidám fürtökbe göndörödött, akárcsak a lányáé. – Annyira örülök, hogy Emma és Flora olyan jól összebarátkoztak! – mondta Mrs. Maxwell felbátorodva. Odasétált Peterhez a padsorok közötti folyosón. – A Szent Megváltó igazán remek iskola. Nagyon kedvesek a gyerekekkel. – Flora boldognak látszik. – Mindig megnevettet minket. Micsoda fantáziája van! – Néha túlságosan is élénk. – Ó, nem is tudom. A legtöbb gyerek sohasem használja a képzelőerejét az állandó tévézés miatt, ezért is különleges élmény egy olyan kislánnyal találkozni, mint Flora. Az apácák is csodálatosak. – Én csak… – És tapintatosak – folytatta Mrs. Maxwell, aki mostanra egészen belemelegedett a szóáradatba, a rongyot terebélyes kebléhez szorítva. – Úgy értem, ha nem bánja, hogy szóba hozom, az apácák semmi különbséget nem tesznek a tandíjat fizető és a térítésmentes tanulóik között. Azt gondolom, a többi gyermek nem is tud róla. Emma mindenesetre nem tudja, hogy Flora ingyen járhat az iskolába. Peter előrébb lépett. – Tessék? Mrs. Maxwell elpirult zavarában. Milyen ügyetlen és ostoba volt, hogy felhozta a témát! Valószínűleg a kis Flora maga sem tud az egészről. – Ne haragudjon! Tapintatlan voltam. Kérem, felejtse el, hogy egyáltalán megemlítettem. Peter sötét gondolatai között lassan derengeni kezdett a felismerés. – Ne aggódjon! – mondta csendesen Mrs. Maxwellnek. – Kérem, ne fájjon emiatt a feje! Az asszony hálásan bólintott. Gyorsan hozzáfűzte, igyekezve jóvátenni az iménti ballépését: – Remélem, tudja, hogy mindig szívesen látjuk Florát a házunkban. Nagyon is szívesen. – Köszönjük – mondta Peter. Ismét elmosolyodott. – Most pedig magára hagyom a virágaival. Egészen másféle hangulatban hajtott haza. A bénult boldogtalanság helyébe lángoló düh költözött. Az autót a felhajtón hagyta, és besietett a házba. A Szent Megváltó telefonszáma ott szerepelt pirossal a sürgősségi számok listáján, amelyet Anna a falra függesztett. Peter máris tárcsázta. Egyenes, kihúzott derékkal állt a telefon mellett, csaknem vigyázzban állva bámult kifelé az ablakon. Az iskolatitkár vette fel a telefont. – Itt Peter Bouverie beszél. Peter Bouverie tiszteletes, Flora édesapja. Beszélhetnék Ignatia nővérrel? Ebédidőben Peter készített magának egy szendvicset és egy bögre kávét. Evés után elmosogatott, azután alaposan átkutatta a szekrényeket. Egyikben sem

talált semmi szokatlan, egzotikus vagy ismeretlen eredetű dolgot, mindössze egy érintetlen sajtreszelő lapult még műanyag csomagolásában az egyik polcon, egy felbontatlan doboz teasütemény társaságában. Felment az emeletre, óvatosan, mintha betörő volna a saját házában. Benézett a fürdőszobába: ugyanazok a törülközők és ugyanazok a fogmosópoharak voltak ott, amelyeket a quindale-i benzinkút osztogatott karácsony tájékán minden tank benzin után; ugyanaz a csorba viktoriánus szappantartó állt a mosdó szélén. Átment a hálószobájukba. Sorban kihúzogatta a fiókokat és kinyitogatta a szekrényeket, egyiket a másik után. Anna színes és merész ruhái lógtak a vállfákon és feküdtek a fiókok mélyén, minden egyes darab régi ismerős volt; cipői rendetlen kupacban feküdtek a szekrény alján, ami mindig is bosszantotta Petert, ám minden pár réginek és viseltesnek látszott. Nem hevertek új könyvek az asszony ágya mellett, és nem sorakoztak új parfümök a komódon; Peter semmiféle bizonyítékot nem talált arra, hogy Anna akár egy pennyt is költött volna a keresetéből magára vagy a házra. Akkor hát hová lett Anna keresete? Túl sok persze nem lehetett, de Peter számításai szerint legalább ötszáz fontról volt szó. Vajon miért titkolta el az asszony Flora ösztöndíját? Mire gyűjtöget? Házaséletük során Peter mindig úgy gondolt felesége keresetére, mint zsebpénzre, a nyaralásuk költségeit fedező összegre, Charlotte hegedűóráinak (teljes kudarc) tandíjára vagy Luke velencei kirándulására (teljes siker) szánt pénzre. Eddig azt hitte, Anna hasonlóképpen gondolkozik, egyetértenek a pénzügyek terén, és felesége rég hozzászokott a takarékoskodáshoz. A főesperesi kinevezés természetesen lényegesen többet hozott volna a konyhára, és persze teljesen érthető volt az asszony csalódása; de vajon miért csapta be? Miért ez a dac és titkolózás? Visszament az emeletre, a dolgozószobájába. Nem volt hajlandó ezt a háborút Anna gerilla módszereivel megvívni; nyíltan és ellentmondást nem tűrően kívánta elintézni. Ignatia nővér meglepődve hallgatta Peter kérdéseit, ami őt nem lepte meg, és bár semmiféle elítélő megjegyzést nem tett Anna viselkedésére, az apáca hangja mindent elárult. Ignatia nővér volt az első lépés. A következő kettő is egészen egyszerű. Amikor felveti azokat, Anna kénytelen lesz szembenézni magatartása következményeivel. S hogy az után mi következik, arra Peter nem akart gondolni. A Pricewell áruházban Peter azt mondta a pénztárnál felügyelő nőnek, hogy az adminisztrációs igazgatóval szeretne találkozni. A nő habozott, kifogásokat keresett. Peternek nem volt egyeztetett időpontja, és az áruházban ezzel kapcsolatban szigorú szabályok voltak, ugyanakkor a férfi papi gallért viselt, ezért a látogatók nem mindennapi kategóriájába tartozott. Némi tétovázás után megkérte Petert, hogy kövesse, majd együtt mentek végig az állateledelek és mosóporok polcsorai között az irodákba vezető lépcsőhöz. Bár Peter tudta, hogy Anna műszakja már véget ért, és valószínűleg éppen hazafelé tart a busszal Loxfordba, követte az előtte haladó áruházi dolgozót a

komor lépcsőn felfelé, majd végig egy folyosón Mr. Mulgrove irodájához. Mr. Mulgrove nagyon meglepődött. Peter megjelenése ugyanolyan érzékenyen érintette, mintha a rendőrségtől keresték volna. Székkel kínálta Petert az apró irodában. A saját helyére visszaülve térdük kis híján összeért, amit tiszteletlennek érzett. Mr. Mulgrove meg volt győződve róla, hogy Peter adományért jött valamilyen alapítvány számára, és mivel a Pricewellnek volt saját jótékonysági stratégiája, máris készen állt egy röpke kis előadással, hogy leszerelje. Peter azonban semmi ilyesmit nem akart. Először is bemutatkozott, közölte, hogy a neve Peter Bouverie, Peter Bouverie tiszteletes; és úgy tudja, hogy a felesége az áruházban dolgozik, részmunkaidős beosztásban. Mr. Mulgrove elámult. – Anna! – Igen – felelte Peter. – A feleségem. Mr. Mulgrove pillantása Peter gallérjára tévedt. Egy lelkész felesége. Anna egy lelkész felesége! Kis híján elkezdett áradozni, hogy Anna az egyik legkiválóbb dolgozójuk, sőt valójában a menedzsmentben volna a helye, de nem tudta rábeszélni… de végül visszafogta magát. Valamiért úgy érezte, nem volna helyénvaló a jelen körülmények között, miután kiderült, hogy Peter lelkész és ott ült csaknem Mr. Mulgrove ölében. – Nem is tudott róla, hogy Anna egy parókián lakik? – Nos, de igen, úgy értem, a címét megadta, de mivel sokan laknak egykori parókiákban, igazán bele sem gondoltam. Azt persze tudtam, hogy Anna, hogy is mondjam, nem olyan, mint… – Mr. Mulgrove hirtelen elhallgatott. – Nem – mondta Peter. Nem mosolygott. Mr. Mulgrove hirtelen vágyat érzett, hogy Anna védelmére keljen. – Azért kellett neki a munka, hogy a lányát beírathassa a Szent Megváltóba. A húgom is abba az iskolába járt. – A lányom ösztöndíjas helyet kapott a Szent Megváltó Leányiskolában. Egy ideig némán méregették egymást. – A felesége kiváló munkaerő – jelentette ki Mr. Mulgrove, azután hozzátette –, és a Pricewell kiváló munkahely. – Semmi kétségem. De már nincs szükség rá, hogy Anna továbbra is itt dolgozzon. – Peter rövid csatát vívott a teljes igazsággal, és elveszítette. – Most már nincs, hogy a Szent Megváltó ösztöndíjat adott Florának. – Értem. – Így hát a hónap végétől a feleségem nem dolgozik többé az önök áruházában. Mr. Mulgrove habozott. Amikor annak idején, tizenhat éves zöldfülűként elkezdett dolgozni a Pricewellnek, gyakran előfordult, hogy az áruházban dolgozó asszonyok munkaügyeit a férj intézte; elkísérték feleségüket az interjúkra, panaszt tettek a menedzsernek a rossz körülmények vagy az alacsony

bér miatt. Az élet azonban sokat változott. Mr. Mulgrove erősen kételkedett abban, hogy a nők manapság kikérik a férjük véleményét arról, hogy hol és mikor dolgozzanak. Eltűnődött azon, hogy a lelkészek valószínűleg kissé régimódiak lehetnek. – Anna nekem ezt egy szóval sem említette – mondta. – Nem. Talán azt szerette volna, ha én beszélek önnel. – Vele is meg kell beszélnem. – Természetesen. – Peter nagy nehezen felállt. Mr. Mulgrove is felpattant. Magasabb volt Peternél, és fiatalabb is. Úgy gondolta, hogy Peter nem csupán régimódi, hanem begyöpösödött is. Nem is tudta elképzelni Annát ennek az embernek a feleségeként. Búcsúzásképpen azt mondta Peternek, hogy nagyon sajnálja, hogy Anna elmegy tőlük. – Anna nagyon népszerű itt. – Rövid szünetet tartott, majd folytatta, leheletnyi agresszióval a hangjában. – Tudja, mi büszkék vagyunk arra, hogy itt dolgozhatunk. Büszkék vagyunk erre a cégre. Anna nem a buszon ült, úton Loxford felé. Az asszony ötmérföldnyire Woodborough határától egy édes illatú, virágokkal teli mezőn feküdt, Jonathan mellett. Szeretkezni kezdtek, de a meghitt pillanatot megtörte Anna kétségbeesése, amikor váratlanul eszébe jutott, hogy Luke egy időre Westonékhoz költözött. Nagyon aggódott miatta. Meglátogatta Mrs. Westont, aki kedves és közvetlen volt, és a vizsgák előtti nyomasztó drukkról beszélt Annának. Azt ígérte, hogy teletömi Luke hasát, és azt mondta, hogy nagyon örül a fiúnak; a társaságában ugyanis Barnaby kevésbé tűnt vadnak és szertelennek. Luke kétségkívül biztonságban volt, és Westonék remekül gondját viselték, ami önmagában még elviselhető volt, de annak eshetőségét, hogy náluk talán még boldogabb is, Anna már szinte kibírhatatlannak érezte. Jonathan igyekezett vigasztalni, de Anna azt mondta, hogy nem kell úgy éreznie, hogy pátyolgatnia kell őt. Elvégre a családi gondjai egyedül rá tartoznak, és esze ágában sincs Jonathan nyakába zúdítani őket. A férfi gyengéden átölelte, és a fülébe súgta, hogy csacsi bolond. Hát nem vette még észre, hogy egész lényét szereti, mindent, ami hozzá tartozik, nem csak azokat az apró részeket, amik Jonathanhez fűzik? Felajánlotta, hogy meglátogatja a fiút, mert szeretné megismerni. – Időnként magam is meglepődöm rajta, hogy kedvelem a kamasz srácokat. Az ember azt gondolhatná, hogy tizenöt év tanítás után gyűlölnöm kellene őket, de nem. Még szeretem is őket. Érdekelnek. Nem zavar, hogy éretlenek, hogy azt sem tudják, mit kezdjenek magukkal. Engem lenyűgöz az a sok szenvedély és zűrzavar. – Luke is ilyen – szipogott Anna. – És tele van szeretettel. – Megremegett a hangja. Jonathan csókolgatni kezdte az arcát. – Én is.

– Jonathan… elmondtad már Danielnek? – Kettőnket? Még nem. – És elmondod? – Idővel. És te beszéltél már Peterrel? – Nem. Egymásra néztek. Jonathan körberajzolta Anna száját az ujjával. – Ó, arra is hamar sor kerül. Az asszony fogai közé szorította a férfi ujját. – Szeretném is. Azt akarom… Jonathan nevetésben tört ki. Azzal lecsapott Annára. – Akkor meg is kapod! Flora ébren feküdt az ágyában. Későre járt, de még nem volt teljesen sötét. Nem húzta be ablakán a függönyt, mert aznap este a hold halvány korongja igazán romantikus látványt nyújtott, éppen megfelelő téma legújabb verséhez az újságjába. (Ami mellesleg nem ment túl jól mostanság. Emma egyre többet panaszkodott jelentéktelen szerepe miatt, de bárki fél szemmel is láthatta, hogy nincs fantáziája.) – Ó, májusi hold! – kezdte Flora. Valójában semmi kedvet nem érzett a versíráshoz. Azt kívánta, bárcsak Luke is itthon volna, és dübörögne a zene a fal túloldalán. Azt gondolta, jól fogja érezni magát nélküle, de hamar rájött, hogy tévedett. Magányos volt, és unatkozott. Felkelt az ágyból, és kinézett az ablakon. A kertre árnyak borultak, titokzatosan csillogott a sötét, ezüstös fényben. Látta a karók hosszú sorát, amelyeket anyja az édes borsónak tűzdelt, és a kis burgonyabokrokat. Odakint teljes csend uralkodott. Lábujjhegyen elment az ajtóig, majd kilépett a folyosóra. Arra gondolt, belopózik Luke szobájába, hogy egy kicsit érezhesse az illatát. Talán még egy szelet csokoládét is talál valahol. Nem volt teljes a csend. A földszintről, az egyik csukott ajtó mögül ingerült hangok hallatszottak. A kislány a lépcsőkorláthoz lépett és lekukucskált. Az előszobában sötét volt, apja dolgozószobájának ajtaja alól azonban fény szűrődött ki. Mögötte pedig a szülei veszekedtek éppen. – Megtarthatod – kiáltotta Anna. – Vedd el! Nem tartok rá igényt. – Nekem nem kell – tiltakozott Peter. Az íróasztalánál ült, tekintetét a zöld itatósra szegezte, és ingerülten görgette ceruzáját a kezében. – Beszélni akartam veled Flora ösztöndíjáról. Vártam, hogy egy kicsit megnyugodj, hogy megközelíthetőbb legyél. De tisztában voltam vele, hogy ha megteszem, ragaszkodni fogsz hozzá, hogy lépjek ki a Pricewelltől, és én nem akartam, mert szeretek ott dolgozni. Szeretem az embereket, szeretem a rendet, örülök, hogy kimozdulhatok Loxfordból. A pénzt egyébként sem magamnak tartogattam. Vettem pár dolgot, néhány felháborítóan extravagáns dolgot, mint például egy üveg csokoládés mogyorókrémet Florának. – Nem kell gúnyolódnod.

– De hát azt igyekszel sugalmazni, hogy magamnak gyűjtögettem. A pénzt a gyerekeknek szántam, és neked, ha szükséged lesz rá. Békésen ül egy takarékpénztár számláján. Elveheted. Már mondtam. – És azzal adjam a bizonyítékát annak, hogy nem gondoskodom eléggé rólatok? – Peter! – Hát akkor mi másról szól ez az egész? Anna vett egy mély lélegzetet, hogy összeszedje az önuralmát. – Arról szól, hogy nem beszéltem veled Flora ösztöndíjáról a Szent Megváltóban. – Hogy eltitkoltad… – Istenem! – kiáltott fel Anna. – Te még egy szent türelmét is próbára tennéd! Most már tudod, így hát le is van zárva az ügy. Megyek és főzök egy teát. – Még egy dolog van… – Micsoda? – Távolról sem érdekel, mennyi pénzed van, mihez kezdtél vele vagy mit tervezel. De a Pricewelltől már ne számíts semmire. Anna közelebb hajolt a férjéhez. – Ó, drágám, ne rúgj belém, ahányszor csak padlón vagyok! Ha ennyire kiborít téged, megpróbálok keresni magamnak egy előkelőbb állást, de nem most rögtön. Hadd csináljam még egy ideig, hadd indítsam el Luke-ot kicsit az útján… Peter nem nézett az asszonyra. – Ma elmentem az áruház adminisztrációs igazgatójához. A hónap végétől már nincs ott számodra hely. Nincs több munka. Anna kiegyenesedett és az íróasztal szélének dőlt. Egy pillanatra lehunyta a szemét, de az örvénylő düh megszédítette, így hát ismét kinyitotta, és egyenesen Peterre nézett. Egyszerre látta őt közeli, jó ismerősének – éppoly közelinek, mint saját magát – és vadidegennek. – Bementél a Pricewellbe és felmondtál a nevemben? – Igen. – Miután Ignatia nővérrel beszéltél. – Igen. – De az eszedbe sem jutott, hogy előbb velem beszélj. – Ellenálltál volna. – Most is ellenállok! – vágott vissza Anna. Mindkét kezével megmarkolta az íróasztal szélét. Olyan dühös volt, hogy már maga is megijedt. – Tehát inkább felfeded – kérdezte Peter – Mr. Mulgrove előtt a közöttünk lévő nézeteltérést? Rövid csend ült a szobára, mialatt Anna magával küszködött. Peter továbbra sem nézett rá. Végül az asszony így szólt: – Peter, már korábban is kérdeztelek, de most megpróbálom újra feltenni

a kérdést. Pontosan mit vársz tőlem? A férfi eltöprengett. Még hat hónapja is azt válaszolta volna, hogy szerető feleségre vágyik Annában, segítő társra, hű szövetségesre. Most azonban csakis azt kívánta, hogy az asszony végre kilépjen a dolgozószobájából. Amikor válaszolt, hangja reszketett a megrázkódtatástól, amit ez a felismerés okozott benne. – Ha te magad nem tudod, én sem magyarázhatom el neked. *** – Anya! Anna felnézett. Flora hálóinges alakja világított a lépcsőkorlát mellett. – Flora! Ágyban volna a helyed. – Nem szeretem, amikor sírsz… Az asszony felment hozzá a lépcsőn. – Nem sírok, drágám. – Akkor miért kiabáltál? – kérdezte Flora. – Miért veszekedtetek? – A pénz az oka mindennek – felelte Anna. Flora szíve összeszorult egy pillanatra. – A Szent Megváltó miatt? – Nem, nem. Légy nyugodt, az iskoláddal nincs semmi baj. Unalmas, felnőtt vita volt. Nem kell aggódnod miatta. – Időközben odaért a kislányhoz, és melegen átölelte. – Nem túl csendes itthon Luke nélkül? – Borzalmas. – Hamarosan hazajön. Flora fejét anyja vállába fúrva suttogta: – Nem akarok többet Emmával barátkozni. Verity barátnője szeretnék lenni. – És nem lehetsz mindkettőé? – Ki van zárva – felelte Flora morcosan. – Csak semmi gorombaság, Flora! Légy kedves Emmához! Flora teste kissé megfeszült. – Akkor te se legyél goromba apával! – Kibontakozott Anna öleléséből. – Luke szobájában fogok aludni. – Jól van. Azzal Flora átmasírozott a folyosón. Kezét Luke ajtajának kilincsére tette, és benyitott. Anna továbbra sem mozdult. Flora már korántsem élvezte annyira imént aratott kis győzelmét. Megfordult hát, visszaszaladt az anyjához, és könnyekben tört ki. Anna magához szorítva próbálta vigasztalni, és közben egyre az járt a fejében, hogy önállóságának évei alatt szinte semmit sem tanult, hiszen pillanatnyilag csak arra vágyott, hogy felhívhassa Jonathant. Amit persze nem tehetett meg. Patrick bejelentette Ellának, hogy elutazik. A múltban ez természetesen

semmi különösebbet nem jelentett volna, mivel Patrick állandóan utazgatott, Loxfordba költözése óta azonban alig tette ki a lábát a faluból. Üzleti vállalkozása, azok a rejtélyes cégek, amelyekben meghatározatlan, ám annál fontosabb szerepet töltött be, gyakran szólította Németországba, Frankfurtba és Münchenbe, sőt az Egyesült Államokba is. Mindig hozott Ellának valamilyen ajándékot, ha egy hétnél több időt töltött távol. Az asszony nem tudta figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy parfümkészletei erősen megcsappantak a vidéki élet hosszú hónapjai alatt. Mindig nagyon örült, ha Patrick parfümmel lepte meg. Amikor a férfi bejelentette, hogy elmegy, Ella nagyon megkönnyebbült. Elhalasztotta a Peterrel való beszélgetést, mert úgy érezte, képtelen megbirkózni a feladattal. Nemcsak a küldetés volt kellemetlen számára, hanem az is, hogy el kellett ismernie Patrick Anna iránti szokatlan vonzalmát is. A férfi régi szeretőjét Ella könnyen kiismerte; lusta volt és szellemes, de semmi gyakorlati érzéke nem volt, nyoma sem volt benne azoknak a vonásoknak, amelyeket Ella fontosnak tartott, mivel ő maga rendelkezett velük. Ám Anna egészen más volt. Eredeti és vonzó, hamisítatlan, vad életerő lakozott benne, akár egy ketrecbe zárt vadállatban. Ellából minden vadság hiányzott; ez a tulajdonság megriasztotta, és éppen ezért helytelenítette is. A nővére, Rachel előre megmondta, hogy Ella menthetetlenül beleszeret Patrickbe, ha munkát vállal nála. Ella azonban megvető horkantással legyintett, és józan eszét, korát, valamint rendíthetetlen gyakorlatiasságát hozta fel bizonyítékul, hogy képes ellenállni, akár ezer Patrick csábításának is. És így is történt, a közöttük lévő kapcsolat sohasem lépte át a határt sem a túlzott formalitás, sem a bizalmasság felé; hangnemét, ebben Ella bizonyos volt, saját higgadt feje diktálta. Patrick olyan éretlen tudott lenni néha… Ugyanakkor felnőtt férfi volt, és most nyilván a férfi kerekedett felül benne, elrepítette a messzi Németországba, hogy összeszedje a gondolatait. – Patrick Németországba utazik – újságolta Ella Trish Pardoe-nak a loxfordi boltban. – Három hétre. – Péntek lévén az üzlet tele volt vásárlókkal, és a biztonság kedvéért lehalkította a hangját. – Azt gondolom, végre észhez tért. – Anna rémesen néz ki – mondta Trish. – Láttam reggel felszállni a buszra. Fehér volt, mint a fal. – Talán Patrick mondott neki valamit. Trish a chipses kartonban turkált, sajtos-hagymás ízesítésű zacskók után kutatva. – Azért még beszél Peterrel? – Nem is tudom. Akkor nem, ha… – Szerintem bölcsebb, ha hagyja az egészet. – De hát a múltkor azt mondta… – Fel voltam háborodva – mondta Trish. – Szörnyű volt együtt látni őket. De már így is épp elég van a vállamon anyámmal meg azzal a képtelen ötlettel, hogy a Brownies lányokkal összevonják Quindale csapatát. Szegény kicsikék! Akár Woodborough-ba is küldhetnénk őket, azzal vége az egésznek! Na, tessék!

Mindig ezeket teszem a tetejére, mert ez az ízesítés a legnépszerűbb. – Akkor hát – kérdezte Ella értetlenül – miért nem teszi őket az aljára? Ella különös gonddal csomagolt Patrick számára, átérezve az utazás rendkívüli jelentőségét. El kellett ismernie, hogy a férfi igen jó hangulatban van, tréfálkozik, és egyáltalán nem úgy viselkedik, mint egy józan, felnőtt ember, aki bátran viseli a rá mért csapást. Ugyanakkor Patrick rugalmas természet volt. Amikor a barátnője faképnél hagyta, Ella egy héttel később már hallotta, amint jókedvűen fütyörészik borotválkozás közben. Patrick átnézte a bőröndjét. – Maga egy gyöngyszem. – Badarság – legyintett Ella. – Fizet érte. A férfi elvigyorodott. – Előfordulhat persze, hogy nem leszek három teljes hetet távol. Miért nem utazik el a nővéréhez? Biztosan nem akar itt poshadni… – Nagy bánatomra szeretek itt élni. – Én is. Ella keményen összeszorította a száját. – De épp itt az ideje, hogy eltűnjön pár hétre. – Ez most mit akar jelenteni? – Azt maga pontosan tudja. Patrick nevetett. Felkapta a bőröndjét, majd megindult kifelé a hallon keresztül. – Úgy olvasok a gondolataiban, mint egy nyitott könyvben, Ella. Kérem, tartsa a szemét a parókián, amíg nem vagyok itt! – Nincs ott semmi látnivaló – válaszolta komoran. A férfi megállt a bejárati ajtóban, még egyszer megfordult. – Ó, én nagyon remélem, hogy lesz. Ez a fő oka annak, hogy most elmegyek. A távolság, mint mondják, megédesíti a szerelmet. – Azzal kinyitotta az ajtót, és kilépett a ragyogó napfényre. Anna többször egymás után elolvasta a levelet. Udvarias levél volt, de szigorú és könyörtelen is. Egy bristoli cégtől érkezett, attól a kiadótól, amelynek fordított. Azt írták, sajnálják, hogy néhány hónapja nem kaptak Annától egyetlen sort sem, a gyakori emlékeztetők ellenére sem (ó, segítség, az a sok boríték, amelyet annak reményében gyömöszölt a tálalófiókba, hogy egyszer hátha köddé válnak), ezért arra a következtetésre jutottak, hogy már nem tud rendszeres munkát vállalni számukra. Mivel növekvő nyomást gyakorolnak rájuk az európai gyártók, akik tovább terjeszkednének az országban, és viszont, nekik is bizonyosnak kell lenniük fordítóik megbízhatóságában. Megköszönik hát eddigi munkáját, és tisztelettel kérik, hogy küldjön vissza minden befejezetlen kéziratot, és felszólítják, hogy levelüket tekintse korábbi megállapodásaik felmondásának.

Megkönnyebbülést kellene éreznem, gondolta Anna, ám épp az ellenkezőjét érzem. Váratlan, irracionális ragaszkodást érzett a bolondos, kis keleti asztalka iránt az emeleten, amely fölött megannyi bosszantó, ám fegyelmezett órát töltött. Mély, fájdalmas nosztalgia töltötte el arra az időre gondolva, amikor még minden az irányítása alatt volt. Talán soha nem akart egyetlen szót sem fordítani többé, de azt sem akarta, hogy ez az utolsó szál is kicsússzon a kezéből. Ebben természetesen semmiféle logika nincs, tudta jól, de néha éppen a legkevésbé logikusnak tűnő dolgok forgatják meg legmélyebben a kést az ember szívében, mígnem tehetetlen fájdalmában kiáltani kezd. Felment az emeletre, végignézett a könyvein, papírjain. Az utolsó használati útmutató – amelyből mindössze húsz oldalt fordított – egy lamináló gépezet német nyelvű, műszaki leírását tartalmazta. Szomorúan becsukta, kis kupacba rendezte a papírokat, a néhány oldalnyi fordítást a tetejére téve. Egy másik használati útmutató is hevert ott, egy francia, amelyet még ki sem nyitott. Írt egy levelet a kiadónak, bocsánatot kért a hanyagságért, majd az egészet levitte a földszintre, hogy összecsomagolja. Később megmutatta a levelet Peternek. Férje szó nélkül elolvasta, azután visszaadta Annának. – Elégedett vagy? – Számítottam rá, hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik. A csomag, postázásra készen, közöttük feküdt a konyhaasztalon. Anna ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy felkapja, és a férfihez vágja. – Egy csepp diadalt sem érzel? Nem ezt akartad? Most már semmilyen munkám sincs. Akár szét is oszlathatod a drágalátos gyülekezeti csapatodat, ha akarod. Itt vagyok hát, Peter, itt vagyok. A pap felesége, semmi több. Peter az asszonyra nézett. Rövid hallgatás után így szólt, nem bántó szándékkal: – Attól félek, Anna, hogy pusztán a szavak kimondásával ez még nem válik valóra. Megcsörrent a telefon. Peter nem adta jelét, hogy fel akarná venni. Anna kapta fel végül a kagylót. – Anna? Itt Celia beszél. Hogy van? Nagyszerű, nagyszerű. Nos, igazán nem akarom zavarni, tudom, milyen elfoglalt, de amit kérni szeretnék, nem igényel sok időt… – Celia – vágott Anna az asszony szavába –, kérjen csak nyugodtan! Időm, mint a tenger. TIZENÖTÖDIK FEJEZET Anna utolsó napján a Pricewell áruházban egy duplavirágú begóniát kapott ajándékba, egy szép kerámiakaspóban, Mr. Mulgrove pedig rövid beszédében azt mondta az ebédszünetre összegyűlt kollégáknak, hogy öröm volt együtt dolgozni vele, és mindnyájuknak nagyon fog hiányozni. Anna, kezében az érdekes és angol kertekre igen kevéssé jellemző virággal, már-már a

könnyeivel küszködve vallotta be, hogy neki is hiányozni fognak. Egyedül Tim, korábbi felettese, aki személyes árulásnak vette Anna felmondását, kérdezte meg tőle, valójában miért megy el, éppen amikor már belejött a munkába. Anna, akit immár új okok miatt kötött béklyóba a régi hűségből fakadó szokás, annyit felelt: – Mert több időt kell otthon töltenem. Tim láthatóan nem volt meggyőzve. A mai világban a nők nem ülnek otthon, mindenféle munkát vállalnak, és a legkevésbé sem érzik kötelességüknek, hogy olyasmit tegyenek, amit nem akarnak. Tim saját anyja hetente civakodott az apjával mosodai munkája és kis kiruccanásai miatt a barátnőivel a The Royal George férfi sztriptíztáncosaihoz. Tim már egészen hozzászokott apja gutaütésszerű, tehetetlen csapkodásaihoz, reménytelen küzdelmet folytatva felesége függetlensége ellen. Talán Anna férje is parancsba adta, hogy maradjon otthon, látogassa a betegeket, vagy amit a lelkészfeleségek csinálni szoktak. Ám Anna nem olyan feleség benyomását keltette, aki parancsokat fogad el, még egy lelkésztől sem. Tim őszintén így szólt: – Hiányozni fog. Nem ismerek még egy magához hasonló embert. Mr. Mulgrove is szomorúan búcsúzott. – Igazán sajnálom, hogy elmegy. Azt reméltük, szép közös jövő áll előttünk. Heather, a száraz gyümölcsök és lisztfélék osztályáról, viszont annyit mondott: – Nem hibáztatom. Ki akarja az egész életét nyomorult mazsolásdobozok pakolgatásával tölteni? Anna átvette utolsó pénzes borítékját, megitta utolsó bögre ingyen kávéját a büfében, felakasztotta egy fogasra kék köpenyét, majd kilépett a forgalmas piactérre. Táskájában ott lapult a műanyag jelvény, amelyet az áruházban viselt – „Anna vagyok. Segíthetek?”. Felpillantott az égre; a nyári fellegek mögött ott lakozott az a kifürkészhetetlen hatalom, amelynek jelenlétét képtelen volt teljesen kiverni a fejéből. A jelvényére gondolt, a rajta álló szavakra, és azt mondta az égre nézve: Neked sem ártana kitűzni egyet… Piaci nap volt, és Woodborough utcáin nyüzsögtek a vásárlók. A vidéki buszjáratok reggel hozták be a városba az embereket, és ebéd előtt már haza is vitték őket, tömött szatyraikkal együtt, amelyekben ott lapult a devoni hal, a birminghami pakisztáni árusoktól vásárolt farmer és póló, sőt még az a finom sajt is, amelyet attól a woodborough-i gazdától szereztek be, aki maga készíti minden áruját. Anna átvágott az árusok asztalai között, és maga is vásárolt néhány porszívózsákot, egy doboz leértékelt mosóport és egy tálca epret Florának, aki hajnalban bemászott mellé az ágyba, és rendkívül szokatlan módon így szólt: – Aggódom miattad. – Ne aggódj! Jól vagyok.

– Az anyák mindig ezt hajtogatják. Verity szerint, amikor az anyukája ezt mondja, az általában azt jelenti, hogy éppen migrén gyötri. Flora nem tudott rendesen hozzá bújni, sohasem volt képes rá. Néhány percig esetlenül feküdt Anna mellett, azután egy félszeg puszival elbúcsúzott, kikecmergett az ágyból, és visszament a szobájába. Peter meg sem rezzent. Annának hiányzott Flora melegsége, és azzal állt bosszút férje zavartalan álmáért, hogy azt kívánta, bárcsak az egész ágy egyedül az övé volna. Most elgondolkodva nézett az eperre. Vegyen még egy tálcával Peternek is? Vajon észrevenné? Érdekli egyáltalán, hogy Anna egy adag eperrel vagy banánnal ajándékozza meg? Vagy esetleg egy monoklival a szeme alá? Az órájára pillantott. Fél órája volt még, mielőtt Florát fel kellett vennie az iskolából. Fél órája volt arra, hogy Woodborough utcáin kóboroljon, miközben gondolatai ide-oda csapongtak. Anna maga mögött hagyta a piacot, majd befordult egy sétálóutcára, amely el volt zárva a járműforgalom elől. Woodborough önkormányzata a dús lombú fák alá padokat állíttatott fel, amelyeken többnyire fásult tinédzserek gubbasztottak, valamiféle történésre, élményre várva egyhangú életükben, nem sok reménnyel. Anna előtt egy magas fiatalasszony babakocsit tolt. Megállította a kocsit egy újságárus előtt, lehajolt, hogy kivegye a babát (egészen kicsi volt még, amennyire Anna láthatta, apró alakját szinte teljesen elrejtette a pólya), ám szinte rögtön vissza is tette, mintha csak eszébe jutott volna valami. Gyors mozdulatokkal betakargatta a gyermeket, azután tolta is tovább a kocsit. Annának erről a mozdulatról eszébe jutott huszonhárom éves önmaga, amint megállt egy újságárus előtt Bristol egyik külvárosában, majd hirtelen úgy határozott, hogy mégsem veszi meg a csokoládét. Már ő is félig kiemelte Charlotte-ot a babakocsiból, ahogyan az imént a fiatalasszony is a babáját. Tisztán látta maga előtt Charlotte-ot, a sötét hajú, szép, kicsi babát, amint óvatosan két kezébe fogta. A Laurától kapott skarlátvörös kabátját viselte, kapucnival és fekete, lakkozott gombokkal. Húsz évvel ezelőtt történt, gondolta Anna, egy októberi délutánon, azóta húsz év telt el, majdnem a fél életem… Anna az egyik padhoz sétált és leroskadt rá. Egy borús tekintetű lány ücsörgött a pad túlvégén, lábán óriási, fekete bakancsot viselt, és kegyetlenül pöfékelt. Annát pillantásra sem méltatta. Az asszony a karjába zárta csomagjait, beszippantva az eper édes illatát, és közben némán tépelődött. Ugyan hová jutott az elmúlt húsz év alatt? Talán sehová, csak leírt egy hatalmas, lassú kört. Még a gyerekek is, sőt Jonathan… Vajon eleget jelentenek neki? Nem kellene inkább kitörnie a fedezékből és futásnak erednie, hogy mentse az életét? Jonathanhez azonban nem futhat, csak akkor tehetné, ha teljes mértékben hátat fordítana valami másnak. Mindegy, akkor is hálát adok Istennek Jonathanért! Váratlanul mintha a férfi hangját hallotta volna, igen, ez az ő hangja. Körülnézett, szinte megbűvölten; valóban Jonathan közeledett az utcán Luke társaságában. A fiú úgy nézett ki, mint mindig, farmert és pólót viselt, dzsekijét félvállra vetette. Figyelmesen hallgatta Jonathant, fejét kissé a férfi felé fordítva, aki egészen

belemelegedett valamilyen magyarázatba, és gesztikulálva adott nyomatékot szavainak. Lassan elsétáltak Anna előtt, úgy belemerültek a beszélgetésbe, hogy észre sem vették. Anna először tett egy gyors, önkéntelen mozdulatot, hogy üdvözölje őket, ám végül mégis a helyén maradt, nem mozdult, csak figyelte, amint a világról tudomást sem véve tovább ballagnak. A padon ülő lány is őket figyelte, különösen Luke keltette fel érdeklődését. Anna ösztönösen megjegyezte: – Az ott a fiam. A lány Annára bámult. Azután vállat vont. – Persze – mondta. – Én meg Anglia királynője vagyok. – Azzal csoszogva elhúzott. Flora már a buszon befalta az összes földiepret, a szárakat kidobálta az ablakon. Anna elmesélte, hogy látta Luke-ot a városban, mire Flora elújságolta neki, hogy Luke meglátogatta a Szent Megváltóban. A bátyja elmondta neki, milyen klassz Woodborough-ban élni, és Flora arra gondolt, hogy talán ő is eltölthetne néhány napot Verityéknél. – Tegyük fel – mondta Anna –, de tényleg csak tegyük fel, hogy én is Woodborough-ban akarok élni. – Az nem lehet. Neked Loxfordban kell maradnod. – Igazán? Flora betömte az utolsó epret is a szájába. – Te is tudod. Ennek így kell lennie. A falu főterén már mutatkoztak a nyár első jelei. A buszra váró édesanyák nagy körben letaposták szokásos helyükön a füvet, és kopasz foltok éktelenkedtek a földön a két pad és a szemeteskuka körül is. Anna és Flora lemászott a busz lépcsőjén, mire az asszonyok megkérdezték: „Elég meleg az idő, Mrs. B?”, Florának pedig megjegyezték: „Csinos kalapod van.” A kislány grimaszt vágott, és a hátára tolta zárdai Panama kalapját. Anya és lánya együtt vágtak át a téren, Flora úgy vonszolta maga után a táskáját, akár egy makrancos kiskutyát, míg Anna úgy szorongatta a begóniát a karjában, mintha a talizmánja volna. Ella a régi parókia lépcsőházának ablakából figyelte őket. Florát, akit első látásra koraérett, és cseppet sem vonzó gyermeknek könyvelt el, valójában alig ismerte. Nézte a kislányt a Szent Megváltó piros-fehér csíkos nyári ruhájában és egy röpke és felkavaró pillanatra elgondolkodott az anyaságon, amelyet még elképzelni is csak nehezen tudott. Anna is édesanya volt, ezért Anna sokkal jobban érdekelte Ellát. Az asszony Flora mellett ment hosszú, sötétkék ruhájában, amelynek derekára sárga selyemövet kötött – miért, morgolódott Ella, miért kell ennek a nőnek ilyen bosszantó módon öltözködnie? –, és úgy tűnt, mint aki Florához tartozik, ugyanakkor független is tőle. És mélységesen megtörtnek látszott. Ella alaposan szemügyre vette. Anna válla lecsüggedt, fejét

enyhén lehorgasztotta; ez feltűnő volt egy olyan asszony tartásában, aki máskor mindig emelt fővel járt. Valamiféle harsány, rózsaszín növény fölé görnyedt, amit a karjában cipelt, mintha csak óvni akarná. Ella mély lélegzetet vett. Csak nem Patrick küldte azt a virágot? Vagy mégis? A növény nem Patrick ízlésére vallott; a férfi liliomot vagy orchideát küldene, valami egzotikust és hivalkodót. Ella gondolatai Patrick körül kezdtek forogni. „A távollét megédesíti a szerelmet” – mondta a férfi, mielőtt kilépett az ajtón. Annát figyelve Ella most elszoruló szívvel arra gondolt, hogy Patricknek talán mégis igaza lett. Anna a konyhaasztalra tette a begóniát. – Borzalmas színe van – mondta Flora. – Tudom. De nekem tetszik. Flora keksz után kutakodott. – Mostantól mit fogsz dolgozni? – Celia nagylelkűen megkért, hogy írjak egy cikket a gyülekezeti magazinba, és bátorítsam a helybélieket a templom takarításában való részvételre. Azt hiszem, a keksz előtt inkább egy kis kenyeret kellene enned. – A cikkírás nem fog sokáig tartani – jegyezte meg Flora zavartalanul. Talált magának két kekszet, és pillantásra sem méltatta a kenyeres dobozt. – Az nem munka. – Valóban nem. Majd találok valami mást. Ne aggódj! – Folyton ezt hajtogatod. Luke-nak is ezt mondtad. – Komolyan gondolom. – Az aggodalmat nem lehet egyszerűen kikapcsolni – vágott vissza Flora. – Nem vehetsz be rá egy aszpirint. Anna feltöltötte a vízforralót. – Mégis, mi aggaszt téged ennyire? Flora kitárta a karját, morzsákat szórva szerteszét. – Az itthoni hangulat. Az asszony erre egy szót sem szólt. Rátette a vízforralóra a tetejét, majd bekapcsolta. – Ha egyszer felnövök – mondta Flora anyja hátának –, én soha nem megyek paphoz feleségül! A két fivér együtt üldögélt Daniel dolgozószobájában. Nem kapcsoltak lámpát, mert a lemenő napnak olyan gyönyörű fénye volt, hogy kár lett volna túlragyogni. Miss Lambe ismét káposztasalátát szolgált fel nekik vacsorára, és Daniel éppen azt fontolgatta magában, miként hozhatná diplomatikusan az asszony tudomására, hogy már elege van a káposztából. Az jutott eszébe, hogy talán emésztési zavarokra hivatkozhatna (pedig nem arról volt szó, semmi sem okozott neki gyomorrontást), mert az mindkettőjük számára megkönnyítené a helyzetet. Miss Lambe érzékeny és sebezhető lelkének ápolása lassan minden idejét és energiáját felőrölte.

Jonathan gondolatai egészen máshol kalandoztak, eszébe sem jutott már a káposztasaláta. Kevésbé volt tekintettel Miss Lambe érzelmeire – furcsa mód az asszony imádta a férfi iránta tanúsított közömbösségét –, egyszerűen félretolta a halvány, csillogó kupacot a tányérja szélére, és ott is hagyta. Nem, Jonathan Annáról és a fiáról ábrándozott, akiket egyre jobban megismert és őszintén megkedvelt. Luke súlyos lelkiismeret-furdalással küszködött, amiért csak úgy lelépett otthonról és cserbenhagyta az anyját, ám mivel semmi módját nem látta annak, miként javíthatna a helyzeten, az otthoni légkör pedig már az őrületbe kergette, a menekülés tűnt az egyetlen lehetséges megoldásnak. Mindezt nyíltan be is vallotta Jonathannek, már a második találkozáskor, mire a férfi azt felelte, hogy csak addig van értelme és értéke az önfeláldozásnak, amíg az ember eredményt tud elérni vele. A következő természetes lépés az lett volna, hogy Annáról beszéljenek, de mindketten kerülték a témát. Jonathan senkivel sem beszélt Annáról; csupán a gondolatai forogtak folyton körülötte. Most hirtelen Danielhez fordult. – Mondani akarok neked valamit. Daniel, akinek fejében a káposztasaláta dilemmája végül átadta helyét a püspökkel való másnapi megbeszélésnek, egy csapásra visszatért a jelenbe. – Hallgatlak. – Szerelmes vagyok Anna Bouverie-be. Rövid csend következett. – Tudom – felelte végül Daniel. – Miből jöttél rá? – Apró jelekből. Megjegyzésekből. Elég csak rád néznem. – És? – Ezt hogy érted? – Most következik a szentbeszéd? Megpróbálsz lebeszélni? – Próbáltalak én téged valaha – kérdezte Daniel – bármiben is megakadályozni? – De hát ott van Peter Bouverie! Ő az egyik lelkészed… – Azt várod, hogy eldöntsem helyetted, mit tegyél? – Nem, dehogy – rázta meg Jonathan a fejét. – Már döntöttem. Feleségül akarom venni. – Már férjnél van. – Daniel… – Nem bátoríthatlak. Megérthetem az érzéseidet, de nem támogathatlak az elhatározásodban. A házasságukat ezekben a napokban nehezen élik meg, és ez hosszú ideig eltarthat, de nem szabad, hogy aláássák, megtámadják olyan emberek, akik egyébként képesek volnának visszatartani magukat, még ha nem is éreznek rá túl nagy hajlandóságot. – És Anna? Jonathan nem látta Daniel arcát az egyre sűrűsödő sötétségben, de hallotta, hogy bátyja hangja ellágyul.

– Ó! Anna. – Dobjuk oda Annát a farkasoknak az ortodoxia szent nevében? Komolyan ez a véleményed? – Az a véleményem, hogy az egyéni választás és az ember személyes kényelme önmagukban nem megfelelő erkölcsi alapelvek. – Választás és kényelem! Szerinted ez vezetett Anna jelenlegi helyzetéhez? Daniel körbefordult a székén. – Ne becsüld alá a szavaimat! A bölcsesség és egyensúly érdekében az emberiségnek támogatnia kell az élet védelmét és az olyan keresztény intézményeket, mint a házasság. Jonathan türelmét vesztve felpattant. Átvágott a szobán és megállt Daniel előtt. – Így beszél az igazi önjelölt szent! A lélek feláldozását, akármilyen hiábavaló és romboló is az egyén számára, mindenképp bátorítani kell, hogy fent lehessen tartani a látszatot a te keresztényi társadalmad kényelmére. – Nem a kényelemről beszéltem. Az erkölcsről. – Erkölcs! Na és az erkölcsös eljárás Peter Bouverie részről, hogy megfosztja a feleségét és az egész egyházközségét mindentől, ami nem puszta formalitás és kötelesség? – Peter egy beteg ember – mondta Daniel. Jonathan már kiabált. – Nos, akkor csinálj vele valamit! A feleségét pedig hagyd rám! Daniel lehajtotta a fejét. – Mondta Anna, hogy ezt szeretné? – Nem pontosan ezekkel a szavakkal. – Akkor hát nem viszonozza az érzéseidet? – Ó, nagyon is. De sarokba van szorítva. Nem rohanhat előre szabadon, ahogyan én tehetem. Ott van a férje és a gyerekei. Meg az átkozott egyházad. Hová lett a megbocsátás és az intellektuális finomság? Hová lett, az Isten szerelmére, az egyház éleslátása és mennyei vezérlése? Daniel is felállt. A hangja szomorúan csengett. – Te is tudod, hogyan gondolkodom erről. Ismered a véleményem, miszerint a modern egyházból hiányzik a szentség és a tisztaság, mert játszadozunk az igazsággal. Gyűlölöm az egyház szűklátókörűségét. – Igen. Tényleg ezt mondogatod. De Annának vajon nem engedtetik meg, hogy ő is gyűlölhesse és megpróbálhasson elmenekülni a karmaiból? Daniel megfordult és kezét öccse vállára tette. – Adj nekem egy-két napot! Hadd beszéljek a püspökkel. – Ugyan mit segíthet? Hozott valaha püspök döntést bármiben is? Egyáltalán mi köze ehhez az egészhez a püspöknek? – Beszélnem kell vele – mondta Daniel. – Keresztényi és egyházi okokból. A te érdekedben. Anna érdekében. És szegény Peter Bouverie

érdekében. Hetek óta ez volt az első alkalom, hogy Anna ebédidőben otthon tartózkodott. Készített Peternek egy salátát, azután a konyhába hívta a férjét. Peter kikiáltott, hogy rettenetesen el van foglalva, ezért a dolgozószobájába kérné az ebédet egy tálcán. Anna szó nélkül bevitte. – Nagyon kedves tőled – mondta Peter, mintha olyasvalakihez beszélne, akit alig ismer. – Semmiség. – Kellemes volt a délelőttöd? – Nem. – Sajnálattal hallom. – Azzal telt a délelőttöm, hogy a falu gratulációit fogadtam. Celia Hooper nem volt rest megállni az autójával, hogy vidáman közölje, hogy most aztán mindegyiküket munkanélkülivé tettem. Mintha neheztelt volna érte. Peter elfordította a fejét. Hát már sosem fogja abbahagyni? Sosem akarja Anna elismerni a vereséget, inkább mindent személyes sérelemnek vesz, mindenben csak a viszályt keresi? Az utóbbi időben arra gondolt, hogy Anna talán telhetetlen. Nem nézett az asszonyra; nem akart ránézni. Figyelmét inkább a salátára fordította, a hideg csirkesültre, a fűszerrel megszórt salátalevelekre. – Köszönöm – hálálkodott. Anna megállt az ajtóban. – Bemegyek Woodborough-ba Floráért. – Azt hittem, hogy a busszal jár haza. – Úgy is van. De be akarok menni érte. Szükségem van egy kis elfoglaltságra. Gondolom, a kocsit nem vihetem el? – Sajnos nem. – És, gondolom, nem is sétálhatunk egyet helyette? Peter felsóhajtott. – Látogatóim lesznek ma délután. Patrick O’Sullivan házvezetőnője jelentkezett be nála, hogy szeretné meglátogatni. Elképzelni sem tudta, vajon mi okból. – Kérlek! – mondta Anna. Peter nem válaszolt. Pár pillanat elteltével Anna kilépett a szobából, majd halkan becsukta maga mögött az ajtót. A saját salátája a konyhaasztalon várta. Egyáltalán nem volt éhes, így hát fogta és betette az egészet a hűtőbe, arra gondolva: nem baj, Luke később készíthet magának belőle egy szendvicset. Luke azonban nem lesz itthon később sem. Senki más nem lesz itthon, csak saját maga, Peter és szegény Flora, akit aggasztott a családi légkör. Ki hibáztathatta volna érte? Ugyan kinek tetszett volna ez a hangulat? A hűtő mellett állva Anna kinézett az ablakon a szabályos zöldségsorokra, amelyeket ő ültetett, és úgy érezte, hogy akaratlanul is valamiféle fordulóponthoz ért. Semmi értelmét nem látta már annak, hogy megacélozza a lelkét és lehajtott fővel botorkáljon; semmit sem nyerhetett, ám

rengeteget veszíthetett vele. Minden esélyt megadtam neki, bizonygatta magának, minden esélyt megadtam, hogy közeledjen hozzám, de Peter minden felajánlott olajágat a földbe tipor. Az órára pillantott; egy óra múlt öt perccel. Még három órája volt Flora hazatéréséig, és abban a három órában eredetileg azt tervezte, hogy meglátogatja Jonathant. Ám végül is elvetette ezt a tervet. Kimegy inkább a veteményesébe, elsétál a bab- és borsóágyások között, el a szárítókötélen lengedező ruhák mellett, majd kilép a kert végén az elhanyagolt kapun. És elindul a folyón túl magasodó dombok irányába, előre árkon-bokron át, akár egy riadt vadállat, és felmászik a meredek lejtőn a dombtetőre a rejtélyes csalitig. Biztos volt benne, hogy mire odaér, már tudni fogja, egészen biztosan tudni fogja, mit kell tennie. Kinyitotta a hátsó ajtót, majd amikor becsukta maga után, egyszerre felderült a kedve. Alig néhány felhő úszott az égen, a levegő friss volt, áthatotta a fű és a föld illata. Akkor megtorpant, erős késztetést érzett, hogy visszamenjen a házba és elköszönjön Petertől. Miért is? A férje abban a hitben volt, hogy Woodborough-ba ment; arra számított, hogy már elment. Anna a fejét csóválta Peterre gondolva. Vajon ismerheti-e valaha is az ember, tette fel magának a kérdést, a szeretet és a megszokás közötti különbséget? A feje fölött egy feketerigó dalolt, azután a távolból egy másik válaszolt, éles rikoltással, mintha veszekednének. Az asszony zsebbe dugta a kezét, és elindult az ösvényen a távoli dombok felé. Amikor Ella indulni készült, Peter udvariasan kikísérte a házból. A férfi teljesen nyugodtnak látszott. Az egész beszélgetés alatt is kifejezetten higgadtan viselkedett, így hát Ella képtelen volt megállapítani, vajon tudott-e már az egész históriáról, vagy sem. Peter látszólagos nyugalma legalább megkönnyítette Ella dolgát, aki minden érzelemnyilvánítás nélkül tárta a lelkész elé a tényeket, mintha egy rendőrtiszttel beszélne. Peter egyszer-kétszer bólintott, időnként Ellára pillantott, ám többnyire egyszerűen elnézett mellette egy festményre, amely az asszony háta mögött függött a falon. Amikor Ella felállt, láthatta, hogy a kép egy tengerpartot ábrázol, kéklő hullámokkal, tajtékkal és égbolttal; az előtérben egy kis csónak hevert partra vetve a kavicson. A parókia küszöbén Ella még egyszer Peterhez fordult, hogy elbúcsúzzon. – Viszontlátásra! Köszönöm, hogy fogadott. – Viszontlátásra! – mondta Peter. Ella várta, hogy a férfi megköszönje a látogatását, de nem tette, ezért kissé ügyetlenül sarkon fordult, majd végigment a templom fala mentén húzódó felhajtón. Borzalmasan rosszul érezte magát, egy parányit sem könnyebbült meg. Minden bizonnyal helyesen cselekedett, ám azt is érezte, hogy ez rendkívül kellemetlen beszélgetés volt. A nővére, Rachel azt mondta volna neki, hogy már hetekkel korábban lépnie kellett volna, csírájában fojtva el az egész ügyet. Az úthoz érve kihúzta magát. Elaine Dodswell éppen petúniákat ültetett két nagy virágedénybe, amelyek nyáron a házhoz vezető kis hidat őrizték a

békák mellett. Irigység hasított Ella szívébe. Mit nem adott volna abban a pillanatban egy kis házért, zűrmentes petúniákkal, saját meghatározatlan, félig tökéletes, félig élősködő élete helyett, amely csak Patrick O’Sullivan csettintésére várt? Meggyorsította a lépteit, Elaine pedig, aki közben észrevette, meglengette feléje az ültető kanalat és meghívta teára. Ella hálás volt egy kis figyelemelterelésért, bólintott, és sietve elindult Elaine felé. Ella távozása után Peter bement a nappaliba, és leült a kanapéra. Hosszú ideig ült ott, magába roskadva, gondolatai úgy peregtek végig az agyában, akár a rózsafüzér gyöngyei. Egy dolog egészen nyilvánvaló volt számára, mégpedig az, hogy egyáltalán nincs meglepve. Valójában talán még meg is könnyebbült, hogy végre megvan a kulcs Anna szokatlan viselkedéséhez. Mi több, a kulcs hatalmat adott a kezébe, különös módon hónapok óta most először érezte magát feldobva. Körülnézett a szobában, amelyben újra a régi, megszokott rendetlenség uralkodott, és azon kapta magát, hogy mosolyog. Micsoda megkönnyebbülés volt, micsoda mélységes megkönnyebbülés, hogy nem csak képzelődött, hogy Anna iránti viszolygása ösztönös volt – jogosan ösztönös –, és hogy nem, ó, hála az égnek, nem az elméje kezd elborulni. Tudat alatt végig tisztában volt mindazzal, amit a tudata nem volt hajlandó befogadni. Érdekes módon szabadnak érezte magát, mint akiről lehullottak a láncok. Hirtelen ráébredt, hogy egész testében reszket. Felállt és járkálni kezdett a szobában, ritmikusan csapkodva egyik öklét a másik kezének tenyerébe. Apja is mindig ezt csinálta, és Peter még emlékezett, mennyire felzaklatta Kittyt ez a szokása, mert szegény sosem tudta, hogyan reagáljon férjének lelki zavaraira, hiszen egyaránt képtelen volt kezelni és figyelmen kívül hagyni ezeket a kitöréseket. Peter nagy szeretettel gondolt Kittyre. Milyen hűséges volt! Önzetlen, odaadó, hűséges feleség. Elfelejtette, hogy élete nagyobb részében valósággal őrületbe kergette az anyja a tehetetlenségével, csapongó gondolataival, és valójában Anna tartotta vele a kapcsolatot. Most, saját nappalijában járkálva fel-alá, csodálatos asszonyként gondolt az anyjára. Ám még véletlenül sem fordult meg a fejében, hogy felhívja. Egyszerűen csak a jó asszony ideáljaként jelent meg a fejében, Anna romlottságának, lázadásának, forrongó elégedetlenségének ellentéteként. Megállt az ablak mellett és kinézett a templomra a fal túloldalán. Semmi késztetést nem érzett, hogy odamenjen és elüldögéljen benne egy kicsit, nem vágyott az imádságra. Úgy érezte, sohasem tudja megbocsátani Annának, hogy észrevette lelkében a növekvő ürességet, és a vele járó rettegést. Ó, milyen számító volt a viselkedése, majdnem cinikus, sőt gondosan kidolgozott hadjárat, amely a férje ellen irányult, és ebben a Patrick O’Sullivannel folytatott felháborító viszonyban érte el tetőpontját. De legalább a tetőponthoz érkezett! És segített, hogy Peter végre elhatározásra jusson. Anna vagy megbánja vétkét és jóváteszi a történteket, vagy elválik tőle. Egyszerű. Peter a nappaliból az emeletre sietett, hogy megmosakodjon.

Megfésülködött, érzelem nélkül megnézte magát a tükörben, majd kardigánját kabátra cserélte. A legkevésbé sem volt ugyan ínyére, lelkészként első kötelessége mégis az volt, hogy nehéz helyzetéről beszámoljon közvetlen felettesének, Woodborough főesperesének. Úgy gondolta, rögtön felkeresi, bár annak csekély volt a valószínűsége, hogy otthon is találja. Mire Anna elé tárja a jövőt illető lehetőségeit, addigra a tények már hivatalos kézben lesznek, és az asszony nem torzíthatja el az igazságot. Ha pedig Daniel Byrne éppen nem tartózkodik odahaza, gondolta Peter, akkor megvárja. Hagyott egy üzenetet Annának a konyhaasztalon: „Később visszajövök. P.”. Alája firkantotta az időt – 3.10 – és a dátumot is. Azután bezárta a hátsó ajtót, és a kulcsot egy tégla alá tette, amely – amint azt tíz éve mondogatta már Annának – a lehető legnyilvánvalóbb rejtekhely volt; végül kiment a garázshoz. Lassan hajtott végig Loxford főutcáján, üdvözlésképpen intett a kezével annak a néhány embernek, aki üdvözölte. Milyen higgadt vagyok, csodálkozott maga is, milyen megkönnyebbült és szabad. Lady Mayhew éppen a kutyáit sétáltatta, és amikor észrevette Petert, mutogatott neki, mintha beszélni akarna vele. Ám Peter semmiféle kötelezettséget nem érzett aznap délután, hogy bárkivel is szót váltson, hiszen fontos küldetésben volt. Higgadtan, teljes lelki nyugalommal. Amint Loxfordból ráfordult a Woodborough felé vezető útra, a visszapillantó tükörben még látta Lady Mayhew arcán a leplezetlen bosszúságot. Kis híján elmosolyodott, annyira nem érdekelte most. A még zöldellő búzaföldek között vezetett az útja. Megfigyelte, hogy jobb oldalon a pajta, amely a téli szélviharokban erősen megrongálódott, új tetőt kapott, és mögötte a mezőn békésen ringatóznak a len kéklő virágai. Szemét hevert az út szélén, a sövénybe elvadult, piros virágok keveredtek, előtte egy fékező autó gumijának nyomai kanyarogtak az aszfalton. Hirtelen mintha kinyílt volna a szeme, semmi sem kerülhette el a figyelmét, megvilágosodott előtte a valóság, most, hogy végre kezébe került a probléma kulcsa. Nem pusztán megkönnyebbülést érzett; sokkal inkább diadal töltötte el a lelkét. Az út élesen elkanyarodott, épp mielőtt kiért volna a főútra. Peter szokása szerint fékezett, sebességet váltott és simán bekanyarodott. A főúton alig volt forgalom. Előretolta a lábát, hogy a fékre lépjen, amikor egy váratlan, éles, részletes és elviselhetetlen kép villant fájdalmasan a fejébe: Anna meztelenül Patrick O’Sullivan karjában. Peter felkiáltott, először halkan, majd keservesen, mire a kocsi előreugrott, mintegy válaszul Peter szörnyű gyötrelmére. A férfi szemét elvakították a könnyek, így hát egyszerűen elengedte. A kihallgatások során a busz vezetője azt állította, hogy nem volt esélye elkerülni a balesetet. Nyugodtan haladt a főúton, lassan, készen arra, hogy leforduljon a Loxfordba vezető útra, amikor a tiszteletes úr autója váratlanul előrelódult, minden figyelmeztetés nélkül, és feléje tartott, egyenesen feléje. Természetesen beletaposott a fékbe, teljes erejéből fékezett, de már nem tudta elkerülni az összeütközést. Azt is mondta, hogy ha lehetséges, szeretné kifejezni őszinte részvétét a családnak, és hogy egész életében kísérteni fogja annak a tíz

másodpercnek az emléke. Azután könnyekben tört ki, és az egyik rendőrtisztnek kellett megvigasztalnia. TIZENHATODIK FEJEZET A loxfordi templom zsúfolásig megtelt Peter temetésére. Anna azt mondta, hogy szeretné, ha a templom tele lenne virággal, és így is lett. Igazán megható látványt nyújtott a sok törékeny, díszítésre alkalmatlan virág, amelyeket Anna annyira szeretett, mint az a rengeteg, szirmait hullató szarkaláb és apró virágait szerteszét szóró erdei turbolya. A püspök is eljött, feleségével együtt, Daniellel ketten vezették a szertartást. Peter előttük feküdt a koporsóban, a szentély előtti lépcsőnél. Anna a szokásos helyén ült, gyermekeivel és a két nagymamával. Charlotte az éjszakai busszal érkezett Edinburgh-ból, és bár alig aludt, higgadt és fegyelmezett volt. Egyszer még bátorítóan meg is fogta Anna kezét. Az asszony másik oldalán Luke és Flora sűrű könnyeket hullatott, a kislány félelmében, a fiú inkább bánatában. – Nem szerettem – súgta Charlotte fülébe abban a néhány másodpercben, amíg kettesben maradtak. – Nem érted? Nyomorult korcs vagyok. Bűnösnek érzem magam. – De szeretted – mondta neki Charlotte, akinek a buszon egy egész éjszakája volt, hogy mindezen eltöprengjen. – Igenis szeretted. Csak mostanában nehezen tudtad elviselni. Ő sem volt kibékülve magával. Egyikük sem beszélt erről Annának. Az asszony nagy szeretettel vette ugyan körül a gyermekeit, de nem bátorította őket bizalmas beszélgetésre. – Még anyának is fel kell dolgoznia a történteket – mondta Charlotte. Egyszerre borzasztóan öregnek érezte magát, fáradtnak és tapasztaltnak. – Nem egyszerű az ő számára sem. – Szörnyű csapás – hajtogatta mindenki. Mi más lehetett volna? Mi mást érezhet az ember, mondogatták, mint döbbenetet, ha hazaérve egy hosszú sétáról egy rendőrt talál a kertjében, egy ilyen szörnyű hírrel? Anna és Peter mostanság persze alig tudott egymás szemébe nézni, de hát melyik házasságban nem dúlnak viharok? Anna méltósága igazán csodálatra méltó. Valóban, nagy méltósággal viseli a csapást. Bátran, talán túlságosan is bátran, de természetesen hamarosan rátör a felismerés, és akkor menthetetlenül összeomlik majd. A gyülekezet tagjai nyakukat nyújtogatva nézegették a parókia padsorában ülő családtagokat, és aggodalmasan merengtek Anna igencsak bizonytalan jövőjén. Laura is a jövőn tépelődött, csak éppen izgalom nélkül. Charlotte mellett állt, fekete, tollakkal ékesített gyászkalapjában, és érezte, amint az aggodalom szinte kitörli szívéből a bánatot. Időről időre eszébe jutott Peter fiatal teológushallgató korában, amint nagy gonddal lesúrolta Laura konyhaasztalát, hogy enni lehessen róla, ám gondolatai főként Anna körül forogtak. Összeszorult a szíve, amikor arra gondolt, hogy a lányára – nem saját döntése alapján – ugyanaz a küzdelmes élet vár, mint amilyenben neki része volt, és azt

is pontosan tudta, milyen gyötrelmes ez a harc az emberi léleknek. Szilárd meggyőződése volt, hogy Anna megszenvedte a házasságát; ám most, hogy Peter meghalt, a jövő bizonytalansága rombolóbbnak ígérkezett a múlt szenvedéseinél is. Laura hatalmasat sóhajtott, mire egy tollpihe elszabadult a kalapjáról, és leszállt Kitty imakönyvére. Kitty nem is látta az imakönyvet záporozó könnyeitől. Képtelen volt felfogni, hogy most már nem csupán özvegy, hanem gyermektelen is. Mire volt jó az életem? – tette fel magának újra meg újra a kérdést. Amikor a tollpihe megpihent a könyvén, először azt gondolta, pókot lát, és halkan felsikoltott. Mögötte a gyülekezet együtt érzően felmorajlott. Szegény kicsi asszony, és Peter az egyetlen gyermeke volt! Kitty egyre csak törölgette a szemét, fújta az orrát; a gyűrött zsebkendők úgy hevertek körülötte a földön, akár a lehullott virágok. Össze kell szednem magam, gondolta, emelt fővel kell állnom, mint Laura. Nem segítek Annának, ha megadom magam a bánatnak és összeomlok, sem a gyerekeknek, nem segítek vele senkinek. Fülébe csengtek apja szavai, fél évszázad távolából: „Könnyeket, Katherine, csakis másokért szabad hullatni.” De én nem tudok, képtelen vagyok; csak azt tudom, hogyan kell magamat siratni. Laura némán, fenségesen átnyújtott neki egy óriási, szilvaszínű selyem zsebkendőt. John Jacobs, Peter legrégebbi kollégája, felállt a pulpitusra, hogy elmondja búcsúbeszédét. Azzal kezdte, mennyire szomorú, hogy egy ilyen alkalommal kell most Peter pulpitusán állnia. Elmondta, mennyire együtt érez a gyászoló családtagokkal. Szép szavakkal méltatta Peter lelki nagyságát, kötelességtudatát, kedvességét és az egyházmegyében végzett tevékenységét. Isten szolgájáról beszélt, aki komolyan átérezte a vidéki egyház szükségleteit. A papról, aki mély hite ellenére sohasem hanyagolta el családját. Hosszan beszélt, előadását rövid anekdotákkal tűzdelte tele Peterről, olyanokkal, amelyek az egyházmegye bármely lelkészére ráillettek volna, Petert kivéve. Beszédét azzal zárta, hogy Peternél rátermettebb embert keresve sem találhattak volna a loxfordi egyházközség élére. A gyülekezet illedelmesen hallgatta. A püspök kifelé bámult a szentély déli ablakán. Anna többnyire a földre szegezte a tekintetét. Végül mindannyian kiözönlöttek a templomkertbe, hogy Petert örök nyugovóra helyezzék. Egy, a szokásoknak megfelelő temetés volt, ahogy Peter is szerette volna, és ahogyan valamikor az apját is eltemették. Luke elvezette Florát a gödörtől, letelepedett egy sírkőre, és a kislányt az ölébe ültette. Charlotte belekarolt az anyjába. Kitty megfogta Laura kezét. Amikor a koporsót a mélybe eresztették, mindannyian egy-egy szál virágot dobtak utána. – Jól vagy? – súgta Charlotte. Az oldalához húzta anyja karját. Anna bólintott. – Mi az? – faggatta Charlotte. – Mire gondolsz? Anna feléje fordult és arcon csókolta. – Annyira megkönnyebbültem – vallotta be. – Nagyon. Apádért legalább

annyira, mint magamért. *** A temetés után teát szolgáltak fel a parókiában. A gyülekezeti csapat gondoskodott a szükséges hozzávalókról: rengeteg szendvics, pogácsa, mézeskalács és gyümölcsös tortaszelet sorakozott a tányérokon. Felállították a konyhában az Anyák Egylete hatalmas vízforralóját, és kölcsönkérték a loxfordi községháza teáscsészéit, mind a hat tucatot – és a jelek szerint mindre szükség is volt. Anna, aki úgy érezte, hogy a tea önmagában nem fogja kielégíteni a vendégeket, vásárolt néhány üveg sherryt a Pricewellben, és most Luke-nak jutott a pincér szerepe, hogy felszolgálja az italt. Odaállt Anna elé, kezében egy tálcával, és csak annyit mondott: Ne haragudj, anya! Annyira sajnálom. Sajnálom, sajnálom. Anna a fia szemébe nézett. Rettenetesen vágyott rá, hogy magához ölelje, a tálcával együtt. – Igyál te is egy pohárral! – parancsolt rá. – Egy hajtásra az egészet. Később beszélünk. A nappaliban jóformán mámoros volt a hangulat a megkönnyebbüléstől. Mindenhol vendégek álldogáltak, étellel megrakott tányérral a kezükben. A püspök belefeledkezve eszegette a szendvicseit, egyiket a másik után, szinte oda sem figyelve. – Rengeteget imádkozunk magukért – biztosította Annát. – Igen, úgy van – helyeselt a felesége is. Fürkészőn nézegette Annát. Rendkívül érdekesnek találta az asszonyt. – Beszélni szeretnék önnel – mondta Anna. A püspök hirtelen kissé megriadt. – Nem a múlttal kapcsolatban – tette hozzá Anna. – Hanem a jövőről. A püspöknek akkor eszébe jutott a lakáskérdés, a három Bouverie gyermek elhelyezésének gondja. Felderült az arca. – Természetesen. – Nem – rázta meg Anna a fejét, olvasva a férfi gondolataiban. – Az én jövőmről kell beszélnünk. Hogy mihez kezdjek. A püspök csodálkozva meredt az asszonyra. A felesége figyelte őket. – Nem fejeztem ki magam érthetően – mondta Anna. – És lehet, hogy nem ez a megfelelő pillanat, de van egy tervem, és a tervemnek része az egyházmegye is. Legalábbis, az egyházmegyének is részt kellene vennie benne. – Jöjjön el hozzám! – válaszolta a püspök. – Látogasson meg egy hét múlva. Hívja fel a titkáromat és egyeztessenek időpontot. – Köszönöm. – Anna hálásan rámosolygott. Celia Hooper megjelent mellettük egy tálca kókadt uborkaszeletekkel díszített szendviccsel, és ő is mosolygott, de csak amolyan háziasszony módra. – Nahát! – örvendezett a püspök, és rögtön kettőt vett belőle. – A kedvence – jegyezte meg a felesége. Anna után nézett, aki időközben továbbsétált. – Igazán csodálatra méltó. Micsoda önuralom!

– Hát, reméljük, hogy később sem fog összeomlani – mondta Celia. A püspök felesége sokatmondó pillantást vetett az asszonyra. – Az összeomlás többnyire elkerülhetetlen – mondta –, amikor az embert bűntudat gyötri. A bűntudattal sokkal nehezebb együtt élni, mint a bánattal. – Peter Bouverie jutott az eszébe, amikor férje dolgozószobáját elhagyta, miután tudomására jutott, hogy mégsem lesz belőle főesperes. – Bárcsak – mondta most némi hévvel –, bárcsak vettem volna magamnak a fáradságot, hogy közelebbről megismerjem Annát. Hónapokkal, évekkel ezelőtt. Bárcsak… – Egyszerre elhallgatott. Celia és a püspök különös tekintettel nézett rá. – Vegyen egy szeletet Mrs. Pardoe gyümölcstortájából – kínálgatta Trish. – Egyszerűen csodás! – lelkendezett a püspök. Daniel a konyhában talált rá Annára. Az óriási vízforralót töltötte fel a teához, kezét konyharuhába csavarva. – Kedvesem! Anna letette kezéből a kannát. Daniel magához ölelte az asszonyt, aki így szólt: – Eddig csak Charlotte-nak vallottam be, de annyira megkönnyebbültem… – Tudom. – Rettenetes volt a szertartás, képmutató és hamis, a rövid, szép rész kivételével a sírnál. Daniel elengedte, mire Anna ismét kezébe vette a kannát. – A temetési szertartás – jelentette ki Daniel – a legdicsőbb, legizgalmasabb ceremónia mind közül. Semmiféle muzsikát nem ismerek, amely olyan elképesztően magabiztos lenne, mint az angol temetési liturgia. Talán épp ez a magabiztosság az, amitől most visszariadnak az emberek. – Én nem – válaszolta Anna, vizet töltve. – Sőt hálás vagyok érte. Szörnyen elszomorít, hogy Peter a végén olyan üres lett, és hogy mi ketten eltávolodtunk egymástól, de már nem volt rá orvosság. Túlságosan mélyen gyökerezett benne, bennünk a keserűség, túl bonyolult lett a helyzet. – Tudott Jonathanről? Anna egyenesen Daniel szemébe nézett. – Nem. – Jaj, Anna… – Miért? – kérdezte az asszony. – Miért „Jaj, Anna”? – Őszinte volt a tekintete. – Miért kellene bűnösnek éreznem magam? Nem vagyok bűnös. Amíg Peter élt, folyton gyötört a bűntudat, de a halálával az önvád is megszűnt. Tudom, hogy jó felesége voltam. Egészen addig, amíg többé már nem akart engem maga mellett. Elfordult, hogy újra feltöltse a kannát. – Viszonya volt Jonathannel. – És az erkölcsileg rosszabb, mint amikor valaki a kötelességgel folytat viszonyt? Az teszi tönkre a kapcsolatokat, ha az emberek visszatartják

személyiségük lényegét, érzelmeik és képzeletük gazdagságát. Én sosem tartottam vissza semmit. Nézze – fordult ismét Danielhez –, őszintén megszerettem magát, tisztelem és nagyra becsülöm, de akad néhány dolog a férfiak és nők közötti kapcsolatban, amelyeket magánál jobban ismerek. Daniel lehajtotta a fejét. Anna szótlanul figyelte, és közben az előző estére gondolt, amikor szegény, kétségbeesett Ella Pringle kopogtatott nála, hogy bevallja: valójában ő okozta Peter halálát. Anna, aki különösebben sohasem kedvelte Ellát, most őszintén megsajnálta. Bevezette Ellát a nappaliba, leült mellé a kanapéra, vigasztalta és simogatta. Ella történetét igazán szomorúnak és nyomorúságosnak találta, de nem volt valódi jelentősége. – Csupán egyszerű egybeesés volt – ismételte Anna újra meg újra. – Maga egyáltalán nem hibás. Peter szörnyű állapotban lehetett. – Felmondok Patricknek – mondta Ella. – Nem bírom tovább elviselni. Hittem neki. Elhittem, hogy viszonya van magával. – Nem volt – rázta Anna a fejét. – Csak játékot űzött. – Ellára pillantott. – Szerelmes belé? – Nem – válaszolta Ella. – De igen. – Nehezebb elmenni, mint maradni – mondta Anna. – Ha ez vigasztalást jelent magának, én elhatároztam, hogy elhagyom a férjem, méghozzá azon a délutánon, amelyen meghalt. Lejöttem a dombról, és éppen Peterhez tartottam, hogy ezt megmondjam neki, amikor szembe találkoztam a rendőrökkel. Szabadságot kaptam, de amúgy is elmentem volna. Magának is ezt kell tennie. Patrick túlságosan zsarnoki természet, hogy békében élhessen vele. S akkor Ella, aki sohasem ért szívesen más nőkhöz, előrehajolt és megcsókolta Annát. – Rengeteget tanultam egyetlen hét alatt – mondta most Anna Danielnek. – Egészen kimerültem. A férfi elmosolyodott. – Az élet bizony sosem lesz könnyebb. Vagy egyszerűbb. Kinyílt a konyha ajtaja. Elaine Dodswell lépett be rajta, mögötte pedig Trish Pardoe. Üres tányérhalmokat hoztak magukkal. – Ezer bocsánat – szabadkozott Elaine, Danielről Annára tekintve. – Fogalmam sem volt… – Nem zavar – felelte Daniel. – Semmi olyasmit nem szakított félbe, amit később ne lehetne folytatni. Elaine Annához fordult. – Ó, remélem, evett valamit, mert hát ennie kell, tudja, nem segít, ha nem eszik. Ó, Anna, annyira sajnálom, borzasztóan sajnálom! Mit fog most csinálni? – Csinálni? – Igen – vágta rá Elaine. Letette a tányérokat és körbemutatott a konyhában; az asztalra, a krémszínű szekrényekre és a Kittytől kapott, kék kockás, nyomott mintás függönyre az ablakon. – Mihez fog most kezdeni, szegény Anna, hogy többé már nem papfeleség?

Anna a bejárati ajtó mellett állt, hogy a vendégek elbúcsúzhassanak tőle. A legtöbben, különösen azok, akiket alig ismert, lelkesen arcon csókolták. A sherry nyilvánvalóan remekül bevált. Flora kijött, fáradtan az anyjának dőlt, így hát ő is részesült a buzgó érzelemnyilvánításokban. Szeme fájdalmasan vöröslött a szemüveg lencséje mögött. Isobel Thompson is csókkal vett búcsút. – Gyertek el hozzám egy kis időre! Ne legyetek egyedül. És fordulj hozzám bátran, ha bármire szükségetek van! – Úgy lesz – ígérte Anna. – Néha az embernek könnyebb egy másik nőnek kiönteni a szívét… – Azért beszélgetek veled szívesen, mert te Isobel vagy, nem egyszerűen nő vagy pap. – Jaj, Anna – sóhajtott Isobel. – Te sosem változol… – Ó, pedig megváltoztam. Felhagytam a színjátékkal. – Igen – felelte Isobel bizonytalanul, kissé hátralépve. – Igen. Richardson ezredes megkönnyebbülten ölelte magához Annát. – Kedvesem – mondta. Most már újra tudta, hová tegye az asszonyt; Anna visszalépett egy olyan kategóriába, amelyet az ezredes jól ismert: a bátor kis özvegy, aki csodálatosan viseli a veszteséget. S hozzá még átkozottul csinos is, gyönyörű a tartása, méltóságteljes, nyilvánosan egy könnyet sem hullat. – Ne feledje, Marjorie és én mindig a rendelkezésére állunk. Bármire van szüksége, csak kérnie kell. Bármit. Szörnyű tragédia! – Azzal megszorította az asszony kezét. Marjorie Richardson púderezett arcát finoman Annáéhoz érintette. Furcsán nézett rá, mintha valamit mondani akarna, ám végül mégis hallgatott. – Anya – szólalt meg Flora. Anna lehajolt a kislányhoz. – Igen, drágám? – Hová – kérdezte Flora rémült tekintettel –, apa pontosan hová ment? Többen várakoztak. Anna körbenézett az arcokon; Lady Mayhew, Miss Dunstable, az a szegény süket férfi Sneadből, még Mr. Biddle is ott állt, tisztességes, sötét öltönyben. Világosan és tisztán hallhatóan így felelt Florának: – A paradicsomba. Ella betette Patrick vacsoráját a sütőbe, azután felment a szobájába, hogy megfésülködjön. Fújt magára némi parfümöt, ajkára kent egy keveset az új rúzsából, és feltette a gyöngy fülbevalóját is. Úgy érezte, fel kell fegyverkeznie. Patrick a nappalijában üldögélt, abban a karosszékben, amelyben Anna foglalt helyet azon az estén, amikor sírni hallotta. A férfi pohárral a kezében éppen a pénzügyi lapokat olvasgatta. Nem ment el a temetésre; még csak megjegyzést sem tett Peter halálára azon az egyetlen kérdésen kívül, amelyet Ellának tett fel, sokatmondó, ám az asszony számára teljességgel érdektelen

hangon: „Kíváncsi volnék, vajon mi hergelte fel a fickót?” – Tudna rám áldozni pár percet? – kérdezte most Ella. – Természetesen – felelte Patrick. Felállt, és hellyel kínálta az asszonyt. – Egy italt esetleg? – Köszönöm, nem kérek. – Értem. Szóval most ki fogok kapni valamiért. – Nem – mondta Ella. Leült és keresztbe tette a lábát. A férfi elismeréssel nézegette. – Milyen volt a temetés? – Szomorú – válaszolta Ella. Várta, hogy a férfi Anna után érdeklődik majd, de nem tette. Inkább csak kitartóan őt bámulta. – Azért jöttem most, hogy bejelentsem, a hónap végén elmegyek. – És? – És? – És miért megy el? Mihez fog kezdeni? – Jelentkeztem a Snead Hallban meghirdetett nevelőnői állásra. Patrick felnevetett. Hangosan nevetett, és közben le sem vette a szemét Elláról. Azután újra leült a székébe. – Drága Ellám, ott fele annyi sem lesz a fizetése, mint nálam, ráadásul még szét is fog hullani… – Bármit szívesebben vállalok – mondta Ella –, mint hogy egy olyan embernél dolgozzam, aki játékot űz más emberek érzelmeivel. – Hát maga kivel tanácskozott? – Nem számít. – Vannak sejtéseim – válaszolta Patrick. – Ő sem számít. Már nem. – Különös, lopott pillantást vetett Ellára. – Tudja, én semmiféle játékot nem űztem Anna Bouverie-vel. Ő játszott velem. Kihasznált. Ez még sosem fordult elő velem, és mondhatom, cseppet örülök neki. – Nem óhajtok erről beszélni – mondta Ella. – Minden nagylelkű jótettemet visszadobják az arcomba. Először Luke, Anna, most pedig maga. El tudja képzelni, milyen érzés lehet? – Ó, igen… Patrick előrehajolt. – Maradjon, kérem! Természetesen az összes eddigi indíték fennáll a maradásra, és a tetejébe még több pénzt, még több szabadidőt kínálok, de a legfőbb ok mégis az, hogy szükségem van magára. Akarom, hogy maradjon. Ella felállt. – Sajnálom, de nem. Augusztus végéig maradok. Azután elmegyek. Különben is, sokkal jobban jár, ha egy házaspárt alkalmaz. Rengeteg férfimunka akad a ház körül. – Talán nem is maradok itt… – Nem gondoltam, hogy sokáig fog tartani. Patrick felnézett az asszonyra.

– Tudja, én őszintén hittem ebben az egészben. – Én csupán azt tudom – vágta rá Ella a megszokott modorában –, hogy most, amikor szabadon megkaphatná Anna Bouverie-t, többé már nem is kell magának. És hihetetlenül dühös rá emiatt. –Határozott léptekkel az ajtóhoz ment. – Ha én valaha is megházasodom, Patrick O’Sullivan, gondoskodni fogok róla, hogy életem párja tisztességes nő legyen, vagy talán inkább egy jó könyv. – Azzal gyorsan ki is lépett a szobából, mielőtt a férfi összeszedhette volna gondolatait egy frappáns visszavágáshoz. Anna Peterrel közös ágyuknak a közepén feküdt, és a sápatag, nyári sötétséget nézte. Az orvos hagyott ugyan egy doboz altatót, de úgy döntött, hogy nem vesz be altatót, amíg el nem válik, hogy el tud-e aludni. Körülötte, a parókia többi hálószobájában feküdtek a családtagjai, akik most, Flora kivételével, valószínűleg szintén a sötét semmibe bámultak. Anna bemászott Flora mellé az ágyba, és szorosan ölelte, amíg a kislány el nem aludt. A földön, az ágy mellett, ott hevert az értelmező szótár, amelyben Flora megkereste a „Paradicsom” szót. A szótár szerint a Paradicsom kifejezés eredetileg az ősi perzsa díszkertekre, vadasparkokra vonatkozott, majd a boldogság földjét, az áldott halottak végső lakhelyét értették alatta. A szótár a paradicsomhalak és paradicsommadarak bemutatásával folytatta a szócikket, leírta színpompás külsejüket, gyönyörű tollazatukat, mire Flora arca is kissé felderült. Anna egyszerre nagyon kicsinek látta Florát, aprónak és gyerekesnek. Megkönnyebbülés volt, amikor a kislány teste végül elernyedt, és Anna látta, hogy valóban mélyen elaludt. Azután ott volt Kitty. Peter anyját nem lehetett holmi perzsa díszkertekről szóló mesékkel megvigasztalni. Kitty csak gubbasztott, egy kis pohár sherryt szorongatott a kezében, és azon kesergett, hogy egész élete összeomlott, nem csupán elhagyatott és magányos volt, hanem rohadtul haszontalan is. Korábban soha senki nem hallotta Kittyt szitkozódni. Új tisztelettel tekintettek rá. Az asszony elvörösödött, felhajtotta a sherryt, majd azt mondta, hogy mindent elkövet, hogy ő is mihamarabb meghaljon, és akkor Anna megörökölheti minden félretett pénzét az ametisztjeivel együtt. Azután újfent könnyekben tört ki. Laura felvetette, hogy legyenek együtt öngyilkosok. Arra gondolt, hogy felöltözhetnének fekete bársonyba és éjfélkor megmérgezhetnék magukat. Meg akarta nevettetni Kittyt, de ő erre csak még keservesebben zokogott. Laura a konyhába vezényelte Charlotte-ot, ahol szalonnás tojást sütöttek és a jövőről beszélgettek. Laura azt mondta, hogy eladja a lakását és a pénzt felajánlja Annának, míg Charlotte arról beszélt, hogy otthagyja Edinburgh-ban az egyetemet és munkát vállal, bármilyen munkát. A szalonnás rántottát a nappaliba vitték, majd körbeadták a tányérokat Annának, Kittynek és Luke-nak. Kitty azt mondta, hogy rá sem bír nézni az ételre, így hát Anna falatonként etette, mint egy kisbabát. Kis idő múltán abbahagyta a sírást, és egyedül

folytatta az evést, amíg a tányérja üres nem lett. Vacsora után Laura felvitte Kittyt Charlotte szobájába, amelyen megosztoztak. Charlotte megkérdezte, nem bánják-e, ha most telefonál egyet. – Új pasija van – tájékoztatta az édesanyját Luke, amikor a nővére kilépett a szobából. – Igazán? Na és miféle pasi? – Adam a neve. Mérnökhallgató az egyetemen. – A fiú Annára nézett. – Anya… – Igen? – kérdezte az asszony. Hihetetlen fáradtság lett úrrá rajta, úgy érezte, mintha lebegne, mintha lelke valahol a teste fölött keringene, akárcsak egy kis felderítő repülőgép. – Nem Patrick volt, ugye? – Nem. – Jonathan. – Igen. Luke kiásta magát a karosszékéből, és leroskadt a földre a kanapé mellé, amelyen Anna feküdt. – Nem megyek Indiába. – Jaj, Luke… – Nem akarok. – Most ne dönts el semmit! – kérte Anna. – Még ne. Túl hamar volna. Az ember ilyenkor vágyik rá, hogy mindenben azonnal döntést hozzon. Ez egyfajta reakció. De nem szabad. Elhamarkodott és rossz döntések születnének. – Jonathannal kapcsolatban mikor döntesz? Anna oldalra fordította a fejét, hogy a fiára nézhessen. – Már apa halála előtt döntésre jutottam. – Nagyszerű fickó. – Igen. – Feleségül mész hozzá? Anna összeborzolta Luke haját. – Szólni fogok abban a percben, hogy neki választ adtam. Megígérem. – Na és apa? – kérdezte Luke. – A legérdekesebb az egészben – válaszolta Anna –, hogy a halála után most úgy érzem, békében szerethetem. A fiú megfordult, arca Annához simult. – Szeretnék valakit szeretni. – Fogsz is, meglátod. Luke megszorította a kezét. – A várakozás az – mondta –, amit nem bírok elviselni. A hosszú várakozás. Amikor Charlotte visszatért a nappaliba, arca ragyogott a boldogságtól. Letelepedett Luke mellé a földre, és nekilátott bemutatni Adamet, a mérnököt. Magas, és a szülei Cheadle Hume-ban élnek. A fiú klarinétozik, és Charlotte

már három hete ismeri, legalább három egész hete, pedig eddig is Edinburgh-ban lakott. Charlotte azt is mondta, hogy Adam szívesen lejön hozzájuk, ha a társasága egyáltalán segítséget jelent. – Hát persze – mondta Anna. Charlotte-nak kétségkívül sokat segítene. Sokáig üldögéltek még együtt az egyre sűrűsödő sötétben. A telefon többször megcsörrent, aggódó ismerőseik érdeklődtek, jól vannak-e, szükségük van-e valamire. Anna mindenkinek azt felelte, hogy köszönik szépen, jól vannak, és egyedül időre van szükségük. Végül félretették a telefont, és felmentek az emeletre. Charlotte Flora szobájába ment, ahol egy matracon aludt a földön. Luke egy ideig tétovázott, mielőtt bement saját szobájába, és megkérdezte: – Nagyon magányos leszel? Anna óvatosan felelt: – Nem hiszem. Most, ébren fekve az ágyon, ezen a kérdésen tűnődött. Vajon mit jelenthet pontosan a magányosság? Mit értett alatta a múltban, amikor olyan borzasztóan magányosnak érezte magát, karnyújtásnyira Peter élő, lélegző lényétől? Felkapcsolta a lámpát, és felvette a szótárt a földről. „Magányos – írta a szócikk –; magára maradt, egyedül álló.” Igen, gondolta Anna, igen, ez valóban én vagyok. „Elhagyatott – folytatta a szótár –, kellemetlenül tudatában van saját társtalanságának.” Anna határozottan összecsapta a könyvet. Az utóbbi két megállapítás egyáltalán nem illett rá. Kinyújtotta a kezét, és lekapcsolta a lámpát. Az utóbbi két tulajdonság már a múlté. Miss Lambe a rezet polírozta a woodborough-i lelkészlakban. Hatalmas feladat volt, több mint harminc pár ajtógomb kifényesítéséről volt szó, nem beszélve a bejárati ajtón díszelgő kopogtatóról és a kandallórácsról a főesperes dolgozószobájában. Miss Lambe önként vállalta ezt a munkát, mert ezzel terelte el a gondolatait. Főként arra nem akart gondolni, hogy Jonathan hamarosan elhagyja a lelkészlakot. A hét végén elköltözik, ezt mondta neki reggel a konyhában, a hét végén visszamegy az egyetemre, azután Görögországba utazik. Miss Lambe azt sem igazán tudta, merre található az egyetem, Görögországról pedig csak halvány sejtései voltak, ám mindkét hely rettenetesen távolinak tűnt. Jonathan természetesen megígérte, hogy visszajön, de Miss Lambe tisztában volt vele, hogy egy-egy röpke látogatás nem ugyanaz, mint amikor minden nap ott találja a férfi kék ingeit a főesperes szürkéi mellett, mosásra várva a szennyesben. Tudta jól, hogy a két férfi hosszasan beszélgetett Mr. Bouverie temetésének éjszakáján. Miss Lambe nem bírt aludni, így hát lelopakodott a földszintre, óvatosan, nehogy meglássák puha rózsaszín köpenyében. Akkor vette észre a főesperes dolgozószobájából kiszűrődő fényt az ajtó alatt, és hallotta meg a két férfi hangját. Az óra épp éjfélt ütött. Eszébe sem jutott, hogy hallgatózzon, ám amint elsietett a szoba előtt, a csukott ajtón keresztül is

megérezte, hogy a beszélgetés rossz hangulatú. Nem is nagyon lepődött meg, amikor hírét vette Jonathan közelgő távozásának, ám mégis rendkívül rosszul érintette, bizonytalan volt és bánatos, ráadásul folyamatosan szipogott. Éppen a bejárati ajtó kopogtatóját fényesítette egy fogkefe segítségével, amikor Anna felbukkant. Miss Lambe nem kedvelte Annát, aki véleménye szerint nem volt példamutató keresztény asszony, nem volt sem szerény, sem kellőképpen igénytelen. Anna mosollyal üdvözölte. Miss Lambe markába szorította a fogkefét. – Mr. Byrne itthon van? – érdeklődött Anna. Miss Lambe enyhén felszegte a fejét. – Mr. Byrne dolgozik. – Mit gondol, egy rövid időre megzavarhatnám a munkájában? – Nem – hangzott Miss Lambe határozott válasza. – Azt hiszem – mondta Anna, kezét az ajtóra téve –, azt hiszem, mégiscsak zavarni fogom egy kicsit. – Azzal kissé beljebb tolta az ajtót. – Hagyja abba! – figyelmeztette Miss Lambe. – Nem hagyom – mondta Anna. Még egyszer megtolta az ajtót, mire az kitárult előtte. A hallban a padlólapok még itt-ott nedvesen csillogtak Miss Lambe reggeli felmosása nyomán. Anna beljebb lépett. Miss Lambe utána eredt. – Mr. Byrne el van foglalva! – kiáltotta, dühödten bökdösve Annát a fogkefével. – Ó, Miss Lambe! – mondta Anna, és szembefordult az asszonnyal. A szemébe nevetett. A házvezetőnőt hirtelen gyűlölet kerítette hatalmába. – Azonnal fejezze be! – visította. Az emeleten kinyílt egy ajtó, és Jonathan jelent meg a nyílásban. Mindkét nő felnézett. – Nem volt hajlandó abbahagyni! – siránkozott a férfinek Miss Lambe. – Egyszerűen nem volt hajlandó! Jonathan elindult lefelé a lépcsőn. Anna látta rajta, hogy a nevetéssel küzd. – Miss Lambe nagyon helyesen meg akart akadályozni, hogy félbeszakítsam a munkádat. De tényleg csak egy pillanatra zavarlak. – Őszintén remélem, hogy nem így lesz – felelte Jonathan. Udvariasan megfogta Anna könyökét, majd Miss Lambe felé fordulva így szólt: – Köszönöm. – Azzal felvezette Annát az emeletre. Miss Lambe figyelte, ahogy távolodnak, és elhatározta, hogy nem főz nekik kávét. – És most, drágám – mondta Jonathan, szorosan magához ölelve Annát –, végre együtt vagyunk. Végre-valahára. Jól vagy? – Azt hiszem. – Szeretlek. – Leült a díványra, Annát pedig egészen közel húzta magához. – Daniel kiadta az utam. Nagyon kedvesen, udvariasan és ellentmondást nem tűrően. A javamra szól, hogy valószínűleg én is

menesztettem volna magam, hogy megkönnyítsem a helyzeted. Mindkettőnk helyzetét. Anna a férfinek dőlt. – Én is azért jöttem, hogy erről beszéljek veled. – Tényleg? – Jonathan hangja elnézően szólt. – Milyen csodás, hogy mind egységben vagyunk. Jövő héten visszamegyek az egyetemre, és nekilátok a szervezésnek. – A szervezésnek… – Hogy mihamarabb csatlakozhass hozzám. Hogy az illendő gyászidő elteltével egy professzor felesége lehess, a jelenlegi sztereotípiát rögtön egy másikra cserélve. – Ismét felnevetett. – Azt nem szeretném – válaszolta Anna halkan. – Természetesen én sem rajongok érte, de attól tartok, mégsem lesz más… – Jonathan – vágott Anna a szavába. – Szeretlek, megmentetted a józan eszemet, és legszívesebben most is ágyba bújnék veled. De nem megyek hozzád feleségül. – Ne haragudj! – szabadkozott Jonathan. – Olyan ügyetlen vagyok. Peter alig két hete halt meg. Anna megfogta a férfi kezét és széttárta az ujjait. – Egyáltalán nem vagy ügyetlen. És nem is Peterről van szó. Hanem két másik dologról. Az egyik az, hogy egyelőre nem akarok felvállalni egy újabb köteléket. A másik pedig az, hogy rengeteg tennivaló vár rám. – Milyen tennivalók? Én nem állnék az utadba… – Olyan tennivalók – folytatta Anna –, amelyekre már túl hosszú ideje nem nyílt alkalmam, húsz éve. Olyasféle dolgokkal akarok foglalkozni, amelyeknek nincs közük más emberekhez, csak a maguk kedvéért tenném őket. Tudod, meg kell tanulnom együtt élni önmagammal. Meg kell tudnom, mire vagyok képes. Elcsépeltnek hangzik, amikor azt mondom, hogy önmagam akarok lenni, de ezt érzem. Pontosan ezt érzem. – És a házasság miért jelentene akadályt? Én egyáltalán nem vagyok uralkodó típus. Anna a férfi felé fordult. – Őszinte leszek veled. Kétségbeesetten vágyom egy kis szünetre a házassági köteléktől. – De hát… – Tudom, hogy melletted a házasság egészen más volna, mint Peter oldalán, de most még akkor sem akarom. – Drága Annám – mondta Jonathan, és két karját az asszony teste köré fonva lehúzta maga mellé a díványra. – Nagyon nehezen tudlak követni. Elárulnád nekem, mire vágysz? – Igen – felelte Anna, és mélyen Jonathan szemébe nézett. – Egy szeretőre.

TIZENHETEDIK FEJEZET A püspök dolgozószobája szerény helyiség volt. A falakat halványzöldre festették, az ablakok egy sövénnyel szegélyezett, hosszú, füves területre néztek, amely egészen a katedrális káptalani gyűlésterméig nyúlt, csodás kilátást biztosítva a szobának. A bútorok kényelmesek, ám kifejezetten csúnyák, a könyvespolcokon rengeteg sötét, komor könyv sorakozott. A szobában számos fénykép virított a püspök unokáiról, akik – úgy tűnik – mind hosszú éveket tölthettek el metszőfogak nélkül. Az íróasztalon sárga rózsák álltak egy vázában, és egy vén kis korcs szunyókált a kandallószőnyegen. Amikor Anna megérkezett, a püspök először is kifejezte sajnálatát, amiért a felesége éppen nincs otthon, így maguknak kell elkészíteniük a kávét. Anna örömmel vállalkozott rá. Elég hosszú időt töltöttek el a konyhában, miközben a püspök sorra nyitogatta a liszttel és fazekakkal teli szekrényeket, csészék után kutatva. Egyszer boldogan fel is kiáltott – ó, teasütemény! –, és kitett egy dobozt az asztalra. A nagy kutatóhadjárat közepette váratlanul belépett a püspök titkárnője, aki szemrehányón nézett Annára, majd kitessékelte őket a konyhából a dolgozószobába. Tíz perccel később felbukkant egy tálcával, azon kávéscsészékkel és egy virágos tányéron legyező formában elrendezett süteményekkel. A püspök, aki éppen azon töprengett, amit Anna az imént mondott neki, észre sem vette a titkárnő érkezését, sem távozását. Anna odavitte a cukortartót és egy csésze kávét a püspöknek. A férfi elgondolkodva kanalazta a cukrot, és közben így szólt: – Szóval, azt javasolja, hogy állítsunk fel helyi támogató csoportokat a klérusban szolgáló feleségeknek? – Nem egészen – rázta meg Anna a fejét. – Egy ilyen próbálkozás éppen azt a téves felfogású jótékonykodást indítaná útjára, amelyik annyira megnehezíti a gyülekezetek életét. Én úgy gondolom, hogy ennek a kezdeményezésnek az egész egyházmegyét érintenie kellene. Mint a lelkipásztori szemle, vagy minek nevezik azt a lelkészeknek segédkező programot. Az a baj, hogy az egyház felső vezetésének elképzelése sincs arról, milyen az élet egy vidéki egyházközségben. És be kell vallanom, néha úgy érzem, nem is érdekli őket. – Ebben természetesen téved – jelentette ki a püspök némi hévvel. Anna erre nem válaszolt. A püspök a kávéját kavargatta. Megköszörülte a torkát. – És szeretne részt venni a kezdeményezésben? Ebben az egyházmegyében? – Ó, igen – vágta rá Anna. – Hát persze. Végül is, én jól ismerem a másik oldalt. Már az is kimerítő lehet, ha olyan ember mellett él valaki, akit rendkívüli kötelességtudat hajt, hát még milyen érzés az, ha az ember egy hivatással köt házasságot? A püspök különös tekintettel nézett az asszonyra.

– Mi a helyzet a feleség szolgálatával és kötelességtudatával? Anna viszonozta a férfi pillantását. – Isten szolgálata, az Úr iránt való kötelességtudat egy dolog. Független érzés, az ember maga választja, mint ahogyan azt is, hogyan kívánja beteljesíteni. Egy olyan férj szolgálata viszont, aki Istent választotta, már egészen más lapra tartozik. Isten szolgálólányainak sokkal nagyobb örömük telik a kötelességben, mint a feleségeknek. A püspök mélységes hálát érzett, amiért a saját felesége házon kívül volt. Eredetileg kissé nyugtalanította Anna látogatása, és szívesen vette volna a felesége jelenlétét a beszélgetésnél, ám most, hogy már ismerte az asszony szándékát, úgy vélte, a felesége nem állt volna egyértelműen az oldalára. Semmi kivetnivalót nem talált ugyan felesége hűségében, ám az utóbbi időben mintha valamilyen szokatlan, acélos keménység mutatkozott volna a viselkedésében, amit korábban soha nem figyelt meg rajta. – A papok házassága – magyarázta Anna – éppoly sebezhető, mint a világi kapcsolatok. A püspök előrehajolt. – A tanács elé terjesztem a javaslatát. – Tényleg? – Tudna néhány konkrét példát… – Igen – válaszolta Anna. Felállt. Kimerültnek érezte magát. – Nem hiszem, hogy fizetni tudnánk a fáradságáért. Úgy képzelem, hogy az efféle tanácsadás csak önkéntes alapon működhet. – Soha nem is gondoltam másként. – Kedves Mrs. Bouverie! – mondta váratlanul kedvesen a püspök, maga is felállva székéből. – Hogy bírja a terheket? Mit hoz a jövő? – Természetesen tudom, hogy nemsokára el kell hagynunk a parókiát. De már vannak terveim… A püspök óvatosan Annára pillantott. – Valóban? Kap valahonnan segítséget? Talán a főesperes támogatja? – Mindenhonnan el vagyok árasztva segítséggel – válaszolta Anna –, amit persze eszem ágában sincs elfogadni. – Miért nem? Anna a püspök arcát fürkészte. – Ön elfogadná az én helyzetemben? Vagy valaha is az életében? Ön szeretné, ha valakinek a lekötelezettje lenne? A férfi elmosolyodott. Kezet nyújtott, és melegen megrázta az asszonyét. – Még a gondolatát is gyűlölöm – felelte. Valóban mindenki elárasztotta Annát a segíteni akarásával. Laura és Kitty egyaránt felajánlotta, hogy eladja a lakását; Sir Francis Mayhew az árván maradt család rendelkezésére bocsátotta istállói fölött a régi kocsislakást; Eleanor felhívta Oxfordból a hírrel, hogy végre döntésre jutott és elhagyja Robertet,

persze – ezt mellékesen tette hozzá – nagyon sajnálja, ami Peterrel történt, de mit szólna hozzá Anna, ha egyesítenék erőiket és közös házat bérelnének Oxfordban? Amikor ezeket az ajánlatokat mind sikeresen elhárította, Daniel kopogtatott az ajtaján, és felvetette, kissé bátortalanul, hogy költözzenek hozzá a woodborough-i lelkészlakba, amelynek nyüzsgő emberekre lenne szüksége, éppúgy, mint neki, és hogy őszinte legyen, Miss Lambe… – Nem – utasította vissza Anna finoman a felkérést. – Nem lehet. De nagyon köszönöm. – Jonathan miatt? – A függetlenségem miatt. – De éntőlem teljesen független lehetne… – Daniel – mondta Anna, két kezét a férfi vállára téve. – Úgy érzem, erősebben hiszek Istenben, mint eddigi életemben valaha, de pillanatnyilag ki nem állhatom az egyházat. Nem sokkal Daniel távozása után megcsörrent a telefon. Luke vette fel, majd rögtön Anna után indult a kertbe, ahol zsenge répákat húzogatott ki a földből. Azt mondta neki, hogy az egyházmegye titkára keresi. Az asszony meglepődött. – Az meg ki? – Gőzöm sincs. Warbash néven mutatkozott be. Csodás. – Mr. Warbash? – mondta Anna a telefonba. – Warbash parancsnok vagyok. Mrs. Bouverie, be tudna jönni hozzánk a héten a presbitérium székházába? – Az ötletemmel kapcsolatban? – Nem – válaszolta Warbash parancsnok, aki a papfeleségek dolgainak személy szerint igen csekély fontosságot tulajdonított. – Nem. Olyasmiről van szó, ami inkább az ön javát szolgálja. Egy gyakorlati dologgal kapcsolatban várjuk. – Telefonon nem tudjuk megbeszélni? – Sajnos nem – hangzott a válasz. Három nappal később Warbash parancsnok egy házat ajánlott fel Annának. Egy papi birtokon álló, kisebb villáról volt szó, az egyházmegye túlsó végében. A parancsnok részletesen ecsetelte, hogy a házban három hálószoba van és egy gyümölcsös is tartozik hozzá, közel az egyik fő autóbuszvonalhoz. Anna szabadon beköltözhet, öt évig lakbért sem kell fizetnie. Anna elmagyarázta a parancsnoknak, hogy Flora Woodborough-ban jár iskolába, Luke pedig valószínűleg hamarosan beiratkozik egy alapozó művészeti kurzusra a műszaki egyetemen. Warbash parancsnok erre azt válaszolta, hogy mindkét körülmény részletkérdés. – Én nem így gondolom – mondta Anna. Warbash parancsnok az asszony tudtára adta, hogy a házat egyik jóakarójának javaslatára ajánlották fel, aki a Megyéspüspöki Pénzügyi Bizottság tagja. Ő maga pedig azt gondolta, hogy Anna, szorult helyzetében, készséggel

kap az alkalmon. – Azt hiszem – mondta Anna kissé merészen –, a valódi segítség próbája abban áll, hogy kinek származik több haszna a jótékonyságból: a kedvezményezettnek vagy az adományozónak. – Tehát visszautasítja a felajánlott házat? – Attól tartok, igen. Nagyon hálás vagyok a lehetőségért, de nem zúzhatom szét a gyerekeim életét azzal, hogy egyik napról a másikra áthurcolkodom a megye túlsó végébe. És… – Igen? – kérdezte Warbash parancsnok. – Csak még annyit, hogy az egyház nem tartozik nekem többé semmivel. Én… – Anna elhallgatott. Majdnem kiszaladt a száján, hogy végre „szabad”, ám még sikerült visszafognia magát, nem akart túl agresszív lenni, ezért csak annyit tett hozzá: – Most már külön utakon járok. – És mihez fog kezdeni? – Még nem tudom. – Gondolnia kell a gyermekeire. Anna abban a pillanatban semmire sem vágyott jobban, mint hogy az asztal fölött áthajolva képen vágja a férfit, azt a simára borotvált, egészséges, tiszteletre méltó, közönyös arcát. Két kezét idegesen a zsebébe rejtette, hogy uralkodni tudjon az indulatain. – Úgy gondolom – mondta végül Warbash parancsnok –, nincs több megbeszélnivalónk. – Egyetértek. A férfi felállt és udvariasan kezet nyújtott. – Akkor hát további kellemes napot kívánok! Anna elmosolyodott. – Magának is. És köszönöm, hogy időt szakított rám. Remélem – mondta őszintén és lelkesen –, sikerül találnia egy kedves, hálás lakót abba a házba. – Én is remélem – bólintott a parancsnok. Amikor azonban az asszony elment, és magára maradva elgondolkodott a kis ház nyomorúságos fürdőszobáján és főútra nyíló ablakain, erős kétségei támadtak. Halk dudorászásba kezdett. Az összetűzések mindig feldobták, különösen, ha csinos nőkkel volt alkalma szópárbajt vívni. – El kell mennem Richardson ezredeshez. Kétségkívül tőle származott az ötlet, és legalább valóban jó szándék vezette. Segíteni akart. Flora a konyhaasztalnál rajzolgatott. Olyan házban akart lakni, mint új barátnője, Verity; üvegházzal és dupla garázzsal. Nem volt hajlandó feldolgozni azt a sajnálatos körülményt, hogy most már a korábbinál is kevesebb pénzük van, csakis arra gondolt, hogy többé nem kell parókián élnie. – Nekem nagy segítség volna, ha végre igazi házban lakhatnék. – Az nekem is segítség volna – válaszolta Anna. Flora egy jókora, pacás fát rajzolt a papírra, majd telepöttyözte almákkal.

– Ha most te is meghalnál, árván maradnék. – Azt szeretnéd? – Nem! – kiáltotta a kislány rémülten. – Akkor miért mondasz ilyeneket? Flora rajzolt egy nyulat a fa alá. – Hogy megijesszelek. Kényszerítelek, hogy életben maradj. Anna lehajolt és gyorsan arcon csókolta. – Megyek és meglátogatom Richardson ezredest. Luke fent van a szobájában, ha szükséged volna rá. – Jól van – mondta Flora. Rajzolt egy másik, kisebb nyulat is. –Vezess óvatosan! Érdekes és új élmény volt, hogy kedvére vezethette az autót, amely fölött most már egyedül rendelkezett. Óvatosan kitolatott a garázsból, majd kigördült az utcára. Elhaladt a régi parókia előtt, de még csak pillantásra sem méltatta a házat; Patrick O’Sullivan gondolatára szégyennel vegyes düh kerítette hatalmába. Áthajtott a főtéren, integetett Mrs. Eddoesnak, aki a díszborsót kötözgette a kerítéshez, és a bejárati ajtót takarító Sheila Vinsonnak is. Végül lekanyarodott a Quindale felé haladó útra. Vezetés közben elhatározta, hogy nem is próbál meg kifogásokat találni a visszautasítás kimagyarázására, csak egyszerűen előáll az igazsággal, ha Harry Richardson kérdőre vonja. Richardson ezredes azonban nem volt otthon. Felesége, Marjorie – elegáns, kék-fehér mintás nyári ruhájában – nyitotta ki a Quindale Udvarház lenyűgöző bejárati ajtaját. Anna egészen meglepődött. – Marjorie! Ne haragudjon, hogy zavarom. Csak szerettem volna beszélni Harryvel, annyira kedves volt… – Sajnos nincs itthon – mondta Marjorie Richardson. – Jubileumi összejövetelt tartanak az ezredénél Londonban. – Az asszony a nyakában lógó gyöngysort simogatta. – Jöjjön beljebb! – mondta váratlanul. Anna belépett. Követte az asszonyt. A hall padlóját gyönyörű, régi szőnyegek borították, a hátsó nappali, ahova bementek, ajtaja a kertre nyílt. Richardsonék labradorjai kint sütkéreztek a fűvön. – Kávét kér – kérdezte Marjorie – vagy gint? Anna döbbenten felelt: – Talán inkább kávét… – Miért? Nem szereti a gint? – Nem szoktam inni… – Én állandóan ezt iszom – vágott Marjorie a szavába. – Az én generációm csak ilyesmit iszik. A borért nem rajongunk, mindannyian ginen nőttünk fel. Készítek magának egy kicsit gyengébbet. Anna leült, kissé kábultan, egy hatalmas, nyomott pamutszövettel behúzott fotelbe. Marjorie odament egy lakkozott tálcához, és szakértő módon italt töltött. Egy kis talpas pohárral tért vissza Annához, amely tele volt jéggel és citrommal.

– Ez száraz martini. Ennél jobb élénkítő nincs is! – Te jó ég! – ámuldozott Anna. Óvatosan két kezébe fogta a poharat. Marjorie Richardson leült vele szemben, kezében saját, jóval nagyobb poharával. Vidáman meglengette. – Egészségünkre! Anna ivott egy pici kortyot az italából. Egy kicsit később megszólalt: – Harry nagyon kedves volt. Javaslatára az egyházmegye felajánlott nekem egy házat öt évre. Nagyon jólesett, de sajnos vissza kellett utasítanom. Rendkívül kedves gondolat volt tőle. – Az én ötletem volt – mondta Marjorie. Anna döbbenten bámult. – A magáé? – Igen. Az jutott eszembe, hogy az egyháztól talán könnyebb lesz elfogadnia, mint tőlünk. Anna letette kezéből a poharat. – Akkor még inkább sajnálom, hogy visszautasítottam… – Ne sajnálja! – szakította félbe Marjorie. Keresztbe tette formás lábát. – Nem vagyok meglepve. A helyében én is visszautasítottam volna. – Mi… – Elege van már, igaz? Tele van a hócipője azzal, hogy tehetetlenül meghurcolják valamiféle férfiközpontú intézmény hátára kötözve. Szerintem maga a kiutat keresi. – Marjorie elgondolkodva ivott egy kortyot. – Azért gondolom ezt, mert hasonló cipőben járunk. Egyház vagy hadsereg, ugyan mit számít? Mind egy kutya! Teletömik a férfiak fejét kötelességtudattal meg becsülettel, aztán meg elvárják a feleségektől, hogy megtiszteltetésnek vegyék, amiért beállhatnak velük a sorba. Felfordul tőle a gyomrom! Anna előrehajolt. Megfordult a fejében, hogy Marjorie talán már az érkezése előtt is felhajtott néhány pohár gint. – De hát mindig is rossz szemmel nézte, hogy a magam útját járom, javíthatatlan lázadó vagyok. Fel volt háborodva, amikor munkát vállaltam a Pricewellben… – A felháborodást talán az irigység és a csodálat szülte. Tudja, bennem sohasem volt ennyi bátorság. Sosem mertem fellázadni. Negyvenhárom évet éltem le Harry és a hadsereg mellett, miközben mindenki azt mondogatta nekem, milyen remek asszony vagyok, megbízható, igazi katonafeleség. Lassan még Harry is elhitte. Szerintem fel sem vetődött benne a gondolat, hogy én talán nem vagyok olyan elégedett az életemmel, mint ő a sajátjával. Ezek az intézmények… – Itt rövid szünetet tartott, miközben egy újabb kortyot ivott a poharából. – Mondok magának valamit. Idősebb lányunk, Julia, egy tengerésztiszthez ment feleségül. A vejem kicsit idősebb, kapitányi rangban szolgált a Falkland-szigeteki háborúban. Távollétében Julia felelősséget vállalt a férje hajóján szolgáló összes férfi feleségéért, anyjáért és barátnőjéért. A nap minden órájában csörgött a telefon, állandóan hívogatták. A lányom egész Angliát beutazta, körbelátogatta ezeket az asszonyokat, mindezt a

szabadidejében és a saját költségére. Amikor az egység visszatért a bevetésről, Julia férjét előléptették, és a gazember hamarosan le is lépett egy női tengerésztiszttel. A haditengerészet még csak köszönetet sem mondott a lányomnak. Még egy üdvözlőlapot sem küldtek. Semmit. Egy szolgálatot teljesítő tiszt feleségeként mindezt egyszerűen elvárták tőle, és persze azt is, hogy a feladatot megtiszteltetésnek vegye. Hallania kell a lányomat erről a témáról. Szerintem kedvelné Juliát. – Marjorie – mondta Anna. – Még a lélegzetem is elállt, úgy meghökkentett. – Valójában bocsánatkéréssel tartozom – vallotta be Marjorie. – Igazságtalan voltam. Azt gondolom, a ház felajánlása is abból a vágyból fakadt, hogy jóvátegyem a múltat. De örülök, hogy visszautasította. Most, hogy végre szabad, maradjon is az! Megengedi, hogy kölcsönadjak egy kis pénzt? – Nem – utasította vissza Anna kedvesen. – Nem engedem meg. – Francba! Bár azt igazán nem látom be, miért ne fogadhatná el, csak hogy én jobban érezzem magam. Nem ízlik a martini? Szinte egy kortyot sem ivott belőle! Anna ismét kezébe vette a poharát. – Máris a hatása alá kerültem. Ez az ital, és amiket mesélt; úgy érzem, mintha több pohárral ittam volna… – Hol fognak lakni? – Woodborough-ban – válaszolta Anna. – Csodás. Szóval, akkor meglátogathatom néha? Zöldséget és ilyesmit biztosan elfogad… – Ó, igen. Bármikor szívesen látom. Örülni fogok. – Elhozom Juliát is. – Szívesen megismerném Juliát. És Marjorie – kérte Anna –, beszélne Harryvel a házról, kérem? Elmagyarázná neki, hogy végtelenül hálás vagyok, de mostantól egyedül kell megállnom a lábamon? Sajnálom, de a felajánlott ház meglehetősen… – Borzalmasan hangzott? Fogadni mertem volna. Természetesen beszélek Harryvel. – Annára pillantott, majd felhajtotta az italát. – Nagyon vicces az öreg. Rémesen aggodalmaskodó, de halvány sejtése sincs arról, mire van szüksége egy nőnek. Remélem, tartja majd velem a kapcsolatot. Értesítsen, hol van, merre jár, hogy megy az élete. Én most már a kisujjamat sem mozdíthatom, de nagy élvezettel figyelem, ahogy maga felborítja itt az asztalt. – Meglengette a poharát. – Kéri a másik felét? Anna azóta nem járt Ignatia nővér irodájában, hogy Florát a bemutatkozó beszélgetésre elhozta. A nővért láthatóan nem lepte meg a látogatása, bár Anna elismerte, hogy az apácák csak ritkán szokták kifejezni meglepetésüket bármivel kapcsolatban. Leült hát, és szépen végighallgatta Ignatia nővér beszámolóját arról, hogy a Szent Megváltó mindent elkövet, hogy enyhítsen Flora bánatán

édesapja elvesztése miatt. Anna úgy érezte, hogy Ignatia nővér metsző tekintete szöges ellentétben áll gyengéd szavaival. Válaszában elmondta, mennyire hálás, és hogy milyen sokat jelent Florának az iskola együttérzése. Azután várt. Ignatia nővér is várt egy kicsit, hogy meglegyen a kellő átmenet, majd egészen más hangon folytatta: – És önnek miben segíthetünk? – Munkára van szükségem – válaszolta Anna. Ignatia nővér bólintott. – Megfelelő a végzettségem ahhoz, hogy nyelviskolákban francia- és németórákat adhassak, de állami iskolákban nem taníthatok. Korábban angolt is tanítottam mint idegen nyelvet. – És miért hozzám fordult? – Mert önöknél nem ugyanazok a követelmények, mint az állami iskolákban, és mert önt már ismerem egy kicsit, és mert láttam a hirdetésüket a Woodborough Echo hasábjain, amelyben nyelvtanárt keresnek. – Lehetséges, hogy nem lenne jó Florának. – Nem válna kárára sem, ha megtanulná elfogadni. A két nő farkasszemet nézett egymással. Ignatia nővér még nem felejtette el, hogy Mrs. Bouverie eltitkolta férje elől Flora ösztöndíját. Ám már az is eszébe jutott, hogy az asszonynak bizonyára megvolt az oka a titkolózásra. – Önöknél jelentkezem először állásért – vallotta be Anna. – Nem fog különösebben meglepni, ha elutasít. De azt hiszem, szívesen tanítanék ebben az iskolában. Ignatia nővér összefonta kezét a fátyla alatt. – Gondoltam, hogy fel fog keresni. – És arra is gondolt, mit válaszol nekem, ha felkeresem? – Megfordult a fejemben, hogy beleegyezem. Legalábbis egy szemeszternyi próbaidőbe. – Nagyon hálás volnék. – Anna előrehajolt. – Miből gondolta, hogy fel fogom keresni? – Woodborough anglikán főesperese rendkívül ökumenikus felfogású ember. – Nem! – döbbent meg Anna. – Daniel nem tehette! Ugye ez nem valami összeesküvés? Hát már sosem szabadulok meg az egyháztól? Ignatia nővér egy apró, gúnyos félmosollyal válaszolt. – Ó, Mrs. Bouverie! – mondta. – Nem az egyháztól nem tud sohasem szabadulni… Amikor a Szent Megváltó Leányiskolából kilépett, Anna a piactér felé vette az irányt. A piac aznap nyitva tartott, nagy volt a forgalom, és a nyüzsgés csak fokozta Anna amúgy is emelkedett hangulatát. Ignatia nővér francia és német nyelvtanári állást ajánlott fel neki, teljes munkaidőben, egy szemeszter próbaidővel. Megegyeztek abban is, hogy karácsonykor térnek vissza rá, hogyan

tovább. Annának az jutott eszébe, hogy ez az állás bizonyára kivívta volna Peter elismerését. Ugyanakkor azt is be kellett vallania magának, hogy míg Peter élt, ilyen munkát nem vállalt volna el sosem. Flora természetesen fel lesz háborodva. Anna állandó jelenléte a Szent Megváltóban kétségkívül korlátozni fogja a stílusát. – Rendkívül kreatív és találékony gyermek – mondta róla Ignatia nővér. – Úgy érti, nem feltétlenül mond igazat? Ignatia nővér nem mosolyodott el. – Pontosan úgy értettem, ahogyan mondtam. Annát most egyetlen cél vezette a piactérre. Útja az ingatlanirodák kicsiny üzleteihez vezetett. Ezek az irodák nyilván üzleti érdekből tömörültek össze, mint ahogyan a lakásépítő szövetkezetek és az antikváriumok szoktak. Az elképzelése egészen egyszerű volt: egy legalább háromszobás házat akart bérelni. Örült volna egy kertnek is. A garázs nem érdekelte. Az első két ügynökség, ahová betévedt, semmilyen bérlésre szánt ingatlant nem tudott ajánlani, a harmadik pedig csak egy szánalmas bungalót kínált a tűzoltóság mögött. Mindhárom helyen azt mondták, hogy igen ritkán akad bérelhető ingatlan; nagyon is ritkán. A fejüket csóválták. Megpróbálták felkelteni Anna érdeklődését néhány kisebb, eladó ház iránt különféle lakónegyedekben. Anna azt válaszolta, hogy nincs hozzá tőkéje, így még a foglalót sem tudná letenni. Az ügynökök sajnálkozva adták értésére, hogy akkor nem tehetnek érte az égvilágon semmit. A negyedik ügynökség két házat ajánlott. Az első egy robusztus villa volt Woodborough külvárosában, egy üzletember tulajdona, aki jelenleg valahol Távol-Keleten élt. A második egy keskeny kis viktoriánus sorház volt. Anna azt mondta, hogy szeretné megnézni. Az ügynök a villára próbálta rábeszélni. – Én szívesebben laknék valahol bent. És olcsóbb is… – De nem olyan szép és kellemes. És mindössze három hálószobája van. – Megnézhetném? Lehetséges? Az ügynök felsóhajtott. Tisztában volt vele, hogy puszta időpazarlás. A ház már kerek egy éve szerepelt a nyilvántartásukban. Szólt az egyik lánynak a hátsó irodában, aki éppen iratokat másolt a gépen. – Debbie, kérlek, kísérd el Mrs. Bouverie-t ehhez a házhoz. Nelson Street 67. – Nem fog tetszeni magának – mondta Debbie Annának kint az utcán. – Igazán? És miért nem? – Sötét. És kísérteties. – Maga szerint hogy lehet így üzletet kötni? Lebeszéli a házról az ügyfelet, már azelőtt, hogy láthatná? – Csak segíteni akartam – felelte Debbie. Minden bizonnyal teljesen felesleges kis kiruccanásra indultak, de hát a fénymásolónál bármi jobb. – Maga már a kilencedik ügyfél, akit odaviszek. Csupán erről van szó. A Nelson Street öt percre sem volt a piactértől. Keskeny kis utca volt,

előkert sehol sem volt a házak előtt, az út vége azonban a régi apátsági kertbe torkollott, a tizennyolcadik századi festői szépségű parkba, amely Woodborough középkori apátságának romjait vette körül. A 67. számú ház pontosan ugyanolyan volt, mint a többi: vörös téglaépület, a bejárat mellett egy ablak, fölötte az emeleten kettő, és még egy a legfelső szint oromzatán, a kakukkos órára emlékeztető festett faeresz alatt. – Borzasztó, nem? – kérdezte Debbie. Anna egészen másképpen gondolta. Gyorsan kikapta a kulcsot Debbie kezéből, és kinyitotta a bejárati ajtót. A házba belépve egy keskeny, sötét előszobában találta magát, orrát megcsapta az ázott újságpapír bűze. Szeme megakadt a meredek lépcsőn, de rögtön mögötte észrevette a hátsó ablakon beszűrődő napfényt is, és azon túl mintha valami zöld is felvillant volna. Anna a lányhoz fordult. – Menjen és sétáljon valahol tíz percet, amíg körbejárom a házat. – Nem tehetem. Nem hagyhatom egyedül az ügyfelet. – Akkor sem, ha az ügyfél egyedül akarja megnézni a házat, és nem akarja közben a maga savanyú ábrázatát nézni? Debbie szája tátva maradt a döbbenettől. – Menjen el! – mondta Anna. – Menjen, aztán negyed óra múlva jöjjön vissza! – Mr. Rickston… – Majd én elintézem az ügyet Mr. Rickstonnal. – Magának elment az esze! – mondta Debbie, de szép lassan kihátrált a bejáraton. Anna becsukta utána az ajtót. – És most – fordult Anna a Nelson Street 67.-hez. Az asszony sorra kinyitogatta az ajtókat és ablakokat, felmászott a lépcsőn és benézett a szekrényekbe. Szemügyre vette a fürdőt (rettenetes) és a konyhát (annál is rettenetesebb). A ház siralmasan festett, ám amikor Anna kinézett a hátsó ablakon, és meglátta a téglafallal körülzárt, elhanyagolt kis kertet, amelynek közepén egy almafa magasodott (tele apró, még éretlen gyümölccsel), kezdte felfedezni a rejtett értékeit. A kert szikrázó napfényben úszott. Az ablaktól ellépve Anna megfigyelte, hogy bár a falakat mindenütt borzalmas, dombornyomásos tapéta borítja, az okker és citromzöld színű festés pedig jócskán hagy maga után kívánnivalót, a kandallók még eredeti szépségükben pompáznak, valódi párkányok és szegélylécek díszítik a mennyezetet, és ami a legfontosabb, az egész házat áthatja a mélységes, őszinte jóindulat. – Én nem gondolom, hogy sötét vagy kísérteties volnál – jelentette ki Anna hangosan. – Senkitől sem lehet elvárni, hogy a legjobb formáját mutassa lazacszínű lakkozással. Akkor rekedten megszólalt a csengő. Anna lesietett a lépcsőn, és az ajtót kitárva így szólt: – Ez még nem volt negyed óra…

– Mi nem volt? – érdeklődött Jonathan. – Jonathan! – Követtelek. Megláttalak a piactéren. Itt fogtok lakni? Anna behúzta a férfit a házba. – Talán. Azt hiszem, tetszik. Jonathan körbenézett. – Nekem ehhez nincs szemem. Sosem tudom, pontosan mi tetszik nekem egy házban. – Az asszonyra nézett. – Csak az emberekben. Anna megfogta a kezét. – Gyere, nézz körül! Bőven van hely az összes gyereknek, és még egy kis kert is tartozik hozzá. – Egy szeretőnek is akad hely? – Nem annyi, mint a gyerekeknek. – Egy próbát megér… Anna bevezette Jonathant a konyhába, ahol az ablakon keresztül kimutatott a kertre. – Nézd! Egy almafa. És a falak is szépek. A Szent Megváltóban fogok tanítani. A férfi arcát az asszony tarkójára hajtotta. – Kérlek, próbálj nem túlságosan önálló lenni! Jó lenne, ha egy kicsit rám is szükséged volna. Az én érzéseimre is tekintettel kellene lenned. – Te biztattál, hogy ragadjam meg az alkalmat. – Azt még azelőtt mondtam, hogy ilyen mélyen beléd habarodtam volna. Anna megfordult, mindkét karjával átölelte. – Én is szerelmes vagyok. Csak engem egészen másképpen ragadott magával. Sőt Peter halála is egészen másképpen érintett, ahogyan nem is álmodtam volna. Jonathan kis ideig az asszony arcát fürkészte. Azután mosolyogva így szólt: – Tudod, megértelek. És lenyűgöz, ahogyan viselkedsz. Tényleg, egészen felvillanyoz. Most pedig, mutasd meg nekem a házad! TIZENNYOLCADIK FEJEZET Loxford új lelkipásztora negyvenöt éves korában lépett az egyház soraiba. Korábban biztosítási ügynök volt. Philip Farmernek hívták, feleségét pedig Dorothynak. Két felnőtt fiuk volt, akik a számítógépes szakmában dolgoztak. A lelkész nagydarab, erős férfi volt, barátságos arca derűt sugárzott, orrán szemüveget viselt. Az öt egyházközség esperesi tanácsa előtt bevallotta, hogy feleségével immár tíz éve álmodoztak egy vidéki parókiáról, és rendkívüli megtiszteltetésnek érzik, hogy végül elfogadták a jelentkezésüket. Dorothy Farmer igen rátermett asszonynak látszott. Alig pár héttel az érkezésük után már saját készítésű függönyei lobogtak a parókia állandóan nyitva lévő ablakaiban, és a pénteki termelői piac is jócskán gazdagodott az asszony kitűnő lekvárjával. A gyülekezeti asszonycsapat kissé zavarba jött.

Celia Hooper, Trish Pardoe és Elaine Dodswell nagy lelkesedéssel ellátogatott a parókiára, hogy felajánlják nagylelkű szolgálataikat. Dorothy Farmer bevezette őket az újonnan kifestett, szépen berendezett, csaknem felismerhetetlen nappaliba, ahol egyetlen festmény (egy békés tájkép) függött a falon, közvetlenül a kandalló fölött, pontosan középen, és egy sor fokföldi ibolya virított rézkaspókban a csillogó ablakpárkányon. – Akkor hát – mondta Dorothy Farmer, behozva egy kávéval és házi süteménnyel megrakott tálcát a szobába –, meséljenek egy kicsit magukról! Megpróbáltak. Meséltek az asszonynak a Brownies lányokról, az idősekről és a vasárnapi iskola karácsonyi előadásáról, sőt azt is elpanaszolták, milyen nehéz önként jelentkezőket találni a templom takarítására. Igyekeztek elmagyarázni, hogyan próbáltak Annának segíteni. Rámutattak, milyen sok munkát jelent öt egyházközség egy lelkésznek, és hogy pontosan tudják, mekkora stresszt okoz mindez a lelkész egész családjának, és persze leghőbb vágyuk, hogy terheiken enyhítsenek. Dorothy Farmer figyelmesen hallgatott. Szorgalmasan jegyzetelt a füzetébe. Rengeteget mosolygott, bólogatott és közben csillogó szemmel fürkészte őket fényes szemüvegén át. Amikor az asszonyok befejezték a beszámolót, Dorothy rövid szünetet tartott, majd kezébe vette a kávés kannát, és sorra töltötte a csészéiket, mielőtt megszólalt. – Látszik, milyen nehéz időszakon mentek keresztül. Igazán örülök, hogy Philippel ide hozott minket a sors. Képzett gyógytornászként persze egy keveset a kórházban is fogok dolgozni, nehogy kiessek a gyakorlatból, de időm legjavát itt tervezem tölteni, az egyházközségben. – Ismét elmosolyodott. – Nagyon sok időt, ha kell. Az asszonyok minden mozdulatát figyelték. Dorothy szép lassan visszaült a székére. – Köztünk legyen szólva – folytatta Dorothy bizalmasan –, azt gondolom, rengeteg ostobaságot összehordanak a lelkészekre nehezedő stresszről és nyomásról. Szerintem megfelelő hozzáállás kérdése az egész. Ha engem kérdeznek, a papfeleségek többsége egy sereg hisztis díva. Philip Farmer beiktatási szertartására Anna is meghívást kapott. Laura éppen akkor náluk töltötte a hétvégét, így hát ő is elkísérte, bársonykabátjában, amelyet utoljára Anna esküvőjén viselt. Mivel nemrég írta alá a szerződést egy újabb, ír sört hirdető reklámsorozatra – az első széria valódi sikert hozott –, egy új kalapot is vásárolt. Az új szalmakalap aranyszínű szaténszalaggal volt átkötve. Laura néhány művirágot is tűzött rá, majd az összhatást egy óriási, szitakötőt formázó brossal tette teljessé. Anyja öltözékét látva Anna szívét különös melegség töltötte el. A Peter sírjánál tett rendszeres látogatásokon kívül (még nem állt rajta sírkő, mert nézeteltérése támadt a feliratot illetően) Anna az utóbbi időben nem túl gyakran fordult meg Loxfordban. Egyrészt nem volt rá ideje, másrészt

jobbnak látta, ha inkább nem kerül Dorothy Farmer útjába. Tett azonban egy rövid udvariassági látogatást a parókián, ahonnan teljesen elképedve tért haza. „El sem hinnéd – mondta Luke-nak –, hogy ez ugyanaz a ház.” Luke, aki nagy megelégedésére padlótól a mennyezetig koromfeketére festhette Nelson Street-i padlásszobáját, csupán széles vigyorral válaszolt. Loxfordi életük néha olyan távolinak tűnt számára, akár a hold. A loxfordi templom aznap korántsem volt annyira tele, mint Peter temetésén. Ragyogott a tisztaságtól – Anna szerint majdnem túlságosan is tiszta volt –, az oltár körül pedig a szokásos, szépséges virágcsokrok díszelegtek, amelyek Lady Mayhew és Miss Dunstable szakértő kezét dicsérték. A parókia számára fenntartott padsorban most Dorothy Farmer ült, barna kockás, kétrészes kosztümjében, mellette két jól megtermett fia és aprócska menye foglalt helyet. Mindannyian nagyon pedánsak és rendezettek voltak. Anna és Laura a templom leghátsó padsorában telepedett le. Többen is megfordultak, üdvözlésképpen elmosolyodtak és grimaszolva jelezték, hogy jöjjenek előrébb. Anna a fejét rázta. Azt kívánta, bárcsak Kitty is ott volna, de az asszony nem volt hajlandó eljönni. Elküldte Annának az ametisztjeit, méghozzá egy gyászos levél kíséretében, miszerint ha most már úgyis meghalhat, hordja Anna az ékszereit. Anna minden egyes darabot visszaküldött, azzal az üzenettel, hogy a) senki sem fogadna szívesen egy ilyen hangulatban küldött ajándékot, b) azt szeretné, ha Kitty minél tovább élne. Kitty a történtek után durcásan magába fordult, és távolmaradása a szertartásról szintén a duzzogás része volt. „Szegény Kicsi Kitty! – sóhajtott Laura. – Azt hiszi, ettől lesz ellenállhatatlanul bűbájos.” A szertartást a püspök vezette. Daniel is jelen volt. Philip Farmer láthatóan elégedett volt a ceremóniával, és magabiztosan mosolygott új híveire. Nagy terveket tartogatott a számukra, lelkesítő terveket, amelyeket ravasz módon nem kötött Sir Francis Mayhew és Harry Richardson orrára, mielőtt végül elfogadták a posztra. Úgy gondolta, először is a zenével kezdi a változásokat: kell egy jó, modern énekeskönyv, pár ifjú édesanya gitárral a kezében és néhány taizéi dicséret. Azután a szertartásokkal folytatja a sort, és felcseréli egymással a rítusokat. Továbbá hasznos volna bátorítani a gyülekezet tagjait, hogy aktívan vegyenek részt a szertartásokon; el tudott képzelni néhány személyes tanúságtételt (minden bizonnyal Loxford is dicsekedhet legalább egy-két megjavult alkoholistával?), és persze a béke jelével való szívélyes köszöntést. A loxfordi híveknek szükségük volt arra, hogy közelebb kerüljenek Istenhez, ez olyan világos volt számára, mint a nap. Szegény, öreg Loxford teljesen fosszilizálódott, őskövületté változtatták az „egyház” köré font elavult képzelgések. Nos, Philip nem az „egyház” elnevezést használta, ahogyan Dorothy sem. A „Jézus Mozgalom” névvel utaltak a történelmi szervezetre. Korábbi egyházközségükben Dorothy furulyán játszott a miséken, és kétségkívül itt is folytatja majd jó szokását, ami csodálatos módja volt Isten dicséretének. Philip Farmer egyre szélesebben, egyre ragyogóbban mosolygott. Szeretettel tekintett gyanútlan gyülekezetére. Rengeteg csodás dolgot készült

megosztani velük. A szertartás után Celia Hooper lépett oda Annához a templomkertben. – Ó, annyira örülök, hogy látom – lelkendezett, majd Anna bámulatára még arcon is csókolta. – Jól van? – érdeklődött. – Sikerült berendezkedniük? – Igen – válaszolta Anna, összeszedve magát. – Jól vagyok. Mind jól vagyunk. És igen, sikerült. Fura kis ház, de nekünk tetszik. – Jaj, Anna! – mondta Celia. Szeme természetellenesen csillogott. – Hiányzik nekünk… – Gondolom, ez csak a változás… – Nem. Nem, sokkal több annál. Kérdezze csak meg, Elaine Dodswellt! Anna tekintete a templomkert túlsó végébe tévedt. Dorothy Farmer éppen magyarázott valamit Danielnek. Viselkedése még ekkora távolságból is lehengerlőnek látszott. – Rettentően hatékony benyomást kelt… – Ó, igen. Nagyon is hatékony. Talán nem volna szabad ezt mondanom, de úgy érzem, hogy valamiképpen kiveszett innen az emberség. Mintha eltűnt volna a szín az életünkből. – Idő előtti még ilyen kijelentéseket tenni – felelte Anna, illő közhelyek után kutatva a fejében. Két könnycsepp gördült végig Celia arcán. – Hiányzik nekünk Peter… – Hát persze. – Megint csak nem kellene ezt mondanom, főként magának, de mindig olyan érzésem volt, hogy Peterhez közel lehetett kerülni, mintha valamiképpen szüksége lett volna az emberre… – Igazán örülök. – Talán megsértettem? A világért sem szeretnék a lelkébe taposni. – Nem gondolja – kérdezte Anna –, hogy mi ketten túl vagyunk már az efféle beszélgetéseken? Régebben igenis előfordult, hogy a lelkembe gázolt, nem is kicsit, ugyanakkor talán én is sértőn viselkedtem, amikor nem feleltem meg az elvárásainak. Ennek most már vége, egyszer és mindenkorra. – Körbenézett a templomkertben. – Ez már nem az én egyházközségem. Nem tartozom ide többé. Most már nem vagyok az egyház része, legalábbis nem úgy, ahogyan régen. Celia csodálkozva pislogott rá. – Bámulatos az önuralma… – Tudom. – Nem érez szomorúságot, amikor újra itt van nálunk? Kicsit sem dühíti, hogy a saját szerepében látja ezt a nőt? Na és Peter… – Mi van Peterrel? Celia idegesen feszengett. – Igazán nem akartam azt sugallni…

– Akkor talán hagyjuk is – mondta Anna. – Hagyjuk az egészet! – Igen, csak hát… – Csak mi? – Szeretnék valamiben segíteni. Tényleg szeretnék. Varrhatnék maguknak függönyöket az új házba, vagy bármit. Anna döbbenten bámult a másik asszonyra. Vajon sosem fogja megérteni? Futólag megérintette a karját. – Nagyon köszönöm, de én is meg tudom varrni a függönyöket. Talán nem lesznek olyan szépek, de én egyáltalán nem bánom. Akkor odalépett hozzájuk Laura, és boldogan elújságolta, hogy a püspök szerint manapság már csak az ő röpke reklámszerepei miatt tartja érdemesnek bekapcsolni a televíziót. Huncut pillantást vetett Celiára. – Ez még egy magamfajta javíthatatlan pogánynak is becsületére válik. Nem gondolja? Patrick O’Sullivan látta Annát megérkezni Loxfordba. Azt mondogatta magának, hogy egyáltalán nem várta az asszony felbukkanását, csak hát az adott pillanatban történetesen éppen abban a karosszékben olvasgatta az újságot, éppen annál az ablaknál. Merő véletlen volt, hogy akkor nézett fel, amikor Anna kisegítette Laurát az autójából, és szemtanúja volt a rövid némajátéknak, amely az idősebb asszony kalapjának megmentéséről szólt a széllel szemben. Patrick nyakát nyújtogatva figyelt. Anna jól néz ki, állapította meg. Nem ismerte fel a ruháit. Most már tanárnő lett belőle, figyelmeztette magát. Megpróbált mosolyogni. Nem ment át a templomba. Nem különösebben érdekelte az új lelkész, céltudatos, hurkás felesége pedig még kevésbé. Ella, aki szabadnapjain néha átugrott hozzá egy-egy rövid látogatásra Snead Hallból, azt mesélte, hogy sok szóbeszéd kering Dorothy Farmerről az egyházközségekben. Búcsúképpen Patrick megajándékozta Ellát egy szép kis bungaló foglalójával Church Endben, ahol az asszony a szünidőket és később nyugdíjas éveit töltheti. Ella kétségkívül jól érezte magát Snead Hallban. Azt mondta, nagy megkönnyebbülés számára más emberekkel dolgozni. Patrick először egy spanyol házaspárt fogadott fel az asszony helyére. Csupán három hétig bírták, azután a feleség bejelentette, hogy a vidéki élettől kijött az allergiája, és hamarosan vissza is utaztak Londonba. Az ügynökség, amelyhez Patrick fordult, nem sokkal később egy csendes skót párt küldött a helyükre. Patrick megérzése azt súgta, hogy a férfi – udvarias, kifogástalan modorú, szorgalmas ember – valaha börtönben ült. Gyanúja főként a férfi visszahúzódásából és a feleség éber, védelmező magatartásából fakadt. Az asszony még Ellánál is ügyesebben főzött, humora azonban egy csepp sem volt. Patricknek nagyon hiányzott Ella. Ismét kinézett az ablakon. Odalent a kocsifelhajtó körüli bozótosban csendes skót szolgája éppen a szulákat húzogatta ki a földből. Az emberek

kiözönlöttek a templomból, azután a néhány kiváltságos rövidesen a parókia felé vette az irányt. Még egy teadélután. Vajon az anglikán egyház teljes mértékben teán, kávén és tejszínen tartja fenn magát? A távolban Annát is megpillantotta. Tekintélyes tömeg vette körül, lelkes és kíváncsi tömeg; még Miss Dunstable is ott toporgott, sőt Lady Mayhew is, bármilyen valószerűtlennek tűnt. A sokaság lassan kitódult a templomkertből, és az emberek átsétáltak a főtéren sorakozó autókhoz. Anna megállt a sajátja mellett, és kinyitotta az ajtót Laurának. Akkor megfordult és nevetve mondott valamit Sheila Vinsonnak, aki közvetlenül mellette állt, és Patrick egy pillanatra egészen tisztán láthatta Anna arcát. Hihetetlenül fiatalnak látszott, és nagyon hasonlított a fiára. Patrick megmarkolta az újságját. Nem csak Ella hiányzott neki. Hanem Luke is. És Anna is. A Nelson Street-i ház rövid idő alatt igen nagy átalakuláson ment keresztül. Charlotte meghívta Adamet, a mérnököt, hogy töltsön náluk két hetet – ez először komoly bonyodalmakat okozott az alvás terén, majd végül Anna és Flora nagy veszekedések közepette egy ágyba kényszerült –, és a fiú szép sorban, lelkesen és jókedvvel, mindenhol befestette a rémes tapétát több rétegnyi olcsó festékkel, amit a piacon vásároltak. A festés végeztével Charlotte és Adam, hátizsákjaikat megpakolva Olaszországba utazott, Luke és Barnaby pedig felajánlotta – Anna nagy meglepetésére –, hogy megtisztítják a kertet. Hatalmas lendülettel vetették magukat a munkába, óriási lángoló máglyákat raktak, ami csakhamar Anna küszöbére kergette a méltatlankodó szomszédokat, a kertet pedig holdbéli tájjá változtatta. – Kész – jelentette ki Luke büszkén. – Most aztán tényleg mindent az elejéről kezdhetsz. Anna megállapította, hogy Luke nagyon boldog. Végre lett barátnője – egy apró termetű, kissé unalmas teremtés, akinek hatalmas barna szeme és kedves rózsabimbó szája volt, utóbbit szinte sosem nyitotta ki –, és még munkát is sikerült szereznie a szünidőre. A bevásárlókocsikat gyűjtötte össze a Pricewell áruház parkolójában. (Annának nagy önuralomra volt szüksége, hogy ne ugrassa fiát a Pricewell miatt.) Feketére festett sasfészkében Luke kitett a falra néhány reprodukciót a kedvenc festményeiről, melléjük kiakasztott egy új politikai csoportot hirdető plakátot, amelyet Barnaby a leningrádi egyetemről szerzett (az egész oroszul volt, amiből persze egyetlen szót sem értett), és még Peter egyik fényképét is. Régi, hivatalos fotó volt, amely akkor készült a woodborough-i újság számára, amikor Peterből Loxford lelkipásztora lett. A képen reverendát viselt, hozzá karinget, és ünnepélyesen pózolt a loxfordi templom déli tornácán. Anna fésülködőasztalán nem ez a fénykép állt. Azt választotta inkább, amelyik nem sokkal Luke születése után készült. Peter egy mezőre nyíló kapunál állt, kezében a babával, és egyenesen a kamerába nevetett. Hamarosan megérkeztek az első látogatók is a Nelson Streetre. Eljött hozzájuk többek között Daniel, Isobel Thompson és Anna egyik kolléganője a

Szent Megváltóból. Flora meghívta a barátnőit, és még Luke is szívesen hívta el haverjait a házba. Marjorie Richardson eljött lenyűgözően szókimondó lányával, Juliával, aki végül vacsorára is náluk maradt és kényelmesen elnyúlt a nappali kanapéján. Végül minden előzetes bejelentés nélkül, Patrick is megjelent. Anna ajtót nyitott, Isobelre számított, és szemben találta magát a férfivel, aki a járdán várakozott. Anna szíve kissé összeszorult, amikor meglátta. – Magára számítottam a legkevésbé – mondta Anna az igazsághoz híven. Patrick követte a nappaliba. – Ez a szoba senki máshoz nem tartozhatna, csakis magához. – Furcsán hatott a kis helyiségben, elegáns és drága öltözékében. Átnyújtott Annának egy papírba csomagolt üveget. – Hoztam egy kis ajándékot. A házavatásra. Az asszony, még mielőtt kibontotta volna, tudta, hogy pezsgőt tart a kezében. – Nagyon kedves magától – udvariaskodott, majd letette az üveget egy kis asztalra a kandallónál. Azután várt. Patrick leült a kanapéra, amely úgy terpeszkedett a Nelson Street-i ház közepén, akár egy döglött mamut. – Elégedett a házzal? Nem nagyon zsúfolt? – Ó, de igen. Eléggé zsúfolt. De nem számít, egyáltalán nem számít. – Már korábban el akartam jönni, hetekkel ezelőtt – vallotta be Patrick –, de sikerült visszafognom magam. Nem akar leülni? Anna is letelepedett egy székre, a kanapéval átellenben. – Ella azzal vádolt, hogy csupán játszottam magával. Kis híján azt is bevallotta, hogy ezt a maga szájából hallotta. Végül a fejemhez vágta, hogy abban a pillanatban, amikor Peter meghalt és maga szabaddá vált, el is veszítettem maga iránt az érdeklődésemet. Nem tudok nyugodni, amíg el nem mondom, hogy egyikben sem volt igaza. – Megkínálhatom egy pohár borral? – kérdezte Anna. – Inkább szeretném, ha végighallgatna. – Csak megpróbáltam kicsit sikamlósabbá tenni az alkalmat… Patrick rákiáltott: – Ne gúnyolódjon velem! – Nem kell végighallgatnom – jelentette ki Anna. – Akkor semmiképpen, ha kiabálni akar. A férfi előrehajolt, két könyökét a térdére támasztotta és meredten bámulta az asszonyt. – Feltételezem, hogy most így áll bosszút rajtam. – Bosszút? – Volt idő, amikor én diktáltam a szabályokat. Most maga kerekedett fölém. És nagyon is élvezi. – Patrick – mondta Anna. – Magának tényleg fogalma sincs az egészről, ugye? – Több is van, mint…

– Nem – vágott a szavába Anna, ugyancsak előrehajolva. – Nem. Fogalma sincs. Bosszúról beszélt. Meg sem fordult a fejemben, hogy bosszút álljak. Engem pillanatnyilag csakis a függetlenségem érdekel. Patrick elmosolyodott. – Ez csupán a modern nők szeszélye. – A nemi identitásomhoz ennek semmi köze. Az emberi mivoltomhoz viszont annál több. Tudja, mit jelent a függetlenség? – szegezte neki Anna a kérdést. – Azt jelenti, hogy az ember nem veti alá magát mások akaratának. Önállóan gondolkodik és cselekszik. Nem függ mások véleményétől, hogy saját értékéről megbizonyosodjon. Illik magára ez a leírás? – Merem remélni… – Nos, szeretném remélni, hogy most már rám is illik. – De hát van elég pénze? – Igen! – vágta rá Anna hirtelen támadt dühvel. – Igen. Rengeteg. Egy egész zsákkal. Azt sem tudom, hogyan költsem el. Patrick felsóhajtott. – Ha már segíteni úgysem tudok, és tudom, hogy nem is hagyná, volna rá mód, hogy mi ketten bármiféle kapcsolatot folytassunk? – Az asszony szemébe nézett. – Hajlandó volna lefeküdni velem? – Tényleg bámulatra méltó az arcátlansága… – De viszonozta a csókomat. – Úgy van. – Tehát tetszett magának. – Valóban. – Nem volna ellenére akkor a folytatás sem. – De igen. – Egy másik férfi van a képben – ébredt rá Patrick. – Eltalálta. – Anna – könyörgött Patrick, két kezét kinyújtva az asszony felé. – Miért nem engem választott? Anna felállt. Belefáradt a beszélgetésbe. – Mert maga egy zsarnok – válaszolta. – És nekem egy életre elegem volt a zsarnokokból. A Farmer házaspár korán vacsorázott a loxfordi parókián. Az esperesi tanács soron következő gyűlésének estéje volt. Celia nemrég lemondott titkári tisztéről. Philip Farmer azt kívánta javasolni, hogy felesége, Dorothy vegye át a helyét. Dorothy mindig remekül végezte az efféle feladatokat. A konyhában étkeztek, amelyet beköltözésük előtt citromsárgára festettek. Ablakai egy készülő verandára nyíltak, amelyet Farmerék Anna veteményes kertjének helyére terveztek. Nem akartak persze felhagyni a zöldségek termesztésével, csak éppen a kert túlsó végébe költöztetik a veteményest, ahol most az a roppant vadon burjánzik. Ott Dorothy ruhaszárító gépének is remek

helyet találtak, távol a kíváncsi tekintetektől. Az asztalon, a só- és borstartó mellett, egy levél feküdt a főesperestől. Egy új, egész egyházmegyére kiterjedő kezdeményezésről írt benne, amely a nehézségekkel küzdő papfeleségek megsegítését tűzte ki célul. A tervbe vett segítségnyújtás a családot érintő gondok széles skálájára kiterjedne, legyen az pénzhiány, magány vagy boldogtalan házasság. A főesperes körzetének minden lelkészét felkérte, hogy gondolkodjanak el, ismerőseik közül ki küszködik hasonló bajokkal. Ezeknek az embereknek a nevét, és természetesen az információ forrását is szigorúan bizalmasan kezelik. Philip kezét a vizeskancsó után nyújtva vidáman megjegyezte: – Hát, a te nevedet biztosan nem kell közölnünk, drágám. Dorothy újra végigolvasta a levelet. – Tudod, szerintem eső után köpönyeg az egész. Azt hiszem, alaposan megégették a kezüket Anna Bouverie-vel, és most elejét akarják venni annak, hogy ez még egyszer előfordulhasson. Bár be kell vallanom, igazán csodálkozom, hogy a főesperes veszi a bátorságot és maga küldi körbe ezt a levelet. – Daniel Byrne? Miért? Dorothy kettéhajtotta és összesodorta a szalvétáját, majd gondosan keresztülhúzta a szalvétagyűrűn. – Te is tudod, hogy vagyok az efféle pletykákkal… – Igen – felelte Philip, aki valóban tudta. Folytatta az evést, mintha egyáltalán nem érdekelné a téma. – Egy ilyen kis faluban az embernek rettentő óvatosnak kell lennie. – Minden bizonnyal, drágám. – Úgy vélem, semmi hitelt nem adtam volna a szóbeszédnek, ha történetesen nem esik egybe a felettébb árulkodó tényekkel. – Hát persze. Dorothy két kezét összefonta az asztalon. – Azt beszélik – tért rá végül a lényegre –, és figyelmeztetlek, magam is alig merem elhinni, hogy Anna Bouverie bűnös viszonyt folytat Woodborough főesperesével. – Poliészter! – kiáltotta Miss Dunstable. Anna kissé eltartotta fülétől a telefont. – Modern! – harsogta Miss Dunstable zavartalanul. – Ezt vágta az arcomba az a nőszemély! „Ez itt a modern egyház”, így mondta! „Könnyen kezelhető oltárterítőkre van szükségünk.” Még hogy könnyen kezelhető! – Jaj, te jó ég! – mondta Anna együtt érzően. – Annyira sajnálom… – Szentségtörés! – Talán tényleg csak időt és erőfeszítést akar megtakarítani… – Ne kezdje maga is! – dörrent rá Miss Dunstable. – Mit jelent az erőfeszítés, amikor a színvonalról van szó, azt szeretném tudni? Rettenetes

nőszemély! – Biztos benne – kérdezte Anna széles mosollyal, parányi előszobájának falához dőlve –, hogy nem egyszerűen csak más? – Durva és közönséges – folytatta Miss Dunstable a panaszkodást. – Most száraz virágokat akar a kápolnába. Legközelebb műanyag mikulásvirágok következnek karácsonyra. – Őszintén sajnálom. Tényleg. De nem hiszem, hogy bármiben is segíteni tudnék. – Nem is gondoltam. Nem, nem. Hát persze, hogy nem. Csak szükségem volt rá, hogy kidühöngjem magam. Tudja. – Megértem… – Félretettem magának egy kevés kaliforniai pipacsmagot – mondta Miss Dunstable, egészen más hangnemben. – Milyen kedves… – Rózsaszínűt is adok, tudja, szétválasztottam őket. – Az csodálatos lenne. Rövid szünet következett, majd Miss Dunstable megvetően felhorkant. – Még hogy könnyen kezelhető! – Azzal lecsapta a telefont. Luke a konyhában állt, éppen tésztát főzött. Ezen a héten úgy gondolta, inkább szobrász lesz belőle. Múlt héten még a fényképészet gondolatával játszadozott. Kikiáltott Annának: – Ki telefonált? – Miss Dunstable. – Mit akart tőled, az ég szerelmére? – Azt hiszem – felelte Anna elgondolkodva –, ez is egy újabb bocsánatkérés volt. Luke hosszú spagettiszálakat tekert fel egy fakanálra. – Fura – állapította meg. Hetvenmérföldnyire Woodborough-tól, egyetemi szobájának csendjében Jonathan éppen levelet írt Annának. Sokszor írogatott az asszonynak hosszú, kedves leveleket, ami csekély, ám létfontosságú kárpótlás volt azért, hogy nem láthatja olyan gyakran, mint szeretné. A viszontlátás vágya borzasztóan gyötörte. Ismeretlen volt számára ez az érzés, mert szöges ellentétben állt híres önállóságával, amelyre egész életében támaszkodott. Az a gondolat is emésztette, hogy Annának a jelek szerint korántsem volt akkora szüksége rá, mint neki az asszonyra. Anna egy másik része, amellyel Jonathan szintén nehezen jutott zöld ágra, különös módon vonzódott Danielhez. A férfi fejében nem állt össze a kép, nem illettek össze a mozaik darabkái. Amikor visszatekintett a kapcsolatukra, ketrecben látta maga előtt az asszonyt, körülötte emberek álltak, akik vagy ki akarták szabadítani a rabságból, vagy eldöntötték, hogy sohasem szabadulhat ki onnan. Akkor a ketrec hirtelen üressé vált, Anna kitért előlük, elszökött. Most pedig úgy tűnt, mintha Anna rejtőzködne, míg a

többiek kutatnak utána, és csupán gúnyos kacajai mutatják az utat a búvóhelyéhez. Fordult a kocka – de vajon hogyan csinálta? Életében először Jonathan rengeteget gondolt a jövőre. Szeretett volna tervezgetni. Vissza kellett fognia magát, nehogy folyton olyasmit mondogasson Annának, hogy „két év múlva” vagy akár csak „karácsonykor” mit fognak tenni. Nem akarta kísérteni a sorsot. Az asszony élete meglehetősen kiszámíthatónak tűnt, ám olyan más volt korábbi életéhez képest, mintha nem is ugyanazé az emberé volna. Egyszer így biztatta Jonathant, a férfi aggodalmát látva: „Egy napon szükségem lesz valaki másra. Biztosan. Amikor már hozzászoktam saját magamhoz.” Egyelőre meg kellett elégednie ennyivel. Mégis zavarta az asszony egyre növekvő önállósága. Ez az erős függetlenség tükröződött a gyermekeiben, a megjelenésében, a cselekedeteiben, amelyek Jonathan szemében időnként kissé önkényesnek tűntek, mivel következetlenek voltak. Anna egész lénye szörnyen izgatta a férfit, a személyisége legalább annyira, mint a teste. Jonathan úgy érezte, mintha egy csodás küldetésen járna, a legjobb pillanatokban, majd mintha elveszetten bolyongana egy útvesztőben, amikor végképp elkeseredett. Sokkal mélyebben bonyolódott a kapcsolatba, mint korábban bármikor, jobban elkötelezte magát, és jobban is félt. Leírta: „Félek.” A szóra pillantott. Nem tetszett neki, így hát többször is áthúzta, fekete tintával, és inkább ezt írta a papírra: „A fenébe, nem szabad nyafognom! Nem fogok panaszkodni.” Letette a tollat. Végül is, mitől kellett volna félnie? Miért kellett volna félnie attól, hogy reményeit és félelmeit Anna kezébe helyezze? Minden ember közül, akiket Jonathan valaha ismert, a bátyján, Danielen kívül, Annának volt a leghűségesebb szíve, és bár ezt a tulajdonságot korábban sosem értékelte nagyra, most már tudta, hogy értékesebb az igazgyöngynél is. Magában mosolyogva, Jonathan ismét felkapta a tollat, és sebesen írni kezdett. TIZENKILENCEDIK FEJEZET Anna leült Peter sírjára. Amikor betemették, a gyeptéglákat is visszatették rá, akárcsak egy durván megtépázott zöld szőnyeget, és a darabok lassacskán kezdtek újra összefonódni. A földhalom is kissé megereszkedett, és Anna megállapította, hogy a sír egyre harmonikusabban olvad bele a környező templomkertbe. November volt már, enyhe, galambszürke nap, még a szél sem fújt. Egy kis ásókanál és egy üres, műanyag cserép feküdt Anna lábánál a földön; az imént ültette el az öreg rózsabokrot Peter lábához. A fejénél nem volt semmi. Már régen ott kellett volna állnia egy sírkőnek, egy egyszerű sziklának a New End mögötti kőfejtőből, ám Anna még csak most nyerte meg a döntő csatát a felirattal kapcsolatban; ez volt az utolsó csata, töprengett néha, egy hosszú, küzdelmes háborúban. – Hallasz engem? – kérdezte Anna. Körülnézett. A templomkert teljesen

elhagyatott volt, ahogyan mögötte az út is. Ha bárki is figyeli most a parókia fényes ablakai mögül, gondolta Anna, hát hadd figyelje. – Peter – mondta –, beszélnem kell veled. – Könnyen jöttek szájára a szavak, férje sírján üldögélve ezen a langyos, csendes délutánon. Két karjával magához ölelte a térdét. – Most már nem kell megjátszanunk magunkat, ugye? Nem szükséges tovább kerülgetnünk a tényt, hogy az együtt töltött boldog idők örökre véget értek. Neked is az az érzésed, hogy valamiképp megszabadultunk? Azt kívánom, bárcsak ne neked kellett volna megfizetned az árát, hidd el, őszintén kívánom! De akaratlanul is eszembe jut, vajon mi lett volna belőlünk, ha mindez nem így történik, és engem továbbra is egyre csak vonz, téged pedig annál inkább taszít az élet. Hirtelen egy dacos kis szélfuvallat néhány megsárgult falevelet söpört felé a fűvön át. Felemelte őket a földről. Észrevette, hogy a levelek a parókia garázsa mellett magasodó nyírfáról származnak, amelyet annak idején, amikor először Loxfordba költöztek, nem szeretett szánalmas, külvárosi hangulata miatt. Később Anna mégis nagyon megszerette a kecses fát, amely minden ősszel pompás színekbe öltözött. – Most minden szép és nyugodt – folytatta Anna, sorba rendezve a leveleket Peter sírján, akár a gombokat. – Végre békében szerethetlek. Keserűség nélkül emlékezhetek a múltra. Azt hiszem, ezt most már megérted, ugye? Ha még nem, ha most is úgy gondolod, hogy össze kellene görnyednem az önsanyargatástól, akkor még nem töltöttél elég hosszú időt a paradicsomban. De kétlem, hogy valóban így gondolnád. Nem érzem, hogy kísértenéd az éjszakáimat. Anna a sír fejénél sötétlő ürességre pillantott. – Szeretnék erről a sírkőről beszélni veled. Tudod, mit akart ráíratni az egyházközség? „Peter Bouverie”, a születési és halálozási dátumok, azután „az egyházközség lelkipásztora ettől eddig”, és végül „szeretett férj, apa és barát”. Nos, nem engedtem. Biztosan te sem vágysz efféle értelmetlen, szentimentális hatásvadászatra. Vagy igen? Nem engedtem, és én győztem. Megmondom, mi fog állni a sírköveden, és ezt tőlem kapod, Peter; ajándék tőlem neked. Megfordult, két kezét a sírra tette, mintha csak a férfi mellkasára tenné. – Nagyon egyszerű betűkkel rá fogjuk írni a neved és a dátumokat. Alájuk pedig ezt akarom vésetni, figyelj: „Imádkozz értem, ahogy én is imádkozom érted, hogy boldogan találkozhassunk a mennyben!” És a hangsúly, Peter, azon van, hogy „boldogan”. – Halló! – kiáltotta egy hang. Anna felkapta a fejét. Mr. Biddle támaszkodott a templomkert falának, az öreg szemmel láthatóan szemernyit sem változott. Lekapta a kalapot a fejéről, és vidáman meglengette Annának. – Időpocsékolás! – kurjantotta. – Csak az idejét pocsékolja, Mrs. B! Úgyse hallja magát! Mr. Biddle derűsen felkacagott. Anna felállt a sírról, megállt mellette,

majd lepillantott rá, nyugodtan, két kezét porolgatva. Azután mosolyogva integetett az öregnek. – Ó, de igen! Igenis hall engem. Még egyszer lenézett a sírra. S akkor megismételte, halkan, hogy egyedül Peter hallhassa: – Igenis hallasz engem. VÉGE

{1}

Lord Alfred Tennyson költeménye – A ford. Lord Alfred Tennyson: Óda Wellington herceg halálára. 1852. (részlet) – „Our God Himself is Moon and Sun.”– A ford. {2}