Joan Aiken - Lady Catherine nyakéke

JOAN AIKEN

LADY CATHERINE NYAKÉKE

Könyvkiadó Szeged

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Joan Aiken: Lady Catherine's Necklace © Joan Aiken Enterprises Ltd., 2000 All rights reserved. Fordította MÁRTHA BENCE A borító James Tissot festményének felhasználásával készült

ISBN 978-963-267-009-6 Hungarian translation © Mártha Bence, 2008 Hungarian edition © Lazi Könyvkiadó, 2008 A Lazi Kft. kiadása e-mail: [email protected] www. lazikiado. hu A kiadásért felel: a kiadó ügyvezető igazgatója Lektor: Pálfi Anna Korrektor: Horváthné Tóth Judit, Balázs Piroska Tördelőszerkesztő: Szentmiklósi Csaba Borító: Koha Kolett, Innovariant Kft. Felelős szerkesztő: Hunyadi Csaba Zsolt Debreceni Kinizsi Nyomda Kft. Felelős vezető: Bördős János igazgató

Első fejezet Kent tartományát legtöbben gyönyörű virágaival és bőven termő gyümölcsfáival azonosítják, mégis hírhedten dermesztő, olykor a kemény orosz telet idéző sarkvidéki hideggel csalja meg azokat, akik az év hagyományosan enyhülést hozó időszakában már a kellemes tavaszban reménykedve útjaira tévednek. Illatos áprilisi idő ígéretét hozta a reggel azon a napon is, amikor egy hölgy és egy úr hajtatott a Canterbury és Ashford közötti úton, midőn váratlanul hintójukon ütött egy, a semmiből érkező hatalmas hóvihar. A havas esőtől elvakított lovak egyszer csak elvétették az utat, és a hintóval együtt az árokba zuhantak, egy kerék pedig hangos reccsenéssel eltört, ahogy a kocsi félig az oldalára borulva megállapodott az út mentén. Ha ez még nem lett volna elég balszerencse, a hintóból elsőként kikászálódó férfi minden igyekezete ellenére sem tudta olyan óvatosan kisegíteni hölgy utastársát a szerencsétlenül járt kocsiból, hogy a kisasszony a latyakos földre kilépve ne veszítse el egyensúlyát. Fájdalmas kiáltás hagyta el a torkát. – Ó, teremtőm! A bokám! A kocsis, aki éppen társainak adott utasításokat sűrűn szitkozódva, semmi jelét nem mutatta, hogy a hölgy segítségére akarna sietni, ám eközben a férfi utas, tekintetével szakadatlan a környéket fürkészve, nagy megnyugvással pillantott meg a sűrűn hulló hópelyheken át egy kacskaringós utat, amely egy a távolban emelkedő, szemlátomást nemesember otthonául szolgáló kúriához vezetett. – Az a kis házikó, amely a felfelé vezető út mentén van, biztosan a személyzet lakhelye – bátorította a hölgyet. – Mit gondolsz, kedvesem, el tudsz odáig bicegni? Bizonyos vagyok benne, hogy akiket ott találunk, azonnal segítséget hoznak a kastélyból. A hölgy még igazán át sem adhatta magát az ellenkezésnek, miszerint egyetlen lépést sem képes megtenni, ráadásul inkább meghal, mintsem akár egyetlen percet töltsön a havas árokparton ücsörögve, máris két bizalomgerjesztő férfi – kertészek vagy állatgondozók lehettek – sietett feléjük, szorult helyzetüket felismerve. Gyorsan kerítettek egy széket, amelyen pár percen belül a cselédlakba szállították a megsérült hölgyet.

Az apró házikót zsivajgó gyermekek, száradni kiakasztott, viseltes ruhák és a gyermekeivel pörölő lompos asszonyság tette elviselhetetlenül zsúfolttá a hölgy számára, aki elkeseredve volt kénytelen megállapítani, hogy a helyzetük nem sokat javult a pár perccel korábbihoz képest, ám mielőtt végleg úrrá lehetett volna rajta a kétségbeesés, a kastélyba felküldött inas szerencsére visszatért a hírrel, miszerint a ház úrnője azonnali orvosi segítség mellett vendégszeretetéről biztosítja a szerencsétlenül járt utazókat. A hölgyet ezután késedelem nélkül felvitték a kastélyba, míg útitársa hátra maradt, hogy felügyelje a sérült hintó elszállítását a kovácsmesterhez. – Hogy hívják ezt a helyet? – kérdezte a hölgy az egyik szolgát, miközben a gondosan nyírt sövénnyel szegélyezett úton kaptattak a kastély felé, amely, ahogy közeledtek, egyre pompásabbnak és elegánsabbnak látszott. Hatalmas, kőből emelt épület volt, csodálatosan díszített ablakaival hirdetvén, hogy nem régi építmény. – A falut Hunsfordnak hívják, asszonyom, az ön elé táruló ház neve pedig Rosings Park. A hölgy székét cipelő szolga hangjából némi meglepetés csendült ki, mintha furcsállná, hogy léteznek olyanok, akik még nem hallottak a kastélyról. – Hm, csakugyan? Úgy rémlik, már hallottam hírét. Nem egy bizonyos Sir Lawrence de Bourgh tulajdonát képezi? – De igen, asszonyom, Sir Lewis de Bourgh volt a birtok ura, ám ő már tizenöt évvel ezelőtt meghalt. A kisasszonyt a felesége, a ház jelenlegi úrnője, Lady Catherine fogadja majd. És talán a lánya, Miss Anne is jelen lesz. Finom úriasszony ám a javából Lady Catherine, szavamra, de még mennyire, hogy az! A Lady Catherine lakhelyéül szolgáló kastély lenyűgözően elegáns volt. A szerencsétlenül járt hölgyet a tágas előszobából egy gyönyörű bútorokkal berendezett, márványszobrokkal díszített, kör alakú fogadóhelyiségen át vitték be a szintén fényűző szalonba, ahol maga a ház aszszonya, Lady Catherine fogadta két másik hölgy, minden bizonnyal a lánya és a társalkodónője társaságában. Őladysége nem állt fel, hogy köszöntse vendégét; vélhetőleg előbb meg akart bizonyosodni arról, hogy a váratlanul betoppanó vendég társadalmi rangjánál fogva érdemesnek bizonyul erre a gesztusra.

– Nos, kisasszony – szólalt meg végül –, úgy értesültem, balesetet szenvedtek a hintójukkal. Micsoda balszerencse – hacsak nem a kocsisuk figyelmetlensége okozta a bajt. Ezek a bérkocsisok néha valóban roppant felelőtlenek. Meg kell mondjam, némelyikük úgy hajt végig az útjainkon, hogy arra nincsenek is szavak. Ilyenkor persze már késő a feddés, hasztalan kényszerülök rá, hogy magam dorgáljam meg őket. Jelentős kár esett a hintójukban? – Reményeink szerint nem, asszonyom, talán csak az egyik kerék tört el. Mindenesetre bízom benne, hogy nincs komolyabb baj. A bátyám ott maradt, hogy felügyelje a kocsi elszállítását. Kérem, asszonyom, engedje meg, hogy bemutatkozzam. Egyben bocsásson meg, hogy bejelentés nélkül, ilyen furcsa módon színe elé járulva zavarom köreit – tette hozzá a hölgy, utalva a két szolgára, akik a terem közepén elterülő szőnyegre helyezték a széket, majd sietve távoztak. – A nevem Priscilla Delaval, a bátyám pedig, aki hamarosan szintén köztünk lesz, hogy illendően megköszönje az irántunk tanúsított jóságát, Mr. Ralph Delaval. Kimondhatatlanul hálásak vagyunk önnek, amiért szorult helyzetünkben azonnal vendégszeretetéről biztosított minket, ugyanakkor fogadja őszinte bocsánatkérésünket, amiért ilyen illetlenül, bejelentés nélkül rontunk be otthonába. Ha nem sérült volna meg a bokám, biztosíthatom, méltóságos asszonyom, a lehető leggyorsabban és alkalmatlankodás nélkül… – Szóval Delaval, hm? Érdekes – szakította félbe őladysége, aki szemlátomást megenyhült váratlan vendége irányában, részben annak úrihölgyhöz méltó belépője, részben szavainak ékessége és nevének ismerős csengése okán. – A somersetshire-i Delavalok közül, vagy a család flintshire-i ágából származnak? – Egyik sem, asszonyom. Wensleydale-ből származunk. – Csakugyan? Akkor bizony meg kell állapítanom, hogy igen messzire kerültek otthonról. S mi volna az ok, amely hozzánk, az ország másik szegletébe vezette önöket? – Egy Salisburyben élő nagynénénket jöttünk meglátogatni, aki nemrégiben özvegyült meg. – Salisbury? Ha így áll a helyzet, akkor önök bizony jócskán eltértek a helyes iránytól! – mondta rosszallóan, mégis némi elégedettséggel a hangjában Lady Catherine.

Őladysége magas, terebélyes asszony volt, fiatal korán már jóval túl járt, ezt ellensúlyozandó mindig a legújabb divat szerinti, elegáns ruhákat viselt, amelyeket ragyogó, drága ékszerek egész sorával egészített ki. Az arckifejezése folyamatosan arról árulkodott, hogy valami nem tetszik neki, ez az örökös, talán az egész világnak szóló, helytelenítő fintor pedig mély barázdákat húzott az orra és a szája közé, a folytonos ráncolás pedig a homlokán hagyott jellegzetes nyomot. Szemei alatt táskák éktelenkedtek, pilláit pedig szinte mindig félig leeresztette, amely kifürkészhetetlenné tette, vajon éppen miért néz oly szúrósan méltatlankodásának tárgyára azzal a fürkésző, kellemetlenül meredő pillantásával. Mindezek ellenére a látogató nyugodt maradt; úgy tűnt, nem zavarja őladysége gyanakvó vizsgálódása, de legalábbis nem rettentette meg a bizalmatlan fogadtatás. A hölgy, bár csuromvizes, sárfoltokkal gazdagon tarkított ruhában és a baleset miatt szétbomlott hajjal volt kénytelen megjelenni a házigazda színe előtt, maga is kifogástalan eleganciával volt öltözve, sötétzöld utazóruháját sárga taftdíszek borították, divatos szőrmegallér és egy szép kalap tette teljessé viselője toalettjét. Húszas éveinek közepén járhatott, és bár szépnek túlzás lett volna nevezni, eleven arckifejezése kellemes megjelenést kölcsönzött neki. A haja – már amennyi kilátszott belőle a kalap alól – sötét volt, akárcsak a szemei. A házigazda által tanúsított nyers fogadtatás ellenére Miss Delaval mosolyogva nézett szembe nemcsak Lady Catherine-nel, hanem a mellette ülő másik két hölggyel, akik leplezetlen érdeklődéssel vizslatták a jövevényt. Kedves, nyílt mosolya nyomán gödröcske jelent meg az arcán. – Önnek teljesen igaza van, asszonyom, de képtelenek lennénk – legalábbis bátyám biztosan képtelen lenne – Anglia déli tartományain úgy átutazni, hogy ne ejtsük útba hazánk egyik legcsodálatosabb és leghíresebb díszét, Canterbury városát és persze katedrálisát. – Vagy úgy! Akkor minden bizonnyal a Chequersben szálltak meg, jól gondolom? – Nem, asszonyom. Édesapánk egykori szolgálója, aki már jó néhány esztendeje visszavonult, biztosított számunkra egy szobát. A választ hallva Lady Catherine biccentett egyet, mintha csak jelezné, hogy mivel ez a megoldás nem különösebben ínyére való (ellentétben

lévén az általa tett utólagos javaslattal), a téma a továbbiakban nem tarthat igényt érdeklődésére. – Úgy értesültem, a hintójukat ért baleset során megsérült a lába. – Igen, asszonyom. Ez a hirtelen jött hóvihar… Aztán ahogy a latyakos útra léptem a kocsiból… És bár remélem, a sérülés nem komoly, sajnos jelen pillanatban képtelen vagyok akár csak egyetlen lépést is megtenni. – Küldessenek haladéktalanul az orvosért! Mrs. Jenkinson, kérem, intézkedjék mihamarább. Azonkívül… hm, igen… azonnal készítsenek elő egy-egy szobát Miss Delavalnak és a bátyjának. – Hálásak vagyunk a kedvességéért, ugyanakkor semmit sem szeretnénk kevésbé, mint visszaélni rendkívüli vendégszeretetével, asszonyom – kezdett bele a hálálkodásba Miss Delaval, miközben a Lady Catherine arcára kiülő kifejezés jelezte, hogy maga is hasonlóan vélekedik a dologról. Ám mielőtt bármit mondhatott volna, szerencsére egy szolga lépett a szobába, és bejelentette Mr. Ralph Delavalt. A szobába toppanó úriember belépője azonnal maga mellé állította a szalonban helyet foglaló hölgyeket. Ahogy húga, úgy ő sem volt kifejezetten jóképű, de élénk arckifejezése és sötét, mégis ragyogó szemei azonnal tetszést arattak minden hölgytársaságban; modora, fellépése és öltözéke pedig hivalkodástól mentes eleganciát sugárzott. A ház hölgyei felé fordulva mindhármukat szertartásos, de korántsem színpadias meghajlással köszöntötte. – Őladysége! Hölgyeim! Elnézésüket kérjük, hogy ilyen udvariatlanul önökre törünk otthonukban. Kérem, engedjék meg, hogy bemutatkozzam. Ralph Delaval, szolgálatukra, s egyúttal bocsánatukért esedezve. Az mindjárt látszott, hogy Lady Catherine – szokásától merőben eltérően – le van nyűgözve. Arcán hűvös mosoly futott végig. Mrs. Jenkinson, aki sietve éppen kifelé tartott a szobából, hogy úrnője utasítását követve a sebdoktorért küldessen, egy elismerő pillantás erejéig megtorpant, hogy végigmérhesse az úriembert, mielőtt kiviharzott volna. A ház úrnőjének leánya, Miss Anne de Bourgh, egy tizenhét év körüli, sápadt, átlagos kinézetű lány, komor, vizslató pillantását az egész jelenet alatt a férfi arcán tartotta, mintha még soha életében nem látott volna ennyi sármot és könnyed eleganciát egyetlen személy rövid bemutatkozásába sűrítve.

Eközben Mr. Delaval a maga élvezetes stílusában belekezdett, hogy elmesélje, milyen nehézségekbe ütközött, miközben a balesetet szenvedett kocsi megjavításához keresett megbízható mesterembert a falu kovácsai között. Ám óvatlan beszédével komoly taktikai hibát ejtett, hiszen Lady Catherine azonnal közölte: nem tűri, hogy a birtokán szolgálatot teljesítő kétkezi munkások szakmai hozzáértését bármilyen formában megkérdőjelezzék, majd értésére adta vendégének, hogy amennyiben a fennálló problémával késedelem nélkül a Rosings kastély lakóihoz fordult volna, a hintó megjavításának kérdése gyors és megnyugtató megoldást nyerhetett volna. A fiatalember készen állt a válasszal: készséggel elismerte, mekkorát tévedett, és könnyed humorával azonnal elvette Őladysége dorgálásának élét. – Ha csak sejtésünk lett volna róla, hogy az ön birtokán járunk, minden bizonnyal meg sem fordul a fejemben, hogy szakállas semmirekellőnek tituláljam azt a két mesterembert, akik egyébként minden bizonynyal tartomány szerte híresen avatott szakemberei a kovács-és a bognármesterségnek… – Szakállas semmirekellők lennének, csakugyan?! Josiah Muddle és Wildfred Verity?! Hahh! – adott nyomatékot Lady Catherine mondanivalójának egy olyan hanggal, amelyet egy kevésbé finom asszony szájából horkantásnak neveznénk. – A szóban forgó emberek éveken keresztül hű szolgálói voltak a megboldogult Sir Lewis de Bourgh-nek, korábban pedig az ő édesapjának, Sir Matthew-nak. Még hogy szakállas semmirekellők? ! Fiatal barátom, ha az emberismerete ilyen mértékig képes megcsalni, talán hiba volt ilyen messzire merészkednie Wensleydale-ből. Mr. Delaval még önmagán is túltett, olyan igyekezettel vizsgálta felül korábbi állításait, belátva azok hamis voltát. Ha első ítéletét elhamarkodottan is fogalmazta meg – ahogy azt azonnal észrevehette őladysége feddéséből –, mostanra már meggyőződött róla, hogy mindkét mesterember szakmája kiválósága, s egészen biztosan a lehető legrövidebb időn belül megjavítják a sérült hintót, hogy az késedelem nélkül folytathassa útját utasaival. Miután ezt kifejtette, ügyesen elterelve a beszélgetés fonalát a kényes témáról, egy sokkal kevésbé veszélyes kérdést kezdett boncolgatni. Nevezetesen, hogy barátai és ismerősei nem győzték egymást túllicitálni jelzőikkel, amikor Rosings Park páratlan szépségéről meséltek neki, különös tekintettel a szemkápráztató, messze földön híres

sétaparkra, amellyel kapcsolatban azonnal reményét fejezte ki, hogy ha már a sors oly kegyes volt hozzájuk, hogy egy törött kerék miatt Lady Catherine vendégszeretetére bízta őket, talán lehetőségük nyílik akár csak egy rövid sétát is tenni a parkban, hogy megcsodálják úrnőjének remek ízlését visszhangzó szépségét. Ha Lady Catherine vagy a lánya Mr. Delaval ömlengése közben egyetlen pillantást vetett volna Miss Delavalra, észrevehette volna, hogy a hölgy arcán, ha csak egy pillanatra is, meglepetéssel vegyes öröm gyúlt, amelyet – észbe kapva – gyorsan elrejtett. Lopva körbekémlelt, majd amikor látta, hogy bátyja a teljes hallgatóságot lefoglalja, és így őt magát senki nem méltatja figyelemre, vonásait újra a korábbi, testvérét figyelmesen hallgató arckifejezésre igazította. Eddigre Mr. Delaval már teljesen belelovalta magát, s ékes szavakkal vallotta meg, mennyire rajong a szép parkokért és kertekért, majd számba vette azokat a helyeket, amelyeket volt szerencséje meglátogatni: Thorpe-ot, Kenilwortht, Chatswortht, Beaumaint. Néhányukkal kapcsolatban, ügyelve rá, hogy mindig szerénynek tűnjék, külön kitért arra a körülményre, miszerint a parkok kialakításában igen kedvező fogadtatásra találtak az ő személyes tanácsai és meglátásai, amelyeket a mélyen tisztelt tulajdonosok több esetben bizony meg is valósítottak. – Csakugyan? – vetette közbe Lady Catherine. – Nos, ön minden bizonnyal valóban nagy rajongója a kerteknek, ha a jelenlegi mostoha időjárás ellenére is kíváncsi lenne Rosings mégoly csodás parkjára, fiatal barátom. Haragos pillantást vetett az egyik hatalmas ablakra, amelyből máskor csodás kilátás nyílt, most azonban csak a gomolygó hófergeteg látszott. – Azonkívül nem hiszem, hogy az ön húga jelenleg olyan állapotban volna, hogy élvezni tudja a sétaparkban történő andalgást. – Szavamra, asszonyom, nem több az egy kis szeszélyes tavaszi csapadéknál, amelynek, meggyőződésem, egypár napon belül nyomát sem látjuk majd. Esküdni mernék, hogy hamarosan szikrázó napsütésre ébredünk, amely elfeledteti ezt a kellemetlenül zord időjárást. Abban pedig egészen biztos vagyok, hogy az ön kiváló orvosának még ennyi időre sem lesz szüksége húgom sajnálatos sérülésének meggyógyításához, legyen az akár csak egy horzsolás, akár egy komolyabb ficam.

Ebben a pillanatban, mintha csak az emlegetésére lépett volna be, bejelentették az orvost, egy bizonyos Mr. Willist; Miss Delavalt pedig két inas székestül átcipelte egy másik helyiségbe, ahol a vizsgálat megfelelő körülmények között megtörténhet. Mrs. Jenkinson szintén velük tartott. Amikor visszatértek, az orvos közölte úrnőjével, hogy a rándulás – merthogy nem többről volt szó, mint egy rándulásról – a maga nemében súlyosnak mondható, ezért meglátása szerint könnyelműség volna, ha Miss Delaval három-négy nap pihenés nélkül folytatná útját. Mire az események idáig jutottak, Lady Catherine-t már oly nagylelkű hangulatba hozta Mr. Delaval szellemes, megnyerő modora és tiszteletteljes udvariassága, hogy semmilyen kifogást nem emelt az ellen, hogy a testvérpár Miss Delaval gyógyulásának idejére Rosings vendégszeretetét élvezze. – Az évnek ebben a szakában igen ritkán van szerencsénk vendégeket fogadni – fordult lányához Lady Catherine. – Mióta Darcy elvette azt a tolakodó libát, már csak FitzWilliam maradt nekünk, hogy ritka látogatásaival tartsa bennünk a lelket, és szórakoztasson minket. Az ő érkezéséig viszont még legalább egy hetet várnunk kell, addig pedig nemigen számíthatunk más társaságra, mint helyi meghívásokra és látogatásokra; ráadásul, amíg ilyen ítéletidő tombol odakint, csupán Collinsékkal tudunk olykor szót váltani. Panaszos szóáradatával a világ értésére adta, hogy egyáltalán nem érzi úgy, mintha erre a módfelett kellemetlen csapásra rászolgáltak volna. – Szabadjon megjegyeznem, hogy a mi kedves Mrs. Collinsunknak már csak napjai vannak gyermeke megszületéséig – vetette közben Mrs. Jenkinson –, tehát a közeljövőben még az ő látogatásairól is kénytelenek lesznek lemondani, asszonyom. Lady Catherine egyetlen pillantásával elnémította társalkodónőjét, egyúttal értésére adva, hogy a fenti téma nem kívánatos Miss Anne jelenlétében. De Anne de Bourgh ügyet sem vetett anyja vagy a társalkodónő megjegyzéseire, teljesen lefoglalta az újonnan érkezettek alapos és láthatóan felettébb kritikus szemrevételezése. Amióta a szerencsétlenül járt utazók betoppantak, most először fordította tekintetét az ablak felé, majd vékony, színtelen hangon így szólt az édesanyjához:

– Mr. Collins közeledik, mama. Ráadásul biztosan fontos ügyben jár felénk, mert igencsak szaporázza a lépteit. Még a füvön is keresztülvág! Vajon miért nem megy körbe, ahogy az út vezet? – Uram, irgalmazz! – kiáltott fel ijedten Mrs. Jenkinson. – Remélem, nem a mi kedves, drága Mrs. Collinsunkkal történt valami! Lady Catherine helytelenítő pillantásával mit sem törődve kiviharzott a szobából, és még az előszobából is hallatszott, ahogy siránkozik. – Drága Charlotte, édes, drága Charlotte! Uram, irgalmazz, mi történhetett szegénykémmel? Izgatott beszélgetés hangjai szűrődtek be az ajtón, Lady Catherine pedig egyre növekvő türelmetlenséggel hallgatta őket. – Hadd halljam, mit történt! – kiáltott fel. – Muszáj azonnal megtudnom, mi folyik ott. Három ember lépett a szobába: a visszatérő Mrs. Jenkinsont túlkiabálni képtelen inas, aki hasztalan próbálta bejelenteni Mr. Collins érkezését, és persze maga az említett, magas, pocakos tiszteletes, Mr. Collins, akinek az arca a zord időjárástól skarlátvörössé vált. Szinte még be sem tette a lábát a szobába, már ömlött is belőle a hangos szó. – Méltóságos asszonyom! Drága Lady Catherine, micsoda híreket kaptam! Amint tudomásomra jutottak, azonnal ide indultam, hogy ön legyen az első, akinek elmondhatom, hiszen rangjánál és helyzeténél fogva természetesen az ilyen hírek ismeretével kapcsolatban is elsőbbséget élvez. Nem haboztam tehát, hogy a jelenlegi, igencsak kellemetlen időjárási körülményeket figyelmen kívül hagyva azonnal önhöz siessek… A színpadias belépő láthatóan egyáltalán nem hatotta meg Lady Catherine-t; éles hangon szakította félbe a tiszteletest. – Mondja már, hogy mi történt, jóember! Mik a hírek? Könyörgöm, térjen már a lényegre! Minden rendben van Mrs. Collinsszal? – Ó, igen, Mrs. Collinsszal minden a legnagyobb rendben van; a bábaasszonytól és a többi hölgytől legalábbis úgy értesültem, hogy minden úgy alakul, ahogy az meg van írva. Ráadásul feleségem húga is megérkezett hozzánk Hertfordshire-ből, hogy társaságot és támaszt biztosítson szeretett nővérének ezekben a nehéz napokban. – Csakugyan? – csapott le az információra azonnal Lady Catherine, akár egy sólyom a mezőn ugrándozó nyúlra. – És mondja csak, miért nem közölték velem már jóval korábban, hogy Miss Lucas tiszteletét te-

szi nálunk? Teljesen egyedül tette meg az utat Hertfordshire-től idáig? Tudják, hogy soha, semmilyen körülmények között nem támogatom, hogy egy ifjú hölgy megfelelő kíséret nélkül vállalkozzék egy ilyen hosszú útra. Ezt teljességgel elfogadhatatlannak tartom! Az én lányom, Miss Anne még Tunbridge Wellsig sem mehet el úgy, hogy legalább két kísérő ne lenne mellette. Meg kell mondjam, sokkal gondosabb szülői magatartást feltételeztem Sir William Lucasról. – Nem, méltóságos asszonyom, ez esetben tévedni méltóztatik. Miss Maria húgom Londonból érkezett hozzánk, ahol Sir William unokanővérének, Mrs. Jennings-nek a vendégszeretetét élvezte, aki éppannyira elítéli a fiatal hölgyek magányos utazását, mint kegyed, asszonyom, ezért engedje meg, hogy megnyugtassam: Miss Maria két kísérővel és egy cseléddel érkezett nénje hintóján. Mrs. Jennings igen tehetős aszszony, és maga is nagy jelentőséget tulajdonít az efféle formaságoknak, így nincs miért aggódnia, nagyságos asszonyom. – Ez esetben miért nem ezzel kezdte? – vetette oda kurtán Lady Catherine. – Természetesen emlékszem Miss Lucasra, finom, kifogástalan modorú úrhölgyet ismertem meg benne. Mi több, jelezze felé, hogy amikor csak a nővére nélkülözni tudja segítségét, szívesen látjuk itt Rosingsban is – legalább társaságot jelentene Miss Anne de Bourgh számára. Úgy emlékszem, rendkívül kellemes hangja van, ezenkívül élvezet hallgatni a pianínójátékát, amely majdnem olyan kiváló, mint amilyen Miss Anne játéka lehetne, ha egészségi állapota nem akadályozná abban, hogy zenélni tanuljon. De valóban ez minden, amit ily sietve óhajtott közölni velünk, Mr. Collins? Minden bizonnyal ennél fontosabb hírek késztették rá, hogy ebben a cudar időben hozzánk siessen. – Igen, méltóságos asszonyom, önnek teljesen igaza van, ennél sokkal fontosabb információt kell megosztanom önnel. Alig fél órával ezelőtt érkezett a szomorú hír, miszerint unokatestvérem, Mr. Bennet egy hirtelen jött roham következtében elhunyt. Mint azzal ön is tisztában van, birtoka, Longbourn Manor a halálával rám szállt, ezért haladéktalanul Hertfordshire-be kellene utaznom, hogy pontosan leltárba vegyem örökségem, valamint eleget tegyek a törvényes kötelezettségeknek a birtok nevemre íratását illetően. Azért siettem tehát rögtön önhöz, hogy szíves beleegyezését kérjem mielőbbi indulásomhoz.

Amint kiderült, miért törtetett keresztül a parkon a hózáporral dacolva Mr. Collins, és miért kívánja hátrahagyni a parókián rá váró feladatokat ki tudja, mennyi időre, Lady Catherine egyáltalán nem tűnt boldognak. Hiábavalónak bizonyult a tiszteletes minden igyekezete, amely őladysége megnyugtatására irányult, azt állítván, hogy a káplán, Mr. Mark Lawson felkészült, és minden tekintetben tökéletes helyettese lesz. Hovatovább azzal próbálkozott – természetesen szintén mérsékelt sikerrel –, hogy mivel felesége, Charlotte várhatóan napokon belül életet ad harmadik gyermeküknek, a rosingsi hölgyeknek néhány hétig egyébként is nélkülözniük kellene társaságát. – Roppant mérges vagyok! – jelentette ki Lady Catherine. – Meg kell valljam, egyáltalán nem számítottam ilyen rossz hírekre. Különösen most, hogy ilyen zord idő járja felénk! Nem tartom jó ötletnek, Mr. Collins, hogy ilyen körülmények között magunkra hagyjon minket, különös tekintettel arra, hogy Mrs. Collins társaságát is nélkülözni leszünk kénytelenek hosszú hetekig. Gondoljon csak bele, milyen rettenetes volna, ha halaszthatatlan feladatai még húsvétra is Hertfordshire-ben tartanák! Nem, uram, nem engedélyezem, hogy ilyen körülmények között útra keljék. Szó sem lehet róla! A vitát ezzel lezártnak is tekinthetjük. Mr. Collins kezeit összekulcsolva könyörgőre fogta a dolgot. – Mr. Lawson roppant tehetséges, felkészült fiatalember – esdekelt a tiszteletes. – Hiszen még méltóságos asszonyom is nagy elismeréssel szólt a prédikációiról, amikor két alkalommal meglátogattuk feleségemmel a szüleit Merytonban, és ő helyettesített távollétemben… – Nem, Mr. Collins, értse meg, szó sem lehet róla! Ebben a pillanatban Mr. Delaval, aki húgával együtt véletlenül fültanúja volt az eseményeknek, óvatos, ám mégis határozott hangon közbeszólt. – Kérem, méltóságos asszonyom, bocsássa meg, hogy egy ilyen magántermészetű kérdésben alkalmatlankodom, de akaratlanul is fültanúja voltam a beszélgetésnek, ezért engedje meg, hogy felajánljam szolgálataimat a kérdéses probléma megnyugtató rendezését elősegítendő. Jómagam is egy apróbb rend tagja vagyok, bár be kell vallanom, tiszteletesként még nem kamatoztathattam képességeimet, ám hitem szerint kielégítő megoldást nyújthatnék a kérdéses időszakra. Lehetséges volna, hogy a szóban forgó néhány napban ennek az úriembernek – akit jelenleg még

nincs szerencsém nevén szólítani – a helyetteseként ellássam gazdátlanul maradó feladatait? Mr. Delaval arcán a már megszokott nyílt, elbűvölő mosoly játszott. – Nocsak! – vizslatta a közbeszólót elmélázva Lady Catherine. Úgy tűnt, hajlik rá, hogy elfogadja a fiatalember ajánlkozását. Ellentétben Mr. Collinsszal, aki riadalmában és zaklatottságában szinte meg sem tudott mukkanni. – Öö… örvendek, uram – dadogta. – Öö… vagyis, az én nevem Collins. William Collins. Nagy örömömre szolgál, hogy megismerhetem, Mr.…? – Ralph Delaval, szolgálatára. És ezt most valóban szó szerint értem: vagyis nagy örömömre szolgálna, ha az önök szolgálatára lehetnék, természetesen csak abban az esetben, ha Őladysége is szíves beleegyezését adja. – Nocsak! – ismételte meg Lady Catherine. Úgy érezte, a két férfi választás elé állítja, ami cseppet sem volt ínyére. Ennek ellenére a különbség közöttük oly szembetűnő volt, hogy még Őladysége sem hagyhatta figyelmen kívül. Mr. Collins már fiatalon is testes volt, ám az elmúlt három-négy évben, talán azoknak a fenséges és ínycsiklandó rosingsi étkeknek köszönhetően, amelyeket legalább hetente kétszer volt szerencséje magához venni, tovább hízott, és immár habozás nélkül kövérnek lehetett nevezni. Öröklésének híre annyira felzaklatta, hogy rohanvást hagyta el a paplakot; és bár mindig igyekezett az alkalomhoz illő öltözetben megjelenni patrónusa rezidenciáján, most a nagy sietségben nem öltözött át, így nem csoda, hogy kopottnak és viseltesnek tűnt. Talán még azok a simítások is elmaradtak öltözékén, amelyek nélkül felesége máskor nem engedte volna kilépni a paplak ajtaján, most azonban éppen az első szülési fájásokat élte meg. Mr. Delaval ezzel szemben, a hintójukat ért baleset ellenére, kifogástalan eleganciájával élesítette a különbséget kettőjük között. Sálja elegánsan borult a vállára, fekete haja pedig, amelyet minden bizonnyal egy ügyes kezű borbélymester igazított tökéletesre, igényesen fésülve csak még nevetségesebbé tette Mr. Collins busa szemöldökére omló rendezetlen tincseit és csúnya, gyűrött nyakkendőjét. – Nos, mondja csak, képes ön szép, tartalmas prédikációkat tartani, Mr. Delaval?

– Az egyetemen a társaim úgy tartották, igen, asszonyom – hajolt meg Mr. Delaval. – Annak ellenére vagy talán éppen azért, mert prédikációim soha nem hosszabbak tizenöt percnél, erről biztosíthatom. Utolsó megjegyzését kis híján egy mosollyal nyomatékosította, de ösztönei azt súgták, jobb esélyeket biztosít célja eléréséhez, ha komoly, odaadó arckifejezéssel néz tovább, mintha csak a távolban felcsendülő angyali énekeket hallgatná. – Nos, rendben van hát – jelentette ki őladysége, miután néhány percre gondolataiba mélyedt. – Köszönje Mr. Delaval legjobb pillanatban érkező, alkalmi felajánlkozásának, Mr. Collins, hogy kap tőlem egy hetet elintézni a dolgait, amelyek elszólítják kötelessége mellől. Egy hetet! Egy nappal sem többet! Ez minden bizonnyal bőven elég lesz ahhoz, hogy birtokba vegye a longbourni házat, és minden jogi kérdést tisztázzon. (Egyébként is úgy emlékszem, igazán jelentéktelen, vacak kis birtokról beszélünk. Ez a Longbourn egyáltalán nem nyerte el a tetszésemet, amikor egyszer arra jártam: a kertje kicsi, a szobái épphogy elérik az elviselhetőség szintjét, ráadásul a létező legrosszabb irányba, nyugatra néznek az ablakai, aminél jobban semmit nem utálok.) Sir Lewis soha nem tartotta fontosnak, hogy az ősiség törvénye szerint örököltesse tovább a birtokait. Sem a de Bourgh, sem a Sherbrine család nem ragaszkodott a hitbizomány intézményéhez. Végeztünk is, Mr. Collins; ha ennyire fontosnak véli, utazzon hát Hertfordshire-be! Egy hetet kap, egy nappal sem többet, ezt vésse jól az eszébe! Ekkor Mrs. Jenkinson tipegett oda lábujjhegyen, és valamit a fülébe súgott. – Micsoda? Hogy mi van? Beszéljen már hangosabban, jóasszony! Mrs. Jenkinson erre egy kicsit hangosabban suttogott úrnője fülébe. – A felesége? Mi van vele? Hogy hozzuk ide magunkhoz? Nos, ezzel kapcsolatban csak annyit tudok mondani, hogy oldja meg a legjobb tudása szerint. Egyébként is, ott van vele a húga, nem? Nem, ezt nem engedélyezem. Egyszerűen nem volna helyénvaló. Egy szót se többet a dologról! Mr. Collins, háláját kifejezendő, oly sűrű hajbókolással hátrált ki a szobából, hogy az őt figyelő Miss Delaval meg volt győződve: ennyi hajlongástól egészen biztosan erős fejfájást kapott.

Lady Catherine-t elfárasztotta, és némileg kihozta a sodrából az események ilyetén alakulása, ezért hamarosan visszavonult szobájába, Mrs. Jenkinson pedig a maga megszokott, duruzsoló hangján utasított két inast, hogy kísérjék a két váratlan vendéget az időközben számukra előkészített hálószobákba. Tudatta velük, hogy hideg húsból és gyümölcsökből álló estebédet szolgálnak fel körülbelül egy óra múlva. Ennek hallatán Anne de Bourgh váratlanul megszólalt. – Ha emlékeim nem csalnak, valahol a házban kell lennie egy kerekes széknek, amelyet még édesapám számára készítettek, amikor megbetegedett. Nézzen utána, Cowden, hátha megtalálják, és bocsássák a hölgy rendelkezésére! – Drága Miss Anne, milyen kedves és okos gondolat öntől! – kiáltott fel elragadtatottan Mrs. Jenkinson kezét a magasba emelve, mely javarészt a meglepetés jele volt, lévén Miss Anne korábban soha nem szólalt fel senki érdekében. – Húgommal együtt roppant hálásak vagyunk ezért a kedves és gondos gesztusért, Miss de Bourgh – mondta Delaval, s közben szertartásosan meghajolt. – Amennyiben valóban sikerül előkeríteni a kérdéses eszközt, jómagam örömmel vállalom, hogy segítsem Priscillát a székkel való közlekedésben lábadozása alatt, amely, reményeim szerint, igen rövid ideig tart majd. – Igazán nagyon köszönjük! – tette hozzá Miss Delaval is, bájos mosollyal a lányhoz fordulva. – Ráadásul a kerekes szék bizonyosan jót tesz majd az önbecsülésemnek is. Igen kellemetlen, ha az embert úgy kell cipelni egyik helyről a másikra, akár egy csomagot. A kerekes szék hamarosan valóban előkerült, és Miss Delaval bátyja segítségével azonnal használatba is vette. Mielőtt azonban a férfi követni tudta volna húgát, Anne de Bourgh hozzá fordult, és így szólt: – Ha a hó elolvad, megmutatom önöknek, merre találják a sétaparkot. Mrs. Jenkinson néma ámulattal nézett úrnője leányára. Emlékezete szerint hat hónap óta ez volt az első alkalom, hogy Anne de Bourgh két összefüggő mondatot intézett valakihez, pláne egy idegenhez.

Második fejezet

Charlotte Collins és húga, Maria Charlotte hálószobájában múlatta az időt. Maria egy karosszékben ülve érdeklődve figyelte nővérét, aki határozott léptekkel járkált fel s alá a szobában. A kétgyermekes Charlotte tapasztalt volt már a szülésben, így pontosan tudta, hogy nagyjából a séta minden, amit jelenlegi állapotában tehet. Maria csodálattal és szeretettel figyelte nővérét. Nem volt férjnél, mégis igen jól ismerte a szülés folyamatát, mert – noha nővérével ellentétben ő még egyszer sem élhette át ezt az élményt – Charlotte mindkét korábbi vajúdásánál jelen volt. Bízott a tapasztalataiban, amelyek szerint még korai lett volna szólni Mrs. Dennynek, a házvezetőnőnek és Mrs. Hurstnek, a bábaasszonynak, akik az alsó szinten teáztak. – Milyen szokatlanul csöndes a ház most, hogy William nincs itthon – mondta Charlotte. – Nagy szerencse, hogy az időjárás eléggé megenyhült ahhoz, hogy elmehessen a bérkocsiállomásra. – Gondolod, hogy valóban képes lesz egy hét leforgása alatt valamennyi teendőjét elintézni Longbournben? – Egy pillanatig sem hiszem! Teljességgel lehetetlennek tűnik a dolog – jelentette ki Charlotte tárgyilagosan. – Úgy vélem, hamarosan kénytelen lesz levélben engedélyt kérni Lady Catherine-től, hogy tovább maradhasson távol. Egy ilyen birtok megöröklése számos bonyolult jogi procedúrát von maga után, amelyeket képtelenség egy hét alatt letudni. Viszont azt elmondhatjuk, hogy mint longbourni birtokos talán nagyobb megbecsülésre számíthat majd Lady Catherine részéről is. Ha csak egy kevéssel is, de a férjuram neve mögé kerülő úr kitétel minden bizonnyal még egy ilyen előkelő társaságban is ébreszt némi megbecsülést. Úgy számolom, legkevesebb két és fél hetet lesz távol. Beszéde alapján feltételezni lehetett, hogy férjének a tervezett duplájára nyúló távollétét egyáltalán nem csapásként éli meg. Majd így folytatta: – Ha jól emlékszem, azt mondtad, hogy szegény néhai Mr. Bennet az utóbbi időben egyedül élt Longbourn-ben. Ebből arra következtetek, hogy nem sok birtokba veendő ingósága lehet. – Kétségkívül így van. Miután Mrs. Bennet elhunyt, és Kitty is elhagyta a szülői házat, maga a családfő is egyre kevesebb időt töltött Hertfordshire-ben. Ha csak tehette, Derbyshire-be ment Elizabethhez vagy Jane-hez.

– És Mary? Őt merre vetette a sors? – Kittyhez költözött Londonba. Kitty, ahogy biztosan emlékszel is, hozzáment a nagybátyja ismerőséhez, egy bizonyos Mr. Gardnerhez. Charlotte, kedves, gondolod, hogy Mr. Collins feladja itteni életét, és Longbournbe költözik? Az ottani ház jóval tágasabb és kényelmesebb, mint ez. – Nem, nem gondolom, hogy ezt forgatná a fejében – jelentette ki Charlotte határozottan. – Túlságosan is függ Lady Catherine jóindulatától és támogatásától ahhoz, hogy egyáltalán felmerüljön benne Rosings elhagyása. Távollétét minden bizonnyal arra is felhasználja, hogy igyekezzen bérlőt találni a birtokra. Egy bérlő a családot is rendszeres bevételhez juttathatná – s erre szükségünk is lenne, hiszen ismét eggyel többen leszünk. Vagy talán nem is csak eggyel, Mr. Willis véleménye szerint ugyanis ezúttal ikreket várok. – Ó, én drága Charlotte-om! – Ugyan, kérlek, ne gondold, hogy kellemetlenségként gondolok rá – válaszolt nyugodt hangon Charlotte. – Sőt, még örülök is neki, hiszen biztosan remek játszó-pajtásai lesznek egymásnak. Úgy tervezem, amint kinőnek az újszülött korból, tanítani kezdem Lucyt és Samet. – Nem gondolod, hogy még túl fiatalok hozzá? – Lucy négy, Sam pedig hároméves lesz. Úgy vélem, a tanulást nem lehet elég korán kezdeni. Mostantól itthon lesznek velem. Nem értek egyet anyánk egykori elveivel, miszerint a gyermekeknek legalább öt-hat éves korukig egy falusi bentlakásos iskolában van a helyük; hiszen addigra egyrészt elkényeztetik őket, másrészt olyan beszédet hallanak és tanulnak el, amely a legkevésbé sem kívánatos. Arról nem is beszélve, hogy akár végzetes betegségeket is összeszedhetnek ott. – Te jó ég, Charlotte! – kiáltott fel Maria megdöbbenve azon, hogy nővére ilyen mértékben elutasítja Lady Lucas messze földön híres gyermeknevelési eszméit. – Talán nem kapott két tulajdon fivérünk is himlőt a falubeli gyerekektől, amely mindkettőjük vesztét okozta? – Igen, ez igaz. De akkor Lucy és Sam miért van most is bentlakásos iskolában? – Csupán egy hétig lesznek ott, amíg újra erőre nem kapok a szülés után. Egyébiránt Lady Catherine sem vallja magáénak gyermeknevelési

elveimet – tette hozzá Charlotte higgadtan. – Ez pedig természetesen azt is jelenti, hogy Mr. Collins is inkább a méltóságos asszony pártjára állt a kérdésben, de elhatároztam, hogy ez ügyben nem tűrök ellentmondást, és makacsul kitartok igazam mellett. Ha már szóba került: vajon hogy történhetett meg, hogy Lady Catherine tulajdon fia, Eadred, Miss Anne de Bourgh bátyja Hunsfordban tartózkodott, amikor ott tífuszjárvány tombolt? El is kapta, és meghalt szegény, mielőtt az első babaruháját kinőtte volna. (Ez persze még Mr. Collins Hunsfordba érkezése előtt történt.) Úgy tudom, Sir Lewis szíve ebbe szakadt meg, s nem sokkal az eset után maga is követte kisfiát. – Vagyis Anne de Bourgh-nek volt egy fivére? – Volt bizony. Az az érzésem, hogy a kislány azért ilyen beteges és vérszegény, mert mindkét szülő inkább a bátyját tüntette ki szeretetével és odaadásával (legalábbis így hallottam), így Anne születésétől kezdve háttérbe szorítva érezhette magát. A kisfiú halála után Lady Catherine bántó szokásává vált, hogy lányát a halott fiához hasonlítgatja. „A bátyád, Eadred soha nem tenne ilyet!” vagy „Eadred bátyád sokkal könynyebben elboldogulna ezzel”. Ezt roppant káros dolognak vélem. Csak még jobban magába fordul, még szomorúbb lesz az a szegény lány, s minden bizonnyal emiatt lett olyan, amilyen most. Ezen oknál fogva egyébként erősen kétlem, hogy FitzWilliam ezredes lelkesedne közelgő házasságuk miatt. Ha Charlotte a húgára nézett volna, amikor e szavakat kimondta, láthatta volna, ahogy holtsápadttá válik. De Charlotte a függönyök között a kertre pillantott ki, majd folytatta: – Nocsak! Akit emlegetnek, megjelenik! Épp itt jár az ezredes; most hajtott el a ház előtt. Úgy tudtam, ő és Lord Luke csak jövő héten érkezik. Vajon mi késztette őket tervük megváltoztatására, s e korai érkezésre? Szavamra, abban biztos vagyok, hogy nem az ezredes erőltette. Minden bizonnyal csak nagybátyját kísérve jött el, hiszen ő maga szemlátomást igen unja a rosingsi látogatásokat. Maria zavara ekkorra vörös pírral takarta be korábbi sápadtságát. Erőt véve magán, hangjára nyugodtságot erőltetve bökte ki: – Ezek szerint már biztos? Össze fognak házasodni? Anne de Bourgh és FitzWilliam ezredes?

– Igen. Maga Lady Catherine mesélte még újév napján, hogy húsvét táján, mielőtt elutaznának a böjt idejére valamiféle távoli nagynénihez, hivatalosan is bejelentik a frigyet. Anne-nek ötvenezer fontos hozománya van, sőt, igen valószínű, hogy még ennél is több, ami nem jön roszszul az ezredesnek. Annak ellenére, hogy ő Wrendale grófjának másodszülött fia, bizony igencsak híján van az e világi javaknak. Vélhetőleg maga is igen sajnálja szegény Anne-t, olyan kedves, jóravaló embernek ismerem az ezredest, sőt, némileg szánom is sorsa miatt. Anne-t egyébként is már-már Darcy jövendőbelijeként emlegették, legalábbis Lady Catherine mindig úgy beszélt a frigyről, mintha egészen biztos volna. Amikor tehát Darcy elvette Elizabeth Bennetet, a kis Anne büszkeségét és érzéseit komoly csapás érte, nem vitás. Talán FitzWilliam is úgy véli, azzal, hogy elveszi Miss Anne-t, jóváteheti valamelyest unokabátyja csalárdságát. Akárhogy is van, mind Lady Catherine, mind Miss Anne bizonyára örömmel értesül majd az ezredes érkezéséről. – És ki volna ez a Lord Luke? – Lord Luke Sherbrine Lady Catherine bátyja, Anglesea hercegének fivére. Legényember, soha nem nősült meg. Valahol fent él északon, közel Mr. Darcyékhoz és FitzWilliam ezredeshez. – Mrs. Denny azt mondja, nem ők az egyetlen látogatói Rosingsnak. – Igen, valami Mr. Delaval és a húga vendégeskedik náluk. Szerencsétlenül jártak a hintójukkal, és Lady Catherine meghívta őket, hogy maradjanak a kastélyban, amíg a hölgy fel nem épül a baleset során szerzett bokarándulásból. William nagy szerencséjére, teszem hozzá, hiszen ez a Mr. Delaval is egyházi ember, így férjem távollétében ő celebrálja majd a vasárnapi istentiszteleteket. – Honnan tudsz ennyi mindent? – William találkozott velük indulása előtt. Azonkívül Mrs. Denny egyik testvére inas Rosingsban – válaszolta nevetve Charlotte. – Nem sok mindent történik abban a hatalmas házban, amiről mi itt szinte azonnal tudomást ne szereznénk. Úgy hallottam, mindketten igen kellemes megjelenésűek, és a modoruk is megfelelő. – Talán Miss Anne de Bourgh beleszeret az úriemberbe – fogalmazta meg reményeit Maria. Charlotte a húga felé fordult, és szigorú, ám szeretetteljes pillantással végigmérte.

– Édes drágám, verd ki végre a fejedből az ezredest! Ő nem hozzád való. Neked nincs ötvenezer fontod, amelyet felajánlhatnál neki. És ha volna is, őt a vérszegény Miss Anne-nek szánják. Te pedig nem vagy szívtelen, hogy másodszor is kitedd egy csalódásnak, kivált, hogy ez talán az utolsó esélye… Ó, magasságos ég! – kiáltott fel hirtelen az oldalához kapva. – Ó, Charlotte! Eljött az idő, hogy szóljak Mrs. Hurstnek? – Igen, úgy érzem, a legjobb, ha szólsz neki. És mondd neki, hogy hozzon magával egy csésze forró teát, kérlek! Maria leszaladt a lépcsőn. *** Azon az estén FitzWilliam ezredes személyében váratlan látogató érkezett a hunsfordi paplakba. Azért érkezett, hogy udvariasan Mrs. Collins hogyléte felől érdeklődjön, ám amint megpillantotta Mariát a fogadószobában, az arca felragyogott, és egy csapásra elfelejtkezett látogatásának formális okáról. Az ezredes nem volt szép ember, ennek ellenére markáns arcán volt valami szembeszökő nyíltság. Tekintete mindig hű tükre volt érzéseinek és gondolatainak, Maria látványától pedig úgy kivirult, hogy egy pillanatnyi kétséget sem hagyott felőle: felettébb örvend a találkozásnak. – Miss Maria! Fogalmam sem volt, hogy… Nem tudtam, hogy lesz szerencsém találkozni önnel Hunsfordban. – Ahogy nekem sem volt tudomásom az ön látogatási szándékáról ilyen korán, ezredes úr. Úgy tudtam, hogy csak néhány héttel későbbre várják. – Nagybátyámat, Lord Luke Sherbrine-t kísérem – válaszolta az ezredes. – Ha jól értesültem, fontos családi ügyben kíván sürgősen találkozni Catherine nénémmel, s meglátásom szerint már túlságosan koros ahhoz, hogy egyedül vágjon neki a hosszú útnak Derbyshire-től idáig. – Lady de Bourgh és leánya bizonyára nagyon örül a látogatásuknak. – Nagybátyám érkeztének hitem szerint kevésbé – vetette közbe somolyogva az ezredes. – Nénémmel ugyanis valamilyen homályos családi okból kifolyólag nem ápolnak túlzottan baráti kapcsolatot.

– És… és Miss de Bourgh? – folytatta minden bátorságát összeszedve Maria. – Úgy vélem, most gratulálnom kellene önnek, ezredes úr, közelgő eljegyzéséhez. – Ó, tehát hallotta? Igen, így áll a dolog – vált egy szempillantás alatt komorrá a hangja. – Anne húgom… nos, erős családi érdekek kívánják meg a frigyet; és mint bizonyára tudja, nekünk, fiatalabb férfisarjaknak békét kell kötnünk a házassági kérdéseket illető felsőbb akaratokkal. Maria!… Akarom mondani, Miss Lucas? – Nyelt egyet, majd folytatta: – Miss Lucas, nagy hibát követtem el tavaly, amikor meggondolatlanul engedtem, hogy személyes érzelmeim felszínre törjenek, helytelen viselkedésem pedig talán téves következtetések levonására késztetett mindkettőnket, amiért a legőszintébben esedezem bocsánatáért. Bűnömet súlyos teherként cipelem, amiért feltörő érzelmeimmel egy olyan tiszta, jóságos lénytől vagyok kénytelen megbocsátást kérni, aki a sértés nagyságát figyelembe sem véve, tudom – vagyis hőn remélem –, feloldoz majd vétkem alól. A mondandóját befejezve elhallgatott, arcán feszült várakozás jelei mutatkoztak. Maria egy pillanatig képtelen volt megszólalni. Torkát sírás fojtogatta. Néhány percbe is beletelt, mire fátyolos, remegő hangon ki tudott préselni néhány szót magából. – Ó… ejnye, FitzWilliam ezredes! Olyan nagy ügyet csinál egy ilyen kis apróságból! Kérem, semmi szükség drámai jelenetekre és önostorozásra, hiszen nincs miért megbocsátanom. Ha történt is hiba valaki részéről, annak felelősségében egyenlően osztozunk. Nekem is körültekintőbben kellett volna viselkednem. „Csak egy tovatűnő, nyári bolondság volt, amelyet bár napfény érlelt, a józan értelem elfonnyasztott” – ismeri ön is, nemde bár? Maria remélte, hogy az ezredes felé küldött mosolya oly gúnyosnak tűnik, mint amilyennek szánta, ám ajkának remegése rejtve marad a férfi szeme előtt. – Ne, ne! – tiltakozott hevesen. – Nem szabad így beszélnie! Ezzel elveszi tőlem azokat a drága, igen, drága kincsként őrzött emlékeket, amelyek bearanyozzák életem hátralévő napjait, éljek meg akár aggastyáni kort. Az a ködös, mégis varázslatos este, amikor a tó partján a felettünk cikázó denevéreket figyeltük…

A Maria torkából felszakadó öntudatlan jajszó, amely fájdalmasan könyörgött a férfinak, hogy hallgasson el, szerencsére észrevétlen maradt, mert abban a pillanatban kinyílt egy ajtó az emeleten, s újszülött gyermek elragadó sírása hangzott fel, azonnal magára vonva a látogató figyelmét. – Ugyan, ezredes, kérem, ne folytassa! Ön túlzottan udvarias próbál lenni – bökte ki végül rekedt hangon Maria. Észbe kapva a férfi, szinte már nem is Mariának címezve szavait, így szólt: – Ó, te jó ég! Hiszen Catherine néném azért küldött, hogy Mrs. Collins hogyléte felől érdeklődjek. Ezenkívül természetesen megvolt a magam oka is, hogy látogatást tegyek önöknél… – Egy pillanatra elhallgatott, majd nagyot sóhajtva határozottan folytatta: – de úgy látom, minden a legnagyobb rendben van. – Igen, megnyugodhat – válaszolta Maria halvány mosollyal. – Minden úgy történt, ahogy Mr. Willis kilátásba helyezte. Nővérem, aki eddig két gyermek édesanyja volt, egy ikerpárnak adott életet, Williamnek és Henrynek. – Ez remek – bökte ki kifejezéstelen hangon az ezredes. – Mr. és Mrs. Collins minden bizonnyal nagyon-nagyon boldog. Biztosra veszem, hogy néném is örömmel értesül majd a remek hírekről. De nem is tartanám fel tovább. Gondolom, most a nővére mellett van a helye. Egyébiránt ő jól érzi magát? Nem merült ki végtelenül? – Nem, Charlotte szerencsére nagyon erős. Bizonyára rendkívül gyorsan talpra áll majd a szülés fáradalmai után. – Kérem, adja át nővérének legmelegebb gratulációmat, amelyet néném és nagybátyám nevében is bátorkodom kinyilvánítani. Én… csak remélni tudom, hogy bár mostan tán bizonyára minden idejét a nővére szolgálatában szeretné tölteni, hamarosan ismét abban a szerencsében lesz részem, hogy láthatom önt fent a kastélyban – mondta erős kételyekkel a hangjában az ezredes. – Annál is inkább, mert hitem szerint Anne húgom is örömmel venné, ha alkalmasint megtisztelné társaságával, hiszen, mint bizonyára ön is tudja, igen kedveli kegyedet. – Maria kétkedve fogadta ezt a mondatot, de a férfi nem tágított: – Húgom továbbá alig várja, hogy újra hallhassa elragadó énekhangját és pianínójátékát. Egyébiránt szerencsekívánatait küldi önnek és kedves nővérének, valamint általam buzdítja kegyedet, hogy mivel tudomása szerint a pap-

lakban nincsen pianínó, ne habozzon a kastély zeneszobájában található hangszert kedve szerint bármikor használni. – Ez rendkívül kedves és nagylelkű ajánlat; kérem, tolmácsolja mély hálámat Miss Anne-nek. Habár e probléma megoldódni látszik – tette hozzá csendesen Maria –, hiszen Hertfordshire-ből idefele jövet néhány hetet Londonban töltöttem atyám nagynénjénél, Mrs. Jennings-nél, aki szintén megtisztelt azzal, hogy pianínójátékomat élvezettel hallgatta. Miután megtudta, hogy a paplakban nincsen hangszer, amelyen játszhatnék, példátlan nagylelkűségről és gondosságról tanúbizonyságot téve azonnal elsietett Broadwoodhoz, és késedelem nélkül Mr. Collins házához küldetett egyet. A hangszer bármelyik nap megérkezhet, így hamarosan átadhatom magam az élvezetnek, hogy unokaöcsémet és – húgomat egyszerre tanítsam zenélni. Miközben beszélt, bágyadt mosoly ült ki arcára. Az ezredes csalódottnak tűnt, de így szólt: – Örülök neki, hogy rajtam kívül mások is észrevették, sőt, elismeréssel adóznak az ön vitathatatlan tehetsége előtt, még ha ez egyben azt is jelenti, hogy odafönt Rosingsban nélkülöznünk kell játékát. – Hálásan köszönöm a szép szavakat – motyogta Maria, alig várva, hogy beszélgetőtársa elköszönjön. Egyszerre, mintha csak az ezredes megérezte volna a hölgy ki nem mondott kívánságát, katonához illően feszesen meghajolt, hátat fordított, és elhagyta a paplakot. Miután elment, Maria még percekig állt mozdulatlanul, s a kezét bámulta, amelyet kézcsókra emelt a távozó ezredesnek. A kézcsók azonban elmaradt. Maria megfordította a kezét, és a tenyerét kezdte tanulmányozni, majd szomorúan állapította meg, hogy bizony nincs ott semmiféle kiolvasható szerencse. Mielőtt felszaladt volna a lépcsőn a nővére szobájába, olyan hevesen rándított a vállán, ahogy a lovak szoktak, amikor legyek bosszantják őket. – Nos – jelentette be –, FitzWilliam ezredes volt az. Őladysége küldte, hogy állapotod felől érdeklődjön. Megannyi jókívánságot hozott a kastélyból. Charlotte felsóhajtott. – Ezek szerint egy fél órán belül hatalmas, répával, káposztával, almával, zellerrel és céklával teli kosarak érkeznek. Hetekig ki sem lát-

szunk majd a sok zöldségből, nekem pedig késedelem nélkül neki kell ülnöm köszönőlevelet fogalmazni. Akár máris hozhatod a tollat és a papírt, drágám… Charlotte hirtelen elhallgatott, és átható pillantással húgát kezdte méregetni. Mrs. Collins soha nem volt szépnek mondható, szögletes, vöröses ábrázatát azonban barátságossá tette kedves arckifejezése és nyílt, intelligens szürke szeme. A húga ellenben sokkal szerencsésebb külső jegyeket örökölt szüleiktől, amelyek igazán vonzották a férfiszemeket. Csinos arca és telt, érzéki ajka volt, haja természetes szépséggel göndörödött vállára, nagy, csillogó, szürkészöld szemét pedig hosszú, fekete szempillák szegélyezték. – Nagyon elragadónak látlak ma este, Maria, még önmagadhoz képest is – jegyezte meg Charlotte a maga agyafúrt módján. – Csak remélni tudom, hogy az imént FitzWilliam ezredes nem vallott szerelmet odalent, miután ugyanerre a megállapításra jutott. – Természetesen nem! Megragadtam az alkalmat, hogy személyesen gratuláljak neki közelgő eljegyzéséhez, így tehát… tehát minden rendben van. Kettőnk viszonyának kérdéses voltát is tisztáztam. – Azt tetted, amit tenned kellett – tette hozzá Charlotte beleegyezően. – És ő hogy vélekedett erről? – Ahogy vélekednie kellett: elfogadta. Minden… bármi… bármi, ami valaha köztünk volt, mostanra kétségkívül véget ért. – Jó kislány! Egyébiránt az én szememben ő a felelős a történtekért, s ezt nem bocsátom meg egykönnyen – vetette közbe rosszallóan elfintorodva. – Nem lett volna szabad engednie, hogy a dolgok odáig fajuljanak… ameddig végül fajultak. A férfiak hajlamosak néha roppant felelőtlennek lenni, mintha nem mérlegelnék kellőképpen tetteik lehetséges következményeinek súlyát. Volt például egy bizonyos Throgmorton hadnagy, aki Merytonban szolgált. Hirtelen elhallgatott, Maria pedig meglepetten nézett nővérére. – Throgmorton hadnagy? Ismerős a név, mintha emlékeznék is rá. Ó, Charlotte, csak nem volt valami közöd hozzá? Komoly dolog volt? – Nem, komolynak semmiképpen nem mondanám. Az ő esetében nem a pénz volt az akadály, az nem lett volna gond, a származásom nem felelt meg neki. Szegény jó atyánk az ő kovácsműhelyével! Még a lovagi

címe is kevés volt, hogy elkendőzze származását. A tízezer fontos hozományom elégséges lett volna, de a családi hátterem nem bizonyult kielégítőnek, s mivel hát világszépe sosem voltam… így tehát két évvel később örömmel mondtam igent Mr. Collinsnak. – Ó, drága Charlotte-om – mondta Maria, s székéről a földre csúszva arcát nővére ágytakarójába rejtette megszakad a szívem! Érzem, ahogy vérzik most is – tört elő belőle remegő hangon a fájdalma. – Nos, mivel mást úgysem tehetsz, össze kell szedned magad, és neked kell elállítanod a vérzését. Mi van azzal a jóképű fiatalemberrel, aki a húgával éppen Rosingsban vendégeskedik? Hogy is hívják, Mr. Delaval? William csak néhány szót mondott róla, ami érthető is, hiszen a saját gondjai kötötték le. Kérlek, meséld el, mit mondott Delavalékról FitzWilliam ezredes. – Egyetlen szó nem sok, annyi sem esett köztünk róluk – volt kénytelen beismerni Maria. – Ó, Maria, szégyelld magad! Az ajtó kinyílt, s éhes csecsemőhangoktól kísérve egy testes asszonyság lépett a szobába, mindkét kezében egy-egy fehér pólyába bugyolált, pirospozsgás újszülöttel. Odalent megszólalt a csengő. – Ez minden bizonnyal Lady Catherine zöldséges ajándékkosarainak sora lesz – mondta Charlotte nagyot sóhajtva. – Ne is foglalkozzék vele, asszonyom! Csak tegye itten a maga dolgát rendjén! – Kizártnak tartom, hogy egyszerre tudjam szoptatni mindkettőjüket! – William úrfi lesz az első, utána jön Henry úrfi. Oszt legközelebb majd fordítva lesz. – Adja hát ide Williamet, Mrs. Hurst. Maria, légy oly jó, és szaladj, vedd át Lady Catherine zöldségözönét, és mondd meg az inasnak, hogy idefent minden rendben van. Azonban nem a zöldségek érkeztek meg, hanem a Mrs. Jennings által rendelt Broadwood pianínó. ***

A Rosings ház a dimbes-dombos, enyhén lankás hunsfordi birtok közepén álló magaslaton épült, amelyhez lágyan tekergőző, murvás ösvény vezetett fel az út felől. A ház délkeleti sarkánál elterülő sétaparkot lombos fasor szegélyezte minden irányból, azon túl pedig, a parktól kerítésárokkal elválasztva, ameddig a szem ellát, egy hosszan elterülő zöldellő rét kapott helyet a lankák között. A rét határát egy folyónak vékony, pataknak széles vízfolyam jelölte, a túlsó végén pedig nemes, terebélyes fákkal gazdagon borított lejtő koronázta meg a tájképet. A patakon két helyen is apró gátat építettek, amelynek eredményeként egy-egy, méretre szinte egyező malomtó és halastó alakult ki. A rosingsi malom a láthatáron túl, nagyjából a háztól egy mérföldnyire állt, s szintén fasor takarta el, nem úgy a halastó partján lévő, a Rosings házból is jól látható, apró, jelentéktelen épületet. A nem különösebben tetszetős házban, amely korábban a gondnok lakhelyéül szolgált, most két férfi lakott: a néhai Sir Lewis de Bourgh közeli barátai. Mindketten festőművészek voltak, az idősebb közülük ráadásul világszerte ismert mesternek számított. Korábban Londonban laktak, s a Sir Lewis de Bourgh által nagylelkűen felajánlott házikót, amelyet a Szúette lak névre kereszteltek, csak hétvégi elvonulásaik alkalmával használták. Az utóbbi években azonban, köszönhetően az idősebb művész egészségi állapotában beállt kedvezőtlen változásnak, egyre több és több időt töltöttek Kentben, mígnem végül feladták londoni életüket, s kiköltöztek Hanover téri lakásukból. Desmond Finglow-nak és Ambrose Myngesnek hívták őket, ám mivel mindkettőjüknek Thomas volt a középső neve, a velük meghitt barátságot ápoló londoni művészkör tagjai csak Ifjú Tom és Öreg Tom megszólítással illették őket, mely nevek a sors kifürkészhetetlen akaratából követték gazdáikat vidékre is. A két úr, amíg Öreg Tom Finglow egészségi állapota engedte, gyakran vendégeskedett a hunsfordi Hopsack Innben, és közvetlen, kedves modoruknak köszönhetően nem csak a helybéliekkel, de a szomszédos települések lakóival is egykettőre baráti viszonyba kerültek – Canterburytől Maidstone-ig, Favershamtől Charingig. Ifjú Tom Mynges is vitathatatlan tehetségről tett tanúbizonyságot, midőn házak, épületek, farmok, gazdasági épületek, kastélyok és paloták kicsiny, de annál pontosabb és szemet gyönyörködtetőbb rajzait ajándékozta az épületek tulajdonosainak, akik a váratlan kedvességtől meglepetten gyakran ajándékokkal halmozták el – olykor egy kosárnyi friss

káposztával, de megesett, hogy egy fél disznóval köszönték meg művét. A londoni barátok gyakran tették tiszteletüket náluk, és mivel a helyiek közül is többekkel kerültek közeli barátságba, talán még a londoni napokénál is élénkebb társadalmi életet éltek. Az mindenesetre bizonyos, hogy több vendéget fogadtak ottlétük alatt, mint ahányan valaha átlépték a fölöttük magasodó kastély küszöbét. Lady Catherine ugyanis nagy gonddal választotta meg azon kiváltságos keveseket, akiket érdemesnek talált arra, hogy Miss Anne társaságában mutatkozzanak. Miss Anne ennek következtében unalmas, szürke életet volt kénytelen élni a kastély magányos falai között. Erős túlzás lett volna azt állítani, hogy Lady Catherine baráti viszonyt ápolt a birtokán lakó két festőművésszel. Barátságuk megboldogult férjével korántsem bizonyult megfelelő ajánlólevélnek Lady Catherine számára, és bár tisztában volt vele, hogy mindketten az ő társadalmi rangjához fogható úriemberek, elborzadva tekintett életvitelükre, amelyet helytelennek és léhának talált. Fel nem foghatta, hogyan képes két, neveltetését tekintve kifogástalan úriember ilyen Szia pajtás, addsza kezed! stílusban építeni ki társasági kapcsolatait, legyen a megszólított akár cigány, utazó kereskedő, várispán vagy éppen püspök. Az tehát, hogy Anne de Bourgh baráti kapcsolatba került a két művésszel, kizárólag bizonyos események véletlenszerű bekövetkeztének volt köszönhető, ezt az eseményt pedig az ifjú hölgy minden erejével s ezáltal sikerrel titkolta el anyja elől. Barátságuk nagyjából három évvel korábban kezdődött. Anne éppen tizenhat évessé cseperedett, amikor gardedámja, Mrs. Jenkinson sajnálatos módon gyakori migrénes fejfájásra kezdett panaszkodni. Munkaadója előtt természetesen igyekezett eltitkolni, hiszen Lady Catherine színjátéknak titulált minden olyan sérülést vagy betegséget, amely nem járt legalább egy láthatóan eltörött csonttal vagy bőven vérző sebbel. Szegény Mrs. Jenkinson tehát, mivel mást nem tehetett, tűrte a kínzó fájdalmat, és igyekezett a rábízott feladatokat ugyanolyan pontosan és készségesen teljesíteni, mint korábban. Egyik nap, amikor Lady Catherine a bíró oldalán a közeli faluba hajtatott, Mrs. Jenkinson megragadta a lehetőséget, hogy szobájába vonulva csendben kínlódjon, s egy cselédre, Pollyra bízta Miss Anne szokásos délutáni sétájának kíséretét. Miss Anne, akit rettenetesen untattak Polly soha véget nem érő történetei

az Ashfordban állomásozó ezred délceg tisztjeiről, közölte vele, hogy semmi szüksége kíséretre, mivel a bozótos környékén kíván sétálni. Miután Polly eltűnt a szeme elől, késedelem nélkül a sétapark felé vette az útját, majd a csermely fölött átvezető hídon keresztül a mező irányába indult. Gyors léptekkel keresztülvágott rajta, majd leereszkedett az ösvényen a két, békalencsével és kákával szegélyezett tavacska irányába. Noha a víz nem volt túl mély, az ösvény tiltott terület volt a számára, Miss Anne ugyanis nem tanult meg úszni, így kockázatosnak találtatott a tónak akár csak a közelébe mennie. Korábban egyszer-kétszer előfordult már, hogy kuzinjai társaságában járt arra, de a Darcy és FitzWilliam vigyázó tekintetétől övezve eltöltött néhány óra már régen a gyermekkori emlékek ködébe veszett. Úgy rémlett, valahol a közelben kell lennie egy vízesésnek, amely előtt egy nagy pózna áll ki a vízből, amelyen egy testes madár trónol. Emlékezett egy hatalmas, félelmetes tiszafára is, amelynek ágai a tavacska fölé nyúltak, és persze ott volt a barlang, helyesebben az átjáró, amely a tó két partját kötötte össze a vízesés alatt. De vajon ez a romantikus kép csak képzeletének szüleménye, vagy valóban létezik? – találgatott Miss Anne, nem lévén biztos benne, hogy nem ő találta-e ki az egészet bohókás, gyermeki szellemben teremtve meg magában ezt az ideát. Anne élete oly magányos, unalmas és eseménytelen volt, hogy bizonyos emlékképekkel kapcsolatban gyakran erősen törnie kellett a fejét, hogy el tudja dönteni, valóban megtörténtek-e, vagy csak álmodta őket. Almai színesebbek, élettel telibbek voltak, mint ébrenlétei, amelyeket javarészt azzal töltött, hogy kitalált történetekkel szórakoztatta magát, amelyek idővel összefolytak a valósággal. De nem! A tóhoz közeledve örömmel fedezte fel, hogy a csendes víztükör közepén valóban ott meredezik a pózna, sőt, egy méretes kócsag is trónolt rajta, pontosan úgy, ahogy emlékezetében kutatva látta. Ahogy közelebb ért, hallotta a gáton lezúduló víz morajlását is, s azonnal megpillantotta a vízesés keltette fehér habot fodrozódni a tóban. Ott volt a tiszafa is, méltóságteljes árnyat vetve a felső partra, és a kis patak, amelyből apró ereket vezettek el minden irányba, hogy megkönnyítsék az átkelést a vízbe helyezett nagy, sima köveken keresztül. Hihetetlennek tűnt, hogy pontosan az a látvány tárult a szeme elé, ahogy az emlékezetében

élt a táj. És persze ott feketéllett a barlang bejárata is, amelyet részben takartak a kaszkád által lehordott ágak, gallyak. Anne-nek eszébe sem jutott, hogy a barlang bejáratának a közelébe merészkedjen, nemhogy be is menjen, de egyre boldogabbnak érezte magát a tudattól, hogy a hely, amelyre emlékezett, valóban létezik, s nemcsak vergődő képzeletének szüleménye; mi több, pont olyan, mint az emlékeiben. Egyszer majd összeszedem a bátorságomat, és igenis bemegyek – biztatta magát. – Csak a megfelelő kíséretet kell megtalálnom hozzá. Meg persze felnőtté kell válnom közben. Be fogok menni a barlangba, és végigjárom egyik végétől a másikig. Darcy és FitzWilliam is megtette, ha jól emlékszem. Igaz, mindketten csuromvizesek lettek, a ruhájukból facsarni lehetett a vizet, és persze Anne néni jól leteremtette őket, aztán Mamától is megkapták a magukét. Ekkor még persze élt szegény Anne néni is, úgyhogy legalább tíz éve kellett hogy történjen. A tó partján ácsorogva Anne füle gyorsan hozzászokott a vízesés robajához, s kezdte egyre határozottabban úgy vélni, hogy a rohanó víz hangján keresztül egy másik, elmosódott neszt is hall, amely leginkább kétségbeesetten segítségért könyörgő nyivákolásra emlékeztette. A hang fentről, a part felől jött. Az egyik kövekből rakott hídon keresztül átment a túloldalra, ahol egy csapásra bukkant, amely a rohanó víz mentén vezetett felfelé a malomtó irányába. Ahogy egyre feljebb haladt, látta, hogy ezen a részen a patakot téglából emelt falak közé szorították, hogy sodrásával minél nagyobb erőt gyűjtsön, mire egy kőpárkánynak ütközve jó nyolc méter magasságból az alant fekvő medencébe zubogott volna, ahonnan aztán a malom felé hömpölygött tovább. A kristálytiszta víz ezen a részen nem lehetett mélyebb fél méternél. Itt-ott kövek állták a rohanó patak útját; akkorák lehettek, mint egy-egy kártyaasztal, így egy vállalkozó kedvű, vakmerő ember a sziklák adta lehetőséget kihasználva akár át is ugrálhatott rajtuk a patak egyik oldaláról a másikra. Azoknak, akikben kevesebb indíttatás volt a sors kísértésére, feljebb egy fából ácsolt egyszerű híd állt rendelkezésére. Anne a híd felé vette az irányt, majd hirtelen megtorpant. A sebesen robogó patak közepén, az egyik sziklán egy bőrig ázott, teljesen összezavarodott, riadt tekintetű, hatalmas, sárga macskát pillantott meg, amely

Anne-ben megmentőjére ismerve kétségbeesett, hangos nyivákolásra nyitotta rózsaszín száját, követelve, hogy azonnal szabadítsák ki szorult helyzetéből. Lady Catherine, mivel az állattartást piszkos s fertőzésveszélyes tevékenységnek tartotta, soha nem engedélyezte, hogy kutyák vagy macskák éljenek Rosingsban. Anne azonban egy szempillantás alatt felismerte a jószágot, hiszen többször látta már, midőn gazdái, a Szúette lak bérlői szebb napokon kihajtatnak egy kiadós sétakocsikázásra ősrégi konflisukon, a macska pedig büszkén feszít az ülésen a két úr között, szemernyi kétséget sem hagyva afelől, hogy legalább annyira élvezi az utazást, mint gazdái. – Bolond jószág! – kiáltott a macskára Anne. – Hát te meg hogy kerültél oda? Gyere csak ide, ide hozzám! A macska azonban a csúszós, nyálkás sziklaperemtől vagy a sebesen rohanó víz látványától megrettenve csak bátortalanul emelgette egyik mellső lábát, miközben hangosan és szívszaggatóan miákolt az idegen felé. Anne-nek, lévén bátornak nagy jóindulattal sem volt mondható, meg sem fordult a fejében, hogy maga siessen a macska megmentésére; ugyanakkor túlságosan jólelkű volt ahhoz, hogy hidegen hagyja az állat kétségbeesett könyörgése, s érezte, képtelen lenne magára hagyni szorult helyzetében. Sietős léptekkel a patak mentén kígyózó ösvényen a felső tó felé igyekezett, míg el nem érte a Szúette lak néven emlegetett házikót. Semmitmondó, kőből emelt, palatetős épület volt, amelyet omladozó kerítés vett körül, és mindössze egyetlen csapás vezetett a bejáratához. Egy istálló állt mellette, amelyet a ház jelenlegi lakói műteremmé alakítottak át. Mivel kopogtatására a házból nem érkezett válasz, Anne a műteremhez sietett, és bedörömbölt az ajtaján. Itt már egy szempillantás alatt kinyílt az ajtó, s előtte is állt Ambrose Mynges, azaz Ifjú Tom. Harmincas évei végén járó, római orrú ember volt; göndör, fekete haja miatt joggal merülhetett fel a gondolat, hogy talán mediterrán vér folyik ereiben. Festékfoltokkal gazdagon tarkított ruhát viselt, kezében pedig egy ecsetet tartott. Meglepettnek tűnt, amikor beazonosította látogatójuk személyét, s arckifejezése sem örömről árulkodott. – Miss de Bourgh! Mi járatban mifelénk?

– Ó, uram! A macskájuk nagy bajban van, ott kucorog egy szikla közepén arrafelé, ahol nagyon erős a patak sodrása. Az önöké az a macska, ugye? Az a nagy vörös. Szegény olyan szívszaggatóan sír. – Alice? Igen, csakugyan a miénk. Már megint bajba sodorta magát az ostoba jószág?! Hálás vagyok, amiért elfáradt idáig, hogy közölje a hírt, Miss de Bourgh. Megyek, és azonnal kimenekítem. A műterem belsejéből ekkor egy hang kezdte tudakolni, hogy mi történik, mire Mynges megfordult, és így szólt: – Kérem, Miss Anne, jöjjön be egy percre, amíg keresek egy helyet az ecsetnek, ahol lecsöpöghet, és felkapok egy kabátot. Tom, Miss de Bourgh van itt. Azért jött, hogy szóljon, Alice bajba került, ezúttal a patak közepén ragadt egy sziklán, és nem tud kijönni, mert pont azon a részen van, ahol igen felgyorsul a víz. Felvett az egyik székről egy kék bársonyleplet, majd vendégükhöz fordult. – Foglaljon helyet, Miss de Bourgh, az egész nem tart tovább pár percnél. Anne, szinte azt sem tudva, mit cselekszik, elfoglalta a megüresedett széket. Figyelmét teljes egészében a stúdió hátsó fertályán látható alak kötötte le. A férfi, Mr. Desmond Finglow súlyos, kék bársonyfüggönybe bugyolálta magát, és egy háromágú húsvillát tartott a kezében, mely öltözék bárki máson nevetségesen hatott volna, ő azonban olyan fenséges látványt nyújtott, hogy Anne szinte megbabonázva bámulta, s le sem tudta venni a férfiról a szemét. Finglow a hetvenes éveiben járhatott, nemes vonású arcát galambősz haj koronázta, amely már valamelyest visszavonulni látszott, legalábbis a színben hasonló, vastagon burjánzó bajuszhoz és szakállhoz képest. Szikrázóan kék szemével pontosan úgy nézett ki, mint amilyennek az ember Jupitert elképzeli. Mosolyogva szólította meg a hölgyet. – Kérem, bocsássa meg, hogy nem állok fel köszöntésére, de jelen pillanatban, ha Tom segítsége nélkül ilyesmivel próbálkoznék, biztosan felbuknék az itt összehordott holmik valamelyikében, így csak bízni tudok abban, hogy a tett helyett elégségesnek találja, s elfogadja tőlem a szándékot is. Ahogy minden bizonnyal ön is rájött, jelen pillanatban Neptunuszt alakítom éppen, ki az istenek és istennők gyűlésén vesz részt

a majdan elkészülő képen, amelyet a Grimsby Nyomda rendelt Tomtól. Milyen kedves öntől, hogy elfáradt hozzánk a hírrel, hogy a mi kódorgó Alice-ünk szorult helyzetbe került! Időről időre elragadja a kalandvágy, s a mostanihoz hasonló kicsapongásait követően rendszerint nekünk is jut a kalandjaiból, midőn hősies erőfeszítések árán, furcsábbnál furcsább helyzetekből szabadítjuk ki. Ó, Tom, édes barátom, lenne olyan kedves és segítene kibújnom ebből a göncből, mielőtt Miss Anne társaságában tévelygő kis kedvencünk megmentésére sietne? – Természetesen, kedves barátom. Bújjon csak ki… így! A kék bársonyfüggönyből kibújva, alatta már csak egyszerű, fehér köntöst és tógát viselve, Finglow megjelenése mit sem veszített fenséges voltából. – Mire visszatérnek az Alice megmentésére irányuló hősies küldetésből, Miss Anne de Bourgh fogadásához lényegesen méltóbb öltözékben találnak majd, ígérem – mondta. – Utána pedig talán megtisztel minket a társaságával, s elfogyaszt velünk egy pohár kankalinbort. – Mármint Alice? – Nem, tökfej, Miss Anne! – Ó, nagyon kedvesek, de nem… azt hiszem, jobb lenne… – kezdett volna szabadkozni Miss Anne, ám mire befejezhette volna, Ambrose Mynges már útra készen, kabátját a vállára vetve jelent meg, és így szólt: – Menjünk! Mutassa, kérem, az utat a cicánkhoz! Pár perc séta után oda is értek a sziklához, amelyen Andromédaként trónolt a bajba jutott macska. Ambrose azonnal szólongatni kezdte. – Gyere, te bolond jószág, gyere csak ide! Hiszen számtalanszor láttalak már ennél akár ötször nagyobbat ugrani! – Mire a macska kinyújtózott, majd vállait behúzva lendületet vett, és egy könnyed szökkenéssel máris a parton termett. Ott aztán hízelkedőn azonnal Ambrose bokájának dörgölőzött, majd hátsó lábaira állva addig karmolászta a combját, amíg az a karjaiba nem vette. De a teljes elégedettség csak akkor ült ki pofájára, amikor kényelmesen elhelyezkedett gazdája vállán. – Milyen gyönyörű szőre van! – állapította meg Anne. – Csaknem olyan szép, mint Erzsébet királynő macskáinak, talán még annál is szebb.

– S ehhez mérten legalább olyan jó véleménnyel is van önmagáról, mint maga a királynő – bólintott beleegyezően Ambrose. – Mostanában az a feladat foglalkoztatja leginkább, hogy ficánkoló angolnát fogjon a patakból, ám annak ellenére, hogy nem adja fel, a patak gyors folyása miatt nem hiszem, hogy valaha sikerrel jár. Most pedig, Miss Anne, kérem, tiszteljen meg minket azzal, hogy visszajön velem a lakba, és elfogyaszt társaságunkban egy pohár kankalinbort, vagy ha esetleg teát kívánna, akkor azt, utána pedig, ha megengedi, hazakísérném, hiszen máris sötétedik. – Ó, nagyon kedves, de azt hiszem, jobb lenne… Szabadkozása ellenére Anne természetesen hagyta magát meggyőzni. Visszasétáltak a házhoz, amely a műterem kaotikus rendetlenségével ellentétben már-már kínosan pedáns tisztaságával és rendjével döbbentette meg a látogatót, aki kellemes társaságban, jó étvággyal fogyasztotta el a felkínált mandulás csókot teája mellé. A beszélgetés könnyed hangvételben folyt, általános témákról, úgymint időjárás, a tavasz beköszöntével visszatérő madarak, valamint a szomszédok és némely környékbeli események. Anne az istállóból műteremmé alakított helyiségben olyasmit látott, aminek létezéséről addig fogalma sem volt; az eszközök, festékek, félig kész, de már formát öltő képek, két férfi mély, tiszta barátsága, és a macskájuk iránt tanúsított elragadtatott szeretetük mind egy olyan világba kalauzolták a fiatal lányt, amelyről bár sokszor álmodott, azt remélni sem merte, hogy a vízeséshez hasonlóan valóban létezik is. Az esetet követően, amikor csak lehetősége nyílt rá – ez pedig szegény Mrs. Jenkinson egyre gyakoribb migrénes fejfájása révén mind többször előfordult, arról nem is beszélve, hogy Lady Catherine is gyakorta hajtatott ki a vidék békéjét élvezni akár egy teljes napra is –, azonnal a Szúette lak felé vette útját, hogy rövid, ám roppant tartalmas beszélgetésekkel tarkított ottlétét követően lélekben feltöltődve térjen haza. Látogatásai alkalmával bepillantást nyerhetett a festészet történetébe, hiszen a két barát igen jelentős könyvgyűjteményt hozott magával Londonból; sőt, mivel napilapokat járattak, Miss Anne a világ eseményeivel is tisztába került bizonyos mértékig. De legfőképpen a férfiak beszélgetéseit, néha nézeteltéréseit hallgatva megtapasztalhatta a beszélgetés örömét, amelytől megfosztotta a Rosings házban bevett gyakorlat, miszerint Lady Catherine kinyilatkoztatta véleményét, a többiek pedig el-

lentmondás nélkül elfogadták azt. Látogatásainak legbecsesebb tanulsága Anne számára mégis az volt, hogy ő maga is rendelkezik oly értékekkel, amelyek helyet biztosítanak neki a világban, hiszen a két Tom szinte minden alkalommal őszinte örömmel fogadta őt. – De hiszen ez Miss Anne! Fáradjon be, foglaljon helyet! – köszöntötték általában, ha pedig fáradtak vagy rosszkedvűek voltak, netán éppen munkájukba temetkeztek, a sértődést elkerülendő nyíltan közölték azt is. Az utóbbi időben egyre gyakrabban fordult elő, hogy olyankor is beinvitálták, s hagyták, hogy csendben szemlélje az alkotás folyamatát, ha van hozzá kedve. Voltak azonban olyan esetek, amikor Öreg Tom mélyen a munkájába feledkezve dolgozott egy művén, ilyenkor ifjú Tom udvariasan közölte a látogatóval az ajtóban, hogy egy későbbi időpontban nagyon szívesen látják, ám pillanatnyilag sajnos nem tudják fogadni. Londonban Desmond Finglow nagy népszerűségre tett szert nagyszerű portréival. Felkérésre ő készítette el többek között Lord D. és N. hercegnő arcképét is, sőt, a királyi család néhány tagjáról is készített portrét. Ám idővel meggyengült a látása, s sokszor panaszkodott, hogy túlságosan megerőltetőnek találja már az arcképek készítését, de jószerivel szívességből még eleget tett néhány kedves környékbeli felkérésének. Lady Catherine soha nem fordult hozzá ilyesmivel, őladységét hidegen hagyták az efféle dolgok. A Rosings ház felső emeletén található galériában volt egy festmény a fiatal Sir Lewis de Bourgh-ről, amelyet Arthur Davis készített a zavarba ejtően kisfiúsnak látszó lordról. – Egyáltalán nem kedvemre való a kép – nyilatkozott elutasítóan Lady Catherine –, hiszen a művész pont a legfontosabb tulajdonságát: férfiasságából fakadó erejét mulasztotta el megörökíteni. – Az őt ismerők azonban fenntartással kezelték őladysége véleményét, hiszen közismert volt, hogy a művészetek minden válfaját időpocsékolásnak tartotta. Anne egy alkalommal megkérdezte Öreg Tomot, látta-e már azt a képet az apjáról, mire azt a választ kapta, hogy nem csak látta, de jelen volt, amikor készült. – Amikor az a kép készült, az ön atyja és én nagyon jó barátságban voltunk, kedvesem. – De mikor Anne rákérdezett, hogy tetszett neki a festmény, meglepő módon Lady Catherinéhez hasonló véleményt hallott. – Davis nem hozta ki belőle, ami pedig benne volt. Igen gyönge kis munka, azt kell mondanom. Sokkal többet láttam az ön atyjában, mint amennyit a kép elárul róla.

Anne lelkesen az apjáról kezdett kérdezősködni. – Milyen ember volt az apám, Mr. Finglow? Olyan fiatal voltam még, amikor meghalt. – Esdve kérem, hívjon csak Tomnak ön is, mint mindenki más, kedvesem! Hogy milyen volt az ön apja? Nos, azt hiszem, ő volt a legszeretetreméltóbb ember, akivel valaha volt szerencsém találkozni. Öreg Tom felsóhajtott, mire Anne azon kezdett gondolkodni, vajon a sóhaj sajnálatának kifejezése volt-e, amiért apja Lady Catherine-t választotta feleségéül. De Öreg Tom csak annyit mondott: – Fájdalmas veszteség volt, hogy ilyen fiatalon eltávozott közülünk. Ha megállapodik, minden bizonnyal kiváló férfiú lett volna belőle, még talán államférfivá is válhatott volna. – Megállapodik? Hát oly vad természetű volt? – Nem jobban, mint bármely korabeli férfi. De most már jöjjön, kedvesem, Ifjú Tom készen áll arra, hogy hazakísérje. Ám hirtelen egy a semmiből előbukkanó viharfelhő takarta el Miss Anne frissen serkent boldogságának napját. Miss Anne és Ifjú Tom éppen az ötödik vagy a hatodik, Szúette lakban tett látogatás után tartott hazafelé, amikor a kis hídon átkelve belebotlott a főkertészbe, Sydney Smirke-be, aki éppen a sétány kavicságyát gereblyézte nagy műgonddal. Smirke a tőle telhető udvariassággal köszöntette Myngest, majd így szólt: – Innen már továbbkísérem én Miss Anne-t a paplakig, uram – bökte meg a kalapját. De amint Ambrose eltűnt a szemük elől, Anne-hez fordult, és sietve közölte vele: – Lady Catherine ma váratlanul korábban tért haza, Miss Anne; mar körülbelül egy fél órája itthon van. Rögvest ön felől kérdezősködött, én pedig azt mondtam neki, úgy tudom, Joss társaságában valahol a hátsó épületeknél sétál… Úgy véltem, minél kevesebbet mondok, önnek annál könnyebb lesz a megfelelő magyarázattal előállnia. Anne-t hirtelen izgatottság fogta el. – Ó… nos, nagyon köszönöm, Smirke. Soha nem kedvelte Smirke-et. Sötét, kancsal szeme volt, mindig borotválatlannak tűnt, nézése nyugtalanító volt, azonkívül roppant bosszantó tulajdonsága volt, hogy minden alkalommal hevesen és készségesen egyetértett azzal, amit gazdái mondtak neki.

– A méltóságos asszony minden bizonnyal igen rosszul fogadná a hírt, hogy kegyed ilyen közel merészkedett a tóhoz – tette hozzá Smirke. – De még mennyire rosszul fogadná! Úgy mosolygott, mint egy krokodil, amely a parti fövenyben megbújva várja, hogy a gazellák a vízhez jöjjenek. Anne a zsebében kotorászott. Csak egy fél guinea volt nála. Odanyújtotta Smirke-nek. – Ó, nagyon köszönöm, Miss Anne! Igazán nagyon köszönöm. Megmondom Jossnak, hogy ha kérdezik, ő is mondja azt, hogy kegyed vele volt a hátsó épületeknél. Rendben lesz így? – Nem – válaszolta Anne határozottan –, semmi szükség ilyesmire. Egyáltalán nincs semmi szükség rá! Majd megfordult, és a kastély felé indult, erősen remélve, hogy léptei olyan határozottnak és magabiztosnak tűnnek, amilyennek láttatni kívánta őket. Az esetet követően többször fizetett Smirke-nek a hallgatásáért. Még az első eset után történt, hogy Joss-sal, az új kertészfiúval történő találkozás reményében Miss Anne a hátsó ajtón kilépve feszülten járkált a konyhakert és az istállók között, majd amikor megpillantotta a fiút, egy pillanatnyi habozást követően megszólította. – A hátsó épületek felől jön éppen, Joss? – Nem, kisasszony. Joss, ez a magas, nyílt tekintetű, szőkésbarna hajú fiatalember teljesen elképedt a kérdés hallatán, hiszen Anne de Bourgh korábban soha nem szólította meg. – Kívánja, hogy hozzak onnan valamit önnek, kisasszony? Nagyon szívesen elmegyek érte, bármi legyen is az. Egy barackra kívánt rá netalán? – Nem, nem, köszönöm. Joss, mióta is dolgozik nálunk? – Lássuk csak… nőnapon lesz kilenc hónapja, kisasszony. – Lent lakik a faluban? – Igen, kisasszony. Mrs. Hurst, édesanyám egykori közeli barátja szállásolt el. – Hol van az édesanyja, Joss? Lady Catherine lányaként Anne gondolkodás nélkül tette fel a kérdést, az anyjától tanult, ellentmondást nem tűrő, azonnali választ követe-

lő hangnemben, miközben meg sem fordult a fejében, hogy a kérdésére adott válasz esetleg sebeket téphet fel. Joss azonban meglehetős egyszerűséggel, egyenesen válaszolt rá. – Meghalt, Miss Anne. Még Londonban. Már nem is tudom, hány évvel ezelőtt. Én viszont minden erőmmel azon voltam, hogy valahogy visszajöhessek Kentbe, ahol felnőttem. Nem tudtam másra gondolni, csak az itteni vérvörös cseresznyére, a csodálatos vadrózsákra és a Hunsford-patak partján nyíló kankalinokra. Meg aztán eszembe jutott az is, hogy anyám jóslata szerint a jószerencse Kentben vár rám. Legalábbis így mondta. Cigány vér csörgedezett ereiben, s bár tanult mestersége is volt, jobban szerette az utazgatással, vásározással zajló életet. Megtanított tenyérből olvasni, bár nekem nincs olyan jó szemem az emberek jövőjére, mint Mamának volt annak idején. Akarja, hogy jósoljak önnek, Miss Anne? – Jó ég! – kiáltott fel Anne, meghökkenve a felajánláson. – Nos, ha ragaszkodik hozzá… De be kell valljam, nem hiszek az ilyesféle hókuszpókuszban. – Magam sem, legfeljebb egy icipicit – felelte Joss széles vigyorral –, de azért lássuk, amit látnunk kell. Piszkos, barna mancsába fogta Anne apró, fehér kezét, és tanulmányozni kezdte a tenyerét. A látvány szemlátomást igen meglepte. – Szavamra, kisasszony, de hiszen ön éppen törni készül. – Törni? – Anne teljesen megzavarodott. – Ez mit jelent? Beteg vagyok, úgy érti? – Nem, kisasszony, a legkevésbé sem. Egy nagy akadályt készül éppen áttörni. – Hát ez meg mit akar jelenteni? De mielőtt válasz érkezhetett volna, a beszélgetést Mrs. Jenkinson hangja szakította félbe, aki a hátsó kijáraton kilépve hangosan Miss Anne-t szólítgatta. – Miss Anne, nem győzöm keresni! Lady Catherine már egy jó fél órája ön után kutattat. Sürgős ügyben kíván beszélni önnel.

Harmadik fejezet MISS MARIA LUCAS LEVELE MRS. JENNINGSNEK

London, Portman Square, Berkeley Street Drága Asszonyom! Az Ön önzetlen kedvességéből biztosított kényelmes hintón épségben megérkeztem nővérem lakhelyére, Kentbe. Köszönet illeti továbbá az Önök alkalmazásában álló gyors, de roppant kellemes utazást nyújtó kocsist, aki olyan sebesen hajtott a hunsfordi paplakig, hogy egyrészt még lehetőségem nyílt illendően elbúcsúzni sógoromtól, Mr. Collinstól (aki az elhunyt kuzinjától, Mr. Bennettől örökül kapott birtok jogi ügyeit intézendő sietve Hertfordshire felé vette az útját rögvest érkezésem után), másrészt ennyivel is több időt van lehetőségem együtt tölteni drága nővéremmel ezekben a napokban, amikor társaságra és segítségre egyaránt szüksége van. Örömmel értesíthetem, hogy a szülés a legnagyobb rendben és meglehetősen gyorsan zajlott le; hála az égnek, semmiféle komplikációról nem tudok beszámolni, s mivel az újszülöttek ikrek, így nővérem már négyszeres boldog anyának mondhatja magát. A kis jövevények egészségesek és élénkek, legalábbis magam erre a következtetésre jutottam tüdejük erejét hallva. Küllemre inkább a sógoromra hasonlítanak: pufókok, vörös a pofikájuk, és egyetlen pillanatra be nem áll a szájuk. Amikor még Hertfordshire-ben voltam, azt gondoltam, hunsfordi látogatásom kizárólag csendes, testvéri beszélgetésekkel, az újszülöttek ruhácskáinak hímzésével, esetleg szalvéták díszítésével fog telni. De a sors akaratából ez egyáltalán nem így történt. Nagy örömmel és hálás szívvel jelenthetem, drága, kedves Mrs. Jennings, hogy az Ön példátlan s talán érdemtelen, de mindenképpen felülmúlhatatlan nagylelkűségének köszönhetően a Broadwood pianínó immár kiszállításra került, egészen a paplak ajtajáig. Hogyan tudnám valaha is méltóképpen kifejezni hálámat az Ön kedvességéért, drága asszonyom? Egész nap játszom rajta, hiszen nővérem nagy kedvelője a zenének, ráadásul igencsak szüksége van olykor arra, hogy eltereljem a figyelmét számos gondjáról. A kedvence A prágai csata Kotzwarától, de szívesen hallgatja A tengerész búcsúját is

Dibdintől, aztán persze ott van Clementi vagy Niccolò Piccini nyitánya… Drága, drága asszonyom, nem tudjuk elég ékes szavakkal kifejezni hálánkat, ha legközelebb szerencsém lesz a Lucas-villában Önöknél vendégeskedni, vagy Kentből Hertforshire-be tartván, utam megszakítva Berkeley Street-i meghitt otthonukba betérni, szintúgy addig játszom Önnek a kívánt darabokat, amíg csak el nem unja. Charlotte nővérem azóta már fölkelt a gyermekágyból, ami nem meglepő, hiszen egész életében megvetette a semmittevést, előre tudható volt tehát, hogy a szükségesnél egyetlen pillanattal sem bírja tovább leküzdeni tenni vágyását. Mostanában, amikor nem az ikrek körüli teendőit végzi, leginkább kötögetéssel múlatja szabadidejét, s közben szívesen hallgatja játékomat. De nem csak neki muzsikálok. Rendszeres látogatóink vannak, általában a Rosings házban vendégeskedő számos úr és hölgy egyike-másika. Először is, ott van Mr. és Miss Delaval, egy testvérpár, akik a kastély közelében szenvedtek balesetet hintójukkal egy hirtelen támadt hóviharban. Miss Delaval bokája megrándult, s felépüléséig Lady Catherine nagylelkűen elszállásolta őket Rosingsban. Charlotte szerint egyáltalán nem meglepő Lady Catherine hajlandósága, hogy idegeneket fogadjon a házába, mert bár általában kizárólag családtagokat és magas társadalmi rangú személyeket fogad, a szóban forgó Delaval testvérpár oly elragadó modorú, kiváló és szórakoztató társaság, hogy Priscilla bokájának kielégítő gyógyulása ellenére Lady Catherine annyira ragaszkodik hozzájuk, hogy gondolni sem akar a vendégek elengedésére. Ráadásul Mr. D., úgy tűnik, avatott szakértője a kerteknek és parkoknak, hiszen amikor az idő engedi, hosszú sétákat tesz Lady Catherine oldalán a rosingsi birtokon, s tanácsokkal látja el a méltóságos asszonyt a sétapark és a többi parkos zöldterület átalakítását illetően. Lady Catherine pedig nagy figyelemmel hallgatja, s egynémely tanácsát meg is fogadja. Ahogy bizonyára Ön is tudja, a néhai Sir Lewis de Bourgh lebontatta a valóban lenyűgözően szép, ősi Hunsford kastélyt, mivel az a fentiekkel ellentétben kényelmi szempontból messze volt a tökéletestől; s a helyén építtette fel a ma látható, modern Rosings házat. A kastély még életében elkészült, de a kerttel kapcsolatos tervei, amelyek kivitelezéséhez egyébként nagy kedvvel és hévvel fogott hozzá, soha nem váltak valóra, korai halála miatt a parkok kialakítása nem fejeződhetett be úgy, ahogy

gazdájuk szerette volna, Lady Catherine pedig meglehetősen kevés érdeklődést mutatott néhai férje művének befejezése iránt. Viszont Mr. Delaval ötletei szemlátomást megnyerték a méltóságos asszony tetszését. Eközben a húga, Priscilla megkísérelt közeli barátságba kerülni Miss Anne de Bourgh-gel, de amennyire meg tudom állapítani, erőfeszítéseit nem koronázza siker. Miss D. egyébként mind a külcsínt, mind a belbecset illetően roppant elegáns ifjú hölgy, ennek ellenére sem nyájas beszéde, sem baráti közeledése nem hatotta meg Miss Anne szívét. Amennyiben változás állna be a dolgot illetően, arról azonnal értesülnénk, hiszen mindketten gyakori vendégek a paplakban. Miss Delaval még egy rövidke utat sem képes a saját lábán megtenni, a bátyja segítségével egy kerekes székben jár-kel, amely egyébként kényelmes körülményeket biztosít neki ahhoz is, hogy alkalomadtán elkísérje fivérét a Lady Catherine oldalán tett sétákra, s maga is kifejezésre juttathassa meglátásait a parkok átalakítását illetően. Egyébiránt roppant kellemes társaság; gyakran fordul elő, hogy reggelente átjönnek hozzánk a paplakba, ha Lady Catherine-t elszólítják a kötelezettségei, s az egész délelőttöt nálunk töltve örömmel hallgatják játékomat, miközben” jókat beszélgetnek. Nem emlékszem, tettem-e említést egy bizonyos FitzWilliam ezredesről annak idején, midőn az Önök vendégszeretetét élveztem. Ő Wrendale grófjának a fia, Lady C. unokatestvére, akivel már korábban is volt szerencsém találkozni hunsfordi látogatásaim során. Egyébiránt Miss Anne jövendőbelije. Nemrég érkezett hozzánk Derbyshire-ből Lady C. idősebb fivérének kíséreteként. A méltóságos asszony bátyja, Lord Luke Sherbrine, családi ügyben érkezett húgához, amely bizonyos módon kapcsolatban van harmadik testvérükkel, Anglesea hercegnőjével. Mi, itt a paplakban, nem ismerjük a dolog minden részletét, ám azt mi magunk is könnyedén meg tudjuk állapítani, hogy az ügy igen heves, olykor elkeseredett vitába torkolló érzelmi viharokat kavar a kastélyban. F. ezredes ellenben nem gyakori vendég nálunk… sőt, úgy vélem, hamarosan visszatér Derbyshire-be. Mindenesetre úgy látom, Miss Anne-nel sem töltenek túlságosan sok időt egymás társaságában. Charlotte szerint a frigyet a vagyon családon belüli megőrzése érdekében határozták el, s szó sincs a két érintett fél közös akaratáról; ám ez ebben a társadalmi rétegben egyáltalán nem szokatlan jelenség.

Miss Anne éppen egy arcképet festet magáról nászajándék gyanánt, amelyet egyelőre igyekszik titokban tartani mind az édesanyja, mind az ezredes előtt. Jómagam is csak egy véletlen eseménynek köszönhetően szereztem tudomást róla: mikor meglátogattam a festőművészt a Szúette lakban, éppen a kép megfelelő beállításán fáradozott a kisasszony segítségével. A művész egyébiránt a birtokon lévő egyik házikóban él egy barátjával, aki szintén fest. Már korábban is tiszteletemet tettem náluk néhányszor, s éppen egy madarakról szóló könyvet vittem vissza nekik, amelyet Charlotte kért kölcsön, amikor merő véletlenségből fényt derítettem a titokra. Roppant kedves emberek, egyikük sem fiatalember már, viszont mindketten tájékozott, jó modorú úriemberek, ráadásul mindketten pompás beszélgetőpartnerek is. Az arckép, amelyet az idősebb úriember, Mr. Desmond Finglow – hírneve talán már Önhöz is eljutott – készít, oly szépségesnek láttatja Miss Anne-t, ami valójában túlzás a kisasszony valós kinézetéhez képest, hiszen igen ritkán látni olyan odaadó, érdeklődő és lelkes arckifejezést az ifjú hölgyön, mint amilyen a képen látható lesz. Azt hiszem, már említettem korábban, hogy szegény kislány meglehetősen unalmas, az esetek döntő többségében szürke, érdektelen arckifejezéssel jár-kel, melyhez minden bizonnyal hozzájárul Lady C. lányához intézett feddéseinek érdes stílusa, s talán még inkább azok gyakorisága. Amikor őladysége a lányához szól, szinte minden alkalommal valami kivetnivalót talál viselkedésében, amelynek határozott utasítások kíséretében ad hangot: a kisasszonynak hol a testtartásán, hol az arckifejezésén kell változtatnia. Az igazat megvallva, jómagam csak egyetlenegyszer láttam igazi örömöt az arcán, ez pedig pont akkor történt, amikor a művészek istállóból átalakított műtermében találtam, s olyan testtartásban ülhetett, ahogy arra épp kedve szottyant. Szinte nem hittem a szememnek, hogy ez ugyanaz a hölgy, mint akit megismertem. Oly boldognak és oldottnak tűnt, miközben a két úriembert Ifjú és Öreg Tomnak szólította, sőt, még a művészek macskáját is az ölébe engedte. Igazán kíváncsi leszek, mi történik majd, ha a kép elkészül, s az érintettek szembesülnek ezzel – mondhatnánk, ha majd kibújik a szög a zsákból. Öreg Tom, azaz Mr. Finglow azt mondja, látásának rohamos gyengülése miatt ez lesz az utolsó portréja, s ez roppant elszomorító. Ifjú Tom, azaz Mr. Mynges szerint ez az arckép egészen más lesz, mint amilyeneket korábban készített (sőt, mint bevallotta, jóval lassabban is halad

vele); ezerszer nyíltabban, szabadabban jeleníti majd meg tárgyát, hiszen sokkal inkább Miss Anne belső kisugárzásának lesz hivatott örök emléket állítani, mintsem a külső jegyeinek. Kíváncsi vagyok, Lady Catherine mit szól majd hozzá! Ha a képre nézek, azonnal kedvet érzek hozzá, hogy jobban megismerjem, s lehetőség szerint barátságot kössek Miss Anne-nel. Ez azonban lehetetlenség. Különös teremtés. Talán bizony nagybátyjára hasonlít természetében, akinél különcebb embert még soha életemben nem láttam. Viszont, talán pont ezért, kettőjük között sem alakulhatott ki mélyebb kötődés… A lap aljára érve talán bölcsebb, ha nem untatom tovább soraimmal, drága Mrs. Jennings. Azonkívül nővérem bejárónője, Mrs. Denny jelezte az imént, hogy eljött a gyermekek etetésének ideje, nekem pedig fontos feladatom, hogy ilyenkor muzsikáljak nekik, hiszen tapasztalataink szerint csak így maradnak veszteg. Legmélyebb tisztelettel és szeretettel öleli: igaz barátja, Maria Lucas – A poros láb szókapcsolat – mondta Lord Luke, miközben nagy műgonddal egy ananászt vágott föl – igazából a pied poudré kifejezésből született, s nevét a Winchester közelében található St. Giles dombján hevenyészve felállított rögtönítélő bíróságnak köszönheti, amelyre a wintoni püspök ruházott hatalmat. Hasonló bíróságokat vásárok alkalmával máshol is állítottak, hogy a szerződésüket nem maradéktalanul teljesítő árusok és kereskedők fölött ítéletet mondjanak. Nővére alig palástolt rosszallással pillantott Lord Luke-ra. – Lucius – szólította meg házsártosan Lady Catherine –, volnál olyan kedves az ide nem illő sületlenségeket mellőzni, s helyette elmondani végre, pontosan mit írt neked levelében Caroline ffynch-Rampling, sógornőnk, Adelaide végrendeletével kapcsolatos szándékait illetően? Lord Luke üres tekintettel nézett nővérére. Üveges tekintetű kék szeme gyakran vált vizenyőssé; zsebkendőjével most is annak felitatásával foglalatoskodott. Majd így szólt: – Elképesztően érdekesnek találom, hogy a pige szó norvégul szűz lányt jelent, miközben a kelta nyelvben a bog és az og tőből képezhető mindenféle fiatal ember általános, összefoglaló neve. Így tehát az ogan

fiatal férfit, az oige pedig fiatal leányt jelent. Az ezekből levezetett, s immár elavult etimológiai magyarázatokat pedig pontosan ezért kifejezetten nevetségesnek, s természetesen hiteltelennek tartom. – Luke! Lennél olyan kedves végre válaszolni a kérdésemre? – Nos, a kérdés szavunk 1593-ban került használatba, amikor is a kínvallatás során kicsikart feleletet jelentette – válaszolta a bátyja –, ami persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy nem használták már korábban is, ám ennek bizonyítása legalábbis bajosnak mondható. Ennek az évszámnak a hitelességében azonban meglehetősen bizonyosak lehetünk. – Lucius. Roppant hálás lennék, ha egyszerűen csak ideadnád a levelet, amelyet Caroline-tól kaptál. – Szívesen tenném, kedvesem, de sajnos feledékenységemből kifolyólag Derbyshire-ben hagytam. Vagy netán… valahol elveszítettem a hosszú utazás során idefelé jövet. A derbyken tartandó fogadást, mint bizonyára te is tudod, a tizenkettedik earl vezette be még 1780-ban, de csak azután, hogy saját birtokán már egy évvel korábban életbe léptette. Bizonyára az Epsomi Nyári Fesztivál miatt dönthetett úgy, hogy a Derby Nap a fesztivál második szerdájára essen. Mit gondolsz, nem volna jó ötlet összehívnunk egy nagyobb társaságot, és elmennünk oda? Nem gondolod, hogy remek kikapcsolódást nyújtana felutazni a lóversenyre? Anyagi helyzetem úgyis kétségbeejtő jelenleg, így egy szerencsés kimenetelű fogadásnak igen tudnék örülni. Kétlem, hogy Epsom ötven mérföldnél messzebb volna Hunsfordtól, az pedig nem több, mint félnapi utazás… Lady Catherine nagy nehézségek árán türtőztette magát. – Lucius! Meg vagyok győződve, hogy te magad is tisztában vagy ennek az ügynek a fontosságával, különben nem fárasztottad volna magad az ideutazással a távoli Derbyshire-ből. Ugye tudod, milyen hatalmas vagyont örökölt sógornőnk, Adelaide, annak idején, az apósa halálakor? – Hm… – mormolta Lord Luke –, itt valami egészen biztosan nincs rendjén. – És mivel mindkét gyermeke eltűnt az Arethusa hajószerencsétlensége során az ír partoknál, nincsenek egyenes ági leszármazottai. Egyszerűen kötelességünk meggyőződni afelől, hogy ez a jelentős vagyon nem vész el a szeszélyes Adelaide valamely makacs hóbortja miatt. Meg

kell értened, mekkora fizetséggel járna számunkra, ha nem kezelnénk ezt a kérdést fontosságán alul. – Fizetség… – ismételte meg a szót tétován Lord Luke. – Tudtad, hogy a szó jelentése kezdetben egészen másféle volt, mint ahogy most használjuk? Egy ellenséges hadifogoly életének megkímélését jelentette, amelyet aláírásával szentesített annak idején a spanyol és a holland hadviselő fél, s írásba adták, hogy egy fogoly szabadon engedésének díja a katona egyéves fizetségének negyede legyen. Az ilyen esetek mondatják azt velem, hogy a háborúskodás tulajdonképpen egy primitív, esztelen játék, semmi több. – Lucius! – Drága Catherine-em, hiszen te magad is jól tudod, hogy sógornőnk, Adelaide mennyire nem hallgat senki másra. Az egyetlen válasza a tanácsokra, amelyeket neki szántál (sőt, az igazat megvallva az enyémekre ugyanígy), az volt, hogy pont az ellenkezőjét cselekedte annak, mint amit sugallni próbáltunk. – Így van. S ez lehet az, amivel mégis irányítani tudjuk – mondta bosszús hangon Lady Catherine, hasztalan próbálva kifejezésre juttatni háláját, amiért bátyja végre hajlandó volt érthetően s a témához kapcsolódón megnyilatkozni. Lord Luke nyújtózkodott egyet, s közben mélyet sóhajtott. Apró termetű, cingár férfi volt, ritkás, ősz haját gondosan keresztbe fésülte kopaszodó feje búbján, kiugró állkapcsa volt, s vékony szemöldöke úgy meredezett mélyen ülő, kifejezéstelen szeme fölött, mintha ékezet volna egy láthatatlan betűn. – Catherine – szólította meg nővérét –, végre is mi volna a célod ezzel az egésszel? Én nem nemzettem utódot – hála a gondviselésnek, mely megóvott a házasságtól s minden hasonló gondtól –, s így lányod, Anne kifejezetten előnyös helyzetben van a jövőjét illetően. Nem azt mondtad nemrég, hogy Annácskának ötvenezer fontnyi cukor áll rendelkezésére, amellyel megédesítheti szegény FitzWilliam mindennapi teáját? S ha így áll a helyzet, valóban megéri vállalni egy hosszú utazás fáradalmait arra a meglehetősen ronda szigetre, Great Morranre vagy, ahogy hívják? Hiszen már a Brinmouthig tartó út is jóval több kocsikázással jár, mint ami elviselhető, azt pedig, mivel egy szigetről beszélünk, nem is követheti

más, mint a csatornán való átkelés. Engem személy szerint egy ilyen útnak már a gondolatától is kiráz a hideg. – Ha valóban ilyen érzéseket kelt benned Adelaide nővérünk meglátogatása – horkant fel hirtelen támadt dühében elvörösödve a méltóságos asszony –, akkor könyörgöm, mondd meg, miért vállaltad a Kentig tartó, hasonlóan hosszú utat, ráadásul egy héttel korábban, mint jelezted. – Na de drága Catherine-em, azért egy rosingsi látogatás más megítélés alá esik nálam, ezt te is tudod! Hiszen ez a kastély, nem is beszélve a benne dolgozó remek szakácsokról, a csodálatos birtokkal, a gyönyörű magtárral együtt, s persze Rosings egyedülálló fűtésrendszere – tette hozzá Lord Luke a kandallóban lobogó tűzhöz tartva ráncos kezét – minden látogatás alkalmával lenyűgöz; s ez a kényeztetés bizony igencsak jólesik az év azon szakában, amikor Derbyshire dombjait még vastag hótakaró borítja. No, nem mintha nem okozna kínzó hiányérzetet ma is a lerombolt, csodálatos, ősi Hunsford kastély, s egyetlen percre sem feledhetem fájó, igen, fájó hiányát ódon falainak, amelyek helyén ez a modern építészet minden kispolgáriságát tükröző ház felépülhetett – körbehordozta lekicsinylő tekintetét a hatalmas szalon fényűzően díszített falain –, de ha az ősi műremek sorsa az, hogy barbár módon elpusztítsák, hitem szerint vigaszt kell találnunk az új épület modern berendezésében, s a rendelkezésre álló melegvíz-készlet bőséges voltában… De vajon honnan származhat a magtár szó? Igen, minden bizonnyal elég egyértelmű a helyzet a kérdést illetően, főleg ha hozzávesszük, hogy mire használják valójában az épületet. A magról pedig mindjárt eszembe is jutott, hogy valamiféle gyümölcsmagból készült mérget használt Brinvilliers márkiné, hogy utódai öröklését biztosítsa… Azt mondják, ő ölte meg, persze hasonló módon – James királyunkat, Buckingham hercegét is. De hogy miféle magot használt, arról sajnos elképzelésem sincs. Azt hiszem, nekiszegezem a kérdést annak a remek kertésznek, akit alkalmazol, Smirke a neve, ha jól emlékszem. Legalábbis remélem, még mindig az alkalmazásodban áll, hiszen olyan spárgát sehol máshol nem ehet az ember, mint amilyet ő termeszt a konyhakertedben. – De hogy Scilly bármelyik szigetére elinduljak, drága Catherine-em, ebben a zord, cseppet sem kellemes tavaszban, nos, azt nem várhatod tőlem. Nem, nem, drága húgom, sajnos ki kell mentened Adelaide előtt. Egyébként is, kétség sem fér hozzá, hogy te vagy a megfelelő, sőt, az

egyedül alkalmas ember ennek a küldetésnek a sikeres teljesítésére – már amennyiben valóban úgy gondolod, hogy érdemes időt és energiát áldoznod erre a meglehetősen fáradságosnak ígérkező utazásra. – Az utazás gondolata nekem sincs ínyemre, elhiheted – fintorgott Lady Catherine, s közben szokása szerint a homlokát ráncolta, amelytől úgy tűnt, mintha a fején lévő turbán egészen a homlokába csúszott volna. – Kedden Dale-Rothburnék jönnek vacsorára, azt már késő volna lemondanom; jövő héten pedig Sir Marmaduke és Lady Towers érkezik vendégségbe. – Ó, a jó öreg Marmie, vele mindig öröm találkoznom! – Amennyiben valóban komolyan gondoltad, hogy hosszabban maradsz Rosingsban, Lucius – vetette oda Lady Catherine muszáj lesz beszélned az embereddel, Sarcottal vagy, hogy hívják, hogy lesz szíves sokkal civilizáltabban viselkedni a cselédemmel, Pronkummel. – Ugye, nem tévedek nagyot, Catherine – mondta Lord Luke megcsendesedve –, ha azt gondolom, hogy magaddal viszed a cselédedet is Great Morranre? – Pronkum szinte teljességgel hasznavehetetlen, amint vízre száll. Mal de merje1 oly súlyosnak mondható, hogy már az utazás előtt egy héttel rosszul van, arról nem is beszélve, hogy a megérkezés után még legalább egy hétig alkalmatlan a legegyszerűbb feladatok elvégzésére is; így az, hogy őt vigyem magammal, meg sem fordul a fejemben – mondta Lady Catherine ingerlékenyen. – Ha valóban rászánom magam az utazásra, valószínűleg Hoskinst viszem. Nemrég vettem fel, hogy Pronkum segítségére legyen; de ettől a változattól sem vagyok boldog. Egyáltalán nem mondhatnám, hogy bármiféle döntésre jutottam volna akár az utazást, akár a kíséretemet illetően… Lord Luke már éppen arra készült, hogy további érveket sorakoztasson fel, amelyekkel húgát az utazásra bátorítja, amikor Delavalék léptek a szobába. Kerekes székben ülő húgát Ralph segítette. – Milyen ostoba is vagyok! – szólalt meg egyből Miss Delaval a szokásos, elbűvölő mosollyal a szája szegletében. – Felelőtlenül egészen a tóig akartam volna sétálni, hiszen annyi szépet hallottam már róla, de a bokám másként gondolta, így félútig sem jutottam. Nem is tudom, hogy 1

mal de mer: tengeribetegség (fr.)

gondolhattam, hogy sikerül! Az eredménye pedig nem más, mint hogy ismét visszakényszerültem a kerekes székbe. De úgy látom, éppen egy családi megbeszélést szakítottunk félbe, kérem, bocsássanak meg, már távozunk is. Amennyiben szükségük lenne ránk, a könyvtárban leszünk. – Ne, kérem, drága Miss Delaval, ne siessenek úgy, maradjanak! – kiáltott fel Lord Luke. – Legyenek inkább segítségemre húgom meggyőzésében, hogy tervezett utazása Great Morranre valóban remek gondolat, hiszen ebben az évszakban a környék természeti csodái, nyíló virágai, Morran Manor csodálatos parkjai egészen biztosan sok öröm forrását jelentik majd. Lord Luke és a Delaval testvérpár minden bizonnyal már korábban ismeretséget kötött egymással, hiszen Lord Luke omladozó wensleydalei rezidenciája, a Mardale Place igen közel feküdt Mr. Bingley újonnan felépített kastélyához, ahol a testvérpár nem is olyan régen huzamosabb időt töltött el, tanácsokkal segítve a ház urát a kertek és parkok kialakítását illetően. – Amennyiben valóban nem egy fontos családi tárgyalás közepébe csöppentünk… Méltóságos asszonyom, a húgommal éppen a veteményes felől jövünk, ahonnan csodálatos kilátás nyílik, s mindketten azonos véleménnyel vagyunk egy bizonyos kérdést illetően… Lady Catherine, aki igencsak megörült, hogy Anglesea hercegnő birtokáról az övére terelődött a szó, figyelmét kegyesen az új témára irányította. – Rosingsban mindenhonnan páratlan kilátás nyílik – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. – De mi volna az a kérdés, amelyben húgával egyetértettek? – Csakugyan, méltóságos asszonyom, az ön birtokán bármerre jár az ember, csak úgy meresztgeti a szemét csodálatában, mégis, engedje meg, hogy megjegyezzem, igen szerencsétlen módon a veteményes irányából, sőt, az igazat megvallva a kastély déli részének első és második emeleti ablakaiból is, a lenyűgöző kilátásnak útjába tolakszik egy romos, öreg ház, amely szinte bántja az ember szépre vágyó, s azt kutató szemét. Méltóztasson elképzelni, milyen látvány tárulna a szeme elé, ha az a ronda vityilló ott nem állna, avagy a helyén egy elegáns, kedves kis templom emelkedne…

– Csakugyan – szólt elgondolkodva Lady Catherine van abban valami, amit mond. Észre sem vette a mellette ülő lánya arcára kiülő rémült fájdalmat e beszéd hallatán. – Valami egyszerűbbre gondoltam: dór oszlopokkal díszített épületre, esetleg a Parthenon méltó mására. – Lakik egyébiránt valaki a házban? – érdeklődött Miss Delaval. – És ha igen, gondot okozna máshova költöztetni, amennyiben méltóságos asszonyom úgy dönt, hogy megfogadja tanácsunkat? – A házat bérbe adtuk. Ha tehát úgy döntök, hogy lebontjuk, a bérlőknek nem marad más lehetősége, mint új lakhely után nézni. Ez az ő gondjuk! Semmilyen szinten nem érzem magamra nézve kötelezőnek… – De mama! – szólt közbe minden bátorságát összeszedve vékonyka hangján Miss Anne. – Mr. Mynges és Mr. Finglow lakik ott. Mindketten papa jó barátai voltak. – Kedvesem, kérlek, ne szólj bele olyan kérdésekbe, amelyekhez semmi közöd – utasította helyre lányát élesen Lady Catherine. – Tudod jól, mennyire helytelenítem az ilyen viselkedést! Anne elhallgatott. Miss Delaval egy kedvesnek, együtt érzőnek szánt mosolyt küldött felé felhúzva a szemöldökét, mintha csak azt próbálná jelezni, hogy pontosan érti, mit érez az ifjú hölgy, de hát nincs mit tenni. Szeplős az orra – gondolta Anne de Bourgh. – Különben szép bőre volna, de így olyan, mint a narancs héja; semmiképpen sem olyan finom, mint az enyém, vagy még inkább Maria Lucasé, akinek, noha mindig kissé sápadtnak tűnik, nagyon szép, kedves arca van. Nem bízom Miss Delavalban. Alice-re, a macskára emlékeztet.

Negyedik fejezet Anne de Bourgh szokásává vált, hogy jóval hat előtt felkelt, hiszen ez volt az egyetlen napszak, amikor bizonyos lehetett afelől, hogy egy darabig még nem akad senki, aki feddéssel és szidással zavarhatná nyugalmát. Korai sétái alkalmával először mindig a cseresznyéskertbe sietett, hiszen egyszerűen káprázatos látványt nyújtott, ahogy a hunsfordi dombok

mögül felbukkanó nap első sugarai játszottak a fehéren virágzó fák ágai között. – „S boldogan, boldogan élek majd eztán, virágzó, nyíló bokrok s fák alján” – mormolta maga elé Anne a fehér virágokat bámulva. – Ó, vajon lesz-e valaha saját cseresznyéskertem? Mennyire szeretném! – De hiszen egy nap ez mind kegyedé lészen, nem igaz, kisasszonykám? – szólalt meg hirtelen a háta mögül Joss, a kertészfiú, aki éppen egy fehérrépával megrakott talicskát maga előtt tolva érkezett meg a veteményes felől, mögötte pedig hű társa, a fekete-fehér keverék kutya, Plútó ügetett. – De igen – sóhajtott fel Anne –, de addigra már nagybátyám, FitzWilliam ezredes felesége leszek. És tegnap hallottam, amint Delavalékkal arról beszélgetnek, hogy ezeket a cseresznyefákat ki kell majd vágatni, mert túl nagyok és túl öregek, ráadásul a termés összeszedegetése túl sok vesződséggel jár, de legfőképpen azért, mert eltakarják a könyvtárszobából a kilátást a tóra. Sajnos nem hiszem, hogy a döntést bármilyen módon befolyásolni tudnám. – Ez bizony meglehetősen igazságtalan magával szemben, kis hölgyem – mondta Joss hiszen látni való, mennyire kedveli a cseresznyést. De kisasszonykám, tudja, az élet bizony igen ritkán figyel az igazságosságra. – Egy kedves dalt kezdett fütyülni, mely a cseresznyefák virágairól szólt, majd, mintha témát akarna váltani, hozzátette: – Anyám olyan finom szárított cseresznyét készített mindig. Azt mondta, titkos recept alapján készül, amelyet az akkori tiszteletes, Mr. Godwin felesége adott neki. – Collinsék elődei, nemde? – mondta Anne. – Nem nagyon emlékszem rájuk, még kisbaba voltam, amikor meghaltak, így soha nem kóstolhattam meg a szárított cseresznyéjükét. Meg is kérdezem Mrs. Collinst, megvan-e még neki a recept. Nem kizárt, mert úgy rémlik, amikor beköltöztek, egy nagy halom könyvet találtak a paplakban, amely Godwinék tulajdonát képezte korábban. Talán köztük van az asszony receptkönyve is. – Azt hiszem, jobb, ha megyek a dolgomra – mondta Joss –, mert a szakács már várja a zöldségeket, s ha késni találok, bizony megkapom a magamét. – Majd Anne szomorkás arcát látva, hozzátette: – Jöjjön, kisasszony, nézze meg velem Plútó szokásos reggeli pancsolását. Tudom,

hogy abban kedvét leli, s úgy látom, most igencsak szüksége van valamire, ami felvidítja a kedélyét. A cseresznyés és a veteményes között elterülő füves területen egy kerítéssel leválasztott, apró kis parkocska állt, közepén egy szökőkúttal. Valójában egy kőkádból két méter magasra kiemelkedő cső volt, amelyre lefelé haladva egyre nagyobb és nagyobb vízfogó tálcákat szereltek. A bőven ömlő víz méltóságteljesen, fátyolként hullott alá róluk. A legalsó tálca, amely még a talapzatot képező kádnál is nagyobb volt, Plútó kedvence lett, aki szokásához híven ezen a reggelen is habozás nélkül vetette bele magát, kéjes élvezettel megmártózott a hűvös vízben, majd a földre ugorva olyan lendülettel rázta meg magát, hogy méterekkel távolabb is permet borította volna az óvatlanul közeledőt. Anne kacagott, ahogy mindig tette, ha tanúja volt ennek a mulatságos jelenetnek, s közben igyekezett minél távolabb húzódni a záporozó vízcseppektől. – Újra, Joss! Csináltassa vele újra! Joss hangosan füttyentett, Plútónak pedig több sem kellett, lelkesen megismételte a mutatványt. – Elég lesz már, kispajtás. Gyere most már ki onnan, mert mindketten bajba kerülünk! – mondta Joss a kutyájának. Ralph Delaval, aki egy Hunsfordba tett korai kiruccanás miatt kelt hajnalban, éppen visszatért a faluból. A lányt meglátva nem tudta véka alá rejteni csodálkozását, hogy micsoda ragyogó változáson megy keresztül Anne de Bourgh arca, ha nevet. – Jó reggelt! – köszöntötte a hölgyet. – Úgy sejtem, hozzám hasonlóan önt is a fenséges, friss cseresznye ígérete csalta ide ezen a korai órán. Valahogy meg kell próbálnunk rábeszélni Lady Catherine-t, hogy kegyelmezzen meg a fáknak, amíg le nem teremnek. – Szavaira Anne arcáról eltűnt a boldog nevetés okozta sugárzó jókedv, s visszatért a megszokott, kifejezéstelen tekintet. – Teljesen felesleges minden erőfeszítés, amelyet Anne de Bourgh megszólítására teszel – mondta bátyjának korábban Priscilla. – A nagybátyjának szánják, sőt, már jegyben is jár a szegény ezredessel. – Hiszen egy petákja sincs a jóembernek – mondta most lemondóan. – Ha tíz évvel fiatalabb volnék, talán éppúgy az ezredesnek ajándékoznám a szívemet, ahogy Maria Lucas teszi, meggyőződésem szerint. De így, hacsak valami hirtelen szerencse nem mosolyog rá, mondjuk a

scillyi nagynéni képében, már nem tennék ilyesmit. Nem, jómagam már túl vagyok azon a koron, amikor ehhez hasonló badarságokra vetemedik az ember. Azt hiszem. Hacsak… Ha esetleg Anne meghalna, miután hozzáment a jó ezredeshez, s így tehetős özvegyembert hagyna maga után… – Na de, drágám, hagyd már! – mondta nevetve a bátyja. – Elég legyen már az ilyen szörnyű gondolatokból! Tán hasznosabb volna, ha mindketten az előttünk álló problémára figyelmeznénk. – Tudom, tudom. Pedig mennyivel jobb lenne Londonban lennünk! Nagy kár, édes bátyám, hogy a Garthove Chase ügyön így rajtavesztettél. – Csak egy szerencsétlen véletlen volt – válaszolta Ralph a vállát megvonva –, hiszen honnan tudhattam volna, hogy Carrick is ott lesz? Adnom kellett neki egy esélyt, hogy visszavágjon. – Nahát, elsősorban a becsületbeli ügyekben kötelezőnek mondott elvek miatt örülök, hogy nem születtem férfinak. És micsoda szerencse, hogy sem Lord Lucas, sem FitzWilliam ezredes nem kártyázik. – Szerencse, bizony, hiszen egyikük sem engedhetné meg magának, hogy nagyobb összeget veszítsen. Azért néhány whistparti biztosan nem lesz ellenükre, amíg Lady Catherine döntésére várunk. – Nagyon biztosnak látszol abban, hogy igazad lesz vele kapcsolatban. – Mit tagadjam, az vagyok – érkezett a válasz a szokásos lezseren magabiztos stílusban. Hajnali találkozásukkor egy szempillantás alatt felmérte, hogy a hölgy kedélyváltozása bizony az ő jelenlétének köszönhető. Ugyanakkor bizonyossá vált abban is, hogy minden kísérlet az ifjú hölgy kegyeire, történjen bár a legudvariasabb, legjobban megválasztott stílusban, eleve kudarcra ítéltetett; így kalapját megemelve meghajolt, és az üvegház felé vette az útját, ahol a főkertésszel, Smirke-kel remélt találkozni. Anne a másik irányba, a tó felé indult. *** Eközben a paplakban Maria éppen a szokásos zenei aláfestést biztosította a jó étvággyal reggeliző ikerpárnak.

– Milyen csendessé válik a ház, amikor mindketten alszanak – mondta az étkezés végeztével, mikor mindkét gyermek édesded álomba szenderült fűzfavesszőből font bölcsőjében. – Úgy hiányzik Sam és Lucy – válaszolta Charlotte. – Azt hiszem, holnap értük küldetek. Igazad van, túl csendes a ház gyermekzsivaj nélkül. Milyen szomorú hely is lehetett ez Godwinék idejében! – Nekik nem voltak gyermekeik? – Nem, szegény asszony belehalt a szülésbe, s a gyermek sem élte túl, bár úgy emlékszem, ő nem akkor, hanem kicsit később, a tífuszjárvány idején halt meg. Mr. Godwin pedig megtört, szomorú emberré vált, s igen földerült, amikor munkát ajánlottak neki Canterburyben. Lady Catherine sem támasztott kifogást a távozása ellen, Mr. Godwin ugyanis másfajta ember volt, mint Mr. Collins, aki minden egyes kérdésben kikéri úrnője tanácsát, sőt, kivétel nélkül azok szerint is cselekszik. – És a felesége, Mrs. Godwin? Milyen asszony volt? – Sokkal fiatalabb volt az uránál. Ifjú és csinos asszonyka volt, legalábbis így hallottam Mrs. Hursttől és a falubeliektől. Sokat járta a vidéket, nagy ismerője volt a madaraknak és a természetnek. Mindig tudta, hol terem a legfinomabb cseresznye. Hitem szerint Lady Catherine nem volt különösebben jó véleménnyel róla, azt mondta, halála méltó büntetése volt azért, amiért egész nap a mezőket és erdőket rótta. Az viszont szinte egészen biztos, hogy Sir Lewis pont ellenkezőleg gondolta, bizonyára nagyon kedvelte a hölgyet, hiszen maga is avatott szakértője volt a gyümölcsfáknak, ami nem meglepő, hiszen az egész környék erről híres. Godwinék könyvei között találtam is egy cseresznyefákról szóló munkát, amelyet bizonyára az úr adott Mrs. Godwinnek. – Talán együtt járták a vidéket közös érdeklődésük okán. – Nos, ha így lett volna, nem hiszem, hogy Lady Catherine kitörő örömmel fogadta volna. – Vajon kedves, jó érzésű ember volt a sir? Furcsa belegondolni, hogy ha így volt, vajon mi késztette rá, hogy feleségül vegye Lady Catherine-t. – Lehet, hogy más volt fiatalon – mondta Charlotte bizonytalanul. – De persze az is lehet, hogy a családjuk döntött a házasságukról, ugyanúgy, ahogy… – észbe kapott, s elhallgatott.

– Azt viszont biztosan tudjuk, hogy gazdag volt. És jóképű is – folytatta Maria, mintha meg sem hallotta volna nővére közbevetését. – Miből gazdagodott meg? – Úgy tudom, szövőüzemei voltak, ruhákat gyártottak. – Szóval úgy döntött a méltóságos asszony, hogy előbb megszerzi magának a férfit, majd lebontatja vele az ősi Hunsford kastélyt, hogy aztán a mostani, modern kúriát építtesse fel a helyén. – Miközben őlordsága a káplán feleségével cseresznyefák között andalogva keresett megnyugvást. – Nem szabadna ilyen dolgokat mondanod, még magunk között sem! Megszólalt a kapucsengő, s néhány perccel később Mrs. Denny lépett a szobába, kezében egy Mrs. Collins-nak szóló üzenettel. – Lady Catherine-től jött – mondta Charlotte, miközben átfutotta a pár soros levelet. – Azt firtatja, vajon tudom-e nélkülözni a társaságodat az este folyamán. Dale-Rothburnék és Sir Marmaduke Towers érkezik vendégségbe a feleségével Rosingsba. – Velük kellene vacsoráznom? – kiáltott fel Maria egy leheletnyivel jobban elborzadva, mint meglepődve. – Dehogy, drágám, hogy jut ilyen egyáltalán az eszedbe! Nem, szívecském, rád a vacsora után lenne szükségük, hogy játssz és énekelj nekik, miközben teáznak. – De hiszen ez szörnyű! – szólt Maria elsápadva. – Charlotte, mondd, hogy nem muszáj mennem! – Sajnos, attól tartok, ez alól nem lehet kibújni. Lady Catherine minden bizonnyal igen zokon venné, ha elhárítanád a meghívást. Abba pedig bele sem merek gondolni, Mr. Collins milyen haragra gerjedne, ha így tennél. – De hiszen ott lesz FitzWilliam ezredes is… és Delavalék is! Úgy érezném magam, mint egy udvari bolond. Vagy vándorzenész, aki pénzért szórakoztatja őket. – Nos, azt leszámítva, hogy nem kapsz érte pénzt – jegyezte meg Charlotte szárazon. – Ez annyira megalázó! – De hiszen számtalanszor játszottál már papa vendégeinek a Lucas házban. Nem értem, mi bajod van. – Igen, de az egészen más, hiszen azt papa kedvéért tettem.

– Nagyon sajnálom, kedvesem, de hidd el, büszkeséged és tartásod páncélja áthatolhatatlanná tesz minden támadás ellen; ha pedig eljön az a perc, amelytől most rettegsz, tudom, hogy bátran állód majd, bármi történjék. – Most csak megpróbálsz a lelkemre beszélni, tudom jól. Nos, rendben van hát, megírhatod Lady Catherine-nek, hogy meghívását hálás köszönettel elfogadom, s hogy nagy boldogsággal tölt el, hogy Rosingsban lehetek. Pedig mi sem áll távolabb a valóságtól! Az ott töltött idő minden perce kínszenvedés lesz számomra. Hogy is játszhatnám el nekik azokat a dalokat, amelyeket neki játszottam tavaly nyáron? Ó, édes Charlotte, hát valamit csak kell, hogy jelentsen, ha két emberben ilyen sok közös van, akár ízlés, akár vélemény, akár érzelmek kerülnek szóba! – Még mindig szereted őt – állapította meg Charlotte szomorú hangon. – Ó, Charlotte, hát persze hogy szeretem. Nagyon szeretem! – Nos, ezzel neked kell megküzdened! – rótta meg húgát Charlotte. – Ez minden, amit tehetsz, te is jól tudod! Nekünk, nőknek, még szerencsésnek is kell vallanunk magunkat, amiért ennyi mindent csinálhatunk, hogy elterelhetjük a figyelmünket a bennünk lakozó fájdalomról. Foglald el magad te is! Akarsz a konyhában segíteni Bessie-nek a kenyérsütésben? Szavamra, jobb kenyeret sütsz, mint ő. Vagy ha ahhoz több kedvet érzel, kigazolhatnád a rózsáimat, Smarden úgyis azt mondja, hogy már a körömvirágok is kidugták a fejüket. Vagy sétálj be a faluba, és intézz el nekem néhány dolgot. Benézhetnél Mrs. Hursthöz, azt üzenem neki, hogy ha alkalmas, holnap hazahoznám Samet és Lucyt, úgyhogy mossa és vasalja ki a ruháikat. – Rendben van – mondta Maria –, aztán elviszem Samet és Lucyt sétálni egyet a környéken, megnézzük, nyílnak-e már a vadrózsák. – Nagyon jó, Sam és Lucy boldog lesz, hogy újra láthat téged. Hacsak – mérte végig gyanakvó pillantással húgát Charlotte – nem az a szándékod, hogy a faluban találkozz FitzWilliam ezredessel. – Nem, hidd el, eszemben sincs, Charlotte. – Nagyon jó. Mire felveszed a bundádat és a kalapodat, összeírom a listát, hogy miket kellene még elintézned. ***

Hunsford valójában egy apró rét köré felhúzott, néhány téglából emelt házból, egy magtárból, és egy Hopsack Inn nevű, szintén kőből épült, zsindelyezett tetejű fogadóból állt, amely a környék egyetlen elfogadható szállást biztosító betérője volt. Annak idején nem örvendett jó hírnévnek, hiszen szárnyra kapott a szóbeszéd, hogy a fogadó csempészek tanyája, de az idő múlásával a pletyka sem dacolhatott sokáig. A zöldellő rét közepén egy quintaint, más néven lovagitorna-bábut állítottak fel, amelyet az erre tévedő vendégek a rajta lévő díszítések és bádoglemezek ellenére gyakran egyszerű zászlórúdnak néztek. Nem kétséges, a bábu már régen az enyészeté lett volna, ha Sir Lewis de Bourgh, aki igen kedvelte, sőt büszke volt a falu közepén felállított póznára, bele nem ír a végakaratába egy passzust, amelynek értelmében pénzt hagyományoz a quintain évenkénti újrafestésére és rendszeres karbantartására. Maria Lucas valóban komolyan gondolta, amikor azt állította: nem abban a reményben indul el a faluba, hogy ott esetleg találkozzon FitzWilliam ezredessel, így tehát a falu közepén található kis rét közelébe érve érthetően kelletlenül fogadta a magas, távolról is eltéveszthetetlen külsejű alakot, ahogy a posta mellett áll Miss Delaval kerekes széke mellett. Nem telt bele egy perc sem, s a postáról kilépő Mr. Delaval csatlakozott hozzájuk. Egy könnyed, baráti beszélgetés Delavalékkal, különösen az ezredes társaságában, nagyjából a legutolsó dolog volt, amihez Maria kedvet érzett, hiszen a testvérpár egyáltalán nem nyerte el tetszését, s azt kívánta, gyógyuljon meg a hölgy bokája mielőbb, hogy végre elhagyják Rosingst. A hölgy sérülése s annak meglepően lassú javulása azonban úgy tűnt, tökéletes indokkal szolgál számukra, hogy látogatásuk idejét tetszés szerint elnyújtsák. Mielőtt még észrevehették volna, Maria befordult Mrs. Hurst utcájába, amely valójában nem volt több egy, a malom irányába vezető csapásnál. Pár perc, és ott is volt, s bekopogott a ház ajtaján. Mrs. Hurst megözvegyült nővére, Mrs. Hobden nyitott ajtót, aki férje halála óta lakott újra együtt a húgával, s jelenleg ő volt a paplakból érkezett gyermekek legfőbb pesztrája. – Ó, ön az, kisasszony? Kerüljön csak beljebb! Sam úrfi és Lucy kisasszony nagyon fog örülni. Kint vannak a hátsó kertben… Az ifjú Joss

eszkábált nekik egy mérleghintát, s most együtt játszanak, amíg nem kell visszamennie a kastélyba. Jöjjön csak, kedvesem, ne kerülgessen semmit, bátran menjen csak keresztül a házon! Persze, csak ha nem zavarja a gőz, mert éppen a gyerekek ruháit rakom rendbe. A házban egy szoba volt, a hátsó kert felé eső részén pedig egy nagy konyha volt berendezve. Az egyik falhoz egy létrát támasztottak, azon lehetett feljutni a felső szintre. Longbournben annak idején számos látogatást tett hasonló házakban, így Maria számára nem volt ismeretlen a szoba áporodott levegője s a fülledtség, amelyet a döngölt, nedves padló, a vizes lepedők és törülközők, a héjában főtt krumpli és a legkisebb esőtől is átázó, jellegzetes szaggal korhadó falak árasztottak, lévén a szoba ablakait szinte soha nem nyitották ki. Átvágott a konyhán, amely nem állt sokkal többől, mint egy rézlavórból, amelyben a ruhákat mosták. Jelen pillanatban ez foglalta el a másik konyhai alkalmatosságot, egy téglákkal körberakott tűzhelyet, amely alatt hulladékkal és gallyakkal táplált tűz lobogott. Mrs. Hobden egy rúddal kavart egyet a lavórban lévő ruhákon, ahogy elhaladt mellettük, majd kikiabált a kertbe. – Lucy kisasszony, Sam úrfi! Nagynénétek jött látogatóba hozzátok. A kertből hallatszó vidám gyermekzsivaj örömujjongássá fokozódott. Maria kilépett a kertbe, s megindult a szűk, sövénnyel szegélyezett ösvényen, amelyet egyik oldalról dupla sorba ültetett káposztával teli veteményes, a másikon pedig halmokba szórt takarmány kísért. Elhaladt egy rozoga tyúkketrec mellett, amelyben koszos csirkék szaladgáltak, s végül megpillantotta a gyerekeket, akik a kert közepén felállított libikókán játszottak. A mérleghinta egyszerű kis építmény volt: egy zömök fatörzsre erősített pallóból állt, ezen játszott nagy vidáman Charlotte két idősebb, szurtos gyermeke. Egy magas, barna arcú ifjú volt velük; Maria emlékezett rá, hogy Rosingsban többször látta már, ahogy ott dolgozott. Úgy emlékezett, Mrs. Hurst unokaöccse vagy hasonló, abban azonban biztos volt, hogy itt lakik a házban. A fiú megvakarta az üstökét, és barátságos mosollyal köszöntötte Mariát. – Elvinném a gyerekeket egy sétára – mondta a lány –, habár úgy látom, remekül eljátszadoznak az ön által készített libikókán, s talán inkább itt maradnának önnel.

– Dehogy, hölgyem, magam is éppen indulni készültem: vár a munka. Egy darabon el is kísérem önöket, ha nem bánja, aztán majd a mezőn átvágva megyek vissza Rosingsba. Elindultak az utcán lefelé, a gyerekek pedig addig nyúztáknyaggatták Josst, amíg kegyelemért nem könyörgött. – Hát hogy fogok kertet ásni, ha kitépitek tövestül a karomat? Miközben sétáltak, a Rosingsban hamarosan bekövetkező furcsa s roppant elszomorító dolgokról beszélgettek. – Ha engem kérdeznek, igazi bűn kivágatni azt a cseresznyést – mondta Joss. – Hisz már eddig is milyen bő termést hozott, a java pedig még ezután következne. – Bizony, vétkes pazarlásnak tűnik nekem is – értett egyet Maria. – Az pedig, hogy azt a két kedves urat, akik a birtok régi házában laknak, egyszerűen kirakják az otthonukból… nos, az egyszerűen kegyetlenség! (Már meg ne bántódjon, hogy ilyen szavakat használok, kisasszony, s el ne kottyantsa Lady Catherine-nek!) – Melyik két kedves úrról beszél, Joss? – kérdezte megdöbbenve Maria. – Hirtelen nem tudom, kikre gondol. – Ó, hát kegyed még nem is hallotta? Hát Öreg Tomra és Ifjú Tomra, azaz Mynges és Finglow úrra, a két festőre. Már vagy harminc éve ők bérlik a lakot, aztán egyszerre csak kaptak egy felszólítást, hogy azonnal költözzenek ki belőle. – Uram irgalmazz! – kiáltott fel Maria. – De hiszen ez rettenetes! És mi végre kell ily sietve elhagyniuk a házat? – Azért, hogy Lady Catherine valami divatos kis építményt emelhessen a Szúette lak helyén. Talán egy görög templomot vagy ilyesmit. Úgy hallottam, szegény Mr. Finglow-t, azaz ahogy mi hívjuk, Öreg Tomot a hír annyira megviselte, hogy ott helyben megütötte a guta. Halódik szegény azóta. Tudja, kisasszonykám, úgy vélem, ha sürgős mondanivalója volna számára, ne sokat várjon vele! – Fogalmam sem volt az egészről – mondta Maria. –Borzasztó eset ez, annyit mondhatok! Talán ha Lady Catherine hírét veszi, milyen beteg lett a döntés hallatán az a kedves, öreg művész, megváltoztatja szándékát. – Talán… – mondta tűnődve Joss, majd hozzátette –, sőt, talán holnaptól a káposzta is fán terem majd.

Elindult a sövényben lévő egyik átjáró felé, majd visszatekintve még intett a gyerekeknek, mielőtt a mezőn keresztül Rosings irányába indult volna. – Gyertek, gyerekek – fordult Maria is az apróságokhoz –, keressünk vadrózsát! Megfogta a gyerekek kezét, és nehéz szívvel indult meg az erdő alja felé. Nem sokkal a malom előtt az ösvény egy mogyoróbokros mellett vezetett el, amelyet a falubeliek csak nárciszos néven emlegettek az ott serkenő, szemgyönyörködtető nárciszok miatt. Egy apró csermely futott keresztül rajta, amely halkan csörgedezve tört utat magának a malom felé, s ahol az ösvénnyel találkozott, egy kis kőhíd ívelt át felette. A gyerekek örömmel álltak meg játszani egypár percre, remek móka volt a híd egyik felén beledobni a csermelybe egy gallyat, majd átrohanni a másik oldalára, ahol újra előbukkant az apró hajó. Maria a híd korlátján ülve figyelte a gyerekeket, s megpróbálta elterelni a figyelmét a fejében kergetőző, fájdalmas gondolatokról. Hirtelen lépteket hallott maga mögül, felpattant, s a fák között egy férfi közeledő alakját pillantotta meg. FitzWilliam! – ez volt az első bolond gondolat, amely eszébe jutott, de rögtön meg is rótta magát érte, hiszen nem sokkal korábban a saját szemével látta az ezredest a faluban pont az ellenkező irányba tartani. Egyébként pedig, a jövevényt jobban megnézve, Maria megállapította, hogy alacsonyabb és vékonyabb is nála, teljesen más alkat, az ezredesre nyomokban sem emlékeztető férfi volt. Ahogy közelebb ért, fel is ismerte: Ambrose Mynges volt az, kivel egyszer már volt szerencséje találkozni, amikor egy könyvet juttatott vissza a két festőművész házába, amelyet korábban Charlotte kért kölcsön. Szomorúnak és nyúzottnak tűnt, amin nem volt mit csodálkozni azok után, amiket Joss mesélt. Maria a tőle telhető legtöbb kedvességgel és együttérzéssel a hangjában köszöntötte. – Mr. Mynges! Szép jó napot kívánok, uram! – Egyből látta, hogy a férfi szinte meg sem ismeri zavart állapotában, így azonnal hozzátette: – Mrs. Collins húga vagyok a paplakból, éppen nővérem gyermekeivel jöttünk ki sétálni egyet.

– Ó, hát persze. Miss Lucas, jól mondom? Kérem, ne haragudjon, de igen sietős az utam… bár, talán ön is tud segíteni. – Természetesen, amit csak tőlem telik. Miben lehetnék szolgálatára? – A barátom, Desmond nagyon beteg. Mr. Willis, a sebdoktor vele van éppen. Véleménye szerint a barátom állapota válságos. Szíverősítő, borogatás, véreztetés, beöntés, vérvétel… semmi sem javít a helyzeten, akármit próbáltunk, mind hasztalannak bizonyult. Mr. Willis most azt mondja, csak állandó, szakavatott nővéri felügyelettel van esélye a túlélésre, s információim szerint van egy bizonyos Mrs. Hobden a faluban, aki a doktor véleménye szerint is közel s távol az egyetlen alkalmas személy. – Ó, de hiszen én… mi jól ismerjük Mrs. Hobdent, jól mondom, gyerekek? – vágta rá Maria. – ó vigyázott eddig a gyerekekre. Akkor most, mielőtt hazavinném őket a paplakba, visszamegyünk a hölgyhöz, és megkérjük, hogy késedelem nélkül menjen önökhöz. Biztos vagyok benne, hogy örömmel segít majd. Kérem, Mr. Mynges, hagyja rám ezt a feladatot, s térjen vissza a barátjához. Elviszem üzenetét Mrs. Hobdennek, aki, biztos vagyok benne, egy órán belül önöknél lesz. – Valóban megtenné? – kérdezte addig földre szegezett, zavarodott tekintetét felkapva, s a lányra emelve Mr. Mynges. Ekkor látta csak meg Maria, milyen mély fájdalom tükröződik Ifjú Tom szemében. – Minden további nélkül, uram. Ígérem, bevégzem a feladatot, sőt, amennyiben Mrs. Hobden nem érne rá valamilyen okból, magam indulok hozzá hasonlóan hozzáértő helyettest keresni. Menjen csak vissza a barátjához! – ismételte meg Maria, majd hozzátette. – Tudom, hallottam a híreket, amelyek ledöntötték lábáról a barátját, magam is megbotránkoztam az eljáráson, s kérem, engedje meg, hogy legőszintébb sajnálatomat fejezzem ki. De nem is tartanám fel tovább. Minden jót kívánok önnek. Gyertek, gyerekek, siessünk vissza Mrs. Hobdenhez! – De hiszen még nem szedtünk vadrózsát! – akadékoskodott Sam. – Most valami még annál is jobbat fogunk tenni: visszamegyünk Mrs. Hobdenhez, összeszedjük a játékaitokat, és hazamegyünk a mamához. Nos, ez hogy tetszik? – Ó, csudajó! Hazamegyünk a mamához! – kezdett azonnal mindkét gyermek boldog ugrándozásba.

Maria megpróbált a gyerekek feje fölött egy bátorító mosolyt küldeni a férfi felé, ám az addigra már hátat fordított, és sietős léptekkel visszaindult a csapáson, amelyen jött. Szegény, szerencsétlen ember! – gondolta Maria, miközben a gyerekekkel elindult az ösvényen Mrs. Hobden háza felé. – Lám, az ő gondjai mennyivel súlyosabbak az enyémeknél! *** Rosings felé tartva FitzWilliam ezredes és a Delaval testvérpár a napi sétáját ráérősen andalogva teljesítő Lord Luke Sherbrine-be botlott a kövezett sétányon. – Nocsak, kedves Fitz, hát itt van! Végre megtaláltam! Szívesen váltanék önnel néhány szót, ha nem bánja. Úgy érzem, visszatérőben van öregségem kínzó baja, s ezért úgy gondoltam, talán célszerű még azelőtt beszélnünk, mielőtt a fránya kórság az ágyamba parancsol (szavamra, micsoda szörnyű kellemetlenség volna!), hiszen nem tudom, milyen terveket forgat a fejében a Derbyshire-be történő visszatérésének időpontját illetően. Nos? – Nem mondhatnám, hogy határozott elképzelésem volna a kérdésről, uram – válaszolta az ezredes. – Viszont továbbra is állok rendelkezésére, mivel ittlétem célja sem más, mint ez. – Milyen szerencsés ember ön, Lord Luke! – vetette közbe Miss Delaval huncut mosollyal. – Szavamra, az vagyok! – válaszolta Lord Luke fénytelen tekintetével a hölgyet méregetve, majd ismét az ezredesre nézve. – Ha nincs ellenükre, uraim, visszatolnám húgomat a kastélyba – mondta Delaval, majd a húgához fordulva így folytatta: – Fel kell frissülnöd, s kicsit pihenned sem ártana, hogy este a szokott fényedben ragyoghasd be a társaságot, kedvesem. – Teljesen igazad van, magam is alig várom már az estét, hiszen, ha jól tudom, a kedves és tehetséges Miss Lucas játékát és hangját élvezhetjük majd. – Miss Delaval lopva az ezredesre pillantott, aki elfordította elvörösödött arcát. Majd töprengve így folytatta: – Nagy kár, hogy nem hoztam magammal az útra a hárfámat. Szívesen kísértem volna Miss Lucast.

– Már megint elfelejtkezel róla, drágám – mutatott rá Delaval hogy semmiképpen nem tudnád kísérni Miss Lucast a hárfádon. A bokád… – Ó, hát persze, a bokám. Micsoda borzasztó kényelmetlenség ez szegény fejemnek! Kérlek, vigyél vissza a házba, Ralph. Delaval a ház felé irányította húga kerekes székét. – Kíváncsi lennék, mit gondolsz róluk valójában, hmm, Fitz? – Bájos testvérpár, nem gondolja, uram? – Bájos csőcselék! Sokért nem adnám, ha hallhatnám, miről beszélgetnek most éppen maguk között. Te nem, Fitz? Jobban teszed, ha nem lankad a figyelmed, kedves gyermekem, mert elég egy rosszkor kiejtett szó, és a kisasszony már cibál is az oltár elé. Ismerem a fajtáját! De még mennyire ismerem! – Ó, uram, úgy vélem, ezúttal tévedni méltóztatik. Hiszen tudja, hogy egy fityingem sincs. Biztos vagyok benne, hogy ő nagyobb vadra vetette a szemét. De mit is akart kérdezni éppen, uram? – Amint a húgom elindul Morranre… – Ennyire biztos benne, hogy rászánja magát az útra, uram? – Hohó, de még mennyire hogy az vagyok, fiacskám! Ha nem is mutatja, biztos vagyok benne, hogy kitöri a nyavalya már a gondolatra is, hogy Adelaide esetleg egy családon kívülire hagyja a vagyonát. Tudom, hogy nem lesz nyugta, amíg mindent meg nem tesz, hogy rávegye: a pénz valaki olyanhoz kerüljön, akit maga is jóváhagy – ez pedig véleménye szerint kizárólag Anne lehetne, s ezért hajlandó is lesz síkra szállni. – FitzWilliam felsóhajtott. – Miért sóhajtozol, édes fiam? Hiszen ha így lesz, a pénz valójában a te zsebedbe vándorol, ezáltal pedig olyan emberré leszel, aki a legfelsőbb körökben is számít. Nem hangzik roszszul, mi? De engem az egész ügyből nem ez érdekel. Az én célom az, hogy Catherine legalább három hétig távol legyen Rosingstól. – De miért, uram? – Azt elég, ha én tudom, fiacskám! De bizalmamba fogadlak annyira, hogy elmondjam, bizony rettenetes haragra gerjedtem, amikor Catherine, a család többi tagját meg sem kérdezve, egyszerűen lebontatta a Hunsford kastélyt, és ezt a modern, jellegtelen építményt húzatta fel a helyére. Talán omladozó volt a régi kastély, huzatos is volt már, de oly méltóságot sugárzott, hogy az minden tekintetben messze felülmúlta ezt a modern kúriát; történelme, hagyományai s legfőképp antik szelleme

volt. Ám ennek a mostaninak… hahh! Hát mije van ennek, a tulajdon tenyerem több történetet mesélhetne, mint ez a ház! – De hát miért nem tiltakozott, amikor megtörtént a dolog? Hiszen jó barátja volt Sir Lewisnak. Miért nem beszélt vele? Vagy az apámmal. – Ó, volt is a te apádnak ideje ilyesmikkel foglalkozni! Az ő figyelme már akkor csak a politikára irányult, hogy érhetett volna fel hozzá egy ilyen apró-cseprő ügy? Azonkívül jómagam éppen Indiában tartózkodtam, nekem is megvolt tehát a magam gondja, hiszen a megélhetésemért küzdöttem. Mire pedig visszatértem Angliába, már minden eldőlt. A régi kastélyból egy kődarab nem sok, annyi sem maradt meg. Sőt, hogy mást ne mondjak, bizony számos ingóságom volt a Hunsford kastélyban; személyes holmik… Az ördög vigye el, Fitz, hiszen arról a házról beszélünk, amelyben felnőttem! Ahol életem felét töltöttem! És most hol vannak azok a dolgok, amiket itt hagytam? Hova lettek? – Nos – mondta FitzWilliam –, hova lettek? – Gondolod, hogy nem kérdeztem meg Catherine-t? Ó, mondja ilyenkor tétován, egy csomó szemetet kidobáltunk. Más dolgokat pedig felköltöztettek a padlásra. Bizony, barátocskám, úgy tűnik, Rosingsnak van padlása is! Na, akkor én oda fel is néznék, ha lehetséges. Már hogy lenne lehetséges? Nem volna helyénvaló a padláson kutakodnom. Mert hát mit szólnának a szolgák, ha látnák, ahogy odafent pakolászom?! Időre van szükségem, Fitz, hogy alaposan megvizsgáljak mindent a padláson, ha kell, dobozról dobozra, csomagról csomagra. Catherine soha nem engedné, hogy így tegyek, de persze egyből más a helyzet, ha ő éppen Great Morran szigetén alkudozik Adelaide-del… érted, ugye? Nos? – Igen, uram, azt hiszem, már értem, mi a terve.

Ötödik fejezet MARIA LUCAS LEVELE MRS. JENNINGSHEZ

Drága Asszonyom! Gyönyörű tavasz köszöntött ránk Kentben. Itt értettem csak meg igazán, miért nevezik a tartományt Anglia kertjének. A fákat frissen serkent fehér virágok és üdén zöldellő levelek borítják, az erdők fáihoz hasonló-

an a bokrok és rétek egyaránt csodálatos színekben pompáznak. Hertfordshire nem vetekedhet szépségével, ez nem vitás, s ha néha honvágyam is van Longbourn iránt, nagyon boldog vagyok, hogy itt lehetek Charlotte-tal, aki mindig a kedvencem volt testvéreim közül. Mr. Collins változatlanul távol van, a Longbourn udvarházzal kapcsolatos jogi procedúra ugyanis több időt vesz igénybe, mint azt korábban gondolta. Lady Catherine természetesen igen bosszús emiatt, és ezt rendszeresen szegény Charlotte tudomására hozza, pedig valójában nem is szenvedik meg a hiányát, hiszen még mindig Rosingsban tartózkodik Mr. Delaval, aki a káplánnal, Mr. Lawsonnal közösen tökéletesen ellátja a parókia feladatait; ráadásul időközben ez a Mr. Delaval nagy kedvencévé vált őladységének, így nem is értem, miért panaszkodik Mr. Collins hiányára. (Meg kell jegyeznem, jómagam nem táplálok baráti érzelmeket Mr. Delaval irányában.) Akárhogy is, Lady Catherine három-négy nap múlva felkerekedik, hogy meglátogassa sógornőjét, Anglesea hercegnőjét (a herceg nem tartózkodik otthon; ahogy rendesen, most is egy regimentet vezet csatába Spanyolhonban.) Mr. Gregory Stillbrass, Lady C. ügyvédje a napokban megérkezett Rosingsba Canterburyből, hogy a méltóságos asszony távollétében ő intézze a birtok ügyeit. (Meggyőződésem, hogy Lord Luke-nak, aki szintén Rosings vendégszeretetét élvezi mostanság, igen rosszulesett, hogy húga nem rá bízta a feladatot, de tudvalevő, hogy nincs különösebben jó véleménnyel fivére képességeiről.) Furcsa egy család, az bizonyos. Volt alkalmam megfigyelni őket, amikor néhány nappal ezelőtt megkértek, hogy jelenjek meg egy estélyen, s játsszak nekik. (Azt a rozsdabarna selyemruhát viseltem, amelyet öntől kaptam ajándékba, kedves Mrs. Jennings.) A zeneszobában ültem, amely a tágas, kék-arany szalonból nyílik, és mivel a hatalmas, kétszárnyú ajtókat kitárták, szinte minden szót hallottam, ami odabent elhangzott. FitzWilliam ezredes néha volt olyan kedves, hogy odajött hozzám, és lapozott a kottában, de rajta kívül mindenki más nagyjából annyi figyelmet fordított rám, mintha csak egy darab fa volnék. Lady Catherine elképesztően látványos megjelenést kölcsönző öltözékben jelent meg, sáfrányszínű selyemruhájához vagy két láb magas fejdíszt viselt, amelyet strucctollak ékesítettek. De nem ez volt a legszembetűnőbb, hanem a szemkápráztató gyémánt ékszerek, amelyeket magára aggatott: egy háromsoros nyakék, fülbevaló, számtalan bross, a

turbánon pedig egy szintén gyémántokkal díszített korona csillogott. Se szeri, se száma nem volt a bókoknak, amelyeket Lady C. kapott az öltözékét magasztalva, de szerencsém volt meghallani, amint Miss Delaval bizalmasan odasúgja Lady Towers-nek, hogy nagy kár az ilyen szép gyémántokat hagyni így bepiszkolódni. Lady C. szintén meghallotta a megjegyzést, s az este folyamán többször láttam, amint haragosan vizsgálgatja magát a kék-arany díszítések között lévő nagy tükrökben. Nem sokkal később a méltóságos asszony megkérdezte Sir Marmaduke Towerst, tud-e ajánlani egy megbízható gyémánttisztítót, mire habozás nélkül azt a választ kapta, hogy a Sackville utca 4l-es szám alatt található Gray a legmegfelelőbb választás, ám úgy tűnt, Mr. Delaval másként gondolta, s véleményét meg is osztotta a méltóságos asszonnyal. Ő ugyanis a Rundell & Bridge mellett tett hitet, akik állítása szerint nem csak megbízhatóbbak, de kérésre leküldik egy emberüket, aki a helyszínen elvégzi a gyémántok tisztítását, így nem kell sem a kövek Londonba Utaztatásával járó anyagi áldozatot meghozni, sem annak kockázatát vállalni. Lady C. érdeklődve hallgatta, de hogy végül milyen döntést hozott a kérdésben, arról sajnos nincs tudomásom. Miss Anne de Bourgh viszont letörtnek és szomorúnak látszott, amiért természetesen az este folyamán többször kapott dorgálást anyjától, aki is arra utasította, hogy mind arckifejezését, mind modorát legyen kedves rendezni. „De hogyan ne legyek szomorú – mondta Anne –, amikor szegény Mr. Finglow szinte halálán van, és ezért egyedüliként ön a felelős?” „Hogy merészelsz ilyen hangon beszélni az édesanyáddal? – kérdezett vissza felfortyanva Lady C. – Nem akarok többet erről hallani, megértetted?!” „Ha édesapám még élne…” – kezdett bele Miss Anne, de Lady C. egy rettenetes pillantással beléfojtotta a szót. „Vigyázz a szádra, kisasszony!” – mondta, azzal elviharzott. A jelenet oka az volt, hogy a két festőművész urat (akiket korábbi levelemben is említettem), akik a tó melletti régi házban laknak, felszólították, hogy azonnali hatállyal hagyják el a bérleményt, mert az hamarosan lebontatik, hogy egy modern, díszes épület kerülhessen a helyére, amely funkcióját tekintve arra szolgál majd, hogy a Rosings házból nyíló kilátást még pompásabbá, elegánsabbá tegye. Mivel a két úr már nagyon régóta lakik a házban, ez a hír annyira megviselte őket, hogy az idősebb, Mr. Desmond Finglow, aki egyébként sem örvendett már tökéletes

egészségnek, szélütést kapott, amelynek következtében megvakult és megbénult. Oly szomorú látni szegényt! Charlotte-tal többször jártunk náluk látogatóban, vittünk neki gyümölcsöt és zöldséget, de az orvos, Mr. Willis az mondja, szinte semmi remény nincs rá, hogy a szerencsétlen ember felépüljön. Az pedig szinte eltörpül a tragédia mellett, hogy az arckép, amelyet Miss Anne-ről festett, bármilyen közel is járt már a művész ahhoz, hogy befejezze, immár soha nem készülhet el, hiszen ha látna, sem lenne ereje dolgozni rajta. Mindeközben barátja s bérlőtársa, Mr. Ambrose kétségbeesetten próbál olyan bérleményt találni, amely megfelelne nekik, ez azonban egyáltalán nem bizonyul könnyű feladatnak, ráadásul gondolhatja, asszonyom, mennyire máshol járnak a gondolatai barátja betegsége miatt. Úgy vélem, még Lord Luke-ot is megkérdezte, hogy véglegesnek látja-e Lady C. döntését, s van-e rá esély, hogy az utolsó pillanatban a méltóságos asszony meggondolja magát, de Lord L. furcsa, megbízhatatlan ember. Barátságosnak mutatkozik ugyan, de gondolni sem kíván arra, hogy egy harmadik személy érdekében bármilyen lépést is tegyen. Azt mondja (s talán ez valóban így is van), hogy semmiféle befolyása nincs a nővére döntéseire – de hát kinek van, hacsak az önfejéből kipattant ötleteket nem vesszük tanácsnak?! Lady C. válasza annyi volt a kérésre, hogy reményét fejezte ki, hogy mire visszatér Great Morranről, a házat üresen találja, s a bontási munkálatok késedelem nélkül megkezdődhetnek. Eközben, hogy egy kellemesebb témáról is szót ejtsek, unokaöcsém és – húgom, a kis Sam és Lucy hazatért nevelőanyjától, Mrs. Hobdentől, aki egyébként jelenleg szegény Mr. Finglow mellett teljesít állandó szolgálatot. A két gyermek sok boldogság forrása, és bizonyára ön is örömmel értesül róla, hogy mindketten lelkesen tanulnak játszani azon a zongorán, amelyet az ön nagy-lelkűségének köszönhetünk, én pedig mindig szívesen játszom nekik, amikor csak kívánják. Az ikrek is cseperednek, s Charlotte időközben szinte már teljesen visszatért a rendes kerékvágásba. Ezen oknál fogva megfordult a fejemben, hogy hazatérjek Hertfordshire-be, de Charlotte kérlel, hogy legalább addig maradjak, amíg Mr. Collinst távol tartja a kötelesség, én pedig boldogan teszek eleget a kérésének. Megpróbáltam baráti kapcsolatot kialakítani szegény Miss Anne-nel, aki véleményem szerint igen szomorú életet él, s jövője sem kecsegteti

szívderítő változásokkal, de elég visszafogottan fogadta közeledésemet. Úgy tűnik, a legjobb barátja egy kertészfiú, Joss, akit egy cigány asszony nevelt fel Londonban, de amikor az meghalt, a fiú visszatért Hunsfordba, ahol született. Bizony, mozgalmas élete volt a fiúnak: egyszer Mr. Félix Ravenstone-nak, a Királyi Társaság elnökének alkalmazásában állt, máskor pedig, ahogy elmesélte, zsebmetszőként kereste meg a mindennapi betevőt. Sőt, a kutyája, Plútó is segítségére volt ebben. Remélem, csak viccelt. Kedves, mulatságos fiú, igazán szellemesnek mondható. És végtére is, itt, a kenti tartomány eldugott felében nincs túl sok metszésre kínálkozó zseb. Őszinte híve: Maria Lucas – Az első hóhért, akinek fennmaradt a neve, úgy hívták, hogy Bull. Hát nem érdekes? – mondta Lord Luke. – Az ember egyből azt kérdezi magától, vajon van-e ennek bármiféle köze ahhoz, hogy az angolok John Bulit választották nemzeti jelképüknek. Persze, a leghíresebb hóhér nem ő volt, hanem Jack Ketch, aki Lord Russellt, Monmouth hercegét kivégezte. – Kérlek, Lucius, hagyjuk már ezeket a fület s értelmet bántó témákat! – csattant fel Lady Catherine. – Hitemre, van elég nyomasztó gond a vállamon a te állandó… – Egy hóhér bére – folytatta Lord Luke, ügyet sem vetve Lady Catherine ágálására – tizenhárom és fél penny volt, ezenkívül pedig kapott még három félpennyst, amely a kötél árát volt hivatott fedezni. Úgy vélem, manapság többet keresnek ennél. Persze, akadt más bevételi forrás is, hiszen a nemesemberek nem sajnáltak akár hét-tíz fontot sem, ha a fejük lecsapását vásárolhatták meg vele akasztás helyett. Ez számomra teljességgel elfogadhatatlan. Ugyan miért fizetnék ekkora összeget egy ilyen végzetes szolgáltatásért? – Merem állítani, ha a helyzet úgy hozná, boldogan fizetné ki akár ezt az összeget is, Luke bácsi – vetette közbe Anne de Bourgh, aki a téma hallatán felélénkült állandó búskomorságából. – Az akasztás oly kegyetlen procedúrának tűnik. – Anne, maradj inkább csendben, ha csak ostobaságokat tudsz összehordani.

A kínos társalgást végül Mr. Delaval érkezése szakította félbe. – Kívánja, asszonyom, hogy elküldessek a Rundell & Bridge gyémántszakértőjéért, aki az ön távollétében leutazik ide, s mire méltóságos asszonyom visszatér, maradéktalanul elvégzi a rábízott feladatot? Micsoda öröm volna, ha hazaérve gyémánt és gazdája ismét tökéletességükkel kápráztathatnák el a vendégeket! Remélem, nem kell csalódnom, s a szerencsés út és hazatérés örömére a teljes szomszédságot megvendégeli majd, méltóságos asszonyom. – Hadd csatlakozzak magam is! – szúrta közbe Miss Delaval. – Sőt, megígérhetem, hogy édes bátyám remek meglepetésekkel várja majd kegyedet hazatértekor. De miket is fecsegek itt össze! Hiszen nem akarnám elrontani a meglepetést, amely önre vár majd. – Azt kell mondjam – mondta Lady Catherine –, még nem jutottam döntésre a nyakéket illetően. Sir Marmaduke a Sackville utcai Grayt ajánlotta. Állítása szerint elsőrangú munkát végeztek annak a kardnak a markolatán, amelyet I. Károly királyunk adományozott az ő egyik ősének. Ezért hát magam is inkább Gray felé hajlok. Pronkum fel is vihetné az ékszert magával Londonba. – Hogy Pronkum?! – kiáltott fel Sir Luke. – Rábíznád a gyémántokat arra a girhes asszonyságra? – Majd húsz éve szolgál hűségesen. Teljes bizalmamat élvezi, legyen szó bármiről. – Jómagam egy madárijesztőben előbb megbíznék, arról nem is beszélve, hogy társaságnak is jobb volna nála. – Mr. Ambrose Mynges van itt, asszonyom – jelentette be a Frinton nevű inas a szalonba lépve –, és tisztelettel lehetőséget kér, hogy szót váltson önnel. – Egyáltalán nem alkalmas az időpont – közölte kurtán Lady Catherine. – Mondja meg neki, hogy jelen pillanatban nagyon elfoglalt vagyok, sok dologban kell gyorsan döntést hoznom. De Lucius, miért nem beszélsz vele te? Frinton, szóljon az úrnak, hogy Lord Luke szívesen meghallgatja! – Hát annak meg mi értelme volna, Catherine? – kérdezte Lord Luke nyűgösen, de mire a mondat végére ért, Lady Catherine már el is hagyta a szalont.

Anne szintén kiment, s boldogtalan, szomorkás hangulatban a sétapark felé vette útját. Nem tudta elviselni a gondolatot, hogy kedves barátját ilyen durván visszautasították. A ház és a sétapark között egy gondosan nyírt, fákkal tagolt rét terült el. Amint Anne odaért, Josst pillantotta meg, ahogy egyik kezében egy ásóval, a másikban egy gereblyével nézegeti a gyepet nagy gonddal. Szokás szerint vele volt a kutyája, Plútó is. – Mi az ördögöt csinál maga itt, Joss? – kérdezte Anne, amint a közelébe ért. – Hiszen lehullott faleveleket sem látok, és gombaszezon sincs még. – Hát nem is, kisasszonykám – felelte Joss széles mosollyal –, borzpotyadékot szedek, illetve egyelőre csak keresgélek. – Borzpotyadék? Hát az meg micsoda? – Hát a potyadék az ürülék, kisasszonykám. Trágya, ha úgy tetszik. Az én öreg Brock barátom jár erre mostanában minden éjszaka, hogy itt a gyep közepén végezze el a dolgát, talán ezzel jelezve a többi borznak, hogy ez az ő területe, s ne merészeljenek a közelébe jönni. – Mikor ezt kimondta, megpillantott egy halmot a szóban forgó anyagból, s a gereblyével óvatosan a lapátra söpörte, majd egy kosárba dobta. – Mihez kezd majd vele, Joss? – A rózsaágyásba viszem, kisasszony. Hitemre, semmi nem tesz olyan jót a virágoknak, mint az én Brock barátom. – És azt honnan tudja, hogy borz pottyantotta el s nem egy kutya, mondjuk? – kérdezte Anne, miközben gyanakvó pillantással a farkát csóváló Plútót vizslatta. – Ezek a potyadékok pont ugyanúgy néznek ki, mint egy kutyapiszok. – Tévedni tetszik, kisasszonykám. Nézze csak, a borzé tele van mogyoródarabokkal és mindenféle bogyóval: mályvával, tiszafabogyóval, csipkebogyóval. A kutya meg nem enné az ilyesmit, igaz-e, Plútó? A kutya a neve hallatára felkapta a fejét, és boldogan csóválta a farkát. – Persze, ettől még nem boldogít, hogy szedegetnem kell – jegyezte meg Joss. – Minél hamarabb talál Brock úrfi alkalmasabb helyet a dolgát elvégezni, annál jobban örülök majd. Smirke úr aggódik, hogy a méltóságos asszony egyik reggel erre talál sétálni, mielőtt még össze-

takaríthatnék, s ha csak egy halmot is meglát, akkor bizony mindketten megkapjuk a magunkét, efelől nincs kétségem. – Ne is legyen, Joss! Anne felsóhajtott, s folytatta útját a bokros mentén, amíg el nem ért az apró csermely fölött átívelő hídig. Innen már rálátott a házra, amelyet hamarosan elhagyni kényszerülnek kedves barátai. Összetörten állt a hídon, s csak azt kívánta, bárcsak odamehetne hozzájuk, és elmondhatná, mennyire bántja saját tehetetlensége, amely béklyóba zárja, hiába szeretne tenni valamit. A ház mellől vaskos füstoszlop szállt az ég felé, néha még a lángokat is látni lehetett alatta. Smirke tűnt elő Anne mögött egy gallyakkal teli talicskát tolva. Tisztelettel köszöntötte a kisasszonyt, majd követve annak pillantását, mindentudó hangon így szólt: – Bizonyára azokból a holmikból raktak tüzet, amiket nem tudnak magukkal vinni, szóval ez olyan lomtalanítás féle lesz náluk. A méltóságos asszony határozottan kijelentette, hogy semmit nem akar ott találni, mire kiköltöznek. – De hiszen hogyan tudnának elköltözni, amikor szegény Mr. Finglow ilyen állapotban van! – prüszkölt dühösen Anne. – Ez az ő gondjuk, nem igaz? A talicskát felkapva elindult az üvegház felé, amely mellett a saját tábortüze égett; az összehordott sok zöld levél és gally szürkés füstpamacsokat eregetett a kristálytiszta égbolt felé. *** Egyszer csak Lady Catherine és a Delaval testvérpár tűnt fel a ház felőli ösvényen. Anne habozás nélkül megfordult, s a bozótos felé indult, hogy elkerülje őket. Lady Catherine utazása Great Morranre egy borús, zivataros napra esett, amely eleve megakadályozta, hogy az előre beharangozottakkal ellentétben népes kompánia intsen búcsút illendően a ház asszonyának. Két kocsi állt útra készen, az egyiken a csomagokat helyezték el, Lady Catherine pedig saját hintóján utazott Hoskins, a helyettes főcseléd társaságában. A hintóba bekészítettek egy báránybőrbe csavart forró téglát

a méltóságos asszony lába alá, több flaskányi, szintén gondosan becsomagolt forró levest, palástokat és köpenyeket, esernyőket, egy kosárnyi élelmet, olvasnivaló gyanánt néhány különösen jól sikerült prédikáció kéziratát, ezenkívül repülősót s tengeribetegség elleni pirulákat. A kocsik elé fogott lovak türelmetlenül topogtak, orrukból pára szállt fel. Maga a nagyságos asszony impozáns ruhakölteménybe burkolózott, szilvakék kabátruháját nyakig begombolta, cobolyprém muffja alig látszott ki a vállára vetett fenséges, fekete bunda alól. A kalapját kócsagtollak díszítették, amelyek olyan hosszúak voltak, hogy egészen a hintó tetejéig felértek, amint Lady Catherine odaállt a kocsi mellé. Hoskins győzedelmes pillantással végigmérte a lépcsőn tanácstalanul álldogáló Pronkumöt. Mellette, a többi búcsúzó között ázott Mr. Gregory Stillbrass, a sovány, aggodalmas képű, szürke ügyvéd is, aki egyáltalán nem örült, hogy úrnője az ő tanácsa ellenére, földön-vízen nekivág a fáradságos, veszélyekkel teli útnak. – Hát nem látja, hogy nekem kötelességem nekiindulni? – ismételte meg immár sokadszor, az indulás előtt utoljára Lady Catherine. – Soha nem bocsátanám meg magamnak, ha egy ekkora pénzösszeg kikerülne a családunkból pusztán azért, mert nem tettem meg minden tőlem telhetőt, hogy megakadályozzam. – De nem tudna ön helyett esetleg Lord Luke… vagy akár jómagam? – rázta a fejét az ügyvéd. – Ne beszéljen szamárságokat, jóember! Ebben az ügyben senkinek sem venném semmiféle hasznát. Én viszont nem vagyok egy senki, úgy gondolom. – Nem, méltóságos asszonyom valóban nem senki, mégis… – És reményeim szerint ezt belátva sógornőm is a józan ész által diktált szabályok szerint osztja el vagyonát végakaratában. Hol van Anne? – kérdezte Lady Catherine körbetekintve. Mrs. Jenkinson hozakodott elő a bátortalan válasszal: – Attól tartok, Miss Anne még mindig nagyon le van sújtva… – Ó, hogy az a magasságos!… Csak annyit tudok mondani, hogy ez az egész ügy valóban nagyon sajnálatos. És nagyon… – Méltóságos asszonyom – szólt közbe a kocsis –, időszerű volna indulnunk, különben nem érünk Salisburybe vacsorára.

– Rendben van, rendben van. Induljunk hát! Bemászott a kocsiba, majd az őt felsegítő FitzWilliam-hez fordult, s így szólt: – Számítok magára és Delavalra; mindketten elég értelmes emberek ahhoz, hogy szemmel tartsák a ház dolgait, amíg távol vagyok. Bátyám haszontalanságára szót sem fecsérlek. Anne pedig amúgy sem fogja kidugni az orrát a szobájából még jó darabig, vele tehát nem lesz gondjuk. Mrs. Collins, tudassa a férjével, hogy ha nem találom itt, Hunsfordban, amikor visszaérkezem, rettentő mérges leszek! – Meglesz, asszonyom. – Minden rendben lesz, Lady Catherine – válaszolt szinte egyszerre Mrs. Collins és FitzWilliam ezredes, mielőtt zavartan összemosolyogtak volna. A hintó ajtaja becsapódott, ostorpattogás hangja hasított a levegőbe, s a két kocsi nekiindult, miközben a bőrig ázott búcsúzkodók sietve fedezékbe húzódtak a házban – Mrs. Collins kivételével, aki esernyőjét kinyitva a paplak felé indult. FitzWilliam ezredes lépett oda hozzá, s felajánlotta, hogy szívesen hazakíséri a paplakig. Átvette az esernyőt, s néhány csendben megtett lépés után, némi habozással a hangjában szólt: – Hogy van Miss Lucas? Charlotte csípős pillantással mérte végig a férfit. – Éppen a Szúette lakban van Mr. Lawsonnal; megpróbálnak vigaszt nyújtani szegény Mr. Myngesnek. Meghívtam, hogy jöjjön át hozzánk pár napra a paplakba, de elhárított. Azt mondta, a barátja mellett van a helye – de legalábbis ott, ahol egykor a barátjával élt, s ha egyedül is, de szeretne addig ott maradni, amíg csak lehetséges. Azt hiszem, már csupán két nap van hátra a Lady Catherine által kiszabott határidőből – tette hozzá szárazon. – Kellemetlen egy eset ez. Roppant kellemetlen – válaszolta az ezredes feszengve. – Hogy kellemetlen? Inkább felháborító! – mondta Charlotte élesen. – Az a szegény, szerencsétlen ember, hogy ilyen szörnyű tettre ragadtatta magát! – Ezek szerint úgy véli, szándékosan tette? – Hogyan lehetett volna baleset? Az ember nem sétál csak úgy bele egy lobogó máglyába, vagy tévedek?

– De hiszen megvakult, nem? – A többi érzéke azonban működött. Büszke, erős akaratú ember volt. Pontosan tudta, mit tesz, ezredes! Három nappal ezelőtt náluk jártam látogatóban, s már akkor azt mondta nekem: „Hogyan maradhatnék ekkora púp szegény Ambrose hátán? Nem elég, hogy házat kell találnia, ráadásul még olyat kerítsen, amelyben vakon is meg tudok tanulni közlekedni! Itt nem okozna nagy nehézséget, hiszen ismerem a Szúette lak minden szegletét… De ilyen idősen már nehezen tanul az ember, s én túlságosan is rabja vagyok megszokott dolgaimnak, semhogy alkalmazkodni tudnék valami teljesen újhoz. Csak kolonc lennék kedves barátom nyakán, amelyet magától le soha nem tenne, pedig azt érdemlem immár csupán, mint azok az öreg, kiselejtezett képkeretek, amelyeket az udvaron eléget éppen.” Mr. Finglow bátor ember volt, ezredes. Csak annak örülök, hogy Mr. Collins nem volt itthon, amikor ez a szörnyűség megtörtént – tette hozzá egy dühében kibuggyant könnyet letörölve Charlotte. – Miért? – kérdezte bárgyún az ezredes. – Mr. Collins úgy érezte volna, hogy kötelessége helyteleníteni Mr. Finglow tettét. És így is tett volna, ebben bizonyos vagyok. Viszont Mr. Lawson nagyon szép beszédet mondott a temetésen: egyszerre volt tapintatosan együtt érző és roppant diszkrét. – Lady Catherine nagyon meg volt döbbenve, hogy ilyen sok egykori barát érkezett Londonból a temetésére, nem is beszélve a nagyszámú helyi gyászolóról. – A lady nagyon jól tette, hogy nem vett részt a temetésen. Sőt, talán az sem baj, hogy most elment itthonról egypár napra, amely talán elég lesz ahhoz, hogy az emberek gondolatait elterelje a megrázó eseményekről. – Önnek igaza van, legalábbis remélem, hogy így lesz. S talán addigra Delavalék is elmennek, ami szintén nem volna ellenemre. – Valóban? Úgy hallottam, mindenféle meglepetéssel várják haza Lady Catherine-t. – Igazán? Nos, nem tudhatom, engem nem fogadtak ennyire bizalmukba – vonta meg a vállát az ezredes. Időközben elérték a paplakot. Charlotte átvette az esernyőt a férfitól, s így szólt:

– Köszönöm a kíséretet, ezredes úr. Kérem, adja át üdvözletemet és jókívánságaimat Miss Anne-nek, s közölje vele, hogy amint időm engedi, szívesen meglátogatnám. – Természetesen – mondta az ezredes, majd kínjában toporogva így folytatta: – Azon gondolkodtam, hogy talán… – De e szavakhoz érve felnézett, s elkapta Charlotte méltatlankodó pillantását. Motyogva csak annyit bökött ki: – Köszönöm, Mrs. Collins. – Majd megfordult, s szánalmas látványt nyújtva belesétált az esőfüggönybe.

Hatodik fejezet – A kert olyan – mondta Joss akár egy ember. – Ezt hogy kell érteni, Joss? – Lássa, ha egy embernek hátat fordít, amikor az segítséget kér, akkor az egy idő után ellene fordul, igaz-e? – Azt hiszem, igaza van – mondta Anne, miután saját életén eltöprengett kissé. Nekem soha, senki nem adott annyi figyelmet, mint Joss a kertnek, gondolta, vagyis talán Joss igen. S mindenki ellenem van, így én is mindenki ellen vonulok. Tévedés ne essék! – Hagyd magára a kertet akár egyetlen árva hétre is – folytatta Joss –, és meglásd, bedühödik. És nem csak a gaz dugja elő ronda fejét, hogy elcsúfítsa, megfojtsa a szép növényeket, hanem bizony az egész kert ellened fordul. Megkeseredik, elszomorodik, s hajbókolhatsz előtte napokat, sőt, heteket, mire újra kegyeibe fogad. – Még egy ilyen kert is, mint ez? – kérdezte Anne a biliárdasztal simaságúra hengerezett gyepen végigtekintve. – Még egy olyan kert is, ami nem is a magáé, Joss? – Lényegében az nem számít semmit sem, kisasszonykám. A fákat és bokrokat nem érdekli, hogy kinek a neve van rákörmölve a telekkönyvre, nem igaz? A kert úgy gondolja, ahhoz tartozik, aki gondot visel rá, gyomlálja, locsolja. – Mondja csak, Joss, nem szeretné, ha egyszer magának is lenne egy ilyen kertje? – Egy napon lesz is! – válaszolta Joss türelmetlenül.

– Azt várom. Addig pedig mindent gondosan megtervezek. Van egy virágos könyvem, amelyet még anyám hagyott rám. Az én kertemben biza az összes növény ott lesz, ami csak abban a könyvben benne van. Búzavirág, harangvirág, török szegfű, sárga viola, nefelejcs, tátika, mind egy szálig! – Hol van Plútó? – kérdezte Anne hirtelen körbepillantva. Csak most vette észre, hogy a kutya nincs a gazdája mellett. – Hát nem hallotta? Lady Catherine parancsára a kutyát elintézték. – Elintézték? Plútót? – El bizony! – mondta Joss, miközben kitépett egy odakeveredett boglárkát a jácintok közül. – Séta közben megpillantott egy halom borzpotyadékot, kint, a rét közepén, és úgy gondolta, azt csak Plútó hagyhatta ott. Semmi értelme nem lett volna magyarázkodni a méltóságos aszszonynál, hogy a kutyák nem esznek bogyókat és mogyorót. Így tehát utasította Smirke-et, hogy intézze el a kutyát, Smirke pedig szólt Muddle-nak és Veritynek – s már el is volt intézve a dolog. Én éppen a vízililiomokat rendezgettem a kis tóban, olyankor pedig mindig be szoktam zárni Plútót az egyik üres karámba, mert a víz mellett nagyon izgatott lesz; hisz tudja, milyen kis bohó, Miss Anne. – Joss hangjában nem volt bánat vagy fájdalom, oly egyszerűen mondta ki a szavakat, mintha Plútó még élne. – Mit csináltak vele? – kérdezte reszketve Miss Anne. – Gondolom, hurkot vetettek a nyaka köré, rákötöttek egy nehéz követ, és beledobták a malomtóba. Nem kérdeztem. Ami elmúlt, elmúlt. – Gyűlölöm az anyámat! – fortyant fel Miss Anne, s hangjának mélysége kétséget sem hagyott afelől, hogy komolyan is gondolja szavait. – Igazán gyűlölöm. Remélem, belefullad a tengerbe, midőn átkel Great Morran felé. – Ugyan, Miss Anne! Nem szabad ilyeneket mondania, sőt, gondolnia sem! – De ha egyszer így van! Mit tehetnék az érzéseim ellen? – Amit Lady Catherine tesz, az az ő dolga, magácskának, kisasszonykám nem szabad ezzel foglalkoznia. Hiszem, hogy számára is eljön majd az idő, amikor mindenért számot kell adnia. Önnek pedig, kedves kisaszszonykám, addig a napig csak arra kell figyelnie, hogy az ilyen gondolatok ne verhessenek gyökeret a fejében, mert ezek bizony olyanok, mint

az élősködő gyomok: előbb felfalnak, s tönkretesznek minden mást maguk körül, ami szép és becses, aztán, ha maguk maradtak, mindenféle más gondokat okoznak. Jöjjön csak ide, Miss Anne – mondta Joss, miközben egy újabb adag kitépett boglárkát viliázott a talicskájára –, segítsen nekem egy kicsit! Piszkolja csak be azokat a finom kacsókat, hogy lássa, hogy fest, ha valóban olyan munkát végez, aminek eredménye van; az segít majd kiűzni ezeket a gonosz gondolatokat a buksijából. Alaposan kitisztítja majd egy kis munka, meglássa kegyed is! – Puszta kézzel felszánthatnék egy egész mezőt, mégis ugyanúgy gyűlölném anyámat – mondta Anne, habár a tanácsot megfogadva lehajolt ő is gyomlálni. – A talicskába dobja a gazt – utasította Joss –, ne szórja széjjel a gyepen! Jövök mindjárt, visszaszaladok a sufniba, s hozok magácskának egy kisebb vasvillát, azzal könnyebben boldogul. Az ott maga mellett egyébként is pitypang, ahhoz jó mélyre le kell ásni, a gyökere elér egészen Tartarosz mélyére. – Atyavilág, Joss, hát maga meg hol az ördögben tanult valaha is Tartaroszról? Ezt is Sir Félix tanította magának? – Bizony, volt egy könyve, amelyben benne volt az összes görög isten és istennő. Szavamra, volt belőlük néhány! – válaszolta Joss, majd fütyörészve elindult a szerszámoskamra felé. Mialatt Joss odavolt, Smirke, a gyepmester jelent meg, s egy pillanatra megállt, hogy Miss Anne-re villantsa fogatlan vigyorát. – A mindenit neki, Miss Anne, hát mit szólna a méltóságos asszony, ha ilyen szurtosan, piszkosan látná a kisasszonyt, midőn egy kertészlegény munkáját végzi? Mit szólna vajon? – A méltóságos asszony éppen félúton van Exeter felé – válaszolta dacosan Miss Anne. – No és az az úriember, aki a bátyját kísérte el, Mr. FitzWilliam? Gondolom, ő sem örülne neki, ha látná, mit művel éppen kegyed. Azonkívül most éppen egy hóvirágot ásott ki gyökerestül. – Azt hiszem, az ezredest a legkevésbé sem érdekelné, mit csinálok – válaszolta Anne, miközben megpróbálta visszaültetni a kigyomlált hóvirágot. – Az bizonyos, hogy ez nem helyénvaló időtöltés egy finom úrilány számára.

– Szeretek ezzel foglalatoskodni. – Hát-hát… – mondta Smirke elnéző hangon –, majd meglátjuk, mit szól hozzá az ezredes úr. Te meg ne hagyd, hogy Miss Anne nagyon kifárassza magát? –fordult Joss felé, aki kezében egy kisebb villával éppen visszatért a szerszámoskamrából. – Hé, fiú, aztán az üvegház elé kiszedett salátákra is legyen gondod! Meglegyél vele holnap reggelig, azt ajánlom! – Kész csoda, hogy nem küldött el egyből trágyát talicskázni – mondta Joss, mikor Smirke odébbállt. – Azt hiszem – mondta tűnődve Miss Anne –, Smirke valamiért támogatja, hogy mi ketten barátok legyünk, csak nem tudom, miért. Valami oka pedig biztosan van rá. – Igazán? – kérdezte Joss. – Aztán miféle oka lehetne rá, mit gondol, Miss Anne? – Bizonyosan arra számít, hogy később majd pénzt kér tőlem a hallgatásáért cserébe, máskülönben botrányt csinál. Mármint kettőnk miatt – fejezte be merészen Miss Anne. Joss hangos nevetésben tört ki. *** – Az ön birtokán elburjánzott a sövény – olvasta fel hangosan a Gentleman Magazinból Mr. Delaval –, s értékes földterületet foglal el ahelyett, hogy tűzifaként, palántatámaszként vagy komposztként válna igazán hasznossá? Nem volna célszerűbb a sövényeket alacsonyra, egyenletes magasságúra vágni, s széltében is megritkítani, hogy ne legyenek terebélyesebbek egy méternél, az így felszabaduló helyet pedig valami hasznossal vagy szemet gyönyörködtetővel – esetleg egyszerre mindkettővel – beültetni? – Meg vagyok győződve, hogy Lady Catherine sem palántatámasznak, sem tűzifának nincs híján – jegyezte meg szenvtelenül FitzWilliam ezredes. – Azonkívül azt sem gondolom, hogy lelkesedne az elképzelésért, hogy a sövénysort egyméteresre karcsúsíttassa. Priscilla kiragadta bátyja kezéből a magazint, és tovább olvasta: – Tudom, s látom is az országot járva, hogy igen kevés kert van, ideértve a legfelsőbb réteg birtokain található kerteket is, amelyből tulajdonosaik a

lehető legtöbbet hozzák ki, akár a termés mennyiségét, akár annak minőségét illetően. Ralph, azt azért neked is be kell látnod, hogy Lady Catherine kertjének termését bajos volna jobbá tenni, hiszen az itt termő szőlő és barack, szavamra mondom, méltó vetélytársa bármely mediterrán országban termett hasonló gyümölcsnek. – Igen, drágám, ebben teljesen igazad van. De hallgasd csak: Az ön birtokán öreg, haszontalan fák vannak, amelyek leárnyékolják az áldott napfényt otthona elől, s megakadályozzák, hogy akár a legjobb minőségű termő-földön is fényigényes növényeket termesszen? Túlnőttek birtokán a gyümölcsfák, s értékes helyet foglalnak el olyan növényektől, amelyek hozamukat tekintve többszörösét ígérnék, mint maguk a fák? Na, ehhez mit szólsz? Nézd csak meg azokat a túlnőtt, hatalmas spanyol gesztenyefákat. És az óriási tölgyfával hogy állunk? Meg mernék rá esküdni, hogy legalább nyolc méter a lombkorona átmérője; kinek van szüksége ennyi makkra? Lady Catherine ráadásul nem is tart malacot. – Sir Lewis de Bourgh különösen kedvelte azt a fát – vetette közbe félénken Mrs. Jenkinson. – Lássuk csak, jól értem-e, Mr. Delaval – mondta az ezredes. – Lady Catherine carte blanche-t, teljhatalmat adott önnek, hogy bármelyik gyümölcsfáját tetszés szerint kivágassa? Hát ez volna az a csodás meglepetés, amellyel a méltóságos asszonyt hazavárja majd? – A méltóságos asszony kegyeskedett eddig minden tanácsomat megfogadni – vágott vissza Delaval azonnal. – Hozzá kell tennem, hogy Lady Catherine ízlése a kertek és parkok kialakítását illetően megtisztelően közel áll az enyémhez, mely által bizonyos dolgokra felhatalmazva érzem magam. – Akárhogy is van – vetette közben FitzWilliam ezredes –, mielőtt fűrészteleppé változtatja a birtokot, kivágatja az összes fát, és kiirtja az almáskertet, úgy gondolom, érdemes volna meghallgatnia Lord Luke véleményét a tervével kapcsolatban, hiszen végül ő maga is a Hunsford kastélyban nőtt fel, amely ennek a háznak a helyén állt annak idején. Gyermekkorától fogva ismeri tehát a kertet s annak minden szegletét. Micsoda kert volt ez annak idején! Úgy gondolom, az ő véleményét, légyen az bármi, még ön sem hagyhatja figyelmen kívül.

– Biztosíthatom, hogy szándékomban állt konzultálni vele a fenti kérdésben – válaszolta Mr. Delaval –, méghozzá annak ellenére, hogy Lord Luke kifejezetten érdektelennek mutatkozik az ilyen kérdésekben. Mintha csak neve említésére várt volna, Lord Luke toppant be a szalonba. Nyakkendője csupa por volt, általában kifejezéstelennek tetsző tekintete pedig zavarodottságról árulkodott. – Ó, hát itt vagy, kedves fiacskám! Csengess Frintonért, s hozass fel vele egy üveg sherryt, legyél olyan jó. Úgy kiszáradtam, mint egy magtár. Ez a padlás! Szavamra mondom, Catherine bizonyára minden egyes ruhadarabot és papírt, de még talán a régi kastélyból megmaradt deszkákat is felvitette oda. Látni meg alig lehet, ami nem is csoda, hiszen csupán két ablak van odafönn. Muddle és Verity néhány dobozt segített odacipelni az ablak alá, ahol a kevés beszűrődő fényben alaposan meg lehet vizsgálni a tartalmukat. Az már most bizonyos, hogy tévedtem a munka mennyiségét illetően, az egész padlás átkutatásához ugyanis hosszú napokra, ha nem hetekre volna szükség… Összecsapta a kezeit, mintha a fenti tiráda felhívás lett volna a szalonban helyet foglalók felé, hogy csatlakozzanak. – Más szóval segítségre van szükségem – tette hozzá, amikor senki nem válaszolt. Reménykedve nézett körbe, ám hallgatóságán végigtekintve s látva azok arckifejezését, szomorúan felsóhajtott, hiszen szolgálatkész ajánlkozásnak nyomát sem vélte felfedezni. – Mi a helyzet Muddle-lel és Verityvel ? – vetette fel FitzWilliam ezredes. – Ha a dobozok mozgatásában ilyen jól beváltak, akár segíthetnének… – Bizony, remek segítők mindketten, kiválóak a maguk nemében, ez nem is vitás – magyarázta Lord Luke –, ám egyikük sem tud olvasni. – Akkor talán Anne húgom? Ő talán érez kedvet ilyesmihez. Mrs. Jenkinson felháborodott pillantást vetett a közbeszólóra. – Hogy Anne a szemét között turkáljon a padláson! – mondta halálra váltan. – Meg vagyok győződve, hogy ez nem egy magafajta finom, ifjú hölgynek való elfoglaltság. – Mivel úgy látszik, mostanában az jelenti számára a szórakozást, hogy a virágágyást túrja a kertészfiú társaságában, úgy gondoltam… – A kertészfiú! – kiáltott fel Lord Luke. – Vajon ő tud olvasni?

– Őszintén szólva, halvány fogalmam sincs. – Biztos vagy benne, hogy nem csatlakozol hozzám odafönn, Fitz? Ki tudja, a történelem miféle kincseire bukkanunk kutakodásunk során. Nos? – Kedves Luke bácsi, a világ minden kincséért sem szeretném megfosztani az örömtől, hogy egy drámai, nagy jelentőségű felfedezés kizárólag az ön érdeme legyen. – És mihez kezdesz majd itt magaddal, fiam? Főleg ha a munka, ahogy az nagyon valószínűnek látszik, heteket vesz majd igénybe. – Igazából mit is keres, Luke bácsi? – Ó, igazán semmiség, csak néhány iskolai irkafirka, régi dolgozatok, ilyesmik. Egy kívülálló számára semmiféle értéket nem képviselnek, ezt bizton állíthatom – tette hozzá Lord Luke vonakodva. – Értem. Nos, azt hiszem, jobban teszem, ha inkább Mr. Delaval segítségére leszek, és körbesétálom vele a parkot, amelyet át kíván alakítani. Esetleg horgászom egyet a tónál, netán puskavégre kapok néhány galambot. Sőt, abban is reménykedem, hogy talán Miss Delaval megtisztel egy krokett játszmával. – Tudja, ezredes úr, hogy örömmel tenném, de legnagyobb sajnálatomra le kell mondanom a megtisztelő ajánlatról. Ugyanis a bokám… – Ó, hát persze, egészen kiment a fejemből. A bokája. Gondolom, sajnálatos sérülése abban is megakadályozza, hogy Lord Luke segítségére legyen, akár tevékenyen, akár csak tanáccsal, a padláson történő kutakodásban. – Bármennyire sajnálom is, sajnos így van – válaszolt FitzWilliam ezredes felvetésére némi iróniával a hangjában Miss Delaval, miközben mosolyával elővarázsolta arca gödröcskék. – Úgy rémlik, mintha láttam volna odafent egy hárfát – váltott taktikát Lord Luke, majd a fair play jegyében gyorsan hozzátette: – bár meglehetősen kevés húrja volt. – Ha az összes húrja meglenne is, sajnos akkor sem tudnék játszani rajta. Tudja, a bokám… – Igen, hát persze. Azon gondolkodom, vajon az a kedves Miss Lucas hajlandó volna-e segíteni nekem odafenn. Talán még örülne is neki, hogy elszabadulhat a paplakból egy időre, ha már szinte egész napra odaköti a kötelesség.

– Javaslom, mindenképpen kérdezze meg – erősítette meg FitzWilliam. Ekkor Frinton lépett be a sherryvel, és így szólt Lord Luke-hoz: – Uram, két úriember van itt Londonból, s mindketten azt állítják, hogy megbízást kaptak Lady Catherine-től a gyémánt ékszerek megtisztítására. Tájékoztatta önt a méltóságos asszony a gyémántokkal kapcsolatos szándékairól? – Rundell & Bridge… – kezdte Mr. Delaval, de Lord Luke félbeszakította. – Nem, és meg vagyok róla győződve, hogy húgom a Sackville utcai Grayt szándékozott megbízni a munkával. – Miért nem kérdezzük meg a cselédjét? – indítványozta FitzWilliam. – Őt bizonyára bizalmába avatta ebben a kérdésben. – Pompás ötlet! – mondta Lord Luke. – Frinton, küldessen haladéktalanul Pronkumért, és mondja meg neki, hogy hozza magával a gyémántokat is! Aztán vezesse be a két urat! – Igenis, uram. Ne szóljak valamelyik inasnak, hogy álljon az ajtóban, amíg a két úr a gyémánttal foglalatoskodik? Csak a biztonság kedvéért. – Bölcs gondolat, Frinton. Különösen azért, mert igen furcsának vélem, hogy húgom két szakembert is iderendelt. – Gondolja az úr, hogy az egyikük… imposztor? –kérdezte halálra váltan Mrs. Jenkinson. Frinton eközben bevezette a szalonba a két gyémántszakértőt, s bejelentette: – Mr. Foster a Rundelltől és Mr. Bolton a Graytől! Kérem, álljanak mindketten ide – szólt az urakhoz, mintha csak attól tartana, hogy valamelyikük felkap egy porcelántányért vagy egy ezüst dohányszelencét, és elfut vele. A két férfi méltóságteljességet árasztott. Mindketten munkaruhát viseltek, mindkettőjükön szinte ugyanolyan színű bőrkötény volt, és mindketten ellenségesen méregették a másikat. – A megbízólevelemet Mr. Delaval írta, és Lady Catherine de Bourgh ellenjegyezte – jelentette be Mr. Foster. – Az én megbízólevelemet viszont maga a méltóságos asszony írta – válaszolt egyből Mr. Bolton. Pronkum lépett a szobába feszült arckifejezéssel, kezében egy hatalmas ékszeres dobozt tartva. Magas, csontos teremtés volt, haját feketére

festve hordta, hosszúkás arcformája, kiugró járomcsontja és pirospozsgás arca volt. – Nos, Pronkum – szólította meg Lord Luke –, kíváncsian várjuk, meg tudja-e fejteni ezt a rejtélyt? Melyik cégre kívánta bízni Lady Catherine a gyémántok megtisztítását? – Nem tudott dönteni – mondta Pronkum savanyú pillantást vetve a jövevényekre. – Csak annyit mondott: „Pronkum, rád bízom a dolgot, döntsd el te! Ha egyikük sem nyeri el a bizalmadat, akkor csak tisztítsd meg te magad a gyémántokat lúgos, szappanos vízzel, s keféld le őket a finom szőrkefével, ahogy eddig is tetted. Tiéd a felelősség, Pronkum, úgy válassz közülük, ha pedig egyiket sem találod bizalomgerjesztőnek, akkor küldd csak el őket egész nyugodtan!” – Micsoda meglepetés! – mondta Lord Luke hátrahőkölve. – De ha már egyszer itt van a kövekkel, vessünk hát rájuk egy pillantást, s hallgassuk meg az urak véleményét. Frinton, terítsék le a dohányzóasztalt valamivel, és maradjanak a közelben, hátha szükségünk lesz valamire. Frinton követte az utasításokat, Pronkum pedig szemmel látható vonakodással kivett egy kulcsot a retiküljéből, kinyitotta vele az ékszeres dobozt, majd lassú, ünnepélyes mozdulatokkal a terítőre helyezte a gyémántokat: először a fülbevalókat, majd sorban a brossokat, a tiarát, végül pedig a háromsoros nyakéket. Végül, még inkább vonakodva, hátrább lépett az asztaltól. A szobában tartózkodók önkéntelenül a csillogóvillogó ékszerek köré gyűltek. – Senki ne nyúljon hozzá! – csattant fel Pronkum. –El a kezekkel! A gyémánt nagyon könnyen piszkolódik. – Mit nem mond? – meresztgette a szemét a rövidlátó Lord Luke. – Nos, uraim, mi a véleményük? Milyen összegért vállalnák Lady Catherine csecsebecséinek megtisztítását? Ha jól ismerem húgomat, a munkát az nyeri el, aki az alacsonyabb összeget mondja. A két férfi közelebb húzódott az asztalhoz, s alaposan szemügyre vette a gyémántokat. A Rundell szakértője szólalt meg elsőnek: – Ez bizony komoly munkának ígérkezik. Az összes fazettát egyenként meg kell pucolni, ezt pedig itt a helyszínen lehetetlen elvégezni. El kell vinnem az ékszereket a városba. A munkadíj pedig ötven font, s ez a legalacsonyabb, amit ajánlhatok.

A versenytárs megvetően mérte végig. – Hallják, miket hord ez itt össze? – hitetlenkedett. – Hiszen ez a cigány egy közönséges csaló, de hogy kontár a szakmában, azt bizton állíthatom. Ha valóban elhiszi saját szavait, akkor még azt is kétségbe kell vonnom, hogy egy kacsa tojását meg tudja különböztetni egy valódi gyémánttól. Kezdjük mindjárt azzal, hogy egy ilyen munka, kétszer, de talán háromszor annyiba is belekerül, mint az általa ajánlott összeg. De ami még fontosabb: ezek a kövek egytől egyig hamisak. Értéktelen másolatok csupán. Így tehát a magam részéről csak annyit mondhatok, bizonyára a bolondját járatták velem, amikor ide hívattak. Pronkum elsápadt, és kiejtette a kezéből az ékszeres dobozt.

Hetedik fejezet LEVÉL MISS MARIA LUCASTÓL MRS. JENNINGSNEK Drága asszonyom! Mr. Collinst változatlanul távol tartják ügyei Hunsfordtól; úgy értesültünk, a longbourni ház szennyvízrendszere olyan leromlott állapotban van, hogy jelen körülmények között tökéletesen alkalmatlanná teszi a házat a bérbeadásra, Mr. Collins pedig eltökélt, hogy addig nem tér haza, amíg mindent rendbe nem tesz. (Úgy tűnik, Mr. Bennet a látszat ellenére nem volt gondos gazdája házának, hiszen a ház bizonyos részei olyan elhanyagolt állapotban leledzenek, hogy az egyszerűen leírhatatlan. Nővérem szinte mást sem hall férjétől, mint az ezzel kapcsolatos sirámokat.) Hála az égnek, Lady Catherine szintén távol van, meggyőződésem, hogy máskülönben már régen visszarendelte volna a tiszteletest Hunsfordba, hogy teljesítse itteni kötelezettségeit. Ami minket illet, igen békésen telnek napjaink. Legalábbis itt, a paplakban. Merthogy, drága asszonyom, olyan szörnyű ügyet kell ön elé tárnom, amely közvetlen szomszédságunkat érinti. Bizonyára emlékszik a korábbi levelemben is említett két művészemberre, Sir Lewis de Bourgh közeli barátaira, akik a Rosings birtok egyik házában laknak már a jó ég tudja, mióta. Aztán itt van a Delaval testvérpár, akikről, mint bizonyára emlékszik, korábban szintén tettem említést; ők azok, akik a

hintójukat ért baleset okán már hetek óta élvezik a rosingsi vendégszeretetet. Mr. Delaval, aki a birtokok kialakításának nagy szakértője, s hozzá kifejezetten meggyőző modorral rendelkezik, ittléte során különböző tanácsokkal látta el Lady Catherine-t a sétapark és a kert átalakítását illetően, a méltóságos asszony pedig fogékony hallgatóságnak bizonyult. (Szomorú szívvel közlöm, hogy a citromfasor halálra ítéltetett, s a cseresznyésnek is pusztulnia kell.) Ez azonban mind semmiség Mr. Delaval legújabb, kert- és birtokfejlesztési tanácsához képest, amely a két festőművész által évtizedek óta bérelt házat érinti. Meggyőzte Lady Catherine-t, hogy a ház csak rontja a kilátást a kastélyból, s le kell bontani, hogy a helyén valami cifra épületet vagy görög templomot emelhessenek. A méltóságos asszony lelkesen egyetértett, s habozás nélkül egy hónapos kiköltözési határidőt adott a két művésznek. (A környékbeliek úgy tartják, hogy a két művész, Mr. Finglow és Mr. Mynges igen közeli barátja volt Sir Lewis de Bourgh-nek. Mivel azonban a hírek szerint Lady Catherine egyáltalán nem ápolt jó kapcsolatot férjével, így a két festőművészt sem fogadta kegyeibe, s eddig is csak néhai férjéhez fűződő egykori barátságuknak köszönhették, hogy a méltóságos asszony nem dobta ki őket.) Lady C. kilakoltatási rendelkezése olyan rosszul érintette az idősebb művészt, Mr. Finglow-t, aki egyébként is igen rossz egészségi állapotban volt már, hogy szélütést kapott, amitől megvakult, majd két napra rá majdnem teljesen lebénult. Ilyen állapotában döntött úgy, kihasználja az alkalmat, hogy barátját elszólította mellőle a kötelesség, valahogyan kibotorkált szobájából, és a ház előtt kidobott vásznakból és keretekből rakott tűzbe vetette magát. A sokkos állapot is igen súlyosnak bizonyult, az égési sebek pedig minden orvosi szándék és erőfeszítés ellenére megpecsételték a sorsát; három napja temették szegény Mr. Finglow-t. A szertartásra, amelyet Mr. Lawson, a káplán celebrált, hatalmas tömeg érkezett, nem csak a környékről, hanem Londonból is, ahol a két úriember igen nagy népszerűségnek örvendett. Sem Lady Catherine, sem Delavalék nem jelentek meg a temetésen, amit érzésem szerint igen bölcsen tettek, hiszen a környék lakossága az eset után ellenük fordult. Ez, magyaráznom sem kell, egyáltalán nem csodálható. Lady C. egyébként sincs itthon, éppen az ország nyugati részében tartózkodik, ahol sógornőjét, az egyik Corn környékén lévő szigeten élő Anglesea hercegnőt látogatja meg, Delavalék pedig még mindig

Rosingsban vannak, hiszen Miss D. bokájának állapota, amely igen lassan akaródzik csak javulni, változatlanul nem teszi lehetővé számukra, hogy elhagyják a kastélyt. A tragédia láthatóan Miss Anne de Bourgh-öt viselte meg a legjobban, szegény kislány napról napra soványabbnak tűnik, s szemei nem hagynak kétséget afelől, hogy végigsírja az éjszakáit. Úgy látszik, FitzWilliam ezredes sem tudja megvigasztalni. Lady Catherine testvére, Lord Luke, bár még Rosings vendége, újabban szinte soha nem mutatkozik, Mrs. Jenkinsontól tudjuk, hogy a napfényes órákat fent tölti a kastély padlásán valamiféle régi dokumentumok után kutakodva. Udvariasan megkért engem is, hogy legyek segítségére a padláson lévő kacatok átvizsgálásában. A helyzet az, hogy amikor a régi Hunsford kastélyt lebontották, az ott található bútorokat és minden egyebet a falusiak pajtáiban helyeztek el ideiglenesen, amíg az új kúria fel nem épült. Amikor elkészült, az értékesebb bútorokat a szalonokba vitték (ha nem is mindet, hiszen Lady C. Ízlése inkább a világosabb, modernebb tárgyak felé húz, mintsem az egykor az ő felmenőit szolgáló súlyos, komor hangulatú bútorok felé, bírjanak bármilyen történelmi jelentőséggel), de sok mindent, ami felújításra szorult, vagy egyszerűen nem tetszett a méltóságos asszonynak, a padlásra vetettek, amely a ház egész hosszában terül el a szolgák és cselédek lakhelyei fölött – helyszűkéről tehát nem beszélhetünk. Még soha életemben nem láttam annyi lomot egy helyen, mint amikor Charlotte felkísért, hogy a saját szemünkkel lássuk, miféle munkához kér segítséget Lord Luke. Amint nővérem megpillantotta a porral borított, összevissza tologatott bútorok és dobozok végtelen sorát, szörnyülködve a legszigorúbban megtiltotta, hogy akárcsak a padlás közelébe menjek, mondván, hogy ha sikerül is elkerülnöm, hogy a belélegzett por megfojtson, az egymás hegyén-hátán álló súlyos bútordarabok közül az egyik bizonyosan agyonlapítana, midőn odafent próbálnék úrrá lenni az őskáoszon. Lord Luke teljesen összetört, hallva nővérem tiltását. Charlotte pedig azt már csak négyszemközt tette hozzá, hogy egyáltalán nem volna helyénvaló kettesben maradnom Lord Luke-kal (habár nekem úgy tűnik, nála ártalmatlanabb lényt nem hordott még hátán a föld), és jó ura, Mr. Collins már az ötlet hallatán is elborzadna, így ne is gondoljak rá, hogy

megszegem tiltását. Őszintén szólva, egy kicsit sajnálom, hogy nem vehetek részt a keresgélésben a limlomok között, hiszen ki tudja, miféle érdekes dolgokra bukkannánk az ódon bútorok rejtekében. Sokat beszélgettünk róla, s Charlotte-tal eltérő véleményen vagyunk Lord Luke kutatásának célját illetően: jómagam úgy gondolom, Alfréd király naplóját keresi, hiszen az eredeti Hunsford kastély a szász uralkodók otthona is volt; Charlotte szerint viszont a Beowulf szerzőjének egy elveszett munkáját sejti a padláson a hóbortos lord. A találgatás mellett sok időt töltünk egymás vigasztalásával. Roppant szomorú időket élünk: annak ellenére, hogy nem ismertük jól Mr. Finglow-t, egy ily becses szív s nagy tehetség elvesztése szomorúsággal tölt el minket; s ahogy látom, az egész környék hasonlóan érez. FitzWilliam ezredes szintén Rosingsban van, s marad is, mert úgy tudom, ígéretet tett Lord Luke-nak, hogy visszakíséri Wensleydale-be, amint megtalálta, amit keres. Ám még biztosan maradnak néhány hétig, hiszen mindketten megígérték Lady C.-nek, hogy távolléte alatt őrzik a kastélyt. Nem nagyon látjuk az ezredest, mostanában már nem jár át hozzánk a paplakba, s őszintén mondom, nem bánom, hogy így van. Egy roppant rejtélyes történet kapott szárnyra a faluban, miszerint két férfi érkezett a kastélyba Londonból, hogy megvizsgálja Lady C. gyémánt ékszereit, majd ajánlatot adjon azok megtisztítására, de az egyik szakértő szerint a gyémántok mindegyike hamisítvány. Nem tudjuk, higgyünk-e a szóbeszédnek. Lady C. komornája, Pronkum a házban maradt, s úgy tűnik, a hírek pont annyira sokkolták őt is, mint mindenki mást. Sőt, őt minden bizonnyal még jobban is – igen zavart állapotban van szegény. Őszinte híve: Maria Lucas – Ez a vacsora Trurónál egészen egyszerűen fertelmes volt – jelentette ki Lady Catherine. – Ez az út pedig leírhatatlanul pocsék. – Így van, asszonyom – válaszolta Hoskins. – Kívánna esetleg egy pohár meleg teát, méltóságos asszonyom? – Eszemben sincs! Mostanra már csak langyos lehet; nem kívánom kitenni magam a savanyú tej és vas ízű tea borzalmainak. Hány óra van?

Messze van még Brinmouth? Úgy találom, az út ezen szakasza egy örökkévalóságig tart! – Attól tartok, innen sajnos nem látom jól az órát a hintó elején, olyan kevés már a fény. Kívánja, hogy megállíttassam a kocsit, és megnézzem? Annyi fény még van, hogy közelről látni lehessen. – Semmiképpen. Haladjunk inkább olyan gyorsan, ahogy csak tudunk. Egyébiránt világosabb lenne odakint, ha nem lenne ilyen elviselhetetlenül borús idő. – Még Launcestonban mondták, hogy az elmúlt három napban több eső esett errefelé, mint az elmúlt három hónapban összesen – mondta Hoskins, száját felháborodottan összepréselve, mintha az ehhez hasonló időjárás soha nem látott vendég lett volna Kentben. – Ezt nem akarom elhinni. Úgy vélem, az ország ezen részén mindig fel kell készülni a mostanihoz hasonló körülményekre. Hol van a pogygyászkocsi? Úgy tűnik, messze magunk mögött hagytuk. Lady Catherine morcosan bámult ki az ablakon a borongós szürkületbe, s rosszalló pillantásokkal méregette a rohanó felhőket, az eső áztatta tájat és az itt-ott feltűnő, szabálytalan alakú sziklákat. – Most viszont adhat egy pohárka brandyt, Hoskins. Ez az út oly szörnyű állapotban van, hogy a hintó zötykölődésétől rettenetes émelygés jött rám. – Igenis, méltóságos asszonyom – válaszolta Hoskins olyan hangon, amelyből kiolvasható volt, hogy Truróból történt elindulásuk óta erre az utasításra vár. Leoldotta a szíjat az útitáskáról, és egy csillogó ezüstflaskát vette elő, amelynek a teteje egyúttal pohárként is szolgált. – Parancsoljon, asszonyom. – Épphogy félig töltötte, Hoskins! – A kocsi zötykölődése miatt, méltóságos asszonyom. – Töltsön azonnal még egyet! – Máris, asszonyom. – Elküldte Lord Luke-nak a levelemet, amelyet még Truróban adtam? – Természetesen, asszonyom. – Úgy vélem, legalább három nap kell ahhoz, hogy kézhez kapja – sóhajtott rosszallóan Lady Catherine. – Elképzelésem sincs róla, vajon mi késztet bárkit is arra, hogy ilyen barbár környéket válasszon otthonául. És ha eszembe jut, hogy még egy tengeri átkelés is vár ránk…

Hatalmasat ásított kétszer egymás után, majd feje lebillent, és kiejtette a kezéből az ezüstflaska tetejét. Hoskins felvette a pohárkát, gondosan megtisztította, majd visszacsavarta a helyére. Három-négy percig elmélyülten tanulmányozta úrnőjét, majd megnyugodott, s kikopogott a kocsisnak a hintó elején. Amikor kinyílt a kis ablak, így szólt: – Megvolnánk – jelentette be. – Alszik, mint egy csecsemő. Közeledünk már? – Már nem vagyunk messze. Látja ott előttünk azokat a fényeket? Az már Brinton Tor. Mögötte egy domb áll, amelyre még föl kell kaptatnunk. A domb túl felén van Brinmouth. Szavamra, jó meredek kaptató lesz ám az! Megkönnyebbülés lesz, ha leérünk a másik oldalon. Legjobb lenne, kisasszonykám, ha kiszállna, és a lovak mellett baktatva tartaná őket, nehogy kitörjenek ezen a hepehupás úton, ami ráadásul úgy csúszik, mintha csak egy vízesés meredélye volna. A kellemetlen feladat fölött méltatlankodva Hoskins morcosan kiszállt a kocsiból, s az utasításnak megfelelően a kocsi elejéhez ment. A lovak csúszkáltak, botladoztak és nagyokat prüszköltek, miközben a kocsi ide-oda ütődve a meredek domboldalon tartott lefelé. A bal oldalon egyszerre egy magas partszakasz tűnt elő a szürkületben, az út túloldalán pedig egy meredek ösvény futott az alant homályos fények által jelzett település irányába. A távolból a part menti sziklákat támadó tenger morajlása hallatszott, de valahonnan a közelből is hömpölygő víz hangját hozta a szél. A lejtő felénél járva a hang forrására is fény derült. Az út itt egy durva kőhídban folytatódott, amely a hegyek teteje felől érkező, rohanó folyó fölött vezetett át. Maga a híd mindössze egy kőívből állt, korlát egyik oldalán sem volt. Ahogy a hintó a tákolmány közepéhez ért, egy gallyakból és mindenféle összeszedett hordalékból álló, nagy tömbbé formálódott uszadék szabadult el a kövek közül, s hatalmas csattanással a hintó oldalának csapódott. A lovak megbotlottak, majd ijedtükben felágaskodtak, amitől leszakadt róluk a hám, s elszabadulva nyaktörő sebességgel vágtatni kezdtek a völgy felé. A mellettük gyalogló Hoskinst a lovak a szakadékba sodorták, a kocsi pedig az oldalára dőlt, egy másodpercig egy bokornak dőlve egyensúlyozott, majd a híd peremén átfordulva lebucskázott a meredek hegyoldalon, végül egy kopasz fa törzse és ágai között pihent meg a völgyben, pont a sebesen rohanó folyó partján.

A kocsis leesett a bakról, s élettelenül feküdt a híd peremén. Ekkorra szinte teljes sötétség fedte már a tájat. *** – Elmondhatatlanul kedves öntől, ezredes úr, hogy segít a kertben közlekednem ezzel a kerekes székkel – sóhajtott Miss Delaval, miközben hátrafordult a székét toló FitzWilliam felé, hogy felvillantsa a védjegyének számító, lefegyverző mosolyát, amelyet ez esetben még dús szempilláinak rebegtetésével is tetézett. – Bátyám kedélyét annyira megviselte ez a sajnálatos esemény, hogy bánatában szinte ki sem mozdul a szobájából… – Sajnálatos esemény? – kérdezett vissza az ezredes zaklatott hangon. – Mr. Finglow halálára gondol? – Ó, dehogy, jó uram. Nem! – háborodott fel Miss Delaval. – Hiszen az valóságos tragédia! Ralph pedig természetesen a legmélyebb megbánást tanúsítja, amiért valaha is támogatta Lady Catherine-t a két úr bérleményének lebontását szorgalmazó terveiben. Ha csak megfordult volna a fejében, hogy ez ilyen szörnyű következményekkel járhat, minden bizonnyal már akkor Lady Catherine tudomására hozta volna nemtetszését, amikor a nagyságos asszony először megemlítette terveit. – Ó, tehát néném hozakodott először elő az ötlettel, hogy a Szúette lakot lebontsák? – Hát hogyne! Az első pillanattól kezdve tudvalevő volt, hogy ez az egész Lady Catherine ötlete. Nem, drága uram, az én Ralph bátyám soha nem sugalmazott volna magától ilyesmit. Túlságosan mély tiszteletet érez a művészetek s így a művészemberek iránt, különösen, ha azok oly tehetségesek, mint a szóban forgó festő urak. Illetve most már nem illő a többes szám használata… Ó, az a szegény, szerencsétlen Mr. Mynges… Vajon mihez kezd most? Gondolom, visszaköltözik Londonba. FitzWilliam felsóhajtott, s rezignált hangon így szólt: – Nos, legalább nem kell szegény embernek a kilakoltatási paranccsal a feje fölött élnie. Luke bácsikámmal meggyőztük Catherine néném ügyvédjét, hogy a végzés elhamarkodott, és a jelenlegi helyzetben egyál-

talán nem szükséges, így most úgy áll a helyzet, hogy addig marad a házban, ameddig csak kedve tartja. – Úgy vélem, az önök roppant figyelmes gesztusa ellenére Mr. Mynges, amilyen gyorsan csak lehet, szeretne elköltözni. Nem hiszem, hogy megnyugvást találna egy ilyen szomorú emlékekkel terhes házban – mondta Miss Delaval. – Talán így van. De ha nem ez a sajnálatos esemény szomorította el oly nagyon a bátyját, akkor mire utalt az imént? Ezúttal az ezredes hangjából csendült ki némi irónia. – Nos, természetesen a hamis gyémántok ügyére utaltam. Mint bizonyára emlékszik, bátyám ajánlotta be a méltóságos asszonyhoz a Rundell & Bridge-et, és most úgy érzi, bolondot csinált magából. Attól tart, hogy ha visszatérünk Londonba, hamarosan szárnyra kap a történet, szájára veszik az urak, s ízetlen tréfák áldozatává válik az összes elegáns klubban. – De hiszen nem is az ő ékszerei voltak! Nem értem, miért lenne ebből neki bármiféle kellemetlensége. – Nos, talán inkább az bántja – fordította a fejét hihetetlen szögben hátra Miss Delaval, hogy fekete, bánatos szemét az ezredesre szegezhesse –, hogy Lady Catherine nem bízott meg benne, és a köveket elrejtette valahol, amíg vissza nem ér. – Ó, így már világos. Valóban így gondolja? Igaz, ami igaz, néném igen kiszámíthatatlan, szeszélyes teremtés. Szókimondó természete ellenére, amelyet többen bizony nehezményeznek is, soha nem lehet tudni, mit gondol valójában, s hogy milyen érzések vezetik bizonyos döntések meghozatalára. – Pedig önnek, ha másnak nem is, illene tisztában lennie a döntések meghozatalához vezető érzéseivel – mondta Miss Delaval behízelgő hangon. – Vagy nem a jövendőbeli anyósáról beszélünk? – Igen, úgy látszik, az lesz. A dolog már csak Miss Anne döntésén múlik. – Szegény Miss Anne! Ahogy látom, őt zaklatták fel a legjobban a szerencsétlen történések – sóhajtott fel Miss Delaval. – Minden tőlem telhető módon megpróbáltam kicsit felvidítani, rábeszéltem, hogy eszközöljön a ruhatárában néhány változtatást, sőt, voltam bátor javasolni, hogy próbálja meg a haját egy kicsit vidámabb loknikba fogni, s ne ezt a

meglehetősen unalmas, koronába font frizurát hordja. Közeledésemet azonban szinte felháborodottan utasította el, mintha a velem való érintkezés valamiféle eretnekség volna. Amikor pedig a napokban Ralph megkérdezte tőle, pusztán abbéli szándék által vezérelve, hogy elterelje figyelmét az őt nyomasztó, súlyos gondokról, hogy van-e bármiféle ötlete, vajon édesanyja hova rejthette el a gyémántokat, amelyeket ő puszta segítő szándékkal ki akart tisztíttatni, mire a nagyságos asszony visszaér, válaszul olyan hévvel támadt rá, mint egy vadmacska: „Hát nem kevert már így is elég bajt?” – kiabálta. Még soha nem láttam szegény bátyámat ilyen megalázottnak. Úgy kullogott el, mint egy kivert kiskutya. Azt hiszem, a történtek után fogta magát, és felajánlotta segítségét Lord Luke-nak a padláson lévő káosz átvizsgálásához, noha az szinte reménytelen feladat. – Lehet, hogy Mr. Delaval úgy gondolja – vetette közbe szárazon az ezredes –, talán odafent megtalálja néném elrejtett gyémántjait. Ha viszont valóban ez a célja, valószínűleg újabb csalódás éri hamarosan. Catherine néném nem szereti a háznak azon részét, sőt, tulajdonképpen utál minden olyan tárgyat vagy bútort, amely az öreg kastélyra emlékezteti – így oda be sem teszi a lábát. Úgy vélem, a padlás az utolsó hely, ahova néném egy számára értékkel bíró dolgot rejtene. Ennél sokkal valószínűbb, hogy egyszerűen magával vitte az eredeti gyémántokat, hogy Adelaide nénémet lenyűgözze velük. – Egy tengeren túli utazásra? Csak azért, hogy a sógornőjét lenyűgözze? Elképzelhetetlen! Biztos vagyok benne, hogy ez nem fordulhat elő – válaszolta Miss Delaval az ötletnek már a gondolatától is felháborodva. Ahogy az ezredes és a hölgy a bokros felé közeledett, egyszerre két alak tűnt fel gyommal teli vödröket cipelve. – Micsoda elbűvölően kedves barátság ez Miss Anne és a kertészfiú között! Hogy is hívják? Joseph? – mondta negédes hangon Miss Delaval. – Ezekben a napokban, mikor ilyen ritka élmény Miss Anne-t mosolyogni látni, igen nagy becsben kell tartani bárkit, aki képes felvidítani a kisasszonyt. A szív fájdalmára mindig a nevetés a legjobb orvosság, én azt mondom! – Egyetértek – bólintott ajkait összeszorítva az ezredes.

A kerekes szék elhaladt a kertészeti kérdéseket élénk hangon vitató, rájuk ügyet sem vető párocska mellett, s a másik irányból érkező Smirke felé tartott. – Hé, Joss! Fiú! – kiáltotta a főkertész szigorú hangon, amelybe mármár némi élvezet is vegyült. – Lord Luke hívatott, hogy segíts neki átnézni valami nehéz holmikat a padláson. Állítsd egy vödör vízbe a palántákat, és eredj! – Hagyja, Joss, majd gondom lesz rájuk – mondta Miss Anne. – Elkísérem az istállókig, ha nem bánja. – Szóval a pipacs majdnem olyan rossz, mint a boglárka – hallotta FitzWilliam Joss távolodó hangját, ahogy azok ketten sietős léptekkel a ház felé tartottak –, aztán ott van még egy bizonyos Szardínia szigetén termő növény, amelyről azt mondják, ha megeszi az ember, addig nevet tőle, amíg bele nem hal. A fiú és a lány hangosan felnevetett. – Micsoda örömmel tölti el az ember szívét, ahogy őket hallgatja! – mondta Miss Delaval. Válasz helyett FitzWilliam ezredesnek fintorba rándult az arca, s lépteit felgyorsítva a ház felé tolta a kerekes széket. *** Mrs. Collins és Maria húga éppen Mr. Ambrose Myngesnél volt látogatóban a Szúette lakban. Alice, a macska, amely minden látogatót gyanakvással fogadott, hatalmas kegyet gyakorolva rokonszenvével tüntette ki Mariát, s ezt a lány lábához dörgölőzve mutatta ki. Rajtuk kívül jelen volt még a seborvos, Mr. Willis, aki éppen Ifjú Tom álmatlanságán próbált segíteni tanácsaival. – Hideg víz és ecet – mondta éppen –, ebből készítsen borogatást a homlokára, mielőtt lefekszik. – Gyűlölöm az ecet szagát – válaszolta Ambrose. – Megteszi helyette a kamillatea is – javasolta Charlotte. – Vagy a komló, a nefelejcs, a citromverbéna, a bazsalikom, de az ibolyalevél sem rossz… és persze ott van még a gyöngymenta is. Annak a leveleiből lehet ám csak jóféle főzetet készíteni, de semmiképpen nem szabad túl sokáig forrázni, aztán ha kész, mézzel lehet ízesíteni.

– Mrs. Collins, ön jobb seborvos, mint amilyenné nekem valaha reményem lesz válni – mondta Mr. Willis. – Az igazi jó barátok, akiket a szívük hoz hozzám látogatóba, azok a legjobb orvosok. – Hoztunk egy kosár szárított cseresznyét – mondta Charlotte. – Amellett, hogy nagyon finom, úgy találom, nyugtatóan is hat az emberre, ha lefekvés előtt elmajszol belőle pár szemet. – A cseresznye csakugyan sok mindenre jó, a kösz-vényeseknek magam is rendszeresen javallom – mondta Mr. Willis. – Napi tizenöt darabot szoktam felírni a köszvényes betegeknek, azt pedig rájuk bízom, hogy frissen vagy szárítva fogyasszák. – Az én bajomra nem jó a cseresznye, a gyász erősebben emészt, mint a legsúlyosabb köszvény. – Tudjuk, tudjuk – mondta Charlotte gyengéden, és ha bármi volna még, amiben tudnánk segíteni, csak szólnia kell. Ha ott jobban érezné magát, szívesen látjuk a paplakban… – Ön a gondviselés angyala, Mrs. Collins, de már így is rengeteget tettek értem. Inkább itt maradnék a házban, közel az én drága barátomhoz. Willis kivett a kosárból egy szárított cseresznyét, s elmajszolta. – Kiváló! – mondta. – Ismerős nekem ez az íz! Nem Mrs. Godwin receptje alapján készült véletlenül? – Csakugyan az alapján készítettem – válaszolta Charlotte. – A házban megtaláltam egy receptkönyvét, s rendszeresen eredménnyel forgatom. Minden évben gondom van rá, hogy el tudjak hozni egy nagy kosárnyi gyümölcsöt Rosings páratlan cseresznyéséből. Atyaég, csak most jut eszembe, hogy jövőre talán máshol kell majd gyümölcs után néznem, ha valóban kivágják az egész cseresznyéskertet! Micsoda vétkes könynyelműség volna! Hiszen azok a fák annyi termést hoznak évről évre, hogy az emberek a csudájára járnak. – Most, hogy esély mutatkozik a Szúette lak megmenekülésére, ne adjuk fel a reményt; Lady Catherine talán a cseresznyéssel kapcsolatban is meggondolja magát. – Sir Lewis igen kedvelte a cseresznyéskertet – vetette közbe a fejét ingatva Mr. Willis. – Sokszor láttam a fák között sétálni, különösen cseresznyevirágzáskor. Még arra is volt gondja, hogy a végakaratába egy

kitételt írasson, amelyben előírta, hogy minden betakarításkor egy zsák cseresznyét ajándékképpen Mr. Godwin, az akkori lelkész házához szállítsanak, hogy Mrs. Godwin ezt a fenséges finomságot készíthesse belőle. – Milyen megható! Megindító a kedvessége. – Valóban, ám a sors akaratából Mrs. Godwin előbb távozott el a világról, mint Sir Lewis, így figyelmessége idővel hiábavalónak bizonyult. De úgy látom, ittlétünkkel csak fárasztjuk Mr. Tomot, így én ezennel búcsút is vennék önöktől. Mr. Willis felállt, meghajolt a hölgyek előtt, s kiment a ház elé, ahol a kocsija várta. – Jól ismerte Sir Lewist, Mr. Mynges? – kérdezte Maria, miután öszszeszedte a bátorságát erre az indiszkrécióra. – Én? Nem, nem igazán. Legalábbis nem olyan jól, mint az én Desmond barátom. D-Desmond már jó néhány évvel azelőtt rendszeres vendég volt itt, hogy én megismertem volna Sir Lewist. Annak idején iskolatársak voltak. De miért kérdezi, Miss Lucas? – Nos… tudja, csak érdekelt… hogy miféle ember volt Sir Lewis. Tudja, annyi mindent hall az ember, aki pedig már nincs köztünk, arról csak ilyen formában tudhatunk meg bármit is. De például honnan lehet megtudni, hogy vajon a költészetet kedvelte-e? – A költészetet? Hát ezt meg miért szeretné ennyire tudni? – Hát, ha valaki örömét leli a virágzó cseresznyefák közötti sétában, attól minden bizonnyal a költészet sem lehet idegen, nem gondolja? – Maria, úgy látom, szárnyaló képzeleted ismét elragadott – mondta Charlotte. – De itt az idő, hogy hazatérjünk, hiszen négy éhes gyermek vár ránk. Viszontlátásra, Mr. Mynges, hamarosan újra eljövünk önhöz. – Nem is tudja, mekkora örömöt szereznek minden látogatásukkal. Útban a paplak felé Maria a gondolataiba merült. Egy kézzel írt versen járt az esze, amelyet Mrs. Godwin receptkönyvében talált. A cetlit, amelyen a vers volt, egy kéménytűz esetére írt útmutató („Csukj be minden ajtót s ablakot, majd fogj egy benedvesített törülközőt…”) lapjai közé rejtették. A kézírás bizonyosan nem Mrs. Lucy Godwiné volt, ezt könnyedén meg lehetett állapítani az általa sűrűn, apró gyöngybetűkkel írt receptekkel összehasonlítva. Ez az írás folyamatosabb volt, s betűi is

nagyobbak. Maria felidézte a verset, amelyet egy kitépett lapra írt a szerzője, talán csak pillanatnyi érzéseit papírra vetve: Muszlin legyen, ne selyem, Fehér, mint frissen fejt tejem, Kettőnket takarjon be, Fejünk fedje szövete. Az óvó köd is betakar, Mindkét szív találkát akar. Köd fehérlik, mint az arcod, Nem értheti más e harcot: Virágnak csak pusztulás, Sárban sziromelmúlás; De cseresznyénk egész más: Édes, finom piroslás, Betakar, s elfed, eltemet, Szerelmünk mind tőle ered. Bizonyosan nem a világ legjobb verse, Maria mégis talált valami meghatót, megindítót a leplezetlenségében. Az járt a fejében, vajon ki írhatta. Mindenesetre Charlotte-nak nem említette a dolgot. *** – Végre érkezett levél Lady Catherine-től! – kiáltotta Mrs. Jenkinson a szóban forgó levelet lobogtatva, amint a reggelizőszalonba lépett. Lord Luke meglepetten nézett fel az étkezésből. – De bizonyára nem Great Morranről küldte, ugyebár. Ilyen rövid idő alatt még biztosan nem juthatott oly messzire. Legalábbis – tette hozzá gyorsan összeszedve magát –, ha oda is ért, levele bizonyosan nem érkezhetett meg ilyen gyorsan. – Nem, a levelet Truróban adták fel. Az utakra és az ételek minőségére panaszkodik benne. Mint írja, mindkettő silány. Valamint reményét fejezi ki, hogy ön a legjobb egészségnek örvend, Lord Luke.

– Nos, nem éppen – válaszolta nyűgösen. – Régi bajom kínoz ismét; kétség sem férhet hozzá, hogy a padlás porának-mocskának köszönhetően. De hagyjuk, amúgy sem vagyok panaszkodó ember. Ezt hallva Mrs. Jenkinson kérdőn felhúzta a szemöldökét, de túl jó képzést kapott ahhoz, hogy egyet nem értésének más módon is hangot adjon. Ekkor a kertészfiút, Josst jelentették be, aki egy merő porban, mégis vidáman jelent meg az ajtóban. – Nos, Joss, mi hír odafentről? – Azt kérte tőlem, uram, hogy azonnal hozzak le minden olyan dobozt, amelyben papírokat találok. Már itt is vagyok eggyel. Ez itten tele van mindenféle kézzel írt dolgokkal. Belenéztem, s azonnal hoztam is önhöz. Mrs. Jenkinson egy halk sikolyt hallatott. – A por! Azonnal szóljon le a konyhába, Frinton, hogy jöjjön fel valaki egy portörlővel és egy vizes ronggyal, de szaporán, mielőtt még az egész szobát beteríti! – Ó, ezzel aztán végképp nem kívánok foglalkozni. A por a legkevésbé sem érdekel! – kiáltott fel Lord Luke izgatottan. – Lássuk csak, mit rejthet… ráterítek egy asztalterítőt, hogy ön is megnyugodjon, Mrs. Jenkinson. – így is tett, más kérdés, hogy ettől azonnal sűrű porfelleg emelkedett fel a doboz tetejéről, s a szobában állók rögtön köhécselni kezdtek tőle. Nem úgy Lord Luke, őt ugyanis annyira lefoglalta a megsárgult papírok közötti kutakodás, hogy ügyet sem vetett a többiekre. Izgatott, gyors mozdulatokkal az egész mahagóni koffert átnézte. Pár perc múltán azonban csalódottan feladta. – Ez semmi, csak egy be nem fejezett regény lapjai. Valami Mrs. Ophelia Ogilvie írta… Soha nem hallottam róla. – Ó, de én igen! – kiáltott fel izgatottan Mrs. Jenkinson. – Úgy emlékszem, Sir Lewis nagynénje volt, Walpole feltétlen híve. Sok könyvet írt, de csak egy érte meg, hogy ki is adják. – Nos, ezen nem vagyok meglepve, ez itt ugyanis borzasztó unalmasnak tűnik – mondta Lord Luke. –Kívánja esetleg magához venni és elolvasni, Mrs. Jenkinson? Ha igen, vigye bátran, az öné. Joss, fiú… sajnos

nem ezt kerestem. Eredj, keresgélj tovább! Ha siker koronázza erőfeszítéseidet, s megkerül, amit keresünk, tíz arany guinea üti a markodat. – Köszönöm, méltóságos uram – mosolygott Joss, majd megvakarta porlepte üstökét, és távozott a szalonból.

Nyolcadik fejezet Mikor Lady Catherine visszanyerte eszméletét, egy dohos, gyéren bútorozott helyiségben találta magát egy kemény, kényelmetlen alkalmatosságon fekve. Szörnyen érezte magát – ez pedig szokatlan volt őladysége számára, hiszen egész életében remek egészségnek örvendett, egy darázscsípésnél vagy gyomorrontásnál komolyabb baja soha nem volt. Most azonban sajogtak a csontjai, úgy érezte, testét tetőtől talpig sebek és horzsolások borítják, oly kínzó főfájás gyötörte, mintha valaki egy kalapáccsal ütötte volna belülről a koponyáját, s mindezek tetejébe, vagy talán még inkább ezek ellenére, soha nem tapasztalt éhség kínozta. – Hol vagyok? – kérdezte hangosan, szokás szerint azonnali választ várva kérdésére. Válasz azonban ezúttal nem érkezett. Megpróbált megmozdulni. Kétségbeesett kísérletére válaszul teste minden porcikájába oly éles fájdalom nyilallt, hogy újra elveszítette eszméletét. Második ájulása azonban már nem tartott olyan sokáig, mint a korábbi, s inkább alvásra emlékeztetett. Magához térve újra megkérdezte: – Hol vagyok? Ki van ott? Válasz továbbra sem érkezett. Végül, hosszú percekig tartó kísérletezés eredményeképpen sikerült ülő helyzetbe feltornáznia magát. Körbenézett a helyiségben. Most vette csak észre, hogy eddig egy hajókon használatos, durva kötélből font függőágyon hevert. Egy fekete bundát terítettek rá takaró gyanánt, amely a saját ruhadarabja volt, párnának pedig az ahhoz tartozó muffot gyűrték a feje alá. Mindkét holmi csuromvizes és csupa sár volt. Újabb komoly erőfeszítések árán sikerült kikászálódnia a függőágyból, s megvetette remegő, merev lábát a helyiség döngölt padlóján. – Hahó, kérem! – kiáltozott. – Hol vagyok? Mi történt velem? Hoskins? Thompson? Hol vannak? És mi ez az egész? Semmi válasz nem érkezett.

Növekvő aggodalommal és egyre feszültebben bár, de Lady Catherine igyekezett felmérni a helyzetét. Egy kis szobában volt, amely egyszerre volt hideg és nedves. Ez nem volt meglepő, hiszen – ahogy Lady Catherine is ráébredt – a korábban a fejfájásnak tulajdonított robaj nem más volt, mint szikláknak ütköző hullámok hangja, amelyet valahonnan a közelből hozott a szél, ezenkívül pedig hallani vélte egy szintén meglehetősen közeli vízesés, avagy zuhatag hangját is. A szobának voltak ugyan ablakai, de egyrészt aprók voltak, másrészt oly magasra helyezték őket, hogy egy rajtuk keresztül a szobába érkező, gyenge fénysugáron kívül más hasznuk nemigen, lehetett. A masszívnak látszó ajtó festetlen, megmunkálatlan fából készült. Lady Catherine odabotorkált, s megpróbálta kinyitni, de zárva volt. Elkezdte az öklével ütni, miközben hangját összeszedve kiabált: – Nyissák ki! Követelem, hogy azonnal nyissák ki ezt az ajtót! – Válasz azonban most sem érkezett. Ekkor vette csak észre, hogy az ajtó előtt egy tócsa van, amely szemlátomást növekszik a repedéseken át beömlő víz miatt. Lady Catherine-t jeges rémület töltötte el. Fogoly vagyok – gondolta. – De hát kinek a foglya? És vajon mik a szándékai velem? Megpróbált visszaemlékezni a történtekre, de hiába erőlködött, semmi nem jutott eszébe. A hintón utazott Hoskinssal, megálltak Truróban, majd egy borzalmas birkapörköltből és szétfőtt zöldségekből álló vacsora elfogyasztása után… De mi történt utána? Ez volt minden, amire viszsza tudott emlékezni. Visszafordult a szoba felé, hogy tovább vizsgálódjon, s ekkor kis híján újra elalélt – ám ezúttal ijedtében. Hirtelen mély horkolás hangja ütötte meg a fülét. Csak ekkor vette észre, hogy a szoba egyik sarkában egy matracon egy férfi fekszik mozdulatlanul, s szemlátomást mélyen alszik. Szakállas, torzonborz férfi volt, hosszú, ősz haja szakadt ruházatához hasonlóan csuromvizes, és szinte teljesen sár borította… Ahogy saját ruhadarabjait is – ébredt rá hirtelen Lady Catherine. Szóval ezzel az emberrel volt együtt valamilyen oknál fogva. Netán valami baleset érte?

– Ébredjen! – szólította meg türelmetlenül. – Azonnal keljen fel, és tájékoztasson, mi történt velem! A férfi azonban tovább aludt, s arra sem reagált sehogy, amikor Lady Catherine a vállánál fogva megrázta. Ettől szöget ütött a méltóságos aszszony fejébe a gondolat, hogy a férfi talán beteg. Ahogy jobban megvizsgálta, valóban feltűnően vörösnek tűnt a feje, légzése pedig gyors és szaggatott volt. – Hahó! Halló! – kiabált ki ismét az ajtón át. – Ez a férfi itt segítségre szorul. Úgy vélem, azonnal orvost kellene hívni hozzá. Válasz ezúttal sem érkezett, s Lady Catherine-t jeges rémülettel töltötte el a gondolat, hogy az ajtó túloldalán gonosz emberek vannak, akik szándékosan nem válaszolnak; vagy, ami még rosszabb, valóban nincs odakint senki, s ő valahol a vadon mélyén van összezárva ezzel a beteg férfival, ahova ismeretlen fogva tartójuk vetette ki őket, hogy aztán sorsukra hagyatva, a menekülés reményétől is megfosztva éhen haljanak. Lady Catherine még egyszer alaposan átvizsgálta a szobát a benne fekvő férfival együtt, most azonban már nem a menekülés lehetőségét keresve, hanem a benti lét mikéntjét mérlegelve. A falak kőből épültek, a padló pedig döngölt föld volt. A mestergerendába szögeket vertek, amelyeken néhány férfiruha lógott. Volt még a szobában néhány konyhai eszköz, egy hosszú nyelű fazék, egy serpenyő és egy fakanál. Egy feketére füstölt oldalszalonna lógott még a gerendáról, az egyik sarokban pedig egy kosárban néhány alma, amelyek közül több már rothadásnak indult. A falból egy cső állt ki, amelyből egy nagy kőedénybe csöpögött a víz, onnan pedig egy szennyvízcső vezetett a padló alá. Az egész szoba lejtett egy kicsit a felé a sarok felé, ahol az elvezető volt. Egy kezdetleges tűzhely állt még ott három gránitlapból, az aljában csak nedves hamu látszott, viszont az almáskosárral szemközti sarokban halomba rakva fahasábok sorakoztak. Egy keskeny polc volt még az egyik falra erősítve, ezen egy lámpa és néhány gyertya állt. Az ajtó előtt gyűlő tócsa egyre nagyobb és nagyobb lett. Lady Catherine rádöbbent, hogy akár ételről, akár meleget adó tűzről legyen szó, ezekhez mindketten kizárólag az ő erőfeszítései révén juthatnak hozzá – Lady Catherine viszont még soha életében nem rakott tüzet.

*** FitzWilliam ezredes a templom kertjén keresztül a hunsfordi temető irányába tolta a kerekes székben ülő Miss Delavalt, hogy virágot helyezzenek el Mr. Desmond Finglow sírján. A sírhantot ekkorra már elegyengették, de fejfa még nem került rá. Hunsford falu apró, szürke, de tiszteletet ébresztően ódon temploma két hatalmas ciprusfa között emelkedett ki a domboldalból. A környéket oly csekély számú ember lakta, hogy a temető helyét is csak néhány tucat fejfa jelezte. A legfrissebb sír, nem messze Öreg Tom még nedves földdel fedett végső nyughelyétől, Mr. Barnabas Godwiné, a templom előző plébánosáé, Canterbury kanonokjáé volt, s mellette nyugodott szeretett felesége, Lucy is, aki néhány évvel ura előtt távozott az élők sorából. – Miért nincsen fejfája Sir Lewis de Bourgh-nek? –kérdezte Miss Delaval, miután lerakta nárciszból, jácintból és galagonyavirágból öszszeállított, illatozó csokrát Öreg Tom sírjára. – Hát nem csodálatosak? Megkértem Smirke-et, hogy készítsen nekem egy csokrot a legszebb virágaiból. Micsoda kedves, szolgálatkész ember ez a Smirke, nem igaz? Mindig örülök, ha lehetőségem nyílik szót váltani vele. – Kedves és szolgálatkész bizonyos személyekkel – válaszolta FitzWilliam ezredes csendesen. – És azért nincs fejfája Sir Lewisnak, mert bent a templomban állították fel azt a táblát, amely emléket állít remek tulajdonságainak s erényeinek. Ha érdekli, szívesen besegítem a templomba, hogy megtekinthesse. – Ó, köszönöm, de úgy vélem, ilyen szép időben hiba volna önként tető alá húzódnunk. Egyébiránt már emlékszem is a táblára, az egyik vasárnapi istentisztelet után jobban szemügyre is vettem. A gyászoló özvegy állította, ugye? Bár néha eszembe jut, ezek a gyászoló özvegyek vajon mennyire gyászolják urukat egy idő után, nem igaz, Mr. FitzWilliam? Az mindjárt látszik, hogy Lady Catherine elég gyorsan levetette gyászruháját s fekete fátylát. – Kívánja, hogy visszatérjünk a házhoz? – kérdezte az ezredes. – Felhősödik az ég. – Kérem, maradjunk még egy darabig, ha nem okozok gondot önnek. Olyan szép kilátás nyílik innen a domboldalból, ahogy a sötét felhők már

árnyékot vetnek a frissen serkenő falevelekre és a fehér virágokra a bokrokon. Bárcsak köztünk volna még Mr. Finglow, hogy megfesthesse ezt a gyönyörű tájat, vagy csak itt lehetne velünk, hogy együtt gyönyörködjünk benne. Az ezredes olyan arckifejezéssel nézett körbe, mintha ő is hasonlóképpen gondolná. – Mondja csak, ezredes úr – kíváncsiskodott Miss Delaval –, miért veszi el az unokatestvérét, Miss Anne-t? Ha szabad megjegyeznem, a vak is láthatja, hogy sem önnek, sem jövendőbeli arájának nincs ínyére a közelgő frigy megkötésének még a gondolata sem. És bocsássa meg, ha messzire merészkedem ezzel a kijelentésemmel, de annyira nem lehetnek rosszak jelenlegi körülményei, hogy ilyen áldozatot legyen kénytelen meghozni. Tudom, hogy most rettentő arcátlannak tűnök az ön szemében, hogy ilyen kérdéseket intézek egy általam alig ismert úriemberhez, akivel mindössze a Mr. Bingley házában történt találkozásunk óta válthatok szót. Mivel azonban a bátyám oly kedves barátja Mr. Bingley-nek, ön pedig kisgyermekkora óta ismeri őt, úgy gondolom, talán mégis megbocsátja, hogy olyan bensőséges témában faggatom, amelyet az ember általában csak a hozzá legközelebb állókkal oszt meg. Az ezredesre villantotta leglefegyverzőbb mosolyát. – A frigy mellett számos körülmény szól, ráadásul rajtam kívül több érintettnek is komoly érdeke fűződik hozzá – válaszolt az ezredes visszafogott, komor hangon. – A fenti okok közül pedig nem mindegyik… anyagi természetű. – Más szóval az történt, hogy az ön családja a feje fölött úgy határozott, hogy szegény Miss Anne végleg pártában marad, hacsak az ön szíve meg nem esik rajta. Bár most, hogy jobban belegondolok – folytatta Miss Delaval töprengő hangon –, nem is mindig annyira szürke az a kislány. Volt szerencsém már látni a kisasszonyt olyankor, amikor nem a legjobb (vagy mondjam inkább, hogy a legrosszabb?) kedélyállapotban volt, s ilyenkor bizony roppant élénknek, sőt, néha igen fel-dúltnak láttam. Például, amikor a bátyám közelített hozzá, hogy állandó rosszkedvéből kiemelje egy-egy tréfás történettel. Bárcsak férjes asszony volnék, hogy magammal vihessem a városba egy nyárra! Meggyőződésem, hogy nagyon jól érezné ott magát. Minden bajának forrása anyjához fűződő,

sajnálatosan rossz kapcsolata. Gondoljon csak bele, micsoda változásokon menne keresztül a kisasszony, amint kiszabadulna Lady Catherine állandó felügyelete alól. – Arra próbál kilyukadni, hogy talán inkább az ön bátyjához kellene hozzámennie? – kérdezte az ezredes szárazon. – Nos, nincs kételyem afelől, hogy ez mindkét fél számára komoly előnyökkel járna, ön nem így találja? Miss Anne sokkal élvezetesebb, változatosabb életre kapna esélyt Ralph mellett, mintha itt élné le hátralévő napjait Rosingsban – ráadásul ön is megszabadulna a szomorú kötelesség béklyójától. Az jár a fejemben, vajon mihez is kezdene a hirtelen jött szabadságával, ezredes úr. (Újabb lehengerlő mosoly.) Mit gondol, találgathatok? A kérdésre nem érkezett válasz, mert ekkor a Miss Delaval által korábban megcsodált fekete felleg föléjük ért, s súlyos terhét zivatarként a környékre eresztette. Mivel öltözékét tekintve sem a hölgy, sem kísérője nem volt felkészülve az időjárás szeszélyes változására azután, hogy ragyogó napsütésben indultak el Rosings-ból, az ezredes most sietős léptekkel a templom fedett belépője felé irányította a kerekes széket. – Te jó ég, ez aztán hirtelen jött! Ez is azt bizonyítja, mennyire érdekes kérdést boncolgattunk éppen; észre sem vettük a közelgő felhőket. Tudja, ezredes úr, én mindig úgy megnyugszom és ellazulok az ön társaságában. A mi gondolataink mindig egy irányba tartanak, megfigyelte már? Néha az az érzésem, egy korábbi életünkben mi igen jól ismertük egymást. Hisz ön a lélekvándorlásban, ezredes úr? – Természetesen nem hiszek benne. Bemenjünk a templomba? – Ó, ne, semmiképpen! Valaki az orgonán játszik éppen, azonkívül meggyőződésem, hogy ez a kis zivatar is hamarosan elvonul. Amíg itt várakozunk, tehetne nekem egy kedves szívességet, ezredes úr. Úgy érzem, szálka vagy egy apró tövis ment az ujjamba, talán még akkor, amikor a virágágyások mellett jöttünk el. Megtenné, hogy kiszedi? Erősen meg kell nyomnia a mutatóujjával és a hüvelykujjával a kezemet, hogy jól lássa. Nos, látja már? FitzWilliam nem látott semmiféle szálkát.

– Igen kevés a fény. Nem lenne jobb, ha megvárnánk ezzel, hogy visszaérjünk a kastélyba? Mrs. Jenkinson egy tű és némi forró víz segítségével egy perc alatt fájdalommentesen kiszedi, bármi is legyen az. – De annyira fáj! Kérem, legalább próbálja meg. Ha letérdel elém, talán jobban látja majd. Az ezredes arckifejezése elárulta, mennyire húzódozik a feladattól. A templom tornáca tágas volt, így volt elég hely a kerekes széket forgatni, kövekből kirakott talapzata azonban csuromvíz és sár volt. Nadrágja tisztaságának emléke fölött morogva az ezredes letérdelt, mindkét kezével megfogta Miss Delaval sérült kézfejét, s megpróbálta kihúzni a láthatatlan tövist. Ebben a pillanatban a domboldal felől feltűnt Mrs. Collins és a férje, akik a templomban orgonáló Miss Lucas megmentésére siettek éppen, kezükben esernyőkkel. És, mintha csak a sors keze lett volna a dologban, maga Maria Lucas is megjelent a templom ajtajában. *** – Vicces dolgot találtam odafent a padláson – mondta Joss Anne-nek. – Mi volna az? Anne-t soha nem untatták Joss történetei a Rosings ház padlásán porosodó, ódon tárgyakról, amelyekre kutakodása során bukkant: szablyák, nyársak, páncélmellények, számszeríjak, edények, s néha olyan ősi pergamentekercsek kerültek elő, amelyek csak a jó ég tudja, miféle ősök gondolatait, érzéseit őrizték. Bőven kerültek elő könyvek, képek, festmények s molyrágta ruhák is. – Szavamra, mintha malomköveket tárolnánk odafönt. Nem is egyet, olyan, mintha a házban lakók szántszándékkal több tucat malomkövet vittek volna a padlásukra – mondta Anne. – Ha az enyém lenne Rosings, fognám, és kivitetném az egészet a szemétdombra. – De hiszen az öné is lesz majd, ha hozzámegy az ezredeshez, nem így van, kisasszonykám? – Nem akarok hozzámenni az ezredeshez – vágta rá Anne. – És biztos vagyok benne, hogy ő sem akar elvenni engem. Úgy gondolom, Miss Lucasba szerelmes. Sőt, ebben szinte bizonyos vagyok. – Hát akkor miért nem őt veszi el? Miért nem kéri meg?

– Mert neki nincs pénze. Azonkívül engem már odaígértek neki. Ha mi ketten egybekelünk, egész Rosings reá száll, és akkor végre ő is gazdag, megbecsült ember lesz. Kíváncsi vagyok, neki milyen szándékai lesznek a padláson porosodó lomokat illetően. – De hát miért nem beszél vele ezekről az érzéseiről, kisasszonykám? – Nem szívesen beszélek vele. Nem kedvelem eléggé. Na, de mi volt az az érdekes dolog, amit fent talált, Joss? – Nos – kezdte Joss –, egy könyvet találtam. Fákról szól. Beszéljünk a fákról! a címe. – És ez volna olyan hihetetlenül érdekes? – Nem a könyv maga. Hanem… várjon csak, inkább megmutatom. Egy könyves szekrényben találtam mindenféle más papírok között, amelyeket aztán levittem a méltóságos úrnak, hogy átvizsgálja, köztük van-e, amit keres. Ő viszont még nem válaszolt, így a könyv most is ott van a könyvtárban, ahova vittem. – Lemegyek és megszerzem – mondta Anne. – Remélem, tényleg ennyire érdekes. A két barát éppen palántákat ültetett a sövényekkel határolt veteményes kerítés felől eső végében. – Várjon meg, az egész nem tarthat tovább pár percnél – mondta Anne. – Hogy nézett ki a könyv? – Vörös bőrkötésű, Miss Anne, de bizony már igen kopottasnak tűnt. És kicsi, nem hiszem, hogy nagyobb lenne, mint egy fél tégla. Anne bólintott, s elszaladt a könyvtár felé. Amikor odaért, hangos kiáltozás s jajveszékelés közepette egy egész csoportot talált ott. Lord Luke, FitzWilliam ezredes, Mrs. Jenkinson és az inas, Frinton mind Lady Catherine cselédjét, Pronkumöt próbálta hisztérikus rohamából magához téríteni, aki felváltva kapott sírógörcsöt és fohászkodott az égiekhez kegyelemért. – Ó, asszony, hallgasson már el! Fejezze be ezt a fülsértő lármázást, ha mondom! – kiabálta Lord Luke mérgesen. – Mi az ördög történt itt? – kérdezte Anne a szokásosnál jóval élénkebb hangon. – Hogy mi történt? Mészárlás és vérfürdő, az történt! – sikította magából kikelve Pronkum. – És szörnyűséges kínzás és gonoszság és égbekiáltó bűn, az történt!

Kitörése közben kezével az asztalon heverő papírdarabot csapkodta hisztérikusan, amely minden bizonnyal a padlásról származhatott, hiszen az ütlegelés nyomán vaskos porfelhő szállt fel róla. Mrs. Jenkinson és Miss Delaval a siker legcsekélyebb esélye nélkül próbálta megnyugtatni a cselédet, miközben Miss Anne újra feltette a kérdést: – Mi történt? – Az ön nagybátyja levelet kapott ma reggel – mondta FitzWilliam ezredes nagyon sápadtan és meggyötörten. – Levelet? Kitől? – Ó, nagyságos asszonyom! Ó, drága úrnőm! – zokogta Pronkum. Anne feldúlt lett. – Édesanyám küldte a levelet? – Ó, irgalmas Istenem, Lord Luke! – sírta el magát Mrs. Jenkinson is. – Gondolja, hogy helyénvaló, ha Miss Anne is tudomást szerez a dologról? – Bőven elérte már azt a kort, amikor fel tud dolgozni egy ilyen hírt – csattant fel Lord Luke. – Hiszen már tizennyolc éves, vagy nem? – Meghalt az anyám? – kérdezte Anne. – Nem, dehogy. Legalábbis nagyon reméljük, hogy nem halt meg – mondta FitzWilliam ezredes. – Hát akkor mondja már el valaki, mi történt! – A levélen nem szerepel aláírás – mondta Lord Luke. – Úgy tűnik, Cornwallban adták postára, a nyugati partnál. Pénzt követelnek benne édesanyád életéért cserébe, s fenyegetőzve ígérnek mindenféle szörnyűséget, ha nem fizetünk. – Mennyi pénzt akarnak? És miféle fenyegetések hangzottak el? Lord Luke és FitzWilliam ezredes lopva egymásra nézett. – Pontos összeget nem jelöltek meg – fordult Lord Luke Anne felé, s arckifejezéséből könnyen ki lehetett olvasni, hogy egyáltalán nem találja egy anyjáért aggódó leányhoz illőnek a kisasszony közönyös, már-már tárgyilagosnak mondható reakcióját. – És a fenyegetések sem térnek ki bizonyos részletekre. Csak annyi van benne, hogy a kínzástól sem riadnának vissza, s hogy esetleges nemtörődömségünk büntetését szegény húgom szenvedi majd el. – De hiszen hogyan lehetne kifizetni egy olyan összeget, amelynek nem jelölték meg a nagyságát? És az átadás helyét? Idejét?

– A levél sejteni engedi, hogy hamarosan egy újabb követi. – Úgy vélem – szólt közbe Mr. Delaval –, hogy az emberrablási esetek jelentős részét így bonyolítják a gazemberek. Kezdetben csak annyit akarnak elérni, hogy megijedjenek és engedelmessé váljanak a szerencsétlen elrablott személy hozzátartozói, vagyis azok, akiktől a váltságdíj megfizetését remélik. Lord Luke és FitzWilliam ezredes rosszalló pillantást vetett a közbeszólóra, s nem csak azért, mert a fiatalember szemlátomást igen jól tájékozottnak mutatkozott emberrablási ügyekben. – Láthatnám esetleg a levelet? – mondta Anne, s kinyújtotta kezét a Lord Luke kezében lévő gyűrött, piszkos papírdarab felé. Az idős úr habozni látszott. – Nem vagyok benne biztos, hogy helyénvaló lenne. A levél nyelvezete sajnálatosan szókimondó bizonyos esetekben. – Ó, az ég áldja meg önt! – kiáltott fel Anne bosszúsan. – Hiszen az anyámról van szó. Ez hatott. Lord Luke habozva átnyújtotta a levelet, de ekkor közbelépett Pronkum, s vérfagyasztó sikoly kíséretében a papírdarab után kapott, majd egy mozdulattal a lobogó tűzbe vetette. – Ez a megfelelő helye ennek a gonoszsággal átitatott levélnek! – sikította, majd teljes hosszában elterült a földön, s lábával rúgkapálva, kezével a padlót csapkodva fülsértő jajveszékelésbe fogott. – Na, most már aztán végképp elég volt! Azonnal szólítson ide néhány szolgát, Frinton, és vigyék fel ezt az asszonyt! – parancsolta Lord Luke viszolyogva. – Legyen már csend végre, hogy tudjunk gondolkodni. – De hát mit tehetnénk most anyám érdekében? – Egyelőre nem sokat. Sőt – tette hozzá Lord Luke –, most, hogy már a papír sincs meg, még talán annyit sem. Hiszen mit is tehetnénk mást, mint hogy várunk? – Legalább megmutathattuk volna a csendőröknek… – vetette közbe FitzWilliam ezredes. Lord Luke tekintete elárulta, milyen kevésre taksálja azt a hasznot, amelyet a fenti lépés hozhatott volna az ügyben. Mrs. Jenkinson, mivel közben Anne szép sorjában visszautasította a repülősót és egyéb szíverősítőket, kisietett a könyvtárból, hogy a szolgák segítségére legyen

Pronkum lecsillapításában, akinek sikolyai még mindig hallatszottak az emeleti folyosók irányából. – Szegény Miss Anne! – mondta Miss Delaval. – Ön most biztosan igen komoly sokkot él át, kedvesem. – Nos – válaszolta Miss Anne szenvtelen hangon az biztos, hogy nem mindennap kap az ember ehhez hasonló híreket. Szemét eközben végighordozta az egyik asztalon halomba rakott, poros könyveken, majd amikor rábukkant arra, amelyikért jött, kivette a többi közül, s a könyvvel a hóna alatt elhagyta a szobát. Ám mire visszaért a veteményeshez, Josst már nem találta ott. Helyette csak Smirke volt ott, aki éppen esővízzel átitatott, messziről bűzlő komposzthalmot rakodott le a talicskájáról. – Le kellett küldenem a gyereket Marsdenbe egy talicska hamuzsírért, Miss Anne – mondta szokásos behízelgő hangján. – Tudja, az ifjú Joss nem állhat mindig az ön szolgálatában, hiszen nem ezért kapja a fizetését. Vagy úgy gondolja a kisasszony, hogy jobban tenném, ha szólnék a méltóságos úrnak, hogy azért nem tud időt szakítani bizonyos kötelezettségeire, mert éppen önnel van? – Kétlem, hogy a méltóságos urat ez különösebben érdekelné – válaszolta hidegen Anne. Majd adott egy guinea-t Smirke-nek, és hóna alatt a Beszéljünk a fákról! című könyvvel a szobájába sietett. A borító belső felén egy megkopott, barna tintával írt ajánlás bukkant elő: Á Mon Chéri Az ő Igaz Csillagától Az ajánlás alatt pedig ugyanazzal a kézírással az alábbi versike volt olvasható: Szedd, s edd a cseresznyét, Mary, Ó, szedd, s edd, mi kedved! Szedd, s edd a cseresznyét, Mary, Szerelem ágán mi termett. ***

Lady Catherine nagy megnyugvással tapasztalta, hogy a dobozkában, amelyet a polcon talált, miközben gyújtós után kutatott a szobában, egy vízhatlan táskában faggyúgyertyák sorakoztak. Még ennél is jobban megörült a dobozban talált másik tárgynak, amely úgy működött, mint egy pisztoly: egy kar elfordítása után a ráerősített tűzkő egy acéllapnak csapódott, s ezáltal szikrát vetett. Lady Catherine számára azonban még ennek az egyszerű, ám annál okosabb kis szerkezetnek a használata is komoly fejtörést okozott; ráadásul ügyetlensége tovább rontott a helyzeten, hiszen hiába sikerült többször is szikrát pattintania, a szurokba mártott lepedő-darabok és kötélvégek, amelyek egyébként minden kétséget kizáróan azt a célt szolgálták, hogy a szikrákból tüzet lehessen szítani, nem kaptak lángra. Nem adta fel, próbálkozott tovább, bár többször sírás fojtogatta a csalódottságtól, ha eszébe jutottak Rosings éjjel-nappal szüntelen, nagy lánggal égő kandallói. Kialudt valaha is a tűz a rosingsi konyhában? Ha elő is fordult, őnagyságának fogalma sem volt, hogy gyújtotta be újra egy cseléd vagy konyhalány. Végül, inkább a szerencséjének, mint ügyességének köszönhetően, az egyik kötélvég tüzet fogott, s apró lánggal, pattogva égni kezdett. Papírt sehol nem talált a szobában, de emlékezett rá, hogy az egyik zsebében maradt egy darab papír, melyet nem használt fel a Truróból küldött leveléhez. Végigtúrta a szőrmekabátot, s megkönnyebbülten tapasztalta, hogy a papír fecni nem ázott el teljesen, a célnak szinte tökéletesen megfelelő állapotban volt. Remegő kézzel a korábban halomba rakott gyújtóshoz érintette az apró lángot, s szinte győzelmi mámor fogta el, midőn a nedves farönkök belsejéből lehántott gyújtós előbb apró, majd egyre nagyobb lánggal tüzet fogott, s ő egyre több apró fadarabot tehetett rá, hogy tovább gerjeszsze a tüzet. Hirtelen nem is tudta eldönteni, hogy a tűz okozta kellemes melegségnek, vagy a szobát beragyogó fénynek örül-e jobban. Lady Catherine nem tudta, hány óra lehet, hiszen órát nem viselt, a hintó órája pedig a szerencsétlenül járt kocsiban volt a jó ég tudja csak hol, s milyen állapotban. Eddig megvolnánk. A tűz bizonyos komfortérzettel ajándékozta meg Lady Catherine-t, aki viszont mostanra olyan éhes lett, hogy úgy érezte, kezdi elhagyni ereje, s szédül. Megevett egy almát. Savanyú volt, viszont nemcsak szomját enyhítette, de kínzó éhségét is csillapította vala-

melyest. Az egyik gerendáról lógó oldalszalonnára esett a pillantása, ám túl magasan volt ahhoz, hogy elérhesse. Egy háromlábú hokedli volt ugyan a szobában, ám Lady Catherine-nek eszében sem volt arra a tákolmányra ráállni. Éhsége azonban továbbra is kínozta, újra szédülni kezdett. Bárcsak felébredne már ez a szerencsétlen jóember! – Uram! Maga, ott! Uram! – szólongatta sürgetően. – Keljen már fel, a jó ég áldja meg! Válaszul a férfi tovább hortyogott. Lady Catherine, ahogy közelebbről szemügyre vette, a korábbinál is vörösebbnek látta az arcát, a légzése pedig még szaggatottabb volt, így be kellett látnia, hogy a férfi bizony nem szunyókál, hanem láztól gyötört, kábult álomba merült. És a kunyhóban semmi más ehető nem volt, csak néhány rothadó alma s egy elérhetetlennek tűnő oldalszalonna. Volt viszont egy lábas, s egy kést is talált. És volt víz is. Lady Catherine mogorván munkához látott, s ügyetlen mozdulatokkal, a hokedlit vágódeszkának használva megpucolt fél tucat almát, majd a lábasban feltette őket főni. Valamiféle kompótot remélt kapni végeredményként. Az almák főzése azonban sokkal tovább tartott, mint remélte. Közben többször megégette magát, mire rájött, hogyan tudja a lábas nyelére rácsavarni az alsószoknyájából letépett darabokat. Ez a ruhanemű, amelyből Lady Catherine jó néhányat magára vett az utazáshoz, igen kellemetlen viseletnek bizonyult, hiszen nemcsak a mozgásban korlátozta, de nem is tudott tőle fölállni semmire; darabokra tépve viszont mégis komoly szolgálatot tett. Amint elkészült az almapüré, a földre tette a lábast, hogy kihűljön, ő maga pedig visszafeküdt a függőágyra, hiszen az elvégzett munka minden erejét kiszívta. A tűz még égett néhány órán át, majd hogy ki ne aludjon, Lady Catherine néhány rönköt lökött rá. Talán jön valaki, mielőtt kifogynak a tűzifából… Ekkor mély álomba merült. *** Lady Catherine ügyvédje, Mr. Stillbrass a Rosingsból érkező hívásra sietve megérkezett Tunbridge Wellsből.

Amikor megtudta, hogy a váltságdíjat követelő levél elégett, igen csalódott lett. – Ez igen nagy meggondolatlanság volt önöktől. – Baleset történt. Lady Catherine cselédjének sajnos egy rövid időre eszét vette a szomorú hír, s ő vetette a levelet a tűzbe. Akárhogy is, mivel aláírás nem volt rajta, egyébként sem lehetett volna azonosítani belőle a feladóját. – A kézírás nem tűnt ismerősnek egyiküknek sem? – A levelet nem kézzel írták, hanem géppel, ráadásul meglehetősen ügyetlenül kezelve az eszközt – vetette közbe FitzWilliam. – Leginkább egy alig iskolázott, műveletlen alak kusza irományára emlékeztetett. – Ó, én drága húgocskám! – kiáltott fel panaszosan Lord Luke. – Csak remélni tudom, hogy nem holmi rablók vagy haramiák kezébe került, akik élvezetből okoznak neki fájdalmat. Miss Anne csodálkozó pillantást vetett nagybátyjára, hiszen hosszú idő óta ez volt a ladyhez fűződő legérzelmesebb felszólalása. – És azóta nem kaptak semmilyen hírt felőlük? – Nem, eleddig más nem érkezett. Úgy tűnt, Lord Luke-ot igen meglepi, hogy azóta semmi hírt nem kaptak az unokahúgáról. Sietve hozzá is tette: – A gazemberek célja minden bizonnyal az, hogy várakoztatásunkkal növeljék aggodalmunkat, s ezáltal kezesebbé váljunk arra az időre, amikor majd előállnak a váltságdíjat illető, hitem szerint arcátlanul túlzó igényeikkel. Mit gondol, Mr. Stillbrass, milyen összegről lehet majd szó? – Úgy vélem, ez jelentősen függ attól, mely társadalmi osztályba tartoznak a gazemberek, akik ezt a szörnyűséget kitervelték. Ha önnek van igaza, s nincstelen haramiákról van szó, minden bizonnyal a váltságdíj összege sem lesz eget rengetően magas. Ha pontosabb összegre kíváncsi, úgy gondolom, nagyjából ötszáz font lehet követeléseik felső határa. – Tehát ön szerint minél műveltebbek néném elrablói, annál nagyobb váltságdíjat fognak kérni érte? – kérdezte FitzWilliam gúnyosan. – Lássuk csak, mit is tudunk felajánlani nekik, persze néném ingatlanán kívül. Bizony, kedves Anne húgocskám, jogosan látszik ilyen feldúltnak, hiszen bármekkora összeg lesz is a váltságdíj, azt bizony az ön hozományából kell kifizetnünk.

– Biztosíthatom, kedves bátyámuram – válaszolta Anne hidegen –, gondolataim jelen pillanatban másfelé kalandoznak, mint a jelek szerint az önéi. – Majd Mr. Stillbrass felé fordulva így szólt: – Tisztelt uram, ha már itt van, úgy gondolom, a leghelyesebb, ha átadom önnek atyám végrendeletének e másolatát, amelyet Jo… amelyet a padláson találtak, miközben Lord Luke elveszett dolgait keresték apám egyéb iratai, jegyzetei és papírjai között. Mr. Stillbrass izgatottá vált. – Végakarat? Az ön atyja egy eddig nem látott rendelkezése? Uram, irgalmazz! Mi jöhet még? Mondja csak, milyen dátum szerepel rajta? Azonnal a lehető legalaposabb vizsgálatnak kell alávetnem! Ha későbbi dátumozású, mint az, amelyet hitelesnek tekintettünk mindeddig… Te jó ég! Uram, irgalmazz! Miss Anne átadta neki a dokumentumot, mely a többi padlásról kimenekített papírhoz hasonlóan igen viseltesnek tetszett: megsárgult, öszszegyűrődött, s vastag por borította. Ahogy Mr. Stillbrass közelebbről szemügyre vette a papírt, megnyugodott. – Nem, ez ugyanaz a végakarat, amelyet az irodám széfjében őrzök, ugyanaz a dátum is szerepel rajta. A dátum s a kedvezményezettek nevei is megegyeznek. Hála az égnek! – mondta, miközben megfordította a papírt. – Nocsak, itt egy záradék, amely az én példányomon nem szerepel. Minden kétséget kizáróan az ön édesapjának kézírásával készült, viszont sajnos sehol a tanúk ellenjegyzése, így legnagyobb sajnálatomra nem tekinthető érvényesnek. – Miről szól a kiegészítés? – kérdezte növekvő érdeklődéssel a hangjában FitzWilliam ezredes. – Csak egy kitételből áll: „A walesi kastélyom, Uthan, mely Moel-yFiediognál fekszik, legyen legidősebb vérem tulajdona.” Nos, ez ön, Miss Anne. Mivel ön Sir Lewis egyetlen gyermeke, s mint ilyen, értelemszerűen a legidősebb is. Nem is kell különösebb jelentőséget tulajdonítanunk ennek a kézzel írt kiegészítésnek, hiszen egyébként is ön örökölte volna az ingatlant. – Nem is tudtam, hogy apámnak Walesben is van egy kastélya – mondta Anne meglepetten. – Azt sem tudtam, hogy egyáltalán járt valaha Walesben. Anyám soha nem tett említést erről az ingatlanról.

– Egy hóbort volt, semmi több. Élete alkonyán vásárolta. Nem hiszem, hogy két-három alkalomnál többször járt volna ott. Nem is fényűző kastély az, inkább csak amolyan fölbirtokos kúriája, amelyhez néhány hold legelő tartozik. Úgy vélem, az ön ízlésének egyáltalán nem felelne meg, Miss Anne. – Ki lakik benne most? – Senki. Egy öreg kupec bérelte ki annak idején, de ha jól értesültem, már ő is meghalt néhány éve. Azóta senki nem jelentkezett, hogy kibérelné. Hitemre, ez nem meglepő, amilyen elhagyott vidéken áll. – Ha összeházasodtunk – mondta FitzWilliam kedves hangon Annenek –, elutazunk Walesbe, és megnézzük a kastélyt, aztán együtt eldöntjük, hogy mi legyen a sorsa. Anne hűvösen mérte végig jövendőbelijét. – Nagyon hálás vagyok nagylelkűségéért, bátyámuram. De most fontosabb dolgunk van, hiszen még mindig nem tudjuk, mitévők legyünk anyám ügyében. Nem volna érdemes esetleg újsághirdetéseket feladnunk? Mr. Stillbrass meglepetten, ugyanakkor növekvő tisztelettel nézett a kisasszonyra. – Helyén van a szíve és a feje, Miss Anne, azt meg kell hagyni! De gondoljuk meg, valóban ügyünk érdekét szolgálná-e, ha az emberek elé tárnánk a jelenleg fennálló helyzetet? Lord Luke és FitzWilliam ezredes határozottan ellenezte a javaslatot. – Nem, ez szóba sem jöhet, hiszen mást sem remélhetünk tőle, mint hogy magunkra szabadítunk vele egy csomó kalandort, csalót és imposztort, meg ki tudja miféle sarlatánokat, akik majd egymásra licitálva ajánlkoznak, hogy arcátlanul magas összegekért kézre kerítik és hazahozzák Lady Catherine-t – tiltakozott Lord Luke. – Úgy vélem, a legbölcsebb, amit most tehetünk, hogy megtartjuk a családi titkot, s senkinek nem szólunk arról, ami itt történik, aztán majd ha megjön a pontos követelést tartalmazó levél, már bölcsebben tudunk dönteni. – Azt hiszem, önnek teljesen igaza van, Lord Luke – hagyta jóvá az ötletet Mr. Stillbrass annak ellenére, hogy alig bírta magában tartani felháborodását, amiért

Lord Luke ilyen szenvtelenül, hűvös, számító logikával közelítette meg húga elrablásának ügyét, s vette számba kiszabadításának lehetőségét. – Adelaide néném Great Morranen, amennyire mi tudhatjuk, számít Catherine néném látogatására, nem így van? Minden bizonnyal nemsoká levelet kapunk tőle, amelyben arról érdeklődik majd, miért nem érkezett meg hozzá őladysége. Neki mit mondjunk? – vetette fel FitzWilliam ezredes. – Ha így lesz, itt leszek én is, hogy tanácsaimmal ellássam önöket. Nincs okuk aggodalomra, végig kapcsolatban maradunk, míg az ügy megoldást nem nyer – szólt Mr. Stillbrass, majd meghajolt, és távozott. – Unalmas, vén semmirekellő – mondta Lord Luke. – Anne, kedvesem, megtennéd, hogy idehívatod Josst? Ha már így alakult, talán folytathatná is a padláson megkezdett munkáját. Én sajnos nem tarthatok vele, régi bajom annyira kínoz, hogy gondolni sem merek arra a poros, koszos padlásra. *** MISS MARIA LUCAS LEVELE MRS. JENNINGSHEZ

Drága asszonyom! Mr. Collins végre-valahára visszatért Kentbe, de Charlotte nővérem addig kérlelt, hogy maradjak a paplakban még néhány hétig, míg beleegyeztem. Erre többek között az késztetett, hogy mivel Lady Catherine éppen a sógornőjénél, Anglesea hercegnőjénél van látogatóban, távollétében a kastély személyzete folyamatosan szegény Charlotte-ot zaklatja a ház körüli teendőket érintő tanácsokért, így igencsak szüksége van a segítségemre a gyermekek mellett. Mr. Collins sikerrel járt, s egy bizonyos Price százados személyében bérlőt talált a Longbourn udvarházra. Ráadásul meglehetősen elégedett is lehet, hiszen a százados ideje nagy részét a tengeren tölti majd, s egyébként is dolgos, sőt, elmés fiatalembert ismert meg személyében a sógorom. Mr. C. egyébként igen neki van keseredve Lady Catherine távolléte miatt, elsősorban azért, mert a nagyságos asszony útmutatásai nélkül sejtelme sincs, mit és hogyan csináljon. (Egyébiránt úgy tűnik, a

kastélyban kételyek merültek fel Lady C. hollétét illetőén. Nekünk írt, a paplakban nem is lenne szabad tudnunk a dologról, de azért egy különös véletlen folytán eljutottak hozzánk bizonyos hírek, méghozzá a rosingsi főkertész, Smirke édesanyjától, aki Hunsford-ban lakik, és azért jár hozzánk a paplakba, hogy a mosásban segítsen. Mrs. Smirke azt mondja, kapott egy levelet, amelyet a megbízás szerint Lord Luke kezébe kellett eljuttatnia, ám ez a bizonyos levél nem postai úton érkezett, hanem kézről kézre járt. Hogy mit tartalmazott, arról nincs tudomásunk, de úgy sejtjük, Lady C. hollétével lehet kapcsolatban, mert FitzWilliam ezredes inasa, aki egyébként egy roppant kedves, jóképű fiatalember, és a nővérem házvezetőnőjének, Mrs. Denny-nek az unokatestvére, azt mondta, hogy később egy másik levél is érkezett, amelyben Anglesea hercegnő arról érdeklődik, hol késik bejelentett látogatásáról Lady Catherine. A hercegnő egyébként meglehetősen türelmetlen, ami érthető is, hiszen hetek óta betegen fekszik, s orvosai szerint immár a halál árnyékában jár, ezért hát érthetően sürgős volna a nagyságos asszony mielőbbi Great Morranre érkezése. Ez az egész ügy igen rejtélyes, mi magunk is értetlenül állunk előtte.) A környékbeli élet egyébként időközben visszatért a rendes kerékvágásba. Szegény jó Mr. Mynges még mindig a Szúette lakban van, amit annak köszönhet, hogy a nagyságos asszony távozása után az itthon maradottak rávették ügyvédjét, hogy vonja vissza a kilakoltatási végzést. Charlotte-tal gyakran meglátogatjuk, s apró szívességeket teszünk neki, hogy visszanyerje kedvét. Nagyon kedves, őszinte ember, bár meglátásom szerint messze nem annyira tehetséges festőművész, mint megboldogult barátja, Mr. Finglow – de hát ki vagyok én, hogy ítéletet mondjak? Meglepve tapasztaljuk, hogy egyik leggyakoribb látogatója, akit gyakran találunk ott, mikor látogatóba megyünk, Mr. Ralph Delaval, aki közvetve bár, de egyértelműen balszerencséjük okozója, hiszen Lady Catherine az ő meggondolatlan, érzéketlen tanácsára határozta el a Szúette lak lebontását, hogy a kastélyból nyíló kilátás útjából eltüntesse a házat. Később ez vezetett a szegény művésztárs megrokkanásához, majd a halálához is. Úgy vélem, időközben Mr. Delaval is belátta ezt, s a helyén kezeli a történteket. Erre utal modorának megváltozása is, hiszen manapság már inkább józan és megrendült, nem fecseg annyit összeviszsza, mint Rosingsba érkezésekor tette. Úgy látom, már ő is örülne, ha tá-

vozhatna a környékről, ám képtelen meghozni ezt a döntést, annál is inkább, mert hosszúra nyúló látogatásuk fő oka Miss Delaval hihetetlenül lassan gyógyuló bokája, amelyet már egyre kevesebben vesznek komolyan, akármekkora palávert is csap a kisasszony az őt kínzó fájdalom miatt, s akárhogy ragaszkodik is a kerekes szék kényelméhez. Charlotte úgy véli – és én bizony nem nagyon látom okát, hogy ne értsek egyet vele –, hogy Miss P. FitzWilliam ezredesre vetette ki a hálóját, és most azon mesterkedik, hogy valahogy elriassza a szinte elrendeltetett frigytől Miss Anne-t, hogy aztán olyan gyorsan lecsaphasson az ezredesre, mint a tyúkok az eléjük vetett magokra. Ha így történik, a magam részéről igen lesújtó véleménnyel leszek az ezredesről – de hát megint csak ki vagyok én, hogy ítélkezzek? Miss Delavallal egyébként már egy ideje ismerik egymást, legalábbis a kisasszony úgy mesélte, hogy találkoztak Derbyshire-ben, Mr. Bingley házában, ahol szintén azért vendégeskedtek, mert a bátyja kerttervezési tanácsokkal látta el Mr. B.–t. Ami Miss P. szándékait illeti, úgy vélem, hogy már első találkozásuk során igen megkedvelte az ezredest, s megkérte bátyját, jöjjenek Kentbe akkor, amikor Mr. FitzWilliam is Rosingsban tartózkodik. Számomra egyértelmű, hogy ez történt, sőt, továbbmegyek, szerintem a balesetet is megrendezték, hogy általa meghívást nyerjenek a kastélyba. Már nem is tudom, mit gondoljak… Az azonban bizonyos, hogy a manipulációktól és titkos üzelmektől terhes rosingsi levegő egyáltalán nincs ínyemre. Vajon van ennek bármiféle köze Lady Catherine rejtélyes eltűnéséhez? Azt azért nem hinném! Arra lennie kell egy egészen más természetű magyarázatnak, ez meggyőződésem. Lady Catherine távolléte egyébként meglehetősen világos helyzetet teremt Rosingsban, hiszen bár senki nem kedveli Delavalékat, a nagyságos asszony kivételével senkinek nincs joga elküldeni őket. Közben az ön által vásárolt pianínón gyakorlok szinte mindennap. Újabban igen nagy kedvet érzek bizonyos Beethoven-szonátákra, amelyeket reményeim szerint ön is szívesen hallgat majd, drága Mrs. Jennings, amennyiben újra vendégszeretetüket élvezhetem Londonban. A szonáták kottáit egyébként Mr. Delavaltól kaptam, aki volt olyan kedves, és Tunbridge Wellsben jártában beszerezte őket múlt héten. Gyakran jön a templomba, hogy orgonajátékomat hallgassa (az orgonista, Mr. Moss sajnos köszvénye miatt nem tud eleget tenni kötelezettségeinek),

és folyvást szép szavakkal illeti tehetségemet, mely, nem tagadom, igen jólesik egy olyan művelt, világlátott ember szájából, mint Mr. D. (akit egyébként ennek ellenére nehezemre esik kedvelni). Charlotte úgy gondolja, amennyiben Mr. Delaval házassági ajánlatot tesz, azt mindenképpen el kell fogadnom. Úgy véli, a boldogságra mellette pont annyi esélyem van, mint bárki másnak, akinek az én koromban bekötik a fejét, s ennél többet egyébként sem várhatok. De hát mit tudhat ő erről? Hiszen hozzáment Mr. Collinshoz, aki bár valóban jól nevelt úriember, ám annyira unalmas és öntelt, hogy valóságos gyötrelem öt percnél többet egy szobában tölteni vele. Ha Charlotte-nak nem lennének tőle gyermekei, nem lennének a falubeli ügyes-bajos dolgai, és a rosingsi kastély néhol érdekes társaságot kínáló látogatói, hitemre mondom, nem tudom, hogy tudná elviselni. Nos, ebből a szempontból igazat kell adnom neki, hiszen Mr. Delaval valóban lényegesen kellemesebb embernek tűnik Mr. Collinsnál. Charlotte azt mondja, mindent meg kell tennem annak érdekében, hogy érdeklődését felkeltsem. De, drága Mrs. Jennings, ha egyszer nem vagyok bele szerelmes! Ha pedig szívem ellenére házasodni a Szentlélek ellen való vétek, akkor mégis mit tehetnék? Talán maradjak örökre hajadon? Már most olyan gondolatok foglalkoztatnak, hogy vajon a zene mennyi mindenért tudna kárpótolni életem során. Charlotte szerint az ilyen gondolatok egyáltalán nem helyénvalók, ám én úgy gondolom… Úgy gondolom! Őszinte barátja: Maria Lucas Ui.: Ó, drága Mrs. Jennings, el sem tudom mondani, mennyire szomjazom józan, bölcs, semmi és senki által nem befolyásolt tanácsait!

Kilencedik fejezet – Uram! Uram! – mondta Lady Catherine. A szakállas férfi hánykolódva szuszogott tovább, s változatlanul nem adott semmiféle kielégítő választ, hacsak a szuszogást és rendszeres felhorkanásait nem tekintjük annak.

Lady Catherine ekkorra már közel állt az összeomláshoz. Úgy érezte, mérhetetlen sok idő telt már el azóta, hogy először magához tért ezek között az alpári körülmények között. A dohos szoba apró ablakai elsötétültek, beköszöntött az éjszaka, majd újra megjelentek a nap sugarai. Eközben történt még valami, amitől jeges rémület futott végig Lady Catherine gerincén: a víz megállíthatatlanul kezdett beömleni az ajtó alatti résen, s apró fodrozódásokkal már nem is pocsolyává állt össze, hanem szemlátomást egyre növekvő tavacskává. Már akkora volt, mint egy nagyobb asztal, s kétség sem fért hozzá, hogy percről percre növekszik. A látványtól remegni kezdett Lady Catherine lába. Mihez kezd majd, ha a beáramló víz egyszer csak ellepi az egész helyiséget? Lehetséges ez egyáltalán? Befolyhat az ajtó alatti résen annyi víz, amelybe belefúlhat a szoba két foglya? Egyelőre azonban egy kevésbé fenyegető, ám sokkal közvetlenebb veszély állt fenn, miszerint a víz eléri a földön fekvő férfit, s egyúttal kiolthatja Lady Catherine nem csekély erőfeszítés árán gyújtott, immár lobogó tüzét a tűzhelyben. Úgy tűnt, semmilyen módon nem gátolható meg a víz beáramlása, bár Lady Catherine eljátszott a gondolattal, hogy talán megpróbálhatná bundájával eltorlaszolni az ajtó alatt tátongó rést, de ezt a lehetőséget szinte azonnal el is vetette. Az egyetlen sikerrel kecsegtető megoldás a víz kimérésé volt, amihez talált is egy lapátot és egy vödröt a kályha mellett. Kétségbeesett, meglehetősen ügyetlen mozdulatokkal Lady Catherine a vödörbe kezdte meregetni az egyre duzzadó tócsába gyűlő vizet. Amikor a vödör megtelt, kiürítette a lefolyóba. Hisztérikus erőfeszítéseinek hála, ha nem is csökkent, de legalább jelentősen nem növekedett a tócsa mérete. Ez a munka azonban egy gyakorlott tengerésznek is megerőltető lett volna, hát még olyasvalakinek, aki soha életében nem végzett ehhez hasonló kemény fizikai munkát. Két-három óra elteltével Lady Catherine úgy érezte, a veszély elmúlóban van, hiszen a víz egyre gyengébb hullámokban áramlott csak be a szobába, míg végül teljesen elapadni látszott. Az ajtó előtti pocsolyát szép lassan magába szívta a döngölt padló, s nemsokára már csak egy nagy sárfolt emlékeztetett egykori helyére. Mindeközben az eszméletlenül heverő férfi egyetlen percre sem tért magához.

Lady Catherine a falnak vetette sajgó hátát, s elgondolkodva szemlélte rabtársát. A szakállas férfi ezt a pillanatot választotta, hogy elfordítsa a fejét, s egy halk nyögésszerű sóhajt eresszen ki a torkán. – Uram! – szólította meg Lady Catherine. A férfi nem válaszolt. Vonakodva, hiszen soha korábban nem érezte még magát ilyen fáradtnak s elcsigázottnak, Lady Catherine a földön fekvő férfi mellé térdelt, s belediktált néhány korty vizet, majd sárga, elhanyagolt fogai közé gyömöszölt egy-két kanál almapürét. Rettenetesen félt, hogy esetleg puszta jóakaratból a férfi fulladását okozza: a férfi ugyanis az étel hatására megvonaglott, s ismét nyöszörögni kezdett, ugyanakkor sem hálát nem rebegett érte, sem jelét nem adta, hogy akár kérne még, akár előzetesen igényt tartott volna rá. Eszméletre azonban, úgy tűnt, egy másodpercre sem tért, s Lady Catherine, aki időközben feladta az etetését, azon gondolkodott, vajon valaha magához tér-e egyáltalán. Ekkor hirtelen, minden előjel nélkül a férfi kinyitotta a szemét. Szeme nagy, véreres és zavarodott volt, szeme fehérjébe itt-ott sárgás szín vegyült. Néhány percig üres tekintettel bámult, próbálta megérteni, hol van. Még mindig a piszkos földön lévő matracon feküdt. Lady Catherine egészen biztosan nem lett volna képes felfektetni a függőágyra, de szándékában sem volt ilyesmi, lévén azt a fekhelyet magának tartogatta. Viszont szőrmebundájával betakarta a férfit, a muffot pedig a feje alá tette párna gyanánt, hogy ne szaladhasson félre egy falat sem, ahogy eteti. A férfi üres tekintetével végigpásztázta a szoba belsejét, majd szeme őszinte megdöbbenéssel megállapodott Lady Catherine-en, aki a háromlábú hokedlin ült a férfi matraca mellett. – Ki maga? – kérdezte követelődző hangon Lady Catherine. – Hol vagyunk? Ki maga? Hosszú időbe telt, mire a férfi megértette a kérdéseket. A rájuk adott válasza pedig velejéig megrémítette Lady Catherine-t. – Azrael vagyok, a halál angyala. Az vagyok! Uram, irgalmazz – gondolta Lady Catherine –, egy holdkórossal vagyok összezárva.

Válaszában azonban mégis volt valami, ami némileg megnyugtatóan hatott rá, hiszen a férfi azzal a vaskos nyugati akcentussal beszélt, amelyhez az utazás kezdete óta egyre jobban hozzászokott a méltóságos asszony füle. Ez, ha más információt nem is tartalmazott, legalább segített megtudni, hogy az ország melyik felében lehetnek. – Hol vagyunk? Mi ez a hely? Ki zárt minket be ide? Lady Catherine, aki megszokta, hogy kérdéseit késedelem nélkül megválaszolják, a rá jellemző határozott, ellentmondást nem tűrő hangon követelt azonnali feleletet. A lassú, remegő hangon érkező válasz, amelyet ráadásul jó néhány másodperces csend előzött meg, a feltett kérdés modorával szöges ellentétben állt. – Hogy hol? Hű, hát ez biza' bonyolult kérdés. Börtönben, talán – mondta a szakállas, majd némi zavarral a tekintetében végigmérte Lady Catherine egykor elegáns, ám mostanra vizes, saras és gyűrött selyem toalettjét, majd hozzátette: – De ha én Azrael vagyok, akkor maga kicsoda? A Lidércek egyike? Vagy netán a Jó Lelkek közül való? – Válogassa meg a szavait, ha hozzám beszél! – csattant fel Lady Catherine. – Nem vagyok, és a jövőben sem kívánok hozzászokni a válaszok helyetti üres fecsegéshez. Ehelyett az esztelen beszéd helyett követelem, hogy azonnal mondja meg, kicsoda maga, és hol vagyunk most. Tehát először is: hogy hívják? A férfi mélyről jövő, hatalmas sóhajtással válaszolt, amely olyan szomorú volt, mintha csak a tüdejében lévő levegőt sajnálta volna kiereszteni, vagy egy régi, dédelgetett álmot engedett volna útjára, s így búcsúzott tőle. – Trelawny. Benjamin Trelawny. – Hogy kerültünk ide, erre a szörnyű helyre? – kérdezte azonnal Lady Catherine a férfi válaszában felbukkanó értelem szikrájának megörülve. – Én… én egy hajón utaztam. A Sweet Williamen. Santa Ana felől. Egy sziklának ütköztünk. Mindenki odaveszett. Mindenki odaveszett! Úgy ismételgette, hogy mindenki odaveszett, mintha csak meg akarná győzni hallgatóságát, hogy nagyszámú emberről beszél. – Mindenki. Az egész személyzet. Mind odalett. Az utasok is. Mindenki odaveszett. – Voltak köztük barátai? A családja netán? – Lady Catherine nem állhatta meg, hogy meg ne kérdezze.

– A feleségem. A kisfiam, Ben. A két lányom. A papírjaim, a bútoraim. A verseim. Minden odaveszett. Úgy hordozta körbe a szemét a szobában, mintha csak az elveszett papírokat, bútorokat és gyerekeket keresné. Egy furcsa, ismeretlen, szorongató érzés kerítette hatalmába Lady Catherine-t. Még soha nem hallott egy embert ért ilyen mértékű veszteségről. – Mikor történt mindez, uram? A férfi becsukta a szemét, és az arcát a kezébe temette. – Egy ideje. Aztán felszedtek. Halászok. Kimentettek a vízből. Egyértelműnek látszott, hogy nem szándékozik tovább beszélni, inkább visszaaludna, sőt, talán soha többé nem kíván felébredni. Ám Lady Catherine észbe kapott, és még több kérdést tett fel, nem törődve azzal, milyen kegyetlenség is zaklatni egy ilyen állapotban lévő embert. – Hol vagyunk most, mi ez a hely? És miért vagyunk itt? – Elvittek a kikötőbe. Az orvoshoz. Ez minden. Legyen elég ennyi! – Nem, uram, ez még messze nem elég! Tudni akarom, én mit keresek itt! Miért tartanak minket fogva ebben a visszataszító cellában? Miért nem enged már ki valaki? És ki a felelős azért, hogy itt vagyunk bezárva? – Hogy ki a fele… Ó, uram, adj nékem türelmet! Visszadőlt az ágyra, mintha halálosan kimerült volna. A beszéd okozta megerőltetéstől halálsápadtan hanyatlott hátra, homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek, majd folytak végig az arcán. Lady Catherine észrevette a figyelmeztető jeleket, ám semmi más nem állt rendelkezésére, hogy a férfi állapotán javítson, csak az almapüré. Az étel ízére a férfi arca fintorba rándult, lehunyt szemei egyszerre felpattantak, s tágra nyíltak. – Mi az ördög ez? Szúnyog pisája? – Uram! Lady Catherine éktelen haragra gerjedt. – Inkább hálásnak kellene lennie ezért is! Ez volt minden, amit a szobában találtam, s ehetőnek bizonyult. – Amott van egy csomó tojás. Odakint! – Az ajtó zárva van. – Ó, az igaz. Így van. Semmi kétség.

Lassan s úgy tűnt, hihetetlenül fájdalmas erőfeszítések árán előbb ülő helyzetbe húzta magát, majd felállt. Lady Catherine megállapította, hogy a férfi az átlagosnál jóval magasabb, legalább száznyolcvan centi, de annyira lesoványodott, s szemlátomást legyengült, hogy az embernek az lehetett az érzése, valamilyen betegség kínozza, esetleg egyenesen a börtönből jött. Rögtön kiderült az is, miért vállalt ekkora fájdalmat: felállva be tudott nyúlni a farzsebébe. Előbb az egyik, majd a másik zsebében kotorászott, végül elővett egy kulcsot. – Zárva kell tartani. A tolvajok meg a zsiványok miatt. Az ajtóhoz vonszolta magát, bedugta a kulcsot a zárba, és kinyitotta. Lady Catherine magánkívül volt a haragtól. – Azt akarja mondani, hogy végig… hogy végig magánál volt a kulcs, s ha ezt tudom, már régen kívül tudhatnám magam ebből a borzalmas cellából? – Messzire azért nem jutott volna – mondta a férfi. Fáradtan a falhoz hanyatlott, s fejével biccentve a nyitott ajtó mögül előtűnő látvány felé mutatott. A rohanó víz morajló hangja az ajtó kinyiltával felerősödött. Lady Catherine az ajtóhoz lépett, és kinézett. A remény, amely pár perccel korábban gyúlt benne, most olyan reménytelenségbe csapott át, amilyet soha korábban nem érzett. A cellájuk egy sziklán állt, egy folyam két ága között. A folyó a nyílt víz felé hömpölygött, s az óceán felől érkező áramlattal találkozva fehéren fodrozódó hullámokat gerjesztett, amelyek aztán a börtön alatti sziklát ostromolták vad erővel. – Szavamra, innen nem jutunk ki, amíg a dagály le nem vonult. Egy szigeten vagyunk, vagy legalábbis valami ahhoz hasonlón, látja már? Ben Trelawny megfordult, behúzta maga mögött az ajtót, s visszacammogott a matracához. *** – Borzalmas árvizek pusztítanak az ország nyugati felében – mondta Mrs. Jenkinson. – Bristoli nővérem írta, hogy a folyók néhol már kilépnek a medrükből, s víz árasztja el az alacsonyabban fekvő területeket.

Nővérem levele is majd' tíz napba telt, mire ideért. Mit gondol, Lord Luke, a borzasztó körülményeknek köszönhető az is, hogy az első levél óta nem hallottunk semmi hírt drága úrnőnkről, Lady Catherine-ről? Akárhogy is van, rettenetesen aggasztó a helyzet. Az ember már nem is tudja, mit gondoljon. – Nos, ebben lehet valami igazság – értett egyet jókedvűen Lord Luke. – Éppen a The Timest olvasom, amelyet Mr. Delaval hozott nekem Ashfordból, s azt írják, hogy a brinmouthi kikötőt szinte teljes egészében elmosta a Brin folyó áradása, amely a magasabban fekvő dombok között lépett ki a medréből, s váratlanul árasztotta el az egész környéket a hegyek közül lezúdulva. Számos emberéletet követelt, sok házat egyszerűen elsodort, csakúgy, mint a kikötőt, amelynek már csak a romjait vitte magával a tengerbe. Véletlenül nem Brinmouth kikötőjéből szándékozott az én drága húgom útra kelni Great Morran felé? – De, bizony onnan! Uram, irgalmazz! Belegondolni is szörnyű, hogy Lady Catherine valamilyen méltatlan helyen kénytelen tölteni idejét, míg megmentőire vár. – Ezek szerint ön úgy véli, hogy a váltságdíjat követelő levél csak egy otromba tréfa, Mrs. Jenkinson? – Ó, már nem is tudom, mit higgyek, Lord Luke? –kiáltott fel Mrs. Jenkinson könnyek között, arcát a kezébe temetve. – A fejem! Szegény fejem, Uram, irgalmazz! Ebbe bele fogok pusztulni! – sírta, majd eltotyogott a szobája felé. – Mióta mama elhagyta Rosingst, sokkal gyakrabban kínozzák ezek a migrénes fejfájások szegényt – mondta szenvtelenül Anne –, pedig az ember pont fordítva gondolná, tekintettel arra, hogyan viselkedik a személyzettel az én drágalátos édesanyám. – Talán ő is egyike azoknak az embereknek, akik nem is tudnak anélkül élni, hogy valaki ne hatalmaskodna fölöttük – vetette közbe Miss Delaval. – Úgy vélem, inkább csak amiatt aggódik, hogy anyám soha nem tér vissza, s akkor ő mihez kezd?! – válaszolta Anne. – A kertészfiú, Joss van itt, és engedélyt kér, hogy szót válthasson önnel, Lord Luke – jelentette be Frinton.

– Vezesse be azonnal! Hátha ezúttal tényleg valami fontosat talált – pattant fel izgatottan székéből. – Inkább a könyvtárban fogadnám, vezesse át oda, Frinton! – tette hozzá, majd kiviharzott a szalonból. – Várjon meg, bácsikám! Nekem is van valamim Joss számára. Ha nem bánja, önnel tartanék – mondta Anne, és választ sem várva a nagybátyja mellé szegődött. Amikor az ajtóból visszapillantott a szalonba, Miss Delaval és FitzWilliam ezredes arcán szinte ugyanazt a gúnyos mosolyt látta végigfutni. *** Maria Lucas jó egy óra hosszát gyakorolt az orgonán, de mikor végzett, valahogy mégsem akaródzott neki elhagyni a templom meghitt magányát. Bár szíve minden melegével szerette nővére gyermekeit, egy idő után mégis igen fárasztónak találta azok lankadatlan játékkedvét, amely elől ráadásul most, hogy a ház ura is visszatért Hertfordshire-ből, már nem nagyon volt hova menedékbe vonulni anélkül, hogy azzal ne vállalta volna Mr. Collins társaságának nem kevésbé fenyegető kockázatát. A hunsfordi templom orgonája a bejárat fölött lévő apró, elzárt helyiségben volt, amelyből remek kilátás nyílt a széksorokra s az oltárra. Mikor végzett a gyakorlással, Maria kijött a helyiségből, s a karzat korlátjánál elhelyezett padra huppant, előredőlve összekulcsolt karjaira támasztotta az állát, és elgondolkodva nézte a templom belsejét. Haza kellene utaznom – gondolta. – Ez a kenti kiruccanás már túlságosan hosszúra nyúlik, ráadásul a FitzWilliam ezredessel való találkozás is felzaklat, bárhogy küzdök is ellene. Azt gondoltam, ha újra látom, s szót váltok vele, el fogom tudni dönteni, hogy valójában szeretem-e, de csalódnom kellett; még mindig nem vagyok biztos az érzéseimben. Látása felkavar – de valóban ez volna a szerelem? Kínzó fájdalmat okoz, amikor Miss Delaval társaságában kell látnom őt – de megint csak: ez volna a szerelem, vagy ez csupán féltékenység? Az is furcsa, hogy nem érzek ilyesmit, de legalábbis nem olyan erősen, ha Miss Anne de Bourgh-gel látom beszélgetni. Bizonyosan azért, mert a kettőjük viszonya olyan kimérten hűvös, vagy azért, mert tudom, hogy házasságukat nem érzelmek, hanem a család hideg, számító döntései sürgetik. De vajon tényleg elveszi őt? Vajon csak ártatlan flört, amely Miss Delaval és

közte bontakozni látszik, vagy valóban ilyen élénk érdeklődést mutat a hölgy iránt? Ó, mennyire vágyom haza, hogy újra a családommal s az otthoni feladataimmal foglalkozhassak! Ámbátor Mrs. Jennings azt írta, hogy mostanában nem örvend jó egészségnek, s arra kért, ha tudom, inkább hosszabbítsam meg itteni tartózkodásomat pár héttel, hogy mire hazafelé veszem utamat, már ő is élvezni tudja a társaságomat londoni kitérőm során, amely minden eddigi alkalommal nagy örömmel töltötte el. Ó, drága Mrs. Jennings, remélem, semmi komoly baja nincs! Nem tudnám elviselni, ha elveszítenék egy ilyen kedves, odaadó barátot. Nem is csak arra vágyom, hogy együtt vásárolgassunk, s az ő előkelő barátainak társaságába járjunk, csak látni szeretném, hallgatni baráti tanácsait, élvezni a fesztelen beszélgetést. Charlotte is ellát tanácsokkal, de azok, ha tőle szívből jönnek is, az én szívemnek egyáltalán nem kedvesek. Úgy látom, Charlotte-ot kezdi megváltoztatni Mr. Collinshoz kötött élete. Nem mennék oly messzire, hogy kőszívűnek nevezzem, de abban biztos vagyok, hogy már nem olyan megértő mások érzéseivel kapcsolatban, mint egykor volt. Ez bizonyára valamilyen védekezés nála, úgy vélem. Charlotte azt szeretné, ha Lady Catherine visszatéréséig én is Hunsfordban maradnék, de hát ki tudja, mikor lesz az? Van valami vészjósló Lady Catherine utazásában, s valahogy ez az egész út Great Morranre rejtélyes, különösen így, hogy senki nem tud szinte semmit a nagyságos asszony hollétéről. Lehet, hogy meghalt? Vagy csak eltűnt? Mindenesetre egyáltalán nem vall Lady Catherine-re, hogy egy ilyen rejtély középpontjába kerüljön. Maria feje a karjára bukott. A templom kellemes hűvöse, az ázott kövek bódító illata s a széksorok dohos, mégis valahogy megnyugtató szaga miatt könnyű álomba szenderült. Hangokra riadt fel nem sokkal később – férfiak beszélgettek a közelben. Nem beszéltek hangosan, ám mivel igen közel voltak, Maria minden szavukat hallhatta, sőt, arra is rájött, hogy a két férfi a templom bejáratánál, azaz pontosan alatta áll. – Nem hallott hírt az unokabátyjáról? – Nem, mióta megkötöttük az egyezséget, semmi hír nem jött felőle. – Ez igen zavarba ejtő körülmény… – Nem úgy beszéltük meg, hogy még egy levél lesz?

– De, bizony úgy! Nagybátyám odaadta az elsőt Hoskinsnak, a cselédnek, azzal, hogy Launcestonból vagy Truróból adja fel, ha odaértek. Aztán a másodikat, ha már Brinmouthban vannak. – Addigra már nagybátyám is elintézte volna úgyis, amit akart, s minden mehetett volna a maga útján. – Úgy bizony. De mondja csak, nem találja furcsának, hogy semmiféle hírt nem kaptunk az unokabátyja felől? – Nos, ő még a legjobb napjain sem különösebben beszédes. Csak amiatt, hogy nem adott sem magáról, sem közös ügyünkről hírt, nem kezdenék aggódni. Szavamra, ebből semmiképpen nem következik, hogy valami nem úgy sikerült, mint terveztük! – Én azért aggódom egy kicsit. És nagybátyám sem nyugodt, az szabad szemmel is jól látszik. Attól tart, hogy valami… valami előre nem látott, s még kevésbé kívánt dolog történt. Valami olyan, ami valós veszélyt rejt magában. – Ez az egész ügy… az eddig elhangzottakból úgy vélem, nagybátyja terve sem volt egyéb, mint egy ügyes csel, amellyel távol tartja őnagyságát Rosingstól egy ideig. Egy tréfás ugratás, egy komolytalan kis semmiség – ennek szánta. Vagy rosszul gondolom? – Jól gondolja, pontosan így van! – Tehát nagybátyja nem a váltságdíjért tervezte meg az egész dolgot? – Te jó ég, dehogy! Ez az egész ügy – ne kérdezze, miért – arról szól, hogy egy ideig egyedül maradhasson Rosingsban, vagy ha nem is egyedül, de mindenképpen Lady Catherine olykor valóban igen megterhelő társasága nélkül. Keres valamit, ahogy ön is láthatja, mindennap. Úgy vélem, valami olyasmiről lehet szó, amit a régi kastélyban hagyott annak idején. Azt viszont, hogy pontosan mi is az, hiába kérdeztem többször, nem árulja el – csak annyi derült ki számomra is, hogy valamiért Lady Catherine távolléte igen nagy jelentőséggel bír az ügyben. Talán valami olyasmi lehet, amelyet még akkor hagyott ott, amikor együtt nevelkedtek az öreg Hunsford kastély falai között, s őladysége nem emlékszik rá olyan jó szívvel, mint Lord Luke. – Tehát anyagi okok nem játszanak szerepet? Csak azért kérdem, mert úgy hallottam, unokabátyám csinos kis summát kapott tőle…

– Én legalábbis nem tudok róla, hogy ilyesminek köze lenne az ügyhöz. Miközben a beszélgetés folyt, Maria a korlátnak támaszkodva, kővé dermedve figyelt. Mindkét hang ismerősnek tetszett. Mire azonban kiderült, hogy a beszélgetés miféle aljas cselszövésről, s ebből kifolyólag micsoda égbekiáltó gazságról folyik, már túl késő volt, hogy felfedje jelenlétét. Azonkívül Maria annyira belemerült a beszélgetésbe, hogy már nem is állt szándékában leleplezni magát, inkább minden idegszálával arra összpontosított, hogy magában összerakja a kirakós játék darabjait. – Szóval, mit tehetünk most? – Talán valamelyikünknek el kellene utaznia nyugatra, hogy meggyőződjön róla: semmi komoly baj nem történt. – Teljesen egyetértek. De melyikünk keljen útra? – Nos, úgy vélem, ön a legmegfelelőbb személy erre. – De én ígéretet tettem, hogy itt maradok. – A helyzet igencsak megváltozott azóta, nem gondolja? Hosszú szünet következett, majd: – De, a dolgok valóban megváltoztak. Például közben meghalt szegény Mr. Finglow. Ujabb hosszú szünet következett, majd egy hűvös hang válaszolt: – És ennek vajon mi köze van a mi kis ügyünkhöz? Maria úgy döntött, eleget hallott, s itt az ideje félbeszakítani a beszélgetést. Egy kottafüzet volt nála, amelyet most megragadott, és a korláton át a templom széksorai közé ejtett. A füzet hangos csattanással ért földet. Feszült csend. Majd egy hang – minden kétséget kizáróan FitzWilliam ezredesé – hangzott föl: – Van valaki odafent? – Igen – válaszolta Maria. Odalentről dobogó léptek hallatszottak, ahogy valaki futva elhagyta a templomot. Pánikszerűen, ahogy a tolvaj menekül, ha rajtakapják. Rövid idő múltán újabb, ezúttal már nyugodtabb, megfontoltabb léptek hallatszottak, ahogy valaki elindult felfelé a lépcsőn az orgona felé. Maria felnyalábolta a többi kottáját, majd a lépcső tetejéhez érve szinte beleütközött a felfelé tartó FitzWilliam ezredesbe.

Tizedik fejezet LEVELEK ROSINGS PADLÁSÁRÓL

Kedves, drága L.! Karácsony estéje van. A hópelyhek fenséges függönyként omlanak a paplak tetejére. Jéghideg ágyamban fekszem B. mellett, s hallgatom, ahogy az orkán dühöng odakint. Nem tudom álomba sírni magam, pedig a szívem nehéz – nagyon nehéz, hiszen tudom, ebben az életben többé már nem fekhetek melletted; hiába nyújtom ki a kezemet, nem érinthetem meg a tiédet; s hiába tudom, hogy egy mérföldnyi sétára sem vagy tőlem, fel kellett fognom, hogy ugyanígy lehetnénk egymástól akár ezer és ezer mérföldre is, hiszen minket egy egész világ választ el. Ó, a kezed! Szinte érzem a kezeim között a tiéd kedves, vigasztaló melegét, pontosan úgy, ahogy mindig is éreztem, amikor valóban megfoghattam. Furcsa dolog ebben a borzalmas, kegyetlenül hideg télben felidézni szerelmünk tavaszát és nyarát, amikor együtt sétálgattunk a virágzó fák alatt, s a madarak énekükkel kísérték lépteinket, és lágy szellő hozta felénk az ébredő természet csodás illatát. Fel sem fogtuk, mily csodás boldogság jutott részünkül azokban a gyengéd napokban. Ó, dehogynem fogtuk fel, nagyon is tudtuk! Pontosan tudtuk s értettük. Nem vagyok telhetetlenül követelőző. Részem lehetett benne, s ez oly boldogsággal tölti el szívemet, amely a halálos ágyamig elkísér, s kitart. Felkeltem az ágyból, s ezeket a sorokat a kihunyóban lévő parázs utolsó fényénél írom neked, L., drága. B. észre sem veszi, hogy nem fekszem már mellette – úgy véli, házastársi kötelességének elmulasztása megrövidíti a tisztítótűzben töltendő idejét, s ezáltal gyorsabban juthat majd a mennyországba. Nem bánom, hogy így van, s ezt te tudhatod a legjobban. Van számodra egy karácsonyi ajándékom, ám ez nem olyasfajta dolog, amit egy fa odvába dughatnék, hogy arra járva véletlenül rábukkanj. Nem, drágám, márciusig, sőt, talán áprilisig is várnod kell, hogy tudomást szerezz róla.

Szép álmokat, szerelmem. És boldog karácsonyt. Holnap látlak a templomban, ha csak látásodnak kell is örülnöm, epedve várom a percet. L. Drága, édes L.! A paplak kertjében kidugták fejüket az olvadó hó alól az első hóvirágok. Vajon ugyanígy tesznek a te cseresznyéskerted virágai? (Ó, biztosan nem, hisz még oly korán van, s a mi kertünk jóval védettebb.) Mélyen az emlékezetembe vésődött az első hóvirágok zöldes fehér ragyogása a cseresznyefák között, amikor először találkoztunk. Így szóltál: „A jövőjét próbálja megjósolni a cseresznyefákból, Mrs. Godwin?” Én pedig nem tudtam, mit válaszoljak, csak pironkodva hallgattam. Később ott írtad ezt a buta kis versikét is: Kovács, szabó, katona s bognár, Hentes, pék, bányász s bodnár, Ügyvéd, paraszt, kocsis, kolompár, Pap, kőműves, mester vagy kontár. Mindük közül egyik sem Nézhet oly szerelmesen, Mint ki nyíló cseresznyefák alatt, Bőszen Lucy szíve felé haladt. Mire megírtad a verset, már szellőrózsák és mindenféle tavaszi virágok vették át a hóvirágok helyét, mintha csak jelt adtak volna a mi szerelmünk felébredésének is. Oly boldoggá tesznek az emlékek, drágám! Mostanában, amikor a faluban sétálgatok, a helybéliek kedvesen köszöntenek, s jó szerencsét kívánnak. A karácsonyi ajándékod talán már húsvétra megérkezik, szerelmem. Múlhatatlan szerelemmel: L. Drága L.! A tegnap még kecsesen hajladozó nárciszok mára kénytelenek büszkén, de vereségre ítélve harcolni a karcos, jeges szél ellen, s már csak napok kérdése, hogy mindet letarolja egy hirtelen keletkező hóvihar.

Reményeim talán nem osztoznak sorsukban. Bár a járás már igen nehezemre esik, a szívem változatlanul örömmel teli. Minden előkészületet megtettem – a bölcső, a pelenkák és a babakelengye mind türelmetlenül várják a cseresznyéskertben töltött napok bimbózó virágát. Végrevalahára B.-nek is feltűnt az állapotom, de semmi jelét nem mutatja bizalmatlanságnak vagy kételynek. Úgy véli, az égiek ajándékáról van szó (ahogy én is!), vagyis csodálatos módon az ő tevőleges közbenjárása nélkül történt meg a dolog (s ez tulajdonképpen tökéletesen fedi is a valóságot). Fiút vagy lányt szeretnék-e? Szavamra, nem kívánom a gondviselés haragját magamra vonni holmi követelésekkel… Soha nem múló szerelemmel: L. Drága, kedves L.! Hamarosan eljő az időm. Jövő héttől már nem fogunk tudni titkos helyünkön találkozni, s úgy vélem, ezzel le is zárhatjuk kapcsolatunkat. Amennyiben bármi előre nem látott esemény következne be, s ez volna az utolsó levelem hozzád, tudnod kell, hogy soha nem szűntelek meg szívem legmélyéről szeretni téged. De igazad van, a találkáinknak véget kell vetnünk, ez nem mehet így tovább. Életünk van, érzéseink vannak, saját gondolataink vannak, s ezeknek kell tovább élniük helyettünk, hiszen nem hazudhatunk tovább. De ezek az érzések túl mélyek ahhoz, hogy csak úgy magukra hagyhassuk őket. Reménykedjünk, hogy elég erősek ahhoz, hogy beragyogják életünk hátralévő napjait akkor is, amikor már nem leszünk egymásnak. A szakadék széléről is feléd nyúlva, utánad vágyakozva: L. Egy papírfecnire írt bejegyzés Sir Lewis de Bourgh naplójában Április 23-án egészséges fiúgyermeknek adott életet. Ő belehalt a szülésbe. A fiút Mr. Godwin Barnabas Joscelyn névre keresztelte, majd az egyik falubeli asszony gondjaira bízta. Még nem láttam a gyermeket. Egy másik papírfecnire írt bejegyzés Sir Lewis de Bourgh naplójában

A feleségem pánikba esett a faluban kitört tífuszjárványtól, s azonnal hazahozatta fiunkat, Eadredet a nevelőszülőktől, akik mostanáig gondját viselték. Üzentem Godwinnak, hogy ő is hozassa hozzánk a gyermeket, aki szintén nevelőszülőknél került elhelyezésre, de a bánat vagy a fájdalom legcsekélyebb jele nélkül azt válaszolta, hogy a gyermek sorsa felett már nem ő rendelkezik; a dajkája, egy bizonyos Smith asszony, a Hurst család egy ismerőse magával vitte a gyermeket Londonba (vagy ahol laknak az effélék), amikor a nyári betakarításra érkező munkásokkal együtt visszatért téli lakhelyére. Úgy tűnik, igen megszerette a kis Barney-t, ha hajlandó volt magával vinni, Godwint pedig szemlátomást csak annyira érdekli a dolog, hogy ezáltal megszabadult a gyermek neveltetésének költségeitől. Szavamra, furcsa egy ember. Vajon gyanított bármit is? Vagy tudta? Most pedig boldog, hogy megszabadult a gyermektől? Mardos a bánat, s magamba tekintve mély űrt látok csak, amelyet a gyermek elvesztése fölött érzett fájdalom tölt ki – annál is inkább, mivel Eadred nem úgy fejlődik, ahogy kellene –, C. pedig már most attól retteg, hogy elkapta a kórt az egyik falubeli gyerektől. Ő viszont remek egészségnek örvend, így nem is fordít a gyermekre annyi figyelmet, mint korábban. Én magam sem vagyok jól – a fejem hasogat, de a szívem még ennél is jobban fáj, s sokkal többet forognak gondolataim L. körül, mint kellene. A kis Eadred maga mögött hagyta ezt a világot. Szegény gyermek! Sokkal letörtebbnek kellene lennem, mint amilyen valójában vagyok, de sajnos a gyermek igencsak az anyjára ütött, s így borzasztó nehezemre esett annyi szeretetet adni neki, mint amennyit igényelt volna. Túlságosan el volt foglalva saját magával, miközben másokat pillantásra sem méltatott. Jómagam mindig leánygyermeket szerettem volna, nem tehetek róla, de folyton abban reménykedem, hogy a következő gyermek, amellyel C. megajándékoz, egy kislány lesz. Ó, ha az a gyermek nem veszett volna el számomra, milyen boldog is lennék most! Elkaptam én is a lázat – talán Eadredtől, de persze az is lehet, hogy a faluban ragadt rám, mikor a kis B. J.-nél tettem diszkrét látogatásokat. Azt hiszem, itt az ideje számot vetnem önmagammal. Már tudom, nagy

hiba volt szerelem nélkül elvenni C.-t. Az L.-hez fűződő viszonyommal pedig kárt okoztam mind neki, mind a férjének, aki egy becsületes, istenfélő ember volt (még ha ostoba, puritán aggyal is verte meg a sors). Rendbe kell hoznom a dolgaimat, mindent el kell rendeznem magam után. Gondolataim folyamatosan a gyermek körül járnak. Azon töprengek, vajon mivé lett, s hogy éli mindennapjait. *** – Végigolvastad mindet? – kérdezte Anne Josst. – Végig biza, nem kis küzdelem volt. Miért rajzolgatott ez a jóember olyan g-ket és p-ket, mintha s-nek és f-nek akarná őket láttatni? Ilyen cirkalmas kézírást még életemben nem láttam, szavamra mondom. – Hagyd most ezt, mit számít?! Hát nem érted, mit jelent mindez? – Azt jelenti, hogy az ön apja és Mrs. Godwin azt tették, amit nagyon nem lett volna szabad tenniük. És meg is bűnhődtek érte annak rendje és módja szerint. – Én nem így látom. Lady Catherine is megbűnhődött – ő is elveszítette a gyermekét! Márpedig sem ő, sem a gyermek nem tett semmi roszszat, vagy igen? Milyen furcsa az élet. Még soha életemben nem éreztem sajnálatot anyám iránt, de most, azt hiszem, így érzek. Apám pedig ezek alapján igencsak önző egy ember lehetett. – Az mindenesetre biztos, hogy nekik soha nem lett volna szabad egybekelniük. Az ön apjának és Lady Catherine-nek. – De most ne erről beszéljünk – mondta Anne újra. – Hát tényleg nem látod, ez mit jelent? – Hát… – habogott Joss –, tán tudom, tán rosszul gondolom. – Az a kis kertészeti könyv, amelyet az édesanyád hagyott rád… (Tudod, amelyikben a kis kézzel írt jegyzetek voltak.) Hát nem látod, hogy ugyanazzal a kézírással van telekörmölve, mint azok a levelek, amelyeket L. Írt apámnak? Biztosan ő adta a könyvet Mrs. Smithnek. És te vagy a gyermek: Barnabas Jocelyn Godwin! Az édesanyád… illetve az az aszszony, akiről azt hitted, hogy az édesanyád, igazából csak a nevelőanyád volt. Elvitt magával Londonba, minden bizonnyal akkor, amikor Mr. Godwin megvonta a rendszeres apanázst, amit utánad fizetett neki. De

biztosan szeretett is téged nagyon, s nem akart a sorsodra hagyni. Mrs. Smith, így hívták, ugye? – Bizony, így – habogta Joss. – Petronella volt a keresztneve, Petronella Smith. Az öreg Sir Félix házvezetőnője volt nem is tudom hány éven keresztül. Sir Félix megtanított nekem sok mindent; tőle tudok latinul, s ő tanított meg arra, hogyan használjam a fejem, ha senkire nem számíthatok. És tényleg, mindig azt mondta, hogy ha egyszer visszajövök Hunsfordba, itt majd nagy szerencse köszönt rám. Vagy egy nagy titok derül majd ki. Joss felsóhajtott, letépett egy hosszú fűszálat, s a végét a szájába véve rágcsálni kezdte, majd így szólt: – De végtére is milyen szerencsét hoz nekem az, hogy kiderült: Mrs. Lucy Godwin fattya vagyok? Szívem minden melegével szerettem anyámat: Petronellát. Ő mindent megtett értem. De mit tudok én erről a Mrs. Lucyról azonkívül, hogy néhányszor felhajtotta a szoknyáját az uraságnak? – Szegény, szerencsétlen asszony – mondta Anne, miközben ő is tépett egy fűszálat, s a szájába vette – , annyira sajnálom őt! Úgy hangzik, igen magányos élete volt szegénynek. De akárhogy is, hát még mindig nem érted? – ismételte meg Miss Anne újra. – Hiszen ez azt jelenti, hogy neked és nekem ugyanaz az apánk! – Bizony – értett egyet lassan formálva a szavakat Joss. – Úgy tűnik, ugyanaz. *** Lady Catherine-nek komoly nehézségeket okozott, hogy Ben Trelawnyt beszédre bírja. A férfi jó néhány napig rendszeresen visszaesett abba az állapotába, amelyben felébredésekor volt, ilyenkor pedig rendszerint közölte, hogy ő a Halál Angyala, Lady Catherine pedig egy tisztátalan lélek, akit Kismet küldött azzal a céllal, hogy eltántorítsa őt szent küldetésétől, az önvizsgálatot eredményező meditációtól, amelynek eredményeként majd kapcsolatba léphet elvesztett szeretteivel. – Én is veszítettem már el szeretteimet – mondta ilyenkor Lady Catherine idegesen. – Nem maga az egyetlen ember a világon, akinek gondjai akadtak az életében.

Azt azonban neki is be kellett látnia, hogy egy feleség és két gyermek, valamint minden ingóság egyidejű elvesztése, amit csak tovább tetézett a férfi verseinek – amely iránt egy kiadó Trelawny reményei szerint biztosan érdeklődött volna – hullámsírba süllyedése, bizony nem volt egy napon említhető veszteség egy mindössze három évet élt gyermek és egy férj halálával, különös tekintettel arra, hogy utóbbit egyébként sem becsülte valami sokra. Trelawny egyik józan pillanatát kihasználva Lady Catherine rávette a férfit, hogy levegyen egyet a gerendáról lógó oldalszalonnák közül, s vágjon belőle néhány szeletet. Az ajtón kívül elhelyezett kosárban lévő tojásokkal együtt fogyasztva az étkezések, ha nem is közelítették meg a Lady Catherine által megszokott minőséget, azért jelentős előrelépést jelentettek az almapüréhez képest. Ekkorra Lady Catherine a kulcsok birtokában felderíthette Trelawny kunyhóját s annak környezetét, s ő maga is meggyőződhetett róla, hogy ha a vityilló nem is egy szigeten állt, hanem egy földnyúlvány legmagasabb részén, ám a dagály következtében csak ez a rész maradt a víz fölött, tehát tulajdonképpen mégis egy szárazföldtől elzárt földdarabon raboskodtak. A két folyam, amely körbeölelte a sziklát, a megduzzadt Brin folyó torkolatából zúdult a nyílt víz felé. Szemmel láthatóan semmilyen esély nem kínálkozott a szárazföld elérésére. – Miért nem jönnek ide a városban lakók, hogy megmentsenek? – Először is, kedvesem, fogalmuk sincs róla, hogy van itt valaki. Másodszor pedig szegény ördögöknek megvan a maguk baja, efelől semmi kétségem. A folyónak van egy harmadik ága, mely a városon folyik keresztül. Szavamra, ha a víz ott is olyan magas, mint amilyen itt, mostanra a fél várost elmosta az ár. A vityillóval szemben, ahol a partszakaszt meredek sziklák szegélyezik, egy fa tetején megpihenve Lady Catherine hintójának roncsai voltak láthatók. Ahogy Trelawny később elmesélte, éppen Brinmouth-ba igyekezett kenyeret venni, amikor a baleset történt. – Akkor még nem volt ilyen magas a víz, az ember gond nélkül ki-be ugrálhatott a kunyhó és a szárazföld közötti köveken – mesélte. Majd elmondta, hogy egy hatalmas csattanást hallott, s felnézve látta, ahogy a hintó a híd párkányán átbillenve a folyó mentén lebucskázik a meredélyen, s egy női alak zuhan ki

belőle, egyenesen a sebes vízbe esve, hogy aztán minden valószínűség szerint a nyílt tenger felé sodródjon az árral. – Úgy vélem, már a zuhanást sem élhette túl szegény teremtés – tette hozzá, majd tovább mesélt. Ő maga mászott fel a fa tetején rekedt hintóhoz, s talált benne egy öntudatlanul fekvő hölgyet. – Az útra sehogy sem tudtam volna visszajuttatni magát, kedvesem, úgyhogy visszajöttem ide egy kötélért, s szépen leeresztettem a fa tetejéről. – Mindezt teljesen egyedül? Miért nem hívott azon nyomban segítséget a faluból? – Nem volt rá idő, asszonyom. A Brin addigra már igencsak kezdett megduzzadni, s nagy erővel zúdult le a hegyek közül. Mire kiértünk a kunyhóhoz, már majd kétméternyire megemelkedett a víz, onnantól kezdve pedig semmi esély nem volt rá, hogy kijuttassam önt a szárazföldre. – Így tehát életem megmentőjét tisztelhetem önben. – Bátorság dolgában nincs párja az öreg Trelawny-nak, ugye? – válaszolta a férfi fáradt mosollyal. – Úgy vélem, a fára mászás, kötelezés és emelgetés miatt vert le a lábamról újra a láz, amely a Sweet William elsüllyedése óta megállás nélkül kínoz. Attól fogva öntudatlan voltam, a következő emlékem az, hogy a földön fekszem, s valaki savanyú almapürét tuszkol le a torkomon. Így tehát, drága asszonyom, ha már az életmentésről beszélünk, kettőnknek bizony nincs egymás felé semmiféle tartozása. Mindez még igaz is volna, ha nem mentem meg a biztos fulladástól, amikor elkezdtem kimerni a beömlő vizet – gondolta Lady Catherine, de szokásával ellentétben ezúttal eltekintett saját heroikus erőfeszítéseinek magasztalásától. – Mit gondol, mennyi időbe telik, mire levonul a dagály? – kérdezte helyette. Trelawny némi töprengés után három-négy napra becsülte a hátralévő időt. – Van rá esély, hogy valaki az ön keresésére indul, s megtalál itt minket? – Ó, szavamra, kisebb bajuk is nagyobb annál, hogy keresni kezdjenek! A Brin már akkor nagy rombolással zúdul le a hegyekből, ha egy napig esik az eső, most pedig már két hete szakadatlanul zuhog, ezért hát

bizonyos vagyok benne, hogy jelenleg mindenki a saját bajával van elfoglalva odalent. Azonkívül senki sem tudja, hogy itt vagyok, egy farmon bérelek szállást magamnak, s ide csak egy bizonyos megbízatás szólított – tette hozzá habozva. – Mi volna az a megbízás, amely erre az elvadult helyre száműzte, Trelawny? Hosszú évek teltek el azóta, mióta Lady Catherine utoljára heves érdeklődést mutatott egy másik ember iránt. De végtére is, egy ilyen kis társaságban – mely mindössze egy emberből állt – érthető, ha az ember azzal társalog, akivel tud, hiszen egyéb lehetőségként mindössze a magány kínálkozik. – Nos, drága asszonyom, a történet, amelyet hallani fog, igazából nem csak az enyém, s más talán hitelesebben tudná előadni. Mivel azonban volt olyan kegyes, hogy visszatérített az élet siralomvölgyébe (nem mondhatnám, hogy túlságosan hálás lenne érte – gondolta Lady Catherine), úgy vélem, ennyivel tartozom kegyednek. A dolog úgy esett, hogy… Elhallgatott, s egy deszkából kiálló nagy szálkát kitépve megvakarta galambősz szakállát. – Reménykedjünk, hogy pár nap alatt elvonul a dagály, mert ha sokáig húzódik a dolog, készleteink szerény voltának köszönhetően fázni és éhezni fogunk mindketten. – Folytassa a történetét, jóember! – Legyen hát – mondta a férfi. – Amikor kihalásztak a Sweet William szerencsétlensége után, három hétig élet s halál közt lebegtem. Elvittek az orvoshoz – mert ha kis város is ez, igazán jó orvosa van dr. Lantyan személyében aki, amint magamhoz tértem annyira, hogy megértsem, amit mondanak nekem s válaszolni tudjak, megkérdezte, hogy van-e olyan rokonom, barátom, aki szorult helyzetemben pár guinea-vel kisegítene. Elmondtam, hogy van egy északon élő unokaöcsém meg egy unokahúgom, elhunyt nővérem gyermekei képezik az összes rokonságomat. Azt azonban nem tudhattam, hogy ők segítségemre sietnének-e, hiszen hosszú idő óta nem váltottam szót egyikükkel sem. Csak abban bízhattam, hogy szegény, megboldogult nővéremmel igen szerettük egymást, s jó kapcsolatot ápoltunk. Eme halovány remény már elég volt Lantyannek, hogy levelet írjon unokaöcsémnek, amelyben röviden leírta, miért lenne szükségem pénzre. Időközben állapotom feljavult annyira,

hogy ideköltözhettem ebbe a kunyhóba, hiszen már akkor is túl régóta voltam a jó doktor terhére. Megérkezett a válasz, s kedves hangvétele mellett némi pénzzel is megörvendeztetett, amelyből néhány hétig el tudtam látni magam. Hálás levelet fogalmaztam megmentőmnek, amelyben megköszöntem neki, hogy lehetővé tette, hogy átköltözhessek arra a farmra, ahol most is bérlek egy szobát. Ezután már könnyebben mentek a dolgok, tudtam dolgozni, s könnyebben teltek így a napok is. Trelawny elhallgatott, s kemény pillantással Lady Catherine-t kezdte méregetni. – Álmodott valaha rólam, asszonyom? – Természetesen soha! – jött azonnal a felháborodott válasz. – Nos, én számtalanszor álmodtam már magáról. Az úgy esett, hogy… – megint elhallgatott, pislogott néhányat, majd folytatta –, amikor a nyílt tengeren hánykolódtam, s tudtam, hogy szeretteim mind odavannak, mindenem, ami csak volt, s a verseim, hosszú évek megfeszített munkájának gyümölcsei… mind egy szálig hullámsírba vesztek, s ez, drága asszonyom, olyan volt, mintha teljesen lemeztelenítettek volna. Aztán történt, ami történt, majd mire magamhoz tértem, s állapotom számottevően javult, egy furcsaságra lettem figyelmes. Észrevettem, hogy valamilyen úton-módon képessé váltam előre látni a jövőt álmaimban. Néhány esetben csak jeleket láttam – egy törött edényt, egy ösvényen átkelő csordát, egy tengerésznótát éneklő matrózt, egy pipacsokat gyűjtő gyermeket de időről időre voltak visszatérő álmok, s ezekben sokszor szerepelt ön, asszonyom. – Hallatlan! Nincs rá jobb szó, ez egyszerűen hallatlan! – csattant fel Lady Catherine rosszallóan. A méltóságos asszony semmiféle tiszteletet nem érzett a földöntúli dolgok iránt, sőt, ahogy azt többször kifejtette, Hunsford kastély lerombolásában is elsődleges szerepet játszott az ott élő nagyszámú szellemtől való megszabadulás igénye. – És vajon mi késztethette rá, hogy rólam álmodjon? – kérdezte Lady Catherine olyan hangon, amelyből azonnal kiderült, hogy a férfi álmában történő szereplését saját köreinek megzavarásaként éli meg, s így természetesen helyteleníti is. – Erről, asszonyom, nem tehetek, higgye el. Nem saját akaratomból történt a dolog, hanem csak úgy magától. De, hogy folytassam a történetet, a farmra kerülve, ahogy már említettem, a kezembe vettem a sorso-

mat. Újraírtam néhány elveszett verset. Írtam egy memoárt is, amelyet drága feleségemnek s gyermekeimnek ajánlottam. Tanítani kezdtem néhány környékbeli gyermeket, akiknek gondjaik akadtak a matematikával – jómagam mindig nagy barátja voltam az algebrának és a geometriának, így tehát elég pénzt kerestem ahhoz, hogy eltartsam magam, s ne szoruljak másra. S közben egyre csak álmodtam és álmodtam, s ezek az álmok mind jobban megnyugtattak – olyanok voltak, mintha egy távoli, békés helyről érkező zene hangjai lettek volna –, hiszen általuk megbizonyosodtam afelől, hogy ha nem is ebben az életben, de egy másikban újra találkozhatok szeretteimmel… – De azután… – törte meg a férfi hallgatásakor beállt csendet Lady Catherine, így próbálva újra szóra bírni a nyitott ajtón át a megduzzadt folyó hömpölygését bámuló Trelawnyt. – De azután, hogy anyagi körülményei rendeződni látszottak a matematikatanításnak és a farmon végzett munkának köszönhetően – folytatta Lady Catherine, éreztetvén, hogy az ő kényes ízlésének ezek a pénzkereseti források nem felelnek meg, de legalábbis igen furcsának hatnak –, mégis miért… mi késztette rá, hogy visszaköltözzön ebbe a szörnyűséges kunyhóba? – Ó, hát éppen ezt akartam elmesélni. Egy második levél érkezett unokaöcsémtől, amelyben azt írta, hogy ha továbbra is szükségem van pénzre, tudna ajánlani egy megbízatást, amelyet elvégezve csinos kis summa ütné a markomat. Egy, az ő ismeretségi köréből származó hölgyet akartak megviccelni valamiféle ártatlan tréfa révén… egy bizonyos Lady Catherine de Bourgh-öt. A feladat annyi lett volna, hogy eltérítsem az éppen errefelé utazó hölgyet, aki rokonlátogatóba igyekszik valahova a szigetek felé, majd néhány napig, vagy amíg ők nem jeleznek, fogságban kellett volna tartanom őt, persze, nevezhetjük afféle vendégségnek is, ahogy ők mondták. – Mi az ördögöt hord itt össze, jó uram? – csattant fel Lady Catherine a hirtelen gerjedt haragtól falfehéren. *** Mikor Maria Lucas a Szúette lakba ért, hogy egy tányér levest vigyen Mr. Myngesnek, ott találta Miss Anne de Bourgh-öt, amint éppen egy csokor virágot rendezgetett egy vázába.

– Ó, elnézést kérek a zavarásért! Csak azért jöttem, hogy beadjam ezt a tányér levest, de látom, zavarok, úgyhogy már megyek is. – Kérem, ne menjen még, hiszen mindketten a legszívesebben látott vendégei a háznak – sietett megnyugtatni látogatóját Ambrose. – Ne is gondoljon rá, hogy csak úgy elrohan. Kérem, foglaljon helyet, s tiszteljen meg azzal, hogy elfogyaszt velünk egy pohár kankalinbort. – Így van, miattam pedig végképp ne siessen úgy, Miss Lucas – mosolygott kedvesen Mariára Miss Anne. – Melegítse csak fel bátran a levest, amit hozott. Mr. Mynges, maga pedig jobban teszi, ha azonnal el is fogyasztja. Hiszen úgy lesoványodott. Úgy tűnik, azóta is fogyott néhány kilót, amióta utoljára láttam, pedig az csak két nappal ezelőtt történt. – Kérem, kisasszony, nem tenné meg, hogy Tomnak szólít? Annyira hiányzik, hogy valaki így hívjon… – Tom, tehát. – Tom – mondta egyszerre a két leány, majd Anne megkérdezte: – Hol van Alice? – Alice, ha csak teheti, házon kívül tartózkodik, igen kevés időt tölt idebent. Nagyon hiányzik neki Tom. Általában a szilvafánál lévő pad alatt fekszik, ahol… ahonnan Tom annyira szerette nézni a naplementét. Ifjú Tom hangja megremegett, mire Maria gyengéden a vállára tette a kezét. – Nézze csak, megmelegítettem a levesét. Ez Charlotte egyik specialitása, mandulás csirkeleves tejszínnel. Kérem, legalább egy keveset egyen belőle. Ő maga is jött volna, mivel azonban a gyerekek minden idejét lefoglalják, ráadásul Mr. Collins is itthon van, tehát rá is gondot kell viselnie, így csak szeretetteljes üdvözletét tolmácsolhatom. Tudja, teljesen a feje tetejére állt most minden, Mr. Collins azt sem tudja, mihez fogjon Lady Catherine eltűnése óta. – Érkezett azóta bármiféle hír a hollétéről? – kérdezte Ifjú Tom, miközben a finom dorgálásnak engedve lenyelt egy kanál forró levest. – Szavamra, elég furcsa egy eset ez. Furcsa, ugyanakkor igen ijesztő is. – Ezek szerint már ön is tudja, hogy édesanyámat elrabolták. – Anne nem tűnt meglepettnek. – Biztosan már az egész falu erről pletykál. – Ralph Delavaltól tudom. Anne elhúzta a száját. Maria ugyanígy tett, majd megszólalt:

– Hát neki meg aztán végképp mi köze van ehhez? Jobban tette volna, ha tartja a száját. Legalább most az egyszer. – Úgy érzem – mondta Ifjú Tom újabb adag levest kanalazva magába –, a lelkiismerete vezeti ide ilyen gyakran látogatóba. Komoly megbánást érez Tom… Tom halálában játszott szerepe miatt, s őszintén úgy vélem, nem csak áltatás ez a részéről. – És bizony jogosan érzi rosszul magát! – fakadt ki Anne hevesen. – Bárhogy is próbálja tagadni, ő ültette a bogarat mama fülébe a ház lebontásáról. – Így van, ezt pedig már soha nem tudja jóvátenni – értett egyet azonnal Maria is. Ambrose gyöngéd pillantásokkal méregette a két leányt. – Oly fiatalok még mindketten, drága kisasszonyok – mondta. – És amikor az ember fiatal, hajlamos nagy jelentőséget tulajdonítani a boszszúnak s a dolgok jóvátételének, mintha egy cselekedettel semmissé lehetne tenni egy másikat. Az élet azonban nem így működik. Egy tett soha nem törölheti ki egy korábbinak a nyomait s következményeit. Annyit tehetünk, hogy előrefelé tekintve járjuk tovább utunkat, s a múlt becses emlékeivel tesszük szebbé a reánk váró jövőt. Ön, kedves Miss Anne, aki oly szenvedélyes kertész, igazán tudhatná, hogy a téli ugarból is zöldellő mező válik tavasszal. – Aki bűnt követ el, büntetést érdemel – mondta határozottan Anne. – S mégis melyikünk nem követett még el bűnt életünk során? – De Mr. Mynges… – szólt Maria. – Tom. Tom! – Vagyis Tom. Mikor kíván újra munkához látni? Amit mondott, önre nem vonatkozik? Hiszen csak önmagát sanyargatja azzal, hogy nem fest. Kopogás hallatszott az ajtó felől, s Ralph Delaval dugta be a fejét az ajtón. – Remélem, nem zavarok. Sápadtnak és szomorúnak látszott, a két hölgy látványa pedig szemlátomást meglepte. – Nem, dehogy, kerüljön csak beljebb – mondta Ambrose. – A hölgyek éppen renyheségem ellen emeltek igaz szót. – Nos, a fenti témában komoly gyakorlatra tettem szert az elmúlt napokban, így talán segítségére lehetnék a léhaság védőbeszédjének elő-

adásában. De kérem, csak nem fognak jöttömre azonnal felkerekedni? – tette hozzá, amikor látta, hogy a két hölgy felemelkedik, s induláshoz készül. – Megígértem nagybátyámnak, hogy segítek neki a papírok rendezgetésében – mondta Anne. – Én pedig megígértem a nővéremnek, hogy elviszem a gyerekeket sétálni – tette hozzá habozás nélkül Maria. Amint eltávolodtak a Szúette laktól, Anne így szólt Mariához: – Vajon miért jár Delaval ilyen gyakran ide? – Semmi kétség, valóban nagyon megviselte szegény Mr. Finglow halálában játszott vitathatatlan szerepe. Azonkívül, úgy vélem, bizony köze van az ön édesanyjának eltűnéséhez is, amely igen rejtélyes esetté vált az utóbbi napokban. – Hát ezt meg honnan az ördögből gondolja? – torpant meg Anne elkerekedett szemmel Mariára bámulva. – Véletlenül fültanúja voltam egy beszélgetésnek. Maria pár szóval elmesélte, mit hallott a templomban. – Aztán, amikor vége lett a beszélgetésnek, FitzWilliam ezredes feljött a lépcsőn. Gondolhatja, mennyire meglepődtem. Ez az eset teljesen megváltoztatta a véleményemet az ezredesről. Hogy vehetett részt egy ilyen gálád terv kiforralásában s véghezvitelében? Ráadásul nem csak az ő keze van a dologban, hanem Lord Luke-é és a Delavaloké is. Micsoda ördögi gonoszság! – Nos, nagybátyám szerepét illetően hazudnék, ha azt mondanám, hogy meglep – mondta habozva Anne. – Neki valahogy mindig furcsán járt az agya, saját magán kívül szinte semmi figyelemre nem méltatott senkit. Ő és mama állandóan vitatkoztak egymással, semmiben nem értettek egyet. Attól tartok, édesanyám valami szörnyű dolgot követett el ellene, amikor gyerekek voltak. Sőt, én még azt is elhiszem, hogy Lord Luke valóban csak egy tréfának szánta az egészet… – Hogy tréfának szánta?! – Egyre kíváncsibb vagyok, mi az, amit a padláson keres. Valamiféle kincs lehet, nem vitás, amelynek megtalálásához el kellett tüntetnie Mamát a ház közeléből. – De nem is érdekli, mi történt az ön édesanyjával időközben? – És vajon Delavalékat milyen érdek fűzi ehhez a sötét ügyhöz?

– Miss Delaval egyszer mondott valamit, amiből arra következtettem, hogy igen mély érzelmeket táplál Fitz-William ezredes irányában, hiszen ők már korábbról ismerik egymást; annak idején Mr. Bingley házában találkoztak. Úgy vélem, bármilyen eszközt hajlandó volt bevetni, hogy újra találkozhasson vele. – Legyenek boldogok egymással! – mondta szárazon Anne. – Ó, drága Miss Anne, elfelejti, hogy Miss Delavalnak önnel ellentétben nincs ötvenezer fontos hozománya. A távolban feltűnt FitzWilliam ezredes, amint éppen Miss Delaval kerekes székét tolta keresztül a sétaparkon. Miss Delaval a zsebkendőjével integetett, az ezredes pedig meghajolt a hölgyek felé. Mindkét hölgy hűvös biccentéssel fogadta a köszöntést. *** Joss egy súlyos, ovális alakú dobozt cipelve jött le a padlásról, mely méretét tekintve akkora lehetett, mint egy kisebb kártyaasztal. A fából készült ládikát több pokrócba bugyolálták, s gondosan átkötötték, hogy ne csússzon szét. A csomagot összetartó madzagokat s magukat a pokrócokat is vastag porréteg fedte be. Lord Luke magánkívül volt az izgalomtól. A csomag mérete s alakja szemmel láthatóan izgatott reményt keltett benne, hogy ezúttal valóban megtalálta, amit keresett. – Azonnal vágják el a madzagokat! – parancsolta. –De könyörgöm, óvatosan! Joss egy borotvaéles metszőkést vett elő. – Olyan, mintha egy múmiát találtunk volna – mondta Anne. – Reménykedjünk, hogy nem szabadítunk a világra semmiféle ősi átkot. Miután óvatosan elnyeste a csomagot összetartó madzagokat, Joss egyenként elkezdte lefejteni róla a pokrócok rétegeit, amelyek rettenetes bűzt árasztva, porfelhő kíséretében hulltak le a ládikáról. – Ez bizony minden valószínűség szerint denevérürülék – mondta fintorogva. – Fúj! – kiáltott fel Anne. – Luke bácsi, ha valóban ez az a kincs, amelyre annyira fájt a foga, csak remélni tudom, hogy valóban megéri ezt a rengeteg hűhót.

– Ó, igen, ez az. Ez az! – kiáltott fel magánkívül az örömtől Lord Luke. – Ez az én elveszett íróasztalom! Az utolsó pokróc eltávolítása után valóban egy kisebbfajta írótábla bukkant elő, amely nagyjából egy méter széles s harminc centi mély lehetett, anyagát pedig bár kikezdte az idő, látszott, hogy csiszolt bükkfából készült. Miután azonban valaki ilyen nagy gonddal csomagolta be, ha színét el is veszítette kissé, egy karcolás nem sok, annyi kár sem esett rajta. Lord Luke odaadó szeretettel futtatta végig kezét a kincsen, épphogy ölelgetni nem kezdte, majd hirtelen a ládika aljához nyúlt, ahol megnyomott egy titkos gombot, amelynek nyomán felcsapódott az írótábla fedele, s egy üreg vált láthatóvá. A belsejéből tollak, porladó madárfészkek és mindenféle limlom mellett kézírással és mindenféle ábrákkal teli papírköteg bukkant elő, amely szemlátomást sokkal nagyobb értékkel bírt gazdája számára a többi tárgynál. – Az én elveszett világom! – sírta el magát az eksztázisba került Lord Luke. – Lassarto, az én elveszett világom! – Lassarto, Luke bácsi? Hát az meg mi? – Amikor kisfiú voltam, olyan tíz-tizennégy éves, megalkottam magamban egy egész világot, amelynek a Lassarto nevet adtam. Rengeteget írtam róla. Verseket, történeteket, mindenfélét. (Akkoriban még édesanyád is lelkesen hallgatta ezeket, nagyon érdekelték a történetek, majdnem annyira rabjává vált, mint én magam.) Hosszú órákat töltöttünk el azzal, hogy Lassarto hercegének újabb és újabb kalandokat találjunk ki. Óvatosan kiszedett egyet a lapok közül, kisimította, majd olvasni kezdett. Sötét felhők úsztak tova az égen, Ombla temploma fölött, hol az ösvényen Ködös ég alatt állt ott a szentély, Mely sátáni erőkkel dacolt, ha leszállt az éj. Szélben, hóban, fagyban térdelve kérlelte, Jó Lídia imára kulcsolta a kezét előtte De meghallgatják-e imáit az égiek? Nem! Átkozott borral csalásra kérik meg, De jó Lídia vajon nyúl-e a kehely ért? S másik kezével közben a kenyérért?

– Te jó ég, Luke bácsi! – kiáltott fel Anne. – Ezt ön írta? – Igen, még tízéves koromban. Szavamra, mire tizennégy lettem, a verseim is sokkal jobbak lettek; várj csak, mindjárt azokat is meghallgathatod. Mindjárt meg is lesznek… Izgalomtól reszkető ujjakkal keresgélni kezdett a papírok között a bajsza alatt dörmögve. – De amikor Etonba küldtek… ó, hogy az micsoda csapás volt, azt hittem, nem élem túl. Aztán jött a Grand Tour, utána pedig az utazás Bombaybe Torvil bácsikámmal… Aztán, mire visszatértem, a Hunsford kastély már csak egy kőrakás volt, s Catherine hozzáment Sir Lewishoz, majd együtt úgy döntöttek, hogy a kastély helyén újat kell építeni. A berendezést széthordták, elégették vagy odaadták a vándorcigányoknak. Azt hittem, hírmondó sem maradt belőle… Hallgassátok csak ezt! Hallga, ahogy Nyla sátrából, Szerelemtől gyötört álmából Ébred, s szomorú indiándala Gyengéden hallik ki házából. – Azt hiszem, nekem inkább a tízévesen írt versek a kedvemre valók – mondta Anne. – De Luke bácsi, mondja csak, hány száz meg száz órát fordított arra, hogy mindezt kiötölje? Most már egyáltalán nem csodálkozom, hogy annyira vissza akarta kapni a régi kincseit. Az öröme engem is boldoggá tesz. Megszerezte hát, amire annyira vágyott, nem igaz? Anne tekintete találkozott Josséval, aki eközben nagy gonddal s odafigyeléssel rendezgette a csomagról leszedett pokrócokat, a madzagokat pedig karjára tekerte. – Igen, bizony, így van – motyogta Lord Luke minden figyelmét a papírkötegen tartva. – Ó, mielőtt még elfelejteném, Joss fiam, neked pedig tíz arany guinea üti a markodat. – Most, hogy megszerezte, amire ennyire vágyott, nem volna helyénvaló minden energiáját édesanyám megmentésére fordítania, bácsikám? – kérdezte Anne. – De hiszen fogalmam sincs róla, hol lehet! – válaszolta Lord Luke.

LEVÉL MRS. CHARLOTTE PALMERTŐL MISS MARIA LUCASNAK

Kedves Miss Lucas! Kimondhatatlanul fájlalom, hogy első ízben ily szomorú eset kapcsán kell önnek írnom, de akárhogy fáj is, a borús híreknek is napvilágot kell látniuk, nem válogathatunk közöttük, ahogy azt sem választhatjuk meg, melyik madár énekeljen az ablakunk alatt. Így minden további szószaporítás helyett megtört szívvel tudatom önnel, hogy drága édesanyám, Mrs. Amelia Jennings tegnap elhunyt. Múlt héten még együtt ünnepeltük a kis Frederick második születésnapját, kiruccantunk piknikezni és sétálni a folyóparton Maidenheadben, ahová drága édesanyám is mindig nagy örömmel tartott velünk annak idején. Ám néhány órával később merevkór döntötte le lábáról. Ó, menynyire szerette mama a kis hagymakarikákkal díszített marhalábat, s mindenekfelett a marhafaggyúból főzött pudingot! A szörnyű kór két nap alatt elvitte, hiába tettünk meg az orvostudomány jelenlegi állása szerint minden tőlünk telhetőt. Megköszönöm a gondviselésnek, hogy szenvedései nem nyúltak hosszúra, mert bizony rettenetes fájdalmakat élt át utolsó óráiban. A jobb oldala lebénult, s ő magatehetetlenné vált – a látvány mindannyiunknak a szívébe markolt, hiszen jól tudtuk, természetétől fogva menynyire szeretett nevetni s jókat enni, beszélgetni, mindezekre szinte egyik pillanatról a másikra képtelenné tette a betegség, s csendben, bénán feküdni tudott csak. El sem tudom mondani, mennyire fognak hiányozni kedves szavai, a tréfái s ragyogó személyisége. Nagyon sokat mesélt önről, kedves Miss Lucas, többször említette, mennyire élvezte az ön leveleit, hiszen, ahogy mondta, azokat olvasva tökéletesen maga elé tudta képzelni Kent minden lenyűgöző szépségét. Az ön iránt érzett mély szeretet és megbecsülés jeleként múlt hónapban az ügyvédjéért küldetett, s egy bekezdést íratott a végakaratába, amelynek értelmében ötvenezer fontot hagyományozott önre. (Kérem, kedves Miss Lucas, azonnal vesse ki fejéből a gondolatot, hogy ennek az öszszegnek az elfogadásával nővéremet, Lady Middletont vagy engem károsítana meg. Tudnia kell, hogy mama korábbi rendelkezéseinek hála busás összeget örököltünk mi magunk is, édesapám ugyanis csinos kis vagyont hagyott maga után, ezenkívül mindketten jómódú, magas beosz-

tású férjeink oldalán élünk. Ezért hát ne habozzon elfogadni a pénzt, Miss Lucas; higgye el, minket is boldoggá tesz, ha drága édesanyánk végakaratát beteljesedni látjuk! Engem legalábbis mindenképpen, Lady Middleton pedig igaz keresztényhez méltó lelkierővel viseli a minket ért csapást.) Mama rám és Mr. Parkerre hagyta a Berkeley Street-i házat, ha tehát változatlanul kedvet érez Hertfordshire-be menet megpihenni, kérem, ne habozzon, a legnagyobb örömmel s édesanyáméhoz hasonló szeretettel fogjuk vendégül látni. Mama ügyeinek intézése még néhány hétig a városban tart minket, de ha mi nem is leszünk itt, kérjük, érezze magáénak a házat, s maradjon kedve szerint, ameddig csak tetszik. Őszinte barátja és jóakarója: Charlotte Palmer

Tizenegyedik fejezet A Trevose farm kényelme összehasonlíthatatlan volt a két folyamág által körbevett sziklán álló, omladozó kunyhó mostoha körülményeivel. A farmépület hatalmas, zömök ház volt, amelyet a brinmouthi kikötő fölé magasodó domb tetejére, a szántóföldre építettek. A messze alatta elterülő falut egy másik domb takarta el, de a Lady Catherine szállásaként szolgáló szobából remek kilátás nyílt az alant kékeszöld háromszögként előbukkanó tengerszorosra, amely igen megnyerte a méltóságos asszony tetszését. – Bárcsak ilyen kilátásom volna Rosingsból a tengerre – sóhajtott fel. – Milyen messze fekszik a kastélya a tengertől, asszonyom? Válaszul Lady Catherine kénytelen volt beismerni, hogy legnagyobb sajnálatára a tenger bizony legalább harmincmérföldnyire van Rosingstól. A farm egyébiránt elég nagy volt ahhoz, hogy egy fél tucat embernek munkát s így megélhetést biztosítson; a két vendéggel mit sem törődve indultak egykedvűen dolgukra minden reggel. Mrs. Green, a farm tulajdonosának felesége, amiben csak tudott, Lady Catherine segítségére volt: készített őméltóságának egy áldásként fogadott forró fürdőt, majd kimosta, s kiakasztotta száradni a jeles vendég ruháit.

– Mielőtt tikkadtra száradnának, átkefélem őket, oszt akkor olyan jó leszen, mintha új vóna, meglássa nagysád – mondta aztán. – Nagyon köszönöm, jóasszony. Legnagyobb sajnálatomra, addig nem tudom megfizetni értékes szolgálatait, amíg nem írtam levelet haza, hogy valaki azonnal keljen útra pénzzel és tiszta ruhákkal – magyarázta Lady Catherine. – Minden pénzem, amit magammal hoztam, a táskámban volt, de az, sajnos, a baleset során odaveszett. Mrs. Green az oldalát vakargatva válaszolt: – Ne törődjék mostan azzal, aranyom, oly mindegy az, hogy mostan vagy egy hónap múltán fizet meg minket. Szedje csak össze magát szépen, ne is járassa a fejét a fizetségen, hisz nem azért segítünk mink se. Lady Catherine-nek nem kellett kétszer mondani, örömmel adta át magát a tágas, de ritkásan bútorozott, fehérre meszelt falaival meglehetősen kopár szobája nyújtotta kényelemnek, amelyet a kandallóban ropogó tűz melege s a tengerszorosra nyíló kilátás tett megfelelővé számára. Egyik alkalommal megemlítette Trelawnynak, hogy talán fizetségként a Green családnak adhatná a gyémánt fülbevalóit, ám a férfi úgy vélte, ez egyáltalán nem volna helyénvaló. – Mégis mihez kezdenének ezek az emberek egy gyémánt fülbevalóval? Higgye el, asszonyom, csak gondot okozna nekik vele, hiszen azt sem tudnák, hogyan tegyék pénzzé. Brinmouthban kevesen fizetnék meg az értékét, ráadásul most az egész település víz alatt áll; szinte biztos, hogy komoly pusztítást végzett az ár. Nagyobb szükségünk van most fára és téglára, mint gyémántokra. Uram, irgalmazz, egyébként is, hát mi ütött magába, drága asszonyom, hogy ilyen hosszú útra magával hozta azt a zsáknyi hasznavehetetlen csecsebecsét. Most minden bizonnyal áldja a szerencséjét, hogy volt olyan elővigyázatos, és a muffjába varratta őket. – Mindig magammal viszem őket, akárhova megyek – válaszolta Lady Catherine egykedvűen. – Erre pedig most különleges okom is volt, hiszen nem bíztam abban a fiatalemberben, aki a házamban vendégeskedik ezekben a percekben is. Az ön unokaöccse, így mondta, ugye? Nos, ahogy már bizonyára ön is rájött, ez a fiatalember bizony igencsak kétes egyén, már ami a becsület dolgát illeti. Ahogy kardoskodott amellett, hogy elutazzam a nyugati országrész felé, az már első pillanattól kezdve

igen gyanússá tette, s egyből eszembe is jutott, hogy talán a gyémántok megszerzésén mesterkedik kezdettől fogva. Ezért tehát csak a másolatokat hagytam otthon – ezeket olyan eseményekre készíttettem, amelyek rangja nem követeli meg a valódi ékszerek viselését. Természetesen akkor még nem lehettem tisztában az én drágalátos bátyám és az ön unokaöccse, sőt, az unokaöcsém, FitzWilliam – hahh, gyalázatos! – által ellenem forralt gazság természetével. Nos, biztosíthatom, mindannyian találkozni fognak haragommal, s elnyerik méltó büntetésüket. Trelawny korábban már elmesélte Lady Catherine-nek, hogy Lord Luke egy levélben csinos summát ajánlott fel neki, ha eltéríti őnagysága kocsiját, még mielőtt elérné Brinmoutht, s az elkábított asszonyt a Green farmra viszi, ahol nagyjából egy hétig bármiféle kommunikáció nélkül fogva tartja. Az pedig már ismert volt, hogy a tragikus események mily módon álltak a terv kivitelezésének útjába, s okozták szegény Hoskins halálát, a kocsis hollétére pedig addig a percig sem derült fény. Feltételezték, hogy a baleset után magához tért, s a legközelebbi település felé vette útját, majd talán – sok más emberhez hasonlóan – őt is elsodorta a medréből kilépő folyó árja. – Ha már az ön személyes ügyei szóba kerültek, asszonyom… – vetette közbe Trelawny a faluból visszatérve, ahol orvos barátját látogatta meg, s megpróbált újságot keríteni. – Szóval, ha már a saját személyes ügyeit említi, nagyságos asszonyom, sajnos azt kell mondjam, az ön Anglesea hercegnőjéhez történő utazása – amennyiben a történtek nem tántorították volna el tőle – immár feleslegessé, hogy ne mondjam, időpocsékolássá vált. A hercegnő öt nappal ezelőtt meghalt. Az imént mondta dr. Lantyan. Sajnálom, hogy tőlem kell megtudnia a húgát érintő tragédiát. – Adelaide nem a húgom, hanem a sógornőm volt – válaszolta nyugodt hangon Lady Catherine. – James öcsém hitvese volt, aki, szavamra mondom, nem lesz különösebben letörve a hír hallatán. Éppen Spanyolhonban tartózkodik, s egyik vesztes csata után a másikba vezényli regimentjét. Hitemre, össze is illettek, ha csak azt nézzük, hogy Adelaide, aki szintén igen fura, rossz természetű asszony volt, isten nyugosztalja, önszántából elvonult Great Morranre, hogy remetei magányban éljen. Nos, csak annyit mondhatok, mélyen remélem, hogy végakaratában nem fogalmazott meg a család érdekeit sértő, azokat semmibe vevő kitétele-

ket. Utazásom elsődleges célja is az lett volna, hogy az ehhez hasonló gondolatairól lebeszéljem, amennyiben egyáltalán hajlandó lett volna szót váltani azokról. Hatalmas vagyon fölött rendelkezett, amelyet még édesapja hagyott rá, én pedig most már csak reménykedhetek benne, hogy nem hagyta az egészet a hárfázó vénlányok menedékházára. – Biztosíthatom, nem tett így. Éppen most akartam elmondani: dr. Lantyan a hercegnő ügyvédjétől tudja, hogy a nagyságos asszony vagyona jelentős részét egy unokaöccsére, egy bizonyos Granville FitzWilliamre hagyományozta. – Ó! – kiáltott fel Lady Catherine érdeklődő arccal. – Csakugyan így tett? Attól tartok, ez kedvezőtlenül befolyásolja kislányom, Anne esélyeit a vele kötendő házasságra. Ha a vagyon már nem ösztönzi FitzWilliam ezredest a frigy megkötésére, úgy vélem, legyen bármennyire jólelkű s engedelmes férfi, igen nehéz lesz meggyőzni, hogy essen meg a szíve az én szegény kislányomon. Bár a történtek után már abban sem vagyok bizonyos, hogy magam valóban ezt akarom. Ez az eset lerombolta a róla alkotott képet, s a mostani FitzWilliam már egyáltalán nem tűnik méltónak lányom kezére. Mondja csak, az ön kedves orvos barátja nem rendelkezik információval a temetés időpontjáról s pontos helyéről? – De igen, asszonyom. A szertartást a herceg sommerseti birtokán tartják meg, a Zoyland kolostorban, az elkövetkezendő tíz nap során valamikor. Meg kell várniuk, amíg a herceg hazatér Európából. – Ezek szerint nem maradt más hátra – kezdte Lady Catherine nagy sóhajjal –, mint a lehető leginkább összeszedni erőmet, amely azért, örömmel látom, az önével együtt visszatérőben van, s írni az otthoniaknak, hogy küldjenek pénzt és a temetésre megfelelő öltözéket. Teremtőm, milyen kellemesen s gondtalanul telt ez a néhány nap úgy, hogy nem kellett senkivel és semmivel foglalkoznom! Meg kell valljam, roppantul élveztem az önnel való társalgást is, kedves barátom. Hohó, micsoda bánat vesz majd erőt otthonomban mindenkin, ha megtudják, hogy az élők sorában vagyok. És maga, drága barátom, bizonyára szintén boldog, hogy visszatérhet magányos meditációjához, s tovább töprenghet magában az élet nagy kérdésein. – Nem teljesen, asszonyom. De engedje meg, hogy megjegyezzem, az önnel folytatott beszélgetéseket magam is nagyra értékeltem, s ha valaha is abban a szerencsében lesz részem, hogy egy kiadó érdemesnek találja

műveimet papírra nyomtatni, ha nincs ellene kifogása, az első kötetemet majdan önnek ajánlanám. – Természetesen, nincs ellene kifogásom, sőt, szavamra, egészen meghat vele. Megtiszteltetésnek venném, ha valóban így tenne – mondta Lady Catherine, majd lopva a szeméhez érintette zsebkendőjét. LADY CHATERINE LEVELE PRONKUMHÖZ

Trevose Farm, Brinton, Cornwall Jó Pronkumöm! Jelenleg egy farmon vagyok, a brinmouthi kikötőtől délre. Kérlek, hozz nekem temetéshez illő öltözéket (a fekete trimmelt szaténturbánomat a fekete bársonyruhával stb.), ezenkívül még néhány mindennapi viseletre való kosztümöt és legalább két nagyestélyit is. Legyen nálad száz font készpénzben. Ne Brinmouth felől érkezz, mert szinte az egész település víz alatt áll, inkább a kerülő úton gyere Truro felől! Jövő héten Anglesea hercegnő temetésén kell megjelennem Zoylandben. Mondd meg FitzWilliam ezredesnek és Lord Luke-nak, hogy találkoztam Mr. Delaval unokabátyjával, Mr. Trelawnyvel, és hogy a temetés után azonnal visszatérek Kentbe! Catherine de Bourgh Maria az orgonán játszott a hunsfordi templomban. Ahogy telt-múlt az idő, egyre gyakrabban vonult el ide, hogy gondolataiba mélyedve játsszon, a paplakban ugyanis feszült, ingerlékeny hangulat uralkodott, a Szúette lakba pedig szinte már nem is lehetett úgy ellátogatni, hogy az ember ne találkozott volna szinte biztosan Mr. Delavallal. „Egyáltalán nem lelkesedem Mr. Delaval társaságáért” – írta nemrégiben Mrs. Jenningshez írt levelében, s azóta nem történt semmi olyan, mely megingatta volna a férfiról alkotott véleményében. Ó, menynyire hiányzik nekem, drága, kedves Mrs. Jennings? –gondolta Maria, miközben Glock egyik gyászmiséjét játszotta. – Az önnek írt levelek után mindig úgy éreztem, szinte megkönnyebbülök, s kitisztulnak gondolataim. – A Rosingsban uralkodó hangulatot szintén nem tudta mire vélni. Még min-

dig nem jött hír Lady Catherine holléte felől, ami szemmel láthatólag igen aggasztotta az ezredest, Lord Luke viszont egyáltalán nem tűnt kétségbeesettnek, inkább azokba a régi dokumentumokba temetkezett, amelyekre a kertészfiú, Joss bukkant a padláson. Anne, aki korábban egyáltalán nem rejtette véka alá lesújtó véleményét nagybátyjáról, mostanra teljesen megváltozott irányában, s odaadó, tiszteletteljes szeretettel csüggött Lord Luke-on. – Úgy tekint rá – gondolta Maria –, mint az erkélye alatt korábban nem sokra tartott, daloló rigóra, ha az egyszerre Shakespeare szonettjeit kezdte volna szavalni. Maria mélyet sóhajtott, majd elkezdte összecsomagolni a kottáit, hogy visszatérjen a paplakba. A templom küszöbén FitzWilliam ezredesbe botlott. Maria úgy tervezte, hogy egy hűvös jó reggelt kíséretében elhalad az ezredes mellett, ám az útját állta. – Miss Lucas… Miss Maria. A hangja ünnepélyesen zengett, ugyanakkor könyörgőnek is tűnt. – Mit óhajt, ezredes úr? Maria Lucastól távol állt, hogy bárki emberfiával szemben barátságtalannak mutatkozzék. Egyszerűen már a hangja odaadó kedvességet sugárzott, s mivel FitzWilliam ezredes pontosan ezekre a tulajdonságokra vadászott a lány hangját fürkészve, nagy bátran bele is kezdett mondanivalójába. Így szólt: – Miss Lucas, drága Maria… mert bizony drága, énnekem a világ legdrágábbja, ezt el kell hinnie, még ha a közelmúltban oly szörnyű események is történtek, melyek kettőnk közé állhattak. Az elmúlt napokban tisztába kerültem saját magammal, érzéseimmel, s megvallom, olthatatlan szerelmet érzek ön iránt. Ráébredtem, hogy ön nélkül szinte halott ember vagyok. Nehéz szívvel állok most ön előtt, melyet nem utolsósorban lelkiismeretem mardosó fájdalma okoz, s tudva tudom, hogy nemhogy jogom, de reményem sem lehet jóindulatában bízni, ám nem tarthatom tovább magamban érzéseimet, amelyek legyőzték a mások iránt érzett kötelességtudatot, sőt, még a bűntudatot is, amit jogosan érzek nem csak ön, de mindazok iránt, akiknek akarva-akaratlanul ártottam. Nem vagyok rossz ember, Maria, megvan bennem a jó, s a szívem a helyén van, de magam mellett kell tudnom önt ahhoz, hogy a felszínre törhessen. Ha elfogadja ajánlatomat, s kegyesen igent mond, biztos va-

gyok benne, hogy nagyon boldogok leszünk együtt. Nem tudok sokat ajánlani, hisz ön is tudja, hogy nem vagyok tehetős ember, de úgy vélem, ez esetben ez igen csekély jelentőséggel bír. Mondandója végére érve esdekelve nézett Mariára. Maria mély lélegzetet vett, majd így szólt: – Szavamra, ön aztán képes meglepni az embert, FitzWilliam ezredes. És mondja csak, sutba dobná Miss Anne de Bourgh-öt illető kötelezettségeit? Vagy nem egymásnak rendelték önöket? – De igen, így van – mondta az ezredes türelmetlenül –, de ez nem több, mint egyszerű szóbeli megállapodás, amelyet boldogan rúgnék fel az ön kedvéért. Semmilyen módon nem ártanék Anne húgomnak, ám úgy vélem, neki is meg vannak a maga tervei a jövőre nézve, amelyekben a napnál világosabb, hogy nem szerepelek. – Szavai teljesen összekavarnak, ezredes úr, hiszen nem tudtam nem észrevenni, hogy unokahúgával történt eljegyzése ellenére szemlátomást komoly érdeklődést mutat egy másik hölgy, jelesül Miss Delaval iránt. Az ezredes elpirult, majd kimérten így szólt: – Ez esetben minden bizonnyal azt is észrevette, hogy Miss Delaval az a fajta hölgy, aki szinte kiköveteli magának azokat az apró figyelmességeket és bókokat, amelyek az égadta világon semmit nem jelentenek egyik félnek sem, pusztán kimerítik a társasági érintkezésnek azon formáját, amelyhez a kisasszony korábban hozzászokhatott. Bárki, aki Miss Delavalhoz fűződő viszonyomban ennél többet lát, hatalmasat téved. – Azt hiszem, ez esetben ön az, aki hatalmasat téved, ezredes úr. Úgy vélem, a kisasszony máris sokkal többet lát az önhöz fűződő viszonyában, mint amennyit ön itt most bevallott nekem. Talán önnek is át kellene gondolnia, mi tartozik a társasági érintkezés udvariassági szokásai közé, s mi megy jóval túl azon, mert figyelmetlenségével komoly kárt s félreértések egész sorát okozhatja. És mint láthatja… – Maria elhallgatott, s nyelt egy nagyot. FitzWilliam ezredes az alkalmat kihasználva közbe-vágott. – Nem, ez esetben biztos vagyok benne, hogy téved. Bizonyos vagyok benne… én… én nagyon remélem, hogy téved. Miss Delaval jó neveltetést kapott, ám igen szabad szájú teremtés, aki koránál fogva sok mindent megélt már, ugyanakkor vigyáz rá, hogy ne a kabátján kívül

hordja a szívét, ahol mindenki láthatja. Azt kell mondjam, meg vagyok győződve róla, hogy ezúttal téved – tette hozzá hevesen. – Még nem végeztem a mondanivalómmal, ezredes úr – folytatta konokul Maria. – Emlékezzen a tavalyi nyarunkra! – fogta könyörgőre az ezredes. – Nagyon is emlékszem rá. – Maria önkéntelenül is a szívére tette a kezét, mintha hirtelen támadt, heves szívdobogását akarná elrejteni. – És igen, szerettem önt akkor. Nem tagadom, nem is tagadhatnám. De, ahogy ön is tudja, idővel úgy a dolgok, mint az emberek megváltoznak, ezredes úr. És a dolgok mostanra megváltoztak. Azt hiszem, én is megváltoztam, ezredes úr. Tavaly nyáron felnéztem önre, talán azért, mert még nem ismertem olyan jól, mint most. Sok minden történt azóta – köztük szörnyű, szégyenletes dolgok, amelyek talán önt is megváltoztatták. Engem biztosan. Attól tartok, már nem érzek úgy ön iránt, mint tavaly nyáron. Én… nekem már más terveim vannak. Ismét elhallgatott, nyelt egyet, s Mrs. Jennings örökségére gondolt, amelyről egyetlen szó nem sok, annyit sem szólt senki emberfiának. Vajon mit szólna az ezredes, ha tudna róla? Megütközne, s vérig sértve visszavonná ajánlatát, amiért egyszerű hozományvadásznak gondolták? Mariának nevethetnékje támadt, ahogy az ezredes szomorúságtól gyötört, bánatos ábrázatát nézte. – Nagyon sajnálom – mondta végül színtelen hangon. – De értse meg, nekünk nincs közös jövőnk, ezredes úr. Úgy vélem, minden további szó felesleges ebben a témában, ezért most búcsút is veszek öntől. A viszontlátásra. Helyesen cselekedtem, Mrs. Jennings? „Drágám, ne azon járjon az eszed – mondta annak idején Mrs. Jennings –, hogy férjet fogni mész Kentbe! Hidd el, legalább annyira akarom, hogy férjhez menj, mint te magad, de nem akarom, hogy a szerencsés csak egy férj legyen, ezt tartsd észben! Mindkét lányom jóravaló, illedelmes, rendes férjet talált magának, akiben megbízhat, s nem kívánom, hogy te, kedvesem, kevesebbel beérd. Fogadd meg a tanácsomat, s ne mondj igent az első ajánlatra, főleg, ha nem érzed magad is úgy, hogy az illető számodra is megfelelő! Gyere inkább Londonba, mi gondot viselünk rád, s addig maradsz, ameddig csak kedved tartja. A legfontosabb, hogy ne rohanj, ne siettess semmit! Rengeteg hal úszkál a tengerben, ne feledd! Azonkívül

pedig sok mindent tartogat egy magadfajta rendes leány számára az élet egy férjen kívül is. Ott van például a zene, hogy csak egyet említsek. Emlékezz hát szavamra: egy férj nem alfája, de főleg nem ómegája az életednek!” Milyen igaz! – vélte Maria a nővérére gondolva. – Ott van Charlotte, akinek vannak gyönyörű gyermekei, háza, kertje és állatai, ám ott van neki a tetejébe Mr. Collins is. Éppen mikor idáig ért a gondolataiban, maga Mr. Collins jelent meg kivörösödött arccal, zihálva, és sietős léptekkel haladt felfelé a paplakot a Rosings kastéllyal összekötő kövezett ösvényen. – Híreket kaptam, remek híreket! – kiáltotta, amint megpillantotta Mariát. – Pompás, nagyszerű hírek érkeztek! Végre valahára hírt kaptunk Lady Catherine-ről. Sőt, mi több, hamarosan ő maga is köztünk lesz újra. *** Anne rábeszélte Lord Luke-ot, hogy kísérje ki a parkba, ahol a szökőkút mellett fel s alá járkálva idézhetett neki saját szerzeményéből, az Orpheusz ódájából. Mikor Orpheusz a lantján játszott, Hó hullott bőven tüzére, s látszott Tisztán, ahogy fenséges lánggal égve Lobogott, beleveszve a csillagos égbe. Jég csillogott minden fáknak ágán, S okult télről a folyó saját kárán, Fagy ezredes osztotta zord parancsait, S ugratta csillogó-villogó hófehér lovait. Havat prüszköltek, s patáik nyomán Felcsikordult a jég a hegyek ormán, Ezernyi jeges fő, s hófehér hajerdő Bajszukról lógó tízezer jégcseppkő.

– Ó, Luke bácsi, de hiszen ez gyönyörű! Annyira furcsa, mégis oly szép! De mondja csak, bácsikám, hogy jutottak egyáltalán ilyesmik eszébe? – Ezek csak úgy jöttek, galambom. Mint egy hirtelen kerekedő vihar, csak úgy kitörtek belőlem. Persze, bárkinek mutattam, mindenki azt mondta, hogy szomorú. Az elején viszont még a te drága édesanyád is igen el volt ragadtatva. De amikor Etonba kerültem – tudod, sajnos későn tudtam csak megkezdeni az iskolát az egészségem miatt, már akkor elővett a mostani bajom néha –, úgy alakult, hogy Catherine-t és engem elszakítottak egymástól. Időközben megtanulta a többiekhez hasonló megvetéssel kezelni az én „Lassarto hóbortomat”, ahogy annak idején neveztük, s ahelyett, hogy osztozott volna velem szeretetében, már csak gyerekes ostobaságnak tartotta. – Lord Luke megdörzsölte a szemét. – Egyszer aztán történt valami… valami, ami hosszú évekre sajgó sebet ejtett rajtam. Úgy éreztem, elárultak, s ezáltal elveszítettem a hitemet, a ragaszkodásomat a művem iránt, amely egyúttal saját képzeletembe vetett bizalmamat is megrengette. Szörnyű érzés, amikor az ember csak megvetést érez önmaga iránt – mondta Lord Luke elgondolkodva. – Aztán hirtelen jött egy wensleydale-i beszélgetés, már nem is tudom, hogy jött szóba a dolog Mr. Bingley házában, de a lényeg, hogy Mr. Delaval úgy vélte… – Delaval? – Anne hangjába egyszerre vegyült meglepetés és mély megvetés. – Tudom, drágám, tudom. Nagyszájú, pökhendi fiatalember, magam is jól tudom, nem volna értelme tagadnom. De hát jómagam is az volnék, nemde bár? Ugyanakkor vág az esze, s élénk, színes képzelőerővel áldotta meg a sors, s oly szép szavakkal tud hatni az emberre, különösen ha néhány pohárka után megered a nyelve… Lefogadom, másként gondolnál rá, ha lehetőséget adtál volna neki, hogy megcsillantsa előtted páratlanul szellemes humorát. Szavamra, nála intelligensebb beszélgetőtárssal nem találkozhattál még soha. – Nos, előttem valóban nem ilyennek mutatkozott. Minden bizonnyal azért, mert unalmas kis fruskának tart. – Ó, milyen kár, milyen kár! Ezek szerint csak férfitársaságban jön elő valódi énje, amely a nők előtt valamiért rejtve marad. Ahogy mondtam, Wensleydale-ben egyre többször siránkoztam elveszett irományaim

miatt. Úgy éreztem, hogy – hangozzék bár bolondságnak – ha újra kezembe kaphatnám egykori művemet, talán új lökést kaphatnék, ismét felbuzogna bensőmben a kiapadni látszó forrás, s talán újra megszállna az ihlet, amely egykor az én saját világomat szülte. Ugyanakkor bizonyos voltam benne, hogy Catherine soha nem adná áldását, hogy keresésükre induljak, még akkor sem, ha tudná, hol találom azokat; sőt, úgy véltem, azt sem mondaná meg, ha tudomása volna róla, hogy Hunsfordban vannak egyáltalán. Nem, drágám, így tehát az egyetlen lehetőségem az volt, hogy valamilyen cselhez folyamodjak. S láthatod, bizony valóban sikerrel jártam. Győzedelmesen meghajolt Anne előtt. Anne-nek nem volt szíve felhívni nagybátyja figyelmét arra a tényre, mennyi bajt okozott másoknak fényes győzelme, helyette egészen másfelé jártak gondolatai, így szólt: – Igen nehéz időket élt meg, Luke bácsi. Mama bizony általában így bánik az emberekkel. De legalább önnek volt lehetősége tanulni. De nekem… nekem semmim nincs, s nem is volt. Semmim! Anyám úgy találta, nem érem meg sem a fáradságot, sem az anyagi áldozatot. Tudom, hogy kell viselkedni társaságban, s hogy kell egyenes háttal ülni, de ez minden, amit megtanulhattam. – Tanulás? – mondta Lord Luke elgondolkodva. – Hát tanulni akarsz? – Még Maria Lucas is műveltebb nálam! Beszél franciául, s kiválóan zongorázik, miközben előttem a könyvek és tudományok világa örökre zárva maradt. – Micsoda csacsi beszéd ez, drágám! Hát kinek kellene egy femme savante?2 Egyébiránt pedig meglásd, ha férjhez mégy, urad oldalán majd láthatsz világot, megtanulhatsz akár franciául is, és annyit olvasol, amennyit csak akarsz. (Most, hogy említed, Rosingsban valóban nincs sok könyv.) Édesapád, szavamra, remek ember volt, de inkább a szabadban érezte jól magát a fák, bokrok, lovak között, semmint a kastélyban. – Ó, kérem, meséljen róla! Milyen ember volt? –kérdezte érdeklődve Anne. 2

femme savante: okos nő, tanult hölgy (fr.)

– Igen jó természetű, először is. Nem volt olyan eszes s hála az égnek, olyan nyakas sem, mint az édesanyád. Inkább olyan beletörődő fajta volt, könnyen irányítható típus. Még nagyon fiatal volt, amikor elvette édesanyádat, aki egyszerűen… behálózta – tette hozzá Lord Luke a nevetést elfojtva. – Persze, már akkor is nagyon gazdag volt. Az idősebb Sir Laurence de Bourgh számottevő vagyont halmozott fel valamiféle ruhagyárakból, ámbár sosem volt téma köztünk, mit is gyártottak pontosan. – Ujabb kuncogás, majd egy rövid szünet után folytatta: – abban viszont, drágám, mindenképpen igazad van, hogy ha oktatásra vágysz, azt nem Rosingsban fogod megkapni. Elmerengve megkerülte a szökőkutat, s közben egy idézetet szavalt. Csillagok világította, elbűvölő táj, Messze, messze csak a tenger a határ. Ekkor hirtelen egy véres-sáros, szurtos kutya ballagott be egyik lábára sántítva a sövényekkel körbevett parkba. Gondolkodás nélkül, bár szemlátomást komoly erőfeszítések árán, a szökőkút legalsó tányérjába ugrott, s boldogan meghempergett benne, közben pedig szomját oltva nagy lefetyeléssel ivott a felülről rázúduló vízsugárból. – Atyaég! – kiáltott fel Lord Luke megbotránkozva, s hátrahőkölve, mivel a szökőkút mellett ácsorogva a fürdőző kutya nagy adag vízzel fröcskölte le. – Hát ez a fenevad meg honnan az ördögből pottyant ide? El innen, hékás! Nem kedvelem különösebben a kutyákat, soha nem is kedveltem őket. Anne azonban felsikoltott az örömtől: – Plútó! De hiszen ez Plútó! Drága, édes Plútó! Odaszaladt hozzá, s a sáros, nedves kutya köré fonta karjait. – Ó, annyira örülök, hogy újra látlak! Csak várj itt, már hívom is a gazdádat! Lord Luke eközben elballagott a szökőkút mellől, s a bajsza alatt mormolva töprengett. – Tanulni akar, ki hallott még ilyet?! És mi haszna volna annak? Nekem mi hasznom lett abból a rengeteg tanulásból?

*** – Azt hiszem, a legjobb, ha eltűnünk innen, mielőtt Lady Catherine hazatér. Hangozzék bár meglehetősen furcsán, de úgy vélem, igen mély barátságba keveredett a mi Ben bátyánkkal. Hogy ez hogyan eshetett meg, fel nem foghatom! Akárhogy is, ezáltal biztossá vált, hogy mostanra a nagyságos asszony tökéletesen tisztában van a történet minden részletével, benne természetesen a mi szerepünkkel, ettől fogva tehát aligha tekinthetjük magunkat szívesen látott vendégeknek Rosingsban – szólt Priscilla Delaval a bátyjához. Miss Delaval arcából kifutott a vér, meggyötörtnek s fáradtnak látszott. Mintha le is fogyott volna egy kicsit. Ajkai, amelyek legtöbbször vidám mosolyra húzódtak, most lefelé görbültek, homlokát ráncok redőzték, általában vidám, érdeklődő fekete szeme pedig ezúttal súlyos gondokról árulkodott. A gödröcskék immár eltűntek az arcáról. – Mindenesetre jobb, ha előkészíttetjük a kocsinkat, drágám. Három hete vagyunk itt, ennyi idő alatt bizonyosan elkészültek már a kerék javításával. De én egyelőre nem megyek sehova. Állnom kell Lady Catherine haragját. – Itt akarsz maradni? – Priscilla mélyen megdöbbent. – De hát miért? Mi értelme volna itt maradnod? A gyémántok megszerzésének már lőttek, ez bizonyos! Ben bácsi is mondta, hogy Lady Catherine kezdettől fogva gyanakodott ránk, s igazából ezért vitte magával az eredeti ékszert. Mégis, mit remélsz Rosingsban maradásodtól? – Nem maradok Rosingsban. A Szúette lakba tervezek beköltözni. – A Szúette lakba? – Ambrose Mynges meghívott, hogy lakjak nála, ameddig csak kedvem tartja. – Priscillát jó néhány percre elnémította a döbbenet, csak száját tátva, hitetlenkedve bámulta bátyját. Végül így szólt: – Semmi kétség, elment a józan eszed. Mit fognak szólni az emberek? – A legkevésbé sem befolyásol döntésemben az emberek véleménye – felelte nyugodtan. – De… kedveled te egyáltalán Myngest? – Igen – hangzott a kurta válasz. – És mihez kezdesz majd itt magaddal?

– Rá fogom venni, hogy kezdjen el újra festeni. Én pedig majd főzök, és gondot viselek a háztartásra. Talán adok néhány kertrendezési tanácsot a helybéli nemeseknek. – És velem mi lesz? Én mihez kezdjek? – Amihez csak kedved van. – A téma hallhatóan nem tartott számot Mr. Delaval érdeklődésére. – Ha egy csöpp eszed van, hozzámész FitzWilliamhez. – De hiszen tudjuk, hogy nincs egy fillérje sem. S ha lenne is neki, világossá tette számomra, hogy… Elhallgatott, s az ajkába harapott. – Ez immár nem teljesen igaz. Sneyd azt írta, hogy FitzWilliam nagynénje, a hercegnő a napokban elhunyt, s a vagyon, amelyet unokaöccsére hagyott, valódi Krőzussá teszi a mi ezredesünket. Sneyd mindig a világ előtt jár jól értesültségben, semmi okunk kételkedni a szavában. Talán még maga Fitz sem tud róla, de szavamra mondom, az utolsó szóig igaz, amit mondtam. Nincs más dolgod, csak kinyújtanod a kezed, és magadhoz vonni a jóembert. – Te csak azt gondolod, hogy ez olyan könnyen megy – válaszolta Priscilla. Kétkedő szavai ellenére fekete szemében elszánt fény gyúlt.

Tizenkettedik fejezet Anne és Maria sétálni vitte Lucyt és Samet a sebesen robogó patak partjára, ahol annak idején Anne a csapdába esett Alice-re bukkant. – Ha valamelyikük be találna esni a vízbe, neked kell megmentened – mondta Anne én ugyanis nem tudok úszni. – Szerencsére – válaszolta Maria – nekem négy bátyám is van, nekik köszönhetően pedig úgy úszom, mint a hal. Annak idején titokban sokszor lopództunk le a Mimram folyóhoz úszkálni. Mama soha nem tudta meg – nevetett Maria az emlékeket felidézve. – Nem úsztam olyan gyorsan, mint a fiúk, ezért néha lemaradtam. Emlékszem, egyszer elkapott egy örvény, s kis híján megfulladtam. Henry bátyám mentett ki az utolsó pillanatban; alig tudtak életet lehelni belém, amikor végül partra vergődtünk.

– Milyen szerencsés vagy, hogy négy bátyád is van! Darcy és FitzWilliam sajnos nem jött elég gyakran látogatóba ahhoz, hogy mi is ilyesmiket csináljunk együtt. – Meséljen nekünk, Miss Anne! – kérlelték a gyerekek, miután kacagva, nagyokat sikongatva átszaladtak a vízesés alatti barlangon. – Mesélje el az egyik történetét, mondjuk azt, amikor Alice-t megtalálta a sziklán, csapdába esve, s aztán varázsszőnyegén a cica a partra röppent, és még csak vizes sem lett! – Nem, rosszcsontok, most egy még ennél is érdekesebb történetet fogtok hallani egy Plútó nevű kutyáról. Egyszer volt, tán igaz se volt, volt egy gonosz királynő, aki parancsba adta, hogy vessék a kutyát a vízbe, s hagyják megfulladni. – Miért? Miért akarta a királynő, hogy vízbe fojtsák a kutyát? – Azért, mert úgy hitte, hogy a kutya az ő gyepén hagyta a piszkát, de ez nem volt igaz. – Akkor ki hagyta a gyepen a piszkát? – Valaki, aki mindig csak éjszaka járt arra. Egy borz. – Borzokat mi is szoktunk látni – mondta Sam. – Mindig halljuk őket, ahogy az ablakunk alatt motoszkálnak éjszakánként. – Szóval jó Plútó sorsa megpecsételődni látszott: a gonosz királynő hívatta két emberét, Muddle-t és Verityt, s megparancsolta nekik, hogy kössenek egy súlyos követ a kutya nyakába, s vessék a tóba. – Hiszen mi is ismerjük Muddle-t és Verityt! Retket és répát szoktak hozni nagy kosarakban, és amikor a hátsó ajtónál beadják Mrs. Dennynek, ő cserébe mindig szokott adni nekik egy pohár sört. – Tehát Muddle és Verity elkapta Plútót. Ám, jó emberek lévén, nem volt szívük a parancsot teljesíteni. Kedvelték a kutyát, s tudták, milyen okos állat. Ezért aztán nem fojtották vízbe. – Hogy lehet egy kutya okos? Miért volt okos a kutya? – Mielőtt Joss lett a gazdája, egy zsebtolvajé volt, s neki segédkezett. – Mi az a zsebtolvaj? – Nagyon gonosz ember, aki kilopja az emberek zsebéből a pénzüket. Hunsfordban nincsenek ilyenek, nem kell félni. Ez viszont Londonban történt, ott pedig rengeteg ember él, így sok zsebtolvaj is van. Plútó akkori gazdája egy fiatal fiú volt, akit úgy hívtak, Prigfambles. Nagyon ügyesen emelte ki az emberek zsebéből a pénzt, de szüksége volt a ku-

tyára is, aki szintén mestere a szakmának. Ha egy embernél óralánc volt vagy egy arany guinea, Plútó kiszimatolta, s az orrával megmutatta gazdájának, melyik zsebben érdemes kotorászni. Ekkor aztán jött Prigfambles, s olyan gyorsan kirabolta az embereket, hogy pislogni sem volt idejük. – Mi történt aztán Prigfamblesszel? Börtönbe került? – Nem, még rosszabb: elkapta egy csapat kerítő. – Kik azok a kerítők? – A kerítők olyan férfiak, akik a tengerparton őgyelgő embereket öszszefogdossák, s arra kényszerítik, hogy felcsapjanak matróznak valamelyik hajóra, hogy aztán harcolniuk kelljen a hazájukért. Ezek csípték el Prigfamblest, és belőle is tengerészt csináltak. Plútó pedig a sorsára maradt, s nagyon szomorú volt szegény. – És aztán mi történt? – Joss talált rá, s onnantól kezdve ő viselte gondját. – Joss is zsebtolvaj volt? – Nem, dehogy, ő sosem tenne ilyet. Ő világéletében kertész szeretett volna lenni. – És mi történt azután, hogy Muddle és Verity elkapta Plútót? Mit tettek vele? – El kellett menniük Rochesterbe, mert megérkezett néhány palánta, amelyet a gonosz királynő rendelt Hollandiából. Úgy gondolták, mivel Rochester igen messze van, ha elviszik magukkal Plútót egy zsákban, és ott elengedik, soha nem talál haza, s így mégsem kell vízbe fojtaniuk. Úgy gondolták, Plútó van olyan ügyes, hogy gondoskodjon magáról. – Úgy, hogy zsebtolvajkodik? – Talán úgy, de még inkább azzal, hogy ételt keres magának, ahol csak tud. Fogták tehát a kutyát, elvitték magukkal Rochesterbe, és szabadon engedték. – És mi lett Plútóval? – Amint földet ért a lába, vissza sem nézett, csak loholt hazafelé a gazdájához. Egy nap nem sok, annyit sem töltött Rochesterben! – Milyen messze van ide Rochester? – Megvan az bizony harminc mérföld is. Útközben folyókon kellett átúsznia, hegyeken kellett átkelnie, földeken vagy bősz bikák között a legelőkön kellett keresztülvágnia. S ami még ennél is rosszabb, farmo-

kon, amelyeket puskával őrzött a gazda, no meg kutyákkal, amelyek rátámadtak Plútóra. Nem csoda tehát, hogy szegény jó Plútónak hosszúhosszú időbe telt, mire visszaért Hunsfordba. Napokba, sőt hetekbe is! – És mit csinált, amikor végül visszaért? – Mondjátok meg ti, mit csinált! – Azonnal a szökőkúthoz szaladt, s beleugrott az alsó tányérjába – kiáltották a gyerekek kórusban, nagyokat kacagva. – Pontosan ezt tette. Aztán jött Joss, s nyúlpörköltes nagy vacsorát főzött neki, Plútó pedig, miután belakott, átaludta az egész napot. – Ez nagyon jó mese volt, Miss Anne! Most akkor mondjon egyet Luke bácsikája történetei közül. Egy olyat, amiben szerepel Lassarto hercege! – Egyszer volt, hol nem volt – kezdte a mesét Anne –, élt egy herceg, aki felhőből gyúrt lován léptetett… – Fekete vagy fehér felhőkből volt a ló? – Feketéből, méghozzá koromfeketéből. Szemei csillagok voltak, sörénye szivárvány, farka pedig, amikor csapott vele egyet, betöltötte az egész égboltot. – Meséljen, meséljen! Hogy van tovább? *** Lady Catherine hazaérkezésének napján pontosan úgy zuhogott az eső, mint azon a napon, amikor elindult Great Morran felé. Ahogy a kocsi kerekeinek zöreje felhangzott az út felől, Frinton szélesre tárta a kastély kapuját, Muddle, Verity, Smirke és Joss pedig esernyőkkel állt készenlétben a lépcsőn, hogy a hintóból kiszálló Lady Catherine-t és Pronkumöt, valamint csomagjaikat megóvják az esőtől. Plútó, aki hazaérkezése óta nem volt hajlandó tíz méternél messzebbre kerülni Josstól, azonnal bebújt a kocsi alá, amint az megállt a bejárat előtt. – Isten hozta, isten hozta, nagyságos asszonyom? –mondta Frinton. – Ha szabad megjegyeznem, pompásan fest ma! Lady Catherine elengedte a bókot a füle mellett, s tekintetében a szokásos rosszallással végigmérte a fogadóbizottságot.

– Hol vannak a többiek? – kérdezte követelőző hangon. – Ó, gondolom, odabent várakoznak. Lássuk hát… – tette hozzá, majd késedelem nélkül megindult felfelé a lépcsőn. Pronkum egy nagy utazótáskát és egy szaténnal fedett kis csomagot cipelve szorosan úrnője nyomában haladt. Mikor a fogadóhelyiségbe értek, Lady Catherine növekvő meglepetéssel a hangjában a cselédséghez fordult. – Hova tűntek a többiek? – kérdezte újra. Collinsék természetesen ott voltak, s velük Maria is. Rajtuk kívül azonban csak Lord Luke volt látható, aki ideges, feszült arccal ücsörgött az egyik sarokban. – Hol van FitzWilliam? Hol van Anne? Hol van Mrs. Jenkinson? Hol vannak Delavalék? – El nem mondhatom, milyen boldogok vagyunk, hogy újra köztünk van, Lady Catherine – lépett közelebb tirádáját meghajlások özönével nyomatékosítva Mr. Collins, majd Lord Luke emelkedett szólásra: – Meg kell mondanom, Catherine… – idáig jutott, amikor Pronkum fülsértő sikolya szakította félbe. – Az úrnő gyémántjai! Hova tűntek? Hova lettek? – Zagyvaság, Pronkum, hova lettek volna? – Éppen itt voltak, ezen a márványasztalkán. Ide tettem őket! Aztán kimentem úrnőm kalapdobozáért a hintóhoz, s visszaérve csak hűlt helyüket találtam. Eltűntek! Egyszerűen kámforrá váltak! – mondta, majd hisztérikus nevetésben tört ki. – No, ez már aztán tényleg több a soknál! – kiáltott fel mérgesen Lord Luke. – Azok az átkozott gyémántok mást sem hoztak eddig ránk, csak gondot és bajt. Szavamra, Catherine, azt kívánom, bárcsak soha ne vetted volna meg őket. Gyorsan, keressük meg, valahol itt kell lenniük! Minden bizonnyal valamelyik jóember verte le őket véletlenül, amikor a csomagokat hordták be. Az egész társaság a gyémántok keresésére indult, elhúzogatták a bútorokat, benéztek az asztalok alá, s a szőnyegeket is felhajtották, míg végül a fogadóhelyiséget is teljes egészében fel nem forgatták, ám az ékszereknek nem bukkantak a nyomára. Hirtelen Joss szólalt meg: – Nézzék Plútót!

A kutya ugyanis minden tiltást semmibe véve követte Josst a kastélyba is, s akár egy fekete-fehér halacska, cikázott a rá ügyet sem vető, gyémántokat kereső emberek lábai között egészen eddig a pillanatig. Plútó Smirke mellett állt, s orrát, akár egy vadászkutya, a főkertész kopottas, barna kabátjának zsebére tapasztotta. – Belenéznénk a zsebébe, Smirke – hasított keresztül a szobán Lord Luke szokatlanul éles, szigorú hangja. – Na, de uram, csak nem gondolja komolyan… – Muddle! Verity! Motozzák meg! A két férfi Smirke minden tiltakozása ellenére gyorsan kiforgatta a kertész zsebeit, s egy kis szaténcsomag került elő. Pronkum újfent hisztériás rohamot kapott. – Ó, az átkozott! Hogy vetemedhetett ilyesmire, maga szörnyeteg! – Legjobb lesz, ha késedelem nélkül a csendőrkapitányért küldünk. Frinton? – jelentette ki határozottan Lord Luke. – Igenis, uram – riadt föl a megkövülten bámuló Frinton. Nem úgy Smirke, aki egy szempillantás alatt megpördült, s a nyitva hagyott ajtón keresztül kereket oldott a zuhogó esőben. Pár másodpercnyi hallgatás után Joss törte meg a csendet: – Borzasztóan restellem, hogy a kutya bejött a kastélyba, méltóságos asszonyom, de úgy tűnik, értékes szolgálatával igyekezett jóvátenni alkalmatlankodását. Most pedig engedje meg, hogy elköszönjek öntől, hisz csak ezért maradtam Hunsfordban, amíg ön haza nem érkezett. Rokonaimhoz költözöm Walesbe, s ha nincs ellenére, azonnal indulnék is. Azzal biccentett egyet, s majdnem olyan gyorsan el is tűnt, mint nem sokkal korábban Smirke. – Uram, irgalmazz! – mondta Lady Catherine. – A kertészfiú felmond nekem? Vajon mi lesz a következő? Hova jutnak itt a dolgok? Hiszen ez példátlan! Szavamra, ilyet még nem hallottam! – A legjobb lesz, ha a szalonba megyünk, s végre leülsz egypár percre, Catherine – javasolta Lord Luke. – Sok mindent kell megbeszélnünk. – Mindenekelőtt – lépett közbe Charlotte Collins – engedje meg, hogy lesegítsem a kabátját, asszonyom. Azonkívül minden bizonnyal jólesne most valami frissítő is. Hangja gyengéd és együtt érző volt. Részvét csendült ki belőle.

– Az égre kérem, valaki mondja már meg végre, hol van Mrs. Jenkinson! – Attól tartok, Mrs. Jenkinson már nem áll az ön alkalmazásában, aszszonyom. – Elhagyott? De hát hova mehetett? És miért ment el? – Nos… szegény asszony egyre fájdalmasabban érezte kora súlyát. A fejfájások, amelyek oly régóta kínozták, egyre… – Miféle fejfájások? – Mindenesetre az ön bocsánatáért esedezik, hogy így alakult a dolog. Úgy ígérte, hamarosan levelet ír önnek, amelyben megmagyarázza, miért távozott ilyen kurtán, furcsán. Amint beköltözött… – Beköltözött? De hát hova? És hol van most? – Walesbe ment, ottani rokonaival fog lakni – válaszolta nyugodtan Charlotte. – De nem foglalna végre helyet, asszonyom? Lady Catherine engedelmesen lehuppant az egyik kanapéra. A mellette lévő asztalra azonnal bor s répatorta került. A méltóságos asszony kortyolt egy jóízűt a borból, majd zavart tekintettel körbenézett a szalonban. Vele szemben, a kandalló párkányára állítva egy életnagyságú festmény volt látható. Anne de Bourgh portréja volt, ölében egy macskával. A festmény egyik sarka befejezetlenül fehérlett. – Hát ez meg hogy került ide? És kitől származik? – Úgy vélem, a festő ecsetkezelése eltéveszthetetlen-né teszi, Catherine – mondta Lord Luke. – Ha mégsem ismernéd fel, a festmény Mr. Desmond Finglow munkája. Ez volt az utolsó képe. Anne hagyta itt neked, amolyan búcsúajándék gyanánt. – Búcsúajándék? Hát ez meg mit akar jelenteni? Hol van Anne? – Hagyott neked egy levelet – mondta Lord Luke. – Itt is van, parancsolj. Lady Catherine hangosan olvasni kezdett. Drága Édesanyám! Mire ezt a levelet kézhez kapja, én már Walesben leszek Mrs. Jenkinsonnal, abban a kastélyban, amelyet édesapám hagyott legidősebb gyermekére egy, a végrendeletében talált záradékban. A legidősebb gyermeke azonban nem én vagyok. A kastély jog szerinti tulajdonosa egy bizonyos Joscelyn Godwin nevű leány, akivel Mrs. Godwin ajándé-

kozta meg édesapámat. A kislányt fiúként nevelte fel Petronella Smith nevű dadája, mert az ilyenkor szokásos fizetség magasabb volt fiúk esetében, de a hölgy annyira megszerette Josst, hogy amikor a neveléséért kapott pénz elapadt, akkor sem dobta el, hanem magához vette, és Londonba vitte. Amikor Joss elég idős lett ahhoz, hogy gondoskodjon magáról, úgy találta, fiúként sokkal több lehetőség áll előtte, mint leányként, s így került jóanyámhoz is alkalmazásba. Ő és én úgy szeretjük egymást, mintha édesnővérek volnánk, s mivel azok is vagyunk, mostantól együtt fogunk élni a walesi kastélyban, amelyet édesapám hagyott Jossra. Mrs. Jenkinson visel majd gondot a háztartásunkra, így anyám sajnos kénytelen lesz új házvezetőnő után nézni. Sajnálattal hallottam Luke bácsitól, mama milyen viszontagságokon ment keresztül nyugaton. Remélem, épségben, egészségben ért haza. Öleli… stb, stb Anne de Bourgh Hosszú percekbe telt, mire Lady Catherine felfogta a levél jelentését. Maria részvétteljes pillantással figyelte, miként öregszik éveket a szeme láttára a méltóságos asszony, midőn újra és újra átfutja a levelet, majd gondolataiba mélyedve eltöpreng a sorokon. – Joss? A kertészfiú? – mormolta maga elé hitetlenkedve. – Te tudtál erről az egészről? – fordult hirtelen Lord Luke felé. A férfi a fejét rázta. – Tegnapig semmit sem. Hirtelen eszébe jutott, ahogy Anne az izgalomtól szinte magánkívül sorolta, mivel múlatják majd napjaikat Walesben. „Minden reggel hatkor fogunk kelni. Latinul fogunk olvasni – Joss tud latinul, még Sir Félix tanította rá – jó két órán keresztül, aztán megreggelizünk. Aztán irodalomés francialeckék következnek, egészen ebédig. Utána kimegyünk a kertbe dolgozni. Úgy vélem, ha mama rendszeresen küldi az apanázst, amely nagykorúságomig megillet, éppen elég pénzünk lesz, hogy megéljünk belőle. Ha pedig erre nem lesz hajlandó, majd eladjuk, ami megterem a kertünkben. Joss biztos benne, hogy meg fogjuk oldani. Nagyon kedves volt öntől, Luke bácsi, hogy odaadta azt a tíz arany guinea-t Jossnak, abból legalább két hónapig eléldegélünk majd.”

– Hol vannak Delavalék? – kérdezte Lady Catherine, mintha hirtelen nem jutott volna eszébe más, ami elterelhetné gondolatait Anne-ről. – Ralph a Szúette lakba költözött Ifjú Tomhoz. – És mégis ki az ördög volna az az Ifjú Tom? – Ambrose Mynges, a fiatalabb festőművész. – Ezt aztán nem gondoltam volna… És a húga? Miss Delaval? – Ő hazatért wensleydale-i otthonukba. – Úgy emlékszem, egy nagynénjét volt szándékában meglátogatni Exeterben, vagy tévedek? Netán az is hazugság volt? Annyian és annyiszor hazudtak nekem mostanában, hogy már magam sem tudom, mi igaz s mi nem. És FitzWilliam? Ő hol van? – Visszatért Derbyshire-be. Üdvözletét és tiszteletét küldi önnek, aszszonyom. – Meghiszem azt, hogy küldi! Pontosan tudom már, mily értékkel bírnak ezek. Az az alattomos nőszemély kiveti rá a hálóját, amint tudomást szerez Adelaide örökségéről, s akkor befellegzett a mi jó ezredesünknek. Nem is kérdéses, százszor jobban járt volna Miss Lucasszal – tette hozzá Lady Catherine, félig magának címezve szavait, elfelejtve, hogy az említett Miss Lucas éppen ott áll mellette. Maria gyengéd, kedves hangon így szólt: – Méltóságos asszonyom, kívánja esetleg, hogy míg jobb megoldást nem talál, átvegyem Mrs. Jenkinson megüresedett helyét az ön háztartása élén? Van gyakorlatom az ehhez hasonló feladatok ellátásában, amelyet rendszerint mindenki megelégedésére végzek – Charlotte nővérem tanúsíthatja, hogy nem csupán kérkedem. Amikor szegény édesanyámat ágynak döntötte a mellhártyagyulladás, én viseltem gondot a ház körüli teendőkre egészen addig, amíg vissza nem nyerte erejét, s ahogy ön is tudja, abban a házban bizony tizenhárom gyermek élt. Ezenfelül idegén sem vagyok már, ismerem a járást a környéken, s tisztában vagyok méltóságos asszonyom szokásaival is. Mit gondol, asszonyom? Érdemesnek tart a feladatra? Lady Catherine talpra kászálódott, s remegő lábakkal megállt a kanapé előtt. – Igen, hát persze, köszönöm, Miss Lucas. Kiváló javaslat, s szándékomban áll élni az ajánlatával. De most… kicsit később beszéljünk a dologról! Most pedig, ha megbocsátanak, egy időre visszavonulnék a szo-

bámba… Annyi minden történt, amit alaposan át kell gondolnom. Lucius! – fordult hirtelen bátyja felé. – Hozzád is lesz majd néhány szavam, édes bátyám! Lord Lucas enyhén megtántorodott. – Igen, Catherine. – De még nem most. De te – csattant fel hirtelen haragosan Lady Catherine hangja –, ugye te nem tervezel sietős indulást? Ugye nem rohansz vissza lélekszakadva Derbyshire-be, vagy igen? – Nem, Catherine. Legalábbis nem a közeljövőben. Maradok, és segítségedre leszek, amiben csak tudok. – Helyes. Ezt örömmel hallom. Nemsokára lejövök hozzád. Elroppantjuk a szerencsecsontot, meglásd! Azzal Lady Catherine megfordult, s maga mögött hagyta a szalonban összegyűlt társaságot. Amint kilépett, Charlotte és Maria is elindult az ajtó felé. – A szicíliai pórnép esküvőjén szokássá vált – mormolta maga elé Lord Luke –, hogy az ara édesapja a vacsora végén egy csontot nyújt át vejének, s így szól: Törd el ezt a csontot, s tudd, ennél sokkal nehezebb feladatot vettél most magadra! Deukaliónnak az özönvíz után édesanyja csontjait kellett a háta mögé dobálnia, hogy benépesíthesse a földet… S ha a csont szó nem is szerepel benne, mégis idevág a francia mondás: Flatter ledé…3

3

flatter le dé: köntörfalaz, eltitkol a másik elől valami kellemetlen, önmagára nézve terhelő körülményt (fr.)