Jo Baker - Longbourn Árnyékában

A Büszkeség és balítélet csak a történet fele volt… „Ha Elizabeth Bennet maga mosná az alsószoknyáit, gondolta Sarah, valószínűleg sokkal jobban vigyázna rájuk.” Büszkeség és balítéletnek ebben az ellenállhatatlanul megrajzolt továbbgondolásában a szolgák a főszereplők, mely Jane Austen remekének szalonjain túlra, a szigorú házvezetőnő és a csillogó szemű cseléd gyakran észre sem vett birodalmába kalauzol bennünket. Ám Longbourn alagsorában is éppoly erős a romantika, a szívfájdalom és az intrika jelenléte, mint az emeleten. Amikor a házhoz új inas érkezik – aki titkokat és tengeri illatokat hoz magával –, a cselédek ebédlőjének nyugodt világa teljesen, talán visszavonhatatlanul a feje tetejére áll. Mikor a változás megjelent Longbournban, Polly úgy bámulta, mint akinek elment az esze, Mrs. Hill folyton teletöltötte a poharát, sőt, még Mr. Hill is úgy pillantgatott rá, és kapta el róla a tekintetét, mint valami ábrándos leány, Sarah elcsüggedt. Rá már senki nem figyelt, és azt kívánta, hogy bár sose jött volna el Longbournba ez a változás a sötét hajával meg a mogyoróbarna szemével. „Sarah sem érezte magát teljesen jól: mintha valaki kést vágott volna a fejébe, és időnként meg-megpöckölné a nyelét az ujjaival.” „Sarah odafordult, követte az asszony tekintetét, nézte, ahogy Mr. Collins a fekete lelkészi ruhájában átkotor az udvaron, akár egy eltévedt vakond.”

Jo Baker

Longbourn árnyékában

Longbourn © 2013 by Jo Baker Minden jog fenntartva! A mű eredeti címe: Longbourn Fordította: Fügedi Tímea ISSN 978-963-635-413-8 ISBN 978-963-635-471-8 Hungarian edition © by I.P.C. Könyvek Kft., 2013 Hungarian translation © by Fügedi Tímea, 2013 Kiadja az I.P.C. Könyvek Kft. IPC-MIRROR Könyvek www.ipck.hu +36 20 912 4505; [email protected] Felelős kiadó: az I.P.C. Könyvek Kft. igazgatója A kötet kiadásában közreműködött a Nouvion Trade S.A. Felelős szerkesztő: Fülöp Ildikó A szerkesztő munkatársa: Paár Andrea A belívet szedte, tipográfia: Popovics Ferenc A borítón Jean-Étienne Liotard A szép csokoládéslány (1744) című festménye látható Nyomtatta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető: Bördős János igazgató

„Milyen dicséret ér fel egy értelmes cseléd dicséretével?” 1 Jane Austen: Büszkeség és balítélet Az idézetek itt és az alábbiakban Szenczi Miklós fordításából származnak.

1 Jane Austen Büszkeség és balítélet. Az idézdetek itt és az alábbiakban Szenczi Miklós fordításából származnak.

K

I. fejezet

Az inas... Mrs. Hill és a két szobalány... OSZOSAN NEM LEHET

felvenni a ruhát, ruha nélkül pedig nem

lehet kimozdulni otthonról, Hertfordshire-ben legalábbis biztosan nem, főleg szeptemberben. A háztartás szennyesét feltétlenül tisztává kell varázsolni, de Sarah-t ettől még ugyanúgy elkeserítette a szokásos heti nagymosásnak már a gondolata is. Az évnek ebben a szakában még sötét és hideg volt hajnali fél ötkor, amikor munkához látott. A kesztyű alatt is fázott a keze a kút hideg vasfogantyúján, hasogattak a fagydaganatai, miközben felpumpálta a vizet a fold sötét mélyéből. Hosszú nap áll előtte, és ez még csak a kezdet. A tájra csend és béke telepedett, A birkák egymáshoz bújva aludtak a domboldalon; a sövényben a madarak tüskés bogáncsra emlékeztettek a felfújt tollazatukkal; a fák között sündisznó mászkált a zörgő avaron; a csillagok fénye megfestette a patak vizét, és visszaverődött a sziklákról. Odalent, az istállóban a tehenek édes párafelhőket eregettek a levegőbe, az ólban összerándult a koca, a malacai a hasához bújtak. Mrs. Hill és a férje a végletekig kimerült emberek álomtalan álmát aludta a fenti kis padlásszobában; két szinttel lejjebb, a fő hálószobában Mr. és Mrs. Bennet, mint két sírhant feküdt a paplan alatt. A kisasszonyok is az ágyukban hevertek mind az öten, és arról álmodtak, amiről az ilyen idős lányok általában szoktak: táncról, ruhákról és persze fiatalemberekről. Fölöttük pedig, mindnyájuk fölött, csillagok ragyogtak, hideg fényük végigömlött a palatáblákon, az udvar járdakövein, az árnyékszéken, a zúzmarás

sövényen, a pázsit melletti kis vadonon, az egymáshoz húzódó, szemüket nyitogató fácánrajon, és Sarah-n, az idősebbik longbourni szobalányon, aki a kút fogantyúját nyikorogtatta, megtöltötte a vödröt, majd a hidegtől sajgó kezével félregördítette, hogy újabb vödröt állíthasson a helyére. A keleti dombok felett az ég most indigókékre váltott: Sarah felpillantott, a kezét a hóna alá szorította, hogy kicsit átmelegedjen. Dühös párafelhőket lehelt a levegőbe, a horizont mögött megbúvó vad tájakra gondolt, ahol már felkelt a nap, meg azokra, ahol az után is sütni fog, hogy ő már végzett a nagymosással: Barbadosra, Antiguára és Jamaicára, ahol félmeztelenül dolgoznak a feketék, meg Amerikára, ahol az indiánok szinte semmit sem viselnek. Olyan helyekről álmodott, ahol mindig meleg van, akár a fürdőben, így a mosás cseppet sem terhes, és hogy egy nap majd ő is elutazik oda, és akkor majd nem kell más emberek szennyesével bajlódnia. Aztán az jutott eszébe, miközben a vödröket a rúd két oldalára kapcsolta, bebújt alá, és nagy nehezen felegyenesedett, hogy voltaképpen senkinek nem lenne szabad mások koszos ruháit mosnia. Meg hogy a kisasszonyok talán szívesen képzelik magukat sima, szivárgásmentesen lepecsételt alabástromszobroknak a ruhájuk alatt, csakhogy aztán ledobják a bemocskolt alsóneműiket, hogy valaki gyorsan eltüntesse és átváltoztassa őket, elárulva, hogy ők is csak gyarló testi lények szivárgó elágazódásokkal. Talán ezért van az, gondolta Sarah, hogy mindig csak a hímzőrámájuk vagy könyvük mögé bújva vetik oda neki az utasításaikat; ő dörzsöli le az izzadságukat, a pecsétjeiket, a havi vérüket, vagyis tudja, hogy ők sem kivételes angyalok; ezért nem bírnak a szemébe nézni. A hajnali sötétségben átbotorkált a kerten a mosókonyha felé nyakában a lötyögő vödrökkel. Úgy hallotta, egyes helyeken napszámosokat vesznek fel nagymosásra; pár pennyért biztos elvállalná valamelyik falubeli asszony. Itt azonban erről szó sem

lehetett; Longbournból nem engedték ki a szennyest, maguk intézték el. Már nyúlt a kilincs után, mikor a lába megcsúszott a nehéz teher alatt, elveszítette az egyensúlyát. Az idő mintha lelassult volna: figyelte, ahogy a vödrök felrepülnek a levegőbe, lefordulnak a rúdról, a víz kiborul, és az egész eddigi munkája kárba vész; aztán arra is rájött, hogy fájdalmas lesz a földet érés. Abban a pillanatban, ahogy a vödrök nagy csörgéssel nekiverődtek a köveknek, és visszapattantak róluk, Sarah a kemény járdalapokra zuhant. A szagok beigazolták a gyanúját: disznóürüléken csúszott el. Előző nap kiszökött a koca az összes malacával együtt, és még senki nem takarított fel utánuk; nem volt rá idő. A napi munkaadag mindig átcsúszott a következő napra, soha nem végeztek semmivel, így sosem mondhatták azt, hogy mára elég: ennyi volt. A feladat némán meglapulva várta, hogy reggel valaki elcsússzon rajta. Reggeli után Lydia a konyhai tűzhely mellett ült maga alá húzott lábbal, cukrozott tejet szürcsölgetett, és Mrs. Hillnek panaszkodott. – Nem is tudja, milyen szerencsés maga, Hill! Az egész napját ezen a kellemes, barátságos helyen töltheti. – Ha Lyddie kisasszony mondja. – Hát persze! Hiszen azt teheti, amit csak akar, nem igaz? Senki nem követi minden lépését, nem figyelik minden mozdulatát. Istenem! Ha még egyszer végig kell hallgatnom Jane valamelyik jobban-tennéd-ha kezdetű monológját, amikor pedig én csak szórakozni akartam egy kicsit... Mellettük, a mosókonyhába vezető lépcső alján Sarah a mosódeszka fölé görnyedt, épp egy alsószoknya szegélyét dörgölte hamulúgos szappannal. A vászon egész éjszaka szappanos vízben ázott, de még mindig nem jöttek ki belőle a foltok – mikor átadták neki, tíz centi magasan sár takarta az alját

pedig a lúg már marta a fagytól dagadt ujjait és a kirepedezett kézfejét. Ha Elizabeth maga mosná az alsószoknyáit, gondolta Sarah, sokkal jobban vigyázna rájuk. Gőzölgött a víz, főtt benne a rengeteg alsónemű; az ablak bepárásodott, vízcseppek csorogtak le rajta. Sarah szépen átlépett a teknő melletti pallóról a rézüst melletti pallóra a kőpadló csúszós, homályos foltja felett. Beleejtette az alsószoknyát a szürke, bugyogó vízbe, felemelte a sulykolófát, lenyomkodta vele a ruhát, kiszorította belőle a levegőt, aztán megforgatta. Egyébként meg mi értelme hófehérre mosni az alsószoknyákat, ha a következő felvétel után megint csupa mocsok lesz mind? Polly könyékig belemerült a hideg palateknőbe, Mr. Bennet gallérjait húzogatta az öblítővízben, aztán egyenként kiemelte és megmártotta őket a kékítőben. – Szerinted mennyi van még hátra, Sarah? Sarah a szája szélét rágcsálva körbenézett, felmérte a helyzetet. A dézsákban vásznak áztak; több kupac vizes ruha várakozott a mosás különböző fázisaira. – Még ott vannak a lepedők, a párnahuzatok meg a mi ingeink is – mondta Polly, kiemelte a kezét a hideg vízből, hogy az ujjain számolja a kupacokat. A keze élénk rózsaszínűre vált. Polly a szemöldökét ráncolva forgatta, nézegette az ujjait, mintha nem is a saját testrészei volnának, hanem valami egzotikus tárgyak. Nyilván teljesen érzéketlenek lettek, legalábbis átmenetileg. – És ott vannak még a rongyok is – tette hozzá Sarah. Polly komoran bólintott. A hónapnak épp abban a szerencsétlen időszakában jártak, mikor a háztartásban élő nyolc felnőtt nő egyszerre lett a szokásosnál ingerlékenyebb, ügyetlenebb, érzékenyebb, és kezdett vérezni. A rongyok most külön teknőben álltak, és a

hentesüzletek kellemetlen szagát árasztották; azokat mossák ki utoljára. – Úgy számolom, még öt adag van. Sarah felsóhajtott, és megrángatta a ruhája szegélyét a karja alatt; máris beleizzadt, pedig e nélkül is eléggé gyűlölte, ezt a ruhát. Mrs. Hill a puplin anyag színét zöldessárgának nevezte, Sarah viszont magában csak takonyzöldnek – bár valójában nem is a színe zavarta, hiszen úgyse látta senki, hanem a szabása. A ruha eredetileg Marynek készült, tésztapuhaságú karokra szánták zongorázáshoz. Az ujja túl szűk volt az izmok mozgatásához, Sarah most is csak azért vette fel, mert a másik ruhája, az a gyenge minőségű gyapjúkeverék, a hosszas gőzölés és dörzsölés után most a szárítókötélen lógott, hogy kimenjen belőle a malacok szaga. – Akkor az ingeket dobjad bele következőnek! Kavarjad most egy kicsit te, én meg majd dörzsölöm. Ne tedd tönkre a kezedet, gondolta Sarah, bárhogy égett is az övé. Visszalépett a rézüst mellől a teknők melletti pallókra. A csipesszel kiemelt egy adag gallért a kékkőből, aztán nézte, ahogy visszapotyognak a vízbe. Polly a rézüstben körözött a sulykolóval, közben az alsó ajkát piszkálta rövid körmeivel. Még mindig vörös volt a szeme, bántotta, hogy Mrs. Hill leszidta az udvar állapota miatt. Reggel tüzet kellett raknia, aztán ott volt a víz, és máris készülhetett a vasárnapi vacsorára; mire ettek, be is sötétedett, és ugyan ki tudna disznótrágyát lapátolni csillagfénynél? Egyébként meg neki a serpenyőket kellett sikálnia. Az ujjbegyeit egészen kikezdte a homok. És ha már itt tartunk, talán nem annak a hibája ez az egész, aki nem retesztelte be rendesen a disznóól ajtaját, hagyta, hogy egy turcsi orr egyszerűen kilökdösse? Nem őt kellene vádolni szerencsétlen Polly helyett, amiért Sarah elesett, és pocsékba ment a munkája – körbenézett, kicsit halkabban folytatta, nehogy az öreg könnyen meghallja –, Mr. Hillt, akinek

a disznókra kellene vigyáznia? Nem neki lett volna kötelessége feltakarítani utánuk? Egyébként is, mi hasznát látják ennek a vénembernek? Mindig azt mondják, hogy elkélne még egy pár ügyes kéz. Nem Pollyt kellene okolni, mert nem is az ő hibája volt. Sarah bólintott, és együtt érzőén motyogott valamit, pedig már jó ideje nem is figyelt oda. Mikor az óra a hallban elütötte a négyet, Mr. és Mrs. Hill felszolgálta a nagymosás napján szokásos hideg vacsorát – a vasárnapi sült maradékait – az ebédlőben összesereglett családnak, a két szobalány pedig odakint teregetett, a nedves ruhák gőzölögtek az őszi levegőben. Sarah keze lüktetett, a fagydaganatai kifényesedtek, hasogattak, feszült rajtuk a bőr; az egyikből, a bal keze oldaláról, szivárgott a vér, a szájához emelte, és kiszívta a sebet, nehogy bekoszolja a ruhákat. Mikor a hideg bőre a forró nyelvéhez ért, egy pillanatra átadta magát az érzések kavalkádjának: a fagydaganat sajgásának, a vér sós ízének, az ajka melegének, a rátapadó, enyhet adó nedvességnek. Megint elvette a kezét csipeszt keresve, a seben a bőr rögtön le is hűlt, és újra megfájdult, így nem igazán figyelt, tehát még az is lehet, hogy tévedett, de mintha mozgást látott volna a szemközti domboldali ösvény felől, mely a hajcsárok Londonba vezető útját kötötte össze a merytoni fizetős kocsiúttal. – Nézd csak, Polly... ki az? Polly kivett egy csipeszt a fogai közül, a kötélhez rögzítette vele a kezében tartott inget, aztán megfordult. Az ösvény két szélesebb ősrégi sövény között futott; a nyájak és csordák azon tették meg a város és a halál felé vezető hosszú útjukat. Még nem is látták őket, amikor a hangjukat már hallották; a tehenek távoli, halk bőgését, a libák zsémbes gágogását, a frissen elválasztott állatok sírását. Mikor pedig a ház mellé értek, ez a hangzavar úgy átváltozott, mint a hó: az ország

mélyéről érkező férfiak különös hangja csendült fel, ám el is halkult, mielőtt az ember tényleg meggyőződhetett volna az ottlétükről. – Senkit se nem látok, Sarah. – Jó, de nézd... Most már csak a madarak mozgása látszott, a sövényen ugráltak, bogyót szedtek. Polly elfordult, beledugta a nagylábujját a száraz földbe, felpöckölt egy kavicsot. Sarah egy percig még állt, és csak bámult. A sövényt sűrűn belepték a teaszínű bükkfalevelek, a magyal szinte feketének látszott a lemenő nap fényénél, a mogyorómagok kilátszottak az ágyásból. – Semmi. – Pedig valaki tényleg volt ott. – De most már nincs. Polly felkapott egy kavicsot, és elhajította, mintha ezzel bebizonyíthatná az álláspontját. Közelébe se ért az útnak, mégis mintha ez valamiképp eldöntötte volna a kérdést. – Hát jó. Sarah egyik csipesszel a kezében, másikkal a fogai között kiterített egy inget, de még mindig az úton tartotta a tekintetét. Lehet, hogy csak a fény játéka volt, talán a lebukó őszi nap sugarai csillantak meg a párán. Ekkor azonban a mozgó árny megint előbukkant az ösvény távolabbi részén, a kopasz sövény mögött haladt. Sarah most már biztosra vette, fél szemmel látta is a szürke kabátjának kopott vásznát. Ügyetlenül kirántotta a szájából a csipeszt, az alak felé lebbent a keze. – Ott, Polly látod? Skót lehet. Polly elhúzta a száját, a szemét forgatta, de azért odafordult. Semmi. Talán csak – Sarah biztos volt benne, hogy hallotta – az a hangfoszlány, mintha az a valaki – aki csakis skót lehet olyan rováspálcával, amire felvési a tartozásait és követeléseit, a hátizsákja meg biztosan tele van mindenféle csecsebecsével – magában fütyörészne, miközben hatalmas távolságokat tesz meg

vidáman szökdécselve. Halk, különös hang volt; a dallam mintha a világ másik feléről érkezett volna, – Hallod már, Pol? – lehelte Sarah, s kivörösödött kezét most csendesítően felemelte. Polly szembepördült vele. – Ne hívj Polnak, tudod, hogy nem szeretem! – Cssss! Polly dobbantott. – A Polly nevet is csak Mary kisasszony miatt kellett felvennem. – Polly, kérlek... – Csak mert ő kisasszony, én meg senkise vagyok, ezért hívják őt Marynek, engem meg átneveztek Pollyra, pedig a keresztségben én is a Mary nevet kaptam, és nekem is ugyanúgy jogom van hozzá, mint neki! Sarah csettintett a nyelvével, és intett Pollynak, hogy hallgasson, még mindig az ösvényt kémlelte. Már jól ismerte Polly kifakadásait, most viszont valaki idelátogatott, méghozzá egy férfi, aki zsákkal a hátán és dallal az ajkán járja az utat! Miután pedig az úri hölgyeknek bemutatta a portékáit, lemegy majd a konyhába, hogy megszabaduljon az olcsóbb apróságoktól. Jaj, bárcsak lenne nála valami szép ruhanemű! Azt a gyapjúkeveréket cseppet sem sajnálná, ugyanis pont olyan ronda volt, bár más miatt, mint a takonyzöld. Ponyvák és balladás könyvek, szalagok, gombok és bádog karkötők, melyek két hét alatt zöldre festik az ember kezét – micsoda boldogságot hoztak az ilyen skótok erre az isten háta mögötti csendes, unalmas helyre! Az ösvény eltűnt a ház mögött, és már semmit nem lehetett se látni, se hallani, úgyhogy gyorsan fel tűzte a kezében lévő inget, aztán kikapta a következőt, azt is felakasztotta, zsibbadt ujjai ügyetlenül motoztak. – Mozgás, Polly, kérlek, igyekezz!

Polly, még mindig bosszúsan, átszökdécselt a legelőn, nekidőlt a falnak, és odakiáltott a mezőn legelésző lovaknak. Sarah látta, hogy Polly átkutatja a köténye zsebeit, földről szedett gyümölcsöket nyújt oda az állatoknak, kicsit beszél nekik, megsimogatja az orrukat. A lányka aztán felhúzta magát az alacsony falra, lehajtott fejjel, kalimpálva ücsörgött, belehunyorgott a tőle több millió kilométerre lemenő napba. Sokszor olyan, gondolta Sarah, mintha tündérek suttognának a fülébe. Polly még gyerek volt, tizenkét vagy tizenhárom éves lehetett, egy kis pihenést még engedni kellett neki. A nagymosás pedig csakugyan elég fárasztó, különösen, ha növésben van az ember, és még nem szokott hozzá a munkához. így hát Sarah egyedül fejezte be a teregetést, zokszó nélkül tűrte, hogy Polly otthagyja, és más szórakozást keressen magának, ágakat dobáljon a folyóba, vagy makkot gyűjtsön. Mikor Sarah bevitte az utolsó üres ruháskosarat is a kifutóról, már sötétedett, de az udvart még mindig nem takarította fel senki. Leöblítette a teknőben maradt szürke mosóvízzel, a hamulúg majd elvégzi a dolgát a köveken. Mrs. Hillen erőt vett a nagymosás napi bosszúság: ma mindig neki kellett felmennie, ha megszólalt valamelyik csengő, a Bennet család ugyanis nem igazán vette figyelembe, hogy egyedül van, míg a lányok a ruhákkal foglalatoskodnak. Lecsapta az asztalra a hideg ecetes disznósajtot, és úgy nézett Sarah-ra, mintha azt mondaná: Ez a büntetésed, amiért magámra hagytál. Csak magadnak köszönheted. Mr. Hill előbújt a kamrából, a kezét beletörölte a nadrágjába, a nyelvével a fájós fogát piszkálta. A hideg, szürkésrózsaszín húskészítmény remegett' az asztalon, miközben Mrs. Hill kenyeret szelt. Sarah összeszedte a kamrából a sót, mustárt, pácolt diót, fekete vajat és borsot, majd az egész halom fűszerféleséget

bevitte a konyhába. Polly beandalgott a kertből rózsás arccal, hideg levegőt hozva magával, és olyan ártatlanul nézett, mintha egész mostanáig olyan keményen dolgozott volna, amennyire csak emberileg lehetséges: leült az asztal mellé, felvette a kését és kanalát, de gyorsan vissza is tette őket, mikor Mr. Hill lehajtotta az őszes fejét. Sarah és Mrs. Hill is összekulcsolta a kezét, és együtt elmormolták az asztali áldást. Mikor ezzel végeztek, megcsördültek az evőeszközök. A disznósajt megreccsent, reszketett Mrs. Hill kése alatt. – Tehát odafenn van, asszonyom? – kérdezte Sarah. Mrs. Hill fel se nézett. – Hm? – A skót. Még mindig odafenn van a hölgyekkel? Azt hittem, mostanra végezni fog. Mrs. Hill türelmetlenül megrázta a fejét, egy darab aszpikot a férje tányérjára dobott, egyet Sarah-éra. – Micsoda? – Azt hiszi, skótot látott – szólalt meg Polly. – Tényleg láttam. – Nem is igaz! Csak szeretted volna! Mr. Hill felnézett a tányérjából; a halovány szeme egyik lányról a másikra rebbent. Sarah elnémult, a disznósajtját piszkálta; Polly a saját győzelmének értékelte a dolgot, és vigyorogva lapátolta be a vacsoráját. Mr. Hill visszafordította a tányérjára baljós tekintetét. – Senki nem járt erre – mondta Mrs. Hill csendesen. – Csak Mrs. Long még reggel. – Azt hittem, láttam valakit. Mintha az ösvényen közeledett volna. – Biztos az egyik napszámos volt. Mr. Hill a szájához emelte az ételt, az állkapcsa úgy mozgott előre-hátra, mint a kérődző tehéné, hogy a megmaradt néhány fogával el tudja rágni. Sarah próbálta nem észrevenni; minden

étkezés alkalmával kénytelen volt úgy tenni, mintha észre sem venné Mr. Hillt. Nem, akarta mondani, nem az egyik napszámos volt, az lehetetlen. Sarah látta. Biztosan látta. Sőt, hallotta, hogy valami halk, elkaphatatlan dallamot fütyül. Egyszerűen nem lehetett az egyik olyan sovány fiú, aki az ösvényeken szokott cammogni, sem valamelyik totyogó vénember, aki a kapunak szokott dőlni, vagy leül a kerítésre, megtölti a pipáját, aztán elpöfékeli. Nem. Nem az egyik napszámos volt. Sarah azt nem hagyhatja. Lehet, hogy nincs itt ez az idegen, de attól még nem hajlandó újragondolni a róla alkotott képet, nem fogadja el annak lehetőségét, hogy csak egy átlagember. Annál azonban okosabb volt, semhogy mindezt kimondja Mr. Hill némasága, Mrs. Hill ingerlékenysége és Polly ellenkező véleményének dacára sem. Mrs. Hill azonban észrevette a lány csalódottságát, és megenyhült, átnyúlt az asztalon, hogy visszadugjon egy kósza hajtincset Sarah főkötője alá. – Edd meg a vacsorádat, szívem! Sarah rámosolygott, kicsit megvigasztalódott. Megmártotta a villájára szúrt húskészítményt a mustárban, tett rá egy kis fekete vajat, rátűzött még egy darabka pácolt diót, és a kupacot óvatosan a szájához emelte. Megrágta az aszpikot a meglepetésszerűen roppanó darabkákkal, még az édes fekete vaj és a savanyú ecet, a dióbél és a csípős mustár alatt is érezte a főtt agynak, fejnek és annak a rágós darabkának az állott, erős ízét, ami valószínűleg szemgolyó lehetett. Lenyelte, aztán leöblítette egy korty gyenge sörrel. A mai napban az az egyetlen jó, gondolta, hogy nemsokára vége. Vacsora után a kimerültségtől némán ücsörögtek Pollyval és Mrs. Hill-lel, egymásnak adogatták a libazsírt, kivettek belőle egy-egy adagot, az ujjhegyükkel fellazították, és finoman beledörgölték a kicserepesedett bőrükbe, átsimították a repedések felett, enyhítve a sebek okozta fájdalmat, így most már anélkül mozgathatták, görbíthették be és nyújthatták ki az

ujjúkat, hogy szétnyílt volna rajtuk a bőr. Mr. Hill a nők keze iránti jóindulatból eredménytelenül bár, de elmosta az edényeket a mosókonyhában, behallatszott a víz fröcskölése, a dörzsölés és a csörömpölés; Mrs. Hill összerezzent, mikor a porcelánra gondolt. Később Mr. Bennet csengetni fog a könyvtárból, hogy kérjen egy szelet süteményt a madeiraborhoz, Mr. Hill morcoson felriad, és elcsoszog, hogy kiszolgálja. Úgy egy órával ezt követően Mrs. Hill elhozza a morzsás tányérját és a koszos poharát, Sarah pedig a hölgyek vacsoramaradékait szedi össze, és tálcán lehozza őket a szalonból. A nagymosás napján a vacsoraedényeknek másnapig várniuk kellett. Egy ideje azonban Sarah megkapta Mr. Bennet régi hírlapját, benne a három nappal ezelőtti hírekkel, a lapok megpuhultak a ki-be hajtogatástól. A tinta összemaszatolta a zsíros ujjait, miközben halkan, hogy se a gyereket, se az öreget ne zavarja, felolvasta Mrs. Hillnek a beszámolókat, melyek szerint most igazán van okuk remélni, hogy a britek gyors győzelmet aratnak Spanyolországban, Bonaparte meghátrált, és hamarosan kénytelen lesz kapitulálni. Ekkor hallotta meg a neszt. Sarah leengedte az újságot. – Maga is hallotta? – Mit? – kérdezte Mrs. Hill, egy pillanatra elszenderedett, és most álmosan pislogott. – Nem tudom, azt a kinti zajt. Valamit. Halk nyihogás hallatszott, a lovak nyugtalanul dobbantottak az istállóban. – Valaki van odakint. A napszámosok a faluban laktak; a házbeli szolgák mind a négyen a konyhában tartózkodtak; a család odafent pihent jóllakva, elpilledve. Senki nem lehet odakint. Sarah félretette az újságot, felemelte az alvó gyerek fejét a térdéről. – Várj csak! – Mrs. Hill felemelte egy ujját.

Polly kiegyenesedett, még mindig nem tért egészen magához. Mr. Hill mormogva pislogott, majd hirtelen felkapta a fejét, megtörölte az állát. – Mi az? Mi történt? Mrs. Hill most az ajkára tette az ujját. Egy percig mind hallgattak. Mrs. Hill szólalt meg először: – Semmise. – Talán cigányok – mondta Sarah. – Aztán mit akarnának itt a cigányok? – A lovakat. – A cigányok ismerik a lovakat. Több eszük van annál. – Cigányok? – motyogta Polly félig nyílt szemekkel. – Biztos nem. Megint füleltek. Semmi. Polly Sarah vállára hajtotta a fejét, nem bírta tovább nyitva tartani a szemét. – Talán patkány – mondta Mrs. Hill. – Puss majd gondoskodik róla. – Igen. Polly lélegzete megint lelassult, a teste elernyedt. – Lefekvés – mondta Sarah. Polly megmoccant, bólintott. Lefekvés. Aznap éjjel, miközben Sarah kikötötte a fűzőjét, az őszi hold fénye átbújt a függönyök alatt, beszűrődött az anyag szálai közé. Sarah egy szál ingben széthúzta a függönyt, és kinézett a kertre; az istálló felett hatalmas, sárga hold világított. Majdnem olyan világos volt, mint nappal; az épületekből semmi zaj nem hallatszott, semmi sem mozdult; egyáltalán semmi szokatlant nem látott. Egyetlen cigányt, de még kotorászó patkányt se. Egyébként is, micsoda badarság ez: miért üdvözölnék a lovak nyihogással a patkányt? Lehet, hogy a skót volt? Talán elkvártélyozta magát az istállóban éjszakára, hajnalban pedig továbbáll, mielőtt bárki

észrevenné? Kiürült a zsákja, hát visszafordul északnak, az egyik ipari városba, hogy újra felpakoljon. Hát, ez azért nem akármi, az ilyen élet. Látja a nagyvilágot. Jön-megy, sehol nem marad tovább egy perccel sem annál, mint ahogy szeretne. Holnapra, ki tudja, lehet, hogy Stoke-ban vagy talán Lutonban jár. A gyertya csöpögött a huzatban. Elfújta, leengedte a függönyt, és becsúszott a jó meleg ágyba az alvó Polly mellé. Egy ideig csak feküdt, a ragyogó függönyt nézte, végiggondolta a végtelen éjszaka kínálta lehetőségeket. Úgysem jön álom a szemére, képtelen lesz elaludni ma éjjel, tudva, hogy talán valaki van az istállóban, aki holnap elindul világot látni – de mivel már tizenegy felé járt, Sarah pedig hajnali fél öttől megállás nélkül dolgozott, és még fiatal volt, hamarosan egyenletessé vált a légzése, majd mély álomba merült.

II. fejezet

Ami a ravaszsággal rokon, megvetést érdemel

– SZERENCSÉNK VAN, hogy beállt hozzánk. – Ezt mondta Mr. B., miközben összehajtotta az újságot és félretette. – A spanyolországi háború miatt a haditengerészet mindenkit besorozott; egyszerűen szólva kevés a férfi. – Kevés a férfi? – ismételte Lydia rémülten, nővérei arcát kutatta a rettentő megerősítés után: csakugyan ez volna a helyzet? Lehetséges, hogy Angliából eltűnnek a férfiak? Az apjuk az égre emelte a tekintetét; Sarah pedig kikerekedett szemmel, ámuldozva nézett Mrs. Hillre: új szolga csatlakozik a háztartáshoz?! Méghozzá egy inas! Miért nem említette Mrs. Hill? Mrs. Hill a kávékiöntőt szorongatta hasonlóan elképedt arccal, és megrázta a fejét: Cssss! Meg ne kérdezd; egy szót se! Sarah alig láthatóan bólintott, összeszorította a száját; újra az asztal felé fordult, körbekínálta a sonkás tálat: nemsokára úgyis minden kiderül. Az ember nem kérdez. Az ember nem is beszél, csak ha megszólítják. Az ember úgy viselkedik, mintha egyáltalán semmit nem hallana a gazdái társalgásából, és véleményt is képtelen lenne alkotni a dolgaikról Mary kisasszony felemelte a tálalóvillát, és felszúrt rá egy szelet sonkát. – A papa nem a te udvarlóidra utalt, Lydia, igaz, papa? Mr. B. félrehajolt, hogy Mrs. Hill kiönthesse a kávéját, majd megerősítette, hogy csakugyan nem: Lydia udvarlói láthatóan sosem fogynak el. Munkásokból azonban valóban hiány van, ezért állapodott meg ilyen gyorsan ezzel a legénnyel – ezen a

ponton bocsánatkérő pillantást vetett Mrs. Hillre, aki épp megkerülte, hogy áz úrnőjének is tölthessen kávét bár Szent Mihály napjáig, amikor hagyományosan a félfogadásokat és elbocsátásokat intézni szokás, még sokat kellett várni. – Ugye nincs kifogása a sietős eljárás ellen, Mrs. Hill? – Örömmel veszem, uram, ha rendes embernek bizonyul. – Rendes ember, Mrs. Hill; erről biztosíthatom. – Ki az, papa? Falubeli? Ismerjük a családját? Mr. B. felemelte a poharát, mielőtt felelt volna. – Derék, becsületes fiatalember, jó családból származik. Úgy hallom, kifogástalan a jelleme. – Én a magam részéről nagyon örülök, hogy egy kellemes fiatalember fog körbefurikázni minket – jelentette ki Lydia –, mert amikor Mr. Hill felül a bakra, mindig úgy néz ki, mintha betanítottunk és félig megborotváltunk volna egy majmot, aztán kalapot nyomtunk volna a fejébe. Mrs. Hill távolabb lépett az asztaltól, és letette a kávékiöntőt a pohárszékre. – Lydia! – Most mi van? Tényleg úgy néz ki. Pókmajom, mint amilyet Mrs. Long nővére hozott magával Londonból. Mrs. Hill a pohárszéken heverő porcelántál kék díszítésére pillantott: a három apró alak még mindig épp átkelt a hídon, a miniatűr nő elégedetten pihent a miniatűr nyaralójában, és a csónak mint egy fülbemászó kúszott át a picinyke porcelántengeren. Akármilyen kíméletlenül fejezte is ki magát Lyddie kisasszony, igaza volt: tényleg örvendetes lesz ez a változás. Mr. Hill ugyanis hirtelen nagyon megöregedett. Már a tavalyi telet is rosszul bírta, tönkretették a hosszú kocsikázások, a késő éjszakába nyúló szolgálat, mikor a hölgyek táncoltak vagy kártyáztak; teljesen átfázott odakint, és mikor visszatért, órákig reszketett a tűz előtt, s hörögve vette a levegőt. Talán nem is élt volna túl még egy bálokkal és partikkal teli telet. Nekik csak jó,

ha egy derék fiatalember átveszi a kocsi hajtását, és kisegít a ház körül. Mrs. Bennet úgy hallotta, hogy a legjobb házaknál csakis inasok szolgálnak fel, mivel mindenki tudja, milyen drága a fenntartásuk, és milyen magas adót kell fizetni utánuk, amióta a földeken és a háborúban is nagy igény van rájuk. – Biztosra veszem, hogy a lányai végtelenül hálásak magának, Mr. Bennet, amiért ilyen kedvező fényben tüntet fel mindnyájunkat. Igazán figyelmes. Nagyon kérem, árulja el az illető nevét! – A keresztneve James. A vezetékneve pedig elég szokványos. Smithnek hívják. – James Smith? Mrs. Hill szólalt meg – csendesen ugyan, alig hallhatóan, de akkor is megszólalt. Jane elfordult, Elizabeth felvonta a szemöldökét, Mrs. B. rágás közben rábámult, Lydia nyíltan eltátotta a száját, a házvezetőnő pedig elvörösödött. Sarah érezte, hogy együttérzésből az ő orcái is kipirulnak. Aztán Mr. B. nyelt egyet, és megköszörülte a torkát. – Mint mondtam, elég szokványos név. Gyorsan kellett cselekednem, nehogy megelőzzenek, ezért nem értesítettem korábban, Mrs. Hill; egyébként előzetesen kikértem volna a véleményét. Mrs. Hill lángoló arccal pukedlizett. – Mivel a cselédszobákat maguk foglalják el a férjével és a szobalányokkal, azt mondtam neki, hogy alhat az istálló feletti padláson. Más tekintetben magára bízom a gyakorlati és háztartási kérdéseket. Ő már tudja, hogy mindenben magának kell engedelmeskednie. – Köszönöm, uram. – Rendben. – Mr. B. megrázta az újságját, aztán visszabújt mögé. – Akkor ezt megbeszéltük. Örülök, hogy minden elrendeződött.

– Igen – mondta Mrs. B. – Hisz mindig azt mondja Hill, hogy elkelne még egy pár dolgos kéz a házban. Ez majd könnyít a terheiken, nem igaz? Könnyíteni fog a terheiken. – Az úrnő kövérkés keze egyetlen intésével egybefogta Sarah-t, Mr. Hillt a konyhában, Pollyt, aki épp a hátsó lépcsőn vitt le egy kupac nedves frottírtörülközőt, és a ház külső részeit. – Nyilván nagyon hálásak Mr. Bennetnek a figyelmességéért. – Köszönjük, uram – mondta Sarah. Mrs. Hill lesütötte a szemét, a saját vörös, durva, foltos kezét nézte, melyet szinte mozdulatlanul tartott maga előtt. Egészen higgadtnak tűnt, vagy legalábbis ő így érezte. – Köszönjük – mondta. – Igen. Persze. Rendben – felelte Mr. B. Az úrnő még egy kanál lekvárt rakott a maradék vajas süteményére, a szájába dugta, kettőt rágott rajta; aztán teli szájjal megszólalt: – Ennyi lesz, Hill. Mr. B. felnézett, az újságból a feleségére, aztán a házvezetőnőre. – Igen, nagyon köszönjük, Mrs. Hill – mondta. – Egyelőre ennyi.

III. fejezet

Amikor Mr. Bennet megházasodott, teljesen fölöslegesnek érezték a takarékoskodást

S

ARAH KIVITTE

Benneték szobájából az ágytálat a keskeny hátsó

lépcső felé. Óvatosan ment, félrefordított fejjel. Szerencsére csak pisi, ezúttal megmenekült a szilárd darabok visszataszító csobogásától. Odakint zuhogott, és mivel a hölgyeket odabent tartotta a rossz idő, zengett tőlük a ház. Az emeleten Mary zongorázott – Sarah avatatlan fülének úgy tűnt, nem is rosszul: a hangok gyorsan követték egymást, és többségük szépen is szólt – Lydia nevetett, aztán léptek zaja hallatszott, Kitty pedig dühösen kifakadt: „Túl sokan vagyunk ebben a házban! Túl sokan!", Elizabeth egy kis nyugalmat kért, aztán jane békéltetőén felelt valamit, így végül egy időre csend lett. Jane volt a nyugodt kikötő a viharban, a lángokra dobott takaró. Sarah ledübögött a földszintre, és a nyitott ajtón át kilépett a hallba. Akkor hallotta meg Mr. B. elfojtott hangját a könyvtár felől. Néha magában beszélt – vagy talán inkább a könyveivel: bölcsességfoszlányokkal gazdagított egy szereplőt, kiegészítéseket vagy hibajegyzéket adott át az ott nem lévő szerzőnek. Csak így tud, szokta mondani, legalább félig értelmes társalgást lefolytatni ebben a házban. Sarah most mégis megtorpant, ugyanis valaki válaszolt neki. Mintha női hangon visszaszólt volna neki a könyv, amellyel

beszélgetett. A szobalány semmit nem értett a halk szavakból, a hangot azonban így is felismerte: Mrs. Hill. Ömlött belőle a szó. Sarah átpillantott a folyosón a könyvtár ajtaja felé. A sima fa és a fényes rézkilincs ugyanolyannak tűnt, mint máskor. Most valahogy mégis mintha ellentmondást nem tűrően bezárták volna. Az éjjeli egyre nehezebb lett, a hideg pisiszag csípte az orrát. Mrs. Hill csak beszélt és beszélt, halkan, sürgetően, rendíthetetlenül, a szavak azonban bosszantóan összefolytak. A hallgatózás főbenjáró bűn – Sarah tudta, hogy az Mrs. Hill ezt minden beosztottjának a fejébe verte a betanításuk alatt, de ez most annyira rejtélyes! Mit csinál odabent Mrs. Hill ennyi ideig, miről beszélget Mr. B.-vel ilyen hosszan? Sarah letette az ágytálat a földre, kisurrant a cselédlépcsőről, és a lélegzetét is visszafojtva átosont a folyosón. Az egyik kezét a könyvtár hideg faajtajára tette, és hallgatózott. Még mindig nem hallotta, miről beszélnek, csak azt, hogy beszélnek; márpedig ez így valójában nem is hallgatózás, nem igaz? Mrs. Hill egyre csak beszélt és beszélt, és minél tovább tartott, annál különösebbnek hatott, hogy még mindig folytatja, mert az ember egyszerűen nem beszélget velük – különösen nem az úrral. Ráadásul annyi tennivalójuk volt; el kellett készíteni a vacsorát, az új inast is el kellett igazítani, Mrs. Hillnek nem beszélnie kellene, hanem cselekednie, és különben is, hogy lehet ennyi mondanivalója Mr. Bennet számára, ő pedig miért – ez volt az egészben a legelképesztőbb – hallgatja végig egyáltalán? Aztán valami megváltozott. Mr. Bennet három szót felelt, úgy koppantak, mint a földre dobott kő: elküldte Mrs. Hillt. Sarah rémülten elfordult a könyvtártól, és visszarohant a folyosón, kisurrant a hátsó lépcső nyitott ajtaján. Zakatoló szívvel hajolt le, hogy felemelje az ágytálat, aztán visszanézett. Senki. Aztán olyan volt, mint mikor megromlik a gyömbérsör: a teteje lepattan, a tartalma kiömlik, csak folyik, amíg ki nem jön, aminek ki kell

jönnie. Sarah szeme kikerekedett. Az ember nem beszél így az úrral. Az nem lehet. Hogy haragudhatott meg így Mrs. Hill? Hogy meri? Ekkor pedig – Sarah kis híján elejtette ámulatában az ágytálat – Mr. Bennet nem küldte el egyszerűen Mrs. Hillt, hanem felemelte a hangját, a két hang összekapaszkodva emelkedett egyre magasabbra, egyre erősödtek, majd hirtelen elcsendesedtek, aztán dühödt suttogás következett, mely egyszerre csak elhalt, mintha elvágták volna. Léptek hallatszottak, valaki az ajtón matatott, és elfordult a kilincsgomb. Sarah azonban addigra már elinalt, épp becsukta maga mögött az oldalajtót, az arcát az eső felé fordította. így azt már nem láthatta, mikor Mrs. Hill kilépett a könyvtárból, halkan becsukta maga mögött az ajtót, egy darabig csak állt ziháló mellkassal, próbált megnyugodni, a fűzője szorításával küzdött. Sarah átsétált a kavicson, hallotta, hogy Mary még mindig a zongorát üti, Kitty és Lydia között pedig újabb veszekedés. készülődik, de egy perccel később Jane és Lizzy úgyis közbelép. Sűrű, nehéz eső verte Sarah-t, miközben kilökte az árnyékszék ajtaját, és lehajolt, hogy beleborítsa az éjjeliedény tartalmát a lyukon keresztül a sötét, bűzlő gödörbe. Mintha minden a régi mederben folyt volna, pedig minden megváltozott. Eljött a világvége. Megrepedtek az alapok. A ház le fog dőlni. A hatéves, teljesen magára maradt, elcsüggedt Sarah annak idején felpislantott Mrs. Hillre, aki jól megtermett asszonyságnak látszott a fehér kötényében: egy óriási, sötét konyha királynőjének. Akkor ez a lenyűgöző, ismeretlen nő felkereste a parókia felügyelőjét, becsapta maga mögött az ajtót, vén kecskének nevezte a felügyelőt, aztán felemelte az elképedt kis Sarah-t a konyhaasztal mellé az egyik bárszékre; zabkását készített neki az egyik kék szélű porcelántálba, és meghintette cukorral. Aztán leült, és nézte, ahogy Sarah eszik. A

szegényházból kiemelt kislány szégyenlőssége azonnal szertefoszlott, egy szempillantás alatt kiürítette a tálat. így aztán Mrs. Hill a fejét rázva, cöcögve elvette előle, és miközben azt mondta, hogy. bűntény így bánni ezekkel a szegény kis jószágokkal, megint megpakolta a tálat jóféle kenyérrel és zsíros, édes tejjel, visszatette Sarah elé, és ezt is meghintette cukorral. Sarah pedig a kedvességtől elámulva lecsusszant a székéről, odatotyogott Mrs. Hillhez, és megcsókolta az eres orcáit. E miatt a második tál cukrozott zabkása miatt pedig, meg a hosszú éveken át iránta és később Polly iránt tanúsított kedvessége miatt, aki szintén borjú szemekkel, kiéhezve csatlakozott hozzájuk, Mrs. Hill jobbat érdemelt. Sarah megértette, miért bűn a hallgatózás: mert az ember csak összezavarodik, és boldogtalan lesz. Soha többé nem tesz ilyet.

IV. fejezet

...az inas belépése...

S

ARAH

GONDOLATAIT

magára vonta az udvaron keresztül

átvonszolt régi bútorok hangja, a járdaköveknek csapódó fa meg a halk füttyszó. Az eső elállt; kicsivel elmúlt dél, és az új segéderő keményen dolgozott, hogy kipakolja magának az istálló padlásterét. A dallam ismerősnek tűnt, bár nem tudta volna utána dúdolni. Nem hagyta nyugodni, mint a bögöly, a figyelme mindig el-elkalandozott a feladatától. Nem mintha a feladata különösebb figyelmet igényelt volna. Könyékig merült a palateknőbe a mosókonyhában; az ólom víztartályra kicsapódott a víz, csöpögött a csap, a mosóvíz szürke lett, hideg és zsíros. Polly már megtörölgette a tányérokat, és átvitte őket a konyhába; Sarah hallotta, hogy áthúz egy széket, aztán felkászálódik a tetejére, hogy elérje a polcokat, és fel tudja pakolni a tányérokat, Sarah viszont csak az út túloldalán dolgozó férfira tudott gondolni. Nem sok tapasztalatot szerzett még a férfiakról. Mr. Hillt egyszerűen kerülte: öreg volt és kimerült, semmi érdekeset vagy szórakoztatót nem talált benne. Mr. B.-hez sem sok köze volt, hiszen általában csak fizikailag volt jelen. Tartotta a távolságot a napszámosoktól is; úgy tűnt, jobb szeretik, ha az ember ügyet sem vet rájuk, mint ha észreveszi őket: már attól is elpirultak, ha csak odaköszönt nekik, motyogva törölgették a kezüket a

nadrágjukba, és a föld másik végébe bámultak, mintha valami nagyon érdekeset látnának a horizonton. A tojásos serpenyő elsüllyedt a mosogatóban; Sarah nézte, ahogy a fehérje felemelkedik. Jane ügyesen bánt a férfiakkal – az urakkal. Az egyikük valami verset is írt neki. De, hogy lehet őket erre egyáltalán rávenni? Ami Jane-t illeti, nos, ő szépen ül, mosolyog, oldalra biccentett fejjel hallgat, és finoman válaszol, ha megszólítják, mindig csendes örömmel fogadja, ha észreveszik, és táncol, ha felkérik. Jane azonban tényleg nagyon-nagyon bájos – rendkívüli szépségnek mondják –, és ő úriemberekkel társalkodik, nem közönséges férfiakkal. Az egyszerű lányok, gondolta Sarah, amilyen ő is, elég sokat kockáztatnának ilyen hozzáállással az egyszerű férfiaknál: hogy nyugodtan ülnek, mosolyognak félrebiccentett fejjel – ezen a ponton ő is elmosolyodott, és félrebiccentette a fejét a mosókonyha ablakában. Csak az uraknak van erre idejük, csak ők érnek rá hosszú órákat áldozni arra, hogy kicsalogassák a nőt a csigaházából. Sarah lepillantott a saját gyulladt, lilás kezére, a takonyzöld ruhája petyhüdt redőire. Felemelte a kezét, és megszagolta: zsír és konyhai szappan szaga volt. Biztos belőle is ez a szag árad, bárhová megy, kivéve, ha még ennél is rosszabb. Sarah nem bízott a saját szépségében. Egyáltalán nem bízott magában. Felemelte a sonkásserpenyőt, majd belemerítette a mosogatóba. Víz bugyogott fel a réz oldala mellett, majd vízesésszerűen belefolyt. – Ezek már kész vannak? – kérdezte Polly. – Igen, elviheted. Elizabeth teljesen más, sokkal aktívabb, ha urakról van szó. Sarah megfigyelte vacsoránál, kártyapartikon, miközben körbekínálta a szardellás pirítóst. Elizabeth sosem fogyott ki az olyan micsodákból, a sziporkákból. A fiatalemberek elpirultak és

dadogni kezdtek, az idősebbek elmosolyodtak, és azt kívánták, hogy bárcsak feleolyan idősek lennének, és kicsit fürgébben járna az eszük. Vajon természetes adottság, hogy mindig olyan tökéletesen válogatja meg a szavait, hogy kicsit megcsiklandozzák az embert, de igazából nem sértik meg? Amennyire Sarah tudta, Elizabeth mindenkin jót nevet, és ez az élmény eddig még mindenkit örömmel töltött el. Sarah a maradék kis körmét rágcsálta. Ő Elizabeth érdemeivel se dicsekedhetett jobban, mint Jane-éivel. Itt élt, dolgozott, szolgált, másokat helyezett önmaga elé, arra tanították, hogy cselekedjen, ne beszéljen. Megszokta a vizsgálódást és a felügyeletet, hogy mindig figyeltek a munkájára, és hibát találtak benne. Ez ideges, gondos pedantériát nevelt belé, magabiztosságot és élénkséget azonban nem, sem a társalgásban, sem az élet más területén. Lydia és Kitty – akikre Sarah sosem úgy gondolt, mint két különálló, független egyénre, hanem mint egyetlen négylábú, kétfejű, csupa ruha és szalag teremtményre – körül mindig férfiak serege döngicsélt. Szemtelen tekintet és hajfürtdobáló kacérság: nem nehéz utánozni, most is őket utánozta, mikor senki nem látta. Minden negyven év alatti nőtlen férfira rávetették magukat, aki csak az útjukba került, amiből duhaj kártyapartik keveredtek. Az ő megközelítésükhöz nem kellett sokkal több, mint lelkesedés, kitartás és óriási önbizalom – csakhogy némi kockázattal járt. Az urak olykor jobban szeretik a titokzatosságot, néha szívesebben veszik, ha nem ismerhetik meg azonnal egy hölgy lényének az egészét. Ráadásul minden férfi – akár úr, akár nem – kényes lehet arra, hogy a nő ne kacérkodjon gyakorlatilag minden hímnemű ismerősével. Sarah felemelte a réz tejes serpenyőt, félrefordította, és nézte, ahogy a tükörképe megnyúlik az oldalán: felduzzadt fej, összezsugorodott test; előremeredő pocak, aprócska fej. Oldalra

fordította a fejét, kidülledt szemmel bámult vissza magára. Nincs sok értelme a magamutogatásnak, még ha alkalma nyílna rá, akkor se, ha egyszer nem különb a kicsavart rongynál. Marytől nem sokat várhatott; ő még mindig tapasztalatlan volt, rongyos kis fióka, még ki se nőtt a tolla. Aztán ott van Mr. és Mrs. B. A házastársi szeretet. Arról sincs mit mondani. Az úrnő nem érti meg a férjét; folyton szembetámadja, mikor mindenki tudja, hogy jobb óvatosan körbejárni, kikerülni az akadályokat. A Hill házaspár azért valamivel jobb példát mutatott a nemek közötti egyetértésről. Mrs. Hill mindig nyugodtan, szelíden viselkedett a férjével, Mr. Hill pedig tiszteletteljesen és engedékenyen bánt vele minden lényeges kérdésben, és elvárta, hogy mások is illendően és tisztelettudóan viselkedjenek vele. Sarah csak most jött rá, hogy sosem hallotta őket vitatkozni. Ők azonban már ezer éve házasok. Azt viszont senki nem várhatja, hogy érdeklődés támadjon a férfiban, ha a megismerkedés pillanatától rögtön nyugodtan és illedelmesen bánik vele. Így tehát be kellett látnia, hogy teljesen magára maradt példakép és útmutató nélkül. Feltérképezetlen területen jár. Még sárkányokkal is összefuthat. A legjobb, ami az eszébe jutott – és ebben volt némi kellemes egyszerűség – az udvariasság. Udvarias, szívélyes és előzékeny lesz; a természetes viselkedést szokták mindig a legjobbnak tartani. Azt mondja majd: „Jó reggelt!” Az elég udvarias. Ez nem kötelezi semmi többre; nem is sejteti azt, hogy viszonzásképp várna valamit a férfitól az udvarias „jó reggelt!” választól eltekintve. Ez jó kezdet lesz. Letörölte a párát az ablakról, és kinézett. Odakint elállt az eső, alkonyodott; a nedves köveken aranyló, melankolikus fény ömlött szét. És ott volt ő. Feltűrte az ingujját; az alkarja csupasz

volt és barna. Az inge Sarah feltételezése szerint régebben fehér lehetett, mostanra viszont beszürkült, cseppet sem volt tiszta. A haját varkocsba fogta hátul. Sarah perzselő izgalommal szemlélte ezt a sok részletet: a változás végre megérkezett Longbournba. – Polly! – kiáltotta. – Polly, gyere ide, ezt nézd! Polly lejött a konyhalépcsőn, a kezét törölgette. Mindketten nekidőltek a mosogatótálnak, szemüket meresztgették a párás ablak tiszta foltján át. – Nahát... Sarah átkarolta Polly derekát, ő pedig a nagyobbik lány vállának döntötte a fejét. – Ez már – mondta Sarah – nem a mi feladatunk. Polly vigyorogva bólintott. Néma boldogsággal figyelték, ahogy az újonnan érkezett férfi felsöpri az udvart. Amikor kiment megetetni az állatokat – előbb persze megigazította a főkötőjét, az orcáit megcsipkedte, a fogait fényesre dörgölte a köténye sarkával hallotta a férfi mozgását odafentről, az istálló feletti padlásról. Vajon odamehetne a létrához, hogy jó reggelt kiáltson neki? Akkor talán lejönne, és ő megköszönhetné a munkáját, mivel Sarah-nak így sokkal kevesebb tennivalója maradt. Mrs. Hill azonban ekkor sietve kilépett a házból, és észrevette, hogy Sarah ott sündörög a kertben, A házvezetőnő ruhaszárítót húzott maga mögött egy nyaláb régi ruhával a karján. Értetlen, neked-meg-mi-dolgod-itt pillantást vetett Sarah-ra, de túlságosan lekötötte a küzdelem a fa szárítóállvánnyal, így nem feddte meg. – Tudok segíteni valamiben, asszonyom? – Boldogulok, köszönöm, Sarah. Mrs. Hill lerakta a ruhákat egy kupacba a kőpadra, aztán felemelt a tetejéről egy kabátot. Megrázta, kifordította és szemügyre vette. Megint rázott rajta egyet, aztán ráterítette az

állvány felső fokára. Látva, hogy Sarah még mindig ott őgyeleg, odaszólt neki: – Igazából a csirkék még nem kaptak, kisasszony, úgyhogy szaladj! A reggel hátralévő részében Sarah egyre csak a kertet járta. Néha valami határozott feladatot végzett; máskor meg, ha tudta, hogy senki nem figyel rá, csak fel-alá mászkált minden valós cél nélkül. Az új inas nem maradhat egész nap a padláson, mondta magának, egyszer kénytelen lesz lejönni, és akkor majd azt mondja neki, hogy „Jó reggelt!”, ő pedig visszaköszön, hogy „Jó reggelt!”. Aztán majd Sarah megköszöni neki, hogy felsöpri helyettük az udvart, mire ő azt mondja, hogy „Szívesen”, vagy valami hasonlót, és akkor Sarah elmondja, hogy Pollyval mennyire örülnek neki, meg ilyesmi, aztán ezzel meg is van. Akkor már elmondhatja, hogy beszélgetett egy férfival. Ha azonban le is jött valamikor aznap, Sarah nem találkozott vele. Csak a mész szagát érezte, és néha hallotta, hogy fütyül. De ennyi volt. A délután egyre nyúlt, mint a rétestészta. Sarah azt hitte, talán bejön majd a konyhába kérni egy pohár teát, legalábbis ezt várná egy olyan embertől, aki a végkimerülésig dolgozik, mint ez az új inas. Sarah azon töprengett, nem kellene-e felvinni neki egy csészével, ám ahhoz meg kellene kérnie Mrs. Hillt, hogy főzzön teát, őt azonban lekötötte a vacsora elkészítése, és biztosan nem Örülne, ha meg kellene szakítania a vízforralással. Sarah az édes köményt darabolta, az ánizsos illat csiklandozta az orrát, és közben azon töprengett, megemlítse-e a teát. Mrs. Hill a pontyot pucolta, Puss a bokái körül tekergőzöttsürgölődött a figyelmét követelve, mire Mrs. Hill ledobta neki a beleket. Polly eközben a tűz fújtatóját pumpálta, elbűvölten nézte, ahogy a fa lángra kap és szikrákat vet. Hallották, hogy Mr. Hill odalent, a pincében motoszkál, kiválasztotta a bort a

vacsorához. Mrs. Hill elővette a pikkelyezőkést, és nekiállt eltávolítani a fehéres-ezüstös pikkelyeket a hal húsáról. Egyszer csak megállt a keze. – Az almás pite! – Almás pite? – Teljesen megfeledkeztem róla! – Azt hittem, pöszmétés lesz, Sarah előző este látta, hogy Mrs. Hill elkészítette a tésztáját, ő pedig saját kezűleg szedegette le a pöszméte tetejét és farkát. Látta is, ahogy Mrs. Hill cukrot darál a bogyókra. Mrs. Hill legyintett a halas kezével. – Nem. Almás. Almás pitét kellett volna készítenem, de elfelejtettem. Sarah megtörölte a kezét. – Akkor most mi legyen, asszonyom? – Elkészítem a tésztát, ha szedsz almát. Sarah máris talpra ugrott, mielőtt Polly észbe kaphatott volna, és felajánlotta volna, hogy majd ő leugrik a gyümölcsösbe. – Mennyi kell, asszonyom? Mrs. Hill lenézett a kezére, behajlította az egyik ujját, majd a másikat, mintha számolni akarna. Valójában azonban talán csak szemügyre vette a vörös, vastag, halolajtól csúszós keze állapotát, mivel a számokkal láthatóan nem volt jó barátságban. – Egy kosárnyi – határozta el magát hosszas habozás után, – Töltsd meg a háncskosarat London pepin almákkal, az jó rétesnek, és érett is. Azzal rendben is lesz. Sarah bólintott, levette a kötényét, felvette az ajtó mellől a kosarat. Már fél lábbal odakint járt, mikor Mrs. Hill utána kiáltott: – És köszönöm, drágám! Nem is tudom, mi ütött ma belém. Sarah a kosárral a karján kilépett az áporodott, kábító helyiségből a hűvös őszi levegőbe. Lassan elment az istállóajtó mellett; a levegőben mészszag és porszemek keringtek. Az ajtó

felső fele nyitva volt. Úgy tűnt, odabent meleg van; Sarah lopott pillantást vetett a pej ló fényes hátsójára, megcsillant rajta a magas ablakon beszűrődő fénysugár. Az új inasnak még mindig nyomát se látta. Olyan lassan lépkedett, ahogy csak bírt. A férfi még mindig nem jött ki. A létrát valaki már nekitámasztotta az almafának. Sarah a levelek közé dugta a fejét és a vállát, a pirosló gyümölcs után nyúlt, leszedte a legkönnyebben elérhető darabokat, és mihelyst megtelt a kosara, rögtön lemászott, a szoknyáját közben végig összefogva tartotta. Visszasietett a ház felé a himbálózó kosarában egymásnak ütődő almákkal, de arra azért ügyelt, hogy ne borítsa ki őket. A szétnyílt héjú, szivárgó húsú almákból baja lehet, de ha csak kicsit megütődnek a kosárban, az úgyse látszik: nem lesz idejük megromlani, mért azonnal megfőzik és megeszik őket. Befordult az istállóépület sarkán, a kosarat az összefont karjára akasztotta. Abban a pillanatban érkezett oda hatalmas sebességgel az új inas az ellenkező irányból, talicskát tolt maga előtt. Egyenes nekilökte Sarah sípcsontjának. Most szemtől szembe álltak egymással, Sarah szeme kikerekedett, az ajkai szétváltak, a döbbenettől és fájdalomtól könnyek szöktek a szemébe. A legény haja leginkább szénaboglyára emlékeztetett; a talicskát ganajjal pakolta tele az istállóban, a trágya most alig észrevehetően gőzölgött a hűvös levegőben. A kosár megemelkedett, az almák görögtek, Sarah lefogta őket. – Elnézést! – szólalt meg Sarah. Elég butaság tőle, hogy bocsánatot kért. A legény visszahúzta a talicskát, aztán kisöpörte a haját a szeméből. Napbarnított bőre volt, olyan színű, mint a tea, a szeme viszont világos mogyoróbarna, megcsillant benne a nap, mikor lenézett Sarah lábára, ahol nekiment a talicska.

– Megsérült? – Nem számít. – Nem láttam, hogy jön, és... – Jobban kellene vigyáznia. – Sarah érezte a vér melegét a lábán, de akkor sem árulja el, hogy megsérült, a világ minden kincséért sem! – Majdnem elejtettem az almákat. – Igen – felelte. – Azt látom. Az almák. – Igen, de... jobb volna... – Nos, ha nem sérült meg... – Megint megmarkolta a talicska fogantyúját. – A konyhakert erre van? – Igen, de... Az új inas egy lépéssel hátrahúzta a talicskát, aztán áttolta Sarah mellett. – Rendben, köszönöm. Azzal el is ment, csörögve-csattogva elvonult az ösvényen, majd elkanyarodott, a mellénye lazán lógott rajta, a nadrágja felgyűrődött a derekán, mint a liszteszsák, az egyik csizmája talpa félig már leszakadt. Tehát ez az a derék, becsületes fiatalember. Nem valami nagy nyeremény a háztartásnak. Amennyire Sarah meg tudta ítélni, egyáltalán nem valami nagy nyeremény, – És magának is jó napot! – kiáltott utána. A legény meg se rezzent. Sarah sípcsontja vérzett, a fekete gyapjú egy csíkban átvörösödött. Nem is annyira vágás, inkább repedés, lehorzsolódott körülötte a bőr. Szivárgott belőle a vér. A harisnyája nem szakadt el, de most ennek sem tudott szívből örülni. Ha az is tönkrement volna, még sokkal dühösebb lehetne. Lenézett a szoknyájára. – Végre találkoztam az új inassal, asszonyom – mondta. – Igen? – Mrs. Hill homloka gyöngyözött, zsírt dörgölt a padlóba, de ezt hallva megállt a kezében a rongy. – Kedves fiú. – Egyszerűen nekem jött. Egy talicska trágyával.

– Tényleg? – Mrs. Hill megint beletemetkezett a munkájába, a gondolatai messze jártak. – Felsértette a lábam. – Meghámoznád az almákat, ha megkérlek? – Tényleg nagyon fáj. Mrs. Hill bólintott, de oda se nézett. – Azt hiszem, le is fog esni a lábam. – Jó. – Már csak a porcogó tartja. – Ne is törődj vele! Sarah felkelt a székéről, és jelentőségteljesen a konyhaasztalhoz bicegett. Felemelte a hámozókést. Mrs. Hill ekkor rápillantott, észrevette a fájdalmas arckifejezését; a kézfejével megsimította a homlokát, lisztnyomokat hagyva maga után, – Megsérültél, drága Sarah? – Igen! Az új inas miatt! Most mondtam el! Az egy kétbalkezes fajankó. Ezért kaptuk meg mi! Ezért nem állt be valami gróf szolgálatába, és ezért nem harcol a háborúban! Mert ügyefogyott szamár, aki mindenkit veszélybe sodor! Mrs. Hill szeme villámokat szórt, ahogy Sarah-ra pillantott. – Senkitől nem tűröm – közölte –, hogy szidja!

V. fejezet

Nem is értem, miért volna London annyival különb, mint a vidék

J

AMES

SMITH néhány órával korábban megjelent a konyhában,

és tiszteletét tette Mrs. Hill előtt Mr. Bennet utasításának megfelelően. Mrs. Hill hosszasan méregette, aztán elfordult. Olyan sovány ez a fiú. Annyira sovány. A szemgödre szélén kiállt a koponyája, látszott az állkapcsa, széle, ahol a fülcsontjához kapcsolódott. Mindene koszos volt: a körme, a haja; a bőre és a ruhája is megszürkült. A göncei úgy festettek, mintha mindenféle szárítókötélről lopkodta volna össze őket. Ráadásul – ez döbbentette meg a legjobban a házvezetőnőt – szakálla volt. Kócos, rendetlen szakálla, de a szakáll akkor is szakáll. Körbenézett a konyhában. – Mi lesz az első dolgom, úrnő? Mrs. Hill felemelte a teáskannát a tűzről, és a fejével a mosókonyha felé intett. – Először tegyük csak rendbe magát! A kannából forró vizet öntött a mosogatóteknőbe, aztán hideg vizet öntött hozzá a csapból; adott neki egy darab szappant meg vászontörülközőt, elhozta Mr. Hill borotváját, és megélezte a borotvaszíjon. A saját ollóját kitette a szárítóra, hogy a fiú le tudja vágni valamivel a körmeit. – Na, jó lesz így? Menni fog?

A legény kicsit zavarodottan bár, de bólintott. – Köszönöm. Mrs. Hill magára hagyta. A konyhából hallgatta a fröcskölést és zihálást, aztán nekiállt, hogy sóval ledörgölje az asztalt, kirakta a kenyeret, vajat, sajtot. Amikor a legény feltűrte az ingujját a mosdónál, a karja olyan volt, mint a megtekert kötél. Az asszony nagyon szerette volna megérinteni. Megfogni az izmait, és összepréselni, mint a gyümölcsöt, hogy nem álmodik-e. A fiú feljött a lépcsőn a mosókonyhából, a hajából csöpögött a víz a fülénél. Most, hogy a szakálla eltűnt, az arca sápadtnak és lányosnak tűnt, megfiatalította a változás. Esetlenül mozgott, kényelmetlenül forgolódott a szűk konyhában a rengeteg akadály, a székek és zsámolyok, dézsák, piszkavasak és serpenyők között. Olyan embernek tűnt, aki nem érzi magát otthon a házban. – Tehát mi lesz a dolgom, úrnő? Mrs. Hill odahúzott neki egy széket a konyhaasztalhoz. James lenézett rá. – Üljön le! Leült. Az asszony öntött neki egy csésze kávét, mellé tette a tejszínes kancsót, és a csészealj szélére egy kis darab cukrot helyezett. Aztán felvágta a kenyeret és a sajtot, majd bement a kamrába, hogy szeljen neki pár szelet sonkát. A fiú még akkor is a kávéscsészét bámulta, mikor a sok étel már előtte sorakozott; meg sem érintette az italt. Mrs. Hill leült vele szembe. James a cserepes, hámló ajkait harapdálta. – Nem szereti a kávét? – kérdezte Mrs. Hill. – Nem, én csak... – Inkább teát kér? Vagy tejet? – A házvezetőnő megint felállt. – Van sörünk is. Kér egy korsó sört? – Nem, nem erről van szó, szeretem a kávét. – Felnézett, kutakodva, zavarodottan pillantott körbe a konyhában.

– Hát akkor? – Ki kellene érdemelni. Dolgoznom kellene, csinálni valamit. – Itt most nem – felelte Mrs. Hill hirtelen jött megértéssel. – Itt ez nem így megy. Itt először eszik. A legény ráemelte sötét, tiszta szemét. Mrs. Hill azon töprengett, milyennek láthatja őt James – hisz nem is ismerte házsártosnak, öregnek, idegennek. Úgy tűnt, a világ eddig mindig kegyetlenül bánt vele, akkor meg miért bízna meg benne? – Először eszik, aztán majd dolgozik – mondta. – Itt mindig lesz mit ennie. Reggeli, ebéd, vacsora. Emiatt többé nem kell aggódnia. Akkor a fiú elmosolyodott, és ettől teljesen megváltozott az arca: fiatalnak és kedvesnek tűnt. Felvette a kockacukrot, és félretette az asztallapra, aztán felemelte a csészét, és belekortyolt. Volt valami ebben a legényben, ebben az egész helyzetben: valami váratlan bizonyosság azt illetően, mit kell tennie. – Jó kávé – mondta. – Köszönöm. – A cukrot nem szereti? – De igen. Azt hiszem. De nem kérem. Mrs. Hill kicsit közelebb tolta hozzá a sonkát, nézte, ahogy James ádámcsutkája fel-le siklik a torkán. Beleszúrt egy kést a vajba, aztán azt is a legény felé tolta. James megkente a kenyerét, rátette a sonkát meg a sajtot, félbehajtotta, aztán beleharapott. Mrs. Hill nézte, ahogy eszik. Amikor az inas végzett, már várta a jókora szelet pöszmétés sütemény meg egy tál vastag, sárga krém benne egy ezüst kiskanállal. James rábámult. – Csak tessék! – biztatta a házvezetőnő. A fiú felnézett, bizonytalanul elmosolyodott. Mrs. Hill bólintott. Akkor James ténylegesen felnevetett, de csak halkan, a fejét csóválva. – Köszönöm. Beleszúrt egy kanalat a gyümölcsbe. Mikor az első szelettel végzett, Mrs. Hill egy másodikat is adott neki. Mikor pedig ezek

után a legény még mindig éhesnek tűnt, egyszerűen elé tolta a pités tálat, hagyta, hogy az egészet eltüntesse. – Szóval – mondta Mrs. Hill, miközben James az ujjhegyére gyűjtötte az asztalra esett morzsákat – Mr. Bennet nem említette, hol dolgozott korábban. – Hát, erre is, arra is. – Igen? – Mindenfelé. – Mint inas? – Olyasmi. Nagyjából. Meg lovakkal. Értek a lovakhoz. – Nos – szólalt meg újra Mrs. Hill, mikor a legény elhallgatott. – Most itt van. – Igen. – És ez így nagyon rendben van. – Igen – felelte ismét. – És köszönöm, úrnő, a finom ételt. – Hívjon csak asszonyomnak. Remélem, jól fogja itt érezni magát. – Köszönöm. Köszönöm, asszonyom. Én is remélem. És tényleg nagyon hálás vagyok. Mrs. Hill elvette előle az üres kávéscsészét, aminek csak a zacc ült az alján, meg az üres tányért, és az egészet a pités tál tetejére halmozta. Hátratolta a széket. ~ Nos, örülünk, hogy velünk van. – És most, asszonyom? Mi lesz a dolgom? – Menjen, hozza rendbe a szobáját az istálló felett. James hátratolta a székét, és megtörölte a száját. – Hallani fogja, amikor harangoznak; négyre jöjjön vissza! Ma felszolgál vacsoránál Mr. Hill-lel. James bólintott. – Oh, és... van másik ruhája? A legény lepillantott a lógó mellényére és a felkötött nadrágjára, aztán felnézett a nőre; elmosolyodott. Megrázta a fejét.

– Majd keresek valamit. – Igazán kedves. – Mrs. B. majd felöltözteti, de valami rendes hétköznapi ruhára is szüksége lesz, nem hordhatja a trágyát a libériában! – Libériában? Mrs. Hill bólintott. James elhúzta a száját, amitől az asszonyság elmosolyodott. – Na, jól van – mondta végül. – Induljon! Amikor a fiú elment, Mrs. Hill nehézkesen felcammogott az emeletre. Utat tört magának a régi, lekötözött útitáskák, ládák és dobozok között, melyeken rég nem használt leánykori nevek és iskolába induló fiatal fiúk gondos nyomtatott betűi álltak. Leporolta, lepókhálózta őket, de mikor felpattintotta a fedelüket, így is felhőkben szállt fel róluk a por. Hosszú, kinőtt férfiingeket és hálóruhákat emelt ki belőlük, szűk, divatjamúlt öltönyöket, aztán a fény felé tartotta őket, nézegette a méretüket és a kopottságukat, közben pedig felidézte azokat a régi időket, amikor még ráillettek a gazdájukra, divatosak voltak, és hordták is őket. Mikor Mrs. Hill meghagyta Sarah-nak, hogy aznap vacsoránál tartsa a szemét az új inason, a lány kis híján a homlokára csapott saját ostobasága miatt. Nyilván fel kell szolgálnia vacsoránál, aztán ha a család végzett, velük együtt eszik majd a konyhában. Még ha tényleg olyan csoda lenne is, mint amire számított, akkor is teljesen értelmetlenül mászkált fel-alá egész nap, és ütközött vele össze – még mindig fájt a sípcsontja. A konyhában meleg volt, sült az új pite, a hal pedig gyengén bugyogott a rézüstben, így nyitva hagyták a konyhaajtót, hadd menjen ki a szag. Polly hol felállta zsámolyára, hol leszállt róla, leszedegette a porcelánt, Sarah poharakat pakolt egy tálcára, miközben Mr. Hill az ezüstöket vizsgálgatta összehúzott szemöldökkel, hol egyik, hol másik villát emelte a fény felé. Az

egyiket Sarah elé tartotta, hogy felhívja rá a figyelmét: egy morzsa ragadt a fogai közé. – Nagyon sajnálom, Mr. Hill. Az öreg megrázta a fejét, aztán ráköpött a villára, és addig törölgette a konyharuhával, míg megfelelően nem csillogott. – Hát hol van az az új ember? – kérdezte Polly. Mrs. Hill felnézett az ablak felé. – Itt ni. James belépett a konyhaajtón. Sötét haját most szépen hátrafogta, szűk barna zekét és fekete térdnadrágot viselt gyapjúharisnyával. Nagyon csinosan és takarosan festett, de a ruha szabása kicsit ódivatú volt, mintha egy harminc évvel korábban élt uraság képe elevenedett volna meg. – Ejha! – mondta Polly. – Úgy néz ki, akár egy szellem. James meglebegtette Polly előtt a kísérteties ujjait, mire a kislány elvigyorodott. Mr. Hill összehúzott ajkakkal rápillantott. Bólintott. – Nos – mondta Mrs. Hill, miközben lekefélte a hajtókáját ~, ez így jó is lesz. Mr. Hill elmondta, hogy egyszerű családi vacsora lesz, csak meg kell ismernie a kések és villák, tányérok, tálak, palackok és poharak elhelyezését, hogy mire társaságot hívnak, James képes legyen úgy kitenni mindent az asztalra, hogy az ne sértse a vendégek ízlését. Hallgatott, mint a vacsorára felszolgált hal, árnyékként követte Mr. Hillt, nézte a fehér kesztyűs kezek minden mozdulatát, bólintott, mikor az öreg rápillantott, hogy lássa, sikerült-e megértetnie magát. Közösen megterítették az asztalt, hogy mire a család megjelenik, minden készen álljon. Aztán fél ötkor Mr. Hill kiment a hallba, és megrázta a vacsoracsengőt. A ház minden sarkából léptek zaja kelt, ajtók nyíltak és csapódtak be, várakozásteli hangok emlegették

lelkesen Mrs. Hill újabb kiváló, egyszerű vacsoráját. A két férfi vitte fel az ebédlőbe az ételeket, bár Jamesnek az első próbálkozásában Sarah is segített, de ha a lány nem tartotta volna a kezében a vajas póréhagymával teli levesestálat, meghúzta volna a legény copfját – olyan csábítóan ugrándozott – csak hogy kicsit magára vonja a figyelmét. James olyan határozottan, tökéletesen átnézett rajta, hogy Sarah úgy érezte, mintha kezdene semmivé foszlani, mint az ablak alatti régi szőnyeg vagy a kopott függönyzsinór. Azt persze ő is észrevette, hogy Mrs. Bennet rendkívül elégedetten nézi az új inast. Szinte mozdulnia se kellett, csak lerakta a mártásos tálat az asztalra, anélkül hogy lecsöpög-tette volna az asztalterítőt, vagy feldöntött volna valamit, és az úrnő máris úgy nézett körbe az összegyűlt családtagjain a csodálatukat követelve, mintha azt mondaná: Nézzétek csak, milyen okos embert szereztünk! Sarah azt még hajlandó lenne elismerni, hogy ez a fiú előrelépést jelent azokhoz a bugrisokhoz képest, akiket eddig különleges alkalmakra szedtek össze, de ennél többet ne várjanak tőle. A körmei ugyan tiszták, és szépen levágta őket, de ettől még nem lesz belőle Piperkőc kapitány. Amikor a szolgákat elküldték, Mrs. Bennet nagyon nyomatékosan azt mondta: – Köszönjük, James. Először Mr. Bennet, aztán Mrs. Hill, és most Mrs. Bennet is: miért esik tőle hanyatt mindenki? Annyira azért nem nagy szám. Nincs benne semmi különleges. Csak annyi jót lehet elmondani róla, hogy férfi, és hogy szépek a körmei. – Tehát, hogy tetszik itt nálunk, Mr. Smith? James rápillantott. – Még csak egy napja vagyok itt. Ment tovább a folyosón hosszú léptekkel, nem is lassított Sarah kedvéért. A lány kettesével szedte a lépcsőket, nehogy lemaradjon.

– Nagyon unalmasnak talál majd minket, gondolom, azok után, amit megszokott. Semmi válasz. – Gondolom, teljesen érdektelennek talál majd minket. Akkor James belökte a konyhaajtót, és hátralépett, hogy maga elé engedje a lányt, ami Sarah-t nagyon váratlanul érte, kicsit össze is zavarta, mivel ő elég gorombán viselkedett a fiúval, és ezen nem is kívánt változtatni. Becsoszogott mellette. – Nyilván egyáltalán nem talál majd minket társalgásra érdemesnek. James kicsit kényelmetlen, kicsit dühös pillantást vetett Sarah-ra, amiből a lány arra következtetett, hogy valamennyire azért sikerült felbosszantania. Meglepő módon Sarah-t mindez vajmi kevés megelégedéssel töltötte el. Mr. Hill elmondta az asztali áldást, aztán nekiláttak a vacsorának. Polly lesütött szempillák alól figyelte Jamest: ez az ember úgy evett, mintha minden harapás rendkívül fontos lenne, és teljes komolysággal, odafigyeléssel és tisztelettel kellene adóznia az ételnek. Nagyon érdekes, gondolta Polly, hogy így eszik: a legtöbb hozzá hasonló férfi úgy lapátolja bele az ételt a szájába, mint a szenet a tűzbe vagy a szalmát a pajtába. Hamarosan többet is megtud róla, Mrs. Hill odaadta neki a kenyeret, sót, és újabb pohár gyenge sört töltött neki. – Kaphatunk még egy kis írót, Mrs. Hill? Mrs. Hill odatolta a kancsót Sarah-nak, ő pedig előbb Polly poharát, majd a sajátját is megtöltötte a kékesfehér folyadékkal. Polly meg se köszönte, annyira lekötötte ez az új inas. Elbűvölten bámulta a férfit; kérdezgette, és bólogatással kísérte a válaszait, miközben már a következő gondolaton járt az esze, a következő kérdést formálta.

Hol tanulta a szakmáját? Már végzett hasonló munkát? Pontosan mit, tudakolta Polly, és hol? Mrs. Hill csendre intette, James viszont erre azt felelte, hogy semmi baj, nem zavarja a kérdezősködés, és Polly okos kislány, mire ő kipirult a boldogságtól, és kicsit visszafogta a kérdései áradatát. Korábban farmon dolgozott, mesélte az új inas, aztán lovászként, utána pedig mindenes volt egy ehhez hasonló méretű házban. – Melyik házban, úgy értem, kiknél? Talán ismerjük őket, talán Benneték... A ház persze a szomszédságon kívül állt; a farm a távoli dombok mögött terült el; a fogadó pedig, ahol lovászként dolgozott, Ashworth mögött, még attól is messzebb működött... Sarah észrevette, hogy mindegyik hely épp elérhető távolságon kívül esett, így az eddigi munkahelyei és Longbourn között nem lehetett közvetlen kapcsolatot találni. Persze Sarah mindig is erre vágyott: a változásra. Valamire – bármire –, ami megzavarja a csendet, és elvonja a figyelmét Mr. Hill kérődzésének hangjaitól, az újabb hosszú, színtelen este kilátásaitól, saját monoton hangjától, amin felolvassa a háromnapos híreket. Most azonban, mikor a változás megjelent Longbournban, és Polly úgy bámulta, mint akinek elment az esze, Mrs. Hill folyton teletöltötte a poharát, sőt, még Mr. Hill is úgy pillantgatott rá, és kapta el róla a tekintetét, mint valami ábrándos leány, Sarah elcsüggedt, Rá senki nem figyelt, és már azt kívánta, hogy bár sose jött volna el Longbournba ez a változás a sötét hajával meg a mogyoróbarna szemével.

Sarah másnap reggel még pocsékabbul érezte magát, mikor a gyertyájával lebotorkált a konyhába. A meleg fény megvilágította

a lépcsőt, a kopár lépcsőfokokat, az enyves zöld falakat, a gyertyáról csepegő zsíros faggyút, a saját behajlított ujját a gyertyatartó fogantyúján, a repedést a mutatóujja oldalán, melyen most alvadt vér sötétlett, és a fagydaganatokat, a vörös foltokat az ujjbegyén, melyet nem szabadott megvakarni, bármennyire viszkettek is, mert akkor megint felhasadtak volna. Elsőként fát és vizet kellett behoznia, ki kellett söpörni a kályhát, és grafitporral kifényesíteni a rácsot a tűzhelyen, aztán ledörzsöli a kezéről a feketeséget és a kormot, mielőtt a nap elkezdődne. Odakint a kút jeges fogantyúja várja – maga a pokol tüze. Csakhogy nincs más választása. Polly leült az asztalhoz, a fejét összefont karjára fektette. Sarah a kályhához indult, hogy lekefélje, de megtorpant. A tűzhely tiszta volt, a főzőlap ragyogott. Már pattogott a tűz, égett a frissen behozott fa. A tűzifás kosárra pillantott: az is tele volt. Valaki ma korán kelt. Kinyitotta a mosókonyha ajtaját, és felemelte a vödörhordó rudat. A gyertyafény az egyik fa vizesvödör sötét belső burkára esett. Leguggolt, és megérintette: az ujjai nedvesek lettek. Zavarodottan kiegyenesedett, átment a víztartályhoz, és a kezét az ólomra fektette. Tele volt, érezte, ahogy a víz a fémöntvénynek feszül. Valaki tüzet rakott, vizet hozott, csurig töltötte a tartályt. Manók. Csakhogy manók még sosem jártak erre. Tehát csakis James lehetett. – Polly... Polly karjára hajtott fejjel már visszaaludt a konyhában, a fürtjei az arcába hullottak. Sarah csak állt csípőre tett kézzel, és körbenézett Zavarba jött. Semmi tennivalója nem maradt, legalábbis egyelőre. Felszabadult egy órája, egy órát kapott ajándékba. Leakasztotta a hátsó ajtó melletti szögről a kopott, régi bundát, és kilépett a kék reggelbe, átsietett a kerten és a kifutón. A deres fű recsegett a talpa alatt, a jeges cseppek bosszút álltak a

cipőorrán. Kisurrant az oldalkapun, ráfordult az ösvényre, a kezét a hónaljába dugta, érezte, milyen kemény a fold a talpa alatt, a sövényen madarak ugráltak és kukucskáltak. Az út a kékesfekete vadonon át a csillagfényes reggelbe vezetett. Követte az ösvényt a dombtetőre, ott belefutott a hajcsárok útjába. A hajcsárok útja olyan öreg volt, mint maga az idő. A gerincen haladt végig, nem olyan volt a felszíne vagy az alakja, mint a modern kavicsos, árokparttal szegélyezett utaknak. Ez csak egy kanyargós ösvény volt, melynek füvét rövidre koptatták az arra terelt csordák. Sarah-t örömmel töltötte el a nyílt terület és a kilátás: messzi templomtornyokat, falvakat, erdőket és csalitokat látott, a távoli hegyek simaságát. A hajcsárok útja az északi vidékekről vezetett el egész Londonig. Ha arra fordul, és elég hosszan gyalogol, odajut el, a városba, a világ első városába, és az már maga is csoda. London gyönyörű. Tele van palotákkal és hercegekkel, hintókkal és koronákkal, ékszerekkel, szökőkutakkal. Ott minden megtalálható, amit csak el lehet képzelni; és még az is, amit nem. Póling rikkantása hallatszott. A nap lassan felhúzódzkodott a távoli hegyekre, a kékséget narancsba borította. Valahol a völgy mélyén kiskakas kukorékolt. Longbournban már meg kellene tölteni a kannát vízzel, és oda kellene tenni a tűzre, mert hamarosan mindenki teát kér. Mikor visszaballagott az ösvényen, a házban még mindig sötétség honolt, az ablakok élettelenül, üresen várakoztak. A szárítókötélen pár lepedő lógott; megáztak az esőben, és most megmerevedtek a fagyoktól: a vászon fehéren lebegett a sövény levelei között. Hirtelen odalentre képzelte magát: látta, ahogy a szárítóköteleknél áll, és megpillantja azt a villanást, amit a mozgásával okoz, mikor áthalad a sövény mögött. Nyilván nem skót volt, most már ezt is tudta, hanem James Smith.

Biztosan a hajcsárok útjáról jött, ahogy most ő is. Az a zaj este az istállóban: azt is ő keltette, beosont, elkábította a susmorgásával a lovakat, ahogy mindenkit, keresett magának egy kellemes, meleg helyet, ahol eltöltheti az éjszakát. Reggel . pedig valahogy sikerült Mr. Bennet elé férkőznie, mielőtt bárki meglátta volna. Sarah el tudta képzelni, hogy győzte meg a gazdát, hogy szerződtesse: ez gazdasági kérdés, olyan jó ajánlatot adott – a legény olyan olcsón elszegődött –, hogy Mr. Bennet nem tudott nemet mondani rá. Elég kockázatos így szolgát találni, de csak ezt az egyetlen magyarázatot tudta kiagyalni. Csakhogy van itt egy bökkenő: ha tényleg a hajcsárok útjáról jött, akkor nem jöhetett el amellett az ashworthi ház mellett, amiről beszélt. Magyarán hazudik. Bárhonnan jöhetett. Akár Londonból is. Vagy a világ másik feléről. A konyhát átmelegítette a tűz fénye, mikor benézett az ablakon, Polly még mindig a keresztbe font karján aludt. Sarah hallotta, hogy Mr. Smith az istállóban motoz; be kéne mennie a házba, felébreszteni Pollyt, és nekilátni az aznapi teendőinek. Ehelyett azonban átszelte a kertet, megállt az istálló küszöbén, benézett a kellemes jelenetre, melyet a felakasztott lámpás világított meg. A fiú békésnek tűnt, elmerült a kanca lekefélésében; először a ló vette észre az újonnan érkezettet, odafordította a fejét, és nagy szemeket meresztett Sarah-ra. A mozdulattal megütötte Jamest, aki elveszítette az egyensúlyát, és felnevetett – jaj, te kis buta! –, aztán hátranézett, követte a ló tekintetét. Hirtelen elkomolyodott, az arca valahogy mintha bezárult volna, mint egy doboz. – Köszönöm – szólalt meg a lány egyik hideg lábáról a másikra állva, a karját szorosan maga köré fonta. – Már hogy elvégezte ezt a sok munkát. James folytatta a ló vakargatását. – Semmiség.

– Az én dolgom lenne, és persze Pollyé. De neki nehezére esik korán kelni. Hát így. – Én úgyis felkeltem. Megszoktam, hogy lefoglalom magam. Sarah bosszúsan elpirult. Még egy köszönetét sem fogad el tőle. – Egyébként mit csinál itt? A legény keze egy pillanatra megállt, aztán folytatta a munkát. – Micsoda? Sarah az egyik cipője kemény orrával a másik sarkába rúgott. – Úgy értem, miért van itt? Úgy értem, ha magának lennék – folytatta –, én nem állapodnék meg itt. Mindig ugyanaz, minden áldott nap, elrejtve, mint csuka a holtágban. Alig érzi, hogy él. James felemelte a lóvakarót a tenyerébe, megigazította a szíját a kézfején. Fel se nézett. – Láttam, mikor a minap lejött az ösvényen. Mert maga volt az, nem igaz... A legény a fejét csóválta. – Honnan jött? – Sarah ezt már halkabban kérdezte. – Biztosan sokat utazott. Utazgatott? Járt már Londonban? Erre már hosszasan ránézett. – London innen úgy harminc kilométerre van, tudja. Sarah megint elvörösödött. – Nem tudom hová tenni magát. – Kérem, ne fáradjon vele. Sarah fogcsikorgatva megfordult, és visszaballagott a konyhába. Ez az ember olyan bosszantó elegye a segítőkészségnek és udvariatlanságnak, hogy egyáltalán nem tudta hová tenni. Egy dologban azonban biztos volt: hazudik. Nem az, akinek kiadja magát. Lehet, hogy Longbournban mindenki mást bolonddá tett, őt azonban nem. Egyetlen pillanatra sem.

VI. fejezet

Élete feladatának azt tartotta, hogy férjhez adja leányait, vigaszt a látogatásokban és a pletykákban talált

MRS. BENNET ÖLTÖZŐSZOBÁJÁBAN, az ő belső szentélyében, ahová visszavonulhatott a háztartás és a családi élet vezetéséből eredő sürgető feladatok elől, egymást érték a dagadó kárpitok és drapériák, vánkosok, függönyök, török szőnyegek, kupacokban sorakoztak az egyszer viselt ruhák, megunt sálak, felöltők és kalapok. Ennek az áporodott rózsaszirmokkal és virágos-csíkos tapétával borított helyiségnek minden centiméterét a tűpénzéből vásárolt porcelánok foglalták el, meg persze papírvirágok, kagylódíszek, fadíszek, makramék, lakozott dobozok és festett porcelánok, melyeket a lányai ügyes ujjainak köszönhetett, és melyek mostanra kezdtek széthullani, lehámlani a rájuk hulló porréteg alatt – és ez Mrs. Hill rendszerető, engedékeny szívét minduntalan nyugtalansággal töltötte el. Mrs. Hillt most azért hívatta magához, hogy megvitassa vele a heti menüt, és emlékezetébe vésse – mint rendesen – a ház fogolyhús-pogácsa és ragu iránti igényét. Most már mennie kellene, hogy megdagassza a kenyeret, mivel a tészta túl fog kelni, ha nem lát neki mindjárt, ám Mrs. B. még mindig az öltözőben tartotta a panaszáradatával, melynek középpontjában most is, mint oly gyakran, az állt, hogy Mr. B. nem képes megérteni valami nyilvánvaló és számára végtelenül fontos tényt. Neki nem panaszkodhat, ő ugyanis azt is alig veszi észre, ha szól

hozzá, a mondanivalója lényege pedig sosem jut el hozzá, így Mrs. Hillnek panaszolta el a bánatát. Mrs. Hill képtelen lett volna együtt érzően, ám tétlenül hallgatni, bár a hosszú évek tapasztalata megtanította rá, hogy a szoba rendbetételére tett minden igyekezete teljesen hiábavaló. A köténye sarkával letörölte a porcelán pásztorlányt, aztán a polcot is, ahol a porcelán állt. Felemelt egy gyűrött, sárga estélyit a székről, és kisimította. – Hagyja csak, Hill! – Felakasztom. – Ugyan minek? Hagyja a csudába! Ne fáradjon vele! Rongyos régi vacak! Mrs. Hill végignézett a ruhán. A lányok talán nem vettek észre valamit? A sárga selyem átsiklott az ujjai között. Nem látott rajta foltot, foszlott szegélyt, sem kibomlott varrást; nincs elszakadva. Pont úgy festett, mint mikor a legutóbbi mosás után visszatették Mrs. Bennet szekrényébe; mikor Gouldingék meglehetősen híg vacsorát adtak. Mennyit dolgoztak rajta a lányok; mennyit áztatták, szappanozták, gyötörték a foltokat, míg mind kijött belőle! Mrs. Hill nagyon büszke volt rájuk, tehetséges kis mosónők. Ők is elégedettek voltak magukkal, mikor végre teljesen tiszta lett. Ez őt is örömmel töltötte el: a lányok kezdtek büszkék lenni a munkájukra, már nemcsak le akarták tudni, miközben legszívesebben valahol máshol lettek volna. – Új ruhára van szükségem – mondta Mrs. Bennet. – Ez nem állapot. És a lányoknak is, mind egy szálig. Ez azért nem olyan nagy kérés ennyi év után? Azt a rondaságot magának adom. Nekem nem kell. Mrs. Hill gondosan a karjára hajtotta az estélyit. Volt idő, amikor a torkába ugrott volna a szíve, hogy ilyen szépséget mondhat magáénak. De most mi hasznát látná a sárga, fodros, lógó ujjú selyemnek? Fel kellene hajtani, be kellene venni belőle, le kellene vágni róla azt a sok badarságot, nehogy begyulladjon

főzés közben. Úgyhogy nem is annyira ajándék volt, mint újabb munka, arra pedig egyáltalán nem volt szüksége. – Annyira borzalmas, Hill. Fogalma sincs, milyen anyának lenni, és tudni, hogy a gyermekei szenvednek, mert az apjuk elhanyagolja őket! Most Mrs. B. kipréselte az összes levegőt a tüdejéből, felemelte ernyedt testét fekvő helyzetéből, türelmetlen legyintéssel elutasította Mrs. Hill segítségét. Átsétált a kis szobán a fűzője csikorgásától kísérten, borúsan kibámult az ablakon, bár a gondolatai nyilván nem a lenti kis park körül jártak. – És nemcsak a közelgő bálról van szó; új ruhára lesz szükségünk a reggeli vizitekhez, a családi ebédekhez, a vacsora partikhoz, a teázásokhoz és minden ilyesmihez. Az ablakpárkányra hajolt, megtörölte a szemét – De feltételezem, ezt is meg. fogja tiltani. Egyáltalán nem érti meg. Szerintem tulajdonképpen nem is érdekli. Mrs. Hill az úrnője terjedelmes, szaténba préselt hátát nézte. Ha nem megy le a konyhába, és nem áll neki dagasztani, a héten kenyér helyett téglát fognak enni. Az egyik lányt ki kellene küldeni tojásért, a másiknak meg a hall szőnyegét kellene kiporolnia, és bármelyiket is kéri meg bármelyik feladatra, morogni meg pörlekedni fognak rajta. James kiment a mezőre kerítést javítani, ő pedig félretett neki a létra egyik fokára egy kis sört, el akarta vinni neki, ha pedig hamarosan nem viszi el, egyáltalán nem is lesz rá ideje. Az ember észre se veszi, és máris hozzá kell látni a vacsorához, Mr. Hill pedig kérni fogja a teáját, abból pedig semmi jó nem sül ki, ha sokáig váratja, Mrs. B. azonban szomorú, és szüksége van rá. Megérintette a vállát. – Sajnálom, úrnőm. Mrs. B. a fejét rázta. – Mindig van valami más, valami fontosabb. Az egyik bérlő nem fizet. Vagy magokat akarnak a farmra, vagy valamit javítani

kell; valami mindig fontosabb nálam, az én igényeimnél, az én szegény lányaim igényeinél. Beszélne vele az érdekemben, Hill? Mrs. B. a házvezetőnő felé fordult komoly, siralmas ábrázattal. Elkapta Mrs. Hill kezét. – Megtenné, Hill? – Ha ez a kívánsága, úrnőm, megteszem, de nem hiszem, hogy érek vele valamit. – Ó, hisz tudja, hogy magára hallgat, Hill. – Mrs. Bennet megszorította a házvezetőnő kezét. – Ha maga mondja neki, hogy ez fontos, meg fogja érteni. Ha én mondok valamit, azt sosem találja figyelemre érdemesnek. De magára figyel. Rám nem. Már nem. Mrs. Hill elfordult. Az öltözőasztalon púderes doboz állt, a pamacs mellette feküdt, a mahagóni asztallapot vastagon beterítette a finom, levendulaillatú por. Nem született több Bennet baba, innen eredtek a gondok; nem született fiuk. Természetesen kudarcnak számított, hogy Mrs. B. nem biztosította a szükséges örököst, erről ugyan sosem esett szó, de az asszony érezte, hogy a férj őt hibáztatja, és ő is magát hibáztatta: ez okozta azt a kusza, feloldhatatlan boldogtalanságot, melyet a lányai kiházasításával próbált elhessegetni magától. Pedig a teste olyan sokszor került a kínpadra, a terhességek tönkretették, kimerítette a szülés és a gyerekágy, kihullottak a fogai, literszám ömlött a vére, és már úgy húzta maga után a megereszkedett hasát, mint valami zsákot. Húsz évig tűrt és kínlódott: most már ideje, hogy eljöjjön az enyhülés, a tudat, hogy vége, hogy többet nem kell tűrnie. – Tudja, hogy ez az igazság. Csak egy szót szól, és máris új seprűnk van, vagy megfoltozzák a serpenyőket, vagy amit csak akar. – Ezek a háztartással kapcsolatos dolgok, úrnő. Csak ennyi felett rendelkezem. Mrs. Bennet elengedte Mrs, Hill kezét.

– Maga is nő, azt hittem, megérti. De persze nincsenek gyerekei, nem tudhatja, milyen az. Nem foghatja fel, mit szenvedek a lányaim miatt. Mr. Bingley talán meg is nősül, mire az én drága lányaim találkoznak vele. – Mr. Bingley? – Hát persze, hisz maga talán nem is hallotta! – Mrs. Bennet arca úgy felragyogott, mint a tavaszi égbolt: a sötét fellegek mind elszálltak, és kisütött a nap. – Tudja, Netherfield végre bérlőre talált. Mrs. Long járt itt korábban, mindent elmesélt. Szent Mihály napjára beköltöznék. – Mrs. Nichollsnak sok dolga lesz, mire mindent rendbe tetet. Mrs. Bennet türelmetlenül sóhajtott: Mrs. Nicholls gondjai eltörpülnek az övéi mellett. – Az új bérlő fiatal úriember, nőtlen úriember. Fiatal, nőtlen, vagyonos úriember északról. Mrs. Hill egyik lábáról a másikra állt, legszívesebben rázuhant volna Mrs. Bennet vánkosokkal telipakolt kanapéjára. Tehát fiatal, nőtlen úriember érkezik a környékre. Ez – mint eddig mindig – izgatott, nevetgélős nyüzsgést jelentett az uraknak, sétákat és mulatságokat, a cselédeknek pedig rengeteg pluszmunkát. – Igen. Tehát a lányoknak új ruhára lesz szükségük, hogy szerelmet gerjeszthessenek, és nekem is, hogy lássa, milyen tiszteletre méltó család vagyunk, érdemesek a figyelmére. Nem engedhetem meg, hogy Mr. Bingley semmibe vegyen, érdektelennek tartson minket pár új ruha hiánya miatt. Ezért beszélnie kell róla Mr. Bennettel, ragaszkodnia kell hozzá, hogy új ruhákat kapjunk. Legalább már James velük van. Egy újabb pár segítő kéz, egy fiatalember, aki Mr. Hill helyett hajtja a kocsit. James vigaszt, enyhülést hozott. – Beszélni fogok Mr. Bennettel – mondta Mrs. Hill. – Ha tényleg ezt kívánja, úrnőm.

– Jó – felelte Mrs. Bennet, és újra leült a kanapéra. – Nos, mihelyst lehetősége nyílik rá, Hill. És kérem, töltsön nekem egy adagot a Balzsamból. Az idegeim cafatokban lógnak. Mrs. Hill kidugaszolta az üveget, félig töltötte a poharat, és átadta az úrnőjének, aki belekortyolt, behunyta a szemét, és egyből meg is nyugodott. Mrs. Hill otthagyta, lecammogott a konyhába. A kenyértészta a tál széle felé kelt; feszes volt, kerek, és helyenként felhasadt. Megnyomkodta, kifordította az asztallapra, a körmeivel kikaparta a tálból. Dagasztotta, püfölte, rácsapta az asztalra, lisztfelhő emelkedett a magasba. Amikor Mr. Hill valamivel később beballagott a konyhába, csak egy pillantást vetett a tésztára és feleségére, aztán úgy döntött, hogy nem ez a megfelelő pillanat, hogy teát kérjen, inkább leül a tűz mellé, és megvárja, hogy észrevegyék. Sarah egyszer, évekkel ezelőtt már járt ott, még mielőtt Polly Longbournba jött volna. Sonkát vitt ajándékba disznóölés után. Akkor Netherfield hatalmas oszlopait zöldes penész csíkozta. Az ajtót összeaszott inas nyitotta ki molyette, foltos libériában, majd rásandított a homályos előcsarnokból az egyetlen jó szemével – a másikat tejfehér réteg fedte –, megkérdezte, ki ő, aztán beterelte. Odabent a visszhangos, hideg teremben árnyak cikáztak: a kislány tükrökkel kirakott folyosókon haladt végig, a bútorokat porrongyokkal vonták be és fedték le. A sonka, melyet pamutba csavartak, mint egy csecsemőt, hidegen nehezedett a karjára. Az inas bevezette a szalonba, aztán leült egy kanapéra, hátrahajtotta a fejét, eltátotta a száját, mintha teljesen kimerítette volna az ajtóig tartó rövidke út. A szoba levegője hideg és áporodott volt, gyógyszerek, kámfor, vizelet meg valami gyenge édeskés szag terjengett benne; a sarokban felfordított nyugágy áll, egy kártyaasztal, rajta több teáskészlet össze nem illő darabjaival, és még valami, amit Sarah először egy kupac szerszámnak vélt, de ami aztán mocorogni

kezdett, majd megfordult, és rámosolygott a néhány megmaradt fekete fogával. Egy idős hölgy volt. – Kérsz egy szelet süteményt, kislány? Sarah megrázta a fejét, letette a sonkát, aztán kiszaladt a szobából. Botladozva végigrohant a kísérteties folyosón, futva tette meg a Longbournba vezető út első másfél kilométerét, de még a következő három kilométeren keresztül is folyton hátrapillantgatott. Még napokig körülötte lebegett a hely szaga: a kámfor, vizelet és rothadás. Ma felnőtt fejjel ismét Netherfield felé közeledett. Ezúttal a nehéz hideg sonka helyett finoman megfogalmazott meghívót vitt Mr. Bingley-nek, melyben arra kérték, hogy csatlakozzon hozzájuk családi vacsorára. Sarah eltöprengett az üzenetek különbözőségén: a magányos öreg hölgynek sonkát küldenek; a fiatalembert vacsorára hívják, hogy tetszése szerint kiválaszthassa magának valamelyik lányukat. Csikorgott a talpa alatt a kavicsos felhajtó, melyet elgereblyéztek, bekapáltak, és megtisztítottak a gyomoktól. Mikor felpillantott a tiszta oszlopsorra, rájött, hogy ez már nem az a ház, ahol a szomszéd szobalányát az első ajtón fogadják. Követte az oldalajtóhoz vezető ösvényt. Az ablakokat kinyitották, szellőztettek a festés után, nehogy á lakókat meggyengítse az ólomkólika. Odabent fehér mennyezetet, ragyogó mahagónibútorokat és melegházból szedett virágcsokrokat talált. Az ifjú hölgyek és Mrs. B. teljesen izgalomba jöttek ettől a Mr. Bingley-től. Már így is volt némi ide-oda rohangászás, a cselédségnek viszont ehhez vajmi kevés köze volt. Amikor Mr. Bingley Longbournba látogatott, az urak meglepő önállósággal édes fehérbort ittak a könyvtárban; James pedig a Bingley ló – egy lenyűgöző, fekete herélt mén – gondozását inkább kedvtelésnek tekintette, mint feladatnak. Most pedig itt van ez: meghívó családi vacsorára. Mrs. B. máris nyugtalankodott a hal és a leves miatt, mivel a családi

vacsorát sokkal nehezebb jól eltalálni, mint az ünnepi vacsorát. Itt ugyanis nem elég jó benyomást tenni a vendégre, úgy kell feltüntetni a dolgot, mintha valójában nem igyekeztek volna jó benyomást tenni. Kiválónak kellett lennie, de úgy kellett festenie, mintha a család mindennap így vacsorázna. Mrs. B. különös figyelmet fordított az üzenetre, gondosan megfogalmazta, és a ház legjobb papírjára vetette rá a szavakat kidugott nyelvvel. Mrs. Hill is nagyon kényesen járt el: mikor James lejött az üzenettel a reggelizőszobából, két ujjával lehúzta az ezüsttálcáról, hosszú percekig hunyorogva nézte, aztán egyenesen átadta Sarah-nak. – Amilyen gyorsan csak tudsz; kérlek, ne piszmogj! Szükségem lesz rád, hogy segíts a pitékkel. Igazán bosszantó. Senki nem hallotta meg, hogy az oldalajtón kopog, úgyhogy csak besurrant, követte a hangokat a konyha felé, ahol legjobb eséllyel talál valakit, akinek átadhatja az üzenetet, és aki majd odabent továbbítja az emeleti lakosztályba. Sarah orcái máris égtek helyzetének kínossága miatt, pedig még nem is kellett beszélnie senkivel. Vajon nem tartják majd furcsának, hogy ő, a szobalány hozta az üzenetet az inas helyett, akire általában az ilyen feladatot bízni szokás? Az ilyen helyeken észreveszik az ilyesmit. Különben meg Mr. Smitht pontosan azért vették fel, hogy rohangáljon a földeken az üzenetekkel. Azt sem vették észre, hogy belépett a konyhába. Sarah elképedt a hely láttán: óriási volt, hatalmas, visszhangos; a férfi szakácsnak három konyhalány segédkezett; inasok szaladgáltak ki-be, a levegőt marhahús, bor és kompót illata járta át. Az egyik inas elhaladt mellette egy ezüsttálcával, megtorpant, aztán visszafordult. – Segíthetek?

Kellemesen megnyerő modora volt, hibátlan libériája, finom megjelenése, sötét haja és bőre. Ettől a ténytől és a férfi pillantásától – mintha valahogy hatással lenne rá a lány külleme – Sarah elpirult, és dadogva felelt. Kinyújtotta Mrs. Bennet gondosan megfogalmazott levelét, csapott vele párat, mintha döglött hal volna. – Mr. Mr. Bingley-nek. – És vár választ? Bólintott. A férfi pillantása a szükségesnél egy picit tovább időzött el rajta, amitől még jobban az arcába tolult a vér; az inas pedig halványan elmosolyodott. – Jó – felelte, aztán meghajolt, és el is tűnt. Tehát ilyen egy fekete, gondolta Sarah. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint azok a négerek a képeken. Azok éjfeketék, és arcuk keresztvonalkázott, általában láncot viseltek, mint azon a plaketten, melyet a plébánián látott, amikor sajtot vitt Mr. Longnak. Ez a fekete férfi azonban szép ruhákat viselt, jól érezte magát, a bőre egyáltalán nem volt kártolt, nagyon is szépnek és tisztának tűnt. Nem sokkal volt sötétebb, mint a többi férfi; olyasmi színe lehetett, mint azoknak, akik egész augusztusban odakint dolgoznak a tűző napon. Igaz, a munkások barnasága csak az inggallérjukig és a feltűrt ingujjukig ért; neki viszont feltehetően minden porcikája ezt a kellemes színt viselte. Várt, olykor oldalra lépett, hogy elengedjen valakit maga mellett, mire gondatlanul valaki másnak állt útjába. Biztosan sokat kell mennie a családi szobákig és vissza. Vagy talán Mr. Bingley nem tudta eldönteni, hogy volna-e kedve Bennetékkel vacsorázni, vagy sem, vagy talán csak nagyon lassan ír. Nekidőlt a falnak, így senkinek nem volt láb alatt. Az enyves vakolat lehűtötte a tenyerét, nézte a sürgés-forgást, és örült, hogy neki nem kellett részt venni benne. Látta, ahogy Netherfield házvezetőnőjét, Mrs. Nichollst lehurrogta a férfi szakács – nyilván a családdal érkezett, mivel errefelé senkinek nincs férfi

szakácsa. Mrs. Nicholls zavarodottan elnézést kért, a kezét esdekelve széttárta, Sarah pedig tudta, hogy az asszony nem örülne, ha így látná az egyik longbourni szobalány. Amikor a fekete inas visszatért, pacafoltos, összecsapott kis levelet nyújtott át. – Remélem, lesz válasz a válaszra. Sarah nem tudta, mit felelhetne. Elvörösödött. – Tehát nem jön el? – ciccegett Mrs. Hill. – Otthon se lesz! – Kikerekedett szemmel továbbította az izgalmas hírt. – Londonba megy! És ilyen hirtelen, mintha igazán semmiség volna, olyasmi, amit az ember bármelyik nap megtehet! – Csavarog! – Mrs. Hill a fejét rázta, folytatta a stoppolást. – Pedig ha belegondolok, hogy már megrendeltük a marhát! Hát, attól még megesszük. ~ Ó, Bingley-éknek van elég pénzük a csavargásra – jegyezte meg Polly. – Mindenki ezt beszéli. Hallottam, hogy a papájuk cukorban utazott. – Márpedig a cukorban nagy pénz van! James az evőeszközöket pucolta; Sarah-nak hálásnak kellett volna lennie – az ő munkája lett volna. 0 azonban mellőzöttnek érezte magát: rá tehát már nincs is szükség? Vajon kibeszélték a távollétében? Mr, Hill leszólta volna? A munkája már nem is olyan tökéletes, ezért kell Jamesnek elvégeznie? – Biztosan nagyon pénzes dolog – állapította meg Mrs. Hill. – Annyira szeretnék cukorral kereskedni! – sóhajtott Polly. – Képzeljék csak el! – Hajózna. – James háromszöget rajzolt a levegőbe a villájával. – A hajója dugig lenne angol fegyverekkel meg fémáruval. Csak követné a passzátszelet dél felé, Afrikába...

– Vitorláznék a passzátszéllel, a fegyverekkel meg fémáruval a hajómban! – Polly szeme izgatottan megcsillant a gondolatra. Aztán zavarodottan pislantott. – Milyen fémáruval? – Főleg béklyóval meg láncokkal – felelte James. – Afrikában aztán elcserélné őket a fegyverekkel együtt. Embereket kapna értük; felhajtaná a raktérbe, aztán elvinné Amerikába, és ott eladná őket, felpakolna cukorral, azzal pedig hazahajózna. Háromszög-kereskedelemnek nevezik. Merem állítani, hogy Bingley-ék liverpooliak vagy lancasteriek, mivel azt beszélik, északról jönnek. – Nem is tudtam, hogy így fizetnek a cukorért – mondta Polly odahúzva a székét az asztalhoz. – Hogy? – Emberekkel. – Hát – felelte James, miközben megtörölte a villát, alig láthatóan vállat vont. – Pedig így van. – Úgy tűnik, sokat tud ezekről a dolgokról. James Sarah-ra pillantott. Megint vállat vont. – Egy röpiraton olvastam. – Tényleg? – Igen, tényleg. Miért? – Nem hangzik valószínűnek... – Miért ne hangzana valószínűnek? – Csak mert nem olyan embernek tűnik, aki... – Aki mi? Aki néha olvas? – Hát... A teremben megváltozott a hangulat, megtelt feszültséggel. A két fiatal hangja pattogott, Polly tekintete egyikről a másikra rebbent. Mrs. Hill keze megállt, a tűjét épp átdugta a kopott cérna hurkain; Mr. Hifire pillantott, aki felhúzta a borzos szemöldökét: érdekes. – Tehát egyszerűen tudatlannak és tanulatlannak hitt. – Nem, én csak...

– De az eszébe se jutott, hogy talán többet olvasok, mint teszem azt, ön? – Nagyon sokat olvasok. Mindig elolvasom a Courier-t és a Timest. Könyveket kölcsönzők Mr. B.-től. – Hát persze. Könyveket. Biztosan nagyon kellemesek. Sarah-nak erre az arcába futott a vér. – Netherfieldben fekete szolgáló dolgozik – jelentette be diadalmasan. – Beszéltem is vele. James egy darabig hallgatott, aztán oldalra biccentette a fejét. – Akkor biztosan szakértője lett a kérdésnek. – Folytatta a polírozást. – Tényleg? Egy fekete? – Mrs. Hill kifújta a levegőt. – Biztosra veszem, hogy Mrs. Nichollsnak minden segítségre szüksége van. – Összevont szemöldökkel pillantott le a lyukas harisnyára. – De ha belegondol az ember, az a sok szép dolog; a hatalmas vagyon, és mind a cukorból jön – mondta Polly. – Lefogadom, hogy mentolos cukorból van a vakolatuk meg árpacukorból az oszlopok, a padlójuk mind csiszolt tejkaramella, a kanapéikon pedig pehelycukor a vánkos. – Sajnálattal közlöm, hogy az oszlopok egyszerűen helyi kőből készültek. – Sarah felemelte a varrást, felvett egy lecsúszott hurkot. – Ami a vánkosokat illeti, ezekről nincs tudomásom. De a pehelycukor elég ragacsos lenne a tűznél, Polly bólintott, álmodozva elmosolyodott, és nagyot nyelt.

VII. fejezet

„Ha az egyik lányom révbe jut Netherfieldben – mondta Mrs. Bennet a férjének – és a többiek is mind jó férjet találnak, akkor más kívánságom nincsen

– ITT A RUHÁJA, KISASSZONY. Elizabeth körülnézett, a szája gyönyörű mosolyra húzódott. Tényleg szép ruha volt, olyan szép, amitől mosolyognia kell az embernek. A finom muszlint a feketerigó tojásának kék színére festették, mely tökéletesen kiemeli majd az ifjú hölgy bőrét. Sarah elaléltan vitte oda, és fektette le Jane és Elizabeth ágyára. Jane már az estélyijét viselte, gondosan távol maradt a tűztől, nehogy megperzselje a finom muszlint, semmit nem csinált, még le se ült, nehogy megtörje. A fejét elegánsan oldalra biccentette, a haját csinos, olajozott hajszalaggal fonta be. Nyilván töpreng valamin, a szelíd arckifejezése azonban nem sokat árult el arról, mi zajlik benne. Sarah számára a megbízhatóság volt Jane legfontosabb tulajdonsága. Biztosra vehette, hogy ő nem fogja bekoszolni a ruháját, nem zsörtölődik, nem korholja, nem követel magának különösebb figyelmet, nem hangoztatja az igényeit, csak hogy bizonyítsa a létezését, Jane higgadtsága és önállósága mindig gyógyírként hatott Sarah pattanásig feszült idegeire. Olyan édes volt, megnyugtató és kisigényű, mint a sült tejes puding, és éppolyan jólesett a megjelenése is egy fárasztó nap végén.

A fiatalabb lányok szálegyenes haját loknikba kellett sanyargatnia, ami végletekig kimerítette Sarah kezét és mindenki türelmét. Az égett haj szaga végigkísérte az emeleti szobákban és a folyosókon. Sarah számára ez a bosszúság szaga volt: az ujjai felhólyagosodtak, a lába lüktetett a csizmában, a háta sajgott, ráadásul az előkészület minden pillanatában úgy provokálták, hogy néha már szándékosan is meghúzta volna a hajukat. Elizabeth haja azonban természetesen göndörödött; mintha ez is az ő élénk, előzékeny természetének megtestesítője lett volna. Már fel is tűzte magának, hátul pedig műrózsákat szúrt bele, melyeket Sarah a kelmefestőtől hozott, ahol a ruhához illő halványkék festékbe merítették őket. Ingben és fűzőben ácsorgott, várva, hogy felöltöztessék. Sarah óvatosan felemelte a muszlinnyalábot, és átejtette a leány fején; a ruha halk, suhogó hanggal zuhant le. Akkor Elizabeth felemelte a karjait, felfedve a puha, pézsmaillatú sötét pelyheket, így Sarah a helyére tudta illeszteni a ruha ujját, a belső oldalán áthúzta a kis selymes gombot a hurkon. Elizabeth arca megrándult. – Megcsípte? – Kicsit. – Sajnálom. Sarah némán dolgozott tovább. Lekuporodott, megigazította a ruha szegélyét, majd ismét talpra szökkent, hogy a pruszlikot a helyére húzza, aztán a magasított derekat szépen a keble alá rángatta. – Kész? – kérdezte Elizabeth. Sarah bólintott. Elizabeth óvatosan körbefordult, hogy Sarah hátul is megigazíthassa a pruszlikját, és begombolhassa a rengeteg apró, behúzott gombot, melyek az ifjú hölgy gerince mentén futottak végig. – Végeztünk? – Igen.

Elizabeth suhogó szoknyával az öltözőasztalához lépett, hogy megnézze magát a szárnyas tükörben. Sarah követte, a ruha vállrészét rásimította a porcelánfehér kulcscsontokra, de csak a bal kezével, nehogy foltot ejtsen a muszlinon. A jobb kezén kihasadt a hólyag, és szivárgott belőle a genny. Nem volt féltékeny Elizabethre, persze, hogy nem; végül is mi értelme lett volna féltékenykedni? Attól még ő nem lett volna szép; attól még nem lett volna rengeteg szabadideje. A féltékenységtől még senki nem lett nemesember lánya; nem lett tőle tündérkeresztanyja, aki átváltoztatja, és elküldi a bálba. – Nagyon csinos, Elizabeth kisasszony. – A maga munkájának köszönhetem, drága Sarah. Sarah elhúzta a száját, a fejét rázta. Jól ismerte már Elizabethet, mégis valóban ellenállhatatlannak látta... Ha az ember egy szobában volt vele, csak az idejét vesztegette, ha bárki másra nézett. Ráadásul – és ez a legfontosabb – a szépsége, éles esze és szellemessége mellé még kedvesség is párosult. – Pedig szégyen-gyalázat, Sarah, hogy minket mindig felöltöztet, maga viszont sosem mehet sehová. Mégsem hallani egy zokszót sem magától. Sarah vállat vont. Ha Mrs. Hill ott lett volna, megszidta volna érte. Közönséges szokás. – Pedig szívesen megnézném. A sok ruhát, a zenét, az egészet. De nem fontos. Érezte, hogy átjárja a keserűség, csiklandozta az orrát. Elfordult, nehogy észrevegyék, hogy a szemébe értelmetlen könnyek gyülekeznek. – Eljut néha táncolni, drága Sarah? Ezt most Jane kérdezte: futó bepillantást engedett elméje kavargó gondolataiba. – Nagy ritkán, kisasszony, eljutok. – És mit vesz fel olyankor? – kérdezte Elizabeth. – Ami épp a legjobb ruhám.

Olykor táncmulatságokat rendeztek a faluközpontban. A fakitermelő napszámosok a legjobb zekéjüket viselték, a templomi zenészek a hegedűjükön játszottak, a harántsípjukat fújták, verték a dobjukat. Polly teljesen megvadult, a gyerekhaddal rohangászott, olyan játékokat játszottak, melyekből Sarah már kiöregedett. Mr. Hill csendben lerészegedett, ilyenkor haza. kellett támogatni. A fejőlányok a sövényben kacarásztak a legényekkel, Mrs. Hill pedig azt kiabálta: Nézz előre, kisasszony, egyenesen előre; nehogy Sarah olyasmit lásson, amit nem lenne szabad, pedig már látta, mit tesz a bika az üszővel, a kandisznó a kocával. – A következő mulatságra új ruhában megy, jól mondom, Elizabeth? – Jane kecsesen a szekrényéhez lépett. – Lássuk csak... – Kisasszony, ez igazán... – Akkora örömmel töltötte el, hogy be se tudta fejezni a mondatot. Talán a fekete inas is ott lesz Netherfieldből; Mr. Smith talán látja majd, hogy vele táncol. – Anyám mesterkedéseinek csodája folytán mind egyszerre kapunk új ruhát, így senki nem akarja megörökölni a másikét, tehát még válogathat is... Jane felemelte az egyik régi estélyi ruhát, egy finom, osztrigaszínű selymet, és kiterítette az ágyra. Elizabeth odament hozzá. – Itt van ez... – Jobb lenne valami kevésbé... – intette Elizabeth a homlokát ráncolva. – Talán egy nappali ruha, valami egyszerűbb jobban illene a szabadtéri néptánchoz. Felemelt egy hímzett muszlint, melyet finom, zöld virágszárak és apró borvörös rózsabimbók végtelen sora borított: Sarah maga szabta ki és varrta meg két évvel azelőtt, akkor csodálatosan festett, de még mindig csinos volt, mert rendesen ki lehetett mosni, és ő minden alkalommal nagy szeretettel kezelte. Aztán elővették a zsályazöld teázó ruhát, melyet fehér

bársonyszalag szegélyezett; valahányszor kimosta, mindig le kellett szedni róla a szalagot, hogy a puplin festéke be ne fogja a bársonyt. – Tessék – mondta Elizabeth, a másik mellé terítette az ágyra. – Tényleg? – De csak az egyiket, különben Polly. megharagszik – mondta Jane. – És a mi ruháink nem illenének rá. – Kénytelen lesz rábeszélni Kittyt vagy Lydiát, hogy adjanak neki valamit – felelte Elizabeth. – Én ezt nem vállalom magamra. Jane elmosolyodott. – Lydia biztos ad neki. – Lydia bárkinek odaad bármit, ha szépen kérik. Mary szobájából zongoraszó hallatszott, skálák és akkordok folyama, a lépcsőforduló túlsó feléből pedig a húgaik elfojtott nevetése. Sarah csendben felemelte az ágas muszlint, és a karjára fektette, mielőtt meggondolhatták volna magukat. Ez igazán nagyon kedves volt tőlük. Éppolyan képtelenség lett volna elmenni a báljukra, mint a hableányok teadélutánjára, de nekiadták a ruhájukat, ami pedig igazán bájos, a legcsodálatosabb dolog, amit valaha is birtokolt, és a szerzés gyönyöre teljesen magával ragadta. Elizabeth akkor a könyv felé intett, amit nemrég fejezett be. – Talán azt is szívesen kölcsönvenné, hiszen ma este úgyis itthon kell várakoznia csendben. Sarah felemelte, félrebiccentette a fejét, hogy lássa a gerincét. Pamela, olvasta. Aztán a szépséges, kiöltözött Elizabeth és Jane jó estét kívánt neki. Kilibegtek a szobából, halkan letipegtek a lépcsőn. Sarah tisztelettudóan lefektette az új ruháját az ágyra, a könyvét az öltöző asztalra; elpakolta a fésűket és hajkeféket, a kiborított haj tűket és szalagokat. Kisimította az ágytakarót. Most, hogy a kisasszonyok elmentek, a szoba homályosnak és haszontalannak

tűnt. Ahogy a gyertya fénye sugárzó mintákat varázsol a tükör véletlenszerű karcolásaiból, úgy hajlott minden Elizabeth felé, és forgott körülötte. Mindketten bűbájosak voltak, de Elizabeth ragyogott, Sarah pedig – jól tudta, miközben végigsuhant a cselédfolyosón, majd fel a lépcsőn a padlásszobába, hogy felakassza az új ruháját a gerendára – csak egyike az árnyaknak, akik a fény pereménél fonnyadoznak. A konyhában Mr. Smith almát rágcsált a kandallónak dőlve, kényelmetlenül feszengett az új libériájában. Elkapta Sarah tekintetét, majd félrenézett, újból beleharapott a gyümölcsbe. – Hol van az asszonyom? – kérdezte a lány. Az inas lenyelte a falatot, csak aztán válaszolt: – Az emeleten az úrnővel. Sarah tehát egyenesen átment a konyhán, le a homályos, borús mosókonyhába, melynek padlóján Polly ücsörgött kinyújtott lábbal, a csizmái különös szöget zártak be egymással, a hátát a falnak támasztotta. Sarah lecsusszant mellé, ő is leült. Ez volt az ő közös titkuk: erre ritkán jártak mások dologidőben, így néha lophattak maguknak pár perc pihenőt. – Gondolsz néha arra – kérdezte Sarah –, hogy milyen jó lenne, ha elmehetnél valahová? Polly felvonta a szemöldökét, az egyik ujját az ajkához emelte: a konyhából Mrs. Hill hangja hallatszott, Mr. Smith válaszolt valamit; az asszonyság visszajött, és a lányok holléte után érdeklődött. Sarah halkan, suttogva folytatta: – Úgy értem, hogy valahová, ahol csak vagy, és nem kell csinálnod semmit. Ahol egyedül lehetsz, vagy akár társaságban, és senki nem akar vagy vár el tőled semmit, legalábbis egy ideig. Polly a falnak dörgölte vékonyka vállát; mögötte húzódott a kémény, a túloldalán a konyha tűzhelye állt, így száraz és meleg volt.

– Ne nyafogj már, hallgass! – sziszegte, – Még meghallanak. Pollyt egy fagyos januári éjszakán egy kosárban találta az egyik gazda a küszöbön, aztán a plébánia szoptatós dajkája az éhhalál küszöbére sodorta, mikor elhanyagolta az etetését, majd pár kemény évig a szegényházban éhezett, és mindezt teljesen egyedül élte át. Sarah úgy érezte, egyszerűen azért tudta túlélni, mert észre sem vette, milyen valószerűtlen ez a túlélés. Ez másrészről azt is jelentette, hogy Pollyban nyoma sem volt a nosztalgiának, a vágyakozásnak vagy megbánásnak; értelmetlen is volna együttérzést várni tőle ilyesmiben, mivel ez itt a legjobb dolog, amiben valaha is része volt, vagy része lehet: nem őrzött fényes emlékeket. Sarah azonban még mindig fel tudta idézni a maga nyári napsütéstől elvakított kísértetek: emlékezett a kunyhó ajtaja előtt kapirgáló csirkékre, egy tej- és pisiszagú kisfiúra, aki még babaszoknyát viselt, nem nadrágot, egy vörös ruhás nőre, aki felkapta és megcsókolta őt; egy férfira, aki egyhuzamra felhajtott egy korsó sört, aztán nevetett, felkapta őt, a vállára ültette, és átvágott vele a hosszú, selymes füvön és a napsütésen. Sarah számára tehát valós lehetőség volt a boldogság; ő tudta, mi hiányzik neki.

VIII. fejezet

Az egész család általában kellemesen töltötte az estét.

A ragyogó előcsarnokba vezető ajtó nyitva állt. Mr. Bennet a családját várta a küszöbön a háziköntösében és sáljában, hogy elköszönjön tőlük. James a hintó bakján ült, kalapot emelt az új gazdájának, aki uras biccentéssel felelt. Mr. Hill tartotta a lámpát, hogy megvilágítsa az utat a hölgyek számára, majd besegítette őket a kocsiba; a ruhájuk úgy meggyűrődött a lépcsőkön, mint a megtörő hullámok. Mrs. Hill és a két szobalány a kavicsos ösvényen ácsorgott, mint az várható volt, hogy lássák a hölgyek távozását; a legidősebb arca jóindulatú ráncokba gyúródott, a legfiatalabb ugrándozással tartotta magát melegen, Sarah pedig a hónalja alá dugta tönkretett kezét, s tekintete beleveszett az éjszakába, a homlokán merengő ránc jelent meg. – Hát nem tüneményesek? – szólalt meg Mrs. Hill. – Az én szépséges lányaim! Mr. Hill becsukta a hintó ajtaját, és félrelépett. Most tehát csakis az ő kezében van a felelősség. James csettintett a nyelvével, megrántotta a gyeplőt, mire a lovak megindultak. Egy pillanatig semmi nem változott, a kötél még lazán lógott a hintó és az állatok között, aztán megfeszült, és minden mozgásba lendült, a kavicsok csikorogtak a kerekek alatt, a hintó lámpája lengedezett, odabent az egyik lány izgatottan felsikoltott, a társalgás felerősödött, és már mentek is.

Sarah nem látta, mert rá se nézett Jamesre, Mrs. Hill pedig azért nem, mert csak azt figyelte, milyen csinos a libériájában, de még Mr. Hill sem fűzött hozzá megjegyzést, pedig ő kifejezetten a hibákat figyelte, James azonban nagyon is jól tudta, mennyire remeg a keze, és hogy ezt a remegést szinte biztosan továbbviszi a gyeplő a lovak érzékeny szájára, Arra számított, hogy nyugtalanok lesznek: forgatják a fülüket, és hullámok futnak végig a bőrükön. Ám a két állat segítőkész nyugalommal kopogott végig a kavicsúton; James nem is sejtette, máris milyen nagyra értékelik, amiért lekeféli, megeteti és kivezeti őket a legelőre, tisztán tartja a padlójukat, és friss szénát tesz elébük, halkan a fülükbe sugdos. A lovak értékelik az ember kedvességét, és mindent megtesznek, hogy viszonozzák. Áthajtott Longbourn főutcáján – gyakorlatilag ez volt a falu egyetlen útja – a csinos kis házak, dülledt hasú sövények és rendezett kertek között. Minden lágynak és álmosítónak tűnt a holdfényben, James akár azt is hihette volna, hogy már mindenki alszik, ha nem szűrődött volna ki némi fény a függönyök mellett, közölve, hogy a kunyhókban csendesen bár, de még zajlik az élet. Az ilyen helyek – a falvak és vidéki kisvárosok, ahol éjjelre magukba fordulnak, bezárkóznak az emberek – mindig zavarba ejtették; úgy érezte magát, mint a majom, aki feltörhetetlen magot kapott; annyira szeretett volna hozzáférni ahhoz, ami odabent zajlott, de hamar rájött, hogy csak az idejét vesztegeti, és feladta a próbálkozást. Most azonban, csodák csodája, rájött az egyik nyitjára: az egyik hely kinyílt a tenyerében. Persze az is lehet, hogy már megrepedve adták át neki. Akárhogy is, megdöbbentette a szerencséje. Csakugyan nagy dolog, hogy beengedték egy ilyen házba, ahol csak az évszakok változnak, és semmi nem ugraszthatja ki az életet a kényelmes rutinjából. A lovak befordultak a kereszteződésben. Jobban tudták az utat, mint James, úgyhogy rájuk bízta a vezetést, élvezte a hintó

kényelmes ringatását, csak annyira avatkozott közbe, hogy az út bal oldalán tartsa őket, hátha az ő járművüknél fürgébb vágtázik arra. A lovak megérezték a beléjük vetett bizalmat, felszegték a fejüket, kecsesen emelgették a lábaikat, Jane meg is jegyezte az anyjának a hintóban, milyen ügyes legénynek bizonyul ez a James, Mrs. Bennet pedig megerősítette, hogy gyorsan, kényelmesen haladnak, nem úgy, mint mikor Mr. Hill hajtotta a kocsit. James felhajtotta a télikabátja gallérját, az ujjait lehúzta a kezére, és az ezüstös tájat nézte, a lágy lankákat, a sötét csalitosokat, a birkákkal teli mezőket, melyek egymást szólongatták az éjszakában. Telihold volt – a havi táncmulatságokat általában telihold idejére időzítették, hogy a táncosok nagyobb biztonságban utazhassanak –, minden olyan frissnek, tisztának tűnt. James érezte, hogy a nedves árokban fodormenta nő, a csűrökből édes szalmaillat áradt, ahogy elhaladtak mellettük, és csak most jött rá, hogy ezek az otthon illatai. Mögötte a hölgyek csiripeltek. A hintó csinos madárkákkal teli kalitka volt. Hogyan lehetne kellően figyelmes velük? Hogyan hálálhatná meg azt a bizalmat, amivel a gazdája megtisztelte? Minden gyökeresen megváltozhat egy szempillantás alatt; a világ teljesen újjászülethet egyvalaki kedvessége miatt. Sosem kockáztatná meg, hogy ezt elveszítse. Mindig lehajtja a fejét, nem vonja magára a figyelmet. Még Sarah-ra sem néz rá, bármilyen jólesne is. Behajtottak az erdőn a makkok mogyorószaga és az idei lehullott levelek tőzegszaga közé. A csendes út után Meryton olyan volt, mint a bombatámadás. A köveken lópatkók és vas keréktalpak zakatoltak, kiabálások, füttyögések, nevetés hallatszott. Mindenki az utcákra özönlött. Lovászok és inasok kiáltoztak, a lovak nyerítettek, a sétálgatok

bekopogtak a hintók ablakain, az utasok eszeveszetten integettek az utca túloldalára valamelyik ismerősüknek. A báltermet alaposan kivilágították. A hintók, csézák és bricskák sora egyre sűrűbb lett, le is lassult, ahogy kipakolták a terheiket. Az emberek mohón tülekedtek az ajtó felé, a fiatal, fürge, lelkes, türelmetlen vendégek gyorsan áttolakodtak az őszes hajúakon és nehéz mozgásúakon. Az ajtón át James megpillantotta a benti nyüzsgést. A lovakat megállította az íves felhágókő mellett. Az urak legkülönösebb fogyatékossága, hogy egyedül képtelenek kinyitni egy ajtót, és nem tudnak kiszállni a kocsiból anélkül, hogy valaki kisegítené őket. Ez alkalommal a segédeket a bálterem melletti fogadó adta. Egy kócsagszerűen meggörnyedt libériás öregember előrelépett, kinyitotta az ajtót, így Jamesnek nem kellett leszállnia a bakról, hogy ő maga tegye meg. A hölgyek kiözönlöttek a hintóból, mint csirkék a tyúkketrecből, a ruhájuk suhogott, egy pillanatra mind megfogták egy idegen szolga kezét – különös intimitás, gondolta James, ilyen előkelő hölgyek részéről az arcuk ragyogott az este kilátásaitól. Aztán Mrs. Bennet is kikászálódott a csodás mályvaszín ruhájában, és ellebegett, a lányai köré gyűltek, nevetgélve integettek az ismerőseiknek. Végül eltűntek a tömegben épp ott, ahogy a terem már így is túl zsúfoltnak tűnt ahhoz, hogy még valakit befogadjon. – Az ég szerelmére, ember! Mozduljon már! Elállja az utat! Valaki rácsapott a hintó hátuljára. James csettintett a nyelvével, mire a lovak megindultak. A bálterem fala mentén végig hintók várakoztak, miután a belső kert és a béristálló már megtelt. A kocsisok is ott gyülekeztek, körbejárt a bütykös, Jamesnek is odakiáltottak, hogy igyon velük, mire ő üdvözlésképp biccentett, ám ő jobbnak látta kikötni a lovakat és visszavezetni őket a vályúhoz, melyen idefelé jövet a

piactérnél megcsillant a holdfény. Miután az állatok teleitták magukat, a víz felszínén szilánkosra törve és felborzolva a hold sugarát, visszavezette őket a kocsihoz, és várt. A bálterem magas ablakaiból fény és dünnyögő zajok áradtak ki. Gyöngyöző kacajok, és bár szavakat nem hallott ki, beszélgetés neszei járták át a levegőt. Amikor felcsendült a zene, a hangok elcsitultak, a fapadlóról lábdobogás hallatszott. Betakargatta a lovakat a pokrócba, beszélgetett velük, míg a többi kocsis mulatott. Csinos öreg jószág volt mindkettő, igazi szépség, a kanca rápislogott a kökény szemével, meleg,, édes levegőt fújt rá. James megsimogatta a nyakát; mire az állat felemelte az orrát, és megböködte, amitől a legény megingott és elmosolyodott. Az út túloldalán a kocsisok felujjongtak, és magasra emelték a butykosukat, egyikük ügyetlen táncba kezdett, mocskos szavakat dalolt a csinos dallamra. A kanca az egyik patájával dobbantott a kövön. James megint megsimogatta. Megdöbbentő volt a helyzet nyugalma. A megérkezése átmenetileg felzavarta a felszínt, mint mikor kavicsot dob a folyóba. Érezte, látta abból, ahogy ránéztek a szolgák, a cselédség. Talán még érezhető némi fodrozódás, de már kezd elcsitulni, ő maga pedig egyre jobban lesüllyed, megállapodik; az idő átfolyik fölötte, és megerősíti a helyzetét, lassan rátapadnak a helyi szokások, ahogy a kavicsra a sár és a moszat. De hát Sarah. Az a lány meglátott valamit. Azok a tiszta szürke szemek elárulták, hogy mindig gondolkodik. Úgy bámulja őt, mintha összegubancolódott fonal lenne, amit próbál kibogozni. Kiáltás térítette magához. Az egyik kocsis megpróbált behúzni egyet a másiknak, de elvétette, és megtántorodott. A tömeg kiabálva sértegette, nevettek. James belelehelt a tenyerébe, a lábával dobogott.

Volt idő, még annak idején, mikor sokkal erőteljesebben érezte, hogy életben van. Amikor a körülmények összjátéka folytán fájdalmasan éber volt, folyton készenlétben állt, gondolatban mindig három lépéssel előre járt, készen arra, hogy félreugorjon. Aznap éjjel azonban, mikor visszahajtotta a hintót Merytonból, érezte a hideg levegőt az arcán, a fennsíkon póling kiáltása hallatszott, ő pedig örült, hogy nem kell gondolkoznia, csak érez. Aztán mikor a hintó felgördült a bejárón, és a lovak kérés nélkül is megálltak az első lépcső előtt, Sarah pedig álmos szemmel, kezében a lámpával kinyitotta az ajtót, és beengedte a hölgyeket, az egész valahogy furcsán meghatónak tűnt. Bolondos, kellemes, tökéletesen értelmetlen érzés volt. Talán a lámpafény tette, miután olyan sokáig csak a hideg holdfény világított neki, na meg a lány lágy, alvástól elgyötört arca, meg ahogy a fiatal hölgyek kiszálltak a kocsiból az éjjeli hidegtől reszketve és most már csendesen beszélgetve, nehogy megzavarják az apjukat. Egyszerű bizonyosság áradt ebből a jelenetből, azt hinné az ember, hogy a világ mindenütt ilyen: biztonságos, kényelmes; és örökké ilyen is marad. Sarah, miután teával kínálta a családot, felvonszolta magát az ágyába, a gyertyafény táncolt a falakon; reggel majd összeszedi, a csészéket és tányérokat. Bár, ha jobban belegondolt, már reggeledett. Sokáig fennmaradt, hogy Polly és a Hill házaspár aludhasson; semmi értelme nem lett volna, ha másnap mindnyájan kimerültek. Bűntudattal, sietve olvasta az újonnan szerzett könyvet, az első kötetet a kettő közül, amely – ezt biztosan érezte – nem volt teljesen illendő. Mennyi csábítás éri benne a fiatal cseléd erényét, meg az a rengeteg jókor jött ájulás; már a puszta gondolattól is kimelegedett, hogy mindezt hangosan felolvassa Hilléknek. A Pamela magányos merengésre való.

Mindazonáltal különös oka volt rá, hogy magára vette a várakozást. Míg saját szemével nem látja, nem tudott hinni James visszatérésében: akár meg is várhatja a kocsi megérkezését, úgyis egész éjjel azt figyelné. Bármit gondolnak is a többiek az új inasról, ő tudta, hogy megbízhatatlan csavargó, aki sehol nem marad meg egy napnál tovább. És amikor tényleg továbbáll, éppolyan hirtelen tűnik majd el, mint ahogy érkezett, ő pedig elsőként akar tudomást szerezni róla. Nem csak azért, hogy mindenkivel közölhesse: „Én megmondtam!”; saját maga miatt is, hogy igazolja a gyanúit. Polly mélyen aludt, a szemhéjai között vékony csíkban kilátszott a szeme fehérje. Sarah elfújta a gyertyát, és becsússzam mellé az ágyba, fázva kapaszkodott az ágy szélébe. Miért érdekli ennyire, visszajön-e vagy eltűnik? Ugyan mi jelentősége? James is éberen feküdt arcát a párnába nyomva, ferde pillantásokat vetett a sötétbe. Nem kínozta nagyon a régi fájdalom, megtanulta elviselni, úgysem fog elmúlni soha. Egyébként még az is valami, ugye, hogy ide visszajöhetett: a párnájához, a matracához, a paplanjához. Ahol négy fal, padló és tető vette körbe. A lélegzete kirajzolódott előtte az éjszakai levegőben. Azért az valami, hogy ha van hová hazamenni. Mrs. Hill sem aludt. A hideg csillagokat nézte a tetőablakon át, miközben Mr. Hill mellette horkolt eltátott szájjal, akár a sírhant. Az asszony arra gondolt, hogy bármerre is jár az ember, mindig fölötte van az ég. Akárhol van, Isten figyeli, belelát a szívébe.

IX. fejezet

Újság és örömhír most éppen akadt, mert nemrég egy ezredkatonaság érkezett a szomszédba, azzal, hogy ott töltik az egész telet, s Merytonban ütötték fel a főhadiszállásukat.

A

SEREG BEVONULT A VÁROSBA:

a közlegények gyalog, a tisztek

lóháton. Mrs. Bennet kijelentette, miközben Mrs. Hill segített neki felvenni a kalapját az előcsarnokban, hogy ez már éppen olyan jó, mint a cirkusz. Csupa zsivaj, nyüzsgés, izgalom. – Ó, bárcsak maga is látta volna, Hill! A tisztek az egyenruhájukban olyan fessek, olyan bátrak! Na, majd ha elmondom a lányaimnak... Odakint James Sarah kezébe nyomta Mrs. B. legújabb szerzeményeit, aztán ment, hogy bevigye a kocsit a helyére. Mrs. Hill utána pillantott. Valami megváltozott rajta. Valahogy – a vonásait elsötétítette a háromszögletű kalap árnyéka – olyan megszeppentnek tűnt. Olyan visszahúzódónak. Keményen dolgoztatták, mióta csak belépett a házba, Mrs. B. keményen megdolgoztatta. Minden alkalommal, ha kihozták a kocsit, Jamesnek kellett hajtania. Ha vendégek jöttek, James szolgált fel. A hosszas kocsiutak, a késő éjszakák, az ide-oda rohangálással töltött napok, amikor vacsorát és teát szolgált fel Longéknak, Gouldingéknak, Bingley-éknek és Lucaséknak, ha pedig épp nem a családdal és a vendégeikkel volt, akkor is készenlétben kellett állnia, sosem pihenhetett, hátha hívják, mint a lelkeket a végítélet harsonája, csak épp neki egy újabb adag

lekvárt, forró vizet vagy egy üveg kiváló spanyol bort kellett magával vinnie. Szegény fiú kimerült. – Mi van magával, Hill? Szerintem nem is figyel rám... – Elnézést, úrnő. Sarah felment a lépcsőn a csomagokkal. Ő is érdeklődéssel figyelte James megváltozott viselkedését. Mivel ő nem volt olyan részrehajló, mint a házvezetőnő, Sarah egyáltalán nem fáradtnak látta, inkább nyugtalannak. Mintha valami beette volna magát a gondolataiba, és nem hagyná békén, folyton zaklatná, – Márpedig vegye tudomásul, Mrs. Hill, én elhatároztam, hogy Mr. Bennet meg fogja látogatni a tiszteket, és meghívjuk őket családi vacsorára, két teljes fogás... Az emberek csak hallgattak. Ez volt az, amit Sarah egyáltalán nem értett, és ami lekötötte a gondolatait, miközben a csomagokat végigcipelte a hallon. Nem tudta felfogni, hogy lehetséges, hogy senki, se Mr. Bennet, de még Mrs. Hill se, akiknek az ítélőképességére és értelmére általában számítani lehetett, nem vett észre semmi visszását ebben a fiatalemberben. Már az a tény is gyanakvásra adott okot, hogy hajlandó volt sokadrangú szolgaként dolgozni Longbournban, mikor jobb házaknál vagy jobb szakmákban többet kereshetett volna. Ráadásul a semmiből bukkant elő, mintha a lépcső alatti szekrényben bujkált volna. Már hetek óta náluk volt, mégsem tudtak meg semmit a családjáról, a múltjáról, csak annyit, amit elmesélt – és az is nyilván hazugság volt. Csak az ő szavaira alapozhatták. Belökte a csípőjével a reggelizőszoba ajtaját, átment a szőnyegen, a csomagokat leborította az asztal tetejére. Ráadásul úgy gürcölt, mint egy fekete. Egy percre se állt meg. Természetellenes volt a munkához való hozzáállása: nem olyan zsémbesen, ügyetlenül végezte a dolgát, mint amit a helyi munkásoktól megszoktak; gyors volt és alapos, mintha az

árnyékszék kilapátolása módszert és pontosságot, nem pedig erős gyomrot és jó orrfogót igénylő feladat lett volna. Sarah a dolgozóasztalnál állt, kinézett az ablakon át a bozótra és a hideg, szürke napra. Odabent lányos léptek csattogtak a főlépcsőn; Mrs. B. valami utasítást vagy panaszt kiáltott, de nem Sarah-nak. Hideg volt, a tűz szürke parázzsá zsugorodott, de ezt a szobát aznap úgyse használják, úgyhogy nem számított, ő viszont eltölthetett ott egy percet békességben, míg a gondolatai érlelődtek, alakultak és formálódtak. Mindenki annyira örült ennek az embernek – a jelenléte, a puszta léte miatt, hogy fiatal inas került a házhoz hogy észre se vették, hogy készül valamire. Mindenkinek elterelte a figyelmét a kedvességével és hatékonyságával, a lelkességével és a munkájával. Kivéve neki. Sarah ugyanis átlátott rajta. Ő pedig tudta, ezért nem is próbálkozott vele, őt nem akarta elbájolni, ezért nem is nézett rá soha. Tehát mi változott ma? Mitől lett olyan láthatóan nyugtalan? Az ezredkatonaság érkezése: Mrs. B. egyre csak erről beszélt, ő pedig elszürkült, bűntudatos arcot vágott, végül elsomfordált. Mr. Smithnek ott kellett volna lennie a nagyságos asszonnyal, mikor a sereg belovagolt. Sarah karja libabőrös lett, megdörgölte. Miért kellene félnie a katonáktól? Mit követett el? Ki ez az ember, hogy fél tőlük? Lehet, hogy bűnöző. Talán gyilkos. Mit tudott róla bármelyikük is? Még az is lehet, hogy a kötél elől szökött Newgate-ből – Sarah néha olvasott ilyesmiről az újságban, az ilyen rettenetes, kétségbeesett emberekről, az ilyen mákvirágokról és börtönből szökött kalandorokról, akik valahogy elkerülték a kivégzést, és lerázták az üldözőiket. Biztos kisurrant Londonból, és elgyalogolt vidékre, Hertfordshire mélyére, ahol senki nem tudja, mit követett el. Valami szerencsétlen áldozattól vagy szélhámostól kicsikarhatott egy jó ajánlást, vagy talán egy cinkostársa írhatta neki, aztán azzal jutott be ide, Longbournba –

Sarah hátán végigfutott a hideg –, még az is lehet, hogy kirabolja a házat, amíg alszanak. Ami számára ugyan nem volna nagy csapás, mivel tőle semmit nem lehet ellopni, Mrs. Hill viszont szomorú lenne, ha elveszítené az ezüstöt. Vagy akár az ágyukban is megölheti őket. Hiszen mit tudnak róla igazából? Nos, ő majd rájön. Kikutatja. Akkor pedig mind köszönetet mondanak majd neki. Akkor jött el az ő ideje, mikor egyik este James elvitte a családot a Lucas-lakba, ahová hatalmas vendégséget hívtak; nem is várták őket vissza, csak vacsora után. Ez azt jelentette, mint arra Mr. B. némi nehezteléssel rámutatott, miközben beült a hintóba, hogy a cselédség addig szabadon tivornyázhat. Aligha. Mrs. Hill arra használta az alkalmat, hogy átnézze a fehérneműs szekrény tartalmát, amit már hónapok óta tervezett. Rozsdabarna foltokat keresett, elkergette a molyokat, Polly pedig a széthajtásban és összehajtogatásban segített neki. Mr. Hill eközben sokkal kellemesebb elfoglaltságot talált magának, bár őszintén szólva a borospince ellenőrzése szintén régóta esedékes volt. Odalent saját kis széket, dugóhúzót és poharat tartott, és ha Mr. Bennet történetesen megemlítette, hogy az édes fehér vagy a spanyol bor hamarabb kifogyott a kelleténél, könnyedén ráfoghatta, hogy megecetesedett, és a konyhában használták fel. Sarah-ra így senki nem figyelt, felkapott egy lámpást, meggyújtotta a gyertyát, és kisurrant a konyhaajtón. Átrohant a kerten, ki az istállóba, A lámpája fényénél az üres állások tisztának látszottak, a szalma frissnek. Bárhol járt is James, nagyon alapos volt: mielőtt ő idejött, ez a hely úgy nézett ki, mint a trágyadomb – és a szaga is olyan volt. Felhajtotta a szoknyáját, és felmászott a létrán.

Soha senki nem mondta neki, hogy ne menjen fel az inas szállására. Persze azt se mondta neki senki, hogy ne repüljön fel a tetőre, és ne gubbasszon a szélkakas mellett. Ez nem olyasmi, amit meg kell tiltani, egyáltalán nem vallott volna rá ugyanis az ilyesmi. Mit találhatna ott? Pénzhamisító formát és olvasztótégelyt, haramiabunkert lopott tárgyakkal tele? Kékszakáll kamráját vértől csöpögő testekkel? A feje és a válla megjelent a helyiségben. Tiszta, csupasz deszkás padló; széna, ló, bőr és fűrészelt fa szaga. Teljesen felmászott. Szépen elrendezett ágyat látott régi, foltvarrásos takaróval. Felismerte a takaró egyik-másik anyagát, a kék mintát, a sárga csíkot: a házhoz tartozott; Mrs. Hill adta oda neki. Az ágy fölé polcot eszkábált, rajta néhány könyv sorakozott, meg egy adag tiszta, szépen összehajtogatott férfi fehérnemű. Közelebb lépett, hogy elolvassa a könyvek gerincét, a szoknyáját az ágy széléhez nyomta, félrebiccentette a fejét. Hooke Mikrográfiája, Gilpin Megfigyelésekje – ezt Sarah is olvasta, végigkövette az útját fel az ország egyik szélén, majd le a másikon. Mr. Bennet könyvtárából származtak – az ő kék bőrkötését viselték. A többi lopott volt. A rabszolgaság eltörlése meg A szerelem egyetemes birodalma. Vékony, olcsó, vacak kötetek. James Boswell. Semmi értékeset vagy fontosat nem talált; ha valamit tényleg el akarna rejteni, hová tenné? Lehajolt, és benézett az ágy alá. Régi vászonzsák hevert az oldalára hajítva. Érte nyúlt, az ujjai belenyomódtak a puha anyagba, a bőre várakozóan bizsergett. A szíj megpuhult a viseléstől; a zsák valaha fekete volt, de mostanra szürkévé fakult. Lehetett volna házaló zsákja: íme, itt a bizonyíték! Tényleg ő volt az aznap, ő jött le az ösvényen; nem csak képzelte. 6 rejtőzött el az istállóban, és ijesztette meg este a lovakat. Hazudott róla, vagy legalábbis titokban tartotta. És ki tudja, mit titkolt még előlük! Valami csörgött a zsákban. Pénz.

Kinyitotta a kapcsokat. Ilyen ember egy zsák pénzzel? Biztosan nem becsületes úton szerezte. Ki fogja önteni a konyhaasztalra, megmondja, hol találta – pompás gesztus, nemes bemocskolása ennek a borzalmas hamisságnak Mrs. Hill pedig ámuldozva mond majd neki köszönetét, és megkérleli, hogy fusson el Merytonba rendőrért és az ezredért. O egy szakasz katonával a sarkában tér majd vissza, mind csodálni fogja ezért a fogásért, Mr. Smitht pedig börtönbe zárják, ott várja majd az ítéletet. Akkor majd észreveszi őt, kénytelen lesz észrevenni. És mindenki más is, aki csodálatosnak tartotta az új inast, rájön majd, hogy neki, Sarah-nak volt igaza. Vissza kell majd vonniuk minden szavukat. A második kapocs is kioldódott, Sarah pedig belenyúlt, a kezébe különösen könnyű és éles dolgok akadtak. Kiemelte őket a fényre. Sápadt, finom, hűvös érintésű tárgyak voltak. Már látott ilyet. Nem pénz. A fiatal hölgyek képkereteket és díszes dobozokat készítettek belőlük. Kagylók. A gyertya fénykörébe emelt egy marokkal. Némelyik legyező alakú volt, rózsaszín, az egyik széle recés, a másik viszont sima és íves, mint a csészealj. Voltak haloványabbak, krétásak is, melyek képszerűén csavarodtak, mint a zacskó, amiben a forró gesztenyét adják. Az egyiknek elkopott a külseje, és odabent mintha apró csigalépcső haladna a csúcsa felé. Egy másik pedig – rögtön ez lett a kedvence – mély sötétkék volt kívül, a belső oldala viszont úgy csillogott, mint a gyöngy. Szétpakolta, sorba állította őket a padlón, előbb egyiket, majd másikat emelte a fény felé, hogy jobban lássa: a legyezőt, a spirált, a szamárfület. Mennie kellene. Mrs. Hill és Polly bármelyik pillanatban végezhetnek a fehérneműs szekrénnyel, vagy Mr. Hill felbotorkálhat a pincéből az italtól zavarodottan, és elkezdheti keresni a többieket, na meg a vacsoráját.

Felemelt egy legyező alakú kagylót, megfordította, a hüvelykujját végighúzta a barázdás hátulján. Megszagolta: természetes, tiszta illata volt, kicsit a vászonzsákot is érezni lehetett rajta, amibe belepakolták. Hozzáérintette a nyelvét, enyhén sós íze volt, James rejtélye megváltozott, átalakult. Sarah most arra gondolt, milyen magányos lehet, hogy ennyire el kell zárkóznia. Hogy itt kell őriznie ezeket a titkokat. Semmi keresnivalóm itt, gondolta aztán, egyáltalán semmi Fellapátolta a kagylókat, visszacsúsztatta őket a zsákba, a táskát becsatolta, aztán betolta az ágy alá. Már félúton járt a létrán, egyik kezében a lámpást szorongatva, mikor megállt, és visszanézett: vajon észreveszi? Nem hagyott ott valami jelet, ami elárulná, hogy ott járt? De nem figyelte meg, hogy feküdt a táska, mielőtt kihúzta volna, és átnézte a tartalmát, így azt sem tudhatta, hogy úgy tette-e vissza, ahogyan találta. Csak remélni tudta, hogy igen, imádkozott érte. Meg azért is, hogy mikor James visszamegy, ne lássa meg rajta azonnal a bűntudatot, ne lásson át rajta, ne lássa meg, mit tett, ez az adott körülmények között szinte mulatságosan hangzott. Nem igazán kellett aggódnia, hogy James átlát rajta, ugyanis rá se nézett. Egyszerűen leszállt a kocsi bakjáról, lesegítette a hölgyeket, és elvezette a lovakat, ő pedig ott maradt az előszobában egy halom kalappal és bundával, remegett a bejárati ajtón át érkező huzattól, nézte, ahogy a kocsi lámpája lengedezik a szélben, miközben a jármű továbbgurul. Hogy történhetett, hogy ez az ember annyira lefoglalta a gondolatait órákra, sőt, napokra, hogy ő volt az első gondolata reggel, és miatta nyugtalankodott éjszaka? Azt viszont biztosra vette, hogy ő nem kísérti Mr. Smith gondolatait.

Kedd reggel volt, Sarah pedig épp a moslékosvödröt cipelte a dűlőúton a disznóól felé, mikor látta, hogy valaki közeledik a földúton a város felől. Nagyon csinosan öltözött – Sarah-nak legalábbis úgy tűnt télikabátot, háromszögletű kalapot és parókát viselt, bokáig sárba merülve csúszkált, a két karját széttartva egyensúlyozott. A fekete inas volt Netherfieldből. Összetalálkozott a tekintetük – a férfiéban rémület ült –, Sarah pukedlizett felé, a kezében csörgött a vödör. Az inas elérte a kerítésátjárót, hálásan belekapaszkodott, aztán felmászott rajta. Félúton járt, mikor, megbillent, láthatóan elveszítette az egyensúlyát, Sarah pedig a segítségére sietett, ledobta a moslékosvödröt, hogy odanyújthassa a kezét. – Isten áldja meg! – Belekapaszkodott Sarah kezébe, úgy lépett le az ösvény szárazabb talajára. Ezt legalább nem túrták fel a tehenek. – Jól van az uraság? – Rá kellett jönnöm, hogy gyalázatosan rászedtek! Sarah csak pislogott. A fekete inas még mindig a kezét fogta. – Azt mondták, a földeken keresztül sokkal rövidebb! A sarat viszont senki nem említette. – Egymás után megmutatta mindkét csizmáját. Nagyon csinosak és nagyon mocskosak voltak. – Feltételezem, a barátaim Netherfieldben remekül szórakoznak rajtam. – Nagyon sajnálom, uram. – És azok a barmok! Tudta? Látta őket? Tehenek kószálnak teljesen szabadon! Még szíves engedelmet sem kértek! Hát hitte volna? Be kellene zárni őket! Bámulatosan jóképű volt: ilyen szimmetrikus vonásokat nem gyakran látni, legalábbis Sarah környezetében. A bőre teljesen tiszta volt, a szeme csillogott. Sarah-n forró zavarodottság söpört át. Hogy szokás beszélni az ilyen szépségekkel? – Mi hozta erre az uraságot? – próbálkozott.

– Kérem, ne uraságozzon. – Uram. – Levelet hoztam. – Benyúlt az egyik belső zsebébe. – Egy bizonyos Miss Bennetnek. – Akkor menjen fel a házba, ha tetszik. Mindenki otthon van. – Az ösvény felé intett. Az inas elegánsan meghajolt, majd elment. Sarah még sosem találkozott ilyen modorú férfival. Vagy legalábbis vele szemben még senki nem használt ilyen modort. Olyan finom volt, mint egy úriember, mégis észrevette őt. Felemelte a moslékosvödröt, és a disznóólig hátralévő utat már futva tette meg, a zöldséghéjakat és maradékokat belelöttyintette a vályúba. A disznók szörcsögve falták az ételt, Sarah pedig visszarohant a konyhába, az üres vödör a lábának ütődött. A netherfieldi inas a tűz mellett ült, James már felvitte az üzenetet – kiváló minőségű, összehajtott és lepecsételt papírlapra írták, igazán elegáns, jegyezte meg Mrs. Hill ~ az emeletre, az ott összegyűlt hölgyek pedig hangos elragadtatással fogadták. A hangok és az elragadtatás még ide, a konyhába is eljutott; Folly pedig szabad utat biztosított neki, mikor kinyitotta az ajtót, előrehajolt a küszöbön, hogy jobban hallja, mit mondanak. – A tisztekkel! A nénink egy szót sem szólt erről! – Nem vacsoráznak otthon! Elég baj az. – Megkaphatom a kocsit? – Ez Jane hangja volt. – Nem, szívem, jobb lesz, ha lóháton mégy... A konyhában a netherfieldi inas keresztbe vetette a lábát, a csizmájáról megszáradt sárdarabkák potyogtak a kandalló elé. Mrs. Hill dühös pillantást vetett rá. – Én most – közölte a férfi ünnepélyesen Sarah-val – választ várok. Sarah-t elkápráztatta ez az ember, azon kapta magát, hogy hol őt bámulja, hol elkapja róla a tekintetét. Keze összehajtott kesztyűjén nyugodott, igen ápoltnak tűntek. Érdeklődve, a

szegényeket látogató tehetős ember nyájasságával nézett szét maga körül, alaposan szemügyre vette a konyhát és a tartozékait, mintha azt keresné, mivel enyhíthetne a sorsukon. – Nagyon barátságos kis helyiség – észrevételezte. Sarah már látta a netherfieldi konyhát, érezte a leereszkedést a megjegyzésben, és azt is, hogy barátságosnak szánták. James visszajött egy levéllel, melyet a háztartásban fellelhető legjobb papírra írtak. Odanyújtotta a netherfieldi inasnak, aki átvette, gavallérosan megköszönte, majd eltette, Sarah most a fekete inas szemével látta a helyet, nem a sajátjával, hisz ő már olyan jól ismerte, hogy észre se vett rajta semmit. Netherfieldhez képest nagyon kicsi volt, szegényes és egyszerű. Mindössze ezt a sötét, kényelmetlen fülkét tudták felmutatni, benne a dülledt szemmel bámuló Pollyval, a szinte gorombán rideg Mrs. Hill-lel, a merev, hivatalos és érdektelen Jamesszel, ő maga pedig úgy nézett ki, mint egy régi rongyokba csavart deszka. Legalább Mr. Hill nem volt ott, így ennek a kellemes férfiúnak nem kellett elviselnie a mogorva képét meg a szörcsögését. Milyen összképet alkothatnak így együtt! A férfi még egyszer a sáros csizmáira pillantott, szárazon Sarah-ra mosolygott, majd begombolta a kabátját, melyet le se vetett a látogatása idejére, és rányomta a kalapját a parókájára. – Akkor vissza a mocsárba – mondta. – Au revoir. – Viszlát... Sarah nevetségesnek érezte magát. Szeretett volna mondani valamit, hogy megmagyarázza, hogy bocsánatot kérjen. Meg akarta mondani neki, hogy nagyon bájosnak tartja, és igazán sajnálja, hogy ők maguk nem bajosabbak. Persze nem tehette; csak állt ott némán az ajtófélfának dőlve. Mrs. Hill Sarah-t nézte. – Micsoda hóbort, hogy feketét vesznek fel szolgának egy ilyen helyre, mint Netherfield! – szólalt meg végül. – Kíváncsi vagyok, Mrs. Nichollsnak mi erről a véleménye. – Talán rendeset nem találtak – felelte Polly.

– Úgy hallom, most ez a divat. Nekem nem biztos, hogy tetszene. – Szerintem nagyon bájos. Mrs. Hill lebiggyesztette a. száját. – Sosem tudhatod, mire készül az ilyen. Nem tudhatod, miféle harag van a szívében. Nem éreznéd magad biztonságban az ágyadban. Akkor James, aki mindvégig hallgatott, odament Sarah-hoz, és megállt mellette a küszöbön. Hosszú ideig csak némán ácsorgott. Végül azt mondta: – Szerintem jön az eső.

X. fejezet

...nagybátyjuk közben több tisztet vendégül látott vacsorára, egy közlegényt megbotoztak, sőt még az a hír is elterjedt, hogy Forster ezredes rövidesen megnősül

S

ZAKADT AZ ESŐ.

A cseppek visszapattantak a kövekről, a

hatalmas víztömeg végigcsattogott az ereszcsatornán, rázkódott a cső, ahogy kiömlött az alján. A nők kézimunkáztak, James egy régi kantár láncszemeit javította. Mr. Hill elrejtőzött a spájzban, üveget pucolt, és a még megmaradt fogait piszkálta a hosszú körmével. – Az is lehet, hogy Jane kisasszony még eső előtt odaért. – Polly az ölébe ejtette a harisnyát, amit stoppolt. – Egész Netherfieldig elvágtázott. Húhúú!

– Akarja, hogy elvigyem lovagolni valamelyik nap, Pol? A kislány elvigyorodott. Ha James szólította Polnak, azt egyáltalán nem bánta. – Igeeen! – Persze nem vágtázni, nem hiszem, hogy az öreglány kibírná. És az inas – eszébe se jutott, hogy megkérdezze a nevét töprengett Sarah –, ő vajon időben visszaért Netherfieldbe, vagy ő is bőrig ázott? Egész nap esett szünet nélkül. Jane nem tért vissza; nem is lehetett volna elvárni tőle, hogy hazalovagol a szakadó esőben. Még akkor is ömlött, mikor a szolgák nyugovóra tértek. James kénytelen volt zsákot húzni a feje és a válla fölé, míg átszaladt a kerten, hogy az égszakadás legjavától megvédje magát. Korábban is visszavonulhatott volna a szobájába, hogy ott olvasson csendben, hiszen saját ellátmányt kapott gyertyákból; ő azonban szívesebbén maradt a meghitt konyhai környezetben a többiekkel. Ma rájött valamire: titokban nagy felfedezést tett. Látta, hogy nézett Sarah-ra a netherfieldi inas. Azt is észrevette, Sarah hogy néz a feketére, aztán őrá. Azt ugyan nem tudta, hogyan érez a lány, azt viszont igen, milyen bája, vonzereje van az ismeretlennek. Ettől olyan bizonytalannak, reszketegnek érezte magát, mintha hullámzana, mozogna alatta a föld, akár a tenger. Nyitva tartja a szemét, mondta magának, mint jó barát vigyáz rá. Tartozott Mr. B.-nek is annyival, hogy figyel arra, mi történik, hogy észreveszi, ha valami meg akarja zavarni a ház nyugalmát. Ezért ücsörgött a nőkkel ahelyett, hogy csendben, magában olvasgatott volna. Ráadásul, ismerte be, jó érzéssel töltötte el Sarah közelsége. Érezte a lélegzetét, hallotta a szoknyája suhogását, vagy mikor egy-két édes szót szólt Pollyhoz. Egyszerűen jó volt.

A netherfieldi inas másnap reggel tért vissza. Térdig mocskos volt, a télikabátja szürke és nedves lett, a parókája lógott, a rizspor fehér patakokban csordogált. Sarah keze tele volt a reggeliről visszahozott tojásos tányérokkal, nem tudta, mihez kezdjen magával. Az inas még mindig a küszöbön állt, levette a kalapját, és legyintett vele a kert felé, az íves karimájából ömlött a víz. Benyúlt a kabátjába, egy meglehetősen nedvesnek tűnő levelet húzott ki belőle. – Miss Elizabeth Bennetnek. James tekintete oda-vissza cikázott Sarah és az inas között. .Most csak ők hárman voltak a konyhában. Ha James kimegy, kettesben maradnak. – Felviszi? – kérdezte Sarah-tól. – Ez inkább a maga feladatkörébe tartozik, nem? Mármint az ilyesmi. Nekem el kell mosogatnom a reggeli után. James mereven meghajolt, elvette az üzenetet, és felvitte a reggelizőszobába, ahol Mrs. Hill épp kávét szolgált fel a családnak. Odalent a konyhában Sarah, aki immár kettesben maradt az inassal, így szólt: – Borzalmas nedves, már az idő. – Aztán elvörösödött a saját ügyetlenségén. Az inas láthatóan észre sem vette: felvont szemöldökkel, elhúzott szájjal belezuhant a tűz melletti székbe, kinyújtotta a karját és a csizmás lábát, hogy a lány is lássa, milyen állapotban van. – Ennek a hertfordshire-i sárnak saját akarata van, esküszöm. Rátapad az emberre, és felmászik rajta. Londonban – mondta – a járdák meg oszlopsorok miatt az ember bármilyen időben nyugodtan mászkálhat, hiába ömlik, a lába se lesz nedves. – Londonból jött? Sarah átadott neki egy csésze teát. Az inas kissé meglepettnek tűnt, körbenézett a konyhában, de mást nem vett észre, így elvette a csészét. – Egy ideig ott éltem. A gazdámmal.

Mesélt neki arról, mikor Astley-ben lóversenyre jártak, meg ügyességi és erőnléti bemutatókra. Aztán a vauxhalli kertek szépségéről, ahol zenéltek és táncoltak. Meg az egyik ismerőséről, egy fekete koldusról, aki igazi úr, tengerészdalokat énekel hajómodellel a fején, mely tánc közben úgy himbálódzik, mintha viharos tengeren volna. – Éjszaka tűzijátékot lőttek fel, olyan szép és hangos volt, hogy az öreg tengerészek azt mondták: a nagy francia háborúban se láttak ehhez foghatók. Mikor James visszajött, felállt. – Válaszra vár? – kérdezte James. – Ha van. – Hát nincs. – Akkor csak társalkodóm. Az inas begombolta a kabátját, majd kacsintott, és eltűnt, kivánszorgott a szürke reggelbe. Sarah az ablakhoz ment, hogy nézze a távozót. Olyan csodálatosnak, izgalmasnak és örömtelinek érezte a tudatot, hogy ez az ember a környezetében van, bármikor besétálhat ide, szívesen teázik vele, és mesél neki Londonról. – Jane beteg. James ezt nagyobb nyomatékkal mondta, mint amennyit a hír megérdemelt volna, végtére is az ifjú hölgy csak megfázott. Ő azonban szerette volna elvonni Sarah figyelmét arról a másik férfiról, és inkább önmagára terelni, ami persze értelmetlen ostobaság, és igazán lehetne több esze. Szorosan megmarkolta az egyik kezével a másikat, annyira szerette volna elkapni Sarah karját, érezni a meleg húsát, elhúzni őt az ablaktól saját maga felé. Ehelyett azonban elfordult, pár lépéssel megnövelte a távolságot a saját vágyódása és a lány ártatlansága között. – Elkapta az eső, ahogy gondoltuk, és megfázott, Netherfieldben fekszik. – Ó – felelte Sarah.

– Úgyhogy Miss Elizabeth elmegy hozzá. – Értem. Sarah megítélése szerint ez nem is volt olyan rossz hír. Ha Jane kénytelen az ágyat nyomni, inkább tegye Netherfieldben, mint itthon: ott egy egész hadsereg vigyáz rá. Longbournban a betegség azt jelentette, hogy újabb feladat hárult az egyébként is kis létszámú cselédségre: fel-le kellett szaladgálniuk a betegszoba ágyneműivel, a zsebkendőkkel, a kanalas orvosságokkal, gyógyszerekkel és harapnivalókkal. Igazán tapintatos – ahogy Jane egész lénye is –, hogy máshol betegeskedik. Most ők maradtak kettesben. A pillanat, akár gyapjú a feszítőgépben, kimerevedett. Sarah nem is sejtette, micsoda kínokat kell Jamesnek kiállnia: micsoda késztetést érez, hogy beszéljen vele, megérintse, és milyen nehezére esik ellenállni neki. Sarah eközben sértettséggel és haraggal igyekezett leküzdeni a bűntudatát, hiszen mégiscsak átkutatta James holmiját, és ez talán nem is maradt titokban: Mr. Smith miért nem képes úgy a bizalmába avatni, mint a fekete inas? Miért nem meséli el neki a Londonról szerzett ismereteit, miért tartja meg magának? Nyilván a tengernél szedte a kagylókat, de ő persze nem ajándékozná meg a történeteivel, beburkolózik a maga modor tálán némaságába. Nem úgy, mint mások, akiket most nem akar megnevezni. James nagy levegőt vett, Sarah bűntudatosan megrezzent, aztán elfordult. Ám a legény végül csak annyit mondott: – Nos. Aztán elment, követte az esős kertbe a netherfieldi inast, Sarah pedig elhúzta a száját, elfordult, aztán visszatért a munkájához. Elizabeth távozása senkinek nem okozott különösebb problémát a szolgák között. Egyszerűen felvette a túracipőjét, fogott egy jó felöltőt meg egy esernyőt, ha megint esne. Az ilyen önállóságot

értékelni kell. Látva, hogy a kisasszony nekivágott az ösvénynek, majd felment a kerítésátjárón, Sarah csak arra tudott gondolni, hogy teljesen tönkreteszi a harisnyáját, és az alsószoknyája már sosem lesz a régi. Nem fogja tudni kiszedni belőle a sarat. A selyem túl érzékeny ahhoz, hogy főzze. Sir William és Charlotte Lucas meglátogatta őket a nap folyamán, egy darabig elücsörögtek, de a vacsorát nem várták meg. Elizabethet eredetileg hazavárták estére, de ahogy haladtak az előkészületek – meg az óramutató –, és még mindig nem lehetett hallani felőle, Mrs. Hill kezdett letenni a visszatéréséről. Nem tudta, hogy tüntetik majd el így a húsos pitét. Bárcsak Lucasék maradtak volna! Fél ötkor, miközben a pite a konyhaasztalon szinte már ki is hűlt, arra várva, hogy felszolgálják, Mr. Bingley inasa belökte a konyhaajtót, megállt a küszöbön, hogy lelökdösse a sarat a csizmájáról, miközben egyre áradt be a hideg. Úgy tűnt, már nem szórakoztatja annyira az időjárás. – Átkozott hideg van odakint. Ezúttal Elizabethtől hozott üzenetet. A kisasszony tájékoztatta a családját, hogy nem jön haza megenni a maga részét a pitéből, hanem Netherfieldben marad, hogy vigyázzon a nővérére, amíg ő maga haza nem tud utazni. Elizabeth azt kérte, hogy mindkettejüknek küldjenek ruhát. A híreket hallva – Mr. Bennet ugyanis vacsoránál hangosan felolvasta a levelet az egész család okulására, és hogy megszégyenítse a feleségét, amiért veszélybe sodorta a lánya egészségét – Mrs. Hill azonnal elindult, hogy bepakoljon egy bőrönd ruhát a kisasszonyok számára. Mrs. Bennet valamivel később, mikor befejezte a vacsorát, követte. Mikor belépett a lányok szobájába, Mrs. Hill már majdnem végzett, az úrnő viszont mindent kipakolt, az egyik ruhát félredobta, hogy helyette másikat tetessen be, miközben kijelentette, hogy Mrs. Hillnek fel kell függesztenie a csomagolást, amíg ő átgondolja a dolgokat, aztán csak állt

gondolataiba merülten a ruhahalom közepén, fontolóra vette Jane minden egyes kalapjának, ruhájának, főkötőjének és gallérjának az előnyeit és hátrányait. A bőröndből úgy buggyantak ki az anyagok, mint lábasból a kifutott leves. – Nem, nem, azt ne, abban látta Mr. Bingley Lucaséknál, azt fogja hinni, hogy nincs másik rendes ruhája! Mrs. Hill el sem tudta képzelni, hogy mihez kezd Miss Jane a vékonyka estélyikkel, finom muszlinokkal és csinos kalapokkal, mikor ágyhoz van kötve, vagy miért törődne Mr. Bingley azzal, hogy mi van a kisasszonyon, ha egyszer úgyse láthatja, de túlságosan lekötötte a ruhák számbavétele ahhoz, hogy valóban odafigyeljen az úrnőjére. Jane szép vacsoraruhában és felöltőben ment oda, ami teljesen átázott; mostanra a netherfieldi szolgálók nyilván megszárították, és ledörgölték róla a sarat, a hölgyek pedig kölcsönadtak neki egy ruhát és sálat estére, majd mikor kiderült, hogy maradnia kell, egy hálóinget is. Most tehát saját hálóruhára van szüksége, pár sálra meg egy rendes nappali ruhára, arra az esetre, ha majd fel tud kelni. Elizabeth ellenben sárosán érkezett meg a séta után: szüksége lesz egy ruhára az étkezésekhez, egy egyszerű darabra a nővére ápolásához meg egy pár rendes cipőre, amiben mászkálhat. Bár megértette, hogy Mrs. Bennet nagyon szeretne jó benyomást kelteni, ezeken felül minden ostobaság, és ezt az ottani szolgák is így fogják gondolni. Mrs. Hill pedig nem hagyhatta, hogy Mrs. Nicholls ostobának higgye Bennetéket vagy általában a longbourniakat vagy egyenesen magát Mrs. Hillt. Amikor Mrs. Bennet elfordult, közölve, hogy megkeresi Jane tánccipőjét, Mrs. Hill lecsukta a bőröndöt, és lecsatolta. Ki tudja, milyen kalamajka származik abból, ha nem zavarja ki azt a fekete piperkőcöt mihamarabb a konyhából? Még a végén teljesen elcsavarja Sarah fejét! Mrs. Bennet dühödt pillantását látva azt mondta:

– Tönkretennénk a ruhákat, úrnőm, ha még valamit belezsúfolnánk. Mrs. Hill azzal elrohant a bőrönddel, mielőtt Mrs. Bennet tiltakozhatott vagy újabb problémákat okozhatott volna, vagy akár eszébe juthatott volna gratulálni a házvezetőnőnek az okos gondolatért. Azok ketten – Sarah és az inas – egymás felé fordulva ültek egy-egy székben a tűz előtt, a férfi kedvére kinyújtózott, a lány előrehajolt, a kezét a térdére tette, a szeme csillogott, a kendője kezdett kicsúszni és kissé túl sokat felfedni a kebléből. Mihelyst Mrs. Hill a konyhába lépett, megszakadt a beszélgetés. Sarah elvörösödött, a szemében csillogó lelkesedés pedig cseppet sem volt Mrs. Hill ínyére: a házvezetőnő odalépett hozzájuk, és ledobta á bőröndöt az inas elé. A férfi összerezzent. – Tessék – szólalt meg Mrs. Hill. – Jó utat hazáig. Az inas bájosan meggörnyedt a teher alatt, úgy tett, mintha alig bírná el, a fejét rázva morgolódást mímelt. Sarah erre elnevette magát, aminek a vendég láthatóan megörült; kalapot emelt, és kiment. Mrs. Hill bezárta utána az ajtót, aztán csípőre tett kézzel figyelte, ahogy Sarah összesöpri a hamut a tűzhelyben, mintákat rajzol bele, kupacokba rendezi, majd újra kisimítja. A lány gondolatai nyilvánvalóan valahol nagyon messze jártak. Két lehetőség van, gondolta Mrs. Hill. Egyik, hogy addig dolgoztatja ezt a lányt, amíg össze nem esik, úgy lefoglalja, hogy egyetlen perce se marad ez után a mulatt után epedezni. Ezzel viszont azt kockáztatja, hogy Sarah fellázad ellene. A másik, hogy kedveskedik neki, hagy neki egy kis szabadidőt, bátorítja, hogy jobban átgondolja a jelenlegi helyzetét, és kevésbé akarjon kitekingetni. Másnap Mrs. Hill elküldte Sarah-t Merytonba, hogy hozzon neki egy süvegcukrot a szatócstól. Egyetlen szem sem maradt a házban. Vacsorára pedig kénytelen lesz szerezni, szüksége van rá

a sült almához. Mrs. Hill nagyon sajnálta, hogy kényelmetlenséget okoz ezzel, de kénytelen szívességet kérni tőle. Neki most nagyon sok dolga van, nem tud elszakadni. – Én is mehetek? – kérdezte Polly. – Nem. Nem csavaroghat az egész háznép! Neked ma sikálnod kell. Vidd ki a szőnyeget és a hideg teát! Kitakarítjuk a hallt és az előszobapadlót. – Hah! – kiáltott Polly. – Ha Miss Jane hozzámegy Mr. Bingley-hez, többé nem kell Merytonba menni cukorért. Hegyekben fog állni itt a cukor, házat építünk belőle. Szirupban fogunk fürdeni. – Hát az – jegyezte meg Sarah – elég ragacsos lesz. Levette a kötényét, és elsietett a kalapjáért, mielőtt Mrs. Hill meggondolhatta volna magát. Sarah vidáman sétált ki a házból egy szakadt, öreg esernyővel a hóna alatt, a vállán pedig a régi közös bundával: pont olyan, mintha ünnep lenne. Semmi más dolga nem volt, csak hogy másfél kilométert sétáljon a friss levegőn, semmi nehezet nem kellett cipelnie, és senki nem parancsolgatott neki – ez az igazi boldogság! Visszafelé jövet a cukorsüveg nyilván morzsálódni fog, Mrs. Hill pedig észre se veszi, ha pár darab hiányzik belőle. A hazafelé vezető séta feltétlenül édes lesz: kifejezetten üdítő, hogy olyan vacsora várja majd, amit nem neki kell elkészíteni. A csizmái hamarosan elnehezedtek és átáztak, a bal elkezdte kidörzsölni a sarkára nőtt vízhólyagot, de a földeken át akkor is jobb gyalogolni, mint az úton, ahol kocsik dülöngéltek, és az ember vagy minduntalan belevetette magát az árokba, vagy megkockáztatta, hogy eltapossák a paták és zakatoló kerekek. A netherfieldi inas – az az ember annyira elkápráztatta, hogy mindig elfelejtette megkérdezni a nevét – nem szerette a sarat. Kényes madárka, egy arapapagáj; bántotta a rossz idő. Ha pedig ő arapapagáj, Mr. Smith juhászkutya: őt cseppet sem érdekelte az

időjárás, ő hidegben, porban, esőben is csak a rá váró feladatra összpontosította az egész elméjét és lelkét. Ami Sarah-t illeti, őt sem nagyon zavarta az ilyesmi. Az ember néha megázik. Úgyis megszárad. Aztán viszont arra gondolt, milyen szépek lehetnek azok a vauxhalli kertek az eső után. Az ösvény Meryton folyópartja mentén vezetett. A folyóban magasan állt a habos víz; a malomtó csurig telt, a kerék dübörögve forgott a maga tajtékos tempójában. Most épp nem esett, de az ég borult, szürkés volt, különös félhomályba vonta az utcákat, az árnyakat sebzett lilára festette, a köveknek, falaknak és kavicsoknak kellemetlen zöld árnyalatot kölcsönzött. Elhaladt a rohadás és kutyapiszok szagát árasztó cserzőműhely és a szegényház ablaktalan falai mellett, ahol sosem gyújtottak lámpást a sötétség ellenére sem. Az utca mindkét oldalából sikátorok nyíltak, ahol félmeztelen gyerekek gátat és tavat építettek a csatornába, a küszöbökön nők kuporogtak a sáljukba tekerve, bepólyázott csecsemővel a karjukban. A vágóhidak általában üresen álltak, mikor elhaladt mellettük, csak a rettegés, ammónia és vér szokásos bűze járta át őket. Annyira csendes volt minden. Ment tovább az utcákon. Itt általában élénken, vidáman zajlott az élet, a takácsok a kapun kihajolva politizáltak; a nők vidáman cseverésztek a kútnál. Ma csak a legalacsonyabb rangúak, a legszegényebbek jöttek ki, azok, akiknek nem volt jobb dolguk. Ma csak a kudarc némaságát lehetett hallani, meg a víz csörgedezését a csatornában, a csöpögést az összetákolt tetőkről. Megint eleredt. A levegőben finom köd terült szét, és nem akart felemelkedni. Sarah kinyitotta az ernyőjét. A sarkon a város első számú fogadója állt, favázas homlokzatát a Markét utca vásárlói és árusai felé fordította, a hátsó fala egy keskeny átjáróra

nézett. Mihelyst elhalad mellette, kijut a szélesebb, népesebb utcákra. Meggyorsította a lépteit. Egyenesen a szatócshoz megy, elhozza a cukrot, aztán beugrik a patikushoz, megkérdezi, mi híre van Mr. Jonesnak Jane-ről. Utána pedig – mivel a saját pénzét is magával hozta – vesz magának egy zsemlét a péknél, és egyenesen hazaindul vele a kocsiút mentén, hátha nem lesznek sokan, nem akar megint a sötét földeken gyalogolni. A fogadó kertjéhez ért. Legutóbb, mikor erre járt, piacnap volt, az egész udvar megtelt a jövő-menő gazdákkal és a súlyos, barátságos lovaikkal. Mostanra az íves, meszelt falak mögötti tér teljesen megváltozott: a kertet ugyanis beépítették. Durva, befejezetlen szerkezet magasodott rajta, a festett gerendákra csíkokat húzott a pára. A kert felét elfoglalta ez a tehénistállókra emlékeztető tákolmány. „Laktanya", mondta múltkoriban Mrs. Bep.net. Laktanyát építenek a katonáknak. Ekkor figyelt fel a hangokra. Mormolást hallott. Férfibeszédet. Sarah gyorsabban szedte a lábát, az esernyőjét oldalra döntötte, nehogy meglássák. Valami történt odabent. Valami forrongott, kitörni készült. Még pár lépés, és kiér a Market utcára. Bemegy a szatócshoz, megveszi a cukrot, aztán elbeszélget az időjárásról és az utak állapotáról. Végül is nem muszáj benéznie a kertbe, ahová a férfiak összegyűltek. Sokkal jobban tenné, ha nem nézne oda. Mégis átbillentette az esernyőjét a másik oldalra, és vetett rájuk egy pillantást. A kertből mindössze egy homályos, keskeny szakasz maradt az új épület és a határfal között, alig több, mint egy sikátor. Vörös zubbonyos katonák tülekedtek a túlsó végében egy kupacban, mintha láthatatlan kalitkába zárták volna őket. Nem is néztek felé. Sarah csak ment tovább, bár úgy érezte, mintha minden lelassult volna, megállt volna az idő; lépett egyet, megemelkedett

a látóvonala szöge, és abban a pillanatban meglátta, hogy mi tartotta ott a katonákat, bár a fejüket elfordították tőle. A lókikötő oszlop. A lókikötő oszlop volt az. Először az érzékszervei nem tudták feldolgozni a látottakat. Egy ideig meg se akadt a szeme a sápadt húskötegen. Aztán disznónak hitte. Tetemnek. Jókora, nyúzásra váró húscafatnak. Aztán kiélesedett a látása, kezdett kirajzolódni a lény alakja: az izmok, a lapocka, egy fekete hajtincs, az inas nyak. Mihelyst meglátta, el is fordult, de már elkésett. A kép kitörölhetetlen nyomot hagyott az elméjében, mint dombornyomó a pecsétviaszban. A férfi bőre kísértetiesen fénylett a kezdődő szürkületben, az őszülő borostával takart arca nekinyomódott a sötét, viharvert fának. A szeme kikerekedve cikázott jobbra-balra, az állkapcsát összeszorította. A leszíjazott test keményen dolgozott: a karizma megfeszült és kicsavarodott, a lába a köveket kaparta, mint a lovaké. Az idegei még mindig ragaszkodtak a szökés lehetőségéhez, hiába tudta, hogy nincs remény, hogy innen nincs menekvés, túl kell esnie a fájdalmakon, A szempilláin vízcseppek ültek, úgy csillogtak, mint az üveggyöngyök. A kert végében katonák nyüzsögtek, Sarah megpillantott egy tizennégy év körüli fiút, az arca kipirosodott a friss levegőtől és a gazdaságban végzett munkától, a varjak riogatásától. Úgy nézett ki, mint aki mindjárt elsírja magát. A tömeg átrendeződött, az egyik férfi kiemelkedett az egymáshoz nyomódott testek közül. Ingujjra vetkőzött, a kezében korbácsot tartott. Ő is elfordította a tekintetét az oszloptól, a kert másik vége felé nézett. Mintha egyikük sem látná a megkötözött embert, mintha az illendőség kedvéért függönyt húztak volna elé. Sarah már majdnem túljutott a kapun, vízcseppek gyülekeztek az esernyője belső oldalán, és hűtötték le az arcát. Most már azt is látta, mi vonta magára a férfiak figyelmét;

megjelent előtte ennek a szövevényes történetnek az utolsó részlete is. A határfal mellett, a kaputól nem messze, egy csoportnyi tiszt ácsorgott; igazán csinosan festettek a csillogó egyenruhájukban. Az egyikük arca olyan sima volt, hogy akár lánynak is elment volna. Tapasztalatlannak tűnt. A tisztek beszélgetésbe mélyedtek, mindenki az ő döntésüket várta: a korbácsos férfi, a rab, az egyenruhás fiúk. – Nos, Chamberlayne, mit mond? – Ezt az idősebb férfi kérdezte. – Képes rá? – Ígen, Forster ezredes, uram. – A finom arcú fiú válaszolt. Ő tehát Chamberlayne. – Nekem elég finnyásnak tűnik. – Most egy másik fiatal tiszt szólalt meg önelégült képpel. – Nem. Én csak... A pitével lehetett valami baj. – Annyi biztos, hogy valamit nem bír a gyomra. – Hagyja már, Denny! Húsz ütés nem csekélység. – Igen, uram. Bocsánat, Carter kapitány. – Maga is tudja, hogy szükségük van rá, Chamberlayne – megint az idősebb beszélt, az ezredes. – Fegyelmezés nélkül semmit se érnek. Képtelenek az önuralomra, így nekünk kell uralmunk alatt tartani őket. Ha nem tesszük meg, elhanyagoljuk a kötelességünket. Sarah már semmit nem látott ebből a jelenetből, a hosszú fehér fal túloldalán gyalogolt; hallani azonban hallotta – ez igazán nem rajta múlott – a csendes esőn tisztán áthatoló hangokat. – Csak tudjuk le, és rendben leszek. – Megint Chamberlayne vékonyka hangja hallatszott. – Jól van, őrmester. Hallotta a tisztet, tudja, mi a dolga. Sarah érezte a levegőben, a bőrén a lélegzetnyi szünetet, ahogy a férfiak felsorakoztak, az őrmester elfoglalta a helyét. A korbács fütyülését – postakocsikat és kocsilovakat, gazdákat és a gebéiket, kegyetlen béresgyerekeket kellene kísérjen ez a hang,

nem lenne szabad, hogy bármi köze legyen meztelen emberi hátakhoz. Aztán a csattanást, a reccsenést. A férfi felüvöltött. Sarah a szájára nyomta a kezét. – Egy – kiáltotta az őrmester. A korbács újra áthasított a levegőn, és becsapódott. A férfi megint üvöltött. Sarah kezéből kiesett az esernyő, a keze a nedves falnak nyomódott. Megint csend támadt, aztán felcsattant a korbács, a férfi üvöltött. Nem folytathatják, nem tehetik. Ha ez így megy tovább, megölik. A korbács azonban megint felcsattant, a férfi megint felüvöltött, de most már gyengébben. Senkiből nem lenne szabad ilyen hangokat kicsalni. Sarah felkapta az esernyőt, és futásnak eredt. Összehúzta maga előtt a vizes szoknyáját, bizonytalanul kibotorkált a hátsó ösvényre, az esernyője oldalra fordult, az eső az arcába csapódott. Rosszul lett. Nem sokkal Sarah távozása után a fekete inas (Miért mindig ő? Mr. Bingley-nek talán nincs más megbízható inasa, akit elküldhetne gyalogolni? Vagy talán addig ravaszkodott ez az ember, míg rá nem vette a gazdáját, hogy mindig őt küldje; talán úgy gondolta, hogy megéri elviselni a hideget és a koszt, ha cserébe rámosolyoghat Sarah-ra, és megrebegtetheti előtte azokat a bájos szempilláit?) újabb üzenetet hozott Miss Elizabethtől. Megpaskolta Polly állát, megrázta James kelletlenül odanyújtott kezét, aztán érdeklődve nézett szét a konyhában. – Hol van, hmm? – A szolgáló? – kérdezte Mrs. Hill hirtelen. – Hm, gondolom, igen. A formás csibe. Mrs. Hill felküldte Jamest Elizabeth üzenetével. – Máshol – felelte.

Semmivel nem tette kellemesebbé az inas ottlétét: se teával, se egy székkel, még Sarah hollétéről sem mondott mást. Biztos elkerülték egymást az úton; puszta szerencse, hogy nem találkoztak; Mrs. Hill csak remélni tudta, hogy ez a szerencse egészen Sarah visszaérkezéséig kitart. Az inas kénytelen lesz beérni Mrs. Bennet kettéhajtott papírra írt gyors válaszával, aztán menjen isten hírével! Mrs. Hill a tekintetével követte az inast egész a birtokhatárig, miközben gratulált magának a terve sikeréhez. Mindent meg fog tenni, hogy a jövőben is távol tartsa tőle a lányt, amikor idejön flörtölni a csinos képével meg a sima modorával. A szatócsnál Sarah összecsukta az ernyőjét, cukrot kért, az eladó viszont ahelyett, hogy kimérte volna a cukrot, és felírta volna Benneték számlájára, rábámult. – Kedvesem, rosszul van? ~ Köszönöm, semmi bajom. – Olyan fehér, mint a fal. Ezt nem hagyhatom, erre... Kihívta a lányát a hátsó konyhából, aztán beterelte Sarah-t, hogy megmelegedjen, és igyon egy teát. Valamivel később a szatócs bedugta a fejét az ajtón, megnézte a két lányt, és közölte, hogy végre sikerült némi pírt visszacsempészni Sarah orcáira, aminek nagyon örül, mert már attól félt, hogy ma nem is jut vissza Longbournba, és reggel holtan találják az árokparton. Akkor hasított bele a lányba a felismerés, hogy szegény édesanyja utolsó óráinak emléke tört elő valahonnan a tudata mélyéről. A szegény férfi üvöltése a vajúdó nő kiáltásaira emlékeztettek, még mielőtt úrrá lesz rajta az állati beletörődés, vagy mielőtt teljesen megtörik, s már sikítani sem marad ereje. James most meglepő módon folyton Mrs. Hill körül lábatlankodott. Elment Netherfieldbe meg vissza a kocsin Mrs. Bennettel meg a kisasszonyokkal, aznap kétszer is elhaladt

Meryton mellett: miért nem őt kérte meg, hogy hozzon cukrot? Az ablaknál őgyelgett, és mikor Mrs. Hill elhessegette, hogy elvehesse a párkányról a petrezselymes cserepet, a legény csak annyira távolodott el, hogy a házvezetőnőnek pont útban legyen, mikor elfordul az ablaktól. – Megint elnézését kell kémem, Mr. Smith. James félreállt, hogy elengedje, majd visszalépett az őrhelyére. Letörölte az üvegről a párát. – Sötétedik. – Csak beborult. Egész nap szürke volt az ég. – Igen. Most pedig sötétedik. Mrs. Hill kihúzta a sütőből a halas tepsit. – Még van nagyjából egy fél óra, mielőtt lemegy a nap. Az inas mogorván bólintott. Egy perccel később azonban megint megszólalt. – Már vissza kellett volna érnie, nem? Már órákkal ezelőtt vissza kellett volna érnie. A fiú viselkedése láttán Mrs. Hill fejében egymást kergették a gondolatok, mint a fecskék, miközben lecsepegtette a halat, és kitette egy tálra. Tehát elcsavarta a fejét a kis fruska. Hát ilyet! Ő meg Sarah: ez aztán könyvbe illő fordulat lenne! – Tessék – mondta végül, megkoccantotta a tálat a tompa körmével, úgy érezte, mintha fojtogatná valami. – Kész a hal. Kérem, vigye fel James semmitmondóan meredt a compóra. Aztán hátat fordított az ablaknak. – Vacsorára visszaér – szólalt meg újra Mrs. Hill. – Ne nyugtalankodjék! – Én nem nyugtalankodom – hazudta a fiú. Mrs. Hill ekkor némi bizonytalanságot érzett Sarah nevében, de gyorsan elhessegette. – Kihűl a vacsora.

James ellökte magát a párkánytól, felkapott egy konyharuhát, és felemelte a tálat. – Értelmes lány az – mondta Mrs. Hill. – Mi pedig itt csendes népek vagyunk. Nem szeretjük a kalamajkát. – Igen – felelte. – Hát persze. Persze. – Különben meg ki bajlódna egy tisztességes fiatal lánnyal, mikor az ezred ilyen közel állomásozik? Egy pillanatnyi habozás után az inas helyeslőén bólintott. – Nagy szerencse ez nekünk – folytatta Mrs. Hill. – Mondhatni, védelem alatt állunk. James újra a compóra nézett, mely üveges szemmel, felhólyagosodva hevert a tálon. Vacsoráig vár, hogy elrendeződjenek a dolgok, és ha Sarah addig nem ér vissza, utánamegy, és megkeresi.

Nem kellett messzire mennie. Csak átment a dombon, és meg is találta, ott gyalogolt az ösvényen, meggörnyedve szállt szembe a széllel, egy öreg esernyővel küzdött, az eső most már az arcába csapott oldalról. A látványtól, ahogy Sarah ott csúszkált, valami feloldódott benne, nagy levegőt vett, belesóhajtott a szélbe. Nézte, ahogy Sarah átküzdi magát a sáron, a szoknyája és a köpenye oldalra sodródik, a lába köré tekeredik. James lekuporodott a fal mellé, megvárta, míg elmegy mellette. Mikor a lány már jó húsz méterre járt az úton, felkelt, lekecmergett a dombról, és követte őt hazáig, szemmel tartotta, míg be nem lépett a kapun, és végig nem cammogott a kavicsos felhaj tón. Nézte, ahogy Sarah befordul a ház mellett, aztán elfutott a sarokra, hogy lássa, amint a lány elhalad az istállóépület előtt, és belép a kertbe. A konyhaajtóban erőlködött,

hogy lecsukja az esernyőt. Aztán bement, az ajtó becsukódott mögötte. Most már James eltűnhetett az istállóban. Beszélt a lovaknak, megsimogatta a nyakukat, megnyugtatta őket. Idegesítették őket a széllökések, a zörgés. Aztán szárazra törölte a haját, a kabátját kitette egy szögre csöpögni. Aggódott érte, ennyi az egész. Nem olyan képtelenség ez. Sem a lány, sem Mrs. Hill nem tudhatta, milyen a nagyvilág. Itt olyan mély ártatlanság honol, mint a kőfejtő bánya: aki beleesik, meg is halhat. Ő azonban, ő tudta. Ő tudta, hogy az emberek sok mindenre képesek. Valójában néha már azt gondolta, hogy némelyikük nem is igazi ember, hiába járkál, beszél, imádkozik, eszik, alszik és öltözik úgy, mint az emberek szoktak. Ha alkalma nyílik rá, azonnal megmutatja, milyen hideg teremtmény különös vágyakkal, akit egyáltalán nem érdekel, mekkora pusztítást okoz az étvágya kielégítésével.

Miközben James a széllel és esővel küzdve kereste Sarah-t, Mrs. Hill felcammogott az emeletre a kávéval. Nem is any-nyira Sarah miatt aggódott – hisz mire jó a cseléd, ha még a városba se lehet elküldeni, amikor cukorra van szükség, és senki más nem szeret sétálni –, inkább James miatt fájt a feje. A fiú tehát bolondul utána – nincs abban semmi rossz de vajon miért félti őt ennyire, mikor a lány ismeri a szomszédokat, és őt is ismeri itt mindenki? Egyszerűen annyi homály lengte őt körül... Rengeteg idő telt el. Benneték nyugtázták és örömmel fogadták a kávé és keksz érkezését; Kitty és Lydia ledobta a kézimunkáját – már ha egyáltalán kézimunkának tekinthető, hogy teljesen jó kalapokat szétszedtek, és kevésbé jó kalapokat raktak össze belőlük –, hogy odamenjenek az asztalhoz. Elizabeth és Jane persze nem jöttek le a szobájukból, Mrs. Bennet és Mary azonban szintén szemügyre

vették a frissítőket; még Mr. Bennet is kettéhajtotta az újságját, félretette, és azt mondta, hogy „Remek, remek.” Úgy tűnt, tökéletesen elégedettek. Mrs. Hillt azonban rettenetes trauma érte. Minden, amit eddig elnyomott, félresepert és mélyen elzárt a szívében, most annyira megdagadt, hogy végül felszínre tört, kibu-gyogott a napfényre. A Bennet család összegyűlt tagjai köszönetet mondtak, és rámosolyogtak, egyikük sem sejtette, hogy miután magukra maradtak a frissítőkkel, a házvezetőnő visszatér az átmenetileg megüresedett konyhába – mivel a fiatalember elment megkeresni a lányt, hogy biztonságban hazavigye –, beletemeti az arcát a kötényébe, és könnyekre fakad. Vagy hogy mikor lépteket hall a kertből, megnyomkodja a szemét, megtörli az arcát, feláll, kirázza a kötényét és szoknyáját, hogy ismét szalonképesen nézzen ki, mert eltökélte, hogy soha senki nem tudhatja meg, hogy ezt a pár percet sírással töltötte. Ahogy azt sem, hogy a kis fruska Polly végig a mosókonyhában bujkált összekuporodva, a térdét a mellkasához szorította, és a karjával átfonta a fejét, hogy ne hallja Mrs. Hill zokogását.

Sarah jött meg. Persze kimerülten, sárosan és sápadtan tért vissza, de azért épen és egészségesen. Letette a cukorsüveget, aztán lehuppant a tűz mellé. Polly elősompolygott a mosókonyhából, a körmét rágta. – Már kezdtünk aggódni. Sarah Mrs. Hillre pislogott; mintha egy élet telt volna el azóta, hogy itt hagyta, mintha minden teljesen megváltozott volna. Rájött, hogy a mai napig szemellenzőt hordott; most

viszont durván leszakították róla, és meglátta a világot igazi valójában, amilyen mindig is volt. – Nehéz volt jönni, asszonyom; lassan haladtam a nagy sárban. Sarah erősen remegett. Polly odasettenkedett mellé, és vigaszt keresve hozzábújt. Az ujját a szájába dugta. – Ne csináld már, Polly drágám! Már nagylány vagy. Polly szája mosolyra húzódott a hüvelykujja körül, még közelebb férkőzött Sarah-hoz. A szavai elmosódtak az ujja miatt. – Milyen forró vagy! – Tényleg? Pedig fázom. Mrs. Hill összehúzta a szemöldökét, az egyik kezét a lány homlokára nyomta. Sarah nem ellenkezett, mikor meleg mézes tejet nyomtak a kezébe, és korán aludni küldték. Mikor James valamivel később belépett a konyhába teljesen megszáradva, tisztán, mint aki ki se tette a lábát a kertből, Sarah már nem volt ott, Mrs. Hill pedig mereven, védekezőn viselkedett. Polly némileg megilletődve tájékoztatta, hogy Sarah már felment, kimerítette magát, át is fagyott, ezért korán ágyba küldték. A cukor, melyet a szatócs alaposan becsomagolt, Sarah pedig egész úton a fakókék bundája alatt tartott, most az asztalon állt sértetlen csomagolásban, A legény megérintette az áttetsző, sima anyagot, arra számított, hogy hideg lesz, de langyosnak találta, még érezni lehetett rajta a lány testének melegét. Odafent az emeleten Sarah levette a nedves ruhákat, és bebújt a hálóingbe, kendőt tekert maga köré, az alvózokniját a térdéig felhúzta, de még így is reszketett a takaró alatt. Jól összeszorította a szemét; látta maga előtt a férfi holtsápadt bőrét, a cseppeket a szempilláin. Hallotta a felháborodott, dühös kiáltásait, és ahogy émelyítő módon elhalkultak, majd el is haltak.

XI. fejezet

Bingley rögtön Mr. Jonesért akart küldeni, nővérei viszont azt hangoztatták, hogy egy vidéki patikárius tanácsa nem ér semmit, inkább Londonból hívjanak sürgősen egy kiváló orvost.

P

ÉNTEKEN

SARAH

TŰZFORRÓ VOLT,

motyogott, a feje a párnán

hánykolódott. Mrs. Hill felment hozzá – vagy felküldte Pollyt ha tehette, egy kis levessel vagy teával, ilyenkor kicsit felültették, és bekanalazták a folyadékot a csattogó fogai közé. A padlás azonban távol esett a konyhától, és nem tudtak gyakran felmenni hozzá, arra pedig, hogy leüljenek mellé, vigasztalják és nyugtatgassák, még kevesebb idejük maradt. Ha Sarah állapota pár napon belül nem mutat javulást, Mrs. Hill megkérdezi Mrs. Bennetet, hogy elküldhet-e a gyógyszerészért. Vagy talán megkérleli az úrnőt, hogy adjon neki egy cseppet a Gíleád balzsamából. Mrs. Bennetnek mindig segített az a szer, de mivel fél aranyba került egy üveg, alapos indok nélkül nem osztogatta a szolgáknak. A földszinten James az ajkát harapdálva dolgozott, és gyakrabban érdeklődött Sarah hogyléte után, mint ahogy Polly vagy Mrs. Hill fel tudott menni hozzá. Ha Mrs. Hill csak sejtette volna az igazságot – hogy a legény jóval kevesebbszer kérdezősködött, mint amennyiszer késztetést érzett rá – beigazolva érezte volna a gyanúját.

Szombaton Sarah láza lejjebb ment, és már fel tudott ülni. Polly vitt neki almát és mogyorót, és mikor Sarah meg tudta enni őket, Polly, maga is hangosan rágcsálva, fürkészőn nézett az idősebb lányra. – Nem kívánsz valamit? – Semmi nem jut eszembe. – De nekem igen! Polly felemelte az egyik ujját, felkelt és elrohant. Pár perccel később egy üveg szederlekvárral tért vissza. Sarah elmosolyodott. – Asszonyomnak nem fog hiányozni – közölte Polly. Mint a verebeket a mi Urunk, úgy tartja számon Mrs. Hill a kamra tartalmát. Sarah jól tudta, hogy minden üveggel el kell számolni. Megígértette Pollyval, hogy visszaviszi a lekvárt. – Csak ha te is megígéred, hogy igyekszel most már meggyógyulni. Borzalmas így, hogy be vagy ide zárva. Hiányzol. Sarah betegségének idejére Polly kénytelen volt beköltözni Hillék hálószobájába. Kapott egy kis matracot a padlón. – Mindketten úgy horkolnak, mint a disznók! Az öreg meg borzalmas bűzt csinál. – Polly! – De mikor így igaz. Szelesebb, mint a lovak. Vasárnap, mikor Mrs. Hill lejött a konyhába tüzet rakni és vizet forralni, hogy igyon egy teát a reggeli mise előtt, Sarah-t már odalent találta felöltözve, épp a reggeli zsömléhez dagasztotta a tésztát. Igaz, leült, mert még nem bírt sokáig állni. Még mindig holtsápadt volt. Templomba nem mehet el. – Nos – szólalt meg Mrs. Hill. – Örülök, hogy idelent látlak. – Le akartam kötni magam – felelte Sarah. A vasárnap reggel szokásos unalmát a Bingley-hintó érkezése törte meg: Elizabeth és Jane hazajött. Sarah a sáljába bugyolálva reszketett a gyenge szélben, miközben a család felsietett a lépcsőn, és belépett a házba. Jane

sápadt volt, gyengének tűnt, de a szokásos nyugodt elszántságával hárította el anyja tiltakozását. A zaj és nyüzsgés megcsapta Sarah-t, most azonban le is gurult róla. Benneték aggodalmai, bár nagy hűhót csaptak, távolinak, lényegtelennek, aprónak tűntek. A helyes inas leadta a bőröndöt, – Mi a neve? – kérdezte. – Elfelejtettem megkérdezni. – Sarah. – Bingley. – Megérintette a kalapját. – Szolgálatára. – Bingley?! – És ez még nem minden. Ptolemy Bingley. Röviden Tol. A barátaim Tolnak hívnak. – Hogyhogy Bingley a neve? – Aki a birtokáról jön, annak ez a neve, ez már csak így van. – Visszamászott a bakra. – Az utóbbi napokban nem láttam – jegyezte meg. – Pedig úgy jöttem-mentem, mint a hegedűs karja. – Nem éreztem jól magam. – Kifárasztották, mi? – Megfáztam. – Szorosabban maga köré húzta a sálját, libabőrös lett. Mit gondolhat most róla, az állapotáról, hogy így látja? – Vigyáznia kellene magára, csibém, mert ezt senki más nem teszi meg maga helyett! Sarah érezte, hogy a többi netherfieldi szolga – az inasok és a kocsis – őket bámulják, összemosolyognak. – És hol van ez a hely, amiről beszélt – kérdezte –, ahol mindenkit Bingley-nek hívnak? – Antiguában. Nahát, mondhatom, ott sosem fázna meg! – Ott meleg van; igaz, hogy ott meleg van? – Mint a fürdőkben. Sarah habozott. A kocsis csettintett a nyelvével, a lovak megindultak, fújtattak.

– Remélem, találkozunk még itt, Longbournban, Tol – mondta. – Úgy tűnik, mindig találnak valami okot, hogy ideküldjenek. Amikor a kerekek gurulni kezdtek, megcsikordult a kavics, az inas megint megérintette a kalapját, és már el is ment. Sarah nézte, ahogy eltűnik a hintó, és valamiféle nyugtalanító öröm járta át. Most még csak azt tudta biztosan, hogy nem marad itt örökre. A dolgok változnak, mozognak, és semmi sem tart örökké. Sarah kitette az asztalra a teáskészletet. A család – Mrs. Bennet a panaszaival, Elizabeth a sziporkáival, Mary a bölcsességeivel, Kitty a folyamatos locsogásával és Lydia a követelőzésével, meg persze mindezek felett Mr. Bennet az alkalmankénti szurkálódásaival – úgy döngicsélt körülötte, akár egy méhkas. A két legfiatalabb lány megállás nélkül sorolta a híreket, a többieket szóhoz se hagyták jutni. Néhány tiszt a nagybátyjukkal vacsorázott. Az egyik közlegényt, említette Lydia, megkorbácsolták; Sarah elejtette a cukortartót, cukorszemcsékkel hintve meg az asztalt. Mivel ónból készült, nem tört el. Felkanalazta a kiömlött cukrot, és visszaöntötte a tartóba. A család rábámult. – Elnézést. Sarah hátralépett, a szemét lesütötte, várt: a közlegény életben maradt? Nagyon szenved? Mit tett, amiért ilyen borzalmas büntetést érdemelt? Ez utóbbi kérdését Lydia megválaszolta: nem emelte meg a kalapját, amikor elhaladt az egyik tiszt mellett – aki egyébként a fiatal Chamberlayne volt. A család közelebb sereglett, szétkapkodták a kis kupac süteményt, mindenki vett magának csészét és cukrot. Lydia rágcsálás közben is türelmetlenül, teli szájjal beszélt, megint másra terelte a szót: Forster ezredes megnősül; Miss Bingley-nek narancssárga ruhája van. Ez a legutolsó téma sokkal nagyobb

érdeklődést váltott ki, mint bármelyik másik a hölgyek visszatérése óta. Mikor Sarah bezárta maga mögött az ajtót, Mrs. Bennet épp azon aggodalmaskodott, hogy a helyi kereskedőknél milyen kicsi az anyag- és színválaszték, és hogy mindenképp meg kell kérdeznie Miss Bingley-től, melyik raktárból vásárol, ha Londonban jár, és hogy lehet-e tőlük levélben rendelni.

Vége az első kötetnek

I. fejezet

Körülbelül egy hónapja kaptam ezt a levelet, s két héttel ezelőtt válaszoltam rá, mert kissé kényes ügynek tartottam, amellyel sürgősen kell foglalkozni.

MIUTÁN JANE ÉS EUZABETH visszatért a család kebelére, Sarah pedig többé-kevésbé felépült, Mrs. Hillben talán felébredhetett volna a remény, hogy minden visszatér a szokásos kerékvágásba, és újra normális mederben folynak majd a dolgok. Ha Mrs. Hill csakugyan dédelgetett is ilyen vágyakat, Mr. Bennet másnap mindezt porrá zúzta, mikor reggelinél arról tájékoztatta a családját, hogy az unokaöccse, Mr, Collins délután érkezik, és velük is marad a rá következő hét szombatjáig. Miután befejezte a mondandóját, Mr. Bennet visszatért a könyvtárba, hogy magában ízlelgethesse a bejelentése hatásosságát. Mégsem tudott mindenki elől megszökni. Mrs. Hill követte, és bekopogott az ajtón. Be is surrant, mielőtt megtagadhatták volna a belépést. – Ez az úriember csakugyan tizenkét napig marad, Mr. Bennet? – Igen. – És éppen ma érkezik? Mr. Bennet rázott egyet az újságján. – Nagyon helyesen értelmezte a szavaimat. – Tudnia kell, uram, hogy nem vagyok erre felkészülve. – Márpedig – felelte Mr. Bennet – hacsak vis major eset vagy banditák meg nem akadályozzák, négykor már velünk lesz. –

Jelentőségteljesen kihúzta az óráját a mellényzsebéből, és megvizsgálta. – És már csak tizenöt perc maradt tizenegyig. Tiktak, Mrs. Hill. Tik-tak. – Kegyetlen tréfát űz velem, uram. Mr. Bennet eltette az órát. – Nem állt szándékomban, Mrs. Hill. Nem várok mást, mint hogy elvégezze a munkáját; ezért alkalmazzuk, ön pedig megingathatatlan, nem igaz? Ugyanakkor... – bedugta az állát a gallérja alá, és megint megrázta az újságot –, mennie kellene, ha nem tévedek. Mrs. Hill már tiltakozni akart, de aztán észbe kapott: semmi értelme, csak az idejét pazarolja a veszekedéssel. Ez a büntetése. Mr. Bennet egész mostanáig várt a hírrel, de megérdemelte a néhány hónappal ezelőtti eset miatt, amikor James érkezése után nyíltan beszélt vele. Ha most panaszkodik, Mr. Bennet magában megint felír neki egy rossz pontot, aztán vár. Hadd élvezze hát ki a kis győzelmét: ő elvégzi a dolgát, és úgy tesz, mintha nem fájna, Pukedlizett, becsapta maga mögött a könyvtárszoba ajtaját, és lecsattogott a lépcsőn a vendégszobába. Mr. Bennet tudja, mit jelent neki Mr. Collins; tudja, mit jelent a lelkész a személyzet egészének. Csak addig van itt biztos helyük, amíg Mr. Bennet szíve ketyeg: utána mind egy idegen kényének-kedvének lesznek kitéve. Mrs. Hill mindig is úgy tervezte, hogy amennyiben ez az úr meglátogatja őket, egy hónapig tervezi a menüt, két hétig szellőzteti és vasalja a legjobb ágyneműket, napokig sikálja a vendégszobát ecettel, jóféle hideg teával és gyertyafaggyúval, hogy csillogjon-villogjon. Mr. Collinsszal ugyanis feltétlenül meg kell értetnie, hogy a jelenlegi személyzet egyszerűen nélkülözhetetlen az öröksége működéséhez: ha akarja, mindnyájukat azonnal elbocsáthatja Mr. Bennet halála után, és ez az ő kis csapatuk akkor darabjaira hullana, szétszéledne a szélrózsa minden irányába: szegény Mr, Hill belehalna, biztosan belehalna. Szegény Polly áldozatul esne

valakinek vagy valaminek, mivel túl fiatal és szeleburdi ahhoz, hogy meg tudja védeni magát, Sarah pedig túl édes és naiv ahhoz, hogy boldoguljon egyedül. James még csak most került hozzájuk, nem hagyhatják most magára. Ráadásul mindegyikükkel cudarul elbánt már így is a sors, nem engedheti, hogy újabb csapások érjék őket. Ezek a gondolatok jártak Mrs. Hill fejében, mikor feltépte a vendégszoba ajtaját, végigment a szőnyegen, kilökte a zsalut, és felrántotta a tolóablakot. Azonnal betört a csípős novemberi levegő. Nem, a tiltakozással semmit nem nyer: nem maradt más hátra, meg kell felelnie a kihívásnak, szembe kell szállnia Mr. Bennet rosszindulatával. Mr. Collins le lesz nyűgözve, még ha ő belehal is. Még ha mindnyájan belehalnak is. Elfordult, szemügyre vette a szobát. A téli fényben szomorúnak és elhagyatottnak tűnt a puszta derékaljjal, a poros kandallópárkánnyal és a koromkupaccal a tűztérben. A levegő dohos volt. Négyre melegnek, világosnak, kellemesnek kell lennie. És kiváló vacsorát kell készíteni. Ehhez pedig hamarosan hozzá is kell látnia. Tudta, hogy mára nincs félretéve szép darab hal. Le kell vágnia egy tyúkot, nincs mese. Sarah és Polly majd rendbe hozza a szobát. Megrakják a tüzet, porolnak, söpörnek, megágyaznak, kifényesítik a bútort. A vázába bogyós növényt tesznek. Sarah alapos, benne meg lehet bízni, és szemmel fogja tartani Pollyt. James majd behoz egy karosszéket, egy íróasztalt meg pár ilyen férfias kényelmi eszközt. A szoba hamarosan megszépül, ha a kis személyzet nekilát, nemsokára kellemes meleg lesz, méhviasz, ecet és a fa füstje járja majd át a levegőt, nem ez a dohos szag. Megsüti a tyúkot paszternákkal. Húslevest készít; desszertnek gyümölcsöket és diót tálal fel. Minden tökéletes lesz. Akármennyire igyekszik is Mr. Bennet, nem tudja kihozni a

sodrából. Ezúttal nem. Soha többé. Ezen már túl van. Mr. Bennet nem számít. Csak a fiatalok. Sarah meghallgatta, mi lesz a feladata, aztán ment, hogy összeszedje a szükséges felszerelést: a grafitport, ecetet, a hideg tealeveles üveget, a rongyait és a seprűjét. Ilyenkor az ember összeszorítja a fogát, és túlesik rajta. Felvitte a kosarát az emeletre, és Pollyval letérdeltek, hogy feltekerjék a török szőnyeget. Lesöpörte és grafitporral kifényesítette a kandallót, aztán Pollyval együtt leráncigálták a szőnyeget a lépcsőn. Elég fárasztó volt – Sarah fel sem foghatta, miért nem gondolt soha senki arra, hogy fogantyút varrjon a szőnyegek aljára a szűkös helyeken és a fordulókon úgy kellett átgyömöszölni, az ajtókeretek leverték a bőrt az ujjperceikről, a rövid körmeik megtörtek a szőnyeg durva alján. Lecipelték a kifutóra, ott fellökték a korlátra. Óriási porfelhőket püföltek ki belőle, Sarah köhögött, a kezét az oldalára nyomta, rájött, hogy még nem nyerte vissza teljesen az erejét, leizzadt. Polly kitörölte a szeméből a könnyeket. – Különleges ember lehet ez a Mr. Collins. – Az is. Az emeletre visszaérve az ajtó előtt hagyták az összegöngyölített szőnyeget, és nekiálltak felsikálni a padlót. Az ágyat nekitolták az ajtónak, a széket és a mosdóállványt a tetejére tették. Szétszórták a tealeveleket, mintha magokat vetnének, több marokra való szállt szét a levegőben, a fára záporoztak a sötét növények. A seprűkkel kupacokba terelték őket, azokat pedig az ajtó felé tolták. – Mit gondolsz? – kérdezte Sarah, a szobát vizslatta mulasztásokat keresve. Polly bólintott. – Tökéletes.

James gyújtást meg hasábokat hozott az emeletre; Sarah leszaladt a földszintre a söpredékkel. Mikor visszajött, meleg vizet hozott az ablakokra és a tükörre. Polly lassan törölgette tovább a szobát nedves ronggyal. Mikor az óra háromnegyedet ütött, Mrs. Hill véres köténnyel, lisztes arccal felment ellenőrizni a munkát. Végighúzta az ujját a kandallópárkányon, egyik kezét a hófehér, friss vászonra tette, az ujjhegyével megérintette a mahagóni íróasztal mintáit. Beszippantotta a méhviasz illatát, az ecet csípős szagát, a pattogó tűzről felszálló füstöt. – Jó. Szép munka. Ügyesek vagytok. Legyetek büszkék magatokra! Sarah nem büszke volt, hanem rémült. Olyan szigorú, precíz embernek képzelte Mr. Collinst, hogy alig ismert rá a nehézkes külsejű, huszonöt éves férfiúban, aki lemászott a bérkocsi üléséből, és esetlenül sorra meghajolt a Bennet család összegyűlt tagjai előtt, aztán Mr. és Mrs. Hill, Sarah, sőt, még Polly előtt is, aki kíváncsian bámult rá. Mindnyájan tettek pár lépést a lehetséges jövőbeni gazdájuk és a bizonyos jelenlegi örökös felé. Sarah oldalba bökte Pollyt. – Pukedlizz, Polly! És csukd be a szád! Mint kiderült, Mr. Collins bámulatos hajlandóságot mutatott arra, hogy megörvendeztessék, mindent tetszéssel fogadott, amit látott, az előcsarnok nagyságától a lépcsősor szélességéig. Még a vendégszoba ajtajának alkalmasságát is megdicsérte. Örömmel fogadta – mint azt James később jelentette odalent, miután felvitte a bőröndöket – a benti kellemes kényelmet, és megkérdezte, kinek tartozik köszönettel a rengeteg figyelmességért, amivel megtisztelték. – Nem mondja! Mit mondott neki? – Hogy a cselédlányok, Sarah és Polly az ön gondos utasításai szerint tették rendbe a szobáját.

– Ügyes. Nagyon jó. Sarah, ne felejtsd el felvinni a forró vizet! Biztosan mosakodni akar vacsora előtt. Mikor Sarah felvitte a kannát, Mr. Collins az ablaknál állt, a kezét összefonta a háta mögött, előre-hátra billegett a talpán, élvezte a kilátást. A lány letette a kancsót a mosdóállványra. Mikor Mr. Collins észrevette, hivatalos, de elég barátságos modorban üdvözölte, megkérdezte, ő-e az a szobalány, akinek köszönettel tartozik. Hozzátette, hogy igazán kellemes egy hosszú téli út után ilyen meleg fogadtatásban részesülni – eközben végig mosolygott, és a tűz felé intett a fejével. Sarah-t zavarba ejtette a figyelmesség: az urak általában nem beszélnek a cselédekkel. Legalábbis ő még nem tapasztalt ilyet. A Pamelábán előfordul. De ez az ember biztosan nem olyan szándékkal szólította meg. A kövér kés keze és esetlen stílusa miatt Sarah ezt el sem tudta képzelni Mr. Collins ról – vagy inkább nem akarta. – És mondja, kérem, a többi hálószoba is olyan csinos, mint ez? Nem tudta, mit feleljen. Lydia és Kitty közös szobája szétdobált ruhák szemétdombja volt, olykor-olykor megpróbált utat törni magának benne. Maryé túl kicsi volt a zongorához, melyet Mrs. Bennet oda száműzött, nem is beszélve a kották és könyvek roskadozó kupacáról. Elizabeth és Jane szobája elég jól nézett ki, viszonylag tisztának is lehetett volna mondani, de az ő ruhásszekrényüket is bajosan lehetett volna becsukni... Egyébként ez a fekete csuhás férfi csakugyan vele akarja megbeszélni a hölgyek hálószobáját? Vagy Mr. és Mrs. Bennetét, egy házaspár szobáját: hiszen arról már csak nem mond véleményt az ember? – Körülbelül egyformák, mondhatni. – Csakugyan! Pompás! – Összedörgölte a kezét. – Áh, a meleg víz! Igazán csodálatos.

Betört a róka a fácánokhoz. Azok a bolond madarak: mostanra teljesen kinőtt a szárnyuk, mégis körbe-körbe rohangálnak a Bennet-erdő nevelőkertjében arra várva, hogy valaki megeteti őket. A róka egy tucatot megölt, miközben ők ott kapirgáltak meg szemezgettek; valószínűleg még párral végzett volna. A talaj felázott, csupa sár lett a rengeteg eső miatt. Habosra felkavarodott a háborgó víz, a patak megáradt. James csokorba szedte az eltátott csőrű tetemeket. Az életben maradt madarak halk csipogással követték. Félrerúgta őket: túlságosan naivak. Sokkal jobban kellene félniük, ha meg akarják érni, hogy lelőjék őket. Az összeszedett foglyokat rádobta egy zsákra, egymás tetejére halmozta a véres, ernyedt tetemeket. Mrs. Hill kétségtelenül hasznosítani tudja majd őket, hiszen úgyis a fazékban végezték volna, épp csak kicsit hamarabb elérték a céljukat, mint várni lehetett volna. Épp csak annyi történt, hogy az urak elestek a legyilkolásuk okozta gyönyörtől, ez most a rókáé lett – ami őt ugyan cseppet sem bántja. Akkor meg miért szomorodott el mégis? Talán mert ő etette ezeket az állatokat; hagyta, hogy megbízzanak benne, hogy tőle függjenek. Nézte, ahogy kapirgálnak, szemezgetnek, verdesnek, civakodnak. Kötődni kezdett hozzájuk. Felnézett a borzas, összetört kis testekről az erdő széle, a fasor, a puszta domboldal felé és azon túl, ahonnan beszivárgott a hideg téli fény. Futó pillantást vetett a távoli külvilágra. Nem jó függeni. Nem jó kötődni. Lemosta magát a kútnál, aztán felment a padlásra, átvette a libériáját, másik inget húzott, felszegte az állát, behunyta a

szemét, úgy kötötte meg a nyaksálját. Ez a mai egyszerű családi vacsora lesz, az nem terheli meg különösebben az idegeket. Voltak is, lesznek is fárasztóbb események. Zsebre vágta a kesztyűjét a későbbiekre, meghúzgálta az ingujját. Az ezred tisztjeit gyakran meghívják Longbournba. Mrs. Bennet pedig, jól tudta, szívesen büszkélkedik vele. A kis fogolytetemeket a mosókonyha hideg palatábláján hagyta. Mikor megfordult, meglátta Pollyt, ahogy hátát a meleg falnak vetve ücsörgött, elbújt Mrs. Hill elől, és most őt nézte. – Róka? – kérdezte. James bólintott. – Bújkál? – Bolondokháza van odaát. – A fejével a konyha felé intett. Cserépedények csörögtek, kanalak csapódtak serpenyőknek. Aztán matatás hallatszott, valami leesett, éles hanggal csattant a kőpadlón. – Sarah! – Bocsánat! – Igazán lehetne több eszed! Hallották a kotorászás, nyüzsgés hangjait, ahogy Mrs. Hill felszedte, amit Sarah leejtett, ronggyal feltörölte, ami kilöttyent, miközben folyamatosan veszekedett. James úgy döntött, hogy inkább majd később számol be Mrs. Hillnek a foglyokról. Végül is nem olyan sürgős. Sarah nem sokkal később beoldalgott a mosókonyhába vörösen, dühös képpel. Lehuppant a kőlapra Polly és James elé törökülésben, hosszan, felfelé kifújta a levegőt, a lélegzete meglobogtatta a főkötője szélét. – Asszonyomra ma nagyon rájött. James elfordult, hogy elrejtse a mosolyát. Csendben ültek, egy kicsit hallgatták, ahogy Mrs. Hill a sütővel matat, zörögve elvonult mögöttük, a válaszfal túloldalán.

Megcsapta az orrukat a csirke meg a paszternák édes, szinte virágokat idéző illata. Polly gyomra megkordult. Belemarkolt a hasába, a szemét forgatta, mire James most nyíltan elmosolyodott, Sarah pedig elnyomott egy nevetést. – Hé, ti! – kiáltott Mrs. Hill. Mind összerezzentek. – Igen, asszonyom... – szólalt meg Sarah óvatosan. – Emeljétek fel végre a hátsótokat! James, menjen, és terítse meg az asztalt! Lányok, ti meg gyertek ide azonnal! A három szolga összenézett és feltápászkodott. Jamesnek nemrég még azt jelentette a vacsora, hogy az ember mindent sietve a szájába töm, amire csak rá tudja tenni a mocskos kezét: lopott zöldséget, amitől még órákkal később is homok csikorgott a foga alatt, egy darabka kőkemény, penésztől megkékült kenyeret vagy azt a mindenféle felismerhetetlen dolgot, amit a fazék aljáról kotort le. Aztán gyorsan le is kellett nyelni: csak az a tied, ami a gyomrodban van. Itt viszont teljesen mást jelentett. Két nő dolgozott rajta fél napig. Fényes kristályokat és ezüstöt jelentett, a vacsorázok átöltöztek, a szolgák pedig különleges öltözetben szolgálták fel. A vacsora itt késleltetést jelentett: az összetett előkészületekkel meg az udvariasság szertartásaival megnyújtották az éhség és a jóllakás közötti időt. Itt és most úgy tűnik, örültek az éhségnek, mert biztosra vehették, hogy kielégítik, mindig van és mindig lesz – vagy legalábbis úgy tűnik, eddig még mindig volt – hús, zöldség, tészta, sütemény, pite, tányér, villa, kérem és köszönöm, a kenyereskosár és vajtartó pedig sosem ürül ki. Ő pedig kezdte ezt normálisnak látni; máris kezdte megszokni. Így tehát mikor a róka – vagy ami a rókával egyenértékű: egy éles szemű alak, aki szereti mindenbe beleütni az orrát – mögé oson, akkor mi lesz? Vajon ő is túlságosan nehézkes, kövér és

buta lesz, az érzékei túlságosan eltompulnak ahhoz, hogy megérezze a veszélyt? Vajon megsejti majd a közeledtét, mielőtt elharapja a torkát? Miközben megterített a vacsorához, hangokat hallott a fal túloldaláról; a család a szalonban ült az újonnan érkezettel, a nyájas, ifjú Mr. Collinsszal. James a saját tiszta ujjait figyelte a borospoháron, a bőr mintáit és a kristály csillogását. Valaha azt hitte, hogy sosem tudja majd megtisztítani a kezét. És mégis, most valahogy sokkal állatiasabb, mint eddig bármikor. Elégedetten cammog, húzza az igát, cipekedik, szolgál abban a biztos tudatban, hogy a végén kap enni, megtölti a hasát, és meleg helyen alhat. A válaszfal túloldalán Mrs. Bennet feltehetőleg diszkrét társalgást folytat Mr. Collinsszal. A gipszelt lécezésen csak tompa, elnyomott hangok jöttek át. Nyilván a fal melletti kanapén ültek. James kitette az ezüstöt, próbált nem odafigyelni rájuk. – ...keserves dolog ez az én szegény lányaimnak, ezt be kell látnia... Távolabbról hahotázás hallatszott: előbb csak Lydia hangja, egy perccel később azonban Kitty is belekapcsolódott a maga kacagásával. – Nem mintha önt hibáztatnám, az ilyesmi csupa véletlen ezen a világon... Tényleg azt hitte, hogy nem megy át a falon a hangja? Eszébe se jutott, hogy ebben az időpontban valakinek itt kell lennie, hogy megterítse az asztalt? Csörgött a kezében lévő evőeszközökkel, de a jelzést nyilván nem hallották meg. – Az ilyen kötött birtoknál nem lehet tudni, mi lesz végül is a sorsa... Most Mr. Collins szólalt meg kicsit mélyebben, de ugyanolyan hangosan.

– Teljesen tudatában vagyok, asszonyom, milyen nehézséget jelent ez szép unokahúgaimnak; sokat mondhatnék erről... Tehát az ifjú Mr. Collins azért jött, hogy válasszon a lányok közül, ahogy almát választ az ember a kofák standjáról. Csak egy pillantást vet a kupacra, aztán rábök az egyikre: valamelyikre a nagyobbak, érettebbek közül. Különben is, annyira egyformák, ugyanaz a fajta, még egy fáról is szedték őket. Akkor meg miért törődjön az ember nézelődéssel, vagy miért áldozzon időt az egyes gyümölcsök szemrevételezésére? A marha. James csikorogva hátrahúzott egy széket a padlón, aztán hangosan lecsapta, remélve, hogy a zaj elhallgattatja a társalgást, Mr. Collins azonban tovább fecsegett. – ...mindenesetre biztosíthatom, hogy mint bámulójuk jöttem ide. A jelen pillanatban ennél többet nem akarok mondani, de... Szegény szűz fiú; inkább sajnálatra méltó, mint megvetésre. Nem ismeri a nők különcségeit, hogy milyen áthatolhatatlan, mély és széles űrt képesek a férfi és önmaguk közé állítani. Nem is sejti, hogy az ember képes szeretni, és elhinni, hogy viszontszeretik, miközben azonban valami olyan hideg gyakorlatiasságot talál ennek az egésznek a magvában, amitől megfagy a vére. A szerelemről vajmi keveset tud, a szexről pedig semmit. – ...talán ha majd jobban összeismerkedünk... James nem bírta tovább. Kilépett a folyosóra, és benyitott a szalonba. Belökte az ajtót, az egész család megdöbbenve nézett körbe. – A vacsora tálalva van. Mr. Collins ijedten, de némileg megkönnyebbülve szökkent talpra. Milyen goromba itt a kiszolgálás! Az ilyen viselkedést Rosingsban sosem tűrnék el az inastól, és Longbournban sem fogják, ha ő lesz itt az úr. Most viszont – és ez a gondolat sokkal sürgetőbbnek bizonyult – csakugyan megéhezett a hosszú út

után; kora reggel jött el Hunsfordból, a bromley-i postafogadóban elköltött reggeli óta pedig már nagyon sok idő eltelt. Az éhség Mrs. Bennet fürkésző pillantásaival kísérten könnyelművé, idegessé és a szándékoltnál nyíltabbá tette. így végső soron kifejezetten örömmel vette az inas gyors bejelentését.

II. fejezet

...a kocsi kellő órában elvitte őt és öt unokahúgát Merytonba.

A

PHILIPS

CSALÁD

HÁZÁBAN

úgy

hemzsegtek

a

vörös

zubbonyosok, mint koldus fején a tetvek. James valahogy semmi vonzót nem talált az összejövetelben: vacsora és kártyaparti egy kivénhedt ügyvédnek és a megtermett feleségének a poros, nyomorúságos, vidéki házában, ahol sajtos pirítóst meg diót szolgálnak fel gyűszűnyi sherryvel, a vendégek elismétlik ugyanazokat az udvarias sablonokat a matrónák és vénemberek csapatának. A lányok megérinthetetlenek, de ettől még elvárják, hogy flörtöljenek velük, a helyi gavallérok pedig lopott, bosszús pillantásokat vetnek a csinos vörös zubbonyokra, joggal mérgesek, mivel a tisztek minden hölgy figyelmét elvonják az ő borotválatlan, pattanásos ábrázatukról. De hát ezek a tisztek! Csak átugrottak a városi kvártélyukból, a járdán gyülekeztek, vagy felszaladtak a lépcsőn, és mind olyan mohó képet vágtak, mint a nyalókára áhítozó gyermek. Egyik-másik rápillantott, ahogy elhaladt mellette. A ház az utca szélén állt, az ablakaiból kiszűrődő fény tócsát rajzolt a járdára, amitől James egészen védtelennek érezte magát. Azonban most úgy látta, hogy a tisztek csak mulatni akarták, nem kötekedni: az egyikük biccentett neki, és jó estét köszönt. Válaszképp megérintette a kalapját, de nem nézett fel. A lovakkal foglalatoskodott, hosszasan bajlódott a vízhatlan pokrócuk

felcsatolásával, mikor a tisztek elhaladtak mellette. Esett az eső, az állatok sörényén és szempilláin gyöngycseppek csillogtak. Philipsék fiatal cselédje, egy édes, szeplős kis fruska, kijött, és behívta a konyhába, hogy egyen-igyon, melegedjen meg, mivel az ő szavaival szólva, biztos teljesen átfagyott. Odalent, a konyhában egy gombostűt sem lehetett volna elejteni, mondta; nagyon jó a hangulat, a többi kocsis ott várakozik. A gyerek megmosolyogtatta a nyelvjárásával, a félénkségével meg a csevegésével, de James megköszönte, és megrázta a fejét. Azt felelte, hogy nem akarja magukra hagyni a lovakat. A kislány valamivel később egy korsó sört és egy kis húsos pitét hozott neki. James megköszönte. Megette a vacsoráját, majd letette a korsót és a tányért az ablakpárkányra. Az ablaküveg vízcseppjei mögött látta, hogy a vendégek odabent kis csoportokban állnak; nézte, ahogy egy fiatal tiszt odamegy Miss Elizabethhez, és leül mellé. Figyelte, ahogy a tiszt gondtalanul, magabiztosan beszél, miközben a bajszát simogatja; Elizabeth válaszképp elmosolyodott, az orcái kipirosodtak a boldogság hevétől. James csak találgatni tudta, miről folyik a társalgás – hogy különösen sokat esik ma este, és az ifjú hölgy szerint esős lesz ez az évszak ~, de Elizabeth nyilvánvalóan kellemesnek találta a beszélgetést. Talán csak az idő okozta, hogy a tarkóján végigfutott a hideg. Megdörzsölte, aztán felhúzta a gallérját: és most? Semmi tennivalója nem maradt. Nem tehet mást, mint hogy nézelődik és várakozik. Leakasztotta a kocsi lámpáját, beült, kizárta az esős éjszakát és az aggodalmakat, hátradőlt a kárpiton, a rugók megcsikordultak. Kinyitotta a könyvét. Elhozta magával Gilpin Megfigyelésekjét, amit Mr. Bennet könyvtárából kölcsönzött. Egész Lancastérig eljutott az északi út leírásában, de nem tudott mindenben teljesen egyetérteni a szerző ízlésével a legújabban befejezett építési munkálatokat illetően.

Későre járt, egyre hidegebb lett, a hangok felerősödtek, elhalkultak, majd megint felcsaptak. Épp kezdett elszenderedni, fejét a párnázott kárpitnak döntve, mikor a lányok előugrándoztak nyomukban Mr. Collinsszal, mind élénken csevegtek. James felriadt, gyorsan kimászott a hintóból, lehajtotta a lépcsőt, és kezében a lámpával várta, hogy besegíthesse őket. Öt meleg, nedves, fehér kesztyű szorította meg izgatottan a kezét. Mr. Collins egyedül is boldogul. A fiatalember bemászott. Zajosan telt a visszaút. Lydia folyamatosan a játékokról beszélt, amikben részt vett, az elveszített és megnyert zsetonokról. Mr. Collins halk, monoton hangon elregélte, hogy vesztett a kártyán, de Philipsék rendkívüli udvariassággal fogadták, és a vacsora tökéletes volt, bár egy lelkész érdeklődésétől mindennek igencsak távol kellett volna esnie. A hazafelé vezető úton senki nem említette a tiszteket, legalábbis amennyire James hallotta, bár ez nem jelentette azt, hogy nem is gondoltak rájuk. Ahogy ott ült a bakon, és a hideg szél az arcába csapott, olyan törékenynek érezte magát, mintha egy erősebb ütéssel darabokra lehetne törni. A lovak megérezték a nyugtalanságát: forgatták a fülüket, remegett a véknyuk, mintha ezer légy zaklatná őket.

III. fejezet

Bocsáss meg, én pontosan tudom, mit gondoljak.

A

REGGELIZŐSZOBA CSENGŐJÉNEK

türelmetlen hangja hívta ki

Sarah-t a mosókonyhából. Felcaplatott: az ételt rég felszolgálták, a tányérokat is lehozták; ez a békés reggeli elmélkedések ideje volt, ilyenkor kézimunkázni, zenélni, olvasni szoktak a hölgyek, vagy meglátogatják a szomszédokat. Ugyan mi lehet most ilyen sürgős? Mrs. Bennet az ablaknál ácsorogva kileste, hogy Bingley hintója befordult a kocsibejáróra, és most kivörösödve rohangált, Sarah-nak pedig nyugtáznia és osztania kellett az izgatottságát, miközben a lehető leggyorsabban intézkedik. Sarah az úrnőjével együtt kukucskált: meg is látta Ptolemy Bingley-t, a kocsi végében ácsorgott a többi szépen öltözött inassal, begurultak a Longbourn lépcsői felé vezető felhaj tón. Sarah gyomra kicsit összerándult. Nem volt szava erre az érzésre, de ideje sem volt rá, hogy elmerengjen rajta, és megpróbálja megnevezni, Mrs. Bennet ugyanis jól oldalba bökte, visszahozva ezzel a jelenbe, a reggelizőszobába. Az úrnő lányosán vigyorgott, kis híján ugrándozni kezdett örömében. Sarah akaratlanul is elmosolyodott. – Kérem, menjen, és hívja ide Jane-t. Akarom mondani, rohanjon. Azt hiszem, kiment a csalitosba. Gyorsan, szedje a lábát, ahogy csak bírja!

Mr. Bingley és a nővérei azért jöttek, hogy meghívják a Bennet családot a Netherfieldben rendezendő bálra, melyet következő kedden tartanak. Mrs. Hill épp körülöttük sürgölődött egy tál keksszel, elkedvetlenedett a hír hallatán. Sarah felakasztotta a kabátokat, és letette a pompás kalapokat a ruhatár öltözőasztalkájára, majd gyorsan körbenézett a hallban és az előcsarnokban: senkit nem látott. Kisurrant a bejárati ajtón. A Bingley-hintó a gazdáját várta, a csinos, fényes lovak toporogtak és fújtattak, a kocsis lecsúszott az üléséből, hogy ellenőrizzen valamit a lószerszámon. Az inasok a hintó végében ácsorogtak, beszélgettek és dohányoztak. Most, hogy már idáig eljutott – kilépett a házból, és becsukta maga mögött az ajtót, a hideg reggeli fénytől hunyorogva –, Sarah maga is meglepődött a saját vakmerőségén. Csak elmegy mellettük, mondta magának, az még nem jelent semmit. Tol Bingley-nek igazán semmi oka nem lehet rá, hogy azt higgye: az ő jelenléte vonzotta ide. Aztán persze látta, hogyan ragadta meg és vonta teljesen magára a férfi figyelmét, az orcáira gödröcskét rajzolt a mosolya. Borzongató érzés, ha észreveszik az embert. Hirtelen Sarah is figyelni kezdte magát: a szoknyája suhogását a bokái körül, a fűző határozott szorítását, a tarkóját csiklandozó hajfürtjét. Mintha kívülről figyelte volna a saját mozdulatait: úgy érezte, mintha látná, amint végiglépdel a köveken, megcsikordul a kavics a talpa alatt, Tol felé közeledik. Akkor az inas is megindult őfelé. Kivette a dgarillót az ajkai közül, fehér felhő szivárgott ki utána. – Milyen szép itt, nem igaz? – Gondolom, az, uram. – Ha van ideje egy kis sétára, vezessen körbe, míg az urak odabent időznek! Odanyújtotta a karját. Sarah felnevetett. Bingley még mindig felé tartotta a karját, és biccentett. – Rajta!

Sarah a karjára nézett, aztán fel az arcába. – Dolgozom. – Nem, ez nem igaz. Lófrál. A vak is látja. És ha már idáig eljutott... miért ne csinálja rendesen? – Bajba kerülhetek... Bingley most már szélesen elmosolyodott. Mintha kisütött volna a nap. – Majd vigyázunk. Sarah belekarolt; Bingley kabátja meleg volt, jóféle kék köpperanyagból készült. Az inas most megindult, húzta maga után a nevetgélő lányt a pázsiton át. Sarah még mindig a kívülálló szemével látta a vidám, össze nem illő párosukat: a megtermett férfit finom kék nagykabátban, és szorosan a nyomában a saját filigrán alakját a kopott, félgyapjú ruhában; alig érezhető dohányfüst lengte körül őket. – Erre... – Én nem... Bingley azonban behúzta a kis vadonba, követték az ösvényt a kusza, elszáradt fűben, A berkenye mélyen lenyúló ágai alatt álltak meg, a madarak hagytak rajta pár szem bogyót, mindegyiken esőcseppek ültek, a rothadás szaga áradt belőlük, rátelepedett a gyenge dohányfüstre. Ezt már igazán nem lenne szabad: míg ő sétálgat, a házban megy minden tovább a maga útján, forognak a fogaskerekek, egymásba kapcsolódnak a fogaik, és bármelyik pillanatban előfordulhat – most már tényleg bármelyik pillanatban –, hogy az egyik kerék egyszer csak nem akad bele semmibe, a levegőbe harap: nem teljesül egy parancs, nem szolgálnak fel valamit, az egész szerkezet megreccsen, összeomlik, tiltakozva sikít fel az ő távolléte miatt. Sarah pedig egyre csak távolodik, mint az orsótól a gyapjú. Ha elég sokáig húzza az ember, le is szakad róla. Felbandzsított a szürke felhőkre. Milyen messze lehet az ég? Ugyanaz a mennybolt terült el az egész világ felett, Amerika és a két sarkkör felett is.

– Nem nyomasztó itt? – kérdezte Sarah hirtelen. Az indigókék égboltra és a zöld levelekre gondolt, meg a meleg levegőre, ami olyan, mintha fürdőben volna. – Angliának is megvan a maga bája. Sarah Bingley-re pislantott. – Tényleg? Mégpedig? Az inas hosszasan nézte. – Udvarias akartam lenni, de... Azért van valami, ami nagyon tetszik: aki itt letelepszik, az többé nem rabszolga. – Maga rabszolga volt? – Rabszolgának születtem. – Az anyja... – Rabszolga volt. – Ahogy gondolom, az apja is. Jóságos ég. – Sarah sajnálkozva, elképedve rázta a fejét. Ptolemy az ajkához emelte a cigarillóját, és beleszívott: Sarah gyász jeleként értelmezte a hallgatását: az apja meghalt, sosem ismerte, örökre elveszítette. – Az idősebb Mr. Bingley, isten nyugosztalja, hozott ide magával – mondta. – Mindig nagyon kedvelt. Ahogy az anyámat is, bár őt otthagyta Antiguában. Még kicsi voltam. Sarah majdnem annyira elszégyellte magát, mint amennyire megigézte a történet. – Akkor Anglia lett a vára. – A váram? – Igen, mint a játékban. Anglia a vár, mint a fogócskában. Ha eljut ide, biztonságban van. Tol rámosolygott, és odanyújtotta a parázsló cigarillóját. Sarah ránézett, égett az arca. Aztán elvette a dohányt, az ajkaihoz érintette, lenyelte a füstöt. Csípte a szemét, forgott a feje. Felkavarodott a gyomra. Kartávolságra tolta magától. Az inas elvette tőle. – Ezt még gyakorolnia kell. – Megveregette a lány hátát.

Sarah megrázta a fejét, köhögött. Amikor elmúlt a roham, mentek tovább az ösvényén, Tol keze még mindig a hátát cirógatta a fűző felett, ahol csak az ing és a ruha takarta vékonyan a vállát. – Elmondhatok egy titkot? – kérdezte. – Na, halljam! – Még mindig émelygett kicsit. – Egy nap saját dohányboltot nyitok. Sarah bólintott, forgott vele a világ. Az emberek tényleg meg akarják ezt venni? – Csak a legjobbat fogom árulni. A legjobb virginiai dohány. Tol megállt, Sarah kénytelen volt megfordulni utána. Csak állt ott, szinte ragyogott a cudar téli vadonban. Szemügyre vette a cigarillo csinos papírját, megforgatta a sötét ujjai között. Aztán az arca feloldódott az egyik varázslatos mosolyában, és felpillantott. – A maguk igazi londoni uraságai nem tudnak betelni vele. Az ilyen kaliberű férfiak majdnem annyira szeretik a dohányt, mint a cukrot! Sarah-t hirtelen szédítő boldogság járta át: az újszerűség, a szabályszegés, a férfi figyelme okozta borzongás; mintha minden ügyefogyottsága feloldódott és semmivé lett volna a dohányfüstben. Kivette az inas kezéből a dohányt, hogy megmutassa, tetszik neki Tol is, a dohánya is, meg a tervei is, ő maga pedig kifinomult, és hajlandó gyakorolni, ahogy a férfi mondta. Bár még mindig émelygett és szédelgett a legutóbbi próbálkozás után, most már kicsit higgadtabban és összeszedettebben fújta ki a füstöt. Tol mondott valamit, de Sarah nem értette, mit. – Hm? – Összehúzott szemmel nézett a férfira. – Ki fog kapni? A vadon széle felé intett: Mrs. Hill lengő karokkal masírozott feléjük, az arca akár a birsalma. – Jóságos ég! Esetlenül visszaadta a cigarillót.

– Nagy a baj? Sarah bólintott, a bőre bizsergett a rémülettől. Visszafordult a ház felé. – Egyik nap elmehetnénk sétálni – szólalt meg Bingley. – Ha kimenője van. Sarah gyorsan rápillantott félig rettegve, félig boldogan; aztán felemelte a szoknyáját, és visszarohant Mrs. Hillhez. Ö is jól látta, hogy nagy bajban van; de mit mondhatna, hogyan magyarázhatna meg valamit, amit ő maga sem értett teljesen, és amit nem is igazán tudott megbánni? Végül is nem számított, mit mondott: Mrs. Hill nem várt se magyarázatot, se mentegetőzést, és nem is adott rá alkalmat. Mikor Sarah odaért, rávágott a koponyájára. – Au! Akkor meglökte a hátát, amitől a lány botladozva meglódult a ház felé. – Asszonyom, kérem... – Te csak ne asszonyomozz! Ha arra gondolok, hogy itt van a háznál Mr. Collins meg az egész Bingley család, és akárki megláthatta... – De asszonyom... Mrs. Hill megint taszított rajta egyet, megadta neki a kezdőlökést a lépcsőhöz, aztán elkapta Sarah karját, és berángatta a bejárati ajtón át az előcsarnokba, – Hozd ki Bingley-ék ruháját! – sziszegte. – Mennek. – Nem maradtak sokáig... Mrs. Hill visszafojtott hangon válaszolt, – Hívtalak, Sarah, és nem voltál itt. Annyira szégyelltem magam. Most pedig mars dolgozni. Azonnal. Amilyen gyorsan csak tetszik. Valójában sokkal gyorsabban megyek, gondolta Sarah, mint ahogy tetszene. Az arca azonban égett a fájdalomtól, hogy szégyent hozott Mrs. Hillre.

IV. fejezet

A család valamennyi nőtagja a legkellemesebb érzésekkel tekintett a netherfieldi bál elé.

B

INGLEY-ÉK TÁVOZÁSA UTÁN

leszakadt az ég, és úgy elromlott az

idő, hogy a hölgyek ki se mozdulhattak otthonról. Az égszakadás másik következménye az volt, hogy Sarah nem tudott aludni: az eső csapkodta a padlásszoba tetejét, kopácsolt a kis tetőablakon, csattogott az ereszen, és lezúdult a csatornába. Polly zavartalanul horkolt a feje fölé vetett karral, Sarah azonban éberen feküdt, Tol Bingley kanyargó füstjére és csillogó szemére gondolt, szinte újra érezte a kezét a fűzője felett. Az eső az istálló tetejét sem kímélte, becsepegett rajta valahol, a lámpa fénykorén túl, James könyvének vonzáskörzetén kívül. Nem tudott tőle koncentrálni, már azon kapta magát, hogy csak lapoz, de nem is tudja, mit olvasott, így kénytelen volt megjelölni, hol jár, felkapni a kabátját, és belebújni a csizmájába. Fogta a viharlámpát meg a létrát, kiment a zivataros éjszakába, felmászott az istálló tetejére, és csak hallgatózott a szákadó esőben, próbálta megtalálni azt az egy cseppenést a cseppek tengerében. Végül rálelt a kilazult palára, és visszatette a helyére; addig kitart, míg száraz, napfényes nem lesz az égbolt, akkor majd rendesen elvégzi a munkát. Mrs. Hill eközben éberen állt az ablaknál, míg a férje zihálva horkolt, kinézett a pocsolyás kert felett a mozgó viharlámpára, mely köré kristályszegélyt rajzolt az esőcseppeken megtörő fény.

Nézte, ahogy James felmászik a létrán a tetőre, megigazítja a kimozdult palát, aztán újra biztonságban lemászik, visszaviszi a létrát az istállóba. Látta, hogy az ajtó becsukódik a lámpa mögött, és a fény újra meggyullad az ablakában, kiszivárog a függöny szélei körül, melyet ő varrt neki, James pedig újra leül magányos időtöltéséhez. Amikor Jamesnél kialudt a fény, Mrs. Hill rájött, hogy fázik, szorosabban maga köré vonta a kendőjét, az ágyhoz lépett, és letérdelt mellé, csendben elmondta az imáit. Mikor végzett, az eső még mindig dörömbölt a tetőn, ő pedig reszketve, hang nélkül mozgó ajkakkal elismételte az imát. Igyekezett gondolatban megízlelni minden szókapcsolatot, hogy kellő figyelmet szentelhessen nekik. Sok mindenért kell hálát adni, ha belegondol az ember; szerette a munkáját, a szolgálat rítusait és rutinjait, a szépségek gondozását és megőrzését, élvezte, ha jó kenyeret sütött, vagy a nyers ételeket elegáns, laktató fogássá varázsolta. Szerette azt a kis csapatot is, akik körülvették. Ha biztosra vehetné, hogy ebben a mederben folyik tovább az életük, hogy James letelepszik, Sarah-nak megjön az esze, Polly megkomolyodik, és hasznos munkaerő lesz, ha tudná, hogy ebben az irányban fognak haladni a dolgok, kifejezetten elégedett lenne. Mégis, mindettől függetlenül nem tudta elnyomni az érzést, hogy ő is itt van. És vele mi lesz? Vajon eljön majd az idő, amikor a saját dolgaival, önmaga táplálásával és a saját igényeivel is törődhet, nem csak másokéval? Ő megkapja valaha, amire vágyik? Eljön majd a pillanat, amikor ő is boldog lehet, és nem mások örömének a tüzénél kell megmelengetnie magát?

Mrs. Hill tudta, hogy a munka nem gyógyít be minden sebet, viszont hatékony a könnyen terjedő bajok megelőzésében. Saraht teljes mértékben lekötötte a ruhák és alsószoknyák áradata, ráadásul folyamatosan ékszereket és fiatalító csodaszereket követeltek tőle, így nem sok ideje maradt arra, hogy azon a bosszantó netherfieldi inason töprengjen, és az útjába sem igen kerülhetett. Szerencsére a férfi is ritkábban bukkant fel a konyhában az utóbbi időben. Az eső és a fontos program közeledése azt jelentette, hogy a levélváltás átmenetileg megritkult a két háztartás között. Mrs. Hill úgy érezte, nagyon kellemes ez az ő meghitt, közös elzárkózásuk a külvilágtól itt, Longbournban. Az eső folyt az ablakokon, odakint mindent szürkeség vont be, az utakat víz borította, a járdákat sár: senki nem jött hozzájuk, és senki nem is ment el tőlük. Mintha eljött volna az özönvíz, és Longbourn lenne az ő bárkájuk: akármi történjék is odakint, ők itt biztonságban vannak. Ez persze csak egy lélegzetvételnyi szünet, semmi más. Nem tarthat örökké. Sarah-val beszélni kell. Az ilyen viselkedést nem szabad figyelmen kívül hagyni, de hogy hozza fel a témát anélkül, hogy kárt tenne a lány ártatlanságában? Az ártatlanság olyan, gondolta Mrs. Hill, mint egy hatalmas üvegszilánk; az ember mit sem sejtve magával hurcolja, de ha megcsúszik, rettenetes, borzalmas károkat okozhat magában és másokban is. Legjobb az egyszerűség. Az egyszerű lányoknak egyszerű szabályok kellenek. – Megtiltom, hogy ismét találkozz azzal az inassal. – Micsoda? – A lánynak a szája is tátva maradt ámulatában. – Miért? – Tényleg el kell magyaráznom? Komolyan? Rendben. Dohányoztál, Sarah. Kimentél sétálgatni a telekre – nem a saját telkedre, hanem a gazdád birtokára – egy férfival, munkaidőben.

Kevesebbért is kirúghatnak, méghozzá pénzbüntetéssel. Ha arra gondolok, micsoda kárt okozhattál volna a ház jó hírében... Mrs. Hill összefonta a karját a keble alatt, jól tudta, hogy a vád nagyobbik felében ő is vétkezett. Azt is tudta, hogy a férje felnézett a munkájából, James bejött a haliból, de megállt a küszöbön, Polly pedig lelopózott a mosókonyhába, mielőtt benne is hibát találnak. Sarah megvonta a vállát, megvetette a lábát, a ruháját igazgatta. – És ha ideküldik? – kérdezte. Mrs. Hillnek ez egyáltalán nem tetszett. Szembeszállt vele. – Távol maradsz. Sarah felvonta a szemöldökét, rámeredt Mrs. Hillre. – Mire számítottál? – kérdezte Mrs. Hill. – Azt hitted, engedélyezem majd, hogy közszemlére tedd magad? Hogy mindannyiunkat nevetségessé tegyél? – Tehát nem lehetnek barátaim? Ezt akarja mondani? – Ő nem a barátod. Sarah mintha megint meg akart volna szólalni, de végül csak bólintott. – Ennyi? – Ha szót fogadsz, és ezt észben tartod, akkor azt hiszem, ennyi elég lesz. Sarah pukedlizett. Olyan erősen összeszorította az állkapcsát, hogy lüktetett a foga, majd folytatta a munkáját, mivel egyedül ezt engedélyezték neki. Levitte a teáskannát a mosókonyhába, kiöntötte a maradékot a felmosóvödörbe, kiszedte a leveleket, és belehajigálta a kőkorsóba, amiben felsöprésig tartották őket. Véletlenül kiborította a hideg teát, és fel kellett törölnie, a nedves tealevelek szétszóródtak a fenyő asztallapon, és beleragadtak. „Ha valamit kelletlenül csinálunk, azt rosszul csináljuk”: elég gyakran hallotta ezt a mondást Mrs. Hilltől. Igaza volt. Odakint a

konyhában Mrs. Hill a piskóta felett morgolódott, úgy kiszáradt, mint a keksz. Csak a legjobbat akarta Sarah-nak, de az a lány persze nem így értelmezi: ahhoz túl ártatlan. Amikor Sarah másnap reggel bevitte Mr. Collinsnak a meleg vizet, a lelkész már ébren volt, az ágyában ült. Csak le akarta tenni a kancsót a mosdóállványra, aztán kisurrant volna – még három kancsó várta, hogy bevigye őket a többi szobába, és az ember csak akkor beszél, ha kérdezik – ám Mr. Collins megköszörülte a torkát, s csak úgy, minden bevezetés nélkül megkérdezte: – Nagyon előkelő neveltetést kaptak ezek a kisasszonyok, egyetért? – Uram? – Úgy tűnik, a konyhába be se teszik a lábukat, ami némi aggodalomra ad okot, és ugyancsak meglepő, ha szabad ilyet mondanom; de feltételezem, valami feladatuk csak van a ház körül, valamit csak dolgoznak... Nem látom be, hogyan élhetne meg egy ekkora család másképp, tekintetbe véve Mr. Bennet tudomásom szerinti jövedelmét. Hiszen miért is akarnák úgy felnevelni a gyermekeiket, hogy semmi gyakorlati hasznukat ne lehessen venni? Nyugtalannak tűnik, gondolta Sarah. Fontoskodva rendezgette az ölében a takarót, hogy lekösse magát. Igazán megnyerő, hogy így bizalmába avatja. – Nagyon kedves, értelmes, okos lányok, és engedelmesek is. – Valamilyen szinten ez mindegyikükre igaz volt: Jane és Elizabeth kedves és értelmes volt, Mary rengeteget olvasott, és az ember látta rajta, hogy alaposan el is gondolkodik a dolgokon. Kitty pedig mindig megtette, amire kérték – különösen, ha Lydia kérte meg valamire. Mr. Collins felvidult.

– És Miss Elizabeth dolgos, hasznos teremtés? – Gondolom... – Tehát szépen be tudna osztani egy kis jövedelmet? Sarah oldalra billentette a fejét. Bárcsak többet segíthetett volna! Gondoljon Maryre! – talán ez lenne a legkedvesebb, amit mondhatna. Érdeklődésben, temperamentumban meg egyéni báj mértékében is sokkal jobban illene Mary Mr. Collinshoz; ha azonban ő ezt nem vette észre, nem Sarah dolga, hogy rámutasson, – Ez a kérdés meglehetősen fontos. Muszáj őszintén válaszolnia, gyermekem. Elizabeth csakugyan Sarah-val alakíttatta át a ruháját a netherfieldi bálra. Ráadásul mindig ő maga varrta meg a virágait és fejdíszeit a maradékanyagokból. Egy darab tüll, kecskebőr, fonál vagy ír vászon sem ment kárba. – Gazdaságosak – vetette fel Sarah. Legalábbis a saját kiegészítőikkel. Nem volt más választásuk. Mr. Collins mohón lecsapott a dicséretre, felhúzta magát az ágytámlába kapaszkodva. – És jó természetűek? Miss Elizabeth olyan szeretetre méltó, mint amilyennek látszik? Elizabeth haja természetesen göndörödött, ezt mindenképp a javára lehetett írni. Emellett mindig meghallgatta Sarah-t, érdeklődött a dolgai iránt, könyveket adott neki kölcsön. Mindezt tényleg fel lehetett hozni mellette. Elizabethnek ezen túl hideg, fehér, megérinthetetlen elefántcsontból volt a szíve, és nem ártana, ha ezt Mr. Collins is észrevenné. De mivel ennyire megközelíthetetlen, egyáltalán nem számít, mit mond neki Elizabethről. Ez nem kutyavásár. – Miss Elizabethnél nyájasabb, szeretetre méltóbb személyt kívánni sem lehet. Mr. Collins ismét bólintott, látható megelégedéssel dörgölte össze a kezét. Ledobta a takarót, a lábát kilendítette, felkelt, és

átment a szobán, hogy elhúzza a függönyt. A csupasz lába sápadtnak tűnt a szőnyegen. Odakint az ég haloványan borult a távoli dombok fölé. Úgy tűnt, Mr. Collins már el is feledkezett róla. Eszébe jutottak a hatalmas porfelhők, melyeket Pollyval vertek fel, mikor kiporolták a szőnyeget. Aztán hogy nehéz kancsók várják a mosókonyhában, ki fog hűlni a víz. – Uram? Mr. Collins megfordult, és meglepve bár, de jóindulatúan ránézett. – Uram, én is kikérhetném a tanácsát? Mint egyházi személynek, úgy értem. A férfi erre felfújta magát, mint a madarak télen. – Miről van szó, gyermekem? – Nagyon keményen dolgozom – kezdte Sarah kényelmetlenül, arra gondolt, hogyan lehetne ennek az embernek a gyermeke, mikor csak öt évvel fiatalabb nála. – Azt teszem, amit mondanak, – Akkor teljesíti a kötelességét, ahogy kell, A munka szent és megszentel. Gondoljon csak a szőlőmunkásokról szóló példabeszédre! Sarah bizonytalanul bólintott, mert ez a történet nyilván arról is szól, hogy a kevés munkáért ugyanolyan jutalom jár, mint a sok munkáért, ettől pedig ő mindig elkeseredett. – Na és Márta története? – kérdezte. – Hogy el kell szakadni a munkától, és időt kell szánni a nyugodt odafigyelésre? És a mezők liliomai, melyek nem fáradoznak, nem szőnek-fonnak? – Igen, igen, csakhogy magának az a kötelessége, hogy dolgozzon, és mint mindannyian, maga is megelégedést fog találni a kötelessége elvégzésében. Sarah erre titkolt sértődöttséggel, lázadozva felelt: – De én nem érzem magam megszentelve. Csak azt érzem, hogy kifáradok, és fáj mindenem. És hiába dolgozom keményen, egyetlen pillanatot sem szánhatok magamra, semmi örömem

nem lehet anélkül, hogy megszidnának, és szememre vetnék, hogy helytelenül cselekedtem. – Öröme? – Mr, Collins közelebb lépett, a szeme tágra nyílt. Ágy, halolaj és romlott fogak szaga áradt belőle. – Öröme? Hibát követett el, gyermekem? Sarah hátralépett. – Sajnálom, uram, nem lett volna szabad... A lelkész ott tartotta a puha kezével. – Miféle hibát, gyermekem? A lelkére. El kell mondania nekem! Sarah elpirult. Mindaz, amit azóta érzett és látott, hogy James megérkezett a házba – a meszes korongok és csigák a táskájában, a szegényes tisztaság a szobájában; Tol Bingley meg a vauxhalli és astley-i kertekről, London utcáiról és dohányárusairól szőtt álmai; a merytoni sötét, koszos sikátor, a katona meztelensége és kiáltásai; az az émelyítő, szédítő dohányfüst ", hirtelen mind rázúdult, túlságosan sok volt ahhoz, hogy kibogozza az értelmét, és elmagyarázza. Mr. Collinsnak. – Beszélgettem a szomszéd inasával. – Ennyi? Csak beszélgettek? Sarah bólintott. – Nos, gondolom, ez azért elkerülhetetlen. – A gondolatai visszatértek a kérdéshez. – Szokatlan örömét lelte ebben a beszélgetésben? Sarah érzett valamit, ez kétségtelen. Talán azért nem szokatlan mértékű örömet, inkább csak az öröm lehetősége villant fel előtte. Izgalommal töltötte el ez a gondolat. – Nem szokatlan, azt nem mondanám, uram. – Nos, ebben az esetben – felelte Mr. Collins – nagyon helyesen tette, hogy szóba hozta az aggályait, de úgy vélem, inkább a házvezetőnővel vagy az úrnőjével kellene erről beszélni, nem velem.

A lelkész intett, jelezve, hogy távozhat, hátat fordított az ablaknak, és kinézett az örökségére. Sarah felemelte a lötyögő éjjeliedényt, és kivitte, elfordította az arcát, hogy ne kelljen közelről látnia a tartalmát. Bárcsak ne kérdezte volna meg! Ez, gondolta, miközben átvágott a kerten, egyenesen az árnyékszékhez sietett a zuhogó esőben, és beleöntötte az edény tartalmát a lyukba, ez az ő kötelessége, és nem tölti el elégedettséggel, már maga a gondolat is különösnek tetszett, hogy valaki ezt hiheti. Kiöblítette az éjjeliedényt a kútnál, és kint hagyta az esőn. Ha ez az ő kötelessége, akkor inkább átvállalná valaki másét.

V. fejezet

...a báli cipőcsokrokat is úgy kellett elhozatni valakivel

SARAH AZ ABLAK MELLETT VARRT. Elizabeth és Jane halkan beszélgettek, a fejük szinte összeért a tűz előtt; ők is varrták a köntösükbe és sáljukba bugyolálva, a tűz fénye megvilágította a göndör fürtjeiket. Hétfő volt, a bál előtti nap. Sarah hüvelyk- és mutatóujja közötti puha bőrre vízhólyag nőtt, kidörzsölte a bőrét a vasaló, a vasalórúd meg a hajsütő vas. Ha behunyta a szemét, a tű fokát látta maga előtt meg a laza szövésű muszlinon áthúzott cérnát. Wickham hallotta, aztán Wickham és Wickham és Wickham. Mintha kötőtűk csattognának. A szél csapkodta a szoba ablakát, odakint zörögtek a kopasz ágak. A csalitos csillogott a víztől, a kavicsos ösvényen tócsákban állt az esővíz, a kis vadon átázott, a sötét égbolton felhők gyülekeztek, a szél pedig csak újabb felhőket és még több esőt hozott. Nagyon is illett ez a kép Sarah hangulatához: szürke volt, még a változás lehetősége sem csillant fel, amióta eltiltották Tol Bingley-től, Lydia berobbant a nővérei szobájába, láthatóan nem tudták megtanítani a kopogásra. Az elmúlt napokban nem tudta levezetni az energiáit: számára kínszenvedést jelentett, hogy bezárták a házba. – Se látogatások, se tisztek, se hírek, semmi! Istenem! Nem is tudom, hogy fogom kibírni!

Lehuppant a testvérei ágyára. A lába az ágytakarót rugdosta, felkapott egy darab rózsaszín szalagot, és átfuttatta az ujjai között. Rengeteg ideges energia szorult meg benne. Sarah a szeme sarkából figyelte, miközben varrt tovább.. Lydiát ki kellene csapni a mezőre; szüksége volt valakire, aki sétálni viszi, és botot dobál neki, amit kergethet ez a szegény kis bogár. – Kérlek, Lydia, tedd le a szalagot, még tönkreteszed. Lydia elhúzta a száját, kiejtette az ujjai közül a szalagot a takaróra. – Nektek van igazatok, jól elrejtőztetek idefent Mr. Collins elől. – Lydia! Ez nem igaz. Dolgozunk. Lydia vállat vont, lerúgta a papucsát, és belelépett Jane tánccipőjébe, mely a padlón hevert. – Ugyan már, itt senki más nem hall, csak Sarah, ő pedig egy angyal. – Lydia kedvesen, szívet melengetőén Sarah-ra mosolygott. Aztán megforgatta a lábfejét, a cipőt csodálta. – Egyébként meg nincs jelentősége. Én ugyan nem maradok odalent, hogy példabeszédeket olvasson nekem. – De hát még a könyvtárba is bemegy papa után – közölte Jane. – Az pedig – fokozta Elizabeth –, mint tudjuk, birtokháborításnak számít. – Tessék, mit mondtam! Még papa is megpróbál elmenekülni előle, hát akkor én miért ne tehetném? Istenem! Milyen borzalmasan unalmas alak! El sem tudom képzelni, hogy tudja őt bárki is elviselni. Sarah a varrását nézte, az ajkába harapott. Mr. Collins nem tehetett róla, hogy olyan esetlen. Nem az ő hibája a származása, ahogy az sem, hogy milyen esélyeket és neveltetést kapott vagy nem kapott a sorstól. Ha nem ismerte a ház szabályait, annak az az oka, hogy senki nem mondta el neki. Talán meg kellett volna éreznie, mint a kutyának, hogy milyen láthatatlan korlátokat hág át folyton?

– Papa sosem fogad ott társaságot. – Ha teheti, papa egyáltalán nem fogad társaságot. – Igen, de ez a könyvtára. A legbelsőbb szentély. Sarah rápillantott a csinos, dundi arcocskákra, teljesen lenyűgözte őket a saját merészségük; hirtelen eszébe jutott az a nap, mikor a hideg folyosón keserű szóváltás hangjait hallotta a könyvtárszoba határozottan bezárt ajtaja mögül. Mrs. Hillt igenis fogadta odabent, bár ő nem számított társaságnak. Lydia szippantott egyet, rugdosni kezdett a levegőben, meglengette maga előtt Jane cipőit. – Mr. Collins az ő unokaöccse, úgyhogy papa feladata lenne, hogy elviselje a társaságát. Elmélyülten meredt a cipőre, mintha gondolkozna valamin. Aztán megdöbbenve nézett fel: – Nem tudjátok, kaptunk új cipőcsokrokat? Minden szem a Lydia lábán fityegő cipők felé fordult. Megkopva lógtak rajta a virágok, nyomorúságos állapotuk arról tanúskodott, hogy Mr. Bingley ugyancsak sokszor megforgatta Jane-t a merytoni bálon. – Jóságos ég, kaptunk? – Én nem. – Én sem. – Kell, hogy legyen még valahol tartalékban! Jane az öltözőszekrényéhez lépett, kihúzta a fiókot, és átkutatta a tartalmát, a csinos kis homloka ráncba gyúródott. Csakugyan találtak cipőcsokrokat, csakhogy mind másmás évjáratú és színű volt, még az elhasználtságuk mértéke sem egyezett, így csak két párt tudtak összehozni, egy kéket meg egy sárgát. A két sárga azonban még így is csak a legelnézőbb megfigyelő számára hasonlított, mert bár méretre többé-kevésbé egyeztek, az árnyalatuk némileg eltért, az egyik ugyanis a citrom színét idézte, a másik viszont – Lydia szerint legalábbis – inkább a tejsodóéra hasonlított.

Sarah mindeközben szó nélkül varrt. Hallgatta a szél zenéjét a kéményben, érezte, ahogy megremeg a tűz, táncolnak a fények, és máris fázni kezdett. Nem tudom, gondolta, hogy fogom kibírni. Még egyszer el kell gyalogolnom Merytonba meg vissza. – Nekem rózsaszínre lesz szükségem, hogy menjen a ruhámhoz – mondta Lydia. Sarah felnézett. – Olyan nagy legyen, mint a káposzta! Vagy amilyen nagyot csak szerezni tud. Tudja, melyik árnyalatról beszélek? Mint amilyen a jó ruhám! Ha gondolja, vihet magával egy darab anyagot. Minél jobban hasonlítson hozzá. És köszönöm, Sarah. Maga tényleg angyal. Sarah letette a varrását. – Igen – mondta Elizabeth, szomorúan pillantott a párás ablaküvegre és az esőre, mely összefröcskölte, megrázta a táblát. – Attól tartok, a báli cipőcsokrokat el kell hozatni. Hosszú, fárasztó gyaloglás várt rá az út mentén, az eső úgy ömlött, hogy semmit nem látott. Az esernyője hamarosan átázott, hideg, nehéz vízcseppek gyülekeztek a belső oldalán, és csapódtak a vállának. A szoknyája elnehezedett a víztől. Szerencséjére csak pár hintóval találkozott, ami azért könnyebbséget jelentett. Elképzelte, hogy London kikövezett, száraz utcáin gyalogol a világító ablakok sora előtt. Aztán csillogó árkádsorban őgyelgett, ráérősen nézegetve a kirakatokban a csinos kalapokat, sziporkázó ékszereket, az édességhegyeket. Ekkor azonban egy hölgy tűnt fel előtte – aki úgy tűnt, a teljesen felnőtt Elizabeth volt csinos felöltőben és kalapban – egy csomagot adott át neki, aztán egy másikat, majd egy kalapdobozt, aztán újabb és újabb kötegeket halmozott rá, amikor pedig Sarah-nak elege lett a csomagokból, és megpróbálta visszaadni őket – hisz végül is ez az ő ábrándja! –

a teljesen felnőtt Elizabeth megfeddte, amiért ilyen ügyetlen, és nem figyel rendesen. Robogva közeledő postakocsi riasztotta fel a merengéséből. Sarah átugrott az árkon, nekipréselte magát a vizes, szúrós sövénynek. A kocsi elrobogott mellette hangos patadobogással, kerékcsattogással és tülköléssel, miközben tetőtől talpig beterítette a kerekek nyomán felspriccelő sárzuhany. Megtörölte az arcát a kendőjében. Elkezdte tisztogatni a szoknyáját is, de aztán letett róla. Mi értelme lenne? Csavarni lehetett volna belőle a vizet, az a kis sár aztán édeskeveset számít. Merytonban a rőfös viaszosvásznat terített a padlóra, hogy Sarah arra álljon. A tűz melegétől gőzölgött a szoknyája. Fél órán keresztül állt ott, megvárta, míg a rőfös és az inasa elkészítették a hat pár cipőcsokrot a kívánt színekben, odavitték elé a különféle anyagokat és fonatokat megtekintésre, hogy ne vizezze és sározza össze a szép tiszta boltot. Mindenre bólintott, amit elé hoztak, ennél közönyösebb nem is lehetett volna. Ha nem tetszik a hölgyeknek, akkor sem kapnak mást. Őszintén szólva Sarah remélte is, hogy nem fog nekik tetszeni. Örült volna, ha bosszankodnak miatta. Újabb, szárazabb vásárlók érkeztek, akik épp akkor ugrottak ki a kocsiból, vagy sétáltak át egy közeli házból. Az ajtóban hagyták az esernyőjüket, a szánalom és élvezet azon különös keverékével nézték Sarah-t, melyet az elázottak általában a szárazon maradiakból kiváltanak. Az elkészült cipőcsokrokat selyempapírba, majd csomagolópapírba csavarták, aztán zsákvászonba, nehogy bajuk essen. Sarah a karja alá kapta a csomagot, és elindult vissza a homályba. Valamivel a vámház után hallotta, hogy kocsi közeledik a háta mögül, a kocsis odaszól a díjszedőnek, érme perdül a levegőbe, valaki elkapja, aztán kölcsönösen köszönetét kiáltanak

egymásnak. Zörgött a zár, csikorgott a sarokvas, ahogy felemelkedett a sorompó, hogy átengedje a közeledő kocsit. Sarah felfogta a szoknyáját, és hátralépett. Egy kis sár ugyan már nem sokat számít, de azt azért nem szeretné, ha kilapítanák. Hátrapillantott a válla felett. A hintó lámpái barátságosan ragyogtak a szürke délutánban. A vámőr a sorompóra támaszkodott, a vállát és fejét zsák takarta. A kocsis csettintett a nyelvével, megrázta á gyeplőt, és a kocsi továbbgördült. Sarah felismerte a libériát, megbizsergette valami... talán izgalom, szorongás... vagy bűntudat? Pedig senki nem vádolhatja ezért a viszontlátásért, ő legkevésbé sem vágyott rá, hogy itt legyen; és micsoda állapotban volt, jóságos ég! A kocsi elzötyögött mellette, látta a fényes lovakat, a ruganyos bőrszíjakat, aztán megpillantotta odabent a gyönyörű és unatkozó Mrs. Hurtsöt és Miss Bingley-t. A hintó végében két inas állt nagykabátban, a fejükön háromszögletű kalappal. Tol Bingley oldalra billentette a kalapját, folyt a víz a karimája mögül. Elvigyorodott. Odaszólt a mellette állónak, az pedig bólintott. Akkor Tol Bingley egy intéssel közelebb hívta a Sarah-t, a lány kérdő tekintetét látva a kocsirúdra mutatott, amin ő is állt: elvihetik? Minden egy szempillantás alatt történt: Sarah előrelépett, Tol meg ő egymás felé nyúltak. Az inas elkapta a lány karját a könyöke felett, felhúzta a levegőbe, Sarah egyik lába megtalálta a lépcsőt, aztán a másik a lemezt, amin Tol is állt, és máris ott toporgott a férfi mellett. Meleg, füstszag és erő áradt az inasból, bár az ő gyapjúkabátja is átázott. – Akár a tollpihe! – nagyképűsködött. Sarah elnevette magát, de közben aggódó, lapos pillantást vetett rá. – Kapaszkodjon! A lány megfogta a korlátot a vörös kezével Bingley kesztyűje mellett.

A kocsis cinkos, lapos pillantást vetett hátra, megint rázott egyet a gyeplőn, és a lovak peckes ügetésbe fogtak. A lendülettől Sarah hátradőlt, Tol Bingley karja azonban a derekára fonódott, és megtartotta. A szél az arcába csapott, az eső körbefonta. A lovak erőlködés nélkül futottak tovább. Mögöttük magasra spriccelt a sár, az út elmosódott ekkora sebesség mellett. Szó szerint kiemelték a sárból és mocsokból, ami idefelé jövet lehúzta. És micsoda öröm így letenni annak a terhét, hogy egyik helyről a másikra vonszolja a testét és a lelkét! Most az egyszer végre nem felelős semmiért! Mielőtt észbe kaphatott volna, egymás után repültek el mellettük a tájékozódási pontok: a csűr, az igéző tölgyfa, aminek letörtek az ágai, a mocsár. Tehát ilyen a luxussebesség, mely redőkbe gyűjti a világot, és úgy átsiklik rajtuk, mint a tű. Az esőből máris előtűnt, egyre közeledett a longbourni elágazás. A hintó lelassult. – Ugorjon le, ha kanyarodunk! Sarah elrémülten nézett rá. – Nem állnak meg? Bingley felvillantotta azt a napfényes mosolyát. – A hölgyek nem tudhatják meg, hogy kóbor jószágot szedtem fel. Sarah lepillantott az elmosódó földre. Kitörheti a nyakát, a lábát, bármijét! Érezte, hogy az inas megint a karja után nyúl, most is megragadja ugyanott, mint az imént, valamivel a könyöke fölött. – Most! – mondta. – Lépjen le! A lovak lelassítottak, kihasználva a kanyart, de még így is túl gyors volt a tempó. Képtelen rá. – Most, Sarah! Most! Lelépett a lemezről.

Egy percig a levegőben lógott, száguldott alatta a föld. Aztán a lába megérintette az utat, Bingley elengedte, ő pedig futott, botladozva próbálta felvenni a mozgása sebességét. A kocsi továbbgurult; Sarah tántorogva megállt. Tol Bingley megint megérintette a kalapját, a lány pedig magasra emelt kézzel integetett neki. A kocsi befordult a sarkon, és el is tűnt. Sarah magába merülten vánszorgott végig a falu utcáján; a tudat, hogy tilosban járt, és ezt Longbournban soha senki nem fogja megtudni, olyan volt, mintha egy zacskó sült gesztenyét cipelne magával. Annyira lekötötte a vétsége örömteli emléke, hogy észre se vette azt az alakot a mezőn át vezető ösvényen, aki átázott kabátban figyelte őt a csöpögő kalapja alól. Az illető nézte, hogy a kocsi lelassít, bekanyarodik, egy apró alak elrugaszkodik tőle, bizonytalanul fut, majd integet az eltűnő hintónak. Nézte, amint a lány lassan, álmodozva végigsétált a Longbourn felé vezető úton, mintha csak napfényes májusi délelőtt volna. Csak akkor fordult meg, és sietett vissza maga is a házba, mikor a lány már bement a kapun. James a konyhában volt, mikor Sarah – immár száraz ruhában – lejött a lépcsőn, a vizeset beáztatta, hogy kijöjjön belőle a sár. A vacsoráról lemaradt, a konyhában teljes fejetlenség uralkodott: ő azonban gondtalan szórakozottságában észre se vette. James kitette a kávéskészletet. Sarah-nak fel sem tűnt, hogy az inas kézelője elázott, a csuklója libabőrös, és a kinti levegő hidege árad belőle. Ő azonban figyelmesen szemügyre vette a lányt, a hidegtől kipirosodott arcát, szemének élénk csillogását. – Felvinné ezeket a szalonba, ha felmegy? – Sarah ledobta a csomagot a konyhaasztalra, és lehámozta róla a zsákvásznat. – Persze.

Aztán egy perc múlva, mikor Sarah már a porcelán- és cserépedények kupacát pakolta némán, James megkérdezte: – Na és, mi ez? – Felemelte a rőfös csomagját, és a tálcára tette a kávéscsészék közé. – Cipőcsokrok. – Cipőcsokrok? – Cipőcsokrok. Virágok a cipőkre. – Virágok a cipőkre? – Tánccipőkre, virágokat tesznek rá. Rávarrják őket. – Miért? – A bálra. Hogy szépek legyenek. James felemelte a tekintetét. – Mi az? – Csak annyi, hogy ha legközelebb megint ilyen fölöslegesen ugráltatják – mondta –, keressen meg engem, én majd elmegyek. Sarah csípőre tette a kezét, szembepördült a legénnyel. – És miért szól bele abba, hogy mit tehetek, és mit nem? És ha én akarok menni? És ha örömet okoz, hogy mehetek? És ha nem akarom, hogy beleüsse a dolgát abba, amibe nem kéne? – Nem akartam rosszat – felelte. – Sosem fosztanám meg egy kis örömtől. James meghajolt, fogta a tálcát, és kilépett a konyhából. Sarah magára maradt azzal a kellemetlen érzéssel, hogy igazságtalan volt Mr. Smithszel, szerencsétlen módon az inas aratta le, amit Mrs. Hill elvetett. Jamesnek nem voltak szándékai, nem engedhette meg magának ezt a luxust, ahogy azt sem, hogy még egy teremtményt a nyergéhez kössön. Csak annyit tehetett, hogy lehajtja a fejét, és elvégzi a munkáját. Éppen ezért érintette annyira végtelenül kellemetlenül a bizsergető vágy, a gyomrában meg a kínzó féltékenység. El kell nyomnia, úrrá kell lennie rajta; végül is egyáltalán nem számított. Szégyen: ennyit tudott volna mondani róla. Szégyen, hogy el kell fordítani a tekintetét, mikor sokkal

jobban szeretett volna bámulni; szégyen, hogy Sarah persze szerelmes lesz, de nem őbelé. Mostanra már teljesen meg kellett volna szoknia, hogy olyasmit tesz, amit nem akar, hogy hagyja megtörténni azt, aminek a megtörténtét egyáltalán nem akarja, most mégis nyugtalankodott, ahogy a kutya is nyugtalankodik a birkák miatt. Tudta, hogy nem hal bele, ha valaki mással látja őt boldognak; az ilyesmi nem végzetes, akármit állítanak is a költők meg a regényírók. Lehet, hogy nem fog tetszeni neki, sőt, egy cseppet sem tetszik majd neki, még az is lehet, hogy a mellkasát összeszorítja az a félelemhez nagyon is hasonló érzés. De akkor sem fog belehalni, ezt ő is jól tudta. Az összetört szívet túl lehet élni. Rosszabbat is kibírt már. Ez járt a fejében, miközben a kávéscsészéket törölgette, melyeket Sarah elmosogatott. A törölgetés ürügyén lehetősége nyílt rá, hogy a feltúrt ujjakkal dolgozó lány mellett álljon, miközben Polly a padlón kuporgott mögöttük, mint egy kis manó, a sorba állított báli cipőket fényesítette, és rosszkedvűen mormogott magában. James nem akarta, hogy Sarah azt higgye, bármiféle szándéka lenne, csak mert mellette áll, és csészéket törölget, ő nem akarta erővel magára vonni a lány figyelmét semmi módon. Mégis mellette lehetett. Sarah észrevette, hogy James keze tiszta, a körmei olyanok, akár a sápadt hold – egy pillanatra teljesen lekötötte a figyelmét az alkarján táncoló izom, ahogy körbehúzta a konyharuhát a porcelánon, a barna bőre és a finom, halovány pihék. Az inas azonban hozzá sem szólt. Ekkor az jutott eszébe, mikor Tol Bingley átfogta a derekát, az eső az arcába csapódott, és átélte a sebesség csodáját. Ő észrevette Sarah-t, ő figyelt rá, méghozzá úgy, ahogy korábban soha senki ezen a világon. Még egy csészealjat megmártott a forró vízben, megtörölte, és töprengett, milyen messzire jutott el aznap Tol Bingley, és miket láthatott a Bingley-hintó végéből. Ha egymás mögé tenné azt a távolságot, amit aznap megtett, Merytonig meg vissza, fel és le a lépcsőn,

végig a folyosón, ha kimérné, vajon meddig érne el? Elérne vele Stoke-ig? Talán egész Londonig? Vagy még messzebb, ki a mezőre meg a tengerre? James szándékolt lassúsággal dolgozott, olyan szárazra törölte a porcelánt, hogy már csikorgott, közben pedig mellette maradt; élvezte a lány homlokráncolását, a makacs hallgatását, A morcos önfejűsége megmagyarázhatatlanul vonzotta. Örömmel idézte fel, hogy mikor a merytoni útjáról kérdezte, Sarah csillogó szemmel, higgadtan, acélos keménységgel, tündéri engedetlenséggel azt felelte: És ha én akarok menni? És ha örömet okoz, hogy mehetek? Ez a lány keményebb, mint hitte. És semmit nem akar tőle. Úgy félresöpörte, mint a legyet. Ezt pedig James kifejezetten bájosnak találta.

VI. fejezet

...csak a keddi bál tett elviselhetővé egy ilyen pénteket, szombatot, vasárnapot és hétfőt.

E

LJÖTT A VÁRVA VÁRT NAP, mint

az lenni szokott. A házban aznap

este mindenki izgatottan sürgött-forgott; egész nap égett a kezük alatt a munka. Mire Sarah begöndörítette Kitty haját, sírni tudott volna, annyira sajogtak a fagydaganatai: a forróságtól kivörösödtek és lüktettek, feszült rajtuk a bőr, és valahányszor lehajolt, hogy felmelegítse a haj sütő vasat, még rosszabb lett. Még Mr. Bennetet is külön gonddal kellett előkészíteni. Jamesszel eljátszatta a komornyik szerepét: lekeféltette vele a régi ünneplőjét, és rizsport szóratott a parókájára. Ez most egyáltalán nem olyan, jegyezte meg Mr. Bennet, miközben James begombolta a feszes mellényét, mint azok a borzalmas nyilvános táncok a merytoni bálteremben, ahol óriási a tolongás, a zaj, az emberek üres fecsegéssel töltik az idejüket, és ahová sosem tudták rávenni, hogy elmenjen, bár a felesége meg a lányai kitartóan látogatták őket. Némi tömegre, zajra és ostobaságra számítani lehet még egy házi rendezésű bálon is, a jószomszédi udvariasság azonban fontosabb. James folyamatosan bólogatott, miközben segített az ura tyúkszemeit beletuszkolni a régi tánccipőjébe. Mr. Bennet soha senkinek nem vallotta volna be még a legnyomósabb okkal sem, hogy pusztán azért teszi tiszteletét a

netherfieldi bálon, mert ha nem menne el, többé egy perc nyugta sem lenne a feleségétől. Nagy lehetőség az ilyesmi a lányoknak, amit nem szabad kihagyni. Miközben bemászott a kocsiba a kényelmetlen ruházatában, együtt érző pillantást vetett Jamesre. A kocsisnak ma este parókát és háromszögletű kalapot kellett viselnie, meg merev, recsegő libériát, abban kellett elvinnie őket a szűk öt kilométeres távolságra lévő Netherfieldbe. – Látom, magát is összekötözték, mint a fácánokat – mondta. – Hát igen, uram – felelte James, aki mindig szívesen járt kedvében az öregnek. Mrs. Hill, miután különös gonddal mángorolta Mr. Collins ünneplőruháját, úgy akasztotta fel, hogy a vendég figyelmét semmiképp ne kerülhesse el ez az alaposság, majd ellenőrizte, hogy Polly jó munkát végzett-e a tánccipőin. Mikor pedig ezek után Mr. Collins lesétált a lépcsőn, nem mulasztotta el megjegyezni, milyen pompásan fest – Mr. Collins mindig hálás volt a bókért, még ha cselédtől érkezett is, akit pedig ezért fizetnek –, majd kiállt a lépcsőre a férjével és a lányokkal, hogy integessenek a távozóknak. – Hála istennek – mondta Polly, mikor visszafordultak a ház felé –, ennek is vége. Az előcsarnokon keresztül bementek a néma hallba. Legalább pár óráig senki nem zaklatja őket a kéréseivel. Sarah pihentette a kezét, a karját összefonta a melle alatt. Mr. Hill egyetlen szó nélkül megindult a hátsó lépcső felé. Öreg volt már, és megviselt. Aludnia kellett. – Ugye nem bánod, Sarah – kérdezte Mrs. Hill –, ha ma éjjel virrasztanod kell? – Én... igazából... Sarah érezte, hogy megremeg az álla. Legutóbb is ő virrasztott. Ez nem igazságos. – Én teljesen kifáradtam. Gyere, Polly!

Mrs. Hill fogta a gyertyát, és felvonszolta magát a férje után. Polly követte az ugrándozó árnyak alatt. Sarah összehúzta a szemét, megvárta, míg Mrs. Hill a lengedező hátsójával befordul a lépcsőn, Polly úgy vonszolta magát utána, mint egy elfáradt kiskutya. Magára maradt a gyertyájával meg az óra ketyegésével. Sértődötten beledugta a lábujjait a szőnyegbe, a sajgó kezét a puha, nedves, meleg hóna alá szorította. Nahát. Most teljesen magára maradt a házban: legalább ennyit elmondhat. Az idő azonban ólomlábon cammogott, üresen, értelmetlenül. Kiszabadította az egyik kezét, és felemelte a gyertyát a tartójából, a vállával benyomta a szalonba vezető ajtót. Céltalanul kószált a gyertyával, felemelte a porcelándíszeket, szemügyre vette őket, megnézte a durva talpukat és a lyukas közepük sötét nyílásait. Felkapott egy hímzőrámát, amire az egyik kisasszony csinos kézimunkája ráfeszült, és végignézte az időigényes madarakat, virágokat és leveleket. Az ablaknál álló kártyaasztalnál elővett egy pakli kártyát, megpróbálkozott a türelemjátékkal, de hamarosan rájött, hogy épp türelme nincs, így hát feladta, összesöpörte a kártyákat, összerendezte, és visszacsúsztatta őket a fadobozba. Leült Mrs. Bennet székébe, fészkelődött a kárpiton, kinyújtotta a lábát, és rátette a kandallórácsra. A macska besétált, felugrott az ölébe. Megsimogatta, az állat dorombolt. Sarah keménynek érezte a hasát, tele volt. Kiscicái lesznek, pedig Sarah mindig kandúrnak hitte. Letette, a macska gömbölyödő pocakkal kiterült a szőnyegen. Ketyegett az óra. Nem bajlódott azzal, hogy elhúzza a. függönyöket, vagy behajtsa a faredőnyöket; a sötét ablak mögött a park és a vidék tágasan, üresen állt. A csendbe bagoly huhogott bele. Eszébe jutott, hogy továbbolvashatná Pamela történetét, aki folyton megszökött, de sehová nem jutott, csak bukdácsolt meg ájuldozott: Ha menni akarsz, hát menj; ha le akarsz feküdni a

fiatal gazdáddal, akkor csak tessék, feküdj le vele! Sarah a szőnyegen csoszogott, a macska a hátára gurult, kéjesen kinyújtózott. Sarah tűzijátékokról és táncoló medvékről álmodott, az erő és fürgeség bemutatóiról, aztán a lebontott és visszavarrt fodrokról, a haj tincsekről, melyeket ő göndörített be, a ruhákról, melyek most a fényezett padlót súrolják, a mentacukor-oszlopokról és savanyúcukor-lámpákról. Netherfieldre és Londonra gondolt, meg a mögötte elterülő nagyvilágra. Fellökte magát, odament a kredenchez, aztán – miért is ne? – töltött magának egy pohár édes fehérbort. Ha úgyis megbüntetik, legalább okkal tegyék, mivel eddig még tulajdonképpen semmi rosszat nem tett. Belekortyolt a borba. Édes volt os testes. Tehát kegyvesztett lett Mrs. Hillnél, de hát ugyan mit tud Mrs. Hill bármiről is? Mrs. Hill sosem tévedt rossz útra, ugyanis még soha semmilyen útra nem lépett. Nem is élt, ki se mozdult az ő biztonságos köréből, mégis mindent jobban tud, mindenről megvan a véleménye. És ráadásul annyira önelégült. Pedig hát mit tud Mrs. Hill a világról vagy általában az emberekről, vagy bármiről is, leszámítva a háztartást, a rozoga, vén férjét meg a Bennet család gondozását? Aztán meg – öntött magának még egy pohárral, ezúttal sherryt, hogy egyik üvegből se hiányozzon nagyobb adag (egyébként ráfoghatják Mr. Collinsra, ha észreveszik: úgyis szívesen kritizálták) – Mrs. Hill úgy szolgálta ki Bennetéket, mintha isteneknek tartaná őket. Nahát Sarah sosem lesz olyan, mint o. Szó sem lehet róla. Ő ilyen kevéssel nem éri be. Pontosabban a semmivel, vagy még a semminél is kevesebbel, mivel minden, amit Mrs. Hill csinált – amit kitakarított, megsütött, megstoppolt, kötött, horgolt, varrt, és minden, amihez csak hozzáért – valaki másé volt. Az óra felet ütött. A fiatal hölgyek talán már táncolnak, vagy csak most érkeztek meg Netherfieldbe? A muszlinruhájuk

habkönnyű, a cipőcsokraik leszakadnak, a fejüket hajfonatok, fürtök és díszek koszorúzzák. Mint a cukrászsütemény, olyanok voltak: ízletesen felcicomázottak, csábításra készek, megformázottak, felékesítettek. Sarah belekortyolt a poharába. De ha mindezt elvesszük – a cipőcsokrokat, a muszlint, az összes cicomát –, akkor mi marad? Vajon megakadna valamelyik úr szeme a Bennet lányokon, ha nekik is bőrkeményedés lenne a kezükön meg fagydaganat, a szájuk kicserepesedett volna, és faminták díszítenék a nehéz csizmáikat? És ha meg is akadna, vajon úgy, ahogy az uraké a hölgyeken, vagy úgy, ahogy a történetben Mr. B. szeme Pamelán? Sarah kiürítette a poharát, szárazra törölte, aztán visszatette a tálcára. A konyhában nekilátott a napi munka maradékának. Lemosta az asztalt, mindent kipakolt a család visszaérkezésére: a tejet, kekszet, egy tál cukrot a süvegből. Elmehetnénk sétálni. Amikor kimenőt kap. És: Ha menni akarsz, hát menj!

VII. fejezet

...figyelem, kímélet, türelem

V

IHAROS, SZELES ÉJSZAKA VOLT;

a hatalmas, fényes hold hol

eltűnt, hol előbújt. Sarah az égre emelte az arcát, botladozott a feltúrt, átázott földeken. Arra gondolt, milyen jó idekint lenni, meg hogy már sokkal hamarabb meg kellett volna tennie, és hogy gyakrabban kellene kiszöknie. Alig érezte a hideget. Látni fogja, hogy Netherfieldet kivilágították és feldíszítették a bálra; hallja majd a zenét, látja a ruhákat; egy ideig nézi az ablakon át a táncot. Aztán rátalál Tol Bingley-re – Tol Bingley megtalálásának gyakorlati kérdésén nem rágódott különösebben és talán dohányozni is fog vele. Talán elmennek sétálni. Végül is megkérte rá! Igaz, hogy ez nem épp a kimenője, de miért ne mehetne szórakozni ő is, mint mindenki más? Az öt kilométert eltökélt, viharos önigazolásban tette meg a régi kék bundába bugyolálva, fűtötte az ital. Elérte a Netherfieldbirtok falát, és bebotorkált a kis kapun át a vadonba. Az ösvényt különös módon leszűkítette a sötétség; a cserje szinte rátapadt, az ágak recsegtek felette a szélben. Kinyújtotta a kezét a viaszos babérlevelek és ruganyos fagyai felé, pedig érezte, hogy bármelyik pillanatban megérinthet valami mást, ki tudja, mit. Ő is ismerte a pletykákat: a baljós történeteket olyan lányokról, akik egyszerűen eltűntek, meg akik idegenként, tönkretéve vagy gyerekkel jöttek vissza – ekkor azonban meghallotta a zenét. Magával hozta a szél, hol itt, hol ott, hol amott bukkant fel.

Elvékonyodtak a bokrok, az ágak között fények tűntek elő, és megint felhangzott a zene. Most már erősen hallatszott, el is felejtette a félelmeit. A fák itt távol álltak egymástól, de az alacsonyan lógó csupasz ágak így is összeverődtek a szélben. Kilépett az árnyak szélére. Mögötte, a holdfényben pázsitot látott, aztán a hintókat, majd magát a házat is. A fehér márványhomlokzaton árnyék söpört át, ahogy a felhők átsuhantak az égen; a lefüggönyözetlen ablakokból fény ömlött, árnyalakok suhantak el előttük. A vendégek hintóját a ház mögé kellett vinni, hogy ott várakozzanak. James is ott lehet. Sörözget meg kockázik a cselédszobában. Ki tudja, mire képes James, ki tudja, egyáltalán milyen, ha nincs Longbournban? A házból hangokat, zenét hallott; közelebb osont hozzá a fák szegélye mögött, megállt az egyik gyertya kiömlő fényében, és felnézett a magas ablakra. Nagy tömeg volt odabent: felismerte Charlotte Lucast, aki Elizabethtel sétálgatott, aztán Kitty és Lydia rohant el két vörös zubbonyos tiszttel, majd Mr. Goulding állt meg beszélgetni Mr. Longgal az ablak előtt, a vizes üveg vékony tábláján keresztül Sarah kihallotta, miről folyik a társalgás. A róka elkapta a madarakat; a vadászatnak nemsokára vége. Borzalmas idő, bizonyos, hogy már nem tarthat sokáig. A díszvakolat persze nem bors mentából készült, nyilván nem. A padló sem fényesített karamella. A fény pedig hagyományos kristálycsillárból áradt, nem pedig savanyúcukrok mögül. És hát az emberek! Igen, voltak tisztek, meg Bingley-ék is újak itt, és ez azért izgalmas. De ettől eltekintve csak a régi megszokott arcokat látta: Longékat, Lucasékat és Gouldingékat, a régi megszokott szomszédokat, akik évről évre eljönnek Longbournba, és akiknek a halljába Benneték is rendszeresen ellátogatnak már egy örökkévalóság óta, és akik ugyanazokat a régi kártyajátékokat játsszák, ugyanazt vacsorázzák és táncolják, ugyanoda mennek kirándulni, még a ruhájuk sem változott: ha

volt is új köztük – Miss Bingley-ét és nővéréét leszámítva annak az anyagát Sarah már hónapokkal ezelőtt is ott látta porosodni a méteráruban. A régi szeplőik, ráncaik, a rossz leheletük, a himlőhelyeik és a köszvényük is ugyanaz. Az irigysége egyszerre füstté vált és elvitte a szél Tényleg elég unalmas. Sarah reszketett, összébb húzta magán a bundát, és elfordult. Nem mehet oda, nem csatlakozhatna hozzájuk, ugyanúgy semmi esélye rá, hogy velük táncoljon, ahogy a tenger mélyére se mehet le a hableányok teadélutánjára. Viszont megdöbbentő, felszabadító felfedezést tett: rájött, hogy nincs is hozzá kedve. Csak sétálgatott a fák között, aztán meglátott a sötétben egy vörös pöttyöt. Rábámult, le se tudta venni róla a szemét, olyan különösnek tűnt. Sejtelme sem volt róla, mi lehet az, vagy milyen messze lehet; mintha csak lógott volna az egyik közeli szilfa rönkjén. Aztán – Sarah meg is riadt – hirtelen majdnem egy métert felrebbent, még fényesebben, tüzesebben ragyogott, majd megint elhalványult, és lehullott, csak lebegett jó félméternyire a föld felett. Hirtelen megértette, mit lát: cigarillo parazsát egy férfi kezében, aki a szájához emelte. Abban a pillanatban, hogy erre rájött, a férfi ellökte magát a fától, és megindult felé. Tol Bingley szinte láthatatlanul meredt rá a sötétségben. – Hahó... Ki van ott? – Jó estét... – Csak nem az ifjú Sarah? – De igen, Mr. Bingley. – Nahát. Eljött megnézni a mulatságot? – Igen. Most, hogy közelebb ért, már látott is valamit belőle: a férfi a mellényzsebében matatott, kihúzott valamit, aztán Sarah felé löttyintette. – Nos, hát akkor talán megkínálhatom egy kis frissítővel? Sarah habozott. Szíve szerint inkább visszament volna

Longbourn öreg konyhájába, a meleg tűz mellett ücsörgött volna egy csésze teával. – Barátságos hely ez a Netherfield... – Én nem hiszem, hogy... – Sok van még ott, ahonnan ez jött – folytatta Tol. – Rajta! Sarah elvette. – Rum. Bingley legjobb itala egyenesen a birtokról. A lány lecsavarta a flaska kupakját, és a szájához emelte. Az erős ital égette a torkát, felcsapott az orrába is. – Jóféle, mi? A fényes termekből nevetés áradt, beborította az árnyékban rejtőző párost. – Igen jól mulatnak – mondta Bingley. Sarah vállat vont. Esetlenül visszatolta a flaskát az inasnak. – Azt hinné az ember, hogy semmi más nincs a világon, csak a tánc, ivászat és nevetgélés, evés, aztán ébredés másnap délben egy újabb üveg borral, és kezdődik az egész elölről. Sarah felpillantott rá. A lábára rátekeredett az alsószoknyája, a csizmája átázott, a szél lehűtötte az orcáit, kitépte a haját a főkötője alól, és megcsiklandozta a fülét. Bingley beleszívott a cigarillójába, és kifújta a füstöt. – Állatok mind, én mondom. Csak állatok. Sarah pislantott. Meglepően lassú pislogás volt, mikor behunyta a szemét, forgott a feje, a torkába feljött valami égető. Visszanyelte. – Meg kell fejni, meg kell nyírni őket, aztán szalonnát kell sütni belőlük – folytatta Bingley. Megint Sarah felé döntötte a flaskát. A lány megrázta a fejét, hátha akkor kitisztul: mintha valaki felemelte volna egy régi kőkorsó tetejét, és kiszabadult volna belőle egy légyraj, mely most mind egy szálig körülötte döngicsél. A férfi a derekára fonta a karját, és magához húzta, erősen megszorította. Meg fogja csókolni Ez az a pillanat, amikor

megváltozik a világ. Mert Tol Bingley valaki. Méghozzá csodálatos valaki. Ő másik világba fog költözni, a londoni utcák, táncok, mulatságok és dohányboltok világába, meg Antiguába, ahol a levegő olyan meleg, mintha forró fürdőben volna az ember, és ahol sosem lehet megfázni. Sarah pedig úgy úszkálna vele abban a világban, mint hal a vízben. Bingley füstöt és alkoholt lehelt az arcába, közelebb hajolt. Aztán már össze is tapadt a szájuk, nedves volt, füst, alkohol, fogak és hagyma ízét érezte, meg a szorítása erejét – hogy lélegzik az ember csók közben? –, miközben a nagy házból zene meg beszélgetés hangjai szűrődtek ki, csattogott körülöttük a szél. Ezt akarom, gondolta, tudom, hogy ezt akarom, persze, hogy ezt akarom. így lehet átjutni az egyik világból a másikba.

VIII. fejezet

...kedvet kaphatna az olvasáshoz és önképzéshez, s idővel nagyon kellemes élettárs válhatna belőle...

A

CSALÁD SÁPADTAN BOTORKÁLT LE

reggelizni, még Mr. Collins is

rossz színben volt, pedig azt hitte volna az ember, hogy – tekintettel az életben betöltött hivatására – ő mértéket tart a mulatozásban. Sarah sem érezte magát teljesen jól: mintha valaki kést vágott volna a fejébe, és időnként meg-megpöckölné a nyelét az ujjaival. Miközben az asztal mellett ácsorgóit, felkavarodott a gyomra a hangoktól, melyeket az étel belapátolása, megrágása és lenyelése, az állkapcsok mozgása, a tea és kávé kevergetése keltett. Az italgőzös mámorból előbukkant egy emlék: állatok mind; meg kell fejni és nyírni őket, aztán szalonnát kell sütni belőlük. Sarah most teljesen egyetértett ezzel a megállapítással, látva, hogy bámulnak rá minden tál újonnan behozott vajas süteményre, szalonnára, tojásra, hogy vetik rá magukat az ételre, és falják fel. Nem kellett volna virrasztásra kényszeríteni Sarah-t, gondolta Mrs. Hill; igaz, hogy a lánynak erős kézre van szüksége, ehhez kétség sem fér, de aludnia is kell. Ezt az igazságot pedig Sarah mai általános gyengesége teljesen alátámasztotta. Mrs. Hill-nek nem sok előnye származott a korai lefekvésből. Órákig feküdt ébren, és hallgatta a ház neszeit: Sarah odalent takarított (hiszen rendes lány ez, ha nem viszik rossz útra), a

keskeny lépcsőforduló másik oldalán Polly hánykolódvamormolva aludt, az egerek kaparásztak a falburkolatban, a férje sípolva zihált, a szél rázta a tetőt és fütyült a kéményben. A vad éjszaka valahogy akkor is ott maradt a gondolatai között, mikor végre elaludt: azt álmodta, hogy a kocsira várva virraszt, és mikor végre kinyitja a bejárati ajtót, egy rakás felöltőbe és tánccipőbe öltözött kismalac özönlik be rajta. A reggel szürke fényeinél rájött, hogy más megoldást kell találnia; nem kellene így nekitámadnia Sarah-nak, valahogy meg kellene kerülnie az önfejűségét, a mögötte megbúvó édes, szelíd énjéhez kellene szólnia. Ám aközben is őt pirongatta, hogy ezen gondolkodott, épp odaszólt neki, hogy jó lenne, ha kicsit felszegné az állát, mielőtt rálép. Válasz helyett csak lassú pislantást kapott, Sarah válla megmerevedett. – Tisztességes választ várok, ha hozzád beszélek – mondta Mrs. Hill. – Beszéljen velem tisztességesen, és akkor én is úgy fogok. Mrs. Hill most majdnem teljesen elveszítette az önuralmát, nem sok kellett hozzá, hogy dührohamot kapjon, ám ekkor James benyomta a konyhaajtót, az asszony pedig hirtelen az ő szemével látta magát: keserű, házsártos, vén satrafának. Úgyhogy összeszorította a száját, úgy döntött, hogy inkább valami kedveset mond. Valami megnyugtató figyelmességet, ami összebékíti a lánnyal – csakhogy semmi nem jutott eszébe. Ekkor azonban izgatott neszek szűrődtek le odafentről. Hallották, hogy kinyílik és becsapódik a reggelizőszoba ajtaja; könnyű léptek rohantak át a folyosón és fel a lépcsőn. Újabb léptek követték, de az előzővel ellentétes irányba. Ezek lassabbak és nehezebbek voltak: Mrs. Bennet ment be a reggelizőszobába. A konyhában a négy szolga megmerevedett, felkapták a fejüket. James még mindig a küszöbön állt, most kitárta az ajtót, hogy jobban halljanak.

– Mi az? – kérdezte Polly. – Mi történt? – Csss! Mrs. Hill és Sarah odament James mellé; Polly odaosont hozzájuk, végül Mr. Hill is odacsoszogott az ajtóba, cöcögve csóválta a fejét. Figyelték a hangok halk morajlását. – Mit mondanak? Sarah a szájára tette az ujját. A reggelizőszoba ajtaja megint kinyílt, a folyosón Mrs. Bennet léptei dübörögtek végig. Belépett a látóterükbe: mind próbáltak láthatatlanná válni, Polly lebukott, Mr. Hill hátralépett, Sarah James mögé húzódott, Mrs. Hill pedig visszafordult a konyhába. – Nem is tudtam, hogy ilyen gyorsan is tud mozogni! – sziszegte Polly. Látták, hogy feltépi a könyvtárszoba ajtaját. Polly kikerekedett szemmel meredt Sarah-ra: Mrs. B. nem is kopogott! – Ó, Mr. Bennet, sürgősen szükség van magára... Mrs. Bennet behúzta maga mögött az ajtót, elzárva a hangok árját. A szolgák hátrahúzódtak, az ő ajtajuk is becsukódott. Szétszéledtek a konyhában. – Szegény ember! – mondta Sarah. – Szegény bolond! – kontrázott rá James. – Micsoda borzalmas szégyen! Aztán megcsörrent a könyvtári csengő. Mindnyájan ránéztek a tekercsrugón táncoló fémre. – Majd én megyek – ajánlkozott James. – Nem – felelte Mr. Hill. – Le fogják hívatni Miss Lizzyt a hálószobájából, tehát... – Tehát én megyek – fejezte be Sarah. Mrs. Hill hátralépett, hogy elengedje maga mellett a lányt, reszketeggé tette a nyugtalanság: bár lenne most Mr. Collinsnak annyi esze, hogy Maryre gondol! Mary talán így is elfogadná, hogy másodiknak kérik meg, az viszont teljességgel lehetetlen, hogy Elizabeth kedvező választ adjon. Marynek próbát kellene

tennie nála; különben ki tudja, miféle kis divatbolond szajhát szed fel Bathban vagy Bristolban, vagy Canterburyben, vagy ahová a lelkészek feleséget fogni járnak! Ha viszont Mary lecsap rá, biztonságban lesznek: Mary nem szereti az öncélú változásokat. Ha Mary lesz itt az úrnő, az alagsornál biztonságosabb helyet kívánni sem lehet majd. A két idősebbik lány az ágyon ült kézen fogva, összedugták a fejüket. Izgatottan néztek fel, mikor Sarah bekopogott, és bedugta a fejét az ajtón; mikor azonban látták, hogy csak a szobalány az, megenyhültek a vonásaik. – A könyvtárba kéretik, Lizzy kisasszony. Elizabeth nem igazán tudta megőrizni a nyugalmát. Úgy tűnt, nem sok hiányzik hozzá, hogy úrrá legyenek rajta az érzelmei, bár azt Sarah nem tudta megítélni, hogy nevetés, düh vagy a keserűség jajszava fojtogatja. – Tehát feltételezem, az egész ház tudja? – Mit, kisasszony? Elizabeth felnézett. – Kis ravasz. Jane megcsókolta a húga arcát, kicsit még visszatartotta, mikor Elizabeth felállt, hogy induljon. – Nem szabad elfelejtened, Lizzy, hogy tekintélyes férfi, aki nagylelkű ajánlatot tett neked. Úgyhogy bánj kedvesen vele, drágám! – A világ minden kincséért sem, Jane! Hisz már a puszta udvariasság is idáig juttatott, bele se merek gondolni, mi történne, ha kedvesen bánnék vele! Jane mosolyogva rázta a fejét. Aztán felpillantott Sarah-ra, és mintha csak most látta volna meg igazából, végigfuttatta rajta a tekintetét előbb le, aztán fel, kissé visszahőkölt a kellemetlen külsejétől, a konyhaszagától, az elméretezett zöldessárga puplinruhájától.

– Nem viseli az új ruháját, Sarah? Sarah pukedlizett.. – Különleges alkalomra tartogatom. Sarah elkísérte Elizabethet a könyvtárba, bekopogott helyette, kinyitotta neki az ajtót, miközben Elizabeth hátrébb állt. – Gyere ide, gyermekem! – kiáltott az apja, mikor meglátta. Sarah rájuk zárta az ajtót. Hisz már az elejétől látni lehetett, hogy nem működik. Mrs. Hill felvitte a kávét a reggeliző szobába, ahol Mrs. Bennet megpróbálta Charlotte Lucast megnyerni az ügyének, és ahová a többi ifjú hölgy összegyűlt pletykálni. Az emberek mindig rossz üzletet kötnek, ügyetlenül kereskednek: vagy túl olcsón, vagy túl drágán adják magukat. Gyakran látni fiatal vidéki lányokat öregedő könyvelők karján, vagy a még mindig jóvágású, makkegészséges középkorú férfiakat a meghízott, elfonnyadt feleségük oldalán. Hogy ez mennyire tragédia vagy sem, az attól függ, melyik oldalán áll az ember: az egyik felet talán rászedték, a másik viszont örvendhetett az alkalmi vételnek. Mrs. Hill kiöntötte a kávét, és szétosztotta a csészéket. Elizabeth nyugodtan vette át a sajátját, mosollyal köszönte meg Mrs. Hillnek. Milyen lehet, ha fiatal és bájos az ember, és ezzel tökéletesen tisztában van, gondolta Mrs. Hill. És ha tudja, hogy csak a legforróbb szerelemmel, a tökéletes párral elégszik meg?

Mrs. Bennet rossz hangulata és gyengélkedése semmit nem enyhült másnapra; az idegeire panaszkodott, visszavonult az öltözőszobájába Mrs. Hill-lel, és majdnem egy fél üveg Gíleád

.balzsamot vett be, amitől előbb ingerlékeny lett, majd összeakadt a nyelve, végül pedig elaludt, s a lehelete az illékony szesztől bűzlött. A testvérek – Mary kivételével – mindnyájan elgyalogoltak Merytonba, hogy megszökjenek anyjuk szenvedésétől és Mr. Collins sértett önérzetétől, és hogy Mr. Wickham után érdeklődjenek, aki megmagyarázhatatlan módon távol maradt a netherfieldi báltól. Mrs. Hill és Sarah azonban nem szökhetett meg. Mrs. Hill a saját megítélése szerint a kelleténél jóval több időt töltött Mrs. Bennet öltözőszobájában a fűzők, mellkendők és párnák igazgatásával, mikor már rég a vacsorával kellett volna foglalkoznia. Amikor végre sikerült elszabadulnia, elsőként Mary ajtaján kopogott be, mire a lány megakadt az Esz-dúr skála közepén. Mrs. Hill bekukucskált az ajtón. – Mi az, Hill? – Bocsásson meg, Mary kisasszony, de... – Belépett. – Mr. Collins egyedül van odalent, és gondoltam, valakinek... – Gyakorlok. – Igen, de nem tudta, hogy ő meg teljesen egyedül van... – Megkérte a nővérem kezét, nem igaz? Mrs. Hill csak bólintani tudott. Mary sokáig hallgatott. Aztán végül csak felállt, és lesimította a szoknyáját. Mrs. Hill látta, hogy vörös a szeme alja. Sírt. Ez ígéretes. Elsuhant Mrs, Hill mellett. – Csak az udvariasság kedvéért, gondolom, megérti. Sarah eközben fel-le szaladgált a lépcsőn, hogy teljesítse Mr. Collins kéréseit: tett a tűzre, hozott neki italt, elmondta, hol találja a Foredyce prédikációit tartalmazó kötetét. Mr. Collins attól tartott, hogy Mr. Bennet könyvtárában hagyta, és nem szívesen zavarta volna meg azt az urat, aki a lánykérését a legcsekélyebb jó érzés nélkül fogadta volna. Sarah talán volna kedves bemenni, és megkeresné neki? Sarah volt kedves, és

megkereste. Mikor bekopogott, Mr. Bennet épp csak felpillantott a bozontos szemöldöke alól, ő pedig besurrant, hogy felkapja a kis barna kötetet. Polly azonban ráért, mivel felügyelet nélkül maradt. Ábrándos szemmel húzgálta a portörlőt, majd dél körül kereket oldott, és ha valaki kereste volna, az istálló oldalában bukkant volna rá, Jamesszel golyózott. A kislányt olyan boldogsággal töltötte el, ha nyert, hogy a legény egyre ügyetlenebb és szerencsétlenebb lett, hogy minél jobban kiélvezhesse a gyerek örömteli sikongatásait. Sarah átnyújtotta Mr. Collinsnak a könyvet. – Maga rendes lány – mondta. – Szerintem rendes lány maga, akármit mondjanak. – Köszönöm, uram, – Valamire azonban rájöttem... – folytatta halkabban –, ami kifejezetten rejtélyes számomra. Rájöttem, hogy az én helyzetem nagyon is hasonlít az magáéra. Sarah zavarodottan rábámult. – Uram? – Úgy értem... – Mr. Collins körbenézett, mintha attól félne, hogy kihallgatják, bár a napnak abban a szakában teljesen kiürült a reggelizőszoba, sőt, szinte az egész ház is. – Az ember jót akar, helyesen akar cselekedni, azt teszi, amit a kötelességének hisz. Aztán legnagyobb fájdalmára visszautasítják, bírálják. Nevetségessé teszik. – Sajnálom, hogy boldogtalan, uram. – Köszönöm – mondta őszinte kedvességgel, – Köszönöm, drága gyermekem. Mr. Collins magányos, értette meg Sarah. Egyszerűen csak magányos. Olyan ember, aki valószínűleg mindig is az lesz. – Kér egy kis süteményt? A férfi ábrázata kivirult. Csakugyan jólesne neki egy kis sütemény, jött rá. Nagyon is jólesne; mindennél jobban. Amikor

azonban Sarah behozott egy szelet gyümölcstortát a csinos kék szegélyű tányéron, Mary is a reggelizőszobában ücsörgött mereven az ifjú lelkész mellett, karikás szemekkel nézelődött, mikor Sarah belépett. Sarah-nak az a kósza megérzése támadt, hogy nem társalgást, hanem csendet zavart meg. Marynek valószínűleg éppen olyan nehézségei vannak, mint Sarah-nak: túl sok időt töltött könyvek között ahhoz, hogy könnyed társalgásba tudjon bocsátkozni az emberekkel. A kisasszony elpirult, felállt, és odament az ablakhoz, mire Mr. Collins is felkelt, láthatóan megkönnyebbült, elvette a tányért Sarah-tól terjengős hálálkodás kíséretében, aztán viszont egyáltalán nem tudta, mihez is kezdjen a süteménnyel Mary jelenlétében. A lányokat két tiszt kísérte haza Merytonból. Sarah épp kinézett az egyik emeleti ablakból, látta, ahogy közelednek az ösvényen – a négy fiatal hölgy és a két vörös zubbonyos. Frissítőket fognak kérni, pedig a házban teljes káosz uralkodik, és egyáltalán nem áll készen vendégek fogadására. Felrohant az öltözőszobába, hogy figyelmeztesse Mrs. Hillt, aki felsóhajtott, megcsóválta a fejét, aztán összeszedte magát, és tájékoztatta az (úrnőjét a vendégek érkezéséről, majd levonszolta magát a konyhába. Mire a társaság belépett a házba, Mrs. Bennet újra egészen magához tért, tisztességesen felöltözött, és már el is indult az üdvözlésükre. Sarah átvette a kabátokat és kalapokat, és már indulni akart, hogy felakassza őket, de Mrs. Bennet ott marasztalta. – Hol van James? – Nem tudom. – Jamest akarom. Mi értelme inast tartani, ha nők szolgálnak fel? A vendégek letelepedtek a szalonban, Sarah lerohant a konyhába. Mrs. Hill zaklatottan látott hozzá a kilenc órai tea újabb kényelmetlenséget jelentő elkészítéséhez; Sarah körülötte

lebzselt, próbált szolgálatkésznek mutatkozni, mivel ha nem csinál semmit, vagy útban van, egyszerűen leharapják a fejét. Aztán nyílt az ajtó, ott állt Tol Bingley üdén és fiatalosan, és olyan pillantást vetett rá, amitől Sarah azonnal elpirult. Meglebbentett feléjük egy csinos, sárga ostyával lezárt levelet. Mrs. Hill kikapta a kezéből, és odaadta Sarah-nak. – Tessék, tedd magad hasznossá, vidd ezt fel! Sarah a levelet a teás tálcára tette, aztán fogta, és kihátrált az ajtón. Az inas az ajtóban őgyelgett, beengedte a hideget. – Akkor most kimegy vagy bejön? Tol Bingley belépett a küszöbön, és becsukta maga mögött az ajtót. – Ezek szerint választ vár? – Ha van válasz, azt természetesen elviszem. Polly beandalgott a konyhába hideg levegőt hozva magával. Megkerülte Tol Bingley-t, és megbámulta a maga szokásos fürkésző módján. Az inas válaszképp meghajolt előtte. Aztán odament a tűz melletti székhez, és leült. Sarah visszabotorkált a konyhába, meglátta Bingley-t, a tekintetét, és elpirult: nem tartóztatták sokáig a szalonban, pedig Netherfieldből hozott levelet. – Mrs. B. azt mondja, Jamesnek azonnal fel kell mennie, hogy ő szolgálja ki a tiszteket. Mrs. Hill széttárta a kezét. – Látod valahol Jamest? Sarah futtában körbepillantott. – Öööö... nem... – Nyakig vagyok a munkában, Sarah. Ha szükség van rá, neked kell megkeresned. – Csak kérdeztem. Gondoltam, hátha tudja, hol van. – Hát nem tudom. – Ó – szólt közbe Polly. – Ez könnyű. Én tudom, hol van James.

– És hol van? – Bujkál Mrs. Hill és Sarah is megmerevedett, mindketten Polly felé fordultak. Polly belenyúlt az árpacukros üvegbe, és kivett belőle egy darabot. Belehuppant a másik székbe a tűz mellett. – Nem szereti a katonákat – mondta árpacukorral a szájában. – Mikor láttuk, hogy idejönnek, elbújtunk. De én meguntam, meg az is eszembe jutott, hogy asszonyom biztos dühös lesz, úgyhogy otthagytam, és bejöttem segíteni, Polly elégedetten kihúzta magát: o rendesen viselkedett. Mrs. Hill félresöpörte a megjegyzéseit. – Badarság! Ne beszélj már butaságokat! Az arca viszont másról árulkodott, vette észre Sarah. Mrs. Hill előbb elsápadt, aztán elvörösödött. Polly tiltakozni kezdett: nem badarság, és ő nem beszél butaságokat. Ha pedig tényleg badarság, akkor James beszél butaságokat – ám hamar elhallgattatták. Tol Bingley is észrevette a zavarukat, felvonta a szemöldökét. Sarah nem teljesen értette, mi történt Mrs. Hill-lel, de hirtelen erős késztetést érzett, hogy témát váltson. – Tehát újabb vacsorát vagy bált adnak, vagy miről van szó, Mr. Bingley? – Kérem? – A levél. Gondolom, valami meghívás. – Nem – hangzott a válasz. – Nem meghívás. Ez most... hát... Elmegyünk. – Elmennek? – Az egész díszes társaság, – Elmennek? – Sarah szék után nyúlt, kihúzta, és leült rá. – Elmennek? Csak így? – Mr. Bingley üzleti ügyben Londonba utazott, és nem sokkal később a nővérei is úgy döntöttek, hogy utánamennek, meg Mr. Darcy is, a barátja, aki itt maradt. Úgyhogy a házat bezárják. – És Önnek... is velük kell mennie Londonba.

Nem kérdés volt, Bingley mégis bólintott. Sarah elfordult, átment a konyha másik felébe. Kihúzta a fiókot, és megbámulta a tartalmát – a dunsztoló rongyokat, blansírozótálat, a kopott, gyümölcsöktől eíszíneződött fakanalakat. Ptolemy Bingley Londonba indul megnézni a színdarabokat, elutazik Astley-be, és a gyönyörű oszlopsorok között sétál majd. – És a házat teljesen lezárják? – kérdezte Mrs. Hill. – A legtöbb szolga már el is ment. Csak páran maradtunk elintézni néhány dolgot, aztán mi is megyünk utánuk. – Mr. és Mrs. Nicholls természetesen marad, hogy vigyázzanak a házra – mondta Mrs. Hill. Tol Bingley bólintott. – És mikor indulnak? – Holnap. Kora reggel. – És mikor? – kérdezte Sarah, miközben az összehajtott muszlinokat betolta az egyik sarokba, és szépen elrendezte a fakanalakat, hogy párhuzamosan álljanak – jönnek vissza? – A télen már nem, azt hiszem. Tehát egész telet ki kell bírnia Longbournban minden izgalom, öröm vagy pihenés nélkül. Sarah az ajkába harapott. Olyan messze még a tavasz! Ha egyáltalán visszajön. Ha nem marad Londonban. És nem nyitja meg a boltját. – Biztosra veszem, hogy nagyon fognak hiányozni az ittenieknek – jegyezte meg Mrs. Hill. ~ De nem akarjuk tartóztatni. Nyilván rengeteg dolga van. A fekete inas ellökte magát a széktől, és felállt. – Pedig már kezdtem egészen megszokni a sarat. Sarah-t fojtogatta a beteljesületlenség érzete. Betolta a fiókot, a kanalak zörögtek. Elfordult, felidézte annak a csóknak az emlékét, a füst és hagyma ízét. Meg ahogy egymáshoz simultak. Most már vége, semmi értelme az egésznek.

– Keressen meg, babám, hm? – Tol olyan halkan beszélt, hogy csak Sarah hallja. – Ha legközelebb a városban jár. Miután Jane átvette a levelet, a tisztek se maradtak sokáig. Jane el is illant, mihelyst tudott, Sarah megsajnálta a sápadt, gyötrődő arcát látva. Sarah előhozta az urak zubbonyát, és miközben ők felöltöztek, Polly az ajkába harapva várakozott, mindkét kezében egy-egy kokárdás kalappal. A jóképű tiszt – aki, mint kiderült, a híres Mr. Wickham volt – adott neki egy érmét a kalapjáért cserébe. Polly rávigyorgott, zsebre vágta a pénzt, aztán pukedlizett. Wickham ekkor levette a kesztyűjét, és megérintette az arcát. Megdöbbentette a gyermek puszta bája – ahogy az néha lenni szokott.

IX. fejezet

...rögtön panaszkodni kezdett, milyen csapás, hogy a hölgyek éppen most utaztak el, mikor már a legjobb úton voltak, hogy szépen összebarátkozzanak...

J

ANE JÓL VISELTE, tekintve,

hogy csak ülnie és várnia kell.

Teljes szépségében ül és vár, ha kicsit sápadtan is. Ül és vár szerelmesen. Ül és vár, míg Mr. Bingley le nem rázza magáról a nővéreit, és vissza nem jön érte. Mert ez a dolgok rendje az olyan fiatal hölgyek számára, mint Jane Bennet. Sarah helyzete teljesen más. Ő nem büszkélkedhet annyi bájjal és kedvességgel, mint Jane, sem négyszázalékos kamatra lekötött ezer fonttal. Azt az egyetlen egyértelmű és biztos szót sem mondhatja magáénak, mely láthatóan minden kérdést megválaszol, és minden bizonytalanságnak véget vet: a szerelmet. Röviden szólva Sarah-nak semmije nem volt, amivel visszacsábíthatna magához egy férfit London örömeitől és lehetőségeitől; és nem is biztos, hogy erre vágyik. Ő jobban örült volna, ha elhívják Londonba. Benneték Lucasékhoz ígérkeztek el vacsorára aznap estére, ami a sértett, rossz kedélyű előkelőségnek szórakozást jelentett, az alacsonyabb rangúaknak pedig menekvést a vacsorafőzéstől. Jamest lekötötte a család furikázása; Polly a maga hanyag módján söprögetett és fényesített, Mrs. Hill Mr. Collins nadrágjának megvarrásával foglalta le magát, melynek ugyanis a gomblyukai fájdalmasan kitágultak, a gombokat pedig csak egyetlen cérna tartotta: talán a sok sütemény tette. Sarah

megpucolta a lányok csizmáját, melyet a városi kirándulás során alaposan összes áraztak, az ujjaival levakargatta róluk a megszáradt sárdarabkákat, a bőrt nedves ronggyal tisztára dörzsölte, aztán zsíros krémmel bekente. Tőlük öt kilométerre, Netherfield hideg szalonjában Mrs. Nicholls porvédőt húzott a bútorokra, a földszinten pedig Mr. Nicholls lezárta a borospincét és a tálalót, a kulcsaival csörömpölve poroszkált végig a folyosón. Most vászonnal letakart kocsiban csikorgóit végig a londoni úton Bingley-ék utolsó néhány bőröndje meg az a pár bútor, melyeket Hursték szívesen látnának a Grosvenor utcai házukban, Tol Bingley pedig – miközben lelógatta a sarkát a kocsi platójáról, és nézte, ahogy távolodik tőle ez a tágas, sáros világ – kezdte újragondolni, bár még csak homályosan és elég kelletlenül, mire vágyik legjobban ezen a világon. Azon az éjjelen Sarah hallgatta Mrs. Hill kaparászását, mikor minden ajtót bezárt, és nézte, hogy Polly úgy rángatózik álmában, mint egy kiskutya. Amikor minden teljesen elcsendesedett, Polly is mélyen aludt, Sarah kihúzta az ágy alól a fadobozát, beletette a fésűjét, papucsát és egy regényt. A doboz nyújtotta biztonságban még mindig ott hevert egy gombszemű rongybaba. A fagyos mezőkön valahol róka ugatott; odalent az óra egyet ütött; Sarah pedig ücsörgött, és hallgatózott a vállára csavart takaróval. Amikor az óra elütötte a kettőt, sekélyes álomból riadt fel. A házban teljes csend honolt. Kikúszott a szobájából egyik kezében a csizmájával, a másik karja alatt a nehéz dobozzal, majd halkan becsukta maga mögött az ajtót. A konyhában felkötötte a csizmáját, és megsimogatta a macskát. – Viszlát, Puss. Sok szerencsét! Tol Bingley elindult Londonba, Sarah pedig követni fogja.

Az újságban írtak egy fiatal spanyol nőről, aki nadrágot húzott, és beállt katonának; azt beszélik, még most is ütközeteket vezet Boney csapatai ellen Spanyolországban. Azt is írták – bár Sarah-t egy időre összezavarta a sok köntörfalazás –, hogy szeretői is voltak, de nem katonák, hanem nők, akik ugyanúgy elkísérték a táborba, ahogy a többieket a feleségük és szeretőjük. Más történeket is hallott, például Ross mama esetét, aki még a régi időkben beállt katonának, és ha nem sebesül meg a combja, talán nem is jöttek volna rá, hogy nő. A sebész asszisztense azonban meglátta a nemi szervét, és egy pillanatra azt hitte, hogy az is seb, méghozzá az előzőnél is súlyosabb, mivel a hímtagja a herékkel együtt leszakadt. A fiú elájult, és csak az érettebb orvos vizsgálata után jöttek rá, hogy Ross valójában hő. Aztán ott vannak azok az ír nők, akik hosszú ideig sikeresen kalózkodtak, aztán átmenetileg a gyermekvárás révén átmenetileg elkerülték az akasztást. Ez is egy gondolat, nem is akármilyen. Nem kell feltétlenül hozzákötnie magát egy férfihoz, ő maga is szembeszállhat a világgal Franciaország és Spanyolország nyílt mezőin, az óceánon, bárhol. Nem kell hozzászegődnie az első fickóhoz, aki úgy tesz, mintha tudná, merre tart, egyszerűen csak elindul. A nyugtalanság csírája kihajtott benne, ahogy elindult a sötétben, és egyre növekedett. A birkák szorosabban összebújtak a mezőn. Sarah lába megcsúszott a jégen, lehorzsolódott a köveken; a fák csupaszon meredtek a csillagos égre, egy bagoly halovány árnya röppent el a feje felett. Felmászott egészen a hajcsárok útjára; a régi útra, mely az elhagyatott vidékről Londonba vezetett. Megállt az ismert világa szélén. Magára maradt a széles, üres domboldalon a csillagokkal és az éjjeli madarakkal. Pontosabban nem maradt teljesen magára, bár ő ezt nem is sejtette. James ugyanis titokban, észrevétlenül követte, ahogy szokta.

Voltak éjszakák, amikor James folyton felriadt; máskor el sem tudott aludni, a régi fájdalom fellobbant és végigcsapott rajta, nem hagyta pihenni. Úgy tűnt, valami köze lehet az időjáráshoz; mert amikor beborult, majd újra kiderült az égbolt, mintha szikrák hullámoztak volna végig a testén, így néha meg sem próbált aludni, inkább könyvekbe temetkezett, takarókba burkolózva olvasott a gyenge fénynél, áldva a jó szerencséjéért, mely mindig új gyertyával látta el, ha a régi kialudt. Az ilyen éjszakákon a testének mintha külön emlékezete lett volna: régvolt időket, más helyeket idézett vissza az álmaiba; eszébe juttatta, hogy semmi sem tart örökké, semmi nem állandó, még a fájdalom sem. A teste folyamatos riadókészültségben tartotta; érezte, mikor a konyhaajtó csikorogva kinyílt és becsapódott; Sarah lopakodó léptei a kertben jeleket továbbítottak a bőrére, amikor pedig elhaladt az istállóépület mellett, kitépett belőle egy darabot, és magával vitte az éjszakába. A féloldalas járása azt súgta, hogy visz magával valamit: azt a zárható fadobozt, amiben a cselédsorban élő nők és lányok a holmijukat tartották; a testükön túl ez volt az egyetlen privát területük a közös hálószobák és zajos dolgozók világában. Ha pedig magával viszi a dobozt, akkor nem egyszerűen arról van szó, hogy nem tud aludni, és nyugtalanul sétálgat. Sarah elmegy. Egyből a távozás kiváltó oka jutott eszébe: Netherfieldet lezárják, Tol Bingley Londonba megy. A gondolatai egyre jobban összekuszálódtak: először azt latolgatta, van-e Sarah-nak esélye a boldogságra, aztán féltette, mert a világ veszélyes, bár ez a lány erről mit sem sejt; majd elképzelte nélküle ezt a helyet: nem fog rábámulni, nem vonja meg a vállát, nem forgatja a szemét, és James sem vethet futó pillantást a vékony alakjára, nem érezheti a makacs, lélegző jelenlétét maga mellett a konyhában – végül aztán elérkezett a megdöbbentő felfedezéshez, rájött, hogy szerelmes.

Ó. Lehet, hogy ennek semmi következménye nem lesz. Az ő érzelmei nem számítanak: szinte semmilyen szempontból nem számítanak, semmin nem változtatnak. Jamesnek mégis felkeltette az érdeklődését a dolog. Úgy őrizte ezt a szót az elméjében, mint pap a kelyhet, elámulva, micsoda jelentést hordoz a puszta fizikai megtestesülésén túl. Ha szerelmes Sarah-ba, akkor ez azt jelenti, hogy mindannak ellenére, amit tett, és amit elmulasztott, képes érezni, még él benne a jó. Semmit nem akart a lánytól; még az sem jutott eszébe, hogy akár akarhatna is: ennek az erőteljes, nemes érzésnek semmi köze nem volt a saját vágyai kielégítéséhez; egyszerűen boldoggá tette a tudat, hogy az a másik ember is a világon van, méghozzá a közelében. Olyan volt, mint egy vödör hideg víz a hosszú szomjúság után, és Jamest ez hálával töltötte el; hálás volt, amiért Sarah – még ha tudtán kívül is – képessé tette ilyen érzelmekre. És ha a szerelem nem is számít, a hála igen. A hála kötelezettséggel jár. Kiugrott az ágyból, magára húzta a nadrágját, belenyomta a lábát a csizmájába, és felrángatta a kabátját a fájdalom tüskéire. Amikor kilépett az ajtón, a sötétség minden szemcséjét átkutatta a mozgó alak után. Meg is találta a kék árnyat, amint átrohant a kifutón; titokban utána eredt, átugrott az alacsony falon, és mikor Sarah kinyitotta az ösvényre vezető kiskaput, ő hátrahúzódott. Könnyen ment, Sarah nem számított rá, hogy követik; tapasztalatlan volt, meg sem próbálta elrejteni, merre jár. Lassan haladt, egészen aprónak tűnt a sötétségben, a hatalmas ég alatt, fél oldalát lehúzta a csomag súlya. Miközben James lopakodva, kicsivel lemaradva követte a lányt az árokban, a sövények árnyába húzódva, azon töprengett, ugyan miben reménykedik, mit akar ezzel elérni. Azt hiszi talán,

hogy csak mond pár szót, Sarah pedig azonnal belátja, hogy tévedett, megérti, milyen veszélyes dologra vállalkozott? Vagy talán hogy őt majd valamiféle hősnek, a védelmezőjének látja, és akkor őbenne is felébred a hála? Tudta, hogy a közbeavatkozással valószínűleg nem éri el, amire vágyik, akármi legyen is az. Sarah az erdő sötét mélyére lépett. James még mindig követte, de most már bizonytalanabbul: talán hagynia kellene, hogy elmenjen? Elinalhatna a sötétben. Az is lehet, hogy minden rendben lenne, hogy az a jóképű piperkőc jól bánna vele. Talán szereti. Lehet, hogy Sarah boldog lesz. Kiléptek az erdőből a nyílt domboldalra, fényesen sütött rájuk a hold. James megállt a fasor szélén; Sarah csak ment kitartóan a hajcsárok útja felé. Még visszafordulhatna, még visszamehetne Longbournba, reggel pedig meglepetést színlelne, mikor kiderül, hogy az egyik szobalány eltűnt. Talán lehajtott fejjel átvészelte volna a napokat, a heteket, a hónapokat, az egymást követő éveket, és el is felejtette volna ezt a lányt, meg mindazt, amit iránta érzett – magát a tényt is, hogy érzett –, ha Sarah abban a pillanatban, mikor elérte a hajcsárok útját, meg nem torpan. A sziluettje azonban megállt a csillagok előtt, ledobta a dobozát, megdörzsölte a homlokát, és átnézett a nyílt, csendes vidék felett. Sarah – bár ezt James nem tudhatta – épp a kagylókra gondolt, meg az ő alkarjára, ahogy feltűrt ingujjal az edényeket törölgette, a füst és hagyma szagára, meg arra a csókra, amit nem feltétlenül élvezett, de ami legalább jelentett valamit, mert esélyt kínált egy olyan életben, mely eddig nem sok mindennel kecsegtette. Azt is átgondolta, hogy egy egész életre odaszegődni valaki mellé más, mint felugrani mellé a hintó végébe. Akkor megfordult és visszanézett. A nagy szemében megcsillant a csillagok fénye.

– Maradjon! – James ezt végig se gondolta, csak kicsúszott a száján. Sarah pislogott, a hang forrása felé fordult. James közelebb lépett, a csizmája most már csikorgott a kavicsos ösvényen, hogy a lány hallja, és meglássa. Amikor Sarah felismerte, egy pillanatra mintha elernyedt volna – a megkönnyebbüléstől vagy talán örömében? ám azonnal kihúzta magát, egyik lábával oldalra borította a dobozát, mintha nem akarná, hogy észrevegyék, mintha ez most számítana valamit. Annyira jellemző volt rá ez a gesztus, hogy James elmosolyodott. – Jobb lenne, ha nem menne el – mondta. – Hiányolnák. – Majd találnak másik szobalányt. Sarah elfordult, és a távolba meredt. Eltökéltnek tűnt. Valahol északon póling kiáltott. Mire James megint megszólalt, teljesen kiszáradt a szája. – Hát jó – mondta. – Ha így van, akkor isten áldja mindkettejüket. Sarah még mindig hallgatott. Az egyik lábát belefúrta a tufába, átnézett a dűnék felett. James megérezte a bizonytalanságát. – Vagy... – Vagy mi? – Úgy értem, nem akarok beleavatkozni... – Azt elég különös módon teszi. – ...de ha nem teljesen biztos az... az érzéseiben meg az ő szándékában, talán elhalaszthatná... írhatna neki... Sarah oldalra biccentette a fejét. – Az nem lenne olyan... végleges... mint ez így. Még mindig semmi válasz. – Vagy – folytatta – talán írhatnék maga helyett...? Sarah nagyot pislantott, majd Jamesre emelte azokat a csillogó szemét. – Nagyon biztos magában, Mr. Smith.

– Áh, nem... Sarah felhúzta az orrát, közelebb lépett. – Azt hiszi, maga itt az egyetlen, akinek van egy kis sütnivalója, az egyetlen, akinek valóságos élete van. Magától én akár gép is lehetnék. – Nem, egyáltalán, én nem hiszem, hogy... – Nyilván azt hiszi, hogy nem tudok írni. Pedig én minden héten elmentem a vasárnapi iskolába gyerekkoromban. De az eszébe se jut, hogy iskolába jártam, igaz? Persze, hogy nem. Volt benne valami, a tekintetében, a szavaiban, amitől megint módosult a róla alkotott képe. Volt benne ártatlanság, semmi kétség, és függetlenség is, de mást is észrevett: vad vágyat, hogy észrevegyék, szinte követelte, hogy számításba vegyék. – Azt hiszi, maga olyan okos, csak mert vannak könyvei, meg mert utazott, és látott valamit a világból, és ezt be is bizonyíthatja azokkal a csiricsáré kagylóival, és most, mikor én próbálok tenni valamit saját magamért... James közbevágott: – Az én kagylóimmal? Sarah tátott szájjal állt, mikor rájött, mit tett. – Takarítottam… – Takarított? – Ezt úgy visította, mintha valaki a ragtapasszal a bőrét is letépte volna róla. Sarah egy helyben topogott. – Nem mondtam el senkinek, ha ez aggasztja ennyire. James tehetetlennek érezte magát, őrjöngött. Mindennek ellenére érzett valami borzongatót ebben az egészben, hogy itt állnak teljesen egyedül az üres domboldalon, a szél belekap a ruhájukba, és ilyen szabadon beszélnek valamiről, ami egy másik életből jött, a világ másik feléről. Volt benne valami intim. Sarah a lábával megbökte a dobozát, hogy elterelje a figyelmet. – Már félúton lehetnék London felé.

– Akkor menjen! Sarah összefonta a karját, a nyílt út felé nézett. Az arcéle kirajzolódott a halovány ég előtt. James arra gondolt, hogy: Fogalmam sincs, mihez fog kezdeni. Meg hogy: rengeteg gondot okozna, nem vehetem a nyakamba. Aztán meg hogy: Nem veszíthetem el, most nem, nem engedhetem el Aztán Sarah lehajolt, felkapta a dobozát, és már el is ment, hosszú léptekkel rótta a hajcsárok útját. – Sarah! James utána rohant, elkapta a karját. Sarah megpróbálta lerázni magáról. Érezte a lány kevéske erejét, az izmai és az inai tekeredését. – Sarah. – Engedjen! Sarah elhúzódott, de James nem engedte el. – Írjon neki! – mondta újra. – Én majd kérek magának egy portómentesítőt. Elviszem a levelét a postára. És ha eljön magáért, feleségül veszi, és elviszi Londonba, és ha úgy gondolja, hogy boldog lesz... – A szavak most már özönlöttek ki a száján, nem számított rájuk, ő maga is meglepődött, Sarah pedig kikerekedett szemmel meredt rá. – Nem állok az útjába. De ma éjjel nem engedem el. Így nem. Nem vehetem a lelkemre. Akkor meghallotta azt a nyugtalan zihálást, a félelem jelét: Sarah nem biztos a dolgában, de attól még küzdött a szorítása ellen. – Engedjen! – Sarah. Ez örökre megváltoztatja. Most még visszamehet Longbournba, és soha senki nem fogja megtudni. De ha felkelnek, és meglátják, hogy elment, már nincs visszaút. A fülében dübörgött a vére. Most jött rá, hogy ő is fél, pedig már évek óta nem érzett félelmet. – Kérem. Érezte Sarah pulzusának a lüktetését a könyökhajlatában.

– Jöjjön vissza velem! – kérte. – Ma éjszakára. Nem örökre. Csak ma éjszakára. Akkor pedig Sarah olyasmit tett, amit James soha egy pillanatra sem tartott valószínűnek. Ledobta a dobozát a fagyos ösvényre, aztán odalépett a legényhez, a karját a dereka köré fonta, és megcsókolta. Sarah sok tekintetben gyakorlatias ember volt, nagyon is jól tudta, hogy hiányos információkra épít. Az az egy alkoholmámoros csók Netherfieldben volt minden, amire támaszkodhatott: nem volt túl kellemes, de egyszerűen fogalma sem volt arról, hogy a csókok általában ilyenek, vagy csak ez az adott csók volt ilyen, esetleg az ember, aki a csókot adta. Azt sem tudta, hogy azok az érzések – a szédülés, az öröm, a nyugtalanság melyeket Tol Bingley keltett benne, szerelmet jelentenek-e, sőt, egyáltalán jelentenek-e valamit, vagy egyáltalán szüksége van-e rájuk a céljaihoz. És most itt volt James, a karját markolta, az érintése meg a hangja pedig kellemesen hatott rá. Most észrevette őt, Sarah pedig sütkérezett, elernyedt a figyelme melegében. És hát ott ácsorogtak édes kettesben az általa ismert világ és az ismeretlen határán, a sötétben. Soha vissza nem térő alkalom. Most kideríti arról a csókról, amit tudnia kell. Jamest mondhatni teljesen felkészületlenül érte a dolog. Mikor a szájuk összepréselődött, meglepődött, kicsit hátradőlt, belesimult a lány karjába. Sarah ajkai puhák, melegek, ügyetlenek voltak, a kis testét Jameséhez préselte, a hideg orrát belenyomta az arcába, ő pedig – később legalábbis így gondolt rá ~ mosolyogva csókolta vissza. Mindössze egyetlen hosszú pillanatig tartott, aztán véget ért. Egy darabig még mozdulatlanul álltak. James a lány tarkóján nyugtatta az egyik kezét, a másikkal pedig átfogta, magához ölelte. Sarah feje a mellkasán nyugodott, hallgatta a szívverését.

Könnyes szemmel pislogott bele a sötétségbe. Kislánykora óta nem ölelte meg így senki. ~ Elmegy? – kérdezte James még mindig a tarkója meleg bőrén és a hideg haján tartva a kezét. Egy ideig Sarah nem mozdult, és nem is szólalt meg. Aztán James a mellkasán érezte a választ: megrázta a fejét. Visszagyalogoltak a házba kéz a kézben, James a vállán vitte a dobozt. Mostanra koromsötét lett a domb alján, mélyen a sövények között, a hold már lebukott. Sarah botladozott, érezte a férfitenyér nyomását, a hideg ujjak szorítását a kézfején. Sokkal erőteljesebben érezte, mint a sziklákat a lába alatt, a hideg levegőt vagy bármi mást maga körül. A lábuk köveken taposott, megcsúsztak a jégen, ahol pedig megolvadt, sárba léptek. Sarah felhúzta a szoknyáját, és mikor az egyik lába kicsúszott alóla, James jó erősen megszorította a kezét, megtartotta. A lány felnézett rá; arra gondolt, milyen különös érzés segítséget, kapaszkodót kapni, így támaszkodni valakire. Bár a kísérőjének csak a homályos árnyát látta a sötétben, tudta, hogy ott van, érezte a pulzusa lüktetését. A ház kirajzolódott előttük az éjszakában, az ablakai úgy csillogtak, mint a mély víz. Megálltak az istálló sarkában, bekukucskáltak a kertbe. Sarah látta a konyhaablak csillogását, az árnyékok hatalmas tócsáit. Rájött, hogy csapdába került: nem tud úgy visszamenni a szobába, hogy Polly észre ne vegye; nem tudja észrevétlenül visszacsempészni a dobozát az ágy alá, a csizmája és az alsószoknyája biztosan csupa sár. Mindenki rájönne, hogy kint járt. Elrémülve fordult James felé. – Majd én – mondta. – Adja ide... Azzal letérdelt Sarah elé, kezébe vette az egyik csizmáját. Az ujjaival lekaparta róla a sarat. A lány arca égett, ahogy nézte, érezte a simogatását. James most elengedte a lábát, és a másik után nyúlt, Sarah engedte, hogy felvegye, lenézett a begörbült

vállakra, a csupasz tarkóra, zavarba hozta ez az újszerű közvetlenség. James felnézett rá. Most látszott az arca a sápadt holdfényben. – Engedje le a szoknyáját... Sarah megrázta a ruháját, hogy eltakarja a sarat. James bólintott: jó lesz. Felegyenesedett. – Csak menjen be! – mondta, miközben lesöpörte a kezéről a sarat. – Maradjon a konyhában! Hajtsa a fejét a karjára, és aludjon, ha tud! Aztán mikor a ház ébredezik, csak keljen fel, és végezze a dolgát, mintha egész éjjel az ágyában aludt volna, mint mindenki más. Felemelte a fadobozt a vállára. – Ezt majd később beadom, ha tiszta a levegő. – Finoman megérintette a lány derekát. – És Sarah... – mondta alig hallhatóan. – Köszönöm. Azzal elment. Befordult az épület oldalán, és bizonyára egyenesen bement az istállóba, mert hallotta, hogy a lovak üdvözlőén felnyihognak. Fél tízkor, mikor Sarah átnyújtotta Jamesnek a kávéját reggelinél, ő egyenesen rámosolygott, amitől a lánynak nagyot ugrott a szíve, és a mosolya kicsit megremegett. Polly kivett két kockacukrot a tálból, és mikor senki nem látta, elvett egy harmadikat is, és egyenesen a szájába rakta. Továbbtolta a cukrot Mr. Hillnek, aki a lemorzsolódott szemeket kanalazta a csészéjébe. Polly a cukrot szopogatva leste Jamest és Sarah-t, felkeltette az érdeklődését a hallgatásuk és az ostoba vigyorgásuk. – Egyáltalán nem tetszik, ha valaki csak így, egyetlen szó nélkül kisurran, annyit se mond, hogy szíves engedelmükkel. Sarah és James rémülten Mrs. Hillre pillantott, ő azonban az ablakon lesett kifelé a rövidlátó szemével.

– Mi az, Mrs. Hill? Sarah-t meglepte James ártatlan hangja, a kimért udvariassága. Mrs. Hill az ablak felé intett. – Ő meg hová tart, csak azt szeretném tudni. Sarah odafordult, követte az asszony tekintetét, nézte, ahogy Mr. Collins a fekete lelkészi ruhájában átkotor az udvaron, akár az eltévedt vakond. Óvatosan kifújta az eddig visszatartott levegőt. – Az biztos, hogy nem megy messze – mondta James –, különben hintót kért volna. Felemelte a kávéscsészéjét, és belekortyolt. Sarah felkelt, az öltözőasztalhoz fordult, de aztán semmi nem jutott eszébe, amit ott csinálhatna. Mr. Hill hang nélkül, némán megkavarta a kávéját, Mrs. Hill pedig csak motyogott tovább Mr. Collinsról. Polly tekintete viszont oda-vissza cikázott James és Sarah között. Tudta, hogy történt valami. Ennek pedig köze van ahhoz, hogy reggel hidegen találta az ágyát, és hogy mindkettejük szeme karikás. Olyan ijedősek voltak, mint a nyulak. Valami történt, és bár Polly nem tudhatta, mi, már a találgatás is örömmel töltötte el. Aznap este, mikor Sarah felbotorkált a lépcsőn a padlásszobájába, a doboz az ágya alatt várta, kicsit talán jobban be volt tolva, mint annak előtte, a sártól viszont megtisztították, és egyáltalán semmi gyanúsat nem lehetett látni rajta. Levetkőzött, és bebújt az ágyba, az ágytábla recsegett alatta. Bár teljesen kimerült, egymást kergették a gondolatai. Cseppet sem volt álmos. Honnan jön ez az egész? Ez az izgatott öröm – ez a boldogság? A világ egy útvesztő, gondolta. Fordul erre, fordul arra, még fut is pár lépést, és azt hiszi, hogy elhatározta magát, aztán meg csak azt veszi észre, hogy visszafordult, és már iszkol is vissza a start mezőre, a saját helyére. Longbournba.

Most viszont, hosszú idő óta először, ez nem is tűnt annyira rossznak.

X. fejezet

szombat... vasárnap...

M. R

COLLINS

SZOMBAT REGGEL

korán indult, hogy időben

visszaérjen Hunsfordba, és másnap meg tudja tartani az istentiszteletet. Annak ellenére, hogy Mr. Collins longbourni tartózkodása csalódást okozott, a távozása napján váratlan remény éledt Mrs. Hill fonnyadt, nyugtalan keblében, mikor a büszkeségtől duzzadó Sir William Lucas megérkezett a legidősebb leánya eljegyzésének hírével. Nem sokkal Charlotte távozása után jött, aki reggel látogatta meg Elizabethet, elücsörögtek kettesben egy ideig, bár ez annyira mindennapos volt, hogy Mrs. Hill nem gyanított semmit. Charlotte elsősorban azért jött, hogy figyelmeztesse a barátnőjét. Mrs. Hill épp akkor vitte be a teát, amikor Sir William közölte a hírt, Lizzy pedig bár láthatóan kényelmetlenül érezte magát, cseppet sem látszott meglepettnek. Mary azonban nyomorultnak tűnt, és nem sokkal később el is kellett hagynia a szobát. Szegény Mary! Mrs. Hill hátáról azonban mintha egy zsák követ emeltek volna le. A jövő így már nem is olyan ijesztő. Charlotte Lucas megbízható fiatal nő, aki tudja értékelni a jó, szolgákat, és akinek sokkal több esze van annál, semhogy pusztán az újdonság varázsa vagy a divat kedvéért lecserélje a személyzetet. Persze semmi sem biztos, semmi sem biztos ebben az életben, csak az, hogy nem tart örökké – Charlotte azonban már egészen kislány korától ki-be szaladgált Mrs. Hill

konyhájába, recepteket keresett, kölcsönkért egy kis cukrot vagy zseléformát, és különösen rajongott Mrs. Hill citromtortájáért, sőt, többször is hallották, amint azt mondta, hogy senki nem tud olyan citromtortát készíteni, mint Mrs. Hill. Mrs. Hill nekiállt citromtortát sütni, hogy jókora adagot hazaküldhessen Sir Williammel. Az ilyen kis apróságok nagyon fontosak. Másnap advent első vasárnapja volt, szeles, viharos nap, így a pulpituson adventi gyertya égett, a leheletük látszott a hideg templomban. Benneték a családi templompáholyban ültek, a szolgák pedig hátul, az ingyenes helyeken. James a fennkölt és terjedelmes Hill házaspár egyik oldalát foglalta el, Sarah és Polly pedig a másikat. Mr. Hill a fogát szívta, Mrs. Hill pedig behúzta az állát, mint mindig, ha ünnepélyes hangulata támadt, A csoszogó-recsegő hangoktól kísért letérdelés alatt – melyet a fiatalok jóval gyorsabban teljesítettek, mint az öregek – Sarah átpillanthatott az öregek előtt, elkapta James tekintetét, ettől pedig olyan bizsergető érzése támadt, olyan boldogság lett rajta úrrá, hogy nem is tudott odafigyelni Mr. Long terjengős prédikációjára. Benneték lassan indultak el, mint mindig, kezet ráztak a szomszédokkal, biccentettek nekik, beszélgettek velük, összeverődtek a verandán, a fiatalabbak a gazdák lányaival nevetgéltek. Sarah a tömegben diszkréten szemügyre vehette Miss Lucas arcát, eltöprengett, milyen lehet a tudat, hogy hamarosan férjes asszony lesz, lesz otthona, bevétele; ez szinte csoda: Miss Lucasnak pedig mindezért csak bele kellett egyeznie, hogy haláláig beéri egyetlen adott férfival. Charlotte mégis félszegnek tűnt, és kissé fáradtnak. Talán kimerítő lehet ilyen gyorsan elérni valamit. – Hogy van? Remélem, már helyrejött?

Sarah valami szerencsés véletlennek – vagy talán szándéknak – köszönhetően James mellett kötött ki. Átmentek az előcsarnokon, a tömeg szélén álltak, pár lépést egymás mellett tettek meg. – Jól, köszönöm. A legény úgy állt mellette, mint egy erős szürkésbarna oszlop, Sarah a fejébe szorította a kalapját, mivel a szél belekapott: látta, hogy borzolja a szél a tiszafákat, a zöldjük szétvált, majd Összeborult, úgy hullámzott, mint a birkák gyapja a domboldalon. – Már nem is tudom – mondta –, mi volt ez az egész. Nem is tudom, ki voltam akkor, abban a pillanatban. El sem tudom képzelni, miért tartottam jó ötletnek. James közelebb hajolt, és halkan megkérdezte: – Mármint azt, hogy megcsókolt? Sarah megpördült, csillogó, hatalmasra nyílt szemmel. – Nem... James szeme sarkába ráncok gyűltek, Sarah tudta, hogy mosolyog. Ekkor az inas meghajolt és elhúzódott, elveszett a falusiak tömegében, az ünneplőruhájában. Kislány korában, mikor még növésben volt, és folyton éhezett, és süteményt kellett felszolgálnia – például cukorral meghintett piskótát, amit Mrs. Hill tojásból, lisztből és krémes vajból sütött –, Sarah sosem engedte meg magának, hogy ránézzen, mert tudta, hogy nem neki szánták. Neki csak fel kellett vinnie az emeletre, ahol szétmorzsálták, aztán a morzsákat a nedves ujjúkra ragasztva mind megették, ő pedig vihette vissza a koszos, üres tányérokat a konyhába, így Sarah inkább a szőnyeget bámulta a talpa alatt vagy azt a furcsán kisfejű lovat a hall végében lógó festményen, esetleg a szalon rojtos sárga függönyeit, minden tőle telhetőt megtett, hogy ne is lélegezzen, hogy ne szívja be a vanília, citrom vagy mandula illatát. Rettenetes kínokat okozott neki ugyanis, ha ránézett, csak

rápillantott a sütemény aranysárga vajas tésztájára, mert ha meglátta, akkor egyre csak arra gondolt, azt akarta, az után vágyódott, amit meg sem szabadott kóstolnia. James pedig, gondolta, hónapokig nem is nézett rám. Az ilyen helyzetek – habár ebbe egyikük sem gondolt bele – szinte garantáltan felébresztik és továbberősítik a vágyakat. Azon a vasárnap reggelen nem társaloghattak tovább kettesben, szinte egy szót sem válthattak észrevétlenül. December első heteit az összekapcsolódó tekintetek, egymásra mosolygások jellemezték, vagy néha összeért az ujjuk, mikor átvettek egymástól valamit. A nem tehetemből nem szabad vagy nem lenne szabad lett, ami aztán hamarosan elolvadt és észrevétlenül felszívódott. Sarah éjszakánként a lepedőjén forgolódott a tél hidege dacára is felforrósodva, miközben Polly horkolt. Az ajkán James csókja égett; a teste emlékezett a szorítására: ez a második csók egyáltalán nem hasonlított az elsőre. Az elméje kéretlenül is elé varázsolta, ahogy kigombolja az ingét, lesimítja róla a vásznat, az ajkait a kulcscsontjára nyomja, érzi a bőre és a só ízét. Ilyenkor az ágy szélére gömbölyödött, felhúzta az ingét, az ujját a lába nedves közébe fúrta. Így aztán nappal pirult James jelenlétében mindazért, amit a sötétben tett vele a távollétében. Úgy tűnt, Mr. Wickhamnek a köztes helyek a gyengéi: az előcsarnokok, előszobák és küszöbök, az olyan helyek, ahol a társaság fecsegésében és nyüzsgésében is részt vehetett, ugyanakkor a cselédség jövés-menését is megfigyelhette. Onnan nyugodtan szórhatta a maga kincsét – a hízelkedő szamárságokat – minden egyes arra járó nőnek rangtól, családi állapottól és társadalmi osztálytól függetlenül. Nekidőlt a belső ajtónak, hogy kinyissa Sarah előtt. Tunyán mosolygott, miközben a szobalány kikerülte a nehéz tálcával.

Sarah-nak egyáltalán nem tetszett az őgyelgése, a méregető tekintete; most, hogy kicsit jobban megismerte a vágyat, másokban is könnyebben felismerte. – Nem könnyű – mondta Mr. Wickham. Sarah úgy tett, mintha nem is hallaná. – Nehéz az magának, hisz még olyan kis fiatal. Annyira kitartó volt, hogy Sarah kénytelen volt észrevenni, vagy tényleges szemtelenséggel válaszolni. – Segíthetek, uram? – Nem, semmi. Miattam nem kell aggódnia. Magam tiszttartó fia vagyok, úgyhogy... Sarah türelmetlenül helyezte át a súlyt a karjában. Úgyhogy micsoda? Úgyhogy megért? Érdeklik az érzéseim? Magának is fagydaganatai és vízhólyagjai vannak, ugye? Mos, akkor talán levihetné ezt a tálcát a konyhába, mit szól hozzá? – Ha nem óhajt semmit, uram... Wickham megrázta a fejét, az ajkát összehúzta a bajusza alatt. – Nem, semmit. Csodálatosan el vagyok látva. Sarah óvatosan pukedlizett, nehogy feldőljön a kancsó, és ment tovább. Tudta, hogy a tiszt nézi, de nem adta meg neki azt az örömet, hogy hátrapillant, és elárulja a zavarát. Mr. Collins hamarosan visszatért Longbournba. Ez izgatta Mrs. Hillt, még mindig gondoskodnia kellett róla, és minden tőle telhetőt meg is tett, hogy elbájolja a tiszteletest, de most sokkal kevesebb ideje maradt rá, mivel a férfi a napjai nagy részében a Lucas-lakban udvarolgatott. Ráadásul Mary halovány bűntudatot keltett benne; Mrs. Hillnek nem lett volna szabad bátorítania őt, ennek aztán tényleg senki nem látta hasznát, most azonban már nem volt mit tenni. Mrs. Hill kénytelen volt beérni azzal, hogy Mr. Collins reggeleibe és estéibe minél több kellemes élményt zsúfolt, Minden reggel friss, forró mosdóvizet kapott, a legjobb törülközőket kapta, melyeket ráadásul levendulával illatosítottak.

A szobájába a legjobb hamut adó hasábokat hozták fel, amikor pedig az udvarlásból visszatért, az éjjeliszekrényén édes, meleg tej várta. Mrs. Hifinek fogalma sem volt róla, hogy Mr. Collins észrevette-e ezeket az apró figyelmességeket, és a megfelelő forrásnak tudta-e be őket, mivel semmi erre vonatkozó megjegyzést nem hallott: a lelkész egyetlen szót sem szólt, de hát általában keveset beszélt a longbourniakkal, annyira lefoglalták az esküvői tervek és a jövendőbelije. Aztán elment, a következő szombat elhívta Longbournból és az ő szeretett Charlotte-jától. Mrs. Hifit a meghiúsult tervek árja zaklatta: bárcsak keze közé kaphatná Charlotte Lucast csak egy kis időre; ha adhatna neki egy jó vacsorát meg egy kis citromtortát, sokkal jobban érezné magát. Charlotte Lucas tudja értékelni a jó vacsorát, nem is kellene emlékeztetni rá utána. Csakhogy ebben hiába is reménykedett volna: Charlotte nyilvánvaló okokból távol maradt Longbourntól. Gardinerék két nappal később érkeztek. Mrs. Bennet bátyja, annak felesége és a gyermekeik Longbournban töltötték a karácsonyt. Úgy tervezték, hogy egy hétig maradnak, Mrs. Bennet pedig olyan körültekintően gondoskodott a szórakoztatásukról, hogy egyetlenegyszer sem ültek össze csendes családi vacsorára: vagy vendégektől hemzsegett a ház, vagy a lakók rohantak valamiféle nyilvános vagy zártkörű mulatságba a környéken. Az ilyen alkalmakra készülni kellett; karácsonyi időszak lévén mindig össze kellett állítani valami különleges édességet vagy csemegét, el kellett készíteni és fel kellett szolgálni valami jellegzetes fogást, ki kellett mosni az egyik díszt, miközben a konyhában veszélyesen sok vendégszolgáló hemzsegett: Gardinerék szobalánya, a látogatók kocsisai, ráadásul még a szomszédos családok inasai is oda-vissza szaladgáltak a meghívókkal és válaszokkal. Mind útban voltak, ha kellett valami, az ember minduntalan felbotlott a lábukban, a

könyökükkel értékes és törékeny tárgyakat löktek a szekrények és polcok szélére: Mrs. Hillről és Sarah-ról már csörgött a víz, csattogtak a fogaik, és mihelyst kiléptek a házból, teljesen átfagytak. Mr. Wickham mintha a ház szinte minden pontjára bejáratos lett volna, a legváratlanabb helyeken tudott felbukkanni, mint a kifolyt higany Ha az ember csak befordult egy sarkon, már belebotlott, máskor a lépcsőfordulóban állt, épp az egyik festményt tanulmányozta, de ha az ember az egyébként elhagyatott reggelizőszobába lépett be, Mr. Wickham épp a tálalóasztalnál lebzselt, a lazacot majszolta, és végighúzta az ujjait a furnér illesztésénél. Egyszer kitévedt az istállóhoz, némán állt az ajtajában, Jamest figyelte^amíg ő meg nem érezte a szivar illatát, és fel nem pillantott. Egyik kezében épp a heveder laza végét fogta, a másikban egy vödröt, a ló hasa az arcához ért. Észrevette a tisztet, akinek nem is lett volna szabad ott lennie, amint a dohányával illatosítja a téli égboltot. Wickham tisztelgett. James biccentett, és elkapta a tekintetét. Kikapcsolta a csatot, aztán leemelte a női nyerget, lógott róla a kengyel meg a szíjak, és odavitte a többihez. Wickham a tekintetével követte, halványan mosolygott, de meg sem mozdult. James beleékelte a nyerget a nyeregtartóba, aztán visszament, hogy a kanca zabláját is levegye. – Mit csinál itt? – kérdezte Wickham. – Csak ezt szeretném én tudni. James megsimogatta a kanca orrát, a ló meleg levegőt fújt rá. – Teszem a dolgom – felelte, kivette a nyálas szerszámot a ló fogai közül. Wickham eltolta magát az ajtótól, közelebb ballagott. – Ez mind – intett körbe a szivarjával a tiszta köveken, bálába rakott szalmán, a csillogó bőrfelszerelésen, a lovak fényes hátsóján –, mind gyerekeknek való. Vagy az öregeknek, nem igaz?

– Ha maga mondja, uram. – Pedig ha akarná, rengeteg igazi, férfias munkát is találhatna. James kiegyenesedett; összehurkolta a kötelet. Még gyerek vagy, gondolta. Hiába, hogy nagyjából egy korúak lehetünk, te még mindig gyerek vagy. Fogalmad sincs semmiről. – Igen, uram. Wickham elgondolkozva döntötte oldalra a fejét. – Úgy értem, a vén komornyik csak egy zsák csont, semmi haszna, akár be is áshatnák nyakig a földbe, semmit nem csinál. De maga, maga más. – Csakugyan így volna, uram. – Fiatalember család meg kilátások nélkül. – Wickham nagyot szívott a szivarjába, aztán a parázsló végével James re mutatott. A füstön át beszélt. – El kéne mennie a toborzótiszthez. Ezt kéne tennie. Az ilyen időkben ezt kellene tennie minden hasznavehető férfinak, akit érdekel ennek az országnak a sorsa. Már évekkel ezelőtt meg kellett volna tennie. – Én jól érzem itt magam – mondta James, miközben felakasztotta a zablát, aztán összedörgölte a tenyerét. – Vagy úgy – mondta Wickham szivarjának maradékát nézegetve, – Tehát így volnánk. Maga begyöpösödött, gyáva alak, nem is igazi férfi, értem már, és ezen nem lehet segíteni. James nézte, ahogy Wickham eldobja a szivarvéget, aztán a fényes csizmájával elnyomja, és már menni készül. James lazított a hámon. Nem kellene válaszolnia. Nem szabad válaszolnia. Egyetlen szót sem szólhat. Csak hagynia kell, hogy ez a fiatal piperkőc visszatérjen a hölgyekhez és a portói borhoz, hadd burkolózzon be a felsőbbrendűsége finom felhőjébe. De tényleg, intette magát James, tényleg hallgass. Lecsatolta a hámot, és szabadon engedte a lovat a szíj alatt. – Azért mondja – hallotta a saját hangját –, ha szabad kérdeznem, uram...

Wickham megállt, félig visszafordult. – Csak kíváncsiságból. – Igen? – Merre járt utoljára? Wickham kifejezéstelen tekintettel bámult rá, a szemöldökét ráncolta. – Spanyolországban vagy Portugáliában? Wickham a fejét rázta, még mindig nem értette. – Talán ott volt a rózsák ostrománál? Vagy a vimeriói csatában harcolt? Esetleg La Corunát védte a franciáktól? A fiatal tiszt arca elvörösödött. – Ha abban a szerencsében részesültem volna... James meghajolt. – Elnézést, uram. Elfelejtettem, hogy csak nemrégiben vásárolta meg a tisztségét. Mivel olyan erőteljesen beszélt, katonának hittem. Úgy értem, ténylegesen hadviselt embernek. – El fogok vállalni bármit, amit a királyom vagy a régense... – Hát persze, biztosra veszem, hogy nemsokára elküldik valahová. A helyzet elég ígéretes északon, úgy hallom. Ott aztán zajlanak az események, miközben a nép éhezik. Hamarosan elmasírozik Yorkshire-be vagy talán Nottinghambe, hogy tucatjával gyilkolja a munkásokat. Ez az igazi férfimunka? – Nincs joga... hogy merészeli... James megfogta a kanca kötőfékét, és kivezette a kertbe; az állat el trappolt a hetvenkedő Wickham mellett. – A ludditák... nagyon is... James elment a tarka csődörért, aki büszkén kilépett a fehér pihés patáival és sörényével. Wickham követte, ömlött belőle a szó. – ...fenyegetik a magántulajdont, a saját... James egyszerűen meghajolt; átvezette a két lovat a kerten; az állatok gőzfelhőket fújtak a hideg levegőbe. Meghagyta az utolsó szót Wickhamnek, remélve, hogy így legalább valami

győzelemérzete lesz. James levitte a lovakat a mezőre, szükség volt rájuk a téli szántásnál. Ahogy együtt gyalogoltak, a lovak feje a két oldalán bólogatott néma, bajtársias helyesléssel. Tudta, hogy ostobán viselkedett; de a fiatal tiszt nyilván nem tartja őt figyelemre méltónak, ő túl alacsony rangú ahhoz, hogy komoly ellenfél legyen. Ha pedig jön a tavasz, az ezredet úgyis elvezénylik, így hát James már alig várta, hogy kitavaszodjon. És ha már itt tartunk, a karácsonyi ünnepek végét is. A négy Gardiner gyerek a ház körül játszadozott, mint egy csapat kölyökkutya, összevissza rohangáltak. Sarah és James nem tudtak úgy összefutni a folyosón, de még a cselédlépcsőn se, hogy ne csattogjon el mellettük visítozva egy csapat gyerek, akik épp valami nagy kalandra készültek a házban. Ha mégsem rohangásztak, akkor az egyikük biztosan Sarah kötényét rángatta édességért könyörögve. Egyetlen perc nyugtuk sem volt, még éjszaka sem. Sarah-nak és Pollynak most még Gardinerék szobalányával, Marthával is meg kellett osztania a szobáját. Martha szalmazsákon aludt a padlón, de panaszkodott, hogy a fekhelye túl vékony és göröngyös. Martha nagyon büszke volt a vöröses fürtjeire, és rengeteget mesélt Londonról, a táncmulatságokról, sörözőkről és udvarlókról, a mindkét nem tagjait fogadó klubokról meg a vasárnaponkénti körvadászatokról. Polly sálakba és takarókba bugyolálva ücsörgött, mint a selyemhernyó a gubójában, tátott szájjal hallgatta a lány történeteit. Sarah megtámasztotta a fejét a kezében, mesterkélten mosolygott, de valójában nem figyelt rá, gondolatban máshol járt, attól rettegett, hogy előbb-utóbb elhangzik egy bizonyos Ptolemy Bingley úr neve, aki korábban a Bingley-háztartás inasa volt, és aki új dohányboltot nyitott, amit nagyon felkaptak a városi urak. Félt, hogy elpirulna, a szégyenkezését pedig észrevennék a többiek, és kigúnyolnák érte, bár nem a férfit sajnálná, hanem azt, ahogy régebben róla gondolkozott.

Gardinerék legkisebb gyereke még nem volt szobatiszta, úgyhogy a mosókonyha ajtajában egy vödör pelenka ázott, a bűze kiszivárgott a fedél alól. Valakinek meg kellett dörgölnie, ki kellett öblítenie és főznie őket mindennap – tovább nem lehetett hagyni, olyan borzalmas szaguk volt –, és ha odakint esett, a mosókonyhában kellett megszárítani őket. Néha a feladat Pollyra hárult, ilyenkor az arcára kiült az undor – ő még túl kicsi volt, így nem vett részt annak idején a Bennet-pelenkák mosásában –, néha pedig Sarah-ra: Gardinerék szobalánya láthatóan úgy gondolta, hogy a longbourni tartózkodása alatt felmentést kap a pelenkamosás alól. Aztán egy csípős, szeles napon Sarah üresen találta a vödröt, mikor pedig kiment a kifutóra, egy sor hófehér pelenka lebegett a szárítókötélen, mint a feltétel nélküli megadást jelző zászlók a hajón. James épp az utolsót csipeszelte, láthatóan zavarba jött, mikor észrevette, hogy Sarah őt nézi, de azért befejezte a munkát. – Nagyon kedves – mondta Sarah, közelebb érve. – Sebesnek tűnt a keze. Sarah maga sem értette, miért, de ettől könnyek gyűltek a szemébe, és el kellett fordulnia, gyorsan felkapta a kosarat, nehogy James meglássa, és ostobának tartsa, amiért ilyesmi miatt sírva fakad. Egymás mellett sétáltak vissza a házba. Sarah abban a pár pillanatban végtelenül könnyűnek és felhőtlennek érezte magát, de csak utólag jött rá, hogy ez a boldogság. Wickham vacsoránál mindig a figyelem középpontjában állt, a hölgyeket láthatóan lenyűgözte a tragédiája. Sarah elkapott belőle pár szót, mikor kivitte a tányérokat és tálakat. Az egyik lelkészségben kellene prédikálnia, megélhetne belőle. Ha az a magas úriember, Mr. Darcy gyűlöletes büszkesége meg nem akadályozta volna benne, most ezt a hivatást töltené be. Sarah megpróbálta elképzelni Wíckhamet papi feketében, mint Mr. Collinst. Ahogy a gyülekezetei pásztázza azzal a ravasz

tekintetével, mely nemcsak a dolgok felszínét látja, nemcsak a ruhákat, a külsőségeket meg az álarcokat: azt is nagyon jól tudja, mit takarnak. Miután aznap este kiadták a vendégeknek a kalapjukat és köpenyüket az előszobában, Polly a folyosón kószált, aprópénztől csörgött a köténye zsebe. A konyhába érve egyik kezéből a másikba csorgatta a negyedpennyseket. – Hát ezeket meg hol szerezted? – kérdezte Sarah. Polly oldalra biccentette a fejét. – Ti mind azt hiszitek, hogy én csak egy ostoba fruska vagyok, aki csak arra jó, hogy megrakja a tüzet, meg kiürítse az ágytálakat. De elárulom, hogy vannak, akik szerint nagyon is jól kiszolgálom az urakat, és nagyon is sokra becsülnek, igen, így van, amiért gondoskodom róluk, kiadom a vacsorájukat meg a kalapjukat! Mr. Wickham keserű sorsának igazságát illetően Sarah nem ítélkezhetett, de egy dologban biztos volt: nem tetszett neki ez az ember. Nem tetszettek neki az érmék sem, melyek Polly zsebében csörögtek, és most, hogy jobban belegondol, az sem tetszett neki, ahogy levette a kesztyűjét, hogy megsimogassa a kislány tejsodószín arcát. De hát miféle baj lehetne belőle? Polly még gyerek, nyakigláb bakfis csupán; még a havibaja sem jött meg – aligha érdeklődhet utána Wickham, legalábbis úgy biztos nem. Ami Jamest illeti, ő a halálbüntetés alól felfüggesztést kapott elítélt megkönnyebbülésével nézte a tisztek távozását aznap este. Visszahúzódott az árnyékba, míg az urak lóra szálltak, és elügettek, a háziak pedig integettek nekik. Csinos, okos fiatal úriemberek voltak csillogó gombokkal meg beigazított hajjal, magukkal vitték Longbournból az őket körüllengő vidám lármát a kocsifelhajtón át az éjszakába, végig a Merytonba vezető sötét úton. Gyerekek még, mondta magának; csak játszanak. Wickham talán el is felejti ezt az egészet; talál majd magának érdekesebb

időtöltést. James azonban nem vigasztalódott meg, akármit mondott is magának: Longbourn már nem lesz a régi, már nem engedheti el magát. Egy pillanatra lecsúszott az álarca, megmutatta az igazi arcát, pedig nem engedheti szabadjára azt az énjét, itt nem.

XI. fejedet

„A környezetváltozás jót tenne neki – talán az is megnyugtatná, ha kissé kiszabadulna az itthoni légkörből”

J

ANE PERSZE ELMEHET

Londonba minden további nélkül:

egyszerűen elmegy, és visszajön, mintha mi se történt volna. Van hintója, ami bárhová elviszi, kiterjedt családja, akik megvédik, Gardinerék elszállásolják a Gracechurch utcai házukban, a nagynénje gardírozza, ha sétálni és mulatni akar a városban, meg persze vadászni a saját Mr. Bingley-jére. Sarah tudta, hogy ez azért kegyetlenség tőle. Igazán nem sajnálhatja Jane-tői ezeket az örömöket csak azért, mert számára elérhetetlenek. Jane édes és szép, így édes és szép dolgokat érdemel. Aki pedig zsémbes és szutykos – Sarah itt elmosolyodott, ugyanis épp a reggelizőszoba kandallópárkányát fényesítette grafitporral a földön térdelve, az ujjai kormosak voltak, az orra viszketett az zsémbességet és szutykot kap: Jamest. Véget ért a karácsony, mindenki elment: Gardinerék Jane-nel meg a bosszantó kis siserehaddal. Mintha a ház is kinyújtózott, megkönnyebbülten felsóhajtott volna. Mr. Collins visszatért a szomszédságba, mint Mrs. Hill hamarosan megtudta, már nem jön Longbournba. Rohamosan közelgett a menyegzője, így a Lucas-lakban szállt meg. Mrs. Hill vegyes érzelmekkel fogadta ezt a hírt. Részben sajnálta, hogy így nincs lehetősége lenyűgözni, másrészt így is teljesen kimerítették

már a lenyűgözésre tett kísérletéi – és némiképp el is csüggesztették, mivel nem tudhatta, mennyire járt sikerrel. Azzal vigasztalta magát, hogy a Lucas-lak nem különösebben élvezetes hely, leszámítva a menyasszony saját készítésű húsos pitéit, de Mrs. Hill nem kívánt versenyezni az új asszonnyal. Inkább tervezett egy szép kis retikült Miss Lucasnak galambszürke norwichi bombazinból, mely Mrs. Hill véleménye szerint nagyon illik egy lelkész feleségéhez. Azon a héten, szerdán adta át neki, mikor Charlotte búcsúlátogatásra jött Longbournba. Az ifjú ara a szokásos jó kedélyével és őszinte örömmel fogadta az ajándékot. Ő nem veti meg az ilyen kis figyelmességeket. Mrs. Hill remélte, hogy jó hasznát veszi majd, és ilyenkor mindig jó szívvel emlékszik meg Longbourn jó házvezetőnőjéről és cselédségéről. Miss Lucas esküvőjét kedden tartották, az ifjú pár a templomajtóból egyenesen Kent felé indult. Mrs, Hill, Sarah és Polly az úton állt, a temetőkapu előtt, onnan integettek neki, – Mrs. Collins igazán bájos – mondta Sarah, mikor az ifjú pár beült a csézába. – Minden menyasszony szép – mondta Mrs. Hill. – Ez az a nap, amikor minden nő szép lehet. – A maga esküvője milyen volt, Mrs. Hill? – Hideg volt aznap – mondta. – Rég volt. Amikor a jóakarók kijöttek a templomkertből, a Bennet család csatlakozott a cselédséghez, együtt visszagyalogoltak Longbournba. Mrs. Bennet egész úton azt ismételgette, hogy ő sok örömet kíván nekik, ám Mrs. Hill egyértelműen kiérezte a hangjából, hogy mindezt inkább kívánja a saját lányainak, mint Miss Lucasnak, de egyáltalán nem derűlátó a reményeit illetően. Az úrnője idegessége ellenére Mrs. Hill bizakodott. Mrs. Collins ölében az új galambszürke retikülje hevert, mikor beült a csézába; Mrs. Hill pedig ezt a maga szempontjából jó jelnek

tekintette. Mr. Collins és Miss Lucas házassága messze nem a legrosszabb eshetőség a cselédség számára, sőt. Mary viszont, szegény Mary, valamivel a többiek előtt haladt, hazaérve egyenesen a zongorához ült, és egész délután bánatos hangulatú dallamokat játszott. – Rendes lány az – mondta Mrs. Hill később a kézimunkája felett bólogatva. – Mindig is kedveltem Miss Lucast, szerintem most, hogy ilyen fordulatot vettek a dolgok, egy kicsivel nagyobb biztonságban vagyunk. Csakugyan elég nagy fordulat, gondolta Sarah, száznyolcvan fokos fordulat. Charlotte Lucas egészen az utóbbi hetekig a vénkisasszonyok sorába tartozott, aki úgy tűnt, unalmas és lényegtelen életre ítéltetett, meg arra, hogy tucatjával varrja az ingeket az öccseinek. Most viszont ő Longbourn majdani királynője, aki helyett más fogja megvarrni a fehérneműt, ez pedig mindnyájuk életére kihatással volt, ráadásul éppolyan véletlenszerűen és befolyásolhatatlanul, mint az időjárás. A többiek örvendezhettek, morgolódhattak vagy figyelmen kívül is hagyhatták; Sarah-t azonban bosszantotta. Nem élet ez így, hogy ennyire ki vagyunk szolgáltatva mások szeszélyeinek és hóbortjainak, gondolta. Olyan éjszaka volt, amikor az ágak recsegnek a hidegtől, a jég tíz centivel megvastagszik, a birkák pedig szorosan Összebújnak a domboldalon, a párafelhőjükben. Sarah éberen feküdt, a templomtorony épp éjfélt ütött, a tűz már kialudt, fázott az orra. Teljes csend honolt a házban leszámítva Polly lélegzését és Mr. Hill sípoló hörgését a fordulón túlról. Az istálló padlásán a jég az ablakok belső oldalára is kiült. A hidegtől Jamesnek minden porcikája sajgott, az izmai begörcsöltek, nem tudott aludni. A gyertya csak a meleg illúzióját adta a gyenge fényén meg a vén birkafaggyú bűzén kívül. Odalentről, a lovak felől gyenge testmeleg szállt fel a szokásos

istállószag – füves, trágyás, meleg, pézsmaillatú lóizzadság – mellett. Már megszokta. Hónapokig alig vette észre. Most viszont a hely szagai ismét kezdtek bekúszni a tudatába. A vállára takarót terített, az ölében a skót felvidék térképét tartotta. A táj rideg tényeinek ábrázolása új volt neki: a toll finom csúcsos fricskáival ábrázolták a hegyeket, apró fákkal az erdőt, kék foltokkal a tavakat. Más helyek térképeit is szerette volna látni, olyan helyekét, ahol már járt, szerette volna végigkövetni azokat az útvonalakat, amiken végiggyalogolt. Ha megmutathatná Sarah-nak – de nem szabad Sarah-ra gondolnia. Nem hagyhatja, hogy megint úgy magához vonzz a az a lány; nem engedheti, hogy még egyszer veszélybe sodorja magát. Valahányszor Sarah betolakodott a gondolatai közé, felemelte és félretette őt, aztán visszatért a térkép vidám részleteihez. Nahát, egy csalitos, gondolta. Nahát, kőszirtek. Aztán megint maga előtt látta, ahogy egy hajtincse kiszökött a kalapja alól, összevont szemöldökkel, a kezében csöpögő vödörrel közeledett felé. Nem. Felemelte, félretette. Nem szabad, nem szabad Sarah-ra gondolnia. Csak a térképre. Kisimította a lapot, megint megigazította a takarót a vállán. Dimfriesshire és Galloway. Lenyűgöző. Hallotta, hogy kinyílik a konyhaajtó; kiegyenesedett, hallgatózott. Az d jellegzetes lépteit hallotta, ahogy hiába próbált nesztelenül közlekedni; ettől elmosolyodott. De mire készülhet éjnek idején? James felkelt, odalépett az ablakhoz, épp látta, ahogy a jégtől homályos alakja elhalad alatta, és belép az istálló ajtaján. James szíve nagyot dobbant. A következő másodpercek végtelennek tűntek. Másrészről viszont azt is mondhatná, hogy épp csak felvillantak és máris eltűntek, mint a puskapor fénye. James ledobta a takaróját, kinyúlt a kabátjáért, gyorsan bele akart bújni, de aztán

megvonaglott a fájdalomtól, és lassított a mozdulatain, az izmai sajogtak, megmerevedtek. A takarója a széken hevert, gyorsan felkapta, összehajtotta, és szépen az ágy lábához terítette. Aztán megint leült, úgy tett, mintha a térképet nézegetné. Megjelent Sarah: ott állt előtte teljes valójában, rémisztően. A sötét haját, keskeny vállát meg a testét belebugyolálta abba a szakadt kék télikabátba, amit az ajtó mögött tartottak, és aminek a színe lélegzetelállítóan mutatott a bőre mellett. Sarah felhúzta magát a csapóajtón, a lába lelógott az istálló édes pézsmaillatába, az arca gyönyörű volt és nyugtalan, és James semmit nem értett ebből az egészből. Kivéve persze, ha álmodik. Kivéve, ha elszunyókált a térkép felett, és a lehetetlent álmodja. De ha így lenne, akkor hozzáálmodná a fájdalmat, a hideget és a rémületet? Nem álmodna inkább kellemesebb érzéseket? – Jó reggelt! – szólalt meg a lány. James szája kiszáradt. – Micsoda? – Jó reggelt! – Miért...? Sarah a deszkákra lendítette a lábát, összefogta a szoknyáját a bokájánál, és felállt a csapóajtó széléről. James lélegzetvisszafojtva vette észre, hogy nincs rajta harisnya, a csizma a meztelen lábfejére simult. – Sarah... A lány egyenesen odalépett hozzá. Lenézett a térképre. – Mi ez? – Sarah... – Mi ez a kép? – Térkép. – Minek a térképe? – Skóciáé. – Skóciáé? – Leült mellé. – Nahát, de szép!

Egy hajfürt előreesett; James lopva a bőre ívére pillantott, ahogy Sarah előrehajolt, és a bundája kibomlott. Csak egy inget viselt alatta. Ó, egek. James félrenézett, de a lány olyan közel ült hozzá, hogy érezte az illatát: a munkás napét, a kemény szappanét, a vanília édességét. – Sarah. – Járt itt? – Most egyenesen ránézett. – Úgy értem, Skóciában. – Nem... De Sarah, kérem... – Igen, mi az? – Menjen vissza! Kérem. Menjen vissza az ágyába! Olyan közel ültek egymáshoz, hogy összeért a csípőcsontjuk. Vászon, gyapjú, bársony vászon. Két oldalán pedig a bőrük meleg lüktetése. – Én nem..,. – James felállt és elhúzódott, megnövelte közöttük a távolságot. – Nem... – Gondoltam – szakította félbe Sarah –, elég rosszul indítottunk. Így arra gondoltam: „Kezdjük újra!" Úgyhogy most itt vagyok, hogy újrakezdjük. Jó reggelt. – Sarah. – Igen. – Sarah. Nem tudom, mit vár. Tőlem. De ez itt – rámutatott a kis szobára, az egyetlen gyertyára, a kölcsönkapott térképre –, ez nem egyszerűen a mostani helyzetem. Valószínűleg ennél nem is lesz jobb. Ennél többet nem tudok összehozni. Sarah vállat vont. – Nem számít. – Semmit nem tudok felajánlani. – Miért kellene bármit is felajánlania? – Sarah, kérem... – Az ablak felé fordult, megtörölte a jeges ablaktáblát, az arca belső felét rágcsálta. Odakint van az egész

világ. Angol, francia, török férfiak, indiánok, amerikaiak. Több millió férfi, és Sarah... alig egy maroknyival találkozott még. Nem hagyhatja, hogy lekösse magát, miatta nem. De jóságos ég... Egek! – Menjen vissza! – szólalt meg újra. Sarah a fejét rázta, bár James ezt nem láthatta. Azt viszont hallotta, hogy megindul felé; érezte a közeledését. Aztán Sarah az apró, hideg, remegő kezébe vette a kezét. – Jöjjön el az ablaktól! – mondta. A függöny visszahullott. James hagyta, hogy a lány elfordítsa a hidegtől, és visszavezesse a szobába. Sarah lábujjhegyre emelkedett, és az ajkát az övére nyomta. Egy pillanatig James csak megfogta a vállát – olyan törékeny volt! –, aztán mivel ez már túl sok volt neki, és annyira akarta, annyira szerette őt, magához húzta, hagyta, hogy teljes testével nekidőljön, érezte a puha mellét, a bársonyos melegét, mikor a lány hozzásimult. Sarah a borosta páráját érezte, a koponyája ívét, a fogát az ajkán. Tudta, mit tesz. Tudta, mit csinálnak a fejőlányok a béres legényekkel a sövényben, a bikák az üszővel, a kocák a kandisznókkal. Tudta, hogy emiatt kerekedik a has az oltárnál, ezért ellenek a disznók tavasszal, és így lesz szalonna egész évben. Tudta, hogy nem veszélytelen a dolog, de nem fogja szükségszerűen a romlását okozni. Majd később összeházasodnak. Az ő osztályában nem olyan nagy kincs a szüzesség, mivel nincs vagyon, amit továbbadhatnának; a feleség nem kizárólagos élvezeti cikk. James félretolta, de azért nem engedte el teljesen. – Sarah, kérem, menjen vissza az ágyába. Sarah kibújtatta az inge legfelső gombját a gomblyukon. – Miattam nem kell aggódnia. Képtelenség. Persze, hogy képtelenség. Ám a helyzet képtelensége széthasadt, felemelkedett és szertefoszlott. Sarah

lelökte a kabátot James válláról, egyenként kigombolta az apró inggombokat, és szétnyitotta az ingét. Az apró, hideg kezek a bőrére simultak, aztán Sarah előrehajtotta a fejét, az ajkát a kulcscsontjára nyomta. Az ujjbegye egy sebhely fölé ért. James visszafojtotta a lélegzetét a különös, üres érzéstől az elhalt idegvégződésnél – Sarah keze pedig megállt, megint végigsiklott a sebhelyen, követte a vonalát végig a váll íve felett, aztán le a hátán. Mozdulatlanná dermedt, a tenyere megállt a sebek rettenetes összevisszaságán. – Nagyon rég volt – mondta James. Nyelnie kellett. – A világ másik felén. Sarah elhúzódott, zavarodottan nézett fel rá. Az arckifejezése, most bármelyik pillanatban átváltozhat undorodóvá. James arra számított, hogy utána kell kiáltania, könyörögnie kell, hogy hallgasson; úgy hitte, hogy mindez – akármi volt is – helyrehozhatatlanul összetört. Sarah azonban csak a homlokát ráncolta, előrenyúlt, teljesen lehúzta a legény válláról az inget, így James félmeztelenül, libabőrösen állt a gyertyafényben, mereven, akár a deszka. Aztán Sarah a kezét még mindig a vállán simítva megkerülte James-t, elment a felkar sápadt izma mellett, míg a háta mögé nem ért, A keze eközben egy pillanatra sem hagyta el a bőrét, folyamatosan rajta tartotta. Most odahúzta, ahol a bőr annak idején leszakadt, aztán újranőtt, nyomon követte a kusza hálót, a fájdalma fehér harcterét. James néha ingerek rohamát érezte, néha pedig, az érzéketlenné vált területeken, ahol megszakadt a kapcsolat, csak az ürességet. A torkát fojtogatta valami, a szíve darabokra tört. – Én... Sarah... én... El kell magyaráznia. Hogy mit jelent ez. Hogy hogy történt. Bocsánatot kell kérnie. Ekkor azonban Sarah karja köré fonódott, a keze a hasára és mellkasára kúszott, a forró arca az összeroncsolt hátra simult, és átölelte Jamest.

XII. fejezet

Még csak tizenöt éves volt, s ez mentségéül szolgál

V

AN OLYAN TUDÁS,

amit nem lehet szavakkal megfogalmazni.

Két ember között – nem kell feltétlenül szeretőknek lenniük, lehetnek barátok, munkatársak, csapattársak is – kialakulhat egyfajta fizikai megértés a közelségből, a bensőséges kapcsolatukból, vagy a munka és játék megszámlálhatatlan ismétlődéseiből. Az egyik test képes úgy ismerni a másikat, hogy előre megérzi annak szükségleteit és viselkedését mindenféle tudatos gondolkodás nélkül. Sarah-ban ez a tudás nem fokozatosan alakult ki, ő egyszerre csak benne találta magát, átadta, magát neki: a teste teljes mértékben, szinte azonnal ráhangolódott Jamesére a hirtelen jött felfedezés megsemmisítő erejű bizonyosságával. Azon az éjszakán a szavak olyanok lettek, mint a kis érmék, melyeket az ember szalagokra, gombokra, egy darab almára vagy tojásra cserél el: jelentéktelenek és súlytalanok. Mert az ilyen típusú megértés egy ideig tökéletesen kielégítőnek tűnik. Azt az érzést kelti, hogy ezzel összehasonlítva minden más ismeret részleges és korlátozott. Sarah számára legalábbis a következő hetek és hónapok során – mikor kigördült az ágyából, otthagyva a csillagszerűen szétterült Pollyt egyedül az egész ágyban, és mezítláb, fázósan átkúszott a kerten James ágyába; vagy amikor meglepte a konyhakertben egy lopott csókkal; vagy mikor egyszerűen meglátta őt a

messzeségben, ahogy kidőlt fatörzset cipel a mezőn át, hogy hasábokra vágja tüzelőnek – teljesen és megdöbbentő módon kielégítőnek tűnt. Most már nem kellett elgondolkoznia azon, mit jelent élni, és miért érdemes mindennap felkelni, még ezen a világtól elzárt helyen is: anélkül is tudta. Tavaszodott. A napok egyre hosszabbak lettek, kibújtak az első hóvirágok zöld csúcsai, aztán a februári szél már a fehér fejüket lengette, a réten kisbárányok tántorogtak. Sarah tudta, hogy valahogyan ez is mind hozzátartozik a változó világhoz, a tavasz lényegéhez, az egész optimizmusához. Korábban a teste, mint málhás ló a rakományát, úgy vonszolta őt át egyik napból a másikba; mostanra azonban ez is megváltozott: megtudta, micsoda érték, és milyen örömöket nyújthat neki. A sebhelyekről nem kérdezősködött. Azok is ehhez az összhanghoz tartoztak, a kimondhatatlan testi logikához: semmi közük nem volt a szavakhoz. Az esőben véresre korbácsolt katona meg a karjában tartott sebesült megmagyarázta és igazolta egymást. Arról sem beszéltek soha, Sarah mégis tudta, hogy James vigyáz, és hogy nem akarja terhességgel megnehezíteni az életét; ő pedig megértette, és hálás volt érte, ahogy a gyönyörökért is, melyekben ettől függetlenül részesült. Egyszer azonban eljön az idő, mikor ennek a megértésnek az elégtelensége nyilvánvalóvá válik. Mikor a körülmények felfedik a két ember gondolkodása közötti szakadék mélységét, valamelyik egyszer csak teljesen magára marad, átbámul a mélység felett a szerelmére, akivel még csak egy ökörnyál sem köti össze, hogy azon keresztül kommunikálhatnának, és esélyük sincs ezt megteremteni. Sarah azonban, aki csak most ismerte meg az életnek ezt az oldalát, minderről mit sem sejtett. Az új ismeretek légvárai között lebegett, elringatta a megelégedés, nem gondolkodott, csak a saját ujjhegyével, a nyelve hegyével.

James a lány köré fonta a karját, a mellkasán nyugtatta a fejét, beszívta a haja pézsmaillatát, érezte, hogy lecsorog a sós víz a halántékán a lepedőre. Megmozdult, hogy letörölje, mire Sarah felriadt. Akkor megsimította a haját, és megcsókolta a homlokát. Ez egy gyönyörű katasztrófa, amit nem lehet semmissé tenni, Polly eközben megmoccant a sötétben, ő is felriadt. Mikor megérezte, hogy mellette az ágy másik fele üres és hideg, felült, belepislogott a sötétségbe, s azonnal tudta – a hosszas közelség, a többévnyi barátság, a közös munka megszámlálhatatlan ismétlődései révén –, hol van Sarah. A napok, a munka, minden a régi kerékvágásban folyt: Mrs. B. még mindig pörlekedett és nyugtalankodott, Mrs. Hill még mindig kijött a sodrából, Sarah pedig még mindig elvégezte a heti nagymosást Polly gyér segítsége mellett, most is kupacba hordta a havi rongyokat, Mr. Hill is ugyanúgy ráköpött a villákra, hogy megtisztítsa őket, a kert másik végében pedig a lovak ugyanúgy toporogtak és nyerítettek, miközben James előkészítette őket a szántáshoz, vagy bekötötte őket a hintó elé, hogy elvigye a hölgyeket a reggeli látogatásokra vagy délutáni teázásokra. Most azonban Sarah nem bánta. Lényegében semmi nem változott, mégis minden más lett. Sarah elvitte Merytonba a postára Elizabeth leveleit – Janenek és Mrs. Gardinernek küldte őket Londonba, valamint Mrs. Collinsnak Kentbe –, a zsebében pennyk csörögtek, hogy ki tudja fizetni az esetleg átvételre várakozó leveleket. A kis dundi csomagok szorosan rásimultak a titkaikra: Sarah szemügyre vette a borítékokat hazafelé menet, megforgatta, még meg is szagolta őket, megsimogatta a színes levélzáró ostyát a durva ujjhegyével. Ezek a levelek kedvük szerint utazgattak. Átszelték az országot, ide-oda repkedtek, akár a madarak. – Nem érzi néha úgy – kérdezte Sarah-tól Elizabeth, miközben egyik reggel épp a fűzőjét húzta össze –, hogy így repül

az idő – csettintett az ujjaival még ha valójában semmi nem történik is? Sarah elmosolyodott. – Nemrég még karácsony volt, nekem legalábbis úgy tűnik, most meg már február van, és mielőtt észbe kapunk, már itt a március, de hova lett a január? Mit felelhetett volna Sarah? Semmit nem tudott mondani. Nyilván nem magyarázhatta el, hogy az ő napjai kiteljesedtek, feldagadtak, mint a tészta; és hogy most teljesen lekötötte az érzékeit azok minden redője és mélyedése, az órák illata és selymes melege. – Márciusban elutazom Kentbe – mondta Lizzy Sarah bólintott, szorosan meghúzta a madzagokat. Hosszú masnit kötött rá. – Igazság szerint, drága Sarah, nem vagyok teljesen biztos a dolgomban. Sarah leengedte a ruhát Elizabeth feje felett, belebújtatta a karját, megigazította a vállát. Mikor ezzel végzett, talán látja Jamest a konyhában, vagy elmennek egymás mellett a folyosón, az inas ugyanis most épp a család reggelijét viszi fel. – Persze találkozom majd Jane-nel Londonban... Sarah begombolta a kis behúzott gombokat Elizabeth vékonyka hátán. – És persze mindig jó Jane-t látni. De hat hét Kentben Collinsékkal... Sarah lehajolt, hogy felvegye a kisasszony hálóingét a padlóról, összehajtotta és betette a párnája alá. A napjai, gondolta, annak idején olyanok voltak, mint a varrás: apró redőkbe szedte őket, aztán az egészen egyszerre átnyomta a tűt, hogy minél hamarabb túlessen rajta. – Kész van, kisasszony – mondta. – Szüksége van még valamire?

– Ó, köszönöm, Sarah, de nincs – felelte Elizabeth. – Ennyi volt. Sarah pukedlizett, és kirohant, leszáguldott a lépcsőkön, hátha megtalálja valahol Jamest. Csípős, hideg nap volt, mikor Mr. Wickham ténylegesen belépett a konyhába hideg levegőt és dohányfüstöt hozva magával. Eddig mindig csak a küszöbön lézengett; most teljesen átlépett a két világ soha meg sem említett burkán, mintha az számára nem is létezne. – Áh, tehát itt volnánk! A konyhában! Sarah-nak a szája is tátva maradt. Mintha pávakakas csapódott volna a tyúkketrecbe, és most ott sétálgatna. – Sokkal jobb. Mi készül? Puszedli? Pompás! – Talán eltévedt, uram? – kérdezte Mrs. Hill a kezét törölgetve. Mr. Wickham kisfiúsan megdörzsölte a rövidre nyírt haját. Sarah arra gondolt, hogy ez az ember pontosan tudja, mit csinál, tudja, mikor a legelbűvölőbb. – Szeretem a konyhákat, Mrs. Hill – felelte, – Ez pedig itt igazán kiváló példája a fajának. – Szerintem, uram, sokkal kellemesebben érezné magát a szalonban. – Ne tévessze meg a látszat, drága asszonyom. – Behajolt az asztal fölé Sarah mellett, a munkáját nézte. – Apám egyszerű tiszttartó volt, én pedig egész életemben konyhák, melléképületek, spájzok között mászkáltam. A konyha az a helyiség, ahol a legkellemesebben érzem magam. Sarah felnézett rá, mire a tiszt elkapta a tekintetét. Volt valami az arcán, amiből a cseléd arra következtetett, hogy igazából nem a munkáját nézte, hanem a keblét. – Hiányolni fogják a hölgyek – mondta.

– Áh, igen, a hölgyek. – Wickham kifújta a levegőt. – A hölgyek... Polly keze elmerült a liszttel és faggyúval teli tálban, csillogó, kikerekedett szemmel, szétnyílt ajakkal bámulta a tisztet. Mr. Wickham ellépett az asztaltól, odament a tűzhelyhez; olyan mozdulattal ült le Mr. Hill üres székébe, mint aki hazaért. – A hölgyek olyan kimerítőek, nem igaz? Az a rengeteg csevegés. Polly eltakarta a száját a lisztes kezével, kuncogott. Mr. Wickham rámosolygott gyors, igazi mosollyal, amitől a szája sarkában megemelkedett a bajsza. – Szívesebben maradnék itt önökkel ebben a meghitt zugban. – Mi itt dolgozunk, uram... – Ó, ne is törődjenek velem, nem leszek láb alatt. Már megszoktam. – Ha maga mondja, uram. Akkor talán lenne szíves megtisztítani a tűzhelyet. Sarah, kérlek, hozd ide a grafitport. Mr. Wickham Mrs. Hillről Sarah-ra, onnan Pollyra, majd megint Mrs. Hillre nézett. Újból elmosolyodott; ő érti a viccet. – Gondolom, udvariatlanság volna ilyen sokáig távol maradni a társaságtól. – Fellökte magát a székből. – Megmutatná valaki az utat? – Pollyhoz fordult: – Kis kisasszony? Volna szíves rám áldozni egy percet az idejéből? Mrs. Hill bátorítóan intett. – Menj, Polly, menj! Polly letörölgette a kezét, és máris az ajtóban termett, mielőtt bárki meggondolná magát; végtére is Mr. Wickham mindig ad egy kis aprót. – Erre, uram! James valamivel korábban látta, hogy Mr. Wickham átgyalogol a kerten, a vörös zubbonya szinte ragyogott a szürke levegőben. James halkan visszalépett az istállóba, hogy észrevétlenül

figyelhesse a tisztet. Látta, ahogy Wickham elnyomja a szivarját a falon, lesimítja a bajuszát és haját, lehúzgálja a zubbonyát, és belöki a konyhaajtót. Wickham mindenhová beszivárgott, bekúszott a repedéseken keresztül, aztán megtelepedett, mint egy kis tócsa, míg azt a benyomást nem keltette, hogy mindig is ott volt, míg meg nem szokták, mint a megnövekedett vízszintet, mely újabb tócsát hoz létre a réten. James kisurrant a rejtekhelyéről, megkerülte a kertet, távol tartotta magát az ablaktól, míg egész mellé nem ért. Látta a tűzhely melletti székben a skarlátvörös foltot. Látta, hogy a fiatal tiszt kényelmesen feláll. Látta, hogy Polly átsiet a konyhán, és kinyitja neki a hall ajtaját, a tiszt pedig elsuhan mellette. A lány vigyorogva követte. James bepréselte magát a konyhaajtón. Mrs. Hill megriadt, Sarah mosolyogva odafordult, de hamar lehervadt az arcáról a mosoly. – Mi az? – Mit mondott? – Semmit... – Mit csinált? Gyenge fejrázás: semmit. James felmérte a környezetet: a nők nyugodtan dolgoztak tovább – legalábbis amíg be nem tört, és meg nem zavarta őket. Három lépéssel átszelte a konyhát, nekidőlt a hall felé vezető ajtónak, kinézett, – Mi az? – Sarah odament hozzá, megtörölte a kezét, ő is kikukucskált. Együtt nézték, amint Mr. Wickham a tiszta skarlátkabátjában végigsétál Polly mellett a folyosón. Polly ugrándozott, hogy tartani tudja vele a lépést, néha fel-felpislantott az előkelő aranyifjúra. Megdörzsölte az orrát a kézfejével. Sarah és James együtt nézték, ahogy Polly benyomja a szalonba vezető ajtót; hallották az ezüstharangok játékát,

miközben a hölgyek felkiáltottak, hogy milyen rettentő sokáig maradt tőlük távol Wickham, és magyarázatot követeltek tőle, mintha abban a pillanatban ők lettek volna Pénelopé, akikhez Odüsszeusz visszatért. Polly tartotta az ajtót, és pukedlizett Wickhamnek, mikor a férfi belépett mellette. Wickham egy percig a lány vékonyka karján nyugtatta a kezét. – Köszönöm, kis kisasszony. Aztán Polly becsukta maga mögött az ajtót, és vigyorogva visszaugrándozott a konyhába a hallon át. James és Sarah szétváltak, hogy beengedjék, aztán James becsukta az ajtót, mindnyájukat bezárta a konyhába. Sarah látta, hogy a vér teljesen kifutott az arcából, elszürkült. – Mi az? – kérdezte. – Mi a baj? James megrázta a fejét, elsurrant a konyhaasztal mellett, kiment a mosókonyhába. Mrs. Hill és Polly megint a munkájába temetkezett; Sarah követte Jamest. Az inas egyenesen átszelte a mosókonyhát, az ablaknál megállt, lesújtva bámult ki rajta. Sarah követte a tekintetét. Odakint minden hideg, nedves és üres volt, egyáltalán semmi nem történt, – James? Az állkapcsa mozgott, de nem felelt. – James. Mi az? Megérintette a karját. James lenézett a sebes, kivörösödött, kirepedezett kezére, majd egy hosszú perc után felemelte a tekintetét. Halálra volt rémülve. – A tiszt elment – próbálkozott Sarah. James rápislantott. Bólintott. – Jól vagy? A legény reszketegen szívta a levegőt. Megrázta a fejét. Aztán átkukucskált Sarah mellett a konyha hívogató fényébe: Polly épp átment az ajtón egy jókora lavórral, mindkét karját

köré kellett fonnia. Ekkor James ellökte magát az ablaktól, halványan Sarah-ra mosolygott, és visszament dolgozni.

XIII. fejezet

...egy kis változás magában véve is jót ígért

Eljött a március – a szellő magával hozta a tavasz illatát, az ösvényeket vastag lucsok fedte, a gyümölcsös gyönyörű lila és aranyszín sáfrányok hadától pompázott, még Mrs. Bennet ültette fiatalasszony korában, mikor annyira bízott a boldog jövőben – Elizabeth pedig elment. Kentbe utazott, ahol még sosem járt, útközben pedig megálltak Londonban, ahová már sokszor ellátogatott a nagybátyjával és nagynénjével. Most pedig végre Sarah-t is elhívta magával, mikor a cseléd lehozta a padlásról a bőröndöt, hogy kitisztítsa, előkészítse, és bepakoljon az útra. – Beszéltem Sir Williammel, és írtam Mrs. Collinsnak, és mivel egyiküknek sincs semmi kifogása a terv ellen, sőt, Mrs. Collins kifejezetten jó szívvel fogadta, mivel a házvezetőnőjén kívül csak egy mindenesük van meg egy kislány, és azt írja, félt, hogy nem boldogul majd ennyi vendéggel, különösen mosás idején, ha nem viszünk magunkkal segítséget – Lucasék pedig nem tudnak nélkülözni senkit, különösen, hogy Charlotte már nem segít ki a konyhában... Sarah letette a bőröndöt a padlóra, megtörölte a kezét a kötényében, és várt, mivel még nem részesült abban az örömben, hogy felfoghatta volna ifjú úrnője szavainak értelmét. – Mivel azonban Lucasék kocsijával megyünk – folytatta Elizabeth, miközben Sarah-nak felajánlott egy könyvet, felé

fordította a gerincét, hogy lássa, ő azonban oda se nézett, csak némán átvette és a köténye zsebébe süllyesztette –, elég szorosan leszünk, úgyhogy csak pár dolgot pakoljon be magának, csak egy kis táskát hozzon, vagy a régi fadobozát, ha úgy tetszik. De gondolom, pár apróságot az én bőröndömbe is beletehet, ami majd postakocsival jön utánunk. – Vagyis én is megyek? – kérdezte Sarah. Elizabeth arca boldogan felragyogott. – Ó, még nem mondtam volna? Ez azért nem az egész világ, drága Sarah, de ez a legjobb, amit ajánlhatok. Átmegyünk Londonon, odafelé menet meg is állunk egy éjszakára, meg egy kicsit visszafelé jövet is, ezt érdekesnek fogja találni, de ha más nem, úgy vélem, egy kis környezetváltozás mindenképp kedvére lesz. Sarah leült a bőröndre, de akkor ki kellett vennie a könyvet a zsebéből, mert belevájt a combjába. London. Kent. Hogy ennek épp most, ennyi idő után kellett megtörténnie! Most, amikor nem tud önfeledten örülni neki. Mintha Elizabeth azt mondta volna: Utazgatni megyünk, maga is velünk jöhet, de a lábát itt kell hagynia. – Collinsék közel élnek a tengerhez? – kérdezte. – Nem. Vagyis igen, gondolom, közelebb, mint mi. És attól tartok, a pótülésen kell utaznia, így jól fel kell öltöznie, és imádkozzon, hogy jó legyen az idő! Sarah lenézett a kezében lévő könyvre. A Pamela második kötete volt. – Tehát nem örül az én kis tervemnek? Felnézett. Elizabeth arca megnyúlt. – Ó, dehogynem, kisasszony nagyon is. Csak épp... meglepett, olyan hirtelen jött. – Nem voltam biztos benne, míg Mrs. Collins nem írt. De mindig megteszem magáért, amit tudok, Sarah. Tudja, mennyire szeretem.

Elizabeth visszatért a könyvéhez. Sarah egy pillanatig nézte a kecsesen lehajtott fejet, az elgondolkodó, mégis gondtalan tekintetet, ahogy eltöprengett, melyik kötetet vigye magával. Az ő élete olyan, gondolta Sarah, mint a néptánc. Kellemes, szórakoztató és kifejezetten élvezetes, de minden lépése előre megtervezett, mindig ritmusra kell lépnie. Én meg csak cammogok mellette, bármilyen is az idő, amíg valaki rám nem üvölt a semmiből, le nem torkoll, hol ide nem lök, hol oda. De legalább van némi izgalom ebben a hajszában. A március borzalmas idő a csizmapucolásra, a télnél is rosszabb. Márciusban az urak és úri hölgyek beleszippantgatnak a levegőbe, mint a nyulak, és eldöntik, hogy meg merjenek-e kockáztatni egy reggeli sétát. Néha még vacsora után is körbesétálják a parkot, a lábuk megcsúszik a már elfeledett saras és ingoványos helyeken, miközben megpróbálnak közelebbi pillantást vetni egy rakás halovány vad nárciszra, mocsári gólyahírre vagy ibolyára, melyek a tavaszi égbolt felé nyújtózkodnak az apró fejükkel. James csökkenő sorrendbe rakta a Bennet család csizmáit, első Mr. Benneté volt, tőle alig kisebb a feleségéé. Már ledörgölte róluk a rájuk száradt sarat, most a bőrt csutakolta, a zsíros cipőápoló bödönéből jókora adagot kent a rongyára. Halkan, nagy odafigyeléssel fütyörészett. Látta, hogy Sarah mellette ücsörög, de nem nézett rá; a szeme sarkában ráncok gyülekeztek. – Majdnem kifogyott a zsír – jegyezte meg Sarah. James bólintott. – Ha lesz időm, csinálok újat. Van az az öreg juh, ami megdöglött, majd kifőzzük a faggyúját. Sarah felkapott egy csizmát – egy finom női darabot, amibe hatalmas darabokban ragadt bele a sár: Elizabethé, mindig az ő cipői a legkoszosabbak. Sarah lelökdöste a sarat a hüvelykujjával,

megfordította a csizmát a kezében, a begörbített ujjával vakargatta. – Nem muszáj ezt tenned – mondta James. – Mielőtt idejöttél, mindet nekem kellett megpucolnom. James szeme sarka megint ráncos lett, és megint fütyörészni kezdett halkan, zihálva, valahogy ismerősen. – Tudod, hogy elmegy? – kérdezte Sarah. – Elizabeth kisasszony? Igen. – Azt mondta, vele mehetek. – Igen? – Azt mondta, Londonba, aztán Kentbe mennek. James hallgatott, aztán bólintott. – Tetszeni fog, én azt mondom. Úgyis szívesen nyitogatnád kicsit a szárnyaidat. Jót fog tenni. Észre sem vette, hogy a keze megmerevedett; most újra munkához látott, félredöntötte a kezében a kis csizmát, szemügyre vette az orrát, a kis gombokat, a finom rüsztjét, A barna bőr most tompa fényt kapott a zsírtól, mint a régi vadgesztenye. – De – folytatta Sarah – hat hét lesz. Nagyjából. James odafordult hozzá, és egyszerűen rámosolygott. – Én itt leszek, galambom, mikor visszajössz. Azon a napon Sir William és Maria Lucas korán értük jött – olyan korán, hogy a kiskakas még mindig mondta a magáét a tyúkól nyeregtetején – a csézában. A társaságnak majdnem negyven kilométert kellett megtennie a Gracechurch utcáig aznap reggel, aztán ott éjszakáznak, és másnap már Collinséknál lesznek. Mrs. Hill nézte, ahogy Elizabethet besegíti az apja a kocsiba, és egyáltalán nem érezte magát elégedetlennek. Miss Elizabeth a longbourni cselédség büszkesége. Akármit gondoljanak is – vagy mondjanak maguk között – Collinsék róla, egyszerűen meg kell

látniuk, mennyi munka fekszik benne, és milyen szakértelemmel lett elvégezve: a régi selyemharisnyái a mosás és stoppolás művészetének csodái. Remélte – sőt, okkal feltételezte –, hogy ezt ők is észreveszik, és felismerik az értékét; amikor pedig eljön az ideje, gondoskodni fognak róla, hogy ők is ebben á kiváló minőségű szolgáltatásban részesülhessenek. – Hő! A Lucas-hintó kék ernyője eltakarta őket a többiek szeme elől, így James felemelte Sarah-t a pótülésre, a keze a derekát markolászta. Valójában nem is igazi ülés volt, inkább csak olyan hátsó plató, ahol a lovász szokott állni, vagy ahová az utasok úti neszesszereit kötötték – Sarah mellett most is sorakozott pár csomag. A lába lelógott, a combjába alul belevágott a fa. Megérintette a kalapját, a régi bundát szépen maga köré tekerte, nehogy a szélei leérjenek vagy beakadjanak valamibe. James felpillantott az égre. – Nem úgy néz ki, hogy esni fog, – Nem. – A legnagyobb sár már elmúlik, mire odaértek. – Szerintem minden rendben lesz. James áthúzta a támpillér mögött az egyik csomag szíját, aztán Sarah dereka köré tekerte és becsatolta. Közel kellett hajolnia hozzá, az orcájuk majdnem összeért – Sarah érezte rajta a bőr, ló és szalma illatát, látta az álla ívét. – Nincs messze London. – Tudom. Mondtad. – Sajnálom. Idegesítő voltam? Sarah megrázta a fejét. Aztán helyesbített. Egy kicsit. – Délre ott lesztek. – Megérintette a lány arcát az ujjával. – Érezd jól magad! Kifejezéstelen arccal félrelépett, kikerülte Mrs. Bennetet, aki a kocsi körül sürgölődött, fölösleges utasításokat kiáltozott,

melyek miatt a második lánya elvörösödött visszafojtott haragjában, Mrs. Bennet, mint azt Mrs. Hill-lel közölte, már teljesen beletörődött Mr. Collins és Charlotte Lucas házasságába, ám ez a kép, ami most elé tárult: az ifjú házasokat látogató büszke apa és izgatott húg, meg az ő egyik lánya a vénkisasszony barátnő szerepében, mindez túl sok volt neki. Különösen provokálónak érezte Sir Lucas nyájas modorát. Mikor a férfi meghajolt Mrs. Bennet felé, és kedvező véleményt mondott az időjárásról, ő rögtön tiltakozni kezdett. – Ó, a londoni út borzalmasan mocskos lesz a sok eső után. – Miért bánkódjunk egy kis sár miatt, mikor helyes kis csézánk van, és jó barátok várnak áz utunk végén? – Elhessegette az asszony aggodalmait. – Gondját viseljük a maguk Lizzyjének, ne aggódjon! Mrs. Bennet erre már nem tudott mit felelni, csak bólintott és megköszönte, majd Csatlakozott a család többi tagjához a lépcsőn. – Ha ragaszkodott volna hozzá, hogy Lizzy hozzámenjen Mr. Collinshoz – sziszegte Mrs. Bennet a férjének –, akkor most én ülnék abban a kocsiban, és őt látogatnám: – Ha Lizzy hozzáment volna Mr. Collinshoz, nagyon kétlem, hogy Sir William el vinné Kentbe, bármilyen remek szomszéd is. – Örömét leli benne, hogy szándékosan félreért. Mr. Bennet a fogait csikorgatta. – Higgye el, drágám, édeskevés örömöm telik benne. Mrs. Bennet elvörösödött, és épp tiltakozni akart a kíméletlen bánásmód ellen, mikor Mrs. Hill odalépett mellé, és felajánlotta a karját, hogy bekísérje. – Asszonyom. Mrs. Bennet könnyes szemmel, hálásan pislogott a házvezetőnőjére. Bárki gyötörte is, Mrs. Hill együttérzésére mindig számíthatott. Megnyugtató volt, hogy olyan rendületlenül

kitart mellette minden bajban és szerencsétlenségben, és mindent megért. Elfogadta a felé nyújtott kart. – Tessék, ott megy – mondta Mrs. Bennet öreg társnőjének. – Eliza kisasszony. Nos, remélem, most boldog. Visszafordultak a ház felé, és felmentek a lépcsőn, Mrs. Hill az úrnője puha karjába karolt. A házvezetőnő magában teljesen egyetértett Mrs. Bennet szavaival: ha Elizabeth nem boldog, akkor akár Mr. Collinshoz is hozzámehetett volna, ugyanott tartana. Sarah most már látta a nagyvilágot, méghozzá hátramenetben távolodni, miközben a lába lelógott, és minden keréknyomtól, gödörtől ugrott egyet. Az ismerős ház összezsugorodott, eltakarták a bokrok és fák, mikor pedig bekanyarodtak a kocsibehajtón, eltűnt. Aztán jött az útkereszteződés, majd az is eltűnt a szeme elől, miközben elmaradt mögöttük az út; felbukkant a csonka törzsű fa, majd egyre kisebb lett, míg végül semmi nem maradt belőle. Bementek Merytonba a vámsorompónál, átzörögtek a városon, el a cukrász, a bálterem meg rőfös mellett. A szatócs lánya odakint ácsorgott egy kosárral, házhoz szállított valamit, mikor pedig meglátta Sarah-t, mosolyogva odaintegetett neki. Már ki is értek a városból, elzötyögtek a gyakorlótér mellett, ahol katonák meneteltek – skarlátvörös foltok a zöld mezőben –, pihenőt tartottak, megfordultak, mozdulatlanul álltak, mint a pecek, miközben a tiszt parancsokat ordított nekik. Ráfordultak az új fizetős útra, az őrnek odadobtak egy érmét, megnyikordult a sorompó, és már száguldottak is tovább csikorgó rugókkal. A pótülésen imbolygó Sarah hamarosan túljutott eddig ismert világának határain. Az út összemosódott a morajló kerekek között, felette tisztán, sápadtkéken ragyogott az égbolt, és a kocsiernyő túloldaláról

hallotta a kényelmesen ücsörgő utasok hangját. Mikor átkeltek egy egyszerű, mocsaras patak felett, Sir William felkiáltott: – A hatalmas Temze... Tiszta vizű, csörgedező erekkel átszőtt vízi tormamezők között haladtak el, érezték a növény csípős, borsos, füves illatát. Most háztáji gazdaságok következtek, a megemelt ágyások élettől duzzadtak, a talajtakaró meleg szaga áradt felőlük. Aztán a mezők egyre kisebbek lettek, parcellákra oszlottak, és szorosabban egymáshoz zsúfolódtak. Egy libafalka mellé érve lelassítottak, az állatok verdesve-gágogva rohantak a tágas, füves pázsitsávra, egy lány terelgette őket széles karimájú kalapban, sziszegve csapkodott a botjával, mikor pedig a kocsi elhaladt mellette, nyíltan rábámult Sarah-ra, az arca vörös, görvélyes volt. Zörögve átkeltek egy gázlón, a víz mindkét oldalukon magasra spriccelt. A barna tetejű mezőkről trágyaszag szállt fel, a tehenek gyéren, mozdulatlanul álltak, mintha festett bádogból vágták volna ki őket. Ekkor az út lejteni kezdett, a forgalom megnőtt; hosszú szekérsorok vánszorogtak fájdalmasan lassan, bricskák, kétkerekű szekerek, kis postakocsik ugrándoztak, aztán egy nagy postafogat robogott el mellettük. Most már kunyhókat, majd házakat is láttak, a levegő füstös, poros lett, és máris macskaköveken zötyögtek a város mélyén. Sarah feje hátrabillent, eltátott szájjal nézett fel a sziklaszirtként tornyosuló épületekre, melyek egymást bámulták a forgalomfolyam felett – London hatalmas, örökké hullámzó-háborgó forgalma felett, melynek immár ő is része lett. Konflisok, taligák, kordék, szekerek és emberek árasztották el az utcát; bűzlő csoportokba verődött halaskofák, hetyke sapkás, pimasz tekintetű mozgóárusok, egy mocskos, rongyos vörös zubbonyba takarózó koldus, aki a csonkjairól az öklére, újból a csonkjaira és újból az öklére támaszkodva iszkolt valahová, egy fejőlány, akinek a vödrei a rúdja végén himbálóztak, benne a kékesszürke tej

visszataszítóan lötyögött, a vödör szélére rátapadtak a darabkái – egyáltalán nem hasonlított az otthoni tejre. Az utcák ragadtak a trágyától, a levegőnek korom-, pöcegödör-, romlottzöldség- és halszaga volt. És az a zaj! Vasburkolatú kerekek zörögtek, és megpatkolt paták kopogtak a köveken, a mozgóárusok, dokkmunkások, süteményárusok, bérkocsisok kiáltoztak, beszélgettek, lökdösődtek és tolongtak, az őket követő kocsi lovai egyszerre bólogattak neki, mintha csak hallanák a gondolatait. Aztán egy koszos képű ifjú rohant oda egyenesen a csézájuk mögé, és mikor meglátta Sarah-t, végigsimította a lány lábát egészen a harisnyája tetejéig, aztán a combjai közé dugta a kezét. Sarah dühösen elhúzódott, de úgy be volt szíjazva, hogy nem tudott volna elmenekülni. A legény rákacsintott, elmosolyodott, felvillantotta a szemfogai helyén tátongó fekete lyukat, és meglengette előtte a mocskos ujjait. Eltűnt, mintha ott se lett volna, otthagyta a remegő Sarah-t. És ő még egyedül akart idejönni! Ráfordultak a Gracechurch utcára, és Sir William megállította a lovakat. Sarah felnézett egy magas, lapos homlokzatú házra. A lépcsőit szép fehérre súrolták, ami kész csoda ebben a mocsokban, bizonyára megerőltető munka lehetett. Kioldotta a kapcsot, meglazította az övét, és lecsúszott az üléséről. Először bizonytalanul tántorgott, mert az egyik lába teljesen elzsibbadt. Jane az ablak fagyos üvege mögött állt sápadtan, némán. Sarah üdvözlően felemelte a kezét, de nem vették észre: Jane elfordult, eltűnt az árnyakban, az ősi lépcsősoron felbukkant a Gardiner család, Lucasék és Elizabeth pedig lekászálódtak a kocsiból. Sarah nekiállt lecsatolni hátulról a kis csomagokat, és bevinni őket a lakásba. A csézát és a lovakat a libériás inas gondjaira bízták, aki elvezette őket egy boltíves átjárón keresztül az istállósorba. A ház felfelé meg lefelé, előre meg hátra terjeszkedett, de oldalra egyáltalán nem. Az ablakokban hatalmas, fényes üvegtáblák

ültek, melyek hátul téglafalra néztek, elől pedig az utca túloldalán álló házakra. Sarah egyre magasabbra és magasabbra és még magasabbra hágott, hogy feljusson a cselédség padlásszobájába, ott letette a fadobozát a padlóra a szalmazsák mellé, ahol aludni fog. Kinézett az ablakon a füstös háztetők felett, és meglátott pár fiatal fát szerényen egymás mellé húzódva egy téren, meg a kikötőben álló hajók árbocait és puszta kötélzetét. Aztán lerohant a lépcsőkön. Elizabeth úgy tervezte, hogy vásárolni megy a nagynénjével, és azt mondta, hogy Sarah elkísérheti őket, mivel úgysincs más sürgős dolga, mint például kipakolás meg ilyesmi. Sarah felült a kocsis mellé, aki érthetetlen cockney nyelvjárásban beszélt, de ettől függetlenül felhívta a lány figyelmét a mindenféle érdekességre, Sarah pedig mindig arra fordult, amerre mutattak neki valamit, és bármit hallott, bólogatott. Széles, hepehupás utakon haladtak félkör alakban elrendezett házak és elegáns házsorok között, melyek szép fehér fogakra emlékeztették. Néhol a munka befejezetlen maradt: némelyik ház helyén üres telek állt feltúrva, bár az alapjait már lefektették, a pöcegödröt is kiásták. Sarah követte Elizabethet és a nagynénjét az egyik oszlopsorból a másikba, sorra járták a boltokat az egyre magasabbra növekvő színes kelmék vagy mintás papírok halmaival – Mrs. Gardiner a nappali felújítását tervezte, és kikérte Elizabeth véleményét a mintákat és színeket illetően. Sarah-t hamarosan telepakolták dobozokkal, csomagokkal és tekercsekkel. Déja vu érzése támadt, de nem tudott rájönni, mikor és hol láthatta volna mindezt. Tényleg minden nagyon szép itt, de a csomagok kicsúsztak a kezéből, a doboz nyomta a combját, és különben is, hogy hiheti bárki is, hogy ennyi mindenre szüksége van, és hogy az egyik nyomtatott papír olyan lényegi különbségeket mutat a másikhoz képest, mikor ő teljesen

egyformának látja őket, és hogy ez az egész tényleg megéri ezt a rengeteg fáradságot? Mrs. Gardiner aztán elment lecsiszoltatni a fogait – egyszer már lecsiszoltatta őket, és most úgy döntött, hogy újra megteszi. Elizabeth visszautasította az ajánlatot, hogy ő is nézesse meg a fogait, semmi pénzért nem tenné, így inkább kint ült a hintóban Mr. Spence rendelője előtt, és nézte, ahogy a divatos népek fürge léptekkel felsietnek a fényes lépcsősoron a rézplakettes ajtóhoz, majd összetörve, szenvedve kibotorkálnak, miközben az arcukra véres kendőt szorítanak. Elizabeth döntését igazolta a nagynénje nyomasztó látványa, akinek egészen bedagadtak az ajkai, mivel az első szemfogait ugyancsak lereszelték. Aztán eljött a vacsora ideje. Mrs. Gardiner egyáltalán nem tudott enni, Jane csak turkált a tányérján, Sarah pedig idegenek között fogyasztotta el a saját adagját az apró személyzeti ebédlőben, miközben igyekezett elnyomni az ásítását. A család ezt követően színházba ment Gardinerék hintójábán, a vörös hajú szobalány lefektette a gyerekeket, és a háztartás kilazította a közös nagy gallérját, unalomba és fáradtságba tespedt. London. A város zsúfolt szíve. Ahol táncoló medvéket, mókázó koldusokat és katonákat is megijesztő tűzijátékokat látni. Gardinerék szobalánya elfújta a gyertyát, sötét lett. Sarah az oldalára fordult. A matrac vékony volt, a vállát és a csípőjét nyomta a fadeszka. A fáradtsága ellenére sem tudott aludni a zajoktól, a távolból egymásra rakódó hangrétegektől: fiákerek zörögtek a szürkületben, kordék gördültek le a kikötőbe, a sikátorokban macskák harcoltak – vagy párzottak, ki tudná megmondani pontosan –, a rakparton kötelek recsegtek halkan, egy kutya ugatott, és egy óra, majd egy másik, majd egy még távolabbi ütötte el a pontos időt az éjszaka sötétjében, miközben a szobalány mit sem sejtve horkolt az ágyában. Sarah forgolódott, tekergeti, beleakadt a valaki más szagát viselő ágyneműkbe, de sehogy sem érezte magát kényelmesen.

– Kent hatalmas, zöld és sörszaga van, mivel mindenfelől komló veszi körül – tájékoztatta Sir William a gondjaira bízott ifjú hölgyeket a kocsiernyő másik oldalán, Sarah pedig figyelmesen hallgatta az esernyőszerű anyag mögül s azokon a gombaformájú talapzatokon állnak a csíráztatok – mondta a férfi –, hogy a patkányok ne férjenek hozzá. Sarah azonban, nem hitt neki. A vámháznál az őr olyan különös hangsúllyal beszélt, hogy Sir William csak mutogatással tudta megértetni magát vele, és mivel kifejezetten társasági lény volt, lelkesen mosolygott és integetett, aztán kifizette a vámot. Mikor elhajtott, kijelentette, hogy ez az igazi urak ismertetőjegye: hogy képesek kommunikálni az alsóbb társadalmi rétegekkel, ő pedig igen szerencsés flótás, hogy ismeri az ilyesmi csínját. Sarah eközben végignézhette a jelenet utójátékát a pótülésről. Látta, ahogy a vámőr kiköp a földre, a fejét csóválva elfordul, és érthetetlenül motyog valamit, ami – Sarah véleménye szerint legalábbis – az átkozott, ostoba ficsúr kifejezésre hasonlított leginkább. Aztán megjelent egy park léckerítése, melyen fenyőrigó ücsörgött kiáltozva, a csőre olyan nagyra nyílt, mint a kancsó szája, ömlött ki belőle a dal; aztán legurultak a faluba, és Sir William megállt egy kellemes, egészen helyes kis ház előtt – nagyjából feleakkora lehetett, mint Longbourn. Zöld sövény és babér nőtt az utca felé lejtő kertben, a kapuban pedig megjelent Mr. és Mrs. Collins. Sarah leszállt a pótülésről, megint nekiállt kicsatolni a csomagokat. Két zsákot felvitt a ház felé vezető emelkedőn. Mr. Collins félreállt, hogy beengedje Sarah-t. – Nahát, nahát – hiába próbálta felidézni a nevét –, gyermekem.

Sarah elmosolyodott. Aztán megakadt a szeme egy komor, őszes asszonyságon, aki a lépcsők felé intette. Sarah megfordult, és odament hozzá. – Itt nem lesz semmiféle bohóckodás – tájékoztatta Mrs. Clack. – Sürgősen felejtse az ő kínos hertfordshire-i szokásait. Mrs. Clack hallotta, hogy mennek a dolgok Longbournban. Elmesélte a gazdája, nagyon is sokat mesélt, és neki egyáltalán nem tetszett, amit hallott, nem is fog itt eltűrni ilyesmit senkitől. Sarah halálra rémülten harapott a nyelvébe, saját magára nézve is elég sértőnek találta mindezt, de Mrs. Hillre nézve még inkább, hisz ő csakugyan mindent megtett Mr. Collinsért és Charlotte-ért. – Lehet, hogy ez kicsi háztartás – folytatta Mrs. Clack a válla fölött a padlásra menet –, de az elvárások nagyon magasak, ó, igen, nagyon is magasak. Rendszeresen fogadunk látogatókat, fontos látogatókat, igen magas rangúakat, akiknek nem derogál észrevenni a porcicát az öltözőszekrény alatt, a foltot a poháron vagy port a képkereten: itt mindenkinek ki kell vennie a részét a munkából, és minden tőlünk telhetőt meg kell tennünk. Sőt, még annál is többet azok alapján, amiket most Sarah halott. Követte az asszony vézna alakját a cselédlépcsőn igen, asszonyomot vagy nem, asszonyomot mormolva attól függően, épp melyiket tartotta megfelelőnek, pedig ugyancsak elcsüggedt, és nagyon magányosnak érezte magát. Eljött Kentbe, és itt is kell maradnia – mivel nem tud elmenni innen –, amíg Elizabeth azt nem mondja, hogy hazamehetnek. A házvezetőnő nemcsak szemmel tartotta Sarah-t, de egyenesen üldözte: folyamatosan ellenőrizte, hogy tökéletes-e minden, amit csinál. Belelesett a megdörzsölt serpenyőkbe, félrebiccentett fejjel nézte a tükröket, a fény felé emelte a poharakat. Collinsék szobalánya félénk, visszahúzódó teremtés volt, egy pillanatra sem

állt meg. Amikor Sarah megpróbált beszélgetni vele, kikerekedett szemmel bámult rá, bólintott, aztán bizonytalanul valami munka felé intett, amit el kellett végeznie, és azzal el is rohant. Mrs. Collins értelmes nő, Mr. Collinsnak pedig könnyű a kedvére tenni, így Sarah ugyancsak különösnek találta, hogy Hunsford cselédsége mindig idegesen kapkod, folyamatosan ég a kezük alatt a munka; semmi értelmét nem látta az egésznek. Aztán egyik reggel, nem sokkal azután, hogy Sir William hazautazott a Lucas-lakba, Lady Catherine ellátogatott a paplakba. Mindent körbejárt. Mindent megnézett. Kinyitotta az ajtókat. Felemelt egy órát a kandallóról, hogy nem látszik-e a nyoma. Rápillantott Mrs. Collins hímzésére, és közölte, hogy nem laposöltéssel, hanem keresztöltéssel kell varrni. Elfogadta a felajánlott teát, mire a konyhában óriási pánik tört ki, mivel legutóbb túl erősre főzték, és megszidták őket, hogy pazarolják a tealeveleket. Ezúttal azonban Lady Catherine egyetlen szó nélkül hörpintette fel, és ezt látva a mindig komoly, nyugtalan Mrs. Clack most az egyszer elmosolyodott. Igaz, mindenki hallotta Lady Catherine véleményét a tálcakendőről, a szobalány pedig szinte szó szerint föld alá süllyedt szégyenében, majd elmenekült, hogy ne is kerüljön senki elé, mielőtt az eset legalább részben el nem felejtődik. – Ha a szobalányuk nem tud elbánni egy ilyen egyszerű folttal, akkor kénytelenek lesznek mást keresni. A látogatás második hetében disznót vágtak, Mr. Collins összefont karral nézte a visító, kapálózó állat kivéreztetését: egy darabig még rángatózott, aztán elhallgatott, és mozdulatlanná merevedett. – Jóféle disznó ez a berkshire-i. A legjobb az országban, azt mondom. Jó kövér. Sarah kivitte a konyhába a vérrel teli vödröket, ahová a merev lábú kocát is becipelték feldolgozásra. John, a mindenes,

feldarabolta az állatot, Mrs. Clack lehúzta a szalonnáját, és beledobta egy serpenyőbe, hogy később kisüssék. – Elintézi ezt nekünk, mi, Sarah kisasszony? Tud szappant csinálni, ugye? Hertfordshire-ben is biztos van szappan, nem igaz? – Hol a lúg? – Ahol először keresné. Az apró, hideg mosókonyhában Sarah kimérte a lúgot a vízbe egy öreg, repedt pohárral, tüsszögött a csípős portól, addig kavargatta, míg a víz szürke és híg nem lett. Meggyújtotta a tüzet a réz alatt, és feltette a zsírt melegedni. A szalonna bűzölgő levet eresztve olvadozott. A disznószag kezdett elpárologni belőle, vagy csak hozzászokott az orra, mert egy idő után már nem érezte olyan kellemetlennek. Sarah-t mindig ámulatba ejtette, hogy milyen undorító módon készül a szappan, ami pedig tisztítószer. Belemérte a lúgot egy teknőbe, ráöntötte a zsírt, aztán már csak kevergetni kellett, a teknőt bebugyolálta egy ruhába, hogy melegen tartsa, aztán kivitte a hátsó lépcsőhöz, és leült a tavaszi napsütésbe kavargatni. Az istállóban pej ló vakarózott: a nyakát hozzádörgölte az ajtó felső széléhez. Az istálló teteje fölött platánfákat látott, egy madár magasra szállt a kék égen. Odafent szárnyalt a csalitosok és erdők, folyók és a nyílt lankák felett, ő pedig itt kavargatta a hamut és disznózsírt. Lenézett a főzetre, mely mostanra megszürkült, zabkása állagúvá dermedt. Az ittenieknek levendulájuk is volt, kapott egy zsák szárított virágot, ugyanis bőségesen termett errefelé, most visszament érte, beledobott pár marékkal, aztán kavargatta tovább, mígnem az anyag megsűrűsödött, túlcsordult a peremén, és készen állt a lehűtésre. – Hova tegyem, Mrs. Clack? Mrs. Clack épp sót dörzsölt a combba. Egy órája ez a darab hús még megfeszült, összehúzódott, miközben a koca az ól körül szaglászott.

– A melléképületben van a tálca. Sarah körbesétált a kertben, kinyitogatta az ajtókat, míg meg nem találta azt a melléképületet, amire a házvezetőnő gondolt. A tálcát még mindig a legutóbbi szappan szürke morzsái takarták. Beleöntötte a még meleg keveréket, rátette a tetejét, és szalmával körbevette a tálat, hogy a szappan még főjön kicsit magában. Megtörölte a kezét, aztán az arcát is a kötényében, utána pedig, mivel a szappan megszilárdulását várni éppolyan kevéssé érdekes, mint a festék száradását nézni, kisurrant a melléképületből, levette a kötényét, és elsétált az ösvényen – hisz mi értelme Kentbe jönni, ha semmit nem láthat belőle – a vámsorompó felé. Látott néhány formás tyúkot a homokban kapirgálni, az egyik kertben rózsabokrok kopár ágai meredeztek az égre, valamelyik viskóból pedig egy nő lépett ki összefont karral, Sarah-ra bámult, ő pedig csak ment tovább. A lakóházak mögött zöld rügyeket hoztak a magasra nőtt sövények. Sarah felment a kerítésátjáróra, hogy lássa, mit takarnak. Az agyagos szántóföldön valami termés ágas-bogas hajtásai jelentek meg; talán árpa lehet, gondolta, vagy búza. A lankán kis településeket látott elszórtan, a levegőben füst kígyózott, templomtornyok, agyagcserepes csűrtetők magasodtak az égre. Olyan üresnek tűnt az egész. És őszintén szólva teljesen olyan volt, mint Hertfordshire, csak épp az hiányzott belőle, ami Hertfordshire-t a világ közepévé tette. Visszacammogott a papiakhoz, megint elsétált a sövények és a kopár ágú rózsák mellett, az egyik csirke fél lábon állva, oldalra biccentett fejjél nézte őt az egyik sárga szemével. Sarah belenyomta a lábujját az idegen talajba, hunyorgott az idegen nap fénye alatt, és elmosolyodott. Ez a sok idegenség ugyanis ráébresztette valamire, amit eddig nem tudott: hogy van otthona, bár most épp nyolcvan kilométer választja el tőle. És ott van neki James.

A paplakban Mrs. Clack a hátsó ajtóban állt, az öklét a 1 csontos derekába nyomta. – A szappan hűl, ezért úgy gondoltam... – kezdte Sarah, A nyakleves elhallgattatta. A házvezetőnő belökte a házba. – Ez egy tiszteletre méltó ház! Mi fognak gondolni az emberek! És ami még fontosabb: mit fognak mondani! Ami pedig még annál is fontosabb: mit fog gondolni és mondani Lady Catherine, ha megtudja? A vidéken őgyeleg, mint valami riherongy! Sarah-t égette a düh: Mrs. Clack őt nem ütheti meg, Sarah nem az övé, hogy megüsse. Mrs. Clackkal azonban nem lehetett vitatkozni; bevezette Sarah-t a konyhába, miközben folyamatosan szidta. Mert Lady Catherine úgyis megtudja. Senki nem tudta – soha senki nem tudhatta –, legközelebb mi ragadja meg Lady Catherine figyelmét. És hogyan is várhatnák el Mrs. Clacktól, hogy rendben tartsa ezt a helyet, mikor Mrs. Collinshoz egyszerűen beállít ez a rengeteg ember, mindent összejárkálnak, szétpakolják a csomagjaikat, meg idehozzák a szennyesüket? Sarah kezébe nyomott egy tál nedves tealevelet meg a seprűt. – Takarítsa fel a hall padlóját! Most! Rendesen. És most már elég legyen a bohóckodásból. Épp a tealeveleket meg a kintről behozott port söpörte egy kupacba, mikor megszólalt az ajtócsengő. Sarah megrémült: nem kapott rá parancsot, hogy beengedje a látogatókat, Longbournban Mrs. B. jobb szerette, ha ezt a feladatot férfiember végzi. Most azonban senki más nem volt a közelben, a többieket még mindig lefoglalta a disznóvágás vagy a mindennapos munkák, melyeket a hús feldolgozása, a belső fészek megtisztítása, az agyak meg a szemek pácolása mellett is el kellett végezni. Bármit csinál, úgyis hibázik: akár elszalad Johnért, és megvárakoztatja a látogatókat, akár kinyitja az ajtót, és ezáltal túllépi a hatáskörét – és ha Lady Catherine jött megdorgálni

Collinsékat a rendetlen háztartásuk miatt? Legszívesebben elrohant volna. Sarah végignézett a folyosón: senki nem közeledett. És ahogy telt az idő, úgy lett egyre rosszabb a helyzet. Beleharapott az ajkába, elhúzta a reteszt, és kinyitotta az ajtót. Nem számított, mit csinált, mert mihelyst kinyílt az ajtó, ő el is tűnt. Erezte, ahogy köddé válik. Valójában persze ott volt, hátrahúzta az ajtót a fényes reggeli napsütésben, ugyanakkor mégsem volt ott, hiszen láthatatlanná vált. Két hatalmas, megtermett, jól táplált, tekintélyes úr állt az ajtóban, egymás után beléptek. – Erre, Mr. Darcy, Fitzwilliam ezredes, fáradjanak be, a második ajtó balra. Elmentek mellette, végiglebegett a folyosón az élénk színű kabátjuk – egy zöld bársonykabát meg egy kék –, a rugalmas bőrcipőjük halkan recsegett a padlón, gyanta, jóféle gyertyafaggyú és bőr illata lengte őket körbe, nyoma sem volt benne elhasználtságnak, fáradtságnak, elhanyagoltságnak. A teremtés egészen más rendjébe tartoztak, más közegben mozogtak, olyan távol álltak tőle, mint az angyalok. Mr. Collins a fekete papi ruhájában bezárta mögöttük az ajtót, megint sötét lett odabent. Sarah pedig újra megjelent. – Fitzwilliam ezredes és Mr. Darcy! Ha belegondolok, drágám, hogy itt vannak, az én szerény hajlékomban! Sarah rámosolygott. Mr. Collins motyogva, a fejét rázva követte az urakat: „Micsoda megtiszteltetés...” mintha zavarba ejtette volna, hogy teheti őt ilyen boldogtalanná egy ilyen boldog esemény. Eltűnt a szalonban, Sarah hallotta, hogy hellyel és frissítővel kínálja az urakat, aztán csenget Mrs. Clacknak, aki futólépésben jelent meg. Sarah felkapta a seprőt, és megint terelgetni kezdte a nedves leveleket a padlón.

– Nyilvánvalóan – mondta Elizabeth – a nagynénjére ütött. Bizonyára hibát keres bennem. – Akkor nagyon kell igyekeznie, kisasszony. És aligha józan gondolkodású férfiú, ha pusztán ezért jön ide. Elizabeth egy legyintéssel elhessegette a bókot. – Nos, helyben vagyunk. Nem józan gondolkodású. Sarah letette Elizabeth forró vizét a mosdóállványra. A márványlapra ráfektette az összehajtott törülközőt, egy másikat pedig szétterített a padlón Elizabethnek, hogy arra álljon. – Mégsem érem fel ésszel, bárhogy gondolkodom is, miért jön folyton ide. az ezredessel vagy nélküle, mikor csak... nos... néz. Sarah kicsomagolta a muszlinból az új levendulás szappan egy darabkáját. – Tényleg nem? Alaposan szemügyre vette a szappant: egy kis légy ragadt bele, majdnem olyan volt, mint a levendulabimbó, csak fekete. Légyillatú szappan. Gyorsan kipiszkálta és félrepöckölte. Elizabethet túlságosan lekötötték a gondolatai meg a vetkőzés, nem vett észre semmit. – Biztos nem a társaságért jön, mivel tíz percig is képes szótlanul ücsörögni, anélkül hogy csak kinyitná a száját. A sütemény sem lehet az oka, mert egyáltalán nem valami különleges, bármennyire dicsérje is Mrs. Collins. Nem tudom... jaj, ez a fűzőzsinór! – Majd én, kisasszony, hadd segítsek... Sarah kibogozta a csomót, a zsinórt kihúzta a lyukakból. Amikor már meglazult a fűző, lecsúsztatta Elizabeth lábáig. Elizabeth Sarah vállára tette a kezét, és kilépett belőle.

– Tehát fogalma sincs róla; kisasszony miért bámulja úgy? – Talán a vacsorájára gondol. Igen, pontosan úgy néz. Csakis erről lehet szó. Sarah az ágyra fektette a fűzőt; Elizabeth lelökte az ingét a válláról, hagyta, hogy lecsússzon a földre, kilépett belőle a törülközőre, amit Sarah a földre terített neki. Elizabeth meztelenre vetkőzve kicsavart egy rongyot, beszappanozta vele a nyakát, karját, hónalját, aztán kiöblítette. A víz lecsorgott rajta, keskeny talpa alatt besötétedett a törülköző; Sarah kiterítette a köpenyét az ágyra. Igen, gondolta, tényleg éhesen néz. Elizabeth – aki még mindig áldott tudatlanságban élt azt illetően, hogy milyen örömöket nyújthat majd neki a teste, és hogy micsoda élvezeti cikket jelenthet másoknak – felemelte a lábát, megmártotta a levendulaillatú szappanos vízben, és ledörgölte róla a koszt. – Nem gondolja, kisasszony, hogy esetleg elfogult az ön irányában? – szólalt meg újra Sarah – Jóságos egek! – nevetett Elizabeth, miközben a lábujjai közét mosta. – Ne butáskodjon már, Sarah! Elizabethnek fájt a feje. Aznap már másodjára. Újraolvasta Jane leveleit, amitől könnyek szöktek a szemébe, a könnyektől pedig megfájdult a feje, így aznap este semmiképp sem fog elmenni Rosingsba, ha már ilyen kiváló ürügyet talált a távolmaradásra. Sarah maga is szívesen olvasott volna levelet; örült volna, ha megengedheti magának a könnyek és fejfájás luxusát: ha besötétített szobában vizes ruhát tehetne a fejére, és élvezhetné a teára hivatalos család nélküli nyugalmat. Ezúttal amikor megszólalt a csengő, Sarah rohant ajtót nyitni, hogy tájékoztassa a látogatót – gondolta, nyilván az egyházközség egyik lakója akarja jelezni, hogy sürgősen szüksége van Mr. Collins szolgálataira – a család távollétéről. Ám megint Mr. Darcy állt az ajtóban a maga előkelő valójában, és megint

elérte, hogy Sarah valótlannak érezze magát: az ajtó magától kinyílt, a látogató egyszerűen besétált mellette, végigment a folyosón, egyenesen a szalon felé tartott. Elizabeth éppen ott pihent homlokán a vizes ronggyal, a behúzott zsalugáter mögött. Már túl késő lett volna bejelenteni, és éppúgy nem tudta volna feltartóztatni az urat, ahogy az esti árnyak sem gáncsolhatták volna el. Sarah még mindig az ajtóban állt, láthatatlannak érezte magát: mintha a réz ajtógomb átvilágított volna a kezén, a kék este egyenesen átfolyt rajta, miközben a küszöbön állt. Hideg, szelíd este volt, a közeli fán csalogány énekelt: Sarah tárva-nyitva hagyta az ajtót, és leült a lépcsőre, az arcát felemelte az édes esti levegőbe és a babér nedvdús illatába. A téglafalnak hajtotta a fejét. Most már csak napok vannak hátra – kilenc nap, a mainak pedig szerencsére lassan vége –, mielőtt végre hazaindulhatnak Longbournba. Írtam volna neked, James. Ha lett volna papírom. Meg tintám. Meg egy portómentesítőm, amivel feladhatnám. Írtam volna a nyakát vakaró pej lóról, meg az éneklő csalogányról, a fekete pihés, fehér lábú, rózsaszín orrú disznóról, akiből most levendulával és léggyel pettyezett szappan lett, a mezőkről, melyek még alig hajtottak ki, amikor megérkeztünk, mostanra viszont nemcsak megnőttek, de már magokat is hoztak, meg Mr. Darcyról, aki olyan finom, valóságos lény, hogy a jelenlétében egy pillanatra kicsusszanok ebből a világból, kísértetté válók, olyankor nem lehet engem sem látni, sem megérinteni, sem megszólítani. Rólad is írnék, arról, hogy mennyire önmagámmá tettél, hogy neked köszönhetően sokkal valóságosabb lettem, mint valaha hittem volna. Megkérdezném, hogy mennek a dolgok Longbournban. Jól vannak-e a lovak. Hogy van Polly. Mr. Hill csinált-e zsírt cipőpucoláshoz, ha már én nem. Hogy én is annyira hiányzom-e neked, mint te nekem, hogy attól a világ minden más tájéka elveszítette a fontosságát, mert te nem vagy ott. Hogy azok a napok, amik nélküled telnek,

élvezhetetlenek, mint a kihűlt mártás, és semmi jót nem várok tőlük azonkívül, hogy egyszer majd elmúlnak. Hallotta, hogy becsapódott a házban egy ajtó. A folyosón gyors léptek közeledtek. Sarah épp időben állt fel a lépcsőről, és lépett félre: a bejárati ajtó kilökődött, és Mr. Darcy kirohant az árnya mellett, a hosszú lépteivel végigvonult az ösvényen. Lengedezett utána a kapu. Sarah követte az ösvényre, és bereteszelte a kaput. Visszament a házba, végigosont a folyosón, és a szalonajtóra nyomta a fülét. Odabent Elizabeth csendesen sírt. Sarah egy percig az ajtógombon tartotta a kezét, aztán elfordult, és visszaosont. Néha, gondolta, jobb egyszerűen eltűnni. James számára ez idő alatt Longbourn nem annyira csendesnek tűnt, mint inkább durvának. Eltűnt belőle minden lágyság. A ház csörgés és veszekedés kellemetlen hangjaival telt meg; mert bár a kisasszonyok létszáma megcsappant, most még nagyobb zajjal voltak. Amikor Mary épp nem skálázott, nem gyakorolta az akkordokat, és nem ugyanazt az olasz dallamot próbálgatta, amit mindig ugyanott rontott el, akkor Kitty és Lydia civakodott valamelyik kiegészítőjük tulajdonjogán, vagy valami pletyka miatt visítoztak, de legtöbbször a félreütött zongora hangjai összefonódtak a lányok visításával. Mr. Bennet többnyire bezárkózott a könyvárba, és csak a vacsoracsengő hangja tudta előcsalogatni, Mrs. Bennet pedig a fejfájásáról panaszkodott, bár senki nem figyelt rá. Polly felcipelte a lépcsőn a nehéz kancsókat, aztán le a bűzlő ágytálakat, Mrs. Hill nedves szemmel hagymát darabolt, Mr. Hill pedig – miután iszogatott egy kis spanyol bort a pincében – kisurrant, hogy találkozzon egy barátjával. James eközben a sarat törölgette a kabátok aljáról, kiszedte a fűfoltot a bundák szegélyéből, a gyertyafaggyút az ingek mellrészéből, vizet és fát hozott be, néha elment a kis Pollyval tojást szedni, de mindvégig olyan feszült várakozást érzett, mint mikor hirtelen

elhallgat a zene, és a levegőben ott marad a feloldatlan disszonancia. A fiatalabb lányok majdnem minden reggel elsétáltak Merytonba. Elmentek szalagot, rózsaszín kecskebőrt, harisnyát vagy fogmosóport venni, vagy meglátogatták a drága Philips nénikéjüket. Gyalog mentek, Jamesnek nem kellett elvinnie őket, de a zajos fecsegésük visszatérésükkor elárulta, hogy mindig számíthattak a tisztek felbukkanására: magukhoz vonzották őket a fel-alá sétálgatás egyszerű bűbájával a bevásárlóutcákon. Persze James szolgálataira is igényt tartottak, amikor a nagynénjükhöz mentek kártyázni és vacsorázni, vagy a bálteremben bált adtak a telihold fényénél, egyszer pedig Forster ezredes szállásán gyűlt ösz-sze nagyobb társaság. James a kivilágított, zajos ház előtt várakozott felhajtott gallérral, a kalapját a fejébe nyomva, paraszti jelentéktelenségbe süllyedve. Odabentről féktelen zsivaj szűrődött ki; már későre járt. Aztán, mikor a társaság hirtelen felbomlott, a bejárati ajtót kilökték, és egy fiatal tiszt rohant ki női ruhába és kalapba öltözve, a két oldalán egyenruhás tisztekkel. Lydia és Kitty nem sokkal lemaradva követték vidáman kacarászva, a kezükét az oldalukra nyomták, alig tudtak megállni a lábukon a nagy nevetéstől. A fiú végigrohant az utcán a tiszttársai kiabálása és füttyögése közepette, a Bennet lányok pedig James segítségével felültek a hintóra. – Látta ezt? – Lydia alig kapott levegőt, miközben olyan hévvel huppant le a kárpitra, hogy megreccsent a hintó rugózása. – Látta Chamberlayne-t, James? Ugye milyen viccesen nézett ki? Micsoda remek tréfa volt! James meghajolt, aztán rázárta az ajtót a nevetésükre. Felmászott a bakra. Miközben hazahajtott velük a párás éjszakában, folyamatosan hallotta a háta mögül a gágogásukat, mintha egy doboz libát szállítana. Féltette már magát, aztán Sarah-t is, most pedig újabb aggodalom mart bele: ezeket a

lányokat nagyon szabadjára engedik, ők sem fogják vissza magukat, és nem félnek semmitől – ez pedig csakugyan nagyon veszélyes.

XIV. fejezet

Wickham nemsokára elmegy, s az itteniek aztán már mit sem törődnek vele, milyen is volt igazában.

A

Z ÖSVÉNYEN DÚSAN

VIRÁGZOTT

A

galagonya, mikor James

elvitte Kittyt és Lydiát a postafogadóba a nővéreik és Maria Lucas elé. Hazafelé jövet már Sarah is a postakocsi belső terében utazott, az egyik lehajtható ülésen. Oldalt fordulva ült, a lábát maga alá kellett húznia, hogy a durva csizmája ne legyen útban a hölgyek csinos cipőinek, így egész Londontól kényelmetlenül feszengett. Mikor azonban James kinyitotta az ajtót, és kisegítette, azonnal elfelejtette a fülledtséget és a kényelmetlenségeket. Az inas egy hosszú pillanatra a derekán felejtette a kezét, a tekintetük összekapcsolódott, és az arcán felvillant az a mosoly, amit csak Sarah láthatott: mikor a szeme sarkába ráncok gyülekeznek, de a szája nem mozdul. Aztán Jane kisasszonyhoz fordult, hogy lesegítse, őt pedig Elizabeth majd Maria követte. Sarah-nak remegett a keze, túl boldog volt ahhoz, hogy mosolyogjon, csak követte a hölgyeket a fogadóba, és őrt állt nekik az illemhely előtt, hogy ne zavarhassa őket senki. Míg a hölgyek az egyik különszobában magukhoz vettek némi frissítőt, Sarah is könnyített magán, majd kiment, felült a felhágókőre, és nézte, ahogy James felkantározta az öreg longbourni lovakat a pihenőjük után. Sarah levette a kalapját, a nap felé emelte az arcát. Arra gondolt, ez a tökéletes boldogság: süti a nap a bőrét, a fogadóból nyüzsgés zaja árad/és itt van vele

James, sőt, egy pohár sört is hozott neki, a kezébe nyomta egy szelét pitével. Aztán leült a lány mellé, mikor Sarah odanyújtotta neki a poharat, belekortyolt, aztán visszaadta. – Nagyon csinos rajtad ez a ruha – mondta. Sarah végighúzta a durva tenyerét az ágmintás puplinon. Ez volt az, amit Jane-től kapott, és különleges alkalmakra tartogatott. A szemük sarkából mindketten az őrt figyelték, aki céltalanul mászkált fel-alá a város kapujában. Manapság mindenhol katonákat látni. Ideges lett tőlük az ember, nem lehetett úgy körbefordulni, hogy ne bukkant volna fel egy vörös zubbony vagy egy barna muskéta. – Két hetet töltöttünk Londonban – mondta Sarah. James bólintott. – Tudom. – Nem is bántam volna – folytatta a lány –, de két teljes hét! James a karjára tette a kezét, Sarah pedig nekidőlt, a szeme nagyon csillogott, és mikor pislogott, könnyek csorogtak végig az arcán. James odanyúlt, és a durva ujjával letörölte őket, Sarah aztán a vállára hajtotta a fejét, ő pedig megsimogatta a feje búbját. Mikor a hölgyek végre indulásra készen álltak, James besegítette őket a kocsiba, átadta nekik a szerzeményeiket meg a csomagjuk kényesebb darabjait, aztán felsegítette Sarah-t a bakra, végül maga is mellé ült. Egyenletes tempóban hazavitte Longbournba a kalapos dobozokkal körbepakolt hölgyeket, a kocsi zengett a fiatalabbak pletykáitól. A bakon Sarah és James egymásnak dőltek, úgysem figyelt rájuk senki, nem vették észre őket, és nem tettek rájuk megjegyzést. Mrs. Hill megfogta Sarah kezét, és megcsókolta az arcát. – Örülök, hogy visszajöttél – mondta, aztán elfordult, hogy ne lássák.

Polly a levegőt is kipréselte belőle, aztán ott helyben ugrálni kezdett. Mr. Hill megveregette a kezét. A konyha most nagyon sötétnek, hidegnek, bájosnak és valahogy kisebbnek tűnt. Lyddie kisasszony beviharzott a konyhaajtón, és vett egy kis árpacukrot az üvegből. – Ó, Sarah – mondta, miközben őt is megkínálta a cukorból. – Hallotta? Borzalmas híreket kaptunk, nem is tudom, hogy fogom tudni elviselni. – Jaj, drága kisasszony, mi történt? – kérdezte Sarah, és miközben megpróbált kivenni egy darab árpacukrot, a fejében egymást kergették a lehetséges sebesülésekről, katasztrófákról, betegségekről, halálesetekről szóló történetek. – Az ezred, Sarah! Elmennek a városból! Sarah beledugta a cukrot a szájába, majd odáig merészkedett, hogy megfogta és megszorította Lyddie kezét. – Micsoda szörnyűség! – mondta. Komolyan is gondolta, mivel Lydia napjai így csakugyan elég hosszúak lesznek, az estéi pedig meglehetősen unalmasak. Mostantól még a merytoni bálok bája is megkopik, hiszen csak néhány öreg ügyvéd fiával, városatyával meg káplánnal tudnak majd táncolni, és már csak az jelenthetne némi reményt erre a szezonra, ha híre menne, hogy valaki felnőtt unokaöccse idelátogat. A hosszú, eseménytelen nyár estéi ugyancsak unalmasnak ígérkeztek egy olyan tizenöt éves lány számára, akit nem érdekel sem a táj, sem az olvasás, sem az elmélkedés.

Polly tudta, hogy James örülni fog, ha majd május végén elvonul az ezred, és ennek ő is örült, mert szerette Jamest. James a barátja volt, golyózott vele, meg adott neki krétadarabokat, hogy rajzolhasson az istállóudvaron. Ha viszont az ezred elvonul, Mr.

Wickham is velük megy. Pedig Mr. Wickham gyakran adott neki pénzt: úgy szórta a pennyket, félpennyseket meg negyedpennyseket, mintha ő semmi hasznukat nem venné. Polly szerette az egyik kezéből a másikba csorgatni az érméket; szeretett oszlopokat meg oszlopsorokat építeni belőlük a padlón, az ágya mellett; elképzelte, mit vesz majd rajtuk, ha egy skót erre jár, vagy ha legközelebb bemennek Merytonba. És Mr. Wickham kis kisasszonynak hívta, ez pedig olyan kedves. Mindig mosolygott rá, mindenfélét kérdezgetett tőle, néha az arcát is megérintette. Abban ugyan nem volt biztos, hogy ezt is szerette, viszont tudta, hogy ez fontos. – Ha kellemetlenkedik – mondta neki egyszer James –, csak nekem szóljon, én majd elintézem. James rendes fickó, mindig szívesen játszott vele, de amikor ez a dolog szóba került, teljesen értetlenül viselkedett. Ugyan mit csinálhatna 6 egy olyan emberrel, mint Mr. Wickham, egy tiszttel aki pisztolyt meg kardot tart magánál? Egyébként meg nem fontos, mert Mr. Wickham nem kellemetlenkedett. Adott neki pénzt, meg mosolygott rá, meg néha odaszólt neki pár szót. Kedves volt. Most pedig hirtelen azt hallották, hogy Lydia elmegy Brightonba, ami neki jó, de úgy tűnik, a többiek nem igazán örülnek a hírnek. Sarah-t bezárták Kitty és Lydia közös szobájába az emeletre, és sziszifuszi munkába merült. Mihelyst ugyanis a bőrönd megtelt, Kitty megint kinyitotta, könyékig beleásta magát dühödt könnyek között, és kiszedegette a saját holmiját, amit Lydia beletett vagy beletetetett. Kitty kirángatott a csomagból egy estélyit, az új kesztyűjét, mikor pedig meglátta a legjobb alsószoknyáját, felkiáltott. Lydia teljes nyugalomban megint mindent összeszedett és összehajtogatott, miközben a nővére őrjöngött a dühtől: legyen esze Kittynek, és lássa be, ha Kitty menne Brightonba helyette, akkor Lydia átengedné neki a

legjobb ruháit, méghozzá szívesen, gondolkodás nélkül, mert mi értelme a szép holmiknak, ha senki nem láthatja őket? Mary a szobájában ülve behunyta a szemét, az ujjait a zongora billentyűin pihentette, nagy levegőt vett, aztán kiengedte. Próbált nem tudomást venni a szomszéd szobából érkező zajokról: a visítozásról, csapkodásról, civakodásról; egyszerűen csak belekezdett az ír dallamba. Egyszer majd, jól tudta, az ujjai olyan könnyedén és kecsesen szállnak a billentyűk felett, mint az apró madarak. Egyszer. De addig rengeteget kell még gyakorolnia, nagyon sokat, még az ostoba húgai visongásai közepette is gyakorolnia kell, pedig a lányok dühe most magas visításba csapott, Kitty ugyanis valószínűleg már teljesen kijött a béketűrésből, és meghúzta Lyddie haját. Ha magasabb, szebb dolgokkal foglalkoznának – a zenével, vallással, jó cselekedetekkel ~ a tisztek helyett, gondolta, miközben az ujjai fel-alá futkostak a zongora billentyűin Haydn Szerelmi párbeszéde nyitó dallamára, akkor nyilvánvalóan boldogabbak lennének. A gondolatai innen akaratlanul is a mindig udvarias, elérhetetlen Mr. Collinsra vándoroltak, akit pedig – efelől semmi kétsége sem volt – ő tehetett volna boldoggá. Charlotte Lucasban már kevesebb bizalma volt ezt illetően, mert bár egy nap talán kiérdemli majd ezt az embert, egyértelmű, hogy nem szereti, legalábbis nem úgy, mint Mary. Persze Charlotte sosem tudhatja meg, hogy a megalkuvása milyen viharokat keltett Mary gyengéd kebelében. Mary ugyanis átadta magát az álmodozásnak, pedig nem lett volna szabad megengednie magának ezt a luxust. Elmerült a viszonzott szerelem és a házasság lehetőségének gondolatában, mely végre őt is fontossá tenné; arról ábrándozott, hogy Mr. Collins feleségeként ő lehetne a család megmentője, és akkor többé nem kellene a csúnya, félszeg, semmibe vett középső gyerek szerepében sínylődnie.

Az ezred utolsó Merytonban töltött napján meghívták Mr. Wickhamet és a tiszttársait Longbournba vacsorázni. Elizabeth ezúttal nem emlékeztette az anyját, hogy őt is hívják meg – már egy ideje nem tett ilyet de kínos személyeskedésnek tűnt volna, ha kihagyják az általános meghívásból. Csak ezt az egy estét kell valahogy kibírni, aztán biztonságban lesznek. Akkor már nem fog számítani, milyen szándékai vannak Wickhamnek Pollyval vagy Jamesszel, hiszen több mint száz kilométer távolságra lesz Brigthontól. James némán szolgált fel a vacsoránál, sosem nézett fel, a vállát összehúzta, a nyilvánvaló hatékonyság és az ugyancsak nyilvánvaló tunyaság határán egyensúlyozott. Az leszek, gondolta, aminek tartanak: senki. Amikor azonban megtöltötte Wickham poharát, az ifjú tiszt odafordult hozzá, és egyenesen ránézett. Hosszú, rendíthetetlen pillantást vetett rá, James azonban egyetlen pillanatra sem emelte fel a szemét. Ő inkább a pohárba ömlő bort figyelte, majd a kancsón megcsillanó fényt, mikor elfordította, nehogy egy csepp leszökjön róla; végül pedig a sötétlila foltot a kendőn, amit a kancsó szájához érintett. Aztán továbbment, Elizabeth poharát is megtöltötte. Elizabeth, megnyugtató módon, figyelemre sem méltatta. Őt azonban így is eléggé megrázta Wickham tekintete, az éhes tigris pillantása. Wickham tudta, amit az urak általában sosem: hogy az inas ugyanolyan hús-vér ember, mint ő. Mindennek ellenére Wickham határozottan Miss Elizabethre fordította a teljes figyelmét, a pillantása csak egyszer kalandozott el az ifjú szobalány felé, aki épp leszedte az asztalt, de gyorsan vissza is tért az ezüst evőeszközeihez, a mandzsettájához, az asztaltársnőjéhez. Úgy tűnik, állapította meg magában James,

mindent megtesz, hogy elbűvölőnek tűnjön, mint aki tudja, hogy gyanakszanak rá, és megpróbál elébe menni a bírálatnak. Bár Wickham közkatona volna, gondolta James, miközben gyertyával a kezében lement a pincébe borért. Akkor megengedhetné magának azt az örömet, hogy elképzelje, amint ezt a tapasztalatlan kis mitugrászt elküldik harcolni Spanyolországba, Elképzelhetné, hogy elfogják a gerillák, felkötik egy fára, levágják a farkát, és belenyomják a szájába, aztán ott hagyják azon véresen a farkasoknak. Talán az egy kicsit megtépázná a báját. Aznap este a vendégek és a család is túl sokat ivott. Jamesnek és Mr. Hillnek is többször le kellett mennie a pincébe újabb palackokért. A szalonban összegyűlt jókora társaság lármásan mulatott a bortól és az italozás közben támadt mély érzésektől, a jó kedély egész későig kitartott. Semmi nem ébreszt olyan mély szeretetet az emberekben egy adott hely és az ottaniak iránt, mint a közelgő elválás. Az öreg, kimerült Mr. Hill már tizenegykor elment aludni, de előbb még intett Jamesnek. – Boldogul nélkülem is, ugye? Ez a sok fiatal tiszt a házban kicsit sok nekem. Polly összeszedte a koszos, ragacsos süteményes tányérokat a kiürült ebédlőben, a mulatság ugyanis a szalonban folytatódott. Mikor már nem fért el több edény a kezében, az ajtó felé fordult; a küszöbön Mr. Wickham őgyelgett. Mosolyogva megindult felé a tányérokkal; a tiszt egy pohár vérvörös portóit lötyögtetett a kezében. – Na, gratulál a szökésemhez, kis kisasszony? Ő csak így tudja elviselni a társaságot: néha kicsit el kell szakadnia a többiektől, magyarázta. Egy kicsit a magafajta emberekkel kell ilyenkor lennie, akik megértik őt, mint Polly. – Ügyesen csinálta, Mr. Wickham, uram.

A férfi elmosolyodott, beljebb lépett az üres ebédlőbe, Polly és az ajtó közé állt. A mosolya felfedte, hogy az ajkait és a fogait megfestette az ital. – És hogy érzi magát ma este, kisasszony? – Sajnálom, hogy elmegy, uram. Wickham hirtelen reményvesztett képpel bólintott. – Nagyon szomorú – mondta –, de azon gondolkodtam... – Min, uram? Megsimította a bajszát. – Azon gondolkodtam, hogy ön szerintem még sosem látta a tengert. Polly megrázta a fejét, alig bírta megállni, hogy a szemét forgassa: nem, persze, hogy nem, micsoda butaság, hogy is láthatta volna? – Én is így gondoltam, hogy valószínűleg még nem volt rá módja. Polly egyik lábáról a másikra állt, leengedte a csípőjét, topogott a lábával. Igazán kedves ez a tiszt, ő viszont már elfáradt, ez a beszélgetés pedig értelmetlen és szomorú. A férfi viszont nyilvánvalóan azt akarta, hogy odafigyeljenek rá, és ha Polly is kedvesen bánik vele, talán kap egy pennyt az erőfeszítéseiért. – És ön már látta, uram? – Ó, igen – hangzott a válasz. – Sokszor, nagyon sokszor jártam már a parton. Teljesen körbejártam Ramsgate-et. Milyen kár – vonta össze a szemöldökét –, hogy ön még nem is látta. Biztos vagyok benne, hogy nagyon tetszene. – Köszönöm, uram. Polly lepillantott a férfi mellényzsebére, ahonnan az érmék általában előbújnak. Wickham azonban csak a poharát forgatta. – Tudja, mit? ~ Úgy tűnt, hirtelen eszébe jutott valami. – Eljöhetne velem Brightonba.

– Ah, azt nem hiszem, uram. Fogalmam sincs, hogy mehetnék el valaha is. – Elkísérhetné Miss Lydiát... – Az asszonyom nem engedne. Lyddie-t majd Sally, Forsterék szobalánya kiszolgálja. A tiszt keze még mindig nem indult meg a zsebe felé. – Lefogadom, hogy nem kap annyi édességet, amennyit szeretne. Polly nagyot pislantott, ez már felkeltette az érdeklődését; megrázta a fejét. – Tudja, Brightonban van egy édességbolt – rögtönzött Wickham. – Egymást érik a cukorkákkal, bonbonokkal, nyalókákkal teli üvegek a szivárvány minden színében, és minden ízben, amit csak el tud képzelni. – Medvecukor is van? Polly hallott már a medvecukorról, az egyik előkelő házban állítólag medvecukrot is felszolgáltak, bár ő még sosem látott ilyet. Barnának, medve alakúnak és nagyon édesnek képzelte. Wickham bólintott, halványan elmosolyodott, és zsebre vágta a kezét. A nadrágja zsebébe tette, nem a mellényzsebébe. – Tényleg? Medvecukor? – És még rengeteg minden. Polly nagyot nyelt, a torkosságtól egész elhomályosult a szeme. Wickham hátradőlt egy kicsit, a szemét félig lehunyta. – Hány éves is, kis kisasszony? – Nem tudjuk pontosan. Tizenkettő vagy tizenhárom lehetek. Miért? – Akkor hát vegyek magának egy kis medvecukrot, Polly? A kislány nagyot nyelt, felnézett a jóképű arcra, a selymes bajuszra, a szemöldökök közötti tág pórusokra, a jól megtermett alakra. Meg akarta kérdezni, milyen cukrok vannak még ott, mielőtt elkötelezi magát, hogy vajon van-e pemetefű, torokcukorka, martilapu és ánizsmag is.

Aztán James megjelent Mr. Wickham mögött a kezében üres borospalackkal, a homlokát összeráncolta. – Polly? – szólította meg. Mr. Wickham a hang irányába fordult, és összevonta a szemöldökét. – Polly? – James egyenesen őt nézte, Mr. Wickhamre egy pillantást se vetett. – Mrs. Hill hívja. – Egy perc, és jövök. – Most hívja. – Csak egy perc. – Most. Ezzel a hanggal nem lehetett vitatkozni. Polly bosszúsan felnézett a mennyezetre, de szót fogadott, átbújt Mr. Wickham karja alatt, és dühödt pillantással elsurrant James mellett. James sarkon fordult, hogy kövesse. – Egy pillanat. Megállt. Wickham hosszan, bizonytalanul nézte, aztán megint a portóijára pillantott. James a pillanatot kihasználva meghajolt, elnézést kért, és el akart iszkolni. – Megbocsát, uram... – Nem, nem bocsátok meg. Wickham odafordult a pohárszékhez, sorra felemelgette a kancsókat, mindegyikbe belepillantott és beleszagolt. – Tudja, én is tudok pár dolgot. Belelöttyintett egy kupica whiskyt a portóis poharába. James minden ellenszenve és a növekvő nyugtalansága ellenére is megrezzent: Wickham pocsékul fogja magát érezni másnap. – Tudom, hogy jól érzi itt magát. Tudom, hogy mindent megkap, amit akar. Wickham egyik kezével a pohárszékre akart támaszkodni, de elvétette. Gyorsan visszanyerte az egyensúlyát, de kicsit balra dőlt, és úgy festett, mint aki nagyon sajnálja magát. – Uram?

– Nyilván nem a gyerkőctől. Neki fogalma sincs semmiről. A magasabbik viszont... Csinos kis hetyke mellei vannak. Látni rajta, hogy már belekóstolt a jóba. Szinte tüzel. Megdöntötte, nem igaz? James később úgy gondolt vissza az ezt követő pillanatokra, hogy kilépett önmagából. Tudta, mit tesz, azt is, mi lesz a következménye, mégis megtette, mintha másodjára olvasná ugyanazt a könyvet: egyszerűen képtelen volt akár egy cseppet is elrugaszkodni az előre megírt forgatókönyvtől. Mindennek ellenére tudatos döntésnek érezte, hogy elveszítette a béke tűrés ét, aktív cselekvésnek, mintha nehéz kabátot dobna le magáról egy forró napon; egyszerűen lerázta magáról. Az ökle a tiszt halántékába csapódott. Pontos, éles csattanás hallatszott. És ez volt az a vonal, gondolta James, amit nem lett volna szabad átlépnem, én pedig nekifutásból átugrottam. Wickham megtántorodott, a pohárszéknek dőlt, belekapaszkodott, a likőrösüvegek csörögve ütődtek egymásnak. Ámuldozva emelte a kezét a fejéhez. – Nem érinthet meg – mondta. Az ujjaira nézett. Nem volt véres. – Vannak szabályok, a fenébe is. Nem ismeri a rohadt szabályokat? Akkor Wickhamből kitört a nevetés, a nevetése köhögésbe fordult – James eközben mozdulatlanul bámulta, mint aki nem is érti, hogy került ide –, aztán az is abbamaradt, és megrázta a fejét, – Eltöprengtem ám. – Megtörölte a száját. – Magáról. James ekkor visszalépett a testébe. Érezte a lábát a csizmájában, az ökölbe szorított kezét, az égő ujjperceit. Az árnyak lüktetve hullámoztak körülötte, a szalonból harsogó nevetés hallatszott. Félt. Nem Wickhamtől, nem is attól, amit Wickham tehet. Magától rémült meg, attól, ami ő volt annak idején, és ami láthatóan mostanra sem múlt el belőle.

– És most már tudom – mondta Wickham. – Maga még éretlen tacskó – felelte James. – Még be sem törte a csizmáját. Nem félek magától. Wickham odafordult az italos tálcához, teletöltötte a poharát, aztán egy másikat is, és odanyújtotta Jamesnek. James habozott, a fiatal tiszt elvörösödött arcára pillantott, a homályos szemére. Aztán elfogadta a poharat, megemelte, és belekortyolt. A whisky égette a torkát, a keze remegett. Innen nincs visszaút, de azért... – Nincs bizonyítéka. – Nem lenne nehéz felkutatni a jelentkezését, meg a békebírót, aki tanúsította, nem igaz? Hajói sejtem, környékbeli lehet? Ami viszont a felmentését illeti... Nos. Azt már nem lesz olyan könnyű megtalálni, jól mondom? Katonaszökevény, igaz? Én gyávának hittem, de... – De Mr. Bennet... – Neki feltétlenül tudnia kell. Egy ilyen ember, mint maga. – Uram, kérem... – Megbízott magában, egyedül hagyta a nőkkel meg az öregekkel. Erre maga mit tesz? Megrontja a szobalányokat, megüt egy urat... – Wickham félrebillentette a poharát, nézte, ahogy a folyadék rátapad az oldalára. James érezte a szavai igazságát. Nem lehet megbízni benne, ő sem bízott magában. Eddig olyan békés volt itt minden, azt hitte, belesüllyed majd ebbe a nyugalomba, mint kavics a tóba, észrevétlenül eltűnik benne: most azonban feltört valami, kiáradt a víz, felszínre emelte a hordalékot, őt is kidobja magából. – Dezertálás háborús időben. Főbenjáró bűn. Végtére is, háború van. James letette a poharát. Nem hajolt meg, nem is tisztelgett. Egyszerűen megfordult és kiment az ajtón. Inkább megkíméli Mr. Bennetet ettől a szégyentől. Wickham utána kiáltott. – Tudja, úgyis megtaláljuk!

James kisurrant az ajtón. – Úgy van! – folytatta Wickham. – Meneküljön! Ahogy a gyáva férgek! De mi akkor is elmegyünk magáért. És ha megtaláljuk, fellógatjuk. Kerékbe törjük. James vakon botorkált le a hallba. Jóságos ég, Sarah. Jóságos ég, mit tettem veled? A tiszta kis padlásán beledobta azt a néhány tulajdonát – könyveket, alsóneműt – a régi vászon hátizsákjába, a csörgő kagylók tetejére. Belebújt a kabátjába, a zsákot a vállára kapta, és kisurrant a sötétségbe. A szalon ablaka előtt megmerevedett: meglátta odabent Sarah-t, úgy kanyargott a zsúfolt teremben az elegáns ruhák és vörös zubbonyok, vékony lányok és telt asszonyok között, mint egér a telepakolt fiókban. Megtöltött egy poharat, aztán a következő felé közelített a kancsóval, de a kristály tetejére kövér kéz lebbent, és göndör fürtök repkedtek jobbra-balra. Sarah az ablak felé fordult. Sápadt volt, fáradt és bűbájos, James pedig majd elepedt érte, az érintéséért. Sarah közelebb lépett az ablakhoz, mire James visszabújt az árnyékba. Nézte, ahogy a cseléd nehézkesen leteszi a kancsót a pohárszékre, és egyenesen az üveghez megy. Sarah nem látta a kavicsos úton sóvárgó Jamest, csak a szalon tükörképét. A tülekedő vendégsereget, a gyér nevetéseket, a borgőzös-füstös levegőt, a ruhákat és testeket. Előrenyúlt, és behúzta a függönyöket, hogy látnia se kelljen. Mikor a társaság végre szétszéledt, Lydia visszament Mrs. Forsterrel Merytonba, mivel másnap kora reggel indultak Brightonba. A távozása inkább hangos volt, mint megindító. Mrs. Hill és Sarah előhozta a vendégek kalapját és kabátját. A lépcsőn állva nézték, ahogy elvonulnak, a tisztek lóra kaptak, a Forsterhintó belezötyögött a sötétségbe. Hát ennyi volt, gondolta Sarah, elmentek, és James végre biztonságban van.

– Hol van James? – töprengett Mrs. Hill fennhangon, mikor visszatértek az üres konyhába. Sarah kéjesen ásított. – Gondolom, lefeküdt, asszonyom. Már elmúlt éjfél. Sarah-t a kiskakas hangja ébresztette. Nem kelt ki rögtön, csak élvezte az ágy melegét és kényelmét, Polly nyugodt légzését maga mellett. Aztán kilendítette a lábát az ágyból, felhúzta a harisnyáját, megmosta az arcát. Könnyű szívvel csattogott le a lépcsőn, a haját bedugdosta a fejfedője alá, odaköszönt a mögötte caplató Mrs. Hűlnek. Mindketten azt a különös örömet érezték, amit a kellemes, napos idő ígérete és a titkos, nehezen kivívott boldogság okoz. A tudat, hogy a dolgok végül csak jól alakultak. A konyhában csend volt. A tüzet, észrevételezte Sarah, nem rakták meg. Leakasztotta a szegről a kötényét, és belebújt. Miközben átgyalogolt a mosókonyhán, a megkötőjét a dereka köré tekerte, és elől csomót kötött rá. Elég volt egyetlen pillantást vetnie a matt, pára nélküli víztartályra, és azonnal látta, hogy üres, mégis rátette a kezét, megtapogatta az ujjaival Mozdulatlanná dermedt. Semmit nem hallott, csak Mrs. Hill csörgött a konyhában. Az nem lehet. Visszament a konyhába, onnan pedig kilépett a kertbe. Hűvös, aranyfényű reggel volt, a madarak énekeltek. Pata dobbanását hallotta az istálló ajtaja felől. Meg kaparászást. Semmi ember okozta hang. Futásnak eredt, a csizmái a köveken csattogtak. Mrs. Hill kinézett utána, látta, ahogy a lány szoknyája a lábára tekeredik, a kalapja leesik a kövekre, úgy hevert ott, mint gomba a mezőn. Polly ledübörgött a lépcsőn magában dudorás zva. Az istállóhoz érve Sarah bekanyarodott az ajtófélfa mellett a sötétségbe. A lovak idegesen felnyihogtak, kaparásztak,

Mrs. Hill nagyokat pislogva lépett ki a kertbe. Polly zavarodottan követte. – Mi az? – kérdezte a kislány. – Nem tudom. Átmentek a kerten, már majdnem odaértek az istálló ajtajához. Hallották, hogy Sarah odabent van, felmászik a lépcsőn, a padlásszobában mászkál. – Mi történik itt? – kérdezte Polly. Mrs. Hill a fejét rázta, nem mintha nem tudta volna, csak épp nem mert belegondolni, megrémítette a gondolat, mely kéretlenül utat tört a tudatába. Sarah fehér alakja kitámolygott a sötét istállóból. Az ajtóban megtántorodott, belekapaszkodott a félfába. Mrs. Hill akkor már legbelül tudta, érezte a bordái üreges mélyén, ahol a kisfia növekedett annak idején, ahol megrúgta a hasát a kis lábával, ahol aludt, nyújtózott, mocorgott, amit Sarah is tudott, és amihez egyszerűen nem talált szavakat. Elment. James elment. Megint elveszítette. Vége a második kötetnek

I. fejezet 1788

AMIKOR A POCAKJA már akkorára nőtt, hogy nem tudta elrejteni még a szorosra húzott fűző alatt sem, elköszönt tőle, kisétált a hajcsárok útjára, a messzi tanyaház felé. Bár a teste elég sok kellemetlenséget okozott neki, és az idő is rossz volt, gyalog ment, mert ha fuvarost hívott volna, vagy elviteti magát a hintóval, valaki biztosan észreveszi, és akkor kiderül a titka. Micsoda szégyen... Több, mint amit bárki el tudna viselni. Az idegen háznál ki se mozdult a szobájából. Mrs. Smith, a gazda felesége ellátta, ez minden. Kegyetlenül hideg volt. Raktak neki tüzet, kapott egy sálat, és adtak neki egy bibliát, amin nehézkesen átküzdötte magát sorról sorra, vigaszt keresve, miközben azt kívánta, bár többet járhatott volna iskolába kislány korában. Mrs. Smith vékony, középkorú nő volt; a család kemény és száraz telken gazdálkodott. Még nem választotta el teljesen a lányát, azt a botladozó óriáscsecsemőt, akinek az orrától a szájáig megszáradt takony húzódott. A nő hallgatott, csak a gyakorlati teendőkkel foglalkozott; nem számított. Margaret nem várta, hogy összebarátkoznak.

Egy téli estén, a boszorkányok órájában világra hozott egy aprócska kisfiút, aki kinyitotta a kékesfekete szemét, és álmos bölcsességgel szemlélte őt; a szájmozgását látva fájdalom támadt a mellében, az aprócska, vöröses Ökleivel úgy dögönyözte, mintha próbálná újraformálni, egy teljesen másik emberré alakítani az anyját. Ami eddig megfoghatatlan volt, most valósággá lett; ami eddig megoldandó problémának tűnt, hirtelen válasznak bizonyult. A baba puszta léte megértetett vele mindent, ami korábban zűrzavaros, kusza és változékony volt, hiszen mind az ő megszületéséhez vezetett. O pedig olyan tökéletes volt, mint egy jól elvégzett számtanpélda. Mégis átadta a ház úrnőjének, a szoptatós dajkának, pedig mihelyst kiadta a kezéből, megértette, hogy soha többé nem ölelheti meg. Ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy mindig kap majd enni, melegben és biztonságban lesz, Isten szeretetére és tiszteletére nevelik majd, elviszik templomba és vasárnapi iskolába, ha pedig már elég nagy lesz hozzá, adnak neki munkát, és ha Isten is úgy akarja, öregemberként hal meg a tűz előtt. Vagyis olyan rendes élete lesz, amilyet csak kívánhat neki, márpedig ő egymaga sosem tudna ennyit nyújtani neki. Méltányos egyezségnek tűnt: ő az összetört szívével fizet a baba biztonságáért, Mr. Bennet pedig valódi pénzzel, hogy a nevét ne kelljen nekiadnia. Mikor már eléggé megerősödött, megint csak gyalog tette meg a Longbournba vezető húsz kilométert. Mire meglátta a kémény tetejét az ösvényről, a könnyei is elapadtak. A teje viszont folyt. Ömlött ki belőle, összepecsételte az ingét, átáztatta a fűzőjét. Rongyokat hajtott a bőre és a ruhái közé, míg apadni nem kezdett, és el nem állt, mikor pedig már nem folyt több, hiányzott neki. A vére se folyt, bár hónapokkal később, mikor egyszer megemelte magát, megint szivárogni kezdett, élénk pecséteket hagyott a ruháján.

A bánata azonban sosem apadt el, bár nem mutathatta ki. Elnyomta magában, titkos tavacskává duzzadt, egyre csak nőtt, megáradt, néha hevesen csapkodott, .örvénylett. Akarta azt a gyereket. Olyan rettenetesen akarta, hogy levegőt is alig kapott a vágyakozástól; és csak állt a fájdalomtól elnémultam egyik kezével a kandallóra vagy az asztalra támaszkodott. Már nem érdekelte, mit csinál vagy mit nem csinál Mr. Bennet; tőle akár fel is akaszthatta volna magát. Lerázta magáról minden vigasztalásra tett kísérletét; amikor Mr. Bennet beszélt hozzá, ő meg se hallotta. Most már csak a kisfiú számított, ő pedig odakint élt a nagyvilágban. Miss Gardiner csinos lány volt, édes, nevetős. Margaret csak állt ott a durva kezével és a főkötő alá tűzött hajával, és nézte, ahogy Mr. Bennet kényezteti; semmit nem érzett. Aztán összeházasodtak, ő pedig arra gondolt, hogy legalább ennek is vége, A lány sáfrányokat ültettetett Mr. Hill-lel a virágoskertbe. A következő tavasszal, mikor ezek a varázslatos növénykék kidugták a fejüket a földből, túl finomnak és túl csinosnak tűntek ahhoz, hogy kibírják a februári hideget. Az ifjú asz-szony hasa addigra megnőtt; Margaretet marta az irigység. Mr. Hill, a főkomornyik megsejtette a zavaros helyzetét, és mivel tudta, hogy neki is megvan a maga baja, ha más természetű is, megkérdezte Margaretet, elfogadná-e férjének. Semmit nem várna tőle, mondta, oldalra biccentve a különös, bástya alakú fejét; legkevésbé azt, amit a férjek általában a feleségektől ágy és gyermek tekintetében elvárnak. Mégis köthetnének ők ketten valamiféle megállapodást. Tisztességes nevet szerezhetnének maguknak, ha Margaret hajlandó felvenni az övét. Így hát azon a hideg februári napon hozzáment a vékony karú, hosszú kezű, különös tekintetű férfihoz; éjszaka pedig úgy feküdtek egymás mellett a közös ágyban, mint két hideg sírkő. Az azóta eltelt évek során Mr. Hill mindig tisztességesen bánt vele,

általában kedves volt, és egyszer sem emelt rá kezet. Ez pedig jóval több annál, mint amit a legtöbb asszony elmondhat, akik pedig szerelemből házasodtak. Mr. Hillnek megvoltak a maga afférjai. A fiatalasszony találkozott is néha ezekkel a férfiakkal, akik egyébként a gazdaságban vagy a szomszédos földeken dolgoztak. Egyik sem maradt sokáig, Mr. Hillnek néha összetörték a szívét, ilyenkor a felesége édességgel vagy más aprósággal próbálta megvigasztalni. Másik gyereket nem szült. Mrs. Bennetből ellenben, úgy tűnt, folyamatosan potyogtak kifelé a porontyok. Az első terhessége végtelen hosszúnak tűnt az állítása szerint; nehéznek, esetlennek érezte magát, és ez egyáltalán nem tetszett neki. Ő, aki eddig folyton látogatóba és mulatságokra járt, most az egész napot az öltözőszobájában töltötte a kanapén, este elszenderedett a tűz mellett, a sudár, szálfatermetű Mr. Bennet szeretetteljes tekintete alatt, aki néha megigazította a párnáját, hogy megtámassza az asszonyka csinos, leguruló fejét. A szülés véres küzdelem volt. Mindenkit kimerített. A bába megmosta a gyereket, bepólyálta, és bölcsőbe fektette, Mrs. Hillnek kellett ringatnia, amíg a szoptatós dajka meg nem érkezett a faluból. Mrs. Bennet sápadt és kimerült volt; nyöszörögve tűrte, hogy a bába megmossa és megtörölgesse az apróságot. A fiatalasszony láthatóan mélységesen megbotránkozott. Nem tudta elfogadni, amit a teste vele tett, hogy érzéketlenül megtagadta az ő jól felfogott érdekeit. Mrs. Hill a babát nézte. A dundi babszemlányka összegömbölyödött, puha, aranyló vöröses haja és aprócska, barázdás körmei voltak, mint az édesvízi gyöngyök. Aztán a dajka eljött a faluból, meglazította a pruszlikját, felnya-lábolta a babát, leült vele egy alacsony székre, felhajtotta a vállkendőjét, és bedugta alá a gyereket szopizni.

A bába lefedte a mosdóteknőt egy kendővel, és kivitte. Mrs. Hill megigazította az ágyneműt, közben áthajolt Mrs. Bennet felett. – Mindig ilyen? – suttogta Mrs. Bennet kiszáradt torokkal. Mrs. Hill habozott. – Nem tudom... A fiatalasszony megrázta a fejét, összenyomva a párnát. – Soha többé. Könyöröghet, akkor sem vagyok hajlandó még egyszer végigcsinálni. Még ha gyémántokat ad se. Három hónappal később azonban, mikor a babát elvitték a faluba a szoptatós dajkához, Mrs. Bennetből kijött a reggelire megivott tea, belehányta az ágya alatt tartott éjjeliedénybe. Ha az a gyerek megmaradt volna, ő lett volna Jane öccse és a többiek bátyja – ha egyáltalán jöttek volna többiek, mivel mindössze egy fiúra volt szükségük. Tökéletes baba lett volna, kis vasgyúró, önfejű legényke, őt iskolába küldték volna, míg a lányok otthon varrják az ingeit; karácsonyra, húsvétra meg nyárra hazajött volna, úgy kellett volna kihúzni a csávából azt a dédelgetett, imádott, végletesen elkényeztetett, elvadult gyereket. Aztán az egyetemen belekeveredett volna a szokásos évődésekbe, adósságokba, csínytevésekbe, miközben hasznos kapcsolatokat épít ki, és szinte mellékesen végül diplomát szerez. Egyház, hadsereg, jog: úgy tartották, ezek között mindenki talál a temperamentumához illőt. Bár egyes családok inkább a tengerészetet választották. Mrs. Bennet azonban nem kapta meg a fiát, ő egy kis nyomorultat kapott. Az ő kis nyomorultját. Pedig megvolt mind a tíz lábujja, mind a tíz ujja, bár a szemét sosem nyitotta ki szegényke, pedig egészen tökéletesen festett attól eltekintve, hogy mozdulatlan volt és kék, s csak az anyja melege áradt belőle. Mrs. Hill a hirtelen zihálástól és vérzéstől meglepve maga vezette le az aprócska lény világrajövetelét. Még kézbe se vette – olyan könnyű volt, mint egy kismacska, a bőre meg olyan vékony,

mint a tej hártyája –, de már tudta, hogy nincs esélye, túlságosan korán érkezett. Becsomagolta a gyereket, félretette, és leguggolt a zokogó úrnője mellé, átkarolta, mellette maradt akkor is, mikor már elvitték a kicsit, az orvos pedig kínok között átvizsgálta és kikaparta az anya testét; ő ápolta az ezt követő gyengélkedés és búskomorság alatt. Ópiumoldatot és szíverősítő balzsamot írtak fel neki. És ő fogta az úrnője homlokát akkor is, mikor három hónappal később felöklendezte a mosdóállványba a saját nyálát. A rosszullétek minden alkalommal egyre rosszabbak lettek. – Nem tudom, hogy fogom kibírni, Hill. Tényleg fogalmam sincs. Ahogy bővült a háztartás, Mr. Bennet azt mondta Mrs. Hillnek, hogy kihozhat egy árvát az egyházközségből, hogy szobalánynak nevelje. Mrs. Hill csakugyan elment a felügyelőhöz, és elhozott valakit: Sarah-t. Imádta ezt a kis csupa szem és csont jószágot, már amennyire még szeretni tudott. Néha hírt kapott a gyerekéről. James Smithnek nevezték el; a gazda családjának a nevét kapta. A család azt terjesztette, hogy megárvult rokon; szépen gondoskodnak róla, biztosította őt Mr. Bennet. Mr. Bennet néha ellovagolt hozzájuk, hogy megfizesse a gazdának a gondoskodást; a gazda feleségének így szebb holmijai voltak, mint a többi asszonynak, több cukrot vettek, jobb teát ittak. A szomszédok persze úgyis észreveszik, ezt Mrs. Hill is tudta; a szomszédok már csak ilyenek. Észreveszik és beszélnek. Mikor Mr. Bennet visszatért a kiruccanások után, csöngetett Mrs. Hillnek, ő pedig felment a könyvtárba, és meghallgatta a munkaadója beszámolóját a fiú egészségéről, magasságáról, értelmi képességeiről, és ilyenkor nem is sírt, csak bólogatott, pedig odabent egyre csak dagadt, egyre jobban feszítette az a sötét tó. Jobb ez így, mondta magának, miközben kiment a könyvtárból, és visszatért a konyhába.

Jobb neki a friss levegő, a tej meg a vasárnapi iskola, mintha a szegényházban vagy az utcán élne, mert ő maga csak ennyit tudott volna nyújtani neki. Mr. Bennet pedig sosem ajánlott volna ennél többet neki. Egyetlenegyszer sem említette meg a nehézségek dacára sem, hogy esetleg feleségül venné. Aztán egyik nap, mikor Mr. Bennet behívta a könyvtárba, nem a szokásos gyakorlatias, őszinte nyugalmat látta rajta. Még csak rá sem nézett, az arca merev volt, mint a kő. A fiú megszökött, jelentette be kimérten. Feltehetően azért, hogy beálljon a seregbe. Ennyi. – És kerestetik? Mit tesznek azért, hogy megtalálják? Mr. Bennet a papírvágó késsel játszott, aztán felkapott pár lapot, úgy tett, mintha azokat bámulná. – A fiú már húszéves, Mrs. Hill. Saját maga dönt. – De miért? Miért döntene így? Ennek semmi értelme; meg kell keresni, ki kell váltani! Mr. Bennet a fejét rázta. – Ez a lehetőség nem áll fenn, Mrs. Hill. Botrány lenne. Hát persze. Az emberek beszélni kezdenének. Mr. Bennet nem bírná elviselni a botrányt. Most már látta, hogy mindnyájan borzalmasan el számították magukat: mind boldogtalanul élnek életük végéig, csak hogy Mr. Bennet elkerülje a szégyent.

II. fejezet 1808

J

AMES AKKOR LÁTTA

először a tengert, mikor a béresgyerekekből

és szökött tanoncokból összeverbuvált tapasztalatlan újoncok csapatával esetlenül – mivel egyikük sem szokta meg sem a menetelést, sem a cipőviselést – Southamptonba meneteltek, hogy hajóra szálljanak. Hősök voltak. Tudták, hogy hősök, mert a tömeg ujjongva üdvözölte őket, a lányok pedig virágot dobáltak rájuk. Azért voltak hősök, mert Portugáliába hajóznak, onnan pedig Spanyolországba menetelnek, hogy visszaállítsák a monarchiát, és megmentsék a spanyolokat a korzikai szörny, Napóleon uralma alól. Ez pedig hősies és fontos tett. Hosszú órákig tartó kiképzéssel kellett felkészülniük. Megtanulták, hogy bánjanak a puskával, a szuronnyal, az ágyúval, hogy nyúljanak a lovukhoz, miközben olyan férfiak üvöltöznek velük, akiknek a tájszólását alig értik meg, és akik mégis elvárják, hogy azonnal teljesítsék a parancsaikat. Jamesből történetesen tüzér lett, méghozzá ügyes tüzér, a kettes számú kezelő: az ágyútörlő. Ez tetszett neki, örült, hogy neve, címe és kijelölt szerepe van. Korábban senki volt; legalábbis a Vén Satrafa mindig ezt mondta neki. Sötétkék egyenruhát viseltek; nem vöröset, mint a rendes gyalogosok. A fejükön csákót hordtak. Magasabbnak tűntek tőle. Valakinek érezték magukat. Lisszabon bűzlött. A mocsok, rongyos koldusok és pápista hókuszpókuszok hebehurgya káoszaként tudta volna jellemezni,

az utcák olyan koszosak voltak, hogy a papok felhúzták a szoknyájukat, mint a nők, felfedve a sápadt, szőrös bokájukat. Es ez az ország fővárosa! Ennél még Southampton is tisztább és csinosabb. A kék kabátos fiúk újonnan szerzett felsőbbrendűségi érzéssel haladtak át a büdös utcákon: az ő gombjaik fényesek, jó erős cipőt meg fekete kamáslit kaptak, volt sörük, kenyerük és céljuk is. A portugálok azonban csak ültek és vártak, és egyáltalán nem csináltak semmit. A fiúk felszegték a fejüket, némelyikük életében először. A brit hadierőhöz tartoztak, és erre büszkék lehettek. Forró, száraz nap volt, mikor kimasíroztak Lisszabonból a napsütéstől hunyorogva, megálltak egy elhagyott háznál, és sátort vertek. Hatalmas, nemes épület volt tágas, hűvös szobákkal és magas mennyezetekkel, melyekre felhőket, kövér csecsemőket és majdnem meztelen nőket festettek. Itt már végigsöpört a háború. James márványcsarnokon vezette át a maga lovait, követte a víz suttogását, megrökönyödött a szénfirkákon – a falakon érthetetlen szavakat és teljesen érthető rajzokat látott. A lépcsőkorlátokat leszedték és elégették, a padlót megperzselték, a boltozatos mennyezetre korom tapadt. Az egyik márványkandallón emberi ürüléket látott. Megtalálta a kertbe vezető ajtókat, kivezette a lovakat a szökőkúthoz, hagyta, hogy megmártsák a finom fejüket a vízben, és igyanak. Hitvány alakok ezek a franciák: most már ő is belátta, és jogos dühöt érzett. Romlottak és mindent megfertőznek. Nem tisztelik a feljebbvalóikat, a magántulajdont, semmit! Meg kell állítani őket. Mi lenne, ha ezt Angliában tennék? Ha így tönkretennék az angol otthonokat? Ebbe bele se mert gondolni. Most már mindent értett. Kétnapi menetelés után újabb ház került az útjukba. James látta, hogy a függönyöket leszaggatták és a földre dobálták, hogy hevenyészett ágyat formáljanak belőlük, a bútorokat

feldarabolták és elégették, a levegőben latrinaszag terjengett – az ellenségről alkotott véleménye megerősítést nyert. Ekkor azonban észrevette, hogy az ide felfirkált malacságokat számára érthető nyelven írták. Ez az angol katonaság műve volt, az előttük érkezett csapatoké. A ligetben, a fenyők, magyal tölgyek és olajfák között harc tört ki. James a fogait csikorgatta, a fülébe lőgyapotot dugott, átadta magát a kiképzésben tanultaknak. Pye őrmester – teljesen fölöslegesen – elüvöltötte a parancsokat; James eközben teljes erőből összpontosított: a gondatlanság a kezébe kerülhetett volna, nem látott ugyan még példát erre, de hallott róla. Az embernek leszakad a keze, a csonkból pedig elvérzik. A lábát is elveszítheti – bármelyikük elveszítheti a lábát, mivel a tüzelés ereje visszalöki az ágyút, az egész szerkezet hátragurul a kerekeken. Ő nem lesz gondatlan. Pye őrmester Ratcliffe-ből jött. Jamesnek nagyon kellett figyelnie, hogy megértse, amit mond. O maga társaságban meg se szólalt, csak ha nagyon muszáj volt. Amikor mégis kinyitotta a száját, a szavak lágyan, vidékiesen buktak ki belőle, csak gúnyolódás és félreértés lett belőle. Mire eldördült az utolsó lövés az első csatában, és a gyalogosok előrebotorkáltak a sziklákon és bokrok között, James torka kisebesedett, a füle csengett, a szájában és orrában a fekete por ízét érezte. A keze égett, foltos lett, remegett. Behajlította, megrázogatta az ujjait. Mind megvolt. Ezek után a háború James számára nehézkes tárgyak szállítását jelentette borzalmas talajon, rettenetes időjárási viszonyok között. Salamancába tartottak a kezdetleges földúton a fényes júliusi nap alatt. A sereg, mint egy hatalmas, szelvényekből álló lény, darabokra tört, átszerveződött, folyamatos volt, mégis mindig változott. A rémálmok bogara.

Az öt férfiből álló tüzérüteg együtt menetelt: Pye őrmester; James, a törlő; az ágyútöltő, egy Stephenson nevű vén róka; a gyújtólyukért felelős férfi, akinek széles sebhely volt az arcán, és mikor elmosolyodott, látszott, hogy oldalt hiányoznak a fogai; meg a törött orrú, szófukar ágyúsütő. Körbevették a négy lovukat és a löveget. Követték a sűrű csoportokban áramló gyalogosokat, utánuk már csak a lőszert és ellátmányt szállító kocsik jöttek. Délben ledőltek az ágyú árnyékába, az megvédte őket a nap tüzétől. James nem tudta pontosan, mikor történt, de egyszer csak rájött, hogy a hadoszlop irányt váltott, már másfelé meneteltek; tulajdonképpen úgy tűnt, mintha visszakanyarodtak volna. Még mindig nyomát sem látták a szalamandráról elnevezett városnak, melyben mindenfelé tűzgyíkok napoznak, pedig a cipője talpa már elkopott, külön érzett minden egyes követ a talpán. Talán újra kellett gondolniuk a menetirányt. Talán a francia zászlóaljat feléjük irányították. Vagy talán, gondolta James, egyszerűen csak az a dolguk, hogy meneteljenek, ahogy a malomnak őrölnie, az orsónak forognia kell. Csak azt nem tudta, mi célja lenne ennek a menetelésnek. A háború azzal járt, hogy éjszaka, a végső kimerülésen túl érkeztek meg valami felperzselt, ősi város falai közé, mikor a társaság fele már tábort vert, és mindent összeszedett, amit lehetett. A helyiek kétharmada elbarikádozta magát éjszakára, az ajtókat eltorlaszolták, az ablakok zsaluit behúzták, és imákat mormoltak. A fennmaradó egyharmad ivott vagy italokat osztott ki, szajhákat látogatott vagy ajánlgatott. És ezek a spanyolok mindnyájan – ugyanis a sereg már átkelt a határon, és beléptek Spanyolországba – gyanakvóan, barátságtalanul fogadták őket, méghozzá – mint James később megtudta – nem is ok nélkül. A háborúval együtt járt a takarmány és víz utáni ádáz kutakodás, hogy megetethessék-megitathassák a lovakat, akik egész nap a rossz utakon vonszolták a löveget, és estére jártányi

erejük sem maradt. Az emberek vadmadarakra és nyulakra vadásztak, hogy legyen mit enniük. Éjjel dideregtek a hidegben, rosszul aludtak, fáradtan keltek. Ez várta őket a tizenkét órás menetelés után, és a másnap reggel kezdődő tizenkét órás menetelés előtt. Az öt ember meg a négy ló átrángatta a kilencfontos mozsárágyút a síkságokon, le a völgyekbe, át a folyókon; a felszerelést a lövegmozdonyra zsúfolták. A lovak lesoványodtak és kehesek lettek, az egyik meg is döglött. A hármas számú tüzér, aki régen böllér volt, levágta, aznap éjjel mind eleget ettek, a maradék lóhúst pedig feltekerték és elpakolták, hogy magukkal vigyék. Az állat helyébe egy spanyol lovat állítottak be, az egyik gazdaságból hozták el a tulajdonos tiltakozása ellenére, aki előbb kiabált, amikor pedig lefogták, sikoltozni és csapkodni kezdett, ám végül elhallgattatták egy szuronnyal. – Én figyelmeztettem – mondta Pye, miközben letörölte a pengéről a vért a fűben. A ló elvesztése nagy csapásnak számított. Különösen egy ilyen szegény paraszt számára, mint amilyen ez az ember volt. A ló munkájának köszönhetően lesz a gyenge termésből jó termés, és marad magnak való a következő évre: a ló a különbség a biztonság és az éhezés között. Tehát ez a szegény ördög valószínűleg egyébként is meghalt volna, csak épp valamivel később, James kipróbálta a kancán azt a pár spanyol szót, amit tudott. Badarság volt: trágárságokat suttogott neki, sört és süteményt kért – de az állat láthatóan így is megnyugodott. Rápislogott a kökény szemével, és megböködte az orrával. A pofája olyan volt, mint a vesszőre kifeszített régi bársony. James vágyódott már az otthona, Hertfordshire után. Most már látta az ottani élet értékét: az édes búzáét, a hideg szélét, a teáét és tejét, meg a lányokét, akikre ha ránézett, mindketten elpirultak.

Mikor a hideg októberi éjszakán Extramadurában lefeküdt aludni, összehúzta magát a mozsárágyú alatt. Ilyenkor azt álmodta, hogy a löveg az anyja, ő meg a kölyke, és a négy társa, Pye őrmester meg a többiek, szintén a bűzlő, megtört, csontsovány alomhoz tartoznak. James bedugta a fülébe a lőgyapotot, hogy ne is hallja a város és tábor, a zene, a szex és a harc hangjait. Már javában benne jártak a télben, de a sereg még mindig nem érte el Salamancát, a gyíkok városát. Alcántarában a helyiek elrejtették előlük az állataikat és az ételüket: legalábbis csak ez lehetett a magyarázata, hogy semmit nem találtak a karósánc mögött se a vágóhidakon, se a csűrökben, se a kisbirtokokon, bár senki nem tudta, hová rejthették a tartalékaikat. A katonák loptak és dögöket ettek, de így is éheztek. Egyik késő délután James ütege átverekedte magát egy kis tölgyerdőn abban a reményben, hogy ott majd megtalálják az elrejtett jószágokat, vagy ha mást nem, vadmadarakat. Az erdő ritkás volt és száraz, még madarakat sem lehetett hallani. Ezt a helyet már letarolták, még egy galamb se maradt. Keserű csendben, némán gyalogoltak tovább, a levegőben látszott a lélegzetük, a lehullott levelek csörögtek a talpuk alatt a vízmosás mélyén. Aztán lépések dübörögtek, és furcsa visítást hallottak. Mikor James megfordult, egy vaddisznó rohant feléjük a dombtetőről. Az őrmester egyenesen belelőtt az állat sörtés pofájába, a vére az agyával elkeveredve folyt le rajta. Az állat azonban csak bukdácsolt tovább feléjük, húzta lefelé a súlya; James elugrott előle, Pye kilépett oldalra, a többiek szétrebbentek. A négyötöd részben döglött állat leért a vízmosás aljára, és ott megállt, a lábai alábicsaklottak. Egy pillanatig csak álltak, és nézték. Aztán a disznó zihálva-röfögve az oldalára fordult, vér bugyogott belőle, s még egy utolsót fújtatott az avaron. Egy percig hallgattak, aztán James felnevetett a

megkönnyebbüléstől. Most először oldódott fel az a csomó a mellkasában. Aznap éjjel esznek. – Vigyük vissza a táborba! – szólalt meg Pye őrmester. James lekuporodott az állat mellé. Meglátta a duzzadt, kivörösödött emlőit. – Koca. A kicsinyei a közelben vannak. – James talpra állt. – Csend! Nagyon hideg volt. A fák puszta ágai között világított a hold. Néma csendben álltak. Alig hallották meg a vékonyka hangokat: a halk, szinte denevérszerű vinnyogást. James intett a többieknek, hogy kövessék. Két fatörzs között sekély odút találtak, benne hat kismalacot. A jókora, erős, tejen és makkon nevelt állatok egy pillanatig csak pislogtak a katonákra; amikor viszont James odanyúlt, hogy felkapjon egyet, mind visítozva szétszéledtek. A férfiak utánuk vetették magukat, lecsúsztak a földsáncon; nevettek, átkozódtak, egymás kergették, mindnyájan elmerültek az üldözésben, mintha otthon lennének, és a vásárban kergetnék a hizlalt malacokat. James elkapta az egyiket a nyakánál, és bedugta a térdei közé. Lenyomta a torkán a szuronyát. Az állat megrándult, ömlött belőle a vér. A gazdaságban a Vén Satrafa mindig felfogta az állat vérét egy vödörben véres hurkának. James sose hitte volna, hogy egyszer majd hiányozni fog neki az a boszorkány meg a főztje. A muskétájukkal a vállukon visszasétáltak, a disznót ketten vitték egy rúdra kötve. A fél tucat malac egy másik ágról lógott lefelé, mint a vakondok, a rózsaszín és szürke orruk pihésen, puhán himbálózott. . Megrészegítette őket a sült disznó gondolata. A kietlen, bezárkózott, sértett kis városka most szinte viccesnek tűnt. Igaz, hogy sajnálnak az angol katonáktól egy csipet sót vagy egy csésze tejet, de egy angol férfi tud magáról gondoskodni, bármikor túljár a spanyolok eszén.

– Mindnyájan kapnak tőlem, drágaságaim – mondta Pye őrmester – egy hordóra valót a helyiek legjobb anyatejéből, hogy leöblítsék vele ezt a remek disznót. James a pillanat egy töredékéig boldogságot érzett, ám hamar rájött, hogy fél. Tudta, hogy veszélyben vannak, érezte a bőre bizsergésében. Nem közvetlen veszélyben, mint mikor muskétát nyomnak az arcába, vagy kifejlett vaddisznó támad neki. Arra a test reagál, oldalra veti magát, vagy lelapul a földre, mielőtt az agy átgondolhatná a dolgot. Ez a másik fajta veszély volt. Olyan, amibe teljesen tudatlanul sétál bele, mert a teste sejti, de nem biztos benne, csak keresi, hogy honnan jön. Kiélesedtek az érzékei: mi lehet a baj? Megfigyelte a kék árnyakat, a sima, fehér teliholdat, az izzadság, vér és a disznó szagát, az emberek nevetését. Idefelé is erre jöttek, ám akkor a puskákat készültségben tartották, átnyargaltak a köveken, fel a meredek töltésen, hogy szemmel tartsák a lenti bozótot. A franciákkal nem kell törődni; errefelé hemzsegnek a banditák. Most viszont zajosan, figyelmetlenül haladtak. Meggondolatlanul. James leengedte a muskétát a válláról. – Uram? Szikla, zsályabokor, kecskefűz. Semmi mozgás. Csakhogy ez most olyan felszíni nyugalom volt, nem az üresség csendje, hanem a visszafojtott lélegzeté, a várakozásé. – Pye őrmester, uram? – Na? – Felemelte a kezét, hogy elcsendesítse a többieket. – Lát valamit, vidéki fiú? Mindenki elhallgatott. Mind végigpásztázták a holdvilágos terepet. Mintha megváltozott volna a hőmérséklet. – Nos, drágáim – lehelte az őrmester. – Emeljék meg az alsószoknyájukat, mert jó lenne gyorsan visszajutni a táborba. Teljesen megváltozott a hangulat. Nem beszéltek, csak a csizmáik csikorogtak á fagyos földön, meg a légzésük reszelt a

kiszáradt torkukban. James körbenézett, a bozótost vizslatta. Előrekukucskált, tábortűz pislákoló fényét kereste. Már majdnem a vízmosás szélénél jártak, ahol az a szerencsétlen, elbokrosodott fenyő áll. Már nincsenek messze. Nem egészen egy kilométerre a fenyő mögött, a domb alján, ott lesz a tábor. Talán megúszták. Pye is ugyanerre gondolhatott, mert hátrafordult, és odaszólt neki: – Kicsit belém állította a frászt, Jimmy fiú... Ekkor csattant el a lövés. A katonák lekuporodtak, a muskétájukkal matattak. James térdre ereszkedett, aztán hasra, a puskáját a vállára szorítva szemlélte a tájat. Pye őrmester mellette parancsokat sziszegett. A holdfényben minden olyan homályos, kivehetetlen volt. Csak másodpercek teltek még el: a lövés hangja még mindig visszhangzott a vízmosásban, a sziklák szétszórták, mindenhonnan visszaverték a hangot. Honnan jöhetett? James végignézett a horizonton, az árnyakon, a kibúvókon. Csend. – Deje los armas! 2 James kúszva, a földön tekeregve kereste a beszélőt. Semmi mozgást, semmi árnyékot nem látott. Csak a visszhangot hallotta. Az őrmester szemében megcsillant a holdfény Tágra meredt a rémülettől. Aztán a fegyver csöve kattant, ahogy lehajtották, hogy újratöltsék. – O todos matamos ahora? 3 – Tegyék le! – mondta Pye. – Tegyék le a muskétákat! A katonák mind döbbenten rámeredtek, az arcuk sápadt-nak látszott a hold fényében. Az őrmester intett a fejével: – Rajta! James tudta, hogy nincs más választásuk, nem harcolhatnak olyan ellenséggel, akit nem látnak. Az őrmester illő tisztelettel fektette le a maga muskétáját, James vonakodva 2 3

Le a fegyvereket! (spanyol) Vagy mindenkit megölök. (spanyol)

engedelmeskedett, majd a többiek is követték a példájukat; a fém tompán koppant, ahogy a csöveket egymás mellé tették. Jamesbe belemart a veszteség érzése. Talpra kászálódtak. A banditák előjöttek a sziklák mögül. Olyan vékonyak voltak, mint a fű. Némelyik csúszva jött le, a porban kúszott. James látta az egyik vigyorgó fiú foga fehérjét. Érezte az éjjeli égbolt hűvösségét; a férfiaknak olyan szaguk volt, mint akik mindig szabadtéren vannak, mint a kecskék vagy bárányok. Nézte, ahogy az egyik ösztövér spanyol lehajol, és felnyalábolja a fegyvereiket, mintha tűzifa volna. A vezetőjük, egy szikár, negyven év körüli férfi, akinek az arca olyan göröngyös volt, mint a föld, mondott valamit spanyolul, amiből James néhány szót felismert: ingleses, idiotas meg hijos de puta. 4 Felemelték a kocát meg a malacokat, azzal a botokat lengetve visszamentek azon a köves, titkos ösvényen, melyet csak akkor vesz észre az ember, ha látta, hogy mások arra mennek. Aztán köddé váltak, felszívódtak. Jamesnek az az érzése támadt, mintha az a fehér fogakkal teli széles vigyor még akkor is ott körözött volna felettük, mikor az emberek már eltűntek. Valaki halkan füttyentett. Valaki más azt mondta: – Szemetek! Pye arca falfehér volt. – Szerencsénk volt. – Ezt nevezi szerencsének? – Hogy érti ezt, uram? – Csak a vacsoránk lett oda. Rosszabb is lehetett volna. Ha franciák lettünk volna, levágják a farkunkat, és megetetik velünk. Azzal Pye elfordult, és ment tovább a vízmosás széle felé, a csenevész bokros fenyő alatt. James követte, a gyomrát harag feszítette: hosszú idő óta ez lett volna az első alkalom, hogy nem marad éhesen. Ennek 4

Angolok, idióták, rohadékok. (spanyol)

semmi köze a szerencséhez. Óvatlanok voltak. Nem lett volna szabad hagyni, hogy így rajtuk üssenek. Hiszen angolok, nem igaz? Hősök. Azért jöttek, hogy megmentsék a spanyolokat a zsarnoktól. Erre kifosztotta őket egy csapat paraszt. Spanyol paraszt. Ennél több eszük is lehetett volna. Visszamentek a táborba. Inkább feldühítve érezték magukat, semmint megfenyítve. A város mellett az egyik gazdaságból ellopták egy dühös asszonytól a tyúkját, aki sötétedés után hagyta, hogy a szárnyas szabadon kapirgáljon a konyhában. A nyitott fedelű, üres ruhásládában némi szalma és madárpotyadék hevert – valószínűleg oda rejtette napközben. A táborba visszatérve Pye őrmesterre tíz percen át folyamatosan üvöltött a feljebbvalója, amiért elvesztették a puskáikat; szerencséje volt, hogy nem verték meg, bár úgy tűnt, az őrmesterek megütéséhez ennél több kell. Miután megfőzték a zsákmányukat, és hosszasan rágcsálták az öreg tyúk húsát, Pye besétált a városba vigaszt keresni. – A piac mögött van egy bordély – kiáltott utána Stephenson. – Csinos hölgyekkel. Pye visszamosolygott rá. – Maga a nagyanyját is útbaigazítja a saját falujában? Stephenson vigyorogva rázta a fejét. James ebből csak annyit értett, hogy ők ketten másra vágyakoznak; mintha Pye-ban egy féreg élt volna, és olyasmi megszerzésére hajszolta volna, ami az embert nem táplálja. Mikor James aznap este leheveredett a lőveg alá, a fejét a vászonzsákra hajtotta, a kötényét magára húzta, és próbált elaludni, éhesen, kínlódva feküdt, forgott a gyomra. Nyomorultul érezte magát. Mikor végre elaludt, a farmról álmodott, ahol koszos és szakadt ruhákat viselt, de mindig kapott írót, szalonnát,

kenyeret, amit a Vén Satrafa félretett neki, a bokrokban talált madártojásokat, bogyókat, a fákról gyümölcsöt és diót szedett, melegben alhatott a szalmában, minden vasárnap iskolába járt, és mindig örült, ha Szent Mihály, Gyümölcsoltó Boldogasszony és Szent Iván napja környékén meg karácsony tájékán ellovagolt hozzájuk az az úr, akinek mindig volt hozzá egy jó szava, néha még egy shillingje is, és akit Mr. Bennetnek hívtak. Most parasztok bandukoltak az úton a csomagjaikkal, taligájukkal, néha erejük felett megpakolt, csontsovány szamarat vezettek. Egy öregasszony kiköpött, mikor elmasíroztak mellette. Jamest ez először megrázta: az összeaszott, inas nő motyogott, megtörölte a ráncos száját, és olyan gyűlölettel nézett rájuk, ami csak azt jelenthette, hogy annak rendje és módja szerint megátkozta őket. Nem is kellett hallania a nő szavait: így is tisztán értette a mondandója lényegét. Nem látták őket itt szívesen. Aztán az út mellett is parasztokba botlottak, akik egyszerűen megálltak a falvak között, mikor már elhagyta őket az erejük. James látott egy nyolc év körüli nagy szemű kislányt, aki egy kisfiút cipelt a csípőjén. Habár ő is szédült az éhségtől, és korgott a gyomra, kettétörte a kenyerét, és a felét a lánykának adta. A gyerek gyorsan kikapta a kezéből, ő maga is kettétörte, és a felét az öccsének adta. A kicsi rágcsálni kezdte, miközben a kopott kék ruhás embert bámulta, a nővére pedig darabokra törte a saját adagját, és bekapdosta, mint a madárfióka. Néha volt kenyér, néha csak húst ettek, néha semmit. Abrakot is keveset találtak, a lovak egyre soványabbak és gyengébbek lettek. Ahogy az emberek is. Az üteg egyik tagja, a töltő egyik éjjel remegni és izzadni kezdett, aztán rettenetesen büdös lett, nagyot szellemeit, és mindenki elhúzódott tőle: összecsinálta magát. Pár nappal később meghalt vérhasban, de

akkor már Jamest is gyötörte a kórság, a lövegmozdonyon reszketett és izzadt, a beteges lovak húzták magukkal. Amikor már felépült annyira, hogy tudott menetelni, új ágyútöltő volt az osztagukban, és a gyújtólyukért is más felelt. Az előzőek meghaltak. Ő csak egyet pislantott, és két ember eltűnt. Aztán még egyet, és újak foglalták el a helyüket. Egy pislán tás, és ment minden tovább a maga útján. Újabb pislantás, és talán ő is eltűnik. Akkor is ugyanúgy zajlana minden, mint annak előtte. Egy ideig ezt rémisztőnek találta, később viszont már megnyugtatónak. Egy idő után a parasztok már nem is könyörögtek nekik, csak nézték a elgyötört tekintettel, ahogy a katonák folyama elárasztja az utat, mint a viharfelhő, a hóvihar vagy a pestis, valami természeti katasztrófa vagy Isten büntetése, ami ellen semmit nem tehetnek, csak tűrniük kell, és várni az elvonulását. Nekik mind egyformák vagyunk, döbbent rá James. Lehet, hogy a franciák kezdték, de együtt tettük tönkre őket. Sosem jutottak el Salamancába. Sosem látta a tűzgyíkok városát. A keresztútnál megálltak itatni. Megláttak egy határkövet. Az állt rajta: Salamanca 15 Millas. 5 – Estére ott lehetünk – szólalt meg James. Pye őrmester elvigyorodott. – Ma este salamancai vajas zsömlét eszünk! Aztán a menetoszlopon végigfutott a parancs, mint szél az árpában: hátra arc. Megfordították a lovakat, csúszkáltak, csattogtak a sáros köveken. Távolabb vonszolták az ágyút Salamancától, a céltól, amelyért mindeddig küszködtek. December volt. Az ég csupasz fehéren világított, a földeket hó borította.

5

Salamanca 15 mérföld (ez 14 kilométernek felel meg)

Sahagun de Camposban James rájött, hogy az az éhség, amit eddig ismert, semmi sem volt. Ez a mostani teljesen más, szorongatóbb, erősebb, vadabb, mint amit eddig érzett: a beleit rágcsálta, meggyengítette a fogait, összeszorította a halántékát, kiélesítette a látását, ijedőssé, ingerlékennyé tette. Amikor bejutottak a városba, már nyüzsögtek ott a katonák, épp kiverték onnan a franciákat. Mindenki hatalmas győzelemről beszélt. A történelem úgy emlékszik majd rá, mint Marathónra vagy Azincourtra. Amikor az angolok fényes győzelemről mesélnek, a franciák pedig hatalmas vereségről, éveken át Sahagun de Campos nevét emlegetik majd. Barbár, mocskos, erőszakos város volt. A San Tirso-templom mögötti sötét utcákon ~ a boltívek alatt – szellemek gyülekeztek, gyarló kísértetek, akik valaha nők, fiúk, lányok voltak, hogy eladják azt, amilyük még megmaradt: a saját hanyatló testüket. Felsorakoztak a falhoz szépen egymás mellé, hatalmas szemükön megcsillant a fény, a könyökükön és a térdükön kilátszott a csont. A gyerekek akkorák lehettek, mint az a kislány, akivel James megosztotta a kenyerét a Salamancába vezető végtelen úton. A vörös zubbonyosok és a tüzérek odamentek hozzájuk, a katonák nem válogatósak, ha élvezetről van szó. És semmi kétség, ezeknek a nőknek és gyerekeknek nagy szükségük volt arra a kis pénzre vagy élelemre, amiért odaadták magukat. – De ami a legszebb – nevetett Pye, miközben a fanyar borát nyakalta, ami már épp átlökte a pimasz vidámságból a kínos bizalmaskodásba hogy fiatal húst, szép, fiatal és friss húst kapott, már amennyire bármi is friss lehet ebben az istenverte pöcegödörben, szinte röhejes, hogy milyen könnyen át lehet verni őket, olyan ostobán fiatalok, Nem is kell adni nekik semmit, még egy kekszet, egy darabka kenyeret sem, már az ígéret is megteszi; ha pedig már túl van rajta az ember, nem kell odaadnia: ugyan mit tehetne az a kislány? Leáll verekedni? Előkap egy kést?

Aligha. Ha végzett, csak félrelöki őket, mint a papírmasét, és egyszerűen továbbáll James émelyegve hörpintette fel a maga borát, rá se nézett az őrmesterre. Még mindig szűzen, egymagában vetette bele magát a keskeny utcákba. Nem kívánta azokat a kis csontkupacokat; nem bírta felfogni, hogy gondolhat rájuk bárki ilyen vágyakkal. O mást akart, ő azt a nagy szemű kislányt kereste az öccsével az oldalán. Ok ketten jó eséllyel egymásba gubancolódva rothadoznak az árokparton, az út mentén, mégsem hagyta nyugodni a gondolat, hogy valahol rájuk talál, és – valamilyen szerény mértékben – megmenti őket. Dühítette a testvérpár balszerencséje, hogy ebbe kellett beleszületniük, ebbe a meggyötört testbe, mikor szépen cseperedhettek volna a réten játszadozva, a harangvirágok között, és ma reggel akár horgászni is kimehettek volna a falu szélén álló tóhoz. Ez a nyughatatlan, reménytelen hajsza nem hozott eredményt; épp csak a maradék erejét is felélte, de legalább azt bebizonyította, hogy ő még önmaga. Észrevette Pye-t a San Tirso kolostora alatt. Hallotta a sajátos nevetését, látta sötét kabátjának lengését az árnyak között. Pye egy élelmiszercsomaggal sétálgatott, néma, tágra nyílt szemű gyereksereg követte. James begörbítette a remegő ujjai, megfeszítette az öklét. De nem tett semmit. Érezte, hogy felfordul saját magától a gyomra, amiért semmit nem tesz. De mit tehetett volna? Az éhségtől James nyugtalanul, felszínesen aludt: álmában éhes alakok kaptak utána, az ő ajkát harapdálták a cserepes szájukkal. Reszketve, bűntudattal ébredt, a hajnali fényben varjak károgtak és köröztek. Ez a méreg még évekig megmarad itt; ki tudja, hogy megtisztulnak és elrendeződnek-e a dolgok valaha? Hogyan lehetne ilyen mértékű kárt helyrehozni?

Karácsony előtt két nappal megjött a parancs, hogy menjenek tovább. Meg kellett támadniuk a franciákat. Hideg, nedves idő volt. Hóra lehetett számítani, fagyra azonban nem, így minden hideg és nedves volt, mikor tábort bontottak, és befogták a lovakat az ágyútalp elé. Minden készen állt, a lovak befogva, a fegyvereket a vászon alá rejtették, hogy megvédjék a havas esőtől, Pye őrmester azonban eltűnt. Jamest küldték, hogy keresse meg, ő pedig a San Tirso felé indult. Az egyik sikátorban össze is futott az őrmesterrel, aki épp vizelni próbált. Mikor meglátta Jamest, fájdalmas fintorral eltette a szerszámát. Óvatosan begombolkozott, feszélyezetten szólalt meg. – Volt egy kis balszerencsém. – Uram. – Nem bánnám, ha ez köztünk maradna, Jimmy fiú. – Megrángatta a nadrágját, lazábbra húzta az anyagot. – Uram. Menetparancsot kaptunk, uram. ~ Remek, Jimmy fiú, igazán remek. Akkor induljon; jövök máris. James sarkon fordult, és megindult a sikátorban, át a széles, aranysárga téren és a havas esőn, visszament a táborba, a sárban formálódó keréknyomokhoz és tátongó pöcegödrökhöz, a csőcselék zajos, aljas, kaotikus csapatához. Nem balszerencse volt, gondolta, semmi köze a szerencsének ahhoz, hogy Pye őrmesternek lerohad a farka. Csak annyi múlik a szerencsén ebben az életben, hogy hová és milyennek születünk. Minden más a saját döntésünk, a mi cselekedetünk és azok következménye. Amikor Pye őrmester visszatért az üteghez, James szalutált neki, várta a parancsát, egyenesen előrenézett, mintha jelentéktelen lenne ez az egész, mintha se saját véleménye, se erkölcsi iránytűje nem volna. Elindultak, a férfiak nekinyomták a

vállukat az ágyútalpnak, hogy a csúszkáló talpukkal kisegítsék a kiéhezett lovakat; A csapat kibotladozott Sahagunból a vizes hóesésben. A paták és törött talpú cipők csúszkáltak, a szemüket elvakították a belehulló hópelyhek, a lábakra már vízhólyagok és fagydaganatok nőttek, de ők csak meneteltek előre, hogy megtalálják a franciákat, és megküzdjenek velük. Az úton vastagon állt a sár, talán öt rettentő kilométert tettek meg vacogva, mikor futár száguldott el a csúszkáló hadoszlop mellett felcsapva a sarat, úgy rohant, mintha maga az ördög volna. James felemelte a fejét, megtörölte a szemét, egy pillanatra elgondolkodott, aztán csak ment tovább. Nem egészen egy kilométerrel később megérkezett a szájról szájra terjesztett parancs: hátra arc. Délen francia hadmozdulatot észleltek. Napóleon közeledik, körbemegy, hogy átkarolja őket. Menekülniük kell. Csak lassan tudtak haladni, különösen a kilencfontos mozsárágyúval, a kiéhezett lovakkal meg a végsőkig kihasznált testükkel. Csúszkálva-lökdösődve vánszorogtak, miközben felemésztette őket a félelem. Úgy kúsztak át a földeken, mint hangyák az istálló udvarában. Astorgánál spanyol katonákkal találkoztak, a balszárny túlélőivel. Szövetségesek voltak, ezt a szövetséget azonban a vezetőik kötötték, nem ők; az emberek számára ez a közelség érthetetlen, kellemetlen volt. A két sereg közösen elfoglalta a várost, mintha ostrom alá vették volna. Teljesen körbevették a falakat a sátraikkal, úgy hemzsegtek ott a katonák, mint legyek a döglött kutyán. James émelyegve, szédülve botorkált át a bűzlő városon, mert a lovaknak takarmány kellett, az ütegnek élelem, itt azonban már mindent tönkretettek, kiszipolyoztak, eltüntettek, A hóban egy nő holtteste hevert magára hagyva, az ürülékhalmokon patkányok szaladgáltak, a férfiak harcolni próbáltak, de túl

részegek voltak hozzá, így csak döbbenten kotorásztak a kásás hóban; egy lány felfogta a mocskos kezével a szoknyáját, és belepisilt a csatornába, közben pedig rábámult Jamesre a felszálló párán keresztül. Ő csak ment tovább, elhaladt a havas kerteket átkutató spanyolok mellett, akik póréhagymát, takarmánykáposztát húztak ki a földből. Az olajfaligetekben angol katonák húzták és vágták le a gallyakat a vén fatörzsekről a tűzre, mely azonban csak füstölt és parázslóit, de nem égett a nedves ágak miatt. Az utolsó néhány ház mögött nyílt földeket és erdőt látott, még érintetlen, tiszta hó takarta. Letérdelt a szélére, megdörgölte a hideg porban a mocskos kezét, aztán az arcához emelte a tenyerét, végül pedig lehajolt, belenyomta a homlokát a hóba, megdörgölte vele a tarkóját. Akkor reszketve kiegyenesedett, végignézett a hideg pusztaságon, az üres dombokon. Ha továbbmenne, hamarosan teljesen magára maradna. Az egyedüllét pedig – nos, bármennyire is vágyott rá, megölné. Ha nem halna éhen, akkor banditákkal vagy franciákkal találkozna, vagy olyan gazdákkal, akiknek elvette az eszét a jószágai és igavonó állatai elrablása, a gyerekei megerőszakolása. Ebben az országban a magány halált jelentett. Ő pedig nem akart meghalni, még nem. Most La Coruna felé tartottak; az egész brit hadsereg a tenger felé rohant. Ez a város még mindig a britek kezében volt, és tartani is tudták, úgyhogy ott majd meghúzzák magukat, míg a haditengerészet mindnyájukat el nem viszi. Ez azonban nem vereség! Nem, senki nem nevezhetné vereségnek. Inkább olyan, mint mikor visszahúzza az ember az öklét ütés előtt; néha a seregnek is vissza kell vonulnia, hogy aztán annál erősebb csapást mérhessen az ellenfélre. Most hazamennek, ott újraszerveződnek, kialakítják a haditervet, aztán visszajönnek; megmutatják annak a kis korzikai mitugrásznak, folytatta Pye

egyre növekvő haraggal, miközben a szája sarkában nyálcseppek gyülekeztek. Valamiféle melegségérzetet kavart fel a katonákban, hogy a szemükbe egy kis fény költözzön, a válluk ne legyen olyan megereszkedett, és eszükbe jusson, mit is jelent katonának és hozzá angolnak lenni, hogy magasra szegett fejjel járkáljanak. James viszont csak az otthonra tudott gondolni. Hazamennek. Haza. Mert van otthonuk. Neki van. Ott a sövények tele vannak madarakkal és bogyókkal. Van tej. Egy kis napsütés. Az öregek biccentenek, ha elmennek az ember mellett, mert nem arra gondolnak, hogy a fiatalabb majd ronggyá veri őket, ellopja az utolsó morzsájukat, megerőszakolja a feleségüket, és aztán rájuk gyújtja a házukat. Mikor átkeltek az egyik falun egy harminchat órás menetelés tizenötödik órájában, James a csapat egyik utolsó tagjaként átbukott valami puha és szilárd kupacban. Úgy esett, hogy négykézláb állt a két oldalán. Az ujjai sárba süppedtek, a lábszára nedves lett, mivel az út felázott, bortól és vértől bűzlött, a sötétben apró lények menekültek előle. Öklendezve talpra kecmergett. A szagból – pézsma, vizelet és valami édeskés szagából – érezte, hogy holttesten esett át, a méretéből ítélve pedig csakis gyerek lehetett. Visszabukdácsolt az első lópárhoz, elkapta a kantárt, a kezét a bársonyos nyakra fektette. Spanyolul ostobaságokat suttogott az állatnak, aztán ment tovább kezét a ló erőt adó testén tartva, bár a cipője átázott és cafatokban lógott, a kamáslija szétszakadt. A lába elgyengült, a gyomra forgott az éhségtől És félt. Ez most már igazi félelem volt, nem pusztán a halandóság futó érzése, mint a csatában. Ez egy állandó hang volt a fülében, mely addig növekedett és erősödött, míg végül semmi mást nem hallott tőle. A bőre sebezhetőségről dalolt, a szeme sarkában folyton remegett valami, így egyre odafordult, folyton meg akarta nézni, mi az, pedig semmit nem látott – talán mert az

üldözője folyton kiugrott a látómezejéből. Az árnyak hullámzottak. Amikor a hajnali hidegben elhangzott a „pihenj!”, hideg mezőkön jártak, a sápadt égen vékony felhők gyülekeztek. Egy alacsony, romos épületből füst kígyózott az égre úgy másfél kilométerre az út mentén. James eloldotta a lovakat az ágyútalptól, és odavezette őket az épülethez. Egyszerűen gondolkozott: menedék, takarmány, alvás. Elindult, mielőtt a félelem túl élessé, túl fájdalmasan tartóssá nőtt volna. A kehes lovak botladozva, lehajtott fejjel keltek át a rögös mezőn. Mikor James belökte az ajtót, egy maroknyi vörös zubbonyos nézett fel a füstölgő tűz mellől, páran a muskéta után nyúltak. – Tüzér vagyok – magyarázta James a kék öltözéket. A többiek, látva, hogy közülük való, kékkabátos, nem pedig francia, visszaültek. Az egyikük intett neki. – Gyere, ha akarsz! Mulass velünk! Az épületnek csak a váza állt, a tető félig berogyott. Csűr lehetett vagy istálló, bizonytalan szúette rekeszekre osztották, az egyikben egy kis állott szénát talált, odavezette a lovakat, azok pedig rágni kezdtek. A vörös zubbonyosok tüzet raktak az épületben mindenféle fadarabokból: szarufákból, deszkákból, a leszakadt tető gerendáiból. Régi, kiszáradt anyag volt, gyönyörűen égett. Intettek neki, hogy menjen közelebb, melegedjen meg. James megköszönte, és odabotorkált. Leroskadt, nézte a reszkető lángnyelveket. A többiek beszélgettek, ő azonban meg se bírt szólalni. A félelme halk morgássá csillapodott. Lábát a tűz felé tartva hátradőlt. Pislogott. Mire felébredt, a vörös zubbonyosok eltűntek a lovakkal együtt. Kibotorkált a napra. Az egész sereg eltűnt.

Most a félelem, mint valami állat, a lába körül csúszkált, a hátát és a hasát kaparászva felkúszott a mellkasára, eltakarta az arcát, belebújt a hajába, és úgy beette magát a húsába a tarkójánál, hogy nem bírt se lélegezni, se gondolkozni, de le se tudta lökni magáról. Csak nézte a hatalmas pusztaságot, az üres utat, aztán visszafordult arra, amerről jöttek, majd a távoli romos épület felé, ahonnan még mindig vékony füst kígyózott. Miért nem ébresztették fel? Ez volt az első gondolata. Mert ellopták a lovakat. Ez meg a második. Halovány vigaszt jelentett, hogy ezek a gondolatok valahogy megszülettek a fejében. Egyik követte a másikat, úgy haladt rajtuk, mint a járdaköveken. Elvitték a lovakat. Maga előtt látta, ahogy a szegény állatok néma szelídséggel kitrappolnak a hidegbe. A szemük, mint a nedves kavics. Levágták őket. Átszúrták a torkukat. A szemük kifordult, látszott a fehérje, a húsuk remegett. Aztán feldarabolták őket. Szeleteket kanyarítottak ki belőlük. Még véresen eltépték, elrágták a meleg húst. Megremegett, a karját dörzsölte. Vajon mennyit aludt? Felnézett a sápadt napra. Jócskán elmúlt dél. De vajon még ugyanaz a nap, vagy már a következő? Lélekölő út volt. A két oldalán a tél letarolta a földeket; olyan kiszolgáltatottnak érezte magát, mint tetű a leborotvált koponyán. A sereg azonban nem is próbálta elfedni a nyomát, így könnyedén követhette őket: a fagykoptatta keréknyomok, az elveszített csizmatalpak, a törött tengelyű kocsik, az ürülék, a sárga foltok a hóban mind-mind az útjukat jelölték. Arra nem

tudta rávenni magát, hogy a nyomukban haladjon, így az út mellett gyalogolt, az árok túlpartján botladozott a kövek között, átgázolt a bokrokon. Az utat fehér mészkő darabkák borították, a hosszú évekig arra járó társzekerek és kocsik párhuzamos vájatokat véstek bele; sokkal egyszerűbb lett volna azon haladni, de nem kockáztathatta meg, nem bírt volna ilyen feltűnően közlekedni. Este lótetemre bukkant, nem az ő állata volt; a húsa nagy részét már letépték a combjáról, legyek repkedtek körülötte. Elhessegette őket, letépett egy csík húst, és menet közben elrágcsálta. Az érett, véres hús egyrészt mély, ösztönszerű örömérzést keltett benne, másrészről viszont furcsán kan-nibáli szorongást. A zubbonya mostanra viharvert és mocskos lett, mélyen beleette magát a föld okkersárga és vörösesbarna pora. Minden irányból banditák veszik körbe, a franciák mögötte járnak, ellenséges parasztokkal van teli a környék, ám őt kifejezetten senki nem keresi, a koszos kék zubbony pedig kevésbé vonja magára a figyelmet, mint a kopott vörös. Megint senki lett, döbbent rá; visszatért a normális állapotába: eleven sárcsomó, ami a föld színén kúszik. Visszaoson a seregbe, beoson a mocsárba, elmerül a mocsokban. Ott, az ingoványban biztonságban lesz. Sértetlenül elmegy velük La Corunáig, ott pedig felszippantja őket a haditengerészet, mint az árnyékszékből az üledéket, és szépen elszállítja. Mikor az első nap végén beesteledett, kövek és mészkődarabok között botladozva keresztúthoz ért. Sötét volt, ő pedig részben kényszerűségből, részben idegességből tapogatózva haladt az úton. Hangokat hallott. Először hallott valamit azóta, hogy elaludt abban a romos, Öreg csűrben, pedig az már jó régen volt. Paták trappoltak, nyeregbőr csikorgóit. Hevesen dobogni kezdett a szíve. Már fel akart egyenesedni, hogy

odalépjen, a szája szétnyílt, kiáltani készült. Ekkor azonban tisztán, érthetően meghallotta a beszédüket. – Mais fa ne faut pás la paine. James riadtan lekuporodott. – Qa ne fait rien. Il faut y aller. On est commandé. – Putain – dühöngött valamelyik. – Putain de merde – helyeselt a másik. 6 James a mészkőre tette a kezét, egyre lejjebb ereszkedett, míg teljesen ki nem terült a földön, a szíve hevesen kalapált. Látta a rejtekhelyéről a francia fullajtárokat, az ég előtt kirajzolódott az arcélük, a magas lovaik könnyen, elegánsan lépkedtek. Figyelte a vitájukat, nézte, ahogy bizonytalanul böknek hol egyik, hol másik irányba. Azt mondták, hogy erre angolok vannak, arra spanyolok, és mind csak szánalmas, mocskos utánzata a rendes utaknak. Olyan mozdulatlanul feküdt a bokrok és a kövek között, mint gyík a napon. A bokrok eltakarták őt, a kövek megtörték a talaj egyenes felszínét. Úgy érezte, túl hangosan lélegzik. A pillanat egyre hosszabbra nyúlt, pattanásig feszültek az idegei. Aztán a kereszteződésben megszületett a döntés: a társaság feloszlott, az egyik lovas délnek fordult, a másik nyugatnak. James megvárta, míg mindkét patadobogás elhal a messzeségben, aztán felállt, mereven leereszkedett az útra. A fényes, tágas égbolton hideg hold ragyogott, ő pedig egyedül botorkált a földek közé beékelt út mentén: ezt nem lehetett kibírni. Csakhogy ő is érezte, hogy sürgősen meg kell találni a csapatot; a félelem belevájta a fogát a tarkójába, kiszívta a vérét, mardosta a húsát. Az egyedüllét biztos halál. Menetelt tovább a fehér út mentén. Másnap futott össze az első szökevényekkel, a porfelhőből bontakoztak ki a távolban: égy út menti szentély lábánál három 6 De nem éri meg. Nem számít. Akkor ismenni kell. Ez a parancs. Disznóság. Rohadt disznóság. (francia)

férfi ücsörgött. A festett fa Mária-szobornak kivájták a szemét, a lábánál a levelek és bogyók megfagytak, megmerevedtek. Alatta forrás csörgedezett, a kőben kis tavacskát formált, tiszta víz bugyogott fel benne, mint a főzőüstben. A katonák már ittak, most megpihentek, meglepően tisztának tűntek, az egyik még mindig a nyakát törölgette egy megnedvesített kendővel. James odabotorkált hozzájuk. – Angol vagyok! – kiáltott integetve. A férfiak összenéztek, az egyik bólintott. Nem feleltek. – Hála az égnek, hogy végre magukra találtam! James térdre esett a kis tavacska előtt, belemerítette a kezét, és ivott. Érezte a víz hideg, fémes ízét, a kezére ragadt izzadságét és koszét. Csöpögő állal felnézett, kikötötte a nyaksálát, hogy letörölje vele a vizet. – Messze vagyunk a derékhadtól? A többiek összenéztek. – Hátrahagytak, elvesztem. Azóta rohanok, hogy utolérjem őket, napok óta... – Megrázta a fejét, nem tudta követni a számolatlanul eltelt időt. Az egyikük felnevetett. Keserű hang volt, csepp vidámság sem volt benne. – Mi az? Mi történt? A katona megrázta a fejét. – A franciák utolértek? Szétverték a sereget? – Jóságos ég, mi lesz így La Corunával és a hazamenetellel? – Teljes vereség? Minden elveszett? Aztán az egyikük megszólalt. Walesi volt, olyan erős tájszólással beszélt, hogy James egy pillanatra nem volt biztos benne, hogy jól értette, amit mond, csak akkor fogta fel a szavak értelmét, mikor a férfi már elhallgatott, mindnyájan talpra kecmeregtek, és elindultak. – Mi minden tőlünk telhetőt megteszünk, barátom, hogy elvesszünk.

Három nappal később érte be a sereg végét egy kis mezőváros szélén. Úgy megkönnyebbült, mintha levették volna a hátáról a csomagját, és most egyenesen felemelkedne a levegőbe. A hangok, a neszek, az ismerős zűrzavar és a bűz: viszolygott tőlük, de biztonságban érezte magát tőle. Száz méterre a sereg soraiban találkozott egy tiszttel, tisztelgett és bemutatkozott. A tiszt bólintott, és intett neki, beküldte a főtéren álló nagy épületbe, a szép kőfaragásokkal és erkélyekkel teli házat lefoglalták a tisztek elkvártélyozá-sához. Megmondta a nevét és a tisztségét az ottani hivatalnoknak. A homályos váróban a hivatalnok a homlokát ráncolva nézte át a listáit. Aztán felkelt az asztaltól, kinyitotta az ajtót, és kilépett a folyosóra, pár percre eltűnt. Amikor visszatért, két fegyveres őr kísérte. – Itt van, emberek. Tegyék a dolgukat! Az őrök elkapták a karját, a háta mögé csavarták. James-nek nem maradt ereje, nem is állt ellen, mikor bilincsbe verték. – Micsoda? Miért? – Mert megszökött. – Nem... – Az őrmestere jelentette. – Nem. Ha megszöktem volna, miért jönnék vissza? A hivatalnok vállat vont. – Vissza szoktak jönni. Meglátják, milyen odakint. Aztán visszajönnek. Jamest bevezették egy bortól és egerektől bűzlő pincébe, ahová a fal felső részébe vájt rácsos ablakon keresztül szűrődött be a fény. Valaki odadobott neki egy takarót; leheveredett a hideg kőre, és behunyta a szemét. A félelem kiengedte a szorításából, elinalt, összegömbölyödött egy sarokban, és halkan dudorászva elaludt. James nem teljesen veszítette el a reményt: legalább visszatért az árhoz, a mocskos ingovány sodrásába, ennél több védelmet nem

is remélhetett volna. Nem tarthatják fogva sokáig; teljes gőzzel zajlik a visszavonulás, egyszerűen lehetetlenség volna. Előrángatják, hogy igazolja a tetteit, ő pedig megteszi, nem sokat fog teketóriázni: árulkodni is fog. Beszél majd a bakákról, akik hagyták aludni, miközben a sereg továbbment, hogy ellophassák és levághassák a lovait. Aligha találják meg őket, ők talán tényleg dezertáltak, a lovakat talán nem is azért vették el, hogy megegyék őket, hanem hogy gyorsabban el tudjanak menekülni. De a lényeg az – ebben pedig teljes bizalommal hitt –, hogy tényleg ott voltak vele, ellopták azokat a szegény állatokat; őt nyilván nem büntethetik meg azért, ami egyáltalán nem az ő felelőssége. Múlt az idő. Elszunnyadt, a gazdaságról álmodott. A zöld füvű rétről, a hideg égen köröző varjakról meg az erdei szamócáról. Arról az úrról, aki gyerekkorában megborzolta a haját, és azt mondta, hogy igazán belevaló fiú, és megkérdezte, hogy boldog-e. Ahogy világosodni kezdett az ég, James olyan erősen elkezdett vágyódni az otthon után, mint még soha. Ha ezt túléli, mondta magának, a visszavonulást, a csatákat, amikbe út közben belekeverednek, ha eljut La Corunába és a tengerhez, ha felszáll egy Angliába tartó hajóra, és ha túléli a tizenkét évi szolgálat táborozásait, visszamegy Hertfordshire-be. Már majdnem egy évet kitöltött: már csak tizenegy van hátra. Most megígérte magának, hogy ez a földi paradicsom lesz a célja a katonai szolgálatban eltöltött mocskos élet után. Akkor majd megkeresi Mr. Bennetet, aki éveken át törődött azzal, hogy ő boldog-e, és aki fontos ember, a legfontosabb abban a Meryton melletti faluban. Ha pedig Mr. Bennet felfogadja, neki fog dolgozni. Kivezették a vakító hideg fénybe, a tekintete elhomályosodott, a szeme előtt foltok ugráltak. A talaj ragadt a lába alatt. Hangok támadtak rá; odafordult, hogy jobban hallja, mit mondanak, de

közben egyre csak rángatták, vörös és kék pacák között botorkált. Vékony ónos eső hullott, csípte az arcát. A bilincset levették az egyik csuklójáról, a karját egy durva fapózna köré fonták, annak a túloldalán megint ráverték a vasat. Igazán fölöslegesnek tűnt. Megpróbálta ezt elmondani – én nem, akarta mondani, én nem – de a szája kiszáradt, a szavak gyengén, reszelős hangon jöttek ki rajta, az őrei pedig nem figyeltek rá, vagy meg se hallották. De hamarosan úgyis esélyt kap rá, hogy elmondja a mondókáját, gondolta James, és akkor minden tisztázódik. Az összesereglett emberek lökdösődő, bűzlő csapata nedves, kopott kék masszává olvadt előtte. Megjelent a lázasan csillogó tekintetű Pye őrmester. A szája sebes volt; a kór most már mélyen belévájta a karmait. Felolvasta a vádat: James látta, ahogy mozog a szája, előbb összezavarodott, aztán lassan felfogta, mi történik, és a rettegés úgy emelkedett benne, mint az ár, felkúszott a bokáján a combjáig, aztán tovább a törzsén egész a szájáig és az orráig, beborította. James a fejét rázta: kötelességmulasztás, létfontosságú eszközök elvesztése, szökés háború idején. James eltátotta a száját, szétváltak a cserepes ajkai. Az arccsontja nekicsapódott a durva póznának. Jamest nem kérdezték ki, A tények magukért beszéltek. James vért köpött. A nyelve törött foghoz ért. A szeme feldagadt. Pye kidüllesztett mellel szónokolt. Aztán – a kavarodáson és fájdalmon túl – James figyelme hirtelen kiélesedett, egyetlen pontra összpontosult: a sarokból, ahol összemosódott a fény és árnyék, vékonyka, mocskos, csapzott hajú és éjfekete szemű kislány bámult egyenesen őrá, a fény felerősödött, az árnyak felduzzadtak, aztán összehúzódtak, ő pedig szerette volna megérinteni, félre tolni a vért, de a kezei értelmetlenül csapkodtak a bilincs alatt. A kislány mellett pedig, az oldalának dőlve egy kisfiút látott, nőtt egy kicsit, a kezét

felnyújtotta a nővére kezéhez. Lehetséges volna? Lenyalta a vért az ajkairól, pislogott. A látása elhomályosodott, aztán kitisztult, a szeme égett: a testvérpár eltűnt. Ha egyáltalán tényleg ott voltak. James megtörölte az arcát a vállában. Lehetetlen. Ennek ellenére mosolygott. Háború idején a dezertálásért halálbüntetés járt. És hát persze nyilvánvaló, hogy mindenhol vannak olyan kislányok, mint ő. Innen egész La Corunáig és a tengerig. Éhes gyerekek, elkeseredett, bátor árvák. És a tengeren túl, odahaza, Angliában is – ahová nem teljesen ért el a háború, bár talán érzik a forró leheletét ott vannak a sikátorokban, a házak közötti átjárókban, a temetőkben dulakodnak, vizet cipelnek az olcsó fogadók emeleti szobáiba, kocsmákban súrolják a padlót, mindenhol találni ilyen gyerekeket, mint az a kislány volt, aki elfelezte a darabka kenyerét az öccsével. Elnézőek lesznek, mivel megbánta a bűnét, és visszatért. Ötven korbácsütés. Ez volt az utolsó rémisztő tény, ami teljes mértékben eljutott hozzá a sorsát illetően, miközben letépték róla a kabátját és az ingét, és hogy semmit nem tehet ellene, el kell viselnie, és ha képes rá, túl kell élnie, A félelem – az az alattomos, mocskos, megfoghatatlan félelem – akkor le is csapott volna rá, megmérgezte volna a vérét, értelmetlen őrjöngésbe hajszolta volna, de mikor az első csattanás elérte a bőrét, ő behunyta a szemét, jó erősen az ajkába harapott, a homlokát a durva fapóznának nyomta, otthont és békét ígért magának. A fájdalom megdöbbentő volt, mintha ezüstlángok nyalogatták volna. Lélegzett. Nem tart örökké, csak egy futó pillanat az egész, annyi minden létezik ezen kívül. A korbács pedig sziszegett és becsapódott, megint sziszegett és megint becsapódott, lehámozta a bőrét felfedve a nyers húsát, és vele szétszaggatta a félelmét is; véres, apró foszlányokra tépte a rettegést. Miközben James

elvesztette az eszméletét, a halálra vert félelem kihullott belőle. Ezek után már nincs mitől félnie. Mikor végeztek, csak egy összebilincselt kezű véres húskupac maradt belőle, arccal lefelé a lövegmozdonyra dobták, és a jobb csuklójánál fogva odabilincselték. Mintha elszökhetne. Mintha képes lenne rá. Mintha lenne hová elszökni La Corunán és a tengeren kívül. Egész a tengerpartig ott lengedezett, zötykölődött égő sebekkel. A város megvédéséért végül szabadon eresztették. Mindenkit elengedtek, még a bűnözőket és a Jameshez hasonló gyávákat is. Még mindig gyenge és lázas volt, a varas háta égett és nedvedzett. A támadás előtt az utászok felrobbantották a puskaporkészletet, hogy a franciák ne vehessék hasznát, ha bejutnak. A város falai remegtek, az égre szikrák repültek fel, mintha tűzijáték volna. Kivonszolták a kilencfontos mozsárágyút. Az üteg eredeti öt tagjából csak ő és Pye őrmester maradt meg. A töltő egy vörös hajú fiú lett, a golyólyukra meg egy karcsú, középkorú férfi vigyázott. A töltőnek hiányzott a bal kezén két ujja. Új lovaik is voltak: egy bozontos spanyol pej, aki ráfújt Jamesre az orrán keresztül, ő pedig az állat pofájához nyomta a homlokát. Mi querida, mi querida, mi querida 7 – mondta neki. Lemaradozott mögöttük a cserjés, alattuk sziklás, zord síkság terült el. A franciákból csak egy sor kék kabát, pisztolyfém és csillogó ezüst látszott. A koszos régi inge beleragadt a varas hátába. Bambán, gépiesen követte Pye parancsait. Mint egy agyagbábú. A porból formálták, életet leheltek belé,, de sosem lett teljes értékű ember. 7

Kedvesem, kedvesem, kedvesem. (spanyol)

Mögöttük, az öbölben hajók úsztak gyönyörűen, tisztán, és valaki azt mondta, hogy január 16. van, vagyis egészen új év kezdődött, ő pedig észre se vette, ahogy a karácsonyt se. Nem félt. Gyenge volt, botladozott, a keze remegett, és minden hirtelen jött mozdulattól újra fellángoltak a sebhelyek a hátán, amitől a teste ösztönösen visszariadt, de nem félt. Fáj mindenem, ügyetlen vagyok, gyenge, és jó esélyem van rá, hogy lerobbantsam a kezem, gondolta, és itt vérezzek el a spanyol homokban. Aztán arra gondolt: Alig érezném a fájdalmat és rémületet, a fejem máris kiürülne, és ezzel vége is lenne. Nem is tűnt olyan rossznak. Biccentett a gyújtólyukért felelős barázdált arcú, ösztövér tüzérnek. Még a nevét sem tudta. Az ő keze is reszketegnek tűnt. Félt, méghozzá nem is ok nélkül. James odanyújtotta a kezét. – James Smith. – Bill Hastings – mondta a másik kezelő, az ádámcsutkája fel-le gurigázott a vékonyka torkán. Megszorongatta James kezét, biccentett, túl ideges volt ahhoz, hogy folytassa a társalgást, A tüzérségi kocsi begördült mögéjük a lőszerrel; a fiúk szürkének látszottak. A gyalogságot felsorakoztatták, egy maroknyi fegyveres a másik lejtőn gyülekezett; az ő soraik mögött, a kikötőben már oda-vissza jártak a markotányos csónakok, szállították a hajóra a katonákat. Csak mi, gondolta James, mi maradtunk itt tartani a frontot: itt hagytak minket megdögleni. Az első tüzelésre majdhogynem kényelmesen készültek fel. Az új ágyútöltő belökte a lövedéket a csőbe. James betette utána a fojtást. Első töltet volt, még nem forrósodott át, nem volt parázs sem, ami tragikusan korán gyújtaná be a lőport. Pye őrmester elmozdította a csövet, aztán a kerekekkel a célra irányította. Hastings beszúrta a lőporos zacskót a gyújtólyukon

át, a tollszárat benne hagyta, hogy meg lehessen gyújtani a kanócos rúddal, ha megkapják a parancsot. A franciakürt felharsant; hallgatták, amint a tiszta, mély hang áthatolt a völgyön. Erre felelt az angolkürt, de olyan fiatal, optimista hangja volt, hogy megszakadt tőle az ember szíve. Az első tűztől úgy csengett James füle, mintha megkocogtatott volna egy üvegpoharat. Mihelyst kilőtték az ágyúgolyót, és kikerülték a visszarúgását, máris hozzáláttak, hogy megint megtöltsék. James keze most pontosan, biztonságosan mozgott, a teste képzettsége felülírta a gyengeségét. Amikor a csata elkezdődött, az eleinte reszketegnek, kaotikusnak látszó társai is összeszedték magukat – kénytelenek voltak. Kitartóan, meggörbülve, előretolt állal tették a dolgukat, olyan gépies pontossággal dolgoztak, mint a szövőszék, A lenti véres zűrzavart szőtték. A fejük fölött gránát sikított, messzire repült, ott csapódott be, ahová a lovakat kikötötték; az állatok felágaskodtak, nyerítettek, megpróbálták eltépni a köteleiket. Egy másik gránát épp előttük csapódott a földbe; az emberek szétfutottak, földre vetették magukat. James felállt. Pye rákiabált; kitörölte a homokot az arcából. Visszament a dolgára. Odalent vadul csapkodtak a gyalogosok; harcoltak muskétával, szuronnyal és ököllel, csúszkáltak és sikoltoztak a sziklákkal kirakott vidéken. – Idáig nem érnek el a csigazabálók – károgta Pye. – A lovasságuk nem tud feljönni ide. Túl erős a hadállásunk. Igaza volt. A csata folyt tovább, de egyik fél sem jutott előre. Patthelyzetbe kerültek. Szürkületkor a franciák visszavonultak a tűzvonal mögé. Ezt a csatát egyik fél sem tudta megnyerni, a hadjárat eredményéhez azonban kétség sem férhetett. Akárhogy szépítik is a dolgot az angolok, vereséget szenvedtek; lehet, hogy nem verték szét a sereget, de attól még ugyanolyan megalázó a vereség.

Csengett a fülük a harc utáni csendben, a gyújtólyukért felelős kezelő vizet kortyolt, megtörölte a nyakát a mocskos tenyerével, ami megfeketedett a puskaportól és kosztól. Átadta az üveget Jamesnek; mikor észrevette, hogy még mindig remeg a keze, elnevette magát. – A fenébe is, nagyon megijedtem. Azt hittem, összecsinálom magam. James elvette az üveget. Látta, hogy az ő keze nem remeg. – Hová valósi, Bill? – Kenti vagyok. – Egyszer jártam arra. – Komolyan mondom, Kent valami gyönyörű. Ott van a feleségem, Mary. Van pár gyerekünk. James bólintott. Ivott az édes vízből. Most már megértette a félelmet, tudta, hogyan terem. A gyalogság túlélői a sötétség leple alatt a part felé osontak, elvitték őket az egyik ott várakozó hajóhoz. Utána a tüzérek következtek. Az üteg többi tagja már a lejtőn csoszogott; James egyedül maradt Pye-jal. Pye odaintette, ahová a lovakat kötötték. – Intézze el őket! James becsússzam a toporgó, szuszogó lovak barázdás bordái között. Beszélt nekik, megnyugtatta őket, a tomporukat és a nyakukat simogatta, hogy akkor is tudják, hol van, és mit csinál, ha még a szemük sarkából sem látják, és ne féljenek tőle. Épp a kancáról készült levenni a szerszámot. Majd keresnek maguknak ennivalót, szaladgálnak kicsit szabadon – tetszeni fog nekik a nagy zaj, a sok munka és rettegés után, amin mostanában átmentek –, míg valaki be nem fogja őket. Márpedig valaki biztosan befogadja őket, és gondoskodik róluk, királylányhoz illően bánik majd velük, mivel a lovak éppolyan ritkák, mint a királylányok, csak épp jóval hasznosabbak. – Ne pazarolja az idejét!

– Uram? – James Pye-re nézett, A nyaksálja véres volt, az arca kormos. A seb a száján egyre mélyebbre ette magát a húsában. – Használja a szuronyát, tüzér! Ne pazarolja a lőszert! James csak bámult rá. Pye türelmetlenül rácsapott a lovakra a megfeketedett kezével. – Mozduljon már, maga szerencsétlen, és ölje meg ezeket a rohadt gebéket! James nem mozdult. Pye őrmester kihúzta a szuronyát, odament, és még mielőtt James megállíthatta volna, torkon szúrta a kancát, a spanyol pejt. A többi ló félrehúzódott, rángatták a kötelet, rémülten nyihogtak. A kanca térdre esett, az álla még mindig felfelé mutatott, felhúzta a hám, a vér ömlött a sebéből, benedvesítette a port. A bőr csikorgóit, a szíj csattant, a pej kanca oldalra borult; a feje a földnek ütődött. Csak feküdt vakon, az orrlyukából vér bugyogott. – Tessék. Most már folytassa! James keze ökölbe szorult. – Csak nem érzelgős? – kérdezte Pye. – Gondoltam is, hogy érzelgős. – Uram. James kihúzta a szuronyát. Pye elfordult, a fehér-tarka herélt ló felé indult. Amikor már odakerült, olyan egyszerű volt, mint a zuhanás; még annál is egyszerűbb, mivel a teste nem próbált ellenállni. Átlépett a pej kanca feje felett. – Uram. Pye visszafordult James felé, a szája megrándult, mintha mondani akarna valamit, de James egyszerűen elkapta a vállát, és beledöfte a pengét. Először akadozott a penge a rétegzett gyapjún, a vásznon, a bőrön és izmon át. Aztán a belső

szervekben már könnyen haladt. Pye eltátotta a száját. James megforgatta benne a pengét, érezte, hogy megcsikordul egy csonton a teste mélyén a gerinc. Felrántotta a szuronyt. Pye szeme kikerekedett, a fehérje besárgult és véreres lett, a pupillái óriásira nőttek. James már korábban is biztosan ölt, biztos ölt már, tudta, hogy így van; de ilyen közelről, így még sosem ölt embert, még sosem Ömlött meleg vér a kezére, nem érezte az áldozat bűzös leheletét az arcában. Az őrmester térdre zuhant, a szurony szörcsögve kicsúszott belőle, James még mindig szorította a véres pengét. Aztán ellépett onnét. Pye előrebukott, belecsapódott a földbe. A szeme és a szája nyitva maradt a porban. James otthagyta. Nem ment le egyenesen a partsávra a többiek után, rézsútosan haladt a lejtőn, le az omladozó kőfalon. Amikor eldobta a szuronyát, az csörögve, fémes csilingelőssel ugrándozott le szikláról sziklára. A homokba érve letépte a cipője maradékát, a kamáslija magától letekeredett és leesett a lábáról. Mezítláb gyalogolt tovább, egyre távolodott La Corunától, a hadseregtől, a vértől és gyilkolástól, az otthon gondolatától. Hogy is mehetne haza ezek után? Baloldalán a hullámverés, jobbján a sötét táj kísérte, míg el nem tűntek a szeme elől a hajó fényei, míg a holtak és haldoklók hangjai teljesen el nem csitultak. Lehámozta magáról a ruháját: a kopott, pecsétes zubbonyt, a mocskos nadrágot, a bőrére ragadt büdös inget, melyben tetvek nyüzsögtek. Belesétált a csillogó habokba. Nem számított rá, hogy életben marad. Nem is gondolt rá. Nem félt. Csak meg akart tisztulni.

III. fejezet 1809

F

EKETE RUHÁS NŐ ÁLLT James

előtt. Valami beszivárgott az ajkai

között: sovány kecsketej; lenyelte. Keskeny, zsíros, vászonszagú ágyon hevert, a behúzott zsalu között ritkás napfény szűrődött be. A padlódeszkákon keresztül hangok szűrődtek fel: egy idősebb nőé, egy fiatalabb nőé és egy gyereké. Egyszer megpróbált felkelni az ágyból, hogy lemenjen, megnézze, hol van, ki van odalent, mi történik; de aztán remegve visszazuhant a vászonra, meglepte, hogy ilyen gyenge a teste. Mikor végre sikerült talpra állnia, maga köré tekerte a könnyű takarót, a puszta deszkákon az ablakhoz lépett, és kilökte a zsalut a tompa esti fényekbe, kis falut látott a tenger felé tartó lejtőn elnyúlva. A faluban csend volt, semmi nem mozdult, de hallotta, hogy odalent a nők idegesen karattyolnak, megriasztotta őket a nehéz léptek dübörgése a mennyezeten. Egyikük feljött hozzá a lépcsőn, felkukucskált a mennyezetbe vájt nyíláson. Aszott arca volt, az ajka beesett a fogatlan szájába. James hagyta, hogy visszanyomják az ágyba. Az asszony motyogott valamit. – Signora – próbálkozott. – Donde... donde estan los ingleses? 8 Az öregasszony elcsitította az öregasszonyos leheletével. – Los ingleses, han ido. 9 8 9

Asszonyom. Hol… hol vannak az angolok? (spanyol Az angolok elmentek. (spanyol)

James visszahanyatlott az ágyra, az arcát a vászonba nyomta. – Gracias – felelte. – Muchos gracias. 10 Mikor már kicsit jobban tudott mozogni, körbenézett a ruhái után. A zubbonyát és a katonai felszerelését nem találta – most már emlékezett is rá, hogy eldobta őket a parton –, de a fekete vászonzsákja a szék hátán lógott pár idegen ruhával, amit valószínűleg neki tettek ki. Kék halászing és nadrág. Mikor megmozdult, a bőr megfeszült a hátán: vastagon fedte a var. Miután felöltözött, le kellett ülnie, hogy kipihenje magát. Mióta fekhet itt? Leereszkedett a széles fokú létrán a földszinti szobába. Sütött a nap, a tűz vörösen izzott, megszédült a sütés-főzés szagától. Egy gyerek volt odalent. A csontsovány, nagy szemű kislány, aki mintha egész Spanyolországon át kísértette volna. Mintha visszakerült volna a salamancai útra, ahol átadta neki azt a kenyérdarabot, nézte, ahogy gyorsan elkapja a mocskos kezével, és a felét átadja a csípőjéhez szorított kisgyereknek. Mintha Sahagun de Campos sikátorában állna, őt keresné az árnyak között. Mintha az arca újra a durva fapóznának nyomódna, érezte a kezén a bilincs súlyát, de közben a kislányt nézte a névtelen kisváros sarkában, Most pedig újra itt látta, ahogy rábámul a nyitott ajtó nyílásán rávetülő napfényben. Bizsergett tőle a bőre. A kislány gyorsan karattyolt valamit spanyolul az ajtónyílás felé fordulva, James pedig tudta, hogy nem lehet ugyanaz a kislány, már Sahagunban is tudta, hogy csak képzelődik. Az a két gyerek mostanra meghalt rengeteg kis társukkal együtt; csak egy rongykupac és zöldülő csontok maradtak belőlük.

10

Köszönöm. Nagyon köszönöm. (spanyol)

Megölte Pye-t. Jóságos ég, megölte. Megint maga előtt látta a hatalmas, sárga szemét és elnyílt száját. Ahogy bűzlött és rohadt. Az ajtó mögött mozgás törte meg a vakító napfényt; James kilépett, az udvaron vékony, sötét ruhás nő állt. A karjában feltekert halászhálót tartott, épp azokat kötözte a kunyhó kapuja előtti kopár részen; a festett szentek nyugodt tartásával fordult James felé. A haját vörös fejkendővel takarta le, az éhezés szinte áttetszővé tette, elképesztően gyönyörű volt. A nő mögött az öregasszony felkelt a székéről, és lassan megindult James felé, aztán elment mellette, a tűzhöz lépett. Belemért egy tál húslevest, és intett a legénynek, hogy menjen ki a napra, ő pedig engedelmeskedett. Elvakította a fény. Meddig lehetett eszméletlen? Nélküle teltek, múltak a napok. És végső soron miféle kegyelem – vagy talán szerencse – hozta őt ide? Hellyel kínálták a kőpadon, ő pedig leült. Az öregasszony gyékényüléses széket hozott a házból, miközben végig lassan, óvatosan beszélt, a spanyol szavak közé néha angolt csempészett. James eközben a levest szürcsölgette: sós, halízű, rendkívüli főzet volt meglepetésszerű szilárd darabkákkal, melyeket meg kellett rágnia. A fiatalabb nő folytatta a hálók elrendezését, a kislány pedig az ajtóban ült, és csak nézte a sötét, szilvaszín szemével. Mikor James szeme megszokta a fényt, düledező viskók sorát látta maga előtt, sziklás mólót, aztán szerteszét heverő köveket, a tengerpartot, a móló közelében pár kisebb halászhajó ringatózott. Olyan csendes volt, olyan békés, csak a hullámok csapkodását hallotta a homokon. Még sirály sem vijjogott. Megpróbálta követni az öregasszony elbeszélését. Volt egy férfi, az ő fia, a fiatalasszony férje – róla beszélt Jamesnek. A fiatalasszony megmerevedett, de egyébként nem szólt semmit, a kislány kiegyenesedett, figyelte, miről van szó. James annyit értett, hogy a férfi már nincs velük, elment – talán meghalt? Nem tudta, hogy az asszony maga sem tudja, mi lett vele, vagy csak ő nem érti

eléggé a spanyol beszédet. Azt sem tudta, kik vagy mi vitte el: a franciák, az éhség vagy a tenger. – Es triste... 11 – mondta. Az asszony legyintett, mintha félresöpörné az elveszett fia gondolatát, és mondott valamit, amit James az elfogadás kifejezéseként értelmezett, hogy Isten akarata volt; bár öreg, elgyötört tekintetéből nem úgy tűnt, mintha megvigasztalódott volna. A lenti falu felé intett. Megrázta a fejét. – El pueblo es vacio. Mis vecinos hon idő, todos. – Todos? – Todo el mundo. – Los franceses? – Si, los franceses, y los ingleses. Y los banditos. 12 Vállat vont. Nem számít, ki jött ide, ki gyilkolta és erőszakolta meg, kergette el minden ismerősét; megtörtént, és ez minden. Csak beszélt tovább, James pedig néha-néha megértett valamit, lenézett a falura, mindenhol csak az elhagyatottság, pusztulás jeleit látta. Látta a sarokvasról leszakadt zsalut, úgy lógott, mint a törött szárny; a vakolat lepergett a kövek közül; a kerteket benőtte a bozót és a gyom. Mindenhol csend honolt. Semmi nem mozdult. Még egy sirály sem körözött, sikoltozott az égen. Csak a hullámok csendes csapkodása hallatszott. A nőkön és rajta kívül, az itt összegyűlt négy emberen túl egyetlen lélek sem volt a közelben. Ők voltak a falu titka: Isten teljesen elfeledkezett róluk. – Y usted – mondta az öregasszony, a bütykös ujjával megkopogtatta a faszéket, hogy magára vonja James figyelmét, – Y usted, tambien. 13 – Que? Yo? 14 11

Szomorú. (spanyol) A falu kiürült. A szomszédok elmentek, mindenki elment. Mindenki? Mindenki. A franciák (az oka)? Igen, a franciák és az angolok. És a banditák. (spanyol) 13 És te. És te is. 12

– Te is elmentél. A holtak közé tartozol. A fiatalabb asszony most nézett fel először. James elkapta a tekintetét, ő viszont gyorsan megint lesütötte a szemét a hálókra, szó nélkül folytatta a munkáját. Én is elmentem, gondolta. A holtak közt élek. Találkozott a halállal, és túljutott rajta. Azt a katonát pedig, aki korábban volt – mindazt, amit a besorozása óta tett és látott, azóta, hogy elhajózott Portugáliába, és átgyalogolt Spanyolországon, a vért és mocskot, a pusztulást, amit ő okozott, meg azt az embert, akit megölt –, a Halál mind megtarthatja magának, behajthatja a tartozást. James úgy vélte, rendesen kifizette. Most a nap sütötte az arcát, a kezében meleg csészét tartott, fújt a sós szél, a partot hullámok csapkodták. A nadrág felgyűrődött a combján, a halászköpeny lógott a beesett hasán. Elsimította az anyagot a tenyerével. Valaki más bőre már megpuhította. Ezeknek a nőknek semmijük sem volt, mégis ilyen ajándékot adtak neki: egy teljesen másik életet. Valami fellobbant benne: a remény halovány szikrája. Valamit tennie kell értük. De mit tehetne? – Puedo – próbálkozott, mire mind a hárman ránéztek, még a fiatalasszony is elmosolyodott. – Puedo trabajar? 15 Az öregasszony elnevette magát. A kislány az anyjáról a nagyanyjára nézett a hatalmas szemével, majd vissza Jamesre, a fogai fehéren ragyogtak az olaj barna bőrén. – Trabajar! 16 Ugyan mit? Hisz olyan gyenge, mint egy kisbaba! – mondta a kislány. – Si trabajo 17 – felelte James. – Majd megerősödöm.

14

Micsoda? Mi van velem? Tudok… Tudok dolgozni? 16 Dolgozni! 17 Igen, dolgozom. (spanyol) 15

Az öregasszony levitte a csónakjukhoz. Könnyű, egyszemélyes ladik volt, a parton hevert, mint egy fateknőc. Együttes erővel felemelték, az oldalára gurították. James háta feszült, hirtelen beléhasítottak a fájdalom villámai. Az öregasszony folyamatosan beszélt, és amennyire James értette, a fiáról volt szó, aki esténként kievezett a halászokkal, és mikor hajnalban visszajött, tele volt a csónakja halakkal. Miközben a nő beszélt, James előtt megelevenedtek a képek: a csónakok visszaúsztak az ezüstös reggeli fényben, a halak súlya lenyomta a dereglyék fenekét. A parton csillogó szemű, gömbölyded nők és kislányok sorakoztak; jólét és szeretet uralkodott itt. Annak idején szép lehetett itt az élet. Térdig felhajtotta a nadrágját, és az öregasszonnyal együtt letolták a csónakot a partra. A nő hátralépett, mikor ő vízre szállt, igyekezett szárazon tartani a szoknyáját. A csónak megemelkedett az első hullámokon, James érezte a lába körül az ár sodrását. Hirtelen sirályok jelentek meg az égen, egy egész falka körözött felette izgatottan a madáremlékezet zsákmányígéretével, ő pedig hátranézett a homokban ácsorgó öregasszonyra, mögötte pedig, a hullámtörő gáton megpillantotta a fiatalasszonyt a kislánnyal, ahogy egymás mellett állva őt figyelték. A nő most nem viselte a fej kendőjét, az éjfekete haján megcsillant a napfény. James arra gondolt, talán érte teszem. Talán erről van szó. Talán azért jöttem vissza a halottak közül, hogy nekik segítsek. Aztán a víz bugyogni kezdett, betört a deszkák között, az öregasszony pedig felkiáltott, és integetni kezdett. James érezte, hogy megváltozik a csónak mozgása, elkezdett süllyedni, így megemelte, és gyorsan kihúzta a homokba, a belsejében csobogott a víz, kiloccsant az oldalán, a legény háta izzott a

fájdalomtól. Az öregasszony odafutott hozzá, segített neki kihúzni a hullámok sodrásán túlra. – Be kell tömíteni – mondta James angolul, az öregasszony pedig megértette a helyzetet, ha a szavakat nem is, és helyeslőén hosszas elbeszélésbe kezdett spanyolul, amit James ugyan nem tudott követni, de egyértelműen a csónakok gondozásával és felújításával volt kapcsolatos. Amikor James megint kinézett a partra, a fiatal nő meg a kislány már elfordult, a kosarukat a csípőjükhöz fogták, elindultak összeszedni mindazt, amit ez az egyébként kifosztott vidék még adhatott. Talán a fiatalasszonyért tette, talán mindhármukért; lehet, hogy ez az igazság, de úgy alakult, hogy aznap végül nem sokat tudott tenni. Már a csónak megemelése is kivette minden erejét. Visszamászott a kunyhóba, a hegek felszakadtak a hátán és nedvet eresztettek, olyan gyöngének érezte magát, mint egy kisbaba, épp ahogy a kislány mondta. Lehuppant a padra, és becsukta a szemét a napon, arra gondolt, hogy múlnak a hónapok. Már nincs olyan hideg, mint korábban. Március lehet? Vagy április? Meddig volt halott? A fiatalasszony leült mellé. Mikor James elmosolyodott, a nő visszamosolygott rá. A szeme sarkába halovány ráncok gyűltek. – Me llamo James – mondta. 18 – Encantada. Me llamo Maria. 19 A kislány később kiborított egy zsák játékgolyót a földre, James pedig nézte, ahogy elrendezgeti őket – volt köztük üveggolyó, sörét, néhány régi ólom és kő horgászbottartozék –, de golyózni nem állt neki. Talán nem tudta, hogyan kell. Nézte, ahogy a két nő a kagylókat pucolta, és elkészítette a tengeri káposztát a vacsorához. Egy kis idő múlva James megkérdezte, kaphatna-e 18 19

A nevem James. Örvendek. A nevem Maria.

egy kést, az öregasszony pedig keresett neki egyet, a nyele csontból készült, a pengéje vékonyra kopott a sok élezéstől. Egy darabka ezüstös, megkeményedett uszadékfát faragott; szinte túlságosan is beleillett a kezébe a kés. Levágott a fából egy darabot, lefaragta az éleit, labdaformára farigcsálta. Mindeközben egyenesen ült az ajtó előtt a kőpadon, ugyanis nem tudott hátradőlni. Később ettek, aztán James felment a saját ágyába, arccal lefelé lefeküdt, és miközben elszenderült, az a gondolat kúszott be a fejébe, hogy azok odalent hárman bizonyára összebújva alszanak a földszinti szobában, mivel máshol nem tudtak volna lefeküdni. Azt hitte, a fájdalomtól nem tud majd pihenni, ám a kimerültség győzedelmeskedett, és olyan mély sötét, mindent elemésztő álom nehezedett rá, mint maga a tenger! Az öregasszony keresett egy kátrányos fazekat meg egy kefét a kunyhó mellett álló fészerben. Átadta Jamesnek, miközben szokásához híven most is folyamatosan beszélt. James bólogatott, miközben belepakolta a szerszámokat a zsákjába, és levitte őket a partra. Valami szent ünnepe volt, ezt vette ki az öregasszony beszédéből, így ő, a fiatalasszony – Maria – meg a kislány reggel elmegy a kápolnába. James megrángatta a keverőbotot, ami már jól beleragadt a kátrányba. A part felé menet elment a kápolna mellett. Az ajtaja sötét teremre nyílt, csak a három nő alakját látta odabent meg egy-két gyertyát, papnak nyoma sem volt. A parton tüzet rakott az uszadékfából, hogy meglágyítsa a kátrányt. A lángokat alig lehetett látni a tavaszi napfényben. Mikor a kátrány megfolyósodott kicsit, kavargatni kezdte, megcsapta a forró levegő meg a szurok szaga. Minden szerszám nyele olyan simára csiszolódott a sok használattól, valaki más kezének az izzadtságától – az elveszített férfiétől ~, mintha ónból volna. James rácsapta a kátrányt a száraz fára, beledörgölte, és

elgondolkodott, miféle ember lehetett az, aki még a háború előtt ilyen nőt nyert meg, mint Maria. Nagy ember lehetett; erősebb, érettebb, gazdagabb, mint amilyenné James valaha is válhat. Olyan, aki mindig tudta, mire van szükség, mit kell tennie; és még mindig itt lenne, hogy gondoskodjon róluk, vigyázzon rájuk, ha a háború nem ragadja el. James tarkója megborzongott, megsimította a szellő. Ez azonban meleg szellő volt, a nyár felkavaró, nyugtalanító ígéretét hozta magával. Óvatosan dolgozott. A sebek már korábban is felhasadtak és nedveztek a hátán, most pedig még jobban megnyíltak, az inge beleragadt a váladékba, néha pedig kénytelen volt megállni, behunyni a szemét, és csak lélegezni, lélegezni, míg a fájdalom nem enyhül annyira, hogy folytatni tudja a munkát. Úgy érezte, mintha figyelnék, mikor azonban kinyitotta a szemét, és körbenézett, nyomát sem látta a nőknek. Homokot szórt a tűzre, hogy elfojtsa, aztán hagyta a szurkot megkeményedni. Este az öregasszony megfoltozta a piros vitorlavásznat. A fiatalabbik nő néha régi dalokat énekelt a kislányával, amikből James is megértett pár szót. Édes, kellemes hangjuk volt. Királykisasszonyokról, lovagokról, szamarakról, mostohaanyákról, cukorból készült házakról és varázslatról énekeltek. Amikor belökte a vízbe a kis csónakot, az olyan vidáman ugrándozott, mint az egyéves csikó. James belemerült a mély vízbe, és kifulladva jött fel; a bőre kezdett gyógyulni, a teste megerősödött. Felhúzta magát a csónakba. A háború lassan a semmibe veszett, a spanyol szavakat pedig olyan ismerősnek érezte a nyelve hegyén, mint a törött fogát. A napok egyre

hosszabbak lettek, már nyár derekán jártak, éjszaka pedig, miközben ő aludt, a két nő odalent suttogott az esti fényben. Egyik este a fiatalabbik megérintette a karját, mikor átnyújtotta neki a levest. Aznap éjjel James ébren hevert az ágyában, a zsalut behúzta, kirekesztette a hideg, sötét égboltot. Hallotta oda-lentről a nők hangját, ahogy csendes, dallamos spanyolsággal beszéltek, mintha imádkoztak volna. Az öregasszony lehozta a partra a vásznat meg a feltekert kötelet; a kislány maga után vonszolta az összehajtott hálókat. James felállította a vékonyka árbocot, aztán előbb nézte, ahogy az öregasszony felszereli a vitorlát, majd segített neki. A fiatal nő kirakta a hálókat, aztán ők ketten rálökték a csónakot a megtörő hullámokra. Mikor már térdig vízben gázoltak, Maria belépett a kis csónakba, aztán James is beült mellé, amitől a szkiff himbálózni kezdett. A nő kibontotta a vitorlát, a szél belekapott, kidagadt, és máris száguldottak a lemenő nap felé. Maria megmutatta neki, hogyan hajítsa bele a hálókat a vízbe. Az egyik háló elszakadt, üresen lógva jött vissza. A másik viszont annyira megtelt, hogy mindkettejük erejére szükség volt a visszahúzásához, a csónak pedig vészesen megdőlt; ám a csapkodó, ezüstös állatokat végül beleborították az aljába. A halakat sokáig senki nem zargatta, elszaporodtak, meghíztak a háború alatt. Aznap reggel, mikor visszamentek, kis tűz égett a parton. Az öregasszony és a kislány, akik a távozásukat is figyelték, most a visszatérésüket várták. Bár égett a szemük, és sajgóit minden porcikájuk, kibelezték és megszárították a halakat a napon, úgy lógtak, mint a ruhák a szárítókötélen.

Eljött az ősz, a napok egyre rövidebbek lettek. Az öregasszony azt mondta, hogy elmennek Szent Mihályhoz imádkozni, hálát adnak Istennek, amiért biztonságban vannak, megszabadította őket, és ajándékot küldött nekik. James megértőén bólintott. Nézte, ahogy a sötét menet elvonul az apró kápolna felé. Mikor már biztos lehetett benne, hogy elmerültek az áhítatban, kisurrant a partra, átsétált a dombokon. A túloldalán homokos földnyelvet látott, olyan ritkásan nőtt ott a fű, mint haj az öregek fején. A szél felkapta és szétszórta a homokot, a földön fehér kagylók hevertek, kifehéredett csontok meg egy birka fehérre lerágott koponyája – James ezt látva egy pillanatra hátrahőkölt: először másnak hitte. Homoki bolhák ugráltak mindenfelé, kiszáradt hínár terült el a lába alatt. A világ szélére jutott. Belelépett a sekély vízbe. A tenger csendesen körbevette, a lábfejét és a bokáját simogatta. A kezével leárnyékolta a szemét, a csillogó tengert bámulta. A csapkodó hullámok átáztatták a nadrágja feltűrt szárát. Még mélyebbre gázolt, a hullámok egyre erősebben csapkodták. Rápislogott a lebukó napra, a szemét égette a fény Arra gondolt: Nem is tudom, mit keresek. Azt sem tudom, melyik tenger ez; az-e, amin idefelé áthajóztam, vagy egy másik. És fogalmam sincs, mit találnék Angliában, ha visszamennék. Mire visszament a halászkunyhóba, a hely megváltozott. Nem pontosan tudta, miben, csak azt tudta, hogy megváltozott. Nyárvégi hideg volt, az árnyékok egyre hosszabbra nyúltak, a hideg beszivárgott a házba, ahogy az ár pocsolyákba, aztán tavakba gyűlik, aztán előtör, összekapcsolódik, és hirtelen mindent eláraszt. Talán az évszakok változása tette; talán a nap

szentsége valamiféle hatással volt a nőkre, de a levegő homályosabbnak, vizesebbnek érződött, valahogy elnehezült. A lenti szobában gyűltek össze. A lány becsússzant az ajtón, a nyomában pedig besettenkedett egy macska, amit James még sosem látott. A gyerek törökülésben leült a padlóra, a golyók elrendezésével foglalatoskodott, méret és anyag szerint csoportosította őket. A macska nyújtózott, aztán odament a lányhoz nézni, hogy mit csinál; a golyók bizonytalanul remegve megálltak. Az állat vemhes volt. Semmi kétség, amikor a jobb falatok eltünedeztek, ő sirályokra és patkányokra vadászott. Csupa csont és bőr volt, a válla és csípője alig bírták megtartani a hordószerű hasát. James megigézve, ugyanakkor elborzadva nézett rá. Eljött a világ vége, a szaporodás mégsem állt meg. A nők olyan feltűnően kerülték a tekintetét, hogy nem tudott megszabadulni az érzéstől, hogy figyelik. Meglátták volna, hogy átment a dombokon, és belegázolt a vízbe? Talán a tilosban járt? Ereznie kellett, hogy nem helyeselték volna, hiszen megvárta, míg mindenki eltűnik, csak akkor ment ki oda. Amikor az ételt felszolgálták, a macska felkelt, odament közéjük, és nyivákolni kezdett. James adott neki egy porcogósabb darabot, ami parti vagy éti csiga lehetett, vagy talán valami más tengeri állat! A macska boldogan mellételepedett, elrágcsálta a tűhegyes fogaival. A kislány nézte a jelenetet, aztán felnézett Jamesre. A legény kinyújtotta felé a két összezárt tenyerét ujjakkal lefelé. A lányka megérintette a bal kézfejét. James kinyitotta, a durva tenyerében új golyó hevert, melyet a csontsápadt uszadékfából faragott ki, amilyen simára csak bírt. A közepébe egy fodrot vésett, amivel a közelgő hullám habját akarta ábrázolni, olyasmi volt, amit a színes üveggolyókban látott még otthon, kisfiú korában. A gyerek olyan hatalmas, fekete szemmel nézett rá, mint a kökény, mely mostanra valószínűleg már megjelent az angliai bokrokon; olyan savanyú az íze, hogy összehúzza az ember száját, de a madarak

jól belakmároznak belőle, ahogy kiskorában ő is. Akkoriban lerágta a galagonyáról a húst, befalta a könnyű, édes egyéves almákat, kiszedte a magokat a csipkebogyóból, hogy megegye a héjukat, a körmét lilára festette a szeder. A macska felkunkorította a hátát, a lábának dörgölőzött, aztán összeszedte magát, és felugrott James ölébe, ott lefeküdt. James érezte, ahogy a hasában a kölykök kényelmetlenül mocorognak, a fészkelődéssel kifejezték a jelenlétüket, ő pedig teljesen mozdulatlanul, rémülettől halálra váltan ült. A nők hallgattak. Mit tudhatnak? Mit sejtenek? És mit akarnak? Megérezték vajon, hogy most már az otthonáról álmodik? Maria teste ébresztette fel. A csípő- és a vállcsontjai, a hűvös, selymes bőre. Vékony mint az agár, és kellemesen meleg. James nem is tudta, hogy hiányzik neki valami, azt se tudta, mi a vágy, míg a nő köré nem tekeredett a csontjaival, inaival és lágyságával, és egy időre teljesen belefeledkezett a másik test élvezetébe. Maria. Az első nő, akivel együtt volt. Fogalma sem volt róla, miért nem jutott eszébe korábban, hogy be akarják hálózni. Dolgozott, mert az emberek dolgozni szoktak. Dolgozott, mert kedvesek voltak hozzá, gondját viselték, még a kevéske eledelüket is megosztották vele. Dolgozott, mert a munka megtisztít, és mert ha segít valakinek, akkor talán ezáltal ő is jobb emberré válik. Azért dolgozott, mert ha ezek a nők azt akarják, hogy jobbra forduljon a soruk, szükségük lesz a csónakra; de nekik nyilván nemcsak csónakra volt szükségük. Az öregasszony figyelte, mikor reggel lement. Maria előző éjjel jött és ment, mint a szúnyog. A gyerek a golyókkal játszott a padlón, nem is nézett Jamesre, mintha pontosan tudná, mi történt, és árulásnak tartaná. James lement a partra, a csónakon dolgozott. Dél felé Maria hozott neki egy csésze levest, leült mellé, miközben ő megitta.

Merev volt, a fejét majdnem teljesen elfordította, mintha azzal, hogy csak a szeme sarkából nézi őt, el tudná hitetni magával, hogy James valaki más. James beledugta az ujjait a homokba, megdörzsölte benne az ujjperceit. – Espero...- kezdte. – Remélem. De egyik nyelven sem tudta folytatni. Remélt. Mit remélt? Hogy Maria megéri az öregkort, könnyű halála lesz, és addig sem szenved sokat. Remélte, hogy valakit majd idesodor egyszer az élet, aki boldoggá teheti. És hogy megbocsátanak neki. Amikor pedig Maria visszament a kunyhóba és az ő homokos-bozótos konyhakertjéhez, James ahelyett, hogy levette volna a ruháit, hogy ússzon egyet, belehúzta a kalapját a szemébe, felhajtotta a zubbonya gallérját, hogy ne süsse a tarkóját a nap, és végigsétált a parton, átbandukolt a messzi dombokon, a száraz futóhomokon a kötéltalpú cipőjében. A nap áthaladt a feje felett, aztán lehanyatlott előtte, ő pedig egyre csak gyalogolt a halott ruháiban, maga mögött hagyva a halott anyját, özvegyét és gyerekét, a halott életét. Kagylókat gyűjtött. Sápadt rózsaszín legyező alakúakat, kékes Öszvérfül alakúakat meg krétafehér csigákat. Beledobta őket egyenként a hátizsákjába. Anglia. Keres egy hajót, ami hazaviszi. Mindig lesüti majd a szemét, megtartja a titkait, csendben fog dolgozni. Senki nem tudja meg, mit tett, és mit tettek vele. Elégedett lesz. Anglia. Mr. Bennet. Otthon. Csak ment tovább.

IV. fejezet 1810

L

ISSZABONBAN A

TÁTIKA

KAPITÁNYA

spanyolnak hitte Jamest,

annyira lebarnult a spanyol nap alatt, az angol szavakat pedig olyan keménynek érezte a nyelvén, mint az üveggolyót. A kapitány felvette őt, méghozzá örömmel – mivel a legénység az legénység, és nem lehet egykönnyen embert találni, mióta a haditengerészet mindenkit beszippant, akit csak talál, a többieket pedig a hadsereg tömegesen lemészároltatja. Ez a fickó pedig elég épelméjűnek, értelmesnek és engedelmesnek tűnt, megértette az angol szót, és úgy tűnt, dolgozni is hajlandó. James megtartotta magának a gondolatait, kerülte a társaságot. Az ingét sosem vette le, pedig a sebhelyek elég megszokott látványt nyújtottak a Tátika legénységében. O ennek ellenére kerülte a feltűnést, nem akarta, hogy kérdezősködjenek felőle, mert akkor hazudnia kell, a hazugság pedig olyan, mint a vízen úszó deszka: a legapróbb nyomásra is kettéroppan. Ha egy mód van rá, nem kockáztatja a hajón szerzett állását olyan bizonytalan, törékeny dologgal, mint a hazugság. Lisszabonból Rióba hajóztak a postával és a vászonruhákból álló szállítmánnyal. Tengeribetegségre nem maradt ideje. Brazíliából aztán kávét vittek vissza Portugáliába; az egész hajót átjárta az illata. Az ismerős kikötőbe visszatérve James hallgatott, zsebre tette a fizetségét, a szemét pedig jól összeszorította, hogy a szárazföld

látványa ne idézhesse fel az emlékeit: a koszt, a havat, az éhező gyermekeket, Pye őrmester tágra nyílt, sárga szemét, Maria testének csontos melegét. Megrakodták a Tátikát portói borral teli hordókkal és kék mintás porcelánnal, aztán elindultak Antiguába. Ott cukorra cserélték az árut. A meleg, sűrű levegőben rothadó növények szaga terjengett. Mivel angol hajón utaztak, rabszolgák nem szálltak fel hozzájuk, de minden az ő sorsukról mesélt. A rabszolgák termesztették a cukornádat, ők finomították a cukrot, és vitték ki a piacra. Lehúzták az ültetvényekről a szekereket és taligákat, lecipelték a meggörbült hátukra pakolt csomagokat. Átkanyarogtak velük a piacon a gyapotbálák, cukros és boros hordók, az újonnan érkezett afrikaiak karámjai között. Nem volt nehéz megállapítani, melyikük él már hosszú évek óta rabszolgasorban, ki született bele. Nem mintha ők beletörődők vagy edzettebbek lettek volna. Csak épp mindig lehúzva tartottak valamiféle redőnyt a tekintetük mögött. James átgördítette a hordókat az alapjukon, letörölte az izzadtságot a homlokáról, és nézte, ahogy az új rabok csörgő láncokkal levonulnak a hajóról, végigmennek a rakparton. Mocskosak, betegek, kiéhezettek voltak, a járásukon, a fejük tartásán, a tekintetükön mégis az látszott: ez nem a valóság, nem lehet az, nem fogadom el A lábak csoszogása felett harsány angol szavak csaptak fel. James összerezzent, körbenézett. A fehér arc a feketék között – nem is igazán fehér volt, inkább rózsaszín, felpuffadt a hőségtől és az italtól – rondának és valótlannak tűnt. Angol megbízott vagy tiszttartó lehetett: lovaglópálcával, csizmában kanyargóit át a piacon, méricskélte a friss húst, néha mondott pár szót, alkudozott, az angol földesúr érdekeit képviselte, aki szívesebben maradt otthon.

Az újonnan érkezett afrikaiak megbéklyózott csapatát csak egy maroknyi rózsaszínes férfi terelgette ki a rakpartról, bevették magukat a sziget zöld mélyére. Amikor James este lehunyta a szemét, még mindig az ő zavarodott, visszahúzódó tekintetüket látta, meg a rózsaszínes, kolbászbélszerű emberek izzadságát. A lepecsételt cukros hordókkal teli Tátika elindult Lan-caster felé. Egyik éjjel James a függőágyában izzadva arról a végtelen menetelésről álmodott a salamancai sáros-havas úton, ahol több ezer ember vágott át a földeken pár száz tiszt elvakkantott parancsait követve. Mikor felébredt, arra gondolt: az teljesen más volt, én magam adtam fel a szabadságomat. Elcseréltem. Eladtam magam. A szabadsága akkoriban olyan jelentéktelennek tűnt; semmi hasznát nem látta. A passzátszél hazafújta őket, 1811 augusztusában kötöttek ki a lancasteri St. George rakparton. James akkor már majdnem két évet töltött a Tátikán. Mintha ezer év telt volna el a háború óta, még a saját emlékei is idegennek tűntek abból az időből. A kikötőből nézte a várost, ezt az újabb állomást. A közelben vadonatúj, hatemeletes, lapos homlokzatú raktárépületek álltak; a rakparton dokkmunkások nyüzsögtek – férfiak és összekötött szoknyájú nők vegyesen –, ki- és berakodták az árukat, mindenfelé kötelek recsegtek, ládák lengedeztek. A jövés-menés fölé emelkedett a város a maga elegáns, tiszta, új, aranyköves épületeivel: az afrikai kereskedelem jól jövedelmezett. A folyó túloldalán azonban tágas rozsmezők zöldelltek, a hegyek kékeslilán magasodtak a szárazföld mélyén, mint a víz fölé emelkedő bálnák háta, és ha az ember túljut a kereskedők gazdag utcáin, és megindul a földeken, az igazán békés lehetett. Jamesre megint rátört ugyanaz a vágy ami annak idején Spanyolországban is, és amit a tengeren töltött idő alatt sikeresen

elnyomott magában: hogy Angliában lehessen, egy jó embernek szolgálhasson. Hogy hazamehessen. Kikötői eltávozást kért, és mivel még soha semmi gondot nem okozott, megadták neki. Hisz ugyan miféle bajba keveredhetne egy ilyen helyen? Miért bújna ki a szolgálat alól, és szökne meg egy spanyol épp Lancasterben? Zsebre vágta a fizetségét, a vállára dobta a zsákját, és ivott egyet a társaival a három tengerészhez címzett kocsmában, abban az ódon, romos, hosszú kikötői épületben, melyet eleve sárra építettek, és mostanra már kezdett elsüllyedni benne. Már Artúr király idejében is tengerészkocsma volt, mondta nekik a pincérlány. Kértek egy-egy korsó sört, koccintottak a biztonságos megérkezésükre meg a szerencsétlen király egészségére, akinek bíborvörös lett a vizelete, és aki helyett – mint kiderült – már június óta a löttyedt fenekű fia uralkodott, aztán a pult mögött álló csinos, tejfehér bőrű lány egészségére is, aki rámosolygott Jamesre. Azt mondta, kimegy a budira. Kilépett a kocsma ajtaján, bement a büdös árnyékszékre, majd miután begombolkozott, kisétált, meg sem állt a Cable utcai kereszteződésig, elment a New utcai cipész cégére alatt, a teakereskedések mellett, az egyik játékbolt elé felakasztott hintaló alatt, melynek foltjai egészen kikoptak, a farkát elnyűtte az idő. Csak akkor jött rá, milyen nehezére esik szépen egymás után illeszteni a szavakat, mikor útbaigazítást kért egy indiainak látszó fiatalembertől a Markét utcán. A fiatalember megütögette a pipáját, és figyelmesen hallgatta, aztán pontosan, részletesen elmagyarázta neki, merre kell mennie. James hamarosan a South úton gyalogolt, mellette hintók gördültek el, napernyős hölgyek sétálgattak és cseverésztek a rekedtes táj szólásukban. Egy hónapjába telt, míg eljutott Hertfordshire-be. Mikor a cipője szétesett, Bolionban hosszas alku után vett egy pár öreg, kopott angol csizmát egy fogatlan, ginszagú nőtől. Amikor az inge

leszakadt róla, Digbethben vett egy másikat egy ócska boltban, és hozzá angol nadrágot is, hogy többé senki ne higgye külföldinek. A szegélyét megperzselte gyertyacsonkkal, hogy kimeneküljenek a ruhából a tetvek. Idegenek ruhájában folytatta az útját, a fekete vászonzsákja már szürkülni kezdett. Sövényekben és templomok tornácán aludt: amíg tartott a pénze és a nyár, nem érezte, hogy nélkülöznie kell. Ritkán beszélt emberekkel, néha megkérdezte a munkásokat a mezőn, jó irányba megy-e, vagy megkért egy-egy kisbirtokost, hadd dolgozzon neki egy napig élelemért cserébe. Már megszokta a csendet, mikor megszólították, összekavarodtak a fejében a nyelvek, egy darabig hallgatott, csak nehezen jöttek szájára a szavak. Más lett a gondolkodása, döbbent rá, nem szántóföldekben, házakban, terekben gondolkodott, hanem távolságban és irányban; elképzelte azokat a vonalakat, melyek mentén, a szárazföldön haladt, melyeken átszelte a tengert. – Ej, de formás legény! – mondta az egyik fejőlány James háta mögött a másiknak. – Kár, hogy nincs ki mind a négy kereke. – De attól még elfogadnád, mi? Kotkodácsolva nevettek. Mire ismerős helyre, gyermekkora tájaira ért, megint eljött az ősz. Követte a hajcsárok útját a Vén Satrafa földje mellett, megcsodálta az öreg fát, amire régen olyan sokszor felmászott, a parasztházat, mely még mindig gyanakodva lesett ki az alacsony ereszek alól. De nem állt meg. Szedett csipkebogyót, szedret, galagonyát, útközben megette, az ujjait és az ajkait megfestette a levük. A merytoni fogadóban megkérdezte, erre lakik-e még Mr. Bennet; azt mormolta magyarázatképp, hogy egy ismerőse valami munkalehetőséget említett neki, ám a kocsmáros szószátyár, gyanútlan alak volt. Örömmel tájékoztatta, hogy

Benneték még mindig itt laknak, Longbournban, jó másfél kilométerre a fogadótól. Övék itt a legnagyobb ház a környéken. Az ösvényről, a magyalbokrok takarásából nézte, ahogy a kisasszonyok kisereglettek a házból, átmentek a kifutón és a kerítésátjárón, elszaladtak az egyik ösvényen, mint a verebek, eltűntek szem elől. Csak állt, nézte, ahogy maga Mr. Bennet is kijött a házból, a bozótosban sétált háta mögött összefont kézzel. James lejött az ösvényen – ez a megfelelő alkalom, hogy beszéljen vele és ahol a sövényben rés támadt, meglátott egy vékony fiatal nőt meg egy kislányt. A nagyobbik cseléd épp tiszta fehér vásznat akasztott fel a szárítókötélre, aztán megállt, leárnyékolta a szemét, és egyenes ránézett. Ez az, gondolta. Ezért gyalogolt át a fél világon. Ez az otthon.

V. fejezet

...most már késő, minden hiába.

M .H R

ILL

– miután felkeltették, hogy a tanácsát kérjék – felült

az ágyban, felhúzta a takarót a mellkasára. Annyit tudott mondani, hogy ő sehová nem küldte el az inast, és James sem szólt neki korábban, hogy aznap reggel el akarna menni Merytonba vagy valahová máshová. – Attól persze még elmehetett – törölgette Mr. Hill a csipás szemét és ragacsos ajkát ha valamit meg kellett javíttatni a patkolókováccsal, vagy ha meg se lehet javítani, akkor a szekereshez is elmehetett Stoke-ba. A hálóruhája már elég régi volt, teljesen elvékonyodott; védtelennek érezte magát a fürkésző női tekintetek alatt. A hályogos szemével a feleségére és a két lányra pillantott, az ablakszárnyon beáradó napfényre meg a hálószoba ajtajára. Legalább megvárták volna, hogy felvegye a nadrágját, mielőtt így rátörtek. Mrs. Hill lehuppant mellé az ágyra, a takaró megfeszült a férj ölén, a deszkák megreccsentek alattuk. – Nem mondta. – Nem kérik a kocsit ilyen korán, ugye? Elviszem őket én; csak menjen ki mindenki, hadd öltözzek fel! – Nem hagyta volna itt a lovakat – jegyezte meg Sarah. – Hm? – A lovak – ismételte. – Nem kaptak se abrakot, se vizet. Egyszerűen... elment.

Mr. Hill megkereste a felesége kezét a takarón. Megfogta, megszorította. Az asszony lenézett a saját keze köré tekeredő öreg ujjakra. – Nem mehetett el csak úgy – mondta Mr. Hill. Mrs. Hill bólintott, a szemébe könnyek gyűltek. A férje megszorította a kezét. – Nagyon sajnálom – mondta az öreg. Polly az ajtóban őgyelgett, az ujjait harapdálta, értetlenül, izgatottan nézett egyikről a másikra. Sarah a rávetülő napfényben imbolygott, úgy festett, mint akit az első szél ledönt a lábáról. – És most mihez kezd? – kérdezte az öreg a feleségétől. Mrs. Hill megrázta a fejét: nem tudja. Megszorította a férje kezét, aztán elengedte, kikelt az ágyból Elment Sarah, majd Polly mellett, nehézkes léptekkel lecammogott a lépcsőn. Sarah követte. Polly utána ment, elkapta Sarah karját. – Miért kellene bármihez is kezdenie? – sziszegte Polly, – Különben is, mi köze Mrs. Hillnek ahhoz, hogy mit csinál James? Sarah türelmetlenül rázta a fejét. – Mrs. Hill... Az asszony megállt a lépcsőfordulóban. Sarah lecsattogott hozzá a lépcsőn. – Asszonyom... Mrs. Hill sápadtan várt. Sarah nem találta a szavakat, pedig erősen érezte, hogy a tények összefüggenek, csak épp nem tudta megfogalmazni. Az esőben megkorbácsolt férfi, a sebesült, akit szeretett, az ezred távozása és James eltűnése valahogy megmagyarázta, kiegészítette egymást, valami meghatározhatatlan értelem bújt meg mögöttük. – Asszonyom, az ezred is tegnap éjjel ment el. Mrs. Hill nyelt egyet, bólintott Sarah-nak, hogy folytassa. – Nem tudom, mit követett el, de a... – Mit követett el? – Az asszony szemöldöke összerándult. – Ezt meg hogy érted?

– Valami büntetés, nem igaz? De tudom, hogy ő jó ember, és azt gondolná az ember, hogy ha már egyszer megbüntették. .. – Megbüntették? Miért? Nem értelek, te lány. Sarah-nak kiszáradt a szája. – Biztosra veszem, tudom, hogy nem lehetett igazán rossz az, ami elkövetett, de... – De mi? – Mrs. Hill elkapta a karját, és megrázta, – Miről beszélsz, Sarah? – Hogy.., Mr. Smitht... megkorbácsolták. Mrs. Hill a festett falnak nyomta a homlokát. A légzése szakadozott. Sarah még sosem látta ilyennek. Soha az életben. Azt hitte, Mrs. Hill el fog ájulni, odament hozzá, megérintette. Mrs. Hill lassan csóválta a fejét, a homlokát egyre erősebben nekinyomta a falnak. Nem ez volt az egyezség. Nem ezért fizetett éveken át. Egyáltalán nem ezért fizetett, nem ezért! Mit vár tőle, kérdezte Mr. Bennet. Mrs. Hill szerint pontosan mit kellene most tennie? Mrs. Hill ökölbe szorította a kezét, aztán kiengedte. Azt nem tudja: honnan is tudhatná? Ő nem tanult úriember, akinek rengeteg ideje és sok hasznos, előkelő ismerőse van a környéken. Ő azt sem tudja, mit lehet tenni; miről lehetne érdeklődni, kihez lehetne fordulni. De valamit tenni kell. Ezúttal muszáj tenni valamit. Mr. Bennet a kávésbögréjével játszadozott, de nem nézett Mrs. Hill szemébe. A keze alig láthatóan remegett. – Feltételezem, azt várja, hogy felderítőosztagot küldjék utána? Akik átkutatják a környéket? – Mr. Bennet a fejét rázta. – A fiatalember megszegte a megállapodást, amit legalább egy negyedévre, Szent Iván napjáig kötöttünk. Elég kellemetlen és helytelen lépés volt tőle: feltételezhetjük, hogy nem akarja, hogy rátaláljunk, különben nem ment volna el... – Az ezred ...

Mr. Bennet halkabban folytatta. – Nyilván letöltötte az idejét. Méghozzá tisztességgel. Gondolom, elbocsátották. – Tizenkét év a szolgálati idő. Nem tűnt el tizenkét évre. Mrs. Hill érezte, hogy megmerevedik, az ajkai remegnek. Kínlódott, Mr. Bennet elsápadt. – Szökött katona... – Tudja, írhatna Forster ezredesnek... – És mit érnék el vele? – Csak hogy tudjuk. Akkor tudnám. Hogy... elfogták-e. Mr. Bennet felemelt egy papírt az asztaláról, megigazította a cvekkerét. – Azt kéri, hogy írjak annak az úrnak, kérdezzem meg, történetesen nem tartják-e fogva a zabigyerekemet; nem tartóztatták-e le dezertálásért? – ...inkább az inasát... – És hogy venné az ki magát; mit gondolnának az emberek, ha megtenném? Mr. Smith maga hozza meg a döntéseit, maga követi el a hibáit. Felnőtt ember. Most már igen, gondolta Mrs. Hill. De nem volt mindig az. Ettől függetlenül csak bólintott, az álla reszketett. Hiszen mi értelme? Mi értelme egyáltalán beszélni róla? Kisétált a könyvtárból, az ajtót nyitva hagyta; Mr. Bennet kipislantott utána. – Az ajtó, Mrs. Hill... Ő azonban csak ment tovább az előcsarnok felé, kilépett a bejárati ajtón, azt is nyitva hagyta, lement a lépcsőn, csikorgóit a kavics a lába alatt a kocsibejárón, aztán a kiment a kapun, és mielőtt észbe kapott volna, már Longbourn falujának főutcáján járt. Csak akkor jött rá, mit csinál, hogy valaki megláthatja, ahogy sál és kalap nélkül gyalogol, azt se tudja, merre. Felment a kerítésfeljárón, leereszkedett a sövény mögött. A töltésen madársóska és galagonya nőtt, a fűben mocsári gólyahír

bólogatott, egy borjú odabaktatott hozzá, a busa fejét lehajtotta, ránézett a hatalmas, meleg barna szemével. Pislantott a hosszú szempilláival, a reszel ős, ragacsos nyelvével megnyalta az orrát. Akárhol van az ember, gondolta Mrs. Hill, Isten figyel, Isten figyel, Isten mindenkit figyel. Csak néz különös szemmel, érzéketlen szívvel.

VI. fejezet

...a levelekre nagyon sokáig kellett várni, és mindig igen szűkszavúak voltak.

MRS. BENNETNEK csomagja

jött, Sarah felismerte rajta Lydia

gondatlan, pacás írását. Nyilván egy vastag, durván lepecsételt levelet tartalmaz Kitty számára, meg egy vékony gondosabban lepecsételtet Mrs, Bennet számára, mint mindig. Emellett még egy szépen összehajtott boríték is érkezett benne talán egy ív papírral, Londonból utazott egész idáig, most megpihent Sarah száraz kezében, és keserű csalódottságot keltett benne. Mrs. Gardiner küldte Elizabethnek. Sarah nem is tudta, mire számított, de nyilván várt valamit, különben nem érzett volna ilyen tompa ürességet a mellkasában. Nem tudta elhinni, hogy James csak úgy, egyetlen szó nélkül otthagyta volna, nem ígérte volna meg, hogy visszajön hozzá, ha módja van rá. Fázott, pedig a nap az arcát sütötte, és a melegtől teljesen átizzadta a sárgászöld puplint. Átfagyott a szíve a gondolattól, hogy James talán szenved, egyedül van, és ő nem mehet oda hozzá. Visszament a házba a réten keresztül, a magas fű a szoknyája körül suhogott, a teteje lengedezett, virágpor szállt fel belőle. Longbournban a kisasszonyok kimentek az udvarra levegőzni. Újra elővették a nyári ékszereiket, a csipkéket és muszlinokat; új nyári kalapokat is kaptak: így olyan könnyednek és finomnak tűntek, mint a pillangók. Sarah viszont úgy érezte magát, miközben felcammogott a kocsibejárón, mintha hozzáláncolták

volna egy sziklához, és azt is magával kellene vonszolnia, bárhová megy. – Mikor legközelebb ír Lydiának, kisasszony – kérte Elizabethet –, volna szíves rákérdezni, ha nem jelent problémát, hogy Brightonban tudnak-e valamit Mr. Smithről? Elizabeth a leveleit lapozta át, felderült, mikor meglátta a kedvenc nagynénje írását. Most megakadt a keze a pecsét feltörése közben. – Mr. Smithről? – Igen, gondoltam, talán ő is elment Brightonba... vagy elvitték. Arra gondoltam, talán Lydia hallott róla, vagy talán látta őt ott. Elizabeth összevonta a szemöldökét, megrázta a fejét. – Elnézést, de milyen Mr. Smith? – Mr. Smith. Ugye emlékszik rá? Elizabeth szemöldöke felrebbent; Sarah közelebb lépett, tolakodva felé nyújtotta a kezét. Elizabeth figyelmeztető pillantást vetett rá. Sarah elfeledkezett magáról; most viszont eszébe jutott, kivel beszél, és visszahúzta a kezét. – Bocsánat, kisasszony. Nagyon sajnálom, de nemrég még itt volt, és annyira része lett az életünknek... Derék fiatalember, az édesapja így mondta. Mindenki ezt mondta. Derék, becsületes fiatalember. Elizabeth arca felderült. – Ó! Smith! Az inasra gondol! – Igen. – Ó, amikor Mr. Smithnek nevezte, félreértettem, azt hittem, az én ismerőseim közül utal valakire. Azt hittem, egy úrra gondol. Sarah bólintott. – Sajnálom, pontatlanul fogalmaztam. – Igen. Vajon miért tűnt el így? És úgy sejti, oka lehetett Brightonba menni? Brighton egy lehetőség, ebbe bele lehet kapaszkodni.

– Talán. – Nos, rendben, meg fogom említeni, ha legközelebb Lydiának írok. És ha valamit közöl róla, szólni fogok. De attól tartok, az ő gondolatait annyira lekötik a tisztek, hogy aligha kelti fel a figyelmét egy inas.

VII. fejezet

Félre minden csalódás és búbánat! Mit búsuljak az embereken, ha ott vannak a sziklák, a hegyek? Ó, milyen gyönyörű órákat töltünk majd köztük.

S

ZENT

IVÁN

NAPJÁN

Mrs. Hill begyalogolt Merytonba, hogy

kiegyenlítse a számlákat, és hozzon valami hideg húsféleséget vacsorára. Szépen felöltözött, a fejére takaros kalapot tett, a szalagokat az ő sajátos határozottságával kötötte meg, az álla alá pedig régi vászonkendőt tűzött, hogy egy milliméternyi bőrt se pillanthasson meg se a nap, se egy férfiember az úton. A vaskos, szálegyenes alakja egyenletes léptekkel vonult végig az ösvényen a kopott napernyő alatt. Mrs. Hill tiszteletre méltó asszony. Ezt a konyhában is tudták, sőt az egész házban is. A negyedéves kifizetés napján pedig, mikor bement Merytonba rendezni a számlákat, az egész világ megtudta. A konyhát röviden a csillogó és csendes szavakkal lehetett volna jellemezni. A hamu beesett a rostélyon, a liszt és a zsír az asztalon hevert kikészítve a kalácshoz, Mr. Hill valahol a birtokon intézte a maga felfoghatatlan ügyeit. Sarah és Polly lélegzetvisszafojtva, némán ücsörögtek, elmerültek a gondolataikban, nem akarták megzavarni a csendet. Sarah fejében az járt, hogy utána kellene mennem, hogy megkeressem; össze kellene pakolnom, és indulhatnék is; aztán meg az, hogy itt kellene maradnom a fenekemen, meg kellene várnom, hisz egyedül itt kereshet. Ilyen gondolatok kavarogtak a fejében, kétségek között hánykolódott, képtelen volt határozott,

használható döntésre jutni. Polly eközben sokkal kellemesebb dolgokon töprengett: a bonbonokkal, cukorkákkal, édességekkel teli boltról álmodozott, és hogy rendelkezésére állhatna Mr. Wickham vaskos tárcája. – Tudod, nekem is hiányzik – mondta Polly, mikor észrevette, hogy Sarah az ujjait rágja. Sarah bólintott, tudta. – Mi fogsz csinálni? Sarah ellökte magát az asztaltól, és munkához látott. Összeszedett pár vajas süteményt, ami megmaradt a reggeliről, beletette őket egy konyharuhába, és szelt pár szelet sajtot. Aztán bement a kamrába, megtöltött egy palackot gyenge sörrel, és bedugaszolta. – Jól van – szólalt meg. – Vedd a kalapod! Polly, aki ezt az egészet kifejezéstelen arccal nézte, hirtelen felderült. – Hová megyünk? – Sétálni. Meg akarok nézni valamit. Hogy még ott van-e. Polly elvigyorodott. Elindultak. Polly hamarosan vidáman csacsogni kezdett, felkiáltott a vadrózsák, méhek, lepkék meg a közeledtükre eliszkoló nyulak láttán. Az út hűvös, kék árnyakkal teli erdőségbe vezetett egy kis hídon át. Átszelték az erdőt, elhaladtak a tavakba gyűlő folyó mellett, amíg az utolsó fát is el nem hagyták, felhágtak a dombtetőre, majd lementek a völgybe. Előttük széles legelő terült el, mindenfelé marhák álltak. Régen közlegelő volt, idézte fel Sarah. Átmásztak a kerítésen. A marhák szép rövidre rágták a füvet. A gyepen kopár csíkokat látott, a köveket ott csak vékonyan fedte be a föld. Sarah végigsétált a csíkok mentén, a valaha volt négy fal maradványain meg az ajtórésen; annak idején egyszerű otthon állt itt, de mostanra összedőlt. – Itt születtem – mondta Sarah.

Polly csak pislogott. – Hogyhogy itt? – Legalábbis azt hiszem. Valahol itt. Vagyis egy ilyen helyen. Emlékszem a dombok ívére. Meg az erdő szélére. Itt apró kunyhók álltak régen. – Nos – mondta Polly. – Most már semmi nincs itt. – Igen, tudom. A két lány leült a halomra, lerúgták a csizmáikat, Polly hátradőlt, és felnézett a nefelejcskék égre. Aztán oldalra gördült, egyik karját a feje alá tette, nagyokat pislogott, lassan el is aludt. Sarah még sokáig ébren ült, a rét virágai fölött legyek és méhek zümmögtek, őt pedig a boldogság emléke kísértette: a kopott piros ruhás nő, aki elsétált tőle a hosszú fűben, a karcsú alakja kirajzolódott az ég előtt.

VIII. fejezet

Gardinerék csak egy éjszakát töltöttek Longbournban, s másnap reggel útra keltek Elizával, új benyomásokat és üdülést keresve.

M

INDENKI ÚGY LÁTTA,

hogy Mrs. Gardiner nagyon szívesen

bízza a gyerekeit mások gondjaira, és hagyja rá a pelenkák kimosását mások szolgáira. Háromhetes kirándulást tesznek Derbyshire-ben Gardinerék kocsijával, megnézik a Matlock, Chatsworth, Dovedale és a Peak híres természeti szépségeit. Elizabeth elment anélkül, hogy Sarah-nak akár egyetlen szót is mondott volna; vagy nem írt még Lydiának, vagy nem kapott választ, vagy a válasz semmi olyasmit nem tartalmazott, ami Sarah-t érdekelte, de az is lehet, hogy egyszerűen elfeledkezett róla. Sarah tehát csak rágta tovább a körmeit. Mrs. Hill úgy próbált úrrá lenni a bánatán, ahogy a dühön és szomorúságon általában szokott: a munkájába temetkezett. Munkából pedig mindig eleget talált a két kisasszony távolléte dacára is. Mindent beleszámolva majdnem egy hónapig a házban lesznek a Gardiner gyerekek. Az a zaj. A rengeteg mosnivaló. A pelenkák. Sok munka lesz velük. Az élet, mint azt Mrs. Hill kezdte megérteni, a tűrés próbatétele, és a végén semmi mást nem kap az ember a kitartásáért, csak még egy talicskányi gondot, amit megint el kell tűrnie.

IX. fejezet

...sem erénye, sem esze nem óvhatja meg attól, hogy könnyűszerrel zsákmányul ne essék...

É

JJEL JÖTT A GYORSPOSTA.

A fiú addig dörömbölt az ajtón, míg

Mr. Hill le nem ment a hátsó lépcsőn pislákoló gyertyával, a megmaradt fogait szívogatva és morogva. Mrs. Hill nem sokkal lemaradva követte a hosszú, ősz hajfonataival. Sarah leviharzott, mindkettejüket megelőzte, a hálóruhája lebegett utána, a vállára vetett sála kibomlott, mezítláb csattogott a deszkákon. Csakis James lehet. Végre üzent valamit. Polly álmosan pislogva bandukolt utánuk. Mire leértek, Mr. Bennet már az előszobában állt, egyik kezében az ágya mellől hozott gyertyáját tartotta, a másikban egy kibontott levelet, az arca éppolyan fehér lett, mint a hálósapkája, a felesége az oldalán lógott, esdekelve rángatta a karját. Kitty, Mary és Jane a lépcsőn sorakoztak, a Gardiner gyerekek szerencsére átaludták a zajokat odafent, a régi gyerekszobában. A nyitott ajtó mögött holdfény és kék árnyak kergették egymást, poros szőke hajú, tizenkét év körüli gyerek támaszkodott álmosan a magas lovának. – Kérem, fizesse ki a fiút, Mrs. Hill. Mrs. Hill a faliszekrényhez szaladt az erszényért, melyet kifejezetten ilyen esetekre tartottak ott, és beleszámolta az érméket a ráncos tenyerébe. Mrs. Bennet eközben mindvégig a férje karját rángatta, és azt kérdezgette, amit Sarah is szeretett volna:

– Mi az, Mr. Bennet, ó, könyörgöm, igyekezzen az olvasással, és mondja már! A lányokról van szó? A gyerek zsebre vágta a pénzt, visszakecmergett a nyeregbe, és elfordította a lova fejét. Kimerültén ügettek el a sötétbe, könnyű prédát kínáltak a tolvajoknak és útonállóknak. Gyönyörű éjszaka volt. Mrs. Hill előrelépett, és rázárta az ajtót. – Kitől jött? Miről van szó, Mr. Bennet? Csak nem Lydiával van valami? Vagy Lizzyvel? Jaj, ha valami bajuk esett, nem is tudom, mi lesz velem! Nem bírnám elviselni. Mrs. Bennet térdre esett, a férjébe kapaszkodott. – Forster ezredestől jött. Sarah mohón előrelépett. – Mit mond... Mr. Bennet ekkor vette észre őt, Pollyt és Mr. Hillt: a szolgák mind összegyűltek, hogy tanúi legyenek a szégyenének. – Segítsen az úrnőjének, Mrs. Hill; kísérje vissza az ágyába! – De az én Lyddie-m! Az én kislányom! – Mrs. Bennet most már teljesen kétségbeesett, lerázta magáról Mrs. Hill kezét. – Könyörgöm, mondja már, mi történt vele? – Nem hiszem – felelt Mr. Bennet –, hogy ezt az egész háztartással meg kell osztanunk. Összehajtotta a levelet. – Sarah, Polly, menjenek vissza aludni! Magukat ez nem érinti. Nincs szükség a szolgálatukra.

Mrs. Hill halk szavakkal, ópiumoldattal és Gíleád szíverősítő balzsamával megnyugtatta az úrnőjét, mint mindig. Az úrnő végtelenül kimerültnek és cserbenhagyottnak tűnt. Mrs. Hill régóta nem látta ilyen megtörtnek, pontosabban a kis

nyomorultja születése óta. A mák és a szőlő azonban eltompította, így végül álomba merült. Polly máris félálomban volt, úgyhogy felvonszolta magát az ágyba. Sarah azonban nem tért vissza a forró, fülledt padlásszobába a közös ágy állott szagához, hanem átbotorkált a kerten, felmászott az istálló emeleti szobájába, amit James már otthagyott, lekuporodott az ágyába, felhúzta az arcáig a takaróját, és megpróbálta újra elkapni a fiú illatát.

X. fejezet

...arcátlan ember arcátlanságának.

J

ANE

LEFIRKANTOTT

egy üzenetet, összehajtotta, és sárga

levélzáró ostyával leragasztotta. Sarah-t elhívták a reggeli teendőitől, pedig még el se párolgott a harmat a fűről. Ez most nem tűr halasztást. – Kérem, vigye el ezt a postára, drága Sarah, és adja fel. És úgy általánosságban kérdezze meg, legyen szíves, van-e levelünk. Sarah lepillantott a kis csomagra: Miss Elizabeth, Lambton, Derbyshire. – Igen, kisasszony Mindig megkérdezem, kisasszony – Nagyon kedves, köszönöm, Jane Sarah-ra villantotta az egyik édesebb mosolyát, és megérintette a vállát. Még mindig úgy tettek, mintha igazából senki nem sejtené, mit követett el Lydia. Sarah látta Jane sápadt, émelyedett tekintetéből, hogy valamelyest sejti, mi történhet, ha egy férfi és egy nő magára marad; ez azonban csak olyan aggódó féltudás volt: nem értette még igazán, mit jelent úgy együtt lenni valakivel, hogy mennyire átváltoztatja az embert. Nem ismerte a szerelem kedvességét és nagylelkűségét, az összekapcsolódás érzését. Na de Lydia és Wickham? Köztük is ez történt volna? Csakhogy Sarah nem töprenghetett el ezen fennhangon. Csak pukedlizett, és otthagyta Jane-t a gyötrő képzelgéseivel. A postamesternő megrázta a fejét Sarah érdeklődésére; ma még nem érkezett semmi a család számára. Talán várnak valamit?

Elküldheti a fiút hozzájuk, ha a későbbi kocsival megérkezik. Merről várják, csak hogy azonnal tudja, és akkor elküldi Longbournba viszonylag kevés felárral. – Köszönöm, asszonyom. Vissza tudok jönni délután. Esetleg van valami... – kérdezte Sarah, a szívverése hirtelen lelassult: – Véletlenül nekem nem jött valami? A postamesternő erre nyíltan felnevetett, de mikor látta, hogy a lány komolyan beszél, összeszedte magát, és ő is komolyan válaszolt. – Megnézem, Sarah megköszönte, a postamesternő pedig elfordult, szándékolt gondossággal nézte át a fakkokat. Fejét csóválva, üres kézzel fordult vissza. – Persze mindig jön a késői kocsi is, jöjjön vissza délután! De azért arra kíváncsi lennék, hogy ön most honnan vár levelet? – Igazán kedves, Sarah – mondta Jane, mikor a szobalány dolga végeztével üres kézzel visszatért. – Köszönöm a fáradozását. – Köszönöm, kisasszony. – Most már visszamehet a munkájához. Sarah pukedlizett. Gyorsan bezárta maga mögött az ajtót, magára hagyta Jane-t a rémítő gondolataival és az előbugy-gyanó könnyeivel.

XI. fejezet

...hogy nyomon kövesse őket Ez sikerült is Claphamig, dé tovább nem...

Az

ARCÁRA VOLT ÍRVA,

hogy rossz híreket hozott. Teljesen

elszürkült, szó szerint. Szürke lett az arca. Polly megrázta a fejét, de hiába igyekezett ünnepélyes képet vágni; az izgalom kótyagossá tette. Rohant, hogy ő nyithasson ajtót, mikor Forster ezredes bedörömbölt, borzongatta a tudat, hogy ő vezethette be a férfit a reggelizőszobába. Ő maga kint maradt a folyosón, szemtelen módon hallgatózott, miközben Forster ezredes előadta a híreket. Nem sok önuralommal fogadták a szavait; Mrs. Bennet mindig a legrosszabbra számított, és nem az a fajta teremtés volt, aki a katasztrófa szélén egyensúlyozik fél szemét a szakadékon, fél szemét saját magán tartva: ő fejjel beleugrott, esés közben pedig fáradságot nem sajnálva részletezte a zuhanás gyötrelmeit. így aztán Polly elég sokat hallott abból, amit az esetről beszéltek, a többit pedig készségesen hozzászőtte. – Na, mi mondott az ezredes? Polly felvonta a szemöldökét, megbotránkozva Rittyentett. – Nos, úgy néz ki, hogy Lydia... – Nem... – vágott közbe Sarah. – Mondott valamit Mr. Smithről? Polly összevonta a szemöldökét. – Ismeri Jamest? Honnan ismeri Jamest? – Csak kíváncsi voltam. Gondoltam... talán...

– Nos, ha tudni akarod, akkor magadnak kell megkérdezned tőle. Csak Lydiáról beszélt. Úgy tűnik, nem is Gretnába mentek, hanem Londonba... Volt idő, amikor London a vágyai netovábbját testesítette meg, most viszont egyáltalán nem érdekelte, vagy talán csak annyira, mint Lydia esetleges boldogságának a színhelye. Sarah beleremegett a gondolatba, hogy Forster ezredes a házban van. Hirtelen egy fedél alá került egy olyan emberrel, akinek talán közvetlen ismeretei vannak James sorsáról. Egyetlen szavával megerősíthetné az ő legrosszabb félelmeit, vagy végleg szétoszlathatná őket. Talán ma, lehet, hogy már csak percek kérdése, megtudja, hogy James az ezred rabja-e, hogy elfogták-e, hogy magukkal vitték-e Brightonba. Hogy a sereg ismét lecsapott-e rá. Hogy megint megkorbácsolták-e. Hogy meghalt-e. Ő utána menne azon nyomban, ha tudná, hogy él. Ha valahogy kiderítené, merre induljon. – Tehát nem házasodtak össze, mert Londonban nem lehet csak úgy összeházasodni, az ember nem megy oda összeházasodni úgy, mint Gretna Greenbe! Mrs. Hill bólintott, az ajkait rágta. – Az ezredes azt mondja, hogy Lydia és Wickham Claphamben bérkocsit fogadtak, de utána nem találta nyomukat, pedig érdeklődött utánuk minden úti sorompónál, azt mondta, meg a barneti és hatfieldi fogadókban is. – És? – nógatta Mr. Hill. – Hát, szegény ember, miken ment át, mennyit vesződött, hogy megtalálja őket, aztán meg eljött ide is! Odaadta az üzenetet, amit Lydia Mrs. Forsternek hagyott; elolvasták, Mr. B. és Mrs. B. is elolvasta, aztán Mrs. B. hatalmasat sikított, és aztán nagy felfordulás lett, én meg gondoltam, jobb, ha elpucolok... Csend lett. Polly körbenézett a hallgatóságán, élvezte a saját fontosságát.

– De hát látniuk kellett volna Kittyt! Én láttam, mikor felvittem a teát. Akkora bajban van. Szemmel láthatóan összement, komolyan mondom. Aztán meg Jane csöngetett, hogy vigyem ezt... ezt az újabb levelet a postára... – A hangja jelentőségteljes suttogássá halkult. – És tudják, mit? Szerintem Mr. B. egyetlen szót se szólt az eset óta! – Mrs. Hill – szólalt meg Sarah hirtelen. – Megkérdezhetném az ezredest. Mrs. Hill megfordult, és rámeredt. – Miről? – Jamesről, az ezredről, meg hogy... velük... van-e. – Ugyan miért lenne velük? – kérdezte Polly, miközben a körmét tisztította Jane levelének a sarkával. – Utálja a katonákat. – Maradj már csendben, Polly! Azért megkérdezhetném, nem igaz, Mrs. Hill? Mrs. Hill az ajkait rágcsálva átgondolta a dolgot; a cseléd nem beszél, csak ha megszólítják: nem biztathatja rá. Kicsavarta a levelet Polly kezéből. – Majd én elviszem – közölte. – Szükségem van egy kis friss levegőre. Határozottan megkötötte a sálját. – Sarah... – Igen... – Majd mondd el, mire jutottál! A postán Mrs. Hill átadta Jane levelét a postamesternőnek, aki alaposan szemügyre vette, összehúzta a szemöldökét. – Hát ez elég csúnyán van írva. Hová megy? Ez egy L betű lenne? Ezt is Derbyshire-be, Lambtonba küldik? Mrs. Hill összeszorított ajkakkal bólintott. – Alig bírom kibogarászni. Nem kezeskedem érte, hogy egyből jó címre megy. Különben meg mi ez a rengeteg levél ma?

Mrs. Hill nem volt abban a helyzetben, hogy véleményt mondhasson a kézírás szépségéről. Azt viszont tudta, hogy a postamesternő nem kevés pletyka elindításáért felelős, így mindent megtett, hogy elvágja a kíváncsiskodását. – Elizabeth kisasszony Derbyshire-ben kirándul a nagynénjével és a nagybátyjával. – Jönnek-mennek a népek maguknál, nem igaz? Mulatozni járkálnak. Meg ami kell. Aztán elég nagy hasznát veszik a postának maguk ott, Longbournban. – Biztosra veszem, hogy a kisasszonyokat mindenhol örömmel fogadják, bárhová mennek is. És mindnyájan nagy levélírók, hisz nagyon kedvelik őket. – Ó, hát persze – helyeselt a postamesternő, és ráhajolt a pultra, a vékonyka testét az összefont karjára támasztotta. – Igen, teljesen igaza van, rendes lányok, de azért ez még nem minden, nem igaz? A többiekben, a fiatal legényekben már annyira nem lehet megbízni. Talán hallotta is, hogy a hölgyek mennyire rajongtak értük; mióta az ezred elment, a városban mindenféle történetek keringenek, és szinte nem találni olyan szatócsot, akinek a lánya – ennél a pontnál közelebb hajolt, és álnok suttogássá halkította a hangját, hogy Mrs. Hill majdnem érezte a tojásszagú lehelete ízét is – ne lenne érdekelt. – Szerintem az ilyen beszédet jobb nem továbbadni. – Mármost ez a Wickham, a Bennet kisasszonyok nagy kedvence... – ...senkire nem vet jó fényt, sem a tisztekre, sem a szatócsokra, különösen nem a lányaikra, de hogy többet ne mondjak, azokra sem, akik az ilyesmit terjesztik. – Hát én nem tudom... – Mindig azt mondom, hogy az dobja rájuk az első követ, aki maga nem vétkezett.

– Tehát csakugyan igaz? – A postamesternő összefonta a beesett mellkasa előtt a karját az olyan ember mozdulatával, aki megnyerte a vitát. – Mrs. Hill? Nem, ő nem adja tovább. Senkinek nem lenne haszna belőle, és csak még több fájdalmat okozna vele. Úgyhogy Mrs. Hill egész nap tartotta a száját. Ez a postamesternő egy romlott pletykafészek, és fogalma sincs semmiről. Sajnos azonban, ha elég sokat ismételgetnek egy történetet, az lassan megcsiszolódik, és rárakódik az igazság patinája. Ő azonban ebben nem fog részt venni, Mrs. Hill aztán nem; ő nem pletykálkodik. Mrs. Hill némileg osztotta az úrnője bánatát, bár jóval csendesebben: ő cserélte Lyddie pelenkáját, törölte meg az orrát, ő ápolta, mikor hasgörcs meg krupp kínozta, vagy mikor bárányhimlős lett. Még mindig gyerek, csak egy kislány, akinek barna anyajegy van a vádliján, szereti az édességet, mindig pimaszul néz, és ragadós a nevetése. Mrs. Hill kétségbeesett, őrjöngött miatta. Ostoba módon így tönkretette magát! Újabb és újabb csepp ópiumot tett Mrs. Bennet vizébe, aztán segített neki felhajtani a keveréket. Az úrnő hamarosan megint elcsendesedett. Mrs. Hill kisimította az arcából a kifakult tincseket, aztán otthagyta, most az urakról kellett gondoskodnia. Mrs. B. fárasztó, ideges teremtés volt; mindig kétségbeesetten próbált érdeklődést kelteni a saját – képzelt vagy valódi – szenvedései iránt. Ám ha a férje úgy szerette volna, ahogy a férjeknek kell: szenvedélyesen, megelégedéssel, kényeztetőn és fenntartások nélkül, vajon az asszony akkor is szükségét érezte volna, hogy a szeretet bizonyítékait hajhássza, és folyton csalódjon? Mr. Bennet belezuhant a székébe; Forster ezredes a kémény mellett állt szálegyenesen, dohányzóit, maga volt a megtestesült életerő. – Bepakolna nekem? – kérdezte Mr. Bennet.

– Ezek szerint Londonba megy. – Azonnal indulok az ezredessel. Szóljon... szóljon Mr. Hillnek, hogy készítse elő a lovakat. – Hogy megkeressék Lydiát? – Össze kell házasodniuk. Rá kell kényszerítenem, hogy elvegye. – Akkor talán egy hétre való vászonneműt csomagolok. – Ha tovább maradok, keresek egy mosónőt. Mrs. Hill kiment a könyvtárból, elhaladt Sarah mellett, aki őrt állt a könyvtárszoba ajtaja előtt. Mrs. Hill torka égett, miközben felvánszorgott a gazdája öltözőszobájába, becsomagolta az ingeit, harisnyáit és nyaksálait, majd közéjük csempészett egy szál rozmaringot, hogy ha Mr. Bennet majd elővesz egy inget Londonban, bármilyen szállásra vetődjön is, kihulljon belőle a kis illatos ág. Akkor majd eszébe jut, akkor majd végiggondolja, hogy Lydiáért és a tisztességért képes megtenni mindazt, amit másvalakiért nem, pedig egy másik kétségbeesett helyzetben megígérte, hogy őt is szeretni fogja. Mikor Forster ezredes kilépett a könyvtárból, és szétnézett, Sarah azonnal mellette termett. – Segíthetek, uram? – Én a... hát az árnyék... – Ó, az a nagy ház oldala mellett van, uram, a kavicsos úton túl. Erre, jöjjön, megmutatom... – Arra semmi szükség, semmi szükség, megtalálom... – Kikerülte a lányt, a jelzett irány felé haladt. – Uram... Az ezredes megállt, hátranézett. – Igen? – Uram, volt itt egy inas, talán emlékszik rá. James Smithnek hívták, sötét hajú, fekete szemű, ilyen magas lehet, .. – Felemelte a kezét a levegőbe, úgy tizenöt centivel a feje felé. Hirtelen úgy

érezte, mintha megjelent volna James, mintha megidézte volna egy pillanatra, és most ott állna mellette teljes valójában, látta a karja ívét, az álla szögét, érezte a vonzerejét. Az ezredes ezt hallva tényleg megállt, visszafordult, a homlokát ráncolva közelebb lépett Sarah-hoz. – Micsoda? Felcsillant a remény. – Az itteni inas, James Smith, uram, aznap éjjel ment el, mikor önök Brightonba indultak, és én... – Mit kérdez tőlem? Most már egészen közel állt hozzá: vörös kabát, aranyozott gombok, aranylánc. Ló-, izzadság- és füstszaga volt. – Uram, köszönöm, uram. Hogy látta-e. Hogy nem önnel volt-e, vagy esetleg,,. – Mit gondol maga rólam? – Uram, ezredes, én,.. – Hogy amikor egy ifjú hölgy veszélyben van, akit az én védelmemre bíztak, akkor nekem arra lenne időm meg kedvem... – Uram... – Hogy meri a segítségemet kérni? – Uram. – Ezt már a szemét lesütve suttogta. – Maga csak egy szolga, ráadásul nő. Elfeledkezik magáról. Sarah lehajtotta a fejét, pukedlizett, és visszaosont a konyhába. Az ezredes legalább annyira döbbenten, mint megsértve elvonult, hogy megkeresse az árnyékszéket, de nem találta meg: mikor Polly pár perccel később egy kosár borsót hozott be a konyhakertből, látta, hogy az ezredes a bozótban vizel.

XII. fejezet

...a feldúlt állapotában, ide-oda csapongó gondolatokkal próbálta folytatni a sétát…

A

KÖVETKEZŐ IDŐSZAK

összemosódott, bevonta az idegesség

köde. Mr. Bennet és Forster ezredes elmentek; Elizabeth elindult haza; Lydiáról még mindig nem jött hír. Jamesről pedig semmit, egyáltalán semmit nem tudtak. A szobákra némaság borult, mintha mindenki visszafogta volna a lélegzetét is. Mrs. Hill felvitte a friss vizet és az uzsonnatálcát Mrs. Bennet öltözőszobájába, aztán lehozta az üres edényeket és koszos ruhákat, ő maga pedig beletemetkezett a saját munkájába. Mindent megtettek, hogy a Gardiner gyerekek minél kevesebbet vegyenek észre mindebből, de szegény kicsikék azért így is megérezték valamit: zavarodott, bocsánatkérő arckifejezéssel mászkáltak, nem tudták biztosan, miért hibáztatják őket. Mrs. B. nővére, Mrs. Philips pár napot velük töltött, és Lady Lucas is átjött, hogy támogatásáról biztosítsa a családot. A látogatók többségét azonban Mrs. Hill elküldte. Elizabeth sápadtan, kimerülve tért vissza az utazásból. Megindító volt, igazán nagyon megindító volt ez a testvéri aggodalom, Sarah valahogy mégsem úgy vette, ahogy kellett volna: Elizabeth egyetlen szót sem mondott Mr. Smithről. Hozták-vitték a tálcákat Mrs. Bennet szobájába, Merytonba szaladgáltak levelekkel és levelekért, az utcán elmentek a szomszédok és azok cselédei mellett, akik mind valami elhintett

morzsára vártak, hogy legyen mivel táplálni a lomha pletykaszörnyet, melyet Lydia tettei keltettek életre. Mindenki azt mondta, hogy valószínűleg Lydia a legnyomorultabb, legboldogtalanabb teremtés a földön. Sarah erről másképp vélekedett, persze esze ágában sem volt megszólalni. – Senki nem beszél Jamesről – mondta egyik nap Mrs. Hillnek. Mrs. Hill egyszerűen ránézett. – Dolgozunk, Sarah, ennyi; nem beszélünk olyan dolgokról és emberekről, amik és akik nincsenek itt. – Mintha ő egy senki volna. – Ez nem igaz... – Pedig ő is ember. Ugyanúgy élt, mint maga vagy én, éppolyan valóságos volt, és teljesen önmaga. – Sarah, tudom – felelte Mrs. Hill. – Sarah. Kérlek. Sarah hátralökte a székét, – Elmegyek, megkeresem. – Ne butáskodj! – Nem, én gondolkodtam, Körbemegyek az összes faluban, minden ajtón bekopogok, valaki csak látta, hogy arra járt, akár az ezreddel, akár egyedül... – Nem, Sarah. – De, én már döntöttem. Dolgozni fogok. Valaki biztos látta... egyszerűen csak megyek, míg meg nem találom azt a valakit, aztán... – Sarah. Nem teheted. Nem szabad. – De én ezt nem bírom! – Ne idétlenkedj már! – Mrs. Hill rácsapott az asztalra, Sarah összerezzent, a kancsók csörögtek. – Fogalmad sincs, mit bírsz elviselni. Sarah rábámult. Mrs. Hill próbált lehiggadni. – Nézd, Sarah! Van otthonod. Van munkád. Biztonságban vagy, meleg helyen, enni is kapsz. És el vagy kényeztetve,,, nem,

nem, hallgass végig... soha nem értékelted semmire. Itt szeretnek. Ha elmész, semmid nem marad. Ha pedig csak egy leszel a több ezer munkanélküli fiatal közül, aki az utcán él és éhezik, ki fogad be? Miután megszegted a gazdádnak adott szavadat, és év közepén itt hagytad? Semmid nem lesz; egy jó. szót, egy ajánlást se kapsz senkitől. Eldobod magadtól az életed. – De hát – mondta Sarah – én szeretem. – Én meg téged szeretlek. Polly is szeret. Mr. Hill is. Sarah nem tehetett róla, elnevette magát, és megrázta a fejét. Mrs. Hill megérintette a karját. – Elfelejted, Sarah, hogy rossz időket élünk, és még további szűkös esztendők jönnek. Odakint nem könnyű, zavargások vannak, az emberek éheznek. Longbourn egy sziget, mindig is az volt. Ide nem jutnak el a bajok, még sose jutottak. De ha elmész, kedves, attól félek, hogy egyszerűen... eltűnsz. Sarah nagyokat pislogott. – Pedig valamit tennem kell. – Tedd azt, amit én! – És mi volna az? – Dolgozz – felelte Mrs. Hill –, és várj! Sarah felsóhajtott. – Aztán, tudod... Ha itt leszel, James tudni fogja, hol vagy. ír majd neked, biztosra veszem, hogy ír... vagy visszajön ide, és megtalál, ha... teheti. Jane és Elizabeth izgatottan, szűziesen összeborultak, bizalmasan tanácskoztak, levelek felett sugdolóztak, most már hozzájuk is beszivárgott a játékadósságok és a helytelen viselkedés híre, a szatócsok lányainak erkölcse elleni kísérletek, és megbotránkoztatta őket. – Én nem tudom, miért olyan szigorú mindenki Mr. Wickhammel – mondta Polly, mikor Sarah-val málnát mentek szedni. – Olyan kedves volt.

– Gondolod? – kérdezte Sarah. – James nem szerette; nem tetszett neki, ahogy cicázott veled. Polly erre vágott egy grimaszt, és a szájába dobott egy málnát. – Pedig nem mintha bezárta volna Lyddie-t egy nagy bőröndbe! Lyddie vele akart menni, mert kedves. – Nem tudom pontosan, mit értesz az alatt, hogy kedves. Polly ezt meg sem hallotta. Félretolta a málnavesszőket, mélyebbre hatolt a bokorban, hogy megtalálja a gyümölcsöt. – Pedig elvitt volna Brightonba. – Tényleg? – El akart vinni. – Polly még egy málnát megevett. – Vett volna nekem édességet. Mr. Bennet visszajött Londonból: nem találták meg Lydiát. A legrosszabbra lehetett készülni: hogy elcsábítva, házasság nélkül, elhagyatva kerül majd elő; Wickham talán már tovább is adta valaki másnak. Hogy a lehető legjobb, ha az ország másik felében telepszik le valami tanyán, már úgyis elég messzire jutott. Mrs. Gardiner hazavitte Londonba a gyerekeket: Mr. Gardiner a Gracechurch utcából folytatja a keresést. Ezt az ügyet nem dobják sutba, bármennyi kellemetlenségbe és pénzbe kerül is. Ezt a gyereket megkeresik, és nem számít, milyen állapotban lesz a visszakerülésekor. Na, és ha ő maga okozta a saját vesztét? Attól még senki nem várja el, hogy örökké viselje a következményeket. Mindig lesz otthona, társa, cselédje, járadéka, A bűnére pedig idővel ráborul a tapintat fátyla. Valami kellemes, kényelmes helyen éli le a hátralévő életét: neki persze kínszenvedés lesz, de akkor is olyan kényelmes élete lesz, amiről mások nem is álmodhatnak, akik pedig nem követtek el ilyen kihágást – ha egyáltalán a szemükre lehet vetni valamit. A ház gyászba borult, épp csak feketébe nem öltöztek. Suttogva, kisírt szemmel beszéltek, az ablakokat befüggönyözték. Ilyen lesz az is, ha Mr. Bennet meghal, gondolta Mrs. Hill, bár

akkor teljesen jogosan számíthatnak majd a szomszédok együttérzésére, nem a palástolt megvetésüket kell érezniük. Mr. Bennet mostanra nagyon megöregedett; kimerítette a sok fáradozás, az örök vádaskodás és bűntudat. A visszatérése estéjén elbújt a könyvtárban, és csengetett Mrs. Hillnek. Csak a kezét akarta megfogni. Mrs. Hill hagyta. – Sajnálom – mondta Mr. Bennet. A házvezetőnő bólintott.. Ez is valami ennyi év után.

XIII. fejezet

Mert most csak annyit, hogy megtaláltam őket, és beszéltem mindkettejükkel…

A

Bennet

CSALÁD

végre kiemelkedhetett a fojtogató bánat

árjából. Lydiát megtalálták, és nem sokkal később hozzáadták Mr. Wickhamhez; minden elég gyorsan zajlott le ahhoz, hogy az emberek emlékezetében végül összeolvadhassanak a szökéséről szóló pletykák a házassága hírével – a család legalábbis ezt remélte. – Maga szerint mibe kerülhet helyrehozni egy ilyen galibát? Mrs. Hill felnézett a férjére; az öregember állkapcsa egy pillanatra megállt, épp egy bőrszíjat puhított a fogai között, valami kis javításhoz készítette elő. – Gondolom, egy kisebb vagyonba – felelte az asszony. – Úgy hallom, tízezer fontba. – Ennyi pénzzel... – A fele is elég lenne. A negyede. A tizede. Mrs. Hill a fejét rázta, – Kényelmesen elélhetnénk, mi ketten száz fontból olyan boldogok lehetnénk, mint két kismalac az aludttejben, úgy ám! Mrs. Hill elmosolyodott, ez most az igazi, természetes mosolya volt, nem az a tettetett, amit a fentiekkel használt. Mr. Hill már nem is emlékezett rá, mióta nem látta így mosolyogni. Foghíjas, csupa íny mosollyal válaszolt. Az asszony nagyon keményen húzta az igát éveken át. Sokkal többet érdemeit volna annál, amit kapott.

– Egyébként meg mihez kezdene vele? Száz fonttal? – kérdezte Mrs. Hill. – Ugyan mire költené? Az öreg futtyentett. – Hát mire nem? Borra, süteményre, húsos pitére. Selyemsálra. Minden áldott pénteken vennék két uncia dohányt. Meg egy új ruhát magának. – Nevetett. – Na, mit gondol? Okosan befektetném. Abban biztos lehet. Polly felnézett az ónedény felől. – Akkor gondolom, minden visszatér a régi kerékvágásba. – Hm? – Ha már Lydia kisasszony férjhez ment. Gondolom, minden megy tovább ugyanúgy, mint régen. – Igen – felelte Mrs. Hill. – Gondolom, így lesz. Mrs. Hill érezte, hogy a Lydia által kavart hullámok szétterjednek, egyre gyengülnek. Ahogy Polly mondta, minden visszatér a régi kerékvágásba, vagy legalábbis valami nagyon hasonlóba. Ez pedig Jamesre ugyanúgy igaz, mint Lydiára, és az itt maradottak csak élik tovább az életüket, úgy tesznek, mintha semmi nem történt volna, míg a tettetés szokásukká nem válik; végül a hazugság valóságosabbnak fog tűnni, mint az igazság. Már jó ideje nem volt inasuk, de meg se említette őt senki, mintha soha itt sem lett volna. Miután Mr. Hill megpuhította a bőrt, megjavított vele valami lószerszámot az ár és a cérna segítségével. Dühösen hunyorgott rá, az öreg szeme nehezen bírt a feladattal. – Mr. és Mrs. Wickham, gondolom, ide többet nem jönnek vissza? – kérdezte. – Nem, azt nem hinném – felelte Mrs. Hill. – Azok után, ami történt. Az úr nem hagyná.

XIV. fejezet

Egyik alá sem adok lovat azzal, hogy fogadom őket Longbournban.

ÚGY TŰNIK, némelyeknek megadatik a feloldozás. A jellemükön esett foltot egyszerűen lemossák, és habár sosem fog teljesen eltűnni, csak az veszi észre, akinek felhívják rá a figyelmét, vagy aki mindig is tudta, hogy ott van. Lehet, hogy ezek az emberek már nem lehetnek a társaság színe-java, de a tömegben vagy idegenek között azért kiállják a próbát; mindennapos használatra még jók lehetnek. A kis Lyddie Mr. Hill öreg, vékony kezébe nyomta a maga csupasz, szurtos ujjait, megcsillant az aranygyűrűje. Az orcája kipirult, a szeme csillogott, mikor az öreg kisegítette a kocsiból. Mr. Hillnek a tanyasi kacsák jutottak eszébe, ahogy ugrándozva gágognak, miközben a víz gyöngycseppekbe gyűlik rajtuk, és lepereg róluk. Nem tudta, mit kellene mondania, de nem számított, mert Lydia nem is hagyta szóhoz jutni. – Ha belegondolok, Hill, hogy amikor utoljára láttam, tizenöt éves hajadon voltam, most pedig férjes asszony vagyok. Atyám! Mintha ezer év telt volna el azóta, hogy találkoztunk, maga mégis itt van, és semmi sem változott. Itt aztán tényleg nem változott semmi, ez az öreg fogadó is pont olyan, mint mikor elmentem innét, és lefogadom, hogy Longbourn is... – Ne fecsegj annyit a szolgákkal, Lydia... Wickham kimászott a felesége mögött a kocsiból, aztán kényesen egyenesre rángatta a kék civil kabátját. Lydia idegesen felé fordult.

– Kedvesem? – Vidéki szokás, nem szeretem. Lydia az ifjú férjére pillantott az öreg arcról, amit egész életében ismert, majd visszafordulva megkérdezte: – De hát igazán remek mindössze tizenhat évesen férjnél lenni, nem igaz? Mrs. Hill előhúzta azt a néhány inget, blúzt és hálóruhát, amit Lydia Brightonból magával hozott: igyekezett közvetlenül nem rájuk nézni és nem beszívni az olcsó szállás, izzadtság és szex szagát. Beáztatta a mocskos vásznakat lúgba – már ragadtak a vértől, izzadtságtól, ondótól és az út porától, látszott rajtuk, hogy túl régóta nem mosták őket –, lökdöste őket a sulyokkal, kevergette a homályos, szürke oldatot. Közben mindvégig marta a keserűség, mint a lúg a ruhát, átjárta, hiába igyekezett lenyomni és letuszkolní, és deszkákat szögelni rá. Ha Mrs. Hill rendelkezne Lydia felett, akkor a fiatalasszony most az egyszer kénytelen lenni kimosni a saját szennyesét, hogy lássa, mit mutat magáról másoknak. A kertben Polly nekilátott megtisztítani a poggyászát. Megtörölte kámforral a dobozok és bőröndök belsejét, hogy megszabaduljon az élősködőktől; olyan sokáig dolgozott rajta, hogy a papír, mellyel kibélelték, átnedvesedett, a színe elkenődött, összefutott a szegélyeknél. Mikor Lydia végre kicsomagol az új newcastle-i szállásán, felkiált majd Polly figyelmetlenségét látva. Valahányszor azonban Polly megállt, Sarah-nak azonnal eszébe jutott, Jamesnek mennyire nem tetszett Wickham iránta tanúsított érdeklődése, így a bőrönd felé intett, bár azt nem lehetett látni, pontosan hová, és azt mondta: – Kihagytál egy foltot.

Polly felsóhajtott, a szemét forgatta. Fogalma sem volt róla, miért kell Sarah-nak fölötte állnia. Pedig Mr. Wickham a házban volt, még az is lehet, hogy édességet hozott neki Brightonból. Vacsora után Lydia levágtatott a konyhába, hogy körbemutogassa a jegygyűrűjét Mrs. Hillnek és a szobalányoknak, és eldicsekedjen a házasságával. Polly kikerekedett szemmel bólogatott, a száját is eltátotta; Mrs. Hill az ajkába harapott, a dundi kis kézre pillantott meg az apró gyémántokból formázott virágra, kedves dolgokat mondott, és adott neki egy darabka árpacukrot, miközben azon gondolkodott, hogy ha ez a gyerek nem takarodik vissza gyorsan az emeletre, akkor lehet, hogy jól felpofozza. Sarah a gyűrűt bámulta, és már nyitotta a száját, hogy megkérdezze: És mi van Mr. Smithszel, az inassal, nem látta Brightonban? De mintha valami összeszorította volna a torkát, és nem engedte volna szóhoz jutni: és ha látta? És, ha megtörtént a legrosszabb, és nem fogja kibírni? Lyddie akkor visszarohant az emeletre, mivel nem tudott sokáig egy helyben maradni izgatottságában, így Sarah semmit nem kérdezhetett, viszont Mrs. Hill sem pofozkodhatott. Mrs. Wickham meglobogtatott Sarah előtt egy divatképet: tanulmányoznia kellene ezt a frizurát, hogy aztán legjobb tudása szerint elkészíthesse. Sarah a hajgöndörítő vasat a tűzbe tette, hogy felmelegedjen, és megnézte a képen a babaarccal és nehéz végtagokkal megáldott nőt, akit fodros ruhába passzíroztak bele, a fürtjei pedig úgy lógtak, mint az összekötözött kolbászok, vagy mint a birkák hátán összeragadt gyapjúcsomók. Remegett a keze. Lydia félrefordította az arcát, és fintorgott, mikor Sarah a haját pörkölte. – Bárcsak látta volna Brightont! Ez a megjegyzés azt jelentette, hogy Lydia beszélni akar róla, és akár Jamest is szóba hozhatja. Sarah elhaló hangon válaszolt. – Nagyon szép volt, asszonyom?

– Mondhatom, csodálatos látvány volt! Katonákkal volt tele a tábor, ameddig a szem ellát, mindenfelé tisztek sorakoztak, és az én drága Wickhamem volt köztük a legszebb! – Jól hangzik. – Én mondom magának, ott könnyedén foghat magának férjet az ember. Szerintem magának is oda kellene mennie. Sarah visszatette a kezében lévő vasat a tűzbe, és kivette az újat, a papírokat a loknik köré csavarta. A tükör mindent tökéletesen megmutatott: a forró haj töredezettségét, a füstfelhőket, Lydia áldott elégedettségét. Lydiának nincs képzelőereje; döbbent rá Sarah, így nem képzeli el a mindenféle lehetőségeket, nem néz a jelen pillanaton túlra, márpedig a jelen pillanat az ő számára tökéletes. És ez – mármint a képzelet teljes hiánya ~ azt jelentette, hogy nem keres titkos jelentést semmi mögött, nem gyanakszik, és nem hazudik. Sarah az ajkába harapott. Lehet, hogy fájdalmas lesz az igazság, de... – És látott… valakit, akit ismerünk, asszonyom? – A tiszteket természetesen, .mind ott voltak: Denny, Pratt, Chamberlayne... Akkor Polly, akinek a mosogatófülke biztonságában kellett volna rejtőznie az ezüsttel meg a fényezővel, beoldalgott a hálószobába. Sarah leszedegette a göndörítő papírokat, a fürtök most lazán csüngtek egymás mellett, alig volt bennük egy kis hullám. A kisebbik cselédre pillantott, és azt tátogta: menj innen! Polly úgy tett, mintha nem látta volna. – Járt a brightoni édességboltban, asszonyom? – Ó, biztos vagyok benne, hogy az összes boltba bementem. – Nem kéne épp dolgoznod valamin? – kérdezte Sarah. – Már mindennel végeztem. Biztos, hogy hazudik. Polly leült a padlóra, felhúzta a térdét, a bokáit keresztbe vetette, a hatalmas szemét arra az egzotikus, pompás lényre függesztette, akit most már Mrs. Wickhamnek hívtak. Mrs. Wickham felkapott egy kis tégelyt, kidugaszolta, és

pirosítót dörgölt az arcára. Az ajkára is tett egy leheletnyit, aztán mikor megbámulta magát a tükörben, elmosolyodott. Csillogónak, tüzesnek látszott. Valami mást is összeszedett Brightonban a pirosítok és a férje mellett? Csak nem lázas? – Nem látta... nem hallott valamit az inasról? – próbálkozott Sarah. – Úgy értem, Mr. Smithről. Lydia félrebiccentette a fejét. – Az inasról? Már nagyon régóta nem is gondoltam rá... egek, miért is gondoltam volna? – Tudja, azon az éjszakán ment el, mint önök, és... – Micsoda csinos látvány! Mind egyszerre megfordultak, az ajtóban Wickham őgyelgett, előzékeny mosollyal nézte őket. – A fiatalasszony – mondta – és a szobalányok csendes ábrándokba merülten. Kitűnő téma lenne egy rézmetszethez. Az lenne a címe, hogy Hűség. Vagy A fiatalasszony. – Itt van az én drága, csinos Wickhamem! Lydia odarohant hozzá, és átkarolta. A férfi elfogadta az ölelést, és belépett a szobába. Sarah félrenézett. A puszta testi valója, sőt, már a pompás ruhája is szinte szemérmetlennek tűnt: Pollyt el kell tüntetni innen. Sarah felszedte a hajsütő papírokat, gyorsan letakarította az öltözőasztalt. Látta a tükörben, hogy miközben Mr. Wickham átkarolja a tizenhat éves feleségét, a feje fölött Pollyt bámulja, aki talpra kászálódott, pukedlizett, és merészen, ártatlanul visszabámult rá. Sarah eltette a papírokat meg a tűket, összeszedte a vasakat, hogy a többi hölgy haját is megcsinálja, pukedlizett anélkül, hogy a fiatal házasokra pillantott volna, aztán megindult az ajtó felé. – Polly, gyere velem! – Csak egy pillanat. – Gyere velem! Sarah elkapta a lány karját, és kirángatta az ajtón.

XV. fejezet

... hiszen úgyis fiuk fog születni.

M

RS.

HILL

OTT TALÁLT RÁ,

ahol mindig megtalálhatta: a

könyvtárában, megszökött az összejövetel elől. Mr. Bennet öreg volt, fáradt és részeg. Szinte ki se nyitotta a száját társaságban Wickham megérkezése óta, és amennyire csak lehetett, kerülte az ifjú házasok számára rendezett programokat és mulatságokat. Most érezte legerősebben a szégyent, mikor mindenki más készen állt rá, hogy készségesen megfeledkezzen róla. – Remélem, hozott egy újabb üveg konyakot. Mrs. Hill becsukta maga mögött az ajtót. Mr. Bennet lassan rápillantott a véreres szemével, a szalonból nevetés hallatszott. A házvezetőnő odahúzta az asztalhoz a széket, de csak állt, a kezét a támláján tartotta, nem ült le. – Nem tudom, melyik rosszabb – folytatta Mr. Bennet. – A lányomon esett szégyenfolt, vagy hogy a feleségem semmit nem vesz észre belőle. – Mrs. Bennet... – felelte Mrs. Hill habozva. – Talán jobb, hogy olyan, amilyen. – Aligha érdemel tiszteletet. – De ez csak egy következmény, nem igaz, uram? – Nem értem, mire céloz, Mrs. Hill. – Ha azt akarjuk, hogy valaki tiszteletet érdemlő módon viselkedjen – hangzott a válasz –, először meg kell neki mutatni, hogy megérdemli mások tiszteletét. Senki nem követeli a szeretet bizonyítékait ott, ahol szabadon osztogatják.

Mr. Bennet erre felvonta a szemöldökét, de nem tiltakozott. Hosszas hallgatás után végül bólintott. – Azt hiszem, van valami igazság abban, amit mond. Mrs. Hill közelebb húzta a széket, és leült. – Ez már el lett rendezve – mondta –, Lyddie kisasszony férjhez ment. Én pedig szeretnék leszögezni valamit. Csak így magunk között szólva szeretném kimondani, hogy amit a lányáért megtett, azt a másikért nem hajlandó. A vér szerinti fiáért. Mr. Bennet megtörölte az arcát a kezével. Újabb pohár konyakot töltött. – Ha tudná, Margaret, ha tudná, mit szenvedtem... Az intim megszólítástól egyszerre elcsitult az asszony haragja: az évek elrepültek, mint a seregélyek. Előrehajolt, megfogta a férfi kezét. – Minden éjjel gondoltam rá – folytatta Mr. Bennet. – Mindvégig, amíg távol volt. Minden éjjel, míg vissza nem jött. Mrs. Hill érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe. – Egész kiskorától kezdve, amióta csak elmondta, hogy maga... hogy nekünk... én csak próbáltam praktikusan eljárni. Praktikus megoldást kerestem. Mrs. Hill bólintott. – De nem volt praktikus megoldás, nem igaz? Aztán megmondta – a praktikus viselkedés semmit nem oldott meg. Mrs. Hill egy perc múlva megint megszólalt. – Tudja, én rájöttem, miért tette. Hogy miért állt be katonának. Mr. Bennet felnézett, pislogott, égett a szeme; intett a nőnek, hogy folytassa. – Nem tudta, hogy van, aki szereti. Igazából senki nem törődött vele, így aztán ő se törődött magával: ezért sodorta veszélybe magát gondolkodás nélkül.

Mr. Bennet összehúzta az arcát, a vonásait elhomályosította a fájdalom. Másik poharat húzott oda magához, megtöltötte konyakkal, és átcsúsztatta az asztalon Mrs. Hillnek. Az asszony megfogta a száránál. Kitörölte a szeméből a könnyet. Ittak.

XVI. fejezet

...a legnehezebb koron túl van.

NÉMÁN

SZEDTÉK

az édes ringlót. Sarah a létra tetején állt,

leszakította a gyümölcsöt az ágakról, Polly pedig a létra lábánál átvette és finoman a kosárba fektette őket. Wickhamék elmentek; semmi hasznos információt nem hoztak, de kárt se okoztak; ezúttal a tiszt sem tüntette ki Pollyt a figyelmével, és jó esély volt rá, hogy egy jó ideig nem térnek vissza, addigra pedig ő is meg fogja érteni, milyen veszélyt jelent Wickham rá nézve, talán meg is nő annyira, hogy ne érdekelje a férfit. Nem tökéletes megoldás, de ahogy Sarah mondta magának, ez egy nem tökéletes világ. Addig is biztonságban vannak. Lehet, hogy nem boldogok, de biztonságban vannak. A ringlófa tetejéről Sarah mozgást látott, átkukucskált az ágak között. Két férfi közeledett lóháton; átugrattak a kerítésen a kifutóra, a longbourni lovak egy darabon csatlakoztak hozzájuk, aztán azok ketten egymás után átugrották a kifutó kapuját is, és felügettek a házhoz vezető földúton. – Mr. Darcy és Mr. Bingley – mondta Sarah. Kék kabát, fekete ló: ez volt Bingley. Az a nagy, magas alak pedig Mr. Darcy. Ez jelent valamit. Azt jelenti, hogy valaki boldog lesz. Korábban hírét vették, hogy Mr. Bingley visszatér Netherfieldbe. Mrs. Philips hallotta Mrs. Nichollstól, és gyorsan tovább is adta Mrs. Bennetnek. Sarah-nak és Pollynak a lelkére kötötték, hogy tartsák nyitva a szemüket, hátha meglátják a Bingley-hintót, Sarah azt hitte, Mrs. B. majd panaszkodni kezd:

micsoda gyalázat, hogy már nincs inasuk. Mr. Bingley így azt fogja hinni, hogy ezáltal kevesebbek lettek, hogy inas nélkül senkik. Mrs. Bennet azonban szóba se hozta a dolgot. Úgy tűnt, már el is felejtette. – Az én hibám? – kiáltott fel Polly hozzá odalentről, miközben a létrát fogta, hogy ne dülöngéljen, a kosarat pedig a karjára fonta, – Micsoda? – Az én hibám volt, hogy James elment? Azért történt, mert Mr. Wickham kedvelt, meg adott pénzt, meg minden? Nem lett volna szabad elfogadni? Sarah lejött a létráról, leérve átkarolta a lány vékonyka vállát. A ringlóval teli kosár bizonytalanul himbálózott. A dühe – amit James, Polly, Wickham, Forster ezredes, Longbourn, a sors meg általában a világ miatt érzett – azonnal elpárolgott a gyerek szomorú arca láttán. – Nem, nem a te hibád volt, kicsim. Egy percig sem szabad ezt hinned. Ptolemy Bingley kedden érkezett. Hintóval jött, ott is maradt náluk, dohányzott a kertben, kockázott a társaival, míg a társaság odafent ebédelt. Mielőtt meglátta, Sarah-nak eszébe se jutott, hogy az egyik Bingley magával hozza a másikat. A fekete inas mintha egy teljesen másik élethez, egy másik világhoz tartozott volna. Semmi értelme nem volt a visszatérésének. A vacsorára meghívottak hatalmas köre – Bingley, Darcy meg mindenféle szomszédok – rengeteg munkát adott nekik, a sülő őz, a fortyogó leves, a piruló foglyok mellett nem maradt a háziaknak ideje a vendégek szolgáival magánbeszélgetést folytatni, Sarah pedig hálás volt érte. Tol olykor-olykor lopott pillantást vetett rá; Sarah gyakran elkapta a tekintetét, de a férfi gyorsan el is fordult. Még mindig nagyon jóképű volt, ehhez kétség sem férhetett: a finom arca, a szimmetrikus vonásai, a

tiszta bőre mind előnyére váltak. A bájai nem halványultak el, csak épp már nem számítottak. Sarah szégyellte magát a döntései érzéketlen együgyűsége miatt. Aztán eszébe jutott, mikor James ott állt a hajcsárok útján azon a hideg estén. Meg mikor utána a kezébe fogta a mocskos csizmáit, hogy megtisztítsa őket. Sarah bele is pirult. A hüvelykujjával megsimította a száját James csókjának emlékétől. A Bingley-hintót nem sokkal vacsora után hívták, Sarah még mindig a tányérokat szedte össze az ebédlőben. Nem igyekezett túl lenni a feladatán, sőt, a szükségesnél kicsit tovább időzött rajta. Négynapi ebédelgetés, vadászat, uzsonna és vacsora után, három nappal Szent Mihály napja előtt Jane menyasszony lett. Az anya rettenetes lármát csapott a hírek hallatán, épp a megkönnyebbülése mértékéhez illőt. Persze volt rá oka, hiszen az ő kicsi lánya végre révbe ért. Mrs. Hill annyira örült nekik, amennyire emberileg lehetséges. Illően gratulált az úrnőjének, megcsókolta Jane-t, és sok szerencsét kívánt neki az új életében. – Szerencse! Semmi szüksége szerencsére! Évi ötezer font járadéka lesz. – Nos – mondta Mrs. Hill. – Attól még egy kis szerencse nem árthat neki. Persze Jane-nek már így is jócskán kijutott a szerencséből. Kedves és szép lány volt, aki kedves és szép dolgokat érdemelt, amit aztán meg is kapott. Mivel, mint azt mindenki tudja, gondolta Mrs. Hill, miközben leporolta a borospoharakat a koccintáshoz, azok a lányok, akik nem kapják meg a kedves és szép dolgokat, valami fogyatékosságot mutatnak vagy a kedvességükben, vagy a szépségükben. Tol Bingley most már rendszeresen megjelent Longbournban. Vagy a gazdáját kísérte a hintón, vagy egyedül

jött valami üzenettel, amire választ várt. Olyan volt, mint zengőlégy az őszi levegőben: a távolban lebegett mozdulatlanul, különös, kimondhatatlan módon összpontosított. A zengőlégyhez hasonlóan feltételezhetően neki is nehezére esett elérni ezt a mozdulatlanságot, komoly és állandó erőfeszítést igényelt tőle. – Egyszer sem jött el Londonba, míg ott voltunk – suttogta végül Sarah-nak. – Sosem volt alkalmam. Sajnálom – felelte Tol Bingley. – Szívesen körbevezettem volna. – Ez nem olyasmi, ami igazán... – Tudja, szerintem teljesen be tudna illeszkedni ott, Londonban. – Én nem, én nem tudnék semmit, Mr. Bingley. Égő arccal otthagyta az inast, pontosan tudta, hogy Mrs. Hill, aki épp a levest kavargatja, nagyon igyekszik úgy tenni, mintha semmit nem hallott volna. Szent Mihály napján Mr. Bennet a szokásos szertartás keretében kiadta a szolgák bérét. Az öreg tölgyfa asztalnál ült, minden kifizetést feljegyzett a főkönyvébe, és mindegyik szolga – a házban és a földeken dolgozók is – mellé tették a maguk kézjegyét, aki pedig le tudta írni a nevét, aláírta. – Ebben a negyedévben úgy alakult, hogy sajnálatosan megfogyatkoztunk – észrevételezte a gazda. – Csakugyan, uram. – Nos. Az élet talán nem állandó változás? Nem azt mondta Hérakleitosz... – Elhallgatott, meggondolta, magát. – Nos. Rendes lány maga, Sarah; köszönöm a kemény munkát. – Én köszönöm, Mr. Bennet, uram. Sarah pukedlizett, aztán felvitte a pénzt a szobába, beletette a fadobozába az előző negyedéves fizetése mellé. Majd kiveszi ezt a Hérakleitoszt a könyvtárból, ha alkalma adódik rá, és ha angolul

írt, mert Mr. Bennet úgyse mondja el neki, mit mondott. Lezárta a dobozt, és belökte az ágy alá. Már több mint egy év telt el azóta, hogy James Longbournba jött, és négy hónapja, hogy elment innen. Mennyi ideig tud még várni anélkül, hogy bármi hírt hallana róla? Melyik az a pont, ahol a várakozás átváltozik puszta lemondássá? Azon a vasárnapon az egész házat pánikba ejtette Lady Catherine de Bourgh érkezése, aki négylovas hintóval jött, és nagyon gyorsan közlekedett, csak aznap reggel indult el Hunsfordból: a lovakon látszott, hogy postalovak. Mikor Mrs. Hill kinyitotta az ajtót, a lady megkérdezte, hol találja a családot, aztán beviharzott mellette, meg se várta, hogy bejelentsék. Mrs. Hill visszarohant a konyhába, hogy vizet főzzön teának, mivel valami frissítőt feltétlenül fel kellett szolgálni. Mikor Sarah valamivel később átvágott a kerten a kis moslékosvödörrel, látta, hogy Elizabeth a ház mellett vonul Lady Catherine nyomában. A lady úgy nézett ki, mint egy hatalmas csatahajó, a mögötte haladó kisasszony pedig mint a markotányos csónakja. Mikor eltűntek a vadonban, Sarah a bal kezéből átvette a vödröt a jobba, a fájós tenyerét beletörölte a kötényébe, és ment tovább a disznóól felé. Esze ágában sem volt előbukkanni, míg Lady Catherine náluk vendégeskedik. De hát ez azért nem semmi: az ember csak eldönti, hogy elmegy valahová, aztán elindul. Megrázza a csengőt, szól pár szót, és a dolgok máris maguktól megtörténnek. Erre való a pénz: testet ad a gondolatoknak, beteljesíti a vágyakat. Egyfajta varázslat, ami valóra váltja az emberek kívánságait. Beleöntötte a moslékot a vályúba, megvakargatta a disznók fejét, nézte, ahogy mohón befaíják az eledelt. Neki vajon hány negyedévnyi fizetést kell még félretennie, mielőtt bármelyik vágyát valóra válthatná? Mrs. Hill nézte, ahogy Sarah átvonszolja magát a kerten kezében az üres vödörrel, és nagyon megsajnálta: ez a lány csak

tengődik, A munka nem gyógyír; sosem volt az: egyszerűen elfedi a nyomorúságot, betakarja, de ennyi. Sarah pedig még olyan fiatal, talán nagyon sok évet kell még kibírnia valahogy. Valamit találni kell neki, valamit tenni. kell. Mrs. Hill az öltözőszobában volt, mikor Mrs. B. felment, hogy előkészüljön a lefekvéshez. Szinte azonnal halk kopogás hallatszott, Elizabeth belépett. A házvezetőnő a maga szokásos módján rögvest észrevétlenségbe süppedt, befordult a szomszédos hálószobába összehajtogatni a ledobott ruhákat, aztán kiterítette a hálóinget a tűz elé, hogy átmelegedjen, hagyta beszélgetni az anyát és a lányát. Az úrnőnek először nehezére esett megérteni, amit Elizabeth mondott, Mrs. Hill viszont mindent azonnal megértett: Elizabeth fantasztikus üzletet kötött; a háztartás pedig még kisebb lesz. Mivel már három lány férjhez megy, és a két idősebbiket a házasság vitathatatlanul kiváló gardedámmá teszi majd a hajadon húgaik számára, Mary és Kitty sem tartózkodik majd sokat otthon. Longbourn egyre kisebb lesz. Ő és Mr. Hill, ezt jól tudta, biztonságban vannak: ez is a Mr. Bennettel kötött egyezség része volt, hogy ők ketten halálukig itt maradhatnak, nem teszik ki őket a parókiára. A lányok viszont... Nem fogják mindkettejüket megtartani Longbournban, mindkettejüket semmiképp. Nem örökre. – Mr. Darcyhoz? – kérdezte Sarah, mikor meghallotta a híreket. Mrs. Hill beterelte a mosókonyhába. – Igen. – Magas férfi. És a kisasszony boldog? – Az anyja azt mondja, van háza a városban is, meg vidéken is, meg mindene, amit akarsz. Hintók, meg a jó ég tudja, mi. Jane fogása, azt mondja, semmi ehhez képest. – De Elizabeth boldog? Szereti? – Azt mondja.

Sarah bólintott. – Akkor jó. Jó neki. Nagyon jó. Sarah a fogát csikorgatta, miközben visszament dolgozni. O olyan kevéssel is beérte volna. Neki elég lett volna egy zsák kagyló, meg az ő társasága. Mikor Tol Bingley legközelebb megjelent a konyhában, körbehordozta a szépséges tekintetét, és látta, hogy Sarah nincs ott, vagyis semmi érdekes nincs odabent, Mrs. Hill életében először érzett késztetést arra, hogy részvéttel nézzen erre a fiúra. Úgy döntött, kicsit utánajár a szándékainak és annak, milyen jövő áll előtte. Ártani nem árthat. Arra persze nem számított, hogy Bingley így kinyílik majd neki: mint százszorszép a nap előtt. – Tudom, hogy ön anyja helyett anyja. Reméltem, hogy elnyerem a jóindulatát. Sokkal jobban hiányzott neki Sarah, mint ahogy azt lehetségesnek hitte, mesélte. Nem sok örömöt talált Londonban. Mrs. Hill öntött neki egy csésze teát. A legény belekortyolt, aztán feltárta Mrs. Hill előtt az érzelmei mélységét, a reményei csúcsát, az előbbre jutási terveit. Ő nem marad örökre inas, ő aztán nem. Úgy viselkedett, mint az urak; megpuhítaná a férfinem gorombább tagjait is, az ilyen jellegű szolgáltatás képes rá. Gyakorlati szempontból pedig, a biztonságot tekintve, jó parti lenne Sarah-nak. Ők kerten jól keresnének, félre is tehetnének belőle; Bingley szorgalmas, Sarah beosztó, így végül jómódban élhetnének, A nevüket kiírnák az ajtóra: Mr. és Mrs. Bingley; tulajdonosok. Az aztán igazán remek lenne! Még szolgákat is tarthatnának. Jó páros lennének, a maga módján olyan jó fogás lenne, mint Elizabethé, Sarah legalábbis ugyanannyira kiemelkedne a saját helyzetéből.

Mrs. Hill mindezt megpedzette Sarah előtt reggelinél, mintha valami ajándékot kínálna neki. Polly vajas kése megállt a sütemény felett, a tekintete oda-vissza járt a házvezetőnő és a szobalány között. Mr. Hill szájában is megállt a falat. Lenyelte. – Boltja? – kérdezte az öreg. ~ Gondolom, mostanra már mindent el is intézett – mondta Sarah. – Annak a fiúnak boltja van? – kérdezte megint Mr. Hill. – Még nincs. De lesz. Neked is elmondta, nem igaz, Sarah? Sarah vállat vont. – Ki is nézte már a helyét – folytatta Mrs. Hill. – Elmondta? – Elfelejtettem, hol. – Spitalfieldsben. Van némi félretett pénze... – Tényleg? – kérdezte Mr. Hill tele szájjal. – Tizenkét fontja! – Mrs. Hill hátradőlt, összefonta a karját, mintha ez eldöntené a kérdést. – Tizenkét font, három shilling és hat penny, hogy pontos legyek. – Tizenkét font, három shilling és hat penny? – És még annál is több lesz, ha megint eljön Gyümölcsoltó Boldogasszony napja, akkor akarja otthagyni Bingley házát, hogy saját üzletbe kezdjen. Mr. Hill most halkan füttyentett, morzsákkal terítve be maga előtt az asztalt. Polly az egyik feszült arcról a másikra nézett, és titokban még egy süteményt vett magának. – Vannak ambíciói – folytatta Mrs. Hill. – Nyilvánvalóan olyan ember, aki tudja, mit akar. És mindent meg is tesz érte. Tizenkét fontja, három shillingje és hat pennyje van, és téged akar, drága Sarah. Mrs. Hill átnyúlt az asztal felett, a teáscsészék és tányérok között, és megfogta a lány kezét. – Tudnod kell, hogy nagy megnyugvás lenne nekem, ha látnám, hogy jó helyre kerültél, és biztonságban vagy a saját

háztartásodban. És ha belegondolsz, milyen érzés lenne, hogy saját otthonod van, ahol senki nem parancsolgat, senki jóindulatától nem függsz! – Kivéve a férjemet. – Persze, kivéve a férjedet. Megszólalt a könyvtár csengője. Mind összerezzentek, rápillantottak a rugón ugrándozó fémre. Mr. Hill megtörölte a száját, és hátracsúsztatta a székét. Mrs. Hill is fel akart kelni, a férje azonban marasztalóan rátette a tenyerét. – Maradjon csak, Mrs. Hill! Pihenjen! Mrs. Hill halványan rámosolygott. A férje a maga öreges, fáradt módján kivánszorgott a konyhából, az ajtó becsapódott mögötte. Mikor senki nem figyelt rá, Polly maga felé húzta a ringlólekvárt. Mrs. Hill visszafordult Sarah-hoz. – Drágám. Legalább gondold át! Praktikus megoldás volna. Már megint ez a szó. Praktikus. Csikorgott a foga alatt, a vér ízét hozta magával. Egyáltalán nem szerette ezt a szót. Polly mélyen belenyomta a kanalát a lekvárba, és kiemelt egy halom csöpögő áttetsző, aranyzöld finomságot. Ráejtette a süteménye tetejére, a kanál tetejével szétkente rajta, aztán beledugta a kanalat a szájába, hogy lenyalja róla a nyomokat. Sarah összefonta a karját, pont mint a házvezetőnő. – Maga ezt tenné? – kérdezte. – Ezt tenné, Mrs. Hill? Az én helyemben? Maga hozzámenne, tudva, amit tud? Mrs. Hill bólintott. – Tényleg? – Igen. Tényleg. – Na és... és a szerelem? – hebegte Sarah. Mrs. Hill a csinos, fájdalmas, eltökélt arcba nézett, és hazudott. – Meglepődnél, ha tudnád, a végén milyen keveset számít. – Ezt nem mondhatja komolyan,

– Bingley szeret téged. Rendesen bánik majd veled. Szerintem jó ember. – De nem James. Mrs. Hill becsukta a szemét, és kifújta a levegőt. James. Jött és ment, elvesztették, megtalálták, és megint elvesztették; túl nagy kincs ahhoz, hogy megtarthassák maguknak. A reményt már teljesen elvesztette, és most ezzel a képtelenséggel kellett szembenéznie: annak a kislánynak, akit a fia helyett kapott, hogy legyen kit szeretnie, most összetörték a szívét. – Egyikőtöket el fogják küldeni – mondta. – Ugye tudod? Nem lesz elég munka. Polly beleharapott a vastagon megkent süteménybe, egyik nőről a másikra pillantott. Belenyomta a szájába az utolsó darabot. – Ez igaz? Sarah rámosolygott, – Lekváros a szád széle. Polly eredménytelenül próbálta letörölni, aztán nagyot nyelt. – Maradj te! Várd meg itt Jamest! Én majd elmegyek Wickhamékkel. – Nem, szívem, nem mész velük. – De akarok. – Nem, nem akarsz. Csak ültek ott hármasban. Közeledett a változás. Nem lehetett megállítani.

XVII. fejezet

...nem szereti, ha nevetnek rajta; erre is megtanítja majd, de most korai volna hozzáfogni.

M

OST MÁR NAPI RENDSZERESSÉGGEL jöttek

a csomagok Jane-nek

és Elizabethnek. Polly és Sarah feladata volt elhozni őket a postáról. Főként Londonból jöttek; a legjobb áruházakból, rőfösöktől és kereskedőktől: az egyik, amit Elizabeth kisasszonynak címeztek, egyenesen Nottinghamből érkezett. A nehéz csomagot kibontották, a kartondobozról mohó ujjak emelték le a tetejét. Gyönyörű selyem csipkefátyolt rejtett és a hozzávaló elefántcsont fésűket: Mr. Darcy ajándéka a menyasszonyának. Ezt fel kellett próbálni még a nagy nap előtt, egy percig sem bírt volna várni. A fiatal hölgyek öltözőasztala előtt Sarah próbaképp beletűzte Elizabeth hajába a fehér fésűkkel. – Nehéz – mondta Sarah, a súlyát latolgatva a karján. – A legjobb dolgok általában nehezek. Sarah leengedte a finom zuhatagot. Elizabeth megmerevedett a súlya alatt. – Mr. Darcy csakugyan nagylelkű. – Végtelenül kedves. Sarah felemelte az elejét. – Akarja látni, hogy fog kinézni? Elizabeth bólintott, az egész súlyos csipkeözön fel-le mozgott a hátán. Újfajta komolyságot érzett magában mostanában. A házasság komoly dolog.

Sarah leengedte a fátylat Elizabeth arca előtt; a képe a tükörben kísértetiesnek, hidegnek, idegennek tűnt. Elizabeth azonnal visszalökte a fátylat, esetlenül félretolta. A fésűk után nyúlt, de rájött, hogy kárt tehet a csipkében. – Megtenné, hogy leveszi? – Elizabeth összefonta a kezét az ölében, nehogy megint a fátyolhoz nyúljon, – Nem akarom tönkretenni. – Természetesen. A csipkét az egyik karjára emelve Sarah kivette a fésűket. – Mit gondol, Sarah, milyen lesz a házasság? Sarah tekintete találkozott Elizabethével a tükörben. Látta a saját képmását is, ahogy a fiatal úrnője mögött állt, a durva keze a finom vállon nyugszik, a ruhája szürke, a haját, amire egyébként már nagyon ráférne a mosás, a főkötője alá gyömöszölte. – Biztosra veszem, hogy nagyon kellemes. Elizabeth bólintott, a selymes fürtjei fel-le csúszkáltak a krémszín tarkóján. Az emberek azt mondták, hogy Mr. Darcy a rangja alatt nősül, de Sarah ezt egyáltalán nem így látta. Szerinte minden teljesen egyezett, mint a rendesen vezetett főkönyvben: a férfi vagyona, birtokai és társadalmi rangja megfelelt a nő bájának, melyet mindezzel megvásárolt. Ha az ember így nézi a dolgokat, kész csoda, hogy neki magának bármit is felajánlott valaki. – Felvillanó képeket én is látok magam előtt – szólalt meg újra Elizabeth. – Úgy értem abból, hogy házasságban élek Pemberley-ben; a karácsonyt el tudom képzelni, és tavasszal talán meglátogat minket a drága Jane és Mr. Bingley. Látom magam előtt, ahogy együtt zongorázom a húgával. – Nagyon kellemesnek hangzik. – Azt viszont nem tudom elképzelni, mert fogalmam sincs róla, hogy milyenek lesznek a hétköznapok, hogy nap nap után

együtt vagyunk, csak ő meg én. Bizonytalan vagyok, és úgy vélem, kissé talán... ideges. Elizabeth puha keze Sarah-éba simult. – De maga legalább velem jön, igaz? – Hogyan, kisasszony? – Pemberley-be, Eljön velem. – Nem hiszem... Elizabeth sietve folytatta: – Nagyon szeretném. Azt akarom, hogy valamit magammal vihessek itthonról Vigaszt jelentene nekem az idegenek között. Mr. Darcy semmi akadályát nem látja, mama pedig azt mondja, itt már nincs szükség magára. – Vagyis... értem. Úgy tűnik, ebben már meg is egyeztek. – A munka sokkal könnyebb lesz, mint az, amit itt végzett. Pemberley csodálatosan működik. Nem kell majd vödröket cipelnie meg tüzet raknia. Ott harisnyát sem kell stoppolnia. Legalábbis nem az egész háztartásra. Csak a sajátját és talán .. az enyémet. Sarah kihúzta a kezét Elizabethéből, nem tudta, mit felelhetne. Elizabeth összehúzta a szemöldökét. – Attól fél, hogy hiányozni fognak a barátai, megértem. Polly és Mrs. Hill. Persze, hogy tart tőle, hisz eddig velük élt. De Pemberley-ben Mrs. Reynolds, a kulcsárnő nagyon megkedveli majd; nagyon kedvesen bánik majd magával, ha meglátja, milyen illedelmes, csendes, képzett lány. Biztosra veszem. És akkor kicsit többet láthat majd a világból, ahogy mindig is akarta. A fátyol az ágyon hevert, mint egy tiszta fehér papírlap. Sarah összehajtotta, és visszatette a dobozába. Rátette a fedelét, – Tehát rendben van? Megegyeztünk? Sarah bólintott.

– Ó, köszönöm, Sarah! Úgy örülök, hogy velem jön. Tetszeni fog magának, biztosra veszem, hogy tetszeni fog. – Köszönöm, kisasszony. Sarah a helyükre simította Elizabeth fürtjeit. Talán nem is olyan könnyű teljesen boldognak lenni. Talán valójában borzalmas azzal a tudattal élni, hogy az ember mindent elért, amit csak akart. Amikor Sarah elmondta a konyhában a híreket, potyogtak a könnyek. Még Mr. Hill is kénytelen volt megköszörülni a torkát, és elfordulni, úgy tett, mintha teljesen lekötné a lecsöpögött faggyúdarabok leszedése a gyertyáról. Hiába tudták előre, hogy ez lesz, hogy el kell válniuk, attól még egyikük sem készült fel rá. – Ha hallanak valamit róla – mondta Sarah a hírét veszik, vagy ha visszajönne... Mrs. Hill bólintott. Könnyes lett a szeme. – Abban a pillanatban megírom. – És ugye vigyázni fog Pollyra? Ügyeljen rá, hogy legyen ideje tanulni. És hogy játszhasson a falusi gyerekekkel. Mrs. Hill bólintott, visszanyelte a torkába felkúszó gombócot. – Olyan kicsi még – mondta Sarah. – Tudom. – És kicsit gyengeelméjű. – Hé! Felemelte Pollyt, magához szorította, az arcát a kislány nyakába nyomta. – Olyan csodálatos vagy, hogy legszívesebben beléd harapnék! – Inkább ne – felelte Polly, és a kezével kitörölt egy könnycseppet a szeméből. – De azért majd írj nekem Pemberleyből! Tudod, már egészen jól megy az olvasás.

XVIII. fejezet

Úgy döntöttek tehát, hogy elmennek Pemberley-be.

KIHAJTOTTAK a ragyogó ablakokkal teli kisvárosból, el az egyetlen fogadó mellett, aztán belemerültek a hatalmas feketeségbe. A kocsi egyenletesen dübörgőit a jó utakon. Bekanyarodtak, az út nyílt mezőkre, aztán erdőbe vitte őket, a következő kanyart pedig egy kapubejárónál tették meg, mely sápadtan derengett előttük az éjszakában. A hajtó pár szót váltott a kapuőrrel, aki ezt követően beengedte őket. Sarah egy árva szót sem értett a beszélgetésükből. A lámpa meglódult, megvilágította a hajtó éles arcvonásait, a Sarah ölében heverő takaró ráncait és a mögöttük elterülő világot. Szinte már megszokta, elfogadta a fájdalmat: a Derbyshire-be vezető hosszú kocsiút elég időt adott Sarah-nak arra, hogy megismerkedjen a vesztesége teljességével. Egy mozdulattal leszakítottak róla mindent és mindenkit, amit eddig ismert és szeretett, minden kedves kapcsolatot elvettek tőle, amit eddig kialakított. Csak önmaga sebzett, érzékeny váza maradt. Persze ő kívánta így: arra vágyott, hogy lásson valamit a Longbournon túli világból; most viszont már rájött, hogy sajátos körülményeket is kívánnia kellett volna az utazás mellé. Boldogságot kellett volna kívánnia. A kocsi egy kilométeren keresztül felfelé kapaszkodott az erdei úton, Sarah feje ugrándozott, minduntalan nekiverődött a mellkasának, valahányszor csak belevágódott a kocsis éles

könyöke, és megijesztette. A férfi az álla mozdulatával jelezte, merre nézzen Sarah. Odanézett. Kigurultak a holdsütésbe, a nyílt égbolt alá, a hold csupaszon, fehéren, hidegen fénylett felettük. A ház a völgy túloldalán, az emelkedőn állt, mögötte fás dombok magasodtak. A homlokzatot ezüstbe vonta a holdfény, előtte megcsillant a tavon a tükörképe. A ház csinos, hatalmas és idegenszerű volt. Sarah ezt a rengeteg gazdagságot, teret és szépséget látva arra gondolt megdöbbenve: hogy kezdődött? Hogy került ennyi minden egyetlen ember birtokába? Ki cövekelte le a kerítéseket, húzta meg a vonalakat, és mondta azt, hogy ez az én telkem, senki másé; ezek az én szántóföldjeim, az én erdőim; az a víz, amin visszaverődik a hold, az enyém, és az összes hal is, ami benne úszkál, enyémek a madarak, melyek az erdőben repkednek és fészkelnek, enyém maga a levegő is, ha a földem felett halad át, és ez az egész az enyém lesz, majd a fiamé, és senki másé. Az egészet lefoglalta magának, mint az önző kisgyerek, aki nem osztja meg mással a játékát. Hisz volt idő; lennie kellett, mikor ezt a területet senki nem birtokolta, mikor az úszkáló halak és repdeső madarak egyáltalán senkiéi nem voltak, a világ kezdetén, mikor Ádám és Éva zavarodottan, szégyenkezve kibotorkált a paradicsomból. Aztán a látvány eltűnt a szeme elől, a kocsi befordult a mély árnyak közé, a sötétségbe, a holdfény úgy kialudt, mint az eloltott gyertya. Csak a lámpa keskeny fényköre maradt meg nekik, na meg a fák hosszú üregei, a felriasztott madarak váratlan verdesése. Sarah látta, hogy az út elkanyarodik a híd és a hatalmas bejárati ajtó felé; ők azonban nem arra mentek: idegesen a haj tóra pillantott, a borostás állára meg a homályos szemére. – Miért erre megyünk? – A szolgáknak ez az útja, ez visz a szolgák házrésze felé.

Sarah még jobban összehúzta magát a régi kék bundában. Már három napja utazott, a megérkezés gondolata azonban annál idegenebbnek tűnt, minél jobban közeledett a célhoz. O csak azt akarta, hogy vége legyen az utazásnak, de megérkezni nem akart. Egy keskeny, rozoga fahídon átkeltek a folyó felett, éppolyan széles volt, hogy elfért rajta a kocsi; a ház egy pillanatra felderengett előttük, a folyó vize tükörlappá duzzadt. Visszatértek az erdőbe, az ösvény körbefordult, eljutottak a ház munkásoknak fenntartott részébe. A kocsi begurult a kertbe. Az istállófiú és két libériás inas közeledett feléjük lámpákkal. A keskeny, rácsos ablakok mögött igyekezetei és sietséget látott: alakok cikáztak oda-vissza, akár a takács vetélője. Valaki kijött a házból, hirtelen fények és hangok törtek rájuk, mikor azonban becsukódott az ajtó, mintha az egészet elvágták volna. Az egyik inas felé nyújtotta a kesztyűs kezét. Sarah megfogta, aztán lelépett a kocsiról. A kocsis lehajította a cseléd fadobozát a macskakőre; az inas lepakolta Elizabeth bőröndjeit és dobozait, és elvitte őket az útból. Sarah meghúzódott a kupacba hordott csomagok mögött, lekuporodott a falnak támaszkodva. A karját összefonta a bundája alatt. Nem tudta, mi mást tehetne. Az épületből kilépett egy nő, és körbenézett. Meglátta Saraht, és odasietett hozzá. Ötvenéves lehetett, csipkesapkát és szép csipkegallért hordott. Lámpa volt nála, úgy tűnt, itt ő parancsol. Rámosolygott Sarah-ra, de először az inashoz fordult, elmondta neki, hová viheti a bőröndöket. Aztán behívta a hajtót, hogy fogyasszon valami frissítőt, és felajánlott neki egy ágyat az istálló feletti lakrészben éjszakára, különben hosszú utat kellett volna megtennie a hideg éjszakában a városig. Az istállófiú elvezette a lovakat, hogy egyenek és pihenjenek kicsit. Minden tett, minden parancs azt jelezte, hogy ez egy óriási, előzékeny hely; a lakói vendégszeretőek, és tisztában vannak a magas ranggal járó kötelezettségekkel. -

Sarah csak állt a lába mellett a dobozával, miközben körülötte minden újra elcsendesedett és elrendeződött: a csomagokat becipelték, a lovakat az istállóba vezették, az ajtókat pedig becsukták; hamarosan csak a konyhából érkező elfojtott dünnyögés jelezte, hogy még zajlik a munka. Csak akkor fordult a kulcsárnő Sarah-hoz. – Tehát maga az? Az úrnő szobalánya? – Igen, asszonyom. – A nevem Mrs. Reynolds, én vagyok a kulcsárnő itt, Pemberley-ben. Sarah pukedlizett. – Akkor jöjjön, megmutatom, hol fog lakni. Sarah felkapta a dobozát, a csípőjének nyomta. – Ezt felhozathattam volna magának. Szólnia kellett volna. – Elnézést. – Semmi baj. Miközben Sarah követte Mrs. Reynoldsot és a lámpáját a lobogós, visszhangos folyosón, csípőjén az összes tulajdonával, valami csendes helyre vágyott, ahol legalább egy időre elbújhat. Egyáltalán nem érezte magát alkalmasnak a társasági életre, nem hitte, hogy képes lenne jó benyomást kelteni. Útközben Mrs. Reynolds sorra megnevezte a szobákat. A cipős szoba. A fegyverszoba, A spájz, a tálaló, az éléskamra. Aztán benyomta az ajtót, és máris beléptek a konyhába; megcsapta a forró levegő és a nyüzsgés energiái: egy férfi szakács francia akcentussal parancsokat osztogatott, konyhalányok és férfiak ugrottak minden szavára, daraboltak, kevergettek, zsírral locsoltak, pároltak. A kulcsárnő mindezt nyugodt közönnyel figyelte, végignézett a sürgés-forgáson, biccentett a szakácsnak, és rámosolygott a konyhalányra, aki elkapta a tekintetét. Sarah szorosan a nyomában haladt, mindvégig lökdösték és kerülgették, érezte, hogy kipirul a melegtől és a feszélyező helyzettől. Persze ő nem

fog dolgozni a konyhában, legalábbis neki azt mondták. Erre volt elég emberük, legalább ezért hálásnak kell lennie. Megint kijutottak a folyosó homályos hűvösébe, a falon szabályos rendben égő gyertyatartók sorakoztak. Sarah megbűvölten követte, lenyűgözte a kulcsárnő szoknyájának suhogása, cipőinek kopogása, meg az az információáradat, amit magából ontott a munkát, a hierarchiát és a háztartás elrendezését illetően. Sarah tudta, hogy meg kellene jegyeznie az utat, hogy legközelebb is idetaláljon, de bárhogy igyekezett is, semmi támpontot nem talált; minden olyan egyformának tűnt: a csigavonalas falak, a gyertyák pöttyös fénykörei. Követte Mrs. Reynoldsot a puszta lépcsőkön és meszelt folyosókon át, aztán még újabb és újabb lépcsők következtek, egyre feljebb hágtak, a fadobozt egyre nehezebbnek érezte a karja alatt, míg végül eljutottak egy lépcsőfordulóhoz, aztán egy keskeny, tetőtéri folyosóhoz, melyet gyékényszőnyeg borított, és melynek mindkét oldaláról ajtók nyíltak. A folyosó mindkét irányban hosszú métereken át elnyúlt, a vége a homályba veszett. Az egész épületszárny felett áthúzódott. – Erre. Sarah kóválygó fejjel elhaladt a zöldre festett falak és csupasz ajtók mellett. Mrs. Reynolds hirtelen megtorpant az egyik ajtó előtt, amitől Sarah kis híján orra bukott. El sem tudta képzelni, hogy nem téved el itt a kulcsárnő. Mrs. Reynolds belökte az ajtót. – Itt is volnánk. Sarah belépett mögötte. Az ajtó jobb és bal oldalán egy-egy keskeny ágy állt, köztük, a padlón kopott rongy szőnyeg terült el. A tetőbe ablakot vágtak. Fenyőpallóból készült mosdóállványt is kapott. A jobb oldali ágy alá valaki már bedugott egy lezárt ládát. – A vízzel meg tud mosakodni. Az meg az egyenruha, amit viselnie kell.

A fekete fésűgyapjú és fehér vászon szépen elrendezett kupaca felé intett a bal oldali ágy lábánál. – Lehet, hogy át kell majd alakítani, szabad idejében nyugodtan átszabhatja. A mosdóállvány alatt talál egy varrókészletet, azt használhatja. De szerintem egyelőre meg fog felelni. Úgy látom, ugyanaz lehet a mérete, mint Miss Darcy szobalányának. Sarah letette a dobozát a bal oldali ágy mellé. Csak ácsor-gott a kopott szőnyegen, nem tudta, mihez kezdjen magával. Mrs. Reynolds kivette az egyik gyertyát a tartójából,meggyúj tóttá a saját gyertyájáról, aztán visszatette a helyére, hogy megvilágítsa a szobát. – Anne-nal fog osztozni a szobán, ő Miss Darcy szobalánya; mielőtt megérkezett, ő látta el Mrs. Darcyt is, ő majd eligazítja a munkát illetően. És ha lejön a szobáimba, miután megmosakodott és átöltözött, adok vacsorát, aztán megmutatom, hol találja Mrs. Darcy öltözőszobáját, Anne már elkezdett kicsomagolni. – Köszönöm, asszonyom. Tehát még több óra munka áll előtte. Végtelen órák sora. És a végén nem vonulhat vissza a saját külön csendes zugába. – Szerintem remekül be fog illeszkedni – mondta Mrs. Reynolds. – Jóravaló, engedelmes lánynak tűnik. – Köszönöm, Mrs. Reynolds. A kulcsárnő mintha már menni készült volna, de aztán visszafordult: – Mint azt bizonyára sejti, kicsit aggódtunk, hogy milyen lesz az új szolgáló. Semmit nem tudtunk önről, de a háztartásról, ahonnan érkezett, már hallottunk. Longbourn kisebb méretű hely, bizonyára teljesen mások az elvárások. De szerintem remekül fog teljesíteni itt, nálunk. Azzal a kulcsárnő elment, magával vitte a gyertyát is.

Sarah leült az új ágyára, levette a kalapját, és letette az ágytakaróra. Itt legalább saját ágya van. A feje fölött az ablaküveg visszaverte a gyertyafényt. Kikötötte a kabátját, és hagyta, hogy lecsússzon róla. Lenézett a régi, jól ismert csizmáira az idegen szőnyegen. A szőnyeget ismeretlen kezek csomózták olyan rongyokból, melyeket sosem látott korábban. Felkelt, beáztatott, aztán kicsavart egy törülközőt, megdörzsölte vele a nyakát és az arcát, megmosta a fülét, megsikálta a körmeit. Aztán kihalászta a szoknyája belső zsebébe rejtett kulcsot, és kinyitotta a dobozt. Előszedte a legjobb főkötőjét, amire Mr. Hill új szalagot varrt neki, és felvette, a haját betuszkolta alá. Felöltötte a cselédruhát, kicsit lógott a derekán, keblén és a karján. Beletuszkolt egy keszkenőt. Szívesen lecserélte volna a cipőjét is, de nem kapott másikat. Felemelte a gyertyát, és becsukta maga mögött az ajtót, megszámolta az ajtókat a lépcsőfordulóig, hogy visszafelé jövet is idetaláljon. Sarah megpróbálta. Tényleg megpróbált boldog lenni Pemberleyben. Itt csakugyan könnyebb volt a munka, mint amit megszokott, ahogy Elizabeth ígérte. Pemberley-ben egész hadsereg állt rendelkezésükre a víz, fa, szén hordásához, főzéshez, súroláshoz, fényezéshez; Sarah a hét nap alatt egyszer sem látta a moslékosvödröt vagy a disznókat, pedig még Pemberley-ben is kell legyen ilyesmi. Neki csak Mrs. Darcy személyéről kellett gondoskodnia, a ruházatáról és ékszereiről. Ám ez hirtelen sziszifuszi munka lett. Elizabeth, aki kifejezetten bájos jelenség volt, mind ez idáig pusztán egészséges mértékben foglalkozott a megjelenésével: a bálokra persze érdemesnek tartotta, hogy kiöltözzön, de a hétköznapi toalettjével vajmi keveset törődött, és teljes lelki nyugalommal jelent meg sáros alsószoknyában, kivörösödve, fénylő orral a családi reggelinél, vacsorázni pedig boldogan felvette az egyik testvére régi ruháját.

Most azonban olyan ünnepélyes önvizsgálatban töltötte az Öltözőasztal előtti időt, hogy az már imának is beillett volna: – Jó leszek így? Maga szerint tényleg jó leszek? Sarah áthúzott egy szalagot Elizabeth fürtjein. – Annál is jobb. Bűbájosán fest. Elizabeth el sem mosolyodott. – Bizonyára megérti, hogy nagyon szeretnék megfelelni az elvárásainak. – Természetesen, asszonyom. Biztosra veszem, hogy meg is felel. – Nem érti, Sarah. Semmit nem ért az egészből. Aznap délután Sarah visszament Mrs. Darcy öltözőszobájába, hogy beállítsa a haját vacsorára. Anne már ott volt felfegyverkezve illatosított hajolajjal és gyöngyökkel. Miss Darcy szobalánya természetesen jobban ismerte a legújabb divatot, mivel a munkája révén járt Bathban, Londonban és Ramsgateben is. Pemberley gyönyörű volt, ehhez kétség sem férhetett. Közeledett a karácsony, a földet és a fák ágait is zúzmara borította, és ha kimehetett volna sétálni, hogy magyalt szedjen a kandallóra, borostyánt a képkeretek köré, és fagyöngyöt a csillárokra, csakugyan varázslatosnak találta volna. így azonban, hogy be kellett zárkóznia varrni Mrs. Darcy fülkéjébe, semmit nem jelentett neki ez az egész. Nem mászkálhatott el. Miután Mrs. Darcyt felöltöztette a reggelihez, a sétához vagy kocsikázáshoz, olvasáshoz vagy számlák rendezéséhez, esetleg a vendégei fogadásához, Sarah vacsoráig egy lelket sem látott. Hamarosan rájött, hogy a ruhák megvarrását nem bízzák rá. Elizabeth tájékoztatta, hogy Londonban gondoskodik róla valaki. A ruhák csomagokban érkeztek; Sarah kibontotta őket, kisimította a gyűrődéseiket, beszívta a londoni boltok egzotikus, fűszeres, enyhén tisztátalan illatát, megcsodálta a gazdag

színeket és a szabás minőségét, felakasztotta őket a szekrényben, és ezzel végzett is. Ettől eltekintve ő stoppolta és varrta meg a fehérneműket. Finom, fehér batiszttal és selyemmel dolgozott, ami régen nagy örömet jelentett volna neki, de olyan aprólékos, szöszmötölős munka volt, hogy ugyancsak megviselte az ujjhegyeit és a szemét. Feltűzött egy-egy szalagot vagy csipkét; visszavarrta a kifoszlott szegélyeket, összeöltötte a varrásuknál szétbontott ingeket és alsószoknyákat. Ezt a munkát egy gyerek is el tudta volna végezni, így Sarah nem sok örömét lelte benne. Olykor azon kapta magát, hogy kibámul az ablakon az oldalsó gyepen túlra, és a mögötte elterülő vidékre. A tekintete átszelte a fagyos parkot és erdős dombokat, még a hatalmas égboltot is. A keze megpuhult a könnyű munkától. Szürke egyhangúságban vánszorogtak az órák, a napok. A teste is elpuhult: még sosem evett ilyen jókat. Reggelire tojást, ebédre húst vagy halat, vacsorára pedig valami kellemeset és édeset kapott. Mrs. Hill jól főzött az egyszerű longbourni konyhában, itt azonban teljesen más szintre emelték a konyhaművészetet, mindig a cselédek hűvös ebédlőjében szolgálták fel az ennivalót, Sarah pedig figyelmesen, szótlanul evett, nem is mert felnézni a táljából, és nem igazán értette a derbyshire-i szolgák táj szólását. A vacsorát az egyik szobalány vitte fel neki a szolgák tányérjaitól csilingelő tálcán, bosszúsan, hiszen senki nem akart a cselédek cselédje lenni. Ezt Sarah is jól tudta, így amikor a szobalány lecsapta elé a tálcát, elpirult. – Nagyon köszönöm, Lucy – mondta, pedig nem is volt biztos benne, hogy Lucynak hívják a lányt. A saját kis teája a porceláncsészében meg a saját kancsó teje azért vigaszt nyújtott, ráadásul egy kis tálban három kockacukrot is kapott. Kettőt belecsúsztatott a zsebébe, hogy később, a következő levelében elküldje Pollynak, gondosan zsebkendőbe csomagolva őket.

Gardinerék náluk töltötték a karácsonyt. Sarah az ablaknál ült Mrs. Darcy öltözőjében, és varrt. A család összegyűlt odalent a hatalmas szalonban, beszélgetés és zongora halk hangjai szűrődtek fel, aztán a Gardiner gyerekek izgatottan kiáltoztak a hatalmas termek láttán. Mrs. Darcy fülkéjének határai mögött óriási termek nyíltak. Tágas, meleg szobák kínáltak különféle szórakozási lehetőségeket a kényelmes bútoraikkal: művészetek és zene élvezetét, társalgást és könyveket. Az ő falaik mögött pedig rendezett földek terültek el, gondozott park, erdők és gazdaságok, célszerű, kényelmes, jövedelmező vidékek. Sarah-nak azonban itt kellett maradnia, ezen a széken, az ablaknál, hogy visszavarrja az egyik ing leszakadt szalagját. Ha pedig mégis letenné a varrást, kilépne a folyosóra, kinyitna pár ajtót, hogy benézzen mögéjük; ha kilépne az erkélyajtón a friss levegőre, követné a kavicsos ösvényt, átsétálna a fagyos sövények között, aztán a bozótosban; ha kilépne a gyepen át a folyópartra, hogy megnézze a lusta pisztrángokat egy napsütéses részen, aztán kisurranna a kapun át az erdőbe, felkapaszkodna a túlsó dombokba vájt ösvényeken – vajon meddig tartana ki, meddig jutna el, meddig maradhatna ott, mielőtt megállítanák, és villámgyorsan visszazavarnák ide, erre az ülésre, ebbe a kis sarokba? Ez volt az övé: a kopár szilfák látványa, a könnyű varrnivalók kupaca, egy ülőhely, egy tálcára kitett teáskészlet. Ennyit engedtek neki. Ez persze nem rossz. Rosszabb is lehetett volna. De neki nem volt elég.

XIX. fejezet Vége

MÁRCIUS

VOLT,

már csak egy hét választotta el Gyümölcsoltó

Boldogasszony napjától, mikor Bingley-ék eljöttek hozzájuk. Sarah-t megrázta – fizikai fájdalmat okozott neki, mintha leesett vagy megbotlott volna, vagy nekiment volna valaminek –, mikor meglátta Tol Bingley-t begördülni a kocsi végében, mintha az álmából lépett volna elő. Mostanra már be kellett volna rendezkednie Spitalfieldsben. El kellett volna tűnnie örökre. Mikor Mrs. Bingley észrevette Sarah-t, örömében felkiáltott, és megcsókolta, azt mondta, remélte, hogy jól megy sora, nem hitte, hogy hall felőle. Sarah csak egyszer beszélt Tol Bingley-vel, a személyzeti ebédlőben, miközben nagyon jól tudta, hogy érdeklődve figyeli őt Mrs. Reynolds, aki mindig nagyon ügyelt az illendő magaviseletre. Szemmel tartotta mindannyiukat, Anne-t, aki mindenben szerelmet és szenvedélyt keresett, Lucyt (már ha csakugyan így hívták), aki mintha mindig kereste volna a bajt, meg azt az istállófiút is, aki mindig megjelent, ha Sarah valamiért lement a földszintre, mosolygott rá, beszélt neki, ő pedig nagyon igyekezett megérteni a legény vaskos akcentusát – ahogy ő is Sarah-ét. Tol Bingley majd talál magának másik nőt, gondolta, az ő kinézetével, higgadtságával és tetterejével nem is lesz nehéz. Neki talán sosem bocsát meg, de majd kitalál valami mást, megtalálja a módját, hogy boldog legyen. Sarah-nak semmi

kétsége sem volt efelől. Nyilván így lesz. Különben minden évben, minden családi látogatáson, Derbyshire-ben, Hertfordshire-ben és Londonban is folyton egymásba bot-lanak. Akkor pedig csak növelik egymás boldogtalanságát, mivel nem fogják tudni orvosolni, és nem is szökhetnek meg előle. – Jó színben van – mondta neki Bingley, mikor leült mellé. – Köszönöm. – Aztán egy perc hallgatás után: – Hogy van? Bingley bólintott, felvonta a szemöldökét: elég jól, de mégsem annyira. – Nem hittem, hogy itt találkozunk – mondta Sarah. – Azt hittem, mostanra már beindította az üzletét. – Ó, hisz ismer – felelte az inas, és körbenézett a serpenyők ragyogó során, a szíjakon, a hátsó lábuknál fogva felakasztott fejetlen nyulakon, melyekből lapos tálakba csöpögött a vér. Mindenfelé, csak Sarah-ra nem. – Nem zárkózom el a lehetőségek elől – folytatta. – Nyitva tartom a szemem. Sarah válasza sekélyesebbnek hangzott, mint ahogy az érzései sugallták. – Nagyon sok szerencsét kívánok hozzá, tudja. Bingley fújt egyet: Sarah egy pillanatra azt hitte, hogy mondani fog valamit, hogy kegyetlenséggel, vagy a reményei és boldogsága szétzúzásával fogja megvádolni, meg minden ilyesmivel Amikor azonban újra ráemelte a tekintetét, látta, hogy a férfi csak nézi. A szeme olyan fekete volt, mint a kávé. Aztán Bingley megrázta a fejét, de nem annyira tagadva vagy visszautasítóan, inkább a vereség lemondásával. Amikor újra megszólalt, alig lehetett hallani a hangját. – Nézze – kezdte én nem akartam... Gondoltam, ha itt találkozunk, talán... De... – Mr. Bingley. Ha azt gondolja... El kell mondanom, hogy... – Nem! Nem vagyok annyira ostoba. Észreveszem, ha egy nő máshoz tartozik.

– Akkor...? – Az inas. Smithnek hívták, jól mondom? Sarah válaszolni akart, de nem tudott. Bingley várt. A lány megköszörülte a torkát, de a hangja így is furcsán zengett. – Szerintem.,, vagyis úgy gondolom, attól félek... Már teljesen lemondtam róla. – Tényleg? – A férfi a fehér kesztyűit húzogatta. – Szerintem ez nem igaz. Ha tudná, hol van, ha lenne esélye rá, hogy megtalálja, nem menne utána? – Mr. Bingley. Ptolemy. Kérem, ne. – Pedig akkor is fontos önnek, fontosabb, mint ez itt, vagy bármi más... – Attól félek, meghalt. Nem tudom. Ez a legrosszabb az egészben. Semmit nem tudok. – Nos, életben van... Sarah megfordult, rábámult. – Honnan... – ...vagy legalábbis pár napja még életben volt. – Látta őt? Látta Jamest? A lárma és jövés-menés, a többi szolga, a konyha, Pemberley, minden semmivé lett, teljesen magára maradt, egyedül próbálta felfogni Tol Bingley szavai értelmét. – Épp Ulverton felől jöttünk a homokos parton át a tóvidéki túra végén. Tudja, a nászút. Ide tartottunk. Ő meg, ez a James Smith, a másik irányba ment a homokban, észak felé; egy csapat útépítővel utazott, volt kocsijuk, felszerelésük meg minden. Csak egy pillanat volt, de megismertem, és ő is megismert. Egyetlen pillanat, aztán elmentünk egymás mellett. Sarah képtelen volt válaszolni. – Hát – szólalt meg ismét Bingley – gondoltam, tudni akarja. Sarah bólintott, nyelt egyet. – Hát – mondta megint Bingley. Sarah ujjai a karjába vájódtak,

– Egészen biztos benne? Bingley lenézett a lány kezére, majd vissza fel az arcára. Bólintott. Aztán elfordult, megszólította a másik szomszédját a személyzeti ebédlőasztalnál, és többet nem is nézett Sarah-ra. Eljött Gyümölcsoltó Boldogasszony napja: a szerződtetések és elbocsátások, a lezárások és újrakezdések napja, amikor a változás beleivódik a lassan kúszó órák szövetébe, a számvetés ideje, az ember, amikor számba veszi a vásárlásokat és eladásokat, hogy mi mibe került, és eldönti, hogy megérte-e az árát. Mrs. Darcy asztalát behúzták az ablaktól a szalon közepére. A cselédek tisztelettudó csendben vártak a sorukra az ajtónál Mrs. Darcy az asztala mögött ült alkalomhoz illő diszkrét ruhában, szép volt és ideges. Előtte az asztalon nyitva hevert a főkönyv. Mrs. Reynolds kényelmes távolságban állt tőle, hátha segítségre lesz szüksége az első elszámolásnál. Az előző negyedév teljes elszámolása Mrs. Reynolds öreg, vasárnapi iskolában begyakorolt kézírásával szerepelt a könyvben. Mrs. Darcy közel nem írt olyan gyöngybetűkkel, de lelkiismeretesen dolgozott rajta, a nyelvét kicsit kidugta, miközben az összeget tanulmányozta, és leírta a neveket; mosolyogva nézte, ahogy a szolgák mellé tették a kézjegyüket, miközben átadta nekik azt a kis; kupac érmét. Sarah látta, hogy nagyon igyekszik. Megtett minden tőle telhetőt. Sarah bére a tenyerébe pottyant; pukedlizett. Elizabeth rávillantotta Sarah-ra a bűbájos mosolyát, a gyűrűje megcsillant az ujján, mikor a tollat a kifizetések oszlop fölé vitte. Mikor beikszelte a megfelelő helyet, Sarah szóra nyitotta a száját. – Elnézést, asszonyom. Mrs. Darcy türelmesen mosolygott tovább. – Igen, Sarah?

– Asszonyom. Remélem, nem okozok különösebb kellemetlenséget, de szeretném lezárni. – Lezárni? – Kilépni az itteni szolgálatból. Mrs. Darcy arcán megfagyott a mosoly. – De miért? – Valami baj van, asszonyom? – Mrs. Reynolds előrelépett, bekapcsolódott a beszélgetésbe. Mrs. Darcy felemelte a kezét. – El akar menni! Mrs. Reynolds zavarodottan vonta össze a szemöldökét. – Talán nem bánnak itt jól magával? Nem kap meg mindent, amit elvárhat? – De igen – felelte Sarah. – Mindnyájan nagyon jók hozzám. Elizabeth hátradőlt, a fejét rázta. – Nem elég könnyű a munka? Talán – folytatta Mrs. Reynolds – nem ez a legkényelmesebb élet, amiben valaha része volt, és amit elvárhat? Sarah bólintott. Mrs. Darcy zavarodottnak, nyugtalannak tűnt. – Talán visszahívták Longbournba? Talán az anyámnak vagy Mrs. Hillnek szüksége van a szolgálatára? – Ha így volna, először önnél kellett volna jelezniük, asszonyom – felelte Mrs. Reynolds. – Vagy talán – ezen a ponton Mrs. Darcy ábrázata elsötétedett, közelebb hajolt, halkabban beszélt, mintha még a lehetőség is valamiképp szégyenteljes volna – valami módon boldogtalan lenne? Hiányzik az otthona? – Igen – felelte Sarah. – Azt hiszem, igen, de nem az otthon hiányzik. Meggyőzte az istállóíiút, hogy adjon neki egy hátizsákot a régi fadobozáért cserébe, hogy könnyebben cipelhesse a holmiját. Az

a szegény ember teljesen összezavarodott; nyomorultul érezte magát, amiért a lány elmegy, ugyanakkor örült, hogy szívességet tehet neki, bár elég körülményes volt lefolytatni a cserét a teljesen eltérő nyelvjárásukon. A ház mögött ösvény kanyargott; a park nyugati széléről megtalálja. Onnan átszeli az erdőt a málhás lovak útjáig, ami a dombokon keresztül nyugatra és északra vezet. Azt követi egész Chesterig; a helyi szolgák legalábbis ezt mondták. Aztán Chestertől Lancasterbe megy azon a hosszú, egyenes úton, aztán a homokban tovább észak felé. Ezt az utolsó darabka információt Bingley-ék kocsisától kapta, aki csak nemrég hajtott el arra. Persze a férfi úgy nézett rá, mintha nem lenné ki mind a négy kereke: egy ilyen fiatal hölgy nekivág a világnak, a hideg, üres utak veszélyeit választja a palota nyújtotta kényelem helyett. Mikor egyedül maradt a szobájában, a vállára próbálta a zsákját. Most, hogy a dobozt már nem kellett cipelnie, szinte semmi súlya nem volt a holmijának. Mások is lesznek a gyalogúton. Mindig mennek emberek a negyedéves elszámolás környékén a cselédpiacokra: a szolgák és munkások ilyenkor költöznek, váltanak, keresnek új helyet maguknak. Majd talál más nőket és lányokat, akikkel együtt utazhat, ameddig ők mennek. Mrs. Reynolds kopogás nélkül lépett be. – Az úrnő kéreti. A nappaliban Mrs. Darcy valami fehér apróságot varrt. Mrs. Reynoldsot elküldte, de ő nem kelt ki a tűz melletti székéből. Kicsit sápadtnak és idegesnek tűnt: a kezét a kézimunkája köré zárta, és nem beszélt. Sarah bizonytalanul megtorpant a díszes szőnyeg közepén. Akkor vette észre, hogy Mr. Darcy a feleségével szemközti széken ül, Sarah felé fordul. A lány rémületében megtántorodott; nem is tudta, hová nézzen, mihez kezdjen

magával. Aztán Mr. Darcy felkelt a székéből a felesége egyetlen szavára; mintha szobor kelt volna életre. Rémisztő volt, hogy ez az ember így észrevette őt – hogy a szemét most először ráemelte az ő apró, egyenruhás lényére és egyenesen felé tartott. Valamivel Sarah előtt állt meg, égy árnyalatnyit túl közel; Sarah erős késztetést érzett rá, hogy hátralépjen, hogy jobban lássa a férfit, kicsit eltávolodjon a vizsgálódásától. Végül azonban csak kihúzta a vállát, felszegte a fejét, és a tekintetét a fehér nyaksálra szegezte. Mr. Darcy kissé bosszúsan szemlélte, mintha a háztartás egy eddig észre sem vett eszköze egyszer csak használhatatlanná vált volna, és most neki kellene eldöntenie, hogy megjavítsák vagy kicseréljék. – A feleségem azt remélte, hogy vele marad. Sarah olyan tisztán válaszolt, ahogy csak bírt, a szavait a nyaksál gyöngyfejű tűjéhez intézte. – Nagyon sajnálom, uram, hogy nem teljesíthetem a kívánságát. – Én kérem, hogy maradjon vele. Sarah nagyot nyelt. – Nem tehetem. – Nem teheti? Sarah a fejét rázta. – Talán nem vagyok jó gazda? Nem ő a legkiválóbb úrnő? – De úgy gondolom, igen, uram. Mindketten azok. – Nahát, akkor. Ez egy biztos hely, itt biztonságban van, jó bánásmódban részesül. Minden amellett szól, hogy maradjon. Sarah megint a fejét rázta. Mr. Darcy közelebb hajolt, halkan, komoran beszélt: – Feleljen, ha magához beszélek! Sarah meg se rezzent a fölé tornyosuló alak láttán, csak a száját nyitotta ki. – Már tudja a válaszom, uram: nem maradhatok.

– De hisz itt szükség van magára! – Ezt most Elizabeth mondta, ő is felállt. A széke karfájára támaszkodott, aztán lassan odament hozzájuk. Olyan esetlennek tűnik, gondolta Sarah, mintha eltűnt volna a kecsessége. – Olyan jól bánik a kicsikkel. A húgaimat is mindig olyan jól ellátta, pedig még maga is kislány volt. Sarah megint az Elizabeth kezébe szorított varrásra pillantott. Nagyon apró volt, egy újszülöttre illő sapka. Sarah-nak csak most jutott eszébe, hogy már hónapok óta nem kellett beáztatni és megdörgölni a rongyokat. Ha fel is tűnt neki, úgy gondolta, ez most már biztosan valaki más feladata. Tehát ez Elizabeth első terhessége, az első szülés és gyerekágy, amit ki kell bírnia, és teljesen jogosan meg van rémülve. Sarah-ba belehasított az együttérzés és megbánás, de... – Hiába maradnék, az sem segítene, kisasszony Semmi nem segít. Semmi nem szüntetheti meg. Elizabethnek egyszerűen át kell mennie a félelem és fájdalom mocsarán, ahogy az anyjának és más nőknek, és csak imádkozhat, hogy sértetlenül túl legyen rajta. Ha pedig túléli, megint újra meg újra ez vár rá – a tűrés és az ima –, rengeteg terhesség és szülés vár még rá. Mr. Darcynak fiúkra lesz szüksége. Sarah sajnálta őt, őszintén sajnálta. De ha eddig bizonytalankodott volna is, ez csak még jobban megerősítette az elhatározásában. Nem maradhat Pemberley-ben. – Nem segíthetek, sajnálom, kisasszony – mondta. – Asszonyom – helyesbített Mr. Darcy. – Asszonyom, igen. – Tehát végleges a döntése? Sarah félve felpillantott a férfi hatalmas, jóvágású arcába: a fényes arccsontra és orra, a csillogó szemekre, a bajusztalan száj puha, ruganyos húsára. Mintha más fajhoz tartozott volna, mintha az óriások leszármazottja volna. – Igen, uram.

– Nos. Teljességgel érthetetlen. – A feleségéhez fordult, – Úgy látom, semmit nem tehetünk. Ha menni kíván, bármilyen esztelenség is, akármilyen zord, bizonytalan sors vár is rá, joga van hozzá. Hiszen ez itt Anglia. Nem a rabszolgánk... Elizabeth megragadta Sarah kezét, még mindig fogta a varrást, a tű megszúrta Sarah kezét, így mikor később folytatja a kézimunkát, látni fogja, hogy sötét vércseppek pettyezik. – De hová megy, Sarah? Mit tehet egy nő egyedül, támogatás nélkül? – Dolgozhat – felelte Sarah. — Dolgozni mindig tudok. Csendben, kíséret nélkül jött el Pemberley-ből a cselédbejárón át, elsétált a ház végében álló konyha, melléképületek és istállók mellett. Az ösvény a folyót követte az erdőn át, egészen a park széléig, aztán átvágott a mezőn a málhás lovak útja felé. Átmászott egy kerítésátjárón. Előtte széles, napsütötte dombok emelkedtek, az arcába friss levegő csapott, a hűvös északi szél a végtelen táj, csillogó patakok és lehetőségek, a mögötte elterülő nyílt vidék illatát hozta magával.

T

Utószó

ALÁN NEM IS OLYAN EGYSZERŰ,

ha az ember egyszer csak

megkapja mindazt, amire évekig áhítozott. Arra jön rá, hogy nem egészen olyan, mint amire számított. Az idők során az is kifáradt és megkopott, a hibáit pedig mindeddig észre se vette. Mikor az ember egyszer csak megkapja azt, amire vágyik, rájön, hogy fogalma sincs, mihez kezdjen vele. Mrs. Bennet boldog volt, többnyire látogatóba járt, bár azt nem lehetett megmondani, mi volt az ok és mi az okozat. A nagyobb lányai csodálatosan révbe értek, és nagyjából a legkisebb is. Volt mivel dicsekednie a kártyapartikon és teákon; biztosra vehette, hogy a gyerekei boldogok, így ő is boldog volt. Kitty ideje jó részét a nővéreinél töltötte Derbyshire-ben, így Maryvel, az egyetlen otthon maradt lánnyal az történt, amire mindig is vágyott: egyszerűen észrevették. Most már az ő társaságát igényelték, az ő véleményét kérték ki mindenről. És mivel Mrs. Bennet másra már nem költhette a pénzét, úgy döntött, hogy Marynek új ruhákat, kalapokat, szalagokat keli kapnia, sőt akár kottákat is, ha erre vágyik. Az anya most felfedezte, milyen okos, tehetséges gyerek, és mindenkinek el is dicsekedett vele. – Kifejezetten dühítő – mondta Mary Pollynak, aki a toalettjével segédkezett –, hogy megint elvonnak a tanulmányaimtól. – De valójában nem bánja annyira, igaz, kisasszony? – Nem, igazából nem. Élvezem.

így tehát Mary ragyogott, és boldog volt az anyja szeretetének fényében. A ragyogó boldogság pedig egyenes út a szépség felé. A ragyogó boldogság szépséggel együtt pedig szeretetet ébreszt másokban. Az élet most szépnek tűnt Mary számára. Talán még egy újabb Mr. Collinsban is reménykedhet. Eközben azonban még mindig Longbournban élt, ami azt jelentette, hogy Pollyt továbbra is Pollynak vagy Polnak szólították, nem kaphatta vissza a valódi nevét. Mr. Hill meghalt – méghozzá úgy, ahogy szeretett volna: a szeretője, egy középkorú, durva kezű munkás karjában a szomszédos farmról. Ez a férfi volt az, aki a bánattól és döbbenettől elnémulva elvezette Mrs. Hillt a találkahelyükre, a rét melletti kis vadonba. Ott ketten visszarángatták Mr. Hillre a nadrágját. Mindketten sírtak, Mrs. Hill a férfi hátát simogatta, mindent megtett, hogy megvigasztalja. Felvitték Mr. Hill öreg testét a házba, egész a padlásig felcipelték, aztán kiterítették a nászi ágyba, hogy tisztességes halála legyen, ne derüljön ki a hazugságuk. Sarah-ról semmit nem hallottak. Miután eljött Pemberleyből, nem üzent nekik. Lehet, hogy már fel is dobta a talpát, ahogy mondani szokás. De az is lehet, hogy megtalálta Jamest, és együtt letelepedtek valahol. Vagy az elmúlt évek alatt mindvégig kóborolt, még mindig őt keresi. Pedig hát az az igazság, hogy Sarah nyilván tudja, hogy Mrs. Hill boldogan megfizetné a portót, csak hogy hírt halljon róla. Papírt meg tintát akárhol talál, ha akar; kérhet egy munkáltatótól vagy egy lelkésztől; a lelkészek nem tagadnak meg ilyesmit egy rendes lánytól, akire nehéz idők járnak. A leveleket azonban az ilyen nehéz időkben gyakran kinyitják; mindenki tudja, hogy a kormányhivatalnokok bármikor elolvashatják az írását zendülésre, cselszövésre, ármányra, lázadásra vonatkozó utalásokat keresve. Áruló lehet bármilyen gondatlanul elejtett szó, egy jel, ami egy dezertőr hollétére utal. Tehát. Ha Sarah Jamesszel van, nem

kockáztathatja meg, hogy írjon, Sarah pedig nem írt. Mrs. Hill árulkodónak érezte a kommunikáció teljes hiányát; megnyugtató volt. Mintha arról beszélt volna, hogy minden rendben lehet. Sarah távollétében Pollyból hamarosan az alagsor tudósa lett, Mr. Bennet könyvtárában könyveket keresett, amikből esténként felolvashatott Mrs. Hillnek, hogy elüssék a kettesben eltöltött magányos órákat. Úgy nőtt, mint a paszuly: mintha egyik napról a másikra nővé cseperedett volna. A napszámos legények – legalábbis azok, akiket a nők érdekeltek – szájtátva álltak, mikor elment mellettük Mary csinos levetett ruháiban. Pollyt azonban egyikük sem érdekelte; a férfiak meg a szerelem nem neki való, ő ilyen badarságokkal nem foglalkozott. Ő tanár lesz, mondta egyszer Marynek, aki erre örömében összecsapta a kezét, és felajánlotta, hogy mindenben segít neki. („Francia! Geometria! Nekem minden könyvem megvan! Ó, ne próbáljunk meg kicsit latinozni együtt?”) Polly idővel mindezt továbbadja majd a szájtáti parasztgyerekeknek, amikor elmennek abba a kis egyházi iskolába, melyet Mr. Long fog létrehozni nekik, és amelynek Polly lesz az alapító tanára. Egyelőre azonban akárhogy bámulják is a meg nem született diákok leendő apukái: az ő figyelmét nem lehet elterelni. Így hát Mr. Bennet teljesen Mrs. Hillre maradt. Néha esténként, mikor a hölgyek elmentek otthonról, Polly pedig a tanulmányaiba mélyedt, Mrs. Hill felvitt egy üveg madeirabort meg pár szelet süteményt Mr. Bennetnek a könyvtárba. Ilyenkor az úr, aki talán a könyveivel küzdött, mivel a látása és az elméje is rohamosan hanyatlott, felpillantott rá a csipás szemével: – Köszönöm, drága Margaret. Intett a szemközti fotel felé, Mrs. Hill pedig leült. Mr. Bennet félretette a könyvét, öntött magának egy pohár bort, tört egy szelet süteményt, az asszony pedig nézte, ahogy a petyhüdt bőr mozog az állkapcsán, finnyásan, bogarasán lesöpri a hajtókáját, aztán a nedves, csigaszerű szájához emeli a bort. Mrs. Hill úgy

vélte, hogy a negyed évszázadnyi hallgatás után nincs mit mondaniuk. Aztán Mr. Bennet egyszer csak minden előzmény nélkül megkérdezte: – Nem kívánja néha azt, drágám, hogy bárcsak másképp alakultak volna a dolgok? Mrs. Hill átgondolta, mi lett volna, ha másképp alakulnak a dolgok. Talán ő is ihatna egy pohár bort. Talán enne egy-két szelet süteményt, és valaki más hozná fel neki. A keze nem lenne kérges és kirepedezett, a lába nem sajogna a visszértől, és nem lenne bedagadva, nem gyűlt volna fel benne a neheztelés és bánat keserű tava, ami éveken át fojtogatta: megtarthatta volna a fiát, vigyázott volna rá, látta volna felnőni, más gyerekeket is szülhetett volna, akiket szeretett volna, és akik mostanra maguk is felnőtt férfiak és nők, apák és anyák lennének. A birtok kötöttsége meg – az a bajforrás, ami most már úgy tűnt, egyáltalán nem számított, hiszen Jane és Elizabeth is egészen gazdag lett – sok-sok évvel ezelőtt megszűnt volna. De azért mégis: vajon akkor is itt lennének most így? A könyvtárban, miután a család elment, Mr. Bennet. akkor is kényelmesen beleereszkedne a foteljébe, így iszogatná a bort, és eszegetné a süteményt megöregedve, gondoskodásra szorulva, méghozzá az ő gondoskodására? Nem számít, hogy jutottak el idáig, gondolta. Akkor is ez a végállomás. Ez persze még nem volt a végállomás; ebben tévedett, de hát gyakran előfordul az ilyesmi. Az egyén tudatának felvillanásai jelentősnek tűnhetnek az én számára: mintákat ismernek fel, történeteket állítanak össze apró véletlenekből, és a tudat önmagát helyezi az ilyen varázslatoknak a középpontjába.

Ez az a fényforrás, mely megvilágítja a világegyetemet, ezért tűnik olyan elfogadhatatlannak – képtelen gaztettnek hogy a világ nélkülünk is megy tovább. Mrs. Hillé azonban csak egy végállomás volt: az egyik utas leszállt a postakocsiról a postafogadónál, mások viszont továbbdöcögtek, folytatták a beszélgetést, felkiáltottak az újabb látványokon, új élményeket tettek sajátjukká, átgondolták, átalakították és megosztották egymással az emlékeiket. Mások még mindig az utat járták, boldogulni próbáltak, akármilyen körülmények közé vetette is őket a sors, dolgoztak, ha volt mit, továbbálltak, ha elfogyott a munka. Idővel átutaztak az édes, barátságos északi tájakon, és elérték a tengert. Első pillantásra távoli ezüstlapnak látta a tengert; a szája is tátva maradt tőle, megtorpant, megállt, sokáig ámuldozva nézte, aztán megfordult, és megölelte a társát. A férfi magával húzta: ahogy közeledtek a parthoz, meglátták egy torkolat széles, ezüstös sarát, a csillogó tenger-szoros peremét, ahol visítozó tengeri madarak – megannyi apró pontocska – szálltak fel az égre. A kis kikötővárosban is akadt munka, a szürke dokkokkal és ugrándozó csónakokkal, aztán később postahajót találtak, és kiutaztak a tengerre, beálltak a legénységbe, megint megkeményedett a bőr a nő kezén, megtanult bánni a kötelekkel, figyelte a földet – ahogy megemelkedett, beljebb nyomult, meg a színe változásait –, miközben végigsiklottak mellette, lecsorogtak a part mellett, jóféle tóvidéki vasat vittek a londoni kovácsoknak. A kapitány északon nőtt fel, már öregedett, hamar elfáradt, és mint általában az olyanok, akik nem tudják kihasználni az értelmi képességeiket, egész életében magányos volt, mielőtt ők ketten csatlakoztak hozzá. Hertfordshire nincs messze Londontól, mondták, csak leugranak. Gyalog két nap alatt megjárják: szénabálákban vagy

pajtákban alszanak; azon az őszön szép volt az idő, nem kellett még esőktől, jégtől vagy viharos szelektől tartaniuk. Hamar visszajönnek, mondták a kapitánynak, ha elfogadja a szolgálatukat, újra beállnak hozzá, és továbbhajóznak vele. Persze, hogy elfogadja, mondta a kapitány, méghozzá örömmel, ő szétnéz a környékbeli antikváriumokban, míg vissza nem érnek, megvárja őket. Amikor azonban le kellett fordulni a hajcsárok útjáról, még mindig haboztak, a nap a hátukra sütött, lenéztek a völgybe: még nem esteledett, bár az árnyak már megnyúltak, a zavartalan erdő sárgás-vöröses-barnás színekbe öltözött. A mezőn a tehenek mozdulatlanul álltak; a fűben nyulak szaladgáltak, megmegálltak legelészni, aztán eltűntek. A házak ablakai visszabámultak rájuk, bearanyozta őket a nap. A magas kéményekből füst kanyargóit; a nő megérezte a nagymosáshoz rakott tűz édes faillatát. Beszívta. A férfi intett a fejével: „Menjünk?” Válaszul csak egy biccentést kapott; „Menjünk!” Ezt már mindig így csinálják: összemosolyognak, a táska a vállra, a babát egy rántással közelebb húzza az anyja az oldalán, a hordozókendőjében. Ráfordultak az ösvényre, egy póling szállt fel a lábuk mellől éles, sípoló hangot hallatva. Odalent a kifutón Polly épp teregetett, egyik csipesz a kezében, másik a fogai között – mielőtt elkezdhet tanítani, mielőtt még kialakulnának, elrendeződnének a dolgok, még iparkodni kell de most megállt, az ösvény túloldalára pislantott. Biztosra vette, hogy látott valamit, de nem volt ott senki, akit megkérdezhetett volna róla, aki megerősítette volna a gyanúját. Egy pillanatig némán állt, a kezét mozdulatlanul a kötélen tartotta: se komótos tehenek, se birkák, se libák hangját nem hallotta. Talán egy skót lehet? Aztán megint ott volt, valami mozgott, most már biztosra vette, a sövény kopár részénél, ami legutoljára lett ültetve. Világos szoknya lebbent... nem...

lehetséges volna? A keze leesett a kötélről, a nedves ing leért a fűre, de ő csak állt némán, mozdulatlanul, figyelmesen. Aztán meghallotta: az első dallamtöredéket, a levegő halovány rezdülését, olyan halk volt, hogy alig lehetett észrevenni, mint az agyonmosott pamutvászon mintáját, mint a rég kifakult színt. A csipesz kicsúszott a szájából a földre. Az ing leesett a kezéből, ő vakon átgyalogolt rajta, otthagyva sáros csizmájának nyomait; felhúzta a szoknyáját, és futásnak eredt. Az ösvényen a páros léptei megnyúltak a lejtőn, a férfi zöld mogyorót szedett a bokrokról, megtörte a tenyerében, a magot átnyújtotta a nőnek: édes és tejes volt, az ősz első termése. A nő a tenyerébe fogta a gyerek fejét, a csizmája alatt apró kavicsokba rúgott, legördültek a lejtőn. Az égő fa füstje, a domboldal kanyarulata, az a kis magyal meg a bükkfa: olyan ismerős volt minden, mintha mégis minden megváltozott volna, megmagyarázhatatlanul létezett tovább mindvégig nélküle. Kikukucskált a sövény összefonódó ágai között más ismerős helyeket keresve, hamarosan átmennek a kifutón, aztán ott volt! Belemarkolt a férfi ingujjába, arra intett, ahol fehér vászon lógott a kötélen, és Polly, jóságos ég, csak nem Polly az? Fiatal nő repült át a fű felett, a szoknyáját összefogva rohant feléjük. A nő boldogan felnevetett; a férfi ránézett, örült az örömének. Megint megvillantotta azt a mosolyát, mikor csak a szeme sarkába gyűlnek ráncok, és amit csak ő látott meg, senki más. Akkor megfogták egymás kezét. – Hát itt vagyunk. – Itt vagyunk. Együtt legyalogoltak az ösvényen Longbournba.

Csak

A szerző jegyzete

néhány szó arról, milyen gondolatok vezettek a

Longbourn árnyékában megszületéséhez... Ahol keresztezik egymást az események, a könyv pontosan, napról napra követi Jane Austen regényének történéseit. A Longbourn árnyékában picit mindkét irányban túlnyúl az idővonalon: mesél kicsit a szereplőim, múltjáról, valamint mindkét könyv szereplőinek jövőjéről. A történet úgy épül fel, mint a Büszkeség és balítélet, s szintén úgy képzeltem el, mintha a György korabeli történelmi Anglia valóságában játszódna. A főszereplők nevét és mindent, amit csak lehet, a Büszkeség és balítélet adta. A meg nem nevezett személyeket (Polly, Mr. Hill és James) én kereszteltem el, az is az én döntésem, hogy Mrs. Hill és a komornyik házasok (az ilyesmi nem volt ritkaság a cselédségnél). A szakácsról is szó esik a Büszkeség és balítéletben, de itt ez is Mrs. Hill hatásköréhez tartozik – ami szintén nem volt szokatlan akkoriban nem más személy látja el ezt a feladatot. A főszereplőim Austen szövegének szellemszerű alakjai. A Büszkeség és balítéletben ők viszik a leveleket, a nevük általában lényegtelen, ők intézkednek, ha senki más nem akar kilépni a házból ~ őket küldik el a báli cipőcsokrokért a zuhogó esőben. Ám ők is emberek – legalábbis az én képzeletemben. Még egy életrajzi adat: Jane Austen az egyik levelében utal egy bizonyos Miss Bakerre, aki kalapokat készít, szerintem az ő számára. Úgy érzem, ez engem is szépen belehelyez Austen világába. Végezetül:

Az inas személyét egyszer említi a Büszkeség és balítélet 1. kötetének 7 fejezetében. Közvetlenül többé senki nem említi. 20

A magyar fordítás még kétszer említi a Bennet család inasát, ám erre az eredeti angol szöveg egyszerűen a szolga szó megfelelőjével utal nemre való utalás nélkül.

20 A magyar fordítás még kétszer említi a Bennet család inasát, ám erre az eredeti angol szöveg egyszerűen a szolga szó megfelelőjével utal nemre való utalás nélkül.