Jenny Colgan - Talalkozunk a Cupcake Kavezoban

JENNY COLGAN Találkozzunk a Cupcake Kávézóban Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest, 2013 A fordítás alapjául szolgáló mű Jenny Colgan: Meet Me at the Cupcake Café Fordította ALFÖLDI ZSÓFIA

„Az első betűtől az utolsóig színtiszta élvezet.” Sophie Kinsella

Jenny Colgan méltatása „Nagyon, nagyon vicces.” Express „Isteni Vígjáték.” Red „A nyaraláshoz ugyanannyira elengedhetetlen egy Jenny Colgan-regény, mint az Alka Seltzer napozás után és megfelelő számú szandál.” Heat „Lendületes, mulatságos, szívbe markoló, jól megírt.” Daily Mail „Roppant szórakoztató, és nagyon vicces.” Cosmopolitan „Mulatságos, ötletes, letehetetlen.” Closer „Csajos regény morális felütéssel.” Mirror „Különös mese szerelemről, munkáról és az élet értelméről.” Company „Ügyes, szellemes szerelmi történet.” Observer „Tele van olyan poénokkal, amelyeken az ember hangosan fölnevet… nem lehet letenni.” Woman „Női író, mégis más… soha nem fél új dolgokkal próbálkozni, Colgan mindig összehozza.” Image

„Egy Colgan-regény olyan, mintha a legjobb barátodat hallgatnád borozgatás közben, a legfrissebb pletykákkal nyakon öntve – szórakoztató, drámai, gyakran szellemes.” Daily Record „Szórakoztató olvasmány.” Sunday Express „Tökéletes a nyári napozás mellé, könnyű olvasmány, poénokkal és igazságokkal telezsúfolva.” Irish News

Mindenkinek, akivel már előfordult, hogy lenyalta a kanalat.

Köszönetnyilvánítás Külön köszönöm Ali Gunn-nak és Jo Dickinsonnak. Fogadja köszönetemet Ursula Mackenzie, David Shelley, Manpreet Grewal, Tamsin Kitson, Kate Webster, Rob Manser, Frances Doyle, Adrian Foxman, Andy Coles, Fabia Ma, Sara Talbot, Robert Mackenzie, Gill Midgley, Alan Scollan, Nick Hammick, Andrew Hally, Alison Emery, Richard Barker, Nigel Andrews és az egész bámulatos csapat a Little Brownnál, a „2010-es év kiadójánál”. A nyomdai előkészületekért Deborah Adamsnek tartozom hálával. Köszönet továbbá a fantasztikus, csodálatos Süti Keresztes Lovagnak a www.thecakedcrusader.blogspot.com-on, akinek valódi kiléte soha nem derülhet ki; a Zambetti cukrászdának, akiknek szemérmetlen élvezettel újra meg újra feldolgoztam a teljes repertoárját, és akik az esős reggeleken soha nem fogytak ki a mosolyból, egy csésze kávéból és a vaníliás szeletből (bocsánat, millefeuille-ből). Geri és Marina Madsnek az ebédért, Lise-nek, a világ legjobb munkatársának; a családomnak mint mindig, a megfelelő Waringeknek, Dingle-eknek, Lee-Elliottoknak és McCarthyknak a kedvességetekért és a barátságotokért. Köszönöm továbbá Mr. B.-nek és a három kis B.-mnek: Minden porcikátokat szeretem, és úgy gondolom, minden szempontból rendkívüliek vagytok. De akkor sem ehettek több süteményt; elrontjátok a gyomrotokat. Még te sem, nagy Jin.

Pár szó Jennytől A tizenhetedik születésnapom előtt eljöttem otthonról, de előtte a tinédzserek tipikus vállvonogatásával reagáltam az ötletre, hogy megtanuljak főzni vagy sütni. Siralmasan válogatós kisgyerek voltam – még a sajttortát sem ettem meg –, az iskolás éveimet pedig a szokásos chipsen, babon, csilin és némi gyümölcsös alkoholos italon tengettem. Huszonegy évesen volt egy szerelmem, akit megdöbbentett, hogy egyáltalán nem tudok főzni, és elkeseredésében elsőként megtanított besamelmártást készíteni. Ezek után egy lépést tettem előre, két lépést hátra. Említhetném a hagymaleves esetét, amelynek készítése közben nem jöttem rá, hogy mielőtt a hagymát beteszem a forrásban lévő vízbe, valamit kéne csinálnom vele. A citromos sütemény készítésekor pedig a túl sok szódabikarbóna reakcióba lépett a savanyú citromokkal, és a kréta kémiai összetételéhez vált hasonlatossá, és – egy ma is fennálló probléma – mostanra körülbelül kilencezer vajassütemény receptjét dobtam ki, mert tök mindegy, hogy tonikot vagy tejszínhabot használok, esetleg szoba-hőmérsékletű ezt meg azt, néhány kerek, kemény korong mindig a tepsi aljára ragad, és ott végzi. Anyám szerint – aki fantasztikus pék, és remekül ért a vajassüteményekhez, és általában hagyja, hogy a konyhaszekrényekben kotorásszak, és lenyaljam a mixer karját, amikor aprósüteményeket süt – fel kéne adnom a próbálkozást, és bolti keveréket kéne használnom, ahogyan manapság ő is teszi. Én viszont nem vagyok hajlandó annyiban hagyni. Oké. Azután anya lettem, és kétségbeesetten vágytam arra, hogy a gyerekeimnek ne kelljen azt a nyomorult méltánytalanságot elszenvedniük, hogy ők azok, akik nem esznek meg semmit. A lehető legszélesebb ízválasztékot akartam biztosítani nekik. Természetesen ez azt is jelentette, hogy meg kellett tanulnom főzni. Vannak emberek, akiknek vele született tehetségük van a főzéshez. A sógornőm remek szakács. Adj neki tíz percet a konyhában, és a puszta levegőből is varázsol valami istenit, kóstolgat, tesztel, és menet közben változtat. Én soha nem leszek ilyen. Még mindig fölzaklat, amikor a férjem céklát szolgál fel. Ó, ugyan már! Ne mondják, hogy nincs igazam. A cékla lovaknak való. Az egyik legrosszabb mondat, amit életemben hallottam, amikor kimerülten érkeztem meg egy utazásról, és a másik felem a következő lelkes bejelentéssel fogadott. „Tudom, hogy nem szereted a céklát. De szerintem az új receptem szerint imádni fogod.” Esküszöm, majdnem elbőgtem magam. Végül is képes vagyok jó és egészséges fogásokat készíteni a családomnak (mostanra már nem emlegetjük a hal kibelezésének incidensét), ha már amúgy is a konyhában vagyok, rájöttem, ha az embernek van egy mixere, akkor hamar össze lehet ütni egy csokoládés piskótát vagy valami mogyoróvajas aprósüteményt. Rendíthetetlen híve vagyok Jamie Oliver mantrájának: „mindegy, mit eszel, csak bizonyosodj meg róla, hogy a lehető legkevesebb összetevőből készült”, és bármilyen hektikusnak gondolom az életemet, elég egy fél óra, némi liszt, cukor, vaj, egy tojás, hogy összeüssek egy adagot minden idők legalkalmazkodóbb receptjéből – a cupcakeből –, és közben úgy nézzek ki, mint egy igazi Nigella (fájdalom, a ragyogó hajfürtök és pompás mellek nélkül). A gyerekek természetesnek veszik, és hangosan követelik a napi fejadagjukat, és ugyanúgy, ahogy mi annak idején, összevesznek rajta, hogy ki használja a mixert, de ez így van jól. Azért csinálom, mert élvezem. Egyszer csak úgy tűnt, nem vagyok egyedül. Hirtelen cupcake-kávézók tucatjai nőttek ki a földből, és engem tökéletesen rabul ejtett A Nagy Angol Sütiző (The Great British Bake-Off) a tévében. Még cupcake-fesztivál is létezik, évente rendezik meg: www.cupcakecamplondon.co.uk. Issy történetét ezek az események ihlették, valamint az egyszerű vágy, hogy alkossak valami

édeset azoknak, akiket szeretek. Remélem, te is szeretni fogod – akkor is, ha már sütöttél, és akkor is, ha úgy gondolod, egy napon majd szeretnél (nézd meg a könyvem végén a Cake Crusader’s fantasztikus útmutatóját kezdőknek), és akkor is, ha azt gondolod, ahogy valaha én is gondoltam, kizárt, hogy valaha is kipróbáld, vagy ha csak elégedett fogyasztó vagy. Gyere, húzz ide egy széket… A legforróbb jókívánságaim, Jenny A SZERZŐ MEGJEGYZÉSE Sikeresen kipróbáltam a könyvben szereplő valamennyi receptet (azért kérlek, légy óvatos a sütési időkkel, mivel én nem használok légkeveréses sütőt), és mindegyik fincsi. Az egyetlen kivétel Caroline korpás-répás cupcake-meglepetése. Az rajtad múlik. Kérlek, vedd figyelembe, hogy Joe nagypapi receptjei fenségesek, Issy pedig kereskedelmi mennyiségekkel dolgozik. Caroline csészében dolgozik. Ő azt szereti. J. C.

Első fejezet MINIPALACSINTA 24 dkg önkelesztő liszt 3 dkg porcukor. Lenyalhatod a kanalat. 1 tojás. A négytojásos megoldás takarékos változata, ha kevesebb, mint hét főre számolunk. 2 és ½ dl teljes tej (30 dkg a recept miatt, és egypár az eredmény kedvéért) Egy csipet só. Ez kis mennyiség, Issy. Kisebb, mint a kisujjad. Nehogy túl sok legyen! Ne! Ez túl sok. Na, sebaj. Tedd a száraz hozzávalókat egy tálba, és jól keverd össze. Fúrj egy üreget a közepébe – az üreg olyan hely, amit bevizezel. Mint Jack és Jill. Ez az. Dobd bele a tojást. Tyűűűű! Igen, és most a tejet. Az egészet keverd össze alaposan. A tésztának krémes állagúnak kell lennie. Adj hozzá még egy kis tejet, ha szükséges. Vajazz ki egy nehéz tepsit, és hevítsd fel. Nagypapa felkapja a tepsit. Te ne próbáld meg felemelni. Jól van. Most pedig egy kanállal csepegtesd le a keveréket. Ne siess! Nem baj, ha egy kicsi ráfröccsen a tepsi oldalára. Most engedd, hogy nagypapi feldobja őket, te pedig foghatod közben a nyelét… igen, ez az. Hurrrááá! Tálald egy kis tejjel, vajjal, lekvárral, tejszínnel és bármivel a hűtőből, most pedig kapsz egy hatalmas puszit a fejed búbjára, amiért ilyen ügyes kislány vagy. Issy Randall összehajtotta a papírdarabot, és elmosolyodott. – Biztos vagy benne? – kérdezte a karosszékben ülő alaktól. – Ez a recept? – Az öregember hevesen bólogatott. Feltartotta a mutatóujját, és Issy azonnal rájött, hogy kiselőadás következik. – Nos, az a helyzet – kezdte Joe nagypapa –, hogy a sütés… – Maga az élet – fejezte be türelmesen Issy. Számtalanszor hallotta már. A nagyapja tizenkét évesen kezdett söprögetni a családi pékségben; végül átvette a vállalkozást, és három hatalmas pékséget üzemeltetett Manchesterben. Csak a péksüteményekhez értett. – Maga az élet. A kenyér az élet alapja, a legfontosabb étel. – És nagyon nem olyan, mint az Atkins-féle – jegyezte meg Issy, végigsimítva kordbársony szoknyáján, és felsóhajtott. Az egy dolog, hogy a nagyapja ezt mondja. Az állandó kemény fizikai munkának köszönhetően – amit hajnali ötkor a kemence felfűtésével kezdett – egész életében olyan sovány volt, mint egy gereblye. Az pedig megint más, ha a sütés a hobbid, a szenvedélyed – de egész nap az irodában ülsz, hogy kifizethesd a számláidat. Nehéz önmérsékletet tanúsítani, amikor az ember kóstolgat… Elábrándozott, eszébe jutott az új ananászkrém receptje, amit aznap reggel próbált ki. A sok gyümölcshús volt a trükkje, amitől egy harapásra kijött a zamata, de nem szabad annyit beletenni, hogy a keverék folyós legyen. Issy beletúrt kócos fekete hajába. Jól illett a zöld szeméhez, de ha esett, átkozottul összeugrott. – Tehát amikor elmondod, mit csinálsz, az életet kell leírnod. Érted? Ezek nem puszta receptek… legközelebb majd azt hallom tőled, hogy mérleget használsz. Issy az ajkába harapott, és emlékeztette magát, hogy legközelebb, ha a nagyapja meglátogatja, ne felejtse el eldugni a mérleget. Csak felizgatná magát. – Figyelsz te rám? – Igen, papi! Mindketten megfordultak, és kinéztek az észak-londoni idősotthon ablakán. Issy akkor költöztette ide Joe-t, amikor világossá vált, hogy a feledékenysége miatt már

nem élhet egyedül. Issy utálta ideköltöztetni, de a közelben kellett laknia, hogy látogathassa. Joe természetesen morgolódott, függetlenül attól, hogy hová kellett költöznie, mindenképpen zsörtölődött volna, mert nem kelhetett föl hajnali ötkor, és nem kezdhetett kenyértésztát dagasztani. Így legalább a közelében morgolódott, és rajta tarthatta a szemét. Nem mintha más is lett volna a közelben, hogy megtegye. A három pékség a pompás, fényes sárgaréz kilincseivel, a régi „elektromos péküzletről” árulkodó cégtáblákkal már nem létezett; áldozatul esett a tömegtermelésnek, a szupermarketeknek és a láncoknak, melyek az olcsó fehér pépet részesítették előnyben a kézzel készült, de egy picit drágább cipó helyett. Joe nagypapa az ablakon át nézte a januári esőcseppeket, és mint oly sokszor, most is olvasott a gondolataiban. – Hallottál mostanában… az anyádról? – kérdezte. Issy bólintott, és észrevette, milyen nehezére esik az öregnek, hogy kimondja a saját lánya nevét. Marian nem szeretett a pék lánya lenni. Issy nagymamája fiatalon halt meg, így nem volt ideje, hogy komoly befolyást gyakoroljon rá. A papi állandóan dolgozott, Marian már akkor lázadó volt, amikor még le sem tudta írni ezt a szót, tizenéves korától idősebb fiúkkal és rossz társasággal lógott, korán teherbe esett egy utazó ügynöktől, akitől Issy a fekete haján és a vastag szemöldökén kívül a világon semmit nem örökölt. Marian túlságosan szabad szellem volt, képtelen volt megállapodni, így gyakran hagyta ott egy szem gyermekét, amikor elment, hogy megtalálja önmagát. Issy a gyermekkora nagy részét a pékségben töltötte, és a nagypapit figyelte, amint férfiasan csapkodja a tésztát, vagy nagy gonddal formázza a legkönnyebb, legfinomabb süteményeket és gyümölcstortákat, amelyek valósággal szétolvadtak az ember szájában. Az üzleteiben jól kiképezte a pékeket, mégis szerette, ha a keze fehérlik a liszttől, többek között épp ezért volt valaha a Randall’s a legnépszerűbb pékség Manchesterben. Issy sok-sok órát töltött a nagy Cable Street-i kemence alatt, ahol a házi feladatát írta, közben a pórusain keresztül szívta be az igazi pékszakma fortélyait és minden csínját-bínját. Sokkal konvencionálisabb volt az anyjánál, csodálta a nagyapját, biztonságban és otthon érezte magát a konyhában, pedig tudta, hogy különbözik az osztálytársaitól, akik takaros házaikba tértek haza az anyjukhoz, az önkormányzatnál dolgozó apjukhoz, a kutyájukhoz, a testvéreikhez, krumplis lángost ettek a szomszédok szeme láttára ketchuppal, és nem keltek föl korábban, mint a nap. Mire kibújtak az ágyból, a frissen sült kenyér illata már messziről szállt. Most, harmincegy évesen, Issy már majdnem megbocsátott zavaros, gyökértelen anyjának, pedig mindenki közül épp neki kellett volna a legjobban tudnia, milyen is anya nélkül felnőni. Fütyült a sportnapokra és az iskolai rendezvényekre – mindenki ismerte a nagyapját, aki egyet sem mulasztott volna el –, és elég népszerű volt, ritkán lehetett látni a viharvert vajassüteményes doboz vagy francia sütemény nélkül, amelyeket az iskolai rendezvényekre vitt, míg a születésnapi lakomái a helyi legenda részét képezték. Azt kívánta, bárcsak lenne valaki az életében, aki egy kicsit többet törődik a divattal. A nagyapja két vászon- és egy gyapjúruhát vett neki minden karácsonyra, kortól, stílustól és mérettől függetlenül, még akkor is, amikor minden ismerőse lábszármelegítőben és ananászos pólóban pompázott, az anyja pedig rendszeresen furcsa, hippi stílusú ruhadarabokkal lepte meg, amelyeket fesztiválokon vett, és amelyek kenderből, szúrós lámaszőrből vagy valami hasonló, nem praktikus anyagból készültek. De Issy soha nem érezte a szeretet hiányát a pékség fölötti, meghitt otthonban, ahol ő és nagypapi almás pitét majszolt, és az Apák a pácban-t nézték. Még Marian is szerető szülő volt, röpke látogatásai alkalmával szigorúan intette Issyt, hogy ne bízzon a férfiakban, tartsa távol magát az almabortól, és kövesse a szivárványt. Mégis, néha, amikor boldog családokat látott a parkban bolondozni, vagy szülőket az újszülöttjüket babusgatni, Issy a gyomra mélyén olyan erős vágyat érzett a hagyományos élet és a biztonság után, mintha fizikailag mardosta volna valami.

A család ismerősei közül senkit nem lepett meg, hogy Issy Randall az elképzelhető legbecsületesebb, hagyománytisztelő lánnyá serdült. Kitűnő osztályzatok, jó főiskola, és most egy jó állás a Cityben egy feltörő kereskedelmiingatlan-ügynökségnél. Mire készen állt rá, hogy munkába álljon, nagypapi már az összes pékséget eladta: áldozatul estek az öregedésnek és a változó időknek. Iskolázott volt, és a nagyapja felhívta a figyelmét (sajnos, gondolta néha), hogy ne akarjon akkor kelni, amikor a verebek az elsőt fingják, és egész életében kemény fizikai munkát végezni. Jobb életre hivatott. A lelke mélyén nagyon kedvelte a konyhai luxust – előnyben részesítette a krémes kelyheket a rendezvényszervezők tökéletesen kimért, kalóriamentes csodáival szemben, a cukor színtiszta, ropogós gyémántkristály szemcséivel övezett leveles tésztákat, a Randall’snál kisült forró brióst, a fahéj, a mazsola és a narancshéjreszelék izgalmas, a fél utcát belengő, ragacsos illatát, a tökéletes cukormázat, a legmagasabb, legkönnyebb, leglevegősebb citromos süteményeket. Issy imádta ezeket a dolgokat. Volt egy terve a nagyapjával: a lehető legtöbb receptjét papírra akarta vetni – bár soha egyikük sem utalt erre –, mielőtt esetleg elkezdi elfelejteni őket. – E-mailt kaptam anyámtól – mondta Issy. – Floridában van. Találkozott egy pasival, akit Bricknek, azaz Téglának hívnak. Tényleg. Bricknek. Ez a neve. – Ezúttal legalább férfi – fintorgott a nagyapja. Issy szigorú pillantást vetett rá. – Csss. Azt írja, talán hazajön a szülinapomra. Persze karácsonykor is ígérte, aztán nem jött. Issy az otthonban töltötte a karácsonyt a nagyapjával. A személyzet elkövetett minden tőle telhetőt, de azért mégsem volt túl jó. – Egyébként – Issy megpróbált mosolyogni – boldognak tűnik. Azt mondja, szeret ott lenni. Azt mondta, odaküldhetnélek egy kicsit, hogy érjen a nap. Issy és a nagypapi összenézett, és hangos hahotában törtek ki. Joe attól is kimerült, ha átment a szobán. – Na persze – mondta nagypapi –, máris felpattanok a legközelebbi floridai járatra. Taxi! Vigyen a londoni repülőtérre! Issy elrakta a papírfecnit a táskájába, és felállt. – Mennem kell – mondta. – Ööö, folytasd a receptek leírását. Tudod, csak csináld a saját tempódban, ahogy jólesik. – A saját tempómban. Issy puszit nyomott a homlokára. – Jövök a jövő héten. Issy leszállt a buszról. Fagyott, a talajt borító koszos jég az újév utáni rövid havazás után maradt meg. Először szép volt, de mostanra a szélén kicsit lucskossá vált, különösen, ha az ember átlesett a Stoke Newington Önkormányzati Hivatal kovácsoltvas kerítésén. Mégis, mint mindig, örült, amikor leszállt. Stoke Newington, az otthona, a bohém negyed, akkor botlott bele, amikor délre költözött. A kis török kávézókból áradó vízipipaillat összekeveredett a Stamford Road egyeurós boltjainak füstölőillatával, melyek ott sorakoztak a méregdrága bababoltok mellett, ahol gyerekeknek készített designer-gumicsizmát és egyedi fajátékokat lehetett kapni, melyeket haszid loknis vagy fejkendős vásárlók, a hasat kivillantó topot viselők és dialektusban beszélők tanulmányoztak, és fiatal anyák összecsukható babakocsikkal, és idősebb anyák dupla babakocsikkal. Tobe, a barátja egyszer azzal viccelődött, hogy olyan, mintha a Star Wars bárjában lakna, de Issy szerette. Imádta az édes jamaicai kenyeret, a fűszeres pénztáránál kitett mézes baklavákat, a tejporból és cukorból készült apró indiai édességeket vagy a török édességek porlepte szeleteit. Szerette a levegőben terjengő furcsa ételek illatát érezni, amikor hazafelé ment

a munkából, szerette az összevissza épületeket; a csinos, lapos homlokzatú, kocka alakú házaktól kezdve a bérházakon át a vörös téglás tetőterekig. Az Albion Roadot fura üzletek, sült csirkés csehók, taxitársaságok és hatalmas szürke házak szegélyezték. Nem volt kereskedelmi negyed, de lakónegyed sem, inkább valahol a kettő közötti átmenet; London egyik kanyargós főútvonala, amely valaha a peremvárosokhoz, most pedig a kertvárosi részekhez kapcsolódott. A szürke házak méltóságteljesek, Viktória korabeliek és drágák voltak. Némelyik lepusztult, több lakásra osztott épület előtt biciklik és dohos kerekes kukák álltak az előkertben. Ezek számos ajtócsengővel büszkélkedtek, melyekre egyszerűen ráragasztották a neveket, és az újrahasznosítható dobozok magasan halmozódtak a járdaszegélyen. Néhányat viszont újra a középosztály számára vonzó házzá alakítottak tölgyfa bejárati ajtóval, a lépcsők mentén formára nyírt bokrokkal, ahol drága függönyök verdesték a csiszolt keményfa padlót, kandallóval, nagy tükrökkel. Szerette, ahogy a környéken keveredett az új és az ócska, a hagyományos, a nyers, a kész, az elegáns és az alternatív, a távolban látszó City tornyaival, a düledező sírkertekkel, a zsúfolt járdákkal… Stokey-ban sokféle ember élt, olyan volt, akár egy londoni mikrokozmosz, falu, mely visszatükrözte a város igazi szívét-lelkét. Ráadásul sokkal olcsóbb volt, mint Islington. Issy négy éve lakott itt, amióta elköltözött Dél-Londonból, és feljebb lépett a lakástulajdonosok ranglétráján. Az egyetlen hátulütője a metróvonal hiánya volt. Azt mondogatta magának, hogy nem számít, de néha, az olyan estéken, mint ez a mai, amikor a szél süvített a házak között, és piros, csöpögő csappá változtatta az orrát, úgy gondolta, talán mégis. Csak egy picit. A puccos, csinos fiatal anyukáknak a nagy szürke házaikkal ez nem számított, ők mind négykerék-meghajtásúak voltak. Néha, amikor látta őket a hatalmas, drága babakocsijukkal és a csinos, méregdrága testükkel, elgondolkodott, hány évesek lehetnek. Fiatalabbak nála? Manapság a harmincegy nem olyan sok. De a totyogóikkal, a melírozott hajukkal, a divatos tapétával borított falú házaikkal… eltűnődött. Néha. A buszmegálló mögött kis zsákutca állt. Pici boltok szegélyezték, régi helyek, melyeket ottfelejtettek a Viktória korabeli fejlődéskor. Valaha istállók vagy zöldségesek voltak, furák és különös formájúak. Volt ott egy vaskereskedés, az ajtóban ősrégi seprűvel, elavult kenyérpirítót kínáltak kedvezményes áron, szomorú mosógép árválkodott a kirakatban, amióta csak Issy először jött ebbe a buszmegállóba; telefon/wifi/internet-üzlet tartott nyitva a legszokatlanabb órákban, és hívogatott, hogy küldj pénzt valahová, egy újságosbódé nézett az utca felé, ahol Issy rendszerint magazinokat és Bountyt vásárolt. A sor legvégén, a sarokba beszorítva állt egy épület, mintha valakinek utólag jutott volna eszébe, egy hely, ahol felhasználták a megmaradt köveket. Az egyik végén, ahol a háromszögletű saroküveg kilógott az út felé, csúcsos volt, egészen egy padig terjeszkedett, az ajtaja aprócska macskaköves udvarra nyílt, közepén egy fával. Oda nem illőnek látszott, kicsiny mennyországnak a falusi szögletesség kellős közepén, valami tökéletesen szokatlannak – mint mondjuk, ahogy Issy egyszer eltöprengett rajta, egy Beatrix Potter-illusztráció. Csak a palacküveg ablak hiányzott. A szél ismét végigsüvített a főúton, és Issy befordult a lakása felé. Végre otthon. Issy az ingatlanpiac virágzásának a csúcsán vásárolta a lakását. Egy ingatlanközvetítőtől ez nem volt túl ügyes húzás. Gyanította, hogy az árak harminc perccel azt követően zuhanni kezdtek, hogy átvette a kulcsait. Ez még azelőtt történt, hogy találkozgatni kezdett volna a barátjával, Graeme-mel, akit a munkahelyén ismert meg (bár már korábban is észrevette a környéken, ahogyan a többi lány is az irodából), különben egész biztosan lebeszélte volna róla, ahogy azt a fiú számtalanszor az orra alá dörgölte. Ő viszont nem volt biztos benne, hogy hallgatott volna rá. Minden lakást végigkutatott abban az árkategóriában, amit megengedhetett magának, és mindegyiket utálta. Már épp azon

volt, hogy feladja, amikor a Carmelite Avenue-ra keveredett, és azonnal beleszeretett. Az egyik csinos, kétemeletes szürke ház tetején volt a lakás, saját oldalbejárattal, külön lépcsőfordulóval, így inkább önálló kis háznak tűnt, mint lakásnak. Az egyik szintet szinte teljesen betöltötte az egy légterű konyha, ebédlő, nappali. Az óriási, fakószürke bársonykanapéval, a hosszú, fából készült asztallal, a hozzá tartozó padokkal és a szerelmetes konyhájával olyan lakályossá tette, amennyire csak tudta. A konyha felszerelését olcsón vette egy kiárusításon, szinte bizonyosan a nagyon erős rózsaszín árnyalata miatt. – Senki sem akar rózsaszínű konyhát – mondta a kereskedő kissé mélabúsan. – Mindenki rozsdamentes acélra vágyik. Vagy parasztház stílusúra. A kettő között nem létezik átmenet. – Még sosem láttam rózsaszínű mosógépet – bátorította Issy. Nagyon sajnálta a szomorú kereskedőt. – Tudom. Néhány ember szemmel láthatólag émelyegni kezd a látványtól, hogy a szennyesük egy ilyenben menjen körbe-körbe. – Ez bizony hátrány. – Jordan majdnem megvett egyet – mondta a kereskedő átmenetileg fölélénkülve. – Aztán úgy ítélte meg, hogy túl rózsaszínű. – Jordan szerint túl rózsaszínű? – hitetlenkedett Issy, aki soha nem tartotta magát különösebben rózsaszínű vagy csajos személyiségnek. Ez viszont megnyerően és totálisan Schiaparelli-féle rózsaszín volt. Olyan konyha, amit muszáj imádni. – Tényleg hetven százalék az engedmény? – kérdezte újra. – Felszereléssel és mindennel? A kereskedő végigmérte a csinos, zöld szemű lányt a kócos fekete hajával. Szerette a gömbölyded lányokat. Úgy néztek ki, mint akik tényleg főznek a konyhájukban. Nem tetszettek neki a divatos hölgyek, akik méretre vágott, szögletes konyhára vágytak, ahol a gint és az arckrémet tarthatják. Szerinte a konyha arra való, hogy finom ételeket készítsenek, és jó bort töltsenek benne. Néha gyűlölte a munkáját, de a felesége szerette az évente frissíthető, leárazott konyhákat, és csodás ételeket főzött bennük, így tovább dolgozott. Mindketten szörnyen elhíztak. – Igen, hetven százalék az engedmény. Valószínűleg kidobásra ítélik – mondta. – Az ócskavastelepre. El tudja képzelni? Issy nagyon is el tudta. És nagyon szomorúnak találta. – Sajnálnám, ha ez történne – jelentette ki ünnepélyesen. Az ügynök bólintott, fejben igyekezett a megrendelőtömbre és az eladásra összpontosítani. – Hetvenöt százalék? – kérdezte Issy. – Elvégre, gyakorlatilag jótékonysági adományt adok. Megmentem a konyhát. Így történt, hogy a rózsaszínű konyha megérkezett. Fekete-fehér kockás linóleummal és felszereléssel egészítette ki, és mi után a vendégek először összehúzták a szemüket, és megpróbálták kidörgölni belőle a foltokat, majd próbaképpen újra kinyitották, egyesek meglepődve tapasztalták, hogy tulajdonképpen kedvelik a rózsaszínű konyhát, azt pedig különösen imádták, ami onnan kikerült. Még Joe nagypapának is tetszett, az egyik gondosan koreografált látogatásakor, és helyeslően bólogatott a gázfőzőlap (a karamellizáláshoz) és az elektromos sütő (az egyenletes hőeloszlásért) láttán. Issyt és a cuki rózsaszínű konyhát mintha csak egymásnak teremtették volna. Itt igazán otthon érezte magát. Bekapcsolta a rádiót, sürgött-forgott, összeszedte a vaníliás cukrot, a legfinomabb francia cukrászlisztet, amit az apró élelmiszerboltban vásárolt a Smithfieldnél, a kis ezüstszitát, kiválasztotta, melyik megbízható fakanalával verje föl a levegőnél is könnyebb piskótatésztát. Tökéletesen tört fel egyszerre két tojást a nagy kék-fehér

csíkos kerámia keverőtálba úgy, hogy oda se nézett, és szemmértékkel mérte ki a krémes, hófehér Guernsey vaj pontos mennyiségét, amely soha nem került a hűtőszekrénybe. Sok vajat pusztított el. Issy erősen beharapta az ajkát, hogy leállítsa magát, és ne verje túl erősen a süteménykeveréket. Ha túl sok levegő kerül a tésztába, összeesik a sütőben, így lassabban kevert, és kipróbálta, elég kemény-e. Az volt. Friss sevillai narancsot facsart, és azt tervezte, hogy megpróbálkozik a narancslekvár-bevonattal, ami isteni vagy különleges. A sütik a sütőbe kerültek, ő pedig a harmadik adag bevonatot készítette, amikor a lakótársa, Helena belökte az ajtót. Az volt a trükk, hogy ne legyen túl fanyar vagy túl édes, épp tökéletesen egyenlítődjenek ki az ízek… Lejegyezte az összetevők pontos arányát, amely épp finom utóízt ad a szájban. Helena soha, sehová nem érkezett észrevétlenül. Egyszerűen nem volt rá képes. Minden szobába mellbedobással érkezett, nem tehetett róla, nem volt kövér, csak magas, és az ötvenes évek stílusában roppant bőkezű méretarányokkal áldotta meg a sors, hatalmas alabástromkebleit, keskeny derekát, széles fenekét és combját preraffaelita hajtömeg koronázta meg. Bármely más történelmi korban igazi szépségnek számított volna, kivéve a 21. század elejét, amikor az egyetlen szépnek kikiáltott női forma egy éhes hatéves alakja volt, aki felfoghatatlan módon tömör, alma formájú ciciket növesztett a lapockáiból. Ezért Helena folyamatosan próbált lefogyni, mintha széles alabástromválla és buja domborulatai bárhová is eltűnhettek volna. – Rettenetes napom volt – jelentette be drámaian. A hűtőrácshoz lépett. – Még nincs kész – mondta gyorsan Issy, és letette a cukormáz zsákját. A sütő csengetett. Issy egy AGA tűzhelyről álmodozott – nagy, rózsaszínű AGA-ról –, akkor is, ha nem tudták volna fölvinni a lépcsőn vagy beemelni az ablakon, és még ha sikerült volna is, nem lett volna hely beszerelni, és még ha a padló elbírta volna is a súlyát, és lett volna egy ilyenje, nem tudta volna hol tárolni az olajat, de még ha tudta volna is, az AGA nem süteménysütésre való, mert túl kiszámíthatatlan. Ráadásul nem engedhette meg magának. Mindennek ellenére a könyvespolcon dugdosta a katalógust. Helyette volt egy nagyon hatékony német Bosch sütője, amely mindig a megfelelő hőmérsékletet produkálta, másodpercre tökéletesen időzített, viszont nem töltötte el áhítattal. Helena ránézett a sütőből előbukkanó két tucat süteményre. – Kinek sütöttél, a Vöröskeresztnek? Adj egyet! – Még túl forró. – Adj egyet! Issy fölhúzta a szemöldökét, és szakértő csuklómozdulatokkal kezdte kinyomni a cukormázat. Természetesen meg kellett volna várnia, amíg a sütemény annyira lehűl, hogy ne olvassza fel a vajkrémet, de rájött, hogy Helena nem tud olyan sokáig várni. – Szóval, mi történt? – kérdezte, amikor Helena (mikor beköltözött, magával hozta a saját pamlagját; illett hozzá; nem szeretett a szükségesnél több energiát kifejteni semmiben) egy terjedelmes bögre teával és két cupcake-kel a kedvenc pöttyös tányérján kényelmesen a pamlagra telepedett. Issy elégedett volt a sütivel; olyan könnyű és levegős lett, akár a pille, pompás narancsos, krémes zamattal; kitűnő volt, és nem rontotta el az étvágyat vacsora előtt. Rájött, hogy elfelejtett vacsorát hozni. Nos, akkor ez lesz a vacsora. – Megütöttek – szipogott Helena. Issy felült. – Megint? – Tűzoltóautónak nézett. Minden jel szerint. – Mégis, mit keresne egy tűzoltóautó a baleseti és sürgősségi osztályon? – érdeklődött Issy.

– Jó kérdés – mondta Helena. – Nos, mindent elrendezünk. Helena már nyolcévesen tudta, hogy ápolónő akar lenni, amikor is a ház összes párnahuzatát összeszedte, és valamennyi kitömött állatkáját kórházi ágyakba rendezte. Tízévesen ragaszkodott hozzá, hogy a családja Florence-nek szólítsa a legendás 19. századi ápolónő, Florence Nightingale után. A három öccse rettenetesen félt tőle, és ez még ma is így van. Tizenhat éves volt, amikor otthagyta az iskolát, és hagyományos módon kezdte képezni magát – egy kórteremben, egy főnővér fennhatósága alatt –, és annak ellenére, hogy a legtöbb kormányzat beavatkozott a rendszerbe, mostanra B szintű osztályos főnővér volt (csak szólíts főnővérnek, mondta a zsémbes, öreg szakorvosoknak, akik boldogan eleget tettek ennek), gyakorlatilag ő vezette a mozgalmas baleseti és sürgősségi osztályt a Hemel Parkban, és még mindig úgy bánt a gyakornokokkal, mintha 1955-öt írnának. Majdnem bekerült az újságokba, amikor valaki felnyomta, amiért körömellenőrzést tartott. A nővérek többsége viszont csodálta, a sok fiatal orvossal egyetemben, akiket noszogatott, és átsegített az első gondterhelt hónapokon; ahogyan a betegeket is. Már amikor épp nem veszítik el a fejüket, és nem osztogatnak ütéseket. Annak ellenére, hogy Issy többet keresett, és egész nap egy irodában ült, és nem kellett képtelen műszakokban dolgoznia, néha irigyelte Helenát a biztonságos nagyvállalati munkahelyéről. Milyen csodás lehet olyasmit csinálni, amit szeret, és amiben tudja, hogy jó, még akkor is, ha éhbérért, akkor is, ha az embert időnként megütik. – Hogy van Mr. Randall? – érdeklődött Helena. Rajongott Issy nagyapjáért, aki csodálta Helenát, az átkozottul szép nőt, és azzal vádolta, hogy tovább nő, és úgy vélte, hogy egy hajó orrán volna a helye. Ő pedig félelmetes, professzionális pillantását a kerület valamennyi idősotthonán rajta tartotta, ezért Issy úgy érezte, örök hálával tartozik neki. – Jól! – mondta Issy. – Eltekintve attól, hogy amikor jól van, akkor fel akar kelni, és sütni akar, ezért átmegy, és újra szemtelenkedik azzal a hájas ápolónővel. Helena bólintott. – Bemutattad már neki Graeme-et? Issy beharapta a szája szélét. Helena pontosan tudta, hogy nem. – Még nem – ismerte be. – De majd bemutatom, csak olyan elfoglalt. Issy úgy gondolta, hogy Helena az olyan pasikhoz vonzódik, akik még a földet is imádták, amit a lába érintett. De sajnos ezt hihetetlenül idegesítőnek találta, és az ideje nagy részében dögös alfahímekbe zúgott bele, akik csak olyan nők iránt érdeklődtek, akiknek a testtömegindexe egy kis remegős kutyáénak felelt meg. Azonban aki normális – vagy közel normális – kapcsolatot keresett, nem is remélhette, hogy fölveheti a versenyt Helena csodálóival, akik vég nélküli költeményeket írtak, és szobányi virágot küldtek. – Mm – mondta Helena, ugyanolyan hangsúllyal, amilyet a tini görkoris punkokkal szemben használt, akik törött kulcscsonttal jöttek be. Újabb süteményt tömött a szájába. – Tudod, ez mennyei. Tényleg ezzel kéne foglalkoznod. Biztos, hogy ez nem számít bele a napi ötbe? – Határozottan. Helena felsóhajtott. – Ó, igen. Mindenkinek szüksége van valamire, amire vágyik. Gyorsan! Kapcsold be a tévét! Simon Cowell-nap van. Látni akarom, amikor gonoszkodik valakivel. – Neked egy rendes emberre van szükséged – mondta Issy, és fölvette a távirányítót. Ahogy neked is, gondolta Helena, de megtartotta a véleményét magának.

Második fejezet NARANCSOS CUPCAKE NARANCSLEKVÁROS MÁZZAL A ROSSZKEDVŰ NAPOKRA Négyszemélyenként sokszorozd meg az összetevőket, hogy megfelelő mennyiségű süteményt kapj. 2 db felcikkezett egész narancs. Próbálj nem keserű narancsot vásárolni. A vérnarancs jól használható, hogy elűzzük a csalódást. 24 dkg olvasztott vaj. Használd a jogos felháborodásod tüzét a vaj megolvasztására, ha a fazék nincs kéznél. 3 egész tojás. Plusz még három terápiás célból, hogy a falhoz vágd. 24 dkg cukor. Adj hozzá még egy kis cukrot, ha meg kell édesítened az életed. 24 dkg önérzetesen felvert liszt 3 evőkanál narancslekvár 3 evőkanál narancshéj Melegítsd elő a sütőt 180 °C-ra, ami a gázsütőn 4-es fokozatnak felel meg. Szükség van még egy sütőlapra is. Darabolj fel egy narancsot – igen, héjastul és mindenestül – nagy darabokra, tedd a mixerbe az olvasztott vajjal, tojással és cukorral együtt. Turmixold össze nagy fokozaton, míg jól össze nem keveredik, és a mixer megnyugtató hangjától egy kicsit jobban érzed magad. Öntsd a keveréket egy tálba a liszttel együtt, és jól keverd össze újra meg újra a fakanállal, míg fel nem verődik. Süsd 50 percig. Öt percig hagyd a sütőlapon hűlni, aztán fordítsd ki a fémrácsra, hogy teljesen kihűljön. A tetején egyenletesen oszd el a narancslekvárt. Próbálj meg újra rátalálni az életkedvedre. Issy összehajtogatta a levelet, visszatette a táskájába, és megrázta a fejét. Nem akart rossz napot szerezni a nagyapjának. Megint kénytelen lesz beszélni az anyjával. Azt kívánta… Megpróbálta meggyőzni Mariant arról, hogy a nagypapi díjazná, ha nagy néha levelet kapna tőle. Ez szemmel láthatólag nem működött. Nem sokat tehetett az ügy érdekében. De legalább azt jó volt tudni, hogy a papi olyan helyen van, ahol felbélyegzik és postára adják a leveleit. Az utóbbi pár hónapban mindennap, pontban hajnali ötkor bekapcsolta a lakásban a sütőt, de aztán elfelejtette, hogy miért, és ez mindenkinek nehéz volt. Ráadásul neki is megvan a maga baja, gondolta, és az órájára nézett. Önmagában az is elég elviselhetetlen volt, hogy visszamenjen dolgozni, és most itt a mai nap, gondolta Issy, kikukucskált a sorból, és megnézte, hogy a csuklós busz begördül-e a Stoke Newington Road sarkán. Suta dolog, mindig beletelt pár próbálkozásba, hogy bevegye az éles kanyart, közben végig dudáltak a furgonok, és ordítoztak a biciklisták. Hamarosan kivonják őket a forgalomból. Issy nem tehetett róla, de sajnálta ezeket a szegény, ostoba buszokat. Igen, a karácsony utáni első hétfőnek rohadt nyomorult napnak kell lennie. A szél kíméletlenül csapott az arcába, cibálta az új karácsonyi kalapját, amit kiárusításon vett, és azt gondolta, a kötött csíkjai érdekesek, fiatalosak és cukik. Most már gyanította, sokkal inkább úgy néz ki, mint Zsákos McBüdi, a nő, aki egy bevásárlókocsiban tolta a szatyrait, és időnként a buszmegálló környékén lógott, de soha nem szállt fel a buszra. Issy rendszerint küldött felé egy félmosolyt, de igyekezett elkerülni a szélirányt, és magához szorította a nagy doboz süteményt. Ma nincs itt McBüdi, állapította meg, és futó pillantást vetett a mellette állók arcára – ugyanezek az arcok álltak mellette esőben, hóban, szélben és néha napsütésben. Még a

bevásárlókocsit tologató öreg hölgy sem akart ma reggel fölkelni. Odabólintott néhány ismerős arcnak, néhányat viszont egyáltalán nem ismert, például a mérges fiatalembert, aki az egyik kezével folyamatosan a telefonját babrálta, a másikkal a fülét, vagy az idősebb fazont, aki lopva vakarászta a korpás fejét, mintha a korpásság valahogy láthatatlanná tenné. Valamennyien itt voltak mindennap, ugyanazon a helyen álltak, várták a csuklós buszt, és azon tűnődtek, mennyire lesz tömött, mire végre megérkezik. Majd leteszi őket az üzleteknél, az irodáknál, a Citynél és a londoni West Enden, végig elszórja őket Islington és az Oxford Street artériája mentén, hogy aztán este a sötétben és a hidegben újra beszippantsa őket; a fáradt testek kigőzölgése bepárásította az ablakokat, az iskolából későn érkező gyerekek arca megnyúlt, és a tinédzserek a péniszüket húzkodták. – Helló! – köszönt oda Lindának, annak a középkorú nőnek, aki a John Lewisnél dolgozott, és akivel köszönő viszonyban voltak. – Boldog új évet! – B. ú. é. k.! – mondta Linda. – Tett fogadalmat? Issy sóhajtott, érezte, hogy az ujjai a kissé kényelmetlen övére csúsztak. Volt valami ebben a nyomorúságos időben, a sötét, rövid nappalokban, amitől úgy érezte, inkább otthon maradna és sütne, mint hogy kimozduljon, tornázzon, és salátát egyen. Karácsonykor is szörnyű sokat sütött a kórház részére. – Ó, a szokásos – válaszolt Issy. – Lefogyni pár kilót… – Ugyan már, magának erre semmi szüksége – mondta Linda. – Semmi baj nincs a súlyával! Linda középkorú lehetett, egybefolyó mellekkel, méretes hátsóval, és a legkényelmesebb cipővel, amit talált, hiszen egész nap állnia kellett a rövidáru-kereskedésben. – Maga nagyon csinos. Ha nem hisz nekem, csináljon egy fényképet most, és tíz év múlva nézze meg újra. Nem hisz majd a szemének, hogy milyen csinos volt. – Nem bírta megállni, gyorsan rápillantott a fémdobozra, amit Issy cipelt. Issy felsóhajtott. – Az irodába viszem – mondta. – Hát persze – mondta Linda. – A többiek a sorban előrejöttek, érdeklődő arcot vágtak, és megkérdezték, hogyan töltötte az ünnepeket. Issy felnyögött. – Oké, haspókok. – Kinyitotta a dobozt. A széltől dermedt arcokon fagyott mosoly jelent meg, jeges fogak villantak, eltávolították az iPod-fülhallgatókat a fülükből, és a buszmegálló közönsége vígan megrohanta a narancslekváros süteményt. Issy szokás szerint kétszer annyit készített, mint amennyit szükségesnek gondolt, így jól tudta lakatni az irodát és a buszmegállót is. – Ez csodálatos – lelkendeztek a várakozók teli szájjal. – Tudja, ebből akár meg is élhetne. – Magukat elnézve néha úgy érzem, tényleg így van – mondta Issy boldogan pironkodva, miközben mindenki köré csoportosult. – Mindenkinek boldog új évet! Az egész buszmegálló csevegni kezdett, és jókedvre derült. Linda persze mást sem tett, csak a lánya, Leanne esküvője miatt aggódott. Leanne pedikűrös volt, és Linda családjában az első, aki főiskolára járt, és egy gyógyszerészhez megy felségül. Linda nagyon boldog volt, ő szervezett meg mindent. Fogalma sem volt arról, milyen nehéz lehet Issynek egy olyan anyát hallgatni, aki folyamatosan a lánya fűzője miatt aggódik, amelyet majd a huszonhat éves menyasszony az esküvőjén visel, amikor hozzámegy egy csodás emberhez. Linda úgy gondolta, hogy Issynek van barátja, de nem szeretett szimatolni. Manapság ezek a karrierista nők ráérősen intézik az ilyesmit, nemde? Tovább kéne lépnie, az ember azt hinné, lecsapnak az ilyen csinos lányokra, akik ráadásul főzni is tudnak. Mégis itt áll, egyedül vár a buszra. Remélte, hogy az ő Leanne-je hamar teherbe esik. Alig várta, hogy odaadja neki a kedvezményes kártyáját egy kis bevetésre a babarészlegen.

Issy bezárta a fémdobozt, de a busznak még nyoma sem volt, így vetett egy pillantást a háta mögé, a Körtefa köz épülettömbjére. A furcsa alakú üzlet a szorosan leeresztett védőrácsokkal olyan volt a januári londoni reggel barátságtalan, szürke fényében, mint egy zsémbes, alvó ember. Előtte szemeteszsákok várták, hogy begyűjtsék őket. Az elmúlt négy év során számos vállalkozó próbált itt ilyen vagy olyan üzletet indítani, de mind kudarcot vallott. Talán a környék nem állt elég szép jövő előtt, talán a vaskereskedés szomszédsága tette, de nem tartott sokáig a gyerekruhabolt az elragadó francia Tartine et Chocolat francia tervezésű ruháival, melyek ára könnyeket csalt az ember szemébe, sem az ajándékbolt a külföldi kiadású Monopolyval és a Penguin Classic bögrékkel, sem a jógabolt, amelyhez a fa mellett álló csobogó Buddha-szökőkutat kivéve az egész homlokzatot vélhetően megnyugtatónak szánt rózsaszínre festették, és ahol hihetetlenül drága jógamatracokat és Gwyneth Paltrow-stílusú könnyű, rugalmas nadrágokat árultak. Issy túl szégyenlős volt, hogy bemenjen, és azt gondolta, figyelembe véve a helyi trendi, puccos fiatal anyukák nagy számát, biztosan jól fog menni, de kiderült, hogy mégsem így van, és újra csak kikerült a kirakatablakba a fekete-sárga Kiadó tábla, amely rettenetesen ütötte a rózsaszínt. A kis csilingelő Buddha eltűnt. – Szégyen, gyalázat! – sopánkodott Linda, aki észrevette, hogy a zárt üzletet nézi. Issy csak hümmögött válaszképpen. A jógabolt mindennapos látványa – és a ruganyos, himbálódzó lófarkas, mézszínű lányoké, akik ott dolgoztak – emlékeztette rá, hogy elmúlt harmincéves, és már nem volt olyan könnyű tartani a 38-as méretet, mint régen, különösen, ha az embernek olyan jó az étvágya, mint neki. Nem mintha valaha is sovány miniméret lett volna, még a nagyapja házában sem. Amikor hazaért az iskolából, a nagypapi, aki pedig már biztosan fáradt volt az egész napi munkától, a nagy konyhába csalogatta. A többi pék kitért az útjából, rámosolyogtak a kislányra, és durva hangjukon kiáltoztak egymásnak. Már attól is zavarba jött, ha ott volt, különösen, amikor nagypapi kijelentette: „Most kezdődik az igazi oktatásod.” A tágra nyílt szemű, csöndes, pirulásra hajlamos, félénk gyerek bólintott, kívülállónak érezte magát az általános iskolában, amelynek a szabályait rajta kívül mindenki megértette, mintha hetente változtak volna. – A minipalacsintával kezdjük – mondta a nagyapja. – Még egy ötéves gyerek is tud minipalacsintát készíteni. – De papi, én hatéves vagyok! – Nem vagy hatéves! – De igen! Hat vagyok! – Kétéves vagy. – Hatéves vagyok! – Négy vagy. – Hat! – Most pedig itt a minipalacsinta titka – kezdte komolyan, miután elküldte Issyt kezet mosni, és föllapátolta a földre pottyant négy tojáshéjat. – A titok a gázrózsa lángja. Nem lehet túl forró. A forró gázláng a palacsinta halála. Finoman. A kislány belekapaszkodott, ő föltette a linóleumon éktelenkedő lyuk miatt enyhén billegő barna konyhai sámlira, és a kislány apró arcocskájára kiült az összpontosítás, ahogy figyelte, amint a keverék lágyan lecsöppen a fakanálról, bele a serpenyőbe. – És most türelmesen – figyelmeztette a nagyapja. – Az ilyesmit nem lehet elsietni. Az égett minipalacsinta nem az igazi. És ez a tűzhely… Joe minden energiáját szeretett unokájába fektette, megtanította neki a sütés technikáját és trükkjeit. Az ő hibája az egész, gondolta Issy. Idén minden bizonnyal kevesebbet süt majd, és lead pár kilót. Rájött, hogy miközben ezen gondolkodott, szórakozottan nyalogatta az ujjáról a

narancsos vajkrémet. Nemsokára! Még mindig se híre, se hamva nem volt a busznak. Issy a sarkot leste, majd gyorsan az órájára pillantott, és érezte, hogy nehéz esőcsepp pottyan az arcára. Aztán még egy. Az ég régóta szürke volt, és úgy tűnt, soha nem lehet előre megjósolni, mikor kezd esni. De ez most csúnyának ígérkezett; a felhők szinte feketék voltak. A buszmegállóban egyáltalán nem volt védőtető, hacsak nem számítjuk azt a három centimétert a mögöttük álló újságosbódé ereszcsatornáján, de a tulaj nem szerette, ha az ablakának dőlnek, és ennek gyakran hangot is adott, amikor Issy bement, hogy megvegye a reggeli lapot (és időnként valami rágcsálnivalót). Az egyetlen, amit tehetsz, hogy összehúzod magad, a fejedbe húzod a kalapod, és csodálkozol, hogy miért is nem Toscanában, Kaliforniában vagy Sidney-ben élsz, ahogy Issy tette néha. Hirtelen egy fekete BMW 23i állt meg csikorogva a sárga vonalon, ahol tilos megállni, a várakozók nagy részét lefröcskölte, néhányan felmordultak, mások hatalmasat káromkodtak. Issy szíve nekiiramodott, ugyanakkor összeszorult. Ez nem teszi népszerűvé a 73-asra várók között. De nyugalom. Az ajtó kitárult előtte. – Elvihetlek egy fuvarra? – szólt ki egy hang. Graeme azt kívánta, bár Issy ne tenné. Tudta, hogy itt kell fölszállnia a buszra, de ettől mártírnak tűnt. Csinos lány volt, meg minden, és semmi kétség, szeretett vele lógni, de szüksége volt saját területre, és nem tartotta korrektnek együtt hálni valakivel az irodából, aki alacsonyabb beosztású. Örült, hogy a lány megértette, miért nem maradnak együtt éjszakára, ez szerencse. Elfoglalt volt, és most épp nem tudott volna mit kezdeni valakivel, akivel túl sok gond van. De aztán, amikor épp munkába tartott, és baromi jól érezte magát az X szériás kocsijában, a vállalati stratégián törve a fejét, tényleg a legkevésbé hiányzott, hogy ott látja Issyt bőrig ázva a buszmegállóban, behúzott nyakkal. Ettől kényelmetlenül érezte magát, mintha cserbenhagyta volna, amiért olyan… vizes. Graeme volt Issy cégénél a legcsinosabb fickó. Messze a legdögösebb. Magas, edzőteremben tökéletesített testtel, átható kék szemmel és fekete hajjal. Issy már három éve dolgozott ott, és a férfi érkezése mindenkit fölpezsdített. Egyértelmű főnyeremény volt az ingatlanrészleg számára; ellentmondást nem tűrő, fürge mozgású, a viselkedése mindig azt sugallta, ha nem csapsz le arra, amit árul, elmulasztasz egy lehetőséget. Issy eleinte úgy tekintett rá, mint egy popsztárra vagy egy színészre: jó ránézni, de egy világ választotta el tőle. Volt egy csomó helyes, kedves barátja, egy-két totális seggfej is, de ilyen vagy olyan okból egyikkel sem alakult ki tartós kapcsolata; vagy a pasi nem volt megfelelő, vagy az időzítés. Issy nem érezte, hogy ez az utolsó esélye, de a szíve mélyén tudta, hogy szeretne találni valakit, és megállapodni. Ne akart úgy élni, mint az anyja, egyik pasitól a másikig szökellve, boldogtalanul. Otthont és családot akart. Tudta, hogy ettől reménytelenül kockának számít, mégis így volt. Graeme nyilván nem az a megállapodós típus, gyakran látta, amint elhajt a hivatalból a kis sportkocsiján, mindig gyönyörű, vékony, hosszú szőke hajú lányok ültek mellette, soha nem ugyanaz a lány, bár mind ugyanúgy nézett ki. Így aztán kiverte a fejéből, akkor sem figyelt rá, amikor átsüvített a hivatal fiatalabb lányai között. Mindkettőjüket meglepte, amikor egy hét tréningre Rotterdamba küldték őket, a cég központi székházába. A zuhogó eső miatt nem tudtak kimozdulni, így a holland vendéglátók a vártnál korábban tértek nyugovóra, ők pedig a szálloda bárjában találták magukat, és sokkal jobban kijöttek egymással, mint gondolták. Graeme-et izgatta a szénaboglyahajú, csinos, kerekded leányzó, aki a sarokban ült, nem flörtölt, nem biggyesztette az ajkát, és nem kuncogott, de amikor odasétált hozzá, kiderült, hogy vicces és aranyos. Issy a két Jägermeister után enyhén mámorosan nem tagadta az erős karok és a borostás áll ellenállhatatlan vonzerejét. Megpróbálta meggyőzni magát arról, hogy mindez nem jelent semmit; hogy csak egyéjszakás kaland volt,

semmi, ami miatt aggódnia kéne, egy kis szórakozás, könnyen magyarázható az alkohollal, és eltitkolta, hogy Graeme szörnyen vonzotta. Graeme főleg azért kezdett ki vele, hogy elüsse az időt, de meglepte Issy lágysága és üdesége, amire nem számított, és ami tényleg tetszett neki. A lány nem volt nyomulós és szögletes, mint a többiek, és nem azzal töltötte az egész idejét, hogy az étel kalóriatartalma miatt panaszkodjon, és a sminkjét javítgassa. Egészen meglepődött saját magán, mert megszegte az egyik aranyszabályát, és miután hazaértek, fölhívta. Issy meglepődött, ugyanakkor hízelgett neki, beugrott a szándékosan minimalista lakásába a Notting Hillen, és elsőrendű bruschettát készített neki. Mindketten nagyon élvezték. Izgató volt. Nyolc hónappal ezelőtt. Issy lassacskán elkezdett – természetesen nem tehetett róla – azon tűnődni, hogy talán, de csak talán megtalálta az igazit. Hogy valakinek, aki ilyen jóképű és becsvágyó, talán lehet egy gyöngéd oldala is. Graeme szeretett vele a munkáról beszélgetni – Issy mindig tudta, kiről van szó –, és szerette az újszerűségét annak, hogy vacsorát főz neki, hogy megosztják az ételt és az ágyat. A földön járó Helena természetesen nem mulasztotta el, hogy rámutasson, a hosszú hónapok alatt, mióta együtt jártak, soha nem éjszakázott nála, ráadásul gyakran arra kérte Issyt, hogy időben menjen el, hogy megfelelően kialhassa magát; jártak ugyan éttermekbe, de nem mutatta be a barátainak vagy az anyjának; soha nem ment vele a nagypapihoz, és nem is hívta a barátnőjének. És ugyan Graeme-nek talán kellemes dolog kötöttségek nélkül papás-mamást játszania egy lánnyal az irodából, de a harmincegy éves Issy talán ennél többre vágyik. Issy ezen a ponton befogta a fülét, és elkezdett dudorászni. Az volt a helyzet, nos, igen, szakíthatna – bár aligha álltak sorba a partiképes udvarlók, és valóban egyik sem volt olyan nagyszerű látvány, mint Graeme. Vagy talán olyan kellemessé és élvezetessé tehetné az életét, hogy a fiú belássa, milyen szörnyű lenne nélküle, és megkérje a kezét. Helena túlságosan is optimistának tartotta a tervet, és ezt nem is titkolta. Graeme fintorgott a BMW-ben, és lehalkította Jay-Z-t, hogy fölvegye Issyt. Persze hogy megáll egy esős napon. Nem egy rohadék! Issy a tőle telhető legkecsesebben begyűrte magát az alacsony ülésű autóba, de nem volt igazán kecses. Tudatában volt, hogy az egész ruhabélését feltárta a buszra várakozók előtt. Mielőtt elhelyezkedett volna, vagy bekapcsolta volna a biztonsági övet, Graeme már neki is lódult a forgalomnak, és nem zavartatta magát holmi indexeléssel. – Akarok-e egy fuvart? – kérdezte Issy. – Mióta vagy te amerikai? Graeme vetett felé egy pillantást, és felvonta a szemöldökét. Az eső hangosan dobolt a szélvédőn, mintha csak helyette válaszolna a kérdésre. – Kitehetlek, ha azt szeretnéd! – Nem, köszönöm. Kösz, hogy fölszedtél. Graeme felmordult. Néha úgy gondolta, a fiú tényleg utálja, ha jótetten érik. – Az iroda miatt nem teregethetjük ki a kapcsolatunkat – mondta Issy Helenának. – Micsoda? Ennyi idő után? Azt hiszed, még nem tudják? – vágott vissza Helena. – Csupa idióta dolgozik ott? – Ingatlanfejlesztők – válaszolta Issy. – Oké – adta meg magát Helena –, csupa idióta. De akkor se látom be, miért nem alszol nála legalább néha. – Nem akarja, hogy együtt menjünk be az irodába – mondta Issy, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. És nem volt az? Nem, hiszen a nyolc hónap rettenetesen hosszú idő. Bőven elég idejük volt, hogy felvállalják egymást, és eldöntsék, mikor lépnek a következő szintre. Még nem jött el az ideje, ez minden.

Helena jellegzetes helenás mozdulattal elfintorodott. A városba vezető forgalom rettenetes volt, Graeme morgott, és a bajsza alatt szitkozódott egy kicsit, de Issyt nem zavarta – olyan pompás volt a kocsiban ülni, kényelmes és meleg, közben a Csók FM harsogott a rádióból. – Mit csinálsz ma? – próbált társalogni. Graeme általában szerette az ő vállára zúdítani az irodai stresszt és feszültséget; bízott a diszkréciójában. Ma viszont csak rápillantott. – Semmit – mondta. – Nem sokat. Issy összehúzta a szemöldökét. Graeme napjai soha nem teltek semmittevéssel; tele volt ügyes helyezkedéssel, pozícióharccal, alakoskodással. Az ingatlanfejlesztés olyan szakma, ami kifejezetten ilyen viselkedésre ösztönöz. Ezért kellett néha elmagyaráznia a barátainak, miért tűnhet Graeme egy kicsit …agresszívnek. De ez csak a látszat, amit fenn kell tartania a munkájában. A számtalan, késő éjszakába nyúló beszélgetésükből tudta, hogy a felszín alatt, a hangulatváltozásaitól és alkalmankénti kifakadásaitól függetlenül sebezhető és érzékeny a munkahelyi agresszióra, mint mindenki más, és a lelke mélyén aggódik az állása miatt. Ezért Issy sokkal inkább bízott a viszonyukban, mint a barátai. Ő látta a finom oldalát is. Graeme rábízta az aggodalmait, a reményeit, az álmait és a félelmeit. Ezért tekintette komoly kapcsolatnak, attól függetlenül, hogy hol ébredt föl reggelente. A férfi sebességváltón levő kezére tette a sajátját. – Minden rendben lesz – mondta lágyan. Graeme már-már gorombán vállat vont. – Tudom – mondta. Az eső egyre hevesebben zuhogott, miközben a Ferrington Road közelében befordultak az utcába, ahol a Kalinga Deniki – ismertebb nevén K. D. – igazgatóságának irodaépülete állt. Hatemeletes, éles, szögletes, nagydarab, modern üvegépület volt, kilógott az alacsonyabb, vörös téglás otthonok és irodák közül. Graeme lassított. – Ugye nem bánod…? – Ezt nem mondod komolyan, Graeme. – Ugyan már! Hogy venné ki magát az üzlettársak előtt, ha egy kolléganővel hajtanék be? Észrevette Issy arckifejezését. – Bocs. Úgy értettem, irodavezetővel. Tudom, hogy az vagy. De ők nem tudnák, mit gondoljanak, nem igaz? – Futólag megcirógatta az arcát. – Sajnálom, Issy. De én vagyok a főnök, és ha elkezdem elnézni a munkahelyi románcokat… elszabadulna a pokol. Egy pillanatra Issy győztesnek érezte magát. Ez egy románc! Hivatalosan! Tudta. Hiába célozgatott Helena időnként arra, hogy mekkora idióta, és hogy nagyon kényelmes dolog Graeme-nek, hogy mindig kéznél van egy szabad csaj. Graeme majdnem bűntudatosan mosolygott rá, mintha olvasna a gondolataiban. – Nem lesz mindig így – mondta. De nem tagadhatta, hogy némi megkönnyebbülést érzett, amikor a lány kiszállt az autóból. Issy keresztülbukdácsolt a pocsolyákon. Úgy esett, mintha dézsából öntenék, így pár perc gyaloglás fölfelé a Britton Streeten elég volt, hogy bőrig ázzon, mintha nem is hozták volna el idáig. A földszinti női vécébe vonult fedezékbe, melyet élvonalbeli technikával szereltek föl (a vendégek soha nem jöttek rá, hogy kell elfordítani a csapot vagy lehúzni a vécét), és általában üres volt. A kézszárító néhány szélrohama volt minden, amit felvonultathatott a hajához. Ó, remek, úgy fog kinézni, mint egy szélfútta szénakazal. Amikor Issy időt szánt rá, megfelelően beszárította a haját, és rengeteg drága terméket használt hozzá, így ilyenkor gyönyörű, fényes gyűrűkben omlott a vállára. Amikor nem, és legtöbbször ez történt, hatalmas, összebodorodott boglya volt, különösen ha nedvesség érte. Magára nézett, és sóhajtott. A haja úgy nézett ki, mintha kötötte volna. A hideg szél varázsolt egy

kis színt az arcára – Issy utálta, hogy hajlamos a pirulásra, de ez most egész jól mutatott –, és a zöld szeme, amelynek környékét bőségesen sminkelte, szintén rendben volt, de a haja vitathatatlanul katasztrofális. Buzgón kotorászott a táskájában, csatot vagy hajgumit keresett, de a postás által bedobott piros gumitól eltekintve csak az üres kezét húzta ki a táskájából. Ez is megteszi, ha más nincs. Nem illett ugyan a nyomott virágmintás ruhához és a szoros fekete kardigánhoz, amelyet vastag fekete harisnyával és fekete bakanccsal viselt, de azért megfelelt. Kis késéssel kívánt jó reggelt Jimnek, a portásnak, beugrott a liftbe, fölment a második emeletre, ahol a könyvelés és az adminisztráció volt. Az ügynökök és a fejlesztők egy szinttel feljebb voltak, de az átriumot tömör üvegből készítették, és látni lehetett, ki hová megy éppen. Az asztala mellől biccentett a munkatársainak, aztán rájött, hogy elkésett a 9.30-as értekezletről, ahol neki kellett a jegyzőkönyvet vezetnie. Az értekezleten Graeme ismertette a bizottsági ülés előtt a lánc alsóbb részén dolgozók eredményeit. Issy elkáromkodta magát az orra alatt. Miért nem említette legalább Graeme, hogy emlékeztesse? Morcosan felragadta a laptopját, és felrohant a lépcsőn. A vezető értékesítők csapata már elhelyezkedett a tárgyalóteremben a kerek üvegasztal körül, és egymást ugratták. Amikor Issy belépett, és mentegetődzésfélét motyogott, közömbösen felpillantottak. Graeme dühösnek tűnt. Nos, éppen ő tehet róla, gondolta Issy fortyogva. Ha nem hagyta volna, hogy átverekedje magát az özönvízen, akkor időben ideért volna. – Hosszú estéje volt? – röhögött Billy Fanshawe, az egyik legfiatalabb, legpimaszabb ügynök, aki ellenállhatatlannak képzelte magát. Bosszantóan gyakran bizonyultak igaznak a puszta találgatásai. Issy összezárt szájjal rámosolygott és leült, anélkül, hogy magához vett volna némi kávét, pedig kétségbeesetten vágyott rá. Callie Mehta mellé ült le, aki az egyetlen női felső vezető volt a Kalinga Denikinél. A humánpolitikai osztályt irányította, és mint mindig, most is makulátlanul ápolt és higgadt volt. – Rendben – kezdte Graeme, és megköszörülte a torkát. – Végre mindenki itt van. Azt hiszem, kezdhetünk. Issy érezte, hogy elvörösödik. Természetesen nem várta, hogy Graeme különleges bánásmódban részesítse a munkahelyén, persze hogy nem, de azt sem akarta gondolni, hogy pikkel rá. Szerencsére senki más nem vette észre. – Tegnap beszéltem az üzlettársakkal – mondta Graeme. A K. D. holland nemzetközi konglomerátum volt, és a világ legtöbb nagyvárosában rendelkezett fiókokkal. Néhány üzlettárs bázisa Londonban volt, de az idejük nagy részét repülőgépeken töltötték, és ingatlanokat néztek meg. Nehezen rajtakaphatók és nagyon hatalmasok voltak. Mindenki figyelmesen hallgatta. – Mint tudják, rossz évet zártunk… – Én aztán nem – vetette közbe Billy annak az embernek az önelégült pillantásával, aki épp most vette meg az első Porschéját. Issy úgy döntött, ezt nem jegyzi fel. – Súlyos csapásokat szenvedtünk el Amerikában és a Közép-Keleten. Európa többi része kitartott, csakúgy, mint a Távol-Kelet, de még így is… Mindenki Graeme-re figyelt. – Úgy tűnik, nem folytathatjuk úgy, ahogy eddig. Kénytelenek leszünk… leépíteni. Callie Mehta bólintott Issy mellett. Nyilván már tudta, gondolta Issy, és hirtelen aggodalom fogta el. Úgy tudta, a „leépítés” létszámcsökkentést jelent… kirúgásokat. Mintha jéghideg kéz markolta volna meg a szívét. Nem őt érinti, ugye, nem? Nyilván nem az üzemeltetésről küldik el a Billyket, ahhoz ők túl fontosak. És a könyvelés, nos, a nélkül nem lehet létezni… Issy észrevette, hogy elkalandoztak a gondolatai.

– Egyelőre az ügy szigorúan bizalmas. Nem akarom, hogy ezek a tervek kiszivárogjanak – mondta Graeme, és nyomatékosan ránézett. – De azt hiszem, korrekt dolog elmondani, hogy körülbelül ötszázalékos létszámleépítés elé nézünk. Issy rémült fejszámolásba kezdett. Ha a személyzet létszáma kétszáz fő, ez 10 kirúgást jelent. Nem tűnik soknak, csakhogy honnan lehet lefaragni? Az új sajtóasszisztens valószínűleg megy, de vajon az ügynökök kirúgják az asszisztenseiket? Vagy kevesebb ügynök lesz? Nem, ebben nincs logika, a kevesebb ügynök és ugyanannyi adminisztrátor nem ésszerű üzleti modell. Rájött, hogy Graeme még mindig szónokol. – …de azt hiszem, meg tudjuk mutatni, hogy ennél többre is képesek vagyunk, megcélozzuk a hét, sőt akár a nyolc százalékot. Mutassuk meg Rotterdamnak, hogy a K. D. 21. századi, szilárd, kitűnő üzleti gépezet. – Na ja – mondta Billy. – Rendben – mondta valaki más. De ha ő… hogy fizeti ki a jelzálogkölcsönt? Hogy fog megélni? Harmincegy éves, nincs semmilyen megtakarítása, évekbe telt, mire visszafizette a diákhitelt, aztán élvezni akarta a londoni életet… Megbánással gondolt minden éttermi vacsorára, minden estére, amit koktélbárokban töltött, minden bevásárlókörútra a Topshopban. Miért is nem takarított meg többet? Miért? Nem mehet Floridába, hogy az anyjával éljen. Hová mehetne? Mit csinálhatna? Issy hirtelen úgy érezte, mindjárt elsírja magát. – Följegyeznéd ezt, Issy? – csattant fel Graeme, Callie pedig csomagokról és kiléptetési stratégiáról kezdett beszélni. Issy fölnézett Graeme-re, szinte nem is volt tudatában, hogy hol van. Hirtelen rájött, hogy a férfi úgy néz vissza rá, mintha vadidegen lenne.

Harmadik fejezet Előző nap Issynek a buszra várakozók miatt nem maradt elég sütije az iroda részére, és különben is képmutatónak érezte volna a fesztelenséget azok után, amit az értekezleten hallott. Mégis az egész csapat köré gyűlt, a szünet után követelték a süteményt, és megdöbbentek. – Miért jöttél akkor dolgozni? – panaszkodott François, a fiatal reklámtervező. – Te süt, mint cukrászok Toulonban. C’est vrai. Issy élénkvörösre pirult a bóktól, és a receptek között, melyeket a nagyapja küldött neki, keresett valami újat, amit kipróbálhat. Bár kicsit alattomosnak érezte, hogy ezt csinálja, a legelegánsabb, legüzletiesebb matrózkék ruháját viselte a ringó szegélyével és világos blézerrel. Csupán a hivatalos megjelenés kedvéért. Aznap nem zuhogott olyan hevesen, de a fagyos szél így is metsző volt a buszmegállóban. Lindát aggasztotta Issy gondterhelt arckifejezése – egy kis barázda jelent meg a két szemöldöke között, amit az asszony észrevett –, szeretett volna neki arckrémet ajánlani, de nem mert. Ehelyett azon kapta magát, hogy a rövidáru-kereskedés megnövekedett forgalmáról fecseg – mondandójának ahhoz lehetett köze, hogy mindenhol hatalmasak a megszorítások, és az emberek elkezdték a saját pulóverüket kötögetni –, de biztos volt benne, hogy Issy alig figyelt. Egy nagyon vékony, szőke nőt figyelt, akinek a kis üzlet portálját mutogatta egy férfi, akiben ködösen felismerni vélte a helyi ingatlanügynökség egyik ügynökét, akkor találkoztak, amikor a lakását vette. A nő hangosan beszélt, Issy egy kicsit közelebb araszolt, hogy hallja, amit mond. Fölébredt a szakmai kíváncsisága. – Ez a környék nem is tudja, mire van szüksége! – mondta a nő. Hangos, metsző hangja volt. – Túl sok a sült csirke, és nincs elég biotermék. – Tudja – mondta komolyan az ingatlanügynöknek, aki boldogan bólogatott, és mindennel egyetértett, amit csak hallott –, hogy az angolok fejenkénti cukorfogyasztása Amerikán és Tongán kívül minden országot megelőz? – Tonga? – kérdezte az ingatlanügynök. Issy szorosabban ölelte magához a hatalmas Tupperware-doboz muffint, arra az esetre, ha a nő lézersugár-pillantása rajta is áthatolna. – Nem tartom magam ételmániásnak – jegyezte meg a nő. – Sokkal inkább prófétának. Üzenetet terjesztek. A teljes kiőrlésű és a nyers étkezés az egyetlen előremutató lehetőség. – A nyersételdiéta – gondolta Issy. – Arra gondoltam, hogy idetehetnénk a tűzhelyt. – A nő parancsolón mutatott a távoli sarok felé az ablak túlsó oldalán. – Aligha fogjuk használni. – Ó, igen, az tökéletes lenne – helyeselt az ingatlanügynök. – Dehogy lenne – zakatolt folyamatosan Issy fejében a gondolat. Az ablak közelében van a helye, ahol jó a szellőzés, és az emberek vethetnek rá egy pillantást, hogy mi készül, te pedig szemmel tarthatod az üzletet. Az a távoli sarok rettenetes hely a tűzhely számára, ott egész idő alatt hátat fordítasz mindennek. Nem, ha embereknek akarsz főzni, ezt olyan helyen kell művelned, ahol látnak, és ahol vidáman, mosolyogva üdvözölheted az embereket, és… Úgy belemerült az ábrándozásba, hogy alig vette észre az érkező buszt, amikor a nő épp azt mondta: „Most pedig beszéljünk a pénzről, Desmond…” – Mennyi pénzről? – tűnődött Issy szórakozottan, miközben felszállt a busz hátsó ajtaján, miközben Linda tovább dumált a keresztöltésekről. Az iroda külső falának tükörüvege kékesszürkének és hidegnek tűnt a fagyos reggeli fényben. Issynek eszébe jutott az újévi fogadalma, hogy mindennap gyalog megy föl a kétemeletnyi lépcsőn, de sóhajtozva úgy döntött, hogy ha az ember hatalmas darabokat cipel

(mint például huszonkilenc muffin egy nagy Tupperware-dobozban), akkor megengedett dolog liftezni. Belépett az adminisztráció emeletére, halk klikkeléssel lehúzta a belépőkártyát (az örökre rálaminált borzalmasan előnytelen fotóval), átment a széles üvegajtón, és azonnal érzékelte a levegőben a különös csöndet. Tess, a recepciós odavetett egy röpke hellót, de ezenkívül felé se nézett – máskor ömlött belőle az irodai pletyka. Amióta Issy találkozgatni kezdett Graeme-mel, távol tartotta magát az esti irodai összejövetelektől, nehogy egy pár pohár bor után véletlenül kikotyogja a kapcsolatukat. Azt hitte, senki nem sejt semmit. Néha abban sem volt biztos, hogy egyáltalán elhinnék. Graeme annyira jóképű és annyira törtető. Issy helyeske volt, de a nyomába sem érhetett például Tessnek, aki apró miniszoknyát hordott, mégsem volt közönséges, inkább gyönyörű és édes, talán mert csak huszonkét éves volt, vagy ott volt Ophy a száznyolcvan centijével, aki olyan peckesen lépdelt végig az előtéren, mint egy hercegnő, és nem mint egy kezdő bérszámfejtő. Mindez azonban nem számít, mondta magának Issy. Graeme őt csípte fel, és csak ez számít. Még emlékezett rá, hogyan botladoztak a Rotterdam Hotel előtt, hogy távol maradjanak a többiektől – mindketten úgy tettek, mintha cigiznének, pedig egyikük sem volt dohányos –, és szétröhögték a fejüket. Emlékezett az édes várakozásra az első csók előtt; arra, ahogyan hosszú szempilláinak fekete söprűje árnyékot vetett a férfi magas arccsontjára; az éles, csípős Hugo Boss arcszeszére. Hosszú ideig az első este romantikája éltette. És senki nem hitte volna, de igaz volt: kétségtelenül randiztak. Graeme határozottan a szeretője. És most ott állt az egyterű iroda legtávolabbi sarkában, éppen a tárgyalóterem előtt, komoly arccal, és világos, hogy emiatt uralkodik néma csönd a huszonnyolc asztalnál. Issy tompa puffanással lerakta a muffinos dobozt. A szíve ugyanilyen tompán puffant. – Sajnálom – kezdte Graeme, amikor már mindenki ott volt. Régóta gondolkodott rajta, hogyan is közelítse meg a kérdést; nem akart a köntörfalazó főnökök közé tartozni, akik megtartják maguknak, mi történik, és hagyják, hogy az emberek szóbeszéd és pletyka útján tájékozódjanak. Meg akarta mutatni a főnökeinek, hogy képes nehéz döntésekre, és meg akarta mutatni a beosztottjainak, hogy becsületes velük szemben. Akkor sem fognak ugrálni örömükben, de legalább egyenes lesz. – Nem kell mondanom, hogy alakultak a dolgok mostanában – folytatta, és megpróbálta, hogy a szavai ésszerűnek hangozzanak. – Maguk is tapasztalják, a könyvelésen, az eladások és a bevételek alakulásában. Emberek, maguk foglalkoznak a vajas kenyérrel, a legfontosabb részletekkel, a számokkal és az előrejelzésekkel. Ismerik az üzleti élet rideg valóságát. Mindez azt jelenti, hogy bár nehéz, amit most el kell mondanom, tudom, hogy megértik, és tudom, hogy nem tartják igazságtalannak. Az irodában a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani. Issy hangosat nyelt. Egyrészt jó volt, hogy Graeme egyenesen kirukkolt, és mindenkinek elmondta. Semmi sem rosszabb, mint olyan helyen dolgozni, ahol a felső vezetés nem mond el senkinek semmit, és mindenki a gyanakvás és a rettegés légkörében él. Egy csapat ingatlanügynök számára meglepően becsületes és őszinte volt. Ő mégis úgy gondolta, még várniuk kellett volna. Csak egy kicsit. Töprengeni, megnézni, vajon a dolgok nem lendülnek-e fel a következő hónapban, vagy megvárni a tavaszt. Vagy megszerezni az üzlettársak szavazatát vagy… Issy elszoruló szívvel jött rá, hogy ezeket a döntéseket valószínűleg már hónapokkal ezelőtt meghozták valamelyik szinten Rotterdamban, Szöulban vagy Hamburgban. Ez már csak a végrehajtás. A kisemberek szintje. – Nincs jó módszer ennek a végrehajtására – folytatta Graeme. – A következő fél órában valamennyien kapnak egy e-mailt, amiből megtudják, maradnak vagy mennek. Olyan bőkezűek és olyan méltányosak leszünk, amennyire csak lehet. Azokat, akik nem maradnak velünk,

tizenegykor várom a tanácsteremben. – A Montblanc órájára pillantott. Issy hirtelen maga előtt látta Callie-t, a humán erőforrás fejét, amint ugrásra készen a számítógépe „küldés” gombja fölött tartja az ujját, akár a futó a startvonalon. – Még egyszer – zárta a beszédét Graeme –, sajnálom. Visszavonult a tanácsterembe. Issy a vászonrolón keresztül látta őt, csinos feje a laptopja fölé hajolt. Pánikszerű, lázas tevékenység kezdődött. Mindenki a lehető leggyorsabban rárontott a számítógépére, megnyomta az e-mail frissítés gombját, és magában motyogott. Ez már nem a kilencvenes évek vagy az ezredforduló, amikor két nap alatt lehetett egyik állásból a másikba ugrándozni; Issy egyik barátja akkoriban két végkielégítést kapott tizennyolc hónapon belül. Számtalan állás kihullott a versenyből, az üzletkötések száma csökkent – mintha minden egyre csak fogyott és zsugorodott volna. Egy-egy üresedésre egyre több volt a jelentkező, ha egyáltalán talált az ember szabad állást; nem is beszélve a frissen érettségizettek millióiról és a friss diplomásokról, akik hónapról hónapra csatlakoztak a munkaerőpiachoz… Issy győzködte magát, hogy ne essen pánikba, de már későn. Máris félig végzett az egyik muffinnal, a morzsák szétszóródtak a billentyűzetre. Lélegeznie kellett. Lélegeznie. Két nappal ezelőtt ő és Graeme a tengerészkék Ralph Lauren paplan alatt voltak, kényelemben és biztonságban, a saját világukban. Nem történhet semmi. Semmi. François vadul gépelni kezdett mellette. – Mit csinálsz? – kérdezte. – Fölfrissítem az önéletrajzomat – válaszolta a férfi. – Ennek a helynek annyi. Issy nagyot nyelt, és fölvett egy újabb süteményt. Abban a pillanatban meghallotta az új üzenetet jelző hangot. Kedves Issy Randall Kisasszony! Sajnálattal értesítjük, hogy a gazdasági növekedés lassulása miatt, és mert az idei évre az előrejelzések sem számolnak növekedéssel a kereskedelmi ingatlanok iránti kereslet tekintetében a londoni Cityben, a Kalinga Deniki Társaság azonnali hatállyal megszünteti az irodavezetői pozíciót a londoni kirendeltség egyes szintjén. Kérem, délelőtt 11 órakor fáradjon a C tanácsterembe, hogy egyeztesse a további lehetőségeit Graeme Dentonnal, a részlegvezetőjével. Őszinte tisztelettel, Jaap Van de Bier Humán Erőforrás, Kalinga Deniki – Nyilvánvalóan – mesélte később Issy – létrehoztak egy körlevélformátumot, amiből kihagyták a részleteket. Soha senki nem vette a fáradságot, hogy személyes hangvételű üzenetet írjon. Az egész világon mindenki ugyanazt a feljegyzést kapta. Elveszíted az állásodat és az egész életedet, de annyi törődést sem kapsz, mint azokban a figyelmeztetésekben, melyek a fogorvosi felülvizsgálat szükségességére emlékeztetnek. – Ezen elgondolkodott. – Ja, és szüksége van egy fogorvosi felülvizsgálatra. – Nos, most, hogy munkanélküli lettél, ingyen van – emlékeztette kedvesen Helena. Az egyterű iroda a leggonoszabb munkatér, amit kitaláltak, gondolta hirtelen Issy. Teljesen világos, hogy mindenki folyamatosan szem előtt van, és mindenki súlyt helyez arra, hogy boldognak, elégedettnek és vidámnak tűnjön, amikor maga a cég kétségkívül egyáltalán nem boldog és nem vidám és nem elégedett, talán ha pár emberrel több lenne ajtóval elválasztott irodákban, akkor összeomolnának és pityeregnének, és tennének valamit, hogy megoldják, ahelyett hogy úgy tesznek, mintha minden rendben lenne, egészen addig, amíg a személyzet huszonöt százalékát el nem küldik. Az irodában körös-körül sóhajtoztak vagy örvendeztek, volt, aki a levegőbe bokszolt, és kiáltozott – Igen! –, mielőtt elszégyellve magát körülnézett, és azt suttogta: „Sajnálom, elnézést… csak az anyám az idősek otthonában van és… ”, majd félszegen

elhallgatott. Valaki könnyekben tört ki. – Hát, baszki – jegyezte meg François, és félbehagyta a CV-je felfrissítését. Issy megdermedt. Rámeredt a képernyőre, ellenállt a kísértésnek, hogy még egyszer utoljára frissítsen, mintha az más eredménnyel járna. Nemcsak az állásról volt szó – persze leginkább arról, a munkáról, ha az ember elveszíti a munkáját, az a legnyugtalanítóbb, legelkeserítőbb dolog. De tudni, hogy Graeme… rájönni, hogy szeretkezett vele, hagyta, hogy vacsorát főzzön neki, és közben mindvégig tudta… tudta, hogy ez megtörténik. Mit… mégis, mit gondolt? Mi a fene járt a fejében? Gondolkodás nélkül – ha hagyott volna magának időt, hogy végiggondolja, szinte biztosan felülkerekedett volna természetes félénksége, és megállította volna – felugrott a székéről, és a tárgyalóhoz közelített. A fene fog tizenegyig várni. Most akarta megtudni. Majdnem bekopogott az ajtón, de ehelyett merészen, egyenesen besétált. Graeme nem túlzottan meglepetten pillantott fel rá. Bizonyára felfogta a helyzetét. Issy dühös volt. – Issy. Sajnálom. A lány a fogát csikorgatta. – Te sajnálod? Ragyogó, még hogy sajnálod! Miért nem szóltál? Graeme meglepetten nézett rá. – Természetesen nem szólhattam róla. Céges titoktartási kötelezettség. Be is perelhetnek érte. – Nem mondtam volna meg nekik, hogy tőled tudom! – Issyt megdöbbentette, hogy a férfi ennyire nem bízik benne. – De figyelmeztethettél volna, hogy legyen egy kis időm felkészülni, hogy egy kicsit összeszedjem magam. – Nem lett volna korrekt a többiekkel szemben – mentegetődzött Graeme. – Mindenki ugyanezt szerette volna. – De az nem ugyanaz – kiabálta Issy. – Nekik ez csak munka. Nekem egy munka, és nem tőled hallottam. Issyben tudatosult, hogy egy csomó ember áll mögötte, és a nyitott ajtón keresztül hallgatják. Mérgesen megfordult. – Igen. Így igaz. Titkos viszonyom van Graeme-mel. Eltitkoltuk az iroda előtt. Hallatszott némi mormolás, de Issy még ebben a felfokozott lelkiállapotban is érzékelte, hogy ez nem az a meglepett felhördülés, amire számított. – Hát igen, mindenki tudta – vallotta be François. Issy rámeredt. – Hogy érted azt, hogy mindenki? Az iroda többi része szégyenlősen hallgatott. – Mindenki tudta? – fordult Graeme-hez. – Te tudtad, hogy mindenki tudja? Legnagyobb megdöbbenésére Graeme szégyenlősen hallgatott. – Tudod, nem hinném, hogy jót tesz a közhangulatnak, ha az emberek a személyes kapcsolataikkal hivalkodnak a munkahelyükön. – Te tudtad? – Az a dolgom, hogy tudjam, miről beszél a csapatom – mondta kimérten Graeme. – Nem végezném jól a dolgomat, ha nem tudnám. Issy némán meredt rá. Ha mindenki tudta, akkor mi értelme volt a sok bujkálásnak, titkolózásnak? – De… de… – Issy, volnál kedves leülni, hogy elkezdhessük a megbeszélést? Issy rádöbbent, hogy öt másik feldúlt ember araszol a tárgyaló felé. François nem volt

köztük, de Bob a marketingről igen. A friss pszoriázisfoltot vakarászta a fején, és Issy hirtelen gyűlöletet érzett a cég iránt… Gyűlölte Graeme-et, a kollégáit, az ingatlaniroda vezetőségét, az egész átkozott kapitalista rendszert. Sarkon fordult, egyenesen kiviharzott az irodából, menet közben a csípőjével leverte a süteményes dobozt, és a sütik szanaszét szóródtak. Issynek egy megértő fülre volt szüksége, méghozzá azonnal. És Helena csak tízpercnyire volt. Biztosan nem bánja. Helena épp egy fiatalember fejét öltötte össze, nem túl gyöngéden. – Au! – jajgatott a fiú. – Azt hittem, manapság ragasztóval intézitek a sebvarrást – jegyezte meg Issy, amikor a beteg abbahagyta a siránkozást. – Így van – mondta ádázul, és erősen meghúzta a tűt –, kivéve, ha valaki szipuzik, aztán azt hiszi, hogy képes átrepülni a szögesdrót kerítésen. Akkor nincs ragasztó. – Nem ragasztó volt, hanem öngyújtófolyadék – helyesbített a tésztaszínű siheder. – Akkor sem fogja elérni, hogy ragasztót adjak magának – mondta Helena. – Hát nem – mondta szomorúan a fiú. – Egyszerűen nem tudom elhinni, Len – füstölgött Issy. – Nem hiszem, hogy az az alak hagyta, hogy gyalog menjek a munkába az esőben, és közben egész idő alatt tudta, hogy egy, ki fog rúgni, kettő, mindenki tudja, hogy együtt járunk. Nyilván mindenki azt hiszi, hogy nekünk kicsöngettek. – Hm – kommentálta Helena, anélkül, hogy állást foglalt volna. Az évek során megtanulta, hogy ne gonoszkodjon Issy pasasai rovására; gyakran újra összejöttek, és akkor mindenkinek kellemetlen volt. – Pedig nagyon úgy hangzik, hogy neki harangoztak – szólt bele a siheder. – Persze – gúnyolódott Issy. – Szipuzik, de azt tudja, hogy ennek harangoztak. – Igazából öngyújtófolyadék volt. – Jobb neked nélküle – mondta Helena. – Tudod, úgyis mindig azt mondtad, hogy nem szeretsz… orvostanhallgató lenni – tette gyorsan hozzá a beteg miatt. – Csak akkor jobb nélküle – mondta Issy –, ha van helyette valami más. Húsz éve nem pangott ennyire a munkaerőpiac, az én ágazatomban nincs állás, még akkor sem, ha a többi piac rendben van, és… – Újra könnyekben tört ki. – Megint szingli vagyok, Len! Harmincegy évesen! – A harmincegy még nem öreg – bizonygatta határozottan Helena. – Ugyan már. Ha tizennyolc lennél, akkor öregnek tartanál. – Tényleg öreg – jegyezte meg a siheder. – És én húsz vagyok. – És nem éri meg a harmincegyet, ha nem hagyja abba ezt a képtelen viselkedést – szólt rá szigorúan Helena. – Maradjon ki ebből. – De azért mindkettőjüket elkapnám egy menetre – biztosította. – Szerintem még nincsenek túl a csúcson. Helena és Issy összenézett. – Látod? – jegyezte meg Helena. – Rosszabb is lehetne. – Jó tudni, hogy van még lejjebb. – Ami pedig magát illeti – mondta Helena, és egy szakszerűen elhelyezett gézpárnával és kötéssel végzett a sérülés ellátásával –, ha nem hagy fel azzal a cuccal, akkor nem lesz képes elkapni senkit. Sem engem, sem őt, sem Megan Foxot, megértette? A fiú most először tűnt rémültnek. – Komolyan? – Komolyan. Akár le is nyeshetné a golyóit, annyira nem lesznek jók semmire. A siheder nyelt egyet. – Ideje, hogy lejöjjek az anyagról.

– Én is így gondolom. – Helena odaadta neki a helyi leszoktató projekt szórólapját. – Irány haza. Kérem a következőt! Aggódó fiatal nő kísért be egy totyogót, akinek a feje beszorult egy serpenyőbe. – Tényleg megesik ilyesmi? – mondta Issy. – Ó, igen – mondta Helena. – Nézze, Mrs. Chakrabati, ő Issy. Orvostanhallgató, ugye, nem bánja, ha itt marad a vizsgálat alatt? Mrs. Chakrabati megrázta a fejét. Helena lehajolt. – Ravi, nem hiszem el, hogy megint itt vagy. Te nem vagy kalóz, érted? – De én kalóz! – Azért ez még mindig jobb, mint a sajtreszelő, emlékszik? Mrs. Chakrabati buzgón bólogatott, Helena pedig elment, hogy megkeresse a ricinusolajat. – Len, jobb, ha megyek. Helena megértően fölnézett. – Biztos vagy benne? Issy bólintott. – Tudom, hogy kiviharzottam, de vissza kell mennem, és… legalább azt meg kell tudnom, mennyi a végkielégítésem… és hasonlók. Helena megölelte. – Tudod, minden rendben lesz. Rendben. – Azt szokták mondani – mondta Issy. – De mi van akkor, ha mégsem fordulnak jóra a dolgok? – Majd én megverem őket a kalózcuccaimmal! – kiáltotta Ravi. Issy lekuporodott, és a serpenyőhöz beszélt. – Köszönöm, drágám – mondta. – Talán sor kerül rá. Alig tudta elviselni a visszautat az irodába. Rettenetesen ideges volt, és szégyellte magát. – Helló! – köszönt rá szomorúan Jimre, a portásra. – Hallottam – mondta Jim. – Igazán sajnálom. – Én is – válaszolta Issy. – Hát ez van. – Ugyan, szívem – bátorította Jim. – Majd csak talál valamit. Jobbat, mint ez a hely, biztos vagyok benne. – Hm. – Hiányozni fog a sütije. – Hát, köszönöm. Issy kikerülte a második emeletet, és fölment a legfelső emeletre, egyenesen a HR-re. Képtelen lett volna újra szembenézni Graeme-mel. Kilencedszer nézte meg a telefonját. Nem volt üzenet. Nem volt e-mail, sem semmi más. Hogy történhetett ez? Úgy érezte magát, mint egy rossz álomban. – Helló, Issy – köszöntötte Callie Mehta kedvesen, és mint mindig, makulátlan volt a megjelenése a finom őzbarna kosztümben. – Sajnálom. Ez a munkám legrémesebb része. – Na ja, az enyémnek is – jegyezte meg Issy kimérten. Callie előhúzott egy dossziét. – Kidolgoztunk egy elbocsátási csomagot, ami a lehető legnagylelkűbb. Mivel év eleje van, a felmondási idő letöltése helyett úgy gondoltuk, ha szeretné, vegye ki az éves szabadságát, és arra az időre is folyósítjuk a járandóságát. Issy kénytelen volt elismerni, hogy ez elég nagylelkűnek tűnik. Azután átkozta magát, amiért bedőlt ennek. Callie valószínűleg alaposan felkészült az ilyen eseményekre. – Aztán… és ez csakis magán múlik, ha szeretné, viseljük az átképzés költségeit. – Átképzés? Kissé vészjóslóan hangzik. – Ez olyasmi, mint egy képző és tanácsadó tanfolyam, és segít, hogy kitalálja… hogyan

tovább. – Ilyen gazdasági helyzetben sorba állni a munkanélküli-segélyért – vágott vissza Issy szigorúan. – Issy – kezdte Callie kedvesen, de határozottan. Hadd mondjam el… a pályafutásom során háromszor építettek le. Kiborító, de biztosíthatom, nem a világ vége. A jó embereknek mindig akad valami. Márpedig maga jó ember. – Ezért lettem munkanélküli – jegyezte meg Issy. Callie összevonta a szemöldökét, és az ujjával a homlokára bökött. – Issy, meg kell mondanom, abból, amit megfigyeltem… talán nem örül neki, de remélem, nem bánja, hátha segít. Issy hátradőlt. Olyan volt, mintha az iskola igazgatónője megmosta volna a fejét. Viszont ugyanakkor elvesztette a kenyérkeresetét. – Felfigyeltem magára. Maga nyilvánvalóan okos, van diplomája, barátságos az emberekhez, akikkel együtt dolgozik… Issy kíváncsi volt, mire akar kilyukadni. – Miért csak adminisztrátor? Nézze csak meg az üzletkötőket, fiatalabbak magánál, de motiváltak és elkötelezettek… Maga tehetséges és képzett, de nem látom, mire jó, hogy azzal tölti az idejét, hogy költségeket és munkaidő-kimutatásokat bogarásszon. Olyan, mintha el akarna rejtőzni valami biztonságos, kicsit unalmas tevékenység mögé, és remélné, hogy senki nem veszi észre. Tudja, soha nem késő irányt váltani az életben. Biztos vagyok benne, hogy most nem erre gondol, de – Callie ellenőrizte az előtte fekvő papírt – a harmincegy nem kor. Egyáltalán nem az. És azt kell mondanom, ha végül valahol máshol ugyanilyen munka mellett kötne ki… szerintem valószínűleg ugyanolyan elégedetlen lenne, mint itt. Kérem, ne mondja, hogy nem így van. Hosszú ideje vagyok HR-es, és én mondom magának. Jelenleg a leépítés a megfelelő választás a maga számára. Még elég fiatal ahhoz, hogy azt csinálja, amit igazán szeretne. Lehet, hogy ez az utolsó esélye. Érti, miről beszélek? Issy érezte, hogy lángba borul az arca. Csak bólintani tudott, attól tartott, hogy teljesen összeomlik. Callie a jegygyűrűjét csavargatta. – És… és, Issy, nagyon, nagyon sajnálom, ha úgy érzi, valami kellemetlent mondtam, tudom, hogy nagyon szakmaiatlan tőlem, és hogy nem kellene kitennem magam a vádnak, hogy hallgatok a hivatali pletykákra… de igazán szeretnék mondani valamit, és sajnálom, ha nehéz meghallgatni. De azt kell mondanom, kockázatos dolog azt hinni, hogy majd jön egy férfi, aki a gondját viseli, és vigyáz magára. Megtörténhet persze, és ha ez az, amit akar, akkor remélem, meg is történik. De ha talál valamit, amit szeret, amit saját jogon igazán élvez… nos, az jó dolog az ember életében. Issy nagyot nyelt. Még a füle is lángolt. – Szereti, amit csinál? – kérdezte önkéntelenül. – Néha nehéz – válaszolt Callie. – De mindig kihívás. És soha nem unalmas. Maga elmondhatja ugyanezt? Callie áttolt egy darab papírt az asztalon. Issy fölvette és megnézte. Közel húszezer font. Rengeteg pénz. Egy vagyon. Ennyi pénz képes megváltoztatni az ember életét. Kétségtelen. – Kérem, ne költse az egészet rúzsra és cipőkre – mondta Callie, nyilvánvalóan megpróbálva jókedvre deríteni. – Azért egy kicsit költekezhetek? – kérdezte Issy, aki díjazta a gesztust és Callie őszinteségét. Persze abban a pillanatban olyan volt, mintha gyomorszájon vágták volna, kavargott a gyomra. De azért érezte benne a kedvességet. – Egy egészen kicsit – mondta Callie. – Igen.

Kezet ráztak. Néhányan lementek a Coinsba, hogy magukhoz térjenek. A másik összesen nyolc embernek, akiket elbocsátottak, szintén felajánlották a szabadságukat, így többé semmi értelme nem volt a hét végéig ott lézengeni. Ez meglehetősen lerövidítette a kínszenvedését, bár apró könyörületesség, gondolta Issy. A söröző mindig meleg és otthonos volt, vonzó mennyország a csupa üveg irodaépületek és az élvonalbeli, bérelhető helyiségek közelében. A dohányzás betiltása előtti megsárgult falak, a visszafogott csapolt sör és a burgonyaszirom-csomagok, a mintás szőnyeg és a tulajdonos folytonos törődést igénylő kövér kutyája ugyanolyan volt, mint London ezernyi más sörözője, bár egy kicsit, mint ő maga, kihalóban lévő fajta, jegyezte meg Issy. Megpróbálta kirángatni magát a melankolikus hangulatból – annyian jelentek meg az irodából, hogy egészen meghatódott. Graeme természetesen nem. Valamiképpen még örült is neki. Nem tudta, hogyan viselkedett volna, ha udvariasan kellett volna vele társalognia. Nem is baj, lévén, nem vesződött azzal, hogy rácsörögjön, és megtudja, hogy érzi magát. Bob a marketingesektől este hétre csontrészeg volt, így Issy betámasztotta a búcsúvacsora helyiségének sarkába, és hagyta aludni. – Issyre – mondta François, és köszöntőre emelte a poharát. – Most elhagysz minket, és ennek az egyetlen jó oldala, hogy végre nem hízunk tovább. – Úgy van, úgy van! Kiáltották a többiek. Issy megrökönyödve nézett rájuk. – Hogy értitek ezt? – Ha a süteményeid nem lennének olyan átkozottul finomak – világosította fel Karen, a termetes könyvelő, aki néha beszédbe elegyedett vele –, akkor nem lennék ennyire kegyetlenül dagadt. Na jó, rendben, az lennék, de nem élvezném annyira a kövérséget. – A buta süteményeimről beszélsz? – hitetlenkedett Issy. Megivott négy pohár rozét, és a dolgok kezdtek összemosódni. – Azok nem holmi buta sütemények – tiltakozott François. – Ne mondj ilyet! Vannak olyan jók, mint Hortense Beusy sütijei, aki pedig a legjobb cukrász Toulonban. C’est la vérité – közölte komolyan. Ő is túl sok rozét döntött magába. – Ó, badarság – pirult el Issy. – Csak a potya kajáért mondjátok. Olyan íze van, mint a majomszar, és csak azért faltátok fel, mert még mindig jobb, mint dolgozni. Abban a… nyomasztó pokollyukban – tette hozzá merészen. Mindenki buzgón rázta a fejét. – Igazad van – szólt Bob, átmenetileg fölemelve a fejét. – Sokkal jobban értesz a sütéshez, mint az adminisztrációhoz. A bárpultnál többen bólogattak. – Azt akarjátok mondani, hogy csak a finom süteményeim miatt viseltetek el? – szúrt oda Issy. – Nem – mondta François. – Azért is, mert a főnökkel keféltél. Issy gyorsan kijózanodott. Utoljára még körülnézett, búcsúzóul mindenkit megpuszilt, még azokat is, akiket egyébként nem is kedvelt – hirtelen elszomorodott, mintha a Kalinga Daniki inkább a családja lett volna, és nem egy csapat ingatlanszakértő, akik késhegyig menő harcot folytattak az utolsó fillérért is. És ami a Coinst illeti; túlságosan is szomorú lenne újra benézni ide, mintha készakarva próbálna összefutni a régi munkatársaival. Megköszörülte a torkát, megpaskolta az öreg kutyát, megvakargatta a füle tövét, amit a kutyus legalább annyira szeretett, mint a sós és ecetes burgonyaszirmot, és búcsút mondott a cégnek. – Nézz be hozzánk néha – kérte Karen. – Sütikkel – tette hozzá valaki. Issy megígérte. Tudta, hogy nem fog benézni, nem lenne rá képes. Az életének ez a

fejezete lezárult. De mi jön ezután?

Negyedik fejezet NEM MEGYEK DOLGOZNI NUTELLÁS SÜTEMÉNY 22,5 dkg önkelesztő liszt/kenyérliszt 2 teáskanál sütőpor 10 dkg vaj 10 dkg porcukor ½ teáskanál szódabikarbóna forró vízben feloldva 2 evőkanál meleg cukorszirup 6 teáskanál Nutella 1 pletykamagazin 1 pizsama Melegítsd elő a sütőt 200 °C-ra (gázsütőt a 6-os fokozatra). Alaposan szitáljuk át a lisztet és a sütőport egy edénybe. Dörzsöljük bele a vajat, adjuk hozzá a cukrot, a szódabikarbónát, a cukorszirupot és két teáskanál Nutellát. Gyúrjunk dió nagyságú gombócokat, és helyezzük egy kivajazott sütőtálcára, minden gombóc közepét nyomjuk le a hüvelykujjunkkal. Süssük körülbelül tíz percig. Amíg sül, együk meg a négy megmaradt teáskanál Nutellát. Együk meg az egész tepsi süteményt, közben olvassuk el a pletykákat. Választható körítés: könnyek. Hála istennek Helena több műszakban dolgozott, így gyakran volt reggel otthon. Utólag Issy nem volt biztos benne, hogyan birkózott volna meg egyedül az első pár héttel. Eleinte az újdonság erejével hatott, hogy nem kellett beállítania az ébresztőórát, de aztán gyorsan elmúlt az újdonság öröme, éberen feküdt, és idegesen bámult a sötétbe. Persze a végkielégítésből ki tudta fizetni a jelzálog egy részét, és ez egy időre távol tartotta a nyomort, de nem oldotta meg az alapproblémát, hogy mi a csudát kezdjen az életével. Az álláshirdetési rovat teljesen reménytelennek tűnt: tele volt olyan területtel, amiről semmit sem tudott, vagy kezdőknek szánt munkakörökkel, amelyekhez túl öreg volt, és őszintén szólva, nem alkalmazták volna egy Starbucksban. Az ingatlanüzletágban nem volt felvétel, és Issy tudta, még ha lenne is, bőséges jelentkező állt ugrásra készen a kirúgott szakemberekből, akikből válogatni lehet. Jó emberekből is. Helena és nagypapi bátorították, azt mondogatták, hogy ne lógassa az orrát, valami majd csak adódik, de Issy egyáltalán nem ezt tapasztalta. Úgy érezte, elfogyott a cérnája, nem bírja tovább, hogy gyökértelen; minden pillanatban ki van téve az elsodródás veszélyének (az sem igazán segített, hogy az emberek olyasmiket mondtak, mint: „Miért nem veszel ki egy év szabadságot, és járod be a világot?” – mintha a jelenléte tökéletesen fölösleges lenne). Egy egész napjába telt, hogy lemenjen az újságoshoz, újságot és Smartiest vegyen, és Smartie sütit süssön. Azon kapta magát, hogy szomorú fejet fest a cukormázból; kis cukorvirágokat hervadó szirmokkal. Ez nem volt jó jel. Nem volt kedve semmihez: nem akart elmenni otthonról, nem akart szókirakót játszani a nagyapjával. És hát Graeme sem volt sehol. Ez fájt, de rettenetesen. Issy rájött, hogy sokkal többet fektetett ebbe a kapcsolatba, mint gondolta. Helena is rosszul érezte magát. Magától értetődően bántotta, hogy a barátnőjét ilyen szomorúnak látja, minden mástól eltekintve is azt jelentette, hogy nem tudott vele kimozdulni és jókat röhögni. De alapvetően jólelkű volt, és megértette, hogy Issynek el kell siratnia mindazt, amit elveszített. Mégis rossz volt a lakásban. Szörnyű volt a nyomorúságos januári és februári napokon hazajönni a sötét, fűtetlen házba, ahol Issy bezárkózott a hálószobába, és nem volt

hajlandó átvenni a pizsamáját. Azelőtt a lakás valóságos mennyország volt, főként Issy tette azzá, megnyugtató volt, és meleg, mindig volt majszolni- vagy kóstolnivaló. Néhány felkavaró munkanap után Helena csak arra vágyott, hogy egy csésze teával és egy darabkával Issy valamelyik kísérleti süteményéből összekuporodjon a kanapén, s pletykálkodjanak egy jót. Hiányzott neki. Tehát nem volt teljesen önzetlen, amikor úgy döntött, ez nem mehet tovább, és hogy Issynek komoly adag eltökélt szeretetre van szüksége. Egy nagy szerelem jót tenne neki, gondolta Helena egyik reggel, miközben az ujjára nyomott egy kis hidratáló krémet. Igazi szerelemre gondolt, ami nem hull feltétlenül rögtön az ölébe, de határozottan rászólt magára, hogy most nincs itt az ideje emiatt aggódni. Szilvaszínű bársonyfelsőt vett, amitől kellemesen gótnak érezte a megjelenését, és bemasírozott a nappaliba. Issy a félhomályban ült a malacos pizsijében, és száraz Crunchy Nut cornflakest evett egy tálból. – Drágám. Ki kell mozdulnod a lakásból. – De ez az én lakásom. – Komolyan mondom. Muszáj csinálnod valamit, különben olyan leszel, mint azok a négy fal közt élő nyanyák, akik egy szál pizsamában ülnek a hálószobájukban, sírdogálnak, és marhahúsos curryt zabálnak. Issy cuppantott a felső ajkával. – Nem értem, miért mondod ezt. – Talán mert egy egész kilót híztál egy hét alatt? – Ó, köszi. – Miért nem önkénteskedsz valamelyik jótékonysági szervezetnél? Issy szúrósan nézett rá. – Pontosan mitől is érezném akkor jobban magam? – Nem azért, hogy jobban érezd maga. Azért, hogy most rögtön legyen egy barátod; olyan barátod, amilyenre szükséged van. – Egy kellemetlen fráter. – Attól tartok, a legjobb, amit kapsz. Helena ránézett a rózsaszín csíkos, átlátszó műanyag zacskóra Issy mellett, amely Smartieszal volt tele. – Kint voltál? Elmentél a sarki boltba? Issy zavarában a vállát vonogatta. – Képes voltál pizsamában kimenni a sarki boltba? – Hm. – És ha belebotlottál volna John Cusackbe, hm? Mi van, ha John Cusack épp ott állt volna, és azon gondolkodik, mennyire elege van a hollywoodi színésznőcskékből, és hogy keresnie kellene végre egy igazi lányt, valódi otthonteremtő értékekkel? Aki tud sütni? Valaki olyat, mint te, de nem pizsamában mászkál, mert az nyilván nem normális. Issy nagyot nyelt. Helena kedvenc mantrája 1968 óta az volt, hogy minden pillanatban úgy kell viselkedni, mintha bármikor összefuthatnánk a herceggel fehér lovon, ezért soha nem mozdult ki kócosan vagy tökéletes smink nélkül, és mindig a lehető legcsinosabban öltözött. Issy túl jól ismerte, ezért meg sem próbált vitatkozni. Helena ránézett. – Jól sejtem, hogy Graeme nem jelentkezett? Természetesen mind a ketten tudták a választ. Nem csupán az állásáról volt szó. Issy számára egyelőre túl fájdalmas volt szembenézni az igazsággal. Amiről azt hitte, hogy különleges, igaz szerelem, az valójában csak átverés volt… ostoba munkahelyi románc. Rettenetes, elviselhetetlen gondolat volt. Nem tudott aludni, na jó, inkább közel állt ahhoz, hogy ne tudjon aludni. Hogy lehetett ennyire ostoba? Annyi időn át, miközben olyan profinak képzelte magát, mindennap bement dolgozni a kis ruhácskákban és kardigánokban meg a csinos cipőkben,

és azt képzelte, hogy a magánéletét különválasztja a munkahelyétől, hogy nagyon okos. Pedig valójában mindenki röhögött rajta, amiért a főnök dugja – és ami még rosszabb, nyilvánvaló, hogy még csak nem is volt igazi kapcsolat. A gondolatra legszívesebben az öklébe harapott volna a gyötrődéstől. Senki nem gondolta, hogy jól végzi a munkáját, csak egy vidám idióta volt, aki tud sütit sütni. Ó, istenem, talán ez volt a legrosszabb. Vagy legalább olyan rossz. Az egész szörnyű rossz. Egyenesen rémes. Semmi okot nem látott rá, hogy kibújjon a pizsamájából. Minden egy nagy szar, semmi értelme az egésznek. Helena úgy vélte, türelemre és alázatra van szüksége. – Ugyan, bassza meg – hallotta a saját hangját. – Vége az életednek, csak mert a főnököd már nem igényli a személyes szolgálataidat? – Nem erről van szó – mondta Issy csöndesen. Ugye, nem? Megpróbálta fölidézni a gyöngéd, a kedves, a kényeztető pillanatokat. Talán néhány szál virág, esetleg egy utazás emlékét. Bosszantó volt, hogy nyolc hónapra visszamenőleg csak olyasmi jutott az eszébe, hogy Graeme megkéri, ne maradjon nála éjszakára, mert fáradt, vagy hogy segítsen neki irattárazni a vezetőségi beszámolóját (ő pedig annyira örült, hogy levehet róla valamennyi terhet; hogy megmutathatja, miért is lenne tökéletes feleség a számára. Ó, istenem, mekkora barom volt). – Bármi történt – mondta Helena –, annak már több hete, és őszintén, elég volt az önsajnálatban való dagonyázásból. Ideje kimozdulni és visszatérni a világba. – Nem vagyok biztos benne, hogy a világ kíváncsi rám – siránkozott Issy. – Ez rizsa, te is tudod – tiltakozott Helena. – Azt akarod, hogy újra rákezdjek a „szerencsétlen lelkek” listájára? Helena „szerencsétlen lelkek” listája egy nyilvántartás a szörnyű esetekről, amiket a sürgősségin látott – az igazán elhagyottakról, az igazán elhanyagoltakról, gyerekekről, akik soha nem tapasztaltak szeretetet, ifjoncokról, akik egész életükben nem hallottak kedves szót, akik elhagyták az Állami Egészségügyi Szolgálatot, és megpróbálnak új életet kezdeni. Még hallani is elviselhetetlen volt, és Helena csupán győztes érvként használta ezeket a valóban nyomorúságos eseteket. Gonosz dolog volt kijátszani ezt az ütőkártyát. – Ne! – tiltakozott Issy. – Ne! Kérlek! Bármit, csak ezt ne! Nem vagyok képes még egyszer végighallgatni a leukémiás árva történetét. Kérlek, ne. – Figyelmeztetlek – fenyegetőzött Helena –, becsüld meg, amid van. De addig is, emeld föl a dagadt seggedet, menj, és vegyél részt az átképzésen, amit ígértek. Akkor legalább déli harangszó előtt ki tudlak robbantani az ágyból. – Először is, az én seggem csak feleakkora, mint a tiéd. – Igen, de én méretarányos vagyok – magyarázta türelmesen Helena. – És másodszor, csak azért alszom sokáig, mert éjszaka nem tudok aludni. – Mert egész nap alszol. – Nem. Azért, mert depressziós vagyok. – Te nem vagy depressziós. Csak egy kicsit szomorú. Depressziós akkor lennél, ha most érkeztél volna ebbe az országba, elkobozták volna az útleveledet, prostitúcióra kényszerítettek volna, és… – La-la-la-la! – énekelte Issy. Kérlek, hagyd abba. Elmegyek, oké? Elmegyek! Elmegyek! Négy nappal, egy hajvágással és némi vasalással később Issy a megszokott buszmegállóban állt, és úgy érezte magát, mint egy csaló. Linda örült, hogy látta; Issy nem találkozott vele azóta, hogy nem jár dolgozni, és az asszony hétről hétre jobban aggódott, aztán arra gondolt, talán vett egy csinos autót, vagy összeköltözött azzal a mogorva kinézetű pasassal, aki időnként fölszedte. Mindenesetre valami jó. – Jó hosszú szabadságra ment, ó, milyen csodás télen elutazni, ez itt borzasztó.

– Nem – árulta el szomorúan Issy. – Kirúgtak. – Ó! – döbbent meg Linda. – Ó, drágám. Nagyon sajnálom, drágám, igazán sajnálom. De maga még olyan fiatal; percek alatt talál valami mást, ugye? Linda büszke volt a pedikűrös lányára. Ahogy Linda gyakran mondogatta, nem fordulhat elő, hogy Leanne elveszítse a munkáját, „amíg az embereknek van lábuk”. Sok mindennek kellett ahhoz történnie, hogy Issy arra vágyódjon, bárcsak pedikűrös lenne, de kiderült, hogy ez éppen ilyen nap. – Remélem – mondta Issy. – Remélem. Valaki a hátuk mögött elvonta a figyelmét. Körülnézett. A magas szőke hölgy ismét ott volt az elhagyott rózsaszínű üzletnél. Ugyanazt a kissé megvert kinézetű ingatlanügynököt hurcolta maga után. – Nem vagyok biztos benne, hogy a fengsuj működni fog, Des – mondta. – És ha az ember megpróbál holisztikus testi tapasztalatokat megosztani az emberekkel, az tényleg nagyon fontos, érti? – Egyáltalán nem fontos – fortyogott magában Issy. – Az sokkal fontosabb, hogy a megfelelő helyre tedd a sütőt, és az üzlet többi részét is tudd működtetni. Eszébe jutott Joe nagypapi. Muszáj összeszednie magát, meg kell látogatnia. Megbocsáthatatlan minden erőfeszítés nélkül szabadságon lenni. – Terjengjen megfelelően az illat, mosolyogj a vevőkre, és olyan helyen legyen a sütő, ahonnan látod őket – mondogatta. – Az is fontos, hogy te add nekik a legfinomabb süteményt Manchesterben. Még közelebb araszolt, hogy hallja, mit mond a nő. – És ezerkétszázért egy hónapra – hallotta Issy – túlságosan drága. A legjobb minőségű zöldséget fogom használni a városban. Az embereknek nyers zöldségre van szükségük, és ezt tőlem fogják megtanulni. A nő feszes bőrnadrágot viselt. Olyan lapos volt a hasa, mintha fényevő lenne. Az arcán furán váltakozott a nagyon sima bőr a ráncos részekkel, feltehetőleg ott, ahol elmúlt a botox hatása. – Minden organikus lesz – trillázta. – Az emberek nem akarnak ocsmány kemikáliákat a testükben! Kivéve a homlokukat, gondolta Issy. Eltűnődött, vajon miért taszítja ennyire ez a nőszemély. Mit érdekli őt, hogy ostoba frissen facsart narancslét is áruló kávézót nyit az ő kis boltjában? Illetve, javította ki saját magát Issy, abban a kis boltban. A kis eldugott boltban, a kis titkos téren, amellyel soha nem foglalkoztak olyan szeretettel, amit megérdemel volna. Természetesen tudta, s tökéletesen értette, hogy egy eldugott üzlet, amit nehéz megtalálni, messze van az ideálistól. Nagyon. Valami beléhasított. Kereskedelmi ingatlanokkal dolgozott, ahol a területet 20-30 fontért adták négyzetméterenként. Végigmérte az üzletet. A kiírás szerint volt egy alagsori rész is, ami máris megduplázta a területet. Issy gyors fejszámolást végzett. Az hét fontot jelent négyzetméterenként. Persze kétségkívül ez London külvárosa, és nem is egészen a flancos része. De azért, ezerkétszáz egy hónapra – vagy mondjuk ezeregyszáz, ha a bérlő ügyes, és ki tudja alkudni az engedményt, ami ebben az üzletágban elvárható. Ha hat hónapos bérletre szerezné meg, hogy kezdjen… nos, hogy kezdjen vele valamit. Mondjuk, hogy süssön. Most nincs az iroda, ahol elpasszolhatná a próbálkozásait, a hűtő dugig, és nincs több tárolóhelye. Épp előző este különösen finom mogyoróvajas és nutellás süteményreceptet talált ki, amely dugig töltötte a legutolsó Cath Kidston süteményesdobozát. Kénytelen volt tönkrezabálni magát. Issy behunyta a szemét, közben a busz bekanyarodott a sarkon. Ez nevetséges. Ha az

ember élelmiszerrel dolgozik, az számtalan dologgal jár együtt, nem csak a helyiség bérlésével. Ott vannak az egészségügyi és biztonsági előírások, az ételhigiénia, az ellenőrzések, a hajhálók, gumikesztyűk és szabványok, a munkáltatói jogok, mindez teljességgel ostoba és lehetetlen, és még csak nem is akar kávézóban dolgozni. Linda az üzlet előtt álló nő felé biccentett, aki nagyképűen és hangosan nyilatkozott a cékla előnyeiről. – Nem tudom, mire készül – mondta Linda, miközben felszálltak a 73-as buszra. – Semmi másra nem vágyom kora reggel, mint egy jó csésze kávéra. – Hm – jegyezte meg Issy. Az átképző tanfolyamot, bár már nem így hívták, inkább „bukott öreg vesztesek klubja” néven emlegették, egy hosszú tárgyalóteremben tartották az Oxford Street egyik jellegtelen épületében, mely az Oxford Circusön álló vezető Topshop bevásárlóközpontra nézett. Issy ezt rettentő igazságtalannak tartotta, tantaluszi kínokat állt ki, miközben arra az életre vetett pillantásokat, mely immár elérhetetlenné vált a számára. Úgy egytucatnyi ember lehetett a teremben, voltak magabiztos és barátságtalan kinézetűek, akik azt a benyomást keltették, hogy valamiféle büntetésből küldték őket ide, és egy teljesen rémült férfi, aki az aktatáskájában turkált, és úgy lazította meg a nyakkendőjét, hogy Issy gyanakodni kezdett, talán még nem vallotta be a családjának az állása elvesztését, és úgy tesz, mintha mindennap munkába menne. Issy mindenki felé küldött egy félmosolyt. Senki sem viszonozta barátságos arckifejezéssel. Az élet mindig könnyebb, töprengett, amikor süteménnyel teli, hatalmas Tupperware-dobozt cipel magával. Akkor mindenki örül, hogy látja. Pontban fél tízkor fáradt, türelmetlen arcú ötvenes nő esett be, és olyan gyorsan vetette bele magát a szövegelésbe, hogy azonnal világossá vált, aki ebben a hangulatban túlhajtja magát, az csak az elbocsátás utáni újraelhelyezkedési tréner lehet. – Most pedig elkezdődik az önök pozitív új élete – jelentette be –, most semmi mással nem kell foglalkozniuk, csak a főállású állásvadászattal. – Ami még szarabb, mint amiből épp most rúgtak ki – vetette közbe az egyik fiatal férfi ellenséges gúnymosollyal. A tréner tudomást sem vett róla. – Először is különbözővé kell tenniük a CV-jüket a másik kétmillió önéletrajztól, mely az álláspiacon kering. A tréner széthúzta az ajkát, Issy feltételezte, hogy ez mosoly akart lenni. – És most nem túlzok. Hozzávetőleg ilyen számú önéletrajzot nyújtanak be az adott időben az elérhető üres helyekre. – Máris sokkal erősebbnek érzem magam – motyogta az Issy mellett ülő lány. Issy megnézte magának. Elbűvölő volt, és talán egy kissé túlöltözött – koromfekete hajfürtökkel, élénkvörös rúzzsal és fuksziaszínű moherpulóverben, amely egyáltalán nem leplezte az alatta rejtőző erős kebleket. Issy eltűnődött, vajon jól kijönne-e Helenával. – Tehát mivel teszik egyedivé a sajátjukat? Valaki? Az egyik idősebb férfi jelentkezett. – Elfogadható, ha hazudok a koromról? A tréner ridegen megrázta a fejét. – Soha, semmilyen körülmények között nem megengedhető, hogy hazudjanak a CVjükben. A lány Issy mellett azonnal felemelte a kezét. – De ez hülyeség. Mindenki hazudik az önéletrajzában. És mindenki feltételezi, hogy mindenki más is hazudik. Tehát, aki nem lódít a CV-jében, mivel mindenki feltételezi az ellenkezőjét, olyan, mintha sokkal rosszabb lenne, mint amilyen a valóságban, ráadásul, ha

rájönnek, hogy egyetlen árva hazugság sincs benne, feltételezik, hogy kicsit gyengeelméjű vagy. Tehát ez rossz ötlet. Az asztal körül mindenki buzgón bólogatott. A tréner mindennek ellenére zavartalanul folytatta. – Tehát különbözniük kell. Van, aki szeret nagyobb betűtípust használni, vagy rímbe szedi az önéletrajzát, hogy különlegessé tegye. Issy jelentkezett. – El szeretném mondani, hogy évekig a munkaügyön dolgoztam, és gyűlöltem a trükkös CV-ket. Mindig a szemetesbe dobtam őket. Viszont ha olyat találtam, amiben nem volt helyesírási hiba, akkor azonnal behívtam az illetőt. Elég ritkán történt meg. – Feltételezted, hogy hazudnak bennük? – kérdezte a lány. – Hát, fejben leminősítettem minden kiemelkedő eredményt és a diploma eredményét, és nem győztek meg a független filmek kedvelői sem – mondta Issy. – Szóval igen, azt hiszem. – Na, tessék – mondta a lány. A tréner arca rózsaszínű lett, és összepréselte a száját. – Mondhatnak, amit akarnak – mondta. – De mégiscsak maguk ülnek most itt. Ebédidőben Issy a loknis lánnyal együtt kimenekült. – Ez volt a létező legundorítóbb dolog – mondta a lány, akit Pearlnek hívtak. Még rosszabb, mint az, hogy kirúgtak. Issy hálásan mosolygott. – Szerintem is. – Körülnézett. – Hol ebédelsz? Én a Patisserie Valerie-re gondoltam. A Patisserie Valerie régebben alapított, felkapott sütemény- és tealánc Londonban, amely mindig zsúfolt, és mindig örömöt szerez. Hallotta, hogy új vaníliás jégkásájuk van, és alig várta, hogy kipróbálja. A lány egy kicsit kényelmetlenül feszengett, és Issynek rögtön eszébe jutottak az árak. – Ööö, meghívlak – tette hozzá gyorsan. – Hála istennek a végkielégítésem nem rossz. Pearl elmosolyodott, és elgondolkodott rajta, vajon a táskájában lapuló szendvics megromlik-e, ha későbbre hagyja. – Rendben! – egyezett bele. Mindig szerette volna kipróbálni az üzletet a csodás kinézetű esküvői tortáival, amelyeken cukormázból sodrott apró rózsák díszelegtek, és az ablakában elhelyezett drámaian bevont emelvénnyel, de mindig túl zsúfolt és nyüzsgő volt, és nehéz volt befurakodni, vagyis pont olyan hely volt, amit általában elkerült. Behúzódtak egy apró fülkébe, és megosztották egymással kirúgásuk horrorisztikus történetét, miközben a feketébe öltözött francia pincérnők citromos pitét és millefeuille-t egyensúlyoztak a fejük fölött. Pearl recepciós volt egy építkezési vállalatnál, ahol a dolgok fokozatosan egyre rosszabbra fordultak. Az utolsó két hónapban már fizetést sem kapott, és mivel egyedül nevelte a kisbabáját, a dolgok kissé elkeserítően álltak. – Azt hittem, ez talán segít – panaszolta. – Az újrakezdési csomaggal küldtek ide. De ez egy zöldség, ugye? Issy bólintott. – Azt hiszem. Pearl mégis felállt, és hősiesen átküzdötte magát az üzletvezetőhöz. – Elnézést, van önöknél üresedés? – Nagyon sajnálom – válaszolt a férfi bűbájosan. – Nincs. Ráadásul, amint látja, ez egy aprócska üzlet. A pirinyó asztalok felé mutatott, amelyek nagyon zsúfoltan helyezkedtek el. A vékonyka pincérnők közöttük szökdécseltek. Pearlnek esélye sem volt. – Tudja, nagyon sajnálom. – Ó, istenem – mondta Pearl. – Tökéletesen igaza van. Túl kövér vagyok hozzá, hogy cukrászdában dolgozzam. És olyan bűntudatot keltenék a vendégekben, hogy rögtön salátát rendelnének.

Megverten tért vissza Issyhez, aki az elmúlt három percben csúnyán pironkodott Pearl helyett. Ugyanezt mondták a fapados légitársaságnál is. – Nem lehetek szélesebb, mint az ülések közti folyosó. – Nem vagy szélesebb, mint egy repülőgép folyosója. – De leszek, ha megveszik az új gépeket. Mindenkinek fel kell állnia bennük, összezsúfolódva, mint a marhák a vagonban. Nyakörvet raknak a nyakad köré, és a falhoz erősítik. – Biztos vagyok benne, hogy ez nem igaz – tiltakozott Issy. – Pedig igaz – mondta Pearl. – Higgy nekem. Amint az öv nem fejezi le az ütközési próbababákat, állni fogsz egész úton Malagáig. Ha elfelejted kinyomtatni a beszállókártyádat, mielőtt kimész a reptérre, akkor fél lábon. – Úgyse megyek többet nyaralni, úgyhogy aligha számít – vont vállat Issy. Aztán rájött, hogy ostoba módon az önsajnálat hangján beszélt olyasvalaki előtt, aki a kisbabájával és az anyjával együtt osztozott egy bérelt lakáson, és témát váltott. – Visszamegyünk? Pearl sóhajtott. – Vagy ez, vagy végigköltekezzük a Bond Streetet, és rövid szünetet tartunk a Tiffanynál. Issy kényszeredetten elmosolyodott. – Legalább ettünk egy sütit. – Na ja, legalább az – bólintott Pearl.

Ötödik fejezet MENTÁS KRÉM Neked, olyan édes, mint te. 1 tojásfehérje fél kg porcukor borsmentaaroma Verd habbá a tojásfehérjét – ne verd túl. Nem, most pont elég. Tökéletes. Most hagyd abba. Szitáld bele a porcukrot, és most a keveréknek keménynek kellene lennie. Igen, sok porcukor van a földön. Most ne izgasd magad emiatt. Ne lépj bele! Ne… Oké. Majd az anyád elintézi. Jól van, csak egy pár csepp mentaaromát… csak egy pár cseppet, különben olyan íze lesz, mint a fogkrémnek. Oké, megmostad a kezedet? Most gyúrd masszává – igen, mint a gyurmát. Nem, nem eheted meg a gyurmát. Most pedig kitekerjük, és a formával köröket vághatsz belőle. Nos, igen, vagy, gondolom, használhatsz állatformákat is… egy mentakrémes ló, az remek. Ó, egy dinoszaurusz? Persze, miért is ne… Így ni. Most a hűtőbe kell tenni 24 órára. Nos, nem, gondolom, egyet azért megkóstolhatunk. Gondolom, nem kell mind a hűtőbe tenni. Vagy egyiket sem. Szeretettel, nagypapa Ha Issy behunyta a szemét, érezte az édes mentolos illatot és azt, ahogy a krém szétolvad a nyelvén. – Gyerünk – szidta össze Helena. – Bátor ember vagyok – próbálta Issy meggyőzni a tükörképét, közben fogat mosott. – Így van – mondta Helena. – Csináld tovább. – Ó, istenem – sopánkodott Issy. Megint azzal töltheti a napját, hogy bejelentés nélkül bevonul különféle ingatlanügynökségekhez, és munkát kunyerál. Legszívesebben okádott volna. – Bátor vagyok. – Az vagy. – Meg tudom csinálni. – Meg tudod. – Tudom kezelni az elkerülhetetlenül ismétlődő visszautasítást. – Ez nagyon sok tanulsággal szolgál. Issy megpördült. – Neked, Len. A világ mindig ápolónők után kiált. Aligha kezdik el becsukni az összes kórházat. – Ja, ja, ja – hajtogatta Helena. – Fogd be! – Meg fogod látni – folytatta Issy –, hogy eljön majd a nap, amikor mindent robotok csinálnak, és akkor kiraknak a munkahelyedről, és sajnálni fogod, hogy nem voltál együtt érzőbb velem, a legjobb barátnőddel. – Ez jobb, mint a részvét! – vágott vissza Helena csípősen. – Ez hasznos! Issy kezdett az otthonához közelíteni. Ha olyan távolságban sikerülne állást találnia, ami gyalog is megközelíthető, mennyivel jobb lenne. Nem lenne több átkozottul nedves reggeli várakozás a Körtefa köz megállóban, és nem kellene utat törnie a 73-as buszon – nos, ha más nem, jó volt erre gondolni.

A Joe Golden Ingatlan ajtaja sípolt egyet, amikor Issy torkában dobogó szívvel belépett. Emlékeztette magát, hogy hidegvérű profi, és gyakorlattal rendelkezik az ingatlanüzletben. Csak egy férfi volt az irodában, ugyanaz a zaklatott kinézetű, kopaszodó pasas, aki a minap a nőnek mutogatta az üzletet. – Helló! – köszönt Issy; meglepetésében azt is elfelejtette, mit keres ott. – Nem maga adja bérbe a Körtefa közt? A pasas gyanakvó pillantással bámult rá. – Próbálom – válaszolt gorombán. – Egy átkozott rémálom. – Miért? – Nem számít – mondta a férfi, akinek hirtelen eszébe jutott, hol van, és üzletszerző üzemmódba kapcsolt. – Mesés ingatlan, annyira jellegzetes, tele van lehetőséggel. – Nem bukott meg nyomorultul minden üzlet, amit ott elkezdtek? – Csak azért, mert… azért, mert nem megfelelően közelítették meg. Inkább barátkoznék vele, mint hogy állást kérjek tőle, mondta magának Issy. De állást fogok kérni tőle… nemsokára. Mindjárt. Rövidesen. Igen. Csakhogy valójában az jött ki Issy száján hogy: „Vethetnék rá egy pillantást? Megengedi?” Des a Joe Golden Ingatlantól halálosan unta a munkáját. Ha őszinte akart lenni, az egész életéből elege volt. Belefáradt a kereskedésbe, utálta, hogy egyedül van egy üres irodában, elege volt a vég nélküli jövés-menésből, a hülye Körtefa köz ingatlanból, elege volt abból, hogy egyik ember a másik után gondolta úgy, hogy majd ő sikerre viszi, pedig bármilyen szép volt, csak egy üzlet maradt, amely nem az utcára nyílik. Az emberek álmokat kergetnek, de ezeknek semmi közük sincs az igazi üzlethez. Úgy tűnik, az valami más. Aztán haza kellett mennie, és együtt kellett éreznie a feleségével. Nem mintha nem imádta volna a babájukat, egyáltalán nem erről volt szó, de néha szüksége lett volna arra, hogy átaludja az éjszakát, és biztos volt benne, hogy más gyereke nem ébred föl négyszer egy éjszaka öt hónapos korában. Talán Jamie túl érzékeny. De ez sem magyarázza, hogy Ems a szülése óta nem bújt ki a pizsamájából. Most már jó ideje. Ha ő bármi miatt szólni próbált, kiabálni kezdett, hogy ő nem érti, milyen az, ha az embernek kisbabája van, aztán Jamie is visítani kezdett. Ráadásul az anyósa is gyakran átjött, elfoglalta az ő kedvenc helyét a kanapén, és őt kritizálta. Aztán akkora zaj lett, hogy azt kívánta, bárcsak újra a munkahelyén lenne, csak öt percre, csöndben és békében. A leghalványabb fogalma sem volt arról, hogy mihez kezdjen. Hosszú heteknek tűnő idő után Issy először érezte a kíváncsiság apró szikráját magában. Miközben Des kissé vonakodva nyitotta volna ki három különböző kulccsal a nehéz ajtót, körülnézett, nincs-e ott a rémisztő szőke nő, és nem üvölt-e rá, hogy menjen a fenébe a boltjából. Rögtön látta, hogy mindenféle baj van a helyiséggel (a legszembetűnőbb, hogy nincs utcai homlokzata), ugyanakkor a Körtefa köz sok pozitív tulajdonsággal is rendelkezett. A hatalmas üvegablaka nyugatra néz, így délután beárad rajta a napfény, és vonzó hellyé teszi, ahová érdemes betérni, leülni, elidőzni egy kávé és egy sütemény mellett, amikor az üzlet jellemzően csöndesebb. Issy próbálta megakadályozni, hogy elragadja a képzelete. A sikátor szemetes, egy elhagyott biciklicsontváz is ott éktelenkedik, viszont macskaköves, és bár satnya, beteges és nagyvárosi példány, egy igazi, élő fa áll a vaskereskedésnél. Egy igazi, élő fa. Azért ez is valami. Ha az ember belép az épülettömbbe, a forgalom zaja hirtelen elenyészik; mintha visszamenne egy csöndesebb, nyugodtabb korszakba. A kis boltok zűrzavaros összevisszaságban zsúfolódnak össze, kicsit Roxfortot, Harry Potter varázslóiskoláját idézve, és a 4-es szám az alacsony fa kapualjával, fura, ferde szögeivel és ősrégi tűzhelyével mind közül a legaranyosabb. A homlokzat elhanyagolt és piszkos, régi polcrendszerek darabjai borítják, és elszórva

hevernek a régi tulajok számára érkezett reklámszórólapok jógatermekről, gyermekruhagyártó üzemek ajánlataival, homeopátiás egyesületektől és az önkormányzattól, amelyeken Issy átlépett. – Ó, igen, valószínűleg ezeket el kellett volna takarítanom – motyogta Des kissé zavartan. Tényleg el kellett volna, vélte Issy. Ha az előző munkahelyének ügynöke így mutatott volna be egy ingatlant… A pasi nagyon kimerültnek tűnik. – Jó mostanában a maga ágazatában dolgozni? – kérdezte fesztelenül. Des lesütötte a szemét, és elnyomott egy ásítást. – Hm – dörmögte. – Most foglalták le a tipp-topp kis autóinkat. – A kis Miniket, amelyekre rockbandák képe van festve? – kérdezte rémülten Issy. Eddig mindenütt ott voltak a szörnyű londoni parkolási helyzetben. Des bólintott. A felesége dühöngött. – De ettől függetlenül nagyszerű – mondta, és megpróbálta összeszedni magát. – Valójában épp most kaptam ajánlatot erre a helyre, úgyhogy ha akarja, akkor gyorsan kell lépnie. Issy szeme összeszűkült. – Miért mutatja meg, ha már valaki más ajánlatot tett rá? Des feszengett. Nos, tudja. Lendületben akarom tartani a piacot. És nem vagyok biztos benne, hogy létrejön az üzlet. Issy a szőke nőre gondolt. Nagyon magabiztosnak tűnt. – Az ügyfélnek, hm, van néhány „személyes problémája” – magyarázkodott Des. – Gyakran tapasztaljuk, hogy az új vállalkozás iránt érzett lángoló kezdeti lelkesedés… hm, elhal, amikor a végső megállapodásra kerül a sor. Így vagy úgy. Issy felvonta a szemöldökét. – És, mire gondolt, mihez kezdene vele? – érdeklődött Des. – A helyiségnek van mindenféle működéshez engedélye. Issy körülnézett. Elképzelt mindent – a különböző kis asztalokat és székeket; a könyvespolcot, ahová az emberek könyveket hozhatnak, hogy elcseréljék; a bájos üveg zsúrkocsit ahol elhelyezheti a különböző ízű és csinos pasztellszínű muffinokat; az ablakokban elhelyezett sütisállványokat, amelyekkel az utcáról becsábítja a járókelőket. Kiegészítőként a kis ajándék bemutatódobozkákat a partikra, talán még esküvőkre is… képes ő ilyen szinten szállítani? Ez óriási. Megjegyzem, ha egyszer rászánja magát… Issy az álmodozás közepette rájött, hogy Des a válaszára vár. – Ó, egy kis kávézóra gondoltam – válaszolta, és érezte, hogy elpirul. – Csak valami kicsire. – Ó, ez óriási ötlet – lelkesedett Des. Issy érezte, hogy a szíve gyorsabban ver. Ő nem… ez az egész nem igazán komoly, igaz? Bár itt van, és… – Kolbászos szendvics és egy csésze tea egy font ötvenért. Tökéletes errefelé. Az építkezési vállalkozóknak, ingázóknak, önkormányzati dolgozóknak, dadusoknak és hasonlóknak. Lekváros fánk egy fontért. Des arca egészen életre kelt. – Tulajdonképpen ennél többre gondoltam… amolyan cukrászdafélére – folytatta Issy. Desnek megnyúlt az arca. – Ó! – mondta. – Egy csajos lebuj, ahol kettő ötvenet kérnek egy kávéért. – Finom sütemények lennének – mondta Issy. – Na persze, felőlem – mondta Des. – Egyébként a másik ajánlattevő is kávézót akar nyitni, éppilyent. Issy visszagondolt a szőke nőre. Az övé egyáltalán nem olyan lenne! – gondolta

méltatlankodva. Az övé barátságos, hívogató, meghitt és kényeztető, olyan hely, ahová eljössz, és jól érzed magad, és nem olyan, ahol vezekelned kell a rossz magaviseleted miatt. Az övé a közösség bájos középpontja lenne, nem olyanoknak, akik nyersrépa-lét nyakalnak, miközben a BlackBerryjükön pötyögnek. Igen. Pontosan! – Kiveszem! – kiáltott fel hirtelen. Az ügynök meglepetten nézett rá. – Nem is akarja tudni, mennyibe kerül? – kérdezte. – Ó, dehogynem, természetesen – mondta Issy váratlanul összezavarodva. Mi a csudát gondolt? Nincs is képesítése az üzletvezetéshez! Hogyan szervezné meg? Csak ahhoz ért, hogy süteményt süssön, és ez bizonyára nem elég. Bár a fejében egy halk hangocska azt suttogta, honnan tudja, ha nem próbálta? Nem szeretnél a saját főnököd lenni? És nem szeretnéd, ha a szép, tiszta, csodaszép kávézód ezen a tökéletes helyen lenne? És hogy messziről is eljöjjenek, és megkóstolják a muffinjaidat, és leüljenek, lazítsanak egy félórácskát, elolvassák az újságokat, ajándékot vegyenek, élvezzék egy kicsit a békét és a nyugalmat? Nem lenne jó mindennap ezzel foglalkozni; megédesíteni az emberek életét, rájuk mosolyogni, megetetni őket? Nem lenne értelme a következő szintre emelni, amit egyébként is egész életében csinál? Nem lenne értelme? Most, hogy itt a soha vissza nem térő készpénz, a soha vissza nem térő alkalom? – Sajnálom, elnézést – mentegetődzött zavartan. – Fejest ugrok a sötétbe. Kaphatok egy tájékoztatót? – Hm – mondta Des. – Véletlenül nem épp most vált el? – Bár úgy lenne – mondta Issy. Hosszú órákon át tanulmányozta a tájékoztatót. Mintákat töltött le az internetről, egy boríték hátoldalán pedig megpróbálta nagy vonalakban kidolgozni a költségvetést. Beszélt egy kisvállalkozási tanácsadóval, és kiváltott egy nagykereskedelmi kártyát. Annyira izgatott volt, hogy alig bírt magával. Évek óta nem érezte ennyire, hogy él. Az agya egy rejtett zugában csak egyetlen dolog zakatolt: Meg tudom csinálni. Tényleg meg tudom csinálni. Mi állíthatná meg? Következő szombaton Issynek kapóra jött a nagypapa otthonához tartó busz lassúsága; csinált néhány számítást és tervet az újonnan beszerzett noteszában, és érezte, ahogy az izgalom apró buborékokként emelkedik benne. Nem. Nem szabad. Bolond ötlet. Viszont végeredményben mikor máskor lenne lehetősége ilyesmibe fogni? Másrészt nem lesz ez kész katasztrófa? Mi különböztetné meg a többiektől, akik kivették ezt a helyet, és csúfosan elbuktak? Az Oaks szigorú, régi főúri kastély volt. A szervezet mindent megtett, hogy megtartson valamit az otthonos hangulatból – az előkelő hallt érintetlenül hagyták. Némi pénz megmaradt, amikor nagyapa eladta a pékséget, és Helena szerint az Oaks az ilyen intézmények közül a legjobb. De mégis. Korlátok! Az ipari tisztítószer szaga terjeng mindenütt; füles karosszékek mindenütt. Olyan, amilyen. A fiatal, pufók, Keavie nevű ápolónő, aki Issyt fogadta, ugyanolyan kedves volt, mint máskor, mégis kissé zaklatottnak tűnt. – Mi történt? – kérdezte Issy. Keavie izgett-mozgott. – Jobb, ha tudja – bökte ki –, ma nincs túl jó napja. Issynek összeszorult a szíve. Bár néhány hetet igénybe vett a nagyapjának, mire berendezkedett, amióta az otthonba költözött, úgy tűnt, egészen jól alkalmazkodik az új helyzethez. Az idős hölgyek körüldongták – alig volt férfi az otthonban –, és még a művészetterápiát is élvezte. Valójában éppen a fiatal, temperamentumos terapeuta vette rá, hogy kezdje el leírni a receptjeit Issynek. Issy pedig annyira örült, hogy barátságos, biztonságos és kényelmes helyen tudhatja, ahol jól táplálják. Így aztán dermesztő volt ezeket a szavakat hallani. Megacélozta magát, és bedugta a fejét az ajtón. Joe fel volt támasztva az ágyban, egy csésze kihűlt tea állt mellette. Soha nem volt kövér, de Issy észrevette, hogy az utóbbi időben még tovább fogyott; a bőre összeaszott, és lelöttyedt a

csontjairól, mintha valami jobb helyre igyekezne. Nem kopaszodott meg, de a haja mostanra finom, fehér pihe lett a feje búbján, különös módon akár a kisbabáknak. Kisbaba lett megint, gondolta szomorúan Issy. Az öröm, a várakozás, a kisbaba csodája nélkül. Nem maradt más, csak az etetés, a változás, a folyamatos gondoskodás. De azért szerette. Gyöngéden megpuszilta. – Szia, papi – köszöntötte. – Köszi a recepteket. – Leült az ágy végére. – Imádom őket. Így is volt. A karácsonyi üdvözlőlapoktól eltekintve úgy tíz éve nem küldött neki senki kézzel írott levelet. Az e-mail nagyszerű, mégis hiányzott neki a postán érkező levelek izgalma. Feltételezte, hogy talán ezért vásárolnak az emberek ilyen sokat az internetes boltokban. Így legalább volt valami csomag, amire várhatnak. Issy a nagyapjára nézett. Korábban, közvetlenül a beköltözése után, amikor új gyógyszert kapott, volt egy gyengélkedő korszaka. Úgy tűnt, hogy nincs magánál, de a személyzet biztosította róla Issyt, hogy hallja őt, és talán segít, ha beszél hozzá. Először komplett idiótának érezte magát. Aztán egészen pihentetőnek találta – egy kicsit olyan volt, mint egy terápia. Az a fajta terápia, ahol a terapeuta nem mond semmit, csak bólogat és jegyzetel. – Egyébként – hallotta a saját hangját, mintha csak kipróbálná, hogy hangzik hangosan kimondva – arra gondoltam… arra gondoltam, hogy belekezdek valami újba. Nyitok egy kis kávézót. Az emberek manapság szeretik a kis kávézókat. Elegük van az egyforma kávéházláncokból. Legalábbis ezt olvastam a Sunday magazinban. Igazság szerint a barátaim nem valami segítőkészek. Helena folyton azt hajtogatja, hogy gondoljak az áfára; pedig fogalma sincs arról, mi fán terem az. Azt hiszem, megpróbál azokra a rémisztő alakokra hasonlítani a tévében, akik kigúnyolják az emberek üzleti ötleteit, mert mindig olyan dörmögő hangon mondja, és így horkantgat közben – és horkantott –, amikor azt válaszolom, hogy nem érdekel az áfa, mintha ő valami milliárdos lenne, én pedig egy idióta, akinek nem való az üzletvezetés. De mindenféle alakok vezetnek üzletet, ugye, papi? Vegyünk például téged, te is évekig csináltad. Issy felsóhajtott. – Nyilván gondolnom kellett volna rá, hogy feltegyem neked az összes fontos kérdést ezzel kapcsolatban, amíg még olyan állapotban voltál, hogy megválaszolhasd őket. Mondd, papi, miért nem kérdeztelek ki az üzletvezetésről? Mekkora barom vagyok! Kérlek, segíts nekem! Semmi. Issy újra felsóhajtott. – Hiszen a helyi vegytisztítósnak akkora IQ-ja van, mint egy lufinak, mégis a saját üzletét vezeti. Nem lehet akkor olyan nehéz, ugye? Helena szerint, ha belenéz a tükörbe, azt hiszi, akit ott lát, az meg akarja támadni. Elmosolyodott. – Igaz, hogy borzalmasan vegytisztít. – De mikor lesz legközelebb lehetőségem rá, hogy ilyesmit csináljak? Mi lenne, ha az egész pénzt a jelzálogkölcsön visszafizetésére fordítanám, aztán nyolc hónapig nem találnék állást? Akkor is… ugyanaz, mintha nem történne semmi. Vagy körbeutazhatnám a világot, de, tudod, amikor visszajönnék, akkor is ugyanaz lennék. Csak egy kicsit idősebb kiadásban, a napsütés által okozott károkkal. Viszont így… persze ott az adó, a bürokrácia, az egészségügyi és biztonsági rendszabályok, az élelmiszerszabványok, a higiéniai gyakorlat, a tűzrendészet. Meghatározzák, mit akarhatsz, és mit nem, hihetetlenül keskeny pallón egyensúlyozhatsz… Talán ez a legostobább dolog, ami valaha az eszembe jutott, bukásra van ítélve, csődbe megyek, meg minden. Issy kibámult az ablakon. Tiszta, hideg nap volt; az otthon parkja gyönyörű. Észrevett egy idős hölgyet, aki az apró virágágyásban hajolgatott, kertészkedett. Teljesen belefeledkezett abba, amit csinál. Benézett egy nővér, ellenőrizte, minden rendben van-e, aztán ment a dolgára. Issynek eszébe jutott, amikor hazament az iskolából – a rettenetes, modern gimiből, ami tele volt kis szörnyetegekkel, akik a szalmakazalhaja miatt csúfolták –, és szamócás lepényt

rögtönzött, légiesen könnyű tésztával, olyan finom és édes bevonattal, mint a tündérek lehelete. A nagypapa csöndesen leült egy villával, és egyetlen szót se szólt az utolsó morzsáig, lassan evett, ő pedig a konyha végében ült, az apró hátsó ajtónál, összekulcsolva a kezét a kinőtt kis köténye előtt. Amikor a nagypapa végzett a süteménnyel, óvatosan, áhítatos arccal letette a villát. Ránézett. – Te, csillagom – szólalt meg megfontoltan –, született cukrász vagy. – Ne beszélj baromságokat – szólt közbe az anyja, aki azt az őszt otthon töltötte, épp jógaoktatói tanfolyamot végzett, amit aztán soha nem fejezett be. – Issy okos! Egyetemre megy, jó munkája lesz, nem olyan, ahol egész életében az éjszaka közepén kell felkelnie. Azt akarom, hogy szép, meleg, tiszta irodában dolgozzon. Ne borítsa be a liszt tetőtől talpig, és ne ájuljon bele minden este hatkor a fotelba a kimerültségtől. Issy alig hallotta az anyját. Boldoggá tette a nagyapja elismerése, amit nem osztogatott sűrűn. Sötétebb pillanataiban néha elgondolkodott rajta, vajon szeretni fogja-e valaha férfi annyira, mint amennyire a nagyapja szerette. – Annyit adminisztráltam már életemben, biztos, hogy kiismerem benne magam… de amikor megláttam a Körtefa közt, rájöttem… villámcsapásként ért a felismerés. Meg tudom csinálni. Tudom, hogy képes vagyok rá. Ez egy lehetőség, hogy süssek az embereknek, boldoggá tegyem őket; hogy biztosítsak nekik egy helyet, ahová jó bejönni – biztos vagyok benne, hogy meg tudom csinálni. Tudod, hogy az én partijaim után soha nem akarnak az emberek hazamenni? Így igaz, Issy híresen szívélyes és jó házigazda. – Meglátom, sikerül-e hat hónapra bérbe vennem. Nem pumpálnám bele az összes pénzem. Épp csak megpróbálnám, hogy lássam, beindul-e. Nem kockáztatnék semmit. Issy úgy érezte, mintha megpróbálná lebeszélni magát. Váratlanul, meglepő módon a nagyapja felült. Issy hátrahőkölt, a vízkék tekintetre igyekezett fókuszálni. Keresztbe tette a mutató- és középső ujját, hogy a nagyapja megismerje. – Marian? – kérdezte először az öreg. Aztán felderült az arca, ahogy a felhők mögül előbújik a nap. – Issy? Az én Issym? Issy szíve nagyot dobbant a megkönnyebbüléstől. – Igen – mondta. – Igen, én vagyok. – Hoztál nekem süteményt? – Bizalmaskodóan hajolt előre. – Jó ez a szálloda, de nem tartanak süteményt. Issy a táskáját kémlelte. – Hát persze. Nézd, dominókockát csináltam. Joe elmosolyodott. – Az jó puha, fogak nélkül is meg lehet enni. – Bizony. – Mi van veled, kisbogaram? – Az öreg körülnézett. – Nyaralni jöttem ide, de nincs valami meleg. Nincs elég meleg. – Nem – cáfolta meg Issy. – A szobában forróság uralkodott. – Tudom. Nem nyaralni vagy itt. Most itt laksz. Nagypapa hosszasan nézelődött. Issy észrevette, hogy végül elhatolt a tudatáig, és az öregnek leesett az álla. Issy kinyúlt, megveregette a kezét, ő pedig elhúzta, és kurtán témát váltott. – És? Mit csinálsz mostanában? Dédunokákat szeretnék, kérlek. – Semmi ilyesmit – válaszolta Issy. Elhatározta, hogy újra megpróbálkozik, és hangosan elmondja az ötletét. – De… de… azon gondolkodom, hogy nyitok egy cukrászatot. A nagyapja arca felragyogott a széles vigyortól. Nagyon boldog volt. – Hát persze, Isabell – mondta enyhén zihálva. – Csak azt nem értem, mi tartott ilyen sokáig.

Issy elmosolyodott. – Nagyon sok dolgom volt. – Gondolom – helyeselt a nagypapa. – Mindenesetre nagyon örülök. Boldog vagyok. És segítek. Küldhetnék neked recepteket. – Már azt teszed – válaszolt Issy. – Fel is használom őket. – Az jó – motyogta a nagypapa. – Jól van. Ügyelj rá, hogy pontosan kövesd az utasításokat. – Ügyelni fogok. – Átmegyek hozzád, és segítek. Ó, igen. Jól vagyok. Remekül. Ne aggódj miattam. Issy arra gondolt, bárcsak ő is ugyanezt mondhatná magáról. Búcsúpuszit adott a nagyapjának. – Maga mindig jókedvre deríti – mondta Keavie, és kikísérte az ajtón. – Megpróbálok gyakrabban jönni – ígérte Issy. Keavie fintorgott. – A többi öreghez képest ő még mindig átkozottul jól jár magával. – Kedves fickó – tette hozzá, miközben Issy készülődött. – Szeretjük idebent. Ha sikerül távol tartanunk a konyhától. Issy elmosolyodott. – Köszönöm – hálálkodott. – Köszönöm, hogy törődnek vele. – Ez a dolgunk – mondta Keavie olyan magától értetődően, mint aki tudja, hol a helye a világban. Issy irigyelte érte. Issy felbátorodva tért haza. Esős szombat este volt, és szemmel láthatólag nem lesz találkozója, Graeme, az a gennyes alak nem hívta fel, egyébként sem gyakran találkoztak szombat esténként, mert olyankor a haverjaival lógott, vagy korán kelt a fallabda miatt, úgyhogy aligha számított, győzködte magát, de azért tudatában volt, mennyire hiányzik neki. Az biztos, hogy nem fogja felhívni. Kilökte az utcára, mint valami szemetet. Nagyot nyelt, és bement Helenához, a másik találka nélküli jelenséghez a lakályos nappaliba, aki azonban látszólag nem törődött ezzel különösebben. Helena nagyon is törődött vele, de úgy gondolta, nem segítene különösebben Issy bánatán, ha éppen most a tudomására hozná. Egyáltalán nem szeretett harmincegy évesen szingli lenni, ahogy Issy sem, de nem akart még egy lapáttal rátenni a nyomorúságára. Issy arckifejezése már így is túlságosan feszült volt. – Döntöttem – kezdte Issy. Helena felvonta a szemöldökét. – Folytasd. – Azt hiszem, meg kéne pályáznom. A kávézót. Nagypapa szerint fantasztikus ötlet. Helena elmosolyodott. – Nos, ezt előre megmondhattam volna. Helena is jó ötletnek tartotta. Nem kételkedett benne, hogy Issy készíti a legfinomabb süteményeket, és hogy tehetségesen működik együtt az emberekkel. Sokkal inkább azért aggódott, hogy hogyan kezelné egy saját vállalkozás felelősségét, a papírmunkát, hiszen látta, amikor inkább megnézte A világ legvéresebb operációit, mint hogy megnyissa a saját Visa számláját. Ez aggasztotta egy kicsit. Viszont ebben a pillanatban bármi jobb volt a búslakodásnál. – Csak hat hónapra – mondta Issy, levéve a kabátját és bevetve magát a konyhába, hogy csokis pattogatott kukoricát készítsen. – Akkor sem megyek tönkre, ha nem sikerül. – Ez aztán a hozzáállás – mondta Helena. – Természetesen sikerülni fog. Csodás leszel! Issy ránézett. – De… – Mi? – Úgy hallottam, mintha ezzel akartad volna folytatni. – Szó sincs róla – mondott ellent Helena. – Nyissunk ki egy üveg bort. – Nem hívunk valakit? – javasolta Issy. Mostanában ritkán találkozott a barátaival, és gyanította, hogy a jövőben még ritkábban fog erre sor kerülni. Helena felvonta a szemöldökét.

– Hát – kezdte. – Tobes és Trinida Brightonba költözött. Tom és Carla épp a költözést fontolgatja. Janey terhes. Brian és Lana a gyerekekre vigyáz. – Na, igen – sóhajtott Issy. Eszébe jutott, amikor ő, Helena és az egész banda találkozott, még az egyetemi időkben. Akkoriban ki-be járkáltak egymás lakásába, együtt reggeliztek, ebédeltek, éjszakába nyúló vacsorákat és hétvégéket rendeztek. Most, hogy mindenki megállapodott, az IKEA- és lakásárakról beszéltek, iskolai költségekről és a családdal töltendő időről. Most már nem kukkantottak be csak úgy. Nem igazán szerette azt érezni, hogy mióta betöltötték a harmincat, mintha két sínt fektettek volna le előttük, akár egy vasúti elágazásnál, és a korábban párhuzamosan haladó vonalak most kérlelhetetlenül távolodnak egymástól. – Azért felbontom azt a bort – jelentette ki határozottan Helena –, és szórakozunk a tévéműsoron. Apropó, mi lesz a neve? – Nem tudom. Arra gondoltam, talán lehetne Joe Papa kávézója. – Ez úgy hangzik, mint egy hot dogos bódé. – Gondolod? – Igen. – Hm. És a Stoke Newington pékség? – Olyan már van. Az a kis hely a Church Streeten, amelyik porlepte császárzsemlét és óriási kolbászos tekercseket árul. – Ó! – Cupcake-et árulsz majd, nem? – Pontosan – erősítette meg Issy, és úgy csillogott a szeme, mint a kukorica, ami épp kipattogni készül a tálban. – Kicsiket és nagyokat. Mert, tudod, az emberek néha nem akarnak nagy darab süteményt, csak valami aprót és finomat és különlegeset, aminek rózsasziromíze van, vagy egy kis épp nyílni készülő levendulásat vagy egy egész kicsi muffint, aminek áfonyaíze van, egy hatalmas szem áfonyával a közepén, ami szétpukkan, és… – Oké, oké – állította le Helena nevetve. – Már szinte magam előtt látom. Miért nem nevezed egyszerűen Cupcake Cafénak? Akkor az emberek azt mondhatnák: „Ó, tudod, az a hely a sokféle cupcake-kel”, és folytatnák: „Nem emlékszem, hogy is hívják”, és akkor a másik azt válaszolná, „Az a Cupcake Café”, és mindenki így szólna: „Ó, igen, ott találkozzunk”. Issy végiggondolta. Egyszerű volt, és egy kicsit túl nyilvánvaló, de azért jónak tűnt. – Meggondolom – mondta. – De sokan még csak nem is szeretik a cupcake-et. Mit szólnál ahhoz, hogy Cupcake és más dolgok, egyéb rágcsálnivalók kávézó? – Biztos vagy benne, hogy alkalmas vagy erre? – ugratta Helena. – Van fejem az üzlethez, és testem a vétekhez – válaszolta Issy. Lenézett a pattogatott kukoricára az ölében. – Sajnos a vétkem, úgy tűnik, a falánkság. Des megpróbált megbirkózni kisfia hasfájásával, de ez nem igazán sikerült: a csecsemő begörbítette a hátát, és visítva próbált szabadulni. A felesége és az anyósa elutazott egy gyógyfürdőbe, hogy kényeztessék magukat. Amikor Issy felhívta, kissé nehezen tudott figyelni. Ó, igen, ő az az impulzív nő, aki egyszer csak besétált az üzletbe. Nem számított rá, hogy még hall róla; azt hitte, csak elütötte valamivel az időt. Egyébként a másik nő is hívta… A francba! A gondolatmenetét félbeszakította, hogy Jamie lelkesen rágcsálni kezdte a hüvelykujját. Te jó ég, azt tudta, hogy a kisbabák nem képesek a bosszúra, de ez a gyerek, úgy tűnik, nem tud erről. – Ó, igen. Csakhogy a másik hölgy is jelentkezett, és konkrét ajánlatot tett. Issy hirtelen csalódottságot érzett. Ó, nem, csak nem. Volt egy álma, ami meghiúsul, még mielőtt egyáltalán elkezdődött volna. – Van pár másik hely, amit megmutathatok magának… – Nem! – tiltakozott Issy. – Csak az a hely érdekel! Ott kell lennie!

Igazság szerint beleszeretett abba a helybe. – Nos – engedett Des, aki megérezte a győzelem szagát. – Kevesebbet ajánlott, mint amennyit a tulajdonos kér. – Én is teszek ajánlatot – esedezett Issy. – Nagyon jó bérlő leszek. Des le-föl himbálta Jamie-t az ablak előtt. Végre a baba kuncogott. Valójában nem is olyan rossz kis fickó – gondolta Des. – Igen, ugyanezt mondta a legutóbbi négy bérlő is – vitatkozott Des. – Aztán három hónapon belül mind bezárt. – Én más vagyok – mondta Issy. – A baba kacagott, és jókedvre derítette Dest. – Oké – engedett. – Megpróbálok beszélni Mr. Barstow-val. Issy kissé megnyugodva tette le a telefont. Helena bement a hálószobába, és kihozott egy zacskót. – Ezt el akartam tenni, hogy szépen becsomagoljam, mielőtt odaadom – mondta. – De azt hiszem, most van rá szükséged. Issy kinyitotta. A Hogyan vezess kisvállalkozást fajankó létedre egy példánya volt. – Köszönöm – mondta Issy. Helena mosolygott. – Minden létező segítségre szükséged van. – Tudom – mondta Issy. – De te már itt vagy nekem.

Hatodik fejezet SZEREZD MEG, AMIT AKARSZ CITROMOS PITE 12 dkg önkelesztő liszt (vagy liszt 2 teáskanál sütőporral elkeverve), átszitálva 1 teáskanál sütőpor 12 dkg olvasztott vaj 12 dkg porcukor 2 nagy tojás 1 citrom reszelt héja 1 citrom kifacsart leve Szirup 6 dkg porcukor 2 teáskanál víz 1 teáskanál citromlé Melegítsd elő a sütőt 150 °C-ra vagy a gázsütőt a hármas fokozatra. Kenj ki egy sütőlapot. Szitáld össze a lisztet és a sütőport, majd add hozzá a többi alkotórészt, jól keverd össze, és verd fel, használhatsz kézimixert is. Kanalazd a sütőlapra. Most jön a fontos rész Süsd húsz percig. Lehet, hogy ez nem elég hosszú idő. A süteménynek sárgának kell lennie, nem barnának, de már belül se legyen nedves. A szalmonellamérgezés ritkán hasznos, ha meg akarod kapni, amit akarsz. Míg a sütemény még forró, öntsd rá a szirupot. A szirup reakcióba lép a forró süteménnyel, és enyhén kicsapódik, a másik fele pedig beszivárog a sütemény réseibe. Majdnem áttetszőnek kell lennie. Mostanra a süteményed lényegében úgy néz ki, mint egy ronda természeti csapás. Amikor az emberek meglátják a citromos süteményedet, megsajnálnak. Gúnyosan mosolyognak rajta, hogy mennyire nem tudsz sütit sütni, és szánalomból vesznek egy darabkát. Azután megízlelik a süteményed lágy, nedves, átázott piskótáját, amelyet áthat a citromos szirup. A szemük hirtelen tágra nyílik az élvezettől. Azután mindent megtesznek, amit csak akarsz. Issy megcsóválta a fejét. Nagypapa, úgy tűnt, újra formába lendült benne. Igazság szerint nem is volt rossz ötlet. Mindenkit a biztonság hamis érzetébe ringatni, aztán eltalálni őket. Épphogy csak megmutassa, mire képes. Természetesen tenne rá szép kis cukorhabot is. Az arcképébe bámult a tükörben, megpróbálta meggyőzni magát, hogy jó alapanyag az üzletvezetésre, különösen a saját üzletének az intézésére. Képes rá. Nyilván meg tudja csinálni. Helena kénytelen volt rákopogni. – Durcás képet vágsz? – kiabált rá. – Nem – válaszolta Issy, és eszébe jutott, hogyan tréfálkozott vele barátnője, amikor két óra hosszat készülődött, mert inába szállt a bátorsága. – Na jó, egy kicsit. Nem. Ez rosszabb, mint egy randi. – Pedig ez egy randi – ellenkezett Helena. – Soha nem tudhatod, lehet, hogy kiderül a tulajról, hogy helyes. Issy kidugta a fejét az ajtón, és a homlokát ráncolta. – Fejezd be! – Mit? – Hadd foglalkozzam az életemnek egyszerre csak egy katasztrofális területével, rendben? Helena vállat vont. – Ha neked nem tetszik, passzold át nekem.

Ebben az esetben erre nyilván semmi szükség. Mire elszánta magát, hogy találkozzon Mr. Barstow-val, a Körtefa köz tulajdonosával, Helena gyors, lelkesítő beszédet tartott. Meg fogja győzni a szervezési készségéről és az alapos kutatómunkájáról. Vagy leteríti a titkos fegyverével, a nagypapa sütijével. Az ingatlan közelében kellett volna találkozniuk, csakhogy természetesen, gondolta Issy önelégülten, a környéken nincs olyan kávézó, ahová beülhetnének, ezért Des irodájában találkoztak. A fiatalember sokkoló éjszakát élt át Jamie-vel. A felesége többé nem volt hajlandó felkelni, így ő ücsörgött a picivel, miközben a baba kiüvöltötte a lelkét, az arca dühödten vöröslött, vaskos kis lábacskáit a mellkasáig húzta. Des a forró homlokát simogatta, tapsikolt neki, végül magához ölelte, és addig csitítgatta a csöpp fickót, míg izgő-mozgó, nyugtalan álomba merült. De ő maximum két órát aludt. Úgy érezte magát, mint akit a kutya szájából rángattak ki. A szőke nő is ott volt, valószínűtlenül divatos és drága kétszáz fontos farmerben, tűsarkú cipőben és könnyű bőrdzsekiben. Issy összehúzta a szemét. A nőnek biztosan nem a megélhetéséhez kellett az üzlethelyiség. Valószínűleg többet költ luxusra, mint Issy régi fizetése. – Caroline Hanford – nyújtott kezet komoran. – Nem értem, mi szükség volt erre a találkozóra. Én tettem először ajánlatot. – Nekünk pedig van egy ellenajánlatunk – mondta Des, és három csészébe visszataszító, ragacsos feketét töltött a gombnyomással működő masinából, majd az első csészével úgy öntötte magába, akár valami orvosságot. – Mr. Barstow mindenkivel szeretné részletesebben megvitatni az ajánlatát. – Nincs itt valahol egy normális kávéfőző? – érdeklődött élénken Caroline. Jól jött volna most egy jó kávé; rosszul aludt. A homeopátiás altatótabletták, amelyekért egy vagyont fizetett, nem váltották be a hozzájuk fűzött ígéretet. Hamarosan újra meg kell látogatnia dr. Miltont. Az is sokba fog fájni. Elfintorodott a gondolatra. – Költségcsökkentés – motyogta Des. – Na, mindegy. Állok az ellenajánlat elébe – mondta Caroline, és merészen Issyre nézett. – Bármi legyen is az. Felkészülten kezdek bele az üzletbe. Alacsony, kopasz férfi masírozott be a szobába, és rámordult Desre. – Íme, Mr. Barstow – jelentette be Des szükségtelenül. Caroline szája széles mosolyra húzódott, már alig várta, hogy túlessenek ezen. – Helló – mondta. – Szólíthatom Maxnek? Mr. Barstow dörmögött valamit, ami nem utalt válaszra sem így, sem úgy. Issy szerint egyáltalán nem nézett ki úgy, ahogy egy Max nevű férfit elképzelt volna. – Azért vagyok itt, hogy a lehető legjobb ajánlatot tegyem – mondta Caroline. – Nagyon köszönöm, hogy fogadott engem. – Várjunk csak! – mondta volna Issy. – Úgy érti, hogy fogadott minket, nemde? Issy tudta, ha Helena ott lenne, tenne valami megjegyzést erre az üzletkötési módszerre, és azt tanácsolná, hogy keményítsen be. Ehelyett csak ennyit mondott. – Helló. – Aztán dühös lett magára, amiért nem rámenősebb. Az oldalához szorította kedvenc süteményes fémdobozát, amelyet a brit zászló díszített. Mr. Barstow mindkettőjüket végigmérte. – Harmincöt ingatlanom van ebben a városban – közölte erős londoni akcentussal. – Egyik francos ingatlan sem okozott nekem annyi fejtörést, mint ez. – Egyik nőcis dolog a másik után. Issyt megdöbbentette a nyersesége, de Caroline rendíthetetlenül nyugodt maradt. – Harmincöt? – turbékolta. – Ejha, maga aztán sikeres.

– Tehát nem érdekel a pénz – folytatta Mr. Barstow. – Az viszont rohadtul érdekel, hogy ne költözzön ki minden öt percben valaki minden előzetes bejelentés nélkül úgy, hogy ki sem fizeti a maradék bérleti díjat, értik? A két nő bólintott. Issy a jegyzeteit tapogatta. Végzett egy kis kutatást arról, hogy mitől jó a kávé, hogy járulhat hozzá egy kiváló cukrászda a környékbeli házak értékéhez, és hogy reményei szerint mennyi süteményt adna el naponta. (Minden bizonnyal hasra ütéssel szedte össze a számokat, de táblázatba illesztve egész jól mutattak. Ez a munkamódszer egészen sikeresen működött az ingatlanüzletben, ezért úgy gondolta, a sütés esetében sincs másképpen.) Mielőtt megszólalhatott volna, Caroline kinyitotta a magával hozott kis ezüstszínű laptopját, amelyet Issy eddig észre sem vett. Mielőtt Caroline férjhez ment ahhoz a szar alakhoz, marketing-főosztályvezető volt egy piackutató cégnél. Nagyon jó volt a munkájában. Mikor jöttek a gyerekek, sokkal ésszerűbbnek tűnt, hogy tökéletes nagyvállalati feleség legyen. Minden energiáját a gyerekei tanterven kívüli tevékenységeinek szentelte, önkéntes munkát végzett az iskolai tanácsban, és úgy vezette a házat, akár egy katonai hadműveletet. És vajon megakadályozta ez a férjét abban, hogy felcsinálja azt a cafkát a sajtóirodában? Átkozottul nem, gondolta zordul, miközben arra várt, hogy elkezdhesse a Powerpoint-bemutatóját. Tovább tornázott, egészségesen étkezett, Achilles és Hermia születése után igyekezett visszanyerni az alakját. És észrevette egyáltalán az a gazember? Folyton túlórázott, olyan kimerülten ért haza, hogy csak bekapott valamit, aztán elaludt a híradó előtt, és most valami huszonöt éves riherongyot dönget, akinek nincs tizenöt különböző macskajelmeze, amit az iskolai előadásokra készített. Nem mintha az elkeseredettség vonzó lenne. Caroline beharapta az ajkát. Jól végezte a munkáját. És ez lesz az új munkája, hogy egy kicsit kiszabadulhasson otthonról. – Elkészítettem ezt a prezentációt – kezdte. – Tehát. Kiterjedt piackutatást végeztem, ami azt bizonyította, hogy az emberek hetvennégy százaléka állítja, hogy délután ötkor már alig vonszolják magukat, és további hatvan százalék szerint ha a friss zöldség és gyümölcs könnyedén és csábító formában elérhető lenne, akkor ötvenöt százalékkal valószínűbb, hogy növelnék ezek fogyasztását… Kérlelhetetlen volt. Vég nélküli szónoklatot tartott. Caroline végigjárta a házakat. Osztályozta az irányítószámokat, megtervezte a weboldalát, megtalálta, hol termesztenek organikus répát a Hackney Marshes veteményeskertekben. Verhetetlen volt. – Természetesen helyben szerezzük be, amit csak lehet – mesterkélten mosolygott. Mr. Barstow némán hallgatta végig a bemutatót. – Most pedig, van kérdése? – fejezte be a nő húsz perc után, és kihívóan pillantott fel. Tudta, hogy jó munkát végzett. Majd ő megmutatja neki. Rettentő sikeres üzletbe kezd, aztán sajnálhatja. Issy érezte, hogy összeszorul a gyomra. A néhány nap kutakodás a google-on semmiképp sem üti meg a mércét. Az előző, kifogástalan, kutatáson alapuló, logikusan fölépített prezentáció után tényleg nem tudta volna elmondani a sajátját. Totális idiótát csinálna magából. Mr. Barstow végigmérte Caroline-t. Igazán hatásos jelenség, gondolta Issy. Ő is neki adta volna. – Tehát, amit maga állít… – kezdte Mr. Barstow. Még mindig nem vette le a napszemüveget, amit már akkor viselt, amikor belépett, pedig még csak február volt. – Amit maga mond, azt jelenti, hogy egész nap ott fog állni az Albion Road egy sikátorában, háromszáz méterre a Stoke Newington High Streettől, és megpróbálja elsütni a céklalevét. Caroline higgadt maradt. – Azt hiszem, az átfogó, tüzetes, ügyfélkörre alapuló statisztikai elemzés, amelyet az egyik vezető piackutató cégtől rendelnék meg…

– És magával mi van? – mutatott Mr. Barstow Issyre. – Ühm… – Hirtelen Issy minden, hamarjában begyűjtött tudása szanaszét hullott a fejében. Semmit sem tudott a kiskereskedelemről vagy a vendéglátásról. Ez akkora ostobaság volt. A szobában hosszú csönd állt be, míg Issy törte a fejét. Teljesen leblokkolt. Egy rémálom volt az egész. Des felvonta a szemöldökét. Caroline kárörvendően és utálatosan mosolygott. Csakhogy nem tudta, gondolta Issy. Nem tudtak a titkos fegyveréről. – Öööö – habogott Issy. – Süteményt sütök. Mr. Barstow felhorkant. – Ó, valóban? Hozott belőle? Issy pont ebben reménykedett. Kinyitotta a fémdobozt. A „szerezd meg, amit akarsz” citromos pitén kívül, aminek csak kevesen tudtak ellenállni, kiválasztott egy sor különféle cupcake-et, hogy bemutassa a választékot: fehér csokisat friss áfonyával (az áfonya fanyarsága jól ellensúlyozta a fehér csoki túlságos édességét, ha megfelelőek az arányok, amelyek a múlt télen végzett alapos kísérletezésnek hála Issynél épp megfelelőek, viszont nagyon szezonális sütemény volt), a fahéjjal és narancshéjjal készültet, amelynek karácsonyhoz illőbb íze volt, mint a mézeskalácsnak; valamint édes, friss, ellenállhatatlan tavaszi vaníliásat, apró rózsákkal díszítve. Mindegyikből négyet hozott. A szeme sarkából látta, hogy Caroline felvonta a szemöldökét a citromos pite látványára, ami repedezettnek és rendetlennek tűnt. Mint ahogy előre sejtette, Mr. Barstow kövér, szőrös kezével a dobozba nyúlt, és kivett egyet meg egy vaníliásat. Mielőtt bárki mozdulni mert volna, mindegyikből kivett egy darabot. Issy visszafojtotta a lélegzetét, a férfi lassan, megfontoltan, behunyt szemmel rágott, mint egy menő borszakértő kóstolás közben. Végül nyelt egy nagyot. – Rendben van – mondta, és egyenesen Issyre mutatott. – Maga. Ne szúrja el, drága. Azzal fogta az aktatáskáját, sarkon fordult, és elhagyta az irodát. Caroline úgy érezte, számára ez volt az utolsó csepp a pohárban. Issy ellenszenve hirtelen sajnálatba csapott át, különösen, hogy Caroline-nak fogalma sem volt róla, hogy éppen ő adta Issynek az ötletet. – A gyerekek most már óvodába és iskolába járnak, az a szemét csak szórakozik velem, és én csak… én nem tudom, mihez kezdjek magammal – zokogta. – És akkor megtaláltam azt a nagy házat az üzlet mögött, ami tökéletes lett volna, és gondoltam, majd most megmutatom neki. Minden barátnőm nagyszerű ötletnek tartotta. – Ez nagyszerű – lelkesedett Issy. – Az én barátnőim folyton azt mondogatják, hogy borzalmas ötlet. Caroline úgy bámult rá, mintha most jött volna rá valamire. Belenyilallt egy gondolat. – A barátnőim természetesen mindvégig hazudtak – mondta. – Még azt sem mondták el, hogy annak a szemétládának viszonya van, pedig mind tudtak róla. – Caroline fájdalmasan nyelt egyet. – Képzelje, még hastáncórákra is beíratta. A saját kollégáival együtt! A cég költségére! – Visszafojtott hangon felkacagott. – Sajnálom. Annyira sajnálom. Nem is tudom, miért mondtam most ezt el maguknak. Nyilván untatom magukat. Ezt Desnek szánta, aki épp hatalmasat ásított. – Nem, nem, egyáltalán nem, csak a kisbabánk hasfájós – hebegte Des. – Én… én igazán sajnálom. Mrs. Hanford, nem tudom, mit mondhatnék. Caroline felsóhajtott. – Azt akarja mondani: „Én egy köntörfalazó ingatlanügynök vagyok, aki kétszer adta ki ugyanazt az ingatlant.” – Hát, jogi szempontból én nem…

– Kérnek süteményt? – vágott közbe Issy, mert nem tudta, mi mást mondhatna. Caroline felhorkant. – Én nem eszem süteményt! Már tizennégy éve nem ettem süteményt. – Oké – mondta Issy. – Semmi baj. Des, itt hagyok magának egy pár darabot, a többit vigye haza. Caroline vágyakozva nézte a fémdobozt. – De a gyerekek talán örülnének neki. – Amikor hazaérnek az iskolából – értett egyet Issy. – De fehér cukor is van benne. – Majd a férjem kifizeti a fogorvosi számlákat – vicsorgott Caroline. – Oké – mondta Issy. – Mennyit szeretnének? Caroline megnyalta a szája szélét. – Nagyon… nagyon falánk gyerekek. Issy kissé megszeppenve átadta az egész dobozt. – Kösz – mondta Caroline. – Én… majd visszaviszem a dobozt az üzletbe, rendben? – Igen – egyezett bele Issy. – És… sok szerencsét a megfelelő hely megtalálásához. – Azt mondta: „Dolgozz egy kicsit, hogy elfoglald magad.” El tudják képzelni, hogy ezt mondta nekem? El tudják hinni? A rohadék. Issy megpaskolta a kezét. – Sajnálom. – Dolgozz egy kicsit, basszus. Viszlát, Desmond. Azzal Caroline kiment, és bevágta az ajtót. Des és Issy összenézett. – Gondolja, hogy mindet befalta itt helyben a Range Roverben? – vetette fel Des. – Attól tartok, igen – erősítette meg Issy. – Azt hiszem, meg kéne néznem, jól van-e. – Nem hiszem, hogy díjazná – beszélte le Des. – Adok neki pár napot, aztán rácsörgök. – Tényleg? – Igen – mondta Des belenyugvón. – Most viszont rengeteg papírmunkát kell elvégeznünk. Issy engedelmesen követte az iroda hátsó részébe. – Tényleg elvitte az egész doboz süteményt? – csóválta a fejét bánatosan Des. A citromos sütemény kinézete nem tetszett neki, de a többi finomnak tűnt. – Biztos vagyok benne, hogy van néhány tartalék a táskámban alufóliába csomagolva – mondta Issy, aki ünneplés vagy kárpótlás céljából mentett meg néhányat, a végkifejlettől függően. – Kéri? Des kérte. Issy egy üveg pezsgővel tért haza. Helena, aki a műszakja után kimerülten érkezett meg, miután összevarrta egy elszabadult üveghajigálási incidens áldozatait, most hirtelen fölélénkült. – Ó, istenem! – kiáltotta. – Megkaptad! – A nagypapa sütije volt – mondta érzéssel Issy. – Nem tudom elhinni, hogy ezzel hálálom meg. Hogy bedugom egy otthonba. – Nem dugtad otthonba – tiltakozott Helena bosszúsan, amiért újra erről beszélnek. – Biztonságos és kényelmes helyre költöztetted. Azt akarod, hogy itt legyen, és a Bosch sütőddel szórakozzon? – Nem – mondta vonakodva Issy –, de… Helena egy kézmozdulattal jelezte, hogy elég. Issy arra gondolt, hogy néha nagyon megnyugtató Helena erőszakossága, és tudja, mit akar. – A nagyapádra – mondta Helena, és megemelte a poharát. – És rád! És a Cupcake Café sikerére. Tele szívdöglesztő pasival. Járnak jó pasik cukrászdába? – Naná – válaszolta Issy. – A feleségükkel.

A barátnők koccintottak, és megölelték egymást. Issy telefonja váratlanul megcsörrent. Elindult, hogy fölvegye. – Talán az első vevőd – találgatta Helena. – Vagy a rémisztőnek tűnő tulajdonos hív, hogy megfenyegessen, hogy figyelmeztetésképpen szétlövi a térdkalácsodat. Egyik sem. Issy a telefonkijelzőn megjelenő számra meredt, kihúzott egy tincset a hajából, és elgondolkodva a mutatóujja köré tekerte. Úgy figyelte a telefont, mintha nem tudná, mit fog csinálni. Természetesen újra megcsörrent, és újra megrémítette. Megdermedt, aztán lassan, nagyon lassan kinyújtotta a kezét – az üzenetrögzítő gondolata ugyanis több volt, mint amit el tudott viselni. Helena épp idejében értette meg a félig rémült, félig vágyódó arckifejezését, és felé nyújtotta a kezét, meg akarván akadályozni, hogy fölvegye a telefont. A közeli barátok különös hatodik érzékével azonnal rájött, ki a telefonáló. De már túl késő volt. – Graeme? – szólt bele Issy rekedten. Megjegyzem, gondolta Helena, Issy temérdek jó tanácsot adott Imrannel kapcsolatban. És meddig tartott, hogy ne találkozzon vele többet? Tizennyolc hónapig. Amikor is megnősült. Helena sóhajtott. – Bébi, hol voltál? – érdeklődött Graeme, mintha csak két órával ezelőtt beszéltek volna utoljára, és egy bevásárlóközpontban találkozott volna vele. Többet vett ki Graeme-ből ez a telefonhívás, mint Issy gondolta. Eleinte azt mondogatta magának, hogy a dolgok úgyis véget érnek; még nem készült fel rá, hogy megállapodjon, nem mintha komoly lett volna a kapcsolatuk. Különben is, sok dolga volt. De azután fokozatosan, ahogy teltek-múltak a hetek, és nem hallott róla, ismeretlen érzések kerítették a hatalmukba. Hiányzott neki. Hiányzott a kedvessége, az őszinte érdeklődése iránta és az iránt, amit csinált; hiányzott a főztje. Eljárt a haverokkal, felcsípett néhány igazán jó bőr tyúkot, de amikor arra került sor… amikor Issyvel volt, minden olyan egyszerűnek tűnt. Nem idegesítette, nem rágta a fülét, nem akarta elkölteni a pénzét. Kedvelte. Ilyen egyszerű. Bár általában nem szeretett visszanézni, elhatározta, hogy fölhívja. Épp csak azért, hogy találkozzanak. Néha, egy-egy hosszú nap után készített neki egy fürdőt, és megmasszírozta. Ezt is szerette egy kicsit. És ami az irodában történt… az csak üzlet, nem igaz? Mennie kellett, így állnak a dolgok manapság. Mostanra különben is biztosan talált másik munkát. Csodálatos ajánlólevelet írt neki, egy kicsit jobbat, mint amit az adminisztrációs képességei alapján érdemelt, és Cal Mehta ugyanezt tette. Mostanra már biztosan túl van rajta. Mire tárcsázta a számot, Graeme sikeresen meggyőzte magát, hogy minden klassz lesz. Issy szándékosan nem nézett a lakótársára, fölkelt, és a telefonnal együtt kiment a szobából. Hosszú időbe telt, mire meg tudott szólalni – valójában olyan hosszúba, hogy Graeme elbizonytalanodott. – Halló? Halló? Ott vagy még? Az elmúlt néhány hétben Issy csak hánykolódott az ágyban; a munkája elvesztése miatt érzett szégyenen és fájdalmon egy idő után felülkerekedett a Graeme elvesztése miatt érzett boldogtalanság és csalódottság. Elviselhetetlen volt. Borzalmas. Gyűlölte. Gyűlölte őt. Hiszen úgy használta, mint valami ostoba irodai járulékos tevékenységet. De nem így volt, hallotta saját magát. Kellett, hogy legyen valami. Volt valami. Valami igazi. Elmondott neki bizonyos dolgokat… De vajon bármelyik fülnek elmondta volna ezeket a dolgokat, amelyik hajlandó lett volna meghallgatni? Csak egy megbízható helynek számított, ahová kihajíthatta a kacatot? Hasznos lehetett egy szakmabeli bizalmas, aki egyúttal főz is, és akivel le lehet feküdni? Csak kéznél volt a karrierlétrán fölfelé vezető úton – elvégre még csak harmincöt éves. Még évekbe telik, míg egyáltalán eszébe jut, hogy egyszer meg kéne állapodnia. És tényleg, miért is érdeklődne iránta valaki, aki ennyire sikeres és jóképű? Ilyen gondolatok száguldoztak a fejében hajnali négykor,

amikor olyan értéktelennek és alkalmatlannak érezte magát, hogy az már majdnem vicces volt. Nem volt vicces, de majdnem. És most alakult a kávézó – igazán szerencsés dolognak tűnt; igazán tökéletesnek. Valami jónak és kézzelfoghatónak, amibe beleölhette az energiáját; új ajtó volt, amely egy új életre nyílt. Maga mögött hagyhatta minden régi aggodalmát. Újra kezdheti. – Ott vagy még? Issy pánikba esett. Meg kéne játszania a szenvtelent, és úgy kéne tennie, mintha alig gondolt volna rá – pedig dehogynem, méghozzá megszállottan. Eszébe jutott, milyen önérzetesen viharzott ki az irodából. Eszébe jutott néhány nem helyénvaló köszöntő, amit a főnökéről mondott a búcsúbulin. Eszébe jutott, mennyire biztos volt benne az első pár nap során, hogy Graeme fölhívja, beismeri, hogy szörnyű hibát követett el, hogy szereti, és kéri, hogy térjen vissza hozzá, mert az élet szar nélküle. Aztán a napokból hetek lettek, majd elmúlt egy hónap, és most végre új irányt vett, és már nem volt visszatérés… – Halló? – szólalt meg végre, a hangja visszafojtott suttogásként tört elő. – Tudsz beszélni? – érdeklődött Graeme. Ez valamiért kihozta a sodrából. Mi a fenét gondolt, mit csinál? – Nem igazán – válaszolt. – George Clooney-val vagyok az ágyban, és épp csak kiszaladt, hogy kinyisson egy üveg pezsgőt, és feltöltse a jakuzzit. Graeme fölnevetett. – Ó, Issy. Hiányoztál. Issy érezte, hogy zokogás fojtogatja, és elszántan próbálta visszanyelni. Nem igaz, nem hiányzott neki! Átkozottul nem hiányolta! Mert ha egyáltalán eszébe jutott volna, akár csak egyetlen röpke pillanatra, akkor azon nyomban ráeszmélt volna, hogy szüksége van rá, jobban, mint bárkire vagy bármire ezen a kerek világon, miután elveszítette az állását, a barátját, az egész életét. Miután Graeme úgy döntött, hogy el kell veszítenie a munkáját. És le se szarta. – Dehogy hiányoztam – sikerült végre kinyögnie. – Természetesen átkozottul nem. Hisz kirúgtál. Graeme sóhajtott. – Nem gondoltam volna, hogy ilyen leszel. Issy beharapta az ajkát. – Mihez képest? A hálához képest? – Igen, nos, tudod te. Talán egy kicsit igen. Hálás lehetnél, hogy lehetőséget kaptál arra, hogy elmenj, és kezdj valami többet az életeddel. Tudod, hogy tehetséges vagy, Issy. Különben is, hogyan vehettem volna fel veled korábban a kapcsolatot? Meg kell értened, ez egyáltalán nem lett volna helyénvaló. Issy hallgatott. Nem akarta, hogy a férfi azt gondolja, ésszerűen hangzik, amit mond. – Az az igazság – mondta őszintén Graeme –, hogy sokat gondoltam rád. – Igazán? Azért rúgtál ki az állásomból, és aztán azért szakítottál velem? – Én nem rúgtalak ki – dühöngött Graeme. – Az állásod megszűnt. Mindenkinek veszélyben van a munkája! És én megpróbáltalak megvédeni attól, hogy te meg én személyes kapcsolatban vagyunk, erre te fogtad magad, és az egész irodának kikiabáltad. Ez igazán kellemetlen volt nekem, Issy. – Mindenki tudott róla – durcáskodott Issy. – Nem ez a lényeg. Mindenki előtt kikiabáltad, ráadásul, amint hallottam, tettél néhány szép kis sikamlós megjegyzést a sörözőben. Semmi lojalitás nincs manapság az irodai dolgozókban, gondolta haragosan Issy. – Akkor most mégis miért hívtál? – kérdezte. Graeme hangja ellágyult. – Csak tudni akartam, mi van veled. Azt hiszed, érzéketlen szemétláda vagyok? – Tényleg lehetséges? – tűnődött Issy. – Lehet, hogy rosszul mérte fel? Elvégre üvöltözve

viharzott ki az irodából. Talán nem ő az egyetlen, aki sérült ebben az ügyben. Talán őt is ugyanúgy sokkolta és nyugtalanította a dolog. Lehet, hogy minden bátorságát össze kellett szednie ehhez a telefonhoz. Lehet, hogy mégsem egy seggfej, talán mégiscsak ő az igazi. – Hát… – kezdte, éppen abban a pillanatban, amikor Helena kopogás nélkül bevonult. Sebtében összeállított feliratot tartott, amit az ingatlanadó emlékeztetőjének a hátuljára firkált fel. Nagy fekete betűkkel rávésett „Ne!” volt. Helena a levegőbe öklözött, mintha valami tüntetésen lennének, és a szájával a „Ne! Ne! Ne!” szavakat formálta dühödten. Issy megpróbált integetni, hogy tűnjön el, de csak nyomult tovább. Helena kinyújtotta a kezét, hogy megragadja a telefont. – Sicc! – hessegette el Issy. – Sicc innen! – Mi az? – érdeklődött Graeme. – Ó, csak a lakótársam – mondta Issy. – Bocs. – Az a nagydarab? Sajnálatos módon Graeme fejhangja kihallatszott a telefonból. – Helyben vagyunk! – szólt bele Helena, és előrelendült, hogy megkaparintsa a telefont. – Ne! – visította Issy. – Minden rendben. Jól vagyok. Nincs szükségem védelemre, oké? Viszont beszélnünk kell. Úgyhogy volnál szíves eltűnni öt percre, és magunkra hagyni minket? Meredten nézett Helenára, amíg az vissza nem vonult a nappaliba. – Ne haragudj ezért a kis közjátékért – szabadkozott végül. De a férfi fölélénkült. – Rendben vagyunk? Minden rendben – mondta, és megkönnyebbülés csendült a hangjában. – Az jó. Remek. – Rövid ideig hallgatott. – Átjössz? – Nem! – tiltakozott Issy. – Nem mehetsz el! – tiltakozott Helena, összefont karral állva el az ajtót, és olyan pillantást vetve Issyre, mint amilyet a részegekre szokott, akik szombat éjjel fél kettőkor bukkannak fel vérző fejjel. – Nem teheted. – Félreértés volt – mentegetődzött Issy. – Ő is szörnyen érzi magát. – Olyan szörnyen, hogy hosszú hetekre elvesztette a telefonszámodat – mondta Helena. – Issy, kérlek. Szakítottál vele. – De, Helena – lelkesedett Issy. Benyakalta a pohár pezsgőt, amint befejezte a telefonálást, és egész testében érezte a forró izzást. Felhívott! Ő hívott fel! Ő… úgy értem… úgy értem, tényleg azt gondolom, hogy talán Graeme az igazi. – Ugyan már. Ő a főnök, akire rákattantál, és már majdnem harminckettő vagy, és pánikba estél. – Ez… ez nem így van. – Issy megpróbálta megértetni vele. – Nem így van. Te nem voltál ott, Helena. – Hát nem. Tényleg nem – mondta Helena. – A háttérben voltam, talpra állítottalak a könnyáztatta éjszakákon, feltöröltelek, amikor hagyta, hogy egyedül sétálj haza a zuhogó esőben, elkísértelek a partikra, mert ő nem akart nyilvánosan együtt mutatkozni veled. – Az mind az iroda miatt volt – győzködte Issy. – Komolyan mondod? – Biztos vagyok benne, hogy most más lesz. Helena majd felnyársalta a szemével. – Nos – dacoskodott Issy –, most legalább kiderítem. – Annyira örülök, hogy még a saját nappalija kényelmét sem hagyja el – mondta Helena Issy hűlt helyének. Aztán sóhajtott. Soha senki nem hallgat a jó tanácsra. Graeme is felbontott egy üveg pezsgőt. A lakása, mint mindig, ragyogóan tiszta és minimalista volt, és ez éles ellentétben állt Issy színgazdag, túlzsúfolt otthonával. Csöndes volt,

és nyugodt. A drága hifiberendezésből Robin Thicke szólt, amit Issy kissé túlzásnak vélt. Másrészt viszont ő a legjobb, puha, szürke gyapjúruhájában és magassarkúban volt. És Agent Provocateur parfümben. – Szia! – köszöntötte Graeme, ajtót nyitva. Elegáns, új építésű házban lakott, a folyosókat szőnyeg borította, az előcsarnokot virágok díszítették. Graeme frissen vasalt fehér inget viselt kigombolt nyakkal, szép állát nagyon sötét, háromnapos borosta borította. Fáradtnak és kissé stresszesnek tűnt, és tökéletesen, de tökéletesen jóképű és tökéletes volt. Issy nem tehetett róla. Majd kiugrott a bőréből örömében. – Szia! – mondta. – Örülök… nagyon kösz, hogy átjöttél. Graeme arra gondolt, milyen csinos. Nem dögös, mint azok a lányok az éjszakai bárokban a seggig érő szoknyácskáikban, a csodás hosszú szőke sörényükkel. Ők szexisek, igazán dögösek… de néha, ha teljesen őszinte akart lenni magához… néha egy kicsit rémítőek. Issy viszont egyszerűen vonzó. Kényelmes. Kellemes vele lenni. Issy tudta, hogy hűvösnek kellene tettetnie magát, pár napot váratnia kellett volna az ebédre, hogy adjon egy lélegzetvételnyi időt magának. Csakhogy nem volt hűvös. Tudta jól. Graeme is tudta. Nincs értelme tovább kerülgetni a forró kását. Vagy benne van, vagy nem, de neki nincsenek hónapjai, hogy kerteljen, és megpróbáljon rájönni, melyikről van szó. Graeme könnyedén arcon csókolta, és Issy megérezte a kedvenc arcszesze, a Fahrenheit illatát. A férfi tudta, hogy ez a kedvence, az ő kedvéért használta. Issy elfogadta a pohár pezsgőt, leült, a fekete Le Corbusier-utánzatú bőrfotelbe telepedett. Úgy érezte magát, mint amikor először járt itt; a félelem és az izgalom keveredett benne; nagyra tartotta, hogy egyedül volt ezzel az érzéki, vonzó férfival a divatos lakásában, alig tudott józanul gondolkodni. – Itt vagyunk – szólalt meg Graeme. – Fura, hogy nem egy íróasztal mögül nézek rád. – Igen. Elveszett az izgalom? – mondta Issy, de máris legszívesebben visszaszívta volna. Nem ez volt a megfelelő idő a pimasz megjegyzésekre. – Tudod, hiányoztál – mondta Graeme, és egyenesen ránézett az egyenes fekete szemöldöke alól. – Tudom… azt hiszem… talán túlságosan is készpénznek vettelek. Mindketten tisztában voltak azzal, hogy ez enyhe kifejezés. – Szóval készpénznek vettél – mondta Issy. – Talán nélkül. – Oké, oké – habogott Graeme. – Issy karjára tette a kezét. – Sajnálom, rendben? Issy vállat vont. – Felőlem! – Issy, ne mondd, hogy „Felőlem!”, nem vagy már tizenkét éves. Ha mérges vagy rám, és mondani szeretnél valamit, akkor bökd ki. Issy duzzogott egy kicsit. – Hát jó, dühös vagyok rád. – Én pedig sajnálom. Az a kibaszott munka volt az oka, tudod. Elakadt a hangja. Issy hirtelen rájött, itt az ideje, hogy beszéljen és kérdezzen: Mit jelentek én neked? Őszintén. Hová tart a kapcsolatunk? Mert ha újrakezdjük, akkor komolynak kell lennie. Igazán komolynak. Mert kifutok az időből, és veled akarok lenni. Ideje beszélni róla. Tudta, nagyon valószínűtlen, hogy még egyszer ilyen sérülékenynek látja Graeme-et. Most jött el az idő; lefektetni a kapcsolatuk új játékszabályait; hogy rávegye, nyilatkozzon. Némán ültek. Issy nem tette meg. Nem tudta megtenni. Érezte, hogy a jó öreg ismerős pirulás elborítja az arcát. Miért ilyen gyáva? Miért ilyen rémült? Meg kellene kérdeznie. Meg kéne.

Graeme átvágott a nappalin. Mielőtt Issy kinyithatta volna a száját, már ott is volt előtte, a szeme, a gyönyörű kék szeme egyenesen ránézett. – Nézzenek oda – mondta rekedtes, mély hangon. – Te elpirultál. Imádni való. Szokás szerint a helyzet tovább romlott, amiért felhívta rá a figyelmét. Issy kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de Graeme egy mozdulattal elhallgattatta, aztán nagyon, nagyon lassan előrehajolt, és mélyen, erősen szájon csókolta, úgy, ahogy Issy emlékezett rá, úgy, ahogy visszatérő álmaiban látta hetek óta. Issy először vonakodott, aztán szívvel-lélekkel átadta magát a csóknak. Rájött, mennyire hiányzott a testének az érintés; mennyire hiányzott az érzés, ahogy összeért a bőrük, hogy két hónapja nem érintette meg senki. Már egészen elfelejtette, milyen jó érzés a férfi érintése, milyen finom az illata. Önkéntelenül felsóhajtott. – Hiányoztál – lehelte Graeme. Issy újra hozzádörgölődzött, és rájött, hogy pillanatnyilag ennyi elég. A rendkívüli éjszaka után Graeme csak másnap reggel kérdezte meg, hogy mivel is foglalkozik mostanság, miközben ide-oda rohangált, és készülődött. Issy először különös módon vonakodott elárulni, nem akarta, hogy szertefoszoljék az illúzió. Nem akarta, hogy Graeme kinevesse. Élvezte, hogy kimerült a boldogságtól, az izmai ellazultak, buján nyújtózkodott a nagy ágyban. Olyasmit csinált, amit addig soha: ott maradt éjszakára. Földöntúli boldogság volt. Majd fölkel, lebandukol a Notting Hill High Streetre, iszik egy kávét, talán elolvassa az újságokat a Starbucksban… Hirtelen meglátta a pozitív oldalát, hogy hétköznap eljárhat otthonról, ettől olyan érzése támadt, mintha lógna a munkából. De aztán eszébe jutott az indulás: nem lóghat. Többé már nem. Meg kell mutatnia, mi tud. Sok dolga van. Aláírta a bérleti szerződést, és a bérlettel együtt jár az üzlet, a felelősség, a munka és… Úgy ült fel, mint akit villámcsapás ért, rátört a pánik. Találkozója van a kisvállalkozási tanácsadóval; ellenőriznie kell az ingatlant – a kávézóját –, ki kell találnia, milyen munkálatok elengedhetetlenek, és mi az, ami várhat, amíg felfutnak, sütőt kell vennie, gondoskodnia kell a személyzetről. A múlt éjszaka, amely pezsgővel kezdődött, és a legelképesztőbb szexbe torkollott a férfival, aki épp a haját zselézi a fürdőszobatükör előtt, az ünneplésé volt. Ma egyéni vállalkozó. Elkezdődött. – Ó! – kiáltott fel. – Rohannom kell. Mennem kell. Graeme összezavarodott, de jól mulatott. – Miért? Sürgős találkozód van a pedikűrösöddel? – Valójában nem. Elmesélte neki. Graeme akkor sem tűnt volna meglepettebbnek, ha azt mondta volna el neki, hogy állatkertet nyit. – Mit csináltál? Épp félúton volt, hogy megcsomózza a fess kék nyakkendőt, amit még Issy vett neki, mert úgy gondolta, illik a páváskodó hajlamaihoz meg a szeméhez, és így is volt. – Igen – mondta Issy hanyagul, mintha pontosan ezt kellett volna tennie, és semmi meglepő nem lenne benne. – Persze. – Kisvállalkozásba kezdesz. Öt perce lábaltunk ki a recesszióból, és te üzletet nyitsz. – Nos, szemmel láthatólag ez a legjobb időzítés – válaszolta Issy. – A bérleti díj alacsony, a lehetőségek adottak. – Várj egy kicsit, várj csak – mondta Graeme. Issy félig-meddig örült, hogy sikerült meglepnie, részben viszont mérges volt a férfi nyilvánvaló kételkedése miatt. – Mégis, miféle üzlet ez?

Issy rámeredt. – Természetesen cukrászda. – Cukrászda? – Igen, az. – Egy egész üzletet akarsz holmi sütikre alapozni? – Az emberek csinálnak ilyet. – Azokról a cukrozott kis izékről beszélsz? – Az emberek szeretik. Graeme a homlokát ráncolta. – De hiszen semmit sem tudsz az üzletvezetésről. – Ugyan, ki tud bármit, amikor elkezdi? – Majdnem mindenki, aki rendezvényszervezéshez kezd. Mindenki évekig dolgozott más pékségében, vagy belenőtt a kereskedelembe. Máskülönben elmerülsz. Ha sütni akarsz, miért nem mész el egy pékségbe dolgozni? Akkor legalább meglátnád, illik-e hozzád. Issy durcáskodott. Pontosan ugyanezt hajtogatta az apró, akadékoskodó hangocska a fejében. De az üzlet felbukkant! Az ő boltja! Tudta, hogy igaza van! – De felbukkant egy üzlet, amiről úgy gondolom, pont az, ami nekem kell, és… – Stoke Newingtonban? – horkantott Graeme. – Te tudod. – Igen – mondta Issy. – Most mindenesetre találkozóm van egy kisvállalkozási tanácsadóval. – Remélem, szabaddá tette a programját – jegyezte meg Graeme. Issy rámeredt. – Mi az? – Nem hiszem el, hogy ilyen vagy. – Nem hiszem el, hogy a Kalinga Deniki elképesztően bőkezű végkielégítési csomagját egy ilyen nevetséges dologra szórod el. Egy ekkora baromságra. Miért nem kérdeztél meg engem? – Mert nem vesződtél vele, hogy felhívj, emlékszel? – Ó, az isten szerelmére, Issy. Ugyan már! Körülnézek. Biztos vagyok benne, hogy találunk neked valami titkárnői munkát a Foxtons kereskedelmi vállalatnál. Biztos, hogy találunk neked valamit. – Én nem „valamit” akarok – forrongott Issy, és az ajkába harapott. – Én ezt akarom. Graeme lemondóan széttárta a karját. – De ez nevetséges. – Szerinted. – Semmit nem tudsz az üzletről. – Te pedig semmit nem tudsz rólam – vágott vissza Issy, és rájött, hogy ez drámaian és egyben ostobán hangzott, de nem érdekelte. Körülnézett, a másik cipőjét kereste. – Mennem kell. – Graeme ránézett, és megrázta a fejét. – Remek. – Remek. – Mindent tönkreteszel – mondta Graeme. Issy felhúzta a cipőjét. Nagyon szerette volna hozzávágni. – Köszönöm, hogy bizalmat szavaztál nekem – motyogta, belepréselte a lábát a cipőbe, kibotorkált az ajtón, és átkozta magát, amiért ekkora idióta volt. Issy hazarohant, minden ízében remegett. Csak arra vágyott, hogy ledobja magáról azokat a nevetséges ruhákat. A lakás csöndes volt, de nem üres. Érzékelte Helena jelenlétét, érezte a helytelenítése (és a Shalimar parfümje) fuvallatát. De most nem volt erre ideje. Találkozója volt a bankkal, okosnak és szakszerűnek kellett mutatkoznia, és elő kellett adnia az üzleti tervét, még akkor is, ha fél éjszaka fent volt a legnagyobb seggfejjel az átkozott Londonban. Még aznap

később magához veszi a kulcsot, lesz pár hete, hogy kicsinosítsa a helyet, és felkészüljön az üzletre, és a „tavaszi vásár” kezdetére megnyithasson. Most mit vegyen fel? Kinyitotta a ruhásszekrényt, és végignézett az abszolút feltűnésmentes munkakosztümök során, amiket felhalmozott. A szürke hajszálcsíkosat? Graemenek mindig tetszett, szexisen titkárnősnek tartotta. Issy mindig szeretett volna olyan lenni, mint azok a csini, vékony, apró topot viselő csajok, akik melltartó nélkül viselhetik a felsőjüket, és kilátszik a hasuk. Tudta, hogy soha nem lesz olyan, mint azok a lányok. De nem szeretett olyasmit viselni, ami hangsúlyozta az alakját. Helena viszont művészien űzte az ilyesmit. Közelebb húzott egy fehér blúzt. A blúzok soha nem illettek pontosan rá. Érezte, hogy van mögötte valaki, megfordult. Helena két csésze teát tartott a kezében. – Nehogy kopogj – morcoskodott Issy. – Elvégre ez az én lakásom. – Kérsz teát? – kérdezte Helena, tudomást sem véve a megjegyzéséről. – Nem – folytatta Issy. – Azt akarom, hogy ne gyere be váratlanul a szobámba. – Nagyon romantikus lehetett az éjszakád. Issy felsóhajtott. – Fogd be! – Ó, istenem, ennyire szörnyű volt? Sajnálom, édesem. Helenára egyszerűen nem lehetett sokáig haragudni. – Remek volt – mondta Issy, és elvette a teát. – Csodálatos. De nem akarom látni többet. – Jól van, na. – Tudom, hogy már máskor is mondtam ezt. – Jól van. – De most komolyan gondolom. – Rendben. – Jól vagyok. – Akkor jó. – Jó. Helena ránézett. – Ezt akarod fölvenni a megbeszélésre? – Most már üzletasszony vagyok. Alkalomhoz illően kell kinéznem. – De te nem ilyen vagy. Cukrász vagy, egy profi, nem holmi aktatologató, aki ötpercenként nézi meg a Facebook-oldalát. – Igazság szerint nem ez volt a munkám. – Lehet, végül is mindegy. Helena benyúlt a szekrénybe, kivett egy enyhén rakott ruhát és egy világos színű kardigánt. – Ezt próbáld fel. Issy ránézett a ruhára. A feje zúgott a sok gondolattól, képtelen volt koncentrálni. – Nem gondolod, hogy ez egy kicsit… finomkodó? – Drágám, cukrászatot fogsz vezetni. Szerintem ideje lenne kibékülnöd a kényeskedő darabokkal. Egyébként pedig nem, nem gondolom. Szerintem inkább bájos és barátságos, és illik hozzád, és ez több, mint amit arról a pornótitkárnős cuccról elmondhatsz. – Ez a kosztüm nem… Tulajdonképpen, gondolta Issy, és a tükörbe nézett, talán ideje megszabadulnom ettől a kosztümtől. Egyszer s mindenkorra megszabadulok attól a hülye irodától. És attól a hülye pasitól… Megpróbálta elterelni a gondolatait a témáról, és másfelé irányítani. Az új szerelésében csinosabbnak tűnt – fiatalabbnak, üdébbnek. Elmosolyodott. – Na látod – szólalt meg Helena. – Ez illik hozzád.

Issy Helenára pillantott, aki mélyzöld, szögletes nyakkivágású, húzott felsőt viselt. – Te milyen alkalomhoz öltöztél? Helena lebiggyesztette az ajkát. – Természetesen lángoló hajú reneszánsz istennő vagyok. Mint mindig. Tudhatnád. Issy rettentő ideges volt a küszöbönálló banki látogatás miatt. Arról győzködte magát, hogy ez csak egy tájékozódó beszélgetés, és minden rendben lesz, de mégis, egy kicsit úgy érezte, mintha ki kéne magyaráznia a hiteltúllépését, mint főiskolás korában. Graeme szerette minden hónapban ellenőrizni a kimutatását, és abban a pillanatban felhívta őket, amint valamivel nem értett egyet. Issy nem túl gyakran csinált ilyesmit. – Hm, helló! – szinte suttogott, amikor belépett a bézs színű szőnyeggel borított bank csöndjébe. Tisztítószer és pénz illatát érezte. Abban a pillanatban jobban örült volna a szürke hajszálcsíkos vértezetnek. – Beszélhetnék Mr… – ellenőrizte a jegyzeteit – Mr. Tylerrel? A pult mögött a fiatal lány szórakozottan mosolygott, a telefonhoz hajolt, és rácsöngetett. Kissé nyugtalanító volt a biztonsági korlát másik oldalán állni; a közös légtérben körös-körül asztalok sorakoztak, az emberek a számítógép képernyőjét bámulták. Issy röptében végigmérte, hátha lát rajta valami aranyat. Nem látott senkit, aki Mr. Tylernek nézett volna ki, így idegesen leült, magához vett, majd visszatett egy banki magazint, túl ideges volt az olvasáshoz, csak az ujjaival babrálta az oldalakat, és remélte, hogy nem kell túl sokáig várnia. Austin Tyler az iskolaigazgató irodájában ült, és hatalmába kerítette a déjŕ vu érzése. Ugyanaz a szoba volt, ahol valaha ő ült, és a kopott Start Rite cipőjével a széket rugdalta, amikor behívatták, hogy jól lehordják, amiért átfutott a bozótoson, vagy összeverekedett Duncan MacGuire-rel. Az iskolának új igazgatónője volt, fiatal nő, aki arra kérte, hogy szólítsa Kirstynek, pedig ő szívesebben szólította volna Miss Dubose-nak, az íróasztala elé telepedett, ahelyett hogy ellentmondást nem tűrő módon ült volna mögötte, mint Mr. Stroan annak idején. Őszintén szólva, Austin jobban szerette a régi stílust; akkor legalább tudta, mihez tartsa magát. A szeme sarkából Darnyra pillantott, és felsóhajtott. Darny morcosan meredt a földre, a szemében tükröződő kifejezés azt üzente, mindegy, mi következik, ő nem figyel oda. A tízéves Darny eszes és elszánt volt, és megingathatatlan meggyőződése szerint bárki, aki megpróbálja neki megmondani, mit tegyen, súlyosan megsérti az emberi jogait. – Most mit csinált? – érdeklődött Austin. Tudta, hogy már megint elkésik a munkahelyéről. Beletúrt sűrű, rakoncátlan, vörösesbarna hajába, ami a homlokába hullott. Rájött, hogy ideje lenne felkeresnie a fodrászt. Nem mintha tudna időt szakítani rá. – Nos – kezdte az igazgatónő –, mi mindannyian tisztában vagyunk Darny különleges helyzetével. Austin felvonta a szemöldökét, és Darnyhoz fordult, akinek élénkebb vörösesbarna haja volt, de elöl ugyanúgy a homlokába hullott, és ugyanolyan szürke volt a szeme. – Hát igen, de ez a különleges helyzet már hat éve fennáll, ugye, Darny? Nem használhatod egész életedben kifogásként. Különösen nem, amikor… – Íjjal és nyíllal lődözött az előkészítő órán. – Pontosan – mondta Austin, és helytelenítő pillantást vetett Darny felé, aki még ádázabban meredt a padlóra. – Szeretnél mondani valamit? – kérdezte Austin a fiútól. – Nem vagyok hozzád lojális, seriff. Kirsty fölnézett a magas, hullámos hajú, kissé rendetlen öltönyt viselő férfira, és azt kívánta, bárcsak valahol máshol lenne. Mondjuk egy bárban. Nem először jutott eszébe, hogy a munkája tökéletesen alkalmatlan arra, hogy fölszedjen valakit. Az általánosban minden tanár

nőnemű, és nagyon nem tartották illőnek, ha az apukákkal elegyedett szóba. Persze Austin Tyler tulajdonképpen nem apuka… Akkor ez rendben van? Az iskolában mindenki ismerte a tragikus történetet. Ami Kirstyt illeti, a nyúlánk Austint csak még vonzóbbá tette a szarukeretes szemüveg, amit folyton levett, és újra föltett, amikor zaklatott volt. Hat évvel ezelőtt Austin Leedsben volt posztgraduális hallgató tengerbiológia szakon, amikor a szüleit és a kisöccsét (aki egy jól sikerült ezüstlakodalomi évforduló eredményeként született, és ezzel mindenki életét a feje tetejére állította) szörnyű közlekedési baleset érte, egy teherautó megpróbált visszafordulni a zsúfolt úton. A négyéves fiúcska hátul ült a gyerekülésben, és nem lett semmi baja, de az autó eleje fölismerhetetlenné tört. Dacára annak, hogy Austint legyűrte a gyász, azonnal feladta a tanulmányait – nyilvánvalóan elláthatatlanná vált egy olyan munka, ahol a világot kellett járni –, hazajött, megküzdött a jó szándékú távoli nagynénikkel, a szociális ellátással, hétköznapi munkát vállalt egy bankban, és a lehető legjobban nevelte a kisöccsét (ami Kirsty magánvéleménye szerint akkor lehetett volna valóban a lehető legjobb, ha a gyereknek folyamatosan lett volna az életében erős anyai befolyás is). Mostanra, a harmincegy éves Austin és testvére, Darny között olyan szoros kötelék alakult ki, hogy bár sok nő próbált meg közéjük furakodni, senkinek sem sikerült. Kirsty eltűnődött, vajon Darny riasztja-e el őket. Vagy Austin még nem találta meg a megfelelő nőt? Csak remélhette, hogy nem az az egyetlen lehetősége a vele való találkozásra, amikor Darny viselkedését kell megvitatniuk. Mégis, mindig ő maga vállalta ezeket a találkozókat, és nem hagyta rá a tökéletesen hozzáértő Mrs. Khanra, pedig nem volt erre szükség. Ebben a pillanatban ez volt a legtöbb, amit az ügy érdekében megtehetett. – Mondja csak… – érdeklődött Kirsty –, elég női hatás éri otthon Darnyt? Austin újra beletúrt a hajába. Azon tűnődött, miért feledkezik meg folyton a hajvágásról? Kirsty arra gondolt, hogy szereti, ha egy férfinak hosszabb haja van. – Körülbelül kilencmillió jó szándékú nőrokona van – válaszolt Austin, és beharapta az ajkát, amikor eszébe jutott, mennyire elutasító volt Darny, amikor valaki az otthonukba jött (ami, meg kell hagyni, nem volt mindig a legtakarosabb. Volt ugyan takarítónőjük, de nem volt hajlandó utánuk összepakolni, pedig valójában erre lett volna szükségük, mielőtt elkezdődött a valódi tisztítás). – De senki állandó. Kirsty felvonta a szemöldökét, amit flörtölésnek szánt, de Austin helytelenítésnek vette. Mindig észlelte, ha valaki fürkészte őket, amikor Darnyval volt, és érzékenyen érintette. Darny nem volt angyal, de Austin minden tőle telhetőt megtett, és biztos volt benne, hogy máshol sokkal rosszabb dolga lenne a fiúnak. – Minden rendben, Darny meg én jól megvagyunk – bizonygatta. Bár Darny még mindig a padlót bámulta, azért kinyújtotta a kezét, és megszorította Austinét. – Én nem akartam… Én csak arra gondolok, Mr. Tyler… Austin. Mi nem tűrjük az erőszakot ebben az iskolában. Tényleg nem. – De mi ebben az iskolában akarunk maradni – közölte Austin. – Itt nőttünk fel! Ez a mi környékünk! Nem akarunk elköltözni és másik iskolát keresni. Austin próbált nem pánikba esni, közben érezte, ahogy Darny vékony ujjacskái az ő hosszú ujjait szorongatják. Azt, hogy megtartsa a szüleik otthonát, a régi iskoláját, a környéket, ahol mindig is éltek, Stoke Newington környékét – bár nem volt könnyű fizetni a jelzálogot –, nagyon fontosnak tartotta. Szerette volna biztosítani Darny számára a folytonosság érzését és azt, hogy ne vegyék el tőle az otthonát, mint eleddig minden mást, amit ismert. Az, hogy itt maradtak, azt jelentette, hogy barátok és olyan szomszédok veszik körül őket, akik gondoskodnak arról, hogy soha ne maradjanak meleg étel nélkül, ha arra van szükségük, és Darnynak mindig legyen

hol aludnia, ha Austinnak sokáig kell dolgoznia. Szenvedélyesen szerette a környéket. Kirsty igyekezett megnyugtatni. – Senki nem mondta, hogy el kell hagyniuk az iskolát. Csak azt kérjük… ne legyen több íj és nyíl. Darny hevesen megrázta a fejét. – Egyetértesz velem, Darny? Nem lesz több íj és nyíl? – Nincs több íj és nyíl – ismételte Darny, és még mindig nem volt hajlandó fölemelni a tekintetét a padlóról. – És? – kérdezte Austin. – És sajnálom – mondta Darny, és végre fölemelte a tekintetét. – Menjek, és kérjek bocsánatot az előkészítős gyerekektől? – Légy szíves – mondta Austin. Kirsty hálásan rámosolygott. Egész csinos, gondolta a fiatalember szórakozottan. Tanár létére. Austin asszisztense, Janet már a bank ajtajában várta. – Elkésett – közölte, a kezébe nyomva a kávéját (kávétejszínnel, három cukorral – bár nagyon gyorsan kellett felnőtté válnia, Austin bizonyos területeken elmaradt a többiek mögött.) – Tudom, tudom, és sajnálom. – Megint baj van Darnyval? Austin összerezzent. – Ne aggódjon – mondta a nő, megveregetve Austin vállát, és egyúttal leszedve róla valami szöszt. – Mind ugyanazokon a szakaszokon mennek át. – Íjakkal és nyilakkal? Janet fölhúzta a szemöldökét. – Tartsa magát szerencsésnek. Az enyém petárdával nyomult. Austin ettől egy kicsit jobb kedvre derült, belepillantott a feljegyzéseibe: valaki egy kávézóhoz kölcsönért folyamodott. Ebben az üzletágban nagyon kétséges, és a határidők nagyon kemények. Mindenki azt hiszi, a bankok kíméletlen döntéseket hoznak, pedig egy kisvállalkozásnak kölcsönözni hálátlan feladat. Több mint a fele soha nem indul be. Az ő munkája az, hogy megpróbálja kiszúrni a másik felét. Befordult a sarkon, és belépett a kis váróterembe. – Helló – mondta, és rámosolygott az idegesnek tűnő nőre, akinek rózsaszín pír futotta el az arcát, rakoncátlan fekete haját hátrafogta, és ültében egy magazinnal babrált. – Maga a tízórás? Issy felugrott, aztán véletlenül a távoli faliórára tévedt a tekintete. – Tudom – mondta Austin, és megrándult az arca. – Annyira sajnálom… – Fontolóra vette, hogy megmondja neki, általában nem szokott késni, de ez nem lett volna szigorú értelemben véve igaz. – Velem jönne, kérem? Issy követte egy másik üvegajtón át, ami egy tárgyalóba vezetett. Valójában csak egy üvegkalitka volt, amely a nyílt terű iroda közepén állt. Fura érzés volt, mint két hal az akváriumban. – Elnézést. Én… én Austin Tyler vagyok. – Issy Randall. – Issy megrázta a nagy, száraz kezet. A férfi haja bankár létére egy kicsit rakoncátlannak tűnt, jegyezte meg magában Issy. De kellemes, kicsit szórakozott mosolya volt, és a szürke szemét sűrű szempilla keretezte – talán föl kéne vennie Helena listájára. Ő az elmúlt éjszaka után lemondott a férfiakról. Majdnem felmordult, de sikerült megállnia. Koncentrálj! Maradj fókuszban! Bárcsak többet aludt volna három óránál. Austin toll után tapogatódzott, és észrevette, hogy az ügyfele egy kicsit stresszes. Amikor otthagyta Leedst, nem volt biztos benne, hogy született bankár. Úgy képzelte, ez a tevékenység

nagyon messze van a korallok tanulmányozásától, de ez volt a legjobb, amit nagy hirtelen talált; és a bank megengedte, hogy átvegye a szülei jelzálogát. Mégis, amióta belépett, rendületlenül lépkedett fölfelé a ranglétrán; kiderült, hogy kiváló ösztönnel érez rá az egészséges pályázókra és a jó befektetésekre, és ahogy az ügyfelei lassacskán megismerték, teljesen megbíztak benne, és hűségesek voltak a bankhoz. A felső vezetés elég biztos volt benne, hogy nagy dolgokat várhatnak tőle, bár egyúttal azt kívánták, hogy vágassa le a haját. – Lássuk – kezdte, miközben talált egy tollat a zsebében, és lefújt róla egy papír zsebkendőből rátapadt szöszt. – Mit tehetünk önért? Az aktára pillantott, és kimondhatatlan rémülettel állapította meg, hogy az egy másik kávézó anyaga. Levette a szemüvegét. Ez nyilvánvalóan azoknak a bizonyos napoknak az egyike. – Öööö, miért nem kezdi egyszerűen az elején – rögtönzött. Issy szúrós pillantást vetett rá. Azonnal kiszúrta, hogy mi történt. – Nincs meg a dossziém? – Szeretem a saját fülemmel hallani, az ügyfél szavaival elmesélve. Fesse föl nekem a képet. Issy ajka megrándult. – Tényleg? – Tényleg – közölte Austin határozottan, előrehajolt, és hatalmas kezét összekulcsolta a dosszié előtt. Issy megpillantotta a szemében a vidámságot, és felszikrázott benne az izgalom, amiért alaposan elmesélheti a történetét. Így legalább megtudhatja, van-e legalább a leghalványabb lehetősége, hogy az álma valóra váljon. – Rendben – kezdte. Nos… És Issy elmondta a történetét – kihagyta a főnökkel hálást, élete nagy vágyaként keretezte át a célját, melyet számtalan komoly pénzügyi elemzés alapozott meg. Rájött, hogy minél többet beszél, annál valóságosabbnak és hihetőbbnek hangzik az egész, akár egy kreatív vizualizáció. Érezte, hogy valóra váltja. – Hoztam magának egy kis süteményt – tette hozzá befejezésül. Austin elhessegette. – Sajnálom. Nem fogadhatom el. Úgy nézne ki, mintha… – Mintha süteménnyel akarnám megvesztegetni? – kérdezte meglepetten Issy. – Hát, egen, süteménnyel, szerszámokkal, borral, tényleg bármivel. – A mindenit! – Issy az ölében fekvő fémdobozra bámult. – Én igazán nem gondoltam erre így. – Hogy nem azért hozott süteményt, hogy lekenyerezzen? – Most, hogy említi, de, nyilvánvalóan azért. Egymásra mosolyogtak. Austin beletúrt rakoncátlan hajába. – Körtefa köz… jut eszembe, ugye, ez az a kis eldugott hely, amelyik az Albion Roadról nyílik? Issy buzgón bólogatott. – Ismeri! – Bizony… – mondta Austin, aki a környék minden négyzetcentiméterét behatóan ismerte. – De… nem kifejezetten kereskedelmi övezet, igaz? – Vannak azért ott üzletek – mondta Issy. – Egyébként meg amit megalapozol, arra építeni lehet, idézte a híres mondatot a Baseballálmok című filmből. Austin elmosolyodott. – Általában nem fogadom el a halott baseballjátékosok jelmondatait józan üzleti stratégiának. Issy majdnem elfeledkezett magáról, és a nyelve hegyén volt, hogy mennyire szerette azt a filmet, és megkérdezze róla a férfit, ő is így van-e ezzel. Annak ellenére, hogy banktisztviselő, elég könnyű vele beszélgetni. Rettegett ettől a találkozótól, de most itt volt…

– Úgy értem, nem vagyok biztos benne, hogy… megmutatná még egyszer a számításokat? Austin figyelmesen tanulmányozta. A bérleti díj valóban kedvezményes volt, és amikor a sütésről volt szó, a nyersanyagok nem kerültek sokba. Könnyű lenne személyzetet találni, ha a sütést Issy maga csinálja. De akkor is, a haszonkulcs fájdalmasan a minimális határán táncolt. Ez nagyon hosszú menet. Újra rásandított a papírokra, aztán visszanézett Issyre. Minden rajta múlik. Ha minden idejét erre szánja, az egész életét kizárólag a süteményeknek szenteli, ebben az esetben… lehetséges. Talán. – A következő a helyzet… – kezdte. A következő órában megfeledkezett a második találkozójáról, és olyan mélyrehatóan vette át Issyvel az üzletvezetés módjának minden egyes lépését – a társadalombiztosítástól az egészség- és vagyonbiztosításon át az élelmiszer-felügyeletig, a bankig és a marketingig, a raktári készletig, az árrésig és az adagok ellenőrzéséig –, hogy végül Issy már úgy érezte, mintha egy évet töltött volna egy üzleti főiskolán. Miközben beszélt, időnként levette a szemüvegét, amikor kiemelt bizonyos dolgokat, Issy érezte, hogy a ködös álmok valósággá válnak, testet öltenek a férfi kezei között; mintha alapot öntött volna a légvár alá. Lépésről lépésre pontosan elmagyarázta, mi az, amiért ő, és csak ő lesz a felelős; hogy mit kell tennie. És nemcsak egy nap vagy egy terv erejéig, hanem újra meg újra. Ötvenöt perc múlva Austin hátradőlt. Volt egy általános dumája – ahogy az irodában viccesen nevezték, a halálra rémítő beszéd –, amit mindenkinek előadott, aki az üzletalapítás ötletével érkezett. Aki nem néz szembe fejben a szükséges munkamennyiséggel, az máris bukásra van ítélve, mielőtt még belekezdene. Ezzel a lánnyal viszont egy kicsit más a helyzet; elölrőlhátulról végigment mindenen, hogy segítsen neki, és megmutassa a buktatókat és a lehetőségeket. Valahogy úgy érezte, tartozik neki, miután elkésett, ráadásul rossz dossziéval jelent meg. És mert, bár először a lány agresszívnak, már-már mogorvának tűnt, amint elkezdtek beszélgetni, barátságos lett – és olyan édes volt a csinos virágos ruhájában –, és ő azt szerette volna, ha nagyon világosan látja, mire adja a fejét. Szerette a környéket, amiről a lány beszélt; a Körtefa köz közelében nőtt föl, gyakran rejtőzött el ott, a fa alatt, amikor az üzlet gazdátlan volt. Aranyos hely, bár nem gondolta volna, hogy van még rajta kívül más is, aki tud róla. Egy kis kávézó – ahová ki lehet ülni egy csésze kávé és egy szelet finomság kíséretében – nem is tűnt olyan rossz ötletnek. De a végén minden a lányon múlik. – Tehát – fejezte be széles mozdulattal –, mit gondol? Ha támogatja a bank, akkor belevág? Ezen a ponton az emberek rendszerint rávágták: Természetesen!, vagy úgy viselkedtek, mintha az X-Faktorban lennének, és felajánlották, hogy 110 százalékot teljesítenek. Issy viszont elgondolkodó tekintettel dőlt hátra. Tudta, hogy mi a lényeg. A teljes elkötelezettség – ha megkapja a banktól a támogatást – egy életre, ha minden jól megy. Minden az ő vállát nyomja majd. Soha nem mehet haza a munkából úgy, hogy megfeledkezzen róla. Eszébe jutott nagypapi, akinek minden gondolata a pékség volt, akár evett, aludt vagy gondolkodott. Az volt az élete. Vajon az övé is ilyen lesz? Viszont ha sikeres lesz… talán kereshet olyanokat, akik segítenek vezetni az üzletet… és nyithat egy másikat. Tudta, hogy mindez lehetséges. A végén lehet, hogy szabadabb lesz. A saját szabályai szerint élhet, a saját napirendje szerint, nem mások osztják be az idejét. Valahol a lelke mélyén egy apró hangocska ellenkezett. – Mi lesz, ha gyereket akarsz? – Nem hallgatok arra a hangocskára, gondolta mérgesen. Hisz pillanatnyilag még állása sincs. Barátja sincs. Emiatt ráér később aggodalmaskodni. – Miss. Randall? – Austin örült, hogy végiggondolja. Ez azt jelenti, hogy odafigyelt rá.

Túl gyakran fordultak meg nála olyan okostojások, akik azt képzelték, minden kérdésre tudják a választ, nem figyeltek oda, és megpróbáltak fölébe kerekedni. Ritkán maradtak a felszínen. Issy egyenesen ránézett. – Köszönöm, hogy ilyen őszinte volt – mondta. – Sikerült halálra rémítenem? – kérdezte Austin mentegetődzve. – Nem, egyáltalán nem. És ha a bank hajlandó segíteni… akkor magával szeretném intézni. Austin felvonta a szemöldökét. – Oké. Rendben. Jól van. Nyilván beszélnem kell néhány emberrel… A nyomtatványok után kutakodott az aktatáskájában, amelyeket Issynek ki kellett töltenie, ehelyett egy almát és egy parittyát húzott elő. – Úgy néz ki, mint Dennis, a komisz – kuncogott Issy. Gondolatban megjegyezte, hogy kihúzza Helena listájáról – nem visel ugyan jegygyűrűt, de nyilván van gyereke. – Ah, igen, a késedelmesen fizető adósokkal szemben használjuk – mondta. Sajnálkozva nézte az almát, és visszatette a táskájába. – Éhesnek tűnik – jegyezte meg Issy. – Az vagyok – mondta Austin, aki nem reggelizett, mert megpróbálta elérni, hogy Darny megegye a reggelijét. – Biztos benne, hogy nem kéri azt a süteményt? Nem árulom el senkinek. – De én tudnám – mondta Austin gúnyosan és egyben szigorúan. Megcsöngette a házi telefont az asztalán. – Janet, behozna, kérem, egy garnitúra vállalkozói számlaigénylő nyomtatványt? – De én már… Austin levette az ujját a hívógombról. – Majd Janet segít kitölteni a nyomtatványokat. Aztán csak hagyja a recepción. Azt hiszem, itt a tizenegy órásom. – A tizenegy órás ügyfele már egy fél órája itt van – jegyezte meg Janet, és egy kupac papírral felbukkant az ajtóban. Úgy nézett Austinra, mint egy haszontalan iskolás fiúra. – Megmondom neki, hogy mindjárt elkészül. – Azzal kiviharzott. Issy felállt. – Köszönöm. – Sok szerencsét – mondta Austin, és szintén felállt, levette a szemüvegét, és kezet nyújtott. Issy megrázta a kezét. – Ha szüksége volna valamire, itt a névjegykártyám. És itt van, kér egy bankos tollat? – Tartsa meg – mondta Issy. – Nem szeretném, ha bárki azt hinné, hogy megpróbált megvesztegetni. Az idő még hideg és szürke volt, de legalább nem esett. Issynek rengeteg dologba kell belekezdenie, ugyanakkor egy csomó minden járt a fejében, miközben átment a zsúfolt Dalston Roadon. Vásárlók nyüzsögtek körülötte, nem zavartatták magukat a hidegtől, virslis tekercset ettek a pékségből, vagy a piac felé tolakodtak, vagy a szennyestartó kosarakat tanulmányozták a vegyesbolt előtt. A Stoke Newington High Street kicsit csöndesebb volt, itt anyukák tologatták a babákat az összecsukható babakocsiban, bébijógára vagy a könyvtárba igyekeztek, esetleg a vegetáriánus falafelt árusító kávézóba vagy a templomkertbe. Egy játékbolt tolakodott elő puccos, tapétás mintateremmel, és egy menő elit könyvesbolt. Aztán Issy újra befordult az Albion Roadra. A hatalmas szürke házak nyugodtan néztek vissza rá. Itt alig voltak gyalogosok, csak a hosszú, kanyargós 73-as számnál levágott sarkok, melyek járhatatlanná tették az utat. És ott, a tekintetek elől szinte teljesen rejtve, volt egy apró kanyarulat, épp a sarkon… Ahogy befordult a Körtefa közbe, és meglátta az ablakba akasztott

feliratot – Kiadva –, szaporábban kezdett verni a szíve. Leült a hidegben a fa alatt álló kis padra. Még a fagyos időben is érezte, hogy a hatalmába keríti a béke érzése. A nap még épp csak megmutatta magát. A tavasz apró érintése volt ez a tél sápadt arcán, a gyönyörtől behunyta a szemét. A tél a végéhez közeledett. És íme itt az ő kis mennyországa a világ egyik legzsúfoltabb városának kellős közepén. Vajon a sajátjának tekintheti? Így talált rá Des, amikor megérkezett, hogy odaadja a kulcsokat. Issy álmatagon, távolba révedő tekintettel ült a padon. Húha, gondolta aggodalmasan Des. Ez nem igazán jó látvány egy reménybeli üzlettulajdonostól. Inkább úgy néz ki, mint akinek tele a feje légvárakkal. – Helló – köszöntötte, és egyenesen elállta a keskeny fénypászmát. – Elnézést a késésért. A feleségemnek kellett volna… Ööö mindegy, nem érdekes. Issy hunyorogva nézett fel rá. – Helló! Bocsánat, csak annyira megnyugtató ez a hely. Egy kicsit hosszú volt az este… – elhalt a hangja az emlékezéstől. Aztán felugrott, megpróbálta újra fölvenni egy profi viselkedését. – Lássuk, mivel állunk szemben, rendben? Az évek során, amíg hivatalból megmutatott épületekkel dolgozott, Issy látása kiélesedett, tudta, mit kell tenni az egyes helyekkel, és hogyan kell pozitív színben feltüntetni. De amikor Des ünnepélyesen átadta a hatalmas kulcscsomót, és ő lassan elfordította a kulcsokat a három zárban, hogy kinyissa a nyikorgó ajtót, és puhatolódzva belépett, rájött, hogy egészen más dolog egy ügyfélnek megmondani, mit kellene csinálnia, és megint más megtervezni, hogy neki magának mit szükséges tennie. Az ósdi munkalapot vastagon borította a por; az ablak maszatos volt a piszoktól. Lehet, hogy az utolsó lakónak békés jógaszelleme volt, de a háztartása hagyott némi kívánnivalót. A megmaradt polcok az új vállalkozás számára teljesen használhatatlanok voltak, míg a leghasznosabb dolgok – úgymint egy mosogató és számtalan hálózati csatlakozó – hiányoztak. Issy érezte, hogy gyorsabban ver a szíve. Hát nem őrület? A tűzhely szép volt, sőt gyönyörű, de világosan látta, hogy nem tehet elé asztalokat és székeket. Száz százalékig biztos volt benne, hogy a tűzvédelmi szakember nem engedné, hogy begyújtsa. Az az Austin nevű fickó teljesen határozottan intette, hogy nem szabad keresztbe tenni a tűzvédelmiseknek. Úgy tűnt, legalább annyi múlik rajta, mint ha egy amerikai bevándorlási tisztviselőt próbálna átverni. – Bőven van itt tennivaló – jegyezte meg kedélyesen Des, és remélte, hogy elég gyorsan összefoglalják a dolgokat, és hazaér, mielőtt az anyósa elkezd jól odamondogatni Jamie-nek. – De tudom, hogy minden rendben lesz. – Tényleg? – kérdezte Issy, és eszeveszetten készítette a pillanatfelvételeket a digitális kamerájával. Amit korábban oly könnyen el tudott képzelni – a szép, üde, zöld falakat; a ragyogó ablakokat, amelyeken beáramlik a napfény, a gyönyörű, pasztellszínű süteményeket, amelyek csábítóan sorakoznak az állványokon –, most hirtelen sokkal nehezebb volt látni maga előtt ezen a mocsoktól ragadós helyen. – És természetesen ott az alagsori rész is – emlékeztette Des. Issy látta a tervrajzon az alagsort, de még nem járt ott. Nem mondta el senkinek. Nem akarta bevallani, hogy belevágott egy üzletbe, és nem vizsgált meg előtte minden sarkot. Mindenkit felbosszantott volna. Bátortalanul követte Desmondot a keskeny, roskadozó lépcsőn, amelyet egy csupasz villanykörte világított meg. Félúton lefelé volt egy mosdó, aztán lent, ahogy azt remélte – hatalmas tér tárult fel, hibátlan szellőzéssel és elég hellyel az ipari kemencéhez, amire szüksége lesz. Voltak ott felszállócsövek a vízvezeték-szereléshez és remek hely egy íróasztalnak, ahol a papírmunkát végezheti majd. Hátul egy kis ablak nézett a másik épület alagsorára, a megvilágítás ugyan nem túl jó, de megteszi. Elég meleg is volt odalent ahhoz, hogy felfűtse az üzletet. Egy tökéletes, programozhatóan működő, magas hőmérsékletű kemencével, amilyenről a nagyapja

mindig is álmodott. – Hát nem gyönyörű? – kiáltott fel, és csillogó szemmel fordult Deshez. Des hunyorgott. Ő csak egy piszkos, öreg pincét látott, de ki ő, hogy ítélkezzen? – Igen – mondta. – Most pedig van itt néhány papír, amit alá kéne írnia… Nyilván sok mindent kell aláírnia. – Igaz – helyeselt Issy, aki számtalan banki irattal érkezett, és arra várt, hogy megérkezzen a kereskedelmi engedély. Az üzletnek már volt engedélye kávéfogyasztásra; már csak az a probléma, hogy az ő kávéja legyen, bár Austin megígérte, ha a pályázata sikeres, ő boldogan átnézi a papírokat. Amikor újra fölfelé botorkáltak, a gyönge délutáni napfény odasütött az épület elejére, a halványsárga sugarak áthatoltak a maszatos ablakon és a koszfoltokon, és megvilágították a tűzhelyt. Igen, igazi disznóól, gondolta Issy új erőre kapva. Igen, sokat kell dolgozni rajta. De ő tud keményen dolgozni. Meg tudja csinálni. Megmutatja Graeme-nek, aki büszke lesz rá, és nagypapát is elhozza ide a megnyitó napján – azt még nem tudta pontosan, hogyan oldja meg, de majdcsak kitalál valamit –, és teljesen lenyűgözi Helenát meg az összes barátját. Egészen új vevőkört hoz az utcába, és megemlítik a Metróban és az Evening Standardben mint eldugott drágakövet, és az emberek eljönnek, kávéznak, finom süteményt majszolnak, és jókedvre derülnek a csodás kis udvartól, a gyönyörű üzlettől és… Des észrevette, hogy a nő arca újra elmerült az ábrándok világába. – Oké! – mondta Des elszántan. – Mehetünk? Vagy ha akarja, itt hagyom, elvégre most már a magáé. Issy elmosolyodott. – Ó, nem, rengeteg dolgom van, és sok mindent kell megszerveznem. Én is megyek. Des kedvesen visszamosolygott rá. – Egyébként hány kiló kávéval tervezte az indulást? – kérdezte lazán, miközben Issy a zárakkal babrált. – Tessék? – kérdezett vissza Issy. Des grimaszolt. Elvárta volna tőle, hogy legalább a legalapvetőbb szintű kávézós zsargonban jártas legyen. A reménytelenség röpke pillanatában úgy érezte, hogy lelkesedése a pincében maradt. Három hónap múlva újra mutogathatja a helyet. Na, mindegy, legalább újabb jutalékot kap, bár Mr. Barstow biztos pipa lesz rá, mintha nem épp ő választotta volna ki az új bérlőt. – Nem érdekes – válaszolta Des, és elővette a kocsikulcsát. – Oké – mondta Issy. – Ugorjon be egy kávéra, ha már nyitva leszünk, rendben? Des a lefaragott jutalmára gondolt. – Ó, persze – mondta. – Ha tudok. Eliramodott, hogy kimentse Jamie-t a nagyanyja éles karmainak szorításából.

Hetedik fejezet DUPLA CSOKIS BÖGRÉS SÜTEMÉNY (KERESKEDELMI MENNYISÉGBEN) Ezért érdemes felkelni 2,5 l sűrű tejszín 4,5 kg jó minőségű fekete csokoládé 50 tojás 1,65 kg porcukor 1,5 kg sima liszt 10 evőkanálnyi jó minőségű kakaópor 5 teáskanál sütőpor cukorvirágok a díszítéshez Csokoládéöntet 10 kg fekete csokoládé, darabokra törve 8 l sovány tejszín Kavard össze simára a sűrű tejszínt és a csokoládét egy lábasban lassú tűz fölött. Várd meg, míg kicsit kihűl. Tedd a tojást és a cukrot az ipari mixer keverőedényébe, és nagy sebességgel keverd, míg világos színű lesz, és megduplázódik a mennyisége. Lassan keverd bele a csokoládés keveréket. Szitáld bele a lisztet, a kakaóport, a sütőport, és keverd össze. Oszd el a keveréket a formákba. Süsd 15-20 percig 180 °C-on/gázsütővel 4-es fokozaton, míg a közepébe szúrt hústűt tisztán tudod kihúzni. Hagyd egy kicsit hűlni a tepsiben, aztán távolítsd el a süteményeket a formákból. Igyál egy pár pohár vizet. Közben az öntethez tedd hozzá az összetevőket egy tűzálló tálba, azt pedig tartsd egy dézsa lassan forró víz fölé (ne hagyd, hogy a tál hozzáérjen a vízhez). Kevergesd, míg a csokoládé meg nem olvad. Vedd fontolóra, hogy felhívod a volt barátodat és régi főnöködet, és négykézláb mászol, és könyörögsz, amíg vissza nem adja a régi papírmunkádat. Vedd el a forró víz fölül, és kevergesd, amíg sima nem lesz. Kíváncsi vagyok, eközben mennyit fogysz. Kóstold meg az isteni keveréket. Döntsd el, hogy nem kóstolgatod tovább. Kissé hűtsd le. Szolgáld fel a süteményeket öntettel a tetejükön. Ha jólesik, díszítsd cukorvirágokkal. Roskadj össze azzal a meggyőződéssel, hogy ez soha nem fog napi rendszerességgel működni. – Ó, istenem! Issy nyakig merült a papírmunkába. Nem is olyan egyszerű elkészíteni az adminisztrációt, mint gondolta. Valójában hosszú, fárasztó és unalmas meló újra meg újra kitölteni ugyanazokat az adatokat. Közegészségügyi tanfolyamokon kellett részt vennie, bevásárlótúrákat tennie, és mindezt még azelőtt, hogy kiválaszthatta volna a berendezési tárgyakat és bútorokat. Árajánlatokat kapott az óhajtott sütő megrendeléséhez, ami elnyelte volna az egész költségvetését. Ezért elkezdett használt sütő után nézelődni, de még az is veszélyesen drága volt. És az üzlet számára elképzelt megjelenés – halvány krém- és a Nílus vizéhez hasonló színű asztalok és székek – szintén méregdrágának bizonyult; úgy tűnt, egyelőre jobb, ha inkább visszakéri a régi asztalokat és székeket. Ráadásul a bank még mindig nem adott életjelt magáról. Miért tart minden ilyen sokáig? Nem szerződtethet senkit, amíg nincs vállalkozói számlája, de úgy érezte, addig akarnak várni a számlanyitással, amíg nem köt üzletet. Nagyon elkeserítő volt. És mindez azelőtt, hogy egyáltalán sütött volna valamit.

Helena az ajtó előtt ácsorgott. Tudta, hogy az elmúlt hét rettentő stresszes volt Issy számára. Mindennap hatalmas nyomtatványokat hozott a postás; reklámfüzeteket, hatósági nyomtatványokat és barna borítékokban hivatalosnak tűnő iratokat. Helenának is nehéz napja volt. Egy gyereket vittek be agyhártyagyulladás gyanújával, és az ilyesmi mindig szörnyű élményt jelentett. Sikerült megmenteni az életét, de lehet, hogy megbénul az egyik lába. Helena az eszébe véste, hogy másnap reggel ellenőrizze az osztályon. Ez a gond a sürgősségi és baleseti ellátással; az ember sosem tudhatja előre a történet végét. És most itt van Issy, aki csak dúl-fúl, ahelyett, hogy megragadja a napot, ahogy van, és belefogna a munkába. Ez egy kicsit idegesítette. – Szia! – kopogott be az ajtón. – Mi újság? Issy bokáig járt a papírhalmokban. – Csessze meg! – káromkodott. – Rájöttem egy végzetes hiányosságra. Még soha nem dolgoztam üzletben. – Dolgoztál a nagyapád üzletében, nem? – Na ja, elvettem huszonegy pennyt a bagettért. Szombatonként. Olyankor a vevők belecsíptek az arcomba, és közölték, milyen csinos vagyok, ami, ha valaki nem északról származik, „kövéret” jelentett. Ó, miért is nem tanultam könyvelőnek? Fölvett egy újabb papírlapot. – Vagy… vagy építészmérnöknek. – Tudtam, hogy el kellett volna csennem egy kis váliumot – mondta Helena. Issy szája kissé megrándult. – Ó, Helena. El sem hiszem, hogy hirtelen ötlettől vezérelve ezt műveltem. Segítségre van szükségem. – Esedezve nézett a barátnőjére. – Ne nézz így rám, most vagyok túl egy tizenkét órás műszakon – tiltakozott Helena. – Eltekintve attól, hogy fölszerelem az elsősegélyszekrényedet, és újra megtanítom neked a Heimlich-féle műfogást, nem tudom, mit tehetnék még érted. – Semmit – sóhajtott Issy. – És a haverom, Zac megígérte, hogy megtervezi nekem az étlapot, de ez minden. – Kezdetnek ez is valami – vigasztalta Helena. – Egy elsősegélydoboz, egy étlap és néhány nyami süti. A többi már csak részletkérdés. – Annyira egyedül vagyok – nyöszörögte Issy, akinek jobban hiányzott Graeme, mint amennyire bevallotta. A megrázkódtatás amiatt, hogy régebben mindennap látta, most meg soha, csak a dolog egyik fele volt. Kibékültek, aztán újra szakított vele… ezt nehéz volt feldolgozni. Helena leült. – De veszel majd fel személyzetet, nem? Úgy értem, előbb-utóbb meg kell fizetned valakit. Talán ha most alkalmaznál valakit, akkor ezzel a sok vacakkal is segíthetne neked, aztán később az üzlet megnyitásában is. Ismersz valakit? Issynek hirtelen eszébe jutott az élénk, vidám lány, akivel az átképzési tanfolyamon találkozott. – Tudod – mondta, legördítve a névjegyek menüpontot ahhoz a számhoz, amit akkor írt be, amikor Pearl és ő udvariasan számot cserélt, de nem gondolta, hogy valaha is használni fogja –, mégiscsak lehet valami ebben a kapcsolati háló dologban. Azt hiszem, van vendéglátós tapasztalata. Elkezdte benyomni a hívás gombot, de Helena fölemelte a kezét. – Nem feledkeztél meg valamiről? Issy idegesen a formanyomtatványok halmára pillantott. – Nem kéne megvárnod, hogy a bank zöld utat adjon – és megítélje a hitelt?

Issy hirtelen úgy érezte, nem tud reggelig várni. Három napja formanyomtatványokat töltöget, és hatósági felügyelőkkel értekezik; most azonnal tudnia kell a döntést. A bank rettentő lassan dolgozik. Előszedte Mr. Austin Tyler névjegykártyáját, és beütötte a mobilszámát. Oké, hét óra elmúlt, de a bankárok késő estig dolgoznak, nem? – Itt ez a fickó, szerintem tetszene neked – mondta Helenának. – Bár van egy gyereke. Jegygyűrűje viszont nincs. – Ó, nagyszerű! Nős, de úgy tesz, mintha nem lenne az – horkant fel Helena. – Pont nekem való. A szobámban leszek, és a John Cusack-fotómat csókolgatom. Austin épp Darnyt fürdette, vagy inkább megpróbált valami hasonlót, hogy a vízben tartsa a tintahalat, míg az az összes csápjával kapálódzva próbált kiszabadulni. Austin megfontolta, hogy engedi a kis fickót megpattanni, és immáron kilencedik napja mosatlanul hagyni a haját, amikor megcsörrent a telefon. Megkereste a mobilját, és átengedte Darnynak az átmeneti győzelmet, aki felállt a kádban, és le-föl kezdett parádézni a vízben, mint egy katona, menet közben a habot rugdosta. – Hagyd ezt abba! – sziszegte, mire Darny megduplázta az erőfeszítéseit. – Halló? Issy hallotta Darny elfojtott kiáltozását, miközben Austin megpróbálta újra leültetni. – Ne haragudjon, rosszkor hívom? – Hm, épp a fürdőszobában vagyok. – Ó, sajnálom… – Ja, nem én fürdök… hanem Darny. – A katonák nem ülnek le a parancsodra! – hallatszott tisztán a telefonba. – Ah, tehát egy katonát fürdet – mondta kedvesen Issy. A gyerek a hangja alapján nem tűnt túl idősnek, Austin pedig körülbelül vele, Issyvel egykorú lehet. Emlékeztette magát, hogy az már nem is olyan fiatal. – Nagyon fontos kötelezettség. – Darny, azonnal ülj le! – Nem vagy a fölöttesem! – Igazság szerint, azt hiszem, rá fogsz jönni, hogy az vagyok… Elnézést, kivel beszélek? – Ó, elnézést. – Issy zavarba jött. – Isabell Randall vagyok. A Cupcake Caféból. Hallotta, hogy Austin az emlékei között kutakodik. Gyötrelmes volt. – Ó, igen – mondta végül a férfi. – Ühüm. Igen. Miben segíthetek? – Nyilván rosszkor hívom. Sajnálom – mentegetődzött Issy. Hasonló esetben Austin szarkasztikusan felhívta volna rá a figyelmet, hogy valóban, a fél nyolc egy tanítási napon elég rossz időpont mindenféle üzleti kérdezősködéshez, de Issy hangjában volt valami – biztos volt benne, hogy tényleg őszintén sajnálja; nemcsak udvariaskodott, de azért mégis megkövetelte a figyelmet. Austin a szemüvegét keresve körbetapogatódzott, de az bepárásodott. – Oké, katona, lazíts – mondta Darnynak, átadva a fiúnak egy terepszínű szivacsot, és kimenekült a fürdőszobából. – Semmi baj. Mi történt? – kérdezte Issyt, és igyekezett vidámnak tűnni, miközben észrevette, hogy a lépcsőforduló tele van játékhalmokkal és könyvekkel, amelyek mindenfelé szanaszét hevertek a házban. Azt kívánta, bárcsak jönne valaki, és rendet csinálna helyette. Tudta, hogy ez az ő kötelessége, de mindig annyira fáradt volt. Úgy tűnt, soha nem tud rá sort keríteni. Hétvégenként szeretett Darnyval az alsó szinten lógni, és együtt nézték a Formula–1-et. Mindketten úgy érezték, hogy a nehéz hét után ennyit megérdemelnek. – Sok gyereke van? – érdeklődött Issy leplezetlen kíváncsisággal. – Ó, nem! – tiltakozott Austin. – Azt kívánta, bár ne hívta volna otthon.

Betéve tudta a dumáját, de nem szerette idegeneknek előadni. – Ööö, Darny a kisöcsém. Én… nos, elveszítettük a szüleinket, és nagy a korkülönbség közöttünk, így csak én maradtam neki. Tudja, a fiúk tartsanak össze! Egészen jól kijövünk. Issy azonnal érezte, bárcsak ne kérdezte volna meg. Austin fesztelen hangon adta elő a szövegét, de az a néhány szó is nyilvánvalóan elkedvetlenítette. Issy azonban természetesen nem kezdett el a szavak mögött rejlő fájdalom mélységén tűnődni. A telefonban csönd volt. – Ó! – mondta végül Issy, éppen akkor, amikor Austin azt mondta: „Nos”, csak hogy megtörje a csöndet. Mindketten elnevették magukat. – Sajnálom – mentegetődzött Issy –, nem akartam kíváncsiskodni. – Semmi baj – nyugtatta meg Austin. – Tökéletesen normális kérdés. Sajnos a válasz egy kicsit furcsa. Általában csak annyit mondok, hogy igen, ő az én kisfiam… Austin nem tudta, miért mondja ezt el magáról. Különös, de a lány hangszínében volt valami barátságos és meleg. – De akkor a legtöbben közlik, hogy pont olyan, mint én, és megkérdezik, hol az anyja, úgyhogy a végén az sokkal bonyolultabb. – Talán rá kéne nyomtatnia a névjegykártyájára – javasolta Issy, aztán a nyelvébe harapott, hátha ezzel kellemetlen érzéseket kelt benne. – Ó, jó ötlet – mosolygott Austin. – Feltétlenül megteszem. Austin Tyler, apapótló testvér. Állatpótló cowboy. Issy azon kapta magát, hogy a telefonra mosolyog. – Biztos vagyok benne, hogy a bank imádni fogja. Csönd lett. – Tehát – kezdte újra Issy, és összeszedte magát. – Tudom, hogy meg kell várnom a hivatalos levelet, meg minden, de már nálam van a kulcs, és aggaszt, hogy elkezdhetek-e személyzetet keresni, és biztos vagyok benne, hogy ez bizalmas információ, és nem szabad elmondania, így aztán a semmiért zavartam meg a fürdetési időt, és… – Most megint mentegetődzni fog? – érdeklődött Austin, és közben jót szórakozott. – Ööö… hát igen. – Ugyan már! Miféle keményfejű üzletasszony maga? Issy elmosolyodott. Banktisztviselő létére majdhogynem flörtölt vele. – Oké – mondta. – Talán adhatna valami jelet, vajon a bank megnyitja-e a számlámat. Természetesen Austin tudta, hogy nem kellene megtennie, és hogy még nincs rajta a hivatalos jóváhagyás pecsétje. De Issy gyönge pillanatában kapta el, ráadásul mindenféle zaj hallatszott a fürdőszobaajtó túloldaláról. Különben is, soha nem tudott ellenállni a kellemes hangú lányoknak. – Egyáltalán nem szabad elmondanom – mondta Austin. – De olyan szépen kéri, hogy közölhetem, igen, javasoltam, hogy nyissunk számlát az üzletének a mi fiókunkban. Issy föl-le ugrált, és tapsolt. – A testületnek már csak el kell fogadnia az ajánlásomat. Issy lehiggadt. – Ó, és elfogadják? – Kételkedik bennem? Issy elmosolyodott. – Nem. – Akkor jó. Gratulálok, Miss. Randall. Úgy tűnik, üzletasszony lett. Issy letette a telefont, miután ezerszer is köszönetet mondott Austinnak, majd körbetáncolta a szobát, és újra felbátorodott. Austin is letette, és zavartan bámult a telefonra.

Csak képzelte, vagy tényleg élvezett egy üzleti telefonhívást? Ez egyáltalán nem vallott rá. – Austin! Austin! A gyalogság úgy gondolja, bele kéne pisilnem a kádba! – Várj! Pearl a takarók alatt ücsörgött Louisszal. Dermesztő hideg volt. Dermesztő. A csipetnyi tavasz február végén csupán könyörtelen illúzió volt. Bömbölt a szélvihar, a huzat végigáramlott a csöveken, végigszáguldott a birtok szélesre tárt terein, és nyugtalanító zajt keltett. A legutóbbi kombinált áram- és gázszámlájuk irtóztató volt, ezért inkább összekuporodtak a villanytűzhely előtt. Louisnak láza volt – olyan könnyen beteg lett. Pearl nem tudta, ennek mi az oka. A kisfiú enyhe asztmától szenvedett, és úgy tűnt, áldozatul esik minden kósza vírusnak. Vidámabb pillanataiban azt gyanította, talán azért, mert a fiú annyira társaságkedvelő és vidám, mindenkit megölel, és így elkapja, bármi bajuk volt. Máskor a lelke mélyén azon tűnődött, vajon megfelelő minőségű ételeket ad-e neki, eleget tartózkodik-e szabad levegőn és a zöldben, hogy megfelelően kiépülhessen az immunrendszere, vagy túl sokat van bent, és áporodott levegőt szív be. Mondta az anyjának, hogy ne dohányozzon a lakásban, és ő meg is tett minden tőle telhetőt, de amikor olyan hideg volt, mint ma, kegyetlenségnek érezte, hogy kiküldje a tornácra, ahol ki volt téve a tinédzserek arra járó bandájának, akik kiabáltak és ráordítottak mindenkire, aki egyedül volt, és aki egy kicsit is sebezhetőnek tűnt. Megszólalt a telefon, de Pearl nem ismerte föl a kijelzett számot. Magához húzta Louis izzadt homlokát, gyors puszit adott neki, és fölvette a telefont, közben lehalkítva a tévét. – Halló? – megpróbált vidáman beleszólni. – Ööö… halló! – A vonal másik végéről félénk hang érkezett. – Nem tudom, emlékszel-e még rám. – A Valerie cukrászda! – mondta Pearl örömmel. – Persze hogy emlékszem. Olyan szörnyű volt az a tanfolyam! Te végül visszamentél? – Nem – mondta Issy boldogan, amiért Pearl ennyire örül a jelentkezésének. – Bár valójában a tanfolyam működött. Mert az ösztönzött rá, hogy lépjek, és valami egészen mást csináljak, és ott van, tudod, a kapcsolati háló is. Így, én vagyok az. A kapcsolati tőke. Hosszú csönd következett. – Pearl – szólalt meg végül Issy –, talán hülye kérdésnek tűnik. Ez egy olyan új lehetőségféle. De én már nyakig vagyok benne, és csak kíváncsi lennék, tudod-e a választ egy kérdésre. Tudod, hogy egy kávézó hány kiló kávét használ fel egy hét alatt? Pearl nemcsak hogy tudta a választ (egy kiló kávé körülbelül száz csésze, így kezdetnek elég úgy hat kiló, később nyolc), hanem egy nagyobb kávézóláncnál tanulta ki a baristaszakmát (bár abba kellett hagynia; nem talált óvodai ellátást a rendkívüli időbeosztásához), és sok más, kávéval kapcsolatos dolgot is tudott. Tudta, hogyan kell megállapítani, hogy a kávé túlérett vagy elégett, milyen kávébabfajták a legjobbak a különböző napszakokban, mennyi ideig és hogyan tárolhatod a kávét, ráadásul volt közegészségügyi bizonyítványa. Minél többet mondott – márpedig beszélni azt tudott –, Issy annál izgatottabb lett. Megbeszélték, hogy másnap találkoznak.

Nyolcadik fejezet Helló, drága Issym. Tudod, nem minden idő alkalmas egy nagy egész tortához. Néha az ember csak egy kis édességre vágyik, olyasmire, mint egy csók vagy néhány barátságos szó egy szomorú napon. Azt is tudod, milyen a körte. Tíz másodpercig érett, aztán kidobhatod. Viszont ez a sütemény nagyon jól működik a kidobásra ítélt körtével vagy a kemény, porhanyóssal is. Ez a sütemény nagyon elnéző szerető a rossz körte számára. FELFORDÍTOTT KÖRTÉS PITE 3 félbevágott, meghámozott, kimagozott körte 20 dkg vaj 20 dkg porcukor 3 tojás 20 dkg önkelesztő liszt átszitálva 3 evőkanál tej 1 evőkanál porcukor/cukorbevonó Rendezd el egyenletesen a felezett körtéket egy kivajazott desszertestál alján, és tedd félre. Használj fakanalat! (Ne mixert. Tudom, hogy a mixerre gondoltál, de én azt kérdem tőled, vajon alapítottam volna három pékséget Manchesterben, ha elektromos mixert használok? Nos, végül igen. De eleinte fakanalat használtunk, és neked is azt kéne.) Egy nagy tálban keverd össze a vajat és a cukrot, míg a keverék könnyű és levegős nem lesz. Egyenként add hozzá a tojásokat, és mindegyik után jól keverd össze. Add hozzá a lisztet, gyöngéden forgasd bele a keverékbe, majd keverd hozzá a tejet. Kanalazd a keveréket egyenletesen a körtére, és simítsd el a tetejét. Előmelegített sütőben süsd 180 °C-on/gázsütővel a 4-es fokozaton 45 percig, amikor a felszíne már szilárd, ha gyöngéden megérinted, és a tészta kissé elválik az edény szélétől. Vedd ki a sütőből, hagyd hűlni öt percig, aztán fordítsd ki a tálalótányérra. Egyenletesen szórd meg a tetejét porcukorral, és késlekedés nélkül tálald. Gratulálj a körtéknek, amiért jó munkát végeztek. Szeretettel, nagypapa Issy épp fölkelt, amikor Helena kimerülten, de kissé hisztérikus hangulatban megérkezett az éjszakai műszakból, ahol a szolgálatban levőknek sikerült mind a négy tinit megmenteni az A10-esen végrehajtott száguldozás és karambol után. – Szia – köszönt, és észrevette, hogy Issy friss kávét darál a kávéhoz. – Látom, erőre kaptál! – Kérsz egyet? – kérdezte Issy. Én ma megyek és megyek és megyek. – Nem, kösz. A nélkül is elég nehéz lesz kialudnom az éjszakai műszakot. – Akkor menj, és aludd ki magad. Azt hiszem, találtam egy fickót a jelöltlistádra. Helena felvonta a szemöldökét. – Átható barna tekintete és lefegyverző mosolya van? – Nem, Helena. Az John Cusack. – Ó, igen. – Austinnak hívják. Vörösesbarna haja van, egy bankban dolgozik, és… – Most fejezd be – vágott közbe Helena. – Két vörös? Az egy önmagát beteljesítő sorscsapás. – A lakótársára mosolygott. – Örülök, hogy újra formába lendültél. – Megkaptam a kölcsönt, és találkozni fogok a személyzet egyik lehetséges tagjával. – Ez pompás! – lelkendezett Helena. – Tégy úgy, mintha mindig ilyen optimista lennél. Issy megpuszilta, és elment otthonról.

A város másik végében Pearl McGregor a másik oldalára fordult az ágyában. Valami – vagy valaki – belerúgott. Keményen. Mintha egy kiselefánt ostromolta volna. – Ki ez az elefánt az ágyamban? Nem volt igazi ágy, csak egy matrac a földön. Volt ugyan egy kinyitható kanapé a kis kétszobás lakásban – a hálószobát az anyja foglalta el –, de túl kényelmetlen volt, ezért a régi matracot használták, amit napközben a falnak támasztottak. Pearl megpróbálta egy saját készítésű patchwork ágytakaróval és néhány párnával feldobni. Louis az anyjával aludt, de éjszaka egyre közelebb húzódott hozzá, és korán fölébresztette. – Csokigolyót! – jött a vékony hangocska a paplan mélyéről. – Csokigolyót, mami! – Ki beszél ott? – Pearl úgy tett, mintha az ágyban keresgélne. – Azt hittem, hallok valami hangot, de az nem lehet, hogy van valaki az ágyamban. Fojtott kuncogás hallatszott a lába irányából. – Nem, senki sincs az ágyamban. Louis elhallgatott, Pearl csak az izgatott szuszogását hallotta. – Oké, rendben, visszamegyek aludni, és elfeledkezem az elefántokról. – Neee! Mamiii! Én vagyok! Csokigolyót akarok! Louis a karjaiba vetette magát, Pearl a nyakába temette az arcát, és beszívta a kisfiú meleg, álmos illatát. Sok hátránya volt az egyedülálló anyaságnak, de az ébresztőóra nem tartozott közéjük. Széthúzta a függönyt (szintén Pearl egyik saját kézű alkotása), Louis fölélénkült a reggeli menütől, az anyja pedig egy csésze teát kortyolgatott az ágyában, Pearl pedig belenézett a noteszébe. Ma talán ők ketten elmennek a melegedős találkozóhelyre, míg ő körbejárja az üzleteket. Odakint metsző hideg volt, de megmondja az anyjának, hogy maradjanak a központban, ameddig csak lehet, és addig a lakásban lekapcsolja a fűtést. Ott tizenöt penny egy tea, azt ki tudja fizetni. Ezenkívül a Jégcsillag Áruházban virslikiárusítás lesz, és annyit fog venni, amennyit csak tud. Egy kis része rosszul érezte magát, amiért nem tervezett be több gyümölcsöt Louis számára – elnézte az imádni való baba pociját, ami kikukucskált az olcsó pizsiből. Na és a pelusok. Rettegett a pelenkavásárlástól. Megpróbálta bilire szoktatni a kisfiút, de alig volt kétéves, és nem igazán értette, mit vár tőle. A végén csak a szennyes mennyisége nőtt meg, és nem volt az egésznek semmi értelme. Utána visszamehetne a Tescóba. Hamarosan muszáj lesz találnia valamit, egyszerűen muszáj. És azt hallotta, hogy ott dolgozhatna a bölcsőde közelében… Hirtelen halványan eszébe jutott valami. Ma van! Ma találkozik azzal a kelekótya lánnyal. Valami kávézót emlegetett! Sietett, hogy lezuhanyozzon, de Louis átölelte a nyakát. – Kukucs! – kiáltotta boldogan, végzett a csokipufival, és rávetette magát. Pearl megölelte. – A mindenit, annyira cuki vagy – mondta. – Nyisd ki a tévét – rendelkezett boldogan Louis. Tudta, hogy derítse jókedvre az anyját. – Az kizárt – mondta Pearl. – Ma rengeteg dolgunk van. Derült, fagyos péntek reggel volt, amikor Pearl és Issy találkozott a Cupcake Café előtt. Látszott a leheletük a négyszáz méterrel odébb útközben vásárolt, gőzölgő kávé fölött. Pearl kötényruhában volt, és kézen fogva vezette Louist. Louis elragadó kisfiú volt: pufi és karamellaszínű, tágra nyílt, csillogó szemmel nézett a világba, mosolygásra készen. Sietve elvette a süteményt, amit gyöngéd anyukája nyújtott felé, és két versenyautójával leült a satnya törzsű fa alá. Issy jó hangulatban ment el otthonról, de most hirtelen kicsit ideges lett; majdnem olyan volt ez, mint egy vakrandi. Ha összejön, nyolc, kilenc, tíz órát töltenek együtt naponta. Ha nem, az katasztrófa. Lehet, hogy szarvashibát követ el, amikor olyasvalakire alapozza az üzleti

kapcsolatát, akivel csak egyszer találkozott? Vagy nyugodtan hagyatkozzon a megérzéseire? A kétségei azonnal szertefoszlottak, amikor megmutatta Pearlnek az üzletet, és érzékelte nyilvánvaló izgatottságát. A fiatal anyuka teljes mértékben megértette, mit lát Issy ebben a helyben; mi az, amit eltervezett. Még azt is felajánlotta, hogy menjenek le a pincébe. – Miért akarsz lemenni? – kérdezte Issy, és Pearl rámutatott, hogy mielőtt bármiben megállapodnak, ellenőriznie kell, illeszkedik-e a mérete a keskeny lépcsősorhoz, de Issy megnyugtatta, hogy természetesen illik, hisz nem annyira nagydarab. Pearl szeretetre méltón felhorkantott, Issy pedig igyekezett az eszébe vésni, hogy pár centivel szélesebbre alakíttassa a pultot, csak az egyszerűbb használat kedvéért. Pearl minél többet látott, annál inkább tetszett neki. Issy körtés pitéje őszintén elképesztő volt; levegősen könnyű, és az íze sokáig érződött. Ha jól kisúrolják a helyszínt – és itt, London északi részén épp elég olyan lakos van, aki semmi rosszat nem lát abban, ha több mint két fontot kiad egy kávéért, így nem látta be, miért ne működne –, nagyon szívesen dolgozna itt. Issy is aranyosnak tűnt – egy kicsit ugyan szemmel láthatólag naiv az üzleti élethez, de valahol mindenkinek el kell kezdenie –, és egy meleg, barátságos, illatos kávézó teli kedves, éhes emberekkel és egy normális munkaidő sokkal jobb lenne, mint a legtöbb hely, ahol korábban dolgozott, ebben biztos volt. Volt viszont egy probléma. Imádta Louis minden apró porcikáját, mégis tagadhatatlanul problémát jelentett. – Milyen nyitva tartásra gondoltál? – érdeklődött. – Reggel nyolckor nyitnánk. A legtöbben akkor mennek dolgozni, és talán szeretnének meginni előtte egy kávét – válaszolta Issy. – Ha jól megy, croissant-t is kínálhatunk, könnyű megcsinálni. Pearl felvonta a szemöldökét. – Tehát a nyitva tartás… – Arra gondoltam, hogy kezdetnek hét harminctól fél ötig – bizonytalankodott Issy. – Az ebéd utáni süteményezés végén zárnánk. – Egy héten hány nap? – érdeklődött tovább Pearl. – Ööö… gondoltam, meglátjuk, hogy megy. Ha minden jól megy, csak öt napon szeretnék nyitva tartani – mondta Issy. – De kezdetben szombaton is. – Hány fős személyzettel számolsz? Issy pislogott. – Úgy gondoltam, eleinte csak mi ketten lennénk. – És ha valamelyikünk megbetegszik, szabadságra megy, szünetet tart vagy… Issy kicsit ingerült lett. Pearl még el sem kezdte a munkát, és máris a szabadságról beszél. – Úgy gondoltam, majd menet közben kialakul. Pearl összeráncolta a homlokát. Elszomorodott; Évek óta ez volt a legjobb, legérdekesebb lehetőség, ami az útjába került. Izgalmas lett volna kipróbálni, milyen egy újdonsült kisvállalkozást beindítani. Szinte biztos benne, hogy hasznossá tudná tenni magát, és semmi olyan nem volt a munkában, amit korábban ne csinált volna. Gyanította, hogy Issy viszont elég sokat ült egy szép irodában, ahol a Facebookját ellenőrizgette, és a kemény fizikai munkát meglepőnek találja. Louis a pincelépcsőn száguldozott, elragadtatással vegyes rémülettel pislogott a sötét mélységbe, és visszaszökdécselt az anyja szoknyája mellé. Issy nyugtalanul nézett rá. Amikor eszébe jutott Pearl, azt hitte, ő a válasz minden problémájára. De most itt ez a nő, és nem kap mohón ez után a fantasztikus lehetőség után. Nagyot nyelt. Pearlnek még munkája sincs. Miért köntörfalaz mégis? – Én… annyira sajnálom, Issy – mentegetődzött Pearl. Nem hiszem, hogy vállalhatom. – Miért nem? – kérdezte Issy önkéntelenül is lobbanékonyan. Elvégre ez az ő álma volt,

senki másé. Pearl sajnálkozva Louisra mutatott, aki épp egy porcicát próbált az ujjai közé csippenteni. – Nem hagyhatom egyedül az anyámmal minden egyes reggel. Anyám nincs olyan jól, és nem lenne igazságos sem vele, sem velem, sem Louisszal szemben. Ráadásul Lewishamben lakunk, és az elég messze van innen. Issy úgy érezte, mintha becsapták volna, pedig tudta, hogy igazságtalan. – Mi jöhet még közbe? Hogyan működnek az anyák? – tűnődött. Korábban soha nem gondolt erre. Az a sok csinos nő, akik reggel hétkor már a Tesco pénztárában álltak, vagy irodát takarítottak, vagy a földalattivonalakon dolgoztak. Mit csinálnak a gyerekeikkel? Egyáltalán van gyerekük? Hogy tudják megszervezni? Eszébe jutottak az előző munkahelyén dolgozó anyukák, akik mindig zaklatottnak tűntek, mintha valamit a buszon felejtettek volna; megpróbáltak a határidős napokon korán elsompolyogni; ugrottak egyet, ha megcsörrent a telefon. – Ó – mondta Issy. Louisra nézett, aki az autóival utat vágott a koszban. – Ó, de nem hozhatnád egyszerűen magaddal? Nincs vele gond. Csak néhány nap egy héten vagy ilyesmi? Pearlnek megdobbant a szíve. Körülnézett: biztonságosan játszhatna az udvaron… melegben és biztonságban lenne, és nem a tévét bámulná… Csakhogy ez hülyeség. – Szerintem az egészségügyi és munkahelyi biztonságért felelős hivatalnoknak lenne ehhez egy-két szava – mondta mosolyogva, hogy Issy lássa, mennyire sajnálja. – Lehet, de… nem árulnánk el nekik! – javasolta Issy. – Szerinted ez a módja egy üzlet elindításának? – jegyezte meg Pearl. – Hazudni az egészségügyi és a munkavédelmi hatóságnak? És akkor még nem is beszéltünk a… – A tűzrendészekről. Igen, én is hallottam róla – folytatta Issy. – Rémítő, pokoli szörnyetegek. Vetett egy pillantást az üzletre. – De a sütő lent lesz… egyáltalán nem lesz útban. Úgy döntöttem, hogy csak a kávéfőzőt tartom idefent. – Szuperforró gőzzel – jegyezte meg édesdeden Pearl. Issy elmosolyodott. – Ó, Pearl, igazán jó hasznodat venném. Ebben a pillanatban zűrzavar támadt az üzlet előtt. Két piszkos overallos férfi bóklászott fölfelé, épp befejezték a cigijüket, és fürkésző tekinteteket vetettek feléjük. – Ó, a francba, előbb jöttek a kőművesek – bosszankodott Issy. Elég ideges volt emiatt; a költségvetésében nem volt keret egy építész szerződtetésére vagy profi belsőépítész alkalmazására, így kénytelen volt bízni benne, hogy elég világosan el tudja magyarázni, mit akar. Nem volt teljesen meggyőződve az ilyesfajta képességeit illetően, amikor előző nap kihívott egy céget, hogy megpróbálja elkezdeni a tevékenykedést. Pearl felvonta a szemöldökét. – Ne menj el – rimánkodott Issy. – Beszéljünk még róla. Pearl összefonta a karját, és a háttérbe húzódott, Issy pedig ajtót nyitott a kőműveseknek. Rajtakapta őket, hogy nem túl bátorítóan mérték végig, miközben bemutatkoztak mint Phil és Andreas. Főként Phil beszélt, miközben Issy végigvezette őket, és megpróbálta elmagyarázni, mit szeretne – az összes régi polcrendszer elemét szedjék szét, az egész helyet huzalozzák újra, a pultot mozdítsák el, és tegyék hozzáférhetővé, tegyenek be hűtőket és bemutató vitrineket, de ne nyúljanak a kirakathoz vagy a tűzhelyhez; és a pincébe is tegyenek polcrendszereket és tároló hűtőket. Ahogy sorolta, szörnyen soknak tűnt. Megkapta a hitelt, és természetesen még megvolt a végkielégítése is, de ez akkor is rengeteg pénz olyasvalamire, ami még meg se nyílt. Phil körülnézett, és hosszan megszívta a fogát. – Hm – mondta. – Egy ilyen régi épület valóságos istencsapása. Ez nem szerepel a listáján?

– Nem! – mondta Issy, és el volt ragadtatva, hogy olyasmit kérdeznek tőle, amire tud válaszolni. – Igaz, a külső rész másodosztályú, de a belső tér rendben van, amíg nem rombolunk le falat, vagy nem húzunk fel újat, vagy nem falazzuk be a tűzhelyt. – Az itt a gond, hogy a huzalozáshoz át kell fúrnunk a falakat, aztán rengeteg helyen újra kell vakolnunk, és akkor még nem is beszéltem a padlóburkolatról. – Mi baj van a padlóval? Egyszerű deszkapallók alkották a padlót, és Issy azt tervezte, hogy csupán megtisztítja, és úgy hagyja. – Dehogy, tudja, azt nem teheti – mondta Phil. Issy egyáltalán nem tudta. Kezdte magát kényelmetlenül érezni, és zavarba jött. Kellemetlen volt olyan emberek társaságában lenni, akik annyival többet tudnak nála valamiről, ami miatt aggódik. Az az elkeserítő érzése támadt, hogy többet kellene tudnia. Phil valami komplikált dolgot javasolt a szegélyléc felszedéséről meg arról, hogy fűtőcsövet és vezetékeket kell alá elhelyezni, aztán hogy az alapoktól a plafonig újra kell építeni a falat. Issy tanácstalanul pislogott rá, úgy érezte, túl nagy fába vágta a fejszéjét, kicsit bólogatott, és azt kívánta, bár ne volna olyan felsőosztálybeli a kiejtése. Andreas a cigarettája után tapogatódzott a zsebében. Phil előszedett egy fényképezőgépet és egy jegyzettömböt, és elkezdte lefirkantani a méréseket, míg Pearl, aki eddig az árnyékban állt, egyetlen árva pillanattal sem bírta tovább. – Elnézést – szólt közbe. Mindenki felé fordult, és kérdőn nézett rá. – Maga jó kőműves, igaz? – kérdezte Philt, aki enyhén sértettnek tűnt. – Bármit meg tudok csinálni – büszkélkedett. – Ezermester vagyok. – Nagyszerű – mondta Pearl. Örülünk, hogy a fedélzeten üdvözölhetjük. De attól tartok, csak azért a munkáért tudunk fizetni, amit Miss Randall korábban említett. Semmi padlódeszka, semmi szegélyléc és semmi vakolás. Csak tegye be az elemeket, tisztességesen csinálja meg a helyet – tudja, hogy értem –, és mi nem vacakolunk, nyomban kifizetjük. Ha egyetlen jottányival többet csinál, mint amit kértünk, vagy ha többet számol fel – és a magáé az ötödik árajánlat –, akkor rettenetesen sajnálom, de egyszerűen nem fizetjük ki. Tudja, hogy értem? Pearl szúrós szemmel figyelte Philt. A férfi idegesen mosolygott, majd megköszörülte a torkát. Ismert néhány Pearlt, míg felnőtt, az iskolában, és nekik köszönhette, hogy most szakmunkásként dolgozik, ahelyett, hogy börtönben ülne, mint a haverjai többsége. – Tökéletesen. Teljesen. Nem gond. Újra Issyhez fordult, aki némán, de boldogan ácsorgott. – Kipofozzuk magának ezt a helyet, szivi. – Nagyszerű – mondta Issy. – Kérnek egy kis fordított süteményt? Tekintve, hogy mindjárt az egész helyet a feje tetejére állítják? – Fantasztikus voltál – lelkendezett Issy, miközben mindketten Louis kezét fogva a buszmegálló felé tartottak. A kisfiú menet közben himbálódzott, és további hintáztatást kért, közben számolt „ ej-gét-há!”. – Ne hülyéskedj – mondta Pearl. – Csak egyszerűen közöld, mit akarsz, és olyan lesz, mint a kezes bárány. Ő is csak eladni szeretne. – Tudom – mondta Issy. – Nem olyan időket élünk, amikor félénken kell viselkedni. – Hát nem, ha el akarsz valamit érni – jelentette ki Pearl komolyan. Issy visszanézett az épületre. Épp most egyezett bele, hogy az összes pénznek, ami valaha is a rendelkezésére állt, és ami valószínűleg több, mint amit valaha is egy összegben lát majd, egy jókora darabját beleölje ebbe a dologba. Pearlnek igaza volt. Kezdte gyanítani, hogy újdonsült barátnőjének elég sok dologban igaza lehet.

Elérték a buszmegállót. Issy Pearlhez fordult. – Oké – kezdte. – Akkor azt kérem, amit akarok. Rád van szükségem. Gyere, és dolgozz velem. Majd együtt kitaláljuk, mi legyen Louisszal. Egyébként is hamarosan bölcsibe megy, nem? Pearl bólintott. – Nem mehetne bölcsődébe az üzlet közelében? Egy csomó van Stokey környékén. Odajöttök, az üzletben ül, amíg kinyitunk, kitesszük a süteményt, aztán beugrasz vele a bölcsibe, és visszajössz. Nem lenne messze, és vele tölthetnéd az ebédidőt. Mit gondolsz? Pearl minden szempontból végiggondolta. Semmi oka nem volt, amiért Louis ne járhatna az állami bölcsődébe idefent; egy kis bűntudatot érzett, amiért egyáltalán eszébe jut ilyesmi, de nem lenne rossz neki, ha olyanokkal keveredne, akik más társadalmi réteghez tartoznak. Legalább megtanulna valamit az életről. Talán működne. Megbeszéli az újrakezdési tisztviselővel. – Hm – mondta Pearl. – Ez most egy jó hm, vagy egy rossz hm? – kérdezte Issy izgatottan. Sokáig hallgatott. – Próbáljuk meg.

Kilencedik fejezet Ezután felgyorsultak az események. Bár Issy feltételezte, hogy a hivatalos papírok elintézése hónapokat vesz igénybe, a biztosítást, az engedélyezést és az adónyilvántartást is sokkal gyorsabban írták alá és pecsételték le, mint ahogy számított rá. Phil és Andreas, akiket véleménye szerint a napi süteménybevitel és Pearl piszkálódása tartott a felszínen, fantasztikus munkát végeztek; az e-mailben megrendelt új szerelvények megérkeztek, és tökéletesen illeszkedtek; a falakat halvány szürzs (szürke és bézs) árnyalatúra festették, és Issy az 1950-es évek mintájával rendelt magának és Pearlnek retro stílusú kötényt. Pearl saját maga varrt a kötőjéhez hosszabbítást. Issy rajongott az új ipari keverőgépért, és nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy újabb és újabb titkos receptet próbáljon ki. Helena a máltainál és a likőrösnél megálljt parancsolt. A következő hetekben a fiúk csodálatos munkát végeztek. Issy és Pearl heteken át négykézláb súrolt, Helena időnként nagy morogva besegített, míg elrendezték a pincét, közben a fiúk kalapáltak és fúrtak, és Cheril Cole-nótákat énekeltek a rádióval együtt, és teljesen átváltoztatták a helyet. Ahol korábban egy csupasz villanykörte lengedezett a plafonról, ott most óvatosan beillesztett halogénizzók ragyogtak be lágyan mindent. A törtfehér árnyalatú asztalokat és székeket finom patinával vonták be, hogy réginek látszódjanak (még akkor is, ha nem voltak régiek, mint ahogyan a mogorva tűzvédelmi ellenőrt is biztosították róla, és tűzálló festékkel pingálták le őket); a fapadlót fényesre csiszolták, a bemutató tárolók ragyogó üvegből voltak, hogy látszódjanak a sütemények, a süteményestálak készen álltak arra, hogy az asztalokra kerüljenek. A kávéfőző gép, egy másodkézből származó Rancilio Classe 6, amelyről mindenki biztosította, hogy egyértelműen a legjobb a piacon, elégedetten sistergett a sarokban. (Furcsa, narancsszínű árnyalatban pompázott, de nem kell mindennek stílusban összeillőnek lennie.) Issy könyvekkel rakta végig a kandallópárkányt, hogy a vendégek olvashassanak (ne túl sokat, morgolódott Pearl, nem akarjuk, hogy a léhűtők egész nap itt lebzseljenek), a napi újságot pedig elegáns, fából készült rudak tárolták. A porcelánokat jelentős leértékeléssel vették az IKEA-nál, a tojás-, a zöldeskék és a Nílus vize árnyalatú tálak, kávéscsészék és tányérok olyan olcsók voltak, hogy megengedhették maguknak, hogy egyet-egyet elveszítsenek a kis kezek vagy ragacsos ujjacskák miatt; odalent a raktárban ipari méretű zsákokban a liszt és hatalmas vendéglátó-ipari tégelyekben a vaj készen várakozott a mixerre. Mindenekelőtt azonban Issyt a hely hangulata ragadta meg: a fahéj illata, melyet bőségesen hintettek a finom, olvatag, hajlékony brownie-ra, amely úgy kellette magát, hogy amint kikerült a sütőből, máris befalták (Louis pedig gyakran engedelmeskedett); az áfonyás sajttorta öntetének mennyei ibolyaillata. A lekvárkóstolás napjára a Victoria piskótához Issy az összes barátját meghívta. Toby és Trinida eljött Brightonból, eljött Pal és John is, akik nemrég házasodtak össze, és bár néhányan elutasították a meghívást, mert elfoglaltak voltak az újszülöttjük, a költözködés, a hozzátartozók vagy a millió és egy őrült dolog miatt, ami az ember harmincas éveinek szinte kötelező velejárója, de azért így is sokan eljöttek, és mindenki ragacsosan, vihogva és enyhe hányingerrel végezte, aztán úgy döntöttek, hogy a Bonne Maman málnadzsem az egyetlen lehetséges megoldás, amíg nem engedhetik meg maguknak, hogy sajátot készítsenek. Eltartott egy darabig, míg letakarították az összes ragacsot a burkolólapokról, de olyan jó mulatság volt, hogy elhatározták, szerveznek egy nyitópartit, ahol mindent kipróbálhatnak, és köszönetet mondhatnak mindenkinek, aki segített nekik. Minden ragyogóan tiszta és lélegzetelállítóan tipp-topp volt; mindent ellenőriztek, kiszámoltak, bejegyeztek, és minden készen állt a kezdésre. Másnap reggel 7.30-ra tervezték a

nyitást; Issy még nem gondolt marketingre vagy reklámra. „Szelíd” kezdést terveztek, egy csöndes hetet, amikor egyenesbe jönnek, és fölveszik a ritmust, megszokják, hogyan működik egy kávézó. Issy folyamatosan azt hajtogatta magának, hogy ne essen pánikba, ha egyáltalán senki nem tér be. Szükségük volt még egy részmunkaidős munkatársra, akivel megoldják a kávészüneteket és a szabadságokat. Issy remélte, hogy találnak egy helyes lányt, aki a közelben lakik – talán egy diákot, akinek extrasuskára van szüksége, és aki nem bánja, ha minimálbérért dolgozik, és (szigorúan leszidta saját magát, hogy egyáltalán eszébe jutott ilyesmi) remélhetőleg elég rugalmas, és nem kell senki más után néznie. A helyi állami bölcsőde, a Kismackó fölvette Louist, ami fantasztikus (Issy talán egy icipicit füllentett a jelentkezési lapon a gyerek lakcímét illetőleg – történetesen a Cupcake kévézó címét írta be, de muszáj volt). A bölcsőde viszont csak 8.30-kor nyitott, ezért Louis kénytelen volt a kávézóban reggelizni. Issy remélte, hogy jól ellesz a fából készült játékokkal, amelyeket a pult mögött rejtegetett, hogy elvonja a vendégek kicsinyeinek a figyelmét, és ne falják be az összes cukros zacskót, hanem türelmesen várakozzanak és nézelődjenek. Ma este ünnepi nyitópartit tart, ahol mindenkinek köszönetet mondhat: Pearlnek, amiért megtanította kávét főzni (egy kicsit még félt a sziszegő gőzölőtől, de jól haladt); Philnek és Andreasnak, akik végül kiváló munkát végeztek; Desnek, az ingatlanügynöknek, és Mr. Barstownak a tulajdonosnak; Helenának, aki hajszolta az árukihordókat, és segített kitölteni a társadalombiztosítási nyomtatványokat; Austinnak, aki türelmesen elmagyarázta az árrés, a részesedés, az adóbevallás és az értékcsökkenés fogalmát, aztán elmagyarázta még egyszer, amikor Issy szeme üvegessé vált, majd a biztonság kedvéért újból elmondta; Mrs. Prestonnak, az enyhén ijesztő megjelenésű helyi asszonynak, aki a szabadidejében könyvelést vállalt kisvállalkozások részére, és nyilván olyasvalaki volt, akivel nem lehet packázni. Ő és Austin megértően méregették egymást. – Mit gondol? – kérdezte a parti után Issy idegesen Austint. – Először halálra rémített – mondta Austin mosolyogva. – De azt hiszem, tökéletes választás. Ránézek, és alig várom, hogy elvégezhessem a papírmunkát. – Remek – mondta Issy. – És mit szól Helenához? – A gyönyörű vörös barátnője felé intett, aki még egyszer utoljára nekiesett az építőmestereknek. – Nagyon… impozáns – jegyezte meg Austin udvariasan, magában azonban azt gondolta, hogy igazából sokkal szívesebben legelteti a szemét Issy sütőtől kipirult arcán, a finom, kócos, fekete haján, amely kiszabadult a hamarjában összefogott lófarokból, a fekete szemceruzával kihúzott szemén és a kötényén, amely körülvette a formás alakját. Issy idegesen körülnézett. A tavasz az idén oly soká váratott magára, hogy már arra gondolt, sosem jön el. Aztán egy szép napon megérkezett, ahogy a váratlan meglepetés ajándék bekerül a postaládába; hirtelen, minden átmenet nélkül, a nap meglepetten kukkantott le rájuk, mintha nem számított volna rá, hogy vannak még ott emberek, az emberek pedig úgy néztek föl rá, mintha meglepné őket, hogy hónapok óta először tovább látnak az orruk hegyénél. A szín fokozatosan visszaszivárgott a világba, a március végi este halvány fénye átszűrődött a táblaüvegen, és egy fénysugárral megvilágította a Körtefa köz kávézójának finom színeit és pihentető árnyalatait. Zac, Issy egyik régi barátja, egyben munka nélküli grafikus, lelkiismeretesen, fehér kacskaringós betűkkel kiírta a „Cupcake Café” feliratot a szürkésbarna homlokzatra, ahol gyönyörűen mutatott; szép volt, mégis letisztultan egyszerű. Aztán eszébe jutott az emberek arckifejezése, amikor a Bakewell gyümölcslepényt ették, amire a nagyapja tanította, és beleharapott az ajkába. Vajon elégnek bizonyulnak a jó hozzávalók, a háztáji tojás és a minőségi kávé? (Pearllel és Austinnal, aki aznap délután bekukkantott, kávékóstoló

összejövetelt tartottak az összes nagykereskedői mintából. Négy presszókávé után mindannyian tágra nyílt szemmel, élénken és egy csöppet hisztérikusan viselkedtek, de végül kiválasztottak két keveréket, egy lágy és érett, széles körnek szóló Kailua Konát, és egy erősebb Selva Negrát azoknak, akiknek reggelenként szükségük van egy kis szíverősítőre, valamint még egy kellemes koffeinmentest a várandós anyáknak és azoknak, akik nem igazán szeretik a kávét, inkább csak az illatát. Vajon képesek lesznek ezzel kitermelni a bérleti díjat és a villanyszámlát? Vajon képes lesz valaha is megkeresni a megélhetési költségeit? Abbahagyhatja az aggodalmaskodást? Újra felhívta az otthont. Elkészültek? Graeme tanácstalanul ült az íróasztalnál a Kalinga Deniki épületében. Egyáltalán nem erre számított, de Issy nem jelentkezett. A vállalkozása valószínűleg még nem csődölt be. Vagy ha igen, akkor nem közölte vele. De előbb-utóbb majd megteszi. Ölbe tett kézzel elmélkedett az előző szombaton, amikor egy igazán bombázó szőkét szedett össze a night-clubban. A nő egész éjszaka a testdörzsölés fogalmát magyarázta, és hogy Christina Aguilera miért tekinthető elképesztő példaképnek. Reggel sárgarépaturmixot kért tőle, és ő már csak arra vágyott, hogy kitegye a lakásából. Ez egyáltalán nem volt rá jellemző. Mindegy, koncentrálnia kellett. De még mindig nem lendült bele a munkába, pedig valami igazán szaftosra volt szüksége – igazi nagy dobásra –, hogy lenyűgözze a holland főnököket. Valami klassz, innovatív, menő dolgot kéne kitalálnia, olyasmit, ami a vagyonos vevőket vonzza, mint amilyen jómaga is, amivel egy divatfit rá lehet szedni. London térképét bámulta, amelyen kiálló gombostűk jelölték a jelenlegi fejlesztéseit. A tekintete lustán vándorolt Farringdonból az Old Street körforgalomhoz, onnan át Islingtonba és tovább, az Albion Roadra, letért az apró, alig kibetűzhető Körtefa közre. Talán vethetne rá egy pillantást. Issy lesimította az új ruháját, amelyet kis, ágas-bogas virágminta díszített. Először szörnyen finomkodónak érezte, mintha az ötvenes évek háziasszonyairól szóló amerikai szappanopera mellékszereplője lenne, de aztán váratlanul divatba jött, és mindenki nyomott virágmintás ruhát viselt testhez álló derékrésszel és kis, szétálló szoknyával. Egy kicsit jobban érezte magát, amiért követte a divatot, és különben is ő csak süteményeket süt. A virágok ugyanolyan odaillőnek tűntek, mint a kecses köténykék és a megkopott, brit lobogós vánkosok, amelyeket azért vett meg, mert jól mentek a bolt egyik távoli végében elhelyezett új, szürke kanapéhoz. A kanapé imádni való volt, elnyűhetetlen, ugyanakkor puha, régi és otthonos, amilyen egy ülőalkalmatosság csak lehet. Olyan kanapé volt, amire az ember szívesen rákucorodik, a gyerekek felmásznak rá, a párok rátelepszenek. Innen látni lehetett az üzletet vagy a nyugodt kerthelyiséget odakint. Issy el volt tőle ragadtatva. Odavolt a hátsó falon, a kanapé fölött lógó nagy falióráért is. Jobbra helyezkedett el a kandalló, párkányán a könyvekkel, aztán számos, kétszemélyes kis asztal következett, különböző, barátságos szögben elhelyezett, halványszürke székekkel. Az asztalok négyszögletűek voltak; Issy utálta a billegős kerek asztalokat, amelyeken semmi sem fér el rendesen. A pulthoz közeledve a tér kinyílt – valaha szemmel láthatólag két szoba volt, és megmaradt a válaszfal körvonala. A pult közelében az asztalok már nem voltak annyira közel egymáshoz, így babakocsival is el lehetett férni, és az emberek (reményei szerint) sorba tudtak állni. Az volt a szándéka, hogy meghitt legyen. A kandalló közelében egyetlen hosszú asztal állt a nagyobb társaságok számára, az asztalfőn nagy, fakó rózsaszín karosszékkel. Végszükség esetén bizottsági ülés tartására is megfelelő lehet. A bájos, legömbölyített sarkú pult makulátlanul tiszta és ragyogó volt, a fényes márványburkolaton süteményestálcák magasodtak, arra várva, hogy másnap reggel megrakják őket. Az üzletnek ezen az oldalán kis táblaüveg ablakok voltak, szemben a kanapé melletti

hatalmas, padlótól plafonig érő üveggel, napos időben fényben fürdött a kanapé. A pult mögött, a pinceajtó mellett a kávéfőző gép szeszélyesen bugyogott és sziszegett, a friss sütemények illata betöltötte a levegőt. Issy keresztülvágott az üzleten, és köszöntötte Mr. Hibbst, a zsémbes tűzvédelmi ellenőrt, aki a kijáratot fürkészte, nehogy elfelejtse, hol is van, a konyhaszaküzlet ügynökét, Norrie-t, aki el volt ragadtatva, amikor visszajött a fiatal vevő, aki megvette a rózsaszín konyhát, és most egy ipari méretű sütőre pályázott, még akkor is, ha ugyanolyan keményen alkudozott, mint korábban. (Issy el sem hitte, mennyire imádta azt a sütőt. Még le is fényképezte, és a fényképet elküldte a nagyapjának.) Norrie magával hozta pufók feleségét, és teljesen odavoltak a kis süteményekért és pitékért, amelyekből halomban álltak a kóstolók mindenfelé a helyiségben. Austin titkárnője, a kipirult és boldog Janet is ott volt. – Még sosem láttam, mivel foglalkozik igazából a bank – avatta a bizalmába Issyt. – Néha úgy érzem, csak papírokat tologatunk ide-oda. Olyan jó látni, hogy valami igazi történik. – Megszorította Issy karját, és Issy az eszébe véste, hogy ne adjon neki többet az olcsó, de finom habzóborból, amelyet Pearl fedezett föl magának. – Nem is csak igazi. Jó. Valami jó dolog. – Köszönöm – mondta Issy őszinte örömmel, és továbbsétált, hogy megtöltse a vendégek poharát, közben az ajtón tartotta a szemét. Hat órakor, ahogy sokszor elmondta, majdnem a lefekvése idejében, amikor a nap utolsó sugarai lenyugodni készültek, egy kocsi tolatott teljesen illegálisan a zsákutcába, és a nagy kerekesszék-barát ajtó kattanva kinyílt az autó hátsó csomagtartójánál. Keavie kipattant az első ülésről, hogy ellenőrizze, és Joe nagyapó kigördült. Helena és Issy rohant ajtót nyitni, de nagypapa jelezte, hogy még nem szeretne bemenni. Inkább leállította a székét az üzlet előtt. Issy aggódott, hogy a hidegben meghűl, de látta, hogy Keavie bebugyolálja egy meleg, skót kockás gyapjúszövet takaróba, amit nyilván előre a kocsiba készített. Hosszú ideig nézte az üzlet homlokzatát, kék szeme kicsit könnyezett a hidegben. Legalábbis Issy azt hitte, hogy a hidegtől. – Mit gondolsz, nagypapi? – érdeklődött Issy, kiment, letérdelt, és megfogta a kezét. Az öreg a gondosan festett homlokzatot bámulta; majd benézett a lágyan megvilágított, meghitt helyiségbe, látta a pult gyönyörű, dekoratív süteményesállványait, a boldogan gőzölgő kávégépet; majd újra fölnézett az ajtó fölött az ódivatú kézírásra. Az unokája felé fordította az arcát. – Ez… ez… Bárcsak a nagyanyád megélhette volna ezt a napot. Issy szorosan megragadta a kezét. – Gyere be, és egyél egy süteményt. – Nagyon szeretnék – mondta nagypapa. – És küldj ide néhány csinos hölgyet, hogy beszélgessenek velem. Keavie-vel minden rendben, de egy kicsit dundi. – Hé! – kiáltotta Keavie, de egy csöppet sem sértődött meg, máris volt egy sütemény a kezében, a másikban pedig tejeskávé gőzölgött. – Természetesen rád vártam, drágaságom – mondta a nagypapa Helenának, aki megpuszilta az arcát, amikor begurult. Issy a valódinak látszó gázláng mellé tolta a széket, a műláng vidám táncot járt az eredeti mozaikcsempés kandallóban. – Lám, lám, lám – mondta nagypapi, és körülnézett. – Lám, lám, lám. Issy, ebből a croissant-ból hiányzik egy csipet só. Issy gyöngéden és bosszúsan nézett rá. – Tudom! Ma reggel elfelejtettünk sót tenni bele. Mit keresel abban az otthonban? Kutyabajod. Austin körülnézett, Darnyt kereste, ellenőrizni akarta, hogy nem rosszalkodik-e valahol. Amikor mások boldog családját látta – persze semmit sem tudott Issyről –, mindig egy kicsit elhagyatottnak érezte magát. Legnagyobb meglepetésére Darny egy dundi kétévessel ült, és arra tanítgatta, hogyan kell dominózni. A kétéves nem meglepő módon szörnyű volt benne, viszont

szemmel láthatólag remekül szórakozott. – Semmi szerencsejáték! – figyelmeztette Austin. Már csak a puzzle egyetlen fontos darabkája hiányzott, az új kiadvány, amire még vártak. Már elmentek érte, és bár egy kicsit késett, de bármelyik pillanatban… Zac két hatalmas dobozzal beviharzott az ajtón. – Megérkeztek! Hirtelen lázas tevékenység kezdődött, mindenki köré gyűlt, hogy megnézze. Aztán hátraléptek, hogy Issy kinyithassa a dobozt. – Hm, lássuk – mondta Zac. – Aggódok miattad. De attól még ki tudom nyomtatni a dolgokat. Issy letépte a műanyag csomagolást. Kínlódtak vele, többször átdolgozták, átfogalmazták, újra meg újra ellenőrizték… és most itt volt. Issy lassan, áhítatosan kivette az első étlapot a tiszta, kemény, festékszagú dobozból. Ugyanolyan világos pasztell Nílus vize árnyalatú és fehér volt az uralkodó színe, mint az üzletnek. Zac elragadó körtevirág-mintázatot tervezett, mely a lap szélén futott végig art deco szegélyként. A szöveg barátságos folyóírással készült, könnyen lehetett olvasni, kemény kartonból készült – egyszerűen kicserélhető és helyettesíthető volt, ugyanakkor hiányzott róla a szokásos borzadályos, fényes laminált műanyag, amiről könnyű letörölni, ami rálöttyen. CUPCAKE KÁVÉZÓ ÉTLAP Friss vanília- és citromkrémes sütemények kandírozott citromkarikákkal és ehető ezüstdíszekkel Vörösbársony-szelet mézzel és írós cukormázzal Angol epres sütemény cukorból sodort árvácskával Muskotályos szőlős makaron ibolyakrémmel Karamellás, 70%-os Yves Thuriès csokoládés muffin lassú tűzön pirított mogyoróval VÁLOGATÁSTÁL (mindenből egy miniszelet – tudod, hogy akarod) NAPI KÁVÉAJÁNLAT Kailua Kona lassan pirítva – enyhe és illatos, Hawaii vulkanikus lejtőiről Selva Negra – erős, közepesen testes

Nicaraguából Koffeinmentes kávé babáknak és kismamáknak NAPI TEAAJÁNLAT Fekete tea rózsaszirmokkal Francia Verveine Issy hálával csordultig telt tekintettel nézett le Zacre. – Nagyon szépen köszönöm – hálálkodott. Zac feszengett. – Ne butáskodj – mondta. – Te csináltál mindent. Különben is, segített más munkához jutnom. Névkártyának használtam, és máris több megbízást kaptam. Helena nagy hangon kezdeményezte, hogy mondjanak köszöntőt a Cupcake Caféra, mindenki koccintott, Issy pedig beszédet mondott, elmondta, hogy legelőször a bankkölcsönt próbálja meg visszafizetni (Austin erre megemelte a poharát), és csak utána tartanak igazi ünnepséget, de azért mindenkinek köszöni, hogy eljött, mire mindenki túlzó lelkesedéssel tapsolt, a szájuk tele volt süteménnyel, és mindent összemorzsáztak. Nagypapa elmélyült beszélgetésbe elegyedett a vendégekkel, aztán Keavie visszavitte az otthonba. Issy kinézett. Árnyékot pillantott meg a zsákutca bejáratánál. Úgy nézett ki, mintha… nem, az lehetetlen. Nyilván csak a képzelete játszott vele az utcai fényben. Csak olyasvalaki haladt el arra, aki egy kicsit hasonlított Graeme-re, ennyi az egész. Graeme azzal mentegette magát, hogy csak egy másik edzőtermet néz meg, ahová munka után eljárhatna, mégsem lepődött meg különösebben, amikor a lába az Albion Roadra vitte. Ami viszont meglepte, hogy az üzlet tele volt emberekkel – későn jött rá, hogy nyilván parti van, és elcsodálkozott rajta, mennyire csípi a szemét, hogy Issy partit rendez, és őt meg sem hívta. Az is meglepte, milyen késznek és professzionálisnak látszott a kávézó. Bájos és hívogató volt az udvar kövezetére vetülő barátságos fényekkel. Körbepislogott a többi épületre, de nehéz lett volna megmondani, vajon lakottak-e. A kávézó viszont egyértelmű és valóságos volt: felújított és gyönyörű. Graeme általában csak négyzetmétereket, profitot és veszteséget látott maga előtt A, B vagy C kategóriába sorolva, melyeket váltogathat, elárverezhet, amelyre licitálhat, láthatatlan pénzösszegeket helyezhet át innen oda, míg végül egy része az ő számláján landol. Általában nem gondolt arra, mihez kezdenek az emberek az ingatlannal, ha már megszerezték, vajon megszépíttetik-e. Hirtelen kacagás harsant a kávézóból, és azonnal ráismert Issy hangjára. Érezte, hogy ökölbe szorul a keze a zsebében. Miért is nem hallgatott rá Issy? Holtbiztos, hogy csődbe megy. Nincs joga ilyen vidámnak és gondtalannak lenni. Hogy merészelt távol maradni, és miért nem kérte ki a véleményét? Az ajkába harapott, és a Körtefa köz házait bámulta. Aztán sarkon fordult, lesétált az úton, és visszament a sportkocsijához. Odabenn folyt a habzóbor, mindenki bólogatott, és azt mondogatták, a Cupcake kávézó hatalmas siker lesz, Pearl józannak tűnt, amikor közölte, hogy minden bizonnyal az lesz, ha nem feledkeznek meg róla, hogy minden egyes vendégnek ingyenpiát adjanak. Issy mindenkivel csevegett, és külön-külön valamennyiüknek köszönetet mondott, így annyira belefeledkezett a nyüzsgésbe, hogy esélye sem volt bárkivel hosszabban beszélgetni. Pearl mindenesetre felkapta a

szunyókáló Louist, jelentőségteljesen az órájára mutatott, és Issy rájött, hogy ez azt jelenti: „Menj aludni, mert 6-kor már itt leszel” – így mindenkit arcon csókolt, még Austint is a bankból, aki megdöbbent ugyan, de nem haragudott, és Helena felvonta a szemöldökét, és megkérdezte, úgy gondolja-e, hogy ez jó módszer a hiteltúllépési keret kiterjesztésére. Issy mindent rendbe tett, aztán bezárta a helyiséget, és szinte röpködött egész úton hazafelé. Minden álma valóra vált, amikor látta, hogy az üzlete, a kávézója megtelik emberekkel, akik esznek, beszélgetnek, nevetgélnek, és jól érzik magukat. Miután hazaértek, és Helena aludni küldte, jó darabig ébren hevert, a plafont bámulta, a szíve és az agya tele volt tervekkel, álmokkal, ötletekkel, és a jövő, a jövője… Az ébresztőórára pillantott. Csak négy órája volt.

Tizedik fejezet – Ej-kettő-hájom! – kiabálta Louis. Issy háromra ünnepélyesen elfordította a régies NYITVA/ZÁRVA táblát. Ezt is Zac készítette, mindenre gondolt. Adott Issynek egy halom üzleti névkártyát, arra az esetre, ha netán valaki megkérdezné, ki csinálta a csodálatos grafikai tervezést. Pearl és Issy egymásra nézett. – Semmi sem megy magától – mondta Pearl, majd elfoglalták a helyüket a pult mögött, és vártak. Az egész hely tipp-topp volt, a napi ajánlat az állványokra halmozva a ragyogó vitrinekben sorakozott. A levegőben kávé és vanília illata szállt, de a mélyén meghúzódott még egy kis méhviaszos bútorfény a faasztalokról. A lusta tavaszi nap körbekúszott a hatalmas táblaüveg ablakon, és a kanapétól kezdve sorban minden asztalt megvilágított. Issy képtelen volt nyugton maradni. Ellenőrizte a kemencét, a tárolópolcokat: a rendezetten sorakozó terjedelmes liszteszsákokat, a szódabikarbónás dobozokat, a sütőport, a cukrot, az egymás fölötti sorokba rendezett ízesítőaromákat, a friss citromot a dobozokban és a súlyos, tejszínnel és nagy edényekben álló krémes angol vajjal megrakott hűtőt – mindenből a legjobbat. Megpróbálta elmagyarázni a pénzügyi elemeket Austinnak: olyan ez, mint amikor az ember sminket vásárol, némelyik cucc ugyanolyan, mindegy, hogy milyet vásárol – például a szemceruza vagy a pirosító –, mindegy, milyen márka, így az ember megveszi a legolcsóbbat. De vannak tételek – mint az alapozó vagy a rúzs –, amelyeknél igazán, de tényleg számít a minőség; ez mindenki számára nyilvánvaló. Ezekből a lehető legjobbat érdemes beszerezni, amit csak megengedhet magának az ember. A süteményhez használt vajnak és vajkrémnek boldog tehenektől kell származnia, akik jó mezőkön friss zöld füvet legelésztek. – Hát erről van szó – jelentette be. Austin egyetlen szót sem értett a hasonlatból, de lenyűgözte Issy szenvedélyessége. – Másrészt viszont – folytatta a lány –, a magyar mészből készült sütőpor akkor is működik, ha minimális árat adunk érte, mégis mindenki elégedett. – A tárolószekrény a biztonság és rend érzésével töltötte el, ugyanúgy, mint amikor kislány volt, és boltost játszott. Már attól is tökéletes elégedettség töltötte el, hogy mindent megnézett. – Mindig ilyen voltál, vagy külön erőfeszítéseket tettél ezért? – érdeklődött Pearl. Issy lábujjhegyen ugrált. – Egy kicsit mindkettő – válaszolt óvatosan. Néha nem volt biztos benne, hogyan kezelje a személyzet egyetlen tagját. – Oké, rendben. Csak a miheztartás végett. Akarod, hogy főnöknek hívjalak? – Egyáltalán nem szeretném. – Oké. Issy elmosolyodott. – Ha sok mindent eladunk, akkor talán hívhatsz Isabel hercegnőnek. Pearl furcsán nézett rá, de a tekintete mögött mosoly bujkált. Háromnegyed 8-kor egy munkás dugta be a fejét az ajtón. – Főznek teát? Pearl mosolyogva bólintott. – Természetesen. És egész héten fél áron adjuk a süteményt. A munkás óvatosan belépett, a lábát feltűnően megtörölte az új brit zászlós lábtörlőben, amit Issy egy boltos barátjától terven felül vett, és teljesen fölöslegesen terhelte meg a költségvetését. – Egy kicsit puccos, nem? – állapította meg a munkás. Összeráncolta a homlokát. – Mennyi itt egy tea? – Egy font negyven – közölte Pearl.

A munkás az ajkát harapdálta. – Tényleg? – mondta. – Hű! – Mindenféle van – tette hozzá segítőkészen Issy. – És megkóstolhat néhány süteményt. A munkás sajnálkozva megpaskolta a hasát. – Dehogy, megöl a nejem. Nem tud nekem szalonnás szendvicset csinálni, ugye? Pearl elkészítette a teát – észrevette, hogy Issy túlságosan feldobott, és fennáll a veszély, hogy kilöttyenti a dolgokat –, így kérdezés nélkül tejet és két cukrot tett a teába, és mosolyogva átadta, lezárta a papírpohár tetejét, és tartót is adott hozzá; nagyon forró volt. – Kösz, aranyom – mondta a férfi. – Biztos nem akar megkóstolni néhány sütit? – kérdezte Issy kissé túlbuzgón. A munkás idegesen körülnézett. – Nem, kösz. Már így is elég édes vagyok, aranyom. – Idegesen fölnevetett, fizetett és kihátrált. Pearl diadalittasan megcsöngette a pénztárgépet. – Az első vevőnk – jelentette be. Issy mosolygott. – Azt hiszem, elriasztottam – elmélkedett. – És ha igaza van? Mi van, ha túl puccosak vagyunk ehhez a környékhez? – Én aztán nem – tiltakozott Pearl, és feltörölt egy csepp kilöttyent tejet az üvegpultról. – Különben sem kér senki sütit reggel fél nyolckor. – Én igen – cáfolta meg Issy. – És mások is fognak. Az emberek esznek muffint. A muffin ugyanolyan, mintha Amerikában azt mondanád: „süteményt reggelizek”. Pearl hosszan nézett rá. – Istenem, mennyire igazad van. Ez sok mindent megmagyaráz. – Hm – mondta Issy. A következő órában kíváncsi helyiek tértek be, tudni akarták, ki vette ki a legutóbb tönkrement üzletet a Körtefa közben. Egyesek udvariatlanul odamentek a kirakathoz, az üveghez nyomták az orrukat, meredten néztek, aztán odébbálltak. – Ez nem túl kedves – mondta Issy. – Iss – szólt rá Pearl, akinek egyébként is elég kemény reggele volt a negyed hatos keléssel, aztán még Louist is be kellett vinnie az új játszócsoportba. – Ez nem a lakásod. Nem rólad alkotnak véleményt. – Hogy mondhatod ezt? – Issy körülnézett a boltban. – Benne van szívem és a lelkem! Igenis fölöttem ítélkeznek! Kilenc előtt két perccel mogorva emberke haladt el a kávézó portálja előtt, régimódi kalapját a homlokába húzta. Már majdnem elhagyta az üzletet, amikor hirtelen megtorpant, negyvenöt fokos fordulatot tett, és egyenesen bebámult. Rájuk nézett, másodpercekig vészjóslón méregette őket, aztán megfordult, és folytatta az útját. Pillanatokkal később hallották a nyíló fémredőny zörgését. – Ez a vaskereskedő! – pisszegett izgatottan Issy. Korábban már megpróbált megismerkedni az új szomszédjával, de a roskadozó kis üzlet, amely jobbról csatlakozott hozzájuk, fazekakat és lábasokat árult, egészen furcsa nyitva tartással működött, és soha nem sikerült senkit elkapnia onnan. – Viszek neki egy csésze kávét, és összebarátkozom vele. – Én a helyedben óvatos lennék – figyelmeztette Pearl. – Azt sem tudod, miért zárt be a többi bolt. Azt már tudjuk, hogy ez egy furcsa üzlet. Lehet, hogy megmérgezte őket. Issy rábámult. – Nos, ha innivalóval kínál, majd egyszerűen azt mondom: „Köszönöm, de kávézóm van” – jelentette ki. Pearl felvonta a szemöldökét, de egyetlen szót sem szólt. – Jó, lehet, hogy adok neki pár napot – adta be végül a derekát Issy. Tizenegykor fáradt, kopottas megjelenésű nő jött be egy fáradt, kopottas kislánnyal.

Mindkét nő nagy hűhót csapott a kislány körül, de ő nem válaszolt, csak vetett egy pillantást az anyjára, aki lemondóan legyintett, és némán elvette a felajánlott süteménykóstolót. – Kaphatnék egy szimpla feketekávét? – mondta a nő, de a süteményt visszautasította (Issyre kezdett rátörni a paranoia), és kiszámolta az aprót. A kislánnyal együtt a szürke kanapéra ült a magazinok és újságok közé, a könyvektől nem messze. Az anya azonban nem nézett sehová. Lassan felhörpintette a kávét, a kislány közben az ujjaival játszadozott nagyon, nagyon csöndesen, az anyja pedig kibámult az ablakon. Összesen négyen voltak a cukrászdában, Pearl és Issy hamarosan képtelen volt normálisan beszélni. – Felteszek valami zenét – ajánlotta Issy. De amikor betette az új Corinne Bailey Rae-CDt a régi lejátszóba, amelyet most már hivatalosan a Cupcake kávézónak adományozott, és a finom, kellemes dallamok betöltötték a helyiséget, a nő felpattant és távozott, mintha a zene ébresztőóra lett volna, vagy külön kellene fizetnie érte. Nem köszönt, és nem mondott köszönetet, és a kislány sem. Issy Pearlre meredt. – Ez az első nap – nyugtatta Pearl. – Semmi szükség rá, hogy egész nap dajkáljalak, oké? Gyakorlatias üzletasszony vagy, és kész. Az eső nap mint nap zuhogott, és Pearl bátorítása minden egyes csöndes nap után egyre hamisabban csengett. Szabadnapot vett ki, és Issy rettentően kimerültnek érezte magát nélküle, a könyveléssel foglalta el magát a cukrászdában (bonyolult volt, és a számok ijesztő képet mutattak, hiába mondogatta Pearl, hogy ne aggódjon, nem tehetett róla, de álmatlanul forgolódott az ágyában). Két kuncsaftja volt, ami jobb, mint ha egy se lett volna. Először is a nő újra eljött a kislánnyal, és ez egy kicsit felvidította Issyt; nyilvánvalóan nem rémült meg annyira, hogy elrohanjon, és soha többé ne merje betenni hozzájuk a lábát. De nem voltak barátai? Nem hozza magával őket és a ragacsos ujjú gyerekeiket, ha szükségük van egy kis kényeztetésre, miközben a Clissold parkba tartanak? Az anya újra csak kikérte a kis csésze kávéját, odakuporodott a kanapé sarkába a csöndes gyerekkel, mintha csak az iskolaigazgató irodája előtt várakoznának. Issy kedvesen rámosolygott, és megkérdezte, hogy érzi magát, de a nő válasza: „Remekül”, amelyet enyhén űzött arckifejezés kísért, megakadályozta, hogy további kérdéseket tegyen föl. Issy az összes szombati újságot átlapozta – azt hitte, majd agyon lesz hajszolva, ehelyett hihetetlenül jól informált lett a világ dolgaiban –, amikor a kis csengettyű, amelyet az ajtó fölé szereltek, vidáman csilingelni kezdett. Fölnézett, fölismerte a jövevényt, és elmosolyodott. Des nem tudta, mit kell csinálni egy kisbabával. Jamie folyamatosan üvöltött, ha nem sétáltak vele le-föl. Odakint még hideg volt, és Jamie csak akkor volt elégedett, ha tologatták vagy fölemelték. Az orvos szerint csak egy kis kólika, és Des megkérdezte: „Mi az a kólika?” A doktor csak részvétteljesen mosolygott, és azt válaszolta: „Ezt a kifejezést használjuk, amikor a baba mindennap órák hosszat üvölt”, mire Des megdöbbent, és csalódott volt. Remélte, hogy az orvos majd azt válaszolja: „Adjon neki ebből az orvosságból, akkor rögvest abbahagyja, és a felesége jókedvre derül.” Befordult az Albion Roadra, és gőze sem volt, most mihez kezdjen – a kis, teraszos házuk négy fala már az őrületbe kergette –, aztán eszébe jutott Issy kávézója. Talán beugrik, és megnézi, hogy mennek a dolgok. Talán szerez egy csésze ingyenkávét. És azok a sütemények, hát az sem semmi. – Helló, Des! – köszöntötte lelkesen Issy, mielőtt felfogta, hogy egyrészt Des valószínűleg egy ingyenkávét vár (amit, gondolta kelletlenül, alighanem meg is érdemel), másrészt egy kisbaba van nála, aki teljes tüdőből bömböl. Corinne Bailey Rae sem vehette föl vele a versenyt. – Nézzenek oda, a… Issy soha nem tudta biztosan, mit kell mondani a kisbabáknak. Abban a korban volt,

amikor mindenki azt feltételezi, hogy elkeseredetten vágyik egy gyerekre, ha túl nagy hűhót csapott körülöttük, és akkor szánakoztak rajta, viszont ha nem mutatott elég érdeklődést, akkor elkönyvelték, hogy megkeseredett és féltékeny, és titokban gyereket szeretne, de nem képes kimutatni. Igazi aknamező volt ez. – Szia, kicsi… – Desre nézett útmutatásért. A baba összeráncolta a homlokát, és megfeszítette a hátát, újabb bömbölésre készülődve. – Fiú… Jamie. – Ó, a kis Jamie. Milyen cuki. Isten hozott! Jamie kapkodva nagy levegőt vett, és megtöltötte a tüdejét. Des észrevette a figyelmeztető jeleket. – Ööö… kaphatok egy tejeskávét? Határozott mozdulattal előhúzta a pénztárcáját. Az ingyenkávé dolgában megváltoztatta a véleményét: elég súlyos zajszennyezést idézett elő. – És egy süteményt – buzdította Issy. – Ööö… ne… – Kap egy szelet süteményt – erősködött Issy –, és ez az utolsó szavam. Ekkor a kanapé végében kuporgó kislány fölemelte szomorkás arcát. Issy rámosolygott. – Elnézést – kiáltott oda Issy a kislány anyjának, megpróbálta túlkiabálni Jamie süvítését. – Szeretne a kislánya egy süteményt? Ingyen van, most nyitottunk. A nő gyanakodva fölnézett a képes újságból. – Nem, köszönöm – utasította vissza feltűnően erős kelet-európai akcentussal. Issynek korábban föl se tűnt. – Semmi baj – ordította Issy. – Csak ezt az egyet. A kislány, aki olcsó, kicsit piszkos, rózsaszín felsőt viselt, ami ráadásul túlságosan vékonynak tűnt az időjáráshoz képest, tágra nyílt szemmel odaszaladt a pulthoz. Az anyja figyelte, a tekintete kicsit megenyhült, vonakodva bár, de beleegyezően intett a kezével. – Melyiket szeretnéd? – érdeklődött Issy, és közelebb hajolt a pult másik oldalán álló kislányhoz. – A rózsaszínűt – jött az izgatott hangocska. Issy tányérra tette, és ünnepélyesen az asztalukhoz vitte, közben Des kávéja készült. Míg a kávé készült, Des körbemasírozott a babával együtt az üzletben, szemmel láthatólag a folyamatos mozgás volt az egyetlen dolog, amitől a kisfia csöndben maradt. – Ne aggódjon miattunk – mondta Issy aggódó pillantására válaszul. – Minden harmadik kör után iszom egy kortyot. – Remek – mondta Issy. – Hogy megy az üzlet? Des fintorogva vonult körbe a szobán. – Nem tökéletes – válaszolta. – Ez a környék évekig szép jövő előtt állt, de úgy tűnik, elérte azt a pontot, ahonnan már nincs tovább, ha érti, mire gondolok. A Cupcake kávézóra? – találgatta Issy szomorúan magában, de csak bólintott és mosolygott. Úgy a kilencedik kör után (Issy teljesen biztos volt benne, hogy ez nem tesz túl jót a babának, de úgy érezte, nincs meg a szükséges tapasztalata a véleménynyilvánításhoz) a kanapé sarkában kucorgó nő, aki bátortalanul belemártotta az ujját a lánya sütijének a cukormázába, hirtelen határozottan végigmérte Dest. – Bocsásson meg – kezdte. Des megtorpant. Jamie azonnal visítani kezdett, mint egy felszálló repülőgép. – Igen? – mondta, és lenyelt egy korty kávét. – Issy, ez igazán nagyon finom – mondta a

szája sarkából. – Adja ide a babát – mondta a nő. Des Issy felé pislogott. A nőnek leesett az álla. – Higgyen bennem! Adja ide a babát! Segítek rajta. – Hm, nem vagyok biztos benne… Förtelmes, a nem körültekintően megfogalmazott mondat miatti csönd ülte meg a helyiséget, majd Des rájött, hogy ha nem adja oda a babát, az olyan, mintha valami borzasztóval vádolná. Igazi angol lévén gondatlanságból előidézett sértésnek és szégyennek élte meg, és ez túl fájdalmas volt. Issy bátorítóan mosolygott. Végül átadta a gyereket a nőnek, akinek a kislánya rögtön lábujjhegyre ágaskodott, hogy megnézze. Sa ziza zecob dela dalou’a Boralea ’e borale mi komi oula Etawuae’o ela’o coralia wu’aila Ilei pandera zel e’ tomu pere no mo mai Alatawuané icas imani’ u’ Énekelte a nő, mire Jamie azonnal föllelkesedett, meglepte, hogy idegen karok közt találja magát, egy pillanatra elcsöndesedett, és a nőre bámult nagy kék szemével. Az asszony gyöngéden megpuszilta a kobakját. – Lehet, hogy boszorkány – sziszegte Des Issy felé. – Cssss! – intette le Issy, és elbűvölte, amit a nő csinált. Jamie kinyitotta a száját, újabb sivításra készült, de a nő higgadtan és magabiztosan az egyik karjára fektette a babát, míg Jamie a pocakján feküdt, apró karocskái és lábacskái lefelé csüngtek. Pár pillanatig tekergődzött és fészkelődött, Des pedig ösztönösen felé mozdult – úgy nézett ki, mintha készülne leesni, olyan ingatagon egyensúlyozott az egyetlen végtagon –, aztán hihetetlen dolog történt. Jamie pislantott egyet a hatalmas kék szemével, aztán még egyet, aztán az apró rózsabimbó alakú szájacska valahogy rátalált a hüvelykujjára, és a kisfiú nyugton maradt. Mindenki szeme láttára, pillanatokon belül, olyan tisztán és viccesen, akár egy rajzfilm jelenetében, a szeme elnehezedett, tovább nehezedett… és már aludt is. Des megrázta a fejét. – Hogyan… de hogy… Beadott neki valamit? A nő szerencsére nem értette meg a kérdést. – Nagyon kimerült. – Desre nézett. – Mindketten nagyon fáradtak – jegyezte meg kedvesen. Váratlanul és nagyon nem jellemző módon Des úgy érezte, mindjárt könnyekben tör ki. Még akkor sem sírt, amikor Jamie született; nem sírt az apja halála óta. De valahogy… – Egy kicsit… elfáradtam – mondta váratlanul, és a nő mellé huppant a kanapéra. – Mit csinált vele? – érdeklődött Issy elbűvölve. Varázslatos volt. – Hm… – dünnyögte a nő, és szemmel láthatólag kereste az angol szavakat. Hm. Lássuk csak. Olyan, mint a tigris a fán. Mind a ketten értetlenül bámultak rá. – Amikor kisbabának hasfájás… szeretnek feküdni, mint tigris a fán. Ez segít pocin. És Jamie tényleg úgy nézett ki, mint egy álmos macska, aki boldogan elernyedt egy faágon. A nő szakszerűen hasra fektette a babakocsiban. – Ööö – nyögte Des, aki alig várta, hogy megmutassa, legalább egy dolgot tud a gyermeknevelésről –, ugye nem mondja komolyan, hogy a hasára fekteti. A nő szigorúan meredt rá. – Kisbabák fájó hassal jobban alszanak hason. Nézze csak. Nem hal bele.

Az igazat megvallva Jamie olyan tökéletesen boldognak látszott, amilyen csak egy alvó kisbaba lehet. Halvány rózsaszínű ajkai szétnyíltak, keskeny háta csak icipicit emelkedett, ahogy levegőt vett. A nő fogta a takarót, és elszánt mozdulatokkal szorosan bebugyolálta, hogy alig tudott mozogni. Des, aki megszokta, hogy Jamie alvás közben is tekergődzött, és láthatatlan ellenségekkel birkózott, csak bámult. – Azt hiszem, kérek még egy csésze kávét – mondta hitetlenkedő hangon. – És… Ööö… lenne szíves… ideadná – álmélkodva nagyot nyelt – az újságot? Issy elmosolyodott az emlék hatására. Természetesen végül csak bagó volt a nyeresége, de Des és a nő, aki, mint kiderült, a Mira névre hallgatott, beszélgettek, és egész jól kijöttek, és legalább egy darabig volt egy kis beszédmoraj a kávézóban; a hang, amelyre olyan régóta vágyott. Aztán megérkezett a szomszédos vaskereskedő, hosszan tanulmányozta az ajtóban kiakasztott étlapot – kínzóan sokáig –, aztán újra elhúzott. Issy kiszólt egy hellót, de a férfi válaszra sem méltatta. Issy lassan meggyűlölte az óra förtelmes, lassú ütéseit. Ebédidőben két tinédzser lány jött be, gondosan kiszámoltak egymás közt egy csokis gyömbéres sütire való összeget, és kértek hozzá két pohár vizet, de csak akkor mentek el, amikor úgy fél négy tájban megszólalt az ajtó csengettyűje. Helena érkezett. – Ez nem jó, ugye? – állapította meg Helena. Issy a legnagyobb elképedésére kissé ideges lett. Soha nem volt Helena miatt ingerült, nagyon régi barátok voltak. De gonoszságként élte meg, hogy épp most bukkan föl, amikor annyira sikertelennek érzi magát. – Szia – mondta Helena. – Hogy megy? – Kérsz egy maradék sütit? – kérdezte Issy kicsit élesebb hanghordozással, mint akarta. – Igen – válaszolt Helena, és elővette a pénztárcáját. – Tedd el a tárcádat – szólt rá Issy. – A nap végén úgyis kidobnám a közegészségügy miatt. Helena felvonta a szemöldökét. – Hallgass! Ezt meg se hallottam. Ezt egyébként sem kellene megennem. Bár egy másik, csésze méretűért jöttem be, így ez már nyereség. – Egy csésze méretűt! – mondta Issy. – Ha-ha, nagyon vicces. – Zárj be korábban, hazamegyünk, és megnézzük az Otthon, véres otthont, aztán felhívjuk az összes barátunkat, akik az utóbbi időben nem jelentkeztek, elmeséljük nekik, hogy a jövőben egész nap lustálkodni fogunk, mikor ők hajnali ötkor kelnek, és az üveg után nyúlnak. – Nagyon csábító – mondta Issy sajnálkozva. – De nem lehet. Ma fél ötig tartunk nyitva. – Akkor mi van az „én irányítom a saját sorsomat, és azt csinálom, amit akarok” dologgal? Azt hittem, ez a lényege a saját vállalkozásnak. – És – folytatta Issy – kasszát kell csinálnom, és át kell néznem a heti számlákat. – Hát ez nem fog soká tartani, ugye? – Helena? – Faragatlan voltam? – Igen. – Én veszem a bort. – Pompás. – Pompás. – Ebben a pillanatban újra megszólalt az ajtócsengettyű. Austin óvatosan nézett körül a cukrászdában. Tudta, hogy még csak most nyitottak, de azért jó lett volna látni néhány vendéget, és Issy talán egy kicsit tüsténkedhetne inkább, mint hogy a pultnál csicsereg a barátnőjével. Darny a játszótéren volt, amikor Austin, ahogy az előre látható volt, arra a szörnyű érzésre ráeszmélt, hogy elfelejtett valami fontosat, és nagyon törte a fejét, hogy mi lehetett az. A szüleik

halála után a szociális munkás, akinek a gyámsága alá kerültek, azt ajánlotta, hogy keressen föl egy terapeutát. A terapeuta szerint a szervezetlenség bizonyos mértékben a szülei felé intézett segélykiáltásként értelmezhető, azt akarja, jöjjenek vissza, és intézkedjenek, azt is mondta, hogy egy élettárs is betölthetné ezt a szerepet. Austin gyanította, hogy ez totális baromság, de ez nem segített, amikor, mint ahogyan fél órával ezelőtt is történt, rájött, hogy elhagyta valahol az üzlet bérleti szerződésének a másolatát, és ha nem csatolja az aktához, Janet szétrúgja a seggét. – Ööö…, helló! – köszönt. Issy bűntudatosan pattant fel. Jó lenne, vélekedett, ha a vállalkozásában érintettek olyankor jönnének be, amikor sokan vannak az üzletben. Homályosan azt kívánta, bár ne lenne ott Helena, mert ez nem tűnt túl professzionálisnak. Különösen, hogy Helena finoman oldalba bökte, és úgy vonogatta a szemöldökét, mint Groucho Marx. – Helló! – köszöntötte Issy. – Szeretne egy süteményt Darnynak? – Ajándékba? – érdeklődött Austin csillogó szemmel. – Biztos vagyok benne, hogy ez nincs az üzleti tervben. – Nem is olvasta végig – mondta Issy, és hirtelen ideges lett. A vigyora miatt volt. Zavaróan nem illett egy banki alkalmazotthoz a megjelenése. – Jól van, tényleg nem – ismerte el Austin. – Hogy megy az üzlet? – Nos, ez a mi visszafogott indulásunk – mondta Issy. – Nyilván tudja, időbe telik, míg kiépül a vendégkör. – Én teljes mértékben megbízom az üzleti tervében – közölte gyorsan Austin. – Abban, amit nem is olvasott – hívta fel a figyelmét Issy. Austin ezen jót mosolygott volna, ha történetesen elolvasta volna a tervet, de mint mindig, teljes mértékben az ösztöneit követte a kölcsönökkel kapcsolatban. Általában bejött. Szerette azt gondolni, hogy ha a gyilkossági nyomozóknak megfelel ez a módszer, akkor neki is elég jó lesz. – Tudja, ismerek valakit, aki marketingvonalon dolgozik – mondta, és leírta a részleteket Issynek. A lány elmélyülten tanulmányozta az írást, és föltett néhány kérdést; úgy érezte, mintha a férfi őszinte érdeklődést mutatna. Nyilván a befektetését óvja, jött rá. – Köszönöm – mondta Issy. Furcsa volt hallani, milyen józanul beszél, miközben kifordítva viseli a csíkos pulóverét. – Ki van fordítva a pulóvere. Austin végignézett magán. – Ó, igen, tudok róla. Darny úgy döntött, hogy minden ruhacímkének látszódnia kell, innen lehet tudni, hogy a megfelelő minőséget viseli valaki. Még nem sikerült logikusan meggyőznöm az ellenkezőjéről, így elhatároztam, hogy belemegyek a játékba, amíg így gondolja. Valószínűleg kinövi, igaz? – És hogy fog kinézni, ha mindent így vesz fel? – mosolygott Issy. – Nagyon jó kérdés – mondta Austin, és egyetlen mozdulattal lehúzta a pulóvert. Véletlenül azzal együtt kihúzódott a levélzöld inge egy része is, és kilátszott az izmos hasa. Issy azon kapta magát, hogy bámulja, aztán rájött, hogy Helena őt bámulja, a szemében néma jókedv csillogott. Issy régi jó szokása szerint érezte, hogy mély, rémítő vörösre válik az arca. – Nem tudom – beszélt tovább Austin. – Én csak megpróbáltam időben elvinni a játszóházba. Feltételeztem, hogy a többi gyerek rettenetes gúnyneveket aggat rá, és megríkatják, míg végül beáll a sorba, elnyomja az egyéniségét, és beilleszkedik, mint egy birka. Immár helyesen visszavette a pulóvert, és Issyt kereste, de ő eltűnt az alagsorban. – Ja, felhozom a bérleti szerződés papírjait, amikre szüksége van! – kiáltott fölfelé Issy a lépcső födémnyílásán. Helena jelentőségteljesen a férfira mosolygott. – Maradjon itt egy kávéra – javasolta. Issy odalent hideg vizet locsolt az arcára a vendégek mosdójában. Ez teljesen nevetséges.

Össze kell szednie magát; hiszen együtt dolgoznak. Már nem tizenkét éves. – Itt van – bukkant fel már csak enyhén piros arccal. – Egy sütemény Darnynak. Ragaszkodom hozzá. Ez… hogy is nevezik a reklámszakemberei? Kóstoló. – Kóstolót adni valakinek, aki egy font zsebpénzt kap hetenként, valószínűleg nem állná ki a kiadás-bevétel elemzést – közölte Austin –, de azért köszönöm. – Elvette a süteményt, és az ujjai valahogy egy leheletnyit tovább maradtak, mintha vonakodna elengedni Issyt. – És aztán – mondta Helena, és kitöltötte a maradék bort –, aztán magaddal vonszoltad a lenti tárolószekrénybe, és… Issy az ajkát harapdálta. – Fogd be! – kiáltotta. – Ő pedig a férfias, számolásban edzett karjába vont, és… – Hagyd abba! – tiltakozott Issy. – Mindjárt hozzád vágok egy párnát. – Ha akarod, az összes párnát hozzám vághatod – mondta Helena. – Akkor is kilencezer százalékkal jobban bírom, mint Graeme-et. Issy, mint Graeme nevének említésére mindig, egy kicsit elcsöndesedett. – Ó, ugyan már, Iss, csak ugratlak. Ne legyél már ennyire mimóza. – Tudom, tudom. Egyébként Austin csak az aláírt bérleti papírokat hozta el. És azért, hogy jól lehordjon a lustálkodásért, láthattad az arcán, amikor besétált az ajtón. – Szombaton? – Helybeli. A környéken lakik. Kívülről ismer errefelé mindent. – Mert olyan okos és olyan csodás. Puszi, puszi, puszi. – Fogd már be! – Issy egyenesen Helena fejéhez vágta a párnáját. – Különben is korán aludnom kell. Holnap rengeteg dolgom van. – Smacizás? – Jó éjt, Helena. Keress egy hobbit magadnak. – Te vagy az! A vasárnapi vonat zsúfolásig tele volt a hétvégi utasokkal; sokan tértek vissza a tegnapi meccsről, hangoskodtak, kilötyögtették a sörüket, a barátaiknak ordítoztak a folyosón keresztül. Issy a könyvével talált egy csöndes helyet egy sarokban, a vonat üvegében fél szemmel látta fáradt tükörképét, és a Joe nagypapánál tett látogatáson járt az esze. – Egy kicsit sem kapott erőre attól a partitól – újságolta Keavie, amikor Issy megérkezett. – Azóta is kimerült. És talán egy kicsit… zavart. – Megint kezdődik, ugye? – kérdezte lesújtva Issy. – Eluralkodik rajta. Keavie bánatosan nézett, és röviden megérintette Issy karját. – Tudja… úgy gondolom, ezért van itt – mondta. Issy bólintott. – Tudom. Tudom. Én csak… olyan jól volt. – Igen, gyakran előfordul, hogy pár hónapig segít rajtuk a biztonságérzet, hogy tudják, itt vigyáznak rájuk. Issy lesütötte a szemét. – De nem örökre. Keavie is szomorúnak tűnt. – Issy… – Tudom, tudom. Gyógyíthatatlan. És fokozatos leépüléssel jár. – Vannak azért jó pillanatai – vigasztalta Keavie. – Tulajdonképpen volt pár jó napja, lehet, hogy szerencséje lesz. És szereti, ha maga meglátogatja. Issy hatalmas erőfeszítés árán elrendezte a vonásait, és bement hozzá. – Helló, papi! – köszöntötte jó hangosan. Joe félig-meddig kinyitotta a szemét. – Catherine! – találgatta. – Margaret! Carmen! Issy! – Issy vagyok – mondta Issy hálásan, és gyorsan eltűnődött, ki lehet az a Carmen. Megölelte, érezte a borostás bőrét, amely, úgy tűnt, minden egyes alkalommal jobban elernyedt a

csontjáról. – Hogy vagy, nagypapi? Sokat vagy kint? Rendesen adnak enni? Joe intett a kezével. – Ne, ne, ne – mondta az öreg. – Nem. Azt nem. Issy felé hajolt, amennyire csak tudott. Az erőfeszítéstől zörögni kezdett a mellkasa. – Néha – mondta lassan. – Néha nem jól látok bizonyos dolgokat, Issym. – Tudom, papi – mondta Issy, és megszorította az öreg kezét. – Mindenkivel előfordul. – Nem – mondta a nagypapa. – Tudom. Ez nem olyan… Úgy tűnt, elvesztette a gondolat fonalát, és kibámult az ablakon. Aztán újra magához tért. – Én… gondolkozom, Issy, de néha rosszul látok dolgokat, egyszerűen álmodok… – Folytasd. – Van neked… van az én kis Issymnek péksége? Olyan áhítattal mondta ki a pékség szót, mintha a mennyországot emlegette volna. – Van, nagypapi! Ott voltál, emlékszel? Eljöttél a nyitópartimra. Joe megrázta a fejét. – Az ápolónők minden reggel felolvassák nekem azokat a leveleket – mondta –, de én nem emlékszem semmire. – Tényleg van pékségem – mondta Issy. – Vagyis inkább cukrászdám. Sütemény meg ilyesmi van benne. Nem sütök kenyeret. – Pedig a kenyérsütés is remek hivatás – bizonygatta Joe. – Tudom. Tudom, hogy az. De ez inkább egy kávézó. Issy észrevette, hogy a nagyapja szeme bepárásodott. Ez nem volt túl ideális, nem akarta túlságosan meghatni. – Az én kis Issym. Egy pék! – Igen. De mindent tőled tanultam. Az öregember megszorította az unokája kezét. – Jól megy? Meg tudsz élni belőle? – Hm – mondta Issy. – Még korai volna megmondani. Őszintén szólva… igazából az egészet egy kicsit bonyolultnak találom. – Ez azért van, mert most üzletasszony vagy, Issy. Minden a te válladon nyugszik… Vannak gyerekeid? – Nincsenek, papi. Még nincsenek – mondta Issy szomorkásan. – Nem, nincs gyerekem. – Ó, akkor csak magadról kell gondoskodnod. Az jó. – Hm – mondta Issy. – De tudod, akkor is be kell csalogatnom valahogy a vevőket. – Ez könnyű – mondta Joe. – Ahogy megérzik a péksütemény illatát, már ott is vannak. – Ez itt a gond – elmélkedett Issy. – Nem érzik az illatát. Túl messze vagyunk, eldugott helyen. – Az probléma – értett egyet Joe. – Elviszed a termékeidet az emberekhez? Kimész az utcára? Megmutatod az embereknek, mid van? – Nem igazán – röstelkedett Issy. – Többnyire a konyhában van dolgom. Nem gondolod, hogy egy kicsit… kétségbeesett dolog az ételt odalökni az utcán az embereknek? Én biztos nem vennék el semmit, amit az utcán ajánlanak. Joe arca izgatott lett. – Hát semmit sem tanultál tőlem? – kérdezte. – Tudod, az élet nem fenékig tejszínhab. – Gondoltam, ha a sütemények elég nagyok… – 1938-ban kezdtem Manchesterben. Közvetlenül a háború előtt. Mindenki rettenetesen félt, és senkinek sem volt a zsebében egyetlen fölösleges penny sem minőségi süteményre. Issy már hallotta ezt a történetet, de mindig boldogan meghallgatta. Hátradőlt a székében,

mintha még mindig kislány lenne, és a nagypapa jól betakargatná az ágyban, és nem fordítva. – Az apám meghalt az első világháborúban, és a pékségek akkoriban kegyetlen helyek voltak. Fekete kenyér, egérürülék meg a jó ég tudja, mi minden volt ott, de amíg az emberek negyed dollárért megkapták, amit akartak, és enni adhattak a gyerekeiknek, addig nem érdekelte őket. Abban a világban nem volt piaca a jó minőségű süteményeknek, de nem ám. De én fiatal voltam, tele voltam tudásszomjjal, négykor keltem, fölsepertem a padlót, lisztet szitáltam, dagasztottam. Még hogy dagasztottam? Nem vicc, Isabellem, olyan bicepszem volt, mint egy bokszolónak. Az emberek megjegyzéseket tettek rá. Különösen a hölgyek. Joe úgy nézett ki, mintha épp elaludna, így Issy közelebb húzódott. – Persze jó oldala is volt az ottani munkának, a korai kezdés és a nagy liszteszsákok ellenére… amikor télen annyira hideg volt. Igazán hideg. – Joe körülnézett. – Itt soha nincs hideg. Mindig sálakba meg köpenyekbe bugyolálnak, míg az ember végül úgy érzi, kidurran, mint egy virsli. – De azokon a fagyos reggeleken, amikor az ember bement – és a kemencék soha nem hunytak ki, tudod, egész éjszaka mentek, így a kenyér mindig friss volt, mindig. És reggel fölkeltél, és a mama házában – a dédnagymamád, Mabel –, ó, ott aztán tényleg hideg volt. Jeges volt a takaró, jégcsap lógott az ablakokról. Télen nem száradt meg a mosott ruha, és nedvesen vettük föl. Reggelenként megraktam a tüzet, és nem tudtam remegés nélkül meggyújtani az aprófát. Volt akkoriban néhány kemény tél. De ha beléptél abba a pékségbe, szétáradt a meleg a csontjaidban; érezted, hogy átjárta a nedves ruháidat, a nyirkos gyapjút, a kirepedezett kezedet. A gyerkőcök bejöttek, Isabel, és lehetett látni az arcukon, mennyire imádják a meleget és az illatokat. Igazi nyomorgó népek éltek akkoriban, Issy, nem úgy, mint most, amikor mindenkinek lapos képernyős tévéje van. Issy elsiklott a megjegyzés fölött, és megveregette a nagyapja kezét. – Kicsit úgy voltak vele, ahogy én a sörözővel, gondolom – folytatta Joe. – Barátságos és meleg, és van mit kortyolgatni. Valami ilyesminek kell lennie. Otthonosnak és szívélyesnek. – Előrehajolt. – És ha egy asszonynak kisgyereke volt otthon, akit alig tudott etetni, vagy valaki hiányt szenvedett a kuponokból, vagy csak túl sok szájat kellett etetnie – emlékszem Flahertyékre, minden évben született egy gyerekük, és Patrick soha nem tudta megtartani az állását. Nos, sokszor csúsztattam nekik oda egy-egy falatot. Egy cipót, ami nem jött fel igazán, vagy néhány többnapos brióst. Így volt kerek a világ. És, persze, volt olyan, aki azért toppant be, hogy megnézze, kap-e valamit ingyen. De mások azért néztek be, mert jót tettél velük. Én mondom neked, minden egyes Flaherty gyerek – márpedig legalább tizenhárom volt belőlük, az ember egy idő után abbahagyta a számolást. Szóval minden egyes Flaherty gyerek, és amikor felnőttek, az ő gyerekeik is, állást kaptak, aztán jöttek az ő gyerekeik, akik egyetemre mentek, és mindegyikük egész életében a Randalltől vette a kenyeret. Csak a Flahertyk eltartották volna az üzletemet. Így megy ez az üzleti életben. Van, aki kilopja a szemedet, van, aki beléd rúg, amikor amúgy is a földön vagy, de ha jó érzéseket keltesz, és barátságos vagy, azt szeretik az emberek. Bizony. Joe hátradőlt, fáradtnak tűnt. – Nagypapa – mondta Isabel, lehajolt, és megpuszilta az orrát –, briliáns vagy. Az öregember könnyes szemmel nézett föl rá. – Mi történt? Ki vagy te? Te vagy az, Marian? – Nem, nagypapi. Én vagyok. Isabel. – Isabel? Az én pici lánykám, Isabel? Merőn nézett. – Mi van veled mostanában, édesem?

Tizenegyedik fejezet A NAPFÉNY ÍZE, HOGY EGY KICSIT KIRAGADJON A VALÓSÁGBÓL Epres habcsókcupcake 24 süteményhez 2,5 dkg szoba-hőmérsékletű natúr vaj 2,5 dkg porcukor 4 tojás 2,5 dkg önkelesztő liszt 4 evőkanál tej (teljes vagy félzsíros, nem sovány tej) 6-8 teáskanál eperdzsem A svájci habcsókos vajkrémhez 8 tojásfehérje 5 dkg porcukor 4 teáskanál vaníliaeszencia 8 evőkanál mag nélküli eperdzsem Melegítsd elő a sütőt 190 °C-ra /légkeveréses sütőt 170° C-ra/ gázsütőt 5-ös fokozatra. Verd fel a vajat és a cukrot, amíg halvány, levegős krémet nem kapsz. Add hozzá a tojásokat, a lisztet és a tejet, keverd simára és egyenletesre. Oszd szét a keveréket egyenletesen a 24 papírkosárkába. Kanalazz minden süti tetejére egy kis lekvárt, koktélkeverővel forgasd a dzsemet a masszába. Süsd 15 percig, vagy amíg a hústűt tisztán ki nem tudod húzni a tésztából. A svájci habcsókos vajkrém elkészítése Tedd egy tálba a tojásfehérjét és a cukrot forró vízfürdő fölé. Folyamatosan kevergesd, nehogy kicsapódjon a tojás. Öt-tíz perc múlva, amikor a cukor elolvad, vedd el a tálat a vízfürdő fölül, és addig keverd, míg a habcsók felfúvódik, és a keverék kihűl. Add hozzá a vajat és a vaníliaeszenciát a habcsókhoz, és kevergesd, amíg a vaj tökéletesen el nem oszlik. Először katasztrofálisan néz ki – összeesik és megdermed, de ne aggódj! Addig keverd, amíg sima, könnyű és levegős nem lesz. Verd fel a vajkrémet a dzsemmel. Ha szeretnéd, hogy élénkebb rózsaszínű legyen, adj hozzá egy kis ételfestéket. Kanalazd a vajkrémet egy díszítőzsákba, és nyomd rá a süteményekre. Végül permetezz a tetejére cukrot vagy egyéb díszítést. Oszd négy részre a süteményeket, a darabokat helyezd kis dobozokba, és szúrj beléjük koktélpálcikákat. Kínáld meg a járókelőket, és próbáld elérni, hogy lenyűgözze őket a zsenialitásod, aztán majd bejönnek, rengeteg pénzt költenek a cukrászdádban, és megóvnak az anyagi összeomlástól. – Ej, gét, há! – Louisnak alapos kézmosás után megengedték, hogy a minitartókba tegye a sütikeveréket. Jóval több volt háromnál, de csak háromig tudott számolni. Aznap reggel Issy izgatottan csomagolta az ingyenes kóstolókat mindenkinek, aki csak eszébe jutott. – Megváltoztatjuk az egész stratégiánkat – mondta Pearlnek. – Ahelyett, hogy a nap végén kidobnánk a maradékot, inkább odadobjuk az embereknek? – jegyezte meg Pearl, de nem akarta leszólni Issy utcai akcióját; egy nagy adag pozitív hozzáállás jól jön a játék elején. Issy felhívta Zacet, és addig hízelgett neki, amíg megszerkesztett egy csini szórólapot, és Issy az egész éjjel nyitva tartó Kall Kwiknél sokszorosította a Liverpool Streeten, amikor hajnali ötkor nem tudott aludni izgalmában. Jöjjön el a Cupcake kávézóba!

Fárasztó napja volt? Stresszes időszakot él meg? Szüksége van öt perc békére és nyugalomra, mennyei süteményre és egy kávéra? Nézzen be hozzánk, és csendesítse le a lelkét a Körtefa közben az Albion Roadon. Ingyensütemény és lazítás minden csésze kávéhoz és a szórólaphoz. A szöveg alá a menüt nyomtatták. – Most pedig adj mindenkinek egy szórólapot a bölcsődében – mondta Issy szigorúan. – Jó – mondta Louis. – Ööö… ja – jegyezte meg tűnődve Pearl. A bölcsőde nem felelt meg a várakozásainak. Bár névlegesen kormányzati támogatású intézmény volt hátrányos helyzetű gyerekeknek – és tagadhatatlanul fantasztikus volt a felszerelése, tiszta volt, új játékokkal és könyvekkel –, mégsem olyannak bizonyult, amilyennek elképzelte, tele hasonszőrű anyukákkal, akik küzdenek a felszínen maradásért és a megélhetésért, sokan egészen egyedül, mint ő. A bölcsőde tele volt fiatal, csini mamikkal, tehetős nőkkel, akik két helyet foglaltak el a parkolóban a hatalmas négykerék-meghajtású autóikkal, akik szemmel láthatólag mind jól ismerték egymást, a belsőépítészükről csacsogtak, és bohócot béreltek a gyerek szülinapi partijára. A gyerekeik nem úgy öltöztek, mint Louis, akiről Pearl mindig úgy gondolta, hogy csinos a kis melegítőjében és a világítós tornacipőjében. Ezek a gyerekek csíkos Breton-inget és lötyögős, térdig érő rövidnadrágot viseltek, hosszú hajuk volt, és úgy néztek ki, mintha egy régi mesekönyvből léptek volna elő. Nem túl praktikus – gondolta Pearl, figyelembe véve, mennyi koszt szed össze egy gyerek –, ezek az ingek könnyedén kilyukadnak a színtiszta pamutanyaguk miatt, a vasalásról már nem is beszélve. Igaz, ezek a nők nem úgy néztek ki, mint akik saját maguk vasalnak. Ráadásul Pearl önkéntelenül is észrevette, hogy amikor körbejártak a buli- vagy pizsamaparti-meghívások, Louist – aki remekül eljátszott bárkivel; aki megosztotta a játékait, és mindennap megölelte a felügyelő Jocelynt; Louist, akire más nők általában szeretetre méltón rámosolyogtak, és közhelyesen megjegyezték, „hát nem ennivaló?” –, nos, Louist soha nem hívták meg. Az ő nagyszerű, gyönyörű, bűbájos kisfiát. Pearl tudta, hogy ennek nem az az oka, amit egyszer a fiatalabbik önmaga hangosan kijelentett, nem a bőrszíne. Voltak a csoportban kínai és indiai gyerkőcök; mindenféle bőrszínű kevert fajú afrikaiak. A kislányok élénk muszlinfelsőket és makulátlan fehér vászonnadrágot viseltek, és amikor odakint esett, pöttyös gumicsizmát, a hajuk hosszú volt, és fényes, vagy francia frufrus bubifrizura. A kisfiúk edzettek és pirospozsgásak voltak, összejártak, rögbimeccsre jártak az apjukkal – a bölcsődében rengeteg szó esett az apákról és férjekről. Lewishamben nem volt jellemző a hátrányos helyzet. Pearl tudta, hogy vele van a baj. A ruhájával, a súlyával, a stílusával, a hangjával. Róla ragadt át az ő tökéletes fiacskájára, Loiusra. És most mehetett, hogy Issy istenverte szórólapjait meg az átkozott ingyenkóstolóit osztogassa ezeknek a tökéletes nőknek, mint valami megszállott szektás, mintha csak igazolni akarná, amit már amúgy is gondoltak róla. Meglehetősen morcosan rontott ki a szemerkélő esőbe a tavaszi reggelen. Issynek könnyebb dolga volt. Lesétált a régi buszmegállóba, nagy fémdobozt szorított a hóna alatt, a szemerkélő eső sem törte le a jó hangulatát. Irány a buszmegálló. Mint a régi időkben. Persze a sorban álló ismerős arcok, mint mindig, a nagy piros buszt lesték: a haragos arcú fiatalember a hangos iPoddal; Mr. Dandruff; a zsákos hölgy a gurulós szatyrával. És Linda, akinek az arca széles mosolyra derült, amikor meglátta.

– Helló, drágám! Kapott állást? Tudja, igazán szégyen, hogy nem tud úgy talpra állni, mint az én Leanne-em. Sokat gondoltam magára. – Nos – mosolygott Issy –, belekezdtem valamibe. Nyitottam egy kis kávézót… itt a közelben! Linda megfordult, és Issy élvezte a meglepetését. – Ó, milyen aranyos – mondta Linda. – Csinálnak baconos szendvicset? – Neeem – felelte Issy, és igyekezett az eszébe vésni, hogy ha egyszer beindul az üzlet, akkor az átkozott baconos szendvicset is vegyék fel az étlapra, ha már mindenki annyira odavan érte. – Kávét és süteményt árulunk. – Kedvtelésből? – érdeklődött Linda. Issy az ajkába harapott. – Nem szerette, ha a sütést a hobbijának nevezték, különösen most. – Azt mondják, az ember kövesse az álmait. – Összeszorított foggal mosolygott. – Tessék. Vegyen egy sütit. És egy szórólapot. – Veszek – mondta Linda. – Ó, Issy, annyira örülök magának! És mi a helyzet azzal a csinos fiatalemberrel és a menő autójával? – Hm – dünnyögte Issy. – Biztosan hamarosan felhagyhat a hobbijával, és benéz a rőfös boltba, hogy kiválassza a fátylát. – Nézzen be hozzánk néha egy kávéra – mondta Issy, és próbálta megőrizni a mosolyt az arcán. – Örömmel látnám. – Nagyon szívesen. Persze ha még ott lesz – mondta Linda. – Nagyszerű, hogy talált hobbit magának. Issy megállta, hogy ne fintorogjon, és a sor élére igyekezett. Amikor a busz megérkezett, még a fiatalember is megragadott egy süteményt, aki soha nem vette le az iPodját, és megköszönte. Issy bedugta a fejét a buszba, és megkínálta a sofőrt, aki hevesen rázta a fejét, Issy kissé lelombozva visszavonult. – Valahol el kell kezdeni – nyugtatta saját magát. Beleharapott az igazán mennyei kapucsínós süteménybe, amelyhez olyan finomra verte a krémet, hogy gyakorlatilag inkább hab volt. Fantasztikusan sikerült. Vagy csak egy egyszerű sütemény, gondolta. Hobbi a seggem, mondta magában morcosan. Lassan visszament az üzletbe, épp időben, hogy lássa az üzletből kirontó két iskolás fiút, két süteménnyel a koszos mancsukban. – Kifelé, kis csirkefogók! – visította, és megkönnyebbült, hogy legalább a kasszát bezárta. A férfi a vaskereskedésből épp arra járt, és furcsán nézett rá. – Helló! – köszöntötte Issy, és megpróbálta visszanyerni a normális hangját. A férfi megtorpant. – Helló – válaszolta. Enyhe akcentussal beszélt, amit Issy nem tudott hová tenni. – Enyém az új üzlet – közölte Issy kissé túlzón.– Kér egy süteményt? A férfi öltözéke kifinomult ízlésre vallott, öltöny, keskeny nyakkendő, felöltő, egy sál, sőt még puhakalap is volt rajta. Meglehetősen régimódira sikeredett az összhatás. Issy inkább azt várta volna, hogy barna overallban lesz. A férfi a süteményes doboz fölé hajtotta a fejét, és kiválasztotta a legtökéletesebb kapucsínós süteményt, kecsesen a két ujja közé csippentette, és kivette. – Issy vagyok – mutatkozott be, amikor a szomszéd már választott. – Örvendek – válaszolt a vaskereskedő, és folytatta az útját az üzlete felé, amelynek a rolója, mint mindig, most is szorosan zárva volt. Különös.

– Rettenthetetlen vagyok – fogadkozott Issy, pedig Pearl szokatlanul lógó orral tért vissza, miután elvitte Louist a bölcsődébe. A sütemény fele még ott volt a dobozban. – Joshua nem ehet cukrosat – jelentette –, és Tabithának ételallergiája van. Olly anyja pedig tudni akarta, tisztességes forrásból származik-e a liszt. – Minden hivatalos helyről származik – dühöngött Issy. – Én is mondtam, de azt válaszolta, azért a biztonság kedvéért nemet mond – közölte lehangoltan Pearl. – Semmi vész – mondta Issy. – Rendületlenül küzdünk tovább. Másnap reggel Issy a Stoke Newington High Streeten kaptatott fölfelé, minden üzletben röplapot és ingyenkóstolót akart hagyni. Nem volt olyan könnyű, mint gondolta. Minden kis bolt minden szabad centiméterét beborították a szórólapok, amelyek jógaórákat, babatornát, masszázst, artistaiskolát, dzsesszkoncertet, tangóleckét, házhoz szállított organikus zöldséget, kötőszakkört, könyvtári rendezvényt, helyi színházi bemutatót és gyalogtúrát reklámoztak. A világot, úgy tűnik, röplapokkal tapétázták ki, és Zac gyönyörű, elegáns arculatterve hirtelen gyöngének és színtelennek tűnt a neonnarancsok és élénksárgák mellett. A kis üzletekben az emberek egykedvűek és érdektelenek voltak, bár a süteményt azért elfogadták. Issy megragadta az alkalmat, és jól megnézte őket. Olyanok voltak, mint ő, akik saját üzletről álmodoznak, és ezért hajtanak. Azt kívánta, bárcsak kevésbé tűnnének kimerültnek, és sokkal lelkesebbek lennének. Úgy az utca harmadánál tarthatott, amikor egy dühödt kinézetű, kócos, batikolt pólós nő ugrott neki arrogáns arckifejezéssel. – Mit művel? – érdeklődött ellentmondást nem tűrő hangon. – Kóstolót osztogatok az új kávézómból – válaszolt hősiesen Issy, és megkínálta a dobozból. – Kér egyet? A nő elfintorodott. – Teli finomított cukorral meg transzzsírokkal, hogy dagadt tévérabszolgává változtasson? Nincs az az isten. Issy megmérkőzött az érdeklődés hiányával, de rájött, hogy ez volt az első nyílt összeütközés, amivel a kávézója szembenézett. – Oké, annyi baj legyen – mondta, és visszatette a doboz tetejét. – De nem osztogathat csak úgy kénye-kedve szerint cuccokat – mondta a nő. – Más kávézók is vannak ebben az utcában! Sokkal régebben vagyunk itt, mint maga, úgyhogy húzzon el innen! Issy körbefordult, és tényleg, számos kávéház és teázó ajtajában állt valaki, ellenségesen meredve rá. – És mi összetartunk – folytatta a nő. – Mind együtt dolgozunk, társult viszonyban. Minden egészséges és hivatalos kereskedelemből származik. Nem mérgezzük a gyerekeinket. Ezt várja el a közösség. Úgyhogy egyszerűen vonuljon vissza. Issy érezte, hogy remeg az idegességtől és a haragtól. Ki ez a borzalmas, rohadék nőszemély, a rettenetes, zsíros, hosszú szürke hajával, az utálatos pápaszemével és a ronda pólójával? – Szerintem mindenki számára van hely. – Sikerült úrrá lennie remegő hangján. – Téved – vágta rá a nő, aki nyilván az egész életét azzal töltötte, hogy erélyesen állást foglaljon, gyűléseken kiabáljon, és amennyire Issy meg tudta ítélni, ezt még élvezte is. – Mi voltunk itt előbb. Afrikában támogatunk közösségeket, maga meg senkivel nem tesz egy csöpp jót sem. Senkinek sem kell. Úgyhogy tűnés, megértette? De legközelebb előbb kérdezze meg, mielőtt idetolja a képét, és ellopja más emberek megélhetését. A kapualjban valaki elég hangosan ahhoz, hogy Issy meghallja, azt mormolta: „Úgy van,

úgy van.” Issy a könnyektől félig vakon elbotorkált, közben a hátán érezte a többi kávézótulajdonos tekintetét. És az ostoba virágos ruhájában nyilván hülye picsának tartották. Fogalma sem volt, hová megy, csak azt tudta, hogy képtelen lenne áttörni magát azon a tömegen – érezte, hogy soha többé be nem teszi a lábát abba az utcába –, egyenesen a főút felé tartott, ahol elveszhetett a különböző színű és típusú emberek tömegében, a Dalston Road csődületében, ahol senki nem figyel fel egy virágos ruhás, síró nőre. Austin átverekedte magát a tömegen az egyfontos bolthoz, hogy megnézze, van-e valami jó, amit Darny fölvehetne a jelmezbálba – szerette volna megvenni neki a pókemberes jelmezt az izmokkal, amire a kisfiú igazán vágyott, de miután kifizette a napközit és a jelzálogot, amit a szülei meggondolatlan módon nem fizettek ki a haláluk előtt, plusz a napi megélhetés költségeit, plusz a késedelmi díjakat a számlákra, amelyeket mindig újra megterheltek, és soha nem sikerült teljesen utolérnie magát, nagyon kevés maradt, és szó sem lehetett róla, hogy ilyen drága dolgot vegyen. Hiszen Darny ritkán jött haza úgy, hogy ne lett volna hatalmas szakadás a piszkos ruháin. (Pár évvel ezelőtt azzal rettentette el Austin vélt barátnőjét, hogy a föltett kérdésre – „Mit szeretsz csinálni?” – azt válaszolta, hogy „harcolni!”. Aztán rávetette magát, és ököllel püfölte, hogy megmutassa, pontosan mire is gondolt. Austin utána nem sokat látta Juliát.) Már majdnem átért az úton, amikor meglátta Isabel Randallt, aki a sárga jelzésnél állt, de nem ment át. – Helló! – köszönt Austin. Issy fölnézett rá, és visszapislogta a könnyeit. Akaratlanul is megörült, hogy ismerős arcot lát. Úgy érezte, ha megszólalna, akkor összeomlana. – Helló – mondta még egyszer Austin, mert attól tartott, hogy a lány nem ismerte meg. Issy nagyot nyelt, és emlékeztette magát, hogy valószínűleg az elképzelhető legszörnyűbb látvány, ha az ember elsírja magát a pénzügyi tanácsadója előtt. – Hm, ööö, helló – nyögte ki végül, és megpróbált nem szipogni. Austin általában magasabb volt a körülötte lévőknél, erőfeszítéseket kellett tennie, hogy az emberek arcába nézzen, és nem szerette, ha úgy néz ki, mintha bámulna. Issy hangja viszont igazán nyugtalanító volt. Belenézett az arcába. A szeme gyanúsan csillogott, és az orra vöröslött. Darny esetében az ilyesmi soha nem jelentett jót. – Jól van? – kérdezte. Issy azt kívánta, bár ne lenne olyan kedves. Ez újra sírásra késztette. Austin elég sok elfojtást látott már. A lány vállára tette a kezét. – Szeretne meginni valahol egy kávét? Azon nyomban, hogy kimondta, már visszaszívta volna a szavait. Issy érdemének tudható be, hogy nem tört ki zokogásban, de egy magányos könnycsepp mégiscsak lassan és nyilvánvalóan legördült az arcán. – Nem, nem, nem, természetesen nem… persze hogy nem. Végül egy rettenetes sörözőben kötöttek ki, ami tele volt reggeli iszákosokkal. Issy zöld teát rendelt, és a tajtékot egy teáskanállal szedte le a tetejéről, Austin idegesen körülnézett, majd rendelt egy Fantát. – Sajnálom – mondta Issy többször is. De aztán valahogy – és biztos volt benne, hogy meg fogja bánni – elmondott mindent Austinnak. Olyan könnyű volt vele beszélgetni. Austin arca megrándult. – És elmondom magának – fejezte be Issy, és attól félt, hogy újra elsírja magát –, most biztosan azt hiszi, hogy tök béna vagyok, és túl pipogya az üzlethez, és azt gondolja, bele fogok bukni, és tudja, lehet, hogy így van. Ha mind összefognak ellenem… az olyan, mint a maffia, Austin! Majd védelmi pénzt kell fizetnem, és hogy jobb belátásra bírjanak, lófejet tesznek a kemencémbe! – Azt hiszem, mind vegetáriánus – mondta Austin, kiszívta a szívószállal a Fantát, és néhány csöpp az ingén kötött ki. Issy nagyot nyelt, és megpróbálkozott egy bátortalan mosollyal.

– Kiöntött egy kis italt – mutatott rá. – Tudom – válaszolta Austin –, de furcsán festek a szívószállal. Előrehajolt. Issy hirtelen a tudatára ébredt, milyen hosszú a szempillája. Furcsának és bensőségesnek érezte, hogy a férfi arca olyan közel van az övéhez. – Nézze. Ismerem azokat a fickókat odafent. Valami kampány keretében megkerestek minket az etikusabb banktevékenység érdekében, de mi felhívtuk a figyelmüket, hogy a banktevékenység nem kifejezetten arról híres, hogy etikus, ezért nem ígérhetjük meg teljes bizonyossággal, hogy nem lesznek befektetéseink a honvédelem területén, lévén, tudja, ez Anglia legjelentősebb iparága. Erre ők sikítoztak, és fasisztának neveztek minket, és kiviharzottak, aztán később visszahívtak, és hitelért folyamodtak. Körülbelül tizenhatan voltak. Az üzleti tervük tartalmazta a heti négy óra megbeszélést együttműködési üzletkötés céljából. Szemmel láthatólag ez gyakran végződött fizikai erőszakkal. Issy halványan elmosolyodott. Austin természetesen csak megpróbálta felvidítani – bárkivel megtette volna –, azonban határozottan segített. – És legkevésbé se aggódjon a „kávézószolidaritás” miatt. Abban az utcában mindenki zsigerből utálja a másikat. Őszintén, ha valamelyik kávézó leégne, a többiek el lennének ragadtatva. Úgyhogy ne higgye, hogy összefognak maga ellen, mert még azt sem tudják elérni, hogy a saját vécéjük tisztántartása érdekében összefogjanak, ahogy tapasztaltam, amikor egy nap kénytelen voltam Darnyt bevinni az egyikbe, mert vészhelyzet volt. A túl sok vegakaja szörnyű dolgokat művel az emésztésükkel. Issy elnevette magát. – Így már jobb. Tudja – mondta –, nem mindig szeretem ezt. Egészen vicces perszóna voltam, mielőtt belecsöppentem ebbe az üzletvezetésbe. – Biztos benne? – kérdezte Austin komolyan. – Lehet, hogy még rosszabb volt, és ettől vidult fel. Issy újra elmosolyodott. – Ó, tényleg, tökéletesen igaza van, most már emlékszem. Barbár voltam, és el sem hagytam a házat. Rengeteg komolyzenét hallgattam, és gyakran sóhajtoztam így. Hangosan felsóhajtott. Austin is sóhajtott. – Tehát úgy gondolta, beletanul a boldog süteményekbe… – mondta. – Amit soha nem kóstolt meg. – Nagyon is józan okból. – És igen, most lelkes vagyok – mondta Issy. – Tudtam – válaszolt Austin. Issy tényleg jobban érezte magát. – Oké – mondta Austin újabb sóhaj kíséretében. – Meggyőzött. Adjon egyet a depressziós süteményeiből. – Ha! – kiáltott fel Issy. – Nem! – Hogy érti azt, hogy nem? Én vagyok a banki tanácsadója. Azonnal adjon egyet. – Nem, mert nem tudok – mondta Issy, és a bár előtt sorakozó, vörös orrú, lepusztult arcú reggeli piások felé intett. – Odaadtam nekik, amikor kiment a vécére. Olyan éhesnek tűntek, és olyan nagyra értékelték. Austin a fejét csóválta, amikor fölkeltek, hogy távozzanak, a bárnál a szegény vénségek sora boldogan tósztot mondott rájuk. – Maga nagyon könnyű eset, Miss Randall. – Ezt bóknak veszem, Mr. Tyler. – Ne legyen… – mondta hirtelen és indulatosan, és kinyitotta a lány előtt az ajtót.

Megdöbbentette a felfedezés, hogy mennyire szerette volna… nem, nem gondolkozhat így. Egyszerűen csak szerette volna, hogy Issy sikeres legyen. Ennyi az egész. Kedves nő, szép kávézóval, és igazán azt kívánja, hogy a dolgai egyenesbe jöjjenek. És a felfoghatatlan gyöngédség, ami a rózsaszín arcán végiggördülő magányos könnycsepp hatására elöntötte – nos, ez egyszerű emberbaráti részvét. Hát persze, mi más lenne? A maga részéről Issy fölnézett a kedves, jóképű arcra, és rájött, hogy azt kívánja, bár maradnának egy kicsit tovább a világ leggusztustalanabb, legbüdösebb kocsmájában. – Ne legyek mi? – Ne legyen túl kedves, Issy. Az üzleti életben ne. Csak tételezze fel, hogy maga körül mindenki ugyanolyan seggfej, mint amilyen az a nő volt – akinek a neve, ha esetleg érdekelné, Szivárvány Mézestemplom, bár a születési bizonyítványa szerint inkább Joan Millsonnak hívják. – Nagyon is szeretném ezt megérteni – tette hozzá Issy. – Tudja, ahhoz, hogy túlélje, ahhoz, hogy ez működjön, Issy, egyszerűen meg kell keményítenie magát. Issynek eszébe jutott az üzletvezetők fáradt, elégedetlen arca az utca mentén, és eltűnődött, vajon nekik is ezt kellett-e tenniük: megkeményedni. Kibekkelni a nehéz helyzeteket. Szarni rá. És Austin, hiába mondta, amit mondott, maga is eltűnődött azon, vajon komolyan gondolta-e. Issynek szemmel láthatólag meg kellene keményednie, és harcolnia kellene a vállalkozásáért. De azért elgondolkodtató, vajon nem jobb ember, aranyosabb lány-e úgy, ahogy van. – Azt teszem – bizonygatta Issy gondterhelt arccal. – Akkor jó – mondta Austin, és ünnepélyesen megrázta a kis kezet. A lány elmosolyodott, és megszorította a kezét. Egyszerre egyiküknek sem akaródzott elsőként elengedni a másikat. Szerencsére megszólalt Issy telefonja – a bolt számát jelezte ki; Pearl nyilván tudni szeretné, merre kószál –, így kissé zavarodottan ő húzta vissza elsőnek a kezét. – Hm – dadogta. – De azért nem baj, ha más útvonalon megyek vissza a kávézóba? Csak most az egyszer. Nem akarom, hogy megdobáljanak. – Persze hogy nem baj – engedélyezte Austin. – A zabsütijük kemény, mint a kő.

Tizenkettedik fejezet KONYAKOS, KARAMELLÁS, HANGULATJAVÍTÓ GYÓGYSÜTEMÉNY Egy jó, hatásos gyógyító sütitől mindjárt jobban érzed magad, mint akkoriban, amikor egy szörnyű nap után hazajöttél az iskolából, és sötétedett, és majd megfagytál a kiskabátban, és az út végén befordultál, és megpillantottad az otthoni fényeket, és Marian még ott volt, és megölelgetett, és adott valamit enni, és minden sokkal jobb lett. Ennek a süteménynek olyan íze van. Ne legyen túl nehéz, hogy gyengélkedők is fogyaszthassák. Kérlek, küldj egy adagot, Issy, drágám, hogy képzeletben kikerüljek innen. 23 dkg olvasztott vaj 11 dkg porcukor 5 tojás ½ tubus édesített sűrített tej 23 dkg karamellizált cukor 23 dkg sima liszt ½ teáskanál vaníliakivonat 2 evőkanál konyak Vajazz ki egy kis négyszögletes tepsit, béleld ki az alját és az oldalát sütőpapírral. Ha a rövidebb oldalú tepsit használod, hagyd, hogy a sütőpapír széle egy-két centivel tovább érjen a pereménél. Kavard a vajat és a cukrot, míg halvány és levegős nem lesz. Egyenként add hozzá a tojásokat, és jól keverd össze. Verd fel az édesített sűrített tejjel. Add hozzá a karamellt. Dolgozd össze a liszttel. Végül add hozzá a vaníliakivonatot és a konyakot. Öntsd a tésztát a papírral szegélyezett tepsibe (a tészta majdnem kilencven százalékig kitölti a tepsit, de ne izgulj, szívem, nem fog túlságosan feljönni). Lazán takard le a tetejét alufóliával. Harminc percig párold gőzölőedény fölött magas hőmérsékleten. Ha harminc perc után elpárolog a víz az edényből, töltsd fel újra forró vízzel. Tekerd le a hőmérsékletet közepes fokozatra, és gőzöld újabb 60 percig, vagy amíg kész nem lesz (ízlés szerint akár 4 óra hosszat is gőzölhető – a hozzáértők szerint ettől a sütemény akár egy hónapig is eltartható). Ne felejtsd el feltölteni a gőzölőt, ha elpárologna belőle a víz. Mrs. Prescott, a könyvelő kemény szavakkal illette Issyt azon a héten a pénzforgalma miatt. Április közepe volt, a gyönge délutáni napsütés átszűrődött az alagsor sötétjén. Issy holtfáradt volt, még arra sem emlékezett, hová tették a gőzölőedényt. Fájt a lába az egész napos állástól, pedig csak tizenhat vendéget szolgáltak ki, és korábban elengedte Pearlt, miután a bölcsődéből telefonáltak, hogy Louis zaklatott. – Azok a szörnyű gyerekek tehetnek róla – átkozódott Pearl. – Megbámulják. Aztán hülye játékokat játszanak, mint a csön-csön rohadt gyűrű, amibe nem tud bekapcsolódni. Issy elcsodálkozott. – Hülye sznobok – jelentette ki Pearl. – Nem ismeri a csön-csön gyűrűt? – kérdezte Issy. – Én szívesen megtanítom neki, ha szeretnéd. – Nem ez a lényeg – háborgott Pearl. Megbicsaklott a hangja. – Gúnyneveket aggatnak rá. Issy megdöbbent. Észrevette, hogy Louis egyre tovább nyammog a reggeli muffinja fölött, és szomorú dalocskákat énekelget magában a pultnál ülve. Nem balhézott, és nem hisztizett, de a szokásos túláradó lelkesedése mintha egyre inkább elpárolgott volna, amint

közeledett a bölcsődébe indulás ideje. Issy néha fölvette, és olyankor úgy csüngött rajta, mint egy kis majom, és olyankor Issy sem szerette volna, ha bölcsődébe megy. – Miféle gúnyneveket? – kérdezte, és maga is meglepődött, mennyire dühös lett. Pearlnek remegni kezdett a hangja. – Dagipopó. Issy az ajkába harapott. – Ó! – Mi az? – fortyogott Pearl védekezőn. – Semmi baj nincs vele. Ő tökéletes! Egy csodaszép, kerekded kisbaba. – Nem lesz semmi baj – nyugtatta Issy. – Majd beilleszkedik. A bölcsi új világ a számára. De azért megengedte, hogy Pearl aznap délután elmenjen. Függetlenül attól, hogy nem volt túl sok vendég, és az asztalok és székek többségét nem is használták, Pearl mindennap kisikálta a mosdót, fényesre törölte az asztalokat, lemosta a székek karfáját és lábát. Úgy ragyogott minden, akár egy új gombostű. Talán épp ez volt a gond, gondolta Issy a gyöngébb pillanatokban. Talán az emberek félnek, hogy összepiszkolják. – Az a helyzet – folytatta Mrs. Prescott –, hogy jobban kéne ügyelnie a raktárkészletére. Tudom, hogy nem az én dolgom, hogy beleszóljak, hogyan vezeti az üzletét, de túl nagy a készlete, és ahogy látom, kidobja. Vagy elosztogatja. Issy lenézett a kezére, és motyogott. – Tudom. De az a helyzet, hogy a nagypapám… a nagypapám azt mondja, ha jót teszel, és adakozol a világnak, az megtérül. – Igen, de elég nehéz elszámolni a jó cselekedeteket – fintorgott Mrs. Prescott. A hitelt sem lehet jó cselekedetekkel kifizetni. Issy még mindig a kezét bámulta. – A nagyapám sikeres volt – védekezett az ajkát rágcsálva. – Ő jól csinálta. – Talán csak keményebb időket élünk – enyhült meg Mrs. Prescott. Az élet felgyorsult, az emberek emlékezete pedig rövidebb lett, nem gondolja? Issy vállat vont. – Nem tudom. Én csak egy jó helyet szeretnék vezetni, ez minden. Mrs. Preston felvonta a szemöldökét, és nem szólt többet. Megjegyezte, hogy jobban teszi, ha új ügyfél után néz. Pearl aznap este meglehetősen idegesen tért haza, amikor meglátta őt, olyan lezseren ücsörgve a hátsó lépcsőn, mintha csak otthon felejtette volna a kulcsát. Louis apró kezecskéje remegni kezdett az izgalomtól az övében. Szerencse, hogy még pelus volt rajta, különben most biztos a nadrágjába pisilt volna. Pearl tudta, hogy az egyik fele vidáman odafutna a férfihoz, de közben tisztában van vele, hogy az anyjának ez nem tetszene. Ráadásul hol barátságos fogadtatást, ajándékot és ígéreteket kapott tőle, hol pedig semmit. Pearl nagyot nyelt. Csak idő kérdése volt, mikor jut a fülébe, hogy fizetésért dolgozik. Gondolta, kérni akar belőle. Arra gondolt, hogy a férfi még mindig sajnálatosan jóképű. Louis az édes mosolyát az anyjától örökölte, de szép arcának többi vonását, a hosszú szempillákkal keretezett szemét, a magas arccsontját az apjától. – Hali – mondta Ben, mintha az elmúlt öt hónap és az, hogy karácsonykor sem jött el, meg sem történt volna. Pearl szúrós tekintettel nézett rá. Louis erősen szorította a kezét. – Hé, kisember – szólította meg Ben a fiúcskát. – Nézzenek oda, hogy megnőttél! – Jól megtermett – mondta Pearl ösztönösen. – Csodaszép – mondta Ben. – Gyere, Lou, üdvözöld apádat. Természetesen eleredt az eső. Mit tehetett Pearl, kénytelen volt beinvitálni egy csésze teára. Az anyja a kanapén ült, a délutáni szappanoperát nézte. Amikor meglátta Benjamint,

egyszerűen felhúzta a szemöldökét, de nem méltatta arra, hogy köszönjön neki. Ben egy kissé megjátszott, nevetségesen túlzó „Helló, Mrs. McGregor”-ral üdvözölte, de nem lepődött meg túlságosan, amikor nem kapott választ. Inkább letérdelt Louis mellé, aki megkukult a meglepetéstől. A férfi benyúlt a zsebébe. Pearl föltette a tűzhelyre a teáskannát a szoba sarkában megbúvó kis konyhában, és közelről figyelte a párost. Az ajkát rágcsálta. Arra készült, hogy beszél Mr. Benjamin Hunterrel, ha legközelebb látja. Gondolatban már meg is fogalmazta, rengeteg mondanivalója volt – mint ahogy a barátainak is – azzal kapcsolatban, hogy csak lézeng a nagyvilágban, sokáig távol marad, egyetlen pennyt sem küld Louisnak, akkor sem, ha dolgozik. Pedig neki is jó állása volt. Arra készült, hogy előadást tart neki arról, hogy felelősséggel tartozik érte és a kisfiáért, és hogy megmondja neki, hogy nőjön fel végre, vagy ne zaklassa Louist. Aztán meglátta Louis szemét, amely tágra nyílt a meglepetéstől és a rajongástól, amikor az apja elővett a zsebéből egy pattogós gumilabdát. – Ezt nézd meg – kiáltotta Ben, és keményen hozzávágta az olcsó műanyag linóleumhoz. A labda felpattant, nekiütődött az alacsony mennyezetnek, süvítve lepattant, majd újra fel, és ez még kétszer megismétlődött. Louisból visítva kirobbant a kacagás. – Csináld még, papa! Csináld még! Ben illedelmesen engedelmeskedett, és öt percen belül a labda ide-oda pattogott a kis lakásban, Louis és Ben hajlongott és bukdácsolt utána, eltakarták Pearl anyja elől a tévéprogramot, és a vastag cigarettafüst-csóvát, és halálra röhögték magukat. Végül zihálva lerogytak. Pearl virslit sütött. – Van elég egy éhes ember számára is? – szólalt meg Ben. Megcsikizte Louis hasát. – Szeretnéd, ha apád itt maradna teára, fiatalember? – Iden! Iden! – kiáltozta Louis. Pearl homloka elfelhősödött. – Louis, eredj, ülj le a nagyanyád mellé. Ben, beszélni szeretnék veled. Odakint. Ben követte, közben cigarettára gyújtott. Remek, gondolta Pearl. Újabb csodás szerepmodell Louis számára. A sikátor falánál álltak, Pearl kerülte az arra járó szomszédok pillantását, akik világosan látták mindkettőjüket. – Jól nézel ki – jegyezte meg Ben. – Hagyd abba! – állította le Pearl. – Állítsd le magad. Nem teheted… nem sétálhatsz be csak így, és nem tehetsz úgy, mintha semmi sem történt volna. – Nem teheted ezt. Nem csinálhatod azt – évődött Ben. Rengeteg mondanivalója lett volna, de bármilyen erőteljes volt, érezte, hogy a szavak a torkára forrnak. Ben mégis megvárta, amíg befejezi, és ez egyáltalán nem vallott rá. Általában védekezett, és tele volt kifogásokkal. Pearl némi erőfeszítéssel összeszedte magát. – Nem csak rólam van szó – mondta. – Egyáltalán nem. Én túl vagyok rajtad, Ben. Én tökéletesen jól vagyok. De ő… hát nem látod, milyen szörnyű ez? Találkozik veled, tök izgatott lesz, aztán évekig nem lát. Ezt ő nem érti, Ben. Azt hiszi, ő tehet róla, hogy elmentél, azt hiszi, hogy nem elég jó neked. Szünetet tartott, aztán halkan folytatta. – De elég jó, Ben. Ő csodálatos gyerek. És te elmulasztod az egészet. Ben sóhajtott. – Tudod, én csak… én csak nem akartam elkötelezni magam. – Hát ezen korábban kellett volna elgondolkodnod. – Mint ahogy neked is – vágott vissza Ben, és Pearl tudta, hogy ebben van némi igazság. De annyira jóképű volt, annyira helyes; munkája is volt, amit a többi ismerőséről nemigen lehetett elmondani… Hagyta, hogy magával ragadja az érzés. Nem hibáztathatta Bent semmiért.

Másrészt viszont, ez nem jelenti azt, hogy kénye-kedve szerint ki-be mászkálhat az életükben. – Szerintem még mindig jobb, ha kap egy kicsit belőlem, mint ha semmit, nem igaz? – Nem vagyok biztos benne – mondta Pearl. – Egy kicsi belőled szabályos időközönként… ha előre tudja, mikor jössz… igen, az tényleg jót tenne neki. Ben összevonta a szemöldökét. – Én nem mindig tervezek ennyire előre. – Miért nem? – lázadozott magában Pearl. Hiszen ő kénytelen volt. Ben végigszívta a cigijét, és bedobta a nagy kerekes kukába. – Akkor bemehetek, vagy nem engedsz be? Pearl fejben mérlegelte a lehetőségeket. Megtagadhatja Louistól a lehetőséget, hogy némi értékes minőségi időt töltsön az apjával… hogy megleckéztesse Bent, aki valószínűleg amúgy sem törődne vele. Sóhajtott. – Oké – egyezett bele Pearl. Ben az ajtó felé vette az irányt. Miközben elment Pearl mellett, nyersen a kezébe nyomott egy borítékot. – Mi ez? – lepődött meg Pearl. Megtapogatta. Készpénz volt benne. Nem sok, de szemmel láthatólag elég egy pár új edzőcipőre Louisnak. Ben zavartan vállat vont. – Az anyád mondta, hogy a hely, ahol dolgozol, nem éri meg a hónap végét. Gondoltam, jól jön, amíg újra kapsz segélyt. Pearl egy-két perccel tovább maradt kinn a meghökkenéstől, a borítékot markolászta, és hallgatta, hogy Louis úgy morog odabent, mint egy tigris, aztán lángra kapott a virsli. Istenem, még Ben is tudja, hogy az üzlet pusztulásra van ítélve. – Mit mondanál… – kérdezte Austin másnap, és megpróbálta befejezni az e-mailt, amit a nagyanyjának küldött Kanadába, miközben a türelmetlen Darnyt fuvarozta a zsúfolt úton. – Mit mondanál, mi mostanság a kedvenced? Darny ezen elgondolkodott egy darabig. – A dzsiudzsicu ősi harcművészet titkai – bökte ki végül. – És a spanyol inkvizíció. Austin felsóhajtott. – Hát ezt nemigen írhatom meg a nagyanyádnak, igaz? Nem gondolnál ki valami mást? Darny még egy kicsit gondolkodott, és végighúzta a sarkát a járdán. – A hódeszkázás. – Úgy érted, a síelés? Soha életedben nem snowboardoztál. – De az iskolában minden gyerek imád snowboardozni. Azt mondják, hogy fantasztikus. Így, gondolom, ez olyasmi, amit szeretnél, ha szeretnék. Mondd ezt, úgyis tök mindegy. Austin óvatosan nézett rá. Darny jó iskolába járt, és a környék, ahol laktak, az elmúlt pár évben egyre flancosabbá vált. Egyre több gyereknek volt több cucca, mint Darnynak, és ahogy nőtt, ezt egyre inkább észrevette. – Lehet, hogy tetszene neked – mondta. – Egyszer majd kipróbáljuk. – Ne hülyéskedj! – mondta Darny. – Egy, soha nem fogsz elvinni, kettő, utálnám, három, gügye sapkákat kell viselned. – Gü-gyé-ket – szótagolta, hátha Austin nem értette meg a poént. – Oké – sóhajtott Austin, és beírta a BlackBerryjébe a síelést. Nem mintha a nagyanyja átjönne, hogy ellenőrizze. Öreg volt, az igaz, és feldúlta az egyetlen fia elvesztése, de azután, mintha ez lett volna az élete nagy tragédiája, és ez fölmentette volna az alól, hogy bármit tegyen, egy kicsit sem érdeklődött az unokái előmenetele iránt, eltekintve attól, hogy időnként kifejtette az aggályait, és minden karácsonyra küldött egy nagyon kis összegről szóló csekket. Austin már nem is próbálta megérteni. A család fura dolog, mindegy, hogy mekkora. Magához szorította Darnyt. – Hé! – mondta Darny, és Austin elfordította a fejét. – Szirénák! – kiáltotta Darny. –

Tűzoltóautók! Szerintem meg kéne néznünk. Látni akarom. Austin elmosolyodott. Valahányszor azt gondolta, Darnyból túl gyorsan mogorva tinédzser lett, előbújt belőle a tízéves kisfiú. De mint mindig, Austin visszatartotta volna. Egyszer régen ezek a szirénák az ő szüleikért visítottak. Állandóan rettegett, hogy tanúja lesz, amint valaki mással is megtörténik. – Nem kellene, Darny – tiltakozott, és megpróbálta a környékbeli édességbolt felé kormányozni. – A tűzoltóautók! – mondta Darny. – Mondd meg a nagyinak, hogy a tűzoltóautókat szeretem a legjobban. Pearl a gondolataiba mélyedt, Issy hasonlóképpen, és legalább annyira érezték, mint amennyire hallották a fémes hangot, amely belehasított a csöndes szombat reggeli levegőbe. A fülsértő, görbülő fémes zajt kiegészítette az üvegcsörömpölés, aztán hirtelen sikoltozás, autóriasztók, tülkölő és dühödten trombitáló dudák csatlakoztak a hangzavarhoz. A két vásárlóval együtt – mindkettő fiatal, szorgalmasan tanuló fiatal férfi volt, akik a laptopjukkal az ingyenwifi és az ingyenelektromosság előnyeit élvezték már legalább negyvenöt perce, az egyikük egy kis adag latte, a másik egy üveg szénsavas ásványvíz mellett – kirontottak a Körtefa köz bejáratához. – Ó, ne – mondta Issy, és földbe gyökeredzett a lába. Pearl hálás volt, amiért Louis otthon maradt az anyjával, és érezte, hogy a kezét önkéntelenül a szája elé kapja. Az út túloldalán elszórva, mintha csak egy unatkozó gyerek az égből pottyantotta volna oda, a 73-as busz hatalmas tömege – egy óriási, hosszú, népszerűtlen, csuklós busz – összetörve feküdt az oldalán. Teljesen eltorlaszolta az utat, a valódi mérete hirtelen fölfedte magát, olyan széles volt, akár a ház magassága, és olyan hosszú, mint a fél utca; az összeroncsolt gépezet rettenetes szagot árasztott; füst szállt fel a futómű, a feltáruló fémtömeg és a csövek alól. Egy betört tetejű taxi furcsa, ferde szögben állt meg a megállóban. Mögötte épphogy látszódott a piszkosfehér Ford Escort, amely hátulról egyenesen belerohant. De a legvészjóslóbb a pár méterrel a jobb oldali sarok előtt heverő elgörbült bicikli volt, amit mintha csak odahajítottak volna. Issyt hányinger kerülgette, a szíve szaporán dobogott. – Jézusom – hallotta az egyik laptopos fiú hangját. – Jézusom. Issy a mobilját kereste a köténye zsebében. Kótyagosan nézett Pearlre, aki közben megtalálta a sajátját, és beütötte a 999-et a készülékbe. – Gyorsan – mondta a másik férfi. Jöjjenek! Ki kell húznunk őket. Issy felpillantott, és mintha csak lassított felvétel lenne, látta, hogy a busz tele van kiáltozó, hadonászó, integető emberekkel. Mások is kiszaladtak az üzletekből, a buszmegállóból, a házakból, hogy segítsenek. A távolból felhangzott az első sziréna. Issy újra előkapta a telefonját. – Helena – zihálta a telefonba. Tudta, hogy a lakótársa szabadnapos – az értékes szabadnapját élvezi –, de csak kétutcányira lakik. – Hm? – kérdezte Helena nyilvánvalóan még félálomban. Két pillanattal később ébren volt, és magára rángatta a ruháit. A busz egyik végében az emberek az ablakot ütötték egy kalapáccsal, de nem tört ki. Ahogy a füst felszállt a csövek alól, Issy azon gondolkodott – mindenki mással együtt –, hogy nem fog-e a motor fölrobbanni. Természetesen nem. De annyi történetet lehet hallani a lángoló buszokról, ezt mindenki tudta. Bármi megtörténhet. A busz közepén egy magas férfi kétségbeesetten próbálkozott, hogy belülről kinyissa az ajtót a feje fölött. A kávézóból az egyik fiatalember már felkapaszkodott a busz oldalára – ami valaha a teteje volt –, mások pedig

aggodalmaskodva tanácsokat kiabáltak neki. Issy hallotta a sikoltozást a busz belsejéből, a sofőr pedig eszméletlennek tűnt. Az út közepén egy nő sikoltozni kezdett. Egy fiatal férfi – nyilván a biciklis futár testhez álló lycraszálas ruhába öltözve, amely elszakadt, a hatalmas kézi adóvevő pedig még mindig a csípőjére volt erősítve – feküdt a földön, kifordult szemgolyóval, a karja nagyon fura szögben. Issy átnézett a válla fölött, és megkönnyebbülten látta, hogy Helena teljes gőzzel rohan lefelé az úton. – Ide! – kiáltotta, és odavezette Helenát. – Ő ápolónő! Egy ápolónő! Helena a fiúhoz rohant, közben a sziréna hangja egyre erősödött. – Orvostanhallgató vagyok – jelentkezett önként egy fiatalember, aki a járdaszegélynél ácsorgott. – Akkor jöjjön velem, öcsi – mondta zord hangon Helena. – És ne vágjon pofákat. Issy körülnézett. Egyszerre észrevett egy nagyon nyugodt, csöndes alakot. Miközben mindenki más vagy még mindig a sokkhatás alatt állt, vagy megvadulva összevissza rohangált, ez az alak nyugodtan közeledett a Körtefa köz felől. A különös alak volt a vaskereskedésből: a férfi, aki nem zavartatta magát a megismerésükkel, amikor odaköltöztek. Óriási fémdobozt vitt. Nagyon nehéz lehetett, de ő megerőltetés nélkül vitte. Issy a tekintetével követte, miközben a busz felé tartott, letérdelt a szélvédő elé, de nem a sofőr oldalán, kinyitotta a dobozt, és kiválasztott egy kalapácsot. Intett a pánikba esett utasoknak a buszban, hogy húzódjanak hátra, háromszor vagy négyszer határozottan lesújtott, míg össze nem tört az üveg. Aztán gondosan kiválasztott egy kombinált fogót, és az ablakkeret fekete gumiszegélyéből kiemelte a veszélyes üvegszilánkokat. Akkor és csak akkor hívta oda az embereket belülről, hogy jöjjenek előre; először egy visongó csecsemőt nyomott a hozzá legközelebb álló személy kezébe, aki történetesen Issy volt. – Ó – mondta Issy. A kisbaba sivalkodott, forró, nedves arcát Issy vállába temette, óriási, földimogyoró alakú szája furcsa módon szélesebbnek tűnt, mint a feje. Vastag, egyenes fekete haja volt, Issy nyugtatóan simogatta. – Cssss – susogta neki. Két másodperccel később a baba anyja is kiszabadult, a kezével hadonászott, az összecsukható babakocsi elgörbülve és kihajítva hevert mögötte. – Tessék – mondta Issy. – Az anya alig tudta kimondani a szavakat az aggodalomtól. – Már azt hittem, hogy ő… azt hittem, hogy mi… A baba, amint megérezte az ismerős illatokat az anyja karjában, csuklott, nyelt egyet, kísérletképpen útnak eresztett egy újabb sivítást, de aztán láthatólag úgy döntött, hogy a fenyegető veszély elmúlt, nedves arcát odanyomta az anyja nyakhajlatához, körbelesett, és hatalmas fekete szemével Issyt bámulta. – Semmi baj – mondta Issy, és megveregette az anya vállát. – Semmi baj. Issy látta az embereket kimászni, volt, aki a fejét fogta, néhányan a szakadást takargatták a ruhájukon, minden arcról ugyanaz a döbbent, zavarodott kifejezés köszönt vissza, és ő azt gondolta, hogy talán nem is olyan szörnyű a helyzet… Úgy tűnt, senki sem sérült meg komolyabban. Kivéve persze a biciklistát – visszanézett, de nem látott mást, csak Helena széles alakját, amint a fiú fölé hajolt, és a fiatal medikusnak gesztikulált. Összeszorult a torka. Akárki volt is, aznap reggel aggodalmak nélkül ment el otthonról. A buszsofőr még mindig kicsavarodott testhelyzetben feküdt a hatalmas volán fölött. – Mindenki menjen el a busztól! – rendelkezett hangosan a vaskereskedő olyan hangsúllyal, amely nem tűrt ellentmondást. A bámészkodók és a kíváncsiskodók a járdán lófráltak és nézelődtek: úgy tűnt, senki nem tudja, mihez kezdjen a zavarodott utasokkal, akiknek

rángott a szeme, és remegett a szája. – Talán – fordult a vaskereskedő Issyhez – készíthetne ezeknek az embereknek forró italt. És azt hallottam, hogy sokkos állapotban jót tesz a cukor. – Természetesen – mondta Issy döbbenten, amiért nem jutott magától rögtön eszébe. Amilyen gyorsan tudott, visszaszaladt, hogy beindítsa a tea- és kávéfőző gépet. Alighogy elkezdtek teát és süteményt osztogatni az áldozatoknak, öt percre rá megérkeztek a mentők és a tűzoltók; a rendőrök mindenkit elvezettek a busztól, és kordont vontak a baleset helyszíne köré. Mindenki el volt ragadtatva a forró teától és a briósoktól, amivel Issy és Pearl körbejárt, a buszsofőrt pedig, aki kezdett mozgolódni, betették a mentőbe. Helena és az Ashok nevű orvostanhallgató stabilizálták a biciklis futárt, gratulált nekik a mentő személyzete, akik szintén elvettek néhány süteményt, hogy élvezettel elfogyasszák, miután a sérülteket beszállították a baleseti és sürgősségi osztályra. Az ütközés túlélői már barátkoztak, megosztották a történeteiket arról, hogy hová tartottak, és hogy mindig is tudták, hogy ezek a csuklós buszok egyszer még bajt okoznak; az emberek nyelve egészen megeredt, mint egy koktélpartin, és túl izgatottak lettek örömükben és a szerencsétől, hogy senki sem sérült meg súlyosan, és senki sem halt meg, és Issy köré gyűltek, hogy kifejezzék hálájukat. Egy-két ember rámutatott, hogy itt laknak a sarkon túl, de nem is tudták, hogy megnyitottak, így aztán, amikor előkerült a helyi újság fotósa, és minden szögből és irányból fényképeket készített az összetört buszról (a vaskereskedő olyan könnyedén tűnt el, ahogy érkezett; Issy észre sem vette, mikor ment el), a mosolygós Issyt is lefényképezte a köré gyűlt járókelőkkel együtt. Amikor a következő héten megjelent a Walthamstow Gazette, a főcím a balesetről hírül adta, hogy a HELYI SÜTEMÉNY A LEGJOBB ORVOSSÁG, és ezután a dolgok elég sokat változtak. Az egész készletet kiárusították. Az egyik felét az elesetteknek, a sérülteknek és megdöbbenteknek adták, a másik felét a kotnyeles kíváncsiskodóknak. Így vagy úgy, de az utolsó morzsa is elfogyott, kifogytak a tejből, a nagy, ormótlan kávégép életre kelt – nyilvánvaló, gondolta Issy visszatekintve, akkor érzi jól magát, ha folyamatosan üzemelhet. Nem szeretett leállni és újraindulni, de ki hibáztatta volna érte? Issy kimerülten nézett Pearlre, aki épp a padlót mosta fel. – Beülünk egy italra? – kérdezte. – Miért is ne? – válaszolta Pearl mosolyogva. – Szia! – kiáltott rá Issy Helenára, aki rá nem jellemző módon az ablak előtt ábrándozott. – Jössz egy italra? Egy kellemes borbárba mentek, és a három lány egy üveg rozéval lazított. Pearl még soha nem kóstolt ilyet, azt gondolta, hogy ecetíze van, de merészen hörpintgette, és próbálta nem észrevenni, milyen gyorsan húzza le a másik kettő az adagját. – Micsoda nap volt – jegyezte meg Issy. – Tyűha! Mit gondoltok, visszajönnek máskor is ezek az emberek? Helena Pearlre emelte a poharát. – Úgy látom, már találkoztál a főnököd „félig üres pohár” felfogásával. Pearl mosolygott. – Hogy érted ezt? – kérdezte Issy. – Én igenis, nagyon optimista vagyok. Helena és Pearl összenézett. – Nos, talán nem is pesszimista vagy – helyesbített Helena. – Talán csak… félénk. – Saját vállalkozásba kezdtem – érvelt Issy. – Ez nekem elég optimistának tűnik. – És még mindig azt hiszed, hogy Graeme egy napon tisztességes asszonyt farag belőled, és elvesz – gúnyolódott Helena, és belekezdett a második pohár borba. – Ez aztán az optimizmus. Issy érezte, hogy elvörösödik.

– Az kicsoda? – akarta tudni Pearl. – Senki – mondta Issy. Az exem. – Az exfőnöke – pontosított Helena segítőkészen. – Au! – mondta Pearl. – Nem hangzik túl jól. Issy felsóhajtott. – Továbbléptem. A kezemben tartom az életem irányítását. – Kedves volt? – kérdezte Pearl, aki úgy érezte, nincs abban a helyzetben, hogy megmondhatná bárkinek, mit kéne, vagy mit nem kéne tennie. – Nem – vágta rá Helena. – De az volt! – tiltakozott Issy. – Csak te nem láttad azt az oldalát. Igenis, van érzékeny oldala. – Ez remekül kiderült, amikor nem hívott neked taxit, és átutaztad a fél várost az éjszaka közepén, hogy aranygaluskát készíts neki – mondta Helena. – Tudtam, hogy nem kellett volna beszámolnom neked az aranygaluskáról. – Nem, inkább nem kellett volna megcsinálnod – mondta Helena, és kiszolgálta magát egy csomag burgonyaszirommal. – Egyébként ülhetnék itt, és mondhatnám azt is: „Ó, igen, szörnyen jóképű, muszáj lábtörlőt csinálnod magadból, hogy visszaszerezd, csak mert úgy néz ki, mint egy borotvareklám.” – Igenis jóképű – bizonygatta Issy. – Ezért tollászkodik minden fényes felület előtt – mondta Helena. – Briliáns, hogy túl vagy rajta. – Hm – horkant fel Issy. – És becserkészed azt a bankárt. Issy vetett egy pillantást Pearlre. – Helena – méltatlankodott. Pearl visszamosolygott Helenára. – Ó, tudom én. – Nem is. Csak hogy tudjátok, attól, hogy nem rinyálok folyamatosan, még hiányzik Graeme. Pearl megveregette a kezét. – Ne aggódj! – nyugtatta meg. – Tudom, milyen nehéz túljutni valakin. – Te? – hitetlenkedett Issy. – Úgy nézel ki, mint aki még soha életében egyetlen napot sem izgatta magát ilyesmin. – Tényleg? – horkant fel Pearl. – Talán úgy nézek ki, mint aki teljesen nemtelen? – Dehogy! – mentegetődzött Issy. – Csak arra gondoltam, hogy olyan rendezettnek tűnsz. Pearl szemöldöke magasra szökkent. – Ez így van, Issy, és ott van Louis apja, Barack Obama, aki mindjárt küldi a helikoptert, hogy hazavigyenek minket. – Louis apja még a közelben van? – kérdezte Helena nyíltan, mint mindig. Pearl megpróbált elnyomni egy kis mosolyt. Eltökélt volt. Ha még Issy is képes ajtót mutatni a semmirekellő szeretőjének, a legkevesebb, amit megtehet, hogy egy kicsit több ellenállást mutat Benjamin felé. Másrészt viszont, micsoda idők voltak… – Nos, a fiát meglátogatja – vallotta be, tudatában annak, hogy egy kicsit túl önérzetes. – Hogy néz ki? – kérdezte Issy, aki alig várta, hogy témát váltsanak, és valaki más romantikus kínlódása kerüljön terítékre. – Az anyám azt szokta mondani, nem a külső számít, hanem a viselkedés… – válaszolt Pearl megfontoltan –, de soha nem hallgattam az anyámra. – Én sem hallgattam meg az enyémet – mondta Issy. – Ő azt mondta: „ne kötelezd el magad”. De én szeretném magam elkötelezni. – Vagy összejönni – tette hozzá Helena. – De senki nem akar velem összejönni. Így Nem Vagyok Elkötelezett – sóhajtott Issy, és

eltűnődött, vajon segítene-e még egy kis bor. Talán nem, de a körülményekre való tekintettel megér egy próbát. – Nézz csak magadra – saját vállalkozásod van, amelyik ma eladott pár süteményt – mondta Helena. – Nem vagy rászorulva, hogy holmi töklámpásszájú angolnával smacizz. Különben is a férfiak szeretik az olyan nőket, akik tudnak sütni, és jól néznek ki virágos ruhában, mert úgy gondolják, ez olyan, mintha az ötvenes években lennének, és keversz nekik egy martinit. A jólét küszöbén állsz. Higgy nekem! – Fölemelte a poharát. – Most a te „poharad van félig tele” – mondta Issy, de azért kicsit felderült. – A te anyád mit mondott neked, Helena? – kérdezte Pearl. – Hogy soha ne üssem az orromat mások dolgába – mondta habozás nélkül Helena. A három lány kacagott és koccintott.

Tizenharmadik fejezet – Hol van az én kis mackóm? – kérdezte Issy, amikor Pearl felbukkant egy kicsit megkésve, de Issy olyan hálás volt neki, hogy elsiklott az ilyen apróságok fölött. – Hiányzik. Pearl beviharzott, feszülten elmosolyodott, fogta a porszívót és a nyeles felmosót, hogy még nyitás előtt körbeszaladjon velük. – Egyszerűen szeret a nagyanyjával lenni – magyarázkodott, miközben rájött, hogy az áporodott szoba helyett micsoda idilli, süteménysütős, kacsaetetős képet idézett, amit mondott. – Különben, gyorsan körbeszaladok, még mielőtt itt a reggeli csúcsforgalom. Egymásra mosolyogtak, de valóban, a baleset óta rendületlenül áramlottak a vevők – a mentősök, a bámészkodók, az anyuka a tündéri kislányával és Ashok, aki azért ugrott be, hogy elkérje Helena telefonszámát, amitől Issy szemöldöke olyan magasra ugrott, hogy a fiú élénk mentegetődzésbe kezdett. Issy felírta a fiú számát, és azzal a meggyőződéssel továbbította Helenának, hogy ő úgyis a kórházi hamvasztókemencébe hajítja. Az önkormányzat emeletes buszokra cserélte a hosszú csuklós buszokat, és ez sokkal kellemesebb látvány volt, amint lefelé közeledett az utcán (és sokkal fürgébben mozgott), viszont kisebb volt a befogadóképessége. Ennek következtében a csúcsforgalom idején sokan nem fértek föl, és hogy elüssék az időt, beugrottak egy kávéra; Issy elkezdett croissant-t árulni. Bánatosan beismerte magának, hogy nem nő több keze, ezért kénytelen volt vásárolni a péksüteményt; egyébként jó croissant-t készíteni művészet, ezért ahelyett, hogy új célt erőltetett volna magára, megkereste a legcsodásabb francia péket, ő pedig szívességből egy olyan céghez irányította, amely mindennap pontban reggel hétkor ízléses válogatásdobozokat szállított ki csokis, sima vajas és mandulás croissant-ból, és kilencre kivétel nélkül mindig elfogyott az összes. Aztán következett a reggeli kávé ideje. Mirának és a kis Elisének sikerült új barátokra szert tennie a többi anyuka közül, gyakran eljöttek, és hangosan csacsogtak románul a nagy kanapén, ami kezdett arra a puha, jól kihasznált helyre hasonlítani, aminek Issy eredetileg megálmodta. Néhány csini mami is útba ejtette őket a bölcsődéből jövet; ha fölismerték Pearlt, akkor ő kurtán rájuk mosolygott, aztán elfoglalta magát (most már nem volt nehéz), organikus limonádét és gyümölcsleveket facsart. Ebédidőben újabb rohamra számíthattak, aztán a délután egy kicsit csöndesebben alakult az irodista lányokkal és azokkal a nőkkel, akik születésnapi bulit rendeztek a gyerekeknek, és eljöttek, hogy vegyenek egy fél tucat vagy akár egy egész tucat süteményt; Issy fontolóra vette, hogy kitesz egy táblát, miszerint speciális és testre szabott igényeket is kielégítenek. Közben vég nélkül készítették a tejeskávét, a teát, a málnás különlegességeket, a vaníliás mázzal bevont áfonyatortát, a vastag almáspite-szeleteket, felmostak, törölgettek, aláírással átvették a kiszállított anyagokat, számláztak, postáztak, feltörölték a kilöttyent foltokat, rámosolyogtak a gyerekekre, integettek a törzsvendégeknek, diskuráltak a járókelőkkel, még több tejet nyitottak ki, még több vajat és még több tojást használtak. Délután négyre Issy és Pearl alig várta, hogy leheveredhessenek egy hatalmas liszteszsákra a raktárban, ahol Pearl még a belső sarkokat is kitörölte a felmosóval, hogy biztos legyen benne, ugyanúgy csillog, mint ahogy a cukrászda többi részén az emberek megszokták. A Cupcake kávézó nem süllyedt el, vízre bocsátották, vitorlázott, kissé billegett, de mégiscsak a felszínen maradt; Issy élő, lélegző valóságnak érezte, olyasminek, ami legalább annyira a szerves része, mint a bal keze. Soha nem volt vége; késő éjszakába nyúlóan ült Mrs. Prescott-tal, és elmélyültek a könyvelés rejtelmeibe, vajkrémmel és cukormázzal álmodott, kulcskérdéseken, kiszállításon és cukorrózsákon törte a fejét. Hiába hívták a barátai, kimentette magát; Helena horkantgatott, és azt mondta, olyan, mintha egy románc első fázisában tartana. Bár

fáradt volt – kimerült – a heti hatnapi munkától; bár elkeseredetten vágyott rá, hogy elmenjen valahová, és megigyon pár pohár italt, anélkül, hogy félne, másnap mennyire megszenvedi majd, bár szeretett volna csak ülni és tévét nézni, anélkül, hogy közben a raktárkészlet szintjén, a szavatossági időn és átkozott eldobható vendéglátó-ipari kesztyűkön járt volna az esze, teljes hitetlenkedéssel csóválta a fejét, valahányszor hallotta, hogy mások a „szabadság és nyaralás” szavakat emlegetik. Rájött, hogy a lelke mélyén mindennek ellenére boldogabb, mint évek óta bármikor; napról napra egyre boldogabb, amikor megkereste a bérleti díjat, aztán a közművek számláit, aztán Pearl fizetését, aztán végül, legvégül valamennyit saját magának, méghozzá olyasmivel, amit a saját két kezével hozott létre, és ez felvidította, és a vevők is jól érezték tőle magukat. Délután kettőkor az anyák egy nagyobb csoportja lépett be, először bátortalanul, sokan közülük terjedelmes, háromkerekű babakocsit toltak. A cukrászda túl kicsi volt, és Issy szerette volna megkérni őket, hogy hagyják odakint a babakocsikat, nehogy nekimenjenek a többi vevőnek, de őszintén szólva megrémítették ezek a Stoke Newington-i nők, akik hihetetlen formában voltak, annak ellenére, hogy mindegyikük legalább két gyereket szült, tökéletesen ragyogott a hajuk, és mindig nagyon szűk farmert viseltek magas sarkú cipővel. Issynek néha eszébe jutott, mennyire fárasztó lehet folyton ugyanúgy kinézni, mint az összes barátjuk. Másrészt viszont el volt ragadtatva tőlük. Mosolygott, barátságos hellót köszönt, de átnéztek rajta, és a pillantásuk Pearlön állapodott meg, aki nem volt teljesen elragadtatva, hogy látja őket. – Hm, szia – mondta Pearl az egyik maminak, aki körülnézett. – Hol van a drága kis Louis? – kérdezte. – Általában itt szokott lenni! Azt gondolnám, egy cukrászda tökéletes környezet a számára. Issy fölpillantott. Fölismerte a hangot. Enyhén beléhasított az idegesség, amikor látta, hogy a hang tulajdonosa Caroline, az a nő, aki bioélelmiszer-központtá változtatta volna a kávézóját. – Helló, Caroline – köszöntötte Issy sztoikusan. Negédes hangon fordult a komoly tekintetű szőke kislányhoz és az asztal mellett a babakocsiban némán fekvő kisfiúhoz. – Helló, Hermia! Achilles, helló neked is! Issy odasompolygott Caroline-hoz, hogy köszönjön neki, noha a nő egyáltalán nem vett róla tudomást. – Ó, ne figyeljen oda rájuk – mondta Caroline. – Egész reggel borzalmasan viselkedtek. Issy egyáltalán nem látta őket borzalmasnak. Talán inkább fáradtnak. – Ismeri Kate-et, ugye? – Ez egyszerűen elbűvölő – lelkendezett Kate, és helyeslően körülnézett. – Azt a nagy házat újítjuk fel az út túloldalán. Pont ilyesmire volt szükségünk. Ettől jó irányba változnak majd a házárak, érti, mire gondolok. Hm! Hirtelen csaholó nevetésben tört ki, ami kicsit megrémítette Issyt és a két kislányt, akik szemmel láthatólag ikrek voltak, és kézen fogva ültek egy széken. Az egyiknek rövid bubifrizurája volt, és piros kertésznadrágot viselt, a másiknak hosszú, szőke fürtök keretezték az arcát, és rózsaszínű szoknyát viselt felfújt alsószoknyával. – Hogy ti milyen aranyosak vagytok, lányok! – kiáltott fel Issy, és odament hozzájuk. – Helló, Caroline. A nő fejedelmien biccentett. – Csodálkozom, úgy tűnik, felkapottá vált ez a hely – fintorgott. – Legjobb lesz, ha megnézem, mi ez a nagy felhajtás. – Az jó lesz! – mondta vidáman Issy, és lehajolt a kicsikhez. – Sziasztok, ikrek!

Kate felhorkant. – Lehet, hogy ikrek, de azért egyéniségek is. Nagyon káros az ikreknek, ha nem kezelik őket független emberként. Keményen kellett dolgoznom rajta, hogy kialakítsam a külön személyiségüket. Issy biztatóan bólogatott. – Megértem – mondta, bár egyáltalán nem értette. – Ő itt Seraphina – mutatott Kate a hosszú hajú, szőke kislány felé. – Ő pedig itt Jane – mutatott a másik kislányra. Seraphina bájosan mosolygott. Jane mérgesen nézett, és Seraphina vállába rejtette az arcát. Seraphina úgy paskolta meg a kezét, mintha csak az anyja lett volna. – Legyenek üdvözölve – mondta Issy. – Általában nem hozzuk ki a sütit, de ha már itt vannak, mit szeretnének? Noha Pearl épp átvágott a helyiségen, hogy beálljon a pult mögé, a csinos zászló alá, amellyel beburkolták a falat, Issy utólag megesküdött Helenának, hogy érezte, ahogy Pearl a szemét forgatja. – Nos – mondta Kate, miután hosszasan és megfontoltan áttanulmányozta az étlapot. Seraphina bátorította Jane-t, és a két, négy év körüli kislány odasétált a süteményes vitrinhez, lábujjhegyre álltak, és az üveghez nyomták az orrukat. – Ti ott ketten! Tisztuljatok az üvegtől, drágáim – mondta Pearl határozottan, de azért kedvesen, a lányok pedig azonnal kuncogva visszahúzódtak, de megtartották a pár centis távolságot, és onnan tanulmányozták a cukormázat. Hermia az anyjára nézett. – Légy szíves, kérlek! – kockáztatta meg. – Nem – tiltakozott Caroline. – Ülj szépen. Assieds-toi! Hermia vágyakozva nézte a barátait. – Ó, maguk franciák? – érdeklődött Issy. – Nem – mondta Caroline magát illegetve. – Miért, franciának látszom? – Egy mentás teát kérek – döntött végül Kate. – Van salátájuk? Issy nem tudta rászánni magát, hogy Pearl szemébe nézzen. – Nem. Nem, pillanatnyilag nincs salátánk – válaszolta. – Főként süteményt kínálunk. – Mi van a… tudja, az organikus zabpelyhes keksszel? – Van gyümölcstorta – mondta Issy. – Teljes kiőrlésű lisztből készült? – Ööö… nem, igazi lisztből – mondta Issy, és szeretett volna már túl lenni ezen a párbeszéden. – Diófélék? – Van néhány. Kate nagyot sóhajtott, mint aki nehezen tudja elhinni, mennyi viszontagságon kell rendszeresen keresztülmennie. – Kaphatunk sütit, mamiiii? Kérlek! – rimánkodott Jane a pultnál. – Úgy mondják, kaphatok sütit, Jane. Én. – Akkor kaphatok sütit, légyszi? – Én is! Én is! – kiáltozta Seraphina. – Ó, drágáim… Kate láthatólag a határán volt, hogy engedjen. – Ugye, nincs… Ugye, nincs olyan kis doboz mazsolájuk? – Hm – mondta Issy. – Nincs. Kate sóhajtott. – Az kár. Mit gondolsz, Caroline? Caroline arca mozdulatlan maradt – csak a szemöldöke meredezett szúrósan –, de Issy érezte, hogy csalódott. Hermiára pillantott, aki a barátait bámulta, és lassan egy könnycsepp

gördült végig az arcán. Achilles elrendezte helyette. – Mami! Sütit! Most! Mami! Sütit! Sütit! Mami! – Elvörösödve birkózott a babakocsi biztonsági hevederével. – Most! – Tudod, szívecském – mondta Caroline –, tudod, hogy nem igazán szeretjük a sütit. – Sütit! Sütit! – Ó, drágám – mondta Kate. – Nem vagyok biztos benne, hogy eljövünk még ide. – Sütit! Sütit! – A süteménytől állítólag hiperaktívak lesznek. Issy nem akarta felhívni rá a figyelmét, hogy az üzletben minden természetes, és hogy még nem is ettek sütit, de máris hiperaktívak. – Rendben – adta be a derekát Caroline, aki elkeseredetten próbálta leállítani a fia visítását. – Két süteményt. Mindegy, melyiket. Hermia, kicsiket harapj, kérlek. Ugye, nem akarsz úgy felfújódni, mint… – hirtelen megállt. – Igen! – lelkesedtek az ikrek a pultnál. – Én a rózsaszínűt akarom! A rózsaszínűt akarom! – kiáltozták egyszerre olyan egyforma hangon, hogy Issy elgondolkodott rajta, hogy lehet rájuk azt mondani, hogy különbözőek. – Nem kaphattok mind a ketten rózsaszínűt – jelentette ki Kate szórakozottan, és megnézte az e-mail üzeneteit. – Jane, a tiéd a barna. Később Caroline odament Issyhez beszélgetni. – Tulajdonképpen ez egész furcsa – mondta. – Tudja, én is szeretek sütni… nyilván sokkal egészségesebbeket, és természetesen többnyire nyers ételeket eszünk, de régen szerettem, most a kis zűrös kölykök miatt nekem kell lennem az anyahajónak… De, tudja, valójában – lekukucskált a lépcsőfödém nyílásán – azt hiszem, az én kemencém valószínűleg nagyobb! Természetesen a fő sütőm, mert van egy gőzkazánom és egy légkeveréses sütőm is. De mikrohullámú sütőm nincsen. Az szörnyű dolog. Issy udvariasan mosolygott. Pearl felhorkantott. – Rettentő elfoglalt vagyok mostanában… Rengeteg jótékonysági munkát végzek, a férjem a Cityben dolgozik, tudja… de talán egyszer elhozom az egyik receptemet! Bizony, recepteket találok ki… Elég nehéz, ha az embernek van kreatív oldala, ugye? A gyerekek mellett! Míg ezeket mondta, Issyre nézett, aki még akkor is megpróbált udvarias lenni a vendéggel, ha idióta, és ha burkoltan arra célzott, hogy Issy elég öregnek és tömzsinek tűnik, hogy legyen egy rakat gyereke. Caroline persze ugyanannyit nyomott, mint tizennégy éves korában. Biztos vagyok benne, hogy fantasztikus – mondta Pearl, mielőtt Issy kinyithatta volna a száját. – Ööö… Caroline, a te fiad az, aki levette a pelusát, és beletette az Hermès-táskádba? A nő megpördült, és visítani kezdett. – Mindegyik ilyen? – kérdezte Issy, miután elmentek, Achilles visított, Hermia csöndben szipogott, az ikrek tökéletesen megfelezték a süteményeiket, elosztották egymás között, a két fél süteményt összenyomták, így két teljesen egyforma darabot kaptak Kate beszédes méltatlankodása mellett. – Ó, nem – válaszolta Pearl. – Vannak náluk sokkal rosszabbak. Az egyik azt mondja, nem szoktatja bilire a gyereket, amíg az úgy nem dönt, hogy magától bilizik. – Ennek igazán van értelme – mondta Issy. – Pelusban kell őket tartani tizenegy éves korukig. Sok időt meg lehet vele takarítani. Azt is engedik, hogy főzzenek a gyerekek? – Ó, dehogy, Orlando csak nyers zöldséget ehet, és csíráztatott dolgokat – sorolta Pearl. – Kivéve, amikor rajtakaptam, hogy ellopja Louis Mars szeletét. Issy felvonta a szemöldökét, de nem mondott semmit. Egész nap nem kérdezett rá Pearl

zaklatott magatartására sem. Ha el akarja mondani, akkor majd elmondja. Pénteken délután fél 5-re, a valaha volt legforgalmasabb hetük végére teljesen kimerültek. Issy bezárta az ajtót, és a táblát a ZÁRVA oldalára fordította. Azután lementek a pincébe, és Issy elővette a nagy hűtőből a mostanára szertartásossá vált hétvégi üveg fehérbort. A szombat nyugodt nap volt, bár ez is erőre kapott, különösen ebédidő környékén – így pénteken, zárás után egy kicsit elengedhették magukat, anélkül, hogy másnap ezt nagyon megszenvedték volna. Az is a szokásukká vált (az egészségügyi és munkahelyi felügyelet biztosan komolyan összevonja a szemöldökét, ha a tudomására jut), hogy miután összeszámolták a napi bevételt, a pincében lerogytak a nagy liszteszsákokra, mintha hatalmas babzsákok lennének. Issy töltött Pearlnek egy nagy pohár bort. – Ez volt eddig a legjobb hetünk – jegyezte meg. Pearl ernyedten fölemelte a poharát. – Mondhatni. – Persze nem túl sok összehasonlítási alapunk van – folytatta Issy. – De ha előrevetítjük… – Ó – mondta Pearl –, el is felejtettem mondani. Összefutottam a te vonzó pasiddal a bankban. – Pearl járt a bankba. Fölkeltette Issy kíváncsiságát. – Tényleg? Austinnal? Úgy értem, igazán? És kivel? Pearl igazi pearlös pillantást lövellt felé. Issy sóhajtott. – Oké. Hogy van? – Miért kérded? – érdeklődött Pearl. Issy érezte, hogy elpirul, és a pohara mögé rejtette az arcát. – Csak udvariasságból – makogta. Pearl fintorgott és várt. – És? – kérdezte Issy egy perccel később. – Hah! – kiáltotta Pearl. – Tudtam. Ha tényleg csak udvariasság lenne, nem lennél ilyen nyugtalan. – Nem igaz – tiltakozott Issy. – Ez egy merőben hivatalos… kapcsolat. – Tehát ez egy kapcsolat? – ugratta Pearl. – Pearl! Mit mondott? Érdeklődött utánam? – Épp tizenöt fehérneműmodell vette körül, és egy jakuzziban ült, szóval nehéz lenne megmondani. Issy addig morcoskodott, míg Pearl engedett. – Egész jól nézett ki. Levágatta a haját. – Ó, pedig tetszett a haja – mondta Issy. – Kíváncsi lennék, kinek a kedvéért ment fodrászhoz – morfondírozott Pearl. – Csak nem miattad? Issy úgy tett, mintha nem örülne a megjegyzésnek, de az olyan pasiknak, mint Austin, mindig van barátnőjük. Biztosan nagyon szép és nagyon kedves. Ez már csak így működik. Sóhajtott. Ezzel egyszerűen meg kell békélnie – pillanatnyilag ő egy karrierista. Ráér később aggódni emiatt. De azért kár. Azon kapta magát, hogy elképzeli, épp csak egy pillanatra, hogy gyöngéden simogatja a tarkóját, ott, ahol egy hajfürt megmaradt, és… – És – mondta hangosan Parl, aki észrevette, hogy Issy elábrándozik, és azt gondolta, hogy a jóképű fiatal banki tanácsadóról fantáziál, és már nem is először – és azt mondta, üzen neked valamit. – Mi? – hökkent meg Issy. – Egy üzenet. Csak neked szól. Issy felült a zsákon, és kihúzta magát. – Mit üzent?

Pearl megpróbálta pontosan idézni. – Azt mondta: „Mondja meg, hogy megmutatta nekik”. – Megmutatta nekik? Mit mutattam meg? Ó! – kiáltott fel Issy, amikor rájött, hogy Austin a Stoke Newington többi kávézójának a tulajdonosára gondolt. – Ó! – ismételte, és elpirult. Tehát gondolt rá! Austinnak eszébe jutott! Oké, talán csak az üzleti befektetés szempontjából, de akkor is… – Ez kedves – mondta. Pearl érdeklődéssel nézett rá. – Viccelt – magyarázta Issy. – Igazán? – mondta Pearl. – Pluszpont, hogy szerintem beléestél. Issy Pearlre nézett. – És veled mi a helyzet? – kérdezte. – Mi van a szerelmi életeddel? Pearl elfintorodott. – Ennyire nyilvánvaló? – Négyszer pucoltad ki ugyanazt a vécét – mondta Issy. – Nem szeretném, ha azt hinnéd, hogy hálátlan vagyok, de… – Nem, nem, tudom én – mondta Pearl. – Louis apja… előkerült. – Ó – mondta Issy. – Ez most jó, rossz, remek, szörnyű, vagy mindez együttvéve? – Vagy „e”. Nem tudom – jegyezte meg Pearl. – Azt hiszem, az „e” a jó válasz, nem tudom. – Ó – mondta Issy. – Louis örül neki? – El van ragadtatva – morgott Pearl. – Nem válthatnánk témát? – De! – egyezett bele Issy. – Rendben. Itt vagyunk, borozgatunk, szóval akár meg is kockáztathatnám. Utálok kényes kérdéseket föltenni, de… te lefogytál? Pearl a szemét forgatta. – Talán – mondta. – Nem szándékosan – tette hozzá kihívóan. – Tudod, én nem bánom, ha eszel a készletből – mondta Issy, és megrémült, hogy megsértette a lányt. – Tehát tudod – vallotta be Pearl. – Ne áruld el a vendégeknek! Te zseniálisan sütsz, de… Issy ránézett. Pearl szemében csintalanság csillant. – Úgy tűnik… azt hiszem, leszoktam az édességről. Sajnálom, Issy. Nem te tehetsz róla. Ne rúgj ki! Issy kinyitotta a száját, és hahotázni kezdett. – Ó, istenem, Pearl, kérlek, kérlek, ne. – Mi az? – kérdezte Pearl. – Hat hete nem ettem süteményt. Mind a ketten rémült arcot vágtak, aztán kirobbant belőlük a nevetés. – Mi az, amit szeretünk, és nem tudunk leszokni róla? – kérdezte Pearl tanácstalanul. – Legközelebb nyissunk egy chipsboltot? – Abszolúte – mondta Issy. – Chips- és ropiboltot. – Erről a helyről ábrándozom – mondta Pearl. – Minden egyes nap minden egyes percében. Nem azt mondom, hogy ez nem óriási, Issy, tényleg. De a munkaidő… a munkaidővel torkig vagyok. – Én is – helyeselt Issy. – Én is. A magam részéről be kell vallanom, hogy már nem szeretem a süteményt… ez teljesen kóros tőlem. Mint magánembertől. – Ez baj – mondta Pearl. – Nem jó a minőség-ellenőrzés szempontjából. – Hm – mondta Issy. – Talán szükségünk lenne még valakire. Parl csöndesen a győzelem jelét mutatta a zsák takarásában. – Hm – mondta állásfoglalás helyett, mintha nem izgatta volna a kérdés.

Issy legkevésbé sem számított rá, hogy nehéz segítséget találni. Ezekben a nehéz időkben az emberek kétségbeesetten vágyódnak munka után, nem? Amikor kitette a kirakatba a cetlit, azt hitte, tíz perc alatt megoldja a kérdést – sőt egy kis része valójában azon elmélkedett, vajon képes lenne-e elszipkázni egy csúcscukrászt az egyik nagy szállodából, akitől elpártolt a szerencse, és aki nem akar éjszaka dolgozni, és nem bánja a minimálbért és a borravalót. Ehelyett az emberáradat, amely a kiírásra jelentkezett – és később a Stoke Newington Gazette-ben megjelent hirdetésükre, ahol a kávézó sikerét magasztalták, és köszönetet mondtak a segítőkész közösségnek –, teljesen alkalmatlan volt. (Amikor felvázolta a hirdetést, Issynek önkéntelenül is némi rosszindulat csillogott a szemében arra a gondolatra, hogy a többi kávézós is olvasni fogja. Ez gonoszság volt tőle, és rögtön meg is próbálta elnyomni. De gyönyörűen megtervezett, szép hirdetés volt; lassan ideje lenne elkezdeni megfizetni Zacet.) Új segítőtársat találni egyáltalán nem volt olyan könnyű, mint gondolta. Egyesek csak beszélgetni jöttek be, és az alkalmazóikat kritizálták; egyvalaki kijelentette, hogy kedden és csütörtökön délután nem tud dolgozni, mert a terapeutáját látogatja; volt, aki azt kérdezte, mikor lesz fizetésemelés, és legalább négyen még soha életükben nem sütöttek semmit, de úgy gondolták, nem lehet túl nehéz. – Nem olyan nehéz – magyarázta Issy Helenának, aki épp sminkelte magát. – Még csak nem is tettek úgy, mintha szeretnék a süteményt. Olyan, mintha udvariatlanság lenne tőlem elvárni, hogy legalább egy kicsikét érdeklődjenek az állás iránt. Istenem, hetek óta. Olyan, mintha ötezer éves lennél – mondta Helena, és vastag, csillámló zöld és aranyszínű festéket kent a szemhéjára, ami istennős külsőt kölcsönzött neki, és nem kurvásat. Nem mintha Ashok egyébként is ne bánt volna istennőként vele. Őrület, de Issy olyan elfoglalt volt, hogy Helena végül emiatt kezdett vele találkozgatni. Hiányzott neki a legjobb barátnője és az, hogy nincs kivel eljárnia. Nem volt baja a szingli léttel, amikor még együtt lógtak. De pocsék volt minden esete egyedül nézni az Amerika következő topmodellje ismétléseit. Egyik nap Ashok, aki nagyon elegáns volt a rózsaszínű ingében és a fehér kabátjában, ami jól ment hatalmas fekete szeméhez, csak úgy odasompolygott hozzá a sürgősségi és baleseti osztályon, miközben Helena épp egy kupac hányást takarított fel. (A takarítóknak kellett volna intézniük az ilyesmit, de mire talált volna valakit, aki felhívja a központi szolgálatot, aztán várhatott volna még egy fél órát, mire kapcsolják a szerződéses csapatot, hát őszintén szólva egyszerűbbnek tűnt, ha saját maga törölte fel, mielőtt még valaki belelép, elcsúszik rajta, és eltöri a farcsontját, ráadásul jó példát mutatott a fiatal nővéreknek.) Ashok csak annyit mondott: „Gondolom, nagyon elfoglalt lesz csütörtök este. De ha esetleg mégsem, akkor szóljon, mert vettem a bátorságot, és asztalt foglaltam a Hexbe.” Helena a folyosón távolodó fiú után bámult. A Hex volt a legmenőbb új étterem Londonban, mindennap írtak róla az újságok. Szinte lehetetlen volt oda asztalt foglalni. Ennek ellenére természetesen nem mehet el. Az ilyen esdeklő magatartás egyáltalán nem az ő stílusa. Határozottan nem. – Fantasztikusan nézel ki – mondta Issy, aki először figyelt oda a barátnőjére. – Egyébként hogy csinálod ezt a dolgot a szemeddel? Az ilyen bronzos árnyalattal én úgy néznék ki, mintha baleset ért volna. Helena Mona Lisa-mosolyt küldött felé, és tovább kevergette a színeket. – Egyébként mire készülsz? Hová mész? – El – mondta Helena. – Olyan helyre, ami nem a te lakásod és nem a te cukrászdád. Tudod, a világban történnek társadalmi életnek és aktuális szerelmi viszonynak nevezett dolgok, amelyekről az emberek beszélgetnek. Máskor egyenesen elmondta volna Issynek, mire készül. De most szakított ezzel a

szokásával – részben azért, mert úgy érezte, ehhez hosszabb beszélgetésre lenne szükség, részben pedig azért, mert nem akart az ugratása céltáblájává válni, amiért minden fontos elvét sutba vágta, és egy gyönge idegrendszerű, izzadós tenyerű, alulfizetett elsőéves rezidenssel randizgat. A rezidenseken évek óta viccelődtek. Két részletben érkeztek, februárban és szeptemberben, zöldek voltak, akár a fű, és a végén olyan hálásak voltak Helenának, a jó tanácsainak, erőskezű irányításának és csodás kebleinek, hogy minden turnusban akadt legalább egy, aki virágokkal és bánatos pillantásokkal üldözte hosszú hetekig. Helena soha nem adta be a derekát. Soha. – Ha majd visszatérsz a társadalomba – mondta Helena –, akkor te is rájössz. Issy elvörösödött. – Ó, ne irulj-pirulj! – mondta Helena, és őszintén meglepte, hogy ennyire felzaklatta a barátnőjét. – Nem úgy értettem! Arra gondoltam, mostanában mennyivel összeszedettebb vagy. – Húzd el a csíkot! – Nem, komolyan, jó ez az egész „saját üzletedet vezeted” dolog. Még a járásod is ruganyosabb lett, Miss Randall. Nem vagy már az a lány, aki, amikor megismertem, ahhoz is túlságosan rémült volt, hogy elmenjen a diákok orvosi szolgálatához, és leszedessen egy szemölcsöt az ujjáról. Issyt mosolyra késztette az emlék. – Azt hittem, le kell vennem a bugyimat. – Akkor sem lett volna mitől félned, igaz? – Igaz. – És most, nézzenek oda! Vállalkozó! Ha egy kicsit idegesítőbb és egy kicsit előkelőbb lennél, szerepelhetnél A gyakornokban. Persze ha lenne süteménnyel kapcsolatos feladat. Bárcsak lenne süteményes feladat. Issy felvonta a szemöldökét. – Ezt félig-meddig bóknak veszem, ami tőled tök jó. De igazad van, unalmas vagyok, soha nem gondolok semmi másra. – Mi van azzal a szexis elhanyagolt pasassal a bankból, amelyiknek olyan szarukeretes szemüvege van? – Miért, mi lenne vele? – Semmi – mondta Helena. – Jó tudni, hogy nem csak ülsz és vársz, hogy Graeme visszajöjjön. – Hát nem – mondta hirtelen Issy. – Nem. Nem várok. Hé, miért ne mehetnék veled? Helena elkezdett sminkelni. – Ööö… azt nem lehet. – Miért nem? Kicsit kiráznám magamból a munkanapot. – Nem a te világod. – Lena, neked randevúd van? Helena zavartalanul folytatta a sminkelést. – Neked randid van! Ki az? Mondj el mindent. – Majd elmondom – mondta Helena –, ha egy pillanatra elfeledkezel a Cupcake kávézóról. Különben is, késésben vagyok. Helena határozottan megpuszilta Issy arcát, kisietett a szobából, és Agent Provocateur parfümfelhőt hagyott maga után. – Egy zöldfülű? – szaladt utána Issy. – Mondd meg! Rajta! Biztos van valami oka, amiért nem mondod meg. – Nem a te dolgod – mondta Helena. – Szóval az. Egy bébidoktor! – Semmi közöd hozzá. – Kedves tőle, hogy randizik veled, miközben véletlenül öldösi a nyugdíjasokat. – Csss!

– Remélem, hogy ki-ki alapon vacsoráztok. – Fogd be! – Remélem, viszel magaddal könyvet, hogy legyen mit csinálnod, ha elalszik az asztalnál. – Kopj le! – Megvárlak – kiabálta Issy Helena távolodó hátának. – A fenét vársz meg! – jött a válasz, és tényleg, a Helyszínelők végére Issy szemhéja máris félig lecsukódott. Másnap reggel épp a végéhez közeledett a croissant-roham, és Pearl az új dobozokat állította össze. Az élénkcsíkos dobozokban, melyeknek az elején jól láthatóan futott végig a cukrászda neve, tökéletesen elfért egy tucatnyi sütemény, aztán csinos, rózsaszínű szalaggal kötötte át őket, mielőtt odaadta a vevőknek. Nagyon aranyos csomagok voltak, de időt vett igénybe, amíg az összehajtogatásuk csínját-bínját kitanulta, és Pearl gyakorolt, mert a hajtogatás mesterévé akart válni. Csilingelni kezdett a csengettyű, Pearl felpillantott a vasúti órára; még pár perc nyugalom, mielőtt délelőtt 11-kor megindul a cukorroham. Megtörölte a homlokát. Barátom, jó dolog elfoglaltnak lenni, de kimerítő is. Issy odalent volt, az első gyömbérsörös süteményét próbálta elkészíteni. A fahéj, a gyömbér és a barna cukor illata betöltötte a boltot, és tökéletesen mámorító volt; a vevők kérték, hogy megkóstolhassák, és amikor megmondták nekik, hogy még nem készült el, letáboroztak a lépcsőnél. Egy-két vevő beszélgetésbe elegyedett, ami remek, gondolta Pearl, de e pillanatban arra lett volna szüksége, hogy mindent eltakarítsanak az útjából, és összeszedhesse a piszkos kávéscsészéket. Ahogy egyre elfoglaltabbak lettek, a kacsatojás- és a zöldeskék színt kiegészítették a nagyon világos sárgával, és meg akarta rakni a mosogatógépet. A tojásszállítmány is éppen megérkezett a farmról, még a tollak is a tojásokon voltak, neki pedig át kellett vennie az aláírásával, aztán le kellett róluk szedegetnie a pihéket, és le kellett vinnie őket, közben ki kellett szolgálnia a sort, de nem tudta, mert elfogytak a csészék, és lekiabált Issynek. Lentről csörömpölés hallatszott. – Au! Forró, forró, forró! – kiabálta Issy. – Épp a csap alá tartom az ujjamat! Pearl felsóhajtott, és megpróbálta türelmesen végignézni, amint két tinédzser lány folyamatosan változtatja a véleményét, és kétségek között vergődik, mert nem tudják eldönteni, melyik süteményt válasszák. Hirtelen kivágódott az ajtó. Odakint egyenletes tavaszi felhőszakadás volt, de a fa mégis bátortalanul, idegesen bimbódzott, az apró, összecsukott hajtások még épphogy megmutatkoztak az ágakon. Pearl időnként suttyomban kávézaccot öntött alá, és szétterítette a gyökereknél; azt hallotta ugyanis, hogy az jót tesz a fáknak, és ezt a fát különösen féltette. Azonnal felismerte, ki rontott be az üzletbe, és egy pillanatra egy ütemet kihagyott a szívverése. Caroline volt az, az egészségesétel-mániás Louis bölcsődéjéből, a Cupcake kávézó eredeti ajánlattevője. Caroline egyenesen a sor elejére masírozott. Amikor közelebb ért, Pearl észrevette, hogy nem olyan makulátlan a megjelenése, mint máskor. Szőke haja a tövénél kiszürkült, és nem volt befestve. És lefogyott, így a már egyébként is nagyon karcsú alakja átlépte az extrém soványság határát. – Beszélhetnék a főnökével, kérem? – harsogta. – Helló, Caroline – köszöntötte Pearl, és megpróbálta a legjobbat feltételezni erről a hihetetlenül faragatlan nőről, hátha nem ismerte föl. – Igen, helló, öm… Pearl. – Pearl. Beszélhetnék a főnökével? Caroline űzött tekintettel nézett körül az üzletben. A kanapén fiatal anyák egy csoportja táborozott, egymás gyerekeinek gügyögtek, miközben szemmel láthatólag jobban szerették a

sajátjukat; egy üzletember két laptoppal és szanaszét szórt papírokkal fölszerelkezve megbeszélést tartott a nagy ablaknál; egy fiatal diák régi, elszürkült Penguin-klasszikust olvasott, de nemigen tudott odafigyelni, inkább egy másik diáklányt fixírozott a kandallónál, aki a jegyzetfüzetébe írogatott, és közben a hosszú, dús, hullámos haját dobálta a válla fölött, valószínűleg határozott céllal. – Issy – ordított le Pearl a lépcsőn olyan erővel, hogy Issy felugrott. A megégett ujját szopogatva feljött a lépcsőn. Caroline a falnak támaszkodott, és gondterhelten tapogatta a lábát. Pearlhez hajolt. – Tudja, a fiam szeptemberben iskolába megy. Van egy csomó kinőtt ruhája, amitől épp készülök megszabadulni, de talán a maga pici fia örülne neki. Körülbelül a megfelelő korban van, és márkás cuccok – sok White Company, Mini Boden és Petit Bateau. Pearl visszahőkölt a pult mögött. – Nem, köszönöm – közölte kimérten. – Úgy gondolom, én is tudom öltöztetni, de azért kösz. – Ó, oké – folytatta zavartalanul a szőke. – Csak arra gondoltam, megspórolok magamnak egy utat Oxfambe! Nem kell izgulni. – Nincs szükségem alamizsnára – mondta Pearl, de a nő Issy felé fordult, aki épp feljött a lépcsőn, a kezével lázasan hadonászva. – Ó… ó, helló! Issy gondosan megtörölte a kezét. Caroline és Kate nem jártak a kávézóban az ominózus látogatás óta, amit Issy meglehetősen magára vett. Mégis, az üzlet az üzlet. – Tudja – kezdte Caroline. – Ööö… tudja, mikor nem kaptam meg a helyet? Pearl visszament, hogy kiszolgálja a többi vendéget. – Igen – mondta Issy. – Sikerült… talált valahol máshol? – Hm, magától értetődően sok ajánlatot mérlegeltem. Olyan, mintha teljesen ötletszerű lenne, kinek jött el az ideje… – mondta Caroline vontatottan. – Ó, hát igen. – Issy kíváncsi volt, hová akar kilyukadni. Vissza kellett volna mennie a pincébe, hogy ellenőrizze a gyömbérsörös süteményt. – Hát, örülök, hogy újra látom – mondta. – Kér egy kávét? – Tulajdonképpen – Caroline elmélyítette a hangját, mintha valami szörnyen mulatságos viccet mondana. – Nem. Ööö… oké. Nos, a helyzet a következő. Tudom, hogy abszolút hülyén hangzik, meg minden, de… – hirtelen a nyúzott, de még mindig szép arcról leolvadt a tartózkodás. – Az a gazember. A rohadt férjem végül elhagyott azért az ostoba aktatologatóért a sajtóirodán, és azt mondta, keressek magamnak egy átkozott munkahelyet! – Ki van zárva – tiltakozott Pearl. – Nem, nem, nem és nem. Issy az ajkát harapdálta. Nyilván ez egy szokatlan helyzet. Másrészt viszont Caroline tagadhatatlanul okos csaj. Marketingből szerzett diplomát, és egy elismert piackutató társaságnál dolgozott, mielőtt mindezt feladta a gyerekek miatt, és most keservesen zokog, míg a férje valami huszonéves sajtóst kúrogat. De amikor abbahagyta a bömbölést, egy bögre tea és némi mogyoró fölött kiderült, hogy tényleg ismer egy rakás embert a környéken; és olyan hellyé változtathatja a kávézót, ahol megveszik a süteményt a születendő babák bulijára és a szülinapi zsúrokra; a megfelelő időbeosztásban tud dolgozni, és itt lakik a sarkon túl… – De borzalmas – mutatott rá Pearl. – Ez tényleg nagyon fontos. – Talán csak egy kicsit elmerült saját magában – védte meg jószívűen Issy. – Rettenetes, amikor az embert elhagyják – a hangja egy pillanatra elhalkult –, vagy ha nem jönnek össze a dolgok. – Igen, ettől tényleg durva és önző lesz az ember – gúnyolódott Pearl. – Még csak nincs is szüksége erre a munkára. Olyat kéne fölvennünk, akinek tényleg életbe vágó.

– Azt mondja, hogy neki az – mondta Issy. – A férje, úgy tűnik, ultimátumot adott neki, ha harc nélkül meg akarja tartani a házat, akkor föl kell emelnie a seggét, és el kell kezdenie dolgozni. – Ezért itt akar flangálni és lenézni az embereket – mondta Pearl. – És majd be akarja vezetni a teljes kiőrlésű lisztet, a mazsolát, a búzafűlét, a beszerzési menedzserindexről jártatva a száját. Issy őrlődött. – Nem mintha teli lennénk csodálatos jelentkezőkkel – érvelt. Egyáltalán nem felelt meg eddig senki, aki pályázott. A te szabadnapjaidon helyettesítene, így nem találkoznál vele túl sokat. – Nagyon kicsi itt a kereskedelmi terület – jegyezte meg Pearl borúsan. Issy pedig sóhajtott, és későbbre halasztotta a döntést. De a dolgok nem váltak könnyebbé – ami egyrészt fantasztikus, de bizonyos problémákat is fölvetett. Folyamatosan csöngött a telefon, Issy elaludt vacsora közben, Helena soha nem volt otthon, és Issy nem találkozott Janey-vel, amióta megszületett a kisbabája, Tommal és Carlával, mióta az új lakásba költöztek Whitstable-ben, még a lakásavatójukra sem ment el, és, istenem, ha akadt öt perce, még mindig hiányzott neki Graeme vagy csak valaki, bárki, aki időnként megfogná a kezét, és megnyugtatná, hogy minden rendben lesz, de nem volt ideje ezen bánkódni. Mélyen eltemette magában az érzéseit, és még keményebben dolgozott, de aznap, amikor Linda elszántan benyomult az ajtón, nagyon közel állt hozzá, hogy csődöt mondjon a tudománya. A vége felé járt a tavasz, a gyönyörű pénteki napon a meleg levegő nyárias, könnyed londoni hétvégét ígért. Az emberek vidáman özönlöttek az utcákon, kitűnően ment az üzlet, dobozszámra vitték a könnyű citromillatú csészés sütiket bársonyos cukormázzal és egy kis félkör alakú kandírozott gyümölccsel a tetején; a dolgozók egy kicsit ki akarták venni a részüket a gyönyörű napból az irodák körül. Bár Issy félig összegörnyedt a kimerültségtől, hatalmas büszkeséggel töltötte el a hihetetlenül nagy halom sütemény látványa, amivel aznap megnyitottak. Nem gondolta volna, hogy a hegynyi mennyiséget mind eladják a nap végére, de a sütemények folyamatosan hatosával és tucatszám tűntek el. Az emberek egyre több hűtött italt is vásároltak, és ez kihívások elé állította a kávéfőzés mindennapi taposómalmát. Issy mostanra könnyed eleganciával és sebességgel tudta elkészíteni az egyszerű tejeskávét és a hosszú zsírszegény lattét (az első tizenkilenc alkalommal általában kilöttyentett valamit), de még így is időigényesebb volt, mint kikapni valamilyen bodzaszörpöt a hűtőből. (Issy jobban rákattant a természetes italokra, mint a szénsavasakra. Úgy érezte, inkább illenek az üzlet szellemiségéhez. Ráadásul, amint Austin rámutatott, így a haszonkulcs is nagyobb volt.) Aztán ami a legjobb az egészben, eljött a délután négy óra, és épp egy kicsit lecsöndesedtek, amikor nagyot csendülve kinyílt az ajtó, és megjelent Keavie, aki Issy nagyapját tolta egy kerekes székben. Issy odaszaladt, és átölelte a nagyapja nyakát. – Nagypapi! – Nem hiszem – közölte az öreg nehézkesen –, hogy pontosan tudod, mit művelsz a habcsókkal. – Pedig én pontosan tudom! – kiáltotta Issy megbántva. – Kóstold csak meg. A nagyapja elé tette az egyik új, miniatűr citromos habcsóktortát, amelyben a citromkrém olyan vastag volt, hogy a máz beivódott a vékony tésztába. Az egészet két pillanat alatt föl lehetett falni, de az emléke egész nap megmaradt. – Ez a tojáshab túl keméy – nyilatkoztatta ki Joe nagypapa. Azért, mert nincsenek fogaid! – méltatlankodott Issy. – Adj egy tálat. És egy habverőt. És néhány tojást. Pearl forró csokit készített Keavie-nek, közben figyelték, ahogy Joe és Issy összeszedi a

hozzávalókat, és Issy odaül a nagyapja mellé egy zsámolyra. Ahogy Pearl elnézte Issy fekete, hullámos haját Joe könnyű pihés feje búbja mellett, máris könnyedén el tudta képzelni, hogy mutathattak együtt, amikor Issy még gyerek volt. – Nem jó a könyökmunkád – állapította meg a nagypapa, és a korát meghazudtoló ügyességgel törte fel egy kézzel a tojásokat, és néhány pillanat alatt elválasztotta a sárgáját a fehérjétől. – Ez azért van, mert… – Issy hangja elcsuklott. – Miért? – kérdezte a nagyapja. – Hagyjuk. – Miért? – Azért van, mert elektromos habverőt használok – vallotta be pironkodva Issy, és Pearl hangosan felkacagott. – Ez mindent megmagyaráz – közölte a nagypapa. – Akkor nem is csoda. – De muszáj elektromos keverőt használnom! Több tucat ilyet készítek mindennap! Mi mást tehetnék? A nagypapa egyszerűen megrázta a fejét, és folytatta a habverést. Abban a pillanatban a vaskereskedés tulajdonosa ment el a kirakat előtt, és Joe behívta. – Tudta, hogy az unokám elektromos habverőt használ a tojáshabhoz? Pedig mi mindenre megtanítottam! – Ezért nem eszem itt – közölte a vaskereskedő, de amikor látta Issy döbbent arckifejezését, hozzátette: – Bocsásson meg, hölgyem. Azért nem eszem itt, mert bármilyen elragadó is az üzlete, drágább, mint amit megengedhetek magamnak. – Nos, megkínálom egy süteménnyel – mondta Issy. – Olyannal, amin nincs tojáshab. Pearl engedelmesen átnyújtott egy süteményt, de a vaskereskedő elhessegette. – Ahogy gondolja – mondta Pearl, de Issy addig erőltette, míg végül megenyhült. – Nagyon finom – mondta egy harapás csokis brownie után. – Képzelje el, milyen finom lenne, ha kézzel keverte volna ki – mondta a nagypapa. Issy könnyedén meglegyintette a fejét. – Ez ipari vendéglátás, papi. Joe nagypapa elmosolyodott. – Csak úgy mondom. – De ne mondd csak úgy. Joe papa átadta a tál tökéletesen habos cukros tojásfehérjét, amely keményen, mázasan púposodott. – Adagold ki zsírpapírra, és adj neki negyvenöt percet… – Igen, tudom, papi. – Oké, csak gondoltam, talán beteszed a mikróba, vagy ilyesmi. Pearl elvigyorodott. – Maga egy kemény rabszolgahajcsár, Mr. Randall – mondta, és lehajolt a kerekes székhez. – Tudom – suttogta szakadozottan Joe nagypapa. – Mit gondol, hogy lett az unokám ilyen briliáns? Később, miután elfogyasztották a nagypapa bámulatos habcsókját frissen felvert tejszínhabbal és a tetején egy kanálka málnás gyümölcsszósszal, Keavie visszatette a nagypapát – és egy hatalmas doboz süteményt az otthon lakóinak – az autóba, és végül sikerült befejezni a takarítást. Issy minden csontjában érezte a fáradtságot, de ma este borozni fognak, és szombaton

reggel csak tízkor nyitnak, és ezt hatalmas lustálkodásnak érezte, aztán korán bezárnak, és az egész vasárnap szabad, és talán elég meleg lesz, és kitolhatja a papát a kertbe a kerekes székében (bár mostanában mindig fázott), ő pedig kifekhet egy pokrócra, és felolvas neki egy kicsit az újságból, és talán később Helena is csatlakozik egy curryre és egy jó kis trécselésre. Élvezte ezt a kis álmodozást és a késő délutáni napfényt, amely besütött a tiszta üvegtáblákon, az újonnan érkező vendégek miatt örökké csilingelő csengőt és a vendégek elégedett arcát a sütemény mellett, amikor az ajtó ismét pánikszerűen kivágódott. Issy fölnézett. Először nem ismerte föl a nőt, aki berontott az üzletbe. Aztán rájött, hogy Linda az, a rövidáru-kereskedéses Linda, aki általában olyan összeszedett, és a legkevésbé sem szétszórt. – Helló! – köszöntötte Issy, és örült, hogy látja. – Mi újság? Linda körülnézett a cukrászdában, és Issyt kicsit bosszantotta, hogy ez volt az első alkalom, amikor Linda benézett. Arra gondolt, talán lehetett volna egy kicsit támogatóbb, tudván, hogy ott van a közelben, és annak idején együtt várakoztak a buszra esőben és napsütésben. Issy ingerültsége egy pillanat alatt elillant, amikor Linda megállt és felsóhajtott. – Ó, drágám, milyen szép itt. Nem is tudtam, azt hittem, ez csak egy kis mellékfoglalkozás. Sajnálom! Bárcsak tudtam volna. – Pearl, aki már legalább háromszor adott neki szórólapot, felhorkantott, de Issy oldalba bökte, hogy állítsa le magát, és Pearl visszament, hogy kiszolgálja a postást, aki túl gyakran nézett be a levélosztás után. (Issy aggódott, hogy nem tesz túl jót neki, ha kétszer sütizik naponta. Pearl szerint csak miatta járt oda. Mindkettőjüknek igaza volt.) – De most itt van – mondta. – Isten hozta! Mit szeretne? Linda gondterhelt arccal nézett. – Nekem… nekem… Tudna nekem segíteni? – Mi a baj? – Az… Leanne esküvője… holnap lesz. De a cukrászat… Egy barátja megígérte, hogy megcsinálja a tortát, de aztán az egészet elfuserálta, vagy ilyesmi, arról nem is beszélve, hogy Leanne több száz fontot kifizetett, még sincs esküvői tortája. Issy később rájött, milyen nehéz lehetett Lindának kimondani ezeket a szavakat az ő tökéletes lányáról, akinek soha nincs egyetlen rossz lépése sem. Látszott, hogy közel áll az összeomláshoz. – Nem lesz torta az esküvője napján! És még vagy ötszáz dolog van az elintéznivalók listáján. Issynek eszébe jutott, hogy ez volt az esküvők esküvője, az esküvő, amiről Linda már másfél éve áradozik. – Oké, nyugodjon meg, biztosan tudunk segíteni – mondta. – Hány vendégről van szó? Hetvenről? – Ööö… – habogott Linda, és motyogott valamit az orra alatt, amit Issy nem értett. – Tessék? – … – motyogta újra Linda. – Furcsa – mondta Issy –, mert négyszáznak hangzott. Linda Issyre emelte kisírt szemét. – Minden összeomlott. Az egyetlen lányom esküvője! Ez katasztrófa! – Könnyekben tört ki. Fél nyolcra, amikor még csak a második adag készült el, Issy már tudta, hogy nem lesznek kész. Pearl egy szent volt, egy hős, tökéletes közlegény, és egyetlen panaszszó nélkül maradt (Issy tudta, hogy a túlóra megéri neki), de nem használhatták föl az aznapi süteményt. Teljesen frissen kellett elkészíteniük, ráadásul valamiféle szerkezetet is tervezniük kellett, amire

fölrakhatják a süteményeket, hogy esküvői torta formájú legyen. – Már fáj a karom – panaszkodott Pearl, és megkeverte a mixerben a hozzávalókat. – Megihatnánk előbb a bort, utána nekiállunk. Issy megrázta a fejét. – Az rosszul sülne el – jelentette ki. – Ó, istenem, bárcsak ismernék valaki, aki szeretne… – elhallgatott, és Pearlre nézett. – Hát persze, fölhívhatnám… Pearl olvasott a gondolataiban. – Őt ne. Bárkit, csak ne őt. – Csakhogy nincs senki más – mondta Issy. – Egyáltalán senki. Már mindenkit fölhívtam. Pearl sóhajtott, aztán újra a tálra nézett. – Mikor lesz az esküvő? – Reggel tízkor. – Mindjárt elbőgöm magam. – Én is – mondta Issy. – Vagy felhívok valakit, aki talán a munkamódszer hatékonyságának specialistája. Pearl gyűlölte beismerni, de Issynek igaza volt. A vézna szőke nő makulátlan, profi séfegyenruhában vonult be az üzletbe – tájékoztatta őket, hogy egy egyhetes „főzzünk Toscanában” tanfolyamra vette, ajándék volt a férjétől, aki úgy ünnepelte meg a távollétét, hogy az idejét a szeretőjével töltötte –, és rögtön akcióba lépett, megszervezte a futószalagot, amelyet a kemence bimbamozásához időzített. Egy idő után, amint akcióba lendültek, Pearl bekapcsolta a rádiót, és hirtelen azon kapták magukat, hogy Katy Perryre táncolnak, miközben cukrot és vajat adnak a tésztához, sütnek és mázzal borítják a süteményeket, egyik tálca a másik után hagyta el a sütőt, közben egyetlen pillanatnyi sütőmeleget sem hagynak kárba veszni, és folyamatosan nő előttük a süteményhalom. Caroline régi csomagolóanyagokból improvizált süteményesállványt, és gyönyörűen bevonta esküvői papírral, amelyet az újságostól hoztak, miközben végig a 900 fontos tortáról hablatyolt, amit külön az ő esküvőjére készített egy olasz cukrász Milánóból, és amiből a végén nem is evett, mert az egész napot az apja egyik barátjával beszélgetve töltötte, aki tudni akarta, hogy juttathatná be a lányát a marketingszakmába, míg a gonosz exe leitta magát a haverjaival, köztük a volt barátnőjével, és nem zavartatta magát azzal, hogy kimentse szorult helyzetéből. – Tudhattam volna, hogy bukásra van ítélve – mondta. – Miért nem tudta? – kérdezte kurtán Pearl. Caroline ránézett. – Ó, Pearl, ha valaha férjhez ment volna, akkor megértené. Pearl némán képeket vágott a tejtermékek hűtője mögött. A csészés süteményre, amit színtiszta vaníliás mázzal vontak be – Issy látszólag könnyedén verte tökéletesen habosra –, ezüstgolyókkal rakták ki a Leanne és Scott nevek kezdőbetűit. Ez volt a legnehezebb munkájuk. Fél 12-re Pearl valahogy kirakta a golyókat. De a torta mégiscsak megnőtt, sikerült kiegyensúlyozni, és csodás esküvői torta lett belőle, melyet csillogó rózsaszínű cukormáz borított. – Gyerünk, csipkedjétek magatokat! – kiáltotta Caroline. – Mozogjatok, mintha élnétek. Pearl elkapta Issy pillantását. – Úgy látom, azt hiszi, máris itt dolgozik. – Azt hiszem, talán így is van – mondta csöndesen Issy. Caroline sugárzott, és azonnal abbahagyta a rendezést. – Ó – mondta. – Köszönöm. Ez… már egy ideje ez az első jó dolog, ami történik. – Ó, az jó – mondta Issy. – Azért egy kicsit aggódom miattad, szörnyen soványnak tűnsz. – Nos, ez a második jó dolog, ami történik – mondta Caroline, miközben Pearl fintorgott. De amikor végre éjfél után hazamentek, tudta, hogy nélküle nem sikerült volna. – Köszönöm – mondta Pearl kelletlenül.

– Nincs mit – válaszolt Caroline. – Taxival mész haza? Pearl fintorgott. – Ahol én lakom, oda nem megy taxi. – Ó, tényleg? – lelkendezett Caroline. – A városon kívül laksz? Milyen kellemes! Issy kilökdöste Caroline-t, mielőtt még jobban magára haragította volna Pearlt, és megkérte, hogy eleinte egyórányi munkával kezdjen, amíg elmennek Pearllel ebédelni, aztán, ha minden jól megy, emelik az óraszámát, hogy mindenkinek jó legyen. – Hát persze! – mondta Caroline. – Szólok a könyvklubomnak, hogy mostantól itt tartsa a gyűléseit. És az ÖTYE-nek. És a Jamie Otthon Tupperware-bemutatónak. És a Rotary Klubnak. És az olasz reneszánsz művészeti esti iskolának. Issy megölelte. – Nagyon magányos voltál? – Borzalmasan. – Remélem, most majd jobban érzed magad. – Köszönöm. – Caroline átvette a hatalmas zacskó süteményt, amelyet Issy a kezébe nyomott. – Ne nézz így rám! – szólt rá Issy Pearlre, aki a háta mögött állt. – Többnyire igazad van. De ez nem azt jelenti, hogy mindig. A következő reggel ragyogó napra ébredtek; mintha az egész város zöldbe borult volna az esküvő napjára. Pearl és Issy taxival átaraszoltak a városon, rémüldöztek, hogy az édes műremek ledől, de az szilárdan a helyén maradt. Egy rózsaszínű, csillagokkal és lufikkal földíszített asztal közepére helyezték el. Linda és Leanne futva érkezett a fogadásukra. Amikor az ifjú, rózsaszínű pánt nélküli ruhás menyasszony meglátta a több száz szépen kidolgozott, pasztellszínű mázzal bevont minimuffint, leesett az álla, szélesen elmosolyodott, és kivillantotta frissen fehérített fogsorát. – Ó! – kiáltott fel. – Ez mesés! Annyira gyönyörű! Imádom! Nagyon tetszik! Köszönöm! Köszönöm szépen! – Azzal mindkettőjüket megölelte. – Leanne! – rikoltotta Linda. – Nem hiszem el, hogy újra ki kell javítani a sminkedet. Tudod jól, hogy órabérben fizetjük a sminkmestert. Leanne kapkodva megtörölte a szemét. – Sajnálom, elnézést. Mást se csinálok órák óta, csak folyamatosan elsírom magam. Minden olyan őrületes. De ti, csajok… megmentettétek az esküvőmet. Egy nő viharzott be az öltözőbe, és Leanne hajával kezdett vacakolni. – A kocsi már úton van – mondta valaki. – Negyvenöt perc, és kezdődik az esküvő. Leanne szája elnyílt a rátörő pániktól. – Ó… Te… Jó… Ég – sipította. – Ó… Én… Édes… istenem. – Megragadta Pearlt és Issyt. – Itt maradtok? Kérlek. Maradjatok. – Nagyon szeretnénk – mentegetőzött Issy –, de… – Nekem haza kell mennem a kisfiamhoz – jelentette ki határozottan Pearl. – De a legjobbakat kívánom neked. – Felejthetetlen napod lesz – tette hozzá Issy, és elhelyezett egy kupac névjegyet a torta mellett az asztalon. Linda egyszerre ölelte át mindkettőjüket. Ezután kimenekültek, és a lépcső tetején találták magukat, a gyönyörű londoni időben: galambok napoztak a járdán, az emberek a kávézókba és a piacra tartottak, anyagot vásároltak a szárijukhoz, húst vettek a barbecue-hoz, sört a focihoz, kecskesajtot a vacsorához, újságot, hogy kiülhessenek a parkba, és fagyit a gyerekeknek. Közben Leanne barátai is gyülekezni kezdtek a lépcsőn, fiatalok és szépek voltak a gondosan elkészített frizurájukkal, a ragyogó ruháikban, akár a pávák, a magas sarkú pántos cipőikben és a meztelen vállukkal, ami – valljuk be – kissé merész vállalkozás volt egy májusi esküvőre. Izgatottan rikoltoztak, megdicsérték egymás ruháját, és idegesen játszadoztak az apró retiküljükkel, a

cigarettájukkal és a konfettivel. Mindig a szállító, soha nem a menyasszony, gondolta Issy kicsit szomorkásan. – Elég ebből – jelentette ki Pearl, és lerántotta a kötényét. – Megyek, megölelem a fiacskámat, és megmondom neki, hogy mostantól időnként találkozhat az anyukájával, mert a Gonosz Nyugati Boszorkány az Óz, a nagy varázslóból munkába állt. – Fogd be! – mondta Issy tréfásan. – Nem lesz vele semmi baj. Most pedig nyomás! Pearl megpuszilta az arcát. – Menj haza, és pihenj egy kicsit – mondta. De Issy nem igazán érezte fáradtnak magát; csodaszép délután volt, és ez idegességgel és nyugtalansággal töltötte el. Azt fontolgatta, hogy csak úgy felugrik egy buszra, és csavarog egyet, amikor ismerős alakot pillantott meg a megállóban. A férfi épp lehajolt, és egy aprócska, vékony fiú cipőfűzőjét igazgatta, a kisfiúnak felzselézett vörösesbarna haja volt, és az arcán csalódott kifejezés ült. – De én így akarom – követelődzött. – Csakhogy így lehetetlen megkötni anélkül, hogy később hasra ne esnél benne! – A férfi dühösnek tűnt. – De én akkor is úgy akarom! – Akkor legalább próbálj meg átesni a járókövön, és beperelhetjük az önkormányzatot. Austin fölegyenesedett, és annyira meglepődött Issy látványától, hogy majdnem kihátrált az útra. – Ó, helló! – köszöntötte. – Helló! – Issy szerette volna biztosan tudni, hogy nem vörösödött el. – Ööö… helló. – Helló – mondta újra Austin, aztán csönd telepedett rájuk. – Te ki vagy? – kérdezte udvariatlanul a kisfiú. – Helló. Issy vagyok. És te ki vagy? – Ezt a hülyeséget. Darny vagyok – hangzott a válasz. – Te is Austin egyik nyálas barátnője vagy? – Darny! – szólt rá Austin figyelmeztető hangnemben. – Te is átjössz éjszakára, borzalmas vacsorákat főzöl, és hülye hangon sajnálkozol: „Ó, milyen tragikus, hogy Darny elveszítette az anyuciját meg az apuciját, majd én gondoskodom róla”, cupp, cupp, cupp, nyali-fali, nyali-fali, ne szólj hozzám, amikor ágyba kell menni? Austin szerette volna, ha megnyílik alatta a föld, és elnyeli. Bár Issy nem tűnt megbántottnak, sokkal inkább úgy nézett ki, mint aki mindjárt elneveti magát. – Tényleg ezt csinálják? – kérdezte. Darny fortyogva bólintott. – Hát ez elég uncsinak hangzik. Nem, én nem vagyok ilyen, az apáddal dolgozom, és itt lakom ebben az utcában, ez minden. – Ó! – mondta Darny. – Gondolom, ezzel nincs baj. – Én is úgy gondolom – mosolygott rá Austinra. – Jól van? – Jól leszek, amint ezt a tízévest valaki műtétileg levakarja rólam. – Hahaha! – mondta Darny. – Ez nem igazán vicces – mondta Issynek. – Úgy teszek, mintha nevetnék, és gyunyoros lennék. – Ó! – mondta Issy. – Néha én is ezt csinálom. – Honnan jön? – érdeklődött Austin. – Igazából egész éjjel dolgoztam, gondolom, ezt örömmel hallja – mondta. – Egy esküvőre szállítottunk a közeli városházára. És van egy új alkalmazottam. Fantasztikus… kicsit gonosz, de egészébe véve… – Ó, ez óriási – mondta Austin, és széles mosoly terült szét az arcán. Őszinte, igazi öröm

sugárzott az arcáról – jött rá Issy. – Nem banki szempontok miatt, hanem igazán. – Most hová mész? – kérdezte Darny. – Azért kérdezem, mert mi az akváriumba megyünk. Velünk jössz? Austin felvonta a szemöldökét. Ez teljes mértékben példátlan volt. Darny minden felnőttel tudatta, hogy nem kedveli, udvariatlan volt, hogy megelőzze a gagyogásukat. Olyasmi még soha nem történt, hogy valakit önként elhívott volna valahová. – Hát – habozott Issy. – Én arra gondoltam, hogy hazamegyek aludni. – Világosban? – kérdezte Darny. – Valaki kényszerít rá? – Tulajdonképpen nem – mondta Issy. – Oké – biztatta Darny. – Akkor gyere velünk. Issy Austinra nézett. – Ó, talán nem kellene… Austin tudta, hogy ez nélkülöz mindenféle szakmaiságot. Lehet, hogy Issy nem is akar menni. De nem tehetett róla. Kedvelte. Megkéri, hogy tartson velük. És kész. – Jöjjön – mondta. – Veszek magának egy frappucsínót. – Ez vesztegetés – mosolyodott el Issy. – Azért, hogy halak nézegetésével töltsem a szombatot. Ebben a pillanatban a busz befordult a sarkon, és pár másodperccel később mind a hárman fölszálltak rá. Az akvárium csöndes volt – az első szép napsütéses hétvége sokakat sarkallt arra, hogy a szabadban töltsék az idejüket –, és Darny teljesen belemerült a terráriumok és akváriumok nézegetésébe; bámulta a kis, kiszámíthatatlanul cikázó halrajokat, a hatalmas őshalakat, amelyek mintha a dinoszauruszok korából maradtak volna itt. Austin és Issy beszélgettek; halkan, mert a csöndes, félhomályos, meleg föld alatti környezet halk, nyugodt hanghordozásra ösztönzött; apró vallomásokra; valahogy a félhomályban könnyebb volt beszélgetni, hiszen alig láttak mást, mint egymást. Issy hullámos fürtjeit hátulról világították meg a rózsaszínű, fénylő medúzák, és egy tanknyi foszforeszkáló plankton csillámlott Austin szemüvegében visszatükröződve. Issy megállapította, hogy a kávézóval együtt járó gondok és aggodalmak, melyek az utóbbi hónapokban végigkísérték, mintha enyhültek volna ebben a különös, víz alatti nyugalomban, ahol Austin Darny iskolai történeteivel nevettette meg, vagy az önsajnálat legcsekélyebb jele nélkül elmesélte, milyen nehéz egyedülálló szülőnek lenni, amikor az ember még csak nem is igazán szülő, és ezzel meghatotta. És viszont, Issy azon kapta magát, hogy a saját anyjáról beszél. Ha a családja került szóba, általában arról beszélt, milyen fantasztikus a nagyapja, és hogyan éltek együtt, ami olyan meghitten hangzott. De valahogy olyasvalakivel, aki maga is tudja, milyen érzés egy szülőt véglegesen és visszavonhatatlanul elveszíteni, könnyebb volt az anyjáról beszélni, aki ki-be táncolt az életében, és a saját boldogságát kergette, miközben senkit se sikerült boldoggá tennie. – Boldogok voltak a szülei? – kérdezte. Austin eltűnődött. – Tudja, ezen soha nem gondolkoztam. Az ember szülei csak szülők, ugye? Eszünkbe sem jut, hogy néznek ki, vagy hogy esetleg eltérnek az átlagtól, amíg mi magunk felnőtté nem válunk. De igen, azt hiszem, azok voltak. Gyakran láttam, hogy megérintik egymást, mindig egymás közelében voltak, fizikai értelemben is, fogták egymás kezét, egymás mellé ültek a kanapén. Issy gondolkodás nélkül lenézett a saját kezére. A körvonalait lágyan megvilágította egy angolnákkal teli tároló nem messze Austin kezétől. Átfutott az agyán; vajon milyen érzés lenne, ha ott és akkor hozzáérne Austin kezéhez? Vajon elhúzná? Szinte érezte, ahogy az ujjai bizseregtek a várakozástól.

– És persze ott volt a tény, hogy teljesen és tökéletesen ódonnak láttam őket, és volt egy kisbabájuk, amikor a barátaik már sorra nagyszülők lettek. Szóval, tudja, valami nyilván működött közöttük. Természetesen akkor úgy gondoltam, hogy ez gusztustalan… Issy elmosolyodott. – Lefogadom, hogy nem igazából. Fogadok, hogy kezdettől fogva imádta Darnyt. Austin Darnyra nézett, aki tágra nyílt szemmel, hipnotikus állapotban bámulta a tartályban köröző cápát. – Természetesen így volt – motyogta Austin, és egy kicsit elfordult, a keze eltávolodott Issyétől, aki hirtelen zavarban érezte magát, mintha túl messzire ment volna. – Sajnálom – mondta. – Nem akartam tolakodó lenni. – Nem arról van szó – válaszolta Austin kissé elfúló hangon. – Csak tudja… szerettem volna megismerni őket. Mint felnőtt, és nem mint nagyra nőtt tinédzser. – Ezek után kedvem volna fölhívni az anyámat – mondta Issy. – Föl kellene hívnia – válaszolta Austin. Ezúttal Issy fordította el a tekintetét. – Megváltoztatta a telefonszámát – suttogta. És Austin anélkül, hogy észrevette volna, mit csinál, megtette, megfogta a kezét, először csak enyhén megszorította, de aztán nem volt kedve elengedni. – Fagylaltot! – harsant egy hang odalentről. Riadtan elengedték egymás kezét. Túl sötét van odalent, gondolta Issy. Akár egy night-clubban. – A cápával beszélgetek – fontoskodott Darny. – Azt mondja, remek tengerbiológus lenne belőlem, meg azt is, hogy jó lenne, ha ennék egy kis fagyit. Sőt azt mondja, ez nagyon fontos. Hogy fagyit kapjak. Most. Austin Issyre nézett, megpróbált olvasni az arcáról, de a félhomályban lehetetlen volt. Hirtelen az egész helyzet rém ostobának tűnt. – Ööö… fagyit? – kérdezte. – Igen, kérek – válaszolta Issy. Mindhárman leültek a folyó partjára, nézték az elúszó hajókat és a London Eye óriási kerekét a fejük fölött, és annyira élvezték egymás társaságát, hogy Issy észre sem vette az idő múlását. Amikor Darny végül lejött a mászókáról, és ragacsos kis kezével megfogta Issy kezét, amit ő egyáltalán nem bánt – sőt örült neki (Austin megrökönyödött) –, és otthagyták a parkot, és úgy döntöttek, hogy ritka kényeztetés gyanánt taxit fognak, hogy visszavigye őket Stoke Newingtonba, Darny, miután megpróbált minden gombot megnyomni, összekucorodott a hátsó ülésen, és Issy vállán álomba szenderült. Amikor Austin két perccel később odanézett, miközben a taxi lassan vánszorgott a forgalomban, látta, hogy Issy is elaludt, fekete fürtjei összegabalyodtak Darny szöghajával, az arca pirospozsgás volt. Austin egész úton őt nézte. Issy képtelen volt elhinni, hogy tényleg elaludt a taxiban. Persze egész éjjel le sem hunyta a szemét, de akkor is. Vajon kicsordult a nyála? Esetleg horkolt? Ó, istenem, ez rettenetes. Austin csak udvariasan mosolygott, és elköszönt… Ó, te jó ég, akkor biztos, hogy horkolt, máskülönben biztosan… biztosan kért volna tőle másik randit. Persze ez egyáltalán nem is randi volt, ugye? Vagy az volt? Nem. Igen. Mégsem. Újra eszébe jutott a pillanat, amikor Darny megfogta a kezét. Hihetetlen, mennyire vágyott rá, hogy a férfi ne engedje el. Beillesztette a kulcsot a zárba, és felnyögött. Helena biztosan tudná, mit kell ilyenkor csinálni. Meglátta magát a finom ötvösmunkával keretezett tükörben, ami az apró előszobában állt a virág- és ágmintás tapéta előtt, amelyre Issy rettentő büszke volt. Csak akkor jött rá, hogy egész nap egy vastag, fehér, esküvői tortából származó lisztcsík volt a hajában. – Helena! Lena! Szükségem van rád – üvöltötte, bevonult a nappaliba, és a hűtőhöz

masírozott, tudván, hogy van ott pár üveg maradék rozé. Aztán megtorpant, és megpördült. A kanapén ott ült Helena. Mellette ült valaki, akit tudta, hogy ismer valahonnan. Pont úgy ültek, mint akik hirtelen szétrebbentek, és próbáltak tökéletesen ártatlannak látszani, mintha épp nem rosszalkodtak volna. – Ó! – csúszott ki a száján. – Helló! – mondta Helena. Issy tüzetesen megnézte. Lehetséges, hogy…? Nem, az nem lehet. Lehet, hogy elpirult? Ashok örült. Határozottan pozitív előrelépésnek tekintette, ha találkozott Helena barátaival. Azonnal felpattant. – Helló, Isabel. Örülök, hogy újra találkozunk – udvariaskodott, és megrázta a kezét. Én… – Ashok. Igen, tudom – mondta Issy. Sokkal jóképűbb volt, mint ahogy emlékezett rá, most, hogy nem viselte az újonc kinézetű, rövid fehér kabátot. A fejét csóválta, és dühösen a homloka tetejéig felvonta a szemöldökét, de Helena úgy tett, mintha észre sem venné. – Tehát, mit is akartál kérdezni? – Helena megpróbált témát váltani. – Ööö… nem érdekes – mondta Issy, és a hűtőszekrényhez ment. – Ki kér egy kis bort? – A nagyapád telefonált – mondta Helena, amikor mindannyian letelepedtek a nappaliban. Ashok jó társalgónak bizonyult, bort töltött, és akkor szólalt meg, amikor kellett. – Ó, remek – mondta Issy. – Mi van vele? Azon kívül, hogy fekszik az ágyban. – Tudni akarta, megkaptad-e a szódás krémfánk receptjét. – Ah – mondta Issy. Megkapta. De az volt a helyzet, hogy már háromszor megkapta, minden alkalommal ugyanazzal a reszketeg kézírással. De elfeledkezett róla. – És – folytatta Helena – nem ismert meg a telefonban. – Ó! – mondta Issy. – Pedig elég jól ismer – mondta Helena. – Tudom. – Ugye, nem kell mondanom, ez mit jelent? – Nem – mondta csöndesen Issy. – Pedig tegnap olyan jól volt. – Ez egy hullámzó állapot – mondta Helena. – Te is tudod. – Nagyon sajnálom – mondta Ashok. – Az én nagyapámmal ugyanez történt. – És jobban lett? – kérdezte Issy. – Aztán minden újra olyan lett, mint volt, aztán megint jól volt, éppolyan, mint kiskorodban? – Ööö… nem egészen – vallotta be Ashok, és megkínálta Issyt még egy kis borral, de ő hirtelen úgy érezte, hogy erőt vesz rajta a fáradtság. Mindkettejüknek jó éjszakát kívánt, és bebotorkált az ágyába. – Felhívom az otthont – mondta Issy a hosszú, luxusszámba menő lustálkodás után másnap reggel. – Jól teszed – helyeselt Helana. – Mit akartál kérdezni tegnap? – Ó! – habozott Issy. – Nos. – Elmesélte az Austinnal töltött napját. Helena mosolya egyre szélesebb és szélesebb lett. – Hagyd ezt abba – szólt rá Issy. – Pearl pont ugyanígy néz, valahányszor Austin neve előkerül a beszélgetésekben. Ti ketten nagyon egy húron pendültök. – Nagyon vonzó férfi – jegyezte meg Helena. – Akinek nagyon, nagyon sok pénzzel tartozom – mutatott rá Issy. – Biztos vagyok benne, hogy ez nem helyes. – De hiszen nem is csináltál semmit – mondta Helena. – Neeeem…

– Eltekintve a nyáladzástól. – Nem nyáladzottam. – Reméljük, hogy naggggggyon szereti a nyáladzást. – Hagyd abba! – Nos, legalább már látott a legnyálasabban. Ezután már csak jobb jöhet. – Fogd be! Helena kajánul vigyorgott. – Szerintem föl fog hívni. Issy úgy érezte, gyorsabban ver a szíve. Ha róla beszélt, már az is a leg… nos, jó érzés volt. – Gondolod? – Ha másért nem, hát azért, hogy kifizesd a tisztító számláját. Austin valóban telefonált. Kedd reggel ez volt az első dolga. Csakhogy ez nem olyan hívás volt, amilyet valójában szeretett volna. Senkit sem szeretett ilyesmivel zaklatni. A ténytől, hogy pont Issyvel kell megtennie, arra gondolt, hogy bármilyen édes a lány, és mindegy, mennyire érdekli, és mindegy, milyen szép, az ilyesmi egyszer s mindenkorra értelmetlen, és nem keverheti össze az üzletet és a magánéletet, ez van. Ez meglepő módon idegesítette, tekintve, hogy még föl kellett hívnia. Az sem sokat segített, hogy Darny folyamatosan körülötte keringett, és azt kérdezgette, mikor találkozhat vele újra. Akkor is meg kell tennie. Sóhajtott, és fölvette a telefont. – Halló – mondta. – Halló! – jött a vonal túloldaláról azonnal a barátságos hang. Hallhatóan igazán örült, amiért fölhívta. – Helló! Austin? Milyen jó, hogy hallok magáról! Hogy van Darny? Mondja meg neki, hogy megpróbáltam hal alakú süteményformát szerezni, hogy hal alakú süteményt süssek, de úgy tűnik, senki nem szereti a halas süteményt, és nem találtam ilyesmit. Tudja, lehet, hogy szeretnék a hal alakú sütit, érti, mire gondolok, csakhogy… gondolja, hogy a dinoszauruszos is megteszi, és… – Issy tisztában volt vele, hogy túl sokat fecseg. – Hm, jól, jól van. Nézze, Issy… Issynek összeszorult a szíve. Ismerte ezt a hangszínt. Abban a pillanatban tudta, hogy függetlenül attól, amit a szombaton történtekről gondolt, az nincs napirenden; Austin újragondolta a dolgokat, persze ha valaha is úgy gondolta, ahogy ő. Oké. Vett egy mély lélegzetet, összeszedte magát, letette a főzőlapátot, és kisimított egy hajtincset az arcából. Meglepte, milyen mély csalódást érez; azt hitte, hogy már túljutott az összetört szív szindrómán, de ez most sokkal fájdalmasabb volt, mint amikor a régi főnökére gondolt. – Igen? – mondta éles hangon. Austin mérges volt, és hülyén érezte magát. Miért nem mondhatja egyszerűen azt, nézze, nem jönne el velem, tudja, egy italra? Valami jó helyre. Késő este. Valahová, ahol nem kell reggel hétkor fölkelni, és senki nem pisil be az ágyba, ha megnézik a Ki vagy, doki?-t, és nem kell furcsa időpontokban kicserélni az ágyneműt; valahová, ahol megihatnak egy pohár bort, és talán nevetgélhetnek egy kicsit, és táncolhatnak, és aztán… Istenem. Legszívesebben pofon vágta volna magát. Koncentrálnia kellett. – Nézze – sikerült kinyögnie. – Röviden és tömören kellett fogalmaznia, biztos akart lenni benne, hogy nem mond semmi oda nem illőt. – Mrs. Prescott telefonált… – És? Issy jó hírekre számított. A bevétel folyamatosan nőtt, és biztos volt benne, hogy Caroline hatalmas változást hoz majd, már bebizonyította, hogy maga a megtestesült hatékonyság, amikor épp nem sírja el magát, vagy nem sopánkodik a vajrendelés miatt. – Azt mondja, volt valami… azt mondja, ki kell küldenie egy számlát, és maga nem

engedi. – Nos, ezt már részletesen elmagyaráztam Mrs. Prescottnak – mondta Issy kimérten. – Esküvői szívességet tettem egy barátomnak. – Azt mondja, ezt egyáltalán nem említette. Azt mondja, a hiányzó alapanyagok mennyisége úgy összesen körülbelül négyszáz süteményhez elegendő… – Istenem, tényleg érti a dolgát – mondta Issy. – Ami azt illeti, négyszáztízre. Mivel néhány összepréselődött. – Ez nem vicces, Issy! Ez egy egész heti profitja! – De esküvői ajándék volt! Egy barátomnak! – A számlának akkor is ki kell mennie, ha komoly engedményt ad, akkor is. A nyersanyagokat mindenképpen föl kell számolnia. – Egy ajándékért nem – makacskodott Issy. Hogy merészeli, magával vitte, egész szombaton nyugodt volt, és kedves, és most, három nappal később fölhívja, és azt hiszi, hogy ledorongolhatja. Pont olyan, mint Graeme. Austin dühös volt. – Issy! Nem vezethet így egy vállalkozást! Egyszerűen nem! Hát nem érti? Egyszerűen nem csukhatja be a boltot bejelentés nélkül, és nem ajándékozhatja el csak úgy a raktárállományt! Az Apple sem osztogat ingyen iPodokat, magára is ugyanezek a szabályok vonatkoznak. Pontosan ugyanazok. – De mostanában sokkal nagyobb forgalmunk van – védekezett Issy. – Igen, de új embert vett föl, és túlórát fizet – magyarázta Austin. – Lehet akár millió vásárlója is naponta, ha nincs nagyobb bevétele, mint kiadása, akkor fejjel megy a falnak, és ott a vége. Szombaton még csak ki sem nyitott. Ez már minden határon túlment, és ezt mindketten tudták. – Igaza van – ismerte el Issy. – Szombaton nyilvánvalóan hibát követtem el. – Nem úgy értettem – mentegetődzött Austin. – Én azt hiszem, igen – mondta Issy. Mindketten hallgattak. Végül Issy szólalt meg először. – Ismeri a nagyapámat… Ő egyszerre három pékséget üzemeltetett. Hatalmas mennyiségű kenyeret szállított Manchesterben. Sikeres volt, és mindenkit ismert. Természetesen mostanra minden pénze elfogyott… Tudja, az öregek otthonára. Sokba kerül, hogy megfelelően gondoskodjanak róla. – Igen, tudom – mondta Austin, és Issy hallotta a hangjában a fájdalmat, de nem akart együtt érezni vele. – Szóval, amikor fölnevelt, híres volt; mindenki tőle vette a kenyeret. És ha valaki beteg volt, vagy azon a héten nem tudta kifizetni a számlát, kisegítette, vagy ha egy éhes gyerek vagy gyenge, beteg anyóka vagy egy öreg katona ment el a boltja előtt, mindig adott neki péksüteményt. Mindenki ismerte. És hatalmas sikere volt. És én is ugyanezt akarom csinálni. – És én úgy gondolom, hogy ez csodálatos – mondta Austin. – Biztosan remek ember a nagyapja. – Az – mondta Issy lelkesen. – És az üzlet valóban így működött több száz éven át. De aztán jöttek a nagyfiúk, hatalmas áruházakat építettek a város peremén, és dömpingárakkal dolgoztak, feltalálták a központi elosztást, és bármennyire szerették az emberek a kis boltokat, és bármennyire ismerték a kereskedőket, mégis a nagyáruházakba mennek vásárolni. Ez történik. Issy hallgatott. Tudta, hogy a férfinak igaza van. Mire a nagyapja nyugdíjba ment, szinte az összes helyi kisbolt bezárt, a városközpont szinte teljesen kihalt. Az emberek többé nem akartak beszélgetni kenyérvásárláskor, nem, ha ez kenyerenként pár pennyvel többe került nekik.

– Tehát, ha személyes szolgáltatásokat akar nyújtani, márpedig egy kis boltnak bele kell számolnia a rezsiköltségébe a különleges szolgáltatások marketingjét is, akkor attól tartok, egy kicsit keményebben kell küzdenie, mint a nagyapjának. – Senki sem küzd olyan keményen, mint ő – dacolt Issy. – Nos, az remek. Örülök, hogy örökölte a hozzáállását. De kérem, Issy, kérem! Alkalmazkodjon a modern időkhöz. – Köszönöm az üzleti tanácsadást – mondta Issy. – Nincs mit – válaszolta Austin. Mindketten nyugtalanul és idegesen tették le a telefont Stoke Newington két különböző végén. Issy meggyőzte magát, mennyire ostoba volt, amiért azt hitte, történt valami köztük a hétvégén, és a szívére vette Austin szavait. Belevetette magát az üzletbe; időben fizette a számláit, elvégezte a papírmunkát; arra használta Caroline óráit, hogy mindent megszervezzen és korszerűsítsen. Még azt is megkockáztatta, hogy kicsikarjon magából egy mosolyt Mrs. Prescott felé. Korán kelt, hogy megsüsse a süteményeket – az állandó kedvenceket, a narancsosat, a citromost, a dupla csokist, eprest és vaníliást, és ráadásnak állandóan változó, új receptekkel egészítette ki a menüt, hogy a törzsvendégek érdeklődését fenntartsa. A legtöbb újdonságot Doti, a postás próbálta ki, akinek a látogatásai mindenki számára kínosak voltak, kivéve Pearlt, aki ugyanúgy mosolygott rá, és ugyanúgy ugratta, mint bárki mást, aki az útjába került. Caroline és Pearl folytatták az összetűzéseiket. – Muszáj megtisztítanom az ablakokat – mormogta Caroline Issynek egyik nap kifelé menet. Pearl fintorgott. – Majd én megcsinálom. – Ne, nem – vitatkozott Caroline. – Majd bejövök a szabadnapomon. Így természetesen Pearl azonnal nekiesett, és lemosta az ablakokat. – Azt hiszem, meg kellene mondanunk Issynek, hogy túl sok fahéj van a fahéjas tekercsben, ugye? – mondta Caroline bizalmasan. – Majd én megmondom neki. Így Pearl mindig úgy érezte, mintha ő lenne a helyettes. Egyik nap, amikor Pearl egyedül volt az üzletben, Kate vonult be az ikrekkel. – Megjöttem a rendelésért. Seraphina rózsaszínű balettszoknyában volt. Jane kék kertésznadrágot viselt. Pearl megpróbált arra összpontosítani, amit a nő mondott, de elterelte a figyelmét, hogy Seraphina kikötötte a szoknyája övét, Jane pedig megpróbált belemászni, ugyanakkor a kertésznadrág pántját átfűzte Seraphina apró vállán. – Melyik az? – kérdezte barátságosan. – A feliratos sütemények. Caroline azt mondta, briliáns ötlet, és hogy szól magának, hogy készítse el. – Tényleg? – kérdezte Pearl. Kate-et a klasszikus pearlös horkantástól csak az óvta meg, hogy a két kislány hirtelen elesett. – Seraphina! Jane! Mit műveltek? A lányok belegabalyodtak egymás ruhájába, és hisztérikus nevetéssel gurultak ide-oda a földön. – Nem vagyunk Jane és Sufine! Mi Sufijane vagyunk! Újra nevetésben törtek ki, a két egyforma szöszke fej összegabalyodott. – Azonnal keljetek föl – kiáltotta Kate. – Különben te a büntetőlépcsőre ülsz, Seraphine, te pedig, Jane, a büntetősarokba. A két kislány lassan kiszabadította magát, és lógatták az orrukat.

– Most mondja! – mondta Kate Pearlnek a fejét csóválva. – Tündériek – mondta Pearl, akinek hiányzott Louis. Nem tudta elhinni, hogy hiányozhat ennyire valaki, akivel pár órával ezelőtt még együtt volt. Néha, miután a kisfiú elaludt, bement hozzá, és az éjszaka közepén megnézte, mert nem tudott reggelig várni. – Hm – hümmögött Kate. – Tehát meg tudja csinálni? – Megcsinálni mit? – kérdezte Pearl, aki a gondolatát is utálta, hogy Caroline elvállalt valamit a nevében. – Betűket akarok a süteményekre. – Ó! – mondta Pearl. Időigényes, de talán felárat számolhatnak érte, gondolta. Hogy érné meg máskülönben? – Azt akarom, hogy profi munka legyen – figyelmeztette Kate. – Semmi amatőr baromság. És megéri Kate kívánságai szerint megcsinálni? – Kapunk sütit, mami? – kérdezte Seraphina bájosan. – Elosztanánk. – Szeretnénk elosztani – kiabálta Jane. – Ne, drágáim, ez itt mind szemét – jelentette ki Kate szórakozottan. Pearl sóhajtott. Kate elintézett egy gyors telefonhívást, Pearl közben ott állt, magában Caroline-t és a barátait átkozta, végül Kate elfordult a telefontól. – Rendben – mondta élénken. – Citromos muffinokat szeretnék narancskrémes bevonattal, és „B-O-L-D-O-G- N-E G-Y-E-D-I-K- S-Z-Ü-L-E-T-É-S-N-A-P-O-T- E-V-A-N-GE L-I-N-A” legyen kirakva. Pearl leírta. – Azt hiszem, meg tudjuk oldani – mondta. – Jó – helyeselt Kate. – Remélem, Caroline-nak igaza volt magával kapcsolatban. Pearl magában azt gondolta, hogy nem. – Viszlát, ikrek – integetett. – Vilát! – köszöntek az ikrek egyszerre, teljesen egyforma hangon. – Valójában Seraph… De Pearl már eltűnt a lépcsőn, hogy elújságolja a jó hírt Issynek. Mindketten sokáig dolgoztak, hogy befejezzék a tortát, és Helena beugrott egy kis csevejre és pletykálkodásra, akit könyörtelenül ugrattak Ashok miatt, de ő nem volt hajlandó válaszolni a kérdéseikre, újra meg újra elterelte a szót, Benről kérdezte Pearlt, de ő is ügyesen kitért, és Caroline-ra panaszkodott Issynek, aki egyáltalán nem volt abban a hangulatban, hogy meghallgassa. Helena és Pearl szép lassan elcsöndesedett, és csak nézték, hogyan dolgozik Issy. Annyira ösztönös volt, amit csinált – nem méricskélte a hozzávalókat, szinte gondolkodás nélkül dobta a nyersanyagokat a tálba, finom, laza csuklómozdulatokkal forgatta meg a keveréket, és egyetlen szempillantás alatt kanalazta a huszonnégy tökéletes adagot a sütőformákba, amelyeket úgy kent ki előtte, hogy közben oda sem nézett; megforgatta a cukrozott mázat, aztán fölverte, és egy késsel alakította és formázta. Mindegyik sütemény tökéletes és ízletes miniatűr műremek volt, már mielőtt elkezdte volna rájuk nyomni az egyes betűket. Helena és Pearl összenézett. – Ez nagyon klassz – szólalt meg végül Helena. Issy, aki teljesen elmélyedt a munkájában, most meglepve nézett föl. – De hiszen mindennap ezt csinálom – jegyezte meg. – Ez ugyanolyan, mint amikor te összevarrod valakinek a felhasadt karját. – Én abban vagyok jó – erősítette meg Helena. – De az nem olyan fincsi a végén. A sorba rakott sütik káprázatosan mutattak. Issy hazafelé menet akarta leadni őket Katenek. – Ezek jobbak, mint amit az a nő megérdemel – zsémbeskedett Pearl.

– Viselkedj – mondta Issy, és kiöltötte a nyelvét. Pearl egyik reggel épp nekilátott, hogy bemelegítse a szeszélyes kávéfőző gépet, mielőtt beindul a reggeli csúcs, amikor rájött, hogy még meg sem nézte az előző napi postát. – Ej, ké, há, hopp! – Louis ledobta magát az egyik bárszékre, amelyeket nemrégiben sorakoztattak a kandalló elé, hogy valahol pótlólagos ülőhelyet biztosítsanak a vendégeknek, amikor megtelik a cukrászda. A kisfiú kezébe nyomott egy csokis kiflit, és kibontotta a levelet, amely a bölcsődéből érkezett. Aztán hitetlenkedve meredt a papírlapra. Az ajtó csengettyűje csilingelni kezdett. Issynek egy cukorkereskedővel volt aznap reggel találkozója, ezért kicsit később jött, így Caroline érkezett. – Buens deez, Caline! – kiáltotta Louis, aki épp azt tanulta a bölcsődében, hogyan kell különböző nyelveken köszönni, és ezt nagyszerűnek találta. – Jó reggelt, Louis – artikulálta Caroline gondosan, mert úgy gondolta, hogy a gyerek kiejtése borzalmas, és hogy ő az egyetlen, aki megóvhatja az alsóbb osztálybeli léttől. Szerette volna, ha Pearl egy icipicit hálás, nem mintha tovább látott volna a hatalmas dél-londoni örökségén, amely a vállára nehezedett. – Jó reggelt, Pearl. Pearl egyetlen pillantásra sem méltatta. Hát ez nagyszerű, gondolta Caroline, aki azonban hozzászokott a lányok közötti szóváltáshoz, amióta csak elküldték a rettentő feszültséggel terhes, versengő lányiskolába, ahová egy nap tervei szerint majd Hermia is felvételizni fog. Abban az iskolában elég jól megtanult mindent, amit tudnia kellett egy másik nővel való harcról. Úgy tudott duzzogni, mint senki más, így ez egyáltalán nem aggasztotta. Átment egy váláson, a fenébe is. És senki nem törődött vele. De amikor megfordult, hogy felakassza a vízálló műanyag esőkabátját, észrevette, hogy Pearl nem a szokásos, enyhén alattomos és gyanakvó tekintettel néz rá. Pearl egy levelet tartott a kezében, a semmibe révedve – és sírt. Caroline érezte, hogy föltámad benne ugyanaz az anyai ösztön, mint amikor valamelyik kutyája beteg lett. Azonnal átvágott a termen. – Mi az, drágám? Mi a baj? – Mamma? – mondta Louis riadtan. Egyedül nem tudott lejönni a magas székről (ennek megvolt az az előnye, hogy ha már odafent volt, nem tudta beledugni az ujját semmibe). – Mamma? Brühü-brühü? Pearl némi erőfeszítéssel összeszedte magát. Alig remegett a hangja, amikor válaszolt. – Ó, nem, drágám. A mama nem brühüzik. Caroline könnyedén megérintette a vállát, de Pearl csak arra volt képes, hogy remegő kézzel odaadja a levelet, és elment a pult előtt, hogy levegye Louist. – Gyere ide, kicsim – mondta, és széles vállán ringatta a kisfiú arcát, így nem láthatta a szemét. – Így ni – zümmögte. – Minden rendben van. – Én nem megy bölcsőde – közölte Louis meggyőzően. – Én marad mamma. Caroline ránézett a levélre. Hivatalos pecsét volt rajta, az Északkelet-londoni Stratégiai Egészségügyi Hatóságtól jött. Kedves Mrs. McGregor! A fia, Louis Kmbota McGregor nemrégiben orvosi vizsgálaton esett át a Stoke Newington Kismackó Bölcsődében (13 Osbaldeston Road, London N16). A teszt eredménye azt mutatta, hogy korához képest Louis súlya a túlsúlyos, illetve elhízott kategóriába esik. Annak a gyermeknek az egészsége és erőnléte, aki már ilyen korai életkorban túlsúlyos vagy elhízott, később súlyos károsodásokat szenvedhet. Az elhízás szívbetegséget, rákot, terméketlenséget, alvási rendellenességeket, depressziót és korai halált okozhat. Néhány egyszerű lépés a gyermek étkezési szokásainak javítására, valamint egy mozgásprogram biztosíthatja,

hogy a gyermeke, Louis Kmbota felnövekedjék, és kibontakoztassa képességei teljességét. Megszerveztünk önnek egy találkozót Neda Mahet táplálkozási tanácsadóval a Stoke Newington Orvosi Rendelőbe június 15-én… Caroline letette a levelet. – Ez a levél undorító – jelentette ki, és elfintorította az orrát. – Csupa borzalmas hoppmester, túlgondoskodó, tolakodó, gonosz, átkozott, baloldali idióta. Pearl pislogva nézett rá. Caroline ennél jobbat nem is mondhatott volna, hogy fölvidítsa. – De… ez egy hivatalos levél. És hivatalosan szégyen, gyalázat! Hogy merészelik? Nézd csak milyen imádni való ez a kisfiú. Nos, lehet, hogy pufók, de ezt amúgy is tudod. Semmi közük hozzá. Akarod, hogy összetépjem? Pearl álmélkodással vegyes érzésekkel nézett Caroline-ra. – De hát hivatalos! Caroline vállat vont. – Na és? Mi fizetjük az adót. Minél kevesebb kotnyeles, minden lében kanál hivatalnokot alkalmaznak, aki ilyenekkel foglalkozik, annál jobb mindenkinek. Tehát, téphetem? Pearl ijedten bólintott, és közben engedetlennek érezte magát. Általában minden hivatalos dologra gondosan odafigyelt. Az ő világában az ember azt tette, amit ezek a hivatalos levelek mondanak, máskülönben rossz dolgok történnek. Csökkentik a juttatásokat. Új lakhelyet jelölnek ki a számodra, és menned kell, bármilyen borzalmas hely is az. Jönnek, és ráteszik a mancsukat a gyerekre, és ha nem tetszik nekik valami, biztos volt benne, hogy még a gyereket is elvihetik. Megkérdezik, mennyit iszol, mennyit dohányzol, hány órát dolgozol, hogy hol a gyerek apja, és ha akár egy apróságban nem felel meg, amit válaszolsz, akkor belátható időn belül még egy cipőt sem fogsz tudni venni. Látta, hogy Caroline úgy tépi szét a levelet, mintha semmit sem jelentene – csak valami ostobaság, amiről nem kell tudomást venni –, és ez meglepő változást indított el benne. Még mindig mérges volt Caroline-ra, amiért nem törődött azzal a dologgal. De furcsa módon felszabadultnak is érezte magát. – Köszönöm – mondta csöndesen Caroline-nak, a hangjában bizonytalan csodálattal. – Tudod – mondta Caroline, és kecsesen összesöpörte a darabokat –, te aztán nem úgy nézel ki, mint aki hagyja, hogy ugráltassák. Pearl visszaültette Louist a magas székre. Tényleg pufi? Kerek kis babaarca volt, és imádni való pocakja, magas, kerek popsija, vaskos, puszilni való combja, és rövid, kövérkés ujjacskája. Hogy lenne kövér? Hiszen tökéletes. – Gyönyörű vagy – mondta, és ránézett. Louis bólintott. Az anyukája sokszor mondta ezt neki, és tudta, mit kell válaszolnia, hogy édességet kapjon. – Louis dönöjű – mondta, és vidáman, tele szájjal vigyorgott. – Ja! Louis dönöjű! Most sütit. Kinyújtotta pufók kezét, és intett. – Mm – tette hozzá nyomatékosan, és arra az esetre, ha netán valaki figyelmen kívül hagyta volna az utalást, megnyalta a szája szélét, és megdörzsölte a hasát. – Louis szeret édesség. Caroline még a saját gyerekeivel is ritkán mutatta ki az érzéseit – ha egyáltalán elgondolkodott volna rajta, valószínűleg ingerlékenyként jellemezte volna a saját viselkedését –, de most a széken ücsörgő Louis felé mozdult, aki óvatosan szemlélte. Általában szívélyes volt, de nagyon is tisztában volt vele, hogy ez a nő soha nem adott neki édességet. Caroline megbökte a dundi pocakját, és ő készségesen vihogott és tekergődzött. – Gyönyörű vagy, Louis – mondta Caroline. – De ilyened nem kéne hogy legyen. – Az csak babapocak – tiltakozott Pearl határozottan.

– Dehogy, úszógumija van – mondta Caroline, aki szinte mániákusan szemlélte és értelmezte az emberi testzsír változatait. – Ez nem helyes. És mindig süti van a mancsában, amikor látom. – De hisz növésben lévő szervezet – védekezett Pearl. – Ennie kell. – Ez igaz – mondta elgondolkodva Caoline. – Csak nem mindegy, hogy mit. A kopogtatás az ajtón felhívta a figyelmüket az első vevőkre – a munkásokra, akik Kate házában dolgoztak az Albion Roadon. Kate Caroline-t hibáztatta, amiért a munkálatok lassan haladnak, és túllépik a határidőt, szerinte egész nap kávéval és süteménnyel traktálta és arra bátorította őket, hogy ott lófráljanak, és beszélgetéssel üssék el az időt, ahelyett, hogy haladnának a munkával, és öt perc alatt bedobnák az otthonról hozott sajtos szendvicset a tetőgerendák alatt. A bosszankodása egyre kényelmetlenebbé tette a csajos pletykálkodást. Kiszolgálták a reggeli csúcsot, közben Louis vidáman köszöntötte a törzsvendégeket, akik nehezen tudták megállni, hogy mentükben bele ne csíptek volna az arcába, vagy meg ne dörgölték volna a puha, rövidre nyírt haját. Pearl lopva figyelte a kifakult antik tükörben. Az öreg Mrs. Hanowitz, aki imádta a hatalmas bögre forró csokoládét és a hozzá illő kávés kalácsot, persze úgy vakargatta meg a duci pociját, mintha kutya lenne – aztán a csokoládéja tetejéről a szájába dugta a mályvacukrot. És Fingus, a vízvezeték-szerelő a nagy pocakjával és termetes fenekével, amely kidudorodott a fehér overall szélén, pacsit adott a kis barátjának, és mint mindennap, most is megkérdezte, hogy elhozta-e a csavarkulcsot, mintha az inasa lenne. Issy sem segített a dolgokon, amikor megjött a kora reggeli megbeszéléséről, és nekilátott a sütésnek, de előtte nem mulasztotta el, hogy oda ne menjen Louishoz egy ölelésért, és hangosan kijelentette: „Jó reggelt, kis pifi-pufim.” Pearl a homlokát ráncolta. Tényleg az lett volna? Mindenki dundi kedvence? De ő nem volt dédelgetett házi kedvenc. Ő emberi lény, és ugyanolyan jogai vannak, mint bárki másnak. Caroline elkapta a pillantását, és az ajkába harapott. Nyilván nem akarja, hogy a fia úgy járjon, mint ő, igaz? És Pearl aggodalma adott neki egy ötletet… – Lehet, hogy igaza van – mondta Ben, és a konyhapultnál lebzselt. – Nemtom. Nekem úgy tűnik, minden rendben van vele. – Nekem is – mondta Pearl. Ben hazafelé menet „beugrott”, bár Stratfordban dolgozott, ami a város másik végében volt. Pearl úgy tett, mintha Ben épp csak beugrott volna, Ben pedig úgy tett, mintha nem akarna maradni éjszakára. Bár Pearl főztje már önmagában megérte. Pearl ezt különösnek találta. Amikor még nem dolgozott, nem törődött igazán a főzéssel, csirke- és halrudacskákon éltek. Most pedig, annak ellenére, hogy fáradtan érkezett haza, szívesen felültette Louist a pultra, és összeütött valami vacsorát. Végül is jól főzött. Louis odavolt örömében. A kisfiú egy pokrócba bugyolálva tántorgott el mellettük. – Szia, Louis – mondta az apja. – Én nem Louis. Én teknős – jött az elfojtott hang. Ben felvonta a szemöldökét. – Ne kérdezd – mondta Pearl. – Egész nap teknős volt. Ben letette a teáscsészét, és fölemelte a hangját. – Van itt valahol egy teknős, aki szeretne kimenni és focizni egyet? – Jeeeee – kiáltotta a teknős, felkelt anélkül, hogy levette volna a pokrócot, közben beverte a fejét a tűzhelybe. – Au! Pearl álmélkodva nézett az anyjára, Ben pedig kivitte a fiát. – Ne éld bele magad – mondta az anyja. – Fölbukkan, aztán újra elmegy. Ne hagyd, hogy a gyerek túlságosan megkedvelje. Talán már most is késő, tűnődött Pearl magában. KORPÁS-RÉPÁS MEGLEPETÉS SÜTI 1 ½ csésze teljes kiőrlésű süteményliszt

½ teáskanál szódabikarbóna 2 ¼ teáskanál sütőpor ¼ teáskanál só ¾ csésze zabpehely vagy búzakorpa 2 tojásnyi tojáspótló 1 csésze tejoltó adalékanyag ½ csésze barnarizs-szirup, ha van otthon ¼ csésze almaszósz ¼ csésze sáfrányolaj 1 ½ csésze reszelt répa 12-16 dkg összezúzott datolya ½ csésze mazsola ½ csésze felaprított dió vagy pekándió – Csak szerettem volna kipróbálni valami újat – mondta Caroline, és megpróbált a helyzethez illően szerénynek és segítőkésznek mutatkozni másnap reggel, amikor felbukkant a Tupperware-dobozával. – Igazán semmiség, csak úgy összedobtam. – Mi a csuda az, hogy barnarizs-szirup, ha van otthon? – érdeklődött Pearl a receptet tanulmányozva. – Sáfrányolaj? – Nagyon egyszerű beszerezni – füllentett Caroline. – Ne nevezd „meglepetésnek” – javasolta Issy a válla fölött. Minden gyerek tudja, hogy a „meglepetés” rejtett zöldséget jelent. Nevezd „fehér cukros csokoládés, karamellás gyönyörnek”. – Egyszerű, egészséges étel – mondta Caroline, és megpróbált olyan képet vágni, mint Jamie Oliver. Valójában ötórai rabszolgamunkába került a halvány krémszínű falusi konyhaasztal mellett, miközben sűrűn káromkodott, mire sikerült rendesen összekevernie a tésztát és összeragasztani a süteményt. Hogyan lehetséges, hogy Issy olyan átkozottul könnyedén dobálja össze a hozzávalókat, és olyan műalkotásokat készít, amelyek légiesen könnyűek, és szétolvadnak az ember szájában? Persze pokolian agyonfinomított hozzávalókat használ, amelyek korán a sírba teszik az embert. De amikor Caroline összekeverte, és újra összedolgozta a tésztát, egy kép élt a fejében – az ő teljes értékű kényeztetése kapósabb lesz, mint a cukros szemét, és híres lesz; Caroline Friss Süteménye túlszárnyalja a Cupcake kávézót; a gyerekeket az egész világon egészségesebb, karcsúbb életstílusra szoktatja… akkor nem lesz a személyzet részmunkaidős tagja, nem bizony… Pearl és Issy egymásra néztek, a kezüket a szájuk elé kapták. – Nos? – érdeklődött Caroline, az alváshiánytól félig kómásan. A takarítónőjének sok sikálnivalója lesz délelőtt. – Adj egyet Louisnak. – Iden, lécci! Pearl letette a kezét. – Jól van, mindjárt. Issy leküzdötte az égető vágyat, hogy lekaparja a nyers répadarabokat a nyelvéről. És mi az a pudingszerű utóíz, ami leginkább a brokkolira hajaz? – Tessék, fiatalember. – Caroline Louis elé tartotta a dobozt. – Ööö… most nem éhes – próbálkozott Pearl kétségbeesetten. – Tudod, próbálok egy kicsit lefaragni a súlyából. De Louis közben vidáman beledugta kövér kis mancsát a dobozba. – Kösz, Caline. – Köszönöm – javította ki Caroline, aki képtelen volt visszafogni magát. Ne mondd, hogy kösz, mondd azt, hogy köszönöm. – Nem hiszem, hogy pár pillanat múlva bármelyiket is mondaná – motyogta Pearl

Issynek, aki lopva kávét szürcsölt, és azzal öblögetett, így próbálta eltüntetni a borzalmas ízt a szájából. Pearl egyszerűen bekapott néhányat Issy vadonatúj Victoria piskótás süteményéből, hogy rendbe hozza a szájízét, és Issy egyetlen pillanatig sem hibáztatta ezért. Caroline várakozással meredt Louisra. – Ez sokkal jobb, mint a megszokott, ostoba, hagyományos süti, drágám – mondta rendíthetetlenül. Louis elég magabiztosan harapott bele a muffin alakú tárgyba, de ahogy elkezdte rágni, az arcára fokozatosan zavarodott, nyugtalan kifejezés ült ki, mint amikor egy kutya műanyag újságpapírt kezd el rágni. – Na látod, drágám – bátorította Caroline. – Fincsi, igaz? Louis kétségbeesetten mutogatott az anyjának, aztán mintha csak valahogy oda lett volna erősítve hozzá, hagyta, hogy leessen az álla, a szája tartalma kipotyogott, és szétporladt a földön. – Louis! – sikította Pearl, és nekiiramodott. – Ezt azonnal hagyd abba. – Fújj. Mammi! Fuuujj! Blargh blargh blargh! – nyilvánított véleményt Louis, a kezét eszeveszetten a szájába tömve, hogy súrolni kezdje a nyelvéről az ott maradt süteménymorzsákat. – Fújj, mami! Fújj, Caline! Fújj! – kiabálta vádlón. Pearl tejet adott neki, hogy megnyugtassa, és Issy hozta a szemétlapátot és a seprűt. Caroline a magas arccsontja tetejéig rózsaszínre pirulva állt. – Nos – szólalt meg, amikor Louis végre megnyugodott –, szemmel láthatólag teljesen tönkretette a sok szemét az ízlelőbimbóit. – Hm – jegyezte meg morcosan Issy. – Caline – mondta komolyan Louis, és előrehajolt, hogy nyomatékot adjon a mondanivalójának. – Rossz süti, Caline. – Nem. Fincsi süti, Louis – mondta Caroline szigorúan. – Nem, Caline – ismételte Louis. Issy sietve közéjük vetette magát, mielőtt elfajult volna a vita a negyvenéves és a kétéves között. – Ez nagyszerű ötlet, Caroline – mondta Issy. – Abszolút óriási. Caroline átható tekintettel végigmérte. – Még az enyém a recept szerzői joga. – Ööö… persze … – mondta Issy. – Nyilván így van. Természetesen. Hívhatjuk Caroline muffinjának, jó lesz így? Caroline tétovázva nyújtotta át a sütemény maradékát (Issy nem akarta, hogy titokban odaadja a vevőknek; tökéletesen megbízott Caroline-ban a pénz, a raktárkészlet és a munkaidő dolgában, de szemernyit sem bízott benne abból a szempontból, hogy azt képzelte, ő ismeri a legjobban a vendégek ízlését), de Issy ragaszkodott hozzá, hogy még kísérletezni kell vele, és, hogy tényleg nem állt olyan jól össze, ahogy Caroline remélte. A tejoltó adalék nem volt olyan jó a finom, szilárd állagú süteményhez, mint ahogy azt a természetes alapanyagokat forszírozó szakácskönyv ígérte. Issy abban sem volt biztos, hogy a süteményt beteheti a komposztba, amelyet a Hackney City Farmnak szánt, de azért végül feltűnés nélkül beledobta. A süteménynek két azonnali pozitív hatása is volt: egy dologban Caroline-nak tökéletesen igaza volt. Van piaca az „egészséges” süteményeknek. Caroline muffinjának Issy által módosított változata: mazsolás és áfonyás muffin egy kis almaszósszal, kis sütőformákban tűzoltóautóval és rózsaszínű esernyővel a tetején azonnal megragadta az anyukák figyelmét, akik aggódtak, nehogy a csemetéik naponta egyszer beleragadjanak a cukormázba, és Issy minden héten hűségesen hozzátett egy kiló répát a készletrendeléshez, aztán minden este hazavitt belőle valamennyit. Caroline tényleg azt hitte, hogy a süteménybe tette. Helena és Ashok, aki gyakorlatilag beköltözött (Helena elmagyarázta, hogy az orvos egyszemélyes albérlete sok kívánnivalót hagyott maga után, és ez akkor is így lett volna, ha történetesen kutya, menyét vagy patkány), rengeteg levest evett. De Issy nem tudott mit

kezdeni az oltóanyaggal. A másik pozitívum az volt, hogy Louis ezentúl gyanakodással viszonyult minden süteményhez a cukrászdában, és visszautasította a második reggelit. Ez egyáltalán nem ártott neki, és mivel Caroline egyre több órát dolgozott, és Louis mindennap szökdécselve ment az anyjával a buszmegállóba, a pluszsúlya szinte észrevétlenül leolvadt. Mindez nem érdekelte Pearlt és Caroline-t, akik mindentől függetlenül vidáman összetépték az egészségügyi hatóság levelét. Három héttel később Pearl arra ment be az üzletbe, hogy Caroline mozdulatlanul a pult fölé görnyed. – Mi a baj? Caroline mereven állt, akár a bot, és nem válaszolt. – Mi történt, szívem? – Én… én jól vagyok – dadogta Caroline. Pearl gyöngéden, de határozottan megfordította. – Mi történt? Caroline mindig tökéletesen sminkelt arcát könnyek szántották, a szemfestéke drámaian lefolyt az arcán. – Mi az? – kérdezte Pearl, akinek ismerős volt az érzés, hogy a szeretett férfi elvesztése miatt érzett fájdalom a legváratlanabb pillanatokban hasított belé, még akkor is, ha már napok óta nem is gondolt rá. Mint amikor a busz, amelyen utazott, elhaladt a Clapham park előtt, és eszébe jutott az a piknik, amit ott tartottak, akkor épp Louisszal volt várandós, és élvezte, hogy látszik rajta a terhesség, bár a cicije hatalmasra duzzadt (Bennek persze tetszett). A parkban ültek, csirkét ettek, és Ben arról beszélt, milyen lesz a fia, mi lesz, ha felnő, ő pedig felnézett a kék égre, biztonságban érezte magát, és olyan boldog volt, mint máskor soha. Most már nem járt a parkba. Caroline alig kapott levegőt, és a nadrágja cipzárjára mutatott. Nagyon szoros, cigaretta szárú nadrágot viselt, ami szemmel láthatólag drága volt. A cipzár szétrepedt, és ráadásul a gomb is leszakadt a tetején. – Nézd! – jajveszékelt. – Ezt nézd meg! Pearl hunyorogva megvizsgálta. – Szétrepedt a cipzár… csak nem kapkodod be titokban a gyömbéres sütiket, amikor nem látjuk? – Nem! – tiltakozott Caroline nyomatékosan. – Határozottan nem. Beakadt az ajtóba. – Ha te mondod – vont vállat Pearl, aki egész mulatságosnak találta Caroline mániákus tartózkodását. – Tehát, mi a baj? – Ez egy Dolce Gabbana Cruise 10-es – válaszolta Caroline, de a kifejezés egyáltalán semmit nem jelentett Pearlnek. – Én… úgy értem, több száz fontba kerül egy ilyen. Pearl arra gondolt, hogy könnyedén beszerezhetne egy ilyet egy tízesért a Primarkban. – És én nem… többé már nem vehetek ilyet. Ez a helyzet. A gazember azt mondja, nem fedezi a jelenlegi életszínvonalamat. – A hangja végül zokogásba fulladt. – Kénytelen leszek… tucatárut hordani. – Caroline egyre hangosabban zokogott. – És saját magam festhetem a hajamat! Pearl nem értette a problémát. – De hát ezzel nincs semmi gond. Tudod, mit szoktak mondani, amíg fedél van a fejed fölött, és van mit enned… – Soha nincs elég ennivalóm – jelentette ki Caroline dacosan. – Hadd nézzem meg – mondta Pearl. – Ez csak egy szétrepedt cipzár. Nem tudjátok megcsinálni a Varrás és a Csajok szakkörben? – Haha! – nevetett fel Caroline. – Nem. Ott csak patchworkot készítünk, meg pletykálunk,

nem varrunk igazából. – Nos, én rendbe tudom neked hozni – mondta Pearl. Caroline sűrűn pislogott a nagy, kék szemével. – Tényleg? Igazán megtennéd? – Különben mit csinálnál vele? Caroline vállat vont. – Gondolom… vennék egy másikat. A régi időkben. Természetesen elvinném a turkálóba. – Hát persze, elvinnéd – mondta Pearl, és megrázta a fejét. Egy több száz fontos nadrágot kihajítana egy cipzár miatt. Megbolondult a világ. Megszólalt az ajtócsengettyű, Doti, a postás érkezett a szokásos, bizakodó mosolyával. – Helló, hölgyeim – köszönt udvariasan. – Mi folyik itt? – Caroline kihízta a nadrágját – mondta Pearl, aki képtelen volt visszafogni magát. – Ó, az jó – mondta Doti. – Mégis, mi ebben a jó? – hadarta Caroline. – Elkelne egy kis husi a csontjaira – közölte Doti. – A sovány nők… szomorúak. Ennie kéne ezekből a finom süteményekből. Caroline összevonta a szemöldökét. – Én nem tűnök szomorúnak. Cheryl Cole szomorúnak tűnik? Jennifer Aniston szomorúnak tűnik? – Igen – mondta Pearl. – Nem tudom, kik azok – válaszolta Doti. – Csak formában vagyok, ez minden. – Nos, maga csinos – mondta Doti. – Köszönöm – mondta Caroline. – Bár nem hiszem, hogy a postástól kéne divattanácsokat kapnom. – Mi, postások, elég tájékozottak vagyunk – mondta Doti minden sértettség nélkül, és letett néhány levelet a pultra, Pearl pedig elé tett egy csésze presszókávét. Egymásra mosolyogtak. – Maga viszont – mondta Doti, és benyakalta a kávéját, hogy bátorságot gyűjtsön –, maga viszont gyönyörű. Pearl mosolyogva köszönte meg a bókot, miközben Doti távozott, Caroline-nak pedig tátva maradt a szája. – Mi van? – kérdezte Pearl, és még mindig annyira örült Doti bókjának, hogy nem zavarta Caroline nem túl hízelgő megdöbbenése. – Nem hiszed, hogy komolyan gondolta? Caroline tetőtől talpig végigmérte a kerekded csípőjét, a nagy seggét, a háta és a dereka hajlatát. – Nem – válaszolta olyan alázatos hangon, amilyet Pearl még soha nem hallott tőle. – Nem. Te tényleg gyönyörű vagy. Az én hibám. És még csak észre sem vettem. Én nem – tette hozzá egyre gyászosabb hangon –, általában nem túl sok mindent veszek észre. Pearl hazavitte Caroline nadrágját, a helyére illesztette a cipzárt, visszavarrta a gombot, felhajtotta a lógó szegélyt, és kicsit csalódott volt a több száz fontos nadrág varrásának minősége miatt, Caroline pedig olyan őszintén hálás volt, hogy egy héten kétszer is fölvette a nadrágot, ami az ő esetében rekordot jelentett, és majdnem négy teljes napig nem piszkálta Louist a kiejtése miatt, míg azt nem mondta: „ugyi”, és akkor már nem bírta tovább.

Tizennegyedik fejezet A VILÁG LEGJOBB SZÜLINAPI TORTÁJA 12 dkg puha Breston vaj, habosra verve 22 dkg fehér porcukor, átszitálva 4 nagy, friss háztáji tojás, felverve 17 dkg önkelesztő liszt 17 dkg sima liszt 1 csésze friss tej 1 teáskanál vaníliaaroma Cukormáz 12 dkg Breton lágy vaj, habosra verve 44 dkg porcukor 1 teáskanál vaníliaaroma 6 cl tej 2 teáskanál rózsaaroma Kenj ki három kis süteményestepsit. Habosítsd fel a vajat, míg olyan sima nem lesz, mint egy gyerek pofija. Nagyon fokozatosan add hozzá a cukrot. Ne kavard úgy, ahogy szoktad, Isabel. Ennek levegősnek kell lennie: igazán levegősnek. Add hozzá a gabonaféléket, a habverővel keverd bele. Lassan add hozzá a tojásokat. Jól verd fel. Keverd össze az átszitált lisztet, adj hozzá egy kis tejet és vaníliát; aztán egy kis lisztet, egy kis tejet, egy kis vaníliát és így tovább. Ne siess. Ez a te születésnapi süteményed, és te nagyon különleges vagy. Megérdemelsz egy kis időráfordítást. Süsd 20 percig 180 °C-on/gázsütővel a 4-es fokozaton. A cukormáz elkészítésekor add hozzá a porcukor felét a vajhoz. Adj hozzá tejet, vaníliát és rózsaaromát. Keverd össze alaposan, add hozzá a maradék cukrot, míg a máz eléri a kívánt halmazállapotot. Vond be cukormázzal a torta rétegeit és a tetejét. Tegyél rá gyertyákat. Ne túl sokat. Hívj barátokat. Amennyit csak tudsz. Fújd el a gyertyát, és közben kívánj valamit. Ne áruld el senkinek a) a kívánságodat, b) a receptet. Vannak dolgok, amelyek különlegesek, akárcsak te, drágám. Szeretettel, nagypapi Issy kifüggesztette az ablakba a születésnapi kártyát. Június 21-én olyan erősen sütött be a nap az üzletbe, hogy Issy érezte, amint a bőre rózsaszínűre pirult, és eltűnődött, vajon le lehet-e sülni az üvegen keresztül. Idén kétségtelenül csak ezzel a módszerrel tehet szert némi színre. – Kitört a nyár, és én észre sem vettem – mondta. – Hm – jegyezte meg Pearl. – Én mindig észreveszem. Utálom az olyan időt, amikor nem hordhatok harisnyanadrágot. A remegő hájaim nem tudják, mihez kezdjenek, és különböző irányokba kezdenek mozogni. Remélem, újabb hideg nyárnak nézünk elébe. – Ó, nem, dehogy! – mondta Issy elképedve. Kint akarunk lenni, mert a vendégeink évekig ücsörögnek nálunk. Szégyen, hogy nem kaphatunk engedélyt alkoholárusításra. – Alkoholisták és cukorfüggők – mondta Pearl. – Hm. Egyébként ez nem lesz jó. Az ablak mellett álló asztal felé intett, amit épp négy idős férfi foglalt el. – Ó, igen – kuncogott Issy. – Különös dolog ez. Egyik nap két öregember cammogott be az ajtón, egészen későn. Őszintén szólva, egy kissé ittas csavargóknak tűntek. Volt már egy helyi

csavargójuk, Berlioz, aki rendszerint pár apró-cseprő falatra és egy csésze teára nézett be hozzájuk, amikor nem volt nagy forgalom (Pearl alkalmanként megengedte, hogy kiürítse a jótékonysági dobozt, de Issy erről nem tudott, és Pearl meggyónta a lelkipásztornak, és úgy döntöttek, hogy hallgatnak róla), de ezek a fickók újak voltak. Az egyikük odacsoszogott. – Ööö… két kávét kérek – kérte károgó, cigarettától rekedt hangon. – Máris – mondta Issy. – Kér valamit mellé? A férfi kihúzott egy vadonatúj tízfontos bankjegyet, és a zsebéből kipottyant Austin névjegykártyája. – Nem – mondta. – Ó, de el kell mondanunk, hogy Austin küldött minket. Issy hunyorgott egy kicsit, aztán eszébe jutott. Az iszákosok voltak a sörözőből, ahová Austin vitte. – Ó! – mondta meglepetten. – Elkerülte Austint; még mindig zavarban volt, amiért azt hitte, a férfi érdeklődik iránta, és nem csak üzleti partnernek tekinti, és a dolgok azóta olyan jól mentek, hogy a banknak nem volt oka panaszra. Azért néha gondolt rá, szerette volna tudni, hogy van Darny. Azóta sem használta a dinoszauruszos sütőformát. És az új vendégekben sem volt biztos. De attól a naptól fogva hetente háromszor jöttek, és fokozatosan náluk rendezettebb kinézetű alakok is csatlakoztak hozzájuk. Egyik nap, amikor épp rendet csinált körülöttük, Pearl rájött, hogy nem hivatalos AA-találkozót tartanak. Issy a fejét csóválta, csodálkozott rajta, hogy sikerülhetett Austinnak meggyőzni őket, hogy ezt tegyék. Megfogadta, hogy többé annak a kocsmának a közelébe se megy. Gyanította, hogy a tulajdonos nem örülne neki túlságosan. Most már körülbelül öt olyan hely volt, amit elkerült. Nem tudhatta, hogy azok a vendégek, akik most Stoke Newingtonba jöttek süteményt venni, gyakran a többi bolthoz és kávézóhoz is felsétáltak a főutcára. A tulajdonos pedig el volt ragadtatva, hogy végre megszabadult a vén iszákosoktól; bevezette a wifit, megnyitotta a kirakatot, és élénk forgalmat bonyolított a bőséges reggelivel és teával, amelyet egy fontért adott; a kuncsaftok sokkal elégedettebbek voltak, amiért egy világos, pirítósillatú helyiségben ülhettek, ahol nem tanyáztak a kora reggeli iszákosok romjai. Issy azonban továbbra is kitért az útjukból. – A leghosszabb nap, az év leghosszabb napja – kántálta az egyik öreg. A többiek szívből nevettek, és azt mondták, hallgasson, és ne folytassa a durva régi versikét. – Ma van a napja? – kérdezte hirtelen Issy, és ránézett az órájára. Hirtelen, amint elmúlt a pénzügyi év vége határideje, észrevétlenül tűntek tova a napok; és most végül a Cupcake kávézó visszatért a régi kerékvágásba, és eltartotta magát. Úgy tűnt, a jelzálogtól eltekintve megvan a lehetősége, hogy végre a saját fizetését is kitermelje. Ugyanakkor a sors iróniája, gondolta Issy, hogy annyira összpontosított az üzletre, hogy hónapok óta nem vett magának semmit. Egyébként is, bármit viselt, azt egész nap eltakarta a kötény, így aligha számított. Viszont igazán ideje lenne befesteni a hajtövét, gondolta, miután megpillantotta magát a süteményespult tükrös sarkában. Tíz évvel ezelőtt a kicsit elfuserált, különböző színű haj szexi, dögös és strandstílusú volt. Most viszont megkockáztatta, hogy úgy néz ki vele, mint egy kiöregedett bolond. Fintorokat vágott a torz tükörben. Honnan került az a barázda a két szemöldöke közé? Mindig ott volt? Néha olyan arckifejezésen kapta magát, mint akinek túl sok gondolat cikázik a fejében, és mindig egy lépéssel le van maradva. Kisimította a homlokát az ujjával, de a halvány vonal ott maradt; ez úgy felkavarta, hogy miközben a saját arcát nézte, visszaköltözött rá ugyanaz a gondterhelt arckifejezés. Felsóhajtott. – Mi baj? – kérdezte Pearl, aki épp mintát rajzolt a csokis kapucsínó tetejére. Nem tudta, miért imádják annyira a vendégek a kis virágokat a hab tetején, de így volt, és ő boldogan a

kedvükben járt. – Hm. Semmi – mondta Issy. – Csak… közeleg a születésnapom, ez minden. – Ó, kerek? – érdeklődött Pearl. Issy ránézett. Vajon a harmincadikra gondol? Vagy a negyvenedikre? – Szerinted hány éves vagyok? – kérdezte. Pearl sóhajtott. – Nem tudok válaszolni az ilyen kérdésekre. Soha nem találom el senkinek a korát. Sajnálom. Csak tévednék, és megsértenélek. – Hacsak nem céloznál be valami alacsony számot – mondta Issy. – Csakhogy az is sértő lenne, nem? Ha azt hinnéd, csak azért mondanám, hogy huszonnyolc vagy, hogy hízelegjek neked. – Tehát nem megyek el huszonnyolcnak? – kérdezte Issy szomorúan. Pearl széttárta a karját. – Mit kéne tennem, hogy témát váltsunk? Issy sóhajtott. Pearl ránézett. Nem szerette, ha Issy szomorú. – Mi van? Issy vállat vont. – Semmi. Csak… Tudod. A születésnapom. Csütörtökön lesz. Csak… váratlanul ért. Máskor soha nem felejtettem el a születésnapomat. Issy felhívta Helenát. – Figyu, Lena. Tudtad, hogy csütörtökön van a szülinapom? Helena hallgatott. – Ó, Issy, az három nap múlva lesz! – Igen, tudom. És, képzeld, elfelejtettem. – Talán inkább tagadásban vagy. – Persze, persze, fogd be! – Oké, csinálunk valamit a hétvégén? Csütörtökön éjszakai műszakom van, és egyszer már elcseréltem, nem tehetem meg újra. Sajnálom. – Semmi baj – mondta Issy, de lehangoltnak érezte magát. – Csináljunk valamit vasárnap? Ashok sem lesz itt. – Lehet, hogy vasárnapra elromlik az idő – mondta Issy, miközben tudatában volt annak, hogy ez úgy hangzik, mintha keseregne. Különben pedig, mit várt? Elég sokszor figyelmen kívül hagyta a barátait, hónapokon keresztül, míg beindította a boltot; most aligha panaszkodhat, hogy nem dobnak el mindent abban a pillanatban, hogy tudomást szereznek az ő ünnepnapjáról, amikor még az sem jutott eszébe, hogy egy üdvözlőlapot küldjön a gyerekük születésekor, vagy amikor új házba költöztek. A szokásosnál kissé élesebb hangon mondott nemet Felipének, amikor udvariasan bejött, szokásához híven egy héten egyszer, hogy megkérdezze, adhat-e hegedűszerenádot a vendégeknek. Issy tudta, hogy Stoke Newington bohém és egy kicsit egzotikus környék, de nem volt meggyőződve róla, bölcs dolog-e egy vándor trubadúrt szabadítani a vendégekre, akik csöndben élvezik a süteményüket és az újságokat. Felipe soha nem látszott egy csöppet sem sértettnek vagy megbántottnak, csupán megfordult, játszott néhány hangjegyet, és továbbállt, menet közben megbillentette fekete kalapját. – Néha – mondta Pearl, és figyelte, ahogy vidám kutyájával a sarkában elmegy – úgy érzem, nagyon különös szomszédság ez. És meg kellene nézned, én honnan jövök. A nap csütörtök reggel még mindig sütött, és ez jó volt. Issy nagyot nyelt: önkéntelenül is visszagondolt az elmúlt évre. Akkor munka után valamennyien kimentek egy sörözőbe, hogy megünnepeljék a születésnapját, és rengeteget nevettek: ő és Graeme úgy tettek, mintha kimennének elszívni egy cigit, pedig egyikük sem dohányzott, aztán ott smároltak a sikátorban,

mint a tinédzserek. Graeme egyébként egyáltalán nem volt sem romantikus, sem magamutogató. Elképesztő este volt. Annyira boldoggá tette az ötlet, hogy a főnöke levette a lábáról, hogy teli volt tervekkel, emlékezett vissza. Azt hitte… azt hitte, még az idén gyűrűt kap. Mindez most nevetségesnek tűnt. Ostobaságnak. Graeme nyilvánvalóan nem gondol ma erre. Issy tudta, mikor van Graeme születésnapja: szeptember 17-én. Ugyanúgy aláírta a hivatali üdvözlőlapot, mint bárki más, de szerette azt gondolni, hogy különleges jelentést adott a csókok sorának, amit Graeme neve alá írt: vagy legalább megérti, mit jelent. Szűz jegyű volt, kényeskedő magatartással és némi maximalizmussal; ezt Issy tökéletesen tudta értelmezni. Issy szerette megnézni Graeme horoszkópját, ettől oltalmazónak érezte magát, és a magáénak tudhatta. De természetesen Graeme soha nem emlékezett Issyére. Egyszer még azt is mondta neki, hogy szerinte a nők tök hülyék, ha ajándékokról és hasonló cuccokról van szó. Akkor se érdekelné, ha még mindig együtt lennének. Issy sóhajtott. Hirtelen azt kívánta, bárcsak ne említette volna a születésnapját senkinek, egyszerűen tudomást se vett volna róla. Kínos volt Graeme és Ashok előtt, mintha rajtuk kívül nem lett volna más barátja; és kiállhatatlan figyelmeztetés volt, hogy bármilyen keményen dolgozik, bármilyen új arckrémeket vásárol, és hiába tény, hogy még mindig a Topshopban vásárol, az idő bizony könyörtelenül halad. Beharapta a szája szélét. Nem. Nem fog ilyenekre gondolni. A harminckettő az semmi. Egyáltalán semmi. Helena például egy kicsit sem aggódott a kora miatt, és már évek óta harminchárom éves volt. Csak mert néhány barátja ragaszkodott hozzá, hogy továbbra is mindenhol illegesse a nagy lökhárítóját, csak mert Stoke Newington csinibaba anyukái sokkal fiatalabbnak tűntek nála, amikor kipakolták magukat a drága kicsi Oliviákkal és Finnekkel. Határozottan elrendezte az életét; határozottan jobb helyen volt, mint egy évvel korábban; megfelelő munkával rendelkezett. Legalább a Cupcake kávézó boldoggá tette. Megcsörrent a telefon. Egy picinyke, röpke pillanatig átfutott a fején, hogy talán Graeme az. – Halló? – mondta az idős hang enyhén sercegve a vonalban. – Halló? Issy elmosolyodott magában. – Papi! – Remek napod van, drágaságom? – hallotta a nagyapja hangját. Gyengébbnek tűnt, mint legutóbb; kifulladó, mintha napról napra gyengült volna; mintha egyre inkább fogyott volna az ereje. Issynek eszébe jutottak a pékségben töltött születésnapok. Nagypapa különleges, hatalmas tortát készített, ami túl nagy volt neki és kevés barátjának, akik eljöttek hozzájuk, és megkérdezték, hol van az anyja, vagy ha ott volt, akkor azt kérdezték, miért visel ágakat a hajában, és miért ül némán, keresztbe tett lábakkal. Az egyik megalázó évben, amikor Issy kilencéves lett, és az anyja a transzcendentális meditációban mélyedt el, azt mondta Issynek, hogy ha elég keményen gyakorol, megtanulhat lebegni. De többnyire kellemes emlékei voltak; a rózsaszínű cukormáz, a gyertyák, az elsötétített lámpák, a nagypapa finomságokkal teli asztala – nem csoda, hogy olyan duci gyerek volt –, mindenki beugrott a pékségbe, bedugták a fejüket az ajtón, és boldog születésnapot kívántak, mert a büszke nagyapja jó előre figyelmeztette őket. Rengeteg ajándékot kapott – nem voltak ezek nagy dolgok, csak filctollak, jegyzetfüzetek, apró-cseprő tárgyak, de úgy érezte magát, mint egy gazdag hercegkisasszony. Ha valaki akkor azt mondja neki, hogy az ember lehet magányos a születésnapján, el sem hitte volna. De most magányos. Issy nagyot sóhajtott. – Igen – füllentette határozottan. – Nagy bulit rendezek egy gyönyörű étteremben, és az összes barátom ott lesz. Elmegyünk vacsorázni, és összeadták a pénzt, hogy fantasztikus ajándékot vegyenek nekem. Nagyon igyekezett, hogy ne hallatsszon a bizonytalanság a hangjában. Az, hogy dolgozni megy, kinyitja a cukrászdát, süt, kiszolgálja a vendégeket, kasszát

csinál, bezár, hazajön, répalevest eszik, tévét néz, lefekszik aludni. Ó, ne… Kopogtak az ajtón, és azonnal tudta, hogy a csomagkihordó jött, meghozta az anyjától a szokásos, évente küldött doboz kaliforniai bort. Nos, akkor még rosszabb a helyzet. Bort iszik, azután megy aludni, így biztosítja magának a másnapi macskajajt. – Papi, valaki csöngetett – mondta. – Mennem kell. De vasárnap korán fölkelek, és meglátogatlak. – Halló? Halló? – ismételgette az öreg a telefonba. Úgy hangzott, mintha rossz helyre kapcsolták volna. – Halló? Hall engem? Kivel beszélek? – Issy vagyok, papi. – Hm. Issy. Ja, igen. Jól van – mondta. Issy érezte, hogy a félelem jéghideg kézként markol a szívébe. A csengő újra hangosan fölberregett. Ha nem nyit ajtót, akkor a kihordó elmegy, ő pedig mehet a csomagjáért a postára, és ez sok idejét venné igénybe, amit most igazán nem engedhet meg magának. – Mennem kell. Szeretlek. – Igen. Hm. Persze. Igen. Issy gyorsan magára kapta a ronda, de kényelmes köpenyét, és ajtót nyitott. Tényleg a csomagfutár volt, egy doboz borral. Egyetlen szempillantásra, csak egy röpke pillanatra eszébe jutott, hátha Graeme az… talán virággal… Nem. Különben is, mindenki úgy tudja, hogy egész nap a kávézóban van. Aláírta az átvételt, és belekukucskált a dobozba. Na, ja, megint kaliforniai vörös. Az anyjának azért mégiscsak tudnia kéne, hogy csak fehérbort és rozét iszik, nem? Valahányszor elmentek valahová, soha, egyetlenegyszer sem rendelt vörösbort, mert attól fejfájást kapott. Talán az anyja így akarja arra ösztönözni, hogy ne igyon túl sokat. Talán így mutatja ki, hogy törődik vele. Közben Edinburghban Graeme fölébredt a Malmaison Hotelben, és döntésre jutott. Sokáig gondolkodott rajta, de most már tudta. Ellentmondást nem tűrő, energikus embernek tartotta magát, ideje volt hozzálátni, hogy megszerezze, amit akar. A cukrászdában Louis egy kicsit fölvidította, hatalmas öleléssel fogadta, és egy képeslapot adott neki, amit ő rajzolt, és amit narancspacák tarkítottak. – Köszönöm, csillagom – hálálkodott Issy, és élvezte a kis, ölelő karokat a nyaka körül. Louis egy nedves, ragacsos puszit is adott neki. – Bódog szüjinapot, Issy néni – köszöntötte. – Én öt! – Te még nem vagy ötéves – mondta Pearl elnézően. – Te kétéves vagy. Louis csintalan pillantást vetett Issyre, mintha közös titkuk lenne. – Én öt – mondta, és nyomatékosan bólogatott. – Hát én egy kicsit idősebb vagyok, mint öt – mondta Issy, megcsodálva a képeslapot, amit ki is tett a kávézóban. – Boldog születésnapot, főnök – mondta Pearl. – Felajánlanám, hogy sütök neked egy tortát, de… – Tudom, tudom – mondta Issy, és felkötötte a kötényét. – Ezért… – folytatta Pearl. – Megfordult, benyúlt a táskájába, és kivett egy Tupperwaredobozt. Issy kinyitotta, felsikoltott örömében, és a szája elé kapta a kezét. – Nem mutathatjuk meg senkinek, aki bejön – mondta Issy. – Nem – mosolygott Pearl. – Mert különben elszáll. Bátortalanul összefűzött kis tortaforma volt. De nem piskótából készült, hanem egymásba kapcsolódó burgonyaszirmokból, apró csecsebecsék hálójából, melyek a négyszögletes burgonyaszirom-alapra voltak halmozva, és az egészet egy hulahoppkarika-torony koronázta meg, aminek a tetejébe sültkrumpli-zászlót tűzött.

– Néhányan elég furcsán néztek rám a buszon – jegyezte meg Pearl. – Sörélesztővel ragasztottam össze. Issy megölelte. – Köszönet – mondta szívből jövően, és érezte, hogy a hangja elérzékenyül. – Mindenért. Én nem… nem tudom, hogy sikerült volna nélküled. – Ó, te és Caroline már Tokióig terjeszkedtetek volna – mondta Pearl, és hátba veregette. – Mi van velem? – vonult be Caroline. A lányok megfordultak, és ránéztek. Caroline műszakja csak délben kezdődött, és ő soha nem keverte össze a műszakját. – Igen, igen, tudom. Korán jöttem. Ma van a születésnapod? – kérdezte az elképedt Issytől. – Oké, ez az ajándékom. Egy szabad délelőtt. Kiszerveztem az átkozott gyerekeimet. – Úgy érted, hogy az iskolában vannak? – kérdezte Issy. – Igen – mondta Caroline. – Pearly Gates, azaz a Mennyek Kapuja és én tartjuk a frontot, ugye? Issy tudta, hogy ez egy szeretetteljes becenév akart lenni Pearlnek, de azért érezte, hogy a kolléganőjének égnek áll tőle a haja. Mindenki tudja, hogy a Mennyek Kapuja hatalmas nagy. – Biztos? – Természetesen – biztosította Pearl. – Tartjuk a frontot. Menj csak! – De azt se tudom, mihez kezdjek magammal! – habozott Issy. – Idő saját magamra… Én nem is tudom… – Fél kettőkor vége, akkor kezdődik a reikiórám – mondta Caroline. – Szóval a helyedben nem vacakolnék tovább. A nap máris fölmelegítette Issy hátát, ahogy fölfelé baktatott az úton, furcsán könnyűnek és szabadnak érezte magát – senki sem tudta, hol van! Föl kéne szállnia az Oxford Streetre tartó buszra, és vásárolgathatna! Hm, lehet, hogy nincs is annyi pénze, hogy vásárolgathasson, leellenőriztethetné Austinnal. Fogalma sem volt, hogy állnak a személyes pénzügyei. Szörnyen kényelmetlenül érezte magát, hogy ilyesmi után kell érdeklődnie. Alighanem megint csak lecseszi majd. De miért érdekelné? Semmiféle személyes kapcsolat nincs köztük, úgyhogy nem kell emiatt izgatnia magát: csak egy hivatalos kérdést tesz föl neki. Austin százszázalékosan világossá tette, hogyan is állnak egymással, és különben sem érdekli. Egy kicsit idegesítette, hogy az összes kávézó előtt elsétált Stoke Newingtonban. Nem felejtette el, mi történt legutóbb. Rettenetes volt, de azóta békén hagyták. A fenébe is, ma ezzel sem törődik. A születésnapja van, és ha az összes kávézó előtt el akar sétálni a főutcán, akkor el is fog. Fölszegte a fejét, remélte, hogy észrevétlen marad, hosszú léptekkel rótta az utcát, gondosan kerülve a szemkontaktust mindenkivel, egy kicsit ideges volt, ugyanakkor kihívó. Akár tetszik, akár nem, most már ő is a közösség része. Idetartozik. Leült a bankkal szemben levő söröző újonnan kihelyezett asztalához. Talán egy nap ő is rendel néhányat a kávézó részére: Eddig senki nem panaszkodott, amiért a vendégek a fa alatt ülnek, de udvariatlanságnak érezte, és a vaskereskedő morcosan nézett rájuk, amikor a legkülönösebb időpontokban elsietett mellettük. Issy kért egy kávét. Rettenetes volt, de csak másfél fontba került. Ezt elfogadhatónak találta. Kilenc után tíz perccel bukkant fel, szokás szerint sietett, az ingét kilógatta, és Issy önkéntelenül is észrevette, milyen jó segge van. Biztos a napsütés tette. Általában nem foglalkozott az emberek fenekével, összehasonlítva Graeme edzőteremben keményített hátsójával, amire szerinte néha már zavaróan büszke volt. Egyébként meg nem Austin fenekét akarta nézegetni. Hivatalos kérdést akart föltenni neki, ez minden. Nem mintha sóváran vágyott volna rá, hogy találkozzon vele, még akkor sem, ha a kék ing fantasztikusan ment a kék szeméhez. Egyáltalán nem. – Austin! – szólította meg bátortalanul, az újságjával integetve. A férfi megfordult, meglátta, és először mintha nagyon megörült volna neki, aztán egy pillanatra gondterheltté vált.

Issy mérges lett. Nem akart olyannak tűnni, mint egy rémisztő zaklató. Austin átment az úton. Magában bosszankodott, amiért annyira örül, hogy látja. Természetesen csak üzleti ügyről van szó. – Ne nézzen ilyen rémülten, üzleti ügyben jöttem – mondta Issy. – Könnyed megjegyzésnek szánta, de most úgy érezte, rém furcsán hangzott. – Hurrá – mondta Austin, és leült. Issy csalódott volt. – Oké, tehát igyunk egy kávét, és nevezzem üzleti megbeszélésnek? Issy figyelte, ahogy Austin felhívta Janetet. – Igen, elfelejtettem megemlíteni… igazán? Dupla foglalásom van? Ó, kérem, mondja meg nekik, hogy rettenetesen sajnálom… Issy megrázta a fejét. – Hogy birkózik meg magával Janet? – Ilyen képeket vág – mondta Austin, és rémítően szigorú arckifejezést vett fel. – Mondtam neki, hogy megfordul a szél, de oda se figyelt. Senki sem hallgat rám. Megérkezett Austin kávéja. – Ez a hely sokkal jobb lett – jegyezte meg. – Tényleg? – mondta Issy, és a keserű maradékot kortyolgatta a poharából. – Ó, istenem, igen, ez fényűző ahhoz képest, amilyet régen adtak. – Szaván fogom – mondta Issy. Örült, hogy nem maradt köztük feszélyezett a hangulat. Bár valószínűleg lehetett volna; azt gondolta, Austin nem igazán érdemelte meg, hogy kedves legyen hozzá. Issy nem hozta szóba Darnyt. Az túl személyes lett volna. – Tudni szeretném… van-e elég pénzem. – Az attól függ – mondta Austin, a négy kanál cukrot kavargatva. Amikor észrevette, hogy Issy bámulja, kidugta a nyelvét, és még egy cukrot tett a kávéjába. Néha Issy jelenlétében nem bírt magával. – Maga aztán fura egy banktanácsadó – sóhajtotta Issy. – Én aztán nem. A többiek golfozni járnak, el tudja képzelni? Az aztán tényleg bizarr, nem? Golf! – Mitől függ? – kérdezte Issy. – A pénz? Attól függ, mit akar vele csinálni. Azt tervezi, hogy mindent összepakol, és visszavonul Dél-Amerikába? – Megtehetném? – Nem. Szóval, csak úgy példálództam, tudja? – Értem – mondta Issy. – Én arra lennék kíváncsi… elmehetek-e vásárolgatni. Issy nem sokkal a cukrászda megnyitása után a személyes számláját is áthelyezte Austin bankfiókjához, mert olyan sokkal finanszírozta a kávézót, hogy ésszerűnek tűnt, ha mindent egy helyen kezel. Furcsának érezte, hogy Austinnak olyan sokat kell tudnia a magánügyeiről a bankszámlája állásához, amikor úgy tűnt, hallgatólagosan megállapodtak, hogy csak hivatalos ügyben beszélnek. – Attól függ, mit? Issy hirtelen zavarba jött. – Hát… az a helyzet… hogy születésnapom van. Austin félig-meddig meglepetten, félig-meddig bűntudatosan nézett. – Isten éltesse! Micsoda meglepetés! – mondta. – Ó, nem, várjon csak, ez egy kicsit álságosan hangzott. Tudtam róla. Rajta van az összes kitöltött űrlapján – ismerte be, és egy kicsit ideges lett. – Ööö… történetesen épp nemrégiben tettem az irattárba. Szóval. Valahogy így. Tudom. De nem akartam nagy ügyet csinálni belőle, hátha nem szeretne róla tudomást venni. Tudja. Persze, természetesen, ha mégsem így van, akkor: boldog születésnapot. Erőtlenül elmosolyodott, de nem sikerült túl jól.

– El kellett volna feledkeznem róla – ismerte be Issy. – Őszintén. Szar az egész. Eltekintve a munkától. A munka jó. De ez azt jelenti – mondta hevesen –, mindez azt mutatja, hogy az egész életemet a munkámra alapoztam, és nem találtam meg a munka és a magánélet egyensúlyát! Vagyis minden érzelmi táplálékomat a munkából merítem, és soha nem leszek képes továbblépni… – Szerintem ez azt jelenti, hogy túl sok önsegítő könyvet olvas – mondta Austin. – Ez igaz – mondta Issy, és egy kicsit megnyugodott. – Lehetséges, hogy így van. – Igazán büszke lehetne magára és a mostani életére – mondta Austin. – Nézzen csak magára, működik magában az üzletasszony. – Tudom – ismerte el Issy. – Mit csinált az előző születésnapján? – Csak elmentem az irodai kollégákkal… Austin összeráncolta a homlokát. – Látja? – És maga, maga mit csinált a születésnapján? – kérdezett vissza Issy. – Elmentem Darnyval a hot dog fesztiválra – válaszolt Austin. – Kinek az ötlete volt? – Nos, úgy emlékszem, Darnyé. – Ó! És hogy sikerült? Austin hunyorogva próbálta fölidézni az emléket. – Jól, azt mondanám, a hot dog egy részét viszontláttuk. A járdára loccsant. – Elmosolyodott. – De Darny szerint megérte. És még most is megvan az üdvözlőkártya, amit tőle kaptam. Nézze csak! Austin az öltönye zsebébe süllyesztette a kezét, és kotorászott egy darabig. Előhúzott néhány tisztítószámlát, egy kis műanyag cowboyt és egy szavazási regisztrációs lapot. – Pedig valahová ide tettem – mondta magának. – Megvolt. És fantasztikus. Darny rajzolt egy képet rólam és magáról, amint egy hatalmas kakaszörnnyel küzdünk. És a hányástól eltekintve pompás napunk volt. A gyomorrontást pedig fagylalttal kúráltuk ki. – Okos dolog volt ez? – kérdezte mosolyogva Issy. – Jobban rendbe teszi a dolgokat, mint gondolná – mondta Austin. – Egy-két dolgot még meg kell tanulnia a szülőpótló mókáról. Issy váratlan elhatározásra jutott. Oké, korábban visszautasította. És megesküdött magában, hogy nem teszi ezt. Mégis valamiért idehozta a lába… Janetet is könnyedén megkérdezhette volna a bankszámlaegyenlegéről. De nem így volt, igaz? Most pedig megteszi. Megkérdezi. Nagyot nyelt. – Ööö… – habogta –, lehetne, hogy maga… bár, gondolom, Darny, vagy esetleg keríthetne egy bébiszittert? Vagy talán mégsem, nyilván nem, hülye ötlet, felejtse el, hogy említettem. – Micsoda? – kérdezte Austin, és úgy érezte, hirtelen égni kezd a füle, és ideges lesz. – Ööö… nem számít – mondta Issy, és rádöbbent, hogy megint mélyen elpirult, és hogy ez milyen régen nem történt meg. Vajon ezt tekintheti haladásnak? – Mit? – Austin tudni akarta, hogy mit készült mondani. Gyötrelmes volt, hogy a lány így kerülgeti a forró kását. De mit akart mondani? Mit akart valójában elérni? – Issy a padlót bámulta, és olyan volt, mint aki kínlódik. – Csak… azt akartam kérdezni, van-e kedve meginni velem valamit ma este, de ez nyilván ostobaság, úgyhogy ne is törődjön velem. Csak azért vagyok ilyen hülye, mert szólnom kellett volna a barátaimnak – és igazság szerint rengeteg barátom van… – Örömmel hallom – vágott közbe Austin.

– Mindegy, nem érdekes. Issy siralmasan érezte magát, és az ölébe bámult. – Rendben – mondta Austin. – Tulajdonképpen nagyon szeretnék. De ma este más dolgom van. – Ó! – mondta Issy, és föl se nézett. Mindketten elnémultak. – Issy úgy érezte, porig alázták – mégis mi a fenét képzelt? Meghívja egy italra a pénzügyi tanácsadóját? Miután egyszer már világosan a tudtára adta, hogy nem érdeklődik iránta? És most, mintha csak még jobban a földbe akarta volna döngölni, egyszerűen elfordult tőle, és ezek után évekig együtt kell dolgozniuk, s Austin azt hiszi, odavan érte. Remek. Ez a nap egyre jobb. A világ legjobb szülinapja. – Jobb, ha most megyek – szólalt meg csöndesen Issy. – Oké – mondta Austin. Mindketten félszegen feltápászkodtak, és megfordultak, hogy átmenjenek az úton. – Viszlát – köszönt el Issy. – Viszlát – mondta Austin. Aztán ügyetlen mozdulattal fölemelte a kezét, mintha meg akarná puszilni Issyt, és ő ugyanolyan ügyetlen mozdulattal előredőlt, mielőtt végiggondolta volna, hogy talán Austin nem is ezt akarja, és gyorsan újra kiegyenesedett. De túl későn, mert Austin rájött, hogy Issy olyan társasági puszira készül, amit ő mindig kínosnak tartott, és megpróbálta azt tenni, amit vártak tőle, és előrehajolt, hogy megpuszilja, de Issy épp félrefordult, mert meggondolta magát, és véletlenül a szája szélén csattant az a puszi. Issy hátraugrott, széles műmosoly jelent meg az arcán, hogy leplezze a megrökönyödését, Austin pedig önkéntelenül a szája elé kapta a kezét. – Viszlát! – mondta Issy újra élénken, és érezte, hogy lángba borul az arca, akár a nap, és egy pillanatra szívfájdítóan érezte a meglepően puha ajkát az övén. Austin aznap reggel a szokásosnál is szórakozottabb volt a megbeszélésen. Istenem, ez a lány! Issy végül nem ment vásárolgatni. Ehelyett vett egy krémsajtos, füstölt lazacos zsömlét és egy kis üveg pezsgőt szívószállal – ami reggel talán egy kicsit túlzás, gondolta, de nem érdekelte – és egy képeslapot, és kiült a parkba a ragyogó napsütésbe. Megpróbálta élvezni, hogy a mások gyerekei boldogan kiáltoznak, kenyeret dobálnak a kacsáknak, és az enyhén bizsergető, ijesztő érzést, ami rátört, valahányszor eszébe jutott Austin és a véletlen majdnem csók. Sok barátja köszöntötte fel a Facebookon, ami bár nem volt pont olyan jó, mintha mindenki eljött volna megünnepelni a születésnapját, de mégiscsak jobb volt a semminél, és a telefonja minden egyes új üzenet alkalmával vidáman füttyentett. A szendvics után vett egy fagyit is, lefeküdt a fűbe, nézte egy darabig a felhőket, és eltöprengett, hogy tényleg, az előző év során hosszú utat tett meg. Ideje abbahagyni a morgolódást, és pozitívabban gondolkodni, de… nem. Ez nem segít. Émelyegni kezdett a pezsgőtől, és hirtelen a forgalmas park kellős közepén, a zajos emberek között rettenetesen magányosnak érezte magát. – Fel a fejjel, drága – szólította meg Kate egyik kőművese. Issy Pearlhez fordult. A cukrászda hátsó részében volt. Megint elküldte Caroline-t, mert észrevette, hogy bonyolult történetet mesélt Pearlnek a Dominikai Köztársaságban töltött nyaralásáról, amelyet néha megszakítottak a vevők, és Issy biztos volt benne, hogy Caroline azt hiszi, hogy valamilyen teljesen elvarázsolt módon jó benyomást tesz rá, és megkedvelteti magát vele, pedig a kettő közül egyik sem volt igaz. – Kilenc. – Kilenc mi? – kérdezte a kőműves, aki már a Smartiest ette le a fahéjas muffin tetejéről. – Mm, ez szenzációs.

– Kilencedszer jön be valaki azzal, hogy „fel a fejjel, drága”. – És három „Lehet, hogy soha nem történik meg”, egészítette ki Pearl segítőkészen. Issy körülnézett a cukrászdában. Kellemes sürgés-forgás volt; a parkból visszajövet hirtelen ötlettől indíttatva vett egy csokor liliomot, hogy attól jobb kedvre derüljön, az illata átjárta a helyiséget; még a nyitott ablak és a szélesre tárta ajtó ellenére is (ami teljesen ellentmondott a tűzvédelmi szabályzatnak, amint Pearl felhívta rá a figyelmét, de olyan kis ideig volt nyári idő), a kedélyesen csengő-bongó porceláncsészében a kávénak friss, nyárias íze volt. Néhány új virágos tálat is munkába fogott, hogy útjára indítsa a pillekönnyű citromos és narancsos piskótát a tetején kandírozott szeletekkel, amit a melegebb napokon úgy vittek, mint a cukrot, ráadásul nagyon mutatósak voltak. Észrevette, hogy a két diák – akik az esős tavaszt a disszertációjuk befejezésével töltötték az ingyenwifi segítségével – összebújt, és felváltva írtak és csókolództak. Gyanította, hogy most már nem csak a wifin osztoznak. Szép dolog, hogy legalább egyesek nem magányosak a születésnapján, gondolta gyászosan. – Tehát, mi a baj? – érdeklődött a kőműves, és lassan kortyolgatta a kapucsínóját. Issy az ajkába harapott. Kate móresre fogja tanítani. Nemrég „barátilag” megkérte Caroline-t, hogy ne adjon nekik kapucsínót. Caroline elmagyarázta, hogy a költség–haszon elemzés szerint egyetlen valamirevaló marketinges szakember sem működtetné ilyen alapon az üzletét, Kate pedig elvesztette a türelmét, és a képébe vágta, hogy mielőtt az egész életét feladta a két hálátlan gyereke miatt, üzleti mesterdiplomás volt, köszöni szépen, és nincs szüksége holmi exfeleségek kioktatására, Issy pedig kénytelen volt közbelépni, mielőtt Kate máshová vitte volna a varrókört, és elestek volna a bevételtől, amire nagyon is szükségük volt. Ugyanakkor ő is osztozott Caroline megközelítésében, miszerint bárkit ki kell szolgálni, aki beesik az ajtón, függetlenül attól, hogy mások szerint mit kéne tenniük. – Elköltött tíz fontot, és csak ötöt keresett? – folytatta a kőműves. – Ami azt illeti, épp most veszítettem el az egész családomat – jegyezte meg Issy a szokásosnál ingerlékenyebben. De igazán, annyira bosszantó volt a megjegyzéseket hallgatni. A kőműves megbántódott. – Ó, ne haragudjon, nem úgy értettem – mondta Issy. – Csak éppen… ma van a születésnapom. És szingli vagyok, a barátaim távol vannak, és egy kicsit egyedül érzem magam, ez minden. – Tényleg? – élénkült fel a kőműves, aki huszonnyolc éves lehetett, és helyes, huncut arckifejezése volt. – Ha akar, jöjjön el velem és a haverokkal. Beülünk valahová egy kis italra. Issy majdnem kibökte: „Csütörtökön? Kate dühös lesz”, de végül csak mosolygott. – Hogyan? Én és egy csomó kőműves? – Sok lánynak tetszene – mondta a fiatalember. – Szerencsés napod van ma – mondta Pearl. – Hess, kőművesek! Kifelé a cukrászdából, összekoszolják a szép tiszta padlómat. – Ne tiltson ki minket a boltból, nagyi! – rimánkodott a kőműves. – Kérem! De Pearl már hessegette is kifelé. – Fejezze be annak a kedves hölgynek a házát, aztán vehet sütit. Értette? – Az nem egy kedves hölgy! – tiltakozott a kőműves. Issy hajlott rá, hogy egyetértsen vele, mivel Kate már több alkalommal szándékosan le-föl sétált az üzlet előtt, topogott a lábával, és pufogott, amikor úgy érezte, a munkások túl sokáig lógnak náluk. – Nem az a lényeg – szólt rá Pearl. – Fizetnek a munkáért, akkor el kell végezni. Utána lehet tovább sütizni. Kifelé! A kőműves rákacsintott Issyre. – Amennyire jó a sütemény, annyira pocsék a szíveslátás. – Kifelé – mondta Issy. – Viselkedjen rendesen.

– A „Rókák és Lovak”-ban leszünk. – kiáltotta a kőműves utolsó döfésként. – Fél öt után! Pearl megrázta a fejét, és megfordult, hogy kiszolgálja a lányt az út túloldalán található hivatalból. – Komolyan mondom, majd én kiszolgálom őket. Issy sóhajtott. – Nem tudom elhinni, hogy ez a legjobb ajánlat, amit ma kaptam – fordult Pearlhöz. – Azért kösz. Nem szeretném elveszíteni Kate csoportját. – Boldog születésnapot – mondta a lány a hivatalból, aki mindig úgy nézett ki, mintha csak két órát aludt volna, és extra koffeinlöketre lenne szüksége mindenben, amit vesz, beleértve a kávés süteményt is. – A születésnap baromság. Legutóbb Szellemvadászok maratont néztem a tévében. Nem tudtam aludni – tette hozzá. – Kóros álmatlanságban szenvedek. – Én is krónikus álmatlanságban szenvednék, ha a Szellemvadászokat nézném – jegyezte meg Pearl. – Ó, te jó ég – mondta Issy, és elszántan törte a fejét, mit csinálhatna még az éjszakai tévénézésen kívül. – Egy ráadás löketet? – Igen, kérek. Boldog születésnapot. Issy nem túl lelkesen zárt be a nap végén; nem piszkálta a lemaradókat, akik a laptopjukat babrálták, és nem nyalábolta fel az újságokat az újrahasznosításhoz. A háttérben maradt, mindent előkészített a következő napra. Pearl ránézett. – Most el kell mennem Louisért, oké? – Persze. – Nem akarsz… nem akarsz velünk vacsorázni? Issy nem bírta elviselni, hogy Pearl szánakozzon rajta. Rájött, hogy ez nem valami szép tőle; azt jelentette, hogy neki kellene sajnálnia Pearlt. De ez nem változtatott semmin. – Nem, nem… illetve, igen, nyilván szeretnék – tette hozzá gyorsan. – Igen. De, tudod. Nem ma. Pearl bólintott. – Oké. Akkor szia! Csilingelt az ajtócsöngő, és Pearl elment. Odakint gyönyörű délután volt, és az árnyékok egyre nőttek. Csessze meg, gondolta Issy, kifelé fordította a ZÁRVA táblát, és bezárta az ajtót. Ez nevetséges. Egész nap mást se csinált, csak búslakodott. Ideje befejezni. Gondolkodás nélkül otthagyta a boltot, és újra fölment a főutcára. Egy kis butik nyílt nemrég, Caroline egyik barátja vezette. Bár még mindig egy kicsit idegesítette a főutca, bement, csak hogy egy kicsit körülnézzen. Az üzletet egyszerűen 44-nek nevezték, szorosan egymás mellett lógtak a ruhák, csodás és drága illata volt. Issy igyekezett, hogy ne bizonytalanítsa el a pult mögött ülő elegáns, szőke eladónő a tökéletes vörös rúzsával és az ötvenes éveket idéző napszemüvegében. – Helló – mondta. – Egy… ruhát keresek. – Akkor a legjobb helyre jött – mondta a nő, és szakértő szemmel tetőtől talpig végigmérte. – Estélyit? Vagy csak valami csinos, de visszafogott ruhát? – Igen. Olyat. – Gyorsan körülnézett. – És nem túl drágát. A nő felvonta gyönyörűen kiszedett szemöldökét. – Tudja, a minőségnek ára van. Issy érezte, hogy egy kicsit megint elpirul, de a nő már hátra is ment. – Maradjon! – kiáltotta, és Issynek a földbe gyökeredzett a lába ott, ahol volt, és körülnézett Aladdin barlangjában – mesés élénk rózsaszín és mélyvörös sifon koktélruhák lógtak a falon, és úgy néztek ki, mintha alig várnák, hogy valaki parfümben fürdesse, és táncolni vigye őket; fényes lakkbőr kistáskák bókoltak, melyek csak akkorák voltak, hogy épp egy meghívó és egy rúzs férjen el bennük, és hihetetlenül gyönyörű cipők. A sok szépség Issy eszébe juttatta, milyen régen öltözött ki valamilyen alkalomra vagy valakinek a kedvéért.

Az eladó egyetlen ruhával tért vissza. – Jöjjön csak! – Beterelte egy apró próbafülkébe. – Megfelelő melltartót hord? Nem, azt hiszem, nem. – Maga pont olyan erőszakos, mint Caroline – állapította meg Issy. – Caroline! Az a nő egy balek – mondta a bolttulajdonos. – Most pedig hajoljon le! Issy megtette. Amikor fölegyenesedett, a puha, mohazöld szövet végighullámzott rajta, akár a selyem, tökéletesen illett rá. A lágy esésű ruha a domborulatoknál úgy állt, ahogy kellett, de kiemelte vékony derekát, a szoknyarész pedig minden mozdulatára hullámzott, és ritmusosan lengett. A zöld szín kiemelte a szemét, és csodás ellentétben állt a fekete hajával; a csónaknyak látni engedett egy csipetnyit a fehér vállából, és a könyékig érő háromnegyedes ujj tökéletesen illett rá. Olyan volt, mint egy álom. Ó! – csodálkozott Issy, amikor meglátta magát a tükörben, és megpördült. – Ez nagyon szép. – Igen, gondoltam, hogy jó lesz – mondta a hölgy, a szemüvege fölött kukucskálva. Nagyon is jól áll. Issy elégedetten mosolygott. – Mennyibe kerül? A nő mondott egy számot, ami majdnem – de azért nem egészen – több volt, mint amit Issy valaha is álmodott, hogy kiad egy ruháért. De ahogy pörgött-forgott, és újra megpillantotta magát, rájött, hogy nem hagyhatja ott. Nemcsak mert szép volt, igen, hanem azért is, mert amit fizetnie kellett érte, abból egyetlen penny sem volt munkabér vagy hitelkártyahitel vagy valami véletlenszerűen kapott összeg vagy lekötés. Ez az ő pénze volt, minden pennyért becsületesen megdolgozott. – Megveszem – jelentette ki. Visszament a kávézóba, tudatában annak, hogy kirohant onnan, és azt hitte, anélkül, hogy bezárt volna, de most boldogan tapasztalta, hogy be van zárva. Beengedte magát, újra beüzemelte a kávégépet, hosszú, habos tejeskávét csinált magának, csokiport szórt rá, kiválasztott egyet a megmaradt sütemények közül – egy chilis csokisat, ami valószínűleg túl újszerű volt a vendégkörének, de akkor is csodás –, kikereste a délutáni lapokat, lerogyott a kanapéra, leszegte a fejét, háttal ült az ablaknak, nehogy valaki meglássa a fotel karfája fölött, és azt képzelje, hogy még nyitva vannak. Nem volt semmi dolga, nem volt senkije, így nem sietett sehová. Csak üldögélt egy kicsit, ez minden. Nagyon kényelmes volt, ő pedig zsúfolt időszakon volt túl, még ma este is rengeteg tennivalója akadt, alá kellett írni a biztosítást, leltárt kellett készítenie, ellenőriznie kellett, nem küldött-e valaki virágot, és talán majd a kádban iszik az anyja borzalmas borából, és… Amikor Issy legközelebb fölébredt, az árnyékok hosszúra nyúltak az udvaron, a fa már a cukrászdára vetette az árnyékát. Issy nagyokat pislogott, és először nem volt biztos benne, hogy hol van. Ugyanakkor hallott valami ködösen ismerős hangot… igen, Felipe a hegedűjén játszott. De miért zavartatja magát ilyenkor este, amikor már minden zárva van? Nem volt még másnap reggel, vagy igen? Megnézte az óráját. Nem, csak másfél órácskát aludt. Akkor mi ez a zaj? Megfordult, álmosan nyújtózkodott, és… – Meglepetés! Issy először azt hitte, újra elaludt, és most álmodik. Ennek nem volt semmi értelme. Odakint, a szürkületben látta a kis tömzsi fát, az ágakra karácsonyfaégők füzérét szerelték. Az égők világítottak; Narnia lámpásaira emlékeztették. De még meglepőbb volt, ami a fát körülvette. Felipe meglehetősen zilált szmokingban és csokornyakkendőben a Somedayt játszotta, és körülötte ott állt… mindenki.

Helena ott volt, természetesen Ashokkal, aki átölelte a vállát, és úgy büszkélkedett vele, mint egy porcelánkészlet utolsó megmaradt darabjával. Ashok szilárdan hitt benne, hogy az elkötelezettség vitte az orvosi egyetemre és tovább a kemény vetésforgóba, és egy nap majd tovább hajtja a sebészkarrier csúcsára. Elhivatottság kérdése az egész. Ugyanaz az ösvény irányította Helenához. Végül, úgy tűnt, minden bejött. Próbált nem úgy vigyorogni, mint a fakutya, de legbelül három méter magasnak érezte magát. Zac is ott volt a barátnőjével, Norikóval. Pearl és Louis természetesen szélesen vigyorogtak, Hermia és Achilles közvetlenül Caroline mellett izgatottan ugrált. De rajtuk kívül ott volt minden barátja – az igaz barátai. Ott volt Tobes és Trinida a főiskoláról, Brightonból jöttek. Eljött Tom és Carla Whitstable-ből. És ott volt Janey, bár teljesen kimerültnek tűnt, aki a barátja volt, a szerencsétlen játék óta a gólyatáborban, és most sikerült elvonszolnia magát az újszülött babája mellől. Paul és John szemmel láthatólag még mindig romantikus szerelemben; Brian és Lana, akikkel kapcsolatban már teljesen beletörődött, hogy csak Facebookon tud beszélni, de még François és Ophy is eljött a régi munkahelyéről… Issy szívét elárasztotta a szeretet. Ki akart rohanni a boltból, de rájött, hogy becsukta az ajtót maga mögött, kénytelen volt körbetapogatódzni, hogy megtalálja a kulcsot. A többiek még mindig odakint szívből kacagtak, és amikor végre beengedte őket, belevetették magukat a magával ragadó „Boldog szülinapot” kórusba, és ezzel könnyeket csaltak Issy szemébe, akár a figyelmes, kedves ajándékok, az ölelések és a csókok, amikkel köszöntötték. – Ez az utolsó esélyed – mondta Zac félmosollyal. Ezentúl ne feledkezz meg a barátaidról. – Így lesz – mondta Issy sietve. Azok, akik korábban még nem voltak a kávézóban, ámultak és bámultak, és Helena kinyitotta a ládányi pezsgőt, amit a házból cipeltek át, miután háromnegyed órát lapítottak a gardróbban, mire rájöttek, hogy Issy nem jön haza. Pearl jött rá elsőnek, és felhívta Helenát, aztán egymás után, kuncogva lopództak a kis térre. És most ideje bulizni! Ráadásul tökéletes új ruha van rajta. Felipe nagy sikerrel játszott, miközben a barátok, családtagok, vendégek és találomra odakeveredett emberek (Berlioz is felbukkant, hogy egyen a rágcsálnivalóból) elvegyültek a tömegben, és csevegtek. Csodásan langyos este volt, és a Cupcake kávézó lágy megvilágítása összekeveredett a fán függő karácsonyfaégők és a gyertyák fényével, amelyeket Helena hozott, és varázslatos fénybe borították az egész Körtefa közt, elvarázsolt hellyé változtatták, magánparadicsommá, tele nevetgélő barátokkal, vidám köszöntésekkel, születésnapi tortával, süteménnyel és muffinnal. Louis minden arra járóval táncolt, a társaság jókedvű zaja szárnyra kelt a téglaházak között, a járókelők megcsodálták a csillogó fények kis oázisát a sötét ég alatt. Régi barátokhoz illően, akik újra összejönnek, mindenki gyorsan becsípett, így mire Austinnak végre sikerült elrendeznie Darnyt a bébiszitterrel, és úgy ítélte meg, hogy elmehet otthonról (keresztbe rakta az ujját, és elmulasztotta megemlíteni a bébiszitternek, hogy hacsak nincs doktorija a dinoszauruszokból, akkor valószínűleg nehéz estének néz elébe), Issy kipirult és felpörgött, kisbabákról, barátokról, régi eseményekről, a cukrászdáról beszélgetett mindenkivel, aki a vonzáskörzetébe került, függetlenül attól, hogy honnan ismerte az illetőt. Pearl hívta fel Austint, és azt javasolta, hogy jöjjön el, ő pedig nem akarta megkockáztatni a haragját. Amikor megérkezett, rögtön észrevette, hogy mindenki be van csípve egy kicsit. Így kénytelen volt tovább játszani az okos banki tanácsadót. Felsóhajtott. – Austin! – Issy felkiáltott, amikor meglátta, egy-két pohár pezsgő után fütyülve mindenre. Kit érdekel, gondolta. Nem tetszett neki – és akkor mi van? De most itt van! Graeme viszont nincs itt; nem is említette senki. Ez az ő születésnapja. Csinos volt a zöld ruhájában, sőt hirtelen egészen gyönyörűnek érezte magát: teli boldogsággal, szeretettel, élvezettel. Ez olyan parti, amilyet a nagyapja szeretett volna neki, és ő mindenkivel meg akarta osztani.

Könnyedén odasétált hozzá. – Maga tudott erről! – mondta vádaskodva. Austin arra gondolt, milyen csinos a hullámos hajával, az izgalomtól kipirult arcával és ajkával. – Maga tudta! – Nos, természetesen tudtam – mondta szelíden, és némi meglepetéssel fogadta, hogy Issy köré fonta a karját. Biztos volt benne, hogy szerepel valami a banki szabályzatban arról, hogy ne kerüljünk túl közel az ügyfelekhez. Persze soha nem olvasta el a kézikönyvet. Eszébe jutott a reggeli célt tévesztett csók, és körülnézett. Egy nagyon sovány szőke nő kiéhezetten bámulta. – Az ott kicsoda? – érdeklődött Caroline, és reflexszerűen elejtette Achilles kezét, aki azonnal üvölteni kezdett, akár egy sziréna. – Vonulj vissza – mordult fel Pearl. Caroline kurtán fölnevetett. – Mi? Ő és Issy… Pearl figyelmeztető pillantása elhallgattatta, de belül Caroline hitetlenkedett. Austin mosolygott. – Pearl mondta. Nos, a mondta nem a megfelelő kifejezés, Pearl inkább iderendelt. És ha Pearl mondja, hogy csinálj meg valamit… Issy buzgón bólogatott. – Ó, igen. Már ha az ember tudja, mi a jó neki. Pearl a helyiség másik felében állt, Issy barátaival diskurált, akik egy kicsit többet meséltek az újszülött babájuk bélmozgásáról, mint amennyire kíváncsi volt, és felé pislogott. A fény megcsillant Issy haján, ahogy lábujjhegyre állt, hogy hallja, mit mondott Austin; olyan magas volt, és olyan rendetlen. Bármiről volt is szó, Issy nyitott szájjal hahotázott, és közben megragadta Austin karját. Pearl mosolygott magában. Hát igen. Úgy gondolta, ez rendben van. – Khm – mondta Helena, és hirtelen megállt Issy mellett. Issy kissé bizalmatlanul elugrott Austintól. – Igen? – kérdezte. Aztán: – Ó, Lena. Ez hihetetlen… Nem tudom elhinni, hogy mindezt megszervezted. Én annyira, annyira, de annyira… – Igen, igen – mondta gyorsan Helena. – Olyan keményen dolgoztál, és én tudtam, hogy szeretnél emberekkel találkozni, ezért… – Ez nagyon szép dolog volt tőled. Helena nyomatékosan Austinra pillantott. – Ó! – Issy érezte, hogy egyre vörösebb. – Ő itt… – Maga Austin? – kérdezte Helena, maximális zavart okozva. Nagyszerű, gondolta Issy, most már tudja, hogy beszélt róla. – Helló. – Helló – mondta Austin komolyan. Helena úgy vélte, Issy túl sokat beszélt a vöröses hajáról, és nem beszélt eleget a káprázatos szürke szeméről és a széles válláról. Ez a fickó mérföldekkel jobb pasi, mint Graeme. De nem akarta, hogy Issy túlságosan belebonyolódjon a dologba, és megint csalódjon. Kétszer egy év alatt tényleg nyomasztó lenne. – Kicsit többet kéne vegyülnöd – figyelmeztette Helena a piruló Issyt. – Ezek az emberek hosszú utat tettek meg. Ő pedig az út túloldalán dolgozik. Issy bocsánatkérően mosolygott Austinra. – Ó, igen, gondolom… – Adj Issynek még egy ital – utasította Helena Ashokot, és ő azonnal futott, hogy intézkedjen. – Alaposan ellenőrzés alatt tartod – mondta csodálattal Issy. – Azt hittem, olyan férfit akarsz, aki mindenről gondoskodik, mint egy dögös Simon Cowell. – Simon Cowell az a dögös Simon Cowell – jegyezte meg Helena morcosan, az olyan nő arckifejezésével, aki belefáradt, hogy ismételgesse önmagát. – Egyébként, én is azt hittem – tette hozzá.

Ashok vetett egy pillantást Helena hátára a terem másik feléből. Olyan nőt szeretett, aki tudja, mit akar. – De néha nem lehet tudni, mi a jó az embernek. – Helena majdnem bocsánatkérően lehalkította a hangját, és majdnem suttogva mondta. – Soha nem voltam ilyen boldog. Issy megölelte. – Köszönöm – mondta. – Köszönöm, drága barátnőm. Ez csodálatos. Egyszerűen fantasztikus. Annyira örülök, hogy boldog vagy. Elsietett, hogy trécseljen a hosszú utat megtett, sokat szenvedett barátaival, míg Austin az árnyékban duzzogott, és Desszel, az ingatlanügynökkel társalgott, ami nem az volt, ahová szerinte ennek a partinak vezetnie kellett volna, viszont a bébiszitter még nem csörgött rá, és ez személyes rekordnak számított. Fél tízkor hirtelen zörögni kezdett a zár. Helena arra számított, hogy a szomszédok jönnek panaszkodni, és felkészült rá, hogy áttelepíti a bulit a lakásba, de a zörej a felnyíló bolti rács ismerős hangja volt. Nem lehet ő, gondolta Issy. Nem létezik, hogy ilyen késő este még itt legyen. De ő volt. A vaskereskedő ünnepélyes komolysággal és egy zombi sebességével bukkant elő a tök sötét boltból, és Issy felé suhant. Issy elképzelte, hogy erősen viseltes keménykalapban van, akár egy Dickens-hős. Ehelyett sötét, háromrészes öltönyt viselt, és zsebórát óralánccal. Issy szívélyesen rámosolygott, és megkínálta egy pohár pezsgővel, amit visszautasított. Ehelyett elé állt. – Boldog születésnapot, kedvesem – mondta, és átadott neki egy kis, becsomagolt dobozkát. Azután biccentett (meg kellett volna billentenie a keménykalapját, gondolta Issy spiccesen. Vagy bevonni a kalapja csúcsát. Hű, abba kell hagynia az ivást.). Aztán eltűnt a kis nyíláson át a sötét éjszakában. Mindenki Issy köré gyűlt, amikor kibontotta a barna csomagolópapírral burkolt dobozkát. A papír alatt kis kartondoboz volt, amit enyhén remegő kézzel, túlságosan izgatott ujjakkal bontott ki. A csodálattól elakadó lélegzettel apró kulcskarikát vett elő, finom ötvösmunka volt fémből, fantasztikusan hajlítva a Cupcake kávézó logója rajzolódott ki, mellette a körtefa tökéletes mása. Ízléses volt, és csodaszép. – Ó! – mondta Issy, és úgy érezte, mindjárt elájul. – Hadd lássam! Mutasd! – lelkendezett Zac, és alig vára, hogy három dimenzióban láthassa a saját designját. Nagyon bájos darab volt, szép kidolgozású, színtiszta kézi munka. – Túl szép kulcskarikának – jelentette ki Pearl azonnal, és Issy bólogatott. – Tudom – mondta. – Csodás. Azt hiszem, kiakasztom az ablakba. Bár az összes ajándékot kincsként kezelte – Jo Malone illatosítóját, Madeleine Hamilton kendőjét, Cath Kidston süteményesdobozát –, Issy tudta, hogy a kulcskarika az összes közül a legkülönlegesebb. Talán azért, mert fémből készült – nem olyan volt, mint egy süti, ami egy napig tart, vagy egy papírból készült étlap, amit pár hétig lehet használni. Sok-sok évig tart majd. Egyvalaki hiányzott. Tudta, le sem tagadhatta volna. Azzal is tisztában volt, hogy ha elég jó állapotban lenne, semmi sem tarthatná vissza attól, hogy ott legyen. És annyi öröm közepette Issy érezte, hogy hideg borzongás fut végig a testén. Bár az este jól sikerült, a vendégek kezdtek elszivárogni; a messziről érkezett barátok siettek elérni az utolsó vonatot; le kellett váltaniuk a bébiszittert, reggel ingázniuk kellett a munkahelyükre, és ott volt Pearl Loiusszal, aki álomba merült a fa alatt. Issy egyszer csak megfordult, és rájött, hogy a legtöbben már elmentek, és már csak pár, enyhén spicces ismerős tengett-lengett az udvaron. Felipe egy lassú, lehangoló dalt játszott. Fölnézett, és rájött, hogy egyrészt pont Austin előtt áll, másrészt, hogy nagyon részeg. Nagyon mámoros, és nagyon boldog. Talán azért érzett így, mert Austin előtt állt? Vajon a

köztük lévő kapcsolat tette? Igaz, mindig boldogabbnak érezte magát, miután találkozott vele. De talán csak azért, mert ő kölcsönözte neki a pénzt. Az egész nagyon zavarba ejtő volt. Austin az ajkát rágcsálva nézett Issyre. Olyan szép és olyan édes volt, de szemmel láthatólag részeg is, így határozottan itt az ideje, hogy Austin hazamenjen. Rendszerint sikereket ért el a nőknél – némelyikük élénken érdeklődött a túltengő Batman témájú árucikkek iránt, amelyeket a lakásán talált, amikor fölvitte, némelyikük egyáltalán nem, aztán vagy be akartak költözni és papás-mamást akartak játszani, vagy fénysebességgel meghátráltak. Austin ritka éjszakai kimenői alkalmával szeretett kalandozni, és abszolút tántoríthatatlan volt abban a kérdésben, hogy nem akar több nyugtalanságot vinni Darny életébe, amíg a fiú nem lesz egy kicsit… talán egy kicsit kiegyensúlyozottabb. De ez azért nem tartotta vissza. Hiányzott, hogy legyen valakije. Könnyű volt rövid távú enyelgésbe bocsátkozni; különösen, ha az ember ivott egy kicsit. De néha úgy gondolta, talán készen áll valami stabilabbra; elvégre elmúlt harminc. Általában úgy érezte, épp elég felnőtt vacak van az életében, anélkül is, hogy felnőtt kapcsolattal bajlódna. De néha – mint most is – úgy gondolta, jó volna. – Helló – mondta Issy. De Issy, gondolta Austin magában, és hirtelen elfeledkezett a sok egyéb estéről. Ő… bevette magát a bőre alá. Hiába is tagadta volna. A sóvár pillantása; a kissé sebzett tekintete, ha azt gondolta, hogy valaki bajban van; a kis rózsaszín cukormázzal bevont süteményeiből áradó optimizmus, a kitartó munka, amit az üzlet sikerébe fektetett; mindez tetszett neki. Ha őszinte akar lenni, szerette mindezt. Tetszett neki Issy. És most itt áll, rózsás arccal, bátortalanul, és rá néz. A karácsonyfaégők világítottak a fán, a csillagok fényesen ragyogtak fölöttük, és Issy „helló”-ja után egyikük sem szólalt meg: nem volt szükség szavakra. Issy felbámult rá, és beharapta az ajkát. Lassan, anélkül, hogy belegondolt volna, mit csinál, lapátkezét gyöngéden, pihekönnyű érintéssel végigsimította az álla vonalán. Issy megborzongott az érintésétől, Austin látta, hogy tágra nyílik a szeme. Fölemelte a kezét, és az előzőnél határozottabban a tenyerébe fogta a lány arcát, közben végig egyenesen a nagy, zöld szemébe nézett. Issy érezte, hogy a szíve nekiiramodik az izgalomtól, mintha egy defibrillátor indította volna meg. Hónapok óta először a vér gyorsabban kezdett száguldani az ereiben. Az arca belesimult a meleg, száraz tenyérbe, érezte a bőrén az érintését, aztán világos üzenettel a szemében fölnézett rá: igen. Graeme kilépett a taxiból. A repülője későn érkezett meg Edinburghból, de nem törődött vele; nem volt vesztegetni való ideje. Teljesen lehetségesnek gondolta, hogy Issy még mindig a hülye boltjában lófrál, brióst vagy mit kotyvaszt, de ha nem, akkor onnan egyenesen a lakására mehet. Becsapta a taxi ajtaját, és nem felejtett el kitöltetlen számlát kérni. Látta, hogy emberek vannak a kávézó előtt, bár nehezen lehetett kivenni a halvány fényben. Issy biztosan köztük van. Kilépett az árnyékból, és csatlakozott a csődülethez. Akik ismerték Graeme-et, azonnal elhallgattak. Issyt fogva tartotta Austin tekintete, és a körülöttük bekövetkező változást csak a levegőből érezte meg. Elfordította a fejét, és meglátta az utcai lámpák alatt álló Graeme-et, aki divatosan öltözött, és vadítóan jóképű volt, mint mindig. – Issy – mondta halkan. Issy hátraugrott Austintól, mintha méh csípte volna meg. Austin fölnézett. Bár soha nem találkoztak, csak egyetlen pillantást vetett Graeme-re, és azonnal úgy döntött, hogy elmegy. Graeme rengeteget törte a fejét Edinburghban. Volt valami abban a helyben. Tele volt méregdrága ingatlanokkal is. Határozottan úgy érezte, mintha lenne valami a levegőben, újra ráérzett valamire. De az a város annyira rohadtul eredeti; tele kis sikátorokkal, eldugott terekkel, macskakövekkel, félreeső mellékutcákkal. Mindenki megőrült érte. Szemmel látható volt; a

turisták, a diákok, azok, akik csak meg akarták nézni, és azok is, akik itt akartak élni. Manapság minden a jellegről szól. Az emberek nem akarnak felhőkarcolóban vagy téglafalú lakásban vagy egy klassz házikóban élni, bár nem értette, miért – úgy gondolta, ezek a dolgok a légkondival meg a biztonsági kulcsokkal nyilvánvalóan jobbak, mint egy ósdi hely. De nem mindenki vélekedett így. Az emberek furcsa, régi helyeket akartak, „személyiséggel”. Graeme szerint ez baromság – olyan cuccok iránt kéne érdeklődniük, amik működnek, és olyan helyek iránt, amik kényelmesek. Másrészt viszont, ha hajlandók ezért többet fizetni – érvelt, miközben a drága toronyszobájában lógatta a lábát –, ha hajlandók áron felül megfizetni azokat az aranyosnak tűnő ingatlanokat, akkor kicsoda ő, Graeme, hogy az útjukba álljon? Ekkor briliáns ötlete támadt. Elképesztően el volt telve magával. Ráadásul mindenkinek tetszene. Most rögtön vissza kell mennie Londonba, annyira fantasztikus. A Körtefa Kondomínium. Pontosan tudta, hogy a kondomínium lakást jelent, de olyan amerikaiasan hangzott, és tapasztalatai szerint, ami amerikai, az mindig jobb. Lakások és munkahelyek egy furcsa öreg udvarban, csak pár lépésnyire a Stoke Newington High Streettől, mégis kedves és békés, és nem az útra néz. De a rafinéria – az igazi ötlet az egészben –, hogy réginek fognak látszani, de valójában csak a homlokzatuk lesz az. Az egészet újraépítteti. Kitépik a sok idétlen kis ablakot az átláthatatlan üveggel együtt, meg a huzatos faajtókat, és megfelelő műanyag keretekkel helyettesítik, meg fémajtókkal, ujjlenyomattal működő beléptető rendszerrel (a citybeli fiúk imádják az ilyesmit) feltelepített biztonsági kamerákkal – a szíve valóban gyorsabban kezdett verni a gondolatra. Talán még egy kaput is építtetne a köz elejére, így olyan lesz, mintha a saját birodalmuk lenne! Csúcs! És az udvaron lehet majd parkolni, a fát pedig egyszerűen kivágják. Fantasztikus lesz. Mindez nagyon menő, tele lesz a legfrissebb high-tech ketyerével – légkondival, borhűtővel, a legkorszerűbb szórakoztató rendszerrel. Az egészben az a legjobb, gratulált saját magának, hogy Issyt is felhasználhatja az ügylethez. Elvégre ez csak üzlet; ő hívta fel a környékre a figyelmét, és ez megér egy kis feltalálói díjat. Visszajöhet, és együtt dolgozhat vele – ha akarja, seperc alatt ügynök lehet belőle. Hatalmas előrelépés lenne a számára. És ő lesz az, aki… alig hitte el, hogy megteszi. Ha bárki azt mondja, Graeme, öreg cimbora, házi macskát csinálnak belőled, és papuccsá változtatnak, nem hitte volna el. De amióta külön voltak, rájött pár dologra, hogy mi minden volt jó Issyben, amikor még nem koptatta csontig az ujjait abban a hülye kávézóban. Jól főzött. Szerette őt. Mellette minden valahogy simábban ment, könnyebb és nyugodtabb volt, miután egész nap küzdött, akár egy tigris. Ez tetszett neki. Azt akarta, hogy a közelében legyen. Kész volt meghozni a legnagyobb áldozatot, és közben Issy életét is mérhetetlenül jobbá teszi – nincs többé hajnali hatkor kezdés –, és keres az üzleten egy nagy halom lóvét. Ez nyilvánvaló. Eltervezte az egészet. Újra nagykutya lesz a cégnél. A haverjai padlót fognak, ha megtudják, hogy megállapodott egy nővel, aki nem éppen egy 10-es méretű svéd fehérneműmodell. De ezt tudja kezelni. Tudja, mit akar. És Issy természetesen egyetért majd vele. – Issy – ismételte, és a lány ránézett. Graeme észrevette, hogy kicsit ideges. Biztosan a várakozás izgalmától; nyilván rájött, hogy készül valamire. Itt helyben le fogja nyűgözni. – Issy… akkora idióta voltam. Totál hülye voltam, hogy hagytalak kicsúszni az ujjaim közül. Nagyon hiányoztál. Lehetünk újra együtt? Issy gondolatai teljesen összezavarodtak. Helena a fejét csóválta. Graeme előrelépett, észrevette az üdvözlőkártyákat és a felhalmozott ajándékokat, és azonnal levonta a nyilvánvaló következtetést. Na, ez így még jobb! – Boldog születésnapot, drágám! – mondta. – Hiányoztam?

Austin hazaügetett, és legszívesebben felpofozta volna magát. Hát soha nem tanul? Dühösen nyitotta ki a bejárati ajtót, kiszabadította a bébiszittert Darny asztal alatti kalózbörtönéből, szokás szerint dupla időt fizetett, és csüggedten leintett neki egy taxit. Csessze meg! Issy földbe gyökerezett lábbal állt. Nem hitt a szemének. Amiről annyit álmodozott, ami miatt annyit pityergett, amit minden másnál jobban szeretett volna: Graeme itt volt, és bocsánatért esedezett, kért még egy esélyt. Graeme a táskájában kotorászott, és előhúzta a reptéri beszerzését. – Ööö… tessék – mondta. Graeme! Ajándékot hozott neki! Mindig vannak csodák! Issy érezte, hogy Helena tekintete a hátába fúródik. Még mindig képtelen volt megszólalni, kivette az ajándékot a műanyag zacskóból. Egy üveg whisky volt. – A legfinomabb maláta – közölte Graeme. – Normál körülmények között 150 kiló egy üveggel. Issy mosolyt erőltetett az arcára. – Én nem iszom whiskyt – mondta. – Tudom – vágta ki magát Graeme. – Gondoltam, szívesen beletennéd a süteményeidbe, vagy ilyesmi. A te nagyon fontos, nagyon sikeres vállalkozásodban. Issy ránézett. – Sajnálom – mentegetődzött ismét Graeme. – Nem vettelek komolyan. Tévedtem. Kibékülsz velem? Issy saját magát átölelve állt. Mintha feltámadt volna a szél, határozottan hidegebb lett. Graeme bekukucskált a Cupcake kávézó elsötétített ablakán, aztán megnézte a körülötte található üres telkeket. Körbefordult a Körtefa közben, elgondolkodva dobolt az ujjaival. – Tudod – mondta –, mindig is tudtam, hogy ez a hely kialakul. – Ez egy nagy kövér hazugság! – csúszott ki Issy száján, mielőtt meggondolhatta volna. – Azt hitted, éhen fogok halni. – Hm. Fordított pszichológia – mondta Graeme. – Igen, tényleg így volt. – Tényleg? – kérdezte Issy. – Mindegy, végül is jól sült el. Örülj neki. – Éljen Issy! – mondta hangosan Helena, fölemelte a poharát, a pár megmaradt bulizó is fölemelte a poharát, és ez olyan volt, mintha a buli végét jelezte volna, és Issy nem tudta, mit csináljon. Helena nem segített, Ashokkal együtt hazaindult, ezért Issy nem igazán akart oda visszamenni Graeme-mel, a falak nem voltak olyan… és a többi. – Beszélnünk kell – mondta Graeme-nek, hogy időt nyerjen. – Beszéljünk! – mondta vidáman Graeme, leintett egy taxit, hogy mindkettejüket Notting Hillre vigye, és diszkréten, magabiztosan mentolos leheletfrissítőt csúsztatott a szájába.

Tizenötödik fejezet HELENA TITKOS AMERIKAIFÁNK-RECEPTJE Vásárolj valódi gyömbért. Úgy néz ki, mint egy bütykös gyökér. Kérdezz meg valakit, ha nem ismered föl, melyik az. Ne annál a zöldségesnél vedd, aki mindig megkérdezi, hogy veszel-e dinnyét. Undorító. Rendben, most pedig nyúld le a munkahelyedről az egyik gyógyszermérő bigyót. Tudom, hogy csak azzal lehet lemérni, ha valamit centiliterben adnak meg. Úgyhogy azt használd. Oké, most pedig reszeld le a gyömbért. Ne nézd magad közben a szagelszívó tükrében. Gyönyörű vagy, és ha nem kavargatod folyamatosan a keveréket, akkor megszilárdul, és gyömbéres kekszet kapsz. Oké, íme, itt van. És a válasz a citromlekvár. Mrs. Darlingtoné Penrithből. Soha nem találtad volna ki, egymillió év alatt sem. 90 dkg finomliszt és még egy kicsi a lisztezéshez 4 teáskanál sütőpor 2 teáskanál szódabikarbóna 1 ½ teáskanál só 1 ½ teáskanál reszelt gyömbér 40 dkg cukor 6 dkg kandírozott gyömbér durvára aprítva fél liter jól összerázott író 6 dkg vaj (nem sózott) felolvasztva és kissé kihűlve 2 nagy tojás 1 evőkanál növényi olaj 45 cl lime citromlekvár Keverd össze a lisztet, a sütőport, a szódabikarbónát, a sót és ¾ teáskanál reszelt gyömbért egy nagy tálban. Keverj össze 30 dkg cukrot és a maradék ¾ teáskanál reszelt gyömbért egy laposabb tálban. A megmaradt 10 dkg cukrot és a kandírozott gyömbért turmixold össze a háztartási robotgéppel, míg a gyömbér végül egészen apróra lesz zúzva. Öntsd az egészet egy tálba, keverd simára az íróval, a vajjal és a tojással. Add az írós kutyulmányt a lisztes keverékhez, és keverd tészta állagúra (a tészta nyúlós és ragacsos lesz). Borítsd ki a tésztát egy jól belisztezett felületre, és gyúrd össze gyengéden tízszer-tizenkétszer, amíg össze nem áll, aztán formáld labdává. Enyhén lisztezd be újra a munkafelületet, és lisztezd be a tésztát is, azután nyújts a tésztából egy kábé 30 centis kört (kb. 1 cm vastagot) egy belisztezett nyújtófával. Vágj ki kerek formákat egy szintén belisztezett pogácsaszaggatóval, és tedd a darabokat belisztezett sütőpapírra. Gyűjtsd össze a nyesedéket, gyúrd újra, és vágj ki további köröket. (Csak egyszer gyúrd újra.) Hevíts olajat egy nehéz, széles fazékban, míg az olaj harmadfokú égési sérülést nem okoz, ha rád fröccsen. Képezz hetes vagy nyolcas csoportokat, óvatosan tedd a tésztadarabokat egyenként az olajba, és süsd ki aranybarnára, közben egyszer fordítsd meg. Adagonként összesen másfél-két perc a sütési idő. A kész fánkokat tedd ki papírtörlőre, hogy megszáradjanak. Várj egy kicsit, hogy kihűljenek, aztán szórd meg őket gyömbéres cukorral. Óvatosan vágd félbe a fánkokat, kanalazz citromlekvárt az alsó felükre, majd tedd rá a tetejüket. Tégy három fánkot egy tányérra, és díszítsd kandírozott gyömbérdarabokkal. – Pontosan öt nyomorult percébe telt – állapította meg Helena. – Fejezd be – mondta Issy, és támogatás reményében Pearlre nézett. – Igen – helyeselt Pearl. – Sőt, inkább csak négybe.

– Nem fognak tisztelni, ha hanyatt-homlok rohansz vissza – tódította Caroline. – Én már hónapok óta nem beszéltem a rohadékkal. – Hogy sikerült megoldanod? – kérdezte Pearl. – Köszönöm, jól, Pearl – szipákolt hangosan Caroline. – Tulajdonképpen a gyerekek most gyakrabban látják, mint amikor még együtt voltunk. Kéthetenként együtt töltenek egy szombat délutánt. Biztos vagyok benne, hogy utálja. Háromszor vitte el őket az állatkertbe. Nagyon jó. – Jó tudni, minek nézek elébe – mondta Issy, aki elvárta volna, hogy az ismerősei egy kicsit pozitívabban álljanak a tényhez, hogy újra van barátja. – Mi van azzal a jó pasival a bankból? – kérdezte Helena. – Szigorúan szakmai kapcsolat – füllentette Issy. De Austin fénysebességgel szívódott fel, Issy tudta, hogy nem akar kapcsolatot, és hogy ott van neki Darny. Ostobaság volt nem létező dolgokról képzelődni, mintha csak egy popsztárról ábrándozott volna. Graeme viszont visszajött hozzá… – Rajta tartom a szemem – mondta Caroline. – Minek, nevelő célzattal? – kérdezte Helena. – Bocsánat, de te itt dolgozol? – jegyezte meg Caroline. – Én csak azért lézengek itt, mert fizetést kapok. – Nos, azt hiszem, bizonyos értelemben csodálatos, hogy rájött a tévedésére, és visszajött – mondta Issy. – Nem? Senki nem ért egyet? A nők összenéztek. – Ha te boldog vagy – bátorította Pearl. – De azért az a pasi a bankból nagyon helyes. – Ne vartyogjatok már arról a pasiról a bankból! – mondta Issy. – Ó, sajnálom. Nem akartam kiabálni. De… olyan magányos voltam. Még akkor is, ha ti itt voltatok nekem. De mindent megszervezni, és mindent saját magam elintézni, aztán egyedül hazamenni, mert Helena és egy doktor nyalják-falják egymást… – Aki csodál engem – tette hozzá Helena. – …és most Graeme visszajött, és igazán járni akar velem, és mindig is erről álmodtam. Egy darabig hallgattak. – Akkor is csak öt percbe telt – makacskodott Helena. Issy kiöltötte rá a nyelvét. Tudta, mit csinál. Vagy mégsem? Pár nappal később Issy felült, átölelte a térdét, miközben Graeme a kora reggeli fallabdaedzésére készült. – Mi van veled, Iss? – kérdezte Graeme mosolyogva. Issy még mindig hihetetlennek tartotta, milyen jóképű: a kidolgozott mellkasa, a sötétbarna haja a világosabb csíkokkal; a széles válla, a fehér fogú mosolya. Rákacsintott Issyre. Amióta aznap este visszajött, mintha kicserélték volna: romantikus volt, figyelmes, mindig a cukrászdáról és a Körtefa közről kérdezgette, meg arról, hogy szeret-e ott dolgozni. De azért a lelke mélyén Issy egy apró része még mindig dühös volt saját magára. Nem leste minden kívánságát. Nem azért rohant vissza hozzá, mert készen volt rá. Vissza se hívta Helenát, aki már tizenegy alkalommal hagyott üzenetet a telefonján, hogy megkérdezze a) visszajön-e, b) fölveszi-e vele a kapcsolatot, c) megengedi-e, hogy Helena elfoglalja a szobáját. Issy a gondolatát is gyűlölte, hogy Graeme-nek elég volt egyet rántania a szemöldökén, és ő máris az ágyába ugrott. De annyira hiányzott neki! Hiányolta az emberi érintést, a társaságot; hogy a nap végén hazamenjen valakihez. Annyira magányos volt, hogy kis híján tiszta hülyét csinált magából a pénzügyi tanácsadója előtt, az isten szerelmére. Már a gondolatára is elpirult. Azt kockáztatta, hogy őrült vénkisasszony lesz belőle. Látta, mennyire boldog Helena és Ashok, vagy Zac és Noriko, vagy Paul és John, vagy bármelyik barátja, aki párkapcsolatban él. Mind nagyon

vidámak voltak (legalábbis annak tűntek) a partiján – miért ne járna neki is egy kis boldogság? Azt kívánta, bárcsak most látnák, fülig szerelmesen és annyira kivirulva, hogy egy fogpasztareklámban is elmenne. Graeme-nek biztosan adnának szerepet egy fogkrémreklámban, merengett álmodozva. – Jól vagyok – mondta Issy. – Csak jó lenne, ha ma nem kéne fölkelni. Graeme fölé hajolt, és megcsókolta az enyhén szeplős orrát. Úgy tűnt, minden jól megy. Graeme el volt ragadtatva, amiért visszament hozzá, bár nem lepődött meg túlságosan. Arra készült, hogy a hadjárat következő szintjére lépjen. Mire eléri, hogy a nő feladja a cukrászdát, addigra a nagyon hálás barátnője lesz. Neki pedig sok pénze, és nagyobb tekintélye lesz a cégnél. Nem csoda, hogy olyan boldog volt. – Szeretnék kérdezni valamit – mondta a férfi. Issy vidáman mosolygott. – Igen? – Ühüm… nos. Ööö… – Issy fölnézett. Graeme rá nem jellemző módon hümmögött. Alapvetően nem volt az a habogós, dadogós alkat. Graeme természetesen csak úgy tett, mintha zavarban lenne. Úgy kalkulált, egy kis megjátszott félénkség kedvező visszhangra talál majd. – Nos, gondolkoztam – folytatta. – Úgy tűnik, jól kijövünk egymással, ugye? – Az utolsó öt napban, azt hiszem, igen – mondta Issy. – Azt akartam mondani, tényleg szeretem, hogy itt vagy – mondta Graeme. – És én is szeretek itt lenni – válaszolta Issy, és különös érzés – a boldogság és az idegesség keveréke – futott át rajta, miközben próbálta megfejteni, mire készül Graeme. – Azt akarom mondani… és erre még soha nem kértem eddig senkit… – Igen? – Van kedved beköltözni hozzám? Issy meghökkenve meredt Graeme-re. Aztán azon döbbent meg, hogy megdöbbent. Elvégre ez volt minden, amit valaha is elképzelt. Minden, amiről valaha is álmodott – hogy együtt éljen álmai hercegével, a gyönyörű lakásában, hogy megossza vele az életét, főzzön rá, kiteregesse a ruháit, együtt pihenjenek a hétvégén, megtervezzék a jövőjüket – és most tessék, itt van. Issy hunyorgott. – Mit mondtál? – kérdezett vissza. Valami nem stimmelt. Normális esetben el lenne ragadtatva, ugrálnia kellene örömében. Miért nem kalapált a szíve, miért nem vert erősebben a boldogságtól? Harminckét éves volt, szerette Graeme-et, a francba, hát persze hogy szerette. Amikor ránézett, Graeme arca olyan izgatott volt, és egyben ideges is. Most Issy egyszerre meglátta, milyen lehetett kisfiúnak, pedig a férfi nagyon ritkán mutatkozott ilyennek. Aztán újra ránézett, és észrevette az enyhe tanácstalanságot, mintha Graeme azt várta volna (és tényleg így volt), hogy a karjaiba veti magát szívből jövő örömében. – Hm, azt mondtam – szólalt meg Graeme, és most tényleg dadogott, amiért nem azt a reakciót kapta, amire számított –, azt kérdeztem, szeretnél-e ideköltözni, és itt lakni velem? Esetleg eladhatnád a lakásodat, nem tudom, vagy kiadhatnád… Issy rádöbbent, hogy ezt még csak fontolóra sem vette. Az ő tündéri lakását! A rózsaszínű konyhájával! Oké, mostanában nem túl sok időt töltött ott, az igaz, de akkor is. Annyi derűs órát töltött ott Helenával; ott voltak a főzési kísérletek, melyek mindig jól sikerültek, kivéve, amikor nem; az idő, amit azzal töltött, hogy Graeme-mel való kapcsolatán merengett, és az apró jeleken, melyeket a férfi küldött felé. Az is beléhasított, hogy ő maga viszont annyira elmerült a kávézó ügyeiben, hogy elmulasztotta cserében ugyanezt megtenni Helena és Ashok esetében – eszébe jutottak az esti pizzázások, a nagy üveg aprópénz az előszobában, amit egyszer Issy majdnem

felhasznált, hogy kifizesse a Cupcake kávézó biztosítását… és hasonló dolgok. Mindennek örökre vége. – …esetleg tarthatnánk egy próbaidőszakot… Graeme nem erre számított. Vad hálálkodást várt, izgatott tervezgetést, azt remélte, rá kell majd szólnia a nőre, hogy lassítson, és fejezze be a függönyök méricskélését. Nem éppen a házasság járt a fejében. Aztán Issy élvezetes és fantasztikus szexszel jutalmazza meg őt. Ezt követően Graeme elmondja neki, hogyan teszi gazdaggá, és hogyan szabadítja meg a kis bolt rabságából, amiért szintén hálaszexet várt. Ez a megrökönyödés és zavarodottság egyáltalán nem az volt, amit eltervezett. Úgy döntött, hogy kijátssza a sértett kártyát. – Sajnálom – mondta, lesütötte a szemét, és bánatosan nézett. – Sajnálom, de… Talán tévedek, de én azt hittem, ez közöttünk komoly. Issy nem bírta elviselni, hogy az ő Graeme-je szomorúnak tűnjön. Mi történt vele? Ez nevetséges. Itt állt előtte a férfi, akit szeret; akiről olyan régen álmodik; akiért a szíve zakatol; a szívszerelme. Mindent tálcán kínál neki, és ő mégis faragatlan és otromba; mit gondol magáról, ki a fene ő? Issy odarohant, és belécsimpaszkodott. – Sajnálom! – mondta. – Sajnálom! Én csak… én csak annyira meglepődtem, nem is tudtam, mit gondoljak! Csak várd meg, amíg meglátod, mi mindent húzok még elő a kabátujjamból, gondolta Graeme elégedetten, hogy működött a taktikája. Örömmel viszonozta a nő ölelését. – Lehetne, hogy mi…? Mi lenne, ha…? – próbálkozott Issy. Graeme egy csókkal hallgattatta el. – Most mennem kell fallabdázni – mondta. – Majd holnap megbeszéljük a részleteket – tette hozzá mézesmázosan, mintha egy kertelő vevővel beszélne. Pearl és Ben nevetett, Louis előreszaladt, amikor felszedte az anyját a buszmegállóban. Pearl látta, ahogy Ben göndör mellkasszőrzete kikandikál az inge nyakánál. A mamája megint szónoklatba fogott, közölte, hogy a nővéréhez költözik, amíg Pearl embere ott van, és hogy Ben nem ugorhat be csak úgy bármikor, amikor kedve szottyan… és hogy most a férje akar lenni, vagy sem? – Mit szólnál ahhoz – vetette föl Pearl a tőle telhető leglazábban –, ha visszaköltöznél? Ben diplomatikusan hümmögött, majd bedobott valami más témát, és végül udvariasan, puszival búcsúzott el tőle az ajtóban. Pearl nem egészen erre számított. – A mami szomorú, Caline – jelentette ki Louis bátran. – Az anyák néha szomorúak, Louis – jelentette ki Caroline, és részvétteljes pillantást vetett Pearlre, ami ugyan nem volt túl barátságos, de mégis jobb a semminél, gondolta Pearl. – Mami ne legyen szomorú, mamiii! Mammmiii szomojú! – tájékoztatta Louis Dotit, aki behozta a postát. – Most? – kérdezte Doti, és lekuporodott, hogy egy magasságba kerüljön Louisszal. – Megpróbáltál neki adni egy különleges, Louis-féle cuppanóst? Louis komolyan bólintott, aztán ezt suttogta: – Louis adott puszit. De mami akkoj is szomojú! Doti megrázta a fejét. – Hát ez érthetetlen. – Fölegyenesedett. – Talán jobb kedvre deríthetném, ha elvinném néha kávézni. Pearl fintorgott. – Ha nem vette volna észre – mondta –, kávéval vagyok körülvéve. – Majd én megyek – csúszott ki Caroline száján, aztán a szája elé kapta a kezét. – Úgy értem, én csak itt csöndben eldolgozgatok. Egyikük sem törődött vele. – Akkor talán egy italt valamikor?

– Talán – mondta Pearl. – Korán végzek. – Én nem. – Ebéd? – hárított Doti. – Mondjuk jövő kedden? Pearl kibámult az ablakon. Végül Issy feldühödött, és kidugta a fejét odalentről. – Igent mond! – kiabálta. Munka után Issy egyenesen a lakására ment. Ott volt Helena és Ashok, akit Helena azonnal elküldött kávét főzni. Issy felmordult. – Ne! Csak kávét ne, kérlek. Kaphatnék egy kis Fantát? És egy hulahoppot? – Te aztán rossz vagy – mondta Helena, és kinyitotta a dobozos Fantát. – Milyen az új élet a régi pasival? Vidám? Issy átölelte. – Nagyon köszönöm a bulit. Annyira… csodálatos volt. Nem tudom eléggé megköszönni, hogy ezt tetted értem. – Dehogynem – mondta Helena. – Aznap éjjel már körülbelül négyszázszor megköszönted. – Jó, jó. De figyelj csak, találd ki, mi történt! Helena felvonta különösen szépen kiszedett szemöldökét. Számított valami hasonlóra, és aggasztotta, hogy Issy ennyire ideges. Annyi nehézséget győzött le, hogy közelebb kerüljön Austinhoz, és erre beállít Graeme. Remélte, Issy nem hiszi, hogy ő hívta. Bár talán még egy ilyen fafej is képes előbb-utóbb észrevenni Issy jó tulajdonságait, ismerte el sajnálkozva Helena. – Folytasd – biztatta. – Graeme megkért, hogy költözzek hozzá. Ezen még Helena is meglepődött. Talán ha azt mondja, szereti; vagy javasolja, hogy találkozzon a szüleivel, esetleg legyen a hivatalos barátnője. De az együttélés nagy lépés. Még ha pár hónapja együtt lettek volna, az egész akkor sem tűnt volna olyan komolynak, és Helena egyszerűen nem tudta elképzelni Graeme-et mint szívélyes, vendégszerető embert. De aztán eszébe jutott, hogy Ashok is sokkal inkább félénk, tartózkodó fiú, mint a világ legbámulatosabb hímje, úgyhogy soha nem lehet tudni. – Ez fantasztikus! – Helena igyekezett, hogy a hangja ne csengjen hamisan. Helena a barátnője arcát tanulmányozta. Issy hangja vidám volt… de vajon őszinte? Tényleg magánkívül van az örömtől? Három hónappal ezelőtt úszott volna a boldogságban, de most, mintha… – Boldog vagy? – kérdezte Helena, és Issy egy arcrándulásából érzékelte, hogy egy kicsit élesebb hangot ütött meg, mint tervezte. – Ööö… nem kéne? – kérdezett vissza Issy. – Úgy értem, tudod… Graeme az Graeme. Ő az, akiért évek óta odavagyok, és most megkért, hogy költözzek hozzá. Helena csöndben kitöltötte a teát. Mindketten várakoztak egy hosszú percig, a csészékkel és a kanalakkal vacakoltak, végül Helena törte meg a csöndet. – Tudod, nem muszáj. Ha nem érzed még úgy. Ráérsz. – De én nem akarok várni – mondta Issy izgatottan, mintha saját magát próbálná meggyőzni. – És nincs olyan sok időm, Lena, ne tégy úgy, mintha lenne. Harminckettő vagyok. Nem vagyok gyerek. Mindenki megállapodik, a minap is kilencezer babafotót kellett végignéznem. És én akarom ezt, Lena. Ez az, amit akarok. Egy jó ember, aki szeret, és meg akarja osztani velem az életét. Ugye, nem járok tévúton, amiért erre vágyom? – Persze hogy nem – mondta Helena. És igaz; a helyes bankos pasi esetében nem lehet garantálni, hogy nem megy-e a farka után, vagy épp eszébe sincs Issyvel törődni, igaz? Ráadásul neki már gondoskodnia kell egy gyerekről. Graeme kenyérkereső, ráadásul jóképű, nincs más

málhája, amit cipelnie kellene – szinte bármilyen norma szerint jó fogás, hát persze hogy az. Issynek igaza volt. Helena milliószor látott már ilyesmit. Csak azért, mert a pasi nem volt tökéletes, elküldték, és arra vártak, hogy a kertek alatt jön majd valaki jobb, de ez nem mindig történt meg. Az élet egyszerűen nem így működik. Túl sok barátja és kollégája érezte magát elhagyatottnak és halálra rémültnek negyven-negyvenegy évesen, miközben tiszta szívből arra vágytak, bárcsak ne hajították volna ki Mr. Jófej, de nem teljesen Tökéletest, amikor harmincegy évesek voltak. Igaz, Graeme-nek időbe telt, míg komolyan vette Issyt, de ettől még ugye nem rossz ember? – Ez nagyszerű – mondta Helena. – Pohárköszöntőt javasolnék, ha nem gondolnám azt, hogy ezen a héten már eleget piáltál. – Ne gyámkodj fölöttem. – Van nálunk egy nő, fiatalabb, mint te, már besárgult a májzsugortól. – Az még nem okoz májzsugort, ha megiszunk egy üveg bort Graeme-mel. – Jól van, csak úgy mondom. De valahogy jobb érzés volt meghátrálni a civakodás elől. Csöndben itták meg a teát. Issy kissé zavarban volt, és elszontyolodott. Inkább azt várta, hogy Helena a tőle megszokott lángoló hévvel elkezdi magyarázni, hogy ne legyen nevetséges, és természetesen nem költözhet Graemehez, itt kell maradnia, és hogy nem változik semmi, hogy minden rendben lesz, és millió eszméletlen jó pasi vár rá, és fantasztikus dolgok állnak a küszöbön. De Helena ezt nem mondta. Egyáltalán. Ami azt jelentette, hogy Issyt totál hülyének nézi; természetes, hogy ez a helyes döntés. Ez remek. De a lelke mélyén Helena is izgatott volt, hát persze hogy az. Természetes, hogy egy kicsit feszült, ez minden. Helena reménykedve mosolygott rá. – És, tudod… nos, egyszerűen mondj neki nemet, ha ez az egész túl gyors neked, vagy bármi ilyesmi, de… – Nyögd már ki – szólt rá Issy. Nem volt jellemző Helenára, hogy bármin is idegesítse magát. – Nos – bökte ki Helena –, esetleg tudok valakit, aki kibérelné a szobádat. Issy felvonta a szemöldökét. – Csak nem egy… orvosról van szó egész véletlenül? Helena elpirult. – Az illető doktor jelenlegi kéglije borzasztó, komolyan rettenetes. Lakást keres, de a te szobád olyan szép, és… Issy feltartotta a kezét. – Te ezt előre kitervelted! – Én nem, esküszöm. – Helena az ajkába harapott, hogy visszafojtsa a felbugyborékoló nevetést. – Azt hiszed, képes lennék az igaz szerelem útjába állni? – kérdezte Issy. – Komolyan? – kiáltott föl Helena. – Ó, istenem! Ó, istenem! Ez egyszerűen csodás. Ó, istenem. Gyorsan föl is hívom! Ó! Nézzenek oda! – jelentette ki. – Az élettársak! Ó, én édes istenem! Cuppanós csókot nyomott „hajdani” lakótársa arcára, és a telefonhoz szaladt. Issy önkéntelenül is ellentétbe állította Helena mérhetetlen lelkesedését a saját kétségeivel. Alig észrevehetően érezte, hogy valami a barátságuk közé állt, mint egy papírvékony fal. Valami elpattant. Tudta, milyen ez. Amikor a barátnődnek új pasija lesz, élvezetes dolog megbeszélni a pluszpontjait és a hiányosságait. De amikor a kapcsolat komolyra fordul, akkor már késő. Ha összeházasodnak, úgy kell tenned, mintha a pasi minden szempontból tökéletes lenne, és bár jó dolog látni, hogy a barátnőd boldog, meg minden, mindez azt jelenti, hogy törvényszerűen megváltozik a kapcsolatotok dinamikája. Issy örömmel látta, hogy Helena milyen boldog. De a viszony határozottan megváltozott. Mindketten továbbléptek, ez minden, győzködte

saját magát. Megegyeztek, hogy aznap este összejönnek egy italra, így Issy összepakolt, aztán elindultak, hogy a kutyaharapást szőrével kezeljék, és úgy tegyenek, mintha minden olyan lenne, mint régen. Ám ahogy az egy üvegből kettő lett, Helena kiterítette a kártyáit. – Miért? – kérdezte. – Miért mész vissza hozzá ilyen gyorsan? Issy felnézett a telefonról, amire épp lopva lepillantott – épp üzenetet akart küldeni, hogy egy kicsit későn megy haza, de Graeme nem adott hírt magáról. Érezte, hogy megkeményedik az arca. – Talán mert ő nagyszerű pasi, aki elérhető, és én igazán szeretem. Te is tudod – mondta. – De kénye-kedve szerint hol felcsíp téged, hol dob. Aztán megint visszamászik az életedbe… nem tudhatod, mit akar. – Miért kellene bármit akarnia? – kérdezte Issy, és érezte, hogy lángol az arca. – Tudod, az én Ashokommal… – Ó, persze, a te Ashokoddal minden szuper, a te tökéletes Ashokoddal, nézzék csak az én gyönyörű szép doktoromat, akit mindenki imád, aki csodál engem, és akibe annyira szerelmes vagyok blablabla. De amikor Graeme-ről van szó, akkor rögtön felvágós leszel. – Én nem vagyok felvágós. Én csak azt mondom, hogy rengeteg fájdalmat okozott neked, és… – És nem vagyok elég jó ahhoz, hogy bárki is úgy szerethessen, ahogy Ashok szeret téged, ezt akarod mondani? Hogy meglehetősen valószínűtlen, hogy valaki hátsó szándék nélkül szerethessen engem? Helena még soha nem látta, hogy Issy ennyire kijött volna a sodrából. – Nem úgy értettem, csak… – Tényleg? Pedig nagyon úgy hangzott. Vagy csak azt hitted, a jó öreg Issy úgysem vág vissza, erről van szó? Hogy totál fegyvertelen vagyok? – Nem! – Nos, jegyezz meg valamit. Nem vagyok teljesen védtelen. A város másik végén Pearl éppen Bent bámulta. – Ez nem igazság – szólalt meg. – Micsoda? – kérdezte Ben. Louis vidáman játszott a vonataival a lábánál. – Csak átjöttem, hogy megkérjem az anyádat, varrjon fel egy gombot. – Hm – hümmögött Pearl. Azon morfondírozott, hogy Ben itt ül ing nélkül az újonnan beszerzett lámpa fényében, amelyet Pearl anyja arra használt, hogy elmélyüljön a varrásban, amit mellesleg a férfi saját anyja is könnyedén megtehetett volna, vagy akár maga Ben, ha nem lenne olyan átkozottul lusta… Pearl átlátta a kisded játékait. – Miért nem mentek el inni valamit, míg én ezt befejezem? – kérdezte Pearl anyja, miközben sikerült egyszerre szívnia egy cigarettát, és varrni az inget, ami komoly teljesítménynek tűnt. – Louis jól ellesz. – Louis jön inni – közölte Louis, és nyomatékosan bólogatott. – Alvásidő – szólt rá Pearl, aki soha nem vallotta volna be, de megdöbbentette, mennyire megrendült Caroline attól, hogy Louis általában ugyanakkor ment aludni, amikor ő, és igyekezett javítani a dolgokon. – Nem, nem, nem, nem – tiltakozott Louis. – Nem, nem, nem, nem. Töszi – tette hozzá utólag. – Töszi, nem megy ágyba, mami. – Menjetek csak – mondta az anyja. Louis úgy nézett, mintha arra készülne, hogy amíg ők kinn mulatnak, addig neki némán kell feküdnie a sarokban. – Majd én vigyázok rá. – Van egy póló a táskámban – mondta Ben. – De akár így is mehetek.

– Nem változtathatod percenként a véleményedet. És tudod, más választási lehetőségeim is vannak. – Tudom – mondta Ben. – Vedd fel a piros ruhádat. Azt, amelyikben úgy ring a csípőd. – Szó sem lehet róla – közölte Pearl. Legutóbb, amikor abban a ruhában ment el Bennel… nos, már van egy pluszszáj, amit etetnie kell. Ben a karját nyújtotta, és elhagyták a kis lakást. Pearl anyja a tekintetével követte őket, Louis pedig nagyon hangosan és jól érthetően kántálta, miért gondolják a szülei, hogy nélküle kellene elmenniük. Pearl nem törődött vele. – Mi a helyzet, hercegnő? – kérdezte Graeme, amikor Issy hazaért. Issy a földet nézte. – Ó, csajos dolgok – válaszolta. – Ó – mondta Graeme, akinek a leghalványabb sejtelme sem volt, mihez kezdjen a csajos dolgokkal, és nem is igazán érdekelte. – Ne izgasd magad. Gyere inkább az ágyba egy kis pasis dologra. – Jó – mondta Issy, bár a gondolattól is rosszul volt, hogy a barátnője úgy ment haza, hogy összevesztek. Graeme rátette a kezét a nő fekete, göndör hajára. – Gyere – mondta. – Ó, és arra gondoltam… most, hogy összebútoroztunk, meg minden… van kedved valamikor összefutni anyámmal? Issynek elalvás előtt ez volt az utolsó gondolata: Graeme mégiscsak szereti. Törődik vele. Együtt él vele, és azt akarja, hogy megismerkedjen a családjával. Helenának nem volt igaza. Graeme egy kicsit tovább feküdt éberen. Ma este akart a fejlesztésről beszélni – az ötletet már bedobta az irodában, és megőrültek érte. Egy készséges tulajdonos, akinek jó szeme van, hogy észrevegye a megbízható üzletet, és nem problémás bérlők – az egész ügy tökéletes lesz. Túl könnyű. Ez túl könnyű, gondolta Pearl, ahogy Ben keze hozzáért a rövid séta alatt, amikor visszasétáltak a sörözőből. Túl könnyű. És pont ez okozott neki annyi gondot korábban. – Hadd maradjak nálad – kunyerált Ben. – Nem – tiltakozott Pearl. – Csak egy hálószobánk van, és az a nagyié. Ez így nem lenne helyes. – Akkor te gyere el hozzám. Vagy menjünk szállodába. Pearl ránézett. Az utcai lámpák fényénél Ben még helyesebb volt, mint ahogy emlékezett rá. A széles válla, a gyönyörű, göndör haja, a vonzó arcvonásai. Louis is olyan lesz, mint ő. Ő volt a gyermeke apja, neki kellene lennie a család központjának. Ben előrehajolt, és az utcai lámpák fényénél nagyon gyengéden megcsókolta, ő pedig behunyta a szemét, és hagyta. Ismerős, mégis különös érzés volt. Jó idő eltelt már azóta, mikor utoljára férfi érintette. Másnap hajnalban Issy pirkadatkor kelt, és zavarodottan húzta elő a ruháit a táskáiból. – Mi ez a sietség, bébi? – kérdezte Graeme álomittasan. Issy ferdén sandított rá. – Dolgozni megyek – mondta. – A muffinok nem sülnek ki maguktól. – Azzal elfojtott egy ásítást. – Azért gyere, ölelj meg. Issy kényelmesen odafészkelődött a férfi szőrtelen mellkasához. – Mmm – mormogott, és magában kiszámolta, mennyi ideje van még, mielőtt át kell vágnia Észak-Londonon, hogy eljusson a kávézóba. – Miért nem hagyod ki ma a munkát? – kérdezte Graeme. – Túl keményen melózol. Issy elmosolyodott. – Pont te mondod ezt? – Igen, de nem szeretnél lassítani egy kicsit? Nem dolgozhatnál kevesebbet? Visszaülhetnél egy kényelmes, barátságos irodába, ahol kapsz táppénzt, és ahol van ebédszünet, vannak irodai bulik, és valaki más csinálja meg helyetted a papírmunkát.

Issy a hasára fordult, és az álla alatt összekulcsolta a kezét. – Tudod – kezdte –, tudod, tényleg nem hiszem, hogy képes lennék rá. Nem hiszem, hogy képes lennék újra valaki másnak dolgozni, a világ minden kincséért sem. Még a te kedvedért sem! Graeme megrökönyödve nézett rá. Majd később beszél vele, gondolta. Újra. Pearl dudorászva jött be az ajtón. – Mi történt veled? – kérdezte gyanakvóan Caroline. – Szokatlanul vidámnak tűnsz. – És én nem lehetek vidám? – kérdezte Pearl, elővette a seprűt, Caroline pedig a szeszélyes kávégépet fényesítette. – Csak a középosztálybeli népség lehet jókedvű? – Épp ellenkezőleg – mondta Caroline, aki különösen undok levelet kapott az ügyvédtől aznap reggel a postán. – Épp ellenkezőleg, mi? – kérdezte Issy, és feljött a lépcsőn, hogy üdvözölje Pearlt, és szerezzen egy adag kávét. A szemöldökén liszt fehérlett. – Pearl azt hiszi, hogy a középosztálybeli emberek vidámak. – Én nem – tiltakozott Pearl, és belemártotta az ujját Issy edényébe. – Hagyd ezt abba! – mondta Issy. – Ha az egészségügyi ellenőr ezt látná, dührohamot kapna. – Van rajtam műanyag kesztyű! – mondta Pearl, és felmutatta a kezét. – Különben is, minden szakács megkóstolja a saját főztjét. Különben honnan tudhatná, hogy jó-e? Pearl megkóstolta Issy keverékét. Narancsos-kókuszos krémes piskóta volt, lágy, puha és nem túl édes. – Ennek olyan íze van, mint a piña coladának – jelentette ki. – Csodálatos. Eszméletlen. Issy ránézett, aztán Caroline-ra pillantott. – Caroline-nak igaza van – mondta. – Mi van veled? Tegnap még boldogtalan voltál, és ma madarat lehetne veled fogatni. – Nem lehetek néha-néha boldog? – méltatlankodott Pearl. – Csak azért, mert nem a környéken lakom, és buszoznom kell? – Ez nem igazság – mondta Issy. – Ha valaki, hát én igazán buszszakértő vagyok. – Nekem pedig el kell költöznöm a környékről – jelentette ki Caroline. Olyan lehangolt volt a hangja, hogy a másik két lány elképedve nézett rá, mire ő szintén Issy edényébe dugta az ujját. – Remek – mondta Issy dühösen. – Most dobhatom ki ezt az adagot, és készíthetek újat. Pearl és Caroline ezt meghívásként értelmezte, és komolyan nekiestek a tésztának, Issy pedig megadó sóhajjal letette az edényt, odahúzott egy széket, és csatlakozott hozzájuk. – Mi történt? – kérdezte Pearl. – Ó, az a fertelmes szarházi volt férjem – panaszkodott Caroline. – Azt akarja, hogy költözzek ki az otthonomból. A házból, amit egyébként én hoztam rendbe majdnem egyedül, én rendeztem be mind a tizenegy szobát, beleértve a dolgozószobáját is, intéztem a csupa üveg hátsó fal építését, és felügyeltem az ötvenezer fontos konyha felépítését, ami mellesleg nem volt egy fáklyásmenet. – Habár nyilvánvalóan van benne beépített piknikezőegység is – jegyezte meg Pearl, mielőtt Caroline arcából rájött, hogy ez most nem az élcelődés ideje. – Sajnálom – kért bocsánatot, de Caroline meg se hallotta. – Azt hittem, ha szerzek munkát, akkor látja az igyekezetemet… De azt mondta, ez éppen azt mutatja, hogy igenis tudok dolgozni, így akár el is tarthatom magamat! Ez annyira igazságtalan! Abból, amit itt keresek, nem tudom fedezni a cuccaimat, a házat és minden mást! Még a pedikűrösre is alig elég.

Issy és Pearl a tésztakeverékre összpontosított. – Bocsi, de ez az igazság. Fogalmam sincs, mit kellene csinálnom. – Nem kényszeríthet rá, hogy elköltözz a gyerekeiddel – jelentette ki Issy. – A mi lakótelepünkön biztosan van hely neked is – mondta Pearl, mire Caroline visszafojtotta feltörő zokogását. – Sajnálom – szólalt meg. – Nem akartalak megbántani – fordult Pearlhez. – Nem sértődtem meg – válaszolta Pearl. – Én is szeretnék olyan házban lakni, mint a tiéd. Vagy akár csak egy olyan konyhában. – A levélben azt írják, hogy megteszik a megfelelő lépéseket – mondta Caroline. – Ó, istenem. – De nyilván látja, hogy próbálkozol, nem? – szólalt meg Issy. – Ez nem számít semmit? – Nem akarja, hogy próbálkozzak – sziszegett Caroline. – Azt akarja, hogy eltűnjek. Örökre. Így zavartalanul folytathatná a viszonyát azzal a riherongy Annabel Johnston-Smytheszal. – Hogy tudta még a hitelkártyájára is rátetetni? – csodálkozott Pearl. – Mindegy, váltsunk témát – mondta Caroline zsémbesen. – Miért vagy ennyire jókedvű, Pearl? Pearl zavartan nézett, és közölte, hogy egy hölgy nem beszél nyíltan a szeretőjéről, mire mindketten visítottak a röhögéstől, Pearl pedig dühös lett, különösen, amikor feltűnt Doti, a postás, és közölte, hogy ma reggel különösen gyönyörű, majd rájöttek, hogy vásárlók sora várakozik az ajtó előtt, éhesen és feszülten, nem akarva félbeszakítani a lányok reggeli megbeszélését. – Dolgom van – jelentette ki Pearl kimérten, és felállt. – Nyugi, nyugi – mondta Issy, és sietve lefelé indult, miután az első vendég meg akarta kóstolni a kókuszos-narancsos piskótát, amit Issy már felírt a napi ajánlatok közé a táblára. – Nemsokára elkészül – mondta a kuncsaftnak. – Nem szállítanak ki? – kérdezte a nő. A lányok egymásra néztek. – Érdemes lenne – jegyezte meg Pearl. – Fölveszem a listára – javasolta Issy. Érezte, hogy Pearl jókedve őt is felderíti – a ténytől, hogy nem árulta el a fickó kilétét, Issy eltűnődött, vajon nem Louis apjáról van-e szó, de soha nem tett volna föl neki ilyen személyes kérdést. Caroline válása viszont aggasztotta, részben Caroline miatt, részben önző okokból, mert nem akarta őt elveszíteni. Igaz, időnként irritáló volt, ráadásul sznob, ugyanakkor keményen dolgozott, és megvolt hozzá a tehetsége, hogy a süteményeket a legcsábítóbb stílusban mutassa be; a helyiséget is valami meghatározhatatlan módon szebbé varázsolta – szürkület után apró úszógyertyákat gyújtott; barátságos díszpárnákat helyezett el a kényelmetlen sarkokban, és ezzel finomította a helyet. Tagadhatatlanul volt szeme a dolgokhoz. De miközben Issy összekevert egy újabb adag tésztát, könnyed mozdulatokkal kókuszt szórva bele, és fehér cukorral egészítve ki a barnát, hogy elmélyítse az aroma intenzitását, önkéntelenül is Helenán gondolkodott. Még soha nem kaptak össze, akkor sem, amikor arra kérte Helenát, hogy tartsák meg a féllábú galambot. Mindig jól kijöttek; képtelen volt elviselni, hogy ne beszélje meg vele, mi van Pearllel, és a többi pletykát. Arra gondolt, hogy fel kellene hívnia, de Helenát nem lehetett felhívni a munkahelyén, kínos, de vagy pont ágytálazott, vagy éppen egy sérült lábujjal volt elfoglalva. Felkeresi. És ajándékot visz neki. Issy útközben találkozott Helenával. – Épp át akartam menni… – szólalt meg Helena. – Annyira, annyira, de annyira… – Nem, inkább én – mondta Issy.

– Őszintén örülök neked – mondta Helena. – Csak azt akarom, hogy boldog légy. – Én is! – mondta Issy. – Kérlek, ne veszekedjünk. – Ne is! – válaszolta Helena. A két lány az utca közepén összeölelkezett. – Tessék. – Issy átadott a barátnőjének egy papírszeletet, melyet egész nap magával hurcolt. – Mi ez? – kérdezte Helena. – Aztán megnézte, és megértette. – A recept! Nem létezik! Ó, istenem! – Most már teljesült a szíved vágya – mondta Issy. Helena elmosolyodott. – Gyere be – mondta. – Gyere, igyunk egy csésze teát. Ez még mindig a te lakásod. – Vissza kéne mennem – mondta Issy. – Hogy együtt legyek a párommal, tudod. Helena bólintott. Tudta. Amitől nem volt kevésbé bizarr az egész jelenet, ahogy még egyszer összeölelkeztek, majd szétváltak, és hazaindultak, de két különböző irányba. Helena odaadta a postáját is. Issynek összeszorult a szíve. Még több recept volt, de olyanok, amelyek már megvoltak neki, vagy olyan tippek, amelyeknek semmi értelmük nem volt. Telefonon beszélt Keavie-vel, aki elmondta, hogy amikor találkoztak, akkor a nagyapja jó formában volt, de az általános állapota nem kielégítő, és hogy ugorjon be, amikor csak tud, amit másnap meg is tett. Legnagyobb meglepetésére, amikor megérkezett a kórházba, valaki már tartózkodott a szobában. Alacsony férfi volt, a térdén kalappal ült az ágy melletti széken, beszélgetésbe merülve. Amikor megfordult, Issy rájött, hogy már látta az arcát, de hirtelen nem tudta hová tenni. Aztán rájött: a vaskereskedő volt. – Maga meg mit keres itt? – kérdezte, és a nagyapjához sietett, megpuszilta, nagyon örült, hogy látja. – Drága kislányom! – mondta nagyapa. – Ez az elragadó ember jól elszórakoztat. Issy zsémbesen nézett a kereskedőre. – Ez igazán kedves magától. – Nincs mit – mondta a férfi, és kezet nyújtott. – Chester vagyok. – Issy. Köszönöm a kulcskarikát – mondta hirtelen félénken. A férfi szintén félszegen visszamosolygott. – A cukrászdájában találkoztam a nagyapjával. Jó barátok lettünk. – Nagypapa? – kérdezte Issy. A nagyapja halványan mosolygott. – Csak megkértem, hogy tartsa rajtad a szemét. – Arra kérted, hogy kémkedjen utánam! – Mikrohullámú sütőt használsz! Mi jöhet még, margarin? – Soha – tiltakozott élénken Issy. – Ez igaz – erősítette meg Chester. – Soha nem kapott margarinszállítmányt. – Ne szaglásszon utánam! – Rendben – mondta Chester. Volt egy csöpp közép-európai kiejtése, amit Issy nem tudott hová tenni. – Nem fogok. – Vagy… ha már muszáj – folytatta a lány, akinek tulajdonképpen tetszett az ötlet, hogy valaki vigyáz rá. Ilyet még soha nem élt át. – Akkor legalább jöjjön be, és kóstolja meg valamelyik süteményt. A férfi bólogatott. – A nagyapja figyelmeztetett, hogy ne faljam föl a hasznát. Azt mondta, maga túl kedves ahhoz, hogy ne etetne meg ingyen, és hogy nem kérhetek semmit. – Az üzlet az üzlet – szólt gyenge hangon Joe nagypapa az ágyból. Keavie bedugta a fejét. – Üdv, Issy! Mi van a szerelmi életével? – Ezek szerint maga is tud mindent! – mérgelődött Issy.

– Oda se neki! Egyébként nagyon jót tesz a nagyapjának a vendége jelenléte. Jókedvre deríti. – Hm – mondta Issy. – Én pedig szeretek itt lenni – mondta a vaskereskedő. – Magányos szakma csavarkulcsokat eladni. – És mind a ketten jól ismerjük a kereskedelmet – mondta nagypapa. – Rendben, rendben – adta meg magát Issy. Megszokta, hogy régóta ő az egyetlen ember, akivel a nagyapja foglalkozik, abban sem volt biztos, volt-e a nagyapjának egyáltalán barátja. Joe zavartan körülnézett. – Ki van itt? – mondta. – Isabel? Isabel? – Itt vagyok – mondta Issy, Chester pedig elbúcsúzott, és elment. Issy megfogta a nagyapja kezét. – Ne – mondta az öreg. – Nem te. Nem Isabel. Nem rád gondoltam. Egyáltalán nem erre gondoltam. Egyre izgatottabb lett, és egyre erősebben szorította Issy kezét, míg Keavie bejött egy férfi ápolóval, és rábeszélték, hogy nyeljen le egy orvosságot. – Majd ez lecsillapítja – mondta Keavie, és egyenesen Issy szemébe nézett. – Tudja – folytatta –, ez megnyugtatja, kellemesebben érzi majd magát… ez minden, amit valójában… – Azt akarja mondani, hogy nem lesz jobban – mondta Issy boldogtalanul. – Azt kell mondanom, egyre kevesebb világos pillanata van, és azok is egyre rövidebb ideig tartanak – mondta Keavie. – Erre föl kell készülnie. Az öregemberre néztek, aki lecsillapodott, és kényelembe helyezkedett a párnáin. – Ő is tudja – suttogta Keavie. Még a demenciában szenvedő betegek is… Tudja, itt mindenki annyira szereti a nagyapját. Igazán. Issy hálásan megszorította Keavie kezét. Két hét múlva szombaton Des, az ingatlanügynök bedugta a fejét a cukrászda ajtaján. Jamie teli torokból rikoltozott. – Elnézést – mondta Issynek, aki épp a Guardian Guide-ot lapozgatta, mielőtt a szombati vásárlók ebédidő környéki rohama beindult. A Cupcake kávézó kulcskarikája csillogott a nyári napsütésben a ragyogóan tiszta ablakban. – Ó, semmi baj – ugrott fel Issy. – Csak egy kicsit élveztem a nyugodt pillanatokat. Várjon csak, mit tehetek önért? – Azt szeretném tudni, látták-e Mirát – kérdezte Des. Issy a kanapé felé pillantott. – Ó, általában ilyentájt szokott bejönni – mondta. – Bármelyik pillanatban megérkezhet. Már van megfelelő lakásuk, és állást is kapott. – Ez fantasztikus! – Tudom! Próbálom meggyőzni, hogy küldje Elise-t ugyanabba a bölcsődébe, ahová Louis is jár, de nem hajlandó, és továbbra is a román bölcsődébe járatja. – Nem is tudtam, hogy létezik itt ilyesmi – csodálkozott Des. – Stoke Newingtonban minden van… Aha – mondta Issy, amikor Mira megérkezett Eliseszel. – Fesd az ördögöt a falra, és megjelenik. Mira azonnal átvette Jamie-t Destől, és a kisfiú szokás szerint abbahagyta a bömbölést, és nagy kerek szemmel figyelt rá. – Ems kirakott a házból… egy kis időre – tette hozzá Des sietve, ha esetleg azt hinnék, hogy egyszer s mindenkorra kitette. (Meglehetősen aggasztó, gondolta Issy, ha az embernek óvatosan kell fogalmaznia, hogy jó benyomást keltsen másokban a házasságáról.) – Makkegészséges, Mira, mióta túljutott a kólikán, pompás… nagyszerű parányi emberke. – A

hangja meghatottá vált, ahogy a fiáról beszélt. – Igen – folytatta –, egyébként minden rendben. A helyzet az, hogy az elmúlt pár nap egyszerűen rettenetes, valami leírhatatlanul szörnyű volt. Mira felvonta a szemöldökét. – A doktor szerint semmi baja, csak jön a foga. – Tehát elhozta a babasuttogóhoz! – mondta vidáman Issy, és lerakta a teát és a bébicsínót Elise-nek. Meg egy hatalmas kapucsínót teleszórva reszelt csokoládéval. Az előbb még elégedett Jamie most kinyitotta a száját, és felkészült a hatalmas sivalkodással körített ellenállásra, amikor Mira megnyomkodta a puha kis ínyét az ujjával. Des bambán bámulta. – Uh, igen, valami ilyesmi. Mira szigorú pillantásokat lövellt felé, miközben Jamie üvöltött. – Ebben az országban mindenki olyan szórakoztatónak találja, hogy senki nem tud semmit a kisbabákról. A nagymamák azt mondják: „Ó, én nem szólok bele a gyereknevelésbe”, a nagynénik meg így védekeznek: „ó, én túl elfoglalt vagyok, hogy segédkezzek a kisbaba körül”. Mindenki semmibe veszi a csecsemőket, miközben hülye könyveket vásárolnak a gyereknevelésről, és ostoba tévéműsorokat bámulnak róluk – hadarta elszántan. – A kisbabák mindig ugyanolyanok. A felnőttek nem annyira. Adjon valaki egy kést. Issy és Des összenézett. – Ööö… tessék? – kérdezte Issy. – Kést. Szükségem van egy késre. Des védekezően maga elé emelte a kezét. – Nemigen tartunk otthon ilyesmit. Ami azt illeti, Ems az anyjánál alszik. Bediliztem. Elkezdtem szellemeket látni a szemem sarkából. – Szóval nincs kése – mondta Issy. Kissé idegesen átadott egy recés kést Mirának. Mira villámgyorsan a hátára fektette Jamie-t a kanapén, lefogta a karját, és két kis vágást ejtett a pengével a kisfiú szájában. Jamie torkaszakadtából üvöltött. – Mit… Mit művelt vele? – kérdezte Des, felragadta Jamie-t a kanapéról, és a karjában ringatta. Mira vállat vont. Des ellenséges tekintettel méregette Mirát, aztán észrevette, hogy a kezdeti sokk után Jamie fájdalma elmúlik, és fokozatosan megnyugszik. A szenvedéssel teli, ziháló hüppögés alábbhagyott, és a gyerek feszült, dühös kis teste kezdett ellazulni. A fejével odabújt az apja mellkasához, és a fájdalmas, átvirrasztott éjszakák után a mélységesen kimerült kisfiú szemhéja lassan lecsukódott. – Lám csak – mondta Des. – No lám. Issy megrázta a fejét. – Mira, mit tett vele? Hogyan csinálta? Mira újra vállat vont. – Jön a foga. Nyomja az ínyét. Ez nagyon fájdalmas. Felvágtam az ínyét, így ki tud jönni a foga. Nem gyullad be. Nem nagy ördöngösség. – Soha nem hallottam ilyesmiről – mondta halkan Des, hogy ne zavarja a most már szunyókáló kisgyereket. – Itt senki nem hallott semmiről – állapította meg Mira. – Írhatna egy kismamakalauzt – mondta csodálattal Issy. – Összesen egy oldal lenne – válaszolta Mira. – Azt javasolná, kérdezd meg a nagymamádat. És ne olvass ostoba kisbabakönyveket. Köszönöm. Mira fölvette a teáscsészét, és Elise, aki mostanáig nagyon csöndesen ült egy könyvvel, halk köszönömöt motyogott a bébicsínóért. Des sietett, hogy kifizesse helyettük. – Megmentette az életemet – mondta. – Tulajdonképpen, az enyémet kaphatnám elvitelre? Szeretnék egyenesen hazamenni, és szunyókálni egyet. – Természetesen – mondta Issy. Des körülnézett. – Szóval… hm… Hallottam, mit csiripelnek a verebek. – Mit is? – kérdezte Issy barátságosan, és beütötte a vásárlást a pénztárgépbe.

– Erről a helyről pletykálnak… Ó, akkor biztosan nem igaz. – Micsoda? – Valami olyasmit hallottam, hogy eladja… gondoltam, valami nagyobbat vesz. – Des csodálattal nézett körül. – Igazán jó munkát végzett, hibátlan a hely. Issy visszaadta az aprót. – Nos, nagyon rosszul hallotta – közölte. – Mi nem megyünk innen sehová. – Csodálatos – lelkendezett Des. – Biztosan félreértettem. Tudja, a kialvatlanságtól. Hát jó, akkor még egyszer köszönöm. Hirtelen hangos, súrlódó zajt hallottak odakintről. Issy kiszaladt, míg Des bent maradt, hátha Jamie újra fölébred. A vaskereskedő éppen két kovácsoltvas széket húzott el a fa mellett a ragyogó nyári napsütésben. A fánál gyönyörű, frissen festett, krémszínű asztal állt. Issy megtorpant, és csak bámult. – Ez bámulatos – szólalt meg. Doti épp befordult a sarkon, még mindig lehangolt volt, mert Pearl nem ebédelt vele. Miközben a lány még mindig bele volt gabalyodva a határozatlan Benbe, azt magyarázta Issynek, hogy nem akarja tovább bonyolítani a dolgokat. Issy sietve segített a helyükre húzni a bútorokat. Két garnitúra volt, mindkettőhöz három szék tartozott, és két nehéz lánc rögzítette őket, nehogy éjszaka ellophassák. Remekül festett. – Az egészet a nagyapja rendelte meg – mondta Chester, és széttárta a karját, Issy pedig megölelte. – Ki is fizette, emiatt ne aggódjon. Úgy gondolta, szüksége van rá. – Így is van – mondta Issy, és a fejét csóválta. – Micsoda mázli, hogy megjelent. Maga a mi őrangyal lakatosunk. Chester mosolygott. – Egy ilyen nagyvárosban oda kell figyelnünk egymásra – mondta. – És tudom, a nagyapja azt mondta, ne tegyem, de… – Kávé és sütemény? – Nagyszerű lenne. Pearl egy előre előkészített tálca süteménnyel jött ki, félénken rámosolygott Dotira, és leült, hogy megcsodálja az új bútorokat. – Tökéletes – mondta. Louis közben bevette magát a lába alá. – Louis oroszlánketrecben – morogta. – Grrrr. – Akkor tarthatunk házőrző oroszlánt, hogy megszabaduljunk azoktól, akiket nem szeretünk – mondta Issy. – Mindenkit szeret az oroszlán – jelentette ki a fenevad az asztal alól. – Na, ez az én problémám – mondta Pearl, és visszavitte az üres csészéket. Bármelyik nap, gondolta Issy. Most már bármelyik nap megszűnhet az az érzése, hogy csak vendég valakinek az otthonában. Képes lesz abbahagyni, hogy lábujjhegyen osonjon ide-oda a lakásban, attól rettegve, nehogy zajt keltsen. Nem tudta, hogy Graeme elkötelezettsége a minimalista stílus iránt ilyen… ilyen mély. Igen, a lakás szép volt, de minden kényes volt benne. A kanapé kényelmetlen, a televízióBlu-ray-sztereó kombinált egységet pokolian bonyolult volt működtetni. A sütő aprócska, és egy eldugott hátsó gondolat csupán a tervezőasztalon készült, agglegényeknek szánt high-tech indítóállomáson, amelyet nyilvánvalóan nem arra szántak, hogy süssenek-főzzenek rajta, bár az azonnali forró vizes csap az első pár fájdalmas hólyag után jópofa volt. A szabályokról már nem is beszélve. Meg kellett szoknia, hogy leveszi a cipőjét, nem tehetett le semmit, még a kabátját sem, egyetlen pillanatra sem. Nem heverhettek magazinok szanaszét, élére kellett állítani a távirányítót is. Megpróbált egy kis helyet találni a fiókos szekrényben, ahová a ruháit tehetné, mert Graeme még a tisztító műanyag csomagolásával együtt mindent felakasztott. A férfi fürdőszobaszekrénye tele volt minden elképzelhető bőr- és hajápolási termékkel, valamennyi

patyolattiszta. A takarítónő heti két alkalommal beugrott, és abszolút mindent lesikált, s ha Issy véletlenül otthon volt, mialatt ezt a munkát végezte, akkor utána a lány semmihez sem mert hozzányúlni. A pirítós már csak boldog emlék volt – túl sok morzsát hullatott a konyhai felület fényes üvegére –, és rengeteg, könnyen tisztítható serpenyőben, forró olajban hirtelen kisütött dolgot ettek. Bár Issy főzögetett egy kicsit a forró vizes csappal, wokhoz való szúrólánggal és borhűtővel felszerelt konyhában, ahol viszont nem volt megfelelő sütő, amiben bármit el lehetett volna készíteni. Vajon otthon érzi-e majd magát itt valaha is? Másrészt viszont Graeme már úgy érezte, kezd hozzászokni a helyzethez. Valahányszor Issy a földön hagyott valamit, éles pillantást vetett rá – miért ilyen rendetlenek a nők? Miért van szükségük táskákra, amelyekben a cuccaikat tartják? Biztosított a lánynak egy fiókos szekrényt, de észrevette, hogy a samponjai és hajkondicionálói – úgy vélte, másodosztályú márkák, pénzkidobás egytől egyig – mégis ott hevernek a fekete csempés fürdőszobájában. Azért ezt szóvá fogja tenni. Ettől eltekintve viszont kellemes volt, hogy van körülötte valaki a nap végén – Issy sokkal korábban végzett, mint ő. Jó volt, hogy valaki megkérdezte, milyen volt a napja, valódi vacsorát főzött, és így ő nem félkész Marks and Spencer-fogásokon élt. Aki töltött neki egy pohár bort, és meghallgatta a napi litániáját. Tulajdonképpen tényleg jó volt; meglepte, miért is nem gondolt erre korábban. Issy megkérdezte, áthozhatná-e a könyveit, de erre Graeme kénytelen volt nemet mondani. Nem volt könyvespolca, mert az tönkretette volna a dupla magasságú nappali elrendezését, és abszolúte nem akarta a nő giccses konyhagépeit sem. De Issy, úgy tűnt, nem bánja. Mindent egybevetve a helyzet pompás volt. De még valami járt Graeme fejében. A londoni iroda felbuzdult, és azt akarta, hogy teljes gőzzel vesse bele magát a „Körtefa köz”-ötlet kidolgozásába. Úgy gondolták, ez előrelépés a jelenlegi ingatlankiadástól az életstílus eladásáig, és ha minden jól megy, ő maga is komoly jövő elé néz az életminőség fejlesztésének területén. Feljut a csúcsra. De mostanra világossá vált, hogy bármilyen hibbantnak kell lenni ahhoz a munkához, Issy tényleg szereti azt a hülye kis üzletet vezetni, a pacsirtákkal kelni, és imádja, ha egész idő alatt úgy bánnak vele, mint egy szolgával. Minél nagyobb volt a forgalma, és minél keményebben dolgozott, annál boldogabbnak tűnt. Pedig még mindig mocsok szarul keresett. Biztosan belátja majd mindezt, ha ő megvilágítja neki. Graeme összehúzott szemöldökkel nézte magát, és újra megfordult, hogy megbizonyosodjon róla, tökéletesen megborotválta az arca sima felületét. Ide-oda forgolódott, hogy minden szögből lássa a tükörképét, és elégedett volt. De nem volt száz százalékig biztos benne, hogy a helyzet Issyvel olyan könnyen megoldódik, mint eredetileg gondolta. A nyár előrehaladtával semmi jel nem mutatott arra, hogy lassulnának a dolgok a cukrászda körül, épp ellenkezőleg. Issy megjegyezte, hogy jövő évre el kell gondolkozniuk némi eredeti kézműves fagylalt bevezetésén; biztosan jó fogadtatásra találna ez a figyelmesség. Talán egy mozgó bódét állíthatnának kívülre az arra haladó járókelők számára. Esetleg Felipe kezelhetné, a csöndesebb napokon pedig hegedülne. Persze újabb űrlapokat kellene kitölteni a szabadtéri árusítás engedélyezéséhez, de mindenképpen megérné. Elgondolkodott rajta, milyen bámulatos, hogy az adminisztráció, ami eleinte olyan ijesztő volt, idővel mennyire egyszerűvé vált. Rájött arra is, hogy – eltekintve az estétől, amikor Graeme felbukkant, és ő épp Austinnal volt (elhatározta, ezt úgy fogja kezelni, hogy nem is gondol rá, vagy többet be sem teszi a lábát a bankba – nos, nyilván vannak dolgok, amik miatt be kell mennie, amíg vissza nem fizetik a kölcsönt, de amíg ez elkerülhetetlen, addig majd Pearlt küldi maga helyett) – sokkal ritkábban pirul el. Lám, a kenyérkereset pozitív mellékhatása.

Amikor visszatért a gyors, parkban eltöltött szünete után (amit fagylalttal tett teljessé), hallotta, hogy Pearl és Caroline perlekednek. Aj-aj! Pedig úgy tűnt, az utóbbi időben egészen jó viszonyban voltak. Pearl vidámabb volt, Caroline pedig apró, atlétaszerű topokat viselt, amelyek dögösek lettek volna valakin, aki húsz évvel fiatalabb, de az ő esetében csak hangsúlyozták a kiugró kulcscsontját és Madonnáéra hajazó karját. Issy tudta, hogy az építőmunkások durva megjegyzéseket tesznek rá és Pearlre, de nem törődött velük. Pearl egyébként is mérföldekkel jobban nézett ki. Pusztán attól, hogy mindennap bejött dolgozni, és nem maradt a négy fal között, fogyott néhány ruhaméretet, és most Issy szemében sokkal inkább úgy nézett ki, ami illett hozzá, és napról napra arányosabb lett. – Ott lesznek a nagynénik, és mindenki hoz egy üveggel – makacskodott Pearl. – Egy üveggel? Egy gyerek születésnapi zsúrjára? Na nem, ez így nem lesz jó – mondta Caroline. – Megfelelő körülményekre van szüksége a bulijához, mint mindenki másnak. Pearl beharapta a szája szélét. Végül is Louis nagyvonalú, jó természetének és az anyák abbéli vágyának köszönhetően, hogy elfogadónak és előítéletektől mentesnek tűnjenek, már kapott egy vagy két partimeghívást, de Pearl megnézte, és méltatlankodva visszautasította őket. Mindegyiket olyan költséges helyeken tartották, mint az állatkert vagy a Nemzeti Történeti Múzeum, és ő nem volt biztos benne, hogy ezt megengedhetik maguknak. Most, hogy az üzlet jobban ment, Issy ugyan fölemelte a fizetését (Pearl tudta, hogy Mrs. Prescott tanácsa ellenére), de ő ezt a pénzt olyan dolgokra költötte, amikre igazán szükségük volt – megfelelő ágyra Louisnak, ágyneműre és törülközőre, és nem drága ajándékokra és bulikra. Nem tudta, mennyit fizetnek a gyerekek szülei belépődíjnak egy-egy ilyen buliba, és az valóban csak még inkább megdöbbentette volna. Sikerült Louis figyelmét elterelnie, de most, hogy már idősebb lett, eljön majd az idő, amikor kezdi megérteni, hogy ő más, és Pearl nem akarta, hogy ez idő előtt bekövetkezzen. Egyébként is, amikor úgy egy év múlva iskolába megy, többé nem fog különbözni a többiektől. Pearl néha megborzongott, amikor a lakhelyükhöz legközelebb eső általános iskolára gondolt. Az önkormányzat minden tőle telhetőt megtett, de az épületet mégis graffitik borították, a magas kapuk tetején szögesdrót volt, és a kormányváltás óta a helyzet jelentősen tovább romlott. A környékbeli barátai tanári erőszakról és elégedetlenségtől számoltak be, de kelletlenül beismerték, hogy az iskola keményen próbálkozik. Pearl nem volt biztos benne, hogy a kemény próbálkozás elég jó-e Louisnak. Lehet, hogy az óvodát nem találta megfelelőnek, de egyáltalán nem volt kétséges, hogy Louis fejlődött. El tudott számolni húszig, össze tudta rakni a puzzle-t, dalokat énekelt, amelyek nem csak kereskedelmi reklámokból ismert melódiák voltak, tudott háromkerekűn biciklizni, és több könyvtári könyvet akart, mint amivel Pearl lépést tudott tartani. Néha libabőrös lett a rémülettől a gondolatra, hogy Louis iskolába megy, és minden szégyenlősségét levetkőzi. Másrészt viszont nem akart olyan puhány fiút nevelni, aki flancos születésnapi partikra jár, és öntelt barátai vannak. – Nagyon is megfelelő parti lesz – mondta Pearl. Mindennek a tetejébe nem szerette, ha Caroline-nak valamiben igaza volt. – Lesz egy csomó ajándék. – Miért nem hívod meg a barátait? – erősködött Caroline a rá jellemző, bosszantóan szemellenzős módon. – Elég, ha úgy tíz gyereket meghívsz. Pearl megpróbálta elképzelni a tíz Harryt, Liddie-t, Alice-t és Arthurt, amint föl-le mászkálnak az anyja kinyitható kanapéján, és összeomlott. – Mi van? – kérdezte Issy vidáman, és bejött a kezében Graeme vegytisztított öltönyével. Szemmel láthatólag ésszerűbb volt, ha ő hozza el, annak ellenére, hogy Graeme járt kocsival. – Louis születésnapi partiját tervezgetjük – közölte élénken Caroline. Pearl éles pillantást lövellt felé. – Feltételes módban.

– Megkérdezem, szeretne-e egy rendes partit – mondta Caroline. Pearl elkeseredett arckifejezéssel nézett Issyre. Issynek hirtelen remek ötlete támadt. – Már egy ideje töröm ezen a fejem – kezdett bele. – Tudjátok, milyen csöndesek a szombatok. Arra gondoltam, hogy zárva tarthatnánk, de Mrs. Prescott megölne, meg aztán Austin is az agyamra menne, és így tovább. Úgyhogy arra gondoltam… szervezhetnénk a Cupcake név alapján minitorta témájú születésnapi partikat. Természetesen főleg kislányoknak. Az lenne a lényeg, hogy eljönnének, megsütnék és feldíszítenék a saját süteményüket, adnánk nekik kis köténykéket meg kis keverőtálakat, és felszámolnánk a terem bérleti díját. Egy aranybánya lehetne. A gyerkőcöknek is jó lenne, manapság úgysem tanítja őket sütni senki. Issynek fogalma sem volt róla, hogy amit mondott, ugyanúgy hangzott, mintha a nagyapja elméjéből pattant volna ki. – Ez óriási – lelkendezett Caroline. – Máris elmondom a csajoknak, és ragaszkodom hozzá, hogy megvalósítsák. A felnőtteknek pedig teát szolgálnánk fel. Habár – tette hozzá elgondolkodva – én személy szerint soha nem bírom ki ezeket a nyavalyás szülinapi zsúrokat egy-két tömény nélkül. Tudjátok, a zaj miatt. – Arra nincs engedélyünk – szögezte le Pearl. – Különben is, ígéretet tettem a lelkipásztoromnak. – Nem, természetesen azt nem lehet – visszakozott Caroline sajnálkozó tekintettel. – Követheted a walesi herceg példáját, és hozhatsz magaddal laposüveget – javasolta Issy. – Szóval, Pearl, Louis és barátai lehetnének a tesztalanyok, hogy megnézzük, működik-e a dolog a gyakorlatban. Készítenénk róluk néhány cuki fényképet, amikor nyakig lisztesek, és azt használhatnánk fel reklámnak, vagy ilyesmi. – És olyan lenne, mint bármelyik munkanap, csak még olyanabb – állapította meg Pearl. – Ó, Jézusom, minden szülinap olyan – vetette közbe Caroline. – Eszelős rohangálás megállás nélkül. Graeme próbálta olyan magabiztosnak érezni magát, mint amilyennek kinézett – mielőtt kilépett az autóból, még ellenőrizte magát a BMW visszapillantó tükrében, és tudomást sem vett a mellette elhaladó kölyökről, aki erre füttyentett egyet. Bár általában úgy érezte magát a megbeszéléseken, akár egy tigris, agresszív volt, és biztos benne, hogy ő a nap üzletkötője, ezúttal mégis rátört az idegesség. Vitathatatlanul feszült volt. Nevetséges. Hiszen ő Graeme Denton. Soha nem hülyült meg egy lány miatt. Issynek még mindig nem mondta el a tervét, pedig a Kalinga Deniki mindennap nyaggatta az ügy állásával, sürgették a tervpályázat beadását, és csak a zöld útra vártak. Már az előzetes értékbecslést is elkészítették, és Graeme most találkozott Mr. Barstow-val, a Körtefa köz nagy részének tulajdonosával. Mr. Barstow nem zavartatta magát a formalitásokkal, amikor belépett. Kinyújtotta kis, kövér kezét, és morgott valamit. Graeme bólintott, utasította új asszisztensét, Dermotot, hogy indítsa el a Powerpoint-vetítést. Dermot kilenc évvel volt fiatalabb nála, úgy öltözött, mint egy jampec, és igyekezett benne lenni Graeme minden projektjében, Graeme-et saját fiatalabb énjére emlékeztette. Graeme belekezdett a prezentációba, arról beszélt, hogy a foglalt és az üres ingatlanok nagy tételben történő felvásárlása milyen nagy üzletet jelentene Barstow részére, és egyúttal némi árengedményt a Kalinga Deniki esetében. A harmadik diagramnál Mr. Barstow szeme üvegessé vált. Legyintett. – Oké, oké. Írja le az összeget egy darab papírra. Graeme megállt, aztán úgy döntött, pontosan ezt teszi. Mr. Barstow megvetően lenézett a lapra, és megrázta a fejét. – Nem, nem. Egyébként is van valaki a négyesben. Egy kis kávézót visz. És ami azt illeti, egész jól megy neki. Fölverte az árakat a környéken.

Graeme gondolatban a szemét forgatta. Már csak ez hiányzott. Issy megnehezíti a munkáját. – De a hat hónapos bérleti szerződése éppen most jár le. Nemsokára ez is megoldódik. Graeme egy röpke pillanatra lelkiismeret-furdalást érzett. Hivatalosan nem tudhatta volna, mikor jár le Issy szerződése, de természetesen tisztában volt vele. Mr. Barstow szemöldöke magasra szökött. – Tehát már beszélt vele erről? Nos, azt hiszem, ha ő hajlandó… Graeme pókerarcot vágott, és nem erősítette meg sem ezt, sem az ellenkezőjét. Ez nem tartozott Mr. Barstow-ra. – Bár nem tudom, hogy tudom kitenni a vaskereskedőt. Régebben van itt, mint én magam – jegyezte meg a tulaj. Az állát dörzsölte. – Nem tudom, őt hogy vehetnénk rá. Graeme nem törődött vele. – Biztos vagyok benne, hogy tudunk neki olyan ajánlatot kínálni, amit nem fog visszautasítani. Mr. Barstow úgy nézett rá, mint akinek kétségei vannak. – Én erre nem vennék mérget, pajtikám.

Tizenhatodik fejezet VAJAS SÜTEMÉNY. POGÁCSA. ISSY. ÉDESSÉG ¾ kg sima liszt 11 dkg liszt átszitált liszt 1 ½ kg kristálycukor 17 dkg barna cukor 17 dkg só Issy letette a levelet, és nagyot sóhajtott. Szívszorító volt. Rettenetes. Némi saját készítésű édességgel igyekezett az otthonba; talán a friss sütemény látványa segít. Issy tudta, hogy szenvedés lesz az egészet busszal elcipelni, de nem érdekelte. Az otthonnak negyvenhét lakója volt (bár tudta, hogy a létszám elég gyakran változik), a személyzet pedig harminc főt tett ki, és mindenkinek vitt sütit. Gondolt rá, hogy megkéri Graeme-et, hogy vigye el kocsival, és egyúttal megismerkedhetett volna nagyapával is, de amikor bement a nappaliba, Graeme sietve bezárta a laptopján az ablakot, amin épp dolgozott, és olyan kurtán beszélt vele, hogy elment tőle a kedve. Már megint – gondolta morcosan – olyan, mintha csak kéretlen látogató lenne, ahelyett, hogy otthon érezné magát. Ha Graeme nem lenne állandóan olyan mogorva, akkor Issy fontolóra venné, hogy fölvesse, költözzenek máshová. Másrészt viszont nem tűnt úgy, mintha akkora szerencséje lenne, hogy tartósan együtt maradnak. Issy még abban sem volt biztos, hogy képes lenne eladni a régi lakását, bár gyanította, hogy Helena egy szempillantás alatt megvásárolná. Amikor ezekkel a kérdésekkel foglalkozott, úgy érezte, mintha valaki másnak az élete lenne a téma, annyira idegennek tűnt – eladni a lakását, venni valahol egy újat. Másrészt viszont továbblépett. Issy visszagondolt a múlt vasárnapra, amikor végre találkozott Graeme anyjával. A férfi szülei még kiskorában elváltak – egyke volt –, és Issy igazán kíváncsi volt a mamájára, különösen, miután telefonon beszélt a sajátjával. – Issy! – ordította Marian, mintha telefon nélkül beszélne Floridából. – Isabel! Ide figyelj! Nem vagyok biztos benne, hogy a nagyapád jól van. Beugranál megnézni? Issy az összes feltoluló mondanivalóját visszanyelte: minden egyes vasárnapját ott töltötte, és már hetekkel korábban figyelmeztette az anyját e-mailben, hogy a papi nem önmaga. – Már voltam nála, anya – felelte erőltetett nyugalommal. – Ó, akkor jó. Jól van. Rendben. – Azt hiszem… szerintem nagyon szeretne látni téged. Nem jössz haza? Valamikor a közeljövőben? – Issy próbálta elkerülni a szarkasztikus megjegyzéseket, de az anyjával kapcsolatban ez is teljesen hiábavaló volt. – Ó, nem is tudom, drágám. Brick annyira elfoglalt… – elhalt a hangja. – És te, hogy vagy, szívecském? – Én remekül – mondta Issy. – Graeme-hez költöztem. Marian még nem találkozott Graeme-mel. Issy úgy gondolta, ameddig csak lehetséges, ez maradjon is így. – Ó, ez csodálatos, drágám. Na jó. Akkor vigyázz magadra! Szia! Így aztán nem csoda, hogy Issy alig várta a találkozást a lehetséges anyósjelöltjével. Csinos, enyhén kerekded asszonynak képzelte, aki mindent megtesz mások kedvéért, akinek szép fekete haja és csillogó szeme van, akár Graeme-nek, akivel recepteket cserélhetne, és akivel összebarátkozhatna. Talán a nő szeretné, ha lenne egy lánya. Mindenesetre Issy enyhe izgalommal vette fel a legszebb nyári ruháját, és a szuperkönnyű Viktória piskótáját vitte

ajándékba. Mrs. Denton patyolattiszta, modern sorházban lakott, egy olyan negyedben, amely akár a Kanári-szigeteken is lehetett volna. A ház kicsi volt és alacsony mennyezetű, viszont a legkorszerűbb kényelmi eszközökkel szerelték fel – Graeme egyenesen a tervezőasztalon találta az anyja számára. – Jó napot kívánok – köszönt Issy barátságosan, és bekukkantott a nő háta mögé a kifogástalan előszobába. Eltekintve egy hatalmas, Graeme-et iskolásként ábrázoló képtől, a falak csupaszak voltak, és a legapróbb rendetlenségnek sem volt jele. – Ó, már látom, kitől örökölte a fia a rendszeretetét! Graeme anyja elmosolyodott, és egy pillanatra szemmel láthatólag elmerült a gondolataiban. – Hoztam egy kis süteményt – folytatta Issy vidáman. – Említette Graeme, hogy cukrász vagyok? Carole érezte, hogy földbe gyökeredzik a lába. Olyan izgatott volt – az elmúlt négy vagy öt évben ez volt az első lány, akit Graeme hazahozott. Annyira büszke volt a fiára, amiért ilyen törekvő, és olyan jól intézi a dolgait – valami nagykutya az ingatlanüzletágban, mondogatta a barátainak. Azt persze elfelejtette elmesélni, hogy ő célozgatott rá, hogy a gyermeke vegyen neki egy házat. Az utolsó pár lány – nos, szörnyen, feltűnően csinosak voltak, különösen, akinek a hosszú szőke haja az egész hátát beborította. Hát persze hogy gyönyörűek voltak, nézzék csak meg a fiát. De tudta, hogy nem komoly kapcsolatok. Graeme-nek természetesen először a karrierjét kellett beindítania, nem volt ideje rá, hogy megállapodjon. De mostanában kezdte elveszíteni a dicsekvés jogát a barátai között, amikor a gyerekeik menyegzőjéről diskuráltak – a nagy esküvői sátor méretéről, a vendégek számáról, az ajándékok soráról –, és ami még ennél is rosszabb, kénytelen volt részt venni ezeken az eseményeken, vidáman mosolyogni, megdicsérni a barátai jó ízlését, akkor is, ha a lazac pocsékra és ízetlenre sikeredett, és hangos diszkózene szólt. Végül bekövetkezett a legrémesebb: Lilian Johnson is megelőzte, a szánalmas szürke egér Lilian Johnson, akinek a lánya, Shelley abbahagyta az egyetemet, ollala, aztán hazajött, és szociális munkásként végezte, amiről mindenki tudta, hogy a legalja. Nos, még ez a Shelley is férjhez ment. A csirke elég kiábrándító volt a fogadáson, de Carole úgy vélte, megfelel, ha valaki szereti az ilyesmit, Lilian pedig elragadó volt mályvaszínű ruhájában. És most Shelley terhes. Lilian nemsokára nagymama lesz. Caroline ezt nem bírta elviselni. Így aztán már egy ideje türelmetlenül várta, hogy Graeme végre megmozduljon. Az egyik finom szépségű, rendkívül csinos lányt képzelte mellé – amolyan Gwyneth Paltrow típust –, aki nagyon okos, de szó nélkül kész feladni a karrierjét, hogy gondoskodjon a párjáról, és sóváran vágyik rá, hogy kapjon néhány jó tanácsot arról, hogy mit szeret, és mit utál Graeme, hogyan kell megfőzni a kedvenc ételét, és némi általános útmutatást az ízlését illetően – az anyjától. Már látta is maga előtt, hogy együtt mennek el a John Lewis egyik üzletébe, és a lány így szól: „Ó, Carole, te aztán mindent tudsz róla”, aztán esetleg közösen választhatnák ki a babakelengyét, és a lány azt mondaná: „Tudod, Carole, nem tudok semmit a csecsemőkről, de te majd beavatsz mindenbe.” Gareme pedig így szólna: „Anya, ha nem lennél, ki kéne téged találni, nem is tudom, mire mennék nélküled.” Nem mintha Graeme hajlamos lenne ilyesmiket mondani, de azért jó volt eljátszani a gondolattal. Szóval igen, erre számított, miután Graeme felhívta, és meglehetősen kurtán bejelentette, hogy elhozza Issyt egy teára. Isabel – elég elegáns névnek hangzott, nem átlagosnak. Nem mintha az ő Graeme-je szóba állna valakivel, aki átlagos, természetesen ez lehetetlen. Jó ízlése van, akár az anyjának. Így aztán szinte hátrahőkölt, amikor ajtót nyitott, és meglátta ezt a pöttöm, kerekded,

pirospozsgás arcú barnát – aki ráadásul mennyi lehet, harmincnégy? Harmincöt? Lehet, hogy gyerekei is vannak? Mi a csudát gondolt Graeme? Nem lehet, hogy ő az a lány, amikor mindenki megmondhatja, Graeme mennyire jóképű. Carole férje talán egy barom volt, de meg kell hagyni, jóképű barom, és a fia mindezt örökölte. És Graeme annyira elegáns, a divatos kocsijával, a drága öltönyeivel, a nett lakásával. Ez egyszerűen lehetetlen… Talán nem is a barátnője. Esetleg – Carole minden szalmaszálba megkapaszkodott – lehet, hogy csak egy ismerőse, akinek vízumra volt szüksége, hogy az országban tartózkodhasson. Talán egy barát barátja, aki átutazóban van Londonban, és Graeme kedvesen megengedte, hogy nála lakjon. De akkor… miért hozta magával? Akkor nem hozta volna el. – Sütemény! – ismételte Issy. – Khm, nem tudom, szereti-e az édességet. Issy érezte, hogy a szokásos pír elönti az arcát, és dühös volt magára. Az a tompa, ostoba érzése támadt, hogy Carole mást várt. Gyorsan Graeme-re pillantott, aki máskor tudomást sem vett volna a korlátolt anyjáról, de most még ő is érzékelte, hogy Carole viselkedése mennyire faragatlan. Gyorsan megszorította Issy kezét. – Issy a barátnőm – jelentette ki, és Issy hálás volt neki. – Ööö… anya, bemehetnénk? – Persze – mondta Carole gyenge hangon, hátralépett, és hagyta, hogy átlépjenek a küszöbön a bolyhos, krémszínű szőnyegre. Issy gondolkodás nélkül egyenesen besétált, aztán jéggé dermedve jött rá, hogy mögötte Graeme lehajol, és leveszi a cipőjét. Hát persze hogy leveszi. – Ah – jajdult fel Issy, levette a szandálját, és közben észrevette, hogy ráférne egy pedikűr – de igazán, mikor lett volna erre ideje? Látta, hogy Carole is megfigyeli a lábát. – Letehetném a süteményt a konyhában? – érdeklődött Issy élénken. Carole a konyha felé intett. A helyiség makulátlan volt. A lány letette a süteményt arra az oldalra, ahol három gondosan kikészített csésze állt, melyekben előmosott saláta volt, hozzá egy kis tálca csinosan formára vágott, fehér kenyérből készült sonkás szendvics és egy kancsó limonádé. Issy nagy sóhajjal tette le a süteményt. Ez a mai hosszú délutánnak ígérkezett. – Ön dolgozik? – kérdezte udvariasan Issy, amikor leültek a nyilvánvalóan ritkán használt, kerek asztal mellé, hogy elfogyasszák az uzsonnát. Odakint ragyogott a nap, és Issy vágyakozva nézte a kifogástalanul gondozott kertet, de Carole hangosan kijelentette, hogy retteg a darazsaktól és a repülő rovaroktól, és hogy soha, de soha nem ül ki. Issy megdicsérte a bőrét, amit Carole teljes mértékben figyelmen kívül hagyott, és most odabent ültek, csukott ablakok mögött, a televíziót pedig bekapcsolták, hogy Graeme nézhesse a meccset. Carole meglepettnek tűnt a kérdésre, mivel eszerint Issy nem kérdezgette Graeme-et az anyjáról. Igaz, eleinte a kapcsolatuk ehhez túl laza volt, és nem érezte helyénvalónak, mostanában pedig úgy érezte, Graeme kerüli a témát. Carole nehezen hitte el, hogy a fia nem mesélt róla ennek a lánynak… A nő, vagy lány egy kicsit tolakodónak tűnt. – Nos, Graeme minden bizonnyal mesélt a jótékonysági munkámról – közölte Carole mereven. – És természetesen a Rózsatermesztők Társaságával is rengeteg elfoglaltságom van. Bár főleg a papírmunkát végzem nekik. Tudja, a rovarok miatt. Nem valami hálásak. – A rovarok? – A rózsatermesztők – fintorgott Caroline. – Agyondolgozom magam miattuk. – Ismerem az érzést – mondta együttérzéssel Issy, de Carole mintha meg sem hallotta volna. – Még mindig mindenki imád az irodában, drágám? – búgta az anyja Graeme-nek. A férfi felhorkant, és jelezte, hogy a tévét próbálná nézni, ha hagynák. – Annyira népszerű – mondta az anyja Issynek. – Tudom – próbálkozott Issy. – Ott ismertük meg egymást.

Carole felvonta a szemöldökét. Mintha Issy korábban azt mondta volna, hogy valami boltban dolgozik. – Most a saját vállalkozásomat vezetem – magyarázta Issy. – Cukrász vagyok. Süteményeket sütök, és a többi. – Én nem ehetek süteményt – közölte Carole. – Megzavarja az emésztésemet. Issy sajnálattal gondolt a pillekönnyű piskótára a konyhában. Már megették a sonkás szendvicseket – körülbelül két percbe telt –, és most kelepcében érezte magát. Cseppet sem lakott jól, még mindig az asztalnál ültek, és várták, hogy kihűljön a tea. – Szóval, ööö… – próbálkozott Issy, kétségbeesetten próbálva szinten tartani a társalgást. Graeme egy gól fölött ujjongott, Issynek a leghalványabb fogalma sem volt, hogy kik játszanak. De a lehetséges jövendő anyósa ott ült előtte. A lehetséges nagymama… Issy leállította magát, nem akarta továbbvinni ezt a gondolatmenetet. Túl korai lett volna, és túlságosan ingatag. Elhatározta, hogy ragaszkodik a lehető legbiztonságosabb témákhoz… – Graeme tényleg a legnépszerűbb a munkahelyén. Fantasztikus munkát végez, gondolom, még mindig. Nagyon büszke lehet rá. Carole majdnem ellágyult egy pillanatra, de aztán eszébe jutott, hogy ez a pufók, korosodó hárpia, aki itt ül vele szemben, volt annyira vakmerő, hogy egy tortával jelenjen meg, nyilvánvalóan arra célozva, hogy ő, Carole nem süt a saját fiának, ezenkívül képes volt cipőben beslattyogni ide, mintha máris az övé lenne az egész lakás. – Igen, az én fiam mindig is a legjobbra törekedett – jelentette ki a lehető legélesebb, kétértelmű hangsúllyal. Issy teljesen elszontyolodott. Újabb hosszú, kínos csend telepedett rájuk, amelyet csak Graeme örvendezése és sóhajtozása szakított meg, attól függően, hogy épp hogy állt a csapata. – Az anyád gyűlöl engem – mutatott rá Issy gyászosan, hazafelé menet az autóban. – Nem gyűlöl téged – mondta Graeme mogorván, mert a csapata megint vesztett. Valójában Carole kihívta a konyhába, és kerek perec közölte vele, hogy nem örül. Nem szörnyen öreg Issy? És csak egy cukrász? Graeme nem szokott hozzá, hogy az anyja bármilyen ügyben is megkérdőjelezze az ítéletét, és ez kiborította. Arra már igazán semmi szüksége nem volt, hogy még Issy is nekiálljon cirkuszolni vele. Issy nem próbálta meg kihallgatni a konyhai párbeszédet, de úgy vélte, önmagában az a tény, hogy Carole úgy vélte, neki és Graeme-nek négyszemközti megbeszélésre van szüksége, valószínűleg magában hordozza az összes információt, amire szüksége volt. – Csupán úgy gondolja, egy kicsit idős vagy. Graeme bekapcsolta a rádiót. Issy kibámult az autó ablakán, és a Kanári-szigetek felől, keletről érkező záport figyelte. A vastag, nehéz esőcseppek dobolni kezdtek az ablakon. – Ezt mondta? – kérdezte halkan Issy. – Ühüm – válaszolta Graeme. – Szerinted is egy kicsit idős vagyok? – Mihez? – kérdezte Graeme. Az a határozott érzése volt, hogy ez egy olyan párbeszéd, amiben nem akar részt venni, de beszorult a nővel ebbe a kocsiba, és nem tud hová menekülni. Issy szorosan behunyta a szemét. Olyan közel van, gondolta. Annyira közel, most egyszerűen megkérdezhetné. Ez lenne a „boldogan éltek, amíg meg nem haltak” befejezésű mese? A happy end? Aláírva, lepecsételve, kiszállítva. De mi lesz, ha Issy fölteszi a kérdést, és a válasz „nem”? És mi lesz, ha megkérdezi, és a válasz „igen”? Mit jelent az, ha mind a két válasz boldogtalanná teszi? Mit akar egyáltalán? Hirtelen maga előtt látta az előtte álló hosszú éveket… Graeme egyre tovább mászik a karrier szamárlétráján, őt kihasználja, talán megosztja vele a véleményét, ha valakin éppen ki akarja tölteni a haragját, egyébként pedig általános rabszolgának használja… tudomást sem vesz róla, ha

tévét néz, ahogy az anyjával is teszi. Mindenben meghunyászkodó, igénytelen lábtörlőt csinálna belőle. Nos, lehet, hogy Issy egy kicsit tényleg hajlamos alávetni magát más akaratának – Helena, ő biztosan egyetértene ezzel. Csakhogy megváltozott. A kávézó megváltoztatta. Jobbá tette. És ezúttal nem lesz kiabálás, hisztériázás vagy tetszés szerinti elmegyek-és-visszajövök, valahányszor a férfi meleg ételre vágyik. Issy most helyesen fog cselekedni. – Graeme… – kezdte, és a másik felé fordult az esőverte autóban. – Mit akarsz? – kérdezte Graeme. Idegesebb volt, mint amire Issy számított, de a lány természetesen nem tudhatta, milyen következményekkel jár mindez a férfi munkájára nézve. – Én nem hiszem… nem hinném, hogy ez működni fog közöttünk. És te? – mondta Issy, a tőle telhető legnyugodtabb hangon, és közben az eszébe véste a férfi szép profilját, a feszült állát, miközben bevág egy másik autó elé, és lefröcsköli a környezetét. Graeme újra szitkozódott, aztán bezárult, akár egy kagyló, és többet nem volt hajlandó szólni hozzá. Az első lehetséges helyen egyszerűen megállt, és otthagyta a lányt az út szélén. Furcsa módon Issy ezt megfelelő válasznak érezte, miközben az elrobogó sportkocsi után nézett. Meghagyta a férfinak a kisstílű győzelmét, valójában nem volt hideg odakint az esőben, nem is bánta igazán a dolgot. Amikor egy taxi elhajtott mellette, és a sárga lámpái barátságos irányjelzőként világítottak, leintette, hogy vigye haza. Helena felsikoltott, amikor Issy belépett, és minden részletet hallani akart a Graeme anyjánál tett látogatásról. – Nyilvánvalóvá vált – magyarázta Issy –, hogy függetlenül attól, mi történt a látogatáson… számomra semmi értelme. – Azért kissé remegő hangon, drámaian adta elő mindezt. – Szerettem volna kisbabát. – Lesz kisbabád – bátorította Helena. – Mindenesetre a biztonság kedvéért fagyasztass le néhány petesejtet. – Köszi, Lena – mondta Issy, és a barátnője hosszan, megnyugtatóan megölelte. Az éjszakai alvás után Issy sokkal jobban érezte magát. Miután szétosztotta a finomságokat – ami jóval több lelkesedést váltott ki, mint előző nap a Viktória piskótája –, úgy zöttyent a nagyapja ágyára, mintha Joe-nak lenne rá nagyobb szüksége, és nem fordítva. – Helló, papi. A nagyapja a kis, félhold alakú olvasószemüvegét viselte. Ugyanolyan volt, mint az, amelyet Issy gyerekkorában viselt. A lány kíváncsi lett volna, vajon ez ugyanaz a szemüveg-e. Joe annak a nemzedéknek a tagja volt, akik nem cserélték le a dolgaikat csak azért, mert megunták őket, vagy mert divatjamúlttá váltak. Akár veszel valamit, akár összeházasodsz valakivel, utána ragaszkodsz hozzá. – Épp receptet írok az unokámnak Londonba – jelentette ki a nagyapja. – Meg kell ismernie ezt a fogást. – Nagyszerű! – mondta Issy. – Papi, én vagyok az! Itt vagyok! Mi ez? Joe néhányszor pislogott, aztán kitisztult a látása, és felismerte. – Issy – mondta. – Kislányom – azzal megölelte. – Ne add oda a levelemet – mondta Issy. – Fogalmad sincs, mennyire felvidít, amikor meghozza a postás. Viszont megint megváltozott a címem. – Megadom a nővérnek. Joe ragaszkodott hozzá, hogy leírja. Az ágy melletti szekrényből előhúzott egy régi, ütöttkopott telefonregisztert, amely Issy emlékei szerint hosszú évekig a hallban feküdt egy asztalon a körtárcsás, zöld telefonkészülék mellett. Nézte, ahogy a nagyapja végiglapozza. Lap lap után, teli nevekkel, áthúzott régi lakcímekkel, újra meg újra. A telefonszámok először rövidek voltak – Sheffield 4439; Lancaster 1133 –, aztán hosszabbak és bonyolultabbak lettek. Elszomorító

adathalmaz volt, és Issy nagyapja is dörmögni kezdett a notesz fölött. – Ő már elment – mondta. – És ők is, mindketten. Egy hónapon belül meghaltak, egymás után. Arra sem emlékszem, hogy egyáltalán ez ki lehet. Megrázta a fejét, az arca nagyon soványnak tűnt. – Mesélj – szólalt meg gyorsan a lány, hogy felvidítsa –, mesélj újra a nagyiról! Amikor Issy kicsi volt, szeretett történeteket hallgatni az elbűvölő nagyijáról, de az anyjának túlságosan fájt az emlékezés, ezért nagypapi mindig megvárta, amíg kettesben maradtak, és csak úgy mesélt róla. – Nos – kezdte Joe, és gyűrött arca kissé ellazult, ahogy belekezdett az ismerős történetbe. – A pékségben dolgoztam, és egyszer bejött krémest venni. Elhallgatott, majd felnevetett, Issy pedig illendően csatlakozott hozzá. Az egyik ápolónő bedugta a fejét, aztán ott maradt, hogy ő is meghallgassa a mesét. – Természetesen ismertem, akkoriban mindenki ismerte egymást. A patkolókovács legkisebb lánya volt, tudod, egészen előkelő. Az ilyenek észre sem vették a magamfajta péklegényt. – Hmm. – De észrevettem, hogy ő elég gyakran bejön a pékségbe. Majdnem mindennap, pedig akkoriban az embereknek cselédjük volt, aki intézte a bevásárlást. És ez így ment, én pedig talán néha odacsaptam egy kis extrát a csomagjához. Egy falatka gyümölcsös lepényt, ami véletlenül megmaradt, vagy néhány vizes zsemlét. Aztán egyszer csak észrevettem valamit. Ó, ez nagyon aranyos dolog volt. Akkoriban a nők aprócska teremtmények voltak, nem olyan nagydarab igáslovak, amilyenek manapság éjjel-nappal le-föl csörtetnek a folyosókon – tette hozzá hevesen, Issy pedig lepisszegte, de az ápolónő, akit bőségesen megáldott a sors a megfelelő idomokkal, megrázta a fejét, és felnevetett. – Szóval magára szedett egy kicsit. Épp csak egy picikét a megfelelő helyeken, tudod, fent, meg a csípője körül. Én pedig azt gondoltam magamban, hogy ez az én süteményeimtől van. Meghízott a kedvemért. Akkor már tudtam, hogy érdeklődik irántam. Ha más férfi érdekelte volna, akkor odafigyelt volna az alakjára. Elégedetten elmosolyodott. – Így azt mondtam neki: „rajta tartom magán a szemem!”. Ő pedig visszanézett, huncut pillantással, és azt mondta: „azt jól teszi!”, és úgy libegett ki az üzletből, akár Rita Hayworth. Akkor már tudtam. Úgyhogy amikor megláttam a szombati táncmulatságon, szépen kiöltözve, miközben én a barátaimmal ott lófráltam néhány bolti elárusító kisasszonnyal, és figyeltem őt a divatos barátaival, ahogy nevetgélve enyelegnek néhány flancos ficsúrral, azt mondtam a barátaimnak, megyek, és megkérem. Máskor soha ne láttam még a táncteremben, ahová jártunk. Ó, nem bizony. Aznap este szerencsém volt. Odamentem hozzá, és ő azt mondta… – Azt hittem, fehér haja van – mondta a nagyapjával kórusban Issy, aki már legalább százszor hallotta ezt a történetet. – Akkor kinyújtotta a kezét, és megérintette a hajamat. Azt hiszem, akkor már végképp tudtam. Issy látta a fényképeket a nagyszülei esküvőjéről. A nagyapja jóképű férfi volt, magas, sűrű göndör hajú, félénk mosolyú. A nagyanyja pedig igazi bombázó. – Akkor azt kérdeztem: „Mi is a neve?”, bár természetesen pontosan tudtam. És ő azt válaszolta… – Isabel – mondta Issy. – Isabel – bólintott rá a nagyapja. Issy úgy babrálta a szoknyája szélét, akár egy kislány. – Azonnal tudtad? – kérdezte erélyesen. – Úgy értem, rögtön az elején érezted? Hogy

beleszeretsz, és összeházasodtok, és gyerekeitek lesznek, és örökké szeretni fogod, és minden rendben lesz? Tudod, amíg… – Húsz évet töltöttünk együtt – mondta Joe, és megpaskolta Issy kezét. Issy nem ismerte a névrokonát; amikor a nagymamája meghalt, az anyja még csak tizenöt éves volt. – Csodálatos, boldog évek voltak. Vannak itt olyanok, akik hatvan évet töltöttek el házasságban olyasvalakivel, akit ki nem állhattak. Ismerek itt olyan embereket, akik megkönnyebbültek, amikor a házastársuk meghalt. El tudod ezt képzelni? Issy hallgatott. Nem akarta elképzelni. – Csodálatos asszony volt. Tudod, mindig tréfálkozott. És ő magabiztos volt, míg én egy kicsit félénk. Kivéve azon az egyetlenegy estén. Máig nem tudom, honnan vettem a bátorságot, hogy odamenjek hozzá. És igen, rögtön tudtam. Az öregember kuncogott az emlék hatására. – Azért időbe telt, amíg az apját is sikerült meggyőznöm. Makacs ember volt. Jól emlékszem rá, kicsit azért feloldódott, amikor megnyitottam a harmadik üzletemet. Joe megérintette Issy arcát. – A nagyid imádott volna téged. Issy az arcához emelte az öreg kezet. – Köszönöm, papi. – Akkor adj egy sütit. Issy felvonta a szemöldökét, és az ápolónőre nézett; aznap nem Keavie volt ügyeletben. A nővér az ajtóig kísérte. – Hová tűnt a romantika? – tűnődött az ápolónő. – Manapság már nem létezik ilyesmi. Megdöntenek, aztán többet fel se hívnak. A maga nagyapja nem ilyen – tette hozzá sietve. – Csak a pasikra gondoltam. Általánosságban. Nem hiszem, hogy bárki odajönne hozzám a diszkóban, és közben az járna a fejében, hogy jól van, bébi, házasodjunk össze, és csináljunk gyerekeket. Vagy ha van ilyen, jobb, ha siet. Issy együttérzéssel mosolygott. – Sok szerencsét hozzájuk. Kér még egy süteményt? – Ide vele.

Tizenhetedik fejezet Graeme megnézte a postát, és felsóhajtott. Ki sem akarta nyitni a levelét. Korábban már átélte ugyanezt: nagy boríték volt, teletömve nyomtatványokkal és tájékoztatókkal. A tervkészítéskor a nagy boríték jót jelentett. A kicsi rossz volt, azt üzente: „nem”. A nagy boríték ellenben azt harsogta: „Kérjük, a következő lépések szerint töltse ki a mellékelt nyomtatványokat!” Ez továbbá azzal járt, hogy nyomtatott hirdetéseket kell kiraknia a lámpaoszlopokra a Körtefa köz környékén. Ki sem kell nyitnia a borítékot. Csak végeznie kell a dolgát. Felsóhajtott. Szőke fej kukucskált be az ajtón. Marcus Boekhoorn volt, a Kalinga Deniki holland tulajdonosa, úgy száz másik cégtársával együtt, akik szemlelátogatáson vettek részt az angliai bázison. – Itt a mi feltörekvő reménységünk – mondta, és belépett az irodába. Marcus mindent gyorsan csinált. Állandóan mozgásban volt, akár egy cápa. Graeme azonnal felugrott. – Igen, uram. – Örült, hogy a testhez álló Paul Smith öltönye van rajta. Marcus nagyszerű formában tartotta a testét, és azt beszélték, szereti, ha a beosztottjai is szikárak, és úgy néznek ki, mintha nem ennének eleget. – Tetszik nekem ez a helyi projekt – mondta Marcus, és a fogához kocogtatta a Mont Blanc tollát. – Pontosan így kell működnie egy üzletnek. Helyi bolt, környékbeli vevők, itteni finanszírozás, helyi építkezők. Mindenki elégedett. Érti, amit mondok? Graeme bólogatott. – Maga aztán beletrafált. Úgy vélem, nagy jövő áll ön előtt. Bárhol, ahová csak menni szeretne. Helyi fejlesztés. Ez az új biznisz. Nagyon elégedett vagyok. Graeme asztalára pillantott. Fejjel lefelé és más nyelven is azonnal felismerte volna a borítékot. Nem sok minden kerülte el a figyelmét. – Tehát megkapta – állapította meg vidáman. Graeme megpróbált megfeledkezni róla, hogy még nem nyitotta föl. – Úgy néz ki – felelte, és igyekezett lazának és higgadtnak tűnni. – Ilyen az üzlet világa – közölte Marcus, és vállon veregette. – Örüljön neki. Miután a főnök elment a buttersea-i helikopter-leszállópályához, berontott Billy, a rámenős ügynök. – Kegyenc lettél – közölte, de nem túl lelkesen. A Kalinga Deniki nem az a hely volt, ahol bátorították a jó együttműködési készséget. Ebben a játékban csak nyertesek és vesztesek voltak. Graeme dühösen felnézett, és végigmérte Billyt, ahogy ott áll a papucscipőjében, az arany pecsétgyűrűjével, a kiugró állán gondosan trimmelt borostával. – Hm – mormogott Graeme, és habozott, hogy bármit is felfedjen ez előtt a kis pöcsfej előtt, aki csak a saját boldogulására használná a kapott információt. – Aranyos – merengett Billy. – Ez a helyi biznisz. Nagy szerencse, tudod. Még el kell intézned a jelzálogot a helyi bankkal. A haszonbérlet nagyon zűrös, és neked vissza kell nyerned a pénzedet. – Mindezt én is tudom – közölte Graeme, és próbált fesztelennek mutatkozni, még akkor is, ha ki nem állhatta, hogy nem fordulhat a nagy kereskedelmi bankhoz, mint ahogy egyébként szokta. – Akkor jó – mondta Billy. – Csak mert, nem is tudom, nekem úgy tűnik, mintha nem nagyon lelkesednél ezért a projektért. Nem csinálod szívvel-lélekkel. Gondolom, talán a sok utánajárás miatt. Szóval, ha szükséged van valakire, aki átvállalja… úgy értem, tudom, mennyire

elfoglalt vagy. Graeme összehúzta a szemét. – Tartsd távol a koszos mancsodat a projektemtől, ha megkérhetlek – közölte. Kedélyesnek szánta a megjegyzését, de élesebbre sikeredett, mint tervezte. – Ó, milyen érzékeny vagy – mondta Billy, és fölemelte a kezét. – Jól van, jól van. Csak nem akartam, hogy túl nagy fába vágd a fejszéd, ez minden. – Kösz, hogy aggódsz értem – mondta Graeme, és hidegen nézett Billyre, míg a másik el nem hagyta a szobát, és be nem csukta maga mögött az ajtót. Amint ez megtörtént, Graeme a falhoz vágta a borítékot.

Tizennyolcadik fejezet SÜTEMÉNY GYEREKZSÚRRA 15 dkg puha vaj 15 dkg porcukor 17,5 dkg önkelesztő liszt 3 darab tojás 1 teáskanál vaníliaeszencia Cukormáz, pillecukor, csokis tallér, több száz ehető csillag, narancsos és citromos lekvár, ételfesték (mindenféle színben), ehető arany- és ezüstlapok, marcipánból készült focilabda, Smarties, cukorvirágok, többféle medvecukor, darált mandula, karamellás és csokis szósz, gumikukacok Melegítsd elő a sütőt 180 °C-ra (vagy a gázsütőt 4-es fokozatra). Rakj ki egy 12 elemes muffinsütő tálcát papírkapszlikkal. Üsd bele a tojásokat egy csészébe, és egy villával könnyedén habard össze. Tedd a hozzávalókat egy nagy tálba, és verd elektromos mixerrel 2 percig, amíg könnyű és krémes nem lesz. Oszd el a keveréket egyenlő arányban a kapszlikba. Süsd 18-21 percig, míg a tészta feljön, és érintésre szilárdnak nem bizonyul. Hagyd pár percig hűlni, aztán tedd ki a fémrácsra. Ööö… díszítsd. Issy beletemetkezett a munkába, hogy így birkózzon meg a szomorúsággal és az ellentmondásos érzéseivel, és túljusson a Graeme-mel történő szakításán. Graeme megpróbált stratégiát kidolgozni, hogy visszaszerezze Issy bizalmát, legalább addig, amíg megköti az üzletet. Pearl igyekezett egyenes választ kicsikarni Benből a szándékait illetően, Helena közben elkezdte megnézni az eladó lakásokat, Austin pedig azon kapta magát, hogy kínlódik. Újra meg újra elolvasta a kérvényt. Semmi kétség: A Kalinga Deniki újabb kölcsönért folyamodott, hogy újjáépítsék az egész tömböt. Magasról leszarták a vaskereskedőt és az újságosbódét. Austinnak eszébe jutott a születésnapi ajándék, amit Issy kapott a fura kis embertől a szomszédból. A nő akkor őszintén hálásnak tűnt, meghatottnak és boldognak, amiért befogadta a közösség. És miért? Austint elképesztette ez a kétszínűség. Issy egyenes, nyílt nőnek tűnt. Austin képtelen volt megérteni, hogy lehet a lány ennyire más, mint amilyennek ő gondolta, és csak most döbbent rá, mennyire kedvelte azt az embert, akinek hitte Issyt. Végre elérkezett Louis születésnapja. – Nagyon élénk vagy ma – jegyezte meg Pearl, miközben kitette a Buzz Lightyearrel, az űrhajóssal a Toy Storyból díszített szalvétákat. – Naná, hogy az vagyok – mondta Issy. – Louis fantasztikus születésnapja van, nem? – Antaszdigus szülinap – értett egyet Louis, aki a földön ült, és azt játszotta, hogy az új Iggle Piggle és Tombliboo babák (Issy ajándékai) puszit adnak egymásnak, és képzeletbeli süteményeket sütnek. – Louis szeret ötéves lenni. – Nem vagy még annyi – Issy elhallgatott, és úgy döntött, semmi sem zúzhatja szét a kisfiú örömét ezen a napon. – Az öt az csodálatos kor – értett egyet. – Amit különösen szeretek benne, hogy milyen sok ölelést és puszit kap mindenkitől, aki ötéves nagyfiú. Louis rájött, hogy Issy hülyéskedik vele, de amilyen jóindulatú természete volt, nemigen bánta. – Louis ad neked puszi és ölelés, Issy. – Köszönöm, Louis – válaszolta Issy, és a kisfiú köré fonta a karját. Ha soha nem kerül közelebb ahhoz, hogy egy apró emberke legyeskedjen folyvást körülötte, úgy, mint most Louis,

elhatározta, hogy legalább ebből kihozza a legjobbat. – Csak nem ma lesz a születésnapi bulid? – De. Minden barátja jön Louis bulira. Issy Pearlre nézett, aki buzgón bólogatott. – Mindenki igent mondott – mondta kissé hitetlenkedve. – Miért ne tették volna? – kérdezte Issy. Pearl vállat vont. Még mindig úgy érezte, hogy belekényszerítették ebbe a helyzetbe. Egy dolog meghívni a gyerekeket a bölcsődéből, hogy eljöjjenek Issy biztonságos, népszerű cukrászdájába, ami az otthonuk közelében van. Teljesen más lenne, ha a saját házába invitálta volna őket. Akkor kifogásokat kerestek volna, az úszóleckéről motyogtak volna valamit, vagy a régóta várt nagyszülők látogatásáról. Egy dolog az első olyan gyereknek lenni a környéken, aki különleges, süteménysütő bulira hívja meg a többieket. De ez akkor sem arról szól, hogy Louis kedvéért jönnek. – Ki várható még? – kérdezte Issy. Nagyon is élvezte az új tervet, hogy a gyerekzsúrok mesterévé váljon. – Az anyám – válaszolta Pearl. – A lelkipásztorom. Néhányan a templomból. Azt nem tette hozzá, hogy milyen nehezen hívta meg a saját barátait. Nem mintha szégyellte volna a munkáját vagy azt, hogy Louis új emberek között van. A legtöbb barátja egyébként sem dolgozott; több gyerekük volt, és nem kaptak segítséget a gyerekneveléshez, mint ahogy ő az anyjától. Nem akarta, hogy azt higgyék, felvág, és hatalmas, extravagáns partit rendez Louisnak, mintha azt gondolná, a helyi Mekdönci nem elég jó az ő gyerekének (ami egyébként így is volt), és azt sem akarta, hogy bárki azt képzelje, magának szervezte, nem a kicsinek. Louisnak egyébként is hamarosan óvodába kell mennie, és az élet elég nehéz ott, ahol most laknak. Mindenekelőtt nem említette Bent. Nem volt képes rá. Ben olyan aranyos volt. Olyan szeretetre méltó. Olyan gyakran találkoztak. Pearl már kezdte azt hinni… És Ben felküzdötte magát. Egészen az olimpiai stadionig. Szépen keresett. Az anyja maradhat az önkormányzati tulajdonban, de őket semmi sem állíthatja meg… talán bérelnek egy lakást. Csak egy kis kéglit, valahol ezen a környéken. Nem túl messze Ben munkahelyétől, és elég közel ide, hogy Louis ugyanabba a bölcsődébe járhasson… aztán, talán jövőre, mehetne az egyik csodás óvodába, ami tele van fénnyel és képekkel, és boldog gyerekek szaladgálnak az elegáns kis ruhácskáikban. Látta őket. Ahogy a dolgok alakultak, Pearl ezt nem érezte elérhetetlen álomnak. Több volt ez, mint amire csak egy évvel ezelőtt is gondolni merészelt volna. Rettenetesen félt, hogy balszerencsét hoz, ha elmondja. De Ben tudta, hol van a parti. És megígérte, hogy eljön. – Fantasztikus lesz – mondta Issy, miközben kis edényekbe mérte a nyers hozzávalókat. Vett egy tucat apró kötényt is, és most azok fölött sóhajtozott és nyögdécselt. Pearl összehúzott szemmel figyelte. Valami határozottan készült. – Ez szülinap nekem! – jelentette be Louis hangosan, mivel már legalább három perce senki nem említette. – Igazán, kisember? – mondta Doti, aki éppen belépett a cukrászda ajtaján. – Akkor neked hoztam néhány üdvözlőlapot. Kinyitotta a postástáskát, és előhúzott fél tucat élénk színű borítékot. A lányok Louisszal együtt köré gyűltek. Némelyiket egyenesen neki címezték, némelyikre egyszerűen azt írták, „a kisfiúnak a Cupcake kávézóból”. Pearl hunyorgott. Issy fölvette Louist. – Mindenkinek elmondtad, hogy ma van a születésnapod? – kérdezte komolyan. Louis bólogatott. – Szombat. Nekem szülinap szombat. Mondta jönni szülinap parti szombat. A-a, szülinap buli a cukiban.

Pearl és Issy kissé aggodalmaskodó pillantást váltott. – De én már bezártam az üzletet egy tucat totyogó kedvéért – mondta Issy. Pearl Louis fejéhez döntötte a sajátját. – Kiket hívtál el a szülinapodra, manó? – kérdezte gyöngéden. – Nos, például engem – közölte Doti. – Gondoltam, benézek, amikor befejeztem a körutamat. Van egy ajándékom a számodra, fiatalember. – Jujj! – kiáltotta Louis, odarohant a postáshoz, és átölelte a térdét apró karjával. – Én szeret ajándék, pottás báti. – Akkor jó. Doti belenézett a táskájába. – Ó, itt van még egypár. – Ó, te jó ég! – Pearl összevonta a szemöldökét. – Meghívta a fél várost. – Te kis miniatűr partiarc, hihetetlen – mondta Issy, és megdörzsölte a kisfiú orrát. – Én miniattu pattiac! – mondta élénken Louis, és bólogatott hozzá. Pearl jelentőségteljesen nézte őket, és majdnem észre sem vette, hogy a postás odahajol hozzá. – Nehéz a táskám ma reggel – szólalt meg Doti. – Talán innom kéne egy kávét. És kérnék egyet a gyönyörű süteményeiből is. Pearl a szokásos szórakozott pillantásával nézett rá. – Mit szólna egy zöld teához? – kérdezte. – Esetleg megihatnánk együtt. Mivel úgy tűnik, nagyon jó barátja a fiamnak. A postás arca felderült, azonnal ledobta a táskáját. – Nagyon szeretném – mondta, épp mikor egy Owl City-sláger kezdődött a rádióban. Gyönyörű reggel volt. Pearl és Doti leült, Issy körbeforgott Louisszal, érezte a gyerek apró szívének dobogását. Olyan szorosan ölelte, hogy majdnem kipréselte belőle a szuszt. – Hip, hip, hurrrááá! – kiáltotta Louis. – A francba! Aú. Aúú. Aúúúú! Darny! – Austin a földre rogyott. – Te nem maradtál nyugton – jött a vékony, dühös gyerekhang. – Még szép, a fenébe is – mondta Austin, és elvette a kezét az arcáról. Véres volt, ahogy gondolta. – Vissza a medvékhez! – Soha nem lettem volna Robin Hood, ha te nem engeded, hogy gyakoroljam – pufogott Darny. – És a Nagymedve azt mondja, nincs több íjászkodás. – Miért mond ilyet a Nagymedve? – kérdezte Austin, és felment a lépcsőn a fürdőszobába. – Ööö… mert ez… nagyon tud fájni – mondta Darny elhaló hangon. – Pontosan! Austin megnézte magát a fürdőszobai tükörben, amely, mint közben észrevette, rettentő mocskos volt. Arra is alig volt pénze, hogy megfizessen egy takarítónőt, arra meg már pláne nem jutott, hogy a hölgy hozzáértő is legyen. Sóhajtott, és megtörölte a tükröt egy törülközővel. Ahogy gondolta, a homlokán feltűnő nagy seb éktelenkedett – nem nagyon vérzett, de ahhoz elég mély volt, hogy jól látható legyen. Felmordult. Nyilván nem kellett volna megengednie Darnynak, hogy kilője rá azt a nyílvesszőt, de csak játék volt, Darny pedig annyira meggyőzően kérlelte… Megdörzsölte a fájó pontot. Néha ez a szülőt játszó móka egy kicsit meredekké vált. Megtörölte a homlokát egy törülközővel, és lement. Már egy hatalmas kupac munkahelyi postája összegyűlt, amit előző este besöpört a táskájába, mielőtt eljött a bankból. Muszáj megnéznie őket, nem lehet – folyamatosan ezt mondogatta a hiteltúllépő ügyfeleinek is – elsiklani fölöttük. – Oké – mondta, lesétált, és kinyitotta a nappali ajtaját. Egy nyíl hajszálnyira süvített el a feje mellett. – Megnézhetnéd azt a japán mesét a tévében, amit úgy szeretsz. Dolgoznom kell. – És ma délután buliba megyünk – mondta Darny szűkszavúan. Austin gyanakodva nézett

rá. Az öcsét nem túl sok buliba hívták meg. Darny elmagyarázta, hogy ez azért van, mert melegítőnadrágot hord, de azt is mondta, hogy nem érdekli, mert a tréninggatya hülye indok arra, hogy ne szeressünk valakit. Tulajdonképpen néhány helyre azért meghívták, de Austin gyorsan rájött, hogy nem véletlenül, mert mindegy, hogy a meghívó gyerek fiú volt vagy lány, vagy hogy nem Darny osztályába jártak, de mindegyiknek egyedülálló volt az anyja. Darny hangosan panaszkodott is emiatt, és utált – ahogy ő mondta – strici lenni. Az a gond, ahogy Mrs. Khan, a kisfiú osztályfőnöke észrevételezte, hogy a korához képest nagyon fejlett a gyerek szókincse. Ami részben jó, részben viszont rossz. – Kinek a bulijába? – kérdezte kétkedően Austin. – Ja, és többet ne lövöldözz nyilakkal a házban. – Nem vagy a főnököm – jelentette ki Darny. – De igen, ezredszer is, igenis, a főnököd vagyok – mondta Austin. – Maradj csöndben, különben nem viszlek el abba a buliba. Kinek a partija? – Louisé – mondta Darny, és kilőtt egy nyílvesszőt a csillár irányába. Fennakadt. Austin és Darny is érdeklődéssel nézte. – Hümmm – jegyezte meg Darny. – Nem szedem le – közölte Austin. – Ki az a Louis? – A kissrác a kávézóból – világosította fel Darny. Austin rásandított. – Micsoda? A kis Louis? A kisbaba? – Nagyon előítéletes vagy – mondta Darny. – Utálom, hogy csak a saját korosztályomból lehetnek barátaim. – Ma van a születésnapja? És meghívott téged a partijára? – Igen – erősítette meg Darny. – Amikor bementél a bankos ügy miatt. Austin előző héten ugrott be a cukrászdába. Látni akarta Issyt, még akkor is, ha csak arról bizonyosodik meg, hogy minden rendben van közöttük, és nem túl kínos az együttlét. Kénytelen volt bevallani magának, hogy hiányzik neki a nő. Valahányszor elment a most már virágzó hely előtt, eszébe jutott az a reggeli, az összes szomorúságával, izgalmával, érzelmességével együtt. Szeretett Issyvel lenni, olyankor nem kellett megjátszania magát. Szeretett vele időt tölteni. Úgy gondolta, ennek most már vége; egész biztosan nem ugrik be többé reggelente. Mindenesetre, amikor egyik nap suli után beugrott az üzletbe, Issy nem volt ott, csak Pearl és az az ijesztő kinézetű nő az előreugró állkapcsával, aki mulatságos, sóhajtásszerű hangokat hallatott, amikor kiszolgálta, és mélyen a szemébe nézett, ami jelenthette azt, hogy szexi akart lenni, de azt is, hogy csak éhes, ezt Austin nem tudta eldönteni. És igaz, hogy Darny és Louis együtt játszott a földön. Louis közölte, hogy egeret látott, és Pearl megalázottnak érezte magát – nyilván valamilyen egérmesét olvastak a bölcsődében, de egy vendéglátó-ipari egységben azt kiabálni, hogy „egér, egér!”, őszintén szólva nem használ az üzletnek. A következő öt alkalommal, amikor elmentek valahová, Darny is azt kiáltozta, hogy „egér, egér!” minden kávézóban vagy gyorsétteremben, ahová bementek, és nyilván senkinek nem tetszett a vicce. – Hm – mondta Austin. Végeredményben gyönyörű júliusi nap volt, és nem volt semmilyen terve aznap délutánra. – Le kéne vágatnunk a hajadat – mondta Darnynak. – Az ki van zárva – mondta a testvére, aki folyamatosan a haját dobálta, hogy kilásson mögüle. Austin felsóhajtott. – Megyek, a másik szobában fogok dolgozni, rendben? Ne hangosítsd fel túlságosan a zenét. – Egér, egér! – felelte durcásan Darny.

Austin attól tartott, hogy nem lesz ideje Louisnak születésnapi ajándékot venni, és közben kinyitotta az első borítékot azok közül, amelyeket bentről hazavitt. Néhány percig csak bámulta, mire a tartalma eljutott a tudatáig. Jelzálogkölcsön-kérelem volt egy ingatlanfejlesztéshez, a Kalinga Deniki kezdeményezte… mindent tökéletesen kitöltöttek, minden naprakész volt. Megnézte a címet. Aztán még egyszer megnézte. Az lehetetlen. A Körtefa köz volt. De nem egyetlen szám szerepelt rajta – az egészet felvásárolják. Gyökeresen új felfogású, a munkát és a magánéletet összehozó, könnyen elérhető egyedi üzletház a nyüzsgő Stoke Newington szívében – szólt a tájékoztató. Austin megrázta a fejét. Ez borzalmasan hangzott. A lap alján szereplő névre pillantott, és csüggedten behunyta a szemét. Az lehetetlen. Egyszerűen nem lehet. Mégis ez ott állt. Graeme Denton. Austin sokkos állapotban engedte le a papírt. Ugye, nem? Biztosan nem Issy Graeme-je. De természetesen ő az. Graeme. Ami azt jelenti, mint ahogy világosan láthatta a születésnapi partiján is, hogy Issy és Graeme közösen. Tehát együtt vannak. Nyilván előre kitervelték az egészet. Biztosan ez az ő kis módszerük. Felfuttatják a környéket a kis Cupcake kávézóval, aztán hasznot húznak belőle. Kénytelen volt elismerni, nagyon ügyes. A fémjele egész biztosan értékesebbé teszi az ingatlanokat. Aztán ők ketten bezsebelik a profitot, és valahová máshová költöznek. Hihetetlen. Majdhogynem le volt nyűgözve. Megnézte az építész terveit, melyeket a kérvényhez csatoltak. Hatalmas kapu állt a Körtefa köz bejáratánál. Magánterületté tette. Mindenki más elől elzárta a szép kis udvart és a fát. Austinnak eszébe jutott, ahogyan csupán pár héttel ezelőtt a fát megvilágították a karácsonyfaégők, és Felipe a hegedűjén játszott. Olyan meghitt helynek tűnt. Eltűnődött, vajon mivel győzték meg a vaskereskedőt, hogy elköltözzön. Persze valaki, aki ennyire szívtelen… Feltételezte, hogy semmitől sem riadnak vissza. Önkéntelenül is eszébe jutott, milyen buzgónak, milyen elkötelezettnek tűnt Issy az üzlet iránt, milyen keményen dolgozott, és milyen meggyőző volt. Ő tökéletesen bevette. A nő most nyilván komplett idiótának tartja. Austin rádöbbent, hogy föl-alá járkál a szobában. Ez őrület. Őrület. Adott valaki, akinek korábban bankkölcsönre volt szüksége, és jó úton van afelé, hogy visszafizesse. Erre egy újabbat akar, és ezúttal jó, biztonságos háttere van. Egyszerű üzleti ajánlat, olyan, amit szakmai szempontból támogatnia kellene. Graeme cége nagy tekintélynek örvend, ráadásul az, hogy egy helyi banktól kérnek pénzt, és nem valamelyik felkapott belvárosi titántól, mindenkinek jó példa lehet, és egész biztosan lenyűgözi a tervezőket. De azt nem tudta elhinni, hogy az Issyvel kapcsolatos megérzései ennyire hamisak voltak. Önmagában ettől kételkedni kezdett. Issy egyáltalán nem az volt, akinek gondolta, egy szemernyit sem. Elképesztő. – Oké, tehát itt van Amelia, Celia, Ophelia, Jack 1, Jack 2, Jack 3, Jacob, Joshua 1, Joshua 2, Oliver 1, Oliver 2 – sorolta Issy a neveket a névsor alapján. – Harry pedig nem tudott eljönni. – Harry bárányhimlős – közölte Louis. Pearl a szemét forgatta. Ezek szerint szinte biztos, hogy egy hét múlva minden gyerek pöttyös lesz. – Fagyit kap pöttyökre – mondta Louis fontoskodva Issynek. – Ha neked lesz bárányhimlőd, te fagyasztott joghurtot kapsz majd rá – mondta Issy, és megpuszilta a kisfiú feje búbját. – Iden, joghurt – ismételte Louis. Ragyogó nap volt odakint, Issy és Louis hosszan fogócskázott a fa körül. Pearl figyelte őket. Issy mindent elmondott neki. Úgy gondolta, így volt a legjobb. Graeme mindig olyan nyűgös volt. Amikor az embernek gyereke van, nem akar egyszerre két kiskorúval foglalkozni.

A gondolatai egy pillanatra elkalandoztak, és Ben jutott eszébe. De az emberek változhatnak. Biztos volt benne. Persze hogy változnak. A fiúk felnőnek. Férfivá érnek. Azt teszik, amit egy férfitól elvárnak. Mégis, Issy esetében úgy gondolta, talán ez így a legjobb. Pearl összeszorította a fogát. És még Ben nélkül is – Issy felé pillantott, aki épp Louis hasát csiklandozta – az ember családban érezheti magát. Nagyot sóhajtott. Ott az a helyes, kissé elhanyagolt pasi a bankból. Igaz, egy kicsit kattant, de legalább igazi férfi. Olyan, aki tudja, hogyan gondoskodjon a családjáról. – Oké! – mondta kissé idegesen Issy, amint kiszúrta az első négykerék-meghajtású autót, amely az Albion Roadon közeledett egy pötty nélküli gyerekkel, legombolós gallérú ingben és szövetnadrágban, hatalmas ajándékot szorongatva a kezében. Louis kirohant, hogy fogadja a vendégeket. – Jack! Szia, Jack! – Szia, Louis! – rikoltotta Jack. Louis várakozón nézte a meglepetést. – Add oda az ajándékot Louisnak – mondta Jack anyja gyorsan. Jack a csomagot nézte. Louis is azt bámulta. – Add oda, most rögtön, Jack – figyelmeztette az anyja, és kissé összeszorította a fogát. – Emlékszel, ez Louis ajándéka. – Én fülinapom – közölte Jack, és a fejéhez húzta a meglepetést. – Ez nem a te születésnapod, Jack – mondta az anyja. – Add oda, légy szíves. – Én fülinapom. – Az én fülinapom! – szólalt meg Louis. Jack ajka remegni kezdett. Issy és Pearl odarohant. – Szervusztok, isten hozott – mondta Pearl. – Nagyon köszönjük, hogy eljöttetek. – Nézd csak, mit adok neked – mondta Issy, és lehajolt Jack és Louis mellé két kis köténnyel. Szeretnél menő séf lenni, és sütit sütni? – Megyünk sütizni? – kérdezte Jack gyanakvóan. – Igen. Először mindenki elkészíti a saját sütijét, és utána együtt megesszük – mondta Issy. Jack vonakodva megengedte, hogy kézen fogva elvezessék, mivel mögötte már érkeztek a többiek. De nem csak gyerekek: Mrs. Hanowitz is eljött, elegáns lila kalapot viselve, aztán megérkezett a három kőműves, akik magukkal hozták a saját gyerekeiket. Természetesen Mira és Elise is eljött, meg Des, az ingatlanügynök Jamie-vel, továbbá a diákok, akiknek a disszertációjukon kellett volna dolgozniuk, ehelyett azonban nyilvánvalóan egymással voltak elfoglalva, és két tűzoltó és Zac, Helena, meg Ashok. – Louis hívott meg titeket? – kérdezte Issy, és örült, hogy látja őket. Ashok és Helena átkarolták egymást. – Határozottan – mondta Helena. – Vettünk neki egy orvosi táskát. Igazi, tele van mindenféle éles dologgal. – Azt hittem, a tb alulfinanszírozott – jegyezte meg Issy, és a kávégép felé fordult. Összetolták az asztalokat, így egy hosszú munkafelületet kaptak, és amint mindenki megérkezett, és Oliver már nem sírt a sarokban, és az anyukája nem mondogatta, hogy fejezze végre be a bőgést, elkezdték. Graeme aznap reggel ötkor ébredt, gyorsan felült, aztán visszafeküdt, és a plafont bámulta, érezve, hogy kalapál a szíve. Mégis mit gondolt? Ez katasztrófa. Tökéletes katasztrófa. Hogy engedhette, hogy Issy szakítson vele? Amint ő összehozza az üzletet, utána a csaj azt csinál, amit akar. Graeme lemondta a fallabdázást. A gondolat, hogy végighallgassa Rob beszólásait arról,

hogy milyen szexisek és gazellakecsességűek a lányok, akik elmennek mellettük az edzőteremben, már túl sok lett volna. Talán inkább elmegy futni, és kimeríti azzal a szervezetét. Izzadva tért vissza a lakásba – részben a futástól, részben a puszta idegességtől. Üzenetet talált a postafiókjában. A banktól jött, ahonnan a hitelt igényelték, és arra kérték, hogy hétfőn menjen be hozzájuk. Basszus. Basszus, basszus, basszus, igent fognak mondani. Hát persze hogy igent mondanak. A fél életedet azzal töltötted, hogy megpróbáltál bizonyos ügyeket végigvinni, amikor semmi nem mozdult, és mindenki átkozottul lassú volt, aztán akkor egyszer, amikor nem szeretnéd, hogy megtörténjen, egyetlen szempillantás alatt intézkednek. Graeme a fürdőszoba felé tartott, amikor meglátott valamit, amitől megfagyott az ereiben a vér. Az e-mail alján… honnan olyan ismerős ez a név? Austin Tyler. Megrázta a fejét. Basszus. Ez Issy sovány barátja. Ugyanaz a fickó. Jó isten, ez nyilvánvalóan bizalmas információ… de a pasi ott volt Issy születésnapján, Graeme látta. Ha haverok… Ha Austin elolvasta a folyamodványt, majdnem biztos, hogy beszámol róla Issynek. Elvégre ő intézi a bankügyeit. Bizarr lenne, ha nem kérdezné meg róla. Márpedig ha Issy valaki mástól tudja meg, és nem tőle… Graeme-nek a hideg futkosott a hátán. Ez nem fog tetszeni Issynek. Egy csöppet sem. És a következmények őrá nézve, rájuk nézve, a munkájára nézve, ha Issynek nem tetszik… Graeme feleannyi ideig zuhanyozott, mint máskor, azután – tőle szokatlan módon – magára kapta az első ruhadarabot, ami a keze ügyébe került, és a kocsijához rohant. – Oké! – mondta Issy, miután mindenki megkapta a kávéját. Az emberek a hátsó falnál szorongtak. Nevetséges volt. Még Louis bölcsődei dadái is megjelentek, és Issy el sem tudta hinni, hogy miután öt napon keresztül egyfolytában a gyerekekkel bajlódnak, önként és dalolva eljönnek szombaton is, de mégis itt voltak. Ha az ember belegondol, ez tényleg szép volt tőlük. Igazán barátságos bölcsőde. A többi anyuka is észrevette ezt, és feltették maguknak a kérdést, nekik miért nem jutott eszükbe, hogy meghívják a bölcsőde személyzetét a saját partijukra. Ennek kivételezésszaga van, fintorogtak. Pearl visszagrimaszolt feléjük. Persze hogy kivételezés. Ki ne részesítené előnyben az ő sugárzó Louisát Oliverrel szemben, aki épp most pisilt a nadrágjába és a földre, és akinek az anyja majdnem olyan közel állt a hisztériához, mint maga a gyerek. Körülnézett. Egyvalaki hiányzott. – Szóval – mondta Issy, és lassan mindenki elcsendesedett. Még Louis fültépően hangos, kedvenc születésnapi lemezét is lehalkította, amelyen egymás után sorozatban kilencszer volt fölvéve a Cotton Eye Joe. – És most, először is, mindenki megmosta a kezét? – Igeeen – kiabálták kórusban a kicsik, bár a kezükön látható piszok nem pont ezt mutatta, mintha a sütemények hozzávalóit máris elkezdték volna észrevétlenül végigvizsgálni. – Először is, vegyük a lisztet… Hülye barom, gondolta magában Graeme, amikor egy fehér furgon nem engedte, hogy átvágjon a Westwayre. Tökéletesen idétlen, nevetséges és ostoba dolog volt minden egyes nap így átutazni Londonon, józan ésszel senki nem ingázott volna így. A forgalom borzalmas volt, a napos idő miatt mindenki kiáramlott az utcákra, a zebrákon őgyelegtek, vagy az utcasarkokon ácsorogtak összevissza. De az istenit, neki sietnie kell! – Austin! – Nem. – El akarok menni a bulira! – Azt mondtam, hogy nem!

– De én teljesen jó voltam. – Lelőttél az íjaddal. – Akkor egyedül megyek – jelentette ki Darny. – Nem tarthatsz vissza. Tízéves vagyok. Darny leült, és elkezdte bekötni a cipőjét. Eltarthat egy ideig, de akkor is ki kell találnia valamit. Austin nem tudta, mit csináljon vele, ha az öccse ragaszkodik hozzá, hogy elmegy. Soha nem emelt kezet a testvérére, soha, egyetlenegyszer sem, még akkor sem, amikor Darny a vécé fölé tartotta a tárcáját, és lassan, kártyánként kiürítette, miközben egyenesen a szemébe nézett. És igazat mondott: az öccse teljesen normálisan viselkedett, legalábbis nem volt rosszabb, mint máskor, és nem érdemel büntetést. De Austin épp most nem akart találkozni Issyvel. Dühös volt, úgy érezte, cserbenhagyták és becsapták, még akkor is, ha tudta, nincs joga így gondolni. Issy nem ígért neki semmit. De elfoglalta annak a környéknek egy kis sarkát, ahol Austin felnőtt, és amit szeretett, és Issy igazán megszépítette; virágot ültetett a térre, színes kanapét és csinos kis asztalokat állított az ablakokba. Jó volt ott lenni, jó volt odamenni; látni, ahogy mások élvezik a békét és a nyugalmat, és jóízűen beszélgetnek egy szelet álomszerűen mennyei cseresznyés pite fölött. És a nő most fogja, és bezárja az üzletet. Véget vet az egésznek egy marék ócska aprópénz kedvéért. Austin egyáltalán nem volt most gyerekzsúrhangulatban. Nem mennek, és kész. Az ajtó csapódása riasztotta fel a mélázásból. – Most jön a trükkös rész – mondta Issy. – Segítenének az anyukák a tojás feltörésében? – Neee! – kiabálta egyszerre tucatnyi hangocska. – Egyedül csináljuk! – Az anyák összenéztek. Issy felvonta a szemöldökét. – Nos, hoztam egy csomó plusztojást. Mit szólnátok, ha más anyukája segítene? Minden mami lépjen egy gyerekkel odébb. A tipegők örültek neki, hogy valaki más segít nekik, és nem a saját mamájuk. Issy ezt megjegyezte, és jövőbeli felhasználásra elraktározta magában. Egy napsugár átsütött az ablakon, és megvilágította a vidám életképet: a felnőttek beszélgettek és barátkoztak a cukrászda szélén, miközben a kisfiúk és kislányok egy sorban elmélyülten összpontosítottak a fakanalukra és a keverőtálra. Az asztalfőn Louis hadonászott boldogan a különleges, születésnapi szakácssapkájában, és az összes gyerek munkájáról tett valami észrevételt. – Nadonjo, Alice, nadonjó. Jó süti – mintha ő lenne az esemény meghívott szakértője, gondolta Issy. Bár valószínűleg így is volt. Kate ikrei megpróbáltak ugyanolyan süteményt készíteni, ezért egyszerre keverték a tésztát, mire Kate különválasztotta őket, és a fejük fölött elrontotta a művüket, végül fülsértő hangon közölte: – Természetesen a saját konyhánkban is süthetnénk süteményt, ha a kőművesek nem lennének olyan haszontalanok és lusták. – Inkább ne általánosítson, drága – mondta a vezető építőmunkás, akinek a saját háromévese éppen az ikrek mellett úgy kavart, mint egy démon. Seraphina lehajolt, és puszit adott a kisfiúnak. Kate-nek tátva maradt a szája. Ha a szemöldöke mozgott volna, biztosan összevonja. Ezután Jane ment oda a fiú másik oldalára, és megpuszilta az arcát. – Én is téged, téged, Ned – mondta, és az építőmester sugárzott az elégedettségtől, Kate pedig úgy tett, mintha az ablak túloldalán valami most fölfedezett, érdekes dolgot látna. – Achilles, drágám – hallatszott egy trillázó hang a pult mögül. – Húzd ki magad! A szép tartás a jó egészség kulcsa. A kis Achilles válla megmerevedett, de nem fordult meg. Issy megpaskolta a fejét, amikor elment mellette. Hermia félénken állt egy kicsivel arrébb. – Szia, csillagom – mondta Issy, és lekuporodott mellé. – Mi újság az iskolában? – Csodásan megy neki! – érkezett Caroline süvöltő hangja. – Gondolkoznak rajta, hogy esetleg beveszik a tehetségprogramba. Zseniálisan játszik a fuvolán!

– Igazán? – mondta Issy. – Én borzalmas voltam énekből. Ügyes vagy! A kislány odaintette Issyt a saját szintjére, és a fülébe suttogott. – Én is borzalmas vagyok. – Nincs semmi baj – mondta Issy. – Rengeteg más dolog van, amivel foglalkozhatsz. Ne aggódj emiatt. Te is szeretnél süteményt készíteni? Lefogadom, hogy abban nagyon jó lennél. Hermia elégedetten mosolygott, Elise mellé állt, és vidáman feltűrte a ruhája ujját. Issy továbbment, hogy megbizonyosodjon róla, mindenkinek van mit innia. Miközben a csészék csörömpölését, a beszélgetés moraját, a gyerekek cincogását és szipákolását hallgatta, a lelke mélyén hirtelen mélységes békesség fogta el. Egyszerre megértette, hogy sok mindent vitt véghez, s puszta kézzel hozott létre valamit a semmiből. Ezt én csináltam, gondolta magában. Hirtelen majdnem elöntötték a szemét a boldogság könnyei. Legszívesebben megölelte volna Pearlt, Helenát és mindenkit, aki segített neki megvalósítani ezt a helyet, és hogy abban a megtiszteltetésben részesülhet, hogy pénzt kap azért, mert belisztezte magát egy hároméves gyerek születésnapi buliján. – Nagyon ügyesen keveritek – mondta, és az ajkát harapdálta. – Nagyon jó. Darny piros arccal robbant be az üzletbe, részben a sietségtől, részben amiért átszaladt az úton, és nem várta meg Austint, aki emiatt nyilván nagyon dühös lesz. Darny abban bízott, hogy ennyi ember előtt a bátyja nem fog kiakadni. Talán későbbre halasztja majd a szidást, de mivel Austinról van szó, az is lehet, hogy addigra elfeledkezik róla. Megér egy próbát. – Szia, Louis! – harsogta vidáman. – Daaahni! – kiáltotta rajongva Louis, és nekiállt lesöprögetni magáról a tésztakeveréket, közben Darnyra vetette magát, és liszttel borította be a fiú már így is piszkos ingét. – Boldog születésnapot – mondta Darny. – Elhoztam neked a legszuperebb íjamat és nyilamat. Ünnepélyesen átadta az ajándékot. – Tyűű! – lelkendezett Louis, Pearl és Issy pedig összenézett. – Valami biztonságos helyre teszem – mondta Pearl, ügyesen kivette az ajándékot Louis ujjacskái közül, és a gyümölcsteás polcra tette, ahol a gyerekek nem érték el. – Helló, Darny – köszöntötte Issy szívélyesen. – Akarsz sütni? – Igen. Persze – mondta Darny. – Oké – mondta Issy. – Hol a bátyád? Darny a földre szegezte a tekintetét. – Khm, már jön… Issy épp arra készült, hogy tovább kérdezgesse, amikor megszólalt az ajtó csengettyűje. Austin vörös arccal lépett be. – Mit mondtam neked? Darny teátrálisan körbemutatott az emberekkel teli helyiségben. Austin felemelt hangjára Oliver újra összekuporodott, és sírni kezdett. – Rendben van, kifelé – közölte Austin, és feszültnek tűnt. – Ó, nem maradhatna? – kérdezte Issy gondolkodás nélkül. – Éppen sütünk valamit… Austin ránézett. Szinte hihetetlen volt. A nő itt áll a virágos kötényében, piros arccal, a szeme ragyog, és egy csapat kúszó-mászó gyerekkel muffint süt. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy ördögi ingatlanfejlesztő. A férfi elszakította róla a pillantását. – Megmondtam, hogy nem jöhet – motyogta Austin, zsémbesnek érezve magát, miközben minden szem rászegeződött. – Én vár Dalny balátoma partim – jött a vékony hangocska a térde magasságából. Austin lenézett. Ó, nagyszerű, már csak ez hiányzott. Louisnak senki nem tudott nemet mondani.

– Ez én fülina. Én hálom, nem öt – mondta Louis. – Nem öt, nem – hajtogatta csodálkozva, mint aki maga sem egészen hiszi el. Aztán hozzátette: – Dalny ad nekem íjnyíl. Austin hunyorogva próbálta lefordítani. Aztán meglepetten bámult Darnyra. – Neki adtad az íjadat? – kérdezte meglepetten. Darny vállat vont. – A barátom, ugyi? – Ne mondd, hogy „ugyi” – szólt rá automatikusan Austin. – Nos, jól van. Jó. Ez rendes volt tőled. – Ez azt jelenti, hogy maradhat? – érdeklődött Carole a pult mögül. – Akkor jó. Helló, Austin, drága, adhatok magának valamit? Darny lelécelt, és a hosszú asztal végéhez ment, ahol Pearl mindenkinek segített a tésztakeveréket a muffinos papírkosárkákba kanalazni. – És most, srácok, menjetek ki, és fogócskázzatok egyet a fa körül – javasolta –, és mire befejezitek a játékot, és bejöttök, a sütemény is kész lesz. – Jóóó! – kiáltozták a kicsik. – Nem, köszönöm – utasította vissza Austin, de aztán meggondolta magát. – De igen, mégis kérek egy lattét. Egy jó időre ez lesz az utolsó lehetőségem egy tisztességes csésze kávéra. Issy meglepődött, mennyire hideg zuhanyként érte, amit Austin mondott. – Miért? – kérdezte. – Elutazik valahová? Austin rámeredt. – Nem – válaszolta. – Maga megy. – Miről beszél? – kérdezte Issy, és tudatára ébredt, hogy az asztal másik végén az egyik gyerek kiöntötte a tésztamasszát, és Oliver úgy nyalogatja a padlóról, akár egy kiskutya. Együtt érzett Oliver anyjával. Visszaterelte a figyelmét Austinra. – Úgy érti, nem megy sehová? Egészen megnyugodott. Miért érezte ezt akkora megkönnyebbülésnek? És miért bámul rá Austin ilyen furcsán? A férfi tekintete különös volt, tele kíváncsisággal, de volt benne még valami más is, talán egy kis megvetés. Viszonozta a tekintetét. Furcsa, gondolta, milyen kevés figyelemre méltatta Austint, amikor először találkoztak – eltekintve attól, hogy észrevette, milyen bozontos, de ehhez már egészen hozzászokott. Viszont most, hogy a férfi egy kicsit indulatosnak tűnt, rájött, mit nem vett észre: Austin gyönyörű volt. Nem a pasi a borotvapenge-reklámból típusú szépség, mint amilyen Graeme a markáns vonásaival, Action Man állával és tökéletesen bezselézett hajával. Austin inkább a maga nyílt, becsületes, kedves, barátságos módján volt gyönyörű a széles homlokával, az okos, szürke szemével, amit mindig összehúzott, mintha valami beavatottaknak szánt viccen törné a fejét; a széles, gödröcskés mosolyával, az iskolás fiúsan zilált hajával. Fura, hogy az ember ezeket a dolgokat nem mindig veszi észre, legalábbis nem azonnal. Na lám csak! Nem csoda, hogy azon a partin meg akarta – múlt időben, mondta magának szigorúan – csókolni. – Hihetetlen – mondta Austin, és megfordult. – Felejtse el a kávét, ööö… – Caroline! – trillázta Caroline. – Igen, felőlem. Darny, úgy egy óra múlva érted jövök. Odakint találkozunk. Az öccse határozatlanul intett, olyan izgatott volt, mint a háromévesek. A hatalmas kemence mellett állt, amit Pearl odalent megmutatott nekik, és többször is rémisztő figyelmeztetéssel látta el őket azzal kapcsolatban, hogy mi történik, ha akárcsak az ujjukkal is megérintik izgés-mozgás közben. – Ez a pasi – lehelte Caroline Issy bal fülébe, miközben Austin az ajtó felé hátrált – hihetetlenül dögös. Eget verően dögös. – Eget verően dögös? – kérdezett vissza Issy harapósan. – Csak nem megint azt az idióta műsort nézed? Ugye, tudod, hogy köszönő viszonyban sincs a valósággal?

– Nem vagyok hülye! – közölte Caroline sértetten. – Én egy modern nő vagyok, aki tudja, mit akar. És ha már erről van szó, Austin mégiscsak egy bankár. Tudod, be lehet mutatni a partikon. – Úgy tűnik, te már mindent kigondoltál – jegyezte meg Issy szórakozottan, és megpróbált rájönni, mitől olyan nyugtalan Austin. Esetleg az a baj, hogy Graeme-mel látta? Hízelgett az egójának és izgatottá tette, hogy talán tetszik a férfinak, és hogy ami köztük volt, talán nem csak egy spicces flört volt a születésnapi buliján. De ha mégis, akkor mit kellene csinálnia? Nem kerülheti örökké. Miközben ezen tűnődött, kivágódott az ajtó, majdnem egyenesen Austin képébe, aki kénytelen volt hátraugrani. Graeme egy pillantásra sem méltatta, és beviharzott a cukrászdába. Graeme megrökönyödve nézett körül. Mit keres itt ez a sok ember? Szombat délután általában tök üres volt a cukrászda. Issyre nézett, aki döbbentnek tűnt. Austin csapdába esett az ajtó és a kötényes kis fickók sora között, akiket Pearl és a postás épp kiterelt a napfényre, és útban voltak, hogy a fa körül fogócskázzanak. Graeme látta Issyt a gyerekekkel, és eszébe jutott a küldetése. Aztán észrevette Austint. – Maga – mondta. Austin belökte az ajtót. – A megbeszélésünk csak hétfőn lesz – jelentette ki gyorsan. – Miféle megbeszélés? – kérdezte Issy. – Mégis, miről beszél? Austin Issyhez fordult. A teremben mindenki feszülten figyelte az eseményeket. – Tudja – mondta. – A hétfői megbeszélésről. Amikor eljönnek, hogy pénzt kölcsönözzenek a fejlesztéshez. – Miféle fejlesztéshez? Mi a fenéről beszél? Austin hosszan nézett rá. Issy ijedtnek és zavartnak tűnt. – Mi folyik itt? – Úgy érti, nem tud róla? – Úgy értem. Tortát kéne az emberek arcába vágnom, hogy választ kapjak a kérdésemre? Austin Graeme-re nézett. Ez az ember még annál is nagyobb seggfej, mint gondolta. Hihetetlen. Megrázta a fejét. – Nem mondta el neki? – Mondja már el, hogy mit? A kávézóban dermedt csönd támadt. – Ööö… – kezdte Graeme –, nem mehetnénk valami nyugodtabb helyre, hogy megbeszéljük? – Mit akarsz megbeszélni? – kérdezte Issy. Érezte, hogy remeg. Graeme olyan furcsán viselkedett, és mind a két férfi magatartása különös volt. – Mondd el itt. Mondd el most. Tehát? Graeme idegesen végigsimított a tarkóján. Felállt a haja. Általában felállt, ha nem használt elég sok hajzselét. Nem tudta, hogy Issynek jobban tetszik, ha eláll. – Ööö… Issy. Valójában nagyszerű hírekről van szó. Megkaptuk a tervezési engedélyt, hogy apartmanokká alakítsuk a teljes Körtefa közt! – Hogy érted azt, hogy „alakítsuk”? – kérdezte Issy, és megfagyott a vér az ereiben. Nincsen semmiféle „mi”. – Nos, te, én, a Kalinga Deniki, tudod – hadarta Graeme. – Ebből az egész helyből fantasztikus zászlóshajó lesz Stoke Newington fejlesztési tervében. – Nincs szükségünk zászlóshajóra – mondta valaki a háttérben. – A kávézót akarjuk. Issy közelebb lépett Graeme-hez. – Arról van szó, hogy valami olyat műveltél, ami együtt jár… a kávézó bezárásával? És nekem nem mondtad el? – De édesem, figyelj – kezdte Graeme, közel hajolt, és azzal a különleges átható

pillantással, összehúzott szemmel nézett a nőre, ami mindig extra időt biztosított neki. Halkan beszélt, így a kávézóban a többiek nem hallhatták, csak Austin kapta el a lényeget. – Figyelj. Arra gondoltam, te meg én, együtt köthetnénk meg az üzletet. Annyira jók voltunk együtt, megint lehetne így. Rengeteg pénzt kereshetnénk. Nagyobb házat vehetnénk. Nem kellene többé reggel hatkor kelned, nem kellene az egész estédet adminisztrációval töltened, nem kellene kicsinyesen alkudoznod a támogatókkal, és nem kiabálna veled többé az a könyvelő csaj. Na? Issy felnézett rá. – De… – habogta. – De… – Olyan fantasztikus munkát végeztél itt, ez valódi anyagi függetlenséget biztosítana nekünk. Igazán összehozhatnánk. Akkor valami sokkal könnyebb állásod lehetne, na? Issy részben dühösen, részben hitetlenkedve nézett rá. Nem is Graeme miatt – ő egy cápa volt, és a ragadozók ezt teszik. Inkább maga miatt. Amiért ilyen soká vele maradt, amiért beengedte ezt a kígyót az életébe. Amiért ostoba módon azt hitte, megváltozhat: hogy a férfi, akit megismert – az agyafúrt, önző és vonzó pasi, akit nem érdekel az elkötelezettség –, hirtelen megváltozik majd, és olyanná válik, amilyennek ő szerette volna, csupán az ő kívánságainak engedelmeskedve. Végül is, hogy történhetett ilyesmi? Ennek nem volt semmi értelme. Issy tiszta hülye volt. Egy igazi kretén. – Ezt nem teheted – mondta hirtelen. – Szerződésem van. Kibéreltem ezt a helyet. Graeme szánakozva nézte. – Mr. Barstow alig várja, hogy eladhassa nekünk. Már megbeszéltem vele. Egyébként mindjárt lejár a hat hónapod. – És neked terveket kellene készítened… – Már folyamatban van. Ez a terület nem védett természeti érték. – De nagyon is az, a fenébe is! – mondta Issy. Felháborodott, érezte, hogy könnyek csillognak a szemében, a torkában hatalmas gombóc. Kint az ablak előtt a gyerekek nevetgéltek és játszadoztak a szeretett, tömzsi, kicsavarodott törzsű, szépnek aligha nevezhető fa körül. – Hát nem érted? – fakadt ki Graeme elkeseredetten. – Mindez értünk van! Értünk tettem, drágám! Még mindig megvalósíthatjuk. Issy rámeredt. – De… te nem látod? Én szeretek hatkor fölkelni. Szeretem elvégezni az adminisztrációt. Még az öreg tehén Mrs. Prestont is szeretem. És tudod, miért? Mert az enyém, hát ezért. Nem a tiéd, nem valaki másé, és nem a rohadt Kalinga Denikié. – Nem a tiéd – jegyezte meg halkan Graeme. – A banké. Ezen a ponton Issy Austinhoz fordult. Ő felé nyújtotta a kezét, és döbbenten látta a lángoló haragot Issy arcán. – Maga tudott erről? – kiabálta. – Tudott róla, és nekem nem szólt? – Azt hittem, tudja! – tiltakozott Austin, és meghökkentette Issy dühe. – Azt hittem, végig ez volt a maguk kis terve! Hogy kirittyentik ezt a tömböt, aztán elpasszolják néhány sznob belvárosi üzleti gurunak! Ekkor Issyben valami meghasadt. Nem tudta, meddig képes még visszafojtani a könnyek áradatát. – Azt gondolta, ezt tenném? – hitetlenkedett. Hirtelen minden dühe elszállt, és színtiszta szomorúság maradt a helyén. – Azt gondolta, ezt tenném. Most Austinon volt a sor, hogy szörnyen érezze magát. Meg kellett volna bíznia az ösztöneiben. Issy felé lépett. – Tartsa távol magát tőlem! – sikoltotta Issy. – Hozzám ne érjenek! Egyikük sem. Menjenek. Kifelé! Ki innen! Austin és Graeme kölcsönösen gyűlölködő pillantást vetettek egymásra, aztán Austin lemaradt, hogy az alacsonyabb férfi előbb távozhasson.

– Várj csak! – kiáltotta hirtelen Issy Graeme után. – Mennyi… mennyi időm van még? Graeme vállat vont. Ez a tömzsi, pirulós tehén kiszakadt a rohadt irodából, hogy baszná meg, és azt merészeli mondani, hogy ő kevés neki… a szemét kurva. Hogy meri őt kihajítani? Hirtelen fagyos dühöt érzett, amiért Issy így keresztbe tett neki. – A tervezés holnap kezdődik – mondta. – Egy hónapod van. A kávézóban hirtelen elnémult a zsibongás, és a néma csöndben egyszer csak felcsendült a sütő. Louis süteményei elkészültek. Pearl nézte, ahogy az aggódó jóakarók gyűrűjében a könnyek végigfolynak Issy arcán. A helyükre kísérte a legkisebbeket, úgy döntött, engedély ide vagy oda, ideje elővenni a vészhelyzetre tartogatott fehérbort. Két anyuka, akiket felkavart, hogy ekkora dráma közepébe csöppentek, szétválogatta a gyerekek süteményeit, amelyeket majd rózsaszínű és kék mázzal, meg a több száz apró ezüstgolyóval díszíthetnek, amint egy kicsit kihűlnek. Volt ott tálakba kitett, feldarabolt gyümölcs, szezámmag, répadarabok, humusz. A vendéglátásnak ezt a részét Caroline szervezte meg, ez volt az ő ajándéka az édes kis Louisnak. Louis szúrósan nézett rá, amikor meglátta a kínálatot. Egy oldalra különítették el az egészet. Pearl és Helena letuszkolta Issyt a pincébe. – Jól vagy? – kérdezte aggodalmasan Pearl. – Az a kígyó – kiabálta Issy. – Én megölöm. Kinyírom. Harci alapot hozunk létre! Szórólapkampányt indítunk! Elásom! Helena, segítesz, ugye? Velünk tartasz, ugye? Issy Helenához fordult, aki hirtelen meglehetősen zaklatottnak tűnt, amiért Ashokot így fenn hagyta, és az ajkát harapdálta. Issy újra felvázolt mindent. Közben egy kicsit sírdogált, különösen azon a ponton, amikor arról beszélt, hogy Austin úgy gondolta, ő is benne volt, és szándékosan csinálta. Pearl megrázta a fejét. – Ezt nem tehetik – tiltakozott Issy. – Nem vonulhatnak be ide csak úgy, igaz? Ugye nem? Pearl vállat vont. – Mr. Barstow-tól függ. – Majd találsz másik helyet – nyugtatta Helena. – De ilyet nem – panaszkodott Issy, és körülnézett a makulátlan raktárhelyiségben. A szerény, macskakőre nyíló utcai kilátást nézte, és a gyönyörű, tökéletes kemencéjét. – Az már nem lehet ilyen. – Talán még ennél is jobb lesz – felelte Helena. – Bérelsz valami nagyobbat. Tudod, hogy képes vagy rá. Talán ideje terjeszkedni. Itt már sorállás van az ajtó előtt. Issy lebiggyesztette az alsó ajkát. – De én boldog vagyok itt. És ez a lényeg. Helena felhorkant. – Nem mintha valaha is hallgattál volna rám, amikor mondtam, hogy ez a Graeme egy szar alak. – Tudom – válaszolta Issy. – Miért is nem hallgattam rád? – Fogalmam sincs. – Rám sem hallgattál – jegyezte meg Pearl. Helena jelentőségteljesen felszegte az állát. – Meg akarom mutatni neki – mondta Issy –, meg akarom neki mutatni, hogy nem lehet az embereket csak úgy adni-venni, amikor neki kedve tartja. Nem mondhatja a másiknak csak úgy, hogy pakoljon és menjen. Ó – kiáltott föl. – Lena. Biztos, hogy nem baj, ha még egy darabig mindannyian együtt lakunk? Kis időbe telik, mire minden megoldódik. – Tulajdonképpen – mondta Helena, és szokatlanul idegesnek tűnt – nem. Azt hiszem, igazán ideje elköltöznünk. – Miért? Helena idegesnek és izgatottnak tűnt, tele volt várakozással, és a lépcső teteje felé pislogott. Ashokot kereste.

– Nos – kezdte –, egy kicsit hamarabb történt, mint terveztük, de… Issy összezavarodva bámult rá. Pearl azonnal kitalálta, miről van szó, és örömmel tört ki belőle: – Kisbabát vársz! Helena bólintott, és életében először volt visszafogott. Időbe telik, míg hozzászokunk, gondolta. Issynek minden energiatartalékára szüksége volt, minden apró bátorságmolekulájára. Majdnem sikerült. Az ajka már-már mosolyra görbült, hisz annyira igyekezett, és Helena igazán megérdemelte. De végül elhagyta az ereje. Gombóc volt a torkában, a szeme szúrt. – Gratu… – habogta. Aztán váratlanul könnyekben tört ki. Neki semmije nem maradt, Helena pedig megkapott mindent. Olyan nehéz volt ez, és annyira igazságtalan. – Ó, Issy… Mi az? Annyira sajnálom. Azt hittem, örülni fogsz – mondta Helena, és átölelte a barátnőjét. – Ó, drága. Sajnálom. Természetesen találnunk kell egy új lakást, de te sem lehetsz egyedül… Tudod, véletlen volt, de azért mind a ketten nagyon örülünk neki… – Ó, drága Lena – szólalt meg Issy. – Tudod, teljesen felvillanyozódtam tőletek. – És a lányok összeölelkeztek. – Hát persze – mondta Helena. – Te leszel a világ legjobb keresztanyja. Majd megtanítod sütni. – Egyedül is meg tudod szülni a kisbabádat! – mondta Issy. – Ó, istenem, adjon valaki egy zsebkendőt. Az egyik anyuka tűnt fel a lépcső tetején. – Ööö… elénekelhetjük a „Boldog szülinapot”? – A kicsikém! – kiáltott fel Pearl. – Jövök már. Jövök. Issy előbukkant a pincéből, hogy csatlakozzon a Louist buzdító kórushoz. Louis ragyogott, ránézett a három gyertyára, majd közölte: „akarok öt gyertya”, és Pearl odavolt a büszkeségtől, hogy az ő kicsi fia, aki még csak hároméves, tud számolni. Issyt körülvették az emberek, akik együtt éreztek vele a bolt miatt, felajánlották a támogatásukat, és azzal fenyegetőztek, hogy írnak a várostervezésnek, vagy ülősztrájkot szerveznek, esetleg bojkottálják az ingatlanügynököket (Issy nem volt biztos benne, mennyire segítene mindez). Elementáris volt. – Mindenkinek nagyon köszönöm – mondta végül Pearl az egész helyiségnek intézve. – Mi… nos, fogalmam sincs, mihez kezdünk, de ígérem, mindent megpróbálunk, hogy a kávézó nyitva maradjon. És most élvezzük Louis buliját! Újra felhangosította a zenét, és nézte a körülöttük táncoló gyerekeket, a ragacsos, boldogságtól sugárzó, az ünneplésbe belefeledkezett arcukkal, középen Louisszal. Pearl sem akarta, hogy mindez véget érjen. Ez nem csak egy egyszerű munka. Most már ez az életük. Szüksége volt rá. Kimondottan szenvedést jelentett Issy számára, amíg kivárta, hogy az utolsó gyerek is elinduljon hazafelé egy pattogó labdával és egy pluszsüteménnyel a táskájában. Udvariasan integetett a vendégeknek és a barátoknak, és köszönetet mondott az aggódásukért. Összegyűjtötte a szemetet, kitakarított, és összecsomagolta Berlioz számára Caroline megmaradt falatkáit. Alig tudta, hogy volt rá képes. De ami ezután következett, az sokkal rosszabb volt. Pearl látta az arcán. – Muszáj most odamenned? – kérdezte Issytől. – Drágám, semmin nem változtat, ha később gyűjtöd be a cuccaidat. – Nem – mondta Issy. Úgy érezte, mintha hatalmas lyuk tátongana a gyomrában, össze volt zavarodva, képtelen volt természetesen viselkedni, és tele volt szorongással. – Nem. Ha otthagyom Graeme-nél, az további fenyegetésként áll majd előttem. Gyorsan le kell bonyolítanom. Csak túl akarok esni rajta. Egyébként sincs sok holmim ott. Graeme mindig

szűkösen bánt a fiókokkal. Túl sok helyet foglalnak a hajzseléi. – Ez a jó hozzáállás – helyeselt Pearl. Louisra néztek, aki boldogan fedezte föl az ajándékait a földön kuporogva. – Tudod – mondta Pearl –, semmit sem változtatnék meg utólag az életemben, a legapróbb dolgot sem. De néha… nos, mondjuk úgy, valószínűleg könnyebb, ha az ember előbb szakít. Inkább, mint utóbb. Ha érted, mire gondolok. Issy lassan bólintott. – De Pearl… harminckét éves vagyok. Harminckettő. Mi van, ha ez volt az utolsó lehetőségem, hogy kisbabám legyen? Ha most el kell mennem, és valahol máshol kell dolgoznom… hogy fogok valaha is találkozni egy pasival? Ha valakinek a hátsó konyhájában gubbasztok, és egy étteremláncnak dolgozom… én nem tudom ezt még egyszer fölépíteni, Pearl. Nem megy. Ebben a helyben megvan minden, amit szeretnék. – Dehogynem tudod – buzdította Pearl. – Annyi nehézséget megoldottál. Kijavítottad a hibákat. A következő már gyerekjáték lesz. És a harminckettő manapság semmi. Természetesen találsz majd valakit. Mi van azzal a jóképű banki tanácsadóval? Szerintem sokkal jobban illik hozzád. – Austin? – Issy vonásai hirtelen megkeményedtek. – Nem tudom elhinni. Képtelen vagyok elhinni, hogy azt gondolta, én állok az egész mögött, hogy öt perc alatt köpönyeget forgattam – mondta Issy. – Na, ugye. Persze hogy találsz valakit. Tudom, hogy most egy kicsit sötéten látod a dolgokat… Egymásra néztek. Aztán buta módon mindkettejükből kirobbant a nevetés. Issy kissé hisztérikusan kacagott, a szemébe könnyek gyűltek. – Hát igen – mondta, amikor végre újra levegőhöz jutott. – Mondhatjuk, hogy egy kicsit sötéten. – Ó, tudod, hogy értem – tiltakozott Pearl. – Igen, épp csak egy kicsit rossz napom van. Pearl tovább nevetett. – Voltak jobb napjaink is. – Igaz – mondta Issy. – A legutóbbi méhnyakrákszűrésem is jobb mulatság volt ennél. Louis tétován odatotyogott hozzájuk, tudni akarta, mi ez a nagy jókedv. Issy bánatosan nézett rá. – Szevasz, marcipán. Louis az anyja felé nyújtotta a kezecskéjét. – Legjobb fülinap – jelentette ki büszkén. – Louis legjobb fülinap. – Egy kicsit halkabban folytatta. – Apa hol, mami? Ben végül nem bukkant fel. Pearl arca tökéletesen szenvtelen maradt. Graeme lakásának nem volt utcára néző ablaka, ezért Issy nem tudta megállapítani, otthon van-e, és – eltekintve a házi telefonrendszertől – nem állt szándékában beszélni vele, hacsak nem feltétlenül szükséges. Nagyot nyelt, képtelen volt kiszállni a taxiból. – Jól van, kedves? – kérdezte a sofőr, és ő már majdnem a bizalmába avatta, de végül inkább kiszállt. A nappali meleg már nagyrészt elillant, de elég enyhe idő volt, egy kardigán elégnek bizonyult. – Igen – válaszolta, és megjegyezte, hogy ez az utolsó alkalom, hogy itt száll ki. Graeme biztosan elment valahová. Elvégre szombat este van. Biztos beült egy helyre a haverjaival, ledöntenek néhány sört, és talán megpróbál felcsípni valakit a bárban. Nevetéssel intézi el a dolgot, arról beszél, hogy végre újra szabad, és hogy mennyi pénzt kaszál ezen az új üzleten. Issy nagyot nyelt. Graeme nagy ívben leszarta őt. Soha nem is érdekelte őt. Mindig is csak a pénzről

szólt az egész. Az orránál fogva vezette Issyt, ő pedig tökéletesen bevette. Meggyőződése volt, hogy Graeme remekül érzi magát egy koktélbárban, és épp valami szőkét fűz. Egyáltalán nem volt rá felkészülve, hogy Graeme-mel találkozik, amikor belépett a félhomályos előszobába. Tulajdonképp majdnem észre se vette. A Le Corbusier-utánzat karosszékében ült a köntösében – Issy nem is tudta, hogy egyáltalán van köntöse –, pohárral a kezében, és az ablakon bámult kifelé a minimalista udvarra, amit soha senki nem látogatott. Amikor a nő belépett, Graeme felriadt, de nem fordította felé a fejét. Issy csak állt ott. A szíve úgy kalapált, hogy az már szinte fájt. – Eljöttem a cuccomért – jelentette ki hangosan. Az egész nap zsibongása után a lakás halálosan csöndesnek tűnt. Graeme a poharába kapaszkodott. Issy magában megállapította, hogy még most is egy jelre vár… valamire, ami azt mutatná, hogy a férfi mégiscsak kedvelte, és hogy ami köztük volt, az jelentett neki valamit. Valami többet, mint csak egy csajt az irodából, aki történetesen kéznél volt. Akit kihasznált, hogy elérje, amit akart. – Felőlem – mondta Graeme, és nem nézett rá. Issy összepakolta az apró-cseprő dolgait egy kis kézitáskába. Nem volt sok. Graeme mindvégig mozdulatlan maradt. Aztán Issy kiment a konyhába, amit korábban felszerelt élelmiszerrel. Kimért 25 dkg lisztet, beleütött 5 tojást, beleöntött egy egész doboz melaszt és egy kis zacskó tortadíszt, majd egy fakanállal összekeverte az egészet. A kutyulékot magával vitte a nappaliba, és egy gyakorlott csuklómozdulattal az egészet Graeme fejére borította. A lakása valahogy más lett. A hangulata gyökeresen megváltozott. Nem csak azt érezte, hogy valaki új lakik ott, és hogy ő bezzeg hetek óta nem járt otthon – Ashok érdekes, komoly és egészen elbűvölő volt –, hanem a megváltozott dinamikát érzékelte. Halmokban állt mindenhol az ingatlanosok tájékoztatója, és feküdt egy példány a Mit várhatsz, ha várandós vagy című könyvből is. Olyan érzés volt, mintha az egész világ továbblépett volna, csak ő nem. Még a rózsaszínű konyhájában is kevésbé érezte kényelmesen magát, végül a hatalmas, giccses kanapéra rogyott – mintha idegen lett volna a saját otthonában. Közben tudta, hogy ez nevetséges. De mindenekelőtt szégyellte magát, amiért az első együttélése valakivel ilyen gyorsan és ilyen csúnyán ért véget. Helena tudta, hogy gyakorlatilag haszontalan felhívnia rá a figyelmet, hogy Graeme mindig is szemét volt, viszont az mégis jó, hogy ott volt Issynek, így a barátnője minden tőle telhetőt megtett, annak ellenére, hogy ötpercenként majdnem lecsuklott a feje az álmosságtól. – Mihez kezdesz most? – érdeklődött a mindig gyakorlatias Helena. Issy csak ült, és bambán bámult a tévére. – Hát, hétfőn reggel mindenesetre kinyitok… Hogy aztán mi lesz, abban nem vagyok biztos. – Egyszer már megcsináltad – mondta Helena. – Újra meg tudod csinálni. – Csak annyira fáradt vagyok – mondta Issy. – Annyira fáradt. Helena elküldte aludni, és Issy az ágyban fekve azt hitte, egyáltalán nem tud majd elaludni. Végül aztán félig átaludta a vasárnapot. A napsugár áthatolt a függönyön, és ettől egy kicsit derűlátóbb lett. De csak egész picit. – Talán megpróbálok valami cukrászmunkát vállalni – vetette föl. – Csak az a baj, hogy a beosztás általában még a jelenleginél is rosszabb, és Londonban egymillió cukrász van, és… – Cssss – csitította Helena. – Talán mindvégig igaza volt mindenkinek – mondta Issy. – Talán mégiscsak pedikűrösnek kellett volna mennem. Hétfőn reggel egy borítékot talált a lábtörlőn. Igen, ez volt az. Mr. Barstow közleménye

arról, hogy amint lejár a bérleti szerződés, el kell mennie. A köz lámpaoszlopaira fehér zsineggel kötötték fel a műanyag lapokat a tervezett beadvány plakátjával. Issy alig volt képes másodszor is odanézni. Automatikus mozdulatokkal fogott hozzá a napi sütéshez, elkészítette az első csésze kávét, abban a reményben végezve el a megszokott mozdulatokat, hogy így lecsillapíthatja a feltörő pánikot. Minden rendben lesz. Majd kitalál valamit. Majd beszél Desszel, ő majd tudja. Zavarában, mielőtt észrevette volna, hogy még csak reggel hét óra van, tárcsázta a számát. Des azonnal felvette. – Ó, sajnálom – mondta Issy. – Semmi baj – mondta Des. – Fogproblémák. Már órák óta fent vagyok. – Ó, te jó ég! – sopánkodott Issy. – Felhívta a fogorvost? – Ööö… Jamie foga, nem az enyém. Megint jönnek a fogai. – Ja, igen, hát persze. – Issy megrázta a fejét. – Ööö… – Sajnálom – mondta Des nyomban. – Sajnálom. Azért hívott, hogy kiabáljon velem? – Mégis miért? – kérdezte Issy. – Amiért nekünk kell intéznünk az ingatlan eladását. Sajnálom. Nem én akartam, én csak… Issy még csak nem is gondolt erre, csak azért hívta fel, hogy kivehető bérlemény után érdeklődjön. De hát persze. – …az üzlet az üzlet – mondta tompa hangon. – Igen – könnyebbült meg Des. – Gondoltam, hogy tudta. – Nem – válaszolt tompán Issy. – Nem tudtam. – Sajnálom – felelte Des, és úgy hangzott, mintha komolyan is gondolná. – Másik bérleményt keres? Akarja, hogy felhívjak a környéken néhány embert? Mindenkit felhívok. Rendben? Megpróbálok találni magának valami megfelelőt, jó lesz? Ez a legkevesebb, amit megtehetek. Amikor ilyen spekulációs ügyletekről van szó… nem akartam fölöslegesen kiborítani. Igazán nagyon sajnálom. Behallatszott a telefonba, ahogy Jamie visítani kezd. – Jamie is nagyon sajnálja. – Rendben van – mondta Issy. – Most már abbahagyhatja a mentegetődzést, nem maga tehet róla. És igen, ha lát valamit… igen, kérem. – Oké – egyezett bele Des. – Rendben. Sajnálom. Rendben. Igen. Még akkor is mentegetődzött, amikor Issy letette a telefont. Pearl lehangoltnak tűnt. – Fel a fejjel! – mondta Caroline. – Majdcsak lesz valahogy. – Nem erről van szó – vallotta be Pearl. Ben két napig nem jelentkezett. Elment valahová a barátaival, aztán egyik dolog követte a másikat, jól érezte magát, és nem értette, mi olyan nagy ügy, Louisnak még rengeteg születésnapja lesz, és különben is hozott neki ajándékot (valójában egy hatalmas versenyautó-pályát, ami be sem fért rendesen a lakásba). Pearl végighallgatta, aztán kidobta. – Nem tudom elhinni, hogy elbliccelte a fia születésnapját – magyarázta Caroline-nak, aki felhorkant. – Ez semmi – jelentette ki Caroline. – Az én exem egyetlen szülinapon, karácsonyi koncerten, iskolai színielőadáson és sportprogramon sem jelent meg… egyetlenegyszer sem. Dolgozott – Caroline fintorgott. – A nagy büdös francot. – Pontosan – mondta Pearl. – Ezért lett belőle ex. – Ami azt illeti, nem ezért az exem – jegyezte meg Caroline. – Errefelé egyik apuka sem jár ilyesmire. Túl elfoglaltak, hogy a nagy flancos házukat fenntartsák. A gyerekek azt sem tudják, milyen az apjuk. Azért dobtam ki az exemet, mert összefeküdt azzal a borzadály

ringyóval. Ezzel megmutatta, hogy az elképzelhető legrosszabb ízlése van. De kidobni a pasidat, mert nem megy el a gyereked szü… Megszólalt az ajtó csengettyűje. Az a kőműves jött, aki elhozta a fiát Louis bulijára. – Fel a fejjel, drága – mondta szokás szerint köszönés helyett. Caroline tetőtől talpig végigmérte a férfi szépen kidolgozott mellizmát, majd megfigyelte pimasz vigyorát és a jegygyűrű nyilvánvaló hiányát. – Maga tényleg felvidít – közölte Caroline, behajolt a pult fölé, és a férfi szeme elé tárta a dekoltázsát, már amennyire volt neki. – Naponta egy kis vidámság… ezt csípem. – Puccos tyúkok – mormogta a kőműves az orra alatt, aztán derűsen elmosolyodott. – Adjon egy kis habos kávét, drága. Pearl a szemét forgatta. De jobban meggondolva jó sok nagyi és pár kicsípett mami volt a partin, és persze Austin, de nem voltak apukák, nem igazán. Sóhajtott. – Kínos helyzetbe hozott, és lefeküdt valamelyik barátnőddel? – kérdezte Caroline, miután a kőműves egy kacsintással elköszönt, és távozott, otthagyva a telefonszámát. – Még nem – ismerte be Pearl. – Na látod – mondta Caroline. – Én a helyedben még nem adnám fel. – Meglóbált egy levelet. – El sem hinnéd, mit kaptam ma reggel. – Mit? – Az ügyvédjétől jött. Úgy tűnik, ha igazolnám, hogy továbbra is itt dolgozom, akkor maradhatok a házban, amely elég közel van ide, és így nem lenne szükségem dadusra, hogy elhozza a gyerekeket. – Caroline megrázta a fejét. – De most megint ott vagyok, ahol a part szakad. Nincs állásom, viszont bebizonyítottam, hogy tudok dolgozni, így kénytelen is leszek. Tehát költöznöm kell. Istenem. Nem csoda, hogy szükségem van egy kis flörtre. Sóhajtott. – Hm – mormogott Pearl, és visszatért a papírjaihoz. – Mit csinálsz? – kérdezte Issy, aki épp feljött a pincéből. – Természetesen levelet írok a tervezőbizottságnak. – Ó – mondta Issy. – Szerinted nem jó ötlet? – Nem valószínű. Ráadásul ismerem a Kalinga Denikit. Soha nem mozdulnának rá egy efféle üzletre, ha nem lennének biztosak benne, hogy a győzelem már a zsebükben van. – Rendben, akkor ne csinálj semmit – közölte vele Pearl, és újra írni kezdett. Épp csöndes volt a délelőttnek ez a szakasza, már lement a reggeli csúcs, de a késő délelőtti idősebb hölgyek még nem jöttek meg. Issy kibámult az ablakon, és nagyot sóhajtott. – És fejezd be a sóhajtozást, szétmegy tőle a fejem. – Oké, ha te sem horkantasz fel ötpercenként. – Én nem horkantgatok. Issy felvonta a szemöldökét, de aztán fogta a kávéscsészéjét, kiment az udvarra, és kritikusan megszemlélte kívülről a cukrászdát. Amióta megjött a meleg, végrehajtottak néhány korszerűsítést. A rózsaszín-fehér csíkos napellenző üde és szép volt a napfényben, és jól illett a nagyapa asztalaihoz és székeihez. A napellenző árnyéka kifejezetten csábító volt a tűző napon, a kulcskarika csillogott, és a növények is hozzájárultak a hatáshoz, amelyeket Pearl ültetett az ajtó két oldalára. Issy visszanyelte a könnyeit. Már nem tudott sírni. De azt sem tudta elképzelni, hogy máshol is létrehozzon egy ilyen kis oázist, a világnak ez a sarka az övé, az ő kis saját birodalma. És most megint bezárják, majd darabokra szedik, és valami ízléstelen garázst építenek a helyére a hülye túlárazott, flancos lakásaikhoz…

Issy szórakozottan elsétált a vaskereskedő boltjához. Vajon ő mihez kezd majd ezzel? Őt is kirakták, vagy valahogy sikerült elkerülnie a sorsát? A lány azt sem tudta, az ő házának a tulajdonosa is Mr. Barstow-e. A fémrács délelőtt tízkor még zárva volt. Issy összeráncolta a homlokát, és megpróbált bekukucskálni. Mi lehet odabent? A rácson kis lyukak voltak, bár az éles napfény miatt nem látott túl sokat. Tovább figyelt. Ahogy a szeme hozzászokott, lassan ki tudta venni az árnyakat az üveg túloldalán. Hirtelen az egyik halvány alak megmozdult. Issy száján kicsúszott egy kiáltás, és hátraugrott a rácstól. A rács fülsiketítő zajjal automatikusan elkezdett felnyílni. Valaki lehet odabent – valaki, akit minden bizonnyal már látott. Nagyot nyelt. Miután a rács teljesen felnyílt, az ajtót belülről kinyitották, és a vaskereskedő állt előtte. Pizsamában. Issynek elállt a szava a meglepetéstől. Eltelt egy pár másodperc, míg összeszedte magát. – Maga… maga itt lakik? – kérdezte álmélkodva. Chester a maga formális módján bólintott. Beinvitálta Issyt. Issy első ízben lépett be a boltba. Amit látott, attól meghökkent. Elöl fazekak, edények, nyeles súrolók és csavarhúzók hevertek. De az üzlet hátsó részében pompás perzsaszőnyeg feküdt, rajta fából faragott balinéz dupla ágy, mellette a kis éjjeliszekrényen könyvek magasra tornyozva, egy Tiffany lámpa és egy hatalmas tükrös ruhásszekrény. Issy egyszer-kétszer pislogott. – Ó, te jó ég! – ismételte el aztán néhányszor. – Maga… maga itt lakik. Chester zavarba jött. – Ööö… igen. Igen. Így van. Van egy kis függönyöm, amit általában behúzok… vagy bezárom a boltot, amikor úgy tűnik, senki nem jár erre, hogy vegyen nálam valamit. Kér kávét? A hátsó részen Issy észrevette a kis, makulátlan hajókonyhát. Drága, kotyogós Gaggia kávéfőző bugyborékolt a tűzhelyen. Csodás illata volt. – Igen – mondta Issy, bár már így is túl sok kávét ivott aznap reggel. De ez a kis Aladdin barlangja egyáltalán nem tűnt valóságosnak. A férfi a virágmintás anyaggal kárpitozott karosszék felé mutatott. – Kérem, üljön le. Ugye, tudja, hogy nagyon megnehezítette az életemet? Issy megrázta a fejét. – De évek óta átmegyek ezen a közön, és ez a bolt itt van, amióta az eszemet tudom – válaszolta. – Ó, igen – mondta a férfi. – Ó, igen. Már huszonkilenc éve itt vagyok. – Huszonkilenc éve lakik itt? – Korábban soha nem zavart senki – mondta a vaskereskedő. – Ez a szép Londonban. Miközben beszélt, Issy megint észrevette az akcentusát. – Senki nem ismerte az üzletemet. És én szerettem, hogy így van. Természetesen, amíg maga ide nem jött. Ki-be járkált, süteményt hagyott nekem, dolgokat kérdezett tőlem. És a vevők! Maga az első ember, aki vásárlókat hozott erre a környékre. – És most… – Most mennünk kell, igen. – A férfi a papírra nézett, amely a kezében maradt. – Ah, végül így is, úgy is bekövetkezett volna. Hogy van a nagyapja? – Tulajdonképpen épp hozzá készülök, és megkérdezem tőle magától. – Ó, jól van, lehet vele beszélgetni? – Nem igazán – mondta Issy. – De ettől én jobban érzem magam. Tudom, hogy önző vagyok. Chester megrázta a fejét. – Tudja, hogy nem az. – Annyira sajnálom – mondta Issy. – Én hoztam a nyakunkra a fejlesztőket. Nem akartam,

de akkor is. Chester megrázta a fejét. – Nem, dehogy maga – mondta. – Stoke Newington… tudja, régen fél napot kellett idáig utazni Londonból. Szép, barátságos falucska volt, a városon kívül. Amikor ideérkeztem, még akkor is egy kicsit ütött-kopott és vidékies volt, de az ember itt megvalósíthatta, amit akart. Kéznél voltak a dolgok. Egy kicsit más volt, egy kicsit isten háta mögötti. Chester két fantasztikusan apró kínai csészében és pinduri kannában szolgálta fel a kávét és a tejszínt – De a dolgokat megtisztították, a városrészt benépesítette a középosztály. Különösen az olyan jellegzetes részeket, mint ez itt. Mára nem sok maradt a régi Londonból. Issy lesütötte a szemét. – Ne szomorkodjon, kislány. Az új Londonban is nagyon sok jó dolog van. Figyelje meg, a maga pályája felfelé ível. – Én nem tudom, hová tartok. – Hmm, akkor már ketten vagyunk. – Várjon csak, maga engedély nélkül lakik itt? – kérdezte Issy. – Nem folyamodhat egyszerűen lakhatásért? – Nem – mondta Chester. – Azt hiszem, bérelek valamit… valahol. Ücsörögtek, a kávét szürcsölték. – Kell, hogy legyen valami, amit tehetek – szólalt meg Issy. – Ne hagyja abba a fejlődést – mondta Chester, és halk csendüléssel letette a kávéskanalat. – Higgye el, én már csak tudom. Austin ez egyszer korán beért. Elegánsan felöltözött, legalábbis olyan elegánsan, amennyire csak tudott, miközben arra figyelt, nehogy Darny kiszúrja, hol tartja a vasalót. Idegesen beletúrt sűrű hajába. Nem tudta elhinni, hogy ezt teszi. Mindent kockára tett. És miért? Valami ostoba bolt miatt, ami valószínűleg egyébként is elköltözik. Egy lányért, aki rá se néz. Janet természetesen már ott volt, élénken és határozottan, mint mindig. Ő is ott volt a születésnapi partin, és sejtette, mit tervez Austin. Ránézett. – Ez szörnyű – fakadt ki szokatlan hévvel. – Rettenetes, amit az az ember tenni akar. Austin ránézett. – Azzal a helyes lánnyal meg a tündéri kis kávézójával, amit jellegtelen szemétté akar átalakítani egy rakás hülye igazgató számára, ez rémes. Csak ezt akartam mondani. Austin szája megrándult. – Köszönöm, Janet. Ez segít. – És nagyon csinos ma. – Maga nem az anyám, Janet. – Fel kéne hívnia azt a lányt. – Nem fogom felhívni – mondta Austin. Issy most még bottal sem piszkálná meg, és a férfi sóhajtozva arra gondolt, hogy bizony jó oka van rá. – Pedig kéne. Austin ezen eltöprengett, és megitta a kávét, amit Janet a Cupcake kávézóból hozott neki. Az ital hideg volt, de a férfi azt képzelte, még mindig érzi Issy édes illatát, ami valahogy összekapcsolódott a kávééval. Ellenőrizte, hogy senki nem lát be az irodájába, mélyen beszippantotta, és egy pillanatra lehunyta a szemét. Janet kopogott. – Itt van – jelentette, és szokatlanul jeges modorban bevezette Graeme-et. Graeme észre sem vette. Csak túl akart lenni ezen a megbeszélésen. Hülye helyi

mikrofinanszírozás, utálta a helyi bankot és a vacak jelzálogjukat, ami önmagában több gubancot jelentett, mint az üzlet bármely más része. Remek. Szüksége volt rá, hogy hivatalosan is jóváhagyják a hitelt, aztán felhívja Mr. Boekhoornt, és kivasalja belőle a jutalékát. Utána talán elmegy nyaralni. Egy pasis nyaralás, ez az, amire szüksége van. A haverjai nem voltak valami megértőek, amikor elmondta nekik, hogy megint facér. Úgy tűnik, a legtöbben megállapodtak, vagy unalmas, kényelmes életet éltek a barátnőjükkel. Hát basszák meg. Neki koktélra és bikinis lányokra van szüksége, akik csodálják az ilyen üzletembereket, mint ő. – Helló! – mondta sötét ábrázattal, és megrázta Austin kezét. – Üdv – köszöntötte Austin. – Foghatnánk rövidre? – sürgette Graeme. – Maga ragaszkodik a meglévő ingatlanok jelzálogához, mi pedig össze akarjuk kapcsolni őket, úgyhogy új tarifát állapíthat meg a fuzionált kölcsönre. Lássuk, mit tud ajánlani? Gyorsan átfutotta a dokumentumot. Austin hátradőlt, és nagyot sóhajtott. Nincs más hátra. Valószínűleg lerombolja a karrierjét, ha a főnökei vetnek erre egy szakavatott pillantást. Tulajdonképpen nem kellene, hogy számítson neki, hogy a világnak ez a sarka egyre egyetemesebb, egyre homogénebb lesz, akár a fehér kenyér. De mégis számít. Nagyon is számít. Szerette, hogy Darnynak különböző barátai voltak, és nem csupa Felix nevű. Szerette, hogy ha bármikor szeretné, vehet muffint vagy falafelt, humuszt, bagelt vagy mithait. Szerette a vízipipás teázók, az afrikai ékszerboltok füstölői, a fajáték-birodalmak és a dízel kigőzölgésének szagkeverékét, ami a környéket jellemezte. Nem akarta, hogy a karót nyelt alakok, a gyorsan pénzhez jutni akaró kétes figurák, a percemberkék, a világ Graeme-jei átvegyék a hatalmat ezen a környéken. És mindenekfölött, nem tudta kiverni a fejéből Issy csillogó szemét, örömteli, kipirult arcát a karácsonyfaizzók fényében. Amikor azt hitte, ő is közéjük tartozik, az nagyon felzaklatta. Most, hogy tudta, Issy ugyanígy érez, ugyanazokban a dolgokban hisz, mint ő… most, hogy végre rájött, nagyon is össze akarja keverni az üzletet és az élvezeteket, Austin tudta, hogy már túl késő. Ó, basszuskulcs, gondolta Austin magában. Mégis volt valami, amit tehetett érte. Az asztal fölé hajolt. – Nagyon sajnálom, Mr. Denton – kezdte, és igyekezett, hogy ne hangozzék túl nagyképűnek. – Van egy helyi közösségi befektetési tájékoztató kiadványunk (tényleg létezett ilyen, bár senki nem olvasta a bankból), és tartok tőle, a maguk tervezett programja szemben áll ezzel. Attól tartok, nem tudjuk elválasztani a jelzálogokat. Graeme úgy nézett rá, mintha nem hinne a fülének. – De már aláírták a tervet – mondta mogorván. – Tehát nyilvánvalóan ez a közösség érdeke. – A bankunk nem így gondolja – mondta Austin, és képzeletben keresztbe tette az ujját, azt remélve, hogy a bank soha nem szerez róla tudomást, hogy elutasított egy tökéletesen megtervezett beruházást. – Sajnálom. Továbbra is ugyanúgy fenntartjuk a jelzálogokat, ahogy most vannak. Graeme hosszan bámult rá. – Mi a franc ez? – tört ki hirtelen. – Megpróbál baszakodni velem? Ráizgult a barátnőmre, vagy mi? Austin megpróbált úgy nézni rá, mintha soha eszébe sem jutott volna ilyesmi. – Szó nincs róla – közölte látszólag sértetten. – Színtiszta banki üzletpolitika, ez minden. Sajnálom, de ezt meg kell értenie. A jelenlegi pénzügyi helyzetben… Graeme előrehajolt. – Ne… magyarázzon… nekem – mondta minden egyes szót lassan

tagolva – a jelenlegi pénzügyi helyzetről. – Természetesen, uram, ahogy óhajtja – mondta Austin. Elnémultak. Austin nem akarta megtörni a csöndet. Graeme fölemelte a kezét. – Azt akarja mondani, hogy nem kapom meg maguktól a hitelt. – Így van, uram. – Hogy el kell mennem egy másik bankhoz, jutalékot kell nekik fizetnem, hogy vállalják át, és oldják meg az összes idióta kölcsönüket, amelyek valószínűleg csomagban vannak néhány köteg egyéb szarsággal, amelyeket elárvereztek valami visszakövetelhetetlen ügylet során? – Igen. Graeme felállt. – Ez baromság. Baromság. – Egyébként azt hallottam, elég sok ellenzője van a programjának. Ahhoz elég, hogy esetleg visszavonják a terv engedélyét. – Azt nem tehetik. – A városfejlesztési kormánytisztviselők azt csinálnak, amit akarnak. Graeme elvörösödött dühében. – Meg fogom szerezni azt a pénzt. Majd meglátja. Akkor majd ostoba marhaként állhat a főnöke elé. Austin azon elmélkedett, hogy ezen már túl van, és meglepetten tapasztalta, hogy nem is volt akkora ügy. Talán nem is mindig számít, mit mondanak az ember fölöttesei, gondolta. Eltűnődött rajta, vajon ki taníthatta erre. Graeme még egyszer végigmérte, mielőtt elment. – Tudja, Issy soha nem lesz a magáé – mondta gunyorosan. – Nem a zsánere. De te sem – gondolta szelíden Austin, és a szemetesbe iktatta az aktát. Ám a szíve összeszorult a szomorúságtól. Erre most nem volt idő. Felkapta a telefont, és tárcsázta az asztalon egy papíron előtte fekvő számot. Amint kapcsolták, átadta az utasításokat. A vonal másik végén felhangzott a szitokáradat. Aztán csönd lett, valaki sóhajtott, és parancsokat ugatott, miszerint tizenöt perce van, hogy befejezze a szarakodást, és visszatérjen, hogy rendes munkával töltse az idejét. Azután a másik telefonhívást is le kellett bonyolítania. A bank vonalát használta, hogy felhívja Issy mobilját. Így a nő kénytelen lesz felvenni. Austin keresztbe tette az ujját. Zakatoló szívvel hívta a lány számát… most vette észre, hogy fejből tudja. Micsoda idióta volt. Issy rögtön fölvette. – Halló? – szólt bele bizonytalanul, feszülten. – Issy! – mondta Austin fojtott hangon. – Kérem, ne tegye le! Nézze, tudom, hogy dühös rám, és a többi, és tudom, gondolom, elég rendesen elszúrtam, de azt hiszem… azt hiszem, tehetek valamit. Úgy értem, a kávézóért, nem magáért. Nyilván. De azt hiszem… khm. Erre most nincs idő. Figyeljen. Most azonnal ki kell mennie az utcára. – De én most nem tudok – mondta Issy pánikkal a hangjában. Issy alig ismerte meg az ágyban fekvő nagyapját, olyan volt, mint egy kísértet. Az ő szeretett nagyapja, aki olyan erős volt, és aki a hatalmas kezével nyomkodta, dagasztotta, gyúrta a nagy darab tésztákat, aki olyan finom mozdulatokkal formázta a cukorrózsákat, és olyan pontos mozdulatokkal vagdalta be a kiflik hosszú sorát. Igazából az anyja és az apja volt egy személyben; mindig ott volt, amikor Issynek szüksége volt rá, és biztos támaszt jelentett. Most mégis, amikor Issy leginkább mélyponton volt, amikor úgy érezte, az álmai homokként folynak ki az ujjai közül, a nagyapja gyönge volt és erőtlen. Miközben Issy elmesélte neki az eseményeket, ő ott feküdt tágra nyílt szemmel, és Issy úgy érezte, a lelkiismeret-furdalás

a szívébe markol, ahogy a nagyapja megpróbált felülni. – Ne, papi, ne – mondogatta gyötrődve. – Kérlek. Kérlek, ne csináld. Minden rendben lesz. – Meg tudod csinálni, édesem – mondta a nagyapja, de egyenetlenül és nehezen lélegzett, a szeme csipás és véreres volt, az arca szörnyen elszürkült. – Kérlek, papi – Issy csengetett az ápolóknak, és minden erejével próbált a nagyapjába kapaszkodni, próbálta megnyugtatni. Keavie bejött, egyetlen pillantást vetett az öregre, és általában egykedvű arca felélénkült, majd azonnal hívta a szakápolókat. Két férfi lépett be egy oxigénmaszkkal, amelyet kisebb küzdelem árán Joe arcára húztak. – Sajnálom, sajnálom – hajtogatta Issy, miközben ők dolgoztak. Ekkor csörrent meg a telefonja, és Keavie kikísérte, míg ők tovább küzdöttek, hogy stabilizálják a nagyapja állapotát. Miután Austin letette a telefont, Issy visszament a szobába. A rémület volt a kísérője, de a nagypapa ott volt, arcán az oxigénmaszkkal, és sokkal könnyebben lélegzett. – Annyira sajnálom – mondta Issy sietve. – Nagyon sajnálom. – Csitt! – csitította Keavie. – Nem maga tehet róla. Időnként vannak ilyen epizódjai. Szorosan megfogta Issy karját, és megfordította, míg szemtől szemben álltak. – Tudnia kell, Issy – mondta kedvesen, de határozottan. Issy felismerte ezt a hangsúlyt, Helena is ezt használta, amikor rossz híreket közölt. – Ez normális. A folyamatnak ezen a pontján. Issy elfojtotta a zokogását, aztán odament, és megfogta a nagyapja kezét. Joe arcába már visszatért a szín, és már le tudta venni az oxigénmaszkot. – Ki telefonált? Az anyád volt? – Ööö… nem – mondta Issy. – A… a bank volt. Úgy gondolják, tudják a módját, hogyan menthetnék meg a kávézót, de most azonnal cselekednem kéne, és biztos, hogy tévednek… Issy érezte, hogy a nagyapja hirtelen nagyon erősen megszorítja a kezét. – Menj! – mondta szigorúan. – Menj, és mentsd meg a cukrászdádat most rögtön! Komolyan mondom, Isabel! Menj, és harcolj érte. – Nem hagylak itt – mondta Issy. – De nagyon is itt hagysz, a fenébe is – mondta Joe papa. – Keavie, mondja meg neki. Elengedte Issy kezét, és arccal a fal felé fordult. – Menj! – Tényleg meg lehet menteni a kávézót? – kérdezte Keavie. – Azzal a sok finom süteménnyel? Issy vállat vont. – Nem tudom. Lehet, hogy már túl késő. – Menjen! – mondta Keavie. – Menjen! Issy lerohant az úton a pályaudvarra, és ez egyszer az univerzum és a Londoni Közlekedési Vállalat az ő oldalára állt, és a vonat, ami a Blackhorse Roadra vitte, pont a megállóban állt. Gyorsan felszállt, és felhívta Austint. – Addig majd én feltartom – közölte Austin eltökélten. Nem akarta bevallani, mekkora veszélyt vállal magára. – Siessen, ahogy csak tud. – Azt csinálom. – Hogy… hogy van a nagyapja? – Elég jól van ahhoz, hogy mérges legyen rám – felelte Issy. – Az már valami – mondta Austin. – Most érkezünk meg az állomásra. – Fusson szélsebesen! Bármit ajánl, fogadja el! Egy évet, két évet, teljesen mindegy. Issy versenyzett a gyönyörű, csillogóan új, piros emeletes busszal, amely az Albion Roadon zötyögött lefelé. Meglátta Lindát, aki a felső szinten ült. Integetett neki, Linda pedig

izgatottan visszaintett. Aztán közvetlenül előttük egy hatalmas fekete autó gördült a megállóba. Issy megnézte. Ez volna az, amit Austin említett? A sötétített üveg lehetetlenné tette a bepillantást, de a hátsó ablak nagyon lassan kinyílt. Issy behajolt az ablakon, hunyorogva az éles napfény miatt. – Maga! A kis cukrászlány! Adjon egy sütit! – jött az autóból a rekedt hang. Issy automatikusan odaadta a porcukorral szórt mézes süteményt, ami még mindig a kezében volt. Mr. Barstow a kövér mancsába vette az édességet, és néhány másodpercig nem hallatszott más, csak az elégedett majszolás. Aztán a férfi Issyre nézett a hatalmas, fekete napszemüvege mögül. – Hallom, a fejlesztőknek valami gondjuk akadt a pénz megszerzésével – mondta. – Én nem fogok ezzel szarakodni. Ide a pénzemmel. Itt írja alá. Issy átfutotta a szerződést. Emelt bérleti díj volt benne, de nem volt kifizethetetlen. És az érvényességi időt tizennyolc hónapra emelték. Tizennyolc hónap! A szíve majd kiugrott a helyéből. Ettől még nem lesz az övé, de ahhoz biztosan elég idő, hogy megvethesse a lábát. És ha jól csinálják… talán a tizennyolcadik hónap végén még örül is majd neki, ha nagyobb helyiség után nézhet. Hacsak… – Maradjon itt – mondta, és nekiiramodott, átszaladt az udvaron, a köténye röpködött, és megdöngette a vaskereskedő ajtaját. Odavonszolta az autóhoz. – Őt is – mondta, és előtérbe tolta. – Az övét is aláírom. Vagy aláírhatja helyettem. Mr. Barstow felsóhajtott, és cigarettára gyújtott. – Én nem maradhatok itt – tiltakozott Chester. – Nekem végem. – Dehogy – mondta Issy. – Hát nem látja? Átvehetem a vaskereskedést is. Helyre van szükségünk a terjeszkedéshez, nézze csak. – A Cupcake kávézó felé intett, ahol az éhes, nevetgélő vevőkkel teli sor kiáradt a meleg térre. Mindenki aggódott, hogy bespájzoljon Issy édes élvezetéből, hátha költözniük kell. – Már van további négy foglalásunk gyerekzsúrokra. És ha több helyem van, több ajándékmegrendelést tudok vállalni. Ha mindkettőt megszerezzük… – lehalkította a hangját. – Gyanítom, szükségem lesz egy éjszakai portásra. Tekintve, hogy nincs biztonsági ajtónk. Olyasvalakire, aki éjjelente rajta tartja a szemét a területen. Természetesen ez nem fizet túl jól… Chester izgatottan aláfirkantotta a papírokat. Tíz perccel később a járdán álltak, és figyelték, ahogy a fényes fekete autó elhajózik a sűrűsödő forgalomban. Hitetlenkedve egymásra néztek. – Nincs több bujkálás – mondta Issy. – Mit szól hozzá? – A nagyapjának igaza volt magával kapcsolatban – mondta az idős ember. – Tyűűű! – sikoltotta Issy hirtelen, amint rádöbbent, mi is történt az imént. Beszaladt a kávézóba. – Pearl! Meg vagyunk mentve! Biztonságban vagyunk! Pearl szeme kikerekedett. – Mit jelentsen ez? Issy meglengette a papírokat. – Meghosszabbították a szerződést. Graeme nem kapta meg a kölcsönt. Pearl abbahagyta, amit éppen csinált, tátva maradt a szája a hitetlenkedéstől. – Viccelsz. Issy megrázta a fejét. – Tizennyolc hónap. Kaptunk még tizennyolc hónapot. Pearl nagyon keményen dolgozott, hogy eltitkolja Issy elől, milyen sokat jelent neki ez a munka. Milyen nehéz lenne valami mást találnia, s mennyire viszolyog attól, hogy kivegye Louist a bölcsődéből, ahol annyira boldog – és bár vonakodva ismerte be, népszerű is a fia. Már olyan régóta várta a katasztrófát, és olyan régóta gyülemlett benne az aggodalom, hogy Pearl most csak leült a pult mögötti székre, és kitört belőle a sírás. – És – folytatta Issy – terjeszkedni fogunk! Átvesszük a vaskereskedést! Te fogod vezetni

a Cupcake kávézó másik felét, ahol a különleges ajándékcsomagokat készítik, intézik a kiszállítást, meg ilyenek. Egy kis előléptetés. Pearl megtörölte a szemét az egyik csíkos konyharuhával. – Nem hiszem el, hogy ennyire hozzám nőtt ez a hülye meló – szólalt meg, és megrázta a fejét. Issy körülnézett a kissé összezavarodott vevők között. Caroline előrelépett. – Tudtam, hogy elintézed – jelentette ki. – És maradhatok! Maradhatok! Hála istennek, nem tudom, hogy éltem volna túl mindössze három fürdőszobával. Köszönöm, Jézusom. A három nő összeölelkezett. Issy végül felnézett. – Mindenkitől elnézést kérek – mondta. – Azt hittük, be kell zárnunk. De épp most tudtam meg, hogy mégsem. A sorban egyesek elmosolyodtak. – Gondolom, ez azt jelenti… Mindig is szerettem volna ezt mondani… – kezdett bele Issy, vett egy nagy levegőt, érezte maga körül Pearl és Caroline karját. – Mindenki a ház vendége egy süteményre! Már önmagában a Janet arcára kiülő csodálat miatt is megérte – gondolta Austin. – Egyelőre legyőztem – mondta. – De ez természetesen nem örökre szól. Majd átcsoportosítja máshová a dolgait, és amikor visszatér, erősebb lesz, mint valaha. A svábbogarak már csak ilyenek. – Helyesen cselekedett – mondta Janet. A homlokát ráncolta. – Adja ide a dokumentációt. Megpróbálom elsimítani a dolgot a főnökeinél. És most menjen, és csináljon száz igazán lenyűgöző befektetést, hogy elterelje a figyelmüket. – Nem most azonnal – mondta Austin. – Tele vagyok adrenalinnal, és muszáj levezetnem a feszültséget. Megyek, elhozom Darnyt az iskolából ebédre, és kimegyünk a parkba, hogy kitomboljuk magunkat. – Majd megmondom a tizenkét órai kliensnek, jó? – mondta Janet szeretettel. – Legyen szíves – felelte Austin. Meglepte, hogy Issy nem hívja vissza, de végül is, talán ez mégsem olyan megdöbbentő. A lánynak épp most ért véget egy kapcsolata, és egy hajszálon múlt, hogy az üzlete megmenekült, valószínűleg most a kávézóban ünnepel, vagy épp megint kitalál valamit… egyébként meg világossá tette, hogy nem akar tőle semmit. Nem számít. Austin szendvicseket és burgonyaszirmot vett a sarki boltban, és bekukkantott az iskolába, hogy összeszedje az öccsét. Néha azt gondolta, minden balhé, kiabálás és győzködés ellenére, annak ellenére, hogy a társasági és a szexuális élete romokban volt, a terveit feladta… mindezt időnként ellensúlyozni tudta egy tízéves fiú elragadtatott arca, amikor a bátyja meglepi egy ebéddel a parkban. Darny mosolyát fülsértő visítás követte. – Auusssttttiiinnnn! – Gyere csak, kishaver. Egyébként, a bátyád egy hős. – Te vagy a pozitív hős? – Bizony. – Mr. Tyler, idejönne egy szóra? – kérdezte az osztályfőnök, amikor indulni készültek. – Most nem igazán – mondta Austin. – Kicsit később? Kirsty nézte, ahogy távolodik az iskolától. Amikor meglátta a férfit, elhatározta, hogy összeszedi a bátorságát, és randira hívja. De a pasi annyira idegesnek és szórakozottnak tűnt, hogy Kirsty úgy vélte, jobb, ha későbbre halasztja. – Ebéd után? – kérdezte. – Persze – mondta Austin, és megjegyezte, hogy tanár létére a nő egészen vonzó. Talán itt az ideje, hogy keressen magának egy helyes lányt, aki szereti, és nem pöcsfejekkel jár. Talán, ha

már nem kaphatja meg azt a nőt, akit igazán akar, el kéne kezdenie újra csajozni. Egyszer. Talán. – De most meg kell ölnünk néhány oroszlánt. Szíven szúrjuk, aztán kitépjük a szívüket, megsütjük, és megesszük a… – Nyomás, Darny. Kifelé. – Kirsty nézte, ahogy átmennek a játszótéren. Austin levette az öltönyét, és meglazította a már amúgy is rosszul megkötött nyakkendőjét a tűző napsütésben. Fantasztikus idő volt. A Clissold park kapuinál fagylaltoskocsik álltak, akár az őrszemek. A parkot megszállták a csacsogó családok, a napozó tisztviselők és a napfényben a csontjaikat melengető derűs öregek. Darny és Austin a tömeggel együtt beáramlott a kapun. Épp odaértek, amikor Austin hallotta, hogy valaki a nevén szólítja. – Austin! Austin! Megfordult. Issy volt az, kipirult arccal, a kezében hatalmas dobozzal. – Maga nagyon piros – csúszott ki Austin száján. Issy behunyta a szemét. Rém hülye ötlet volt. És természetesen már megint elpirult. Biztos tiszta izzadság. Ez igazán őrjítő. Utánuk ment a parkba. Darny egyenesen elé szaladt, és megfogta a kezét. Issy megszorította, megerősítésre volt szüksége. – Nekem tetszik – mondta Austin. – Jól áll magának a piros. Austin legszívesebben seggbe rúgta volna magát, amiért ilyen baromságot mondott. Pár pillanatig egymásra bámultak. A férfi ideges volt, a dobozra fordította a figyelmét. – Az enyém? Mert tudja, nem fogadhatom… – Fogja be – közölte vele keresetlenül Issy. – Csak köszönetet akartam mondani. Köszönöm. Hálás vagyok. Én nem… egyébként ezeket nem kell magának megennie, hanem megeheti Darny is. Különben sem úgy jött ki, és az egész egy összevisszaság, és… Austin gondolkodás nélkül átvette a dobozt, és tiszta erőből elhajította, úgy, hogy még csak oda se nézett. A férfi hosszú ujjai közül a csomag egyenesen a közeli cserjésbe repült. A piros szalag az ég kékje és a fák zöldje felé lebbent, de a doboz nem esett szét. – Darny – mondta Austin. – Az egy nagy doboz süti volt. Menj, keresd meg, és mind a tiéd. Darny úgy lőtt ki, akár a puskagolyó. Issy megrökönyödve nézett utána. – Azt én sütöttem! És üzenet volt a tetején! Austin hirtelen megragadta a kezét, gyorsan, mivel érezte, hogy nincs túl sok ideje. – Készíthetsz másik süteményt. De Issy, ha üzenetet akarsz nekem küldeni… kérlek, kérlek, csak mondd el élőszóban. Issy érezte Austin kezének meleg, határozott szorítását, és azon kapta magát, hogy a férfi vonzó, erőteljes arcába néz. Váratlanul, hirtelen, életében először úgy érezte, elhagyja a feszültség. Nyugodtnak és békésnek érezte magát. Nem aggódott azon, hogy mit gondol, hogy néz ki, mit csinál, vagy mit gondolnak róla mások. Semmi másra nem tudott gondolni, csupán a mindent elsöprő, pillanatnyi vágyra, hogy a férfi a karjába vegye. Mély lélegzetet vett, becsukta a szemét. Austin felé billentette az arcát, ő pedig teljesen átadta magát a szenvedélyes, tökéletes csóknak a zsúfolt park, egy sűrű nap és a világ legnyüzsgőbb városának kellős közepén. – Én, csokit? – hallották valahonnan messziről a dühösnek tűnő hangot. – Miért adnék csokit? És kinek? Austin és Issy ímmel-ámmal szétrebbent, az arcuk vörös volt és izzadt. Darny kérdő tekintettel nézett rájuk. – Ezt üzeni a sütid. Fölemelte az ütött-kopott, sérült dobozt, benne a tizenegy sütemény romjaival, egynek a helye üresen tátongott, és az Ó-ról az ékezet a hiányzó betű helyére került. Sikerült kibetűznie: ADJ CSOK’T

– Ezt az üzenetet szántad nekem? – kérdezte Austin. – Ööö… nem egészen – válaszolta Issy, kicsit kába volt és szédült, és úgy érezte, mindjárt elájul. – Jó – mondta Austin, és szélesen elvigyorodott. – Oké, Darny. Először megebédelünk, aztán van öt perced az oroszlánokra, utána Issynek és nekem el kell valamit intéznünk, oké? – Te is velünk ebédelsz? – kérdezte Darny, mielőtt lélekszakadva elrohant, hogy üldözőbe vegyen néhány galambot. – Klassz! Ők pedig álltak, és mosolyogva figyelték. Issy tágra nyílt szemmel nézett Austinra. – Hűha – mondta. – Nos, köszönöm – mondta Austin kissé zavartan. Aztán újra Issyre nézett. – Jézusom – mondta gyorsan –, gyere ide. Úgy érzem, mintha hosszú évek óta várnék rád. Hevesen megcsókolta, azután olyan élénken nézett rá, hogy Issy úgy érezte, mindjárt szétrobban a szíve. – Maradj ilyen – mondta Austin hevesen. – Kérlek, maradj olyan édes, mint amilyen most vagy.

Tizenkilencedik fejezet HÚSVÉTI TORTA 17 dkg vaj 17 dkg finom barna cukor 3 tojás, felverve 17 dkg sima liszt egy csipet só 1 teáskanál vegyes őrölt fűszerkeverék (választható!) 34 dkg kevert mazsola 5 dkg darabolt vegyes gyümölcs 1 citrom reszelt héja 1-2 evőkanál sárgabaracklekvár 1 felvert tojás a mázhoz Vásárolj mandulakrémet a közértben. Magad is előállíthatod, de nem őrültünk meg. Habard a krémet egy percig, míg sima és képlékeny nem lesz. Borítsd ki, és készíts egy 18 cm átmérőjű kört. Melegítsd elő a sütőt 140 °Celsiusra (vagy a gázsütőt 1-es fokozatra). Kenj ki, és bélelj ki egy 18 cm átmérőjű tortaformát. A tésztához keverd össze a vajat és a cukrot, míg halvány és levegős nem lesz. Fokozatosan keverd bele a tojásokat, amíg jól összekeveredik, akkor szitáld bele a lisztet, a sót, és egyszerre egy kis fűszerkeveréket (ha használsz). Végül keverd össze a vegyes aszalt gyümölcsökkel és a reszelt citromhéjjal. Tedd a keverék felét az előkészített tortaformába. Simítsd el a tetejét, és fedd be a mandulakrémmel. Öntsd rá a maradék tésztakeveréket, és simítsd el a tetejét. Hagyj egy kis helyet a közepén, hogy meg tudjon emelkedni a tészta. Süsd az előmelegített sütőben 1 és ¾ órát. Szúrj hústűt a közepébe – ha tisztán húzod ki, akkor elkészült. A megsült tésztát vedd ki a sütőből, és tedd félre a fémrácsra, hogy hűljön. Tégy a tetejére újabb réteg mandulakrémet. – Rosszabbra fordult az állapota – suttogta az ápolónő, de Issy már tudta. A nagyapja nem írt levelet, és nem küldött receptet. Már hetek óta. – Minden rendben – mondta Issy, habár átkozottul nem volt rendben semmi. Ez nem igazság. A nagyapja olyan soká élt, mindent jelentett a számára, és megérdemelte volna, hogy lássa a boldogságát. Eltekintve a sarokban pityegő gépektől, a szoba csendes volt. Joe nagypapa tovább fogyott, ha ez egyáltalán lehetséges. Mostanra olyan kevés maradt belőle, csupán egy vékony réteg sápadt, szőrtelen bőr a puszta csontvázon. Austin természetesen el akart jönni; egy újabb hosszú, átborozott este után, amikor megosztották a tapasztalataikat, és a beszélgetésüknek soha nem akart vége szakadni. A fiú beszélt az anyjáról és az apjáról, a balesetről, amely véget vetett a lusta, könnyed diákéletnek, és egy beképzelt négyéves gondozójává tette, aki ugyan végtelenül szerethető volt, de aki miatt Austin kénytelen volt inget és nyakkendőt ölteni, még mielőtt felkészült volna rá. Issy nem tehetett mást, mint hogy végighallgatta. Minél többet tudott meg róla, annál inkább… nos, még nem állt szándékában kimondani az sz betűs szót. Nem lett volna helyénvaló. De Austinnal összehasonlítva jelentéktelennek tűnt minden addigi férfi, akit ismert. Mindegyik. Most már beismerte magának, hogy a legszívesebben kifecsegné, kikiabálná a nagyvilágba. De csak, ha eljött az ideje. És most még abban sem volt biztos, hogy az ő ideje eljött.

– Nagypapi – suttogta Issy. – Papi! Én vagyok! Isabel. Semmi. – Süteményt hoztam! – megzörgette a doboztetőt. Most az egyszer a nagyapja kedvencét készítette el, és nem a sajátját; a szilárd, lapos húsvéti tortát, amit annak idején a dédanyja készített el neki, hosszú évtizedekkel korábban, amikor Joe még kisfiú volt. Issy megölelte, beszélt hozzá, elmondta neki a csodálatos híreket, de a nagyapja nem reagált a hangjára, sem az érintésére vagy arra, hogy körülötte tesz-vesz. Úgy tűnt, lélegzik, de épphogy csak. Keavie Issy karjára tette a kezét. – Attól tartok, már nincs sok hátra – szólalt meg. – Azt akartam… talán hülyén hangzik, de annyira szerettem volna, ha megismeri a barátomat – mondta Issy. – Szerintem kedvelné. Az ápolónő fölnevetett. – Vicces, hogy ezt mondja – felelte –, de és is szeretném, ha találkozna a barátommal. Biztosan az áldását adná rá. – Milyen a barátja? – kérdezte Issy. – Nos, erős… és jó ember, nem balek… és nem egy tökölős típus. És vicces és nagyon dögös, és, hű, egyszerűen elképesztő, és amikor felhív, és meglátom a nevét a mobilom kijelzőjén, úgy érzem, mindjárt bepisilek, annyira izgatott leszek – vallotta be az ápolónő. – Ó, bocsánat. Sajnálom. Ez nem volt helyénvaló. – Nem, dehogy – mondta Issy. – Végre, végre életemben először találkoztam valakivel, aki iránt én is ugyanezt érzem. A két nő egymásra mosolygott. – Megérte várni, ugye? – kérdezte Keavie. Issy az ajkába harapott. – Ó, igen – válaszolta. Az ápolónő Joe nagyapóra pillantott. – Biztos vagyok benne, hogy… kérem, ne mondja meg neki, hogy az enyém egy hentes. – Az enyém banki tanácsadó! – közölte Issy. – Az még rosszabb. – Az tényleg rosszabb! – mondta az ápolónő, és elsietett, mert megszólalt a csipogója. Issy rendezgette a virágokat, amiket magával hozott, aztán leült, és nem tudta, mit csináljon. Hirtelen megcsikordult az ajtó, és Issy felnézett. Az ajtóban állt egy nő, aki hihetetlenül ismerős volt, közben mégis szinte idegen. Hosszú szürke haja volt, ami talán furcsa lehetett volna, de inkább olyan Joni Mitchell-es kinézetet kölcsönzött neki, és hosszú leplet viselt. Az arca békés volt, de Issy észrevette a ráncokat, melyek mélyen az arcába vésődtek, a vonalakat, amelyek hosszú, nehéz napokról meséltek. De azért kedves arc volt. – Anya – mondta olyan lágyan, hogy az már majdnem suttogásnak hatott. Együtt ültek, így hárman, szinte nem is beszélgettek, bár az anyja megfogta a nagyapja kezét, és elmondta neki, mennyire szereti, és mennyire sajnálja, ami történt. Issy őszintén azt mondta, hogy az anyjának nincs mit megbánnia, hiszen végül minden kialakult magától, és anya és lánya mind a ketten biztosak voltak benne, hogy Joe megszorította a kezüket. Issy úgy érezte, minden alkalommal összeszorul a torka, amikor kínzóan hosszú ideig vártak a nagyapja következő lélegzetvételére. – Mi ez? – kérdezte az anyja lágyan, és felvette a szatyrot, benne az egyszerű megjelenésű, laposra sütött tortával. Beledugta a zacskóba az orrát. – Ó, Issy – mondta –, a nagymamám sütötte ezt nekem, amikor pici voltam. Pont ilyen illata volt. Pontosan! A nagyapád imádta, egy tonnányit képes volt bevágni belőle. Ez volt a legnagyobb kedvence! Issy már tudta. De azt nem tudta, hogy az anyja is tudja.

– Ó, te jó ég, ez visszavisz abba az időbe. Az anyja zokogott, a könnyek végiggördültek mély ráncain. Az ágyhoz sétált, a szélére ült, és kinyitotta a szatyrot. Az egész tartalmát az apja orra elé tette, hogy az öregember beszívhassa a fűszeres illatot. Issy valahol azt hallotta, hogy amikor már minden érzék felmondta a szolgálatot, a szaglás még akkor is megmarad, egyenes út az öntudat lényegéhez, az érzésekhez, a gyerekkorhoz és az emlékekhez. De mennyi maradt meg a nagyapjában? Mind a két asszony hallotta, ahogy Joe mélyen, reszelősen beszívja a levegőt. Aztán egyszer csak a nők összerezzentek, a férfi gyenge, vizenyős szeme hirtelen kinyílt, a pupilláján vékony hártya. Újra levegőt vett, beszívta a sütemény illatát, majd még egyszer, mélyen, mintha megpróbálná belélegezni a lényeget. Aztán néhányszor pislogott, és megpróbált fokuszálni, de nem sikerült. Majd hirtelen élessé vált a tekintete – és valami olyasmit nézett, amit Issy nem láthatott. – Itt van – mondta a nagyapja lágy, gyermeki csodálkozással. – Itt van! – Aztán egy félmosollyal újra lehunyta a szemét, és tudták, hogy elment.

Epilógus FEBRUÁR – Nem gondoltam volna, hogy a cicid lehet annál nagyobb, mint előtte volt – mondta Pearl Helenának. – Ha az ablak elé állsz, nem lehet kilátni. Jobb, mint az enyém. A sápadt, délutáni napsugár áthatolt a Cupcake kávézó ablakán – ősszel, amikor az idő hidegre és szelesre fordult, eltették a napellenzőt –, és lágy fényfoltokat terített az asztalokra és a rózsaszín és kék minitortákkal magasan megrakott süteményesállványokra, a csomagolópapírra, a kártyákra és a földön szanaszét szórt bébiajándékokra. Helena úgy ült, akár egy hatalmas, ellentmondást nem tűrő anyahajó jó szélnél, szoros barna ruhája szégyentelenül feszült rendkívüli fenekére, pompás keble a ruha tetején majd kibuggyant; tiziánvörös haja zuhatagként omlott a vállára. Ashok eltörpült mellette, és úgy nézett, mintha majd kicsattanna a büszkeségtől. Issy arra gondolt, hogy a barátnője még soha nem volt ennyire gyönyörű. Odakint Ben Louisszal fogócskázott. Az ember nem kaphat meg mindent, jegyezte meg Pearl. De a kisfiú minden kétséget kizáróan imádta az apját… Ben viszont nem volt mindig ott. De amikor igen, akkor Louis ragyogott és kivirult, és nem volt a világon semmi, ami miatt Pearl ezt kockára tette volna. Az nem ő lett volna. Meglátta Dotit, aki épp a Köz bejáratánál haladt el. Egy hosszú másodpercre összekapcsolódott a pillantásuk. Azután mindketten elkapták a tekintetüket. Helena öntelten megpaskolta a pocakját. – Drága kisbabám, imádlak – mondta. – De most már igazán kijöhetnél. Nem tudok fölkelni. – Nem kell fölkelned – mondta Issy, és odaugrott hozzá. – Mire van szükséged? – Pisilnem kell – mondta Helena. – Már megint. – Ó, oké. Talán ebben tudok segíteni. – Issy mindenesetre felajánlotta a karját, Helena pedig hálásan belekapaszkodott. Pearl további süteményekkel ment át az udvaron. Pillanatok alatt bolttá alakították az új épületet, és most Pearl keze alatt kiválóan ment az üzlet. Felipe, a hegedűművész is segített neki, kiderült, hogy egészen ügyes a konyhában, amikor épp nem gyakorol az előkertben. Még Marian is egész gyakran belekotyogott a dolgokba a hétvégeken, mielőtt a honvágya megint felerősödött, és elment, hogy Brickkel találkozzon – bár előtte rengeteget beszélgettek Issyvel, aki arra is megtanította, hogyan kell e-mailezni. Közben Issy két fiatal, vidám ausztrál lányt is alkalmazott, akik nagyszerűen kijöttek Caroline-nal, és úgy tűnt, az egész vállalkozás szinte magától megy. Újabban Issy újra meg újra azon tűnődött, vajon nem volna-e terep valahol egy újabb kávézónak… talán egy kis félreeső helyen Archwayben. Valóban átvillant az agyán. Des felesége, Ems, egy feszes szoknyájú és feszült arcú nő arra bátorította Jamie-t, hogy egyedül álljon fel a kanapé előtt, és tanácsokkal halmozta el Helenát, aki több kisbabával foglalkozott, mint ahányszor Ems meleget vacsorázott életében (ránézésre Ems soha nem evett meleg vacsorát), de azért diplomatikusan bólogatott. Louis Helena lábánál állt, és suttogó párbeszédet folytatott saját magával, miközben egy kis műanyag dinoszauruszt szorongatott az ujjai között. – De egy barátságos dinoszaurusz – magyarázta. – Ez a dinoszaurusz nem eszik kisbabákat. – Kisbabát akarok enni – mondta a dinoszaurusz. – Nem – dorgálta meg Louis szigorúan. – Az rossz dolog, dinoszaurusz.

Pearl gyöngéden nézett rá, amikor bejött a boltba. Nem akarta elmondani Issynek, és biztosan nem bírta volna elviselni az „én megmondtam” pillantásokat, amiket Caroline lövellt volna felé, de előbb-utóbb kénytelen lesz előrukkolni vele. – Szóval – kezdte –, úgy néz ki, lehet, hogy költözünk. – Hová költöztök? – kérdezte Issy elragadtatással. Pearl vállat vont. – Most, hogy üzletvezető lettem, úgy tűnik, megengedhetek magamnak egy helyet a lakótelepen kívül… és arra gondoltunk… nos, Ben és én arra gondoltunk… – Tehát már hivatalos? – kérdezte Caroline vidáman. – Ha az, hát az – mondta hevesen Pearl. – Ha az, hát az. – De micsoda? – kérdezte Issy. – Miről van szó? Caroline, aki szokás szerint piroslott az előző éjszaka után, melyet a kiemelkedően tehetséges kőműves kiemelkedően tehetséges karjában töltött, és tette mindezt azért, hogy bosszantsa az exét, aki állítólag tudta, mi folyik az elülső szobájában, legalábbis az iskolai pletykák szerint, azonnal találgatni kezdett. – Felköltözöl ide. – Aztán: – Nem… nem – mondta, és a homlokára tette a kezét, akár egy jövendőmondó. – A Dynevor Roadra költözöl? Vagy legalábbis arra a környékre. Pearl dühösen nézett rá. – Nos – mondta. – Nos… – Mi az? Mi van a Dynevor Roadon? – kérdezte Issy kétségbeesetten. – Csak a William Patten, a legjobb óvoda Stoke Newingtonban – világosította fel Caroline önelégülten. – Az anyák vérre menő küzdelmet folytatnak, hogy bejuttassák oda a gyerekeiket. Van fazekasműhelyük és művészeti központjuk. Caroline Louisra pillantott, aki épp szeretetteljes puszit adatott a dinoszaurusszal Helena hasára. – Valószínűleg sikerül neki a felvételi – mondta. – De ez óriási! – örvendezett Issy. – Ugye? Azzal nem árulod el a gyökereidet, ha jó helyre íratod a gyerekedet. – Nem – mondta Pearl, de elég szkeptikusnak tűnt. – Tudod, az a gond Louisszal, hogy szerintem tehetséges, de különleges támogatásra van szüksége, ezt pedig más helyen nem tudja megkapni. Caroline átölelte a vállát. – Nézzenek oda! – mondta, és sugárzott a büszkeségtől. – Pont úgy beszélsz, mint egy Stoke Newington-i anyuka. Helena mindenkit maga köré gyűjtött. – Nem tudok tovább várni Austinra – jelentette ki. – Mindig elkésik. Mindenkinek köszönöm a gyönyörű ajándékokat, teljesen el vagyunk ragadtatva, és nagyon köszönöm, hogy megengedtétek, hogy itt tartsuk a babafürdetőt. Issy szerényen integetett egy törlőkendővel. – Van itt neked valami. Egy örökkévalóságig tartott, mert Zacet annyira elborította a munka. – Hála neked – mondta Zac, és lesimította újabban viselt, punkos neonzöld mohikánfrizuráját. – De van a számodra egy kis ajándékunk. Issy előrelépett, és Helena átadta neki a terjedelmes lapos csomagot. Issy felnyitotta, és levegő után kapkodott. A Cupcake kávézó ismerős, csinos, rózsaszín körtevirágmintájával díszített könyv volt benne, melynek a címe egyszerűen: Receptek. Belül minden ott volt, amit a nagyapja valaha is küldött neki, egyik oldalon a másik után összevágott papírdarabok a levelekből és gépelt üzenetekből, a többi felbontott borítékból, minden, ami használható recept volt, mindez szépen szedve, a Cupcake kávézó repertoárjának minden egyes süteményével

kiegészítve, a lapszéleken Zac gyönyörű virágos mintájával díszítve. – Ezentúl nem kell szanaszét hagynod a lapokat a lakásban – magyarázta segítőkészen Helena, és átadta az eredetiket is. – Ó – mondta Issy, aki a meghatottságtól meg sem tudott szólalni. – Ó, a papinak nagyon tetszene. És én is imádom. A parti késő estig folytatódott. Austin elkésett (Janet felhívta rá Issy figyelmét, amikor felsorolta Austin hibáit, mert úgy érezte, ez a kötelessége, és Issy úgy vélte, ez egészen olyan, mint egy kis csevej az elragadtatott anyóssal), pedig egy cuki bébihordozót vettek Helenának, amit együtt akartak átadni. Issy először csalónak érezte magát, miközben körbesétáltak a John Lewisnál, és valami szép ajándékot kerestek, de aztán egészen megszokta, hogy az emberek azt kérdezgetik, „a maga fia mászik ott felfelé?”, és akkor már kicsit élvezte is a helyzetet. Amikor pedig kart karba öltve sétáltak Austinnal, akkor már egészen élvezetesnek találta. Még az is egészen jó mulatság volt, amikor tetanuszoltásra vitték Darnyt. Türelmetlenül arra gondolt, mennyire hiányzik neki a férfi. Hiányzott neki mindennap, és reggel már abban a percben, amikor Austin elment, és Issy most alig várta, hogy megmutathassa neki a könyvet. Amikor a hold felkelt a ház mögött, végre megpillantotta a magas, rendetlen sziluettet, és a szíve, mint mindig, hevesen kalapálni kezdett a szerelemtől. – Aus! – kiáltotta, és kiszaladt elé. Darny kilőtt a bátyja mögül, egy röpke sziát kiáltott Issy felé, és berobogott, hogy Louisszal találkozzon. – Kedvesem – kezdte Austin valahogy szórakozottan, magához vonta Issyt, és belecsókolt a hajába. – Hol voltál? Mutatni akarok valamit. – Ja, igen – mondta Austin. – Van egy újságom a számodra. Fölemelte a hordozót, amelyet szemmel láthatólag sötétben csomagolt be. – Átadjuk előbb az ajándékot? – Nem! – mondta Issy, és hirtelen a saját meglepetéséről is megfeledkezett. – Az újság az első. Hirtelen bekapcsolt az időzítő, amelyet Austin szerelt a karácsonyfaizzókra. Chester felkelt, hogy behúzza a bolt függönyeit, és integetett nekik. Visszaintettek. A tömzsi kis fa gyönyörűen ragyogott. – Munkahelyi újság – kezdte Austin. – A főnököm… nos, úgy tűnik, valamit jól csinálhattam az utóbbi időben… Így is volt. Néha úgy tűnt, az, ahogy a nő Graeme-et lekezelte, és az, hogy ő viszont megkaparintotta álmai asszonyát, Austin számára ébresztőként működött. Mindez arra emlékeztette, hogy hagyja abba az alvajárást. Álljon neki, és érjen el valamit, mielőtt túl késő. Ettől, és attól, hogy Issy, aki szerette, ha a dolgai otthon csinosan és otthonosan vannak elrendezve, Austin néhány apró és nem annyira apró átcsoportosítást végzett a holmija között, és hogy a lány hozzáköltözött, felfrissültek a léptei, és hirtelen hatalmas étvággyal vetette bele magát az új ügyekbe és új lehetőségekbe. – Szóval… a következőről van szó. Felvetették, hogy mit szólnék hozzá, ha kiküldenének. Külföldre. – Külföldre? – mondta Issy, és hideg kézként markolt a gyomrába a félelem. – Hová? Austin vállat vont. – Nem tudom. Csak annyit mondtak, „tengerentúli kiküldetés”. Valahová, ahol jó iskolák vannak Darny számára. – És persze sürgősségi betegellátás és sebészet – tette hozzá Issy. – Ó, a kutyafáját! Hűha! – Tudod – mondta Austin –, eddig nem utazhattam túl sokat. – Várakozással nézett rá. Issy csinos arca komoly volt, a homlokát ráncolta.

– Nos, gondolom… – nyögte ki végül –, ideje a sütibirodalomnak külföldre terjeszkednie. Austin szíve megdobbant. – Gondolod? – mondta elragadtatással. – Tyűha! – Valahová – folytatta Issy –, ahol a bankigazgatók nagyon nyitottak a lekenyerezéssel szemben. Egymásra mosolyogtak, Issy szeme ragyogott. – Istenem, Austin. Ez óriási. Ijesztő, de fantasztikus. – Segít valamit – mondta Austin –, ha azt mondom, szeretlek? – Megcsókolnál a karácsonyfaégők alatt, miközben ezt mondod? – suttogta Issy. – Akkor, azt hiszem, akárhová követnélek. De kérlek, ha lehet, ne Jemenbe menj. – Szeretem Stokey-t – mondta később Austin. – De tudod, mit? Az otthon ott van, ahol te vagy, és Darny. Szenvedélyesen megcsókolta a csenevész körtefa ragyogó ágai alatt, amely máris a tavaszról álmodott.

Süsse meg az első muffinját A Sütemények Keresztes Lovagjaival Most, hogy elolvasta ezt a fantasztikus regényt, és azt gondolja, istenem, szeretném elolvasni Jenny Colgan többi könyvét is, az járhat a fejében, szeretné megsütni az első saját muffinját. Gratulálok! Olyan utazásba kezd, amely rendkívüli élvezetekhez és fantasztikus süteményekhez vezet! Először is, beavatom egy apró titokba, amelyet egyetlen minitortapékség sem szeretne megosztani; muffint sütni könnyű, gyors és olcsó. A saját otthonában elkészítheti, és – ígérem, már első kísérletre is – jobb íze lesz, és jobban fog kinézni, mint a kereskedelemben kapható sütemény. A cupcake készítésében az a remek, hogy kevés eszközt igényel. Valószínűleg már van otthon muffinsütője (az a tepsi az, amelyikben 12 lyuk van), amely valahol a konyhaszekrény környékén cselleng. Ugyanebben szokták elkészíteni a yorkshire pudingot is, de ha még sincs, akkor is nagyon olcsón beszerezhető a szupermarketek konyharészlegén. A másik dolog, amit be kell szereznie, az egy csomag papírkosárka, szintén bármelyik nagyobb élelmiszerboltban megkapható. Mielőtt belemerülünk a vaníliás muffin receptjébe, nagyon fontos, hogy megtudja, szerintem mi a sütés négy titka (ez sokkal nagyobb szabásúnak hangzik, mint amilyen). Kezdés előtt hagyjuk a hozzávalókat egy kicsit szobahőmérsékleten (különösen a vajat). Nemcsak azért, mert így lesz a legjobb a sütemény, hanem azért is, mert így sokkal könnyebb a hozzávalókkal dolgozni… és ki ne akarná megkönnyíteni a saját dolgát? Melegítse elő a sütőt a megfelelő hőmérsékletűre, és hagyja ezen a hőmérsékleten 20-30 percig, mielőtt a süteményt beteszi. Így a tészta rögtön a megfelelő hőmérsékletre kerül, a kémiai folyamatok beindulnak, és a piskóta könnyű lesz. Hála istennek a remek muffin megsütéséhez nem kell tudnunk, mik ezek a kémiai folyamatok! Mérje ki a hozzávalókat mérleggel, és bizonyosodjon meg róla, hogy nem maradt ki semmi. A sütés nem olyan, mint a főzés – nem lehet kitalálni a mértéket, vagy utólag pótolni a hozzávalókat, és sikerre számítani. Ha ragut készít, amihez két répa szükséges, és úgy dönt, hogy hármat tesz bele, az étel ugyanolyan finom lesz (bár egy leheletnyivel répásabb), de ha a süteményhez például két tojás szükséges, és hármat tesz bele, akkor levegős és könnyű piskóta helyett nyúlós, szalonnás tésztát kap. Ez elsőre talán nagyon bekorlátozza a lehetőségeket, de valójában nagyon jó dolog – a recept gondolkodik ön helyett, és minden esélye megvan, hogy ízletes süteményt készítsen. Használjon jó minőségű hozzávalókat. Ha a kenyerére vajat ken, miért tenne a süteményébe margarint? Ha finom csokoládét eszik, a süteményhez miért használna főzőcsokoládét? A sütemény annyira lesz finom, amennyire a hozzá felhasznált hozzávalók. Íme, az én üzembiztos vaníliás-piskótás muffinreceptem vaníliás vajkrémmel. 12 sütemény elkészítéséhez elég. Hozzávalók A muffinhoz: 12,5 dkg szoba-hőmérsékletű natúr vaj 12,5 dkg porcukor 2 hatalmas tojás, szobahőmérsékleten 12,5 dkg önkelesztő liszt, átszitálva

2 teáskanál vaníliakivonat (kivonat, és nem aroma) (A kivonat természetes, míg az aroma mesterséges anyagokat tartalmaz, és rossz.) 2 evőkanál tej (teljes tejet vagy félzsíros tejet használjon, de semmiképpen ne sovány tejet, mert annak szörnyű íze van) A vajkrémhez: 12,5 dkg szoba-hőmérsékletű natúr vaj 25 dkg átszitált porcukor 1 teáskanál vaníliakivonat 1 löttyintés tej – kezdje egy evőkanálnyi mennyiséggel, és ha a vajkrém halmazállapota még nem megfelelő, adjon hozzá még egy kanállal, és így tovább. Elkészítés Melegítse elő a sütőt 190 °C-ra (vagy a légkeveréses sütőt 170 °C-ra, illetve a gázsütőt 5ös fokozatra). Bélelje ki a muffintepsit papírkosarakkal. A recept 12 süteményre elég. Verje fel együtt a vajat és a cukrot, amíg sima, levegős és világos nem lesz. Ez jó pár percet igénybe vesz, még puha vajjal is. Ne spórolja meg ezt a lépést, mert ekkor kerül levegő a keverékbe. Az már az ön választása, hogy hogyan keveri össze a hozzávalókat. Amikor sütni kezdtem, fakanalat használtam, aztán áttértem a kézi elektromos habverőre, mostanában álló mixert használok. Bármelyikkel ugyanazt az eredményt lehet elérni, de ha fakanalat használ, csodásan megdolgoztatja vele a felkarját… ki mondta, hogy a sütemény egészségtelen? Adja hozzá a tojást, a lisztet, a vaníliát és a tejet, és verje simára. Néhány recept az mondja, hogy mindegyiket külön kell hozzáadni, de ennél a változatnál nem kell emiatt aggódnia. Amire szüksége van, az a lecsöppenő halmazállapot; ez azt jelenti, hogy ha vesz egy kanálnyi keveréket, és enyhén megütögeti a kanalat, a keverék leesik. Ha a tészta nem pottyan le a kanálról, akkor tovább kell keverni, és ha még mindig nem pottyan le, akkor adjon hozzá még egy evőkanál tejet. Kanalazza a keveréket a kosarakba. Nem szükséges az üregeket megtölteni, mert a sütő melegétől majd felemelkedik a tészta. Az első tizenkét percben semmiképpen ne nyissa ki a sütőt, utána hústűvel ellenőrizze (ha nincs, akkor használjon fa koktélpálcikát). Szúrja a tészta közepébe, és ha tisztán tudja kihúzni, akkor a sütemény elkészült, és kiveheti a sütőből. Ha nyers tészta van a hústűn, akkor tegye vissza a sütőbe, és adjon neki még pár percet. Mivel a minitorta kicsi, könnyen nyers marad vagy túlsül, úgyhogy figyeljen oda. Ne aggódjon, ha a sütés tovább tart, mint a recept szerint, hisz a sütők nem egyformák. Amint kiveszi a süteményt a sütőből, vegye ki a tepsiből, és tegye a fémrácsra. Ha a tepsiben marad, akkor még tovább sül (a tepsi nagyon forró), és a papír elkezd leválni a piskótáról, és az csúnya. A fémrácson gyorsan, úgy harminc perc alatt kihűl. Most pedig készítse el a vajkrémet: Verje fel magában a vajat egy tálban nagyon könnyűre. Majdnem úgy néz ki, mint a tejszínhab. Ez az az állag, amikor a vajkrém könnyű és finom. Adja hozzá a porcukrot, és verje, amíg laza és levegős nem lesz. Eleinte finoman, gyengéden keverje, különben a porcukor felszáll, és beborítja a konyháját fehér porral! Keverje, amíg a cukor és a vaj sima és egyenletes lesz; a legjobb teszt, ha egy kis darabot a nyelvére helyez, és felnyomja a szájpadlására. Ha szemcsés érzés, akkor még verni kell. Ha sima, akkor jöhet a következő lépés. Keverje bele a vaníliát és a tejet. Ha a vajkrém nem olyan puha, mint szeretné, adjon hozzá még egy kis tejet, de óvatosan – ha nem akarja, hogy a vajkrém lucskos legyen. Kenje rá, vagy nyomja rá a süteményekre. Rákenni könnyebb, és nem kell hozzá

semmilyen eszköz. De ha azt szeretné, hogy a süteményei csinosak legyenek, akkor talán megéri venni egy habzsákot és csillag alakú fúvókát. Eldobható habzsákot is lehet kapni, amivel megspórolhatja a mosogatást. Tegyen rá bármilyen további díszítést, amilyet csak szeretne – itt használhatja a kreativitását. Régebben cukorvirágokat alkalmaztam, ehető csillámot, mogyorót, golyókat, pelyhet, gumicukrot… a lehetőségek sora végtelen. Sütkérezzen a dicsfényben, hogy milyen gyönyörű dolgot készített. Fogyassza el.

Én és a királyi esküvő 1981-ben 1981-ben kilencéves voltam, így Károly herceg és Lady Diana Spencer menyegzője jelenti számomra az igazi királyi esküvőt. Valóban a legmegfelelőbb időszak volt ez számomra a habos-babos hercegnős izgalmakhoz. (Természetesen ez annak idején volt. Tudom, hogy manapság a bulvársajtó szerint minden kilencévesnek van tetkója, Bacardi Breezerst iszik és hasonlók, de azok még ártatlanabb idők voltak.) Én, Alison Woodall és Judi Taylor úgy gondoltuk, hogy az egész szertartás csodás volt, és addig finomítottuk a divattervezői képességeinket, hogy még ma is le tudom rajzolni azt a ruhát – fodros, puffos ujj, a közepén masni, hozzá túl rövid, tupírozott haj –, csukott szemmel is látom magam előtt. Végignéztem az egész eseményt (a reggeli tévéadás akkoriban még újdonságszámba ment), pedig hihetetlenül hosszú és unalmas volt. Amikor mindenki az esküvői reggelire vonult, az rém vontatottnak tűnt a számomra. Kiderült, hogy igazam volt, ha nem olyan ember mellett ülsz, akit kedvelsz, a lakodalmak hihetetlenül unalmasak tudnak lenni. El tudja képzelni, milyen lehet például Chessingham főrendi hercegnője mellett ülni? Annak ellenére, hogy a világ névlegesen republikánus felében nőttem fel (Skócia katolikus nyugati partjain), mégis volt utcabálunk, és tisztán emlékszem, hogy azt mondtam anyámnak: „Isten sok hívőt veszíthet, ha ma nem lesz napsütés, ugye?” (de volt), amire az anyám azt válaszolta: „Hm” (nagyon szenteskedő gyerek voltam). Valójában egy barátom, aki szokatlanul fiatalon házasodott az utolsó főiskolai évében, ennek a generációnak a tagjává vált: rengeteg nyolcvanas évekbeli pillanatfelvételen látható, az utolsók között volt, akik Diana stílusú esküvői ruhában mentek férjhez, hatalmas puffos ujjal, csipkékkel és masnikkal. Eltekintve attól a ténytől, hogy akár Diana, ő is olyan volt, mint egy kisgyerek, aki belepottyant egy nagy rakás csipkés szennyesbe, egész szép lány volt. Amikor négy évvel ezelőtt Las Vegasban jártunk, elhatároztuk a férjemmel, hogy megújítjuk a fogadalmunkat Elvisszel. Ő és a nagyobbik fiam odaillő fehér szmokingot viseltek. Én figyelembe vettem a sokszor elővett királyi esküvő témakört, és a legnagyobb, legszélesebb, leghihetetlenebb virágfüzérrel díszített ruhát vettem fel, amit csak bérelni lehetett. Nagyon hosszú volt. Cipelni kellett. Fantasztikus volt. Azt hiszem, titokban jobban tetszett, mint a nagyon elegáns, drága, finom, Grace Kelly utánzatú esküvői ruhám, amiben eredetileg férjhez mentem. Káprázatos volt. Minden későbbi bánat és a tragédia ellenére – és most már szinte lehetetlen a nevető Diana híres fotójára szomorú érzések nélkül tekinteni, amelyen a leomló, hatalmas habcsókruháját kis koszorúslányok veszik körül – nagyon is vidám esemény volt, és rendkívül faragatlannak kell ahhoz lenni, hogy valaki ne a legjobbat kívánja a fiának és tökéletesnek tűnő menyasszonyának. Ha semmi más, hát a nemzeti ünnepnap önmagában is jó dolog, és ürügy az utcabálra. És természetesen a sütizésre. A lányom még csak egyéves, tehát még nem elég nagy, hogy elkapja az esküvői ruha iránti szenvedély, és esélyes, hogy Kate egyébként is valamilyen stílusos és visszafogott darabot ölt magára (olyan személyiségnek tűnik), ami, azt hiszem, nagy kár a kilencéves esküvőiruha-tervezők miatt. De remélem, a kissé érettebb hercegnő pontosan tudja, mit akar, és ez jó előjel. Ennek teljes ellentéteként a következő oldalon megtalálhatja egy fantasztikus, habos muffin receptjét. A megfelelő cukormázhoz használjon zsákot vagy habnyomót, kezdje a közepén, csináljon kígyót, és építse körkörösen olyan magasra, amilyen magasra csak tudja.

KIRÁLYI ESKÜVŐ UTCABÁL – VÖRÖS- FEHÉR-KÉK MUFFIN Adag: természetesen királyi Fehér Viktória királynő piskótaalap Hozzávalók 17 dkg vaj 17 dkg porcukor 3 tojás (természetesen organikus) 17 dkg önkelesztő liszt egy löttyintés tej 1 teáskanál vanília Elkészítés Keverje a vajat és a cukrot, amíg könnyű és levegős nem lesz. Tegye hozzá a tojást és egy kanál lisztet, aztán adja hozzá a többi lisztet is. Tegyen hozzá egy löttyintésnyi tejet, amíg a keverék le nem válik a kanálról. Töltse 12 muffinkosárkába, a kosárkákat kétharmadig töltve, és süsse 180 °C-on 12-15 percig. Piros sajtkrém a tetejére Hozzávalók 22 dkg sajtkrém 5 evőkanál vaj 22 dkg porcukor (vagy ízlés szerint) Adjon hozzá néhány csepp rózsavizet és egy kis ételfestéket. Elkészítés Gyorsan halmozza a süteményre. Díszítse kék cukorvirágokkal. Falják föl, és köszöntsék a boldog párt!

Copyright © Jenny Colgan 2011 ’Baking your first cupcake’ piece, copyright © The Caked Crusader 2011 Hungarian translation © Alföldi Zsófia, 2013 © Ulpius-ház Könyvkiadó, 2013 ISBN 978-963-254-916-3 Felelős kiadó Kepets András Szerkesztette Gimes Katalin Felelős szerkesztő Greskovits Endre Minden jog fenntartva. A könyv, illetve egyes részeinek másolása, terjesztése tilos. A könyv bárminemű felhasználása kizárólag a kiadó előzetes, írásbeli hozzájárulásával végezhető, kivéve a szabad felhasználás esetköreit. A kiadó előzetes, írásbeli engedélye szükséges különösen a jelen kiadvány lefordításához, többszörözéséhez, terjesztéséhez, digitalizálásához, feldolgozásához, átdolgozásához, az egyes részleteknek az idézés szabályait meghaladó átvételéhez. A jelen kiadványt a mindenkori hatályos szerzői jog védi, melynek megsértését adott esetben a Büntető Törvénykönyv is büntetni rendeli.