Jill Mansell - Vegyespáros

Jill Mansell: Mixed Troubles Copyright © 1998 by Jill Mansell First published by HEADLINE PUBLISHING GROUP, 1998 London

Hungarian translation © KOMÁROMY RUDOLF, 2007

ISBN 978-963-87663-4-2 © 2007 Kulinária Kiadó, Budapest

Fordította: KOMÁROMY RUDOLF Szerkesztő: DEZSÉNYI KATALIN Sorozatszerkesztő: STAHL JUDIT Műszaki szerkesztő: KISS ZSUZSA Borító, kötésterv és tipográfia: GERHES GÁBOR Tördelés és nyomdai előkészítés: ART-AND GRAFIKAII STUDIÓ

Készült a Kinizsi Nyomda Kft.–ben Printed in Hungary

Anyunak és apunak szeretettel és köszönettel mindenért

ru kezdett bedilizni a spagettitől. Az a tészta direkt szórakozott vele. Az asszony vitézül tekergette, teljes erőbedobással próbálta a villájára bűvészkedni, irigykedve tűnődött, vajon hogy érezné magát Liza bőrében, aki jóformán a tányérjára se pillantott, csodálatos módon mégis nyugton maradt a spagettije. Szilveszter délután négy óra felé járt az idő, és odakint már sötétedett. Liza Lawson provence-i stílusban berendezett konyhájában, a tisztára súrolt fenyőfa asztal körül hárman ültek: Dulcie, Liza és Pru. Kibélelték a gyomrukat a várhatóan alkoholdús éjszakázás előkészületeként. Dulcie nem bírta idegekkel, hogy a rakoncátlan tésztarugókkal pepecseljen: villája élét késként használva aprította föl a szálakat. Illem ide vagy oda, bevált a dolog; csillapította az éhét, és kiürítette a tányérját. Különben is, ha Liza konyhájában, barátnői társaságában nem teheti félre az illemet, akkor ugyan hol? Az étkezést befejezve Dulcie szamárfüles füzetet húzott elő a táskájából. – Nézzétek, mit talált anyám a minap lomtalanításkor! Megmutatta a többieknek. A címlapon a nyolcvanas évek divatja szerinti betűkkel ékeskedett a BEHATOLNI TILOS! és A BIRTOKHÁBORÍTÓK ELLEN ELZÁRÁST INDÍTUNK felirat. – Bakfishumor – mondta elrévedezve Dulcie. – Tizenöt voltam. Képzelhetitek. – Én nem is tudom, voltam-e a valaha tizenöt éves – mosolygott állát tenyerébe támasztva Liza. – Én legalább tíz évig – jegyezte meg fájdalmasan Pru. Amikor minden kortársa átlépett a harisnyanadrág-viselők kasztjába, az ő mamája nem engedte, hogy ilyesmit hordjon. Pru egyik visszatérő rémálmában fehér térdzokniban vonult végig a padsorok között. – Mindannyian voltunk tizenöt évesek – emlékeztette őket a tényre Dulcie –, ráadásul mind ugyanakkor. Éppen az a pláne abban, ha az embernek azonos korúak a barátnői – magyarázta hangsúlyozott türelemmel –, hogy közösek az élményeik. Ha például az egyikük belezúgott Simon Le Bonba, akkor tutira a többiek is. Ha egész éjjel le sem hunyta a szemét a miatt az iszonyú nagy pukli miatt az állán, legalább tudhatta, hogy a többiek is hasonlók miatt izgatják magukat. És ha időnként szörnyűséges kérdések elé állította az élet, mindig akadt valaki, aki meghallgatta a gondját, és nem röhögte ki. – Nekem nem is voltak pattanásaim – mondta Liza. – Ti pedig mind a ketten majd megszakadtatok a röhögéstől, amikor azt kérdeztem, milyen a nyelves csók – hánytorgatta föl sérelmét Pru. –Bemeséltétek nekem, hogy a srácnak kotont kell húznia a nyelvére. Komolyan nem is értem, hogy bírtam ezek után bárkit is megcsókolni. Dulcie nevetgélve idézte föl a témáról tartott kiselőadását, amelynek Pru annak idején minden szavát komolyan vette. – Na mindegy, ennek már egymillió éve – szögezte le Liza, és pouilly-fuméi chardonnay-t töltött a poharakba. – Most pedig itt a szilveszter. Fogadalmat kéne tennünk. – Ezért hoztam a füzetet. – Dulcie kinyitotta, böngészett a telefirkált lapok között. – Te jó isten, baromira unatkozhattam a suliban, hogy ennyit műalkottam. Na tessék, ez az. – Diadalmasan fölmutatta a listát. – Január 1. Az újévi fogadalmaim: 1. Veszek egy fekete szaténblúzt (hosszú, hegyes gallérosat) 2. Smacizok tudjuk, kivel 3. Többet tanulok, főleg matekból

4. Minden héten megnézem a Slágerhíradót 5. Rendben tartom a szobámat 6. Ezüstszínű körömlakkot veszek 7. Belépek a Starsky és Hutch rajongói klubba” – Fekete szaténblúz hosszú gallérral – fintorgott Liza. – Rosszul vagyok. – A leckeírás pontot arra az esetre szántam, ha anya belekukucskál. Pru csodálkozó képet vágott. – Ki az a „tudjuk, ki”? – Figyelj, az a legszebb, hogy lövésem sincs. Pedig törtem rajta a fejemet. De azért édi, nem? – kérdezte jókedvűen Dulcie. – Tizenöt éves koromban így festettek az újévi fogadalmaim. Rettentő fontos dolgok. Szent ártatlanság. – Azóta némileg megváltozott a helyzet – gúnyolódott Liza. – Tizenhat év telt el. Ősleletek lettünk. – Akkor rajta! – csukta be a füzetet Dulcie. – Mik az ezévi fogadalmak? Liza vidáman csillogó, sötétbarna szeme Dulcie-ról Prura villant. – Én szeretnék férjhez menni – közölte olyan könnyed magabiztossággal, mint aki pontosan tudja, mi a teendője, hogy kifogja a legjobb partit. – Hát nálad mi a helyzet, Pru? – kérdezte Dulcie. Pru ivott egy korty bort. Philre, a férjére gondolt, aki mostanában furcsán viselkedett. Remélhetőleg nem a munkahelyén akadt gondja. – Nekem csak az a fontos, hogy férjnél maradjak. Dulcie két lábra hátradöntve hintáztatta a székét, újfent azon töprengett, ki a csuda lehetett az a „tudjuk, ki”. Idegesítette, hogy nem jutott eszébe. Az órájára pillantott, ráeszmélt, hogy mennie kéne. Ha későn ér haza, Patrick dilizni fog; megbeszélték, hogy hétkor találkoznak a barátaikkal, akikkel együtt mennek táncolni a golfklubba. – Te jössz, Dulcie – nógatta Liza. – Én? – Dulcie visszazökkentette a székét négy lábra. – Minden vágyam, hogy elváljak. – Na és ki a szerencsés fickó? – kérdezte Dulcie Lizától, miközben az ajtóban búcsúzkodtak. – Ismerjük? – Még nem döntöttem. – Liza borzongva ölelte át magát a vékony fehér blúzban, és visszahúzódott az előszobába. Fölpillantva látta, hogy két molylepke olyan vadul csapkod a kinti lámpa körül, mint a kedvesük kegyeiért versengő vetélytársak. – Szóval még kóstolgatsz. Hiába, rengeteg a pasi, az idő meg kevés – epéskedett Dulcie. Mégis, mit várt ez a Liza, együttérzést? – Talán jobb is, hogy kihagyod a ma esti banzájt a klubban. Így kisebb a konkurencia. – Elégedettnek látszott. – Ami engem illet, igyekszem annyi pasit lesmárolni, amennyi a kezem ügyébe kerül. – Akkor hajkurászhatod őket – felelte Liza megtévesztőén ártatlan mosollyal. – Van fogalmad, mennyi fokhagymát tettem a spagettimártásba? Dulcie a szájához kapott elszörnyedésében. – Ez szemétség? –jajdult föl. – Amikor azt mondtam, hogy szeretném, ha a férfiak a lábam előtt hevernének, úgy gondoltam, hogy a mámortól részegükén, nem a fokhagymabűztől ájultan. – Nem azzal kéne foglalkoznod, hogy a férfiak a lábad előtt heverjenek. Ott van neked Patrick. – Patrick dögunalom – fakadt ki Dulcie. – Neked kéne a legjobban tudnod, miről beszélek!

Hogyhogy neked szabad, amit nekem nem? – Én nem vagyok férjnél. – Persze, hogy nem! Kinek kellenél? – Cihelődj, ha azt akarod, hogy hazavigyelek – figyelmeztette Pru, mert tudta, hogy ha ezek ketten rákezdik, a világért abba nem hagynák. – Megyek már, megyek. Ámbár az estémnek lőttek. – Dulcie a tenyerébe lehelt, és szívfacsaró pillantást vetett Prura. – Útközben megállhatnánk egy drogériánál, hogy vegyünk valami szájsprayt. – Sziasztok! – köszönt el tőlük Liza, és mindkettőjüket megölelte. Előbb Prut, azután Dulcie duzzogó arcára is puszit nyomott. – És boldog újévet! Váljon valóra minden fogadalmunk! Életvitel dolgában általánosan egyetértettek abban, hogy Liza Lawsoné igazán irigylésre méltó. Egyedülálló, sikeres, szőke, meseszép nő, sötétbarna, „fektess le azonnal!” szempár, hibátlan bőr és igéző mosoly – mi kell még? Aligha létezik csábosabb látvány, mint az olyan nő, aki teljesen fesztelenül bánik a testével, és Lizának soha meg sem fordult a fejében, hogy fogyókúrára fogja formás alakját, amelyen tökéletesen álltak a negyvenkettes ruhák. Megfelelt magának úgy, ahogy volt, és a jelek szerint másoknak is tetszett. Az biztos, hogy neki senki sem panaszkodott. Igazán irigylésre méltó munkát is talált. Gasztronómiai újságírói pályája másfél éve jócskán föllendült azzal, hogy a káprázatosan sikeres Herald on Sunday pompás éttermi kritikusi állást kínált neki. Most hétről hétre megjelent egy cikke mindig ugyanazzal a fotóval, amelyen kihívóan mosolygott a színes melléklet utolsó oldalán, aranyszőke haja a vállára omlott, fekete bársonyruhája mély kivágása sejteni engedte dús keblét. A férfiak imádták a fényképet, ezt gyakran meg is írták neki. A nők irigyelték, mert ha valakinek ilyen a külseje, miközben abból él, hogy eszik, az már tényleg mesebeli állapot. A vendéglősök pedig idegesen értetlenkedtek, miért nem látták Liza Dawsont a létesítményükben, holott tudták, hogy megfordult náluk, mert a Herald elegáns vasárnapi mellékletében olvashatták az éttermi szemléjét. Liza másnap reggel későn kelt, és ráérősen ballagott le a földszintre. A bejárati ajtónál két levél hevert az előszobaszőnyegen. Pongyolája zsebébe dugta őket, föltette a vizet a kávéhoz, és kibontott egy új csomag paracetamolt, amelyet előrelátóan még előző délután beszerzett. Az újévi másnaposság teljesen helyénvaló, mégis kellemetlen, hogy minél vénebb az ember, annál kínzóbb a hatása. Annak sem kimondottan örült, hogy ma dolgoznia kell, de a határidő az határidő, és a munka magától nem végződik el. Kenyeret csúsztatott a pirítóba – csak egyetlen szeletet, hogy megnyugtassa háborgó gyomrát –, kávét főzött, és reménykedett, hogy ebédre az étvágya is helyrejön. Reggelizés közben lejátszotta a rögzítőjén az előző esti üzeneteket. Az egyiken egy hajdani udvarlója Londonból kívánt boldog újévet, és buzdította, hogy látogassa meg bármikor. A másodikon új-zélandi nővére becsiccsentve kántálta a telefonkagylóba a Gyertyafénykeringőt, és a háttérben mintha az óceániai ország teljes rögbi válogatottja harsogott volna. A harmadik üzenetet egy Alistair nevű úriember hagyta, feszélyezettsége ellenére eltökéltnek hallatszott, hebegve magyarázta, hogy miután jó néhány hónapja távolról imádja, örömmel töltené el, ha Liza megengedné, hogy valamelyik nap színházba vigye.

– …még sohasem beszéltünk, de talán látott már fallabdázni a golfklubban – hebegetthabogott az idegen. – Harminchét éves vagyok, százkilencven magas, nem rossz formában… hm, a hajam barna, a szemem szürke, és kék Volvóval járok. Rémlik valami? – kérdezte a hang. – Semmi – felelte Liza, és bekapott még egy paracetamolt. – …nem, ez így nem működik – jött rá magától is az üzenethagyó. – Fogalmam sincs, mi mást mondhatnék, hogy rám ismerjen. Tudja, mit? Nem messze lakom magától. Most leteszem, elugrok oda, és bedobok egy fényképet a levélnyíláson. Akkor legalább tudni fogja… Itt lejárt a kazetta, mert Liza előző este elfelejtette visszatekerni. – Nem is rossz ötlet, Alistair. Mosolyogva vette elő a borítékokat a zsebéből. Az elsőről kiderült, hogy megkésett karácsonyi üdvözlet egy másik volt lovagjától, immár nős, családos embertől, bár a fanyar utóirat arra utalt, mintha szívesen változtatna ezen az állapoton. „Hiányzol” – olvasta Liza a képeslap alján. „Nagyon hiányzol. Nincs kedved velem vacsorázni valamikor?” A férfi végezetül odafirkantotta a mobilja számát. A második borítékban az ígéret szerint személyesen házhoz szállított fénykép lapult. Lizának úgy tűnt, még sosem látta ezt az Alistairt, aki egyébként egészen tűrhetően festett, és figyelembe véve, milyen félszeg, a kézírása igazán takarosnak volt mondható. „Totál bohócot csináltam magamból azzal, hogy randira hívtam?” – vetette föl a kérdést megnyerő őszinteséggel. „Biztosíthatom, hogy nem vagyok olyan reménytelen eset, amilyennek most nyilván tart. Néhány további fontos részlet: ügyvéd vagyok, elvált, háromgyermekes, csinos jövedelemmel, saját házzal, kedvelem a színházat, az operát, a szókirakót és a máltai selyemszőrűeket. Na tessék, már megint égetem magam. Úgy beszélek, mint valami egyszemélyes partnerközvetítő iroda. Ebből ennyi elég. Ha érdeklem, a számom… Ha máris az agyára mentem, kérem, dobja el ezt a levelet meg a képemet, és felejtse el az egészet. De remélem, nem ez a helyzet. Tisztelettel: Alistair Kline.” Liza mindig így járt. Vonzotta az ilyen eseteket. Amikor Dulcie a szemére vetette, hogy folyton kacérkodik, Liza kikérte magának. Nem tehetett róla, hogy tetszett a férfiaknak, ő egyáltalán nem bátorította őket. Egyszerűen csak sosem játszotta meg magát. – Talán rebegtetem a szempillámat? Mutogatom a dekoltázsomat? Markolászom a bicepszüket, és duruzsolok nekik, hogy milyen nagyok és erősek? Én ugyan nem. Soha. Te annál inkább. Ezt Dulcie sem tagadhatta. – Az nem számít, én férjnél vagyok. Különben is csak ártatlan flört. Kispályás vagyok hozzád képest. Te nem azt érezteted a pasikkal, hogy kacérkodsz velük, hanem úgy teszel, mintha beléjük estél volna. Elhiteted szegény flótásokkal, hogy ők a legklasszabb fickók a földtekén. – A féltékenység beszél belőled. – Még szép! Szeretném tudni, hogy a francba csinálod. Dulcie már milliószor látta a dolgot, úgyhogy volt elképzelése a titok nyitjáról. Gyanította, hogy némi köze van ahhoz, ahogy Liza a férfiakra meregeti sötétbarna szemét, miközben diskurál velük, teljes odaadással figyel rájuk, mosolyog… Sajnos úgy tűnt, a módszer nem másolható. Dulcie néhányszor maga is kipróbálta tükör előtt, de az a kegyetlen igazság, hogy olyan benyomást keltett, mintha székrekedés kínozná. Bizonyára létezik valami módja a férfiak elbűvölésének, és egy nő vagy rendelkezik ezzel a képességgel, vagy nem. Dulcie bevetette a kacérkodás szokványos eszköztárát: kacarászott,

tréfálkozott, megnevettette a férfiakat, ami azért már valami – de Liza profizmusának a közelébe sem ért. Ami igazán kár, mivel a vak is láthatta, hogy kapóra jön az effajta hozzáértés. Ugyanakkor Liza is irigyelte Dulcie-t, mert bár a férfiak magához vonzása soha nem okozott gondot neki, mihelyt megcsípte valamelyiket, kihunyt az érdeklődése. Fogalma sem volt miért, de egyszerűen nem tudták érdekelni. Talán mert rosszul tűrte az egyhangúságot. Eleinte rajongott az új pasiért, teljesen beléje habarodott, azt hitte, szerelmes – bármit jelentsen is az –, megtalálta az igazit… azután négy-öt hét elteltével ismét felbukkantak a régi, apró-cseprő, árulkodó tünetek. Addigra megismerte az illetőt, betéve tudta az előélete részleteit, a könyökén jött ki az összes vicce. Alattomosan rátört az unalom. Bár a férfi továbbra is imádta, Liza egyszer csak fölfigyelt arra – és ez mindinkább ingerelte – , ahogy a torkát köszörüli, vacsoránál a villáját csikorgatja a tányéron, idegesítően visszatér valamilyen szavajárása, vég nélkül bámulja az Űrszekerek ismétléseit… Nem tudott uralkodni ezen a gyöngéjén. Úgy gondolta, bizonyára reménytelenül sekélyes a lelkivilága, örömmel lenassolja a tortáról a habot, de a piskóta már hidegen hagyja. Amint ráun valamire, többé nincs visszaút. Elszivárog az adrenalinja, kialszik a szikra. Újabb kapcsolat hull a porba. Szomorú az ilyesmi. Liza olykor eltűnődött, vajon megismerkedik-e valaha olyan férfival, aki nem untatja halálra. Borzasztóan vágyott erre. Szeretett volna normális nő módjára férjhez menni, gyerekeket szülni, unokákat pesztrálgatni. Nemcsak néhány szédült hetet osztani meg valakivel, hanem az egész életét. Tudta, ha így folytatja, besavanyodott öreglányként végzi. Hát ezért irigykedett Dulcie-ra, aki most talán megkergült, és válni akar, de legalább az elmúlt hat évet egyazon férfi oldalán töltötte.

iza déli egy órakor kanyarodott a Csalogány elé. Az éttermet viszonylag nemrégen nyitották Bathtól néhány kilométerrel nyugatra. A környék kellemes – vagy kevésbé kellemes – vendéglátó helyeit már két hete föl akarta deríteni, de egy randa nátha miatt elhalasztotta a kiruccanást. Éttermi kritikusnál nem hátrány, ha á szimata és az ízlelőbimbói működőképesek. A Herald on Sundaytől viszont megsürgették a cikket, nehogy lekéssék a lapzártát, és holnapra már el is kell faxolnia nekik. Bár a vendéglők zöme újévkor zárva maradt, a Csalogány szerencsére ezen a napon is üzemelt. Liza futólag ellenőrizte álcáját a kocsi visszapillantó tükrében. Elképesztő, milyen hatást tud kelteni egy jellegtelen, seszínű paróka meg egy kifejezetten előnytelen szemüveg. Sohasem ismerték föl. Leszólítani sem próbálták. A férfiak rá sem hederítettek. Annyira nem méltatták érdeklődésre, hogy általában észre sem vették a jelenlétét. Láthatatlanná vált. Liza nem tudott betelni ezzel az élménnyel. Kedvező megoldás, ha az ember nem akarja, hogy a sajtónyilvánosságra vágyó vendéglősök fölfedjék a kilétét. Amikor az étterembe lépett, Mark már várta. Egykori fiúja, akivel jó baráti kapcsolatban maradt – mert igaz, hogy Mark bolondult az Űrszekerekért, de legalább ugyanúgy lelkesedett a különleges ízekért, mint ő –, vigyorogva üdvözölte, és csókot lehelt sminktelen arcára. Az asztaltárs szintén Liza munkájának elengedhetetlen kellékei közé tartozott, hiszen így egy füst alatt két ételsort értékelhetett. Emellett nem keltette föl a személyzet kíváncsiságát egy magányosan étkező nő – ha mégoly szürke egér is. – Remekül nézel ki – jegyezte meg Mark, miután a pincér lesegítette Lizáról a jellegtelen, sötétkék ballonkabátot. – Új szerelés? Liza krémszínű, magas nyakú blúzt, barna kardigánt, lábszárközépig érő, bézs rakott szoknyát és ormótlan, magas szárú fűzős cipőt viselt. Mark imádta ezt a cselezést, teljesen beindult tőle. Az efféle étkezések során nemegyszer kapta el a pincérnők együttérző pillantását, hogy egy ilyen jóképű pasi micsoda madárijesztő mellett kötött ki. Egy félreeső sarokban kaptak helyet, és magukra maradtak az étlappal. Huszonöt körüli, ideges szőkeség suhant ki a konyhából, motyogott valamit egy másik felszolgálónak, majd visszasuhant. A lengőajtón át égett fokhagymaszag szállt az asztaluk felé. Nyolcfős, szemlátomást még az átdorbézolt szilveszter éjszaka légköri nyomása alatti társaság tódult be zajosan az étterembe, és rendelésekkel árasztotta el a bárpult mögött álló lányt. Üdvrivalgással nyugtázták, hogy szegényke addig ügyetlenkedett, amíg a kőpadlóra nem ejtett egy poharat. Ez ígéretesen indult. Liza ugyanis a karácsonyi személyzeti összejövetelen némi fejmosásban részesült. – Kedvezőtlen visszajelzéseket kaptunk – magyarázta a főszerkesztő, miközben whiskyt löttyintett egy félliteres kávésbögrébe. – A maga szem léi miatt, drágám. Túlontúl hízelgőek. Egyes olvasók azt kérdezik, vajon az éttermek lefizettek-e bennünket a reklámért. Csupa süketelés elbűvölő tálalásról… elegáns mártásokról… mennyei halételekről… nem gondolja, hogy a kritikusnak kritizálnia kéne, kis szívem? Eressze ki a karmait, szemétkedjen egy kicsit! Minél gonoszabban. Gondoljon többet Michael Winnerre, kevesebbet Danára! A Sztárpletykák bájolgása helyett a Górcső hírmagazint utánozza. Az áldozat torkára célozzon, nyuszikám. Kajánkodjon a kaján. Hadd csámcsogjon a publikum. Attól sose tartson, hogy a vendéglősök sírva fakadnak. Liza nem akart Michael Winnerre hasonlítani. Ellenkezett a természetével, hogy bárkinek

is átharapja a torkát. De megértette, mit kíván a szerkesztője, és az a danás megjegyzés szíven ütötte. Tény, hogy azelőtt hajlamos volt elnézően nyilatkozni a nem egészen tökéletes paelláról, a séf túlzásba vitt sózásáról, a nem kellően lehűtött póréhagymalevesről. Úgy vélte, a Csalogányban talán alkalma nyílik egy kis szemétkedésre. Figyelte, amint a szeleskedő pincérnő letérdel, hogy összesöpörje az üvegcserepet, és gondolatban megkeményítette a szívét. Úgy döntött, ha ezek most nem brillíroznak, ízekre szedi őket. Jól jött, hogy a másnapossága még nem múlt el teljesen. Előételnek cserépedényben sütött padlizsános parmezántortát választott, ízlett, bár kissé töménynek találta. A mellé adott paradicsomszószt készíthették volna kevésbé édesre. Ugyan már, lárifári! Mark ízletesnek találta provence-i hallevesét. Liza belekóstolt. – Sok benne a sáfrány – közölte habozás nélkül. – A pirítós pedig nem forró. A férfi fölvonta a szemöldökét. – Kinek az ágyából keltél föl ma bal lábbal? – Senkiéből. Edzek a szipirtyósdihoz. Az étterem lassanként megtelt. A nyolcfős kompánia elöl, a kirakatnál telepedett le, futószalagon ürítette ki a borospalackokat, és kórusban kántálta, hogy „Mire várunk, tapsra?” Amikor a kapkodó pincérnő végre kiszolgálta őket, a fenekébe csíptek. A másik lány, a szőke kijött a konyhából, és élesen rájuk szólt, hogy vigyázzanak a mancsukra. Bal keze három ujján kék ragtapasz díszlett, amilyet a vendéglátósok használnak. – Mi történt? – érdeklődött a főcsipkedő. – Csak nem le akarta döfni a konyhafőnököt, és elhibázta? Főfogásnak Mark bélszínszeleteket rendelt erdei gombával és vin santóval. – Rágós a marhahús? – firtatta Liza. –Nem. – Véresen kérted. Ez nem véres, hanem félig átsütött. Mark hátradőlt a széken. – Nem szeretem, amikor így viselkedsz. – Ez a munkám. Liza hunyorítva vizsgálgatta a zöldfűszeres rántott bárányt. Polentával és articsókával körítve pompásan mutatott, s ez most nem számított örvendetesnek. Szerencsére, amint megkóstolta, aranybányára lelt. Az iménti fokhagymabűz forrása itt, a tányérján rejtőzött. A borban nem találhatott kivetnivalót, és Mark csökönyösen ellenezte, hogy lecsepülje a desszertjét – háromféle házi főzésű fagylaltot holipni-kosárkában –, de Liza most már teljes gőzzel beindult. A szilvás-sárgabarackos pitéje egyértelműen elázott, pedig a mandulás tésztaalap még vastagra is sikeredett. Körben a széle megégett, hiába próbálták rengeteg porcukorral eltüntetni a nyomokat. – Sokan vannak – védelmezte vitézül a kisvendéglőt Mark. – Biztos jó hely, ha ennyire népszerű. – Újév van – maradt tántoríthatatlan Liza. – Semmi más nem nyitott ki. Egyébként is csak azért magyarázol – tapintott a lényegre –, mert csíped a szöszit. – Inkább sajnálom. Teljesen kiakadt szegényke. – Nem csoda. Én is kiakadnék, ha elszenesedett cukrásztermékeket kellene fölszolgálnom. – Kérjük a számlát? – Szó sincs róla. Előbb megkóstolom a kávéjukat. Nagy szám lenne, ha neszkávét adnának,

nem? Jesszus… Liza az ajtóra meredt, amelyen éppen két újabb vendég lépett be. – Mi az? Mi a baj? Mark hátrafordult ültében, nyújtogatta a nyakát, hogy lássa, ki érkezett. Liza most örült csak igazán, hogy szemüveget és parókát vett föl. Phil Kastelitz volt az, Pru férje. Nevetgélve szorongatta egy föltűzött platinaszőke nő kezét. A nő leopárdmintás felsője szabadon hagyta a köldökét, testhez álló fekete bőrszoknyája tenyérnyivel lejjebb kezdődött. Az arcára döbbenetes mennyiségű festéket mázolt. Lily Savage-re hasonlított, csak kevésbé visszafogott kiadásban. Prunak a lába nyomába sem ért. – Szemét strici – sziszegte Liza, miközben a pincérnő egy asztalhoz kísérte a jövevényeket. Abban a pillanatban, ahogy leültek, a szőke lerúgta léi lábáról a magas sarkú fekete körömcipőt, és lábujjaival csiklandozni kezdte Philt. Mark láthatólag feszengett. Irtózott a cirkusztól. (Liza többek között ezért építette le; a férfi csöndes élet iránti vágya késztette arra, hogy más mulatságot keressen.) – Ki ez a tag? – reménykedett, hogy nem Liza legutóbbi kapcsolata. Érzékelte, hogy Liza ma nagyon fura hangulatban van. Imádkozott, nehogy jelenetet rendezzen. – Philnek hívják a disznót. A barátnőm, Pru férje. – Liza sötétbarna szeme résnyire húzódott. – Legszívesebben kinyiffantanám. – Szóval a nő nem a felesége? – Ez a vén csotrogány? Viccelsz? Micsoda pofátlan rohadék! Liza desszertvillát szorongató ujjai elfehéredtek. Mark elképzelte a szalagcímet: AZ ÉTTERMI KRITIKUS AGYONSZÚRT EGY VENDÉGET Vagy: VILLÁVAL ÖLT A FELDÜHÖDÖTT NŐ Fölkavarodott a gyomra. – Szerintem nem kéne balhéznod. Liza szánakozó pillantást vetett rá. – Na persze, szerinted nem. Ez egyszer azonban igazat kellett adnia Marknak. Nem is bánta, hogy Phil nem ismerte meg, bár a férfi figyelmét egyértelműen annyira lekötötte a partnernője, hogy az álcázásra talán szükség sem lett volna. Ahogy elnézte a pasast, ennek pillanatnyilag az sem tűnt volna föl, ha kommandósok lepik el az éttermet, és füstbombával árasztják el az egészet. Liza sosem rajongott Phil Kastelitzért. Akkor sem szívelte volna, ha nem ingatlanügynök. Bár – állítólag – rengeteget dolgozott, a jelek szerint mindig bőven jutott ideje hazárdjátékra, ivásra, röhögcsélésre a haverjaival. Pru, aki imádta, kitartóan bizonygatta, hogy nem zavarják a férje éjszakába nyúló kiruccanásai a bathi mulatókban és kaszinókban. Ha bárki bírálgatni merészelte Philt, az asszony türelmesen elmagyarázta, hogy ráfér egy kis kikapcsolódás a fárasztó munka után. Nem otthonülős fajta, aki tévézgetéssel, barkácsolással üti agyon az időt. Végtére is, kinek árt Phil? Legalább nem szoknyavadász, emiatt tényleg nem kell aggódni. Annál sokkal jobban érdekli a rulett. Kár, hogy nem az orosz fajta – gondolta Liza, aki kezdettől egy szót sem hitt az egészből. Ha valaki olyan jellemtelen alak, mint Phil Kastelitz, minek fárasztaná magát azzal, hogy hűséges marad a párjához? Az olyan lenne, mintha azt várnánk egy kokófüggőtől, hogy elszörnyedve emeli égnek a kezét, mondván, ő aztán hozzá sem nyúlna fűhöz. Így hát nemigen okozott meglepetést, hogy Pru férjét házasságtörésen kapta, de ettől még szerette volna kinyírni. Leginkább az bosszantotta Lizát, hogy Phil éppen ilyen nőt szedett össze. Úgy érezte, mintha a férfi ezzel lejáratná Prut.

Ha már mindenáron megcsalja, lehetett volna benne annyi tisztesség, hogy ne ezzel a bányarémmel kezdjen ki. – Khm… parancsolnak kávét? A pincérlány visszatért, éppen megúszta a bumburnyákok további zaklatását, és úgy tűnt, hogy közelebb jár az idegösszeomláshoz, mint valaha. Mark úgy találta, ha Lizára rájönne az agyonszurkálósdi, a lány kapva kapna az alkalmon, hogy beszálljon. Arról aztán tényleg írhatnának az újságok: VÉRFÜRDŐ A CSALOGÁNYBAN Sőt, még frappánsabban: VÉRFÜRDŐ A FÜRDŐHELYEN Bólintott a kérdésre. Liza a fejét rázta: – Nem, köszönjük, csak a számlát legyen szíves! Ahogy a pincérnő sietősen nekilátott, hogy leszedje az asztalukat, a Liza tányérján maradt égett sütemény az abroszra csúszott. – Jaj, istenem, rettentően sajnálom… Liza rendes körülmények között nem szokott barátságtalanul viselkedni, de Phil Kastelitz nem tett jót a kedélyállapotának. Fölemelte a süteményt, és egy pillanatig elgondolkodva vizsgálgatta. – Hát még én. Kifelé menet félméternyire haladtak el Philék asztala mellett. A nő úgy tett, mintha Phil tenyeréből jósolna: – Délutáni ágyban hancúrozást látok egy dögös szőkével. Phil válaszul önelégülten vigyorgó képét Liza már nem bírta elviselni. Félhangosan, hogy a férfi hallhassa – de arra vigyázva, hogy az arcát ne lássa –, odaszólt Marknak: – Jó, de hol a csudában talál egyet? Mi tagadás, ha az emberre rájön az ötperc, remek mulatság igazán élve boncolós éttermi szemlét írni. És nem is nehéz. A hatszáz szavas mű gyakorlatilag magától elkészült. „Vajon a csalogány főszakácsának rossz napja volt – pötyögte a szövegszerkesztőjébe Liza –, vagy kivett egy szabadnapot?” Túlzás? Uggyan kérem! „…Az étterem vezetése félreérthetetlenül fölhívta a figyelmemet, hogy a csalódás elkerülése érdekében idejekorán gondoskodjak az asztalfoglalásról. Hát, ha valaki az őszinte véleményemre kíváncsi, a csalódás elkerülése érdekében egyáltalán ne foglaljon asztalt.” Méltánytalan, undok megjegyzés? Talán az, de megfelel az igazságnak. „…Kávéval már nem is mertünk kísérletezni, inkább távoztunk. Szerencsére nem ment végképp tönkre a napunk. Hazafelé menet az A46-oson megálltunk Reg büfékocsijánál. A tükörtojás hasábburgonyával maga volt a tökély – áradozott Liza. – Szemernyi égett fokhagyma sem volt rajta.” Na ez már nem egészen felelt meg az igazságnak, mert Reg büféjét zárva találták. De ha működik aznap, bizonyára finom tükörtojással és hasábburgonyával szolgált volna.

eglehet, hogy Liza irigyelte Dulcie-t a házassága miatt, de Dulcie a maga részéről úgy vélte, a házasság tök gáz. Mindenesetre megtette az újévi fogadalmát, és a legjobb úton haladt, hogy valóra is váltsa. Ez persze kínos, mivel boldog-boldogtalan folyton azt magyarázta neki, mekkora mázli, hogy eleve olyan űberklassz pasast fogott ki, mint Patrick Ross, de hát a kívülállók sosem tudhatják, valójában mi a helyzet. Mert mire jó egy űberklassz férj, ha a neje nemigen tapasztalhatja az előnyös tulajdonságait, mert az az űberklassz férj örökösen a rohadt munkájával van elfoglalva? Dulcie-t különösen bosszantotta az a tény, hogy a férjével nyilvánvalóan megütötte a főnyereményt. Miután éveken át az elképzelhető leglinkebb pasasokkal akadt össze – szinte különleges érzékkel szimatolta ki az ilyeneket –, Patrick megismerése akkora sokkhatásként érte, hogy nemigen tudta, miként kezelje a férfit. Hónapokig tartott, mire fölfogta, hogy bízhat benne, és rájött: nem is kell tudnia, miként viszonyuljon hozzá, mert Patrick nem ravaszul kitervelt játékot űz vele – tényleg olyan jó, amilyennek látszik. Fura. Időbe tellett, hogy megszokja a dolgot, már csak azért is, mivel már majdhogynem függővé vált a csirkefogóktól. Liza azt mondta rá, hogy „RRR”, például így: ,Jaj, ez a Dulcie tisztára RRR. Reménytelenül Rákattant a Rohadékokra.” Nem feltétlenül kellett volna így történnie, de Dulcie kapcsolatai valahogy mindig ilyesféleképpen alakultak. Ez alighanem összefüggött az adrenalintolulással, amely kéz a kézben járt a krónikus önbizalomhiánnyal vagy más ilyen baromsággal. Dulcie egyszer olvasott róla valami magazinban, és tüstént ráismert a saját gondolkodásmódjára. Amelyik férfi rendes hozzánk, az nem érdemel meg bennünket, biztosan nyamvadék. Ha viszont hazudik, megcsal, úgy bánik velünk, mint a kapcaronggyal, akkor persze mi nem érdemeljük meg ezt a fantasztikus embert, és mindjárt kétségbeesetten kapaszkodunk belé bármi áron. Csakhogy Patrick Ross nem bánt vele komiszul, és az is kiderült, hogy nem nyamvadék. Úgy látszik, elfelejtették fölvilágosítani a játékszabályokról. Érthetetlen. Egy okos, jó fej pasas, bármerre jár, megőrülnek érte a nők. Még Dulcie szülei sem támasztottak kifogást, ami valamennyi érintettre meghökkentően újszerű élményként hatott. Patrick továbbra is imádnivalóan viselkedett, telefonált, amikor ígérte, és hazaért, amikorra ígérte. Ajándékokkal kedveskedett Dulcie-nak, megnevettette, és társaságban soha nem hozta zavarba. Más lányok sárgultak az irigységtől, és ájuldoztak tőle. Egyszer-kétszer még mintha Dulcie mamája is majd elalélt volna a gyönyörűségtől. Igen, némi idő kellett hozzá, de végül Dulcie nem küzdött tovább ellene. Lemondott az RRR-klubtagságról, és huszonöt éves fejjel hagyta, hogy fülig beleszeressen a harminchárom esztendős Patrick Rossba. Ő kényelmes típus volt, a férfi törekvő. Ő a csirke mellét szerette, Patrick a combját. Dulcie szívesen megivott egy-egy pohárkával, Patrick – Jobb, ha tiszta a fejem, holnap fontos értekezlet” – inkább vezetett. Ez a házasság az égben köttetett. Tökéletesen működött. Legalábbis az első négy évben. Csak azután kezdett elmérgesedni a helyzet, hogy Patrick, aki megunta, hogy egy rakás pénzt keres az informatikai cégnek, ahol dolgozott, merész lépésre szánta el magát, és saját vállalkozást indított. Nevetségesen sok munkát ölt bele. Annyit gürcölt, mint három orvosgyakornok. Reggelenként, amikor elment, Dulcie még aludt, és mire hazatért, az

asszony már visszabújt az ágyba. – Sosem látlak! – panaszkodott Dulcie egyik este, amikor betelt a pohár. – Te pedig engem kizárólag hálóingben. Ez nincs rendjén… – Ne haragudj! – Patrick leült az ágyra, és magához ölelte, úgyhogy a legjobb zakója elejét teljesen összekente hidratálókrémmel. – Tudom, hogy nehéz, de kettőnkért teszem. Megígérem, hogy mostantól jobb lesz. Több munkát hozok haza. Állta a szavát, és Dulcie előre tudta, hogy ez katasztrofális következményekkel fog járni. Egy kirakatbabával is többet beszélgethetett volna. Igaz, Patrick ettől fogva sokat tartózkodott otthon, de annyira a munkájába temetkezett, hogy azzal az erővel világ körüli útra is indulhatott volna. Akárcsak a figyelemre vágyó kisgyermek, Dulcie azon vette észre magát, hogy három cukrot rak a férje teájába, hátha arra reagál. Egyik este a Cosmopolitanban olvasott bölcsesség hatására, miszerint a meglepetések végtelenül fölvillanyozhatják a házasságot, anyaszült meztelenül betáncolt Patrick dolgozószobájába, az ölébe vetette magát, és a fogával húzta ki egy pezsgőspalack dugóját. Na ez az, amit otthon senki ne próbáljon ki. A pezsgő szanaszét fröcskölt, Dulcie egyik foga kicsorbult, a számítógép merevlemez-meghajtója elszállt. Patrick egész napi munkája, amelyet éppen lementett volna, elveszett, és reggelig vesződhetett a pótlásával. Dulcie azt fontolgatta, hogy bepereli a Cosmopolitant. A házasságát végképp sikerült lejegelnie. – Keress valami munkát magadnak? – javasolta Liza, miután Dulcie siránkozott neki, mennyire unatkozik. – Megőrültél? – háborodott föl az asszony. – Patrick éppen azért dolgozik ilyen rengeteget, hogy jól keressen. Már csak az kéne, hogy én is látástól vakulásig húzzam az igát, és még több pénzt gyűjtsek. Azzal halomra döntenem minden érvemet. – Hátha élveznéd. – Az kizárt. Ez a Liza időnként tényleg hóbortos ötletekkel rukkolt elő. –Jó, akkor mit szólnál valami társadalmi munkához? Csak hetente néhány órához. – Az isten szerelmére – jajdult föl Dulcie –, hát nem szenvedek így is eleget? Szerencsére Liza egy másik javaslata nagyobb sikerrel járt. – Gyere el velem a Bruntonba! Próbáld ki! Liza a Brunton Kúria Golfklubban szokott teniszezni meg fallabdázni. A szintén klubtag Pru hetente kétszer-háromszor úszott a Bathtól öt kilométernyire létesített sportkombinátban. Dulcie, aki annyit konyított a sporthoz, mint Lajka kutya az asztrofizikához, az orrát fintorgatta. – Ne vágj ilyen képet! Lehet, hogy megkedveled – győzködte Liza. – Ezt olyankor mondják, ha arra próbálják rábeszélni az embert, hogy békacombot egyen. – Nem kötelező agyonizzasztanod magad, ha nem akarod. A Brunton golfklub, nem idegenlégiós kiképzőtábor. Napközben rengeteg ott az elkényeztetett háziasszony, aki gint szopogat, és a medence körül mászkáló izompacsirtákat stíröli. E hírek jelentősen jobb kedvre derítették Dulcie-t, különösen némi ártatlan muszklivizslatás kilátása, ezért ráállt, hogy elkíséri Lizát, megnézi magának azt a helyet. Ekkor óriási felfedezést tett: a Brunton Kúria az egyik legsikkesebb golfklub egész Angliában. Maga az ódon udvarház, amely kétszáz éve mézszínű bathi kőből épült, büszkén emelkedett egy domboldalon, amelyről páratlan kilátás nyílt a Langley Stoke völgyre. Az

épületet környező birtok harmincnyolc hektár parkerdőt kiváló sportolási lehetőségeket kínált. Kimondottan igényes vendégkörrel dicsekedhetett, és a csillagászati tagsági díj biztosította, hogy ez így is maradjon. Az emberek szívesen dicsekedtek – egy-egy elejtett megjegyzés formájában – azzal, hogy a Bruntonhoz tartoznak; ez körülbelül olyannak minősült, mint egy hanyagul elővillantott platina Amex-kártya. Akinek álmatlan éjszakát okozott a következő évi tagdíj előteremtése, annak be kellett látnia, hogy a Brunton nem neki való, jobb, ha valami kevésbé exkluzívat keres. Dulcie azonnal beleszeretett a klubba. Így képzelte a mennyországot. És csakugyan nem kellett megerőltetnie magát. Az ígéretnek megfelelően ginben sem szenvedett hiányt. Napfényben fürdő teraszról gyönyörködhetett a szabadtéri úszómedence türkizkéken csillámló vizében, és – szintén az ígéret szerint – bőven volt min legeltetnie a szemét. Fantasztikus étterem, mozi, szolárium, szauna és szépségszalon működött a komplexumban. Esténként diszkózás, rögtönzött medencepartik és kerti sütések gondoskodtak a szórakozásról. Úgy tűnt, ez a világ legalkalmasabb helye a fölösleges órák eltöltésére. Az ember figyelhette, amint mások aerobik-tanfolyamokon szuszognak és izzadnak, vagy a fallabdapályákon ugrabugrálnak. Kárörvendően leshette, amint Wimbledon önjelölt majdani csillagai reménytelenül viaskodnak a teniszezéssel. Bámulhatta a teniszedzők csodálatosan lebarnult lábszárát. Sütkérezhetett a napon ginkoktélt szürcsölgetve és olvasást mímelve. A leginkább talán az tetszett benne Dulcie-nak – és ebben a tekintetben az Anonim Alkoholisták gyűléseihez hasonlított, na nem mintha ő valaha is megfordult volna olyan helyen –, hogy akadálytalanul sóhajtozhatott a többi gazdag, unatkozó háziasszonnyal a munkamániás férjéről, és tudta, hogy pontosan értik, mire gondol. Úgy érezte, imái meghallgatásra találtak. A Brunton Kúria csodálatos, és egyáltalán nem szándékolt módon még takarékos megoldásnak is bizonyult, hiszen minden egyes nap, amelyet bikiniben a medence mellett heverészve töltött, egyúttal olyan napot jelentett, amelyen nem vásárolt. Csengett a telefon. Mivel Patrick a szobájában dolgozott – elvégre újév volt, munkaszüneti nap, mi mást tehetett volna? –, Dulcie vette föl. – Én vagyok az – jelentkezett Liza. – Szóba sem állok veled. A fokhagymáddal agyonvágtad a tegnap esti esélyeimet. Még a borozós Luigi is úgy tett, mintha a náthája miatt nem jöhetne közelebb hozzám… – Hagyd már a smacizást! Ma a Csalogányban ebédeltem, és mit gondolsz, kit láttam? – Cliff Richárdot meg Angéla Rippont. Egymás kezét fogták. Nem is, inkább csumiztak. Nem imádni való szó? – sóhajtotta Dulcie. – Csuuuu-miiiiztak. – Néha komolyan csodálkozom rajtad – mondta Liza. – Te kezdted. Na ne kímélj, szóval kit láttál a pasival, ha nem Angéla Rippont? – Philt láttam. Egy nővel. Feszes lakkbőr szoknyában. – Mármint… – A nő viselte a szoknyát – vágott Dulcie szavába. – És ez egyáltalán nem vicces. Rémes volt a csaj. – Hoppá! – hökkent meg Dulcie. – És mondd, hm… csumiztak? – Ezerrel. – Hű banyek! Dulcie arra a megállapításra jutott, hogy valami baki, elütés történt, amikor Isten vagy akárki, aki az életet szervezi, Pru életét szervezte. Szerető férj járt volna neki, ehelyett

csapodárt kapott. Szegény Pru nem ezt érdemelte. – Phil látott téged? –Nem. – Akkor most mihez kezdünk? – Szólunk Prunak. Az imént, amikor csengett a telefon, Dulcie a kanapén lustálkodott, és valami tipikus újévi selejtes filmet nézett a tévében. Ahogy most a képernyőre pillantott, látta, hogy a hősnő zokogva a tenyerébe temeti az arcát: „De én szeretem, szeretem! Nem, ez nem lehet… Szeretem!” Az asszony feszélyezetten gondolt arra, hogy senki sem tud úgy szeretni, ahogy Pru imádja Philt. – Ezt nem éli túl. – Akkor is tudnia kell. El kell mondanunk neki. Liza nem volt az őszintétlenség híve. – Jó, mondd el te, ha annyira akarod. – Együtt mondjuk el – igazította helyre a barátnőjét. – Te meg én. Pru és Phil Kastelitz modern villában laktak Bath peremén, babérbokroktól és sárgaréz kocsilámpáktól hemzsegő, puccos, „mi sem adjuk alább a szomszédnál” jellegű környéken. Aki kétévesnél régebbi autóval járt, arra ferde szemmel néztek. Aki nem fogta esztétikus redőkbe a dekorfüggönyöket, az automatikusan az alja néphez sorolta magát. Akinél az előkert pázsitjának szálhosszúsága meghaladta a négy centimétert… hát az már aztán tényleg utolsó söpredéknek számított. Mondani sem kell, hogy bárminemű kisgyermektől elvárták, hogy legyen tekintettel a többi villatulajdonosra, és szép csöndben játszadozzon. Meg persze rendezetten. De leginkább sehogy sem. Ilyen volt az a környék. – Mit csinálunk, ha Philt is itthon találjuk? Dulcie körülsandított, ahogy bekanyarodtak az Akácia közbe. Rengeteg közterület viselte ezt a nevet, már igazán ki kellett volna derítenie, mit jelent. A maga részéről akkor sem ismert volna meg egy akáciát, ha az fölugrik, és beleharap a hátsójába. – Ugyan már, szerda van, mindenki újra munkába állt. Egyébként is – fordult be a sarkon Liza, és az üres kocsibehajtó felé biccentett – láthatod, hogy nincs itt az autója. – Nem tudom, helyes-e, amire készülünk. – Dulcie-t máris furdalta a lelkiismeret. Ő maga válni akart ugyan, de Pru egyáltalán nem. – Hátha tévesen ítéled meg a dolgot. Phil talán csak ártatlan találkozót bonyolított le egy ügyféllel. – Tapadós lakkbőr szoknyással? – kérdezte elutasítóan Liza. Látta, amit látott. – Aki a sliccénél matatott a lábával? Ne fárasszál már, az a spiné egy repedtsarkú ribanc. Ha itt valaki ügyfél volt, az Phil. Miután becsengettek, és az aranydíszes fehér bejárati ajtó kitárult előttük, Liza kis híján elájult, minthogy szemtől szemben találta magát a lakkbőr szoknyás repedtsarkú ribanccal.

ru az emeleten nem hallotta a csengetést. Kétrét görnyedve a legnagyobb fokozaton zúgatta a hajszárítót, hogy kellően repkedősre lazítsa szögegyenes, gesztenyebarna tincseit. Szerencsére vastag szálú, dús sörénynek örvendett, így némi fodrásztrükk és jó adag hajlakk (naná, hogy a legerősebb) segítségével csaknem teljessé tehette az illúziót, így nem kandikált ki a füle, még csak elő sem villant. A legcsekélyebb jel sem árulkodott arról, hogy úgy eláll, akár a boroskancsó fogója. Pru utálta, hogy Phil rendszeresen Miskának becézi. – Tejesköcsögnek mégsem hívhatlak. Vagy Tejcsárdának? – élcelődött egy alkalommal a férfi, és jelentőségteljesen nézett felesége 80A-s méretű keblére. Játékosan megcsavarta az asszony rémes fülét. – Jaj, Pru, hol hagytad a humorérzékedet? A Dumbo talán jobban tetszene? Prunak inkább az tetszett volna, ha a férje nem űz örökösen tréfát a füléből. Nehéz humorosan fölfogni azt, ami igencsak régóta megkeseríti az ember életét. Fiú osztálytársai még tizenegy éves korában is folyton megkérdezték tőle, milyen messzire tud repülni. Próbált a feje köré tekert sállal aludni, esténként azért imádkozott, hogy reggel valami csoda folytán lelapult füllel ébredjen. Egy péntek este végső kétségbeesésében rábólintott Dulcie egyik briliáns javaslatára. A javaslat pillanatragasztóra vonatkozott. – Clark Gable is ezt csinálta – kiáltott föl Dulcie saját okosságától lelke sülten. – Pont olyan lesz, mint egy azonnali plasztikai műtét, csak éppen fájdalommentes! Ahogy az orvos utóbb rosszmájúan megjegyezte, előbb talán Technokollal gyakorolhattak volna. Így viszont a bathi Királyi Központi Kórház baleseti osztályán kötöttek ki, mivel Dulcie jobb keze Pru bal füléhez, a bal keze Pru hajának jelentős részéhez ragadt, és Pru szeméből a szégyen könnyei patakzottak. Az sem igazán javított a helyzeten, hogy Dulcie szétválasztásra váró sziámi ikrekhez hasonlította magukat. Több mint háromórás, mindenre elszánt oldószeres támadás, és későbbi igen körültekintő szikes beavatkozás után engedték haza a két lányt. – Ezt ne csinálják még egyszer! – figyelmeztette őket a fiatal orvos, miközben igyekezett komoly arcot vágni. – Egy próbálkozást azért megért – vont vállat Dulcie. – Kockázat nélkül nincs üzlet. Pru, miután haja zömét hátrahagyta a baleseti osztály kövezetén, a következő hat hónapban kénytelen-kelletlen közszemlére bocsátotta a fülét, amelyet az iszonyatos frizurák netovábbja tett még feltűnőbbé. Fölugrott, ahogy a hálószoba ajtaja kivágódott, és Liza meg Dulcie léptek be. – Sziasztok! – Pru kikapcsolta a hajszárított, örült, hogy látja őket. – Mi szél hozott? Várjatok egy cseppet, már majdnem elkészültem. – Mit csinál az a nő odalent, Pru? – érdeklődött Liza. – Úgy érted, Blanche? Gondolom, porszívózik. – Pru az Elnettért nyúlt, és vadul permetezte magára, majd ellenőrizte képmását a fésülködőasztal tükrében. Csiribí, csiribá! Volt fül, nincs fül. Liza azonban a háta mögött komoran nézett. Pru nyugtalanul megfordult. – Miért, mi történt? Csak nem azt akarod mondani, hogy elcsente az eszeájgot?

– Ez a nő… a takarítónőd? – kérdezte döbbenten Dulcie. Pru mintha röstelkedett volna. – Tudom. Hülyeség, mi? Nincs munkám, egész nap itthon ülök, és mással végeztetem a házimunkát. Az az igazság, hogy Phil ötlete volt. Karácsony előtt vette a fejébe, hogy mindenki, aki számít, tart bejárónőt. Mondtam neki, hogy ez marhaság, minek nekünk takarítónő, de tudjátok, milyen. Neki ez csak újabb státusszimbólum, akár egy Gucci öv. Az asszony egy pillanatra elhallgatott, a homlokát ráncolta. – Minden rendben? Csak nem nyúlta le tényleg az eszeájgot? Liza nemigen tudta, hol kezdje. Nem gondolta volna, hogy Phil idáig süllyedhet. Dulcie keresett valamit, amivel lefoglalhatja a kezét, és mindenáron Lizára akarta hagyni a piszkos munkát, így a szépítőszereket kezdte babrálni Pru mutatós fésülködőasztalán. Éppen levette egy rózsaszín Chanel rúzs kupakját, amikor lentről hallatszott, hogy bekapcsolták a porszívót. – Hol találtad ezt a Blanche nevű nőszemélyt? Liza ráeszmélt, hogy kerülgeti a lényeget. Dulcie elmélyülten vizsgálgatott egy Lancome szempillaspirált. – Egy ügynökségnél. Melegen ajánlották – felelte Pru, most már kissé idegesen. – Egy kilométernyire lakik, az Everton-telepen. Elvált, két felnőtt fia van. Tudom, hogy nem látszik rajta, de már majdnem negyven… Jaj, az ég szerelmére, mi a baj? Mit akarsz mondani, talán tömeggyilkos? Estéé Lauder áttetsző púder hattyúpehely pamaccsal. Csinos darab. Dulcie kézbe vette Pru kölnijét, és nyomott magának egy kísérleti spriccet. – Ne haragudj, Pru, de ez nem könnyű. Essünk már túl rajta! – gondolta Dulcie. – Az a helyzet… az a helyzet… Tipikus Liza. Jártatja a száját, aztán inába száll a bátorsága. Dulcie egészen a tükörhöz hajolt, éppen egy füstszínű Clinique szemhéjfestéket próbált ki. – Liza azt akarja mondani, hogy itt most Phil talált magának bejárónőt. Csak náluk szó sincs porszívózásról, és a bejárás is ellenkező irányból értendő. – Ez nem járja – csattant föl Pru. – Blanche szorgalmasan dolgozik. Csak azért, mert az öltözéke kissé… na igen, hiányos… – Nem az öltözékéről van szó – mondta Liza. – És nemcsak szorgalmasan dolgozik – vetette közbe Dulcie –, hanem gyorsan is. Liza nekiveselkedett: – Nézd, láttam őket. Újévkor együtt ebédeltek. – Dehogyis láttad – tiltakozott holtsápadtan Pru. – Phil dolgozott. Ő mondta. – Láttam őket. És hallottam is. A férjednek viszonya van ezzel a nővel. – Liza a fejét ingatta. – Sajnálom. Bárcsak tévedtem volna, de ez az igazság. Dulcie fontolgatta, hogy vesz magának egy ilyen Clinique szemhéjfestéket. Nem bírt Prura nézni. Odalent elhallgatott a porszívó. Néhány másodperc múlva kopogtak a hálószobaajtón. – Végeztem, Pru. Megyek. Pru föltápászkodott, és az ajtóhoz lépett. Liza és Dulcie riadt pillantást váltottak. Liza nyelt egyet. Dulcie visszafojtotta a lélegzetét. – Jesszum pepi, csak nincs valami baj, aranyom? Olyan fehér, mint a fal. – Semmi bajom, Blanche. Lekísérem. Odaadom a pénzét. Dulcie vastagon bepingált szemhéjjal az ágyra rogyott. – Mit gondolsz, kinyírja a csajt a konyhában? Liza már a Csalogányban ezt forgatta a fejében. Átvágott a szobán, és résnyire nyitotta az

ajtót. – Ha sikoltást hallunk, lemegyünk – magyarázta Dulcie-nak. De nem hallottak mást, csak halk beszédfoszlányokat, Blanche magas sarkújának kopogását a lakkozott parkettán, majd a bejárati ajtó csapódását. Dulcie és Liza az ablakhoz ugrottak, így éppen látták, amint Blanche immár fehér miniszoknyában, zöld felsőben és vörös bőr bomberdzsekiben vidáman lépked az utca vége felé. Pru ismét megjelent a hálószoba ajtajában. Figyelte, ahogy Blanche távozását figyelik. – Nem, semmit sem mondtam neki, ha ezt akarjátok tudni. – De Pru… – Hagyd ezt! Kedvelem Blanche-t. Barátságos asszony, és jó társaság, amikor egyedül érzem magam. – De hát… – És szeretem Philt. – Pru sápadtsága nem múlt el, de dacos arckifejezéssel fölszegte a fejét. – A férjem, és szeretem. Nem emlékeztek az újévi fogadalmamra? Természetesen emlékeztek. – Be is tartom – jelentette ki Pru. – Férjnél maradok. Még most sem hiszem, amit Philről és Blanche-ról mondtál, de még ha igaz is, akkor sincs okvetlenül vége a világnak. Egy tökéletesen jó házasságnak meg semmiképpen sincs. Liza ezt nem hallgathatta. – Márpedig igaz, Pru. Pru szürke szemébe könnyek gyűltek. – Talán tetten érted őket? – Gyakorlatilag. A nő lerúgta a cipőjét, és a lábát odadugta Phil… – Ki ne mondd! – visította, és fölemelt kezével elnémította Lizát. –Egyébként is hallhattad. Egy férfi rosszabbat is művelhet ártatlan bulizásnál. Ha te nem látod őket, senki sem tud róla. Ha nem szólsz nekem, soha nem jövök rá. – Jaj, Pru, hogy lehet ártatlan bulizás, amikor az az ember a te férjed? – bukott ki Lizából. – Megcsal téged, az isten szerelmére! Megértem a feldúltságodat, de… – Ne akarj kioktatni! – intette le fagyosan Pru. – Honnét tudhatnád egyáltalán, mit érzek? Soha életedben nem volt egy normális kapcsolatod. – Hát ez nagyszerűen ment – jelentette ki Dulcie könnyed társalgási hangnemben, miután visszaültek Liza kocsijába. – Igen, mondhatni, remek munkát végeztünk ma délelőtt. Fergeteges sikert arattunk. Liza a fejét csóválta. – Hogy bírta ki? Hogy tudott ilyen hírek hallatán ennyire higgadt maradni? – Nem is higgadt. – Dulcie előrehajolt az anyósülésen, kisajátította a visszapillantó tükröt. – Mit szólnál, ha beiktatnánk egy kis vásárlást? –vetette föl derűsen. – Szeretnék venni egy ilyen szemhéjfestéket. Ez a szín kifejezetten jól áll. – Hogy tudsz ilyen sekélyes lenni? – Sekélyes? – vigyorgott Dulcie. – Nem vagyunk egyformák. Én sekélyes, és te se kéjes. Pru fényképalbumokkal körülvéve ült az ágyán. Mindegyik albumot az ő meg Phil fotói töltötték meg, együtt és külön, otthon vagy külföldön, Cornwallban, Tunéziában, Skóciában, úszás, napozás, síelés, bulizás közben… Hogy is érthetnék Lizáék, mit érez? – gondolta az asszony, amíg óvatosan lapozott egyet,

és rámosolygott Phil meg a saját tavaly nyári marokkói képeire. Phil leégett, hámlott, mókából poharat egyensúlyozott a fején. Talált egy közös képet kettejükről, a szálloda bárjában készítette valami alkalmi ismerősük. Táncoltak, Phil átkarolta a derekát, és ahogy Pru a felvételt nézegette, újra átélte azt a boldog pillanatot, a teljes biztonság érzését. Nem, se Liza, se Dulcie nem érthette, mit érez Phil iránt. Dulcie sokáig hánykolódott, mielőtt megállapodott Patrick mellett, Liza pedig… Liza pedig máig nem jutott révbe. Pru azonban már tizennégy évet töltött Phillel, és soha rá sem nézett más férfira. A férje volt az első és egyetlen szerelme, aki megmentette a kamaszkori randizás rettenetétől, ő pedig nagyon is hálás volt a megmentésért. Nem kellett neki más, csak Phil; mellette biztonságban érezte magát, hiszen így Phil Kastelitz barátnője volt, őhozzá tartozott… Remegő kézzel vette ki a fényképet a celofántasakból, és közelebbről megnézte. Phil jelentette az egész életét. Hát persze, hogy borzasztóan érintette, amit Blanche-ról megtudott, de nem most jött a falvédőről. A férfiak időnként ostobaságokat művelnek. Nem bírnak a hormonjaikkal, hebehurgyán kockáztatnak… és lebuknak. Ez azonban nem jelenti azt, hogy Phil már nem szeret – gondolta Pru. Csak átmeneti gyöngeség. A felesége vagyok. Most is engem szeret a legjobban a világon. Lassan a nyelvébe harapott. Nem annyira, hogy vérezzen, bár majdnem. Fájt ugyan, de nem elviselhetetlenül. Akárcsak ez a dolog Phil és Blanche között – gondolta, és óvatosan visszacsúsztatta a fotót az albumba. Dulcie és Liza úgy viselkedtek, mintha vége lenne a világnak, pedig ez nem feltétlenül van így. Ezt is el tudja viselni.

özölni a férjével, hogy már nem akar házasságban élni vele, kevésbé bizonyult sima ügynek, mint Dulcie hitte. Amikor először képzelte el a jelenetet, egyszerűnek tűnt. Előadja a mondókáját, és ennyi. A maga részéről készen állt, hogy megtegye, de most fölmerült egy probléma. Az időzítés. Úgy vélte, sokkal könnyebben menne, ha Patrick szörnyeteg lenne. Ha a férje pofozózsáknak használná, monoklit varázsolna a szemére, és kiverné egy-két fogát, akkor neki nem maradna más dolga, mint fölsikítani, hogy elég volt, azonnal tűnj el, szállj ki az életemből. Ugyanez történne, ha kiderülne, hogy Patricknek viszonya van valakivel. Bár lenne. De Patrick nem volt szörnyeteg, és Dulcie nem akart a szakítással nagyobb fájdalmat okozni, mint amennyi feltétlenül szükséges. Ezért kellett megfelelően időzítenie. Karácsony előtt szóba sem jöhetett a dolog. Az kegyetlenség lett volna. Tudván, hogy decemberben nem viszi rá a lélek, inkább újévi fogadalmává tette. Elhatározta, hogy az ünnepek elmúltával véghezviszi. Csakhogy most már január közepén jártak, és fenyegetően közeledett Patrick születésnapja. Méghozzá a negyvenedik. Tényleg hülye tyúk lett volna, ha ezzel teszi tönkre a férje szünnapját, így hát belátta, hogy még néhány percig várnia kell, mielőtt fölrobbantja a bombát. Patrick negyvenéves. Te jó ég, minél többet gondolt erre, annál rettenetesebben hangzott. Akárki mondta is, hogy az élet negyvennél kezdődik, biztosan szenilis volt. Dulcie őslény férjén szánakozva készített két bögre kávét, és átvonult vele a dolgozószobába. Patrick számoszlopokat ütögetett be az egyik számítógépébe, és merőn nézte a képernyőt. Alkalmasint nemsokára szemüvegre szorul. – Tíz nap múlva itt a szülinapod. – Dulcie az íróasztal szélére telepedett, két kézzel szorongatta a bögréjét. – Mit szeretnél? Odáig már eljutott magában, hogy most az a legkevesebb, hogy valami igazán szép ajándékot vegyen a férjének. Patrick bebillentyűzött még néhány számot. – Nem tudom. Még nemigen gondolkoztam rajta. – Betöltöd a negyvenet. – Akkor talán járókeretet vegyél. – De komolyan, segíts már egy picit! Hogy valami kedves emléked maradjon utánam – gondolta Dulcie tőle szokatlan érzelemkitöréssel. Esetleg egy szuper órát? Pilótatanfolyamot? Egy mesés festményt? Patrick fölpillantott rá. Vállat vont. – Nem tudom. Gondolom, ruhaneműt. Nem ártana néhány új ing. Férfiak! Reménytelenek. – Az olyan fantáziátlan. Mi az, amit nagyon-nagyon, mindennél jobban szeretnél? Ekkor Patrick elvigyorodott. Na, úgy tűnik, ebből lesz valami – gondolta Dulcie. – Hát jó. – A férfi kezébe vette a PC Kalauz előző havi számát, lapozgatott benne egy kicsit, amíg meg nem találta, amit keresett. – Tessék, ez az. Az új lézersugaras Hewlett Packard. Micsoda masina… nem kevesebb, mint hatszáz dpi-s felbontású….

– Számítógép? –jajdult föl Dulcie. – Nem fogok nyavalyás számítógépet venni neked. – Ez nem számítógép – magyarázta Patrick. – Hanem nyomtató. – Egykutya, ajándéknak ugyanolyan vacak. – Bocs, de te kérdezted, hogy mit szeretnék kapni. – Lemondó képet vágott, majd megszorította az asszony kezét. – Nem érdekes. Akkor csak az ingeket kérem. – Nem, dehogy, megkapod a nyomtatót. Ennyit igazán megtehet Patrickért, hogy a távozása után maradjon valamije, ami elszórakoztatja a hosszú, magányos estéken. Különben is az ő pénze. Dulcie arra gondolt, a sors iróniája, hogy búcsúajándékul valami számítógépes holmit vesz neki, pedig lényegében a komputer tette tönkre a házasságukat. Na mindegy, de legalább az ajándékvásárlási probléma megoldódott. Ez is valami. – Na és mit csináljunk a születésnapodon? – faggatta tovább a férjét. Patrick erősen igyekezett a villogó képernyőre összpontosítani. – Amihez csak kedved van, édesem. Elmehetünk egy jót vacsorázni, ha te is akarod. Patrick születésnapján mindig étteremben vacsoráztak. Ezzel a kérdéssel nem indulhatott volna az év legizgalmasabb ötlete versenyén. Bárcsak a férje legalább egyszer fölvetette volna: „Mit szólnál, ha elutaznánk egy perzselő hétvégére, és a marrakesi holdfényben szeretkeznénk?” Bárhol volt is az a Marrakes, Dulcie-nak fogalma sem volt róla, de kétségkívül perzselően hangzott. Eszébe jutott egy beszélgetés, amelyet a minap a Traccsrádióban hallott a negyvenes férfiakról. – Nem gondolod, hogy utolért téged a középkori válság? Patrick már megszokta Dulcie társalgás közbeni meghökkentően hirtelen irányváltásait. Felhörpintette a kávéját, és az asszony kezébe nyomta az üres bögrét. – Nincs nekem arra időm. – Azt sosem tudhatod – nézte elmélázva Dulcie. – Talán hirtelen ráeszmélsz, hogy agyondolgozod magad, és közben észre sem veszed és elmegy melletted az élet. Patrick mosolyogva pillantott a karórájára. – Ha nem csipkedem magam, középárfolyami válság fog utolérni. Ezeket az adatokat tizenkettőre el kell faxolnom Manchesterbe. Koszi a kávét, édesem! – Összeborzolta Dulcie sötét tüsifrizuráját. – Majd később beszélgetünk, jó? Dulcie úgy döntött, bulit rendez. Hét országra szóló meglepetéspartit, hogy megmutassa Patricknek, mennyire törődik vele, és fájdalommentesen indíthassa el az egyedülálló középkorú lét útján. Ezzel enyhíti a saját lelkifurdalását, a tetejébe még jól mulathat is – gondolta földerülve. Nagyjából egy hétre rá pedig, miután elült minden izgalom, és megfelelő az időzítés, szépen lelép. – Partit? – kérdezte vidoran Bibi Ross. – Aranyos ötlet, drágám, de nem tudunk elmenni. Komplikált lenne elmagyarázni. – De hát meglepetés Patricknek – erősködött Dulcie. – Az anyja vagy. Ott a helyed. – Nem megy – jelentette ki kerek perec Bibi. – Hogy vihetném Jamest? – Ne hozd Jamest! – Dulcie már gondolt erre. – Mondd azt neki, hogy beteg vagy. Mondd azt, hogy érettségi találkozóra mész az öreglányokkal… Bibi láthatólag összerezzent az utolsó szótól. Megrázta a fejét. – Nem lehet. Különben is elígérkeztünk már arra az estére. James meg hívta vacsorára egy

rettentően fontos ügyfelét és a feleségét. Tényleg – bizonygatta, miután Dulcie kétkedve nézett rá. Beletúrt a táskájába, és nap tárt kotort elő. – Látod, fölírtam. Huszonnyolcadika, péntek, fél nyolc, Dennis és Meg Haversham. Igazat mondott. Dulcie nagylelkűen tudomásul vette. – Nagy kár. Fantasztikus bulit hagysz ki. – Hiába, nincs mit tenni – csukta össze Bibi némi megkönnyebbüléssel a naptárát. – Különben is ismersz. Igazából sosem rajongtam a születésnapokért. Bibinek bőven volt rá oka, hogy ne rajongjon a születésnapokért. Dulcie imádta az anyósát, de az asszony a legutóbbi két évben kimondottan fárasztotta. A „komplikált” még enyhe kifejezés volt a helyzetre. A szemfényvesztéshez, amelybe Bibi kényszerítette őket, az embernek állandóan figyelnie kellett, hogy szükség esetén azonnal kapcsoljon, és igencsak jól jött némi fejszámoló tehetség. Bibi – becsületes nevén Barbara – tizenkilenc évesen ment férjhez George Rosshoz. Húszesztendősen adott életet Patricknek. Amikor az asszony negyvenöt éves lett, George-dzsal szívroham végzett a golfpályán. Bibi porig sújtva gyászolta három éven át. Miután végre visszatért az életbe, megfogadta, hogy soha senkit nem fog úgy szeretni, ahogy George-ot szerette. Nem bírta volna ki a fájdalmat, ha újra elveszít valakit. Káprázatos külseje sokakat megszédített, próbálkoztak nála, de Bibi nem hagyta magát. Mígnem megismerkedett James Elliott-tal, és rádöbbent, mit hagyott ki éveken keresztül. Ekkor vette kezdetét a félelmetes porhintés. Bibi mindig vigyázott magára, de legfőbb szövetségeseinek a génjei számítottak. Akárcsak az édesanyjánál. Van, aki nem tehet róla, egyszerűen öregebbnek látszik a koránál. Nem az ő hibája. Bibi az ellenkező szélsőséget képviselte, mióta az eszét tudta, sokkal fiatalabbnak tűnt évei számánál. Negyvenévesen senki sem akarta elhinni, hogy egy stramm húszéves fiú édesanyja. Ötvenévesen, ha (ne adj' isten) rendőrségi azonosításon vesz részt, elsüthette volna magát harmincötnek. Ötvennyolc évesen ismerkedett meg James Elliott-tal, és a férfi iránti érzéseinek ereje fejbe kólintotta. A harmadik találkájukon, amikor James futólag megemlítette, hogy negyvenhárom éves, Bibi megdöbbent. A gondosan ápolt szakáll megtévesztette; ötvenre saccolta a férfit. És addigra nagyon megkedvelte. Igazán megtetszett neki. Gondolni sem tudott arra, hogy elveszítheti. Bepánikolt, és azt mondta Jamesnek, hogy ő viszont negyvenhat. A pillanat hevében elhangzott füllentés beláthatatlan következményekkel járt. Többé nem mesélhetett arról a napról, amikor az édesapja hazatért a háborúból. A kamaszévek emlékeit sietve átfestette. Egész múltját minden teketória nélkül előrébb kellett tolnia egy bő évtizeddel. Mivel pedig szóba sem jöhetett egy harminchét esztendős fiú – „Micsoda, úgy érted, kilencévesen szülted?” –, Bibi rákényszerült, hogy az ő korából is lefaragjon néhány évet. Patrick nem lelkesedett. – Viccelsz? Anya, te megbuggyantál. Ez nem fog működni. Pedig Bibi nem viccelt. Kétségbeesett. – Dehogynem. James semmit sem sejt. Egyébként is csak huszonkilencig kell visszafiatalodnod. Már mondtam neki, hogy tizenhét éves koromban hoztalak a világra. Patrick évek óta először látta nyilvánvalóan boldognak az anyját. Egyedül ez bírta rá, hogy belemenjen a nevetséges színjátékba.

– Nem fog sokáig tartam – figyelmeztette. – Előbb-utóbb lelepleződsz. Bibi megölelte. – Ha okosan csináljuk, akkor nem. És csodák csodája! tényleg nem derült ki a turpisság. Mindenki játszotta a szerepét, Bibi minden barátja híven őrizte az asszony titkát, Bibi pedig gondosan elrejtette szem elől az útlevelét meg a jogosítványát. Bárki másnál boldogabb párt alkottak Jamesszel. A férfi időről időre kedvesen célozgatott arra, hogy Bibi öregebb nála, és ugyancsak időről időre megkérte a kezét. Az asszony azonnal igent mondott volna, ha anélkül kelhetnek egybe, hogy a vőlegény megtudja a korát. Így viszont inkább bűnben élt vele. – Az isten szerelmére, áruld el neki! – sürgette elkeseredetten Patrick közvetlenül karácsony előtt. – Meg fogja érteni. Ennyi idő után mit számít a korod? Beléd szerelmes, nem a születési dátumodba. Bibi azonban a leghatározottabban elutasította, hogy akár fontolóra vegye a titok fölfedését. Nem vállalhatta a kockázatot. Túl sokat veszíthetett. Különben is egyes életkorok rosszabbul hangzanak, mint a többiek. James éppen eleget ugratta azzal is, hogy negyvennyolc éves. Holott hatvan volt. Még a gondolatba is beleborzongott. Ugyan mi hangozhat ennél rosszabbul?

ihelyt Dulcie elhatározásra jutott a partit illetően, teljes lelkesedéssel vetette bele magát a szervezésbe. Úgy döntött, a Brunton Kúriában rendezi. Otthon nem maradhatott volna meglepetés – bármennyire a munkájába temetkezett Patrick, még ő is gyanút fogott volna, ha diszkót telepítenek a nappaliba, Dulcie pedig a konyhában szorgoskodik egymillió kolbászka pálcikára tűzésével. A konyhai szorgoskodás amúgy sem tartozott Dulcie erősségei közé. A finomságokat jobban szerette elfogyasztani, mint előállítani. Ez utóbbit szívesen engedte át a Brunton Kúria vendéglátó szakembereinek. Annál is inkább, hogy másnap ne kelljen a dáridózás undorító romjainak eltakarításával vesződnie. – Ugye, még időben szólok? – kérdezte, amikor fölhívta Prut. Pru habozott. – Hogy értsem ezt? Kit hívsz meg? – Rengeteg embert! – Mármint csak engem, vagy Philt is? A Pru hálószobájában lezajlott kínos szóváltás óta nem beszéltek egymással. Dulcie az ajkát harapdálta. – Mindegy. Csak téged, ha úgy jobban tetszik. Vagy mindkettőtöket. –Juj, túl nagyot harapott. – Hm… el akarod hozni Philt? – A férjem. Persze, hogy szeretném, ha ott lenne – felelte kimérten Pru. – Akkor rendben. – De csak akkor, ha kedvesen bántok vele. Komolyan mondom, Dulcie. Semmi cikizés, semmi szurka-piszka. Se tőled, se Lizától. Belehalnék, ígérjétek meg, hogy normálisan fogtok viselkedni! Dulcie-nak már a nyelve hegyén volt, hogy ilyesmit Philnek kellene ígérnie, de hősiesen megtartotta magának a véleményét. – Megígérem. – A fenébe, úgy érezte magát, mint egy diáklány, akit le szidtak, mert dohányzott a mosdóban. – És Liza is meg fogja ígérni. Úgy viselkedünk majd, mint két kisangyal. A legjobb formánkat mutatjuk biztosította Prut. – Fejedelmi bánásmódban részesítjük Philt. Seggfejedelmi – gondolta Dulcie, ahogy letette a kagylót. Esetleg féregirtókat is hív a bulira. Ámbár talán az is elég, ha egy kis mérget csempész Phil italába. A buli reggelén Dulcie éppen a Patrick lézernyomtatóját tartalmazó dobozt csomagolta, amikor csengett a telefon. Celluxszal állig fölfegyverkezve már legalább öt kilométer kasírozott alufóliát és tíz kilométer ajándékkötöző szalagot elhasznált. Lehet, hogy a főzés nem feküdt neki, de ha elszánta magát, úgy be tudott csomagolni egy ajándékot, hogy ihaj. Patrick természetesen tudta, mit rejt a doboz. Nem bízhatta Dulcie-ra, hogy kiválassza a megfelelő modellt, inkább elment a Computerworldbe, és maga vásárolta meg a nyomtatót. Mégis erre vágyott, és az asszony most látványosan becsomagolta a holmit. Épp az utolsó simításokat végezte rajta kétoldalt, hogy azután elvonszolja a klubba, ahol este a férje majd fölbontja. A telefon még mindig csengett. Dulcie fölkapta a kagylót, egy pillanatra eljátszott a

gondolattal, hogy az egyik barátnője tudakolja, elhozhatja-e a bulira Kevin Costnert. Az élet azonban nem kínál effajta érdekességeket. Eddie Hammond, a Brunton Kúria igazgatója kereste. Ideges volt a hangja. – Egy kis gikszer jött közbe, Dulcie. Végtelenül sajnálom… – Mi a gond? – kiáltotta Dulcie, egyszeriben maga is idegesen. Ha netán porig égett a klub, hol fog ma este partit rendezni? És ami ennél is fontosabb, hol tölti ezentúl a napjait? – A konyhasók, drágám. Kidőltek, mint a tekebábuk. Drukkolok, hogy csak valami vírus legyen, de a tisztiorvos egyelőre vacillál. Amíg nincs kizárva a szalmonella, lepecsételte a konyhát. Úgyhogy… sajnos… ma este nem tudunk ételt adni. – Nem tudnak? – Az asszony majdnem elsírta magát. – Úgy érti, az égvilágon semmit? Ennivaló nélkül nem rendezhetek születésnapi bulit! – Tudom, tudom – próbálta nyugtatgatni a férfi. – El sem tudom mondani, mennyire bánt a dolog. De még maradt néhány órája… éppen ezért telefonáltam, mihelyt tudtam. Ha saját büfét szervez, azt idetelepítheti. Rákérdeztem a tisztiorvosnál, és azt mondta, részéről rendben. – Hát ez csodás. Éljen a tisztiorvos! – sóhajtotta Dulcie. Talán az ebéd idejében összedobhatna nekem pár tucat melegszendvicset. De bármennyire együtt érzett vele szorult helyzetében Eddie Hammond, egyáltalán nem segíthetett. Így hát Dulcie-nak nem maradt más hátra, mint hogy telefonáljon Lizának és Prunak. Liza elutazott. Amint az üzenetrögzítő jelentkezett, Dulcie-nak eszébe jutott, hogy fölment Londonba, ahol a szerkesztőjével tárgyal, és csak hétre ér vissza. Jellemző. Prut azonban hál' istennek otthon találta. Prut, a legjobban fölszerelt bathi konyha tulajdonosát. – Hány vendég jön? – szakította félbe Pru az asszony Dulcie jajveszékelését. – Vagy száz. – Rendben, akkor máris nekilátok. Összeütök némi rizssalátát, tésztasalátát, töltött sült burgonyát, ilyesmit… – Az nem elég. Dulcie tisztában volt vele, hogy hálátlan benyomást kelthet. Ez nem állt szándékában, de annyira begyulladt, hogy azt sem tudta, fiú-e vagy lány. – Persze, hogy nem. Azért vállalom magamra. Így te ráérsz bevásárolni. Van nálad papír és ceruza? – kérdezte Pru, aki bámulatosan nyugodt maradt a válsághelyzetben. Dulcie úgy gondolta, nem csoda, hiszen ez nem az ő válsága. – Kezdheted írni a listát, diktálom, mit kell venned. Isten áldja a Marks & Spencert – gondolta Dulcie egy óra múlva, ahogy hozzáértőén manőverezett bevásárlókocsijával egy guruló szatyros mami mellett. Elvonult a vihar, elszálltak a felhők, a szíve már nem akart kiugrani a helyéből, sőt tulajdonképpen kezdte jól érezni magát. Az M&S élelmiszerosztályának komplett kifosztása sokkal szórakoztatóbbnak bizonyult, mint egyszerűen beugrani két adag konyhakész currys csirkéért meg egy citromos tortaporért. Felvillanyozó élményt jelentett a bevásárlókocsi telegyömöszölése zsúrkenyérrel, előrecsomagolt vegyes ízelítővel, garnélával, pármai sonkával meg húszféle sajttal. Már nem pánikolt, kedélyesen kanyargott a friss zöldség-gyümölcs között, kiválogatta a legérettebb kantalupdinnyét, a legpirosabb, legfényesebb szemű földiepret… Nagyot ugrott, amikor egy férfihang ütötte meg a fülét: – Én is mehetek?

Hátraperdült. Atyavilág, ez James! – James! A férfi drótkosarában három citrom meg egy palack tonik gurigázott ide-oda. Dulcie emlékezett, hogy Bibiék maguk is vacsoravendégeket várnak. – Én is mehetek? – ismételte meg a kérdést vigyorogva James. – Hová? Dulcie imádkozott, hogy csak el ne piruljon. – Hát nevezheted természetfölötti megérzésnek, ha tetszik, de valami azt súgja, hogy bulit rendezel – kacsintott James. Dulcie-val mindig fél szavakból is értették egymást. – Vagy ha nem, akkor rád tört a tomboló bulimia. Az asszony rövid tétovázás után úgy döntött, nyugodtan elárulhatja az igazságot. Elvégre a férfi és Bibi ma este úgysem érnek rá. – Meglepetéspartit szervezek Patricknek – magyarázta. – A Brunton Kúriában. Az utolsó percben jött az ötlet – tette hozzá sietve, nehogy megbántsa Jamest. – Csak tegnap döntöttem el. És persze, hogy mind kettőtöket szeretettel várlak. Ma este nyolckor, szuper lesz… Patrick sem mit sem sejt… Sugárzó arccal várta, hogy James a homlokát ráncolja, és azt dörmögi: „A kutyafáját, nem tudunk elmenni.” A férfi ehelyett viszonozta a mosolyt. – Hát ez fantasztikus! Figyelj, ma este egy házaspár vacsorázik nálunk, de tíz előtt elmennek. El kell érniük az utolsó vonatot Oxfordba. Kocsival kivisszük őket az állomásra, és onnét egyenesen átfurikázunk a bulira. Jobb későn, mint soha, nem? Dulcie most aztán csakugyan minden ízében remegett. Ki kellett ötölnie, méghozzá villámgyorsan, valami hihető kibúvót – indokot, amiért James és Bibi semmiképpen sem jöhetnek el Patrick születésnapjára. Tágra nyílt szemmel meredt Jamesre, kétségbeesetten várt ihletre… Puff. Késő. James aggódva figyelte. – Rosszul érzed magad, Dulcie? – Öőö… ez a… én… – Gyere, gondolom, már mindent összeszedtél. – A férfi átvette a föltornyozott bevásárlókocsi irányítását, és a pénztár felé tolta. – A legkevesebb, hogy segítek bepakolni az autóba. Dulcie a futószalagra rakta az élelmiszert, James pedig a túlsó végén szatyrokba csomagolta, jóval hatékonyabban, mint ahogy az asszony képes lett volna rá. A megoldás akkor jutott Dulcie eszébe, amikor az utolsó nyaláb franciakenyeret ürítette ki a kocsiból. Pofonegyszerű. Nincs más dolga, mint telefonon riasztania Bibit, aki majd vagy kimerültségre hivatkozik, vagy váratlan megbetegedést színlel. Az utóbbi talán jobb, mert akkor James aggódhat érte. Tehát nem hagyja otthon Bibit, hogy egyedül menjen bulizni. Dulcie a férfira sandított, aki még mindig szorgalmasan töltögette a szatyrokat a pénztár túlfelén. Igen, ez James. Figyelmes. Jólelkű. És hűséges Bibihez. Tényleg imádni való pasas. Ha Bibi rászánná magát, hogy föltárja előtte sötét titkát, összeházasodhatnának. Az ihlet villáma másodszor is lecsapott. Dulcie már tudta, mi a teendője. Hiszen Bibi sosem mondaná el Jamesnek.

Ennélfogva az a megoldás, hogy Jamesnek magától kell rájönnie. Erre pedig mi lehetne alkalmasabb hely, mint egy baráti összejövetel, ahol eleve mindenki fölszabadult hangulatban van… és ahol jóízű nevetéssel tehetik túl magukat Bibi ártatlan kis füllentésen? Dulcie tudta, hogy helyesen látja a dolgot. Ragyogó megoldás. James végre megismeri az igazságot, és ez jottányit sem változtat Bibi iránti érzelmein. Bibi pedig megkönnyebbül. És nem győz majd hálálkodni. Nincsenek véletlenek. A sors akarta, hogy ma összefussanak Jamesszel. Az vezeti a kezét. – Támadt egy ötletem – mondta Dulcie, miközben a kocsi csomagtartójába rakosgatták a zöld-fehér műanyag szatyrokat. – Bibi még nem tud a buliról. Ne szólj neki, jó? – Miért ne? – kérdezte derűs arccal James. – A móka kedvéért! Mondd azt, hogy a barátaid házassági évfordulójára mész, és hozd magaddal! – csillant föl Dulcie szeme. – Azután amikor beléptek, ez lesz a ráadás. Dupla meglepi. Pru egész délután megállás nélkül dolgozott. Öt órakor, miután minden tőle telhetőt megtett, becsobbant a kádba. Hatra felöltözött, teljesen elkészült. Most már csak a kocsiba kellett berakodnia, hogy a Brunton Kúriába szállítsa a harapnivalót, és segítsen Dulcie-nak elrendezni a tálakat. Telefonált Phil irodájába, de a férfi házon kívül volt. – Néhány ingatlant mutat meg egy ügyfélnek – közölte Janet, a titkárnője. – Próbálja meg a mobilján! Az asszony ott sem járt szerencsével; a mobilt kikapcsolták. Így egy cédulára leírta, mi történt, és a konyhaasztalon hagyta a papírt. Ha Phil hazajön, majd lezuhanyozik, átöltözik, és utánamegy a klubba. Pru bizonyos szempontból örült, hogy kialakult ez az élelmezési válság. Miután Dulcie megmentésére sietett, a barátnője hálából egy rossz szót sem szól Philre. Igaz, Dulcie azt amúgy is megígérte, de egy kis érzelmi zsarolás sosem árt. Dulcie már a helyszínen tartózkodott, amikor Pru salátástálakkal megrakodva betántorgott a bankett-terembe. – Szia, pazarul nézel ki! – Elébe sietett, segített megszabadulnia a tehertől, és átölelte. – Ezek is isteniek. Te egy angyal vagy. Komolyan mondom, Pru, az a tetű férjed meg sem érdemel téged. Pru akkorát ugrott, mintha áramütés érte volna. – Már megint kezded? – Jaj, dehogy, dehogy – húzta vissza Dulcie, és jobbról-balról cuppanós puszit nyomott az arcára. – Minden rendben, csak kiadom a mérgemet, mielőtt az év gennygóca fölbukkan. – Elmosolyodott. – Hát merek én egy szót is szólni mindazok után, amiket értem tettél? Hát alighanem. – Ha nem hiányzik egy tál rizssaláta a fejedre, akkor nem. – Mindenesetre – váltott témát Dulcie – mesésen festesz. Szuper a rucid. Prunak jólesett a dicséret. A fehér selyem dzsörzé testhez állóbb volt a szokásos stílusánál, de már megint félt megbántani az eladót azzal, hogy vásárlás nélkül távozik. Most örült a bátortalanságának. Magában igazat adott Dulcie-nak és az eladólánynak: tényleg remek ez a ruha. – A tiéd is – felelte felvidámodva. – Meg a hajad is. Nagyon menő. A megerőltetéstől kipirult Dulcie méregzöld kötött ruhájához narancs-sárga, hosszú ujjú, sportos felsőt viselt. Kurtára nyírt haja szertelenül összevissza meredezett, és fél kezében

mályvaszínű filctollal írt bevásárló listát szorongatott. Az órájára pillantott. – Fél hét. Ideje elpályáznom. Légy szíves, fejezd be helyettem a rendezgetést! Liza azt ígérte, fél nyolc előtt megjön, és a többieknek is a lelkük re kötöttem, hogy nyolcig érjenek ide. Nem sokkal nyolc után érkezem Patrickkel. Ha bármi gubanc van, csörögj rám! – Oksi. – Pru meghökkent barátnője izgatott arca láttán. Elmosolyodott. – Már alig várod, igaz? – Biztosíthatlak, hogy felejthetetlen este lesz – jelentette ki drámaian Dulcie –, de történjék bármi, nehogy tíz előtt betintázz, és kivond magad a forgalomból! – Zöld szeme fölszikrázott. – Pár késői érkezőt várunk. Nevezhetjük őket különleges sztárvendégeknek. – Kik azok? Iszonyú kísértést érzett, hogy beavassa Prut, de férfiasan ellenállt. Az ajkához emelte az ujját. – Pszt, szót se többet! Hétpecsétes titok. – Barátnőjére kacsintott. – El végre, ha már egyszer bulizunk, miért érjük be egy meglepetéssel kettő helyett? Eddie Hammond nemigen szokta bámulni a tükörképét, de a három oldalán padlótól a plafonig tükörrel borított aerobikstúdióban nem sok választása maradt. Amíg arra várt, hogy beszélhessen Dianával, a Brunton rémisztően jó kondijú aerobikoktatójával, különösebb lelkesedés nélkül tanulmányozta magát a legközelebbi tükörben. Rémisztően rossz kondijú – ez a kifejezés fogalmazódott meg benne. Vagy esetleg túlsúlyos, túlhajtott és negyvenen túli. Megpróbálta beszívni a hasát, de csak elszédült, mivel az ember képtelen egyidejűleg a hasát is beszívni, és levegőt is venni. Föladta, inkább ujjaival végigszántott őszülő haján, egy pillanatra behunyta táskás szemét, és zsebkendőjével megtörölgette gyöngyöző homlokát. Nem csoda, hogy nyúzottnak látszik – gondolta. Ki ne lenne ilyen napon, az első válsághelyzetben két hónapja, amióta leköltözött Bathba, és átvette a Brunton Kúria vezetését? Az emberei továbbra is hullanak, mint a legyek, a tisztiorvos nem tágít a sarkából, ez az ügy katasztrofális sajtót szerezhet a klubnak… Savanyú képet vágott. Kereshet magyarázatot, amíg bele nem feketedik, akkor sem takargathatja a tényt, hogy stressz ide vagy oda, így fest. Ez ő. Tényleg elpuhult, túlsúlyos, és elmúlt negyven. Sőt már negyvenöt is. Nézzünk szembe a ténnyel, nem egy Jean-Claude van Damme. Méregzöld-narancssárga villanásra rezzent föl. Dulcie, aki egy másik tükörből ötlött a szemébe, megállt, és bedugta a fejét az üvegajtón. – Minden rendben? Eddie imádkozott, nehogy kiderüljön, hogy az asszony újabb szerencsétlenség hírével keresi. De Dulcie hál' istennek mosolygott. – Semmi gond. Ura vagyok a helyzetnek – tudatta Eddie-vel, és élvezte a látványt, ahogy a férfi olyan elmélyülten vizsgálgatta a saját tükörképét, mint egy kamasz. – A többi ennivalót most teszik az asztalra, én pedig hazamegyek fürdeni. Nem is tudtam, hogy beiratkozott – jegyezte meg. – Beiratkoztam? – vonta föl a szemöldökét Eddie. – Hová? – Diana aerobik-tanfolyamára. – Dulcie kacsintott. – Alig várom, hogy tornadresszben láthassam. – Arra körülbelül annyi az esély, mint a maga esetében – felelte vidáman Eddie.

Miközben beszéltek, Diana és a következő foglalkozás résztvevői kitódultak az öltözőből a stúdióhoz vezető folyosóra. Dulcie, aki örökké attól rettegett, hogy egyszer arra ébred, előző este alkoholos befolyásoltság alatt jelentkezett Diana tanfolyamára, most sietve elköszönt: – Segítség jön Szörnyella! Viszlát később! – Fölemelte a mutatóujját. És ne lógassa az orrát! Minden a legnagyobb rendben. Ez emlékezetes es te lesz.

iként Pru némi megkönnyebbüléssel fedezte föl, a meglepetés partik azzal a nagy előnnyel járnak, hogy mindenki idejében befut. Míg máskor ki kell bírni az első két óra kínos lassúságú vendégszállingózását, mert mindenki a lehető legkésőbbre hagyja az érkezést, nehogy elsőként toppanjon be, most hajszálpontosan öt perccel nyolc előtt mindenki a bejáratnál tülekedett. Kivéve Philt. Nyolc óra ötkor Pru kiosont a recepcióhoz, és még egyszer megpróbált hazatelefonálni. Semmi eredmény. Akárcsak a férfi mobilján. Mégsem ért rá nyugtalankodni, mert megjöttek Dulcie-ék. – Mi folyik itt? – kérdezte zavarodottan Patrick. – Nem negyed kilencre foglaltattunk asztalt a Langhamben…? Szevasz, Pru, hát te mit keresel itt? Dulcie szólt, hogy szülinapom van? Gyere, adj egy nagy puszit! – Na jó, erre nincs idő – ripakodott rá néhány másodperc múlva Dulcie, és karon ragadta. – Csak előjegyeztetem magam holnapra a szoliba, és már itt sem vagyunk. Pru, hol találom Annát? Barátnője a megbeszéltekhez híven a bankett-terem felé mutatott: – Arra. – Megérdemellek én téged? – dünnyögte Patrick a feleségét átkarolva, miközben valami lassú, negédes zenére táncoltak. Dulcie őrjítőén festett a testhez álló kis fekete ruhában, és abban a fajta veszélyesen magas sarkú cipőben, amit a férje kedvelt rajta. Fekete haját zselével hátrasimította. A fülében a férjétől karácsonyra kapott gyémántstift szikrázott. A jó alakú, jó lábú Dulcie-t ráadásul bájos arccal áldotta meg a természet, és mindhárom adottságát ügyesen tudta mutogatni. Most pedig nem volt rest meglepetéspartit szervezni neki, még ennivalóról is maga gondoskodott. Na jó, Pru egy kicsit besegített. Patrick elérzékenyült. Dulcie nyelvet öltött rá. – Hogy megérdemelsz-e? Hát persze, hogy nem. A férfi sötétbarna szeme derűsen hunyorított. – Viszont nagyon szeretlek. Nem azok közé a férfiak közé tartozott, akik lépten-nyomon ezt hajtogatják, de Dulcie tudta, hogy komolyan beszél. Kár, hogy dolgozni még inkább szeretett. – Ajánlom is. Dulcie fölágaskodott, és nyelvével megcsiklandozta a férje fülcimpáját. Olyan rég táncoltak együtt utoljára, hogy már az idejét sem tudta. Ha nem izgatja magát annyira James és Bibi küszöbönálló érkezése miatt, talán még kellemesen bizsergető érzés támadt volna a hasában attól, ahogy a férje testéhez simult. – Akkor rajta! – Patrick belecsípett az asszony derekába. – Te jössz. Így igazságos. Mindig is ezzel évődtek. Ha egyikük kimondta, a másik nem. Ha a másik igen, az egyik nem. Most azonban utoljára születésnapoztak együtt. Dulcie hirtelen elhatározással tett még egy végső kísérletet. – Én is szeretlek.

Patrick láthatólag meghökkent. – De még jobban szeretnélek, ha kevesebbet dolgoznál – folytatta az asszony. Férje arcán megjelent az a kifejezés, amelyet a legutóbbi pár évben túlságosan is megismert. Dulcie keserűen gondolt arra, hogy ez az arckifejezés vet most véget a házasságuknak. – Nem sokkal kevesebbet – unszolta –, csak egy kicsivel. – Nem gondolod, édesem, hogy kevesebbet dolgoznék, ha tudnék? –Ezt a kedvetlen hanghordozást is ismerte. Jó néhányszor lezajlott már ez a vita. Az újdonság varázsa rég lefoszlott róla. – Vállalkozást építek. Az nem könnyű. Baromira nem az – gondolta Dulcie. – De kettőnkért teszem – folytatta Patrick. Mindig erre hivatkozott, az asszony betéve tudta a szöveget. Utálta ezt a részt. Utálta, ahogy Patrick jóvoltából úgy érezte magát, mint egy elkényeztetett kölyök. Pedig úgy vélte, ő nem önző. Vagyis nem nagyon. Csak szeretett volna olyan férjet, akit hébe-hóba azért láthat, akivel beszélgethet. Normális házaséletre vágyott. – Koszi, a többit már tudom – mondta, mielőtt a férfi rátérhetett volna mentegetődzése következő szakaszára. – Ne vitatkozzunk a születésnapodon! És itt nem is enyeleghetünk. Patrick, bár nem kevésbé szívesen váltott témát, megütközve nézett. – Miért nem? Ez a születésnapi bulim. – Foglalkoznod illik a vendégekkel. Bájologj a többi nővel. – Dulcie kivonta magát a férfi karjából, és körülnézett. – Eredj oda Pruhoz! Az a nyomorult férje még mindig nem került elő. Pru örült, hogy éppen Patrickkel táncolt, amikor Phil végre megjelent. Legszívesebben persze egyáltalán ott sem lett volna, de Patrickkel táncolni még mindig jobbnak tűnt, mint magányosan a falat támasztani. Nem sokkal jobbnak, figyelembe véve, hogy élete legborzalmasabb pillanata következett. Az asszony érezte, hogy kifut az arcából a vér. Phil berúgott. Mint az albán szamár. És… te jó ég… Blanche kísérte. – Basszus, basszus! – hebegte Liza, meghökkentve a bankárt, akinek fél perce mutatták be. Elszörnyedve figyelte, amint Phil a táncparkettre botladozott. Blanche a botrányos lakkbőr szoknyáját viselte még a Dulcie-énál is magasabb sarkú cipővel. Nyakpántos smaragdzöld felsőjének szegélyét strasszal rakták ki. A tűsarkú ellenére meglehetős ügyességgel tartotta lábon Philt. – Sajnálom, hogy elkésett a férje, Pru. Az Erdésztanyán futottunk össze. Egyfolytában azt hajtogatta, hogy ide kéne jönnie, úgyhogy beültettem a kocsimba. Ugye nem fog veszekedni vele? Fölhajtott néhány pohárral, de nincs nagy baj. Pru, aki soha életében nem veszekedett Phillel, a férjére meredt. A terem másik feléből Dulcie hangját hallotta: – Jesszusom! Blanche volt férje úgy ivott, mint a kefekötő. Az asszony bőséges tapasztalatokat szerzett a piásokkal; az exéhez képest Phil csak pityókásnak számított. Szakavatottan lecövekelte a férfit, majd sarkon fordult, hogy távozzon. – Rendben, Pru? Akkor én megyek is. Phil egy pillantást vetett Pru dermedt arcára, majd megperdült, mint egy rajzfilmbeli részeg, és visszarántotta a takarítónőt. – Dehogy mész. Nem mész sehova. Itt maradsz, és táncolunk. – Nem lehet, mennem kell.

Blanche lesöpörte magáról a férfi kezét. – Gyere vissza! – bömbölte Phil. Megvetően Pru felé legyintett. – Nézd csak meg búvalba… bélelt őnagyságát. Maradj itt, Blanche, nekem te kel lesz. Ezt itt nem szeretem, rá se bírok nézni. Téged szeretlek. KÍVÁNLAK! Patrick semmit sem tehetett, mert Prut tartotta a karjában. Helyette Dulcie süvített át a parketten, mint a rakéta, és akkorát húzott be Phil Kastelitznek, hogy a férfi hanyatt esett. – Bocsánat, rettentően sajnálom – motyogta Blanche lesütött szemmel. Bivalyerős lehetett, mert talpra segítette Philt, és gyakorlatilag kicipelte a teremből. Az ajtónál szembetalálkozott Lizával. – Nem kellett volna idehoznom. Ennek nem lett volna szabad megtörténnie. Én csak segíteni akartam. – Remek, akkor minden a legnagyobb rendben – felelte Liza, és hangjából csak úgy sütött a gúny. – Nyugodtan vállon veregetheti magát, a ma esti jó cselekedetét sikerült végrehajtania. Pru nem sírt. Összeszedetten ült egy széken a mosdóban. A látszat azonban csalt, miként Liza is megállapíthatta, ahogy az asszony kezébe nyomott egy jó pohár konyakot. Hogy is lehetett volna összeszedett? Nyilván magánkívül volt. – Te sokkot kaptál – mondta Liza Prunak. – Tényleg? – Pru falfehéren meredt maga elé, mint egy faképnél hagyott menyasszony. Tekintetét a kézszárítóra szegezte. Vállat vont. –Alighanem. Liza feszengett. A jajgatás nem illett Pruhoz, de azzal most könnyebben megbirkózott volna. – Most mihez kezdesz? Újabb vállrándítás. – Nem tudom. Azt hiszem, hazamegyek. – Biztos? Talán otthon találod Philt. Aludj inkább nálam! Liza igazán hősiesnek érezte magát, mivel eddig fantasztikusan szórakozott, most pedig úgy tűnt, lemarad a további bulizásról, ha inkább hazaviszi magához Prut. Dulcie rontott be az ajtón. – Phil elment. Még egyet bepancsoltam neki odakint, a parkolóban. És annak a kullancs tramplinak is megmondtam, hogy húzza el a belét. Zöld szeme villogott. – Figyelmeztettem, hogy ha még egyszer be meri tenni a lábát a házadba, vége van. Jaj, Pru, szörnyen sajnálom, hogy így alakult. És majdnem tönkretették a partit is… Át akarta ölelni Prut, aki még mindig bénultan gubbasztott a széken. Ekkor Pru Dulcie arcába loccsantotta a pohara tartalmát. Illetve ez volt a szándéka, de elvétette a célt. A konyak legnagyobbrészt a mosdókagyló fölötti falra fröccsent. – Mi a sz…? – tántorodott hátra Dulcie a barátnője reakciójától megrökönyödötten, mint akit leköpött egy apáca. – Ezt jól kifundáltad! – sziszegte Pru. Elfogta a remegés. – Azt mondtad, tíz órára újabb különleges meglepetést várunk. Két késői érkezőt. Az isten szerelmére, Dulcie, mégis mit képzelsz magadról? Liza értetlenül meredt Dulcie-ra. Csak nem… – Dugulj már el! – visította Dulcie, miközben tehetetlenül törölgette nedves bal vállát és konyakpettyes ruháját. – Nem ez volt a meglepetés! Komolyan azt hiszitek, hogy ekkora ökörséget csinálok? Válasz nélkül hagyták a kérdését. Dulcie toporzékolt dühében. Szép kis barátnők.

– Hát nem, cseszd meg. Valami briliáns dolgot találtam ki, megoldást egy problémára, amelyhez senki másban nincs elég kurázsi. És a francba – az órájára pillantott –, ha nem csámpázunk ki innét azonnal, lemaradunk az egészről. Semmit sem fogunk látni belőle. Pru fölállt. – Ne haragudj, Dulcie. El sem tudom hinni, hogy így elragadtattam magam. – Szorongó arcot vágott. – Nem tettem tönkre a ruhádat? – Én sem tudom elhinni, hogy így elragadtattad magad. – Dulcie szája fülig szaladt. – A ruhám miatt meg ne fájjon a fejed! Még jó, hogy nem tojáslikőrt locsoltál rá. – Na gyertek, nehogy elszalasszuk a nagy meglepetésedet – mondta Pru árnyalatnyi mosollyal. – Mi az, talán egy Chippendale-srác Lizának? Bibit mintha kupán vágták volna, amikor James karján megérkezett, és ráeszmélt, miféle összejövetelre hozta a férfi. Dulcie eléjük sietett, és látta, hogy az anyósa körbesandít az előtérben, mint aki harsány transzparensre számít: MA NEGYVENÉVES! Hogy eloszlassa Bibi félelmeit, és elejét vegye, hogy esetleg visszarángassa Jamest a kocsihoz, Dulcie arcon csókolta az asszonyt, közben pedig a fülébe súgta: – Semmi pánik, ura vagyok a helyzetnek. Azért ő sem volt teljesen érzéketlen. Nem szándékozott fölpattanni a pódiumra, hogy elkurjantsa magát: „Tegye föl a kezét, aki nyugdíjas-igazolvánnyal buszozhat!” Tudta, hogy az óvatosság a helyzet kulcsa. Egy kukkot sem szól. Megvárja, hogy magától értetődő természetességgel hulljon le a lepel. Végül hamarabb hullott le, mint várta. A Phil-féle incidens kiheverése után mindenki ész nélkül a táncparkettre nyomult. Dulcie és James beszámoltak Bibinek a büfé miatti pánikról, majd Dulcie Marks & Spencer-beli bevásárlókocsis rodeózásáról. Patrick innivalót hozott Bibiéknek. Suzannah Somers, egyik hajdani rögbis cimborájának tűzrőlpattant felesége – még abból az időből, amikor Patrick ráért rögbizni – megütögette Patrick vállát. – Üdv, szülinapos! Ugye nem haragszol, Dulcie, ha elrabolom? Az én párom úgy táncol, mint egy csúzos gorilla. – Csak szolgáld ki magad! – intett Dulcie nagylelkűen a táncparkett leié. A diszkó valami furát játszott, amit Patrick még sosem hallott. – Ne várj csodákat! – mondta nyugtalan képpel. – Menj már, te voltál a parkett ördöge! – kuncogott Suzannah. – Mármint a régi szép időkben, mielőtt negyven lettél. James ferde szemmel nézett Suzannah-ra. Dulcie nem tudott uralkodni magán, cigányútra ment az itala. Bibi elsápadt. – Mi az, Suzannah, fölturbózták a kóládat? – nevetett föl Patrick hangosan, de nem valami meggyőzően. Mivel a legjobb taktikának az tűnt, ha hallótávolságon kívülre vonja az asszonyt, megragadta a kezét, és a parkett felé cibálta. – Még hogy negyven! Az még odébb van. Ebben a pillanatban elhallgatott a zene. A most már teljesen elképedt Suzannah fennhangon felelte: – Talán inkább te rúgtál be, Patrick. Persze, hogy negyven vagy. Azért jöttünk össze mindannyian. Patrick nem bírta idegekkel. Vadul táncolt Suzannah-val valami Babylon Zoo számára, akárki legyen is az. Úgy gondolta, ha ez a hajmeresztő helyzet Dulcie műve – miként gyanította –, akkor oldja csak meg Dulcie.

ames még Suzannah-nál is zavarodottabb volt. – Mi ez az egész? –kérdezte. – Patrick nem negyvenéves. Hogy lehetne, mikor harminckettő? Bibi elkínzott arckifejezésétől Dulcie is kellemetlenül érezte magát. Nem úgy alakult, ahogyan eltervezte. Amikor maga elé képzelte ezt a jelenetet, valahogy mindenki sokkal vidámabbnak látszott. Most viszont Bibit mintha ájulás kerülgette volna. Dulcie pánikba esett, görcsösen igyekezett eljutni a vidámabb részhez – de hát hogyan, ha senki nem szól semmit? – Figyelj, James, ez csak ártatlan fűllentésnek indult – hadarta –, aztán elfajult… és most eljött az ideje, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba, fényt derítsünk az igazságra, megvilágítsuk a rejtélyt… – Miféle rejtélyt? – értetlenkedett James. Dulcie gondtalan nevetéssel próbálkozott, de nemigen jött össze. Bibi egy percig sem bírta tovább ezt a gyötrődést, megfordult és gyorsan távozott. – Miféle rejtélyt? – ismételte James veszedelmesen halk hangon. – Nézd, a nők hazudni szoktak a korukat illetően, ez össznépi sport – makogta Dulcie. – Szereted Bibit, nem? Nem tett mást, csak lecsípett néhány évet… Mit számít, ha idősebb annál, amit mondott? Ez nem olyan, mintha valami szörnyűséget követett volna el, mondjuk, megcsalt volna! – Amikor megismerkedtünk, azt mondta, negyvenhat éves – felelte James. – Most meg azt állítod, hogy Patrick negyven. A jó ég áldjon meg, Dulcie, akkor Bibi mennyi? Dulcie lapított. Ő mindent megpróbált, hogy enyhítse a csapást. – Hát majdnem… hm… hatvan. – Majdnem hatvan? Mennyire majdnem? Na ez nem jött be. – Ööö… szóval… annyi. Hatvan. De éppen csak hogy – tette hozzá sietve. James lehunyta a szemét. Úgy festett, mint aki rosszat álmodik, és rettentően szeretne fölébredni. – Jaj, James, tudom, hogy megrázó, de hát tényleg ennyire borzasztó? – Kösz, Dulcie, eleget hallottam – nézett föl fáradtan a férfi. – De hát Bibi attól még Bibi marad… – Hagyd abba! – … és csak azért nem ment még feleségül hozzád, mert félt, hogy rájössz! – Ez nem lep meg. – Mi tényleg csak azt akartuk, hogy boldog légy! – kiáltotta elkeseredetten Dulcie. – Igazán? – James egy pillanatig az asszony arcát fürkészte. – Érdekesen mutatjátok ki. Miután a férfi elment, Liza és Pru odaléptek Dulcie-hoz. A közelből hallgatták végig a kínos szóváltást. – Mi volt ez? – kérdezte Liza. – A másik meglepetésed? Dulcie megsemmisülten bólintott.

– Jaj nekem! – Segíteni próbáltam. – Hmm. Valami azt súgja, a segíteni próbálás nem az erősséged. Patrick közben visszakísérte Suzannah-t a férjéhez, és komor arccal jött oda hozzájuk. – Gratulálok a vidéki versenyzőnek! – Valakinek meg kellett mondania – mentegetődzött Dulcie. – És milyen elegánsan sikerült. – Jaj, állítsd már le magad! – Érezte, hogy jogos a bírálat. – Egyébként Jamesszel nem lesz semmi gond. Mihelyt túlteszi magát a megrázkódtatáson. – Arra nem vennék mérget, Dulcie. Láthattad az arcát. Ennyit a hitvesi összetartásról. – Hogy tudsz ilyen utálatosan viselkedni? – Dulcie legszívesebben síp csonton rúgta volna. – Pedig mennyit törtem magam. Megszerveztem ezt a bulit neked. Emlékezetessé akartam tenni. – Na emlékezetesnek tényleg emlékezetes. Senki sem felejti el egyhamar ezt az estét. Bibi végképp nem – jelentette ki Patrick gúnyos hangon. – Szerencséd, ha egyáltalán szóba áll még veled valaha. A szerencse azonban most elpártolt Dulcie-tól. Nem sokáig kellett várnia, hogy Bibi szóba álljon vele. Az anyósa épp akkor tért vissza, amikor Dulcie egy duplán dupla gin-tonikot töltött magának, és azt motyogta: – Ha legközelebb eszembe jut, hogy meglepetéspartit szervezzek, gyorsan verj fejbe, hogy letegyek róla. Pru – aki némileg fonák módon még őt vigasztalta – odasúgta neki: – Jön Bibi! Dulcie egy tizedmásodpercig arról ábrándozott, hogy szépen minden rendeződik. James megbocsátott Bibinek, aki most azért jön, hogy köszönetet mondjon neki. Lesz majd móka, kacagás, könnyfakasztó összeborulás, és boldogan élnek, míg meg nem halnak… Hát igen, erre mondják, hogy álmodik a nyomor. Az ábrándozásnak egy csapásra keserves vége szakadt, amikor Dulcie hátrafordult, és meglátta Bibi sápadt, megkövült arcát. A légkör vérfagyasztóan emlékeztetett az Újra szól a hatlövetűben megörökített történelmi jelenetre. – Elment. Gondolom, többé színét sem látom, hála neked. Dulcie megborzongott. Vajon a képzelete játszott vele, vagy egyszerűen lekapcsolták a központi fűtést? – Bibi, el sem tudom mondani, mennyire… – Sajnálod? Jaj, kímélj meg! – fröcsögte Bibi. – Pontosan tudtad, mit művelsz. Muszáj volt beleártanod magad, igaz? Nem bírtad ki enélkül. – De hát én csak… – Csak tönkretetted az életemet, Dulcie. Ezt soha nem bocsátom meg neked. Bárcsak ne mentél volna feleségül Patrickhez! Jaj ne, ez már sok – gondolta Dulcie. Patrickre pillantott – most nyilván a segítségére siet? –, és látta, hogy csak magára számíthat, Patrick-nek esze ágában sincs kihúzni őt a pácból. A férfi zord tekintettel bámult rá, egyáltalán nem állt mellette. Hát jó. – Én is bánom, hogy feleségül vett. – Dulcie izzadó tenyerébe vájta a körmét. Elvégre ez az igazság. Miért ne mondhatná ki? Fölteszi a pontot az i-re. – De ezen könnyen segíthetünk.

Elugrunk az ügyvédhez, sittysutty elválunk… és voilá! Nincs többé zavaró meny. – Hogy Patrick biztosan értsen a szóból, feléje fordította a tekintetét, és metsző hangon felezte be: – Nincs többé feleség, aki csak púp a férje hátán. Közvetlen környezetüktől eltekintve továbbra is teljes erőbedobással dübörgött a parti. Eddie Hammond, akit eddig a másnapi fallabda bajnokság szervezése kötött le, most a tömegben támadt résen át észrevette Dulcie-t meg Patricket, és egy Marks & Spenceres tavaszi tekercset majszolva odapenderült hozzájuk. – Mindenki jól szórakozik? Fincsi a buli? – buzdítólag szorította meg Dulcie fél vállát. – A büfé pompás, kedvesem. Biztosan agyondolgozta magát. Remélem, a férjeura méltányolja a fáradozását. Bibi megfordult, és szó nélkül elvonult. Dulcie is jobbnak látta, ha hallgat, kortyolt egyet a poharából. Liza belekarolt Eddie-be, diplomatikusan félrevonta, és halkan megkérdezte: – Nem táncolunk? Dulcie úgy érezte, igencsak ráférne némi utántöltés. Gondoskodott róla, azután annak az asztalnak a szélére telepedett, amelyiken közszemlére tették Patrick lézernyomtatóját, és idegesen babrálta a kék-ezüst szalagot, amellyel kidekorálta. Rádöbbent, hogy az a baj a pillanat szülte érzelemkitörésekkel, hogy senki sem veszi komolyan az olyankor elhangzottakat. Patricknek eszébe sem jutott, hogy ő tényleg válni akar. Azt hitte, csak bepipult. Hát jó, majd mindjárt megérti, mi az ábra. Figyelte, ahogy a férfi közeledik, még mindig azzal az igazgató bácsis arckifejezéssel, amely azt jelzi, hogy ez a rendetlen Dulcie most büntiben van. – Terry és Jean indulnak. Haza kell menniük a bébiszitter miatt. – Akkor eredj, kísérd ki őket. – Te nem jössz? Dulcie érezte, hogy az alsó ajka szinte magától biggyed le. Újra tizennégy éves lett. – A te barátaid, nem az enyémek. – Ugyan már, Dulcie, mit duzzogsz? Az semmit sem old meg. Szerette volna a férje képébe zuttyintani a gin-tonikját, de Pru ezt már előadta ma este. Így már nem hatott volna eredetien. Egyébként is kiürült a pohara. Nézte, ahogy Patrick felsóhajt. Egyértelműen sok gondot okoz neki. A bünti talán már nem is elég. Kicsapják a suliból. – Figyelj, csak magadat okolhatod – mondta fáradtan a férfi. Dulcie fölfortyant. Leugrott az asztalról, kétoldalt megragadta és könnyedén fölemelte. A hiperszuper nyomtató hátracsúszott, és a padlóra vágódott. Az asszony odafordult, és mélységes megelégedettséggel szemlélte az összetört printert. – Ahogy te is. Liza másnap reggel fázósan ébredt a zsúfolt lakásban. Dulcie, aki mellette feküdt, kisajátította a paplant. Pru, akinek a kanapé jutott, három bögre teával állt az ajtóban. – Üdítő változatosság – jegyezte meg derűsen Liza –, hogy olyasvalaki mellett ébredek, akinek nem szőrös a lába. – Megbökögette a horkoló Dulcie-t, és Prura nézett. – Hogy érzed magad, vagy ez buta kérdés? – Fáj a fejem – dörmögte Dulcie. – Jaj!

– Nem te. – Tűrhetően. – Miután mindketten fölültek, Pru átnyújtotta a teájukat. – Legalábbis jobban, mivel ráértem gondolkodni. Dulcie-ba villámcsapásként hasított az előző este emléke. A fenébe, tényleg megtörtént. Ezt aztán jó alaposan elbaltázta. – Szóval ez a helyzet. – Beleszürcsölt a teába, és megégette a nyelvét. Együtt az összes csaj. Üdv a szingliklubban! Pru letette magát az ágy végére. Már öt órája teázgatott. – Én nem vagyok szingli – hárította el az általánosítást. – Na ne viccelj! – csattant föl Dulcie. – Nem maradhatsz Phillel! Azután, amit tegnap este művelt veled. – Nem akarattal tette. Csak beszívott. Pru tapasztalatból tudta, milyen Phil, ha nagy ritkán kirúg a hámból. Másnap reggel rettentően elanyátlanodva ébred, nemigen emlékszik az előző estére. Dobozos paradicsomlevesért nyöszörög, és egész nap olyan, mint egy bűnbánó kisfiú. Olyankor nagyon kedvesen bánik a feleségével. Ez minden esetben ugyanígy történt, és bár Pru még magának is röstellte bevallani, a dorbézolásokat utálta, de a kijózanodási időszakokat élvezte. Azt éreztették vele, hogy biztonságban van, és kell valakinek. – Mindenki előtt megszégyenített – háborgott Liza, de nem olyan hevesen, mint legutóbb. Tudta, hogy kár a benzinért. – A házasságomért érdemes küzdeni. Phil nem gondolta komolyan, amiket tegnap este mondott. Emlékezni sem fog rájuk. – Neked agyadra ment a jólét – szögezte le Dulcie. Pru ránézett. – Tényleg elhagyod Patricket? – El én. – Dulcie egy pillanatig gondolkodott. Elvégre kisétált a buliról, vagy nem? Nem otthon aludt, hanem itt. – Már ott is hagytam. Pru fölállt, úgy festett Liza egyik túlméretezett fehér pólójában, mint egy lelencgyerek, de ez mit sem csorbított az elszántságán. – Ebben az esetben – felelte Dulcie-nak – neked ment agyadra a jólét.

ulcie nem sietett haza. Szemét Patrick, hadd főjön a saját keserű levében még egy kicsit, tanakodjon csak a szenteskedő rohadék, hol marad a felesége. Egy másik ügyben azonban furdalta a lelkiismeret. Na jó, a másik ügyben. Nem mintha tényleg ő tehetett volna róla. Őt a legjobb szándék vezérelte. Mégis tudta, hogy sokkal jobban érezné magát, ha legalább az egyiket megoldaná a tegnap este gerjesztett két kényes ügy közül. Fölhívta Jamest a mobilján. – Szia, James, én vagyok! Honnan beszélsz? – Ilyen az, amikor tapintatos akarsz lenni, Dulcie? Ha arra célzói, hogy otthon vagyok-e a jó meleg ágyikóban Bibivel, hát nem, nem ott vagyok, hanem a Berkeley Hotelben. Ajjaj, ez kifejezetten morcosan hangzott. Dulcie elhúzta a száját, és intett Lizának, hogy nem nyerő a helyzet. Liza már induláshoz készülődött. Szokás szerint nem vesztegette az idejét, és meghívatta magát ebédre a tegnap esti bankárral. – Jó, rendben, akkor maradj ott, ahol vagy! Dulcie úgy döntött, ő sem fogja vesztegetni az idejét. Merész és rámenős lesz. Akkor is jobb belátásra téríti Jamest, ha a tűsarkú cipőjével kell a fejébe vernie a józan észt. – Dulcie… – Ne mozdulj, már megyek is – közölte rendkívül határozottan. – Húsz perc múlva találkozunk lent, a hallban. Dulcie igencsak gyanakvó tekintetek kereszttüzében találta magát, amikor átvágott a Berkeley haliján. Mivel James nem mutatkozott, az egyik kirakatablak melletti kanapéra telepedett. Öt perc leforgása alatt egy londiner, egy nagyképűsködő portás meg valami öltönyös főnök érdeklődött, hogy miben segíthetünk, hölgyem. – Várok valakit – közölte Dulcie kedvesen a főnökfélével. – Nem űzöm az ipart. Azért viselem ezt az öltözéket, mert tegnap este meglehetősen váratlanul hagytam el a férjemet, és történetesen nem vittem magammal váltás ruhát, világos? A barátnőmnél aludtam, aki jó hat számmal nagyobb nálam, és ha azt képzeli, hogy magamra húzok valami akkorát, mint egy lakodalmas sátor, csupán azért, hogy kivívjam az elaggott vendégköre tetszését, akkor alaposan melléfogott. James bukkant föl a főnök háta mögött. – Már megint bajt keversz, Dulcie? Siralmasan festett, mint aki egy hete le sem hunyta a szemét. A menedzser merőn nézte Dulcie-t, elhabogott valami álságos bocsánatkérésszerűséget, majd fölszívódott. Dulcie utána bámult. – Nem én keverek bajt, hanem ez a fontoskodó tetű. – Légy szíves, legalább próbáld meg lejjebb húzni a szoknyádat. Bárki láthatja a bugyogódat. – Hadd lássák, akik akarják! – felelte harciasan. – Örüljenek, hogy egyáltalán van rajtam. James elengedte a füle mellett a megjegyzést, és megvárta, amíg az asszonynak sikerül legalább még egy-két ujjnyit eltakarnia a combjából. A fekete bársonyruhát valóban merészen fölsliccelték. James kávét rendelt egy pincérnőtől, és rágyújtott. – Megkínálsz? Feszült pillanatokban Dulcie szívesen cigarettázott; ettől olyannak érezte magát, mint Bette

Davis. Persze 1950 előtt. A későbbi ráncok nélkül. – Nem. Minek jöttél ide, Dulcie? – Hogy észre térítselek. Nem mosolygott. – Negyvenöt éves vagyok. Bibi hatvan. Az isten szerelmére, mennyire ésszerűen hangzik ez? Déjá vu lengte őket körül. Dulcie imádkozott, hogy ki tudjon ötölni valami eredetit, valami káprázatosan új taktikát, amivel még nem próbálkozott. – Igen, de nem látszik hatvannak, nem hangzik hatvannak, és a viselkedéséből sem tűnik hatvannak. Képzelődött, vagy James mindahányszor összerezzent, ahogy ő kimondta a h betűs szót? – Nyilván nem – felelte ingerülten James –, különben nem verhetett volna át ilyen sokáig. – Na ugye. – Nem erről van szó, Dulcie. Legalábbis nem csak erről. Hát nem érted? Bibi hazudott nekem… – Az nem hazugság volt – vetette közbe gyorsan Dulcie –, hanem füllentés. – Hazugság volt. Méghozzá jókora. Azt hittem, nincs titkunk egymás előtt. Most pedig kiderül, hogy az egész kapcsolatunk hazugságon alapult. A párkapcsolat a bizalomról szól, Dulcie. Hogy higgyek el ezek után bármit is, amit mond nekem? Hazudhat. Ért hozzá. – Nem fog hazudni, James! Hidd el, ez volt az egyetlen titka. – Tényleg? – A férfi reszkető kézzel elnyomta a cigarettáját, és rögtön másikra gyújtott. – De hát éppen ez az, Dulcie. Honnét tudhatom? Phil elterülve feküdt a kanapén, amikor Pru benyitott. A dohányzóasztalon egy fél tányér paradicsomleves, néhány zsömle meg egy doboz paracetamol hevert. Előtte egy csomó szétszórt levél borította a padlót. Mint a jelek szerint szinte mindenki más, Phil is a tegnap esti ruháját viselte. Maga is erősen megviseltnek látszott. – Szia! – Pru imádkozott, nehogy a hangja elárulja idegességét. – Hogy érzed magad? Phil fölemelte az egyik levelet, rápillantott, kerülte Pru tekintetét. – Pocsékul. – Szegénykém. Kérsz még levest? Rendes körülmények között ilyenkor nyújtotta felé a karját Phil, kisfiúsán ránézett, és bánatosan kérte: „Ölelj meg, Pru! Nem valami jól érzem magam.” – Komolyan gondoltam – mondta most ehelyett. – Azt a tegnap esti dolgot. – Mi… miféle dolgot? – Ugyan már, Pru! Magamtól talán nem emlékeznék rá, de Blanche biztosított róla, hogy kimondtam. Mindegy, az az igazság. Nincs már itt maradásom. Sajnálom, hogy tegnap leégettelek a barátaid előtt, de az ember nem tervezi az ilyesmit. Csak előfordul. Pru nem hitt a fülének. Philnek nem így kellett volna viselkednie. Úr-isten, ez borzasztó, ez borzasztó… – Összeköltözöl Blanche-sal? A férfi vállat vont. – Azt hiszem. Valószínűleg. De az biztos, hogy itt nem maradhatok. – De hát… de hát… – Figyelj, sajnálom. – Véreres szemével most először nézett a feleségére. Az asszony fásultságot és bűntudatot látott a tekintetében. – Te sem maradhatsz itt. – Micsoda?

Phil feléje nyújtotta a levelet. – Tessék, vedd el! És ne aggódj – intett a padlón szétszórt többire –, van még bőven ugyanebből a fajtából. Szolgáld ki magad, olvass el, amennyit csak akarsz. Válogass kedvedre! Pru nem tudta, mi a csudát jelenthet mindez őrá nézve, egész testében remegve olvasta el az első levelet. Aztán a másodikat. Majd a harmadikat. Mindet elolvasta, kényszerítette magát, hogy folytassa, amíg a végére nem ért. Elképesztő dolog derült ki. Phil fűnek-fának tartozott. A szerencsejáték, amelyet Pru ártalmatlan időtöltésnek vélt, egyértelműen elfajult. – Nem tudtam, hogy újra megterhelted a házat – nyögte ki ostobán. – Honnan tudtad volna? Phil, a hagyománytisztelő férj mindig maga fizette a számlákat. Mármint addig, amíg föl nem hagyott a kifizetésükkel, és elkezdte inkább a kukába hajigálni őket. – Na mindegy, most már érted, miért kell kiköltöznöd. – Vállat vont. – Kedden lefoglalják a házat. – De hát azt nem tehetik… – Ne játszd már meg az elsőbálos kislányt! – rivallt az asszonyra. – Persze, hogy megtehetik. Különben kisebb gondom is nagyobb a ház elvesztésénél. A jövő héten ilyenkor már se állásom, se autóm… nem is beszélve egyéb létfontosságú dolgokról, ha a kaszinós maffia eléri, amit akar. Pru öt perc leforgása alatt elveszítette az otthonát, a férjét… az egész életét. – Összesen mennyi… – Fogcsikorgatva nyögte ki: – Mennyi a tartozásod? Phil a fejét rázta. – Jobb, ha nem tudod. – Atyaisten! – Figyelj, ez egyszerű malőr. Tavaly nyárig minden rendben ment. Aztán belefutottam egy pechszériába. Minél tovább húzódott, annál inkább emelni kellett a tétet, hogy fedezhessem a veszteségeimet. De meglátod, újra egyenesbe jövök. A férfi szeme fölcsillant. Te jó ég, már attól is jobb kedvű, hogy beszélhet róla – gondolta Pru. – Menj el az Anonim Szerencsejátékosokhoz, Phil! – Dehogy megyek. Idehallgass, hamarosan fordul a kocka. Holtbiztos. Amint ez bekövetkezik, visszaszerzem a házat… Pru szemébe könnyek szöktek. – Hát ez az oka? Azért hagysz el, mert szégyelled magad a történtek miatt? – Hirtelen reménység ébredt benne. – Phil, a játékszenvedély betegség, nem szabad marcangolnod magad. Együtt kimászunk ebből, bármin átvergődünk… – Félreértettél – rázta ismét a fejét Phil. – Nem téged óvlak. Azért megyek el, mert nem akarok többé házasságban élni veled. Azt hittem, te vagy az esetem, de nem – fejezte be hidegen. – Blanche az. Dulcie akkor döntötte el, hogy tényleg végigcsinálja, amikor hazaérve Patrick teljes nyugalommal fogadta: – Merre jártál? Gondolom, Lizánál aludtál. Ennyit az izzó szenvedélyről, a ragaszkodásról, a vérbő féltékenység fellobbanásáról.

Az asszony elképzelte, mit szólna Patrick, ha közölné vele, hogy az éjjel vígan végigment rajta a bathi rögbicsapat. Az biztosan megragadná a figyelmét. „Tényleg? Hol, a klubházban? Ha már ott voltál, vetettél egy pillantást a számítógépes rendszerükre?” A vérbő féltékenység fellobbanása nem tartozott Patrick műsorszámai közé. – Igen, Lizánál. Dulcie nem is fárasztotta magát azzal, hogy izgalmasabb sztorit tálaljon föl. Ugyan minek? – Kávét? – kérdezte Patrick, miután az asszony követte a konyhába. Most forrt föl a víz. A férfi ezzel járult hozzá a légkör javításához. Így szoktak túllépni a veszekedéseken. Némi nyársat nyelt, felszínes társalgás afféle „nincs igazad, de megbocsátok, spongyát rá” hangnemben, majd puszi és ölelés. Ezzel minden visszazökkenhetett a rendes kerékvágásba. Csak éppen ezúttal Dulcie nem így akarta. – Kösz, nem – felelte –, de egy válás jólesne. – Biztos nem kérsz egy kis csokis nápolyit? Patrick háttal állt neki. Az asszony figyelte, amint vizet önt egy bögrébe. A sötétzöld-fehér, galléros pólóját meg a félig szalonképes farmerját vette föl, azt, amelyiket az ülepénél meg kellett foltozni. Hát igen, az a hátsó hiányozni fog. Dulcie leült, hirtelen rettenetes fáradtság tört rá. Eseménydúsán indult ez a reggel, és még nem ért véget. – Nem tréfáltam – mondta, miután látta, hogy Patrick végre figyel rá. – Nézzünk szembe a tényekkel. Te is ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy ez a házasság nem működik. Ideje lehúzni a redőnyt. Ebből a helyzetből nem jöhettek ki jól. Patrick hétévi házasság alatt legalább annyit megtanult, hogy nincs hiábavalóbb dolog, mint lebeszélni Dulcie-t arról, amit egyszer a fejébe vesz. A falra hányt borsó ehhez képest sikertörténet. Tépheti a száját napestig, a feje tetejére állhat, akkor sem jut semmire. Próbálkozott, de nem sokáig. Dulcie hajthatatlannak mutatkozott, Patrick pedig nem óhajtott könyörögni neki. Nemcsak az önérzete miatt, hanem azért sem, mert tudta, ami Dulcie-t illeti, nincs számára a világon hervasztóbb, mint egy porig alázkodó férfi. Így inkább látszólag megőrizte a higgadtságát, és végighallgatta az asszonyt. Igen, Dulcie tényleg végérvényesen döntött. – Hát jó, ha ezt akarod – mondta végül Patrick semleges hangon. Egyébként hogy is vitatkozhatott volna? Csakugyan elhanyagolta Dulcie-t. A tudat, hogy legalább részben maga is hibás mindezért, két vállra fektette. – Rendben, akkor megállapodtunk – nézett föl rá Dulcie. Az ajkába harapott, semmi szín alatt nem akart sírni. – Helyes. – Egész nap ki sem dugod az orrodat? – kiáltotta órák múlva Patrick dolgozószobája előtt ácsorogva. Patrick az összes számítógépet bekapcsolta, de egy centimétert sem haladt a munkájával. Nem tudott semmi másra gondolni, csak Dulcie-ra, aki szabadulni akar a házasságuktól. Az isten szerelmére, kinek hiányzik egy válás… Megtörölgette a szemét, örült, hogy nem felejtette el bezárni az ajtót. Még csak az kellett volna, hogy az asszony így lássa. – Nem érek rá. Dulcie legszívesebben puszta lábbal berúgta volna az ajtót. Hogy az istenbe merészel

Patrick ilyenkor is dolgozni? – Valami újat mondj! – mormolta dühösen, és sarkon fordult. Hogy történhet ez pont énvelem? Pru az ajtóban állva bámulta a neki fölkínált minigarzont. Nyomasztóan szűk, koszos és második emeleti volt, de legalább kiadó. Azonnal beköltözhető. – Kiveszem – mondta, és még az ápolatlan külsejű háziúrba is szorult annyi jó érzés, hogy meglepetten kérdezze: – Biztos? Mikortól? – Mától – felelte az asszony fátyolos hangon, kinyitotta az erszényét, és a rohamosan vékonyodó bankjegykötegből kiszámolta a letétet. – És az első hónapot előre. – A háziúr megköszörülte a torkát, a kész-pénz láttán megindult a nyálelválasztása. Miután zsebre vágta a kért összeget, átadta Prunak a kulcsot, és bizonytalanul a repedt ablaktábla felé intett. – Már éppen… khm… meg akartam javítani. Ha ma délután elintézem, holnap beköltözhet. Istenem, hogy történhet ez velem? Pru a fejét rázta. – Ma kell beköltöznöm. Az új háziúr a legcsekélyebb kíváncsiskodás nélkül vállat vont, és a lépcső felé indult. – Ahogy tetszik. Ahogy tetszik – gondolta Pru, miután a férfi elment. Ez az ember komolyan azt képzeli, hogy neki így tetszik? Be kell költöznie ebbe a nyomorúságos szobába, méghozzá azonnal. Mert Phil, a végrehajtók meg a lakástakarék-szövetkezet miatt nemigen maradt más választása.

zingli vagyok – gondolta Dulcie. Fura. Elvileg persze még házas volt, de külön élő. Erkölcsi szempontból a saját felfogása szerint ez azt jelentette, hogy ismét egyedülálló. És azt csinálhat, amit akar. Pontosan öt hét telt el Patrick partija óta. A férje tegnap költözött ki a házból a Bath központjában lévő irodája fölötti lakásba. A lakás pici volt, a munkába járás azonban csak négy másodpercet vett igénybe. Kettőt, ha Patrick tűzoltórudat szerel föl. Dulcie-t mégis furdalta a lelkiismeret. Ő kívánkozott ki a házasságból, neki kellett volna más lakást találnia, de Patrick ragaszkodott ehhez a megoldáshoz. – A szüléidtől kaptuk a beugrót a házhoz – emlékeztette az asszonyt. –Inkább a tiéd, mint az enyém. A ruhatárad egyébként sem férne el máshol. Olyan rohadtul hideg fejjel tudott gondolkozni, hogy Dulcie legszíve-sebben orrba vágta volna. Ha azt várja a férjétől, hogy vitába száll vele, küzd a házasságuk megmentéséért, keservesen csalódnia kellett volna. De persze ő jobban ismerte annál Patricket. Tudta, hogy eszébe sem jutna ilyesmi. Tehát megtörtént. Süt a nap, kék az ég, és ő ismét forgalomképes. Jöhetnek a táncos fiúk! Dulcie föltette edzőcipős lábát a szemközti székre, behunyta a szemét, élvezte arcán a nap melegét, és várta, hogy Liza befejezze a fallabda mérkőzését. A Brunton Kúria télikertje a bárból nyílt. Az emberek itt ásványvizet kortyolgatva lazítottak, miután kidöglesztették magukat a teniszpályán. Dulcie szintén itt lazított – elragadó fehér kocogóruhában – gintonikkal és folyamatosan utánpótolt ecetes-sós burgonyaszirommal. Liza jelent meg kimelegedve és kócosan, de önmagával elégedetten. – Hat egyre elkalapáltam. Majd megtanulja, kivel szemétkedjen. Még hogy híztam! Még egy italt? Dulcie bólintott. – És csipszet is. Ha már a szemétkedésnél tartunk – lobogtatta meg Lizának a Herald on Sunday színes mellékletét –, mi ütött beléd? Mintha kicsit szmötyi hangulatban írtad volna. Liza arca megvonaglott. A Csalogányról szóló kritikája a múlt heti számban jelent meg. Valahányszor elolvasta, egyre utálatosabban hangzott. A szerkesztője lelkendezett – „Ez már jobb, kis szívem! Erről majd beszélni fognak” –, Lizát azonban mardosta a bűntudat. Igaz, az étel nem volt tökéletes, de azért annyira csapnivaló sem, amilyennek a cikkében beállította. – Ez az a hely, ahol újévkor Philt és Blanche-t láttam. – Á, pedzegetem már – vigyorgott Dulcie. – A vendéglő tehet róla, hogy hagyta őket ott enni. Így állsz bosszút. – Ugyan, dehogy. A szerkesztőm remek ötlete volt – oldalazott dacos képpel a bár felé Liza. – Ő akarta, hogy kötözködjek, ennyi az egész. Eddie Hammond korábban összefutott Dulcie-val, és rákérdezett, hogy a két barátnő tényleg együtt ebédel-e. Azt mondta, valaki telefonon érdeklődött, mikor érhető el Liza. – Bizonyára valamelyik belezavarodott pasija – vélte Dulcie, mire Eddie a homlokát ráncolta: – Nem tudom, nekem nem tűnt zavarodottnak. Dulcie figyelte, ahogy Liza most a bár üzletvezetőjével kacérkodott. Tudta, hogy meleg, mégis cicázott vele. Ami még furcsább, a férfi viszonozta.

Az asszony reménykedett, hogy a telefonáló nem valami bérgyilkos, akit a Csalogány tajtékzó tulajdonosai béreltek föl. A szerkesztő persze könnyen bujtogathatja Lizát kötözködésre – gondolta Dulcie –, nem őt fenyegeti a veszély, hogy összetörik a csontjait. Liza visszatért ablak melletti asztalukhoz, ahonnét a klub bejáratára láttak. Mivel a következő heti számba nemigen szúrhatott be egy utóiratot, hogy Jut eszembe, amit a Csalogányról írtam, az egy kicsit durva, valójában nem is volt annyira vacak”, az egyik üres székre dobta a magazint, és témát váltott. – Szóval, hogy érzed magad most, hogy Patrick elpályázott? Dulcie föltépte a burgonyaszirmos zacskót, és ropogtatni kezdett. – Eddig sem sűrűn láttam otthon. Egy év is beletelik, mire észreveszem a különbséget. Micsoda ócska szöveg… – Keresel másikat? – Nincs az az isten – tigrisszemes ezüst fülbevalója (nem kimondottan sportos darab) csörömpölt, ahogy megrázta a fejét. – Mostantól hajtom a pasikat, semmi más nem érdekel. Ez az új életformám kezdete. Vadul és felelőtlenül akarom megünnepelni! Annyi mókát szeretnék annyi pasival, mint égen a csillag. Bocs, de még véletlenül sem hiányzik egy újabb tartós kapcsolat. Még mindig adta a bankot. Liza úgy látta, csak a szája jár. Patrick előtt Dulcie egyik elképesztően nem hozzá való pasastól a másikhoz csapódott. Izgalom után sóvárgott, de biztonságot igényelt. Korántsem volt annyira független, amennyire mutatni akarta. Ezt azonban senki sem szívesen hallja magáról. Liza diplomatikusan ismét témát váltott. – Beszéltél Pruval? Idejön ma délután? Dulcie a fejét rázta. – Állásinterjúra ment. Valami telemarketinges iszonyat. Az ég szerelmére, el tudod képzelni Prut, amint értékesít? Nem fogják fölvenni. – El kell foglalnia magát. Az a garzonlakás rémes. – Tudom, kértem, hogy költözzön hozzám. – Dulcie az ablakon át figyelte, ahogy egy sötétzöld Bentley kanyarodik a fákkal szegélyezett kocsibehajtóra. Azt a mindenit, nézzenek oda, ki látogat a klubba, a királynő? – Eszményi megoldás lett volna, de Pru elhárította, azt mondta, nem teheti. Eltökélte magát, hogy abban az odúban marad. Gondolom, önérzetből. – Hátrahajtotta a fejét, a szájába szórta az utolsó csipszmorzsákat, kocogóruhája nadrágjába törölte a kezét. – Talán jobb is így. Ha folyton pasikat viszek haza, esetleg úgy érezné, útban van. Én pedig minek korlátoznám magamat? – Ühüm. Liza már nem figyelt. Dulcie-val együtt leste az ablakból, hogy a Bentley vezetője fékcsikorgatva megállt, és a bejárat elé parkolt. Ha ez a királynő – gondolta Dulcie –, akkor borzasztóan siet, nehogy lemaradjon az aerobik órájáról. Nem a királynő volt. – Ezt kapd ki! – füttyentett Dulcie. – Azt hittem, csak vén szivarok járnak ilyen kocsival. Polgármesterek meg effélék. Erre nem számítottam. A sofőr kipattant a volán mögül, fölszaladt a recepcióhoz vezető kőlépcsőn, és hamarosan eltűnt a szemük elől. Liza, aki nem bámult olyan kocsányon lógó szemmel, mint Dulcie, éppen csak villanásnyi időre látta a félhosszú barna hajú, kisportolt külsejű, húsz körüli fiút. Úgy vélte, ha a Bentley az övé, akkor valószínűleg vagy futballista, vagy rocksztár. Az a fajta, aki szereti észrevétetni magát, és Basingstoke-ban vesz csinos házikót az anyukájának.

Dulcie máris izgatottnak látszott. – Vajon ki ez? – Gőzöm sincs, de azt tudom, mi. – Mi? Áruld el! Liza vigyorogva újra megkötötte kioldódott lófarkát. – Erősen fiatal hozzád. Dulcie elfeledkezett Eddie titokzatos telefonálójáról. Annyi más érdekfeszítő megbeszélnivaló akadt, például Liza legutóbb lepasszolt pasija (Liza úgy vélte, nincs kiábrándítóbb, mint amikor az új álomlovagról kiderül, hogy a szövetkezeti banknál intézi a pénzügyeit), meg hogy Pru mennyire kipurcant Phil miatt, még ha ő maga egyelőre nem érzékeli is, és milyen bathi klubokba járjon Liza, ha olyan milliomosokkal szeretne megismerkedni, akik ráadásul deltamatyik. – …természetesen erről a helyről se feledkezzünk meg – mondta jólelkűen Dulcie, miközben ujjain számlálta az intézményeket. – Mutatóba itt is akad egy-két jóképű nőtlen fazon. Hű, te… – Mi az? Liza kihalászta az italából a citromszeletet, és most szorgalmasan szopogatta. Fölvonta a szemöldökét, mert Dulcie bamba képpel bámult. Mire Liza észbe kapott, valaki állt a háta mögött. Odaperdült ültében, a citromhéj csíkja még mindig a szája sarkában fityegett. – Ön Miss Lawson? – Eltalálta. – Mosolyogva gyorsan eltüntette a héjat. – Szólítson Lizának. Azt pedig tudjuk, maga kicsoda; az imént láttuk megérkezni. Maga a bentleys fiú. A jövevény közelről még szemrevalóbb volt, mint Dulcie gyanította. Az asszony mohón rögzítette a részleteket: aranyló borostyánszínű szempár, olyan árnyalatú, mint a frissen vert egyfontos érme; dús, fekete szempilla; zabálni való arc; bronzbarna bőr; keskeny, mesésen kegyetlennek tűnő száj. A kegyetlennek tűnő szájakat Dulcie mindennél jobban kedvelte. Imádta az átalakulást, amikor mosolyra nyíltak. Csakhogy ebben az esetben nem fenyegetett efféle veszély. – Kit Berengernek hívnak, Miss Lawson. Ajvé – gondolta Dulcie, mert bár nem lett okosabb, a fagyos hangból rájött, hogy a férfi pontosan olyan dühös, amilyennek látszik. Liza viszont rögtön ráismert a névre, és elkomorodott. Már tudta, miről van szó. A bathi székhelyű L. B. Berenger ingatlanfejlesztő vállalat arra szakosodott, hogy festői falvakban új lakótelepeket létesítsen. A falvak lakói – és azok, akiknek nagy becsben tartott kilátását ezek az újonnan felhúzandó lakótelepek veszélyeztették – dühödt kampányt indítottak a vállalat buldózerpolitikája ellen. Alistair Kline a Lizának írott újévi levelében elfelejtette említeni, hogy a hétvégéit a Berenger-buldózerek elé ugrálással és biztonsági őrökkel való dulakodással tölti. A távolról sem szégyenlős férfiról kiderült, hogy megátalkodott tüntető. A szavakkal is tudott bánni, rábeszélte Lizát, hogy neves újságíró lévén, a helyi lapban nyilvánosan bélyegezze meg az L. B. Berenger legújabb terveit. Liza szívesen tett eleget a kérésnek, de az eszményi hétvégét nem bokáig érő sárban, a vacogás ellen teástermosszal védekezve képzelte. Kapcsolatuk három hét után véget ért. A maga részéről nem is bánta. – Értem – mondta most, felmérvén, hogy ez is bizonyára ama Berenger fia. – Maga pedig

ugyebár a kőkemény maffiózó? Azért jött, hogy figyelmeztessen, törődjek a magam dolgával, és hagyjam a családját békésen pénzt keresni? Dulcie Lizára meredt. Mi az istent képzel magáról ez a csaj? Ha azt hiszi, ez lesz az új, nyerő csábszövege, sürgősen föl kell világosítani, hogy totál gáz. Nyilvánvalóan Kit Berenger is így gondolta. Kegyetlen ajkával meg-vetően csücsörített. – Nagyon vicces. Úgy véli, szégyellnünk kellene magunkat amiatt, amivel pénz keresünk. Sosem jutott eszébe, hogy szégyenkezzen amiatt, amivel ön szerzi a jövedelmét? Dulcie teljesen lenyűgözve figyelte a párost. Mindig is lázba hozták a csücsörítő ajkak. – Nézze – mondta Liza –, én újságíró vagyok. Az a dolgom, hogy meg írjam az igazságot, ahogyan én látom. Azok, akik már abban a faluban laknak, eleve nem költöztek volna oda, ha tudják, hogy rohadt beton-dzsungellé válik. Kit Berenger merőn nézte Lizát. – Amennyiben West Tithertonról beszél – szólalt meg végül –, harminchat lakóház meg egy szál mini körforgalom aligha nevezhető betondzsungelnek. Egyébként nem ezért jöttem. A székre pillantott, amelyen Dulcie a lábát nyugtatta, és a színes mellékletért nyúlt, amelyet Liza korábban odadobott. Dulcie megborzongott a gyönyörtől, ahogy a napbarnított alkar – a fiatalember feltűrt ujjú farmeringet viselt – a csupasz bokájához súrlódott. Liza sajnálta, hogy a pohara üres. Azt pedig még inkább sajnálta, hogy a férfi nem a miatt a buta levél miatt jött, amelyet a helyi lapnak küldött. Nem akarta hallani azt, ami most következett. – Ezért jöttem – mondta Kit Berenger.

iza állkapcsa védekezően megfeszült. A felső ajka fölött izzadságcseppek csillantak meg. Nem esett jól neki, hogy egy taknyos kölyök ilyen lekezelő vele. – Mint mondottam, az igazságot írom, ahogyan én látom. – Talán felajzza – vágott vissza Kit Berenger –, ha ilyen bosszúálló baromságokat irkál? Van fogalma, milyen sebeket ejthet, vagy esetleg annál inkább élvezi? – Én nem… – kezdte Liza. – Várjon, még nem fejeztem be. Amit írt, egyébként is teljes sületlenség. Vagy ötvenszer ettem már ott, és soha semmi bajom nem volt az étellel. A Csalogány remek kisvendéglő, amely küszködik, hogy nevet szerezzen, és a maga beszámolója egyáltalán nem helytálló. Ezt már Liza is pontosan tudta, de most a világ minden kincséért sem vallotta volna be. Hogy merészeli ez a pökhendi csibész nyilvánosan ledorongolni? – Kié az a vendéglő, a barátnőjéé? – kérdezte dühösen. – Persze, a párt ját fogja, mert elmarasztaltam a helyet, és ez megbántotta a kislányt. Én azonban a másik oldalon, a fogyasztó oldalán állok. Ha valaki egy hónapig kuporgat arra, hogy legyen miből bébiszitterre bíznia a porontyait, és étteremben vacsoráznia a feleségével, akkor nyilván nem szeretne moslékot kapni. – De hát… – Most maga hallgasson végig engem! – bökött mutatóujjával vádlón a fiatalemberre Liza. – Hát nem érti? Ez a dolgom. Kipróbálom, és őszintén véleményezem azokat a helyeket. Ha valamelyik jó, akkor elmondom, hogy jó. De újévkor a Csalogányban ettem, és ha az a házaspár a verejtékes munkával megkeresett pénzét arra a vacsorára költi, amelyet én rendeltem, az tönkretette volna a szép estéjüket. Dulcie még mindig csöndben bámult a háttérben, megcsodálta Kit Berenger fehér farmerbe bújtatott, hosszú lábát, sportosan elegáns cipőjét. Még az arcszeszét is kellemesnek érezte. A karóra kissé lehangolta ugyan, de a férfi fiatal korára való tekintettel ezt még elnézte neki. Egyébként is jópofának találta, hogy egy ilyen pasas Bentleyvel jár, és lila Swatchot hord. A barátnő híre csalódást okozott, ámbár őszintén furcsállotta volna, ha nincs neki. És milyen aranyos, hogy törődik a lánnyal, iderohan, és meg akarja védeni! Dulcie óhatatlanul észrevette, hogy Liza, aki egyáltalán nem szokott hozzá, hogy így beszéljenek vele, egyre inkább úgy fest, mint egy megbotránkozott macska, akinek a farka beszorult a macskaajtóba. – A „kislány” nem a barátnőm – mondta Kit Berenger. – Az unokatestvérem. Dulcie egyszeriben jobb kedvre derült. – És rengeteget gürcöl azért, hogy beindítsa azt a vendéglőt. Ha magának lenne fogalma, mennyi energiát fordított rá… Liza összeszorította az ajkát. – Ez nem könnyű szakma. – Persze, tudom. Nap mint nap zárnak be éttermek. – A fiatalember tekintete Liza szemébe fúródott. – De árulja el a kedvemért, mikor jelent meg ez az éttermi szemléje! Mikor került a standokra? Liza nem válaszolt. – Akkor megmondom én. Öt napja – folytatta Kit Berenger. – Na jó, más kérdést teszek föl. Ezúttal kicsit fogósabbat. Mit gondol, ez alatt az öt nap alatt hányan telefonáltak, hogy

lemondják az asztalfoglalásukat a Csalogányban? Hmm? Dulcie sajnálni kezdte Lizát. Liza a fejét rázta. – Gyerünk, rajta, találgasson! – biztatta behízelgő hangon a férfi. – Nem megy? Föladja? Rendben, ezt is megmondom. Nyolcvankét couvert. Nyolcvankét rohadt couvert öt nap alatt. Dulcie nyelt egyet. Nem tudta, mi az a kuver, de a tarkóján minden egyes pihe külön-külön fölágaskodott. Úgy látta, ez a Kit Berenger észveszejtő, amikor mérges. Egyszerűen meg kell dögleni érte… – Úgyhogy vállon veregetheti magát, Miss Lawson. Egyetértek, ez nem könnyű szakma. Most pedig úgy tűnik, a maga hentesmunkája jóvoltából sikerült egy csapással tönkretenni az unokatestvérem vendéglőjét. Dulcie kezdett Liza idegeire menni. Úgy érezte, ha a barátnője nem fogja be gyorsan a száját, valaki lenyom a torkán egy fallabdaütőt. – Ez a kegyetlen száj… Imádom a kegyetlen szájakat – révedezett el Dulcie, és ujjain számlálta a fiatalember előnyös adottságait. – Calvin Klein arcszesz, az is a kedvencem. Észrevetted, hogy azt használ? Lizát inkább az kötötte le, hogy gyors és szellemes visszavágásokat eszeljen ki. Persze most már későn, hiszen a férfi elment, de továbbra is fennállt a szörnyű lehetőség, hogy valamelyik nap ismét összeakadunk. Egyáltalán nem árthatott egy-két riposzt a tarsolyában. Szükség esetére. – …és tudod, homlokegyenest ellenkezője Patricknek. Ezt nevezem gáláns pasinak. Figyelted, hogyan ugrott az unokatestvére védelmére? Patrick sosem törte magát miattam… sőt, ha ugrott, akkor inkább minél messzebb az ellenkező irányba, amilyen baromi gáláns és odaadó. – Ez családi ügy. Az anyjához húzott, akit kiborítottál. – De hát én meg a felesége vagyok! – Dulcie újabb zacskó burgonya-szirmot tépett föl. – Mármint voltam. Illetve még mindig vagyok, gondolom… Liza azon tűnődött, melyik a rosszabb, amennyiben elrabolják, és öt évig egy nyirkos pincében tartják fogva: a magányos rabság, vagy ha Dulcie-val kell osztoznia. – …na mindegy, el kell ismerned, hogy eszméletlenül jó pasi. Képzeld cl, milyen fantasztikus gyerekeink lehetnének! Istenem, az idők végezetéig együtt tudnék élni ilyen férjjel… Inkább a magányos rabság, nem vitás. – Mi történt a vad és felelőtlen ünnepléssel, meg azzal, hogy úgy váltogatod a pasikat, mint a hálóingedet? – kérdezte epésen Liza. – Mivel ünnepeled meg az új életformád kezdetét? – Hát kell ennél szuperebb ünneplés? – sóhajtotta Dulcie, immár teljesen fantáziavilágába merülve. – És minek a hálóing? Pru egészen új életet kezdett, és egyáltalán nem volt kedve ünnepelni. Öt hét után itt állt tökéletes otthon, szerető, hűséges férj (haha!), anyagi gondtalanság és vadonatúj Golf kabriolet helyett egy förtelmes minigarzonnal, férj nélkül, viszont temérdek anyagi problémával. Furcsa módon mindezek ellenére megbocsátott volna Philnek, mindenben támogatta volna. Úgy érezte, együtt kiverekednék magukat az adósságokból. Végül azonban nem kapott ilyen választási lehetőséget. Ha későn is, de rá kellett eszmélnie, hogy csak olyan férjet támogathat, aki erre igényt tart. Ha az az ember látni sem bírja, ha leplezetlen undorral és megvetéssel

tekint rá, ha csak az új nő érdekli… hát akkor nincs sok értelme vesződnie vele. Mivel autóra volt szüksége, hogy állást vállalhasson, újsághirdetés ré-vén száz fontért vett egy özönvíz előtti Mini Morrist. A kocsi adója és biztosítása fölemésztette szerény megtakarításának maradékát. Igaz, hogy legalább a saját megtakarított pénzét használhatta föl. Amikor a házat vásárolták, magában zokon vette, amiért Phil ragaszkodott ahhoz, hogy jelzálogkölcsönöstül csak az ő nevére jegyezzék be. Most a kapzsisága jutalmául a férfi egyedül nyöghette az adósságot. Pru tulajdonképpen rájött, hogy ez a hirtelen és látványos leégés fura előnyökkel jár. Ha ébrenléte minden másodpercét páni félelemben tölti, és kétségbeesetten próbálja kiokoskodni, miként boldoguljon anyagilag, nemigen marad ideje arra, hogy búslakodjon, mert a férje lelépett. A Dulcie születésnapi buliját követő nap óta nem látta Philt, bár tudta, hol lakik. Blanchenál. Azt is tudta, hogy nem dolgozik. Talán keserves pénzzavarában valamit ügyeskedett, rajtakapták, és kitették a szűrét. Bárcsak gyűlölni tudta volna Philt! Úgy gondolta, akkor biztosan jobban érezné magát. De hogyan gyűlölhette, ha egyszer bármit megadott volna, hogy visszaszerezze? Az interjú lidércnyomással ért föl, Pru kizártnak tartotta, hogy elnyerje az állást. – Gyerünk már! Gyerünk! – nógatta fogcsikorgatva a kocsit, miközben ráadta a gyújtást, és imádkozott, hogy beinduljon a motor. Az elmúlt hónapban akkora gyakorlatot szerzett az autó betolásában, hogy fölléphetett volna az Elmebajnokságban („Na és mi a választott szakterülete, Mrs. Kastelitz?”). Azok a szadisták egyébként is leselkedhettek az irodájuk ablakából, röhöghettek ezen az elmeroggyant nőszemélyen, aki ugyanolyan béna az autóhoz, mint a telefonhoz. Odabent ráadtak egy mikrofont, elétettek egy súgólapot, és fölszólították, hogy mutassa meg, mit tud. – Rajta! Halljuk a meggyőző szövegét… némi lelkesedéssel! – pattogtak vele. – Nem elkeseredéssel, hanem lelkesedéssel! Na jó, vegyen mély lélegzetet, és ugorjon neki még egyszer! Adjon bele apait-anyait! Köszönjük, elég lesz – forgatták a szemüket egymásnak. – Majd értesítjük. Autója biztonságából fölnézett a néma ablakokra, és ajkával nagy bátran, bár némán formálta a szavakat: „Csesszék meg!” A motor nyilván eme égbekiáltó lázadás fölötti döbbenetében köhögve-köpködve életre kelt. Különben sem akartam szaros télikerteket eladni – döntötte el Pru, mert elszánta magát, hogy pozitívan fog gondolkozni. Főleg nem abban a hideglelős irodában, ahol azt várják tőle, hogy valahányszor vevőre talál, fölpattanjon a székére, és nyerítsen. Öt órára ért haza. Haza? A csillogó-villogó, csúcskategóriás álomkonyhához szokott Pru bedobott ötven pennyt az ezeréves gázórába, és teát főzött magának. Egyik kezében az esti újsággal, a másikban két szem korpás keksszel bebújt a keskeny ágyba, hogy valamelyest fölmelegedjen. Minden rendbe fog jönni – gondolta, és rádöbbent, hogy az állásszerzés meghiúsulása korántsem viselte meg annyira, mint képzelte. Sőt, még örült is neki. Nem az idegborzoló telemarketingre termett? Annyi baj legyen! Akad bőven egyéb, amihez kezdhet. Mindössze ki kellett ötölnie, mi az.

ét héttel később, egy viharos csütörtök reggel fél hétkor Pru épp munkába tartott, amikor a szűk, kivilágítatlan úton a Brunton Kúriától egy-két kilométernyire egy autó dübörgött elő a semmiből, az utasoldalon belerohant a Mini Morrisba, és az árokba lökte. Pru sikoltott, ahogy a kocsi az oldalára borult, a fényszóró kialudt, ő pedig vaksötétbe zuhant. A nyakába kötött vastag sál az arcára csapódott. A hátsó ülésről katapultált egy flakon bútorfény, és tarkón vágta. Nem sérült meg. Miután kikecmergett az autóból, megállapította, hogy csodával határos módon sehol egy pukli, még egy karcolást sem szenvedett. Mellesleg szakadt az eső. – …jaj, hála istennek! Kijutott… él… Egy férfi rontott rá a sötétből. Megcsúszott a felázott árokban, összeütközött Pruval, és kis híján ledöntötte a lábáról. Tébolyultan markolászta az asszony karját. – Nem sérült meg? Nem esett baja? Egyszerűen kifarolt a kocsi… – Jól vagyok – felelte fogvacogva Pru. – Az autóm már kevésbé. – Ne aggódjon. Azt majd elrendezem. A férfi minden teketória nélkül fölcipelte az árok oldalán az útra. Pru elképedve tanakodott, ez az ígéret azt jelenti-e, hogy az illető szerelő, aki mindjárt nekigyürkőzik, és nyomban elrendezi a dolgot. De vajon tényleg ki tudja-e húzni a kocsiját az árokból? Ahhoz biztosan több kell egykét villáskulcsnál meg csavarhúzónál. – Fö… föl kell hívnunk a rendőrséget – mondta neki, hasztalanul próbálta leküzdeni fogvacogását. – Arra semmi szükség. Mondtam, hogy mindent megoldok, és úgy is lesz. – De… de hát értesíteni kell az illetékeseket a ba… ba… balesetről. – Nézze, most ne törődjön a rendőrséggel! – válaszolta a férfi feszült, türelmetlen hangon. – Engem inkább Arthur nyugtalanít. Sürgős segítségre szorul. Pru nem értette a dolgot. Az az Arthur vezette a másik kocsit? Úristen, csak nem halt meg? – Szálljon be gyorsan! – nyitotta ki az anyósülés ajtaját a férfi, aki egy értelműen majd megőrült az idegességtől. Pru reszketve készült föl a legrosszabbra, de sehol sem látott holttestet. Egyáltalán senkit se látott. Megijedt, hogy talán el akarja rabolni egy elmebeteg. A férfi felé fordult, és már-már megkérdezte, ki az az Arthur. Ám ekkor végre megpillantotta a baleset okozójának arcát, és felkiáltott: – Jaj, hála az égnek, maga az? Erre Eddie Hammond meredt Prura. Az utastér gyér fényében nagy nehezen ráismert a csapzott, sáros nőben a klub egyik tagjára. Reménykedett, hogy ez a körülmény a javára válik. – Igen. Maga pedig Dulcie barátnője. – Pru. Pru Kastelitz – nyújtotta ki jéghideg kezét Pru, és idiótán érezte magát. – Hű, már kezdtem megijedni. Azt hittem, hogy emberrabló. Eddie megkerülte az autót – csillogó, tűzpiros Jaguart –, és beszállt a vezetőülésre. Újraindította a motort.

– Egy pillanat! – Prunak eszébe jutott az imént elmaradt kérdése. – Hol van Arthur? – A hátsó ülésen. Riadtan kapta oda a fejét. És meglátta, hogy a gyűrött, skótkockás pléddel félig eltakarva egy arany retriever alszik. – Arthur kutya? Eddie komoran bólintott. – Beteg. Állatorvoshoz kell vinnem. Menetirányba tolatott a kocsival. – És mi lesz az autómmal? – kérdezte Pru, aki sosem rajongott túlságosan az ebekért. – Majd elintézem. – De hát be sem zártam az ajtót! Rengeteg cuccom van benne… – Az istenfáját! Mi fontosabb, Arthur élete vagy a maga… cucca? – meredt Eddie kétségbeesetten az utasára, azután észbe kapott, hogy nem szabad magára haragítania, és mosolyt erőltetett az arcára. – Kérem, Pru, hadd vigyem előbb állatorvoshoz Arthurt! Amint megvizsgálta, becsszavamra mindent elrendezek magának. Az asszony rettenetesen szégyellte magát, amiért a maga részéről egyáltalán nem aggódott annyira Arthur életéért, mint a kocsija tartalmáért. Bólintva megadta magát. Nem tehetett róla, hogy nem lelkesedett a kutyákért. Kislány korában nekiugrott a szomszédék német juhásza, és az ok nélküli támadás a lelkén éppúgy hegeket hagyott, mint a karján. De belátta, hogy ez nem Arthur hibája. – Mi baja a kutyájának? – Nem tudom. Fél órája ébredtem föl, és így találtam. A konyhakövön elterülve. Eddie hangja elcsuklott. Pru egy rémisztő másodpercig nem tudta, nem sírja-e el magát a férfi. Látta rajta, hogy végképp kétségbeesett. Nem csoda, hogy úgy hajtott a Brunton Laneen, mint akinek elment az esze. Aztán hirtelen Pru emlékezetébe ötlött valami, amit Dulcie az elmúlt héten futólag említett… Az állatorvos, aki Primrose Hillben, a rendelője fölött lakott, megszokta, hogy halálra rémült állattartók a legképtelenebb órákban fölébresztik. – Megmarad – jelentette ki, miután végzett Arthur vizsgálatával. A kutya bágyadtan kinyitotta fél szemét. – Hála istennek! – Eddie szemében most már a megkönnyebbültség könnyei rezegtek. – De mi okozta? Mi baja volt, rángógörcs? Az állatorvos a fejét rázta. – Én inkább konyakra gyanakszom. Bár a skót whisky sem kizárt – tette hozzá lakonikusan. – Úgy érti, berúgott? – kiáltott föl Pru, aki a vizsgálóasztaltól biztos távolságban feszengett egy ülőkén. Az állatorvos bólintott. Eddie megrökönyödve bámult rá. – Glenfiddich – motyogta. Tegnap este iszogattam. Elaludtam a fotelben. Ma reggel, amikor fölébredtem, láttam, hogy az üveg az oldalán he ver. Azt hittem, álmomban fölborítottam. Arthur vinnyogott, újra kinyitotta a szemét, ami láthatólag rendkívüli erőfeszítésébe tellett. – Szegény öregem! – vigasztalta Eddie, és megsimogatta a buksiját. –Biztosan pocsékul érzed magad.

– Vigye haza, és adjon neki sok vizet! – tanácsolta az állatorvos. – Ezúttal whisky nélkül. A kutyaharapást szőrével négylábúakra nem érvényes. – Ez rendben – mondta Pru, miután gyöngéden visszapakolták Arthurt a kocsiba –, akkor ideje hívnunk a rendőrséget. A férfi elgyötört pillantást vetett rá. – Nem vihetnénk haza előbb Arthurt? Pru Eddie Hammondra szegezte a tekintetét a Jagcsi csillogó, piros teteje fölött. Azután kinyújtotta a tenyerét: –Én vezetek. A férfi láthatóan megvonaglott. – Miért? – Mert maga a múlt héten elveszítette a jogosítványát. Eddie szótlanul farkasszemet nézett az asszonnyal. Végül fáradtan bólintott. – Igaz. – Miért vették el? Ittas vezetésért? Eddie sértődötten kapta föl a fejét. – Dehogy! Csak gyorshajtás miatt. És mert átmentem a piroson. Semmi főbenjáró – mentegetődzött. – Nem nagy ügy. Összegyűltek a pontjaim. Három hónap meg egy kis bírság, és kész. – Nem csoda, hogy nem akart a rendőrséghez fordulni – mondta Pru. – Jogosítvány nélkül vezetett. Így a felelősségbiztosítása sem érvényes. Balesetet okozott. És vajon mennyit ivott tegnap este, mielőtt elaludt a fotelben? – Az órájára pillantott. – Még csak fél nyolc. Valószínűleg még mindig meghaladja a határértéket. Eddie szó nélkül átadta a kocsikulcsot. Dulcie-t ismerte, de Pruval tulajdonképpen még sohasem beszélt. Abból indult ki, hogy csöndes, könnyen kezelhető teremtés, határozott gátlásosságot érzékelt nála. Pillanatnyilag viszont körülbelül annyira tűnt könnyen kezelhetőnek, mint Rudolf Hess. Megvárta, hogy Pru elinduljon, csak azután fogott magyarázkodásba. – Tudtam, hogy ostobaságot művelek. – Nem tehetett mást, mint hogy elmondta az igazságot. – Egyszerűen bepánikoltam. Azt hittem, Arthur elpusztul. Kétségbeestem. A Jaguart vezetni kész gyönyörűség volt a szeszélyes Mini után; a sebességváltó maga a hetedik mennyország. Pru megcsodálta az ablaktörlő metronómos ingadozását – semmi akadozás, semmi vibrálás, semmi idegtépő, bagolyrikoltás-szerű, nyiszorgó zaj, amilyet a saját ablaktörlője előszeretettel hallatott –, és oldalvást Eddie-re sandított. – Hívhatott volna taxit. A férfi a fejét rázta. – Legutóbb negyven percet vártam, hogy egy tróger odatolja a képét. – Valami barátja nem segíthetett volna? Senkije sincs, akire vészhelyzetben támaszkodhat? Mivel Eddie négy hónapja költözött le Manchesterből Bathba, a saját bőrén tapasztalta, hogy színigaz az unalomig ismert szöveg, miszerint az északiak barátságosabbak a délieknél. – De, köszönöm kérdését – váltott önkéntelenül élesebb hangra –, se szeri, se száma a barátaimnak. Manchesterben. Én hülye, miért is nem csörögtem rájuk? – Azzal csinált hülyeséget, hogy volánhoz ült. – Pru megőrizte a nyugalmát. – Meg is ölhetett volna valakit. Példának okáért engem – szögezte le. Eddie kezdte sajnálni, hogy nem így történt. Égett a szeme, hasogatott a feje. Föladta. – Szóval most mi a szándéka? Hívja a rendőrséget, és följelent?

Pru balra indexelt, és a Brunton Kúria bejáratához kanyarodott. A férfi annyira elesettnek tűnt, hogy óhatatlanul megsajnálta. – Azt hiszi? – lágyult el a hangja. – Tulajdonképpen nem ezt terveztem. – Aha. – Idefigyeljen, telefonáljon egy szervizbe, vontattassa el és javíttassa meg a kocsimat. – Pru gondosan leparkolta a Jagcsit a klub oldalsó bejáratánál, de nem állította le a motort. – A biztosítása alapján én is vezethetem ezt a járgányt? Kicsit későn kérdezi – gondolta Eddie, de bólintott. – Bárki vezetheti. Kivéve, akinek nincs jogosítványa. – Oké. – Pru megnézte, mennyi az idő; máris elkésett a munkahelyéről. – Akkor ha nincs kifogása ellene, kölcsönveszem ezt a kocsit, amíg az enyém el nem készül. Eddie pánikba esett. Úgy érezte magát, mint a dohányos, akinek elkobozzák a cigarettáját. – De nekem esetleg… – Esetleg micsoda? – Pru fölvonta finoman ívelt szemöldökét. – Szüksége lenne rá? Jaj, dehogy lenne, Eddie. Hiszen eltiltották a vezetéstől.

ire Pru visszaért a karambol színhelyére, valaki már járt ott előtte. A Mini továbbra is az oldalán feküdt az árokban, de a hátsó ülésről eltűnt az oda fölhalmozott öt, degeszre tömött szemeteszsák. Ez súlyos csapást jelentett; bár Pru szállásadója még nem tudta, a lakbérfizetés igencsak nagyrészt azoknak a zsákoknak a tartalmától függött. Pru, aki ma reggel magát is megdöbbentette – még soha életében nem viselkedett ilyen merészen és rámenősen –, most ismét érezte, hogy kifejezetten gyámoltalan könnyek égetik a szemét. Az összes jó ruháját, tizenöt év termését ellopták. Órákba tellett, amíg mindent kimosott, kivasalt, ellenőrizte, hogy nem hiányzik-e egy gomb, nem feslett-e föl egy szeges. Az újszerű állapotban lévő használt ruhákat árusító Carlton Street-i bolt, az Átöltöző vezetőnője készséggel átvett volna Pru előkelő márkajelzésű szereléseiből annyit, amennyitől az asszony meg akart válni. Akarni ugyan egytől sem akart megválni, de egykettőre úgy fogalmazódott meg a kérdés, hogy vagy a ruhatárát bocsátja áruba, vagy a testét, és pillanatnyilag el sem tudta képzelni, ki mutatna érdeklődést csenevész alakja iránt. Ha viszont pénzzé teszi a gardróbját, hat hónapig nincs gondja a lakbérre. A Mini kifosztott hátsó ülésére meg a tárva-nyitva hagyott ajtókra meredt, és azon töprengett, ki csaklizhatta el a motyóját. Egy elegánsan öltözött üzletasszony munkába menet észrevette a kocsiját, megállt, hogy meggyőződjön róla, nem fekszik-e ott valaki sérülten, és bekukkantott az egyik zsákba? Netán kihúzott egy sötétkék Escada kosztümöt, maga elé tartotta, és azt gondolta: „Harmincnyolcas, micsoda mázli, na lássuk, mi akad még itt…” Majd pedig, miután nyilvánvalóan tetszett neki, amit talált, begyömöszölte az öt szemeteszsákot a saját kis sportos autójába, és abban a boldogító tudatban suhant el dolgozni, hogy ezzel a tavaszi ruhatárát el is rendezte? Vagy egy rakás kölyök találta meg a zsákokat, föltépte őket, és undorodva a legközelebbi pocsolyába dobta a ruhákat? – Fölösleges ezen rágódnia – jelentette ki Marion Hayes, miután Pru végre megjelent a Bükkös tanyán. Kétórás késéssel, egy flancos kocsival érkezett, vagyis fölkeltette Marion kíváncsiságát. Mielőtt az asszony munkába állt volna, erőnek erejével leültette, teával meg csokoládés linzerrel traktálta, és töviről hegyire elmeséltette vele a történteket. – Ez a pasas problémája, nem a magáé – hessentette félre Pru aggodalmát egyetlen legyintéssel Marion. – Csak jelölje meg neki a holmik értékének becsült összegét. Ő majd elküldi a biztosítójának, az pedig megtéríti. Pru bólintott, és igyekezett kellően megkönnyebbült képet vágni. Nem bírta rávenni magát, hogy mindent elmeséljen Marionnak – arról, hogy Eddie Hammondnak elvették a jogosítványát, ennélfogva nem érvényes a felelősségbiztosítása –, nem mintha védeni próbálta volna a férfit, hanem egyszerűen azért, mert bizonyos dolgok talán jobb, ha kimondatlanul maradnak. Nem hiányzott neki, hogy bűnrészességért letartóztassák, és rács mögé dugják. Meg aztán egyfolytában az járt a fejében, milyen gyanúsnak fogja találni Eddie, ha egyszeriben benyújt neki egy tetemes összegű számlát az ellopott hacukák fejében. Vajon mennyire valószerűen hangozhatott az, hogy több ezer font értékű márkás divatárut emeltek el a tropára ment Miniből? Azelőtt rend-szerint többet fizetett egy-egy pár cipőért, mint most azért az autóért.

– A fő az, hogy nem sérült meg – vélte Marion, felhörpintette a teáját, és fölállt, miközben az előtérben kilencet ütött az óra. – Már itt sem vagyok. A tehenek biztos csodálkoznak, hol marad a takarmány. Megyek, békén hagyom magát. Miután Pru végzett a reggeli edény elmosogatásával, fölsikálta a konyhakövet. Amíg az száradt, végigporszívózta a földszintet, majd megtisztította a nappaliban az ablakokat. Amint a konyha fölszáradt, bedobott a mosógépbe egy nagy halom sáros farmert, aztán leült az asztalhoz ezüstneműt fényesíteni, és közben a rádió betelefonálós adását hallgatta. A becstelenség témáját boncolgatták. – Amikor a férjem komiszkodik – vallotta be bűntudatos kuncogással Teresa a kies Tunbridge Wellsből –, megvárom, hogy elaludjon, azután elcsenek a tárcájából egy ötöst. Másnap csokoládéra költöm. Pru eljátszott a gondolattal, hogy fölhívja a műsort, megkérdezi, nincs-e valamelyik hallgatónál a holmija, és szíveskedne-e visszaszolgáltatni. Elképzelte magát a rádióban, amint a tolvaj jobbik énjére próbálna hatni: „Nézze, tudom, nagyon szép holmik, de kérem, nehogy azt higgye, hogy gazdag vagyok! Mert már nem ez a helyzet. Iszonyatosan leégtem.” „Mondja, Pru, ha nem túl személyes a kérdés: mi idézte elő ezt az állapotot?” – érdeklődne ekkor tapintatosan a műsorvezető. „Tudja, Gary, két hónapja még boldogan éltem egy csodálatos férjjel, tökéletes otthonban. Fölvettem egy takarítónőt. Most se férjem, se otthonom, és én dolgozom takarítónőként.” „Ez borzasztó! De hát mi történt?” „Mi történt? Mindjárt elmondom, Gary, mi történt. Egyes férjek a szokásos stikliket művelik, a titkárnőjükkel hetyegnek. Az én férjemnek persze ez nem felelt meg. Még annyi tisztesség sem szorult belé, hogy a titkárnőjével szűrje össze a levet, ugyan kérem, neki egyénieskednie kellett. Fogta magát, és a takarítónőnkkel állt össze.” – Pru! Rosszul van? Pru fél méterre ugrott föl a székről. Marion állt a küszöbön, és igen-igen furcsán méregette. Az asszony elszörnyedve eszmélt rá, hogy egy félig kifényesített ezüst gyertyatartót szorít a füléhez, mint valami telefonkagylót. Sietve úgy tett, mintha a hőmérsékletét próbálgatná égő arcán. – Á, hello! Ugye milyen érdekes, hogy minél tovább dörgöli az ember, annál jobban fölmelegszik? – Talán beverte a fejét a karambolnál – vélte idegesen Marion. – Nem ártana, ha mégiscsak elmenne az orvoshoz. Lizát még sosem gyötörte istenigazából a bűntudat. Most megtapasztalta, milyen iszonyú. Nem is sejtette, meddig kell várnia, hogy elmúljon ez a cseppet sem kellemes érzés. Közben a legostobább dolgokat művelte, olyan megszállott hóbortokba bocsátkozott, amilyeneket csak elhagyott szeretők szoktak megengedni maguknak. Bár a Csalogányhoz több kilométeres kitérőt kellett tennie, hetente kétszer-háromszor is elnézett oda. Görcsbe rándult a gyomra, ahogy számolgatta a kocsikat az étterem pici autóparkolójában, és ennek alapján próbálta megállapítani, hány vendég ül odabent. A jelek szerint nem valami sok. Egy-két alkalommal téves hívás ürügyén odatelefonált, és fülelt, hogy forgalmasnak hangzik-e a hely. Még Dulcie-t is rábeszélte, hogy egyik péntek este menjen el oda, az-után számoljon be a légkörről és az ételről. Dulcie magával cipelte egy húzódozó barátnőjét – Jesszusom, Dulcie,

nem mehetnénk máshová? Ezt a helyet iszonyúan lehúzták az újságban” –, és élvezte a vacsorát, de borzasztóan csalódott, hogy nem akadt össze Kit Berengerrel. – Mintha azt mondta volna, hogy rengetegszer evett már ott – panaszkodott másnap Lizának. – Tényleg alig vártam, hogy viszontláthassam. Persze most lapít, fogadok, hogy be sem teszi oda a lábát. Jól átvert. – De a főztjük ízlett? – firtatta Liza, akit a részletek izgattak volna. – Mit ettetek? Mesélj el minden fogást! – Nem emlékszem – méltatlankodott Dulcie, és úgy nézett Lizára, mint valami csodabogárra. – Megittunk három üveg Cöte de hogyishívjákot, elmondtunk egymásnak több millió malac viccet, és úgy kellett betuszkolni bennünket a taxiba. Ez nem elég jó? – Reménytelen eset vagy. – Ha annyira le akarod csekkolni a kaját, eredj oda magad! – sértődözött meg az asszony, hogy ekkora szívességet tesz, és hálából még szekálják is. – Na persze, rohanok – felelte némi szarkazmussal Liza. – Bizonyára tárt karokkal fogadnak. Dulcie bosszúsan forgatta a szemét. Hogy ez a Dulcie milyen fafejű! – Tedd azt, amit a múltkor, te süsü. Álcázd magad! A szerelők Joe autójavító műhelyében a hasukat fogták, amikor meghallották, mit akar csináltatni Pru kocsijával Eddie Hammond. Joe telefonon elmagyarázta Eddie-nek, mit jelent a gyakorlatban az értékcsökkenés. – Lényegében, ha egy ilyen tragacsnak összetörik a szélvédőjét, az érték csökkenés miatt gazdaságtalan a javítása. Többe kerül, mint amennyit az egész verda ér, tudja? Alaposan szemügyre vettem a kárt az utasoldali ajtón, a sárhányón, a doblemezen, a motorháztetőn… ez egyszerűen nem éri meg, Mr. Hammond. Ötszáz rúpiát feccölne bele egy komplett rozsdakupac megreparálásába. – Tudom, tudom – felelte sóhajtozva Eddie –, de azért csak csinálják meg. A kocsi három nap múlva elkészült. Eddie tárcsázta a Prutól kapott számot. Egy betépettnek tűnő hippi vette föl a telefont. – Ja, ember, asszem. Mingyár szólok neki, okés? Pru vagy fél óra elteltével jelentkezett a vonal végén. Eddie nem tudta, ki az a hippi: talán a nő fia vagy ne adj' isten a férje? De ezt a kérdést aligha feszegethette telefonon. Inkább átváltott lendületes üzemmódba. – Pru? Itt Eddie Hammond. A kocsija itt várja, teljesen rendbe hozták, és… – na nem, azt aligha mondhatta, hogy „jobb, mint új korában” – üzemképes. Úgyhogy, ha van kedve visszahozni a Jagcsit, lebonyolíthatjuk a cserét. – Rendben. Pru nem értette, miért csinálják a szervizek mindig ezt. Amikor az ember majd megőrül, hogy visszakapja a kocsiját, akkor egy kerékanya kicserélése is két hétbe telik nekik. Ha bezzeg kimondhatatlanul élvezi, hogy egy tűzpiros Jaguarral döngethet ide-oda Bathban, akkor sikerül seperc alatt kivitelezniük hat havi javítást. Nem látnak a rosszindulattól ezek az autószerelők. Pru az ajkába harapott, és mély lélegzetet vett. Már megint kezdte, szándékosan ábrándozott, hogy elodázza a soron következő teendőjét. Már három napja húzta-halasztotta, tovább nem halogathatta. – Jó, nagyszerű, akkor máris fölugrok. Köszönöm szépen! Csak az a helyzet, hogy van

itt… khm… még valami, amit muszáj… – Úgyis mindjárt találkozunk – szakította félbe Eddie, mert csengett a másik telefonja. – Tudja, hol az irodám. Csak jöjjön be egyenesen! Eddie nem tudta, miért látszik Pru Kastelitz annyira ideggócnak. Úgy gondolta, örülnie kéne, hogy visszakapja a kocsiját. A büdös életbe – gondolta Eddie, aki épp kiállított egy fontos csekket Joe műhelyének –, ha valaki rángatódzhatna az idegességtől, akkor inkább ő. Átadta Prunak a Mini kulcsát, az asszony pedig azonmód el is ejtette. Eddie figyelte, amint letérdel, hosszú, barna haja előrehull, miközben előkotorja a kulcsot az íróasztal alól. – Akkor mindent baj nélkül elrendeztünk – mondta nagyvonalúan –, ez is megvolt, még sincs este. Prut rosszullét környékezte. Tudta, hogy ezt telefonon kellett volna elintéznie, mert szemtől szemben képtelen rá. – Micsoda? – nyögte ki Eddie, miután többször egymás után kinyitotta és becsukta a száját, de hang eddig nem jött ki rajta. Három nappal ezelőtt Pruban túltengett a magabiztosság. Nem értette, hová tűnt most, amikor igazán szüksége lett volna rá. Talán csak annyi jutott nekem összesen – gondolta elkeseredetten –, és egy szuszra elhasználtam mindet, mint Phil a rulettasztalnál. Egyetlen dicsőséges, érdekérvényesítő nekibuzdulás… aztán puff neki! Vége. Boldogok a szelídek: mert ők öröklik a földet… na persze, feltéve, hogy senki másnak nincs kifogása ellene. A gizdáké a világ, rendben? De most komolyan: egészen biztos, hogy rendben van ez így? – Nézze, én szóltam magának, hogy ott a holmim az autóban – bukott ki Pruból –, mire azt mondta, nem érünk rá visszamenni és bezárni, ezért úgy hagytuk. Az a helyzet, hogy mire visszamentem, ellopták a holmimat. Szóval nagyon sajnálom, de itt az eltűnt tárgyak jegyzéke. Beszéltem a biztosítómmal, és erre nincs fedezet, úgyhogy attól tartok, ez is magára hárul. Eddie hitetlenkedve meredt Prura. Azután még inkább hitetlenkedve meredt a papírlapra, amelyet az asszony eléje csúsztatott az asztalon. Pru keze annyira remegett, mintha bombát mozgatott volna. Nem csoda – gondolta Eddie, amikor meglátta a számla összegét. Jókora detonációval ért föl. – Úgy érti, azt kívánja tőlem, hogy további ezernégyszáz fontot adjak? – Teljesen elképedt. – Egy zsák használt ruháért? – Öt zsák – rebegte Pru. Szerette volna közölni a férfival, hogy ha az Átöltöző közvetítésével adja el, akkor még többet is kapott volna, de nem találta a szavakat. – Ezt nem mondja komolyan – hápogott Eddie. Pru lesütötte a szemét, és a kezét tördelte. Pontosan tudta, mit kellene tennie. Mr. Eddie Hammondra szegeznie gőgös tekintetét, éreztetnie vele, hogy ez mindennek a teteje, és félreérthetetlenül a tudtára adnia, hogy az autója nem a saját hibájából tört össze, borult árokba, mindezért egyes-egyedül Hammond a felelős, tehát amennyiben ilyen felháborítónak találja az ő kártérítési igényét… akkor viszlát a bíróságon! Joan Collinsnak remekült állt volna. Joan simán megcsinálta volna. Talán az a bajom – gondolta Pru –, hogy nem hordok válltömést. – Honnét tudhatom, igazat mond-e? – kérdezte váratlanul Eddie Hammond. Emlékezetébe villant a telefonos hippi. Talán drogproblémával állunk szemben? Pru annyira pénzzavarba

került a fia/szeretője/férje szer függősége miatt, hogy bármire hajlandó, csak még némi készpénzt hajtson föl? Idegesen bökögette a listát. – Honnét tudjam, hogy tényleg ellopták-e ezeket a ruhákat? Éppenséggel mutathatnék magának néhány kirámolt szekrényt – gondolta Pru. Azaz csak akkor mutathatott volna, ha nem foglalják le a házat. Természetesen igazat kellett adnia a férfinak. Semmivel sem bizonyíthatta a dolgot. Nem is hibáztathatta a bizalmatlanságáért. Elvégre ő igazán hiszékeny, de ilyen követelés kapcsán még neki is kételyei támadtak volna. – Rendben, nem számít. Észrevette, hogy elfogta a reszketés. Fölállt, és sietve kifelé indult. – Hová megy? Eddie félig fölemelkedett ültéből, nem tudta mire vélni a hirtelen fordulatot. Gyorsan el innen – gondolta Pru –, mielőtt elbőgöm magam! – Haza. Köszönöm, hogy megcsináltatta a kocsit! – Idegesen megrázta a fejét. – A ruhákkal ne törődjön!

iza szombaton este magával vitte Prut a Csalogányba. Nyolckor ment érte kocsival. Pru örült a meghívásnak – bárminek, ami kiszabadíthatta a minigarzonjából: – Ez nagyon szuper. Azt hittem, az új fiúdat is elhozod magaddal. Nem tudott jönni? – Nem. – Liza egy Sibelius-kazettát tett a magnóba. – Főként azért, mert nem szóltam neki. Az asszony figyelmét nem kerülte el az arckifejezés. Ezek szerint volt új fiú, nincs új fiú. – De hát a múlt héten azt mondtad, káprázatos fazon. – A múlt héten az volt. Ezen a héten – felelte kedvetlenül Liza – azt kezdte firtatni, mi a csillagjegyem. Na ne fárasszuk egymást! Azt hittem, felnőtt ember. Mindkettejüknek eszébe jutott, bár egyikük sem mondta ki hangosan, hogy mivel már április közepe, az újévi fogadalmak egyelőre nem valami fantasztikusan alakulnak. A megérkezés az étterembe idegölő volt. Liza tudta, hogy irracionális a félelme, hiszen még sohasem ismerték föl parókásan-álruhásan, most miért változna a helyzet? Ez azonban nem akadályozta meg a szívét abban, hogy úgy dübögjön, mint az Üdvhadsereg rezesbandájának nagydobja, mialatt üdvözölték és leültették őket. Liza szeme balra villant. Meglátta a pincérlánykát, aki a múltkor összevissza kapkodott. Gyors sandítás jobbra… és a bárpult mögött a mutatós szőke szolgált ki, aki olyan vitézül igyekezett féken tartam a rögbis bagázst. Vajon ez az a lány, akinek az érzéseibe durván belegázolt? Kit Berenger unokatestvére? Verejték gyöngyözött lassan lefelé a fejbőrén, az előnytelen egérbarna paróka alatt. Úgy érezte magát, mint egy spion, háborús titkosügynök, aki görcsösen igyekszik, nehogy magára vonja az ellenség figyelmét. – Lazíts – szólt rá Pru –, senki sem figyel. – Tudom. Csak nem szeretném, ha felismernének. – Az aligha valószínű, ha még Phil sem szúrt ki. Puff neki! – Phil! – nyögött fel Liza, szája elé kapva kezét. – Hű, a fene egye meg! – Semmi baj – mondta az asszony. – Túl vagyok rajta. – Atyaég, elképesztő, mit művelek veled. Ez az a hely, ahol… és teljesen kiment a fejemből… A nyavalya törje ki, hogy lehetek ilyen tapló? De hát miért nem figyelmeztettél? Liza összehúzta magát. Azután még jobban, mert ráeszmélt, hogy voltaképpen annál az asztalnál ülnek, ahol Blanche lába olyan lelkesen ficánkolt Phil sliccénél. – Semmi baj, tudtam, hogy elfelejtetted. Mindegy, nem érdekes – vont vállat Pru. – Minek vesztegettem volna rá a szót? – Vagány csaj vagy. Le a kalappal! – A férjem lelécelt a takarítónőmmel. Egy poloskás lyukban lakom. A hippi alattam éjjelnappal rohadt Donovan-lemezeket nyekeregtet, és ezen a ruhán kívül pontosan két, azaz kettő darab pulóverem, három hálóingem meg egy szoknyám van. – Pru egy pillanatra elhallgatott; úgy festett, mint aki nem tudja, sírjon-e vagy nevessen. – Meg fogsz lepődni, de egy idő után megtanulja az ember, hogy fütyüljön az egészre. Liza a barátnője szemébe nézett. Pru állta a tekintetét, és rettentően igyekezett megőrizni a komolyságát. – Donovan-lemezeket? – kérdezte nagyon nyomatékosan Liza. Az asszony bólintott. Liza lassan elvigyorodott. Pru kuncogni kezdett. Liza sosem bírt magával, ha rájött a nevetés. Az oldalát fogta, alig tudta kinyögni:

– Ezt a te hippidet nem Kintornásnak csúfolják véletlenül? Pru annyira vihogott, hogy elmázolódott a szemfestéke. – De! Magukra vonták a figyelmet. A szomszéd asztalnál ülő família tagjai egymást bökdöstek, feléjük pillogtak. Liza emberfeletti erőfeszítéssel összeszedte magát. – Komolyan mondtam – jelentette ki Prunak, miután mindketten észhez tértek. – Vagány csaj vagy. – Egy frászt – hárította el a dicséretet Pru, és gondolatban újra átélte a pillanatot, amikor megfutamodott Eddie Hammond irodájából. Hát igen, az aztán baromi vagány tempó volt, lélegzetelállítóan belevaló. Adjunk a nődnek vitézségi keresztet! – Semmiképpen nem maradhatsz abban a miniborzalomban – erősködött Liza. – Még begolyóznál Donovantől. Költözz inkább hozzám! – Hová? Az egy szál hálószobádba? – Prut meghatotta az ajánlat, de nem engedett a kísértésnek. Harmincegy évesen életében először magára volt utalva. Úgy gondolta, legalább annyi elvárható tőle, hogy megtanuljon egyedül boldogulni. – Az egy nagyon szép kis lakás, kérlek alássan – kelt otthona védelmére Liza. – Valóságos ékszerdoboz. – És ha én is beköltöznék, valóságos szardíniásdobozzá változna. Lehet, hogy rossz hatást gyakorolna az írásművészetedre. Kösz, nem. Megvagyok. Tényleg. Legfőbb ideje volt, hogy rendeljenek. Liza fegyelmezte magát, hogy az étlapra összpontosítson. Valahányszor fölpillantott, látta, hogy Pru a helyiség túloldalát figyeli. – Na jó, én a rokfortfelfújtnál és a törpemandarinos récepecsenyénél maradok. Hát te? – kérdezte végül. Pru már megint bámult. – Valami is merősöd? Pru a fejét rázta. Megjött a szőke lány, hogy fölvegye a rendelést. Csinos volt, lefegyverzően kedves, és Liza, miután úgy döntött, ő biztosan az unokatestvér, azon tűnődött, vajon mit szólna, ha tudná, kivel bánik ilyen kedvesen. – Nyögd már ki végre, ki az! – erőltette, amint a lány távozott. Pru tekintete még mindig a helyiség másik végébe irányult. – Fogalmam sincs. Csak folyton minket sasol. – Bukik rám. Ellenállhatatlanul vonzódik a világbajnok parókámhoz – bolondozott –, a kardigánomról nem is beszélve. Hátrasandított, és látta, hogy Kit Berenger egyenesen őt nézi. – A francba! – Ugye ő az? Liza sápadtan bólintott. – Honnét tudtad? Pru zavartan hajtogatta a szalvétáját. – Dulcie mondta, hogy jó pasi. – Most inkább az a lényeg, ő tudja-e, én ki vagyok? Persze hogy is tudhatná – gondolta –, ha így nézek ki? – Most mi lesz? Prunak korgott a gyomra; egész nap nem evett. Majdnem sírva fakadt attól a kilátástól, hogy mégsem maradnak. – Nyugi, nem kell beparázni – jelentette ki határozottan Liza. – Gondolkozzunk józanul! Nem ismerhetett föl, és már rendeltünk, úgyhogy nem mehetünk el. Csak azt nem értem,

miért nem vettem észre előbb – füstölgött. – Amikor megérkeztünk, még nem volt itt – súgta vissza Pru. – Azon az ajtón jött be – biccentett a Szerviz felirat felé. Liza hosszan, jelentőségteljesen nézett rá. – Szóval rögtön sejtetted, ki az. – Azt hittem, nem számít – mentegetődzött röstelkedve Pru –, amíg nincs tisztában a kiléteddel. Nem akartam elvenni az étvágyadat. A negyven férőhelyes Csalogány ezen az estén – márpedig a szombat minden vendéglátóhelyen a legforgalmasabb – félig telt meg. Vagy félig maradt üresen. Nézőpont kérdése. Se így, se úgy nem hangzott jól. Liza azon morfondírozott, vajon hány asztal gazdátlan most őmiatta. A rokfortfelfújtban nem tudott hibát találni. A krémes, könnyű finomságra tökéletes kérget pirítottak. A törpemandarinos kacsasült is felséges volt. – Ez isteni – jelentette ki Pru, és a posírozott lazacába szúrta a villáját. Liza nem értette, miként lehetséges, hogy egy szempár a szó szoros értelmében lyukat fúr az ember hátába. Meg sem kellett fordulnia, tudta, hogy ez történik. – Ha menni akarsz – mondta Pru hősiesen, érzékelvén, hogy barátnője tűkön ül –, én benne vagyok. Liza máris indult volna, csak az tartotta vissza, hogy még meg akarta vizsgálni a desszertkínálatot. – Még mindig idenéz? – Olyasmi. – Vagyis igen. – Most föláll – mormolta Pru, és lopva figyelte, ahogy a férfi hátratolja a székét. – A fenébe… – Semmi baj, megint kiment azon az ajtón, a Szerviz feliratún. Berenger egy ideig távol maradt. Amikor az ajtó végre ismét kinyílt, Liza épp bekapta az első falatot mandulás-sárgabarackos tortájából. Pru, aki a mézfagylaltot választotta, annyira átadta magát a csodálatos íz és állag élvezetének, hogy elragadtatottan lehunyta a szemét. – Engedelmükkel csatlakozom egy percre önökhöz – mondta Kit Berenger, és kihúzta a Pru melletti üres széket. Liza egy pillanatra eltűnődött, nem kéne-e német akcentust fölvennie. Ha a férfi kérdőre vonja, egyszerűen mindent letagad, hatyja őt pékén, hiszen ászt sem tudja, miről fan szó. De tulajdonképpen mi értelme? Inkább azt latolgatta, vajon Kit Berenger nem fogja-e letépni róla a parókát. Nem mutatott volna valami jól, ha megteszi, ugyanis hajhálót viselt alatta. Nem tette. A férfi másodpercekig szúrós szemmel nézte, majd Liza csuklójától alig egy-két centiméternyire mutatóujjával megütögette a sötétkék lenvászon asztalterítőt. – Minden oké, de ez elárulta. Pru az abroszra meredt. Jóságos ég, mikrofont rejtettek alá? Bepoloskázták az asztalt? – Meghallottam a nevetését. Amikor megfordultam, nem láttam az arcát, de – ismét koppantott – ezt megláttam. Liza mindig ezt a karórát, az acélkeretes férfi Longines-t hordta a jobb kezén. A kisujján

pedig keskeny platinagyűrűt viselt. Annyira lenyűgözte a fiatalember megfigyelőkészsége, hogy kis híján elmosolyodott. Arra gondolt, talán itt az alkalom, hogy bocsánatot kérjen, helyrehozza, amit elrontott, dicsérje ezt a fantasztikus vacsorát… – Nem tudom, mi a francot keres már megint itt – folytatta fagyosan Kit Berenger –, de az biztos, hogy a jelenléte nemkívánatos. Úgyhogy azt ajánlom, ebben a minutumban távozzon. – Nézze… – Nem okozott még elég kárt? – kérdezte a férfi, szavai mérgezett dárdákként sziszegtek az asztal fölött. – Nem bántotta eleget Nickyt? Liza összerándult. Pru halálra váltan bámulta olvadozó fagylaltját. – Ennek az étteremnek nincs szüksége a magafajta látogatókra – mondta Kit Berenger, és fölállt. – Kívül tágasabb! És ne kezdjen nekem a szám láról mekegni, mert a pénzére sem tartunk igényt. – Megmondta az unokatestvérének, ki vagyok? – kérdezte Liza rosszul léttel küszködve. Ennyit a helyrehozásról. – Megőrült? Mit gondol, miért akarom kitessékelni? – Jelenetet rendez. – Tévedés. Csak megszabadulok magától, mielőtt jelenetet rendezne. Mert biztosíthatom, ha én rendeznék jelenetet – mondta Kit Berenger fogvicsorgatva –, az nagyobbat szólna ennél.

ddie Hammond ijesztően hatékony titkárnője a főnöke íróasztalán hagyta az elmúlt hónapban megújított klubtagságok számítógéppel kiprintelt jegyzékét, valamint a felvételre várók napra kész listáját. Az utóbbi névsor gyarapodott, ami jó jelnek tűnt. A Brunton Kúria tavaly novemberi vezetőváltása óta Eddie keményen dolgozott, hogy javítsa a klub forgalmát. Látta, hogy mindössze hárman nem újították meg lejárt tagságukat. Végigfuttatta hüvelykujját a lap szélén, hogy fölfrissítse a memóriáját. A Turner-lány férjhez ment, és Oxfordba költözött. Jó, ez elfogadható indok. R. Cooper-Clark orvos a múlt hónapban Nyugat-Ausztráliába települt, ahol a repülőgépes egészségügyi szolgálatnál helyezkedett el. Szakmailag tehát előbbre lépett. Az ilyesmit Eddie megfelelő mentségnek tartotta. A harmadik helyen P. Kastelitz neve állt. Eddie elgondolkozott. Hát magácskának mi a mentsége? Dulcie-t a kedvenc időtöltése közben találta, az asszony egy bárszéken lógatta a lábát, és vérlázítóan flörtölt a helybeli krikettcsapat kapitányával. A nemrég nősült krikettjátékos szemlátomást föllélegzett, hogy elszabadulhat. – Maga örökké dolgozik – elégedetlenkedett Dulcie, mialatt megszemlélte Eddie gyűrött szürke öltönyét és lazán megkötött nyakkendőjét. – Sosem szórakozik. – Elfintorodott, eszébe jutott, honnan ismerősek ezek a szavak. – Ezt mondogattam mindig Patricknek is. Hány éves maga, Eddie? – Negyvenöt. Öreg a szórakozáshoz – mondta a férfi, hogy Dulcie kedvében járjon. Az asszony elégedett tekintettel nyugtázta, hogy már megint neki van igaza. – Maguk férfiak mind egyformák. Aztán meg csodálkoznak, ha végül facéran maradnak. Mert ugye, maga is nős volt? Eddie bólintott. – Éjjel-nappal dolgozott? Újabb bólintás közben elcsípte a mixer tekintetét, és még egy italt rendelt Dulcie-nak, magának pedig egy skót whiskyt. – Az asszony meg egyre inkább unatkozott, végül nem bírta tovább korholta Dulcie, és az ujját ingatta. – Szóval mikor is történt, mennyi ideje vált el magától? Megérkeztek az italok. – Egészségére! – koccintott vele Eddie. – Nem, nem vált el. Meghalt. Dulcie tenyere a homlokára csapódott, majd lassan lesiklott az arcán. – Részvétem. Hogy lehetek ilyen hülye? Mással is előfordul ilyesmi, vagy egyedül velem? Valahányszor kinyitom a számat, kiszalad rajta valami, aminek nem kéne. Legszívesebben lelőném magam. Eddie a fejét rázta. – Semmi baj. Nem számít. – De hát szegénykém, szörnyű lehet magának. Ööö… hogyan hunyt el a felesége? – Megölte magát.

Dulcie-ban elhűlt a vér. Egyáltalán nem akart érdeklődni, csupán nem Felejtette el, hogy a gyászolók rossz néven veszik, ha az ember megpróbál úgy tenni, mintha nem történt volna meg a haláleset. Nem szeretik, ha az ember gyorsan témát vált. De ez betett. Dulcie életében talán először fordult elő, hogy nem mert megszólalni. Veszélytelenebbnek tűnt, ha befogja a száját, és a lehető legegyüttérzőbbnek mutatkozik. – Bocsánat – mondta Eddie –, csúnyán viselkedtem. Ezt nem kellett volna. – Szóval csak ugratott? – csattant föl Dulcie. – Maga disznó! – Nem, dehogy ugrattam – rázta a fejét sietve a férfi. – A nejem tényleg öngyilkos lett. Csak fogalmazhattam volna kissé kíméletesebben. Nem kellett volna így magára zúdítanom. Dulcie lehorgasztotta a fejét. – Szinte kiprovokáltam. Láthatólag annyira elszontyolodott, hogy Eddie már bánta, hogy nem maradt veszteg az irodájában. – Mindegy – veregette meg félszegen az asszony karját –, nagyon régen történt. És nem is ezért vagyok itt. Tulajdonképpen a barátnőjéről szeretnék beszélni magával. Valaki megint a vesztébe rohan – gondolta Dulcie elnéző mosollyal. – Mármint Lizáról? – Nem – felelte Eddie –, Pruról. Igaz a mondás, hogy nincs jobb reklám a szóbeszédnél. Amint a Bükkös tanyai Marion Hayes eldicsekedett a barátnőinek Pruval, már telefonáltak is, hogy megkaparintsák maguknak. Egy hét alatt lefoglalták két órára itt, három órára ott… és annyi pluszmunkát vállalhatott, amennyit csak akart. Nem éppen fényes karrier, de legalább igényt tartottak rá. És az, hogy egész héten mások vécéjét pucolta, egy fontos előnnyel járt: határozottan megbecsülte a szabadnapjait. Ez a magyarázata, hogy vasárnap délelőtt tizenegykor még az ágyban lustálkodott, amikor csengettek. A párna alá dugta a fejét. Donovan hajnal óta bömbölt a padlódeszkákon át. A csengő tovább szólt. Végül – talán mert hátha Phil az – Pru kimászott, és ködös tekintettel köntösbe bújt. Mivel az épületet nem szerelték föl olyan luxuscikkekkel, mint kaputelefon és távműködtetésű elektromos zár, kénytelen volt lebotorkálni, hogy maga nyisson kaput. Tajtékozva gondolta végig, hogy ha Dulcie az, piszok könnyen megtörténhet, hogy be sem engedi. Elvégre még dél sincs; ez már több a soknál. Furcsa érzés fogta el, amint azzal a várakozással tárta ki a kaput, hogy meglátja a vékony, nevetős, tüsihajú Dulcie-t, majd pedig szembekerült a pocakos, kopaszodó Eddie Hammonddal. – Nahát! – csodálkozott el, és rá jellemző módon tüstént azon töprengett, vajon mit követett el. – Valami baj van a kocsival? – Nagy, szürke szeme mentegetőzően tágra nyílt. – A csomagtartót nem én karcoltam össze. Már úgy vettem kölcsön. – Tudom. – Eddie nem tudott betelni az asszony karcsú alakjával, amelyet nyilvánvalóan drága, zsályazöld szaténköntös takart. – Elnézést, ha fölébresztettem! Bemehetek? Pru gépiesen végigfuttatta a kezét elaludt haján, ellenőrizte, nem kandikál-e ki a füle. Bólintott – bár zavarba ejtette a kérés –, és mutatta az utat fölfelé. – Teát? Kávét? Ööö… nem ül le?

Lekapkodta tegnap esti ruháját a helyiségben található egyetlen székről. Úristen, micsoda nyomortanya… Borzalmas képet nyújthatott egy látogató szemében. Ráeszmélt, hogy nyilván ő maga is idiótának tűnhet, amint a legjobb La Perla hálóancúgjában ugrabugrál egy ilyen patkánylyukban. Mintha Gábor Zsazsa a libalegelőn kempingezne. – Dulcie-tól hallottam, hogy fölajánlott magának egy szobát a házában. Eddie nem tartotta idiótának Prut, de a tenyérnyi lakásban uralkodó állapotok megdöbbentették. A mennyezeten penészfoltok terpeszkedtek, a nyirkos falról csíkokban hámlott le a tapéta. – Miért nem fogadta el? Pru közben már kávéfőzéssel foglalatoskodott. Vállat vont. – Nem tudom… Büszkeségből? Szégyenemben? Valami efféle. – Ugyan, hiszen a barátnője. Mit gondolt? Hogy kárörvendezni fog? Megfordult, a férfira nézett, akit Dulcie ezek szerint beavatott az eddigi eseményekbe. Dulcie nem szokta takargatni a szaftos részleteket. Akkor sem lehetett volna rávenni, hogy diszkréciót gyakoroljon, ha a legmodernebb edzőgéphez kötözik. – Kárörvendezni talán nem szándékozott, de nehezen állta volna meg, hogy azt vágja a fejemhez, hogy lám, megmondta. Tudja, ő meg Liza figyelmeztettek. Megmondták, mit művel a férjem, de nem hittem nekik. – De akkor is… – Mindegy – legyintett Pru, átnyújtotta Eddie-nek a kávéját, és leült a bevetetlen ágyra –, ez nem az egyedüli ok. Dulcie nem veszítette el a tetőt a feje fölül, nem kell aggódnia a pénz miatt. Nem bírnám elviselni, hogy úgy érezzem magam, mint egy szegény rokon. Eddie a fejét csóválta. – Kemény időszakon ment át – dörmögte. – Fogalmam sem volt róla, amíg Dulcie el nem mesélte. Kösz, Dulcie! – gondolta Pru. Most mi következik, gyűjtést rendeznek a javára? Perselyt csörgetnek a szupermarket előtt? Nagylelkűen adakoznak a megalázott feleségeknek? „Mentsük meg Prut a nyomortól!” – Tessék! – mondta Eddie Hammond. – Bocsánat a minapi közjátékért az irodámban. Nem lett volna szabad kételkednem magában. Pru elvette az ezernégyszáz fontra szóló csekket. Belülről a szájába harapott, és kényszeredetten, félszegen elmosolyodott. Talán nem is olyan kelekótya ez a Dulcie. – Köszönöm! – És észrevettem, hogy lejárt a klubtagsági kártyája – folytatta Eddie, átnyújtva az asszony nevére kiállított kártyát –, úgyhogy megújítottam magának. Pru érezte, hogy az arcába szökik a vér. – Az a helyzet, hogy… nem nagyon engedhetem meg magamnak… – Nem is kell – szakította félbe Eddie. – Ezzel szeretnék bocsánatot kérni. Nem szoktam ilyen gorombán viselkedni. Pru még jobban elvörösödött. – Köszönöm! – Szívesen! – A férfi megköszörülte a torkát. Zavartnak látszott. – Mégiscsak kell valami hely, ahová járhat az ember. Elvégre most bomlott föl a házassága. Az asszony kuncogott. – Most meg úgy beszél, mint Dulcie. – Tőle hallottam tegnap este – vallotta be Eddie. – Tény, hogy úgy tűnik, nála bevált. – Ő pasikra vadászik – jelentette ki egyszerűen Pru. – Én nem.

– Tetves taxik! – őrjöngött Eddie fél órával később. Kikukkantott Pru második emeleti ablakán, fölrántotta mobilja antennáját, és dühösen beütögette a számot, amelyet hamar megtanult kívülről. – Halló, halló! Igen, megint én vagyok. Hol az ördögben van a taxim? Pru még mindig köntösben figyelte, ahogy a telefonba morgolódott. – Medwell Crescentet mondtam, nem Streetet! Lesz szíves utolérni a fickót, és a szájába rágni, hogy Medwell Crescent. Micsoda? Mi az, hogy már másik fuvart vállalt? Mégis meddig várjak, mire valaki… Nem, nem tudok újabb rohadt húsz percig itt rostokolni! A mobiltelefonok súlyos fogyatékossága, hogy nem lehet lecsapni a kagylót. Így Eddie, akit majd szétvetett a méreg, jobb híján az antennát próbálta ennek megfelelő hevességgel összecsukni. Le is tört. – Ne dühöngjön! – Pru meglóbálta az orra előtt a kocsikulcsát. – Tessék, üljön be a Minibe, és várjon meg! Két perc alatt felöltözöm. – Kösz! – mondta Eddie, amikor az asszony két perccel a vonat indulása előtt tette ki az állomáson. Lehet, hogy a Mini romhalmaz volt, de Pru tudott vele bánni. Eddie-nek el kellett ismernie, hogy ez a nő baromi jól vezet. Amíg az utasoldali ajtó kinyitásával bajlódott, tréfásan megjegyezte: – Ha legközelebb kell egy fuvar, magát hívom. Pru eltűnődött, vajon a volánnál ülés növelte-e meg az önbizalmát. – Sokan fogadnak sofőrt, miután eltiltják őket a vezetéstől. – Tudom – sóhajtotta Eddie. – De nekem nincs szükségem főállású sofőrre. – Foglalkoztasson részmunkaidőset! Nekem rugalmas az időbeosztásom – folytatta gyorsan Pru. – Akiknél takarítok, azoknak mindegy, mikor járok hozzájuk, feltéve, hogy elvégzem a munkát. Eddie látta a néma elszántságot az asszony arcán. Egyenes szálú, barna haj függönyével és komoly szürke szemével inkább tetszett diáklánynak, mint felnőtt nőnek. Szívfájdítóan soványnak is tűnt a sötétkék pulóverben – vélhetőleg a férjéében – meg az elnyűtt fekete farmerben. – Vállalja? – Nekem kell a pénz – felelte kertelés nélkül Pru. – Magának meg sofőr kell. Én el tudom látni a feladatot. – Áthajolt, megütögette a fogantyút, amellyel Eddie nem boldogult, és kinyitotta a makrancos ajtót. A szerelvény, amely elé a férfi sietett, éppen befutott az állomásra. – Igyekezzen, vagy lemarad róla! Nézze, fontolja meg. Ha engem akar, hívjon föl! – Ha magát akarom…? – vigyorgott Eddie. – Jaj – pirult el Pru –, tudja, hogyan értettem. – Hát persze. – Eddie behúzta a nyakát. – És már meg is fontoltam. Mi kor tud kezdeni? A hatalmas palaszürke szempár elkerekedett. – Amikor tetszik. – Szuper! – mondta Eddie, és szakszerűen hátramenetbe lökte a sebességváltót. – Ebben az esetben gyerünk vissza a Bruntonba a Jagcsiért! Úgysem állhatjuk ezt a tetves vonatot. – Nem állhatják? – kérdezte Pru. – Arthur is utálja.

ru éppen úszott, amikor Dulcie meglátta a faliújságon a legfrissebb hirdetményt a Brunton Kúria új teniszedzőjének kinevezéséről. Dulcie tekintete hitetlenkedve villant a szövegről a melleié tűzött fényképre, amelyen egy fehér teniszszerelésbe öltözött szőke fazonnak akkora trófeát adtak át, mint egy hűtőszekrény. Az asszony szíve nagyot dobbant. A recepcióslány tiltakozva óbégatott, de ő azzal mit sem törődve megragadta a fotót, a keblére szorította, és lélekszakadva rohant a medencéhez. Akik csak látták, megtorpantak, és elkerekedett a szemük; Dulcie-t még sosem látták futni. Mi jöhet ezután, fekvőtámasz? Pru messziről feltűnt halványsárga úszósapkájában. Föl-fölbukkant a feje, ahogy kutyaúszásban vergődött a medence sekélyebbik vége felé, a tizenhatodik hosszt fejezte be. A sapka elmaradhatatlan volt a vízben, anélkül a haja a fejéhez tapadt volna, és ország-világ előtt láthatóvá válik a füle. Így viszont hosszú haja száraz maradt. Sőt, mint Dulcie egyszer ártatlanul megjegyezte, a sárga gumisapka szépen lelapította Pru fülét – kár, hogy nem viselheti állandóan. Dulcie személy szerint nem értette, miért ragaszkodik Pru ehhez az úszkálós baromsághoz, kivált, hogy olyan gyatrán művelte. Elvégre az egész úszás csak arra jó, hogy az ember kidöglessze magát, és teljesen hazavágja a sminkjét. Dulcie türelmetlenül guggolt a medence szélénél, ott várta be Prut. Hangosan ordibált, hogy siettesse, de hiába, mivel a sapka nemcsak fül-lapításban bizonyult hatékonynak. Ha Pru fölvette, egy mukkot sem hallott a körülötte lévő zajokból. – Mi az? – kérdezte Pru, a perembe kapaszkodva, égő, kivörösödött szeméből klóros vizet pislogva. Fölbámult a fényképre, amelyet Dulcie az orra előtt lobogtatott. – Ez a tudjuk, ki. – közölte Dulcie diadalmasan. Pru óvatosan fölhúzta a sárga sapka szélét, hogy halljon valamit, de a füle ne türemkedjen ki. – Mi van? – A tudjuk, ki – ismételte Dulcie jelentőségteljesen. –Jaj, erőltesd már meg a memóriádat! Gondolj a szilveszterre! Az újévi fogadalmakra. Pru értetlenül nézett. – Föladom. Liza kiszemelt vőlegénye? Dulcie időnként kétségbeesett Prutól. Ez az úszás komolyan megárthatott az agyának. – A saját fogadalmaimról beszélek – mondta türelmetlenül. – Amiket tizenöt éves koromban írtam le, nem emlékszel? Hogy többet tanulok, rendben tartom a szobámat, meg a többi rizsa. Pru emlékezett. – Belépsz a Starsky és Hutch rajongói klubba – villanyozódott föl. –Nem is kérdeztem: végül beléptél? Én Starskyt csíptem jobban. Irtó szexis volt abban az átlapolós kardigánban. – Nekem Hutch tetszett. Ő tényleg eszméletlen pasi volt. Starsky senkit sem érdekelt – jelentette ki megvetően Dulcie. Hát csoda, hogy Pru házassága befuccsolt, ha pasitémában ilyen felháborító az ízlése? Pru közelebbről szemügyre vette a fotót. Látta, hogy a srác tényleg szőke és napbarnított, de… – Dulcie, ez nem Dávid Sóul.

– Jaj, anyám! – sóhajtott Dulcie. – Hát mondtam egy szóval is, hogy ő az? Na figyelj! Az egyik fogadalmam úgy szólt, hogy smacizok tudjuk, kivel. Amikor megkérdeztétek, ki az, azt feleltem, hogy lövésem sincs. Igaz? Tudsz követni? Pru óvatosan bólintott. – Hát ő az. A tudjuk, ki. Dulcie szája fülig szaladt. Maga sem akarta elhinni. Ez volt a legnagyobb szám a pirítható töltött gofri feltalálása óta. Még mindig olyan elandalodva szorongatta a fényképet, akár egy kamaszlány. A barátnője fölnézett rá. Nem tudta, ki az a tudjuk, ki, de úgy gondolta, biztosan híres, ha Dulcie ilyen régóta bolondul érte. Rocksztár vagy ilyesmi. Teniszező rocksztár, mint Cliff Richárd. – És csatlakoztál a rajongótáborához? – kérdezte Pru. Ez kissé éretlenül hangzott, de… egy szabad országban ugyebár… Dulcie lesandított rá, és úgy döntött, mindkettejükre ráfér némi szíverősítő. – Nem csatlakoztam a rajongótáborához – felelte. – Ő fog csatlakozni az enyémhez. – Emlékszel, hogy mindig nyafogtam a családi nyaralásaink miatt? –kérdezte Dulcie, amikor Pru végre előkerült az öltözőből, és utánament a bárba. – Dél-Walesben? Tenbyben, igaz? Dulcie bólintott. – Az a nyomorult vitorlásklub! Lelki tortúra a javából. Be kellett volna perelnem a szüleimet, amiért minden nyáron magukkal cipeltek. Mindennap, minden áldott nap azon a rohadt hajójukon… – Talán ez vette el a kedvedet az úszástól – vetette föl Pru. – Általában véve irtózol a víztől. – Szóval, amikor tizenöt éves voltam, a szokásos bungalónkban szálltunk meg, és a szomszédos épületet egy csapat srác bérelte ki. Négyen voltak, és szerelmes lettem a legjóképűbbikbe. – Szerelmes? – Úgyszólván – mondta Dulcie. – Beleestem. Majd megvesztem érte. Liamnek hívták, tizenhét éves volt. Biztosra vettem, hogy én is tetszem neki, de tudod, milyenek a srácok, ha a haverjaikkal vannak. Párszor dumcsiztunk a strandon. Amikor teniszeztek, megengedték, hogy beálljak labdaszedőnek. A többiek cukkolták miattam Liamet, de annyira belegárgyultam, hogy rájuk se hederítettem. – Dulcie elábrándozva dőlt hátra a széken. Annyira elábrándozva, hogy lelocsolta vörösborral a pólóját. – Az utolsó este arcon csókolt, és azzal búcsúzott, hogy viszlát jövőre. Majdnem belehaltam a gyönyörűségbe. Megadtam neki a címemet, és azt ígérte, írni fog. A szüleim nem értették, miért ejtettem egész úton hazafelé krokodilkönnyeket, holott mindig is szívből utáltam Tenbyt. – Nem rémlik ilyesmi – mondta Pru. – Erről mélyen hallgattál. Na és mi történt azután, írt neked? – Egy túróst! – vigyorgott Dulcie. – Alighanem megőrjítettem anyámat. Folyton azzal gyanúsítottam, hogy eldugja előlem a srác leveleit. Szegény persze azt sem tudta, miről beszélek. – És te írtál a srácnak? – Nem sokszor. Csak kábé naponta kétszer. – Dulcie! – Nehogy teljesen átmenj már nekem feministába! Csak tizenöt voltam. – Szóval ez a Liam… ő az, akivel mindenáron smacizni akartál?

– Megpuszilt. – Dulcie félig lehunyt szemmel az arcához nyúlt. – Még most is emlékszem az érintésére. Fantasztikus volt – mondta bánatosan –, de nem smacizás. – Azután elmosolyodott az emlékidézéstől. – El tudod képzelni azt a kínszenvedést, hogy egy álló évig kellett várnom a viszontlátásra? Pipálgattam a napokat augusztusig. Egy nyavalyát, az órákat pipálgattam. – És viszontláttad? – kérdezte Pru most már fölajzva. – Újra találkoztatok? – Tudod, mikor! A bungalót két elaggott banyának adták ki. Liamnek meg a barátainak hírét sem hallottam, pedig mindenütt kerestem őket. – Nekünk sosem meséltél erről. – Miről, hogy dobtak? – nevette el magát Dulcie. – Bocsi, belém is szorult némi büszkeség. Akkor kellett volna mesélnem Liamről, ha van mit. A Brunton Kúria új teniszedzőjének fotója közben visszakerült a faliújságra, egy felbőszült recepciós kitépte Dulcie kezéből. – Most pedig idejön dolgozni – álmélkodott Pru. Dulcie átölelte magát. – A sors akarata. – Az legutóbb nem valami ragyogóan jött össze. – Tizenöt éves voltam – forgatta a szemét fölháborodottan Dulcie –, ő meg tizenhét. Ki se látszottam a szeplőkből, és az az istentelen frizura… ugyan, hogy is jöhetett volna össze? – Igaz, de… – Ezért a sors akarata. Mára felnőttünk. Kaptunk még egy lehetőséget – nézett önelégülten Prura –, hogy igazából megpróbáljuk. Majd meglátod.

ru magában az ő titokzatos ügyfelének hívta Tény Lambertet, mert sohasem látta. Terry, a Bükkös tanyai Marion Hayes ügyvéd fivére magányosan élt festői terméskő házában a várost övező dombok egyikének tetején. – Évek óta rágom a fülét, hogy költöztessen be valakit. Férfiak! Reménytelenek – dohogott Marion, mielőtt telefonált Terrynek, és tájékoztatta, hogy talált neki takarítónőt. Marion adott egy kulcsot Prunak Terry házához. Pru minden kedden délután odament, négy óra alatt rendet varázsolt a káoszból, elvette a pénzt, amit távol lévő munkaadója a konyhaszekrényen hagyott, és ismét bezárta a házat. Noha még nem találkoztak, úgy érezte, jól ismeri Terry Lambertet. Vállfára akasztotta a ruháit, portalanította a könyvespolcát, elmosogatta a reggeli edényét, és megszámlálhatatlan cédét meg videokazettát rakott vissza a tokjába. A négy éve elvált, gyermektelen, harmincöt év körüli férfi csinos fizetést húzott, és metálzöld Scorpióval furikázott. Pru mindezt Marion elmondásából tudta. Marion úgy gondolta, a testvére remek parti: jóképű, nagyvonalú és állatbarát. – Mihelyt újra egyenesbe kerül – buzdította kacsingatva Marion Prut –, nem járna rosszul a mi Terrynkkel. Pru el sem tudta képzelni, hogy valaha is egyenesbe kerüljön, azonkívül a legkevésbé sem hiányzott neki a férfitársaság. Egyébként úgy vélte, az állatoknak talán barátja Terry Lambert, de jóképűnek a legjobb akarattal sem nevezhető. Ezt persze nem mondta Marionnak; nem tűnt ildomosnak hangoztatnia, hogy amennyiben a Terry hálószobájában található fénykép egy kicsit is élethű, akkor a pasas félig ember, félig hangyász. A Terryt és Mariont, valamint azóta elhunyt szüleiket ábrázoló fotográfia azonban nyilvánvalóan érzelmi értékkel bírt. Valahányszor Pru a díszes ezüstkeretet fényesítgette, nem bírta megállni, hogy kicsit nézegesse, megindítónak találta apa és fia hasonlóságát. Ugyanaz a sötét szempár, sűrű, egyenes szemöldök, határozott mosolybarázda, és a derűs arcon fölfelé görbülő száj. Erőteljes, kampós orruk is egyformán vonta magára a figyelmet. Szerencséjére Marion vékony szemöldökével, fitos orrával az édesanyjára ütött. Pru nem furcsállotta, hogy kizárólag telefonon beszél Terry Lambert-tel, de érdekelte, vajon a férfi is természetesnek érzi-e. Elvégre ő rengeteget tudott titokzatos ügyfeléről, amaz viszont szinte semmit sem őróla. Úgy tűnt, Terry tényleg nem furcsállja ezt. Barátságosan, és kifejezetten fesztelenül csengett a hangja. – …az a helyzet, hogy mostanában kiszámíthatatlan az időbeosztásom – magyarázta Pru –, nem mindig érek rá kedden délután. Ha ez gondot okoz… – A legkevésbé sem – felelte könnyedén Terry. – Én hétköznapokon reggel nyolctól este hatig dolgozom, úgyhogy nekem mindegy. Bármikor jöhet, amikor magának alkalmas. – Köszönöm! – mondta föllélegezve az asszony. – Én tartozom köszönettel – viszonozta jókedvűen az ügyvéd. – Hihetetlen, amit a házzal művelt. Rá sem lehet ismerni. Pru zavarba jött. Nem tudott mit kezdeni a dicsérettel, makogva elbúcsúzott, és letette a kagylót. A férfi azonban csakugyan kedvesnek tűnt. Talán, ha majd eljön az ideje, hogy a váláson gondolkozzon, Terry Lambertre bízza az ügyet.

Úristen. A válás. Csak ne most – gondolta Pru, visszafojtva a pánikot. Ne most. Liza szerkesztője elégedetten borította íróasztalára az egész dossziéra való levelet. – Nagyszerű anyag, kis szívem. Vita, szenvedély, ez kell nekünk. Sikerült indulatokat kavarnia. És ezek csak azok, akik vették a fáradságot, hogy Írjanak. Liza a kezébe vett néhány levelet, átfutotta – észrevette, hogy az egyiket Szuperszipirtyó kisasszonynak címezték –, majd visszadobta az íróasztalra. – Mit kezd velük? – Leközlöm mindet, mint a huzat. – A főszerkesztő a zakójáért nyúlt. –Na, jöjjön, Szuperszipirtyókám! Meghívom ebédre. Dulcie sminkelés közben látta, hogy Patrick kocsija áll meg a ház előtt. Abban a biztos tudatban mosolygott a tükörbe, hogy csinosabb, mint valaha. Lám, mit tesz hatnapi intenzív szolizás, a profi módon egészen rövidre vágott haj, a még rövidebb élénkzöld ruha, és a végre-valahára látótérbe került flörtölés. Őszintén remélte, hogy ezt Patrick is észreveszi, és le lesz nyűgözve tőle. A férfi csengetett, akár egy idegen. – Hát a kulcsod? – kérdezte értetlenül Dulcie, ahogy ajtót nyitott. Patrick sötétkék, galléros pólót és farmert viselt. Bár vakítóan sütött a nap, napszemüveget sosem hordott, mert affektálásnak, puhány városlakó szokásnak tartotta. Dulcie, aki a sajátját gyakorlatilag virradattól az orrára biggyesztette, legalább tucatnyival rendelkezett. Ettől tisztára hollywoodiasnak érezte magát. – Nem akartam megzavarni valamit – követte az előszobába Patrick. – Nincs mit megzavarnod. Ámbár sohasem tudhatjuk – gondolta Dulcie –, talán ma lesz a nagy nap. – Egyébként csak a szmokingomért jöttem. Egy másodperc az egész. Dulcie emlékeztette magát, hogy a különélés ellenére viselkedhetnek egymással barátian. A lépcső tövében várta, hogy a férje lejöjjön. Szmokingban minden férfi csinos. Patrick egyenesen szívdöglesztően festett benne. – Kellemes helyre mész? – érdeklődött csak úgy egész mellékesen Dulcie, miután a férje ismét előkerült. Patrick vállat vont. – Nem mondhatnám. Valami jótékonysági bigyó, táncos bankett. – A ködösítés nem rád vall – évődött az asszony. – Ha már itt tartunk, a táncos bankettekre járkálás sem rád vall. Azelőtt véletlenül sem értél rá ilyesmire. Egy kis szurka-piszka sosem árt. A férfi feltűnően feszengett, egyik lábáról a másikra állt. Ez fokozta Dulcie kíváncsiságát. – Munkaügy? Vagy jársz valakivel? Patrick sötét szeme résnyire húzódott, ahogy a férfi elmélyült érdeklődéssel nézett ki az előszoba ablakán. – Miért, talán tilos? – szólalt meg végül. – Te akartad beszüntetni a házasságunkat. Dulcie úgy megdöbbent, mintha gyomorszájon rúgták volna. – Te tényleg jársz valakivel?

– Nem – rázta a fejét Patrick. – Csak meghívtak erre a ma esti bigyóra. Egy nővel megyek. – Ki… – Dulcie megköszörülte a torkát – kicsoda az illető, én is ismerem? Újabb fejrázás, majd sóhaj. – Figyelj, elég fura megint egyedül élni. Még nem szoktam hozzá. Bibitől fúj a szél, ha tudni akarod. – Nocsak! Dulcie most már semmit sem értett. – Valami pali elhívta a bankettre. Anyám nemigen mozdult ki, amióta… szóval amióta James elhagyta… úgyhogy hímezett-hámozott. Elég az hozzá, hogy a pali megemlítette, hogy van egy lánya. Bibi erre mondott valamit, isten tudja mit, rólam. A férfi fölvetette, hogy mehetnénk né gyesben… és piszok hamar megegyeztek. Patrick arckifejezése mindent elárult. Dulcie elnevette magát. – Te társasrandizol! A saját anyáddal. – Ne nevess, ez egyáltalán nem vicces. – Lehet, hogy bűnronda a csaj. – Baromira nem ajánlom. Dulcie gyomorszájon vágott érzése mintegy varázsütésre elillant. A gondolat, hogy Patrick csakugyan összejön valakivel, furcsán érintette, de ez most másképp hangzott. A blindre randizás még nem viszony. – Vagy az is lehet, hogy bombázó. Dulcie úgy érezte, megengedhet magának némi nagylelkűséget. Továbbra is remélte, hogy a csaj bűnronda, de csak azért, mert nagy durranásnak találta, hogy Patricknek a saját anyja szervez randit. Egyébként is – gondolta kajánul –, ha a csaj bombázó, vajon mire föl rángatja bele ilyesmibe az apja? Dulcie-t persze pillanatnyilag fontosabb ügyek foglalkoztatták, Liam-nek ma kellett megérkeznie a Brunton Kúriába. Ma délután háromkor. Az asszony egy ritka gyakorlatias rohamában azt is tisztázta Eddie Hammonddal, hogy Liam nőtlen. Úgy vélte, az ilyesmit jobb előre kideríteni. Képzeljük csak el, amint látványosan álmai rég elveszített lovagja nyakába ugrik, az pedig azzal hámozza le magáról, hogy „Hadd mutassam be a feleségemet meg a srácaimat…” Dulcie tíz perccel három előtt egy pohár innivalóval meg egy könyvvel ballagott ki a teraszra – a Büszkeség és balítéletet vitte magával, mert nem akarta, hogy Liam azt higgye, olyan nő, aki csak füzetregényeket olvas. Megigazította Cutler and Gross napszemüvegét, a szemközti székre tette csupasz, frissen pedikűrözött lábát, és hozzáfogott a könyvhöz. A sötét szemüveg nagyszerű vonása, hogy az ember úgy festhet, mintha egy könyvbe mélyedne, holott valójában éberen figyel. Például Imelda Page-Westonra, aki három asztallal odébb alattomban Trésor parfümmel fújja be a térdhajlatát, és ügyel arra, hogy mindenkinél inkább közszemlére tegye a dekoltázsát. Hülye picsa. Eddie szemlátomást éppen körbekalauzolta Liamet, és menet közben bemutatta a klubtagoknak. Három harmincra Dulcie lázas várakozása valamelyest lelohadt. Éjjel izgalmában le sem hunyta a szemét, ma felspannoltságában egy falatot sem evett, és most azon kapta magát, hogy alig bír ébren maradni. Miközben a délutáni nap perzselte a fejét, és két pohár frascati jólesően szívódgatott föl egyébként üres gyomrában, nehezére esett nyitva tartania a szemét. Egyébként is – gondolta Dulcie ásítva – hova sietne? Liam nem futó

látogatást tesz, itt lesz a jövő héten, a jövő hónapban is, bármikor ébred föl…

sötét szemüveg hátrányos vonása, hogy a külvilág nem tudja megállapítani, ha alszik benne az ember. Eddie úgy látta, Dulcie az ölében fekvő könyvbe temetkezik – és emlékezett, hogy az asszony korábban érdeklődött Liam családi állapota felől –, tehát így szólt: – És most okvetlenül be kell mutatnom magának valakit. Átvágott a teraszon, majd nyájasan bejelentette: – Itt is volnánk! Dulcie, ismerkedjen meg új teniszedzőnkkel, Liam McPhersonnal! – Miután az asszony nem mozdult, Eddie elbizonytalanodott, alaposabban megnézte. – Dulcie, ébren van? Dulcie összerezzenve tért magához, fölpattant a szeme. Látta, hogy Eddie vörös képpel, a nevét harsogva magasodik föléje, lekapta a napszemüvegét, és nagy nehezen fölült. Zavarodottsága csak pillanatokig tartott. Mialatt kezét a szájához emellé, hogy ellenőrizze, nem nyáladzott-e álmában, tekintete a Hammond mögött álló magas, szőke alakra szegeződött. Hamar megtörölgette a száját. Napszemüvege csörömpölve a földre esett. Már Jane Austen is ott feküdt lefelé fordulva, Dulcie cipője mellett. Bakker, bakker – gondolta Dulcie, ezt nem egészen így képzelte. Azt tervezte, sejtelmesen mosolyog, mint Ava Gardner, majd lassan, érzékien leveszi a napszemüvegét, hadd csodálja Liam McPherson néhány másodpercig, mielőtt végre késve kapcsol, és azt hebegi: „Istenem, hát te vagy az…!” Akkor aztán a férfi annyira megdöbben, annyira magukkal ragadják az érzelmek, hogy nemigen tud gondolkodni. Mihelyt végül abbahagyja a csókolódzást, és Dulcie szája ismét fölszabadul, egyszerűen annyit mond: – Valaha ismertük egymást. Réges-régen. Újabb ölelkezés meg csóközön következik, és remélhetőleg meggyőző magyarázat arra, miért nem érkeztek levelek Tenby után. Például a fiú szülei váratlanul kivándoroltak Ausztráliába, magukkal hurcolták Liamet, és könyörtelenül semmibe vették kétségbeesett rimánkodását, hogy maradhasson… Nagyjából ilyesformán. – Bocsánat, kedvesem, nem vettem észre, hogy elpilledt. – Eddie nyögve lehajolt az asszony szemüvegéért. – Nem tört el. Á, Jane Austen? Le vagyok nyűgözve, Dulcie. Azt hittem, inkább Jackie Collins-párti. Hol is tartottunk? Ja, igen: Dulcie, ez itt Liam McPherson. Liam vigyorogva nyújtotta a kezét. – Hello! Örülök, hogy megismerhetem. – Dulcie nálunk az egyik legaktívabban… ööö… nagyon aktív – mondta Eddie némi büszkeséggel. – Pompás! Remélem, hamarosan játszunk. – Liam a teniszpályák felé biccentett, és megsuhintotta képzeletbeli ütőjét. – Benevezett a páros bajnokságra, Dulcie? Felismerésnek semmi nyoma. Semmi késve kapcsolás a láthatáron. Dulcie győzködte magát, hogy ez tulajdonképpen kedvező, hiszen egyébként is ki akarna úgy kinézni, mint egy tizenöt éves csitri a hipersivár hajával meg a tobzódó mitesszereivel? Ha nem ismerik meg, az azt bizonyítja, hogy valóban előnyére változott. Ez kezdetnek nem a legkecsegtetőbb, de legalább nem csorgatta álmában a nyálát. Ahogy kezet fogott Liammel – egek, micsoda kézszorítás! –, Dulcie bedobta titokzatos Ava Gardnermosolyát: – Tulajdonképpen már találkoztunk. Jó pár évvel ezelőtt.

– Tényleg? Liam is elmosolyodott, de az asszony látta, hogy csak udvariasságból; nyilvánvalóan nem kutat az agytekervényeiben, hogy előbányássza, hol és mikor lehetett az. Elvégre profi teniszező. Egyszer, igaz, mázlival, még a wimbledoni negyeddöntőbe is bejutott. Versenyévei során bizonyára lelkes női rajongók ezreivel akadt dolga. Alighanem annyi autogramot adott, hogy csoda, ha maradt ereje megfogni az ütőt. – Tizenhat éve – pontosított Dulcie. – Tenbyben. Liam a homlokát ráncolta. Sosem játszott Tenbyben. Várjunk csak, tizenhat éve…? – A barátaiddal nyaraltál ott. Mi a tiétekkel szomszédos bungalóban szálltunk meg. Derengett valami. – Na nehogy már! – bökött Liam elképedve az asszonyra. – Te voltál az az egyszálbél csajszi… jaj, mi is volt a vezetékneved, valami totál fura… – Mackrell – mondta Dulcie. Atyaisten, csoda, hogy nem alakult ki faltól falig komplexusa ettől a névtől. A suliban egy röhencs banda simán Mardel Mackrellnek csúfolta. A többiek egyöntetűen Makrélának. A házassággal járó névváltoztatás egyáltalán nem esett nehezére. – Most Dulcie Rossnak hívnak. – Mindig a csalánosba küldtünk az elgurult teniszlabdákért – emlékezett Liam. – Kezedlábad összecsipkedte a csalán, de esküdöztél, hogy nem fáj. Az elutazásod előtti estén pedig a srácok fogadtak velem egy ötösbe, hogy nem merlek megcsókolni. Eddie hahotázott. Dulcie igyekezett olyan benyomást kelteni, mint aki nem emlékszik erre a mozzanatra. – És megtette? – kérdezte Eddie. – De meg ám! Ez ugyebár tizenhat éve volt. Egy ötös akkoriban nagy pénznek számított. Ahelyett, hogy megbánta volna a nosztalgiatúrát, Dulcie úgy döntött, egy kis kitérő megengedhető. – Most pedig itt vagyunk, annyi év múltán – mondta vidáman. – Hogy állsz a költözködéssel…? – Egy pillanat, nem te küldtél nekem egy kocsirakomány levelet? – Liam földerülve bólogatott. – Most már emlékszem. Szerintem egy kicsit belém zúgtál, Dulcie Mackrell. Eltaláltam? Dulcie-nak a haja szála is égnek állt, de mit tehetett? Kezdett volna hisztizni? Gondolatban a fogát csikorgatta, és kegyesen ráhagyta: – Hát persze. Agyonstrapáltam magam azokkal a levelekkel – méltatlankodott. – Gondolom, halálra röhögted magad, és megmutogattad az összes haverodnak, te szívtelen szörnyeteg! – Talán csúnyán viselkedtem, de akkor viccesnek találtam – mosolygott bocsánatkérően Liam. – Elvégre nem voltál az a kimondott Debby Harry. Bár ezt Dulcie sem tagadhatta, jobban örült volna, ha a férfi nem lovagol tovább a témán. – Tizenöt éves voltam. – A kis Dulcie Mackrell. – Most már Ross – emlékeztette, majd gondoskodott arról, nehogy Liam téves következtetésre jusson. – Férjhez mentem, de egy ideje szétköltöztünk. Most Eddie Hammond képedt el. – Egy ideje? – vonta föl hirtelenszőke szemöldökét. – De kedvesem, hiszen csak pár hónapja! Köszi, Eddie!

– Tíz hete – szépített Dulcie. – Egyébként a házasságunknak már jóval előbb befellegzett. Az ember látja, ha valami nem stimmel. – Figyelj, remélem, nem borultál ki, amiért egyszer sem válaszoltam – mondta Liam. – Nem emlékszem. – Dulcie most a Liza Lawson-féle izzítással próbálkozott. A biztonság kedvéért kihívóan megremegtette az alsó ajkát. – De ha igen, most megbocsátok. – Micsoda megkönnyebbülés! – vigyorgott a férfi. – Azóta mindketten felnőttünk. – Te biztosan. Ezúttal őszintén elismerő tekintettel mérte végig Dulcie-t. Az asszony magában ujjongott. Végre jutnak valamire. Remélte, hogy Imelda figyel, és tudomásul veszi a dolgot. – Nos – szólalt meg Eddie Hammond, és úgy dörzsölgette a tenyerét, mint aki már megelégelte az eszmecserét –, nem ártana továbbmennünk. Még rengetegen várnak bemutatásra. Talán később még összeakadunk, kedvesem. – Az sosem kizárt – bólintott bizonytalanul Dulcie. Hisz akár egy egész tehervagonra való vádló se vonszolhatná ki ma este a bárból. – Még látjuk egymást – kacsintott Liam, ahogy megfordult. – Ha tényleg beléd botlom – szólt utána hanyagul az asszony –, meg-hívlak egy italra. – Ez iszonyú lesz – jósolta fogcsikorgatva Patrick, ahogy Bibivel fölfelé tartottak a bankett színhelyéül szolgáló Aston Szálló karmazsinvörös szőnyeggel borított lépcsőjén. Úgy beszélték meg, hogy a most éppen velük szemben lévő Kavanagh bárban találkoznak partnereikkel. Már javában nyüzsögtek a vendégek. Patrick összerezzent, ahogy egy sárga fogú, kiguvadt szemű lány megfordult, és hívogatóan bazsalygott rá. Úristen, nehogy ő legyen az… – Ott vannak! – kiáltott föl Bibi, és integetve bal felé kormányozta. Patrick alig mert odanézni. Háborgott a gyomra, szánalmasan fölkészületlenül érte a türkizkék szatén villanása, a zörgő csontú lány, aki több festéket kent magára, mint a Szombat esti láz versenyzői. – Nem ő. – Bibi észrevette fia arcán a tömény borzadályt, és a türkiz jelenésen túlra mutatott. – Az a másik, pirosban. A szükséges bemutatás lebonyolítása után Leo Berenger a bárpulthoz cipelte Bibit, színleg azért, hogy az asszony segítsen neki italt hozni, de valójában avégett, hogy a lánya meg Patrick néhány zavartalan percet tölthessenek kettesben. – Nézze, nagyon rühellem ezt az egészet – sóhajtotta Claire Berenger, mihelyt magukra maradtak. – Nem tudom, mekkora nyomás nehezedett magára, hogy eljöjjön, de képzelem. Harmincéves vagyok, és apám kezd bepánikolni. – Egy pillanatra elhallgatott, grimaszolt. – Már öt éve egy folytában pánikol. Az ő meglátása szerint a lánya eladatlanul hever a pol con, legfőbb ideje leporolni. Félek, hogy megszakad miattam a szíve. Patrick csodálatos módon úgy érezte, lassanként föloldódik. Talán mégsem lesz olyan szörnyű megpróbáltatás ez az este. Ebbe a Claire Berengerbe szorult némi humorérzék. És kinézetre se kutya. A csinos, vonzó lány copfba fogott, csillogó, barna haja, halvány bőre, szürke szeme, tiszta tekintete egészséges életerőt sugárzott. Egyszerű szabású, piros bársonyruháját kellően testhez állóra méretezték, hogy kidomborítsa jó alakját. Úgy festett, mint egy tornatanárnő a szabad idejében. Patrick úgy vélte, bentlakásos iskolában bizonyára felügyelőtanárnak nevezték volna ki. Claire életunt hangvétele is tetszett neki.

– A papája korábban is próbálkozott effélével? – kérdezte. A lány jelentőségteljesen nézett rá. – Apám életcélja, hogy az oltár elé juttasson. Kilenc hónap múlva pedig a legközelebbi szülészetre. Attól tartok, a nemek egyenjogúságát úgy képzeli, hogy az asszonyka szabadon megválaszthatja a tapéta színét a földszinti rötyibe. – Én már megnősültem – mentegetődzött Patrick. – Igazán? Te jó ég, hol a neje? – Néhány hete különköltöztünk. – Fogadja együttérzésemet! – Majd Claire komolykodó képpel hozzátette: – Nem baj, apám így is elégedett lesz. Valószínűleg úgy gondolja, már csak abban reménykedhetek, hogy kikapok magamnak valami alig használt pacákot. Patrick mosolygott, elbűvölte a lány túlzott szerénysége. Végtére is most került ki egy hétéves házasságból, és negatív önértékelésből Dulcie mellett már bőven kapott ízelítőt. – Mindenesetre – sandított hátra Claire, ellenőrizte, nem jön-e visszafelé az apja – úgy éreztem, magyarázattal tartozom. Most már nem kell zavarba jönnie, ha az öreg elejt egy-egy finom célzást. Akkorát, mint egy kamion. Csak annyi a dolgunk, hogy jó képet vágjunk hozzá. Vacsora közben Patrick megtudta, hogy a lány könyvelő. És Leo Berenger büszkén tájékoztatta, hogy kiváló szakácsnő is. Bizony, nagyon ért a sütés-főzéshez az ő lánya. Egy szerencsés férfi igazán csodálatos asszonyra lelne benne. Miután fölszolgálták a kávét, Claire odahajolt Patrickhez, és a fülébe súgta: – Kihagy az agya. Még egy szót sem szólt a gyermekáldásra termett csípőmről. Patrick beszívta a Chanel 19-es illatát. – Nem kéne kifiguráznunk. Csak büszke édesapa. – Aki alig várja, hogy büszke nagyapává lépjen elő – mormolta Claire. – Rajta, csak bátran! Mondja meg neki, hogy vevő a tippjére!

ulcie buzgón élvezte az életet a bárpultnál, amikor Liam McPherson útja végre hozzá vezetett. A férfi a fehér teniszpólóban és fekete melegítőnadrágban – ha egyáltalán lehetséges – még napbarnítottabbnak és kisportoltabbnak látszott, mint korábban. – Hát újra találkozunk – üdvözölte vigyorogva Dulcie-t. – Bámulatos. A véletlenek olykor annyira kísértetiesek, hogy nincs is arra szó. – Mi újság az itallal, amit ígértél? – Hazudtam. Nem szoktam férfiakat meghívni. Ők hívnak meg engem. Liam nevetett. – Megváltoztál. Annak idején mindig hoztál nekem innivalót. Dulcie emlékezett, hogy elszaladt a sarki boltba, leszurkolta becses zsebpénzét, és rohant vissza a teniszpályához, ahol a fiú és barátai a gyepen heverészve várták. – Az üdítő nem számít. – Muris kiskölyök voltál – mondta kedvesen Liam. Az asszony szórakozottan körbesiklatta mutatóujját csaknem üres pohara peremén. – Mint mondtam, felnőttem. Liam fölvonta egyik szemöldökét, és veszedelmes mosolyt villantott rá. – Csakugyan. És kezdem azt hinni, súlyos mulasztásokat kell bepótolnunk. Miközben Dulcie gyomra még lüktetett a gyönyörűségtől, a férfi magára vonta a mixer tekintetét, és újabb vodka-tonikot töltetett az asszonynak. Saját magának – kissé riasztóan – egy nagy pohár narancslevet rendelt. – Mesélj, hogy megy sorod! Jól értettem, hogy elváltál? – nézett rá együtt érzően. – Gyerekek? Dulcie imádta, ahogy beszélt hozzá, osztatlan figyelmet szentelt neki. j Több esztendei elhanyagoltság után jólesően éreztette vele, hogy ő a legizgalmasabb, legkívánatosabb lány a föld kerekén. Ráeszmélt, hogy ez a különbség közte és Patrick között. Liam érdeklődött a személye iránt. Tényleg törődött vele. – Már majdnem elváltam – füllentette Dulcie. – Gyerekek nincsenek. A férfi bólintott, és kinyújtotta a kezét, megóvta az asszony hátát egy figyelmetlenül oldalra tartott cigarettától. Dulcie elképzelhetetlen oltalom alatt érezte magát. – Szóval karriert építesz? Milyen vonalon érvényesülsz? ! – Semmilyen vonalon – felelte játékos mosollyal. – Szimplán tunyulok a jólétben. – Ahogy elnézem, nem olyan nagyon tunyulsz – vetett Liam szakértő pillantást az asszony karcsú testére. Tenyerével megsimogatta Dulcie fedetlen vállát, és elismerően bólintott. – Figyelsz magadra, ez helyes… bár a deltáidra ráférne egy kis gyúrás. Milyen a terved? – Tessék? – hökkent meg Dulcie. – Az edzésterved. – Liam félrebillentett fejjel, hunyorogva tanulmányozta. Dulcie úgy érezte magát a mustrálgatástól, mint egy versenyló. –Eddie azt mondta, sok időt töltesz itt. Súlyt emelsz? Dulcie viszonozta a férfi töprengő pillantását. Az edzésterve nagyjából így festett: fölkelés… besütizés… fürdőkádban lazulás… csokislinzer-rágcsálás. Ezután általában felöltözködött, és elment ebédelni. De valami azt súgta, ez nem nagyon imponálna Liamnek. – Nem mindennap – felelte az igazsághoz híven. – Tulajdonképpen nincs… kifejezett… ööö… tervem. Csak néhány felülés itt, egy kis… kocogás ott.

– Edzés – jelentette ki Liam. – Az edzés a titok nyitja. Egészséges testben boldog az ember, jól mondom? – Nagyon jól – bólintott Dulcie, és nem tudta levenni a szemét a férfi barnára sült, izmos karjáról. – Ha van valami, amit ki nem állhatok – vallotta be Liam –, hát az olyan nő, aki elhagyja magát. Dulcie, aki sosem hagyta el magát – inkább meghalt volna, semhogy kilépjen az utcára szemfesték nélkül –, ezúttal magabiztosabban bólintott. – Rosszul vagyok azoktól az emberektől, akik elhanyagolják magukat – folytatta Liam. – Mi a csuda ütött beléjük? Tömik magukba az egészségtelen vackokat, fittyet hánynak a testmozgásra, és még van képük sopánkodni, miután eldugaszolódnak az artériáik. Dulcie kellően megbotránkozott arcot vágott. Közben titkon a pánik előrezdülései futottak át rajta. Jesszus, ez nem viccel. – Elnézést – mosolygott sajnálkozva Liam –, de teljesen kiakadok ettől. Nem értem az embereket, hogyhogy nem akarnak törődni magukkal. Ha ők nem veszik a fáradságot, hogy megbecsüljék a saját szervezetüket, én mi a nyavalyáért becsülném őket? Ez vészjóslóan hangzott. Ami még rosszabb, minél inkább igyekezett Dulcie nem gondolni a sajtos-sós burgonyasziromra, annál inkább sóvárgott utána. Sietve témát váltott. – Mesélj magadról! A teniszezős berkekről. Fogadok, hogy baromi izgis lehetett. Szerencsére ez bejött. Liam fölhajtotta a félliternyi narancslevét, újabb adagot rendelt, és elkezdte anekdotákkal traktálni Dulcie-t. Ez sokkal kellemesebb volt. Veleszületett elbeszélőkészségéhez remek önirónia társult. Bizonyára az ír vér teszi – állapította meg ábrándosan Dulcie. Liamből semmi sem hiányzott. Vonzó külső, szellemesség, kedvesség. Dulcie készen állt, hogy akár egész éjjel bámulja a mélykék szempárt, csodálja a bámulatos testet, hallgassa a zsongító, dublinias hangot. Bibinek nem kellett sok idő, hogy megállapítsa: az udvarias, jó megjelenésű és bizonyára tehetős Leo Berenger körül minden rendben, de nem az ő esete. Ha nincs az a szikra, az ösztönök játéka, akárhogy föltankolhat az ember, nem jön össze a dolog. Igazán kár, mert egy hatvanegy éves férfi tökéletesen megfelelő korú kérő egy hatvanéves özvegyasszonynak. Tánc közben Bibi szellemes társalgásra kényszerítette magát, és Leo válaszaira összpontosított, de hiába. Bár jártatta a száját, és hegyezte a fülét, lázongó agyában lehangoló képek rémlettek föl a hatvanegy éves, anyaszült meztelen Leo Berengerről. Azután egybevetette azokat James, az ő drága Jamese sokkalta fiatalabb és vonzóbb, napbarnított, izgató, végtelenül szexi képeivel. Folytatta a táncot, kerülte Leo tekintetét, és elszántan visszafojtotta könnyeit. Már csaknem három hónapja nem látta Jamest. Tudta, hogy nincs értelme lógatni az orrát; az élet megy tovább. Csak sajnos nem Leo Berengerrel. – Nézze a fiatalokat! – mondta a férfi némi büszkeséggel. Megfordult, hogy Bibi is láthassa Patricket meg Claire-t a táncparkett túlsó végében. – Talán most kezdődik valami. Úgy tűnik, jól érzik magukat egymással. Öröm az ürömben – gondolta Bibi. Mivel Patrick biztosra vette, hogy lidércnyomásos este vár rá, most nem győzött csodálkozni, milyen könnyen megtalálta a közös hangot Claire Berengerrel. A legrosszabbra számított, és kellemesen csalódott.

Éjfélkor, amikor a zenekar rázendített Vera Lynn 1939-es örökbecsű „Találkozunk még” című dalára – mert ez ilyen zenekar volt ám –, Claire megszólalt: – Na ezt letudtuk. Maga teljesítette a feladatát. És ha apám a zsebébe csúsztatja a telefonszámomat, ne izguljon. Bátran a kukába dobhatja; nem muszáj viszontlátnia. – Pedig én szívesen viszontlátnám – hökkentette meg Patricket a saját hangja. Claire egy pillanatig nem kevésbé döbbentnek látszott. Azután meg-nyerőén elpirult. – Tényleg? – Tényleg – bólintott Patrick. – Hoppá! – Kissé engem is sokkol – mosolyodott el. – Nem számítottam rá, hogy így alakul az este. Ráadásul borzalmasan kijöttem a gyakorlatból – mentegetődzött. – Amikor legutóbb találkára hívtam egy lányt, trapézgatyát hordtam, és egy kétszínű Cortinával jártam. A véletlen folytán ugyanezen az éjszakán jóval később Dulcie-nak is eszébe jutott, hogy amikor utoljára olyan férfival bújt ágyba, akit alig ismert, az illető trapézgatyát hordott, és egy kék-fehér Cortinával járt. Természetesen Patrick volt az, és Dulcie azután éveken át boldogan bújt vele ágyba… mígnem a férfit hatalmába kerítette a munkája, az asszony pedig hozzászokott, hogy egyedül feküdjön le, miközben Patrick azt motyogja imádott komputerének, hogy „csak még ezt befejezem”, és órák múltán ment föl a hálószobába, amikor a felesége már elaludt. Ma éjjel azonban Dulcie nem maradt egyedül. Liam McPhersonnal volt. Dulcie hanyatt feküdt, behunyta a szemét, és szándékosan nem gondolt Patrickre. Liam pedig átmeneti bizonytalan indítás után tökéletesen megfelelt minden várakozásának. Dulcie hevesebb érzelmeket táplált iránta, mint valaha, és a tetejébe – mert azt még Dulcie sem tagadhatta, hogy annak idején kissé egyoldalúan alakult a kapcsolatuk – a vonzalom most kölcsönösnek bizonyult. Annyira erőteljesnek, hogy akkor sem harcolhatott ellene, ha akar… ám az asszony semmiképpen sem akart. Ilyen az elemi egymásra hangolódás. Ezt nevezem – gondolta elragadtatottan Dulcie. – Ez kell nekem, egy görög isten, szőke haj, kőkemény izmok, és még csak nem is holmi agyatlan csődör. Híres-neves profi teniszező, sztár. Liam szerényen viselkedett, de Dulcie úgy vélte, ha a kenti hercegné figyel a királyi páholyból, amikor valaki a wimbledoni központi pályán játszik, az mindenképpen sztárrá avatja az illetőt. – Egész idő alatt nem tudtam, hogy híres lettél – mormolta ábrándozva Dulcie, miközben Liam karjában feküdt. Nem nagyon szokott teniszt nézni a tévében. – Bárcsak láttalak volna abban a negyeddöntőben! – Érdekel? – kérdezte derűs hangon Liam. – Valahol megvan a video-kazetta. Meg akarod nézni? Dulcie szeme döbbenten fölpattant. – Mármint most? A férfi keze azonban már lassan fölfelé vándorolt az ő meleg combján. – Talán majd később – suttogta Liam, ahogy az orrával ismét dörgölni kezdte az asszony nyakát. Hű, ez rázós volt! Dulcie viszonozta a csókját, a karórájára pillantott – hajnali négy –, és elégedetten

helyezkedett kényelmesebb pozícióba. Ezt a fajta edzéstervet jobban szerette. És milyen hihetetlenül másképp érezte magát egy olyan férfival, aki szintén élvezte, hogy vele lehet. Nem pedig a rohadt számítógépével. A másnap reggeli forgatókönyv ismét olyasmi volt, amiben Dulcie iszonyatosan kijött a gyakorlatból. Azzal a gondolattal ébredt, hogy igen! Ez az! És toll a fülébe Imelda Page-Westonnak, aki a tegnap estét legnagyobbrészt azzal töltötte, hogy messziről féltékenyen stírölte őt meg Liamet. Dulcie még mindig lehunyt szemmel feküdt, és óhatatlanul kissé önelégült érzés töltötte el, hiszen pontosan ezt kívánta mindenáron, bár nem is álmodta volna, hogy ilyen hamar bekövetkezik. Olyan volt ez, mint amikor az ember egész napos horgászatra készülődve letelepszik a folyónál, de még a termosz kupakját sincs ideje lecsavarni, amikor horogra kapja és partra húzza a nagy fehér cápát. Jaj, Mr. McPherson – vigyorgott boldogan Dulcie –, ez nagyon gyorsan történt! Második gondolata az volt, hogy valami fura dolog zajlik. Mintha mozgott volna a föld. Kinyitotta a szemét. Nem, nem a föld. A padlódeszkák rezegtek. Ütemesen, néhány másodpercenként. Tessék, már megint. Liam oldalán üres volt az ágy. Dulcie áthemperedett a gyűrött, sötétkék ágyneműhuzaton, kihajolt a szélen, és mindjárt ki is derítette, miért. A férfi hanyatt feküdt, lábfejét az ágy alá dugta, és megdöbbentően erélyes felüléseket végzett. – …nyolcvanhat, nyolcvanhét – mormolta Liam. Amikor Dulcie lekukucskált rá, a férfi mosolygott, de nem hagyta abba. –Jó reggelt, drágám… nyolcvannyolc… – Két duci hölgy – rajzolta a levegőbe a számjegyeket Dulcie. – Pfuj! Kösz, az én hálószobámban nem. Az asszony sejtette, hogy Liam nem lenne elragadtatva Lizától. A telt idomok nem tartoznak a gyengéi közé. Ez persze kifejezett előny. Liza azon képessége, hogy a férfiakat vibráló tesztoszterontömeggé silányítja, egy idő után kezd fárasztóvá válni. Az az igazság, hogy akinek nem elég erős a gyomra, arra émelyítően hathat ez a reménytelen rajongás. – …kilencvennégy… jól aludtál..? Dulcie bólintott. Mivel még csak hét óra felé járt az idő, tulajdonképpen kevesebb mint három órát aludt, de oda se neki! Panaszkodjon? Még mit nem! – Nincs rajtad semmi – mondta. – Helyes megfigyelés. Elmosolyodott. – Nemigen kerülhette el a figyelmemet. – …kilencvenkilenc, száz. – Liam még csak nem is szuszogott. Fölpattant, csattanós csókot nyomott az asszony szájára. – Készítek reggelit. Egyébként parancsolj, érezd magad otthon! Beletellett egy-két másodpercbe, hogy Dulcie ráeszméljen, a férfi a helyét kínálja föl neki a padlón, miután ő már végzett. – Nekem kissé korai – csusszant vissza Dulcie fürgén a takaró alá. – Későbbre tartogatod, hm? – kapta el játékosan az asszony egyik bokáját Liam. – Tudod, mit? Tizenkettőtől egyig szabad vagyok. Amint végzel az edzőteremben, megkereslek, és kapsz tőlem egy teniszleckét. Mit szólsz hozzá? Némelyik férfitól virágot kapok – gondolta Dulcie. Némelyiktől bon-bont. Vajon mivel

érdemeltem ki azt, akinek a romantika annyit jelent, hogy ötleteket ad a felülésekhez?

bban a másodpercben, ahogy Liza megállt a klub előtt, a lázasan csillogó szemű, izgalomtól kipirult Dulcie rávetette magát, és bevonszolta a kávézóba. – Te jó isten, ha nem tévedek, ez azt jelenti, hogy megcsípted a teniszedzőt – törődött bele Liza, hogy elszalasztja az elektromos masszázspadra előjegyzett időpontját. – De meg ám! – büszkélkedett Dulcie, és ráeszmélt, hogy hiába is próbálná letörölni az arcáról az ostoba vigyort. – És isteni a pasi, irtó vicces és bűbájos… Várj csak, amíg megismered, egy valóra vált álom! Komolyan mondom, ez most az igazi. Ez szerelem. Az unatkozó, szeretethiányos háziasszony meg a társas klub szívtipró, bronzbarna teniszedzője. Mi tagadás, iszonyúan közhelyes. Ámbár Lizának is be kellett látnia, hogy folyton ilyesmik történnek. Éppen így keletkeznek a közhelyek. Messziről megismerte a kórosan túlhajtott ácsingózást, mindazonáltal úgy döntött, Dulcie kedvére tesz. – Jó az ágyban? – A legjobb. Jaj, és olyan a teste, hogy meg kell dögleni… – Na és kölcsönös a dolog? – Liza kötelességének érezte, hogy óvatosságra intse barátnőjét. – Beléd zúgott? – Ez a legszebb, hogy abszolút jelleggel! – bólogatott sugárzó arccal Dulcie. – Becsszóra végigdumáltuk az egész estét, azután elvitt magához… eszméletlen lakást bérel közvetlenül a Royal Crescent háta mögött… – És áthancúroztátok az éjszakát. – Át, át – helyeselt boldogan. – Földöntúli élmény volt. – És mikor találkoztok legközelebb? – Délben. A teniszpályán. – A pályán fogtok döngetni? – vonta föl fél szemöldökét Liza. – Nem lesztek útjában másoknak? – Nem döngetünk, hanem teniszleckét kapok tőle. Dulcie megpróbált fesztelennek hangzani, átsiklani a dolgon. Szavaiból valahogy mégis hiányzott minden meggyőződés, ezt maga is hallotta. Mintha egy anorexiás topmodell mondta volna, hogy: „Nyami, császár-szalonnás szendvics!” – Jaj nekem – emelintette föl a másik szemöldökét Liza. Dulcie tüstént megtört. Sokakat sokáig lóvá tehetett, de Lizát soha. – Jó, tudom. Fitneszmániás – nyögte, és tenyerébe temette az arcát. –Mi a bánatot csináljak? Liza elfojtott egy mosolyt. Dulcie szájából úgy hangzott a „fitneszmániás”, mintha tömeggyilkossal érne föl. – A munkájához tartozik, hogy jó formában maradjon, és kész. Neked nem muszáj fölzárkóznod hozzá. Dulcie erre sajnos nem mert volna mérget venni. Liza persze sosem alkudott meg. Ha valami nem tetszett neki, akkor nem csinálta. Liam reggeliről alkotott elképzelése azonban három szem korpás párnácskára, félmaréknyi lótabletta méretű multivitaminra meg egy pohár malátás-búzacsírás turmixra korlátozódott, és bár a lótablettát nem erőltette rá, két korpás párnácskát belédikták. Persze cukor nélkül, mert haszontalan kalóriákat nem tartott a házban.

Dulcie az itt-ott elejtett apró megjegyzésekből gyanítani kezdte, hogy nem a legbölcsebb, ha mindent tisztáz Liammel. A férfit nem feltétlenül érdekelné az egészséges életmódra fittyet hányó, világ lustája, rágcsafüggő nassológép, akinek már az is kiadós testedzés, ha fölpróbál egy bokacipőt a Russell and Bromleynál. – Minden vágyamat megtestesíti – jelentette ki Lizának. – Nem kockáztatom meg, hogy elveszítsem. Különben is mi olyan nehéz abban, ha az ember formába hozza magát? Jaj, ne nyeríts már! – Ezt nem kérdezed komolyan – törölgette a szemét Liza. – Te, éppen te, mint Jane Fonda újdonsült híve. Dulcie azonban nem hagyta eltántorítani magát. – Fogd már föl, hogy ez a pasi megéri! – sóhajtotta. A kávézó a teniszpályákra nézett. Liza figyelte, amint egy sárga-fehér melegítős, magas, halványan ismerős fickó a hozzájuk legközelebbi pályára tartott. Mellette Imelda PageWeston lépkedett, jól fésült platinaszőke haja csillogott a napfényben. – Ő az? Dulcie odakapta a fejét. A szerelem csalhatatlan jele, ha a férfi láttán úgy ugrándozik az ember lányának szíve, mint egy bakkecske. Imelda éppen mondott valamit Liamnek, és kísérletképpen a válla fölé emelte az ütőjét. Liam a nő háta mögé lépett, elhelyezkedett, és megmutatta neki, hogyan csinálja. Vigyorogva súgott valamit Imelda fülébe, aki erre rázkódott a kacagástól. Arról is megismerszik a szerelem – tűnődött Dulcie –, ha annak láttán, hogy a férfi egy ilyen Imelda-féléhez ér, legszívesebben szétverné a csaj agyát a teniszütőjével. Ráeszmélt, hogy Liza figyeli. – Profi teniszező. Az a dolga, hogy flörtöljön – hangoztatta Liza. – Tudom. – És mindig akadnak nők, akik viszonozzák a flörtöt. Jó formában lévő nők. Egészséges nők. Olyanok, akik törődnek a testükkel. Akik kedvelik a nyúltápot. – Azt is tudom – mondta Dulcie, és perverz epekedés fogta el. Csak még inkább kívánta a férfit. A teniszpályára készülődés még rosszabb volt, mintha fogorvoshoz menne. Miután egy órát töltött a házi sportszerüzletben, fölszerelkezett egy új Lacoste pólóval meg egy szemérmetlenül drága rózsaszín-fehér teniszszoknyával. Ez az ütővel egyetemben jócskán lefárasztotta a hitelkártyáját. Viszont azzal vigasztalta magát, hogy spórol a nassolnivalón. Mivel korgott a gyomra, és a burgonyaszirommal már leállt, visszament a kávézóba, ahol – a pénztárban ülő nő döbbenten fölszaladó szemöldökével mit sem törődve – hősiesen inkább pár müzliszeletet vett. Rájött, hogy a müzliszeletekkel az a baj – azon a tényen kívül, hogy gusztustalanok –, hogy morzsáik a foga közé akadnak. Kisietett az öltözőbe egy utolsó ideges pisilésre, meg azért, hogy ellenőrizze a fogsorát a tükörben, és egyenesen belerohant Imeldába. Imelda, aki éppen a zuhany alól lépett ki, olajzöld törölközőt viselt. Derűs pillantást vetett Dulcie érintetlen szoknyácskája felé. – Csak azt ne mondd, hogy te is leckét kértél tőle. – Tulajdonképpen nem. Ő vetette föl – felelte Dulcie tőle telhető fölényességgel. – És persze igent mondtál – álmélkodott Imelda. – Nahát, micsoda csoda! Ámbár meg kell hagyni, hogy szívdöglesztő a pasi. – Beszéd közben törölközött, így Dulcie láthatta, milyen

feszes a teste. – Ezek szerint mindketten rácuppantunk – folytatta Imelda, mosolyogva földre dobta a törölközőt, és fehér szatén melltartójáért meg bugyijáért nyúlt. – Hát akkor talán győzzön a jobbik, igaz? Dulcie visszabámult rá. A 90D-s kebelfék nemigen javított a helyzeten. Sosem rajongott Imeldáért, akit csak a pasizás érdekelt, egyetlen barátnője sem volt. – Meglehet, hogy már győztem is – felelte. – Jaj, drágám, ez az én hibám? – csóválta a fejét nevetve Liam. – Ennyire kimerültél a tegnap éjszaka után? Az nem kifejezés, hogy kimerült. Amit Liam egy kis bemelegítő ütögetésnek nevezett, azt Dulcie maratoni ötszettesnek érezte. Azt sem értette, hogy miért nem oda repül a labda, ahová ő szeretné. Az iskolában éppen eleget teniszezett ahhoz, hogy tudja magáról, nem éppen reménytelen eset. Liam átugrott a hálón, és odakocogott hozzá. Dulcie lába megállíthatatlanul remegett, és őrjítőén szúrt az oldala. Egyedül az ütője tartotta talpon, ezúttal mankóul is szolgált. – Pocsék bőrben vagy, édesem – ráncolta homlokát a férfi nyilvánvaló aggodalommal. – Mi a baj? – Ne haragudj – krákogta Dulcie, aki úgy gondolta, belehal, ha Imelda a kávézóból lesi, amint bohócot csinál magából –, nem tudom, mi ütött belém, borzasztóan érzem magam. Liam átölelte az asszony derekát, és lesegítette a pályáról. Dulcie reszketett, mint a nyárfalevél, szakadt róla a víz, olyan gyönge volt, akár egy kismacska, és még véletlenül sem talált volna el egy labdát; nem volt nehéz kitalálni, mitől. – Influenza – jelentette ki a férfi. – Erről van szó. Elkapott az influenza. Dulcie majdnem összerogyott a megkönnyebbüléstől. – Ez az. Tudtam, hogy bujkál bennem valami! Hát persze, hogy influenza… – Mars haza! – adta ki az utasítást Liam. – És zsupsz be az ágyba! – Ööö… épp meg akartalak hívni magamhoz holnapra vacsorára. Az asszony már-már pánikba esett a gondolatra, hogy nem láthatja. Liam azonban a fejét rázta. – Kicsikém, ebben az állapotban nem főzhetsz. Majd találkozunk, ha jobban leszel. Talán a hét végén – szorította meg bátorítólag Dulcie derekát. – Vagy a jövő hét végén. Liza, aki épp Dulcie leckéjének végére készült el, a parkolóban fehér Renault-ja hátsó ülésére dobta a fallabdaütőjét meg a sporttáskáját. – Liza, a barátnőm – intett feléje bágyadtan Dulcie. – Hazaparancsoltam Dulcie-t – magyarázta Liam. – Nincs jól. – Mondania sem kell – felelte Liza. Mégis mit képzelt ez a Dulcie? Komolyan azt hitte, hogy megússza szárazon? – Úgy gondo… gondoljuk, influenza – pihegte Dulcie Liam karjába kapaszkodva. – Biztos, hogy nem kergemarhakór? – kérdezte Liza.

iza másnap reggel telefonon érdeklődött – Hogy van a hadirokkantunk? – kérdezte komoran. – Nem valami fényesen – nyöszörgött Dulcie. – Én mondom, az influenza nudli ehhez képest. Töktotál kipurcantam. Érettségi óta körülbelül a következő képviselőfánk bekebelezése jelenlétté a legmegerőltetőbb tevékenységet Dulcie számára. Azzal, hogy minden előkészítés nélkül hatvan percre a teniszpályára vetette magát, tetőtől talpig izomlázba döntötte elcsigázott tagjait. – Az ágyat nyomom – panaszolta. – Az előbb kivánszorogtam a slózira. Egy órába tellett, hogy visszavergődjek. Liza vigyorgott. – Ápolásra szorulsz. Telefonáljak Liamnek, és megkérjem, hogy ugorjon oda? – Ne merészeld! Juj! – Dulcie-nak még az is fájt, hogy a kagylót a füléhez tartotta. – Atyám, ez maga a pokol. Soha többé nem tudok lábra állni. – Nem mondhatod, hogy nem szóltam előre – emlékeztette vidáman Liza, és cseppet sem tűnt együttérzőnek. – Figyelmeztettelek, hogy ne vidd túlzásba, igaz? Vegyél be paracetamolt, és egy-két nap múlva jobban érzed magad. – Nem bírok lemenni érte, a földszinten tartom a gyógyszereket. Nem tudnál idejönni, legalább pár órára? – könyörgött erőtlenül Dulcie. – Tényleg kéne valaki, aki pátyolgat. Tehetetlen vagyok. – Szerintem inkább lehetetlen vagy. Nem, sajnos nem érek rá. – Liza a kinyitott szekrény előtt állt, és szépen sorba rendezett tartalmát vizsgálgatta. – Most más dolgom van. A pávakék selyemblúz mellett döntött. Fekete bőrnadrággal és a magas sarkú bokacsizmájával. Miért is ne? Attól, hogy a tüntetőkhöz csatlakozik, még nem kell úgy öltöznie. – Valami fontosabb annál, hogy a legjobb barátnőd éhen hal a saját ágyában? – kérdezte sértődötten Dulcie. – Nem, de most nem hátrálhatok meg. Ha megtenném, akkor tényleg gyáva nyúl lennék – mondta Liza. West Titherton felé menet az autóban Liza szinte észre sem vette a káprázatos tájat, a pasztellkék égbolt magasában úszó fehér felhőket, amelyek megszűrték a lankás mendipi dombokra hulló napfényt, alig látta a zöld ezer árnyalatából összetevődő tavaszutói vidéket. Továbbra sem értette, hogyan sikerült Alistair Kline-nak idecsalogatnia. De vélhetőleg ez jellemzi a sikeres ügyvédeket. Az a dolguk, hogy egyetértésre bírják az embereket, meggyőzzék őket – saját belátásuk ellenére – az igazukról. – Ez egyszerűen következetesség kérdése – hangsúlyozta legutóbb a férfi. – Aki A-t mond, mondjon B-t is. Ha nem emlékszik, az újságnak írott levele szép kis sajtóvisszhangot gerjesztett. Az emberek elvárják, Liza, hogy maga is megjelenjen. Szíven üti őket, ha nincs ott – folytatta búskomor arccal. – Keservesen csalódniuk kell magában, mert még azt a csekély fáradságot is sajnálta, hogy… – Elég – mordult föl Liza –, ez rosszabb, mint egy szappanopera. Rendben, elmegyek. – Remek! – tért vissza Alistair nyomban a normális hangjához. – Visz-lát a helyszínen! Pontban tízkor.

Liza lesújtottan azon merengett, miből gondolta valaha, hogy ez a pasas félszeg. Lassított, amikor fölért a következő domb hátára. Előtte terült el West Titherton, egy elragadó falucska, körülötte megművelt földek mozaikja, némelyiken mozdulatlan, feketetarka tehenek, másutt birkanyájak. A falutól balra már gyülekeztek a tüntetők a tervezett új építkezésnél, lődörögtek a sárga földgyaluk körül, amelyek készen álltak, hogy munkába lendüljenek. A tiltakozó akció igencsak végső, kétségbeesett erőfeszítésnek tűnt. A műkedvelőkre valló csel, hogy a gépek útjába egy vadon növő, ritka orchideafajt ültessenek, nem vált be. Berenger már megkapta az engedélyt a tervekre, és ez eldöntötte a kérdést. Alapjában véve semmi sem változtathatott azon, hogy a lakótelep felépül, de a tüntetők eltökélték magukat, hogy előbb maradéktalanul kihasználják a Berengerrel szembeni hírverés minden lehetőségét. Azzal, hogy az út szélén parkolta le a Renault-t, ugyanott, ahol mindenki más hagyta a kocsiját, Liza csatlakozott a csoporthoz. Az összesen hatvan-hetven fős, szedett-vedett társaságban mindenféle szerzet akadt elvarázsolt vízöntőkor-hirdetőktől egészen a nanemészekig (ezeket a háborgó középosztálybelieket lényegében semmilyen építkezés nem zavar-la, amennyiben nem a közelükben folyt, azaz: NA NEhogy Már az Én Szomszédságomban). A nanemészek a száraz talaj és tűző nap ellenére vízlepergető dzsekit meg gumicsizmát viseltek. A vízöntősök lyukas farmert és több réteg pulóvert húztak magukra a szivárvány összes fekete árnyalatában. Mindannyian lebiggyesztették az ajkukat, amikor meglátták Lizát a káprázatos pávakék blúzában. Akkor sem ríhatott volna jobban ki a környezetéből, ha nagyestélyiben állít be a henteshez. Alistair odacsapódott hozzá. – Á, készülünk valahová? Méregette Liza arany nyakláncait, amelyek eltűntek a dekoltázsában, és mintha vívódott volna, hogy fölszólítsa, gombolkozzon be kicsit jobban. – Liberace-szel ebédelni, ahogy elnézem – hallotta Liza az egyik rasztafrizurás vízöntőst, aki megjegyzése közben a barátját bökögette. – Biztos nem fog fázni? – kérdezte Alistair. – Kösz, nem. – Liza feltűnően beárnyékolta a szemét a naptól. – Biztos nem lesz melege? – Három pulcsit vettem föl – közölte büszkén a férfi –, hátha kutyákat próbálnak ránk uszítani. Liza megőrizte a komolyságát. – Ha rám uszítanak kutyákat, a nyakláncaimmal összekötözöm a mancsukat – helyezte kilátásba. – Hmm. Nem tudom, hogy fog fölmászni a buldózerekre ebben a magas sarkúban – pillantott Alisteir rosszallóan a bokacsizmára. – Alistair! Eljöttem, nem? Támogatom a tüntetést. Semmiféle buldózerre nem mászkálok. A férfi rezignáltán nyugtázta, hogy ez a nő egyáltalán nem veszi komolyan a dolgot. Liza súlyos csalódásnak bizonyult. Annál is inkább, mert valóban álmai asszonyát látta benne. Imádta, és egyszerűen nem értette, hogyhogy nem tartja ugyanolyan fontosnak a környezetvédelmet, mint ő. Pedig együtt verhetetlen párost alkottak volna – gondolta szomorúan Alistair. Mégis ő volt a leginkább hírességnek nevezhető a soraikban, és a sajtó a sarkukat taposva várta, hogy elkezdődjön a felhajtás. Alistair intett az Evening Postos fickóknak, akik Big Macet falatoztak – hogy fölpiszkálják a vegetáriánus vízöntősöket –, és feléjük terelte Lizát.

– Szeretnék lefényképezni magát transzparenssel a kezében. És hangoztassa, mennyire elkötelezett az ügy mellett – hadarta az instrukciókat – az öltözéke dacára. Liza tíz percen át válaszolgatott az újságíró kérdéseire, aki hallhatólag majdnem annyira unta az egészet, mint ő. Ezután a fotós következett. Egy örökkévalóságig rendezgette Lizát az előtérben, mögötte transzparensekkel hadonászó vízöntősök gyülevész hadával, leghátul pedig zászlódíszbe öltöztetett földmunkagépekkel. A tüntetők pillanatok alatt ellepték a buldózereket. Néhány perc múlva megérkezett a rendőrség. Lökdösődés kezdődött. Alistair orrba vágta az egyik buldózer vezetőjét. – Nem akar megvárni a kocsimban, aranyoskám? – tett ajánlatot az Evening Post riportere, aki nyilván aggódott, hogy vér fröccsenhet Liza selyemblúzára. A fotós azonban már integetett neki, magához hívta. Egy csoport kevésbé mozgékony tüntető ülősztrájkot rendezett, elzárva a fel dübörgő buldózerek útját. – Jöjjön! – harsogta a fotós. – Frankó kép lesz! – Hallgasson rá! – kiabálta túl Alistair még a fotóst is az egyik markológép tetején elfoglalt ingatag pozíciójában. – Menjen oda! Liza tétovázott. Nem volt ellenére, hogy részt vegyen az ülősztrájkban. Még azt sem bánta, ha besározódik a bőrnadrágja. Az viszont már zavarta volna, ha a rendőrök fölkapják, és elcipelik, mint egy kapálódzó bogarat… ráadásul le is fotózzák. Mi a méltatlan helyzet, ha nem ez? Minden tekintet a kibontakozó tömegverekedésre szegeződött. Mivel a mögöttük húzódó útra senki sem figyelt, és a nehézgépek zaja minden egyebet elnyomott, egyáltalán nem keltett feltűnést, hogy a sötétzöld Bentley berregve megállt a rendőrfurgon mögött. Liza még mindig tépelődött, mert se gyávának, se hőbörgő eszelősnek nem akart látszani. Leginkább azt szerette volna, ha korábban elég erős ahhoz, hogy ne engedjen Alistair érzelmi zsarolásának. Akkor most fallabdázhatna – gondolta sóvárogva –, vagy otthon dolgozhatna ki ötleteket az új gasztronómiai könyvéhez, amelyre most kapott megbízást. A fenébe, ennél még az is jobban szórakoztatná, ha körbeugrálná azt a tökfej Dulcie-t. – Hagyja már abba a cidrizést, Liza, és CSATLAKOZZON AHHOZ AZ ISTENVERTE ÜLŐSZTRÁJKHOZ! – bömbölte Alistair, és parancsolóan mutogatott Lizának, miközben az egyik építési vállalkozó felé rúgott, aki éppen megpróbálta elkapni a könyökét. Egyszerűen sarkon fordulhatnék és elmehetnék – gondolta Liza, és erőt gyűjtött, hogy megtegye. A következő pillanatban majdnem szívszélhűdést kapott, mert a fülétől néhány centiméterre hátborzongatóan ismerős hang szólalt meg. – Az a pasija? Csodálkozom, nem olyan kislánynak tartottam, aki hagy ja, hogy férfiak így parancsolgassanak neki.

iza szíve vadul kalapált. Kit Berenger karba tett kézzel, napszemüvegben állt mellette, talán negyedméternyire, és higgadtan szemlélte az előttük zajló kaotikus jelenetet. Fekete farmert, fekete-fehér csíkos inget viselt, és a már ismerős aftershave illatát árasztotta. Vajon megfordult-e Liza fejében, hogy ma, a tüntetéssorozat utolsó napján esetleg fölbukkanhat a férfi? Persze, hogy megfordult. Kit Berenger eddig egyszer izzadtan és kifulladva látta a fallabdapályán eltöltött óra után, majd pedig a konyhaítészi visszataszító álcájában. Most először vehette szemügyre, hogyan fest valójában. Liza semmi pénzért nem vallotta volna be, hogy ma ezért fordított különös gondot a megjelenésére. – Nem a pasim – szögezte le tőle telhető nyugalommal –, nem hagyom, hogy parancsolgasson, és mivel jövő héten töltöm be a harminckettőt, aligha minősülök kislánynak. – Hát vén csoroszlyának azért nem nevezném. Tényleg mosoly bujkált a férfi szája szögletében? Oldalról nézve nehezen tudta volna megmondani, ráadásul még sosem látta mosolyogni. – Mindegy – folytatta Berenger könnyed társalgási hangnemben –, mit keres itt kiöltözve? Liza elengedte a füle mellett a csúfolódást. – Amit mindenki más. Tüntetek. – Nem nagyon látszik tüntetőnek. Kezdjük azon, hogy hajat mosott. Mielőtt megmozdulhatott volna, egy kéz emelkedett föl, szőke hajához ért, szórakozottan végigsimított a nyaka ívén, a bal halántékától a válláig. Liza megborzongott, fölnézett a férfira, de a keskeny száj semmit sem árult el. Berenger tekintetét továbbra is elrejtette a napszemüveg. – Jut eszembe, az unokatestvérem hírt kapott a maga szerkesztőjétől – mondta Kit. – Tömegek írtak a lapnak a Csalogány védelmében. Összesen csaknem száz levél állította, hogy magánál elmentek otthonról. – Csaknem? Csak nem? – kérdezte Liza, aki a levelek elsöprő többségét küldte. – A következő havi számban válogatást tesznek közzé. – Na tessék! – mondta egykedvűen. – Úgy látszik, tévedtem, és magának volt igaza. A férfi levette a szemüvegét. Liza újabb csípős megjegyzést várt, de Berenger nem szólt semmit, csak lenézett rá. Eközben Alistairt éppen lefelé ráncigálta a markolójáról két izzadó rendőr. Tusakodás közben a férfi észrevette, hogy Liza és egy magas, barna hajú fiú a kisujjukat sem mozdítják a tüntetés érdekében. – Hahó, maguk ketten! Álljanak gyorsan a buldózer elé! – Tulajdonképpen inkább maradunk – szólt vissza Kit. A következő pillanatban, ahogy Alistair eltűnt egy sötétkék sávolyszövetbe burkolt emberhalmaz alatt, Kit Berenger megfogta Liza kezét. Erős ujjai a nő csuklójára szorultak. – Mimimi… mit művel? – hökkent meg Liza, és próbálta kitépni magát. – A pulzusát mérem. – A férfi fölvonta a szemöldökét. – Hmm, szapora. Nagyon szapora. Ez még annál is megalázóbb volt, mint ha rúgkapálóbogár-pozícióban rendőrfurgonba

hurcolják, ahogy most Alistairrel történt. Liza mereven nézte a furgon hátuljában zajló eseményeket, és úgy tett, mintha nem hallotta volna Kit Berengert. – Az enyém is – folytatta a férfi, eleresztette Liza csuklóját, és fölkínálta neki a sajátját. – Kitapinthatja, ha óhajtja. – Kösz, nem – felelte erőtlenül Liza. – Az a helyzet, hogy már jó ideje borzasztóan szeretnék megtenni valamit – mondta Kit. – Nem bánja, ha megpróbálom? Liza alig kapott levegőt. – Nem, hacsak nem pofozkodni akar. – Nem pofozkodni akarok. – A férfi lassan maga felé fordította, így óhatatlanul abba a rendkívüli fekete pillájú, borostyánszínű szempárba kellett néznie. – Szájon akarom csókolni. Na de hát ez már tényleg nevetséges… Liza csak eddig jutott a gondolkozásban, mert semmi többre nem jutott ideje, legkevésbé arra, hogy gondolkodjon. Kit Berenger szája a szájára tapadt, és Liza tiltakozásra képtelenül adta át neki magát. Minden idegszála berezonált. Csak azért sikerült talpon maradnia, mert a férfi karja állva tartotta. A térde fölszívódott, a gyomra eltűnt… Csak abba ne hagyd! – kérlelte némán Liza a férfit, azt kívánta, hogy a csókja időtlen időkig tartson. Légy szíves, ne hagyd abba! – Az anyja szemit, az ott Kit Berenger! – kiáltotta egy újságíró. Elképedten meredt a jelenetre, amely elébe tárult, miközben cigiszünetre ballagott vissza a kocsijához. – Hé, Joe, gyere már ide! – kurjantotta, és ész nélkül hadonászott a fotósnak. – Figyuzz, ki smárol a Liza Lawsonnal! Kapd már le őket, az isten szerelmére! Alistair még mindig vadul küzdött, ellenállt minden erőfeszítésnek, hogy bepakolják a rendőrfurgonba. Az újságíró szavai hallatán hátratekeredett, és elszörnyedve bámulta Lizát, aki úgy csimpaszkodott Kit Berengerre, mintha az élete függene a férfitól. – Azonnal vedd le róla a mancsodat, te szemétláda! – üvöltötte Alistair. – Megőrült, Liza? Mit művel? Nem tudja, ki ez? Egy csapásra a figyelem középpontjába kerültek. A tüntetők mind mozdulatlanná dermedve nézték őket. Joe az utolsó tekercs filmjét kattintgatta el. – Mindig mondom, hogy nincs jobb egy kis háborítatlan magánéletnél – mormolta Kit Berenger Liza szájába, miközben a tarkóját simogatta. Az imént, amikor az Evening Post riportere a Big Macjét fogyasztotta, a vízöntősök egy csoportja azt sziszegte rá, hogy „gyilkos”. Liza most hallotta, hogy a háta mögött őt bélyegzik sziszegve „árulónak”. – Nem biztos, hogy élve kijutok innét – mondta még mindig bizonytalan hangon, egész teste szégyentelenül remegett a gyönyörűségtől. – Még jó, hogy vegetáriánusok, így nem falják föl magát elevenen. Lidércnyomásos gondolat villant Liza agyába. – Miért tette ezt, talán bolondot akart csinálni belőlem? – Menjen már! – felelte fanyar mosollyal Kit. – Ezt nem gondolhatja komolyan. Azért tettem, mert meg kellett történnie. Mielőtt kölcsönösen az őrületbe kergetjük egymást. Liza bólintott. Nem tagadhatta tovább; az elemi vonzás egyszerűen működött közöttük. Kezdettől fogva. – Maga hány éves? – kérdezte, mert tudnia kellett a legrosszabbat. – Huszonhárom. – Én meg harminckettő.

Ez rémesen hangzott. Liza még sosem randizott nála fiatalabbal. Kilenc hónappal fiatalabbal sem, nemhogy kilenc évvel. – Na jó, csak harmincegy. – A jövő hétig. – Egy hét a politikában hosszú idő – vigyorgott Kit. A tiltakozás mostanára nagyjából kifulladt. Miután a tüntetők figyelme Liza és Kit felé fordult, az építési vállalkozók felpörgették motorjaikat, a buldózerekkel szorgoskodtak, és meglepő iramban tologattak innen oda és onnan ide jókora földhalmokat. A rendőrfurgon, amelynek tenyérnyi hátsó ablakán Alistair megbotránkozott arca bámult ki, zötykölődve kifelé indult a műútra. – Maga viccel – mondta Kit, amikor az Evening Post riportere kommentárt kért tőle. – Liza? – próbálkozott az újságíró, de nem nagyon reménykedett. – A hölgynek sincs mondanivalója. – Azt hiszem, jobb, ha megyek – mondta Liza, miután magukra maradlak. Nem tudta, hogyan tovább. Kit Berenger hiába volt kilenc évvel fiatalabb, valahogy automatikusan uralta a helyzetet. Liza epekedve gondolta, hogy ha most be akarná tuszkolni a sötétzöld Bentleyjébe, és elröpíteni valahová – bárhová –, hogy lefektesse, készséggel menne. – Előttem is nehéz nap áll – pillantott Kit a karórájára, a röhejes lila Swatchra. – Máris késésben vagyok. Bocs – mosolyintotta el magát, miközben visszakísérte Lizát a kocsikhoz –, ha tudom, hogy ez fog történni, elhalasztottam volna néhány értekezletet. Megadhatná a telefonszámát. A Bentley motorháztetejének támaszkodott, és a farmernadrágja zsebéből előhúzott, gyűrött tízfontos bankjegy hátára fölírta a számot. Liza, aki ki nem állhatta a finomkodó kézírású férfiakat, végtelen megkönnyebbüléssel látta, milyen határozottan bánik a tollal az egyébként sem éppen tutyimutyi Berenger. Ahogy a férfi besegítette a Renault-ba, az ajka még egyszer izgatóan az ajkához ért. – Majd jelentkezem – ígérte Kit. Ajánlom is – gondolta Liza, de büszkesége nem engedte, hogy megkérdezze, mikor.

alaki belecsempészett valamit a kakaómba? – kérdezte Dulcie két nap múlva a helyzethez illő megrökönyödéssel. – Hallucinálok? Vagy ez a fotó, amelyet a helyi lapban, mi több, a címoldalon látok, tényleg az én barátnőmet, Lizát ábrázolja, amint az ellenséggel smárol? Liza az ajkába harapott, kibámult az ablakon, és nem szólt semmit. – Te pedig először is kikapcsolhatod azt a rohadt üzenetrögzítőt – folytatta Dulcie –, mert senkit sem versz át vele. Tudjuk, hogy ott vagy. A francba! – csattant föl a következő pillanatban. – Azt akarod, hogy be lehaljak a kíváncsiságba? Na nem – gondolta Liza –, azt remélni sem merem. A tollát rágva, ingerülten lapozgatott anyaggyűjtési jegyzetei közt, amelyeket a mediterrán konyha történetéről szóló új könyve előkészületekén halmozott föl. – Hát jó, vettem az adást – mondta Dulcie trillázó hangon, miután világossá vált, hogy Lizának nem áll szándékában fölemelnie a kagylót –, de nehogy azt hidd, hogy a végtelenségig bujkálhatsz! Abban a pillanatban, hogy ismét lábra bírok állni, vége. Nem tudom, miben mesterkedsz – fejezte be hirtelen (te jó ég, tisztára úgy beszélt, mint egy türelmét vesz tett óvónéni) –, de hipp-hopp ki fogom találni. Dulcie végre letette. Liza fáradtan – minthogy a konyhaasztalt elborították ugyan a szakkönyvek, de ez nem jelentette azt, hogy egy centit is előrehaladt volna a munkájával – összecsapta a dossziét, és inkább bekapcsolta a vízforralót. Pótcselekvésszerűén immár egymilliomodszor pillantott a karórájára. Micsoda idegtépő nap. A telefon szünet nélkül csengett, szegény üzenetrögzítő nem tudta, mi ütött belé. Még pár országos lap is fölkapta a szenzációt, délre a Daily Mailtól hívták, mert szerepeltetni akarták Lizát egy furcsa párokról készítendő összeállításban. – Van egy parlamenti képviselő duónk (az egyikük munkáspárti, a másik konzervatív), egy vegánk, aki egy hentesbe szerelmes – magyarázta az újságírónő agyalágyult vihogás közepette. – Harmadiknak egy katolikus protestáns párost szántunk, de az az igazság – fogta bizalmasan suttogóra a hangját –, hogy a maga sztorija sokkal murisabban hangzik. Liza a konyhaablaknál állt, langyos teát kortyolgatott, pedig még csak nem is kívánta. Az úgynevezett sztorija a mailes csaj számára talán murisán hangzott, de ő fölvilágosíthatta volna, hogy érintettként sokkal kevésbé szórakoztató. Kibámult a zsebkendőnyi, virágos teraszra, amelyben tobzódtak a dézsákba ültetett muskátlik és petúniák, és próbált visszaemlékezni, hogy a vizsgadrukk, az az igazi gyomorfacsaró, amikor az embert a szó szoros értelmében rosszullét környékezte a félelemtől, volt-e valaha ehhez foghatóan pocsék. Persze a vizsgadrukk esetében legalább tudta, hogy majd túljut a vizsgán. Megborzongott, ahogy valami idegen anyag siklott a szájába. Eh, elfelejtette kihalászni a filtertasakot. Értelmetlenül ismét megnézte az óráját. Látta, hogy még mindig csak huszonhat perc múlva öt. Felnőtt nő vagyok – gondolta, és erősen szuggerálta magát, hogy el is higgye. Négy nap múlva betölti a harminckettőt. Képes kezelni ezt a dolgot. Az émelyítő érzés azonban nem akart elmúlni. Liza újra az ajkába harapott. Ötvennégy órája, hogy Kit Berenger hóttlazán azt mondta,

majd telefonál. Ez azóta is váratott magára. Pru hetente háromszor elsofírozta Eddie-t a bristoli Szilfaligetbe, amely a cliftoni részen a függőhídra nézett. Amíg a kocsiban várakozott, és Dűlne egyik bolhabetűkkel nyomtatott, szexelős-bevásárlós ponyvaregényével töltötte az időt, Eddie eltűnt az idősek otthonának repkénnyel befuttatott homlokzatú épületében, hogy meglátogassa kilencven felé totyogó, de szellemileg még tökéletesen ép anyósát. – Egy tündér – mondta Prunak, miután az asszony (önmagához képest egészen merészen) megjegyezte, hogy nem sok férfi töri magát ennyire az anyósáért. Eddie csak mosolygott. – Nem fáradság. Jó barátok vagyunk. Egyébként rajtam kívül senkije sincs már. Rendszeres bristoli kiruccanásaik eszményi lehetőséget biztosítottak, hogy a házasságáról beszélgessen Pruval. Egyszerűen, érzelgősködés nélkül írta le Catherine kezdeti bizarr kedélyhullámzását, a nehézségeket, amelyekkel meg kellett küzdenie, mert úgy próbálta kézben tartani a feleségét, hogy még egyikük sem sejtette az egész jelenség tulajdonképpeni egészségügyi okát. Azután következett a kifejlett mániás depresszió bénító hullámvasútja. A számos kórházi kezelés közül az első végre néhány hónapos pihenőhöz juttatta Eddie-t. – Az orvosok a végtelenségig finomítgatták a gyógyszerelését, hogy el találják a megfelelő adagolást – magyarázta Prunak –, de amint újra jobban érezte magát, hazaküldték. Catherine akkor úgy döntött, most már annyira rendbe jött, hogy egyáltalán nincs is szüksége gyógyszerekre. Még ha ott álltam mellette, akkor is a nyelve alá dugta a kapszulákat, és később kiköpte. A férfi szomorúan ingatta a fejét, ahogy fölidézte ezeket az emlékeket. – Mindenesetre rosszabbodott az állapota – folytatta, miközben Pru az útra koncentrált. – Aztán tizenkét évvel ezelőtt egyik este épp arra próbáltam rábeszélni, hogy szedje a tablettáit, ő meg fogta magát, és kirohant a házból. Egy szál hálóingben. A kocsikulcsom a bejárati ajtónál volt föl akasztva. Lekapta a szögről, azt kiabálta, hogy elege van, és elhajtott. A zsákutcánk végét magas fal zárta le. Catherine vagy százzal csapódott bele. – Eddie hangja megremegett. Megköszörülte a torkát. – Hát igen, rosszabbul is végezhette volna. Így legalább azonnal meghalt. Pru nem tudta, mit mondhatna, úgyhogy hallgatott, de szürke szeme megtelt könnyel. – Ugyan már, ne sírjon! – szólt rá riadtan Eddie. – Nem meséltem volna el, ha tudom, hogy megríkatom vele. – Elnézést! – törölgette meg keze fejével az arcát Pru, az engedelmesség szobra. A férfi a fejét csóválta, keserű mosollyal nyújtott az asszonynak egy tiszta zsebkendőt. – Ennél keményebbnek tartottam. – Engem keménynek? – hökkent meg Pru. – Nálam nagyobb lekvár nincs is! – Ez nem igaz. Zátonyra futott a házassága, méghozzá egyik pillanatról a másikra – hangsúlyozta Eddie. – De megbirkózik vele. – Én? – sóhajtotta Pru, és kifújta az orrát. – Nem is tudom, fogom-e még normálisan érezni magamat valaha. – A mellette ülő Eddie-re pillantott. – Magának mennyi idő kellett hozzá? Most Eddie-nek akadt el a szava. Tizenkét év telt el Catherine halála óta, és azóta sem sikerült rávennie magát, hogy bármiféle érzelmi kötöttséget vállaljon. Magas és szilárd falat épített maga köré. Az a kilátás, hogy valakivel kapcsolatba bocsátkozzon, még mindig ijesztően hatott rá, szóba sem jöhetett.

– Hát… nem sok, egyáltalán nem sok – lódított jókorát. Nehézkesen megpaskolta Pru karját, hogy jobb kedvre derítse. – Minden rendbe jön. Meglátja, nem lesz semmi baj. A Dulcie-tól a múlt héten kölcsönkapott könyv minden cselekményt nélkülözött, kizárólag döngettek benne. Pru átfutott még néhány fejezetet, azután végképp megcsömörlött, föladta. Inkább az autórádióval játszadozott, egyik állomástól a másikig ugrált, keresett valamit – 19.01-kor –, ami nem hírek. Ezután végigpróbálgatta az összes titokzatos gombot és kapcsolót, aminek a vizsgálgatásával eddig sosem bajlódott, váratlanul rálelt az oldalsó visszapillantó tükrök elektromos szabályzójára, egy ügyesen elrejtett kallantyúra, amely a motorháztetőt nyitotta, valamint egy megdöbbentően hatékony szerkezetre, amely egy szempillantás alatt hátradöntötte az üléseket. Zumm! Pru máris hanyatt feküdt. Újra megnyomta a gombot. Zumm! Ismét egyenesen ült. Milyen ragyogó móka… Vigyorogva hintázott néhányszor föl-alá. Mígnem halálra váltan eszmélt rá, hogy figyelik. Százéves anyóka, nyilván az intézmény lakóinak egyike állt a kocsitól alig másfél-két méternyire. Botjával a levegőbe bökve jelezte, hogy mondani kíván valamit, az autóhoz csoszogott, miközben Pru vérvörös arccal leeresztette az ablakot. – Még megüti magát, gyermekem – jegyezte meg az öregasszony. – Mi a csudát játszik? – Kipróbálom az üléstámla állítóját – motyogta bocsánatkérően Pru. – Ezek szerint működik. – Igen. Elnézést. Az öregasszony, aki szabad kezében egy összehajtogatott újságot szorongatott, bekukucskált a kocsiba. – Az mi, valami jó? – nézte kidülledt szemmel az anyósülésen heverő, rikító puha kötésű könyvet. A gondolattól, hogy ez a kimért beszédű, parancsoló fellépésű idős hölgy olvassa Dulcie döngetős regényét, Pru még inkább zavarba jött, és elpirult, mint azon, hogy rajtakapták, miközben az üléssel játszott, akár egy óvodás. – Nem, elég vacak – válaszolta gyorsan Pru. – Magának biztosan nem tetszene. – Honnét tudja? Talán mégis – mondta kihívó arckifejezéssel az öregasszony. – Azt magam is látom a borítójáról, hogy nem Barbara Cartland – folytatta majdhogynem ingerülten –, és megnyugtathatom, hogy ez változatosságnak számít ezen a helyen. Itt mindent Barbara Cartlanddel tapétáztak ki. Azt hiszik, csak azért, mert az ember nyolcvanéves, mást már nem is akar olvasni. – Ez távolról sem Barbara Cartland – próbált határozott hangot megütni. – Helyes. Ha vacak, akkor magának úgysem kell. Megkaphatom inkább én? Pru hátrahőkölt a kérés kendőzetlenségén. Azon nem csodálkozott volna, ha az utcán koldusok állítják meg, és aprópénzt kunyerálnak, de arra nem számított, hogy egy ellentmondást nem tűrő matrónával kerül szembe, aki pornográf ponyvára tart igényt. A vénség mintha érzékelte volna dilemmáját, sietve megnyugtatta: – Ha a szex miatt aggódik, megígérem, hogy nem kapok szívinfarktust. Mivel pedig Pru továbbra is habozott, átnyújtotta neki az újságját. – Tessék, megkaphatja helyette ezt. A keresztrejtvényt már megfejtettem, de legalább valami olvasnivalóhoz jut. Pru szeme káprázni kezdett, ahogy meglátta a fotót a címoldalon. Fölkapta Dulcie regényét, és kilökte a nyitott ablakon.

– Köszönöm! – Az öreg hölgy rendkívül elégedettnek tűnt a cserével. –Csak még valami. – Mi az? – Ez a föl-alá hintázás az üléssel szétzilálta a frizuráját, gyermekem. Nem ártana, ha csinálna vele valamit, mert kiáll a füle. – Liza, én vagyok az. Segíts, tudod, mennyire utálom a masinákat… Pru hangja hallatán Liza fölvette a telefont. Rádöbbent, hogy Pru az egyetlen személy a földkerekségen, akivel most képes szóba állni. Prunál jobban senki sem járatos a nyilvános megaláztatásban. – Itt vagyok. Tudom, láttad az Evening Postot. Jaj, Pru, azt hiszem, ez a pasi azért tette velem ezt, hogy megleckéztessen. Megcsókolt az előtt a rengeteg ember előtt, én meg valósággal ott helyben elolvadtam. Azt ígér te, fölhív, és biztosra vettem, hogy úgy is lesz – vallotta be megtörten Liza –, de azóta sem telefonált a rohadék. Pru előtt fölöslegesen színlelt volna. Tudta, hogy a barátnője mindenki mással ellentétben nem sóhajtozik szánakozva, miközben kárörvendően vigyorog, és azt gondolja, jó reggelt, legfőbb ideje volt fölébredned. Pru nem ilyen volt. Őszintén együtt érzett vele. Liza alig várta, hogy könnyíthessen a lelkén, és mindent elmondott neki. Olykor egy nagyon régi és teljesen megbízható barát – tehát semmiképpen sem Dulcie – az egyetlen, akivel az ilyesmit megoszthatja az ember. – Hiszen ismerhetsz – hadarta Liza. Miután belekezdett, egyszerűen nem bírta abbahagyni. – Nem fekszem le fűvel-fával, jó, legalábbis nem válogatás nélkül, de vele alig várom, hogy ágyba bújhassak! A fene vigye el, hogy csinálhatott ekkor bolondot belőlem? Az ég szerelmére, kilenc évvel fiatalabb nálam! És valahányszor rá gondolok, még mindig rogyadozik a térdem… miért visszhangzóm? Ahogy Liza fölemelte a hangját, még nyilvánvalóbbá vált a visszhang. – Ööö… a kocsiban ülök. De Liza hallotta, hogy a háttérben valaki fuldokol a nevetéstől. – Mi folyik ott? Általában nem szokott így visszhangozni. Elhűlt benne a vér. – Elnézést, kedvesem, az én hibám – szólalt meg Eddie, szemérmetlenül hahotázva. – Nem bírtam ellenállni. Kihangosítottam a telefont. Most már egyenesen megfagyott Lizában a vér. – Maga hallgatódzott! – sziszegte holtra váltan. – Ugyan már! – tiltakozott még mindig vidoran a férfi. – Pru megmutatta a fényképet az újságban. Én is kíváncsi lettem. Miután Liza lecsapta a telefont, eszébe jutott, hogy bár Eddie Hammond nőtlen, még sosem csapta neki a szelet. Előbb Eddie, most meg Kit Berenger – gondolta komoran Liza. Úgy látszott, tényleg kezdi elveszíteni a csáberejét.

24. fejezet ulcie nem akarta a klubban hívni Liamet, az egy kicsit túlzott nyomulásnak tűnhetett, de mivel a férfi elfelejtette megadni neki az otthoni számát, nemigen maradt más választása. Mint ahogy sok vesztegetni való ideje sem. Erre gondolt idegesen, amíg arra várt, hogy a férfi a telefonhoz jöjjön. Éppen elképzelte, mit művelhetett Imelda az elmúlt négy napban: ráakaszkodott Liamre, és maradéktalanul kihasználta a vetélytársnő nem várt távollétét. Dulcie már-már megsajnálta ezt a szégyentelen, kétségbeesett nőt. De mégsem egészen. Fölvidította, ahogy lelki szemei előtt megjelent Imelda vurstliba való, tépőzáras mellényben, rávetette magát egy hatalmas tépőzáras falra, amelynek a tetején Liam csücsült, mint Tojás Tóbiás, csak persze sokkal jóképűbb kiadásban. Dulcie el is felejtette az idegességét, mire a férfi végre a készülékhez ért. – Szia! – üdvözölte derűsen Liamet. – Jobban vagyok! Mit szólnál, ha azzal ünnepelnénk meg, hogy ma este vacsorát főznék neked nálam? – Elmúlt az influenzád? – kérdezte a férfi mosolygós hangon. Egyértelműen örült, hogy hall Dulcie felől. – El! – felelte büszkén az asszony. – Akkor ezt most igennek vehetem? Liam a Brunton Kúriában a recepcióspultnak támaszkodott, és a két recepciós közül a csinosabbikra vigyorgott. A lány nyomban elpirult, és viszonozta a mosolyt. A férfi játékosan megkocogtatta a lány gyűrűsujján a kis smaragdköves eljegyzési gyűrűt, és szenvedő arcot vágott. – Liam, hallasz? – A vacsora nem rossz ötlet. – Liam jókedvűen állapította meg magában, hogy tényleg nem. Dulcie pedig igencsak kellemes, életvidám, szórakoztató társaság. Ha a konyhában is olyan jó, mint az ágyban, akkor pompás lakoma ígérkezik. – Figyelj, már megbeszéltem valakivel, hogy nyolckor fölhajtunk egy pohárkával. Üzleti ügy, de nem akarom visszamondani. Ha kilenc körül ott vagyok nálad, az rendben? Dulcie majd kiugrott a bőréből a boldogságtól. Hah! Imelda még nem tudta behálózni! – Kilenc körül rendben – felelte diadalmasan. Dulcie sosem számított hétpróbás konyhatündérnek, mindazonáltal házassága során rákényszerült, hogy összehozzon egy-két tisztességes menüt. Még egy igazi vendégváró vacsorát is föl tudott tálalni, amivel akár le is nyűgözhette volna Liamet, ha az ételsor nem fokhagymás vajon pirított gombából, valamint tejszínes csirkéből, végül egy nagy adag csokoládéhabból áll. Az egészségközpontú ételfőzés követelménye meglehetősen lehangolónak tetszett, de Dulcie nem hagyta, hogy bármi is elbátortalanítsa. Miként Lizának mondta – de hányszor! –, Liam megérte az erőfeszítést. Semmi sem tűnt túlzott vesződségnek. Ha Liam kizárólag roston sült aligátort hajlandó fogyasztani, Dulcie boldogan robogott volna el a legközelebbi mocsárba, hogy kifogjon egy hüllőt, és ropogósra süsse. Szerencsére nem kellett. Azzal is kielégíthette a férfi igényeit, ha meggrillez pár szelet vesepecsenyét, héjastul bedob néhány szem burgonyát a sütőbe meg egy tál fagyasztott zöldborsót a mikroba. Ez elég egyszerűen hangzott, valahogy mégis sikerült fél napig elpiszmognia vele. Dulcie nem bánta, hiszen szerelmes volt abba a pazar, csodás, hímnemű álomképbe, és teljesen rendjén valónak találta, hogy meg kelljen szenvednie olyan isteni pasasért, mint Liam. Még

egy kis salátát is gyártott a pecsenyéhez, fáradságos munkával cikkcakkban felezte el a paradicsomokat, hogy úgy hassanak, mint a tündérrózsák – ámbár kissé roggyant tündérrózsák –, amelyek művészies saláta- és hagymatavon úsznak. Dulcie nem aludt, amikor a kavicszápor megzörgette a hálószobaablakát, de úgy döntött, juszt sem fog azonnal fölkelni. Hallotta, hogy Liam léptei csikorognak a kocsibeállón, újabb adag kavicsot markol föl és dob egy másik ablakra, mert nem tudta, melyik az asszonyé. Dulcie-ban viaskodott a heves megkönnyebbülés, amiért a férfi végül mégsem ültette föl, és a méltatlankodás, mert – lássuk be – késés és késés között van különbség, úgyhogy tovább feküdt az ágyban. Még néhány másodpercig. Ez megtorlásnak is beillett. Amikor meghallotta, hogy a kőzuhatag a fürdőszobaablakot éri, és egy ablaktábla elpattan, fölkelt. – Megvagy! – kiáltotta Liam, ahogy Dulcie tüsihajú körvonalaira hunyorgott. – Pszt! – intette csöndre az asszony. – Miért? – kérdezte riadtan a férfi. – Ott a férjed? – Jaj, dehogy! – Ezek a férfiak! – Csak a szomszédokra gondoltam. Egyébként mi kifogásod a csengő használata ellen? Liam megdöbbent. – Ilyen későn nem csönget az ember. – Ez még Liam duhaj kamaszéveiből maradt meg. Valahányszor otthon felejtette a kulcsát, az apja a plafonon volt. Ahogy most Dulcie ablaka alatt állt, megnézte az óráját, majd a csuklójára mutatott bizonyságul. – Látod? Egy óra. – Nem mondod. – Dulcie nem felejtette el, hogy duzzognia illik. – Érdekes, esküdni mertem volna, hogy azt mondtad, kilencre jössz. Vagy úgy értetted, hogy reggelire hívtalak? – Tudom, késtem, ne haragudj! – mondta Liam. Végtelenül bűnbánó arccal nézett föl rá a holdfényben. – De most itt vagyok. Eljöttem. Engedj be, angyalom! – Majd ha fagy! – vágta oda Dulcie, de egy pillanatig sem gondolta komolyan. – Jó, akkor fölmászom – vigyorgott a férfi, és a tornác melletti ereszcsatornához indult. Ráállt a virággal beültetett egyik kővázára, és a csatorna teherbírását próbálgatta. – Nicsak, hirtelen átváltozott James Bonddá! – csúfolódott Dulcie, de már az ő szája is fölfelé görbült. Őszintén: hogy is állhatott volna ellen? Mielőtt a pasi letépte volna az ereszcsatornát a falról, leszólt neki: – Rendben, nyertél. Szállj le onnét, mielőtt eltöröd a lábad. Megyek, beengedlek. Ígéretének meztelenül tett eleget. Liam ünnepélyesen megszemlélte formás kis keblét, majd udvarias főhajtás kíséretében, zsongító ír hangján duruzsolta: – Minő dimbes-dombos tájban van szerencsém gyönyörködni… – Dinnye! – intette le Dulcie. Miután befejezték a csókolódzást, a férfi kézen fogva bevezette a konyhába. – Éhen pusztulok. Mi a vacsi? – Ez tréfa akar lenni? – bökött az asszony méltatlankodva a bordái közé. – A vacsorádat órákkal ezelőtt a rókáknak adtam. Csak nem gondoltad komolyan, hogy tartogatni fogom? Liam arckifejezése láttán rájött, hogy de. Ámulva gondolt arra, miféle életet élhetett Liam, a teniszcsillag, aki hozzászokott, hogy mindig megkapja, amit akar, így aztán eszébe sem jut, hogy ha négyórás késéssel bukkan föl, az kissé mégiscsak erős. Ámbár tulajdonképpen nem tudta, milyen szerencsés. Mivel Dulcie dőre fejjel azt képzelte, Liam pontban kilenckor érkezik, előbb roston megsütötte a marhahússzeleteket, azután betette a sütőbe, hogy melegen maradjanak. Tíz órára elérték a kutyakeksz állagát. Azzal, hogy

kihajította az ablakon, irgalmas cselekedetet gyakorolt. Ha a rókák falták föl a húst – gondolta Dulcie –, úgy kell nekik! – Üzleti tárgyalásról jövök, édesem. Föltartottak – tiltakozott Liam. Valójában imeldai tárgyalásról jött, és lenn tartották, de bizonyos részleteket jobbnak látott nem bolygatni. Amennyire meg tudta állapítani, a két csaj nem rajongott egymásért. Dulcie már épp odavetett volna egy csípős megjegyzést a telefon feltalálásáról, amikor ráeszmélt, milyennek tűnne azzal. Mint valami házsártos vén feleség – gondolta beleborzongva –, az a slampos, megkeseredett fajta, akinek a férjét az ember leginkább sajnálni szokta, és azok a férjek nem is hibáztathatóak azért, ha szeretnének elpályázni. Borzasztó, és ez még csak a második randijük. Már ha egyáltalán randinak számít… De Liam eljött, és most csak ez érdekelte. Rádöbbent, hogy a hírességekre más szabályok vonatkoznak. Ha meghívná a királynőt teára, utána talán elvárná tőle, hogy beszálljon a mosogatásba? Amennyiben valaha is szeretné viszontlátni, nem a legszerencsésebb ötlet hozzávágnia egy pár gumikesztyűt azzal a felszólítással, hogy ugorjon neki a szennyes edénynek. Liam örült, hogy vette a fáradságot, és eljött. A halrudacska fölmelegített krumplival talán nem hozza lázba az embert, de kitűnő B-vitamin forrás. Mindenesetre Dulcie most, hogy már nem duzzogott, nagyon is lázba hozta. Őszintén szólva jobban csípte Dulcie-t, mint Imeldát, aki jóformán egész este akkora célzásokat ejtegetett el a közös nyaralásról, mini egy ház. Liam jóindulatúan ámuldozott Imelda észjárásán; fura teremtmények a nők. Párszor lefektette Imeldát, és kész. Miből gondolta a csaj, hogy két hetet óhajt tölteni vele a kies Thaiföldön? Liam egyszerűen viszonyult az élethez. Nem akart mást, csak formában maradni, teniszezni, és minél inkább kimulatni magát a másik nemmel. Úgy látta, ezen a téren Dulcie határozottan nyerő. Őszintén kedvelte az asszonyt. Tetszett neki, hogy lazább, alighanem élvezi újonnan szerzett szabadságát, és nem emlegeti folyton a nyaralást. Liamet, akit az „oly sok az asszony, az idő meg oly kevés” elve vezérelt, elképesztette a nők mániákus vonzódása a – dögunalmas – monogámiához és a – még dögunalmasabb – megállapodottsághoz. Jesszus, mi ebben a buli? Mivel Eddie-t aznap délelőtt tizenegyre Swindonba kellett vinnie egy valószínűleg órákig tartó megbeszélésre, Pru megnézte a naptárát, és úgy döntött, mindenekelőtt Terry Lambert házát intézi el. A biztonság kedvéért előbb odatelefonált, de senki sem vette föl – a férfi nem tréfált, amikor azt mondta, korán kezdi a munkanapját –, így Pru fél nyolckor leparkolt a ház előtt, és a kulcsával benyitott. A konyha nem tartott sokáig. Miután ott végzett, a fürdőszobával folytatta. Észrevette, hogy Terry új arcszeszt vett magának. Ralph Lauren, Polo. Nem rossz. Meg egy flakon hajdúsító sampont. Igyekszik kirittyenteni magát – gondolta elnéző mosollyal Pru. Egyem a lelkét! Mibe fogadjunk, hogy új alsónacikra is kiköltekezett? Magában dúdolgatva halászta elő a porszívót a lépcső alatti beépített szekrényből, és fölcipelte az emeletre. Könyökkel kinyitotta az ajtót, és belépett Terry hálószobájába. De most komolyan, mi bajuk a férfiaknak? Miért nem jut soha eszükbe, hogy széthúzzák a függönyt, mielőtt munkába mennek? A porszívó a padlóhoz csattant. Két ember ugrott föl hirtelen ülő helyzetbe az ágyon. Az összegabalyodott paplan csak félig takarta el meztelenségüket. És egyikük sem Terry Hayes volt. – Mi folyik itt? – kérdezte bosszúsan a férfi. – Ki ez a nő? – visította a mellette ülő lány, és állig fölhúzta a paplant.

– A takarítónő vagyok. Pru győzködte magát, hogy ne butáskodjon, ezek semmiképpen sem lehetnek betörők. A félhomályban alaposabban szemügyre vette a férfit, és megállapította, hogy egészen jóképű. Ahogy jobban belegondolt, az a bozontos szemöldök és átható tekintetű, sötét szempár határozottan is-merősnek tűnt. – Maga kicsoda? – kérdezte Pru. – Tény öccse? – Pru? – A férfi megkönnyebbülten vigyorgott rá. – Én vagyok Terry. – Dehogy maga. Pru elbizonytalanodott. Úgy festett ez az egész, mint egy John le Carré-regény, amelyben a kertész váratlanul lerántja a szakállát, és átvedlik KGB-ügynökké. – Tényleg ő az – szólt közbe a lány az ágyból. – Én csak tudom, négy éve dolgozom nála. Miután Terry bámulatos higgadtsággal fogadta a betolakodást, megkérte Prut, hogy legyen szíves, főzzön nekik kávét. Tíz perc múlva lezuhanyozva és felöltözve jelent meg a konyhában. – Elnézést az alkalmatlankodásért! – mondta Pru, és elpirult a hálószobai jelenet emlékétől, miközben a zöld-arany csészékbe töltötte a kávét. – Azt hittem, dolgozik. Ide is csörögtem. – Szabadnapot vettem ki. Sosem ébredek föl a telefonra. – Terry jóindulatú vállrándítással hárította el az asszony bocsánatkérését. – Egyébként kíváncsivá tett. Miből gondolta, hogy nem én vagyok? Mit mondott magának az a kotnyeles nővérem? – Semmit – tiltakozott Pru. – Marion semmit sem mondott. Én tévedtem. A hálószobai fényképe csapott be. Azt hittem, az a fickó maga. Terry szigorú szája mosolyra nyílt. – Az tényleg én voltam. – De hát… Megütögette az orrát. – Mielőtt ezt csináltattam. Pru megrezzent. Már megint beletenyerelt valamibe. – Úgy érti, hogy… baleset érte? – Nem baleset. Maga bámulatosan tapintatos, de semmi szükség rá. Látta a fotót, Pru. Valljuk, be iszonyatos ormánnyal jöttem a világra. – Hát… igen… – Humorizáltak is a rovásomra eleget. Szellemesebbnél szellemesebb neveket aggattak rám. Tülök, Concorde, Csőrike… hívtak engem mindennek. Az iskolatársaim pokollá tették az életemet – folytatta Terry. Aztán ahogy felnőttem, a csúfolódás megszűnt ugyan, de folyton megbámultak, és tudtam, hogy miközben próbálnak arra összpontosítani, amit mondok, egyre az jár az eszükben: „Te jó ég, micsoda hefti!” Pru sem bírta levenni róla a szemét. – Szóval plasztikai műtétet csináltatott? – Nem hiúságból – ütött meg Terry most első ízben védekező hangot. – Csak normálisan akartam kinézni. – Persze, tudom – nyögött fel Pru. Pontosan értette, hogyan érezhette magát a férfi. – Tudom én. És nem… nem fájt? Terry vállat vont. – Egy kicsit. De megérte. Ha százszor annyira fáj, akkor is megérte volna. Tudja, többé nem kell az orrommal foglalkoznom. Most miért sír? ijedt meg. – Hagyja abba! Nem szabad sírni, Pru. A maga orrának semmi baja. Pru nem bírt megszólalni, fölemelte a kezét, és hátrasöpörte a haját.

A lány, akivel Terry az irodáját és az ágyát egyaránt megosztotta, ebben a pillanatban lépett be a férfi frottír köntösében. – Jézusmária! – meredt riadtan Pru fülére. – Nem kéne ezzel orvoshoz fordulnia? – Karén annyit konyít a diplomáciához, mint Margaret Thatcher a szteppeléshez – mentegetődzött Terry –, de ezúttal igazat kell adnom neki. Pru újra eltakarta a fülét. Fura, hogy egy uborkaorrú férfiról készült pillanatfelvétel kellett ahhoz, hogy leküzdje a műtéttől való több évtizedes félelmét. Az is jellemző, hogy annyi esztendőn át, amíg a pénz nem jelentett akadályt, nem bírta összeszedni a bátorságát az operációhoz. Most megjött a bátorságom – gondolta borúsan Pru –, de még egy tubus Technokollt sem engedhetek meg magamnak.

iza egy órán át áztatta magát a fürdőkádban, ügyelte, ahogy ráncosodik a bőre, és csodálkozott egetverő ostobaságán. Itt a születésnapja, a harminckettedik, ő meg úgy viselkedik, akár egy lelkibeteg tinédzser. Francokat, annál is hülyébben. Pont úgy viselkedik, mint… Dulcie. Az elmúlt néhány napban rengeteg ajánlatot kapott különféle férfiaktól, akik mind kezüketlábukat törték, hogy elvihessék szórakozni a születésnapján. Hülye fejjel még mindig reménykedett, hogy Kit Berenger majd jelentkezik, így mindegyiküket elhárította. Sőt, újabb nyakatekert mentségeket talált ki Kitnek, valahányszor csengett a telefon, és nem a fiatalember kereste. Végül kifogyott a mentségekből. Legalábbis az ésszerűekből. Már csak az állta volna meg a helyét, ha Kit halott. Szóval, miután most felnőtt nő létére totál belebonyolódott egy mélységesen kínos, viszonzatlan szerelembe, egy szál egyedül maradt a születésnapján, és percről percre egyre inkább vénlánynak érezte magát. Kikecmergett a kádból, bő, sárga pulóvert és rózsaszín sortot vett föl. Mivel sütött a nap, munkájával kivonult a talpalatnyi kertecskéjébe. Alig telepedett le újabb szakirodalommal meg egy jegyzettömbbel, amikor megjött a postás. A kávéját kiborítva rohant az ajtóhoz. Csupa üdvözlőlap… Egyik sem Kit Berengertől. Utálta magát, amiért ostoba módon egyáltalán azt képzelte, hogy a pasi esetleg küld neki – hogy lehet ennyire szánalmas? –, kapkodva föltette a napszemüvegét, és két álló órán át munkára kényszerítette magát. Délben főzött még egy kanna kávét, és telefonált Marknak. – Ma este vacsora. Még mindig kapható vagy rá? – Azt hittem, nem érsz rá. – Műsorváltozás – felelte könnyedén Liza. – Mégis meg tudom oldani. – Hú, de kár, közben más programot csináltam. – Mulattatta Liza hívása, mivel álmában sem gondolta volna, hogy egy férfi tényleg felültetheti a csajt, és hozzátette: – Persze, nyugodtan velünk tarthatsz. Suzie nem bánná… Liza Dulcie-nál sem járt több szerencsével. – Nem megy, Liammel találkozom. Megőrül értem – árulta el a barátnője boldogan. – Ha láttad volna tegnap éjjel, be akart mászni a háló szobaablakomon! Csudára romantikus – sóhajtotta –, egyszerűen pazar! Liza fülének most nem éppen ez hiányzott. Megpróbált gyorsan szabadulni. – Mindegy, nem érdekes… – Várj! Még nem mondtad, hogy alakul a dolog Kit Berengerrel. – Borzasztó a vonal, alig hallak. Párszor a falhoz csapta a kagylót, azután letette. Egy óra múlva, amikor csengettek, kísértést érzett, hogy ne nyisson ajtót. Minek vesződjön vele? Vagy virág Marktól, akit furdal a lelkiismeret, mert nem tud találkozni vele ma este, vagy pedig Dulcie nem bír belenyugodni, hogy nincs értesülve a Berenger-kaland legfrissebb fejleményeiről. Na hiszen, kaland! – gondolta elkeseredetten Liza. Szép is lenne…

Újra csengettek. Bosszús sóhajjal indult, hogy megnézze, ki az. Ha virág, kinyitja az ajtót. Ha Dulcie, akkor semmiképpen. Nem Dulcie jött. De nem is virágot hoztak. A színes üvegre egy férfi árnyéka vetődött. Liza kinyitotta az ajtót, és szembetalálta magát Kit Berengerrel. – Boldog születésnapot! A férfi finom bíborvörös csíkozású sötétzöld inget és tökéletesen szabott fekete öltönyt viselt. – Köszönöm! Liza tanakodott, honnét tudja Kit, hogy ma van a születésnapja. De hát kit érdekel? A lényeg az, hogy eljött, eljött! – Végeredményben akár be is hívhatna – vetette föl a férfi, miután Liza nem mozdult. – Azt hittem, telefonálni fog. – Liza a helyén maradt. – Nehogy azzal jöjjön nekem, hogy elköltötte a tízfontost, és nem emlékezett a számomra! – Ó, ti kicsinyhitűek! – vigyorgott Kit. – Tulajdonképpen kívülről meg tanultam. És vagy százszor majdnem telefonáltam is. Mondhatom, nem csekély önfegyelmet kellett gyakorolnom. Liza mély lélegzetet vett. Pillanatnyilag neki is némi önfegyelmet kel-lett gyakorolnia. – Akárhogy is vesszük, telefonálnia illett volna – mondta higgadtan. –Ha úgy döntünk, hogy nem akarunk többé látni valakit, azt még tudat-hatjuk vele. – Ugyan már – torkolta le Kit tréfás hangon –, ezt egy percig sem gondolta. Liza behúzta a férfit a keskeny előszobába, és becsapta az ajtót. Néhány ujjnyira álltak egymástól, a nő sötétbarna szeme dühösen fürkészte a borostyánszínű szempárt. – Azt hittem, hogy egy percig sem gondolom ezt – mondta szinte sziszegve –, amíg nem csöngetett. Jaj, az isten szerelmére – fakadt ki dühösen –, hogy tehette ezt velem? – Nézze, úgy véltem, mindkettőnknek gondolkodási idő kell. Nem tudom, magánál mi a helyzet, de én mások iránt nem szoktam így érezni. Ha érdekli, eléggé beparáztam. – Kit némi tétovázás után fanyar mosollyal hozzátette: – Sőt baromira beparáztam. – Ez csak testi vágy. Nincs miért paráznia. – Jó, de ha mégsem csak testi vágy? – Az asszony vállára tette a kezét. – Maga mondta, hogy fiatal vagyok magához. Liza fölmosolygott rá. – Úgy értettem, hogy én vagyok öreg magához. Mindegy, nem számít, most aligha esküvőről van szó. Mi baja egy ártalmatlan kalanddal? – Magát tényleg csak ennyi érdekli? – kérdezte Kit, és kezdett bosszúsnak tűnni. Liza egyszerűen örült, hogy a férfi eljött. Végtelenül megkönnyebbült. Elhatározta, hogy őszintén fog beszélni vele. – Ne vegye magára, ilyen vagyok, és kész. Az életkor lényegtelen, mindenkihez ugyanígy viszonyulok. Hamar elunom magam, és vége. Higgye el, nem kell aggódnia, hogy belebonyolódik egy kapcsolatba, nincs mitől lelnie – magyarázta Kitnek –, mert a dolog nem tart elég sokáig ahhoz, hogy ilyesmi bekövetkezhessen. Maga sem értette, miért csuklik el a hangja. – Az én kapcsolataim sohasem tartósak – fejezte be pillanatnyi hallga tás után. A férfi ujjával megérintette Liza száját, kirajzolta vele az asszony telt alsó ajkának körvonalát. – Milyen hamar unja el magát? – Három-négy hét. – Liza megpróbálta elhúzni a száját Kit ujjától, de ráeszmélt, hogy nem képes rá. – Rettentően felszínes személyiség vagyok.

– Egy hónap? – vonta össze a szemöldökét Kit. – Ez a legtöbb, amennyit együtt töltött valakivel? – Nagyjából – bólintott röstelkedve Liza. – Azt hiszem, egyszer kibírtam öt hétig. A férfi a fejét csóválta. – Ez tényleg szomorú. – Tulajdonképpen hozzászoktam – mondta Liza. – Az még szomorúbb. – Ne merészeljen lesajnálni! – Dehogy merészelem – vigyorgott Kit. – Még álmomban sem jutna eszembe. Mindenesetre most, hogy engem megismert, gyökeresen változhat a helyzet. Ilyen az én formám – gondolta Liza. – Miután éveken át hozzám való férfiak végtelen sora hidegen hagyott, jellemző módon végül beleesek egy fiúcskába. Meddig lehet ezt még fokozni? Nem számított rá komolyan, hogy ez történjen. Nemigen látszott valószínűnek. Mindössze élvezni akarta a következő heteket, és méltósággal fogadni az elkerülhetetlen befejezést. Kit kedvéért azonban úgy tett, mintha fennállna a lehetőség. – Ki tudja? – kérdezte a férfira mosolyogva. – Talán változhat. Kit szeme egyszeriben résnyire szűkült. – Nem kell bólogatnia nekem. A hangjától borzongás futott végig Liza gerincén. – Nem is akarok. – Dehogynem. Azt hiszi, fiatal vagyok ahhoz, hogy megértsem, mitől indul be. Liza azt kívánta, bárcsak elhallgatna. Pillanatnyilag másra sem tudott gondolni, csak hogy mennyire szeretkezne már vele. Úgy vélte, ez igazán méltó születésnapi ajándék lenne. Rávillantotta legérzékibb, legigézőbb mosolyát, amelynek még soha egyetlen férfi sem tudott ellenállni. – Higgye el, ha mondom, hogy engem nem fog megunni – biztatta Kit, aki ellenállt. – Fenntartom az érdeklődését, ha addig élek is. – Igazán? – bámult rá elandalodva Liza, és ujjai viszkettek, hogy gombolgatni kezdjék a férfi ingét. – Na, és miként óhajtja ezt megvalósítani? Hipnózissal? – Ne nézzen rám így! – mondta vigyorogva Kit. – Először is azzal, hogy nem fekszem le magával. Június első hetében jártak. Az időpont jelentősége csak akkor hasított Pru tudatába, amikor a cliftoni Szilfaliget előtti padon üldögélve szórakozottan lapozgatott a Daily Mailben. „Egy időre eltiltották a vezetéstől a lelkipásztort, miután fölszecskázta a pávákat” – olvasta Pru, de kiderült, hogy az eset kevésbé riasztó, mint .(milyennek hangzik. Egy szórakozott plébános, aki a következő vasárnapi szentbeszéden gondolkodott ahelyett, hogy az útra figyelt volna, sikeresen belekormányozta a kocsiját egy tiszafasövénybe, és tönkretette a harminc esztendeje szeretettel ápolt, művésziesen formára nyírott bokrokat. Hat pávafigurát nyomban lenyakazott. A Morris Minor sértetlenül került ki a kertlátogatásból. A lelkész, akinek egy hónapra bevonták a vehetői engedélyét, az újság szerint így nyilatkozott: „Borzasztóan érzem magam emiatt. Az egyházközségben mindenki tudja, mennyire kedvelem A madarakat.” Prunak hirtelen eszébe jutott, hogy Eddie eltiltásának már majdnem vége. Letöltötte az idejét, megfizetett a vétségéért. A napokban bizonyára visszakapja a jogosítványát. Pru meglepődött saját csalódottságán. Érezte, hogy hiányozni fog ez a furikázás Eddie-vel.

Talán a helybeli rendőrőrsön kitűzhetne egy lapot, amelyben fölajánlja szolgáltatásait mindazoknak, akiket eltiltanak. Persze Eddie nélkül nem lenne ugyanaz. – Tudom már, kicsoda maga. Pru tenyerével beárnyékolta a szemét az alkonyi naptól, és fölnézett a beszélőre. Uram, ne hagyj el, már megint az a fárasztó vénasszony, aki elekvirálta Dulcie fülledt ponyváját. – Edna Peverell vejével van – jelentette ki diadalmasan az öregasszony. Hetente háromszor jár ide vele. Edna azt mondja, állati klassz fickó. Pru nem tudta, mi egyebet mondhatna, letette az újságot, és bólintott. – Hát igen, az. Hm… állati klassz. – Szóval azt szeretném tudni – mondta az öregasszony ravasz pillantással –, mi nem stimmel magával. – Tessék? – hökkent meg Pru. – Miért nem mutatja be a fiúja Ednának? Röstelli magát, igaz? Mi maga, olyan topless modell szabad idejében? – vihogott az idős hölgy, mint a fakutya. – Ugyan már, gyermekem, nekem elárulhatja. Miért hagyja mindig itt magát, mint egy vizes esernyőt? Pru világosan látta, hogy az anyókának nincs ki a négy kereke, mégis hízelgett neki a feltételezés. Lesandított csaknem lapos mellére. – Hát topless modell aligha. – Persze, hogy nem az. Akkor valami más. Parkolóellenőr? Jehova tanúja? – A néni botjával szemrehányóan mutatott Prura. – A Szociáldemokrata Párt tagja? – Eddie tulajdonképpen nem a fiúm – felelte Pru. – Csak sofőrködöm neki. Ezért nem mutat be az anyósának. – Na ne hantázzon nekem! – mondta az idős hölgy. Artritiszes nehézkességgel megfordult, és botjával a repkénnyel befuttatott épület parkolóra néző homlokzatának egyik második emeleti ablakára mutatott. – Az ott fent a szobám. Hat hete figyelem kettőjüket. Nem vagyok vak, tudja? Az nem, csak dilinós – gondolta Pru. – Mit szól a könyvhöz? – váltott témát. – Nem rossz. – A flúgos anyóka közben a súlyos tölgyfa bejárati ajtó felé fordult. Távozni készült, de megállt, és huncutul nézett Prura. – Kevés a szex. Még valamit motyogott a bajsza alatt, miközben eltűnt az ajtónyílásban. – Hogyan? – szólt utána Pru. – Mit mondott? – Azt mondtam, kevés a szex – felelte az öregasszony, és fura, királynői gesztussal Pru felé lendítette a botját, majd nevetve fölhorkantott. –Ahogy magánál meg a fiújánál. Pru nem említette ezt a beszélgetést, amikor Eddie visszatért a kocsihoz. Inkább azt kérdezte, mikor jár le a három hónapos eltiltása. Eddie az oldalablakon át az Avon szűk völgyét látványosan átívelő cliftoni függőhídra bámult. – Három hónapot mondtam? Az nem egészen igaz – felelte kényszeredetten, és még mindig nem nézett Prura. – Tulajdonképpen… khm… hal hónap volt.

ulcie minden szögből figyelmesen megszemlélte magát a ruhásszekrény tükrében, de továbbra sem látott változást. Ezt fölöttébb bosszantónak találta, mert ha az ember annyi megfeszített munkát fektet be, amennyit ő az elmúlt hónapban, akkor azt várja, hogy a végén legalább úgy fessen, mint egy nemzetközi fitneszbajnok. Belülről persze biztosan javult a kondíciója. Az izzadás undorító volt, a nyögés és erőlködés rettenetesen emlékeztetett a gyerekkorára, ráadásul szörnyű kínlódással járt, de ha ezzel tudta meggyőzni Liamet arról, hogy ő a hozzá való csaj… hát akkor minden nyögést és erőlködést megért. Az influenzás incidens után Dulcie rájött, hogy immár drasztikus lépések szükségesek. Egyes dolgokat megoldhat porhintéssel, másokat nem, az pedig nyilvánvalóan nem működik, hogy Bath Steffi Gráfjának süsse el magát, miközben inkább Kathy Bates meg egy kétlábon járó Mars szelet keresztezésének mondható. Ennek folytán Dulcie belépett egy másik, kevésbé előkelő sportklubba a város túlsó végén, és mindennap órát vett az ottani, jóval kevésbé kívánatos, középkorú teniszedzőtől. Összeszorított foggal még egy kezdő aerobik-tanfolyamra is beiratkozott. Ha ezek után maradt jártányi ereje, akkor bebotorkált az edzőterembe, és egy órán át súlyt emelt. Életének messze legiszonyatosabb hónapját hagyta maga mögött. Egyedül az vigasztalta, hogy ott művelte mindezt, ahol senki sem ismerte; annyira sikktelen helyet választott, hogy nemigen futhatott össze ismerőssel. De ha a Liam McPhersonnal járáshoz a fittség megőrzése is hozzátartozott, Dulcie készen állt minden szenvedésre. Most aztán szenved is bőven, már egy egész hónapja. Csak éppen semmi látszatja. Bakker! Talán, ha a combjával ki tudná szorítani a szuszt Liamből, azzal lenyűgözhetné a srácot. Miután befejezte a tükör előtti szemlét, bepréselte magát új citromsárga ruhájába, egy testhez álló, falatnyi holmiba. Lapos sarkú ezüstszandált és visszafogott ezüstékszert vett föl hozzá. A Pulteney hídon újonnan megnyílt borozóban, a Poppersben beszéltek meg találkozót Liammel, és jól akart kinézni. Úgy vélte, a Poppers kifejezetten az a fajta hely, ahová azért járnak az emberek, hogy mutogassák magukat. – Dulcie? Egyedül jöttél ide? Az asszony hátrafordult, és elhagyott férjével találta magát szemközt. Szó se róla, Patricknek sikerült úgy fogalmaznia, mintha prostituáltról beszélne. – Semmi pánik, nem fogom idegen férfiaknak mutogatni a bugyimat. Egyébként – folytatta ingerkedő mosollyal Dulcie – ez egy borozó, nem az utcasarok. Jogszerűen tartózkodom itt, nem tiltja a törvény. Tulajdonképpen nem is bánta, hogy találkoznak… egészen a következő pillanatig, amikor ráeszmélt, hogy a csaj, aki igyekszik minél inkább úgy tenni, mintha nem Patrickhez tartozna, mégiscsak őhozzá tartozik. – Jaj, bocs. Claire, ő Dulcie, a… ööö… feleségem. Dulcie, bemutatom Claire-t. Dulcie úgy vélte, egy kis előzetes figyelmeztetés egyáltalán nem ártott volna. Tőle telhetően megpróbált fesztelenül mosolygni Claire-re, és meglepődött, mennyire nehezére esik. Igazán kár, hogy az emberek nem pittyegővel járkálnak, afféle kis személyi radarral, amely előre jelezné neki, hogy néhány perc múlva beléjük fog botlani. Igen, pontosan ez kellene, pár perc, hogy összeszedje magát, lelkileg fölkészüljön ezekre a kínos véletlen

találkozásokra. Ha Patrick annyira ért a számítógéphez, esetleg megpróbálkozhatna a dologgal. Biztosan mutatkozna kereslet egy pittyegőre, amely tudatja, hogy hamarosan az utunkba akad a férjünk meg az új bigéje. – Nagyon örülök, hogy megismerhetlek – mondta Claire, és kezet rázott a mit sem sejtő Dulcie-val. – Figyelj, ha szeretnétek négyszemközt beszélgetni, pár percre békén hagyhatlak benneteket… – Nem szükséges – méltányolta Patrick a tapintatos ajánlatot röpke mosollyal, és Claire derekára csúsztatta a kezét. Dulcie-nak kis híján kiesett a szeme. A gyöngéd érzelmek nyilvánosság előtti kimutatása egyáltalán nem Patrickre vallott. Az isten szerelmére, neki körülbelül négy évig kellett győzködnie, hogy fogja meg a derekát. – Szóval – folytatta Patrick, mintha Dulcie szándékosan váltott volna témát – mit is keresel itt egyedül? – Nem vagyok egyedül. Liammel beszéltünk meg találkát. – Tényleg? És hol van? – Korábban érkeztem – füllentette Dulcie. Patrick hitetlenkedő pillantást vetett rá. – Sehová sem szoktál korábban érkezni. Ez a gond a férjekkel; túlságosan ismerik az embert. Dulcie most a pokolba kívánta Patricket, amiért a veséjébe látott. Csűrni-csavarni kezdte a füllentést. – Jaj, nem akartam előbb ideérni, csak beugrottam Lizához, és amúgy is el kellett mennie, úgyhogy elhozott kocsival. Liam pedig szólt, hogy esetleg késik… ajánlottak neki egy Lamborghinit, és ha tetszik, elviszi egy próbakörre… Az utóbbi részt a valóságból merítette. Azért kényszerült füllentésre, mert leplezni igyekezett a tényt, hogy Liam már több mint egy órája késik. Hogy, hogy nem, tudta, Patrick mennyire rosszallaná a dolgot. Patricket korántsem nyűgözte le annyira a Lamborghini lazán odavetett márkaneve, mint kellett volna. Bosszantó. Mivel Dulcie szintén jól ismerte a férjét, érzékelte, hogy a férfi kissé lebiggyeszti az ajkát, azaz magában derül rajta. Patrick azon tűnődött, mit képzel ez a nő, hogy olyan hapsival adja össze magát, aki efféle kocsival jár. Dulcie-ban fölrémlett a kellemetlen emlék, mit szólt Steve Ellis, a Brunlon golfedzője, amikor Liam megemlítette neki, hogy Lamborghini vásárlását fontolgatja. – Hohó, az ám a tyúkmágnes! – Olyanom már van – felelte akkor vigyorogva Liam. – Valószínűleg nem veszi meg – mondta most Dulcie Patrickéknek. –Nem mintha nem engedhetné meg magának. Csak tudod, nem az ő stílusa. Kicsit gagyi. – Apámnak volt. Tavaly adta el – szólalt meg Claire, de tüstént rájött, hogy ezzel bakot lőtt. Hahotázva a szájához kapott, majd karon ragadta Dulcie-t, és tovább vihorászva, cinkosán odasúgta neki: – Zokon ne vedd! Teljesen igazad van, olyan gagyi, hogy nincs rá szó. Apám épületes látványt nyújtott benne. Dulcie csapdába került. Liam még kilenckor sem mutatkozott, és Patrick egyértelműen eltökélte magát, hogy szóval tartja őt, amíg a pasas föl nem bukkan. Mivel az asszony senki mást nem ismert ott, nemigen maradt választása. Úgy gondolta, a férfiak egy bizonyos nőtípusra bukjanak, és maradjanak meg a zsánerűknél, de Patrick nyilván másként volt ezzel, mert sikerült rálelnie a felesége tökéletes ellentétére. Ráadásul – ez ingerelte Dulcie-t, de nem tudott mit tenni, természeténél fogva reagált sértődötten – határozottan elégedettnek látszott Claire-rel. Dulcie ráeszmélt, hogy talán Patricknek pontosan ez hiányzott, eleve ezt a típust kereste.

Egy józan, okos, értelmes, rendkívül talpraesett, életvidám lányt, aki mindenkivel barátságos. Azt a fajtát – gondolta komoran Dulcie –, aki fölemeli a kezét, és azt mondja: „Köszönöm, tényleg nem kérek, egy csoki nekem tökéletesen elég.” A fenébe, még igazi karrierrel is dicsekedhetett, ennélfogva Patrick nevetségesen hosszú munkaideje a legkevésbé sem kellett, hogy zavarja. Könnyen előfordulhatott, hogy észre sem veszi, ha a férfi soha nincs otthon, mivel ő sincs, ugyanannyit dolgozik. Az eszményi munkamániás páros – gondolta Dulcie –, és az a legbosszantóbb az egészben, hogy eszükbe sem jut, hogy kimaradnak valami mókából, elvégre, aki karrierközpontú, annak maga a munka a mulatság. Hiába szuggerálta Dulcie minden kinyitáskor az ajtót, hogy Liam lép-jen be rajta. Fél tízre kezdett elkeseredni… és még elkeseredettebben igyekezett ezt palástolni. – Úgy tűnik, téged felültettek – mondta Patrick a legkevésbé sem együttérzően. – Gyere, hazaviszünk. Mi lehet ennél is lehangolóbb? Dulcie elfojtott egy ideges borzongást – istenem, de kínos! –, és vidáman fölhajtotta az italát. – Ne izgasd magad, most már bármelyik percben befuthat – jelentette ki. – Egyébként a buli, ahová megyünk, csak éjfél után kezdődik… az egyik rocksztár barátja házában, nem mondtam? Egy fantasztikus kastély Calne mellett. Az ég szerelmére, Patrick! Ne nézegesd állandóan az órádat! Mit számít az, ha valaki egy icipicit késik? Figyelj, hadd rendeljek neked még egy pohárral… – Asztalt foglaltunk a Blue Bowlban – vágott a szavába Patrick. – Ha van kedved, nyugodtan velünk tarthatsz – buzdította Claire, és tiszta, szürke szeme őszinte aggodalmat tükrözött. Beszéd közben olyan ütemesen bólogatott, hogy Dulcie-nek az jutott eszébe, talán valaki hátulról rángatja fényes, barna copfját, az éppen a keze ügyébe eső madzagon gyakorolja egy kicsit a harangozást. Az a szemét, szemét Liam… Meg az a szemét Claire, ha már itt tartunk, amiért olyan gondos, olyan kis elragadóan kedves. Egyáltalán hol szedte össze Patrick ezt a nőt? Kitüntetéssel diplomázott a kicsike a Bűbáj- és Negédügyi Főiskolán? Ez Dulcie eszébe juttatta, hogy Patrick még nem is mesélte, miként végződött az az este, amikor az anyja összehozta valakivel. – Nem is kérdeztem még – mondta az asszony kedélyesen, hogy elterelje Patrick figyelmét Liam késlekedéséről –, mi sült ki a minap abból a rémes vakrandiból, amelyiktől úgy fáztál. Totál rémálom volt, mi? Patrick Claire-re nézett. Hah! – gondolta elégedetten Dulcie. – Most lebuktál! Máris csalod a nőt… Claire viszont Dulcie-ra nézett. Az arcán egy-egy gödörke nyílt. – Ha jól meggondolom, nem hiszem, hogy nagyon rosszul sült volna el – mondta játékos mosollyal. – De hát… – Jaj, Dulcie, azon a rémes vakrandin velem ismerkedett meg. – Hol bujkáltál mostanáig? – sziszegte Dulcie, amikor Liam végre meg jelent. – Az isten szerelmére, két órát késtél! A férfi befogta az egyik fülét, és megrázta a fejét. – A francba, ezt borzasztóan utálom. – Micsodát? – Ezt a rettenetes zajt a fülemben. Ezt a zsémbelődős zajt.

– Nem zsémbelődöm – mondta az asszony mérgesen –, csak kérdeztelek, ez minden. Kilencre vártalak. – Hát aztán, talán összedőlt a világ? A Liamnek háttal álló szőke lány hirtelen fölkacagott, és hátraperdült. Liam örült, hogy értékeli a szellemességét, és visszavigyorgott rá. – Nem, csak a férjem meg az új barátnője voltak itt. Mindenáron meg akartak várni téged. – Na, és hol vannak? – nézett körül Liam. – Két perce mentek el! – dühöngött Dulcie. Kis híján toppantott a lá-bával. – Phű, ez aztán az időzítés! A szőke ismét kacagott. Liam igyekezett komoly képet vágni, de nemigen sikerült. Dulcie legszívesebben mindkettőjükbe belerúgott volna. – Ez egyáltalán nem vicces. A francba, ezek lesajnáltak engem. – Azt akarod, hogy egész este fájjon a fülem? – háborgott Liam szokatlanul éles hangon, mint aki kezdi elveszíteni a türelmét. Dulcie megrémült – mi lesz, ha Liam megfordul, karon ragadja a vihorászó szőkeséget, és kettesben elviharzanak? –, és nyugalmat erőltetett magára. Hát persze, Liam nem az a fajta, aki magányosan gubbaszt és búslakodik. Ez a férfi kiváltságos pozíciót biztosított neki, és ha ő nem tart rá igényt, rengeteg nő hajlandó sorba állni, hogy elfoglalja a helyét. – Bocsánat, csak nagyon kínosan éreztem magam. Felejtsük el! A férfi jó kedélye nyomban helyreállt. Átölelte Dulcie csípőjét, és játékosan magához húzta. – Úgy érted, nem kell büntetésből százszor leírnom a tanító néninek mormolta az asszony fülébe –, hogy nem szabad rendetlenkedni, és föl bosszantani Dulcie-t? Dulcie megremegett, nem tudott ellenállni ennek a bársonyosan búgó ír hangnak. Miért nem mellékelnek figyelmeztető jelzést az ilyenekhez, hogy alkalmasak a nyugalom megzavarására? – Ezegyszer megúsztad – felelte erőtlenül, miközben Liam csókolgatni kezdte az ujjai hegyét. A fenébe, Patrick és Claire miért nem ezt látják? – Ebben az esetben – a kék szempár zugaiban apró ráncok jelentek meg – megengedem, hogy beszállj az új kocsimba. – Jaj, drágám, sajnos nem szoktam idegen férfiak autójába ülni – mondta Dulcie. – Ez egy Lamborghini. – Milyen színű? – Természetesen piros. – Hát jó, nem bánom.

iza a szemét dörzsölgetve nyitotta ki a bejárati ajtót. – Jézusom, még csak hét óra! – tiltakozott. Kit úgy festett, mint aki már órák óta talpon van. Kacsintott, cseppet sem zavarta a morgós fogadtatás. – Tudod, milyen nap van? A válasz némi gondolkodást igényelt. – Kedd. – Nem. Illetve igen – ismerte el a férfi –, de egyébként? – Szabad a gazda. – Itt az ideje, hogy rám unj. Liza persze már tudta. Elmosolyodott. – Kötelező? – Egy hónapja járunk – mondta Kit. – Nem unsz még? Liza átkarolta a férfi nyakát. Megcsókolta, majd a különleges, borostyánszínű szemébe nézett. – Tudod, hogy nem. Sohasem unatkoztam kevésbé. Bár ami azt illeti, ennyire kielégületlen sem sokszor volt. – Az a nagy helyzet – mondta derűs arccal Kit, mintha olvasna a gondolataiban –, hogy nem is vagy olyan rossz csaj. Tulajdonképpen kedvellek. Talán nem kéne megkockáztatnunk, hogy elrontsuk a dolgokat. – Vagyis? Vállat vont. – Nem tudom. Esetleg ennyiben maradhatnánk. Plátói kapcsolatban. Legalább tíz évig semmi szex. Mit csinálsz? Csacska kérdés… – Kicsatolom az övedet. – Vagy úgy. Ezek szerint nem ragadott magával az ötletem. – Őszintén szólva, nem igazán. Kit a lábával becsapta a bejárati ajtót, és nekitámaszkodott, tekintetét Liza arcára szegezte. – És most mit csinálsz? – kérdezte végül. – Semmit, csak lehúzom a cipzáradat. – Te Liza? – Mm? – Szeretlek. Liza elfordította a fejét, nem bírt megszólalni. Annyi év után végre megtörtént. Számtalanszor hallotta ezt a szót, de tulajdonképpen most először kívánta hallani. Ezelőtt mindig émelygett tőle. – Azt hittem, belehalok a várakozásba – folytatta Kit. – Mindennél jobban kívánom, hogy szeretkezzek veled. Liza megállíthatatlanul remegett. Tudta, hogy giccsesen banális, de tényleg borzongás futott végig a gerincén. Megköszörülte a torkát, és bólintott. – Én is.

– De ha ez megváltoztatja a kettőnk viszonyát… ha mindent elront… – Szerintem nem – mondta Liza, pedig maga is ezen tűnődött. Megrázta a fejét, kétségbeesetten igyekezett meggyőzni igazáról a férfit. – Tényleg nem hiszem. – Tudod, mit? – Mit? Kit lassan lecsúsztatta Liza válláról a fehér hálóing vállpántját. – Nem fogsz megunni – suttogta Kit, lehelete melegítette Liza nyakát. – Ahogy én sem foglak megunni. Tökéletesen uralta a helyzetet. Lizának nem fért a fejébe, honnan a csudából szerezhet egy huszonhárom éves ennyi magabiztosságot. Te jó ég, hiszen érettebben viselkedik, mint ő. – Ezt vegyem ígéretnek? – kérdezte kiszáradt szájjal. Mindenképpen tudnia kellett. A férfi már a hálószoba felé vitte. – Az tutkó. Úgy éljek! Nem okozott csalódást. Hál' istennek. Nem mintha Liza komolyan arra számított volna, hogy pocsék lesz az agyban, csak amikor az ember sokáig építget magában egy elképzelést, a várakozásai olyan magasra szárnyalnak, hogy szinte lehetetlen megfelelni nekik. Lehunyt szemmel, mosolyogva állapította meg, hogy semmilyen szempontból és formában nem érte csalódás. Unatkozni pedig végképp nem unatkozott. – Jut eszembe, az unokatestvérem szeretne megismerkedni veled mondta Kit aznap reggel, jóval később. Liza épp a férfi barnára sült lábát csodálta. Talán még nem is látott ilyen jó férfilábat. – Milyen unokatestvéred? – Nicky. – Mármint a csalogányos? Kit utánozta elszörnyedt arckifejezését. – Igen, a csalogányos. – Jesszusom, ki akar nyírni? – Semmi pánik, föllendült a forgalma. Végül mégsem kell lehúznia a rolót. Liza a paplan alá rejtette az arcát. Fojtottan hallatszott a hangja. – Biztosan utál. – Tulajdonképpen igazat adott neked. Mihelyt mondtad, hogy újévkor ettél ott, beugrott neki. Aznap állított be a szakácsa félig elázva, így legnagyobbrészt őrá maradt a főzés. – Szegény. – Semmi baj. Jól meg fogjátok érteni egymást – vélte Kit. Liza a férfi vállára hajtotta a fejét. – Ez amolyan igazi együtt járós balhé. Hogy bemutatsz a családodnak. – Elmosolyodott. Még valami, amitől éveken át egyszerűen azért idegenkedett, mert nem látta értelmét. – Mi jön ezután? – Ha már itt tartunk, akár beszélhetünk is róla – mondta Kit nyugodtan. – Apám. Az a helyzet… – Apád is meg akar velem ismerkedni? Úristen, ezt nevezem népszerűségnek! Mégis mi… Kit tenyerével gyöngéden befogta Liza száját. – Ne vonj le elhamarkodott következtetéseket! Apámtól ne számíts ilyesmire, mert

egyáltalán nem óhajt megismerni. – No csak. – Ne vedd sértésnek. – Nem sértődtem meg – mondta Liza vérig sértetten. – Nézd, apám meglehetősen régimódi. Eleve rosszul állt nála a szénád, mivel lehúztad Nickyt. – Ez jogos – bólintott Liza a férfi mellkasához simulva. Meg tudta érteni az öreget. – így aztán alapvetően nem ugrált örömében, amikor közöltem, hogy veled járok. – Kit elhallgatott, mély lélegzetet vett. – Amikor pedig megtudta, mennyivel öregebb vagy nálam… Liza összerándult. – Ne is mondd! Falra mászott. – Mint már említettem, régimódi. Ragaszkodik a megrögzött, bebetonozott elképzeléseihez – folytatta kedvetlenül Kit. – Tudod, milyen az. A nővérem harmincéves, tehát már rég férjnél kéne lennie, gyerekeket kellett volna szülnie. Én huszonhárom vagyok, tehát hajtanom kéne a csajokat. – Tudja, hogy nem teszed? – Az tetszene neki, ha tizenkilenc évesekre vadásznék. Húszévesekre. Megmondtam neki, hogy ez engem nem érdekel. – Jesszusom, talán azt hiszi, meleg vagy. – Annál is rosszabb – nézett le az asszonyra. – Fölvilágosítottam, hogy nem csajozok, hogy ez a dolog veled teljesen komoly, és isten a tanúm, hogy nekem ez a legfontosabb. Liza gyomra kígyózó bukfencezésbe kezdett. Rendes körülmények között nem volt babonás, mindazonáltal nem akarta kísérteni a sorsot. – Nem vetetted el kissé a sulykot? Kit vállat vont. – Talán, de komolyan gondoltam. Jaj, könyörgök – fohászkodott magában Liza, és kéjesen fészkelődött, ahogy a férfi keze levándorolt a hasán –, soha ne unj rám! Bár úgy tűnt, mindenki más lefitymálja a napközbeni tévézést, Dulcie rajongott érte. Imádta a céltalanságát… az átváltoztató show-kat, a sztárpletyka-morzsákat, a szakértő tanácskozásokat, amelyeken arról cserélnek eszmét, vajon melyik fajta babfőzelék a legkevésbé hányingerkeltő. Élvezte kedvenc műsorvezetőinek könnyed csipkelődését, a sufniból báltermet varázsoló adásokat, meg a főzőcskéket, amelyek nézése különösen pihentetően hatott rá. Leginkább azonban Nancyt, az ötször férjezett, hivatásos probléma-megoldót kedvelte, aki csodálatosan anyáskodott, és igazán rendíthetetlennek mutatkozott. Bárki bármi szégyenletes vagy kínos dologról számolt be, Nancy imádnivalóan megnyugtató hangján tüstént azt felelte, hogy tökéletesen megérti, mert egyszer már vele is előfordult. – Higgye el, tudom, mit érez – magyarázta most éppen Nancy egy könnyező asszonynak, aki rájött, hogy a férje vonzalmat táplál a csipkés fehérnemű iránt. – És mondja, ez csak a bugyira vonatkozik, vagy talán az ura női felsőruhát is hord? Igen, igen – ismerte el az asszony zokogások közepette. Egy fodros sárga sifonruhát talált a szekrény zugában, és nem tudta, mi a búbánatot keres ott az a rémesen csiricsáré, ízléstelen darab. Mialatt Dulcie leharapdálta a csokit egy narancsízes piskótatallérról, Nancy fölvetette az asszonynak, hogy ha kettesben mennek vásárolni, közelebb kerülhetnek egymáshoz, sőt még a költséges tévedéseket is kiküszöbölhetik.

A következő betelefonáló már hasonló cipőben járt Dulcie-val. – …úgy áll a dolog, Nancy – fejtegette Greta Scarborough-ból –, hogy tényleg szeretem azt az embert. Ha elhagyna, nem is tudom, mihez kezdenék, valakinek meg kellene mondania, hogyan tarthatom meg… én bármit megtennék… Dulcie bekapott még egy piskótatallért. Ő aztán jól ismerte ezt az érzést. – Rendben, Greta. Pontosan megértem, mennyire kétségbeejtő a helyzete – mondta nyájasan Nancy. – Hallom a hangjából. De mindenekelőtt elmondom, mit nem szabad tenni ilyenkor. – Mit nem szabad tenni, Nancy? – tudakolta az egyik műsorvezető. – Az ám, Nancykém – szólalt meg Dulcie –, mit nem szabad tennünk? – Nagyon szépen kérem, nehogy véletlenül azt higgye, minden gondját egy csapásra megoldja egy kisbaba! – Nancy hangja szomorúan csengett. – Mert higgye el, Greta, élete legnagyobb hibáját követné el. A piskótatallér olvadozott. Dulcie lenyalogatta a csokoládét az ujjairól, és maga elé képzelt egy pinduri újszülöttet, Liam kiköpött mását fehér teniszpólóban és – sortban, miniatűr ütőt lengetve. Ez a lehetőség eddig meg sem fordult a fejében. – Megfordult a fejemben – vallotta be Greta Scarborough-ból. – Felejtse el! – sürgette határozottan Nancy. Ez úgy hatott, mint amikor arra figyelmeztetik az embert, hogy ne gondoljon rózsaszín elefántra. Dulcie lelki szemei előtt azonnal megjeleni I i am, amint a kisfiával dicsekszik, körbefurikázza a Lamborgliinijrvcl, büszkén meséli fűnek-fának, mennyire megváltoztatta az egész életét az apaság… – Tudom – mondta Greta elkeseredetten –, de a húgomnál bevált. Teherbe esett, és a pasas mellette maradt. És a húgom szánt szándékkal csinálta – tette hozzá dacosan. – A pasija azt hitte, szedi a tablettát, közben pedig abbahagyta. – Ravaszkodás és félrevezetés – hümmögött Nancy, és szomorúan csóválta a fejét. – Ravaszkodás és félrevezetés. Higgye el, kedveském, nem ez a megoldás. Az olyan gyermekvállalás, amely kizárólag a férfi megtartását szolgálja, biztos út a katasztrófához. Maga szalmaszálba próbál kapaszkodni. Dulcie fölhúzta fehér pamutfelsőjét, és lapos hasára sandított. Azután a felső alá dugta a piskótatalléros bádogdobozt, és szemügyre vette a szabálytalan alakú domborulatot. Nancy közben lepasszolta Gretát. Átkapcsolt a norwichi Johnra, aki már betöltötte a negyvennégyet, de az anyukája soha nem engedte, hogy barátnőt tartson. Dulcie Greta hangjából tudta, hogy az asszony nem fog hallgatni az intő szóra, azért is végigcsinálja, amit a fejébe vett. Mindig látszott, mikor nem fogadják meg a nézők Nancy bölcs tanácsait. Kihúzta a bádogdobozt a felsője alól, kinyitotta, és elgondolkozva harapott bele egy krémmel töltött, omlós duplakekszbe. Semmi kétség, a teherbe esés – akár véletlen, akár szándékos – nem biztosan ér célt… de mi van, ha mégis? Talán érdemes megkockáztatni. Milyen kár, hogy nem létezik terhességi teszt férfiaknak, az a rácsurrantós fajta, amelyik azonnal megbízható tájékoztatást nyújt, vajon az apául kiszemelt egyed ténylegesen örülne-e az ötletnek. Vagy pedig fölhúzná a nyúlcipőt, és a kismama bottal üthetné a nyomát. Néhány perc múltán kipattant az isteni szikra. Ragyogó! – gondolta izgatottan Dulcie, és nem is értette, hogyhogy nem jutott már előbb eszébe ez a tökéletes, mégis egyszerű megoldás. Sőt, Nancy is kitalálhatta volna.

Minek ide terhességi teszt? Nem kell más, csak az igazság némi kozmetikázása. Ez még csak nem is füllentés, inkább… hát igen, puhatolódzás.

iza másnap borzadva hallgatta Dulcie szenzációs bejelentését a kertben. – Kinek van mumpsza??? – Na ne hülyéskedj! – A múlt héten tudtam meg. Ugye fantasztikus? Dulcie sugárzó arccal nézett két barátnőjére. Pru, aki törökülésben foglalt helyet a pázsiton, döbbentnek látszott. Liza homlokráncolva lötyög-tette csőpoharában a jégkockákat. – Nem is tudom – mondta végül Liza. – Miért, szerinted fantasztikus? Liam mit szólt hozzá? Dulcie máris várandósnak érezte magát, és nem létező magzata védelmezőjeként arra a meggyőződésre jutott, hogy Liza féltékeny. – Ma este mondom meg neki. Fogadok, hogy feldobja a hír. Pru beárnyékolta a szemét a naptól, és Dulcie hasára pillantott. – Hányadik hétben vagy? – Hatodik – vágta rá határozottan Dulcie. Utánanézett a naptárában, és emlékezetébe véste a kellő időpontokat. Leszűrte Bibi felsüléséből a tanulságot, miszerint ha már hazudni kell, az ember legyen alapos, meg győző, és mindenekfölött következetes. Ezzel együtt nem bánta, hogy napszemüveget viselt. Nem könnyű barátnőknek hazudni. – Reggeli rosszullét? – érdeklődött különös arckifejezéssel Liza. – Mi az, hogy? –jajdult föl Dulcie, és a hasát tapogatta. Aki annyi szappanoperát néz végig, amennyit ő, óhatatlanul a terhesség különféle jeleinek és tüneteinek szakértővé válik. – Úgy hányok, mint a lakodalmas kutya… – Kívánós is vagy? – Hajjaj! – emelte égnek a tekintetét Dulcie. – De még mennyire! Töltött keksz, ecetes cékla sok-sok csokoládékrémmel, mogyoróvajas-mézes kenyér… – Mindig effélét faltál. – Tudom, de csak kedveltem – magyarázta Dulcie. – Most szabályszerűen élek-halok értük. Éjjel-nappal ilyesmit ennék. Meg tejszínhabos-lekváros kukoricapelyhet. – Egyik nap olvastam az újságban – folytatta Liza –, hogy valami professzor szerint azok az asszonyok, akik zöld olajbogyóra áhítoznak, fiút szülnek, a citrom után sóvárgók pedig lányt. Dulcie már eldöntötte, hogy Liam jobb szeretne fiút. Legalábbis elsőnek. – Tonnaszámra eszem az olajbogyót – jelentette vidáman, és megveregette a hasát. – Biztos, hogy fiú lesz. Mivel pedig Liza és Pru lopva még mindig össze-összenéztek, Dulcie fölsóhajtott: – Na, mi lesz, senki sem gratulál? Kisbaba a láthatáron, emberek! Hát nem izgis? Pru lesütötte a szemét, úgy tett, mintha egy fűszálat szedne ki a blúzából. Végül Liza törte meg a csendet. – Talán izgis lenne – mondta epésen –, ha igaz volna. – De hát igaz! Liza előrenyúlt, és lerántotta Dulcie sötét szemüvegét. – Akárki másnak talán bemesélhetnéd, de bennünket hiába szédítesz. Na bakker, ennyit a furfangoskodásról. – A fenébe! – Dulcie rezignáltán vette vissza a szemüvegét. – Hogy jöttetek rá? – Lehet, hogy szeleburdi vagy – mosolygott Dulcie arckifejezésén Liza –, de ennyire azért

még te sem. – Ráadásul – tette hozzá Pru bocsánatkérő tekintettel –, ha tényleg gyermeket várnál, egy óráig sem bírnád magadban tartani a dolgot, nemhogy egy egész hétig. – Mellesleg az olajbogyós témát kitaláltam – árulta el Liza. Dulcie nem szólt semmit, úgy érezte, összefogtak ellene. Megitta a tonikját, és elhúzta a száját. Most, hogy lebukott, a következő adagot legalább megtalpalhatta egy kis ginnel. – Bocsesz – próbálta visszafojtani a nevetést Liza. – Minek szántál bennünket, gyakorlópályának? Dulcie bólintott. – Sejtettem. Tudod, ez tényleg ritka nagy baromság. Mivel Liza nem tartozott Liam leglelkesebb rajongói közé, a bírálat kissé megdöbbentette Dulcie-t. Álljon meg a menet – kit véd ez a csaj? Csak nem Liam pártját fogja? – Azt hittem, helyeselni fogjátok – tiltakozott. – Már az is baj, ha felelősségteljesen járok el? Ha tetszik neki, akkor tényleg összehozom a dolgot. Ha viszont nem… hát akkor nem. Pru a szemébe nézett. – Miért, szerinted nem jó ötlet? – mentegette az álláspontját Dulcie. –Először letesztelem a hatást. Egy ruhát talán nem próbálsz föl, mielőtt megvennéd? – Csakhogy itt nem ruhapróbáról van szó – húzta alá Liza –, hanem egy kisbabáról meg egy nagy átverésről. – Megcsóválta a fejét. – Szerintem nem vagy normális. – Némelyik férfinak csak egy kis taszajtás kell a megfelelő irányba – vélte Dulcie, és összekulcsolta kezét a térdén. Továbbra is ragyogónak tartotta az elgondolását. – Na jó, most komolyan: miből jöttetek rá, hogy hazudtam? – Ismerünk – felelte egy vállrándítással Liza. – Oké, de Liam nem. Ő hinni fog nekem. – Dulcie fölvonta a szemöldökét, igyekezett maga mellé állítani a barátnőit. – Feltéve, hogy ti ketten támogattok. Pru zavartan nézett. Neki nehezére esett a színlelés. – Miért nem elég, ha egyszerűen megkérdezed, akar-e gyereket? – vetette föl kínjában. Dulcie néha tényleg nem értette Prut. Álomvilágban él ez a nő, vagy mi? – Azért – magyarázta türelmesen –, mert ez nem így működik. Kit hétvégére a Tóvidékre vitte Lizát. Négy órakor ment érte, és bedobta a bőröndjét a Bentley csomagtartójába. – Szuper szállodában fogunk lakni – ígérte –, körös-körül erdő. Fantasztikus a táj. Imádni fogod. Liza féltékenyen tűnődött el, vajon Kit már hány lányt vitt oda. – Egyet sem – szólalt meg a férfi, és rápillantott, miközben az autópálya felé tartottak. – Tessék? – Ha netán érdekelne. – Mi érdekelne? Liza kibontott egy csomag gyümölcsös pasztillát. Kit vigyorgott. – Lesír az arcodról. – Fogalmam sincs, miről beszélsz – tiltakozott Liza, de nem valami meggyőzően. – Apám diákkori jó barátja öt évvel ezelőtt újranősült – mesélte Kit. –A lagzit az Egerton Hallban tartották, és én is hivatalos voltam. Amint megláttam a szállodát, tudtam, hogy az az igazi. Amint megtalálom a hozzám való kislányt, oda fogom vinni. – Elhallgatott, az útra figyelt. – És most eljött a pillanat – folytatta, miután kikerült egy imbolygó lószállítót. – Te

vagy az a kislány. – Harminckét éves vagyok. Nem éppen kislány. Kit vállat vont. – Jó, akkor az a vén csataló. – Te jó isten! – Liza ijedten hajtotta le a napellenzőt, és megnézte ma gát a tükörben. – Mi lesz, ha a személyzet az anyádnak néz? Egy autópálya-felhaj tóhoz közeledtek. Kit beletaposott a fékbe, és félreállt. Miután a lószállító elhúzott mellettük, a férfi a karjába vette Lizát. – Hagyd ezt abba! – szólt rá határozottan. – Szeretlek. Nem érdekel, hogy idősebb vagy nálam. Ha bárki mást zavar, az az ő problémája. Kilencévnyi korkülönbségről beszélünk, nem kilencvenről. Hát aztán? Nagy kaland. Még javában csókolództak, amikor a kocsiban csengett a telefon. – Bakker! – mérgelődött Kit, majd vigyorogva fölkattintott egy kapcsolót. – Éljen a kihangosító! Leo Berenger parancsolóan fölharsanó hangja azonban valósággal megdermesztette őket. – Kit, elvitted azt a rohadt széfkulcsot. – A francba! Kit a zakózsebéhez kapott. Előhúzta a kulcsot, és fintorogva bámult rá. – Hozd vissza! – utasította Leo Berenger. – Még szerencse, hogy megálltunk az autópálya előtt – kacsintott Lizára Kit. – Negyven perc, rendben? – mondta az apjának. – Azonnal kell – dörögte Leo. – Legyen húsz! – Úgy látszik, itt az alkalom, hogy megismerd az ősömet – mondta vidáman Kit, ahogy a kavicsos kocsibejáróra fordult a Bentleyvel. A villa bejárati lépcsőjén Leo Berenger várta őket. Magas, testes alakja még ebből a távolságból is vészjóslónak tűnt. Liza fontolgatta, hogy a hátsó ülésen egy takaró alá bújik – csak épp nem volt hátul takaró. Nem volt ott semmi. Még egy porszem sem. – Ki kellett volna tenned. Reszketés fogta el, nem tudott uralkodni magán. Kit bátorítóan szorította meg. – Ugyan már, hiszen csak az apám. Nem kell megijedned attól, hogy látni sem bír téged. – Haha – mondta Liza, mivel Kit vigyorgott. Örömmel látta, hogy valaki viccesnek találja a helyzetet. Leo Berenger nyilvánvalóan nem találta annak, amikor végre odaértek hozzá. – A kulcs – mondta Kit, leeresztette az ablakot, és kinyújtotta a széfkulcsot az apjának. – Elnézést! Leo Berenger elvette a kulcsot, de a fia bocsánatkérését mintha nem is hallotta volna. Túlságosan lefoglalta Liza méregetése. Liza eredetileg azt remélte, a férfi egy pillantásra sem méltatja, most azonban állni kényszerült vizsla tekintetét. Igyekezett barátságos, de nem meghunyászkodó képet vágni. Leo Berenger arckifejezése viszont arra emlékeztette, amikor az ember fölvág egy őszibarackot, és rángatódzó nyüveket talál benne. Kit gyorsan lezavarta a bemutatást, mivel nemigen mellőzhette. – Már tudom, kicsoda maga – közölte Leo Berenger üdvözlésképpen Lizával. – És lefogadom, hogy a fiam elmondta magának, mi a véleményem erről a… kapcsolatról. – Szemöldöke hernyóra emlékeztetett. – De azért most én is elmondom, hogy világosan értse.

Kis híján csődbe juttatta az unokahúgom vállalkozását, és egészen biztosan nem a fiamhoz való. Nem tudom, mit képzel, kivel szórakozik maga, de minél előbb észhez tér a fiam, és talál egy korban hozzá illő lányt… – Koszi, apa, rendben, vettük az adást. – Mert elhiheti, amikor azt kell látnom, hogy azon a helyen ül abban a kocsiban, ahol régen a megboldogult nejem szokott ülni… – Témánál vagyunk – sóhajtott elkínzottan Kit –, már vártam, mikor kerül sorra. Levette a gyújtást, kinyitotta a kocsi ajtaját, és kiszállt. Pillanatok alatt kipakolta a csomagtartót. Négy bőrönd cipelése közben valahogy az utasoldali ajtót is sikerült kinyitnia. – Gyere – mondta szenvtelenül Lizának –, az enyémmel megyünk. Ez mindenesetre változatosságot jelentett. Liza most nem vénségnek, hanem tizenöt évesnek érezhette magát. Legutóbb akkor hordta le egy fiújának felbőszült édesapja, amikor rajtakapta őket, hogy cigiztek a fészerben. – A tiéddel nem biztos, hogy szívesen megy – hallották Leo Berenger hangját, miközben megkerülték a hatalmas, százéves házat. – Elvégre az nem Bentley. Az épület háta mögött, a macskaköves udvar túloldalán egy régi istállót garázsokká alakítottak át. Berakodták a poggyászt Kit ütött-kopott – és festőién rendetlen – palaszürke Peugeot-jába. – Apád azt hiszi, a vagyonára fáj a fogam – csodálkozott Liza. – Igazán fölpiszkálhatnánk – jegyezte meg Kit, ahogy lecsapta a csomagtartó fedelét –, ha azt mondanánk neki, hogy gyereket vársz. – Nem várok. Kit borostyánszínű szeme fölcsillant, mint a macskáé a napfényben. Megcsókolta Liza meleg ajkát, azután a nyakát, majd fedetlen vállát. – Egyelőre. Istenem – gondolta Liza szédelegve, és elámult, milyen hatást gyakorol testére a férfi. Hogy képes erre? Hogy történhet ilyen ővele? Amikor Kit a ház elé kanyarodott a Peugeot-val, Leo Berenger még mindig a Bentley mellett állt, kezét karbatette domború mellkasán, rosszalló tekintetét Lizára szegezte. Kit leeresztette az ablakot, és vidáman kiszólt: – Látod? A testem kell neki, nem a pénzed. Szia, apa! Az apja nem válaszolt. Ahogy elhajtottak mellette, Liza jó hangosan, hogy az öreg is hallhassa, megkérdezte: – Tényleg ő az apád? Biztos, hogy nem cseréltek el a szülészeten?

ddie egyik látogató napja volt. Pru délután ötkor ment érte, és barátságosan megvakargatta Arthur füle tövét, amikor a kutya a gazdája előtt mászott be az anyósülésre. Arthur szenvedélyesen vonzódott Anitához, az idősek otthona gondnokának arany retrieveréhez; az elmúlt pár hétben izgatottan vakkantott, valahányszor észrevette Prut, és úgy vetette be magát a kocsiba, mint egy tébolyultan munkába rohanó, akinek végre sikerült leintenie egy taxit. – Ez bizony szerelem – mondta Eddie vigyorogva, és hátratuszkolta Arthurt, mielőtt az eb összenyálazta volna Pru halványzöld blúzát. Az asszony mostanára megszokta Arthurt. Kutyához képest rendben volt. Azt viszont föl nem foghatta, hogy talált magának barátnőt, ugyanis iszonyatosan bűzlött a lehelete. – Ül! – parancsolta Eddie, amikor a kutya mancsa fölkúszott az ülése háttámlájára. Hosszú, rózsaszín nyelv lógott nedvesen, egy-két ujjnyira a vállától. A férfi egy őrült pillanatra azt kívánta, bárcsak Pru nyelve lenne. Pru viszont kimondhatatlanul örült, hogy nem az ő válla játszik szerepet a dologban. – Vedd lazára a figurát, Arthur! – mondta. – Mintha fütyülnél rá. A kutyáknál azonban semmi szükség ilyesmire. Abban a másodpercben, ahogy Arthur megpillantotta vágyának tárgyát, fölvonított örömében, és kétségbeesetten kaparta a kocsiajtót, amíg ki nem eresztették. Anita eközben mámorosan csillogó szemmel fölugrott, és hollywoodi stílben vágtázott a kan felé a gyepen. Semmi emberi komplikáció – gondolta Eddie –, ezek nem rejtegetik az érzéseiket, nem féltik a büszkeségüket, hanyagolják a műbalhét. – Ha már a lazaságnál tartunk – szólalt meg –, hogy áll Dulcie és Liam? Csak azért kérdezte, mert Liam autóját nehéz volt nem észrevenni, és ma reggel látta kirobogni a klub autóparkolójából. Eddig nem figyelt rá különösebben, de még így is óhatatlanul szemébe ötlött, hogy az utasülésen helyet foglaló hölgyemény szőke hajkoronája nem Dulcie-é. Ez az – gondolta Pru, és igyekezett higgadtan, fesztelenül viselkedni. Itt az esély, hogy megpróbálja elsütni a poént. – Ami azt illeti, ma reggel találkoztam Dulcie-val. Fölhívott Lizát és engem, megkért, hogy menjünk el hozzá. Nagyon izgatott – tekintet az útra, nyugodt hang, nem szabad elpirulni, nem szabad elpirulni –, képzelje, most tudta meg, hogy terhes. – Atyaisten! – szörnyedt el Eddie. – Mi a… ki a… mármint Liamtől? Pru máris undorodott az egésztől. Kimelegedett, borzasztóan érezte magát. Lehet, hogy egyeseknek nem esik nehezükre a füllentés, de ő nem tartozott közéjük. Csak hát Dulcie megígértette vele. Bólintott, beleélte magát, hogy ő most szerepét játszó színésznő. Ez tényleg segített. – Persze, hogy Liamtől. Dulcie ujjongott. – Liam is ujjongott? – Ő még nem tudja. Dulcie ma este mondja el neki. Úgyhogy ne szóljon semmit – figyelmeztette Eddie-t –, mert nekem sem lett volna szabad elmesélnem magának. Eddie úgy döntött, nem említi a Liam kocsijában látott szőkét. Különben sem az ő dolga. Ha Pru megosztaná ezt az értesülést Dulcie-val, és persze sírás lenne a vége, akkor még őt okolnák mindenért.

Jobb, ha nem ártja bele magát. Ne szólj szám, nem fáj fejem, így kell viszonyulni az efféle kalandokhoz. Pru feszengve tűnődött, miért nem hagyta ki őt ebből Dulcie. Tessék, most hazudott. Méghozzá sikeresen. És ez borzasztó érzés volt. Ahogy a kétsávos autóúton Bristol felé robogtak, Arthur a hátsó ülésen türelmetlenül nyüszített, ami kutyanyelven annak a kérdésnek felelt meg: „Vajon mi mikor fogunk ott tartani?” Pru talán pocsékul érezte magát, miután szándékosan félrevezette Eddie-t, de korántsem annyira pocsékul, mint Liam aznap este, amikor Dulcie közölte vele a falrengető újságot. Ráadásul, mintha az asszonynak a hallására is kihatott volna a dolog. – A szentségit! Gyereket? Nem tudom, jó ötlet-e ez… – Ugye milyen fantasztikus? – csacsogott tovább szemrebbenés nélkül Dulcie, mit sem törődve a férfi nem éppen lelkes arckifejezésével. – Gondolj csak bele, egy kisfiú! Megtaníthatod teniszezni! – Dulcie… édesem, ülj már le egy cseppet! Hagyd abba egy pillanatra a lefetyelést! – Liam elkínzott ábrázattal ingatta a fejét. – Az a helyzet, hogy nem tudom, felkészültem-e az apaságra. Na persze, váratlanul érte – gondolta Dulcie. Meg tudta érteni. Tudta, hogy nem szabad türelmetlenkednie. Majd, ha kissé lehiggad, akkor gyökeret ver benne a gondolat. Csak a megfelelő magvakat kell elhintem. – Azt senki sem tudja előre – magyarázta megnyugtatókig –, de amikor bekövetkezik, nem is értik, hogy tudtak addig gyerek nélkül élni. Nézd csak meg a régi teniszező cimboráidat… John McEnroe-t, Pat Casht… mind rajonganak a csemetéikért. És az apaság nagyon megnyerővé is teszi a férfiakat – lelkendezett. – Ott van Sting, Simon Le Bon, Tom Cruise… Dulcie előre kidolgozta a legjobb megközelítésmódot, és nem is tévedett. Liam még fejbe kólintott állapotában is vonzódott a szexi, mégis gondos apa imázsához. Talán nem is jönne ki olyan rosszul, előadhatná Rod Stewart módjára, kismillió poronttyal jobbnál jobb barátnőktől… Azután eszébe jutott a csillagászati összegű gyermektartás, és megborzongott. – Figyelj, Dulcie, ezt meg kell fontolnunk. – Egy pillanatra elhallgatott, nem akarta fölzaklatni az asszonyt, körültekintően válogatta meg a szavait. – Komolyan át kell ezt gondolni. Létezik egyéb… megoldás is. Dulcie zöld szeme elkerekedett, úgy meredt a férfira, mint egy sebzett őzike. – Hogy juthat ilyesmi egyáltalán eszedbe! A hasára tapasztotta a kezét. Liam tüstént iszonyúan érezte magát, mint valami baltás gyilkos. Sóhajtva belátta, szerencsés, hogy ez nem előbb történt. Hiszen hamarosan betölti a harmincötöt, és tizenöt éves kora óta járatja csúcsra a motort… hát bizony jó pár kört lefutott. Jó, most kifogott rajta egy gumidefekt, de állítólag különben is csak kilencvenhét százalékos a biztonság, akkor meg mit akar? Az biztos, hogy az elmúlt húsz év alatt több mint kilencvenhét óvszert elhasznált. Egyébként meg nézzük a dolgok napos oldalát – most legalább kiderült, hogy nemzőképes. Liam úgy döntött, méltósággal fogadja a helyzetet, és igyekszik a lehető legjobbat kihozni belőle. Hálóba akadt, hát aztán? Talán nem erre számított, de nincs vége a világnak. Lazított, hátradőlt a széken, és Dulcie-ra mosolygott.

– Na és te hogy érzed magad? Dulcie olyan boldogan ugrott a nyakába, ahogyan korábban Arthur ugrott Anitára, álmai csodás arany retrieverére. – Tudtam, tudtam, hogy örülni fogsz – kiáltotta, és összevissza csókolgatta a férfi arcát. – Képzeld csak el, saját gyerekünk lesz! Saját jövendőbeli wimbledoni bajnokunk… – Milyen a közérzeted? Liam az asszony arcát fürkészte. Határozottan ragyogott. – Émelygek – kapott észbe Dulcie, fölidézte magában a tünetek hosszú listáját. – De ez szokványos. Mindenféle ennivalót megkívánok, az orvos szerint ezt nem szabad elfojtani. Ja, és fáradékony is vagyok, úgyhogy sokat kell pihennem, nem szabad sokat ugrálnom. – Tényleg? – kérdezte riadtan Liam. – Különben bedagad az ember bokája – magyarázta Dulcie. – Az veszélyes lehet. A férfi a veszélyeztetett bokára sandított, teljesen rendben lévőnek találta, de Dulcie lehajolt, és eljátszotta, mintha léggömbként fölfúvódna és kipukkadna. Elfintorodott, és a fejét rázta. – Ezt mondta a doki. Borzasztó! Sajnos a tenisznek lőttek, de nincs mit tenni, az orvosnak szót kell fogadni, nem igaz? – Megveregette a hasát, sajnálkozó, mindazonáltal józanul derűs képet vágott, és hozzátette: – A baba az első. Mivel Liamnek még sosem akadt dolga állapotos asszonnyal, a témára vonatkozó ismeretei azokra a régi fekete-fehér filmekre korlátozódtak, amelyeket tizenévesen a tévében látott. Dulcie szerencséjére ezek a mozidarabok hozzá hasonlóan viszonyultak a kismamasághoz. Liam egy pillanatig törte a fejét. – Le kéne feküdnöd – rukkolt elő a javaslattal. – Főzzek teát? Dulcie, aki számtalanszor végignézte ugyanezeket a filmeket, örömmel tett eleget az indítványnak. Ez már jobban tetszett neki. Liam átmegy Cary Grantbe, ő pedig Audrey Hepburnbe, és boldogan élnek, míg… – Igen, az jólesne. – Visszahanyatlott a kanapéra, és föltette a lábát. Tulajdonképpen elepedek egy adag mogyóróvaj-fagylaltért. Van a mély hűtőben. Liam bekapcsolta a vízforralót, és kanállal meg egy bödönforma doboz fagylalttal tért vissza a nappaliba. Homlokráncolva olvasta a száz milliliterre számított kalória-, cukor- és zsírtartalmat. – Ez az akármi életveszélyes. Úgy meg fogsz hízni, mint egy szumózó. – Á, dehogy! Dulcie elvette a fagylaltosbödönt meg a kanalat. Liam figyelte, amint szakavatottan lehántotta a dobozfedőt, és fél térdén egyensúlyozta. – Hozok egy tálkát. – Nem fontos – mondta Dulcie kéjes kanalazgatás közben. – így is boldogulok.

iza ki nem állhatta a tényt, hogy kettejük közül ő az idősebb. Szívesen felülemelkedett volna ezen, de nem tudott. A csúnyák kifesthetik magukat, a kopaszok parókát húzhatnak, az alacsonyak magas sarkú cipőt… De ha valaki kilenc évvel öregebb a férfinál, aki az élete nagy szerelme – gondolta egyre lehangoltabban Liza –, akkor baromira nincs mit tenni. Mert semmit sem húzhat magára, amitől fiatalabbá válna évei számánál. Kitet bezzeg egyáltalán nem zavarta a dolog. Teljesen hidegen hagyta. – Gyere el velem a bulira! – győzködte. – Mi bajod? Mindenki tudja, hogy együtt járunk. Most már szeretném, ha megismernének. A bulit vasárnap délután Kit egyik barátja huszonharmadik születés-napjának tiszteletére rendezték. A pompás időre való tekintettel a szabad ég alatt, a fiatalember folyóra néző házának kertjében. Amint megérkeztek, és kiszálltak a taxiból, Lizának keze-lába remegett. Hamarosan jelentősen romlott a helyzet. Mivel rettegett, hogy úgy fog kinézni, mint egy mai csirkének álcázott vén tyúk, úgy döntött, semmi Dulcie-rövidségű nem jöhet szóba. Inkább egy hosszú, bő szabású, topázsárga nyári ruhát és tűsarkú sárga szandált vett Föl. Az ám, de a tűsarok folyton belesüppedt a gyepbe, így a hanyatt esés elkerülése végett kénytelen volt levetni. Emiatt a ruhája a földet söpörte. Senki más nem követte el ezt a hibát. Bárhová nézett Liza, a lányok vagy tunikának is alig beillő ruhát, vagy minitopot és még minibb szoknyácskát viseltek, amely a derekukból meg barnára sült lábukból több hektárnyi felületet szabadon hagyott. A hajuk akár a legfinomabb selyem, és minduntalan hátra kellett seperni. Sehol egy ránc, sehol egy kis petyhüdtség. Ami a legrosszabb, úgy festett, mintha a jelenlévők közül törvényesen jóformán senki sem fogyaszthatna alkoholt. Liza úgy érezte magát, mint egy törpepóni a versenylovak között. A tű-sarokkal megkurtítva borzasztóan szerette volna legalább kibontott haját föltűzni, hogy néhány centiméternyit magasítson a termetén. Miközben Kit barátai megálltak mellettük csevegni, föltúrta a retiküljét, kétségbeesetten kotorászott egy-két kósza hajcsat után. Nem mert körülnézni, amikor meghallotta, hogy a háta mögött két lány idegtépő cérnahangon vihorászva éppen őt tárgyalja ki. – Ez tényleg Kit új csaja? – Tuti. Hugh mondta, hogy el fogja hozni. – Jézusom, úgy néz ki, mint az a hogyishívják az Agyrém családból. Az a körbehajú. Liza meglepődött, hogy egyáltalán ismerik Agyréméket. – Csak tudnám, mit eszik rajta Kit. Nem éppen a zsánere. – Jaj, hát tudod, milyen Kit. Minden újdonságra ráharap. Ez nem sokáig fog tartani. – Azért fura – elmélkedett a második lány –, hiszen bárkit megkaphatna, akit akar. Példának okáért engem. – Csak várd ki a végét? –jelentette ki magabiztosan az első lány. – Sorra kerülsz. Az sem segített a bajon, hogy mialatt Liza erre fülelt, szemből komoly fűzőcske tárgyává vált. Egy szőke, meglehetősen kellemes külsejű, Toby nevű srác minden erejével igyekezett olyan benyomást kelteni, mint aki odáig van érte. Hiába, Liza önbizalmát olyan súlyos csapás érte, hogy nem vette készpénznek a megkülönböztetett figyelmet, inkább azon tanakodott, nem fogadásból irányul-e rá.

Valahogy kiböjtölte a következő másfél órát, amelynek minden másodpercét gyűlölte, de valami csoda folytán sikerült lepleznie ezt a körülményt Kit előtt. Nyomasztotta, hogy ő az esemény legidősebb résztvevője, így óriási megkönnyebbülésére szolgált, amikor észrevette, hogy egy kései érkező tart feléjük a kertben. A talán negyvenéves, kifejezetten jóképű férfi farmert és kék-fehér csíkos inget viselt. Amikor Liza meglátta, az egyik szőke, szemtelenül fiatal lány éppen odaszaladt a férfihoz, és a nyaka köré fonta a karját. Lizát nem érdekelte, mennyire jóképű. Egyszerűen örült a jelenlétének. Egy nála idősebb személy jelenlétének. Nem egészen tíz perccel később, mialatt Kit elment újabb innivalóért, a férfi megszólította Lizát. – Hello, maga Liza Lawson, ugye? – nyújtott vigyorogva kezet. – Dominic Hunter-Greene. Lelkes rajongója vagyok. Minden vasárnap olvasom. Liza néhány percig vidáman tereferélt. Kitet pár egyetemi évfolyamtársa tartóztatta a bárnál, de nem számított. Liza most jól érezte magát. Dominic Hunter-Greene nem udvarolt neki, egyszerűen barátságosan viselkedett, amíg fiatal, szőke barátnője a grillsütőnél segédkezett. – Jöjjön, muszáj leülnöm – mondta a férfi, Liza pedig követte a fehér kovácsoltvas asztalhoz, amelyet hozzá illő, párnázott székek vettek körül. A székeken két újabb nyakigláb, miniszoknyás szöszi terpeszkedett, ki-ki a fiújával, mindannyian söröztek és cigarettáztak. A férfit szemlátomást egyáltalán nem idegesítette, hogy itt mindenkinél öregebb. Ámbár a férfiaknál ez egészen más – gondolta irigykedve Liza. Fölcsípnek egy bombázó, fiatal barátnőt, és mindenki ájuldozik, hogy öregem, ez igen. Ha ezzel szemben egy nő talál fiatalabb barátot, akkor mindenki fintorog, hogy hű, de durva. – Vége a gyereknapnak, telepedjetek át a fűre! – rendelkezett Dominic. – Ez nem igazság – méltatlankodott az egyik lány. – Igen, apu, mi voltunk itt előbb – mondta a másik. – Nem érdekel. Ez az én házam, az én bútorom – hessentette el a lányát hozzáértőén Dominic. – Ti egyébként is fiatalok vagytok, nektek mindegy, hová dobjátok le magatokat. – Liza megdermedt, amikor a férfi oltalmazó mozdulattal megfogta az alkarját, és bevonta a társalgásba. – Mi, vén csontok valami méltóságteljesebbet igényelünk. – Lizára kacsintott. – Amikor az ember elér egy bizonyos életkort, méltányolja a kényelmet. Liza látta, milyen pillantásokat váltanak a lányok, akik tudták róla, hogy Kithez tartozik. – Ki az a lány, aki a sütőnél segít? – kérdezte, miután a fiatalok minden kétséget kizáróan olyan hangulatban vonultak el, mint akik átengedik a terepet a kriptaszökevényeknek. – Senki sem mutatta be magát? – vágott bosszús arcot Dominic. – Na-hát, ezek a mai gyerekek… Az Sacha, a legkisebbik csemetém. Úgy tűnt, ez megint nem Liza napja. Valahányszor az ehhez hasonló helyzetekben lázasan egérutat keresett, legjobb kibúvónak mindig a fejfájás kínálkozott. Miközben most azon rágódott, hogy ez nem valami eredeti ötlet, ráeszmélt: a feje vészjóslóan lüktet, pontosan úgy, ahogy az igazi migrén előtti fázisban szokott. Nem tudta, sírjon-e vagy nevessen kínjában, megpróbált arra koncentrálni, amiről Dominic éppen mesélt neki. Úgy gondolta, mihelyt a történet végére érnek, megkeresi Kitet, és szól neki, hogy haza kell mennie. A migrénje ritkán csapott le, de amikor igen, akkor nem lehetett félvállról venni. Tudta, hogy perceken belül fénykarikák táncolnak a szeme előtt, a fájdalom gyötrelmessé erősödik, nehezen forog a nyelve, és iszonyatos hányinger kerülgeti. – Elnézést, rosszul érzi magát? – hajolt közelebb aggódó arccal Dominic. Liza hirtelen

elsápadt. Mosolyt erőltetett magára. – Csak egy kis fejfájás. Azt hiszem, ideje, hogy… jaj, istenem. Liza látta, ki közeledik, és egyszeriben öklendezni kezdett. Pokolian szenvedett. A látása máris elhomályosult. – Egy kis meglepi – jelentette be Kit. Ingujjasan fogta át egy újabb szőke bombázó vállát. Csak ezúttal Liza tudta, ki az ifjú hölgy. – Nicky, ő Liza. Liza – folytatta széles mosollyal a férfi –, ismerkedj meg az unokatestvéremmel, Nickyvel! A villódzó fények úgy kavarogtak Liza látóterében, mint a viharfelhők. Alig látta a lány arcát, csak azért imádkozott, hogy barátságos arcot tudjon vágni. – Fö-förnyen ki-kínos – dadogta Liza, ahogy a szemürege mélyén elviselhetetlenné vált a fájdalom. Talpra vergődött, de most meg az a veszély fenyegette, hogy elveszíti az egyensúlyát. Megtántorodva kapaszkodott Kit karjába. A fenébe, most mindenki azt hihette, hogy becsípett! – Nem kell kínosan érezned magad – kezdte Kit, de Liza hirtelen elengedte, motyogva elnézést kért, eliramodott Nicky mellett, és eltűnt a házban. Azt hitte, hogy menten szétrobban a feje. Az utolsó pillanatban ért a fürdőszobába, sugárban okádott a vécébe, és remegve-öklendezve ott is maradt, amíg teljesen ki nem ürült a gyomra. Csak akkor döbbent rá, hogy nem fordította el rendesen a reteszt, amikor diszkrét kocogtatás után kitárult a fürdőszoba ajtaja. Nyögdécselve tépett le egy marék toalettpapírt, hogy megtörölje a száját, tudván, milyen vörös és ijesztően püffedt ilyenkor az arca. – Ne jöjjön be! – Bocs, már késő. Valaki pillanatok alatt fölemelte a padlóról, és Dominic Hunter-Greene krómtól csillogó, hipermodern fürdőszobája sarkában egy kényelmetlen, krómozott székre ültette. A – szintén krómezüst – vécét fürgén leöblítették, és reszkető kezébe egy doboz papír zsebkendőt nyomtak. – Hallottam, hogy rosszul vagy – mondta Nicky Berenger. Kézitáskájából előhalászott egy csomag rágógumit meg egy szemcseppes üveget, és mind kettőt fölkínálta Lizának. – Tessék, ez segít. Mi történt, megártott a gin? Liza mosolyogni próbált, de az is iszonyatosan fájt. Erőtlenül a feje felé intett. – Migrén. Nicky elszégyellte magát. – És én még azt hittem, hogy kiütötted magad! Jaj, te szegény. Apám is migrénes… spéci tablettát kell bevennie, amint érzi, hogy rájön a roham. Liza kipréselt magából egy biccentésfélét. – Nekem is, de több mint egy éve nem volt rohamom. – Óvatosan elmosolyodott. – Az ember elfelejti, milyen. – Jól vagytok odabent – kérdezte Kit néhány perc múlva –, vagy verekedtek? Nicky kicsomagolt még egy rágógumit, és Lizának adta, aki az imént ismét hányt. – Lizának migrénje van, én pedig kedvesnővért alakítok. Nem ártana, ha kölcsönkérnél egy vödröt a hazaútra – mondta Lizának. – Taxival jöttünk – akadt fenn Kit szeme. – Melyik sofőr vesz föl olyan utast, aki vödröt hoz magával, hogy kidobhassa a taccsot a kocsiban? Igazat kellett adniuk neki.

– Oké, akkor elviszlek benneteket – ajánlkozott Nicky. – Gyertek! A migrén feltartóztathatlanul haladt tovább a pályáján. A hazaút maga volt a pokol. Liza Kit ölelő karjában lehunyta a szemét, és fogcsikorgatva tűrte a cudar kínokat. Még kétszer hányt, szerencsére a kölcsönkért vödörbe. Mire a lakásához értek, csak egy majdnem érthetetlen köszönömöt tudott kinyögni, és hagyta, hogy Kit becipelje az ágyba. Két nap múlva, amikor Liza megérkezett a Csalogányba, Nicky egy bárszéken ülve éppen a következő heti foglalásokat nézte át a séffel. – Szóval életben maradtál – mosolyodott el, amikor meglátta Lizát. –Jaj, de gyönyörű! – kiáltott föl a következő pillanatban, ahogy Liza celofánba csomagolt, óriási narancssárga rózsacsokrot nyújtott át neki. –Nem kellett volna! – Szerintem meg igen – puszilta meg kipirult arcát Liza. – Vasárnap derekasan viselkedtél. Csak köszönetet akartam mondani mindenért. A segítségedért és a hazafuvarozásért. – Kicsit tétovázott, összeszedte a bátorságát a folytatáshoz. Nem könnyítette meg dolgát a szakács, aki nyilvánvalóan fölismerte, és félelmetes szemöldöke alól olyan pillantásokat lövellt rá, mint Lurch, az Addams család zombi küllemű komornyikja. – Még most is alig hiszem el, hogy egyáltalán szóba állsz velem, miután majdnem be kellett zárnod miattam a boltot. Rettentően sajnálom, el sem tudom mondani, mennyire kellemetlenül érzem magam emiatt. Nicky csillogó szemmel lökte hátra szőke haját, és alaposan oldalba bökte Lurchöt. – Pedig fölösleges. Nem a te hibád, hanem Marcelé. Ugye, Marcel? – tette hozzá évődve. – Ha nem szopta volna le magát annyira barnasörrel, hogy másnap totálkárosan jöjjön be dolgozni, akkor Liza nem tudott volna megbírálni bennünket, igaz-e? Marcel pironkodott. Már csak francia létére is kimondhatatlanul sérteti a büszkeségét, hogy padlóra küldte az angol árpáié. Liza, akinek délre Cheltanhambe kellett érnie, az órájára pillantott. – Figyelj, mennem kell. Még egyszer koszi mindent! Remélem, hamarosan találkozunk. És ha tehetek érted valamit… – Mi sem egyszerűbb – vágta rá Nicky. – Menj feleségül Kithez! Liza elnevette magát. – Ez neked miért jó? Nicky huncut mosollyal intett körül az étteremben. – Mert akkor itt tarthatjátok a lagzitokat. Dulcie kedd délután a kertben napozott, amikor ismerős motorzúgás ütötte meg a fülét. Ahogy a zaj a ház előtt elhalt, különös déjá vu-érzés lógta el. Persze nem déjá vu volt, egyszerűen azért ismerte olyan jól azt a hangot, mert már számtalanszor hallotta. – Hátul vagyok! – kiáltotta, amikor a bejárat felől elhatolt hozzá a csengetés. Ledobta az üres burgonyaszirmos zacskót, és lenyalogatta az ujjait. – Nyitva az ajtó, gyere nyugodtan! Lustán hevert a nyugágyon, egyáltalán nem akaródzott fölkelnie, csak u lejét emelte meg egy kissé, és beárnyékolta a szemét, hogy úgy figyelje n közeledőt. Patrick néhány másodperc múlva sötétkék vászonnadrágban és sárga ingben jelent meg, az utóbbit az asszony most látta rajta először. Talán a lütykösével érdemelte ki. Mindjárt ezután Dulcie a férfi különös arckifejezésére figyelt föl. – Szép ing. – Nem gondolod, hogy fölvehetned ezt? – hajolt le Patrick a rózsaszínlila bikinifelsőért, és odanyújtotta neki. Dulcie megpróbálta elfojtani a mosolyát.

– Miért? Nehogy megfázzak? – Illendőségből – felelte nyugodtan a férfi. Dulcie elképedve eszmélt rá, hogy Patrick szándékosan nem néz a keblére. – De Patrick, hiszen a férjem vagy! Láttál már így. – Most más a helyzet. Dulcie rettentően furcsállotta a dolgot. Meglepetésében szót fogadott, elvette a férfitól a bikinifelsőt. A fenébe, csak most vette észre, hogy összekente csokoládéfagylalttal. – Vedd föl! – nógatta ismét Patrick. Megvárta, amíg az asszony eleget tesz a kérésének, csak azután nézett rá. – Valami baj van? – kérdezte Dulcie. Gyanította, hogy ez a váratlan és bizarr illendőségmánia azt jelenti, valami véget ért. – Úgy gondoltam, át kell jönnöm, hogy elrendezzünk bizonyos dolgokat. – Miféle dolgokat? – A válást – közölte csöndesen Patrick, mivel Dulcie még nyilvánvalóan nem fogta föl, hogy erről van szó. Az asszony nyelt egyet. Tulajdonképpen még nemigen gondolkozott ezen. Igaz, hogy ez volt az újévi fogadalma, de mihelyt elhagyta Patricket, többé nem tűnt fontosnak. Azután egy másik gondolat hasított az elméjébe. Igencsak kellemetlenül tört rá, akár a hidegrázás. Azért akar válni, hogy elvehesse Claire-t – eszmélt rá Dulcie –, én pedig nem kifogásolhatom, mivel olyan rendes volt hozzám. Most rajtam a sor, hogy viszonozzam… Erőt vett magán, bólintott. – Rendben. – Beszéltem Simonnal – hozta szóba ügyvéd barátját Patrick. – A lényeg az, hogy amennyiben gyorsan szeretnénk nyélbe ütni a dolgot, és nem veszekszünk a pénzen, akkor a legkönnyebb a kétéves különélés utáni közös megegyezés. Ez egyszerű, és alig kerül valamibe. Neked megfelel? Két év, az jó – gondolta Dulcie, és mindjárt föllélegzett. Az még tizennyolc hónap. – Jó. – Helyes. Akkor szeptemberre el is válhatunk. Dulcie fölpattant ülő helyzetbe. – És mi lesz a két évvel? – Csak annyi a teendő – magyarázta bosszúsan Patrick –, hogy azt mondjuk, két éve külön élünk. A többi megy magától. – De hát ez nem igaz! Ez… ez hazugság! – kiáltotta Dulcie. – Istenkém, de borzasztó! Hogy fogjuk túlélni? – gúnyolódott Patrick. – Hazugság! Ejnyebejnye, milyen csúnya dolog. Dulcie utálta, amikor a férje epéskedett. Féket vetett a nyelvére, és lefeküdt. Patrick szabadulni akart tőle, hogy feleségül vehesse Claire-t. Nem akar az ő pucér cickójára nézni, mert csak a Claire-ét akarja látni. – Hogy van Claire? – kérdezte Dulcie, hogy felnőttségét bizonyítsa. – Jól – biccentett kurtán Patrick. A rágóizmai megvonaglottak. – És Liam? – kérdezte végül. Dulcie úgy döntött, ha Claire jól van, Liam még jobban. – Nagyon jól. Remekül – bólintott feszülten. – Pompásan. – Apropó, gratulálok. Dulcie meghökkenten nézett föl. Az az izom megint rángatódzott. – Mihez?

– A babához – felelte Patrick. –Ja persze. Dulcie örült, hogy napszemüveget viselt. Eddig valahogy sikerült meggyőznie magát, hogy ez a dolog nem fog Patrick fülébe jutni. Most kíváncsi volt, honnan tudta meg. – Terjednek a hírek – folytatta Patrick feszült hallgatás után. – Az egyik lány a lenti irodából a Bruntonba jár. – Megköszörülte a torkát, bágyadt mosolyt erőltetett magára. – Kissé furcsa így értesülnöm róla, de hát… Dulcie az ajkába harapott. Borzasztóan érezte magát. Egyrészt szerette volna kibökni az igazságot, elmondani Patricknek, hogy oké, valójában nem is terhes, csak humbug az egész, kétségbeesett kísérlet, amellyel Liambe kapaszkodik. Másrészt tudta, hogy be kell fognia a száját, mert azt a megaláztatást, Patrick lekicsinylő arckifejezését nem bírná elviselni. Patrick most boldog Claire-rel. Kinek hiányzik a szánakozása? Hát tényleg befogta a száját. – Mindenesetre gondoltam, szeretnéd rendezni a helyzetet. Dulcie bólintott. Patrick úgyszintén. – Feleségül mész hozzá? – Gondolom – mondta az asszony. Baromira remélte. – Talán. Nem hajt a tatár. – Hogy érzed magad? Dulcie vállat vont. Tulajdonképpen kissé különösen érezte magát. Hazudozott, és életében először egyáltalán nem mondhatta, hogy nagyon élvezné. – Hogy érzem magam? – Igyekezett a válaszra összpontosítani. Még mosolyognia is sikerült. – Pompásan. A rosszulléteket leszámítva jól. Alig várom a nagy napot. – És Liam? – Jaj, ő lelkes. Madarat lehet vele fogatni. – Hát ez jó hír. Örülök miattad – mondta Patrick, de ez nem látszott rajta. – Elérted, amit akartál. Remélem, hogy minden jól alakul. – Köszönöm! Sütött a nap, de Dulcie hirtelen dideregni kezdett. Alig tudta elhinni, hogy ilyen kimért társalgást folytat Patrickkel. Ráadásul kínosan lengén öltözöttnek érezte magát. Eddig ez nem számított. Most nem ártott volna néhány védőréteg – mondjuk, egy-két pulóver, egy farmer meg egy vastag düftinkabát. Furcsa módon arra is rájött, hogy megsértődött, amiért a férfi nem látott át a hazugságán. Liza és Pru simán leleplezték, pedig ők csak a barátnői. Majdnem hét évig éltem veled – tett néma szemrehányást Patricknek. A feleséged vagyok. Mindenki másnál jobban kellene ismerned, hát akkor hogyhogy nem veszed észre, ha hazudok neked?

ru aludt, amikor megszólalt a csengő. Álmában egy tűzoltóautó száguldozott körbekörbe a minigarzonjában, de nénózás helyett olyan hangot adott ki, mint egy kapucsengő. Azután a kocsi éktelen fékcsikorgással megállt. Tíz-tizenöt tűzoltó ugrott ki belőle, és körülvette az ágyat. – Idebent nincs hely mindannyiuknak – tiltakozott Pru, ami akkor is kissé freudian hangzott, ha nem tudta, hogy ez álom. – Elnézést, de néhányan várakozzanak kint! – Én maradhatok? – kérdezte a tűzoltóparancsnok, aki furcsa módon úgy festett, mint Eddie Hammond. – Csak ez az egy ágyam van – felelte Pru, mire a férfi szélesen elmosolyodott. – Részemről rendben. De előbb talán nyisson ajtót! Pru fölébredt, ülő helyzetbe pattant, ahogy a csengő – az ő kapucsengője – újra fölberregett. A rádiós ébresztőóra zölden fluoreszkáló digitális kijelzőjére nézett: 3.42. A padlódeszkákon át a megveszekedett Donovan-rajongó elkínzott ordítása hallatszott: – Vegye már föl valaki, az isten szerelmére! Pru kibújt az ágyból, és az ablakhoz botorkált. Félrehúzta a ringy-rongy függönyt, és kilesett az utcára. A következő pillanatban úgy rántotta föl az ablakot, hogy a korhadófélben lévő keretről valósággal záporozott rá az elöregedett festék. – Phil? Te meg mit keresel itt? Phil Kastelitz hallotta a szavakat, de állapota nem tette lehetővé, hogy fölfogja, honnét jönnek. Értetlenül kapaszkodott a ház kapujába, jobbra, balra, majd a háta mögé nézett. – Pru? – Fönt vagyok – sziszegte Pru. Ahogy a férfi lassan ide-oda forgatta a fejét, látta rajta, hogy csontrészeg. – Eredj haza, Phil! Hajnali négy óra. Hallotta, hogy a férfi heherészik. Prunak csak most jutott eszébe, hogy hajlamos dalra fakadni. – Már hajnali négy van – dúdolta Phil –, és tararararam. A francba, el felejtettem a szöveget. Hogy is szól, Pru? Már hajnali négy van… Most támasz nélkül állt, kinyújtotta a kezét, ahogy vezényelni próbált az asszonynak. A Pru alatti szintről panaszos kiabálás hallatszott: – Apám, vigyék már el innen ezt a krapekot… Dulcie ebben a helyzetben visszakiabált volna, hogy úgy kell neki, és egyetlen éjszakai Phil Kastelitz igazán a legkevesebb a sok hónapnyi csöpögős Donovanért. Pru azonban megrémült attól, hogy netán fölzaklatja a szomszédját, még akkor is, ha az illető egy Donovan-rajongó narkós. – Hagyd abba! – szólt le fojtott hangon, és hadonászott Philnek, hogy elhallgattassa. – Mindjárt lemegyek. Amikor kinyitotta a kaput, a férfi átesett a küszöbön. Prunak gyakorlatilag föl kell cipelnie a lakásába. – Egyáltalán hogy találtál ide? – hüledezett az asszony. Phil a zakózsebében kotorászott, végül előhúzta a tárcáját. Meglobogtatta Prunak a levelet, amelyben az asszony hónapokkal azelőtt tudatta vele az új címét.

– Megmutattam a taxisnak – magyarázta –, és rögtön idehozott. Pru csodálkozott, hogyhogy nem jött rá magától. Amikor azt a levelet írta, potyogtak a könnyei. Akkoriban bármit megadott volna, hogy Phil egy taxisofőrrel idehozassa magát. Nagyjából az tartotta életben, hogy erről fantáziált. Most pedig Phil eljött… Ő azonban semmit sem érzett. – Miért? – kérdezte. – Összekaptam Blanche-sal. A férfi nehézkesen az ágyra rogyott, még mindig a tárcáját szorongatta. –Min? – Az a nő egy raplis vén boszorkány. – Phil vállat vont, megcsóválta a fejét. – Egyszerűen kiverte a rikácsot. Csak azért, mert egy kicsit későn értem haza. – Véreres szemmel nézett föl Prura. – Te bezzeg sosem rikácsoltál velem. – Tudom. Rikácsolni vagy nem rikácsolni? – gondolta Pru. – Vajon melyik a jobb? – Azért dilizett, mert kicsit beszívtam. Nem engedett be a házba a hülye picsa. Phil megint hitetlenkedve csóválta a fejét, és megpróbálta visszagyömöszölni a zsebébe a tárcáját. Miután nem sikerült, föladta, és a háta mögötti párnára hajította. Pru szeme elkerekedett, ahogy a tárca szétnyílt, és láthatóvá vált egy jókora bankjegyköteg. – Nincs valami piád, Pru? Konyak, whisky, akármilyen tömény. – Sajnos nincs. Még mindig dermedten bámulta a tárcát. – Mi az? – sandított hátra riadtan Phil. – Mi az, pók? – Az a pénz! Kaszinóztál? A férfi vigyorogva bólintott, és imbolyogva próbálta a szájához emelni az ujját. –Sss! – Nyertél? – kérdezte döbbenten Pru. – Naná, hogy nyertem. Nem megmondtam, hogy végül úgyis összejön? Csak Blanche-nak ne szólj róla, jó? Az a hülye cafka nem fogja rátenni a kezét. Igen, az én pénzem, tisztességes, egyenes úton szereztem. Illetve nem is – görnyedt kétrét a nevetéstől Phil –, a rulettkerék nem egyenesen forog, hanem körbe-körbe. Hát akkor körbe-körbe úton szereztem. Nagyon jó! – Mennyit nyertél? – kérdezte suttogta, és érezte, hogy libabőrös lesz. – Nem tudom, még nem értem rá megszámolni. – A férfi újra fölneve-lett. – Rohadt sokat. Ne vacakolj már, Pru, igyál velem a nagy örömre! Biztos van valahol eldugva egy üveg. – Jaj, apám, ezt nem hiszem el! Donovan koszlott szürke pólóban és – micsoda hányinger! – valaha drappnak készült, slicces alsóban nyitott ajtót. Nyögdécselve dörzsölgeti a képét, mint aki meg akar győződni arról, hogy nem álmodik. – Elnézést a késői zavarásért – kezdte behízelgő hangon Pru, és elámult saját bátorságán. Tessék, nagy hirtelen ismét előbukkant a semmiből a rámenős, érdekérvényesítő énje. – Mi van már? Hello, nem tűnt föl, hogy éjszaka van? – Valami innivalóra lenne szükségünk – tért rögtön a tárgyra. – Nekem semmim sincs. Gondoltam, talán magánál több szerencsével járok. Donovan rámeredt. Eddig nem sikerült kiszaszerolnia, mit kereshet ez a fölötte lakó, flancos maca egy ilyen lepukkant helyen. Most meg hajnali négykor hóttlazán beállít, és kábé olyan pofátlanul próbál lejmolni, mint egy csőlakó. – Mégis mi kéne? – kérdezte óvatosan. – Mert a francia pezsgőm, az momentán kifogyott.

– Bármi megteszi – felelte Pru. Két doboz világos sörrel meg egy félig üres palack almaborral ballagott vissza a lépcsőn, Donovan megnyugtatta, hogy a palackot csak pár napja bontotta föl, úgyhogy még biztos nem pimpósodott meg. Miközben lábbal belökte az ajtót, Pru reménykedett, hogy még ébren találja Philt. Ha már ennyit törte magát, hogy innivalót szerezzen neki, hát igya is meg. Ébren találta, ámbár éppen csak. Mialatt Pru vidáman csacsogott neki, Phil keresztbefeküdt az ágyon, és ledöntötte az almabort. Azután kinyitotta az egyik sört, de a doboz tartalmának java a gyűrött fehér ingére folyt. Pru törölközővel fölitatta a paplanról. – Gondoskodsz rólam, igaz? – motyogta Phil, és a szeme lecsukódott. – Mindig gondoskodtál rólam. Sokra mentem vele, cseszd meg! – gondolta Pru, miközben a férfi feje a párnára hanyatlott, a sörösdoboz a földre csúszott. Phil másodperceken belül úgy hortyogott, mint egy rozmár, teljesen elájult, nem reagált a ráncigálásra, ahogy Pru lehúzta róla a cipőt. Az asszonynak némi viaskodás árán sikerült kicibálnia alóla a paplant, azután rásimította az alvó férfira, megigazította a párnát, és az éjjeliszekrényre tette az elöl maradt levéltárcát. Mivel Phil elfoglalta az ágyat, Pru választhatott, hogy a széken vagy a földön alszik. Ő azonban nem aludt. Nem tudott. Vadul zakatolt az agya. Totális háborút vívott a lelkiismeretével. Miután egy órán át szemezett a tárcával, fölemelte. Ölébe vette a húszfontosokból álló bankjegyköteget, és reszkető kézzel megszámolta. Jóságos ég, több mint kétezer font! Philre nézett, aki még mindig hangosan horkolt. Csoda, hogy a szomszédok nem hívták ki a rendőrséget. Kétezer font. Tisztességes, egyenes úton szerzett pénznyeremény. De vajon csakugyan tisztességes-e ez így? Hosszú és kényelmetlen éjszaka várt rá. Reggel nyolckor még mindig reménytelenül tépelődött. Teát főzött magának, hátha az segít. Kilenckor, miközben Phil továbbra is kiterülve szuszogott, az asszony előkotort az erszényéből néhány húszpennyst, azután kiosont a lakásból, és lement a földszintre, a lépcsőházi telefonfülkéhez. A szaknévsorban megtalálta a számot. – Halló! – szólt bele, amikor a vonal végén jelentkezett egy hang. – Talán tud nekem segíteni. Érdeklődni szeretnék, mennyibe kerül valami. Néhány perc múlva letette a kagylót, visszalopakodott a lépcsőn, és nesztelenül kinyitotta az ajtót. Most már a sors kezében volt minden. Ha Phil ébren van, akkor semmit sem tehet. Ha viszont még alszik… – Úristen, a fejem! Blanche… Blanche, hol vagy? Föltennél teavizet? – Blanche nincs itt – mondta Pru. – Én is megfelelek helyette? Phil véreres szemmel, borostásan oldalra fordult. Pru egy bögre teát, egy tányér vajas pirítóst meg egy csomag paracetamolt nyújtott neki. A férfi agyában teljes zűrzavar uralkodott. Megdörzsölte a szemét, fintorgott. – Az éjjel nem engedett be, úgyhogy ide jöttél – magyarázta Pru. – Jesszusom. És mondd… nem volt… szóval te meg én… – Nem. – Értem.

– Tessék, idd meg! Pru odaadta a teáját, kipattintott három szem paracetamolt a fóliacsomagolásból, és a férfi szabad kezébe nyomta. – Kutyául vagyok – panaszolta Phil a bűnbánó, kisfiús hangján. – Egy kis pirítóstól majd jobban leszel. Leszaladjak a sarki boltba paradicsomlevesért? Húsz perc múlva, miután Phil bekanalazta a levest, és a zakózsebében keresgélt, Pru a helyiség konyhául szolgáló sarkában mosogatott. Hallotta, amint a férfi megtalálja a lakáskulcsát és a tárcáját. – A rohadt életbe! – káromkodott Phil. Prunak az arcába szökött a vér, nem mert megfordulni, vadul sikálta a levesestányér szegélymintáját. – Mi az? – Nyolcszáz ruppó! További papírzizegés hallatszott, ahogy a férfi újra megszámolta a pénzt. – Iszol még egy csésze teát? – kérdezte Pru, a szíve úgy verdeste a bordáit, mint egy óriási harkály. – Nyilván a kaszinóban nyertem – ámuldozott Phil, és Pru ismét kapott levegőt. Végre oda mert sandítani. – Mondtál valamit, hogy nyertél a rulettel. – Ez szuper! – sugárzott Phil. – Látod? Tudtam, hogy rámmosolyog a szerencse. – Jó neked. – Igen, még egy kis tea nem jönne rosszul. Meg pár szem linzer, ha van. Amíg Pru elkészítette a teát, a férfi a keskeny ágyon ülve körülnézett. – Ez egy lepratelep. – Már kezdem megszokni. Pru megkavargatta a teát, és Phil kezébe nyomta a bögrét. – Koszi! – A férfi a fejét csóválta. – Ne haragudj, Pru. Nem ilyen lakást érdemelsz. – Nem érdekes. – Biztosan utálsz. – Nem utállak. – Pru fölbontotta a csomag töltött kekszet, amelyet a sarki boltból hozott. – Tessék, vegyél! – Te annyira… – Phil megint a fejét csóválta, kereste a megfelelő szót – …annyira rendes vagy. Mindig is az voltál. Mindent megbocsátottál nekem. Pru nem szólt semmit. – A végén már az idegeimre ment – folytatta a férfi. – Tudtad? – Nem. – Ezért léptem le Blanche-sal. Ő nem hagyja, hogy szórakozzanak vele. A sarkára áll. – Jó. – Csak próbálom megmagyarázni. – Semmi szükség rá – mondta Pru. Már nincs jelentősége. Phil felhörpintette a teáját, és óvatosan lábra állt. – Ideje elpályáznom. Blanche már biztos palacsintasütővel a kezében vár – jegyezte meg fanyar mosollyal. – Nem mintha palacsintát akarna sütni. – Sok szerencsét! – mosolygott vissza rá Pru. A férfi a küszöbről még egyszer körülpillantott a szobában, ingatlan-ügynöki szeme

fölmérte a korhadt ablakkeretet és a nyirkos falakat. – Tényleg sajnállak e miatt a kóceráj miatt, Miska – használta az asszony régi becenevét. Persze – mint Pru azonnal megállapította – annyira már nem sajnálta, hogy a zsebébe nyúljon, és esetleg hozzávágjon pár száz fontot a nyereményéből. – Vigyázz magadra! – búcsúzott, ahogy Phil lefelé indult a lépcsőn. A férfi elvigyorodott, alighanem attól a kilátástól, hogy alacsonyan szálló palacsintasütők elől kell majd kapkodnia a fejét. – Te is, kicsim! És kösz, hogy befogadtál! – Nincs mit – felelte Pru. – Szia!

ulcie össze csapta a kezét – Mit csináltatsz? – kérdezte Pru, miután betoppant hozzá és beszámolt az addigi fejleményekről. – Délben fogadott a tanácsadó. Holnap reggelre előjegyzett műtétre – magyarázta Pru. – Csak az a gond, hogy azt hittem, elaltatnak, de kiderült, hogy mindössze helyi érzéstelenítést adnak. Dulcie gyomra már a gondolattól is liftezni kezdett. – De durva! – Az – fintorgott Pru. – Úgyhogy arra gondoltam, igazán elkísérhetnél. Fognád a kezem, lelki támaszt nyújtanál. Dulcie-t rosszullét kerülgette, viszont a Vészhelyzet-t imádta. Talán ha azt képzelné, hogy a tévében nézi… – Milyen a sebész? Pru alig észlelhetően elmosolyodott. – Magas, barna hajú, tulajdonképpen egész jó pasi. Dulcie egy kicsit fantáziált arról, hogy a sebészmaszk fölött bájpillantásokat vált Doug Ross-szal, a dokival. – Hát persze, hogy veled megyek. – Megkérhetném Lizát is. Na nem, Liza váltson buja pillantásokat valami kevésbé vonzó pasival, mondjuk, az egyik beteghordóval. Dulcie úgy döntött, Ross dokit lestoppolja magának. – Mind a ketten ott leszünk – ígérte Prunak. – Fülenként egyvalaki. – És ne szólj senkinek! – kötötte a lelkére Pru. – Eddie-vel már beszéltem, azt mondtam neki, egy barátnőm meghívott a mallorcai villájába. Tehát hivatalosan két hétig nyaralok. Addig kell fenn hagyni a kötést lette hozzá zavartan. – Tudom, hogy hülyeség, de nem szeretném, ha bárki is megtudná. Dulcie úgy tett, mintha becipzározná a száját. Azután gyorsan kicipzározta, mert valami szöget ütött a fejébe. – De miből futja erre? Úgy tudtam, le vagy égve. Pru dióhéjban ismertette az elmúlt éjszaka eseményeit. Dulcie izgatottan hallgatta, és amint befejezte, azonnal egyszemélyes tapsviharban tört ki. – Nem is sejtettem, hogy ennyire fontos neked! Miért nem szóltál? Kölcsönadtam volna a pénzt. – Nem akartam kölcsönkérni – felelte Pru. – Na persze – vonta föl a szemöldökét sokat sejtetően Dulcie. – De ellopnod nem esett nehezedre. Pru nyugtalanul nézett rá. – Csak annyit vettem el, amennyi kellett, ezeregyszáz fontot… – Jaj, ugyan már, Pru, csak vicceltem! Mégis, mit képzelsz? Jelentem a rendőrségen? – Philnek így maradt nyolcszáz – magyarázta tovább Pru, mintha saját magát akarná meggyőzni. – Ha érdekel a véleményem, tiszta dinka vagy – jelentette ki Dulcie. –Én egy vasat sem hagytam volna a disznónak. Dulcie pechjére a sebész annyira Pru fülére koncentrált, hogy nem maradt ideje izzó

pillantásokat váltani vele. Szemlátomást kizárólag a műtét elvégzése kötötte le. A csakugyan jó pasi ezzel súlyos csalódást okozott Dulcie-nak. – Mit izgatod magad? – csodálkozott Liza az operáció után, amikor elvonultak a büfébe. – Azt hittem, téged csak Liam érdekel. Dulcie vállat vont. Az az igazság, hogy kétségei támadtak, vajon ő-e az egyetlen nő Liam életében. Igaz, a férfi vett neki egy terhestorna-videokazettát, de az elmúlt két hétben ez volt a legérzelmesebb megmozdulása. Az utóbbi időben egyre többször telefonált, hogy későig a klubban kell maradnia. Egyelőre nem valósult meg az asszony ábrándja – nem a vészhelyzetes, Ross doki-féle, hanem az, hogy Liam elrobog vele a város legelőkelőbb ékszerboltjába, és azt mondja, válasszon magának egy szemkápráztató gyémántgyűrűt, pénz nem számít. Liam azt sem javasolta, hogy költözzenek össze. Sőt, ami ennél is szörnyűbb, a múlt héten, amikor Dulcie elnézett a Brunton Kúriába, Imelda kibírhatatlanul önelégülten vigyorgott, mint aki tud valamit, amit Dulcie nem. Nem könnyű a gyermekvárás rózsaszín ködében lebegni, ha az ember gyanítja, hogy a háta mögött kiröhögik – vagy ami még rosszabb, lesajnálják. – Nos, ez is megvan – mondta a sebész, aki Pru vállát átkarolva lépett a büfébe. Az asszony fülét rögzítő kötés mulatságosan hatott, a haja szanaszét állt, de egyértelműen megkönnyebbült attól, hogy a megpróbáltatás véget ért. – Hazamehet a páciensünk – dörmögte nyájasan az orvos. – Prunak már elmagyaráztam, hogy néhány napot pihennie kell. Babusgatást igényel. Dulcie-ra és Lizára mosolygott. A privát betegek számára fenntartott, joviális, extra kedves hangját használta. Dulcie úgy látta, a szexi sebészmaszk nélkül nem is annyira jó pasi, inkább atyáskodóan mézesmázos genyó. – Ugye, az önök gondoskodó kezei közt hagyhatom a beteget, hölgyeim? Ígérjék meg, hogy vigyázni fognak rá! Dulcie nem is törődött vele, amikor rájött, hogy a férfi figyelme Lizára összpontosul. Valósággal csorgott a nyála, látszott, hogy baromira csípi. Pedig jegygyűrűt viselt. A hűtlen szemétláda. – A minigarzonodban nem tudunk babusgatni – mondta Dulcie a máris ijesztően sápadt, láthatólag pihenésre szoruló Prunak. – Nincs mese fogta meg az asszony vékony felsőkarját –, átcuccolsz hozzám. Eddie-vel a hirtelen pánik mondatta, hogy hat hónapra vonták be a jogosítványát, egyszerűen nem talált más ürügyet a további rendszeres találkozásra Pruval. Ha az asszony már nem fuvarozza, legföljebb csak egy-egy pillantás erejéig láthatta volna a klubban. Tudta, hogy ostobaság, a tetejébe igen költséges is, de nem bánta. Alig várta az együtt töltött perceket. Egyetlen nővel sem értett olyan könnyen szót, mint Pruval. Mellette föloldódott, jól érezte magát a bőrében. Szerdán borzasztóan mardosta a bűntudat, amikor az asszony telefonon nem győzött mentegetődzni, amiért cserbenhagyja. – Tudom, nagyon későn szólok – magyarázkodott akadozva –, de a barátnőm annyira könyörgött, hogy látogassam meg… Rettenetesen sajnálom, hogy ukmukkfukk itthagyom… Pru pocsékul hazudott, Eddie rögtön tudta, hogy valamit titkol. A gyomra görcsbe rándult az ijesztő eshetőségtől, hogy Pru talán egy másik férfival vonul el a Földközi-tengerre… bár, ha ez a helyzet, miért kellett volna hazudnia? Gyakorlatilag egyedülálló nőként tetszése szerint jöhetett-mehetett, akivel csak akart.

Eddie viszolygott a gondolattól, hogy semmi beleszólása a dologba. Kínjában kellemes nyaralást kívánt az asszonynak. Legalább a jogosítványát visszakapta. Pru nem okozott neki olyan kényelmetlenséget, mint hitte. Aznap este, amikor Eddie Arthur társaságában Bristolba autózott, hasztalanul igyekezett elhessenteni a gyötrő rémképeket, mihez kezd Pru a napsütötte mallorcai tengerparton. Amint leparkolt a Szilfaliget előtt, észrevette, hogy az intézmény egy másik lakója, egy csillogó szemű, botos anyóka az egyik padon ülve figyeli. – Kutyát tilos bevinni – kiáltotta Eddie-nek, miután a férfi hagyta, hogy Arthur kiugorjon a kocsiból. – A főnővér nem engedi, nehogy a blöki a linóleumra pislantson. Akkor aztán lenne tömeges elcsúszkálás – kacagott. – Combnyaktörés dögivel. – Tudom – felelte Eddie. – Csak kétperces szaladgálásra engedem ki. – Inkább kétperces pislantásra. – A néni továbbra is mosolyogva nyújtotta göcsörtös kezét. – Hagyja itt nálam, majd én vigyázok rá. – Arthur a neve – adta át a pórázt Eddie. – Mint a megboldogult férjemnek. – Az asszony szeme közvetlen közelről megdöbbentően kék volt, majdnem enciánkék. – A végén ő is mindenfelé összepislantotta magát. Arthur óvatosan megszimatolta az asszony flórharisnyás lábát. – Nem én – világosította föl az ebet sietve a botos hölgy. – Köszönöm szépen, én még vissza tudom tartani. Mire Eddie kilépett az épületből, Arthur már a padon terpeszkedett, fejét az asszony tweedszoknyás ölében pihentette. Mélyen aludt, és úgy horkolt, mint egy tehervonat. – Percről percre jobban hasonlít az uramra – cirógatta a fülét kedves-kedve az asszony. – Köszönöm, hogy szemmel tartotta! – mondta Eddie. – Na, és őt hol hagyta? – Kicsodát? – Azt a csinos lányt. Dobta magát? Vége a dalnak? – Prura gondol? Elutazott nyaralni – felelte némi habozás után Eddie feszengve. – Két hétre Mallorcára. – Maga miért nem ment vele? – Hát… egy barátjánál száll meg. Illetve barátnőjénél. Az öregasszony zilált szemöldöke derűsen fölhúzódott. – Hogyhogy, csak nem leszbikus? – Nem, dehogy. – Értem. Szóval hiányzik? – Nem… de… – Eddie nem szokta keresgélni a szavakat, de most igen-csak nyomasztotta, hogy egy nyolcvanon túli hölgy vallatóra fogja. –Csak üdülni ment. Pár hét múlva visszajön. Egyébként sem olyan a kapcsolatunk. – De maga szeretné – mondta az öregasszony. – Nem… nem feltétlenül… – Süket duma. Ne szalassza el az alkalmat, jóember! Az élet nem tart örökké, tudja? És maga már nem mai mákos. – A néni mindenbe beleüti az orrát? – vágott vissza Eddie, és meg-könnyebbülten látta, hogy Arthur végre kinyitotta a szemét. Az öregasszony hosszú, fürkész pillantást vetett rá. – Nyolcvannégy éves vagyok, fiatalember. Már kimondhatom, amit gondolok. – Nem is ismer engem.

– Jaj, dehogynem. Maga Edna Peverell veje. Mit gondol, mivel töltjük egész nap az időt ezen a helyen, pingpongozással? – kérdezte csúfondárosan. – Beszélgetünk, fiatalember. Mindent tudok magáról, amit csak tudni lehet. És ha kíváncsi a véleményemre, legfőbb ideje, hogy újranősüljön.

mikor Dulcie háromnapos körömrágó hallgatás után ismét hallott Liam felől, repesett a szíve örömében. A férfi hangja a telefonban – azok a bársonyos ír mássalhangzók! – azonnal emlékeztette, milyen reménytelenül imádja még mindig. – Mit szólnál, ha úgy nyolc tájban odaugranék? – kérdezte andalítóan Liam. – Eltölthetnénk kettesben egy romantikus estét. Romantikus estét? Dulcie eltűnődött: vajon ez a tomboló szex mellett egy szemkápráztató eljegyzési gyűrűt is jelent? Prura pillantott, aki a kanapén fekve valami természetfilmet nézett a nappaliban. Kétségbeejtően régen mosott haja szanaszét állt a kötés körül. Kifestetlenül, Julio Iglesiasos pólóban szörnyű látványt nyújtott. Ráadásul – jutott Dulcie eszébe – inkognitóban tartózkodott nála. A külvilág úgy tudta, Mallorcán üdül. – A nagymamám néhány napig nálam vendégeskedik. Egyszerűbb, ha én megyek hozzád. – Rendben. – Liam észbe kapott, hogy előbb el kell tüntetnie Imelda legutóbbi ottlétének nyomait. – Akkor legyen inkább kilenc, tiszta kupi a lakás. Kiganajozok, mire megjössz. Mégiscsak szeret – gondolta boldogan Dulcie –, ha ennyire töri magát a rendrakással. A tévében a természetfilm végefőcíme kezdett peregni, amikor Dulcie följajdult az emeleten: – A manóba! – Mi az? – kérdezte Pru, amikor Dulcie vigasztalhatatlan arccal került elő. – Ennyit a romantikus estéről. Megjött. – Most mihez kezdesz? – Gondolom, megfájdul a fejem – felelte komoran Dulcie. – Micsodád? – vigyorgott Liam, egyértelműen abban a íriszemben, hogy ez valami vicc. Várta a csattanót. – Fejfájásom. Itt – tapogatta meg Dulcie a halántékát, és fölszisszent. –Veszettül lüktet. – Tudom, milyen érzés. – Juj, tényleg fáj. Lehet, hogy migrén, mint a múltkor Lizának. Liam játékosan az ölébe vonta. – Szerencsére ismerek egy gyógymódot fejfájásra. Keze az asszony tarkójára vándorolt. Egyetlen könnyed mozdulattal kicipzározta a ruháját. Dulcie igyekezett nem ficánkolni a gyönyörűségtől. – Nem lehet… nem lehet. – Ahogy a bűvészkedő ujjak lejjebb siklottak, rémülten húzódott el. – Légy szíves, ne! – zihálta. – Az orvos azt mondta, nem szabad… Liam úgy rántotta ki a kezét a ruhájából, mintha áramütés érte volna. – Mi az? Phű, zavar elhárítva! – Tegnap orvosnál voltam – ingatta a fejét Dulcie, mint aki vonakodik közölni a rossz hírt. Greta Garbó művelt valami effélét az egyik filmjében, amelyiknek a végén meghalt. – Azt mondta, hogy nem kéne… tudod. Fő a biztonság. – Egyébként minden rendben? – meredt az asszony hasára Liam.

– Persze, csak most vigyáznom kell magamra. Nagyjából egy hétig. A férfi döbbent képet vágott. Megható aggodalma láttán Dulcie csókkal sietett megnyugtatni. – Ne félj, minden rendben lesz. Csak most rám fér egy kis… babusgatás. Liam egy pillanatig gondolkodott. – Azt javasoltam volna, hogy költözz ide pár hétre, de azt hiszem, ez nem igazán időszerű. Dulcie szeme elkerekedett izgalmában. El sem tudta képzelni, miért nem. – Hát… – Mivel most nálad van a nagymamád. Jaj, bakker! – Nem – erőltetett magára mosolyt a csalódott Dulcie –, most tényleg nem. Akkor ő lesz kénytelen babusgatni. Ezen az estén mindenesetre élvezte, hogy Liam babusgatja. Amíg Dulcie fölpolcolt lábbal heverészett a kanapén, a férfi rizses-zöldséges-halas egytálételt főzött, olyan egészségeset és vitamindúsat, hogy triatlont nyerhetett volna vele. Vacsora után Dulcie közölte, hogy az orvos azt mondta, okvetlenül engedjen a vágyainak, ha megkíván valamit, így Liam még a benzinkúthoz is elkocogott, és vett neki két zacskó burgonyaszirmot meg egy kókuszos jégkrémszeletet. Mialatt Liam mosogatott, Dulcie elindította terve második fázisát. – A Finlay hogy tetszik? – kérdezte, és megmutatta az előző nap vásárolt utónévkönyvet. – Látod, keltául bátor harcost jelent. Szerinted is jobb, mint a Xavier? Liam nem rajongott a Xavierért. Ami a neveket illeti, még a pondrót is különbnek találta volna. Komolyan, ezek a terhes nők elég fura ötletekkel tudnak előállni, talán azért, mert a hormonjaik vitustáncot járnak. – A Finlay nem olyan rossz. Csatlakozott Dulcie-hoz a nappaliban, a kanapé háttámlájára könyökölt, és szeretett volna lelkesebben viszonyulni a feladathoz. Csak hát nem könnyű nevet keresgélni valaminek, ami pillanatnyilag akkorka, mint egy százlábú. Dulcie-ban azonban láthatólag túlbuzgón a lelkesedés. – Kedves nézőink, ezekben a pillanatokban láthatjuk az idei nyertest, aki feje fölé emeli a wimbledoni bajnokság trófeáját, hölgyeim és uraim harsogta az asszony –, íme, Finlay Mackrell! – Jézus szíve! – Mi az? – fordult meg hirtelen Dulcie, és aggódva nézett föl a férfira. Liam arca szavakkal kifejezhetetlen borzadályt tükrözött. – Mi a baj? Nem szeretnéd, hogy nyerjen Wimbledonban? – Nem arról van szó – bökte ki Liam. – Na de… Mackrell! – így hívnak – nézett sértődötten az asszony. – Tudom, de… – Bocsánat. – Dulcie erősen igyekezett nem reagálni a lelke mélyén ujjongó hangra. Ez az! – Csupán föltételeztem, hogy az adott körülmények között a gyerek az én nevemet fogja viselni. Liam láthatólag rettentően feszengett. – Jó, de Mackrell? Nem tarthatnád meg a Rosst? Finlay Ross. Ez teljesen jól hangzik. – De hát az az asszonynevem! Patrick neve – tiltakozott Dulcie –, és ennek semmi köze Patrickhez.

Újabb hosszú hallgatás következett. Dulcie a vállán érezte Liam meleg leheletét, orrába csapott a férfi arcszeszének illata. Gondolatban szuggerálta; itt a végszó, a kiváló alkalom, hogy valami képtelenül romantikusát mondjon, valami olyasfélét, hogy „azt akarom, hogy a fiamat McPhersonnak hívják, hogy téged is McPhersonnak hívjanak, ó, Dulcie, egy percig sem bírom tovább… könyörgök, válj el Patricktől, és légy a feleségem…” Nem értette, miért nem ez történik. Ha ez nem a tökéletes pillanat, akkor melyik az? Liam fölállt, és félszegen összeborzolta az asszony rövidre nyírt haját, ezzel jelezve, hogy váltsanak témát. – Rendben, te nyertél. De a Mackrellhez nem passzol a Finlay. Úgy hangzik, mint valami bábfigura a Szezám utcából. Jobban járnál valami egyszerűvel – vetette oda befejezésképpen hanyagul, miközben eltűnt a konyhában –, olyannal, mint a Rob vagy a Tom. Másnap reggel, amikor Dulcie fölébredt, Liam már zuhanyozott. Az asszony a párnákra támaszkodott, és kéjesen fantáziált a tökéletes testét szappanozó férfiról. Amint letelik a hét, alaposan kárpótolja magát ezért a kényszerű cölibátusért. Fölvette a telefont, az otthoni számát tárcsázta. – Jól vagy? – Nem vagyok rokkant- tiltakozott Pru. – Mellesleg most olvasztottam le a hűtődet. Van fogalmad, hány kókuszos jégkrémszeletet zsúfoltál a fagyasztórekeszbe? – Nem szeretek kifogyni belőle. – Hát fogyni nemigen fogsz, ha ennyit eszel. Ebben a pillanatban Liam jelent meg az ajtóban, és furcsa kifejezés ült az arcán. – Mindegy – mondta Dulcie –, nemsokára otthon vagyok, nagyikám. A mosogatás miatt pedig ne izgasd magad, azt majd én elintézem. – Csak vigyázz – felelte derűsen Pru –, még szavadon foglak. – Jól vagy? – kérdezte Liam, miután letette a kagylót. – Remekül. Csak rácsörögtem a nagyira – intett a telefon felé Dulcie. Jól van. – Szóval kibírta nélküled az éjszakát? Vajon miért bámult rá ilyen furcsán? – Á, simán. – Azon tűnődött, hogy a férfi valamilyen okból talán nem hisz neki, ezért cifrázni kezdte. – Este bingózni ment. Tizennyolc font ötvenet nyert. A nagyi mindig mázlista… tavaly beküldte egy kukoricapelyhes doboz hátáról a pályázati szelvényt, és tenerifei búvárnyaralást nyert. Liam melegítőbe bújtatta pazar tagjait. Mintha nem is figyelt volna rá. – Be kell mennem a klubba. – Miattam ne aggódj – felelte vidáman Dulcie, és majd meghalt izgalmában, hogy észrevétlenül körülkémlelhet a lakásban –, majd becsapom az ajtót magam után. A férfi azonban már az ő gyűrött ruháját szedegette össze, és odanyújtotta neki. – Inkább menjünk el együtt. Dulcie sajnálta egy kicsit, de azzal a gondolattal vigasztalta magát, hogy ez Liamnél talán a gyöngédség jele. – A fejfájásod elmúlt? – kérdezte a férfi, miután kiléptek a lakásból. Fejfájása? – Persze? –Ja, az a fejfájása. – Persze, teljesen. – Dulcie megkönnyebbülten nézett föl a mosolytalan arcra. Nyilván ezért viselkedett Liam olyan furcsán; aggódott miatta. – Nyoma sincs, koszi!

Liam azonban továbbra sem mosolygott. – Akkor jó. Egy csillogó piros csomagszállító furgon éppen elhajtott, amikor Dulcie hazaérkezett. Hajszálnyival a lökhárítója mögött kanyarodott a kocsibeállóra, és közben különös, fájó érzéssel konstatálta, hogy a sofőr izmos, barna alkarja éppen olyan, mint Patrické. Ujjongásra azonban egyelőre nem volt oka. Pru egy csomagot szorongatott az előszobában. – Patricknek jött – mondta. – „Sürgős” jelzéssel. Alá kellett írnom. Dulcie arra gondolt, vajon a sofőr mit szólhatott Pru bepólyált fejéhez. A barátnője napról napra jobban hasonlított Frankenstein fiához. – Valami kiegészítő az egyik számítógépéhez. A csomag címkéjén fölismerte a cég emblémáját. A saját komputerük-be nyilván nem vezették be Patrick lakcímváltozását. Dulcie az előszobaasztalra dobta a csomagot, és a konyhába indult. – Azt írták rá, hogy sürgős – eredt a nyomába izgatottan Pru. Dulcie tudta róla, hogy az a fajta, aki szereti még aznap kiegyenlíteni a villany számlát, amikor kézhez kapja. Lehetőleg expressz adja föl a csekket. – Jó, jó. Előbb reggelizünk. Főzz teát, én meg fölengedem a fánkot. –Elvégre még csak kilenc óra múlt. – Azután majd elviszem neki. Amikor azonban az irodához ért, zárva találta az ajtót. Kedden délelőtt ez elképzelhetetlen volt; Patricket legalábbis marslakók rabolhatták el. Kiderült, hogy mégsem. Miután Dulcie fölment az emeletre, Patrick lakása tárva-nyitva fogadta, Patrick háttal állt, és kifejezetten nem számítástechnikai eszközöket pakolt egy utazótáskába. Dulcie megköszörülte a torkát, erre a férfi hátraperdült. – Megijesztettelek? Bocs! – Dulcie! Az asszony majdnem elmosolyodott. – Még sohasem láttalak bűntudatos képpel. Mi az, pár kiló heroin? Patrick sajátos arcot vágott. Dulcie nem bírta megállni, hogy a táskához lépjen, és közelebbről szemügyre vegye. Strandtörölköző. Úszónadrág. Négyes faktorú naptej. Egy palack bor és dugóhúzó. Frizbi. Frizbi, az isten szerelmére… Az asszony Patrickre nézett, aki még soha életében nem pirult el. Mostanáig. – A vödröt és a kislapátot ki ne felejtsd! – figyelmeztette Dulcie. A férfi behúzta a táska cipzárját. – Mit keresel itt, Dulcie? – Állítólag sürgős – nyújtotta át a csomagot az asszony. – Gondoltam, talán nagyon várod. – Á, köszönöm! Patrick olyan vonakodva bontotta föl a küldeményt, mint egy kisfiú a dédnagynénikéjétől kapott szülinapi ajándékot, tudván, hogy úgyis csak zokni. – Ha ezt tudom – mondta Dulcie, hogy megtörje a kínos csöndet –, inkább strandlabdát hozok.

A férfi összeszedte magát, mintha ráeszmélne, hogy nincs miért röstelkednie, fölmutatta a sztiroporba csomagolt mikrocsipeket, és vigyorgott. – Nem, ez jobb. Pontosan ilyet akartam. Dulcie érezte, hogy valami kellemetlenül megmozdul a gyomrában. – Bezártad az irodát. – Csak mára. Rájött, hogy az a valami: féltékenység. – Hová mész? – Devonba. – Patrick kipillantott az ablakon az utcán araszoló forgalomra. – Meleg van, süt a nap. Úgy gondoltuk, kocsiba vágjuk magunkat, és keresünk egy nyugis partszakaszt. Ahol majd kurva jót frizbizhettek – gondolta Dulcie, és akkorát harapott az ajkába, hogy fájt. – Claire-rel? – Claire-rel – bólintott Patrick. – Biztos, nem felejtettél el úszni? – Dulcie a mellúszó tempót utánozta. – Szabadidős tevékenység, vízben űzik. Olykor fröcskölnek is egy kicsit, és olyasmit művelnek, amit szórakozásnak neveznek. Talán, ha fölvázolnék egy diagramot… – Állítsd le magad, Dulcie! – szólt rá a férfi, de nem mérgesen. Az asszony rájött, hogy ez sokkal rosszabb: türelmes vele. – Mindig azt mondtad, túlzásba viszem a munkát. Hát most szakítok egy kis időt arra, hogy jól érezzem magam. Ha valaki, te igazán értékelhetnéd. Dulcie szeme megmagyarázhatatlan módon könnybe lábadt. Sikítani szeretett volna a férfi ostobasága miatt. Miért most jutott eszébe mindez? – Te sírsz? – döbbent meg Patrick. – Sohasem szoktál. – Kicipzározta a táskát, elővette a strandtörölközőt, és odaadta az asszonynak, hogy meg törölgesse a szemét. Azután egy pillanatra elmosolyodott. – Biztosan a hormonok miatt. Tévedés – gondolta Dulcie –, miattad. Az isten verje meg, hogy lehet egy intelligens férfi ennyire fafejű?

ivel elméletileg most legalább harmincöt fokos hőségben, Mallorcán üdült, Pru ráeszmélt, hogy igen különösen festene, ha tejfehéren kerülne elő onnét. Dulcie házának kertje tizenegy órára napcsapdává változott. Pru meggyőződött róla, hogy senki sem láthatja, majd bevetésre kész pozícióba állította az egyik nyugágyat, magára kent fél tubus nyolcas faktorú naptejet, úgy helyezkedett el, hogy minél tökéletesebb szögben érje a nap, és lehunyta a szemét. Húsz perc múlva majdnem elájult egy férfihangtól: – Jesszusmária, mi történt veled? Kinyitotta a szemét, és fölvisított. Liam állt mellette földúlt arccal, amit igazán meg tudott érteni, mivel legkevésbé sem izgató fehér melltartót és egy ősrégi zöld bugyit viselt. – Nem aludtam! – hebegte zavartan Pru, hogy időt nyerjen, villámgyorsan fölült, és megpróbálta eltakarni magát a kezével. Ha pucéran találják, még az is sokkal jobb lett volna, mint ebben a szánalmas, zöld bugyiban. A kiskapura pillantott, amely az előkertből vezetett ide. – Nem hallottam a kaput. Hogy tudtad kinyitni anélkül, hogy megzörgetted volna a re teszt? A léckapu alig emelkedett egy méter fölé. Liam szánakozó pillantást vetett az asszonyra. – Átugrottam. –Aha. – Dulcie-nak néztelek. Messziről. Hát ez nagyon valószínű – gondolta Pru. – Dulcie nincs itt. Liam még mindig a fejét bámulta. Pru rettegve készült föl a következő kérdésre. Végszükség esetére azt a magyarázatot tartogatta, hogy karambolozott a kocsival. De a férfi így szólt: – Úgy tudtam, Mallorcára mentél. – Igen, mert… én a… – Akkor mi ez a kötés? Pru nyelt egyet. Karambol – villant az agyába. Karamboloztam. De Liam megelőzte. – Megműtötték – kínálta a választ segítőkészen Liam. – Csak nem hátratűzetted a füledet? Pru fölháborodott. – Ki árulta el? Gondolom, az az undok Dulcie… – Nyugi! – vigyorgott Liam. – Csak ráhibáztam. Az unokatestvérem évekkel ezelőtt operáltatta meg a magáét, és utána pont így nézett ki. – A vigyor tovább szélesedett. – Majd megőrült, hogy sokáig nem moshatta meg a haját. Az asszony hiába imádkozott, hogy menjen már el. Liam kényelembe helyezte magát a nyugágy mellett, a füvön. – Lehet, hogy Dulcie csak nagyon sokára jön vissza. Vállat vont. – Nem probléma. Addig én szórakoztatlak. – Aha. Pru vele ellentétben egyre kínosabban érezte magát. Sejtette, hogy a férfi még mondani készül valamit. – Szóval, ha nem tévedek, te vagy a nagymama. – Hogy mit? Ja… igen – bólintott kedvetlenül Pru. – Nem akartam, hogy bárki is tudjon az ittlétemről. Villanásnyi mosoly.

– Hallgatok, mint a sír. – Koszi! Liam hanyagul leszakított egy százszorszépet, majd hüvelyk- és mutatóujja között görgetgette a szárát. – Nem erősséged a hazudozás, mi? Nem annyira, mint Dulcie-nak. Úristen! – Nem tudom, mi-miről beszélsz – dadogta Pru. – Tudod te azt – vágta rá Liam derűs hangon. – Füllentésről. Lódításról. Nagyotmondásról. Pru tehetetlenül vállat vont. Tükör nélkül is tudta, hogy lángol az arca. – Nem… azt hiszem, nem erősségem. Azt akartam, hogy senki se tudjon a műtétemről, ez minden. Nagyon kínosan érint ez a téma… És szerintem csak rám tartozik. – Figyelj – vágott a szavába csevegő hangnemben Liam –, tudom, hogy Dulcie nem terhes. Pru rámeredt. – Micsoda? Honnét tudod? A férfi vállat vont. – Honnét? – ismételte Pru vörösebben, mint valaha. – Rádupláztam a blöffre. Az imént árultad el. Micsoda rémálom. Szörnyűség. Pru megremegett. – Úgy érted, nem is tudtad? Csak találgattál? Újabb szomorkás mosoly. – Nevezzük megalapozott sejtésnek. – A francba? – jajdult föl Pru. Tudta, hogy Dulcie megöli. – Ugyan már, higgadj le! Szóval, hogy mit lépek, az attól függ, miért csinálta – magyarázta megnyugtatólag Liam. – Úgy értem, ha azért trükközött, hogy kelepcébe csaljon, nem nagyon örülnék. Ha viszont csak viccnek szánta, ha ez valami fogadás csajok között… hát – vont vállat Liam – én értem a tréfát. – Igen, igen, csak vicc volt! – bukott ki az asszonyból gondolkodás nélkül. – Hát persze, hogy nem volt komoly! Liam kék szeme hűvösen csillogott. – Amint már mondottam, pocsékul hazudsz. Pru leforrázva hanyatlott hátra a nyugágyon. Valahogy már nem is számított az a borzalmas zöld bugyi. Figyelte, amint a férfi elhajt egy makacs darazsat. – Miből találtad ki, hogy Dulcie… hogy nem mond igazat? – Te mit gondolnál, ha a terhes barátnőd nálad töltené az éjszakát, és másnap reggel egy celofándarabka úszna a vécében? – Micsoda? – Olyan celofán, amilyenbe a tampont csomagolják – magyarázta Liam. – Amit nehéz lehúzni a vécén. – Egy pillanatra elhallgatott. – Eléggé árulkodó jel. Pru megkönnyebbülten sóhajtott föl. – Szóval Dulcie már tudja, hogy tudod? A férfi a fejét rázta. – Át kellett gondolnom. Bizonyságot akartam szerezni. Jó, hogy itt találtalak. Nekem nem annyira jó – gondolta elkeseredetten Pru. Valami azt súgta, a végén majd őt hibáztatják mindenért. – Most mit akarsz csinálni? – kérdezte suttogva. Liam kinyújtózott a gyepen, fölhúzta a térdét, majd erélyes felülésekbe kezdett.

– Gondolom, azt, amit az emberek olyankor szoktak, ha megúsznak egy rázós helyzetet – felelte. – Ünnepelek. Dulcie tizenöt perc múlva érkezett haza. Liam addigra áttért a félkezes fekvőtámaszokra. Pru nem bírta volna elviselni barátnője örömteli arcát, amikor Dulcie meglátja a férfit a kertben, úgyhogy azonnal fölrohant a szobájába. Mardosta a bűntudat és a szégyen, ragadt az izzadsággal kevert naptejtől, még az ablakot is bezárta, mert semmit nem akart hallani abból, ami odalent zajlik. Bármi zajlott, nem tartott sokáig. Kocsiajtó csapódott, kerekek csikorogtak a kavicson. Amikor az ablakhoz ugrott, hogy kilessen – a függöny résén át, mint valami éber közrendvédő szomszéd –, látta, hogy Liam robog el az úton a piros Lamborghinijével. Egyedül. A vendégszoba ajtaja kivágódott. Dulcie rontott be, az arcát szinte felismerhetetlenné tette a könnyektől elmaszatolódott szempillafesték. Pru behúzta a nyakát. – Elment! Az istenit neki, elment – sírta Dulcie, beleütötte a lábujját az ágy lábába, és újból fölordított. – Úú! Jaj, nem bírom! Tényleg elment. A lábujját fogva az ágyra rogyott, és eszelős tekintettel nézett Prura. – És TE TEHETSZ MINDENRŐL! Pru nem tudott mit mondani. Nem bírt vitába szállni barátnőjével, hiszen ő is hibásnak tartotta magát, ráadásul megdöbbentette Dulcie támadásának hevessége, így nem maradt más hátra, mint hogy elmeneküljön. Lerohant a földszintre, futtában magára rángatott egy hosszú, piros pólót, fölkapta a táskáját, és mezítláb botladozott a szúrós kavicson a garázsba, a kocsijához. Ennyit a babusgatásról. A dohos és szellőzetlen minigarzonba visszaérve fölfedezte, hogy a villanyórában lepotyogott a pénz, és a hűtőben minden nyálkássá változott. Két órán át megállás nélkül takarította a bűzlő hűtőszekrényt, és tébolyultan súrolta a padlót. Mivel másfél hete nem dolgozott, veszedelmesen megfogyatkoztak a pénzeszközei. Ez újabb kétségbeesett könnyeket csalt a szemébe. Hogy lehetett ilyen ostoba? Átszabatta a fülét, de közben nincs mit ennie. Már a koszos ablakot tisztította, amikor Dulcie kocsija fordult be a sarkon. Pru úgy ugrott el az ablaktól, mint egy ijedt nyuszi, és reszketve kuporodott a padlóra. Úgy érezte, nem bír elviselni még egy szitokáradatot, egyszerűen nem. – Jaj, Pru, borzasztóan szégyellem magam. Meg tudsz nekem valaha bocsátani? Dulcie, aki szempillafesték-barázdákkal az arcán nem mindennapi látványt nyújtott, elkeseredve nézett Prura. – Hülye picsa vagyok. Lesül a képemről a bőr. Nem a te hibád, ami történt, hanem az enyém. Pofon is vághatsz, ha akarsz – kínálta föl kétség beesésében, és közelebb húzódott Pruhoz a ház kapujában. Pru félúton a zokogás és a hahotázás közötti hangot hallatott. – Tessék – biztatta megsemmisülten Dulcie. – Komolyan mondtam. Akkorát ütsz, amekkorát akarsz. Odanyújtotta az arcát. – Ne marháskodj már! – mondta Pru. – Inkább gyere be. Amikor a garzonhoz értek, Dulcie fölhúzta az orrát a mindent elborító hipószagtól. Figyelte, amint Pru a mosogatónál megtölti a teáskannát. – Tudom, hogy úgy viselkedtem, mint egy idióta. Azért még barátnők vagyunk?

– Hülye kérdés – felelte Pru, aki veszélyesen közel járt ahhoz, hogy újra sírva fakadjon. – Ha adsz kölcsön ötven pennyt, főzök neked teát. Miután Dulcie bedobálta az érméket az órába – Nem mintha itt maradnál. Hazajössz velem –, belenyúlt hatalmas kézitáskájába, és egy bolti emblémás bevásárlószatyrot húzott elő. – Először virágot akartam venni, de azt a lelkifurdalásos férjek szoktak, miután megcsalták a nejüket, úgyhogy inkább ezt hoztam. Pru belenézett a szatyorba, amely hat Lancome rúzst, négy Clinique szemhéjfestéket és hét Chanel szempillaspirált tartalmazott. – Kissé ötletszerű. Tilosban parkoltam a Milsom Streeten, és nem akartam kerékbilincset – mentegetődzött Dulcie. – Csak berohantam, és összekapkodtam, amit elértem. De még így is hasznosabb, mint egy rózsacsokor. – Így mentél be oda? – hatódott meg Pru. – Hogy így? Dulcie fölsikoltott, amikor meglátta magát a tükörben. – Te jó isten, ez szörnyű, nem csoda, hogy azt kérdezték, vízálló szem pillafestéket akaroke! Még jó, hogy nem tartóztattak le gondatlan smink viselésért. Az enyhén hipóizű tea kortyolgatása közben Dulcie elmesélte Prunak, milyen kegyetlenül bánt el vele Liam. – Aljas, csúszó-mászó, alakoskodó cafatnak nevezett – sóhajtotta. – Azt mondta, szánalmas vagyok, észhez térhetnék már végre. Meg hogy még nem látott ilyen kétségbeejtően lusta, beteges hazudozót, és sajnálja a következő palimadarat, aki a karmaim közé kerül, mert ennél mindenki jobbat érdemel. – És te mit feleltél? – kérdezte Pru, aki szörnyet halt volna ilyen becsmérléstől, annál is inkább, mert veszedelmesen közel járt az igazsághoz, így csodálta Dulcie tárgyilagos előadásmódját. Úgy tűnt, barátnője már javarészt földolgozta a megrázkódtatást, elég lazán beszélt a történtekről. – Azt, hogy ő egy kiégett, leszerepelt, becsődölt labdapofozgató, aki hírességnek képzeli magát – mondta Dulcie. – Hogy dögunalmas, megszállottan egészségmániás, akiben annyi eredetiség sincs, mint egy salátás szendvicsben. – Egy pillanatig gondolkozott. – Ja, igen, meg még azt is, hogy szart sem ér az ágyban. Pru szeme elkerekedett. – Tényleg? – Persze, hogy nem – magyarázta Dulcie –, de ezeknek mindig ezt kell mondani. – Jesszusmaris! – Ez bogarat ültet a fülükbe. Irtóznak a gondolattól, nem tudnak szabadulni tőle… Ez meg ki? Csengettek. Pru ösztönösen a bepólyált füléhez kapott. – Senki sem tudja, hogy itt vagyok. Nem nyitunk ajtót. De az örökké kíváncsi Dulcie meg derékig kilógott a nyitott ablakon, lekukucskált az utcára. – Hello, Dulcie! – Eddie az – motyogta hitetlenkedve Dulcie. – Be ne engedd! – nyögte Pru.

– Csak erre jártam – kurjantott föl Eddie, és beárnyékolta a szemét a nap elől. – Láttam, hogy nyitva az ablak. Egy pillanat… Miközben Dulcie kinézett, kinyílt a ház kapuja. Egy hippi lépett ki rajta Woodstock feliratú, szétmosott pólóban, és Eddie megfogta a kaput, mielőtt becsapódott volna. – Várjon! – kiáltotta vidáman integetve Dulcie-nak. – Fölmegyek. Dulcie egyik kezében egy flakon bútorfénnyel, a másikban Pru egyik bugyijával fogadta. – Hogy a csudában járhatott erre? – kérdezte, és gyanakodva méregette Eddie-t. – Ez az út az égvilágon sehová sem vezet. – Hát… tudja, hogy van az. Megígértem Prunak, hogy szemmel tartom a lakását – hadovált a férfi. – Ügyelek, nehogy betörjenek… meg ilyesmi. Dulcie arckifejezése hitetlenkedőre változott. Létezik magára valamit is adó betörő, aki megkockáztatná, hogy észrevegyék, amikor betör ebbe a koszfészekbe? Eddie rászokott arra, hogy mindennap lépésben elhajtson Pru garzonja előtt. Igazából nem is tudta, miért, csak furcsán jóleső érzése támadt tőle. Amikor meglátta, hogy nyitva az ablak, majdnem úgy ujjongott, mint egy kamasz. Azt gondolta, Pru korábban hazajött! Megint találkozhat vele… akár azonnal! Csakhogy nem jött haza, és nem találkozott vele. Helyette Dulcie faggatta. – Egyébként – eszmélt rá Eddie, hogy legjobb védekezés a támadás – maga mit keres itt? – Én? Takarítok. Ezt bizonyítandó Dulcie gyakorlatlan kézzel az ablakkeret hámló mázrétegére irányította a bútorfényt. Néhány másodpercig permetezett, majd erélyesen megdörgölte a felületet a gombóccá gyűrt alsóneművel, és hátraugrott, mert a lepattogzó festék kartácstűzként terítette be, éppen csak elkerülte a szemét. Eddie a homlokát ráncolta. Ez a fejlemény módfelett valószínűtlennek tűnt. – Miért? – Pru szombaton jön vissza – felelte könnyedén Dulcie. – Gondoltam, hadd fogadja tisztaság. – A csillogó padlóra mutatott. – Órák óta dolgozom. Na ez már csakugyan bizarrul hatott. Az a gondolat, hogy Dulcie padlót súrol, fölért azzal, hogy Cherié Blair nagykanállal eszi a szpídet. – Kapott üzenetet Prutól? – Eddie-t hirtelen hatalmába kerítette a vágy, hogy valami hírhez jusson az asszonyról. Neki még egy képeslap sem jött Spanyolországból. – Gondoltam, talán tartják a kapcsolatot. – Egy hangot sem hallottam – rázta a fejét Dulcie dühítő higgadtsággal. – Nyilván olyan jól mulat, hogy nincs ideje ilyesmivel bíbelődni – leplezte Eddie fegyelmezett mosollyal a belsejében dúló vihart. – Nyilván. Dulcie a villámtakarítás befejeztével becsukta az ablakot. A férfi végső kétségbeesésében váratlanul megszólalt: – Esküszöm, olyan az agyam, akár a szita. Elfelejtettem, hogy hívják Pru barátnőjét, akinél megszállt. – Én is. Észrevette azonban, hogy Dulcie titokzatosan mosolyog magában, azzal a sejtelmes mosollyal, amely arra ingerli az embert, hogy addig rázza a titokzatoskodót, amíg össze nem csattan a foga. – Mi az? Miért néz így? – Én? – Dulcie ártatlan képpel vállat vont. – Csak arra gondoltam, mennyire hiányzott már ez a nyaralás Prunak. Fogadok, hogy nagyon jót tesz neki. – A válla fölött a mosogatóba hajította Pru bugyiját, és Eddie-re vigyorgott. – Meglátja, más emberként tér majd vissza.

Eddie lehangoltan nézett a bútorfénnyel átáztatott bugyira, amely fennakadt a melegvízcsapon. Amennyiben Pru nem más emberrel tér vissza, őt nem nagyon izgatta a dolog. – Tudod mit, szerintem Eddie beléd zúgott – kuncogott Dulcie, s közben újra kihajolt az ablakon. – Egyébként elment. Tiszta a levegő, előbúj hatsz. Nahát, micsoda pernahajder! Sejtettem. Pru kimászott az ágya alól, és kirázta a hideg, mert pókháló tapadt az arcára. – Mit sejtettél? – Autót vezet. – Dulcie kajánkodva figyelte, ahogy a Jagcsi befordult a sarkon. – Nahátnahát. Pru aggodalmas képet vágott. – Ez szabálysértés. – Pusztán azért, hogy be ne törjenek a szíve hölgyéhez – mondta csúfondáros hangon Dulcie. Megfordult, és elvigyorodott. – A bugyidról sem tudta levenni a szemét. Ez bizony szerelem. – A méregdrága Janet Regers bugyim? –jajdult föl Pru, amikor meglálta a kedvencét a mosogató fölött. – Vészhelyzet volt – nézett rá méltatlankodva Dulcie –, nem találtam porrongyot. Hitelesnek kellett látszanom, nem? – Az a legcsábítóbb bugyim – búslakodott Pru, és próbált elképzelni egy pillanatot a távoli ködbe vesző jövőben, amikor szikrányi csáberői fog érezni magában. Talán majd ötvenhatvan év múlva… – Hallgass rám – mondta Dulcie –, ha el akarsz csábítani egy férfit, legjobb, ha egyáltalán nincs rajtad bugyi.

kárhogy is, eseménydús napot hagytak maguk mögött. Mire Liza megérkezett Dulcie házához, Dulcie már a második üveg bort pusztította. Félig elszívott, idegesen elnyomott cigaretták halmozódtak a hamutartóban, amelyet csak súlyos válságok pillanataiban szokott elővenni. Minél többször gyújtott rá, és minél több bort tüntetett el Dulcie, annál inkább önsajnálatba merült. – …és nem ám akármilyen régi frizbit – csapott a konyhaasztalra, hogy a hamu a fekete pólójára szóródott –, hanem rózsaszínűt, spuricsíkokkal a peremén! El tudjátok képzelni? Patrick, amint rózsaszínű frizbivel játszadozik a tengerparton… méghozzá kedden? Ez a ká, mint Claire bruhahatablettát csempészett a kakaójába, vagy mi a szar? – Ne törődj Patrickkel! – próbálta elterelni a figyelmét Liza. – Mesélj, mi történt Liammel… vigyázz! Dulcie mozgáskoordinációja eltűnt a süllyesztőben. Ahogy tölteni próbált, elvétette az irányt, a vörösbor szétfolyt az asztalon. A palackot a pohárhoz koccantotta, fölborította, és sikeresen eláztatott egy majdnem teljes doboz cigarettát. Az a baj – gondolta Dulcie –, hogy nagyon is törődöm Patrickkel. Különösen most, hogy olyan boldog Claire-rel. Visszakényszerítette figyelmét Liamre, és beszámolt Lizának a délelőtti eseményekről. Semmit sem hagyott ki, mert éppen ez a szép a jó barátokban: az ember annyit siránkozhat nekik, amennyit akar, sosem érzi úgy, hogy sürgeti az idő. – Fölöslegesen mászkáltam a város másik felébe, hogy sutyiban kondizzak – panaszolta, miközben ujjával morcos arcokat rajzolt a kiloccsant borba. – Azt mondta, végig tudta, hogy sumákolok. Fogadok, hogy az a szemét Imelda mondta neki. Rohadt kis dög. Liza figyelte, amint Dulcie ügyetlenkedve próbált meggyújtani egy elázott cigarettát. – Hadd legyen vele boldog! – mondta Liza. –Jobbat is találhatsz magadnak. Jó, tényleg nem nézett ki rosszul, de minden vonzereje kimerüli a külsőségekben. Hol rejtegette az igazi személyiségét? Dulcie nem küszködött tovább a cigarettával. Egy pillanatra sikerült elmosolyodnia. – A gatyájában. – Na látod! – Liza a humorizálástól fölbátorodva hátradőlt a székén, és fölemelte a poharát. – Máris jobban érzed magad. Nincs szükséged arra a pasira. Ezt Dulcie is tudta, csak legalább ne gázolt volna bele Liam olyan könyörtelenül az érzéseibe. A férfi olyasmiket vágott a fejéhez, amik tényleg fájtak. – Azt mondtam neki, hogy megszállott, mert nem érdekli más, csak az a hülye sport. – A nedves asztalra szegezte a tekintetét. – Erre azt felelte, hogy őt legalább érdekli valami, és vajon még sosem gondolkoztam-e el azon, nem hiányzik-e valami az életemből. – Például micsoda? – kérdezte Pru. – Nem tudom – vont vállat Dulcie. – Csak furán nézett rám, azután megcsóválta a fejét, és azt mondta: „Az a te bajod, Dulcie, hogy semmit sem csinálsz. Semmit a világon.” – Hát most már van mit csinálnod – törte meg Liza a kínos csöndet, amely a legutóbbi (kínos, de helytálló) kijelentés nyomán támadt. – Kivered a fejedből Liam McPhersont, és keresel magadnak egy százszor különbet. – Na persze, ha ez ilyen egyszerűen menne! – Dulcie fáradtan dörgölte meg az arcát. Azok után, hogy ma reggel találkozott Patrickkel, majd következett a Liam-ügy, végül a veszekedés Pruval, nem tudta, maradt-e energiája akár csak gondolni is egy újabb pasira. – Tudod, mit?

Csörögj rá Brad Pittre, szólj neki, hogy váratlanul ismét forgalomba kerültem, és kérdezd meg, velem vacsorázik-e pénteken este. Akkor pont ráérek. – Neked valami rendes tag kellene – mondta Pru. – Könnyen kezelhető, de nem mesterkélten sima modorú – tette hozzá, mert Dulcie persze máris fintorgott –, csak… hát igen… szolid. – Szolid! Pru nem hagyta magát lehurrogni. Hónapokkal azelőtt a saját kárán tanult, és most a barátnőjével is meg akarta értetni a lényeget. – Olyan emberre van szükséged, akiben megbízhatsz – szögezte le. –Akit akkorra várhatsz, amikorra ígérte. – Arra a fajtára, aki nem rúzsfoltos teniszsortban jön haza – szólt közbe Liza. Dulcie fölmordult, és eltakarta a szemét. Tudta, pontosan tudta, miről beszélnek. Az efféle jelzők – szolid, kiszámítható, becsületes, szavahihető és a többi – elválaszthatatlanul összekapcsolódtak az agyában egy kétbalkezes, csupaszív, mindig segítőkész, gyapjúkardigánban, kitérdelt kordnadrágban, szandálban járó történelemtanár képével. Úgy vélte, az ilyen férfiak, a szolid férfiak egyszerűen nem hozzá valók. Nem dobogtatják meg a szívét, nem húzódik össze tőlük vágyakozva a gyomra. Ráadásul egyik rondább, mint a másik. – Nincs abban semmi rossz, ha valaki szolid – erősködött Pru, aki nem hagyta, hogy eltántorítsák az álláspontjától. Dulcie újratöltötte a poharát vörösborral, és mindjárt föl is hajtotta, mielőtt kiboríthatta volna. Közben eszébe jutott, hogy mégis ismer valakit, aki szolid, de nem csúnya. Valakit, akit Pru és Liza egyaránt nagyon megfelelőnek tartanak. Valakit, aki régebben igencsak meg tudta dobogtatni a szívét, a gyomra pedig igenis izgatottan összeszorult tőle. Furcsa módon ma reggel, amikor összefutottak, újra jelentkeztek ezek a tünetek. Szolid – keringette a szót Dulcie az elméjében. Akárcsak Patrick. – Mint Claire – jelentette ki Liza, aki szintén ezen a szón tűnődött. Mi-közben kivett egy marék mogyorót a tálból, amelyet Pru most helyezett az asztal közepére, elkerülte a figyelmét Dulcie meghökkent tekintete. –Claire is szolid. És láthatod, milyen boldoggá tette Patricket. – Ezt vegyük át még egyszer! – szakította félbe Dulcie. – Honnét tudod, hogy boldog? Liza későn eszmélt rá, hogy kikotyogott valamit, pedig inkább magában kellett volna tartania. – Te mondtad – próbálkozott egy lagymatag megtévesztő hadművelet tel. – Egyébként is, ha frizbiznek, akkor biztosan boldog. Dulcie fölült. Lehet, hogy kissé szalonspicces, de még nem húzták le nála a redőnyt. Agyilag még nem teljesen zokni. Mi folyik itt, amiről ő nem tud? Zöld szeme résnyire keskenyedett. – Szóval találkoztál a csajjal! Liza föladta. Bólintott. – De csak egyszer-kétszer. Prunak sikerült elkapnia a borosüveget, amelyet Dulcie megránduló könyöke átpördített az asztal túloldalára. – És nekem nem szóltál? – meredt barátnőjére elképedve Dulcie. – Ezt nem bírom fölfogni. Hogyhogy találkoztatok? Az a fajta ostoba helyzet alakult ki, amelyben minél tovább halogatják egy viszonylag mellékes körülmény megemlítését, az annál jelentőségteljesebbé válik. Liza már bánta, hogy nem számolt be róla Dulcie-nak azonnal. – Csak azért nem szóltam korábban, mert azt hittem, nem sokáig fog tartani a dolog.

Dulcie reszketve gyújtott rá. – Folytasd! – A lányt Claire Berengernek hívják. Kit nővére – mondta Liza. Dulcie fölsikoltott. Az undorító ízű cigaretta a borospoharában landolt. – A rossz végén gyújtottad meg – mondta Pru, ahogy a füstszűrő sisteregve kialudt. – Hogyhogy tudtad, és mégsem szóltál nekem? – kiáltotta Dulcie. Pru fölugrott, mentegetődzni akart, hogy nem is volt ideje szólni, de Dulcie szerencsére nem vele kiabált, hanem Lizával. – Ahogy már mondtam, azt hittem, nem fog sokáig tartani. Ezért nem láttam értelmét. Liza magyarázkodott. Dulcie el tudta képzelni, miért. Még sohasem érezte magát ennyire becsapva. – De most már tudod, hogy tévedtél, mert fantasztikusan boldog a csajjal – csikorgatta a fogát Dulcie. A becsapottság érzésének nyomában föl lobbant a féltékenység. Elképzelte, amint ezek meghitten vacsorázgatnak négyesben, Liza és Kit gyertyafényes asztal körül ülnek Patrickkel meg Claire-rel, és vidáman pletykálnak őróla. Rajta nevetnek. Rosszullét környékezte a gondolattól, hogy miután Liam dobta őt, most már szánakozhatnak is rajta… – Azt hittem, a barátnőm vagy – sziszegte az asztal fölött Lizának. – Azt hittem, az én barátnőm vagy! Mi történt, egy pillanatra nem figyeltem, és minden megváltozott? – Szemében megvetés csillogott. – Most Claire barátnője lettél? – Ne butáskodj! Párszor találkoztam vele, semmi több. Normálisnak látszik. Nem észveszejtő, de… rendes. Nincs miért nem szeretni – magyarázta kínlódva Liza a szenvtelen arcú Dulcie-nak –, mert nincs benne semmi utálatos. – Ne felejtsd el, hogy én is találkoztam vele. Olyan, mint egy túlkoros lánycserkész – acsarkodott Dulcie. – Én lánycserkész voltam – jegyezte meg Pru. Dulcie azonban nem figyelt rá. Túlfűtött képzelete tovább dolgozott. Most nem Lizát és Claire-t látta békés pletyizésbe merülten, hanem Lizát és Patricket, amint kiöntik egymásnak a szívüket: Jaj, Liza, nem is gondoltam volna, hogy létezik ilyen érzés – vallotta meg Patrick. – Claire-rel hihetetlenül jó. A legboldogabb emberré tett a földön.” „Tudom, magam is látom – dünnyögte Liza –, és örülök, mert megérdemled mindazok után, amiken Dulcie mellett keresztülmentél. Csodálatos párt alkottok Claire-rel. Egy tündér ez a lány. Tökéletesen összeilletek.” – Ezt nem tudom elhinni – csattant föl Dulcie, és újabb cigaretta után kotorászott az elázott csomagban. – Nem tudom elhinni, hogy a hátam mögött pusmogsz rólam a férjemmel… – Ugyan, menj már! – sóhajtott bosszúsan Liza. – Nem gondolhatod komolyan, hogy ilyesmire vetemednék. Nőjj már föl! – Micsoda? Én nőjek föl? – döngette a mellét Dulcie. – Na szépen vagyunk! Te csinálsz bohócot magadból egy nálad tíz évvel fiatalabb kisfiúval, de érdekes módon nekem kell felnőnöm! Liza arcából lefutott a vér. Pru javában törölgette a bort az asztalról, de ő is érezte, hogy ez már túlmegy a szokásos baráti piszkálódás szintjén. – Jó, egyébként csak kilenc évvel, de az a lényegen nem változtat – felelte Liza halk, megmegremegő hangon. – Akkor most hadd mondjak valamit. Lehet, hogy Liam utolsó csirkefogó, de egyvalamiben igaza van. Tényleg ideje, hogy végre észhez térj. – Micsoda…?

– Mert csak elfecséreled az idődet, és ezzel egyáltalán nem használsz magadnak – folytatta kérlelhetetlenül Liza. – Liam igazat mondott: sem mit sem csinálsz. Halálra unod magad, és még csak észre sem veszed. Hogyan képzeled a jövőt, Dulcie? Ha majd hatvanévesen visszatekintünk az életünkre, te mit tudsz fölidézni? – Dulcie léha stílusát majmolva csicseregte: – „Értettem a vásárláshoz, és istenien tudtam hazudozni…” Pru elszörnyedve pillantott Dulcie-ra, aki vérvörös arccal pattant föl. – Szemét vagy – ordította Dulcie Lizának –, és baromira öreg Kit Berengerhez… – Viszont álmomban sem jutna eszembe azt mondani egy férfinak, hogy terhes vagyok… – Kisfiú hozzád, kisfiú… – Patrick pedig jól megszabadult tőled… – HAGYJÁTOK ABBA! – sikoltotta Pru, az asztal fölé hajolt, és úgy nyomakodott kettejük közé, mint egy ökölvívó mérkőzést vezető bíró. Elkapta Dulcie két csuklóját, és megrázta, visszakényszerítette Dulcie-t a székére. – AZONNAL hagyd abba! Dulcie a csuklóját dörzsölgette. Juj, ez tényleg fájt. – Miért én? Ő kezdte. – Nem én kezdtem – vágott vissza Liza. Szúrós tekintettel nézett Dulcie-ra. – Te tehetsz mindenről. Azért csinálod a műsort, mert Liam dobott. Liam. Dulcie elképzelte, amint a férfi egy csodálatos fonák röptét üt át a pályán, szőke haja lobog, a szeme csillog… Lehunyta a szemét. Nem, ennek semmi köze Liamhez. Mialatt Dulcie hallgatott, Liza fölállt. Most nyomatékosan Pruhoz intézte szavait: – Ideje indulnom. Pru saját bátorságától szemlátomást még mindig megrendülten kísérte a bejárati ajtóhoz. Dulcie magára maradt a konyhaasztalnál, hallotta, hogy az előszobában sugdolóznak. Na persze, már kezdte megszokni. Elnyomta a cigarettát, amelyről izgalmában teljesen megfeledkezett, és újratöltötte csaknem üres poharát. Hegyezte a fülét, és sikerült kivennie Liza szavait: – Nem, nem, köszi. Otthon Kit vár rám. Dulcie nagyot kortyolt a borból, és fennhangon kiszólt: – Mielőtt ágyba dugod, el ne felejtsd fölmelegíteni a cumisüvegét!

ru minigarzonjától eltérően, amely – mint Dulcie Eddie Hammondnak rámutatott – semmilyen irányban nem esett útba, Bibi háza a Bathba vezető főút mellett helyezkedett el. Ez azt jelentette, hogy az ember akarva-akaratlanul elhaladt a ház előtt. Ahogy ma is. Dulcie érezte, hogy a gyomra megfeszül, amint az első útkanyarhoz ért. Egy fordulat balra, egy jobbra, azután a közlekedési lámpa. Ott pedig, ha az ember pechjére pirosat kapott, a bal oldalon emelkedett Bibi háza a lejtős előkertjével és szűk, nehezen bevehető kocsibehajtójával. Dulcie-nak lüktetett a feje, a sok bornak köszönhetően, amelyet előző este Liza nem segített elfogyasztani. Ma azzal az érzéssel ébredt, hogy valami nincs rendjén, azután felnyögött, mert előszivárogtak a szörnyű emlékek. Pru nem könnyített a helyzetén. – Kérj bocsánatot Lizától! – mondta Dulcie-nak. – Jesszusom, miért mindig pont én kérjek bocsánatot? – sopánkodott Dulcie. Pru nem magyarázta a nyilvánvalót, csak merőn nézte a barátnőjét. Mivel pedig a Liam-ügyre való tekintettel egy darabig tanácsosnak tűnt távol maradni a Brunton Kúriától, Dulcie-nak egyetlen értelmes időtöltés jutott eszébe. A vásárlás. Ma már csak azért sem örült annak, hogy Bibi háza előtt haladt el, mert az épület kínosan emlékeztette egy másik esetre, amikor enyhíteni próbált a helyzeten, és végül sokkal, de sokkal súlyosabbá tette. A Patrick eseménydús meglepetéspartiját követő hetekben Dulcie a közlekedési lámpához közeledve eleinte minden alkalommal azért szurkolt és imádkozott, hogy a második kanyar után Bibi behajtóján meglássa James kocsiját. De ez nem következett be, ami világosan mutatta, milyen időpazarlás a szurkolás meg az imádkozás. Mostanában Dulcie egyszerűen azt remélte, hogy nem találkozik Bibivel. Ahogy a ház most feltűnt előtte, egy másik autót látott a behajtón. Hm, érdekes. Ez azt jelenthette, hogy végre egy új férfi tűnt föl Bibi életében. Dulcie fékezett, noha a közlekedési lámpa – ez egyszer ebben a fordított világban – zöldet mutatott. A háta mögött egy kék Renault ingerülten tülkölt, de az asszony nem törődött vele, a behajtón álló autó kötötte le a figyelmét. Ez jó hír, ígéretes hír – gondolta Dulcie a lehetőségtől fölvillanyozva. Ha Bibi új partnert talált, akkor neki megszűnhet a James miatti lelkifurdalása. A lámpa pirosra váltott, az asszony megállt. A Renault sofőrje felháborodottan dudált. Dulcie pedig későn eszmélt rá, hogy a Bibi behajtóján álló kocsi nem üres, mint először hitte: a fejtámlák egyáltalán nem fejtámlák, hanem fejek. Claire Berenger nemcsak a férjét happolta el, hanem egy füst alatt az anyósát is. A féltékenység sohasem tartozott Dulcie erősségei közé, de most nem tudta legyűrni. Nagyon fájt, mintha egy fűrészes élű kést forgattak volna a bordái között. Nem bírta elfordítani a tekintetét Bibiről és Claire-ről, látta, hogy kiugranak a kocsiból, nevetgélve cipelik az elegáns papírszatyrokat. Dulcie többet is fölismert; a régi szép időkben kellemes költekezésekbe bocsátkoztak Bibivel, sorra látogatták kedvenc üzleteiket, és valami

menő, fölkapott helyen ebédeltek. Mindketten ugyanúgy élvezték az együtt töltött napot, mint magát a ruhavásárlást. Mindig remekül megértették egymást. Dulcie most borzasztóan elárvultnak érezte magát. Bibinél jobb anyóst kívánni sem lehetett. És most már ő sem tartott igényt rá. Talált magának másik menyjelöltet, új barátnőt. Dulcie nem vette észre, hogy a lámpa ismét zöldre váltott. A háta mögötti Renault dudájának harsogására ocsúdott föl. Ahogy levette a lábát a kuplungról, a kocsi tiltakozásul megugrott, és azonnal lefulladt a motor. Újabb dudák szólaltak meg. Dulcie izzadni kezdett, elfordította a slusszkulcsot a zárban. Nem történt semmi. Még egyszer próbálkozott. Majd még egyszer, ezúttal keményebben. Még mindig semmi. A hangzavarból ítélve most már Bath összes autója dudált. Dulcie-ról patakokban folyt a verejték. S bár nem mert odanézni, tudta, hogy Bibi és Claire érdeklődéssel figyelik. Érdeklődéssel, amely kétségkívül abban a pillanatban derültséggé változik, amint Bibi fölismeri az autóját. Ez majd bearanyozza a napját. A közlekedési lámpa szinte közönyösen – „Kaptál egy lehetőséget, de elpuskáztad” – váltott vissza megint pirosra. Dulcie rémülten látta, hogy a mögötte álló Renault sofőrje kikászálódik a kocsiból. A férfi a következő pillanatban már az ablakán dörömbölt, az arca padlizsánlilán fénylett. – Hülye liba! – bömbölte. – Mi az istent szórakozik? Idióta csajvezetők, az ilyen cicababákat nem lenne szabad kiengedni az útra! Dulcie-nak nem volt ereje védekezni. Úgy érezte, megérdemli, hogy ordítozzanak vele. Sírva fakadt, kiugrott a kocsiból, kis híján neki a Renault vezetője domború mellkasának. – Lerobbant a kocsi. Nem indul. – Utálta magát a szerencsétlenkedése miatt, és hallotta, hogy egyre inkább fölemeli a hangját. – És ne üvöltözzön velem, mert nem az én hibám! – Sok hülye spiné, persze, semmi sem a maguk hibája, mi? – dühöngött a férfi, akinek a felesége megszökött egy taxissal, magával vitte a kölyköket is, és akkora gyerektartást akasztott a nyakába, hogy a férfi vállalkozása padlóra került. Dulcie fölszegte az állát. A szeme sarkából látta, hogy Bibi és Claire figyelemmel kísérik a fejleményeket. – Ha olyan nagyokos – mondta elkeseredetten a férfinak –, próbálja meg maga! Amaz beült Dulcie kocsijába, megmozdította a slusszkulcsot a zárban, és párszor lenyomta a kuplungot. A motor engedelmesen életre kelt. A férfi elviselhetetlen képet vágott. Dulcie senkitől sem tűrte el, hogy így bámuljon rá. Heves vágy fogta el, hogy rávágjon az undorító lila pofájára. – Na tessék! – morogta az a vadbarom, ahogy kiszállt. – Mit gondol, másodjára képes egyedül átcammogni a lámpánál, vagy azt is nekem kell maga helyett? Dulcie fogcsikorgatva csusszant vissza a volán mögé. Még egyszer balra pillantott, látta, hogy Bibi és Claire még mindig ott vannak, tanúi megaláztatásának, és kétségtelenül iszonyatosan élvezik. A lámpa zöldre váltott. Olyan idegesen, akár egy tanulóvezető a vizsgán, Dulcie óvatosan elindult, és átjutott. Motoros kamaszok szedett-vedett bandája, amely megállt az ingyencirkuszt bámulni, most kurjongatott, füttyögött, gúnyosan megtapsolta.

Ti is fújjátok föl magatokat! – gondolta Dulcie. Alsó ajka megint remegni kezdett a végtelen megkönnyebbüléstől, ahogy elhajtott mellettük, és továbbment Bath központja felé. A parkolóhely-keresés egy örökkévalóságig tartott. Mire sikerült cipőkanállal bepréselnie a kocsit a Mortimer Street-i biovendéglő előtti részre, Dulcie sárga blúza a hátához tapadt, és a tenyere olyan nyirkos lett, hogy alig bírta fogni a volánt. Mivel időszerűnek tűnt némi szerelvényigazítás, bement a vendéglőbe, rendelt egy narancslevet, és bevetette magát a mellékhelyiségbe. A blúzzal nem sokat kezdhetett, de legalább kezet mosott, a hideg víz alá tartotta a csuklóját, megfésülködött, és gyorsan fölfrissítette a sminkjét. A pult mögött álló férfi rávigyorgott, amikor Dulcie ismét megjelent. – így mindjárt jobb. Ahogy elnézem, ez a reggel sem tehermentesen indult. Igazán jó tudni, hogy az ember éppen olyan pocsékul fest, ahogyan érzi magát – gondolta Dulcie, és kurta biccentéssel nyugtázta a megjegyzést, miközben kifizette a narancslét. – Ha nem vagyok indiszkrét – kockáztatta meg a férfi –, sokáig szándékozik maradni? Már csak ez hiányzott! Egy szószátyár biokosztmániás. Ráadásul szakállas is. – Csak a kocsi miatt – folytatta a pasas, és bocsánatkérően intett a ki rakat felé. – Tudja, elállta a garázsbejárómat. Dulcie hitetlenkedve meredt rá. – Tíz percembe tellett, hogy beszuszakoljam arra a miniatűr helyre! Miért nem bírt rögtön kijönni, hogy szóljon? – Elnézést… a konyhában voltam elfoglalva. Ott a kiírás… egyébként nem számít – sietett megnyugtatni az asszonyt. – A következő pár órában nincs szükségem az autómra. Addig szívesen látom. Dulcie eltűnődött, vajon történik-e még vele valami jó is az életben, vagy mostantól tényleg szünet nélkül jön egyik csapás a másik után. A parkolási tilalmak és időkorlátozások az agyára mentek, de ma különösen nehezen viselte őket. – Rendben – felelte, beletörődve, hogy sorba áll a parkolóháznál –, elviszem a kocsit. A kocsi azonban alighanem másként képzelte a dolgot. – Nem hiszem el, már megint! – dühöngött Dulcie, amikor visszatért a vendéglőbe, és levágta a táskáját a pultra. – Az a rohadt vacak nem akar beindulni! Egy négyfős biokoszt-rajongó asztaltársaság rosszallóan pillantott föl rá a diófasírt és egész kertet betöltő méretű salátatál mellől. – Khm. Elnézést, de kiborított – váltott csöndesebb hangra Dulcie, és lehúzkodta miniszoknyája szegélyét. – Rufus! – kiáltotta egy női hang a konyhából. – Két lencsés brokkoli csőben! Rufus szakálla derűsen vibrált a négyesfogat arckifejezése láttán. – Várjon egy cseppet! – szólt Dulcie-nak, és a rendelésért ment. – No mondja, mi a baj! – biztatta, miután kivitte a gratinírozott zöldséget. Dulcie legszívesebben jajveszékelt volna, hogy a rohadt mindenségit, de csak a táskájában turkált. – Semmi, csak a telefonját szeretném kölcsönvenni, hogy fölhívjak egy szervizt. Majd elvontatják és megjavítják. – Ugyan már! – Rufus gyöngéden az asszony derekára tette a kezét, úgy kormányozta a kijárathoz. – A szerviz pénzbe kerül. Legalább hadd vessek rá egy pillantást. Dulcie elmesélte a piros lámpánál történt lefulladást, miközben Rufus sikertelenül

próbálkozott a motor újbóli beindításával. – Mikor ellenőrizte utoljára az olajszintet? Dulcie csak nézett. A férfi levette a kötényét, fölemelte a motorháztetőt, és bekukkantott alá. Miközben konyhai papírtörlővel megtisztogatta olajos kezét, viszonozta az asszony tekintetét. – Na jó, akkor másképp kérdezem. Szokta ellenőrizni az olajszintet? Vagy akárki szokta? Könnyen beszél – gondolta Dulcie. – Aki ilyen fura, kézzel kötött, szürke szvettert meg barna kordnadrágot visel, a haja őszül, és az ég szerelmére, szakállas… Le se tagadhatná az istenadta, hogy férfi. Lepillantott napraforgósárga blúzára, fehér szoknyájára, barnára sült lábára, aranyszandáljára és gránátalmavörösre festett lábkörmeire. – Maga szerint úgy nézek ki, mint aki olajszintet szokott ellenőrizgetni? A férfi annak rendje és módja szerint kihúzta a mérőpálcát, papírral letörölgette, és visszahelyezte. – Ebben a motorban nincs olaj – közölte komoran Rufus. Dulcie elfojtott egy mosolyt. Jó ideje először volt oka derültségre. A közlés úgy hangzott, mint az elmeállapotáról adott lesújtó diagnózis. Megfelelően röstelkedő arcot vágott. – Nahát! – Úgy értem, egyáltalán nincs. – Rufus a fejét csóválta. – Csoda, hogy nem robbant föl a motor. – Jaj! Helytelenítőleg csettintett a nyelvével, majd fölegyenesedett, és elmosolyodott. – A volt feleségem ugyanígy járt. Dulcie elunta a gépkocsi-karbantartási kioktatást, s most azon tűnődött, milyen lehetett az a feleség. Vélhetőleg szintén egészségközpontú. Mint Rufus, csak szakáll nélkül. Megpróbálta elképzelni a férfit megborotválkozva. Hirtelen föleszmélt, hogy Rufus még mindig az olajról magyaráz. – … ötliteres flakon Castrol GTX Protection Plus. A folyóparti szervizben árulják. Jókora gyalogtúra, emelkedővel, de nem lehet megúszni. Ez a baj az ilyen ezermester fazonokkal: mástól is elvárják, hogy mindent maga csináljon. Dulcie fáradtan támaszkodott a falnak. – Nem hívhatnám föl a szervizt, hogy intézzék el az egészet ott? Rufus az asszony vékony karjára nézett. Dulcie közben azon tanakodott, hány éves a férfi – harmincötre saccolta, bár a szakáll mindig megnehezíti a becslést. Aztán az jutott eszébe, vajon a szürke szvetter fiatalabb vagy idősebb Rufusnál. – Maga képtelen elcipelni idáig egy ötliteres flakont. Majd én megyek. – És mi lesz a vendéglővel? – hökkent meg Dulcie. Rufus elképesztő higgadtsággal válaszolt: – Majd maga helyettesít, amíg vissza nem érek.

lyan volt, mint amikor az ember meglátogatja a nagyit a kórházban, azután váratlanul bevonszolják a műtőbe, és azt mondják, álljon be trancsírozni, mert a sebész elment ebédelni. Na jó, Dulcie is belátta, hogy nem egészen olyan, de nagyjából mégis. Szerencsére a vendéglő nem volt dugig, úgyhogy nem kellett összevissza kapkodnia. Az árlistát krétával írták a pult fölötti táblára, az ezeréves pénztárgép kezelése pofonegyszerűnek bizonyult, esetleges kérdéseire pedig Dulcie választ kaphatott a konyhában dolgozó Maristól. – Mióta vannak együtt Rufusszal? – érdeklődött Dulcie öt hallgatag perc elteltével. A mélyhűtőnek támaszkodva figyelte, ahogy a bodros hajú, energikus Maris egy vöröshagymahegyet aprított föl. Maris jót derült a kérdésen. – Nem vagyunk együtt. Rufust hat hónapja hagyta el a felesége. – Megtörölte a hagymától könnyes szemét. – Addig együtt vezették ezt a helyet, én csak félállásban segítettem be. Most kettőnkre maradt a melódia. – Befejezte a vagdalkozást, ügyesen egy sercegő olajjal teli serpenyőbe szórta a hagymát, és együtt érzően folytatta: – Rengeteget dolgozik, egyem a lelkét. Próbálja túltenni magát a történteken, de még mindig borzasztóan hiányzik neki az asszony. – Miért hagyta el? Dulcie fejében megfordult, hogy talán a szakáll miatt. – Louise? Megszökött a szemközti bankfiók igazgatójával. Ránézésre nem is hittem volna róla. A nyilvánvalóan gátlástalan pletykafészek Maris buzdítást várva pillantott Dulcie-ra, akinek az oldalát majd kifúrta a kíváncsiság. – Miért, talán valami szentfazék volt? Vagy besavanyodott trampli? – Szőrös lábú – fogta halkabbra a hangját Maris. – Sosem borotválta. Ámbár ahhoz már fűnyíró kellett volna. – Úgy látszik, a bankfiókvezetőt nem zavarta – jegyezte meg Dulcie. –Meg Rufust sem. – Szegény Rufus! Imádta az asszonyt. – Maris erélyesen kavargatta a sistergő hagymát, majd konyhakésért meg egy fej fokhagymáért nyúlt. –Drága jó ember. – Rendesnek látszik – bólogatott Dulcie. Már akinek tetszik az ilyen. – Bárkinek bármit megtenne. Aranyszíve van. – Nem iszik? – kérdezte Dulcie. – Hogyhogy, azt hiszi, Louise amiatt hagyta el? Dehogy! – döbbent meg Maris. – Szó sincs róla. Dulcie elmosolyodott. – Nem úgy értettem, hogy merevrészegre issza magát, és agyba-főbe veri a feleségét. Csak afelől érdeklődtem, hogy fogyaszt-e szeszes italt. Tíz perc múlva éppen az asztalok leszedésén szorgoskodott, amikor Rufus szuszogva, de sugárzó arccal megérkezett. A férfi betöltötte az olajat a motorba, ráadta a gyújtást, és miután a gép fölberregett, diadalmasan mutatta Dulcie-nak, hogy győzelem. – Köszönöm! – mondta Dulcie, mielőtt elhajtott. – Ez igazán kedves volt magától. – Örülök, hogy segíthettem – mosolygott rá a letekert ablakon át a kutyagolástól kipirult

Rufus. – És köszönöm, hogy vigyázott a házra! Most már törődjön egy kicsit az autójával! – emlékeztette jóindulatúan. – Próbálja legalább tízévente megnézni az olajat! – Megismerkedtem egy nagyon kedves emberrel – újságolta Dulcie Pru-nak aznap vacsora közben. Pru kétkedő pillantást vetett rá. – Valami Liam-féle? Dulcie képzeletben egymás mellé állította Rufust és Liamet. Elmosolyodott. – Pont az ellenkezője. – Magában úgy fogalmazta meg, hogy ha Liam tűz, akkor Rufus víz. – Egyáltalán nem jóképű. Csak… kedves. Pru csodálkozott. A férfi a leírás alapján nem tűnt Dulcie zsánerének. – Hol ismerkedtél meg vele? Dulcie még egy kicsit szedett a cannelloniból. A maradékot Prunak kínálta. – Megjavította a kocsimat. – Szóval autószerelő? Egyre valószínűtlenebb ismeretség – gondolta Pru. – Viszont hasznos. – Nem, csak lerobbantam, és fölajánlotta, hogy segít. Biovendéglője van a Mortimer Streeten. – Dulcie mohón lekapargatta az edény szélére tapadt, ínycsiklandó darabkákat, és hozzátette: – Szakállas. Pru gyanakodni kezdett, hogy ez átverés. Vagy mégis komoly? – Na várj, tisztázzunk valamit. Olyan pasira hajtasz, aki nem jóképű. Szakállas, és biovendéglője van. – Megcsóválta a fejét. – Egy szőrmók környezetvédelmi aktivista riasztó képe rémlik föl előttem. – Ne hülyéskedj, persze, hogy nem hajtok rá. – Dulcie a rá jellemző iramban villázgatta a canelloniját, és kerülte Pru tekintetét. – Csak egy rendes tag, és kész. Kedves. Pru ezúttal alig bírta megőrizni a komolyságát. – Értem. – Nem hajtok rá – ismételte konokul Dulcie. – Csak kedvelem. És tudod, mit? – Na mit? Dulcie egész délután tanakodott, és csak most jött rá. Az asztal fölött Prura nézett. – Egész idő alatt, amíg beszélgettünk, egyetlenegyszer sem bámulta a cicimet meg a lábamat. Dulcie nem felejtette el, hogy bocsánatkéréssel tartozik Lizának, és mivel most szokatlanul jámbor hangulatban volt, vacsora után meg akarta ragadni ezt az alkalmat, hogy telefonáljon neki. – Kit hívogatsz egyfolytában? – kérdezte Pru húsz perc múlva. A telefon továbbra is kicsengett, de hiába. Dulcie bosszúsan tette le. – Lizát. De az a rohadt, önző, hálátlan vén szatyor elhúzta a belét ott honról. Másnap, amikor Dulcie beállított a vendéglőbe, Maris épp egy hattagú családot szolgált ki. Könyökig tányérokkal megrakodva, ennélfogva integetésre képtelenül csak a szemöldökét emelgette, és vidáman odaszólt: – Rufust a konyhában találja. Menjen csak be, és mondja meg neki, hogy jön nekem ötven pennyvel. Rufus ma másképp öltözött. Kék-barna kockás inge ujját föltűrte, és hatalmas mennyiségű kenyértésztát dagasztott. Haja és barna kordnadrágja liszttől fehérlett.

– Tartozik Marisnek ötven pével. Rufus láthatólag megörült az asszonynak. – Hello! Autó rendben? Nincs újabb gubanc? – Az autóm köszöni, jól van. Tessék – nyújtotta át Dulcie a dobozt, amelyet mostanáig szorongatott –, ezt magának hoztam. Köszönetül a tegnapiért. Rufus tiszta ruhába törölte lisztes kezét, és elvette a whiskyt. – Glenmorangie. Öcsém, micsoda kincs! Igazán nem kellett volna, Dulcie. Nem vártam semmit. – Tudom. De tudakozódtam Marisnél, és említette, hogy maga nem veti meg a jóféle whiskyt. Úgy gondolta… – Szóval így állunk! – szakította félbe Rufus. – Ebben az esetben nem érvényes a fogadás. – Miféle fogadás? – képedt el Dulcie. Kivágódott a konyhát a vendégtértől elválasztó kétszárnyú ajtó, és Maris libegett be vigyorogva. – Rufus azt mondta, többé nem látjuk magát. Én azt mondtam, hogy igen. – Nem ér – tiltakozott Rufus. – Bennfentes értesülést használtál föl. Az csalás. Maris nem zavartatta magát, Dulcie mögé furakodott, kinyitotta a raktár ajtaját, és egy etetőszéket hozott ki. – A négyes asztalhoz kell a szék. Egy pillanat, és máris jövök. – Diadalittasan mosolygott Rufusra, és kacsintott Dulcie-nak. – Az ötven pennymért. Csattanás, majd sikoly hallatszott, a nyomában pedig egy kisbaba velőtrázó sivalkodása. Miközben Rufus és Dulcie egyszerre ugrottak a lengőajtóhoz, az asszony agyában egy leejtett csecsemő borzalmas képe villant föl. Szíve a torkában dobogott, megpróbálta fölidézni, hogyan kell mesterséges lélegeztetéssel újraéleszteni egy eszméletlen kisdedet. Biztosra vette, hogy a Vészhelyzetben mutatták. Mihelyt azonban a lengőajtó túloldalán termettek, látták, hogy a baba sértetlenül trónol az apja ölében, és ujjával megbotránkozva mutat le egy törött tűzálló tálra, amely paradicsomossajtos sült padlizsán maradványait tartalmazta. A padlón, közvetlenül a kettétört cserépedény mellett és az etetőszék alatt Maris feküdt nem épp méltóságteljes pózban. Fél karja a háta mögé szorult, és kilátszott égővörös bugyija. – Jaj, hála istennek! – dörmögte Rufus a bajsza alatt, így csak Dulcie hallhatta. – Mindenki jól van? – kérdezte fennhangon. A hatfős társaság kissé meghökkenten ugyan, de bólogatott. – Én nem vagyok jól – háborgott Maris. – Nem venné le rólam valaki ezt a kurva etetőszéket? Jaj, a karom! Dulcie segített Rufusnak fölemelni a bútordarabot. Maris falfehéren csikorgatta a fogát, és megpróbált felülni. – Mi történt? – kérdezte Dulcie. – A monociklimmel száguldoztam – vette elő akasztófahumorát Maris. Dulcie leguggolt, megvizsgálta a fűzős munkacipő talpát. Lehúzott róla egy szelet padlizsánt, és fölmutatta. – Ezen csúszott el. A hattagú társaság láthatólag feszengett. A kisbaba ellenben fölismerte az imént kiköpött és levert padlizsánt, örvendezve gügyögött, és az étel felé markolászott. – Még mit nem! – csóválta a fejét Dulcie, és elkapta a leletet a kicsi közeléből. – Ez bűnjelként fog szerepelni a bíróságon. – Mi nem tehetünk róla – magyarázkodott sietve a gyerek apja. – Nem vettük észre, amikor

ledobta. – Vicc volt – világosította föl Dulcie. – Jót nevettünk – morgolódott Maris –, és igazán röstellem, hogy elrontom a mulatságot, de baromira fáj a karom. Azt hiszem, eltört. Elvinne valaki a kórházba? Rufus fölsegítette egy székre. – Majd én elviszem – ajánlkozott Dulcie. Fölvillanyozta a gondolat, hogy szívdöglesztő fiatal dokikkal találkozhat a sürgősségin. – Bocs – nézett Rufusra Maris. –Jól elcsesztem a délutáni terveidet. Dulcie értetlenül nézett. – Úgy volt, hogy egy ismerőst látogatok meg a kórházban – magyarázta neki a vendéglős. – Pontosabban a szomszédasszonyomat. Szegénykémnek ma lesz a bypassműtétje. Megígértem, hogy benézek hozzá. – Egy pillanatra elhallgatott, törte a fejét. – Azt hiszem, bezárom a vendéglőt. – Arra semmi szükség – vágta rá gondolkozás nélkül Dulcie. – Elviheti Marist az ambulanciára, azután meglátogathatja a szomszédját. Én majd tartom a frontot. Milyen furcsa – gondolta, miután a szavak egészen könnyedén röppentek ki a szájából. Ez talán egy testen kívüli élmény. Vajon tényleg ezt mondtam? De bizonyára, mert Rufus földerült. – Tényleg? Biztos? Ez nagyszerű! Dulcie kifejezetten hősnőnek érezte magát, olyannak, amilyeneket Anna Neagle alakított a fekete-fehér brit háborús filmekben. Ezen fölbuzdulva, lendületes, hozzáértő, Anna Neagle-es hangon jelentette ki: – Persze, hogy biztos. Csak hagyjanak rám mindent. Nem lesz itt probléma.

zalatt Kit egy kensingtoni szállodaszobában az ágyon fekve figyelte, amint Liza bányarémmé lényegül át. Előző nap, késő délután érkeztek Londonba, fölkerestek egy West End-i színházat, majd pekingi kacsát lakmároztak a Sohóban, karonfogva sétáltak vissza egészen a szállodáig, és észbontó szexcsatával fejezték be az estét. Ma az élvezetek helyét a kötelesség vette át. Kitet egy órára Highgate-be várták megbeszélésre egy építkezési vállalat igazgatói, akik egy megbízásra pályáztak a Berenger cégnél. Liza egy hírességek által fölkapott Covent Garden-i éttermet látogatott meg, a Beaujolais-t. A Beaujolais teremfőnöke a minap nem adott asztalt Liza szerkesztőjének, aki most bosszút esküdött. – Az a szarházi simán elküldött – őrjöngött a szerkesztő Lizának. – Volt pofája! A következő pillanatban meg tárt karokkal fogadta Tristan Achesont az a szemét! – Tristan Acheson a lap egyik konkurensét szerkesztette, és kivagyiságáról legendák keringtek. A két férfi enyhén szólva nem szívelte egymást. – Menjen oda – bökött pufók ujjával Lizára a főnöke –, és legyen gondja rá, hogy az egész rohadt buzi étlapjuk minden tételében hibát találjon. Nem kukoricázunk, Liza. Oda ütünk, ahol a legjobban fáj nekik. Engem senki ne próbáljon lekezelni! – Nem dolgozik rokonod a Beaujolais-ban? – kérdezte Liza Kitet elővigyázatosságból, amikor asztalt foglalt magának. – Hol, a Covent Garden-i Beaujolais-ban? Az Isobel nénikém étterme. – Ugye, hülyéskedsz? – Persze, hogy hülyéskedek – vigyorgott Kit. – Semmi pára, annyit szenyózhatsz a Beaujolais-val, amennyi jólesik. Most, miközben Liza az utolsó simításokat végezte taszító sminkjén, és megigazgatta parókája szélét, Kit kibújt az ágyból, és odaállt mögé, úgy nézte kettejüket a tükörben. – Rettenetes késztetést érzek, hogy levetkőztesselek, levegyem rólad azt a parókát, letöröljem a sminket, és visszarángassalak az ágyba. – Inkább ne. – Liza visszatartotta a lélegzetét, erősen igyekezett figyelmen kívül hagyni, hogy a férfi meleg ujjai a blúzába siklanak. – Mindjárt tizenkettő, és ha késem, nem tartják az asztalomat. Különben is egy órára Highgate-be kell érned. Tíz perc múlva Kit éppen kilépett a zuhany alól, amikor megszólalt a mobilja. Ádámkosztümben, csöpögve vette föl. Egy perc múlva vigyorogva bontotta a vonalat. – Dan keresett, a BilCom egyik igazgatója. A jelek szerint tegnap este megünnepelték, hogy feleségek nélkül Londonban lehetnek. Totálisan beszívtak, a végén valami sztriptízcsehóban kötöttek ki, és közben még valami oszlásnak indult csirkét is ehettek, emiatt fél éjszaka rókáztak. Úgyhogy a megbeszélés lefújva. – Visszapottyantotta a telefont az ágyra, és belecsípett Liza fenekébe. – Éljenek a nyálkás csirkék! – Mihez kezdesz a tárgyalás helyett? – tért ki az útjából Liza, mert Kit már a szoknyájánál matatott. – Hát, mivel azt nem tehetem, amit igazán szeretnék – legeltette rajta a szemét a férfi –, akár el is kísérhetlek a Beaujolais-ba. – Csak egy személyre foglaltattam asztalt. Az éttermi kalauz legfrissebb kiadása kinyitva feküdt a fésülködőasztalon. Kit kikereste az étterem számát, és tárcsázott.

– Probléma egy szál se – mondta, miután letette. – Asztal két személyre. Liza fölhúzta a szoknyája cipzárját. – Nem ártana, ha előbb fölvennél valamit. A vörös-fehér berendezésű, tágas és életteli Beaujolais-ból az efféle helyekről elmaradhatatlan örökmozgó séf sem hiányzott. Manökenek és színésznők rendkívül népszerű találkozóhelye lévén, mindenkor kellő számú lesifotós nyüzsgött a környékén. A mogorva főszakács időnként előviharzott a konyhájából, és jól leteremtette a paparazzókat. Ha a legcsekélyebb jelét mutatták, hogy más hírességvonzó éttermek bejáratához akarnak áttelepülni, potyaebéddel csalogatta vissza őket. Liza fölismerte a teremfőnököt a szerkesztője kurta leírása alapján: „Középkorú. És ronda. Olyan, mint akinek hátul darázs mászott az ingébe, és nyársat dugtak a seggébe.” Az az aggodalma viszont, hogy jellegtelen külseje miatt esetleg nem nyer bebocsátást, hamar elillant. A férfi szívélyesebben már nem is fogadhatta volna. – Az nem lehet, hogy fölismert – mormolta zavarodottan Liza, miután helyet foglaltak. – Nem ismert föl – vigyorgott Kit. Liza a fiatalemberre nézett, és indigókék ingében, tejeskávészínű vászonnadrágjában, zuhanyozástól még nyirkosán csillogó, sötét hajával nagyon jó kiállásúnak találta. – Tudom már – mondta. – Bukik rád. – Megint mellé – vigyorgott Kit, és megpaskolta Liza tweedblézerének ujját. – Te tetszel neki. – Nem tudom, hogy fogom ezt megmagyarázni a szerkesztőmnek – sóhajtotta Liza egy órával később. Nemcsak maga a teremfőnök viselkedett lefegyverzően, Liza az ebédben is alig talált hibát. A hivalkodás nélküli ételsor szakavatottan elkészített fogásait mértéktartó eleganciával tálalták. – Remélem, megelégedésükre szolgált az étkezés – duruzsolta a teremfőnök, amikor fölbukkant az asztaluknál. Valahogy sikerült teljesen figyelmen kívül hagynia Kitet. – A kezedet leste, hogy nincs-e rajta jegygyűrű. Liza nem találta ezt olyan szórakoztatónak, mint Kit. Komplexusa kezdett kialakulni amiatt, hogy öregnek látszik. A fenébe, most tényleg jobban örült volna, ha nem álcázza magát. Ennél még az is jobb lett volna, ha fölismerik. – Még mindig nem tudja, hogy engem hová tegyen – súgta Kit. – Ha leg közelebb idejön, nénikémnek szólítalak. Akkor majd látja, hogy szabad a pálya. Fogadjunk egy tízesbe, hogy távozás előtt elkéri a telefonszámodat! A következő pillanatban egy lány sikoltására kapták föl a fejüket: – Kit Berenger! Hát te meg mit keresel itt? Kit megismerte, és elnevette magát. Lizának összeszorult a szíve. A barna szemű, rövidre nyírt, sötétvörös hajú lány olyan vékony volt, mint egy szál spagetti. Rózsaszín sortot, mikroszkopikus méretű fekete lakkmellénykét, fekete csipkeharisnyát és tűsarkú bőrcsizmát viselt. – Az most nem érdekes – felelte Kit, miközben a lány átölelte –, inkább arról mesélj, mit művelsz itt ebben a cuccban! A lánynak a szeme sem rebbent. – Hülye vénember! Mégis mit vegyek föl, tweedszoknyát fűzős cipővel? Jaj… bocsi! – Megfordult, és barátságos mosollyal Lizára villantotta hófehér, hibátlan fogsorát. – Már megint eljárt a szám! Nem akartam megzavarni az étkezésüket. Együtt jártam egyetemre Kittel. – A kezét nyújtotta. – Hello, Abby vagyok. A teremfőnök hallótávolságban tett-vett.

– Abby, bemutatom Elizabeth nénikémet – mondta Kit. Amíg Liza elrendezte a számlát, Abby ismét odalibbent. – Sziasztok! Figyuzzatok, Olivérnek vissza kell mennie az irodába, de én ráérek. Mi lenne, ha egy ital mellett fölidéznénk a régi szép időket? Elmehetnénk a Piramis bárba, itt van a szomszéd utcában. Ahogy a teremfőnöknek korábban sikerült kirekesztenie Kitet, úgy Liza most magát találta körön kívül. Szuggerálta Kitet, hogy mondjon nemet. A fiatalember azonban egyértelműen engedni akart a kísértésnek, és biztatást várva pillantott rá. – Gyerünk, ott a helyünk! Ezúttal Abby fogta meg Liza karját. – Isteni koktélokat kevernek! Semmi pánik – tette hozzá –, majd vigyázunk magára, igaz, Kit? Nem hagyjuk becsiccsenteni! – Meg fogsz lepődni – mondta Kit –, pár koktél, és rá sem ismersz Elizabeth nénire. – Az iszonyatos parókába bújtatott Lizára kacsintott. –Amint elengedi magát, olyan, mintha kicserélték volna. Liza elfeledkezett a bejáratnál tanyázó fotósokról. Ahogy kiléptek, azon vette észre magát, hogy félrelökdösik. A fiatal és szembeötlően vonzó megjelenésű párosra, Abbyre meg Kitre összpontosították figyelmüket. Abbyben fölismerték az egyre népszerűbb televíziós gyermekműsor-vezetőt. Kitről még nem tudták, kicsoda, de ilyen külsővel, és ezzel a mosollyal nyilván csak idő kérdése, hogy az ember híressé váljon. – Menjetek csak! – mondta Liza, miután valamivel odébb beérte őket. – Nekem nincs kedvem iszogatni. Inkább visszamegyek a szállodába. Kit ránézett. Abby még mindig a férfi karjába kapaszkodva úgy tett, mint aki szörnyen csalódott. – Jaj, ne már! Biztos? Liza biccentett Kitnek, jelezte, hogy minden rendben, nem féltékeny, és a fiatalember menjen csak nyugodtan a bárba Abbyvel. – Biztos. Viszlát! – Hát jó. – Abby vidáman megrebegtette az ujjait, ahogy ifjú rajongói millióitól szokott elköszönni szombat reggeli tévéműsora végén. – Viszlát, Elizabeth néni! Minden jót!

39. fejezet iza megmosta szőke haját – a paróka mindig lelapította –, és újra kifestette magát. Át is öltözött fekete, mélyen kivágott felsőbe, testhez álló vörös bársonyszoknyába, és magas sarkú cipőt húzott. Kit ráeszmélt, hogy Liza megint érzéki és kívánatos, és a szálloda halljában szemlátomást minden férfi figyelmét magára vonja. Szájon csókolta, és leült mellé. – Az a lány olyan sötét, mint az éjszaka. Három éve azzal hülyítettem, hogy a rum erjesztett kókuszdióból készül, és azóta is azt hiszi. Föl nem foghatom, hogyan szerezte azt az állást, ámbár, ha nagyon megerőltetem a fantáziámat, el tudom képzelni. Egyébként jól vagy? – Hát persze, hogy jól vagyok. – Nem pöccentél be, amiért… tudod. – Miért? – Hát hogy a vén teremfőnök a Beaujolais-ban nem startolt rád. Valld be – bökte oldalba Lizát –, azt hitted, hogy lépni fog. Bepipultál, amikor nem kérte el a telefonszámodat. Lizának mosolyognia kellett. – Amikor az ember asztalt foglal a Beaujolais-ban, automatikusan elkérik a telefonszámát. Ami Abbyt illeti, csak egyetemre jártál vele, vagy egyébként is? Kit vállat vont. – Kábé két percig. Eluntam. Aranyos kis csajszi, de… Újabb vállrándítás. Én még nem unlak – gondolta Liza, és feszülten figyelte a férfit, kereste a jeleket. Vajon Kit nem unja-e őt? – …ahogy mondtam, buta, mint a tök – fejezte be ásítva Kit. – A hét végére lemegyek Devonba. Anyám születésnapjára. A fiatalember erre kihúzta magát ültében. – Ezt mikor határoztad el? – Egy órája. Fölhívtam – biccentett Liza a bárpult melletti nyilvános telefon felé. – Nagyon örült. Ezer éve nem láttam. – Valami nem gömbölyű – mondta Kit. – Ugyan már, semmi baj. – Jó, a hét végén ráérek. Veled megyek. –Dehogy jössz. – Miért nem? – Csak – felelte határozottan Liza. Kit ujjaival végigszántott sötét haján. – De hát lassanként meg kell ismerkednem a szüléiddel. Liza fölvonta fél szemöldökét. – Ki mondta? Kit dühében kis híján ordított: – Liza, előbb-utóbb sort kell keríteni rá. Miért ne most? – Na jó, figyelj – emelte föl egyik kezét Liza, és számlálni kezdett az ujjain. – Vegyük sorra! Egy: a kapcsolatunk aligha hiszem, hogy sokáig tart, úgyhogy nincs különösebb értelme megismerkedned velük. Kettő: közönséges szülők, se nem gazdagok, se nem híresek, nincs bennük semmi érdekes, semmi különleges. Nem lenyűgözően szellemesek, és nem szoktak vicceket meséim. – Vagyis? – kérdezte döbbenten Kit. – Vagyis valószínűleg halálra unnád magad. A fejét ingatta. – Nem hiszem el, hogy komolyan beszélsz.

– Három – folytatta Liza tovább számlálva az ujjait – anyám hetvenéves, apám hetvenkettő. Hagyományos értékrendet vallanak. Azt szeretnék, hogy megállapodjak, férjhez menjek, és gyerekeket szüljek. Nem értenék, minek lötyögök egy huszonhárom éves fiúval… – Ugyan – legyintett Kit, végre rájött, miről van szó. – Ezek nem indokok, hanem kibúvók, mind csak te találod ki. Miért kell egyből a leg-rosszabbat feltételezned a szüléidről? Mutass be nekik, és hadd döntsenek maguk! – Hidd el, ismerem őket. Ha veled állítok be – mondta fagyosan Liza –, zavarba hozom őket. – Értem. Szóval ők zavarba jönnek, én pedig halálra unom magam. – Igen. – És ennek semmi köze… egyáltalán semmi köze ahhoz, ami ma történt. Liza sírni tudott volna. Persze, hogy köze volt hozzá, nagyon is sok köze. Megszokta, hogy kézben tartsa az életét. Ahhoz pedig egyáltalán nem szokott hozzá, hogy bizonytalanságban érezze magát. Az önbizalomhiány Pru specialitása volt, nem az övé. És elkeseredetten eszmélt rá, hogy bizonytalanságát nem más okozza. Csak saját magának köszönheti. Hülye helyzet. – Egyszerűen elegem van ebből – közölte Kittel, és körmével megszállott csigavonalakat rajzolt a fotel élénksárga bársonyhuzatára. – Komplikált. Egy kapcsolat ne legyen komplikált. – Szóval szégyellsz? Ez a baj? Zavarba hozlak? Kit borostyánszínű szemével hunyorgott, mintha mulatna rajta. Lizának alaposan fölkavarodott a gyomra; Kit azt hitte, hízelgéssel másra tudja terelni a figyelmét, de nem. Most már késő. Belekezdett, és többé nincs megállás. – Igen, szégyellek – mondta gyorsan, és látta, hogy Kit megrökönyödik. – Kínos veled mutatkoznom, világos? Úgyhogy vége. Felnőtt nő létemre ideje, hogy egy felnőtt férfit találjak magamnak. – Jó kis balhéról maradtál le ma délután – újságolta Susie, a recepciós-lány kaján vigyorral, amikor átadta a műszakot Bellának. Kolléganője érdeklődve nézett rá. – Hogyhogy, bunyóztak? – Annál is sokkal jobb. Az a pár, amelyik a 201-be jelentkezett be, jól összekapott egymással itt lent, a hallban, mindenki szeme láttára. Kocsányon lógott a szemünk! Szerintem a nő már baromira le akarta passzolni a pasit… – Várj egy kicsit, a 201-ről beszélsz? Én csekkoltam be őket tegnap. Jó a pasi. – Hát ez az. Fogadok, hogy félrelépett, a csaj meg rájött. – Na és mi lett? Kibékültek? – Kibékülhet a macska az egérrel? – Susie úgy tett, mintha elvágná a torkát. – Ha engem kérdezel, vége. A pasi mindent megpróbált, de a csaj hajthatatlan volt. A végén azt kiabálta, hogy látni sem akarja többé. Aztán faképnél hagyta. – Úgy érted, egyedül maradt a pasi? – Bella szeme reménykedve csillant föl. – Telefonálok a szobájába, és a gondjaimba veszem – Sugárzott az arca. – Fogadok, hogy sikerül fölvidítanom. A vonatút vissza Bathba lidércnyomással ért föl. Liza napszemüveg mögé rejtőzve kucorgott egy sarokülésen, és azon merengett, vajon létezik-e ennél is nyomorultabb állapot. De hát meg kellett tennie, és megtette. Most boldogtalanul arra gondolt, a továbbiakban nincs más dolga, mint újból hozzászokni az egyedülléthez. – Biztos nincs semmi baj, kedves? – kíváncsiskodott a mellette ülő középkorú asszony. Liza sötét szemüvege mögül könnyek gördültek alá. Dühösen letörölgette a blúza ujjával.

– Köszönöm, nincs. Elfordult, és kinézett az ablakon, de az asszony harkály módra ütögetni kezdte a karját. – Nekem nyugodtan beszélhet róla, kedves. Szívesen meghallgatom. Érdeklődve vizsgálgatta Liza profilját. – A barátnőim mind azt mondják, hogy nagyon megértő vagyok… Várjunk csak egy picit, nem ismerem én magát? Nem maga szokott éttermekről írni? Liza a zsúfolt szerelvényen végül három vagonnal odébb kötött ki, egy nagydarab férfi mellett szorongott, akinek az anorákjából ázott kutyaszag áradt. A bűz orrfacsaró volt, de ott legalább nem faggatták. Csak otthon tudta rendesen kisírni magát. Vége, mindennek vége! A rögzítőjén öt-hat üzenet várta. Egyik sem Kittől. – Hol az ördögben bujkáltál, Dulcie? Nyolc óra! – méltatlankodott Pru az ajtóban állva, mint egy elhanyagolt feleség. – Azt hittem, csak egy harisnyanadrágért ugrasz el. Dulcie erőlködött, hogy megőrizze komolyságát, és az egyik konyha-székre rogyott. – Rufushoz mentem, hogy megköszönjem a tegnapit. Pru felismerte azt a somolygást. Látszott, hogy Dulcie nevetségesen elégedett magával. – Nehogy azzal gyere nekem, hogy elcsábítottad. Egész nap az ágyban henteregtél Szőr Mókkal. – Ami azt illeti – próbált Dulcie fesztelennek mutatkozni, de nem valami meggyőzően –, mostanáig dolgoztam. – Úgy érted, nehéz altesti munkát végeztél. – A vendéglőben dolgoztam. Sőt egymagam vittem az egész boltot. – Most te képzelődsz – kérdezte Pru –, vagy én? Dulcie nem bírta tovább türtőztetni magát. Fölugrott, és előkapott egy üveg bort a hűtőből. – Komolyan dolgoztam – kiabálta magánkívül. – Tudtam, hogy nem fogod elhinni, magam is alig hiszem el, de isteni volt! Semmit sem rontottam el. Jaj, Pru, látnod kellett volna, én csináltam mindent. Ráadásul szikrázott föl Dulcie zöld szeme, ahogy bort töltött a poharakba – min den percét élveztem! Ez tényleg nem valami hihetően hangzott, de ahogy Dulcie tovább zengte saját dicséretét, nyilvánvalóvá vált, hogy komolyan beszél, nem pedig jól kieszelt átverés, áprilisi tréfa az egész. Pru ráeszmélt, hogy Dulcie fölfedezte – még ha jóval később is, mint a legtöbb ember – , a munka nem is feltétlenül annyira borzasztó dolog. – Szinte észrevétlenül szaladt el a nap – áradozott tovább Dulcie hitet lenül csóválva a fejét. – Komolyan mondom, repültek az órák. Az egyik pillanatban Rufus még az autójába segítette be Marist, és mire észbe kaptam, már hét óra volt, zárás! Nem, koszi, inkább ne. Még egy újdonság: Dulcie a pohara fölé tartotta a kezét. – Biztos? – kérdezte meghökkenten Pru. – A vendéglő hétkor nyit, reggelire. Megígértem Rufusnak, hogy hatra ott leszek. – Hatra? – hápogta Pru. – Maris eltörte a karját. Hetekre harcképtelenné vált – magyarázta komolyan Dulcie. – Fölajánlottam, hogy besegítek. – Úgy érted… mindennap? – Csak hetente hat nap. Vasárnap zárva tartanak.

Ezt nem volt könnyű fölfogni. Pru önkéntelenül eltűnődött, nem mentek-e el otthonról Dulcie-nál. – Jól meggondoltad, Dulcie? Dulcie néhány másodpercig válasz helyett pohara peremét tanulmányozta. Mire végül megszólalt, tréfás hangja, a csillogó felszín eltűnt. – Most ezt szeretném. Erre van szükségem. Valamire, ami nem hagy azon az istentelen kupin rágódnom, amit az életemből teremtettem, és ami teljesen betemet. Pru már-már riadtan érzékelte, hogy ez egyáltalán nem vall Dulcie-ra. – Dehogy teremtettél… – Hagyd ezt, Pru. Mi mást kezdjek magammal? Ha a Bruntonba megyek, Liammel találkozom. Ha itthon maradok, egyfolytában őrá gondolok – mondta bánatosan Dulcie, bár tudta, hogy ez nem a teljes igazság; főként Patrickre gondolna. Jaj, mekkora hülyeséget művelt… – Tudod, mi kell neked? – kérdezte Pru. Persze, hogy tudom – gondolta Dulcie. Egy jó nagy seggbe rúgás a tökfejségemért. De hangosan csak ennyit kérdezett: – Mi? Pru elmosolyodott. – Egy vekker.

varratkiszedés egy cseppet sem fájt. – Így ni! – mondta megnyugtatóan az orvos. Végre elkészült, egy rozsdamentes vesetálra tette az ollót, és tükörért nyúlt. – Vessen rá egy pillantást, és mondja meg a véleményét. Pru megszemlélte kötés nélküli, szénaboglyahajú tükörképét, és azonnal sírva fakadt. – Tudom, tudom – veregette meg a vállát a doktor. –Jó munkát végeztem, ha szabad dicsérnem magamat. – Most már hazamehetek, és megmoshatom a hajamat? – szipogta Pru. Élete leghosszabb két hetét hagyta maga mögött. A férfi mosolygott. – Ha nagyon akarja. Terry Lambert az irodájában épp egy aláírandó levélhalmon küzdötte át magát, amikor a titkárnője bedugta fejét az ajtón. – Látogatója jött, Mr. Lambert. Bizonyos Mrs. Kastelitz. Nem jelentkezett be előre, de azt kérdezi, tudna-e rá szakítani néhány percet. – Persze, Dóra. – Terry Lambert gondosan a helyére tette a töltőtolla kupakját. – Küldje csak be! – Jó napot! – köszönt Pru. Nagyon jól mutatott a zöld farmerbe tűrt fehér pamutvászon ingblúzban és a nyakába kötött piros selyemsálban. – Üdvözlöm! Foglaljon helyet, Pru! – Terry alátolta a széket. – Fölpillantott, elkapta titkárnője tekintetét. – Nem szükséges ráncolnia a szemöldökét, Dóra – jegyezte meg könnyedén. – Mrs. Kastelitz a takarítónőm. Dóra összeszorította az ajkát, és becsukta az ajtót maga mögött. – Elnézést – mondta az ügyvéd. – Tudják, hogy viszonyom van valakivel, csak azt nem tudják, kivel. Egy titkárnőnek az a halála, ha nincs képben. Nos, remekül néz ki. Jól nyaralt? – Az az igazság, hogy füllentettem – vallotta be Pru. – Valójában nem mentem nyaralni. Terry Lambert ügyvéd lévén, igazán értett a diplomatikus viselkedéshez. – Értem – dőlt hátra bőr karosszékében. – Az orvosomon kívül maga az első, aki látja – mosolygott Pru. – Mármint micsodát? – nézett kissé riadtan Terry. Pru azonban hátrafogta a haját. Szürke szeme csillogott. – Ma reggel szedték ki a varratokat. Terry szája fülig szaladt. – Nagyszerű! Istenien néz ki. Nagyon helyes. – Magának köszönhetem – jelentette ki boldogan Pru. – Ezért jött ide? Hogy megmutassa a fülét? – Igen, azért is – engedte vissza az asszony a haját a vállára, majd mély lélegzetet vett. – De a másik ok az, hogy válni szeretnék. Miután kínjában már ikszelgette a napokat a naptárában, Eddie arra a megállapításra jutott, hogy ez semmivel sem jobb, mint a félév végét várni a bentlakásos iskolában. Sőt még rosszabb is – gondolta, ahogy irodája ablakánál állva kifelé bámult. Olyan, mint a félév végét

várni, és azért imádkozni, hogy a szünidő folyamán szépen megszabaduljon a szüzességétől. Szombat van, pontosabban – az órájára pillantott – három perc múlva tíz. Ha minden terv szerint halad, Pru bármelyik percben végigberreghet a kocsibehajtón az ásatag Minijével. Bronzbarnán, kipihenten a nyaralás után. Ő majd csipkelődő megjegyzést tesz az üdvözlőlapra, amely a jelek szerint elkallódott a postán, az asszony nagy felhajtást csap Arthur körül, ő pedig igyekszik elhessenteni a gondolatot, mennyire szeretné, ha Pru inkább az ő fülét cirógatná. És egyszer csak valahogy összeszedi a bátorságát, hogy föltárja Pru előtt az érzéseit. Mert mostanáig húzta-halasztotta, de most eljött az idő, hogy vegyen egy mély lélegzetet, erőt merítsen, lépjen. Mert ha nem teszem – gondolta Eddie, miközben vadonatúj nadrágjában idegesen zsebre vágta a kezét –, senki más nem teszi meg helyettem. Ahogy Pru a macskaköves udvarra kanyarodott, bele kellett taposnia a fékbe, hogy kikerülje Liamet. Átsuhant az elméjén, hogy ezzel csalódást okoz Dulcie-nak. Liamnek viszont nem okozott csalódást. A férfi szeme fölcsillant, ahogy meglátta Prut. – Fantasztikus időzítés, drágám! Szervizbe kell vinnem a kocsimat, rendetlenkedik a sebváltó. Légy olyan angyal, és gyere utánam, jó? Akkor vissza tudsz hozni. Pru automatikusan fölpillantott az iroda ablakára. Ott állt Eddie zsebre dugott kézzel, és őket figyelte. Ahogy észrevette a férfit, gyűrött kék ingét és szokás szerint meglazított nyakkendőjét, Pru gyomrát megbizsergette valami. – Nem lehet. Eddie vár. – Jaj, Eddie miatt ne fájjon a fejed. Nem fog kirúgni – követte vigyorogva Pru tekintetét Liam. Ahogy elkapta Eddie pillantását, intett neki, hogy nyissa ki az ablakot, majd fölkurjantott: – Nem gond, ha egy kicsit kölcsönveszem Prut? Eddie nem mondta ki, de kisfiús visszavágás villant az agyába: „Hát a tököm nem kéne?” Figyelte, amint Pru papír zsebkendővel szorgosan fényesítgeti a Mini műszerfalát. Gyönyörűnek látta, ahogy teljesen a munkájába merült, mint akinek a műszerfal kiglancolása a legfontosabb dolog a világon. – Rendben – felelte végül, de igencsak kelletlenül. Úgy érezte magát, mint az elítélt, akinek feltételes szabadlábra helyezését az utolsó pillanatban visszavonták. Vagy esetleg a kisdiák, akivel most közölték, hogy a szünidőt elhalasztották. A francba, már fölkészült, hogy most rögtön megmondja Prunak, mit érez iránta… – Nagyszerű. Csak leadom a kocsit a Pargeternél. – Liam vidáman integetett Eddie-nek, majd visszafordult Pruhoz. – Ott találkozunk, oké? – Oké. Eddie az ablakban állva tanakodott, mit mondhat Lizának a teniszedző. Most, hogy Liam már nem kiabált, egy kukkot sem hallott. Látta, hogy Liam elhallgat, egy pillanatig némán kémleli Prut. – Valami megváltozott rajtad – mondta Liam az asszonynak. Összevonta a szemöldökét. – Fogalmam sincs, mi. Ez a baj Liammel – gondolta Pru –, sosem fogja megnyerni az Elmebajnokságot. – Alighanem az új rúzsom – mondta. Eddie odafönt, az irodájában idegeskedett, hogy fejezzék már be a locsogást, és induljanak. Minél előbb elmennek, annál hamarabb visszaérnek. A Pargeter, a Liaméhez hasonló kocsikat karbantartó luxusszerviz Bath másik felén működött. Ahogy azt előre tudni lehetett, mire Pru bekanyarodott, Liam már a fogadópultnak

támaszkodott, élénk társalgásba merült a dekoratív recepcióslánnyal. – Ne zavartasd magad? –jegyezte meg fanyarul Pru, amikor – percek-kel később – a férfi bepattant mellé a Minibe. – Nem láttad, mit rejtett az a pult – rajzolt Liam a levegőbe egy kidomborodó pocakot. – Legalább hetedik hónapos. – Elhúzta a száját. – Mindenesetre az utóbbi időben egy életre telítődtem a kisbabatémával. Pru az útra összpontosított, mert erős szembeforgalomban kellett megfordulnia. Kíváncsi volt, érdeklődik-e a férfi Dulcie hogyléte felől. Úgy tűnt, hogy nem. – A francba! – szólalt meg Liam. – A következőnél fordulj jobbra! Amikor Pru odapillantott, látta, hogy a férfi fehér pamutfelsője elejét vizsgálgatja. – Olaj – sóhajtotta Liam. – Rohadt szerviz, mocskos kupleráj. Ugye, nem baj? A lakásom egy kilométernyire sincs innét. Két perc alatt átöltözöm. Pru vállat vont, jobbra indexelt, és kettesbe váltott. Liam azonban még mindig őt nézte. – Hát persze! – kiáltott föl olyan váratlanul, hogy Pru kis híján tövig nyomta a féket. – Mit hát persze? – A füled! Amikor legutóbb találkoztunk, száz méter gézbe volt bugyolálva… – Itt jobbra vagy balra? – Balra – vigyorgott az asszonyra, és hitetlenkedést színlelve csóválta a fejét. – És még csak nem is szóltál nekem. Elégedett vagy az eredménnyel? – Tökéletesen – felelte Pru. – Tudtam, hogy valami megváltozott rajtad. Na és miért nem villogsz vele? – Nincs miért villognom. Pru a szokott, lazára fésült frizuráját viselte. Tudta, hogy megváltozott a külseje. Azt is tudta, hogy kizárólag azért változott meg, mert másként érezte magát. – Isteni, tényleg szuper. – Liam továbbra is vigyorgott, mint a vadalma. – Na, itt is vagyunk, állj be a mögé a veterán sportkocsi mögé! – Ne maradj órákig! – figyelmeztette Pru, de mielőtt kinyithatta volna a kesztyűtartót, hogy elővegye legújabb puhafedeles regényét, Liam forró ujjai a csuklójára fonódtak. – Gyere föl velem! Megmutatom a lakásomat. A férfi hangja nagyon gyanúsan csengett. – Inkább megvárlak itt. – Ne butáskodj! – Liam kibűvészkedte a kulcsot a kormányzárból. Ajándékot tartogatok neked. Ajándékot? Ez valami ugratás? – Miféle ajándékot? Pru bizalmatlanul méregette a férfit. Liam kacsintott. – Csak egy kis semmiséget az új füled örömére. – Tavaly meghívtak Kuvaitba, egy profi tenisztornára – magyarázta Liam fejét hátrafordítva, miközben a hálószobai komódban keresgélt. – Mindegyik résztvevő emléket kapott a sejktől. A pasik színarany borotvát, a csajok fülbevalót. – Á, megvan. – Na és mi történt, valami félreértés? – kérdezte Pru az ajtófélfának támaszkodva. – Nem igazán látszol csajnak. – A vegyes párosban egy iszonyúan szőrös leszbi volt a partnerem. Borotvára ácsingózott. Utolsó este leitatott, kihívott teveversenyre, és ő nyert. – Liam vállat vont, és Pru kezébe nyomta a bőr ékszertokot. –Ennyi. Nekem a fülbevaló maradt. Pru nevetett.

– El sem tudom képzelni, miért nem adtad valaki másnak. Liam kinyitotta a tokot. A gyémántokkal kirakott vörösarany fülbevaló P betűt formázott. – A teniszpartneremet – mondta egyszerűen – Paulának hívták. Pru a fürdőszobatükör előtt állva csodálta magát. A füle mögé kanyarította a haját. Ahogy jobbra-balra fordította a fejét, a fülbevaló visszaverte a fényt, úgy csillogott-villogott, ahogy… hát igen, ahogy csak a briliánsok szoktak. – Igazán kedves tőled. – Örülök, hogy örülsz. – Liam közelebb lépett, lehelete melegítette az asszony tarkóját. Gyöngéden még jobban hátravonta Pru haját a fülétől, és megszemlélte a még piros, de hajszálvékony forradást. – A sebészed jó munkát végzett – mondta. – Ha nem tudja az ember, soha észre nem venné. A szája egy-két ujjnyira volt Pru nyakától, és tovább közelített. Pru lélegzetvisszafojtva figyelte a tükörben, és úgy vélte, képzelődik. Az lehetetlen, hogy Liam arra készül, amire a jelek szerint. Halkan fölsikoltott, amikor a férfi meleg nyelve a nyakához ért.

tükörben találkozott a tekintetük. – Liam! – Tudod, tényleg hihetetlenül vonzó csaj vagy – mormolta a férfi, mint aki hatalmas titokba avatja be, majd csókot lehelt a vállára. – Dulcie mindent elmesélt rólad meg a nyomoronc férjedről. Tudod, mindössze arra van szükséged, hogy valaki egy kis indítólökést adjon az önbizalmadnak. Pru elfojtott egy kacajt. – Úgy érted…? – Félre ne érts – mondta sietve Liam –, semmi komoly, semmi hosszú távú. Csak egy kis hókamóka. – Mármint, veled? Bevetette legellenállhatatlanabb mosolyát. – Pontosan úgy. Talán nem szerénységem a tökéletes férfi erre a fel adatra? Na mit szólsz hozzá, kicsikém? Megünnepeljük az új énedet? Pru igyekezett elképzelni, amint Liammel… ünnepelnek. Szőke, kék szemű, napbarnított, és egészen rendkívülien jóképű. Csupa izom és ruganyosság. Ráadásul Dulcie-tól ezerszer hallotta, milyen mesés az ágyban. Testi adottságait tekintve valóban tökéletes férfi erre a feladatra. Pru sóhajtott. Milyen kár, hogy ez a férfi éppen Liam! Bárki más ilyen tulajdonságokkal menthetetlenül levenné a lábáról. – Ajjaj! – súgta Liam évődve. – De nagyon sóhajtozunk! Ezek a nehéz döntések… Keze az asszony derekára csúszott. Pru óvatosan kibontakozott az ölelésből. – Kösz, Liam, de ne! A férfi értetlenül meredt rá. – Biztos? Pru kikapcsolta a fülbevalót, és a férfinak nyújtotta. – Egészen biztos. – Mit csinálsz? – Ezt inkább vedd vissza! Liam elnevette magát. – Tartsd csak meg! Nem szokásom megvesztegetni a nőket, hogy lefeküdjenek velem. Csak kedveskedni akartam. – Mosolyogva akasztotta vissza az ékszert Pru fülcimpájára. – Juj! – rezzent meg az asszony, ahogy Liam ujja megcsúszott. A bal fülbevaló becsípődött, mint egy rák ollója. – Bocs. Na így már jobb. Mint mondottam, vonzó csaj vagy. Mindössze egy indítólökés kell az önbizalmadnak. Nyilván épp azon fáradoztál, amikor kikosaraztalak – gondolta Pru, és viszonozta a mosolyt. A jó öreg Liamre nem lehetett haragudni. Nem árult zsákbamacskát. Nem játszotta az eszét, bárki láthatta, kicsoda: olyan srác, akit csak a szórakozás érdekel. – Köszönöm! – mondta az asszony. Már majdnem egy órája elmentek. Eddie sehogy sem tudott a munkájára koncentrálni, fölalá járkált az irodájában, mint egy ketrecbe zárt leopárd, amikor meghallotta Pru lepusztult

Minijének ismerős kattogását csattogását az udvaron. Fél másodperc alatt az ablaknál termett, a hideg üveghez tapasztotta a tenyerét. Liam most másik felsőt viselt, sárgát. Pruval nevetgéltek valamin. Liam előrehajolt, megbirizgálta Pru barna haját. Eddie gyomra villámgyors duplaszaltót hajtott végre. Ez meg miféle vircsaft? Mire föl simogatja Liam Pru bal fülét ezzel a tőle szokatlan gyöngédséggel? Ami ennél is fontosabb, hogy a francnyavalyába engedi neki Pru? – Tudod – mondta Liam –, engem még sosem kosaraztak ki. – Hűha – vágott szomorú arcot Pru. – Akkor most belerondítottam a forgatókönyvedbe? – Méghozzá baromi nagyot – vigyorgott a férfi. Hadd kérjek tőled egy szívességet. Légy oly bátyám, tartsd meg ezt magadnak. – Lakat a számon. Te pedig senkinek sem szólsz a fülemről. – Áll az alku. – Liam nagy nehezen kinyitotta az utasoldali ajtót. Miután kimászott, megfordult, és vidáman hozzátette: – A mi titkunk, édesem. Köztűnk marad. Ebben a pillanatban megfordult a szél. Korábban Eddie hiába fülelt Liam és Pru beszélgetésére, egy hangot sem bírt elcsípni. Ezúttal viszont többet hallott a kelleténél. Tüstént elfordult az ablaktól. Mintha egy társzekérnyi vizes homokot zúdítottak volna a gyomrába. Ennyit az esélyeiről Prunál. Liam nyilvánvalóan előbb ért célba. Szegény lány! – Hello! –jelent meg az ajtóban Pru a lépcsőzéstől még kifulladva. Visszajöttem. Az arca kipirult, a szeme csillogott, hihetetlenül boldognak látszott. Akár egy hamvas bőrű kamaszlány, aki szerelmes az iskolai krikettcsapat kapitányába – gondolta Eddie, és vetélytársához képest borzasztóan öregnek, fáradtnak érezte magát. – Hello! – erőltetett mosolyt az arcára. –Jól sikerült a nyaralás? Pru még jobban elpirult. – Köszönöm, pompásan. Nem nagyon barnult le, de jó színben volt. Eddie észrevette, hogy másként viseli a haját, hátrafésülte a füle mögé. Nyilván azért, hogy Liam McPherson még könnyebben simogathassa – hasított Eddie-be a féltékenység. – Szép a fülbevalója. – Ó, köszönöm! – csillant föl Pru szeme, és Eddie rögtön tudta, kitől kapta az asszony az ékszert. A gyomrában fölerősödött az émelygős érzés. Leült az íróasztalához, és szórakozottan lapozgatott a naptárában. – Minden rendben? – Hogyne. Persze. – Khm… mindjárt dél – kockáztatta meg Pru. Valami nem stimmelt, de elképzelni sem tudta, mi. – Nem Oxfordba kéne fuvaroznom egy tárgyalásra? Eddie már lemondta a tárgyalást. Határtalan optimizmusában úgy tervezte, elviszi Prut ebédelni valami káprázatos helyre. – Elmarad – felelte kurtán. – Hétfőn tartjuk meg. – Értem. – Pru figyelte a férfit, aki láthatólag a naptárába mélyedt. –Ezek szerint nincs is rám szüksége? Dehogynincs! – szerette volna kiáltani Eddie. Megrázta a fejét, sajnálta, hogy nem harmincöt éves, nem kisebb a pocakja és dúsabb a

haja. Vajon másképp alakult volna az élete, ha duzzadó izmokkal és szőke üstökkel szaladgál? – Eddie! – szólalt meg tétován az asszony. – Megbántottam valamivel? DE MÉG MENNYIRE! – Nem. – Rendben. – Prut nem győzte meg a válasz. – Akkor hétfőn hánykor? Ahogy Eddie fölnézett, az asszony éppen a fülbevalóját babrálta. Eddienek eszébe jutott, hogy kirúghatná Liam McPhersont. Lapátra McPhersont – gondolta keserűen. De mit érne vele? – Tíz harminckor. – És nagyjából mikor érünk vissza? Pru gondolatban sakkozott a megbízásaival. A kéthetes kihagyás után elég sok takarítanivalót kellett bepótolnia. Nézzenek oda, alig várja, hogy rohanhasson vissza a bikájához! – Nyugi. – Eddie ügyelt, hogy higgadt maradjon a hangja, már csak azért is, hogy palástolja fájdalmát. – Hatra visszaér. – Pocsékul nézel ki, Liza – mondta Margaret Lawson. – Köszi, anya! Liza a konyhában, közvetlenül a tűzhely mellett üldögélt, egy bögre teát szorongatott, és figyelte, ahogy az anyja hagymát tisztít a burgonyapürés rakott vagdalthoz. A lány ajánlata, hogy elviszi a szüleit vacsorázni, a szokásos merev elutasításba ütközött. Margaret Lawson úgy vélte, az étterembe járás nevetséges pénzkidobás. Hangoztatta, hogy neki egyébként sem teher, hogy a családjának főzzön. – Élvezem – mondta Lizának. – Meg aztán a burgonyapürés rakott vagdalt apád kedvence. Nem szereti azokat a puccparádés ételeket. Liza már épp elégszer hallotta ezt az okoskodást ahhoz, hogy ne pró-bálja jobb belátásra téríteni a szüleit. Fölajánlotta, visszautasították. Így festett hazalátogatásai megváltoztathatatlan sémája. Egyébként ő sem akart aznap este vendéglőben enni. Margaret Lawson erélyesen hozzálátott a hagymaaprításhoz. – Komolyan mondtam, hogy pocsékul nézel ki – jelentette ki, és hátra sandított a lányára. – Mint aki végigsírt egy hetet. Tévedés – gondolta Liza. – Csak három napot sírtam. – Kirúgtak? – Nem. – Terhes vagy? – Nem. – Akkor ez férfiügy – állapította meg az anyja, és ismét a hagymára fordította figyelmét. Liza nem szólt semmit. Majdnem annyiszor hallott már kiselőadást arról, hogy állapodjon meg végre egy rendes férfi mellett, mint a rabló zsivány vendéglősök témájáról. Tudta, hogy életének eddigi nagy férfiforgalma és lehorgonyzási képtelensége súlyos aggodalom tárgyát képezi a szüleinél. Semmi sem tehette volna őket boldogabbá, mint az, ha szerencsésen férjhez megy. Nem is finnyáskodtak, bármelyik jóravaló, negyvenéves ügyvéd, bankigazgató, könyvelő, vagy akár egyszerű építészmérnök is megtette volna. – A legutóbbi szerencsétlen miért nem felelt meg? – szívózott Margaret. – Mivel szolgált rá, hogy kitedd a szűrét? Dobolt az ujjaival a volánon?

Nem a jó oldalon választotta el a haját? Hamisan énekelt? Az anyja ezt humornak szánta. Így próbált segíteni. Ugyanakkor egy-egy kis tüskét is benyomni. Liza Kitre gondolt, és összeszorította az ajkát. Nem szabad, nem szabad sírni! – Nem. A hagyma a serpenyőbe hullott, és Margaret Lawson szakavatottan forgatta a forró vajban, majd a sárgarépáért nyúlt. – Nem akarsz beszélni róla? – Nem nagyon. – Szóval nős. Úristen – gondolta Liza –, ha kihallgatásra kerül sor, a KGB a nyomába sem érhet anyámnak. Miközben a fejét rázta, egy könnycsepp gördült le az arcán. – Ő szakított veled? – Nem. Én küldtem el – Akadozva sóhajtott. – Máskor nem kérdezel ennyit. – Máskor nem úgy nézel ki, mint a háromnapos esős idő – replikázott Margaret Lawson zord hangon. Ezek az anyák… Mindig az övék az utolsó szó. – Ne haragudj! – mondta Liza. Margaret Lawson félrehúzta a sárgarépát. Konyharuhába törölte a kezét, és szembefordult a lányával. – Megijesztesz, Liza – szólalt meg halkan. – Légy szíves, mondd el, mi a baj! – Jaj, anya… – Ez más volt, mint a többi, igaz? Liza tehetetlenül bólintott. – Nem számít. Ne felejtsd el, hogy apád meg én mindig szeretni fogunk téged. Te, Liza… csak nem az a betegség? Az anyjára meredt. – Micsoda? Az asszony arcát aggodalom barázdálta. – Nincs neked… nem kaptad meg az AIDS-et? – Nem! – vágta rá Liza egyszerre sírva és nevetve. Fölugrott a székről, és az anyja nyakába borult. – Dehogy, anyu, hát persze, hogy nincs AIDS-em! Margaret is átölelte, majd visszatért szokott formájához. – Ez nem „hát persze”, édes lányom. Ilyen dolgok előfordulnak, mind annyian tudjuk, hogy előfordulnak. Nem éppen megállapodott életvitelt folytatsz. Liza elmosolyodott. Na tessék, valamiért mégiscsak hálás lehet. Nem AIDS-es. A kiselőadás elhangzott, és leszűrte belőle a tanulságot. – A fiú kilenc évvel fiatalabb nálam – bukott ki belőle, mielőtt észbe kapott volna. Nem is értette, hogyan történhetett. Valószínűleg azért, mert az AIDS-hez képest nem is tűnt olyan szörnyűségnek.

argaret Lawson lassan emésztette meg az értesülést. Kötényébe törölte kivörösödött kezét, és elgondolkodva támaszkodott a mosogatónak. – Szóval… huszonegy éves. – Nem – felelte újabb bágyadt mosollyal Liza. A matek sohasem tartozott az anyja erősségei közé. – Huszonhárom. – Ja igen. Hát az is elég fiatal. Most meg mit vigyorgok? – csodálkozott magában Liza. – Semmi sem változott. – Tudom – bólintott. – Ez semmiképpen nem jöhetett össze. Eleinte nem zavart, mert azt hittem, majd megunom. Csakhogy egyáltalán nem untam meg. – A fejét csóválta. – De tényleg teljesen kilátástalan volt. Tudtam, hogy véget kell vetnem neki. Inkább most, mint néhány év múlva… Olyan ez, akár egy üszkös lábujj levágása – folytatta elkeseredetten, és újra könnyek szöktek a szemébe. – Jobb elveszíteni egy lábujjat, mint később az egész lábat. – Ebben van valami igazság. – Csak azt nem fogtam föl, hogy ennyire fájhat – szipogott Liza, a zsebében talált egy foszladozó papír zsebkendőt, és kifújta az orrát. – Hogy hívják azt a srácot? – Kitnek. Kit Berengernek. Még a neve is fiatalosan csengett. – Hmm. Állása van? – Családi cég. Építőipari – motyogta Liza. – Az apja utál engem. Margaret Lawson bólintott. – Akkora disznóság – folytatta Liza. Furcsa módon most, hogy belekezdett, nem bírta abbahagyni. – Ha ő öregebb nálam, az egyáltalán nem számított volna. Az senkit sem zavar. – Tudom. Liza szeme alatt sötét karikák húzódtak. Napok óta nem aludt. – Nem lett volna szabad idejönnöm. – Pont a születésnapodon. – A lányom vagy – mondta Margaret. – Ritkán van rá alkalmam, hogy megvigasztaljalak. Nem ez az anyák dolga? – Nem hiszem, hogy meg tudsz vigasztalni. – Lehet, hogy nem tudlak – ült le Margaret Lizával szemben –, de azt azért megértem, mit érzel. Tudod, én is keresztülmentem ugyanezen. – Micsoda? Liza majdhogynem mulatságos képet vágott. Margaret elmosolyodott. – Az anyád is ember, Liza. Harmincöt évesen mentem feleségül apádhoz. Mit gondolsz, mit csináltam addig, sóhajtoztam a kemencesutban? – Hát… ööö… Na igen. – Titkárnőként dolgoztam Londonban. – Margaret révedező tekintettel dőlt hátra a székén. Harmincévesen beleszerettem a szállásadónőm fiába. Michaelnek hívták. A fürdőszobaablakom betört, és ő jött megjavítani. Azonnal fölszikrázott köztünk valami. Ő persze tudta, mennyi idős vagyok, így azt mondta, hogy ő huszonnyolc éves. Járni kezdtünk – folytatta az asszony. – Persze, egyikünk sem dúskált a pénzben, de beültünk egy-egy presszóba, sétáltunk a Regent's Parkban, néha moziba mentünk.

Nagyon jól megvoltunk egymással, de sohasem értettem, miért kell titkolnunk az anyja előtt. Michael azt mondta, csak cirkuszolna, ha meg tudná, mert mindenkire féltékeny, teljesen rátelepszik. Elhallgatott. – És? – firtatta Liza, miután hosszabbra nyúlt a szünet. Jóságos ég, ezt eddig el sem tudta volna képzelni. A saját anyja… – Hát persze, végül a fülébe jutott. Az egyik szomszéd meglátott minket kéz a kézben a parkban. Elmondta Michael anyjának, aki aznap este beállított hozzám, és felelősségre vont, hogy mit akarok az ő drágalátos fiacskájától. – Margaret Lawson öntudatlanul körbe-körbe forgatta a jegygyűrűjét az ujján. – Próbáltam vele megértetni. Magyaráztam neki, hogy szeretjük egymást, és ideje, hogy a fia a saját életét élhesse. Na, sejtheted, mit szólt. Kaptam tőle hideget-meleget. Kiderült, hogy Michael nem is huszonnyolc éves, hanem huszonegy. – Jesszusom! – hebegte Liza. Az anyja szomorkásán mosolygott. – Hát igen. És ezzel mintha elvágták volna. Elmondott engem a világon mindennek, egy hetet adott, hogy kihurcolkodjak a lakásból, és figyelmeztetett, hogy többé szóba ne merjek állni a fiával. – És szóba álltál vele? Margaret Lawson a fejét rázta. – Nem. Rettentően szégyelltem magam. Meg ugyanúgy fölháborodtam, mint az anyja. – De a fiú… Michael nem próbált elérni? Újabb fáradt fejrázás. – Akkor se tudott volna, ha akar. Otthagytam Londont, Bathba költöztem. És egy év múlva megismerkedtem apáddal. – Anya! Liza még mindig nehezen tudta fölfogni, amit hallott. Mintha egy regényből vették volna. Az anyja vállat vont. – Ez már a múlté. Negyven éve történt. – De… apával megtaláltad a boldogságot? – Persze, meg. Apád jó ember; természetesen boldog vagyok vele. – Az asszony habozott egy pillanatig; csak az ujjai jártak, ahogy a jegygyűrű körbe-körbe forgott. Margaret egyszeriben sápadtnak és kimerültnek látszott. – Csak hát… azóta is sokat gondolkozom azon… ami történt. El-eltűnődöm, vajon nem lettem volna-e boldogabb Michaellel. Kapóra jött, hogy a bathi körzetben egyetlen Berenger szerepelt a távbeszélőnévsorban. – Berenger. Határozott férfihang. Kimért, erélyes, egy főnöké, aki nem tűri, hogy packázzanak vele. – Halló! Kit Berengerrel szeretnék beszélni – mondta Margaret higgadtan. – Ki keresi? A telefon mellett a Grattan-féle csomagküldő katalógus várta, hogy az asszony megrendelje belőle a bordás kötésű, gyöngyházrózsaszín pamutkardigánt negyvenkettes méretben. – Margaret Grattan. – Tartsa, kérem! Margaret tartotta, de mintha egy óráig váratták volna. Még jó, hogy Liza bevette magát a fürdőszobába. Végül a vonal végén megint fölvették a kagylót.

– Kit Berenger beszél. Ezúttal fiatalabb hang, de szintén iskolázott és magabiztos. – Halló, Kit, valójában Margaret Lawsonnak hívnak. Liza édesanyja vagyok. Margaret kipillantott a nappali ablakán. A kertben a férje épp az elnyílt bazsarózsák fejét csipkedte le aprólékos gonddal. – Értem. A hang hűvösebbé vált. Gazdája azonnal óvatosabb lett. Talán elkéstem – gondolta az asszony. – Vesztett ügybe avatkozom. – Ha tud szakítani pár percet – mondta Margaret –, elbeszélgethetnénk. – Ez Rose Tresilian lesz, szemből. Megígértem neki, hogy kölcsönadom a katalógusomat – mondta Margaret aznap este kilenckor, amikor csöngettek. – Beengednéd, drágám? Liza ajtót nyitott, és a szája elé kapta a kezét. Nem Rose Tresilian volt, szemből. – Istenem! – Bocs a késői zavarásért! – Kit haja csillogott a kültéri lámpa fényében, óvatosan könnyed hangon beszélt. – Előbb ideértem volna, csak nem találtam a Világjáró zsebkalauzomat. Liza örült, hogy az ajtófélfába kapaszkodhat. Jól megtámaszkodott, és meredten nézte Kitet, szinte pislogni is félt. Ha ez káprázat, rendben. Az is több a semminél. Kit gyűrött farmeringet és fehér vászonnadrágot viselt. A lány észrevette, hogy karikás a szeme. Fáradtnak, nyúzottnak látszott, és valahogy szexisebbnek, mint valaha. – Ez nem igazság – jegyezte meg, és legszívesebben a férfi karjába vetette volna magát, de nem merte. – Hogyhogy a hapsik táskás szemmel is remekül tudnak kinézni? Ugyanakkor egy nő úgy fest, mint egy élemedett korú parlamenti képviselő másnaposan. – Meg sem kérdezed, hogyan találtam rád – hagyta figyelmen kívül Kit a tárgytól eltérő, zavaros értekezést. Liza tétován fésült ki a szeméből egy kósza tincset. Fürdés után nem bíbelődött hajszárítással. Persze arcfestéssel sem. – Sejtem, honnét fúj a szél – felelte – Csak nehezemre esik elhinni. – Anyád hívott föl. Liza bólintott. Igazolódott a gyanúja. Ámbár egészen valószínűtlennek tűnt, hogy az anyja ilyesmit műveljen. – Rendes körülmények között nem az a minden lében kanál típus. Inkább érezte, semmint látta, hogy a férfi megfeszül. – Ha valaki mások dolgába avatkozik – szegezte rá állhatatos tekintetét Kit –, az éppúgy lehet üdvös, mint ártalmas beavatkozás. Hallgass rám, Liza. Azért jöttem ide, mert anyád rábeszélt. Szeretlek, és össze akarom kötni veled az életemet, de ezt te is tudod. Szóval – mondta nyomatékosan – rajtad múlik. Ha azt akarod, hogy menjek el, elmegyek. Sarkon fordulok, és meg sem állok Bathig. Te pedig bemehetsz, és közölheted anyáddal, hogy semmi köze az életedhez, ne ártsa bele magát. Megmagyarázhatod neki, hogy ez az ártalmas beavatkozás esete. – Jó – mormolta Liza, és bólogatott, mint egy figyelmes tanuló. – És mi a másik lehetőség? – Hát az üdvös beavatkozás – vette sorra ujjain mutogatva Kit a második alternatívát. – Vagyis az, amikor belátod, hogy tévedtél, igazat adsz nekem, elvégre mit számít, ha néhány évvel fiatalabb vagyok nálad? magyarázta. – De most komolyan, ki a nyavalyát érdekel? Engem ugyan nem. Anyádat meg még kevésbé. Liza tehetetlenül rázta a fejét.

– Nem, őt tényleg nem. – Egyébiránt szépen bocsánatot kérsz tőlem, amiért pokollá tetted számomra az elmúlt napokat – folytatta a férfi. – Csókolódzunk, nyaljuk-faljuk egymást, meg minden, aztán anyád lába elé veted magad, nem győzöl hálálkodni neki, hogy beleavatkozott az életedbe, és erőnek erejével észre térített. Liza figyelmesen hallgatta, majd újra bólintott. – Rendben, ezt választom. – Biztos? – kérdezte Kit. – Egyértelműen. – Azt, hogy nekem van igazam, és te tévedtél? – feszegette Kit, és beszéd közben fölfelé görbült a szája. – Igen, azt. Neked volt igazad, és én tévedtem, és bocsáss meg, és szeretlek – motyogta Liza, miközben örömkönnyek potyogtak a szeméből. – Fogalmad sincs, mennyire szeretlek… A férfi kitárta a karját, Liza pedig boldogan bújt hozzá. Arra gondolt, hogy ez a legjobb érzés, a legeslegjobb érzés a világon. Miután Kit befejezte a csókolgatását, fölemelte Liza állát, hogy a szemébe kelljen néznie. Mindketten remegtek. – Ezt ne csináld velem még egyszer! – mondta fojtott hangon a férfi, és hüvelykujjával megsimította Liza nedves szempilláját. – ígérd meg, hogy nem fog előfordulni! – Hogyhogy, egyáltalán nem civakodunk, nincs több veszekedés? – Zsörtölődni szabad, annyi belefér – vont vállat Kit. – Elvégre az életünk hátralévő részéről van szó. Minimum ötven évről. – Csak? – évődött Liza. Fölágaskodott, megcsókolta a férfi mosolygós szájának mindkét sarkát, és azon tűnődött, vajon nem törvénybe ütköző-e a boldogságnak ez a foka. – Talán hatvan. De ezt nem játsszuk el még egyszer. Nincs több „mindennek vége” műsor. Komolyan beszélek, Liza. Ígérd meg! Soha többé nem akarom azt hallani tőled, hogy.. Ketten kétfelé ugrottak, ahogy kinyílt a nappali ajtaja. – Ne zavartassátok magatokat! – mondta Margaret Lawson, ahogy a férjével a kabátjukért nyúltak. – Hello, Kit, örvendek a szerencsének! Liza, drágám, nem ácsoroghattok az ajtóban ítéletnapig. Talán behívhatnád Kitet, és megkínálhatnád egy csésze teával vagy kávéval. A sörözőbe megyünk apáddal. Miután távoztak, Kit megjegyezte: – Anyád rám kacsintott. – Ez rettentő furcsa – csóválta a fejét újbóli elképedésében Liza. – A szüleim életükben nem láttak belülről sörözőt. – Hivatalosan magunkra lettünk hagyva – vigyorgott Kit, és derékon ragadta Lizát. – Amúgy nagyon helyesen, mert megőrülök a vágytól, hogy letépjem rólad az összes ruhát. Úgy vigyázz – mondta, miközben hátrafelé terelgette –, hogy életed legszuperebb nemi élménye vár rád… – Ne itt! – zihálta Liza az állóóra és az anyja faragott tölgyfa könyvespolca közé szorítva. – Istenem, milyen gyönyörű vagy! Még ebben a kézi kötésű kardigánban is. – Kit játékosan lecsúsztatta a mondott ruhadarabot Liza válláról. – Na lássuk csak, mennyire hiányoztál! – Hagyd abba! – visította Liza, és vadul küzdött, hogy „tisztességes” keretek között tartsa együttlétüket. – Komolyan mondom, Kit, itt nem csinálhatjuk. Ez a szüleim háza! Kit szó nélkül kézen fogta, áthúzta az előszobán, ki a konyhába, majd a hátsó kijáraton át a szabadba.

– Én is komolyan beszélek – felelte, egyik keze Liza pólója alatt kalandozott, míg a másik fürgén kigombolta a lány farmernadrágját. – A kertben szabad a vásár? Odakint vaksötétség és a kései rózsák illatával terhes, langymeleg levegő fogadta őket. Ez a nagy összebékülés – gondolta Liza –, ami vad, szenvedélyes és hiperszuperextra romantikus. A valóságban kissé kevésbé magasztosán alakult a dolog, mint képzelte. Az sem tett jót, hogy rájött a kuncoghatnék. – Zihálnod kellene az önkívülettől – reklamált Kit. – Nem tehetek róla. Apa ma délután nyírta le a füvet, szemem-szám tele van nyesedékkel. – Kitbe kapaszkodott, tehetetlenül rázkódott a nevetéstől. – Falevelek akadtak a hajadba. És millió rovar neszezését hallom… – Pfuj! Mi volt ez? – rándult össze Kit, ahogy valami ízeltlábúnál súlyosabb landolt visszataszító toccsanással a keze fején, majd tüstént elugrott onnét. A szemük mostanára alkalmazkodott a koromsötéthez. – Béka – sikította Liza, és figyelte, ahogy a kétéltű beszökken a bokrok közé. Közben megvonaglott, mert egy lepke szárnya súrolta a vállát. Kit fülétől néhány ujjnyira egy szöcske reszelős pirregése hallatszott. Föladta. – Ez aztán a coitus interruptus. – Insectus interruptus – helyesbített Liza, a férfi feszes hasán táncoltatva ujjait. – Nesze neked szex a szabadban! Juttasd eszembe, hogy soha többet ne próbálkozzunk ilyesmivel! Liza körbetapogatódzott a füvön. – Nem találom a cicifixemet. Ebben a pillanatban bal kéz felől vészjóslóan megrezzentek a bokrok. – Csak azt ne mondd – súgta Kit –, hogy a devoni macskarém! – A zörgésből ítélve nagy testű. – Liza továbbra is hiába vadászott kedvenc fekete melltartója után, viszont sikerült kézre kerítenie fél pár cipőjét. – Biztosan kutya. Mindketten nagyot ugrottak, amikor egy zseblámpa erős fénykévéje villant föl. – Állj! Megvagy! Ne mozdulj! – rivallt rájuk egy női hang. – Úristen – sziszegte Liza, és ösztönösen Kit mögé bújt –, ez Mrs. McKnight a szomszédból. Basszus, basszus, basszus… – Szent Kleofás! – szólalt meg ismét a mély zengésű, parancsoló női hang, amely negyvenesztendei tanítás során edződött a rendkívül hatékony dirigáláshoz. – Már azt hittem, betörők! Mi a csudát művelnek a szomszédom kertjében? Rémisztő, nyirkos csend borult rájuk. Liza hallotta, hogy a szíve vadul kalapál. – Nem vagyunk betörők – közölte Kit. Fogta a fehér vászonnadrágját, és fölhúzta. Mrs. McKnight szeme fönnakadt. – Ez birtokháborítás! – Tudom. Elnézést kérek! Kit nyugodtan megkereste Liza többi holmiját, és odaadta a lánynak. Molly McKnight a feketeribiszkebokrok felé fordította a fénykévét, ahová korábban a béka ugrott. – Mi lelte magukat? – Vakmerőségi roham – felelte egyszerűen Kit. Mrs. McKnight megállapította, hogy ennek a srácnak jó vastag bőr van a képén. Könyörtelen precizitással a srác barátnőjére irányította a fényt. A lány a fiú mögött kuporgott a földön, kétségbeesetten igyekezett felöltözni. Leszegte a fejét, haja az arcába hullott,

lehetetlen volt fölismerni. – A társnője nem akar bocsánatot kérni? – kérdezte követelőén. – Román – vont vállat Kit. – Egy mukkot sem tud angolul. – Hmmm. – Többször nem fog előfordulni. – Ajánlom is. – Még egyszer elnézést! – mondta Kit, vigyorogva kézen fogta Lizát, és a hátsó kertkapu felé vezette. Molly McKnight a pimaszságon félig-meddig derülve csóválta a fejét, figyelte, ahogy távoznak. – Ezek a mai fiatalok, ki érti ezt? – sóhajtotta elég hangosan ahhoz, hogy meghallják. A kapu kattanva becsukódott mögöttük. Fiatalok. Micsoda mennyei mámor. – Imádom ezt a nőt! – súgta Liza.

ulcie-ra teljes erővel tört rá a magány. Fura, sosem gondolta, hogy ennyire hiányozni fog Pru, de most csakugyan rémisztően üresnek tűnt a ház. Vasárnap kora reggel lévén, még előtte állt az egész nap. Mivel valami belső ébresztőóra eléggé el nem ítélhető módon már hatkor fölkeltette – azelőtt nem is tudott efféle belső ébresztőóra létezéséről –, sértődötten töltötte ki magának a negyedik csésze kávét, és igyekezett félresöpörni az önsajnálatot. Elvégre igen keményen megdolgozott ezért a pihenőnapért, hát akkor élvezze. Sajnos azonban rá kellett döbbennie, hogy az ember sokkal könnyebben érzi jól magát, ha nincs egyedül. Márpedig most életében először társaság nélkül maradt. Patrick éjt nappallá téve mámoros boldogságban úszott valahol Claire Berengerrel. Liam kétségkívül szorgalmasan alakította a díjnyertes csődört ki tudja, hány nő oldalán. Pru azon fáradozott, hogy ledolgozza takarítási restanciáját. Liza meg… hát igen, Liza az összeveszésük óta nem beszélt vele, és ez a helyzet nem is nagyon változhatott, tekintetbe véve a rosszindulatú – és mélységesen igazságtalan – megjegyzéseket, amelyeket Dulcie tett Kit Berengerre. Ráadásul kerülte a Brunton Kúriát Liam miatt – arról nem is szólva, hogy nem bírt szembenézni mindazokkal a nőkkel, akik tudták, mekkora hülyét csinált magából a teniszedző miatt –, így igen korlátozott lehetőségek közül választhatott. Esetleg vásárolni mehetett volna, de most még az a kilátás sem gyakorolta rá a szokott vonzerőt, hogy szükségtelen luxuscikkekre költheti a pénzt. Az ajkába harapott, és kinézett az ablakon. A többi alternatíva nemkevésbé nyomasztóan festett. Sétálhatott egy jót a friss levegőn, az nagyon egészséges. Az anyja mindig ezt kínálta a halálos kamaszkori unalom ellenszeréül. Kösz, de inkább ezt sem. Vagy megfürödhetett, linzert majszolhatott, és heverhetett a kanapén, hogy azt a sok szemetet nézze a tévében. Ebben a pillanatban megszólalt a telefon. Dulcie szívrepesve rohant, hogy fölvegye. Igen, ez a sors rendelése. „Halló, Dulcie? Itt Brad Pitt beszél. Ragaszkodom hozzá, hogy eljöjjön az estélyemre…” Vagy: „Halihó, Dulcie! Én vagyok az, Sting. Küldöm a helikoptert, okés? Együtt töltjük a napot.” Bármi efféle, csak valami mulatság legyen. – Á, Dulcie, de jó, hogy otthon talállak. Odaugorhatnék kábé fél óra múlva? Jó, nem Sting volt az, de Dulcie szíve így is megdobbant. Fel óra – gondolta, és alig kapott levegőt. Vagy lezuhanyozik, felöltözik, és kifesti magát, vagy pedig a kádban ázik, amíg a férfi ide nem ér, és akkor egy szál törölközőben megy ajtót nyitni. Pontosan huszonnyolc perccel később, amikor csengettek, Dulcie egy szál törölközőben ment ajtót nyitni. Fekete haja a fejére tapadt, fürdőeszencia-illatú bőre nedvesen csillogott. Zöld szeme, vakító szemefehérje izgatottan fénylett a várakozástól meg a sebtében fél flakonnal rázúdított érösszehúzó szemcsepptől. A sötétkék velúrtörölköző, amelyet elragadó mesterkéletlenséggel tekert maga köré, mint aki ebben a pillanatban ugrott ki a kádból, nagyobb is lehetett volna, így viszont gyönyörűen

kiemelte Dulcie napbarnítottságát. – Szia! – Patrick szinte rá sem nézett a törölközőre meg a napbarnítottságra, miközben Dulcie mellett bevonult az előszobába. – Bocs, hogy vasárnap zavarlak. Csak egy másodpercre jöttem, hogy elvigyek valamit. Távolságtartó és célirányos szűkszavúsággal beszélt, mint egy bank-igazgató. Ahogy Dulcie becsukta az ajtót, gyanúja igazolódott. Claire Berenger ült Patrick kocsijában. Amikor a lány meglátta Dulcie-t, mosolyogva integetett. – Frizbizni indultok a parkba? – szaladt ki Dulcie száján a csipkelődő kérdés, mialatt Patrick a nappaliba tartott. Az asszony nedves lábnyomokat maga után hagyva követte. – Liam nincs itt? – kérdezett vissza Patrick. – Ne nevettess! – felelte Dulcie keserűen. – Úgy teszel, mintha nem tudnád. A férfi megfordult. – Mit nem tudnék? – Ugyan, a kémeid már biztosan jelentették. Szakítottunk. Őszinte megdöbbenéssel nézett. – Fogalmam sem volt róla. A lány a földszinti irodából szabadságra ment. – Fura, az ember azt hinné, Liza talán megemlítette. Tüske, tüske. Patrick eleresztette a füle mellett. – Hetek óta nem láttam Lizát. Mikor történt? – Sötét szemében aggodalom tükröződött. – Istenem, ez borzasztó. Nagyon sajnálom. Hogy boldogulsz? Dulcie-ban föltámadt a büszkeség. Dacosan fölemelte a fejét. – Köszönöm, jól. Találtam magamnak munkát. – De hát a baba… A francba, ez egyáltalán nem szerepelt a tervben. Dulcie a babáról teljesen megfeledkezett. – Nincs baba. Úgy döntött, jobb túlesni rajta. Patrick azonban leírhatatlan arcot vágott. – Jaj, Dulcie… Ahogy kiejtette a nevét, elcsuklott a hangja. Mire Dulcie észbe kapott, a férfi a karjába zárta. Átölelte, magához szorította. Az asszony beszívta bőrének mámorítóan ismerős illatát. Csodálatos érzés volt, de tudta, hogy meg kell kapaszkodnia. Ideje kimondani az igazságot. – Nem vetéltem el – motyogta, és szerette volna, ha ez az ölelés örökké tart. – Egyáltalán nem is volt baba. – Micsoda? Továbbra is a férfi mellkasába temette az arcát. Na jó, ennyi igazság elég egy napra. – Azt hittem, teherbe estem. De nem. Tévedtem. A megnyugtató ölelés abbamaradt. Patrick elbizonytalanodva lépeti hátra, és ujjaival végigszántott a haján, ahogyan akkor szokott, ha dilemmával került szembe. – Vagy úgy, értem. Akkor is sajnálom. – Fölösleges – mondta Dulcie. – Liam egy görény. Érte nem kár, és különben is kinek kell egy bőgőmasina? – Gombóc nőtt a torkában, de eltökélten nem vett róla tudomást. Kicsit jobban összehúzta magán a sötétkék törölközőt, és tárgyilagos hangnemben folytatta. – Mire van szükséged? Azt hittem, az összes ruhádat elvitted. – Az útlevelemre. Patrick már az antik tölgyfa komódra figyelt, amelynek felső fiókjait régi számlák, lejárt műszakik, celluxtekercsek és millió befőttesgumi tarkabarka egyvelege töltötte meg

zsúfolásig. Némi szerencsével valahol ott találhatta az útlevelét is. Dulcie hallotta, hogy a saját hangja természetellenesen magasra csúszik, mintha suttyomban héliumot szippantott volna. – Igazán? Készülsz valahová? Valami kellemes helyre? – Amszterdamba. – Vigyázz, mert ott sok a prosti! – mondta ki az első gondolatot, ami eszébe jutott. – Magammal viszem Claire-t – jegyezte meg szenvtelenül Patrick –, ő majd talán az esernyőjével elhajtja őket. A férfi neki háttal állva turkált a kaotikus fiókokban. Dulcie elkeseredett vágyakozással figyelte, ameddig csak merte. Szóval nyaralni megy Claire-rel. Ez az ember, aki még azt is időfecsérlésnek tekintette, hogy egy szendvics erejéig félbeszakítsa a munkáját. – Várj csak, azt hiszem, fent láttam – mondta Dulcie. Pontosan tudta, hol a férje útlevele: a fésülködőasztalán álló ezüstkosárban, egy csomó drága, félig elhasznált szépítőszer között. Korábban, a kádban tízféleképpen is elképzelte, amint elcsábítja Patrick odafent, az egykori közös hálószobájukban. Most ez a gondolat már nyilvánvalóan elveszítette az aktualitását. A törölköző is tévedésnek bizonyult. – Várj, mindjárt hozom – mondta Dulcie. Amikor visszatért, a férje kezébe nyomta az útlevelet. – Köszönöm! – Patrick ránézett. – Biztos, hogy jól vagy? Dulcie bólintott. – Persze. – És… – ráncolta a homlokát a férfi, mint aki kételkedik valamiben – ne haragudj, de azt mondtad, hogy munkát találtál? Újabb bólintás. – Azt megnézném magamnak – jelentette ki azzal a szkeptikus mosollyal, amelyet általában olyankor alkalmazott, ha Dulcie a horoszkópját olvasta föl neki. – Semmi különös – felelte árnyalatnyi daccal az asszony. – Csak afféle kisegítő felszolgálás. Tulajdonképpen inkább társas élet, mint munka. – Akkor is szeretném a saját szememmel látni. Dulcie, akire igazán senki sem mondhatta, hogy nincs fantáziája, egyáltalán nem szerette volna, hogy a férje lássa, amint a vendéglő szűk konyhájában izzad. Kinyitotta a bejárati ajtót. – Ne várakoztasd meg Claire-t! Jó nyaralást! Patricket nyilvánvalóan továbbra is mulattatta a gondolat, hogy Dulcie bármiféle tevékenységet végez, sőt még fizetnek is érte. – Neked pedig jó munkát! Azért egyvalamire vigyázz, Dulcie! – Mire? Elvigyorodott. – Ne hagyd, hogy agyondolgoztassanak! Az effajta megjegyzések ébresztik az emberben azt a kívánságot – gondolta Dulcie, miközben becsukta az ajtót – hogy belevágja a férje drágalátos útlevelét a legközelebbi klozetba. Amint visszatelepedett a kádba, ismét megcsörrent a telefon. Az egyik legbosszantóbb dolog az életben – jutott az asszony eszébe –, hogy kifejezetten azért vásárolunk drót nélküli telefont, hogy magunkkal vihessűk a fürdőszobába, csak épp minden alkalommal elfelejtkezünk róla. Mire a készülékhez ért, az elhallgatott. Dulcie összecsöpögtette a szőnyeget, miközben a 1471-et tárcsázta, és a fémes géphangtól döbbenten hallotta, hogy a legutóbbi hívás Liza számáról érkezett.

Ez feldühítette, mert ha Liza azért telefonált, hogy bocsánatot kérjen a minapiak miatt, akkor most biztosan azt hiszi, hogy ő nincs otthon. Ha viszont most visszahívja, akkor esetleg neki kell elsőnek bocsánatot kérnie. Ezért inkább Liza számát tárcsázta, kettőt csengetett, majd letette. Most Liza hívhatta a 1471-et. Egy perc sem telt bele, és Dulcie telefonja újra csengett. – Én vagyok az – jelentkezett Liza. – Látom, kerestél. – Á, szia – felelte fölényesen Dulcie. – Csak visszahívtalak. – Te hívtál engem. – Először te hívtál. – Szóval azt akarod, hogy én kérjek bocsánatot a múltkoriért? – Hát nem ezért telefonáltál? Csönd. Dulcie rövid huzakodást hallott, majd Kit szólalt meg a vonal végén. – Dulcie, Liza megbánta, hogy neked esett. Biztosan te is megbántad azokat az utálatos és indokolatlan megjegyzéseket, amelyeket tettél. Az asszony összerezzent. Vajon Kit tud-e azokról a megjegyzéseiről, amelyeket róla tett? Megköszörülte a torkát. – Hát… én… – Szóval meg? Jó, akkor ezt elintéztük. Újra szent a béke – jelentette ki vidáman Kit. – Most mit csinálsz éppen? – Fürdeni próbálok. – Jó, akkor tedd le a telefont, és fürödj meg. Húsz perc múlva ott leszünk. Öltözz fel, mire odaérünk – mondta derűs hangon a férfi. – Fiatal vagyok ahhoz, hogy meg tudjak birkózni egy középkorú meztelen nő látványával.

iza átölelte. – Ne haragudj, hülyén viselkedtem – mondta Dulcie. – És viszont. – Egyébként nem vagyok középkorú – jegyezte meg Dulcie Kitnek, aki két palack francia pezsgőt hozott magával. – Nekem igen – vigyorgott a férfi. – De sebaj, elnézem neked. Ha kerítesz poharakat, velünk ünnepelhetsz. Nem volt nehéz kitalálni, mit ünnepelnek. Liza sugárzott a már-már nevetséges boldogságtól. – Ti kibékültetek. Újra összejöttetek. – Méghozzá végleg – közölte Kit. – Kész Dániellé Steel. Még a szülei is kedvelnek. – Mi a ménkű! És mit szólt apád? – kérdezte Dulcie Kittől. – Azon a téren nincs számottevő változás. Csökönyös vén szamár, de majd megpuhítjuk. Évek kérdése. – El sem tudom hinni, hogy találkoztál Liza szüleivel. Különleges megtiszteltetés – ámuldozott Dulcie. Liza azelőtt olyan gyorsan váltogatta a partnereit, hogy sosem bíbelődött ilyesmivel. – Az semmi – kacsintott Kit. – Ráadásul még a szomszédjukkal is találkoztam. Bár Dulcie örült, hogy újra együtt látja őket, elhárította az ajánlatukat, hogy menjen velük ebédelni. A kettejük közötti elemi vonzás elsöprő erejű volt. Alig bírták levenni a kezüket egymásról, és Kit láthatólag majd megveszett, hogy hazavigye és lefektesse Lizát. Miután kiürítették a két palackot, és minden pletykatémát fölfrissítettek, szinte megkönnyebbült, amikor kikísérte őket, és búcsút intettek. Dulcie lehangoltan, és az éhgyomorra pezsgőzéstől szédelegve bóbiskolt el a kanapén. Négy órakor a változatosság kedvéért leverten és kábán ébredt, ráadásul elepedt a szomjúságtól. Ami a legrosszabb, továbbra is vasárnap volt. Mintha nem is vánszorgott, hanem inkább megállt volna az idő. A tévében semmi sem tudta lekötni. Hogy valamivel agyonüsse az időt, aprólékos gonddal vérvörösre festette a körmét. Csak a harmadik réteg felvitele után jött rá, hogy Rufus konyhájában nem dolgozhat kilakkozott körömmel. Az egészet le kellett mosni. Csengett a telefon. Ezúttal Rufus kereste. – Á, szia! – köszönt Dulcie egykedvűen. Épp azt próbálta eldönteni, hogy elfoglaltságképpen leszedje-e a konyhai tapétát, vagy inkább újra megfürödjön. – Kíváncsi voltam, mit csinálsz – mondta Rufus. – Van valami programod? – Nincs. – Dulcie igyekezett olyan hangon válaszolni, mint aki természetesen több száz ajánlat közül válogathatott volna, de inkább otthon maradt, ezért most majd eszét veszi a magány és az unalom. – Miért kérdezed?? – Gondoltam, megkérdezem, nincs-e kedved színházba jönni velem. Az új Poliakoff-darab különleges jótékonysági előadására Brian Blessed-del – felelte lelkesen a férfi. Dulcie szinte biztos volt benne, hogy Poliakoffot nem neki találták ki. Azt meg határozottan tudta, hogy rühelli a színházat.

– Brian Blesseddel? – ráncolta a homlokát. – Az az a szakállas muksó? Nem bírom a szakállas pasikat. – Rendben – felelte Rufus pillanatnyi hallgatás után higgadtan. – Úgy érted, nincs kedved kimozdulni? – Úgy értem, inkább moziba mennék – derült föl Dulcie. – Az Odeon-ban az új Demi Moore-film megy. Állítólag szuper. – Demi Moore? Az nem szakállas muksó? Dulcie habozott, nem tudta, viccel-e Rufus. – Csak vicceltem – nyugtatta meg Rufus. Dulcie mosolygott. Egészen addig, amíg meg nem beszélték, hogy a mozi előtt találkoznak, majd pedig Rufus letette a kagylót. Akkor eszmélt rá, mit mondott. Mit is szokott dörmögni Patrick, valahányszor a felesége bedobta valamelyik híres elszólását? „Dulcie, biztos, hogy diplomata akarsz lenni, ha megnősz?” Dulcie iszonyatosan elszégyellte magát. Az a drága Rufus meg egy szót sem szólt! – Jaj, istenem… Ha Dulcie bármi halvány reményt táplált volna, hogy kicsúszott megjegyzése észrevétlen maradt, az menten szertefoszlott, amint megpillantotta a férfit, aki az Odeon bejáratánál várt rá. – Leborotváltad! Rufus vállat vont, kicsit feszengett, mint aki nem számított rá, hogy az asszony észreveszi a dolgot. – Már ezer éve elhatároztam. Amikor ma reggel fölébredtem, gondoltam, eljött az ideje. – Egészen megváltoztál. Dulcie minden szögből megvizsgálta a férfi arcát. , – Előnyömre vagy hátrányomra? – kérdezte óvatosan Rufus. Az asszony nem talált szavakat. Az őszinte válasz úgy hangzott volna, hogy se így, se úgy, az arca egyszerűen… meztelen. De most nem hezitálhatott. Rettenetesen felelősnek érezte magát. Kinyújtotta a kezét, és megcirógatta a férfi babapopsi simaságú ábrázatát. – Sokkal jobb így. Remek. Imádom. De tényleg. Rufus elpirult örömében. Dulcie gratulált magának, hogy ezt megúszta, kézen fogta a férfit, és behúzta az elegáns, vörös burkolatú előcsarnokba. – Gyere, nehogy elkéssünk! Ugye, nem kérsz rágcsálnivalót? – kérdez te, miközben elrobogtak a pattogatott kukorica és különféle édességek mellett. – Ki nem állhatom, amikor az emberek tömik a fejüket a moziban; olyan zajt csapnak, mint a disznók a vályúnál. Rufus, a titkos popcornfüggő már a zsebébe nyúlt, de gyorsan elengedte a tárcáját. Randizott Dulcie-val, és most semmi más nem számított. – Csak a saját szememmel akartam látni – mondta Liza másnap reggel háromnegyed kilenckor. – Nem csalás, nem ámítás – dünnyögte Dulcie, leszedte az asztalt, és kézjelekkel továbbította Liza rendelését – kávé, császárhúsos szendvics – Rufusnak, aki visszaindult a konyhába. – Azt hittem, szakállas. – Az volt – felelte szűkszavúan az asszony. Rufus pár perc múlva kihozta Liza reggelijét. Biztosította affelől, hogy a helyben érlelt

császárszalonna tanyasi disznóból való; vagyis boldog röfiből származik. – Rendes fiúnak látszik – állapította meg Liza, miután a férfi távozott. – Az is. – Dulcie előkapta a rendelésfelvevő tömbjét, ahogy egy másik asztalnál csettintettek. – Bocs, meg kell etetnem a jónépet. – Rosszabbul is járhattál volna. – Mint Rufusszal? – kérdezte Dulcie. Fénylő homloka és kissé hajszolt arckifejezése arról árulkodott, hogy két órája meg nem áll. Mosolyogva lépett tovább: – Na persze, ő aztán tényleg az esetem. Húsz perccel később Liza arra jutott, hogy valószínűleg a barátnője sem Rufus esete, ez azonban nem tartotta vissza a férfit attól, hogy halálosan belezúgjon Dulcie-ba. – Még szép, hogy komolyan beszélek – hajtogatta türelmesen, és nem győzött csodálkozni, hogy a barátnője továbbra sem fogta föl a helyzetet. Mi az, megvakult a csaj? – Nem látod, hogy bámul rád? Baromira csipáz. Dulcie szíve összeszorult. A fenébe, utálta az ilyen szitut. Ha baromira csipázzák az embert, az csak akkor buli, ha kölcsönös. – Úgy gondoltam, hogy csak barátok vagyunk. Liza sajnálkozva csóválta a fejét. – Nem azt mondtad neki, hogy nem rajongsz a szakállasokért? – Föl vonta fél szemöldökét. – Használd már az agyadat! Ha a csak barátja mond ilyet valakinek, szerinted mindjárt leborotválja a szakállát? Fél tizenegykor, amikor Eddie és Arthur megjelentek az udvaron, Pru már a Jagcsiban várakozott. Zsályazöld puplinblúzt, szűk fekete szoknyái és fekete szandált viselt. Valamint – ahogy Eddie is azonnal észrevette – a Liamtől kapott gyémánt fülbevalót. A férfi érezte, hogy a rágóizmai megfeszülnek. Szombaton úgy viselkedett, mint egy idióta. Bármibe bocsátkozik Pru, az a saját dolga, még ha Liammel teszi is. Semmi közöm hozzá – győzködte magát eltökélten Eddie. – Mindketten független emberek, azt csinálnak, amit akarnak. Figyelte, ahogy Pru kiüríti a hamutartóból a sok csokoládépapírt, és arra gondolt, hogy ennél a nőnél ő úgysem rúghatna labdába. Arthur beszökkent a kocsiba, elégedetten vakkantott, és eszeveszetten fúrta az orrát Pru maréknyi csokipapírjába, hátha talál közte valamit. Eddie hátratuszkolta az ebet. Úgy döntött, rögtön a tárgyra tér. – Nézze, sajnálom, hogy mogorva tulok voltam. Szombaton rossz napom volt. Borítsunk rá fátylat, jó? Pru láthatólag megkönnyebbült. – Nem tudtam, mit csináltam rosszul. – Maga semmit. Rosszul semmit, de baromi nagy hülyeséget, azt igen. Pru azonnal megbocsátott a férfinak. Elmosolyodott. – Úgy érti, magával ellentétben. – Hogyhogy? – méltatlankodott Eddie, amikor az asszony fölmutatta a csokipapírokat. – Talán nem szabad ennem? – Talán nem szabad vezetnie. Rettentően zavarba jött. – Csak gyakoroltam akkorra, amikor visszakapom a jogsimat. Pru ebben a szent pillanatban határozta el magát. Az óvatos terv, amelyet a Dulcie-nál

töltött idő alatt fogalmazott meg, szombaton csikorogva elakadt Eddie fura viselkedése miatt. De most minden visszatért a rendes kerékvágásba… úgyhogy miért is ne? Tenyerébe temette az arcát, és tüsszentett. Azután még egyet tüsszentett. – Eldézést. Bizdosan itt a vedlési szezon. Papír zsebkendőt halászott elő a táskájából, megtörölgette a szemét. Két tüsszentés között hátrasandított a meghökkent négylábúra, azután bocsánatkérően fordult Eddie-hez. – A kutyaszőr az oka. Nagyon megharagszik, ha arra kérem, hogy hagyjuk itt Arthurt? – Allergiás a kutyámra? Pru kifújta az orrát, és bólintott. – Nem tart sokáig – magyarázta sajnálkozó tekintettel. – Minden évben elkap néhány napra. A jövő hétre egész biztosan elmúlik. Eddie szó nélkül kinyitotta az ajtót, és kitessékelte Arthurt. Nem mintha a kutya bánta volna; a Brunton Kúriában közszeretetnek örvendett, nem utolsósorban Lolitánál, a kertész kacér fekete-fehér spániel szukájánál. A férfi viszont megsértődött. Tudta, hogy Pru nem a világ legnagyobb kutyakedvelője, de tényleg ennyire utálja Arthurt? Mert azt a tüsszögést egyértelműen csak tettette. Oxfordban még ekkor, szeptember végén is nyüzsögtek a turisták, kivált az amerikaiak, akik mintha majdnem annyira rajongtak volna a városért, mint Bathért. Pru kirakatnézéssel töltötte az időt, részben azért is, hogy egy kicsit kiiktassa agyából a tervet, amely a továbbiakra vonatkozott. Egy bisztróban üldögélve megütötte a fülét két diáklány beszélgetése, nyilvánvalóan közös barátnőjükről. – A múlt héten nyolc pasival feküdt le – szörnyülködött az egyikük. Szerinted tisztességes ez? Ha így folytatja, az egész fősuli meglesz neki. Nekünk, többieknek senkit sem hagy. – Szerintem terjesszük el róla – javasolta a másik –, hogy HIV-pozitív. Te jó ég, nyolc férfi egy hét alatt! Pru, aki életében egyetlen férfival feküdt le, kis híján mellényelte a kávét. Egyetlen férfival, Phillel. Nem valami kimagasló hódítási teljesítmény. Mégis, manapság nem lehet eléggé elővigyázatos az ember. Fölállt a székről, az utolsó molekuláig összeszedte minden bátorságát, bevonult egy drogériába, és vett egy doboz óvszert. Úgy érezte, ez hihetetlenül feslett tempó, de – miként legszívesebben a sorban mögötte rosszalló tekintettel álló idős hölgyet is fölvilágosította volna – ő legalább biztonságra törekvő lotyó. – Jól végződött a tárgyalás? – kérdezte fél ötkor, miután Eddie kilépeti a Randolph Szállóból. Az összejövetelt azért szervezték, hogy megvitassák a Brunton Kúria konferenciaközpontként történő hasznosításának lehetőségeit. Eddie bólintott, ásított egyet, és bedobta súlyos aktatáskáját a hátsó ülésre. Egyetlen rohadt csésze teát volt pofájuk fölkínálni neki frissítő címén, azt is három órával ezelőtt. Ölni tudott volna egy dupla whiskyért, egye fene, szódával, és utána jöhet egy adag marhasült hasábburgonyával. Azután pedig máglyarakás vaníliasodóval, majd a teljesség kedvéért egy, nem is, inkább két csésze ír kávé meg egy tisztességes szivar. Eddie próbálta értékelni a reformkonyha szépségeit, de a szíve mélyén a kézzelfoghatóbb gasztronómiai örömökhöz húzott. Már épp javasolni akarta mindezt, mielőtt hazaindulnának, amikor eszébe jutott, hogy Pru siet vissza Bathba – és nem kellett három doktorátus, hogy kitalálja, miért. Újra becsukta a

száját, szuggerálta magát, hogy ne gondoljon Pru és Liam kettősére, becsatolta a biztonsági övét, közben lopva Pru sima, csupasz lábszárára pillantott. Megígérte az asszonynak, hogy hatra hazaérnek. Az evés – és a saját boldogsága – későbbre maradt.

elkészülni! Vigyázz! Rajt! De nem történt semmi. Pru érezte, hogy az adrenalin zsibog a szervezetében, mintha millió petárda várna felröppentésre, de valahányszor a rajthoz ért – most éppen hetedik alkalommal –, inába szállt a bátorsága. Ha nem cselekszik gyorsan, végképp elszalasztja az esélyt. Az M4-est már maguk mögött hagyták. Az A46-oson robogtak, és előreláthatólag nem egészen tizenöt perc múlva visszaérhettek a Brunton Kúriához. Na jó, ez lesz az – mondta magának Pru, és lassan kifújta a levegőt. –Ezúttal tényleg megcsinálom. A következő elágazásnál index, fék, lekanyarodás… Már jön is egy. Felkészüülni! Vigyáááázz… A lába nem engedelmeskedett. Odaragadt a gázpedálhoz, és a mellékút elsuhant mellettük. Pru tehetetlenül fordította oldalra a fejét, figyelte, ahogy eltűnik, és érezte, hogy izzadság csiklandozza a tarkóját. Talán egy kis fesztelen társalgás segít. – Jé, ez a teherautó penistone-i. Azt sem tudom, merre van Penistone. – Dél-Yorkshire-ban – morogta Eddie, aki éppen azon merengett, vajon meddig tarthat ez a Liam-liason. Pru megpróbált kiötölni valami mást is Penistone-ról, míg rá nem döbbent, hogy ez talán nem a legszerencsésebb téma a fesztelen társalgáshoz, így inkább a saját képmását bámulta az oldalsó visszapillantó tükörben. A Liamtől kapott fülbevaló csodálatosan mutatott; valósággal tündökölt a napfényben. Megállapíthatta, hogy az ékszerben gyönyörködés meg a céltalan locsogás jóval kevésbé idegfeszítő, mint ez a felkészülni! vigyázz! rajt? –os vacakolás. A szíve már gyakorlatilag normális ritmusban dobogott. – Meghosszabbítja Liam szerződését a szezon végén? – kérdezte hanyagul. Ez döbbenetes hatást tett Eddie-re. – Az isten szerelméért! – robbant ki a férfi. – Már megbocsásson, Pru, tudom, hogy semmi közöm hozzá, de tényleg az élete LEGNAGYOBB BAKLÖVÉSÉT készül elkövetni! – Micsoda? – képedt el Pru. – Liam kérte magát, hogy érdeklődjön? – Nem, dehogy… – Dulcie tudja, mit forgat a fejében? – Jaj, Eddie – ráncolta a homlokát az asszony, egyáltalán nem értette, mi idézte elő ezt az érzelmi kitörést –, mégis mit kellene forgatnom a fejemben? – Ugyan, ne áltassuk egymást! – sistergett Eddie majdhogynem összeszorított foggal. Olyan hangokat adott, mint egy radiátor légtelenítés közben. – Árulja el, mert nekem fogalmam sincs – mondta Pru. A férfi nem bírt ránézni. – Maga és Liam. – Én és Liam micsoda? A mondat nyelvtanilag nem volt kifogástalan, de Pru most már sokkal jobban fölizgatta magát, semhogy ilyen apróságokra ügyeljen. – Viszonyuk van. – Hoppá! – Pru kis híján belerohant a szép nevű városból való teherautó hátuljába. Az

utolsó pillanatban fékezett. – Eddie, ez nem igaz! – Tudom, amit tudok – ellenkezett elcsigázottan Eddie. – Én meg azt tudom, hogy nem igaz. Ha igaz lenne – tette hozzá határozottan Pru –, én már bizonyára észrevettem volna. Eddie felült. Furcsán nézett az asszonyra. – Nem Liamtől kapta azt a fülbevalót? – De, tőle. De semmit sem kellett tennem érte. – Akkor meg miért? – kérdezte Eddie még mindig gyanakodva, bár most már inkább Liamre, mint Prura. – Miért adott volna magának egy gyémánt fülbevalót? Pru vállat vont. – Mert senki mást nem ismer, akinek P-vel kezdődik a neve. A férfi hihetetlenül megkönnyebbült. Ahogy megdörzsölgette borostás arcát, ráeszmélt, hogy remeg. Pru oldalra sandított, és ő is látta. Elmosolyodott, tudta az okát. Mintegy varázsütésre saját félelme is elillant. Néhány másodperc múlva indexelt, fékezett, és balra fordult, teljesen kiment a fejéből a felkészülni! vigyázz! rajt? –os hókuszpókusz. – Most meg hová megyünk? Pru továbbhajtott, úgy tett, mintha nem hallotta volna. – Pru, erre nem rövidebb. Keskeny mellékúton haladtak, amelyet kétoldalról embermagasságnál nagyobb mezővédő sövény szegélyezett. Pru egyet kacskaringózott, hogy kitérjen egy keresztben átiramodó mókus elől, és tovább nyomta a gázt. – Pru! Mi a baj? Befordult egy kapunyíláson, amely nyílt mezőre vezetett, és levette a gyújtást. Eddie aggódó képet vágott. – Rosszul van? Hányni akar? – Nem – felelte Pru. – El akarom csábítani magát. Nem jól hallottam – gondolta Eddie. – Bizonyára képzelődöm. Pru a férfi felé fordult. – Mármint, ha maga is akarja. Eddie úgy érezte, eláll a lélegzete. Jó nagy levegőt vett. – Bocsánat, megismételné? – Melyik részt? – Az egészet. – Nem biztos, hogy sikerül. Szerintem különben is hallotta. – Prut kezdte cserbenhagyni a bátorsága. Mi lesz, ha élete legmegalázóbb tévedését követte el? – Nézze, ha nem akarja, csak rázza meg a fejét, és máris indulunk. Ujjai a slusszkulcs felé kúsztak, amely még mindig vidáman himbálózott a kormányzárban. Eddie oldalra lendült, elkapta a kezét, mielőtt a kulcshoz ért volna. – Komolyan beszél, Pru? A férfi tekintete mindent elmondott, amit Pru tudni akart. – Soha életemben nem beszéltem ilyen komolyan – mondta Pru, és reszkető kézzel megérintette a férfi arcát. Odahajolt és megcsókolta. Eddie még mindig a biztonsági öv fogságában vergődött, kapkodva igyekezett szabadulni,

majd az asszony köré fonta a karját, és addig csókolta, amíg mind a ketten ki nem fogytak a szuszból. – Jaj, Pru, erről álmodtam – akadt el a férfi hangja. – Olyan régóta vágyom már rá… És ekkor hihetetlen dolog történt: Pru átmászott a két ülést elválasztó térközön. Eddie segített neki, és közben hallani vélte a saját szívdobogását. Megcsókolta az asszony nyakát, állát, kissé odébb csúszott, hogy Pru lovaglóülésben fölé helyezkedhessen. – Tudtam, hogy ez egyszer még a hasznomra lesz – mondta Pru, és lenyomta az üléstámla állítókarját. Eddie két kézzel simogatta az asszony meztelen, barna combját, és meghökkenve szívta be a levegőt, ahogy Pru kényelmesebb testhelyzetbe fészkelte magát. Aztán újabb meghökkenés következett, amikor rájött, hogy a fekete miniszoknya alatt Prun nincs semmi. Ha ez képzelődés – gondolta Eddie elámulva –, ám legyen. Történjék bármi, csak ne hagyjuk abba, könyörgöm, ne hagyjuk abba! Jóval később, miután az első autó elhúzott mellettük, és kedélyesen rájuk tülkölt, Pru a férfi ingébe rejtette mosolyát, és megszólalt: – Remélem, az illető nem ismerte meg a Jagcsidat. – Fütyülök rá. – Eddie szünet nélkül vigyorgott. – Azt szeretném, ha az egész világ megtudná, hogy most csábítottak el a saját kocsimban. – Méghozzá egy szemérmetlen perszóna – mondta Pru boldogan. – Sajnálom, hogy a szívbajt hoztam rád, de muszáj volt. – Hála istennek, hogy megtetted. Jaj, Pru, úgy imádlak! – ölelte magához Eddie. – Még soha senki iránt nem éreztem így. Álmodni sem mertem, hogy érdekelhetlek. Tulajdonképpen most sem hiszem el. – A fejét rázta, csodálkozott, hogy megtörtént. Azután finoman belecsípett Pru combjába. – Apropó, szemérmetlen perszóna: mióta nem hordasz bugyit? Az asszony elpirult. – Oxford óta. A szálloda előtt, a kocsiban vettem le. – Jóságos ég! – Dulcie ponyvaregényéből kölcsönöztem az ötletet – vallotta be. – Abból, amit az a cserfes öregasszony lenyúlt tőlem a Szilfaligetben. – Reménykedjünk, hogy nem próbálja ki ő is. Még infarktust kapnak a férfi ápoltak. Eddie megsimogatta Pru fülét, hátrafésülte csillogó, barna haját. – Mi az? – Pru erős késztetést érzett, hogy elkapja a fejét, de ellenállt. Mit néz Eddie annyira a fülén? – Semmit – kapott választ a kimondatlan kérdésre. – Tetszik így a hajad. Gyönyörű füled van. Pru elmosolyodott. Tudta, hogy ha mesélne a műtétről, a férfi nem nevetné ki. De erre most semmi szükség. Majd máskor. Vonakodva az órájára nézett. – Az idők végezetéig itt maradnék, de most már tényleg mennünk kell. Eddie-nek nem akaródzott. – Miért? – Vár a takarítás – emlékeztette az asszony. – Súrolás, sikálás. A férfi azt sem akarta, hogy Pru ilyesmivel foglalkozzon. Nem szabad. Annál sokkal jobbat érdemel. – Hagyd abba! – mondta egyszerűen.

– Persze, pompás ötlet, hogy is nem jutott eddig az eszembe? – neve-tett Pru a férfi arckifejezésén. – Minek lakbért fizetni, ha egy papundekli dobozban is lakhatok? – Gyere, lakj nálam! – Eddie! – Komolyan mondom. Légy szíves, ne nevess! Ez nem vicc. Szeretném, ha velem élnél. – A szavak maguktól buktak ki Eddie száján. Rettentően sokáig élt boldogtalanul, és Pru mindazt megtestesítette, amiről valaha is ábrándozott. – Azt akarom, hogy légy a feleségem. Jaj, Pru, a legboldogabb férfivá tennél a földön. Persze, tudom, nem vagyok valami nagy fogás… Tényleg így is gondolta. Pru szeme megtelt könnyekkel. Eddie szenvedélyesen lecsókolta. – Istenem, ne sírj! Nem akarlak megríkatni. Szeretlek… Pru a férfi ingébe törölte az arcát. Hogy a csudában képzelhette ez a kedves, csodálatos, imádni való ember, hogy ő nem valami nagy fogás? – …és ha tényleg nem bírod elviselni Arthurt – ezúttal Eddie bukdácsolt a szavakon; meghozta a végső áldozatot –, én azt is megértem. Biztosan találunk neki valami rendes otthont. Pru 'döbbenten meredt rá. – Miért ne bírnám elviselni Arthurt? – Hát tudod… az allergiád… Az asszony küszködött, hogy megőrizze a komolyságát. – Nem vagyok allergiás a kutyaszőrre. Csak nem akartam, hogy Arthur a hátsó ülésről lessen bennünket, mialatt… szóval, mialatt mással vagyunk elfoglalva. Úgy gondoltam, megleszünk nézőközönség nélkül. Eltartott egy ideig, hogy szalonképessé tegyék a megjelenésüket. Végül indulásra készen álltak. – Én vezetek – közölte Eddie. – Ne bolondozz! Mi lesz, ha lemeszelnek? Kinyitotta a tárcáját, és megmutatta a jogosítványát. – Egész idő alatt megvolt – kerekedett el Pru szeme. – Te csaltál! Eddie megcsókolta, miközben a slusszkulcsért nyúlt. – Tudom. De bejött.

hogy kivörösödött kezével a mosogatóvízbe nyúlt, hogy kihalássza az utolsó bujkáló teáskanalat, Dulcie elámult a gondolattól, hogy alig egy hónappal ezelőtt még lakkozta a körmét. A Rufus konyhájában töltött napi tizenkét óra a felismerhetetlenségig elváltoztatta a kezét, és egyébiránt is megviselte kissé. Minthogy már nem jutott ideje szoláriumozásra, arcmasszázsra meg iszappakolásra, sápadtnak és jellegtelenül szürkének érezte magát. A haja a szemébe lógott, igencsak ráfért volna, hogy a fodrász kezelésbe vegye. Végre megtalálta a kanalat, kiemelte, és alaposan tanulmányozni kezdte benne a tükörképét. Úgy festek, mint az öreganyám, amikor nincs formában – gondolta elkeseredve. Nem mintha ez Rufust a jelek szerint érdekelte volna. Dulcie hamar rájött, hogy Liza helyesen látta a dolgot. Bár szerencsére Rufus diszkréten rajongott iránta, kifejezetten szégyenlős típusnak bizonyult. Meg sem próbált nyomulni, Dulcie pedig, mivel nem akarta megsérteni a férfit, egyszerűen úgy tett, mintha észre sem vette volna. Amikor Rufus elhívta szórakozni – egészen ártatlan, „csak baráti” alapon –, az asszony különféle hihető kibúvókat talált. Egy ízben futólag megemlítette, hogy kedvenc arcszesze az Eau Savage, mire Rufus másnap reggel úgy állított be a vendéglőbe, hogy – a szokásos Old Spice helyett – a nevezett aftershave valóságos illatfelhője lengte körül, de Dulcie egy szót sem szólt. Majd amikor a férfi panaszkodott, mennyire magányos, Dulcie együttérzően hallgatta, és eljátszotta, hogy ő viszont egyáltalán nem az. – El is készültél? Nagyszerű! – csörtetett be Rufus a lengőajtón egy halom koszos tányérral. Belezúdította az edényt a mosogatóba, és figyelmét a több tepsi tönkölybúzás bengáli zöldséges derelyével meg alufóliás fokhagymás bagettel teli sütőre összpontosította. – Odakint nagy a nyüzsi. Fölveszed a rendelést a hármas asztalnál? Dulcie-nak mindene sajgott; éppen olyan pocsékul érezte magát, ahogyan legjobb tudomása szerint festett. Imádkozott, nehogy kiderüljön, hogy az influenza bujkál benne, megtörölte a kezét, és a jegyzettömbért nyúlt. – Ha még nem döntöttek – szólt hátra Rufus –, reklámozd nekik a bengáli barátfülét! Annyit sütöttem, hogy egész Indiát jóllakathatjuk vele. A bioétkezdék sajátos vendégkört vonzanak, amely kedveli a természetes festésű, házi szőttes anyagokat. Rendszerint egymást érték a hosszú, bő szabású vászonruhák, és még bővebb, kézi kötésű pulóverek az összes elképzelhető árnyalatban a világosbarnától egészen a sötétbarnáig. Az illatskála a környezettudatosságáról híres Body Shop termékeitől a pacsuliolaj pézsmás aromáján át a fűig terjedt. Ebből a közegből enyhén szólva kirítt Liam a vakító Persil-fehér melegítőjében és Imelda a sokkoló rózsaszín sztreccsruhájában. Dulcie vakon is eltalált volna a hármas asztalig. – Jézusom, hát igaz! – visította Imelda, amikor meglátta, hogy Dulcie az ajtóból figyeli őket. Kuncogva bökögette Liamet. – Tényleg itt van a csaj. Nahát, Dulcie, ezer éve nem láttalak! Kicsit megváltoztál… Naná, lóg a hajam, és általában véve úgy nézek ki, mint egy lestrapált konyhalány – gondolta Dulcie, mivel egyáltalán nem táplált illúziókat. Ha így megy tovább, hamarosan versenybe szállhat Rubyval, az Urak és cselédek tévésorozat tenyeres-talpas békebeli szolgálójával.

– Választottatok? – kényszerített magára udvarias hangot, bármennyi re dühítette, hogy Imelda úgy jártatja körül tekintetét a kisvendéglőben, mint aki attól tart, hogy mindjárt egy egér szalad át a lábán. Imelda lefitymálóan legyintett manikűrözött kezével az étlap felé. – Köszi, drágám, én semmit sem kérek. Csak beugrottunk megnézni, hogy vagy. A klubban mindenki majd meghal a kíváncsiságtól. Amikor meghallották, hogy télleg kajáldába melózol – váltott át Imelda parodisztikusan egy másik sorozat, az EastEnders prolinegyedi beszédstílusára –, aszitték, ez valami áprilisi tréfa. Dulcie hűvös mosollyal fordult Liam felé, aki a többi vendég alig palástolt érdeklődésének kereszttüzében sütkérezett. Újra melíroztatta a haját, és melegítőfelsője cipzárját lehúzta, hogy pólóján át közszemlére tegye jól kidolgozott mell- és hasizmait. Rendkívül büszke volt kockahasára. Dulcie szégyellte, hogy nem is olyan régen megigézte ez az undorítóan hamis vonzerő. Mi a fenét evett ezen a baromarcún? – Én egy feketekávét és egy zöldsalátát kérek – mondta Liam. – Igenis – felelte Dulcie. – Tanyasi hernyók nélkül – vihogott Imelda, és megszorította a férfi térdét. Liamet szemlátomást nem zavarta az Obsession fullasztó illata. Talán beinjekciózták ellenméreggel – gondolta Dulcie. – Na jó, én is kérek egy pohár ásványvizet – mutatkozott nagylelkűnek Imelda. Figyelte, ahogy Dulcie fölírja. – Egy szelet citrommal. Minden megvan? Sikerült megjegyezni? – Beleköpök a vizébe – füstölgött Dulcie, miután szétrobbanás nélkül visszaért a konyhába. – Dehogy köpsz! – nézett föl megütközve Rufus. – Kinek a vizéről beszélsz? Miután Dulcie elmesélte, a férfi megkérdezte: – Akarod, hogy én szolgáljam ki őket? – Hogyne, hogy azt higgyék, kibabráltak velem? Azt már nem! A négyes asztalt le kellett szedni, körülötte káposztasaláta és összerágott, kiköpött retekdarabok szóródtak a földre. Dulcie a szemétlapáttal meg a kissöprűvel négykézlábra ereszkedett, és csöndben átkozta a két ebadta kölyköt, aki ezt a rumlit teremtette. Tudta, hogy ebben a nem éppen méltóságteljes pózban az ülepe korántsem hízelgő képet mutat, mégis minden önfegyelmére szüksége volt, amikor meghallotta, hogy Imelda a háta mögött odasúgja Liamnek: – Drágám, ha a biovendéglőben ilyen lesz az ember, emlékeztess, hogy véletlenül se akarjak efféle helyen dolgozni! Dulcie komoran folytatta a romeltakarítást. Amikor meghallotta Rufus élénk hangját – „Minden rendben?” –, majd Liam válaszát – „A lehető legnagyobb rendben” –, tudta, hogy a vendéglős azért jött ki a konyhából, hogy őrá vigyázzon. Miután Rufus elment, ő pedig befejezte a katasztrófaelhárítást, fáradságosan fölegyenesedett. Ekkorra Imelda újabb csúfolódást eszelt ki. – Jaj, tudjuk már, miért dolgozol itt – jelentette ki kaján képpel. – Kinek kell olyan hétköznapi, unalmas alak, mint Liam, ha helyette olyan bikucit kaphat, mint az új főnököd? Dulcie-nak azt is nehezen vette be a begye, amíg rajta köszörülték a nyelvüket, de fogcsikorgatva eltűrte. Hanem, hogy Rufust kikezdték, az már több volt a soknál. – Szerintem nem ártana, ha bocsánatot kérnél – pillantott le a szemétlapát tartalmára, és hirtelen sajnálta, hogy azok a rosszcsontok nem csináltak nagyobb koszt. Liam vigyorgott, mint egy tizenhat éves. – Ugyan már, azért, mert lebikuciztam a főnöködet? – szaladt föl Imelda szemöldöke

tettetett csodálkozással. – Mi ez az érzékenység, édesem? Csak nem akarod azt mondani, hogy tényleg belehabarodtál? Na ne idegesíts! Egy ilyen sutyerákba – fintorgott –, aki házilag barkácsolt szandálban meg írmintás kötött mellényben villog. Dulcie szélsebesen megfordult, és kivonult a konyhába. Nem egészen három másodperc múlva egy ötliteres fazékkal és egy merőkanállal tért vissza. A vendéglő elnémult. – Ez itt ratatouille – közölte Dulcie lazán és könnyedén, melléhez szorította az edényt, majd belemerítette a kanalat. – Jézusom! – motyogta Liam, és villája a salátástányérjára csörrent. Hátratolt széke úgy csikorgott, mint a kréta az iskolai táblán. – Csak vicceltem, Dulcie – tiltakozott erőtlenül Imelda. – Hol hagytad a humorérzékedet? – Olyanom már nincs. Az agyammal együtt veszítettem el, amikor összeadtam magam ezzel a figurával. Hogy jelezze, kire gondol, Dulcie egy jó kanálnyi provence-i lecsót löttyintett Liamre. Az étel a férfi melléhez csapódott, és befolyt a melegítőfelsőjébe. Imelda sikított, Liam mögött keresett fedezéket, de Dulcie gyorsabbnak bizonyult. A második kanálnyi adag a rózsaszín sztreccsruhán fröccsent szét. – Fantasztikus lövés – mormolta valaki elismerően a hatos asztalnál. – Ez a nő megőrült – visongott Imelda –, állítsa le valaki! – Gyere, menjünk innét! – ragadta karon Liam, és a kijárat felé rángatta. – Hová mész, Dulcie? – kiáltotta Rufus a konyhaajtóból, de az asszony már az utcán termett. A csillogó-villogó piros Lamborghini éppen Rufus garázsbejárója előtt parkolt. Liam a testedzés megszállottja létére az emberileg lehetségesnél egy centivel sem szokott messzebb megállni úticéljától. Imelda még be sem kászálódott egészen az ülésre, amikor Dulcie a nyitott utasoldali ajtón át bezuhintotta a fazék tartalmát. Rataouille árhulláma özönlötte el az autó belső terét, csak úgy tocsogott minden a fokhagymás zöldségegyvelegtől. Dulcie az összhatással elégedetten állapította meg, hogy éppen úgy fest, mint John Travolta nevezetes balesete a Ponyvaregényben. Ó, jaj, Liam mennyire imádja a drágalátos Lamborghinijét! Majdnem annyira, mint önmagát – gondolta kéjesen Dulcie. – Az autóm! – hörögte Liam, miközben ujjaival cukkini- és paradicsomdarabokat gereblyézett ki a hajából. – A kibaszott autóm. Te rohadt kurva! – Kit érdekel az autód? – őrjöngött Imelda. – Mit szóljak én a vadiúj ruhámmal? – emelkedett még egy oktávval följebb a hangja. – Ez egy Galliano modell! – Garázs előtt állsz, öreg – mondta Dulcie. A Megállni tilos! táblára mutatott, amelyet Rufus csak az előző héten szerelt föl. – A helyedben gyorsan elhúznék, mielőtt lebilincselő élményben részesülök. – Bocs a ratatouille-ért! – kért elnézést Rufustól az asszony, a mosogatóba tette az üres fazekat, és megnyitotta a vízcsapot. – Szerencse, hogy nem volt forró. Dulcie föltűrte az ujját, és nekilátott a fazék kisúrolásának. – Én meg baromira sajnálom, hogy nem.

Holtsápadtan reszketett. Rufusnak majd megszakadt a szíve miatta, tudta, mennyire szenved. Amikor a felesége lelépett a bankigazgatóval, mit nem adott volna azért, hogy egy fazék rataouille-t borítson a párocska fejére! Csak neki nem volt hozzá mersze. Miután látta, hogy könnyek gördülnek le Dulcie arcán, nem habozott. Átvágott a konyhán, magához ölelte az asszonyt, ahogyan már oly rég álmodozott róla. – Jól van, jól van! – paskolgatta Dulcie lapockáját, mintha egy kisgyermeket nyugtatgatna. – Ne hagyd, hogy fölzaklassanak! Te jobbat érdemelsz annál a pasasnál. Ahogy a csillapító szavakat mormolta, eltűnődött, nem félrevezetőek-e. A természeténél fogva szerény férfi furcsának érezte, hogy azt mondja Dulcie-nak, jobbat érdemel, holott valójában azt gondolta, olyat érdemel, amilyen ő, Rufus. Meg aztán, vajon mikor adódhat legközelebb ilyen alkalma? Dulcie most kétségbeesett, vigasztalásra szorult, ő pedig éppen arra vágyott, hogy vigaszt nyújtson. Kalapált a szíve. Talán… talán a sors akarta így… – Mhmm – nyögte Dulcie, ahogy a férfi szája mohón és váratlanul a szájára zárult. Megpróbált kiszabadulni, de nem sikerült. Rufus mindent be leadott a csókba. – Jaj, Dulcie – rebegte a férfi, amikor végre levegőt vett. Boldogan szorította az asszonyt írmintás mellkasához. – Felejtsd el Liamet! Én sohasem csallak meg. Én boldoggá teszlek, esküszöm! Egek! Dulcie óvatosan kibontakozott az ölelésből. Rufus úgy lihegett, mint egy fölajzott bernáthegyi, és mivel főzés közben rendszeresen kóstolgatta is a ratatouille-t, olyan fokhagyma felhőket lehelt mindenfelé, hogy a falról lepergett a vakolat. – Nem azért sírtam, mert fölidegesítettek. – Dulcie rájött, milyen nehéz beszélni, ha az ember közben legszívesebben befogná az orrát. – Csak olyan… olyan hülye voltam. – Mert az a csibész elhagyott. – Rufus tekintete lázasan fürkészte az asszony elkínzott arcát. – De én nem hagylak el, Dulcie. Soha nem bántanálak. Ez rémes! Dulcie nem mondhatta el a férfinak, mi hozta ki a sodrából. A farmerjába törölte a kezét, és újra nekiveselkedett. – Én sem akarlak megbántam – mondta szelíden –, de Rufus, ez nem megy. Sajnálom. – Miért nem? Miért nem megy? – Miután Rufus végre összeszedte a bátorságát, hogy színt valljon, nem tudta elviselni a visszautasítást. – Remekül összeillenénk. Nagyszerű párost alkotnánk. Teringettét, Dulcie, majd én teszek róla, hogy menjen! Dulcie azon tűnődött, vajon mi zajlik odakint. Tizenöt döbbent vendéget hagytak magukra az elmúlt tíz percben. – A kettes asztalnál még mindig várnak a vegaburgerükre. – Tojók a kettes asztalra – közölte dühösen Rufus. – Csesszék meg a vegaburgerüket! Inkább azt mondd meg, miért ne menne! Az asszony tudta, hiába próbálná megmagyarázni, hogy Rufus egyszerűen túl rendes. Vergődve keresett más indokot, amelyet a férfi nem vitathat. – Hát jó. – Lehorgasztotta a fejét, lyukasra kopott farmernadrágját bámulta. – Ha tudni akarod, szeretem a férjemet. – De hát a házasságodnak vége – nézett rá értetlenül Rufus. – Te mondtad, hogy másik nőt talált magának. Dulcie bólintott. – Úgy is van. És tudom, hogy erről egyedül én tehetek, de hiába, akkor is így érzek. Még

mindig szeretem. És amint kimondta, döbbenten eszmélt rá, hogy ez az igazság.

orús, hideg idővel virradt föl Pru és Eddie esküvőjének napja. Délre zivatarfelhők sötétítették koromfeketére az eget. Miután a polgári szertartás közepe táján végre kitört a vihar, az eső úgy kopogott az ablakokon, mint a puskaropogás, szinte elfojtotta az anya-könyvvezető ünnepélyes szavait. Az alkalom örömteli hangulatát azonban semmi sem árnyékolhatta be. Pru arcán látszott, hogy ez életének legboldogabb napja. – Nézz rá! – suttogta Liza. – Ugye hihetetlen, hogy ez ugyanaz a csaj, aki tavaly szilveszterkor még olyan görcsösen ragaszkodott Philhez? Dulcie mosolyogva bólintott, mert úgy gondolta, ha valaki megérdemli a boldogságot, az Pru, de a lelke mélyén fölkavarta annak az estének az emléke. Vajon ő ugyanaz a csaj, aki hebehurgyán kijelentette, hogy válni akar? – Ne feledd a fogadalmadat! – bökte oldalba Lizát. – Te következel. – Miben következik? – kérdezte Kit, miután a ceremónia véget ért, és az esővíztől tocsogó parkolóban a kocsikhoz igyekeztek. – Miről pusmogtatok odabent? – Ne mondd, hogy Liza nem mesélte el neked – vigyorgott Dulcie, figyelmen kívül hagyva, hogy Liza az ernyőjével hátba vágta. – Úgy szólt az újévi fogadalma, hogy férjhez megy. Tudod, amint egy vénkisasszony elér egy bizonyos életkort, kezd bepánikolni, és kétségbeesésében bármire hajlandó. – Koszi, édes vagy! – mondta Liza. – Mivel pedig már októbert írunk – húzta el a száját Dulcie –, a helyedben csipkedném magam. Ha nem vigyázol, vénlány maradsz. Dulcie vitézül őrizte a látszatot, de a Brunton Kúriában – hol másutt? – rendezett esküvői fogadás komoly erőpróbát jelentett. Amikor Pru a napokban a vendéglista összeállítása közben megjegyezte, milyen kár, hogy nem hívhatja meg Patricket, Dulcie úgy érezte, kötelessége nemes gesztust gyakorolni. Úgy tett, mintha soha nem vesztek volna össze Lizával, mintha ez a dolog a legkevésbé sem számítana, és azt felelte: – Ne butáskodj, nyugodtan hívd meg, ha akarod! Claire-rel együtt. A zsigerei dupla csomóra tekeredtek, de vidáman mosolygott Prura: – Engem nem zavar. Pru örömmel egészítette ki a névsort Patrickkel és Claire-rel, egy kicsit rágcsálta a tollát, majd óvatosan megkérdezte: – Mi a helyzet Liammel? Dulcie jelentőségteljesen nézett rá: – Ne feszítsd túl a húrt! Amikor Dulcie a javában zajló fogadásról kiment a mosdóba, a mellékhelyiség ajtajában Imeldával került szembe. – Hát ez remek – morogta Imelda –, itt az őrült. Dulcie abból a tényből merített vigaszt, hogy ezúttal legalább tengerészkék selyem miniruhát és esküvőhöz illő teljes sminket visel. A haját is levágatta már. Imelda viszont nyilvánvalóan egyenesen a fallabdapályáról jött, mert kifejezetten izzadtnak és ziláltnak látszott. – Nem kell megőrülni, inkább revansot venni. Ez a jelszavam. – Az ám, de ki nevet a végén? – kérdezte diadalmasan Imelda. – Én kaptam meg Liamet. Boszorkány! Dulcie eltökélte magát, hogy megőrzi a méltóságát, de az idegei pattanásig feszültek.

– Az tényleg nagy mázli – hallotta saját bűbájosán csilingelő hangját, mire észbe kapott volna. – És mondd csak, kefélés közben még mindig számolgatja a bajsza alatt a karhajlításokat? A háta mögött kinyílt a mosdó ajtaja. Épp csak annyi ideje maradt, hogy elégedetten nyugtázza Imelda hirtelen elpirulását – szóval még mindig! –, mert egy valaki megfogta a karját. – Á, itt vagy, Dulcie! Gyere gyorsan, mindjárt fölvágják a tortát! – Koszi! – súgta Dulcie, miután baj nélkül kijutottak a veszélyzónából. – Szívesen – csillant föl Claire Berenger szürke szeme. – Nem mintha úgy láttam volna, hogy megmentésre szorulsz, de úgy gondoltam, nem árt időben távozni. Dulcie kissé feszélyezve viszonozta a mosolyt. Nem bánta volna, ha a lány nem ennyire kedves. – Örülök, hogy jöttél. Tényleg mindjárt fölvágják a tortát? – Nem, viszont mindjárt összepisilem magam, úgyhogy keressünk gyorsan egy másik retyót! Aztán szerzünk valami innivalót. Pru boldog kábulatban figyelte a körülötte kavargó vendégsereget. Eddie anyósa, Edna Peverell egészségügyi állapota miatt nem hagyhatta el az otthont, de heves természetű lakótársnője, Marjorie Hickman az esküvő híre hallatán a rá jellemző nyerseséggel bejelentette Eddie-nek a férfi következő szilfaligeti látogatásakor, hogy örömmel részt vesz az eseményen Edna helyett. – Mondtam magának, hogy csípi a fiú – közölte botjával Pru felé hadonászva, amint smaragdzöld fodros blúzában és bokáig érő tweedszoknyájában becsoszogott a bálterembe. – Láttam rajta, hogy teljesen beindult magától. Jóságos ég, gyermekem, mi történt a fülével? Ezt mikor csináltatta? Pru, aki most föltűzve viselte a haját, elnevette magát. – Mit vartyog a vénasszony? – sziszegte Eddie értetlenül. Pru vállat vont. – Fülbevaló van rajtam. Talán azt hiszi, most fúrattam ki a fülemet. – És ha akad még olyan szaftos könyve – folytatta fennhangon Marjorie –, legközelebb hozza magával! – Teljesen zizi – mormolta halkan Eddie Prunak. – Biztosan hiányzik egy kereke. Pru mosolyogva figyelte, ahogy Marjorie a svédasztalról spárgás szusi-tekercseket dugdos a retiküljébe. Látta, amint Eddie odalép, az idős hölgy fülébe súg valamit, és tudta, hogy azt mondja neki, annyi ennivalót vihet vissza a Szilfaligetbe, amennyit csak akar, sőt már szólt is a személyzetnek, és csomagolnak neki. Marjorie bosszankodott; élelemcsomagot kapni közel sem olyan mulatság, mint a táskájában elcsenni. Eddie Prura pillantott, a szemét forgatta, és föladta. Most mentem feleségül a világ legrendesebb, legaranyosabb férfijához – gondolta Pru. – Igaza volt Blanche-nak, tényleg jól jártam. A héten futottak össze. Pru épp az esküvői tortát rakta be a Jagcsi hátuljába, Blanche a Sue Ryder alapítványi áruházból lépett ki sztreccsfarmerben és sárga tűsarkú cipőben, még szőkébb hajjal, mint amilyenre Pru emlékezett. – Ööö… jó napot! – hőkölt hátra Blanche, de csak egy pillanatra. Hogy valamit mondjon, fölemelte az egyik bevásárlószatyrát. – Most vettem egy macskanadrágot ötven pennyért. Pru fölismerte Blanche nyakán a mutatós aranyláncát, amelyik egy évvel ezelőtt tűnt el. Amikor Phil arra jött haza, hogy a felesége a porszívó porzsákjának tartalmát bogarássza, megjegyezte: – Hogy te mennyit szerencsétlenkedsz, Pru! Minek vásárolsz össze magadnak

mindenféle szép holmit, ha úgyis elhagyod? Blanche lenyúlta a férjét, de a láncot aligha nyúlta le. Nyilván Phil ajándékozta neki. Pru gondosan elhelyezte az esküvői tortát a kocsi csomagtartójában, majd fölegyenesedett. – Hogy s mint, Blanche? – Köszönöm, jól – felelte kényszeredett mosollyal Blanche. – Szóval megvolt a válás. Épp idejében. Phil azt mondja, szombaton esküsznek. A bontó végzést az előző héten kézbesítették. Ahogy Pru a mindent eldöntő papírdarabra meredt, csodálkozott a saját szenvtelenségén. Bármilyen különös, már alig emlékezett, milyen érzés volt Phillel élni. Most, ahogy Blanche szatyrát bámulta, fölismerte a vékony műanyagon átsejlő, jellegzetes címkét, a paradicsomleves-konzervét. Hirtelen megrohanták az emlékek, amelyekhez mámorító felszabadultságérzés társult, hiszen tudta, hogy ez már nem az ő gondja. Blanche közben Eddie csillogó-villogó Jaguarját bámulta. – Szép kocsi. Van pénze a fickónak, mi? Pru vállat vont. Azután bólintott. Blanche irigykedve nézett rá. – Akkor jól járt vele. – Igen, jól – felelte egyszerűen Pru. És magában hozzátette, hogy nem úgy, ahogy Blanche gondolja. – Mi történt az állásoddal? – kérdezte Patrick. – Pár hete telefonáltam a vendéglőbe, és a pincérnő azt mondta, már nem dolgozol ott. Dulcie eltűnődött, vajon Patrick is odament-e kajánkodni, ahogy Liam meg Imelda. – Besokalltam a munkától – felelte könnyedén. – Letört a körmöm. Mihelyt kimondta, máris megbánta. Patrick „na ugye!” pillantást váltott Claire-rel. – Tulajdonképpen azért hagytam ott a céget – folytatta Dulcie –, mert a tulaj belém zúgott. Egy kicsit kínossá vált a dolog. Látta a férjén, hogy nem hisz neki. – Nem hibáztatlak, hogy bedobtad a törölközőt – szólalt meg együttérzően Claire. – Amíg egyetemre jártam, én is dolgoztam étteremben. Fárasztó egy meló. – Dulcie nem rajong a fárasztó melóért – jegyezte meg csípősen Patrick. Dulcie kezdte zokon venni. Legszívesebben fölordított volna, hogy bezzeg azelőtt ez nem zavarta Patricket. Hiszen ő mondta, hogy ne vállaljon állást, kifejezetten a férfi akarta, hogy maradjon otthon! A büszkesége tartotta vissza attól is, hogy fölvilágosítsa: jelenleg felszolgálóként dolgozik a bathi városközpont egyik legforgalmasabb sörözőjében, ahol egymásnak adják a kilincset a tenyérbe mászó képű bankfiúk és brókerek, akik leszólítják, a fenekét csipkedik, és szünet nélkül karattyolnak a bunkofonjukba. Elvégre mégsem vághatott föl azzal, hogy sikerült megmaradnia egy munkahelyen, amikor mások évek óta azt csinálják. Egyébként is eszébe jutott, hogy ha panaszkodna a megpróbáltatásaira, Patrick azt kérdezné, akkor meg minek vesződik az egésszel. Inkább leharapta volna a nyelvét, semhogy elárulja az igazságot: olyan nyomorultul magányos, hogy inkább a belét is kidolgozza egy büdös kricsmiben, mint hogy otthon bámulja a falat. – Milyen volt Amszterdam? – váltott témát, de ezt is rögtön megbánta. – Á, istenien szórakoztunk! – lelkendezett Claire, és földerült az arca. Karon ragadta Patricket. – Igaz, drágám? Azt hiszem, sikerült megkedveltetnem a fiúval a nyaralást – vallotta be vidáman Dulcie-nak. – Már nézegetjük a prospektusokat, hogy találjunk valamit

karácsonyra meg újévre. Valami igazi kikapcsolódást. – Szürke szeme csillogott. – Régóta vágyom Barbadosra. – Maga olyan képet vág, mint akinek nem jutott dinnyeföld – jelentette ki Marjorie, lehuppant egy székre Dulcie mellé, és odatartotta a poharát egy arra járó pincérnőnek, hogy töltse tele. – A menyasszony barátja, vagy a vőlegényé? – Mindkettőé – pillantott Dulcie az öregasszony fodros zöld blúzának zsebére, amely kidudorodott a tenger gyümölcseivel töltött falatkáktól. –Főleg a menyasszonyé. Pru hosszú évek óta a barátnőm. – Szóval nem Eddie féltékeny exe. A fancsali képéből azt hittem. Dulcie mosolygott. Van Eddie-nek féltékeny exe? – Nem. – Akkor meg mi a hézag? Nem tetszik a barátnője választása? – Dehogynem. Eddie kedves ember – magyarázta Dulcie –, és tökéletesen Pruhoz való. Marjorie fölhajtotta az italát, és egyetértően bólintott. – Szerintem is egymáshoz illenek. Nem mintha jól ismerném őket, de a férfit az anyósa nagyon kedveli. – Reménykedve nézett körül, hátha meglátja a pincérnőt az italos tálcával. – Azt mondja, aranypofa. – Fölhorkanva nevetett. – Hát ezzel nem lehet vitatkozni, igaz? Akit az anyósa imád, azzal biztosan nincs semmi baj. Dulcie elméjébe Bibi képe villant, amint nem a legelégedettebb az arckifejezése. – Engem utál az anyósom – mondta borúsan. – Á, szóval férjnél van? – szaladt föl Marjorie vékony, ősz szemöldöke. – Hát hol az ura? Dulcie megmutatta. – Ott, a barátnőjével. A férjem is utál. Claire megcsodálta Pru térdig érő, krémszínű csipkeruháját, amelynek remek szabása kiemelte az asszony karcsú alakját. – Befestetheted – javasolta –, és akkor mások esküvőjére is fölveheted. – Majd Lizáéra és Kitére – mosolygott Eddie-re Pru. – Összeházasodnak? – döbbent meg Claire. Erről nem is hallottam! – Nem is hallhattál. Vicceltem. Tavaly szilveszterkor megbeszéltük az újévi fogadalmainkat, és Lizáé az volt, hogy idén férjhez megy – magyarázta Pru. – Képzelem, hogy fog örülni apa – nevetett Claire. – Dulcie mit fogadott meg? – tudakolta szenvtelen arccal Patrick. Ez kínos. Pru új, tündöklő jegygyűrűjével játszott. – Hm… nem emlékszem. – Na mindegy, kit érdekel apa? Én imádom az esküvőket – közölte Claire. A közelben észrevette Kitet, és odahúzta Lizát. – Gratulálok! – kacsintott Lizára. – Hallom, sógornőt kapok. – Ez valami összeesküvés? – kérdezte Kit. Liza megrezzent. – Én nem… – Nincs kibúvó! – csípett játékosan Claire az öccse karjába. – Pru mindent elmondott. Az év végéig megnősülsz, és ez parancs. Máskülönben Liza ejt téged, valaki máshoz megy, te meg életed végéig bánhatod. – Úgysem találsz mást, aki feleségül vesz – jelentette ki Kit. – Az év végéig semmiképpen. Még mindig zuhogott az eső. Pru és Eddie most hajtottak el. A násznép az imént még a

lépcsőn tolongva intett búcsút nekik, de rögtön visszaözönlött az épületbe, nehogy bőrig ázzon. Csak Lizáék maradtak kint. Kit az ajtónak vetette a hátát, és fél kézzel határozottan átölelte Liza derekát. A lány a fejét csóválta. – Ne haragudj, a barátnőim időnként borzasztóan kínos helyzetbe tudnak hozni. – Akkor gondolom, most már meg kell tennem. – Mit? Kit szempilláján esőcseppek csillogtak. Szemtelenül jóképű volt, és nagyon komolynak látszott. – Azt, hogy feleségül veszlek. – Jesszusom, dehogy! Az csak vicc volt. – Liza elhúzta a száját. – Ne is törődj velük… nem muszáj összeházasodnunk. – De igen. Mégpedig nem azért, mert a barátnőid úgy gondolják. – Kit egy pillanatra elhallgatott, és kifésült Liza szeméből egy nedves szőke hajtincset. – Hanem azért, mert én úgy gondolom. – De hát együtt élhetünk házasság nélkül is! – Miért? – kérdezte Kit. – Nem akarsz hozzám jönni? Liza rámeredt. Micsoda kérdés! Lesütötte a szemét, a férfi sötét zakójának hajtókáját tanulmányozta. Ez könnyebb volt, mert a ruhadarab nem viszonozta zavarbaejtően a pillantását. Kit mindent leolvasott az arcáról, amit tudni akart. Elmosolyodott, mert Liza korántsem akadékoskodott annyit, mint hitte. – Akkor ezt megbeszéltük – mondta elégedetten a férfi. – December megfelel? Dulcie percek óta diskurált Terry Lamberttel, mire rájött, ki az. – Tudom már. Maga beszélte rá Prut, hogy végeztesse el a műtétet. – Bizonyos értelemben – nézett rá derűsen Terry. – Nem szívesen vállalok kizárólagos felelősséget. A szakmámbeliek lehetőleg kerülik az ilyesmit. Na persze, hiszen ügyvéd – gondolta Dulcie. Ő intézte Pru válását. – Nem nyomasztó annyi házasság felbontásánál segédkezni? – kérdez te az asszony. – Nem feltétlenül. A felek nem mindig pocskondiázzák egymást, mi közben hajba kapnak a kicsinyes osztozkodáson. Némelyik pár képes megőrizni a jó viszonyt, ami mindenképpen hasznos. Egy kis kulturáltság megkönnyíti a helyzetet. Dulcie Patrickékre pillantott, és rájött, hogy ideje neki is kulturáltan viselkednie. Olyan kulturáltan, ahogyan Patrick fogadta a közlését, hogy válni akar. Nem ordítozott, nem agyabugyálta el, nem marakodott a pénzen; egyszerűen kilépett a képből. Az asszony eltűnődött, vajon Patrick azért tudott-e ilyen jól nevelten távozni, mert amúgy sem érzett iránta sokat. Ettől a gondolattól sírhatnékja támadt. Gyorsan összeszedte magát. Akárhogy is, ráeszmélt, hogy most rajta a sor a civilizáltságban. Patrick nem erőltette a válást, de ő már csak ilyen, és most világos, mik a tervei Claire-rel. Ahogy Terry újratöltötte Dulcie poharát, az asszony arra gondolt, milyen gyorsan és minimális felhajtással intézte Pru válását ez a kellemes modorú ügyvéd. – Lehet, hogy valamelyik nap benézek az irodájába – közölte könnyedén. Terry nem látszott meglepettnek, zakója belső zsebébe nyúlt, és rokonszenves mosollyal

nyújtotta át a névjegyét. – Szintén válni óhajt? Én nem, de a férjem igen – gondolta Dulcie sajgó szívvel. Úgy vélte, a jelen körülmények között ez a legkevesebb, amit tehet.

ásnap reggel Lizának korán kellett kelnie. Tízre a kiadói szerkesztője várta Londonban, fél kettőre pedig asztalt foglalt egy szemlézésre kiválasztott étteremben. Időmegtakarítás végett eleve bányarémszerelést és parókát öltött. – Emlékeztetsz valakire, akivel tegnap társalogtam – mondta Kit, és be leharapott Liza pirítósába, miközben elment a lány mellett a konyhában. – Botos öreganyó, egyfolytában a svédasztalról csórt. – Marjorie – bólintott Liza, és a szájába tömte a pirítós maradékát; máris késésben volt. – Azt mondta, ha ötven évvel fiatalabb lenne, versenybe szállna velem. Nem hiszed el, milyen megjegyzéseket tett a hátsódra. – Hiába – felelte Kit fülig érő vigyorral –, az öregebb nők nem tudnak ellenállni nekem. – Ahogy Liza el akart suhanni mellette, elkapta derekát. – Várjunk csak, még csókot sem kaptam a jövendőbeli feleségemtől. Liza, aki a fürdőszobába igyekezett fogat mosni, összeszorította az aj kát. – Ez meg mi? – elégedetlenkedett Kit. – Ha így csókolod meg a leendő férjedet, felejtsük el az egészet! Az ajtófélfának támaszkodva figyelte, ahogy Liza a fogát mosta. – Estére látványos fejlődést akarok tapasztalni a csókolódzási technikádban – figyelmeztette. – Kivel gyakoroljak, a meleg szerkesztőmmel? – motyogta Liza fogkrémes szájjal. Kit mosolygott. – Gyakorolj a kézfejeden! Dulcie mesélte tegnap, hogy tizenegy éves korotokban is azt csináltátok. – Mint mindenki! – méltatlankodott Liza. – Miért, te hogyan gyakorol tál? A férfi még jobban vigyorgott. – Lányokkal. A konyhai rádióból a nyolcórás pittyegés hallatszott. Liza sóhajtott, és gyorsabban sikálta a fogát. – Imádom, ahogy közben rázod a fenekedet! A fogkefe a mosdóba koppant. Liza megtörölte a száját, az előszobában fölkapta a kabátját meg a táskáját, és kis híján orra bukott, ahogy futtában a cipőjébe bújt. – Elkések, elkések, elkések! – Megpördült, fénysebességgel csókot cuppantott Kit arcára, két centivel elvétette a férfi száját. – Szia! Hatra jövök. Ahogy kirobogott a kocsihoz, majdnem fölborított egy nyugdíjast. Kit utánakiabált az ajtóból: – Mi ütött ezekbe a mostani call-girlökbe? Szart se kap a pénzéért az ember. Kilenckor, amikor Kit megérkezett, hogy részt vegyen az új építészcéggel kitűzött megbeszélésen, Leo Berenger az íróasztalánál ült. Már javában készültek az Oxford külvárosába szánt legújabb Berenger-beruházás tervei. Leo korareggel óta tanulmányozta az öt-hat szobás, historizáló stílusú ingatlanegyüttes rajzvázlatait, és türelmetlenül várta, hogy különféle ötletekkel bombázza a fiát, mielőtt az építészek befutnak. Liza Lawson nevét a legkevésbé sem kívánta hallani. – Nem és nem! – Ideges legyintésével a padlóra küldött néhány tervraj zot. A teremtésit, ez a Kit még most se verte ki a fejéből azt a nőt? – Nem akarok megismerkedni vele. Mi a

fenének akarnék? Kit vállat vont. Tulajdonképpen nem is várt mást. – Semmi különös okból. Csak mert összeházasodunk. Leo Berenger semmit sem mondatott magának kétszer. Nem szokott értetlenül ordítozni, hogy „Micsodaaa?” Csak megcsóválta a fejét, és komor arccal hátradőlt a karosszékében. – Mikor? – Decemberben. – Nagy barom vagy, ha megteszed. – Nem hiszem – felelte Kit. – Szerintem baromi nagy mázlista vagyok. – Gondolom, terhes a nő. – Nem. – Akkor meg mire hajt, részt akar mindebből, ha majd földobom a talpamat? – Ingerült kézmozdulata ezúttal az ablakból eléjük táruló látványra, az épület teljes legfelső szintjét elfoglaló irodákra, magára a házra utalt. – Mert arra jó sokáig várhat. – Apa – sóhajtott Kit, és fölszedegette a szétszóródott rajzokat. Vita ide vagy oda, a tervezők bármelyik pillanatban megérkezhettek. – Ennek semmi köze a pénzedhez. Szeretem Lizát, és feleségül veszem. – És gondolom, nincs értelme tépnem a számat. Vajon az apja ezzel jelezte, hogy végül tudomásul veszi, elfogadja a helyzetet? Kit nem tudta biztosan; csak annyit tudott, hogy nem kell okvetlenül összeveszniük. A lehető legjobbat feltételezte az öregről, elmosolyodott, és így felelt: – Nincs. Úgyis feleségül veszem. Az apja nem viszonozta a mosolyt. Arcán leplezetlen undor tükröző-dött. – Hát jó. Tégy, amit jónak látsz, nem szólok bele. – Előrehajolt ültében, és a nyomaték kedvéért mutatóujjával határozottan a fiára bökött: – Csak azt ne kérd még egyszer, hogy találkozzak azzal a nővel! A megbeszélés tizenegykor fejeződött be. Kit megkönnyebbülten kísérte le az építészeket a kocsijukhoz. Amikor visszatért az irodába, az apja telefonon utasításokat harsogott az egyik alvállalkozónak, feketekávéi kortyolgatott, és ingerülten igyekezett egy doboz savkötő végére járni. – Nem baj, ha eltűnök egy-két órácskára? – kérdezte Kit, miután az öreg letette a telefont. – Felőlem húsz évre is eltűnhetsz, ha akarsz. Kit úgy döntött, hogy ezt elengedi a füle mellett. A zakójáért nyúlt. Leo összerágta és lenyelte az utolsó tablettát. – Mellesleg ne fáraszd magad azzal, hogy esküvői meghívót küldesz! Szemlátomást még mindig forrt benne a düh, az arca kivörösödött, a keze ökölbe szorult az asztalon. Kit attól tartott, megüti a guta. – Nem kéne emiatt elhidegülnünk egymástól, apa – próbálta kiengesztelni Kit, hogy talán valamelyest csökkentse a vérnyomását. – Ha megismered Lizát, be fogod látni… – Ez meg mi az isten haragja? – dörögte Leo, és az asztalra csapott. –Szappanoperát játszol? Erről ennyit. Kit vállat vont. – Legyen, ahogy akarod. Egy körül visszajövök. Bath legdivatosabb ékszerüzlete, a Marriott megkülönböztetett helyet foglalt el az egyik legelegánsabb utcában. Fényűző, de kellőképpen visszafogott stílusban rendezték be, csupa

palaszürke bársonnyal, csillogó ezüsttel és olyan világítással, amelyben a leghitványabb gyémánttörmelék is úgy szikrázott, mint a Koh-i-noor. Nem mintha a Marriott gyémánttörmelékre specializálta volna magát. Kit már csak azért sem feledkezhetett meg erről a tényről, mert még pöttöm korában – karácsony közeledtével – hallotta az édesanyjától, hogy a Marriott a kedvenc boltja. A kisfiú a következő héten szépen el is ballagott oda, és kérte az eladókat, hogy mutassanak neki valami nyakláncot. Az egyik alkalmazott végtelenül kedvesen elhárította Kit hetvenhárom pennyjét, egy reklámgolyóstollat helyezett a bolt selyembéléses, palaszürke bársonyhuzatú ékszertokjába, és azzal bocsátotta útjára a boldog gyerkőcöt. Kit most valamivel több, mint hetvenhárom pennyvel a zsebében né-zelődött, és jól is tette. Az árcédulákon igen csinos összegek szerepeltek. Az egyik eladónő nesztelenül lépett oda hozzá a halványszürke, süp-pedős szőnyegpadlón. – Gyémántgyűrűket szeretnék nézni… mármint eljegyzési gyűrűket motyogta Kit kissé zavartan. Az eladó elmosolyodott. – Hogyne, uram. Hányat? Kit fölengedett, és visszamosolygott rá. – Egyelőre csak egyet. A negyven körüli, teltkarcsú, de csinos, babakék szemű és gödröcskés mosolyú nő hozzálátott a vitrinek kinyitogatásához. Kit eltűnődött, vajon mióta dolgozhat itt, és nem ő adta-e neki annak idején a golyóstollat a bársonytokban. Az első tálca gyűrű Kit elé került. A férfi kiválasztott egyet, egy tojás-dad, szoliter fazonú briliánst, ide-oda forgatta, és elképzelte, ahogy Liza ujján szikrázik. A diszkrét L' Air du Temps-illatot árasztó eladónő Kitre mosolygott. – Nagyon szép darab. Kit minél tovább gondolkodott, annál inkább úgy érezte, ez lehet az a nő. Az üzletben tartózkodó többi vásárlóra – egy elegáns amerikai házaspárra, egy idős úrra meg egy gyűrött vízlepergető kabátos középkorú nőre – sandított, és megkérdezte: – Régóta dolgozik itt? – Tizenöt éve – felelte az eladónő derűs tekintettel. – Miért? – Elnézést, ne vegye tolakodásnak, csak kíváncsi voltam, hogy… – Senki NE MOZDULJON! – üvöltötte egy férfihang, ahogy kivágódott az ajtó, és két símaszkos alak rontott be az üzletbe. Egy másik eladónő rémületében nyüszítésszerű hangot adott ki. Az amerikai pár azonnal fölemelte a kezét, mint valami gengszterfilmben. – Senki ne mozduljon! – ismételte a másik símaszkos, szétrántotta egy fekete bőr hátizsák száját, és fölkapta a tálcát, amelyet Kit éppen nézegetett. A tojásdad szoliter a többivel együtt eltűnt a zsákban. Az első férfi lefűrészelt csövű vadászpuskát szegezett arra az eladóra, aki nyüszített. – Nyissa ki a többi vitrint! – utasította gorombán. – Gyerünk, ne ga-tyázzon! Ahogy a második rabló elnyomult Kit mellett, áporodott izzadságszag csapta meg a fiatalember orrát. Most, hogy továbbhaladt, ismét érezte a L' Air du Temps illatát. Ékszereket és órákat szórtak a zsákba. Kit eladója dermedt arccal figyelte a két férfit. Kit viszont a nő remegő ujjait figyelte, amint idegtépő lassúsággal a pult alá siklottak. Tudta, hogy a riasztógombhoz. Szeme sarkából látta, hogy a puska csöve feléjük lendül. – El a pulttól! – ordította a símaszkos. – Ne nyúljanak semmihez! Mivel az üzletben néma riasztó működött, senki sem tudta, megnyopiták-e már a gombot. Kit eladója engedelmesen a falhoz húzódott.

– Ne annyira! Az istenit, az érzékelőhöz megy – üvöltötte a rabló. – Te akartad, hülye kurva – rontott a nőre, és puskatussal lesújtott a fejére. Szörnyű puffanás hallatszott, és a nő sikoltva a földre rogyott. – Igyekezz már, Des, baszd meg! – ordította a rabló, és egy tizedmásod percre hátat fordított Kitnek. Kit előrelendült, rögbiszereléssel földre döntötte a férfit, és kiütötte a kezéből a fegyvert. Az üzletben tartózkodók tehetetlenül figyelték, aminl a puska végigszánkázik a padlószőnyegen, visszapattan az egyik ébenfa vitrinről, és a másik rabló lábához csúszik. Kit látta, amint fölemeli a fegyvert, és céloz. – Ne lőjön, kérem, ne lőjön! – kiáltotta a zöld esőkabátos nő. – Nyírd ki a rohadékot! – hallatszott a földön fekvő férfi hangja. Ahogy Kit ugyanabban a pillanatban elfordította a fejét, látta, hogy a szőke eladónő véres fejjel vergődik talpra. Fehér blúzának gallérja vörösre festődött, fél pár sötétkék cipőjét elveszítette. Kit visszafordult. Még mindig fogta a földre döntött rabló lábát. – Ereszd el! – üvöltötte a fegyveres. – Jézusom! – sikoltotta az amerikai nő. – Valaki csináljon már valamit! Kit figyelte a férfi szemét a símaszk nyílásában: páni félelmet tükrözött. Des viszont a földön fekvő két alakot bámulta, a bátyját, akit istenített – most szabadult a fegyházból, ahol öt évet ült fegyveres rablásért –, meg a sötét hajú fiút, aki úgy kapaszkodott belé, mint egy vérszívó pióca, és nem hagyta elmenekülni. A távolban rendőrszirénák vijjogtak föl. Des igazat adott az amerikai csajnak: valakinek csinálnia kellett valamit. Megmarkolta a fegyvert, és reszkető ujjal meghúzta a ravaszt.

a létezik kevésbé vonzó egy slampos parókánál, az egy ázott, slampos paróka. Liza megcsodálta tükörképét a windsori Desz-szertkirálynő női mosdójában, és ellenállt a kísértésnek, hogy megfésülje a katasztrofális vendéghajat. Úgy vélte, külön említést érde-mel majd a teremfőnök lenéző viselkedése, aki leplezetlen megvetéssel bánt vele, mint valami csőlakó csodabogárral. Egyébként azonban nem talált hibát a Desszertkirálynőben. A fiatal ausztrál séf, aki a nagy Michel Roux keze alatt tanult, egészen kifinomult érzékről tett tanúbizonyságot. Liza a citrommártásos, hirtelen sült füstölt lazacnak maximális pontszámot adott, a porhanyósra pirított, ínycsiklan-dóan rózsaszín báránycombot pedig olyan finom – olívaolajos, fokhagymás és zsályás – burgonyával szolgálták föl, amilyet talán még életében nem evett. Alig várta a desszertet, a málnapürés bajorkrémet, miközben visszaindult a vendégtérbe. Látta, amint a teremfőnök süg valamit a fiatal pincéreknek, és tudta, hogy róla tárgyalnak. A férfi alighanem figyelmezteti a fiúkat, hogy tartsák szemmel az eszcájgot, nehogy valaminek lába keljen. Amikor csengett a telefon, Monsieur Pierre vette föl. – Liza Lawsonnal óhajt beszélni? – ráncolta a homlokát. – Sajnálom, asszonyom, de jelenleg nem tartózkodik nálunk ilyen nevű vendég. – Dehogynem – vett mély lélegzetet Dulcie, hogy lecsillapodjon. – Le-gyen szíves, hívja a telefonhoz! – Elnézést, Liza Lawsonra, az éttermi kritikusra gondol? Monsieur Pierre beszéd közben gyakorlott szemmel fürkészte az étkező hölgyeket. – Igen, igen, őrá. – Attól tartok, téved. Biztosíthatom, hogy Liza Lawson nincs itt. Megnézem a holnapi foglalásokat… – Tudom, hogy ott van. – Dulcie szinte kiabált. – Parókát visel, úgy fest, mint egy könyvtárosnő. Kérem, hívja a telefonhoz, mondja meg neki, hogy sürgős! Életbevágóan sürgős! Miután Liza letette a telefont, egész testében remegett. Hogyan történhetett ez? Miként lehetséges, hogy Kitet – úristen! – lelőtték? Üres tekintettel meredt a bárpult fölötti polcon sorakozó színpompás likőrökre és más szeszekre, próbálta fölfogni, amit hallott, észre sem vette a teremfőnököt, aki kétségbeesetten ácsorgott a háta mögött. – Ezer bocsánat, Miss Lawson… nem ismertem föl… mondanom sem kell, micsoda öröm, hogy éttermünkben üdvözölhetem… Kitet lelőtték. Liza egyre csak a palackokat nézte. Monsieur Pierre igyekezett kitalálni a gondolatát, leemelte az egyiket. – Megkínálhatom egy pohár Stregával, Miss Lawson? Természetesen a cég vendége. Vagy inkább egy Courvoisier-t parancsol? – Elnézést! Liza úgy ment el a férfi mellett, mint egy alvajáró. Fogta a táskáját, majd még mindig vizes, nyomasztóan divatjamúlt balonkabátjáért nyúlt.

Monsieur Pierre tátott szájjal bámulta, amint a tömörfa ajtó becsapódott a nő mögött. A kirakaton át látta, hogy a zuhogó esőben a kocsijához rohan. – Meglógott a nő! Hagyta fizetés nélkül lelépni! – kiáltotta a fiatal pincér, élvezte, hogy tanúja lehet, amint az a beképzelt Monsieur Pierre végre megkapja, amit érdemel. – Semmi baj – felelte méltóságteljesen Monsieur Pierre. – Ez Liza Lawson. – Persze? Honnan veszi? – Telefonon keresték. A pincér kajánul vigyorgott. Minden héten élvezkedve bámulta Liza Lawsont az újságban. Az a szőke haj, az a mosoly, az a lökhárító… – Nekem elhiheti, hogy ez nem Liza Lawson volt. Monsieur Pierre feszengeni kezdett. A pincér diadalmámora nem is-mert határt. – Tudja, mi volt ez? Egy jó nagy átverés? –jelentette ki elégedetten. Liza négy órakor ért a bathi Központi Kórházba. Dulcie a földszinti előtérben fogadta. – Még operálják. Várnunk kell. Jaj, Liza, ez borzasztó… gyere, ülj le! Hozok kávét az automatából. Liza nem akart leülni, nem kért kávét, de egy fényképezőgépes férfi a közelükben lődörgött, szemlátomást azt próbálta kiokoskodni, vajon az a zilált hajú, siralmasan öltözött, holtsápadt nő tényleg Liza Lawson-e. Liza hagyta, hogy Dulcie beforduljon vele a folyosón, és leültesse. – Honnét hallottad? – Leo Berenger telefonált a lányának, Claire fölhívta Patricket, ő meg értesített engem. Szerencsére – magyarázta Dulcie – emlékeztem az étterem nevére, ahová mondtad, hogy mész. Nem akartam megvárni, amíg hazaérsz, hátha… hátha… Az ajkába harapott. Liza bólintott. Tudta, hogy Dulcie arra gondol, hátha akkor már késő. Fölbukkant a helyi lap fotósa. – Ön Liza Lawson? – Nem, nem ő az – vágta rá Dulcie. – Tűnjön a búsba! Liza szétlötyögtette a kávét a padlón; a folyadék egyszerűen nem akart a műanyag pohárban maradni. – Nem mehetnénk máshová? Hol van Leo és Claire? Talán ők már tud nak valamit. Dulcie kétkedően nézett. – A hozzátartozók váróhelyiségében vannak. Nem tudom, helyes-e odamennünk. Patrick mondta, hogy Kit apja rettenetes állapotban van. Mindketten fölugrottak a vakuvillanásra. Dulcie kikapta Liza kezéből a félig üres poharat, és a fotós ágyéka felé loccsantotta a kávé langyosra hűlt maradékát. Rá se nézett a férfira, csak karon ragadta Lizát. – Na jó, gyerünk! Én nem mehetek be, de megmutatom, merre van. Liza sem jutott be. A kopogásra Leo Berenger nyitott ajtót. A férfi megállt a küszöbön, és kivörösödött szemében Liza látta a kimondhatatlan gyászt. Arckifejezése alapján arra számított, hogy ráordít, de amikor kinyitotta a száját, a szavak gyilkos nyugalommal sisteregtek ki rajta. – Maga az? Hordja el magát! Nem okozott még elég kárt? – Csak azt szeretném… – Nem érdekel, mit szeretne – mondta Leo Berenger. – Előbb megpró-bálta szétverni a családomat. Most elpusztította a fiamat. Ez nem elég? – De hát…

– Úgy ölte meg, mintha saját kezűleg húzta volna meg a ravaszt. – A férfi már szinte csak suttogott. – Menjen innét! Aznap este, ahogy Claire a karjában zokogott, Patrick megpróbálta elképzelni, mit érezne, ha a lány meghalna. A szó szoros értelmében egyik pillanatról a másikra eltűnne az élők sorából. Claire jó és kedves, humoros és intelligens, munkabíró és sikeres. Mindenki kedveli, mert semmi sincs benne, amitől bárki is viszolyogna. Ha eltűnne az életéből, természetesen hiányozna. Patrick borzasztóan hűtlennek érezte magát, mert miközben a lány csillogó haját simogatta, most azt próbálta elképzelni, hogyan hatna rá, ha Dulcie halna meg. A komolytalan Dulcie, az önfejű és tapintatlan, hebehurgya és lobbanékony, cseppet sem dolgos, ráadásul gyógyíthatatlanul minden lében kanál Dulcie. Rengetegen ráncolták már a homlokukat Dulcie Ross viselt dolgai miatt. Csakhogy… Csakhogy Dulcie ugyanakkor nagylelkű, tűzbe menne a barátnőiért, meseszép és eszméletlenül mókás. Lehet, hogy Dulcie megunta őt, ő viszont soha, de soha nem tudta megunni Dulcie-t. Mint ahogy egy pillanatra sem szűnt meg szeretni. Ahogy lehajolt Claire-hez, és megcsókolta a fejét, Patrick tudta, a két nő közül melyik hiányozna neki jobban.

ég csak december első hetét taposták, de a Macska és Egér törzsközönsége korán ünnepelte a karácsonyt. – Ide, szépségem! Nyomasson nekünk öt tequilát feketeribiszke-likőrrel, öt üveg világost meg egy zacsesz cocatöpit, de ráér azonnal is. A kifinomultság csimborasszója. És mindez szerda délután fél háromkor. – Jaj, majd elfelejtettem! – rikkantotta a hidrogénezett szőke ifjonc, és kék Armani zakója zsebéből előhúzta a tárcáját. Dulcie javában pattintgatta a söröskupakokat. – Mit? – Randiznék magával. Fölpillantott. – A holdon. – Dehogy, komolyan beszélek. Holnap este, ahol csak akarja – vigyor gott a fiú. Félrepöccintette szemébe fésült haját, és meglóbálta a tárcáját. – Semmi pánik, van elég zsém. Belecsaphatunk a lecsóba. Volt vagy húszéves a gyerek. – Nem kell kilencre ágyban lenned? Dulcie már megint későn kapott észbe. Meggondolatlan benyögését széles vigyor jutalmazta. – Anyukám arra tanított, ha éjfélre nem vagyok ágyban, adjam föl, és menjek haza. – Kac-kac! – Na komolyan, maga jó nálam. – Túl érett vagyok hozzád. – Nem gond, az érett nőkre bukok. – Úgy értem, szellemileg – mondta Dulcie, és kitöltötte az ötödik tequ-ilát. – Tizenhat font hetven lesz. – Utolsó ajánlat – jelentette ki a srác, alighanem behízelgőnek szánt mozdulattal meglengetett egy húszfontost az asszony orra előtt, mintegy arra utalva, mennyi jóra számíthat. – A többi a magáé! – Inkább tartsd meg az apródat! – Különben sem akartam randizni magával – biggyesztette le meg-vetően az ajkát. – Csak fogadásból mondtam. Dulcie egymilliomodszor tűnődött el, minek dolgozik ebben az ócska késdobálóban ezekkel az idiótákkal – persze pontosan tudta a választ –, a fiú izzadt tenyerébe nyomta a visszajárót, és a sorban mögötte álló felé fordult. – Ki következik, kérem? – Én jövök… nahát! Eddig a pillanatig Dulcie csak egy barnítóval ápolt kezet látott, amely a tepertőhalom túloldalán egy tízest szorongatott. Most viszont megcsapta az Obsession aromája, és megjelent a képben Imelda feje. – Mit adhatok? – kérdezte Dulcie, farmerjába törölte a kezét, és ráeszmélt, hogy még utálatoskodni sincs ereje. – Most meg itt dolgozol? – rökönyödött meg Imelda, és nyilvánvalóan emiatt ő is

megfeledkezett az ellenségeskedésről. Azaz csak majdnem. –Mi ez a lázas álláskeresés? Egy kazal pénzt veszítettél a tőzsdén, vagy mi? Ötvenen tomboltak mögötte kiszolgálásra várva. Dulcie tudván, hogy Imelda mindig gintonikot iszik, egy poharat dugott a Gordon's adagolója alá. – Nem, csak úgy döntöttem, hogy a golfklubon túl is van élet, és ideje továbblépni. – Erre a helyre? – vonta föl Imelda gondosan kiszedett szemöldökét, és láthatólag nem túl elragadtatottan pillantott körül a Macska és Egérben. Dulcie vállat vont, jeget dobott a pohárba. – Miért ne? Te is ide jöttél. – Karácsonyi bevásárlás a húgommal – intett Imelda a söröző egyik sarka felé. – Ott vár rám, úgyhogy talán jöhetne az a két gin-tonik. Sok jéggel, légy szíves! Imelda tényleg kimondta, hogy „légy szíves!” – Karácsonyi bevásárlás. – Dulcie visszafojtotta a borzongást. – A gon dolattól is rosszul vagyok. Milyen különös, udvariasan társalogtak Imeldával, és sehol egy gramm ratatouille! Ránézésre úgy tűnt, Imelda is furcsállja a helyzetet, de úgy döntött, ha Dulcie – éppen Dulcie – képes kultúremberhez méltóan viselkedni, hát akkor ő is. Megköszörülte a torkát, a söntéspultra könyökölt, és lehalkította a hangját. – Liza hogy bírja? – Ahogy az ilyenkor várható. – Dulcie már megszokta a kérdést. Egy-egy citromszeletet ejtett a poharakba, és vállat vont. – Nem valami fényesen. Mit tehet az ember, ha ilyesmi történik? – Szegény Liza! Borzasztó lehet. Még nálad lakik? – Nem, az csak az első hetekben volt. Most lement a szüleihez, Devonba. Gondolom, el akart szakadni Bathtól. – Hahó, nem kizárt, hogy lesz még kiszolgálás a közeljövőben? – ér-deklődött egy bárgyú képű, barna öltönyös férfi. – Egy másodperc, drága uram – villantott rá műmosolyt Dulcie. – Bocs, még kirúgnak miattam – röstelkedett Imelda. Dulcie visszaadott a tízesből. – Nem rúgnak. Az a mocsodék góré baromira komál, és nincs nálam jobb munkaerő. – Ha már mocsodékok kerültek szóba… – Apropó, hogy van Liam? – Á, szakítottunk. Nagyjából kölcsönösen – mondta Imelda nem túl meggyőzően. – Csókolom, egyeseknek porzik a veséjük! – hangoskodott egy másik ingerűit vendég. – …ki-ki ment a maga útján… – Tizenhat korsóval a jobbikból meg egy félszáraz sherryt, ha majd rá tetszik érni! – …eltértek az igényeink… – Szóval téged is dobott – szűrte le a lényeget Dulcie. Legnagyobb elképedésére tulajdonképpen sajnálta Imeldát. Imeldának lekókadt a feje, de azért bágyadtan mosolygott. –Ja. A szemétláda. – Szemétláda – értett egyet Dulcie, és rokonszenvezőleg bólogatott. Milyen hülyén viselkedtek mind a ketten, vetélkedtek egymással egy ilyen abszolút nímandért. – Most kivel kavar? – Fifi Goodison-Blake-kel. – Ne őrjíts! Azzal a Lolitával? Hány éves, tizenhét? – És fél – mondta Imelda. – Hányinger, nem? Az ígéretes tenisztehetség, és egyéb tekintetben is fogékony Fifi a klub egyik oszlopos

tagjának, Betsynek a lányaként került a képbe. Dulcie a lo-litázás ellenére őt is sajnálta. Jól emlékezett arra, amikor Liam az ő kétségbeesetten kalimpáló kamaszszívét törte össze. Na jó, legalábbis egy kicsit megviselte. – Szegény kislány, képzelem, hogy kiborul majd, ha vége szakad a ro máncnak. Imelda fölvette az italokat. – És még csak ki sem sírhatja magát az anyja vállán – mondta, nem bír ta megállni, hogy megossza egykori vetélytársnőjével a legfrissebb plety kát. – Azt rebesgetik, Liam a kertek alatt Betsyvel is etyepetyél. A szociális munkás Cresswell házaspár, Róbert és Delia egy klasszicista stílusú, háromszintes belvárosi házban laktak három gyermekükkel és hét macskájukkal, és senki sem tudott úgy barátokat toborozni, mint ők. Ez a két ízig-vérig társas lény határtalan lelkesedést és érdeklődést mutatott mindenki iránt, és olyan jólelkűek voltak, hogy bárki, aki megpróbálta volna elhárítani a közeledésüket, utolsó bunkónak érezhette magát. Ezzel tulajdonképpen zsarolást alkalmaztak, de rendkívül hatékony módon. Róbert és Delia híres összejöveteleikre mindenkit meghívtak, akit csak ismertek. És senki sem maradt távol. James a zsúfolt nappali túloldalán fedezte föl Lizát. Fél másodpercig tűnődött, mikor látta utoljára, aztán eszébe jutott. Patrick negyvenedik születésnapján, amikor ő faképnél hagyta Bibit. Az évszázad meglepetéspartiján. Úristen, hogy is felejthette el? Liza most szilvakék gyűrtbársony ruhát viselt, dús szőke haja kibontva omlott a vállára, január óta megnövesztette. Egyébként a felületes szemlélő éppen olyan gondtalannak és fesztelenül szexisnek láthatta, mint valaha. James is csak közelebb érve vette észre a különbséget. A gondosan leplezett, mégis tagadhatatlan fájdalmat. Mint kiderült, Delia szociális munkás kollégái épp heves vitába vonták Lizát Bath különféle vegetáriánus éttermeiről. Ijesztően kritikusan nyilatkoztak, és elszántan igyekeztek bizonyítani, hogy nemkevésbé járatosak a gasztronómiában, mint ő, így most nagy hangon taglalták a bivalytejből készült és a közönséges mozzarella egymáshoz viszonyított értékeit. James figyelte, ahogy Liza sötét szeme bepárásodik. Teljesen egyűttér-zett vele, kinyújtotta a kezét a leglármásabb szociális munkás mellett, és megfogta Liza karját. A lány arca nyomban földerült. – James! De örülök, hogy látlak! – Megmenthetlek? – suttogta a férfi, miközben arcon csókolta, és érezte, hogy Liza válaszul bólint. – Koszi! Phű – sóhajtott megkönnyebbülten a lány, miután James kiszabadította a körből. – A nagy mozzarellás disputa. Már nem sokáig bírtam volna cérnával. James a fejét csóválta: – Mit keresel itt? – Ha ismered Robertet és Deliát, tudod, mit keresek itt – felelte szomorkás mosollyal Liza. – Mivel ismerem őket, mindig meghívnak. Pillanatnyilag a szüleimnél lakom ugyan, lent, Devonban, de minden héten fölruccanok kocsival, hogy szemmel tartsam a lakást. Delia kiszúrt, és ragaszkodott hozzá, hogy ma este jöjjek el. Minél tovább próbáltam megértetni vele, mennyire nincs kedvem ilyesmihez, annál inkább erősödött a meggyőződése, hogy pontosan ez kell nekem, ez majd feldob. Szegény Liza áldozatul esett Róbert és Delia se istent, se embert nem ismerő népboldogító kampányának.

– És feldobott? – Persze, hogy nem. Ők jót akartak, az én hibám, hogy nyuszi voltam, nem mertem nemet mondani. James látta, hogy kicsit fogyott. Izgatóan domborodó idomai soványodtak, férfitekintetet megbabonázó dekoltázsa kevésbé feltűnő. A karcsúb-bodás nem kifejezetten állt jól neki, de mivel James tudta, hogy nem szándékos, nem tette szóvá. – Persze olvastam rólad meg Kit Berengerről az újságban. Szomorúan hallottam… tudod, ami történt. James feszengett, ilyenkor nehéz bármit is mondani. De Liza csak bólintott. Megértette. – Ő volt a nagy szerelmem, James. Tudod, hogyan éltem azelőtt. Kit mindent megváltoztatott. Aztán hirtelen történik egy ilyen dolog… és Kit eltűnt a szemem elől. Semmit sem tehettem. Még csak el sem búcsúzhat tam tőle. Elcsuklott a hangja. Sápadt arcán látszott, hogy nem sok választja el a sírástól, de tartja magát a nyilvánosság előtt. – Gyere! – fogta meg a kezét James. – Eleget tettél a kötelező udvariasságnak. Hazaviszlek. – Semmi baj. Nem fogok pityeregni. – Hogyhogy? Maradni akarsz? Liza fáradtan mosolygott, és a fejét rázta. – Dehogy. Inkább hazamennék. Odakint dér csillogott a járdán. A leheletük fehér páragomolyagokban csapódott ki előttük. Liza dideregve várta a bejárati lépcső tetején, hogy James megtalálja, amit a kabátzsebében keresett. Végül a férfi előhúzta a slusszkulcsát, és a jobb kéz felől alig húsz méterre álló kék Mazda felé irányította. A központi zár pittyegett, és kikattant. – Nem kell hazafuvaroznod – mondta Liza. –Ne bolondozz! – Tényleg nem szükséges. James gyengéden, de határozottan lekísérte a kőlépcsőn, és a Mazda felé terelte. – Ne vitatkozz, Liza. Ez nekem nem fáradság. Hazaviszlek, és kész. A lány elvette tőle a kulcsot, visszaélesítette a riasztót, és lezárta a kocsit. – Drága James – mondta kedves mosollyal –, igazi gentleman vagy, de szó szerint értettem, hogy nem szükséges. – Megkocogtatta a rácskerítést a ház előtt, ahová éppen értek. – Ez az itteni lakásom. Oldott hangulatban beszélgettek Liza konyhájában, mialatt a lány kávét főzött, és egy-egy pohár konyakot töltött maguknak. – A Pelikán Galéria kiállításának megnyitóján ismerkedtem meg Creswellékkel – magyarázta James. – Róbert bemutatott Delia nővérének. Tu dod, milyenek, ha össze akarnak boronálni valakiket. Liza tudta. – És sikerült? – Nem. Na persze kedves lány volt. Csak épp… Csak épp nem Bibi, Liza kiöntötte a kávét, és a nappaliba vitte a csészéket. James a konyakospoharakkal követte. – Még mindig hiányzik? – kérdezte Liza, miközben fölkapcsolta a pi ros ernyős lámpát. Bibi neve nem hangzott el, de James tudta, kire gondol.

Igen, még mindig hiányzott neki. Rettenetesen. Lizára nézett, fölvonta a vállát. – Szüntelenül. Egymás mellé telepedtek a kanapéra. Liza bal kezével a bársonyruha szegélyét hajtogatta. – Találtál mást? A férfi a fejét rázta. –Nem. – A múlt héten beszéltem Patrickkel. Bibinek sincs senkije. James szíve megdobbant, aztán újra összeszorult. Természetesen ezt akarta hallani. De hát… – Mi értelme? – Lehangoltan kevergette a cukrot a kávéjában. – Még ha változatlanul szeretem, azt meg a jóisten tudja, ő mit érez irántam, akkor is mi értelme lenne? Tizenöt évvel idősebb nálam. Mindig is tizenöt évvel idősebb lesz. – Mondd meg nekem, mitől félsz, James! Várj csak, majd én megmondom. Attól félsz, hogy tíz-húsz év múlva Bibi vagy összeroskad, és gondozásra szorul, vagy meghal. – Liza elhallgatott, a férfira szegezte a tekintetét. – Talált? Lizának nem lehetett hazudni. James éppen eleget töprengett már ezen. Túljutott abbéli első felháborodásán, hogy szándékosan félrevezették. Vonakodva bólintott. – Azt hiszem. – Most viszont vergődsz, Bibi is vergődik, és ez az egész év kárba veszett. – Nézd, értem, mire akarsz kilyukadni. Én csak… – Figyelj, James, én is elvesztegettem az időt, azon rágódtam, hogy öregebb vagyok Kitnél. – Liza vállat vont. – És látod, mi történt. – Tudom, tudom. – Ha esélyünk nyílik a boldogságra, ragadjuk meg – mondta Liza –, és szarjuk le, mi történhet húsz év múlva! Az élet rövid ahhoz, hogy elvacakoljuk. Éjfélre járt, amikor James végre fölszedelődzködött. Liza kinyitotta neki a bejárati ajtót, és a karját dörzsölgette az előszobába betóduló, dermesztő hidegben. A kültéri lámpa halvány fényében látta, hogy James ápolt, fekete szakállában ezüstös szálak csillannak meg. Tavaly még egy sem akadt. Odanyúlt, megsimogatta a lágy sörtéket. – Őszülsz. A férfi elhúzta a száját. – Koszi? –Jól áll. – Az elmúlt évben úgy éreztem, egyre csak őszülök. – Ez ellen tehetnél valamit – vélte Liza. – Mit, talán fessem? – Talán keresd meg Bibit! James megfogta a lány kezét. Néhány másodpercig szorongatta, azután megcsókolta az ujjai hegyét, beszívta parfümjének finom, keleties illatát. – Valami jár a fejedben – szólalt meg Liza. – Mire gondolsz? – Milyen szép vagy. És milyen kívánatos. –James elmosolyodott, meg csóválta a fejét, csodálkozott, hogy ki tudta mondani. – Azon gondolkoz tam, hogy ha a dolgok másként alakultak volna, ha nincs Bibi… és Kit… akkor vajon összejöhettünk volna-e mi ketten. – Fura, de én is erre gondoltam. – És?

– Hát az előéletemet figyelembe véve – felelte Liza –, amondó vagyok, hogy ez határozottan benne lett volna a pakliban. De megint csak figye lembe véve az előéletemet… Az ajkába harapott, és mosolygott. – …két egész hétig tartott volna – fejezte be helyette a mondatot James. – Ki tudja, talán akár háromig is. A férfi vigyorgott. – Három. Ez hízelgő rám nézve. Liza száját talán tíz centi választotta el Jamesétől. A férfi megcsókolhatta volna, de nem tette. – Jobb ez így. – Liza még mindig mosolygott, de a foga vacogni kezdett. – A barátság tartósabb. Az utca túloldalán egy zajos társaság, amely az imént Róbert és Delia házából távozott, most ült be a kocsikba. – Meg ne fagyj nekem! Ideje mennem – mondta James. Átölelte Lizát. A lány viszonozta az ölelést, és szeretettel arcon csókolta. – Kellemes karácsonyt! – Jelentőségteljesen nézett a férfira, és folytat ta: – Tedd kellemessé a karácsonyodat! James eltűnődött, milyen karácsony elé nézhet idén Liza. Bólintott, borzasztóan sajnálta a lányt. – Neked is kellemes karácsonyt!

ét hét volt hátra, és Bath száz kilométeres sugarú körzetében mindenki úgy döntött, hogy a kései órákra tervezett összes ka-rácsonyi bevásárlását ma este intézi el. Legalábbis Dulcie így érezte. Az utcák megteltek tébolyult költekezőkkel, némelyik üzletnél már a bejutáshoz is végtelenbe nyúló sort kellett kiállni. Ami a legrosszabb, tudta, hogy semmi értelme föladni és hazamenni, mert mostantól egészen karácsony napjáig csak egyre rosszabb lesz. Dulcie e kavarodás közepén rekedve tanakodott, mi az, ami kitört rajta, és megállapította, hogy valamiféle hisztéria. Nem volánőrület, mivel ebből a városrészből kitiltották a gépjárműforgalmat. Nem rodeóroham, mert nem jutott neki bevásárlókocsi, ámbár hihetetlenül hasznos lett volna. Talán karácsonyfrász – gondolta, miközben beverekedte magát a bababutikba, és valami ügyefogyott jóvoltából a bokájának csapódott egy kerekesszék. Zordon ábrázattal könyökölt félre egy tőzsdealkusz kinézetű alakot, és megkaparintott egy egészen király mikulásos sálat a hároméves keresztlányának. Az utolsó pár ahhoz való kétujjas kesztyűt az orra elől halászta el a mérges tőzsdealkusz. Dulcie figyelte, amint a pasas a drótkosarába, egy ruhaneműkupac tetejére hajítja a szerzeményét. Az asszony ujjai viszketni kezdtek. Hogy örülne a kis Polly a sáljához illő kesztyűnek… Jaj, nem, ez már beteges! – borzadt el Dulcie, ahogy a gondolat átvil-lant az agyán. Miféle pocsolyaszint, hogy egyáltalán eszébe jut ilyesmi… – Egész nap itt akar ácsorogni? – sziszegte a tőzsdealkusz, és az asszony csípőjéhez vágta a kosarát, ahogy elcsörtetett mellette. Dulcie kirántotta a kesztyűt a kosárból, és eltüntette szem elől. A har-cias tőzsdealkusz a kasszasor felé indult, Dulcie pedig elsomfordált az ellenkező irányba. Két perc mülva épp kantáros farmernadrágokat vizsgálgatott, amikor a pénztár felől artikulátlan üvöltés hallatszott: – Ki az istennyila pattant meg a tetves kesztyűmmel? Ez már nem is annyira tőzsdealkuszra vallott. Dulcie gondosan elfordította a fejét. Nem óhajtott belekeveredni egy visszataszító kesztyűhisztériába. Fél nyolckor Dulcie tizenöt szatyrot cipelt, a karja gyakorlatilag le-szakadt, a lábát pedig már térdig lejárta. Miközben kóláért állt sorban egy kioszkban, hallotta, amint egy nő azt meséli, hogy tömeges koccanás történt a Blenheim Street-i parkolónál. Állítólag teljesen bedugult az a rész, senki se be, se ki. Dulcie sóhajtva kifizette a két doboz kólát, kivitte, majd várt, hogy megtisztítsák az utat a parkolónál, és visszamehessen a kocsijához. A sétatér közepén az Üdvhadsereg zenekara a „Halld, mint zeng az egész ég” kezdetű időszerű dallamot játszotta, körös-körül egy kivételével minden ülőhelyet elfoglaltak. Dulcie sántikálva az egyetlen félig üres padhoz vonszolta a szatyrait, és a kelleténél két másodperccel később eszmélt rá, mekkora hibát követett el. – Hadd segítsek! – ajánlkozott a fiú, akivel a padon osztozott. Messziről normálisnak tűnt a srác, de most, hogy közel került hozzá, Dulcie látta koszos, zsíros, loboncos haját, mocskos gönceit és a kabátzsebéből kikandikáló whiskysűveget. Orrfacsaró bűzt árasztott, és – segítség! – valami alattomban mozgolódott az öle közelében.

Dulcie próbálta együtt tartani a szatyrait, de azok kiszabadultak a kezéből, jobbra-balra csúsztak. A fiú odahajolt, segített fölszedni a holmit. Az asszony azon tanakodott, nem akar-e a srác meglépni az ő karácsonyi szerzeményeivel, és ha igen, vajon örömét leli-e majd a harangvirág illatú pipereszappanban és fürdőolajban. – Karácsonyi ajándékokat vett? – kezdeményezett társalgást a fiú. Dulcie bólintott, fölhúzta az első kóla nyitókarikáját, és elszántan nem nézett a fiú nadrágjára. – Kár, hogy nekem nincs pénzem ajándékokra! – sóhajtotta bánatosan a fiú. – Szép kis karácsonyunk lesz az idén. Dulcie hümmögött. – Nincs egy kis fölösleges aprója? Nem nekem, a kutyámnak. Az asszony végre oda mert nézni, és látta, hogy a mocorgás a fiú mocskos ölében valójában egy ficánkoló drapp kutyakölyök. Megkönnyebbült, hogy nem valami magamutogatóval került össze, aprópénz után kotorászott a zsebében. – Hatvanöt penny? – meredt a fiú csalódottan a tenyerében csillogó ér mékre. –Jó, hát kösz, de ebből nem sok karácsonyi ajándékot vehetek Hobónak. Dulcie kezdte úgy érezni magát, mint egy pestises. Mintha a Bermudaháromszög közepén ült volna; mindenki rendkívül széles ívben elkerülte a padját. Némelyek együtt érző pillantást küldtek felé, mások viszont szorult helyzete láttán nyilvánvalóan azt gondolták: micsoda balek! Elővette retiküljéből a pénztárcáját, és kinyitotta, miközben a fiú ér-deklődőén fölcsillanó szemmel figyelte. Na persze, a kólavásárláskor az összes megmaradt apróját kiadta. Dühös volt magára, tudta, hogy részben pumpolás, részben megfélemlítés áldozata, végül adott a srácnak egy ötöst, és fohászkodott, hogy kopjon már le róla. A fiú vigyorgott, kivillantotta meglepően fehér fogsorát, és zoknijába dugta az összesodort bankjegyet. – Az az ábra – közölte fesztelenül –, hogy ha meg tud dobni egy ötös-sel, akkor egy tízest is megereszthetne. – Micsoda? – Talán nagy kérés? – Túllő a célon – mondta Dulcie. – Csak próbálok megélni. Ugyan már, nézzen magára! – bökött mocskos hüvelykujjával a tizenöt elegáns márkajelzéses bevásárlószatyorra a fiú. – Nézze meg, milyen helyeken vásárol! Magának mindene megvan, nekem meg semmim sincs. Hát mondja meg nekem, hol itt az igazság? Az Üdvhadsereg zenészei rövid pihenő után ismét kézbe vették hang-szereiket, és rákezdtek a „Fel útra, ti hívek” vidám változatára. – Öt font nem semmi – emelte föl a hangját Dulcie, hogy túlharsogja a lelkesen umpapázó rezesbandát. – Annyit kapott, többet nem kap, úgy hogy hagyjon engem békén! A barátságos máz mostanra lepergett, a fiú jéghidegen, gúnyosan méregette Dulcie-t. – Jaj, de megijedtem. Az asszony állta a tekintetét, úgy döntött, nem fog megfutamodni. Ha ez a srác a Macska és Egér valamelyik bankfiús fazonja, jól beolvasott volna neki. Egy éhes hajléktalannak azonban nem volt szíve megmondani a véleményét. Amiben az a fura, hogy a fiúban nem működtek efféle gátlások. – Na gyerünk, megengedheti magának. Miért olyan önző dög? – acsarkodott. – Dobjon meg egy tízessel, és már el is húztam.

– Ott van két rendőr – hazudta szemrebbenés nélkül Dulcie. – Szóljak nekik, hogy zaklat, fenyegetődzéssel akarja kicsikarni a pénzemet? – Fenyegetődzéssel! – röhögött a srác. – Úgyis letagadom. Majd azt mondom, maga zaklat engem. – Na persze. És mit gondol, melyikünknek fognak hinni? – vágott vissza Dulcie. – A nőnek, akinek mindene megvan, vagy egy visszataszító kis patkánynak, mint maga? – Ne nevezzen így! – döbbent meg a gúnyos hangtól a fiú. – Én hajléktalan vagyok. – Úgy nevezem, ahogy akarom, maga kis tetű! A fiú – egyik kezében a whiskysüveggel, a másikban a ficánkoló kutya-kölyökkel – eloldalgott. Miközben átvágott a téren az italbolt felé, hátrafordult, és Dulcie-ra kacsintott: – Egy próbát megért. Dulcie nem mozdult a helyéről. Az incidens megviselte; egyáltalán nem volt büszke arra, ahogyan a kéregető csipkelődésére reagált. Undorítónak érezte magát. Fáradtan arra gondolt, nem csoda, hogy Patricknek inkább Claire kellett. Az Üdvhadsereg zenekara továbbjátszott, és amikor egy fiatal lány kör-beperselyezett, Dulcie becsúsztatott egy tízest. Úgy döntött, aki azt a lehetetlen főkötőt viseli, minden segítséget megérdemel. – Nagyon kedves – suttogta a főkötős lány, és Dulcie-nak hirtelen sírhatnékja támadt. – Semmiség – rázta a fejét. A lány továbblépett. Dulcie még egyet kortyolt a kólából. Minek is nevezte a tarháló, önző dögnek? Igen, ez nagyon is igaz. Fülébe csengett a fiú ádáz, szemrehányó hangja – „Magának mindene megvan” –, és érezte, hogy gombóc nő a torkában. Dehogy van – gondolta, és rettenetesen sajnálta magát. – Régen mindenem megvolt, de már nincs. Egy édesanya közeledett a padhoz, és két kisgyermekével letelepedett. Dulcie odébb húzta a szatyrait, hogy helyet csináljon nekik. – Anyu! Anyu, szomjas vagyok, kérek kólát! – nyafogta a kisfiú. – Én is kérek, anyu. Én is szomjas vagyok – csatlakozott a húga. Az asszony, aki megkönnyebbült nyögéssel épp lerúgta a cipőjét, be-hunyta a szemét, és újra felnyögött. – Csak most ültünk le, Robbie. Nem tudsz várni öt percet? Dulcie nem volt anya, de még ő is tudta, hogy ez reménytelen kérés. – Neeem! Most vagyok szomjas, anyu! – Én is, anyu, én is szomjas vagyok! – Jaj, istenem – sóhajtotta az anyjuk, és a cipője után kotorászott. –Jól van, jól van. – Tessék, ezt odaadhatja nekik – kínálta föl Dulcie a második dobozt az asszonynak. – Kettőt vettem, de már nem vagyok szomjas. – Biztos? – nézett rá az asszony túláradó hálával. –Jaj, nagyon köszö-nöm. Az életemet mentette meg! Igazán nagyon kedves. Még egy nagyon kedves. Két nagyon kedves – gondolta Dulcie –, meg egy önző dög. A gyerekek civakodtak a kólán, és benyakalták, miközben az asszony nejlon térdzoknis lábát lógatta, igyekezett kihasználni az ötperces pihenőt. Dulcie figyelte, ahogy a rézfúvósok kirázzák trombitáikból a nyálat, és fölkészülnek a

következő számra. – Ezt ismerem – kiáltotta a mellette ülő kislány, és izgatottan hintázott a lábával. – Ez a „Csendes éj”. Az óvodában is énekeltük. Négyéves leszek – tájékoztatta büszkén Dulcie-t. – A jövő héten karácsonyi műsort adunk, én angyal leszek. – Tényleg? – álmélkodott Dulcie. – Hát ez nagyszerű. Én mindig angyal szerettem volna lenni. A kislány fölugrott a padról, és Dulcie elé állt. – Elénekelem a néninek – jelentette ki csillogó szemmel. – Cse-endes éj, drága szent éj, mindenek álma mély… Nehogy lepipálják, a bátyja is belépett, fiúszopránja tisztán csengett az esti hidegben, miközben átvezette húga trillázó cérnahangját a második és harmadik strófán. Dulcie nagyot nyelt, ahogy a fiú a felső szólamot énekelte – mindig is gyöngéje volt a szopránhang. Figyelte, ahogy a két csöppség lelkesen dalol, és érezte, hogy remeg az alsó ajka. De hát mi a fene ütött belé ma? – …Küldj le rá álmot, nagy é-hég, küldj le rá álmot, nagy ég! – fejezte be Robbie és húga jóval a zenekar elé szaladva. Dulcie derűs mosolyt öltött, és megtapsolta őket. – Hát ez fantasztikus volt! Köszönöm szépen! – Folyton produkálják magukat – mosolyodott el az anyjuk. – Képzeld, mit hoz nekem a Télapó! – csiripelte a kislány. – Egy Bar-bie-t meg egy biciklit. – Segédkerékkel – vetette közbe kíméletlenül Robbie. – Az én bicajo-mon nem lesz segédkerék. – És szánkóval hozza, és a rénszarvasok segítenek neki betenni a kéményünkbe. Robbie fölényes képet vágott, mint aki mindjárt kioktatja a húgát, hogy Télapó nincs is. Az anyjuk ennek láttán visszapréselte a lábát szűk cipőjébe, és fölállt. – Na jól van, igyekezzünk, nehogy lemaradjunk a buszról! Robbie, pszt! – Összeborzolta a fia haját, és megjátszott elkeseredéssel kérdezte Dulcie-tól: – Magának nincs? Dulcie feltételezte, hogy gyerekre céloz, nem buszra. Megrázta a fejét. – Nincs. – Szerencséje – mondta az asszony, de nyilvánvalóan nem gondolta komolyan. Elmosolyodott. – Még egyszer köszönjük a kólát! Viszlát, és boldog karácsonyt! A vásárlók aznap este immár másodszor kerülték el igen nagy ívben Dulcie padját. A szemük sarkából az ott ülő asszonyra sandítottak, és eltökélten továbbsiettek, nehogy belekeveredjenek valamibe. Dulcie látta őket, és nem törődött velük, csak tehetetlenül zokogott. Nem tudta, miért jött rá, csak azt tudta, hogy egy percig sem bírja már visszatartani. Didergő arcán megállíthatatlanul patakzottak a könnyek. Lefolytak a nyakán, eláztatták fekete garbóját. Vakon tapogatódzott a kabátja zsebeiben papír zsebkendő után, de helyette valami puha, kötött holmi akadt a kezébe. Rámeredt. Ekkor döbbent rá, hogy mélypontra jutott. Annál mélyebbre nemigen süllyedhet az ember, hogy mikulásos kesztyűt lop a bababutikból. – Ezért ez mégiscsak túlzás! – dohogott ingerülten egy középkorú aszszony a barátnőjének. – Miért nem csinálnak már valamit ezzel a nővel? Ezért fizetjük az adót?

– Manapság azt hiszik, mindenkinek házi gondozás való – csettegett a nyelvével a másik – , de mire mennek vele? Szerintem neki is valami rendes elmegyógyintézetben lenne a helye, nem így, szem előtt. – Szegényke – lágyult el az első nő hangja. – Az embernek megesik a szíve rajta. Barátnője továbbnógatta. – Gyere már, Jean, ne ártsd bele magad! Azt mondtam Edwardnak, ki lencre otthon leszünk. Bibi meghallotta a beszélgetést, és hátrapillantott, hogy megnézze, kiről tárgyalnak ezek ketten. Földbe gyökeredzett a lába, ahogy megismerte Dulcie-t. Dulcie viszont azt hitte, képzelődik, amikor fölemelte a fejét, és köny-nyei homályán át látta, hogy Bibi áll kétlépésnyire előtte.

edig Bibi nagyon is valóságos volt. Dulcie fölidézte a legutóbbi alkalmat, amikor szembenéztek egymással – Patrick negyvenedik születésnapjának estéjét, a partit, amelyen sikerült… jóságos isten… romba döntenie Bibi életét –, eltakarta az arcát, és félrefordította a fejét. – De hát mi történt, Dulcie? – szólalt meg szelíden Bibi, miután végre a hangjára talált. Leguggolt Dulcie elé, és lefejtette az asszony arcáról az egyik kezét. Dulcie a másikat a szemére szorította. – Nem ülhetsz itt így, édesem. Mondd el, mi a baj! Dulcie szipogva, el-elakadó lélegzettel motyogott valamit az orra alatt. Bibi közelebb hajolt. – Mit mondtál? – E-e-elloptam valamit a ba-bababutikból – sóhajtotta Dulcie. Bibi kezébe nyomta az immár könnyáztatta kétujjas kesztyűt. – Nem akartam. Véletlen volt. – Jaj, Dulcie, hát persze, hogy véletlen volt! Soha nem tennél ilyet szándékosan. – Bibi aggodalmas homlokráncolással csóválta meg a fejét. – Kihívták a rendőrséget? Letartóztattak? Ne sírj, drágám, majd megmagyarázzuk nekik, hogy te nem vagy bolti szarka. Dulcie el sem tudta képzelni, miért ilyen türelmes vele. Kabátujjával megtörölte az orrát, és elhaló hangon rebegte: – Nem kaptak el. Senki sem vette észre. Csak most találtam meg a zse bemben. Nincs egy zsebkendőd? Bibi ki sem lépett otthonról papír zsepi nélkül. Kicipzározta a táskáját, és az egész tízes csomagot Dulcie-nak adta. – De ha nem kaptak el – vonta föl a szemöldökét –, akkor meg minek itatod az egereket? – Nem tudom. – Dulcie kifújta az orrát, és vállat vont. – Olyan szerencsétlen vagyok. Egy rakás szerencsétlenség. Teljesen elszúrtam mindent. – Ha tényleg annyira szerencsétlen lennél – próbálta jobb kedvre deríteni Bibi –, akkor lefüleltek volna, amikor elemelted azt a kesztyűt. Na látod? Nem is vagy te szerencsétlen. Ennek már eleve örülhetnél. Ez nem hatott. – De most mihez kezdjek? – szipogott Dulcie. – Most már késő vissza menni és kifizetni. Minden bezárt. Bibi az árcédulára sandított. Mekkora hűhó hat font ötvenért. – Beugorhatok holnap – ajánlkozott –, megmagyarázom, mi történt, és odaadom nekik a pénzt. Vagy elküldheted nekik csekken. Dulcie megtörölgette kifestett szemét, és sóhajtott. –Jó, azt fogom tenni. Bibi fölegyenesedett. – És tovább gubbasztasz itt – vette szemügyre az elegánsnál elegánsabb üzletek emblémás papírszatyrait –, mint egy luxuscsőlakó? – Egy perc, és hazamegyek. – Vagy beülhetünk a Leander'sbe, ha akarod. Dulcie döbbenten nézett föl. – Úgy érted, hogy megigyunk valamit? Hogyhogy, mi ketten… együtt? – Hát – mosolyodott el Bibi –, ülhetünk a bárpult két végére is, ha úgy jobban tetszik, de szerintem jót tenne neked, ha elmondhatnád valaki nek, ami a szívedet nyomja. – Elhallgatott, majd lehajolt Dulcie csomag jaiért. – Most végre megtört a jég…

A félhomályos és nem túl forgalmas Leander's kávéházban jó néhány asztal akadt félreeső zugokban, ahol meggyötört, elmázolódott szemfes-tékű asszonyok meghúzhatták magukat anélkül, hogy elriasztották volna a többi vendéget. Bibi a pincérre mosolygott, két vodkatonikot rendelt, majd Dulcie-hoz fordult. – Még mindig készítik azt a csodás fehércsokifagylaltot. Na, mit szólsz hozzá? Dulcie a fejét rázta. Még a fagylaltozástól is elment a kedve. – Kösz, nem kérek, az ital elég lesz. – A kettőt együtt szoktad kérni – erősködött Bibi. – Mindig. Te voltál a fagyikirálynő! Na gyerünk, csak egy kis adagot… Valahányszor azt hitte, Dulcie befejezte a sírást, újból rákezdte. Villámgyors ütemben használta el Bibi papír zsebkendőit. – Ne haragudj, azért bőgök, mert ilyen rendes vagy. Alig akaródzik el hinnem, hogy egyáltalán szóba állsz velem. Bibi arckifejezése ellágyult. Mindig nagyon kedvelték egymást Dulcie-val. Megszorította menye jéghideg ujjait. – Hiányoztál – mondta egyszerűen. Dulcie arcán újabb könnyek gördültek le. – – Jaj, Bibi, te is nekem. Rettentően sajnálom, amiJamesszel történt. Én nem akartam, hogy… – Tudom, hogy nem. A legjobb szándék vezetett – veregette meg a ke zét vigasztalóan Bibi. – Jó tervet eszeltél ki, csak rosszul sült el. A fiatal pincér kihozta az italukat, és egy kehellyel a híres fagylaltból Dulcie-nak. Az asszony szomorúan mosolygott, és megköszönte. Ez a hely valaha Bibivel a kedvenc töltőállomásaik közé tartozott bevásárló futamaik során, és a fiatalember a jelek szerint nem felejtette el, hogy Dulcie dupla ostyával meg tripla pörkölt mandulával szereti. Persze arra gondolt, hogy nyilván Bibi arcára emlékszik, őt pedig összekeveri valaki mással… – Most biztosan Claire-rel jársz ide – jegyezte meg, hogy bizonyítsa, mi lyen jól nevelten tud viselkedni. Bibi meglepettnek látszott. –Nem. – De hát… szoktatok kettesben vásárolni. Láttalak benneteket… a házad előtt. – Á, csak egyszer mentünk el – bólintott Bibi, ahogy eszébe jutott. –Patrick említette, hogy veled jártunk vásárolni, erre Claire fölajánlotta, hogy elkísér. Ennyi. Dulcie csodálkozott a szűkszavúságon, hiszen Bibi imádott traccsolni. Annyira csodálkozott, hogy még sírni is elfelejtett. Inkább evett egy ka-nál fagylaltot, és megkérdezte: – És? –Jaj, istenem – sóhajtotta Bibi –, most pártatlannak kéne lennem. – Ne légy pártatlan, az olyan unalmas – pakolta meg fagylalttal Dulcie az egyik ostyát, és rájött, hogy mégiscsak éhes. – Mesélj, miért csak egyszer mentetek vásárolni? – Á, kész katasztrófa volt – szögezte le Bibi. – Én igazán igyekeztem, Dulcie, de mihez kezdhettem egy lánnyal, akinek a költekezés két harisnyanadrágot meg egy szimpla sötétkék kardigánt jelent? Dulcie rámeredt, szóhoz sem jutott a gyönyörűségtől. – Nagyon kedveli az értékálló holmit – folytatta Bibi –, és a kényelmes ruhákat, amik nem szakadnak szét öt perc múlva. Azonkívül szereti előre eldönteni, mit kell vennie, mert azzal időt spórol. – Időt spórol – visszhangozta halkan Dulcie. – Én még nem láttam ilyen célirányos teremtést – csóválta meg a fejét szomorúan Bibi. – Az egész bevásárló körút kilencvenöt percig tartott.

– Atyaisten. – Ne érts félre, aranyos lány – tette hozzá gyorsan Bibi. – Nagyon ara-nyos. – Csak a vásárlásban nem vagytok egy hullámhosszon – bólogatott Dulcie, hogy jelezze, megértette. Hősiesen igyekezett, nehogy valami komisz megjegyzést tegyen. – Erről van szó. Lehet, hogy a vásárlásban nem vagyunk egy hullám-hosszon, de attól még rettentően aranyos. – Igen, igen, tudom, mire gondolsz. Tényleg rettentően aranyos. – Ühüm. – Például ott ül szemben az a bűnronda pacák azzal a hatalmas sze-mölccsel az orra hegyén, nekem rögtön quasimodós viccek jutnak róla eszembe, de fogadok, hogy Claire erre azt mondaná: Jaj, észre sem vet-tem rajta azt a nagy szemölcsöt, azon gondolkodtam, milyen megnyerő a tekintete.” – Az biztos – helyeselt komoran Bibi. – Tényleg azt mondaná. Tulajdonképpen azt is ő magyarázta meg nekem, hogy nem akartál összeugrasztani Jamesszel. Azt mondta, ki kéne békülnöm veled, hogy begyógyítsuk a… – Jaj, kímélj meg? –jajdult föl Dulcie. – Mindjárt hányok. Egy estére eleget hallottam Bűbájkáról! Bibi figyelte, ahogy Dulcie – láthatólag a legjobb úton a jobbulás felé – tisztára kanalazgatja a kelyhet. – Még egy kis fagylaltot? Vodkát? – Kérek szépen. – Jobban érzed magad? Dulcie bólintott. – Szörnyen féltékeny voltam – vallotta be pironkodva –, amikor kettesben láttalak benneteket. – Ok nélkül. Az csak egydélelőttös kaland volt – felelte vigyorogva Bibi. – Úgy tűnik, Patrick mégis elégedett Claire-rel. Bibi magára vonta a pincér figyelmét, újra rendelt, majd vállat vont. – Férfiak! Csak szélsőségekben tudnak gondolkodni. Ezt most elismerésnek szánta vagy sem? Dulcie még javában töpren-gett, amikor Bibi folytatta: – Nézd meg például Jamest. Az egyik percben még hozzám tartozik, a másikban valami huszonéves, miniszoknyás szőkével szaladgál. Dulcie behúzta a nyakát, bűnösnek érezte magát. – Úristen! – Nem számít, nem tartott sokáig. – Honnét tudod? – James a Devenish Házban, Margaret Taylor fölött lakik – erőltetett magára egy félmosolyt Bibi. – Margaret folyamatosan tájékoztat a… fejleményekről. Dulcie-t most már valósággal letaglózta a bűntudat. Úgy érezte, ő tehet mindenről, az ő hibája az egész. – Még most is nagyon hiányzik? – kérdezte félénken. Bibi egy pillanatig hallgatott, kifogástalanul lakkozott körmét tanulmányozta, azután bólintott. – Igen. – De… azóta nem kerested? Úgy értem, egyáltalán nem találkoztatok? – feszegette tovább Dulcie. – Persze, hogy nem. – Bibi szeme tele volt fájdalommal, de tartotta magát. – Mi értelme

lett volna? Nem én szakítottam, Dulcie. James tett lapátra. Azért akadt millió más megbeszélnivaló, így tovább folyt a szó. Dulcie bánatára hamarosan Liam McPherson került terítékre. – Egyébként – mondta Bibi, miután kitárgyalták Pru és Eddie esküvő jét –, ha már a tökéletes férfiaknál tartunk, mi történt a szívdöglesztő teniszedződdel? – Halkabbra fogta a hangját. – És mi ez az egész, amit a terhességedről hallottam? Dulcie nagyot nyelt. Erre a csalására nem volt büszke. Te jó isten, mi-lyen butaságokat tudott művelni… Bibi aggodalommal elegy együttérzéssel figyelte. – Nem kell beszélnünk róla, ha nem akarod, drágám. De olykor jót tesz. – Elhallgatott, majd óvatosan folytatta: – Elvetéltél, vagy pedig… – Nem is voltam terhes. Csak megjátszottam – vallotta be sóhajtva Dulcie. A fenébe, most már mindent meggyónhatott. Bibi elég jól ismerte; •??c nem kellett attól tartani, hogy elájul, ha megtudja, meddig képes süllyedni eltévelyedett menye. Bibi zavarodott arcot vágott. – Úgy érted…? – Kétségbeestem – magyarázta Dulcie. – Liam minden nővel kikezdett, aki rámosolygott. Akkor sem bírta volna fenn tartani a tréninggatyáját, ha az élete függ tőle. Viszont azt beszélik, némelyik férfi egészen megváltozik az apaságtól – folytatta, és kerülte Bibi tekintetét –, szóval úgy gondoltam, hátha Liam is ilyen. Hátha hirtelen ráeszmélne, hogy nem jó neki, ha el veszít engem. – Abban reménykedtél, hogy ő lesz a hűség szobra? Dulcie bólintott. – Ez volt a terv. Persze nem jött be. Azután Liam is rájött, úgyhogy sza kítottunk – dőlt hátra sóhajtva a széken. – Nem borultam ki az elveszté se miatt. Addigra már nem is érdekelt. Csak azon nem bírtam túltenni magam, hogy ilyen borzasztóan szánalmas és alattomos dolgot művel tem. Iszonyúan röstellem… Máig nem tudom elhinni, hogy akkor értel mes húzásnak tartottam. – Jaj, Dulcie, egy hűtlen kedves elég ahhoz, hogy bárkit kétségbeesés-be kergessen – mondta vigasztalóan Bibi, és közelebb hajolt. – Nézd a jó oldalát: legalább nem lőtted le. Dulcie elmosolyodott. – Az igaz. – És terhes sem voltál. Dulcie arcáról hirtelen lehervadt a mosoly. – Igen, tudom. – Jaj, drágám, mi a baj? – nézett rá riadtan Bibi. Dulcie tudta, hogy nevetségesen hangzik, de ki kellett mondania: – Azok a gyerekek, akikről meséltem, akik a „Csendes éj”-t énekelték nekem – akadt el a hangja, ahogy magyarázni próbálta. – Ráébresztettek, mennyire szeretnék családot… azután arra gondoltam, hátha Isten megbüntet, amiért terhességet színleltem? Hátha úgy intézi, hogy soha ne szülhessek? – Hogy jut ilyen az eszedbe, édesem! – háborodott föl Bibi, és Dulcie szeme újra könnybe lábadt. – Te jó ég, biztosra veszem, hogy Istennek fontosabb dolog jár az eszében, mint a te legutóbbi ravaszkodásod. Végül is, mit csináltál tulajdonképpen? Egyszerűen letesztelted Liamet, kiderítetted, jó férj és apa válna-e belőle. Ha így nézzük, tökéletesen józan dolgot műveltél. – Bibi megnyugtató mosollyal veregette meg a homlokát. – Olyan ez, mint a legtöbb ragyogó ötleted, drágám. Ha beüt, akkor jó. Mindenki boldog.

– Ha meg nem – zárta le bánatosan a gondolatot Dulcie –, akkor nem. Mire a kocsihoz értek, a parkoló már majdnem kiürült. Dulcie hazavitte Bibit. – Örülök, hogy újra szent a béke köztünk – mondta Bibi, miután a háza elé kanyarodtak. – Én is. Puszit adott Dulcie-nak, és kinyitotta az ajtót. – Most már csak annyi a dolgunk, hogy rendbe tegyünk és fölvidítsunk téged. – Fölvidulok – ígérte Dulcie. Kötelességtudóan egy meggyőző mosolyt produkált. Még attól is rettentően szégyellte magát, hogy beismerte levertségét. Lizához képest ugyan mi indokolta, hogy búslakodjon? Miután ismét magára maradt az autóban, bekapcsolta a rádiót. – Csak rá-á-ád várok mindig úúúúúúúúgy – rikoltozta Whitney Houston. Dulcie jól emlékezett a házibulira, amelyet pár éve rendeztek Patrick-kel, amikor az összes bútort félretolták, és mindenki tántorgott a bólétól, amit kevert. Szinte most is látta, ahogy Bibi és James erre a számra táncoltak. Bibi átfonta James nyakát, ábrándosan mosolygott föl rá, a férfi pedig lehajtotta a fejét, és megcsókolta… Én meg – idéződött föl Dulcie-ban kristálytisztán – elrikkantottam magam, hogy „Pfuj, ebben a házban szigorúan tilos turbékolni! Lesztek szívesek visszafogni a smárolást!” Megvárta a szám végét, elhajtott a közlekedési lámpáig, és balra indexelt. Azután meggondolta magát – szerencsére nem volt másik autó a közelben –, és inkább jobbra indexelt.

ames megdöbbent, amikor kinyitotta az ajtót. – Te jó isten Dulcie! Valami baj van? Igen, nem is kicsi – gondolta az asszony –, de nem úgy, ahogy hiszed. – Ne félj, nem másztam föl a kocsival a lámpaoszlopra. Csak beszélni szeretnék veled – mondta olyan vidáman, mintha az elmúlt esztendő meg sem történt volna. – Bemehetek? James félrehúzódott, beengedte Dulcie-t a házba. A nappaliban be volt kapcsolva a tévé, a kanapé előtti dohányzóasztalon szétszórt karácsonyi lapok, egy telefonnotesz, egy félig üres csomag féltartós garnélás szendvics meg egy még üresebb whiskys pohár. A férfi zakója az egyik szék háttámláján pihent. A nyakkendőjét James nem vetette le, csak meglazította, és kigombolta zöld-fehér csíkos inge nyakát. Dulcie figyelte, ahogy most lecsavarja egy üveg Glenfiddich kupakját, újratölti a poharát, majd megáll a keze a levegőben, fölnéz és megkérdezi. – Megkínálhatlak? – Kösz, nem kérek. Vezetek. James kicsit ráncolta a homlokát. – Borzalmasan nézel ki. Dulcie már-már méltatlankodott, de ráeszmélt, hogy még mindig csu-pa szemfesték az egész arca. – Használhatom a fürdőszobádat? – Parancsolj! A – szépen berendezett, püspöklila és jádezöld – fürdőszobában Dulcie megmosta az arcát, így legalább már nem keltett elmebeteg benyomást, és jól kicsavart törölközővel nyomkodta földagadt szemét. Ezután megte-kintette a kirakott tisztálkodószereket, majd gyors kutatást rendezett a fürdőszobaszekrényben. Csajszicuccoknak semmi jele. Kecsegtető. – Így már jobb – jegyezte meg James, miután az asszony visszatért a nappaliba. Közben a férfi kávét főzött, és félretolta a karácsonyi lapokat, hogy helyet csináljon a tálcának. Ahogy Dulcie cukrot kanalazott a csészéjébe, óhatatlanul eszébe jutott, vajon James nem hallotta-e, amikor a fürdőszobaszekrényben kotorászott. – Köszönöm! – Valószínűleg nem azért kopogtattál be hozzám, hogy megkérdezd, használhatod-e a fürdőszobámat. – James fölemelte a poharát, ivott, és vizsla tekintettel kérdezte: – Szóval mi szél hozott? – Bocsánatot akartam kérni. – Az egyszer már megtörtént. – Legutóbb nem akartad hallani – mondta Dulcie. – Most újra megpróbálom. James a kandallónak háttal állt. Láthatólag mélyen elgondolkodva tanulmányozta az asszonyt, és tenyerével dörzsölgette rövidre nyírt szakállát. Dulcie-nak eszébe jutott, hogy ő az egyetlen férfiismerőse, aki tetszik neki szakállasán. – Jó, rendben van – szólalt meg végre James. – Az már a múlté. Egyál-talán mi ez, valami önmarcangolósdi nálad? Feloldozásra vágysz? Nem nyughatsz, amíg valaki, akinek az életébe beleavatkoztál, meg nem bocsát neked? Erre is jól emlékezett Dulcie, James fanyar, száraz humorára. Száraz, mint a Szahara. Nem mindig lehetett könnyen megállapítani, viccel-e éppen. Most például kifejezetten komolynak tűnt, de a szeme mintha mosolygott volna.

Dulcie úgy döntött, a biztonság kedvéért alázatosan viselkedik. – Valahogy úgy – ismerte el. – Tudom, hogy helytelenül cselekedtem. – Fölpillantott Jamesre. – De nemcsak én hibáztam. A férfi szemöldöke egy-két millimétert fölszaladt. – Igazán? – Bibi is, amikor nem mondta el neked, hány éves. Én meg akkor, amikor hagytam, hogy kitaláld. Te pedig akkor, amikor szakítottál Bibivel – tette félre a bűnbánatot Dulcie. James a fejét csóválta. – Jaj, Dulcie, te semmit sem változtál. – Éppenséggel változtam – kockáztatott meg egy szomorkás mosolyt az asszony. – El sem hinnéd. – Áruld el, miért jöttél valójában! Dulcie előbb felhörpintette a kávéját, visszatette a csészét a tálcára, és a kezébe vett néhány borítékot, amelyet James már megcímzett. – Nekem is küldesz idén? – kérdezte mintegy mellékesen. – Ott hiába keresed a nevedet. Most jut eszembe – terelte másra a szót James –, honnét tudtad, hogy itt lakom? Dulcie vállat vont, és tovább matatott az üdvözlőlapok között. – Kiokoskodtam. Bibinek küldesz? Miután James nem válaszolt, fölnézett. A férfi vészjóslóan összeszorí-totta az ajkát. – Emiatt jöttél? – Elég jó ok, nem? – Dulcie elhatározta, hogy belevág, elvégre nincs vesztenivalója. És Bibinek sincs. – Ma összetalálkoztam Bibivel. Boldogtalan. Hiányzol neki. És a vak is láthatja, hogy ő is hiányzik neked. – Azért autóztál ide, hogy arra kérj, küldjek karácsonyi lapot Bibinek? – kérdezte lassan James. – Hát nem érted? – hadarta tovább Dulcie, most már tényleg belelen-dült. – Megpróbáltad elfelejteni, próbáltál más nőkkel járni – mint hal-lom, inkább kamaszlánykákkal –, de nem ment, nem működhetett, mert egyikük sem Bibi. – Várjunk csak, ezt Liza mondta neked? – értetlenkedett James. – Nem, Bibi. – Bibi…? – Mindegy – söpörte félre Dulcie türelmetlenül a közbevetést. Külde téstudat hajtotta: most csakis arra törekedett, hogy James szót fogadjon. – Nézd, te szakítottál vele, tehát kettőtök közül neked kell megtenned az első lépést. – Hozhatok még valamit inni? – James ajka derűsen megrándult, mi-közben a saját poharát újra teletöltötte. Figyelte, amint Dulcie tébolyul-tan föltúrja a még megíratlan karácsonyi lapok dobozát. – Köszönöm, nem. Tessék, ez jó lesz. És itt egy toll. Drága kivitelű, csupa angyalkás lapot nyújtott a férfinak. Segítőkészen ki is nyitotta, és a tollal mutatta Jamesnek, hová írjon. – Anyám hétéves koromban művelte ezt velem. – Légy szíves! – kérlelte Dulcie. – Hát nem érted, hogy ez most újra kezdés? Bibi megint szóba áll velem. Ha ő meg tudta törni a jeget nálam, te is megtörheted nála. James azonban a fejét rázta, és elfordult. Dulcie nem hitt a szemének. Itt a nagy lehetőség – hogy szalaszthatja el ez az ember?!

Az elegáns töltőtoll elsivltott James feje mellett, és hangos koccanással visszapattant a falról. – Hogy merészeled! – ugrott talpra meggondolatlanul Dulcie, és mind két sípcsontját beverte a dohányzóasztal szélébe. – Hogy az istenbe me részeled? – ordította fölháborodottan. – Hogy lehetsz ilyen ostoba, ilyen csökönyös, ilyen… ilyen… a francba, ez meg micsoda? A fájdalomtól zihálva kétrét görnyedt, és szegény, megütött lábszárát tapogatta. James közben levett a kandallópárkányról egy másik, már fölbélyegzett és megcímezett borítékot. Szó nélkül az orra alá dugta. – Ez Bibié, igaz? – nyögte az asszony, és sután érezte magát. – Úristen, James, hülyét kapok tőled. Ez miért nem volt itt a többivel? A férfi vigyorgott, és ujjával megütögette a dohányzóasztalon fekvő telefonnoteszt. – Ezek olyanokéi, akiknek a címét még ki kell keresnem. – Majd a kan dallópárkány felé mutatott. – Azok pedig olyanokéi, akikét nem kell. – Jól szórakozol azon, hogy végignézed, amint hülyét csinálok magamból? – Az nem kifejezés. – Akkor az én lapom is ott van? – kérdezte az örök optimista Dulcie. – Jaj – vigyorgott még jobban James –, az majd elválik. Ittak még egyet. Közben már tíz óra felé járt az idő. – Nem fogod megbánni, hogy megtetted – biztatta a férfit Dulcie. – Mihelyt Bibi megkapja a lapodat, most már ő is küldhet neked viszonzásul. Akkor azután fölhívhatod telefonon, vagy véletlenül szándékosan összefuthatsz vele… Azt el is intézhetem, ha akarod, például… – Nem gondolod, hogy leállhatnál a közvetítéssel, Dulcie? – kérdezte epésen James. – Esetleg hagyhatnád, hogy mostantól ki-ki maga szervezze a dolgait. Dulcie elhúzta a száját. Nehezen bírt magával. – Tudom, tudom, de ti, férfiak reménytelen esetek vagytok az ilyesmi ben. Ha rátok hagyjuk, hónapokig tipródtok. Bízd rám a dolgot, és az egé szet elrendezem, mondjuk… igen, akár karácsonyra is! – És mi van, ha nem akarom, hogy karácsonyra rendezd el? – Na látod? – Dulcie úgy érezte, mindjárt szétrobban a dühtől. – Pon-tosan erről beszéltem. James, légy szíves… jaj! Lepillantott a kocsikulcsára, amely váratlanul az ölébe pottyant. James már a zakójába bújt, remekül festett benne. Bibi üdvözlőlapját a belső zsebébe csúsztatta, kikapcsolta a televíziót, és kurta, célirányos mozdulattal intett Dulcie-nak, hogy azonnal támadja meg a kijáratot. Mosolygott az asszony értetlen arckifejezésén, és halkan megkérdezte: – Mi van, ha most akarom elrendezni? Az elfogyasztott három nagy pohár skót whisky kellő atmoszférikus bátorságot öntött Jamesbe, hogy végre nekidurálja magát annak, amit már hónapok óta meg akart tenni. Miután Dulcie az este során immár másodszor Bibi háza elé kanyarodott, megállt, a férfihoz hajolt, és egy nagy puszit nyomott az arcára. – Nyomás! – Kívánj szerencsét! – Arra nincs szükséged. Ti ketten összetartoztok. – Igaz. Koszi a fuvart! James az ajtónyitó kallantyú felé nyúlt, amikor érezte, hogy brutális lámpaláz tör rá.

– A lap megvan? – kérdezte Dulcie. A férfi megtapogatta a zsebét. – Ööö… meg. – Micsoda bélyegpazarlás! James kezdett bepánikolni, nem tudta, bölcs dolog-e ez. Talán mégis inkább postára kellett volna adnia ezt az izét. Dulcie megérezte, mi megy végbe benne: bátorításra szorul. Áthajolt a férfi előtt, és kikattintotta az ajtót. Aztán kilökte rajta Jamest. A házban égett a villany, és Bibi kocsija a behajtón állt, de a csengetésre senki sem nyitott ajtót. Jamesnek alaposan görcsölni kezdett a gyomra. Vajon ez azt jelenti, hogy az asszony annyira el van foglalva a férfival, aki odabent tartózkodik, hogy nem tud kijönni? Vagy látta, amikor ő kiszállt Dulcie kocsijából, és most az emeleten bujkál, átkozza a menyét, amiért már megint elszúrta a dolgot? Dulcie természetesen már elhajtott, magára hagyta. Egy arra járó taxit kellett volna leintenie, hogy hazamehessen. Mély lélegzetet vett, és még egyszer utoljára megnyomta a csengőt. Végre a lépcsőn lefelé jövő lépések zaját hallotta – á, szóval ágyban volt a pasassal? –, és Bibi szólt ki: – Ki az? James habozott. Feleljen? Ne feleljen? – Hello, ki az! A fene essen ebbe a Dulcie-ba, elhúzta a csíkot, őt meg jól itt hagyta… – Én vagyok. Az ajtó kitárult, Bibi állt a küszöbön, láthatólag megdöbbenve. James rájött, hogy az asszony a kádból lépett ki. Világosszőke haját laza kontyba tűzte, arcát nedves tincsek keretezték. Bőre csillogott a vízpárától, két kézzel fogta össze magán fehér fürdőköntöse elejét, úgy kapaszkodott a hajtókába, mintha az élete függne tőle. – James! Hát ez… hát ez… – Tudom, váratlan. – A férfi mély lélegzetet vett. Görcsösen igyekezett fesztelennek mutatkozni, belső zsebéből előhúzta a borítékot, későn esz mélt rá, hogy a keze remeg. – Karácsonyi üdvözlet. Gondoltam, szemé lyesen kézbesítem. – Bélyeget ragasztottál rá. James félszegen elmosolyodott. – Tudom, de le van tojva. Erre jártam. Bibi a férfi háta mögé kukkantott. – Hol a kocsid? – Ööö… valaki más kocsijával jártam erre. James nem tudta levenni a tekintetét az asszony arcáról. Bibi egy nappal sem látszott öregebbnek, mint amikor utoljára találkoztak. Istenem, micsoda nő… – Örülök, hogy újra látlak. – Bibi is érezte, hogy ez nagyon úgy hang-zott, mint egy utazási irodai alkalmazott üdvözlése egy régi ügyfelének. Habozott, hogy mit csináljon, teljesen tanácstalan volt. Vajon James úgy gondolta, hogy úgyszólván tényleg csak bedobja a lapot, majd visszapattan annak a valaki másnak a kocsijába – akárki is az a valaki más –, vagy pedig hívja be egy italra? – Nahát, micsoda véletlen! – Az asszony szíve kalapált. Zavarodottan hallotta, hogy dadogni kezd. – Sose találod ki, kivel futottam ma össze! Tényleg fantasztikus, ennyi idő után…

– Dulcie-val – mondta James. Látta, hogy Bibi ugyanolyan ideges, mint ő. Egyszeriben tudta, hogy minden rendben lesz. – Én meg Dulcie kocsi jával jártam erre. Bibi egy pillanatra lehunyta a szemét, az ajtónak támasztotta a fejét. Amikor újra fölnézett, remegő hangon szólalt meg: – Csak azt ne mondd, hogy már megint beleavatkozott az a lány. James mosolyogva bólintott, és Bibi felé lépett. Két kezébe fogta az asszony fejét. – Igen, már megint beleavatkozott – felelte halkan. Bibi a karjába omlott, száját a férfi szájához emelte: – Hála istennek…

ulcie keserűen gondolt arra, hogy csakugyan eseménydús óesztendőről tanúskodik, ha az első személy, aki ujjongva üdvözli – Jaj, de jó, hogy itt vagy!” – egy összejövetelen, nem más, mint Imelda. De hát ilyen az élet. Mivel Liam már a múlt ködébe veszett, kissé értelmetlennek tűnt a kiélezett vetélkedés folytatása. Se Dulcie, se Imelda nem óhajtotta fenntartani az ellenséges viszonyt. Úgy döntöttek, némelyik férfi miatt egyszerűen nem érdemes. – Mmoá, mmoá! – cuppantott jobbról-balról a levegőbe az átölelt Dul cie arca mellett Imelda, és látszott, hogy majd kibújik a bőréből örömé ben. – Gyere gyorsan, vedd le a kabátodat, meghívlak egy italra. Nehogy kihagyd a legnagyobb számot… Most ismerkedtem meg a világ legklasszabb hapsij ával… Azért ez mégis furcsa. Nagyon furcsa. De mivel Eddie biztosította róla, hogy idén minden idők legjobb karácsonyi partiját rendezik meg a Brunton Kúriában, Dulcie kötelességének érezte, hogy megjelenjen. Félszívvel próbált kibúvót keresni, de ezt Pru azonnal meghiúsította. – Na ne hülyéskedj, hát persze, hogy eljössz! – pirított rá. – Ne is hablatyolj nekem összevissza, hogy kerülöd Liamet, mert ő nem is jön. Svájcban síel. Végül Dulcie úgy határozott, igyekszik a lehető legtöbbet kihozni a dologból. Olykor elég, ha az ember bulizós arcot ölt, fölveszi a legjobb rúdját, összekapar egy kis kurázsit, és belevág. Ki tudja, ha nagyon igyekszik, a végén esetleg mégiscsak jól fogja érezni magát. Tíz óra múlt, ő is a kései érkezők közé tartozott. Megállt a zsúfolt bál-terem bejáratánál, fölmérte a tömeget. Imelda már előrenyomult, a bárpultnál fizetett az italokért, és vérlázítóan kacérkodott egy rögbisnek beillőén robusztus, szőke hajú fazonnal. A bár teljes személyzete szőrös agancsot viselt. A báltermet fehér-ezüst dekorációval csicsázták ki, a DJ pedig a JeanPaul Gaultier-s mikulásdizájn jegyében szőrmeszegélyű piros pévécé palástot és ahhoz illő szuszpenzort viselt. A táncparketten tülekedő vendégek eszeveszetten ugrabugráltak a Sla-de „Boldog karácsonyt mindenkinek”-jére. A szövegből ismerős egy-két szót kórusban üvöltötték, egyértelműen komoly nyomás dolgozott bennük. Dulcie ijesztően józannak érezte magát. Remélte, hogy Imelda valami ütőset hoz. Pru észrevette a parkettről, odament hozzá, megölelte. Az igazi barátokat arról lehet megismerni – gondolta Dulcie –, hogy hozzá is érnek az ember arcához, amikor puszit adnak. – Hála istennek, már azt hittem, nem jössz – harsogta túl a lármát Pru. – Dehogynem – mosolygott Dulcie. – Itt vagyok, méghozzá a legújabb kebelbarátnőmmel. Pru hátrasandított, a Dulcie által mutatott irányba. Imelda épp feléjük igyekezett két diadalmasan magasba emelt pohárral. – Hmm. Csak aztán el ne felejtsd a régebbi barátaidat! – Ne aggódj! – felelte Dulcie. Imelda az elmúlt héten háromszor telefonált neki. – Pillanatnyilag ő is facér, mint én. Csak azért csinálja, mert kétségbeesetten keres valakit, akivel mászkálhat. – Íme! – nyomott Dulcie kezébe Imelda egy csordultig töltött poharat. – Figyuzz, rögtön jövök, oké? Az a dögös pasi a bárpultnál most kért föl táncolni. Dulcie eltűnődött, vajon dögösnek nevezhető-e egy felnőtt férfi, aki olyan

csokornyakkendőt visel, amely villogva körbe-körbe pörög, mint egy propeller. – Ez az a világklasszis, akivel korábban beszélgettél? – Nem, azt szem elől tévesztettem. – Imelda vállat vont, és vigyorgott. – Nem baj, ez tökéletesen megteszi, amíg újra meg nem találom amazt. Fölcsillant a szeme. – Ez ráadásul orvos. Lehet, hogy álmodom? – Fogadok, hogy hordár – mondta Dulcie. – Azok mindig azzal szédí tik a lányokat, hogy dokik. – Nem bírt megállni egy kis szurkálódást: A másik mit mondott, micsoda? Pilóta, vagy valami elit kommandós? Imelda az orrát fintorgatta. – Az egy kicsit csalódást okozott. Azt mondta, munkanélküli. – Ma délután beszéltem Lizával – mesélte Dulcie, miután Imelda elti-pegett. – Nem tudtam rávenni, hogy eljöjjön. Ma este furikázik le Devonba, a szüleinél tölti a karácsonyt és az újévet. – Mi meg Eddie-vel fölmegyünk Manchesterbe, a családjához újévre – felelte Pru. – Persze örülök, alig várom, de mégsem lesz ugyanaz, mint máskor. Hiányozni fog a szokásos összeröffenésünk. – Aggodalmas arcot vágott. – Pocsékul éreztem magam, mintha elhanyagolnálak benneteket. Neked mi a programod idén, tervezel már valamit? – Miattam ne aggódj, jól megleszek – jelentette ki határozottan Dulcie. – Ha Imelda nem doktoros-nővérest játszik valahol, akkor vele megyek el szórakozni. Vagy ha igazán jól akarok mulatni – folytatta erőltetett kedélyességgel –, akkor lehúzok egy dupla műszakot a sörözőben. Eddie lépett oda hozzájuk vigyorogva, és egy faxot lobogtatott. Megpuszilta Dulcie-t, és odaadta a faxot Prunak, hogy az asszony elolvashassa. – Hogy s mint, drágám? Jaj nekem, tudom, hogy nem szabadna nevetnem, de ez most jött Svájcból. – Mi az? – kíváncsiskodott Dulcie, ahogy Pru kuncogni kezdett. – Tulajdonképpen egyáltalán nem vices – próbált Eddie komolynak tűnni. – Szegény Liam… – De tényleg mi az? – kérdezte Dulcie, és a papír után kapott. – A kórházi ágyról küldte. Gipszben fekszik – mondta Pru. – Állítólag leesett a síliftről, és mindkét lábát eltörte. – Figyelmeztettem, hogy a síelés veszélyes – jegyezte meg Eddie –, de kijelentette, hogy ő ért hozzá. Megmagyarázta, hogy csak azok szenvednek balesetet, akik nincsenek megfelelő formában. – Megcsóválta a fejét, elmorzsolta a nevetéstől a szemébe csalt könnyeket. – Én erre azt feleltem, hogy csak idióták csúszkálnak le sílécen hegyekről. Napsütötte tengerparton heverészni, nekem az az igazi üdülés. Eddig a pillanatig Dulcie jó úton haladt a felvidulás felé. Most beléha-sított a szomorúság. – Patrick éppen azzal foglalatoskodik. Bálira repült – próbált nyugodt nak látszani – Claire-rel. Pru a homlokát ráncolta. – Nem hiszem. – De, valami olyasmi. Bálira… Barbadosra… valami forró és egzotikus helyre. Biztosíthatlak, hogy nem a lincolnshire-i proli-Riviérára. – Várj, úgy értettem, hogy szerintem egyáltalán nem utazott el. Ma reggel fölhívott. Kérdezte, hogy mész-e Roger és Abby Alford mai bulijára. – Roger és Abby Alfordhoz? – lepődött meg Dulcie. – Évek óta nem láttam őket. – Én is azt feleltem Patricknek, hogy nem – vont vállat Pru. – Mond-tam neki, hogy ide

jössz. Imelda még mindig a parketten nyomult, majdhogy le nem vetkőztette a dokiját. Dulcie vett magának még egy italt, és a falat támasztotta; szórakozottan piszkálgatta a lakkot az egyik körmén, és különösebb siker nélkül próbálta figyelmen kívül hagyni a kavargó érzést a gyomrában. Megdöbbentette a felismerés: Patrick eljutott odáig, hogy kifejezetten kerüli őt. Nyilvánvalóan csak akkor hajlandó elmenni Alfordékhoz, ha nem kell attól tartania, hogy Dulcie-val találkozik. Most már végképp elveszítettem – kesergett magában Dulcie. – Még csak barátkozni sem akar velem. – Mi a búslakodás tárgya? – Hagyjon lógva! Dulcie még azzal sem fárasztotta magát, hogy fölnézzen. A hüvelykujja körmét tanulmányozta a nem éppen vonzó, lekapargatott vörös körömlakkal. Ma este csakugyan egyik katasztrófa a másikat követte. – Dulcie! – kiáltott rá a félig derült, félig megdöbbent hang, és ezúttal már fölismerte. Megölelte Rufust. A férfi kék gyapjúpulóverével és kitérdelt, barna kordnadrágjával kissé kirítt a környezetből, de a szeme csillogott, és egyértelműen örült a viszontlátásnak. – Ne haragudj, azt hittem, valami tahó le akar szólítani – mosolygott Dulcie, és megsimogatta a férfi borostás arcát. – Újra szakállat növesz-tesz! Mi a csudát keresel itt? – Tudom, aligha az én pályám. A barátaim cipeltek el – felelte zavartan Rufus –, és most úgy nézek ki, mint egy idióta. Őszintén szólva, nem fogtam föl, hogy ilyen puccos lesz. Te bezzeg fantasztikusan festesz – mutatott elismerően Dulcie jádezöld szaténruhájára. – Fölkérnélek táncolni, de csak téged is nevetségessé tennélek. Igaza volt. Dulcie látta, hogy Rufus háta mögött a Brunton Kúria törzsvendégeinek egy csoportja – egy különösen nagyképű kompánia – egymást bökdösve vigyorog. Erre kézen fogta a férfit, és miközben elvonult vele mellettük, jó hangosan megjegyezte: ??