JKSZ 1991 c - Madeleine Ker - Ezért Még Megfizetsz

Madeleine Ker Ezért még megfizetsz Júlia különszám 1991 Tél (c) Eredeti cím: Duel of Passion 1990

1. FEJEZET Vanessa a vízparton sütkérezett, és a hullámok tompa morajlását hallgatta. Mennyivel békésebb itt a tenger Jamaicán, mint odahaza Yorkshire-ban, ahol az Északi-tenger dühöngve csapdossa a parti szirteket, – gondolta ábrándosan. Reggeli után letelepedett kedvenc strandján, egy kis szélvédett öbölben, amelyet a sziklák csaknem teljesen elrejtettek az avatatlan tekintetek elől. Olykor hangfoszlányok ütötték meg a fülét a part látogatottabb részei felől, de ez egyáltalán nem zavarta a lányt. Álmában sem gondolta volna, hogy bárki más is felfedezi ezt a magányos helyet, amely meglehetősen messze esett a szállodától. Vanessa kényelembe helyezte magát, élvezte a csöndet és az egyedüllétet. Eddig egyetlen szállóvendéggel sem került közelebbi ismeretségbe, s azt remélte, ez a következő három hétben sem változik. Ennek ellenére észrevette, hogy a szállodában lépten-nyomon kíváncsi szemmel méregetik. Valószínűleg szokatlan, hogy egy fiatal nő egyedül vesz ki szobát az előkelő San Antonio hotelban. Vanessa számára is különleges volt ez a nyaralás. A tavalyi év viszontagságai után egy kicsit kényeztetni akarta magát, még ha ezért fel is kellett áldoznia megtakarított pénzének java részét. A nap perzselő sugarai szinte égették a bőrét. Felült, a napolaj után nyúlt, és alaposan bekente magát. Elégedetten nézett végig karcsú, napbarnította testén. Az első napok hosszú parti sétái és a rengeteg úszás eredményeképp eltűnt az utolsó gramm súlyfelesleg is

a csípőjéről és a combjáról, izmai pedig visszanyerték fiatalos ruganyosságukat. A napsütés, a friss levegő és az önmagával való alapos törődés visszaadta bőrének bársonyos fényét. Vanessa végre ismét egészségesnek és életerősnek érezte magát. Mikor eszébe jutott, hogy nézett ki tavaly ősszel, megborzongott. A csodáló pillantások, amelyek kísérték, mikor végigment a parton vagy a szállóban, megerősítették abban a tudatban, hogy formája ismét a régi. – Ez biztosan színésznő vagy fotómodell – súgta asztaltársának egy éltesebb hölgy első este az étteremben. A megjegyzés találó volt. Vanessa néha divatlapoknál vagy reklámfilmekben vállalt munkát, hogy könnyítsen anyagi helyzetén. Elsősorban azonban színésznőnek tartotta magát. A főiskola elvégzése után eleinte csupán jelentéktelen szerepeket kapott kisebb színházakban, a nagy lehetőség tavaly ősszel adatott meg neki. Megkapta a „Gyilkossági esetek” második női főszerepét. A ’20as években játszódó bűnügyi történetet az angol televízió, a BBC 2 forgatta. A szerep egy sokat ígérő pályafutás kezdetét jelentheti, és meghozhatja Vanessa számára a várva várt áttörést, mivel a filmet csaknem egy évvel a forgatás után, az esti főműsoridőben fogják sugározni, augusztus közepén. A millió néző közt, aki majd olvassa a Vanessa Aspen nevet a főcímben, majd csak akad néhány rendező, aki érdekes ajánlattal áll elő, – gondolta a lány reménykedve. Mint mindig, most is vegyes érzelmekkel gondolt a krimi forgatására. Ez a film több szempontból is változást hozott az életébe. Első igazi nagy szerepe kedvéért húsz kilót kellett felszednie, s a haját előnytelenül rövidre vágták. Kénytelen volt esetlen ruhadarabokat hordani, és minden tőle telhetőt megtenni, hogy visszataszítónak hasson. És pont ekkor találkozott a legelbűvölőbb férfival, akit valaha is ismert! Felsóhajtott, és beletúrt sűrű, gesztenyebarna hajába, mely rakoncátlanul hullott finom metszésű, hosszúkás arcába. Új frizurát csak a nyaralás után csináltathat magának, amikor egy reklámfilm

forgatásán vesz részt. Előzőleg azonban meg kell beszélnie a kívánt hajviseletet a reklámügynökség vezetőjével. Ettől az apróságtól eltekintve Vanessa ismét ugyanolyan volt, mint azelőtt: karcsú, bájos és vonzó. Bizakodva tekinthet a jövőbe. A szünidő után egy rövid, de jól jövedelmező munka várja, a bűnügyi történetet követően pedig bizonnyal izgalmasabbnál izgalmasabb ajánlatokkal fogják elárasztani. Leheveredett a fürdőlepedőre, lehunyta a szemét, és élvezte a semmittevést. Hirtelen felriadt. Közvetlen közelében egy kislány kacagott önfeledten, majd férfihangot hallott. Nyilvánvalóan felé tartottak. – Add a kezed! Na, gyerünk, ne félj! – kiáltotta az idegen. Vanessa felült, és a napba hunyorgott. A sziklákon egy magas alak tűnt fel, amely fekete árnyként rajzolódott ki a világos égbolton. Nem sokkal később egy gyermek bukkant fel mellette. – Nézd azt a csodaszép hajót! – ujjongott a kicsi. – Melyiket? – Azt ott, a piros vitorlákkal. – Hát az tényleg jól fest. Szeretnél egy ilyet kapni a szülinapodra? – Vanessa feszülten fülelt. A mély, rekedtes férfihang ismerősnek tűnt számára. – Simon bácsi, nézz csak oda! Simon? Csak nem Simon Hart az? Nem, az lehetetlen. Itt Ochos Riosban, Jamaicán, több ezer kilométerre Londontól! Úgy látszik, fényes nappal rémálmok gyötörnek, – gondolta a lány. Tehát még mindig elegendő egyetlen név, egyetlen ismerősnek tűnő hang ahhoz, hogy eszembe jussanak életem legszörnyűbb percei, és a legvonzóbb, legszívtelenebb férfi, akivel valaha is találkoztam. – Menjünk le az öbölbe – kérlelte a kislány. Már csak ez hiányzott, – gondolta Vanessa. Semmi kedve nem volt most idegenekkel társalogni. Az azonban elég különösnek tűnne, ha összeszedné a holmiját, és szó nélkül eltűnne a strandról... Mielőtt még bármiféle elhatározásra juthatott volna, a férfi és a gyerek már le is ért az öbölbe, és feléje tartott.

– Simon bácsi! – kiáltott fel meglepetten a csöppség. – Ott van valaki! – majd gyermeki őszinteséggel hozzátette: – Ráadásul irtó jól néz ki! Vanessa hatalmas, sötét napszemüvegéért nyúlt, és feltette, hogy alaposabban szemügyre vehesse a furcsa párt. – Remélem, nem zavarjuk – szólította meg az ismeretlen udvariasan Vanessát. A lány szíve vadul kalapálni kezdett, és egyetlen hang sem jött ki a torkán. Ez a férfi tényleg Simon Hart! Simon itt áll előtte teljes életnagyságban Ochos Rios strandján, mindössze egy feszes fürdőnadrágban, egy bájos, fekete hajú gyermekkel az oldalán, és úgy néz rá, mintha még sohasem látta volna. A meglepetéstől elakadt a szava. Simon a valóságban még elragadóbb volt, mint ahogy a képzeletében élt. Határozott vonású arcát lebarnította a nap, így szürkészöld szeme szinte világított sötét szempillája alatt. Kérdő mosoly bujkált keskeny, ívelt ajka körül. A hajában megcsillanó ezüstös szálak, a szája és a szeme körül húzódó éles vonások elárulták, hogy Simon Hart sokat tapasztalt férfi. Izmos, kisportolt teste, széles válla és keskeny csípője azonban ruganyos és fiatalos férfi benyomását keltette. Vanessa, akinek a szívverése is majd elállt, némán várta, hogy Simon felismerje, és megszólaljon. Mivel azonban a férfi továbbra is szótlanul bámulta, Vanessa kipréselt magából valami válaszfélét. – Nem, nem zavar – nyögte ki végül. Simon körülnézett a strandon. – Jó kis helyet talált. Csendes és elszigetelt. A lány nem felelt. – Maga angol? – érdeklődött a férfi, és kutatva merte végig Vanessát. – Igen. – Először azt hittem, francia vagy olasz, mert olyan sötét a bőre. Csak a szeme túlontúl világos. – Elmosolyodott. – Maga is itt lakik a San Antonióban? – Igen – vetette oda a lány szűkszavúan. – Valóban nem vagyunk a terhére? – Nem, egyáltalán nem.

– Remek. – A férfi ismét Vanessára mosolygott, de többé nem erőltette, hogy beszédbe elegyedjen vele. A kislányhoz fordult. – Szeretnél még kagylót keresni, Amy? – Igen, szívesen. Simon anélkül, hogy egy utolsó pillantást vetett volna Vanessára, odébbállt a csöppséggel. A lány hitetlenkedve bámult utána. Tényleg nem ismerte volna fel? Mit keres Simon Hart Jamaicán? Csupán a véletlen műve, hogy ugyanabban a szállodában szállt meg? Talán őt keresi... Nem, az lehetetlen. Egyedül Vanessa ügynöke, Joey Gilmour, valamint a szülei tudják, hol nyaral, és Simon egyiküket sem ismeri. Ráadásul Londonban sokkal könnyebben megtalálhatta volna az utóbbi hónapokban, ha akarta volna... De minek keresné? Végül is az más lapra tartozik, hogy ő képtelen kiverni a fejéből Simont. Vanessa levette a napszemüvegét, visszafeküdt a meleg homokba, és elmélázott azon, hogyan is kezdődött tavaly az egész...

* – Természetesen húsz kilót kell híznod, Vanessa. – Tessék? – Jól hallottad. – Joey Gilmour vigyorgott. – Ez a Maisie, akit alakítani fogsz, kövér, esetlen és csúnya, míg te karcsú, kecses és borzasztó csinos vagy. Na persze festékkel és némi habosított műanyaggal valóságos csodákat lehet művelni, bár ennek is megvannak a határai. Különösen, ha a karról, a lábról vagy az arcról van szó. – Nem lehetne ez a Maisie sovány és csúnya? – Nem. Legalábbis a forgatókönyv szerzői szerint nem. – Joey kutatva pillantott Vanessára. – Meg akarod kapni a szerepet vagy sem? Ez a „nagy lehetőség” számodra. Maisie-ként bebizonyíthatod, hogy van tehetséged a színjátszáshoz. Tökéletesen kell alakítanod azt a nőt, valamennyi gyöngéjével együtt...

–...amiben a forgatóköny szerint nemigen szűkölködik – vetette közbe Vanessa. – Makrancos, irigy, féltékeny, arról nem is szólva, hogy zsarolja az úrnőjét. – Épp ez a legizgalmasabb benne – jegyezte meg Joey. – Egy csinos, fiatal lányt csaknem valamennyi színésznő el tud játszani, de egy ilyen kiállhatatlan, bűnöző hajlamú teremtést, mint amilyen ez a szobalány, azt már nem! – Borzasztóan érdekel a szerep – vallotta be Vanessa. – Csak elég kockázatosnak tartom, hogy ennyit felszedjek biztos szerződés nélkül. – Mostani külsőddel próbajátékra sincs esélyed – ellenkezett Joey. – Ha meg akarod kapni a szerepet, le kell nyelned ezt a keserű pirulát – pontosabban a tömérdek édességet! – Nos, rendben. – A lány felsóhajtott. – Egyvalamire azonban megesküszöm: ha mégsem szerződtetnek, kitekerem a nyakad! Joey harsányan felnevetett. – Amennyiben nem jön össze a dolog, amit persze kizártnak tartok, befizetlek egy három hetes fogyókúrára. Miután Vanessa beletörődött a sorsába, lázasan vetette bele magát a munkába, hogy külsejét Maisie Wilkinéhez idomítsa. Eleinte roppant kellemes volt, hogy az étkezéseknél nem kellett minden kalóriát számon tartania. Rendes körülmények között Vanessának sohasem okozott gondot a súlya. Egészségesen táplálkozott, rengeteg salátát és zöldséget fogyasztott, és zsír nélkül főzött. Mikor kedve támadt egy kis édességre, többnyire beérte némi gyümölccsel vagy joghurttal. Most azonban gondolkodás nélkül ehetett hatalmas adag fagylaltokat tejszínhabbal, kiadós tortákat, töméntelen csokoládét. Egyre csak gömbölyödött, és nemsokára már a legbővebb ruhájába sem fért bele. Joey elküldte Vanessát egy fodrászhoz, aki a húszas évek divatja szerinti apródfrizurát vágott neki: középen elválasztott, félhosszú, teljesen sima hajviseletet. Mivel Vanessa rövidlátó volt, és a munkájától eltekintve az olvasáshoz meg a televíziózáshoz szemüveget kellett hordania, Joeynak az az ötlete támadt, hogy Maisie is viseljen szemüveget.

Kiválasztott számára egy óriási szarukeretet, amiben Vanessa ijesztően festett. Úgy nézett ki benne, mint egy másnapos bagoly! Bár egyre jobban nyugtalanította a külseje, engedelmesen követte Joey utasításait. Mivel a főiskola elvégzése óta kisebb szerepekkel és alkalmi reklámfilmekkel kellett beérnie, mindent meg akart tenni annak érdekében, hogy ne szalassza el élete első nagy lehetőségét. Mire Vanessa megjelent a televízió felvételi irodájában, már csaknem tizenöt kilóval volt súlyosabb, mint korábban. Egyenes szabású, gyapjúból készült szoknyát, lapos sarkú cipőt és egy agyonmosott pulóvert viselt. Haja kócos és idétlen volt, kerek képét félig eltakarta az óriási szarukeretes szemüveg. Miután szólították, Vanessa leszegett fejjel, felvont vállal csoszogott be az irodába, és sipító hangon érdeklődött, hogy jó helyen jár-e, mert a szobalány állására pályázik. Elsöprő sikert aratott ezzel a talpraesett belépővel. – Megvan! Ez kell nekünk! – kiáltotta a felvételi iroda vezetőnője lelkesen. – Ez Maisie Wilkin! Vanessa megkapta élete első komoly szerepét. Némi változtatásra azért még szükség volt, amennyiben a haját kénytelen volt fakó barnára festetni, és a forgatás kezdetéig még körülbelül öt kilót fel kellett szednie. – A súlyfelesleget utána hamar le fogja adni – nyugtatta meg az iroda vezetőnője. – Biztosan szereti a fagylaltot és a habos tortákat? – Ó, nagyon – vágta rá Vanessa, bár a rosszullét kerülgette már a puszta gondolatra is, hogy továbbra is zabálással kell töltenie a fél napját. – Na látja! Ne fogja vissza magát, kedvesem! Meglátja, egy szempillantás alatt fel fogja szedni a hiányzó kilókat. Őszintén szólva, én csodásnak találnám, ha hivatásbeli okokra hivatkozva annyit ehetnék, amennyi belém fér! – A hölgy, aki szemlátomást hízásra hajlamos volt, felsóhajtott, és kortyolt egyet az ásványvízből. Vanessa némán hagyta el az irodát, nem is sejtve, hogy néhány héttel később felbukkan az életében Simon Hart.

Egy kora őszi napon Vanessa híres munkatársnőjével, Esther Bonnarddal, a „Gyilkossági esetek” főszereplőnőjével üldögélt a büfékocsi előtt, és a filmről beszélgettek. Esther és Vanessa néhány évvel ezelőtt futó ismeretséget kötött, mikor Esther egy előadás-sorozatot tartott a színművészeti főiskolán. A „Gyilkossági esetek” forgatása során a világhírű filmcsillag és a kezdő színésznő jól összebarátkozott. Az angol fürdővárosban, Brightonban készített filmfelvétel a vége felé közeledett. Nemsokára a londoni műtermekben fogják folytatni a munkálatokat, hogy felvegyék a szobajeleneteket. A rendező, Percy Schumaker, gyakran dicsérte Vanessa alakítását, a lány azonban mégsem volt maradéktalanul elégedett önmagával. Ezért megkérte Esthert, adjon néhány jó tanácsot, hogyan lehetne még meggyőzőbb Maisie szerepében. – Nézd, ez nem könnyű szerep – jegyezte meg Esther. – Maisie egy rút kacsa, te pedig egy büszke hattyú vagy. – Pillanatnyilag inkább kocának érzem magam, olyan hájas és túltáplált vagyok. – Vanessa zavartan felnevetett. – Ez természetes. Maisie-ként te egy kövér, unalmas és alattomos szobalány vagy, így nem is érezheted magad Vanessa Aspennak. – Néha már azt sem tudom, ki vagyok. – A lány felsóhajtott. – Külsőleg Maisie-re hasonlítok, egyébként pedig Vanessa Aspenra. Ez eléggé zavar. Esther Vanessa karjára tette a kezét. – Meglátod, túl leszel rajta. Tulajdonképpen irigyellek. Mikor olyan fiatal voltam, mint te, csupán bájosan végiglejtettem a színfalak előtt, és semmitmondó szövegeket daráltam. Ilyen jellemszerepet, amilyen Maisie-é, sohasem kaptam. Vanessának nevetnie kellett. Nem tudta elképzelni a karcsú, elegáns Esthert, aki még negyvenöt évével is borzasztó fiatalosnak tűnt, a szobalány szerepében, hisz az úrnő eszményi megtestesítője volt. A csinos jelmezt viselő Esther mellett Vanessa különösen csúnyának hatott. Ő is a forgatásra készült ruhadarabjait viselte:

kopott kötényruhát, vastag, lötyögő harisnyát és egy kinyúlt kötött kabátot. Ezért is evett inkább a többnyire kongóan üres büfében, ahol olyan rosszul főztek, hogy a forgatócsoport többi tagja jobb helyekre menekült. Esthernek mindegy volt, mit eszik. Ezenkívül körülményesnek találta, hogy az ebédszünetre átöltözzön. Vanessa nem kényelmi szempontokból viselte filmbeli jelmezét. Saját ruháit rég kihízta, és nem volt elég pénze, hogy tetőtől talpig felszerelkezzen negyvenhatos ruhadarabokkal. Így kénytelen volt beérni Maisie ruhatárával. – Én a szárnyassalátát választom – határozta el Esther, majd Vanessára kacsintott. – Neked hasábburgonyát és pástétomot kellene enned, Maisie. Végül is jó húsban kell maradnod. Vanessa felnyögött. – Fellétlenül szükséges ez? – Igen. Ha nem csalódom, fogytál egy kicsit. – Igazad van. Ha ez így megy tovább, Percy veszekedni fog velem – panaszkodott a lány. – Sajnos egyáltalán nem tudok azonosulni Maisie étkezési szokásaival. Sokkal inkább ínyemre való lenne valami könnyű kis ebéd. Mindezek ellenére engedelmesen megrendelte a barátnője általjavasolt fogásokat. – Tulajdonképpen miért vagy elégedetlen az alakításoddal? – Hát ezt elég nehéz megfogalmazni. – Vanessa egy másodpercig tétovázott. – Az a megfoghatatlan érzésem támadt, hogy nem egészen sikerült megragadnom a szerepem lényegét. Valami hiányzik belőle. Lehet, hogy nincs elég gyakorlatom? – Butaság. Remekül végzed a munkád. Ha viszont arra gondolsz, hogy nem egészen érted Maisie indítékait, ez talán azért van, mert... – Esther elgondolkodva ráncolta a homlokát, mely egyébként negyvenöt éve dacára még mindig sima volt, és a megfelelő szavakat kereste. – ...mert nincs benned elég együttérzés Maisie iránt. Ebben a pillanatban a pincérnő kihozta az ebédet. Vanessa undorodva méregette a zsírtól csöpögő hasábburgonyát és az olajos pástétomot.

– Mit értesz pontosan azon, hogy nincs bennem elég együttérzés? – kérdezte kíváncsian a barátnőjétől. – Nem szánalomra gondolok. Itt valami egészen másról van szó. Úgy értem, több megértést kéne tanúsítanod Maisie érzelmei iránt. – Esther a szájához emelte a villáját, de keze megállt a levegőben. – A tárgyalóterembeli zárójelenetben rendkívül sok múlik a helyes jellemábrázoláson. Addig a pontig csupán azt látjuk, ami történik, ott azonban fény derül az indítékokra is. A magyarázat Maisie és úrnője személyiségében rejlik. Vanessa megbabonázva hallgatta barátnőjét. Esther Bonnard tanácsai aranyat értek. – És te milyennek látod Maisie-t? – kérdezte érdeklődve. Esther leeresztette a villáját. – Maisie egészen a zárójelenetig érthetetlenül rosszindulatúnak tűnik, kétszínű teremtésnek, aki elárulja és zsarolja a gazdáját. Viselkedésének mozgatórugóit csak a tárgyalóteremben leplezi le. – Esther izgatottan előrehajolt. – Ebben a jelenetben, ha képes vagy jól megcsinálni, ráébresztheted a nézőt, mit jelent Maisie Wilkinnek lenni – csúnyának, háttérbe szorítottnak és lenézettnek, olyan embernek, aki senkit sem érdekel, míg végül eljön a végzetes pillanat. Csak meg kell értened Maisie jellemének lényegét. – Valószínűleg ez nálam a gond – tépelődött Vanessa. – Nem értem ezt a lányt. Esther huncutul mosolygott. – Még sohasem árultál petrezselymet, miközben a barátnőidet körülrajongták. – Dehogynem. – Nem voltál csalódott és féltékeny? Maisie olyan lány, akit örökös petrezselyem árulásra kárhoztattak. Bosszút forral, amiért ügyet sem vetnek rá az emberek. – Sok mindent kezdek érteni – jegyezte meg Vanessa. – Eddig Maisie-t rosszindulatúnak tartottam, holott oka volt arra, hogy így viselkedjen. – Vanessa Esther karjára tette a kezét. – Köszönöm a tanácsot. Még egyszer alaposan átgondolom a szerepemet és Maisie jellemét.

Vanessa figyelmét annyira lekötötte Esther fejtegetése, hogy fel sem tűnt neki az magas, karcsú férfi, aki időközben az asztalukhoz lépett, és megállt mellettük. Meglepetten nézett fel.

* Vanessa tekintete a férfi hűvös, lekicsinylő pillantásával találkozott. A legvonzóbb szempár nézett vissza rá, amit valaha is látott. Megbabonázva viszonozta az idegen pillantását, és furcsa bizsergés járta át. Ám ekkor rádöbbent, hogy Maisie Wilkin bőrében van, és a vonzó ismeretlen legfeljebb Esther öltöztetőnőjének tarthatja. Elvörösödve hajtotta le a fejét. – Simon! – Esther boldogan ugrott fel a helyéről, és megölelte a férfit. Aztán Simon Hartként mutatta be Vanessának az idegent, aki pénzügyi szakember Londonból, és az egyik legjobb barátja. – Ő pedig a munkatársnőm és egyben barátnőm, Vanessa Aspen – jegyezte meg Esther. Simon udvariasan mosolygott, vonásai meglágyultak. Vanessa kényelmetlenül érezte magát. Miért kell ennek a félelmetesen jóképű férfinak pont most az utamba kerülnie, mikor úgy nézek ki, mint egy elhasznált felmosórongy? – dohogott magában. Nemrég még egy meglehetősen csinos, kiegyensúlyozott és vonzó nőt ismerhetett volna meg a személyemben, és feltehetőleg nem csak futó ismeretség lett volna a dologból... Most azonban Vanessa kiolvashatta Simon tekintetéből, hogy jót mulat rajta, s csupán elhízott szörnyszülöttnek tartja, akinek összetapad a haja, óriási szemüveg éktelenkedik az orrán, és olyan ruhákat hord, mint valami madárijesztő. Simon viselkedésével mindenesetre sohasem árulta el, mennyire förtelmesnek találja Vanessa megjelenését, sem megismerkedésükkor, sem utána. Úgy tűnt, Esther és Simon rendkívül szoros barátságban vannak. A férfi üzleti úton járt Brightonban, és minden szabad percét a forgatás helyszínén töltötte.

Simon nyilvánvalóan sokat értett a színjátszáshoz, és lelkesen dicsérte mind Esther, mind Vanessa alakítását. A forgatás végeztével gyakran vitte őket vacsorázni a város legdrágább éttermeibe. Vanessa minden igyekezetét összeszedte, hogy ezekre a közös vacsorákra kicsinosítsa magát, de képtelen volt eltüntetni felesleges kilóit, feledtetni egyenesre vágott fakó haját, és ellensúlyozni ormótlan ruháit. Legnagyobb szerencsétlenségére még a csinosabb szemüvegét is összetörte, így még a forgatás után is Maisie csúf szarukeretes pápaszemét viselte. Mivel Vanessát feszélyezte a hatalmas keret, mely minduntalan előrecsúszott az orrán, folyton igazgatta. Ez a mozdulat őt is idegesítette. Habár esetlennek és ügyetlennek érezte magát, az a képtelen benyomása támadt, hogy Simont jobban érdekli ő, mint régi barátnője, Esther, s hogy a férfi nem a világhírű színésznő, hanem az ő társaságát keresi. Talán felfedezte a nem túl tetszetős külső mögött rejtőző igazi Vanessát? Tapasztalatlan volt a férfiakkal, és a rendkívül vonzó, tapasztalt és szellemes Simon Hart teljesen lenyűgözte. Nemcsak külsőleg találta vonzónak, jól meg is értették egymást. Rengeteg közös jellemvonásuk volt: mindketten rajongtak a színházért, ugyanazt a zenét kedvelték, és a legkülönbözőbb kérdésekben egyezett a véleményük. Ráadásul imádtak jókat nevetni, és száraz humoruk is hasonló volt. Néha addig kacagtak valami apróságon, míg a könnyük ki nem csordult, miközben Esther csupán elnéző mosolyra húzta a száját. Simon mindig figyelmesen és udvariasan bánt Vanessával. Annyira érdeklődött iránta, a munkája és a véleménye iránt, hogy teljesen elcsavarta Vanessa fejét. A lány fülig beleszeretett, pedig sohasem hitte volna, hogy valaha is ilyen heves érzelmeket fog táplálni egy férfi iránt. Gyakran gondolt vágyakozva arra a napra, amikor végre kibújhat Maisie bőréből, és megmutathatja Simonnak, milyen is valójában. Vanessa tisztában volt vele, hogy úgy rajong a férfiért, mint egy kamasz, aki a tanárát vagy egy táncdalénekest bálványoz. Fiatal

lányként azonban Vanessa túl komoly volt ahhoz, hogy elragadják efféle érzések. Most viszont szinte lebegett a boldogságtól, és lehetetlen dolgokról ábrándozott, míg egyik délután hirtelen rá nem döbbent a szomorú valóságra. Simon és Esther a forgatás szünetében sétálni mentek a brightoni tengerpartra, Vanessa pedig valamivel később követte őket. Ezen a napsütötte őszi délutánon szokatlanul enyhe volt a levegő. Egy fuvallat összekuszálta a haját, amint vidáman és gondtalanul kószált mezítláb a meleg kavicson. Hirtelen megpillantotta Esthert és Simont, akik háttal neki pihentek a nyugágyban, és nem vették észre, hogy feléjük közeledik. A szél kérlelhetetlenül Vanessa felé vitte minden szavukat. – Ugyan, Esther! – hallotta a lány Simon hangját. A férfi jókedvű volt, ugyanakkor ingerült is. – Miért nem beszélsz egyszer azzal a lánnyal a külsejéről? Vanessa úgy néz ki, mint egy pápaszemes hólyag. Vanessának földbe gyökerezett a lába. A térde megroggyant. – Azért annyira egyáltalán nem kövér – ellenkezett Esther. – Szerintem mégis inkább egy elefántra hasonlít, mint egy karcsú vízitündérre. – Ne légy ilyen kiállhatatlan, Simon. Vanessa kitűnő fiatal színésznő, aki óriásit alakít. – Ebben igazat adok neked. A külseje azonban nevetséges. Azok a rongyok, amiket magára aggat, és a haja! Hogy hanyagolhatja el magát ennyire egy fiatal nő!? – Vanessa nem így szokott kinézni – magyarázta Esther. – A szerepe miatt ilyen visszataszító. Ha majd végignézed a kész filmet, megérted. – Ha a csúnyaság előfeltétele annak, hogy valaki megkapja Maisie szerepét, akkor Vanessa tényleg eszményi színésznő erre a feladatra – jegyezte meg Simon gúnyosan. – Ez úgy hangzik, mintha Vanessa szörnyen az idegeidre menne. – Miért, neked nem? Az őrületbe kerget, ahogy állandóan ide-oda tologatja az orrán azt az ormótlan szemüveget.

– Azt csak zavarában teszi – védte Esther a barátnőjét. – Vanessa a szó szoros értelmében nem érzi jól magát a bőrében. Hisz tulajdonképpen ez nem is az ő, hanem Maisie bőre. Ez a lány húsz kilót hízott, ezért nem mennek rá a saját ruhái, és ezért kell folyton Maisie Wilkinként öltözködnie. – Esther Simon karjára tette a kezét. – Nincs elég pénze, hogy a forgatás rövid idejére teljesen felújítsa a ruhatárát. – Azt akarod ezzel mondani, hogy Vanessa állandóan a filmbeli jelmezét hordja? – Pontosan. Mi egyebet tehetne? Még a szemüveg is Maisie-é, mert balszerencséjére eltörte a sajátját. A haját befestették. Tulajdonképpen te egy felismerhetetlenségig elcsúfított Vanessát ismersz. – Ez valóban elég hihetetlen! – Nem jöttél rá, kedvesem, hogy igazából egy rendkívül okos és csinos lánnyal van dolgod? – El kell ismernem, hogy értelmes nő benyomását kelti, meg remek munkatárs, de hogy csinos lenne? – De még mennyire! Nagyon szép arca van. – Ízlések és pofonok tudvalevőleg különbözőek. Némelyek a vanília pudingot is szépnek találják. – Simon gúnyosan felkacagott. – Közönséges vagy – korholta Esther. – Vanessát a kezdet kezdetétől fogva a szárnyaim alá vettem, és nem akarok rossz szót hallani róla. – Már látom, hogy Vanessa is egyike azoknak a rút kiskacsáknak, akikről olyan meghatóan gondoskodsz. Tisztában vagy vele egyáltalán, milyen előnytelen Vanessára nézve, ha együtt mutatkozik veled? Nem teszel épp szívességet neki azzal, hogy mindenhová magaddal hurcolod. – Simon, kérlek! Ő nem rút kiskacsa, hanem egy tehetséges színésznő. Csak kissé félénk és elfogódott. Ezért tesz jót neki, ha találkozik olyan tapasztalt férfiakkal, mint te. – Esther felsóhajtott. – Mostanáig olyan kedves voltál hozzá. A te társaságodban egészen feloldódik. – Kissé túlságosan is, ha szabad megjegyeznem. – Ezt meg hogy érted?

Simon megvetően felnevetett. – A vak is láthatja, hogy szegényke fülig belém esett. – Igazad van – ismerte el Esther. – Olyan álmodozó tekintettel néz rád, amikor együtt vagytok. – Igen. A tünetek félreismerhetetlenek. Még szórakoztatna is a dolog, ha nem lenne olyan szánalomra méltó jelenség. – Ide figyelj, Simon! Csak nem fogod... – ...a szemébe mondani, és kigúnyolni? Nem vagyok szörnyeteg! Mindenesetre uralkodnom kell magamon, nehogy hangosan felnevessek, valahányszor meglátom. Vanessa nem bírta tovább. Az álom, hogy Simon kedveli, szertefoszlott, mintegy szétpukkadt szappanbuborék. Vanessa könnyektől elvakulva sarkon fordult és elfutott.

2. FEJEZET Vanessa felült, és a csillogó Karib-tengert bámulta. Még most, csaknem egy év után is sajgott benne a brightoni jelenet emléke. Ilyen megaláztatást nem könnyű elfelejteni. Néha az ember annyira vágyik rá, hogy pontosan tudja, mit gondolnak róla mások. Mégis borzasztó fájdalmas lehet, mikor kíméletlen őszinteséggel a szemünkbe vágják, – töprengett a lány. Simon azon a délutánon félreérthetetlenül megmondta a véleményét. Ennyire kíméletlennek azért nem kellett volna lennie! Felületes, érzéketlen, léha gazember! Ha Vanessa ott a strandon nyomban felelhetett volna a sértéseire, ezt meg is mondta volna neki. A hallgatózás azonban magában hordja a büntetését, – gondolta a lány. Az ember még csak nem is védekezhet. Ráadásul Simonnak igaza volt. Fülig beleesett. Valóban ijesztő látványt nyújthatott. Ez azonban még nem jogosítja fel Simont arra, hogy szánalomra méltó figurának tekintse, akivel leereszkedő kedvességgel bánhat.

A legmélyebb sebet azzal ejtette Vanessán, hogy kigúnyolta iránta táplált érzelmeit. Mintha csak szép embereknek lenne szabad szenvedélyesen szeretniük! Most, hogy a lány higgadtabban végig tudta gondolni az egészet, be kellett vallania magának, hogy a keserű felismerésének előnyei is vannak. Egyszerre teljes egészében megértette Maisie Wilkint. Hirtelen ráébredt arra, ami addig hiányzott az alakításából. Az utolsó jelenetben, a tárgyalóteremben Vanessa kiadta magából az egész világgal szemben felgyülemlett dühét, ami rendkívül meggyőzően hatott. Nem csak úgy nézett ki, mint Maisie, hanem úgy is érezte magát. Most már tudta, milyen csúnyának, háttérbe szorítottnak és mellőzöttnek lenni, egyszóval olyan embert megszemélyesíteni, akinek sárba tiporták az érzéseit. A forgatás befejeztével Vanessa visszavonult kis londoni lakásába, melyet a St. John’s Wood negyedben vásárolt. Ki sem mozdult otthonról, és Estheren kívül, aki olykor-olykor benézett hozzá, nem fogadott látogatókat. A napokat olvasással, TV-nézéssel, és természetesen koplalással töltötte, hogy minél előbb elfelejtse Maisie Wilkint. Lassan apadtak a felesleges kilók. A tetemes tiszteletdíjból Vanessa elsőként kontaktlencsét csináltatott magának. Még a legdivatosabb szemüveg is önkéntelenül Simon rosszmájú megjegyzését juttatta eszébe a „pápaszemes hólyag”-ról. Januárban Vanessa nem bírta tovább a tétlenséget, és útra kelt egy színtársulattal. A három kortárs darab, ami a műsorukon szerepelt, eleinte eléggé izgalmasnak tűnt, bár a közönség nem lelkesedett értük. A Vanessához hasonló, főleg kezdőkből álló fiatal társulat üres padsorok előtt játszott, ami természetesen a fizetésükre is befolyásolta. A közönség részéről elmaradt érdeklődés folytonos rosszkedvre hangolta a színészeket, így hát a résztvevők fellélegeztek, mikor az előadások egy fél év után megszűntek. Vanessa annyira kimerültnek érezte magát, hogy sürgősen környezetváltozásra és kikapcsolódásra volt szüksége. Miközben azon tépelődött, hogy meglátogassa-e a szüleit, akiket csaknem egy éve nem látott, egy utazási iroda kirakatában felfedezett egy

hirdetést, amely Jamaicára hívta az üdülni vágyókat, kedvezményes áron. Vanessa szállást foglalt, bár nemigen engedhetett meg magának ilyen költséges szórakozást. Nemcsak pihenésre és napfényre vágyott, hanem arra is, hogy mindentől távol legyen. Jamaica épp a megfelelő helynek tűnt arra, hogy kiverje a fejéből Simon Hartot! És most itt ül Ochos Rios napsütötte strandján, és látja, amint Simon ismét feléje közeledik. A szíve sebesen vert a várakozás izgalmában. A kislány Simon előtt szaladt, és elsőként ért Vanessához. – Irtó szép kagylókat találtam – mondta a csöppség barátságosan, és lehuppant a lány mellé. – Hát nem csodásak? – De, azok. – Sajnos a legtöbbjük törött. – A kicsi sóhajtott. – Le kell merülni, ha az ember épeket akar szerezni. A bácsikám megígérte, hogy egy csomót fel fog hozni nekem. Nézze, gyöngyház! – Ó, milyen szép – mondta Vanessa kedvesen. Ebben a pillanatban Simon megállt előttük, és kérdőn nézett le rájuk. – Tudom, hogy meglehetősen elcsépelten hangzik, de nem találkoztunk mi már valahol? – Tudtommal nem – lódította Vanessa ösztönösen. – Pedig nekem úgy rémlik, mintha már néztem volna ezekbe a hűvös, szürke szemekbe – jegyezte meg a férfi elgondolkodva. – Valószínűleg egy másik nőre emlékeztet, bár most éppenséggel nem ugrik be, kire. – Felnevetett. – Ugye feleslegesen jár a szám? Nos, a „gyakran szokott idejárni” még rosszabb lenne. A lány kényszeredetten elmosolyodott, és feltette a napszemüvegét, hogy elrejtse az arcát. Nem akarta, hogy Simon felismerje. – Megkérdezhetem, hogy hívják? – érdeklődött a férfi. – Vanessa Webb. – Ösztönösen vágta rá ezt a nevet. Még csak nem is hazudtam, gondolta dacosan. Végül is Simon honnan tudná, hogy Webb Aspen a teljes családi nevem. Talán a keresztnevem nyomra vezeti?

Szemlátomást nem. – Engem Simon Hartnak hívnak, ő pedig az unokahúgom, Amy – mutatkozott be a férfi. – Örülök, hogy megismerhetem, Webb kisasszony – mondta Amy jólnevelten. Elmosolyodott, és a vízhez ment, hogy újabb kagylók után nézzen. Simon helyet foglalt a homokban Vanessa mellett. Közben véletlenül könnyedén megérintette a karjával. A lány visszarettent, mintha áramütés érte volna. Simon azonban ezt nem vette észre. – Tegnap óta lakunk a San Antonióban – közölte Vanessával. – Amy a szüleivel nyaral itt? – Nem. – Simon a kislány felé nézett. – Az öcsém házassága épp zátonyra futott. Tulajdonképpen válás előtt állnak. Nem akartam, hogy Amy szenvedő alanya legyen a civakodásuknak. Másrészt talán a szülők még megmenthetik a házasságot, ha csak egymásra figyelnek. – Értem – bólintott Vanessa. A futó ötlet tehát, hogy Simon talán őt keresi Jamaicán, esztelen vágyálomnak bizonyult. – És maga? – kérdezte a férfi. – A barátaival van itt? – Nem, egyedül. Ez látszólag meglepte Simont. – Egy olyan nő, mint maga egyedül utazik? Szabad érdeklődnöm, mi a foglalkozása? – Fotómodell vagyok. – Ez illik magához. – A férfi elismerően jártatta végig tekintetét Vanessa karcsú alakján. – Az én munkám nem ilyen érdekfeszítő. Egy bankban dolgozom. – Aha. – A feszültség kezdett elviselhetetlenné válni Vanessa számára. Idegesítette, hogy felszínes csevegést kell folytatnia Simonnal, mintha idegenek lennének egymás számára. Ha most nem tűnik el nyomban, elkerülhetetlenül valami ostobaságot tesz, vagy mond. Összeszedte a holmiját, és felállt. – Sajnálom, de nem szabad tovább ücsörögnöm a napon. A férfi felnézett rá, és gúnyosan elmosolyodott. – Azonnal meg kellett volna mondania, hogy a terhére vagyok!

– Nem, szó sincs róla – felelte Vanessa sietve. – Valóban túl sok volt mára a napozásból. Ráadásul legfőbb ideje, hogy átöltözzem az ebédhez. – Ezek szerint az étteremben találkozni fogunk? – érdeklődött Simon. – Talán – vetette oda a lány, sarkon fordult, és szapora léptekkel végigsietett a parton. Tisztában volt vele, hogy Simon követi a tekintetével.

* Mikor Vanessa megérkezett a szállóba, felhevültnek és elcsigázottnak érezte magát. Egyenesen a fürdőszobába ment, levetkőzött, és hosszan zuhanyozott. Milyen különös, – gondolta. Találkozom Simon Harttal, és neki a legcsekélyebb sejtelme sincs róla, ki vagyok. Vanessának egyszerre nevethetnékje támadt. Furcsa mód elégedettséggel töltötte el, hogy félrevezette Simont, és egy Vanessa Webb nevű fotómodellnek adta ki magát. Simonnak magától kell rájönnie, ki is ő valójában, ha sikerül neki egyáltalán! Vanessa már előre örült annak, milyen képet fog vágni a férfi, mikor rádöbben, hogy ő nem más, mint a „pápaszemes hólyag” Brightonból. Mikor Simon azt állította, hogy egy bankban dolgozik, az is csak féligazság volt. Hiszen a London belvárosában lévő egyik rendkívül jó hírű kereskedelmi bank résztulajdonosa. Nos, rendben, éppenséggel el lehet mondani róla, hogy egy bankban dolgozik, valójában viszont ő is részt szokott venni divatfotók készítésében, amikor éppen nincs színházi szerződése. Vajon valóban előnyös szerepeket fog kapni a jövőben, ahogyan az ügynöke jósolta? Vagy továbbra is minden erejével küzdenie kell, hogy a felszínen maradjon? Elég a töprengésből, – intette le magát határozottan. Végül is azért jöttem ide Jamaicára, hogy kipihenjem magam, és nem azért, hogy folyton tépelődjek valamin.

Felvett egy leheletvékony zöldeskék ruhát, és egy türkizekkel ékesített ezüstláncot akasztott a nyakába. Majd nem túl feltűnően kifestette az arcát, és megfésülte gesztenyebarna haját. Bíráló pillantást vetett a tükörbe. Óriási szürke szemei töprengve néztek vissza rá. Telt, szép ívű ajka érzéki hatást keltett. Nem rossz, – gondolta Vanessa, és összeráncolta egyenes orrát. Mindenesetre nyoma sincs már Maisie-nek. Úgy érezte magát, mint egy színpadi fellépés előtt. Az étterem teraszán Vanessa egy korláthoz közel álló asztalnál foglalt helyet. Feltette a napszemüvegét, és tanulmányozni kezdte az étlapot. Kisvártatva feltűnt Simon Amyvel, és udvariasan érdeklődött, hogy Vanessa asztalához ülhet-e. A lány szívesen mondott igent. Sikerült magához térnie az első megrázkódtatásból, amit Simon váratlan felbukkanása okozott számára Jamaicán. Egykedvűen várta a percet, amikor a férfi felismeri. Salátát és hideg marhasültet rendeltek. Simon hátradőlt a székben, hogy jobban szemügyre vehesse a lányt. – Mindig napszemüveget szokott viselni? – kérdezte hirtelen. – Csak vakító napsütésben – felelte Vanessa, és mosolygott. – A szemem nem bírja az erős fényt. – Vagy nem akarja, hogy felismerjék – jegyezte meg a férfi mintegy mellékesen. Vanessa megrémült, Simon azonban folytatta: – Hisz biztosan nagyon híres. – Miből gondolja? – Ez a szálló nem egy olcsó hely, tehát nyilvánvalóan jól keres. És a maga szakmájában, a fotómodelleknél a magas tiszteletdíj egyet jelent a sikerrel, a siker pedig az ismertséggel. – Téved. Nem vagyok híres, és egyáltalán nem is szeretnék az lenni – ellenkezett Vanessa kitérően. – Ez egyáltalán nem jellemző egy nőnemű teremtményre! – A férfi fanyarul elmosolyodott, és ettől borzasztó vonzónak tűnt. Szürkészöld szeme megvillant fekete szemöldöke alatt, félig nyitott ajkai közül pedig előtűnt hófehér fogsora.

– Talán azért tűnik annyira ismerősnek – töprengett Simon –, mert valamikor láttam a képét a Vogue címoldalán. Vanessa mosolyogva rázta a fejét. – Ott biztosan nem. Lehet, hogy valahol máshol látta az arcomat. – És vajon hol? – Valahol máshol – ismételte a lány. Simon nem vette rossz néven Vanessa semmitmondó válaszát. – Micsoda titokzatos teremtés! – mondta halkan. – Nem veszi szívesen, ha faggatják, ugye? – Nem szívesen beszélek magamról. – Egy újabb nem éppen nőies tulajdonság – jegyezte meg a férfi. – Ami egyébként a drága üdülést illeti, megnyugtathatom, hogy csupán egyszeri hóbort a részemről – magyarázta Vanessa. – Talán így jutalmazza magát valamiért? Vanessa bólintott. – És ha szabad érdeklődnöm, miért? – kíváncsiskodott Simon. – Magánügy – tért ki a válasz elől a lány. A férfi elfintorodott. – A függöny ismét lehull, és a titokra nem derül fény. Vanessa félretette az evőeszközt, és az állát a kezére támasztotta. – Egyszerűen egy kis pihenésre volt szükségem. Nem sokkal ezelőtt egy kimerítő munkát fejeztem be, és teljesen kiégettnek éreztem magam. Ezért akartam egy kis időre megszökni minden elől. Én ebben semmi titokzatosat nem találok. – Számomra még most is rejtélyes, hogy egy olyan nő, mint maga egyedül jön Jamaicára – felelte Simon. – A maga vonzó megjelenésével biztosan tucatnyi csodálója akad. A helyzet fonáksága nevetésre ingerelte Vanessát. Az a férfi, aki néhány hónappal ezelőtt még „pápaszemes hólyag”-nak titulálta, és vanília pudinghoz hasonlította a képét, most itt ül, és nem győzi dicsérni a szépségét és báját. És még mondja azt valaki, hogy nem számítanak a külsőségek! – Így hát az egyedüllét nem büntetés számomra, hanem ajándék – folytatta Vanessa. Tetszett neki, hogy a titokzatos ismeretlent játszhatja. Ezzel elbűvölte, s egyúttal ingerelte Simont. Mindenesetre nem árthat, ha továbbra is ezen az úton haladok, – gondolta.

– Mehetek játszani? – szakította félbe Amy a társalgást. – Szaladj csak! – egyezett bele a férfi. – De vigyázz, nehogy leégj a napon! Simon mosolyogva nézett a kislány után, majd ismét Vanessához fordult. – Amy életében először van külföldön. Londonban lakik, igazi városi gyerek. Maga is Londonban lakik? – Igen, de Yorkshire-ban nőttem fel – felelte Vanessa. Simon elgondolkodva mérte végig. – Tehát így néz ki egy vidéki lány! Ezt álmomban sem hittem volna. Olyan a fellépése, mint egy nagyvilági hölgynek. – Az őseim földművesek voltak, az apám pedig birkát tenyészt egy meglehetősen picinyke birtokon a tenger mellett. – Szép hely? – Számomra a legszebb a világon – felelte a lány őszintén. Simon elismerő pillantást vetett felé. – És hogy sikerült leszoknia az északi tájszólásról? – Ha jobban hegyezi a fülét, azért még mindig hallhatja a kiejtésemen. Természetesen nem úgy beszélek, mintha forró krumpli lenne a számban. A férfi felnevetett. – Tetszik nekem ez a sajátos öngúny. Van otthon Yorkshire-ban több is a maga fajtájából? – Nincsenek testvéreim, amennyiben erre gondol. – Most már értem, miért olyan higgadt. Sohasem kellett gyermekkorában vetélytársaktól tartania. – Ezt éppenséggel nem mondanám – ellenkezett Vanessa szárazon. – Az unokahúgom, Jenny legalább olyan kemény vetélytársat jelentett számomra, mint fél tucat nővér vagy húg. – Akkor biztosan csodaszép lány lehet. – Simon vigyorgott. – Így igaz. Két évvel fiatalabb és sokkal csinosabb nálam. – Az lehetetlen! – kiáltott fel a férfi. – Köszönöm a bókot. Tulajdonképpen neki kellett volna fotómodellnek mennie, de nemcsak hogy gyönyörű, hanem még átlagon felül értelmes is. A York-i Egyetemen tanul matematikát és informatikát.

– Úgy látszik, kész csodalény! – Ha féltékeny természetű lennék, Jenny az őrületbe kergetne – vallotta be Vanessa. – Hasonlít magára? – A nyomába sem érhetek. Hosszú, aranyszőke haja, búzavirágkék szeme van, és olyan az alakja, mint Marilyn Monroe-nak – magyarázta a lány. – Ugyanabban a faluban nőttünk fel. Mikor kicsi voltam, állandóan azért nyaggattak, miért nem vagyok olyan, mint az unokahúgom. Ő már akkoriban is remekül értett ahhoz, hogy megkedveltesse magát. – Önkéntelenül is elhúzta a száját. – Később Jenny folyton lecsapta a kezemről az udvarlóimat. Simon együttérzően pillantott rá. – Most már biztosan nem sikerülne neki. – Nos, mindenesetre ő Yorkban tanul, én pedig Londonban élek. Örülök ennek, mert nem szívesen engedem át a hódolóimat az unokahúgomnak. Simon felnevetett, mintha álszerénységnek tartaná ezt a vallomást. Pedig Vanessa valóban még mindig úgy érezte, hogy alul marad az élénk, gondtalan Jennyvel szemben. Tizenévesként Jennynek voltak először szerelmi kalandjai, és azóta is meglehetősen kicsapongó életet él. És én, a színésznő, akiről az emberek azt képzelik, könnyelmű életmódot folytat, huszonhárom évem dacára még mindig szűz vagyok, mert olyan régimódi a felfogásom, hogy a „nagy szerelem”re várok, – gondolta Vanessa keserűen. Miközben kávéztak, Vanessa és Simon olyan ártatlan dolgokról csevegtek minta csodás idő, a szálló és Jamaica.

* Bár még csak reggel kilenc óra volt, a nap már forrón tűzött a szálloda teraszára. Vanessa, aki odakint reggelizett, könnyű strandruhát hordott a fürdőruha fölött. A vakító fénytől napszemüveggel óvta a szemét, és széles karimájú szalmakalapot nyomott a fejébe. – Olyan ismerős nekem valahonnan, Webb kisasszony!

Vanessa feltekintett, és egyenesen Simon szemébe nézett. – Olyan ismerős nekem valahonnan ez a mondat – felelte a lány csipkelődve. – Talán azt is meg szeretné kérdezni, hogy gyakran szoktam-e idejárni? – Komolyan mondtam – ellenkezett a férfi. – Egyfolytában azon töröm a fejem az első találkozásunk óta, hogy kire emlékeztet, de hasztalan. Leülhetek? – Ha továbbra is folyton mellém ül, az emberek még a szájukra vesznek minket – tréfálkozott Vanessa. Már többször ebédeltek együtt, és előző este is kettesben vacsoráztak. Simon helyet foglalt, és jókedvűen a lányra pillantott. – Mégis vállalom a kockázatot, bár a jó hírem a tét. Ha azonban figyelembe vesszük, hogy mindketten kísérő nélkül érkeztünk Jamaicára... Vanessa végigmérte a férfit, és lenyűgözte remek megjelenése. Bőszárú, térdig érő nadrágot és tarka inget viselt, ami szabadon hagyta erős nyakát, és izmos karját. Vanessa enyhén megremegett. Erőt kellett vennie magán, nehogy hangja elárulja érzelmeit, mikor válaszol. – Ha azonban figyelembe vesszük, hogy mindketten kísérő nélkül érkeztünk ide... – ismételte a lány. –...akkor aligha áll fönn az a veszély, hogy az emberek botrányosnak tartják közös étkezéseinket. Még akkor sem, ha már a reggelinél egy asztalnál ülünk. – Simon böngészni kezdte az étlapot. – Jól aludt, Webb kisasszony? – Köszönöm, remekül. És hol van Amy? – Azonnal jön. Rá kellett döbbennem, hogy nem sok tapasztalatom van egy nyolcéves hölgy öltöztetése terén. A férfi feladta a rendelést a pincérnek, aztán belevetette magát a reggeli lap olvasásába. Tehát Simon még mindig nem ismert fel, – gondolta Vanessa önelégülten. Óriási különbség van Maisie Wilkin és a titokzatos fotómodell, Vanessa Webb szerepe között. Időközben kezdett megvilágosodni előtte, hogy teljesen levette a lábáról Simont.

És nem pusztán azért, mert olyan rejtélyesnek tűnt. Előző este azzal a jellegzetes tekintettel bámulta, mely elárulja, hogy egy férfi kívánatosnak talál egy asszonyt. És ugyanez a férfi nem is olyan rég még azt állította, hogy uralkodnia kell magán, nehogy kinevesse. Most pont fordítva állt a dolog. Gyakran Vanessának kellett türtőztetnie magát, nehogy a szemébe nevessen, és a képébe vágja, hogy bolondot csinált belőle. Olykor-olykor kísértésbe jött, hogy bevallja neki az igazságot pusztán azért, hogy gyönyörködhessen meghökkent arckifejezésében, mikor rádöbben, milyen vak volt. A megfelelő pillanat azonban még nem jött el. Minél tovább habozott Vanessa feltárni az igazságot, annál izgalmasabb lett a játék. Eddig minden olyan szórakoztatóan alakult. A közös vacsora után Simon a szobájához kísérte, és megcsókolta a folyosón. A lány hűvösen elfordította az arcát, és visszavonult a szobájába. Mit meg nem tett volna Brightonban azért, hogy Simon megcsókolja... Most azonban már látta, milyen sekélyes Simon Hart. Nyilvánvaló, hogy csupán a külsejük alapján ítéli meg az embereket. Annak idején Simont taszította a megjelenése, most viszont vonzódik hozzá. Mégpedig csakis visszanyert szépsége miatt. Ha akkoriban az egyéniségére figyelt volna, akkor most rá kellene jönnie, hogy az állítólagos Vanessa Webb nem más, mint az a bizonyos „pápaszemes hólyag” Brightonból. Erre azonban szemlátomást képtelen volt. Felszínes és szívtelen alak, – gondolta a lány. Nos, most, hogy tisztában volt ezzel, hidegen hagyta Simon Hart, legalábbis ezzel hitegette magát. Amy az asztalukhoz lépett, és vidáman jó reggelt kívánt. A csöppség jól összebarátkozott Vanessával, és gyermeki elfogulatlansággal csacsogott neki. – Ma is lemész a strandra, Vanessa? – kérdezte reménykedve. – Igen. Már útra készen állok. – Óriási. Mi is veled tarthatunk? – Ezt még fontolóra veszem – felelte Vanessa tréfásan. – Mit kérsz reggelire?

– Füstölt heringet és rántottát! – vágta rá a kicsi nyomban. – A kedvenc ételem. – Itt nem lehet füstölt heringet kapni – jegyezte meg Vanessa sajnálkozva. – Kérj királyhalat és akiit, annak nagyjából ugyanolyan az íze – javasolta Simon. – Mi az az akii? – tudakolta Vanessa. – Már többször láttam az étlapon, de soha nem volt merszem megkóstolni. – Az egy rendkívül ízletes étel, amit a kalózok előszeretettel fogyasztanak – magyarázta a férfi. – Az akii egy jamaicai gyümölcs, mely zölden mérgező, mikor azonban megérik, szétnyílik, és fel lehet használni a főzéshez. Megsütve olyan az íze mint a tojásnak. – Kalózreggelit akarok – lelkendezett Amy. – Simon bácsi mindent tud az itteni kalózokról, még azt is, hová rejtették el a kincseket. Vanessa felvonta a szemöldökét. – És hová, ha szabad érdeklődnöm? Simon úgy vigyorgott, mint egy pajkos kisfiú. – Sok-sok évvel ezelőtt, mikor fiatal és bohó voltam, a Karib-szigeteken dolgoztam. – A kalózok bankárjaként? – Nem. Yachtokon. – Meséljen róla! – kérlelte Vanessa. – Eszem ágában sincs – felelte a férfi. – A botrányos múltam nem épp reggelihez illő téma. Ezenkívül – tette hozzá gunyorosan – mindenkinek megvannak a maga kis titkai. – Egy null a maga javára – vágott vissza Vanessa jókedvűen.

3. FEJEZET Reggeli után Simon és Amy elkísérték Vanessát a strandra. Csodálatos délelőtt volt. A nap perzselőn sütött, enyhe szellő susogott a pálmafák levelei között. Vanessa Simont figyelte, aki erőteljes karcsapásokkal szelte a hullámokat. Amy eközben egy homokvárat épített. Vanessa kényelmesnek találta, hogy a csöppség többnyire velük van, mert ez

csökkentette annak a veszélyét, hogy Simon közeledni próbál hozzá. Egy ilyen futó kaland túlságosan kimerítő lenne, és túl veszélyes is. Kis idő múlva Simon kijött a vízből. Vanessa nem tudta levenni róla a szemét. Testfelépítése tökéletes és arányos volt: széles váll, izmos mellkas, keskeny csípő és hosszú, erős lábak. A vízcseppek megcsillantak napbarnította bőrén. A férfi kényelembe helyezte magát Vanessa mellett a homokban. – Ez aztán az élet! Ha arra gondolok, hogy hamarosan ismét munkába kell állnom... – Nemigen tudom elképzelni magát egy bankban – vallotta be a lány. – Pillanatnyilag én is elég nehezen – felelte Simon, és lehunyta a szemét. Vanessa úgy tett, mintha a könyvbe mélyedne, de egyetlen szó sem hatolt el a tudatáig. Simon Hart járt a fejében. Valóban észbontóan nézett ki. Nem csoda, hogy olyan elbizakodott, s hogy annyira lenézte szegény Maisie-t. A szép emberek gyakran hajlamosak arra, hogy lekezelően bánjanak azokkal, akiket a természet nem kényeztetett el hasonló adottságokkal. Sértő viselkedésével Simon rászolgált a méltó büntetésre. Vanessa tisztában volt vele, hogy most bosszút állhat rajta. Ha ügyesen játssza a szerepét, a férfi egyre jobban belé fog habarodni. És akkor könyörtelenül a képébe vágom, mit gondolok róla, – esküdött meg magában. Hiszen a vak is láthatja, mennyire ellenállhatatlannak tartja magát. Jól fel fog sülni! Kissé oldalra fordította a fejét, és Simont figyelte, aki nyugodtan bóbiskolt a napon. Mellkasa ütemesen emelkedett és süllyedt. A lány legszívesebben kinyújtotta volna a kezét, hogy végighúzza ujját Simon jellegzetes arcvonásain, a nyakán, majd egyre lejjebb izmos mellkasán, lapos hasán... Jóságos ég! Mik nem járnak a fejemben, – dorgálta magát Vanessa rémülten. Az ilyesmi semmi jóra nem vezet. Nem tanácsos felébreszteni az alvó oroszlánt, – gondolta. Simon valóban hasonlított egy ragadozóra hatalmas testi erejével, mérhetetlen önbizalmával és kegyetlenkedésre való hajlamával, mely gyakran kárörvendő megjegyzéseiben nyilvánult meg.

Vanessa hirtelen összerezzent, és elfordította a tekintetét. Brightonban szenvedélyes szerelmet táplált ez iránt az elbűvölő férfi iránt. Elhamarkodott dolog lett volna azt állítania, hogy sikerült végleg leküzdenie akkori érzését. Vanessa Amyt kereste a tekintetével, hogy más mederbe terelje a gondolatait. A csöppség épp egy tornyot épített csodás homokvárára, mely azonban túl közel állt a vízhez. Egyszerre egy hullám csapott ki a partra, mely nagyobb volt, mint az előzőek, és elmosta az építményt. Amy megpróbálta megmenteni remekművét, de a hullám csak egy alaktalan homokkupacot hagyott hátra maga után. – Ó, milyen kár! – nyafogott Amy. Vanessa fogta a strandtáskáját, felállt, és a kicsihez ment, hogy segédkezzen a vár újjáépítésében. – Picit messzebb kéne építened a víztől – magyarázta Vanessa. – Tudom, hogy jó, nedves homokot csak itt lehet találni, de egyszerűen följebb hordjuk a vödörrel. Kisvártatva Amy már újonnan épült várát díszítgette. Vanessa ott kuporgott mellette a homokban, és tanácsokat osztogatott neki. Mikor az utolsó torony is a helyére került, megtapsolta a műalkotást. – Remek! De még kéne egy angol zászló is rá – magyarázta Amynek. A csöppség arca felragyogott. – Az csuda jó lenne! Csak az a baj, hogy nekem nincs. – De nekem van. – Vanessa előhúzott egy parányi papírzászlót a táskájából. – Ezt ma reggel találtam az étteremben az asztalon, és arra gondoltam, talán még hasznát veheted. Amy örvendezve szúrta a zászlócskát a legmagasabb bástyára, és játszani kezdett. Vanessa visszatért Simonhoz, és leült mellé. A férfi kinyitotta a szemét, és Vanessára hunyorgott. – Maga nagyon kedves a kis Amyhez – jegyezte meg hálásan. A lány kirázta a homokot a könyvéből. – Szeretem a gyerekeket, és Amy borzasztó aranyos kislány.

– El szeretném vinni őt ma délután a Dunn-folyóhoz, a vízesésekhez. Pazar látvány. Sziklába vájt lépcsőn lehet felmászni a vízeséshez. Persze csuromvizes lesz közben az ember, de megéri. – Valóban csábítóan hangzik. – Nincs kedve velünk tartani? Ezt a mellékesen elejtett meghívást rövid csend követte. Vanessa a hullámverést figyelte, és azon tűnődött, mibe is keveredett. Nem vezet semmi jóra, ha minden napját Simonnal tölti, míg fel nem fedi előtte igazi énjét. Gyorsan elhessegette magától a kétségeket. Hadd csináljon Simon bolondot magából! Akkor az igazság még nagyobb megrázkódtatást fog jelenteni számára. – Még megfontolom – nyilatkozott végül. – Ebéd után közlöm majd a döntésemet, rendben? Simon ismét lehunyta a szemét. – Hogyne. Egyébként nemcsak az arca tűnik ismerősnek, hanem a hangja is. Csak nem ugrik be, kire emlékeztet. – Valószínűleg az a gond, hogy túl sok nőt ismer – jegyezte meg Vanessa csipkelődve. – Szerintem is – helyeselt a férfi. Hirtelen ismét kinyitotta a szemét, és alaposan végigmérte Vanessát. A lány úgy érezte, mintha tekintete a lelke mélyéig hatolna, s kiolvasná onnan az igazságot. Egy hátborzongató pillanatig azt hitte, Simon pontosan tudja, ki ő. Lélegzet-visszafojtva várta, hogy diadalmasan közölje vele felfedezését. Simon azonban sajnálkozva elmosolyodott, és a fejét csóválta. – Ha megpukkadok, sem ugrik be! Akárki is legyen, örülök, hogy itt van. Maga megédesíti az egész napomat. A lány remegő kézzel nyúlt a napszemüvege után, Simon azonban elkapta a csuklóját. – Ne tegye fel – kérte halkan. – Miért ne? – Mert gyönyörű a szeme. Viselje el a napfényt – az én kedvemért! Vanessa zavarodottan húzta el a kezét, és dacosan felvette a szemüvegét.

– Ha nem tudnám, hogy maga tiszteletreméltó bankszakember, még meggyanúsítanám, hogy egy kis kalandra vágyik – jegyezte meg szárazon. – Annál azért több eszem van – ellenkezett a férfi. – Maga nem az a típus, akivel kalandba lehet bocsátkozni. – Ó, valóban? – Ez meglehetősen sértődötten hangzott. – Egyáltalán nem. A futó kapcsolatok sekélyes embereknek valók. Maga egy nyugodt, mély érzésű nő, akivel csak mélyreható és szenvedélyes viszonyt tudok elképzelni. Vanessa kinyitotta a könyvét, és a lapokat bámulta. – És mi a helyzet magával? – kérdezte mellékesen. – Maga melyik embertípushoz tartozik, Hart úr? – Nos... – A férfi zavarában vigyorgott. – Hadd fogalmazzak úgy, hogy évről évre egyre jobban a dolgok mélyére hatolok. – De még mindig meglehetősen felszínes? – faggatta tovább Vanessa. – Már sokat javultam! Mindenesetre a maga zsenge korában nem voltam ilyen komoly. – Már nem vagyok gyerek! – csattant fel a lány anélkül, hogy felpillantott volna a könyvéből. – Mennyi idős is? Huszonkettő vagy huszonhárom? – Huszonhárom. – Csaknem tizenöt évvel vagyok idősebb magánál – vallotta be Simon –, mégis megrémít. – Milyen különös megállapítás! – Hogy érti? Mindig megrémülök, ha valami elérhetetlennel találkozom. Az iskolában volt egy tanárnőm, Willoughbynak hívták. Pontosan olyan volt, mint maga: távoli és megközelíthetetlen, mint egy jéghegy. Vanessa végre feltekintett, és észrevette, hogy Simon bíráló pillantással méregeti. Tekintete végigsiklott a lány hosszú lábán, keskeny csípőjén és karcsú derekán, egészen apró, feszes melléig, mely élesen rajzolódott ki a fürdőruha testre feszülő anyaga alatt. Ha annak idején a tanárnőjét is így bámulta, meglehetősen koraérett fiúcska lehetett, – gondolta Vanessa gúnyosan.

– Sajnálom, ha megrémítem, de nem szeretnék mindenki számára elérhetőnek tűnni – felelte hűvösen. – Hát nem is tűnik annak – biztosította róla a férfi. – Egyébként lenyűgöz, ahogy beszél, Vanessa. Olyan tökéletes a kiejtése, mint egy hírolvasónak – vagy egy színésznőnek. Vanessa összerezzent. Most már teljesen biztos volt benne, hogy Simon felismerte, arckifejezése azonban semmit sem árult el. – Milyen különös – felelte színtelen hangon. – Még sohasem álltam a színpadon. – Még sohasem álltam a színpadon – ismételte a férfi, és Vanessa hanglejtését utánozta. – Minden mondat után szorosan összezárja az ajkait, mintha attól félne, hogy kicsúszik rajta valami titok. – Amint már megjegyezte, Hart úr, mindenkinek vannak titkai. Simon felnevetett. – Mondja, Vanessa, maga valóban olvassa azt a könyvet? – Hát persze. Rendkívül izgalmas. – Meghiszem azt! Épp kettőt lapozott anélkül, hogy észrevette volna. – A férfi kinyújtotta a kezét, és szétválasztotta az összeragadt lapokat. – Így ni. Most talán érthetőbb lesz a történet. – Köszönöm uram – jegyezte meg a lány csípősen, s ugyanakkor zavarodottan. Simon szenvtelennek tűnt. – Sohasem gondolt arra, hogy színésznő legyen? – kíváncsiskodott. – Maga igazán remekül alakítja a buzgón olvasó fiatal hölgyet. – Elismerő pillantást vetett rá. – Ráadásul valami megfoghatatlan vonzerő árad magából, a szépségéről nem is szólva. – A külső nyilván rendkívül fontos a maga számára? – kérdezte Vanessa kissé ingerülten. – Hiszen az is – ellenkezett Simon. – A szépség olyan ajándék, ami csak kevés nőnek adatik meg. – Vanessa meg sem próbált többé úgy tenni, mintha olvasni akarna. – Magát tényleg csak a szép nők érdeklik? Nem számít, milyen az egyéniségük? – Ez úgy hangzik, mintha szörnyű gaztett lenne megcsodálni egy csinos arcot – felelte a férfi. – Egyébként megfigyeltem, hogy a szépség kedvezően befolyásolja a személyiség fejlődését.

– Micsoda felszínes megállapítás! – tiltakozott hevesen Vanessa. – A szépség csupán véletlen adottság. Semmi köze a pallérozott elméhez, az őszinte lélekhez vagy a szívjósághoz. Kinevetne egy csúnya szentet, és csodálna egy gyönyörű bűnözőt? – Nem ismerek szenteket, sem szépeket, sem csúnyákat – felelte Simon jót mulatva a lány lobbanékonyságán. – Csak azt állítom, ellentétben magával, hogy a jó értelmi képességek, az őszinteség és a jóság ugyanúgy az ember veleszületett tulajdonságai, mint a szépség. – Nincs az a tudós, aki igazat adna ebben magának! – Rendben, ne vitatkozzunk most az örökléstan rejtelmeiről – csitította Simon a lányt. – Az én nézeteimről beszélgessünk. Azért nem olyan ostobák, ahogy azt maga valószínűleg hiszi. Bevallom, szeretem a szépet. A csinos külső azonban még önmagában nem elég ahhoz, hogy egy nő szép legyen. – És milyen egyéb elvárásai vannak ezen kívül? – kérdezte Vanessa kihívóan. – Ennek semmi köze az én személyes elvárásaimhoz – felelte a férfi indulatosan. – Csupán megfigyeltem, hogy némelyik nő, akinek hibátlanok az arcvonásai és tökéletes a teste, olyan élettelen és dög unalmas, mint egy kőszobor. Másfelől viszont ismerek olyan nőket, akiknek rövid a lábuk, széles a csípőjük vagy tömpe az orruk, mégis olyan az egyéniségük, hogy mérhetetlenül vonzónak hatnak. – Bele tudna szeretni egy ilyen nőbe? – kérdezett rá Vanessa. – Most nem a szerelemről beszélgetünk – tért ki a férfi a válasz elől. – Ez igaz. Tulajdonképpen csak azt akarta mondani nekem, hogy elég csinos vagyok ahhoz, hogy sikeres színésznő legyek. – Nem. Félreértett – tiltakozott Simon. – Azt akartam mondani, hogy maga nemcsak szép, hanem varázsa és tehetsége is van. – És maga ezt miből tudja ilyen jól megítélni? – Kedvesem, hisz nyilvánvaló, hogy egész idő alatt megjátssza magát nekem. Vanessa elvörösödött. – Nem tudom, hogy érti ezt – védekezett sietve. – Dehogynem tudja! – ellenkezett a férfi. – Akárki vagy akármi is maga, Vanessa Webb, elrejtőzik előlem. Mintha egy szép álarc mögé

bújna – vagy talán, ahogy egy színésznő a szerepe mögé. – A hangja egyszerre keserűen csengett. – A szememre veti, hogy felszínes vagyok, pedig maga még egy parányi esélyt sem ad nekem arra, hogy megismerjem az igazi énjét. Folyton távoli tart magától. – Hogyhogy? Hiszen itt fekszik mellettem, nem? – Ennek ellenére akkor sem lennék távolabb magától, ha a Holdon lennék. – Simon felült, hogy egyenesen Vanessa szemébe nézhessen. – Úgy is mondhatnám, hogy olyan, mintha az első sorban ülnék a színházban, maga pedig a színpadon állna. Ha kinyújtom a kezemet, megérinthetem, mégis két különböző világban vagyunk: maga a színdarab képzelt világában, én pedig a nézőtér földhözragadt valóságában. Vanessa hanyagul kinyújtotta hosszú lábait. – Ez úgy hangzik, mintha otthonosan mozogna a színfalak között – jegyezte meg annyira szenvtelenül, amennyire csak tőle telt. – Szeretem a színházat, és néhány színészt személyesen is ismerek. Maga, Vanessa, ugyanolyan nehezen megfogalmazható és elbűvölő hatással van az emberekre, mint a híres filmcsillag, Esther Bonnard, aki egyébként egyik közeli barátom... Vanessa rémületére a férfi egyszeriben elhallgatott, és átható tekintettel mérte végig. Húsz percen belül ez volt a harmadik alkalom, hogy biztosra vette, Simon átlát rajta. A lány azonban megőrizte a lélekjelenlétét, és viselkedése semmit sem árult el. – Esther Bonnardot mondott? – kérdezte közömbösen. – Igen. – Ja, persze. Láttam már egyszer-kétszer. Egyszerűen csodálatos. Ezzel a hasonlattal hízelegni akart nekem, bár tulajdonképpen borzasztó jól szórakozik magában rajtam! A napolaj után nyúlt, és alaposan bekente magát, hogy kitérjen Simon fürkésző pillantása elől. Rögvest bevallja neki Simon, hogy felismerte. – Simon bácsi, gyere! Nézd meg a váramat! – csendült fel Amy hangja ebben a pillanatban. – Ez alighanem érdekfeszítő eszmecserénk végét jelenti – mondta a férfi sajnálkozva. – Hív a kötelesség.

* Vanessa megkönnyebbülten lélegzett fel, mikor Simon odébbállt. Már csaknem rájött a titkára. Több emberismeret szorult belé, mint amennyit feltételezett róla. Vajon meddig folytathatom még ezt a kis színjátékot? – töprengett Vanessa. Szilárdan eltökélte, hogy a zárójelenetet addig halogatja, ameddig csak lehet. Ha őszinte akart lenni magához, be kellett vallania, hogy élvezi ezt a macska-egér játékot. Most már kihívást jelentett számára, hogy eltitkolja kilétét Simon elől. Ami tréfának indult, egyfajta versengéssé alakult át. Megpróbált minduntalan egy lépéssel Simon előtt járni. Ijesztőnek, egyúttal mégis izgalmasnak képzelte azt a pillanatot, mikor majd mindenre fény derül, mert nem tudta biztosan, hogyan fogja fogadni Simon az igazságot. Éppoly elképzelhető volt, hogy borzasztó dühös lesz, mint az ellenkezője: nevezetesen, hogy a humoros oldaláról fogja fel az egészet, és gratulál nagyszerű alakításához. Vanessa rendkívül hatásosan akarta megrendezni az utolsó felvonást, feltéve, ha Simon időközben rá nem jön magától a szemfényvesztésre. Talán az utolsó este mindent felfed előtte, és jót mulat majd meghökkent arckifejezésén. Vagy egy reggel egyszerűen eltűnik, és csupán egy pár soros gúnyos üzenetben adja majd a tudtára, hogy a vonzó fotómodell nem más, mint csúf rajongója Brightonból, akit olyan nevetségesnek talált. Igen, ez jó ötletnek tűnt. Hadd tudja csak meg a férfi, hogy egész idő alatt a bolondját járatta vele. Akkor Simon is ugyanolyan dühösnek és megalázottnak fogja érezni magát, mint annak idején ő Brightonban. A zárójelenetig azonban még hátravan két izgalmas hete, ami alatt remekelhet Vanessa Webb szerepében.

Miközben este a zuhany alatt állt, átgondolta a dolgok eddigi alakulását. Délután kirándulni ment Simonnal és Amyvel, s mindhárman borzasztó jól szórakoztak. Felmásztak a Dunn-folyó vízeséséhez, megfürödtek a sekély sziklamedencében, és parányi titokzatos barlangokat fedeztek fel. Nyugalmukat senki sem zavarta, így háborítatlanul élvezhették az érintetlen természet vad szépségét. Kiadós uzsonna után visszatértek a Runaway-öbölbe, hogy megtekintsék a kalózbarlangokat. Amy mélységes csalódására nem találtak kincseket, Simon azonban megígérte a kislánynak, hogy másnap egy olyan strandot fognak felkeresni, ahol egész biztosan rábukkannak néhány elásott régiségre. Vanessát is meghívta, aki rövid tétovázás után igent mondott. Minden bizonnyal elősegíti tervének valóra váltását, ha a lehetőségekhez képest sok időt tölt Simonnal. Ettől eltekintve is élvezte a férfi társaságát. Értette a módját, hogyan kell egy nőben azt az érzetet kelteni, hogy kívánatos teremtés. Ha az illető történetesen nem úgy néz ki, mint Maisie Wilkin, – gondolta Vanessa, és elzárta a csapot. Miután megtörölközött, bíráló pillantással méregette magát a hosszú falitükörben. Tetszett neki, amit látott: karcsú testén egyetlen fölösleges gramm sem maradt, mellei ismét feszesek voltak, dereka és csípője keskeny, a feneke kemény. Nem csoda, ha felkeltette Simon, a női nem nagy ismerőjének érdeklődését. Na, csak nehogy elbízzam magam! – óvta magát Vanessa. Megszárította és megfésülte a haját, míg lágy hullámokban nem omlott a vállára. Majd finoman kifestette az arcát. Szűk, szürke selyemszoknyájához leheletvékony vászonblúzt vett fel, és belebújt magas sarkú szandáljába. Vanessának különösen az tetszett a fényűző San Antonio szállóban, hogy a vendégek vacsorához mindig előkelő öltözetben jelentek meg. Elhagyta a szobáját, és beszállt a felvonóba. Odalent az étterem már zsúfolásig megtelt, Vanessát azonban azonnal egy egyszemélyes asztalhoz vezették. Tudta, hogy Simon és Amy Kingstonba utaztak. Egyrészt kellemesnek találta, hogy végre nem kell folyvást arra ügyelnie, nehogy kiessen önként vállalt szerepéből, másrészt viszont

hiányzott neki az a bizsergető érzés, amit Simonnal folytatott kis bújócskája váltott ki belőle. Már önmagában az is győzelmet jelentett, hogy Simon Hart csodálja. Az a tudat pedig, hogy Simon egy olyan nőt csodál, akit azelőtt csúnyának és visszataszítónak tartott, maga volt a színtiszta elégtétel. Különösen, mivel a férfinak sejtelme sem volt róla, hogy Vanessa az orránál fogva vezeti. Az az érzés, hogy az események alakulását egyedül ő tartja kézben, ugyanakkor mégis ki van szolgáltatva a véletlennek, az egészet olyan izgalmassá tette, mintha a tűzzel játszana. Csak vigyázz, nehogy megégesd az ujjad! – figyelmeztette magát Vanessa. – Mit óhajt vacsorára, Aspen kisasszony? – Vanessa kedvenc pincére, Franklyn állt az asztalnál mosolyogva. – Maga mit ajánlana? – érdeklődött a lány. – A tengerigyümölcs-tál ma különösen jól sikerült – biztosította Vanessát a pincér. – Egész friss a homár és a rák, amit maga annyira szeret. – Remek. Ezt választom. – Hívjam a borpincért? – Nem, köszönöm. Az ásványvíznél maradok. – Nem sokkal később Franklyn egy ízlésesen megrakott tállal tért vissza. Mivel Vanessát rendkívül kedvelte a személyzet, és mindenki valósággal kényeztette, többnyire valami különleges csemegét szolgáltak fel neki. Mint például ma is. – Ez igen! – kiáltott fel a bőségesen mért adag láttán. – Hogy fogok én ezzel megbirkózni? Franklyn megfogta az ezüst homárfogót, és bámulatra méltó szakértelemmel nyitotta szét a páncélos állatot. – Észrevettem, hogy összebarátkozott Hart úrral és a kislánnyal – jegyezte meg könnyedén anélkül, hogy Vanessára pillantott volna. – Ó, igen, néha szoktunk beszélgetni – felelte a lány kitérően. – Rendkívül vonzó férfi ez a Hart úr. Azt mondják, úgy ismeri Jamaicát, mint a tenyerét. Régebben itt élt. – És még mit mondanak róla? – tudakolta Vanessa.

– Azt, hogy Jamaica is jól ismeri őt – felelte Franklyn, és hamiskásan mosolygott. – És ez mit jelent? – Hogy borzasztóan kedvelik az itteni nők. – Franklyn felegyenesedett, és ügyesen felszolgálta a vacsorát. – Jó szemmel választja ki a csinos hölgyeket. Bizonyára ezért érdeklődik maga iránt is, Aspen kisasszony, ha nem veszi tolakodásnak. Vanessa gyorsan felpillantott. – Talán kérdezősködött utánam Hart úr? – Épp ma reggel – jelentette be Franklyn. – Látta, amint tegnap váltottunk pár szót egymással, és valószínűleg azt remélte, hogy kiszed belőlem néhány apróságot magáról. Úgy tűnt, abban a hiszemben él, hogy magát Webb kisasszonynak hívják. – Csak nem... – Nem világosítottam fel a tévedéséről – sietett megnyugtatni a pincér Vanessát. – Tulajdonképpen semmit sem mondtam neki. Vagyis mindössze annyit, hogy ő már pontosan a tizedik férfi ezen a héten, aki maga után érdeklődik. – Köszönöm, hogy nem árult el. – Vanessa felsóhajtott. – Tudja, egy kicsit meg szeretném tréfálni Hart urat, és... – Nem tartozik nekem magyarázattal, Aspen kisasszony – szakította félbe Franklyn a lányt. – De ha szabad még egy megjegyzést tennem: sikerült egész jól összezavarnia ezt az urat. – Ezt meg hogy érti? – Úgy, hogy nem sok kell hozzá, és fennakad a hálón. Mint az a homár, amit ma este felszolgáltam magának. Franklyn odébbállt, szemlátomást jót mulatva saját viccén.

4. FEJEZET Másnap reggel Vanessa kitartó kopogtatásra ébredt. Álomittasan magára kapta a pongyoláját, ásított, és az ajtóhoz botorkált. Amy toporgott odakint, és félénken pislogott fel rá. – Ugye nem felejtetted el, hogy ma kirándulni megyünk? Hisz megígérted, hogy velünk jössz!

– Hát persze, hogy nem – nyugtatta meg Vanessa a kislányt. – És hol a bácsikád? – Még öltözködik. Alig múlt nyolc óra, Amy azonban már készen állt a nagy utazásra. Tarka ruhácskát viselt. Sötét hajához remekül illett a csinos szalmakalap. A csöppnyi arc örömteli várakozástól ragyogott. – Rendben. – Vanessa elnyomott egy ásítást. – Majd egy kicsit csipkedem magam. Bejössz, amíg felöltözöm? A lányka bólintott, és követte Vanessát a szobába. Lehuppant az ágyra, és boldogan csacsogott, mialatt Vanessa zuhanyozott. – Kincset fogunk keresni – jelentette be Amy. – Aztán gyöngyök után kutatunk a víz alatt, és egy csomó rákot eszünk. Ez a lelkes szóáradat, már amennyit Vanessa a víz csobogásától hallott belőle, mosolyt csalt a lány ajkára, ő is várta már a kirándulást, ha nem is olyan határtalan gyermeki ragyogással, mint Amy. A fürdőszobában Vanessa belebújt fekete, mély kivágású fürdőruhájába, mely rugalmas, fényes anyagból készült, és úgy simult a testére, mintha a bőre lenne. Az egyrészes ruha talán kissé merész szabású volt, de Vanessát mulattatta, ha Simon sóvár szemekkel bámulja, különösen azok után, hogy a férfi olyan elítélően nyilatkozott a külsejéről Brightonban. Visszatért a szobába, és felvette tengerészkék strandruháját. – Csuda csinos ruháid vannak – kiáltott fel Amy csaknem irigykedve. A kislány a maga nyolc évével rendkívül életrevaló volt, és imádott öltözködni. Szerette a harsogó színeket. – Az anyukámnak is irtó szép cuccai vannak. – Ebben biztos vagyok – mondta Vanessa, és begombolta a ruháját. – Az anyu és az apu folyton arról beszélnek, hogy elválnak. Vanessa összerezzent erre a tényszerű megállapításra. – Borzasztóan sajnálom – felelte sietve. – Simon bácsi azért hozott el nyaralni, nehogy észrevegyem. Pedig már régóta tudom. Vanessa betett pár holmit a strandtáskájába. – Azt hiszem, az ilyesmit egyszerűen megérzi az ember – jegyezte meg habozva.

– Lehet, hogy már el is váltak, mire hazamegyünk. – Amynek szemlátomást nem sok fogalma volt a dolog jelentőségéről. Meglehetősen érdektelennek tűnt. – A barátnőm szülei is elváltak tavaly – folytatta zavartalanul. – Nálunk az iskolában sok kislánynak elváltak már a szülei. – Azért nálatok biztosan nem fog idáig fajulni a dolog. – Vanessa elmosolyodott. – Tudsz még egy percet várni, amíg befonom a hajamat? – Majd én segítek – ajánlkozott Amy. – Anyu mindig meg szokta engedni, hogy segítsek neki. – Rendben. – Vanessa leült háttal a kislánynak az ágyra, és a csöppség fonni kezdte a sűrű hajat. – Szereted a bácsikádat? – faggatta Vanessa. – Borzasztó jó fej! – felelte lelkendezve Amy. – Ő a legrendesebb felnőtt egész Londonban. – Tényleg? – Vanessát mulattatta a dolog. – Miért, szerinted talán nem? – kérdezte Amy felháborodottan. – Be kell vallanom., láttam már rosszabbat is. Úgy tűnik borzasztóan odavan érted, bár fogalmam sincs róla, miért. Amy kuncogott. – Az apu azt mondta, hogy Simon bácsi volt a család fekete báránya, de már megváltozott. Mi az a fekete bárány? – Ezt inkább a bácsikádtól kéne megkérdezned! – Az anyu pedig azt mondta, hogy meg kéne nősülnie, és családot alapítania. Csak még nem találta meg az igazit. Vanessának magába kellett fojtania a nevetését a kislány koravén fejtegetését hallva. – Jó volt tegnap este Kingstonban? – faggatta Amyt. – Ó, igen! – vágta rá a kicsi lelkesen. – Simon bácsi barátainál jártunk egy hatalmas villában. Volt zene, tánc és büfé. – És valószínűleg sok csinos hölgy is divatos ruhákban. – Naná! Volt egy jamaicai nő is, aki sokat táncolt Simon bácsival. Bomba jól nézett ki, olyan fotómodell-típus volt, de valahogy mégis más mint te. – Csinosabb? – kérdezte Vanessa szinte mellékesen. – Na, igen... – Úgy tűnt, Amyben viaskodik egymással az őszinteség és a tapintat, majd így felelt: – Talán egy icipicit. Irtó

magas és elegáns volt, és szörnyen szűk, csillogó ruhát hordott. És olyan mókás frizurát, amilyet a filmekben szoktak. Tudod, olyat, amilyet Afrikában viselnek a nők rengeteg pici copffal. – Nagyon is jól el tudom képzelni. – Francie-nek hívták – mesélte Amy. – Már ősidők óta ismeri Simon bácsit. – Egész este egymással táncoltak? – Gőzöm sincs róla – felelte a csöppség őszintén. – Nekem tízkor ágyba kellett bújnom. Jó lesz így a copf? Vanessa egy pillantást vetett a tükörbe. – Mintha most léptem volna ki a fodrásztól. Köszönöm szépen. Most pedig gyerünk! Simon a szálloda előtt várt rájuk egy bérelt sportkocsinak támaszkodva. Farmert viselt lezser pólóval, és rájuk mosolygott. Mint egy macska, aki kinyalta a tejszínes tálat, villant át Vanessa agyán, és enyhe féltékenység fogta el, mikor arra gondolt, hogy talán a szép Francie az oka Simon jókedvének. – Hogy aludt? – érdeklődött a férfi, és Vanessa kezét könnyedén az ajkához emelte. A gyöngéd kézcsóktól furcsa bizsergés futott végig Vanessa bőrén. – Köszönöm, remekül – felelte a lány fagyosan. – Ez a kék ruha csodásan áll magának – jegyezte meg Simon elismeréssel a hangjában. – Úgy fest benne, mint Vénusz, aki épp most bukkant elő a habok közül. – Köszönöm, uram! – Vanessa gúnyosan meghajolt. A férfi elmosolyodott, és kitárta előtte a kocsi ajtaját. – Ahhoz képest, hogy fotómodell, néha meglepően kevés önbizalomról tesz tanúságot. Talán nem szokott a bókokhoz? – Dehogynem. Csak épp nem ilyen bolondosakhoz. Mikor Vanessa helyet foglalt a bőrülésen, hirtelen az az érzése támadt, mintha a családjával menni kirándulni. Micsoda őrült gondolat, – korholta magát. Ne feledd, hogy Simon, legyen még oly elbűvölő is, az ellenfeled! Miután átvágtak a szigeten, és egy darabig elidőztek Mandevilleben, egy ódivatú kisvárosban, a három kiránduló megérkezett a „kincsespart”-ra, ahogy Amy nevezte. A széles, aranyosan csillogó

homoksáv, melyet egyik oldalról a türkizzöld tenger, a másikról pedig sűrű sorokban burjánzó trópusi növényzet szegélyezett, páratlan látványt nyújtott. Vanessát lenyűgözte a táj szépsége, Amy azonban, aki vödörrel és lapáttal a kezében ácsorgott, inkább rémültnek tűnt. – De hát ez hatalmas! Hol lehet itt a kincs? – nyafogott. – Erre már magadtól kell rájönnöd! – mosolyodott el Simon. – Mindenesetre annyit elárulhatok, hogy a kincs a legmagasabb pálmánál van elrejtve. – Az lesz az ott biztosan! Vagy a mellette lévő! – Azt ajánlom, előbb ugorjunk a vízbe, mielőtt szerencsét próbálnál – jegyezte meg a férfi. A homok szinte izzott a forróságtól. Vanessa alig várta már, hogy a tengerbe vethesse magát. Sietve dobta le magáról a ruhát, és a vízhez szaladt, mely üdítően hűvösnek tűnt. Messzire beúszott, és úgy érezte, mintha valami végtelen kékségen lebegne. Csodálatos nap volt. A felhőtlen égen vakítóan ragyogott a nap, és enyhe szél lengedezett, mely trópusi virágok illatát hozta feléjük. Simon Amyvel pancsolt és fröcskölt a sekély vízben, míg a csöppség elunta a játékot, és kievickélt a partra. A férfi Vanessa után vetette magát. – Látom, élvezi a nyaralást – jegyezte meg, mikor utolérte a lányt. – Imádom Jamaicát! – Vanessa elragadtatva sóhajtott. – Egy nap még biztosan visszatérek ide!

* Miután Vanessa és Simon egy nagyot úsztak, felfrissülve feküdtek ki a napra, Amy pedig a kincs keresésére indult. – Mikor kell hazautaznia? – tudakolta Simon. – Még nem tudom – lódította Vanessa. – Nem várja Londonban valami megbízás? – Pillanatnyilag nem. – Ez azt jelenti, hogy korlátlan ideig a rendelkezésemre áll? – kérdezte a férfi felderült ábrázattal.

– Egyáltalán nem állok a maga rendelkezésére! – fortyant fel Vanessa ingerülten, és felpillantott. Simon épp elismerő tekintettel méregette a testét, mely élesen kirajzolódott a fürdőruha nedves anyaga alatt. Vanessának le kellett gyűrnie az ingert, hogy magára húzza a törülközőt. Hisz nincs semmi rejtegetni valóm, – futott át az agyán. Már nem hasonlítok Maisie-re, hanem teljes egészében Vanessa vagyok, és nem kell szégyenkeznem az alakom miatt. – Egyébként magával mi a helyzet? – faggatózott a lány. – Meddig marad Jamaicán? – Nekem nem sietős. Ha az öcsémnek és a sógornőmnek még egy kis időre van szüksége ahhoz, hogy megmentsék a házasságukat, kibérelek egy yachtot, és elhajózom Amyvel Haitira, s talán még tovább, egészen a Kajmán-szigetekig, sőt, talán Kubáig. – Ez nem a megszokott turistaútvonal – jegyezte meg Vanessa. – Valóban nem – bólintott Simon. – De megéri, már csak az ottani konyha miatt is. Ezenfelül épp elég jól ismerem a szigeteket ahhoz, hogy idegenvezető nélkül is eligazodjam rajtuk. – Ismeretei bizonyára gondtalan ifjúkorából származnak. – Pontosan. – Maga aztán őszinte, ha a fiatalkori kalandjairól van szó – vetette oda a lány kihívóan. – Tényleg olyan nagy gazfickó volt? – Nos, nem mindig voltam unalmas irodakukac, aki rabszolgamunkát végez egy bankban – felelte Simon élcelődve. – És mi hozta ide a Karib-szigetekre? – Az hosszú történet. – Előttünk az egész délelőtt – csapott le rá Vanessa. A férfi nem felelt, hanem kivett egy ananászt az uzsonnáskosárból, és megkínálta vele Vanessát. – Köszönöm, de az az érzésem, maga ki akar térni a válasz elől. Azt kérdeztem, hogyan került a Karib-szigetekre. – Na jó. – A férfi színpadiasan felsóhajtott. – Ne csigázzon tovább! – Nos, tehát, hogy ne raboljam sokáig az idejét – kezdte Simon –, az apám egy londoni kereskedelmi bank igazgatója, mely nem túl nagy ugyan, de jó hírnévnek örvend. A családi hagyomány szerint a

legidősebb fiúnak a bankban kell dolgoznia. Egész véletlenül én vagyok az elsőszülött. Mikor azonban befejeztem a tanulmányaimat, még nem éreztem elég érettnek magam ahhoz, hogy elviseljem a munkámmal járó kötöttségeket. – Ó, szegényke! – sajnálkozott Vanessa tréfálkozva. – Értem már. Egy sikeresnek ígérkező pályafutás olyan sorscsapás, ami elől feltétlenül el kell menekülni. A férfi felnevetett. – Én nem egészen így láttam a dolgokat. Huszonegynéhány évesen úgy gondoltam, minden banktisztviselő unalmas, megcsontosodott és szürke alak, aki az egész napját pénzszámolgatással tölti. – A fejét csóválta. – Ma már nem ilyennek látom a hivatásomat. Akkoriban azonban világot akartam látni. Majd megőrültem a vitorlázásért. Így hát azt mondtam az apámnak, két évre van szükségem ahhoz, hogy kitomboljam magam. Nem szívesen bár, de elengedett. Aztán egyszerűen nekivágtam a világnak. – És merre indult? – Egy angol yachton kaptam munkát, ami Jamaicára tartott. Mikor ideérkeztünk, fülig beleszerettem ebbe a trópusi szigetbe, és itt maradtam a rákövetkező két évben is. – Fehér vagy színes bőrű volt? – kérdezte Vanessa rezzenéstelen arccal. – Tulajdonképpen ketten voltak. – Simon halkan felnevetett. – A bőrük olyan színű volt, mint a tejeskávé. Sok mindent tanultam tőlük az életről és a szerelemről. Mindenesetre nem ez volt az egyedüli ok, amiért itt ragadtam. Megszerettem a Karib-szigeteket. A hajókon keményen kellett dolgozni, de fiatal, életerős és tettrekész voltam. Vanessának türtőztetnie kellett magát, nehogy megkérdezze, nem Francie-nek hívták-e véletlenül az egyik lányt. – Meglehetősen izgalmas élet lehetett – jegyezte meg szemlátomást közömbösen. – Valóban az volt – helyeselt Simon. – Nem volt felelősség a vállamon, csak gondtalanul élveztem az életet, és azt tettem, amire épp kedvem szottyant. – Álmodozva bámult a semmibe. – Egy nap aztán Floridába hajóztunk. Miami kikötőjében felfedeztem egy ócska, kivénhedt yachtot, és rááldoztam az egész megtakarított pénzemet. Visszajöttem Kingstonba és rendbe hoztam a hajót, bár a

festékre valót valósággal össze kellett koldulnom. Egy hónappal később már sétautakra adtam bérbe. – Bizonyára kitört magából az öröklött üzleti hajlam – ugratta Vanessa. – A fején találta a szöget. Egyszerűen ez volt a végzetem. – Maga melyik csillagjegyben született? – Csak nem hisz az efféle zagyvaságokban? – kérdezte Simon megvetően. – Ki emlegette az előbb a végzetet? – vágott vissza a lány. – Nos, melyikben? – A Skorpióéban. – A férfi kihívóan nézett Vanessa szemébe. – Most mindjárt azt fogja mondani, hogy becsvágyó, bosszúszomjas és szenvedélyes vagyok. – Honnan kellene tudnom, hogy valóban ilyen-e? – ellenkezett a lány. – Mindenesetre ezek valóban a Skorpió jellegzetes tulajdonságai. Különösen a bosszúvágy. A legtöbb Skorpió, akit ismerek, mestere a megtorlásnak. Mintha csak az lenne a jelszavuk, hogy „szemet szemért!”. – Ez rám illik. Utálom, ha átvernek. – Na látja. És bosszút szokott állni másokon? – Mindig! – vágta rá Simon, és kajánul vigyorgott. Vanessa érezte, hogy jeges borzongás járja át, bár fullasztó volt a hőség. Simon azonban ismét egykedvűen pillantott rá. – És maga melyik jegyben született? – kérdezte a férfi kis idő múlva. – Én Szűz vagyok. – Vanessának ostoba módon az arcába szökött a vér erre a bejelentésre, ami nem kerülte el Simon figyelmét. – Ez illik magához. Valami tartózkodó és érinthetetlen van magában. És mi történik, ha egy becsvágyó és szenvedélyes Skorpió találkozik egy tartózkodó, tiszta Szűzzel? Vanessa nem tudott és nem is akart erre a kérdésre felelni. – Maga elkanyarodik a témától – ellenkezett. – A kalandos fiatalságáról beszélgettünk. Mi történt, miután bérbe adta a hajóját? A férfi felsóhajtott. – A lehető legrosszabb: sikeres vállalkozó lettem. Ezzel véget ért az édes élet. Ahelyett, hogy kifeküdtem volna

a strandra egyik kezemben egy üveg rummal, a karomban egy gyönyörű lánnyal, terveket kezdtem szőni, összeadtam, szoroztam, sokasodtak a gondjaim, és így tovább. – A fejét csóválta. – Egy nap rádöbbentem, hogy ezt a munkát ugyanilyen jól el tudnám látni Londonban is, ahová tulajdonképpen tartozom. – Minő kései felismerés! – Azért annyira még nem volt késő – ellenkezett Simon. – Huszonhárom éves voltam, amikor felismertem, az ember nem vonhatja ki magát folyton a felelősség alól. – Eladta a hajóit? – Az utolsó csavarig. Még nyereségre is szert tettem. Kicsivel később aztán nekiláttam annak, amit az apámnak ígértem, és huszonöt évesen elfoglaltam helyemet a bankban. A legjobb úton voltam ahhoz, hogy sikeres üzletember legyek. – Sohasem hiányzott Jamaica? – kíváncsiskodott Vanessa. – Az Angliában oly gyakori esős napokon igen. De bármikor itt tölthetem a szabadságomat, mint például most. Mindenesetre, ha Amy nem lenne velem, nem a San Antonióban laknék, hanem egészen máshol. – Egy kávébarna bőrű szépségnél? – Vanessa kérdő pillantást lövellt felé. – Valószínűleg – hagyta helyben a férfi. Meg sem próbálta letagadni, hogy nagy szoknyabolond. – A Karib-szigeteken elsősorban azt tanultam meg egy életre – folytatta elgondolkodva –, hogy a munkának nem kell feltétlenül unalmasnak lennie. – Csak nem erőszakolta rá a stílusát a kereskedelmi pénzügyekre? – kérdezte Vanessa gúnyosan. – Így is lehet mondani. Kockázatos vállalkozáshoz nyújtok anyagi támogatást, ami az esetek kilencvennyolc százalékában sikeresnek bizonyul. – És honnan tudja, hogy eredményesek lesznek ezek a vállalkozások? – Pusztán megérzés. – Az embereket is ilyen ösztönösen ítéli meg? – érdeklődött a lány.

– Csak részben – felelte Simon töprengve. – Van némi emberismeretem. – És az emberek esetében is kilencvennyolc százalékos találati aránnyal dicsekedhet? – Eddigi tapasztalataim alapján, igen. Vanessa meglehetősen nagyképűnek találta ezt a választ. – És mi a helyzet a maradék két százalékkal? – Megpróbálok tanulni a tévesnek bizonyult ítéletekből, hogy a jövőben ne kövessek el hasonló hibát – felelte a férfi komolyan. – Maga tehát a százszázalékos tökély megtestesítője – jegyezte meg Vanessa alig leplezett gúnnyal a hangjában. – Vajon miért érzem úgy egész idő alatt, hogy magában nevet rajtam? – panaszkodott Simon. – Ugyan miért tenném? A maga élettörténete, amely olyan, mintha valami kalózfilm és egy tőzsdenapló keveréke lenne, mélységesen lenyűgöz. A férfi élesen felnevetett, és hirtelen olyan vonzónak tűnt Vanessa szemében, hogy enyhe izgató remegés futott át rajta. – Maga gúnyos teremtés, Vanessa – jegyezte meg Simon, és a lány szemébe nézett. – Nos, most gondoskodnom kell róla, hogy Amy megtalálja a kincsét. – Hozott magával valamit? A férfi egy olcsó, korallokkal díszített ezüstgyűrűt vett elő, amely nagyon réginek tűnt. – Egy utcai árusnál vettem. Gondolja, hogy Amynek tetszeni fog? – Szerintem rajongani fog érte – biztosította a lány Simont. – Azt hiszem, egy kicsit kényeztetni kell a kislányt. – Simon gondterhelt képet vágott. – Valószínűleg nehéz napok előtt áll. – Egyébként tudja, hogy baj van otthon – világosította fel Vanessa Simont. – Kár, hogy a gyerekeket nem lehet megkímélni az ilyesmitől! – mondta a férfi feldúltan. – Ez nem tisztességes. Sajnos azonban semmit sem tehetünk ellene – tette hozzá lemondóan. Végigment a parton, hogy a parányi ékszert észrevétlenül a hatalmas gödörbe rejtse, amit Amy ásott az egyik pálmafa alatt.

Hogy lehet Simon egyfelől ilyen gondos és szeretetteljes, másrészt olyan tapintatlan és kegyetlen? – tűnődött magában Vanessa. Elbóbiskolt a napon, majd végül álomba merült.

* Egy óra múlva Simon és Amy visszatért, és felébresztették a lányt. A csöppség büszkén mutatta meg a kincsét, és Vanessa illőképp megcsodálta. A rekkenő déli hőségben útnak indultak a part mentén a Blackfolyó irányába. Egy útszéli bódéban rostonsült tengeri ínyencségeket, édesburgonyát és paradicsomot vásároltak, és egy árnyékos helyen fogyasztották el ebédjüket. Amy majd kibújt a bőréből, amiért igazi kalózkincset talált, és a két felnőtt többször is cinkos mosolyt váltott. Délután a Frenchman-zátonyhoz mentek búvárkodni. Gyöngyöket ugyan nem találtak, de a lenyűgöző vízivilág, a drágakövek színeiben pompázó halrajok és a különös korallok kárpótolták Amyt a csalódásért. Végül tovább utaztak a Bloody-öbölhöz. Ezen a vidéken nem jártak turisták, így a természet megmaradt a maga romlatlan szépségében. A hosszan elnyúló, érintetlen partszakasz látványa mély hatást gyakorolt Vanessára. Csak most ébredt rá, mit mulasztott volna, ha Ochos Riosban marad. Ismét megfürödtek a tengerben, majd Amy összegömbölyödött a strandon egy pálmafa árnyékában, és kimerülten álomba zuhant, mialatt Vanessa és Simon kényelmesen bandukolt a part mentén. Meghitt, barátságos hallgatásba burkolózva haladtak egymás mellett, és élvezték az elhagyatott hely varázslatos hangulatát. – Milyen hihetetlenül szép! – áradozott Vanessa, mikor megtorpantak, és végignéztek a csillogó parti fövenyen. A hullámok elmosták a lábnyomokat, és úgy tűnt, mintha csak Vanessa és Simon lennének az egész szigeten. – Maga remekül illik ide – suttogta a férfi. – Ugyanolyan hihetetlenül szép. Azon csodálkozom, hogy nem veszi folyton körül rajongók gyűrűje. Biztosan Angliában hagyta őket.

– Nem. Angliában sincsenek. – Egyetlen egy sem? – Mindig is voltak férfiak az életemben, de nem abban az értelemben, ahogy maga gondolja – felelte Vanessa. – Miért, én hogy gondolom? – Azt akarja kipuhatolni, van-e barátom. – És van? – Pillanatnyilag nincs. – Tehát egy igazi szűzhöz van szerencsém? – csipkelődött Simon, és olyan kihívóan nézett rá, hogy a lány úgy érezte, menten eláll a szívverése. – Észbontóan gyönyörű ebben a lágy, esti fényben – folytatta nyugodt hangon a férfi. Vanessa csak nevetett, és elfordult tőle. A sok úszástól és gyaloglástól kellemesen elfáradt. – A lábam mindenesetre nagyon fáj – panaszkodott. – Lehetetlen, hogy egy ilyen gyönyörű láb is fájhat – mosolyodott el Simon. – Szemrehányást kell tennem magamnak, amiért ma olyan sokat gyalogoltattam. Pihenjünk egy kicsit! Lehuppantak egy homokbucka szélvédett oldalánál. Hűvös szellő fújdogált, a parti homok azonban még most is meleget sugárzott magából. Vanessa kényelmesen elnyújtózott, és lehunyta a szemét. – Kár, hogy nemsokára vége! – jegyezte meg elgondolkodva. – Milyen igazságtalan. Sohasem lenne szabad véget érnie annak, ami szép! Érezte, hogy Simon megérinti a haját, és óvatosan lesimít egy sótól kemény tincset. – Ez tetszik magában – suttogta a férfi lágyan. – A szörnyű hajam? – A lány csodálkozva nyitotta ki a szemét. – A csodálatos haja – helyesbített Simon. – Mindenekelőtt az, hogy nem babrálgatja folyton. Szeretem, ha valaki természetesen viselkedik. A fészkelődő, idegbeteg nők az őrületbe tudnak kergetni. Vanessa még élesen emlékezett rá, mennyire idegesítette a férfit Brightonban, hogy minduntalan a szemüvegét igazgatta. Ha most Simon nyugodtnak látja őt, akkor valóban ismét rátalált régi énjére. A férfi a karjára támaszkodott, Vanessa fölé hajolt, és mélyen a szemébe nézett. A lány enyhén összerezzent.

– Tolakodásnak tartaná, ha azt mondanám, az imént úgy tűnt, mintha láng lobbant volna a szemében? – kérdezte halkan Simon. Ujjhegyét végighúzta Vanessa arcán, majd az állán. – A bőre aranylón csillog, sima, mint a gyöngy, és finomabb a selyemnél. – Hart úr, magának bizonyára agyára ment a hőség – felelte Vanessa hűvösen, és megpróbált ügyet sem vetni arra, hogy a férfi épp a nyakát simogatja. – Ennek semmi köze a hőséghez. Hogy van a lába? – érdeklődött Simon, és kezét könnyedén a lány combjára tette. – Jobban. – Vanessának minden igyekezetét össze kellett szednie, hogy úrrá legyen térdének árulkodó remegésén, amit nem a megerőltető gyaloglás okozott. – Maga szerint hány kilométert tettünk meg ma? Simon felelet helyett lehajtotta a fejét, és gyöngéden szájon csókolta. Nem volt több futó érintésnél, Vanessát azonban ismét borzongás járta át. – Libabőrös lett – jegyezte meg a férfi, és lágyan végigsimított a lábán. Vanessa lehunyta a szemét, és élvezte az izgató simogatást. Majd Simon szájával megérintette a homlokát, a halántékát, a szemhéját és a szája sarkát. A lány vágyakozva nyitotta szét ajkait, s az arcát Simonhoz emelte. Ajkuk végre összeért. Átölelte a férfi nyakát, és hozzásimult izmos, meleg testéhez. Simon könnyedén végighúzta nyelvét Vanessa szájának ívén, megérintette a fogait, s végül nyelvének hegyét. Egyre érzékibb és szenvedélyesebb lett a csók. Úgy tűnt, mintha megállt volna az idő. Simon hirtelen elhúzódott tőle. – Egész nap meg akartalak csókolni – suttogta érdes hangon. Ismét a lány fölé hajolt, s ajkát végigcsúsztatta a nyakán, egészen a kulcscsontjánál lévő kis gödröcskéig, ahol Vanessa verőere hevesen lüktetett. A lány megremegett. Oly régóta vágyott Simon érintésére, s ez a pillanat szebb volt, mint legmerészebb álmaiban gondolta. Mozdulatlanul feküdt a meleg homokban, és érezte, amint a férfi keze a derekáról lassan feljebb vándorol a melléig. A bimbók megkeményedtek.

Simon egyik kezét a fürdőruha kivágásába csúsztatta, és hüvelykujjával óvatosan körözni kezdett a lány mellbimbója körül. Vanessa felnyögött. Ez az érintés izgatóbb volt, mint valaha is hitte volna. A vágy forró hulláma öntötte el egész testét. Nem sok választotta el attól, hogy minden kétségét feledve odaadja magát Simonnak. Minden erejét összeszedve eltolta magától a férfit. – Azt hiszem, ezt azonnal abba kéne hagynunk, és visszatérnünk Amyhez – mondta remegő hangon. – Miért? – kérdezte kihívóan Simon, és lehúzta a lány válláról a fürdőruha pántját. Vanessa kiolvashatta a férfi tekintetéből, milyen hatással van rá a kis feszes mellek és a rózsaszín bimbók látványa. Simon lehajtotta a fejét, ajkai közé zárta az egyik mellbimbót, és nyelvével simogatni kezdte. Vanessa nem ellenkezett. Sőt, magához szorította a férfi fejét. Önkéntelenül is közelebb húzódott Simonhoz. Azt akarta, hogy még szenvedélyesebben becézze. A férfi mintha csak megértette volna ezt a néma felhívást, fogai közé zárta a bimbót, és kissé megharapta. Vanessa fojtott kiáltást hallatott. Forró vágy gyúlt ki benne. Egyszerre nem bírta többé elviselni ezt az érzést. Kiszabadította magát Simon öleléséből, és megigazította a fürdőruháját. – Kérlek, hagyd abba, Simon! – könyörgött. A férfi zavartan pillantott rá. – Mi a baj? Az őrületbe akarsz kergetni? Kívánlak, Vanessa, érezned kell! – Alig ismerjük még egymást – ellenkezett a lány. – Ráadásul Amyt magára hagytuk. – A kicsi teljes biztonságban van. – Tenyerébe fogta Vanessa arcát, és hüvelykujjával lágyan megsimogatta. – Az első pillanattól fogva sóvárogtam utánad. Tudom, hogy te is ugyanígy érzel. – Honnan veszed ezt? – tiltakozott hevesen a lány. Simon egy szenvedélyes csókkal fojtotta belé a szót. Kezét Vanessa combjai közé csúsztatta, és megcirógatta belső oldalának finom bőrét. Ujjaival lassan egész közel ért a lány legérzékenyebb pontjához.

Vanessa teste megfeszült. Leírhatatlan érzések tomboltak a lelkében. Hirtelen azonban eszébe jutottak Simon brightoni szavai és egycsapásra kijózanodott. Biztosan megbolondult, amiért hagyta, hogy idáig fajuljanak a dolgok. Hevesen ellökte magától a férfit, talpra ugrott, és remegő lábakkal a tengerhez rohant. Belevetette magát a hullámokba, és gyorsan beljebb úszott, hogy minél messzebb kerüljön Simontól. Mit tegyek? – töprengett kétségbeesetten. Simon kívánja, tehát eljött a megfelelő pillanat, hogy könyörtelenül ellökje magától, ahogy esküvel fogadta. Csupán a saját érzelmeivel nem számolt. Tudnia kellett volna, hogy Simon Hart ismét leveszi a lábáról, s újból kívánni fogja. Egy futó szünidei kaland azonban szóba sem jöhetett nála. Csak szerelemből akarta odaadni magát egy férfinak – egy férfinak, aki viszontszereti őt. Simon azonban pusztán a vágyairól beszélt. A lány szépsége izgatta, de hogy vonzalmat is érez iránta, azt egyetlen szóval sem mondta. Vajon mi a rosszabb, ha az embert lenézik, vagy ha kívánják a külseje miatt? Most hogyan tovább? Ha mindent bevall Simonnak, talán bosszúvágyat ébreszt benne, és örökre elveszíti. Ezt semmiképp sem akarta. Azonnal meg kellene mondania neki, hogy már találkoztak. Vagy inkább továbbra is hallgassa el az igazságot előle...? Igen, ez a megoldás! Míg Simonnak fogalma sincs a hazugságairól, törni fogja magát érte. És amennyiben Simon az elkövetkező hetekben valóban beleszeret, biztosan megbocsátja neki ezt a kis szemfényvesztést. Ha viszont csupán futó kalandra vágyik, legalább ez a kisjáték megédesíti a nyaralást. Vanessa kiúszott a partra, ahol a férfi már várt rá. Arra számított, hogy valami csípős megjegyzést fog tenni a gyávaságára, Simon azonban csak némán a vállára terítette a törülközőt. – Azt hiszem, indulnunk kéne – jegyezte meg nyugodtan. – Még hosszú út áll előttünk. – Igen – felelte Vanessa kurtán. – Haragszol amiatt, ami az imént történt? – kérdezte halkan Simon, és átölelte.

– Nem. De nem akarom, hogy mégegyszer előforduljon! – Ó, Vanessa! – kiáltotta a férfi megjátszott szemrehányással a hangjában. – Csak nem képzeled, hogy ilyen könnyen feladom? Vanessa erre nem tudott mit felelni.

5. FEJEZET Vanessa a fésülködő asztalka előtt ült, hogy kikészítse magát, és elmélyülten szemlélte az arcát a tükörben. Szürke szeme mélabús volt, szája körül fájdalmas mosoly játszadozott. Holnap haza kell utaznia. A bőröndökbe már becsomagolt, valamennyi szekrényt és fiókot kiürítette, kiegyenlítette a számláit, és megrendelte másnap reggelre a taxit, amely a repülőtérre viszi. Holnap estére ismét Londonban lesz, és a Jamaicán töltött hetek már csak álomnak fognak tűnni, Simon Hart pedig csak szép emlék lesz. A férfi még mindig nem jött rá, ki is valójában Vanessa. A lány azt is elhallgatta előle, hogy másnap hazautazik. Felsóhajtott. A három csodálatos hét szinte elrepült. Minden napját együtt töltötte Simonnal és Amyvel, s mindegyik gyönyörű volt, akár egyszerűen csak a strandon lustálkodtak, akár a szigettel ismerkedtek Simon szakértő vezetésével, vagy este vacsorázni mentek. Simon a legjobb barát volt, akit el tudott képzelni. Vanessa elhárította minden további közeledési kísérletét, mert nagyon is jól tudta, hogy nem tudna ellenállni neki. Bár Simon szemlátomást csalódott volt Vanessa tartózkodó viselkedése és látszólagos hűvössége miatt, példásan viselkedett, és sohasem volt tolakodó. Ezen az estén egy egészen különleges szórakozóhelyre akarta vinni a lányt Kingstonban. Vanessának fogalma sem volt róla, hogy fog alakulni az este, csak azt tudta, hogy eddigi legjobb alakítását akarja nyújtani Vanessa Webb szerepében. Erre a célra néhány nappal ezelőtt egy feltűnő ruhát vásárolt magának Kingstonban. A legfinomabb fekete selyemből készült, ujjatlan volt, és a kivágását meglehetősen mértéktartóra szabták. Az

első pillantásra rendkívül szolidnak tűnt, járás közben azonban a szoknya egészen a combjáig szétnyílt. Vanessának mosolyoghatnékja támadt vakmerőségén. Londonban bizonyára fel sem meri majd venni ezt a ruhát, de legalább mindig emlékeztetni fogja életének legszebb három hetére. Egy pillantást vetett az órára, és látta, hogy késésben van. Simon már biztosan várja odalent az előcsarnokban, míg ő a tükör előtt ábrándozik. Egy hivatásos fotómodell gyorsaságával készítette ki az arcát, parfümöt fújt a nyakára és a csuklójára, majd sietve felöltözött. Egy utolsó röpke pillantás a tükörbe meggyőzte róla, hogy valóban úgy néz ki, ahogy elképzelte. Simon el lesz ragadtatva. Felkapta a fekete selyemhez illő kézitáskát, elhagyta a szobát, és beszállt a felvonóba. Mikor a liftajtó szétnyílt, Vanessa észrevette a férfit, aki türelmetlenül fel-alá járkált a hallban. Elegáns öltönyt viselt, és olyan remekül festett benne, hogy Vanessa szíve hevesebben kezdett dobogni. Higgadtan és kecsesen Simon felé tartott, ahogy a főiskolán tanulta. A férfi megfordult, megpillantotta Vanessát, és már vette is ki a kezét a nadrágzsebéből, hogy az órájára nézzen, de tekintetét nem tudta levenni a lányról. Megbabonázva bámulta hosszú, karcsú lábát, mely minden lépésnél elővillant a ruha alól. – Szia! – köszöntötte Vanessa, mikor odaért hozzá. – Milyen meleg van ma este! – Igen – felelte a férfi akadozva. – Vanessa te ma... – Igen? – A lány kérdőn vonta fel a szemöldökét. – Gyere! – parancsolt rá Simon. Legcsekélyebb megjegyzést sem tett a késésre, bár Vanessa biztosra vette, hogy nem szokta szó nélkül hagyni az ilyesmit. A szállóból kilépve Simon szélesre tárta a sportkocsi ajtaját a lány előtt, és egy pillanatra megérintette a karját. – Gyönyörű vagy, Vanessa. Vanessa beszállt, kényelembe helyezte magát, és a férfira mosolygott. Egyik lába egész a combjáig kilátszott a felvágott

szoknya alól. Elkapta Simon csodáló pillantását, és tudta, hogy elérte, amit akart. – Egész este itt fogsz ácsorogni, vagy elindulunk végre a városba vacsorázni? – gúnyolódott a lány. Simon elmosolyodott, és előrehajolt, hogy megigazítsa Vanessa szoknyáját. – Ez a ruha kész életveszély. Hogy figyeljek így a vezetésre? Ki ne dugd mégegyszer a lábad, ha épségben akarsz Kingstonba érni! Vanessa és Simon hajnali fél négykor hajtott el a szállodához vezető pálmasor mellett. A hold hatalmas gyöngyházfényű korongként ragyogott a sötét égen. Vanessa kényelmesen hátradőlt az ülésen, és hagyta, hogy a hűvös légáramlat összeborzolja a haját. Micsoda remekül sikerült este! – gondolta elégedetten. Az az „egészen különleges” szórakozóhely, melyet Kingston óvárosában látogattak meg, egyfajta kocsma volt, amibe Vanessa soha életében be nem tette volna a lábát egyedül. A vendégsereg csupa füstfelhőt eregető, zajongó alakból állt, udvariasan szólva amolyan bohém fickókból. A rámenősnek tűnő tulajdonos túláradó üdvözlése után, aki szemlátomást Simon régi barátja volt, egy többfogásos jamaicai menüt fogyasztottak el, ami a legelőkelőbb éttermeknek is a dicséretére vált volna. Bort ittak hozzá, később kávét és rumot rendeltek, amitől Vanessa kissé becsípett, és egész este emelkedett hangulatban volt. Röviddel ezután felkerestek egy éjszakai mulatót, és hosszasan táncoltak. Vanessa boldogan simult a férfi karjába. Figyelmes, elbűvölő és szórakoztató kísérő volt, és a lány minden percet élvezett a társaságában. Később átmentek egy másik mulatóba, ahol limbótáncot adott elő egy együttes. Vanessát lenyűgözte a zene. A dobokon titokzatos, izgató ritmust vertek. Hihetetlenül hajlékony táncosok araszoltak át az égő rúd alatt, melyet alig harminc centiméternyire rögzítettek a talaj fölött.

Az előadás olyan izgalmas volt, hogy Vanessa egyfolytában Simon kezét szorongatta, mint egy gyerek, aki először jár cirkuszban. A férfi megnyugtatóan átölelte, és könnyedén megcsókolta. Bár gyöngéd és baráti volt ez a csók, mégis üzenet, kérdés, hívogatás rejlett benne. Hisz hosszú még az este... – Mire gondolsz? A kérdés visszazökkentette Vanessát a valóságba. – A mai estére – felelte ábrándosan a lány. – Holnap este ismét elmehetünk együtt szórakozni, és holnapután is, meg azután – javasolta Simon. A lány hallgatott. A bőröndökre gondolt, melyek már útra készen várták a szállodaszobában. Egyszeriben azt kívánta, bárcsak elfogadhatná Simon ajánlatát. És ráadásul játszania kell a titokzatos szépséget, aki szabadon bocsátkozhat szenvedélyes szerelmi kalandba egy vonzó ismeretlennel! Így azonban... – Ki az a Francie? – kérdezte hirtelen. Simon csúfondárosan pillantott rá. – Ejnye, hát kifaggattad Amyt? – Nekünk nőknek nincsenek titkaink egymás előtt – vetette oda Vanessa könnyedén. – Talán ő volt az egyik kávébarna bőrű szeretőd? – Egy régi ismerősöm – felelte a férfi kitérően. – Bővebb felvilágosítást igazán nem várhatsz egy úriembertől. Megérkeztek a szálloda elé. Miután Simon leállította a kocsit, bevezette a lányt a kihalt előcsarnokba. – A bár már bezárt – jegyezte meg. – Ugye nem érted félre, ha meghívlak egy korty konyakra a lakosztályomba? Vanessa elgondolkodva mérte végig a férfit. – Miért, szerinted, hogy kell érteni egy ilyen meghívást? – El kell fogadni az illető úr ígéretét, miszerint tisztelettudóan fog viselkedni, ama csöppet sem jelentéktelen kísértés ellenére, amit egy elbűvölő asszony személye jelent – felelte Simon eltúlzott választékossággal. – Nem fogjuk zavarni Amyt? – Csak ha túl hangosan szürcsöljük a konyakot. Nem, Amynek külön szobája van, és egy nevelőnő vigyáz rá.

Vanessa tétovázott. Nem akarta, hogy véget érjen ez a csodálatos este, másrészt azon töprengett, nem ez-e a megfelelő pillanat a színjáték befejezésére. Holnap úgyis kereket old, és csak egy levelet hagy hátra, melyben felfedi az igazságot Simon előtt. A férfi bátorítóan rámosolygott, és Vanessa egyszeriben fittyet hányt minden kétségére. – Szívesen felmegyek hozzád egy utolsó italra – mondta szenvtelenül.

* Vanessa Simon lakosztályának teraszán állt, és a holdfényben csillogó tenger látványában gyönyörködött. A hullámok morajlása megtörte a csendet, és a levegőt trópusi virágok illata töltötte be. Simon kitöltött két pohár konyakot, és némán Vanessához lépett. – Milyen csodálatos! – szólalt meg aztán, és merengve bámult a messzeségbe. – Szeretnék egyszer egy ilyen éjjelen kint lenni egy yachton a tengeren – kettesben veled. – Én mit csinálnék ott? – érdeklődött a lány, és kortyolt egyet az italból. Kellemes meleg áradt szét benne. – Amit csak akarsz – felelte Simon, és kivette Vanessa kezéből a poharat. – Egyébként most már tudom, ki vagy. Vanessa kővé dermedt a rémülettől. – Tudod? – Igen. A fehér boszorkány. A lány megkönnyebbülten lélegzett fel. Már attól tartott, hogy Simon az utolsó pillanatban rájött a titkára. – Ki az a fehér boszorkány? – tudakolta. A férfi elmosolyodott. – Egy jamaicai monda hősnője, aki valóban élt. Amie Palmernek hívták, és 1820-ban érkezett a szigetre, hogy feleségül menjen egy gazdag ültetvényeshez. Fiatal volt és szép, és olyan igéző, hogy a bennszülöttek boszorkánynak tartották. Mindenesetre végzetes hatással volt mindhárom férjére, a szeretőiről nem beszélve. – Milyen izgalmas!

– Azt tartják, egy nap visszatér. Azt hiszem, már meg is érkezett... – Simon magához vonta a lányt. – Vanessa... – suttogta. Vanessa egyik kezével megpróbálta eltolni magától a férfit. – Mit is ígért az a bizonyos úriember? Illemtudó viselkedésről volt szó, amennyiben nem csal az emlékezetem. – Legfőbb ideje volt, hogy eltűnjön. – Köszönöm a feledhetetlen estét, Simon. Örökké emlékezni fogok rá. – Én is. – A férfi gyöngéden megérintette az arcát. – Még valamit. Szeretném, ha velem jönnél Haitira. – De, Simon... – Kibérelek egy yachtot – szakította félbe Vanessát. – S aztán megmutatom neked, milyen a földi mennyország. – Megfogta a lány kezét, és esdeklőn nézett a szemébe. – Mondd, hogy eljössz, és már holnap hozzákezdek az előkészületekhez. – Nem mondhatom – ellenkezett halkan Vanessa. – Alig ismerlek, Simon. Nem hajókázhatom veled csak úgy a Karib-szigetek között. Mindenesetre a hajnali négy óra nem épp a legmegfelelőbb időpont arra, hogy egy ilyen jelentőségteljes kérdésben döntsek. – Akkor fontold meg! – vágta rá a férfi csaknem indulatosan. – Mindenképpen gondoskodni fogok egy hajóról, te pedig az elkövetkező két-három napon közölheted velem, hogyan határoztál. Rendben? – Egyáltalán nincs rendben – felelte Vanessa, aki borzasztó kényelmetlenül érezte magát. Kiszabadította kezét Simon erős szorításából, és elfordult. – De ne számíts rá, hogy veled megyek. Jobb, ha tisztában vagy vele, egyáltalán nem valószínű, hogy elkísérlek. – A földi mennyországot ajánlom fel neked, és te elutasítasz! – fakadt ki Simon szemrehányón. – Az emberek nem mindig azt teszik, amit te szeretnél – védekezett a lány. – Te mindenesetre a legkevésbé sem, és mégis különös módon megbabonázol. – Kezét Vanessa vállára tette, és maga felé fordította. – Van benned valami, ami nem hagy nyugodni, mert olyan megfoghatatlan.

A lány felnézett rá. Szíve sebesen kezdett verni, mikor meglátta a Simon szemében fellobbanó vágyat. A férfi szorosan magához vonta, és megcsókolta félig nyitott ajkát. – Vanessa – kérte halkan –, ne utasíts vissza. Te egészen rendkívüli nő vagy. Tudom, hogy találkoztunk már, ha nem is ebben az életünkben, hanem egy előzőben, mert olyan ismerősnek tűnsz, bár folyton elhúzódsz tőlem. – Ujjaival a lány sűrű hajába túrt. – A legfontosabb, hogy ne veszítsük el többé egymást. – Hé, Hart úr, úgy látszik, a fejébe szállt a konyak – próbálta Vanessa tréfával elütni a dolgot. – Komolyan mondtam – felelte nyersen a férfi. – Még csak néhány hete ismerjük egymást, mégis... – Elnémult. – Neked is érezned kell, hogy összetartozunk – folytatta aztán. – Csak azt érzem, hogy már rég ágyban a helyem – ellenkezett Vanessa szemmel láthatólag szenvtelenül. – szeretnék aludni menni! – A fenébe! – ordította Simon. – Hogy tudsz ilyen érzéketlen maradni, mikor engem majd szétvet a vágyakozás? A következő pillanatban Simon ölbe kapta a lányt, és a hálószobájába vitte. – Simon! – kiáltotta Vanessa rémülten. A férfi az ágyra fektette, leült mellé, és megragadta a vállát. Bár mosolygott, egyszerre mégis kérlelhetetlennek tűnt. Vanessa úgy érezte, tehetetlenül vele szemben. – Most végre megvagy! – mondta Simon diadalmasan. – Te közönséges csaló! – fortyant fel a lány. – Azonnal eressz el! – Rögvest. – A férfi előrehajolt, és megcsókolta a nyakát. Vanessa nem tudott kitérni előle. Simon végigcsúsztatta száját a puha bőrön, míg ajka végül megpihent nyakának hajlatán. – Simon! Megígérted, hogy... Eressz el! Válasz helyett a férfi még vadabbul csókolta. Borzongás járta át Vanessa testét, mikor Simon nyelvével ajkai közé hatolt. A lány vágyakozva, mégis bátortalanul simult hozzá. Simon lassan és izgatóan becézni kezdte, a csípőjét és a mellét simogatta. Végül felegyenesedett. – Azt akarom, hogy legalább egyszer

elveszítsd azt a fölényes önuralmadat, és megmutasd, milyen vagy valójában – mondta elfúló hangon. – Simon, ne! – ellenkezett Vanessa, mikor a férfi lassan vetkőztetni kezdte. – Annyira kívánlak! – suttogta Simon, és hangjából sóvárgás csendült ki. Kibújtatta Vanessát a fölsőrészből, bár a lány megpróbálta megakadályozni. – Milyen lágy és fehér a melled! – sóhajtott fel a férfi. – Még a szellő és a napfény sem érinthette. Tényleg hűvös, megközelíthetetlen és tartózkodó vagy. Ez az, ami annyira vonz benned kezdettől fogva. Előrehajolt, és megcsókolta a mellek közötti völgyet. – Milyen csodálatos az illatod – mondta az ajkát Vanessa bőrére szorítva. – Az is olyan, mint te: ismerős, mégis titokzatos. – Szájával gyöngéden megérintette a lány mellét, a kulcscsont lágy gödrét és a feszes bimbókat. Vanessa önkéntelenül is közelebb nyomult hozzá, ás átkarolta a nyakát. – Simon, Simon – suttogta izgatottan. Tudta, hogy talpra kéne ugrania, és kimenekülnie a szobából. De hát kinek a kedvéért vette fel azt a csábos ruhát, kinek szépítette ki magát, kinek él egyáltalán, ha nem Simonnak? Vanessa elvesztette az önuralmát. Úgy érezte, mintha ereiben száguldana a vér, és ellenállhatatlan szenvedély ragadná el. Sürgető türelmetlenséggel simult Simon meleg, erőtől duzzadó testéhez. Oly régóta kívánta már, hogy megérinthesse, hogy a vágyakozástól csaknem eszét vesztette. Mikor a férfi ajka lágyan Vanessa mellbimbóját súrolta, a lány felnyögött. Körmét Simon hátának kemény izmaiba vájta, mintha még szenvedélyesebb ölelésre akarná ösztönözni. A férfi a fogai közé zárta a bimbót, és enyhén megharapta. Vanessa halkan felkiáltott. Az izgalom hulláma borította el, s a vér hevesen lüktetett ölében. Simon hirtelen elengedte, a határa fordult, és magához húzta a lányt. – Vedd le az ingemet!

Miért nem tudok ennek a halk parancsnak ellenállni? – kérdezte magától Vanessa. Remegő ujjakkal gombolta ki az inget, lehajtotta a fejét, és nyelvét könnyedén végighúzta Simon mellén és hasán. A férfi felnyögött, és átölelte Vanessát. – Akarlak! – tört ki belőle csaknem nyersen. – Még soha nem kívántam ennyire nőt, mint téged. A lány arcát Simon meleg mellkasára fektette, és lehunyta a szemét. – Erről a percről álmodom, mióta először megpillantottalak – vallotta be a férfi. – Már százszor, nem ezerszer szerettelek gondolatban. De sohasem gondoltam volna, hogy ilyen csodálatos. – Ó, Simon! – Vanessa a karjára támaszkodott, és mélyen a szemébe nézett. A férfi tekintetében vágy tükröződött. Simon magához húzta, és szenvedélyesen megcsókolta, miközben tenyerébe fogta a mellét, és hüvelykujjával megsimogatta az érzékeny bimbót. Vanessa nem tudott többé tisztán gondolkodni. Olyan volt, mintha sohasem sejtett érzések örvényébe került volna, mely magával ragadta, és szédítő mélységek felé húzta. Ujjhegyével félénken kezdte felfedezni Simon testét. Érezte, mennyire felkorbácsolta a férfi vágyait, mintha bátortalan simogatása a legügyesebb érzéki játék lenne. Simon végighúzta kezét Vanessa meztelen hátán, csípőjén, s végül a combján, először a külső oldalán, majd a belsőn, egyre feljebb... A lány megremegett. Még soha egyetlen férfival sem ment ilyen messzire, de hisz nem is találkozott még olyan férfival, mint Simon, akinek vonzereje már a kezdet kezdetétől fogva elképesztően hatott rá. Csak most vallotta be magának, hogy ő is ezerszer szeretkezett már Simonnal gondolatban. Minden gátlás feloldódott benne. Ujjaival, ajkával, nyelvével bejárta a férfi egész testét. Úgy tűnt, mintha megállt volna az idő. A reggel fényévnyi távolságra volt tőlük. Nem számított sem a jövő, sem a múlt. De! A múlt igenis számít! – villant át Vanessa agyán. Élesen hasított az emlékezetébe, amit Brightonban hallott, s ami miatt

Jamaicán félrevezette Simont. Nem folytathatja anélkül, hogy mindent be ne vallana neki. Hirtelen kitépte magát az ölelésből, és felült. – Simon – suttogta kétségbeesetten. – Mondanom kell neked valamit. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha a férfi mulatna rajta. – Valóban, édes kis hűvös Vanessám? A lány szóra nyitotta a száját, de egyetlen hang sem jött ki a torkán. Mi lesz, ha feldühíti Simont, vagy a férfi kineveti őt? Mibe keveredett? Vajon meg tudja bocsátani neki Simon ezt az ostoba tréfát, ami ilyen rosszul sült el – és hidegvérű csalás lett belőle? Ha szereti, meg fogja érteni az indítékait. De vajon szereti-e? Lehet, hogy csak tartózkodó viselkedése ingerelte Simont, hogy meghódítsa, s ezzel bebizonyítsa magának, mennyire ellenállhatatlan. Vanessa túl későn ismerte fel, hogy őszintén beleszeretett Simonba, s ezzel kiszolgáltatottá vált. Ha most a férfi visszautasítja, mindennek vége! – Nos, mi baj? – kérdezte Simon óvatosan. – Úgy nézel ki, mint aki kísértetet látott. – Láttam is – suttogta a lány elkeseredetten. – Mi az, amit meg kellene tudnom? Mondd el! – Ó, Simon – siránkozott Vanessa. – Ha tudnád, mennyire reméltem, hogy nem teszed ezt velem! – Nem szeretnéd, hogy gyöngéd legyek hozzád? – Dehogyisnem! Nem erről van szó. El kell mondanom valamit, de nem tudom, hogyan fogadod majd. A férfi értetlenül bámult rá. Ebben a pillanatban egy gyermek halk nyöszörgése hallatszott a mellettük lévő szobából. – Amy néha rosszat álmodik – magyarázta Simon. – A nevelőnő majd megnyugtatja. A sírás egyre hangosabb és követelőzőbb lett. – Be kell menned hozzá! – mondta Vanessa. – Szüksége van valakire, akit ismer. A férfi erősen megszorította a csuklóját. – Félek, hogy eltűnsz, mire visszaérek. – Itt maradok – ígérte Vanessa.

Simon leszállt az ágyról, magára kapott egy köntöst, egyetlen szó nélkül elhagyta a szobát, és betette maga mögött az ajtót.

* Vanessa is felállt. Egész teste csillapítatlan vágytól sajgott. Megpillantotta magát a tükörben, és félmeztelen testének látványa különös módon megrémítette. Talán, mert olyan feldúlt volt? Ügyetlenül belebújt a felsőrészbe, és megpróbálta megigazítani zilált haját. A mai estének vége. Néhány perc múlva a szobájában lesz, s néhány óra múlva már a londoni gépen fog ülni. Könnyekkel küszködve nyúlt Simon hajkeféje után, és gépiesen végighúzta fürtjein. Időközben Amy sírása fokozatosan alábbhagyott. Simon végre visszajött. Csodálkozva pillantott a lányra. – A fenébe! Tudtam, hogy ez mindent elront! – Holnap is van nap – jegyezte meg Vanessa, és mély lélegzetet vett, hogy csillapodjon idegessége. – Ez a mai együttlétünk végét jelenti? – kérdezte a férfi, és karjába vette Vanessát. – Holnap is van nap – ismételte a lány. – Akkor miért sírsz? – faggatta Simon, és lágyan homlokon csókolta. – Mi volt az a fontos, amit mondani akartál? Vanessa mélyen a szemébe nézett. Valóban holnap is van nap, de azt Simonnak nélküle kell majd eltöltenie. – Semmit – mondta végül. – Csak nem vagyok túl jártas szerelmi ügyekben. A férfi olyan szeretetteljesen nézett rá, hogy Vanessa szíve majd kiugrott a helyéből. – Tehát valóban szűz vagy még? A lány bólintott, félig sírva, félig mosolyogva. – És egy kis időre van szükséged, hogy végiggondold a dolgokat? – puhatolózott tovább Simon. Vanessa ismét csak bólintott, mert úgy érezte, mintha vasmarok szorítaná a torkát. A férfi gyöngéden elmosolyodott. – Ne gondolkozz sokáig, mert még belebetegszem a várakozásba.

Vanessa ismét sírt és nevetett egyszerre. – Köszönöm a csodálatos estét! Mindent. Feledhetetlen volt. – Számomra is. – Szájon csókolta a lányt, és tenyerébe fogta az arcát. – Tényleg menni akarsz? Vanessa bólintott, és Simon a szobájához kísérte. Az ajtó előtt a lány felé nyújtotta a kezét, Vanessa azonban elutasító pillantással viszonozta közeledését. – Azt hiszem, ma estére már elég volt a csókból – jegyezte meg halkan. – Többre nem lenne erőm. – Ha egyáltalán el tudok aludni, ígérem, hogy ezeregyedszer is rólad álmodom – felelte Simon gyöngéden. A lány elmosolyodott. Képtelen volt levenni a tekintetét Simon arcáról. – Minden egyes percét élveztem ennek a mai estének. Viszlát! – Viszlát! – súgta a férfi, és visszament a lakosztályába. Vanessa a szobájában szabad utat engedett a könnyeinek. Hamarosan azonban visszanyerte önuralmát. Ez nem volt épp alkalmas időpont az érzelgősségre. Lassan pirkadni kezdett. Két óra múlva indulnia kell. Kibújt a ruhájából, beletette a bőröndbe, gyorsan lezuhanyozott, majd felvette az útiruháját. Csupán egyetlen módja van annak, hogy megtudja, Simon mélyebb érzéseket táplál-e iránta. Vissza kell térnie Angliába, ahogy tervezte, és várnia kell, hogyan fogadja Simon a levelét, amiben mindent megmagyaráz neki. Az íróasztalhoz ült, elővett egy szállodai levélpapírt, és írni kezdett. Kedves Simon! Volt egyszer egy lány, aki a brightoni tengerparton sétálgatott, és véletlenül meghallotta, amint egy férfi épp róla beszél. Amit hallott, mély fájdalommal töltötte el, mert a férfi kegyetlen, felszínes és szívtelen megjegyzéseket tett rá. Mikor te ezeket a sorokat olvasod, én már hazafelé tartok. Sajnálom, hogy egész idő alatt félrevezettelek. Természetesen igazad volt: mi már találkoztunk, de nem

szívesen emlékszem rá, ezért hallgattam el előled a kilétemet. Talán már az elején tisztáznom kelleti volna ezt, most már azonban nem lehet a dolgokat meg nem történtté tenni. Ha az emlékezeted felfrissítéséhez egy kis segítségre van szükséged, kapcsold be augusztus 15-én nyolc órakor a BBC 2-t. Időközben ugyan meglehetősen megváltoztam, a filmben azonban én vagyok az a kövér, szemüveges lány, azokban az iszonyatos ruhákban, egyszóval az a szánalomraméltó figura, akinek érzelmeit egykor oly nevetségesnek találtad. Remélem, megérted, miért vezettelek félre, és tudod, milyen árat kellett fizetnem érte. Vanessa sokáig tétovázott és a papírra bámult. Talán hozzátehetné még, hogy: „Kérlek, jelentkezz!” Vagy egyszerűen írja rá a címét és a telefonszámát? Nem! Ha Simon meg akarja találni, könnyen megteheti. Például Esther Bonnardtól is megtudhatja, hol lakik. Ha pedig nem akarja megtalálni... Vanessa ennél többet nem tehetett. A következő lépést már Simonnak kell megtennie. Neki nincs már mit mondania. Egy percig töprengett, majd „Maisie”-ként írta alá a levelet. Hirtelen indíttatástól vezérelve elővette a parfümös üvegét a táskájából, és a papírra cseppentett az illatos folyadékból. Még egyszer átfutotta a levelet. A rövid üzenet mindent megmagyarázott, mégis súlyos csapás Simon önérzetére. Na és? Ha megsebzi a levéllel, legalább elégtételt vesz azért, amit Simon követett el ellene... Lezárta a borítékot, és megcímezte: Később majd leadja a portán. Leheveredett az ágyra, behunyta a szemét, és megpróbált minden kellemetlen gondolatot elhessegetni magától. Az önmarcangolásra még lesz épp elég idő. És az önsajnálatra is, amiért így elrontott mindent.

6. FEJEZET A végtelennek tűnő repülőúton Vanessa minduntalan elbóbiskolt, és zavaros álmok gyötörték. Mikor felriadt, ugyanazok a gondolatok zsongtak a fejében. Miért nem fedte fel rögtön az elején Simonnak a kilétét? Akkor minden bizonnyal őszintébb kapcsolat alakulhatott volna ki közöttük. Így hiába lángoltak fel ismét Simon iránt táplált érzelmei, ő maga torlaszolta el a szívéhez vezető utat. Mindenekelőtt nem lett volna szabad levélben tudatnia vele az igazságot, hanem személyesen kellett volna beszélnie vele. Maga elé képzelte Simon hitetlenkedő ábrázatát, amint a levelet olvassa. Tulajdonképpen ez a pillanat lett volna győzelmének megkoronázása, most mégis rá kellett döbbennie, hogy csupán hitvány káröröm vezette, mikor kigondolta ezt a színjátékot. Ha Simon közömbös maradt volna a számára, elégtételt érezhetne. Így azonban... Gondolhattam volna, hogy ismét beleszeretek, korholta magát Vanessa. Most meg kell ennem, amit főztem. Másrészt lehet, hogy Simon csak kötetlen viszonyra vágyott. Őrültség lett volna ilyesmibe belemenni. Egyetlen szerelmes éjszaka után most itt állna összetört szívvel. A tépelődés azonban nem segített. Mikor a gép leszállt Londonban, Vanessa megtörtnek, és csüggedtnek érezte magát. Miközben a többi utassal együtt áthaladt a vámon, elhatározta, hogy taxival megy haza. Elviselhetetlen lenne tömérdek nehéz csomagjával a földalattin tülekednie, – gondolta. Két órával később halálosan kimerülten zuhant az ágyba parányi lakásában.

* Másnap reggel Vanessa a hullámok morajlása helyett a forgalom zajára ébredt, mivel földszinti lakása a főutcára nyílt. A San Antonio-beli tágas, fényűző szobájához képest az otthona szegényesnek, kopottnak és levegőtlennek tűnt. És micsoda egetverő

lakbért fizetek! – gondolta Vanessa keserűen. Fogok valaha annyit keresni, hogy valami jobbat is megengedhessek magamnak? Leverten kelt fel, kávét főzött, és hozzálátott a bőröndök kicsomagolásához. A fekete selyemruha feküdt legfelül. Maga elé tartotta, és elgondolkodva nézte. Enyhe parfümillat áradt még most is az anyagból, és fájdalmas emlékek rohanták meg, mikor a Jamaicán töltött utolsó órákra gondolt. Valóban csak tegnap este történt mindez? Úgy tűnt, mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta. Simon csókjai, gyöngédségei, az ajánlata, hogy elviszi magával... Vajon megpróbál-e valaha is a nyomára bukkanni? Egyszeriben páni félelem fogta el Vanessát, hogy soha többé nem fogja viszontlátni Simont. Miért is keresné? Hisz nem kérte rá. Ellenkezőleg! A levélből mintha az csendült volna ki, hogy végérvényesen szakítani akar vele. Ha legalább emlékezne rá, hogy is szólt pontosan! Hajnali öt óra azonban nem épp a legeszményibb időpont arra, hogy egy becsípett, érzelmektől túlfűtött lány kiegyensúlyozott, költői levelet írjon... Vanessa a földre ejtette a ruhát, és a telefonhoz rohant. Megtalálta a San Antonio szálló számát a számlán. Mi is Jamaica hívószáma? Lázasan lapozgatott a telefonkönyvben. Tárcsázta a számot, és várta, hogy a hívás kicsengjen. Jamaicán most nyolc óra van. Vanessa azon tűnődött, mit is mondjon. Először is bocsánatot fog kérni a levélért, vagy legalábbis megkísérli. Simon biztosan magán kívül van haragjában! Remélte, hogy legalább végighallgatja... Akkor talán bevallhatja neki, mit érez iránta, és mennyire szüksége van rá. – San Antonio szálloda, porta. Miben állhatok a szolgálatára? – Halló, Vanessa Aspen vagyok. Az elmúlt három hétben önöknél szálltam meg a 315-ös szobában. – Igen, Aspen kisasszony – felelte a portás udvariasan. – Talán itt felejtett valamit? Segíthetek valamiben? – Nem felejtettem ott semmit. Hart úrral szeretnék beszélni. – Sajnálom, Aspen kisasszony. Hart úr tegnap elutazott. – Elutazott? – kérdezte Vanessa zavarodottan. – És hová?

– Hart úr nem hagyta meg az új címét. Átadjak esetleg valami üzenetet neki, amennyiben jelentkezik nálunk? – Amennyiben jelentkezne – mondta Vanessa megtörten –, közölje vele, kérem, hogy hívjon fel. A portás lejegyezte Vanessa londoni számát, majd a lány letette a kagylót. Csalódottan folytatta a kicsomagolást. Mit jelentsen ez? Hová utazhatott Simon? Talán Londonba? Egy ideig eltöprengett ezen. Végül erőt vett magán. Felejtsd el, kislány! – vigasztalta magát. Felejtsd el ezt a sekélyes, szívtelen, tapintatlan alakot, aki egykor ügyet sem vetett rád! Legalább megfizettél neki, amiért Brightonban kigúnyolt. Hisz ezt akartad. Nem hozzád való. Felejtsd el! Este két hívást is kapott Vanessa. Mikor először csörrent meg a telefon, reménykedve szaladt a készülékhez, mert azt hitte, Simon keresi. Ezzel, szemben Vanessa anyja jelentkezett Yorkshire-ból, aki az iránt érdeklődött, hogy épségben megérkezett-e. Vanessának komoly erőfeszítésébe került, nehogy anyja megérezze hangján csalódottságát. Miután az idős hölgy elmesélte a legújabb falubéli pletykát, és végighallgatta Vanessa beszámolóját a nyaralásról, megkérdezte, hogy nem tudna-e a következő napokban szállást adni Jennynek, mert az egyetemen épp nyári szünet van. Vanessa nem túl lelkesen bár, de belegyezett. Borzasztó kimerítő lesz Jennyt szünidei hangulatban elviselni. A rokonság azonban kötelez. S talán az élénk Jenny kicsit kizökkenti majd komor gondolataiból. Vanessa mégegyszer emlékeztette anyját a „Gyilkossági esetek” adásidejére, Aspen asszony azonban már hónapokkal ezelőtt bejegyezte az időpontot pirossal a naptárába. Végül Vanessa elbúcsúzott az anyjától, és megkönnyebbülten tette le a kagylót. Remélhetőleg Simon nem pont most próbálta hívni! Röviddel ezután ismét megszólalt a telefon. Ezúttal Vanessa nem fűzött nagy reményeket ahhoz, hogy Simon lesz a vonalban.

– Üdvözöllek itthon, a civilizált világban! – dörögte valaki a készülékbe. A hang félreismerhetetlenül Joey Gilmouré, Vanessa ügynökéé volt. – Kis híján felhívtalak Jamaicán! – Valami sürgős híred van a számomra? – Semmi különös. Csak két köztiszteletben álló rendező tülekszik azért, hogy a filmjéhez szerződtessen. – Joey! – Na, azért csak lassan a testtel! Egyikük sem Steven Spielberg. Úgy tűnik azonban, hogy lassan köztudott, milyen nagyszerű alakítást nyújtottál a „Gyilkossági esetekében”. Azok, akik már látták a nyers változatot, átütő sikert jósolnak neked. Ugorj be a jövő héten az irodámba, akkor majd mindent megbeszélünk. – Kérlek, Joey, mondd el most azonnal! Kik azok a rendezők? – John Payne és Franco Luciani. – Még sohasem hallottam a nevüket – mondta Vanessa csalódottan. – Nem csoda. Fiatalok és többé-kevésbé ismeretlenek – felelte Joey. – Mindenesetre az utóbbi időben meglehetősen jó munkát végeztek. Mindkét forgatókönyvet olvastam. Nem rosszak. – És milyen szerepet szánnak nekem? – érdeklődött sietve Vanessa. – Payne filmjében egy elmebeteg nőt kéne alakítanod. Ápolónővérnek öltözve szaladgálsz a kórházban, és kinyírod a betegeket. – Milyen aranyos! És a másik filmmel mi a helyzet? – Egy fiatal nőt kéne játszanod, Marjorie-t, aki a kábítószer rabja. Életed tragikus véget ér, pont, mikor felfedezed az igazi szerelmet. A forgatás helyszíne egyébként Piza, Luciani szülővárosa. – A forgatókönyv ezek szerint olaszul íródott? – kérdezte gondterhelten Vanessa. – Nem, angolul. A főszerepet neked szánták. – Remek! – Vanessa egészen lázba jött. – Alig tudom elhinni. Még a nevét sem ismerem a rendezőnek, és főszerepet ajánl nekem. – Borzasztó odavan tőled, mióta látta a „Gyilkossági esetek” nyers változatát. Idézem Luciánit: „Ha ezt el tudja játszani, akkor mindent!” Idézőjel bezárva.

– Nem is tudom, mit szóljak hozzá. – Van azonban néhány elgondolkodtató kérdés. Először is Luciani nem gazdálkodhat túl nagy összeggel. A forgalmazó nem akar kockáztatni; Luciani legutóbbi filmje ugyan kedvező fogadtatást kapott a kritikusok részéről, kasszasikernek azonban mégsem volt mondható. Így tehát a tiszteletdíjad meglehetősen alacsony lenne. – Joey felnevetett. – Egyébként John Payne-t sem veti fel a pénz. Talán várnunk kellene még egy kicsit. Biztosan kapsz kedvezőbb ajánlatokat is. Odaadom neked a forgatókönyveket, hogy gondolkozhass a dolgon. – Rendben. – És milyen volt Jamaicán? – Csodálatos, egyszerűen mesés – lelkendezett Vanessa. – Hozd el jövő héten a képeidet! Én pedig beszámolok neked a legújabb londoni pletykákról. Tehát jövő kedden tízkor. Megfelel neked? – Igen, Joey. Megfelel. – Most pedig nyomás az ágyba, gyermekem. Biztosan iszonyúan kimerített az utazás. Aludj jól, és álmodj a sikerről!

* Simon nem hívta fel Vanessát, sem az első este, sem a következő hetekben. A lány mégegyszer telefonált a San Antonio szállóba, Simon azonban ott sem jelentkezett. Kedden aztán beugrott Joey Gilmourhoz, hogy elhozza a forgatókönyveket és megbeszéljék a filmajánlatokat. – Nincs okod elkapkodni a dolgokat – vélte Joey. – Ha egy-két hónapot várunk, biztosan kapsz előnyösebb ajánlatokat is. – Ez eléggé kiábrándítóan hangzik. – Az élet kemény, kislány. Azt hiszem, mindkét fickónak ugyanaz az ötlete támadt: meg akarnak kaparintani, mielőtt nagymenő lennél. Egyikük sem dúskál a pénzben. Egy fiatal, tehetséges színésznőt akarnak, alkalmi áron. – Miért, szerinted én tehetséges vagyok?

– Ostoba kérdés! – Joey vigyorgott. – Nos, kevesebb tiszteletdíjat kapnál a filmért, mint a BBC-nél, ráadásul sokkal többet kellene gürizned. Mindenesetre nem fog ártani a szakmai hírnevednek, bármelyik szerepet is választod. Értelmiségi körökben mindkét fickót istenítik, s éppenséggel akár a jövő Fellinije vagy Viscontija is válhat belőlük. – Akkor megengedhetjük magunknak, hogy visszautasítsuk őket? – kérdezte Vanessa. – Eddig még egyetlen filmszerepet sem ajánlottak nekem, még egy tébolyultét vagy egy kábítószerélvezőét sem. – Ebben van valami – ismerte el Joey elgondolkodva. – Nem szabad hagynod, hogy Maisie miatt beskatulyázzanak. Nem lenne jó, ha folyton ugyanazt a dilis különcöt játszanád. Ebben az értelemben mindkét szerep kissé veszélyes. – Bár nagyon örülök, hogy egyáltalán megkerestek vele! – ellenkezett Vanessa. – Hát persze, kislány. Fog ez menni! Először fusd át a forgatókönyveket, és gondolkozz el rajtuk. Aztán majd meglátjuk. Vanessa még aznap délután belevetette magát a kéziratok tanulmányozásába. Gondolatai azonban folyton elkalandoztak. Mit csinálhat most Simon? Amyvel hajókázik a Karib-szigetek között? Vajon megbocsátotta neki, hogy az orránál fogva vezette? Fel fogja hívni valaha? Nem hívta. Vanessa egyre csak reménykedett, hogy hallat magáról, de sem hívás, sem levél nem érkezett tőle. A lány napról napra reményvesztettebb lett, és letörtebb volt, mint addig bármikor. A napok eseménytelenül és unalmasan peregtek. Miután megegyezett a reklámügynökség igazgatójával, aki egy szappanhirdetésre szerződtette Vanessát, a lány végre divatos, félhosszú frizurát vágatott magának, mely ráncba szedte az arcát keretező rakoncátlan gesztenyebarna fürtöket. Mégegyszer átolvasta a forgatókönyveket. John Payne története a háborodott ápolónőről vérengző és erőszakos volt, és teljes mértékben hidegen hagyta Vanessát.

Másképp állt a dolog Luciani kéziratával. A rendező maga írta a forgatókönyvet. Gyöngéd, megható történet volt, a címe így hangzott: „Őszi románc”. Minél többet olvasgatta, annál jobban tetszett neki a szerep, amit a filmben alakítania kellene; egy fiatal angol lányt, aki képtelen úrrá lenni kábítószeres szenvedélyén, és Olaszországba utazik. Ott beleszeret egy fiatalemberbe, aki megpróbál segíteni rajta, de mindhiába. A film végén a hősnő meghal. A Marjorie nevű fiatal lány szerepe jó volt, ezt Vanessa is meg tudta ítélni. A forgatókönyv sikeres filmmel kecsegtetett: időszerű szerelmi történet volt, mozgalmas, izgalmas és érzelmes. A férfi főszerepet állítólag Luigi Canotta alakítaná, egy csinos, olasz színész, aki két filmmel a háta mögött rendkívül közkedvelt volt a nézők, különösen a nőneműek körében. Vanessa meg volt győződve róla, hogy a film átütő siker lesz. Joey azonban továbbra is kételkedett benne, s azt bizonygatta, hogy Vanessa anyagilag előnyösebb ajánlatokat kapna, ha várna egy kicsit. Végül abban egyeztek meg, hogy a döntést még egy darabig elodázzák, s addig hitegetik Franco Lucianit. Mikor Vanessa épp nem az új filmszereppel foglalkozott, úgy tűnt, mintha az idő ólomlábakon járna. Simon figyelmességének, gyöngédségének, humorának emléke folyton kísértette. Éjjelente nyugtalanul hánykolódott az ágyban. Mikor a Simonnal töltött utolsó órákra gondolt, csaknem elviselhetetlen sóvárgás kerítette hatalmába. Gyakran álmodott Simonról, s másnap reggel szomorúan és csalódottan ébredt. Teltek a napok, és Simon nem jelentkezett. Jenny, aki csinosabb volt, mint valaha, egyik nap betoppant Vanessához, és bejelentette, hogy négy-öt hetet szándékozik nála maradni. – Vagy talán soknak találod? – kérdezte ártatlan képpel. – Dehogyis! Egyáltalán nem! – felelte Vanessa szívélyesen. – Úgyis olyan ritkán találkozunk. Mi újság az egyetemen? – Remek híreim vannak. Szenvedélyes viszonyt folytatok egy professzorral – vallotta be Jenny jókedvűen. – Na, ne nézz már olyan megbotránkozva, Vanessa! Olyan öreg, hogy az apám lehetne.

– És ez kevésbé botrányossá teszi a dolgot? – Legalább nem matematikus – jegyezte meg Jenny nevetve. – Mindenesetre kedvelem az érett férfiakat. Így sohasem fordulhat komolyra a dolog, mert a háttérben folyton lesben áll a feleség és a gyerekek, a jogaikat hangoztatva – folytatta hidegvérrel, majd előadta szerelmi életének néhány sikamlós részletét. Vanessa, aki tisztában volt saját tapasztalatlanságával a testi kapcsolatok terén, félig mulatva, félig rémülten hallgatta unokahúgát. Hogy válhatott Jennyből ilyen laza erkölcsű, gátlástalan nő? Hogy sikerül Jennynek kézben tartania szerteágazó szerelmi ügyeit, mikor ő egyetlen igazi és mélyenszántó kapcsolatát is végérvényesen szétrombolta? Jenny első Londonban töltött napjától fogva szakadatlanul csörgött a telefon. Természetesen folyton Jennyt kérték a készülékhez, aki órák hosszat csevegett, nemcsak a yorki professzorral, hanem még legalább négy másik férfival is. Jellemük különbözősége ellenére Vanessa és Jenny mindig is jól megértették egymást. Az életvidám, élénk vérmérsékletű Jenny társasága jót tett Vanessának, mert legalább elterelte gondolatait Simonról. Jenny azt is elérte, hogy Vanessa végre nem gubbasztott folyton a négy fal között. Megnézték együtt a legújabb színházi darabokat, összejöttek az ismerősökkel, estélyekre jártak, amiből Jenny azt a következtetést vonta le, hogy nincs jobb dolog a világon, mint átmenetileg munkanélküli színésznőnek lenni. Augusztus 13-án, két nappal a „Gyilkossági esetek” vetítése előtt, Vanessának ismét némi elfoglaltsága akadt, mert ekkor forgatták a szappanreklámot. Vanessa szerepe az volt, hogy egy kádban ült, és különböző testrészeit szappanozta, miközben álmodozón meredt maga elé. Jenny, aki elkísérte Vanessát a műterembe, remekül szórakozott. – Szerintem neked van a legtisztább jobb karod egész Londonban – jegyezte meg a forgatás szünetében, miután huszadszor ismételték meg a felvételt, melyen Vanessa a karját szappanozta. – Ezt én is meg tudnám csinálni.

Vanessa igazat adott neki, csak azon tűnődött, vajon Jennynek lenne-e elég kitartása ehhez a munkához, mivel egyértelműen kifejezésre juttatta, mennyire untatja a dolog. Amikor Vanessa ismét elfoglalta helyét a kádban, látta, hogy Jenny odalép egy jóképű fiatalemberhez, és beszédbe elegyedik vele.

* Bár Jenny látogatása kissé kizökkentette Vanessát a gondjaiból, most is gyakran gondolt Simonra. Augusztus 15-én is, amikor Jenny mellett kuporgott a kanapén, és a „Gyilkossági esetek”-et várta. A lámpaláztól egész gyöngének érezte magát. – Mit fészkelődsz folyton? – Jenny nevetett. – Hisz már túl vagy az egészen, és amúgy sem lehet változtatni rajta. – Ez igaz. Mégis úgy érzem, mintha mindjárt ki kéne állnom a színpadra. – Valójában hányan látják ezt a krimit? – Körülbelül hétmillióan – felelte Vanessa. – Micsoda? – Jenny hitetlenkedve csóválta a fejét. – Mindenkinek el fogok dicsekedni vele az egyetemen, hogy az unokatestvérem vagy. Mindketten megbabonázva szegezték tekintetüket a képernyőre, mikor a film elkezdődött. Az első jelenetek a brightoni panzióban komor hangulatot árasztottak. Esther Bonnard játszott bennük az egyik férfi főszereplő oldalán. Hűvösnek, bájosnak és borzasztó gyakorlottnak tűnt. – Ugye, milyen őrjítően elegáns? – kérdezte Jenny mély csodálattal a hangjában. – A kora ellenére egész jól tartja magát. Te mikor jössz? – A következő jelenetben. Vanessa hirtelen arra gondolt, hogy Simon is egyike a hétmillió nézőnek, s most valahol Londonban ugyanezeket a képeket nézi... – Vanessa! – Jenny teli torokból felnevetett. Vanessa, aki álmodozva meredt a semmibe, felpillantott, és meglátta magát a képernyőn. Vagyis inkább Maisie-t.

– Ez tényleg te vagy? – Jenny hiába próbálta elfojtani kacagását. – Nem lehet rád ismerni. Nem tudtam, hogy ennyire meghíztál. És a hajad! Kész torzszülötté változtattak! – Igen, meglehetősen lehangolóan nézek ki. Vanessa igyekezett meggyőzni magát, hogy nem szabad zokon vennie Jenny kacagását. A képernyőn látható sima hajú, telt nőszemély valóban csekély hasonlóságot mutatott az igazi Vanessa Aspennal. Még a mozgása, az arckifejezése és a hangja is egészen más volt. Ellenségességet és dacot sugárzott. – Inkább mégsem dicsekszem el az ismerőseimnek azzal, hogy rokonok vagyunk. Nem csoda, hogy szégyellted magad a külsőd miatt. – Jenny kuncogott. – Nincs az a pénz, amiért hagynám, hogy így elrondítsanak! Vanessa vegyes érzelmekkel nézte végig a filmet. Megpróbált tárgyilagos és kritikus maradni, igyekezett figyelni az alakításában mutatkozó hibákat, és a filmet a maga egészében értelmezni. Maró fájdalmat érzett, amikor Simonra gondolt. Nem csoda, ha kinevette! – Egyet azonban meg kell hagyni – szólalt meg Jenny hirtelen. – Nagyszerű színésznő vagy. Vanessa hálásan mosolygott. Jennynek igaza volt, az alakítása valóban minden képzeletet felülmúlt. Most mégis mit számít ez? Három hét telt el azóta, hogy hazaérkezett Jamaicáról, három hét anélkül, hogy Simon hallatott volna magáról. Ha találkozni akart volna vele, már rég jelentkezett volna. A fenébe azzal az átkozott búcsúlevéllel, a bosszúszomjas természetemmel, – szitkozódott magában a lány. Ha legalább az utolsó este mindent bevallok neki Jamaicán, és elmagyarázom az indítékaimat, most talán együtt nézhetném vele a filmet... Vajon mit érez irántam Simon? Gyűlöletet, közönyt? Valószínűleg az utóbbit. Ha a gúnyos levél sebet is ejtett Simon hiúságán és önérzetén, biztosan hamar megvigasztalódott egy másik asszony karjaiban. Már csak azért is, hogy bebizonyítsa önmagának, mennyire ellenállhatatlan, mint férfi.

Könnyek szöktek Vanessa szemébe, s a képernyőt csak elmosódott, villódzó fényfoltnak látta. Elfordította a fejét, nehogy Jenny észrevegye bánatát. Tudta, hogy elvesztette az egyetlen férfit, akit valaha is tiszta szívből szeretett. Még a szereplők nevét írták ki a film végén, amikor megcsörrent a telefon. Vanessa szülei jelentkeztek. Az anyja örömkönnyekre fakadt, s egyébként oly szófukar apja is rendkívül meghatottnak tűnt, mikor gratulált Vanessának az alakításához. Jenny felbontott egy üveg behűtött pezsgőt, de nem sok idejük maradt pezsgőzgetni, mert a telefon minden percben megszólalt. Olyan barátok és munkatársak hívták fel, hogy kifejezzék csodálatukat, akiket Vanessa már hónapok óta nem látott. Joey Gilmour az utolsók között telefonált, és jellemző módon mindenkin túltett. – Átkozottul nagyot alakítottál, kislány! – harsogta lelkesen. – Köszönöm. Örülök, hogy tetszett – felelte Vanessa. – Tudtam, hogy te vagy a legalkalmasabb erre a szerepre! Az öreg Joeynak még mindig jó a szimata. Meglátod, elsöprő sikered lesz. Mostantól dőlni fognak hozzád a jobbnál jobb ajánlatok! – Ebben nem vagyok olyan biztos. – Badarság. Sőt, szerintem még Luciani felkérését is vissza kellene utasítanunk. Ha a következő hetekben nem kapsz egy igazán hozzád illő, minden tekintetben megfelelő szerepet, megeszem a kalapomat! Én már csak értek hozzá, kislány, elvégre húsz éve vagyok a szakmában. Csak két órával a film vége után kezdtek ritkulni a hívások. Ekkorra már mind Jenny, mind Vanessa meglehetősen pityókos és fáradt volt. Utolsó telefonálóként Esther Bonnard jelentkezett. – Esther! – szólt Vanessa örömteli hangon. – De jó, hogy hívtál. Még Skóciában vagy? – Nem. Két napja itthon vagyok. Meg akartam várni, míg alábbhagy a gratulálók rohama. A telefon biztosan egész este csöngött.

– Mind olyan kedvesek vagytok! – mondta Vanessa meghatottan, és csaknem elsírta magát – Szerintem pedig egyes-egyedül téged illet a dicséret. Káprázatos voltál! – Hát elég régóta csinálom. Te azonban kezdő létedre figyelemreméltó teljesítményt nyújtottál. Az a hír járja, hogy ki sem fogsz látszani az ajánlatokból. – Ez azért túlzás – mosolygott Vanessa. – Eddig mindössze két szerepre kértek fel – olyan rendezők, akiknek még életemben nem hallottam a nevét. – De én már igen – vágta rá Esther. – Ugyanis mély tisztelője vagyok Franco Lucianinak. Rendkívül tehetséges. – Te ehhez biztosan jobban értesz – jegyezte meg Vanessa. – Épp a múlt héten beszéltem telefonon Lucianival. Pár hónapja már látta a „Gyilkossági esetek” vágatlan kópiáját. Francónak tudniillik jó kapcsolatai vannak a BBC-nél. – Csodálkoztam is, honnan tud rólam. – Lenyűgözte a krimiben nyújtott alakításod – mesélte Esther. – Szerinte pontosan olyan képességekkel rendelkezel, amikre az új filmjéhez szüksége van. Most, hogy látta a kész változatot, biztosan még lelkesebb lesz. Egyébként olvastad már Luciani forgatókönyvét? – Igen, többször is. – És milyennek találod? – érdeklődött Esther. – Nagyon jónak. Komolyan foglalkoztat a gondolat, hogy elfogadom a szerepet – felelte Vanessa. – Szerintem Luciani pont neked való rendező, kedvesem. Feltehetőleg azonban nem fog túlfizetni, ha nem tévedek. – Az ügynököm biztosra veszi, hogy kedvezőbb ajánlatokat is kaphatnék. – Egész biztos, Vanessa. A mi szakmánkban azonban a pénz nem minden. Figyelj csak, holnap egy szerény estélyt adok a „Gyilkossági esetek” forgatócsoportja számára. Franco Luciani is ott lesz. Szívesen beszélne veled. Eljössz? – kérdezte Esther. – Örömmel! – Remek. Szívesen látlak. Franco jócskán meg fog lepődni, ha meglát. – Esther hamiskásan nevetett. – Hisz nem tudhatja, hogy már nem vagy olyan, mint Maisie.

– Remélem, nem is kívánja, hogy ismét olyan legyek. – Vanessa felsóhajtott. – Nem élném túl mégegyszer az átváltozás gyötrelmeit. – Teljes mértékig elégedett lesz veled – nyugtatta meg Esther. – Holnap nyolc körül gyere át hozzám a Cadogan Gardens 17-be. Már alig várom, hogy viszontláthassalak. Ha hiszed, ha nem, hiányoztál. – Te is nekem, Esther. Ó, egyébként itt van nálam látogatóban az unokahúgom, Jenny... – Hozd el őt is! – javasolta Esther. – Köszönöm. Akkor a holnapi viszontlátásra. Jó éjt! Jennyt egészen felvillanyozta a váratlan meghívás. – Mindig is meg akartam ismerni Esther Bonnardot – lelkendezett Vanessának. – Sok jóképű fickó lesz a bulin? – Szerintem biztosan – igyekezett megnyugtatni Vanessa az unokahúgát. – Esther gyakorlatilag mindenkit ismer a szakmában. Ő maga is alig várta már az estélyt, különösen a Franco Lucianival való találkozást. Hirtelen eszébe ötlött, hogy Simon is Esther ismeretségi körébe tartozik. Esther biztosan tudni fogja, hol van Simon, és pillanatnyilag mit csinál. Holnap kifaggatja majd róla a barátnőjét, feltéve, ha lesz hozzá mersze. Vanessa rájött, hogy ez így nem mehet tovább. Éjjel-nappal csak Simon járt az eszében. Ha a férfi nem jelentkezik, neki kell tennie valamit, hogy kipuhatolja, mit érez iránta. Még ha ki is derül, hogy többé hallani sem akar róla.

7. FEJEZET Vanessának és Jennynek majd leesett az álla, amikor másnap este megérkeztek Estherhez. Cadogan Gardens rendkívül előkelő városnegyed, amely megőrizte az elmúlt évszázadok hangulatát. Esther háza előtt jó pár Rolls-Royce, Bentley és Jaguár állt. A termek fényárban úsztak, halk zeneszó és beszédfoszlányok vegyültek a langyos nyári éjszaka csendjébe. Úgy tűnt, Esther „szerény” estélye meglehetősen nagyszabásúra sikeredett. A lányok kiszálltak a taxiból, és felsétáltak a lépcsőn a házhoz. Jenny hosszas töprengés után egy rövid, testhez simuló, flitterekkel

díszített ruha mellett döntött, mely búzavirágkéken csillogott, akárcsak a szeme. Kifejezetten érzéki és izgató volt a megjelenése, és Vanessa számított rá, hogy az unokahúga magára fogja vonni a férfiak csodáló tekintetét. Vanessa egy elegáns, krémszínű selyemből készült estélyi ruhát hordott, mely remekül kiemelte napbarnította bőrét és csillogó, vörösesbarna haját. Az előcsarnokban Esther sietett feléjük. – Vanessa, elragadóan nézel ki! Olyan karcsú és szép vagy! – Az asszony rájuk mosolygott. – Kíváncsi vagyok, mit fognak szólni a többiek, ha meglátnak. Sohasem említetted, hogy ilyen csinos unokahúgod van. Örülök, hogy megismerhetem, Jenny! Gyertek, igyunk először egy pohár pezsgőt! A hatalmas nappali jókedvű, barátságosan csevegő emberekkel volt tele. Vanessa megjelenése óriási feltűnést keltett. A következő negyedórában Vanessa a szakmabeliek gyűrűjében szorongott, akik egytől-egyig gratuláltak neki a sikeréhez, és álmélkodtak a külsejében végbement óriási változáson. – Egyszerűen nem érem fel ésszel – jegyezte meg Lionel Jakobsen, aki Esther három filmbeli férjének egyikét alakította. Enyhén kidülledt szemei majd kiestek a csodálkozástól. – Sejtelmünk sem volt róla, hogy ilyen csinos pofika rejtőzik Maisie álarca mögött. – A rút kiskacsa hattyúvá változott, sőt, inkább mesebeli tündérré! – Julian Pike-Ashmore, egy másik főszereplő megjátszott alázattal hajolt meg előtte. – Szabad egy csókért esedeznem? Esther egy magas, fekete hajú férfit vezetett Vanessához, aki a maga módján rendkívül vonzó volt kedves, barna szemével, és kisfiús mosolyával. – Vanessa, engedd meg, hogy bemutassam neked Franco Lucianit. Nem akarta elhinni nekem, hogy te játszottad Maisie-t. – Hogy is hihettem volna? – Luciani kezet csókolt Vanassának. – Nem tudom, mi bámulatraméltóbb, Vanessa színészi teljesítménye vagy a ma esti megjelenése! A maga módján mindkettő egyedülálló. – Igazán kedves! – Vanessa elpirult.

– Most magatokra kell hagyjalak – jelentette be Esther, és odébbállt. Vanessa félénken pillantott a jóképű olaszra. – Valóban nem hitte el, hogy én alakítottam Maisie-t? – Nos... – Franco elmosolyodott – tudtam, hogy rengeteg festéket kentek magára, de álmomban sem hittem volna, hogy ilyen elbűvölően gyönyörű! – Csak most engedte el Vanessa kezét. – Mikor végignéztem a krimi vágatlan változatát, nyomban tudtam, hogy maga a legalkalmasabb Marjorie szerepére az „Őszi románc”ban. Sebezhető, ugyanakkor erős egyéniség benyomását keltette bennem. Pont ilyennek képzelem Marjorie-t is. Egyvalami azonban nem hagyott nyugodni – jegyezte meg kissé zavartan. – Nevezetesen, hogy Marjorie-nak nagyon szépnek kell lennie... – Míg Maisie épp az ellenkezője – fejezte be Vanessa Franco helyett a gondolatot, mikor a férfi tapintatosan elharapta a mondatot. Franco felnevetett. – Én ezt úgy fogalmaznám, hogy Vanessa Aspen jóval közelebb áll a Marjorie-ról alkotott elképzeléseimhez, mint Maisie Wilkin. Most, hogy ismerem magát, elszántabb vagyok, mint valaha, hogy szerződtetem a filmemhez. Egyébként, hogy tetszik a forgatókönyv? – Nagyszerű! – lelkendezett Vanessa. – Kiváló a stílusa. Komolyan foglalkoztat a gondolat, hogy elfogadom a szerepet. – És néhány heti komoly fontolgatás után sem sikerült még döntésre jutnia? Ez a lerohanás megzavarta Vanessát. – Még meg kell vitatnom az ügynökömmel. – Joey Gilmour biztosan azt tanácsolta magának, hogy várja meg a kedvezőbb ajánlatokat. – Franco gúnyos mosolyra húzta a száját. – Ne kötelezze el magát egy csaknem ismeretlen olasz rendezőnek, aki ráadásul csekélyke tiszteletdíjat fizet, ugye? – Joey pontosan így vélekedik. Én azonban biztosíthatom magát róla, hogy eddig sem kényeztettek el csillagászati összegekkel – felelte Vanessa, és ő is elmosolyodott. Franco Lucianit első látásra a szívébe zárta. – Kérem, hallgasson meg! – A férfi ismét megragadta Vanessa kezét. – Maga biztosan több pénzt érdemelne, de sajnos nem én határozom meg a tiszteletdíjak mértékét. Csak korlátozott eszközök

állnak a rendelkezésemre, s Luigi Canottának, a férfi főszereplőnek már így is egy vagyont kellett ígérnem. Felajánlhatok azonban némi részesedést a bevételből. – Luciani úr... – A filmem biztosan óriási kasszasiker lesz. Ha fizetek magának egy-két százalékot, hosszútávon bizonyára egész csinos kis összeg jön ki. – Ez rendkívül nagyvonalú ajánlat, Luciani úr, és biztosra veszem, hogy... – Vanessa egyszeriben elnémult, mikor egy ismerős alakot pillantott meg Franco Luciani mögött. Simon is itt van! És Esther épp Jennyt mutatja be neki! Vanessa egész kábának érezte magát, mikor felfedezte Simont a tömegben. Tehát ismét Londonban van! És még csak nem is kereste őt! Mintha fényévnyi távolságból hallotta volna Luciani hangját. – Elnézést – kért bocsánatot tőle, miközben hol Simont, hol Jennyt nézte. – Mit is kérdezett? Luciani a homlokát ráncolta. – Azt kérdeztem, hogy érdekli-e az ajánlatom. Sok színész előnyösnek tartja a részesedési rendszert. Természetesen egyfajta szerencsejáték, de legalább nem lehet rajta veszíteni. – Rendkívül érdekesnek találom a javaslatát – vágta rá gyorsan Vanessa. Fogalma sem volt róla, miről van szó. Ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy egyszerűen faképnél hagyja Lucianit, és Simon karjaiba vesse magát. – Kis forgatócsoporttal dolgozunk – magyarázta tovább a rendező. – Tulajdonképpen már csak a főszereplőnő hiányzik. Amennyiben igent mond, a jövő hónapban megkezdjük a munkálatokat Pizában. – A magam részéről semmi kifogásom sincs az időpont ellen – helyeselt Vanessa. – Remek! – nyugtázta a lány válaszát elégedetten Luciani. – A filmet gyorsan kell felvennünk, minden különösebb veszekedés, vitatkozás meg hasonló időhúzás nélkül. Érti, mire gondolok? Nyolc, esetleg tíz hét alatt elkészülhetünk a maga jeleneteivel, vagy akár hat alatt is! Az idő pénz, s nekünk mindent el kell követnünk, hogy ne

lépjük túl a költségvetés keretét. Az a gond manapság a filmek pénzügyi támogatásával... Vanessa már nem figyelt rá. Simont bámulta. Miért nem néz rá? Tudnia kell, hogy ő is itt van! Talán szántszándékkal nem veszi észre? Kérlek, nézz rám, kérlek! – könyörgött magában. Esther a vendégek egy másik csoportjához lépett, s kettesben hagyta Simont és Jennyt. Simon újabb pohár pezsgőt hozott a lánynak, és odanyújtotta neki. Közben mélyen a szemébe nézett. Jenny teljes erőbedobással bájolgott. Szemmel láthatólag mindent megtett, hogy levegye a lábáról a férfit. Vanessa nyomorultul érezte magát, mikor látta, hogy Simon fáradságot nem kímélve teszi a szépet unokahúgának. Nem mintha szüksége lenne rá, – gondolta keserűen Vanessa, hisz a vak is láthatja, hogy Jenny már kivetette rá a hálóját. Nem csoda, hiszen Simon valóban a legcsinosabb férfi, akivel valaha is találkoztam. Fekete selyemöltönyt viselt, jókedvűnek és fesztelennek tűnt. Napbarnította arcában szinte világított szürkészöld szeme, s keskeny, szépvonalú szája körül halvány mosoly bujkált. Vanessa erőt vett magán, és megpróbált ismét Franco Lucianira figyelni. – Művészi szempontból nincs kifogása Marjorie szerepe ellen? – érdeklődött a rendező. – Ellenkezőleg – felelte Vanessa –, kitűnő karakterszerepnek tartom. – Én is ezen a véleményen vagyok. Ha elkezdjük a forgatást Pizában... Vanessa igyekezett érdeklődő képet vágni, belül azonban üresnek és kiégettnek érezte magát. Húsz percig állta Luciani szóáradatát anélkül, hogy egyetlen szót is közbevetett volna. Majd a rendező végre befejezte fejtegetéseit. – Egy estély mindenesetre nem a legalkalmasabb hely arra, hogy az ember üzleti megbeszéléseket folytasson – jegyezte meg. – Csupán alkalmat akartam adni magának, hogy megismerje az ajánlatomat.

– Igazán kedves magától – hálálkodott udvariasságból Vanessa. – Meg fogom beszélni Gilmour úrral, aki az üzleti ügyeimet intézi. – Ez természetes. Mit szólna hozzá, ha hármasban találkoznánk, hogy megtárgyaljuk a részleteket? – Bizalmaskodva Vanessához hajolt. – Ne feledje, egy nap még büszke lesz rá, hogy Franco Luciani filmjében szerepelt. Az „Őszi románc” be fog vonulni a filmművészet történetébe. Még soha életemben nem csináltam rossz filmet – tette hozzá önelégülten. – Be kell vallanom, nem láttam a legutóbbi alkotását – ismerte be Vanessa. – Mindenesetre csupa jót hallottam róla. – A lány Luciani karjára tette a kezét. – Sajnálom, de eszem be jutott, hogy sürgősen beszélnem kell az unokahúgommal. Bocsásson meg, de egy pár percre magára kell hagynom. – Csak tessék! – Franco szélesen mosolygott. Szemlátomást el volt ragadtatva, hogy ilyen figyelmes hallgatóságot talált. – De ne időzzön sokáig! Vanessa szó nélkül otthagyta.

* Vanessának remegett a térde idegességében, mikor Simonhoz lépett. Hogyan fogadja majd a váratlan találkozást? – Szia! – mondta halkan a lány. – Hogy vagy? A férfi közönyösen nézett rá. – Remekül. És te? Vanessa úgy érezte, mintha nyakon öntötték volna egy vödör vízzel. – Köszönöm, szintén remekül – nyögte ki nagynehezen. – Csak nem ismeritek egymást? – kérdezte Jenny kissé sértődötten. – Találkoztunk már – felelte Simon. – Csak azt ne mondja, hogy maga is a Vanessa Aspen-rajongók táborába tartozik! – Jenny felsóhajtott. – Egész esete unos-untalan azzal traktálnak, milyen csodás az unokanővérem. Látta tegnap a „Gyilkossági esetek”-et? – Nem, fontosabb elfoglaltságom volt – felelte a férfi. – Ma azonban hallottam, hogy Vanessa színészi teljesítménye minden képzeletet felülmúlt.

– Még soha életemben nem láttam ehhez foghatót! – Jenny kuncogott. – Vanessa egész egyszerűen olyan volt, mint egy madárijesztő. El sem tudja képzelni, Simon! – Dehogyisnem! – A férfi futó pillantást vetett Vanessára. – Vanessával a film forgatása alatt ismerkedtem meg Brightonban. – És azóta nem is találkoztak? – kérdezte Jenny meglepetten. – Akkor bizonyára alig ismerte meg ma este. – Most valóban más szemmel nézem – jegyezte meg Simon. Vanessa pontosan tudta, mit ért ezen a férfi. – És nem lepődik meg, hogy Vanessa milyen gyönyörű a valóságban? – kérdezte Jenny olyan hangsúllyal, melyből kitetszett, hogy nincs tökéletesen meggyőződve Vanessa szépségéről. Vanessa összerezzent. Jenny mindig is remekül értett ahhoz, hogy becsmérelje a csinosabb férfiak előtt. Ha hódításról volt szó, Jenny nem ismert kíméletet, és minden lehetséges eszközt bevetett, hogy megszerezze magának a kiszemelt áldozatot. – Egészen megváltozott – helyeselt Simon. – Azóta azonban már máshol is találkoztunk – emlékeztette Vanessa a férfit. – Valóban? – Simon felvonta a szemöldökét. – Biztosan elfelejtettem. – Ez érdekes – kapcsolódott be a beszélgetésbe Jenny. – És hol, Vanessa? – Már nincs jelentősége – mondta fásultan a lány. – Én azonban kíváncsi lennék – mosolygott hűvösen a férfi. – S amint látom, az unokahúgod is. Mondd csak el nekünk. – Jamaicán – préselte ki magából a választ Vanessa. – Jamaicán? – Simon úgy tett, mintha meglepődne. – Nemrég valóban ott jártam, de nem emlékszem rá, hogy találkoztam volna egy bizonyos Vanessa Aspennal. Jenny kérdőn pillantott Simonról az unokanővérére. Nem kerülte el a figyelmét, mennyire feszült köztük a viszony. Vanessa nem felelt. Most már biztosan tudta, hogy Simon nem bocsátotta meg neki a Jamaicán történteket. A férfi sugárzó mosollyal fordult Jennyhez. – Egyébként Vanessa mesélt magáról.

– Remélhetőleg csupa jót! – Azt mondta, hogy maga nemcsak szép, hanem értelmes is. Szerintem Vanessa alábecsülte magát. – Elismerő tekintettel méregette a lányt. – És mégis Vanessa felé fordul ma este mindenkinek a figyelme. – Ezt igazán nem veszem rossz néven – felelte Jenny álszent képpel. – Nem szoktunk versengeni egymással. – Akkor sem, ha férfiakról van szó? – tudakolta Simon. – Ó, Simon, ha férfiakról van szó, nekem igazán nem kell Vanessával versengenem! – Nem értem. Hogy lehet, hogy egy olyan nő, mint maga, eltemetkezik egy ősrégi, unalmas, poros matematika tanszéken! A bók zene volt Jenny fülének. – Véletlenül épp egy rendkívül bonyolult számítógépen dolgozom, ami csak úgy csillog a tisztaságtól – felelte a lány negédesen. – De mégis elzárva a világ elől, nem igaz? – Nos, akad épp elég csinos férfi, akinek engedélye van ahhoz, hogy belépjen a számítógépterembe. Maga is meglátogathat ott, Simon – mosolygott csábosan Jenny. – Végül is maga, mint bankár szintén a számok embere. – Ez igaz. A számok szinte megbabonáznak: sohasem hazudnak, csapnak be, vagy mutatják magukat másnak, mint amilyenek. – Én is pontosan ezt szeretem a matematikában. Minden egyértelmű, minden problémára akad valami ésszerű megoldás. Az életben sajnos nem így van – vélekedett Jenny. – Igazat adok magának – helyeselt Simon. – Az emberek sajnos kétszínűek. Folyton megjátsszák magukat, s ettől bizony néha felkavarodik az ember gyomra. Minden egyes szó ostorcsapásként érte Vanessát. Tudta, hogy Simon minden mondatát neki szánja. – És mit szól ehhez a mi kedves Vanessánk? – kérdezte kihívóan Simon. – A számok sohasem hazudnak, mert nincsenek érzéseik – felelte halkan a lány. – Néha az ember azért hazudik, hogy megóvja a szerelmet.

– Maga egyetért ezzel? – fordult a férfi Jennyhez. – Szerintem a szerelem érzelgős ostobaság, s ezért inkább a kevésbé bonyolult kapcsolatokat kedvelem. – Simon szemébe nézett. – Olyanokra gondolok, amik nem járnak érzelmi kötöttségekkel. – Pontosan egy véleményen vagyunk! Úgy látszik, sok közös vonásunk van, Jenny. – Simon jelentőségteljesen mosolygott a lányra. Vanessa nem bírta tovább. – Magunkra hagynál egy percre? – kérte az unokahúgát. – Nos, azt hiszem valóban... – Kérlek, Jenny! – De ne menjen túl messzire! – szólt Jenny után a férfi, és rákacsintott. – Biztosra veszem, hogy Vanessa nem fog sokáig feltartani. Jenny sértődötten elkullogott, és duzzogva a bárpulthoz ült. Vanessa Simon jellegzetes arcát nézte, melyet álmaiban oly sokszor látott. – Miért nem kerestél? – kérdezte halkan. – Tényleg azt hitted, hogy jelentkezni fogok? – felelte Simon megvetően. – Azok után, ami Jamaicán történt köztünk... – Miért, mi volt? – Ez olyan kegyetlenül hangzott, hogy Vanessa lesütötte a szemét. – Meglepsz, kedvesem. Azok után, hogy olyan ocsmány tréfát űztél velem Jamaicán, csodálom, hogy egyáltalán van merszed megszólítani. – Simon, nem akartalak félre vezetni azzal, hogy nem fedtem fel a kilétemet. Na jó, az elején igen. De biztos voltam benne, hogyha közelebbi ismeretségbe kerülünk, rájössz. Mikor azonban mégsem, úgy éreztem, sarokba szorítottalak, és nem tudtam, hogyan vágjam ki magam ebből a kényelmetlen helyzetből... – Te hazug! – szakította félbe Simon a lányt dühösen. – Te vagy a leghitványabb szélhámos, aki ebben a gazemberekkel teli világban valaha is a szemem elé került! – Kegyetlen és igazságtalan vagy – védekezett Vanessa. – Az volt a kegyetlen és igazságtalan, amit műveltél velem – ellenkezett a férfi. – Hidegvérű, szívtelen bosszút terveltél ki

ellenem. Most azonban ennek vége, a kártyák az én kezemben vannak! Meglakolsz a csalásért! – Te tényleg egy ilyen bosszúra éhes skorpió vagy! – Pontosan! – helyeselt Simon. – Azt hitted, büntetlenül tiporhatod sárba a büszkeségemet? – Te is ezt tetted velem – vetette oda a lány mérgesen. – Ha tudnád, mennyire fájtak a brightoni szavaid. – Nem a te fülednek szántam – jegyezte meg Simon. – Nem akartalak megbántani, te azonban szándékosan ejtettél sebet rajtam. Bolondnak néztél, és bolonddá is tettél. – Ó, Simon, amikor az elején nem ismertél fel... –...úgy gondoltad, nyomra vezetsz azzal, hogy hamis nevet és foglalkozást adsz meg – fortyant fel a férfi. – Az csak tréfa volt! – Vanessa kételkedett benne, hogy valaha is képes lesz erről meggyőzni Simont. – Nem tudhattam, hogy olyan közel kerülünk egymáshoz. – És végül az ágyban kötünk ki – tette hozzá keserűen a férfi. – Milyen vak voltam! Valami kezdettől fogva ismerős volt benned, de eszembe sem jutott a legkézenfekvőbb megoldás, az, hogy ismerjük egymást. Biztosan nagyon szórakoztatónak találtad, hogy végignézheted, amint fennakadok a hálódon. – Nem! – Vanessa hangja elcsuklott. – Egyébként nem te voltál az, aki egykor olyan mulatságosnak találtad, hogy beléd szerettem? Simon megragadta a lány karját, és erősen megszorította. – A kettőt össze sem lehet hasonlítani – mondta indulatosan. – Én sohasem bátorítottalak Brightonban. Te ellenben először szándékosan távol tartottál magadtól, hogy felkorbácsold a vágyaimat. Aztán ágyba bújtál velem, és csupán az előjátékig hagytad, hogy elmenjek, bár biztosan tudtad, hogy egy normális férfinak ennél többre van szüksége. – Mély lélegzetet vett. – Másnap reggelre eltűntél. – Ujjai még mélyebben és fájdalmasabban vájtak a lány karjába. – Ne, fáj! – sziszegte Vanessa. – Az egészben az volt a legrohadtabb – folytatta Simon ügyet sem vetve a lány megjegyzésére –, hogy végighallgattad a szerelmes suttogásaimat, s közben egész idő alatt a markodba nevettél, és hülyét csináltál belőlem!

– Nem igaz! – kiáltotta Vanessa, és halkabban hozzáfűzte: – Ha tudnád, mennyire sajnálom, hogy így alakultak a dolgok! Egyszerűen nem találtam más kiutat ebből a kutyaszorítóból, minthogy elutazzam. – Szerintem azt sajnálod a legjobban, hogy nem láthattad az arcomat, amikor elolvastam körmönfont kis leveledet – felelte hevesen a férfi. Simon hirtelen elengedte a karját. Ujjai tűz vörös nyomokat hagytak Vanessa bőrén. – Mulatságos jelenetről maradtál le, kis mókamesterem! Úgy éreztem magam, mintha megnyílt volna alattam a föld! Hisz ezt akartad elérni, vagy nem? – Nem, Simon! – Még mindig nem játszol nyílt lapokkal – jegyezte meg a férfi érezhető keserűséggel a hangjában. – Várj csak! Majd meglátod, mit tartogatok még a számodra! – Azért jöttél el ma este, hogy ezt elmondd nekem? – kérdezte a lány bizonytalanul. – Nem miattad vagyok itt, hanem azért, hogy valaki mással találkozzam – felelte, és kárörvendőn vigyorgott. – Kire gondolsz? – Vanessa észrevette, hogy Simon Jenny felé pillant, aki unatkozva társalgott Lionel Jakobsennel. Mikor Simon ismét a szemébe nézett, Vanessa hátán végigfutott a hideg. – Jenny miatt? – kérdezte meghökkenve. – Jennyvel akartál megismerkedni? – Pont a te elragadó, minden érzelgősségtől mentes unokahúgod az, aki segíthet begyógyítani megsebzett önérzetemet. – Ezt meg hogy érted? – Vanessa a homlokát ráncolta. – Le fogok feküdni vele. Vanessa annyira megrémült, hogy egy pillanatra nem jött ki hang a torkán. – Nem hiszek neked – nyögte ki végül nagynehezen. – Miért, szerinted nem tetszem neki?

– Ellenkezőleg, de ő nem a megfelelő lány a számodra, Simon. – Egyszerre milyen jól meg tudod ítélni, mi a helyes, és mi nem – jegyezte meg a férfi élesen. – Mindezidáig nem tettél különösebben fejlett ítélőképességről tanúbizonyságot. – Jól ismerem Jennyt! – És mindig is féltékeny voltál rá, amint magad is bevallottad – tette hozzá a férfi diadalmasan. – Meg is van rá minden okod. Jenny nemcsak, hogy csinosabb nálad, hanem van benne valami, ami belőled teljességgel hiányzik. Nevezetesen az érzékiség. – Simon, hagyd abba! – Aha! Jól sejtettem tehát, hogy ezzel az elevenedre tapintok. Vanessát a rosszullét kerülgette. – Így akarsz bosszút állni rajtam? Hogy juthatott ilyen közönséges dolog az eszedbe! – Én inkább jól megérdemelt büntetésnek nevezném – felelte Simon könyörtelenül. – Ezt nem fogom ölbe tett kézzel nézni! Mindent elmondok Jennynek, azt is, ami Jamaicán történt. – Csak nyugodtan – hagyta rá Simon szenvtelenül. – Mondd csak el neki, milyen ocsmányul viselkedtél. Biztosan tetszeni fog neki. – Jenny sohasem okozna fájdalmat nekem! – bizonygatta Vanessa. – Ó, valóban? – kérdezte a férfi kétkedőn. – Gyanítom, hogy Jennynek iszonyú élvezetet jelent, ha elhalászhatja a férfiakat az orrod elől. Ehhez nagyon ért, nemde? – Miért is mondtam el neked! – suttogta Vanessa. Simon kinyújtotta a kezét, és mutatóujját könnyedén végighúzta a lány ajkán. – Meglehetősen nagy csorba fog esni a hiúságodon, kedvesem. Mit fogsz érezni vajon, mikor látod, hogy az unokahúgod, aki csinosabb, vonzóbb és érzékibb nálad, megszerzi azt a férfit, akit te becsaptál? – Kérlek, Simon, hagyd abba! – Nem csoda, ha elhódítja az udvarlóidat. Ti ketten olyanok vagytok, mint a tűz és a víz. Természetesen te vagy a víz, Vanessa! Hűvös, dermesztő és mozdulatlan. Jennynél minden férfi azonnal látja, hogy örömét leli a szexben. Te a huszonhárom éveddel máris aggszűz vagy – gúnyolta tovább Simon. – Valószínűleg képtelen lennél normális érzéki viszonyra egy férfival. Ezért kellett Jamaicán

előadnod azt a kis megtévesztő színjátékot. Te jobban szeretsz álomvilágban élni, mint itta Földön. – Simon elgondolkodva mérte végig. – Tulajdonképpen mitől félsz annyira? Hogy egy nap egy férfi rájön, milyen színtelen és érzéketlen vagy? Vanessa némán bámult a férfira. Simon csúfondárosan mosolygott, sarkon fordult, és Jennyhez ment. Jenny belékarolt. Simon lehajolt hozzá, és valamit súgott a fülébe. Majd futó csókot lehelt az arcára.

* Franco Luciani, aki észrevette, hogy Vanessa ismét egyedül van, épp ezt a pillanatot választotta ki, hogy odalépjen hozzá, és folytassa a félbeszakadt beszélgetést. Fürkésző pillantást vetett a lányra. – Minden rendben? – kérdezte aggodalmasan. – Olyan sápadt! – Jól vagyok – igyekezett megnyugtatni Vanessa a rendezőt. – Talán csak egy kicsit a fejembe szállt a pezsgő. – Ó, szegényke! – jegyezte meg udvariasan Franco. – Folytathatnánk ott, ahol az imént abbahagytuk? Szívesen meghallgatnám, milyennek látja Marjorie-t. Vanessa megpróbált a férfira figyelni. Gépiesen valami semmitmondó feleletet mormolt. Összefüggéstelen gondolatok kavarogtak a fejében. Mit tehetne? A válasz: semmit! Semmit azonkívül, hogy tudomásul veszi, hogy a férfi, akit szeret, szándékosan kikezd az unokahúgával. Milyen jó érzékkel tapintott rá Simon a gyönge pontjára! Nőként mindig is kisebbségi érzése volt, különösen a tapasztaltabb, rámenősebb Jennyvel szemben, aki minden férfit az ujjai köré csavart. Vanessa hirtelen úgy érezte, mintha gyomorszájon vágták volna. Az értelmére sűrű ködfátyol ereszkedett, és azt sem tudta már, mit felel, Franco azonban buzgón bólogatott. – Ez a helyes kifejezés! Maga ügyesen megragadta Marjorie jellemének lényegét. Marjorie erős, de ahhoz nem eléggé, hogy úrrá legyen a szenvedélyén. A tűzzel játszik, és megégeti magát...

– Bocsássatok meg, hogy félbeszakítalak! – Egyszerre Jenny állt előttük. Félrehúzta Vanessát. – Simon el akar vinni egy éjszakai mulatóba – jelentette ki diadalmasan. – Most? – hitetlenkedett Vanessa. – Nos, mindketten unatkozunk a tiszteletedre adott estélyen, és inkább elmegyünk táncolni. Ugye nem bánod? Vanessa összeszedte magát. – Nem, dehogy – nyögte. – Ugye milyen őrjítőén csinos fickó ez a Simon? – kérdezte Jenny lelkesen. – A legvonzóbb férfi, akit valaha is láttam! Ráadásul nincs szoros pórázon. Miért nem meséltél soha róla? – Nem is tudom. – Mondd, mi volt köztetek? – kíváncsiskodott Jenny. – Viszonyotok volt? Remélem, nem halászom a felségvizeiden, ha egy kicsit szórakozom vele? – Álszent pillantást vetett Vanessára. – Nem szeretnék még egy férfit lecsapni a kezedről. – Simon csupán futó ismerősöm – hazudta Vanessa. – Pompás! – Jenny elégedetten felnevetett. – Komoly reményeket táplálok. Simon folyton azzal a bizonyos sokat ígérő tekintettel néz rám. Ne várj haza éjszakára! – Jenny! – kérte Vanessa. – Ne hagyd, hogy... – Micsodát? – Légy óvatos! – Eszembe sincs! – ellenkezett Jenny vidáman. – Simon Hart nem az a fajta férfi, akivel egy nőnek óvatosnak kell lennie. Te mindig is túl elővigyázatos, hogy azt ne mondjam, kényeskedő voltál. Ez a te bajod a férfiakkal. Nos, tehát, sok szerencsét az olaszhoz, ő sem rossz! – Milyen csinos lány! – jegyezte meg Franco ámulva, amint Jenny elsietett. Vanessa furcsán érezte magát. A terem összemosódott a szeme előtt. Mintha ködfátyolon át látta volna, amint Simon és Jenny kéz a kézben a kijárat felé tülekszik. A férfi diadalmasan nézett vissza rá. Hangos nevetés csendült, és a zene üteme szinte dobolt Vanessa fülében. Vagy talán vadul száguldó vére lüktetését hallotta? – Vanessa, rosszul érzi magát? – pillantott rá nyugtalanul Franco. – Vanessa?

– Elnézést, azt hiszem, le kéne ülnöm... Az utolsó, amit érzékelt, az volt, hogy Franco karjai felfogják a zuhanástól, mielőtt minden elsötétült volna körülötte.

8. FEJEZET Másnap reggel Vanessa leverten és elkínzottan ébredt. Az előző este emléke mardosta. Hol lehet Jenny? Talpra ugrott, magára kapott egy köntöst, és a parányi vendégszobába sietett. Az ágy érintetlen volt. Vanessa az ajtófélfának támaszkodott, és megpróbálta elfojtani feltörő zokogását. Jenny tehát nem itthon éjszakázott! Nem volt nehéz kitalálni, hol lehet most. Vanessa megemberelte magát, a fürdőszobába botorkált, hosszasan zuhanyozott, mintha ezzel lemoshatná magáról a végzetes este emlékét, ám igyekezete hiábavalónak bizonyult. Amikor tegnap visszanyerte az eszméletét, aggódó barátok gyűrűjében találta magát. Esther megpróbált erőt önteni belé. A vendégek a pezsgőt, a hőséget, a film sikere miatti izgalmat okolták Vanessa rosszullétéért. Szerencsére egyikük sem sejtette az igazságot. Ostoba módon Vanessa visszautasította, hogy hazavigyék, és azt bizonygatta, hogy ismét ragyogóan érzi magát. A legszívesebben azonban a világ végére menekült volna. Így azonban kénytelen volt elviselni az est hátralevő részét, amelynek nem akart vége szakadni. Végül Franco Luciani a pártfogásába vette, és hazavitte St. John’s Woodba. Mivel Vanessa idegei pattanásig feszültek, a fizikai kimerültség ellenére csak nagy sokára sikerült álomba merülnie, melyből összetörten ébredt. A zuhanyozástól sem derült jobb kedvre. A legszívesebben összekuporodott volna az ágyon, hogy végre szabad folyást engedjen könnyeinek. Mégis erőt vett magán, felöltözött, és megpróbálta átgondolni a helyzetet. Talán világosítsa fel Jennyt Simon iránta tanúsított érdeklődésének valódi okáról? Feltehetőleg úgysem hinne neki,

hanem arra gyanakodna, hogy pusztán irigységből akarja elhitetni vele. Ráadásul Jenny többnyire a maga feje után megy. Mégis, nem ártana neki, ha végre rájönne, hogy nem tud mindenkit az ujja köré csavarni, – gondolta Vanessa kárörvendőn. De magamnak sem használnék ezzel a vallomással, – fűzte tovább a gondolatait. Bizonyára Simonnak volt igaza, mikor azt mondta, hogy képtelen vagyok normális viszonyt folytatni egy férfival. Mégis, hogy eszelhetett ki ilyen kegyetlen bosszút? Biztosan lebecsülte Simon érzelmeit. A büszkeségén akart csorbát ejteni, túlságos önbizalmán. Most viszont úgy tűnik, szíven ütötte... Pedig azt hitte, nincs is neki! Vanessa épp egy csésze kávét készített magának, amikor megszólalt a telefon. Esther volt a vonalban. – Hogy vagy, Vanessa? Jobban érzed magad? – Igen – lódította a lány. – Úgy aludtam, mint egy darab fa. – Tulajdonképpen mi bajod volt tegnap? – érdeklődött Esther. – Fizikailag elgyöngültem egy kicsit. Minden nő átesik ezen egyszer egy hónapban – hazudta Vanessa gondolkodás nélkül. – Még jó, hogy nincs semmi komolyabbról szó! – sóhajtott fel Esther megkönnyebbülten. – Láttam, hogy beszélgetsz Simonnal, és azt hittem, miatta izgattad fel magad ennyire. Nemsokára aztán el is ment Jennyvel az estélyről. – Egy éjszakai mulatóba mentek – közölte barátnőjével a lány. – És jól szórakoztak? – Fogalmam sincs róla – felelte Vanessa mereven. – Jenny ugyanis még nem jött haza. – Értem – jegyezte meg Esther nyugodtan. – Ha sejtettem volna, hogy még mindig ugyanúgy érzel Simon iránt, mint tavaly, nem hívtam volna meg. Mindenesetre azt hittem, már túltetted magad ezen a rajongáson. – Jamaicán ismét találkoztunk. – Hát ez remek. – Egyáltalán nem az, Esther! Olyan ostobán viselkedtem. – Vanessa a megfelelő szavakat kereste. – Megsértettem a büszkeségét, és most gyűlöl.

– Azt aligha hinném – nyugtatta meg Esther. – Kezdettől fogva vonzódott hozzád. – Brightonban még nevetségesnek talált – vágott közbe Vanessa. – És az is voltam. Legalábbis a külsőm az volt. Most, hogy ismét elfogadhatóan nézek ki, mindent tönkretettem azzal, hogy rosszul ítéltem meg Simont. – Simon egyáltalán nem talált nevetségesnek téged. – Esther elhallgatott egy pillanatra. – Ugye kihallgattad a beszélgetésünket Brightonban a strandon? – Ostoba véletlen volt – bizonygatta Vanessa. – Egész pontosan mit hallottál? – Simon azt mondta neked, hogy mulatságosnak találja, hogy olyan feltűnően beleestem. Egy csomó mindent kifogásolt a megjelenésemen, és megkért téged, hogy beszélj velem a külsőmről. – Te jóságos ég! – Esther felsóhajtott. – Ez minden, amit hallottál? – Nem bírtam sokáig. – Azt viszont minden bizonnyal már nem hallhattad, amikor Simon bevallotta, hogy elbűvölőnek találja az egyéniségedet? Mennyire csodálja a tehetségedet? Mennyire élvezi a társaságodat? – Nekem úgy tűnt, mintha számára a megjelenésem sokkal fontosabb lenne, mint a jó tulajdonságaim – ismerte be Vanessa. – Simon alig ismert téged. Mikor rólad faggatott, elmondtam neki, hogy a külsődet Maisie szerepe miatt kellett elváltoztatnod, s valójában egész másképp nézel ki. – És erre mit mondott? – kérdezte Vanessa sietve. – Hogy alig várja már, hogy olyannak lásson, amilyen igazából vagy. – Esther halkan felnevetett. – Nagyon meglepődött, mikor Jamaicán találkoztatok? – Nem ismert fel. – Nem csoda! – Nem, Esther, azt hiszem, nem egészen érted a dolgot. Egyáltalán nem ismert fel. Később sem. Eleinte azt hittem, csak futó kalandot keres, s ezért kicsit meg akartam leckéztetni. Hamis nevet és foglalkozást adtam meg neki, és sohasem utaltam arra, hogy ismerjük egymást. – Vanessa, kedvesem, és miért nem?

– Azt magam sem tudom pontosan. Talán bosszúból, vagy azért, hogy bebizonyítsam magamnak, hogy el tudom csavarni a fejét. Aztán minden másképp alakult, mint terveztem. Igazi jó barátok lettünk. Nem tudtam már, hogyan keveredjem ki ebből az ostoba helyzetből. Mikor elutaztam, egy levelet hagytam hátra Simonnak, amiben felfedtem a kilétemet. – Vanessa kétségbeesetten sóhajtott fel. – Az a levél olyan gyerekes, ostoba és közönséges volt! Bosszantani akartam Simont, mert folyton az járt a fejemben, milyen szívtelenül gúnyolódott a külsőmön. Tulajdonképpen azt akartam bebizonyítani neki, milyen rossz emberismerő, amiért nem jött rá, hogy ugyanaz a személy rejtőzik a csúnya Maisie és a szép Vanessa Webb álarca mögött, akinek kiadtam magam Jamaicán. A lány kimerülten a hajába túrt. Mikor eszébe jutotta levél, legszívesebben sírva fakadt volna. – Hogy viselkedhettél ilyen bután, Vanessa? – korholta Esther. – Az utóbbi hetekben én is szakadatlanul ezt kérdeztem magamtól. Annyira vágytam rá, hogy Simon jelentkezzen végre, s mindent tisztázhassak vele. Ő azonban alkalmat sem adott erre, és nem is akart megérteni. Tegnap azért ment el Jennyvel, hogy fájdalmat okozzon nekem. Nyilvánvalóan meg akar büntetni az éretlen viselkedésemért. – Vanessa hangja elcsuklott. – Mit tegyek? Esther hallgatott egy darabig, végül így szólt: – Nem adhatok tanácsot, de egyvalamit elmondhatok neked Simonról, ami talán segít jobban megértened őt: neki eddig minden sikerült, mind a szakmájában, mind a magánéletben. Rengeteg gyönyörű barátnője volt már, úgy tűnik azonban, hogy egyik sem jelentett számára túl sokat. Legalábbis sohasem beszélgetett velük komoly dolgokról. Vanessa hevesen felzokogott. – Sajnálom, kedvesem – hallatszott Esther vigasztaló hangja a telefonból. – Biztosan azt hiszed, hogy könyörtelenül a szemedre akarom vetni, milyen meggondolatlanul cselekedtél. – Ez igaz – ismerte be Vanessa. – Csak meg akarok értetni veled valamit, még ha fájdalmas is. Simon a nőknél aratott sikerei ellenére borzasztó bizalmatlan. Szinte körülbástyázta magát és rögtön visszavonulót fúj, amint úgy látja,

hogy egy nő áttörheti a védőfalát. Aztán teljesen visszahúzódik. – Esther felsóhajtott. – Sokszor az én vállamon sírják ki magukat a barátnői, és azt kérdik, hol rontották el. Erre sajnos én sem felelhetek. Csak gyanítom, hogy Simon menekül az érzelmi kötöttségek elől. – Nekem is ez a benyomásom támadt Jamaicán, mikor először láttuk egymást viszont – jegyezte meg Vanessa. – Azért tartottam távol magamtól, mert nem akartam futó kalandba bocsátkozni vele. – De hisz igazi barátság alakult ki köztetek, amint az imént említetted! Úgy tűnik, áttörted azt a bizonyos falat, és sikerült Simont olyan oldaláról megismerned, amit csak kevesek előtt tár föl. Amint mondtam – ismételte Esther –, kezdettől fogva vonzódott hozzád. – Ó, nem! – suttogta Vanessa rémülten, mikor rádöbbent, milyen végzetes hibát követett el. – Biztosan magánkívül volt a dühtől – jegyezte meg Esther. – Ebben a lelkiállapotban borzasztó kegyetlen tud lenni. Készülj fel rá, hogy ott fog ártani neked, ahol csak tud. Akarod, hogy beszéljek vele? – Ne, kérlek! Ha tudná, hogy mindent nyíltan elmondtam neked a kettőnk dolgáról, csak még dühösebb lenne – ellenkezett Vanessa. – Igazad van. Majd meglátom, mit tehetek az ügyben anélkül, hogy közvetlenül beleavatkoznék. Egyébként sajnos nem sok reményt fűzök az egészhez. Simon még soha nem tért vissza egyetlen nőhöz sem, akivel szakított. S ha most viszonyt kezd az unokahúgoddal, nincs más választásod, minthogy összeszorítod a fogad, és úgy teszel, mintha hidegen hagyna a dolog. Esther néhány vigasztaló szóval fejezte be a beszélgetést. Vanessa gondolataiba merülve továbbra is a készülék mellett ücsörgött. Meg kellett emésztenie, amit Esthertől hallott. Hogy is tarthattam üres fecsegésnek Simon szerelmes szavait? – nyilallt belé a felismerés. Megajándékozott a bizalmával, és én visszaéltem vele. Soha többé nem tudom visszaszerezni!

*

Fél tizenegykor Vanessa a bejárati ajtó csapódására lett figyelmes. Jenny és Simon lépett a nappaliba. A férfi egyik karjával átölelte Jenny derekát... Parfüm, whisky és cigarettafüst illata lengte körül a mulatozásból hazatérőket. – Őrjítően jó volt! – Jenny lehuppant egy karosszékbe és elégedetten sóhajtott. – Ennek igazán örülök – jegyezte meg Vanessa hűvösen. – Hol is voltatok? – Már nem is emlékszem. – Jenny jókorát ásított. – Először egy diszkóban. Hogy is hívják, drágám? – La Valbonne – felelte Simon, hanyagul a kandalló párkányának dőlve. – Nem épp a te ízlésednek való, Vanessa. – Ez igaz – helyeselt Jenny. – Túl vad lett volna neked. Nekem őrülten tetszett. Aztán vacsorázni mentünk a Café Royalba, s végül pirkadatig táncoltunk egy éjszakai mulatóban. Most épp a Porchester szállóból jövünk, ugyanis ott reggeliztünk. – És hol lehet Londonban pirkadat és a reggeli között szórakozni? – kérdezte Vanessa színlelt érdeklődéssel, kényszeredetten mosolyogva. – Azt úgysem hinnéd el! – Jenny majd megfulladt a nevetéstől, és a szeme szikrázott. – Valószínűleg tényleg nem! – lódította Vanessa, akinek önkéntelenül is az jutott az eszébe, hogyan végződött az utolsó este Jamaicán. – Kér valaki kávét? – Én szíves örömest innék – felelte Jenny. – És te, drágám? Simon az órájára pillantott. – Miért ne? Délig ráérek. Jenny felállt. – Engedélyezek magamnak egy villámgyors zuhanyozást, míg Vanessa megfőzi a kávét. – Futólag megsimogatta Simon arcát. – Ugye nincs ellene kifogásod, drágám? Vanessa némán a konyhába kullogott. Ezt teszi a három „drágám” öt perc alatt, – gondolta keserűen. Ha ez így megy tovább, rövid úton meggyűlölöm Jennyt! Vanessa ügyetlenül tett-vett a konyhában. A fürdőszobából kihallatszott a víz zubogása, és Jenny vidám dúdolgatása. – Tehát ilyen az otthonod.

Vanessa rémülten fordult hátra. Simon az ajtófélfának támaszkodva állt, és magában mulatva figyelte a lányt. – Kissé szegényesen és szűkösen élsz. – Sajnos ennél többre nem futja – felelte hetykén a lány. Olyan ideges volt, hogy kiszórta a kávét, mikor a szűrőbe akarta tölteni. – Végül is nincs mindenkinek saját bankja, mint neked. – Hogy aludtál? – Remekül – drágám! – vetette oda Vanessa Jenny hangját utánozva. – Akkor mitől vagy ilyen megviselt? – gúnyolódott Simon. – Nem nekem való az éjszakai élet. – A rossz nyelvek azt beszélik, hogy elvesztetted az eszméletedet Esthernél, nem sokkal azután, hogy Jennyvel leléptem. – Elviselhetetlen volt a hőség abban a túlzsúfolt teremben – tért ki a válasz elől Vanessa. – Tehát semmi köze sem volt a rosszullétednek Jennyhez és hozzám? – kérdezte kihívóan a férfi. – Úgy hallottam, rendkívül lenyűgözted Lucianit. Na persze az ájulást is kiválóan időzítetted. Állítólag azt mondta, hogy: „épp ez az, amire új, mélyértelmű filmemhez szükségem van”. – Simon szándékosan majmolta az olasz rendező kiejtését. – Roppant vicces! – sziszegte a lány. – Az érzelmi kitörésekhez mindig is borzasztóan értettél – folytatta gunyorosan Simon. – Mindenki arról áradozik, milyen meggyőzően alakítottad Maisie-t a „Gyilkossági esetek” zárójelenetében. Kár, hogy lemaradtam a filmről, de épp valami elintéznivalóm volt. Az egyik barátnőmmel. Az utóbbi megjegyzés szíven ütötte Vanessát. – Ezt már mondtad egyszer – felelte látszólag közömbösen. – Minden bizonnyal kellemesebb időtöltés volt, mint a tévézés. Ha valóban olyan jól játszottam, ahogy állítják, azt csakis neked köszönhetem. – Hogyhogy? – Simon kérdőn vonta fel a szemöldökét. – Ha azon a bizonyos délutánon nem nyitod fel a szemem, nem tudtam volna olyan élethűen eljátszani a feldühödött és csalódott Maisie-t.

– Nocsak, nocsak! – Simon átható pillantást vetett a lányra. – Úgy látszik, még mindig nem tudtad megemészteni, amit Brightonban hallottál. Akkoriban borzasztóan odavoltál értem, ugye? – Már alig emlékszem rá – hazudta Vanessa. – Én azonban igen. Kínosan feltűnő volt. – Valószínűleg jobban féken kellett volna tartanom a gyerekes érzelmeimet. – A lány elkínzottan mosolygott. – De sajnos nem tudtam, mennyire képtelennek tartod a vonzalmamat. – Akarsz valami vicceset hallani? – Pontosan ez az, amire most szükségem van! – Nagyon kedveltelek Brightonban, Vanessa. Élveztem a társaságodat. Azt hittem, barátok lehetünk. Vanessa lesütötte a szemét. – Valóban? – Egy jó barát ritkább és értékesebb, mint egy elsőrangú szerető – felelte Simon. – Kár, hogy nekünk ezt nem volt alkalmunk kipróbálni. – Iszonyú dolgokat mondtál rólam! – emlékeztette Vanessa a férfit. – Még hónapokkal később sem hagyott nyugodni, amit hallottam. – Nem a te fülednek szántam – ellenkezett Simon. – Biztosan tudod, mit érdemel az, aki hallgatózik. Bevallom, elhamarkodottan ítéltem, mikor azt gondoltam, nem adsz magadra. Esther azonban felvilágosított. – A férfi tétovázott. – Ha jól emlékszem, valóban mondtam valamit az irántam tanúsított nyilvánvaló rajongásodról, méghozzá a magam megszokott nyers modorában. – Pontosan így volt! – Tehát ezért akartál bosszút állni rajtam Jamaicán! Vanessa nem felelt. A hirtelen beállt csöndben hallotta, amint Jenny elzárja a csapot. – Csak úgy mellékesen hadd kérdezzem meg – szólalt meg egyszerre Vanessa –, mivel ütöttétek agyon az időt virradat és reggeli között? – Lefektettem az unokahúgodat.

Vanessa csörömpölve a mosogatóba ejtette a kávéskanalat. Könnyek szöktek a szemébe. – Ó, ne, Simon! – suttogta megrendülve. A férfi egy pillanatig Vanessa szomorú arcát nézte, majd rekedten felnevetett. – De igen, drágám! A lány nyomorúságosan érezte magát. Simon szenvtelenül folytatta. – Egyébként nem feküdtem mellé! Milyen mocskos a fantáziád. Bár a lakásomra hajtottunk. Jenny csaknem állva aludt el. Így aztán átengedtem neki az ágyamat, míg én megírtam néhány üzleti levelet. A dolgozószobámban – tette hozzá nyomatékosan. Vanessának az az érzése támadt, hogy Simon élvezi, hogy fájdalmat okozott neki. – Te aljas gazember – mondta a lány alig hallhatóan. – Szegény kicsi ártatlan Vanessám! – Simon rejtélyesen mosolygott. Odalépett hozzá, és megjátszott gyöngédséggel átölelte. – Azt hitted, hogy egy férfi és egy nő rögtön az első találka után lefekszik egymással? Az elrontaná az egész szórakozást! – Te szórakozásnak nevezed, amit Jennyvel művelsz? – Miért, mi másnak nevezném? – Szerintem ez undorító! – kiáltotta elkeseredetten Vanessa. – Tudod, hogy kedvellek, mégis a legkegyetlenebb módon okozol fájdalmat nekem! – Kedvelsz? – ismételte a férfi fagyosan. – Milyen ügyesen válogatod meg a szavaidat. Vagy ennyire tapasztalatlan vagy, vagy a magad módján megpróbálsz bosszút állni rajtam! – Nem értelek – felelte Vanessa zavarodottan. – Igazán? – Simon felemelte a lány állát, hogy Vanessa kénytelen legyen a szemébe nézni. – Néha szinte valóban elhiszem, hogy nem csak a horoszkópod szerint vagy szűz. Bár van arra éppenséggel egy megbízható módszer, hogy bizonyságot szerezzek róla. – Például elhihetnéd nekem – mondta Vanessa. – Ez az, amit nem tehetek. – Simon az ujját a lány ajkára tette. – Egyetlen szót sem hiszek, amit ezen a szép, hazudós szájon kiejtesz! Túlságosan is sokszor átvertél már. Miért nézel így rám? – kérdezte a férfi nyersen.

– Miért, hogy nézek? Simon szorosabban vonta magához a lányt. – Mintha arra kérnél, hogy szeresselek! – Nem! – Vanessa megpróbálta elfordítani a tekintetét, Simon szürkészöld szeme azonban megbabonázta. – Egyébként mindegy. Úgysem veled fogok lefeküdni, hanem Jennyvel – vágta a szemébe a férfi diadalittasan. Vanessa összerezzent. Simon elégedettnek tűnt szavainak hatásával. – Mit szólnál mégis egy jó reggelt puszihoz? – kérdezte a férfi. Vanessa megpróbált kitérni a csók elől, Simon azonban vasmarokkal szorította az állát, s meleg száját a lány puha ajkára szorította. Egyik kezét könnyedén, számító lassúsággal húzta végig a hátán. Vanessa megborzongott, és Simon felemelte a fejét. – Miért reszketsz? – Halkan felnevetett. – Arra gondolsz talán, amint az unokahúgodat csókolom? Pont az esetem. Érzéki, eleven, nem olyan, mint egy kőszobor! Értesíteni foglak, mihelyt megtörtént köztünk a dolog. Egy-két napig még eltarthat. – Hogy lehetsz ilyen közönséges? – Vanessa kétségbeesetten igyekezett kitépni magát az ölelésből. – Csak azt adom vissza, amit kaptam – felelte a férfi. – Te is szándékosan kínoztál. Csak játszottál velem, mint macska az egérrel. – Nem igaz! – Dehogynem! – Simon olyan erővel szorította magához, hogy Vanessának csaknem belesajdult a karja. – Borzasztó meggyőzően alakítottad a szüzet Jamaicán. Óriási színészi teljesítmény volt megtéveszteni egy olyan tapasztalt férfit, mint én. Tényleg elhittem, hogy teljességgel járatlan vagy a nemi kapcsolatok terén. – De hisz ez az igazság! – Nem! Ez csak hidegvérű komédia volt. – Ismét futó csókot nyomott a lány szájára. – De olyan hihetőnek tűnt. A bátortalan mozdulatok, a félénk érintések, a leheletfinom hang, amint elrebeged, hogy semmi tapasztalatod sincs szerelmi ügyekben. S mikor meggyőződtél róla, hogy valóban kívánlak, egyszerűen

eltűntél, és csupán egy rövidke, megvető, hűvös búcsúlevelet hagytál vigaszul hátra. Ezért megfizetsz, Vanessa! – Amit most te művelsz velem, az sokkal kegyetlenebb – védekezett a lány. Egy könnycsepp gördült végig az arcán. – Ó, még sír is! Egy színésznőnek ennyit igazán illik tudnia. Valószínűleg még parancsra is megy. A férfi magához húzta Vanessát, és lecsókolta a sós könnycseppet az arcáról. Vanessa testében fellobbant a vágy. A térde elgyöngült, és Simon izmos testének dőlt. – Simon! – suttogta elfúló hangon. – Annyira kívánlak! A férfi egy pillanatra a mellére szorította, majd durván ellökte magától. – Most már legalább tudod, mi az, amit a lélekbúvárok beteljesületlen vágyakozásnak neveznek – gúnyolódott. – Úgy tűnik, mindketten ebben a betegségben szenvedünk. Számomra mindenesetre közel a gyógyulás elbűvölő unokahúgod személyében. Neked azonban továbbra is szenvedned kell. Hacsak nem akarod, hogy kigyógyítsalak a bajodból. Ebben a pillanatban Vanessa gyűlölte Simont. – Semmit sem akarok tőled – sziszegte a fogai között.

* – Nincs még kész a kávé? – Jenny belibegett a konyhába, üdén, kipihenten és borzasztó csinosan. Egy leheletvékony ruhát viselt, amely kiemelte gömbölyű, feszes melleit. A vonzó asszonyok magabiztosságával bújt oda Simonhoz. Vanessa elfordult, és kitöltötte a kávét.' – Pompásan érzem magam a zuhanyozás után – fuvolázta Jenny. – Az illatod is pompás – jegyezte meg Simon elismerően, és epedőn mosolygott a fiatal lányra. – Ez nálam természetes – felelte Jenny kacéran. – Egyébként elmondtad Vanessának, mit csináltunk reggeli előtt, drágám? – Addig nyaggatott, míg kénytelen voltam – felelte a férfi, és kacsintott.

– Teljesen ártatlan volt az egész – biztosította Jenny az unokanővérét. – Látnod kéne Simon házát. Olyan, mint egy palota! Tudod, több száz éves, igazi márványpadló és tölgyfaburkolat mindenütt. Ráadásul hatalmas a kert, egészen a folyóig nyúlik. – Jenny felnézett a férfira. – Biztosan őrjítőén gazdag vagy, drágám. – Nincsenek anyagi gondjaim – jegyezte meg Simon hanyagul. – Ennél sokkal fontosabb viszont, hogy kitaláljuk, hová menjünk este! – Valahová, ahol őrült jól fogjuk magunkat érezni, drágám. – Jennynek szemlátomást óriási élvezetet okozott, hogy fitogtathatja Vanessa előtt, milyen bizalmas viszonyban van Simonnal. – Akkor már tudom is hová – jelentette be a férfi. – Utána esetleg ismét beugorhatnánk hozzád. Egy utolsó italra. – Jenny kuncogott, és a nappaliba tuszkolta Simont. Vanessa a konyhaasztalnak támaszkodott, és lehunyta a szemét. Teljesen üresnek érezte magát, és képtelen volt tisztán gondolkodni. Úgy tűnt, egy örökkévalóság telt el, mire Jenny visszatért a konyhába. – Most megyünk. Kösz a kávét. – Nincs mit. A bejárati ajtó becsapódott. Vanessa mély lélegzetet vett, és megpróbálta higgadtan átgondolni, mit tegyen. Ösztönösen a menekülésre gondolt. Csak el innen Londonból, Jenny és Simon közeléből! De hová fusson? Aligha maradt elegendő pénze egy hosszabb utazásra. A szülei pedig bizonyára borzasztóan meglepődnének, ha megjelenne náluk Yorkshire-ban, mikor Jenny látogatóban van nála. Az ismerősei és a barátai pedig egytől egyig Londonban élnek. Vanessa a könnyeivel küszködött. Hogy lesz képes túlélni Simon kegyetlen kínzását? Ha legalább belevethetné magát a munkába, hogy felejtsen! Egyelőre azonban nem volt semmiféle szerződése. A telefonhoz ment, hogy felhívja Joeyt, és megkérdezze, meddig jutott Franco Lucianival való tárgyalásai során. Joey ismét megpróbálta lebeszélni az ajánlat elfogadásáról, bár Vanessa hangsúlyozta, hogy eltökélt szándéka elvállalni a szerepet.

Végül abban egyeztek meg, hogy még egy hetet várnak, mielőtt határozott választ adnának. Vanessa letette a kagylót, és mélyet sóhajtott. Tehát még egy hétig kénytelen lesz elviselni ezt a bizonytalanságot. Addig azonban mivel üsse agyon a végtelennek tűnő napokat? Felhívta Esthert, és találkát beszélt meg vele másnapra. A barátnője talán szolgálhat valami hasznos tanáccsal.

9. FEJEZET Vanessa kissé késve lépett a magyaros ízeiről híres étterembe, ahová Esther hívta meg ebédre. Barátnője már várta az egyik asztalnál egy kényelmes benyílóban. Simon ült mellette, és látszott rajta, jól szórakozik magában. Vanessának nagy erőfeszítésébe került, hogy ki ne rohanjon az étteremből. Nehéz léptekkel ment az asztalhoz. – Elnézést a késésért! – fordult Estherhez, és leült. – Rendeltél már? Szia, Simon! Esther egy csókot nyomott a lány arcára. – Simon nem ebédel velünk. Túlságosan elfoglalja a pénz utáni hajsza. Csak egy pohár borra tudtam rábeszélni. – Nem lelkesedem a gulyásért – jegyezte meg a férfi. – Ráadásul egy fontos ügyféllel van találkozóm. – Lekicsinylően mérte végig Vanessát. – Kedves Vanessám, üde vagy mint egy rózsaszál – mondta aztán gunyorosan. – Köszönöm. Egyébként te sem nézel ki rosszul. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy átmulattad az éjszakát. – Hol voltál, Simon? – kíváncsiskodott Esther. – Egy diszkóban. Egy borzasztóan csinos lánnyal. Vanessa látszólag buzgón tanulmányozta az étlapot és azon töprengett, miről beszélgethetett Esther és Simon, mielőtt megérkezett. Esther hirtelen felállt. – Bocsássatok meg egy percre! El kell intéznem egy sürgős hívást. Simon udvariasan kiengedte. Gúnyosan mosolygott, mikor Esther eltűnt a készülék irányába. – Ezt szokták tapintatos visszavonulásnak nevezni – jegyezte meg és visszaült.

Vanessa csak bámult rá. A férfi a komoly, sötét öltöny ellenére fiatalosnak és könnyednek tűnt. A belőle sugárzó érzéki vonzerőtől Vanessa csak még zavartabb lett. – Esthernek van egy hibája – folytatta Simon ugyanazon a színtelen hangon. – Minden embert boldognak akar látni. – Miért, te nem hiszel a boldogságban? – kérdezte Vanessa, figyelmét ismét az étlapnak szentelve. – Én gyakorlati észjárású ember vagyok. Csak a bűnben és a bűnhődésben hiszek. – Veszem észre – felelte Vanessa. – Esther azt hiszi, hogy egy kulturált, őszinte beszélgetéstől minden rendbejön köztünk – jegyezte meg a férfi epésen. – Sajnos nem tudja, hogy én nem vagyok kulturált, te pedig minden vagy csak őszinte nem. – Milyen kedves vagy ma – csipkelődött Vanessa, és Esther felé pillantott, aki a telefonnál ácsorgott. – Esther biztosan legalább egy negyedóráig elmarad. Így kénytelenek leszünk beszélgetni egymással, ha másért nem, azért, hogy elüssük ezt a tizenöt percet valamivel. – Akkor is, ha kellemetlen lesz a téma? – Megkockáztatom – vetette oda a lány könnyedén. – Még nem is mesélted, mi lett Amy szüleivel. Elváltak? – Nem. A szerencsétlenek ismét kibékültek egymással, és példás házasságban élnek – a következő válságig – tette hozzá a férfi kiábrándultan. – Amy biztosan nagyon boldog. – Magánkívül van az örömtől. Még túl fiatal ahhoz, hogy átlássa a legtöbb emberi kapcsolat alapvetően hazug voltát. – Simon, miért nem vagy hajlandó elhinni, hogy nem akartam szándékosan fájdalmat okozni neked Jamaicán? – kérdezte Vanessa nyomatékosan. – Azt hiszed, előre kitervelt, rosszindulatú tréfát űztem veled, pedig ez nem igaz! Hirtelen ötlet volt csupán, hogy Vanessa Webbnek adjam ki magam, mikor nem ismertél fel első látásra. – Az is hirtelen ötlet volt, hogy utolsó este az ágyamba bújj, és izgató, de kielégülést nem hozó előjátékba bocsátkozz velem?

– Nem tudhattam, hogy idáig fogunk jutni – védekezett Vanessa. – Eleinte azt hittem, hogy csak felszínes, futó viszonyt akarsz kezdeni velem. – Ebben teljes mértékig igazad volt. Csupán ennyit akartam, nem többet. – Simon elgondolkodva forgatta a borospoharat az ujjai között. – Brightonban csúnya voltál, de szórakoztató. Jamaicán szép, elbűvölő és kellemes társra leltem benned, ráadásul kedves voltál Amyhez. Ami azonban az érzéseimet illeti... – Megvonta széles vállát. – Pusztán egy kellemes, egyszerű viszonyt akartam egy csinos lánnyal. A legcsekélyebb esély sem volt rá, hogy ennél valaha is tovább juthatunk. – Ezek szerint valóban helyesen tettem, hogy odébb álltam, mielőtt lecseréltél volna a következő csinos lányra – jegyezte meg Vanessa nyugodt hangon. – Még nem tűntél el az életemből – ellenkezett Simon csaknem fenyegetően. – Még van némi elszámolni valóm veled, kedvesem! Ebben a pillanatban Esther visszatért az asztalhoz. Simon felemelkedett a helyéről. – Ha tovább maradok, magamra haragítom az egyik fontos ügyfelemet – mentegetőzött, és kezet csókolt Esthernek. Aztán előrehajolt, és röpke csókot nyomott Vanessa arcára. – Hamarosan találkozunk! – mondta fagyosan, és távozott. Esther bűntudatos képet vágott. – Olyan jó ötletnek tűnt. Az arckifejezésed után ítélve azonban nagy baklövést követtem el. – Valóban – felelte Vanessa, és mosolyogni próbált. – Akarsz beszélni róla? – Nem! – Vanessa elővette a zsebkendőjét, és hangosan kifújta az orrát. – Beszélgessünk inkább a színházról, a divatról vagy a legújabb botrányokról.

* Két nappal később Vanessa felkereste Joey Gilmourt, és bejelentette neki, hogy elvállalja Marjorie szerepét. A döntése megmásíthatatlan. Joey felsóhajtott.

– El kell ismerni, a forgatókönyv valóban fordulatos. A film talán kap majd néhány dicsérő szót egy-két jelentéktelen lapban. De biztosíthatlak róla, hogy egyetlen pennyt sem fog hozni. Londonban pusztán reklámfilmekkel a tízszeresét keresheted. Vanessa elmélyülten tanulmányozott egy képet, melyen Joey egy híres filmcsillag társaságában látszott. – Még sohasem jártam Pizában – mondta ábrándosan. – Még sohasem járt Pizában! – ismételte Joey, és tollát türelmetlenül az íróasztalra dobta. – Kislány, az őrületbe kergetsz! Ha adsz egy kis időt, hogy összehozzak neked egy valóban előnyös szerződést, utána akár Pizába is utazhatsz szabadságra! Vanessa fásultan mosolygott. – Meg szeretném csinálni a filmet. A pénz nem érdekel. – Rendben. Ha ennyire nem érdekel a pénz, legalább gondolj arra, hogy a pályafutásod sorsdöntő állomásához érkeztél... – A fenébe a pályafutásommal! – ordította dühösen Vanessa. – Nem értelek. – Joey a haját tépte. – Az utóbbi időben sápadt és egykedvű vagy, álmodozó szemekkel bámulsz magad elé, és ráadásul kijelented, hogy nem érdekel a pályafutásod. Mi ütött beléd? – Semmi! – felelte Vanessa lecsillapodva. – Egyszerűen úgy érzem, Franco filmje továbblépést jelent. Egyébként Esther is ezt mondta. Joe egy ideig méregette a lányt, majd lemondóan vállat vont. – Te győztél, kislány. Amennyiben valóban így látod, minden további vita felesleges. Elő fogom készíteni a szerződést Lucianival. – Harsányan felnevetett. – Legalább végre megszabadulok ettől a fickótól. Múlt héten folyton az irodámat ostromolta. Ha nem dobom ki esténként, valószínűleg itt is éjszakázott volna. – Felhívsz, hogy tudasd velem, mikor jöhetek aláírni a szerződést? – kérdezte Vanessa. – Hát persze – biztosította Joey. Felállt, és az ajtóhoz kísérte Vanessát. – És ne felejts el egy képeslapot küldeni a ferde toronyról, ha megérkezel álmaid városába!

Hazafelé Vanessa szakadatlanul azon törte a fejét, miért tűnik számára hirtelen érdektelennek a pályafutása. Az utóbbi időben egyre jobban tudatosult benne, hogy már nem leli örömét a színjátszásban. Tizennyolc évesen a színházról álmodott, s az álmok a főiskolai évek alatt is folytatódtak. Mikor aztán belekerült a filmszakma kegyetlen világába, az álmai megfakultak. Mindaddig azonban, míg csupán jelentéktelen mellékszerepeket kapott, nem tűnt fel neki, hogy minden tehetsége dacára hiányzik belőle valami lényeges vonás ahhoz, hogy igazi színésznő legyen: nevezetesen a vágy, hogy beleélje magát mások szerepébe. Brightonban úgy nézett ki, mint Maisie Wilkin, úgy is mozgott és beszélt, de csak akkor kezdett úgy is érezni, mint ő, mikor Simon összetörte a szívét. Egy igazi színésznő, mint például Esther, külső segédlet nélkül is bele tudta volna képzelni magát Maisie helyzetébe. Vanessa hirtelen rádöbbent, hogy túlságosan gyakorlatias gondolkodású ahhoz, hogy azonosulni tudjon egy elképzelt szereplővel. Nem akarok többé olyan szavakat kiejteni, melyek nem a sajátjaim, olyan személyiségeket életre kelteni, akiknek világa idegen tőlem, olyan érzéseket mutatni, amiket nem is ismerek, – gondolta. Tulajdonképpen az egész színjátszás nem más, mint képmutatás, alakoskodás, szemfényvesztés, amitől Vanessa időközben megundorodott, mivel ez a szerepjátszás a boldogságába került. De mihez kezdjen, ha feladja a szakmáját? Nem volt más képesítése, sem gépelni, sem gyorsírni nem tudott. Nem volt hát más választása, mint folytatni a színészkedést, legalábbis egyelőre.

* Vanessa kiszállt St. John’s Woodban a földalattiból, és lassan hazafelé sétált. Dél volt, a kihalt utcákon egyetlen lelket sem lehetett látni. Befordult a sarkon és a földbe gyökerezett a lába. Simon fekete Jaguárja pont a háza előtt állt! Jenny épp bevásárolni ment, és Vanessa csak délutánra várta haza. Vajon mit akarhat Simon?

A férfi lehunyt szemmel, fesztelenül dőlt hátra a vezetőülésen. Lehet, hogy alszik? Vanessa megpróbált észrevétlenül eloldalogni a kocsi mellett. – Hová, hová? – hallatszott hirtelen Simon mély hangja. – Azt hittem alszol, és nem akartalak megzavarni – magyarázta a lány. – Teljesen éber vagyok! – Simon gyorsan kipattant az autóból. Nyitott fekete inget és fekete farmert viselt, mely ráfeszült izmos lábszárára, valamint egy bőrövet hatalmas sárgaréz csattal. Vanessára mosolygott. Szürkészöld szeme megvillant a sötét szempilla alatt. A lányt akaratlanul is egy fekete párducra emlékeztette. – Hol van az unokahúgod? – tudakolta a férfi. – Bevásárolni ment. Valószínűleg beszerez magának egy csomó irtó jó cuccot, hogy elmehessen veled az irtó jó mulatókba, és elcsavarhasd az irtó csinos kis fejét. – Remek. Ezt örömmel hallom. – Simon önelégülten vigyorgott. Valószínűleg én vagyok a legrosszabb valamennyi szédült tyúk közül, – korholta magát Vanessa. Elég, ha csak meglátom Simont, és a térdem remegni kezd az izgalomtól, bár tudom micsoda szörnyeteg. – Csak nem akarod, hogy egész nap idekint ácsorogjak? – kérdezte ridegen a férfi. – Igazán megkínálhatnál egy pohárka borral! Vanessa némán vezette be a lakásba. – Mit csinált a mi kis színészpalántánk egész délelőtt? – érdeklődött Simon gúnyosan, miközben a lány bort hozott. – Meglátogatta az ügynökét – vetette oda kurtán Vanessa. – És akadt valami munka? – Akadt. – Vanessa kihúzta a dugót a palackból, és töltött. – Én fogom a főszerepet játszani Franco Luciani új filmjében. Simon kétkedőn bámult rá. – Azt hallottam, annyit fizet, hogy egy tál spagettire sem futja belőle. – Úgy látszik, egy csomó mindent tudsz az ügyes-bajos dolgaimról – jegyezte meg a lány szárazon, és Simonnak nyújtotta az egyik poharat. – Az ember hall ezt-azt – felelte a férfi. – Mikor kezdődik a forgatás?

– A jövő hónapban. – Egészen pontosan? – Szeptember közepén. Körülbelül két hét múlva Pizába utazom. – Látta, hogy Simon dühös fintort vág. – Mi a baj? – kérdezte lágyan. – Csalódott vagy, hogy megszökik az áldozatod? Ne aggódj, még van két heted, hogy meggyötörj! – Nem akarlak túl hamar futni hagyni. – A férfi Vanessához lépett. Ádáz képet vágott. – És meddig maradsz? – Luciani szerint két hónap alatt be tudjuk fejezni a forgatást. Simon figyelmesen mérte végig. – Várni fogok rád – mondta fenyegető hangsúllyal. Vanessa gúnyosan felvonta a szemöldökét. Ösztönösen megérezte, hogy hirtelen fölénybe került. – Valóban? – Elmosolyodott. – Lehet, hogy vissza sem jövök. A főszereplő állítólag borzasztó csinos fickó. – Luigi Canotta? – Igen, pontosan ő. – A lány kihívóan szegte fel az állát. – Már alig várom, hogy együtt dolgozhassak vele. – Biztosan óriási élvezet lesz – jegyezte meg Simon nyersen. Vanessa érezte, hogy most az ő kezében van az ütőkártya, és megpróbálta minél ügyesebben kijátszani. – Szemlátomást elég sok mindent tudsz a filmről. Akkor biztosan a forgatókönyvet is ismered? – Elmosolyodott, mikor a férfi a fejét rázta. – Nem? Rendkívül megható szerelmi történet, és vannak benne hihetetlenül szenvedélyes jelenetek is. Az elsőben például közvetlenül szeretkezés után még meztelenül fekszem az ágyban a szeretőmmel, ő pedig éppen a mellemet csókolgatja. Várj egy percet, elhozom a kéziratot, és felolvasom neked a jobb részeket! Mikor azonban Vanessa el akart haladni mellette, Simon megragadta a csuklóját és magához húzta. – Te ringyó – sziszegte. – Nem akarom látni azt a rohadt forgatókönyvet! – Akkor kénytelen leszel elhinni nekem, milyen szenvedélyes a történet. – A lány diadalmasan mosolygott. – Luigi Canotta pont a megfelelő partner az ilyen jelenetekhez. Alig kell majd színészkednem, elég, ha elengedem magam.

– Te még életedben nem engedted el magad – fortyant fel Simon dühösen. – Mit kezdene egy olyan férfi, mint Canotta egy ilyen besavanyodott szűzzel, mint te? Vanessa elhúzta a férfitól a kezét. – Azt hittem, ringyó vagyok! – jegyezte meg vérlázító közönyösséggel. – A hasonlataid ellentmondanak egymásnak, kedvesem! – Nem. Te ugyanis egészen elképesztő keveréke vagy mindkettőnek – vágott vissza Simon. – Az unokahúgod megerősítette, hogy még sohasem bújtál ágyba férfival. – A forgatáson azonban hamarosan fogok! – kiáltotta Vanessa hirtelen magából kikelve. – Értem. Kész vagy feláldozni az ártatlanságodat a filmművészet oltárán. – A férfi kihívóan mosolygott. – Luciani kedveli a szokatlan megoldásokat. Talán sikerül rávenned, hogy megörökítse az utókor számára egyesülésetek varázslatos pillanatát. Vanessa teljes erőből arcul csapta a férfit. Minden visszafogott dühe benne volt ebben az ütésben. Simon elkapta a lány kezét, és felfelé fordította a tenyerét. Majd gyöngéd csókot nyomott rá. – Ily módon – folytatta látszólag közömbösen –, mindnyájan részesei lehetünk a figyelemre méltó eseménynek, amint egy romlott kislányból romlott nő lesz. – Hagyd abba! – Vanessa megpróbálta még egyszer megütni a férfit, Simon azonban hátracsavarta a karját. – Egész veszélyes tudsz lenni – mondta halkan, és mélyen a szemébe nézett. – Lehet, hogy nem vagy olyan érzéki, mint Jenny, de sokkal szórakoztatóbb vagy. – Eressz el! – lihegte Vanessa. – Őszintén szólva – folytatta a férfi, és szabad kezével magához húzta Vanessát –, halálra untat az unokahúgod. Te azonban más vagy. – Neked aztán vastag bőr van a képeden. Engem tartasz önteltnek, pedig csak egy szerfelett beképzelt alak képes ilyen beteges játékot űzni, amilyet te. De miért kéne tovább gyötrődnöm amiatt, hogy le akarod fektetni Jennyt, pusztán azért, hogy bebizonyítsd magadnak, milyen ellenállhatatlan vagy?

– Tényleg, miért is? Ez a nagy kérdés a mi kis játékunkban. Miért Jennyvel feküdjek le, mikor téged akarlak megbüntetni? – Most erősen magához szorította a lányt, de ez nem szerelmes ölelés volt. – Tehát még ártatlan vagy – mondta, és rekedten felnevetett. – Ez mindent megváltoztat. Most már legalább tudom, mi az érzékeny pontod. – Ezt meg hogy érted? – kérdezte ingerülten Vanessa. – Ha te, aki olyan kívánatos és szép vagy, még egyetlen férfit sem engedtél a közeledbe, annak csakis egy oka lehet. Biztosan valami magasabb értéket tulajdonítasz a szüzességednek. Vajon mi az ára? Egy jegygyűrű? – Azonnal eressz el! – Vanessa hiába hadakozott ellene. – Fájdalmat okozol, te tuskó! – Ha meg akarod őrizni magad a jövendőbelidnek – folytatta Simon ügyet sem vetve az ellenkezésére –, nem lett volna szabad a tűzzel játszanod. Másképp szólva: nem kellett volna a bolondját járatnod velem! Betuszkolta Vanessát a hálószobába, becsapta az ajtót, és egyik kezével elfordította a kulcsot a zárban. Majd kivette, és a zsebébe süllyesztette. Vanessán páni rémület lett úrrá. – Simon, az ég szerelmére, mit akarsz? – Amit már réges-rég meg kellett volna tennem – felelte a férfi. – Amit titkon te is akarsz tőlem, még ha nem is vallod be magadnak: asszonnyá teszlek! Egyik kezével kettétépte Vanessa blúzát, kitakarta a mellét, mire a lány mellbimbója azonnal megmerevedett. – Kérlek, Simon, ne tedd ezt velem! – rimánkodott a lány. – Jobban szeretnéd, ha Jennyvel tenném? – Tenyerébe fogta Vanessa mellét, és hüvelykujjával megsimogatta a bimbót. – Jobban szeretnéd, ha most Jenny lenne a helyedben? Vanessa hiába igyekezett a szétszakadt anyagot összehúzni magán. Simon simogatása egyszerre izgatta és kínozta. – Ne! – nyöszörögte.

A férfi bizonytalanul felnevetett. – Jenny semmit sem jelent nekem. Téged azonban elég, ha megérintelek, és lángra gyúlok. És te is! – Nem! Undorodom tőled, és mindig is undorodtam! – Azért reszketsz, mikor hozzád érek? Azért ver a szíved olyan hevesen? Csupán azért, mert undorodsz tőlem? Vanessa kétségbeesetten igyekezett kitépni magát Simon karjából. A férfi az ágyra lökte, és leszorította. – Egyszerűen nem akarsz szembe nézni az igazsággal, kedvesem! – Sietve szabadult meg az ingétől, és előtűnt izmos, napbarnította felsőteste. – Bolondulsz értem, méghozzá kezdettől fogva! Simon lefeküdt mellé az ágyra, és lágyan simogatta a mellét. – A legutóbb, mikor a karomban tartottalak, nem ellenkeztél. Sőt, kifejezetten bátorítottál. Vagy talán az is a jamaicai bohózat része volt csak? – Nem – az nem volt játék, Simon – suttogta Vanessa. – Akkor most mi kifogásod van ellene? – Jamaicán kívántál, most azonban csak fájdalmat akarsz okozni nekem. A férfi arca elsötétült. – Igen, akkor valóban szenvedélyesen akartalak. Milyen ostoba voltam, hogy úgy rajongtam érted, mint egy szerelmes kisdiák! Hogy lehet, hogy sohasem nevettél fel hangosan, mikor megláttál? – Mert én is szerelmes voltam beléd. – Hazudsz! – Simon hangja ridegen csengett. – Meggyőzően játszottad a szerepedet, te kis tehetséges színésznő! A baj csak az, hogy nem elég gyorsan, és nem elég messzire menekültél ahhoz, hogy megszabadulj tőlem. – Simon, ne! – könyörgött Vanessa, mikor a férfi előrehajolt, hogy ajkával megérintse a mellét. – Egyébként akár a világ végére is futhattál volna – mondta, és meleg lehelete csiklandozta Vanessa bőrét –, akkor is megtaláltalak volna. Hogy is lehettél olyan bolond, hogy azt hitted, elfuthatsz a bosszúm elől?

Szája végigcsúszott a lány bőrén. Vanessa felnyögött, és lehunyta a szemét. Elveszítette Simon szerelmét és tiszteletét, mégis minden idegszálával kívánta azt a férfit, aki gyűlölte őt. Átölelte Simon vállát, és magához vonta. Simon olyan erős, és férfias volt! Észre sem vette, hogy körmét a férfi kemény izmaiba vájja, mintha így akarná további gyöngédségekre sarkallni. – Annyira hiányoztál – suttogta –, hogy azt hittem, belehalok. – Önkéntelenül megfeszítette testét, mikor Simon a fogaival megérintette érzékeny mellbimbóját, mintha meg akarná büntetni Vanessát a gyöngéd szavakért. – Ne hazudj! – nyögte zihálva a férfi. – Szeress úgy, ahogy Jamaicán! Vanessa szinte önkívületben engedelmeskedett a felszólításnak. Remegő ujjakkal simított végig Simon mellkasán, lapos hasán, és érezte, hogy bátortalan érintése mennyire felizgatja Simont. – Vanessa! – A férfi felnyögött. – Megőrülök érted! Vanessa megremegett. Nem tudta többé elfojtani az érzéseit, bár oly szívesen eltitkolta volna őket. Felemelte a csípőjét, mikor Simon lerángatta róla a farmert, és sietségében a földre dobta. A lányon most már csak egy csipkés bugyi volt. Karcsú testének barnaságát kiemelte a fehér ágytakaró. – Sejtelmed sincs róla, mennyire kívánlak – suttogta a férfi elfúló hangon. Vanessa combjának bársonyos bőrét cirógatta. Lehajtotta a fejét, és megcsókolta a lány combját a bugyi szegélyénél. Vanessa hiába próbálta kényszeríteni testét, hogy ne válaszoljon erre a lágy érintésre. Tehetetlenül kiszolgáltatottnak érezte magát a férfi tudatos és érzéki simogatásaival szemben. A férfi apró köröket rajzolt nyelve hegyével a comb belső oldalára, és Vanessa megborzongott. – Miért remegsz? – kérdezte Simon gúnyosan, és ujjával a csipkefehérnemű széle alá nyúlt, mintha le akarná húzni. – Talán fáj? Hát nem rólam álmodtál minden éjjel Jamaica óta? – De – súgta a lány. – Csak nem így képzeltem az együttlétünket. – A szex már csak ilyen szerelem nélkül – felelte nyersen Simon. – A szex különös dolog, Vanessa. Lehet, hogy egy férfi gyűlöl egy

asszonyt, ugyanakkor mégis kívánja a testét. A gyűlölet valahogy sokkal erősebbé, perzselőbbé teszi a vágyat. – És ezáltal sokkal édesebbé a bosszút? – kérdezte Vanessa egyszeriben kijózanodva. Ha most nem téríti észre Simont, ez a férfi tönkre fogja tenni őt. Kihasználja a vágyakozását, és magáévá teszi. De gyűlöletből és nem szerelemből! – Igazad van abban, hogy Jamaicán szégyenletesen bántam veled – folytatta nyomatékosan. – Érthető, hogy meg akarsz büntetni érte. Ez azonban nem ment fel az alól, amit most művelsz velem. – Miért, talán számot kell adnom róla? – Simon hirtelen elfordult tőle, mintha valami megmagyarázhatatlan módon szíven ütötték volna a lány szavai.

* Vanessa kétségbeesetten kuporodott össze az ágyon, mint egy elhagyott gyermek. – Miért akarsz tönkretenni? – Felzokogott. – Te feleannyira sem szenvedhettél akkor, mint most én. – Ezt nem tudom – ismerte be Simon őszintén. Felült, és végigmérte a lányt. – Ha tévesen ítéltelek meg akkor, mikor szívtelen csalónak képzeltelek, nem tudom, hogyan fogod valaha is megbocsátani a mai viselkedésemet. Ha azonban igazam volt, csak a méltó büntetésedet kaptad meg. – Nem volt igazad! Félreismertél! – kiáltott fel indulatosan Vanessa. – Kezdettől fogva, az első pillanattól kezdve Brightonban! Bárcsak sohase találkoztunk volna! – Azt hiszem ez a végszó. Most kell távoznom a színről. – A férfi felállt, és felvette az ingét. – Hová mész? – suttogta Vanessa. – El. Örökre – felelte nyugodt hangon Simon. – Képtelen vagyok tovább folytatni a bosszúhadjáratomat, mert rájöttem, nem tudlak megsebezni anélkül, hogy az nekem ne fájjon. Ezért kész, vége! A lány zavartan próbálta követni az újabb fejleményeket. – És Jenny? Nem akarod elcsábítani? – kérdezte, és ő is leszállt az ágyról. – Jenny nem érdekel – felelte megvetően a férfi. – Csak eszköz volt a célhoz, hogy féltékennyé tegyelek. Eszem ágában sem volt

lefeküdni vele. Mindenesetre remekül működött a bosszantásodra kieszelt tervem. Így aztán nem is volt érdekes a dolog. Azt hittem, harcolni fogsz értem. Nos rendben. Amint mondtam már, végeztünk egymással. Figyelte, amint Vanessa belebújik a farmerjába, és egy tiszta pólót vesz elő. Majd kivette a kulcsot a zsebéből, és elfordította a zárban. – Simon... – Tessék? – kérdezte a férfi türelmetlenül. – Látjuk még egymást? – suttogta Vanessa. – Mi ketten olyanok vagyunk, mint az olaj és a tűz. Ez az összetétel nekem túl veszélyes. Nem szabad találkoznunk, mert csak kárt teszünk egymásban. – Tehát mindennek vége? – Igen. Örökre! – felelte Simon halkan, és kinyitotta az ajtót. Ha észre is vette, hogy a lány sír, nem mutatta. – Jó szórakozást Pizában! – vetette oda csípősen. – Őrjítőén szép város, ahogy Jenny mondaná. Simon szó nélkül hagyta el a lakást. A lány utána szaladt az ajtóhoz, de Simon egy utolsó pillantásra sem méltatta. Beszállt a Jaguárba, és teljes gázzal indított. Vanessa még mindig kábultan állt a bejáratnál, mikor Jenny felbukkant az utca végén. – Épp láttam, amint Simon elhajtott – jegyezte meg gyanakvóan. – Mi baj van? Minek jött? – kutató pillantást vetett Vanessára, és bevezette a lakásba. – Mi történt veled? Úgy nézel ki, mintha átment volna rajtad egy úthenger. Jenny körülnézett a nappaliban, és azonnal észrevette a borosüveget és a két poharat. A hálószobába vezető ajtó tárva-nyitva állt, és látni lehetett a feldúlt ágyat, meg Vanessa széttépett blúzát a padlón. – Vanessa! – kiáltotta Jenny felháborodottan. – Csak nem szűrtétek össze a levet a hátam mögött? Vanessa némán rázta a fejét. Jenny dühbe gurult. – Hát persze, hogy igen! Mindig is tudtam, hogy van valami köztetek! – tört ki belőle haragosan. – Jenny...

– Micsoda barom voltam! – jajveszékelt a lány. – Simon folyton csak rólad akart beszélgetni. Csaknem minden második szava „Vanessa” volt. Vég nélkül faggatott a viselt dolgaidról. Az a férfi teljesen beléd van esve! Engem még csak meg sem akart csókolni! – Azt hiszem mindhárman kissé ostobán viselkedtünk – jegyezte meg Vanessa kimerülten. – Simon bosszantani akart, ugye? – ordította Jenny magából kikelve. – Azt hitte, annyira féltékennyé tehet, hogy lefekszel vele. – Semmit sem értesz – ellenkezett Vanessa. – Ó, nagyon is jól értek mindent. Csupán eszköz voltam a célhoz! – Jenny dühtől szikrázó szemmel nézett az unokanővérére. – Tehát sikerült végre elvesztened a gondosan őrzött szüzességedet! Remélem tisztában vagy vele, hogy végeredményben nekem köszönheted. – Torz mosoly jelent meg az arcán. – Mi van, elharaptad a nyelved? Legalább elmesélhetnéd, milyen volt, hogy úgy mondjam kárpótlásképp. Biztosan őrjítően jó. – Hiába mondanám el neked, mi történt valójában, úgysem hinnéd el – mondta Vanessa higgadtan, bár könnyek folytak végig az arcán. – Ne butáskodj! – pattant fel Jenny, és átölelte az unokanővérét. – Végül is nem olyan nagy csapás, ha valaki elveszíti a szüzességét! Vanessát olyan heves zokogás rázta meg, hogy Jenny nyugtalankodni kezdett. – Ne bőgj már! – könyörgött neki. – Tudom, hogy néha meglehetősen durva vagyok veled, de azért kedvellek. Szorosan átölelte a lányt, és vigasztalón ringatni kezdte. – Örülök, hogy végre egyszer te kerültél ki győztesen a versengésünkből. Már attól féltem, hogy frigid vagy, vagy valami más hasonló bajod van. Vanessa megpróbált úrrá lenni a zokogásán. – Ó, Jenny, te ezt nem érted! – ismételte. – De mindegy, hisz úgyis mindennek vége!

10. FEJEZET Vanessa számtalan képen látta már a pizai ferde tornyot. Olyan ismerősnek tűnt számára, mint a londoni Big Ben vagy a párizsi Eiffel-torony. De egyik felvétel sem adta vissza az épület lenyűgöző

szépségét, mely nyitott körfolyosóival, és hófehér márvány tartóoszlopaival mégis oly törékenynek hatott. A lány szemében a torony az emberi reménység jelképe volt. Egykor egyenesen és büszkén állt, később megingott, de ellenállt az összeomlásnak. Mialatt a rendező munkatársa művészien elrendezte Vanessa szoknyájának redőit, a lány némán ült, és élvezte a hely varázsát. A fűben pihent, Dante költeményeit olvasta, és a szerelmesét várta. Legalábbis ezek voltak a forgatókönyvben a 217-es jelenet kezdő képsorai, melyet ezen a napon már negyedszer vettek fel. A szerelmese, Luigi Canotta, néhány méternyire tőle egy ládán ücsörgött, foltos papírelőkével a nyakában, és épp negyedszer festették ki a jelenethez. Vanessa azon töprengett, milyen gyorsan szertefoszlik egy filmcsillagról alkotott illúzió, ha az ember a szó szoros értelmében testközelből ismeri. Még egy ilyen vonzó férfi, mint Luigi sem különösebben érzéki egy papírelőkével a nyakában és félig kikészítve. Mosolyognia kellett, és az az érzése támadt, mintha az arca egészen megmerevedett volna a vastag réteg fehér púder alatt, amitől betegesen sápadtnak tűnt. Marjorie-nak hamarosan meg kell halnia. Vajon hogy érezném magam, ha tudnám, hogy meghalok ezen a csodás, őszi napon? – tűnődött magában Vanessa. Nem tudta elképzelni. Amibe azonban remekül bele tudta élni magát, az a lány mélységes levertsége volt, mely végül odáig juttatta, hogy feladta az életéért vívott küzdelmet. Vanessa számára sem volt többé értelme az életnek, mióta örökre elvesztette Simont. Csak sétálok, leülök, szomorú vagy vidám képet vágok aszerint, ahogy kérik, és közben semmit sem érzek, – gondolta Vanessa bánatosan. Felvétel indul! – szólalt meg hirtelen Franco. – Egy pillanat! – ordították néhányan a stábból. A rendező munkatársa felmutatott az égre. Egy felhőcske úszott a nap elé, és megváltoztatta a fényviszonyokat. Mindnyájan türelmesen várták, hogy a felhő tovatűnjön a halványkék égen.

Sehol a világon nincs ilyen ég, – gondolta Vanessa. Október vége felé járt, és már a hatodik hetet töltötte Olaszországban. Az „őszi románc” kilencven százalékig „dobozban volt”, ahogy filmes berkekben mondani szokták. Franco állta a szavát: a forgatás valóban gyorsan és gond nélkül folyt. Nemsokára nem lesz többé szükség Vanessára. A jelenlegi forgatócsoport feloszlik, és a film további jeleneteit a Cinecitta római műtermeiben veszik fel. Ő pedig hamarosan visszatérhet Angliába. Míg a felhő lassan észak felé úszott, a hangmérnök nyugalomra szólította fel a turistákat, akik a kordon mögött tolongtak, és kíváncsian lestek a munkálatokat. Lassan minden elcsendesedett. Vanessa Luigira pillantott. A férfi visszakacsintott rá. Az elmúlt hetekben nagyszerűen megértette magát vele. Alapjában véve rokonszenves, egyszerű és vidám fickó volt, aki azonban többnyire megpróbált eleget tenni a róla alkotott elképzeléseknek, miszerint gátlástalan nőcsábász. Vanessa hamarosan rájött, hogy a férfi rámenős viselkedése csupán színjáték. Luigi munkatársnak kijáró tisztelettel bánt vele anélkül, hogy valaha is a testi vonzalom legcsekélyebb jelét mutatta volna. Ennek örült Vanessa, mivel megkönnyítette számára a bensőségesebb jelenetek forgatását Luigival. Így legalább nem érezte magát túlzottan feszélyezve. – Minden rendben! – kiáltotta végül Franco. – Felkészültél, Vanessa? A lány bólintott. A csoport minden tagja beszélt olaszul, és az utóbbi hetekben Vanessára is ragadt annyi, hogy megértse, amit mondanak neki. Olykor persze adódtak félreértések, melyeken többnyire jót derült az egész stáb. Az egyik hangtechnikus egy hatalmas mikrofont tartott a lány feje fölé, hogy felvegye a párbeszédet. A forgatókönyvet angolul írták. Az olasz változat számára később, fogják elkészíteni a hangfelvételeket. – Kamera indul! Felvétel! A jelenet elején Vanessa elmélyülten olvas. Ebben a részben nem volt sok szöveg, ezért különösen meggyőzőnek kellett lennie az alakításnak. Luigi lassan közeledett felé. Mikor a lányra esett az

árnyéka, Vanessa felpillantott rá, sugárzón rámosolygott, és kinyújtotta a kezét. A férfi visszanevetett rá, leült mellé, hogy átölelje. Szenvedélyesen csókolóztak. Majd Vanessa lefeküdt a fűbe. Luigi fölé hajolt. Ismét csókolóztak. Mint az ilyen helyzetekben mindig, Vanessának akaratlanul is Simon jutott az eszébe, a csókja, a gyöngédségei. A vágy hulláma borította el, és megremegett. Kényszerítette magát, hogy ne gondoljon Simonra, és a szerepére összpontosítson. Az egyik kamera közelebb csúszott hozzájuk a sínen, hogy Luigi válla fölött egy közeli felvételt készítsen az arcukról. A csók véget ért. – Mit olvasol? – kérdezte Luigi Marjorie szerelmeseként. – Dantét – felelte Vanessa, és csodáló pillantással meredt Luigira. – Dantét? – A férfi felnevetett. – És miért olvassa egy angol lány pont a mi híres költőnk műveit? – Mert a szerelmünkről ír, és örökérvényű szavakkal magasztalja – válaszolta Vanessa. Valóban megindítónak találta valaha ezt a hitvány, hatásvadász forgatókönyvet? Most az egész üres szócséplésnek hatott. Talán csak azért látja ilyennek, mert a szavakat olyan sokszor ismétlik? Na, készülj fel a következő ölelésre! – buzdította magát gúnyosan. Szerelmese ismét karjába zárta. A csók egyre hosszabb és bensőségesebb lett. Vanessa átkarolta Luigi nyakát, lehunyta a szemét, és úgy tett, mintha egy fiatal nő lenne, aki átadja magát a szerelem gyönyöreinek. A moziban biztosan nagyon érzelmesnek fog tűnni ez a jelenet, Vanessa mégis nevetségesnek találta. Arra gondolt, milyen értelmetlen a csók szerelem nélkül. Nem más, mint az ajkak semmitmondó, nyálas találkozása. Ezúttal a csók tovább tartott, mint az előző felvételeknél. Úgy tűnt, Franco elégedett az alakításukkal. Vanessa kellemetlennek érezte Luigi testét, mely a földre szorította. A férfi szaporán lélegzett, és áporodott szagot árasztott magából. Leheletén érezni lehetett az imént fogyasztott kóla édes illatát. Vanessa türelmetlenül várta, hogy a jelenet véget érjen, miközben Luigi hátát simogatta.

Végre Franco hangja törte meg a csendet. – Vége! – kiáltotta, és odament hozzájuk. Vanessának türtőztetnie kellett magát, nehogy letörölje kézfejével a száját. Luiginak biztosan rosszul esett volna. Francót majd szétvetette a lelkesedés. – Remekül csináltátok! – dicsérte meg a főszereplőket. – Pont úgy, ahogy elképzeltem. Mára befejeztük a forgatást. Holnap ellenőrzöm az anyagot, de már most biztosra veszem, hogy az utolsó felvétel tökéletesre sikerült. – Kár. – Luigi úgy vigyorgott, mint egy kamasz. – Épp most kezdtem belejönni. Vanessa elmosolyodott, és felállt. Luigi mindig elsütötte ezt a viccet. Már számtalan, ennél is bensőségesebb jelenetet forgattak együtt, amiben Luigi anyaszült meztelen volt, Vanessa pedig csak egy parányi alsóneműt viselt. A lánynak kínosak voltak ezek a jelenetek. A forgatócsoport tíztizenöt tagja előtt úgy kellett tennie, mintha szeretkezne egy férfival, s ezt borzasztó kellemetlennek találta. Egyszerűen hiányzott belőle a hivatásos színészek hűvös hozzáállása. – Holnap délután vesszük fel a kórházi részt – közölte vele Franco. – Kora reggel szeretnék egy utolsó megbeszélést tartani veled, hogy megvitathassunk még néhány tisztázatlan kérdést. Egyetértesz, Vanessa? – Rendben. – Megvárlak a kocsimban, és elviszlek a szállodába, ha elkészültél – ajánlotta Franco. – Köszönöm. Vanessa kért egy kis arclemosót, és letörölte az arcáról a festéket. Franco takarékossága miatt le kellett mondaniuk az öltözőkocsiról, így a szereplőknek a szabad ég alatt kellett átöltözniük és kifesteniük magukat. Másnap a forgatócsoport újabb helyszínre költözik, ezért valamennyi felszerelést gondosan össze kellett csomagolni. A filmezés különös logikája miatt már napokkal ezelőtt felvették a következő jelentet, melyben Marjorie túladagolja magának a kábítószert. Ma a ferde torony előtt forgattak, mert zárva volt, így

kevesebb turista tódult a környékre, akik potyanézőként gyakran zavarták a forgatócsoportot. Vanessa beledobta szépítőszereit a táskájába, és Franco kocsijához sétált. A szállodához vezető úton Franco megbeszélte Vanessával, hogyan képzeli Marjorie haláltusáját. Franco, mint mindig, borzasztó lelkes volt, míg Vanessának óriási erőfeszítésébe került, hogy odafigyeljen rá. Teljesen kimerítette ez a nap, és már előre örült, hogy egy nyugodt estét tölthet a szállodájában.

* Vanessa az ablakhoz ment, és lenézett a belső udvarra. Az ablakot körülfonta indáival a szőlő. A nehéz, sötétvörös fürtök olyan közel lógtak, hogy Vanessának csak a kezét kellett volna kinyújtania, hogy szedjen belőlük. Vanessa mélyen magába szívta a friss, illatos levegőt, és érezte, hogy kezd felengedni benne a feszültség. Majd jó alaposan lezuhanyozott, belebújt egy kényelmes pamutruhába, és lement a kihalt étterembe. Tetszett neki, hogy nem tolongtak a vendégek a szállóban. Épp elég nyüzsgés vette körül napközben. Vacsorára beérte egy tál zöldséglevessel, gyümölcssalátával, mert alig volt étvágya. Egy hét múlva ismét Angliában leszek, – futott át az agyán. Nem akart hazamenni, vissza a hétköznapokba, vissza mindenhez, ami elől elmenekült. Az emlékek még túlságosan sajogtak. Csak homályosan emlékezett arra, mi történt azután, hogy Jenny rájött Simon udvarlásának igazi indítékára. Azon a hétvégén Jenny és ő alig szóltak egymáshoz. Jenny dühös volt, amiért Vanessa látszólag lecsapta a kezéről Simont, és még dühösebb amiatt, hogy nem akart beszélni róla. Mivel ő szívesen hencegett a hódításaival, nem értette, unokanővére miért hallgat. Végül kibékültek egymással, ami persze teljesen hidegen hagyta Vanessát, hisz mit számítanak Jenny felszínes érzései az ő bajához képest? Csaknem egy éve már, hogy megismerkedett Simonnal Brightonban. Azóta alig telt el egyetlen nap anélkül, hogy ne gondolt

volna rá, vagy ne álmodott volna róla. Jamaicán három csodálatos héten keresztül megvalósult az álma. És most? Vanessa tisztában volt vele, hogy még Simon hidegvérű bosszúja sem ölte ki belőle iránta érzett szerelmét. Inkább elviselem, hogy kínozzon, minthogy nélküle éljek le egy tartalmatlan életet, – gondolta csüggedten. Ha legalább Jamaicán felismerte volna, hogy Simon érzései tiszták és igaziak! De nem! Annyira elvakította a férfi csípős brightoni szavai fölött érzett dühe, hogy mindenáron meg akart fizetni neki. Nem akarta elismerni, hogy Simon igazi, mély érzésekre is képes. Most bűnhődnie kell a vakságáért. Vanessa félt, egy nap megtudja majd, hogy Simon megnősült. Ezt a csapást nehezen tudná kiheverni, mert érezte, örökké szeretni fogja őt. A jövő sötétnek és reménytelennek tűnt. Nem elég, hogy elvesztette Simont, még kétségek is gyötörték a pályafutása miatt. Vanessának napról napra nagyobb erőfeszítésébe került, hogy életre keltse Marjorie-t és annak érzéseit, melyek az övéhez képest semmitmondónak tűntek. Azon csodálkozott csupán, hogy Franco elégedett az alakításával, és látszólag nem vette észre, mennyire élettelenül és gépiesen játszik. Gyakran beszélő bábunak érezte magát. Mihez kezdjen, ha visszatér Londonba? Joey Gilmour továbbra is reményteljes ígéretekkel kecsegtette, őt azonban már nem érdekelte a fényes színésznői pályafutás. Talán haza kéne utaznia? Már hónapok óta nem látogatta meg a szüleit. Lehet, hogy néhány hétre lenne szüksége a zord, őszi Yorkshire-ban ahhoz, hogy ismét megtalálja lelki nyugalmát? Vanessa kezdte lassan megérteni, miért vált a színészeknél csaknem szakmai ártalommá az idegösszeroppanás. Ha egyszer az ember kételkedni kezd önmagában, a tépelődés felemészti minden erejét. Mindenesetre én nem fogom hagyni, hogy nálam idáig fajuljanak a dolgok, – esküdött meg magának Vanessa, mikor elhagyta az éttermet.

Vanessa igyekezett olvasással agyonütni az időt. Alkonyat borult a békés toszkánai dombvidékre. A ciprusfákon csivitelni kezdtek a fülemülék. A lány letette a könyvet, és a nyitott ablakhoz ment. Az esti égbolt aranylón izzott, és a lágy szellő, mely magával hozta a tenger illatát, megrezegtette a szőlő leveleit. Béke honolt az egész vidéken. Vanessa ábrándosan nézett le az udvarra. Egy magas férfit látott odalent, aki épp felfelé nézett. Annyira hasonlított Simonra, hogy Vanessa azt hitte, álmodik. Kezét vadul kalapáló szívére tette. Hirtelen kirohant a szobából, és leszaladt a lépcsőn. Az a férfi odalent csak Simon lehet! Nem képzelődött! Vajon ott lesz-e még, mire leér, vagy csupán érzékcsalódás volt az egész? Felrántotta a kaput, és kirohant az udvarra. Sem érezni, sem gondolkodni nem tudott többé. Simon még mindig ugyanazon a helyen állt, mozdulatlanul, mintegy magas, sötét árny. Szótlanul nézett a lányra. Majd lassan odament hozzá, és mélyen a szemébe nézett. – Milyen szép vagy, Vanessa – mondta rekedten. – Simon, hogyhogy... – Vanessa hangja elcsuklott. – Mit keresel itt Olaszországban? – nyögte ki végül nagynehezen. – Téged. – Simon kimerültnek tűnt. Szeme alatt sötét árok húzódott. Gyöngéden megérintette Vanessa arcát. – Bocsánatot akartam kérni tőled, amiért akkora fájdalmat okoztam neked. – Ó, Simon! – suttogta Vanessa, és a férfi erős karjába simult. Túlságosan meghatott volt ahhoz, hogy meg tudjon szólalni. Simon szorosan magához ölelte, ahogyan Vanessa már ezerszer elképzelte álmában. Most végre mindez valóra vált. – Meg tudod nekem bocsátani az ostobaságomat és a kegyetlenségemet? – suttogta a férfi. – Nem volt nyugtom, mióta elutaztál. Annyira vágyódtam utánad, hogy azt hittem, beleőrülök. – Nincs mit megbocsátanom – felelte halkan Vanessa. – Már jó ideje itt ácsorgok, és igyekszem összeszedni a bátorságomat, hogy felmenjek hozzád – szólt fojtott hangon. – Nem tudtam, hogyan fogadod majd váratlan felbukkanásomat, s hogy egyáltalán beengedsz-e. Néhány kíváncsiskodó szállóvendég kidugta a fejét az ablakon.

– Gyere, menjünk fel – kérte Vanessa. – Itt lehetetlen zavartalanul beszélgetni. Kézen fogta a férfit, és parányi szobájába vezette, melyet bevilágítottak a lemenő nap utolsó arany sugarai. Mikor az ajtó becsukódott mögöttük, Simon magához húzta a lányt, és csókolgatni kezdte az arcát. Vanessa átölelte a férfi nyakát, és meleg, erős testéhez simult. – Szeretlek – suttogta végül Simon. – Minden éjjel elképzeltem, hogy velem vagy, s mikor reggel felébredtem, olyan félelmetesen egyedül voltam. Várni akartam, amíg visszatérsz Pizából, hogy beszéljek veled. De egyszerűen nem bírtam tovább. Két napja Olaszországban vagyok. Vanessa lehunyta a szemét. A boldogság hulláma öntötte el, és elmosta az utóbbi hetek minden gyötrelmét. – Miért nem jöttél azonnal hozzám? – kérdezte csodálkozva. – Nem volt hozzá bátorságom. – Össze kell szedned a bátorságod, hogy a szemembe nézz? – Nem. Azért kell összeszednem a bátorságom, hogy szembe tudjak nézni az igazsággal – felelte Simon. – Az igazság pedig az, hogy szükségem van rád, hogy imádlak, és nem akarok nélküled élni. – A férfi tétovázott. – Tegnap és ma én is ott voltam a forgatás helyszínén a potyanézők között, és figyeltelek munka közben. Csaknem megőrjített, mikor láttam, hogyan játssza az a fickó a szeretődet. – Olyan vadul szorította magához a lányt, hogy csaknem belefojtotta a lélegzetet. – Iszonyú érzés volt, hogy valaki más ölel, csókol és szeret. – De Simon, az csak színjáték! – Megfenyegettél, hogy viszonyt kezdesz Canottával! – Mintha képes lennék ilyesmire! – Vanessa bizonytalanul felnevetett. – Az egész csak szerepjátszás – bizonygatta a férfinak. – Attól tartok, nem mindig tudom nálad megkülönböztetni, mikor csinálsz valamit komolyan, és mikor színészkedsz – vallotta be Simon. – Csupán azt tudom, hogy képtelen vagyok nélküled élni. Teljes szívemből szeretlek. Felejtsük el a múltat, és kezdjünk mindent előröl. – Mély lélegzetet vett, és hosszasan a szemébe nézett. – Hozzám jössz feleségül, Vanessa?

A lány érezte, hogy a térdei megroggyannak. Ha most álmodom, és egyedül fogok felébredni, megölöm magam, – gondolta. – Hozzád tartozom Simon, örökre – felelte. – Nem kell elvenned feleségül, elég, ha megengeded, hogy mindig veled legyek! – Szerelmem, egyetlen percre sem foglak többé elengedni magam mellől. Mondd, hogy megbocsátasz, amiért olyan aljas voltam veled Londonban! – Már rég megbocsátottam – suttogta a lány. – Hogy is tehettem ilyet! De magamon kívül voltam a dühtől. Mióta megszöktél előlem Jamaikáról, egyfolytában bosszút forraltam ellened. Eleinte egyszerűen fel akartalak keresni Londonban, és félreérthetetlenül közölni veled, mit gondolok rólad. De féltem, hogy bolondot csinálok magamból azzal, hogy szerelmet vallok neked ahelyett, hogy a szemedre verném a kegyetlenségedet. Kinevettél volna. – Hogy gondolhatsz ilyesmit rólam? – álmélkodott Vanessa. – Már egyáltalán nem tudtam tisztán gondolkodni. Minden annyira összekuszálódott bennem, mert borzasztó csalódott és megbántott voltam. Meg akartalak büntetni, bár a lelkem legmélyén tudtam, hogy valóban nem vagy közömbös irántam. Mikor Esther közölte velem, hogy az unokahúgod látogatóban van nálad, rájöttem, hogyan tapinthatok a gyenge pontodra. Vanessa megborzongott. – Ez volt a legkegyetlenebb büntetés, amit csak kigondolhattál. Mikor azt hittem, hogy Jenny elcsábított tőlem, majdnem megszakadt a szívem. – Bocsáss meg – suttogta a férfi. – Csak nem képzeled, hogy valaha is érdekelt az az értelmes, de sekélyes és öntelt nőszemély, akinek minden és mindenki „őrjítő”! – Ismét szorosan magához vonta a lányt. – Szeretlek, csak téged szeretlek, Vanessa! – Akkor hát te is megbocsátasz nekem? – tudakolta félénken. – Borzasztó gyerekesen viselkedtem Jamaicán. Végül már annyira féltem tőled és az érzéseimtől, az egész zavaros helyzettől, hogy egyszerűen elszöktem. Nem tudtam, hogy komolyak az érzéseid. Sohasem gondoltam volna, hogy olyan erősek lehetnek, mint az enyémek.

– Ó, Vanessa! – Simon arrébb vezette, és magával húzta az ágyra. – Azon az utolsó estén Ochos Riosban feleségül akartalak kérni. – Simon! – kiáltott fel Vanessa hitetlenkedve. – Még csak három hete ismertelek, legalábbis azt hittem, mégis tudtam, hogy soha senkit nem fogok annyira szeretni, mint léged. Annyira féltem, hogy elveszítelek. Olyan volt, mint egy lidérces álom, mikor arra gondoltam, hogy egy nap egyszerűen eltűnhetsz. – Elhúzta a száját. – És egy nap valóban el is tűntél! Az utolsó estén szeretni akartalak, s aztán megkérni, légy a feleségem. – Halkan felnevetett. – Gyönyörű beszédet gondoltam ki. És milyen lámpalázas voltam! Nem tudtam biztosan, hogy nem csupán futó kalandot akarsz-e. Olyan rejtélyes voltál. Teljesen elbizonytalanodtam a viselkedésedtől. – Szerelmem – susogta Vanessa. – Bárcsak tudtam volna! – Mikor aztán másnap reggelre eltűntél, egy világ omlott össze bennem. Elkeseredtem és kétségbeestem. Először utánad akartam utazni, de aztán győzött a büszkeségem. Beletelt egy kis időbe, míg el tudtam hinni, hogy az a Vanessa, akibe beleszerettem Jamaicán, ugyanaz a lány, mint akit kinevettem Brightonban. – Gyöngéden megsimogatta Vanessa arcát. – Megfizettem az ostobaságomért. Ha Brighton-ban fájdalmat okoztam neked, mert öntelt és vak voltam ahhoz, hogy az álarcod mögé lássak, te kétszeresen megfizettél nekem érte Jamaicán. Teljesen kikészültem. – Azért nem említettem neked soha Brightont, mert attól tartottam, hogy ismét azt a szánalomra méltó teremtést lámád bennem, aki akkoriban voltam – vallotta be Vanessa. – Vanessa, mikor Brightonban megismertelek, te egy kövér, esetlen, szemüveges lány voltál, ócska ruhákban, csapzott hajjal és pufók képpel, egy többnyire mogorva, unalmas figura, aki nagyritkán életre kelt, s akkor tréfás, érdekes és vonzó lett. – A fejét csóválta. – Ochos Riosban egy izgatóan szép, karcsú fiatal nővel ismerkedtem meg, gesztenyebarna fürtökkel, egy vidám, kiegyensúlyozott lánnyal, aki borzasztóan titokzatosan viselkedett. Valóban olyan furcsának találod, hogy nem ismertelek fel? – De az egyéniségem ugyanaz volt – ellenkezett Vanessa.

– Ez igaz – helyeselt a férfi hangjában mélységes keserűséggel. – Annyira vak voltam. Tulajdonképpen már Brightonban észrevettem, hogy van benned valami különleges, de nem akartam elismerni. Mikor ismét találkoztunk, rögtön olyan ismerősnek tűntél. Mivel azonban nem tudtam rájönni, kire emlékeztetsz, azt gondoltam, csupán azért érzek így, mert olyan jól illünk egymáshoz. Vagy másképpen szólva: te voltál álmaim megtestesítője... – Míg Brightonban inkább a rémálmaidé. – Vanessa felnevetett. – Ez így nem egészen igaz. Hiszen te álruhába bújtál, Vanessa. Az én hibám az volt, hogy nem láttam az álarcod mögé, hanem a külsőd alapján ítéltelek meg, ahogy sajnos azt a férfiak oly gyakran teszik. Jamaicán elbűvöltél. Megismertelek és megszerettelek. Te vagy az egyetlen nő, aki olyasmire ébresztett rá, amiről addig azt hittem, hiányzik belőlem – a szerelemre. Simon átölelte a lányt, és gyöngéden megcsókolta. – Szeretlek, Vanessa Aspen, csakis téged. Visszavonhatatlanul! – tette hozzá alig hallhatóan. – Azzal fogom tölteni életem hátralevő részét, hogy ezt bebizonyítsam neked. És addig el nem megyek innen, míg meg nem ígéred, hogy hozzám jössz feleségül. – Egyáltalán nem mégy el innen! Soha többé! Egyszerűen nem engedem. – Vanessa belekapaszkodott a férfiba. – Igen, Simon, feleségül akarok menni hozzád. Nélküled semmi sem vagyok, a szerelmed nélkül elsorvadok. Vanessa teste megfeszült, mikor Simon ajka lágyan az arcáról a nyakára siklott. Egymáshoz simultak, csókolóztak, és becézték egymást. Lassan oldódni kezdett bennük a feszültség, melyet a félreértések és a szakítás okozott. – Mihelyt hazaérünk Londonba, összeházasodunk – szólalt meg Simon kisvártatva. – Mennyi ideig kell még itt maradnod? – Körülbelül egy hétig. – Az épp elég ahhoz, hogy előkészítsek egy fényes esküvőt. – Simon gondolkodóba esett. – Mondd csak, szerelmem, sokszor kell még ennek az olasznak megcsókolnia? – Luiginek? Tulajdonképpen nem. Marjorie nemsokára elhalálozik, ami hűen kifejezi azt, hogy új életet kezdek.

– Én drága kis színésznőm! Annyira szeretlek! – mondta a férfi lágyan. – Már csak egy hétig vagyok az – felelte komolyan Vanessa. – Utána már csak a feleséged akarok lenni, ez az egyetlen vágyam. – Vanessa, én nem kívánom tőled, hogy feladd a hivatásodat. Végül is modern férfi vagyok. – Magam miatt határoztam így – magyarázta Vanessa. – Képtelen vagyok többé játszani. Mostantól csakis igazat akarok mondani. Ha tudnád, milyen régóta torkig vagyok már azzal, hogy olyasvalakit alakítsak, aki valójában nem vagyok. Ezentúl csupán a mi igaz szerelmünk létezik számomra. Mindent el fogok követni, hogy soha többé ne veszítsük el egymást. – Nem fogjuk – ígérte Simon. – Szeress! – suttogta a lány sóváran. A férfi szeme felcsillant. – Itt? Most? – Itt és most! Olyan sokáig kellett várnom rá, hogy beleőrülök, ha akár csak egy percet is várnom kell még! Simon lassan vetkőztetni kezdte a lányt. – Nem akar az én kis szüzem igazi szűzként az oltár elé lépni? – kérdezte halkan. – Nem. Akarlak! Most, azonnal – tört ki Vanessából szenvedélyesen. A félhomályból lassan teljes sötétség lett. A mélykék, csillagokkal telehintett égen egyre feljebb kúszott a hold a ciprusok csúcsa fölé, s végül ezüstös fénnyel vont be egy szobát, ahol két szerelmes kutatta a szerelem több évezredes, örök titkát.