Jenny Colgan KaracsonyACupcakeKavezoban

Jenny előszava Helló! Habár a Találkozzunk a Cupcake kávézóban volt a tizenharmadik regényem, úgy éreztem, nehezebb hátrahagynom, mint a többit. Talán mert ez a leghosszabb könyv, amit valaha írtam, valóban megkedveltem a szereplőket. Miután kiadták, karácsonyi hangulatba kerültem – imádom a karácsonyt –, és miközben nekiláttam a karácsonyi tortának meg pitének, arra gondoltam – tudom, hogy ez komplett hülyeségnek hangzik –, vajon hogyan készítené el őket Issy? Végül úgy döntöttem, az lesz a legjobb, ha leírom. Ráadásul ha tetszenek a receptek, jó dolog összeszedni néhányat erre az ünnepre is. Az előző könyvből ismét belevettem Caked Crusadernek a muffinok világába bevezető zseniális receptjét (ezért ha megtalálják, ne lepődjenek meg!), arra az esetre, ha valaki csak most kezd. Különös, mert bár szeretek folytatásokat olvasni, még sosem írtam egyet sem. Van azonban néhány dolog, amit néha nem szeretek bennük, ezért megpróbáltam elkerülni az efféle bekezdéseket: Jane belépett a szobába. – Helló, Jane! – mondta Peter. – Hogy érzed magad, amióta hajótörést szenvedtél és kénytelen voltál kannibál étrendre váltani, majd egy delfin a hátán hazahozott, és férjhez mentél az igazihoz, akiről végül kiderült, hogy mégsem a bátyád? – Jól – felelte Jane. Az ellenkezőjét is megpróbáltam elkerülni, amikor mindenre emlékezni kell (még mit nem, hisz olyan elfoglaltak vagyunk!), például: – Ez rosszabb, mint a Bermudák – dohogott Jane, miközben átsántikált műlábával a szobán. Tehát: ahelyett, hogy megpróbálnék mindent belegyömöszölni a történetbe, inkább itt egy gyors összefoglaló (egyébként isten hozta Önöket, ha újak nálunk!). Issy Randall elvesztette állását az ingatlanirodában, végkielégítéséből pedig megnyitotta a Cupcake kávézót Stoke Newingtonban, mely bohém,

vidékies hangulatú környék Londonban (Issy nagyapja, Joe pék volt Manchesterben, ő pedig mindig is szeretett sütni, és úgy döntött, szerencsét próbál a szakmában). Fölvette Pearl McGregort, aki szinte teljesen egyedül neveli a fiát, Louist, habár Louis apja, Benjamin Kmbota olykor felbukkan az életében; valamint Caroline-t, aki éppen gazdag férjétől válik. Issy pedig szakított ingatlanos barátjával, Graeme-mel, aki szörnyű volt, és randevúzni kezdett Austin Tylerrel, a helyi bank ügyvezetőjével, aki egyedül neveli az öccsét, Darnyt, amióta meghaltak a szüleik. Austinnak új munkát ajánlottak a tengerentúlon, de egyelőre elhalasztotta a dolgot – a legutóbbi könyv óta már több mint egy év telt el, ha van ennek valami értelme. Mindenesetre Louis most négyéves, Darny tizenegy, és elsős a középiskolában, Issy legjobb barátnőjének, Helenának, az ápolónőnek pedig kisbabája született orvos barátjától, Ashoktól. Remélhetőleg most már mindannyian képben vannak! Hálás köszönetem a BBC Booksnak és Delia Smithnek a receptjéért. Valamint köszönet Little Loafnak a tizenötödik fejezet receptjéért. További receptekért látogassanak el a http://thelittleloaf.wordpress.com webcímre. Számoljanak be sütési élményeikről a www.facebook.com/jennycolganbooks oldalon, vagy a twitteren: @jennycolgan. Kívánom Önöknek a legboldogabb karácsonyt! Sok szeretettel: Jenny

Csak karácsonykor, Csak egy fát megmászni, Csak karácsonykor, Ha el tudod olvasni, Csak karácsonykor, Mindent megtalálni. Csak karácsonykor, Csak karácsonykor. Sufjan Stevens: Csak karácsonykor

Első fejezet MÉZESKALÁCS Ez nem annak a mézeskalács figurának a receptje, amely inkább teasüteménynek számít, mivel keménynek és ropogósnak kell lennie. Nem is mézeskalácsház-recept, hacsak nem áll a rendelkezésünkre végtelen idő, és – tesszük hozzá halkan – nincs feltűnési viszketegségünk, amikor azért sütjük a süteményeinket, hogy megcsodálják, nem pedig azért, hogy elfogyasszák. Nem, ez a hagyományos, puha, ragadós mézeskalács. Nem tart sokáig az elkészítése, de az eredmény örömöt szerez majd mindenkinek. Ne feledjük olajjal kikenni a sütőformát, mielőtt beleöntjük a masszát. Máskülönben csúnya összetűzésbe keveredhetünk a mosogatógéppel. 50 g fehér cukor 50 g barna cukor 120 g vaj 1 tojás 180 ml méz 300 g sütőporral kevert liszt 1 teáskanál sütőpor 1 evőkanál őrölt fahéj 1 evőkanál őrölt gyömbér (lehet több is) fél teáskanál őrölt szegfűszeg (én csak beledobtam egypárat) fél teáskanál só 60 ml forró víz Melegítsük elő a sütőt 175 °C-ra vagy 3-as fokozatra. Vajazzunk ki egy kenyérvagy sütőformát. Keverjük krémesre a cukrot és a vajat (mixerrel a legegyszerűbb), majd adjuk hozzá a tojást és a mézet.

Keverjük össze a fűszereket, sütőport, lisztet és sót. Adjuk hozzá a nedves hozzávalókhoz. Adjuk hozzá a vizet, majd öntsük bele a sütőformába, és süssük 45 percig. A tetejét bevonhatjuk tortabevonóval, vagy készíthetünk hozzá cukormázat, esetleg tálalhatjuk anélkül is a tökéletesen ízletes, ragadós karácsonyi mézeskalácsot. Ne sajnáljuk azoktól, akiket szeretünk! Fahéj, narancshéj és gyömbér illata töltötte be a levegőt, de még ez sem tudta elnyomni a tömény kávészagot. Odakint verte az eső a Cupcake kávézó halványzöld kirakatának nagy ablakait; a kávézó egy kis zsákutcában állt egy vaskereskedő és egy körbekerített fa mellett, mely fagyottnak és kopárnak tűnt e dermesztő délutánon. Issy kirakta a parányi zöld levelekkel díszített friss, gesztenyés muffinokat, boldogan beszívta az illatukat, és eltűnődött, vajon korai-e lejátszani a karácsonyi CD-jét. Az időjárás szokatlanul enyhe volt egész novemberben, most viszont megjött a tél. Vendégek érkeztek; megtépte őket a viharos szél, esernyőiket a bejárati ajtó melletti kosárba pakolták (amennyit ott felejtettek már, jegyezte meg Pearl, ha valaha anyagi gondjaik támadnak, bármikor nyithatnak egy használtesernyő-kereskedést), majd félúton megtorpantak, és a kabátjukkal viaskodtak, amikor a meleg illatok megcsapták az orrukat. Issy látta rajtuk a változást: az esőben behúzott vállak lassan kiegyenesedtek a kávézó otthonos légkörében; a feszült, ideges londoni arcok ellazultak, és mosoly játszott a szájuk szegletében, amikor odaléptek a régimódi, üvegezett pulthoz, mely a finomságok napi kínálatát tartalmazta: muffinok a legjobb vajas mázzal bevonva, minden héten másmilyenek, attól függően, hogy Issy milyen hangulatban volt, hogy a figyelmébe ajánlották-e a legjobb vaníliát vagy egy csipkebogyós különlegességet, esetleg csak szabadjára engedte a képzeletét a mogyorós habcsókkal. A hatalmas, kotyogó narancssárga kávéfőző gép (harsány színe élesen elütött a kávézó sápadt zöldjeitől, szürkéitől és virágmintáitól, de olcsón szerezték, és kifogástalanul

működött) sercegett a háttérben, a tűz vidáman pattogott (Issy fatüzelésű kandallót szeretett volna, de nem lehetett, ezért gázzal fűtöttek); újságok voltak az újságtartókban és könyvek a polcokon; wifi; kényelmes zugok és sarkok, ahová el lehet bújni, valamint egy hosszú asztal, ahová az anyukák ülhetnek a babakocsijukkal anélkül, hogy bárkinek útban lennének. Az emberek mosolyogtak, beletelt egy kis időbe, mire eldöntötték, mire vágynak. Issy szerette felsorolni a kínálatot, és elmagyarázni, hogy mi minden került a süteményekbe: hogyan törte össze az epret, majd áztatta a szirupba az epres kis gyümölcskosarakhoz, amiket nyáron készítettek; vagy a fekete áfonyákat, amiket a nyári gyümölcstorták közepébe szeretett rakni; vagy mint most is, szerette, ha a vendégei orrát megcsapja a friss szegfűszeg illata. Pearl egyszerűen hagyta, hogy mindenki maga válasszon. Ami pedig Caroline-t illeti, gondoskodniuk kellett arról, hogy kialudja magát, különben elvesztette a türelmét, és megjegyzéseket tett a sütemények kalóriatartalmára. Ez felbosszantotta Issyt. – A k betűs szót tilos kimondani ebben a boltban – mondta. – Az emberek nem azért járnak hozzánk, hogy bűntudatot keltsünk bennük. Pihenésre vágynak, egy kis nyugalomra, hogy leülhessenek a barátaikkal. Semmi szükség, hogy telített zsírokról beszélj nekik. – Én csak segíteni szeretnék – mondta Caroline. – Bajban van a gazdaság. Tudom, hogy a volt férjem mennyi adó alól bújik ki. Én csak azt mondom, így nem marad pénz arra, hogy kifizessük a szívbetegek kezelését. Pearl feljött az alagsori konyhából egy újabb tepsi mézeskaláccsal. Az első adagot pillanatokon belül szétkapkodták a gyerekek, akik iskola után jöttek be, és odavoltak a mézeskalács-emberkék kis csokornyakkendőiért és rettegő arckifejezéséért. Pearl észrevette, hogy Issy elábrándozott, miközben két fahéjas csigát és egy gőzölgő pohár lattét szolgált fel egy potrohos, piros kabátos, fehér szakállas férfinak. – Még csak ne is gondolj rá – mondta. – Mire? – kérdezte Issy bűntudatosan.

– Hogy belekezdj ebbe az egész karácsonyi hűhóba. Ő nem a Télapó. – De lehetnék a Télapó – ellenkezett az idős férfi. – Mégis honnan tudhatná? – Mert akkor most el lenne foglalva – mondta Pearl, és ismét a főnökéhez fordult. – November van! – mondta Pearl. – Csak most adtuk el a Guy Fawkesmuffinokat, emlékszel? Arra pedig hadd ne kelljen emlékeztetnelek, milyen sokáig tartott, mire le bírtam szedni azokat a halloweeni pókhálókat. – Talán fönt hagyhattuk volna őket műhónak – tűnődött Issy. – Nem – mondta Pearl. – Ez nevetséges. Olyan sokáig elnyúlnak ezek az ünnepek, és mindenki utálja őket, teljesen túl vannak reagálva és el vannak túlozva. – Sületlenség – mondta Issy. Pearlt azonban nem lehetett kizökkenteni a rosszkedvéből. – És az idei év mindenkinek nehéz – mondta Caroline. – Megmondtam Hermiának, elbúcsúzhat a pónijától, ha az apja nem szedi össze magát. – Mi lesz a pónival? – kérdezte Pearl. – Megy az örök vadászmezőkre – vágta rá Caroline. – Az apja meg Antiguába. Antiguába! Elvitt engem akár egyszer is Antiguába? Nem. Tudod, milyen Antigua – mondta Pearlnek. – Honnan tudnám? – kérdezte Pearl. Issy elérkezettnek látta az időt, hogy közbelépjen. Caroline ügyes, hatékony segéderő volt, de kissé kérges szívűvé vált, amióta elhagyta a férje, aki most a gyerektartás alól próbál kibújni. Caroline mostanáig kényelmes életet élt. Még mindig nevetségesnek tartotta, hogy meg kell dolgoznia a megélhetéséért, és átlagemberekkel kell vegyülnie. – Hát, már majdnem november utolsó hete van – mondta Issy. – Már mindenki készíti a partipoharakat, Mikulás-sapkákat meg karácsonyi csengőket. És valljuk be, Londonban nem lehet elmenekülni a karácsony elől. Mi tartjuk a legcsodálatosabb karácsonyokat a világon, és szeretném, ha mind részt vennénk benne. – Hohohó! – mondta a fehér szakállú, kövér férfi. Rápillantottak, majd

összenéztek. – Hagyja abba! – mondta Pearl. – Nem, ne! – mondta Issy. Már alig várta a karácsonyt; annyi mindent kell megünnepelnie. A Cupcake kávézóból nem fognak éppen meggazdagodni, de legalább megélnek belőle. Legjobb barátja, Helena és a partnere, Ashok idén velük ünnepel a ficánkoló (valóban sokat ficánkoló) egyéves Chadani Imeldával, és lehet, hogy Issy anyja is eljön. Amikor Issy legutóbb Marian felől hallott szeptemberben, az anyja egy görög szigeten élt meglehetősen jól abból, hogy jógát oktatott nőknek, akik úgy tettek, mintha a Mamma Miában lennének. Marian szabad szellemű, ami romantikus dolog, ám nem mindig megbízható és anyai. És persze ott van még Austin is, Issy elragadó, bolondos barátja, a felemás zoknijaival meg a komor arckifejezésével. Austin göndör hajú, zöld szemű férfi volt, szarukeretes szemüveget viselt, amit folyamatosan föl-le vett, amikor gondolkozott valamin, és Issynek nagyot dobbant a szíve, valahányszor az eszébe jutott. Ismét csilingelt az ajtó, és újabb vendégek özönlöttek be: fiatal nők, akik le akartak ülni a korai karácsonyi bevásárlás után. Táskáikat teletömték boákkal és kézzel készített karácsonyi díszekkel, amiket a kis, független boltokban vettek a helyi elbűvölő főutcában, és kipirult arccal, nedves hajjal hozták be magukkal a hideget, miközben lerázták az anorákjukat és letekerték a nyakukról a meleg sálat. Legalább egy sor karácsonyfaégőt a kávégép fölé, gondolta Issy. Karácsony Londonban. A legjobb a világon. Karácsony New Yorkban, gondolta Austin, majd fölpillantott, és meglepetten körülnézett. Valóban elképesztő volt; éppolyan drasztikus, mint az emberek állították. Már esett a korai hó, és minden bolt kirakatában fényárban úszott a kínálat meg a luxusholmi. A Radio City Music Hall előtt több emelet magas karácsonyfa állt, és egy Rockettes nevű zenekar játszott – Austin úgy érezte, mintha visszarepült volna az időben egy ötvenes években játszódó filmbe. Nem tehetett róla, imádta. New Yorkban örök gyereknek érezte magát,

hiába kell most felnőttként itt lennie. Annyira izgalmas. A bankja azért küldte ide, hogy ötleteket cseréljenek, miután az amerikai iroda egy nyugodt és „nem dumagép” munkatársat kért. Úgy tűnt, New Yorknak elege lett a megszállott, kockázatvállaló bankárokból, és most kétségbeesetten szüksége van egy megfontolt emberre, aki összetartja a dolgokat. Austin szétszórt volt, és kissé türelmetlen a papírmunkához, de ritkán ment bele olyan kölcsönökbe, amik aztán balul sültek el, és jó érzéke volt ahhoz, hogy kiszagolja, ki az, aki megéri a kockázatot (Issy például határozottan megérte), és ki az, aki csak ábrándokat kerget, miközben a legújabb üzleti zsargont darálja. Megbízható munkatárs volt egy olyan pénzügyi világban, mely egyre inkább kezdett teljesen összezavarodni. Issy segített neki összecsomagolni, különben sosem talált volna két összeillő zoknit a lábára. Megcsókolta a férfi homlokát. – Elképesztő New York-i tudással felvértezve térsz vissza majd, mindenkinek meg kell hajolnia előtted, és te leszel a bank királya. – Nem hinném, hogy lennének királyaik. Talán vannak. Olyan magasra még nem sikerült felmásznom a szamárlétrán. De ha vannak, én gigantikus koronát akarok. – Meg egy olyan botizét. Az ütlegeléshez. – Az arra van? – Különben mi értelme királynak lenni, ha nem ütlegelhetsz? – kérdezte Issy. – Neked mindenben igazad van – mondta Austin. – És kell egy műszőrme is. Issy gyengéden megkocogtatta a férfi orrát. – Milyen bölcs és kegyes király vagy te. Most nézz rám! – mondta. – Nem hiszem el, hogy a zoknijaidat csomagolom. Mintha bentlakásos iskolába küldenélek. – Leszel az én szigorú nevelőnőm? – incselkedett Austin. – Látom, ma nagyon izgat az ütlegelés. Szóval egész idő alatt csak arra

kellett várnom, hogy felfedd előttem a gusztustalan, perverz oldaladat? – Te kezdted, perverzkém. Issy kivitte a repülőtérre. – Mire visszajössz, már majdnem karácsony lesz! Austin elmosolyodott. – Tényleg nem bánod, hogy ugyanúgy lesz, mint tavaly? Komolyan? – Komolyan? – kérdezte Issy. – Komolyan, eddig a tavalyi karácsony volt a legjobb. Őszintén mondta. Amikor Issy anyja először ment el – vagy legalábbis amikor ő először emlékezett rá tisztán, anélkül hogy összezavarta volna –, a lány hétéves volt, és levelet írt a Télapónak, gondosan ügyelve a helyesírására. Anyja a válla fölött leskelődött. Éppen nehéz időszakon ment keresztül, ami többnyire azt jelentette, hogy sokat panaszkodott a manchesteri időjárásra, a sötét estékre meg a hülye falevelekre. Joe, Issy nagyapja összenézett Issyvel, amikor Marian úgy járkált föl-alá, mint egy ketrecbe zárt tigris, majd megállt, hogy belenézzen Issy listájába. – Egy saját dudát? Miért akarnál egy dudát? Nem vagyunk mi skótok! – Nem – magyarázta Issy türelmesen. Anyját nem érdekelte a sütés, és az étel is alig, hacsak nem mungóbabról vagy tofuról volt szó. Egyiket sem lehetett kapni Manchesterben az 1980-as években. Vagy valami más bolondériáról, amiről egy csúnyán stencilezett, alternatív életstílusról szóló lapból értesült, melyre előfizetett. – Tortabevonáshoz kell. Nagypapa nem engedi, hogy az övét használjam. – Mert túl nagy neked, és folyton elszakítod – morogta Joe nagypapa, majd Issyre kacsintott, hogy jelezze, valójában egyáltalán nem bosszús. – Hanem az a karamellás máz, amit csináltál, egész jó volt, te lány. Issy sugárzott a büszkeségtől. Marian ismét lepillantott. – Én kicsi pónimos edényfogó kesztyű… Drágám, nem hiszem, hogy

gyártanának ilyet. – Pedig kellene – mondta Issy. – Rózsaszín keverőtál… Lányvilág… az meg mi? – Egy babafej. Ki lehet sminkelni. – Issy a többi lánytól hallott róla az iskolában. Mindenki kapott ilyet. Senkiről sem hallott, aki keverőtálat kért volna. Ezért úgy döntött, jobb lesz, ha ő sem lóg ki a sorból. – Kisminkelsz egy műanyag fejet? – kérdezte Marian, akinek tökéletes volt a bőre, és soha életében nem sminkelte magát. – Miért, hogy úgy nézzen ki, mint egy trampli? Issy megrázta a fejét, és egy kicsit elpirult. – Egy nőnek semmi szüksége a sminkre – mondta Marian. – Csak a férfiak miatt csinálják. Úgy vagy tökéletes, ahogy vagy, érted? Az számít, ami idebent van. – Keményen megkocogtatta Issy halántékát. – Micsoda őrült ország! Sminket árulni kisgyerekeknek. – Szerintem ártalmatlan – mondta Joe nagypapa békítő hangon. – Ez legalább játék. A többi mind munkaeszköz. – Uramisten, mennyi kacat! – mondta Marian. – A karácsonynak ez az anyagiassága undorító. Egyszerűen megőrjít. Mindenki addig tömi magát, amíg bele nem betegszik, és próbál úgy tenni, mintha tökéletes családja lenne, holott mindenki tudja, hogy ez csak hazugság, és Thatcher csizmája alatt tengődünk, a bomba meg bármelyik pillanatban robbanhat… Joe nagypapa figyelmeztetően pillantott Marianre. Issyt mindig nagyon felzaklatta, amikor Marian a bombáról kezdett beszélni, vagy arról, hogy elviszi őt Greenham Commonba, esetleg arra kényszerítette, hogy kitűzze az iskolába az atomellenes jelvényét. Nagypapa nyugodtan tovább vajazta a kenyeret, amit a tarlórépaleveshez ettek. (Marian ragaszkodott az egyszerű zöldségekhez; Joe nagypapa pedig cukorral és szénhidrátokkal járult hozzá az étrendjükhöz. Kiegyensúlyozottan étkeztek, ha mindkét véglet jelen volt.) Issy végül mégsem küldte el a levelet, alá sem írta a nevét, amit akkoriban hatalmas szívvel díszített az I betű fölött, mint a barátai.

Két nappal később Marian elment, és hátrahagyott egy levelet. Drágám! Szükségem van egy kis napfényre, különben nem kapok levegőt. Magammal akartalak vinni, de Joe szerint nagyobb szükséged van az iskolára, mint a napfényre. Mivel én tizennégy évesen otthagytam az iskolát, jómagam nem sok értelmét látom, de egyelőre az lesz a legjobb, ha úgy teszünk, ahogy mondja. Legyen nagyon boldog a karácsonyod, drágám, hamarosan találkozunk. A lap mellett egy vadonatúj, becsomagolt, fényes dobozos Lányvilág volt. Később Issy rádöbbent, hogy anyja biztosan megfizette az árát az ajándéknak – nem csak pénzzel –, de akkoriban nem így érzett. Nagyapja hiába próbálta felkelteni az érdeklődését a játék iránt, a doboz kibontatlanul kallódott Issy szobájának sarkában, és sosem játszott vele. Mindketten korán keltek karácsony reggelén, Joe-nak ez régi szokása volt, Issy pedig egyfajta izgatottságot érzett, habár jól tudta, hogy a többi gyerek is fölkel az anyukájával, és talán az apukájuk is. Joe-nak majd megszakadt a szíve, amikor látta, hogy a kislány mennyire igyekszik úgy tenni, mintha nem érdekelné, és amikor Issy kibontotta az új keverőtálat meg a csinos kis habverőt – mindkettő gyerekméret – meg a legapróbb pástétomsütő-formát, amit ő csak fel tudott hajtani, és palacsintát készítettek együtt, majd elsétáltak a templomba, köszöntötték a barátaikat meg a szomszédaikat, aztán ismét beleszakadt a szíve, amikor látta, hogy a kislány egyik énje valóban nem bánja; már kicsi gyerek létére megszokta, hogy cserbenhagyja az, akire a legjobban kellene számítania. Issy csillogó szemmel fölnézett a nagyapjára, miközben megfordított egy palacsintát. – Boldog karácsonyt, drágám – mondta a nagyapja, és gyengéd puszit nyomott a fejére. – Boldog karácsonyt! Austinnak is volt oka utálni a karácsonyt. Azóta nem érdekelték az ünnepek, hogy a szülei meghaltak, amikor a kis Darny nem sírt, nem kiabált, nem

nyöszörgött, csak szótlanul üldögélt, és zavartan meredt a szoba sarkában felhalmozott nevetségesen sok ajándékra. Egyet sem akart kinyitni. Austin nem hibáztatta érte. Végül kihúzták a telefont (miután Austin rengeteg meghívást lemondott, mindenki fölhívta őket, hogy sajnálkozzon, ami elviselhetetlen volt), és visszafeküdtek az ágyba Transformerst nézni a számítógépen és chipset rágcsálni. A nevetségesen nagy robotok látványa, amelyek mindent ripityára törtek, illett a hangulatukhoz, és azóta minden évben valami hasonlót csinálnak. Tavaly azonban Issyvel még annyira újak voltak egymásnak, annyira belefeledkeztek egymásba, hogy csodálatos volt. Örökkévalóságnak tűnő ideig törte a fejét, hogy mit adjon neki karácsonyra, Issy pedig teljesen odavolt az ajándékától: egy csinos ruhát kapott a kedvenc kis Stoke Newington-i vintage boltjából, és egy pár díszes cipőt, amiben nem tudott járni. Különös módon nem is az számított neki, hogy a férfi megvette őket, hanem az, amit jelképeztek: szórakozással töltött estéket, amik ritkák, ha minden éber órát munkával kell tölteni. – Azt hittem, kötényt veszel nekem – mondta Issy, és fölpróbálta a kék ruhát, mely kiemelte élénk, kékesszürke szemét, és tökéletesen illett rá. – Vagy egy mixert vagy ilyesmit. Mindenki mástól ilyeneket kapok! Ha kapok még egy muffinos üveget, elkezdhetem árulni őket. Az ajándék táska alján pedig parányi, de tökéletesen csiszolt gyémánt fülbevaló lapult, amelyet a jutalmából vett – úgy tűnt, ő volt az egyetlen az egész bankban, aki abban az évben jutalmat kapott. Issynek elkerekedett a szeme és elakadt a szava. Azóta minden áldott nap viseli. Darnyt pedig szörnyen elkényeztették játékokkal (Austintól) és könyvekkel (Issytől). Pizsamában tévéztek, majd tizenegykor füstölt lazacot ettek, pezsgőt ittak hozzá. Az időjárás túl pocsék volt ahhoz, hogy felvetődjön a séta gondolata, és Issy csodálatos ebédet főzött… Issy… mindent ismét rendbe hozott. Vidámmá tette a karácsonyt; az ő saját karácsonyukká. Nem próbálta túlcicomázni, nem próbálta rávenni őket

társasjátékokra vagy partikalapokra, templomra vagy hosszú sétákra, ahogy a nagynénjei tették volna. Megértette és teljesen tiszteletben tartotta azt a szokásukat, hogy egész nap Transformerst néznek pizsamában, és még csatlakozott is hozzájuk. – Már alig várom a karácsonyt – mondta Austin a reptéren. – Bárcsak te is velem jöhetnél New Yorkba! – Majd máskor – mondta Issy, aki mindennél jobban vágyott arra, hogy meglátogathassa a férfit. – Menj, és nyűgözd le őket a nagy eszeddel, aztán siess egyenesen haza. Most pedig itt van Manhattan közepén, Darny meg Londonban maradt Issyvel. Egy éve még az a gondolat, hogy hátrahagyja makacs, intelligens, agyafúrt tizenegy éves öccsét bárkivel, aki nem állig felfegyverzett katona és nyugtatólövedékkel ellátott állatorvos egy személyben, őrültségnek tűnt volna. A szüleik halálos balesete óta Darny folyamatosan váltogatta az iskoláit, és az őrületbe kergette a bátyját. Austin azonnal félbehagyta a főiskolát, és a bankban kezdett dolgozni, hogy fedél legyen a fejük fölött, és ne vegyék el tőle az öccsét a gyermekvédelmisek vagy a jó szándékú nagynénik. Darny nem mutatott különösebb hálát mindezért. Miután elviselhetetlenül viselkedett Austin előző barátnőivel – a lányokkal, akik gügyögtek Darnynak, és elaléltak a magas, jóképű Austin láttán, aki rosszul volt ettől az egésztől –, mégis őszintén megkedvelte Issyt. Sőt a puszta tény, hogy Darny úgy megkedvelte, vonzotta Austint Issyhez – a lány nagy szeme, formás szája és könnyed nevetése mellett. Most, hogy maga elé képzelte őket együtt a kis házban, ami az igazat megvallva elég rumlis volt, amikor csak a két fiú élt benne együtt, Issy pártfogása alatt azonban otthonossá és hívogatóvá vált, hirtelen kedve támadt felhívni a lányt. Úton volt egy találkozóra, és mivel nehezen igazodott ki a metró labirintusában, inkább gyalog ment. Az órájára pillantott: tizenegy óra. Londonban délután négy. Érdemes megpróbálni. – Szia! – Szia! – mondta Issy, miközben a lépcsőn próbált fölcipelni öt kiló finom

etióp kávét. Az emberek sorban álltak a délutáni szíverősítőjükért vagy az iskola utáni nassukért, Issy mégis örült, hogy végre hall Austin felől. – Hogy s mint? – Csak nem szilvapudingot majszolsz éppen? – incselkedett Austin. – Ne pazarold a jófajtát. – Nem majszolok! – mondta felháborodottan Issy, és ledobta a kávét a pultra. – Jó napot, miben segíthetek? – Van már karácsonyi tortájuk? Issy felvont szemöldökkel Pearlre sandított. – Még nincs – mondta. – A kis Jézus sírva fakad, ha tíz másodperccel advent előtt kezdjük az ünneplést. – De kár! – Az bizony. – Ne gúnyold ki a hitemet! – horkant fel Pearl. – Mindegy, én itt várakozom egy hihetetlenül drága mobilvonal végén New Yorkban – mondta Austin. – Ne haragudj, édesem – mondta Issy, és a vásárló kissé csalódottan egy cseresznyés muffinra mutatott. Egyből elmúlik a csalódottsága, gondolta magában Issy, amint beleharap a belsejébe rejtett cukrozott cseresznyébe. – Milyen odaát? – Csodálatos! – mondta Austin. – Tényleg fantasztikus. Minden ki van világítva, és korcsolyáznak a Rockefeller Centernél… Az egy hatalmas épület, ami előtt van egy korcsolyapálya, és tele van korcsolyázókkal, akik nagyon ügyesek, az utcasarkokon zene szól, és a Central Park is teljesen ki van világítva gyönyörű fényekkel, lehet benne kocsikázni takaróval, meg fagyönggyel, meg… szóval, az egész fantasztikus és lenyűgöző és hű de jó. – Nahát. Az ördögbe. Jaj, bárcsak ott lehetnék. Ne érezd magad olyan jól nélkülem! Issynek eszébe jutott valami. – Tényleg olyan káprázatos? Mindenki őrülten kedves hozzád? Csak nem fognak állást ajánlani neked?

Issy hirtelen pánikba esett, hogy a férfi összecsomagol és elköltözik, amitől Helena kilencven másodpercre abbahagyná a szoptatást, és felhorkanna, hogy ez nevetséges, ami nem is meglepő Helenától, hisz neki ott van Ashok, aki lesi minden kívánságát és sugárzik örömében, amiért megütötte a főnyereményt H.-val, akinek hosszú, vörös haja és diadalmas keble van; végigvonul az életen, miközben mellette csak úgy hullanak az egyszerű halandók. Issy azonban nem volt ilyen magabiztos. – Á – mondta Austin. – Csak ide-oda taszigálnak, ötleteket cserélünk, blabla. Úgy döntött, jobb, ha nem árulja el Issynek, hogy a hátsó irodában valaki megkérdezte, tényleg bezárják-e a londoni részleg felét. A banki pletykák sokkal megbízhatatlanabbak, mint a Cupcake kávézó hímzőegyletében. Issy megpróbálta leállítani magát. Mi lesz, ha szükségük van Austinra? Mit fog csinálni a kávézóval? Nem hagyhatja itt. Nem hagyhat itt csak úgy mindent, amiért olyan keményen megdolgozott. Ám ha Austin szereti a csodálatos, fantasztikus New Yorkot, ő pedig szereti Austint… hát. Ez kemény dió. Nem. Badarság. Eszébe jutott a reptér. Nagyon izgalmas volt – a Heathrow-t cseppet sem izgatta, hogy mikor kezdődik a karácsony, és a magas mennyezetű terminált hosszan belógó lila boákkal és óriási ezüstfákkal díszítették fel. – Olyan, mint abban a filmben – súgta Issy Austinnak, aki felettébb csinosan festett az Issytől kapott zöld sálban. – Egyáltalán nem olyan – mondta Austin. – A filmben minden gyerek cuki. Darny mellettük állt, és mogorván ráncolta a homlokát. A fején ugyanott meredt égnek a haj, ahol Austinnak. – Ne csináljátok. Undorító. – Mi? Erre gondolsz? – kérdezte Austin, és addig csókolta Issy nyakát, amíg a nő felsikkantott. – Igen, arra – mondta Darny. – Szörnyű hatással van a fejlődésemre. Lényegében egész életemre megsebzett. Austin Issyre pillantott.

– Akkor is megéri – mondta, és Issy vidáman rámosolygott. Nézte, amint a férfi magas alakja eltűnik az útlevél-ellenőrzésre váró tömegben, majd az utolsó pillanatban megfordul, hogy vidáman integessen nekik, mielőtt eltűnik. Issy legszívesebben világgá kiabálta volna: „Ő az enyém! Az a férfi ott! Az enyém! Szeret meg minden!” Darnyhoz fordult. – Kettesben maradtunk egy hétre – mondta vidáman. Szokatlan dolog beleszeretni egy férfiba, akinek már van valakije az életben, de egész jól összebarátkoztak Darnyval. – Odavagyok bánatomban – mondta Darny, aki egy cseppet sem tűnt zaklatottnak. – Meghívsz egy muffinra? – Ennél sokkal jobban szeretlek – mondta Issy. – Nem hagyom, hogy reptéri muffint egyél. Menjünk haza, készítek neked valamit. – Használhatom a mixered? – Persze – mondta Issy. Majd némi gondolkodás után: – Úgy érted, süteménysütésre, ugye? Darny csak rejtélyesen mosolygott. Issy valamiért arra számított, hogy Austinnak honvágya lesz. New Yorkban különben is mindenki egész nap üvöltözik, rohangál, és azt hajtogatja, hogy „vegyél, vegyél, adj el, adj el”, nem? Ez egyáltalán nem Austin stílusa, ebben biztos volt. A férfi ehhez túlságosan laza. Megnéz ezt-azt, találkozik néhány emberrel, aztán mindenki megy tovább a maga útján. Egy éve már megfenyegették, hogy a tengerentúlra küldik, ám a gazdasági helyzet miatt semmi sem lett belőle, és Issy ezt nem is bánta. Ezért egy kicsit elszomorította, hogy a férfi olyan vidám. – Nagyszerűen hangzik – mondta lelkesedés nélkül. – London is csodás. Mindenütt fények meg díszek meg kirakatok. Mármint mindenütt, csak itt nem. Pearl szégyenérzet nélkül köhögött. – Aha – mondta Austin. – De tényleg, látnod kellene. A felhőkarcolók

ablakaiban piros fények égnek, és havasak az utcák… egyszerűen varázslatos. Issy fölkapott egy halom csokifoltos tálcát és csészét, amit éppen az imént tettek le mellé a pultra. – Varázslatos – mondta. Austin összevont szemöldökkel letette a telefont. Issy szokatlanul kedvetlennek tűnt. Arra gondolt, talán az időeltolódás nehezítette meg a dolgukat. Mindenkit teljesen összezavart. Később ismét telefonálnia kell, hogy Darnyval is beszélhessen, habár Darny a kamaszkor küszöbén valószínűleg vagy csak egy morgással, vagy – ami még rosszabb – egy láthatatlan vállrándítással felel a kérdéseire, esetleg nekilát ostorozni a bátyját, amiért a pénz világában dolgozik, ami Darny részéről azt jelenti, hogy ez a világvége, apokaliptikus katasztrófa és úgy általában minden gonosz együtt. Austin már szívből megbánta, hogy hagyta, öccse elolvassa Az éhezők viadalát. Hiába magyarázta, hogy a munkája révén tudja az asztalra tenni azt az irdatlan mennyiségű ételt, amit Darny felfal, és ebből tud új cipőt venni a nagy lábára, semmi sem győzte meg Darnyt. Csak annyit motyogott, hogy Issy is képes Fairtrade kávét venni, amitől a nőt valamiért a jó kapitalisták közé sorolta be. Issy Austinra kacsintott, és megpróbálta elmagyarázni Darnynak, hogy Austin segítsége nélkül nem tudta volna megnyitni az üzletét, Darny viszont erre csak hangosan csettintett a nyelvével, és még görbébben tartotta magát. Austin néha arra gondolt, hogy még kemény hét év áll előttük. Csilingelt a kávézó csengője, és berohant Louis, Pearl négyéves kisfia a legjobb barátjával, Nagy Louisszal. Nagy Louis jelentősen kisebb volt, mint Louis, de ő járt régebb óta iskolába, aztán jött még egy Louis, kisebb mindkettőjüknél, és így alakultak a dolgok. Egyik este Louis mindezt részletesen elmagyarázta Pearlnek, és ráment majdnem az egész hazaút, míg a 73-as buszon ültek.

Pearl megpróbált a dél-londoni otthonából északra költözni, hogy közelebb lakjanak a munkahelyéhez és Louis kitűnő iskolájához, amibe olyan nehéz volt bekerülni (a kávézó címét adták meg, amiről később bevallotta a papnak, hogy aggodalommal tölti el, a pap viszont csak megveregette a kezét, és közölte, hogy az Úr útjai kifürkészhetetlenek, és úgy hallotta, a William Patten csodálatos iskola), de nem ment könnyen: anyja, aki velük élt, nem akart elköltözni onnan, Ben pedig, Louis apja nem lakott velük, de rendszeresen benézett, és Pearl nem akarta, hogy el legyenek vágva egymástól. Ezért a hosszú ingázás ellenére egyelőre nem tudott jobbat kieszelni. Nagy Louis anyja minden nap elhozta a fiúkat az iskolából, ami hatalmas szívesség volt, és kávét meg süteményt kapott érte cserébe. Pearl kilépett a pult mögül, és leguggolt, hogy Louis a karjába vethesse magát. Nem tett jót a térdének, de emlékeztette magát, hogy eljön majd a nap, ki tudja, mikor, amikor Louis többé nem akar odarohanni hozzá, megölelni és nagy, nedves puszit nyomni az arcára, majd elmesélni, milyen volt a napja, és úgy általában úgy tenni, mintha Pearlnek örülne a legjobban a világon; ami természetesen igaz. Pearl sosem fáradt bele ebbe. – Szervusz, édesem – mondta. Habár valószínűleg Nagy Louis anyja is hasonlóként érez a fiával kapcsolatban (sőt nem csak „valószínűleg”), Pearl úgy érezte, hogy Louis sima arca, hosszú, fekete szempillái, puha, göndör fürtjei, kerek kis hasa és őszinte mosolya a legszebbek a világon. Még a közömbös szemlélők is bájos gyereknek találták. – MAMA! – Louis aggodalmas arckifejezéssel húzott elő egy képet autós hátizsákjából. Ez hatalmas pillangót ábrázolt, festékpacákkal festve, ezüstpapírral és drótcsápokkal a fején. – A PILGÓK BOGARAK! TE TUDTAD? – Hát igen, gondolom, tudtam. Nem emlékszel a könyvre, hogy milyen éhesek? – Azok hernyók. A hernyók bogarak lábakkal, de pillangók is. Mint a pirítós – tette hozzá eltöprengve. – Hogy érted azt, hogy pirítós? – kérdezte Pearl.

– Van kenyér, meg van pirítós. De az egyik kenyér aztán pirítós, és az más. Éhes vagyok – mondta Louis. – ÉHES VAGYOK! – bődült el Nagy Louis, aki félt, hogy lemarad valamiről. – Itt az uzsonnátok – mondta Issy, aki gyümölcskenyeret és két pohár tejet hozott nekik. Nem egészséges egy négyévesnek minden nap a cukrászdában ülnie, ezért szemmel tartották a fiúkat, különösen Louist, aki alkatilag az anyjára ütött, és semmit sem szeretett jobban, mint bányászatról beszélgetni a vendégekkel – bárkivel, habár Doti, a postás volt a kedvence – egy jókora maréknyi tortamázzal a kövér kezében. – Mama – szólalt meg Louis. – Karácsony van már? – Még nincs – mondta Pearl. – Előbb advent lesz, és elkezdjük kinyitogatni a kis ajtókat, amíg Jézus meg nem érkezik. Akkor lesz karácsony. – Az iskolában mindenki azt mondja, hogy karácsony van. Van egy nagy fa az osztályban, és Miss Sangita szerint ilyenkor mindenki ünpelhet. – Ünpelhet? – Igen. – Igen, ilyenkor valóban mindenki ünnepelhet. Ha eljön az ideje. De még csak november van. Petárdák meg halloween, emlékszel? Ijesztő jelmezek és lárma? Louis lesütötte a szemét, és az ajkát harapdálta. – Nem félek a petárdáktól – mondta halkan. Valójában nagyon-nagyon félt tőlük. És habár örült a halloweenkor kapott édességnek, a kísértetek és rémek, különösen a Sikoly-maszkot viselő nagyfiúk, akik üvöltözve száguldoztak a biciklijükkel, elvették a kedvét, ha őszinte akart lenni. Miss Sangita azt mondta Pearlnek, hogy Louis egy kicsit érzékeny, Pearl pedig szipogott, és azt felelte, nyilván úgy érti, hogy nem olyan tuskó, mint a többi gyerek, Miss Sangita meg kedvesen elmosolyodott, és azt mondta, hogy semmi szükség ilyen hozzáállásra, Pearl pedig visszakozott, és emlékeztette magát, hogy ez rendes iskola, és nem kellene annyira aggódnia a fia miatt. Még akkor is ezen rágódott, amikor együtt buszoztak hazafelé, és Louis

segítőkészen felhívta a figyelmét minden karácsonyfára és díszre, ami mellett elhaladtak – márpedig rengeteg volt belőlük. Amikor beértek a városközpontba, ahol át kellett szállniuk, a kisfiú elkerekedett szemmel bámulta a híres boltok kirakatát: a Hamleyst a varázslatos, mozgó állatokkal az erdei jelenetben; a kivilágított Regent Streetet; a John Lewist, melynek kirakatában minden elképzelhető ajándékot feltornyoztak. Izgatott vásárlók lepték el a járdát, jó vétel után kutattak karácsonyi hangulatban, a díszes girlandokkal feldíszített, pulykát kínáló pubok és éttermek pedig máris megteltek tivornyázókkal. Pearl felsóhajtott. Ő sem tagadhatta. Megállíthatatlanul közeleg a karácsony. Annyira nehéz évük volt. Nem is neki – az üzlet jól ment, Issy pedig hihetetlenül kedves volt, előléptette ügyvezetőnek, és a lehető legmagasabb fizetést adta neki, ráadásul Louis miatt rugalmas volt az időbeosztása. Pearl életében először még félre is tudott tenni valamicskét, hogy lehetőleg elkezdjen gondolni a jövőre, hogy közelebb költözhessen az üzlethez és Louis iskolájához, el a régi otthonukból. Nem mintha olyan rossz hely lenne, gondolta nagylelkűen. Legalábbis közel sem a legrosszabb. De beköltözni egy kis lakásba, ami nem ugyanolyan, mint mindenki másé, ahol úgy díszíti fel a lakást, ahogy neki tetszik, és az anyjának lehetne külön szobája. Az jó lenne. Tényleg nagyon jó lenne. És egy darabig úgy tűnt, meg is valósulhat. Ez azonban még azelőtt volt, hogy a gazdasági válság Benjaminra is lesújtott. Ha Pearlnek lenne Facebook-fiókja – ami nincs, mivel internet-kapcsolata sincs –, a státusza Benjaminnal az lenne, hogy „bonyolult”. Ben csodálatos volt, randevúztak, aztán Pearl teherbe esett, és habár a világért sem cserélné el Louist semmire – a kisfiú a legjobb dolog az életében –, Ben sosem élt velük, és sokkal többet van távol, mint Pearl szeretné. A gond csak az, hogy Louis odavan érte; azt hiszi, hogy magas, jóképű, izmos apja szuperhős, aki időről időre visszatér a családjához két szupertitkos küldetés között. Pearl nem akarta lerombolni a gyerek boldog illúzióit; örömteli sikolyait, amikor

Ben megérkezett, és amikor úgy tűnt, legalábbis egy időre, hogy az ő családjuk is átlagos. Ezért csapdában volt. Nem tudott továbblépni. Igazságtalan lenne Louisszal. Ben dolgai is javultak, egyre több munkája volt… hat hónappal ezelőttig. Az építőmunkák egyszeriben megszűntek. Volt valami munkája az Olympic Parkban, de mintha minden európai kivitelező erre fente volna a fogát, kemény volt érte a küzdelem. Máshol sem akadt munka. Az emberek elhalasztották a költözést, építkezést és felújítást, amíg nem tudták, mire számítsanak; vajon elveszítik-e a munkájukat, csökken-e a munkaidejük vagy a fizetésük. Pearl is küszködött az egyszobás lakás fenntartásával; néha, amikor kinézett az esőbe, el sem tudta képzelni, hogy egyesek miből tudnak egyáltalán kifűteni nagyobb lakásokat. Még a villanyszámlát is alig bírta befizetni. Nem Benjamin hibája volt, tényleg nem. Munkát keresett, mindent megpróbált, de egyszerűen semmit sem talált, és a múltban már voltak problémái a segéllyel, ezért alig volt valamije. Pearl nagyon jól ismerte már a férfit. Könnyű irányítani, de büszke ember. Keményen dolgozik, ha van munkája, de ha nem… Hát. Sok barátja van, akik olyan dolgokkal ügyeskednek, amiktől Louis apjának távol kell tartania magát. Ezért Pearl segített a férfinak, amiben csak tudott, egyre többet, és nem látta a végét. Benjamin is utálta elfogadni a pénzét, utált egy nőtől kérni, és kutya módjára pitizni neki. Ami azt jelentette, hogy az együtt töltött esték, a ritka vacsorák, a ritka ott alvások – Pearl nem szívesen ismerte be, de még mindig Benjamin volt a legjóképűbb férfi, akit valaha ismert – egyre ritkultak. Nem jó móka vacsorázni vinni az asszonyt, ha a végén ő fizet. Pearl valóban érezte, hogy megszorultak. De Benjamin annyira jól bánik a fiukkal! Órákig játszik Louisszal, őszintén lenyűgözik az iskolai rajzai és firkái; labdázik vele az üres telken, vagy végtelennek tűnő ideig beszélgetnek bányászokról és darukról. Pearl inkább éhen hal, mint hogy mindettől megfossza a fiát.

Idáig azonban nem fajulnak a dolgok. A karácsony viszont szegényes lesz, és utálta, hogy minden felcicomázott kirakat és várakozásteljes arc erre a tényre emlékezteti.

Második fejezet KARÁCSONYI MEGGYES-CSOKOLÁDÉS, KEKSZES SÜTEMÉNY Ezt a süteményt nem kell sütni, és mennyei az íze. Löttyinthetünk bele egy kis rumot, ha még ízletesebbé akarjuk varázsolni, de ne feledjük, hogy nem fog elillanni sütés közben. 275 g vaj (én körülbelül 200 g sótlan vajat használtam) 150 ml méz (bő két evőkanál) 225 g jó minőségű étcsokoládé 200 g háztartási keksz (durvára törve) 200 g édes keksz (durvára törve) 125 g vegyes olajos magvak (dió, paradió, mandula) (tetszés szerint) 125 g cukrozott meggy 1 csomag csokigolyó (és ha van otthon bármilyen más nass, az is belemehet) Béleljünk ki egy 15 centis, kerek tortaformát vagy egy kilós kenyérformát dupla réteg alufóliával. (Én szilikonformát használtam. A szilikont nem kell kibélelni.) Olvasszuk fel a vajat, mézet és csokoládét egy fazékban alacsony lángon. Nekem beletelt némi időbe, mivel a legalacsonyabb hőfokon csináltam. A fazék legyen elég nagy ahhoz, hogy az összes hozzávaló beleférjen. Keverjük el alaposan a hozzávalókat. Adjuk hozzá a kekszeket, csokigolyókat és gyümölcsöt, valamint az olajos magvakat (ha rakunk bele azt is). Keverjük el jó alaposan. A kekszet ne feledjük elég apróra törni ahhoz, hogy beleférjenek a formába. Öntsük bele az egészet a formába. Simítsuk el a tetejét, és nyomjuk le, hogy ne maradjanak benne légbuborékok. Hagyjuk, hogy kihűljön és megkeményedjen. Körülbelül két órára lesz szüksége a hűtőben, vagy 45 percre a fagyasztóban. Minél tovább hagyjuk bent, annál jobb. Szombatra már sokkal jobb lett az íze. Csomagoljuk alufóliába, és tároljuk a hűtőben.

Díszítsük magyallal. NE számolgassuk a kalóriákat. Ez az öröm ünnepe. Helena a karjába vette Chadani Imeldát, és elégedetten elmosolyodott saját teljesítményén. Habár Chadani torkaszakadtából ordított, végre a fodros bugyit és fölsőt viselte tüllszoknyával és pomponos kabáttal, valamint a csipkés harisnyanadrágot apró pomponokkal a hátulján, a babarózsaszín, báránybőr csizmát parányi csillagokkal és a rózsaszín, pomponos sapkát hosszú, lelógó szalagokkal. Tűzpiros haja elütött a sok rózsaszíntől, de Chadani kislány volt, és Helena eltökélte: nem hagyja, hogy ezt bárki eltévessze. – Hogy te milyen csinos vagy! – gügyögte. Chadani ádáz tekintettel meredt az anyjára, és lázadozva rángatta a sapkáját. Mindhiába; Helena már rákötötte a fejére, nehogy leessen. Egy egyéves kezei nem kelhetnek versenyre a baleseti nővér kötözési szakértelmével. Helena hamarosan visszatér a munkájához. Amint megtalálja a megfelelő személyt vagy bölcsődét, akire vagy amire rábízhatja Chadani Imeldát. Eddig azonban senki és semmi nem felelt meg az elvárásainak. Issy először azt hitte, hogy Helena csak tréfál. Helena olyan erős, magabiztos és független; akkor mégis hogyan lehetséges? Talán Helenát is meglepte a dolog. Mindenesetre Chadani Imelda első, Helena lenyűgöző keblén végrehajtott lélegzetvétele óta, a gyors és teljesen zavartalan szülés után, amiről Issy úgy gondolta, hogy nem fogja befolyásolni Helena együttérzését a betegek iránt – ugyanis saját lábán masírozott be a kórházba, és másfél órán belül meg is szülte a babát egyetlen szem aszpirin nélkül –, Helena egész élete a Chadani-projekt körül forgott. Ashok szerető családja, miután túltette magát az első megrázkódtatáson amiatt, hogy Ashok házasságon kívül gyereket nemzett egy elképesztő és magabiztos vöröskének, nem térítette el Helenát az E-hadművelettől. Ashok volt a legfiatalabb a hat gyerek közül – négy lány, mind nagyhangú (a fiú részben ezért sem félt az erős nőktől) és rendkívül segítőkész, akik

tanácsokkal és ajándékokkal halmozták el az újszülöttet, mivel saját gyerekeik már felnőttek. Chadani sosem hagyta el a házat néhány extra réteg ruha vagy egy plusz cumisüveg nélkül, nehogy megfázzon vagy megéhezzen; és Issy régi lakásában, amit Helena és Ashok megvett tőle, már minden létező játék fellelhető volt. A néhai otthonos kis lakás most otthonos és kicsi volt, és teljesen elárasztotta a hatalmas mennyiségű műanyag és száradó rugdalózó meg egy jókora „Királykisasszony” felirat a falon. Issy összevonta a szemöldökét. – Így nagy lesz az önbizalma – makacskodott Helena. – Nem akarom, hogy bárki a háttérbe szorítsa. – Téged sem szorít senki a háttérbe – mondta Issy. – Szerintem ezt biztosan örökölte tőled. – Semmi sem biztos – mondta Helena, és saját régi, piros bársonykanapéjához vezette Issyt, melyen nagy halom parányi kötött gyerekruha tornyosult. – Helena, ezen itt az áll, hogy „csak vegytisztítás” – mondta Issy szigorúan. – Igaz, hogy nem vagyok szülő, de azért… Helena kissé elszégyellte magát. – Tudom, tudom. De olyan jól áll neki. Szinte meglep, hogy még senki sem próbálta elrabolni, komolyan. Issy úgy ingatta a fejét, mintha Chadani Imeldával beszélne. Senki sem mondta, hogy nem imádni való kisbaba – természetesen az; a legjobb barátja lánya. De nagyon hangos, visítozó meg követelőző, és Issy néha úgy érezte, hogy sokkal jobban érezné magát a sok ruha nélkül; és még akkor is jobban járna Helena nélkül, ha Ashok és legalább négy rokona fölpattan, valahányszor felnyög. – Tehát – mondta Helena fontoskodón. – Szeretném kikérni a véleményed. Itt vannak a ruhák, amiket karácsonyra készítettem elő. Nézd ezt a tündéri kis rénszarvasos sapkát, hát nem édes? Meg kell zabálni. Chadani fogta a rénszarvasagancs végét, és dühösen rágcsálni kezdte.

– Aztán arra gondoltam, vörös bársonyt viselne a templomban. – Mióta jársz templomba? – Gondoltam, karácsonykor mindenki szeretne egy bájos kisbabát látni a templomban. Ez az egész ünnep lényege – magyarázta Helena. – Na igen, a kis Jézus, a fény és a világ reménységének szimbóluma. Nem akárkinek a kisbabája… – Helena arca elkomorult. – Habár Chadani nyilvánvalóan nagyon-nagyon különleges baba. És már különben is egyéves. Még mindig kisbabának számít? Chadani a tévéhez mászott, lehúzgálta az állványról a Baby Einstein DVDket, és a padlóra dobálta őket. Helena oda se bagózott. – Hát persze! – Ashok különben is szikh – tette hozzá Issy feleslegesen. – A díválíra is elmegyünk a templomba – mondta Helena. – Arra aztán tényleg föl kell öltözni. Issy elmosolyodott. Legszívesebben kibontott volna egy üveg bort, de tudta, hogy nem teheti, mert Helena nem ihat, mivel még mindig szoptat, és ahogy a dolgok állnak, valószínűleg 2025-ig abba se hagyja. – Na mindegy – mondta Helena. – Chadani… – Azzal nekilátott felsorolni Chadani legújabb teljesítményeit, melyek közé fölkerülhetett volna a „szétszórta az összes Baby Einstein DVD-t”. Issy késztetése, hogy beavassa a barátnőjét, egyszeriben elpárolgott. Régebben bármit meg tudtak beszélni egymással, ám Chadani születése óta Issy úgy érezte, valamiért eltávolodtak egymástól. Helena egy rakás új, törtető anyukával találkozott az észak-londoni mamahálón keresztül, melynek ő volt a vezéralakja, mivel ő szült a legtermészetesebben, ő szoptatott a leghosszabb ideig, és a végtelenbe nyúló, hajmeresztő „konferenciáik”, amik a babára bízott elválasztásról és az éjszaka átalvásáról szóltak, teljesen hidegen hagyták Issyt. Hiába próbált bekapcsolódni, és igyekezett megemlíteni Darny legújabb kalamajkáját (úgy tűnt, minden gyereknek vagy tökéletesnek, vagy szörnyűnek kell lennie, nincs középút; hasonlóképpen a szülést vagy észre se veszi az ember, vagy

kis híján belehal és hét liter vért kell kapnia), Helena leereszkedően nézett rá, és azt mondta, másképp látja majd, ha saját gyereke lesz. Ha most arról kezd beszélni, mennyire hiányzik a barátja, akkor… – Hiányzik Austin – mondta Issy hirtelen. Legalább tesz egy próbát. – New Yorkban van. Bárcsak utálná. Helena Issyre pillantott. – Ashok ügyel – mondta. – Minden egyes éjszaka négyszer kelek föl, ő meg hazajön, és elvárja, hogy egész nap csöndben maradjon a baba. Ebben a kis szar lakásban! Most mondd meg! Issy szerette a lakást, és még mindig nagyon kötődött hozzá. – Jaj, drágám – kezdte puhatolózón, majd belevágott, mivel úgy érezte, félbeszakították erőtlen panaszát. – Nem baj, hogy Chadani még mindig felébred minden éjjel? – Nem – csattant fel Helena. – Nagyon érzékeny. Válaszként Chadani odamászott a nagy halom frissen mosott ruhához a kanapéra, és rájuk öntötte a tejet a poharából. – Nem! – kiáltott fel Helena. – NE! Ne csináld! Én csak… Chadani! Az ilyen viselkedést nem tűröm. Nem téged kritizállak, mint embert és istennőt. Csak ez a viselkedés éppen most… Chadani csak bámult Helenára a poharat továbbra is fejjel lefelé tartva, mintha tudományos kísérletet végezne. Issy úgy döntött, fölösleges tovább erőltetni a beszélgetést. – Akkor én megyek is… – mondta. Kifelé menet még hallotta Helenát: – Na most nagyon boldog lennék, ha nekem adnád a poharat, Chadani Imelda. Nagyon boldog. Tedd boldoggá anyut, és add ide a poharat. Add ide a poharat, Chadani. Add anyunak a poharat.

Harmadik fejezet Nem számít, mint mond Pearl, döntötte el Issy odahaza, ideje nekilátni a karácsonyi tortáknak. Több zsák mazsolát, valamint cukrozott meggyet és kandírozott gyümölcshéjat szedett össze. Ha nem kezdi el most, nem marad elég ideje átitatni a tortákat, és nem lesznek időben finomak és erősek. Darny betrappolt a konyhába, amint hazaért a tanulókörből. Amikor bemasírozott az ajtón, Issy összerezzent; mint egy felnőtt, holott még csak tizenegy éves. És persze hatéves kora óta van saját kulcsa. – Hé! – kiáltotta a fiú. Többnyire csak fölszaladt Issy mellett a lépcsőn a szobájába, hogy játsszon az Xboxszal – kivéve persze amikor Issy valami finomat főzött. A ház, amit Austin és Darny a szüleitől örökölt, meglehetősen csinos, vörös téglás sorház volt hatalmas, nyitott földszinti nappalival és hátsó konyhával, a földszinten három kis szobával. Hátul kis kert, ami nem elég nagy ahhoz, hogy ott focizzanak, rögbizzenek, kézizzenek, röplabdázzanak vagy Robin Hood-ost játsszanak, de ez nem tartotta vissza a fiúkat attól, hogy megpróbálják. Öt év alatt a két fiú miatt – az egyik túl kicsi, a másik túlhajszolt és álmodozó – szörnyű állapotba került a hely, hiába járt hozzájuk egy rosszkedvű takarítónő. Issy apránként igyekezett kicsinosítani: egy új réteg festék itt, egy új kőpadló ott. A ház váza újból megerősödött, habár Issy egy darab szegélylécet meghagyott, mert versenyautókat rajzolt rá lemoshatatlan tintával egy ötéves kéz. – Miért hagytad? – kérdezte Austint. – Nekem tetszik – felelte a férfi szelíden. – Ügyesen rajzol; nézd, a kerekek is jó helyen vannak, meg minden. Issy elnézegette, és édesnek találta. Máshol fölszedette a fényezést, az autókat viszont meghagyta. A többit megpróbálta felújíttatni. Nem tudott mit tenni. Sosem kellett pszichiáterhez mennie ahhoz, hogy tudja, a zaklatott gyermekkora miatt van az egész – anyja nyughatatlan lélek

volt, apja pedig utazó, akit sosem ismert. Egyedül Joe nagypapa volt változatlan az életében, akinek a cukrászdája otthonos és meleg menedékhelyet nyújtott. Issy azóta is ugyanazt az otthonos, kényelmes érzést próbálta visszahozni az életébe, bárhová vetődött is. Mielőtt megismerkedett Austinnal, Helena egyszer azt mondta, hogy Issy folyton mások kegyeit lesi. Issy megkérdezte, hogy ezzel mi a baj pontosan, és Helena emlékeztette, hogy a fiúi mind szörnyen bántak vele. Issy azonban képtelen volt úgy végigmasírozni az életen, mint Helena, azt tenni, amihez kedve van, és fittyet hányni a következményekre. Austin azonban, aki örült annak, hogy Issy megpróbál a kedvében járni… nos, a fiúk először a házra panaszkodtak – különben is kinek kellenek függönyök, mondta Darny; ők egyszerűen a burzsoá tagjai (nyilvánvalóan fogalma sem volt, mit jelent a szó), ami a szégyenérzetet és a hamis magánszférát illeti, hiszen ez a kormány miatt senkinek sincs –, Issy azonban hajthatatlan volt, és apránként lemosta az ablakokat, aztán új konyhaasztalt vett (Darnynak adta a régit, ami tele volt pöttyözve tintával meg ragasztóval, és egyszer késdobálóst játszottak rajta; ő fölvitte íróasztalnak az emeletre) kényelmes, párnázott paddal, és elhozta a konyhai felszerelését, amit úgy gyűjtögetett, mint más nők a cipőket; lámpák kerültek a szoba sarkába a csupasz villanykörték helyére (Austin panaszkodott, hogy semmit sem lát a fényüknél, Issy viszont közölte, hogy így romantikus, és itt romantikus dolgok fognak történni, ami részben meggyőzte a férfit), sőt párnák is (amiket Darny állandóan fölcsempészett az emeletre, hogy céltáblának használja őket), és a ház kezdett nagyon otthonosan festeni. Végre kezd otthonra hasonlítani, mondta Issy, amiben átlagos emberek élnek, nem pedig zebrakarámra. Austin vígan morgolódott – végső soron ez volt a dolga, és ugyanezt szajkózták a kotnyeles nagynénjei is már évek óta, hogy a házból hiányzik a női kéz. A múltban számos nő tett ígéreteket és próbált befurakodni az otthonukba. Austin és Darny még el is nevezte őket Szontyoliknak a szomorú arckifejezésük miatt, mert elszontyolodva néztek Darnyra, mintha

egy kivert kiskutya lenne. Austin utálta, amikor valaki elkezdett sajnálkozni a fiú miatt. Ez azt jelentette, hogy Darny valami szörnyűségeset fog tenni vagy mondani. Issy azonban valahogy más volt. Issy sosem szontyolodott el. Meghallgatta őket. Mellette úgy érezték, hogy esténként egy otthonos és meleg helyre hazatérni valóban nagyon kellemes dolog, még akkor is, ha be kell vetniük a saját ágyukat, ki kell vinniük a szemetet, evőeszközt kell használniuk, és gyümölcsöt kell enniük meg ilyesmi. Igaz, minden pihe-puha volt, és mindenfelé csecsebecsék hevertek, de Austin szerint ez az ára a sok jó dolognak; mindannak, ami közelebb vitte őket a boldogsághoz. Darny ledobta a télikabátját és a hátizsákját, mindenfelé tankönyveket, sapkákat, sálakat, Moshi Monster-kártyákat és különféle műanyag mütyüröket szórva szerte. – Szia, Darny! – mondta Issy. A fiú becsörtetett a konyhába. – Mit csinálsz? – kérdezte. – Éhen halok! – Te mindig éhes vagy – mondta Issy. – Ezt azonban nem eheted meg. A fiú a hatalmas serpenyőkre bámult. – Mit csinálsz? – Ez az egyszerűbbik része. Gyümölcsöt marinírozok. Darny beleszagolt az üvegbe, amiből Issy bőségesen locsolt a gyümölcsre. – Fúj! Mi ez? – Konyak. – Meg… – Nem – vágta rá Issy habozás nélkül. – Na, legalább hadd kóstoljam meg. A franciák hagyják, hogy a gyerekük bort igyon az ebédhez. – És lóhúst esznek, meg szeretőt tartanak. Majd ha úgy döntünk, hogy franciák leszünk, Darny, szólok neked. Darny összeráncolta a homlokát. – Akkor mit egyek?

– Egyél banánt, és csináltam neked gyümölcsös pirítóst – mondta Issy. – És van lasagne a sütőben. – Gyümölcsös pirítós? Nem tudom elhinni, hogy cukrászdád van, és én csak gyümölcsös pirítóst kapok. – Akkor süss magadnak süteményt. – Az nem valószínű – mondta Darny. – A sütés lányoknak való. – Berezeltél? – kérdezte Issy. – Dehogy! – A nagyapám hetvenéves koráig minden nap több száz habrolót sütött. Darny felhorkant. – Mi olyan vicces? – Habroló. Durva. Issy eltöprengett. – Valóban durva egy kicsit – vallotta be végül. – Viszont a férfiak kitűnő cukrászok. Vagy legalábbis lehetnének. Darny már be is tömte a gyümölcsös pirítóst, és éppen egy banánt hámozott. A telefonra pillantott. – Mindjárt hívni fog – mondta Issy. – Bármelyik pillanatban. – Kit érdekel? – vágta rá Darny. – Különben is biztos egy hülye megbeszélésen van. Kinézett a hátsó franciaablakon, amely a sötét belső udvarra nézett. Látta a tükörképüket az ablaküvegen. A ház otthonos és meleg volt. Sosem vallaná be, de örült Issynek. Jó vele. Nem mintha… az anyja lenne vagy ilyesmi. Az EGYÁLTALÁN nem lehetne. De a többi nyálas, érzelgős csajhoz képest, akiket Austin az évek során hazahozott, Issy egész jó. És most, hogy itt van, hát majdnem olyan, mintha nekik is szép házuk lenne, mint a barátainak, és minden rendbe jött, ami hosszú ideje nem volt rendben. De akkor miért ment el a hülye bátyja abba a hülye Amerikába? – Ugye, hallottál már az amerikai iskolákról? – kérdezte tettetett hanyagsággal, miközben megpróbált kilopni pár szem mazsolát a keverőtálból. Issy finoman a kezére csapott a fakanállal.

– Igen – felelte a nő, habár még sosem járt Amerikában, ami cseppet sem nyugtatta meg Darnyt. – Sok… szóval, SOK puska van az iskolákban, meg ilyesmi? – kérdezte végül a fiú. – Nem – felelte Issy, és azt kívánta, bár meggyőzőbb tudna lenni. – Biztos nincs. Teljesen biztos. Darny megvetően félrehúzta a száját. – És folyton énekelnek? – Nem tudom – mondta Issy. – Tényleg nem tudom. Csöngött a telefon. – Bocs – mondta Austin. – Elhúzódott a megbeszélés. Be akartak mutatni még néhány embernek, és elhívtak a bizottsági ülésre… – Ejha! – mondta Issy. – Ezek szerint sikerült lenyűgöznöd őket. – Nem hinném – mondta Austin. – Azt hiszem, csak szeretik hallani a hangom. – Ne szerénykedj – mondta Issy vidáman, alig hallható tétovázással a hangjában. – Persze hogy odavannak érted. Miért ne lennének? Szuper vagy. Austin kihallotta a nő hangjából az elérzékenyülést, és magában káromkodott. Nem akart belegondolni, még csak fontolóra sem akarta venni, hogy mi lesz, ha munkát ajánlanak neki ideát – pedig egyre inkább úgy tűnt, hogy erre sor fog kerülni. És nem csak munkáról lesz szó: igazi karrierről; soha vissza nem térő alkalomról. A bankszakma jelenlegi állapotát tekintve csoda, hogy még van egyáltalán állása, nemhogy pályafutása. A kilátás, hogy végre rendes keresete lesz, és nem csak tengődni fog… igaz, hogy Issynek ott van a kávézó, de az nem sokat hoz a konyhára, és jó lenne, ha ők ketten végre jól érezhetnék magukat együtt… ha elmehetnének nyaralni… sőt talán… hát. A következő lépésre még nem akart gondolni. Az még a jövő zenéje. De azért mégis. Lenne értelme, győzködte magát. Mindazért, ami még rájuk vár. Lenne értelme egy kis megtakarított összegnek, egy párnának a fenekük alatt. Hogy biztonságban legyenek. Együtt.

– Hát, tényleg nagyon kedvesek… – ismerte el. – Hogy megy Darnynak a suli? Issy nem akarta azt mondani, hogy látta a fiút a játszótéren, amikor egy tanár gyorsan a kapuhoz kísérte. Megpróbált kimaradni az iskolai ügyekből, habár aggódott Darnyért, az évfolyam legalacsonyabb diákjáért, az egyetlenért, akinek nincsenek szülei. Legalább annyira aggódott, mint Austin. – Hmm – mondta. – Mit csinálsz? – Karácsonyi tortát. Mennyei az illata! – Szörnyen bűzlik – szólt közbe Darny. – És nem hagyja, hogy megkóstoljam. – Mivel azt mondtad, hogy bűzlik – zárta le a vitát Issy. – Különben is, húszszázalékos alkohol van benne, úgyhogy nem ehetsz belőle. – Austin megengedné. – Nem engedném – mondta Austin a telefonba. – Ha majd arányos lesz a képviselet – mondta Darny –, akkor több beleszólásom lesz itt a dolgokba. – Ha most a tinédzser választójogról kezdesz beszélni, leteszem a telefont – figyelmeztette Austin. – Ne, nehogy… – mondta Issy. Csönd volt, miközben Darny beintett a telefonnak, majd dacosan morgott valamit arról, mekkora változások lennének itt, ha a tinédzserek is szavazhatnának, végül fölkapott egy halom banánt, és fölment az emeletre. – Elment? – kérdezte végül Austin. – Aha – felelte Issy. – Valójában ma este egész jó hangulatban van. Talán nem is volt olyan rossz a suliban. – Az jó – mondta Austin. – Kösz, Issy. Tényleg azt hittem, hogy a pubertás kicsit később kezdődik. – Á, lesz még ennél rosszabb is – mondta Issy. – Legalább még beszél velünk. De szerintem már ez se tart sokáig. Habár az edzői szerint…

– Tudom – mondta Austin, és elfintorodott. – Én már egész megszoktam a szagot, mielőtt megismerkedtünk. – Hmm – mondta Issy. Ismét elhallgattak. Ez egyáltalán nem vallott rájuk. Máskor se vége, se hossza a beszélgetésüknek. Austin mesélni szokott a bankról; Issy pedig a vicces vásárlókról, vagy hogy min veszett össze legújabban Pearl és Caroline. Issy munkája változatlan volt. Austin élete azonban nagyon más. Issy lázasan kutatott a gondolatai közt valami beszédtéma után, de semmi sem jutott az eszébe – New Yorkhoz képest az ő napja átlagos volt: cukorszállítókkal beszélt, és megpróbálta rávenni Pearlt, hogy engedjen kirakni valami karácsonyi díszt. A fennmaradó időben pedig… de ezt nem mondhatta, mert nem tűnt igazságosnak a férfival szemben, hogy őt hibáztatja, amiért nincs itt, vagy hogy olyan szörnyű, követelőző nőszeméllyé változik, amilyen nem akar lenni, aki folyton a párja fülét rágja. Ezért nem mondhatta el neki, hogy csak arra gondolt, csak az jár a fejében, hogy mennyire hiányzik neki, hogy hazavárja, és mennyire fél, hogy a férfi fenekestül felforgatja az életüket éppen most, amikor évek óta végre először kezdenek jól alakulni a dolgai. Ezért inkább nem mondott semmit. – Szóval, mi a helyzet? – kérdezte Austin zavartan. Issy máskor mindig olyan bőbeszédű, hogy sokkal nehezebb leállítani, mint szóra bírni. – Á, semmi. Csak a szokásos. Issy elvörösödött a feszengő hallgatás közben. Austin viszont arra várt, hogy átkelhessen egy négysávos úton, pedig nem is tudja biztosan, milyen irányba halad a forgalom, ezért nem tűnt fel neki az apró kis érzelmi nüansz. Azt hitte, Issy haragszik rá, amiért ráhagyta Darnyt. – Nézd, Jessica néni azt mondta, hogy szívesen gondoskodik Darnyról… – Mi? – kapta fel a fejét Issy. – Semmi bajunk Darnyval. Jól van. Miattunk ne aggódj. – Nem aggódom – mondta Austin, és egy sárga taxi hangosan rádudált, amiért meg merészelt állni, mielőtt átment az úton. – Csak szóltam. Tudod.

Ez is egy lehetőség. – Minden este munka után hazajövök, ellenőrzöm a házi feladatát, és vacsorát készítek neki. Szerintem minden rendben. Nem hiszem, hogy lehetőségekre lenne szükségem, hát te? – Nem, dehogy, remekül csinálod. Austin eltűnődött, vajon mikor került ki az irányítása alól a beszélgetés. – Sajnálom – mondta. – Nem akartam… Sípolt a telefonja. Másik hívás. – Figyelj, mennem kell – mondta. – Később visszahívlak. – Addigra lefekszem – mondta Issy sértődöttebb hangon, mint szerette volna. – Majd holnap beszélünk. – Oké… rendben. Issy riasztóan tehetetlennek érezte magát, amikor letette a telefont. Egyáltalán nem sikerült beszélniük semmiről, és fogalma sem volt, miben sántikál a férfi, vagy hogyan állnak a dolgai azt leszámítva, hogy remekül érzi magát odaát. Azzal győzködte magát, hogy ez ostobaság; bolhából csinál elefántot. A semmiért húzza fel magát. A régi barátja nagyon rideg volt, és rosszul bánt vele, ezért Issy néha nehezen tudta kezelni ezt az új kapcsolatot. Graememel soha semmit nem tudott megbeszélni, mert a férfi mereven elzárkózott előle; Issy tudta, hogy Austin teljesen más, azt viszont nem, hogy milyen messzire mehet el. A férfiak – nem, nemcsak a férfiak, hanem mindenki – elzárkóznak a követelőzés elől. Ő pedig nem akart követelőzőnek tűnni. Meleg, laza és könnyed akart lenni, arra akarta emlékeztetni a férfit, hogy egy szerető otthont építenek maguknak, nem akart ideges és házsártos lenni. Felsóhajtott, és visszafordult a gyümölcsökhöz, amiket kevergetett. – Nem – mondta zavartan, és ostobának érezte magát. – Nem gondolhatsz rossz dolgokra, amikor a karácsonyi tortát készíted. Szerencsétlenséget okoz. DARNY! – kiáltott fel az emeletre. – Nem akarsz lejönni és húszpennyst

rejteni a süteménybe? – Nem lehetne kétfontos érme? – NEM! Austin felsóhajtott. Nem akarta felzaklatni Issyt, néha mégis sikerült. Éppen az elutazása előtt hívták be az iskolába. Kirsty Dubose, az igazgatónő eddig mindig elnéző volt Darnyval, tekintve a történteket. Ráadásul, bár ezt Austin nem tudta, titkon szerelmes volt a férfiba. Mrs. Baedeker, Darny új igazgatónője azonban korántsem volt ilyen engedékeny. Darny pedig valóban borzasztóan viselkedett. – Ez az utolsó esélye a fiúnak – közölte Mrs. Baedeker Austinnal, aki az iskolában néha hajlamos volt elfelejteni, hogy felnőttként kell viselkednie. – Csak mert feleselt? – ellenkezett Austin. – Mert rendszeresen megzavarja a tanítást – mondta Mrs. Baedeker. Austin szája mosolyra húzódott. – Ez egyáltalán nem vicces – tette hozzá a nő. – Akadályozza a többiek tanulását. És hadd mondjak még valamit. Darny Tyler talán okos, eszes, olvasott és a többi, és lehet, hogy végül minden rendben lesz vele. – Az asszony az asztalra csapott a tenyerével, hogy nyomatékot adjon a szavainak. – De sok olyan gyerek jár ebbe az iskolába, akinek nincs meg mindene, ami Darnynak megvan, és nekik szükségük van jó tanításra, rendben folyó órákra és megfelelő fegyelemre, Darny pedig éppen ezt akadályozza, és ez nem helyes, én ezt nem látom szívesen az iskolámban. Ez nagyon gyorsan elhallgattatta Austint. Aznap este erélyesen továbbította Mrs. Baedeker érveit Darnynak, és Darny ugyanolyan erélyesen feleselt vele, közölte, hogy a vizsgákkal csak pazarolják az idejüket, ezért nem is számítanak, hogy azok a kölykök a szünetben megpróbálták felgyújtani őt, ezért jogos volt a bosszúja, és hogy a szkeptikus gondolkodás nyilvánvalóan fontos része az oktatásnak. Issy elrejtőzött a konyhában, és füstölt tőkehalas quiche-t készített. Austin azonban nem tudott egyszerre Issyért és Darnyért is aggódni, és abban a pillanatban kizárólag az öccsével

volt elfoglalva, noha Issy megállás nélkül csak rá gondolt.

Negyedik fejezet A tökéletes karácsonyi torta Ezért nem fogok bocsánatot kérni, írta Issy a receptkönyvébe, amelyben az egyszer majd elkészítendő különlegességeket gyűjtötte. A nagyapja teremtette meg a hagyományt, ő pedig eltökélten továbbvitte; Issy az összes kézzel írt receptjét megőrizte, barátai pedig beköttették neki. Soha, de soha nem engedte meg magának, hogy arról ábrándozzon: egy nap majd lesz egy lánya, akire ráhagyhatja az egészet. Ennyivel sosem érné be. És különben is, gondolta magában, ha lenne is egy lánya, valószínűleg olyan lenne, mint Marian, csak mungóbabot enne, utazgatna a világban, és rejtelmes képeslapokat küldözgetne, a recsegő Skype-beszélgetéseket meg félbeszakítaná olyan emberekről szóló hosszú, bonyolult történetekkel, akiket Issy nem is ismer. Mindegy. A legtöbb receptbe belenyúlok, és megváltoztatom a saját ízlésem szerint, abban a reményben, hogy a vendégeimnek is ízleni fognak. Nem szeretem a bonyolult vagy túl cifra recepteket, és az amerikai receptekről tudom, hogy a britek túl édesnek találják őket, a franciák viszont nem elég édesek. Ez mind szép és jó, de ez most valami más. Ezúttal a receptet nem lehet még tökéletesebbé tenni. Vannak, akik szeretnek különleges dolgokat készíteni narancsból, vagy meglepetést, vagy más sületlenséget, ez azonban önmagában az egyik legjobb, legmegbízhatóbb recept, amit valaha írtak. Nem számít, ha az ember még soha életében nem sütött semmit. Akkor is csodálatos karácsonyi tortát tud majd készíteni Szent Delia Smith receptje alapján. Habár Deliát hivatalosan még nem avatták szentté, és mindannyiunk szerencséjére jó egészségnek örvend, egy nap ez majd puszta formalitás lesz a Vatikánban. Senki sem tud ilyen világosan és ilyen sikeresen főzni. Habár mind ismerünk bizonyos híres séfeket, akik azt állítják, hogy a vacsora elkészítése alig fél óra, holott valójában egy egész délután rámegy, meg némi sírás, vagy akik

hozzávalókat hagynak ki a receptből, mert a saját egójukkal vannak elfoglalva, Deliára mindig számíthatunk, akárcsak jómagamra. Ha pontosan követjük az utasításait, és nem térünk el tőlük, mennyei karácsonyi tortát kapunk. A konyhában terjengő illatokról nem is beszélve. A legjobb, ha november végén készítjük el, hogy legyen néhány hete beérni, és ha egyetlen dolgon változtatnék, egy kicsivel több konyakot tennék bele, de ezt már mindenki eldönti magának. HAGYOMÁNYOS KARÁCSONYI TORTA Delia Smith receptje Ez a karácsonyitorta-recept 1978 óta nyomtatott változatban is olvasható, több ezren készítették már el és szerettek bele, s a hagyományos karácsonyi puding receptje mellett ez a legnépszerűbb süteményem, amit valaha sütöttem. Zamatos, sötét és puha, így az omlós tészták rajongóinak nem fogja elnyerni a tetszését. A közelmúltban országszerte vittünk ezekből a tortákból könyvdedikálásokra, és meglepetten tapasztaltuk, hogy akik megkóstolták, azok vettek könyvet is! 450 g ribizli 175 g aranymazsola 175 g mazsola 50 g cukrozott meggy, szárítva és apróra vágva 50 g vegyes kandírozott gyümölcs, apróra vágva 3 evőkanál konyak meg némi extra az íze miatt 225 g finomliszt fél teáskanál só negyed teáskanál frissen őrölt szerecsendió fél teáskanál őrölt mézeskalács fűszerkeverék 225 g sótlan vaj 225 g puha barna cukor 4 nagy tojás 50 g vagdalt mandula (a bőrét rajta hagyhatjuk)

1 teáskanál méz 1 citrom reszelt héja 1 narancs reszelt héja 110 g egész, hámozott mandula (csak ha nem akarjuk bevonni a tortát) Ezenkívül szükségünk lesz még egy 20 centis, kerek tortaformára vagy egy 18 centis, négyzet alakúra, kivajazva és szilikonpapírral (sütőpapírral) kibélelve. Kívülről is bevonhatjuk a formát a biztonság kedvéért. Sütés előtt egy nappal el kell kezdeni az előkészületeket. Mérjük le az aszalt és a kandírozott gyümölcsöket, tegyük őket keverőedénybe, öntsük hozzá a konyakot, és egyenletesen keverjük el. Takarjuk le az edényt tiszta konyharuhával, és hagyjuk állni 12 órát, hogy a gyümölcsök beszívhassák a konyakot. Másnap melegítsük elő a sütőt 1-es fokozaton, 140 °C-ra. Mérjük le a többi hozzávalót, és ellenőrizzük, nehogy kihagyjunk valamit. A mézet könnyebb lemérni, ha az üveget meleg vízbe állítjuk. Magasról szitáljuk bele a lisztet egy nagy keverőtálba, adjuk hozzá a sót és a fűszereket. Egy másik nagy keverőtálban keverjük össze a vajat és a cukrot, amíg könnyű, halvány és habos krémet nem kapunk. Egy újabb edényben verjük fel a tojást, majd apránként adjuk hozzá a krémes keverékhez; kevergessük tovább, amíg el nem kevertük benne a tojást. Ha lassan, apránként adjuk hozzá a tojást, akkor nem fog összecsomósodni a keverék. Ha mégis összecsomósodna, akkor se aggódjunk, a tortánk biztosan finom lesz! Miután az összes tojást hozzáadtuk, keverjük össze a liszttel és a fűszerekkel laza, lapátoló mozdulatokkal, ne verjük föl (ez azért fontos, hogy a tészta magában tudja tartani a levegőt). Adjuk hozzá a gyümölcsöt, gyümölcshéjat, vagdalt mandulát és mézet, végül a reszelt citrom- és narancshéjat is. Ezután jókora fakanál segítségével öntsük bele a masszát az előkészített sütőformába, oszlassuk el benne egyenletesen a kanál hátoldalával, és ha nem akarjuk később bevonni a tortát, szórjuk a mandulát a felületére. Végül takarjuk le a torta tetejét egy dupla rétegű, négyzet alakú sütőpapírral, melynek 3 centis lyuk van

a közepén (ez megvédi a tésztát a hosszadalmas sütés alatt). Süssük a sütő legalsó polcán, négy és fél, négy és háromnegyed órát. Előfordulhat, hogy 30-45 perccel tovább bent kell tartanunk, de semmi esetre se nyissuk ki a sütőt, amíg el nem telt legalább 4 óra. Miután kivettük, hagyjuk 30 percig hűlni a sütőformában, majd tegyük át egy rácsra, hogy teljesen ki tudjon hűlni. Miután teljesen kihűlt, „itassuk meg”: fogpiszkálóval szúrjunk apró lyukakat a tetejébe és az aljába, kanalazzunk rá néhány teáskanál konyakot, csomagoljuk be dupla réteg sütőpapírba, és vagy csomagoljuk bele alufóliába is, vagy tároljuk légmentesen záródó műanyag dobozban. Időnként tovább itathatjuk a tortát, amíg be nem vonjuk vagy meg nem esszük. Pearl Issyre pillantott. – Ezt szándékosan csinálod – mondta. – Dehogy – tiltakozott Issy. – Hagyni kell állni. Mindenki, aki belépett az ajtón, fölkapta a fejét, és élvezettel beleszagolt a levegőbe, majd elmosolyodott. – Tudod, ezt az illatot megveheted illatgyertyában – mondta Caroline. – Csak ötven fontba kerül. A többiek feléje fordultak. – Ötven font egy gyertya? – kérdezte Pearl. – A templomban harminc pennyért adják. – Hát, ez ajándék. – Az emberek gyertyát adnak ajándékba? – Az elegáns emberek igen – mondta Caroline. – Az elegáns emberek olyan ajándékot adnak, ami azt mondja: „nesze, szerintem rémes szaga van a házadnak, ezért szükséged van egy büdös gyertyára”? – Hagyjátok abba! – mondta Issy, és elindította a hangos kávéfőzőt, hogy félbeszakítsa a civakodást. A kandallóra pillantott, ami fölé kiakasztott egy kis piros harisnyát Louisnak. Pearl követte a tekintetét. – Csak nem karácsonyi díszeket csempészel be ide?

– Nem – vágta rá Issy. – Csak száradó ruha. – Ez a legkarácsonyibb illat, amit valaha éreztem – mondta egy fiatal vásárló, akit Caroline szolgált ki. A mellette ülő gyerek csillogó szemmel nézett Issyre. – JÖN A TÉLAPU! – közölte. – Csitt – mondta Issy. – Tudom, de ne áruld el senkinek. A gyerek elmosolyodott, mintha lenne egy közös titkuk. Pearl a szemét forgatta. – Rendben, rendben! Tapétázd csak ki a helyet karácsonyi díszekkel, amik csak fogják a port, és nem tudom letakarítani őket rendesen, és játszd le azokat a bugyuta karácsonyi zenéidet addig, amíg legszívesebben össze nem törnék valamit, ha még egyszer végig kell hallgatnom a „Stop the Cavalry”-t. Esetleg szeretnéd, ha Mikulás-sapkát viselnék öt hétig? Vagy a derekamra tekerhetek egy sor csengettyűt, hogy másfél hónapig megállás nélkül csilingeljek. Azt szeretnéd? – Pearl! – mondta Issy. – Ez csak egy kis móka. – Idén mindent fehérrel díszítek – ábrándozott Caroline. – Kézzel készített eszkimó díszekkel. Nem csillognak és nem világítanak, de környezetbarátok. A gyerekek panaszkodnak, de elmagyarázom nekik, hogy az ízléses karácsony jobb karácsony. Issy le sem vette a szemét Pearlről. Máskor nem szokott megsértődni. – Most komolyan, jól vagy? – kérdezte Issy. Félt, túlságosan el volt foglalva Austinnal ahhoz, hogy észrevegye, Pearlt is nyomasztják a saját gondjai. – Jól leszek – mondta Pearl, és elszégyellte magát. – Sajnálom. Csak olyan gyorsan eljött, és annyi tennivaló van még… Issy bólintott. – De azért csodás lesz, nem? Louis most van a legszebb korban. – De túl drága – mondta Pearl. – Az a sok játék. – Louis egyáltalán nem követelőző gyerek – emlékeztette Issy. – Nem fog játékokat kérni. – Benjamin folyton arról beszélt, hogy kell neki egy új garázs meg

minden, amit a tévében lát, és focifelszerelés meg ilyesmi – mondta Pearl. – De még csak nem is… Issy Pearlre pillantott. – Pearl McGregor, te vagy a legértelmesebb nő, akit ismerek. Egyszerűen nem hiszek a fülemnek. Craig, az építőmunkás múlt héten megkérdezte Louistól, hogy melyik a kedvenc focicsapata, és a fiad azt felelte, hogy a Rainbow United. Pearl elmosolyodott. – Brazíliára gondolt. – Nem tudja, mire gondolt! Négyéves! Ne aggódj miatta! Különben is – tette hozzá Issy egy hirtelen ötlettől vezérelve – minél karácsonyibb és ünnepibb itt minden, annál több a vásárló, és annál nagyobb prémium üti a markod. Na? Pearl vállat vont. – Szerintem az emberek akkor is elfelejtik, hogy mit ünneplünk ilyenkor. – Akarod, hogy készítsek egy mézeskalács Betlehemet? – kérdezte Issy arra számítva, hogy Pearl kineveti az ötletet. Pepecselő munka lenne, és sokáig tartana. Pearl azonban azt felelte: – Szerintem csodás lenne. Kitehetnénk az ablakba? Caroline se várta különösebben a karácsonyt. Idén Richardnál, a volt férjénél lesznek a gyerekek. Mindenkinek azt mondta, hogy egyáltalán nem bánja. Kényeztetni fogja magát egész nap, fürdőbe megy, és korán elkezdi a méregtelenítést, hogy ne fúvódjon fel olyan szörnyen, mint mindenki más karácsonykor. Tudta, hogy elviselhetetlenül viselkedik – ideges meg szarkasztikus –, és hogy most egyedül Pearl és Issy képes elviselni őt, de nem tudott mit tenni. Richard eredetileg egy másik nőért hagyta el, akit a munkahelyén ismert meg, de a férfi azóta továbblépett, és Caroline képtelen volt kideríteni, hogy hol lakik vagy kivel él együtt. Kizárólag az ügyvédeken keresztül

kommunikáltak. Vajon megismerkedett valaki mással? Vajon szerelmes lesz, ezer gyereket nemz egy másik nőnek, és rájuk költi Hermia meg Achilles örökségét? A ház fenntartása egy vagyonba kerül, és kevesebb a juttatás, ezt mindenki tudja. Egyre lehetetlenebbnek tűnik Londonban élni. Rágta a félelem, és bárkin kitöltötte a környezetében. Pearl és Issy megértette, és minden tőlük telhetőt megtettek, hogy jól kezeljék. Pearl számtalanszor szóvá tette, hogy már azért garantáltan a mennybe jut, mert képes elviselni Caroline-t. Issy arra gondolt, hogy ha Austinnal lányaik születnek, ilyenek lesznek a tinédzseréveik. – Hogy van a szívdöglesztő pasid New Yorkban? – kérdezte Caroline az ebédidei csúcsforgalomban. Pearl hagyta, hogy Issy pulykás szendvicsre váltson töltelékkel meg áfonyaszósszal, és ez abban a pillanatban eltűnt a polcról, ahogy kitették oda. – Jól – felelte Issy, és Pearl meg Caroline azonnal tudta a hangjából, hogy valami nem stimmel. – Tudod, milyen New York – mondta Caroline tudálékosan. – Nem igazán – felelte Issy. – Sőt egyáltalán nem. Még sosem jártam ott. – Még sosem voltál New Yorkban? – Én sem – szólt közbe Pearl. – És mérget sem fecskendeztettem az arcomba. Hát nem elképesztő, hogy mi mindent nem csinálnak egyesek? Caroline ezt eleresztette a füle mellett. – Hát tudod, a nők ott hihetetlenül néznek ki, gyönyörűek, és mind kétségbeesetten vadászik a férfiakra. Bármit megadnának egy magas, jóképű bankárért angol akcentussal… rávetnék magukat, mint a dögkeselyűk. Issynek leesett az álla. – Ezt biztosan tudod? – kérdezte Pearl jelentőségteljesen. – Vagy csak a tévéből szedted? – Nem, drágáim, én jártam ott. Az ottani nők mellett rondának éreztem magam. – Caroline felkacagott, feltehetően szerénynek és elbűvölőnek akart tűnni, de nem sikerült. – Hamarosan hazajön – mondta Issy.

– Én a helyedben nem számítanék erre – mondta Caroline. – Semmi perc alatt lecsapnak rá. Ettől cseppet sem lett jobb kedve Issynek, még akkor sem, amikor a legújabb adag karácsonyi torta illatozni kezdett a nagy, ipari sütőben, s az aroma betöltötte az egész utcát, még az út túloldaláról is becsalogatta az építőmunkásokat. Ukrajnából jöttek, és többnyire csak arra tellett nekik, hogy osztozzanak egyetlen süteményen. Valahogy azonban a személyzet minden tagjának sikerült egy kis többletfalatot odacsúsztatnia, de erről nem beszéltek egymással. Még Austin sem tagadhatta, hogy ez érdekes lesz. Merv Ferani alelnök a Kingall Lowesteinnél, amely az egyik legnagyobb Wall Street-i bank volt, végigvezette az ebédlő tölgyfa asztalai között a legszebb pincérnő nyomában, akit Austin valaha látott. Bár talán nem is pincérnő volt. A recepciós asztalnál állt, neveket ellenőrzött egy listán, és nagyon udvariatlanul bánt az előtte álló emberekkel, ám amikor Merv bemasírozott – aki nagyon alacsony, nagyon kövér volt, és hivalkodó csokornyakkendőket visel –, mosolyogva és áradozva rájuk vetette magát, és olyan kihívóan mérte végig Austint, hogy a férfi teljesen zavarba jött. Nem volt hozzászokva, hogy gyönyörű emberek kedvesen bánjanak vele. Ahhoz volt szokva, hogy átlagos külsejű emberek arra kérik, legyen kedves leszállítani a buszról a fiát. Végigmasíroztak az asztalok között, melyeket gazdagnak látszó emberek ültek körbe: drága öltönyt és hegyes orrú cipőt viselő férfiak meg gyönyörű nők, némelyik sokkal idősebb, sokkal kevésbé vonzó férfi társaságában. Merv gyakran megállt, hogy kezet rázzon valakivel, olyan vicceket mondjon, amelyeket Austin nem igazán értett, és az emberek vállára tegye a kezét. Egy-kettőnek be is mutatta Austint – „most érkezett Londonból” –, és azok bólogatva kérdezgették tőle, hogy ismeri-e ezt vagy azt a Goldman Sachsnál vagy a Barclaysnél, Austin pedig csak rázta a fejét, nem akarta az orrukra kötni, hogy csak kisebb üzleti kölcsönökkel foglalkozik egy nagyon kicsi

fióknál Stoke Newington főutcájában. Végül megérkeztek az asztalukhoz. Felbukkant még két pincér, hogy kihúzza nekik a széket és vizet töltsön a poharukba. Merv futólag a dombornyomásos menüre pillantott, majd félrelökte. – Á, vigye el az ördög. Nyakunkon vannak az ünnepek. Imádom a karácsonyi ételt. Lássuk, van-e valami karácsonyi a kínálatukban. És kérünk egy üveg bordeaux-it is, 2007-est, ha van. Neked ugyanazt? Felhúzott szemöldökkel pillantott Austinra, akinek a gyomra még mindig azt hitte, hogy éjszaka van, ezért boldogan egyetértett. Mégis eltűnődött, vajon mi történne, ha salátát kérne. Nyilván elbukta volna valami módon a tesztet. A tányérok emberfejméretűek voltak. Austin eltűnődött, vajon mennyit kell majd ennie. – Szóval, Austin – mondta Merv, és a kenyereskosárra meredt. Austin sejtette, hogy a gazdagság és a siker bizonyos szintjén az ember azt ehet, amit csak akar. A jó modor a kisembereknek való. Előző délután minden annyira váratlanul történt. Austin a KL irodáiban volt, és minden nyugtalanította. A hely zsúfolásig megtelt elegáns fiatalemberekkel, akik vele egykorúak lehettek, de sokkal kifinomultabbnak, izmosabbnak és valahogy simábbnak tűntek; tökéletesen sima, furcsán fényes bőrük volt, és polírozott körmük, drága öltönyt viseltek, és fényes cipőt. (Austin egyetlen alkalommal járt konditeremben, amikor el kellett hoznia Darnyt a cserkészektől, és az is csak addig tartott, amíg Darny nem közölte vele, hogy sérti az emberi jogait, hogy félkatonai szervezetbe kell járnia.) És akkor a nőket még nem is látta. A New York-i nők voltak a legfélelmetesebb lények, akiket Austin valaha látott. Mintha egy idegen bolygóról csöppentek volna ide. Hihetetlenül izmos lábuk volt, melyre elegáns tűsarkút húztak, hegyes könyökük és szögletes arcuk, s olyan gyorsan mozogtak, mint az óriásrovarok. Természetesen gyönyörűek voltak, ezt Austin sem tagadta. Mégis volt bennük valami túlvilági. Tetőtől talpig végigmérték, amikor belépett valahová, és nagyon barátságosan viselkedtek

vele. Austin nem szokott hozzá, hogy olyan nők fürkésszék, akik akár modellek is lehetnének, ha majd véget ér a banki karrierjük. Nyugtalanítónak találta az érzést. Egy másik angol, Kelvin körbevezette. Austin már régebbről ismerte Kelvint, különféle továbbképzésekről abból az időszakból, amikor a bank még makacsul próbálta előléptetni Austint, ő viszont makacsul ellenállt. Akkor még azt hitte, hogy a banki munka csak átmeneti megoldás. Austint lenyűgözte, hogy Kelvin lefogyott, jobban öltözködött, és úgy általában megváltozott. Még valami különös, tengerentúli akcentust is fölvett. Austin szerint ettől egy kicsit olyannak tűnt a beszéde, mint Lulunak, de ezt nem akarta szóvá tenni. – Szóval, jól érzed magad itt? Kelvin szélesen elmosolyodott. – Hát, a munkaidő egy kicsit kemény. De ez az élet… elképesztő. A nők, a bárok, a partik… mintha egész évben karácsony lenne, öregem. Austin nem akarta minden mondat végén azt mondani, hogy „öregem”. – Oké. Öö… Kelvin. Kelvin lehalkította a hangját. – Kevés itt a férfi, tudod. Amint meghallják az akcentusod, te meg egy kicsit rájátszol, és úgy teszel, mintha ismernéd Vilmos herceget, odáig lesznek érted. Austin összevonta a szemöldökét. – Kelvin, te Hackney Marshesból származol. – Az is Londonhoz tartozik, nem? Befordultak a sarkon a kereskedés színhelyére. Austin óvatosan körülnézett. – Itt történik a varázslat, testvér. Austinnak csak egy testvére volt, aki majdnem olyan idegesítő, mint Kelvin. – Hmm – mondta. Kelvin az egyik lányra kacsintott, aki vadul verte a billentyűzetet, közben

telefonált, mégis volt ideje arra, hogy hátravesse gyönyörű, hosszú, fekete haját, mely úgy festett, mintha egy samponreklámból lépett volna elő. A tágas, osztatlan terű teremben eszeveszetten rohant mindenki: férfiak álltak fel és üvöltöztek a telefonba, fejük fölött egy LCD-kijelzőn az árfolyamok, az emberek iratokkal a kezükben rohangáltak, és mindenki nagyon elfoglaltnak tűnt. – Bizony, itt történik a varázslat. – Hmm – mondta Austin ismét. – Mi a hézag? Nem nyűgöz le? – Nem igazán – felelte Austin kissé borúsan. Ez csak egy látogatás, és már most tudta, hogy itt sosem találná a helyét, ezért akár ki is mondhatja nyíltan, mit gondol. – Nem tudom elhinni, hogy még mindig ezt a hülyeséget nyomjátok, mintha 2007 lenne. Egy feltűnően kiöltözött kereskedőre mutatott, aki egy telefonba ordibált. – Ugyan! Ezt az üvöltözést már kipróbáltuk azelőtt, és nem működött. Csak időpocsékolás. Lefogadom, hogy itt senki sem tudja, mi az a származtatott ügylet, vagy hogy ez miért olyan szörnyű ötlet, leszámítva azt a három elemzőt a hátsó irodában, akik öt percig nem World of Warcraftoznak. A bankok már évek óta csak áltatják magukat. Ez nem fenntartható, és ezt már mi is jól tudjuk. Miért nem jön rendesen a pénz? Igazi vállalkozásokat támogatni, igazi embereknek segíteni a gyarapodásban, építésben és alkotásban? Mert az a kártyavár már rég összedőlt. Azért szép az öltönyöd, Kelvin. Austin sarkon fordult, hogy távozzon. Ekkor vette észre az alacsony férfit a hatalmas csokornyakkendővel, aki a parkett közepén állt meggyújtatlan cigarettával a kezében, és elmélyülten figyelte őket. – Te – mondta, és kövér ujjával Austinra mutatott. – Velem ebédelsz. Most pedig itt ült hat különféle kenyér mellett, melyek eltéréseit egy nevetségesen jóképű fiatalember magyarázta el neki. Austin eltűnődött, vajon hol lehetnek azok a kövér amerikaiak, akikről már annyit hallott.

Talán Manhattan karcsú épületei és parányi lakóterei egyszerűen nem tették lehetővé az itteni életüket. – Két olívást, egy rozsost, de ne legyen meleg – rendelt Merv, majd kényelembe helyezte magát, és Austinra nézett. Kicsi, kíváncsi gombszeme volt. – London szerint te igazi üstökös vagy. Fiatal, törekvő, megvesztegethetetlen… startra kész. – Hát – mondta Austin. – Ez nagyon kedves tőlük. – Azt is mondták, hogy te vagy az egyetlen a vállalatnál, aki sosem vesztett pénzt. Austin elmosolyodott. Ez a bók jólesett. Az ösztöneire hagyatkozott, amikor kölcsönt adott az embereknek; attól függően adott, hogy szerinte mennyire keményen tudnak dolgozni, és mennyire akarják. Amikor Issy majdnem két éve besétált az irodájába, Austin átlátott az idegességén meg a nyugtalanságán, és az őszinte felkészületlenségén is; Issy sokkal keményebb, mint bárki hinné. Saját bőrén már megtapasztalta, hogy ez a szokatlan neveltetésnek köszönhető. – Van fogalmad róla, hogy mennyi pénzt vesztettek már a kereskedőim? Azok a balfaszok odafenn? Austin udvariasan megrázta a fejét. – Úgy tizenhétmilliárd dollárt. Austin nem volt egészen biztos abban, hogy a körülményeket tekintve ez soknak számít-e vagy sem. – Vissza kell térnünk az alapokhoz, Austin. – Merv töltött a vörösborból. – Őszinte és becsületes brókerekre van szükségünk, akiknek nem foltos a múltjuk. Átláthatóságra van szükségünk. Lépnünk kell, mielőtt a köz úgy dönt, hogy mindnyájunknak a börtönben a helyünk, capisce? Austin bólintott. – A magadfajta fickók… kisebb kölcsönöket adnak, óvatosabban fektetnek be. Nem úgy viselkednek, mint egy bagázs részeg hód egy 747-es kereke alatt, érted, amit mondok? Nem úgy, mint a belőtt menyétek, akik csak azért élnek, hogy dohánnyal tömjék a koktélpincérnők bugyiját, és istenverte

trambulint vegyenek a szobájukba. Austin elvesztette a fonalat, de azért kitartóan mosolygott. – Fenntartható bankügyek? – próbálkozott. Ez a kifejezés már bevált az irodában. – Igen – mondta Merv. – Pontosan. Nős vagy? – Nem… – Austint meglepte a váratlanul nyílt kérdés. – Gyerek? – Hát, én nevelem az öcsémet. – Miért, mi baja? – Tizenegy éves. Merv bólintott. – Aha, az én egyik gyerekem is tizenegy. A második Mrs. Feranié. Azt sem tudja, mihez akar kezdeni. Egyszer Star Warst akar játszani, máskor meg az Indy 500-ban akar versenyezni… – Az olyan, mint a Forma–1? – …ezért azt mondtam neki: „nem bánom, legyen a tiéd az istenverte autó, csak ne vidd ki a ranchről”. Odalépett a pincér, és nekilátott felsorolni az elképesztően bonyolult napi ajánlatot olyan barátságosan, hogy Austin egy pillanatra eltűnődött, nem voltak-e osztálytársak az iskolában, de Merv egy legyintéssel elküldte. – Karácsony van, nem igaz? Hozzon valami pulykát. Meg áfonyaszószt és ilyesmit. És még vörösbort. Austin, akinek a biológiai órája kissé összezavarodott, és lerészegedett az ebédhez megivott jófajta, testes vörösbortól, délután négykor támolygott ki az étteremből. A semmiből előbukkant egy fekete autó, hogy fölvegye Mervöt, akinek szemmel láthatóan meg sem kottyant a bor, és felajánlotta, hogy elviszi Austint. Austin elutasította. A New York-i levegő a torkára fagyasztotta a szót, de ki akarta tisztítani kicsit a fejét, hogy végiggondolja a dolgokat. – Rendben – mondta Merv. – De most már nekem dolgozol, oké?

Kezet ráztak, és Merv a mackós ölelésébe zárta. Felzaklató élmény volt. Austin a Plaza Hotel előtt találta magát, a Central Park délkeleti csücskénél. A túloldalon hosszú sorban álltak a lovas kocsik csilingelő csengettyűkkel, átfagyott lovakkal. A lovak pokrócot viseltek, és Austin odalépett hozzájuk, hogy lefotózza őket a telefonjával, ám amikor eszébe jutott, hogy Darny erre valószínűleg azt mondaná, hogy sérti a lovak jogait vagy ilyesmi, inkább mégsem tette. A parkkal szemben volt a FAO Schwarz, a hatalmas játékbolt. Austin sejtette, hogy oda még Darny is szívesen bekukucskálna. Végigsétált az Ötödik sugárúton az izgatott vásárlók között, akik a Barneysba, a Saksba és más nagy áruházakba siettek, melyek az út mentén sorakoztak. Lenyűgöző volt a rengeteg fény meg kirakat, és hullani kezdett a hó. A melegség és az új emberek, új helyek miatt érzett izgalom… bágyasztó volt. Egy egész új világ? Igazán? Nem szólt Issynek, mert nem akarta felzaklatni, de a Stoke Newington-i fiók nagy valószínűséggel nem fogja bírni a további megszorításokat. És a helyi banktól egyből a nemzetközi bankvilágba kerülni… szinte hallatlan. A bankot mindig is kisegítő megoldásnak tartotta. Tudta, hogy többre képes, de az élet olyan bonyolult, és akkoriban mindennél fontosabb volt, hogy valami állandóságot biztosítson a rémült és összezavarodott négyévesnek. Most viszont… talán elérkezett az ideje, hogy végre a saját ambícióival foglalkozzon? Issyre gondolt. A nő gyakran hangoztatta, hogy szívesen megnézné New Yorkot. Eljöhetne… tetszene neki, nem? Vajon eljönne? Csüggedten gondolt arra, mennyire boldog Issy a Cupcake kávézóban; milyen keményen megdolgozott azért, hogy kellemes, otthonos hellyé varázsolja, ahol az emberek elüldögélhetnek egy ideig; hogyan ismerkedett meg a helybéliekkel és a törzsvendégekkel, és hogyan vált a kávézó Stoke Newington szerves részévé, mintha mindig is ott lett volna. Rossz előérzete volt. De Issy újra megcsinálhatná! Megszerezhetné a zöld kártyát, és belevághatna valami csodálatosba. Végül is az amerikaiak találták ki a

muffint, nem? Két, nagyon magas nő lépett be mellette a Chanel butikba, hangosan tárgyalták ki a fiúikat. Austin igyekezett nem belegondolni abba, hogy Issy nem érezné itt jól magát. Hogy nem elég szívós és elegáns New Yorkhoz. Úgy döntött, vesz neki egy ajándékot. Valami szépet, hogy lássa, milyen varázslatos ez a város. Kissé pityókás állapotában el sem tudta hinni. Az illat. Éppen Issyre gondolt, amikor váratlanul, a semmiből megérezte az illatát. Követte az illatot egy mellékutcába. A sarkon pedig ott volt a legédesebb, legbájosabb, legtökéletesebb kis kávézó, amit valaha látott. A külsejét rózsaszínre festették. Tetejétől az aljáig ki volt világítva apró, fehér karácsonyi égőkkel, bent pedig még több égőt látott. Különféle színű, sötét kanapék – zöldek és bordók – álltak odabent szőnyegekkel letakarva, a falakat és a padlót pedig sötét mahagóni borította. A kávé és a sütemény illata olyan honvágyat ébresztett Austinban, hogy kis híján sírva fakadt. Belépett, és az ajtó ugyanúgy csilingelt, mint Issyé. – Üdvözlöm – mondta egy barátságos hang a pult mögül. A hátsó falat vörös-zöld selyemcukrok tarkították. – Mivel szolgálhatok?

Ötödik fejezet JEGESMEDVE-MUFFIN Ez a parányi muffin ellenállhatatlan. Vágjunk a medvecukorból apró szemeket és egy kis orrot, és használjunk fehér csokigolyót fülnek. Vagy ha hozzám hasonlóan nem szeretik a medvecukrot, használjanak csokigolyót. Próbáljuk meg nem túl szomorúan elfogyasztani, mert lássuk be: aki képes felfalni egy gumicukorbébit, annak egy kókuszos jegesmedvebébi sem okozhat lelkifurdalást. 125 g sótlan, szobahőmérsékletű vaj 125 g finom kristálycukor 2 nagy, szobahőmérsékletű tojás 125 g átszitált, sütőporral kevert liszt 2 teáskanál vaníliaaroma 2 teáskanál tej Ehhez a recepthez két különböző méretű muffinsütőformára lesz szükségünk, egy kisebbre és egy nagyobbra. Melegítsük elő a sütőt 190 °C-ra vagy 5-ös fokozatra, és tegyük bele a muffinpapírokat a formába. Keverjük krémesre a vajat és a cukrot, majd adjuk hozzá a tojásokat, lisztet, vaníliát és tejet, és addig kevergessük, amíg a massza le nem válik a kanálról (ha nem tud, akkor adjunk még hozzá tejet). Kanalazzuk bele a muffinpapírokba, és tegyük be a sütőbe. 12 perc után ellenőrizzük fogpiszkálóval – ha nem tapad rá a tészta, az azt jelenti, elkészült. Máz: 125 g sótlan vaj 250 g átszitált porcukor

1 teáskanál kókuszaroma (használhatunk kókuszlikőrt is, ha ki akarunk rúgni a hámból) kevés tej kókuszreszelék különböző méretű csokigolyók fehér csokigolyók Verjük fel a vajat, és adjuk hozzá a porcukrot, majd adjuk hozzá a kókuszaromát, és löttyintsünk bele egy kis tejet, míg végül könnyű, habos mázat nem kapunk. Vonjunk be vele egy kicsi és egy nagyobb muffint teljesen, majd ragasszuk össze őket, hogy a kicsi muffin legyen a jegesmedve feje. Óvatosan forgassuk bele a kókuszreszelékbe. Csokigolyóból készítsünk szemet és orrot, fehér csokiból pedig fület, és voilŕ! Kész is van a jegesmedve-muffin! Boldog karácsonyt! – Szóval, akkor karácsonyi módba váltunk – mondta Pearl csüggedten. – Ezek jegesmedvék – mondta Issy. – Jegesmedvék nem csak karácsonykor vannak, Pearl. Különben is – tette hozzá – ma van december elseje! Advent! Most már hivatalosan is! Azzal elővette a cukrászda fénypontját a válltáskájából: a hatalmas adventi naptárt. Hagyományos, hófödtefalu-formája volt, és a házak színes ablakai egy-egy számot jelképeztek a naptárban. – Minden reggel az első gyerek nyithatja ki az ajtót. Louison kívül. Louis fölkapta a fejét a békás könyvből, amit bújt. – Van saját naptárad? – kérdezte Issy. Louis komolyan bólintott. – Nagyi adott egyet. Csoki van benne. Minden nap kapok csokit! És aputól is kaptam egy másikat. Issy Pearlre pillantott. – Ne nézz így rám – mondta Pearl, aki nehezen tudta felügyelni Louis

súlyát. – Mindkettejüknek megmondtam – védekezett. – Az egyiket elvettem tőle. – A szegény gyerekeknek adta – mondta Louis komolyan. – Szegény, szegény gyerekeknek. Nagyiét tartottam meg, mert abból már ettem. – Akkor jó – mondta Issy. – Ezt ne nyisd ki, rendben? Majd a nagy ajtót kinyithatod karácsonykor. Louis elmélyülten tanulmányozta a naptárt. – Issy! – mondta riadtan. – Ebben nem maradt csoki, Issy! – Nem minden adventi naptárban van csoki, Louis. – De igen! Van bennük! – mondta Louis. – Szerintem kiraboltak. – Mindenesetre örülök, hogy nem lesz nehéz távol tartanom tőle – mondta Issy. Kinyitotta a naptárt, és a kandallópárkányra tette. Szép volt, de nem maradt meg. – Hmm, vajon mi tartaná meg? – tűnődött. – Á, már tudom is. Talán a magyal, ami véletlenül éppen itt van a táskámban. Pearl felhorkant. – Na persze – mondta. – Értjük a célzást. – Tudjátok, ki kezdte ezt az egészet a magyallal és a borostyánnal? – kérdezte Issy vidáman. – A kis Jézus! – üvöltötte Louis. – Na igen – mondta Issy. – Meg a rómaiak. A fagyöngy pedig még régebbi, a druidák használták a téli napforduló megünneplésére. Pearl eladott további hat jegesmedvés muffint, és nem szólt semmit. Caroline feljött, hogy Issy lemehessen az alagsorba sütni. Döbbenten nézte a magyalt a kandallón. – Ó – mondta. – Szóval piros-zöldet használsz? – Karácsonyra? – kérdezte Issy. – Hát. Igen, furcsa módon. – De lehetne ezt sokkal divatosabban is csinálni! – mondta Caroline. – Arra gondoltam, hogy lehetne minden dísz ezüst, vagy szerezhetnénk egy olyan műfát a Conranból? Az olyan divatos.

– Ha divatos akarok lenni, majd katalógusból öltözködöm – mondta Issy. – Azt akarom, hogy szép, otthonos és kényelmes legyen, ne pedig ijesztő, mint azok a puccos helyek, ahol csipkézett székre kell ülni, és mindenki szőke, sovány és bőrnadrágot visel… Amikor Issy rádöbbent, hogy leírása tökéletesen illik Caroline-ra, elhallgatott. Szerencsére azonban Caroline-nak, bár egy gramm túlsúly sem volt rajta, rendkívül vastag bőre volt. – Így sosem kerülünk be a Super Secret London Guide-ba – mondta. – Minden évben kiválasztják a legjobb boltot, és különkiadást jelentetnek meg róla. Megjutalmazzák a legízlésesebben berendezett helyet. – Mi ezt nem csináljuk – mondta Issy. – Megpróbálnám a lehető legsztoikusabban csinálni. Caroline az ajkát biggyesztette. – Nem akarnád legalább megpróbálni? Januárban jelenik meg a különkiadás. – A gond csak az – szólt közbe Pearl –, hogy ha belekerülünk, a cukrászdát elárasztják a hozzád hasonló emberek. És azok, akik úgy néznek ki, mint te, rontják az üzletet. Nem esznek elég süteményt. – Igaz, de kevesebb helyet foglalunk – makacskodott Caroline. – Úgyhogy sokkal többen beférünk. És lássuk be, bármit megadunk egy gyümölcsturmixért, különösen ha bio. Issy elmosolyodott. – Akkor is. Úgyse mi nyernénk, és semmi kedvem hülyeségekre pazarolni az időmet. – Pedig megtehetnéd – mondta Caroline. – És talán fellendítené egy kicsit az üzletet. Különben is ideje, hogy elkezdj terjeszkedni. Így gazdagodott meg a Seggfej is. Legalábbis azt hiszem. Régebben beszélt róla, de sose figyeltem rá igazán, mert gondolhatod, milyen dögunalmas volt. – Föl nem foghatom, miért szakítottatok – mormolta Pearl. – Én legalább férjes anyuka voltam – húzta fel az orrát Caroline. Szerencsére megszólalt a csengő, és belépett Helena, Chadanival a karján.

Hatalmas babakocsijuk volt, ami annyiba került, mint egy kisebb autó, személyre szabott kézmelegítővel, tetővel, lábmelegítővel és üléssel, rózsaszín és lila tigriscsíkos mintával, így a távolból Austin szerint úgy nézett ki, mint egy kisebb szörnyeteg, ami felfalt egy babát, majd felrobbant. Nem fért be sem a lépcsőházukba, sem a legtöbb boltba, sem pedig a Fiatjuk csomagtartójába, ezért Helena mindig kint hagyta a járdán, ahol még inkább szörnyetegnek tűnt, és csak útban volt. Ettől függetlenül mindenkinek úgy ajánlotta, mint a legjobb babakocsit a világon. Issy nagyon örült, hogy a kocsi nem fér be a cukrászdába, de ragaszkodnia kellett ahhoz, hogy Helena kikösse egy kis fához az udvarban, mert amikor az ajtó előtt hagyta, egy délelőtt négy ember is megbotlott benne (volt egy külön, rosszindulatú kereke, ami elöl kiállt, és a gyalogátkelőhelyeken mindig rátámadt az emberek sarkára). – Szia! – köszönt Issy vidáman, mert örült, hogy nem kell szétválasztania Pearlt és Caroline-t. – Szia, Chadani! Chadani felkiáltott és elfintorodott. Issy Helenára pillantott. – Mondd, hogy ez nem igazi szőrme. – Chadani szinte eltűnt a hatalmas szőrmekabátban, amit hozzáillő masnival és halvány rózsaszín báránybőr csizmával viselt. – Dehogy! – mondta Helena. – De nem ÉÉÉDES? Ashok nagy-nagynénje ki akarja szúrni a fülét. Issy erre semmit sem szólt, csak puszit nyomott Chadani parányi orrocskájára. A sok pihe és cicoma alatt elbűvölő kisbaba lapult. Chadani vidáman elmosolyodott, és a legnagyobb süteményre mutatott az állványon, a téli málnatortára rózsaszín mázzal, amit Issy hirtelen ötlettől vezérelve szikrázó csillagokkal szórt tele. Valóban nagyon szépen csillogott. – HÚÚÚ! – kiáltotta Chadani. – Osztozunk egyen? – kérdezte Issy, és föltett egy cappuccinót Helenának. – Á, Chadani nem igazán szeret osztozkodni – mondta Helena. – Egy kicsit még kicsi ahhoz, hogy ilyesmire kényszerítsük, nem gondolod?

– Hatalmas az a süti – mondta Issy. – Az – mondta Helena. – Nem kellett volna ilyen nagyra csinálnod. A gyerekekre is gondolnod kellene. Issy úgy döntött, inkább nem forgatja a szemét, és berakott még egy tepsi jegesmedve-muffint a sütőbe. Aztán gyors szünetet tartott – Pearl és Caroline nem szólt egymáshoz, minek köszönhetően sértett állapotukban mindketten nagyon gyorsan és eredményesen dolgoztak –, és leült Helena mellé, aki az Argos katalógus játékkínálatát tanulmányozta, mialatt Chadani úgy elbánt a hatalmas muffinnal, hogy Issy olyat még egyetlen egyévesnél sem látott. – Hé! – mondta Issy. – Tudod – mondta Helena, és végigpörgette a katalógus lapjait –, Chadaninak már mind megvan. Ideje, hogy új játékokat találjanak föl. – Élvezed, hogy van egy kislányod, igaz? – kérdezte Issy váratlanul. Helena szinte sugárzott. – Hát – mondta – persze. Élvezem. Úgy értem, nyilvánvaló, hogy nagyon különleges gyerek, ez nem mindenkinek adatik meg. De persze. Általában. Úgy értem, nyilván néha… – Elhallgatott. – Igen. Csodálatos. Szóval, ti Austinnal mikor láttok neki? Issy az ajkába harapott. Amióta járni kezdtek… nos, úgy tűnt, mindenki azt hiszi, hogy egy tündérmese végét élik, és azután boldogan élnek, míg meg nem halnak; itt van Austin és Issy, hát nem mulatságos, beleszeretett a banki ügyvezetőbe, haha, biztos nem lesz hiány betétben… haha, hát, el tudom képzelni, mibe fektet bele Austin… jaj, már az összes viccet hallotta. És ennek már több mint egy éve, és mindenki várja, hogy bejelentsenek valamit, vagy legalább történjen valami. Austint azonban lefoglalja a munkája, őt meg a cukrászda és a költözködés, és hát… Volt valami Issy arckifejezésében, aminek sikerült áthatolnia Helena lila ködén. – Jól vagytok, ugye? Nincs semmi baj? Úgyse hinném el, hogy bármi baj lehet köztetek. Azután, hogy olyan régóta jártok már, nem hagyom, hogy

bármi történjen veletek. Ne merészeld. Komolyan. Puskát szorítok a hülye fejéhez. Lenyomom bokszban. Fogom azt a szarukeretes szemüvegét, és feldugom a… – Biztos csak semmiség – mondta Issy gyorsan. – Szerintem csak… tudod, egy kicsit odavan New Yorkért, és kissé izgatott. Ennyi az egész. Semmi komoly. Megszólalt az ajtócsengő. Issy fölnézett. Csomagot hoztak. Semmit sem várt. – Issy Randall? – kérdezte az egyenruhás férfi. Issy aláírta, hogy átvette a csomagot, és izgatottan vette észre, hogy Austin küldte. – AHA! – mondta. – Nézd! Meg se kellett volna szólalnom. Nézd! Ajándékot küldött New Yorkból! Helena izgatottan nézte, amint Issy levágja a barna ragasztószalagot. – Hurrá! Soha többé ne gondolj semmi rosszra! Olyan kapcsolatra van szükséged, mint amilyen a miénk Ashokkal. – Még mit nem, hogy ráparancsoljak, hogy boruljon le és csókolja meg a földet, amin járok? Hmm – mondta Issy, de boldogan mosolygott. A kartonban egy élénkzöld doboz lapult, halványabb, pisztáciaszín szalaggal átkötve. A lányt a New York-i muffinboltban Kelly-Lee-nek hívták. Nagyon csinos volt: fitos orr, nagy, szürke szem és néhány halvány szeplő, amitől úgy festett, mintha porcukrot hintettek volna az arcára. Dús, gesztenyebarna haját lófarokba fogta, és rózsaszín pólóing-egyenruhát viselt a boltban, ami hetyke volt, de nem túl szexi. Nagyon izgatott volt, amikor New Yorkba költözött – egészen pontosan Queensbe –, hogy megszerezze a bölcsészdoktoriját, de nehezen boldogult. Minden annyira drága volt, és remélte, hogy jó munkát kap – mint Betty, a csúnya lány – egy menő magazinnál, egy galériában vagy egy fényképész mellett. Döbbenten vette tudomásul, hogy ezek a munkák alig fizetnek;

elvárták volna, hogy ingyen dolgozzon – az, hogy miből él az ember, nekik nem számított –, ami nyilvánvalóan azt jelentette, hogy a jobb állásokat a nagyon gazdagoknak tartják fenn, amit ő hihetetlenül helytelennek tartott, és rá kellett döbbennie az élet igazságtalanságára, amit eddig nem tapasztalt meg, mivel csinos és okos volt, s boldog wisconsini családban nőtt fel. Ezért vállalta el ezt az átmeneti munkát, hogy meg tudjon élni valamiből, de már ezt is három éve csinálta, de semmi jó nem történt az életében, és az igazat megvallva már kezdte nagyon unni. A New York-i férfiakról nem is beszélve. Persze elhívták randizni, vacsorázni vitték jóképű pasik, szexi pasik, őrült pasik, rendes pasik, és a randi végén mindegyik megkérdezte, hogy benne lenne-e egy nyitott kapcsolatban, és Kelly-Lee mindegyiknek nemet mondott. Ennél ő többet érdemel. Ebben biztos volt. De már kezdett belefáradni a várakozásba. A szobatársa, Alesha ódivatú libának tartotta, de Kelly-Lee-nek feltűnt, hogy Alesha gyakran kora reggel jön haza, ugyanabban az ezüstruhában, amit előző este viselt, ezért nem törődött azzal, hogy mit gondol Alesha. Aztán két év után meggondolta magát. A pasik pedig, akik azt ígérték, hogy majd felhívják, ugyanannyiszor hívták, mint azelőtt: egyszer sem. De legalább néha nem ébredt egyedül. Alesha undokul mosolygott, és megjegyzéseket tett arra, hogy a hercegnő végre leszállt a magas lóról, és hogy még sok békát kell megcsókolnia. Aztán elköltözött valakivel, és Kelly-Lee magányosabbnak érezte magát, mint valaha. A muffinboltban nem sok férfival találkozott. Néhánnyal igen, de mind hasznavehetetlen volt. Némelyik kövér, némelyik meleg, némelyik pedig a feleségének vagy a barátnőjének vett valamit. (Az volt a legrosszabb, ha kedvesen viselkedtek. Elképzelte, milyen lehet egy férj, aki még süteményt is vesz neki. Kelly-Lee-nek még az is gondot okozott, hogy találkozzon egy férfival, aki meghívja egy italra, még akkor is, ha először találkoznak.) Némelyiknek pedig szemmel láthatóan bűntudata volt, és abban bízott, hogy a muffin majd jóváteszi a vétkét, ami egy nő esetében attól függ, hogy diétázik-e vagy sem. Kelly-Lee folyamatosan diétázott. Minden hónap elején

meg kellett kóstolnia az új muffinokat, de mindig csak egy falatot evett belőlük, és ilyenkor tíz perccel tovább hajtotta a szobabiciklit. Anyja azt szerette volna, ha karácsonyra hazamegy Wisconsinba. Legalább mínusz húsz fok lesz odakint, az ablakokon nem lehet kilátni a hótól, és a rokonai egész idő alatt arról faggatják majd, milyen csodálatos az élete a Nagy Almában, és tényleg olyan-e, mint a tévében, aztán összevesznek a melegházasságon, az anyja meg majd mond valami békítőt, például hogy tudja, Kelly-Lee még nem ment férjhez, de ha haza akar hozni egy fiút, valószínűleg el tudják szállásolni, és Kelly-Lee a báli fotójára nézne (igazán, az volt akkoriban a legbüszkébb pillanata), és legszívesebben üvöltene. Felsóhajtott. Aztán csilingelt az ajtócsengő, és összeszedte magát. – Mivel szolgálhatok? Külföldi, gondolta magában. Helyes, de egy kicsit gyűrött az arca. – Öö, helló – mondta Austin, és pislogott, majd levette a szemüvegét. Ó, gondolta magában Kelly-Lee. Angol. Valószínűleg részeg. De attól még helyes. Ösztönösen a férfi ujjára pillantott. Nem viselt gyűrűt. – Valami édesre vágyik? – kérdezte kihívóan. Kedvelte az angolokat, velük mindig lehet nevetni. Az amerikai férfiak nem ilyenek; ők mindent komolyan vesznek, és folyton csak saját magukról beszélnek. Austin elmosolyodott. – Becsábított az illat. – Régóta van New Yorkban? – Két napja – felelte Austin. – De hosszú két nap volt. – Elsőre kissé zavaros, igaz? – kérdezte Kelly-Lee. – Amikor idejöttem, egyfolytában fölfelé bámultam. Egyszer majdnem beleestem a csatornába. – Jaj, ne! – mondta Austin. – Lehetett volna rosszabb is. A fejére zuhanhatott volna egy hatalmas üllő. – Süteményre vágyik? – Igen – mondta Austin. – A barátnőmnek van egy cukrászdája. Kelly-Lee-nek tetszett a „barátnő” szó. Bármit jelenthet. Egy nőt, akivel csak most ismerkedett meg, egy futó ismerőst, exet. Nem jelent

menyasszonyt vagy feleséget. – Melyik az övé? – kérdezte vidáman. – Á, nem ismeri. Londonban van. Angliában – tette hozzá fölöslegesen. A lány elmosolyodott. Egyre jobb, gondolta Kelly-Lee. – Jaj, ne – mondta. – Szóval maga ideát van, ő meg odaát? Sokáig lesznek távol egymástól? – Hmm – mondta Austin. – Nem tudom. Remélem, nem. Tudja, hogy mennek ezek a dolgok. Kelly-Lee tudta. – Kér egy kávét? Austin kért, hogy kitisztuljon a feje. – Igen – mondta. – Szereti a muffinboltot? Kelly-Lee már rég megtanulta, hogy a panaszkodást nem tartják vonzónak egy nőnél. A férfiak a hetykeséget és a vidám lányokat szeretik. – IMÁDOM – mondta. – Elképesztő! A fahéj illata reggelenként! Az első csésze kávé! Az új, őrületes ízek. – Maga süti őket? – kérdezte Austin. Kelly-Lee összevonta a szemöldökét. Mindig is úgy hitte, hogy egy kifinomult New York-i nem tudja bekapcsolni a saját sütőjét. – Hát, mondhatjuk – felelte. – Elhozza őket a szállító, tudja, félkészen. Aztán megmelegítem. Mint a sajtos tésztát. – De szeret sütni? – Imádok – mosolygott Kelly-Lee. – Tudja, küldeményeket is vállalunk. – Londonba is? – Persze! Ott is van üzletünk. Akár most azonnal fölhívhatom őket, és fél órán belül kiszállítják. – Komolyan? – Austin ezt fantasztikus ötletnek tartotta. Úgy tűnt, semmi sem fogja visszatartani Issyt attól, hogy idejöjjön, és itt süssön, ha Austin elfogadja az állásajánlatot. Itt rengeteg cukrászda van. Csodálatos lesz!

Beleharapott egy csokis-vaníliás sütibe, amit Kelly-Lee rakott elé. Nem ellenkezett, noha a kiadós ebéd után úgy érezte, egy hétig biztosan nem bír enni. Nem volt rossz a süti – egy kicsit túl édes, és hiányzik belőle az a meleg, friss íz, ami ott van Issy süteményeiben. De azért nem rossz, sőt egész jó. Issy akár ide is jöhetne, hogy még jobbá tegye őket! Ez biztos neki is tetszene. – Küldjön egy tucatot – mondta merészen, és úgy érezte, máris igazi New York-iként viselkedik. Kelly-Lee leírta a címet, és megígérte, hogy telefonál. – Annyira örülök, hogy ízlik a süteményünk! – mondta, és csábítóan elmosolyodott. De csak az idejét fecsérelte Austinnal. A férfi hátradőlt a második falat után, és az otthonos, ismerős légkörben mély álomba zuhant.

Hatodik fejezet A ROSSZ MUFFIN RECEPTJE 240 g fehérített liszt 480 ml kukoricaszirup 240 ml részlegesen hidrogénezett szója- és gyapotmagolaj 200 g cukor 1 teáskanál szőlőcukor víz 120 ml nagy cukortartalmú kukoricaszirup 60 g tejpor 1 tojás 1 evőkanál szójalecitin (emulgeálószer) 1 evőkanál kukoricakeményítő 1 csipet só 1 teáskanál nátrium-alumínium-foszfát sütőpor 3 csepp fehér színezék 1 teáskanál citromsav fél teáskanál szorbinsav Küldjük át a gépen. Süssük 20 percig, félkész állapotúra. Fagyasszuk le, majd ha szükségünk van rá, süssük 10 percig magas hőmérsékleten. Londonban Issy hitetlenkedve csomagolta ki a dobozt. – Mi az ördög? A zöld doboz szalagja alá egy nemzetközileg sikeres muffinlánc hatalmas, virágos logóját festették. A doboz belsejében pedig egy tucat különféle ízű muffin lapult. Tény, hogy valóban ízlésesen készítették el őket, tökéletes volt rajtuk a máz, és csillámok, parányi csillagok meg szivárványszínekben pompázó málnapor díszítették.

– Ejha! – mondta Caroline. – Nagyon ízléses. Nézd, hogy ügyeltek a részletekre. – Azért, mert gyárban csinálták őket – mondta Issy sötéten. – Itt-ott közéjük raknak egy-egy hibás darabot, hogy azt hidd, kézzel készültek. – Miért küldene neked ilyesmit? – kérdezte Helena. – Nem értem. Biztos, hogy tőle jöttek? – Igen, nézd – mondta Issy. A kártyán az állt: „Issynek Austintól”. Se csókok, semmi. Nagyon különös. Ha viszont tudja, hogy Kelly-Lee csak a szükséges adatokat adta meg, amikor a békésen szendergő Austin feje fölött leadta a rendelést, nem találta volna különösnek. Valószínűleg a lánynak volt valami hátsó szándéka is, azért nem íratott csókokat a kártyára. Issy megrázta a fejét. – De miért küldte? Nem értem. – Talán azt próbálja ezzel üzenni, hogy ott finomabb a muffin – próbált Caroline segíteni. – Vagy talán pocsékul választ ajándékot, és tudja, hogy szereted a muffint – mondta Helena. – Úgy értem, végül is bankban dolgozik. Aligha romantikus lélek, nem? – Tökéletesen romantikus – mondta Issy, és kissé elpirult. – Ha az akar lenni, és éppen nincs késésben, vagy nem túl elfoglalt, vagy csak általában szórakozott, mert Darny éppen rosszalkodik. Mind a nyitott dobozra bámultak. – Ó, ez az új választék? – kérdezte egy vásárló. – Csodásak. Chadani odamászott a kanapéról, beledugta egyik dundi kis kezét a dobozba, és elkezdte egybegyúrni a sütiket. Issy most az egyszer nem gondolta, hogy Helenának bármit mondania kéne, ami rendjén is volt, mert Helena elismerően nézte a lányát, mintha sajnálna mindenki mást, akinek a gyereke nem tud ilyen ügyesen süteményt gyúrni. Felbukkant Pearl egy halom üres tányérral. Szipogott. – Ti meg mit csináltok? – kérdezte.

– Austin elvesztette az eszét – felelte Caroline. – Nyilvánvalóan valamiért le akarja rázni Issyt. Ne aggódj – mondta, és megfogta Issy karját. – Tudom, hogy a szakítás zűrös tud lenni. Szörnyű volt a válásom. Iszonyatos. Úgyhogy át tudlak segíteni rajta. Issy máskor tudott nevetni Caroline-on, ez azonban valóban különös volt. Beleharapott az ajkába. Pearl azonnal észrevette. – Az isten szerelmére, ne legyetek már ekkora drámakirálynők – mondta. – Gondolt rád. Egyértelmű. – De akkor miért küldött ilyen sértő ajándékot? – kérdezte Issy. – Azért, mert férfi – felelte Pearl. – Azt mondtam, figyelmes volt. Azt nem mondtam, hogy nem komplett idióta. – Hmm – mondta Issy. – Azt hiszem, lemegyek panettonét gyúrni. Pearl és Caroline összenézett. – Tedd azt – mondta Pearl. Issy az alagsor felé indult. Aztán visszafordult. Bosszúsan felsóhajtott. – Hát, gondolom, akár meg is kóstolhatnám. Letört egy darabot az egyik nagy, csillogó muffinból. Tökéletesnek tűnt, ezt senki sem vonhatta kétségbe. Minden muffin tökéletesen egyforma és ugyanolyan magas volt. Issy beleharapott és elfintorodott. – Jaj, fúj! – mondta. – Úgy tudom, Amerikában azt mondják: förtelmes – javította ki Caroline. – Túl cukros – mondta Issy. – És nincs is benne vaj. Ez nyilvánvaló. Van valami szörnyű olajos utóíze. Ami azt jelenti, hogy ipari gyártmány, nem kézzel készült. Málnakivonatot használtak, nem igazi málnát. A tészta pedig túl tömör. Fúj. – Na látod – mondta Pearl. – Nyilván azért küldte, hogy lásd, mennyivel jobb a tiéd. – Vagy mert nem látja a különbséget – mondta aggodalmasan Issy. – Vagy talán azt hiszi, hogy ezek jobbak – mondta Caroline, akinek mindig sikerült alulmúlnia a többieket. – Kösz, Caroline – mondta Pearl csípősen. Issy sarkon fordult, és lement az

alagsori sütödébe. Doti, a postás a Cupcake kávézóban fejezte be karácsonyi körjáratát. Szerette itt befejezni a napját, különösen ilyen hideg időben. Részben azért, mert édesszájú volt, részben pedig azért, mert kedvelte Pearlt, és szeretett flörtölni vele. Igaz, hogy Pearlnek ott volt Benjamin, de ő is nagyon kedvelte Dotit. Ma azonban Doti nem egyedül jött, határozottan randin volt. Pearlnek feltűnt, hogy a nő nagyon csinos, a harmincas éveiben jár, hosszú sötét haját lófarokba fogta, hatalmas, aranykarikás fülbevalót viselt, és hófehér a fogsora. Nehéz volt megállapítani az alakját a formátlan postásegyenruhában és fényvisszaverő mellényben, amit viselt, Pearl azonban bármiben lefogadta volna, hogy formásak az idomai. Szipogott. Nevetve léptek be az ajtón. – Helló! – köszönt Pearl mereven. Doti rámosolygott. – Á, a szépséges Pearl. Ő az én szépséges Pearlöm – mondta a férfi a nőnek. – Helló, szépséges Pearl – mondta a nő kedvesen. Ez azonban csak tovább bosszantotta Pearlt. Kedves és csinos emberek közt mindig kényelmetlenül érezte magát. – Ő Maya – mondta Doti. – Ő az én átmeneti karácsonyi segédem. – Á, üdv – mondta Pearl, és igyekezett leplezni a haragját. Nem akart dühösnek látszani. Csak arról volt szó, hogy Louis születése óta Doti az első férfi, aki némi érdeklődést tanúsít iránta. Mivel azonban úgysem lehetnek együtt, semmi oka meglepődni, ha a férfi mást is megkedvel. Különben is valószínűleg már túl öreg Mayához. És csak munkatársak. – Doti annyira segítőkész! – mondta Maya, és úgy nézett a férfira, hogy egyből eldőlt, vajon a kapcsolatuk tényleg csupán szakmai-e. Pearl egész jóképűnek tartotta Dotit. Haja leborotválva, koponyája formás, kis fül, hosszú nyak és… – Mit adhatok? – kérdezte. – Megígértem Mayának, hogy megkóstolhatja a legfinomabb kávét és

süteményt az N16-osnak ezen az oldalán – mondta Doti. – Úgyhogy itt vagyunk. – Minden olyan csodás – mondta Maya. A menüre pillantott, és egy kicsit leesett az álla. – Habár kissé drágának tűnik. – Halkan odasúgta Pearlnek. – Nagyon nagy szükségem volt erre a munkára – suttogta. Pearl igazán meg tudta érteni. – És örülünk, hogy megkaptad – mondta Doti szívélyesen. – Nagyon örülünk neked. A kávét én állom. Louis szaladt be a legjobb barátjával, Nagy Louisszal, hátizsákokat, sapkákat, sálakat és kesztyűket szórva szanaszét, mielőtt még elhallgatott volna a csengő. – MAMA! – kiáltotta, Pearl pedig letette a tejet, amit gőzölt, és odalépett, hogy hatalmas puszit adjon neki és megölelje. – Az én kisfiam – mondta Pearl. – Az egy szem fiam. Louisnak ragyogott az arca. – ANNYIRA jó voltam ma – mondta. – Megmondom, ki nem volt jó. Evan. Gianni. Carlo. Mohammed A. és Felix… – Rendben, rendben – mondta Pearl. – Ennyi elég lesz. Louis arca elkomorult. – A szőnyegre kellett ülniük. Senki sem akar a szőnyegre ülni. – Miért nem? – kérdezte Pearl. – Mi történik a szőnyegen? – Rajta kell ülni! És MINDENKI tudja, hogy valami csúnyát csináltál. – Szia, Louis – mondta Doti. Louis arca ismét felragyogott. – DOTI! – kiáltotta. Jó barátok voltak. Doti leguggolt. – Szervusz, fiatalember – mondta. Louis gyanakvóan nézett Mayára. – EZ MEG KI? – suttogta nagyon hangosan. – A barátom, aki szintén postás. – Egy postás hölgy? – hitetlenkedett Louis.

– Hát persze! Rengeteg postás hölgy van. – Postásnőnek hívnak minket – mondta Maya. – Szia. Mi a neved? Louis továbbra is gyanakvóan nézte a nőt, és szokatlan módon nem kezdett el azonnal fecsegni. – Dotinak már van barátja – közölte lenézően. – Én meg a mamám. Köszönjük szépen. – Azzal elfordult. – Louis! – mondta Pearl, aki őszintén meglepődött, de titkon örült. – Hol a jó modorod? És köszönj szépen! Louis a padlót bámulta. – Csók’lom – motyogta. – Nagyon örülök, hogy megismertelek – mondta Maya. – Doti, tényleg nem túloztál a pitével kapcsolatban. Pearl Mayára meredt. – Végtére is december van – mondta Doti. – Most már megünnepelhetjük a karácsonyt. – Ó, igen – mondta Maya. – Határozottan. Nyami! Louis megrángatta Doti nadrágszárát. – Van levelem? Minden nap megkérdezte. Issy gyakran megjegyezte, hogy kissé enyhíti a rengeteg, egyre növekvő villanyszámla érkezését, ha egy vidám, dinoszauruszos sapkát viselő négyéves kézbesíti őket. – Ami azt illeti, van – mondta Doti. – Tudod, hogy általában különleges küldeményeket kell kézbesítened Issy néninek? Louis bólintott. – Nos, ma nem Issynek jött levél. Ma te kaptál levelet. Louis szeme elkerekedett. – És nem fogod ELHINNI, hogy kitől. Pearl ugyanúgy meglepődött, mint Louis, amikor Doti átnyújtott a kisfiúnak egy hópelyhes borítékot, melyet Louis Kmbota McGregornak címeztek a Cupcake kávézóba. Doti Pearlre kacsintott.

– A posta minden évben küldözget ilyeneket – súgta. – Gondoltam, örülne egynek. Louis, aki fölismerte saját, arannyal nyomott nevét, úgy forgatta a borítékot a kezében, mintha ez lenne a legértékesebb tárgy a világon. – Mama! – szuszogott. – Nem nyitod ki? – kérdezte Pearl. Louis megrázta a fejét. – NEM. – Mit gondolsz, kitől jöhetett? – kérdezte Doti. Louis eltartotta magától a levelet, és továbbra is csodálkozva bámulta. – Talán… talán a Télapó küldte? Doti elvette a borítékot. – Nézd csak – mondta. – Ez a postabélyegző. Emlékszel, korábban már mutattam. Rajta van, hogy hol adták fel a levelet, és mikor. Louis bólintott. – Nos, ezen az áll… Északi-sark. – ÉSZAKI-SARK? – Bizony! – MAMA! Levelet kaptam a Télapótól! Az ÉSZAKI-SARKRÓL! – Ez csodálatos – mondta Pearl, és hangtalanul megköszönte Dotinak. – Gyere, drágám, nyissuk ki. Louis ismét megrázta a fejét, és a háta mögé rejtette a levelet. – Nem lehet – mondta. – Túl drága. – Miért túl drága? – kérdezte Maya. Louis vállat vont, és belerúgott a pultba, habár Pearl már számtalanszor rászólt ezért. – Szörnygarázs – suttogta. – Lehet, hogy a Télapó szerint nem kaphatok szörnygarázst. Pedig nem rosszalkodtam, és nem ültem a szőnyegen. Evan meg Gianni meg Felix meg Mohammed A. igen, de én nem. Pearl az ajkába harapott. Az az átkozott szörnygarázs. Másra se tud gondolni, amióta látta a reklámot. Egy garázs, ahol kamionokat javítanak;

hatalmas autókat, amiket szörnyek vezetnek. De minden egyes szörny egy vagyonba kerül, és a kamionokat külön kell megvenni hozzá, és azok is drágák, maga a garázs pedig szörny nélkül és kamion nélkül is több mint száz fontba kerül, és még ha megveszik is, nem tudnák hová rakni, de Pearl úgysem engedheti meg magának, mert új cipőt kell venni Louisnak, mert a régit már kinőtte, és ki van taposva, és rendes télikabátra is szüksége lesz, meg új pizsamára és egy rakás alapvető holmira, amit a többi gyereknek valószínűleg megvesznek, amikor szükségük van rá, nem az év legkülönlegesebb napjára kapják, de ezzel nem tud mit csinálni. Az sem segített, hogy Benjamin látta, amint vágyakozva nézte a reklámot, és gondolkodás nélkül azt mondta, hogy hát persze, megkapja a szörnygarázst, az ő fia nem fog nélkülözni. Amikor a férfi kiment cigizni, nagyon összevesztek miatta – mellesleg a cigi is drágább volt, mint amit megengedhettek volna maguknak –, különösen amikor Benjamin makacskodva azt mondta, hogy majd ő megszerzi azt a rohadt garázst a fiának, és Pearl látta a tekintetében, hogy jobb, ha nem vitatkozik, de ez csak még jobban aggasztotta, és pánikba esett, mert nem mert belegondolni, vajon mit művelhet Benjamin, hogy megszerezze a garázst. És valahányszor Louis reménykedő megjegyzést tett a szörnygarázsra, és célozgatva kérdezte, hogy vajon a Télapó a szánján fogja-e elhozni, vagy túl nehéz, és inkább igazi szörnyekkel küldeti el, esetleg egy különleges dinoszaurusszal, Pearl csak dünnyögött, és imádkozott, hogy a kis négyéves feje végre valami más felé forduljon. Eddig azonban semmi sem vonta el a gyerek figyelmét. Pearl utálta a karácsonyt. – Hát – mondta Doti –, amikor kiürítettem a Télapó postafiókját, azt mondta nekem, hogy hallotta, van egy különösen jó kisfiú az N17-ben, úgyhogy valószínűleg megpróbálja. Már biztos el is ment érte a raktárba. Pearl adott Louisnak egy szelet pitét. Aztán bosszúsan ő is megevett kettőt.

Kelly-Lee hagyta, hadd szundikáljon Austin zárásig – édes volt, és ő különben sem hajléktalan vagy ilyesmi, habár felemás zoknit visel, de ez talán annak a híres angol különcködésnek tudható be, amiről már annyit hallott. Végül azonban hét óra lett, odakint koromsötétség volt, Hussein és Flavia már elment, úgyhogy ideje volt bezárni a boltot. – Gyerünk, Hugh Grant – mondta gyengéden. A férfi helyes volt álmában; nem hortyogott, nem nyáladzott és nem fingott, mint az a kövér kis tévés producer, akivel ősszel randevúzott, és aki mindent kizabált a hűtőjéből, majd le akarta fektetni. Ő persze nem volt olyan ostoba, ráadásul érezte a combjának nyomuló kis farkát, amikor csókolóztak, és az igazat megvallva többé nem is érdekelte a férfi. Ennek ellenére az tovább dicsekedett, hogy mennyi gyönyörű színésznő flörtöl vele, amint kilép a házából, és hogy egy nap majd a stúdióban fog dolgozni. Kelly-Lee felsóhajtott. Bármibe lefogadná, hogy ez a férfi nem így viselkedik. Hetykén elmosolyodott. – Halló, halló! Austin pislogott. Szörnyen érezte magát. Legszívesebben bebújna a paplan alá, és másfél napig föl se kelne. Egy pillanatra azt se tudta, hol van. Elővette a telefonját; a kis piros BlackBerry fénye vadul villogott. Kilenc e-mailje érkezett, és hat új hangüzenete. Az elsőt a londoni bank igazgatója küldte. – Nem tudom, mit műveltél az amcsikkal – mondta. – Talán szeretik a szőrös dolgokat, mint a vetetlen ágyat. Mindenesetre van egy ajánlatuk a számodra. Jelentkezz. A másik kettőt a titkárnője, Janet küldte, hogy hívja vissza, amint tudja. És Merv is küldött egyet, hogy mennyire várja már, hogy a fedélzetre lépjen… Austin a kanapé karfájába kapaszkodott. Minden olyan gyorsan történt. Túl gyorsan. Az egyik énje izgatott volt, hogy ennyire sürgetik; a másik viszont halálra rémült. – Jó hír? – kérdezte Kelly-Lee, aki nézte, hogy a férfi megrökönyödve mered a BlackBerryre, és beletúr abba a szép, dús hajába, ami összekócolódott, mint egy gyereké. Austin pislogott. – Én… állást ajánlottak. Azt hiszem.

Kelly-Lee felvonta a szemöldökét. – De hiszen ez nagyszerű! Gratulálok! Ezek szerint látom még! – Igen, nos… hű. Gondolom. – Pompás! Kelly-Lee kiválasztotta az aznapi legnagyobb megmaradt süteményt – gigantikus, vörös, bársonyos muffint –, és gyorsan berakta egy kis dobozba, amire gyakorlott mozdulattal színes masnit kötött. – Tessék – mondta. – Gratulálok. És isten hozta New Yorkban. – Azt hittem, a New York-iak barátságtalanok – mondta Austin. – Majd meglátja, hogy nem így van – felelte Kelly-Lee. Austin magára rángatta nehéz télikabátját és hosszú sálját. – Hát, minden jót – mondta. – Viszontlátásra – köszönt el tőle Kelly-Lee, és szélesen a férfira mosolygott. Odakint havazott, és a szél az arcába fújta a havat. Austin gyorsan taxi után nézett. A képeken sokkal szebb a behavazott New York. A valóságban dermesztően hideg van, sokkal hidegebb, mint Londonban. Talált egy sárga taxit, és megadta a szállodája címét, majd ismét előkotorta a telefonját, és elhatározta, hogy vesz egy pár kesztyűt. Különös, semmi hír Darny és Issy felől. Az órájára nézett; mennyi is az időeltolódás? Mindegy, nem számít. Micsoda hírek! Nagy hírek! Nagy munka. Jóságos ég, micsoda állás. Austin sosem akart bankárnak állni. Sosem akart semmit sem csinálni. Amikor a szülei meghaltak az autóbalesetben, éppen tengerbiológiát tanult, mivel annyira élvezte a vakációikon a búvárkodást a szüleivel, és mielőtt megérkezett a hihetetlenül kései és váratlan kisbaba, az őrült ezüstlakodalmi partit követően. A balesetet követő zűrzavarban a kisöccsét mindenfelől jó szándékú nagynénik, szociális munkások, távoli rokonok és a szülei barátai bombázták, akikkel nem is találkozott azelőtt. Austinnak nagyon gyorsan felnőtté kellett válnia, le kellett vágnia a szörfös haját (ami nem is nagy baj,

gondolta utólag, valahányszor ránézett egy régi fotóra), ott kellett hagynia az egyetemet, és munkát kellett keresnie, amiből ki tudja fizetni a szülei jelzálogát a kis Stoke Newington-i házra. Nem volt könnyű mindenkit meggyőzni, hogy jól vannak úgy, ahogy vannak, akár kapnak naponta tizenöt tepsi kéretlen pásztorpitét, akár nem. Amíg Austin viszonylag rendben tartja a nappalit és a hallt, kinyitja az emeleti ablakokat, hogy kiszellőzzön a lakásból a fiúszag, addig nem lesz gond. Mégis nehéz volt. Hosszú utat tettek meg. Mire rájött, hogy van érzéke a munkájához, már iskolába járatta Darnyt, vezette a házat (pocsékul), munkába járt, és mire észbe kapott, olyan lett, mint azok a dolgozó anyukák az iskolában, akik mindig elkésnek, a rossz tornafelszereléssel érkeznek, és sosem járulnak hozzá semmivel a karácsonyi ünnepséghez. Kivéve, hogy azok az anyukák nem voltak különösebben barátságosak Austinnal, mert az otthonülő anyukák fedezték Austint, és karácsonyi tortát sütöttek neki, meg áthívták Darnyt, hogy náluk aludjon, hogy Austinnak maradjon egy kis ideje saját magára is, miközben folyamatosan kigúnyolták vagy lesajnálták a dolgozó anyukákat, ami rettentően felbosszantotta amazokat. Darny azonban már idősebb, elég idős ahhoz, hogy legalább meg tudjon olykor fésülködni, habár nem szokása, és bekapcsolja a mosógépet (nem is a bekapcsolással van a legnagyobb probléma, hanem a ruhák kiszedésével, miután lejárt a program, ahelyett hogy hagyja főni őket a gépben), és most már Issy is itt van, és talán elérkezett az ideje, hogy végre Austin is kezdjen valamit az életével, pontosabban azzal az élettel, amit ő választ magának. Semmit sem változtatna a Darnyval együtt töltött idejükön, egyáltalán semmit, gondolta magában felindultan. Ezt osztotta neki az élet, ő pedig kihozza belőle a legjobbat. Rajongott az öccséért. Most viszont a legvadabb álmai váltak valóra… egy jó állás New Yorkban… esetleg egy menő lakás? Darny járhatna itt iskolába. Issy pedig… Beszélnie kell Issyvel. – Igen?

A hang a telefonban megpróbált barátságosnak tűnni, de nem volt könnyű. Issy hatkor kelt a sütéshez, egész nap az üzletben dolgozott, megszámolta a bevételt és megcsinálta a könyvelést, segített Darnynak a leckéjében, majd vacsorát főzött, és semmi ideje nem maradt magára. Korán lefeküdt aludni. – Iss! – mondta Austin. – Iss, nem fogod elhinni. Elképesztő. Ez a hatalmas bank. Engem akarnak! Azt akarják, hogy náluk dolgozzak! Felkínáltak… nos, még nem tudom, mit kínálnak, de úgy tűnik, tényleg nagyon meg akarnak szerezni, és… mármint… hát, nyilvánvalóan még semmit sem mondtam, de szóval… már egy ideje szó volt róla, hogy a tengerentúlra küldenek, és hát. Mindegy. Feltűnt neki, hogy Issy egy szót sem szól. – Mindegy. Csak gondoltam szólok, hogy mi a helyzet. Meg ilyenek. Issy már majdnem elaludt, amikor csöngött a telefon. Mostanra teljesen fölébredt. Rádöbbent, hogy egész idő alatt valami ilyesmire számított. Ki ne akarná Austint? Ő is akarja a férfit. Ez mindig is túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. Hirtelen azt kívánta, bárcsak itt lenne Helena. Helena közölné vele indulatosan, hogy szedje össze magát, hogy ő a legjobb Austinnak, köszöni szépen, és hogy amilyen hülye tud lenni, minden jóról le tudja beszélni magát, ezért végezte egy olyan lúzer mellett, mint amilyen Graeme, és nyilván nem vágyik vissza arra a szintre, nem igaz? Valóban nem. Csakhogy Helena nem volt mellette. Biztos föl-alá sétál Chadanival a lakásban (Chadani túl érzékeny ahhoz, hogy jól aludjon; a nagy intelligencia jele), csak Darny van itt, aki hangosan hortyog a szomszéd szobában, a sötét ház az új, fölakasztatlan függönyökkel, a vonal túloldalán pedig négyezer mérföldre egy boldognak, gondtalannak és könnyednek hangzó férfi, az egyetlen, akit valaha is őszintén szeretett, és aki éppen azt közli vele, hogy többé nem jön haza.

– Gratulálok – nyögte ki végül Issy. Megpróbálta a lehető legtovább leplezni a megrökönyödését feltűnő ásításokkal; végül valóban ásítania kellett, és nem tudta elnyomni, amíg meg nem érezte a férfi türelmetlenségét a vonal túlsó végén. – Úgy értem, szép munka. És tényleg hívnak. New York, New York! Mármint. Ejha. Annyira örülök… Austin összerezzent. Issy egyáltalán nem hangzott boldognak. A tettetett ásítozás pedig a legkevésbé sem győzte meg. – Hatalmas előrelépés – mondta kissé könyörgő hangon. – Úgy értem, ez tényleg mindent megváltoztat. El sem tudnám képzelni, hogy visszamegyek Londonba, és visszautasítom. – Nem – mondta Issy. – Hát persze hogy nem. Olyan keményen dolgoztál. És jó vagy a szakmádban. – Kösz – mondta Austin. Tétova csönd állt be az óceán túloldalán. Aztán Issynek bosszúsan eszébe jutottak a muffinok, amiket a férfi küldött. – Megkaptam az ajándékodat. Austin először nem értette, annyira álmos és pityókás volt, amikor megrendelte őket. Aztán eszébe jutott. – Hja, a sütik! Igen, gondoltam, hogy tetszeni fognak. Mint látod, itt is csinálnak muffint. – Persze hogy csinálnak – mondta Issy. – Ők találták fel. Az amerikaiak előtt tündérsütinek hívták. – Á – mondta Austin. – Gondoltam, mulatságosnak tartod majd. – Nem volt valami finom. – Issy utálta, hogy olyan durcás a hangja. Abba kell hagynia. – Nincs kedved átjönni, hogy jobbat csinálj nekik? – kérdezte Austin. Ismét hallgatás volt a válasz. – Austin – mondta Issy. – Annyira hiányzol. – Te is hiányzol nekem – mondta Austin. – Komolyan. Csak azért küldtem a sütiket, mert rád gondoltam. Hülyeség volt? – Nem – felelte Issy.

– De igen – mondta Austin. – Valóban – értett egyet Issy. – A francba – mondta Austin. – Nehéz ez a távkapcsolati izé, nem igaz? Issy gyomra görcsbe rándult. Ezt meg hogy érti? Talán úgy, hogy hozzá kell szokniuk? Talán úgy, hogy olyan nehéz, hogy jobb, ha inkább bele se vágnak? Talán úgy, hogy mostantól sok problémájuk lesz? – Hmm – mondta. – Bárcsak átjönnél – mondta Austin. – Miért nem jössz egyszerűen át? IMÁDNÁD. – Hát – mondta Issy –, megölöm Darnyt, és kint hagyom a holttestét a kertben a rókáknak, aztán felgyújtom a cukrászdát, és már megyek is. Austin elmosolyodott. – Nézd – mondta –, azt hiszem, tovább kell maradnom. Érted, amíg mindent el nem rendezünk. Szerződés meg ilyesmi. És találkoznom kell még néhány emberrel. – De azért visszajössz? – kérdezte Issy, és hirtelen pánikba esett. – Ugye, nem azt kéred tőlem, hogy csomagoljam be a holmid, és küldjem utánad? Hogy tegyem fel Darnyt a repülőre egy kis cédulával a nyakában, mint a Paddington mackót? – Persze hogy nem – mondta Austin. – Persze hogy visszamegyek. – De még nem tudod, mennyi időre – mondta Issy. – Vagy hogy mikor. Austin nem válaszolt. Valóban nem tudta.

Hetedik fejezet GYÜMÖLCSKOSÁR Ha nem készítjük el a saját töltelékünket, akár meg is vehetjük az egész pitét a boltban. Ha előrecsomagolt tölteléket használunk, az olyan, mintha csak beleraknánk a dolgot a borítékba. Nem nehéz elkészíteni, gazdaságos, és ha beszerzünk néhány csinos üveget, akár karácsonyi ajándéknak is odaadhatjuk, de csak olyanoknak, akik szeretik a párolt gyümölcsöt, és tudnak mit kezdeni vele, különben úgy fognak ránk nézni, mintha egy üveg friss nyúlbogyót adtunk volna nekik, aminek ritkán örülnek, kivéve, ha a barátunknak van egy zsebkendőnyi kertecskéje, amiben komposztálhat. A gyümölcsös pitében az a legjobb, hogy még a világ legrosszabb szakácsa is mennyeien el tudja készíteni. Körülbelül olyan nehéz elrontani, mint a mentakrémet. Ez nem olyan recept, amihez ha nem pontosan mérjük a vaj mennyiségét, akár ki is dobhatjuk az egészet. A pite tökéletes lesz, és ízletes. Bízzatok bennem. Legjobb vasárnap elkészíteni, így olvasgathatunk a konyhában, mialatt a konyhát betölti a mennyei illat. Az egyetlen bizarr hozzávaló a faggyú. Na igen, ez különös. Ne szeretnénk tudni, hogy mi is az. Töltelék: 200 g apró kockákra vágott alma 200 g mazsola 200 g aranymazsola 1 evőkanál szerecsendió 1 evőkanál mézeskalács fűszerkeverék 1 citrom leve és héja 1 narancs leve és héja 250 g apróra vagdalt faggyú

Az elkészítés előtti estén tegyük az összes hozzávalót egy nagy tálba, és alaposan keverjük össze. Takarjuk le tiszta konyharuhával, és hagyjuk pihenni egy éjszakát. Reggel saját ízlésünk szerint öntsünk hozzá konyakot, majd tegyük be az egészet a sütőbe 120 °C-on vagy fél fokozaton három órára. Hagyjuk kihűlni a tölteléket, majd tegyük át fertőtlenített üvegekbe (a nedves üveget tegyük be egy percre a mikrohullámú sütőbe). Zárjuk le légmentesen. Egy évig el kell állnia. Ám ha egy évig eláll, akkor valószínűleg nem a megfelelő embereknek adták ajándékba. A tésztához vegyítsünk el 200 g lisztet 200 g hideg, darabos vajjal. Adjunk hozzá 100 g barna cukrot, egy csipet sót és annyi vizet, hogy ki tudjuk nyújtani és fel tudjuk vágni. Tegyük bele a tésztát a piteformába, kanalazzuk bele a tölteléket, és fedjük be tésztával. Kenjük meg a tetejét felvert tojással, és hintsük meg egy kis barna cukorral, majd tegyük be 20 percre a sütőbe 180 °C-ra vagy 4es fokozatra, és már készen is vagyunk. Másnap reggel Caroline nyomott hangulatban masírozott be a boltba. Issy fátyolos szemmel nézett a nőre. Alig aludt az Austinnal folytatott éjszakai telefonbeszélgetése után, és már három kávét megivott. Ostobának érezte magát, és az egésznek az igazságtalansága zaklatta fel a legjobban. Végre sikerült jutnia valamire az életben; végre úgy érezte, azzal foglalkozik, amivel mindig is szeretett volna, beleszeretett egy férfiba, erre minden szörnyen elromlott. Ugyanakkor mélyen legbelül azt is tudta, miért olyan ideges; miért beszél olyan nehezen ezekről a dolgokról Austinnal. Az sem segített, hogy nyakukon vannak az ünnepek… most pedig… Nem, már kezdi túlreagálni a dolgot. A lehető legrosszabbról vizionál. Nyilván a férfi kapna munkát Londonban, és minden rendbe jönne; csak nem akarja feladni mindazt, amijük itt van, hogyan is tehetné? Aztán eszébe jutott valami, amire már rég nem gondolt: karácsony reggel a templomban a túl szűk, piros ruhájában, a cipőben, ami feltöri a sarkát, nagypapa kezébe csimpaszkodva, aki persze mindenkit ismer, és akit mindenki szeret még akkor is, ha éppen nincs tele a

zsebe mézeskaláccsal. Egy nagyhangú nő felismerte a cukrászdából. Issy ki nem állhatta a nőt, bár maga sem tudta, miért. Kék kalapot viselt hatalmas pávatollal, odahajolt a nagyapjához, és azt mondta: – Nem értem, hogy mehetett el éppen ILYENKOR! – Joe nagypapa pedig dühösen elhallgattatta a nőt, sokkal dühösebben, mint amilyennek Issy valaha is látta. – Mint kiderült, Richard sokkal nagyobb SEGGFEJ, mint hittem – jelentette ki Caroline, és becsapta maga mögött az ajtót, majd beriszálta a feszes kis popóját… fehér farmerben, decemberben!… a boltba. Hatalmas, szőrös stólaszerűséget viselt, amitől még vékonyabbnak tűnt a lába, és amiről Issy csak remélni merte, hogy műszőrme. Issy pislogva összeszedte magát, és megpróbált felébredni, amíg Caroline átmelegedett. Dermesztően hideg volt odakint; mindent jégpáncél borított, az eget pedig sűrű, sötét hófelhők takarták el. – Mit csinált már megint? – kérdezte Issy. Caroline válása lassan hosszabbra húzódott, mint maga a házasság. – Azt mondta, nincs több élelmiszercsomag. Vége. El tudod hinni? Leállította az élelmiszercsomag-előfizetésünket. Issy összezavarodott. – Hogy érted ezt? A ládákra gondolsz a bádogdobozokkal? – Azok nem csak ládák bádogdobozokkal! – mondta döbbenten Caroline. – Tradicionális luxuscikkek, amiket karácsonykor küldenek a megbecsülés jeleként, ezért részük az én teljesen normális családi kiadásaimnak. – De hisz egy vagyont kell fizetni egy üveg lekvárért meg némi egzotikus dióért! – tűnődött Issy. – És valószínűleg tele van csupa olyan dologgal, amit egyébként sem szeretsz, például céklával töltött olajbogyóval. Sose értettem, ki küldene ilyesmit. Caroline felhúzta az orrát. – Mindenki – mondta. – Szóval, várják már a gyerekek a karácsonyt? – próbált Issy témát váltani.

Caroline drámaian felsóhajtott. – Jaj, hisz’ tudod, milyenek. – Csodálatos – vágta rá Issy. – Hermia csak arra vár, hogy folyton ehessen. Szemmel kell tartanom azt a lányt. Most mondd meg, inkább szendvicset eszik, mint hogy gyakorolja a fuvolázást. Szendvicset! Nem is tartok kenyeret a házban! Issy készített Caroline-nak egy kis csésze koffeinmentes feketét, és átnyújtotta. Caroline egy hajtásra kiitta. – Kérek még egyet – mondta. – És kaphatnék ezúttal koffeinest? Issy felvonta a szemöldökét. – Ilyen rossz a helyzet? Caroline vállat vont. – Hát – mondta. – Hát… – Nagyokat pislogott. – Csak… Richard azt mondta… Richard azt mondta… – Azzal könnyekre fakadt. – Mit? – kérdezte Issy, és megkerülte a pultot. – Azt mondta… Issy hirtelen megrémült. Csak nem akarja a volt férje elvenni tőle a gyerekeket? Igaz, hogy Caroline dadusokra bízta, elhanyagolta és ócsárolta őket, de azért… nem, azt azért mégsem. – Azt mondta, hogy ha tovább kell fizetnie a gyerektartást, akkor azt akarja, hogy küldjem őket BENTLAKÁSOS ISKOLÁBA… Caroline zokogni kezdett. Issy átkarolta. – Jaj, ne – mondta. – De én azt hittem… Nem azt mondtad mindig, hogy a bentlakásos iskola a megoldás mindenre, és jót tenne azoknak a rosszcsontoknak? Caroline hangosan szipogott, és elővett egy zsebkendőt. Issyt meglepte, hogy igazi zsebkendőt tart magánál, de nem szólt semmit. – Igen, de nem az ééén… – Képtelen volt befejezni a mondatot. Különös, gondolta Issy. Bárki, aki hallotta már Caroline-t a gyerekeiről beszélni – habár néha mintha megfeledkezett volna arról, hogy gyerekei vannak –, azt gondolná, hogy egyáltalán nem érdeklik; hogy pusztán

kötelességtudatból szülte meg őket. Mintha több bosszúságot okoznának neki, mint örömöt. – Hiányoznék nekik – mondta Caroline. – Szerintem hiányolnák az anyjukat, nem? Achilles még csak ötéves. – Igen – felelte Issy keserű élettapasztalatai alapján. – Hát persze hogy hiányolnának. Nevetséges. Teljesen ésszerűtlen. – Tudom! – bömbölte Caroline. – Most mihez kezdjek? – Várj csak – mondta Issy, és fölegyenesedett. – Van egy ötletem. Caroline fölpillantott rá, könnyáztatta arca szinte fölismerhetetlen volt. – Mi? – Küldd el Richardot a jó fenébe! Mondd azt, hogy kopj le, Richard, nem mennek bentlakásos iskolába. Beírathatnád őket a helyi iskolába! Louis is oda jár, és nagyon jó. Caroline eltűnődött egy pillanatra. Aztán ismét zokogni kezdett. Csilingelt az ajtó, és Pearl meg Louis lépett be. – Mi baja a hercegnőnek? – kérdezte Pearl. – Ne is kérdezd – mondta Issy. – Komolyan. Tényleg. Ne kérdezd. – Ne szomorkodj, Caroline – mondta Louis, és megsimogatta a szőrméjét. – Tetszik a farkasod. – Légy szíves, ne fogd meg, Louis – szipogott Caroline. – Nagyon drága holmi. Louis Issyhez fordult. – ISSY! – kiáltotta. – MAJD ELFELEJTETTEM! HAVAZIK! Issy kinézett az ablakon. A kora reggeli derengésben a fa melletti kis lámpaoszlop fényében látszott, hogy hópelyhek szállingóznak lassan a zsákutcában. – Nahát, tényleg! – mondta Issy, és örömében majdnem megfeledkezett a kimerültségéről. – Hát nem gyönyörű? – Kijössz velem játszani? – kérdezte Louis, és megragadta a kezét. – Most nem tudok, kincsem – felelte Issy. – De készítek neked egy forró csokit.

Louis elmosolyodott. – HURRÁ! – Pearl felé fordult. – KARÁCSONY! Havazik! Havazik! Itt a karácsony! Itt a karácsony! HURRÁ! Pearl halványan elmosolyodott. – Jól van, jól van – mondta. – Ma este négy óráig fog tartani a hazaút, csak mondom. Lássuk azt a forró csokit. Amíg sürögni-forogni kezdtek, takarítottak, súroltak, sütöttek és felkészültek az első átfagyott, éhes vásárlók fogadására, Louis az ablaküveghez nyomta az arcát. Még nagyon sötét volt odakint a hóvihar és a felhők miatt. A főúton elhaladó emberek a sáljukba temették az arcukat és a szemükbe húzták a kalapjukat, s a széllel dacolva, eltökélten siettek a dolgukra. Szokatlanul hideg volt a vihar odakint. – Lehet, hogy kiviszek egy kis kóstolót a buszmegállóba – mondta Issy, amikor felhozott egy hatalmas tepsi ragadós mézeskalácsot. – Jelenleg nincs ennél jobb irgalmas cselekedet. – MAMA! – üvöltött fel váratlanul Louis, kövér kis ujját az ablakhoz nyomta, lehelete ott maradt az üvegen. – MAMA! Pearl odaszaladt, és arrafelé nézett, amerre Louis mutatott. – Jóságos atyaúristen! – mondta, és anélkül hogy megállt volna fölvenni a kabátját, kirohant a boltból. Issy és Caroline azonnal követte. – Mi a?… Amikor kinyitották az ajtót, rádöbbentek, milyen rettentő hideg és iszonyat van odakint; igazi örvény kerekedett, minden irányba kavarogtak a hópelyhek, szinte megvakította őket. A fagyos levegő valósággal beléjük kapott; a szél a torkukat marta. Pearl testes alakja az utca túloldala felé imbolygott. Issy közvetlenül a sarkában volt, és elakadt a lélegzete, amikor meglátta, hogy mit vett észre Louis. A kopár fa alatt egy kisfiú állt, még Louisnál is kisebb. Mezítláb volt, és csak egy piszkos, krémszínű, tűzoltóautós pizsamát viselt. Szőke haja volt, és

kisírt szemmel ácsorgott a hóban. Pearl olyan könnyedén nyalábolta fel a kis szerencsétlent, mintha pihekönnyű lenne, majd mindannyian berohantak a cukrászdába. Louis nagyon izgatott volt a felfedezése miatt. – Én találtam a kisfiút, Issy – fontoskodott. Issy elszörnyedt. Visszaszaladt a főutcára, hátha lát egy halálra vált anyukát föl-alá rohangálni és megszállottan keresni a kisfiát, de csak a szokásos átfagyott, kora reggeli ingázókat látta. Köszönt a barátnőjének, Lindának, és megkérdezte, nem találkoztak-e valakivel, aki egy gyereket keres. Mindenki zavartan nézett rá, és rázta a fejét. Issy szólt, hogy ha mégis látnak valakit, aki a gyereket keresi, szóljanak neki, hogy biztonságban van náluk, majd visszarohant az üzletbe. Az idős Mrs. Hanowitz, az egyik törzsvendégük már az ajtóban volt. Elámult, amikor meglátta a krémszínű pizsamát viselő kisfiút Pearl karjában. – A Christkind – mondta, és megrázta a fejét. – Nézzétek. Közelebb lépett, és beletúrt az aranyszínű fürtökbe. – Karácsonyi gyerek – suttogta. – Ne marháskodjon már – mondta Pearl. – Csak elveszett. Hogy hívnak, édesem? Mire Issy visszatért, a gyereket már gondosan bebugyolálták egy pokrócba, ami máskor az egyik öreg bőrkanapé támláján hevert. A kisfiút, aki alig tizennyolc hónaposnak tűnt, olyan nagy megrázkódtatás érte, hogy még sírni is elfelejtett. Amikor Issy rácsavarta a pokrócot, megragadta a címkéjét, és dörzsölni kezdte a hüvelyk- meg a mutatóujja között, majd a másik hüvelykjét a szájába dugta. Úgy tűnt, nagyon jól érzi magát. – Süti kell neki – mondta Louis. – Meg adventi csoki. JAJ NE, AZ NINCS, ISSY NÉNI. – Louis, hagyd már azt a hülye adventi naptárt – mondta Issy. – Nem fog csoki teremni benne. – Nagyon szomorú adventi naptár – jegyezte meg Louis.

Pearl a kanapéra ült az állig betakargatott kisfiú mellé. Issy próbálta mézeskaláccsal kínálni, de őt nem érdekelte különösebben, csak az üzletet nézte elkerekedett szemmel. Kékre fagyott a kis lába; se zoknit, se mamuszt nem viselt. – Hívom a rendőrséget – mondta Issy. – Valaki már biztos halálra aggódja magát. – Ismét kinézett az ablakon a hóviharba. – Vajon hol lehetnek? – kérdezte. – Hacsak nem mérföldekről pottyant ide. – Hogy hívnak? – kérdezte Pearl ismét, de nem érkezett válasz. Aztán Louis előrelépett. – Hogy hívnak, kisfiú? – kérdezte kedvesen. – Tudsz beszélni? A kisfiú kivette a hüvelykujját a szájából. – Dada – mondta. – Kezdetnek nem rossz – mondta Pearl. – Mi a neved, édesem? Hamarosan hazaviszünk az apukádhoz. – DADA – mondta a kisfiú hangosabban. – Ő a Christkind – mondta Mrs. Hanowitz, aki bejött velük az üzletbe, habár még nem nyitottak ki, és éhesen meredt a fiú érintetlen mézeskalácsára. – Tényleg nem hinném, hogy ő a Christkind – mondta Issy. Fölvette a telefont. – Szerintetek ez egy 999-es vészhelyzet? Az, ugye? Vagy nem? Mi a száma annak, ami nem olyan fontos, mint a 999? 888? – Egy-nulla-egy – vágta rá Pearl. – Mi van? – kérdezte Issy meglepett arckifejezése láttán. – Örülj neki. Te olyan helyen élsz, ahol kicsi az esélye, hogy bűntény áldozata leszel. Issy, amint elkezdett tárcsázni, látta, hogy valaki tétován belép az utcába, és körbenéz. Fiatal, összezavarodott lány volt, aki nem öltözött fel elég melegen. Issy letette a telefont, az ajtóhoz lépett, és kidugta a fejét. – Elnézést – mondta. – Egy gyereket keres? A lány megfordult, és közömbösnek tűnt. – Magánál van? Issy egy pillanatig csak nézte. Nem hitt a fülének.

– Egy… gyereket… keres? – ismételte meg, hátha a nő nem hallotta. A lány odaimbolygott mellé. – Magánál van? – Rágózott, szeme fáradt volt és üres. – Hát, igen – mondta Issy. Egy pillanatra eltűnődött, vajon minden lében kanál módjára viselkedik-e… de tényleg teljesen normális dolog az, ha egy kisgyerek egy szál pizsamában kimegy a hóviharba? Tényleg semmi köze hozzá? Megfordult, a Pearl ölében ülő kicsire nézett, és rádöbbent, hogy nincs köze hozzá. A lány belépett az üzletbe. – Hát itt vagy – mondta megnyugvással. – Akkor menjünk. A kisfiú azonban meg sem mozdult. Pearl a lányra nézett. – Miről beszél? – kérdezte. – Hagyta, hogy ez a kicsi gyerek egyedül kimenjen a hóba? – Dehogy – mondta a lány. – Elcsatangolt. Gyere, Donald. – Dada, nem – mondta a fiú. – Már értem – mondta Pearl. – Donaldnak hívnak? – Dada – felelte a kisfiú, majd visszadugta a szájába a hüvelykujját. Pearl ismét a lányra nézett. Nem tűnt elég idősnek ahhoz, hogy az anyja legyen. Ráadásul egy anya azért mégiscsak jobban megörülne a gyerekének. Különösen egy olyan anya, aki tűzoltóautós pizsamát vett neki. – Rendben, akkor majd viszem – mondta a lány unottan. – Hozott neki zoknit? Kabátot? A lány vállat vont. – Nincs messze. – Egy pillanat – mondta Caroline hirtelen. – Ez Donald? Donald GoughWilliams? A kisfiú szeme fölcsillant a neve említésére. – Aha – ismerte be a lány kelletlenül. – Te ismered ezt a gyereket? – kérdezte Pearl. – Miért nem szóltál? – Nekem mind olyan egyformák – mondta Caroline. – Ez Kate gyereke. Te vagy az új dada Gough-Williamséknél?

A lány vonakodva vállat vont. – Van egy ikerpár is – mondta Caroline. – Hol van Seraphina és Jane? A lány fáradt szemmel nézett rá. – Igen – mondta. – Az ikrek. – Ki vigyáz most az ikrekre? – kérdezte Issy hirtelen. – CBeebies – felelte a lány. – Gyere, Donald, menjünk. Pearl fölállt, és átadta Donaldot takaróstul. – Később hozza vissza – mondta. – Nehogy megfázzon! – Persze, oké – mondta a lány. A vállára vette Donaldot, mint egy zsák krumplit, majd sarkon fordult, és kiment a Cupcake kávézóból. Caroline utánuk bámult. – Vajon mi lehet Kate-tel? – kérdezte. – Már időtlen idők óta nem járt itt – mondta Issy. – Azt hittem, csak a baba miatt. – Nem, teljesen eltűnt – mondta Caroline. – Én azt hittem, csak elvonón van. Mindhárom nő összenézett. – Nem bánnák, ha… – kérdezte Mrs. Hanowitz. – A magáé – mondta Issy anélkül, hogy felé fordult volna. Mrs. Hanowitz falni kezdte Donald madárlátta mézeskalácsát. Issy tudta, hogy az idős asszony alig tud fűteni és enni a nyugdíjából. – Igaz, hogy nincs gyerekem, de… – kezdte Issy. – Utána kell járnom – mondta Caroline, és megrázta a fejét. – Az a dada szörnyű. Nyilván van valami szaftos kis pletyka. – Nem lehet több tizenhatnál – jegyezte meg Pearl. – Hogy bízhattak rá három gyereket? Hány évesek az ikrek? – Hat – felelte Caroline – Kislányok. Az egyik azt hiszi magáról, hogy fiú. Egész imádnivalók. – Persze hogy azok – mondta Issy, amikor rájuk gondolt. – Kate mindig próbálta kettéválasztani őket, de ők ragaszkodtak hozzá, hogy mindent együtt csináljanak. – Vajon mi történhetett?

Caroline már elővette a telefonját. – Jaj, vajon a rendházban fog csörögni? Halló? Szervusz, Kate, drágám… Hol? Á, Svájcban? Caroline hangja észrevehetően elakadt, de gyorsan összeszedte magát. – Milyen CSODÁLATOS! Sok bolyhos holmi van ott? Ó, FANTASZTIKUS, drágám. Add át üdvözletem Tonksnak… és Roofsnak… Ó, Bert és Glan is ott van? Nahát, mindannyian… Nagyon jól hangzik… Nem, nem, hisz ismersz, egy dolgozó nőnek manapság nincs ideje ilyesmire, csak a munka, a munka, a munka… Igazán, Richard éppen jön le, ugye? Fagyos lett a hangja. – Nahát, ez pompás hír. Te meg Richard meg az összes barátunk. Annyira örülök, hogy hallom. Remélem, jól érzitek magatokat. Ó, mindketten… Nem, dehogy, persze hogy nem bánom. Miért bánnám? Semmit sem jelent nekem. Csak remélem, hogy nem a gyerekek rohadt tandíját költi éppen, ennyi az egész… Rövid szünet. – Ide hallgass. Épp most volt itt Donald az üzletben. Kiszökött a házból. Szerintem új dadára lesz szükséged… Igen, megint. Hát, tudod, nem tudnak dolgozni ezek a lányok. Igen, annyira lusták. Ez a New Labour. Issy már majdnem kihívta a rendőrséget. Issy mostanra megkönnyebbült, hogy mégsem tárcsázott. – Dehogy, semmi baja nem esett. Igen, még mindig szopja az ujját… úgy látom, kissé késik a fejlődése… Váltottak még néhány szót, majd Caroline letette a telefont. Leesett az álla, és Issy látta rajta, hogy megbántották. Aztán összeszedte magát. – Az a lusta lány. Úgy tűnik, Kate kénytelen lesz ügynökséget váltani. Azt mondja, eddig már hat semmirekellőt küldtek hozzá. – Talán egyszerre kellene alkalmaznia mind a hatot – mondta Pearl. – Tudod, ez nem is olyan rossz ötlet – tűnődött Caroline. Issy a szemét forgatta. – Minél több időt töltök Stoke Newingtonban, annál kevésbé értem ezt a

helyet – mondta. – Itt tényleg mindenki gazdag? – Hmm – mondta Mrs. Hanowitz a pult túloldalán. – Azért örülök, hogy a Christkind jó szerencsét hozott nekem. Ez igazán kóser. Carmen Espito tűsarkúja végigkopogott a folyosón Austin előtt. A férfi úgy érezte, mintha csak álmodna. Mégis itt van, a negyvenkilencedik emeleten – a negyvenkilencediken! Még külön gyorsliftje is van – a Palatine a Negyvennegyedik utca és az Ötödik sugárút sarkán, Manhattan szívében. Az iroda a sarkon, és hatalmas üvegablakai vannak, az egyik északra néz az Empire State Building és a Central Park felé; keletre pedig látja a Hudsont, valamint a Brooklyn hidat, mely a raktárépületek és Brooklyn folyóparti darui között ível. A felhőkarcoló körül örvénylett a hó, mely hangtalanul hatalmas hógömböt varázsolt egész Manhattanből. Lélegzetelállítóan szép volt, a legszebb dolog, amit Austin valaha látott. – Ejha! – mondta, és olyan közel lépett a padlótól a mennyezetig nyúló ablakhoz, hogy úgy érezte, akár ki is léphet az égbe. – A kisöcsém IMÁDNÁ. Hogy tud itt valaki dolgozni? Carmen elmosolyodott. Már megszokta, hogy a banki alkalmazottak felettébb kifinomultak, és ha lenyűgözi is őket valami, a világért sem vallanák be. Mielőtt leadott huszonhét kilót, megcsináltatta az orrát és föltetováltatta a szemöldökét, csak egy hétköznapi, oregoni lány volt, és Manhattan őt is elbűvölte. – Tényleg szép, nem igaz? – kérdezte. Aztán ismét becsukta élénkvörösre festett száját, és leült az üres íróasztalhoz. – Tehát – mondta. – Ügyvéd vagyok, és a bevándorlás meg a munkavállalói jogok a szakterületem. Mr. Ferani azt szeretné, ha mielőbb letudnánk a bürokráciát, és biztos vagyok benne, hogy ezzel maga is egyetért. Austin azt hitte, hogy ez csak papírmunka, és egyáltalán nem visszafordíthatatlan, csak át kell nézni és végiggondolni. Aztán a nyilvánvalóan szexi, de nyilvánvalóan nagyon komoly Carmen Espito láttán

megértette, hogy jogi nyomtatványok hevernek előtte. Ez nem csak egy kis amerikai bájcsevej lesz. Szemlátomást szeretik elintézni a dolgokat, méghozzá gyorsan. És kétségtelenül elvárják tőle, hogy azonnal ráharapjon a lehetőségre. Ahogy persze bármelyik józan gondolkodású ember tenné. A kilátás, hogy valaki fantasztikus állást kapjon, új életet ilyen fiatalon, hát… ez valóra vált álom. Austin biztos volt benne, hogy senki sem habozna. – Elvihetném?… – kérdezte. – Elvihetném a szerződést és a többi iratot, hogy átnézzem, mielőtt aláírjuk? Carmen fölvonta a szemöldökét. – Természetesen, ezek itt eléggé szabványos iratok – felelte. – Ha szeretné, hogy az ügyvédje felhívjon… Austin ügyvédje egy hetvenöt éves nagymama volt, aki azt tanácsolta, hogy hagyja figyelmen kívül a szociális munkásokat, amikor eljöttek szimatolni és kérdezősködni, hogy Darny rendesen étkezik-e naponta ötször, mire Austin mindig igennel felelt, miután úgy döntött, hogy krumplit is kell etetnie vele. – Öö, hát persze, lehet – mondta gyorsan, és igyekezett gyakorlatiasnak tűnni. – Nagyszerű. Remek. Carmen átnyújtott egy halom súlyos iratköteget. – Csak hozza vissza az útlevelével együtt. – Az útlevelemmel? – kérdezte Austin némi riadalommal a hangjában. Kezdte úgy érezni, hogy akarata ellenére próbálják itt tartani. Háta mögött kinyílt az ajtó, és Merv Ferani masírozott be. Ma a csokornyakkendőjén apró, szökellő rénszarvasok voltak, és piros mellényt viselt. Úgy festett, mint egy kis zsidó Télapó. – Hogy haladtok, Carmen? – kérdezte. – Már végeztetek is? – Mr. Tyler szeretné, ha az ő ügyvédje is átnézhetné az iratokat – felelte a nő habozás nélkül. Merv meglepődött. – Csak nincs valami baj? – kérdezte Austintól. – Nem, dehogy… Én csak, tudod… úgy értem. Még meg kell beszélnem a

kisöcsémmel. – Ő az üzleti tanácsadód? – Nem… dehogy, csak velem él. Meg a barátnőm is – tette hozzá gyorsan Austin. – Én csak… Úgy értem, ez hatalmas változás… – Ez a föld legtágasabb helye! – mondta Merv. Teljesen összezavarodott… és igaza van, gondolta Austin, hiszen ő végül is beleegyezett, hogy New Yorkba jön. – Nos, igen – mondta Austin. – Tisztában vagyok vele. Merv kinézett a mennyezetig érő ablakokon. – Hé! – mondta. – Van egy remek ötletem. Áthozzuk őket a hétvégére. Mit gondolsz, na? Hadd nézzenek körül, majd meglátják, milyen jó lesz itt élni. Vigyétek el a gyereket néhány múzeumba, meg ilyenek, menjetek el egy színházba, egyetek valami jó kaját. Majd a titkárnőm megszervezi. Austin kábán nézett rá. Aztán eszébe jutott, hogy laza, menő angol bankárt kell játszania, aki fásultan veszi tudomásul az ilyesmit, mintha erről szólna az élete. Bár nem hitte, hogy képes erre. – Hát… – szólalt meg. – Helyes – mondta Merv. – Bemutatlak Stephanie-nak, imádni fogod. Austin azon töprengett, vajon miért kell mindennek ilyen gyorsan történnie, és gombóc akadt a torkán. Issy biztosan imádni fogja. Imádnia kell, nem igaz?

Nyolcadik fejezet BÉKEFENNTARTÓ FŰSZERES KARÁCSONYI KEKSZ 225 g puha vaj 200 g cukor 235 ml méz 1 tojás 2 evőkanál tejföl 750 g liszt 2 evőkanál sütőpor 5 g szódabikarbóna 1 teáskanál őrölt fahéj 1 teáskanál őrölt gyömbér 1 csipet só 14 g vagdalt dió 145 g aranymazsola 145 g vagdalt datolya Nagy keverőtálban keverjük el a vajat és a cukrot. Adjuk hozzá a mézet, tojást és tejfölt, s keverjük el alaposan. A lisztet, sütőport, szódabikarbónát, fahéjat, gyömbért és sót keverjük össze, majd apránként adjuk hozzá a krémes masszához. Keverjük bele a diót, mazsolát és datolyát. Hűtsük be 2 órára, vagy amíg könnyen kezelhetővé nem válik. Lisztezett felületen nyújtsuk ki a tésztát. Kerek formával vágjunk belőle kekszeket. Helyezzük őket sütőpapírra. Süssük 12-15 percig 160 °C-on vagy 3-as fokozaton. Hagyjuk teljesen kihűlni, majd etessünk meg vele éhes, rosszkedvű embereket. Issy Darny iskolájában volt, és úgy érezte, semmi keresnivalója ott. Valójában szörnyű volt. Körülötte mindenki ismerte a másikat, nevetgélve

beszélgettek a fénycsövek alatt, és az olcsó forralt bor illata egyáltalán nem tudta elnyomni a szagokat, melyek még annyi év után is ismerősek voltak Issynek: izzadság, dézsaszámra magukra locsolt orrfacsaró aftershave, tornacipő, tiltott cigaretták és nehezen azonosítható hormonális szagok, melyektől egy kicsit mindenki harsányabban és izgatottabban viselkedett. Nem is kellene itt lennie; csak annyira elszörnyedt azon, hogy Austin azt mondta, nem szokott eljárni Darny év végi koncertjére, mert Darny utálja, ha eljön, és olyankor ocsmányul viselkedik és mindkettejüket zavarba hozza. – Azt hittem, a betlehemes előadás a jobbik része a gyereknevelésnek – mondta felháborodottan. – A politikai hátsó indíttatású kapitalista fogadós, akit a Függetlenségi Párt vezéreként ábrázoltak, és a füvező pásztor után? Dehogy. Attól kezdve inkább kimaradtunk belőle – mondta Austin kimerülten. – A középiskolában már különben sem betlehemeznek, ott valami modern dolgot csinálnak. – Szart – szólt közbe segítőkészen Darny. – Úgy érti, modern szart. – És kaptál benne szerepet? Darny vállat vont, amit Issy igennek vett, majd Issy ragaszkodott hozzá, hogy elmenjenek, és mindkét fiú úgy görnyedt össze, hogy nem csupán testvéreknek, hanem egypetéjű ikreknek tűntek. – Bátorítani kell a fiatalokat – mondta Issy, aki nagyon komolyan vette az ilyesmit, amióta kétségbeesett tinédzserek próbáltak munkára jelentkezni nála kozmetikázott önéletrajzokkal. Egyiküknek sem volt munkája meg tapasztalata, és Issy szeretett volna tenni valamit értük; az önéletrajzuk azonban telis-tele volt eltúlzott állításokkal felhatalmazásról, kockázatvállalásról és szörnyű kisegítői munkákról, melyek szemmel láthatóan nem segítettek az előtte álló, behúzott nyakú, zavarba jött tinédzsereken. Austin Jamie Olivernek becézte Issyt, de egyetértett vele. Kivéve, ha Darnyról volt szó. – Csak rontana a helyzeten – mondta. – Jobb, ha Darny nem kap esélyt arra, hogy kinyissa a száját.

– Ellenkezőleg, meg kell tanulnia, mikor teheti meg – mondta Issy. – Ezért kell elkísérnünk. Aztán persze Austint elhívták a pipaszárlábú nők, tűsarkok és fényűző luxus földjére, ahol egész nap ajnározzák, és Issynek kell a kávézóban végigdolgozott nap után a lehető legtöbb réteg vastag ruhát magára aggatnia, majd megpróbálni hazugságon érni Darnyt, aki arról győzködi, hogy Miss Fleur szerint talpig feketébe kell öltöznie, mert az sokkal drámaibb hatást ér el. Issy felsóhajtott, és végül beadta a derekát. Friss és hideg volt a levegő odakint, amikor más családokkal együtt siettek az iskola Carnforth Road-i főépületébe. A vidám várakozás légkörében Issybe egy pillanatra belehasított a fájdalom; mindenki lelkes volt, hogy karácsonykor a családjával lehet, ő viszont még mindig nem hallott a saját átkozott anyjáról, Austin mérföldekre van tőle, Darny pedig már az iskola kapuja előtt elvegyült a fiatalok közt, akik mind egyformán néztek ki. Issy gyanította, hogy a korosodás igazi jele az, amikor többé nem tudjuk megkülönböztetni egymástól a fiatalokat; külön-külön egyszerűen csak fiatalnak néznek ki. Annyira hiányzott neki a nagyapja! Ő olyan jól értett a fiatalokhoz. Kedvelte és ösztönözte őket. Rengeteg tanítványt fölvett a cukrászdájába, némelyik iszonyatos körülmények közül került hozzá, és a legtöbben jól elboldogultak, később pedig máshol vállaltak munkát, és elköltöztek, de még sokáig több száz karácsonyi képeslapot kaptak boldog vásárlóktól, családi barátoktól és… Issy többé meg se nyitotta az e-mailben kapott karácsonyi üdvözleteket. Egyszerűen nem látta értelmét. Persze mindenki más tudta, hogy hová kell menni, ezért Issy a telefonjával játszott, és úgy tett, mintha nagyon elfoglalt lenne, miközben követte a tömeget a tornaterembe. Valaki már nyilván megpróbálta feldíszíteni – papírszalagok lógtak a mennyezetről –, de nem lehetett leplezni, hogy csak egy városi iskolában vannak, nem egy divatos, luxus magániskolában színjátszókörrel és jól felszerelt hangkeverő pultokkal. Issy leperkált egy fontot egy műanyag pohár tűzforró, kesernyés forralt

borért, hogy legalább legyen mivel elfoglalnia magát, és igyekezett elkerülni Darny tanárait; az szigorúan Austin hatásköre. Már rájött, hogy Darnyval azért sikerült viszonylag barátságos kapcsolatot kialakítania, mert sosem avatkozik bele az iskolai ügyeibe meg a tanulásába, még akkor sem, amikor legszívesebben megtenné, és tudta, hogy helyesen cselekszik. Gyakran üzentek haza a tanárok, és gyakran tartották bent Darnyt órák után büntetésből, Austin pedig csak sóhajtozott, és kérlelte a fiút, hogy viselkedjen rendesen, Darny pedig egész logikus magyarázatokkal szolgált arra, hogy miért nem kellene rendesen viselkednie, és ezt addig ismételgették, amíg bele nem fáradtak, Issy pedig kimenekült a konyhába, hogy békefenntartó sütiket süssön, és reménykedjen, hogy valamelyikük majdcsak kinövi. Egy árva lelket sem ismert az iskolában. Gyorsan SMS-ezett Austinnak. A férfi éppen kijött egy megbeszélésről, és azt írta vissza: „én mondtam, hogy ne menj”, ami persze nem segített, és Issy eltűnődött, vajon mi lehet a frusztráció hangulatjele. Belekortyolt a forralt borba – a második korty egy kicsit jobb volt, mint az első –, és azon töprengett, kinek SMS-ezzen még. Helena ilyenkor próbálja lefektetni Chadanit, ami akár órákig is eltarthat. A többi barátja pedig… már olyan rég volt, és azóta mindnek (próbálta nem összeszámolni, de valóban majdnem mindnek) gyereke született, és elköltöztek, vagy folyton utaznak, vagy nem tudják, miről beszélgessenek vele, miután kimerítették a süteményes témát. Nagy szüksége volt valakire, akinek azt mondhatja: „ez maga a pokol!”. – URAMISTEN, ez MAGA a pokol! – mondta egy éles hang. Fölpillantott. Legnagyobb meglepetésére Caroline szűk, élénkpiros és szinte teljesen oda nem illő (bár egészen jól kinéző) ruhában vágott át a szülők tömegén, akik utat nyitottak neki. – Drágám, hála az ÉGNEK, hogy találtam egy ismerőst. Itt mindenki TELJESEN primitív. Issy összerezzent, és megpróbált békítően nézni a többiekre. – Csitt – mondta. – Te meg mi az ördögöt keresel itt? – Jaj, ISTENEM, hát ha a Seggfej be akarja váltani a fenyegetését, akkor egy

nap kénytelen leszek erre az istenverte helyre beíratni Hermiát, ahol leütik az órájáért meg a cipőjéért, mielőtt eljutna a fémdetektorig. – Caroline, halkabban! Caroline dacosan nézett körbe. – Reméltem, hogy kitiltanak, és akkor a Seggfejnek a magániskolájukban kell tartania őket, mint bármelyik normális embernek. Nem értem, hogy lehet ennyire gonosz. – Szerintem ez nagyon jó iskola – mondta Issy. – Integrált, progresszív… – Nem akarok progresszív iskolát – csattant fel Caroline. – Azt akarom, hogy naponta háromszor a kezükre üssenek a vonalzóval, és egy szál alsóban kelljen köröket futniuk a hidegben. Istenverte tartásra, arra van szüksége ennek az országnak. – De így nem arra nevelik őket, hogy olyan seggfejek legyenek, mint az exed? – kérdezte Issy. A forralt bor bizonyára erősebb, mint hitte. – Na igen – mondta Caroline. – Kicseszett velem, mielőtt én ki tudtam volna cseszni vele. Ha nem velem történik, valószínűleg lenyűgözne. Egy kissé régimódinak tűnő idősebb férfi a pódiumon beleszólt a mikrofonba: – Megkérek mindenkit, hogy üljenek le – mondta olyan hangsúllyal, amiből kiderült, hogy felkészült rá: még néhányszor elismétli a mondatot, mielőtt hallgatnának rá. Kopasz kobakján megcsillant a reflektor fénye, amikor előrehajolt, hogy átfussa a jegyzeteit. – Krisztusom – mondta Caroline. – Hol lehet itt valami piát szerezni? – Azt hiszem, arra kértek, hogy üljünk le – mondta Issy. – Most már látom, milyen voltál iskoláskorodban – mondta Caroline. – Hát én is – felelte Issy, majd gyengéden a széksorok felé vezette Caroline-t, és odaadta neki a forralt borát. Caroline belekóstolt, és elfintorodott. Kezdett mindenki betódulni, és Issy sehol sem látott üres helyet. Mindenki Caroline-t bámulta az élénkpiros ruhájában. Issynek égett az arca. Végül legelöl landoltak.

– Édes istenem! – mondta Caroline fennhangon. – Azt hiszem, máris éppen eleget láttam. – Jelentőségteljesen meredt a pódiumon álló tanárra. – Ki foglak kísérni – figyelmeztette Issy. – Mi? – kérdezte Caroline. – Ha már fizetünk ennek az iskolának, legalább lássuk, mennyit ér. – Valójában ez állami iskola, úgyhogy mindenki fizet érte – mondta Issy. – Szóval azt csinálnak, amit akarnak. Caroline ismét felhorkant. – Na persze, mintha Richard fizetne adót. Esküszöm, ha ez azt mondja, „winterval”, én megyek. – Azt hittem, a winterval városi legenda – mondta Issy. – Mint a kwanzaa? – Nem, szerintem a kwanzaa igazi ünnep. – Hölgyeim és uraim, isten hozta önöket a Carnforth Road-i iskola karácsonyi ünnepségén… boldog karácsonyt, hanukát, wintervalt vagy kwanzaát, bármelyiket is ünnepelik. Issy összehúzta magát, amikor Caroline jelentőségteljesen ránézett. – Idén csodálatos drámatanárnőnk, Miss Fleur jóvoltából egy rendhagyó eseményt szerveztünk önöknek… Az űrhajós legendáját. Az izgatott tapsvihart a fejük fölötti hangszórókból áradó ominózus szintetizátorszóló hallgattatta el. Felhúzták a függönyt, felfedve a koromfekete színpadot, mely üres volt, leszámítva a fáklyát a tetején. – Várj csak – mondta Issy. – Ez az „A Spaceman Came Travelling”? – Caroline-ra pillantott. – Oké, az lesz. Te győztél. Menjünk. – IMÁDOM ezt a dalt – mondta Caroline váratlan lelkesedéssel. Dacára az elkerülhetetlen butaságoknak – néhány fájdalmasan őszintén előadott szónoklatnak arról, milyen érzés idegen lényként a Földet ilyen szörnyűséges állapotban találni; egy hosszú jegesmedvetáncnak, amit nyilván nagyon megindítónak szántak, de a közönség nagy része képtelen volt elfojtani a nevetését; egy sor lánynak, akik szexi pingvinnek öltöztek

be, amit bizonyára viccesnek szántak, de nagyon zavarba ejtő volt, ahogy az apukák próbáltak úgy tenni, mintha nem az járna a fejükben, hogy vajon hány évesek a lányok; és egy iszonyatos zenekari közjátéknak, amit csak tetézett, hogy közvetlenül a tuba mellett ültek – összességében komoly erőfeszítést fektettek a darabba, amire Issy büszke volt, Caroline pedig a telefonjával babrált. Aztán Darny következett. Ő volt az egyik legkisebb a legalsóbb osztályból, és vakmerően előrelépett. Issy már hozzászokott, hogy az életükben nagy szerepet tölt be, amint a büdös tornacipője és a fürdőszobában szanaszét fröcsögtetett olcsó hajzseléje is tanúsítja, most viszont parányinak tűnt, eltörpült az ormótlan tinédzserek és fiatalok között. Issy azonban végre megnyugodott. Ami ilyen határozott környezetvédelmi üzenetet próbál továbbítani, azzal Darny is egyetért. Gyorsan elővette a telefonját, és készített egy tiltott fotót Austinnak. Mindenki megveheti majd a hivatalosan jóváhagyott, pedofilellenes fotóalbumot az esemény után, Issy azonban nem bírt olyan sokáig várni. És Austin biztos büszke lenne, hogy Darny ilyen fontos, beszélő szerepet kapott. Darny magabiztosan a pódiumon álló mikrofon felé sétált. Issy rádöbbent, hogy a fiú helyett is lámpalázas. Ő maga utált nyilvánosság előtt beszélni; néha még az is nehezen ment, hogy köszöntse a kávézóba betérő vendégeket. Darnyt azonban ez szemmel láthatóan nem zavarta. Rajta, gondolta magában Issy. Egy szép beszéd arról, hogy meg kell menteniük a bolygót, és szabadon hazamehetnek, hogy igyanak még egy pohár szörnyű forralt bort. Caroline talán még egy igazi italra is meghívja. Darny fölemelte a papírját, amikor a pódiumra ért. – Újrahasznosított papír – szellemeskedett Darny, és a közönség elismerően fölnevetett. Rövid szünet után belekezdett. – Egy csomó baromságot írtam ebbe az esszébe… ami egyébként nagyon tetszett a tanáromnak, úgyhogy kösz, Miss Hamm… arról, hogyan mentsük meg az esőerdőt és óvjuk meg a biológiai sokféleséget a jövő generációinak… Issy hirtelen fölkapta a fejét.

– Hát, tudják, ez baromság, és én is tudom, hogy baromság. Kínában mindenki hűtőszekrényre vágyik, Indiában pedig légkondicionálóra, és az igazat megvallva tök igazságtalan megtagadni az ilyesmit azoktól, akik számunkra elképzelhetetlen körülmények közt keményen dolgoznak. Úgyhogy miért pazaroljuk arra az időnket, hogy francos tejes dobozokat meg teafiltereket válogatunk? Tudjuk, hogy az már úgysem segít fikarcnyit sem a jegesmedvéken. Szerintem ez csak időtöltés itt az iskolában, meg ilyesmikről kell beszélni az Oktatási Hivatalnak, de valójában mind tudjuk, hogy baromság. Issy halkan felnyögött és lehajtotta a fejét. – Ezért ahelyett, hogy a vizes palackok újrahasznosításával ökörködünk… ami lássuk be, egy vicc; ha komolyan gondolnánk a dolgot, eleve nem is vennénk palackozott vizet, mert marhaság – akár… Darny zseniális ötleteit, amelyek a világ problémáira vonatkoztak, váratlanul félbeszakította a mikrofon sípolása, mert Miss Hamm fölpattant a színpadra, és olyan arckifejezéssel ragadta ki a fiú kezéből a mikrofont, mintha még azt is mélyen megbánta volna, hogy nincs többé testi fenyítés az iskolákban. – DARNELL TYLER, HAGYD EL A SZÍNPADOT MOST AZONNAL. A tanárnő a közönség felé fordult. Darny rendületlenül állt mellette, esze ágában se volt meghunyászkodni. – Hölgyeim és uraim, elnézésüket kérem legifjabb diákunk spontán kis előadása miatt… Itt van ma este Darnell Tyler gyámja? Issy utólag rádöbbent, Austin nem is választhatott volna jobb pillanatot arra, hogy Issy fotójára a következő üzenettel válaszoljon: „Van kedved kivándorolni?” – Istenem, de rémes volt! – mondta Issy másnap. – Rémes, rémes, rémes. Annyira zavarba jöttem. – Nem értem, miért – mondta Caroline. Tojáslikőrös kávét készítettek a boltban. Issy annak idején sejtette, hogy ez valami gusztustalan –

kimondottan gusztustalannak hangzott –, végül mégis teljesen függővé vált, és aznap reggel csak úgy döntötte magába. Az előző este nem ment egyszerűen; nem szidhatta le Darnyt, de azt se hagyhatta, hogy a fiú hősnek képzelje magát, mint az osztálytársai (nem mintha érdekelte volna őket, hogy mit mond, de csodálták az alakításáért és a darab félbeszakításáért). Csakhogy valahányszor megemlítette a hazaúton (és az sem segített, hogy Caroline sóhajtozott és azt hajtogatta, hogy na igen, egy ilyen ócska iskolától pont ennyit várt, amiért Issy legszívesebben belerúgott volna, hisz épp most néztek végig egy több mint egyórás, gondosan megtervezett darabot), Darny csak vállat vont, és azt mondta, hogy szívesen elmagyarázza, mire Issy közölte vele, hogy nem ez a lényeg, amire pedig Darny azt mondta, hogy ez nem érv, és ő is tudja, hogy igaza van, csak körbe-körbe járnak. Issy próbálta figyelmen kívül hagyni Caroline nihilista hozzáállását, de meglepődött, amikor Pearl is Darny pártját fogta. – Nem a pártját fogom – magyarázta Pearl türelmesen. – Csak azt mondom, hogy nagyon bátran viselkedett. De Issy lehurrogta. – Ne marháskodj már! Anyám mindig ilyesmikre próbált rávenni. Hogy beszéljek az atomfegyverek leszereléséről, vagy ne legyek hajlandó szoknyát viselni, vagy ilyesmi. Azt akarta, hogy én legyek az iskola szócsöve. – Akkor miért baj, hogy Darny éppen ezt teszi? – Én sosem műveltem ilyesmit! – szörnyülködött Issy. – Nem okoztam fölöslegesen problémát mindenkinek. Pearl és Caroline egymásra mosolygott, ami ritka látványnak számított. – Miért, te milyen voltál az iskolában? – kérdezte Issy sértődötten. – Szuper iskolába jártam és imádtam – mondta Caroline üres arckifejezéssel. – Életre szóló barátságokat kötöttem, és imádtam a bentlakást. Issy és Pearl összenézett. – Mit tanultál ott, Caroline? Caroline az ujjain számolgatta.

– Hogyan egyek papír zsebkendőt, ha nagyon-nagyon éhes vagyok. Hogyan tegyek úgy egy étteremben, mintha chipset akarnék rendelni, aztán az utolsó pillanatban mégsem. Hogyan ne áruljam el egy lánynak soha, semmi szín alatt, hogy tetszik a fiúja, különben lekurvázna az egész évfolyam előtt. Hogyan vészeljem át a hosszú és intenzív pszichológiai hadviselést. Meg latint. – Életed legboldogabb napjai? – kérdezte Issy. Caroline-t kirázta a hideg. – Csak azt ne. Remélem, hogy nem. – Na és te, Pearl? – kérdezte Issy enyhén gúnyos hangsúllyal. – Nem láttam értelmét az iskolának – mondta Pearl. – Anyám meg sosem erőltette. Szerettem az osztály végében ülni és a tanárokat cukkolni, meg a barátnőimmel lógni és csak szórakozni. Minket semmi sem izgatott. Megettünk volna titeket reggelire. Issy ezzel mélyen egyetértett. – Úgy tűnik, neked volt a legjobb – mondta. Pearl megrázta a fejét. – Nem tudom elhinni, hogy elfecséreltem, amim volt – mondta némi keserűséggel a hangjában. – Rendes oktatást kínáltak, én meg csak rágóztam és cigiztem a buszon. Annyira irigylem Darnyt… ő tanulni akar, kommunikálni, és megosztani dolgokat az emberekkel. Engem sosem érdekelt az ilyesmi. Megrázta a fejét. – Az igazat megvallva, Issy, remélem, Louis is olyan lesz, mint ő. Issy felsóhajtott. Austin munkájáról még be sem számolt nekik. Nézte, amint Louis vigasztalóan megveregeti az adventi naptárt. – Kívánom, hogy egy nap visszatérjen beléd a csoki – súgta a fiú. Senki sem akarhat gondokat cserélni a másikkal, de Issy úgy érezte, hogy most az egyszer szívesen kivételt tenne.

Kilencedik fejezet Issy valójában, habár megpróbálta félvállról venni, kis híján sírva fakadt, mire este hazaértek. Tudta, hogy nevetséges az egész – Darny szereplésének semmi köze nincs hozzá, és a fiú különben is teljesen higgadt maradt –, mégis fájt, hogy Darny még csak nem is sajnálja, hogy felzaklatta őt. Hiába mondogatta magában mindig, hogy nem avatkozik bele Darny életébe, és hogy nem érdekli… nagyon is érdekelte a fiú. Persze hogy törődik vele. Ezért rossz látni, hogy Darny nem viszonozza az érzéseit – de miért is tenné a hülye bátyja barátnője miatt? Lelke mélyén azt is tudta, hogy ha ő tett volna ilyesmit, bármit mondjanak is a St. Clement nővérei, az anyja örült volna neki. Boldog lett volna, és annyira büszke! Márpedig az anyja ritkán volt büszke rá. Eszébe jutott, hogy össze kellene hoznia Mariant és Darnyt. – Komolyan gondolod? – kérdezte Austin izgatottan, amikor Issy kimerülten fölvette a telefont. – Mit? – kérdezte ő csüggedten. Azt hitte, a férfi csak viccel, amikor azt írta: „van kedved kivándorolni?”, ezért visszaírta, hogy „MÉG SZÉP”. – Nézd, Darny csinált valamit. – Megharapott valakit? – Nem. – Jaj, istenem – mondta Austin, és eszébe jutott, amit Mrs. Baedeker mondott. Ugye, nem gondolhatta komolyan? Nem csapná ki Darnyt. Nem. Meggyőzte magát, hogy a nő ilyet nem tenne. Darny nem ütött meg senkit, és nem lopott el semmit. Csak a szóláshoz való jogát gyakorolta. Biztos lesz egy kis zűr, de annál inkább jó ötlet kivenni néhány napra. Igen. Ez majd segít. Ráveszi, hogy kérjen bocsánatot, és minden rendbe jön. – Idehallgass, jó hírem van: a bank meghívott benneteket néhány napra. – Hogyhogy, hová? – New Yorkba!

– Miért akarja a bank, hogy én New Yorkba menjek? – Hogy lásd, természetesen. Meg Darny is. – Hát, Darnyt a kis csíny után valószínűleg úgyis kicsapják. – Ezúttal mit művelt? – Egy kicsit eltért az iskolai darab szövegkönyvétől. Egy kicsit nagyon. – Á, igen – mondta Austin. – Igen, tudom, mit gondol róla. – És nem mondtad neki, hogy ne tegye? – Szerintem igaza van. – És szerinted helyesen cselekedett? – Látom, te voltál a legjobb kislány az iskolában – mondta Austin. – Csak rendesen viselkedtem! – Hát, ha Darny nem harapott meg senkit, akkor szerintem elengedik pár napra. Hát nem nagyszerű? Hisz’ mindig is látni akartad New Yorkot, Issy! Ez övön aluli volt. Persze hogy akarja. Issy habozott. – De… mármint, akkor ez már el van döntve? Ott fogsz maradni? – Dehogy! – mondta Austin. – Bármikor eljöhetek – tette hozzá az igazságot kerülgetve. – Úgy értem, ez csak ízelítő, aztán majd eldöntöm, hogy elfogadom-e vagy visszautasítom. – Abból, hogy elhívtak, nem úgy tűnik, hogy hagynák, hogy visszautasítsd. – Az már az ő bajuk. Issy belegondolt abba, hogy Austin vele ellentétben nem akar mindenkinek a kedvében járni. Ezt csodálta a férfiban. Általában. – De nem fogsz tartozni nekik ezért? – Dehogy – mondta Austin. – Ők akarnak engem, kislány! Issy elmosolyodott. – Mindegy. Úgysem mehetek, ez az év legforgalmasabb időszaka. – Ezért vettél fel két kitűnő kisegítőt – mondta Austin. – Hogy fedezzenek, ha kell. Írd át a menüt arra, amit Pearl meg tud sütni, vagy hagyd ott nekik a begyúrt tésztát, vagy mit… Olyan lesz, mint ott hagyni egy kutyát a kennelben, nem? Akár föl is vehetnél addig egy cukrászt, és… – Fölvenni egy cukrászt három héttel karácsony előtt? – kérdezte Issy. –

Na persze. Mindketten elhallgattak. – Hát, azt hittem, örülni fogsz – mondta végül Austin. – Csak pár napról van szó. – Tudom, tudom. De lehetetlen – mondta Issy. – Gyere haza. – Megyek. Hamarosan – mondta Austin csüggedten. – Beszélhetnék Darnyval? – Le fogod szidni? – Öö… majd igyekszem. Issy leroskadt az ágyra, és pocsékul érezte magát. Miért csinálja ezt? Miért hazudott? Persze hogy szeretne elmenni New Yorkba. Persze hogy szeretne fölszállni egy gépre, hátrahagyni mindent, Austinhoz repülni, beugrani a szállodai ágyba… hogyne vágyna minderre. De az igazat megvallva nem Austin az egyetlen szerelme. A Cupcake kávézót is imádja. És nem csak imádja; ő építette fel és alkotta meg. Ez az ő meg a barátai támasza és a legjobb dolog az életében, amit valaha csinált. És tudta, hogy Austin csak úgy tesz, mintha semmiség lenne, mintha csak egy kis vakációról lenne szó, némi szórakozásról, meg hogy bármikor nemet mondhat, amikor akar, de Issy nem így érezte. Úgy érezte, a férfi hamarosan rá fogja kényszeríteni, hogy válasszon élete két nagy szerelme közül. Már a puszta gondolat is elviselhetetlen. A másik szobából hallotta Darny kiabálását. Austin nyilvánvalóan megpróbálta összeszidni. Issy még azt sem tudta, mi lesz Darnyval. A költözést most nagyon rossz ötletnek tartotta. De ő csak a barátnő. Mégis mit tudhatna ő? – Szóval elmész? – kérdezte Caroline és Pearl kórusban, amikor beszámolt nekik róla. – Nem mehetek – felelte Issy. – Nagyon elfoglaltak vagyunk, nézzétek csak meg, telt ház van. Szükségem van a pénzre. – Egy ingyen út New Yorkba – mondta Pearl. Megrázta a fejét. – Egy

ingyen út New Yorkba. Karácsonykor. El tudod egyáltalán képzelni, hányan álmodoznak ilyesmiről? – Én mindig üres bőrönddel mentem – mondta Caroline. – Miért? – kérdezte Issy. – Hogy megtöltsem holmival, természetesen! Egész hétvégén vásárolgattunk, aztán levágtam az árcédulákat, hogy ne kelljen vámot fizetnem. Csodás napok voltak. – A vásárolgatás és a vámfizetés kikerülése? – kérdezte Issy. – Tényleg csodásan hangzik. – Te utasítasz vissza egy ingyen New York-i utat – mondta Caroline. – Úgyhogy nem hallgatok rád. De nem sokáig bírta elfordítani a fejét. – Hol szállt meg Austin? – kérdezte. – Mert a keleti Negyvenötödik utca még rendben van manapság, de a Royale már lezüllött, és el se hinnéd, mit műveltek a Plazával… Azok a szörnyű kondomíniumok. – Mi az a kondomínium? – kérdezte Issy. Caroline felhorkant. – Tudod, kondó. – Nem tudom – mondta Issy. – Ez csak olyasmi, amit az amerikaiak mondanak, mint a bubifrizura, amit sosem értettem igazán. – Hát – mondta Caroline, és fölállt, hogy kitakarítson –, nekem most nincs időm elmagyarázni. Menj el inkább az Államokba, hogy kiderítsd. – Meg a cilantro – szólt utána Pearl. – Mi az a cilantro, Caroline? Pearl és Issy egymásra mosolygott, de Issy problémája ettől nem oldódott meg. Csilingelt a csengő, és belépett Doti, ezúttal Maya nélkül. – Hol van a csodás segéded? – kérdezte Pearl, Issy szerint túl gyorsan ahhoz képest, hogy valaki mással van együtt, és egyáltalán nem érdekli a postás. Még Doti is meglepődött. – Annyira ügyes, hogy rábíztam a munka egy részét, hadd csinálja egyedül – mondta, és elővett egy marék, piros gumival átkötött üdvözlőlapot meg egy nagy dobozt.

– Hurrá! – mondta Issy. Teljesen meglepte, amikor az emberek elkezdtek karácsonyi lapokat küldözgetni a kávézóba… neki ilyesmi sosem jutott volna eszébe. Küldött egyet Tom és Carly; Tobes és Trinida; a diákok, Lauren és Joaquim, akik hónapokon át vágyakozva nézték egymást a legkisebb, legolcsóbb cappuccino fölött, mielőtt összeszedték a bátorságukat, hogy megszólítsák egymást, és most őrülten szerelmesek, ami nekik jó, de ezzel elúszott a bevétel egy része; Mrs. Hanowitz, aki nem ünnepli a karácsonyt, de úgy gondolta, Louis örülne egy képnek egy sapkát viselő jegesmedvéről (örült is!); és még Des, az ingatlanos is, aki kiadta nekik a kávézó épületét. Issy mindig kirakosgatta a kávézóban a lapokat (Pearl pedig morgolódott, hogy csak a port fogják), és egyre több érkezett, mostanra már rengeteg volt. Ezért Issy végiggondolta, és úgy döntött, hogy reklámcélokra (ezt azért mondta, hogy kiengesztelje Pearlt és Austint) kinyomtat néhány saját lapot. Zac, a nyomdai ismerőse, valamint Louis művészi tehetsége bevonásával most csodás lapok érkeztek. Boldog karácsonyt kíván a Cupcake kávézó! Caroline felhorkant, és megkérdezte, miért nem inkább minimalista lapokat csináltak, és Issy emlékeztette, hogy amikor hét és fél centi vastag rózsaszín, csillogó mázzal bevont torta trónol a pult tetején, senki sem fogja skandináv bútorboltnak nézni őket, és különben is, nem gondolja Caroline, hogy Louis rajza nagyon szép, amire Caroline azt felelte, hogy nem szabad felmagasztalni a gyerekeket – mert csak árt nekik, és sosem fognak jól teljesíteni –, Louis viszont meghallotta, és megkérdezte, hogy mit jelent a „felmagaszás”, Issy pedig legszívesebben kirúgott volna valakit. – Hát nem elbűvölőek? – kérdezte Doti. Issy bólintott, majd felsóhajtott. – Jobb lesz, ha a szétküldésüket is felírom a tennivalóim közé. Pearl a szemét forgatta. – Nem akar ingyen kimenni Amerikába a barátjához – mondta. – Brühühü. – Miért nem? – kérdezte Doti kedvesen.

– Mert túl sok a teendőm, és nem akarom itt hagyni a kávézót – mondta Issy, miközben gyakorlott mozdulatokkal elkészített három forró csokit, és átnyújtotta őket néhány hátizsákos turistának, majd tejszínhabot nyomott egy mogyorós tejeskávéra. Pearl közben négy, magyallal díszített áfonyás és fügés muffint tett egy tányérra, kitöltött két narancslevet, letörölte a pultot, elvette a pénzt, visszaadta az aprót és átrendezte az üveges szekrényt. – Miért ne hagyhatnád itt a kávézót? – kérdezte Doti. – Mert túl sok a dolgunk – mondta Issy. – Aminek örülök, de ez azt jelenti, hogy nem tudok elmenni. Doti teljesen összezavarodott, és mögötte belépett az ajtón Maya. – Jaj, de imádom ezt a helyet! – mondta, és kedvesen elmosolyodott. Pearl mogorván nézett rá. – Szia, Maya – mondta. – Tetszik a szerelésed. Maya végignézett a szabvány postásanorákján, amit viselt, és ami legalább négy számmal nagyobb volt a kelleténél. – Tényleg? – kérdezte, aztán idegesen hozzátette: – Ugye, csak viccelsz? – Persze hogy csak viccel – mondta Doti szigorúan. – Valójában Pearl nagyon kedves, ugye, Pearl? – Kérsz kávét? – kérdezte Pearl. – Befejeztem a munkám! – jelentette be Maya. – Jó csapat vagyunk. Doti Issyre pillantott. – Jól hallottam, Maya? Mára be is fejezted? Nem szeretnél egy kis pluszjövedelmet karácsonyra? Maya Dotira nézett, majd Issyre. – Csak nem kerestek munkaerőt? – kérdezte izgatottan. Issy dühösen Dotira meredt. – Nem, dehogy. – Különben is nehéz – mondta Pearl. – Szakképesítést igényel. – Hah! – mondta Caroline lent a konyhában. – Nem értem – mondta Doti lassan. – Miért ne lenne jó ötlet, hogy Maya

néhány napig itt dolgozzon, amíg elmész a kedvesedhez? – Ez nem ilyen egyszerű – mondta Issy. Nem akarta bevallani, hogy aggasztaná, hogy nem ő a főnök. – Nem lehetne Pearl a főnök? – Hát… – mondta Issy. – Azt hiszed, alkalmatlan lennék rá? – kérdezte Pearl. – Nem, dehogy – mondta Issy. – Persze hogy nem. Úgy értem, leszűkíthetjük a menüt… és itt hagyom a könyvem. – Jól elboldogulnék – mondta Pearl. – Ráadásul megkapnám a rendes részem a bevételből. – El ne kezdd – mondta Issy. – Én… – Maya izgatottnak tűnt, majd egy kicsit elszomorodott. Elképesztően fiatalnak tűnt. – Sajnálom – mondta. – De már hat hónapja keresek munkát. A kilátás, hogy rögtön kettőt kapnék… hát. Csodálatos lenne. – Csak pár napról lenne szó – emlékeztette Issy. – Akkor is sokat jelentene – mondta Maya. – Gyorsan tanul – tette hozzá Doti. – Issy, összetörted az új tálat? – kiáltott föl Caroline az alagsorból. Issy telefonja berregett, hogy üzenete érkezett. Austintól jött, és csak annyi állt benne: „17.35 Heathrow, 5-ös terminál. IGEN!!!” Tudta, hogy boldognak és izgatottnak kellene lennie. Ehelyett érthetetlen módon bosszús volt. Elbizakodottnak és parancsolgatónak találta, mintha olyan döntést kényszerítenének rá, amit egyáltalán nem akar meghozni. Azt is észrevette az okostelefonján (amit Austintól kapott a születésnapjára, és Darny hiába próbálta elmagyarázni neki a működését), hogy e-mailt kapott. A legtöbb üzenete közvetlenül a [email protected] címre érkezett, ezért furcsállta a dolgot. Próbálta figyelmen kívül hagyni, hogy Pearl arról faggatja Mayát, képes-e késő estig dolgozni és egyszerre többfelé figyelni, mire Maya elárulta, hogy gyerekkora óta a helyi kínai étteremben dolgozott hétvégenként, ami bizony alkalmassá

teszi a munkára, ha az is olyan, mint azok a kínai éttermek, amikben Issy már járt, és ráklikkelt. Drága Isabel! Egész életében csupán két ember hívta Isabelnek. Szeretett nagyapja, és… Hát, itt lennék! Csak szólok, hogy idén nem fogom megünnepelni a karácsonyt, mivel megismerkedtem a lelki társammal. Egy ortodox zsidó kollektívában élek, úgyhogy itt ez a nap is úgy fog telni, mint az összes többi. Viszont nyakunkon a hanuka, mint bizonyára te is tudod… Issy forgatta a szemét. Pontosan tudta, mi az a hanuka: Louis megmutatta neki a menórát, amit az iskolában készítettek, és végre mindenki megértette, hogy mit próbált közölni a kisfiú, amikor egy héten át a „mórát” emlegette, Caroline pedig logopédusra célozgatott, és Issynek folyton szét kellett választania őt és Pearlt. …ezért majd gyertyát gyújtok érted itt, az ablakban, Queensben… – Caroline? – kérdezte Issy fojtott hangon. – Hol van Queens? – Jaj, drágám, Queensbe senki sem megy – érkezett a válasz az alagsorból. – Tudja az új lány, hogy kell cukormázat készíteni? – Igen – mondta Maya. Pearl rámeredt. – Gyorsan tanulok – tette hozzá gyorsan Maya. Issy föltartotta a kezét, hogy mindenkit elhallgattasson. – Caroline – ismételte ezúttal lassabban. – Queens New York közelében van? Caroline öntelt arckifejezéssel fölmászott a szűk lépcsőn. Imádott tudálékoskodni. – Valójában New York része – mondta. – Öt városrész van… Manhattan, Brooklyn… – Jó, rendben, nem érdekes! – mondta Issy. – Tehát közel van?

– A része. Át kell menni Queensen a reptér felé. Mindenki Issyre nézett, aki fölemelte a kezét. – Rendben! – mondta. – Rendben, föladom. Az egész világegyetem ellenem szövetkezik. Maya, menj le, és tanulj meg cukormázat készíteni. Úgy tűnik… úgy tűnik, New Yorkba fogok menni! – Hurrá! – ujjongott néhány vásárló. Doti elmosolyodott. – Minden rendbe fog jönni. – Köszönöm! Köszönöm! – mondta Maya. Pearl semmit sem szólt, csak átnyújtotta az egy tucat vörös bársony, mentás muffinnal teli dobozt, amit egy irodai bulira vittek. – Csak össze ne nyomjátok őket a fénymásolón, amikor egymás fenekéről készítetek képeket – figyelmeztette a rénszarvasagancsos sapkát viselő vihorászó lányokat. – Nem gond – mondta az egyik. – A legjobb pasikat fogjuk megetetni velük az irodában. – Az csak jól sülhet el – mondta Pearl, és a lányok kacarászva távoztak. Issynek közben zakatolt a feje; kicsit izgatott volt, kicsit rémült, és próbálta kitalálni, mit hogyan csináljon. Csomagolni kell… szólni Darny tanárainak… megszervezni… – Útközben elhozom Darnyt, aki a barátjánál van – töprengett. – Örülni fog… Nem – javította ki magát. – Pontosan az ellenkezőjét fogja érezni annak, amire számítok. Pearl, te vagy a főnök. – Igazi karácsonyi csoda! – mondta Caroline. – Ez mesés! – Hmm – mondta Issy, aki egyszerre volt ideges és izgatott. – Várj! – mondta Caroline, és visszaszaladt a lépcsőn. – Van itt neked valami. Pearl fölnézett. A spontán nagylelkűség nem vallott Caroline-ra. A nő két másodperc múlva visszatért. – New Yorkban aztán pokoli hideg van – mondta. – Igazi amerikai hideg, nem olyan szellős-langyos, mint errefelé.

Átnyújtotta a fehér rókaszőrmét. Nagyon rövid fazon volt, mint egy motoros dzseki, elöl hosszan lelógó szőrmecsíkokkal, a tetején fémszegecsekkel, valamint bőrgallérral meg ujjakkal, és kétségtelenül a legocsmányabb kabát volt, amit Issy valaha látott. – Ez annyira kedves tőled – nyögte ki Issy. – De nem fogadhatom el. Hogy mész haza? Caroline vállat vont. – Én talán nem kedveskedhetek? – Dehogynem, de tudod, hogy nem vagyok oda a szőrméért… – Hamis – mondta Caroline. – Tudom, hogy nem úgy néz ki, igazinak látszik. És majdnem olyan drága volt, mint az igazi. De amint már mondtam Seggfejnek, miért ne tehetnénk valami jót a világban? Úgy értem, ő erre képtelen, nyilvánvalóan, mert seggfej. Úgyhogy egyensúlyba hozom a csakráinkat. A terapeutám szerint ez jó karma. – A terapeutád hisz a karmában? – kérdezte Pearl elmélázva, Issy azonban csak állt ott, és nem tudta, mit kezdjen a nagylelkű gesztussal. – Küldj nekem sok képet magadról a kabátban – mondta Caroline. – Annyira imádom New Yorkot, és soha többé nem jutok el oda. Úgyhogy vidd el inkább a kabátot. Az majdnem olyan jó, mintha én magam mennék. – Könnybe lábadt a szeme. – Öö. Köszönöm – mondta Issy. – Köszönöm. Nagyon kedves tőled. – Próbáld föl! – Igen! – mondta Pearl. – Próbáld föl! Caroline keskeny válla és vékony alakja azt jelentette, hogy a dzsekinek szándékosan olyan nevetségesen rövid az alja. Issy puha, fehér vállán és telt keblén azonban nem mutatott valami jól. A karja úgy állt ki belőle oldalt, mint Buzz Lightyear szárnya. – Szerintem nem jó rám – mondta Issy. – Csacsiság – mondta Caroline, és rángatta a nyikorgó bőrt, amíg sikerült Issy derekáig lehúznia az alját. A szőrme csiklandozta Issy orrát, és nyomták a vállát a fémszegecsek. – Tökéletes!

Issy megkockáztatott egy pillantást Pearl felé. A nő arca kifejezéstelen volt, és kerülte Issy tekintetét, amiből Issy mindent megértett. És még többet is, amikor két másodperccel később megfordult, hogy üdvözölje Louist, aki aznap korábban végzett az iskolában. – Issy! – mondta, és aggodalmasan nézett rá. – Fáj a kabátodnak valami, Issy? – Köszönöm, Louis – mondta Issy. Az órájára pillantott. – Úristen, tényleg indulnom kell. Próbált kiagyalni valami kifogást, hogy levehesse a kabátot, és ne sértsen meg vele senkit. De semmi sem jutott az eszébe. Pearl továbbra is kifejezéstelen arccal a karjára akasztotta a kézitáskáját. Doti és Maya tapsolt, és vidáman elköszönt tőle, ő pedig átnyomta magát az ajtón, szaporán dobogó szívvel, széttárt karral. Odakint, a hűvös udvaron megfordult. Amint sejtette, Caroline kivételével mindenki szakadt a nevetéstől az új kabátja láttán. Issy azonban nem ezért fordult vissza. A kis kávézó zsúfolásig telt vidám emberekkel, akik mogyorós tejeskávét szürcsöltek és pitét ettek, nagy zsák ajándékokat mutogattak egymásnak, melyekből helyenként kiállt egy-egy vastag henger piros-zöld csomagolópapír. Gyerekek szaladgáltak és mutogattak az adventi naptárra, amit Louis elszántan védelmezett, és minden nap igazságosan megengedte valakinek, hogy kinyisson egy ablakot. A sor majdnem az ajtóig ért, gőzölgött a teáskanna, és Issy már néhány méter távolból is mély és fájdalmas nosztalgiát érzett a hely iránt. Most viszont útnak indult egy másik, távoli helyre, és semmi garancia nem volt arra, hogy minden a régi lesz, amikor visszatér.

Tizedik fejezet BRITISH AIRWAYS CITROMOS SAJTTORTA (HESTON BLUMENTHAL ÉRDEME) Az alaphoz: fél csomag háztartási keksz egy marék sötétbarna cukor 50 g sótlan vaj vegyes olajos magvak A töltelékhez: 400 g mascarpone 284 ml sűrű tejszín 200 g porcukor fél citrom leve és héja A citromos feltéthez: 2 és fél citrom leve és héja 220 g porcukor 55 g sótlan vaj 2 tojás Tegyük a háztartási kekszet és az olajos magvakat (ha használunk) egy zacskóba, és zúzzuk össze sodrófával. A vajat és a barna cukrot olvasszuk össze egy fazékban, majd amikor elolvadtak, keverjük a kekszes-magos keverékhez. Ha úgy találjuk, hogy nem jut egyenletesen mindenhová a vajból, akkor olvasszunk meg még egy kicsit, és adjuk hozzá. Miután sikerült egyenletesen összekeverni az alapot, nyomjuk bele egy mély, 23 centis, kerek tortaformába. Tegyük be a hűtőbe, hogy kihűljön. Verjük fel a mascarponét, a citrom levét meg héját és a porcukrot. Külön

tálban verjük fel keményre a tejszínt. Adjuk hozzá a mascarponés keverékhez, és keverjük simára. Öntsük az egészet a tortaalapra, és simítsuk el a felületét. Tegyük be a hűtőbe 1-2 órára. Ha saját magunk szeretnénk elkészíteni a citromos feltétet, tegyük meg addig, amíg pihentetjük a tortát. Tegyük a vajat és a cukrot egy üvegtálba, amit helyezzünk egy fazéknyi, kis lángon gőzölgő víz fölé. Miután elolvadt a vaj, adjuk hozzá a citrom héját és levét (én szeretem alaposan kifacsarni a citromot). Keverjük el jó alaposan. Verjük fel a tojásokat, és lassan, folyamatos kevergetés mellett öntsük bele az üvegtálba, de ne túl gyorsan. Most pedig… kevergessük tovább még 30-40 percig. Végül a keverék be fog sűrűsödni, a kanál pedig nyomot hagy a masszában, és lelátunk az edény aljára. Ha nem vagyunk biztosak a dolgunkban, csináljuk még egy kicsit tovább… ártani nem fog. Öntsük át egy tálba, és hagyjuk kihűlni. (Ne adjuk hozzá a sajttortához, amíg meleg!) 1-2 óra elteltével rá lehet önteni a feltétet a tortára. Simítsuk el a tetejét, és hagyjuk további 2 órát pihenni, hogy megpuhuljon a sütemény, vagy ha van időnk, akár egész éjszakára is hagyhatjuk. Ilyenkor tegyük be a hűtőszekrénybe. Tegyük be tárolóedényekbe. Szálljunk fel (biztonságosan). Issy pánikba esve rohangált föl-alá a házban. Helena meglepően készségesen beleegyezett, hogy kiviszi a reptérre, és mormolt valamit arról, hogy legalább kimozdul a házból, de már nem sok ideje maradt. Issynek fogalma sem volt, mit vigyen magával – kisestélyit? nagyestélyit? öt kalapot? –, Darny pedig nem volt hajlandó bepakolni mást, csak a szokásos melegítőfölsőjét és tizenöt Nintendo játékot. Minden sapkát kigúnyolt, amit Issy fölmutatott, mintha egy ötéves sapkái lennének, és látszólag képtelen volt felfogni, hogy másik éghajlatra mennek, ami, mivel eddig egyedül Spanyolországban járt egy társasutazáson, ahol minden nap szakadt az eső, talán nem is meglepő, de nagyon felbosszantotta Issyt.

– Minek megyünk egyáltalán? – morgolódott a fiú. – Austin már vissza se akar jönni többé? Miért nem jön ő haza, hogy lásson minket? Issy megpróbált kitalálni valami jó magyarázatot. Nem igazán ment neki. – Üdvözlöm! Kelly-Lee nagyon megörült, amikor viszontlátta a gyűrött képű angolt. Most, hogy a férfi ébren volt, látszott rajta, mennyire jóképű, és kissé szórakozott, ami azt sejtette, hogy fontos dolgok járnak a fejében. Valójában Austin azon töprengett, mit mondjon Mervnek, ha Issy és Darny mégsem érkezik meg. Tudta, bizonyos értelemben az ő hibája, hogy mindent így összegabalyított; egy másik értelemben azonban kissé gyerekes módon igazságtalannak érezte, hogy senkije, igazán senkije sincs, aki azt mondaná: „ejha, Austin, hiszen ez csodálatos!”. Még a titkárnője, Janet is, aki máskor mindig úgy drukkol neki, most felhúzta az orrát, és megjegyezte, milyen csodálatos, hogy egyesek Amerikába mehetnek dolgozni, és manapság már senkinek sincs szüksége kiöregedett titkárnőkre, akiket kirúgnak a munkájukból, Austin pedig megpróbálta tréfának venni a szavait, és megmagyarázni, hogy úgysem marad itt, az asszony azonban tovább dohogott, és Austin rádöbbent, hogy Janet mindig sokkal többet tudott nála a világról, ezért bűntudata támadt. Így aztán senki sem örült a sikerének, valójában senki. Szeretett arra gondolni, hogy anyja büszke lenne rá. De vajon tényleg az lenne? Utálta a bankárokat; szülei mindketten javíthatatlan szocialisták voltak. Anyja örült, hogy ő tengerbiológiát kezdett tanulni, és egy nap majd utazgatni és búvárkodni fog. És ha nem ütötte volna el anyját egy istenverte tizenkilenc éves sofőr – nos, akkor talán most éppen ezt tenné. Legalább az utazgatás bejött. Volt néhány fotója a szüleiről, de nem sok; régen sokba került a fényképelőhívás, és a legtöbb képen ő meg Darny szerepelt, amit Austin fölöslegesnek és teljesen szükségtelennek talált. Némelyiken az apjukkal álltak – ő is magasra nőtt, és ugyanolyan kócos, vörösesbarna haja volt, mint

Austinnak –, de nagyon kevés kép készült az anyjáról. Austin sejtette, hogy többnyire nála volt a gép. Megpróbálta felidézni az alakját, de még mindig nehezen tudta elhinni, hogy milyen fiatalon halt meg. Az évek múlásával pedig egyre rosszabb lett. Austin néha elképzelte, amint anyja valami finomságot főz a konyhában, de ez totális tévedés volt; anyja utált főzni, és csak nagy szenvedés árán tudott összedobni hervasztó zöldségragut vagy párolt lencsét. Az, hogy Issy imád a konyhában sürögni, csak még jobban összezavarta; anyja folyton Germaine Greerről és a rabszolgaságról motyogott. Darny sokban hasonlít rá. Annyira hiányzott neki az anyja. – Úgy fest, mint aki citromba harapott – mondta Kelly-Lee. Austin halványan elmosolyodott. – Üdv – mondta. – Sajnálom, kissé elkalandoztam. – Á, egy komoly ember! – Hát, azt azért nem mondanám – felelte Austin, miközben a lány készített neki egy hatalmas csésze, odaégett ízű kávét. – Szóval – mondta Kelly-Lee összeesküvő hangsúllyal. – Ízlett a barátnőjének a süti? Austin összevonta a szemöldökét. – Hmm – mondta. – Nem igazán. Egyre jobb, gondolta magában Kelly-Lee. – Jaj, ne! Milyen kár. Csak nem diétázik? – Issy? Diétázik? – Austin elvigyorodott. – Dehogy. Kelly-Lee tizenhárom éves kora óta diétázott, habár mindig azt állította, hogy nem, csak szerencsés, mert azt eszi, amit szeret. – Akkor mi volt a probléma? – Tudja, ő cukrász, és… – A mi süteményeink a legjobb minőségűek. – Kelly-Lee fölkapott egy celofánba csomagolt kókuszos sütit. – Tessék, kóstolja meg. – Valójában – mondta Austin – nem vagyok oda az édességekért. Nem érdeklik az édességek. Tökéletes, gondolta magában Kelly-Lee. Nem hivatalosan már szakított is a barátnőjével. Ő ideköltözik, a nő pedig nincs

itt, nem tetszett neki az ajándék, a férfi pedig nem szereti a nő süteményeit… Ez már eldőlt. Kelly-Lee futólag végignézett a tükörképén a süteményes szekrény üvegében. Nagyon jól festett, széles száját kellemes rózsaszínre rúzsozta, fogsora szabályos volt, és hófehér. A padlóra pislogott – régi trükk, de tapasztalatai szerint bevált –, majd a szempillái alól fölpillantott Austinra. – Hát, ha nem vágyik semmi édesre… – kezdte habozva, megjátszott zavarral – esetleg mit szólna később egy italhoz? – Öö – Austin zavartan ráncolta a homlokát. – Nem tudom… – Csak egy baráti találkozóra gondoltam munka után… semmi többre. Sajnálom. Én csak… én is új vagyok a városban. Sajnálom, én csak… úgy értem, néha én is magányosnak érzem magam. – Maga? – kérdezte Austin őszinte meglepetéssel. – De hisz olyan csinos! Hogy lehet magányos? – Komolyan mondja? Austin kezdte úgy érezni, hogy a beszélgetés kicsúszik az irányítása alól. – De ma este különben is ki kell mennem a reptérre. A barátnőm… hát, legalábbis azt hiszem, hogy a barátnőm eljön. – Ez nagyszerű! – mondta Kelly-Lee. – Majd hozza el, mutassa meg neki a helyet! – Hát persze – mondta Austin megkönnyebbülten. – De nem biztos benne, hogy eljön? Austin összerezzent. – Hát, nehezen szabadul, tudja; vezeti a vállalkozását meg minden… – Ösztönösen a telefonjára pillantott, majd elrakta, miután semmit sem látott rajta. Túl elfoglalt ahhoz, hogy gondoskodjon a pasijáról, gondolta Kelly-Lee lelkifurdalás nélkül. – Hát – mondta. – Ha mégsem érkezne meg, jöjjön el értem, és elviszem egy kis manhattani ivóba, ahol Jack Daniel’s-t lehet kapni és dzsesszt játszanak. Tetszeni fog magának.

– Ebben biztos vagyok – mondta Austin, és megivott annyi kávét, amennyit csak bírt, ami vagy egynyolcada volt a hatalmas pohárnak, majd az ajtó felé indult. – Várjon – szólt utána Kelly-Lee. Tollat meg jegyzettömböt ragadott, és lefirkantotta a telefonszámát. – Hátha szüksége lesz rá – mondta, és beledugta a férfi felső zsebébe. Hivatalosnak tűnő levél hevert az előszobai asztalon. Habár Helena veszettül dudált odakint a kocsiban, és Issy hatalmas bőröndjéből még kilógott egy harisnya, mintha menekülni próbálna, Issy megállt, hogy fölkapja. Darny rövidnadrágot, felemás zoknit és melegítőfölsőt viselt, semmi mást. Issy hozzávágta Austin egyik kabátját – egy pillanatra megcsapta az orrát Austin kölnijének és nyomtatótintájának megnyugtató illata –, majd nagy csattanással kitárta az ajtót. Helena őrülten hadonászott, Chadani Imelda pedig torkaszakadtából bömbölt a hátsó ülésen. Mögöttük egy hatalmas, fehér furgon szintén dudált, próbált végighaladni a keskeny utcán, amelyet mindkét oldalon parkoló autók szegélyeztek. – DARNY! – üvöltötte Issy frusztráltan. Darny a lehető leglassabban kisomfordált a házból, és úgy tett, mintha közben az Isteni téveszmét olvasná. Helena abbahagyta a dudálást, amikor meglátta, mit visel Issy. – Mi a… – Leesett az álla. – Fogd be. Szívesség egy barátnak – mondta Issy. – Nem, inkább egy ismerősnek, mert azért annyira nem kedvelem. Mindegy. Megpróbálta a kocsi csomagtartójába hajítani a bőröndjét, de Chadani gigantikusan túlméretezett babakocsija már elfoglalta az egészet, úgyhogy végül dühösen a hátsó ülésre tette, és ráültette Darnyt. – Le fogjuk késni a gépet – morgolódott. – Dehogy fogjuk – mondta Helena, és vidáman beintett a háta mögött dühöngő furgonsofőrnek. – Ha mégis, akkor mehettek a következővel, vagy ha nem akartok, eljöhettek hozzám borozni, és megmutatom Chadani új fotóit és rajzait.

Issy felsóhajtott. – Szia, Chadani – szólt hátra. Döbbenettel látta, hogy Chadani az övéhez hasonló fehér műszőrmét visel, de a kislányé nagyobb volt, és hatalmas pomponok díszítették. A gyereknek kipirult az arca, szemmel láthatóan melege volt, és rosszkedve. – VÁÁÁ! – mondta, majd ismét üvöltésre nyitotta a száját, és Issy kezdte úgy érezni, hogy talán mégiscsak megérte volna kisebb vagyont fizetnie a Heathrow-expresszért. – Szia, baba – mondta Darny társalgó hangnemben. Chadani abban a pillanatban abbahagyta a bömbölést, és hatalmas, csokibarna szemeit Darnyra meresztette. – Ne sírj – mondta a fiú, és becsatolta a biztonsági övét. – Idegesítő, és itt kell ülnöm melletted. Chadani kinyújtotta az ujját. Darny megfogta, Chadani pedig megmarkolta, és erősen szorította. Issy és Helena összenézett. – Ezt meg hogy csinálod? – kérdezte Issy. Darny vállat vont. – Én nem ítélkezem mindenki fölött, amint megismerkedem vele. – Először is: én sem – mondta Issy. – Másodszor: Chadani csak egy kisbaba. – Ő egyén – mondta Darny. Helena elindította az autót. – Nem tudom elhinni – suttogta Issy Helenának, miután Darny fölvette a fülhallgatóját –, hogy nekem csak a gyerek idegesítő része jutott, semmi cuki meg ölelnivaló. – Majd adok én neked cukit meg ölelnivalót – mondta Helena. – Chadani Imelda ma reggel a saját fejére kakilt. – Elküldhetnéd a tehetségkutató műsorba – javasolta Issy. Helena fölhorkant. – Valóban nagyon tehetséges – mondta lágyan. – De a finom, nőies kakilás nem megy neki. Habár egyik nap… – Rendben van! – vágta rá Issy. A szülői közösségben nyilván teljesen

normálisnak számít, hogy Helena felszabadult lelkesedéssel beszél a kakiról, Issyt azonban zavarta. Helena befordult a sarkon, és megrázta a fejét. – Nem értem, miért nem vagy izgatott – mondta. – Én el sem tudom képzelni, hogy egy nap fölébredek, aztán hirtelen ingyen New Yorkba mehetek. Úgy értem, gondoskodnom kell Chadaniról… minden nap… ÖRÖKRE. – De hiszen szereted ezt csinálni – mondta Issy. – Te meg szereted a muffint, mégsem eszel minden nap… Hmm, rossz hasonlat – mondta Helena. Issy felsóhajtott. – Valójában – mondta – reméltem, hogy te megérted. Mindenki azt hiszi, hogy odáig kellene lennem az örömtől, és már kezdem úgy érezni, hogy én vagyok a leghálátlanabb, legönzőbb ember a földön. Helena elvigyorodott, közben vadul beintett egy kamionsofőrnek. Issy nem hitte, hogy a férfi bármi rosszat tett; ez csak megszokás volt. – Mi a baj, nem elég menő a szálloda? Issy elmosolyodott. – Nem erről van szó. Csak éppen… tudod, a Cupcake kávézó meg az én gyerekem. – És mennyivel jobb az illata, mint az enyémnek – mondta Helena. Issy kérdőn nézett Helenára. Máskor mindig lelkesedéssel beszélt az anyaságról. – Mi a baj? – kérdezte. Helena mélyet sóhajtott. – Tudod, hány órát dolgozik egy kezdő orvos? – Sokat? – tippelt Issy. – Az összeset! – mondta Helena. – Egész nap egyedül vagyunk Chadanival abban a szaros kis lakásban… Issy a nyelvébe harapott. – Aztán hazajön, hogy tanulnia kell, úgyhogy maradjunk csöndben, és ő

csak egy kis alvásra vágyik, és szerinte nekem olyan könnyű, pedig mást sem csinálok, csak cserélem a pelenkákat, és sétálni viszem a kicsit, ami, édes istenem, olyan unalmas, csak tolom a babakocsit magam előtt, és senki sem beszélget velem, mert a babakocsi mögött láthatatlan vagyok, a többi anya meg folyton csak a gyerekéről tud beszélni, ami dög unalmas, és hiányzik az életem. Helena hirtelen elhallgatott, majd mély levegőt vett, mintha meglepték volna saját szavai. – Szeretem Ashokot, és szeretem Chadani Imeldát – mondta felindultan. – Ne érts félre. Mindennél jobban szeretem őket. Issy szörnyen elszégyellte magát. Figyelnie kellett volna Helenára, mellette kellett volna állnia. Nem tudta, hogy az anyaság ennyire magányossá teszi – hogyan is lehetséges, amikor valami új csöppen bele az életébe? –, de talán valóban így van. – Miért nem mondtad? – kérdezte. – Mindig olyan boldognak tűntél. – Boldog vagyok! – mondta Helena elkeseredetten. – Mindenem megvan, amire valaha vágytam. Csak időre van szüksége a hülye fejemnek, hogy felfogja. És valahányszor látni akarlak, mindig olyan elfoglalt meg hozzáértő meg sikeres vagy, egyszerre kilenc dolgot csinálsz, nekem meg három órába telik elhagynom a házat és letörölnöm a banánt a falról, ezért úgy érzem, nincs is miről beszélgetnünk, amikor a pillanat hevében fogod magad és átruccansz New Yorkba, mint egy modell vagy mi. – Bármiről beszélgethetsz velem! – mondta Issy. – Kivéve Chadani kakiját, azt nem szeretem. Egy pillanatra mindketten elhallgattak, majd Helenából kitört a nevetés. – Hiányoztál – mondta. – Komolyan. Már el is felejtettem, hogyan kell beszélgetni veled. – Te is hiányoztál nekem, nagyon – mondta Issy. – Rengeteg emberrel dolgozom együtt, ott van Austin, már ha éppen nem a föld túloldalán van, de nagyon nagy szükségem van a barátnőmre. – Nekem is – mondta Helena.

– Szóval nem mész vissza dolgozni? – kérdezte Issy. – Annyira szereted a munkád. Helena felsóhajtott. – Hát, Ashokkal úgy gondoltuk, Chadani Imelda első éveiben fontos… Issy figyelmeztetően pillantott rá. – Már megint azzal jövök, hogy mi a legjobb a babának? Issy élénken bólogatott. – Bocs. A szülői csoportban verték belém ezt a szokást. Ennyit a női testvériségről. Olyan ott, mint A tanítványban, csak mellszívókkal. Helena elmerengett. – Úgy értem, nyilvánvaló, hogy nyerésre állok, de rengeteg erőfeszítésbe telik. Rengeteget kell pépesítenem meg ilyesmi. – És? – A pokolba is, persze, amint tudok. Halálra unom magam. És szükségem van egy kis ginre. Issy bólintott. – Nekem is. El kell mennünk inni. – Jó lenne – mondta Helena. – De elhagyod az országot. – Úgy van – mondta Issy. – És vámmentes ginnel fogok visszatérni. – Hát, irigyellek – mondta Helena. – De megértem. És csak annyit mondhatok, hogy élvezd ki, amennyire csak tudod. A december New Yorkban… csodálatos! Mással most ne is foglalkozz. Majd megoldjátok a többit Austinnal. Mindketten józan gondolkodású emberek vagytok. A szerelem utat tör magának. – Hmm – mondta Issy. – Csak el ne feledjem, hogy mi a különbség a kompromisszum és aközött, hogy mindent föladok egy férfi miatt. Anyám kiborulna. Helena elmosolyodott. – Pedig ő egy évet töltött egy nudista kolóniában. – Könyörgöm, csak erre ne emlékeztess többet. Kérlek, kérlek, kérlek, kérlek!

– Imádtam azt a fotót, amit karácsonyi képeslapként küldött. – Elég! Hagyd abba! Amikor megérkeztek a Heathrow-ra, Helena kiszállt az autóból, és öt teljes másodpercig figyelmen kívül hagyta Chadani nyivákolását, amíg megölelte Issyt; Issy lelkesen viszonozta az ölelését. – Ne vegyél túl sok ajándékot Chadaninak – mondta szigorúan. – Csitt! – szólt rá Helena. – Még hisz a Télapóban. Darny kikászálódott az autóból. – Megöleled búcsúzóul Helena nénit? Darny tetőtől talpig végigmérte. – Kényelmetlenül érezném magam, ha most át kellene ölelnem – mondta. Helena Issyre nézett. – Sok szerencsét – mondta. – Köszönöm! – trillázta Issy. – Gyere, Darny, meglátogatjuk Austint. Darny vállat vont. – Jól ellettem volna a házban egyedül is. – El tudom képzelni – mondta Issy. – Amíg fel nem gyújtod. Na, gyere! Helena fölemelte Chadani Imelda karját, hogy integessen, amíg Issyék el nem tűnnek az ötös terminál űrhajóra emlékeztető, lila és kék fényekkel kivilágított futurista ragyogásában. Aztán szorosan elegáns, piros kabátjához ölelte a kislányát. – Annyira szeretlek – mondta. – De anyunak most dolga van. – MAMA! – kiáltott fel Chadani vidáman, és szeretete jeléül beleharapott Helena fülébe. Több száz ember állt a sorban. Issy elfáradt, ha csak végignézett rajtuk; reggel fél hat óta ébren volt. Rengeteg üvöltöző gyerek, akik nyilván karácsonyra utaznak el, és irdatlan mennyiségű, bonyolultnak tűnő poggyász, amit kezeltetni kellett. A sor körbe-körbe járt a fémpóznák körül, melyek között szalagokkal jelölték a sort; a gyerekek leszedegették őket, megsértették a kezüket, és vitákat okoztak a sorban. Az egyik elgyötört nő a

poggyászkezelőnél szorosan összeszorította az állkapcsát, amiből látszott, hogy puszta akaraterőből vészeli át ezt a napot, ezért jobb, ha senki sem pimaszkodik vele. A terminál csarnokában egy rezesbanda játszotta a „Once in Royal David’s City” című dalt olyan hangosan, hogy Issy a saját gondolatait sem hallotta. Ostoba ötlet volt az egész. Nem kellett volna eljönniük. Egy fenyegetőnek tűnő levél lapult a zsebében Darny tanárától, amit át akar adni Austinnak, és amihez hozzá sem akar érni, Darny pedig szünet nélkül sóhajtozott és forgatta a szemét, ami nála azt jelentette, hogy bármikor kifakadhat a világ ellen, Issynek meg pokoli melege volt a fehér kabátban, és hülyén érezte magát; tudta, hogy rákvörös az arca, göndör, fekete haja pedig összekócolódott a párától. A sor vége felé tuszkolták a csomagjaikat, ahol egy férfi ellenőrizte a beszállókártyákat. Az övék a folyosó padlóján hevert, amikor Issy hazatért – azt hitte, Janet dobta be, de most látta, hogy küldönc hozta őket. Átnyújtotta, és kisebb pánikba esett, hogy rosszak, miközben görcsbe rándult a gyomra a repülés gondolatától; rettegett tőle, habár ezt sosem ismerte volna be. A férfi átvizsgálta az irataikat, majd röviden Issyre pillantott. Issy még jobban elvörösödött. Teljesen Austinra vallana, hogy rossz dátumot, repülőt vagy időpontot ad meg; egyszer kiruccantak Barcelonába, és Darnyt a hírhedt nagynéniknél hagyták, Austin pedig rossz időpontra foglalt szobát a szállodában. Jellemző. Issy most eltekintett attól a ténytől, hogy béreltek egy robogót, és elindultak fölfedezni a vidéket, és lenyűgöző tájra vetődtek, ahol vízesést láttak, megkóstolták a legízletesebb paellát, és fantasztikusan érezték magukat. A férfi végül fölnézett rájuk, szélesen elmosolyodott, és azt mondta: – Nem ez a maguk sora. Issy kis híján könnyekben tört ki. Meg kell fordulniuk, és vissza kell indulniuk a városba a sok holmival, Darny rémálomba illően viselkedik majd, és mindenkinek el kell magyaráznia, hogy miért maradt Londonban, Austin

pedig valószínűleg tovább marad New Yorkban, így egyedül kell majd töltenie a karácsonyt is, mert az anyja most zsidó, és… A férfi oldalra mutatott. – Menjenek át oda. Issy arrafelé nézett, amerre a férfi mutatott. Egy lilára festett fal mögé vezető vörös szőnyeg fölött a következő tábla állt: „Üzleti és első osztályú utasok”. Issynek beletelt némi időbe, mire kapcsolt. Nem hitt a szemének. A jegyekre pillantott, de még mindig nem igazán értette, aztán remegő szájjal elmosolyodott. – Komolyan? – Komolyan – felelte a férfi. – Jó utat. Hirtelen minden megváltozott. Issy később azt mondta Helenának, hogy olyan volt, mintha egyetlen lépéssel a szekrényből Narniában teremtek volna. Külön poggyászkezelő szekció várta őket; nem kellett sorba állniuk és várniuk a biztonsági ellenőrzésre. Ez még Darnyt is lenyűgözte. Fölmentek a váróterembe, ahol a magazinok, újságok, nassok és innivalók széles választéka várta őket, a gépen pedig az emeleten ültek, ami nagyon izgalmas volt. Ha Austin azt hiszi, hogy ettől ő majd meggondolja magát… tűnődött Issy, és belesüppedt a párnákba, majd kitolta a lábtámaszt, miközben a gép a város pislogó fényei fölé emelkedett. Életében először (Darnyval az ablak melletti ülésen) teljesen elfelejtett idegeskedni felszálláskor, és gyorsan írt egy SMS-t Austinnak, hogy úton vannak (amitől a férfi megkönnyebbült). Ha Austin azt hiszi… De a heteken át tartó túlórázás és korán kelés a kávézó miatt, az aggodalom és a munka, valamint a lábuk alatt zümmögő motor túlterhelte Issy idegeit, és mély álomba merült, melyből csak hat órával később ébredt fel, amikor is döbbenten vette tudomásul, hogy már készülnek a leszálláshoz.

– Kihagytam a vacsorát – bosszankodott magában. – Igen – mondta Darny. – Eszméletlen volt. Mennyei. Bármit ehettél volna, amit csak akarsz. Hát, én bort akartam, de nem adtak. – És kihagytam… – Issy végigpörgette a repülő prospektusát. – Jaj, ne! Minden jó filmjük megvan, amit meg akartam nézni! Már ezer éve nem voltam moziban! Nem hiszem el, hogy lemaradtam róluk! Körbepillantott. Az üzletemberek levették a papucsukat, és visszahúzták a cipőjüket; visszatolták a tévéket és lábtámaszokat. – Neee! – kiáltott fel Issy. – Életemben most az egyetlenegyszer repülök első osztályon, erre lemaradok a feléről. – Gyűrött az arcod – jegyezte meg Darny. – Neee! – Issy fölpattant. A tükör megerősítette, hogy valóban hajmeresztően fest. Megpróbált javítani a külsején a sminkkel, amit fölkapott a házból kifelé jövet. Aztán fölvitt még egy réteget. Végül szétkent egy kis rúzst az arcán, hogy ne úgy nézzen ki, mint egy élőhalott. Utána úgy festett, mint egy bohóc. Szigorúan emlékeztette magát, hogy már több mint egy éve ébred Austin mellett, és a férfi eddig egyszer sem hőkölt hátra rémülten, de a lelke mélyén érezte, mennyire ideges. Nem a férfi miatt, hanem amiatt, ami történni fog. És talán egy kicsit miatta is. Austin is idegesen várta őket a reptéren. Természetesen izgatott volt, hogy viszontlátja őket. Csak éppen azt remélte… azt szerette volna, ha minden jól, boldogan és szépen alakul. Ugyanakkor azt is akarta – valójában már meg is ígérte –, hogy idejöjjön élni. Hogy kipróbáljon dolgokat. Hogy utazzon, és belekóstoljon a nagyvárosi életbe. Az ajkába harapott. Egy rezesbanda a „Once in Royal David’s City” című dalt játszotta a terminál előcsarnokában. Rémesen harsány volt. Issy és Darny jött át elsőként az útlevél-ellenőrzésen. Darny izgatottnak és idegesnek tűnt; szélesen elvigyorodott, amikor megpillantotta a bátyját, majd azonnal igyekezett nyugodtnak és közömbösnek látszani, habár kíváncsian mérte fel az új helyet: a pisztolyokkal és kutyákkal felfegyverzett

biztonsági őröket; a tévéből ismerős, mégis oly különösen hangzó akcentusokat; a különféle jeleket és a hangosbemondó instrukcióit. Issy fáradtnak tűnt, és édesnek, s valamilyen őrült okból piros bohócfoltokat festett az arcára, Austin azonban úgy döntött, ezt most figyelmen kívül hagyja. És amit visel… mit visel egyáltalán? – Mi van rajtad? Issy fölnézett rá. Megváltozott a férfi? Nem tudta megállapítani. Ugyanúgy nézett ki: dús, barnásvörös haja szokás szerint a szemébe hullott; szarukeretes szemüveget viselt; magas, karcsú alakja volt, és meglepően széles válla. Ugyanakkor – mintha otthon lenne itt. Mint akinek itt a helye. Aktatáskát és hosszú kabátot viselt, és egy nagyon szép piros sálat meg öltönyt, s Issy hirtelen olyannak látta, mint amilyennek a többi férfit a repülőn: akik már unják az első osztályt, és kalandra vágynak; s akik minden szabad pillanatukat kihasználják. Issy sosem gondolta, hogy Austin is közéjük tartozna. Pedig talán így van. – Hé! – mondta. Aztán hagyta, hogy a férfi erős karjába zárja; beitta az illatát és ismerős melegségét. – Szervusz – mondta Austin, és megcsókolta. – Nem válaszoltál a kérdésemre. – Tetszett a repülőjegy – mondta Issy. Austin egyszeriben levedlette a tökéletes, gazdag üzletember külsejét, és ismét önmaga volt. – Tudom, ugye, milyen klassz? Játszottál a játékokkal? Benéztél a bárba? Kaptál masszázst? – Nem! – mondta Issy bosszúsan. – Elaludtam, és mindenről lemaradtam. – Ne már! Még a grillsütőt sem próbáltad ki? És az úszómedencét? Issy fölnevetett. – Jól van, most már abbahagyhatod. Austin a másik karjával magához ölelte Darnyt is. – Ne hidd, hogy megúszod ölelés nélkül.

Darny elfintorodott. – Fúj, ez undorító. A fivéreknek különben sem kellene ölelkezniük. – Jól ellennél a kommunista Oroszországban – mondta Austin. – Na, gyere ide. Darny továbbra is fintorgott, de Issy észrevette, hogy nem húzódik el. – Mehetünk? – kérdezte végül. – Nem – felelte Austin. – Amíg el nem árulod, hogy mi van rajtad. – Ja, ez – mondta Issy. – A hideg ellen van. – De a fenekedig sem ér le. Igazi szőrme? – Nem. – Csatlakoztál… egy bandához? – Fogd be. – Átnevezed a Cupcake kávézót rúdtáncos bárnak? – Figyelmeztetlek… – Érzéketlen lennék? Csak nem éppen most fal fel elevenen egy jegesmedve? Hívjam a mentőket? – Majd fogok egy taxit. – Szó sem lehet róla, veled tartunk. Pingu. A taxira várakozók sora meglepően rövid volt, szerencséjükre, mivel a hideg levegő váratlanul érte őket a fűtött épület után. – Csak taxi? – kérdezte Issy. – Limuzinra számítottam. – Felkínáltak egy „városi autót” – vallotta be Austin. – De fogalmam sem volt, hogy mi az, ezért visszautasítottam. Azt nem említette, hogy felajánlották, kocsit küldenek Issyért és Darnyért nélküle, hogy ő addig megismerkedhessen az iroda működésével, megbeszélésekre mehessen és felzárkózhasson. Ezt egyáltalán nem említette. Darny azonnal elaludt az autóban, Issy azonban örült. Eleinte kicsit furcsán viselkedett Austinnal – maga sem tudta, miért, csak kissé szomorkásnak érezte magát, ami nevetséges, mivel nem a férfi hibája, hogy nincsenek

otthon; nem mintha egy egész életre vett volna ki szabadságot. Issy mégsem tudott ellenállni a férfi gyerekes lelkesedésének, amikor áthajtottak Queensen, és Austin lökdösni kezdte: – Most, most! Nézd, nézd! – Majd megragadta Issyt, és az ölébe húzta, a nő pedig most először pillantotta meg Manhattan fényeit. Olyan különös és mégis olyan ismerős volt egyszerre, hogy a lélegzete is elállt. – Ó. – Csak ennyit tudott mondani. Mintha meg lenne rendezve a jelenet, a taxisofőr káromkodni kezdett, és elkezdett havazni; a hatalmas épületek pedig eltűntek a fehér felhők közt; a fények eltompultak, mintha Manhattan egész szigete ki lenne világítva. – Ó – mondta ismét Issy. – Tudom – mondta Austin, és összedugták a fejüket a jobb oldali ablak mellett. – Mi az a régi dal? – kérdezte Issy. – „New York házai…” – „…akár a hófödte hegyek” – fejezte be Austin. – De én nem ismerem. Nem hallgatok énekesnőket. Csak heavy metalt, rapet meg fiús dalokat. – Nem is hallgatsz rapet. – Az All Saints is rap – mondta Austin. – Na persze – mondta Issy, és megszorította a férfi kezét. Lélegzetelállító volt. Bármi történjék is, még mindig együtt vannak, együtt jöttek New Yorkba. – Húzzák már fel az istenverte ablakot! – csattant fel a sofőr. Azonnal engedelmeskedtek. – Hát, nem éppen a Plaza… – kezdte Austin, és bevezette őket egy bűbájos, régimódi kis szállodába a Central Park nyugati oldalán. Dupla szárnyú kapuja és manzárdablakai voltak, mint egy angol vidéki háznak, a város acél- és vasrengetegében. Az előcsarnok sarkában égett a tűz a kandallóban, a recepciós pedig úgy üdvözölte őket, mintha régi barátok lennének, behívta a pincérnőt, aki pillecukros forró csokit hozott nekik, amíg bejelentkeztek. Nem olyan impozáns, mint a nagy szállodák, gondolta Issy, és a kanapékra

terített kasmírtakarókra pillantott, de ez volt a legszebb, otthonosan fényűző hely, amit el tudott képzelni. Követték Austint a szűk, nyikorgó lépcsőhöz, mely a szobájukhoz vezetett, majd Austin csak annyit mondott: – Tádám! – És kinyitott egy ajtót, mely mögött egy külön hálószoba volt Darnynak, lapos képernyős tévével és saját fürdőszobával meg játékkonzollal. – Hű! – mondta Darny, akit nemrég még úgy kellett kiemelni a taxiból, és most végre felébredt. – HŰ! – Úgy hallom, ezek a régi szobák hangszigeteltek – mondta Austin, és Issyre kacsintott. – Gyönyörű – mondta Issy, akit teljesen lenyűgözött a saját szobájuk, ahol szintén ropogott a tűz a kandallóban. Kicsi volt, de az ágy hatalmas, pihepuha és habos, s lágy, hófehér szövettel kárpitozták; itt is volt egy hatalmas, lapos képernyős tévé, egy hűtőszekrény és egy üveg bor. Odakint, az ablakban már hó borította a párkányt; sárga taxik jártak a csöndes mellékutcában, de azon túl Issy hallotta a forgalom zaját, és érezte a nyüzsgést a levegőben, a föléjük tornyosuló felhőkarcolók alatt. Benézett a fürdőszobába, és megpillantotta a széles, karmos lábú fürdőkádat meg a pazar kozmetikumokat és hatalmas fürdőlepedőket. – Igen – mondta. – Igen, igen, igen. Erre most nagy szükségem van. Meg szobaszervizre, mivel egy falatot sem ettem a gépen, mert nem vagyok normális. Azt ugyan kihagytam, ennek viszont minden egyes percét ki fogom élvezni. Melege volt a ruháiban, és mosolyogva beleszimatolt a habfürdőbe, majd rákacsintott Austinra. – Annyira örülök, hogy eljöttem – mondta hirtelen, és elöntötte a boldogság. Átölelte Austint, aki azonban a karóráját bámulta. – Öö – mondta. – Hát. Húsz perc múlva várnak bennünket vacsorára. Sajnálom. – Vacsora? – kérdezte Issy, aki hiába aludt a gépen, fáradtan és pocsékul érezte magát a repülés után, és a belső órája szerint még éjjel egy óra volt. –

Nem maradhatnánk itt? – Az nagyon jó lenne – mondta Austin határozottan. – De attól tartok, hogy a vacsora veled és… – Majdnem azt mondta, „a főnökömmel”, de még idejében leállította magát. –Mervvel a megállapodás része. – Rámosolygott a nőre. – Gyere, puccos helyre megyünk. Jól fogod érezni magad. – Én itt akarom jól érezni magam, a fürdőben veled, aztán meg akarom kóstolni az amerikai sajtburgert, ami, remélem, nagyobb lesz a fejemnél – mondta Issy szomorkásan. – Aztán egy óra múlva elaludni. – Már hívtam bébiszittert – mondta Austin hajthatatlanul. – Nincs szükségem bébiszitterre – szólt ki egy dacos hang a másik szobából. Úgy tűnik, mégsem annyira hangszigeteltek a falak, mint hitték. – Csak benéz félóránként – mondta Austin. – Ellenőrzi, hogy nem korhatáros játékokkal játszol, és nem fogdosod a nemi szervedet. – Pofa be! Issy beugrott az erős amerikai zuhany alá, de ez nem volt ugyanolyan, mintha hosszan pancsolhatott volna, majd hosszan lefekhetett volna az ágyba Austinnal. – Elegáns hely? – kérdezte, és eszébe jutott, hogy körülbelül négy másodperce volt otthon a csomagolásra, és fogalma sincs, mit hozott magával. – Igen, hát, nem is tudom – mondta Austin, aki sosem figyelte meg, hogy mit viselnek a nők. Issynek elszörnyedve jutott eszébe, hogy a legjobb zöld ruhája, amit a születésnapi partijára vett, a tisztítóban van, és nem volt ideje elhozni. Az az egyetlen szép ruhája; az összes többi holmija csupán kényelmes a munkához és a mászkáláshoz, ami azt jelenti, hogy rengeteg fakó, virágmintás, könyökig érő ujjú ruhája van, meg átlátszatlan harisnyája, csizmája és kardigánja, arra az esetre, ha hideg van; más szóval még mindig úgy öltözik, mint egy diáklány, pedig már tíz éve nem az. Nem hitte, hogy ez menni fog. Feltúrta a bőröndjét – közben a tökéletes kis hotelszobából szemétdombot

csinált, állapította meg szomorúan –, és három, csaknem egyforma szürke, virágos ruhát talált benne, melyből kettő túl vékony a téli hideghez; két farmert (kinek van szüksége két farmerre a vakációra?, tűnődött magában), négy alkalmi inget, ami Darnyé (mégis mit képzelt?), és a régi főiskolai báli ruháját, amit rengeteg tüll borít, bevág a hónaljába, és túl alkalmi lenne egy étterembe. – A fenébe – mondta. – Azt hiszem, holnap el kell mennem bevásárolni. Austin, aki máskor észre sem vette az időt, most idegesen bámulta az óráját. – Öö, édesem… – mondta. – Rendben, rendben! Issy elborzadt, amikor rájött, hogy az egyetlen ruhája, ami talán az alkalomhoz illő, a fekete pulóver és nadrág, amiben utazott – utazott és hat órát aludt. De a fekete legalább egy kicsit elegáns, és fölvehet hozzá egy nyakláncot, a csizmája pedig jó lesz a nadrág alatt… Felsóhajtott. Aztán habozva visszahúzta kissé átizzadt ruháját. – Toprongyosnak érzem magam – mondta gyászosan, és az ízlésesen megvilágított tükörbe bámult. Austin ránézett, és csak azt látta, hogy a lánynak a zuhanyozástól kimelegedett és kipirult az arca, ami tetszett neki, és hogy úgy harap az ajkába, mint egy ideges gyerek, amit édesnek tartott. – Csodásan festesz – mondta. – Menjünk.

Tizenegyedik fejezet WAVERLEY INN NEW YORK BANÁNFLAMBÉ 1 banán, meghámozva és félbevágva 2 felvert tojás 150 g zsemlemorzsa 240 ml olaj sütéshez Az öntethez: 60 g vaj 180 g barna cukor fél teáskanál fahéj 60 ml banánlikőr 60 ml sötét rum 2 kanál vaníliás jégkrém Forrósítsuk fel az olajat egy vastag fenekű serpenyőben. Forgassuk bele a banánt a tojásba, majd a zsemlemorzsába, és tegyük félre. Amikor az olaj már kezd füstölögni, finoman helyezzük bele a banán két felét a serpenyőbe, és süssük aranybarnára. Kevesebb mint 1 perc alatt elkészül. Keverjük össze a vajat, cukrot és fahéjat egy flambírozó vagy nyeles serpenyőben. Lassú tűzön főzzük és kevergessük, amíg a cukor el nem olvad. Keverjük bele a banánlikőrt. Vegyük le a tűzről, és adjuk hozzá a rumot. Ezután főzzük tovább az öntetet nagy lángon, amíg el nem illan a rum – az öntet habzani fog. Negyedeljük fel a sült banánt, és tegyük egy kehelybe. Kanalazzuk rá a vaníliás jégkrémet. Locsoljuk meg bőségesen a meleg öntettel, és azonnal tálaljuk. Pearl későn ért haza, és hullafáradt volt. Louis rá nem jellemző módon egész

nap nyafogott. Issy nélkül sokkal tovább tartott megszámolni a bevételt és kitakarítani, és akkor még fel sem készültek a következő napra. Mivel Pearl végezte a takarítás oroszlánrészét, gyakran érezte úgy, hogy keményen dolgozik. Ami így is volt, ám amikor kitöltötte a fizetési jegyzéket, rádöbbent, hogy sosem értékelte igazán, mennyit dolgozik Issy, hogy minden zökkenőmentesen működjön. Nem csoda, hogy pánikba esett a gondolattól, hogy New Yorkba utazzon. Kismillió különböző dolgot kellett észben tartania. Mivel túl fáradt volt ahhoz, hogy vacsorát főzzön, hagyta, hogy Louis rábeszélje, hazafelé ugorjanak be egy kis sült csirkéért. Tudta, hogy nem lenne szabad; miután megeszi, még fáradtabbnak fogja érezni magát. De abban a pillanatban képtelen volt ellenállni, az idő hideg volt, nedves és szeles, és semmire sem vágyott jobban, mint hogy leüljön a tévé elé (kissé maszatos) kisfiával. Csöngettek. Pearl összenézett az anyjával, és összevonták a szemöldöküket. Ritkán fordult meg náluk vendég. Először is nem is volt hely. És Pearl különben is mise után szokott találkozni a barátaival, nem este hétkor, a hóvihar kellős közepén úgy, hogy valaki bejelentés nélkül jön. Fölkelt a futonról, és megroppant a térde. Némán káromkodott; hisz még fiatal. Nem lenne szabad nyikorognia és fújtatnia, mint egy idős asszonynak. Nem lett volna szabad megennie azt a csirkét. A sikátor árnyékában, ott, ahol a biztonsági fénynek égnie kellene, de a városi tanács sosem törődött vele, hogy megjavíttassa, a szájára tett ujjal, valószínűleg kissé pityókásan az exe állt, Louis apja: Benjamin. – Csitt – mondta. Issy izgatottsága a taxiban alábbhagyott. A hideg levegő éles késként hasított a bőrébe, amikor kilépett a szálloda meleg előcsarnokából; az órája éjjeli két órát mutatott brit idő szerint; és irigyelte Darnyt, aki lefekhetett aludni, és azonnal le is feküdt. Mégis minden erejét összeszedte, hogy támogassa Austint. – Szóval, ki lesz ott? – kérdezte, és elnyomott egy ásítást.

– Hát, Merv – mondta Austin. – Ő a főnök. És a felesége. Vele még nem találkoztam. Meg egy másik igazgató a bankból. Vele se találkoztam még. És az ő felesége, gondolom. – Tehát csupa olyan emberrel vacsorázunk együtt, akiket még nem is ismerünk? – kérdezte Issy, és hirtelen idegeskedni kezdett. – Mégis ki akar fölvenni téged? – Idegesen elővette a sminkkészletét. – Ne… Úgy értem, már elég, ami az arcodon van – mondta Austin. Issy szeme riadtan elkerekedett. – Hogy érted? – kérdezte. – Sehogy – vágta rá Austin gyorsan. – Sehogy. Úgy értem, jól nézel ki. – Mind divatos New York-iak lesznek – mondta Issy. – Én meg csak egy trampli. De legalább – tette hozzá – így kétszer is meggondolják, hogy állást kínáljanak neked, és kénytelen leszel hazajönni velem a következő géppel. Issy csak tréfálni akart, de érezte, hogy érzékeny pontra tapintott. Austin ránézett, de az utcai lámpák fényében nehéz volt kivenni az arckifejezését. Ahogy a taxi a belváros felé hajtott az egyik széles sugárúton, Austin megmutatta neki a Chrysler Buildinget, mely most karácsonyi színekben pompázott. Olyan ismerős és csodálatos volt egyszerre, hogy Issyt akarata ellenére is lenyűgözte. Aztán felhorkant. – A BT-tornyot is feldíszítették pirossal és zölddel – jegyezte meg félvállról. – Ja, és az egész South Bank ki van világítva. És megnyílt a karácsonyi vásár. A hóesés egyre sűrűsödött. A sofőr bekanyarodott egy régimódinak látszó kis utcába, melynek házai előtt barna lépcsők vezettek a bejárati ajtókhoz, ami Issyt a Szex és New Yorkra emlékeztette, meg azokra az időkre, amikor Helenával együtt nézték, és azt kívánták, bárcsak nekik is kínai ételt hoznának kis dobozokban, vagy hogy ötpercenként nyájas úriemberek hívnák őket randevúra (Helenát hívták is ötpercenként, de csak a szombat esti részegek, amikor a balesetin bekötözte őket). Az étteremnek hatalmas, síküveg ablakai voltak, melyek a kávézójára emlékeztették Issyt, de az épületet szürkére festették, nem zöldre. Odabent

fényárban úszott minden; a fények tompák, melegek és sárgák voltak, s hívogató, izgalmas légkört varázsoltak. A vidám, elképesztően szép férfiak és nők – akik, mint Issy rosszkedvűen észrevette, mind elegánsan kiöltöztek – cseverésztek, nevetgéltek és úgy általában jól érezték magukat. – Üdv! – köszönt Austin vidáman az ajtónállónak. Soha sehol nem jött zavarba. Talán azért, mert nem veszi észre magát, gondolta Issy. Ezért viselkedik fesztelenül, és ettől válik olyan szerethetővé, amitől magabiztosabb lesz és minden jól megy. Biztos kellemes lesz. Lehengerlően rámosolygott az ajtónállóra, és eltűnődött, vajon kell-e borravalót adnia neki, amikor az kinyitotta az ajtót. Odabent egy lélegzetelállítóan szép szőke nő úgy mosolygott Austinra, mintha egész nap csak rá várt volna. – Jó estét, uram! – mondta, és felvillantotta tökéletes fogsorát. – Foglalt asztalt? De valaki a terem túloldaláról már azt kiabálta: – Austin, hé, Austin! Sokkal tágasabb volt az étterem, mint kintről látszott, s egy zömök, pocakos férfi fölállt egy kényelmesnek tűnő kárpitozott padról. A szőke nő elvette a kabátjukat, és végigvezette őket az asztalok között. Issy úgy döntött, csak az időeltolódás miatt hallucinálja, hogy az egyik asztalnál Michael Stipe vacsorázik Brooke Shieldsszel. Csak abban volt biztos, hogy a teremben mindenki elragadó, nyilvánvalóan megcsináltatták a hajukat, lelkesen beszélgetnek érdekes dolgokról, és száz százalékig úgy festenek, mint akiknek itt a helyük. Neki, gondolta Issy szomorúan, hacsak nem a lisztek osztályozásáról kérdezik, nem sok mondanivalója lesz. És ő különben is csak a barátnő. Ha a Szex és New York élethű sorozat, akkor több millió New York-i szépség várja, hogy lecsaphasson egy ilyen jóképű pasira. Issy próbálta összeszedni magát, miközben az asztaltársaság udvariasan mosolygott, és a férfiak fölálltak, amikor ők odaértek hozzájuk. – Helló! – mondta, és észrevette, hogy a nők rémisztően soványak. Merv felesége, Candy legalább hét-nyolc centivel magasabb és húsz évvel

fiatalabb, mint a férje. A többi pár nevét nem is értette, csak viszonozta a köszönésüket, miközben kilencévesnek, reménytelenül megszeppentnek és dühösnek érezte magát: dühös volt magára, és valamiért Austinra is, habár nem tudta pontosan, miért. – Helló – mondták a nők kifejezéstelen arccal és bágyadtan. Úgy tűnik, errefelé ha nem fecskendeznek mérget az ember arcába tízpercenként, és nem éhezteti magát az ember a nap huszonnégy órájában, akkor nyilván már meg sem érdemli, hogy figyeljenek rá. Issy észrevette, hogy Austin viszont azonnal a figyelem középpontjába került. Issy sarokba szorítva érezte magát, mégis enyhült a haragja; na igen, gondolta magában, ti sokkal soványabbak és gazdagabbak vagytok, mint én, de nekem legalább nem kell úgy tennem, mintha élvezném a szexet Mervvel, csak mert gazdag. Igaz, a társaság többi tagjához képest Merv volt a legszórakoztatóbb. – Most szállt le a gépről? – kérdezte. – Erre csak egy jó válasz létezik. Egy Martini! Fabio! – Egy szívfájdítóan jóképű ifjú bárpincér jelent meg Merv könyöke mellett. – Hozzon az ifjú hölgynek egy Martinit, de gyorsan. Szüksége van egy kis ébresztőre. Ginnel… mivel brit. Keverve. Amilyen gyorsan csak lehet, rendben? Austin bocsánatkérően pillantott Issyre, mintha azt mondaná: „mindig ilyen”, Issy azonban cseppet se bánta. Bárminek örült, amitől egy kicsit otthon érezte magát. – Fenékig! – mondta, amikor meghozták az italát, és nagyot kortyolt. Az egyetlen Martinit, amit Issy ezelőtt ivott, az anyja készítette neki, amikor tizenöt éves volt és elkeseredve jött haza egy buliról, ahol senki sem akart táncolni vele, valószínűleg azért, mert amíg az összes lány lycrát és lábmelegítőt viselt, ő makraméruhában volt, amit az anyja Peruban készített neki, és ragaszkodott hozzá, hogy fölvegye, és mivel az anyja éppen hazatért, Issy beadta a derekát. Martini bianco volt limonádéval, mennyei, és Issy sokáig hallgatta, ahogy Marian arról beszél, hogy egyetlen férfiban sem lehet megbízni. Csakhogy Marianben sem lehetett megbízni, és Issy életében

az egyetlen férfi Joe nagypapa volt, akiben feltétel nélkül megbízott, ezért minden útjába akadó férfiban is megbízott, túlságosan is, és túl sokáig. Amíg meg nem ismerkedett Austinnal. A férfira pillantott, és ivott még egy kortyot. Ez a Martini azonban tiszta alkohol volt, az igazat megvallva valóságos rakéta-üzemanyag. Issy köhögve lerakta, és könnybe lábadt a szeme. – Á, egy igazi belevaló lány – jegyezte meg Merv elismerően, és az asztaltársaság többi tagja fölényesen nézte Issyt. Issynek úgy rémlett, mintha az igazgató felesége a „brit iszákosságról” motyogna valamit. – Valójában Isabelnek saját vállalkozása van – mondta Austin. – Á, tényleg? Mivel foglalkozik? – kérdezte a másik férfi. – Muffint készítek – mondta Issy. – Jaj, de cuki! – mondta Candy. – Én is ezt szeretném csinálni, Merv. – Hát persze, drágám – mondta Merv. – Juj, olyan jó móka lehet, biztos remekül szórakozol! – mondta Candy. – Pompásan – mondta Issy. Austinra pillantott, majd az asztaltársaságra, és úgy döntött, legurítja az italt, hiába emlékezteti az íze a méregdrága benzinre. – Mi van? – kérdezte Pearl. – Ben, szólhatnál, mielőtt átjössz! Ez így nagyon nem jó. Éppen fektetem Louist. Holnap iskolába kell mennie. – Tudom – mondta Ben. – Csitt. Gyere, ezt nézd. Magához húzta Pearlt, hogy megcsókolja, és a nő érezte a hasist a leheletén. Nagyot csalódott. – Csirkét ettél? – kérdezte a férfi. – Van még? Éhes vagyok. – Nincs – felelte Pearl. – Mi az, Ben? Már hetek óta felénk se néztél. – Igen, de ezt nézd. Kivezette Pearlt a fagyos szélbe – a nő azt kívánta, bár húzott volna kabátot –, egy viharvert, öreg furgonhoz, ami nem az övé volt, már amennyire Pearl tudta, és kinyitotta a hátsó ajtót. – Ide süss!

Pearl az utcai lámpák fényében bekukucskált a csomagtérbe. Először nem tudta, mit lát. Aztán rádöbbent. Egy hatalmas doboz volt. Kibetűzte a feliratot. – Egy szörnygarázs – hüledezett. – Megmondtam a kisembernek, hogy nem hagyom cserben – mondta Ben. – De… de… Úgy értem, van munkád? Pearl pontosan tudta, hogy miről van szó. Ha a férfinak van munkája, a pénz egy részét neki adja. Ez a megállapodásuk. – Csak egy kicsi, itt meg ott… – felelte Ben. Kerülte Pearl tekintetét. – Úgy érted, rendesen dolgozol, rendes munkád van? Hol? Készpénzben fizetnek? Bobbyval, vagy kivel? – követelőzött Pearl. – Azt hittem, örülni fogsz – mondta Ben most már bosszúsan. – Azt hittem, örülni fogsz, hogy megszereztem a kisembernek, amire a legjobban vágyik… Azt hittem, becsomagoljuk, tudod, nagy masnit kötünk rá meg minden. Vagy talán inkább dobjam el? Gyújtsam fel, amiért nincs adóbevallásom és számlám meg minden más… – Ben – mondta Pearl, aki nem akart veszekedni. – Ben, kérlek. Csak arról van szó, hogy ez nagyon drága… – Tudom, mennyibe került – mondta Ben, és jóképű arca megmerevedett. Pearl nagyot nyelt. El akarta hinni, hogy a férfinak állása van, valóban el akarta hinni, de akkor vajon miért nem hajlandó egyenes válaszokat adni? Pearl nem szólt többet. Ben halkan káromkodott, és megfordult, hogy elmenjen. – Nem akarsz bejönni Louishoz? – kérdezte Pearl habozva. Ben vállat vont, majd besomfordált a parányi, földszinti lakásba. – APU! – Louis örömkiáltását, gondolta Pearl, az egész utcában hallani lehet. Pearl sosem káromkodott. A rendetlen gondolatok jelének tartotta. Most viszont nagyon közel került hozzá. Körbenézett. Valaki hóembert épített a néhány nappal ezelőtti piszkos, maradék hóból. Valaki más pedig levette a répaorrt, és oda tette, ahol a hóember pénisze lenne. Pearl felsóhajtott, és

visszament a házba, be a fagyos hidegből, és nem tengett túl bensőjében a felebaráti szeretet. – Szóval, Austin – mondta Merv, majd kényelmesen hátradőlt, és morgolódott, valószínűleg nem először, amiért idebent nem szivarozhat. – Mi a véleményed arról, hogy a kilátásaink… Issy rádöbbent, hogy semmivel sem tud bekapcsolódni a beszélgetésbe – Candy a telefonjával játszott, ahogy Darny is tette volna, a másik igazgató felesége pedig, akit valami Vanyának vagy Vaniának vagy ilyesminek hívtak, ami úgy hangzott, mint egy név, de valójában nem az volt, feltűnően elhatárolódott Issytől meg Candytől, és ragaszkodott hozzá, hogy bekapcsolódjon a beszélgetésbe és szakkifejezésekkel dobálózzon. Candy sokat ásítozott, de aztán mindig odahajolt Mervhöz, és gyengéden megcirógatta a combját. Issy észrevette, hogy egy jóképű pincér mindig újratölti a poharát, valahányszor iszik egy kortyot a mennyei fehérborból, ezért folytatta az iszogatást. Mivel se Vanya, se Candy nem evett semmit, Issy csaknem passzív-agresszív módon rávetette magát a kenyeres kosárra. Austin ezalatt Európáról beszélt, meg pénzről, jövőről, mikrokereskedelemről, csupa olyan dologról, amiről Issy még soha életében nem hallott, és teljesen lenyűgözte. Eltűnődött, vajon mit gondol Austin az ő munkájáról – látta már a kávézóban, gondolta, kávét főzni, süteményt sütni és kiszolgálni a vendégeket, de Issy nem hitte, hogy mindez lenyűgözte volna a férfit (amiben tévedett; Austint lenyűgözte). Ő meg most itt van, angolosan sült húst eszik, miközben azt magyarázza: Európa jövője attól függ, hogy a luxuscikkek kereskedői fel tudnak-e törni, miközben mindenki bölcsen bólogatott és itta a szavait. Issy hirtelen azt kívánta, bárcsak itt lenne velük Darny, hogy felhúzza Austint, és valami pimaszságot mondjon. A meleg étteremben Issy eltunyult, rengeteg bort vedelt, szótlanul ette a vacsoráját, és már kezdett kikapcsolni az agya, amikor váratlanul meghallotta a saját nevét.

– Mint Issy üzleti modellje – mondta Austin. – Minőségi termékek precízen elkészítve és felkínálva, nem sorozatgyártva. Ez a jövő, semmilyen más téren nem versenyezhetünk. Mindenki Issy felé fordult, aki tompán érezte magát. – Mi az? – kérdezte. – Igaz ez, Issybel? – kérdezte Merv. – Magácska lenne a jövő kereskedője? Már amikor ébren van? Mindenki nevetett, mintha a férfi valami vicceset mondott volna, Issy pedig elvörösödött, és semmi sem jutott az eszébe. – Nos? – kérdezte Merv. – Azt képzeled, hogy a modelled elősegíti az eurózóna regenerálódását? – csattant fel Vanya, mintha kihallgatáson lennének, vagy mi. – Ha, hát, öö – nyögte Issy. Zavarban volt, és lángolt az arca. Austin egy szóval sem említette, hogy őt is faggatni fogják. Mi több, mivel nem figyelt a beszélgetésre, fogalma sem volt, mit mondjon. De még ha figyelt volna is, akkor se tudná, mi a helyes válasz. – Nézzenek oda, milyen jó lehet, ha valakinek van hobbija – mondta Vanya széles műmosollyal, majd visszafordult a salátájához és ásványvizéhez. Austin megfogta Issy kezét az asztal alatt, és együtt érzőn megszorította. Ez azonban csak tovább rontotta a helyzetet, már amennyire Issy érezte; neki nem együttérzésre volt szüksége: csak arra, hogy ne hozzák zavarba. A társalgás az ingatlanárakra terelődött, de Issy továbbra is csak ült ott, forrt a saját levében, és ostobának meg alsóbbrendűnek érezte magát. Végül amikor kihozták a desszertétlapot, és Vanya meg Candy úgy tartotta fel a kezét, mintha méreg lenne a menün (Issy, miközben átvette az étlapot, azt gondolta, pontosan ezt képzelik), Issy felkészült. Belekezdett. – Az a helyzet – mondta –, hogy ha olyasmit készít az ember, ami igazán jó, a vásárlók felismerik a kiváló terméket. Legalábbis legtöbbször. Továbbra is tonnaszám árulják az édes-krémes holmikat. De nem az a lényeg. A lényeg az, hogy még ha kevesebb pénzük van is az embereknek, akkor is meglepik magukat szép dolgokkal. Néha többel is, mert tovább várnak, próbálnak

spórolni, és megjutalmazzák magukat… – Persze, persze – mondta Vanya unottan. – De mit jelent ez neked makrogazdasági szinten? Issy köhögött. – Azt jelenti… Megmondom én neked, mit jelent – mondta részegebben, mint számított rá, és hirtelen rosszul lett attól, hogy ezek az ostoba, idegesítően páváskodó amerikaiak lenézik, hanyagolják és úgy bánnak vele, mint a zseniális és lenyűgöző férfi unalmas, lepattintani való barátnőjével. – Azt jelenti, hogy minden nap fölkelek és csinálok valamit. Bepiszkítom a kezem. A semmiből hozok létre valamit, a puszta két kezemmel, amiről remélem, hogy az embereknek ízleni fog, és valóban ízlik is nekik; valami tökéleteset és szépet alkotok, amit élveznek az emberek, és ezt ők is tudják, élvezik és fizetnek érte, és ez a legjobb munka az egész világon, és mind szerencsések lennénk, ha ilyesmivel foglalkozhatnánk, és erre kellene fordítanunk az energiáinkat. Te mit alkottál ma, Vanya? Fogta ma valaki a jelentésedet és beleszagolt, aztán szélesen elmosolyodott, és közölte, hogy egyszerűen elképesztő? Rövid szünetet tartott, hogy kiélvezze a leesett állak látványát az asztal körül. – Nem, nem hinném. Issy a pincér felé fordult. – A gâteau de fôret noire-t friss vagy marinált cseresznyével készítik? Kérem, szóljon a séfnek, hogy frissel kérem, ha lehet, úgy sokkal jobb; a savanyú ellenpontozza az édes ízt anélkül, hogy laktatóvá és telítővé válna az étel. Természetesen ezt nyilván már ő is tudja. Makroszinten. Úgyhogy jó lesz. – Azzal diadalmas csattantással becsukta a menüt. A társaság meglehetősen csöndesen távozott, leszámítva Mervöt, aki teljesen el volt bűvölve Issytől, rengeteg sütéssel kapcsolatos kérdést tett fel neki, és hogy vajon tud-e készíteni egy rendes kugelt, amiről Issy még életében nem hallott, majd a férfi elmesélte, hogy a nagyanyja mindig

készített a kis Long Island-i konyhájukban, és panaszkodott, hogy nem tud kóser cukrot szerezni, és nem jó a tészta, Issy pedig próbálta rávenni a férfit, magyarázza el a készítését, hogy ő rájöhessen, miféle sütemény az. Senki más nem szólt egy szót sem; még Austin is merevnek tűnt, és Issy kissé pityókásan aggódni kezdett, hogy ahelyett, hogy kimérten fejezte volna ki magát, talán teljesen szükségtelenül üvöltözni kezdett az asztalnál. Ki érdekel? Emiatt már igazán nem kell aggódnia. Amikor az ajtóhoz értek, a gyönyörű pincérnő kihozta a kabátjukat. Issy belegyömöszölte magát Caroline nevetségesen szűk, fehér dzsekijébe. Candy megtorpant. Aztán közelebb hajolt. – Jaj. Édes. Istenem – mondta az első közvetlenül Issynek címzett szavakat aznap este. – Csak nem… Ez csak nem az új Farim Maikal? Issynek halvány fogalma sem volt róla, de ismerősen csengett a név. És most, hogy belegondolt, Caroline tényleg szüntelenül csak a kabátról beszélt, amióta csak megszerezte, és nagyon büszke volt rá, és arról beszélt, hogy ha meglátják a barátnői, akkor majd megtudják, meg csupa egyéb olyan dolgot mondott, amit Issy nem igazán értett. De úgy gondolta, hogy a Farimra emlékszik. – Hmm – dünnyögött rejtélyesen. – Ez AZ! – sóhajtotta Candy. – Megérinthetem? – Áhítattal megsimogatta a nevetséges fehér szőrmét és a gallér szegecseit. – Hű, a várólista a Barneysban… Hű. Még Vanya is irigykedve nézte. – Kár, hogy nem volt a méretedben – mondta. – Nem számít, olyan jól néz ki – mondta Candy. – Ki ne akarna ilyen kabátot. Ez a legmenőbb kabát idén. Issy az ajkába harapott, és hirtelen rátört az elviselhetetlen honvágy.

Tizenkettedik fejezet KUGEL 200 g közepes méretű tojásos tészta 65 g vaj 220 g krémsajt 100 g cukor 1 teáskanál vanília 4 tojás 200 ml tej 150 g cukros pehely vagy cukrozott kukoricapehely 2 evőkanál olvasztott vaj 2 teáskanál cukor 2 teáskanál fahéj Főzzük meg a tésztát a csomagoláson található utasítások szerint. Egy nagy edényben keverjük össze a vajat, krémsajtot, cukrot, vaníliát, tojást és tejet. Keverjük simára. Csöpögtessük le a tésztát, majd adjuk hozzá a keverékhez, végül öntsük az egészet jókora, szögletes tepsibe, fedjük le, és hűtsük be. Másnap, körülbelül 2 órával fogyasztás előtt melegítsük elő a sütőt 180 °C-ra vagy 4-es fokozatra. Egy kisebb tálban zúzzuk össze a pelyhet, és keverjük hozzá a vajat, cukrot és fahéjat. Hintsük a hideg kugel tetejére, majd süssük 75 percig. Tálalás előtt hagyjuk 20 percet hűlni. Issy elbóbiskolt az autóban, majd belesüppedt a gyönyörű ágyba, amitől úgy érezte, hogy egy felhőben alszik, és habár hihetetlenül korán ébredt az időeltolódásnak és Darny dörömbölésének köszönhetően, sokkal jobban érezte magát. Még ahhoz is túl fáradt volt, hogy megcsókolja Austint, ám

amikor megfordult az ágyban, látta, hogy a férfi már ébren van és zuhanyozik. – Szia – mondta, amikor Austin bejött a szobába törülközővel a derekán, és kinyitotta az ajtót az öccsének. Darny morgott valamit, majd bement a fürdőszobába. – Szia – mondta Austin, de kerülte a tekintetét. Issy azonnal pánikba esett, és felült a puha ágyban. Az este egy kicsit elmosódott. – Nagyon… – Különös, kissé reszelős volt a hangja. – Ne haragudj, nagyon rossz voltam az este? – Nem, dehogyis – mondta Austin kissé hűvösen. – Hát, te löktél be a figyelem középpontjába – mondta Issy, és valami innivaló után nézett. Fogott egy palack Eviant, aztán észrevette, hogy 7 dollár 50 cent az ára, amiről még a rossz matekos készségével is tudta, hogy pofátlanság, és inkább letette. – Csak idd meg – mondta Austin bosszúsan, aki látta, hogy mit csinál. – Mi a bajod? – kérdezte Issy. – Mi rosszat tettem? – Csak egy kicsit… egy kicsit agresszív voltál, ennyi az egész. – Én voltam agresszív? Az a Vanya kóstolgatott engem! Austin levertnek tűnt. – Austin – kérlelte Issy. – Nézd, ha azt akartad, hogy viselkedjem és öltözzem úgy, mint egy prosti, és tartsam a szám, mint az a Candy… szólhattál volna. – Dehogy – tiltakozott Austin. – Én csak azt akartam, hogy önmagad add. Feszült csönd ereszkedett közéjük. – Talán önmagam adtam – mondta Issy halkan. Austin úgy nézett rá, mintha mondani akarna valamit, aztán a nyelvébe harapott, és inkább hallgatott. Az órájára pillantott. – Nézd… – Menned kell. Tudom. Majd Darnyval elmegyünk fölfedezni a várost. – Helyes – mondta Austin, és megkönnyebbült az ismerős terepen. – Jól

van, nagyszerű. Majd SMS-ezem. Öt után végzek. Ismerek egy helyes kis kávézót, ahol találkozhatnánk. – Hát, lehet, hogy szükségünk lesz egy délutáni alvásra – mondta Issy. – De miért ne? Rendben. Austin odalépett hozzá, és megcsókolta. – Jól jönne most valamivel több idő, hogy egymással foglalkozhassunk – mondta. Ugyanebben a pillanatban Darny egy Bruno Mars-dal harsány és hihetetlenül hamis változatát kezdte énekelni, miközben hangosan csapkodott az esőerdő-zuhanyozóban. Issy a szemét forgatta. – Hmm – mondta. Aztán elmosolyodott. – Legyen szép napod. Austin visszamosolygott rá, Issy gyomra mégis ideges görcsbe rándult, miután a férfi elment. Valami nem stimmelt, és Issy nem tudta, hogyan hozhatná helyre a dolgokat. Erre nem volt receptje. – Megoldod – mondta Pearl a tőle telhető legtürelmesebb hangnemben. Maya ismét megpróbálta, de remegő kezével csak még több tejeskávét lötyögtetett ki a pohárból. Ez Maya első napja, és Pearl még soha életében nem volt senkinek a főnöke, különösen nem egy csinos, édes, fiatal lánynak, akin szemmel láthatóan megakadt a szeme valakinek, akiről Pearl soha be nem vallaná, hogy kedveli. Egyiküknek se ment könnyen. Maya minden tőle telhetőt megtett, Pearl azonban olyan gyors és ügyes volt, hogy Maya nem tudta követni, mit csinál; ráadásul rettentően ideges volt. Mintha Pearl valamiért haragudna rá, de képtelen volt rájönni, miért. Hajnali öt óta fönt volt, hogy felkészüljön, és túl ideges volt ahhoz, hogy megreggelizzen. – Három tejeskávé, egy forró csoki és négy szelet pite – mondta Pearl, és kedvesen a vásárlóra mosolygott. – Csak üsd be így. Ujjaival fürgén végigzongorázott a billentyűkön, és kinyílt a kasszafiók. Maya megpróbálta megjegyezni, hogyan csinálta, de lehetetlennek tűnt. Felsóhajtott, majd visszament a kávéfőzőhöz. Őrlés, nyomás – a hatalmas,

narancssárga Rancilio halálra rémítette. Még Pearl is belátta, hogy a gép szeszélyes, és bármikor megégetheti az embert forró gőzzel. Meg kell gőzölni a tejet, de nem túl sokáig (nehogy bebőrösödjön), és nem is túl rövid ideig (különben hideg marad). Aztán összekeverni, habot kanalazni a tetejére, és egy Issy által elkészített sablon segítségével muffin alakban kakaóport hinteni rá. Óránként százszor megismételni, és mosolyogva felszolgálni… Maya kezdett kétségbeesni. – Igyekezz! – szólt rá Pearl az arcára fagyott mosollyal. Hol a pokolban lehet Caroline? Már előző nap is késett. Amikor Pearl kérdőre vonta, ő csak vállat vont, és azt mondta, hogy a főnök úgysincs itt, és különben is túl hideg volt reggel ahhoz, hogy kabát nélkül jöjjön el otthonról. Ma ismét eljátszotta ugyanezt. Pearl a fogait csikorgatta. Időnként elviselhetetlennek érezte, hogy olyasvalakivel kell együtt dolgoznia, aki csak azért jön be munkába, hogy lekenyerezze a volt férje válóperes ügyvédjét, és még azt képzelje, hogy csúnyán elbántak vele. Maya túl gyorsan fordult meg, és az egész tejes kancsót leborította a földre. Sűrű bocsánatkérések közepette lehajolt érte, de Pearl megelőzte. – Kérem, fogadják el a pitét ajándékba – mondta, és visszaadta a vásárlóknak a pénzüket. – Kiviszem a kávét, amint elkészült. Pearl fölkapta a felmosót, miközben Maya bocsánatért esdekelt, amit Pearl nem volt hajlandó elfogadni, különösen miután megérezte az égett szagot, és rádöbbent, hogy nem hallotta a sütő jelzését, mivel a kiborult tejjel volt elfoglalva, és egy egész tepsi karácsonyi muffin ment pocsékba, a kávézó csodás, illatos légköre pedig odaveszett, és ehelyett égett tészta szaga terjengett a levegőben, aminek semmi köze nincs a kávézóhoz. – De büdös van itt – mondta Caroline, aki húszperces késéssel érkezett. – Jóságos ég, mekkora halom mosatlan tányér az asztalokon. Fúj, ki akarna itt enni? – Nem lehetne mindezt halkabban? – kérdezte Pearl, és letörölte az izzadságot a homlokáról. – Láss neki a takarításnak. – Miért nem az újonc csinálja? – dohogott Caroline. – Én most

csináltattam meg a körmöm. – Az újonc éppen azt tanulja, hogyan főzzön le egy csésze kávét anélkül, hogy bármit fölrobbantana – mondta Pearl. – Hoppá – mondta Maya. – Próbáld újra, amikor kevesebben vannak – szűrte Pearl a fogain keresztül, és elküldte Mayát, hogy kapcsolja be a mosogatógépet, amit képtelenség elrontani. Csakhogy fél órával később, amikor Maya megpróbálta újratölteni mosogatószerrel, valahogy sikerült a túlfolyó habot egy teli tálca friss citromszeletre öntenie. – Hoppá – mondta Maya ismét. Hosszú sor állt az ajtó előtt, és nem a jófajta sor, hanem egy csapat morgolódó, átfagyott ember, akik már túl régóta vártak a vizes kávéjukra és a szokatlanul ízetlen süteményeikre, amit három morcos idegroncs szolgált fel ahelyett, hogy Issy kedves mosolya és üdvözlése fogadná őket. Ha még egy ember megkérdezi Pearlt, hogy „szóval a főnök vakációzik, mi?”, akkor üvölteni fog. Éppen amikor az egyik törzsvendégük tért vissza baljós arckifejezéssel a pulthoz, kezében egy süteménnyel, amin rajta maradt a fogak nyoma, megszólalt a telefon. Pearl leszaladt a lépcsőn, és magára hagyta Mayát, aki bocsánatkérő arckifejezéssel próbálta elmagyarázni, miért van kissé szappanos íze az epres tortának. – Halló? – PEARL! – Könyörgöm, ne ordíts. – Bocsánat – mondta Issy. – Nem szoktam külföldről telefonálgatni. De jó hallani a hangod! Hogy mennek a dolgok? Pearl habozott. Közben odafentről edénycsörömpölést hallott. – Öö… jól – mondta végül. – Tényleg? Jól megvagytok nélkülem? Issy kissé csalódottnak tűnt. Valójában abban bízott, hogy nélküle nehezen boldogulnak. Igaz, Pearl nagyon talpraesett, és számtalanszor

biztosította már, hogy egyedül is elboldogul. Azért ez nem éppen atomfizika. Eszébe jutott a tegnap esti felvágós nőszemély. Talán mégis igaza volt. – Hát – mondta Pearl. – Azért hiányzol. – PEARL! – szólalt meg Caroline ellentmondást nem tűrő hangja. – Rendeltél tejet? Mert úgy tűnik, kifogytunk, és még csak fél kettő. És nem jött a szendvicses fiú, úgyhogy kihagytuk az ebédet. – A fenébe – mormolta Pearl. – Mi az? – kérdezte Issy. – Rossz a vonal. – Ja, semmi – mondta Pearl. – Csak gratulált egy elégedett vásárló. – Helyes – mondta Issy. – Örülök, hogy minden rendben. – Persze, miattunk ne aggódj – mondta Pearl, és elkapott a lábával egy narancsot, ami a lépcsőn gurult lefelé. Nem is árulnak narancsot. – Miattunk igazán ne aggódj. Issy minden ellenkezést figyelmen kívül hagyva meleg ruhákba bugyolálta Darnyt, és elővette az útikönyvét. – Ne panaszkodj – mondta. – De panaszkodom – mondta Darny. – Sőt, ami azt illeti, úgy érzem, mintha fogva tartanál. Nem akarok elmenni. Itt akarok maradni videojátékozni. Megvan nekik a Modern Warfare 2. – Hát, attól tartok, arról szó sem lehet – mondta Issy. – A világ legnagyszerűbb városában vagyunk, és nem hagyom, hogy kihagyd. Bármelyik gyerek örülne, ha kimehetne fölfedezni. Darny összevonta a szemöldökét. – Úgy gondolod? – kérdezte. – Persze! – vágta rá Issy. – Egy tágas világ vár odakint, telis-teli mindenféle érdekességgel. Menjünk, fedezzük föl! Darny lebiggyesztette az ajkát. – Ez akkor is emberrablás. Issy másnaposan, kimerülten és idegesen a kávézó miatt – arra számított, hogy aggódnia kell miatta, de nem, mintha észre se vennék, hogy elment,

úgyhogy nem sok hasznát veszik odahaza; itt meg csak púp Austin hátán – végül elvesztette a türelmét. – Jaj, az ISTEN szerelmére, Darny, csak most az egyszer csináld, légy szíves, amit kérnek tőled, és ne viselkedj úgy, mint egy elkényeztetett taknyos. Szánalmas. Senkit sem nyűgözöl le. Néma csönd borult a szobára. Issy még soha nem szólt ilyen keményen Darnyhoz. Ez a határ. A fiú nem az ő gyereke. Nem az ő fia. Issy megígérte magának, hogy sosem lépi át ezt a határt. Most azonban pontosan ezt tette. Durván és sértőn szólt a fiúra, pedig nem Darny tehet róla; ő ugyan nem kérte, hogy eljöhessen. Ahogy Issy sem. Micsoda kalamajka! Néma csöndben vártak a liftre. Amikor leértek a csodás előcsarnokba, az elbűvölő recepciós megkérdezte, hogy minden rendben van-e, és Issy a fogain keresztül szűrte, hogy természetesen, majd mindketten kiléptek a fagyos New York-i reggelbe. Az ég vakítóan kék volt, és Issy úgy döntött, hogy elsőként napszemüvegre lesz szükségük; a felhőkarcolók üvegablakairól visszaverődő napfény és a hó szinte megvakította őket. – Hűha! – mondta Issy. Egy pillanatra mindenről megfeledkezett, és lenyűgözte a puszta tény, hogy itt vannak. New Yorkban! – Gyere! – mondta. – Menjünk vásárolni! Elvisszük Darnyt a Barneysba! Tudod, van egy Barneys nevű bolt, nagyon híres. Darny nem válaszolt. – Nézd – mondta Issy, és leintett egy taxit. Képtelenség volt néhány percnél tovább elviselni a kinti hideget. – Sajnálom, rendben? Nem gondoltam komolyan, amit mondtam. Én csak… tehetetlennek érzem magam, és rajtad töltöttem ki. Darny vállat vont. – Nem számít – mondta. Pedig nyilván számított. Mint kiderült, a Barneys méregdrága, ezért eljöttek, miután Issy kigyönyörködte magát a csodálatos ruhákban és a fiatal, szépséges amerikai nőkben, akik bemasíroztak és jobbra-balra vásárolgattak, miközben szünet

nélkül kommentálták a termékeket. Issy kiszúrt egy Gap boltot az út túloldalán, és átsiettek oda. Itt minden sokkal olcsóbb volt, és ő vett Darnynak néhány holmit, mert úgy gondolta, szüksége lehet rájuk (főleg új alsónadrágra), amiket valamiért se Austin, se Darny nem tartott fontosnak. Aztán végiggondolta, és Austinnak is vett egy rakás új alsót. Nem árthat. Meg néhány inget és két pulóvert. Issy szeretett neki vásárolni. Az előző fiújának, Graeme-nek sosem vehetett ruhát; ő nagyon válogatós és undok volt. Austin valószínűleg észre sem veszi, vagy legalábbis nem törődik vele, Issy ettől mégis úgy érezte, hogy törődik a férfival, és jelenleg különben is úgy érezte, mintha senkiről sem tudna rendesen gondoskodni – s ami a legrosszabb, senki, sem a vásárlói, sem a barátja, sem a barátja öccse nem vágytak rá, hogy gondoskodjon róluk. Felsóhajtott, különösen amikor megpillantotta a gyönyörű, kockás flanelinget. Belül bélelt volt, ami kényelmes és meleg lett volna a nagyapjának, aki az utolsó napjaira nagyon fázós volt, és a kemény anyagok szúrták a bőrét, ezért kényelmetlenül érezte magát bennük. Issy megérintette, és azt kívánta, bár megvehetné neki. De már nem tehette. Táskákkal megrakva ismét taxiba ugrottak – Issy tudta, hogy valószínűleg metróznia kellene, de rettegett, hogy eltéved vagy összezavarodik. Különben is, mondogatta magában, már több mint egy éve nem vakációzott, túl keményen dolgozott, nem volt ideje költekezni, és az út többi része egyébként is ingyen van. Megérdemel egy kis szórakozást és költekezést. Az Empire State Building semmire sem hasonlított az utcáról nézve; csak egy irodaépületnek tűnt, leszámítva a gyönyörű, szecessziós cégéreket. Issy nem is gondolta volna, hogy valóban működő irodaépület. Pedig természetesen az; miért hinné, hogy üres, mint az Eiffel-torony? Izgatottan megvette a jegyeket, és a hatalmas, csodásan földíszített karácsonyfára pillantott az előcsarnokban, ami több emelet magasnak tűnt, Darny pedig továbbra is dacos hallgatásba merült. Issy próbált úgy tenni, mintha a fiú ott se lenne. Az első liftben nézte az emeleteket jelző gyönyörű, arany nyilakat, amint fölfelé haladnak, elmosolyodott magában, és Meg Ryannek érezte

magát. Mégsem volt ez olyan, különösen amikor megpillantotta Darny feszült arcát a tükörben. A századik emeleten a hideg, a szél és a nap egyszerűen vérpezsdítő volt. Issy időeltolódása és kábulata azonnal elmúlt, amikor kilépett a zsebkendőnyi platformra. A liftet megtöltő, lökdösődő turisták szétszéledtek, hogy megcsodálják a kilátást: a Lower East Side-on kikötő hatalmas hajókat, melyek Kínából és a Közel-Keletről érkeztek; délen, a Broad Streetről felszálló helikoptereket, melyek hatalmas darázsként köröztek a város fölött; a Central Parkot, melynek alakja nevetségesen szögletes és gondosan megtervezett volt, nem úgy, mint az organikusan fejlődő londoni közterek, melyeket Issy már megszokott – sehol másutt nem volt semmi zöld, csak épületek egymás hegyén-hátán, csúcsos tornyuk és tükröződő üvegfalaik Lego-építményekre emlékeztették. A napfény megcsillant a folyón és a szigeten – a sziget alakja éppolyan jellegzetes volt, mint Londoné; sőt talán inkább olyan, mint a szülővárosa, Manchester, döbbent rá Issy szégyenkezve. Lehelete az arca előtt gomolygott, és Issy ösztönösen előhúzta a fényképezőgépét, mielőtt rádöbbent, hogy az előtte nyíló látványt valószínűleg jobban megéri megvenni egy képeslapon, mint lekattintani a hálón keresztül. – A világ tetején – mondta Darnynak, aki egy sarokba húzódott a hideg elől, és cseppet sem volt lenyűgözve. – Ugyan már – mondta Issy. – Fölmenjünk megnézni a csúcsát? Tudtad, hogy úgy építették, hogy kiköthessék hozzá a léghajókat? El tudod képzelni, milyen lehetett lehozni egy olyat? Csak túl szeles volt, és abba kellett hagyniuk. Darny morgott valamit. – Darny – mondta Issy félénken. – Tudom, hogy haragszol rám. De ne hagyd, hogy ez elrontsa az utad, rendben? Vagy az enyémet. Ígérem, nem fogom azt hinni, hogy nem haragszol, csak érezd már jól magad egy kicsit! Miután nem kapott választ, Issy tehetetlenül az ajkába harapott. – Nem érdekes – mondta, még egyszer, utoljára körülnézett, és egy kis időre rajta felejtette a szemét a nyilacskán, mely szerint London 3460

mérföldre van. – Gyere, menjünk. Ideje ebédelni. Szeretnélek bemutatni valakinek.

Tizenharmadik fejezet VERITY DELI FORRÓ CSOKOLÁDÉS SÜTEMÉNY Kalória: UK: egymillió, és akár egész nap émelyeghetünk tőle; US: könnyű nass két laktató fogás között, melyeknek olvadt sajt van a tetejükön. Fogyaszthatjuk karamellszósszal, tejszínhabbal, gyömbéres fagylalttal, szívműtéttel. Készítsük el, de lehetőleg apró süteményt csináljunk, ízletes nassnak. Szörnyű dolog a csokoládé általi halál. A lényeg az lenne, hogy boldognak és elégedettnek érezzük magunkat, nem pedig maszatosnak és bűnbánónak. 185 g sótlan vaj 185 g jó minőségű keserű csokoládé 85 g liszt 40 g kakaópor 50 g fehér csokoládé 50 g tejcsokoládé 3 nagy tojás 275 g aranyszínű barna cukor Olvasszuk föl a vajat és a keserű csokoládét nagyon lassan és óvatosan a mikróban. Hagyjuk kihűlni. Melegítsük elő a sütőt 160 °C-ra vagy 3-as fokozatra, és béleljünk ki sütőpapírral egy tepsit. Keverjük össze a lisztet és a kakaóport; vagdaljuk föl a tejcsokit és a fehér csokit. Verjük fel a tojást a cukorral habosra, amíg kétszer annyinak nem tűnik. Óvatosan, finom mozdulatokkal keverjük bele az olvadt csokit, amíg sűrű masszára nem hasonlít. Adjuk hozzá a csokidarabokat. Süssük 25 percig, amíg fényes nem lesz a teteje. Issy követte az e-mailben kapott instrukciókat. Miután száz emelet magasságban kis híján halálra fagytak, megkönnyebbülten menekültek

vissza az épület melegébe, onnan pedig egy sárga taxiba – Issy kezdte megszokni őket; Austin elmagyarázta, hogy nem kell leinteni őket és várni rájuk. Csak fog egyet az ember, kinyitja az ajtót és beugrik, különben valaki más ugrik be helyette. Elsőre udvariatlan szokásnak tűnt, amíg háromszor el nem csaklizták az orruk elől a taxit, ami persze még nagyobb udvariatlanság volt, ezért Issy mostanra úgy ugrált be a taxikba, mint egy helybéli, Darny pedig szorosan a nyomában volt. Átvágtak a Times Square vidám forgatagán, a kipirult arcú turisták tömegén, akik a felhajtást lesték. Minden utcasarkon egy Télapó rázta a csengettyűjét. Az emberek karácsonyi előadásokra vásároltak jegyeket, és a mesésen kivilágított épületekben gyönyörködtek, melyeken a Coca-Cola és a Panasonic kívánt boldog karácsonyt. Minden ki volt világítva, rengeteg karácsonyfa állt mindenfelé, és minden utcasarkon karácsonyi énekesek, csengettyűt rázó emberek vagy olcsó kézitáskákat kínáló árusok álldogáltak, akiknek a portékáit Issy vágyakozva nézte, majd észhez tért és továbbállt. El sem tudta képzelni Caroline szörnyülködését, amikor hazatérne egy hamis Kate Spade táskával, a vámról nem is beszélve. A hely, ahová menniük kellett – és ragaszkodtak hozzá, hogy korán érjenek oda –, egy hatalmas sarokház volt régimódi, ötvenes évekbeli italautomatát reklámozó felirattal. Verity Deli volt a neve, és falait híres vendégek képei díszítették – Woody Allen járt itt, akárcsak Liza Minnelli; Steven Spielberg és Sylvester Stallone. Már kezdtek sorban állni az emberek. Egy idősödő pincérnő, aki narancssárgára festette a haját és telt keblét zöld uniformisba rejtette, egyenesen egy foltos, kopott, kárpitozott padhoz vezette őket. Issy rendelt egy csésze teát, és hagyta, hogy Darny, aki sandán nézett rá, rendeljen egy pohár „root beer float”-ot, habár fogalmuk sem volt, hogy mi lehet az. Amikor kihozták, kiderült, hogy egyfajta üdítőital jégkrémből meg szénsavas, ízesített limonádéból, és a pohár akkora volt, mint Darny feje. A fiú ismét fölpillantott Issyre, mivel azonban Issy egy szót sem szólt, rávetette magát. Sokáig várakoztak. A pincérnő újra meg újra visszatért – a menü szinte

végtelennek tűnt, mindenfélét lehetett rendelni: sült oldalast; knist, pastramit rozskenyérrel, és hasonló ételeket, amikről Issy még életében nem hallott, és kissé megdöbbentette az ülések állapota meg a pincérnő ápolatlansága. Nem szívesen húzta volna végig az ujját a képkeretek tetején. Húsz perccel később, amikor Issy a telefonjával babrált, és azt kívánta, bár hozott volna magával egy könyvet, Darny pedig sztoikusan lenyomta a root beer floatot, és kezdett zöldes árnyalatban játszani az arca, drámaian kitárult az ajtó, és hangos szélzúgás töltötte be a termet. Magas, tekintélyt parancsoló, régimódian felöltözött, nagyon egyszerű és kézzel készített ruhát, valamint hatalmas és díszes kalapot viselő asszony lépett be. – Isabel! – kiáltott fel hangosan, amerikai akcentussal. – Anyu! – mondta Issy. Darny aznap először pillantott föl. Marian odalibegett az asztalukhoz. Az idős pincérnő egy szempillantás alatt ott termett, Marian azonban egy legyintéssel elküldte. – Beverly! – kiáltotta. – Előbb hadd köszönjek az én drága kislányomnak, akit már ezer éve nem láttam. Most nézd meg, hát nem bájos? Marian megpaskolta Issy arcát. Issy próbált úgy tenni, mint akit nem zavar, és viszonozta anyja ölelését. – Ez meg ki? Gyereked született, és nekem nem is szóltál? – Dehogy! – tiltakozott Issy és Darny kórusban. Marian leült, és elhessegette a többoldalas menüt. – Pastramit kérünk rozskenyérrel, savanyúság nélkül. Valamint három root beer floatot. – Köszönöm, én nem kérek – mondta Darny émelyegve. – Két root beer floatot. Meg kell kóstolnod – mondta Marian. – Rendben – felelte Issy. Rekordidő alatt kihozták az italukat, Marian pedig még mindig Issyt bámulta. – Nem láttalak már…

– Nagypapa temetése óta – mondta Issy. Betetette a gyászjelentést a Manchester Evening Newsba, és az emberek reakciója megdöbbentette. Több mint kétszáz ember kereste meg, akik emlékeztek a nagyapjára – dolgoztak neki, vagy ették a finomságait az évek során –, és a temetésen hemzsegtek az emberek. Lélegzetelállító volt. Anyja körbelibegett a tömegben, fogadta a részvétnyilvánításokat, és művészinek meg bátornak adta elő magát, miközben Issy a gyászolók végtelennek tűnő tömegét próbálta ellátni, akik közül sokan kedvesen megjegyezték, hogy ő a nagyapja tehetségét örökölte. Rengeteg történet járt körbe. A nagyapja kölcsönt adott, amikor a családfő elvesztette a munkáját; egyik tanítványát a börtönből fogadta fel; egy tolvajnak szigorúan a kezére csapott, és csak alapos fejmosás után engedte útjára; meleg fánkkal várta az iskolába siető, átfagyott gyerekeket; a gyermekkort végigkísérő friss kenyér illata. A nagyapja rengeteg ember életére volt nagy hatással, amiről mindenki mesélni akart, és Issy hálásan hallgatta őket. Annak is örült, hogy van, ami lefoglalja: a temetés és a szervezés; mindig akadt valami tennivalója, nem tétlenkedhetett. Miután azonban mindent eltakarított és visszatért Londonba, éjszakánként belezokogott Austin ingébe. A férfi ezt nagyon jól viselte. Megértette, talán jobban, mint bárki más. Örökölt egy kis pénzt – nem sokat. Issy azonban ennyinek is örült. A nagyapja egész életében keményen dolgozott, Issy pedig a legcsodálatosabb otthonra és a legcsodálatosabb emberekre költötte, hogy a nagyapja a lehető legboldogabb legyen. Egy pennyt sem irigyelt belőle. A saját részét a bérleti díjra és a jelzálogra fizette ki. Anyja a saját részéből elment egy ásramba, bármi legyen is az, majd az Ízek, imák, szerelmek pontatlanságaira panaszkodott. És most ismét itt van, berobbant az életébe egy New York-i kávézóban. Nagyon különös érzés. – Hé – nyögte ki Issy. – Szóval – mondta az anyja. – Mesélj.

Mielőtt Issy belevághatott volna, anyja a pincérnőre pillantott. – Tudod – avatta be a nőt –, ezt nem lenne szabad megennem. Az ásramban csupa nyers ételt ettem. Mint kiderült, nagyon érzékeny a gyomrom, és nem tudom megemészteni a finomlisztet. De végül is kit érdekel, nem igaz? – Anyu – mondta Issy. Lenézett a szendvicsére. Magasabb volt, mint amekkorára ki tudja nyitni a száját. Nem tudta biztosan, hogy mihez kezdjen vele, vagy hogyan egye meg. – Most zsidó vagy? Marian ünnepélyesen komoly volt. – Azt hiszem, egy bizonyos szinten mindannyian zsidók vagyunk. Issy bólintott. – Eltekintve attól, hogy mi anglikánok vagyunk. – Az is a zsidó-keresztény hagyomány része – mondta Marian. – Mindenesetre megváltoztatom a nevem. – Már megint? – nyögött fel Issy. – Ugyan már. Emlékszel, milyen zűrzavar volt a bankban, amikor megpróbáltad visszaváltoztatni a neved „Tollpihéről”? – Nem – felelte Marian. – Ezt különben is könnyű lesz megjegyezni. Miriamnak fognak hívni. – Minek változtatnád meg a neved Marianről Miriamra? Az majdnem ugyanaz. – Leszámítva, hogy az egyik Jézus, egy nagy próféta anyja volt, a másik pedig Mózes testvére, aki az Ígéret Földjére vezette a kiválasztott népet. Issy már régen megtanulta, hogy ne vegye túl komolyan anyja hóbortjait. Ezért csak lemondóan elmosolyodott. – Jó újra látni – mondta. – Jól érzed itt magad? – Ez a legcsodálatosabb hely a föld kerekén – mondta Marian. – El kell jönnöd a kibucba. – Egy kibucban élsz? – Hát persze! A lehető legautentikusabban próbálunk élni. A szombatok nehezek, de azt leszámítva…

– Miért nehezek a szombatok? – Darny most először szólalt meg magától a nap folyamán. Marian a fiú felé fordult. – Te meg ki vagy? – kérdezte nyíltan. – Darny Tyler – felelte a fiú, majd ismét a szendvicsére vetette magát. – És hogy jössz a képbe? Kedves hozzád a lányom? Darny vállat vont. – Az vagyok! – mondta Issy bosszúsan. – Én mindenkihez kedves vagyok. – Túl kedves vagy – mondta Marian. – Mindig az emberek kedvében jársz, ez a te problémád. Darny egyetértően bólintott. – Mindig azt akarja, hogy mindenki kedvelje, a tanárok is meg mindenki. – És az miért baj? – kérdezte Issy. – Persze hogy azt akarom, hogy kedveljenek az emberek. Mindenkinek ezt kellene akarnia. A másik lehetőség a háború és a konfliktus. – Vagy az őszinteség – mondta Darny. – Igaza van – mondta Marian. Összenéztek. – Ti ketten szövetkeztek ellenem – mondta Issy, és nekigyürkőzött a szendvics alsó felének. Mennyei volt. Amint megkóstolta, minden fenntartása elpárolgott az étteremmel és a színvonallal szemben. Érdekes, gondolta, és az ajtó előtt sorban álló emberekre pillantott. Egyetlen dologért járnak ide: a csodás, mennyei ételért. Az, hogy a linóleum kissé repedezett, az ablakok pedig foltosak, egyáltalán nem számít. Végignézett a többi vendégen, akik berohantak, bekiabálták a rendelést, sóstasakokat meg műanyag kávékeverőket szórtak szét a pulton, és lökdösődve próbáltak bejutni. Ez így jó. Ilyennek szeretik az emberek. Az ő vevőköréhez talán nem passzol, de ennek a helynek a klientéláját határozottan kielégíti. – Szóval, hogy megy a suli, Darny? – kérdezte Marian. Darny vállat vont. – Rémesen. – Nem olyan rémes az – mondta Issy. – Matekból és fizikából a legjobb

jegyeket hozza haza. A többi tárgyból meg semmit, nem azért, mert nincs esze, hanem azért, mert nem érdekli. – Én utáltam az iskolát – mondta Marian. – Otthagytam, amint lehetett. És teherbe estél, tette hozzá gondolatban Issy. – Issy nagyon jól tanult, keményen dolgozott, főiskolára ment, minden vizsgáján átment, igazi jó tanuló volt, erre most mit csinál? Sütit süt. Amivel nincs semmi baj, de ezért nem kellett volna háromévnyi felsőoktatási tandíjat leperkálnia a nagyapjának. – Valójában nagyon is hasznos volt – mondta Issy bosszúsan. – Szóval, ki vagy te pontosan? – kérdezte Marian. – Austin kisöccse. Austin a fiúja. – Darny elfintorodott, Marian pedig fölnevetett. – Nem is tudtam, hogy van fiúd – mondta. – Austin – mondta Issy türelmesen. – A magas srác, aki elkísért a temetésre. Akinek a házában lakom. Akiről már meséltem a telefonban. – Ja, persze, persze, meséltél – mondta Marian. – Egyszer majd mutass be neki. – Már találkoztatok – mondta Issy. – Négyszer is. – Ja, hát persze. Gratulálok hozzá! Most pedig, Darny, mesélj, miféle marhaságokat tanítanak neked az iskolában? Issy legnagyobb meglepetésére Darny belevágott egy hosszú történetbe a szexuális oktatóról, akit kissé fölzaklatott, hogy a keze között szerencsétlen baleset ért egy banánt. Mulatságos történet volt, és Marian odaadással hallgatta, kérdéseket tett föl, majd mélyen belemerültek egy beszélgetésbe arról, hogy vajon miért nyulakat hoznak példának a szexuális oktatáshoz, miért nem inkább a meleg pingvinekről beszélnek, és Issy maga is megdöbbent, hogy anyja szemmel láthatóan élvezi a beszélgetést – mindketten élvezték –, sőt, úgy beszél Darnyval, mintha mindketten felnőttek lennének, vagy mindketten tinédzserek, Issy nem tudta pontosan, melyik az igaz. Darnyt felélénkítette az ellenkezés és a vita heve. Issyt ez kimerítette és aggasztotta, anyja azonban, úgy tűnt, kihívásnak tekinti. Ő

mégis mennyi időt töltött azzal, hogy eljátssza a jó kislányt, rendesen viselkedjen, és bezsebelje a kiérdemelt dicséreteket. A nagyapja olyannak szerette, amilyen. Ezt biztosan tudta. És Austin is. Nem csoda, hogy annyira meglepte a tegnap esti kirohanása. Titkon végigsimított a mobilján, és eltűnődött, vajon mit csinálhat a férfi. A konyha ajtaja felé pillantott, és látta a kiabáló, veszekedő, dolgozó, túlhajszolt szakácsokat. Azt kívánta, bárcsak süthetne valamit. A sütés mindig megnyugtatta, amikor zaklatottnak érezte magát. Ám a parányi szállodai szoba és a nagy éttermi étkezések között lehetetlenséget kívánt. Muszáj lesz jó képet vágva elszenvednie. És örülni, hogy Darny és az anyja ilyen jól egymásra talált. Legalább történt ma valami jó is. Jókora borravalót adtak a számla mellé (Issy fizetett, az anyja hagyta), és habozva léptek ki a kényelmes étteremből a fagyos utcára, de Marian említette, hogy el kell mennie knisért a Dean & Delucába, és Issy nem igazán értette ezt a mondatot, ezért együtt vágtak neki a kinti hidegnek. – Na és meddig maradtok? – kérdezte Marian. – Csak pár napig – mondta Issy. – Meglátogathatunk? Marian összevonta a szemöldökét. – Hát, tudod, nagy a nyüzsgés a kommunában… Persze – mondta. – Hát persze. Majd elküldöm a címet. Búcsúzóul mindkettejüket megcsókolta. – Mazel tov! – kiáltotta vidáman, és mókás, házi készítésű ruhájában átvágott a zebrán, mintha egész életében itt élt volna. – Jó fej a mamád – mondta Darny, amikor taxiba szálltak és a Guggenheim múzeum felé vették az irányt. – Ezt mondják – mondta Issy. – Ritkán találkoztok? – Igen – sóhajtott fel Issy. – De nem baj. Sose láttam eleget. Mindketten elhallgattak. Ezúttal azonban kicsit barátságosabb volt a közös hallgatás.

Miután eltöltöttek egy órát azzal, hogy megpróbálják értékelni a művészetet (miközben Darny föl-alá rohangált a híres körkörös átjárón), Issy teljesen kimerült. Már éppen javasolni akarta, hogy menjenek vissza a szállodába és dőljenek le egy kicsit, amikor végre megszólalt a telefonja. Austin volt az, és egy rövid, furcsa New York-i címet adott meg, ami számokból állt. Azt javasolta, hogy ott találkozzanak, és Issy beleegyezett. Austin nyitott szemmel aludt a megbeszélés alatt. Egyetlen szóra sem figyelt, csak belevágott az üzleti elemzésbe. Meglepő módon mintha senkinek sem tűnt volna fel, hogy nem figyel. Talán így lehet előrejutni. Talán így végzik errefelé a dolgokat. Mégsem tehetett semmit. Döbbenettel vette tudomásul saját nyomorúságát. Itt ül, és sikerrel, ajánlatokkal meg új élettel kecsegtetik; egy olyan élettel, amelyről soha még csak álmodni sem mert. Sikerrel és biztonsággal Darnynak és saját magának; jövővel. Ám az, akire mindennél jobban vágyott, mintha nem akarna osztozni ebben. Austin nem első látásra szeretett bele Issybe. Túl köntörfalazónak találta, aztán megkedvelte, majd fokozatosan rájött, hogy nem akar nélküle élni. De ennél többről volt szó. Megbízott a nőben; figyelt a szavaira. Sok mindenben egyezett a véleményük. És az, hogy Issy nem akar itt lenni vele… nagyon megrendítette az önbizalmát. Már annyira megszokta, hogy bízhat a nőben, hogy kezdte magától értetődőnek venni a kapcsolatukat. Átverekedte magát a piszkos havon. Mindenki, akivel találkozott, őrültnek hitte, ő azonban szeretett Manhattanben sétálni; sokat lehetett nézelődni, és nem lógott ki a tömegből a hosszú lépteivel, mert mindenki más is sietett, és Austin élvezte a város lüktetését az ereiben, meg az elektromos zümmögést. Valóban szerette. És Issy is megszeretné. A gondolatra felnyögött. Tudta… azt hitte, tudja… hogy ha könyörög a nőnek, ha felfújja az ügyet, és ragaszkodik hozzá – ami egyébként egyáltalán nem rá vall –, akkor vele tartana. Megtenné. Vagy mégsem? De még ha megtenné is, Austin tudta, hogy nem lenne boldog. Képtelen lenne rá. Issy

olyan keményen dolgozik, ez az ő… élete értelme, gondolta Austin. Issy a Cupcake kávézóban, lisztes kézzel, arca piros a sütő melegétől; megpaskolja minden gyerek fejét, és vált néhány barátságos szót minden átfagyott és kimerült londonival. Ez az ő élete. Bedugni egy manhattani üvegkalitkába, miközben Austin hosszú órákig robotol minden nap… Ezt ő maga sem akarná. Szünet nélkül csak ez járt a fejében. Ennyit már biztosan tudott. Sajnos azonban volt még egy apró bökkenő. Ami mellett nem számított, hogy mennyire szeretne Issy kedvében járni. A levél, amit Issy fölkapott az előszobai asztalról, amikor New Yorkba indult. A levél, a személytelenül gépelt címzéssel és bérmentesítő jelzéssel. Kicsit gyűrött és pecsétes a repülőúttól, meg hogy egyik táskából a másikba dugdosták. Issy az éjjeliszekrényén hagyta. A nőnek persze fogalma sem volt, mennyire elfajultak a dolgok. Kedves Mr. Tyler! A Carnforth Road-i iskola úgy véli, hogy a fia/gyámoltja viselkedése az ismételt figyelmeztetések ellenére is kezelhetetlenné vált. Végleges kizárást javasolunk. Úgy véljük, hogy iskolánk nem képes kielégíteni Darny különleges igényeit… És így tovább, és így tovább. Főleg jogi szöveg. Austin azt át is ugrotta. A kerületükben egyetlen másik iskola van, a King’s Mount, ami szörnyű és veszélyes hely volt már Austin idejében is, és még most is szörnyű és veszélyes. A szülők messziről elkerülték; sokan inkább elköltöztek, hogy a gyereküknek ne kelljen oda járnia. A verekedések mindennaposak; ide küldik azokat a gyerekeket, akiknek nincs hová menniük, félúton vannak a javítóintézet felé, vagy akiknek a szüleit egyszerűen nem érdekelte az egész. Mindig is különleges szabályzás vonatkozott rá, de sosem tudták bezárni, mert túl nagy volt, és senki nem akarta átvenni az odajáró gyerekeket. Darny azt nem élné túl. Austin pedig nem engedheti meg magának, hogy másik iskolába küldje. Londonban biztosan nem. Még akkor sem, ha hajlandók lennének befogadni, amire nincs sok esély. Austin nagyot nyelt.

Merv már adott neki egy brosúrát a középiskoláról, ahová az ő gyerekei járnak, és biztosította afelől, hogy be tudja juttatni oda Darnyt. Tizenkét fős osztályaik vannak, saját úszómedencéjük, valami egyéni szemináriumaik, hogy „fejlesszék a társas és kreatív képességeket” és ösztönözzék a „függetlenséget és a világos gondolkodást”. Austin azóta sem tudta kiverni a fejéből. Darny makacsságát részben a kora okozza; teljesen normális, és ezt valószínűleg kivernék belőle a King’s Mountban… Austin ebbe bele sem mert gondolni. Darny a korához képest kicsi. Kicsi, nem túl bátor, de nagyszájú. Felidézte, hogy Issy egyszer futólag megjegyezte, mennyire nem kedveli a gyerekcsoportokat a kávézóban (beengedte őket, de Pearlt idegesítette, ha rosszalkodtak), ám a King’s Mount környékén lebzselő szerencsétlen, halálra rémült kölykökkel mindig kivételt tett, mert megsajnálta őket sápadt, rémült arckifejezésük miatt. Austin felsóhajtott. Vajon képes lenne-e itt hagyni a munkáját és mindent Issyért? Gondolkodás nélkül. Igaz, New York jó móka lenne, és nagy kaland, de ezért még nem tenné kockára a kapcsolatukat. Ha rajta múlik, nem. De nem csak rajta múlt. Hanem rajta és Darnyn; már hosszú ideje. Issy azonnal tudta, amint meglátta kívülről a találkahelyet, és kissé ingerült lett. Innen küldte Austin azokat a muffinokat. Az ellenség… Kíváncsi volt, nem tehetett róla. New York City Cupcake, olvasta a régimódi feliratot az ablakon. Itt kezdte oly sok kiváló muffinkészítő… talán pont elrontották azokat a sütiket, amiket neki küldtek. Érdemes lenne új dolgokat kipróbálni, és körülnézni, hátha tanul valami újat. Ez már korábban is eszébe juthatott volna, ahelyett hogy az útikönyvet követi, és olyasmiket próbál elmagyarázni Darnynak a múzeumban, amiket nem igazán ért, majd megválaszolni a fiú kérdéseit, amiket viszont egyáltalán nem. Az utcára kiszűrődő kávéillat – habár kissé égett szag volt, mint minden amerikai kávézóé – megnyugtatta kissé. Az otthon illata volt. Issy beleszagolt a levegőbe. Valami nem stimmelt. Érezte a sütés illatát, a meleg illatot, mely belengte a fél utcát. És látta a süteményeket az ablakban.

Csakhogy a kirakati sütik nem passzoltak az illathoz, ami sokkal inkább sülő kenyér illatára emlékeztette. Itt valami huncutság van. Bekukucskált a bepárásodott ablakon. Legnagyobb meglepetésére Austin már ott volt. Egyáltalán nem rá vallott, hogy pontosan érkezik, az meg még inkább nem, hogy korán. Odabent cseverészett valakivel. Összedugták a fejüket. Issy csak pislogott. Austin nem említette, hogy egy barátját is elhozza. – Gyere már! – mondta Darny ugrándozva. – Meg lehet fagyni idekint. – Rendben, rendben – mondta Issy, és kinyitotta az ajtót. Az ajtócsengő elektromos volt. Issy jobb szerette az igazit. Austin szinte bűnbánóan kapta fel a fejét. Issynek feltűnt, hogy a lány, akivel Austin beszélget, szinte nevetségesen csinos, tökéletes a fogsora, rózsaszín az ajka, és bájos szeplők tarkítják az arcát. Issy eltűnődött, vajon csak képzeli-e, hogy a lány dühösen pillant rá. Kezdi túlzásba vinni a New York-iak fölötti ítélkezést. Meg kell nyugodnia, és fel kell vidulnia. Most már minden rendben lesz. – Helló! – köszönt a tőle telhető legvidámabb és legudvariasabb hangon. Austin elmosolyodott. Kicsit még nyugtalanította a reggeli történet, és úgy érezte, hogy a dolgok nem alakulnak olyan fényesen, mint elképzelte. – Helló! – mondta. – New York szar – jelentette be Darny vidáman, mintha ez megerősítette volna korábbi sejtelmeit. – Hideg van, és dögunalom. De a kaja jó – tette hozzá, és a muffinokra pillantott. – Helló! – mondta Kelly-Lee. Kissé zavarba jött. A barátnőt tudná kezelni, de arról fogalma sem volt, hogy gyerek is lesz vele. Milyen bosszantó! Austin nem is tűnik elég idősnek ehhez. – Eljöttél meglátogatni az apukádat? – Az apukám meghalt – mondta Darny udvariatlanul, mint hasonló helyzetekben mindig. – Ő a bátyám. – Jaaaj – édelgett Kelly-Lee. Darny ezt már jól ismerte. Összenéztek Austinnal. – Gyere ide, te rosszcsont – mondta Austin.

– Gyere, kisember. Hadd hozzak neked egy sütit. Nem tudom, van-e ilyen a ti országotokban. Különleges amerikai nyalánkság, és itt egy karácsonyi süti csak neked! Darny a szemét forgatta, de nem utasította vissza az ingyensütit. Issy feszülten mosolygott. Kelly-Lee rápillantott. – Ja, igen – mondta. – Majdnem elfelejtettem, te is sütsz, ugye? – Igen – mondta Issy. Rájött, mitől olyan furcsa az illat; palackokból jön. Csak illatosító. Itt ugyan aligha sütnek. – Igazi munka vagy csak hobbi? – Igazi munka – mondta Issy. – Ó – mondta Kelly-Lee. – Én igaziból színésznő akartam lenni. – Hát, örülök, hogy megismertelek – mondta Issy kissé zavartan. – Austinnal csak itt lógunk, igaz? – kérdezte Kelly-Lee, és játékosan a férfi vállára tette a kezét. Aztán kijött a pult mögül, hogy összeszedje a csészéket az asztalokról, és minden alkalommal előrehajoljon, hogy Austin és Issy lássa, milyen elképesztően feszes és gömbölyű a feneke a heti több óra piláteszgyakorlat után. Issy kérdőn felvonta a szemöldökét. – Öö, nagyon barátságos – mondta Austin. – És ne felejts el felhívni! – mondta Kelly-Lee. – Ne aggódj, vigyázok rá, amíg nem vagy itt! – Azzal Issyre villantotta széles, amerikai mosolyát, és vidáman integetett a konyharuhájával, mielőtt eltűnt a konyhában. Issyben szinte forrt a méreg. – Ez meg ki a fene? – kérdezte. – Nem tudom, valami lány – mondta Austin zavartan. – Valami lány? Valami lány? Csak besétálsz egy muffinboltba, és elkezdesz beszélgetni „valami lánnyal”? – Csak beszélgettünk – mondta Austin. – Tehát nincs meg a száma? Austin elgondolkodott. – Hát, tényleg megadta a számát… de én nem kértem. Azt sem tudom, hol

van. Csak azért adta meg, hátha nem jössz meg a géppel. Issy elképedve pislogott. – Mi, ha az egyik muffinos lány nincs itt, jó lesz a másik? – Nem, dehogy! – mondta Austin. – Teljesen félreérted az egészet. Mindent félreértesz! Amióta csak megérkeztél, mást sem csinálsz. – Nem is láttalak, amióta megérkeztem – mondta Issy, és elszörnyedve vette észre, hogy a sírás küszöbén áll. Nem szoktak veszekedni. – Amihez, gondolom, jobb lesz, ha hozzászokom, mivel te ideköltözöl, új emberek közé, a menő New York-i állásodba, én meg hazamegyek, és tovább sütögetek, ami mellesleg IGAZI SÜTÉS – kiáltotta, hogy Kelly-Lee is hallja. – Nem ilyen műanyag szar, amit francos zöldségolajjal készítenek és szavatossági ideje van. Tudod egyáltalán, milyen szavatossági ideje van egy muffinnak? Nincs neki. Körülbelül egy óra. Úgyhogy ez egy rakás szar, és itt minden szar, és te ideköltözöl örökre, nekem meg ebbe bele kell törődnöm, csak azt nem értem, hogy miért mutogatod nekem az új nőidet és az új életedet, mielőtt egyáltalán hazamennék. Austin teljesen megdöbbent. Még soha nem hallotta Issyt így beszélni. Zaklatottan nézett a nőre. Ráadásul nem értette a közepén azt a zöldségolajos részt. – Issy… Issy, kérlek. – Nem! – mondta Issy. – El ne kezdd, hogy milyen hálátlan és hülye vagyok. Döntsd el, hogy mit akarsz, aztán mondogasd azt magadnak, hogy nem tudod, és még mindig gondolkodsz rajta. Találkoztam azokkal, akikkel együtt fogsz dolgozni. Elég biztosnak látszottak abban, hogy hátrahagysz a kedvükért mindent, amit felépítettünk. De miattam ne aggódj, majd rájövök magamtól is, nem kell elmondanod. Azzal sarkon fordult, fölkapta a sapkáját, és kiviharzott a boltból. – Minden rendben? – kérdezte Kelly-Lee, aki tágra nyílt szemmel, együtt érző arckifejezéssel bukkant fel. – Sajnálom, nem gondoltam, hogy ennyire kiborul. Gyakran viselkedik így? Remélem, nem mondtam semmi rosszat. Némelyek annyira színpadiasan viselkednek, nem?

– Emiatt ne aggódj – mondta Austin, és nem adott magyarázatot a lánynak, csak kifizette a kávéját. – Ez a süti borzalmas – mondta Darny. – Ezt még egy hülye is észrevenné. Pocsék, pocsék süti. – Cuki vagy – mondta Kelly-Lee. – Tetszik az akcentusod. Austin Darnyhoz fordult. – Itt maradnál öt percre? – kérdezte. – Megkeresem Issyt. – Vele? Szó se lehet róla – mondta Darny. – Nem hagyhatsz itt, az törvénytelen. – Darny, kérlek! – mondta Austin. Darny azonban összefonta a karját, és dacosan nézett rá. Mire Austin kitaszigálta az utcára, Issy már nyomtalanul eltűnt. Kezdett besötétedni. Jeges, dermesztő hideg volt odakint, olyan hideg, amilyet Issy még soha nem érzett. Hatalmas pufajkába, gigantikus kalapokba és szőrmékbe öltözött, pillecukor figurákra emlékeztető emberi sziluettek igyekeztek menedéket találni a hideg elől. A lemenő nap élénk rózsaszín, vörös és arany színekre festette az eget, sugarai áthatoltak a felhőkarcolók közt, melyek végtelen hosszú árnyékokat vetettek a zsúfolt járdákra. Issy azonban mindezt észre sem vette; csak futott az utcán, könnyei elvakították. Tudta, hogy ideje szembenézni az igazsággal. Austin ideköltözik. Itt lesz az új otthona, meg Darny új otthona, és ezen ő nem tud változtatni. Minden lány ráveti majd magát, és… Már gondolkodni sem tudott. Ismét az Ötödik sugárúton találta magát, vakon átfurakodott a tömegen, zavarában az emberek puszta jelenléte is felzaklatta, és csak egy kis magányra vágyott, hogy kisírhassa magát. Ebben a városban azonban képtelenség félrevonulni. Megcsörrent a telefonja. Hevesen dobogó szívvel, ügyetlenül matatott utána a zsebében. Vajon ez lesz az? Mit fog mondani? Sajnálom, Austin, ennyi volt? Elhagylak, mert te különben is elhagysz, és semmi kedvem átélni azt a szörnyű négy hónapot, amíg London és New York között ingázol, és

képtelen vagy eldönteni, mit akarsz. Vagy talán: Kérlek, kérlek, kérlek, gyere vissza velem Londonba, és add fel az álmod az izgalmasabb jövőről, és ülj életed végéig egy Stoke Newington-i íróasztalnál. Legszívesebben föl se vette volna a telefont – senkinek nem jelezte ki a nevét, hiszen külföldön volt –, mivel fogalma sem volt, hogy mit mondjon, és a pityergő nyöszörgés senkin sem segítene. De ha nem válaszol, az még rosszabb, passzív-agresszív, szörnyű és ijesztő, és ha Austin halogatja a dolgokat, nem segít, ha ő is ugyanezt teszi. – Halló? – suttogta a telefonba, s keze, melyről levette a kesztyűt, hogy meg tudja nyomni a zöld gombot, máris átfagyott és megdermedt. Gondolkodás nélkül észak felé sétált, amerre csöndesebbnek tűnt a környék; föl a Columbus Circle-n a Central Park sarka felé. – Ó, hála az ÉGNEK! – mondta Pearl. – Megvagy végre. Issy, én… öö… kissé túloztam korábban. Arról, hogy hogyan állnak a dolgok. – Mi? – szipogta Issy, és visszazuhant a valóságba. – Hát – mondta Pearl. Pearl a kávézó alagsori konyhájában állt. Úgy tűnt, mintha bomba robbant volna odabent. A falról az az epres tészta csöpögött, amit Issy előre elkészített nekik. Nyugták és papírdarabok hevertek nagy halmokban mindenfelé. Már éjszaka közepe volt, és Pearl két napja nem aludt rendesen. – Azt hiszem – mondta végül –, azt hiszem, eltörtem a mixert. – Fenébe – mondta Issy. Az ipari mixer a sütés központi eleme. – De holnap szombat! Nagy karácsonyi bevásárlás lesz. Az egész világ elmegy otthonról. – Tudom – mondta Pearl. – Beleragadt egy kis tészta a számológépbe, és nem megy az elszámolás. És valószínűleg egészségügyi ellenőrzés is várható. Issy már döntött. – Ide hallgass – mondta nehéz szívvel. – Semmi baj. Van egy flancos repülőjegyem. Elhallgatott, és mély levegőt vett. – Azonnal hazarepülök. Reggel találkozunk.

Tizennegyedik fejezet Issynek nem tartott sokáig becsomagolni. Caroline nevetséges kabátján kívül szinte egyik ruháját sem vette föl, amit sebtében, izgatottan bepakolt. Gondolkodás nélkül váltogatta a csatornákat a tévén, és kis híján sírva fakadt, amikor meglátta a TCM-en A szerelem hullámhosszán című filmet. Austin nem sokkal utána ért vissza a szállodába, a morcos Darnyval a nyomában. – Ez igazán nem tesz jót nekem – mondta Darny. – Már így is elég nehéz a gyermekkorom. – Fogd be, Darny – mondta Austin. Elkomorult, amikor megpillantotta Issyt a bőröndjével. – Nem miattad van – mondta Issy. – Komolyan. Pearl nem boldogul nélkülem. Elfajultak a dolgok. – Egyenesen a férfi szemébe nézett. – Sajnálom, nem hagyhatom ott a kávézót. Austin állta a tekintetét. Érezte, hogy szaporán ver a szíve. Darny a sarokban ült feszült arckifejezéssel. Austin nem akarta szóba hozni a zsebében lapuló levelet. Az most úgysem segítene. Csak elrontana mindent; Issy azt hihetné, hogy őt okolja azért, ami az előadáson történt. Austin nem akarta, hogy Issy azt higgye, bármi rosszat tett Darnyval vagy vele. Megtántorodott. Annyi mindent akart mondani, de mit változtatna bármi is a tényeken? – Tudom – mondta halkan. Néma csönd lett. Issy úgy érezte, mintha arcul ütötték volna. A férfi egyszerűen elengedi, csak így. Meg sem próbálja rávenni, hogy maradjon. Egy hülye állás miatt. A karrierje miatt. A magas, jóképű, kedves Austintól… hát, Issy nem ezt várta. Egyáltalán nem ezt. Kinyújtotta a kezét, hogy visszanyerje az egyensúlyát. Austin kis híján sírva fakadt, amikor ezt látta. Annyira sebezhető a lány. De mit tehetne ő? Ha

nem most, akkor később történik. Miért kellene elnyújtaniuk a szenvedést? Úgy érezte, mintha legbelül eltört volna benne valami; mégis itt álltak, mégis tovább beszéltek, mint két normális emberi lény. – Csak még felhívom a légitársaságot – mondta Issy, és úgy érezte, mintha valaki más beszélne helyette, mintha ő valaki más szavait mondaná ki. Azt kellene mondania, hogy menjenek el komppal a Szabadság-szoborhoz, töltsenek együtt egy romantikus estét egy koktélbárban, ahol a sarokban a zongorista az „It Had to Be You”-t játssza, vagy menjenek el a Times Squarere megnézni a reklámokat és a tengerészeket meg a hatalmas masnikat és karácsonyi fényeket, melyeket minden sarokra kiraktak. – Szólok, hogy intézzék el – mondta Austin, mint egy robot. – Az irodádban? New Yorkban? – kérdezte Issy, és azt kívánta, bár ne szólt volna. Már így is elég rossz a helyzet, gonoszkodás nélkül is. – Sajnálom. Sajnálom. Nem úgy értettem. – Nem – mondta Austin. – Semmi baj. Én sajnálom. Úgy értem… A férfi olyan csüggedtnek tűnt, hogy Issy legszívesebben a karjába zárta volna, hogy megnyugtassa. De segítene az bármin is? Austin már meghozta a döntést. Minek halogatni? Minek eljátszani a pazarló és lehetetlen ingázást két ország között? – Csitt – mondta. – Miatta ne aggódj. – Darnyra mutatott. – Majd megbeszéljük otthon. – Hmm – dünnyögte Austin. Nem igazán értette, hogy hol romlottak el a dolgok. Issy meg sem próbálta megkedvelni New Yorkot. Kezdettől fogva ellenezte az egészet, mintha előre eldöntötte volna, hogy katasztrófa lesz, és ezért az is lett. Nagyon felbosszantotta Austint. Egy ideig még ácsorogtak szótlanul. – Hát, ez uncsi – mondta Darny. – Érzem, ahogy fellép a figyelemhiányos hiperaktivitás-zavarom. – Telefonálok – mondta Austin. – Rendben – mondta Issy. Tíz feszült perc után elintézték, hogy Issy hajnalban visszamehessen. Már

csak egy éjszakát kell itt töltenie. – Elmenjünk valahová? – kérdezte Austin. – Azt hiszem, eljött az ideje annak a forró fürdőnek – mondta Issy, erőltetetten elmosolyodott, és megpróbálta elnyomni a remegést a hangjában, habár nem nagyon ment neki. – Aztán korán lefekszem; holnap ébernek kell lennem, amikor visszamegyek a kávézóba. – Persze – mondta Austin. – Rendben. Ám amikor lefeküdtek a hatalmas, kényelmes, puha, fehér ágyba és a forgalom távoli zaját hallgatták, egyikük sem bírt elaludni. Issy sírva fakadt; hangtalan krokodilkönnyek potyogtak a párnájára. Megpróbált csöndben maradni, hogy ne ébressze föl Austint, ám amikor a férfi megfordult, észrevette, hogy nedves a párna. – Jaj, édesem – mondta, majd szorosan magához ölelte Issyt, és megsimogatta a haját. – Szerelmem. Megoldjuk. – Hogyan? – kérdezte Issy könnyezve. – Mégis hogyan? Austin azonban erre nem tudott válaszolni. Úgy tűnt, bárhogy alakul, egyikük nagyon boldogtalan lesz. Ami hosszú távon mindkettejüket boldogtalanná tenné; ennyit még Austin is megértett. Ismét felsóhajtott. Miért kell az életnek újabb és újabb akadályokat gördítenie eléjük, amikor már úgy tűnt, hogy minden rendben? Márpedig ez, gondolta Austin, miközben Issy puha, fekete haját simogatta, ez óriási akadály. Könnyeik összefolytak a drága párnákon. Pearl végül föltartotta mindkét kezét, és beismerte a vereségét. Felhívta Caroline-t, és megkérte, hogy korán menjen be. Caroline, amikor felbukkant, csak csóválta a fejét a kávézó állapota láttán. Aztán ő is telefonált. – Perdita! Siess! – kiáltott a kellemes arcú, középkorú nőnek, aki háromnegyed óra múlva kissé riadtan érkezett. Perdita azonnal nekilátott lesúrolni mindent, Caroline pedig gyorsan átfutotta a könyvelést. – Az egyetlen jó dolog a válásban, hogy belejössz a pénzügyi mérleg

olvasgatásába, és átlátod a pénzügyeidet – morgolódott. Pearl megbabonázva bámulta Perditát. – Ő a takarítónőd? Hogy lehet saját takarítónőd, miközben egy kávézóban dolgozol? – Mert Richard egy gonosz, agyafúrt seggfej – felelte Caroline. – De ezt már mondtam. Pearl Caroline-t figyelte. – De most már nyilván hamarosan megállapodtok – jegyezte meg. – Már évek óta húzódik a dolog. – Pearl, te fantasztikus eladó vagy, és csodálatosan megszervezted a kávézót, de a papírmunkád kutyaszart sem ér, és úgy sütsz, mint egy vuki – mondta Caroline, figyelmen kívül hagyva Pearl megjegyzését. – Mielőtt Issy itt hagyott minket, meg kellett volna szervezni, hogy kinek mi a dolga. – Issy nem hagyott itt minket – mondta Pearl. – Caroline, van rólad egy elméletem, akarod hallani? – Ha arról van szó, hogy milyen bámulatosan odafigyelek az étkezésre, akkor hadd ismételjem meg, hogy semmi sem olyan finom, mint a sovány… – Nem – vágott közbe Pearl. – Az marhaság. Nem, az én elméletem a következő: szerintem azért dolgozol itt, mert szereted ezt csinálni. – Szeretem? A munkát? Egy olyan munkát, amit két éven belül már valószínűleg egy robot fog elvégezni? Egy olyan munkát, amiben rendszeresen figyelmen kívül hagyják kreatív berendezői meg szervezői képességeimet, és ragaszkodnak ahhoz, hogy az istenverte pórnépet szolgáljam ki, amikor azelőtt az üzleti élet fontos szereplője voltam? Na persze. Perdita, ott kimaradt egy folt. És takarítsd le a szegélyléceket is, ha már ott vagy lent. – Bizony – mondta Pearl. – Szerintem nagyon szereted csinálni. Caroline a szeme sarkából rásandított. – Egy árva léleknek se merd elárulni. PERDITA! Elhoztad a táskákat, amiket kértem? Ha kétszer kell fordulnod, akkor kétszer kell fordulnod; csak hozd el őket, rendben?

Perdita két nehéz bőrönddel tért vissza. – Mi az ördög van bennük? – kérdezte Pearl. – Aha! – mondta Caroline. Nem sokkal később Maya is megérkezett, kéz a kézben egy nagyon rövid hajú lánnyal. – Sziasztok! – köszönt vidáman mindenkinek, és felvillantotta bájos mosolyát. – Ő Rachida. Rachida, ők itt Pearl és Caroline. Nagyon türelmesek velem. Pearl kissé bűnbánóan fölvonta a szemöldökét, mivel egyáltalán nem volt türelmes. – Egész éjjel gyakoroltunk – mondta Rachida. – A barátainknak van egy cappuccino-gépük. Hat másodperc alatt el tudja készíteni a kávét. – Köszönjük – mondta Caroline. – A barátaid a könyveléshez is értenek? – Fogd már be – mondta Pearl, aki Mayát és Rachidát nézte. Rachida elment, de előbb szenvedélyes csókot nyomott Maya ajkára. Maya teljesen nyugodtan levette a kabátját, és fölakasztotta az ajtó mögé. – Este találkozunk! – kiáltotta vidáman. Aztán megfordult. – Rendben – mondta. – Azt hiszem, felkészültem. Pearl szélesen elvigyorodott, és nevetséges módon bosszantotta saját öröme. – Helyes – mondta. – Hozd fel az új tepsi pitét. Hatodjára csak sikerült. Pearl végre megnyugodott, és a pult mögé hajolt, hogy bekapcsolja a zenegépet. A hangfalakból a „Deck the Hall with Boughs of Holly” bömbölt, és Pearl azon kapta magát, hogy együtt énekel a kórussal. Tényleg nagy szüksége lenne egy kis alvásra. Issy egész úton a reptér felé zokogott a taxiban. Zokogva ücsörgött a puccos váróteremben is, ahol egyáltalán nem volt kedve megkóstolni semmiféle nyalánkságot. Aztán végigzokogta a hatórás repülőutat az Atlanti-óceán fölött, és csak annyi szünetet tartott, hogy egyszer végignézze A szerelem hullámhosszánt, hogy legalább úgy tűnjön, van oka a sírásra. Sírt a Heathrow-

expresszen és egész úton a Victoria Line felé, majd végig a 73-ason is. Aztán összeszedte magát, és belépett a kávézóba. Megtorpant, és a lélegzete is elállt. Nem tehetett róla. Kintről észre sem vette; rengeteg ember zsúfolódott be a helyiségbe, de valahogy nem jutott el a tudatáig. Odabent azonban minden átalakult. Műhó volt a kandalló körül, melyről vastag fürtökben csüngött a borostyán. A mennyezetről is borostyán lógott olyan sűrűn, mintha fák nőnének a kávézóban. Minden asztalon ezüst páfránylevelek meg magyal, és hatalmas koszorú díszítette az ajtót, így az egész hely mesebeli, elvarázsolt erdő hangulatát árasztotta. A leglenyűgözőbb azonban az volt, hogy az ablakok mellől kikerültek a kirakati szekrények. A helyükön most havas tájak voltak fehér hegyekkel és kis favároskával, melyet parányi villanyoszlopok világítottak meg. Kis figurák szánkóztak le a hegyekről; volt egy iskola is, amely előtt gyerekek játszottak; egy szálloda, melynek lépcsőin báli ruhás hölgyek álltak; és számtalan kivilágított házikó; az egész körül pedig takaros kisvasút járt, a kocsikban parányi emberek ültek. Volt egy vasútállomás is, a vasutas a zászlóját lobogtatta és a sípját fújta, meg régi autók a parkolóban, a legmagasabb hely mögött, a csillagokkal tarkított háttér előtt pedig a Télapó a rénszarvas vontatta szánkójában ült. Egyszerűen elbűvölő volt. – ISSY NÉNI! – Louis kiszaladt a pult mögül, és Issy karjába vetette magát, mintha már hónapok óta nem látta volna. – HIÁNYOZTÁL! Issy hagyta, hogy a kisfiú összepuszilgassa. – Te is hiányoztál, bogaram. Louis szinte sugárzott. – VAN VONATUNK! LÁTTAD A VONATUNKAT? IGAZI VONAT! KÖRBEKÖRBE MEGY, MEG VAN TÉLAPÓ IS, DE BUJKÁL, HOGY MEG NE LÁSSUK. – Láttam – mondta Issy. – Csodálatos! – Hát, az én nyavalyás kölykeim nem is értékelik – dohogott Caroline. – Hogyhogy ilyen korán visszajöttél? Összepiszkoltad a kabátomat?

Louis megsimogatta Issy haját. – Hoztál nekem ajándékot? – kérdezte suttogva. – Hoztam – suttogta Issy, mert ezt a kérdést volt a legkönnyebb megválaszolni. Belenyúlt a kézitáskájába, és kivette a hógömböt, amit az Empire State Buildingben vásárolt. New York összes csodás épülete benne volt: az Empire State, a Chrysler és a Plaza is, parányi taxikkal, és ha megrázta az ember, hóvihar kerekedett benne. Louis áhítattal csodálta, és lenyűgözve rázogatta. – Teccik az ajándék, Issy – mondta halkan. Pearl is előkerült a pult mögül, és figyelmesen tanulmányozta Issyt. Nem úgy viselkedett, mint máskor, hiányzott belőle az életereje. Pearl az időeltolódásra gyanakodott. Csakhogy ennél többről volt szó. Mintha Issy szemében kihunyt volna a fény. Arca beesett és elgyötört volt, nyoma sem volt a megszokott rózsás pírnak. – Gyönyörű ajándék, Iss – mondta, és az ajándék ürügyén megölelte Issyt. Issy kis híján ismét elpityeredett, de úgy érezte, hogy már kizokogta a lelkét. Caroline-hoz fordult. – Ezt te csináltad? Caroline bólintott. – Hát. Valójában a belsőépítészem. Szerintem poros, és csak kallódik a házban, úgyhogy elhoztam. Achilles kissé szomorúnak tűnt az új, minimalista berendezés miatt, de kit érdekel. Meg kellene nyernünk azt a Super Secret London-díjat. – Csodálatos – mondta Issy. – Köszönöm. Rámosolygott Mayára, aki mesterien egyensúlyozta a kávésbögréket fél kézzel, miközben a másik kezével tökéletes tejhabot töltött ki. – Úgy látom, gyorsan belejöttél. – Hát, nem igazán – mondta Maya. – Minden éjjel öt órát gyakoroltam. Pearl bólintott, hogy megerősítse. Issy körbenézett. Mindenfelé vidáman falatozó embereket látott. A törzsvendégei integettek. Legszívesebben megint sírva fakadt volna: olyan jó érzés volt ismét itthon lenni.

– Azt hittem, minden romba dőlt – mondta. – Csak átmeneti bökkenő volt – felelte Pearl. – Már megoldottuk. – Azt látom – mondta Issy. – Kaphatnék egy csésze kávét? Austin egész úton a bank felé sírt, de eltitkolta. Darny különben sem figyelt. Austin lemosta az arcát a férfimosdóban, leparkolta Darnyt a játékkonzoljával a titkárnő mellett, majd egyenesen Carmen irodájába masírozott, és gondolkodás nélkül aláírta a papírokat. Most már a Kingall Lowesteinnél dolgozik. – Hé! – mondta Merv, és ott termett mellette, hogy kezet rázzanak és lefotózzák őket a bank hírleveléhez. – Nem fogod megbánni. Austin máris megbánta. – Át tudná küldeni a titkárnőd azokat az iskolai nyomtatványokat? – kérdezte. – Nem probléma – mondta Merv. Issy nekilátott begyúrni a másnapi süteménytésztákat, hogy behozzák a lemaradásukat. Maya rémült, elkerekedett szemmel nézett rá, és arra számított, hogy azonnal elküldik, Issy azonban csak elmosolyodott, és azt mondta, a kirakat olyan sok embert hoz be, hogy most nagyon elfoglaltak, és még maradhat egy ideig, ha akar, Maya pedig szélesen elvigyorodott, és boldogan beleegyezett. Issy arra gondolt, nem biztos, hogy képes lesz vidáman sürögni a kávézóban, és talán jobb lenne, ha kivenne magának egy kis szabadságot. Másrészről viszont semmi nem várja otthon. – Átmehetek? – Persze – mondta Helena az olyan ember lelkesedésével, aki nem sok felnőtt párbeszédben vesz részt. – Bármikor. És maradj, ameddig csak szeretnél. Hozz bort is. Chadani Imelda, azt ne dugd fel a seggedbe! – Öö – mondta Issy. – Szóval, nálad maradhatnék éjszakára? Néma csönd a vonal végén. – Ó – mondta Helena. – Ó – mondta Issy.

– Jaj, drágám – mondta Helena. – Könyörgöm, ne a telefonban – mondta Issy. – Legalább várd meg, amíg odaérek. – Hozz bort – ismételte Helena. – Úgy döntöttem, abbahagyom a szoptatást. Hozz RENGETEG bort. Issy a könnyein keresztül is látta, hogy Helena eltakarította a gyerekjátékok és ruhák egy részét, ami máskor mindig a padlón hevert. Ez szinte aggasztónak számított; hogy ilyen figyelmes volt hozzá. – Én is elmentem, és hoztam egy kis gint – mondta Helena. – Vagy legalábbis azt hiszem, hogy azt is hoztam. Meg tonikot is, nyilván. Vagy talán Martinit, mit gondolsz? – Mikor ittál utoljára? – kérdezte Issy. – Két éve. – Akkor ne igyunk Martinit – mondta Issy. – Különösen te ne; különben estére kibukfencezel az ablakon. Leültek, Chadani Imelda pedig módszeresen kipakolta Issy kézitáskájának a tartalmát: a rúzst, az aprót, a tamponokat, valamint egy szalvétát a New York City Cupcake-ből. Issy fölvette, és belefújta az orrát. – Ha felhívnám ezt a számot – mondta, és a 212-es országhívó számra mutatott –, valószínűleg most ott találnám. Ott még csak délután van. – Csitt – csitította Helena. – Csitt. Mindkettejüknek töltött egy-egy hatalmas pohár sauvignon blanc-t. – Most pedig – mondta. – Te csodálatos ember vagy. Ő imádnivaló alak. Hogy a pokolba tudtátok így elcseszni, és hogy fogtok ebből kikeveredni, ti szerencsétlen idióták? Miután Issy elmagyarázta – alig tudta rászánni magát, hogy felidézze az előző estét, amikor ott feküdtek egymás mellett, magányosan abban a hatalmas, fényűző ágyban –, Helena nagyot kortyolt a borából, és nagyot sóhajtott. – Hűha – mondta. Aztán: – Hát.

– Szóval szerinted is föl kellene adnom az egész életemet és mindent, amiért megdolgoztam, egy pasiért? – kérdezte Issy, miközben újratöltötte a poharát. – Jó, de ő nem csak „egy pasi” – mondta Helena. – Ő Austin. – Ó-tin – gügyögte Chadani Imelda, és annyira hasonlított az anyjára, hogy Issy nem tudta elfojtani a mosolyát. – Miért nem tudjátok egyszerűen megbeszélni? – Képtelenség – sóhajtott fel Issy. – Óriási lehetőséget kínálnak neki. Londonban viszont, ahogy a dolgok most állnak, már nem sokáig lenne munkája. Nem tudja visszautasítani, még a kedvemért sem. Én pedig nem tudom föladni érte a Cupcake kávézót. Ami azt mutatja… – Issy ezen a ponton hangos zokogásban tört ki – azt mutatja, hogy nem szeretjük egymást eléggé. Helena megrázta a fejét. – Dehogynem. Persze hogy szeretitek egymást. Csak hát emberek vagytok, nem filmszereplők. Nem hagyhatsz itt mindent, hogy ellovagolj a naplementébe. Az élet közbeszól. Van a szerelem, és aztán vannak a gyakorlati dolgok. Mindkettőtöknek megvan a saját felelőssége. Neked alkalmazottaid vannak, akik számítanak rád, neki meg vigyáznia kell Darnyra. – Rám soha senki nem vigyáz – mondta Issy. – Ugyan, ez csak önsajnáltató marhaság – mondta Helena. – És egyáltalán nem fair ilyet mondani azok után, hogy mennyit segítettünk mind, hogy megnyithasd a hülye kávézódat. – Igaz – ismerte el Issy. – Sajnálom. Felsóhajtott, és ivott még egy kis bort. – Pedig tényleg nagyon boldog voltam, Leens. Azt hittem, elfáradtam és idegeskedtem és mindig túl elfoglalt voltam, és hajnalban keltem meg minden, amit a kávézóért tettem, pedig… valójában, ha belegondolok, mindenem megvolt. – Ez a legnevetségesebb a boldogságban – mondta Helena. – Észre sem

veszed, amikor boldog vagy. Chadani Imelda az anyja lábára ütött, meglehetősen keményen. – Állítólag én éppen most élem meg a legboldogabb napjaimat. – Ó, igen, most vagyunk a csúcson – mondta Issy. – Majd a csúcson érzem magam, ha nem lesz több véraláfutásom – mondta Helena. – És nem törik össze többé a szívem – tette hozzá Issy. – És nem kell több halrudat ennem. – És megtanulok uralkodni magamon – mondta Issy, majd töltött maguknak még egy pohár bort. – Fenékig! – mondta Helena. – Még nem is hasonlítgattál egy gyerekhez, akinek éppen levágják a lábát, ahogy a kórházban tetted mindig – mondta Issy. – Édes ISTENEM, annyira BOLDOG VAGYOK MUNKA ÉS ÉLETCÉL NÉLKÜL! – kiáltotta Helena, és megijesztette Chadanit, aki ennek ellenére kacagásban tört ki. – Látom, itt már jó a hangulat – mondta Ashok, aki a hisztérikus nevetgélésre tért haza. Issy és Helena összenézett, aztán ismét nevetésben törtek ki. Csak akkor hagyták abba, amikor Issy sírva fakadt. Helena nagyot nyelt, és rádöbbent, hogy milyen részegek. – Időeltolódás – próbálta Issy megmagyarázni, de nem tűnt túl meggyőzőnek. Ashok odalépett Helenához, és megcsókolta. Kicsit felzaklatta a rengeteg üres üveg látványa, de már időtlen idők óta nem hallotta Helenát így nevetni, és végre Chadani is csöndben volt, úgyhogy talán mégsem állnak olyan rosszul a dolgok. – Szervusz, Issy – köszönt. Felragyogott az arca. – Hoztál?… – Hogy hoztam-e sütit? Tudom, tudom, én csak erre vagyok jó… – ASHOK! – Helena suttogni próbált, de már elszokott az italtól, és nem tudta lehalkítani a hangját. – Légy egy kicsit megértőbb! Issy épp most

szakított Austinnal! – Nem hivatalosan – mondta Issy. Ashok fölvette Chadanit, aki már felé tartott, átölelte és megpuszilta. – Ez lehetetlen – jelentette ki határozottan. – Nem szakítottatok. Képtelenség. Ez elfogadhatatlan. – Nekem is ezt kellett volna mondanom – nyeldekelt Issy. – Szóval? Mi történt? Valami nevetséges? Valami apróság? Csak nem mondta egy nőnek, hogy csinos? Nem vett neked elég ajándékot a születésnapodra? Tudod, a férfiak nem tökéletesek. – Te most diagnosztizálod a kapcsolatunkat? – kérdezte Issy. – Néha érdemes szenvtelenül szemlélni a dolgokat – mondta Ashok. – Ja, hát ez határozottan szenvtelen – mondta Issy. – Ez bizony az. Munkát kapott Amerikában. Nekem itt a munkám. Neki Amerikába kell költöznie, hogy ott végezhesse a csodálatos munkáját, különben valószínűleg elveszíti azt is, amije itt van. Nekem szinte sikeres vállalkozásom van hosszú bérleti szerződéssel és három alkalmazottal, amit nem hagyhatok itt. Mi a diagnózis, doktor úr? – Hát pedig egyikőtöknek költöznie kell – mondta Ashok makacsul, és belepuszilt Chadani nyakába. – Látod ezt? Ez a boldogság. Megérdemled a boldogságot. Helena fölhorkant. – A boldogságot meg a vele járó nagy halom bűzös szennyest. Chadani kuncogott, és apja karjában ficánkolt, Issy pedig úgy érezte, mindjárt sírva fakad. – Nem tehetem, és ő sem teheti – mondta. – Ez nem Észak- és Dél-London. Ez az igazi élet igazi döntésekkel és következményekkel, és mindketten arra jutottunk, hogy minél előbb elfogadjuk a valóságot, annál jobb. – Mindig van valami lehetőség – vonta össze a szemöldökét Ashok. – Persze hogy van – mondta Issy. – Ha várok még úgy ötmilliárd évet, a tektonikus lemezek végül összeforrnak, és át tudok majd bicajozni a lakásához…

Ismét könnyekben tört ki. Ashok megveregette a vállát, Helena pedig hozott még bort és zsebkendőt. – Van egy jó ötletem – mondta. – Ünnepeljük együtt a karácsonyt mindannyian. Tartsunk itt egy nagy bulit. – Itt? – szipogott Issy. Helena ártatlanul nézett rá. – Szerintem remek lenne, ha mindenki eljönne karácsonykor. Elhívnánk Chadani nagynénikéit, te meg elhívhatnád Pearlt meg Louist, és… – Ennyi ember be se férne – mondta Issy. – De gondolj bele, milyen csodálatos lenne mind együtt – mondta Helena. – Olyan boldogok lennénk, csodálatos módja lenne, hogy mindenki elfeledje a bánatát. – De nincs is elég nagy asztalod! – mondta Issy. – Hát akkor nincs – mondta Helena. – Bárcsak találnánk egy helyet, ahol elég nagy sütő és rengeteg asztal van… – Én ugyan nem főzök hatezer emberre karácsonyi ebédet – mondta Issy. – Gondolj bele, milyen csodálatos lenne, ha csupa olyan ember venne körül, aki szeret és törődik veled – makacskodott Helena. – Annyira törődnek velem, hogy képesek lennének egész karácsonyra a konyhába száműzni? – kérdezte Issy. – Rendben – mondta Helena. – Csak egy ötlet volt. Mit tervezel? – Jelenleg – felelte Issy – a legkevésbé sem érzek felebaráti szeretetet senki iránt. Másnap Pearl csupán fél napra ment be dolgozni, és úgy érezte, erre nagy szüksége van. Korán eljött a kávézóból, bűntudatosan figyelmen kívül hagyta Issy vörös szemét, az időeltolódás és a sírás, valamint a meggondolatlan iszogatás következményét. Szüksége volt pár órára, és oda tud érni, mielőtt Louis szabadul az iskolából. Doti a buszmegállóban érte utol. – Szervusz – mondta, és szokás szerint hunyorgott. – Hogy vagy

mostanság? – Megvagyok – mondta Pearl. Örült a férfinak, habár még mindig neheztelt rá, amiért úgy kajtat Maya után. Illetlenség a részéről. – Karácsonyi bevásárlás? – Talán. – Én is épp a belvárosba tartok. Megvárom veled a buszt. – Ha akarod – mondta Pearl. – Szóval, Maya bevált? Gondoltam, hogy ügyes lesz. – Keményen dolgozik – mondta Pearl. – Találkoztál már Rachidával? Gyönyörűek együtt, nem? – Szóval te tudtad, hogy egy nővel él együtt? – Persze hogy tudtam, az én utcámban élnek. Tudod, hogy egy postás figyelmét semmi sem kerüli el. – Akkor miért kajtattál utána? Doti zavartnak tűnt. – Hogy érted? Csak segíteni akartam neki munkát szerezni, nagy szüksége volt rá. – Én meg azt hittem… azt hittem, tetszik neked – mondta Pearl, és érezte, hogy elvörösödik. Hol a pokolban van már az a busz? Doti fölnevetett. – Egy olyan vékony lányka? Nekem ugyan nem – mondta. Dús, fekete szempillái alól Pearlre pillantott. – Én jobb szeretem a… teltebb idomokat – mondta. Néma csönd volt. – Na, tessék – mondta végül, és fekete postásbakancsa sarkával a járdába rúgott. – Kimondtam. Pearl szíve sebesen vert, és alig kapott levegőt. Az érzelmeivel viaskodott; legszívesebben – és milyen egyszerű lenne – kinyújtotta volna a jobb kezét, csak néhány centire, hogy megérintse a férfi balját, a széles, erős, dolgos kezét, mellyel rendíthetetlenül kapaszkodik a buszmegálló kényelmetlen padjába. A férfi kezét nézte, aztán a sajátját, és Doti követte a tekintetét.

Aztán Pearlnek eszébe jutott, hogy egy kisfiú diadalmasan azt kiáltja: „APU!” Ben a nyakában hordozza körbe Louist a nappaliban, mint egy futballkupát vagy koronát; együtt kung-fuznak, és eltörik az anyja kedvenc lovas szobrocskáját; Louis pedig csak kacag, kacag és kacag. Pearl önkéntelenül is ökölbe szorította a kezét, és megdermedt. – Nem tehetem – mondta szinte suttogva. – Ez… bonyolult. Doti bólintott. – Persze hogy az – mondta. Aztán fölállt, éppen amikor a 73-as befordult a sarkon. – Tényleg a belvárosba megyek – mondta társalgási hangnemben. – Nem csak ürügy. Úgyhogy elkísérhetlek… csupán barátként? Hétköznapi emberként? Pearl meghatottan a férfira mosolygott. – Számomra te sosem leszel hétköznapi ember. Végül jól sült el a dolog. Pearl erre nem is számított; elpiszmogtak a John Lewisban, vettek egy olcsó lovas szobrocskát az anyjának a helyett, amit eltörtek a fiúk; fölsétáltak a Primarkba, hogy vegyenek néhány szörnyes alsónadrágot, amit Louis remélhetőleg ajándéknak tekint, nem alapvető szükségletnek. Útközben nézegették az elegáns boltok kirakatait, a rengeteg drága portékát, Pearl azonban a mogorva képű szőke, sovány vásárlók láttán, akik egyik butikból a másikba mentek, nem tudta elhinni, hogy valóban olyan jól érzik magukat, mint ő, noha neki alig van pénze valamire. Doti kikérte a véleményét egy sminkkészletről, amit a felnőtt lányának akart megvenni – a férfi már évekkel ezelőtt elvált, amikor a felesége egy éjszakai klubban vállalt munkát olyan időbeosztással, ami szinte komikusan ütötte a Dotiét, és végül viszonyt kezdett az egyik kidobóemberrel, amiért Doti igazán nem hibáztatta, és ezt Pearl nagyra értékelte még akkor is, ha a férfi volt nejét komplett idiótának tartotta. Doti ragaszkodott hozzá, hogy meghívja Pearlt egy kávéra a Patisserie Valerieban a Regent Streeten, mivel egyszer véletlenül meghallotta, amikor Pearl

azt mondta, mennyire szereti a helyet. Pearlt az is meghatotta, hogy a férfi emlékszik erre, nem csak maga a meghívás. Elsétáltak a Hamleys, a hatalmas játékbolt mellett. Mint mindig, most is óriási tömeg gyűlt össze, gyerekek és felnőttek egyaránt, hogy megcsodálják a csodálatos kirakatot – idén egy gigantikus, havas vidámpark került az ablakba óriáskerékkel és körhintával a játékok számára. Az utcán egy Télapó rázta a csengettyűjét, és kalózok meg hercegnők fújtak buborékot a járókelőkre. Ezen a délutánon Pearl először szontyolodott el. Ott volt a főbejáratnál, a fehér vatta alatt, amelyet karácsonyi fényekkel világítottak ki. Íme, a szörnygarázs a szörnyszerelőkkel meg a kamionokkal, melyek egy különleges liften szállnak föl-alá. Pearl elmosolyodott, és megrázta a fejét. – A kisembernek szánod? – kérdezte Doti. – Jaj, dehogy, már így is olyan sok mindent fog kapni – mondta Pearl gyorsan és határozottan. Soha senkinek nem vallaná be, hogy mire telik és mire nem. Doti bent maradt a városban, Pearl pedig éppen időben ért vissza, hogy elrejtse a csomagokat, mielőtt kivágódott a kávézó ajtaja, és beviharzott Louis. – MAMA! Ja, nem. – Louis megtorpant. – ANYU! – Nem szoktál anyunak hívni – méltatlankodott Pearl. – Én a te mamád vagyok. – Neeem – mondta Louis, és bosszúsan megrázta a fejét. – Azt a dedósok mondják. Én nem vagyok dedós. Te meg anyu vagy. A háta mögött Nagy Louis komoran bólogatott a világ e sajnálatos tényén. – Nem akarok anyu lenni. Mama akarok lenni. Sőt mami, ha olyan akarsz lenni, mint azok a kis anyámasszony katonái, akikkel iskolába jársz. – Mindegy – mondta Louis. – Louis Kmbota McGregor, ne merészeld még egyszer azt mondani nekem, hogy mindegy! – mondta Pearl szörnyülködve. Issy fölpillantott, és elnevette magát. Ma egész nap ez volt az első dolog, aminek sikerült mosolyt csalnia

az arcára. Louis félig megrémült, félig büszke volt magára, amiért sikerült ilyen reakciót kicsikarnia az anyjából. Issyre pillantott, aki odahívta magához. – Ha azt mondod, hogy „mindegy” – mondta a kisfiúnak –, akkor M betűt kell mutatnod az ujjaiddal, így… – Issy, hagyd abba – figyelmeztette Pearl. – Louis, ez tilos, megértetted? Issy és Louis M betűt mutatott egymásnak, majd mindketten harsány kacagásban törtek ki. – Kedves Télapó! – kezdte Pearl, minta képzeletbeli levelet írna. – Nagyon sajnálom, de attól tartok, hogy Louis Kmbota McGregor idén nagyon rosszul viselkedett, és… – NEEEM! – kiáltott fel Louis rémülten, és az anyja karjába vetette magát, majd elhalmozta puszikkal. – Sajnálom, mama. Sajnálom. Sajnálom, Télapó. Sajnálom. – Azt hiszem, kezdek belejönni a karácsonyi hangulatba – jegyezte meg Pearl. – Én ugyan nem – mondta Issy. – Ma korán bezárunk. A kávézó vendégei kórusban hördültek fel. – Nem kellene inkább leinniuk magukat karácsony alkalmából? – kérdezte Issy. – Ez a süti felszívja a tegnap esti piát – kiáltotta valaki hátul, és néhányan hevesen bólogattak. – Hát jó – mondta Issy. – Akkor áttérünk az önkiszolgálásra. – Hurrá – ujjongott a tömeg. – Ne aggódj – mondta Maya ásítozva, ugyanakkor ügyesen egyensúlyozva a kávét Issy mellett. – Elbírok vele. Caroline tüntetőleg egy tisztítós ruhatasakba csomagolta a fehér dzsekit. – Ez a hála! – dohogott hangosan. Issy odafordult hozzá. Jól tudta, miért van Caroline olyan rossz hangulatban. – Szóval, Caroline, te mit tervezel karácsonyra? – Végigmegyek Richard régi címjegyzékén, és ábécésorrendben fogok

lefeküdni a barátaival – mondta Caroline vidáman. – Miért? Caroline egész nap nagyon feszült volt, és Issy észrevette az ügyvédi levelet a zsebében. Sejtette, hogy rossz hír, mivel Caroline ma még idegesítőbb volt, mint máskor. – Arra gondoltam – kezdte Issy –, szóval, én itt leszek… – Egyedül? – kérdezte Caroline élesen. Issy nem válaszolt. Nem tudta, miért ne játszhatná el legalább most az egyszer a főnököt. – …és Helena meg Ashok is el akarja hívni a családját, szóval úgy gondoltam, tarthatnánk egy karácsonyi vacsorát a kávézóban. Caroline nem szólt egy szót sem. Issy tudta, hogy ha nem akarna eljönni, már tett volna valami gunyoros megjegyzést. – Van kedved csatlakozni hozzánk? – kérdezte Issy gyengéden. Caroline vállat vont. – Csak arra ne számíts, hogy takarítani fogok – mondta sűrű pislogás közepette. – Aki nem takarít, az nem jöhet – mondta Issy. – Mind megosztjuk a munkát. De jó móka lesz. Pearl? Pearl elfintorodott. Máskor mindig templomba mennek, aztán nézik a tévét. De Louisnak ez biztos jobb móka lesz, Ashok unokaöccseivel és unokahúgaival… – Csak ha elhozhatom anyámat is – mondta. – Nem hagyhatom karácsonykor egyedül. – Hát persze – mondta Issy. – És nem tudom, hogy fogunk eljönni, ha nem járnak a buszok, meg minden… – Majd én elhozlak a Range Roverrel – mondta Caroline. – Úgyse lesz jobb dolgom aznap reggel. – Aztán összeszedte magát. – Persze pompás dolog egyedül lenni karácsonykor. Kényeztetni fogom magam, végre saját magammal fogok törődni. – Elsírta magát. Amíg Issy Caroline-t vigasztalta, Pearl Benre gondolt. Még nem döntötte el, hogy elhívja-e karácsonyra. Legalábbis ezt mondta magában. Még mindig

nem szeretett belegondolni, hogy vajon honnan szerezte Ben azt az istenverte szörnygarázst Louisnak. Márpedig ha szívélyes akar maradni – és valóban ezt akarja –, akkor úgy kell tennie, mintha a férfi a fizetéséből vette volna, és mintha ő észre se venné, hogy elfogyott a pénzük. Majd jövőre fölhozza a témát. Azt gondolta, a férfi azt hiszi, hogy több pénzt keres nála, vagy hogy nem bánja, hogy ő fizet mindent. Pearl felsóhajtott. Néha minden olyan igazságtalannak tűnik. – És esetleg… – Issy Pearlre nézett, és felvonta a szemöldökét. – Louis apját? – suttogta. Louis figyelmét azonban teljesen lekötötte a karácsonyi vonat, és észre sem vette. Pearl vállat vont. – Tudod, milyen. Aligha lehet rá számítani. – Hmm – mondta Issy. Úgy érezte, már nem képes eldönteni, ki megbízható, és ki nem. Igazán nincs sok értelme találgatni. – Rendben – mondta. – Hatalmas bulit csapunk. Méghozzá itt. Meg is keresem a világ legnagyobb pulykáját. – Mi is eljöhetünk? – kérdezte az egyik törzsvendég, aki egész idő alatt fülelt. – Nem – felelte Issy. – Akkora pulyka nincs. A kávézóban többen is szomorúan fölsóhajtottak. – Hallgassanak, és egyék a süteményt – mondta Issy, majd elindult, hogy felhívja a beszállítóit, hátha valaki meg tudja mondani, hol kaphat óriási pulykát az utolsó pillanatban. – Boldog, boldog, boldog karácsonyt! – énekelte Louis a vonatnak. Az iskolában tanulta a dalt. – Boldog, boldog, boldog karácsonyt. Csingilingi! Csingilingi! Csingilingi!

Tizenötödik fejezet CSOKIS-KÓLÁS MUFFIN HABZÓ KÓLÁS MÁZZAL Körülbelül 12 nagyobb muffin lesz belőle 200 g átszitált liszt 250 g aranyszínű barna cukor fél teáskanál sütőpor 1 csipet só 1 nagy falusi tojás 125 ml író 1 teáskanál vaníliaaroma 125 g sótlan vaj 2 evőkanál kakaópor 175 ml Coca-Cola A mázhoz: 400 g porcukor 125 g puha, sótlan vaj másfél evőkanál kólaszirup (én Soda Streamet használtam) 40 ml zsíros tej pezsgőcukor ízlés szerint gumicukor, kandírozott citrom, csíkos szívószálak vagy selyemcukor a díszítéshez Melegítsük elő a sütőt 180 °C-ra vagy 4-es fokozatra. Tegyünk muffinpapírokat két hatlyukú muffinsütőformába. Nagy keverőtálban keverjük össze a lisztet, cukrot, sütőport és sót. Egy külön tálban verjük fel a tojást az íróval és a vaníliaaromával. Olvasszuk össze a vajat, kakaóport és Coca-Colát egy fazékban, kis lángon. Öntsük hozzá a száraz hozzávalókhoz, keverjük össze alaposan fakanállal, majd adjuk hozzá az írós keveréket is, és keverjük simára a masszát.

Adagoljuk bele a muffinformákba, és süssük 15 percig, vagy amíg meg nem kel, és a beleszúrt fogpiszkáló tisztán nem kerül ki belőle. Hagyjuk kihűlni. A mázhoz keverjük a vajat és a porcukrot csomómentesre – én ezt a mixer lapátkeverőjével csináltam, de használhatunk kézi mixert is. Egy bögrében keverjük össze a kólaszirupot és a tejet, majd lassú kevergetés közben öntsük hozzá a vajhoz és a cukros keverékhez. Miután elkevertük, kevergessük gyorsabban, majd verjük fel könnyűre és habosra. Óvatosan keverjük bele az ízlésünk szerint adagolt pezsgőcukrot. A pezsgés kimegy belőle egy idő után, ezért a mázat érdemes alig néhány órával fogyasztás előtt készíteni. Tegyük a mázat habnyomóba, és nyomjuk rá a kihűlt muffinokra. Díszítsük gumicukorral vagy kandírozott citrommal, szívószállal vagy selyemcukorral, és hintsünk még rá egy kis pezsgőcukrot. Austin új titkárnője, MacKenzie hihetetlenül szép volt. Apró, konditeremben edzett testét csakis salátával és korán keléssel tudta karbantartani. Arca feszes, orra valószínűleg műtött, haja pedig elképesztően ruganyos és fényes. Két diplomája volt, egy sor címe a neve után, és Merv a hatékonyság megtestesítőjének nevezte. Ezenfelül, gondolta Austin, kimondhatatlanul idegesítő. Máris szörnyen hiányzott neki Janet. – Szóval, legépeltem a napirendjét? – mondta a nő olyan pattogó, kérdő hangon, amitől minden kijelentése kérdésnek tűnt. Csakhogy mint Austin rájött, ez nem kérdés, hanem parancs. – És ha lehet, jó lenne, ha nem késne el minden találkozójáról, hogy ne kelljen telefonálgatnom, hogy megvárják? És ha lehet, jó lenne, ha áttanulmányozná a színkódokat az iktatórendszeren, hogy mindig a megfelelő iratokat vigye magával? És ha lehet, jó lenne, ha minden nap fél tizenegyre leadná az ebédrendelését, hogy el tudjam hozatni magának? És azonnal bérelnie kellene egy lakást? És elkezdhetünk dolgozni a zöld kártyán, mielőtt visszamenne bezárni a londoni irodát? Austin lehajtotta a fejét, és hevesen bólogatott, remélve, hogy a nő békén hagyja. MacKenzie előtte állt összefont karral. Parányi létére iszonyúan

harsány volt. – És tudom, hogy csak most érkezett – folytatta a nő –, de szerintem elég amatőr dolog ott hagyni egy gyereket az irodámban? Én nem tolerálom az ilyesmit? Tudja, hogy a Vassaron végeztem? Szerintem az ilyesmi még csak nem is legális? Austin felsóhajtott. A nőnek persze igaza van. Nem hozhatja be mindig Darnyt; mindkettejüket megőrjíti. De megígérte, pár napig még marad, hogy mindent elrendezzen, aztán hazamegy két hétre – habár Ed, a régi főnöke olyan büszke arra, hogy a védence csatlakozik a nagy csapathoz, hogy nem is számít másra, csak egy kis iszogatásra. Ed már megerősítette Austin sejtelmeit: nem fognak mást ültetni a helyére. Muszáj csökkenteniük a létszámot; habár Austin remek munkát végzett, a banknak be kell tartania a részvényeseknek tett ígéretét. Ami azt jelenti, hogy nincs visszaút. Nem tudta, mihez kezdjen Darnyval. Még nem íratta be az iskolába, és nem adhatja óvodába sem, bármennyire szeretné. – Ha egy nyúllal csinálnád ugyanezt, már eljárást indítottak volna ellened – jelentette be Darny vidáman, amikor Austin leültette a kanapéra egy Pókember-képregénnyel és egy gigantikus zacskó chipsszel, amit Darny olyan zajosan rágcsált, hogy Austin majd’ beleőrült. – Szívesen látnám újra azt az idős hölgyet. Jó fej volt. – Melyik idős hölgyet? – kérdezte Austin, és próbált rájönni, vajon kiről beszélhet Darny. Ha nem visel csúcsos, fekete süveget, és nem mézeskalácsházban él, Austin hajlandó adni neki egy lehetőséget. – Mariant. Vagy Miriamet. Valami ilyesmi. Issy anyját. – Ja, tényleg – mondta Austin kimerülten. Már el is felejtette, hogy ő is itt van. Párszor már találkoztak; a felszínen kedvesnek tűnt, egy kicsit dilis, de jobbára ártalmatlan. Issy késő esti meséiből azonban úgy vélte, hogy sokkal, de sokkal rosszabb. De azért vigyázhat a fiúra, nem? Ennyivel tartozik Issynek. Aztán eszébe jutott, mint minden nap ezerszer, hogyan állnak a dolgaik Issyvel, és legszívesebben felüvöltött volna kétségbeesésében.

De nem tette. Nem tehette. Darny kirázta a chipses zacskót, és az összes morzsa a padlóra hullt. Aztán hangosan böfögött. – Felhívom – mondta Austin. Issy nyakig volt a marcipánban, amikor megcsörrent a telefon. Azonnal tudta, ahogy néha az ember egyszerűen tudja. Némelyik telefonhívás egyszerűen másképp csörög. És éppen Austinra gondolt. Habár az igazat megvallva minden éber pillanatában Austinra gondolt, csakúgy, mint minden álmatlan éjszakán, valamint minden kora reggeli álmodozás alkalmával. Beletörölte kezét a rózsaszín csíkos köténybe, és fölvette a telefont. Ismeretlen szám. Neki egyáltalán nem ismeretlen. – Austin? – Issy? Nagyot nyelt. – Nekem nagyon… Aztán összeszedte magát. Majdnem kiöntötte a szívét, a fájdalmát, a szomorúságát és a félelmét, hogy elveszíti. Minden bánata és bizonytalansága felszínre tört. De vajon segítene ez bármin is? Mit bizonyíthatna vele? Hogy érzelmi zsarolással ráveheti a férfit, hogy föladja csodás életét? Vajon ez boldoggá tenne bárkit is? Ismét nekifutott. – Nekem nagyon sürgősen marcipánt kell készítenem. Rengeteget. Austin az ajkába harapott. Szinte látta maga előtt a nőt az erőfeszítéstől kipirult arcával. Néha, amikor nagyon összpontosított valamire, kidugta a nyelvét, mintha egy képregényben szerepelne. Éppen azt csinálta, amit a legjobban szeretett; boldogan sürgött a konyhában. Ezt ő nem veheti el tőle. Nem teheti. – Utálom a marcipánt – mondta. Issy nagyot nyelt.

– Először is: tévedsz. Másodszor: még meg sem kóstoltad az enyémet. – De utálom az ízét meg az állagát. Szerintem mindenkinek lehet saját ízlése az ételek terén. – Kivéve, ha tévednek. – Te meg a céklát utálod. – Azért, mert az lóeledel. Ezt mindenki tudja. – Szerintem a marcipán meg… nyúleleség. Vagy mókuseleség. A mókusok szeretik a mandulát. – Szerintem törvénytelen marcipánnal etetni egy mókust – jegyezte meg Issy. – Nem tudom, éppen hiányoztam az iskolából, amikor mókusokról meg marcipánról volt szó – mondta Austin. Elhallgattak. Issy már azt hitte, beleőrül a vágyakozásba. Vajon miért hívta a férfi? Valami megváltozott? Meggondolta magát? – Szóval? – kérdezte. – Öö – mondta Austin. Nem tudta, hogyan fogjon bele anélkül, hogy megbántaná a nőt. – Az a helyzet – kezdte –, hogy kicsit tovább kell maradnom… Issynek elfacsarodott a szíve, mint egy szivacs, amit kicsavartak. Érezte, amint kiszárad és kihal belőle az élet. Csak annyit bírt mondani: – Ó. – És hát. Nos. Arra gondoltam… – Nem tudok megint elmenni – mondta Issy gyorsan és felindultan. – Képtelenség. Ilyesmit ne is kérj tőlem, Austin. Jézusom, gondolta Austin. Ez egyre rosszabb. Habár amikor tárcsázott, még megfordult a fejében, hogy Issy esetleg azt mondja: „Kedvesem. Felejtsük el a múlt hetet. Hadd menjek vissza. Próbáljuk meg újra.” Persze ostobaság volt erre számítania. Issy nyakig merült a marcipánba. Austin elvesztette az eszét. – Nem, dehogy. Persze, természetesen nem – dünnyögte. Eltűnődött, vajon

mit szólna Merv, ha most itt lenne. Valószínűleg valami egyenest és lényegre törőt. – Azon tűnődtem, megadnád-e az anyád számát. Issy kis híján elnevette magát, de tudta, hogy ha megtenné, könnyek követnék a kacagást. – Minek, randizni akarsz vele? – kérdezte. – Dehogyis… Darny miatt kell. Hogy besegítsen Darny körül. – Amiért otthagytalak? – kérdezte Issy. – Nem – felelte Austin. – Azt tetted, amit tenned kellett. Tényleg Darny miatt. Nagyon megkedvelte. – Anyám is őt. – Ezért… úgy értem, amíg el kell intéznem néhány dolgot… Erről fog szólni Austin új élete, döbbent rá Issy. Mindig lesz néhány elintéznivalója. A telefonja mindig csörögni fog; mindig a munkája lesz az első. – Hát persze – mondta. – Elküldöm SMS-ben, miután lerakom. Szünet következett. Egyikük sem tudta biztosan, vajon ez azt jelenti-e, hogy Issy lerakja, és ha igen, ez mennyire lesz végleges. – Issy – mondta végül Austin. Ez már Issynek is túl sok volt. Elszorult a torka. – Ne – mondta. – Ne kezdd. Kérlek. Csak ezt ne. Elküldöm a számot. – Nincs karácsony? – nézett Darny döbbenten Marianre. – Az meg hogy lehet? – Nem tanultok a vallásokról az iskolában? – mordult fel Marian. – De – felelte Darny. – Arról, hogy milyen nagyszerűek. Baromság. Különben is kirúgtak az osztályból, mert meséltem az inkvizícióról. – Nem tanultok az inkvizícióról? – Bevittem róla egy könyvet – vont vállat Darny. – Kelise Flaherty lehányta a táblát. Legalábbis ő volt az első, aki hányni kezdett. Mariannek megrándult a szája.

– Emlékeztetsz valakire – mondta. – Mindenesetre ez sokkal jobb. Hanukának hívják. – Ja, tényleg. A haverom, Joel is azt ünnepli. Azt mondja, nagyon szar. – De nyolc napon át minden este kapsz ajándékot! Ez a fény ünnepe. – Azt mondja, az ajándékok egyre szarabbak a vége felé, és amikor a húgaival panaszkodtak, és karácsonyfákat rajzoltak mindenre, a szüleik végül feladták, és a karácsonyt is megünnepelték. Azóta hanukát és karácsonyt is tartanak. – Marianre pillantott. – Talán én is ezt fogom csinálni. – Talán – mondta Marian. – De az nagy tiszteletlenség. – Akkor jó – mondta Darny, és belerúgott a székbe. A lába nem ért le a bárszékről, melyen ült, miközben a root beer floatot szürcsölte. – Szeretsz bajba kerülni? – kérdezte Marian gyengéden. Darny vállat vont. – Nem izgat. Ha a tanárok utálnak, a nagyok kevésbé. Szóval érted. Egyensúly. A tanárok legalább nem ütnek. Marian elmosolyodott. – Tudom, mire gondolsz. Én folyton lógtam. – Azt is csinálom – mondta Darny. – A gond csak az, hogy amerre lakunk, ott mindenki ismer. A sok kotnyeles folyton kiszúr és beárul Austinnak, ő meg csak sóhajtozik és mereszti rám azt a kiskutyaszemét. Baromság. Bárcsak olyan helyen élhetnék, ahol senki sem ismer. Te hová mentél, amikor lógtál? – A vidámparkba – felelte Marian. – Ingyen fölszállhattam a bármire. – Komolyan? – kérdezte Darny. – Ez szuperül hangzik. – Hát, meglett a… következménye – mondta Marian. – Úgy is mondhatnám, hogy végül megfizettem érte. – Ez egy metafora? – kérdezte Darny. – Vagy értenem kellene? – Korodhoz képest nagyon okos vagy – mondta Marian. – Ha a fiatalok ezt tudnák, és cselekednének… hát. Mostanra biztosan rájöttek volna. De a hibáinkért megfizetünk.

Átnyújtott egy apró, barna papírba burkolt csomagot. – Ez meg mi? – kérdezte Darny. – Kinyithatom most? – Nem figyeltél? – kérdezte Marian reszelős hangon, de mosolyogva. – Persze hogy kinyithatod. Darny kibontotta. Egy kocka alakú fapörgettyű volt benne furcsa betűkkel az oldalain. Marian arra számított, hogy nem fog tetszeni a fiúnak, de azért remélte, hogy elmagyarázhatja, mi ez és mit jelent. Kedvelte a fiút. Volt benne valami. Ám Darny ahelyett, hogy félrelökte volna mint gyerekjátékot, fogta, és minden irányból alaposan megnézte. – Nem tudom elolvasni a betűket – mondta. – Furák, mint a Ben Ten: Alien Force-ban. Ami príma. – Ez egy trenderli – mondta Marian. – Játszani lehet vele. Darny megpörgette a kezében. – Úgy bizony. Régen a zsidó tudósoknak el kellett játszaniuk, hogy nem tanulmányozzák a Talmudot… a szent könyvet. Ezért úgy tettek, mintha csak játszanának. Holnap pedig kapsz egy másik ajándékot is, méghozzá geltet. – Az meg mi? – Majd meglátod. Tetszeni fog. – Meg lehet enni? – Ami azt illeti, igen. Most pedig van kedved sétálni velem? – Hideg van kint. – Csak a moziig. Kétsaroknyira van, és a Csoda New Yorkbant vetítik. Szerintem tetszeni fog. – Elég lányosan hangzik – jegyezte meg Darny kétkedéssel a hangjában. – Ígérem, hogy senkinek sem árulom el – mondta Marian.

Tizenhatodik fejezet CAROLINE TARLÓRÉPÁS PITEMEGLEPETÉSE Aprítsunk fel tarlórépát, gombát, retket, kelbimbót és lilahagymát, tegyük egy serpenyőbe, és locsoljuk meg lenolajjal. Adjunk hozzá egy kevés köményt. Töltsük bele teljes kiőrlésű tésztába. Süssük meg. Szellőztessük ki a füstöt a házból. Rendeljünk pizzát. Karácsony előtt három nappal Caroline viszontlátta Donaldot. Parányi mackóra hasonlított a pizsamájában, amikor kiosont Kate házából. A kisfiú észrevette Caroline-t, és pislogott, ujját a szájába dugta. Caroline szigorúan nézett rá, és fölment az impozáns kőlépcsőn. A házat gyönyörűen felújította egy építész, akivel egy évvel korábban járt. A viszonynak vége szakadt, amikor a férfi sonkás szendvicset akart venni Caroline-nak, és mindketten rádöbbentek, hogy nincs közös jövőjük. Viszont ügyesen dolgozott. A zöld bejárati ajtó mindkét oldalán tökéletes bukszusok sorakoztak. – Gyere – mondta Caroline, és megfogta Donald kezét. Becsöngetett. Senki sem válaszolt, ezért kinyitotta az ajtót. A dada kimerülten állt egy hatalmas halom vasalnivaló mellett, miközben az ikrek föl-alá rohangáltak a lépcsőn, a frissen festett korlát és az ízléses festmények között, és botokkal ütlegelték egymást. – Öö, nem hiányzik valaki? – kérdezte Caroline. A dada csüggedten fölnézett. – Á – mondta. – Gyere ide. Már megint elszökött? – Még kicsi – mondta Caroline. – Csak az anyját kereste. Hol van? A dada vállat vont. – Ágyban. Ki kell pihennie az időeltolódást. Most értek vissza Ciprusról. – Ciprusról? Caroline fölmasírozott a lépcsőn.

– Kate! KATE! Nyílt az ajtó. – Heinke? Nem tudnád legalább öt másodpercre elhallgattatni azokat az istenverte kölyköket? – Kate? Kate méregdrága selyem hálóinget viselt, és nagyokat ásított. Caroline az órájára pillantott. Már elmúlt tizenegy; Kate ma korán kelt. – Jól telik a vakáció? Kate azonnal fölébredt. Tágra nyílt a szeme. – Caroline? Te meg mi az ördögöt keresel itt? – Az utcáról hoztam be a gyerekedet. Na és te mit csinálsz? Kate felhorkant. – Jaj de hálás vagyok, amiért kioktattál a gyerekekről. És ki panaszkodik folyamatosan Richardnak a tandíjról? Hirtelen kiszólt egy férfihang a hálószobából. Mindkét nő megdermedt. – Senki, drágám! – mondta Kate optimistán. De már késő volt. Caroline fölismerte a volt férje jellegzetes hanglejtését. Mintha gyomorszájon vágták volna. Szóval itt lapul a rohadék! Nem csoda, hogy ő nem jön ki Kate-tel. Caroline sok minden volt, de gyáva nem. Mély levegőt vett, és szembeszállt a balsorsával, ahogy a szigorú, bentlakásos iskolában tanulta. – Jóságos ég, ne gyerekeskedjetek már – mondta, miután összeszedte magát. – Remélem, használtál óvszert, Richard; emlékszel, amikor mindenkit megfertőztél chlamydiával? Kate elsápadt, és csak tátogott, Caroline pedig sarkon fordult. Odalent a dada kihúzta a vasalót. – Kiszállok! – kiáltotta. – Nem robotolok tovább ennél az eszelős nőszemélynél! Keresek munkát egy kevésbé eszelős nőszemélynél. Viszlát! Ne veszítsék el a gyereket! Mindhárom gyerek zokogni kezdett a drága Petit Bateau Breton ingében. Összetaknyozták a William Morris tapétát. Donald leejtette a gyümölcslés dobozát a szőnyegre. Caroline kimasírozott a házból.

– És legalább most az egyszer zárjátok be utánam az ajtót! – kiáltott vissza. Később a munkáját nézte. Pitét sütött a gyerekeknek. A gyerekek féltek a főztjétől; máskor mindig nyers étellel próbálta etetni őket. Különösen a lánya, Hermia hátrált meg még mindig az anyja kritikus tekintete elől, noha már kilencéves volt. Egyedül az iskolában lelt vigaszra, megette a többi lány maradék pudingját. Meg is látszott rajta. Caroline tarlórépát, káposztát, sárgarépát és néhány szelet almát tett bele, és meglocsolta némi alacsony kalóriatartalmú olajjal. Aztán befedte az egészet tésztával. Az egyelőre eltakarja, később majd rászól Hermiára, hogy ne egye meg a tésztát, ahogy ő sem fogja. Perdita a konyhában sürgött, és kétkedőn nézte a pitét, Caroline azonban egyetlen figyelmeztető pillantással lehűtötte az asszonyt. Caroline az ügyvédjének is írt egy levelet, melyben további intézkedéseket követelt mindazért a fájdalomért és gyötrelemért, amit Richard hűtlensége okozott. Miután Maya átvette a délutáni műszakot, Issy pedig visszatért, szabad idejében a fényképalbumot nézegette. Mint minden más az életében, a fényképalbuma is makulátlan volt. Csak a legjobb képek kerültek bele, melyeket gondosan beállított, tökéletes környezetben fotóztak – síeléskor a tűz mellett a faházban, egymáshoz illő pulóverben, forró csokis bögrével a kezükben (Achilles sikoltozni kezdett, és nem volt hajlandó hozzáérni a hóhoz; Hermiát kegyetlenül kigúnyolták a síoktatáson, és öt hónapig rémálmai voltak); a nyaralójukban a szigeten (Richard egész idő alatt a telefonon lógott; Caroline-t megőrjítette a rengeteg szúnyog meg az, hogy nem volt, aki vigyázzon a gyerekekre); kiöltözve egy esküvőre (Richard a koszorúslányokkal cseverészett, Caroline elsírta magát, és a házasság hat hónapig tartott, majd a menyasszony meglépett a szakáccsal). Caroline szomorkásan mosolygott a drága albumokra és az üres történetekre. Voltak azonban más történetek is, igaziak. Hermia fölrakta a karácsonyfára a gyerekszobából az angyalkáját, és az egyik ágat teljesen

lehúzták a díszek (amint lefeküdtek aludni a gyerekek, Caroline azonnal rendbe szedte a fát, hogy szép legyen). Caroline az idei fára pillantott. Rendkívül ízléses, ezüstfehér darab volt. Csakhogy hiányzott róla Hermia angyalkája. Caroline eltűnődött, vajon hol lehet. Aztán ott volt Achilles ugyanolyan pizsamában, mint Donald. Caroline bújós kisfia, aki most ellenségesen és lázadóan viselkedett, ha Caroline azt merte mondani neki, hogy váltson tiszta inget, vagy tegye le a játékkonzolt. A képen Richard ölében ült; Richard éppen kicsomagolt egy hatalmas, nevetséges bábut, amit az egyik üzleti útján vett valahol. Óriási, esetlen papagáj volt lila és rózsaszín bóbitával és megszállott vigyorral. Ocsmány darab; Caroline az Oxfamnek adta, amint véget értek az ünnepek. A képen azonban apa és fia majd megszakadt a nevetéstől, és hirtelen nagyon hasonlítottak egymásra. Jó kép volt. Caroline elkáromkodta magát. Perdita már elment, a ház pedig – dupla üveges, természetesen, kellően távol forgalmas úttól – hirtelen nagyon csöndesnek tűnt, egyedül a hallban tornyosuló, gyönyörűen helyreállított francia állóóra tiktakolása törte meg a csöndet. Caroline nem akarta tovább nézegetni a fényképalbumokat. A gyerekeivel akart lenni, pitével akarta etetni őket, és a bocsánatukat akarta kérni, amiért a fényképalbumban szereplő család így megváltozott. Hirtelen ötlettől vezérelve elment értük az iskolába – máskor mindig bent hagyta őket házi feladatot írni tanítás után, hogy egy kicsit magával foglalkozhasson. A többi anya idegesen rámosolygott, de senki sem szólította meg. Nyilván azt hitték, hogy a válás fertőző, mint a fejtetű. Caroline rájuk se hederített. A gyerekei meglepetését – sőt az igazat megvallva aggodalmát – figyelmen kívül hagyta, amikor kijöttek a drága sapkában és dzsekiben, egy tanárral a nyomukban, aki nem tudta elhinni, hogy ezúttal nem maradnak tovább. – Valami baj van? – kérdezte Achilles. – Nincs semmi baj, drágám – hazudta Caroline. – Csak látni akartalak titeket, ennyi az egész.

– Történt valami a nagyival? – kérdezte Hermia. – Semmi, de ne aggódjatok, ha valami történne vele, majd kaptok egy új pónit. Most pedig gyertek, menjünk haza együtt. – Csináltam karácsonyi díszt! – mondta Achilles, és felmutatott egy félresikerült Télapót túlméretezett fejjel. Caroline máskor csak udvariasan mosolygott az ilyesmi láttán. Ma azonban kézbe vette. – De hiszen ez fantasztikus! – mondta. – Föltegyük a fára? A gyerekek idegesnek tűntek. – Azt hittem, nem szabad a fához nyúlnunk – mondta Achilles. – Ilyesmit sosem mondanék – felelte Caroline. – Vagy igen? Tényleg ezt mondtam? A gyerekek összenéztek. – Jó, jó, felejtsük el. Ma minden más lesz. És főztem vacsorát is! Pitét! – Megfogta Achilles kezét. A kisfiú furcsa módon hagyta. – Miféle pitét? – Meglepetéspitét. A gyerekek elszontyolodtak. – Most pedig meséljetek, hogy telt a napotok? Legnagyobb meglepetésére a gyerekek valóban elmesélték. Caroline máskor el szokta küldeni őket, hogy fejezzék be a házi feladatot, vagy Perdita elvitte őket karatéra, úszásra Kumon-matekra vagy bármire, ami aznap délután éppen be volt ütemezve. Ahogy együtt sétáltak hazafelé, Caroline döbbenettel hallgatta Hermia hosszadalmas és részletes beszámolóját arról, hogy ő, Meghan, Martha és Maud a legjobb barátnők voltak, de többé nem lehetnek a legjobb barátnők, és azt mondták, hogy majd újra lehetnek a legjobb barátnők, amikor lesz számára hely köztük, és nem lesz nagy hasa többé, Caroline pedig figyelmesen hallgatta a történetet, amit Hermia teljesen közömbös hangon adott elő, mintha ez lenne a dolgok normális rendje, hogy egy csapat kislány egyszer csak az ember ellen fordul, és azt mondják, hogy többé nem játszhat velük. Hermia makacs, sűrű, fekete

haját nézte, amit a kislány Richardtól örökölt, és képzeletben összehasonlította a barátai lányainak selymes, szőke hajával. Aztán megölelte Hermiát. – Várod már a karácsonyt? – kérdezte. Hermia vállat vont. – Nem tudom – mondta. – Félek Hanford nagyitól. – Richard anyja rémisztő vénasszony volt, aki a semmi közepén élt egy kísérteties, öreg házban, amit nem volt hajlandó fűteni. – Ne aggódj – mondta Caroline. – Majd a következő nap csapunk egy rendes ünneplést. Amikor hazaértek, Achilles kipakolta az iskolatáskáját. Rengeteg könyv és házi feladat lapult benne. – Úgy hallottam, Louis McGregor kilencéves koráig nem kap házi feladatot – mondta Caroline. – Nektek minden estére ilyen sok jut? Achilles összerezzent, és az arca, amit Caroline máskor elégedetlennek és konoknak talált, most egyszerűen kimerültnek tűnt. Csak egy kisfiú arca. Egy ilyen apróságnak kell a régimódi padban ülnie, és a többi gyerekkel versengenie, akik szintén túlterheltek, idegesek, és minden tőlük telhetőt elkövetnek, hogy a felnőttek kedvére tegyenek. Caroline megcirógatta az arcát. Eltűnődött, vajon tényleg olyan rossz lenne-e, ha Richard nem fizetné tovább a tandíjukat. Talán ha Louis iskolájába járnának, ahol megtartják az afroamerikai történelem hónapját, és krumplifigurákat készítenek, meg… Nem. Micsoda nevetséges ötlet! Szörnyű szag áradt a konyhából. – Megnézzük, mennyire szörnyű a pite? – kérdezte. – És ha tényleg rossz, rendeljünk pizzát? – Ehetünk a tévé előtt? – kérdezte Achilles, aki úgy döntött, kihasználja anyja átmeneti gyengeségét. Az Aubusson-szőnyeggel és az eredeti, felújított tölgyfa padlóval ez határozottan tilos volt; ételt, cipőt, bort és állatot Caroline kitiltott a nappaliból. Ahogy azt a Homes and Gardens képzeletbeli riporterének szokta mesélni, ez az ő kis oázisa: menedék a

londoni nyüzsgés elől. Hozzá szokta tenni még azt is, hogy itt meditál, habár a válás óta nem meditált, mivel ha éppen nem volt elfoglalva valamivel, akkor azon töprengett, mennyire szeretné kinyírni Richardot. Caroline a szemét forgatta. – Hát jó. Most az egyszer. Végiglapozta a tévéműsort. – Karácsony van. Biztos vetítik az Óz, a csodák csodáját. Vetítették. Sufjan Stevens „Csak karácsonykor” című dalát kedvelte Issy a legjobban. Gyönyörű volt, és most mintha éppen ezt hallotta volna mindenfelől. Követte, amikor elment bevásárolni a karácsonyi ebédhez (Helena elkísérte, ám amikor Chadani Imelda megszállottan rugdosni kezdett mindent, Issy hazaküldte őket), s a refrén végigkísérte a polcok közt: „Csak békét hozni / Csak karácsonykor / Csak kis Jézusra várni… Mi enyém volt egykor.” Issy úgy érezte, mintha egy homályos szemüveggel vagy egy távcső másik végével szemlélné a világot; családok vették körül – neki nem volt családja –, gyerekek – azok sem – és vidám párok, akik nevetgélve mutogattak a fagyöngyre, ő meg kelbimbót pakol a kosarába, mert Ashok rokonai vegetáriánusok, és habár Ashok biztosította afelől, hogy hoznak magukkal ételt, Issynek esze ágában sem volt üres tányérral és reménykedő arckifejezéssel fogadni a vendégeit. Bedobálta a kosarába a pástétomot, a tölteléket, a rengeteg burgonyát és a mogyorót a mogyorós sülthöz, feltűnően csóválta a fejét a mince pie töltelékek láttán, és berakott még négy doboz kekszet. Ashok ragaszkodott hozzá, hogy ő fizesse az ételt, mivel azonban a legtöbb rokona alkoholt sem iszik, Issy rádöbbent, hogy neki kell beszereznie az italt, vagy talán megkérhetné a többieket, hogy hozzanak magukkal. A különleges, évszaknak megfelelő italokat, likőröket és más, általa ihatatlannak tartott leveket kínáló polc előtt mélyet sóhajtott. Nem tudta elképzelni, hogy milyen hangulatban lesz karácsonykor; lehet, hogy a rosszkedve mindenki

mást is lehervaszt, és egy kicsit be kell csípnie ahhoz, hogy felviduljon. Vagy talán éppen az ellenkezője; talán bátran állja majd a sarat az első két pohárig, mielőtt összeroskad. Egy sokkal fiatalabb nő rátolta a lábára a babakocsit, majd bocsánatkérőn nézett rá. – Sajnálom – mondta. – De olyan nagy itt a tömeg. – Semmi baj – mondta Issy. – Nem történt semmi… Én voltam az, aki… én csak itt állok… A nő elmosolyodott. – Mekkora szerencséje van! Ha én megállok egy pillanatra, ez itt elkezd teli torokból bömbölni. Issy udvariasan mosolygott. Egyáltalán nem érezte magát szerencsésnek. – Szóval akkor hazamegyünk, vagy mi lesz? – kérdezte Darny. Ismét a New York City Cupcake-ben ültek. Kelly-Lee diadalittasan vette tudomásul, hogy Issy elment. – Visszajön? – kérdezte jelentőségteljesen. Austin megpróbált hanyagul mosolyogni, majd teljesen meg is feledkezett a lányról. – Issy anyjához nem mehetünk – mondta Darny. – Ők nem tartanak karácsonyt. Austin az ajkába harapott. Tudta, hogy Issy nem a londoni házában van. Késő este próbálta hívni otthon, és hagyta, hogy sokáig kicsengjen, noha jól tudta, hogy hülyeség és értelmetlen. Habár sejtette, hogy Helenánál lehet, ott mégsem kereste. Csak a saját számát hívogatta, hagyta, hogy csöngjön, és egy pillanatra elképzelte, amint Issy leoson a földszintre Austin rémes régi pizsamájában, majd a hideg fapadló miatt panaszkodik, ami mindenfelé recseg-ropog, és lábujjhegyen ugrálva szidalmazza, amiért ő ilyen későn hívja, holott reggel korán kell kelnie, majd azonnal meg is bocsát neki. – Nem – mondta. – Merv meghívott a családjához. Ha el akarunk menni. Azt mondta, rengetegen lesznek, úgyhogy mi is beférünk. Darny sötéten bámulta a lapos, almás-fahéjas muffint.

– Inkább ne – mondta. – Mi lennénk a fura külföldiek a vicces akcentusukkal, akikbe mindenki beleköt. – Tudom – mondta Austin. – De az a helyzet… Eszébe jutott a tavalyi karácsony. Ahogy a dunyha alatt kuncogtak. Nem voltak hajlandók felöltözni, és az ünnepi pizsamájukat viselték, amit Issy másnap félretett, és ragaszkodott hozzá, hogy csak különleges alkalmakkor vegyék elő. Addig játszottak „ki a legbátrabb”-at a Quality Street cukorkákkal, amíg csak a tejkaramellások maradtak meg belőlük. Később Darny lefeküdt aludni, Issy pedig gyertyát gyújtott, betette a gyémánt fülbevalóját, és sápadt bőre ragyogott a fényben… Austin kétszer is nagyot pislogott. Nem. Ideje visszatérni a valóságba. Azt tenni, amit mindig is tett: a lehető legjobbat kihozni a helyzetükből. Ami azt jelenti, hogy ideje beavatni Darnyt. Elővette a levelet a zsebéből. – Az a helyzet, Darny, hogy tudom, haragudnom kellene, de nem igazén értem, hogy miért, mert szerintem azt leszámítva, hogy nagyon-nagyon idegesítő vagy, igazán jól teljesítettél. – Fogd be – mondta Darny, és elolvasta a fejjel lefelé tartott levelet. A vagányság egyből eltűnt az arcáról, és hirtelen legalább két évvel fiatalabbnak tűnt. – Kicsapnak? Ez komoly? Austin vállat vont. – Ugyan már, Darny, szinte könyörögtél érte. – Igaz – mondta Darny. – Tényleg túl messzire mentél. – Hmm. – És különben is utálod azt az iskolát. – Utálom. Darny nagyot nyelt. Austin látta, hogy tényleg felzaklatja a hír. – Azt hittem… azt reméltem… – Mit? Darny belerúgott az asztal lábába. – Hülyeség…

– Mit? Darny elfintorodott. – Azt hittem, ettől észhez térnek… és talán megértik, hogy a gyerekeket is meg kellene hallgatniuk. Austin hátradőlt. – Mondd, hogy ez nem megint arról szól, hogy szerinted szavazati jog illeti a gyerekeket. – De igen! – mondta Darny. – Soha senki nem hallgat ránk. – Ennyi telik az emberektől – mondta Austin. – A pokolba! Ezt még megemlegetik, amikor te leszel a miniszterelnök. Darny hirtelen nagyon kicsinek tűnt. – Nem akartam… én nem tudtam, hogy ebből nagy baj lesz. Austin nagyot sóhajtott. – Nem – mondta. – Hát persze hogy nem. Még csak tizenegy éves vagy, ebbe nem tudsz belegondolni. De Darny. Komolyan azt kívánom, hogy bár végiggondoltad volna. – Most a King’s Mountba kell majd járnom? – kérdezte Darny pánikba esve. – Ott elevenen megnyúznak mindenkit, Austin. Különösen a gyengéket. Emlékszel arra a bandára, amelyik az összes hétévest megbillogozta? – Igen – felelte Austin komoran. A King’s Mount mindig kitüntetett helyen szerepelt a helyi újságban. – Éppen ezért – mondta, és körbepillantott – úgy gondolom, hogy az lesz a legjobb, ha itt maradunk, Darny. Itt remek iskolák vannak, olyanok, hogy el se hinnéd, ahol szeretik a függetlenül gondolkodókat, mindenféle izgalmas dologgal foglalkoznak, és a világ minden részéről találkozhatsz gyerekekkel… szerintem tetszeni fog… – Itt maradunk? New Yorkban? Darny a bátyjára nézett. Austin felkészült a könnyekre, kiabálásra, makacskodásra – bármire, csak erre nem. – Nagyszerű! – mondta Darny, és belebokszolt a levegőbe. – Annál a pöcegödörnél nem lehet rosszabb. Király! Bárcsak látna most Stebson! New Yorkban fogunk lakni! Igen! Mikor jön vissza Issy?

– Ő… nem jön – mondta Austin. – Nem hagyhatja ott a kávézót. – Ne marháskodj már – mondta Darny. – Persze hogy otthagyhatja, rengeteg ember dolgozik nála. – Ez nem ilyen egyszerű – mondta Austin. – Az a vállalkozása. Darny értetlenül bámult rá. – Nem jön velünk? Odalépett Kelly-Lee. – Minden rendben? Annyira sajnálom, de véletlenül meghallottam… tényleg ideköltöztök? – Úgy tűnik – mondta Austin. – De hiszen ez CSODÁLATOS! Én leszek az új barátotok. – Austin vállára tette a kezét. – Megmutatom a várost. Veled pedig, bogaram, biztos vagyok benne, hogy a legjobb barátok leszünk. Darny szótlanul bámult a nőre, majd belerúgott az asztalba. Egy idő után halkan azt mondta: – Biztos én voltam. Biztos az én hibám. Austin hunyorított. – Micsoda? – Hogy Issy nem jön. – Azt hiszed, miattad nem jön velünk Issy? – Rossz voltam az iskolában, és undok voltam hozzá. – Darny teljesen elcsüggedt. – Én nem akartam, Austin. Nem akartam. Sajnálom. Sajnálom! – Csitt, csitt – csitítgatta Austin, aki most legszívesebben elkáromkodta volna magát. – Nem, hát persze hogy nem. Persze hogy nem a te hibád. Szeret téged. Darny sírva fakadt. – Az én hibám – mondta Austin. – Önző dög voltam. És ahogy a dolgok alakultak, én hülye, azt hittem, hogy ez jól fog elsülni, és hogy hagynom kellene, és erre ez… Darny már nem úgy festett, mint egy megvadult kiskamasz. Zaklatott, rémült kisfiúvá vált.

– Kérlek, hívd ide – mondta. – Kérlek, Austin. Austin nagyot nyelt. Nem válaszolt.

Tizenhetedik fejezet Issy kipakolta a rengeteg élelmiszert az alagsorban, az apró ajándékokkal egyetemben, melyeket a Bootsban kapott föl sietve. Odafönt Maya még mindig felszolgált, Pearl és Caroline pedig vidáman vitatkozott azon, hogy hány éves korban érdemes elárulni a gyerekeknek az igazat a Télapóról. Caroline szerint ha a gyerek szülei keményen megdolgoznak a fizetésükért, a gyerekeknek ezt értékelniük kell, és meg kell tanulniuk a dolgok értékét. Pearl nem értett egyet ezzel. A karácsony előtti utolsó szombat volt, és Louis Télapó-szakállt készített magának egy hatalmas tekercs vattából, kartonból és ragasztószalagból. Télapó-sapkája is volt, amit Nagy Louistól kapott, és nyájasan mosolygott a többi gyerekre a kávézóban. – Nem én vagyok az igazi Télapó – mondta segítőkészen egy kislánynak. – Szeretnél te is szakállt? A kislány bólintott, és Louis hamarosan ráállt a sorozatgyártásra. Végül belépett egy alacsony nő, és zöld teát rendelt, majd alaposan körülnézett, és megszállottan írni kezdett egy kis jegyzetfüzetbe. – Én is kaphatok egyet? – kérdezte. – Persze – mondta Louis. – Csak ne tégy úgy, mintha te lennél a Télapó. Te nem ő vagy. – Nem hiszem, hogy bárki összetévesztene a Télapóval. – Se egy rendövvel. Nem öltözhetsz rendövnek. A nő zavartan fölnézett, és biztosította Louist, hogy esze ágában sincs rendőrnek öltözni. – Sajnálom – mondta Pearl a vastag, fehér szakáll mögül. – Az apja megengedte neki, hogy megnézze a Terminátor 2-t, és az halálra rémítette. – Nem lep meg – mondta a nő. – Engem is halálra rémített, pedig már felnőtt vagyok. Louis nagy, barna szemével megértően nézett rá. – Nem igazi, hölgyem. Az csak egy film. Feküdjön le aludni.

A nő szélesen elmosolyodott, majd nagy csattanással becsukta a jegyzetfüzetét. Pearl felé fordult. – Rendben, rendben – mondta. – Föladom. Már eleget láttam. Már majdnem itt a karácsony, és hullafáradt vagyok. – A pulthoz lépett, és kinyújtotta a kezét. – Abigail Lester. Super Secret London Guide. Stílusrovat. Pearl udvariasan megrázta a kezét, bár maga sem tudta, miért. – Öö, üdv! Caroline elnyúlt a pulton, mint egy megnyúzott macska. – A-BIGAIL! – nyivákolta, mintha régi barátok lennének. A nő teljesen összezavarodott. – Öö, ez az ön létesítménye? – kérdezte. – Nem, a pincében pityergő lányé – mondta Pearl. – Várjon. ISSY! – Megkínálhatjuk egy süteménnyel… forró csokival? Egy pohár borral? Nem szoktunk bort felszolgálni, de a péntek estékre mindig félreteszünk egy kicsit… – Caroline nem bírta abbahagyni a locsogást, és Pearl nem értette, miért. – Nem, nem, köszönöm. A sok vidám arcot látva itt minden tökéletes. Issy fölvánszorgott a lépcsőn piros szemmel, tompa fejjel. Mintha az időeltolódás sosem ért volna véget; egyre rosszabb lett, beleivódott a bőrébe, mintha föl akarna ébredni, de nem bírna, mert tudta, hogy ha egyszer fölébred, kénytelen lesz szembenézni a valósággal: Austin több ezer mérföldre van, és örökre ott is marad. – Gratulálok – mondta egy hang. Issy hunyorgott, és észrevette az előtte álló szőke hajú nőt. – A következő számban hivatalosan is bejelentjük, hogy önök nyerték a legszebben berendezett független üzlet díját. Issy pislogott. – A fiatalember döntötte el a kérdést – mondta Abigail, és Louisra pillantott, aki már tudta, hogy valami jót cselekedett, és kíváncsian várta, hogy kiderüljön, mi az. – Az ingyen Télapó-szakállak osztogatása rendkívül magas szintű kiszolgálásról tanúskodik. Szép munka, fiatalember. – Köszö’m szépen – vágta rá Louis.

– Ki fogunk küldeni egy fényképészt… És kiállítunk egy ötszáz fontról szóló csekket. Gratulálunk! Abigail arra számított, hogy Issy mondani fog valamit, Issy azonban csak egy köszönömöt bírt kinyögni. – Természetesen az ötlet tőlem származott – mondta Caroline, és közelebb furakodott. – Megmutathatom a belsőépítészeti beszállítóimat és ötleteimet. – Annak nagyon örülnék – mondta Abigail. – Itt a névjegyem. Jövő héten, a karácsony utáni pangásban majd telefonálunk… ha már elég nyugodt lesz a légkör ahhoz, hogy fényképezzünk. Caroline kikapta a kezéből a kártyát, mielőtt Issy fel tudta volna emelni a kezét. – Tökéletes! Puszi! Puszi! Abigail, miután Louist megpuszilta, kilépett a boltból a Télapó-szakállal az arcán, Caroline pedig diadalmasan a többiek felé fordult. – Mi volt ez az egész? – kérdezte Issy fáradtan. – A legszebben berendezett üzlet! TUDTAM, hogy megnyerjük. Biztos a trompe-l’oeil díszeim miatt történt. – Biztos – mondta Issy, és megpróbált kierőltetni magából egy mosolyt. Végül mégis jól elboldogultak nélküle. A tudat beárnyékolta az örömét. – Ötszáz font? Hát, gondolom, eloszthatjátok magatok közt egy kis karácsonyi prémium gyanánt. Ha akarjátok, megelőlegezhetem. – Hát, lényegében az én… – kezdte Caroline, de Issy tekintetétől torkán akadt a szó. Pearl szíve nagyot dobbant, de nem akart igazságtalan lenni. – Tényleg Caroline ötlete volt – mondta. – És ő nevezett be minket. Caroline a nagylelkűség hallatán csodálkozva bámult Pearlre. – Szó sem lehet róla – mondta Issy. – Hiszen ő is azt mondta, hogy Louis szakállainak köszönhető. Őt illeti a pénz. Pearl különben is minden nap az új díszeket takarítgatja. Caroline nem tudta elviselni, ha valaki más nagylelkűbb nála. – Természetesen sosem fogadnék el többet az igazságos részemnél – mondta. – Különben sincs olyan nagy szükségem a pénzre.

Pearl és Issy egymásra mosolygott, és Issy, amikor végignézett a gyönyörű kávézón és a vidám arcokon, úgy érezte, talán mégis ki tud erőszakolni magából egy kis karácsonyi hangulatot. – Neked is elkészítettem a szakállad – mondta Louis komolyan, és föltartott egy kartonra ragasztott vattapamacsot. – Köszönöm, Louis – mondta Issy, és fölvette. A szokásos láda bor – anyja nyilván nem fogta föl, hogy elköltözött – szenteste érkezett a lakáshoz. Kóser bor volt. Issy próbálta felhívni Mariant, de nem sikerült. Anyja különben sem ünnepli meg többé a karácsonyt. Nem mintha valaha is megünnepelte volna. Minden készen állt a következő napra, az ételt előkészítette és becsomagolta, már csak be kell tenni a kávézó hatalmas ipari sütőibe. A krumplit majd holnap kell meghámozni, de erre lesz elég kéz. A többi apróságot, például az áfonyaszószt és a vajas káposztát Issy boldogan elhozta a Marks & Spencerből. A kóser bor majd csatlakozhat a Caroline által fölajánlott pezsgőkhöz, valamint Ashok két üveg whiskyjéhez, amit egy hálás betegtől kapott. Helenával sokáig fönt maradtak, beszélgettek, és becsomagolták Chadani Imelda ajándékait, aki még azt sem tudta, mi történik, de érezte, hogy valami készül, ezért sokáig fönt maradt. Ashok foglalkozott vele. Időnként elrohant a nappali mellett egy koszos pelenkát a feje fölé tartó, sikongató kislányt üldözve, de Helena és Issy rájuk se hederített. A jövőről beszélgettek. – Kiadó a kávézó fölötti lakás – mondta Issy. – A főbérlő még nem tudja, hogy kiadja-e vagy eladja. De úgy gondolja, többet fog kapni érte azért, ahol van. Úgyhogy végül a saját esélyeimet rontottam azzal, hogy olyan jó süteményillatot csináltam alatta. – Hát, próbáld meg kibérelni. Már tudja, hogy jó bérlő vagy. Aztán majd később eldöntöd, hogy mihez kezdj vele. – Hmm, talán – mondta Issy.

– Mi sem maradunk már itt sokáig – mondta Helena. – Amint visszamegyek dolgozni, fölveszünk egy nagyobb jelzálogkölcsönt, és elköltözünk. Különben is szükségünk lesz egy kertre Chadani Imeldának. Chadani Imelda éppen meglovagolta Ashokot, és megállás nélkül kacarászott. – Úgyhogy akár ide is költözhetsz. – Talán – mondta Issy, és a rózsaszín konyhára, a szép, régi, virágmintás karosszékekre nézett, melyek teljesen eltűntek a nagy halom ajándék alatt. – Nem is tudom. Talán ideje továbblépni. – Jelentkeztem – mondta Helena. – Egy beteggondozó irodánál. Nézd. – Fölmutatott egy köteg nyomtatványt. – Ejha! – mondta Issy. – Mit mondtál, amikor megkérdezték, hogy miért akarsz visszamenni dolgozni? – Azt mondtam: drágáim, mesésen tudok egyszerre többfelé figyelni. – Csak így? – Persze, csak így. Dehogyis, ne butáskodj. Csak emlékeztettem őket arra, hogy milyen szerencsések lesznek, ha nekik dolgozom, és jobban teszik, ha nem kérdeznek hülyeségeket. – No lám! – mondta Issy. – Most pedig fordulj el – mondta Helena. – Be kell csomagolnom az ajándékodat. – Ne marháskodj már – mondta Issy. – Komolyan mondtam! Fordulj el, különben nem kapod meg. Issy morgolódva az ajtóhoz ment. Chadani Imeldának most egy nadrág volt a fején. Ashok morgott, és úgy tett, mintha medve lenne. Issy mosolyogva nézte őket. Kedves látvány volt. Ashok észrevette, hogy figyelik, és fölpillantott. Abbahagyta a morgást. – Ez neked is meglehetne – mondta komoly hangon. Issy megdermedt. – Ti ketten. Nagyon bután viselkedtetek. – Ashok, AZONNAL HAGYD ABBA! – csattant fel egy hang a nappaliban,

amivel nem lehetett vitatkozni. – Csak azt szeretném, hogy Isabel is boldog legyen. Te talán nem szeretnéd, hogy Isabel boldog legyen? Azt akarod, hogy új lakásokat béreljen és új üzleteket nyisson ahelyett, hogy azt mondanád: nos, Isabel, jó volt, amikor boldog voltál, mert a barátaid is boldogok voltak, ezért mindenki boldog volt. – Figyelmeztetlek! – csattant fel ismét a hang. Issynek elszorult a torka. – Nem az én hibám volt – mondta. – Nem én hagytam ott őt. – Biztos vagy benne? – Rendben leszek. Ashok a karjába vette Chadanit, és megpuszilgatta puha, kreol arcocskáját. Helena berontott. – ÁGYBA! Ágyba, ágyba, ágyba. Mindenki.

Tizennyolcadik fejezet KARÁCSONYI PUDINGMUFFIN 100 g sótlan vaj 100 g méz 50 g cukor 2 tojás 1 teáskanál fahéj 1 teáskanál őrölt gyömbér fél teáskanál kardamom fél teáskanál őrölt szegfűszeg 250 g liszt 25 g cukrozatlan kakaópor fél teáskanál szódabikarbóna 2 teáskanál sütőpor 1 teáskanál só 100 ml tej 1 teáskanál konyak 1 teáskanál vanília Melegítsük elő a sütőt 170 °C-ra vagy 3-as fokozatra, és vajazzunk ki egy muffinsütőformát. Keverjük össze a száraz hozzávalókat, és szitáljuk át, majd tegyük félre. Közepesen gyorsan keverjük habosra a vajat, mézet és cukrot. Egyenként adjuk hozzá a tojásokat, és keverjük el benne mindet, majd adjuk hozzá a vaníliát és a konyakot is. Keverjük össze a száraz hozzávalókat három részletben, közben adjuk hozzá a tejet két részletben, és keverjük el alaposan. Süssük 20-22 percig. Ízlés szerint bevonhatjuk konyakos vajkrémmel.

– BOLDOG KAJÁCSONYT! BOLDOG KAJÁCSONYT MINDENKINEK! Louis hatalmas puszit nyomott az anyja, majd a nagyanyja arcára. – Még csak fél hat – mondta Pearl. – Aludj még. – ITT JÁRT A TÉLAPU! Louis izgatottan mutogatott a harisnyára a parányi, minden évben újrahasznosított karácsonyfa alatt, melyen a saját kreálmányai csüngtek. Pearl nem akarta átadni a nagy ajándékot, mielőtt odaérnének a kávézóba; a lakásban különben sem tudta elrejteni. Ám a kis ajándékok itt voltak gondosan becsomagolva. – Aludj még egy kicsit – mondta Pearl álmosan. Hullafáradt volt, és meg lehetett fagyni a lakásban. Nem szokott egész éjjel menni a fűtés, és most különösen hideg volt az éjszaka. – NEEEM! – Louis vadul rázta a fejét, hogy anyja lássa, mennyire komolyan gondolja. Pearlnek fogalma sem volt, hogy lehetne visszaküldeni az ágyba egy négyévest karácsony reggelén. – Hát jó – mondta. – Szeretnéd kinyitni az ajándékaidat nagyon csöndben… – Fázom, mama. – …nagyon csöndben az ágyban? Louis vidáman bemászott mellé az ágyba, és zajosan kicsomagolta az olcsón celluxozott ajándékokat, amiket Pearl tegnap késő este készített össze. – MAMA! FÓKEFE! – kiáltott fel a kisfiú boldogan. – MEG EGY NARANCS! MEG CSOKI! MEG ZOKNI! Ó, zokni – mondta kissé nyugodtabb hangon. – Igen, de szörnygarázsos zokni – mondta Pearl. Louis körülnézett a szobában. Sehol sem látott – nem is láthatott – olyan nagy csomagot, amibe beleférne a szörnygarázs. Megpróbált közönyt színlelni. – Nem érdekel a szörnygarázs – mondta halkan. Pearl egyszeriben fölébredt, ahogy átjárta testét az adrenalin. A szörnygarázst zárás után csempészte be a kávézóba; miután elrohant az

Argosba Issy csekkjével, torkában dobogó szívvel, kimelegedve az izgalomtól. Tudta jól, hogy a pénz egy részét félre kell tennie, hogy jusson a villanyszámlára és az egyre dráguló buszbérletre, amit januárban be kell fizetnie. Ahogy a fagyban rohant, arra is rádöbbent, hogy nagy szüksége lenne új télikabátra is. Ez annyira vékony… és szeretne egy olyan kényelmes báránybőr csizmát is, amilyet a lányok manapság viselnek. De nem. Ezt most meg fogja venni. Majd máskor. – Van szörnygarázsuk? – kérdezte, amikor eszelős tekintettel berontott a boltba. Egész nap aggódott, hogy mind elkapkodják; az év legsikeresebb játéka volt. Az egyik lapban arról írtak, hogy egy nagy játékboltban összeverekedtek az utolsó darabért; az eBayen több száz fontért árulták. De azért meg kell próbálnia. Muszáj. Néma csönd borult az üzletre, és Pearl észrevette, hogy odakint elkezdett esni az ónos eső, ami teljesen átáztatta vékony kabátját, majd eszébe jutott, hogy az Argosban nem szokás kérni a holmit, hanem ki kell tölteni egy papírt. Mindenki őt nézte. Aztán az eladólány kedvesen elmosolyodott. – Nagy mázlija van – mondta. – Az utolsó szállítmányunk késett. Csak most érkezett, későn a legtöbb embernek. Már egy hete káromkodnak itt nekem az emberek miatta. Rövid hatásszünet után folytatta: – De igen, van egy. Amikor Pearl remegő kézzel kitöltötte a megrendelést, hallotta, hogy az emberek telefonálnak – „Van nekik! Van szörnygarázsuk!” –, és gyorsan nekiláttak kitölteni a megrendelőlapot. Egyre többen érkeztek a boltba a hír hallatán. – Hoppá! – mondta a lány, amikor átadta Pearlnek a hatalmas, színes dobozt. – Jó kis felfordulást okozott. Pearl vett egy tekercs iszonyúan drága, kimondhatatlanul pazarló ezüstszínű csomagolópapírt is, és áhítatosan egy nagy, piros masnit kötött a csomagra, majd a sütő alá rejtette másnapra. Már majdnem hazaért, amikor megcsörrent a telefon.

– Pearl – szólt bele Caroline. – Szükségem lesz a pénz egy részére. – Nos – mondta Pearl, és igyekezett elnyomni az izgatottságot a hangjában. – Ne feledd, a Télapó tudja, hogy a Cupcake kávézóba jársz. Szerintem oda is benézett. Végül is ott igazi kémény van. – TÉLLEG! – mondta Louis, és egyből fölragyogott az arca. Ismét a harisnyába nyúlt, és ezúttal egy csomag matricát húzott ki belőle. – MATRICÁK! – Nem lehetne csöndesebben? – Szólnál a Télapónak, hogy nem gondoltam komolyan, amikor azt mondtam, hogy nem is érdekel a szörnygarázs? – Szerintem azt már a Télapó is tudja. – Meg a kis Jézus is. – Pontosan. – Köszönöm az ajándékot, kis Jézus. Pearl úgy döntött, ideje belevágni a napba. Halk nyögéssel kimászott az ágyból, és bekapcsolta a gáztűzhelyet, majd nekilátott lefőzni a kávét. Hosszú napnak néznek elébe. Caroline magányosan ébredt a hatalmas franciaágyban, az eredeti egyiptomi takarók, valamint a számos vánkos és párna meg miegymás közt (nem csupán ágy, hanem menedék az igazi énemnek, gondolta magában). Először belenyilallt a fájdalom, amiért egyedül ébred karácsony reggelén. Aztán eszébe jutott az előző nap. Odakint ónos eső esett és fagyos szél fújt. A hegedűóra és a rögbi azonban folytatódott – sok szülő gondolta úgy, hogy nem jó ötlet vakációzni hagyni a gyerekeket, mert eltunyulnak. Hermia és Achilles engedelmesen föl is kelt, és már éppen kezdtek öltözni, amikor Caroline megjelent a gyerekszoba ajtajában. – Nos – jelentette be hosszú, japán köntösében. – Döntöttem. A gyerekek várakozva nézték. – Pocsék idő van kint. Ki szeretne itthon maradni, és egész nap pizsamában lenni?

A gyerekek egyetértően felkiáltottak. Caroline fölcsavarta a fűtést (máskor a meleg házat szörnyen közönségesnek tartotta, ráadásul nem tesz jót a bőrnek), és a Mary Poppinst nézték, majd társasjátékoztak, aztán Achilles ledőlt aludni (mivel túlhajszolt volt, és rengeteget kellett teljesítenie az iskolában, szinte mindig fáradt volt, ami megmagyarázza, döbbent rá Caroline, hogy miért nyafog egyfolytában, és miért nem nyafog soha Louis. Caroline azelőtt azt hitte, hogy csak azért, mert Louis mindent megkap. Kezdte azonban úgy hinni, hogy korántsem ez a helyzet), Hermiával pedig fölmentek a szobájába, és Caroline megengedte neki, hogy kipróbálja a sminkjét és felpróbálja a ruháit, s a tükörbe nézve észrevette, hogy bájos kislánya hamarosan gyönyörű ifjú lánnyá serdül (már ha sikerül javítani a testtartásán, gondolta), és hogy erre föl kell készülnie. Aztán vacsorára tésztát rendeltek, utána pedig kinyitottak egy doboz csokit, és körbeülték a karácsonyfát, majd Caroline megivott egy pohár pezsgőt, és megengedte mindkét gyereknek, hogy belekóstoljon, végül kinyitották az ajándékaikat. Az előző évvel ellentétben Caroline idén nem próbált bizonyítani semmit. Nem akarta megbántani Richardot azzal, hogy a képébe vágja, mennyivel jobban ismeri nála a gyerekeket, vagy hogy ők elsősorban az ő gyerekei, vagy hogy a férfi pénzéből mennyi illeti a gyerekeket. Egyszerűen csak törődött velük, és megadta nekik, amire szerinte vágynak, függetlenül attól, hogy rendetlenség lesz-e a minimalista házban vagy sem, meg hogy bejutnak-e egy jó egyetemre vagy sem. Ezért Hermia kapott egy Nintendót divattervező szoftverrel meg néhány divatbabát, Achilles pedig egy Scalextric autóversenypályát, s Caroline-nak még arra is maradt ideje meg energiája, hogy leüljön a kisfiúval összerakni, és mivel olyan sokat foglalkozott a gyerekekkel, észrevette, hogy nem civakodnak egymással. Ez meglepően könnyű, gondolta magában Caroline. Talán írhatnék róla könyvet, és nemzetközi hírű guru válna belőlem, mint abból a francia nőből. Aztán körbepillantott a nappaliban, amiben most hatalmas rendetlenség

uralkodott, böfögött egyet a tészta után, amit igazán nem lett volna szabad megennie, és eltűnődött, vajon Perdita nem bánná-e, ha elhívná karácsony másnapjára, majd rádöbbent, hogy sosem lesz belőle szülőguru. De azért minden tőle telhetőt megtesz. Este megérkezett Richard is, és arra számított, hogy a szokásos panaszáradat várja majd, meg rosszkedvű gyerekek és megvető tekintetek, valamint egy makulátlan ház, amelynek még mindig ő törlesztette a kölcsönét, és ő fizette a takarítónőt is. Ehelyett azonban a házban rendetlenség uralkodott, a gyerekek pedig… csak nem kacagnak? Tényleg kacagnának? És Caroline pizsamát visel? Akkor biztos ismét divatba jött a pizsama; biztos Stella McCartney-darab, amit valószínűleg ő fizetett a tudta nélkül. – Apu! – kiáltották a gyerekek. – Gyere, nézd, mit kaptunk! És nézd, mit csináltunk. Richard idegesen Caroline-ra mosolygott. Mint kiderült, Kate is ugyanolyan nehéz természetű, mint Caroline – különösen az anyagiak, a figyelem és a hangulat terén. Richard ismét átkozódott magában, amiért az aerobikos szőke nőkre bukik. Caroline azonban engedékeny hangulatban volt. – Nyitva van egy üveg pezsgő – mondta a nő. – Nem jössz be egy kicsit? Richard bement. Amíg a gyerekek a karácsonyi csomagolópapír romjaival játszottak, ők leültek, és civilizált emberekhez méltón megbeszélték a válás lezárását, meg hogy hogyan tovább, és Caroline futólag megemlítette, hogy hallott róla, Kate hatalmas esküvői bulit akar szervezni, hihetetlenül fényűzőt, csak hogy kiélvezhesse, amint Richard elsápad, de összességében a lehető legjobb formáját hozta, és sikerült felnőtt emberként lezárniuk a napot. Caroline pedig, amikor karácsony reggelén fölébredt és megpillantotta a gyerekek ajándékait, amiket este együtt fog kinyitni velük, most először nem érezte magát se bosszúszomjasnak, se magányosnak, se dühösnek. Egyszerűen jól érezte magát.

Amíg eszébe nem jutott a rendetlenség, amit el kell takarítania a konyhában, és fölsóhajtott. Issy arra ébredt, hogy Chadani Imelda az arcára mászott. Igaz, a gyerekszobában aludt, mert Chadani a születése óta ragaszkodott hozzá, hogy az anyjával aludjon (Ashok úgy tett, mintha nem bánná; Helena pedig rezzenéstelen arccal hazudott mindenkinek, aki rákérdezett). Valójában nagyon szép volt a gyerekágy a vadonatúj matraccal és a drága White Company ágyneművel. Egy pillanatra majdnem el is felejtette, hogy mi történik. – GABBAGABBA! – mondta Chadani Imelda, parányi arca közvetlenül az Issyé mellett, s a nyál a szájából Issy orrára csöpögött. – Igaz is – mondta Issy hangosan. – Már emlékszem: az én életemnek vége, a tiéd pedig most kezdődik. Jó reggelt, Chadani Imelda! Boldog karácsonyt! – Megpuszilta a kicsit. Aztán negyvenöt percig ácsorognia kellett a kávésbögrével a kezében, amíg Helena, Ashok és Chadani felöltözött egyforma piros ruhába, és kinyitották az ajándékaikat. Természetesen Issy is kapott ajándékot, de többnyire csak az volt a dolga, hogy családi fotókat készítsen a többiekről. Végül eltakarították a több hektár csomagolópapírt, Chadani Imelda pedig rá se hederített az első számítógépére, az első kozmetikai táskájára, a miniatűr autóra és az új szőrmekabátjára, ehelyett nagy mennyiségű pukkanó fóliát próbált legyömöszölni a torkán. Csöngettek, és megérkezett Ashok családja, mindenkinél műanyag dobozok voltak, telis-tele ínycsiklandóan illatozó étellel, valamint hatalmas ajándékok Chadaninak. Issy kiosont a nappaliból, hogy felöltözzön, és kinézett a szürke égre. Eleredt a hóesés; vékonyan, de az utcákat és a kéményeket már hó födte; a Viktória korabeli sorházakra, impozáns villákra meg elszórtan előforduló toronyházakra és a londoni egyvelegre néma csönd borult karácsony reggelén. Issy az ablaküveghez hajtotta a fejét. – Hiányzol, nagypapa – mondta halkan. Aztán fölvette az egyszerű,

tengerészkék ruháját, ami elég elegáns volt, habár, mint rádöbbent, nem valami ünnepélyes. Nem számít, úgyis egész nap kötényt fog viselni. Ami jobb is. Ismét kinézett a csöndes városra, és nem mondta ki, hogy ki mást hiányol még. A szerelem nem választás kérdése. A munka viszont az. Föltűrte a ruhaujját. – Rendben, emberek – mondta Ashok családjának; Chadaninak már négy nagynéni gügyögött, mialatt egymást túlharsogva dicsekedtek saját gyerekeik eredményeivel. Zajos egy nap lesz ez a mai. Jól jön majd néhány óra, hogy kitisztítsa a fejét. – A kávézóban találkozunk, miután megreggeliztetek. Austin álmodott. Álmában otthon volt, a Cupcake kávézóban. Aztán fölriadt, és majd’ szétrobbant a feje. Mi történt az este? Istenem, már eszébe jutott. Marian elvitte Darnyt, Merv pedig meghívta Austint néhány italra, aztán Austin egyedül iszogatott tovább, ami nagy hülyeség volt, mivel az amerikai italok mintha színtiszta alkoholból készülnének, majd megpróbált visszabotladozni a szállodájába, de belefutott abba a lányba a muffinboltból, mintha a lány követte és csak rá várt volna, s egy ideig támogatta, majd belelökte a hóba, és csábítóan nézett rá, majd megpróbálta megcsókolni! Austin ellökte magától, és elmagyarázta, hogy barátnője van, a lány viszont csak nevetett, és azt mondta, hogy nincs is itt, és ismét megpróbálta megcsókolni. Austin ekkor feldühödött, a lány pedig nagyon-nagyon bosszús lett, és üvöltözni kezdett vele, hogy senki sem érti meg az ő problémáit. Azt követően minden elmosódott, valahogy mégis sikerült egy darabban visszajutnia a szállodába. Nem volt különösebben büszke erre az estére. Nagyszerű. Boldog karácsonyt. Most pedig itt fekszik ébren, embertelenül korán, egymagában. Zseniális. Szép munka, Austin, ennyit az új, sikeres életedről és az új, sikeres karrieredről. Minden olyan pompásan megy. Szép munka. Úgy döntött, jobb lesz, ha elmegy Darnyért. A titkárnője utálja őt, ez

nyilvánvaló; szerencsére őt ez nem érdekli, és már elintézte, hogy Janet is sürgősen átköltözzön, akinek az egyetlen fia Buffalóban él. MacKenzie mégis megkérdezte, hogy elintézze-e helyette a karácsonyi bevásárlást; úgy tűnik, ez is a munkája része. Austin megkérdezte tőle, hogy szerinte minek örülne egy tizennégy éves fiú (Darny ugyan még tizenkettő sem volt, Austin azonban érettebbnek tartotta a koránál), és a nő egy halom becsomagolt holmival tért vissza, amiket az asztalára szórt, s Austinnak fogalma sem volt róla, hogy mit kap Darny karácsonyra. A metró azonban egész nap járt, ezért elindult Queensbe, hogy meglátogassa Mariant. Egyrészt teljesen nevetségesnek tűnt, hogy a volt barátnője anyjával fog karácsonyozni. Másrészt viszont Marian már biztosította, hogy nem tartanak karácsonyt, és kínait fognak enni egy étteremben, aztán egész délután filmeket néznek a kanapén a pizsamájukban, ami Merv kimerítő partijátékaihoz és családi tréfáihoz képest üdítőnek tűnt. Austin kimászott az ágyból, és vett egy forró fürdőt. Azok csak vízcseppek az arcán, győzködte magát. Egyáltalán nem könnyek. „Csak békét hozni…” A dalt újra meg újra lejátszották a rádióban. Issy négyezer krumplit hámozott meg, majd nekilátott háromezer répának. De cseppet se bánta. Volt valami a repetitív munkában és a DJ megjátszott vidámságában, aki feltehetően karácsonykor egész nap egyedül dolgozik, valamint a kellemesen ismerős dalokban – azokban, amiket szeretett (Sufjan), és azokban is, amiket nem (Issynek egy életre elege lett az űrhajósokból). Aztán csatornát váltott, és meghallgatta a King’s fiúkórusát, habár Darnyra emlékeztette, aki viszont utált énekelni. A pulyka már csillogott és aranybarnára sült a sütőben, akárcsak a gyönyörű sonka; a kelbimbó is elkészült, akárcsak a vörös káposzta. Issynek több kanna libazsírja volt a legjobb sült krumplihoz, és úgy tervezte, hogy mennyei pavlovát készít desszertnek; szerette tökéletesen elkészíteni a

habot. Tehát minden tökéletes. Nagyszerű. Csodás. Tizenegy körül kezdtek szállingózni az emberek; Pearl érkezett elsőként, aki már régóta fönt volt, és azonnal fölvette a kötényét, aztán ki akart takarítani; Issy próbálta megállítani. Louis kettejük közt táncolt, és a miséről meg az édességekről mesélt, amiket a paptól kapott, meg az éneklésről és arról, hogy Caroline eljött értük a NAGY AUTÓVAL („Most, hogy láttam az autódat, jobban szeretlek” – mondta a nőnek Pearl rémületére, Caroline azonban meglepő módon csak nevetett, és beletúrt Louis hajába); aztán Ashok népes családja is megérkezett, és Issy egyből megbánta, hogy annyi vegetáriánus ételt készített, sőt, hogy egyáltalán bármit főzött, mert rengeteg ennivalót hoztak magukkal, és a konyhában mindennek csípősebb, fűszeresebb illata lett, Caroline pedig kinyitotta az első üveg pezsgőt. Aztán szépen sorban mindenki a fa köré gyűlt, hogy megajándékozhassák egymást. Aztán mindenki szégyenlősködni kezdett, és azt mondta, nem, inkább kezdd te, valójában azonban egyértelmű volt, hogy Louis fogja kezdeni, ezért Issy bement az ajándékaiért, és kihozta őket. – Ez furcsa – mondta Helena. Valóban az volt. Négy egyforma méretű és formájú, hatalmas doboz várta, hogy a kisfiú kicsomagolja. Louisnak elkerekedett a szeme. – Mondtam, hogy a Télapó ide is be fog nézni – mondta Pearl, és előreküldte a fiút. Louis kinyitotta az elsőt – a Pearlét a gyönyörű ezüstpapírral és a hatalmas, piros masnival. Néma csönd borult a helyiségre. Aztán Louis az anyja felé fordult tágra nyílt, könnyes szemmel, és száját nyitva felejtette a csodálkozástól. – TÉLAPU HOZOTT NEKEM SZÖRNYGARAZSAT! Aztán mindenki a másik három, egyforma csomagra nézett, és azonnal megértették, mi történt. Kapott egyet Issytől, aki ebédidőben rohant le a Hamleysbe, és egy vagyont fizetett érte. Kapott egyet Ashoktól és Helenától, akik már hónapokkal ezelőtt megrendelték az internetről. Egyet Pearltől is kapott természetesen. Az utolsóról azonban nem tudták, hogy kitől érkezett. Aztán

Pearlnek eszébe jutott. Doti küldte. Hitetlenkedve csóválta a fejét. Azt hitte, hogy azért kapták, mert mindenki annyira szereti Louist. Nem fogta föl, hogy nem csak Louist szeretik. – A Télapó tévedett – mondta, és átölelte a kisfiút. – Biztos visszavihetjük a többit. – A többi csomag felé intett. – Szerintem a Télapó becseréli más ajándékra – mondta Issy, és előkotorta a blokkot a pénztárcájából. – Nem csoda, hogy olyan kevés volt már belőlük. Louis egy szót sem szólt. Lefeküdt a kávézó padlójára, megfeledkezve mindenki másról, és különféle szörny-, autó- meg kamionhangokat hallatott, eljátszotta, hogy beszélgetnek egymással a szörnyek. Mindenkinek útban volt, de senki se bánta. Pearl írt egy SMS-t Dotinak. A végére odaírta: „Gyere át, ha van időd.” Már éppen el akarta küldeni, amikor megpillantott valamit a szeme sarkából. Fölnézett. Ben volt az, akit a veszekedésük óta nem látott. Bűnbánó arckifejezése volt, és feltartotta a kezeit. Pearl az ajtóhoz ment. – Szia – mondta. – Szia – mondta a férfi lehajtott fejjel. – Nézd – kezdte Ben. – Igazad volt. Nem kellett volna megvennem azt az istenverte garázst. Egy alaktól vettem a kocsmában. – Ben – mondta Pearl csalódottan. – De visszavittem, rendben? Tudom, hogy hülyeség volt. Sajnálom. Éjszakai műszakban dolgozom. Csak biztonsági őr vagyok, de ez is munka, nem igaz? Nézd, még mindig egyenruhában vagyok. Pearl végigmérte. Valóban egyenruhát viselt. – Jól áll neked az egyenruha. – Fogd be – mondta a férfi, és végigmérte Pearlt, aki a régi, puha gyapjúruháját, a legjobb ruháját viselte. Még mindig jól festett benne. – Mindenesetre – mondta a férfi, és átnyújtott egy csomagot. – Ez nem a garázs. Ennyire futotta a fizetésemből. – Gyere be – mondta Pearl. – Gyorsan kitörölte az SMS-t a telefonjából. –

Gyere már be. Mindenki vidáman köszöntötte a férfit, és Caroline azonnal a kezébe nyomott egy poharat. Louis széles vigyorral fölpattant. – TÉLAPU HOZOTT NEKEM SZÖRNYGARAZSAT! – mondta. – Én pedig ezt hoztam – mondta Ben. Louis kibontotta a csomagot. Két szörnygarázsos pizsama volt benne. Puhák és melegek, tökéletes a méretük, és Louisnak éppen ezekre volt szüksége. – SZÖRNYGARAZSAS PIZSAMA! – mondta Louis. Nekilátott leráncigálni a ruháit. Pearlnek eszébe jutott, hogy megállítsa… a fiú csinos kis inget viselt, és új pulóvert… aztán az utolsó pillanatban mégsem tette. – Boldog karácsonyt! – mondta az egybegyűlteknek, és fölemelte a poharát. – Boldog karácsonyt! – viszonozták a többiek. Ezután a többiek is megajándékozták egymást. Caroline igyekezett nem fintorogni a rengeteg ízléstelen gyertya és apróság láttán, amiket kapott. Chadani Imelda felfalt egy szalagcsokrot. Louis föl sem pillantott a szörnygarázsról. Issy pedig, aki a konyha közelében maradt, észrevette, hogy nem kapott ajándékot, de egyáltalán nem bánta. Összetolták az asztalokat, hogy egyetlen hosszú asztal köré ülhessen mindenki, és Ashok nővérei levonultak a konyhába Issyhez tereferélve és nevetgélve, vicceket mesélve és sütiket osztogatva, Issy pedig hagyta, és osztozott a vidámságukban meg könnyedségükben. Eljött Chester is a vaskereskedésből, valamint Mrs. Hanowitz, akinek a gyerekei Ausztráliában élnek, és végül jó hosszú asztalt ültek körbe kissé spiccesen, mialatt a háttérben bömbölt a karácsonyi zene. Az ebéd csodálatos volt. Bhádzsí és gyömbéres karí került a tökéletesen átsült pulyka mellé, a rengeteg virsli meg ropogós sült krumpli közé, és minden fenséges volt. Mindenki pukkadásig ette-itta magát, Issyt kivéve, akinek nem volt hozzá kedve, valamint Caroline-t, aki nem tehette, de azért

belekóstolt a vörös káposztába. A lakoma végén Ashok fölállt. – Szeretnék szólni pár szót – mondta kissé ingatagon. – Először is köszönet illeti Issyt, amiért beengedett a kávézójába… az otthonába… ennyi eltévedt árva lelket karácsonykor. Mindenki dobolni és ujjongani kezdett. – Fenséges volt az ebéd… köszönet mindenkinek, aki hozzájárult… – Éljen, éljen! – mondta Caroline. – …és Caroline-nak. Hangos nevetés és villacsapkodás hallatszott. – Rendben, van itt két elintéznivaló. Először is: Issy, talán észrevetted, hogy nem kaptál semmit karácsonyra? Issy vállat vont, hogy nem számít. – Nos hát! Nem ez a helyzet! – mondta Ashok. Fölmutatott egy borítékot. – Íme, a megbecsülésünk jele. Az összes megbecsülésünké. Ja, és visszavettük Mayát. – Ki az a Maya? – kérdezte Ben Pearltől. Hatalmas kezét a nő combján tartotta az asztal alatt. – Senki – vágta rá Pearl. Issy remegő kézzel kinyitotta a borítékot. Egy New Yorkba szóló repülőjegy volt benne. – Mindenki hozzájárult – mondta Ashok. – Mivel… – Mivel nem vagy normális! – kiáltotta Caroline. – És többé nem adom kölcsön a kabátomat. Issy könnyes szemmel nézett Helenára. – De én… én próbáltam… – Próbáld újra, te idióta – mondta Helena. – Megőrültél? Lefogadom, hogy pocsékul érzi magát. Az anyád is ezt mondta. – Tetszik, hogy rajtam kívül mindenki beszél az anyámmal – mondta Issy. Megnézte a dátumot a jegyen. – Ugye, csak vicceltek? – Nem – mondta Caroline. – Ez a legolcsóbb időpont. És mi lehet

tökéletesebb a jelennél; Maya egész héten itt lesz. – El se tudok jutni a reptérre. – Szerencsére kezeltem egy vesebeteg taxist – mondta Ashok. – Megkérdezte, mivel hálálhatná meg. Én meg mondtam, hogy kivihetné egy barátomat a Heathrow-ra karácsony másnapján. Sokat sóhajtozott és kissé morcosnak tűnt, de már úton van ide. – Én pedig becsomagoltam neked! – mondta Helena. – Ezúttal rendes ruhákat, gondolom, örülsz. Issy azt se tudta, mit mondjon. Szája elé kapta remegő kezét. – Ugyan már – mondta Helena. – Mit veszíthetsz? Issy az ajkába harapott. A büszkeségét? Az önbecsülését? Talán nem is érnek annyit. De ki kell derítenie. Ki kell derítenie. – Kö… kö… köszönöm – dadogta. – Köszönöm. Nagyon köszönöm. – Készítek neked szendvicset a repülőre. Ezúttal nem az első osztályon utazol. Caroline-nak sikerült meggyőznie Pearlt, amikor rádöbbent, hogy az asszonynak mennyire nincs pénze, hogy mindenki csupán tíz fonttal járul hozzá a repülőjegyhez. Pearlnek fogalma sem volt, mennyibe kerül egy repülőjegy, ezért kénytelen volt hinni Caroline-nak. Valaki dudált odakint. – Itt a taxid – mondta Ashok. Helena átnyújtotta a poggyászát és az útlevelét. Issy szóhoz sem jutott. Aztán megölelték egymást, amihez Pearl is csatlakozott, aztán Caroline is, és mind egymásba csimpaszkodtak. – Menj – mondta Helena. – Oldd meg. Vagy mi. Rendben? Issy nagyot nyelt. – Rendben – mondta. – Rendben. Mindenki nézte, amint kilép a hóesésbe. – Most pedig – mondta Ashok, és nagyot nyelt, majd elővett egy kis ékszeres dobozt a zsebéből. – Khm. Van még itt más is.

Caroline azonban fölsikoltott. A sűrű hóesésből előbukkant Donald apró alakja, majd közvetlenül mögötte Hermia és Achilles. A kicsi egyenesen a Cupcake kávézó felé tartott, és mindenki kitódult elé. – Elszökött! – mondta Hermia. – Mi is elszöktünk – tette hozzá Achilles. – Dögunalmas odabent. Pearl Caroline-ra kacsintott. – Hát, akkor készítek nektek forró csokit, aztán egyenesen visszamentek. Caroline fölhívta Richardot, aki beleegyezett, hogy a gyerekek délutánra ott maradjanak játszani. A férfi habozott. – Tulajdonképpen nem mehetnénk át mi is? – kérdezte Richard. – Itt olyan dögunalmas. Caroline végiggondolta. – Nem – mondta kedvesen. – Ez nem az én otthonom, nem hívhatlak ide. De hamarosan beszélünk. Pearl, aki a hatalmas alagsori mosogatógépet rakta meg, közben írt egy SMS-t, majd kitörölte, aztán írt egy másikat, és azt is kitörölte. Végül csupán annyit írt: „Köszönöm. Boldog karácsonyt”, és elküldte Dotinak. Mi mást mondhatna még? – Te meg miben sántikálsz idelent? – hangzott fel Ben mély dörmögése. – Semmiben! – mondta Pearl. – Helyes – mondta Ben. – Ugyanis lenne néhány javaslatom. Pearl kuncogni kezdett, összeszidta a férfit, és amikor Ben az arcára tette meleg kezét, egyszerűen arra gondolt: boldog karácsonyt. Boldog karácsonyt.

Tizenkilencedik fejezet GALETTE DE ROIS, ÚJÉVI TORTA 30 g mandulapaszta 30 g kristálycukor 3 evőkanál puha, sótlan vaj 1 tojás negyed teáskanál vaníliaaroma negyed teáskanál mandulaaroma 2 evőkanál liszt 1 csipet só 1 csomag leveles tészta 1 felvert tojás 1 ajándék (a hagyomány szerint apró porcelánfigura – nem műanyag!) porcukor a tetejére 1 aranyszínű csákó Melegítsük elő a sütőt 220 °C-ra vagy 7-es fokozatra; béleljünk ki egy tepsit sütőpapírral. A robotgépben keverjük el a mandulapasztát a cukor felével, majd adjuk hozzá a vajat és a többi cukrot, azután a tojást, a vanília- és mandulaaromát, majd a lisztet és a sót is. Nyújtsunk ki egy levelestészta-lapot, egy körülbelül 20 cm-es négyzetet. Tartsuk hűvös helyen; ne gyúrjuk vagy nyújtogassuk. Vágjunk belőle nagy kört. Ismételjük meg a műveletet, és tartsuk hűvös helyen mindkét tésztakört. Kanalazzuk a mandulás tölteléket a sütőpapírra helyezett egyik tésztakörre. Hagyjuk üresen a szélét. Nyomjuk bele a porcelánfigurát a töltelékbe. Fektessük a másik tésztakört a tetejére, és zárjuk le az oldalát. Kenjük be tojással a tetejét, és vagdossuk be (művészien).

Süssük 15 percig az előmelegített sütőben. Ne nyissuk ki előbb a sütőt, különben a tészta nem fog megdagadni. Vegyük ki a sütőből, és szórjunk rá porcukrot. Tegyük vissza, és süssük tovább 12-15 percig, vagy amíg a teteje aranybarnára nem sül. Rácson hagyjuk kihűlni. Tegyük rá az aranyszínű csákót. Adjuk a csákót annak, aki megtalálja a porcelánfigurát (vagy Louisnak). Austin egy üveg cseresznyepálinkával érkezett Marianhez, habár maga sem tudta, hogy miért. Egyből úgy érezte magát, mint aki kilóg a sorból, mivel ő volt az egyetlen csupasz arcú férfi, de mindenki nagyon kedvesen viselkedett – úgy négy család volt jelen, és már főttek a gombócok a tűzhelyen. Persze sehol sem lehetett karácsonyi díszeket látni, se üdvözlőlapokat, se tévét; semmi olyat, ami arra utalna, hogy ez különleges nap. És persze nem is volt az. A többieknek. Darny vidáman cseverészett egy idősebb férfival a nappaliban egy kis csésze sűrű kávé mellett. – A gonosz természetéről beszélgetünk – mondta Darny. – Nagyon izgi. – Ez itt kávé? – kérdezte Austin. – Remek. Már csak ez hiányzik neked. Benézett a konyhába. – Szia, Maria… Miriam. Segíthetek? – Ne, nem kell – mondta Marian, aki éppen tésztát próbált nyújtani, de nem sok sikerrel. – Rendben. Figyelj, odaadhatom Darnynak az ajándékait? Tudom, hogy nem éppen… – Semmi baj, hát persze – mondta Marian. – Itt különben is sok gyerek kap ajándékot, csak nem beszélünk róla. – Pajkosan elmosolyodott. – Nagyon boldognak látszol, jól beilleszkedtél – jegyezte meg Austin. Marian elmosolyodott, és kikukucskált a konyhaajtón. Egy ötven körüli férfit nézett a nappaliban, akinek nagy szakálla és gyönyörű, barna szeme volt, s aki fölnézett és rámosolygott. – Elboldogulok – mondta Marian, és elpirult. – Habár itt mindenki túl okos hozzám.

– Butának tetteted magad? – kérdezte Austin kedves hangon. – Nem, az te vagy – mondta Marian, és ugyanúgy nézett Austinra, mint a lánya szokott. – Menj, add át az öcsédnek az ajándékait. Azt hiszi, nem kap semmit. – Komolyan? Austin visszament a szobába a nagy csomag ajándékkal a kezében. – Boldog karácsonyt! – mondta. Darny szeme elkerekedett. – Azt hittem, nem kapok semmit. – Miért, csak mert zsidó lettél? Darny megrázta a fejét. – Nem – mondta. – Hanem amiért olyan szörnyű voltam. Austinnak majd megszakadt a szíve. – Darny – mondta, és letérdelt. – Darny, bármi történjék is… sosem tartalak szörnyűnek. Szerintem csodálatos vagy, és zseniális, bár néha egy kicsit makacs… – És útban vagyok. – De nem a te hibádból. Darny leszegte a fejét. – Ha… – mondta. – Ha nem csaptak volna ki az iskolából, akkor még mindig Angliában élnénk Issyvel? – Ez nem számít – mondta Austin. – Jó, hogy itt vagyunk. Nagyon jó. Nem igaz? – Mert egy csomó pénzt keresel, és egész nap dolgozol, én meg alig látlak? – kérdezte Darny. – Hmm. Leült, és nekilátott kinyitni az ajándékait. Austin figyelmesen nézte, akárcsak a többi gyerek, mert kíváncsi volt, vajon mit vett MacKenzie. Volt köztük egy NFL nevű játék Wii-re (ami Darnynak nem volt), és egy hosszú baseballdressz, ami leért a térdéig, és inkább ruhának látszott, meg egy baseballsapka propellerrel a tetején. Darny Austinra pillantott. – Nem tudom, mik ezek – mondta halkan. – Ezektől amerikai leszek?

– Nem tetszik? – kérdezte Austin. Darny lehajtotta a fejét, nem akart hálátlannak látszani. Próbált a lehető legjobban viselkedni. Austint ez aggasztotta is egy kicsit. – De… úgy értem, ehhez kell egy számítógép meg ilyesmi, hogy működjön… de, gondolom… Elhallgatott. – Köszönöm – mondta Darny. Egy sokkal idősebb fiú, akinek már pelyhedzett az álla, fölkapta az NFLjátékot. – Meg tudom mutatni, hogy működik, ha szeretnéd. – Kösz – mondta Darny, és kissé felvidult. – Király. Marian kijött a konyhából, és intett Austinnak. – Van számodra egy ajándékom – mondta. Austin kérdőn felvonta a szemöldökét a boríték láttán. – Szeretném, ha elmennél a lányomhoz – mondta Marian. – Ragaszkodom hozzá. Csak egy-két napra. Hátha ki tudtok találni valamit. Darny addig itt maradhat; jól kijön a többi gyerekkel. Csak menj el hozzá. Issy nem tudja, hogy vége. Nem tudja, mi történik. Kedvellek, Austin, de ha boldogtalanná teszed és otthagyod, levágom az összes ujjad. Megértetted? Austin remegő kézzel kinyitotta a borítékot. Elképedve bámult a tartalmára. – Honnan szereztél erre pénzt? – kérdezte. – Ja, egy barátom jól megszedte magát számítógépes dolgokon… aztán meghalt – mondta Marian. – Kedves ember volt. Na jó, néha szörnyen viselkedett. De azért nem volt hülye. Austin fölvonta a szemöldökét. Mindketten a kertben szállingózó hópelyheket nézték. Austin ismét a jegyre pillantott. – Ez két óra múlva indul. – Akkor szerencse, hogy már Queensben vagy, nem igaz?

Issy ezúttal nem aludt a gépen. A karácsonyi vacsorától jóllakva ételre már gondolni sem bírt. Az utaskísérők nagyon vidámak és jókedvűek voltak, a gép azonban telis-tele zsémbes emberekkel, akik utálták a karácsonyt, meg olyanokkal, akiknek semmit sem jelentett, ezért nem voltak izgatottak miatta. Issy a kézitáskájába kapaszkodott, az ajkát harapdálta, és próbált nem gondolni semmire, azt az egyet leszámítva, hogy két hete most először nem sír. És hogy hamarosan ismét egy szobában lesz Austinnal, bárhogy alakulnak is a dolgok. Ennél több gondolatot azonban nem engedélyezett magának, és csak nézte a jeget az ovális ablakon. Austin olyan gyorsan fölszállt a gépre, hogy nem is maradt ideje gondolkodni. Megpróbálta összeszedni a gondolatait, de még mindig túlságosan szétszórt volt. Megivott egy hatalmas pohár whiskyt, és megpróbált aludni. Nem sikerült. A két gép Új-Fundland fölött találkozott; Issy a New York-i reggel felé repült, Austin pedig a londoni délután felé tartott; a fehér kondenzcsíkok hatalmas X-et rajzoltak az égre. Nem volt forgalom. Austin nem állt meg gondolkodni; pontosan tudta, hol keresse Issyt. Ahol mindig lenni szokott. Amikor a taxisofőr – aki lelkesen mesélt csodába illő gyógyulásáról, miután leállt a veséje, Austin pedig alig figyelt rá – behajtott a Church Street kis sikátorába, Austin megpillantotta a Cupcake kávézó karácsonyi díszkivilágítását, melyet visszatükrözött a piszkos hó; a párás ablakokat és a víg emberek alakját odabent. Amint megpillantotta mindezt, azonnal tudta. Tudta, hogy visszajön. Újrakezdhetik. Majd megpróbálkozik valamivel, bármivel. Kitalálnak valamit. New York csak egy kegyetlen, csillogó álom. De nem az övé. Egyszer már feladott mindent az életében. Meg tudja tenni újra. Mert az áldozathozatal végén a boldogság várja. Ebben biztos volt. És bármennyit keres is, bármilyen jól tanul is Darny, sosem lesznek boldogok – egyikük sem – Issy nélkül. Ezek a tények. Egy pillanatig habozott, miután megállt a taxi. Már esteledett, hosszú télikabátja lobogott a szélben, akárcsak a sálja;

megtorpant és boldogan mély levegőt vett, mielőtt elindult izgatottan és nyitott szívvel a jövője felé. Kinyitotta a csilingelő ajtót. Néma csönd fogadta. – Mi az ördög? – kérdezte Pearl kissé spiccesen, és ugyanabban a pillanatban Louis Austin lábára vetette magát. – AUSTIN! HOL VAN DARNY? HIÁNYOZTÁL, AUSTIN! Ashok egyik unokatestvére belefújt egy kürtbe. A kürt hangja megtörte a döbbent csöndet. Szállingózott a hó. Issy alig emlékezett az útra és a szokásosnál rövidebb sorra a reptéren. Néha úgy érezte, mintha London külvárosa és New York külvárosa összeérne, mintha ugyanabban a taxisokkal, éttermekkel, üzletekkel és rohanó emberekkel benépesített metropoliszban élnének. A taxi kitette a szállodánál. – Sajnálom, hölgyem – mondta ugyanaz a kedves nő, akivel korábban már találkozott. – Attól tartok, Mr. Tyler kijelentkezett. Issy nagyot nyelt. Ez eszébe sem jutott. Fogalma sem volt, hol lehet a férfi. Elment volna a főnökéhez karácsonyra? Nem tudta, hogyan lépjen kapcsolatba vele. És azt remélte… persze tudta, hogy ostobaság, hülyeség, mégis azt remélte, hogy egyszerűen találkozhat vele; hogy összefutnak; hogy láthatja – remélhetőleg –, amint elmosolyodik; hogy egyenesen a karjába vetheti magát. És nem kell felhívnia, aztán kínos, kétségbeesettnek, sőt őrültnek tűnő beszélgetést erőltetnie vele. Úgy gondolta, sokkal jobb, ha egyszerűen felbukkan, és később megmagyarázza. – Van szabad szobájuk? – kérdezte. – Van egy – felelte a nő kedves mosollyal. – Hétszáznyolcvan dollár. Issy úgy kapta el a hitelkártyáját, mintha megszúrták volna. – Jaj – mondta. – Hát, egyelőre inkább nem. A nő aggodalmas arckifejezéssel nézett rá. – Tudja, nagyon nehéz szabad szobát találni New Yorkban karácsonykor – mondta együtt érzőn.

Issy felsóhajtott. – Nem gond – mondta, és megrázta a fejét, amiért ilyen balul sült el az út, hiába küldték a barátai olyan izgatottan és jó szándékkal. – Majd anyám kanapéján alszom. – Szuper! – mondta a barátságos recepciós. Így lesz a legjobb, gondolta Issy. Ma este az anyjánál marad, és majd holnap felhívja Austint, bárhol legyen is a férfi, és felnőtt emberként fognak találkozni. Így lesz a legjobb. Legalább kialhatja magát, megfürödhet meg ilyesmi. Felsóhajtott. És persze hallgathatja az anyja kiselőadását arról, hogy nem szabad megbízni a férfiakban, sőt senkiben sem. Egy ideig csak kószált az utcákon. Csodálatos idő volt; napos, zúzmarás. A napon azonban nem is lehetett érezni a hideget. Sok ember járt-kelt az utcán, sétáltak és köszöntek egymásnak; hátizsákos, fényképezgető turisták, akik nem igazán tudták, mihez kezdjenek magukkal karácsonykor; rengeteg zsidó, akik a kínai éttermekben zajongtak. Egyszerűen… kellemes volt. Issy végül egy ismerős kis utcácskában találta magát. A nagyobb boltok persze zárva voltak, de meglepő módon rengeteg kis bolt nyitva tartott. Az üzlet még karácsonykor is mindennél fontosabb. Hirtelen meghallotta kedvenc karácsonyi dalát kiszűrődni a nyitott ajtón… és megcsapta az orrát a kissé furcsa illat. Belépett. Meglepve látta, hogy ő az egyetlen vásárló. Hát. Austin talán itt járt. Az egyetlen alkalmazott kivörösödött szemmel állt a kassza mellett, és föl sem pillantott. – Helló! – mondta Issy.

Huszadik fejezet VANÍLIÁS MUFFIN, A CAKED CRUSADER JÓVOLTÁBÓL A muffinhoz: 125 g szobahőmérsékletű, sótlan vaj 125 g kristálycukor 2 nagy, szobahőmérsékletű tojás 125 g liszt átszitálva 2 teáskanál vaníliakivonat A vajkrémhez: 125 g szobahőmérsékletű, sótlan vaj 250 g porcukor átszitálva 1 teáskanál vaníliakivonat némi tej, amin azt értem, hogy egy evőkanálnyival kezdek, belekeverem, és megnézem, hogy megfelelő-e a vajkrém állaga, s ha nem, akkor adok hozzá még egy evőkanállal stb. Elkészítés: Melegítsük elő 190 °C-ra a légkeveréses sütőt, vagy 170 °C-ra vagy 5-ös fokozatra. Tegyük bele a muffinpapírokat a sütőformába. 12 muffin fog kijönni a belőle. Keverjük simára és habosra a vajat és a cukrot. Ez bele fog telni néhány percbe, még akkor is, ha puha a vajunk. Ne hagyjuk ki ezt a lépést, mert itt kerül bele a levegő a tésztába. A keverés módját mindenki maga választja meg. Amikor elkezdtem sütni, fakanállal csináltam, majd kézi mixerrel, most pedig álló mixert használok. Mindegyikkel megkapjuk ugyanazt az eredményt, habár a fakanál esetében növesztünk is mellé némi felkarizmot… és egyesek még azt mondják, hogy a sütemény egészségtelen! Adjuk hozzá a tojást, lisztet, vaníliát és tejet, és keverjük simára. Egyes receptek szerint külön-külön kell ezeket a hozzávalókat belekeverni, de ezúttal

nem kell emiatt aggódnunk. A cél az úgynevezett „lecsúszó sűrűség”, azaz hogyha kimerünk egy kanálnyit a masszából, majd gyengéden megkocogtatjuk a kanalat, a massza le fog csúszni róla. Ha nem csúszik le, kevergessük még egy kicsit. Ha továbbra sem csúszik le, adjunk hozzá egy evőkanál tejet. Kanalazzuk bele a papírformákba. Fölösleges elsimítani a tetejét, a sütő hője ezt majd elintézi helyettünk. Helyezzük a tepsit a sütő fölső részébe. Hagyjuk legalább tizenkét percig sülni, mielőtt kinyitnánk a sütő ajtaját, majd ellenőrizzük a süteményt úgy, hogy egy nyársat vagy koktélpálcikát szúrunk a muffinok közepébe – ha tisztán jön ki, a sütemény elkészült, és kivehetjük a sütőből. Ha viszont nyers tészta tapad a pálcikára, akkor tegyük vissza a sütőbe még néhány percre. Mivel a muffinok kicsik, a félkész muffinok gyorsan odakaphatnak, ezért ne feledkezzünk meg róluk! Amiatt ne aggódjunk, ha a sütés tovább tart a receptben megadott időnél, minden sütő más. Amint a muffinok kikerültek a sütőből, szedjük ki őket a formából, és tegyük ki egy rácsra hűlni. Ha a formában hagyjuk őket, tovább fognak sülni (a forma tűzforró), és a papírforma leválhat a süteményről, ami nem túl szép látvány. A rácson gyorsan ki fognak hűlni, körülbelül harminc perc alatt. Készítsük el a vajkrémet: Verjük fel a vajat keverőtálban önmagában, amíg meg nem puhul. Szinte tejszínhabra fog hasonlítani. Ebben a fázisban dől el, hogy a vajkrémünk elég könnyű és finom lesz-e. Adjuk hozzá a porcukrot, és verjük addig, amíg könnyű és habos nem lesz. Az elején bánjunk vele óvatosan, különben a porcukor fölszáll, és beborít bennünket meg a konyhát is fehér porral. Kevergessük tovább, hogy a vaj és a cukor teljesen sima legyen; a legjobb módja, hogy teszteljük, az, ha a nyelvünkre helyezünk egy keveset a vajkrémből, és a szájpadlásunkhoz nyomjuk. Ha szemcsésnek érezzük, tovább kell kevergetni. Ha sima, akkor továbbléphetünk. Keverjük össze a vaníliát és a tejet. Ha a vajkrém nem olyan puha, mint szeretnénk, adjunk hozzá valamivel több tejet, de vigyázzunk, nehogy túl híg legyen a vajkrém. Kenjük vagy nyomjuk rá a muffinokra. Kenni könnyebb, és ehhez nincs

szükségünk további konyhaeszközökre. Ha viszont szeretnénk kicicomázni a muffinokat, érdemes beruházni egy habzsákba és egy csillag alakú nyomófejbe. Vásárolhatunk eldobható kinyomózsákokat is, így nem kell annyit mosogatnunk. Díszítsük kedvünkre – most megmutathatjuk a kreatív oldalunkat. Régen használtam cukorvirágokat, több százat, sőt ezret, csokigolyókat, ehető csillámot, díszeket, magokat, pelyheket… végtelenek a lehetőségeink. Sütkérezzünk csodálatos művünk dicsfényében. Együnk. Lenyűgöző, gondolta Issy, mire képes az emberi együttérzés. Sose hitte volna, hogy egyszer majd itt fog ülni, és hallgatja, amint egy másik emberi lény kiönti neki a szívét amiatt, hogy az ő fiúja nem akar járni vele. – De hisz már találkoztunk – mondta végül Issy. – Tudtad, hogy létezem. Kelly-Lee tovább zokogott, hatalmas könnycseppek gördültek le tökéletes, pisze orrán. – De te külföldi vagy – mondta. – Úgyhogy gondoltam, az nem számít, érted? – Nem – mondta Issy. – Európai vagy! Mindenki tudja, hogy ott hat barátnőt tartanak a férfiak. – Mindenki tudja? – Hát persze – mondta Kelly-Lee. – És fogalmad sincs, milyen nehéz. Most meg a munkámat is elveszítem… – Csak mert le akartál feküdni valakivel? – kérdezte Issy. – Ejha, a főnököd sokkal szigorúbb, mint én. – Nem… úgy tűnik, nem túl jók a muffinjaim. – Tényleg nem jók – értett egyet Issy. – Sőt szörnyűek. – Hát félkészen hozzák őket, aztán gyakorolnom kellene az elkészítésüket egyedül is, de sosem foglalkoztam ezzel. Issy a szemét forgatta. Kelly-Lee kíváncsian nézett föl rá. – Tényleg nagyon szeret téged?

– Nem tudom – mondta Issy őszintén. – Talán a te korodban már én is tudni fogom, hogy milyen az igaz szerelem – mondta Kelly-Lee, és ismét sírva fakadt. – Igen, igen, talán – mondta Issy. – Hol a konyhád? Kelly-Lee megmutatta. A sütő nem is volt meleg, a hely viszont remekül fel volt szerelve. – Nézzenek oda! – csodálkozott Issy. – Én egy bunkerben dolgozom, és neked ablakaid is vannak, meg minden! Kelly-Lee tompán körülnézett. – Mit számít? Issy a hatalmas, korszerű vákuumos hűtőt nézte. – A nemjóját. De szeretnék egy ilyet! – Nincs hűtőd? Issy azonban rá se hederített a lányra, csak kivett egy tucat tojást és némi vajat a hűtőből. Beleszagolt a vajba. – Eléggé átlagos minőség – jegyezte meg. – Már rosszul kezdődik. De egyelőre megfelel. Hozzáadta a tejet, majd a hatalmas lisztes és cukros dézsákhoz lépett, és fölvett egy kötényt. Kelly-Lee zavartan nézte. – Rajta! – mondta Issy. – Nem érünk rá egész nap. Na jó, mégis, hiszen karácsony van, és egyikünknek sincs jobb dolgunk. De erre inkább ne is gondoljunk. Kelly-Lee nézte, először kedvetlenül, aztán egyre figyelmesebben, amint Issy elmagyarázza, hogy milyen hőmérsékletűnek kell lennie a vajnak és a cukornak, hogy nem szabad túl sokáig kevergetni, és hogy milyen magasról kell rostálni a lisztet – csupa olyan dolgot, amiről Kelly-Lee még életében nem hallott. Húsz perccel később négy tepsi sütit tettek a sütőbe, és Issy nekilátott elmagyarázni a vajkrém titkát. – Majd meglátod – mondta. – El sem fogod hinni, hogy eddig micsoda moslékot kentél rájuk.

A habnál is puhábbra verte a mázt, majd megkóstoltatta Kelly-Lee-vel. – Ha nem kóstolod meg, azt sem tudod, hogy mit csinálsz – mondta. – Mindig meg kell kóstolnod. – De akkor nem jön föl rám a farmerem! – Ha nem kóstolod meg, nem lesz munkád, és nem tudsz farmert venni magadnak. Az illat, mely most az egyszer mennyei volt, és nem az odaégett sütőporé, betöltötte a konyhát, Issy pedig egyből megnyugodott, és végre képes volt lazítani. Megérkezett. És valahol a férfi is itt van. Minden rendbe jön. Fölvette a telefont, és hívta az anyját. – Mi az ördög? – szólt bele Marian. Queensben minden tisztázódott. Issy megérkezett két tucat, az anyja által csak tündérsütinek nevezett édességgel. – Darny! – mondta Issy, amikor a kisfiú a karjába vetett magát. Erre nem számított. – Annyira sajnálom – motyogta Darny. – Sajnálom. Duzzogtam és elmentél. – Dehogy – mondta Issy. – Parancsolgattam neked, és eljátszottam az anyádat, ami helytelen volt, és megbántottalak. Én sajnálom. Darny motyogott valamit. Issy leguggolt, hogy jobban értse. – Bárcsak te lennél az anyukám – mondta a kisfiú. Issy egy szót sem szólt, csak szorosan magához ölelte. Aztán eszébe jutott valami. – Tudod, miért olyan nehéz a táskám? – kérdezte. Darny megrázta a fejét. – Hoztam neked ajándékot. Az utolsó pillanatban jutott eszébe; hülyeség volt, mivel el kellett idáig cipelnie. De majd vesz valami mást Louisnak. Darny szeme tágra nyílt, amikor megpillantotta az ajándékot. – HŰ! – mondta. A többi gyerek is odaszaladt. – SZÖRNYGARÁZS! Issy az anyjára mosolygott.

– Még kicsi – mormolta. – Az bizony – értett egyet az anyja. – Hát. Ez aztán a felfordulás. Issy leült egy nagy pohár kóser vörösborral, amit kezdett nagyon megszeretni. Megrázta a fejét. – Szerintem nem az – mondta elmerengve. – Tényleg nem. Nem tudom elhinni… hogy kész lenne mindent hátrahagyni. És hogy képes volt visszautazni. Bárcsak ott maradtam volna. Bárcsak most ott lennék. Megcsörrent a telefonja. – Ne mondj semmit – mondta egy erős, vidám, ismerős hang. – Írok SMS-t. – Jó… én… én… De a férfi már letette.

Huszonegyedik fejezet Az SMS-ben, melyet Issy kapott, csupán egy utca neve állt – rejtelmes volt, de félreérthetetlen. Amikor karácsony másodnapján kora reggel odaért, még minden csöndes volt, de az emberek már kezdtek sorba állni. Austinnak nyoma sem volt. Issy azonban már rég megtanulta, hogy ne várjon a férfira. És senki másra. – Egyet kérek – mondta udvariasan. Átváltotta a korcsolyaméretét amerikai mértékre, és fölcsatolta a fekete cipőt, majd kissé ingatagon kisétált a jégre. Nagypapa imádott korcsolyázni; az ötvenes években építettek egy korcsolyapályát Manchesterben, és szeretett gondtalanul hátratett kézzel körbe-körbe siklani, ami mulatságos látvány volt az elegáns, sötét öltönyben. Néha Issy is vele tartott, és nagyapja olyankor kézen fogva pörgette maga körül. Issy imádta. Lassan körözött a jégen, a napfény visszatükröződött a jégkristályokról, a 30 Rock a feje fölött tornyosult, és egyre több ember özönlötte el az utcákat, akik munkába siettek karácsony után. Issy a magas épületekről visszatükröződő rózsaszín fényt nézte. Káprázatosnak tartotta. Csodálatosnak. Rosszul kezdődött az ismeretsége New Yorkkal, de most… Gondolataiba mélyedve megkísérelt egy kisebb piruettet, és elvesztette az egyensúlyát. Valaki megfogta. – Jól vagy? Issy megfordult. A nap a szemébe tűzött, és semmit sem látott. Mégis ki tudta venni a férfi alakját, aki ott állt előtte hosszú télikabátjában, a zöld sálban, amit tőle kapott, mely illett a zöld ruhához, amit Issy viselt. – Ó – mondta Issy. Most, hogy ismét tisztán látott, észrevette, hogy a férfi arca nagyon fáradt. Ezt leszámítva viszont nagyon-nagyon boldog. – Ó. Aztán a korcsolyájukon egyensúlyozva, teljesen egymásba gabalyodva, Issy úgy érezte, mintha repülnének; körbe-körbe siklottak, mint a hózáport átszelő jégtáncosok, vagy egy havas lejtőn siklottak le, vagy a hideg

levegőben repültek a repülőgépnél is gyorsabban. – Szerelmem – mondta Austin, és újra meg újra megcsókolta. – Annyira hülye voltam. Annyira hülye. – Én is makacs voltam – mondta Issy. – Bele se gondoltam, hogy mi történik veled. Igazságtalan voltam hozzád. – Nem, dehogy! Egyáltalán nem. Egymás szemébe néztek. – Erről ne beszéljünk többet – mondta Issy, és megálltak a korcsolyapálya közepén, miközben a zavarodott, ám elnéző korcsolyázók tovább köröztek körülöttük, a nap pedig megolvasztotta a jeget, és fagyos cseppek záporoztak a magas tornyokról. Bejelentkeztek a szállodába, és két napig ott is maradtak, majd nekivágtak a városnak, hogy kiruccanásokkal, kiállításokkal és ajándékokkal próbálják kiengesztelni Darnyt, amíg a fiú könyörögni nem kezdett, hogy hagyják már abba. A harmadik napon Issyt telefonon hívták, és a beszélgetés után nagyon különös arckifejezéssel tért vissza Austinhoz. – Kelly-Lee hívott – mondta. A férfi arcán megjelenő bűntudatról eszébe jutott, még nem is említette neki, hogy összefutott a lánnyal, és úgy döntött, inkább nem árulja el, amit Kelly-Lee mondott. – Csak összefutottunk, és segítettem neki néhány muffint sütni… ennyi az egész – mondta határozottan. – Mindegy; a főnöke ránk nyitott, és teljesen le volt nyűgözve, most pedig Kaliforniába akarja küldeni, hogy ott újabb üzletet nyissanak, és Kelly-Lee szerint ott ő is sokkal jobban fogja érezni magát. – Ebben biztos vagyok – mondta Austin. – Szóval most a New York-i boltjukba fölvennének, ha szeretném… Austin még nem beszélt Mervvel. Figyelmesen nézte Issyt. – Hmm – mondta. – De mi visszamegyünk Londonba. – Viszont Londonban meg esik az eső, nem igaz? – kérdezte Issy puhatolózva. – És valószínűleg kereshetnénk egy kis pénzt, ha kiadnánk a házad. Meg az enyémet, miután Ashok és Helena elköltözik. Már ha nem ejti

Ashok ismét teherbe Helenát, mert akkor Helena előbb megöli, aztán szakítanak. Austin teljesen közömbös arccal hallgatta. – Nem lenne rossz – mondta Issy –, ha Maya teljes munkaidőben dolgozhatna a kávézóban. A postai munkája már különben is véget ért, és nagyon rátermett. És miután Pearl és Caroline is olyan jól kijön egymással… Austin köhögött. – Már úgy viszonylag… Issy sokat töprengett az elmúlt néhány napban, miután végre kipihenhette magát. Austin Issyt nézte. A nő a fehér ágyban feküdt, érzéki, sápadt és gyönyörű volt, s Austin még soha nem látott ennél kedvére valóbb látványt. – Hmm – mondta. Issy mélyen a szemébe nézett. – Gondolom… néhány év a világ legnagyszerűbb városában, Darnyval a legnagyszerűbb iskolában… nem lehet olyan rossz… Austin tágra nyílt szemmel nézte. – De nem muszáj. Én kész vagyok visszamenni. Tényleg nem érdekel. Csak ott akarok lenni, ahol te vagy. Issy behunyta a szemét. Tisztán látta maga előtt a Cupcake kávézót. Hallotta az ajtócsengő csilingelését és Pearl rekedtes nevetését, ahogy reggel megragadja a felmosót; látta Caroline feszes arcát, amikor a sítúrák drágaságáról panaszkodik. Látta magát a Capital Radio adására táncolni, és érezte Louis meleg karját a térdén, amint a fiú beront egy újabb rajzzal, amit a kávézó falára szán. Felidézte a vendégei arcát; eszébe jutott a nap, amikor először pillantotta meg a nyomdából elhozott menüt; álomként kezdődött, mely valóra vált. Az ő Cupcake kávézója. Mégis igazi volt. Nem csupán álom. Nem fog eltűnni, ha kicsit félrenéz. Nem fog köddé válni. Pearl felkészült – már régen –, hogy átvegye a vezetést, Maya az eszeveszett gyakorlásával és minden részletre kiterjedő, megszállott figyelmével pedig meg tudja valósítani Issy receptjeit. Caroline

pedig valószínűleg Caroline marad. Vele nem nagyon lehet mit kezdeni. Issy azonban most már eljöhet, most már nélküle is működik a kávézó. És talán annak az embernek is segíthet az új életében, akit annyira szeret. Bízott benne, hogy a kávézó sosem fog megváltozni. Ők azonban változhatnak. – Itt akarok lenni – mondta. – Ahol Darnynak is a legjobb. És anyu közelében. De legfőként… miattunk, Austin. Te mi vagyunk. Nagyszerű lesz kettőnknek. És nagyszerű lesz nekem is. Őszintén hiszem. Már minden eldőlt. Havonta egyszer visszamegyek, és rájuk nézek, hogy még nem ölték-e meg egymást, de néhány évig… bolondság lenne elszalasztani egy ekkora kalandot. Egyszer már megváltoztattam az életemet. Azt hiszem, ez már a lételememmé vált. Austin a karjába vette. – Egész életemet annak fogom szentelni, hogy csodálatossá tegyem az életed – mondta. – Arra semmi szükség – mondta Issy, és az ablak felé nézett, a fények, az élet és a nyüzsgő, csillogó, nyughatatlan utcák felé. – Már most az. Austin eltöprengett. Aztán még tovább töprengett. – Tudod – mondta. – Nem dolgozhatsz itt zöld kártya nélkül. Most Issyn volt a sor, hogy meglepődjön. – Tényleg? Azt hittem, hogy ha csak egy káv… – Nem – mondta Austin. – És elég nehéz megszerezni. – Hmm? – Hacsak… hacsak nem olyasvalakivel vagy, akinek már van. – Belecsókolt Issy nyakába. – Tudod, ebben az őrült felfordulásban nem is adtam neked karácsonyi ajándékot. – Tényleg nem! – mondta Issy. – El is felejtettem! Kérek egy ajándékot! – Tudod, miből árulnak rengeteget New Yorkban? – Álomból? Korcsolyából? Sósperecből? Austin elgondolkodva nézte. – Gondolj valami sokkal drágábbra. Issy szótlanul nézte Austint, ám ujjaival öntudatlanul a kis gyémánt

fülbevalóval kezdett babrálni. – Úgy van – mondta Austin. – Szükséged lesz valamire, ami megy ahhoz a fülbevalóhoz. Határozottan. De talán inkább… az ujjadra vegyünk valamit? Meleg ruhába öltöztek, és kéz a kézben elindultak csodás, ragyogó, izgalmas jövőjük felé a zajos, forgalmas New York-i reggelen. Odahaza, Londonban Pearl az ebéd utáni vásárlókat nézte, amint vidáman mutogatnak a kínálatra: újévi almás és mazsolás muffinokra, a közelgő tavaszt jelző mirtuszokra és a leárazott mézeskalácsra azoknak, akik még nem tették túl magukat a karácsonyon; Maya gyönyörűen elrendezte mind, és Pearl elmosolyodott. – Lesz egy cappuccino! – kiáltotta.

Az első muffin elkészítése a Caked Crusader segítségével Szóval, elolvasták ezt a szuper könyvet, és amellett, hogy most az jár a fejükben, hogy Jenny Colgan többi könyvét is fel akarják falni, az is eszükbe jutott, hogy megsüssék a saját muffinjukat. Gratulálok! Olyan utazás előtt állnak, melynek végén öröm és egy nagyszerű sütemény vár Önökre! Először is elárulok egy titkot, amit egyetlen cukrászda sem osztana meg Önökkel: a muffinsütés könnyű, gyors és olcsó. A saját otthonukban olyan muffinokat tudnak sütni – ígérem, már az első próbálkozáskor is –, melyek ízletesebbek és gusztusosabbak, mint a gyári sütemények. A muffinban az a legjobb, hogy alig van hozzá szükség konyhai eszközökre. Valószínűleg már rég ott lapul egy muffinsütőforma (egy tizenkét lyukú tepsi) a konyhaszekrényük mélyén. Ugyanebben készítik el a Yorkshire pudingot is, de ha nincs ilyen formájuk, akkor is olcsón be tudnak szerezni egyet a szupermarket konyhai részlegéről. Ezenkívül már csak egy csomag muffinpapírra lesz szükségük, amit szintén megtalálnak minden bolt sütőfelszerelései közt. Mielőtt azonban fejest ugranánk a vaníliás muffin receptjébe, fontos, hogy megjegyezzük a sütés négy alapszabályát (sokkal fontosabbnak hangzanak, mint amilyenek valójában!): Készítsük elő és tartsuk szobahőmérsékleten a hozzávalókat (különösen a vajat), mielőtt nekilátunk. Így nemcsak a legfinomabb muffint fogjuk elkészíteni, hanem a hozzávalókkal is könnyebb lesz dolgoznunk… és miért ne akarnánk megkönnyíteni a saját dolgunkat? Melegítsük elő a sütőt, azaz tekerjük föl az előírt hőmérsékletre 20-30 perccel azelőtt, hogy beletennénk a süteményt. Így a tészta azonnal a megfelelő hőmérsékletre kerül, és elkezdődnek a

kémiai folyamatok, így könnyű tésztát kapunk a végén. Szerencsére a jó sütemény elkészítéséhez azt már nem kell tudnunk, hogy pontosan miféle kémiai folyamatokról van szó! Mérlegen adagoljuk ki a hozzávalókat, és semmit se felejtsünk ki a süteményből. A sütés nem olyan, mint a főzés – itt nem lehet se találomra adagolni a hozzávalókat, se helyettesíteni őket, és aztán sikerre számítani. Ha a raguba két sárgarépa kell, de hármat rakunk bele, valószínűleg ugyanolyan finom lesz (csak répásabb); ha viszont a süteménybe például két tojás helyett hármat rakunk, a levegős, könnyű tészta helyett tojásos massza lesz a végeredmény. Ez úgy hangzik, mintha megkötné a kezünket, pedig valójában nagyszerű – a receptben már mindent kigondoltak helyettünk, mégis miénk lesz az érdem az ízletes muffin elkészítéséért. Dolgozzunk jó minőségű alapanyagokkal. Ha a kenyérre vajat kenünk, miért tennénk margarint a süteménybe? Ha finom csokoládét nassolunk, miért használnánk tortabevonót a sütihez? Egy sütemény csak annyira lesz finom, mint a hozzávalók, melyekből készült.