Jennifer Ashley - Szabadito Szerelem

JENNIFER ASHLEY

Szabadító szerelem

Kossuth Kiadó

ELSŐ FEJEZET

Skócia, 1884 Juliana St. John vőlegénye már kerek egy órája késett az esküvőjéről. Miközben Juliana csak ölbe tett kézzel ült és várt, szaténruhában, sárga rózsákkal ékesítve, a barátok és a rokonok az esős Edinburgh utcáit járták, hogy kiderítsék, mi történhetett. A menyasszony egyik koszorúslánya, Ainsley Mackenzie igyekezett tartani Julianában a lelket, ahogyan Juliana mostohaanyja, Gemma is, a maga módján. Ám Juliana a szíve mélyén érezte, hogy szörnyű baj van. Amikor Grant barátja szégyenkezve és üres kézzel tért vissza, Ainsley megkérte a férjét, azt a hatalmas skót vadembert, hogy most ő menjen, és egészen más eredmény született. Lord Cameron Mackenzie csak annyira nyitotta ki a sekrestye ajtaját, hogy bedughassa rajta a fejét. – Ainsley – mondta, majd ismét becsukta az ajtót. Ainsley kedvesen megszorította Juliana immár jéghideg kezét. – Nyugodj meg, Juliana! Kiderítem, mi történt. Juliana mostohaanyja, aki csupán tíz évvel volt idősebb a lánynál, valósággal tajtékzott. Gemma ugyan egy szót sem szólt, de Juliana látta a dühöt az asszony minden mozdulatában. Sohasem kedvelte Grant Barclayt, és Grant anyját még kevésbé. Ainsley kisvártatva visszatért. – Juliana – mondta gyengéden. A kezét nyújtotta felé. – Gyere velem! Amikor valaki ilyen hangon beszél, mindig valamiféle szörnyűség szokott következni. Juliana a szatén susogásának kíséretében felállt. Gemma követni akarta, ám Ainsley felemelte a kezét. – Azt hiszem, most inkább csak Juliana. A heves természetű Gemma már tiltakozni akart, az asszony ugyanakkor intelligens is volt. Bólintott, és megszorította Juliana kezét. – Itt leszek, ha szükséged van rám, drágám. Juliana maga is temperamentumos teremtés volt, amint azonban kilépett a szeles és esős templomudvarra, nem érzett mást, csak furcsa tompaságot. Már évek óta Grant menyasszonya volt. Az esküvő mindig olyan kellemesen távolinak tetszett, és szinte sokkot okozott, hogy végül mégis eljött a napja. S most… Grant talán beteg? Meghalt? A város ködbe és könnyű esőbe burkolózott, az égbolt sem látszott. Ainsley átvezette Julianát teljes menyasszonyi pompájában a parányi udvaron, ahol a sár szinte eláztatta Juliana új, hófehér, magas sarkú bokacipőjét. Elértek az oszlopos átjáróhoz, Ainsley ezen indult tovább, gyors léptekkel távolodva a templom főépületétől. Hála az égnek, az összes vendég a templomban várakozott: nézelődtek, találgatták, mi történhetett. Az egyik árkád alatt, de a dermesztő hidegben, Lord Cameron álldogált egyedül. Széles

vállú óriás volt, Mackenzie-kockás ünneplőbe öltözve. Amikor Ainsley és Juliana odalépett hozzá, Cameron kőkemény tekintettel pillantott le Julianára. – Megtaláltam. Julianán továbbra is tompa kábultság uralkodott. Semmit nem érzett valóságosnak, sem Cameront, sem a templom fölötti, alacsony égboltot, sem menyasszonyi pompáját. – Hol van? – kérdezte Juliana. Cameron a kezében tartott ezüstflaskával mutatta az irányt. – Egy hintóban a templom mögött. Akar vele beszélni? – Persze, hogy akarok beszélni vele. Feleségül fogok menni hozzá. Juliana észrevette, ahogyan Ainsley és Cameron összenéznek, látta Ainsley szemében a haragot, amely Cameron dühét tükrözte. – Mi a baj? – szorította meg Ainsley kezét Juliana. – Áruld el, mielőtt megőrülök! Cameron azonban megelőzte Ainsleyt. – Barclay megszökött – közölte nyersen. – Már házas. Az oszlopok és az udvar, a szilárd edinburgh-i kövek forogni kezdtek Juliana körül, de a lány mozdulatlanul állt, szálfa egyenesen. Értetlenül bámult Cameron Mackenzie arcába, és közben érezte maga mellett Ainsley testének melegét. – Házas. – Juliana ajka merev volt. – De hát engem fog feleségül venni. Tudta, hogy Lord Cameron Mackenzie-nek egyetlen porcikája sem kívánta, hogy ezen a napon levadássza a vőlegényét, azután közölje Julianával, hogy a fickó megszökött egy másik nővel. Ám egyre csak Cameront fürkészte, mintha abban bízott volna, ha elég erősen bámulja, más történetet fog előadni. – Tegnap délután nősült – magyarázta Cameron. – A zongoratanárnőjét vette el. Ez őrültség. Csakis valamiféle gonosz tréfa lehet. – Mrs. Mackinnont – mondta kifejezéstelen hangon Juliana. Emlékezett a sötét hajú, egyszerű öltözetű nőre, aki néha ott volt Grant anyjánál, amikor Juliana látogatóba érkezett. – Özvegyasszony. – Elfojtott nevetés tört fel az ajkáról. – Gondolom, már nem az. – Megmondtam Barclaynek, ha van még benne egy szemernyi tisztesség, akkor maga közli a hírt – csikorogta Cameron reszelős hangon. – Így hát idehoztam. Akar beszélni vele? – Nem – vágta rá Juliana gyorsan. – Nem. – Ismét forogni kezdett vele a világ. Cameron Juliana kezébe nyomta a flaskát. – Húzza meg, kislány! Csillapítja a fájdalmat. Juliana a szájához emelte a flaskát, majd ivott egy korty erős, skót whiskyt. Köhögött, nyelt, ismét köhögött, azután a szájához kapta a kezét, miközben Cameron megmentette tőle a flaskát. Talán az egészet meg kellett volna innia. Cameron szavai lassan kezdtek valóságos színt ölteni. Kétszáz ember várta a templomban, hogy Juliana St. John és Grant Barclay házasságot kössenek. Kétszáz ember, akiknek meg kell mondani, hogy menjenek haza. Kétszáz ajándékot kell visszaküldeni, kétszáz bocsánatkérő levelet kell írni. S az újságok bizonyára élvezkedni fognak a botrányon. Juliana az arcához szorította a kezét. Sohasem volt szerelmes Grantbe, de bízott

benne, hogy legalábbis barátok, és kölcsönösen tisztelik egymást. Még ezt sem. Grant még ezt sem adta meg neki. – Mit tegyek? Cameron a nagykabátja zsebébe dugta a flaskát. – Most szépen hazavisszük. Ennek a sikátornak a végére hozatom a hintómat. Senkinek nem kell látnia önt. Jók voltak hozzá, Ainsley és Cameron – jót akartak neki. Juliana nem jóságra vágyott. Ütni-vágni lett volna kedve, és nemcsak Grantet, hanem saját magát is. Teljesen biztos volt a jegyességében, önelégülten büszkélkedett, hogy nem marad pártában. Ám ennél többről volt szó, valójában szilárd, normális életre vágyott, olyasmire, amiért egész életében küzdött. A jövője azonban porrá omlott, a biztos talaj kicsúszott a lába alól. Még mindig bénult volt a megrázkódtatástól, ám szívébe lassan megbánás is költözött. A karját dörzsölgette, mert egyszerre fázni kezdett. – Még ne! Kérem, adjanak egy percet! Egy kicsit egyedül kell lennem. Ainsley kinézett az udvarra, ahová szállingózni kezdtek az emberek a templomból. – Ne arra menj! Van itt egy kápolna. Nem engedünk be senkit. – Az Isten áldjon érte, Ainsley! – Juliana nem volt képes annyira felengedni, hogy úgy ölelje meg Ainsleyt, ahogyan megérdemelte volna. Engedelmesen hagyta, hogy Ainsley a kápolna ajtajához kísérje, amelyet Cameron ki is nyitott előtte. Akkor Ainsley és Cameron hátralépett, Juliana egyedül lépte át a küszöböt, és az ajtó halk kattanással becsukódott mögötte. A kápolnában hideg volt, de félhomályos és békés is. Juliana megállt egy pillanatra a csupasz oltár előtt, nézte a fölötte függő egyszerű, dísztelen keresztet. Grant megnősült. Elvette Mrs. Mackinnont. Juliana hirtelen sok mindent megértett, amit az elmúlt hónapokban észrevett, de akkor még nem tulajdonított nekik jelentőséget – Grant és Mrs. Mackinnon egymás mellett Grant anyjának a zongorájánál, ahogyan egymásra mosolyogtak és összenéztek. Amikor Grant elgondolkodva fürkészte Juliana arcát, mintha valami fontos dologról akarna beszélni vele, azután inkább elütötte tréfával vagy valami oda nem illő megjegyzéssel a feszült pillanatot. Juliana most már tudta, mit akart neki mondani Grant. Miss St. John, beleszerettem a zongoratanárnőmbe, és őt akarom feleségül venni, nem pedig önt. Botrány. Megaláztatás. Juliana ökölbe szorította a kezét, a legszívesebben leteremtette volna a gondviselést, amiért ennyire bosszantó. Ám bármennyire haragos volt is, a kápolnában ez istenkáromlásnak minősült volna. Berontott inkább az egyik padsorba, az elefántcsont színű szoknyarengeteg viharosan hullámzott körülötte. – A fenébe! – szaladt ki a száján mégis, amint lehuppant az ülésre. Vagyis valamire, ami mozgott. Egy hosszú lábú férfi feküdt a padon gyapjúkiltben, egy erős félkönyékre támaszkodó, izmos test. Egy férfi, aki arra ébredt, hogy egy menyasszonyi ruhát viselő, ötvenöt kilónyi fiatal teremtés ül az ölében.

– Mi az ördög? – Az Ainsley tekintetére elképesztően hasonlító szürke szempár olyan napbarnított arcon csillogott, amely azt sejtette, hogy tulajdonosa még nemrégen tartózkodik Skóciában. Elliot McBride számára szemlátomást nem okozott lelki furdalást, hogy templomban káromkodjon. Ahogyan aludni sem szégyenkezett. Juliana gyorsan felpattant, de nem tudott kioldalazni a padsorból. Lenézett Elliotra, aki fektéből felkelve a padsor sarkába húzódott, bár csizmás lába továbbra is a padon pihent. – Elliot? – kérdezte Juliana levegő után kapkodva. – Mit keresel itt? – Egy kis nyugalmat – válaszolta a férfi. – Átkozottul sokan vannak itt. – Úgy értem, hogy itt, Skóciában? Azt hittem, még Indiában vagy. Ainsley azt mondta, Indiában vagy. Elliot McBride egyike volt Ainsley számos fivérének, méghozzá az a férfi, akibe Juliana egykor őrülten szerelmes volt. Csakhogy Elliot elment szerencsét próbálni Indiába, és Juliana azóta sem látta viszont. Elliot megdörzsölte az arcát, amelyet sűrű borosta borított, noha neki magának szappan- és vízillata volt, mintha nemrég fürdött volna. – Úgy döntöttem, hazajövök. Lakonikus – ezzel lehetett a legtalálóbban jellemezni Elliotot, a szelídíthetetlen McBride fivért. Ugyanakkor hatalmas volt, és erős, Julianának elállt tőle a lélegzete. Így volt ez akkor is, amikor Juliana még gyermek volt, Elliot pedig Ainsley vadóc bátyja, és akkor is, amikor Juliana büszke első bálozóként, Elliot pedig tiszti egyenruhában jelent meg azon a bizonyos bálon. Juliana újra letelepedett a padra, ezúttal a végére, Elliot lábán túl. A templom központi épületének magas tornyában a harang elütötte az időt. – Nem máshol volna a helyed, kislány? – kérdezte Elliot. Flaskát húzott elő a zsebéből, kortyolt egyet, de Cameronnal ellentétben nem kínálta meg a lányt. – Hogy hozzámenj ahhoz a hogyishívjákhoz? – Grant Barclayhez. Úgy volt, hogy Mrs. Grant Barclay leszek. A flaska megállt félúton Elliot szája felé. – Úgy volt? Szóval kiadtad a savószemű útját? – Nem – felelte Juliana. – Az a helyzet, hogy tegnap délután feleségül vette helyettem a zongoratanárnőjét. Ez már sok volt. Furcsa nevetés buggyant ki Juliana száján. Nem kifejezetten hisztériás, inkább szívből jövő, és nem tudta abbahagyni. Elliot mozdulatlan maradt, mint a vadállat, amely nem tudja eldönteni, hogy támadjone, vagy elfusson. Szegény Elliot! Mit gondolhat egy olyan lányról, aki azzal ébreszti fel, hogy ráül, azután fékezhetetlenül nevet azon, hogy a vőlegénye elhagyta? Juliana lassan mégis lecsillapodott, ujjai hegyével a szemét törölgette. Sötétvörös haja leomlott, az egyik sárga rózsa, amelyet korábban Ainsley tűzött bele, az ölébe pottyant. – Ostoba virágok. Elliot mereven ült, úgy szorította a pad támláját, hogy maga is csodálkozott, miért nem törik pozdorjává a fa. Nézte, ahogyan Juliana nevet, ahogyan szépséges haja csupasz vállára omlik. A lány mosolygott, bár kék szeme nedvesen csillogott, és az ölébe hullt

virággal játszó, hosszú ujjai erősen remegtek. Elliot a legszívesebben átkarolta volna a vállát, hogy magához ölelje. Ugyan már! – akarta mondani. – Sokkal jobb neked az idióta Barclay nélkül. Ám egy még erősebb ösztön arra késztette, hogy azonnal keresse meg Grant Barclayt, és lője le, amiért fájdalmat okozott a lánynak. Elliot tudta jól, ha elkövetné azt a hibát, hogy hozzáér Julianához, biztosan nem állna meg a vigasztalásnál. Hátrabillentené szépséges fejét, és szájon csókolná, ahogyan a lány első bálján tette, amikor Juliana megengedte neki azt az egyetlen csókot. Mindketten tizennyolc évesek voltak. Mielőtt Elliot megjárta a poklot, az a szűzies csók elegendő lett volna neki. Ám ezúttal már nem volna elegendő, a legkevésbé sem. Végigcsókolná Juliana karcsú nyakát egészen a kebléig, beletemetné fejét a ruha csipkés dekoltázsába, csókokkal borítaná a vállát. Azután visszafelé is végigcsókolgatná érett, piros ajkáig, nyelvével szétnyitná a száját, és behatolna. Hosszú, óvatos csókokkal kóstolgatná Juliana finom száját, és közben egyetlen röpke pillanatra sem engedné el. Elliot meg akarna kapni mindent, mert csak az ég tudja, mikor lesz rá újra lehetősége. A megtört ember megtanulta, hogy akkor élvezze az életet, amikor esélyt kap rá. – Egész életemben rajtam fog maradni a szégyen – mondta Juliana éppen. – Szegény Juliana St. John. Nem emlékszel? A menyasszonyi ruháját is felvette, elment a templomba is szegényke. Mit mondhat egy férfi egy nőnek ilyen helyzetben? Elliot irigyelte ügyvéd fivérét, aki kiállt a bíróságon, és ékesszóló beszédeket tartott. Ebből élt. Elliot mindig csak az igazat tudta mondani. – Hadd mondják, a pokolba velük! Juliana szomorúan elmosolyodott. * – A világ nagyon is arról szól, hogy az emberek mit beszélnek. Indiában mindez talán másképpen működik. Jóságos ég! Hogy gondolhatja ezt bárki? – Ott nagyon szigorúak a szabályok. Az ember meghalhat, sőt valaki másnak a halálát is okozhatja, ha nem ismeri vagy nem tartja be őket. Juliana összerezzent. – Ó! Elismerem, ez valóban rosszabbul hangzik, mint ha az emberek azt várják tőlem, hogy szégyenemben elbujdossak, és egész életemben harisnyát kössek. – Miért kötnél harisnyát? Tedd, amihez kedved van! – Túlságosan derűlátó vagy. Nem igazságos, de attól tartok, mostantól nagyon sokáig beszédtéma leszek. R á a d á s u l pártában maradok. Harmincéves vagyok, nem tapasztalatlan kislány. Tudom, hogy manapság sok minden más lehetősége is van egy nőnek a házasságon kívül, de az egyetemhez már öreg vagyok, és ha beiratkoznék is, apám belehalna a szégyenbe, hogy ilyen kékharisnya vagyok. Arra neveltek, hogy teát töltsek, mulatságokat szervezzek, és illő udvariasságokat csacsogjak a lelkész

feleségének. A szavak értelme nem jutott el Elliothoz, csak a megnyugtató, dallamos hang. Hátradőlt, és hagyta beszélni a lányt, mert rájött, hogy régóta nem érezte ilyen jól magát. Ha örökké Julianát hallgathatnám, ha a hangját hallva aludnék el, talán rendbe jönnék. Nem, semmi sem jönne rendbe, soha többé, azok után nem, amiket látott és tett, amiket vele műveltek. Azt remélte, mihelyst visszamenekül Skóciába, vége szakad a gyötrelmeknek. Az álmoknak, az éber állapotban átélt rémületnek, a teljes sötétségnek, amikor úgy múlt el az idő, hogy Elliot nem is volt tudatában. Mégsem így történt, és tudta jól, hogy most útjára kell indítania tervének következő részét. Juliana a férfit fürkészte, kék szeme tisztán csillogott, mint nyáron a tó víztükre. Juliana szépsége, szemének az emléke tartotta életben Elliotot sokáig a sötétben. Néha azt álmodta, hogy Juliana van mellette, gyengéden ébresztgeti, édes hangja betölti a fülét. Gyerünk, Elliot! Ébredj fel! A sárkányom fennakadt egy fán, és csak te vagy olyan magas, hogy le tudd szedni. Emlékezett még a napra, amikor először ébredt rá Juliana iránti érzéseire – mindketten tizenhat évesek lehettek. A lány sárkányt röptetett az apja barátja gyerekeinek, Elliot pedig élvezettel figyelte a mókát. Leszedte a sárkányt egy fáról, amiért egy piros ajkú mosoly és egy arcára adott gyors csók lett a jutalma. Attól a naptól fogva elveszett. – Elliot, ébren vagy? Elliot szeme lecsukódott az emlék hatására, és Juliana hangja most összemosódott az álommal, amelyre visszaemlékezett. Kinyitotta a szemét. – Azt hiszem. – Nem hallottad, mit mondtam, igaz? – A lány arca rózsás volt a halvány fényben. – Sajnálom, kislány. Kicsit ittas vagyok. – Helyes. Nem az, hogy ittas vagy, hanem az, hogy nem hallottad. Mindegy. Ostoba ötlet volt. Elliot még jobban kinyitotta a szemét, hirtelen felébredt. Mi az ördögről maradt le? Néha a sötétség ilyen hatással volt rá. Elliot fejéből kimaradtak a beszélgetések jelentős részei, anélkül hogy észrevette volna. Amikor magához tért, gyakran tapasztalta, hogy az emberek a válaszára várnak, és nem tudják, mi ütött belé. Elliot úgy vélte, hogy az a legjobb megoldás, ha egyszerűen kerüli az embereket és a beszélgetést. Juliana esetében azonban mindenről tudni akart. – Mondd el még egyszer! – Szerintem nem kell hallanod. Ha jó ötlet volna, nyomban lecsaptál volna rá. De így… – Juliana, esküszöm… Előfordul, hogy kihagy az elmém. Hallani akarom az ötleted. – Nem akarod. Nők! Még az a lány is, akibe évek óta titkon szerelmes, az őrületbe tudja kergetni. Elliot felült, közelebb húzódott Julianához, lába a padlót érte. Karját a pad támlájára fektette. Nem ért a lányhoz, de érezte a melegét. – Juliana, áruld el, vagy megcsiklandozlak! – Nem vagyok már nyolcéves, Elliot McBride. Elliot a legszívesebben nevetett volna ezen a nagyképű mondaton.

– Én sem. Amikor csiklandozást mondok, nem egészen úgy értem, mint akkoriban. – Egy ujjal megérintette a lány csupasz vállát. Hiba volt. Az érintéstől forróság futott végig a karján, egyenesen a szívébe. Juliana ajka immár egészen közel volt az övéhez, érzékien és éretten piroslott. Az orra környékén halvány szeplők látszottak, pontosan tíz. Mindig ott virítottak, és Juliana mindig is igyekezett megszabadulni tőlük, de Elliot számára mindegyik csókolnivaló volt. Juliana szeme megállapodott, hangja alig hallható suttogásként szólt a csendben. – Azt kérdeztem, Elliot, hogy nem akarsz-e te feleségül venni engem.

MÁSODIK FEJEZET Elliot némán ült, a szeme szürkén ragyogott, mint a téli égbolt, és éppolyan hidegen. Juliana hirtelen rájött, hogy amikor feltette a kérdést, ifjúsága meleg tekintetű, bolondos Elliotjára gondolt. Ez az Elliot McBride azonban idegen volt. Haját rövidre vágta, és kemény vonású arcát keskeny sebhelyek hálózták be. Ez az Elliot embereket kutatott fel és ölt meg, azután fogságba ejtették, és olyan sokáig tartották rabságban, hogy már mindenki halottnak hitte. Az a tíz hónap, amíg semmi hír nem érkezett róla, Juliana életének legszörnyűbb időszaka volt. Elliot a fivére házába tért vissza, hogy felépüljön, ám Juliana nem látta viszont. Nem látogatott meg senkit, és látogatókat sem fogadott. Végül ismét elutazott Indiába. – Mint mondtam, ostoba ötlet – tette hozzá Juliana gyorsan. – Kicsit elsápadtál, Elliot. Ne is törődj vele! Nem akartalak halálra rémíteni. Szundikálj csak tovább! Elliot tekintete a kopár oltárra tévedt, majd vissza a lányra; ujjai forrón égették Juliana hátát ezen a hideg helyen. – Nem ostoba ötlet. Szerintem nagyszerű. – Tényleg, tégy csak úgy, mintha ki sem nyitottam volna a számat! Először különben sem hallottál meg. Elliot megszorította a lány szaténnal borított vállát, testének ereje forróságot sugárzott Juliana nagyon is hideg testébe. – Nem tehetek úgy, mintha másodszor sem hallottalak volna, kislány. – Akkor hát visszavonom a kérdésem. Újra beköltözöm apám házába, és szép sorjában visszaküldözgetem az ajándékokat. Aprólékos listát vezettem, mint mindig. Gemma folyton megmosolyogja a listáimat meg a feljegyzéseimet, de most hálás lesz értük. Juliana mosolya széles volt, a szeme túlságosan is csillogó, Elliot szíve pedig olyan hevesen vert, hogy maga is csodálkozott rajta, miért nem visszhangzik a csendben. A legszívesebben örömteli kiáltások közepette rontott volna ki a padból, visszacipelte volna Julianát a templomba, és ráparancsolt volna a lelkészre, hogy folytassa a szertartást. A családja, ahogyan Julianáé is, a parókia lakosa volt, mindketten házasulandó korban voltak; semmi akadálya nem volt a házasságuknak. Ismert néhány embert, akik gyorsan meg tudták szerezni az új engedélyt, és kész. Elliot azért utazott Edinburgh-ba, hogy még aznap megtalálja Julianát, és véghezvigye immár beindított terveit. A végtelen várakozás a zsúfolt templomban kezdte idegesíteni, így hát kiosont, hogy egyedül legyen a kápolnában. Néhány korty whisky-től és teste fáradtságától – éjjel sosem aludt jól – elszenderedett. Hogy a szaténba és tüllbe öltözött Juliana élvezetes súlyára, rózsaillatra, a lány hangjára ébredjen. Igen. Ez így volt helyénvaló. – Nem térek vissza Indiába – mondta. – Vettem egy házat, a régi McGregor-birtokot, harmincmérföldnyire északra Aberdeentől. McGregor anyám nagybátyja, szüksége volt egy kis pénzre. Akár feleségül is jöhetsz hozzám, és vezetheted a háztartást. Juliana szótlanul bámult a férfira, az ajka résnyire szétnyílt, és Elliot ellenállhatatlan

vágyat érzett, hogy megkóstolja. Arra az eshetőségre, hogy Juliana most nemet mond, vagy esetleg várni szeretne, Elliot további terveket tartogatott készenlétben. Talán őrült volt, ám nagyon meggyőző is tudott lenni. – Jókora távolság – jegyezte meg Juliana halkan. – Az. – A vonatok jóval kényelmesebbé tették az utazást, de az ország északi része így is nagyon messzire esett, békés búvóhelyet nyújtva a világ nyüzsgése elől. Elliotnak pedig békességre volt szüksége. Juliana kék szemében félelemmel vegyes izgalom csillogott. Elliot érezte, hogy ismét kezd visszatérni a kimerültsége, lassan újra mozdulatlanná merevedik; szeretett volna a lány szaténba burkolt melegségéhez bújni, belélegezni az illatát. – Biztos vagy benne, Elliot? – Juliana hangjára ismét felébredt. Persze, hogy biztos volt benne. Elliotnak szüksége volt Juliana közelségére, hogy újra erős és egészséges legyen. Vállat vont, közönyt mímelt. – Mondtam, hogy nagyszerű ötlet. Mindenki lakodalmat akar. Te máris menyasszonyi ruhában vagy, én pedig valószínűleg nem sokáig maradok ünneplőben. Juliana szeme kikerekedett. – Úgy érted, hogy ma akarod? – Miért ne? A vendégeid itt vannak, a pap már vár. Juliana elgondolkodva csücsörített; az apró mozdulat feltüzelte Elliot vérét. – Szép kis botrány lenne. – Hadd legyen! Miközben az emberek fecsegnek, mi már a birtokunkon leszünk, távol mindentől. Juliana habozott, azután a mosolyában felbukkant némi szilaj vadság. – Rendben van. Ahogyan mondod, miért is ne? Elliot szíve eszeveszetten kalapált, szinte levegőhöz sem jutott a boldogságtól. Ezt most be kell fejeznie, minél hamarabb haza kell vinnie Julianát, hogy végre együtt lehessen vele. Elliot kisegítette a lányt a padból. Juliana majdnem elesett magas sarkú cipőjében, ám Elliot erős keze megtartotta. A lány közelsége, puha, finom karja sebhelyes ujjai alatt tovább siettette a férfit: meg kell pecsételnie ezt az alkut, mielőtt visszatér a sötétség, és Elliot nem az éjszaka sötétjére gondolt. Már az ajtónál jártak. Elliot megállította a lányt, túlságosan is szorította a karját, de nem volt képes lazítani. – Maradj a húgommal, amíg elmagyarázom a lelkésznek, hogy más lesz a vőlegény! Készen állsz? – Igen. – Juliana megnyalta az ajkát. – Komolyan. – Helyes. Juliana a kilincsért nyúlt, de Elliot visszahúzta. – Várj egy kicsit! Erős karját, amely olyan kemény volt, akár egy faág, a lány háta mögé csúsztatta, majd közelebb húzta Julianát. Olyan közel, hogy Juliana látta Elliot arcán a sebhelyek mintázatát, a vékony vonalakat, amelyek végigfutottak az arccsontján, a haja tövéig. Vékony, fűrészes kés ejtette hajdan ezeket a vágásokat.

Most meg fogja csókolni. Julianának elállt a lélegzete, miközben Elliot ajkának hűvös érintésére, szájának érzéki nyomására várt. Sokszor álmodott a férfi csókjáról egyetlen közös, lopott csókjuk után. Mégis hiába várt. Elliot csupán a lány kezét emelte a szájához, megfordította, és hosszú, forró csókot lehelt a tenyerébe. Minden csalódást feloldott a forróság, amely akkor végigfutott Juliana karján, és a pajzán tűz, amely egész testét átjárta. Elliot kinyitotta a kápolna ajtaját, kipenderítette Julianát a ködös udvarra, és becsukta mögötte az ajtót. Juliana az aggódó Ainsleyvel, a fölébe tornyosuló Lord Cameronnal és a mostohaanyjával, Gemmával találta magát szemközt, akik mind odasiettek megtudakolni, mi történt odabenn. * Így ment tehát feleségül Juliana St. John egy órával később Elliot McBride-hoz, méghozzá abban a templomban, ahol aznap Mr. Barclaynek kellett volna kimondania a boldogító igent. A vendégsereg döbbenten vagy éppenséggel élvezettel figyelte, ahogyan Elliot – ünnepi zakóban és McBride-szoknyában – szálfa egyenesen megáll Juliana mellett, és örök hűséget esküszik neki. Amikor Juliana apja Elliot kezébe tette a lány kezét, a férfi ujjai vaskapocsként zárultak össze körülötte. Soha többé nem akarta elengedni. A szertartás rövid és egyszerű volt. Ainsley visszatűzte Juliana hajába a rózsákat, és a menyasszonyi ruha végigsöpörte a templom egyszerű kövezetét. A virágcsokor még friss volt, hála Ainsleynek és Gemmának, és egy szerencsét hozó hangaszál is akadt benne. Elliot nem engedte el Juliana kezét a szertartás alatt, még az után sem, hogy az ujjára húzta a gyűrűt. A karikagyűrűket Elliot bátyjától, Patricktől és Patrick feleségétől, Ronától kellett kölcsön kérniük. Az asszony gyűrűje kissé nagy volt Juliana kezére, ezért össze kellett szorítania az ujjait, nehogy véletlenül lecsússzon. A vikárius férjnek és feleségnek nyilvánította őket. Elliot maga felé fordította Julianát, hátrahajtotta a fejét, és megcsókolta. Birtokló csók volt. A régi, skót földesurak csókolhatták meg így elnyert hitvesüket, és Elliot bizony nem is olyan sok nemzedékkel utánuk látta meg a napvilágot. A csók végeztével Elliot felemelte a fejét, lenézett Julianára, miközben szilárdan fogta az ifjú asszony vállát, szürke szemében büszke diadallal. Így ment férjhez Juliana. Több órával később, a St. John házban tartott ünnepség közepette – Gemma nem látta értelmét annak, hogy az előkészületek kárba vesszenek – Juliana azzal az ürüggyel hagyta ott a nevetéstől hangos termeket, rokonai és barátai vizsla tekintetét, hogy szólítja a szükség. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor egy üres folyosóra ért. Örült, hogy az emberek élvezik a mulatságot, amelyet Gemmával aprólékos gonddal szerveztek, de a gratulációk és a kérdések sokasága már kezdte fárasztani. Hirtelen csapott esküvőjük három napig tartó csoda volt, és az első nap máris a végéhez közeledett. Egy erős kéz érintését érezte a vállán, és elfojtotta a sikolyát. Elliot felesége ajkára tette az ujját, lehajolt, és megcsókolta Juliana arcát.

– Ideje indulnunk – mondta. Juliana menni akart – lázas nyugtalanság lett úrrá rajta –, ám mégis azt válaszolta, amit az illendőség diktált. – Udvariatlanság volna. Mostohaanyám annyit vesződött az előkészületekkel. Elliot két keze lecsúszott Juliana karján, ujjaik összefonódtak. – Haza akarsz menni, Juliana? Juliana lehunyta a szemét, belélegezte a férfi melegét. – Igen. – Akkor megyünk. Nem vesztegetve az időt további vitára, Elliot levezette Julianát a cselédlépcsőn, majd a konyhán át a hátsó ajtóhoz, ahol egy fehérbe öltözött, turbános indiai férfi várta az asszonyt a nyári kabátjával és két bőrönddel. Az indiai szó nélkül felsegítette a kabátot Julianára, némán kinyitotta az ajtót, és kikísérte őket a házból. Az utazás Juliana új otthonába sokáig tartott. Vonatra szálltak, amely lassan zakatolt észak és nyugat, a skót felföld szíve felé. Egy magánfülkében Elliot indiai szolgájának felesége segített Julianának átöltöznie menyasszonyi ruhából kényelmes, úti öltözékbe. A bőröndjében okosan összeválogatott utazóruhák lapultak – Ainsley és Gemma az utolsó pillanatig gondoskodott Julianáról. Miközben utaztak, az erős szél cafatokra tépte a felhőket, azután előbukkant a nap, hogy melegben és csillogó esőcseppekben fürdesse a világot. Közeledett a nyárközép, ami errefelé, messzi északon azt jelentette, hogy a nap késő estig fenn marad. Stirlingben egy másik, a part felé tartó vonatra szálltak, majd továbbhaladtak Dundee és Aberdeen felé, ahol ismét újabb vonat következett, egy kisebb mellékvonalon folytatva az utat. Végül egy Highforth nevezetű falu aprócska állomásán szálltak le, harmincmérföldnyire Aberdeentől, a hegyek és a tenger között. A késő délutáni nap a nyugati láthatárra rajzolta a hegyek körvonalait, sugarai visszatükröződtek a tenger hullámain, kelet és észak irányába. Az állomás csupán apró házikó volt a sínek mellett, a peron pedig olyan rövid, hogy az utasok csak egyetlen vagonból szállhattak le egyszerre. Ezúttal mindenesetre kizárólag Elliot és társasága kászálódott le a vonatról. Elliot sietett megkeresni az állomásfőnököt, szolgája és szolgájának családja megannyi színes pillangóként vette körül Julianát. Felföldi szél fújt végig a peronon, meglibbentve az indiai nők tarka viseletét, Juliana utazóruhájának krémszínű szoknyáját, Elliot kék-zöld skót kockás öltözékét. Útközben Juliana megtudta, hogy a szolga neve Mahindar, és magával hozta Indiából a feleségét, Channant, az édesanyját, a sógornőjét és egy kisgyermeket is, aki szemlátomást a sógornőhöz tartozott. Mahindar anyja higgadtan a nyakára kanyarította selyem fejkendőjének egy részét, nem nézett sem jobbra, sem balra, amíg Elliotot várták. Mahindar felesége, Channan, akinek telt, kerekded alakját még jobban kihangsúlyozta szűk szoknyája és selyemsálai, már nagyobb érdeklődéssel pillantott körül. Channan húga – féltestvére, ha Juliana jól értette – a kicsi lány kezét fogta, és szorosan Channanhez bújt. Csak Mahindar beszélt angolul, bár Channan, újságolta büszkén a férfi, már szorgosan

tanulja a nyelvet. Channan szegény, megözvegyült húga alig néhány szót értett angolul, az anyja pedig egy szót sem. Elliot – a skót szoknyájában, csizmájában és libbenő kabátjában – volt az egyetlen, aki beleillett a vad tájképbe. Amikor azonban Indiában élt – Juliana ilyen történeteket hallott róla –, teljesen bennszülötté vált, ahogyan rosszallóan mondogatták. Elliot indiai ételeket evett, indiai viseletben járt, és állítólag együtt élt egy indiai nővel is. Olyan sokat tartózkodott a napon, hogy a bőre teljesen lebarnult, és immár alig látszott skótnak. Elliot megfordult, és visszafelé indult hozzájuk, a szél belebújt a felöltőjébe, és kivillant McBride-kockás skót szoknyája. Amennyiben Elliot Indiában bennszülötté is vált, a hazai földön kétségtelenül újra skóttá változott. – Nincs szállítóeszközük – közölte aggodalom nélkül. – Egy lovas kocsi jön értünk a házból, de nem férünk fel egyszerre mindannyian. Mahindar, a családoddal itt megvárjátok, amíg a kocsi visszajön értetek. Mahindar békésen bólintott. Amikor tolmácsolta családtagjainak a tényállást, az anyja sem nyugtalankodott, inkább elfordult, hogy szemügyre vegye a hegyeket, az égboltot és a falut alkotó épületeket. Channan húga, Nandita azonban, amikor megértette, hogy egy időre magukra hagyják őket, rémülten rebegett néhány szót. Reszketve csimpaszkodott Channanbe, fekete szemében rettegés sötétlett. – Attól fél, hogy katonák jönnek, és letartóztatnak minket, ha maradunk – magyarázta Mahindar. – Ez történt az urával. – Szegény teremtés! – kiáltott fel Juliana. – Mahindar, kérlek, magyarázd meg neki, hogy Skóciában nem történik ilyesmi. – Próbáltam – felelte Mahindar az olyan ember hangján, aki már régóta türelemmel viseli a megpróbáltatásokat. – Nem érti. Idegenek vagyunk ezen a földön, még nem tudhatja. Juliana a kezét nyújtotta Nanditának. – Velünk jöhet. Összehúzzuk magunkat. Elvisszük a kislányt is. Gyere! Vigyázok rád. Mahindar gyorsan tolmácsolt. Nanditának persze az sem volt ínyére, hogy hátrahagyja a családját, és sírva fakadt. Mahindar anyja két szóval helyre tette. Nandita elengedte Channan kezét, és Julianához húzódott, magával cipelve a gyermeket is, bár arcán továbbra is peregtek a néma könnyek. A három év körüli kislányt szemlátomást nem ijesztette meg a kavarodás. Bájos, foghíjas mosolyt villantott Julianára, és érdeklődve figyelte az odagördülő, könnyű, kétkerekű kocsit. A kocsit izmos, élénkvörös hajú, szeplős legény hajtotta. Nyílt kíváncsisággal bámult Julianára és Mahindar famíliájára, amint megállította a kocsit, egylépésnyire Elliottól. Elliot felsegítette Julianát és Nanditát a keskeny ülésre, ő maga azonban hátraült, mert ott verődik fel legjobban a sár. Nanditának el kellett engednie a kislány kezét, hogy reszkető ujjaival megigazítsa szélfútta selymeit, mire Juliana a gyermekért nyúlt. A kicsi boldogan mászott Juliana ölébe, aki átkarolta. A kislánynak sötét haja és barna szeme volt; Juliana érezte a kis test melegét, miközben magához szorította.

– Mi a neve? – kérdezte Juliana a férfitól. Elliot éppen becsukta a kocsi hátsó ajtaját. – Chini. – Chini – ismételte Juliana a nevet, és a kislány boldogan nevetett fel rá. – Találó név, mert nagyon szép kislány. – Igen, valóban szép – felelte Elliot teljes komolysággal. A kocsi nekilódult. Mahindar integetett utána, miközben a felesége és az édesanyja új környezetük tanulmányozásával volt elfoglalva. Vajon mit gondolhatnak erről a földről? Juliana már látott fényképeket és festményeket Indiáról; Skóciának ez az elszigetelt sarka bizonyára nagyon idegen lehet nekik – a hegyekre felkapaszkodó, hideg erdők, a hegyek és a tenger között megművelt földek. Nincsenek erre lassú folyók, elefántok, tigrisek, sem őserdők. Chini sokkal nagyobb érdeklődéssel nézett körül, mint Nandita. A gyermek bőre nem volt olyan sötét, mint az indiai asszonyé, fekete hajába barnás csíkok vegyültek. Juliana azon tűnődött, vajon a kicsi apja európai volt-e. Nandita esetleg éppen ezért egyezett bele, hogy elhagyja Indiát nővérével és Mahindarral együtt. Ha az asszony európai férje meghalt, talán nem is fordulhatott máshoz, csakis Channanhez. Ám Mahindar azt mondta, hogy Nandita urát brit katonák tartóztatták le. Igazán zavarba ejtő. Julianának később meg kell érdeklődnie az egész történetet. A lovas kocsi csorba kövekkel kirakott, meredek ösvényen kocogott felfelé. Amint kissé feljebb értek, az ösvény keményre taposott földútba torkollott, amelyet a két oldalán kövek, hanga és zöld gyep határolt. Keleten még látszott a napfényben fürdő, lélegzetelállító tenger. A vörös hajú legény, aki Hamish McIver néven mutatkozott be, a válla fölött hátranézve beszélgetett velük. – A falu odalenn fekszik, asszonyom. – Hamish félrefordult az ülésen, hosszú ostorával mutatva az irányt. – Nem nagy szám, de nekünk megteszi. Van benne persze kocsma meg egy régi szeszfőzde is, ami a vén McGregoré volt. Néhány éve eladta egy angol párnak, Mr. McBride pedig megvette a házat. A McGregorok hatszáz éve élnek ezen a vidéken, de az öreg McGregor csóró, ezt mindenki tudja. A kocsi megcsúszott az útszéli sáron, mire Nandita ijedten felsikoltott. – Az útra figyelj, te legény! – szólt rá Elliot csendesen. Hamish minden aggodalom nélkül megigazította kezében a gyeplőt. – A nagy-nagynéném, a vén Mrs. Rossmoran odafenn lakik. – Hamish a fejével egy félig nyitott, rozoga kapu felé bökött két fa között. – Félbolond, és csak az unokatestvérem, az unokája viseli gondját. Elvárja a látogatását, Mrs. McBride, mert tudja, hogy a földesurunk asszonyt hoz a házhoz. Juliana hátranézett a távolodó kapura. – Jóságos ég! De hát honnan tudja? Hiszen csak ma reggel házasodtunk össze. Hamish hátramosolygott a válla fölött. – Az állomásfőnök távírójára érkezett a hír. Nem igaz? Az állomásfőnök fia délelőtt elújságolta a kocsmában, aztán ittunk egyet az egészségükre, már megbocsásson, asszonyom. Valaki elmondhatta az unokahúgomnak, aki éppen vásárolni járt, és már futott is az örömteli hírrel a nagy-nagynénémhez.

A kocsi nagyot ugrott egy jókora huppanón, és Hamish előrefordult az út felé. Nandita, de még Juliana is felsikoltott, ám Chini gyermek módra kacagott. Áthaladtak egy szélesre nyitott kapun, és a porzó útról egy fahídra huppantak. Hamish keresztülhajtott rajta, alattuk gyors folyású folyó száguldott. Nandita a kocsi peremét markolta, a szemében rémület tükröződött, fátylai röpködtek az arca körül. A deszkákon guruló kocsi kerekei és a zubogó folyó kakofóniája fülsértő volt, de Nandita hangja még azt is túlharsogta. A fiatal nő nem látszott idősebbnek Hamishnél, jóval fiatalabb volt a nővérénél, Channan-nél; talán tizenkilenc éves lehetett. S már elveszített egy férjet. Nem is csoda, hogy annyira félt. – Jól van, kislány! – csitította Hamish, miközben a kocsi legördült a hídról. – Nem kell félni a pataktól. Jól lehet benne horgászni. Nandita már nem sikoltozott, mert szilárd talajon haladtak, de a szemében továbbra is páni félelem ült. – Elliot, meg tudod mondani Nanditának? – kérdezte Juliana. – Magyarázd el neki, hogy biztonságban van. Éppen akkor a kocsi jókora kátyúba szaladt az úton, és mindannyiukat a levegőbe dobta. Elliot mellett kinyílt az ajtó, és vadul csapkodott. – Elliot! – kiáltotta Juliana. Nem kaphatott a férfi után, mert ott ült az ölében Chini, és Nandita újra sikoltozni kezdett. Egy Elliotnál kevésbé izmos ember bizonyára kizuhant volna. A férfi megmarkolta a kocsit, inai kidagadtak vékony, kesztyűs kezén. Hamar visszanyerte az egyensúlyát, elkapta a csapkodó ajtót, és újra bezárta. Azután Nanditához fordult, mintha semmi sem történt volna, és beszélni kezdett hozzá, sietség nélkül, olyan nyelven, amelyből Juliana egyetlen szót sem értett. Nandita figyelmesen hallgatott, és lassan megnyugodott, bármit mondott is neki Elliot. Abbahagyta a sivalkodást, amint az út egyenletesebb lett, és a folyó lassan elmaradt mögöttük. Kiértek az erdőből, és lefelé haladtak az úton egy meredek domboldalon. A domb alján zöld mező terült el, amelyet a távolba nyúló hegyek kereteztek és messze, keleten a tenger. Az út végén magasodott az ősi ház. Hatalmas volt. Zegzugos. S rozoga, minden fala és szeglete omladozó romhalmaz. Juliana a torkához emelte a kezét, félig felemelkedett ültéből. – Ó, Elliot! – sóhajtotta.

HARMADIK FEJEZET A ház ötemeletnyi magasságban nyújtózott felfelé négyszögletes alapjáról, a falat fantasztikus csipkézet, ablakok, lőrések és kis, kerek tornyok tarkították a leváratlanabb helyeken. Apró ablakokkal pöttyözött manzárdtető nyúlt magasan az égbe. Nem középkori kastély volt, hanem egy gazdag ember fantáziája, aki imponálni akart a szomszédjainak – egy mesebeli kastély. Csak éppenséggel ez a mesebeli kastély immár több mint százéves volt, omladozó, mocskos és mohos, betört ablakokkal, fentről szürke esőként záporozó téglákkal. A tisztásról, amely lefelé menet hatalmasnak látszott, most kiderült, hogy egykor kétszer akkora lehetett, mert a frissen sarjadó erdő elnyelte a valaha kiterjedt parkot és kerteket. Hamish a ház közelében állt meg, a ló óvatosan lépegetett a lehullt kövek között. Elliot kinyitotta a kocsi hátsó ajtaját, és leugrott. Csípőre tett kézzel vette szemügyre a kolosszust, szemében új, szokatlan fény gyúlt. Úgy látszott, hogy… elégedett. Hamish is lepattant a magas bakról, a kanca pedig lehajtotta a fejét, legelészni kezdett. Elliot a kezét nyújtotta, hogy lesegítse Julianát, érintése meleg volt a hűs, esti levegőben. Nanditának tovább tartott a leszállás, félt a kis lépcsőre lépni, hiába támogatta Elliot. Végül Hamish Elliot elé lépett, a karjába kapta, majd letette a földre Nanditát. Nandita megbotránkozva nézett Hamishre, és eltakarta fátylaival az arcát. – Hamish fiam! – korholta Elliot higgadtan. – Egy indiai nőt senki sem érinthet meg a családtagjain kívül. – A hangja szigorúan csengett, de szeme szinte huncutul csillogott. – Az életedbe kerülhet. Hamish elcsodálkozott. – Tényleg? Bocsánat. – Nanditához fordulva lassan, hangosan így szólt: – Sajnálom, kisasszony. – Özvegyasszony – helyesbített Elliot. Chiniért nyúlt, és leemelte a kislányt a kocsiról. – Nem kisasszony. Hamish erre még harsányabban folytatta: – Bocsánat, asszonyom. – Gyorsan visszamászott a bakra. – Nem akarom én senkinek a halálát. Kivált az enyémet nem. Azzal megfordult a kocsival, és a tisztást megkerülve visszafelé indult, gyors ügetésre fogva a lovát. Felfelé a dombon a kocsi megcsúszott a keskeny csapáson, kerekei veszélyesen közel jártak az út széléhez. A bejárat nem volt zárva, Elliot könnyen belökte az ajtót. Az előcsarnok üresen kongott, egykor díszes mennyezetét pókháló fedte. A Hamish lábbelijéhez hasonló sáros csizmák friss nyomai borították a kövezetet. Elliot átvágott az előcsarnokon, benyitott a belső, immár magába a házba vezető ajtón. Ennek az ajtónak a felső része ólomüveg volt, de olyan koszos, hogy szinte feketének látszott. A ház belseje a külsejénél is rosszabb állapotban volt. Nemcsak a levegő volt poros, és a falakat borították pókhálók, de a nagycsarnokból felfelé induló, hatalmas lépcső egyes

fokai és korlátdarabjai is hiányoztak. Óriási, ám egyetlen gyertyával sem büszkélkedő csillár lógott vaskos láncon a nyitott lépcső közepe fölött. Az előcsarnokból nyíló ajtók nagy és kis szobákba vezettek. Juliana benézett néhányba, és észrevette, hogy némelyikben letakart bútorok állnak, másokban viszont egyáltalán nincs bútor. A mocskos ablakoktól az egyre fogyatkozó fényben a ház még sötétebbnek látszott, és Juliana megbotlott. Elliot nyomban elkapta. Amint a karjába kapaszkodott, Juliana érezte, hogy a férfi karja a kabát alatt kemény, mint az acél. – Jóságos ég, Elliot! Ugyan miért vetted meg ezt a házat? – McGregor bátyámnak szüksége volt pénzre – felelte Elliot. – Szívesen kisegítettem. Gyermekkoromban többször jártam ebben a házban. Mindig is kedveltem. – Felpillantott a lépcsőre. – Hamish előkészíttetett nekünk egy hálószobát. Nézzük meg? Chini szélsebesen szaladt a lépcső felé, Nandita pedig kétségbeesetten kiabált utána. Elliot akkor a kislány elé lépett, és a vállára kapta. – Feeel megyünk! A gyermek jobban beszélt angolul Nanditánál. – Igen, igen – tapsikolt. – Fel! Elliot felsietett az első emeletre, észre sem lehetett venni, hogy a gyermek a vállán ül. Juliana óvatosan követte, de a lépcső szilárdan állt a lába alatt. Az egész ház nagyon. szilárd volt. Nandita szorosan Juliana sarkában maradt, így hát valamennyien feljutottak. Az emeleten Elliot körbehaladt a galérián egy tágas folyosó felé. A ház egykor pompás lehetett, magas, díszes mennyezettel, ékesen faragott alsó és felső párkányokkal. Elliot ajtókat nyitogatott, amelyek mögött letakart bútorok sorakoztak a szobákban – megannyi szürke, néma kupac. A negyedik ajtóból végre fény és melegség áradt. A régimódi kandallóban táncoló tűznél vidámabbat Juliana nem is látott, amióta belépett a házba. Hatalmas ágy terpeszkedett a szoba közepén, nem a fal mellett. Habár a matrac kissé gödrösnek tűnt, legalább ép volt, és tiszta takaró borította. A padlót nem fedte szőnyeg, az ágyon sem lógott baldachin – ahogyan az ablakokon sem volt függöny –, ám a ház többi részéhez hasonlítva a szoba igazán fenséges volt. Mielőtt Juliana beléphetett volna a barátságos szobába, a folyosón ajtó csapódott. Nandita felsikoltott, még Chini is megijedt. A folyosón sztentori hang harsant. – Mi az ördögöt keresnek a házamban? Kifelé! Puska van nálam, és meg is töltöttem. Az alacsony, inas, idős férfi, aki a folyosón közeledett, valóban puskát tartott, annak hosszú csöve fölött meredt rájuk. Ősz szakállt és sűrű barkót viselt, szőrös arcában igencsak eleven szempár villogott. – Lepuffantalak titeket, szavamra. Az embernek joga van megvédenie a házát. – McGregor bátyám – szólt Elliot hangosan. – Elliot vagyok. Elhoztam a feleségem. Az öreg leengedte, ám továbbra sem tette le kezéből a puskát. – Hát te vagy az, fiam? Azt hittem, betörők. Szóval ő az? A kis Juliana St. John? – McGregor közeledett feléjük a folyosón. A skót szoknya lötyögött csontos csípőjén, fölötte nyitott inget és jobb napokat látott gyapjúkabátot viselt. – Ismertem a nagyapádat, kislány. Utoljára a keresztelődön láttalak. Szétordítottad a templomot. Lánygyermek

létedre igencsak hangos voltál, no de anyád is bolond volt. Juliana lenyelte a visszavágást, amely már a nyelve hegyén volt. McGregor idős ember, emlékeztette magát, nekik pedig nem kenyerük a finomkodás. S még mindig nála van a puska. – Hogy van, Mr. McGregor? – sikerült kinyögnie. – Hatvankilenc éves vagyok, ifjú hölgy. Mit képzel, hogy vagyok? – McGregor akkor a Juliana mögé bújó, rémült Nanditára pillantott. – Ezúttal a bennszülöttjeidet is magaddal hoztad? – Kedvelni fogod őket – biztosította Elliot. – A szolgám nagyszerű szakács. – Szakács, mi? – McGregor egyre csak Nanditát bámulta, aki szinte belebújt Julianába. – Erről jut eszembe, hogy éhes vagyok. Hol az a nyomorult kölyök a vacsorámmal? – Hamish visszament az állomásra a szolgámért és a családjáért. Ha szerencsénk van, a poggyászunkért is. – Nem adhatott volna ennem, mielőtt elmegy? A családom hatszáz éve műveli már ezt a földet, és a földesúr egy kis kenyérhajat sem kap? – Előkotrok valamit. – Elliot Juliana derekára tette a kezét, és a hálószoba felé terelte. A felháborodott McGregor hirtelen elnevette magát. – Alig várod, hogy nekiláthass, ugye? Szép asszonyka. Cseppet sem hibáztatlak, fiam. – Kuncogva leeresztette a puskáját, és visszavonult a szobájába, ahonnan előkerült. Olyan erősen csapta be az ajtót, hogy a mennyezetről darabokban hullott a vakolat. Elliot a folyosón maradt, Chini még mindig ott gubbasztott a vállán. – Pihenj egy kicsit! – mondta Julianának. – Lemegyek a konyhába, és készítek valami harapnivalót McGregor bátyámnak. – Azt mondtad, hogy megvetted tőle a birtokot – értetlenkedett Juliana. – Meg is vettem. De a McGregor család többi tagja meghalt, így hát nincs hová mennie. Egyedül nem volna képes eléldegélni a birtok valamelyik házikójában. Azt ígértem neki, hogy továbbra is ez a ház marad az otthona, amíg másként nem dönt. Juliana felsóhajtott. – Megértem, bár jobb lett volna, ha figyelmeztetsz. Azt hittem, menten szívszélhűdést kapok. Remélem, hogy a személyzete szívesen gondoskodik rólunk is. Elliot letette Chinit a földre. – McGregor bátyámnak nincs személyzete. Csak Hamish. – Ó! Juliana olyan házban nőtt fel, ahol nem kevesebb mint húsz szolgáló gondoskodott két emberről. Ez a ház hatalmas és romos volt, Mahindartól és a családjától nem lehetett elvárni, hogy mindenről egyedül gondoskodjanak. Juliana azonnal belátta, hogy rengeteg tervezés és munka vár rá a jövőben. Elliot sarkon fordult. Chini otthagyta Nanditát, aki megpróbálta a kicsit a hálószobában tartani, azután a gyermek Elliothoz rohant. – Konyha! – kiáltotta. Elliot ismét karjába kapta a kislányt. – Jól van, Chini. Fedezzük fel a konyhát! Szemlátomást nem zavarta, hogy a kislány a nyakába csimpaszkodik, miközben elindult

vele a folyosón a lépcső felé. Juliana becsukta az ajtót, és szemügyre vette a szoba közepén terpeszkedő ágyszörnyet. – Vajon miért éppen ide tették? – kérdezte hangosan. Nandita némán bámult Julianára, nem értette a szavait. A sarokban azonban megragadta valami a figyelmét, és mutogatva felkiáltott. Juliana gyorsan odapillantott, ahová a fiatal nő mutatott; meghallotta a kapirgálást és a surranó lépteket. – Ó! – mondta. – Hát ezért. Egerek egész sora szaladt a szoba egyik sarkából a másikba, majd eltűntek a szegélyléc mögött. Amikor Juliana újra Nandita felé fordult, a fiatal nő már az ágy közepén kuporgott, két térdét átkarolva, színes selymei egész testét betakarták. Az egyik egér merészen átvágott a szőnyegtelen padlón, egyenesen Juliana felé, aki erre éppolyan hangosan felsikoltott, mint korábban Nandita, és az ágy közepére pattant. Nandita érte nyúlt, majd összeölelkeztek. Juliana akkor vidáman felnevetett, és egyszerűen képtelen volt abbahagyni. * Elliot könnyen megtalálta a konyhát az egyik hosszú folyosó végén. Az óriási, visszhangzó helyiség viszonylag jó állapotban volt – a tűzhely ragyogott, a szeneskanna fel volt töltve, a szekrények jól zárható ajtói távol tartották az egereket. A konyhára félhomály borult, mert a nap immár lenyugodott a messzi hegyek mögött. Elliot gyertyát gyújtott, és azon gondolkodott, hogy el kell küldenie Mahindart a faluba olajért és lámpásokért. A McGregor-házba még sokáig nem fogják bevezetni a gázt. Két munkapult futott végig a jókora konyhán, az egyiknek a vége eléggé tisztára volt súrolva ahhoz, hogy használni lehessen. Elliot leültette Chinit a két szék egyikére, és ennivaló után kezdett kutatni. Legalább pirított kenyeret és sajtot vihet McGregornak, ha más eledel nem is akad. Egy nagy üveg whisky vagy egy pint sör is sokat javíthat az öreg kedélyén. Juliana hangjában erős bosszúság csengett, amikor elárulta, hogy nincs más személyzet, csak Hamish. Amikor Elliot először látogatott el az ősi házba, a lehetőségeit látta meg, nem a hiányosságait. Olyan hely volt, ahová elvonulhatott a világ elől, hogy békében nyalogathassa a sebeit. Egyedül is rendbe tudja hozni – nem volt kifogása a kemény munka ellen. Tudta azt is, hogy a falubeliek szívesen segítenek némi külön fizetségért. Elliotnak elegendő pénze volt rá, hogy megfizesse a munkásokat. Az Indiában felhalmozott vagyon, amely akkor is növekedett, amikor börtönben volt, immár hatalmasra gyarapodott. Amikor Elliot ezt a házat választotta, úgy képzelte, hogy Julianával fogja megosztani, az egyetlen nővel, akit valaha is feleségül akart venni, habár éppen másnak a jegyese volt. „Azt kérdeztem, Elliot, hogy nem akarsz-e te feleségül venni engem.” A váratlan kérdés mentőövként hullott Elliot elé. Megragadta, kétségbeesetten kapaszkodott belé, nem

engedte el. Sohasem fogja elengedni. Elliot olyan késsel szelt kenyeret, amelyre csak egykét morzsa tapadt. Az első szeletet Chininek nyújtotta, aki beleharapott, azután az ajkát biggyesztette. A gyermek nem szerette az angol és a skót kosztot, ám egyelőre be kellett érnie vele, amíg Mahindar nem süt neki csodás vajas naant vagy ízletes rotit. Mahindar és a családja nem kísérte el Elliotot első látogatására, amikor megvásárolta a birtokot, és Elliot tudta, hogy a konyha állapota fel fogja háborítani Mahindart. Az indiai férfi azonban korábban is művelt már csodákat. Elliot talált egy másik kést és egy kis darab sárga sajtot. A tűzhely nem volt befűtve, így hát az öreg McGregor kénytelen lesz hidegen megenni a kenyeret. Amint az éles kés a sajtba hatolt, Elliot halk lépéseket hallott a háta mögött. Lopakodó lépteket, mintha az illető nem akarná, hogy Elliot tudjon a jelenlétéről. Nem a rózsavíz illatú Juliana volt, sem Mahindar vagy a családtagjai. McGregor sem, aki mindig úgy csörtetett, akár egy egész hadsereg. A gondolatok szélsebesen villantak át Elliot fején, mielőtt a tudata végleg kikapcsolt. Hirtelen elöntötte a forróság, a száraz tájak nyári hősége. Ahol nincs árnyék, és sehol sincs búvóhely. Futnia kell, futnia az életéért, de nincs hová menekülnie… Valaki áll mögötte. Nincs menekvés – Elliot most kénytelen megfordulni, és harcba szállni. Szájába keserű epe szökött. Ölnie vagy halnia kell. Elliot üvöltve pördült meg, karon ragadta az izmos, jól megtermett betolakodót, azután végigtaszította a konyhán, és kését a torkához szorította.

NEGYEDIK FEJEZET Elliot foglya felordított. Ordított és ordított. Elliot a hangzavaron át hallotta meg Mahindar ismerős, figyelmeztető hangját. – Ne, ne, ne, ne, sahib! Nem szabad! De igen. Elliotnak ölnie kell, el kell menekülnie… Erős kéz fogta le a karját, és megállította a kést. – Ne, sahib! Most már biztonságban van. Ez a kölyök jó barát. Elliot pislogott. Azután még egyszer. Mahindar sötét arca lassan kibontakozott a sűrű ködből, gyengéd, barna szemében aggodalom csillogott. Elliot kezében egy ember tekergőzött és levegőért kapkodott. Fokozatosan kitisztult a látása, és akkor vette észre, hogy Hamisht markolja, és a kenyérvágó késsel kis híján elvágta a torkát. Mahindar ott állt Elliot mellett, egyik keze gazdája karján pihent. Mahindar mögött az anyja és a felesége várakozott, kissé távolabb pedig Chini üldögélt, aki még mindig a kenyeret majszolta, hatalmas, tágra nyílt szemmel. Cipők kopogása hallatszott a folyosón, majd felcsendült Juliana aggódó hangja. – Minden rendben? Kiabálást hallottam. Elliot? A pokolba! Miért kellett Hamishnek halkan a háta mögé lopakodnia? – Sahib, adja ide szépen a kést! Elliot felhorkant. Ellökte magától Hamisht, a kést az egyik üres pultra hajította, azzal kiviharzott a hátsó ajtón a sötétedő, skót éjszakába. * Juliana egy pillanatra megtorpant, azután a nyitott ajtó felé indult. – Elliot. Mahindar az asszony elé lépett. – Jobb ilyenkor egyedül hagyni, memsahib. Az ember sosem tudhatja, mit tesz, amikor ilyen állapotban van. – De hát mi baj? Hamish, mégis mit művelt? – Semmit! – Hamish továbbra is elkerekedett szemmel igazgatta a gallérját. – Semmit sem követtem el. Esküszöm, asszonyom! Úgy jöttem be, mint máskor. Aztán megláttam az uraságot, és azt gondoltam, Mr. McBride gazdag úriember, és most már neki dolgozom. Talán halkabban kéne járnom. Mr. McGregor szerint olyan hangos vagyok, mint egy egész seregnyi dobos. Csak tisztelettudó próbáltam lenni. – Az uraság nem szereti, ha a háta mögé lopakodnak – válaszolta Mahindar. – Sokkal jobb, ha legközelebb egy sereg dobost próbál utánozni. – Miért nem szereti? – kérdezte Juliana. – Mahindar, mi a baj? Kérem, mondja el! Mahindar szomorúnak látszott. – A sahib nagyon beteg. Már sokkal, sokkal jobban van, de amikor rátaláltunk, miután elmenekült a börtönéből, dühöngő őrült volt. Sokáig ápoltuk, amíg meg nem tudott szólalni, és el nem mondta, mi történt. Szegény sahib igen súlyos megpróbáltatásokon

ment keresztül. Nagyon erős ember, és rendkívül bátor. Juliana a bokrokkal benőtt ösvényt figyelte Mahindar háta mögött, a nyitott ajtón át, miközben egyre sötétedett. – Rendbe fog jönni? – Igen. Ilyenkor az a legjobb, ha egyedül járkálhat. Makkegészségesen fog visszajönni, ahogyan a britek mondani szokták. – Biztos benne? – kérdezte Juliana. – Igen, memsahib. Gondoskodom róla. Most a feleségem felkíséri önt, és ágyba segíti. Nandita használhatatlan, amikor halálra van rémülve, de most rögtön ágyba küldöm Chinivel együtt. Reggelre minden rendben lesz. Juliana ebben korántsem volt biztos, de felment Channannel, aki határozottan járt a sötét és mocskos házban. Mahindar anyja – Komal – mögöttük lépkedett, egyetlen szót sem szólt, de továbbra is éppolyan érdeklődőn nézelődött, ahogyan egész nap. Nanditát változatlanul az ágy közepén találták, szorosan összekuporodva. Komal kis ideig beszélt hozzá, mire Nandita lemászott az ágyról, és kiosont a szobából. Juliana hallotta, amint Mahindar lentről szólítja Nanditát, aki máris szaladt a férfihoz. Channan azon nyomban Juliana bőröndjéhez lépett, és nagy szakértelemmel nekilátott kicsomagolni. Bizonyára szolgált már úri hölgy szobalányaként, mert pontosan tudta, melyik ruhadarabokat kell beakasztani a tömör szekrénybe, és melyiket kell összehajtogatva a fiókba tenni. Komal körbejárta és lassan szemügyre vette a szobát. Hátratolta fejkendőjét, felfedve őszülő, fekete haját. Channan fürtjei koromfeketék voltak, az arca telt és ránctalan. Channan elrendezte Juliana ruháit, és hozzálátott, hogy levetkőztesse. Komal inkább az ágyhoz lépett. Tenyerét a matracra fektette, végigsimította, majd súgott valamit Channannek, és felnevetett. Channan is vele kacagott, miközben Juliana értetlenül állt a két asszony között. – Azt mondja, hogy ön nagyon szerencsés – magyarázta Channan. – Ilyen gazdag és jóképű férfi. A sahib igazán jó fogás. Juliana elpirult, mire a két asszony ismét felnevetett. Komal végigsimított a matracon, és közben tovább beszélt. Channan bólintott, válaszolt, azután Julianához fordult. – Azt mondja, ad önnek egy amulettet. Hogy sok fia szülessen. Juliana magában arra gondolt, hogy Elliot éppen a McGregor-birtokot járja a sötétben, és erős kétségei támadtak, lesz-e egyáltalán lehetősége fiakat szülni. Channan megérthette az arckifejezését, mert vigasztalóan így szólt: – Ne aggódjon! A sahib hamar rendbe jön. A férjem gondját viseli. Elliot akkor sem bukkant fel, amikor Channan már lefektette Julianát a tiszta nászágyba, amelybe egy meleg, becsomagolt téglát is helyezett. Channan és Komal meglehetősen zajosan csitítgatták egymást, azután mégis kisurrantak végül a szobából, egyedül hagyva Julianát. A nászéjszakáján. Az égbolt besötétedett, a nyitott ablakon át hűvös levegő áradt a nyári melegtől fülledt szobába. A ház elcsendesedett, a vastag falak kizárták az alulról jövő zajokat. Odakinn békák kuruttyoltak hangosan a párjuk után, szél sóhajtozott a fák között. A városi zajhoz

szokott Julianának fülsiketítő volt ez a csend. Felkelt a hold – ezüstkorongját néhol eltakarták a fák –, és megvilágította az ágyat, amelyben Juliana feküdt várakozva. Elliot még mindig nem jött. * Éjfél után Elliot ágat hallott reccsenni a háta mögött, amit hangos levélzörgés és Mahindar hangja követett. – Ne aggódjon, sahib! Én vagyok. Elliot egy szikla tetején állt, amely az alant rohanó folyóra nézett. Holdfény csillogott a víz felszínén, és új otthona, az ősi kastély helyére épített hamis udvarház tornyain is. Mahindar megcsúszott az ösvényen, elveszítette az egyensúlyát. Elliot a karja után kapott, és maga mellé húzta a férfit a szilárd kőre. Mahindar természetesen utána jött. Élete küldetésének tekintette, hogy gondját viselje a gazdájának, attól a pillanattól fogva, hogy Elliot megszabadította Mahindart egy másik ültetvényes kezéből, aki inasnak szerződtette, de rabszolgaként bánt vele. Elliot egyszer meglátogatta az ültetvényest, és azon kapta, hogy éppen Mahindart ütlegelte. Az ültetvényes bocsánatot kért – Elliottól – Mahindar viselkedése miatt, és hosszasan sorolni kezdte a szolga hiányosságait, amikor is Elliot közbeszólt. – Ha nincs vele megelégedve, elszegődhet hozzám dolgozni. A szikheket, magyarázta az ültetvényes, nem lehet igazi alázatra tanítani, és ostoba volt, hogy egyáltalán felfogadott egyet közülük. A jószívű Mahindar attól kezdve mindig is megmentőjeként tekintett Elliotra. Most aggódva pillantott rá. – Jól van, sahib? – Jobban. Hogy van a legény? – Ó! Halálra rémítette, annyi biztos. De hamar ki fogja heverni. – Mrs. McBride? – Ágyba dugtuk. A feleségem benézett hozzá, mielőtt eljöttem, és úgy alszik, ahogyan a britek mondani szokták, akár a bunda. – Helyes. – Elliot nem tudta kiverni a fejéből Juliana arckifejezését, amikor az asszony belépett a konyhába, és meglátta a férjét, amint egy kést szorít a vergődő Hamish torkához. Ijedtsége előbb döbbenetté, majd aggodalommá változott. Félelembe azonban nem csapott át. Juliana nem félt Elliottól. – Csatlakozik hozzá, sahib? – kérdezte Mahindar. Hangjában türelmetlenség bujkált. Mahindar szerette a lakodalmakat, a házasságokat és a gyermekek születését. A feleségével öt fiuk született, akik már maguk is házasemberek, apák voltak. Mahindar szívesen gondoskodott az emberekről, ezért hozta magával Skóciába az anyját és Nanditát, Channan apjának második házasságából született, fiatal féltestvérét is. Mahindar egykor megmentette Elliot életét, és kötelességének tekintette, hogy gondoskodjon gazdája jóllétéről; nem akarta, hogy kárba vesszen az erőfeszítése. – Mindenképpen meg kell osztania az ágyát – folytatta Mahindar. – Nincs másik.

Elliot leugrott a szikláról, lesegítette Mahindart is, majd elindult az ösvényen a ház felé. Amikor a McGregor-kastélyhoz értek, odabenn már teljes csend uralkodott. Hamish és Mahindar családja bizonyára aludni tért. Az indiai szolga megállította Elliotot, mielőtt a férfi kilépett volna a konyhából. – Nem mehet az asszonyához ilyen állapotban, sahib. Szalonképesnek kell lennie. Igaza volt. Elliotot tetőtől talpig korom fedte a vonatozástól, az erdőbeli bolyongása során pedig még össze is sározta magát. Mahindar vizet hozott a mosogatóba – tiszta vizet egy kútból –, és utasította Elliotot, hogy vetkőzzön szoknyára. A víz jéghideg volt. Mahindar teljesen belemerítette Elliot fejét, és az Edinburgh-ban vásárolt szappannal tisztára mosta gazdája haját és testét. Glicerines-rózsavizes szappan volt, amin Elliot fivérei és a húga jót nevettek. Ám Elliot legalább tiszta lett, még ha az illata egy hölgy budoárjára emlékeztetett is. Mahindar előhozta Elliot vastag köntösét és indiai selyembugyogóját, amelyben aludni szokott. Elliot felvette a ruhadarabokat, azután kezében egy szál gyertyával felment a lépcsőn. Nem engedte, hogy az úton Mahindar világítson. A gyertyaláng fénye vidáman táncolt a gótikus boltíveken, barlangszerűvé varázsolva a folyosót, ahol a kőrózsák úgy függtek alá, mint holmi különös cseppövek. Gyermekkorában Elliot mindig egy cseppnyi félelmet érzett, amikor itt végigsétált, de most békésnek találta a helyet. Csupán egy vénséges ház volt, ahol nemzedékek élték le hosszú életüket – születések, menyegzők, halálesetek, nevetés, bánat, szeretkezés tanúi voltak az ősi falak. Nyoma sem volt olyan szörnyűségeknek vagy halálos rettegésnek, amelyektől az ember magába zárkózik, és vigasztalanul sír. Elliot benyitott a hálószobába, és elfújta a gyertyát. Holdfény világított be a spaletta nélküli ablakon, ezüstös fénnyel borítva be a szoba közepén álló ágyat. Juliana a hátán feküdt az ágyban, a takaróját állig felhúzta, de nem aludt. Elliot hallotta gyors lélegzését, amely elárulta, hogy teljesen ébren van, bármennyire szorosan csukta is be a szemét. Letette a gyertyatartót a legközelebbi asztalra, és az ágyhoz lépett. Juliana úgy feküdt, mint egy mesebeli hercegnő, aki csak arra vár, hogy egy herceg felébressze a csókjával. Elliot visszaemlékezett Juliana szájának szédítő ízére, amikor megcsókolta az oltár előtt. Az asszony bőre nyirkos volt a melegtől és az izgalomtól, az íze akár a mézé Elliot nyelvén. Elliot megfogta az ágy egyik tartóoszlopát, lehajolt, és lágy csókot lehelt a Juliana szája sarkánál lévő gödröcskébe. Juliana szeme felpattant. Álomnak nyoma sem volt a tekintetében. – Az ifjú Hamish jól van? Elliot felegyenesedett, még mindig az oszlopba kapaszkodva. – Rendben lesz. – Remélem, nem ijedt meg túlságosan. – Összeszedte magát. – Elliot el akart lépni a helyéről, de képtelen volt megmozdulni. Juliana elpirult, és megköszörülte a torkát. – Lefekszel az ágyba, Elliot? Az asszony magas nyakú hálóinge nagyon illedelmes volt, ám Elliot most látta először

fűző, turnűr, szoknyák és szorosan begombolt ingváll barrikádja nélkül. Elliot végül elengedte az oszlopot, kioldozta köntöse övét, és hagyta lehullni válláról a köntöst. Figyelte Juliana tekintetét, amint az asszony végigmérte meztelen felsőtestét, majd lesiklott megkötős selyembugyogójára. Az alsónadrág Elliot vádlijáig ért, alatta csupasz volt a lába. – Szokatlan viselet – jegyezte meg Juliana halkan. – Indiai. Jobban kedvelem az angol öltözetnél. – Igazán? Miért? – Sokkal kényelmesebb. – Az ablakon beáradó hűvös levegő végigsimított Elliot forró bőrén. – Meleg éghajlaton igen praktikus. – El tudom képzelni. Elliot mereven az ágy mellett maradt. Rettenetesen kívánta az asszonyt, mégsem tudott megmozdulni. Juliana ismét megköszörülte a torkát. – Micsoda napunk volt! Ha belegondolok, hogy ma este egy edinburgh-i szállodában kellene lennem az egykori… Kezét hirtelen a szájához kapta, és becsukta a szemét. A holdfény megcsillant pergő könnyein. – A volt… – Juliana hangja zokogásba fulladt. A volt vőlegényével, Grant Barclayvel; az átkozott bolond, aki zongoraleckékkel akarta művelni sekélyes elméjét. Elliot a legszívesebben megfojtotta volna, először is, mert el akarta lopni tőle Julianát, másodszor, mert megríkatta, miközben már Elliot ágyában feküdt. Elliot tudta, hogyan kell gyilkolni. Pontosan tudta, hogyan kell megragadni egy ember nyakát, hol kell megszorítani, hogy ne kapjon levegőt, hogy Grant Barclay soha többé ne lélegezzen… Juliana igyekezett letörölni a könnyeit. Elliot dermedtsége váratlanul elillant; felhajtotta a takarót, és bebújt az ágyba az asszony mellé.

ÖTÖDIK FEJEZET Juliana nem akart sírni, de hirtelen rájött, hogy ezen az éjszakán akár Granttel is feküdhetne egy szállodai szobában, nem pedig távol az otthonától, egy lepusztult, mesebeli kastélyban Elliot McBride erősen sugárzó, forró teste mellett. Micsoda szerencsés, áldott menekülés! Elliot ajka az asszony arcához ért, felcsókolta a könnyeit. – Sajnálom – suttogta Juliana. Elliot immár a száját csókolta. Erős, magabiztos csókok súrolták alsó ajkát, követték a felső ajak vonalát. Meleg volt a zárt szobában, a takaró alatt még melegebb, és Elliot testének sugárzásától Juliana verejtékezni kezdett. Elliot lenyalta az asszony ajka alól az izzadságot, erős kézzel hátrasimította a haját. Ősi szenvedély lüktetett Juliana testében, kitörölve fejéből Gemma összes bölcs tanácsát az első közösüléssel kapcsolatban. A nászéjszakának kötelességet teljesítő együttlétnek kellett volna lennie Mr. Barclayvel – most azonban Elliottal feküdt egy ágyban, azzal a férfival, akit már leánykora óta szeretett, ám sohasem álmodott róla, hogy valaha is az övé lesz. Elliot ajka szétnyitotta Julianáét, nyelve a szájába csúszott. Elliot csók közben lehunyta a szemét, ujjaival Juliana fejét dajkálta, hüvelykujjával a halántékát simogatta. A hálóing felső gombja meglazult, az anyag szétnyílt. Elliot finoman becsúsztatta a kezét, végigsimított a nyirkos bőrön, és megállapodott az asszony keblén. Juliana akkor a férfi tenyeréhez feszült, miközben szünet nélkül csókolták egymást, szájuk hol szétvált, hol ismét összeforrt. Elliot ismét becsúsztatta a nyelvét Juliana szájába, ezúttal még mohóbban. Viszonzásra késztette az asszonyt, arra csábította, hogy vágyakozva végignyalja meleg nyelvét. Szerelmes csók volt. Elliot McBride, Juliana szerelmese. Elliot kérges kezében tartotta Juliana keblét, gyúrta és cirógatta. Két ujja közé fogta a mellbimbót, és enyhén meghúzta. Sohasem tapasztalt érzés futott végig Juliana ifjú keblén, a bimbó megemelkedett, megkeményedett. Az asszony hirtelen nem kapott levegőt. A nászágy túlságosan meleg volt, Elliot szája szinte belepréselte. Finoman csipkedte a mellbimbóját, feltüzelve a szenvedélyt. A láng átterjedt Juliana szívére. A hálóing gallérja csupa izzadság volt, és az asszony úgy érezte, rögtön meghal. Eltolta magától Elliotot. A férfi nyelve betöltötte a száját, nem tudott beszélni. Össze akarta zárni az ajkát, de Elliot nem engedte. Ismét megpróbálta eltolni, két kezét a mellkasának feszítette. Elliot végre megszakította a csókot, de szája az asszonyéhoz közel maradt. Elliot félig lehunyt szeme sötét résnyire zárult a holdfényben, ezüstös szürkéje azonban kivillant. Egy izzadságcsepp gördült végig a nyakán. – Nem kapok levegőt – suttogta Juliana. Elliot nem szólt semmit. Kihúzta meleg, csodálatos kezét Juliana hálóingéből, amelyet azután a derekáig kigombolt, meglazított.

A férfi lejjebb csúszott az asszony testén, majd fejét lehajtva szája összezárult Juliana keblén, amelyet cirógatásával életre keltett. Juliana tüdejébe mély levegő áramlott. Megérkezett a hiányolt levegő, de most már túl sok is volt. Forróság áradt szét a testében, szinte izzott a csodálatos pont, ahol Elliot szája a keblére tapadt. A férfi lehunyt szemmel összpontosítva szívta Juliana mellét. Kérges kezével finoman össze is szorította, hogy a bimbó még jobban kiemelkedjen, azután szívta, rágcsálta, húzta, játszadozott vele. Juliana dobogó szívvel vonaglott alatta. A két lába között fehéren izzó forróságot érzett, elepedt, hogy vágyakozó testét Elliothoz dörzsölje. – Elliot, mit teszel velem? A férfi nem tartott szünetet, hogy válaszoljon. A szája még buzgóbban dolgozott, az asszonynak sajgott az egész teste, a két lába közötti nyílás szétnyílt és egyre forróbb lett. – Azt akarom. – Juliana elnémult. Nem tudta, mit akar. Elliot elengedte a keblét, csupán nyelve hegyével játszadozott a mellbimbóval. Juliana kéjesen felemelkedett hozzá, a száját kereste, de Elliot elhúzódott, és az asszony elégedetlenül felsóhajtott. Elliot végighúzta a kezét Juliana testén, két ujját a két lába közé dugta. Az asszonynak elállt a lélegzete, a szeme kikerekedett, amint Elliot hozzáért a legtüzesebb pontjához. Amint Elliot ujjaival behatolt az asszony nedvességébe, újra lehunyta a szemét, és mély lélegzetet vett. Érezte a sötétben Juliana vágyának illatát, a mézet a sötétben. Az ágyban, asszonya tüzébe zárva Elliot biztonságban érezte magát. Eltűnt a puszta feketeség, a hideg, a fojtogató levegőtlenség. Nem érhettek hozzá. Juliana jelentette számára mindezt: a biztonságot, a fényt és a melegséget. Juliana ugyanakkor egy férfi érintésére vágyakozó asszony volt, aki nem értette önnön vágyait. Elliot kitanítja. Akár egy évbe telik, akár tízbe, megtanítja mindenre. Gyengéden bedugta egyik ujját Juliana rejtekébe. Az asszony Elliot kezéhez emelkedett, aki tenyerébe zárta a vágytól duzzadó borsót. – Mit teszel velem.? – Juliana felzokogott. – Felkészítelek. – Elliot nem tudta, miféle becézést szeretnek a nők, hogyan nyugtassa meg Julianát. Csak ahhoz értett, hogyan érintse meg, kettejük teste összhangban mozdult a csendben. Az asszony szőrzete Elliot kezére göndörödött, az öle forró és nedves volt. Juliana még sohasem tapasztalt ilyesmit – Elliot ezt rögtön tudta, mert az asszony meglepődött, amikor simogatni kezdte. Új érzés volt ez Julianának, és Elliotnak is, hiszen most Juliana volt vele. Rád vártam egész életemben. A sötétben és az éhség idején Julianáról álmodozott, de álmai sohasem voltak teljesek. Nem ismerte igazán a lány illatát, bőrének melegét, hogy milyen érzés a teste a sajátja alatt. Kihúzta az ujját, és a nyelvéhez érintette. Juliana ízét sem ismerte. Édes nektár. Még többre vágyott! Elliot az asszony két keble közét nyalta, sós ízt érzett, majd végigcsókolta lefelé Juliana

hasát, teljesen szétnyitotta a hálóingét, és forró csókot nyomott a két lába közé. Az asszony élesen vette a levegőt, amint Elliot megízlelte, megnyalta azon a helyen, ahol az imént csak érintette, a nyelve behatolt oda, ahol korábban az ujja volt. Gyönyörű, édes méz. Elliot nyalta és nyelte, testében lassan oldódott a feszültség. Lakomázott, magába itta az édes asszonyt. Ha eleget kapok belőle, soha többé nem fogok félni. Juliana két kézzel a férfi hajába túrt. Apró sikkantásaitól Elliot megvadult. Teste ringani kezdett, csípője nyelvcsapásai ritmusára mozgott, meredő férfiassága a matracba fúródott. – Elliot! Amint Juliana felsikoltott, Elliot érezte hüvelyének lüktetését, a női vágyat, a szédítő gyönyört. Juliana szűz volt, és Elliot tudta, hogy a behatolás fájni fog. Ám teste már nedves volt, és kitárulkozó, teljesen ellazult. Elliot szeretett volna végig ott feküdni, és nyalni, amíg az asszony el nem élvez, azután pedig újra izgalomba hozni. Újra és újra. Egész éjjel. Ám a saját teste is követelte a magáét, férfiassága fájdalmasan feszült. Elliot elvette a száját az édes pontról, levette a selyembugyogóját, és Juliana fölé siklott. Egy pillanatig élvezte maga alatt az asszony lágyságát, azután hirtelen behatolt. A szépséges Juliana szeme egyszer csak kikerekedett, sikolya kis híján jajszó volt. Ám nem a fájdalomé. Elliot az asszony köré zárult, kívánta, nyílása annyira síkos volt, hogy az akadály egyetlen lökésre átszakadt. A vágytól megvadult Elliot lökött még egyet, kettőt, hármat, mielőtt kilövellte magvát, és kettejük kéjes kiáltása egyszerre hangzott fel. Folytatta a mozgást, ringott a csípője, vágyott az asszonyra, nem tudott betelni vele. Szél tépte fel az ablakot, és végigsöpört az ágyon. Lehűtötte Elliot bőrét, Juliana beleborzongott. Elliot mozgása fokozatosan lelassult, és óvón borult Juliana fölé. Mindig védelmeznie kell. Juliana az övé. Ott állt ma a templomban, és kinyilvánította, hogy Elliothoz tartozik. Mindörökké. * A nap a nyári hónapok közepén korán kelt a Felföldön. Juliana kinyitotta a szemét; a keleti ablakon át beszűrődtek a nap sugarai, fényárban fürdetve férje testét. Juliana furcsán érezte magát – kimerült és boldog volt, ugyanakkor laza és nyugodt is. Gemma elmagyarázta, mit kell tennie a nőnek a nászéjszakán – a hátán feküdni, mélyeket lélegezni, megőrizni a nyugalmát. Nyalogatást, simogatást, vágyakozó érintést nem említett. Gemma azt mondta, az első alkalom fáj. Valóban fájt, de olyan vad szenvedéllyel, hogy már nem is volt igazi fájdalom. Juliana most mégis érzett némi sajgást, és kétségkívül tudta, hogy többé nem nevezhető szűznek.

Elliot hason feküdt mellette, arca a matracon, párna a közelében sem volt. Hosszú lába az ágy végéig ért, álmában félig lerúgta a takarót. A férfi haja félig lelapult, félig felállt, a világosbarnát itt-ott aranyszínűre szívta a nap. Szempillája is aranylón csillogott, az arca pedig, amely egykor skót fehér volt, most barnán sötétlett; megégette a trópusi nap. Egyik nagy keze az arca közelében pihent, behajlított karján megfeszültek a munkától kemény, vaskos izmok. Jobb felsőkarján körben szőlőindás tetoválás kígyózott. Juliana érdeklődve szemlélte a tetoválást. Még sohasem látott ilyesmit. Hallotta, hogy a tengerészek gyakran viselnek tetoválást a távoli országokban, de úriember testén még egyszer sem látott hasonló rajzokat. Ám az is való igaz, hogy Juliana egyetlen férfit sem látott zakó, mellény, ing, magas gallér és nyakkendő nélkül, még a tulajdon apját sem. Az atléták is ingujjban vagy rövid ujjú ingben szoktak futni, evezni, labdajátékokat játszani, legalábbis így hallotta, mert hát Juliana sohasem vett részt sporteseményeken. Meglehetősen sok úriember viselhet tetoválást olyan helyen, ahol a hölgyek sohasem láthatják. Elliot fél háta fedetlen volt, térdtől a takarón pihent a lába. Juliana szemügyre vette férje feszes csípőjét, végigpillantott szőrös lábán. Formás férfi volt. Isten igazán csinosan rakta össze. Elliot hátát sebhelyek csúfították, szabálytalan, fehér vonalak, amelyek igencsak hosszú vágásoktól származtak, az arcán fehérlő forradásokhoz hasonlók. Szenvedett, erről árulkodtak a sebhelyek; vérzett és gyötrődött. A vágásokat szándékosan ejtették, mert fájdalmat akartak okozni Elliotnak. Juliana végighúzta ujját az egyik sebhelyen, amely Elliot vállán kígyózott. Az egykor felsértett bőr immár sima volt, Juliana keze végigsiklott rajta, azután tovább Elliot karján a tetoválás finom leveleihez. Arra számított, hogy az érintéstől Elliot felébred. Kinyitja szürke szemét, majd Julianára mosolyog, és talán – az asszony szíve hevesebben vert a gondolatra – ismét a hátára fekteti, és folytatja a csókolgatást, ízlelgetést. A hitvesi ágy valóban izgalmas hely volt. Elliot azonban nem mozdult. Nem is volt meglepő, hiszen az előző nap kimerítőnek bizonyult. Juliana megcsókolta a férje karjára tetovált szőlőindát, azután még egyszer, majd újra, hajfonata kibomlott, Elliot hátát csiklandozta, de a férfi továbbra sem ébredt fel. Juliana hátrasimította a haját, megcsókolta Elliot arcát. Azután az ajkát. Azt akarta, hogy Elliot kinyissa a szemét, és úgy mosolyogjon rá, mint amikor az első bálján csókot lopott tőle a teraszon. Az ifjú Elliot nevetős, pajkos fiatalember volt, akivel Juliana órákon át csevegett és táncolt. A mostani Elliot csendes volt, mosolya eltűnt, a karján tetoválás sötétlett, az arcát és a hátát késtől származó sebhelyek csúfították el. Juliana a sebhelyeket csókolgatta. Elliot még mindig nem mozdult. Juliana felült, a férfit figyelte. A takaró lecsúszott Elliot meztelen testéről. A férfi aludt, halkan és felületesen lélegzett, nem horkolt. Minden férfi horkol, állította Gemma. – Elliot? – Juliana gyengéden megrázta a férjét. Elliot teste forró volt, a teste ernyedt, és nem volt hajlandó felébredni.

– Elliot! – Juliana megrémült. Könnyen lehet, hogy Elliot mélyen alszik, de Juliana jobban érezte volna magát, ha a férje kinyitja a szemét, és rámordul, amiért felkeltette. Juliana apja mindig morgott, ha felriasztották a szunyókálásából – folyton tiltakozott, hogy nem aludt, hiába volt hátrabillenve a feje, nyitva a szája és lecsúszva a szemüvege. Elliot nem művelt semmi mulatságos dolgot. A teste ugyan megmozdult, amint Juliana rázogatta, de nem nyitotta ki a szemét, a férfi magától meg sem moccant. Juliana ledobta a takarót, megkereste a hálóingét, gyorsan felvette, majd remegő kézzel begombolta. Channan a székre terítette az asszony vastag köntösét, így hát Juliana magára kanyarította azt is, és tekintetével a csengőzsinórt kereste. Egy darabkája még a falon függött, de átrágták az egerek, és Juliana nem érte el a felső felét, hogy csengethessen. Holnap ez lesz az első dolga… nem, még ma – a csengőzsinórok rendbehozatala. Juliana kilépett a folyosóra, de a házban még halotti csend uralkodott. Nem tudta, hol kapott hálóhelyet Mahindar és a családja, sejtelme sem volt, hogy Hamish a házban lakike egyáltalán, vagy esténként hazamegy az anyjához. A kiabálásra csupán az öreg McGregor ugrana elő a szobájából, kezében a puskájával. Végigsietett a folyosón a széles lépcsőház felé. Az emeleten sötét volt, csak a földszinti előcsarnok ablakain szűrődött be némi fény. A csillár sötéten és üresen lógott a mennyezetről. Kettes számú teendő: a lámpák. Amint Juliana lefelé indult a lépcsőn, valahol odalenn becsapódott egy ajtó, és a vörös hajú Hamish sietett be az előcsarnokba. Felpillantott a lépcsőre, ijedten felkiáltott, és elejtette az ölében cipelt fahasábokat, amelyek hangosan értek földet. A fiú azonban még a robajt is túlkiabálta. – Szellem! Kísértet! – Hamish – szólt rá Juliana élesen. – Ne butáskodj! Én vagyok az. Hamish remegő ujjal mutatott az asszonyra. – Honnan tudjam, hogy tényleg ön az? A démonok agyafúrtak, rászedik a szegény nyomorultat. – Hagyd már abba! Hol van Mahindar? Hamish nyelt egyet, és tétován leengedte a kezét. – A földszinten. Biztos benne, hogy ön nem kísértet, asszonyom? – Egészen biztos. A fehér köntösöm kicserélem piros és lila csíkosra, ha az megnyugtat. Most volnál szíves előkeríteni Mahindart? Mondd meg neki, hogy sajnálom, ha megzavarom a pihenését, de Mr. McBride-nak szüksége van a segítségére. Hamish tisztelgett. – Igenis, asszonyom. Azzal el is száguldott, szanaszét hagyva az elejtett fahasábokat. Mielőtt Juliana visszaért volna az emeletre, Mahindar már futva érkezett, nyomában a felesége és az anyja. Odafenn ajtó csapódott, és természetesen Mr. McGregor csörtetett elő a puskájával. – Már egy csepp nyugalma sem lehet az embernek a tulajdon házában? Hamish, hallod-e, mi ütött beléd? – Minden rendben, Mr. McGregor – kiáltotta Juliana.

McGregor végigcsörtetett a folyosón, és lenézett a földszintre. – Miért hevernek a földön fahasábok? Azok kik? – McGregor célba vette a puskájával Mahindart. – Jóságos ég! A khartoumi vademberek. Mahindar széttárt karral a két asszony elé lépett, hogy megvédje őket. Juliana sebesen visszarohant az emeletre. – Nem, Mr. McGregor. Ezek az emberek Mr. McBride szolgái. Indiából. – Még rosszabb. Orgyilkosok. Hallottam hírüket. Ha az ember nem figyel, a végén még megfojtják álmában. Juliana odasietett az öreghez. – Barátok. Tegye le a puskát! Juliana megkönnyebbülésére az öreg a korlátra engedte a puska agyát, így hát a cső már nem az emberekre, hanem a mennyezetre mutatott. - Lassan a testtel, lányom! Csak ne ilyen leereszkedően! Kölyökkorom óta, majdnem hetven éve bánok a puskával. Utolsó szavait fülsiketítő robaj szakította félbe. A puskagolyó a magas mennyezetbe fúródott. Juliana felsikoltott, ahogyan Mahindar és a családja, sőt még Hamish is. Vakolat, por és sár záporozott az előcsarnok kövezetére, majd a hatalmas csillár lassan megingott…

HATODIK FEJEZET Juliana lélegzet-visszafojtva bámulta a himbálózó csillárt, amely ide-oda, ide-oda lengett, akár az óriás inga az amerikai Mr. Poe rémületes történetében. A többiek Julianával együtt nézték a csillár mozgását, mozdulatlanná dermedve. A lánc hangosan nyikorgott a mennyezetnél, de a hatalmas csillár végül lassan, de csak nagyon lassan megállt. Juliana felsóhajtott, és hallotta, hogy az öreg McGregor is nagyot sóhajt. Hátrafordult, és kinyújtotta a kezét. – Legyen szíves ideadni azt a puskát, Mr. McGregor! McGregor arcán egyszerre látszott zavar és önfejű dac, mégis levette ujját a ravaszról, és átnyújtotta a fegyvert. Juliana biztos kézzel nyitotta szét a puskát, ahogyan az édesapja vadászkísérőjétől tanulta, és a karjára fektette. Már éppen szólni akart Mr. McGregornak, hogy az ég szerelmére, öltözzön fel végre rendesen, amikor Mahindar anyja rohant fel a lépcsőn, már az első lépcsőfok előtt harsányan kiáltozva. Komal fél kézzel összefogta repdeső selymeit, a másikkal fenyegető mozdulatokat téve hadonászott, de nem Juliana, hanem az öreg McGregor volt a célpontja. Felemelt ökle úgy táncolt az öreg orra előtt, mint holmi dühös madár, és szélsebesen járt a szája. McGregor többlépésnyit hátrált, két karját védekezőn az arca elé kapta. – Ne sipákolj nekem, asszony! Az embernek joga van megvédenie a házát. Komal azonban csak mondta tovább a magáét, és nyilvánvaló volt, hogy miket beszél, még ha Juliana nem is értett belőle egy szót sem: Menj vissza az ágyadba, bolond vénember, mielőtt szétlövöd a házat! McGregor sarkon fordulva futásnak eredt, Komal utána, egyre hangosabb szitkokat szórva a fejére. Mahindar lentről az asszony után kiáltott, de a hangja erőtlenül csengett, és Komal tudomást sem vett róla. – Mahindar! – szólt Juliana. – Képtelen vagyok felébreszteni Mr. McBride-ot. Tudnál segíteni? Mahindar nem szólongatta tovább az anyját, hanem a feleségével együtt felsietett a lépcsőn. Channan azonban az anyósa és Mr. McGregor után indult elszánt arccal. Juliana egyenesen a hálószobába vezette Mahindart. Elliot már bizonyára talpon van, és kérdezősködni fog, hogy mi ez a lárma. Ám amikor Juliana kinyitotta az ajtót, Elliot még mindig az oldalán feküdt, és mélyen aludt. Mahindar arckifejezésétől Juliana egészen megrémült. – Mahindar, mi baja a férjemnek? – Reméltem, annyira reméltem… – Az ágyhoz közeledve Mahindar elhallgatott. – Legyen óvatos, memsahib! Néha ez történik; a sahib hosszú órákon át alszik, mint a halott ember. Amikor viszont felébred, néha igen erőszakosan viselkedik. Hirtelen nem tudja, hol van, és azt hiszi, hogy a fogvatartója vagyok. – De hát most biztonságban van. És ezt pontosan tudja. – Igen, igen, amikor ébren van, és jól érzi magát, tudja is. – Mahindar megérintette a

homlokát. – De odabenn a fejében időnként még mindig zűrzavar tombol. Meg kell értenie; nagyon sokáig tartották egyedül teljes sötétségben. Néha adtak neki enni, máskor éheztették, néha békén hagyták, máskor minden ok nélkül verték. – Mahindar szomorúnak látszott. – Tudom, hogy még más szörnyűségeket is műveltek vele, de nekem csak ennyit árult el. Juliana akkor Elliotra pillantott, aki nyugodtan feküdt az ágyon, mellkasa alig mozgott, amint levegőt vett. A teste ép volt, csak a hátán és az arcán lévő sebhelyek tanúskodtak a megpróbáltatásokról. Ám a testi és a lelki gyógyulás talán két különböző dolog. Miként nézhet szembe az ember ilyen szörnyűségekkel, és térhet vissza újra a normális életbe? Valószínűleg sohasem lesz már a régi. Igaz? Hogyan beszélgethet olyan emberekkel, akik nem ismerték azokat a rémségeket, akik egész életükben kényelemben és biztonságban éltek, akik sohasem érthetik meg a szenvedéseit? Az ilyen ember azt teszi, amit Elliot tett. Bezárkózik, vesz egy lepusztult házat a Felföld egy eldugott zugában, és belemerül az alvásba – mint aki soha nem akar felébredni. – Mit tegyek? – suttogta Juliana. A tömzsi termetű, intelligens tekintetű Mahindar szomorúan fürkészte az asszonyt. – Nem tudom, memsahib. Mindent kipróbáltam, hogy meggyógyítsam. Azt reméltem, ha idejön ebbe az országba, amelyet annyira szeret, jobban lesz. Talán most, hogy feleségül vette önt, tényleg úgy lesz. Juliana összehúzta magán a köntöst, és a férjére pillantott, akivel egy napja házasodtak össze. – Alig ismerem, Mahindar. Ezt az Elliotot. Ifjúsága Elliotja, aki egykor segített leszedni a papírsárkányt a fáról, aki diadalmasan mosolygott, amikor megcsókolta, örökre elveszett a múltban. Ez az Elliot kemény ember volt, sebhelyek borították, és több borzalmon ment keresztül, mint amennyivel egy ember meg tud birkózni. A világ azt várta, hogy rázza le magáról, hogy arcizma se rezdüljön, hogy ne vegyen tudomást a fájdalmáról – de hát miként is lett volna valóban képes rá? Juliana érezte, hogy újra meg kell ismernie Elliotot, ha igazán azt reméli, hogy valaha is megértheti. – Segíteni fogok, memsahib – ígérte Mahindar a mély folyó nyugalmával. – Ön meg én, mi ketten visszahozzuk a férjét. * – Ó, hát felébredt végre! – A sötétségből egy hang úszott Elliot felé. – Hála az összes isteneknek. A húga érkezett látogatóba. Elliot nagy nehezen kinyitotta a szemét, és meglátta a közvetlenül fölötte lebegő arcot. Egy pillanatra pánikba esett – Most mi lesz? Mi lesz? Nem képesek békén hagyni? Azután rájött, hogy Mahindar kedves arca néz le rá, vastag szemöldöke aggodalmasan összevonva a fehér turbán alatt, szakálla takarosan a tunika alá dugva. – A szentségit, Mahindar! Mahindar aggodalma szemernyit sem csökkent. – Lady Cameron érkezett látogatóba a memsahib-hoz. Odalenn vár az ön sógornője is,

és mindenképpen látni akarja önt. Rona és Ainsley. Elliot rettenthetetlen sógornője és csinos, üde húga. Az ember nem éppen erre vágyik, amikor úgy ébred, mintha háromnapi ivászat utáni másnaposság kínozná. Elliot megdörzsölte igencsak borostás arcát. Bizonyára hosszú időn át aludt. Újabb rohama lehetett, és sejtelme sem volt, meddig feküdt a sötétben. Hol a pokolban is van? Körülnézett a függönytelen hálószobában, ahol nagy, szögletes bútorok voltak, az ágy pedig a szoba közepén állt. – Ez a McGregor-ház? Hogy kerültünk ide? – Egyedül McGregor bátyó háza képes egyszerre omladozó és szilárd képet mutatni. Amikor Elliot utoljára itt járt, hogy megvásárolja, a meleg konyhában aludt – sokkal kényelmesebb volt. Mahindar zavarba jött. – Nem emlékszik? Tegnap megnősült. A tegnap teljesen kiesett a fejéből; hosszú ideje minden nap kiesett. Kivéve… – Megnősültem? Mi az ördögöt beszélsz? Inkább hozz egy whiskyt! – Nem szabad. Őladysége, a húga megtiltotta. Azt mondta, ébresszem fel, és bármi áron kísérjem a szalonba. A whiskyt leszámítva. – Ezt komolyan Ainsley mondta? – Elliot a legszívesebben felnevetett volna. Mindig közel állt a húgához, aki olyan oldaláról is ismerte, amilyenről senki. Habár az még a régi Elliot volt. A mostani Elliotot senki sem ismerte. Elliot ledobta magáról a takarót. Meztelen volt, de Mahindar nem vett róla tudomást. – Hozz fürdővizet! Így nem kerülhetek tisztességes hölgyek szeme elé. Még rugalmas természetű nőrokonok elé sem. Miközben Mahindar kannaszámra hozta a gőzölgő vizet, Elliot az álom sűrű ködével küszködött. Mahindar beszélt, és Elliot igyekezett felfogni a szavait. – A reggeli szalonban ültettem le a hölgyeket a memsahibbal – magyarázta Mahindar –, ott várják. – Memsahib? Mahindar felpillantott, és közben melléöntötte a vizet. – Igen, memsahib – ismételte óvatosan. – Tegnapig Miss Szindzs volt a neve. Mahindar egész életében a briteknek dolgozott, és büszke volt rá, hogy pontosan ismeri a brit rangokat. Ám a nevek kiejtésével mindig akadt egy kis gondja – és lehet-e kárhoztatni érte? Némelyik átkozottul lehetetlen. Elliot újra megdörzsölte az arcát. – Miss Szindzs? Sohasem hallottam Szindzs nevű nőszemélyről. – Hirtelen tágra nyílt a szeme, túlságosan sok fényt engedett be. Kihemperedett a magas – ágyból, meztelen lába a kemény padlóra került; körbefordult vele a szoba. – Miss St. John? – Hát persze. – Ördög és pokol! Képek villantak fel előtte az előző napról – Juliana hullámzó fehérben, amint az ölébe huppan, reménykedő mosolya, gyönyörű, kék szeme. Bőre érintésének emléke az ujjai alatt, a lány tenyerébe nyomott csók. Elliot magába

szívta Juliana testének melegségét, úgy kapaszkodott belé, mintha évek óta nem érzett volna meleget. Szerette volna megcsókolni a kápolnában, de whiskytől bűzlő szájjal nem tehette. Azután eszébe jutott, ahogyan a zsúfolt templomban áll, valóságos pánikban az emberek tömegétől, és miközben megannyi szem mered rá, ünnepélyesen megígéri, hogy jó és hű férje lesz Juliana St. Johnnak. Felvillantak az utazás egyes részletei is, amelyet túlságosan lassúnak érzett, alig várva, hogy végre egyedül lehessen Julianával. Azután már a lepusztult házban voltak, Elliot késsel a kezében tért magához, amelyet a rémült Hamish torkának szegezett, és Juliana hangja oszlatta szét a sötétséget. Emlékezete akkor Juliana forróságának gyönyörét elevenítette fel, édes érintését, amint körülvette az asszony illata. Csak egy pillanat volt az egész, amikor elmerülhetett Julianában, feledve mindent. Ám a sötétség még ettől az élménytől is megfosztotta. El akarta rabolni tőle Julianát, meg akarta fosztani a békességtől, amikor Elliot már éppen kinyújtotta érte a kezét. Nem. Erre van szükségem. Beleereszkedett a fürdőbe, amely marta a húsát és a sebhelyeket a hátán. Mahindar tudta jól, hogy nem szabad Elliothoz nyúlnia, segítenie a be- és kiszállásban, vagy éppenséggel a mosdásban. Elliot végigszappanozta a testét, jócskán kilötykölve a vizet, azután megfékezte a türelmetlenségét, és hátradőlt, amíg Mahindar megborotválta. Mahindar sietett, ahogyan csak tudott, de sajnálta, hogy nem boríthat Elliot arcára forró törülközőt, és nem fejezheti be a borotválást egy kis arcmasszázzsal. Elliot nem vett tudomást Mahindar panaszkodásáról, gyorsan megtörülközött és felöltözött. Hamish igen zajosan tett-vett odalenn a nagy előcsarnokban, amikor Elliot lesétált, de nem állhatott meg, hogy kiderítse, mit művel. Hatalmas lyukat pillantott meg a mennyezet csipkés faragványai között, a nagy csillár közvetlen közelében. Amikor Elliot belépett a reggeli szalonba, a három elegáns hölgy éppen ajkához emelte a teáscsészét. Valahol egy óra hármat ütött. Ainsley Elliotra mosolygott, és kimért sógornője, Rona alaposan szemügyre vette. Juliana a csészéje pereme fölött fürkészte a férjét, azután letette a csészét, arca komoly aggodalmat tükrözött. Elliot nem tudta, vajon tényleg olyan pocsékul fest-e. Tükörbe kellett volna pillantania, de a hálószobában nem talált, és Elliot amúgy is kerülte a tükröket. Megbízott Mahindarban, hogy a ruhája rendben van, ám ezen túl nem izgatta a külseje. – Hát itt vagy, Elliot – szólalt meg Ainsley, túlságosan is vidáman. – Igen, itt vagyok. Hol lehetnék? Hallotta, hogy goromba a hangja, de nem tudott uralkodni magán. Fiús húga, Ainsley remekül festett pompás ruhakölteményében, amelynek kelméje finoman változtatta a színét, amikor viselője megmozdult. A telt és fenséges Rona ötvenen túli életkorához illő, sötét ruhát és csupa fodor, csokor és csipke kalapot viselt. Elliot világéletében folyton kalapban látta Ronát – hétköznapi és ünnepi kalapokban, vendégségbe készülő és vendéget fogadó, orvoshoz menő és bevásárláshoz illő kalapokban. Valahányszor Ronára gondolt, először mindig csak kalapokat látott maga előtt.

A gondolatok gyorsan futottak át az agyán, azután már csak a szoba egyetlen pontjára tudott összpontosítani, csupán egyetlen lény létezett számára: Juliana. Krémszínű ruhát viselt, és vékony, fekete paszpól díszítette az ingvállat, a gallért, a mandzsettát; a szoknya elöl erősen húzott volt. Magas gallér keretezte az állát, meglágyítva arcvonásait, kihangsúlyozva a szája bal sarkánál rejlő gödröcskét. Krémszínű szalagot font sötétvörös hajába, de szabadon hagyott kis gyűrűk lebegtek a homlokán és a nyakánál. Azokra a porcelánfigurákra emlékeztetett, amelyeket Európában látott a boltokban, az örök időkre megdermedt, elegáns, finom hölgyekre, akik fehér kezükkel markolják hullámzó porcelánszoknyájukat. Azzal a különbséggel, hogy Juliana nem hideg porcelán volt, hanem hús és vér, lélegzet és forrón izzó élet. Elliotot figyelte kék szemével, amely búzavirágra vagy a tavaszi égboltra hasonlított. Csak skót nőknek lehet ilyen színű szemük. Juliana valódi skót asszony volt, Elliot hazájából származott. – Elliot – mondta Juliana. Elliot szinte fürdött az édes hangban. – Rona a gyűrűkért jött. Gyűrűk. Elliot a bal kezén csillogó, vastag aranykarikára pillantott. Emlékezett rá, hogy a gyűrűt Juliana ujjára húzta, és esküt tett neki. Hogy igaz és hűséges lesz hozzá. Mintha valaha is megfordult volna a fejében, hogy más nőt érintsen. Soha. Semmilyen okból. – Gondolom – szólalt meg Ainsley, ismét azon a túlságosan derűs hangon, ahogyan betegekkel szokás beszélni –, már rendeltél magatoknak gyűrűket. Rendelt. Elliotnak most eszébe jutott, hogy mielőtt bement a templomba Julianát várni, szólt Mahindar-nak, hogy rendelje meg a gyűrűket a családi ékszerésztől. Emlékezett arra is, hogy jószívű bátyja, Patrick félrevonta, és a markába nyomott két karikagyűrűt, amelyek nem kerültek le Patrick és Rona ujjáról, amióta harminc éve hűséget esküdtek egymásnak. – Már intézkedtem – válaszolta Elliot. Lehúzta a jegygyűrűt, odalépett Ronához, a tenyerébe tette, és rázárta az asszony ujjait. – Köszönöm. Rona szemében könnycsepp csillant, majd egy kis zacskóba ejtette a gyűrűt. A gyűrű halk koccanással a másikhoz ért, és Elliot észrevette, hogy felesége ujja már csupasz. – Köszönjük – tette hozzá Juliana, és teát töltött a negyedik csészébe. – Igazán kedves volt tőletek. – Teljesen egyértelmű volt – felelte Rona, mintha az a könnycsepp elő sem bukkant volna. – Nem volt más megoldás. Elliot, mit akarsz művelni ezzel a rémes házzal? Elliot figyelte, ahogyan Juliana teát tölt neki, amint kezével hozzáértően egyensúlyozza a csészét és a csészealjat, tökéletesen tartva őket a forró folyadék alá. Úgy tette vissza a hasas teáskannát a tálcára, hogy meg sem rezdült a súlyától, és felemelte a finom, ezüst cukorfogót a cukortartóból. Akkor megdermedt – az asszonynak illik tudnia, hogyan issza a férje a teát, de Juliana és Elliot még sohasem teáztak együtt. Legalábbis tizennégy éves koruk óta. Rona előrehajolt, és suttogva kisegítette. – Egy kockát, drágám.

– Valójában cukor nélkül szeretem. – Elliot a Juliana kezében lévő csészéért nyúlt. Juliana olyan óvatosan fogta a csészét, hogy nem állt fenn annak a veszélye, hogy Elliot vaskos ujjai a kezéhez érjenek. Így hát Elliot megfogta az asszony kezét, úgy vette el tőle a csészét. Juliana ajka szétnyílt, tekintete lángban égett. Elliot vére is felforrt. Az előző éjszaka tökélye mindkettőjüket hatalmába kerítette. Elliotnak le kellett ülnie – Juliana mellé. Csakhogy Juliana egy szűk karszék peremén ült, a többi helyet a turnűrje töltötte ki. Volt a szobában egy tökéletes, kétszemélyes kerevet, ám azon Rona és Ainsley foglalt helyet egymás mellett. Két további szék és egy ottomán is állt a teázóasztal körül, a szobában lévő többi bútordarab még le volt takarva. Elliot a lábával Juliana széke mellé húzta az ottománt. Leült rá, elrendezte kockás skót szoknyáját, térdét erősen Juliana térdéhez nyomta, nagy kezében a törékeny csészét és tányért egyensúlyozta. Ainsley és Rona árgus szemmel lesték minden mozdulatát, de Elliot csak Julianáról vett tudomást, az asszony melegét, közelségét, helyénvalóságát érezte. – Ezeket honnan ástad elő? – emelte fel kíváncsian a csészét Elliot, hogy jobban szemügyre vegye. A finom porcelán majdnem olyan vékony volt, mint a papír, ügyes kézzel festett virágok díszítették. Angol vagy talán német gyárban készülhetett, és minden bizonnyal igencsak drága volt. – McGregor bátyó szekrényében sohasem láttam ilyen finom holmit. – Nászajándék – válaszolta Juliana. – Szép darabok, nem gondolod? Elliot ivott egy korty teát. Nem volt rossz, csak hiányzott belőle a whisky. Úgy fordult, hogy egyedül Julianát lássa. – Azt hittem, visszaküldöd a nászajándékokat. – Úgy van – felelte Ainsley. – De ez az é n nászajándékom, szóval teljesen illendő. A többi miatt sem kell aggódnod, Juliana. Rona, én és a mostohamamád visszaküldjük őket a megfelelő köszönőlevél kíséretében. Ezért nem kell visszasietned Edinburgh-ba. – De hát muszáj – ellenkezett Juliana. – Igazán kedves tőletek, de tényleg segítenem kell, arról nem is beszélve, hogy még össze kell csomagolnom a többi holmimat. Gemmának az agyára mehet ennyi minden. Ha itt éjszakáztok, holnap együtt vonatozhatunk vissza. – Nem. – A szó olyan hangosan csattant, hogy a három asszony hirtelen megdermedt, kezükben a teáscsészével; három női szempár nyílt nagyra Elliot hangjának férfias erejétől. Elliot akkor Juliana combjára tette a kezét, képtelen volt uralkodni magán, valósággal a székhez szögezte a feleségét. – Juliana nem mehet el. – Tessék? – kérdezte Ainsley erőltetett könnyedséggel. – Soha?

HETEDIK FEJEZET Elliot nem akarta erősen megszorítani Juliana combját, de képtelen volt lazítani. – Nem – jelentette ki. Juliana kizárólag Elliotra nézett, de szemében nyoma sem volt félelemnek. Inkább csak meglepetés és talán egy szikrányi dac csillogott benne. – Elliotnak igaza van – mondta Juliana Ainsleynek. – Sok a tennivaló a házban. Az biztos, hogy itt akarok lenni a munkálatok idején, ha érted, mire gondolok. Elliot húga és sógornője bólintott, továbbra is Elliotot figyelték, mintha előre betanult szövegük szavai után kutattak volna a fejükben. – Tökéletesen érthető – felelte végül Rona. – Szükség lesz valakire, akinek megvan a magához való esze, hogy megszervezze a tennivalókat. Ainsley szeme vidáman felcsillant. – Azt hiszem, többről van szó, Rona. Emlékszel még, milyenek voltak a mézeshetek? – Ó, igen. – Rona tartózkodó arca ellágyult, és lassan elmosolyodott. Patrickkel mindig rajongtak egymásért, és Ainsley meg Cameron is nagyon ragaszkodtak egymáshoz. Annyira, hogy Elliot még ködös fejjel is csodálkozott, miért nincs most Ainsley Cameron szeme előtt, és miért hagyta otthon Rona imádott Patrickjét. Gyanakodva sandított rájuk. – Hol hagytátok a férjeteket? A faluban? Rona elpirult, ám a színjátékhoz igencsak értő Ainsley nyugodtan kortyolgatta a teáját. – A kocsmában – válaszolta Ainsley. – Hiszen ismered a férfiakat. – Titeket ismerlek – morogta Elliot. – Nem tudtátok előre, mit fogtok itt találni, így hát előrejöttetek előkészíteni a terepet. Nem voltatok biztosak, hogy szalonképes állapotban leszek-e. – Nos – Rona hangja éppen annyira volt gyengéd, mint amennyire Ainsley hangja derűs. – El kell ismerned, hogy nem voltál teljesen jól, Elliot. Már korábban is meg akartunk látogatni, de az inasod képtelen volt felébreszteni téged. – Fáradt voltam – vágott vissza Elliot keményen. – Emlékszel még, milyenek voltak a mézeshetek? Juliana elpirult, amitől a szeme még gyönyörűbben csillogott. – Mindegy – legyintett gyorsan. – Hajnalig ébren voltunk. Különben is, sokkal jobb, ha csak hagyom aludni Elliotot. Elliot érezte szívében a felfortyanó haragot. – Ne mentegetőzz, Juliana! – Tekintete szinte átdöfte a húgát és a sógornőjét, akik bűntudatos arcot vágtak. – A dédelgetés nem segít, Ainsley. A legjobb, ha egyszerűen békén hagytok. – Valóban? – Ainsley hangjából egy csapásra elszállt a vigasztaljuk meg szegény, beteg bátyámat színezet. – Hát ezért vetted ezt a romhalmazt a semmi közepén? Az a kifogásod, hogy szegény McGregor bácsinak segítettél, de ha most eltemeted magad, sohasem leszel jól. Edinburgh-ban, de még Londonban is sok szép házat vásárolhat a jómódú ember. És tudom, hogy az vagy. Mármint gazdag.

– Szeretem a vidéket. – Azt a vidéket, amelyet lehetetlen megközelíteni, bármennyire elszánt is a családod. – Azt a vidéket, ahol az ember végre-valahára nyugalmat és békességet talál. – Elliot egyre hangosabban kiabált. – De most idecipelted Julianát is – vádaskodott tovább Ainsley. – Vajon tisztességes dolog bezárva tartanod a feleségedet is a börtönödben? Juliana akkor előrehajolt, hogy az asztalra tegye a csészéjét; mozdulata határozottságot sugallt. Közben súrolta Elliot széles vállát, kinyújtott karja alatt keble finoman a férjéhez ért. Az asszony fűzőt viselt, ám még ez a merev érintés is meghitt, bizalmas volt. Elliot arra gondolt, szárit varrat Channannel Julianának, hogy a testét csupán selyem borítsa, semmi más. Akkor megérintheti, anélkül hogy levetkőztetné, keze a női testtől meleg kelmét simogathatja. – Elliot most már az én férjem – jelentette ki Juliana, nyomatékosan kihangsúlyozva az én szót. – Ez pedig a mi közös otthonunk. – Újabb nyomaték a mi szón. Ainsley és Rona döbbent pislogás közepette bámult Julianára, miközben kénytelenek voltak átértékelni a helyzetet. Mire számítottak? Hogy Elliot elrabolta a tiltakozó Julianát, és a vállára vetve magával hurcolta az erdő közepén álló kastélyba, hogy megerőszakolja? Hogy fogolyként tartja itt a szegény, naiv szépséget, akinek sejtelme sincs, hogyan kell bánnia Elliottal, a szörnyeteggel? Valóban ezt képzelték. Jóságos ég! Világosan látszott az arcukon. Elliot egyre inkább dühbe gurult, de Juliana higgadt, tiszta beszéde lecsillapította. – Megértem. – Újabb teát töltött, minden egyes mozdulatnál Elliot testéhez simulva. Két kockacukrot tett a teájába, azután egy kis tejszínt, és mindegyik mozdulatnál Elliothoz ért a karja, az oldala vagy a keble. – Aggódtok a fivéretekért, és a házasságkötésünk igencsak hirtelen történt. – Mosolyt villantott látogatóira. – Elliotot valóban váratlanul érte. Én viszont készen álltam a házasságkötésre, nyilvánvalóan, bármelyik vőlegény bukkan is fel. Ainsley tisztelgett a teáscsészéjével. – Bravó, Juliana. Kívánom, hogy Mr. Barclay nászágya hemzsegjen a poloskáktól. – Ainsley! – szólt a sógornőjére Rona, bár látszott rajta, hogy mélységesen egyetért. – Szégyelld magad! – Csacsiság! Szégyellje magát Mr. Barclay! – replikázott Ainsley. – Milyen szerencse, hogy felbukkant Elliot, a megmentő. – Nem szerencse – mennydörögte Elliot. – Mahindar és whisky. – Akkor hála az égnek Mahindarért meg a whiskyért! – kiáltotta Ainsley. – Szerintem az a lényeg, hogy minden a lehető legjobban sikerült – szólt közbe Juliana. – Elliottal mostantól itt élünk. Sajnálhattok minket, ha akartok, de ez van. A két hölgy ismét értetlenül nézett össze. Ainsley és Rona úgy rohant ide, mint a tündér keresztanya Hamupipőkéhez, hogy megmentsék az ártatlan szépséget. Ám az ártatlan szépség most itt ül előttük emelt fejjel, és illedelmesen arra kéri őket, hogy menjenek el. Juliana úgy nézett farkasszemet Elliot húgával és sógornőjével, mint terrier a vérebekkel,

akik már maguk sem tudták, mitévők legyenek. Elliot felpattant. Nem akart felállni, mert jólesett maga mellett éreznie Juliana testének melegségét, de ebből a hölgytársaságból már elege volt. – Kerítsétek elő a férjeteket – morogta –, azután vagy maradjatok egy rendes családi látogatásra, vagy induljatok haza! Én itt maradok, Juliana pedig velem. Ainsley csüggedten pillantott Elliotra, Rona csak a szemöldökét ráncolta. Elliot leolvasta az arcukról, hogy következő lépésként Patricket és Cameront is bevetik. Elliot nincs jól – mondják majd –, nem lehet egyedül hagyni. Beszéljetek a fejével! – De csak akkor, ha Patrick és Cam biliárdozni, vadászni vagy inni akar. A család férfitagjai se babusgassanak! – Most rögtön távozzunk, édes bátyám? – kérdezte Ainsley. – Hiszen még a teámat sem ittam meg. Elliot felmordult. A nyitott ablakokon át besurrant a szellő, ám a férfi semmit sem érzett belőle. A zárt helyek néha nyomasztották, és a négy fal most is nyomasztani kezdte. Képtelenek voltak megérteni – és Elliot nem tudta megértetni velük – azt a kis darabka sötétséget, amely a tudata legmélyén bújt meg, és sohasem tűnt el. Akkor kezdődött, amikor a föld alá volt eltemetve, olyan helyre, ahol nem létezett idő, csupán az éhség és a szomjúság jelezte, hogy életben van. Ahol a legerősebb férfiból is dühöngő őrült válik, a sötétség magába szippantja, és csak arra vár, hogy újra lerántsa a fekete mélybe. Nem ott vagyok. Itt vagyok. Mahindar tanította rá, hogy ezt mondogassa, amikor rátört a sötétség. Elliot most is ezt mondogatta magában összeszorított szájjal, a három asszony pedig döbbenten bámult rá. Mennie kell. Most. Elliot akkor ébredt rá, hogy még mindig szorongatja az érintetlen teáscsészét. Juliana kezébe nyomta, aki gyorsan elvette, és Elliot kisietett a szobából. Tudta jól, hogy távozása után a hölgyek minden bizonnyal összedugják a fejüket, és megbeszélik a történteket. Jólesett neki, hogy Juliana a védelmébe vette – látszott rajta, hogy szívesen visszament volna Edinburghba Ainsleyvel, de abban a pillanatban megváltoztatta a szándékát, amint rájött, hogy Elliot egyelőre nem áll készen a távozására. Elliot tisztában volt vele, hogy nem bujkálhatnak örökre a McGregor-kastélyban, erről azonban később is dönthet. Sokkal később. Most csak járni akart egyet. Amikor Elliot belépett a konyhába, Hamish éppen vizet töltött a mosogatóba, és nagyot ugrott ijedtében; kék szemében rémület tükröződött. Mahindar a kamra tartalmát mérte fel, és fennhangon elégedetlenkedett, miközben Channan nyugodtan ült a pultnál, zöldséget szeletelt, amelyet azután egy nagy tálba dobált. – Nyugalom, Hamish! – csitította Elliot a fiút. – Nincs nálam kés. De puskát akarok. Máskor nevetett volna azon, ahogyan Hamish először megnyugodott, majd ismét halálra vált a rémülettől. Ám most nem volt hozzá türelme. Mahindar kihátrált a kamrából.

– Memsahib elvette McGregor sahibtól, és elzárta – magyarázta. – Akkor most keresd elő! – Hamish ijedtségét látva Elliot hozzátette. – Nyúlra vagy vadra. Alig akad ennivalónk, ráadásul a bátyám és a sógorom ma este talán velünk vacsorázik. – Vacsora hat főre? – Mahindar szakállas állát dörzsölte, mint mindig, amikor izgatott volt. – Túlságosan sokat kér, sahib. – Küldess hát a kocsmába ételért! – Elliot türelmesen várakozott, Mahindar pedig egy szekrényhez sietett, kulccsal kinyitotta, majd elővette a puskát és egy doboz töltényt. Elliot az erszényébe tette a töltényeket, ellenőrizte a fegyver két csövét és szerkezetét, karjára vette a töltetlen fegyvert, azzal kiment a hátsó ajtón. Senki sem követte, hála az égnek! A szél friss volt, a nap már magasan járt, és felhők gyülekeztek az égbe nyúló hegyek fölött. Később esni fog, de nem most. Erre a vad vidékre volt szüksége. Hogy egyedül legyen, amikor csak akar. Apró, sártól mocskos alak száguldott felé, amint Elliot a kertkapuhoz ért. – Gyere! – Chini a férfinak nyújtotta piszkos kezecskéjét, kicsiny arcán lelkes mosoly ragyogott. Elliotban felengedett a feszültség, a sötétség kissé hátrébb húzódott, tehetetlen dühében vicsorogva. Felkapta a kislányt, a vállára ültette, miközben gondosan távol tartotta a puskától. Chini félelem nélkül egyensúlyozott Elliot vállán, boldogan kapaszkodott a férfiba, miközben elindultak a hegyekbe. Ez a gyermek nem ismert félelmet. Elliot az életére esküdött, hogy soha nem is fog. * Amikor a hölgyek befejezték a teázást, és indulni készültek, Juliana így szólt: – Azt hiszem, vissza kellene utaznotok Edinburghba. Úgy értem, még ma. Anélkül, hogy velünk vacsoráznátok. – Ostobaság – vágta rá Rona, Ainsley azonban, akinek ugyanolyan szürkén csillogott a szeme, mint Elliotnak, más véleményen volt. – Megértelek. – Ainsley odament Julianához, megfogta a kezét, és csókot nyomott az arcára. – Elliot a bátyám, de most már a te férjed, és ki kell tapasztalnod a helyzetet. Ám ha szükséged van ránk, azonnal táviratozz! Megígérem, eljövünk egy szép, hosszú látogatásra, mihelyst berendezkedtetek. – Julianára vigyorgott. – Hatalmas családba házasodtál be, és szerencsétlenségedre, ez a ház akkora, hogy mind kényelmesen elférünk benne. További búcsúzkodások következtek, majd Rona kemény ölelése. – Vigyázz a sógoromra! – kérte. – És gondoskodj róla, hogy Elliot is vigyázzon rád! Juliana mondott még néhány megnyugtató szót, azután kikísérte vendégeit az óriási kapun, végig a sövénnyel benőtt úton. A két hölgy gyalog érkezett, hiszen tiszta volt még az ég, de Juliana most nyugtalanul szemlélte a láthatáron gyülekező viharfelhőket. A Felföldön igencsak változékony volt az időjárás. Integetett a vendégei után, majd egyedül fordult új otthona felé, és rövid időre

megállt, hogy jobban szemügyre vegye. A kastély és a táj valóban gyönyörű volt. Napfényben fürdött, amely aranyszínűre festette az épületet, elrejtve a falak hibáit. A ház mögött hegyek nyúltak az ég felé, redőikben fénypatakok csillogtak, keletre a kék tenger egy darabkája szikrázott. Ideje volt lakhatóvá tenni ezt a házat. Juliana nyolcéves korától kezdve vezette az apja háztartását, amikor megértette, hogy szeleburdi anyja, aki leginkább vásárolni és pletykálni szeret, laudanummal tömi magát, és sohasem lesz képes megbirkózni a feladattal. Juliana sokat tanult a komornyiktól és a házvezetőnőtől, akik a barátai lettek, és Mrs. St. John halála után, tizennégy éves korától már hivatalosan is Juliana vezette a házat. Gemma közvetlenül Juliana huszadik születésnapja után ment hozzá Mr. St. Johnhoz, de volt annyi esze, hogy hagyja a lányt, hadd tegye továbbra is azt, amit szeret. A McGregor-ház kétségtelenül nagyobb kihívást jelentett, mint apja elegáns palotája a városban és a kis udvarház Stirling közelében, ám Juliana úgy gondolta, megbirkózik vele. Csak szervezés kérdése, és Juliana nagyon is jól értett a szervezéshez. Máris listákat kezdett írni a teendőkről, további listákat a beszerzendőkről, és hogy mit tudnak elvégezni a közönséges munkások, milyen munkákhoz van szükségük szakemberre. Például a csengőrendszerhez, amely teljesen használhatatlan volt. A megjavításához meg kell találniuk minden zsinórt a csövekben a falak mögött, és többségüket ki is kell bogozni. Nem számít – a feladat immár a listára került. A meghibásodott csengőhálózat miatt Julianának vagy kiabálnia kellett, ha szüksége volt valamire, vagy elindult megkeresni a személyzetet. Amikor belépett a reggeli szalonba, úgy döntött, egyiket sem teszi, hanem maga viszi a teás tálcát a konyhába. Az üres kannával már nem volt nehéz, Mahindarnak és a családjának pedig úgyis akadt elegendő dolga. Takarosan a tálcára pakolta a csészéket és a csészealjakat. Ha kicsit tovább tartotta a kezében Elliot csészéjét, úgysem láthatta senki. Nem igaz? Amikor belépett a nagy konyhába a tálcával, olyan étel erős illatát érezte, amelyet nem ismert; furcsa volt, az ember szájában mégis összefutott a nyál. Fazék gőzölgött a tűzhelyen, Mahindar kavargatta, Channan pedig egy másik nagy fazék mellett guggolt, amely a tűzhely belsejében volt; az asszony abban matatott. Hamish a mosogatónál állva éppen edényeket takarított. – Hol van Nandita? – érdeklődött Juliana, amint letette a tálcát. – Jól van? Aznap reggel átkutatták érte a házat, és a kazánházban akadtak rá. McGregor lövésétől Nandita halálra rémült – biztos volt benne, hogy katonák jöttek a házba, és elhurcolják őket. Channannek és Mahindarnak hosszasan kellett nyugtatgatniuk, mígnem hajlandó volt kijönni. – Anyámmal van – válaszolta Mahindar. – Rendben lesz. Julianának eszébe jutott, ahogyan Komal leteremtette Nanditát, nem is beszélve arról, ahogyan üldözőbe vette McGregort, és egyszerre elbizonytalanodott. – Akkor hát ők vigyáznak most Chinire? Channan hátrapillantott rájuk a tűzhelytől. Mahindar a fejét rázta. – Nem, Chini a sahibbal ment. A hegyekbe indultak sétálni. – A puskával. – Hamish nem vette ki a kezét a szappanhabos vízből, csupán egy

biccentéssel adott nyomatékot a bejelentésnek. – Ó! – Juliana az ajkába harapott. – És Chini… biztonságban van Eliottal? – Hát persze. Természetesen – felelte Mahindar minden aggodalom nélkül. – A sahib mindig vigyáz Chinire. Juliana megnyugodott. Elliot a jelek szerint valóban kifejezetten kedvelte a gyermeket, és saját szemével látta, hogy időnként egészen gyengéden bánik vele. – A férjem nagyon jó hozzá – mondta Juliana. Felvette a tálcáról az egyik csészét, és elmélyülten szemlélte a porcelán finomságát. Kedves volt Ainsleytől, hogy nekik ajándékozta a készletet. Mahindar meglepődött. – De hiszen ez természetes, memsahib – felelte. – Elvégre Chini a saját lánya.

NYOLCADIK FEJEZET A teáscsésze hirtelen kicsúszott Juliana kezéből, és apró darabokra tört a konyha kövezett padlóján. Juliana bosszús pillantást vetett a cserepekre, és közben hevesen vert a szíve, az arca lángban égett. Channan rosszallóan súgott valamit Mahindarnak, mire a férfi zavart és keserves arcot vágott. – A lánya? – nyelt nagyot Juliana. – Nanditától? – Nanditától? – lepődött meg Mahindar. – Nem, nem. Nandita nem Chini anyja. Csak az ayah, vagy ahogyan önök szokták mondani: dada. Habár tulajdonképpen mindannyian gondoskodunk Chiniről. Nem, az édesanyja meghalt, szerencsétlen asszony. – Ó! – Juliana fejében egymást kergették a gondolatok. Azért gondolta, hogy Nandita a kislány édesanyja, mert a fiatalasszony olyan odaadóan gondoskodott Chiniről, és Channan világosan közölte, hogy csakis felnőtt fiai vannak. Azt azonban Juliana nem tudta, hogy Chini Elliot lánya. S vajon még… kié? Idegesen megnyalta az ajkát. – Mr. McBride… házasember volt? Indiában? Channan és Mahindar összenéztek. – Nem – felelte Channan. Mahindar megpróbálta az anyanyelvén elhallgattatni az asszonyt. Channan legalább ugyanolyan hevesen válaszolt, majd ismét Julianához fordult. – Sahib nem volt asszony férje – magyarázta Channan. – Asszony férje volt másik férfi. Juliana egyszerre nem kapott levegőt. A szeme égett, a szíve fájdalmasan kalapált. – Erről ön semmit sem tudott? – kérdezte Mahindar erőtlen hangon. Channan akkor határozottan és gyorsan hadart az urának az anyanyelvén, és Mahindar egyre jobban zavarba jött. Úri hölgy nem omlik össze a személyzet előtt a konyhában, intette magát Juliana. Úri hölgy nem is lehetne a konyhában, sohasem lépne át a zöld ajtón, amely elválasztja a személyzet szállását a ház többi részétől. Bár meglehetősen szegényes körülmények között éltek, és a zöld ajtó már régen szürkére kopott, Julianának be kellett volna tartania a szabályt. A belenevelt gondolat tartotta vissza Julianát, hogy kimutassa zűrzavaros érzelmeit Mahindar bejelentése után. – Nem tudhattad, Mahindar – válaszolta Juliana. – Hamish, fogj egy seprűt, és söpörd össze a teáscsészét! Azzal otthagyta Mahindart és a feleségét, cipősarkával véletlenül rátaposott az egyik porcelánszilánkra, és porrá zúzta. * Mahindar pontosan tudta, hogy Channan le fogja teremteni. Fejére zúdítja a szidalmait. Az asszony remekül értett Mahindar dorgálásához, de csakis akkor tette, amikor a férfi valóban megérdemelte, így hát kétszeresen fájlalta.

A sahib sohasem titkolta, hogy Chini a gyermeke. Mr. McBride azonban olyan ritkán beszélt bárkivel is, hogy a legtöbben nem jöttek rá, hogy Chini a saját leánya. Abban a hitben voltak, mint a memsahib, hogy a kislány valamelyik szolgáló gyermeke. Mahindar sohasem árulta el senkinek, mert Channannel mindketten jól tudták, hogyan vélekednek az angolok a félvér gyermekekről. A sahibnak és Chininek is jobb, ha az emberek nem szereznek tudomást az igazságról. Ám Mahindar azt hitte, a memsahib előtt mindez már nem titok. Mr. McBride gyakran emlegette, gyermekkori játszótársaként írta le, akivel sohasem esett nehezére beszélgetni. Mahindar felkészült a szidásra, amely azonban késett. Channan szótlanul visszafordult a tandoorhoz, és megkeverte a zöldséget. – Tudom, tudom – szabadkozott Mahindar pandzsábi nyelven. – Ostoba vagyok. – Nem szóltam semmit – felelte Channan, anélkül hogy a férjére pillantott volna. – Igazad van. Azt akarom, hogy a sahib boldog legyen. Szükségem van rá, hogy boldog legyen. – Ami a sahibbal történt, arról nem te tehetsz. Mondtam már. Mahindar is visszatért a fazekaihoz és a fűszereihez, és szomorúan megállapította, hogy a készletei kimerülőben vannak. Londonban megismerkedett egy másik pandzsábival, akitől megtudta, hol szerezheti be a városban a legjobb indiai fűszereket. Mahindar pénzt küldött, a fickó pedig ajánlott csomagban küldte a kurkumával és sáfránnyal, masala fűszerkeverékkel és finom borssal teli üvegcséket, amelyeket Mahindar nem talált az angol és skót piacokon. Írnia kell hát a barátjának, hogy küldjön újabb szállítmányt. Mint mindig, amikor az járt az eszében, ami a sahibbal történt, és visszagondolt a Sahib McBride és Sahib Stacy között dúló ellenségeskedésre, bűntudatot érzett. Megelőzhette volna az összecsapást, megelőzhette volna a végzetes utazást a vadonba, amelynek során a gazdáját elrabolták. Mahindar kitartóan kutatott a sahib után, miután eltűnt, de hiába. Minden nap kutatott. Azok a hosszú hónapok jelentették Mahindar életének legkeservesebb időszakát. – Nem te tehetsz róla – ismételte Channan. Hamish, aki egyetlen szavukat sem értette, olyan lelkesen söprögetett, ahogyan minden mást is csinált. – Akkor hát Nanditának nincs is gyermeke? – érdeklődött a fiú. – Nincs – váltott angolra Mahindar. – Nagyon fiatalon ment férjhez, talán tizenöt vagy tizenhat éves lehetett, de a férje katona volt. Letartóztatták és megölték. Szomorú történet. – Mit követett el? – Hamish kezében lelassult a seprű. – Semmit – válaszolta Mahindar. – Csak észrevette, hogy egyesek olyasmit tesznek, amit nem volna szabad, így hát egyik éjszaka érte mentek, és úgy tettek, mintha árulás miatt letartóztatnák. Lelőtték, mint egy kutyát. – Megcsóválta a fejét. – Szegény kis Nandita. – Ez rettenetes. – A seprű megállt, Hamish pedig rátámaszkodott, összevonva vörös szemöldökét. – Ezért bújt a kazánházba? – Fél a katonáktól és a fegyverektől. Számára csupán gyászt jelentenek.

– Szegény teremtés! – Hamish arcáról sugárzott az együttérzés. – Beszél angolul? – Csak pár szót. – Akkor meg kell tanítanom. – Hamish pillantása a seprűre tévedt, észrevette, hogy áll, így hát újra hevesen söpörni kezdett. Mahindar magában megjegyezte, hogy Hamish egyetlen szóval sem ajánlotta fel, hogy Channant és Komalt is beavatja az angol nyelv titkaiba. Visszatért a fűszereihez, és derűsen mosolygott. Egy kicsit jobban érezte magát. * A vacsora késett, mert amikor hazatértek, Elliot és Chini tetőtől talpig sárosak voltak. – Mi történt veletek? – csodálkozott Juliana, aki belépett a folyosóra, hogy kiderítse a késedelem okát. Chinit a mosókonyhában találta, egy nagy fémkádban állt, Channan vizet öntött rá, és egy jókora szivaccsal mosdatta. A derékig meztelen Elliot egy kisebb kádnál állt, Mahindar a hátát súrolta. – A folyóparton jártunk – magyarázta prüszkölve Elliot, mert Mahindar éppen egy teljes szivacsnyi vizet nyomott a fejére. – Belecsúsztam, Chini pedig megpróbált kimenteni. A part ilyen fekete volt. – Mutatta a kátrányfekete sarat a szoknyáján. Juliana nehezen fojtotta magába a nevetést, ugyanakkor fogalma sem volt, mit mondjon. Elliot nyugodtnak és boldognak látszott a kaland után, és igazán mulatságosan nézett ki. Mahindar a legalább félméteres szivaccsal csak mosta, mosta Elliot testét. A férfi tetőtől talpig vizesen csillogott, fénylett a karja a földre csöpögő víztől, jól látszott rajta a tetoválás. Elliot kikapta a szivacsot Mahindar kezéből. – Elég! Vidd fel és töröld szárazra Chinit. Mahindar sóhajtva engedte át a szivacsot, mint aki nehezen tűri, hogy Elliot határt szab a szolgálatainak. Gazdája egyedül folytatta a mosdást, vizet locsolt az arcára és a testére. Csuromvizes lett a szoknyája, ahogyan meztelen lába is, mert a csizmáját a hátsó ajtón kívül hagyta. Felkapott egy törülközőt, teljes erejéből megdörzsölte a haját, és kifelé indult a mosókonyhából. Juliana a falhoz simult a mosókonyha és a konyha közti folyosón, miközben Elliot kicsörtetett mellette, egy szál skót szoknyában. A férfi megállt, amikor észrevette az asszonyt, közelebb lépett, szürke szeme megvillant a félhomályban. A törülközés ellenére Elliot még vizes volt, szempilláján és rövid hajszálai végén apró vízcseppek csillogtak. Nem szólt semmit, csak egyre közelebb hajolt. Immár Juliana ingválla is vizes lett, szoknyáját besározta Elliot öltözéke. A férfi lehelete felforrósította Juliana ajkát, két keze – az egyikben még a törülközővel – megragadta az asszony derekát. Tekintete lefelé vándorolt, azután ajka lesiklott az asszony homlokától az álláig. A könnyed érintéstől kellemes borzongás járta át Juliana testét, gyomrát forróság

égette. A legszívesebben magához húzta volna Elliotot, kavargó gondolatai ellenére, és lábujjhegyre állva esedezett volna további csókokért. – Kellemes sétát tettetek Chinivel? – csacsogta. – Azon kívül, hogy a folyóba estetek. Elliot nem válaszolt. Újra csókokkal borította el Juliana arcát, majd szájával szétnyitotta az asszonyajkát. Juliana feje a falnak dőlt, Elliot pedig a szájára hajolt, testének melege óvón körülölelte. Lassan belenyalt az asszony szájába, nyelvével megkereste a nyelvét. Juliana megízlelte Elliot ajkán a vizet, testének sós izzadságát, szenvedélyes izgalmát. Kemény férfiassága a skót szoknya gyapjúszövetén át szégyentelenül fúródott az asszony ruhájába. Elliot befejezte a csókot, azután apró csókocskát lehelt Juliana szája sarkára. Szó nélkül felegyenesedett, a nyakába kanyarította a törülközőt, azzal már el is sétált. Juliana szíve kalapált, teste lángban égett. A falba kapaszkodott, csak az tartotta a lábán, miközben figyelte, hogyan lengedezik Elliot kockás szoknyája meztelen lába körül, amint visszasétál az átjárón keresztül a főépületbe. Juliana még mindig mozdulatlanul állt, amikor Channan megjelent egy ruhakefével, hogy eltávolítsa a ruhájáról a sarat. * Elliot negyedóra elteltével jött le, szárazon és remek formában; már régen nem érezte ilyen jól magát. Ünneplő szoknyát és zakót húzott, nedves haját szépen megfésülte. Juliana az egyik lenti szobából jött elő, immár minden szál haja a helyére került, ruhája kifogástalan állapotban volt férje váratlan csókja után. Elliot nem tudta megállni, hogy meg ne kóstolja az asszonyt, amint ott állt az átjáróban. Elliot a lépcső aljára érve a kezét nyújtotta az asszonynak. Juliana arca kissé feszültnek látszott a szeme körül, amikor elfogadta a feléje nyújtott kezet, és túlságosan sápadt is volt. Legközelebbi sétájára Elliot a feleségét is magával tervezte vinni. Julianának bizonyára tetszeni fog a Felföld szépsége, annyi mindent akart megmutatni neki. Ha újra a folyóágyból kell kimásznia, Elliot nem tudott elképzelni nagyobb élvezetet, mint Julianával hemperegni a friss sárban. Amikor Elliot elindult Julianával az ebédlő felé, Hamish rontott be hatalmas robajjal a konyhából. Egy döglött madárhoz hasonló holmit tartott a hóna alatt, himbálózó lábakkal. Hamish elrobogott mellettük, felszaladt három lépcsőfoknyit, előkapta a hóna alól a döglött madarat, majd az egyik vékony lábat az ajkához illesztette, nagy levegőt vett, és belefújt. Elliot a fiú után vetette magát. – Hamish, az ég szerelmére, ne… A legény azonban már telefújta a dudát levegővel, amely sivítva tört elő ismét, betöltve az egész előcsarnokot, és kis híján beszakította Elliot dobhártyáját. Juliana befogta a fülét. Hamish vörös arccal fújta tovább, vaskos ujjai mintha valamiféle ritmust követve mozogtak volna a lyukakon.

Elliot karon fogta Julianát, és a hosszú folyosón keresztül gyorsan az ebédlő felé kísérte. Hamish a nyomukban csörtetett, dudaszóval kísérte a földesurat és hitvesét a lakomára. Amint az ebédlőbe értek, Hamish ledobta a dudát, amelyik sikkantva múlt ki, és szaladt kihúzni az óriás, faragott széket Julianának. Elliot a hosszú, fényesre súrolt, faragott asztal másik végéhez sétált. Óntányérok álltak előtte az asztalon, kifogástalanul tiszta állapotban, mellettük egy vizes és egy talpas pohár, szintén ólomból, valamint vastag üvegből készült kancsók, vízzel és whiskyvel tele. Elliot megvárta, amíg Juliana helyet foglal, és Hamish lelkesen beljebb tolja a székét, azután lesimította kockás szoknyáját, és letelepedett a faragott székre az asztalfőn. A támlája magasan Elliot feje fölé ért, a szögletes faülőke keményen az alfelének feszült. Hamish felkapta a dudát, amely ismét nyávogott egyet, majd kirohant a szobából. A duda sípjai a szoknyáját csapkodták. Akkor Mahindar jött be egy hatalmas tállal, amelybe óriás merőkanalat merített. Először Juliana tányérjára kanalazott az ételből, azután az asztal túlsó felén ülő Elliothoz lépett. Csak ketten vacsoráztak. Az öreg McGregor értésükre adta, hogy jobban szeret szobája kényelmében, mindenféle ostoba formaság nélkül étkezni. Elliot örömmel ráhagyta – nagyobb kedve volt kettesben vacsorázni Julianával. Pompás illat lengte körül a zöldséges csirkét, amelyet Mahindar Elliot tányérjára mert, majd letakart egy lapos, csepp alakú, naannak nevezett kenyérrel. Mahindar kis agyagtálkát helyezett Elliot tányérja mellé, amelyben olajnak látszó, vajszagú folyadék – gí – volt. Juliana kézbe vette a villáját. Kiszedett vele egy darabka csirkét a saját kenyere alól, kis ideig gyanakodva szemlélte, majd beleharapott. Elliot kíváncsian figyelte, hogyan változik meg Juliana arckifejezése, amint megérzi a fűszerek ízét. Annak idején maga is gyanakodva fogott az első pandzsábi étkezéshez, amíg a finom zamatok meg nem tanították, mi az igazi szépség. Mosolyát elrejtve vette villájára a garam masalával ízesített csirkét, evett egy falatot, azután letört egy darabka naant, és a gíbe mártotta. Az asztal túlsó végén Juliana így szólt: – Ez csodálatos, Mahindar. Mi a neve az ételnek? – Mi tikkának hívjuk, memsahib. Csirkéből készül, különféle fűszerekkel. – És ez? – Az asszony az agyagtálkára mutatott. – Gí. Vaj, felforralt vaj, amelyről leszedjük a zsiradékot. A kenyérre kenjük. Juliana újabb falat tikkát nyelt le. – Egészen kiváló. – Megtörölte a száját. – Merőben szokatlan. – A vizespohárért nyúlt, és nagyot kortyolt. – Erősen fűszeres. Elliot, nem is említetted, hogy jobban kedveled az indiai konyhát a hagyományosnál – mondta kissé kifulladva. Elliot vállat vont, és lenyelt egy újabb jókora falatot. – Rona szakácsnője kizárólag skót ételt tűrt meg a konyhájában, Mahindar mélységes bánatára. Megígértem neki, hogy a feleségével itt azt főzhetnek, amit csak akarnak. – Igen. – Juliana ismét nagy levegőt vett. – Alig várom, hogy a többi indiai eledelt is megkóstoljam, Mahindar.

Mahindart ez láthatóan nem győzte meg. – Memsahib talán szereti a töltött birkagyomrot? – A férfi arckifejezése elárulta, hogy inkább meghal, semhogy azt főzzön, de Mahindar mindig a gazdái kedvében akart járni. – Nem, nem – tiltakozott Juliana gyorsan. – Ez tényleg pompás. – A sahib rendkívül nagylelkű volt hozzánk, amíg megvolt az ültetvénye. Megengedte, hogy pandzsábi fogásokkal csábítsam el a skót konyhától, nem ragaszkodott a főtt birkához meg a zöldborsópüréhez. Nagyon jó ember, a sahib. Mindig, mindenkihez nagyon jóságos. Juliana észrevette, hogy Elliot felpillant, csodálkozva felvonja a szemöldökét, azután továbbfalja a tikkát és hozzá a kenyérszeleteket. Elliot étvágyával nyilvánvalóan semmi baj nem volt. Juliana pontosan tudta, mit akar hangsúlyozni az indiai inas Elliot rendkívüli jóságának magasztalásával. A gazdája jó volt Mahindarhoz, Mahindar családjához, Chinihez. – Köszönöm, Mahindar – bólintott Juliana. – Egyelőre ennyi elegendő lesz. Mahindar az asszonyról Elliotra nézett. – De hát van még étel a konyhában. Hozhatok még. – Neked és a családodnak is jár a vacsora és elég idő, hogy nyugodtan ehessetek. Ha végeztünk, vagy szükségünk van valamire, csengetek. azaz Mr. McBride kiált Hamishért. Mahindar akkor Elliotra pillantott, jóváhagyásra várva. A férfi felpillantott, bólintott. Mahindar csalódottan letette a tálcát, halkan kiment a szobából, és gondosan becsukta maga után az ajtót. Juliana a csirkébe szúrt a zamatos vörösnarancsmártáson át, és azon törte a fejét, hogyan hozza szóba Chini ügyét. A hölgyektől elvárták, hogy szó nélkül tudomásul vegyék, ha a férjük szeretőket tart a házasságon kívül, sőt akár gyermekeik is születnek az említett szeretőktől. A feleségeknek szó nélkül tűrniük kellett azt is, ha a férjük történetesen hazahozta a balkézről született gyermeket, hogy a házukban nevelkedjen. Ez a helyzet azonban más volt, talán mert a szóban forgó szerető halott volt, és a kaland évekkel az előtt történt, hogy Elliot hazatért, és feleségül vette Julianát. Elliot tulajdonképpen inkább sajnálatot érdemelt a nő halála miatt, mintsem szemrehányást. Úri hölgynek azonban nem illett észrevennie az ilyesmit – szemet kellett volna hunynia a férje ballépesei fölött. Ám Juliana sohasem hunyt szemet. Mindig alaposan szemmel kellett tartania kedves, ám zárkózott és tiszteletre méltó édesapját és önmagától semmit meg nem tagadó, gyengekezű édesanyját. – A mostohaanyám – kezdte Juliana. Egy pillanatra elhallgatott, hogy megköszörülje a torkát. Elliot felpillantott; fekete zakója és fehér inge fölött bőre barnán virított a szabadban töltött évektől, keze megkérgesedett a nehéz munkától. Juliana köhögött, és ivott egy kis vizet. – Szólok Mahindarnak, hogy legközelebb ne tegyen bele annyi fűszert – mondta Elliot. – Nem. Nagyon finom. – Juliana a szájához érintette a szalvétát. – Azt szeretném csak mondani, hogy a mostohaanyám nagyon őszinte. Mindenről teljesen nyíltan beszél.

Amikor meglátogat minket, valószínűleg mindent tudni akar majd Chiniről, a kislány történetéről. Mit mondhatok neki? Elliot láthatóan meglepődött. – Mondhatsz, amit csak akarsz. Nem szégyellem. – Igen, kedvesem, csakhogy még én sem ismerem a történetet. – Elliot arca hirtelen elkomorodott. – Már elmeséltem. – Nem. – Juliana nagy levegőt vett. – Nem mesélted el. Elliot még jobban elkomorodott. – Nem? – Nem. – Hmm. – Elliot a whiskys üvegért nyúlt, és jókora adagot töltött a talpas pohárba. Nagyot kortyolt, majd megnyalta az alsó ajkát. – Néha nem is emlékszem, mit mondtam már, és mit nem. – Megértem. Fájdalmas lehet számodra az emlék. Elliot kezében megállt a pohár. – Ne sajnálj engem, Juliana! Halálosan elegem van a sajnálatból. Juliana tiltakozón felemelte a kezét. – Ez nem sajnálat. Inkább kíváncsiság. Kíváncsi vagyok a történetére. Elliot felhajtotta a whiskyt. Letette az asztalra, de továbbra sem engedte el a poharat. – Pedig nem szép. Nem ifjú hölgyek fülének való, a szalonban folytatott csevegéshez. – Az ebédlőben vagyunk. Férjes asszony vagyok. – Juliana arca kipirult, amint eszébe jutott Elliot testének súlya az előző éjszaka sötétjében, a fájdalmas gyönyör, amikor először beléhatolt. – Minden szempontból férjes. Elliot arckifejezése azonban nem lágyult el. – Könnyen lehetséges, hogy Chini nem is az én lányom – mondta. – Ám valószínűbb, hogy mégis az enyém. – Melyiket reméled? – Juliana lélegzet-visszafojtva várta a választ. – Hogy az enyém. De egyébként sem számít. Az anyja halott, Archibald Stacy halott, és Chini mindenképpen velem marad.

KILENCEDIK FEJEZET Juliana lassan kifújta a levegőt. – Mr. Archibald Stacy volt a hölgy férje? – Stacy fiatalemberként érkezett Skóciából Indiába, később pedig támogattam egy saját ültetvény létrehozásában. Még a hadseregből ismertem, részt vettem a kiképzésében. Stacy hozzám fordult, miután lemondott a tiszti rangjáról, hogy segítsek alkalmas ültetvényt találni az enyém közelében. Juliana hallotta Ainsleytől, hogy miután Elliot leszerelt, ültetvényesként dolgozott, majd azzal is szerzett némi pénzt, hogy megmutatta más európai telepeseknek, hogyan éljenek és gazdagodjanak meg Indiában. – Barátok voltunk – folytatta Elliot. – Stacynek skót felesége volt, Glasgow-ba utazott, hogy összeházasodjanak, de visszatérésük után egy hónappal az asszony megbetegedett, és nemsokára meg is halt. – Milyen szomorú! Szegény asszony. – A betegség gyorsan elviszi az embert Indiában – mesélt érzelemtől fűtött hangon Elliot. – Stacy sokáig gyászolt, azután megtetszett neki egy Jaya nevezetű indiai nő. Egy kurtizán – gondolta Juliana. Tudta, hogy a köztiszteletben álló fiatal nőkre Indiában gondosan vigyáznak, és megakadályozzák, hogy házasságon kívül viszonyuk lehessen európai – vagy akár bármilyen – férfival. – Egyszerű kaland volt – folytatta Elliot. – És én… nekem is viszonyom volt Jayával. De Jaya Stacybe volt szerelmes. Rettegett, hogy Stacy nem szereti igazán, csak kihasználja, és vigasztalódik vele. Így aztán, hogy kiugrassa a nyulat a bokorból, azt hazudta Stacynek, hogy engem szeret, összecsomagolt, azzal hozzám költözött. Stacy erre feldühödött, és eljött érte. Szerintem nem volt tisztában Jaya iránti érzéseivel, amíg az asszony el nem hagyta. – Elliot merev ujjakkal forgatta kezében a poharát. – Amikor visszatértem az ültetvényre a fogságom után, megtudtam, hogy Stacy időközben feleségül vette Jayát, aki gyereket szült, és meghalt. Stacy sorsára hagyta Chinit, akit Mahindar és Channan fogadott be. Fizettem nekik Chini ellátásáért, arra az időre is, amíg távol voltam. Chini éppen annyi idős volt, hogy Jaya talán még az elrablásom előtt esett vele teherbe. Juliana maga sem tudta, mit érezzen. Először féltékenység gyötörte, ez volt legnagyobb gyengesége. az erős, fájdalmas féltékenység. Gondolatban Elliot mindig az övé volt, attól a pillanattól fogva, hogy tízévesen csókot nyomott az arcára, és közben békát dugott a köténye zsebébe. Csakis azért lett volna hajlandó hozzámenni Granthez, mert tudta, hogy semmi értelme Elliot után epekednie, aki jobban kedvelte Indiát és a kalandot a világ szelídebb felénél. Ám a tény, hogy Elliot azzal az idegen nővel hált, hogy egyáltalán képes volt rá, kínzó tűzzel égette a szívét. Másodszor szánalmat érzett – Chini iránt, akit elhagytak, és semmit sem értett, azután Elliot iránt, aki arra érkezett vissza rettenetes megpróbáltatása után, hogy az asszony, akitől gyermeke született, halott. Végül haragra lobbant Mr. Stacy iránt, amiért elhagyta

a kislányt, bárki nemzette is. – Mr. Stacy él még? – kérdezte Juliana. Elliot megrázta a fejét. – Nem hiszem. Elhagyta az ültetvényt, és Mahindar szerint Lahoréba utazott. Később Mahindar azt hallotta, hogy meghalt egy földrengés során. – Elliot whiskyt töltött a poharába. – Mondtam neked, hogy nem szép történet. – Igazad van. Nem a szalonban csevegő ifjú hölgyeknek való. – Régen volt. Elmúlt. – Tudom. Elliot megitta a whiskyt, és letette a poharat, szemlátomást nem állt szándékában többet mesélni. – Nos – mondta Juliana élénken –, Chini bűbájos kislány, és szívből örülök, hogy otthont tudunk nyújtani neki. Keresek a számára ruhákat és nevelőnőt, és ki kell alakítanunk egy gyerekszobát is. Kedves Nanditától, hogy most gondozza, de Chini nem élhet úgy, mint a szolgák. – Nem úgy él. Juliana letette kezéből a kést és a villát, tökéletesen párhuzamosan, a tányérja mellé. – Azt akarod mondani, kedvesem, hogy úgy él, mint te, kissé vadóc módjára. Nem áll szándékomban megtörni a lelkét, ha ettől tartasz, de meg kell tanulnia – viselkedni, és az angol nyelvet is el kell sajátítania, sok minden más mellett. – Megkérdezem Chinitől, mit szeretne – válaszolta Elliot kifejezéstelen arccal. – Nyomban el kellene ismerned a McBride család tagjának, hogy ne legyen kérdéses, hogyan tekintesz rá, miközben felnő. Figyelmeztetlek, nem lesz könnyű a helyzete, hiszen az anyja indiai volt, de megteszünk mindent, hogy az élete zökkenőmentes legyen. – Köszönöm. Elliot csendes hálájától Juliana megborzongott. Nem Chini tehet róla, hogy egy kurtizán lánya, akit két férfi is szeretett. Juliana szívében ismét felütötte azonban a fejét a féltékenység. Tennie kell valamit ellene – elvégre a kaland olyan régen történt. Mindenesetre valamelyest csökkentette Juliana gyötrelmét a tudat, hogy Elliot attól függetlenül is gondját akarta viselni Chininek, ki nemzette. – Igen, sok tennivalónk van. – Mint mindig, Juliana most is a szervezésbe menekült az érzelmei elől. A szervezés mindig rendkívül megnyugtatónak bizonyult. – Nemcsak Chini érdekében, hanem a miénkben is. Amint tehetjük, meg kell látogatnunk minden szomszédot a környéken. Kötelességünk. Ahogyan kötelességünk ünnepséget is rendezni, talán Szent Iván éjjelén. Ebből a szomszédok tudni fogják, hogy itt akarunk letelepedni, nem holmi városlakók vagyunk, akik csak egy-egy hétvégi kirándulásra ruccannak vidékre. Lakomát és bált adunk. Ki kell derítenem, milyen muzsikusokat szerződtessek, hol szerezhetek megfelelő ennivalót, természetesen helybelit. Talán ha te. Észrevette, hogy Elliot dermedten, megfejthetetlen arckifejezéssel fürkészi. – Elliot? – kérdezte gyorsan. – Jól vagy? – Nem szeretem a társaságot – válaszolta Elliot komoran. – Már nem. Valóban nem. Juliana saját szemével is tanúja volt. Elliot még a saját rokonaival sem boldogult. – Ez a szépsége annak, ha a férfinak felesége van – csevegett. – Nem is kell tenned

semmit, csak viselkedj földbirtokosként, és mérd bőven a whiskyt! Én fogadok mindenkit, és gondoskodom róla, hogy jól érezzék magukat a vendégeink. Hidd el, sokkal jobb, ha néhány óra erejéig kibírunk egy ilyen estét, mintha rólunk beszél az egész környék. Ne aggódj, Elliot! Mindent elintézek. Nem is tudja – gondolta Elliot –, milyen gyönyörű ebben a pillanatban. Juliana kék szeme ragyogott a gyertyafényben, a haja is meg-megcsillant, amint a fejét mozgatta. Pergett az asszony nyelve, finom kezével hevesen mutogatott, derűs lelkesedéssel kárhoztatva Elliotot a szomszédok látogatására és a Szent Iván éjjelére tervezett mulatságra. Könnyű volt megvallani a világnak, sőt még a szelíd és illedelmes Julianának is, hogy gyermeket nemzett Jayának, aki megmelengette, amikor hideg szelek fújtak az ÉszakIndiát a világtól elzáró hegyek felől. Azt sem volt nehéz beismerni, hogy Stacyvel eleinte osztoztak az asszonyon. Az egykori bűn nagyon messze esett a szörnyű rémálomtól, amikor Elliotot elrabolták, és zsákmánynak tekintették. Nagyon messze attól, amit a vad törzs tagjai műveltek vele, és amit Elliot tanult tőlük. A saját bőrén tapasztalta, milyen a rabszolgaság, amikor az emberélet kevesebbet ér egy állat életénél – amikor egész élettörténete a születésétől mostanáig nem ér egy fabatkát sem. Elliot azt sem volt képes elmagyarázni Julianának, hogy amikor fogoly és rabszolga volt, teljesen elfelejtette Jayát. Az idő, amelyet vele és Stacyvel töltött, az ültetvényen leélt évek, a seregben szerzett barátai mintha sosem léteztek volna. Az egyetlen, akibe kapaszkodni tudott, az egyetlen arc, amelyet még maga előtt látott, Juliana volt. Juliana vidáman csacsogott a mulatságról, a jótékonysági vásárokról és a tanácskozásról a tiszteletes feleségével, de Elliot már nem hallotta a szavait. Csak a hangja jutott el hozzá, amely olyan tiszta volt, mint a pergő esőcseppek susogása. Félretolta a whiskyt, mert rádöbbent, hogy az utóbbi napokban többet ivott a kelleténél, és felállt. Juliana csodálkozva pillantott fel rá, mert úriember természetesen sohasem áll fel az asztaltól, amíg a ház úrnője úgy nem határoz, hogy a hölgyek visszavonulhatnak a szalonba. Elliot az asztal túlsó végéhez lépve kihúzta Juliana székét. A döbbent asszonyt felkapta a nevetséges, trónszerű székből, és az asztalon lévő, jókora üres helyre ültette. – Elliot, nem hiszem, hogy. Elliot egy szenvedélyes csókkal hallgattatta el. Ujjai közben kibontották az asszony selymes hajfonatát. A sötét cellában ülve ezt képzelte el, emlékezve Juliana hajának puhaságára a lány első bálján, amelynek másnapján Elliot elutazott az ezredéhez. Abból a futó csókból a férfi maga elé képzelte Juliana szájának pontos vonalát és érintését, rózsás leheletének illatát. Juliana tartotta életben a sötétség mélyén, és most ismét erre volt szüksége. Elliot végighúzta a nyelvét az asszony száján, és érezte, amint ajka nedvesen szétnyílik az érintésre. Juliana megfogta a két könyökét, ujjait a kabáton át Elliot izmos karjába vájta. Elliot végigcsókolta a felesége ajkát, azután az arcát, hiszen már joga volt

megérintenie a bőrét. A sötétség, a szenvedés közepette Juliana csókjának emléke adott vigaszt a kínban is. Az asszony sohasem fogja megtudni – Elliot nem talált szavakat, hogy elmondja –, hányszor mentette meg az életét. Szükségem van rád. Elliot most a nyelve hegyével az asszony fülkagylójához ért. Juliana torkából izgatott hang tört fel, amikor Elliot a fülcimpájába harapott. Elliot ismét elcsábította Julianát, ahogyan Juliana is minden éjszaka elcsábította Elliotot rabsága hónapjaiban. A férfi minden nap arra vágyott, hogy vége szakadjon a kínnak, hogy fogvatartói feledkezzenek meg róla egy ideig, mert olyankor kábultan maga elé képzelhette Juliana látomását. Rabtartói sohasem feledtethették el vele Julianát, mert nem is tudtak róla. Elliot soha nem ejtette ki a nevét. Juliana volt legféltettebb titka, a lelke. S most már valósággá vált. Gyengéden a szájába vette Juliana fülcimpáját, élvezte, ahogyan az asszony valósággal beleborzong az érintésébe. Imádta az illatát, az ízét, nem tudott betelni vele. Elliot apró csókokkal jutott vissza Juliana szájához, szétnyitotta az ajkát, nyelvével az asszony nyelvét cirógatta. Imádta a nyelvét. Finoman a fogai közé fogta, és gyengéden szívni kezdte. Juliana ismét a gyönyör halk hangját hallatta, és Elliot tovább csókolta, élvezve szája érintését, ízét, melegét. Azután abbahagyta, a whiskys üvegért nyúlt, és töltött a pohárba. A poharat Juliana szájához tartotta, amíg egy kis whisky az asszony szájába nem került, majd ismét az ajkára tapadt, és onnan nyalogatta fel nyelvével az italt. Juliana ködös tekintettel pillantott Elliotra, amikor a férfi elengedte. – Mit művelsz? – kérdezte. – Ízlelgetlek. – Ó! Juliana pirulásától és az apró sóhajtól Elliot teste megfeszült. Újra az asszony szájához emelte a poharat. Juliana kortyolt egyet, lehunyta a szemét, és Elliot a szájából itta a whiskyt. Egymás után többször is töltött a felesége szájába a legjobb McGregor-whiskyből; újra és újra a szájából ivott. A szomjhalál kerülgette, és Juliana volt az éltető forrás. Amikor a pohár kiürült, Juliana Elliotra mosolygott, kék szeme melegen csillogott, a haja kócos volt. – Megrészegítesz. Elliot szó nélkül megcsókolta. Végighúzta ujját Juliana nyakán, amelyet esti öltözéke csupaszon hagyott, majd a vállát és a keblét ölelő, krémszínű selymet is megsimogatta. Elliot sohasem értette a női divatot – a hölgyek nap közben állig be voltak gombolkozva, ám este a dekoltázs alig takarta a mellbimbójukat. Elliot egyáltalán nem bánta. Kikapcsolta hátul az asszony ingvállát, lehúzta ruhájának ujjait, így előbukkant a fűző zsinórja és az alatta szerénykedő, csipke alsóing. Juliana apja vagyonos ember volt, és Juliana finom darabokat viselt egészen meztelen bőréig. Az ingváll selyme, amelyet Elliot szétnyitott, megakadt durva ujjain, a fűzőt borító

batisztot hímzett selyemvirágok díszítették. Elliot meglazította és kihúzta a fűző zsinórját, majd szép lassan kibontotta. Alatta szabadon hullámzott az alsóing, batisztja éppen olyan lágy volt, mint a ruha selyme. Igazán könnyű volt kibontani az alsóinget összetartó szalagot, legyűrni az alsóinget és az ingvállat az asszony derekáig. Juliana inkább kíváncsian, mint aggodalommal figyelte, hogy Elliot ismét whiskyt tölt a pohárba. Elliot felemelte a poharat, az italt Juliana kulcscsontjára öntötte, és a borostyánszínű folyadék végigcsorgott az asszony csupasz keblén és hasán. – Elliot, a ruhám… – pihegte Juliana. Férje alig hallotta. Ráhajolt Julianára, a bőréről nyalta a whiskyt, követve az asszony két keble közti forróságig a vékony patakot. Szája a mellére tapadt, és kéjesen szívta. Fogai, nyelve nyomot hagytak Juliana keblén. Magasabban záródó ruhát kell ezek után viselnie, bár ez Elliotot nem érdekelte. Juliana szemérmesebb csomagolást ölt fel, amelyet azután egyedül Elliotnak nyit meg. A férfi tisztára nyalta az asszonyt, és lassan hátradöntötte az asztalra, végül ott feküdt, kis turnűrje félrecsúszott, a szoknyája feltűrve hevert a combján. Elliot a pohár maradék tartalmát ráöntötte az asszony testére, magasról, hogy a whisky szerteszét fröccsent. Juliana felsikoltott, azután csak nevetett. Ám rögtön abbahagyta a nevetést, amikor Elliot föléje hajolt, úgy nyalogatta, ízlelgette, csókolgatta az ajkát, mielőtt lejjebb siklott, hogy az utolsó cseppet is felnyalja két keble közül. A krémfehér bőrből kiemelkedő rózsás mellbimbóknál megállt. Onnan is felszippantotta a whisky-cseppeket, azután egymás után elidőzött a szája mindkét bimbón. Juliana az asztal szélébe kapaszkodott, két lába körülfogta Elliot csípőjét, egyre vadabb szenvedély kerítette a hatalmába. Főként a combjai között érzett forróságot, ám Elliot izzó szájának csiklandozásától is kis híján megőrült. Elliot félig lehunyta a szemét, szemöldökét összehúzta, amint összpontosított. Juliana jobb keblét markoló keze kérges és kemény volt, kézfejét sebhelyek és finom szőrzet fedte. Juliana a férfi fejét simogatta, élvezte, ahogyan a rövidre vágott haj az ujjait cirógatja. Elliot most, sebzetten és gyógyultan sokkal szebb, állapította meg Juliana, mint amikor még sértetlen fiatalember volt. Elliot felemelte a fejét, szürke szeme lángolt. A következő csókkal az asztalra szorította asszonyát, és teljes súlyával ráfeküdt. Vadul csókolta Julianát, nyelvének minden egyes csapásával, ajka minden mozdulatával birtokba vette. Juliana nyelvével követte Elliot mozdulatait, zabolátlanul, önfeledten. Amikor már arra gondolt, hogy Elliot talán visszavonul, és segít annyira felöltöznie, hogy felmehessenek a szobájukba, Elliot ülő helyzetbe húzta a csuklójánál fogva. Azután leemelte az asztalról, maga elé állította, keze a szoknya hátulján matatott. – Vedd le! – parancsolta. – Az egészet. Nem férek hozzád ettől az ostoba turnűrtől. Juliana ügyetlenkedett a kapcsokkal, amelyek az ingvállat a szoknyához kapcsolták, a felsőszoknyát az alsószoknyához, a szoknyákat pedig az ingvállhoz.

A turnűrt Elliot türelmetlenül letépte, és Juliana tudta, hogy később vissza kell varrnia. A drótvázat Elliot a földre dobta, ahol majdnem olyan zajjal kötött ki, amilyet Hamish dudája hallatott. Következett a bugyogó; könnyű volt kigombolni, és levetni. Juliana immár csupaszon állt az ebédlőben, néhány szál gyertya fényénél. Még rajta volt a fehér selyemharisnya fehér selyem harisnyatartóval és a kedvenc gyöngyös papucscipője. Elliot ismét az asztalra ültette. Az övszalagjához nyúlt, és letekerte magáról a kockás szoknyáját, feltárva keményen ágaskodó férfiasságát. A tartánt az asztalra terítette Juliana háta mögé, ráfektette az asszonyt, csípőjét az asztal pereméhez húzta, és egyenesen beléhatolt.

TIZEDIK FEJEZET Ismét a helyénvalóság érzése töltötte el Elliotot, a testi szerelem izgalmánál is erőteljesebben. Nem mintha nem okozott volna gyönyört Juliana forró nedvessége. Észbontó kéjt okozott. Juliana maga volt a vágy és a gyönyör, glicerinszappan, cseppnyi francia parfüm és a női izgalom illata. A látványtól, ahogyan a férfiassága eltűnt benne, amint az asszony göndör, vörös szőrzete körülfogta, Elliot vére felforrt. Juliana tekintete elhomályosult a szenvedélytől, keble gyorsan emelkedett és süllyedt ziháló légzésétől. Gyönyörű melle volt. Sápadt krémszínű, a bimbófelület, akár a selyem. Juliana az ujjaival és a combjával kapaszkodott Elliotba, a két test összefonódott. Elliot végre biztonságban volt a Julianában rejlő kikötőben. Ha örökké ott maradhatna, újra rendbe jöhetne. Amit a múltban tett, mind kitörlődne, csakis Juliana létezne. Ringatózott az asszonyban, élvezte, amint Juliana arcvonásai ellágyulnak a gyönyörtől, ahogyan a haja szétterül az asztalra terített szoknyán. Ott feküdt előtte, kívánatosan elterülve, meztelenül – az ő Julianája. Számtalanszor gondolt erre a pillanatra, elképzelte, amint éppen ezt teszi, de a valóság sokkal élvezetesebbnek bizonyult a fantáziánál. A valóság azt jelentette, hogy érezheti Julianát maga körül, minden porcikáját és a bőre melegét, vágya illatát, amely minden gondolatot elfojtott az agyában. Megízlelhette Juliana szépséges bőrét, a bimbók sima selymét; a bájos hangocskákat, amelyek azt jelezték, hogy Julianának élvezetet nyújt, amit tesz vele. Minden egyes érzékszerve másféle gyönyörben részesült, de az asszony édes teljessége csodálatosabb volt, mint Elliot valaha is elképzelte. Hirtelen hidegség ömlött végig Elliot testén, de csak az izzadság hűtötte tűzforró bőrét, és a teste mélyén jelentkező megrázkódtatást érezte, amely a szabadulást jelentette. Elliot még nem akart szabadulni. Maradni akart Juliana bölcsőjében. Mindörökre. Felnyögött, nem tudta abbahagyni, amire a teste vágyott, az aktus befejezése miatt érzett szomorúság borzongató örömmel vegyült. Magához szorította Julianát, mihelyst magvát a testébe lövellte, és szorosan átkarolta; felesége viszonozta az ölelést. – Elliot – suttogta Juliana. Egyetlen szó a csendes, gyertyafényes szobában, de éppen elegendő volt. * Julianának fogalma sem volt, mennyi ideig ölelték egymást. Fejét Elliot erős vállán nyugtatta, a férfi szíve ott kalapált a füle alatt. Megcsókolta a bőrt Elliot alsó ajka alatt, és sós ízt érzett. Elliot remegő karral ölelte az asszonyt, nem engedte el, leesni sem hagyta. Julianának fogalma sem volt, honnan tudja ezt, de biztos volt benne. Az egyik gyertya felszisszent, amint a kiégett kanóc a viaszba hullt. Odakinn az erősödő szél nyikorgatta a vén ablakszárnyakat. Egyébként csend uralkodott.

Juliana hercegnőnek érezte magát ebben a régi, hamis mesekastélyban, és a lovag, aki idehozta, olyan világot mutatott neki, amelyet nem ismert. Lovagja palotájába zárva Juliana többet tanult az utóbbi két napban, mint élete korábbi harminc évében. Elliot teste olyan erős volt, mint a ház alapjai. Juliana mégis érezte a törékenységét. Ha a megfelelő helyen értek hozzá a megfelelő módon, éppen úgy összeomlott, mint az öreg ház falai. Julianának vigyáznia kellett, hogy ez soha ne következhessen be. Az ebédlő előtti folyosón váratlan zaj támadt. Hangos csattanás és üvegcsörömpölés hallatszott, majd dübörgő lépések, pandzsábi nyelvű, éles, női hang és férfiordítás harsant. Juliana ijedten kapta fel a fejét. Elliottal mindketten meztelenek voltak, a férfi szoknyája terítőként hevert alatta az asztalon. Ruhadarabjaik szétszórva feküdtek a padlón, ráadásul a helyiségnek csak egy ajtaja volt. Elbújni vagy menekülni nem lehetett. Az ajtó előtt McGregor ordított. – Nyughass, asszony! Az embernek nem dirigálhatnak a saját házában. Komal tovább szitkozódott, ilyen erőteljes női hang csakis tőle származhatott. Lépések siettek végig a folyosón, amelyeket Channan hangja követett, kétségkívül csitítani próbálta a másik kettőt. Elliot még szorosabban ölelte Julianát. – Ne félj! – súgta az asszony hajába. – Mahindar nem fogja beengedni őket. Az ajtó előtt őrködik. Juliana elpirult. – Az ajtó előtt? De hiszen a konyhába küldtem. – Mahindar mindig őrzi az ajtót, amely mögött én vagyok. Tudja jól, mi történhet, ha megzavarnak. – Mi történhet? Elliot vállat vont. – Bánthatom azt, aki beront. Amikor nem vagyok magamnál, támadni szoktam. A férfi ajka vékony vonallá keskenyedett, lemondóan, mintha már belenyugodott volna, hogy sohasem gyógyulhat ki a tébolyából. Elfogadta végül a megváltoztathatatlant, és megtett minden szükséges óvintézkedést, hogy együtt élhessen vele. Valahol a kemény, sérült Elliotban még ott bujkált a kacagó fiatalember, akibe Juliana sok évvel korábban beleszeretett. Még mindig ott rejtőzött… valahol. Julianának nem voltak illúziói, hogy annyira különleges vagy bölcs, hogy képes lehet meggyógyítani Elliotot. Csak azt tudta, hogy meg kell próbálnia. A némán hozzá kiáltó ember nem érdemelt ennél kevesebbet. * A csattanás és az üvegcsörömpölés a szalon szekrénykéjének üvegezett ajtajától származott, amely kitört üveggel hevert a földön. Juliana részletekből rakosgatta össze a történteket. McGregor átkutatta a szekrényt egy doboz szivarért, mert esküdni mert rá, hogy tizenöt éve oda rejtette. Alacsony termetű ember lévén székre állt, úgy kutatta át a felső polcokat, majd megpróbált ráállni magára a lenyitott ajtóra.

Komalnak dolga akadt a szalonban, meglátta McGregort a szekrényen állva, és rögtön szidni kezdte. Amikor McGregor leugrott, skót szoknyája beleakadt a szekrénybe. Testének súlyától a kelme kiszabadult, ám a szekrényke kibillent a helyéről, és oldalvást dőlt. Komal akkor már harsányan kiabált, McGregor menekült, futottak végig a folyosókon ordítozva, egy szót sem értve abból, amit a másik üvöltözött. – Negyvenöt évig voltam itt földesúr – hadonászott reumától görbe ujjával McGregor. – Negyvenöt évig. Nem fog megkergetni a saját otthonomban egy sereg istentelen, sivalkodó vadember. – Szikhek vagyunk, sahib – felelte Mahindar sértődötten. – Van istenünk. – Azt viszont te sem tagadhatod, hogy az a nőszemély egy sivalkodó vadember. – Öreg már, sahib. – Öreg? – Az ősz szakáll alatt McGregor elzöldült. – Nem öregebb nálam. Azt állítod, hogy az én koromban az ember már dühöngő őrült? Merészeld csak kijelenteni, máris véged, a szentségedet! Juliana előrelépett. – Mr. McGregor. – Ne csitítgass, ifjú hölgy! Ismerem ám jól az asszonyi fortélyt. A feleségem, Isten nyugosztalja, igencsak értett hozzá, miként kell a férfiembert szép szóval földbe döngölni. Ismerem én a nők összes furfangját. – McGregor bátyó! – Elliot erős hangja visszhangzott a folyosón, amikor kilépett az ebédlőből. Sebtében felvette az ingjét és a szoknyáját, a kabátját a karján hozta. – A pincében pompás whiskykészlet van. Segítenél megkóstolni néhány üveggel? McGregor kihúzta magát, és csendesebben szólalt meg. – Ez az első értelmes ötlet ma este. Sarkon fordult, majd méltóságteljesen végigvonult a folyosón. Amikor Elliot mellé ért, oldalba bökte, és halknak szánt hangon megkérdezte: – Beverted a lompost az ebédlőben, ugye? Mrs. McGregorral a melegházat kedveltük. Sok szép éjszakát töltöttünk ott a holdfénynél. Az öreg kuncogása lassan elhalt a távolban, amint Elliot lefelé terelte a pincelépcsőn, és becsukta maguk mögött az ajtót. * Tisztában volt vele, hogy keresik. Talált is egy búvóhelyet a föld gyomrában, a kotorékszerű börtönnek egy olyan részén, amelyről fogvatartói sem tudtak. Egykor valamilyen törzs vájta ezeket a barlangokat, a régen elfeledett időkben, mélyen a dombok alatt, és Elliot most itt lelt menedéket. Az ajtó, amelyet rázártak, ősrégi és korhadt volt, a zárat könnyedén fel lehetett volna törni, ám az alagutakból nem vezetett kiút, és ez nem volt titok fogvatartói előtt sem. A szabadságra nyíló egyetlen utat fegyveres őrizte. Elliot még rabsága elején szemtanúja volt, amint egy fogolytársa nagy nehezen kijutott a fényre és a levegőre, de máris dörrent a fegyver, és felhangzott a szerencsétlen ember

fojtott sikolya. A lövés nem ölte meg azonnal. Ott feküdt tovább a perzselő napon, és egy teljes napba telt, amíg elvérzett, vízért könyörögve az őrnek, aki lelőtte. Azután Elliot hetekig nem látott emberi arcot. Fogvatartói nem vettek róla tudomást, bár néha eszükbe jutott, hogy bedobjanak némi kenyeret és egy darabka büdös kecskehúst, hogy életben tartsák. A törzsfőnöknek élve kellett Elliot, hogy eljátszadozzon vele. A főnök gyűlölt minden európait, bennük látta mindannak a káosznak a forrását, amelyet a hegyről megfigyelt. Elliot a törzs saját alagútjaiban talált magának búvóhelyeket, olyan apró, kényelmetlen lyukakat, amelyekbe csak végső kétségbeesésében bújik az ember. A törzsbeliek tudták jól, hogy Elliot odabent rejtőzik, mint róka a kotorékában, és azzal is tisztában voltak, hogy nem juthat ki élve. Vadásztak rá, amikor kellett nekik, mint most is. Elliot hallotta a kiáltozásukat, amikor elcsörtettek a búvóhelye fölött, hangjuk betöltötte a szűk teret. Rémülten kuporgott a lyukban, nem érzett megkönnyebbülést, amiért nem találták meg, csupán békességre vágyott. Kínok gyötörték. A szoknyája melegítette ugyan, de ujjai hidegek voltak, átkozottul hidegek. Egyenként tépték ki Elliot körmeit, puszta szórakozásból. Nem volt hajlandó jajgatni, egyetlen hang sem hagyta el a száját, nem várt csalódást okozva kínzóinak, akik visszalökték a cellájába, és elvették tőle a vizet. Szomjas volt, rettenetesen szomjas. A feje fölött egy darabig folytatódott a kutatás, azután a hangok elhaltak. Most egy ideig békén hagyják. Amíg a szomjúság és az éhség miatt elő nem merészkedik a lyukból. Addig napokon át sötétség és csend öleli körül. * Amikor Mahindar és Hamish másnap reggel úgy tért vissza a pince mélyéből, hogy Elliotot nem találták, Juliana első aggodalma már-már pánikká fokozódott. Elliot előző éjjel nagyon későn és nagyon részegen dőlt felesége mellé az ágyba, miután segített Mr. McGregornak „megkóstolni” néhány üveg whiskyt. Egy whisky ízű csók erejéig megölelte Julianát, azután bénult álomba zuhant. Amikor Juliana reggel felkelt, hagyta férjét aludni, és egyedül ment le reggelizni, hiszen ismerte annyira a skót férfiak és a whisky kapcsolatát, hogy tudja: Elliot még hosszú időn át aludni fog. Szerencsére Mr. McGregor szobájából sem hallatszott zaj. Miközben jóízűen ette a tojást egy kevés naannal, amelyet a vidám Mahindar sütött, Juliana szépen végiggondolta, kiket kell meglátogatnia. Alaposan kikérdezte Hamisht a szomszédokról, mert a legény minden apró részletről tudott. Az angol Mr. Terrell, aki megvette McGregor lepárlóját, és a felesége úri népek voltak, mesélte Hamish, mert a férfi úriember fiának született. Juliana az elsők között szándékozott felkeresni őket, de a lista élén a szomszédos birtok skót tulajdonosa állt, Ewan McPherson, Mr. McGregor egyik régi cimborája. Mrs. Rossmoran nem volt olyan vagyonos, mint a Terrell házaspár, ellenben Skócia leánya volt, akinek a családja, Hamish szerint, régebben élt ezen a vidéken mindenki másnál. Juliana őt is az elsők között tervezte meglátogatni.

A reggeli után Juliana ismét Hamisht kereste. Végül a kockaköves átjáróban akadt rá, amikor is a nevét kiáltotta. Hamish aggodalmas arccal bukkant elő a konyhából, ám mivel Hamish szinte állandóan aggodalmas arcot vágott, Juliana először nem gondolt bajra. – Hamish, add hírül a környéken, kérlek, hogy nagy szükségünk van építőmunkásokra. Mindenféle építőmunkásra, vízvezetékszerelőre, üvegesre és kárpitosra. Már ma jöhetnek, és Mr. McBride tájékoztatja őket a munkálatokról. Hamish komolyan végighallgatta az asszony szavait, azután megszólalt. – Igen. Már ha megtaláljuk. Juliana döbbenten meredt Hamish arcába. – Megtaláljátok? Kit? Mr. McBride-ot? – Aha. – Hamish bólintott, és még aggodalmasabb arcot vágott. – Eltűnt, asszonyom, és semmi nyomát nem találjuk.

TIZENEGYEDIK FEJEZET – Hogy érted? – bámult Juliana a legényre, és a dermesztő félelemtől megfeledkezett a szomszédok meglátogatásáról, sőt még a ház tatarozásáról is. – Biztosan sétálni indult. M r. McGregorral ugyancsak a pohár fenekére néztek tegnap éjszaka, és Mr. McBride bizonyára csak ki akarja szellőztetni a fejét. – Nem, asszonyom. Először erre gondoltunk, de nem sétálni ment. Mahindar szerint elrejtőzött. – Elrejtőzött? Ez meg mit jelentsen? – Mahindar azt mondja, amikor Mr. McBride besokall, egyszerűen eltűnik. Mahindar szerint néha napokig nem képes megtalálni az uraságot. Állítólag már régen nem fordult elő. – Hol van Mahindar? – kérdezte Juliana. – Beszélni akarok vele. – Elment megkeresni Mr. McBride-ot. Mahindar, a felesége, Nandita és a kislány égenföldön keresik az uraságot. Én is indultam volna, de hívni tetszett. Vajon mitől fél Elliot? Hiszen ez a Felföld, az otthona. Itt biztonságban van. Juliana ellökte az útjából Hamisht, és egyenesen a konyhába rohant, mit sem törődve a saját maga szabta szabállyal, hogy a ház úrnője sohasem léphet be a személyzet birodalmába. – Mahindar? Az indiai férfi olyan hirtelen ugrott elő egy sötétebb sarokból, hogy Juliana felsikoltott. A szikh mentegetőzni kezdett, de az asszony félbeszakította. – Megtaláltad? – Nem, memsahib. De keressük. Menjen nyugodtan látogatóba! Meg fogom találni. Mindig megtalálom. Előbb vagy utóbb. – Ne butáskodj! Nem tudok békésen teázgatni és az időjárásról csevegni, miközben azon jár az eszem, hogy Elliot jól van-e. Könnyen előfordulhat, hogy baja esett. Nem megyek sehová, amíg meg nem tudom, hogy biztonságban van. Mahindar széttárta a karját. – Rendben. De megeshet, hogy napokba telik. – Napokba? – Juliana szíve összeszorult. – Nem értem. Miért teszi ezt? Ez az otthona. Akkor Hamish bukkant fel Juliana mögött. – Mert bolond. Nem igaz? Juliana villámgyorsan a legényhez fordult. – Hamish McIver, soha többé ne merészeld ezt kiejteni a szádon! Ha megteszed, én… beszélek édesanyáddal. Mr. McBride nem bolond. Hosszú időn át – fogva tartották, és a rabság megviseli az embert. Teljesen érthető, hogy még most is rémálmok gyötrik. – De hát most ébren van. Hamish voltaképpen fején találta a szöget. Juliana sem értette teljesen a dolgot. Eszébe jutott, hogy Elliot egyszer olyasmit mondott: Néha nem is emlékszem, mit mondtam már, és mit nem mondtam… – A legénynek igaza van – bólogatott Mahindar. – A sahib most egy kicsit bolond.

Sohasem heverte ki szegény ember a fogságot. – Elég! – szólt rá Juliana hangosan. – Egy szót se többet bolondságról! A férjem nem bolond. De meg kell találnunk. A két férfi elcsodálkozott Juliana határozottságán, de gyorsan elsiettek, hogy folytassák a kutatást. Mindenütt keresték. Mr. McGregor is csatlakozott hozzájuk, ezúttal vita, veszekedés és kiabálás nélkül, bár még nyilvánvalóan gyenge lábakon állt az éjszakai italozás után. Az öreg Juliana karjára tette csontos kezét. – Tudok egy helyet, ahol esetleg elrejtőzhetett. Legényke koromban gyakran elbújtam oda, eljátszogattam a gondolattal, hogy szellemek járnak arrafelé. A szellemek szóra Hamish elsápadt, a szeplők csak úgy virítottak fehér képén. – Ez a ház túlságosan új, hogy szellemek járják – jelentette ki Juliana, és már követte is az öreg McGregort. – Való igaz, de a hajdani kastély fölé épült – magyarázta McGregor –, amely régen a McGregor család erőssége volt, hatszáz esztendőn át. Annak előtte pedig csak egy vártorony állt a helyén, amely ezt a völgyecskét védte a jöttment haramiáktól. – Az öreg lebaktatott – a mosogatókonyha lépcsőjén, majd végigvezette Julianát a folyosón, amely elhaladt a kazánház előtt, és ahol előző reggel a rettegő Nanditát találták. – Még mindig létezik egy út, amelyen be lehet jutni a régi McGregor-várba, vagyis az alatta lévő, romos pincékbe. Kölyökkoromban találtam rá. Mr. McGregor a kazánház túloldalán kinyitott egy falra erősített, kormos borítódeszkát. A deszka mögött keskeny rés bújt meg, akárcsak egy üres, használaton kívüli seprűs szekrény. McGregor a gyertyás lámpással, amelyet út közben sietve felkapott, megvilágította a kövezett padlót. – Szellőztető – mondta. – Hol? – Juliana hiába fürkészte a kövezetet, nem látott ajtót sehol. McGregor vidáman kuncogott. – A dadám és a tanítóim sem találtak meg soha. – Letette a lámpást, azután bedugta az ujjait egy résbe, amely mintha véletlenül került volna oda. Meghúzott valamit. A következő pillanatban felemelkedett egy óriási padlólap, felfedve egy lyukat, amely a koromfekete mélységbe vezetett. – Gyere csak! – utasította McGregor. – Nem mély. Egy ilyen erős, felföldi lánynak, mint amilyen te vagy, meg sem kottyan. Beleugrott a lyukba, és a keményre döngölt földön kötött ki, úgy másfél méter mélyen. Az alacsony McGregor a mélyedésben még fel is tudott egyenesedni. Ám egy olyan magas férfinak, mint Elliot, igencsak szűk lehetett a hely. McGregor lesegítette Julianát, és felnyúlt a lámpásért. – Kölyökkoromban azt hittem, hogy börtön – mesélte, és megvilágította a szabálytalan, ősrégi köveket, amelyek még mindig a ház szilárd alapját képezték. – Valójában borospince volt. Egyszer megtaláltam az egész pincerendszer tervrajzát. A sötétség szinte áthatolhatatlan volt, a sok fal valóságos útvesztőt alkotott. Juliana Mr. McGregor sarkában maradt, és nagyon remélte, hogy az öreg tényleg jól emlékszik a

helyre. Akkor neszt hallott. Mozgást. McGregor is hallotta, és hirtelen megállt, lámpásával bevilágított két vaskos fal között a sarokba. A fény megcsillant valamin. Egy ragyogó szempáron. Erőteljes alak ugrott elő a sötétségből. McGregor lámpása elszállt, és a gyertya kialudt, amint földet ért. McGregor felkiáltott, azután Juliana hallotta, hogyan csattan a kőhöz vágott test. A hang forrásához rohant, és ott találta kőkemény izomzatú férjét a földön térdelve, kezében a kapálózó Mr. McGregorral. Az öreg skót reszelősen zihált, képtelen volt akár csak egyetlen értelmes szót is kinyögni. – Elliot! – kiáltotta Juliana teli torokból. Megragadta Elliot vállát, igyekezett elhúzni Mr. McGregortól. Elliot ellenállt, és megpróbálta kirántani a vállát az asszony szorításából, de közben az ö r e g McGregort is igyekezett féken tartani. Juliana azonban erősen az urába kapaszkodott, a füléhez hajolt, úgy könyörgött. – Elliot! Kérlek, hagyd abba! Elliot nem válaszolt. Juliana szorosan magához ölelte, szemébe könny szökött, hangja zokogásba fulladt. – Kérlek! – Csókot nyomott Elliot homlokára. Elliot megdermedt, teste olyan mozdulatlan lett, akár egy márványszobor. A keze alatt McGregor nehézkesen köhögött. – Juliana! – suttogta Elliot, hitetlenkedve, bizonytalanul. – Itt vagyok. Elliot gyorsan, szinte durván megfordult, kezével kitapogatta az asszony karját, vállát, arcát. – Juliana. – Itt vagyok – ismételte Juliana, és nagyon igyekezett, nehogy megremegjen a hangja. – Jól ráijesztettél szegény Mr. McGregorra. – Kutya bajom. – Az öreg McGregor köhögött, majd megköszörülte a torkát. – Neked aztán erős markod van, fiam. Rendezünk egy bajnokságot itt a Felföldön, és felteszem rád az összes pénzemet. Elliot nem vett tudomást Mr. McGregorról. Kezével ismét végigsimított Juliana arcán, karján. Juliana a férfi arcát simogatta, a sötét helyen másként képtelenek voltak kapcsolatot teremteni. Juliana két kezébe fogta a férje arcát, ujjai megtalálták az ajkát. – Mit keresek én itt? – kérdezte Elliot rekedten. – Nem számít – felelte Juliana. – Megtaláltunk. Magához ölelte a férfit. Elliot az asszonyhoz simult, remegett, a teste jéghideg volt, és úgy kapaszkodott Julianába, mintha soha nem akarná elengedni. * Juliana délután indult el szomszédokat látogatni, Elliot nélkül. Azt gondolta, egyedül lesz kénytelen menni, Hamish pedig hajtja a kocsit, de az utolsó pillanatban Mr. McGregor lecsörtetett a lépcsőn, ki a házból, és közölte, hogy elkíséri.

Az öreg McGregor kockás szoknyája vidáman táncolt csontos térdén, kabátja gallérja félig kifordult. Komal utána sietett, megragadta a karját, maga felé fordította, és megigazította a gallérját. – Hagyj már élni, minden lében kanál vénasszony! – McGregor még hosszan morgott, amíg a kocsihoz sétált. Komal lemondóan az ég felé emelte két karját, azután eltűnt a házban. Először a szomszédos birtokoshoz, bizonyos Mr. McPhersonhoz mentek. McPherson hajléka valódi kastély volt, története egészen a tizennegyedik századig nyúlik vissza, mesélte McGregor, és ezt papírok is igazolták. A várkastély egy tó partján, hegyek között magasodott, és az útja felvonóhídhoz vezetett. A híd fel volt vonva, amikor odaértek. Hamish megállította a kocsit, és Juliana felnézett a kör alakú, tömzsi várra. Nem szívesen hagyta magára Elliotot, de Mahindar megígérte, hogy vigyáz rá, és maga Elliot mordult rá, hogy induljon el végre. Újra kirekesztette Julianát az életéből, ahogyan a sötét, fából ácsolt felvonóhíd is kizárta az asszonyt a McPherson kastélyból. Egy férfi jelent meg a bástyán. Nagydarab, mackós testalkatú ember volt, aki kék-vörös kockás tartant viselt. – Állj, McGregor! – harsogta. – Húsz nehéz ágyú vesz célba, hacsak meg nem fizeted magadért a váltságdíjat. Juliana Hamishre pillantott, de a fiatalemberen nem látszott ijedtség. McGregor felállt a kocsiban. – Nyiss kaput, McPherson, ostoba fajankó! Az új Mrs. McBride van velem. McPherson a szeme fölé emelte a kezét, úgy kukucskált lefelé. – Tényleg? – Most a falon belülre sandított. – Duncan! Ébresztő, engedd le a hidat! A szemlátomást jó állapotban lévő felvonóhíd leereszkedett olajozott láncain. Hamish szó nélkül megrántotta a gyeplőt, és áthajtott a hídon. Belülről McPherson kastélya korszerű és kellemes volt. McPherson kényelmes, lakályos otthonná varázsolta a várat, faburkolattal, üvegablakokkal, függönnyel, szőnyeggel, könyvvel, kárpitozott bútorral és legalább egy tucat szolgálóval, hogy karbantartsák. A kastélyban egy hosszú galéria is helyet kapott, tele ősrégi skót fegyverekkel, a McPherson-ősök arcképeivel és nemcsak Culloden, hanem az ősi klánháborúk ereklyéivel. McPherson, aki a kapuban fogadta őket, és megmutatta Julianának ezeket a csodákat, valóságos óriásként magasodott fölébe. Amíg McGregor alacsony és cingár volt, McPherson magas és testes, jól táplált és csupa izom. Vörös haja és szakálla éppen csak őszülni kezdett, sápadt, skót arcát szeplők borították, bár még enyhén barna volt a nap sugaraitól. – Gyűjtő vagyok – magyarázta McPherson Julianának, aki ámultan csodálta az ősrégi, történelmi emlékeket. – A skót történelem valódi emlékeit gyűjtöm, nem pedig frissen szőtt tartanokat és hamis, kétélű kardokat, amelyeket a boltosok sóznak az angol turistákra. Főleg McPherson-relikviáim vannak, de akadnak McGregor- és McBride-darabok is. – Méghogy gyűjtő – horkant fel McGregor. – Ő így mondja. A McPhersontörzs a tolvajok klánja volt. Mocskos rablók. Elhordták a McGregorok fél vagyonát.

– Úgy van – hagyta helyben Mr. McPherson jóindulatúan. – Azután a McGregorok mindent visszaloptak, és hozzá még egy kicsit. – Szívből nevetett. – Állandóan csatároztak, McGregor családja meg az enyém, időtlen idők óta. Az embereik ellopták az asszonyainkat, mi elloptuk az övéiket, így hát valószínűleg rokonok vagyunk. Sokadfokú unokatestvérek. – Ennek a temérdek lopott holminak legalább a fele McGregor-emlék – morogta Mr. McGregor. – Például ez a tőr is. Juliana szemügyre vette az üvegtárlóban fekvő darabot. – Itt biztonságban őrzik önnek, Mr. McGregor. McPherson harsányan hahotázott. – Tetszik nekem ez a lány. Ugyan mi történne ezekkel a kincsekkel a romhalmazodban? – Hamarosan tataroztatjuk a házat. – McGregor hangján érződött, hogy megsértődött, ugyanakkor büszke is Julianára. – Egykettőre ezüsttányérból fogunk enni, és hófehér szalvétáink lesznek. – Örömmel hallom. – McPherson Julianához fordult, aki már az utolsó vitrin tartalmát tanulmányozta. – Mondja meg a férjének, hogy bármikor idejöhet vadászni! A minap láttam, puskával a kezében, de tudom, hogy a McGregor-birtokon semmit sem lőhetett. McGregornak harminc éve nincs vadászkísérője, aki gondját viselné a vadállománynak. – McBride fogad magának vadászkísérőt – csattant fel McGregor, mint aki védelmébe akarja venni Elliotot. – Helyes. Addig is szívesen látom vadászni a saját földemen. A fiam Edinburgh-ba költözött, finomkodó, városi úr lett belőle, aki be nem piszkítaná a kezét. De vannak fiai – tette hozzá Mr. McPherson csillogó szemmel. – Én bizony megtanítom az unokáimat, hogy szeressék a Skót-felföld hagyományait. Az apjuk fittyet hány rájuk. – Ismét felnevetett. – Mr. McBride hálás lesz a nagylelkűségéért – válaszolta Juliana. – Elnézését kéri, amiért ma nem jöhetett el, de nem érezte jól magát. McPherson tekintetében az előbbi huncut csillogást együttérzés váltotta fel. A mindenit! Pontosan tudta, mi történt. Vidéken gyorsan terjedtek a hírek. Az öreg McGregor mentette meg a helyzetet. – Úgy bizony, tegnap éjjel sokáig ismerkedett a McGregor-pincékkel. McPherson újfent jóízűen hahotázott. – Ahhoz pedig erős szervezet kell. Rendbe fog jönni, kislány. – Úgy nézett Julianára, mint aki tökéletesen tisztában van Elliot állapotával, de az asszony kedvéért látszatra hajlandó elfogadni McGregor magyarázatát. Később, amikor egy kerekded szobalány teát hozott a szalonba, Juliana pedig nagy szakértelemmel kitöltötte, McPherson megjegyezte: – Ha már szó esett a McGregor-pincékről… Feltételezem, hogy meglátogatja a Terrell házaspárt is. – Az angol családot? – kérdezte Juliana. – Igen. Úgy illik. – Nem rossz emberek – folytatta Mr. McPherson. – Tisztában vannak vele, hogy csak betolakodók, így hát nem akarnak skótabbak lenni a skótoknál. De vendégeik vannak, egy alföldi skót família, méghozzá a nyakas fajtából. Mostanában érkeztek vissza Indiából. Azt állítják, hogy ismerik a férjét. Vagy a férje barátait. Vajon a zabolátlan Elliot valóban ismerheti ezeket a nyakas, savanyú embereket, akik

valószínűleg nem hajlandók még csak megkóstolni sem az olyan finomságokat, amilyeneket Mahindar szolgált fel előző este? Ugyanakkor Elliot lelke sok titkot rejtett a mélyén. Juliana nem tudhatta, miféle embereket ismer a férje. – Talán okosabb volna ma lemondani a látogatásról. Nem gondolod, lányom? – kérdezte McGregor. – Egyáltalán nem. – Juliana a teasugarat figyelte, amint a csészéjébe csurog, elegendő időt hagyva a két férfinak, hogy saját csészéjükbe egy kis brandyt csempésszenek McPherson flaskájából. – Oda kell mennünk, és el kell viselnünk a megpróbáltatást. – Látod? – fordult McGregor a másik férfihoz. – Tökéletesen illemtudó. Lakomát és bált akar rendezni Szent Iván éjjelén. Mint amikor még Mrs. McGregor, Isten nyugosztalja, velünk volt. – A te házadban? – harsogta McPherson. – Ahhoz valóságos csodára lesz szükség. – Nem kell csoda, Mr. McPherson – jelentette ki Juliana. – Csak gondos tervezés. Jó szervezéssel az ember mindent meg tud oldani. * Juliana nem sokkal később szomorúan vett búcsút Mr. McPhersontól. Óriási méretéhez képest a várkastély barátságos fészek volt, a termetéhez képest McPherson szívélyes ember. Miután a szobalány felsegítette Julianára könnyű kabátját és kesztyűjét, Mr. McPherson Julianához hajolt úgy, hogy az öreg McGregor ne hallja a szavait. – Attól tartok, ugyancsak kemény fába vágta a fejszéjét, lányom. – A McGregor-kastélyra gondol? – igazgatta Juliana a kesztyűjét. – Igen, de amint már mondtam, szervezéssel a legtöbb probléma könnyedén megoldható. – Nem arra az otromba szörnyűségre gondoltam, amelyet McGregor házának hív. – McPherson együtt érzőn pillantott Julianára. – Hanem a McBride fiúra. Fel ne húzza az orrát! Az ön férje megjárta a poklot, ami nyomot hagy az emberen. Magam is megfordultam néhány rémes helyen Afrikában, tudom jól, milyen az. Akadnak olyan szörnyűségek, amelyeket senki emberfiának nem volna szabad átélnie. – McPherson akkor Juliana vállára tette széles kezét. – Ha túlságosan sok lenne önnek a teher, vagy éppen a férjének, küldje csak ide hozzám, aztán horgászunk egy nagyot. Semmi nem olyan léleknyugtató, mint egy békés nap a folyón. – Köszönöm, Mr. McPherson. Igazán kedves. – Látom, hogy ön büszke teremtés. Elszánta magát, hogy gondját viseli a férjének. McBride szerencsés ember. De ne feledje: én mindig szívesen látom! Mindkettőjüket. – Köszönöm – ismételte Juliana, azután McGregor kiáltott, hogy indulniuk kell. Mindannyian aggódnak Elliotért, gondolta Juliana, amint a kocsi átdöcögött a hídon, és továbbhajtott a falu felé. Jólesett a gondoskodásuk, ugyanakkor kissé bosszantó is volt, elvégre Elliot nem volt szánalmas alak. Erősebb volt mindannyiuknál. Az a tény is, hogy a megpróbáltatások után sem lett ágyhoz kötözött, dühöngő őrült, ezt bizonyította. Elliot tisztában volt vele, hogy bármikor úrrá lehet rajta a téboly, és küzdött ellene. Juliana nem hagyhatta, hogy

erről bárki megfeledkezzen. Juliana következő látogatásának színhelye Mrs. Rossmoran háza volt, az erdő mélyén, a McGregor-kastély közelében. A fehérre meszelt, palatetős ház remek állapotban volt, mellette takaros kert terült el, több sor káposztával, répával és más zöldségekkel. Egy foltban árvácska virágzott dacosan, az amúgy igen hasznos konyhakert közepén. Mrs. Rossmoran unokája, Fiona – Hamish unokatestvére, aki a legénnyel nagyjából egyidős, csinos lány volt – közölte velük, hogy Mrs. Rossmoran sajnos reggel ágynak dőlt, de bizonyára örömmel fogja hallani látogatásuk hírét. Fiona integetett, Hamish pedig visszaintett, azután megfordult a kocsival, és a Terrell-ház felé indult. Terrellék sokkal modernebb házban éltek a völgyre néző dombon. A hosszú, kétszintes épületet finom kőből emelték, palatetővel, feketére festett spalettával és szögletes kéménnyel. Franciakertjében formára vágott bokrok zöldelltek, szökőkutak sorakoztak, szabályosan elhelyezkedő, nyári virágágyások pompáztak. A szalon nagy volt, levegős és elegáns, Julianát az édesapja Stirling melletti birtokára emlékeztette. Újabb tea következett, ám ezúttal Mrs. Terrell töltögetett. Az urak tea helyett whiskyt ittak, de ők is a szalonban töltötték az időt, férfias témákról csevegve. Juliana nem kedvelte meg a Dalrymple házaspárt. Nem tudta, miért érez ellenszenvet, amikor tulajdonképpen kellemes, udvarias emberek voltak, McPherson leírásával ellentétben. Mrs. Dalrymple igen szerény, szürke ruhát viselt, turnűrje olyan kicsi volt, hogy éppen csak biccentett a divat felé, de nem hódolt be teljesen. Barna, őszülő haját egyszerűen fésülte, nem viselt fülbevalót vagy brosst, egyetlen ékszere vékony karikagyűrűje volt. Egész külseje hirdette, hogy lényében komolytalanságnak semmi helye. Az asszony is megerősítette, hogy férjével a Pandzsábban találkoztak Eliottal. – Természetesen nem igazán jártunk össze – mesélte Mrs. Dalrymple. – Mr. McBride ültetvényes volt, és agglegény, a férjem viszont az IKK munkatársa. – Indiai Köztisztviselői Kar – magyarázta Mrs. Terrell. – Nem gyakran jártunk össze az ültetvényesekkel – folytatta gőgösen Mrs. Dalrymple. – Nem volt helyénvaló. Az ültetvényesek hajlamosak voltak indiai feleséget választani. Nem mintha Mr. McBride valaha is ilyen hajlamot tanúsított volna – tette hozzá gyorsan. – De drága barátunk, Mr. Stacy sajnos megtette. – Képtelen vagyok megérteni, hogyan vehetett feleségül az önök Mr. Stacyje egy indiai asszonyt – szörnyülködött Mrs. Terrell. – Egyszerűen borzalmas. Képzeljék csak el! Milyen lehet együtt élni egy pogánnyal? Juliana akkor Chinire gondolt, annak az asszonynak a kislányára, akiről éppen szó esett, és fellángolt szívében a harag. – Indiában az ember háza nyilván tele van indiaiakkal. – Hát igen, szolgákkal – felelte Mrs. Dalrymple. – De az ember nem házasodik össze velük. – Szóval szolgáló volt? – kérdezte Juliana hevesen dobogó szívvel. – Az a hölgy? – Jóságos ég! Fogalmam sincs. Nem szívesen kérdezősködöm. Lehetséges, hogy jobb indiai családból származott, de kétlem. Azok nem hagyhatják el a háremet, és semmiképpen sem mennek hozzá skót férfiakhoz.

– Értem – Juliana csészéje a csészealjhoz koccant. – Mi történt Mr. Stacyvel? Mrs. Dalrymple elhallgatott. A férje felkapta a fejét a szoba túlsó felében, abbahagyta a duruzsolást Mr. McGregorral. Mrs. Dalrymple törte meg a feszült csendet. – Mr. Stacyt megölték. Igazán sajnálom, hogy ezt kell mondanom, Mrs. McBride, de erősen gyanítjuk, hogy az ön férje volt a gyilkosa.

TIZENKETTEDIK FEJEZET Juliana moccanni sem bírt. A csuklója fájt, mert lehetetlen szögben tartotta a teáscsészét, de képtelen volt letenni a kezéből. – Megölte? – ismételte merev ajakkal. – Igen, hallottam, hogy Mr. Stacy meghalt Indiában, de tudtommal földrengésben vesztette életét. – Nyilván ezt mesélte önnek Mr. McBride – válaszolta Mrs. Dalrymple. – Jelenleg is lépéseket teszünk, hogy bemutathassuk a bizonyítékot, miszerint az ön férje ölte meg Mr. Stacyt. – Ismét felemelte a csészéjét. – Tessék. Figyelmeztettem. Mrs. Terrell kissé zavarban volt, és Mr. McGregor az asztalra csapta a whiskys poharát. – Baromság! McBride derék fiú, egy légynek sem ártana. Badarságokat beszél! Mrs. Terrellnek elállt a lélegzete döbbenetében. – Mr. McGregor! Vigyázzon, kérem, hogy beszél! – Ugyan miért vigyázzak, ha egy tisztességes, felföldi legény nevét gyalázzák? Inkább maguknak kellene szégyenkezniük! – Az igazat megvallva, drága öreg barátom – mondta a feleségénél simább nyelvű Mr. Dalrymple –, valójában nem tudjuk biztosan, hogy Mr. McBride bántotta Mr. Stacyt. Csak hallottuk a szóbeszédet. McGregor felkapta a whiskys poharát. – Jól mondja! Kedvelem magát, Dollimple. – Dalrymple – javította ki Mr. Dalrymple. – Dullpimple. – McGregor lehajtotta a maradék whiskyt. Mrs. Dalrymple keserves arcot vágott. Juliana felállt. – Azt hiszem, most jobb lesz, ha távozunk. Köszönjük a teát, Mrs. Terrell. McGregor feltápászkodott, ringott körülötte a szoknyája. – Pompás ötlet, lányom. A sok italtól most már könnyítenem kell magamon. Örülök, hogy megismertem, Dallbimple. Juliana valahogyan kijutott a szobából. A házból is kivonult, kedvesen megköszönte a skót szobalánynak a segítséget, és nagy nehezen ellenállt a kísértésnek, hogy azt tanácsolja a lánynak, mielőbb keressen másik munkahelyet. Ámde, gondolta Juliana bosszúszomjasan, amikor elkészül a McGregor-kastély, állást fog kínálni mindenkinek a faluban, Terrellék és a barátaik pedig vagy visszatérnek Angliába, vagy kénytelenek lesznek magukat kiszolgálni. A háta mögött még hallotta, hogy Mrs. Terrell halkan megszidja Mrs. Dalrymple-t, aki erre élesen válaszolt. – Megölte a kedves Mr. Stacyt. Semmi kétségem. Lógni fog érte! – Ne aggódj, kislány! – vigasztalta McGregor vidáman, amikor felmásztak a kocsiba Hamish mögé. – Bosszút álltam. Beleköptem a whiskys üvegbe. * Elliot sétált. Ezúttal nem vitt magával puskát, Mahindar nagy megkönnyebbülésére, bár nem is töltötte meg azóta, hogy utoljára magával vitte. Akkor vele volt Chini is, és

Mahindar nem akarta, hogy a kislányt baj érje. Ma sasharaszton és sáron gázolt át, elkerülte a nyári gabonával bevetett kis földeket. Kelet felé a táj egészen a tengerig lejtett, amely kéklőn nyújtózott a szürke láthatárig. Elliot szaporán gyalogolt, hogy elfelejtse Juliana arckifejezését, amikor végül kimásztak a pincéből; a maszatos, könnyes, szépséges arcot, a tönkrement, csinos ruhát. Aggódva nézett Elliotra, szinte félve, és a férfi soha többé nem akarta látni a rémületét. Ma megtudta, kicsoda Elliot valójában. Ha már akkor tudta volna, amikor együtt ültek a félhomályos kápolnában, sohasem kérte volna mosolyogva, hogy Elliot vegye feleségül. Aznap reggel a pincében Elliot valóban azt gondolta, hogy újra börtönben van. Minden érzékszerve erről tanúskodott – hallotta a törzsi nyelvet beszélő férfiakat, érezte a lyukakban felgyülemlett szemét bűzét, ízlelte a port a levegőben. Rabságban volt. Mégis, Elliot az élete árán sem tudta volna megmondani, miért ment a kazánház alatti pincébe, vagy egyáltalán, hogyan talált rá. Vajon felfedezőutat tett a házban? Talán keresett valamit? Elképzelni sem tudta. A szabadban nagyobb biztonságban volt. Nem állt fenn a veszélye, hogy a skóciai tájat összetéveszti az északi Pandzsábbal vagy Afganisztánnal, ahol késpengére hasonlító hegység szelte ketté a láthatárt, és a tenger csak távoli álom volt. Ezen a vidéken tűlevelű és lombos fák törtek az égbolt felé, eltakarva a hegyek ráncait. Vadvirágokkal és legelésző birkákkal teli mezők terültek el a dombok lábai előtt. Elliot egyszer csak kiért az erdőből egy fehérre meszelt, palatetős háznál, amely mellett konyhakert virult. Fiatal, vörös hajú lány gyomlálta a kertet kesztyűben. Meghallotta Elliot lépteit, és mosolyogva egyenesedett fel. – Mr. McBride! Hát eljött. Nagyanyó örülni fog önnek. A fiatal nő lehúzta a kesztyűjét, és gyorsan kinyitotta a ház ajtaját, szemlátomást abban a hiszemben, hogy Elliot követi. A férfi hirtelen határozott, és belépett a házba, fejét azonban le kellett hajtania az alacsonyan húzódó, felső küszöbfa miatt. A ház belseje szűkös, de meleg volt. Régi kisbérlői ház lehetett, amelynek eredetileg csak egyetlen nagyszobája és egy tető alatti helyisége volt, de az utóbbi időben belső falakkal osztották az efféle épületeket több szobára. A bejárati ajtó a konyhára és egyben kis nappalira nyílt, a nappaliban párnás karosszékek álltak a kandalló előtti szőnyegen. A falakat frissen festették, az ablakokon függöny lógott, az ablakokon kívül virágládák sorakoztak, tele nyári virágokkal. Barátságos látványt nyújtott. Julianának is tetszene. Kinyílt az egyik belső szoba ajtaja, és megjelent az idős Mrs. Rossmoran, fekete botjára támaszkodva. Elliot a karját nyújtotta az asszonynak, az egyik székhez vezette, és óvatosan leültette. Fiona, Mrs. Rossmoran unokája a konyhába ment, vizet töltött a kannába a mosogató fölötti tartályból, majd feltette a kis, fekete kályhára. – Köszönöm, fiam – mondta Mrs. Rossmoran. – Úriember vagy, még ha McGregor rokona is. – Botjával a másik szék párnájára ütött. – Ülj ide, hadd lássalak! Itt járt a drága kis feleséged is, de McGregorral jött, és őt nem akartam fogadni. Bájos kis teremtés az új Mrs. McBride. Nagyon illemtudó is, amiért meglátogatott. Az édesanyja Duncan lány volt. – Mrs. Rossmoran hangos nyögéssel süppedt bele a karosszékbe. – Az egyik iskolatársnőm lánya. Üresfejű nőcske volt a feleséged anyja. Bájos, de üresfejű. Elliot nem tudta, mit feleljen a szóáradatra. Udvariasan bólintott, és engedelmesen

leült, miközben Mrs. Rossmoran folytatta. – Juliana édesanyja úgy megbabonázta a pénze miatt a kimért és tartózkodó St. Johnt, hogy egykettőre elvette feleségül. Az asszony aztán nem is vett tudomást az uráról, több ruhát vásárolt, mint amennyire bármelyik nőnek szüksége lehet, és teljesen elhanyagolta a lányát. Mrs. St. John hagyta, hogy a személyzet azt tegye, amihez kedve szottyan, és azok többnyire nem akartak dolgozni. Szegény kis Juliana így teljesen magára maradt. Voltak persze dadái, képzett nevelőnői, felső leányiskolát is végzett, az apja nem feledkezett meg az oktatásáról, de a játszótársai szolgák és szobalányok voltak, a bizalmasai a házvezetőnő és a komornyik. Mindazt, amit Miss St. John megtanult, magától tanulta meg, nem abban a finom iskolában, ahová járatták, ami szerintem egyébként is idő- és pénzpocsékolás volt. Elliot visszaemlékezett, hogy amikor fiatalabb korában néha meglátogatták Julianát Ainsleyvel, ki voltak tiltva minden helyiségből, ahová Mrs. St. John beléphetett. Juliana úgy tett, mintha nem bánná – az élet tényei közé tartozott, hogy a gyerekek nem sokat találkoztak a szüleikkel –, de Elliot megfigyelte, mennyire fáj Julianának, hogy ha véletlenül találkoztak is az édesanyjával, az asszony észre sem vette a tulajdon lányát. – Ne csodálkozz, hogy mindezt tudom, fiam! Itt élek ugyan eltemetkezve, de ismerem az összes skót családot az országnak ezen a felén, egészen az Orkney-szigetekig, és rengeteg levelet kapok. Fiona behozta a teás tálcát, és letette az asztalra. – Valóban, Mr. McBride – bizonygatta a lány. – Mindennap özönlenek a levelek. És a nagymama is rengeteget küld. – Szóval, mindent tudok az ifjú hitveséről – jelentette ki Mrs. Rossmoran, és intett Fionának, hogy először Elliotot szolgálja ki. – Úgy hallottam, hogy rendes lány. Csóváltam is a fejem, amikor megtudtam, hogy feleségül megy Mr. Barclayhoz. Nem volt jó választás. Mr. Barclay egy jöttment, semmi sem szól mellette, a családja hitvány, mint a poshadt víz. Hála az égnek, hogy végül megszökött, és éppen egy zongoratanárnővel! Teljen sok öröme benne! Elliot elfogadta Fionától a teát. – Én pedig örülök, hogy eltakarodott az útból. Mrs. Rossmoran is elvette a teát, amelyet Fiona gondosan odanyújtott, hogy két kézzel foghassa, de az idős hölgynek cseppet sem reszketett a keze. – Hát persze. Mindig is úgy véltem, ti ketten Julianával összeillenétek. Sokat számít, hogy jó barátnők a húgoddal, a bátyád és Juliana apja pedig tehetősek. Bár fogalmam sincs, miért kell egy férfinak pénzzel foglalatoskodnia. De hát manapság már nem művelik a földet, bankárok és kereskedők a világ urai. Úgy hallottam, te is félreraktál pár pennyt. – Igaz. – Elliot élvezettel kortyolta a teát. Mrs. Rossmorannal üdítő volt beszélgetni. Elliotnak alig kellett megszólalnia. – Megszedted magad a szubkontinensen. Nem igaz? Sokan mennek ám oda szerencsét próbálni, és végül ínségben végzik, meghalnak holmi furcsa betegségben, vagy valamiféle méreg rabjává válnak. De veled nem így történt. Igaz-e? Észnél voltál, és pénzt csikartál ki az ostoba angolokból, akik azt akarták, hogy tanítsd meg őket, hogyan lehet pénzt

keresni. – Mrs. Rossmoran nevetett. – Bölcs dolog volt, fiam. Kislány koromban tanúja voltam, hogyan kergették el az angolok a skót gazdákat, miként égették fel a földjeiket, hogy egész Skóciából egyetlen, nagy birkalegelőt teremtsenek. Nagyon is helyes, hogy egy közülünk való legény elszedte tőlük a pénzt, amelyet a birkákon kerestek. A dolog nem volt ennyire egyszerű, de Elliot nem szállt vitába az idős hölggyel, akinek szózuhataga egy kis fényt vitt a lelkében lakozó sötétségbe. – Hát most mihez akarsz kezdeni? – Mrs. Rossmoran egy korty tea erejéig szünetet tartott. – A Hamish gyerek szerint dühöngő őrült vagy. Jómagam eléggé épeszűnek nézlek, de Hamish azt mondja, időnként rohamaid vannak. Az unokaöcsém szeret túlozni, de amit állít, abban bizony mindig van igazság. Orvosnál jártál már? – Igen. Nem sok hasznát vettem. – Patrick ajánlott egy specialistát, aki végighallgatta Elliotot, fogta a pulzusát, sokat hümmögött, és végül árpalékúrát írt fel. Mrs. Rossmoran elhúzta az orrát. – Az orvosok csupán azt hajtogatják, amiért megfizeted őket. Fogadni mernék, hogy valamiféle bűzös löttyöt adott neked, fekete üvegcsében, amely semmire sem használ. Vagy azt mondta, ostobaság az egész, szedd össze magad. Csak hát manapság nagyon fiatalok ezek a tudós doktorok, bombasztikus eszmékkel lépnek ki az iskolából arról, mi történik a testben. Arra viszont nem figyelnek oda, mi történik az ember életében. Nem igaz? – Megpaskolta Elliot szoknyával borított térdét. – Én tudom jól, mit csinálsz, fiam. Gyászolod magad. Mert ami voltál, immár örökre eltűnt. Túlságosan sokat láttál, sokat bántottak. Aki valaha voltál, már soha nem tér vissza. Az idős asszonynak tökéletesen igaza volt. Szóról szóra. Elliot számára egyszerre volt megdöbbentő és vigasztaló, amint meghallotta az egyenes ténymegállapítást Mrs. Rossmoran apró, csücsöri szájából. – De okosan cselekedtél, fiam, a házasságoddal – folytatta Mrs. Rossmoran. – Szeresd az asszonyodat, és minden rendben lesz! – Való igaz. Egyetértek. Mrs. Rossmoran felnevetett, így láthatóvá vált, hogy a hátsó fogai már hiányoznak. – Sejtettem. Láttam a csillogást a szemedben. Ez kell neked, fiam. Csemeték. Jó sok. Eredj haza, és láss hozzá! Elliot nem sokkal később távozott, forró teával és frissen sütött süteménnyel teli hassal. Fiona a tepsi tartalmának a felét be is csomagolta, hogy Elliot hazavigye. Mrs. Rossmorannak igaza lehet, gondolta Elliot, amint a domboldalon kaptatott felfelé a fák lombja alatt a McGregor-kastély felé. Csemeték. Elliot mindig jobban érezte magát Chini társaságában. Mennyivel jobban lenne, ha soksok apróság venné körül őket Julianával, egytől egyig vörös hajú, mint az édesanyjuk? Egész fészekaljnyi gyerek, akikkel Chini játszhat, akikre Elliot büszke lehet. A kicsinyek érdekében szükséges lépések gondolatától Elliot szíve felderült. Teste felforrósodott, amikor visszaemlékezett, hogyan feküdt Juliana az ebédlőben az asztalon, azután milyen pompás volt később ágyba bújni vele, és újra magához ölelni. Többet is tett volna, ha nem kell lecsillapítania az öreg McGregort. Ma éjjel meg is teszi… Az erdő nem változott, csupán csend töltötte be. Elliot mégis megtorpant, minden egyes idegszála megfeszült.

A balra magasló dombot szemlélte, amelynek égbe nyúló fái elzárták előle a kilátást. De máris tudta. A tarkója bizsergéséből. Az erdőben valaki figyelt. Elliotot figyelte. A gondolat egyre jobban eluralkodott rajta – Könyörgöm, ne! –, de elfojtotta. Igen, tényleg bolond. Csakhogy a tébolyától nem némul el az egész erdő. Az erdőkben állandóan pezseg az élet. Madarak, állatok, rovarok élik az életüket a maguk területén – születnek, felnövekednek, elhagyják a fészket, párra találnak, felnevelik az ivadékaikat, és végül elpusztulnak. S a nyüzsgő életnek neszei vannak. A néma erdő ragadozót jelent, veszélyes ragadozót, amelytől minden állat elnémul, ahogyan Elliot is. Ez a ragadozó lehet medve, farkas, de az utóbbi időben leginkább ember. Elliot nem tudta, mennyi ideig állt mozdulatlanul a néma fák alatt. A hangok fokozatosan visszatértek. Vörösbegy rikkantott, egy másik válaszolt. Zizegett az aljnövényzet – mókusok vagy nyulak folytatták a munkájukat. Elliot ismét szemügyre vette a domboldalt. Semmi nem változott. Ám az állatok tudták, és Elliot is, hogy a vadász távozott. Most egyszeriben eszébe jutott, miért ment a kazánházba, milyen izgatott lett, amikor rábukkant a szellőztető ajtóra. Már emlékezett rá, mit keresett, mielőtt elméje visszaröpítette a múltba. Elliot egyre gyorsabban és gyorsabban szedte a lábát, végül már futott lefelé a lejtőn, vissza a házba, hogy kiderítse, igaza volt-e. * Mahindar közölte Julianával, amikor hazatért a Terrelléknél tett látogatás után, hogy a férje nincs otthon, de mielőtt az asszony aggódni kezdett volna, Elliot váratlanul befutott. – Juliana, gyere velem! A férfi zihált, levegő után kapkodott, de a szeme eltökélten csillogott. Juliana meg akarta kérdezni, hová akarja vinni, de nem tette, amikor Elliot egy csomag illatos süteményt nyomott Mahindar kezébe, megragadta az asszony karját, és a konyha felé kezdte vezetni. – Legalább a kalapomat levehetem? – kérdezte Juliana. Elliot ellenségesen nézett a kalap kacér karimájára, a tetején göndörödő tollakra, az elején csokorba kötött szalagra. Juliana rájött, hogy nem szemrevételezi a kalapot, hanem arra kíváncsi, hogyan szabadulhatna tőle. Elliot ujjai gyorsan eltávolították a tűket, leemelte, majd a konyhából elősiető Channan kezébe nyomta a kalapot. Elliot újra megragadta Juliana kezét, és továbbvitte a konyhán át, le a mosogatókonyha hátsó lépcsőjén a pince sötétjébe, a kazánház melegébe. Most legalább a kazán működött. A sarokban álló, nagy fémtestben lobogott a tűz, hogy vizet melegítsen a konyha és kis szerencsével később a fenti fürdőszobák számára. Ennek a fényénél gyújtott meg Elliot két lámpást is, és az egyiket odaadta a feleségének.

Mahindar bukkant fel az ajtóban. – Sahib, miért van ismét odalenn? Elliot akkor Mahindar kezébe nyomta a lámpását, levette a zakóját, feltűrte az ingujját, és felnyitotta a nehéz szellőztető ajtót. – Mert eszembe jutott, miért is jöttem le ide ma reggel. – Visszavette Mahindartól a lámpást. – Te itt maradsz! – utasította. – Azt akarom, hogy valaki tudja, hol vagyunk, ha az ajtó lecsukódna, és nem tudnám kinyitni. Mert reggel ez történt. – Ó! – mondta Mahindar olyan hangon, mint aki hirtelen mindent megértett. – Juliana? – kérdezte Elliot. – Hajlandó vagy felfedezőútra jönni velem? – A memsahib talán szeretne átöltözni – mondta Mahindar. – Odalenn nagy a kosz. Juliana végigpillantott rozsdavörös selyemruháján. Tetszett neki, amikor felvette, de beszennyezte a tény, hogy akkor ismerte meg a Dalrymple házaspárt, amikor viselte. Elliot türelmetlen volt, és Juliana nem akarta azzal vesztegetni az időt, hogy felmegy átöltözni. – Semmi baj – válaszolta. – Elvégre egyszer már volt rajtam ez a ruha. A tréfásnak szánt megjegyzés nem érte el a kellő hatást. Elliot nem szólt semmit, míg Mahindar elkeseredett. – Könyörgöm, várjon! Csak egy perc. Elrohant, és egy perc sem telt bele, újra megjelent egy nagy, fehér, libegő ruhadarabbal. A földre tette Juliana lámpását, azzal felnyalábolta, majd Julianára húzta a ruhadarabot. Ez Mahindar egyik tunikája, jött rá közben Juliana, az a hosszú ingszerűség, amelyet fehér nadrágja fölött szokott viselni. Tiszta volt, és akkora, hogy nagyrészt eltakarta Juliana egész ruháját. – Nem szeretném tönkretenni – ellenkezett az asszony. Mahindar legyintett, és ismét Juliana kezébe adta a lámpást. – Sok ruhám van. Csak menjen! Elliot leereszkedett a lyukba. Lámpását a verem szélére helyezte, azután leemelte maga mellé Julianát. Odalenn le kellett hajolnia az alacsony mennyezet miatt, ám ezúttal egyáltalán nem zavarta. Mihelyst Juliana mellette volt, Elliot továbbindult. – Mondanom kell neked valamit – kezdte Juliana, miközben követte Elliotot az ősrégi kastély titkos belsejében. – Mr. Archibald Stacyről van szó. Elliot nem válaszolt. Gyorsan haladt, hiába húzta be fejét és vállát a férfi, Julianának igencsak igyekeznie kellett, nehogy lemaradjon. – Fölöttébb idegesítő vagy, Elliot McBride – szólt utána. Elliot hátranyúlt, újra kézen fogta az asszonyt. – Tudom. Erős keze mentőkötélként vezette Julianát a sötétben. A lámpások fénye gyenge volt, a bennük égő gyertyák csak kis körben világították meg a folyosót. Hamish megesküdött, hogy már úton van a petróleum, habár könnyen lehetséges, hogy a bádoglámpás viaszgyertyával biztonságosabb volt ebben az ismeretlen sötétségben. – Hová megyünk? – suttogta Juliana. Nem kellett volna suttogni, a párás melegben

mégis úgy érezte, jobban teszi. Elliot higgadt hangon, teljesen szokványos hangnemben válaszolt. – Kölyökkoromban egyszer megtaláltam a régi várkastély tervrajzát McGregor bátyó könyvtárában. Hatalmas építmény volt, alatta raktár- és lakóhelyiségekkel, ostrom esetére. Az öreg McGregor akkor lehozott, és megmutatta egy részüket, majd újra elkezdtem felfedezni a föld alatti pincerendszert, miután megvettem a házat. – Emberek éltek itt? – borzongott Juliana. A pincerendszer valóságos útvesztő volt, és rendkívül alacsony. Félelmetesen sötét lehetett, a lakóknak még olyan gyertyáik sem voltak, mint most nekik. – Amikor szükséges volt – felelte Elliot. – McGregor bátyó szerint a McPhersonok akkoriban gyakran támadtak, és a McGregorok idelenn rejtették el a nőket, a gyerekeket és az értékeiket. – Mr. McPherson igazán kedves ahhoz képest, hogy rablók leszármazottja. Egyébként azt üzeni, szívesen lát horgászni vagy vadászni a birtokán, amikor csak kedved van. – Hatszáz éve a McPhersonok könyörtelen harcosok voltak, ahogyan a McGregorok is. Hosszú ellenségeskedés volt. Változnak az idők; az emberek nem. Nem tért ki rá, hogy utóbbi szavait miként értette. – Elliot – mondta Juliana, miközben férje továbbcipelte a sötétben. – Tudom, hogy jó és engedelmes feleségnek kell lennem, hagynom kellene, hogy a férjem döntsön a sorsomról. De attól tartok, nemigen láttam rá példát életemben, hogy milyen a jó és engedelmes feleség. A mostohaanyám némileg tekintettel van a mások igényeire, de Gemma sem rejti véka alá a véleményét. Tehát meg kell kérdeznem: életed végéig a McGregor-kastélyban szándékozol élni, az ősi kastélyt kutatva, járva a Felföldet? Vagy egyszer visszatérhetünk a civilizációba? Ha csak rövidke közjátékként is? A ruhatáramat hamarosan kimerítem, ha így folytatjuk. Elliot felegyenesedett, és Juliana észrevette, hogy egy olyan magas helyiségbe érkeztek, ahol a férfi kihúzhatta magát. Juliana gyertyájának fénye nem érte el a mennyezetet, de érezte a helyiség tágasságát, és a hűvös légáram jelezte, hogy tiszta levegő szökik be valahol. – Egyelőre még nem utazunk vissza Edinburgh-ba – felelte Elliot szórakozottan, és körbevilágított. – Megértem, hogy a sok ember jelenléte idegesít – folytatta Juliana. – Elszoktál a társaságtól, és az emberek pletykálnak rólad. Tudom. Tulajdonképpen csodálkozom is, hogy egyáltalán Edinburgh-ba jöttél, habár szerencsém volt, hogy éppen ott bujkáltál az esküvőm napján. – Hát persze, hogy elmentem Edinburgh-ba. Elliot hangja éles volt, és Juliana magán érezte a férfi teljes figyelmét, a szürke szempár ezüstösen csillogott a gyertyafényben. – Hogy részt vegyél az esküvőmön? – kérdezte Juliana halkan. – Kedves tőled. A Ronának küldött meghívót az egész McBride családnak címezte. Juliana elhitette magával, hogy azért fogalmaz így, mert nem tudhatja, hogy a három fiatalabb McBride fiú akkor éppen az országban lesz-e. Ám Juliana tudta jól, hogy sohasem volna képes meghívót írni Elliotnak. Az általános meghívóval elkerülte, hogy le kelljen írnia Elliot nevét.

A férfi most megszorította az asszony kezét. – Azon a napon nem azért utaztam Edinburgh-ba, hogy részt vegyek az átkozott esküvődön. Hanem azért, hogy megakadályozzam. – Megakadályozzad? – csodálkozott Juliana. Elliot éles tekintete a lelkébe hasított. – Hát persze. Azt hiszed, tétlenül hagytam volna, hogy más vegye el az én Julianámat?

TIZENHARMADIK FEJEZET – De… – Juliana szája hirtelen kiszáradt. Elliot tekintete elszántságot sugallt, az a férfi állt előtte, aki megteremtette a maga életét egy távoli országban, és nem hagyta, hogy a kis híján egy esztendeig tartó fogság végezzen vele. – De hát, ha nem akartad, hogy hozzámenjek Granthez, miért nem szóltál az esküvőm napjáig? – Mert tudtam: akkor van a legnagyobb esélyem rá, hogy az enyém légy, ha felállok a templom közepén, és világgá kiáltom, hogy tudok olyan okot, amely miatt soha nem lehetsz Barclay felesége. – Milyen okot? – kérdezte Juliana alig hallhatón. Esküvői szertartást akkor lehetett megszakítani, ha valaki bizonyítani tudta, hogy a házasulandók egyike máris házas, vagy a felek túlságosan közeli rokonok, vagy a házasságot esetleg kikényszerítették. Julianára és Grantre azonban egyik sem vonatkozott. – Azt mondtam volna, hogy Juliana az én kedvesem, mindig is az enyém volt. Hogy nem vagyok hajlandó félreállni senki emberfia kedvéért. Több érzés sütött a szeméből, mint amennyit valaha is szavakba öntött – nyers fájdalom látszott a szürke szempárban, egy olyan ember magányossága, aki azt hitte, örökre egyedül lesz. – Miért nem szóltál? – kérdezte Juliana halkan, de hevesen. – Miért nem jelentkeztél, amikor arra készültem, hogy férjhez menjek, amikor úgy tudtam, hogy nem lehetsz az enyém. Elliot ismét körbevilágított. – Mert mit láttál volna, ha rögtön odavánszorgok eléd, amikor visszatértem Indiából? Egy összetört embert, aki fél a sötéttől, de ugyanúgy retteg a fénytől is. Semmi sem voltam. – Szenvedélyesen beszélt. – Láttad, mit művelek még most is. Nem akartál volna ilyen férjet, vagy szánalomból jöttél volna hozzám, amit nem bírtam volna elviselni. Nyújtani akartam neked valamit. Házat, olyan férjet, aki emelt fővel tud járni az emberek között, többnyire. Juliana nem bírt megmozdulni. Nehezen vette a levegőt a szűk fűzőben. Egy gondolat emelkedett ki a férfi döbbenetes szavai közül. Korábban nem tudta, mit érez iránta Elliot. A hosszú éveken át, amikor Elliotra gondolt, amikor vágyott volna vele lenni, és közben tudta, hogy a férfi a világot járja, elérhetetlen a számára – Elliot rágondolt. – El kellett volna mondanod – suttogta. Elliot arckifejezése nem változott, de Juliana érezte, hogy a férfi lelkének ablakai ismét bezárulnak előtte. – Most már tudod. Elliot elfordult, ismét nekivágott a sötétségnek. Juliana kalapáló szívvel követte. Öröm és harag, zavar és boldogság kavargott benne. Elliotnak, a jóképű Elliotnak, akit távolból szeretett, mindvégig csakis Juliana kellett. Egykor figyelte, ahogyan a fiú felmászik a fára a sárkányért, titkon csodálta izmos testét, ám úgy tett, mintha egyáltalán nem érdekelné. Elliot arcának keménysége az ajka alatt, amikor a jutalomcsókot adta, még hetekig kísértette Julianát. S a csók emléke, amelyet

Elliot lopott tőle az első bálján, évekig nem hagyta nyugodni. A lába vízbe csobbant, és ez félbeszakította a gondolatait. – Most hol vagyunk? – húzta feljebb vizes szoknyáját. Elliot körbevilágított. – Ha nem tévedek, egy barlangban a McGregor és a Rossmoran földek közötti domb alatt. – Meleg kezével újra megfogta az asszony kezét. – Mi ez a víz? – Az alagút a folyó mellett fut. A folyó néhol beszivárog az alagútba. Elliot most már lassabban vezette Julianát, magasra emelte a lámpást, és gondosan ellenőrizte a talajt, mielőtt továbbengedte az asszonyt. Az üreg padlója lefelé lejtett, az alján víz csillogott. Elliot magabiztosan haladt előre, és Juliana megállapította, hogy talán aggódnia kellene, vajon később visszatalál-e a férfi. Mégsem aggódott. Hiszen Elliot tanulmányozta a tervrajzot, már felderítette az alagutakat, és Indiában éppen ezért fizették – hogy felderítse, felfedezze az ismeretlen vidékeket, és utakat találjon másoknak. A férfiból higgadt hozzáértés sugárzott. Az iménti megtört, zavaros tekintetű ember, aki pár perce bevallotta, hogy azért ment Edinburgh-ba, mert meg akarta akadályozni Juliana házasságkötését, nyomtalanul eltűnt. A sima kőpadlón Elliot a lejtő magasabban fekvő végéhez vezette Julianát, ahol a víz csobogó hangját balról hallották. A már korábban is érzett léghuzat felerősödött, a friss levegő üdítően hatott az alagutak nyirkos melege után. Elliot tévedhetetlenül egy nyíláshoz vezette az asszonyt, amely a szabadba nyílt. A férfi fejének magasságában tátongó lyukat benőtte odakinn a növényzet. Elliot elfújta a lámpásban rejlő gyertya lángját, majd a lámpást odaadta Julianának, és kinyúlt, hogy letördelje az ágakat. A vékonyabb ágak könnyen törtek, ám két bokor törzse alaposan ránőtt a nyílásra. Ki lehetett ugyan mászni rajta, de csak karmolások árán. Elliot mindkét lámpást átvette Juliana kezéből, az asszonyéban is elfújta a gyertyát, és a lámpásokat kilökte a lyukon keresztül. Kissé kifurakodott a lyukon, azután félig mászva, félig a bokrok maradványaiba kapaszkodva igyekezett kijutni. A makacs ágak jóval a csípője fölé húzták a szoknyáját, amint kifelé kapaszkodott. – Elliot! – suttogta Juliana. – Ugye tudod, hogy nem viselsz a ruhád alatt semmit? A férfi feszes, izmos combja keményen dolgozott, mielőtt egész teste el nem tűnt a lyuk fölött. Juliana aggódva lépett közelebb a nyíláshoz, éppen amikor Elliot bűntudatos mosollyal visszanézett rá. – Skót vagyok – válaszolta. Ugyanazzal a huncut mosollyal eltakarított még néhány ágat, azután lenyújtotta kezét az asszonyért. Juliana a férjébe kapaszkodva, kalimpálva furakodott ki a nyíláson, Mahindar inge nem csupán mocskos lett, hanem le is szakadt róla. A lyuk a domb puszta oldalára nyílt. Elliot a majdnem függőleges domboldalnak dőlt, és segített Julianának olyan fűcsomókat találni, amelyeken megvethette a lábát. Olyan fátlan domboldalra jutottak, ahol csak kövek voltak és bokrok, amelyek benőtték

a nyílást. Ez a domboldal meredeken lejtett a folyó felé – egyetlen rossz lépés elegendő lett volna, hogy lezuhanjanak. Elliot szorosan tartotta Julianát. Emberfeletti erővel irányította ideiglenes ösvényükön, amíg a domboldalba vágott valódi útra nem értek. A távolból hallatszó bégetés jelezte, milyen célt szolgált a kitaposott ösvény. Elliot leültette Julianát egy nagy sziklára, amely egykor látókő lehetett, és visszamászott a dombtetőre. Juliana figyelte, amint Elliot eltakarja a lyukat, gondosan visszateszi az ágakat, azután földet szór rájuk. Elliot fogta a lámpásokat, majd visszament Julianához, magabiztos léptekkel, véletlenül sem tévesztve el az ösvényt. Mintha csak széles, kövezett úton járt volna. Odaért Juliana kövéhez, és lehajolt az asszonyhoz. – Ebben a völgyben a McGregorok jól elbújhattak a McPhersonok elől – mesélte. – A McGregorok innen átkelhettek a folyón, és úgy rejtőzhettek el a folyón túli mezőségen, hogy senki nem jött rá. – De hát akkor átengedték a kastélyt az ellenséges klánnak – mondta Juliana, követve Elliot tekintetét. – Szerinted a McGregorok vad ősei képesek voltak ilyesmire? – Nem. De az asszonyokat és a gyerekeket elküldhették. A családok pedig megélhettek a földből a völgyben, a meleg hónapokban. Juliana tekintete magába itta a táj szépségét, az odalenn rohanó folyót – amely annyira megijesztette Nanditát, amikor keresztülhajtottak a hídon. Mr. McGregor és Hamish egyaránt azt állította, hogy a folyóban hemzsegnek a halak, és a völgyben az egykori McGregor nők és gyermekek bőven találhattak bogyókat és más ennivalót. Békeidőben felderíthették a dombok közötti völgyet, és pontosan tudták, hová bújjanak, amikor csatára került sor. – Fogadni merek, hogy odalenn a bokrok tele vannak gyümölcsökkel – mondta Juliana, és a gondolatra összefutott szájában a nyál. – Mit gondolsz, Elliot? Ne szedjünk egy vödörre valót, és tanítsuk meg Mahindart málnafelfújtat készíteni? – Nincs vödrünk. Juliana felmarkolta Mahindar fehér ingét. – Gyermekkoromban a kötényemet használtam apám birtokán. Hazavittem egy csomó szép, piros bogyót, bár a felét útközben megettem. Megőrjítettem a nevelőnőmet. Elliot nem pillantott Julianára, de halványan elmosolyodott. – Annak a kis Julianának, akit én ismertem, mindig makulátlanul tiszta volt a köténye. Egyetlen hajszála sem szabadult el, betartott minden szabályt és utasítást. – Azt a Julianát mutattam a külvilágnak. Egyedül, az erdőben már ábrándosabb voltam. Hiszen senki sem látott. – Én nem a külvilághoz tartoztam. Csak a barátnőd zabolátlan bátyja voltam. – Talán. De amikor Ainsley meglátogatott, vagy én mentem el hozzá, illett betartani a szabályokat. Kinevetett, de a kedvemért ő is engedelmes kislány volt. – Valóságos csoda, hogy sikerült rávenned Ainsleyt, hogy bármiféle szabályt betartson – jegyezte meg Elliot a szeleburdi lány szerető bátyjának hangján. – Emlékszem, szerette megdézsmálni a kamrát, amikor az intézetben éltünk. Óriási merészség volt, de mindig megosztotta velünk a zsákmányt. Egészen rendes asszony lett

belőle. Nem igaz? Boldog házasságban él, született egy gyermeke, és a második is útban van. – Gyerekeket akarok. Elliot nyílt bejelentésétől Julianának torkán akadt a szó. A nap már lenyugodni készült a nyugati égbolton, árnyakat vetve a folyóra. Elliot lepillantott a tajtékzó vízre, és a sziklának támaszkodott. A lenyugvó nap fényében élesen kirajzolódott az arcéle, egész teste. Amikor ismét Julianára nézett, a ragyogó fény kirajzolta arcán a hajáig futó sebhelyek finom hálóját. – Sok gyereket – tette hozzá Elliot. – Értem. – Juliana szíve kalapált. – Ezért rohantál Edinburgh-ba, hogy megakadályozd a szertartást, és elrabold a menyasszonyt? – Nem. Azért rohantam oda, hogy megmentselek attól az idióta Grant Barclaytől. Nagy szerencséje, hogy lelépett, mert így nem kellett megölnöm. – Megölnöd? – A saját érdekében őszintén remélem, hogy visszavitte a zongoratanárnőjét Angliába. Felettébb kínos helyzetbe hozott téged, és ezt nem bocsátom meg neki. – Elliot újra a távolba tekintett. – Akkor még nem tudtam, hogy több gyereket akarok. – De most már tudod? – Mrs. Rossmoran ma említett valamit, ami bogarat tett a fülembe. – Mrs. Rossmoran… – csodálkozott Juliana. – Ma beszéltél vele? Amikor benéztem hozzá, az unokája azt mondta, hogy betegeskedik. Most már jól van? – Mrs. Rossmoran a Felföld legszívósabb asszonya. Rávette az unokáját a hazugságra, mert nem akarta fogadni McGregor bátyót. – Ó! – Julianának rögtön megváltozott a véleménye a törékeny felföldi rózsaszálról. – Akkor legközelebb egyedül megyek hozzá, vagy veled. Téged szemlátomást szívesen fogad. – Ma ilyen napja volt. Legközelebb talán más hangulatban lesz. Juliana legyintett. – Mindegy. Mivel Mrs. Rossmoran nem volt hajlandó fogadni minket, rögtön tovább is me ntünk Terrellékhez, és el kell mondanom, mi történt. Terrelléknél ugyancsak vendégségben volt egy Dalrymple nevű házaspár is, a barátaik, és attól tartok, meg vannak győződve, hogy megölted Mr. Stacyt. Elliot nem nézett Julianára. Csupán összevont szemöldöke jelezte, hogy meghallotta az asszony szavait. – Elliot? – Ki tudja? – felelte Elliot lassan. – Még az is lehetséges. Juliana már éppen mondani készült, hogy egyetért Elliottal, a feltételezés teljességgel abszurd, de hirtelen összezavarodott. – Tudom… az a nő nem… Tessék? De hát magad állítottad, hogy Stacy eltűnt, amikor visszamentél az ültetvényre, és soha többé nem láttad. – Amennyire emlékszem rá, soha többé nem is láttam – javította ki Elliot. – Mahindar tudomása szerint Stacy meghalt Lahore-ban, de az akkor történt, amikor nagyon beteg

voltam, és nincs sok emlékem abból az időszakból. – De Mahindar tudná – erősködött Juliana. – Hiszen ő ápolt, nem igaz? Mindvégig melletted volt. Talán el kellene mondanod, pontosan mi történt veled. Elliot hallgatott. Amikor Juliana már azt hitte, elmeséli az egészet, csupán így szólt: – Kérdezd meg Mahindart! Értelmesebben fogja elmondani neked. – De ha tényleg ilyen szörnyűséget tettél, Mahindar tudna róla. Elmondta volna neked. Elliot a fejét rázta. – Mahindar eltitkolta volna előlem. Mindenki elől. – Ugyan miért? – Hogy megvédjen. Ha nem tudom, mit tettem, nem szaladok a rendőrségre, és nem is adom fel magam. Elliot túlságosan higgadtnak látszott. – Nos, márpedig én nem vagyok hajlandó elhinni – jelentette ki Juliana. – Mi okod lett volna megölni Mr. Stacyt? Elliot kissé megvonta a vállát. – Talán bosszút akartam állni rajta. – Ostobaság. Megkérem Mahindart, hogy árulja el nekem az igazat. – Nagyon ügyesen hazudik a kedvemért. Még nekem is. Juliana büszkén felszegte a fejét. – Nekem nem fog. Ám akkor is kezdenünk kell valamit a Dalrymple házaspárral. Nem engedhetjük, hogy idecsődüljön a rendőrség, és egyszerűen letartóztasson. Elliot szeme összeszűkült, amikor végre Juliana felé fordult. – Egyetértek. Sosem hallottam erről a Dalrymple házaspárról. – Azt állítják, hogy Indiában éltek, és nagyon jóban voltak Mr. Stacyvel. Sőt állítólag veled is találkoztak, legalább egyszer. – Stacy sohasem említette őket, és én sem találkoztam velük. – Érdekes. – Juliana elgondolkodott. – Azt hiszem, többet kell megtudnunk róluk, és már azt is tudom, kit kell megkérdeznünk. Ámde azt mondtad nekem, mielőtt végighurcoltál a barlangokon, hogy tudod, miért mentél le ma reggel a pincerendszerbe. Miről van szó? – Már nem tudom. Volt egy ötletem… Juliana karba fonta a kezét. – Igazán kíváncsi volnék rá. Különösen miután átkeltem a barlangokon, csupa kosz és karcolás lettem. Elliot egyenesen Juliana szemébe nézett, és nem mutatott immár semmiféle érdeklődést Mr. Stacy, a Dalrymple házaspár vagy éppenséggel szörnyű vádjuk iránt. – Inkább a gyerekek témájához szeretnék most visszatérni. – Elliot kizárólag Julianára összpontosított, áthatolva minden akadályon, mellőzve minden más gondolatot. – Gyerekeket akarok, mégpedig tőled. Szeretnél tőlem gyerekeket? Elliot tekintetétől elállt Juliana szívverése. Teste átmelegedett, már nem érezte sem az árnyékot, sem a szelet. – Igen – válaszolta. – Szeretnék.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET Juliana félig pajkos, félig ártatlan mosolyától Elliot ereiben felforrt a vér. Nem akarta, hogy Julianának köze legyen a múltjához, hogy a múlt beszennyezze az asszonyt. Juliana most már csakis az övé volt, a jövője. Elliot szembefordult a sziklának támaszkodó asszonnyal, egyik térdével a két lába közé lépett, lehajolt hozzá, és megcsókolta. Port és a késő délutáni szél ízét érezte rajta. A bőre nyirkos volt az izzadságtól, az arca piszkos. Fájdalmasan gyönyörűnek látta. Elliot most nem viselt alsónadrágot a szoknyája alatt, hiszen meleg volt az idő. Amikor Juliana megjegyzést tett rá, forróság futott végig a testén. Juliana szerette nézni Elliotot, nem jött zavarba férje meztelen látványától. Mindig is tudta, hogy Juliana nem holmi hisztérika, és ezért külön szerette. Férfiassága Juliana szoknyájának feszült a tartanon keresztül, az asszony testébe kívánkozott, szerette volna, ha mindketten meztelenül hevernek egymás mellett ezen a csendes, vad hegyoldalon. Veszélyes lett volna. Ám Elliot érezte, hogy a múltkori leskelődő nincs a közelükben, a táj neszei teljesen szokványosak voltak. Madarak cikáztak a fák között, nyulak surrantak tova, nem tartottak Elliottól és Julianától. Az asszony szája forró volt, immár gyakorlottabban csókolt. Ügyesen tapadt Elliotéra, nyelve önállóan kereste a férfiét. Elliot férfiassága még jobban megfeszült. Arra vágyott, hogy Juliana szájában legyen, körülfogja az ajka, miközben Elliot Juliana hajába túr, és finoman beljebb nyomul a szájába. Ám ehhez csak kurtizánok értenek. Elliot majd megtanítja rá Julianát, de nem itt, nem most. Elliot félbeszakította a csókot, és élvezte, amint Juliana két kézzel átkarolja a nyakát, félig lehunyt szemmel, mintha sohasem akarná elengedni. A szája nedves és piros volt, és a férfi újra megcsókolta. Azután gyengéden lefejtette nyakáról az asszony két kezét, és térdre ereszkedett előtte. Elliot megragadta a vizes, sáros aljú szoknyát, és feltolta. Juliana hirtelen lenyújtotta a kezét. – Elliot, mit. A férfi egészen az asszony csípőjéig emelte a szoknyát és az alsószoknyát. Ma az estinél kisebb turnűrt viselt, a merev keret hátul kidomborodott, elöl azonban csak lágy vászonból készült alsószoknya takarta Julianát. Elliot kikapcsolta a horgokat, levette a turnűrt. Később meg kell kérnie Julianát, hogy egyáltalán ne viseljen turnűrt, amikor kettesben vannak. Azután Elliot kikötötte a bugyogó zsinórját, és lehúzta a ruhadarabot Julianáról. Alig hallotta az asszony erőtlen tiltakozását. Bámulta meleg illatú asszonyát, a két lába között rejlő, tűzvörös szőrzetet, a már nedves csigákat. Előrehajolt, és megcsókolta, magába szippantva az illatát. – Nedves vagy nekem. Juliana karcsú ujjával végigsimított Elliot halántékán.

– Úgy látszik, nem tudom megakadályozni. – Szeretem, hogy nedves vagy. – Elliot végighúzta nyelvét a szeméremajkak szélén. – Szeretlek ízlelni. Az ujjak önfeledten túrtak Elliot hajába. – Jöhet valaki. – Majd szólj! Elliotot nem érdekelte, ha rajtakapják őket. Hadd lássák ezek a felföldiek, amint térden állva szereti a feleségét. Legalább megtudják, hogy Juliana csakis az övé, és bizony jaj annak, aki bántani merészeli. Elliot a markában tartotta a szoknyarétegeket. Sima pamut súrolta az arcát, miközben beljebb hajolt, nyelve táncot járt a rés körül. Juliana kérés nélkül széttárta a lábát. Méz és só illata érződött rajta, és persze még saját egyedi nektárja. Elliot belenyalt, ízlelgette. Juliana kis borsója megkeményedett, amint Elliot forrón rálehelt. A férfi keze tele volt a ruha kelméjével, így hát a nyelvét csúsztatta rá, kinyitotta a száját, hogy minél többet ízleljen az asszonyból. Juliana lába még jobban szétnyílt, édes nedv csorgott Elliot szájába. – Milyen nedves – mormolta Elliot. Juliana akadozó lélegzetétől szinte sajgott a teste. Száját az asszonyra tapasztotta, magába itta. Mozgott a nyelve, úgy dolgozott a torka, mintha magába akarná szívni Juliana egész lényét. Ebben az asszonyban megvolt minden szép – forróság, erotika, ártatlanság. Amikor még mindketten fiatalok voltak, és Elliot lassan ráébredt a női test erotikájára, Julianáról fantáziált. Azon a napon, amikor segített leszedni a fáról a papírsárkányt, és Juliana lábujjhegyen csókot nyomott az arcára, Elliot nemcsak szerelmes lett a lányba, hanem igazi ősi vágyra gerjedt iránta. Szemérmes pillantása, hamvas pirulása, amint elhúzódott a csók után. Annyira ártatlan volt. Elliot szerette volna, ha a lány ingválla derékig lecsúszik, feltárul rózsás mellbimbója, szerette volna, ha még jobban elpirul, miközben feltolja a szoknyáját, és pontosan azt teszi vele, amit most. Szerette volna lefektetni azon a mezőn, és megmutatni, mit jelent, hogy az egyikük férfi, a másikuk nő. Elliot akkor azonban csak figyelte, amint Juliana elszalad, vissza a gyerekekhez, akiket vendégül látott. Elliot tudatában azok a gyerekek a rekettyés rejtekében maradtak, ő maga pedig keményen Julianába hatolt, megjelölte, a magáévá tette. – Enyém vagy – suttogta most. Nem tudott uralkodni magán. Elliot forrón nyalta és apró harapásokkal kényeztette Julianát, akinek éles, nőies és édes hangok törtek fel a torkából. Elliot férfiassága lüktetett, de nem vett róla tudomást, hogy a végletekig kiélvezhesse az ízt, amely maga Juliana volt. Juliana lábujjhegyre állt, és Elliot hajába markolt. Elliot alig érezte az ujjait; az asszony körülvette, szinte belefulladt. Combja forrón simult az arcához, alig kapott levegőt, de nem számított. Elliot lehunyta a szemét, nem létezett számára más, csak a sötétség, Juliana illata és íze, az asszony gyönyörének elragadtatott hangjai. Juliana odatartotta magát Elliot szájának, nem titkolva, hogy kívánja az érintését. A

férfi azzal jutalmazta, hogy addig mozgatta benne a nyelvét, amíg újabb édes folyadék nem ömlött a szájába. – Nem bírom. nem bírom. Elliot akkor Juliana testéhez szorította a szoknyarengeteget, hogy ne legyen útban, miközben magába issza. Juliana a kőre hanyatlott, lába megroggyant. Egész teste megingott, keze Elliot vállán kötött ki, nehogy leessen. Elliot végül megkegyelmezett. Megtörölte szoknyájával a száját, azután felállt, hagyta lehullni az asszony szoknyáját, és szájával az ajkára tapadt. Juliana olyan erővel csókolta vissza, hogy Elliot szíve belesajdult. – Vissza kell jutnunk a házba – mondta Elliot. Ismét megcsókolta az asszony haját, arcát, ajkát. A testében akart lenni, most rögtön. – Gyalogolnunk kell – mondta Juliana. – Nem bírnék visszamászni a barlangokon át. – Akkor gyalogolunk. Elliot felkapta a földről a turnűrt, keményen megragadta Juliana könyökét, és elindultak a lehető legrövidebb úton visszafelé, a házba. *** A nyári nap csak tíz után nyugodott le. Juliana meztelenül feküdt Elliottal a széles ágyban, a nap utolsó fénysugarai cirógatták a testét. Elliot nem aludt. Ujjai végigfutottak az asszony keblének nyirkos oldalán, hüvelykujja megtalálta és izgatni kezdte a mellbimbót. Elliot behozta a szobába az asszonyt, levetkőztette, maga is levetkőzött, majd két órán át szeretkeztek. Most az oldalán feküdt, félig felmeredő férfiassága súrolta az asszony combját. Elliot szürke szeme elhomályosult a fénytől, de egyáltalán nem látszott fáradtnak. – Amikor a mostohaanyám felvilágosított, hogy mi történik a hitvesi ágyban – mondta Juliana halkan –, nem beszélt semmi ilyesmiről. Elliot megemelte az asszony keblét, cirógatta a mellbimbóját. – Milyesmiről? – Elliot feje Juliana párnáján pihent, a takarót régen lerúgták. – Olyasmiről, amit ma műveltünk. Gemma azt mondta, hogy feküdjek fegyelmezetten a hátamon, engedjem, hogy a férjem úgy fordítson, ahogyan kényelmes, azután rám feküdjön. – Juliana elmosolyodott, amikor visszagondolt akkori kérdéseire. És mit tegyek, amíg a férjem ki nem lövelli a magját? Az egész beszélgetés régmúltnak és borzasztóan ártatlannak tűnt. – A férj élvezetet talál az aktusban, az asszony valószínűleg nem. Azt is mondta, hogy miután a férjem elernyedt, kis ideig még öleljem át és babusgassam, mert életének abban a pillanatában a férfi gyengébb a nőnél. Elliot mély, férfias hangon felnevetett. – Ez valamilyen könyvből származik? – Azt hiszem. – Ha jobban belegondolt, Juliana nem tudta elképzelni, amint Gemma türelmesen fekszik az ágyban. Sőt, Ainsley pajkosan csillogó szemmel azt mesélte, hogy a hitvesi ágy pompás hely tud lenni. – Ebédlőasztalt senki nem említett, sem olyasmit,

amit ma tettél velem a domboldalon. Arról sem meséltek, hányféle módon akarlak megérinteni. – Mmm. Mire gondolsz? Juliana végighúzta finom kezét a férje vállán. – Sohasem hittem volna, hogy egyáltalán valaha is meg kell érintenem a férjemet. De te annyira érintenivaló vagy. – Ujjai kitapintották Elliot hátán a sebhelyeket. – Nem tetszik, hogy bántottak. – Már nem fáj. Ám akkor régen fájt neki. Nagyon is. – Már biztonságban vagy – jelentette ki Juliana. – Ebben a házban, mellettem, teljes biztonságban vagy. – Tudom. – De ma reggel azt gondoltad, hogy újra a börtönbe kerültél. Elliot ujjait összefűzte az asszony ujjaival. – Megesik. – Gyakran? Elliot tekintetéből hirtelen eltűnt a melegség, miközben végigcsókolta, majd elengedte Juliana ujjait. – Most már nem. Juliana gyengéden végighúzta kezét Elliot tetovált karján, lapos mellbimbóján, a nap utolsó sugaraiban megcsillanó, szőrös mellkasán. – Azt szeretném, ha jól volnál. – Amikor veled vagyok, Juliana, akkor jól vagyok. – Azt szeretném, ha akkor is jól volnál, amikor éppen nem vagy velem. Elliot átfogta Juliana csuklóját, és elbűvölőn az asszonyra mosolygott. – Akkor mindig velem kell maradnod. – Hát persze. A feleséged vagyok. De most komolyan, Elliot. Tudod jól, hogy lesznek olyan napok, amikor kis időre el kell hagynom téged, és neked is engem. Elliot megcirógatta Juliana csuklóját, de nem engedte el. – Nem tudom, meggyógyulok-e valaha is annyira, amennyire szeretnéd. – Talán, ha beszélnél róla… – Nem. – Elliot hangja keményen csattant. – Nem akarok emlékezni, sem beszélni. Egyáltalán nem akarok foglalkozni a múltammal. Az itt és mostban akarok élni. Téged soha nem vehet el tőlem senki! Juliana nem egészen értette, hogy az utolsó mondattal Elliot mire céloz, de annak látta némi értelmét, hogy férje félre akarja tenni a rossz emlékeket, és csakis az otthona biztonságát és nyugalmát akarja élvezni. Ám azt is érezte, hogy nem fog csökkenni a közöttük tátongó szakadék, amíg meg nem tudja, mi történt pontosan Elliottal. Talán túlságosan sokat várt. Sok férj és feleség között sohasem szűnt meg a távolság. A férfi az üzleti ügyeit intézte, vagy a klubjában tartózkodott; az asszony vendégségbe járt, vagy a társasági kötelezettségeit tervezgette. Akkor találkoztak csak, amikor vendégeket fogadtak, vagy vendégségbe mentek, de csupán rövid időre. Julianának voltak barátnői, akik szinte nem is beszélgettek a férjükkel. Gyermekeket szültek ezeknek

a férfiaknak, de alig ismerték őket. Elliot azt mondta, több gyereket akar. Juliana mohó vágyat látott a szemében, amikor ezt a tervét megosztotta vele. Keze férje mellkasáról lejjebb vándorolt a hasára, a köldökéhez. Elliot elengedte Juliana csuklóját, amikor a keze még lejjebb siklott arra a szervére, amely most újra olyan keményen ágaskodott, mint amikor negyedórával korábban szeretkeztek. Elliot összefonta két kezét a tarkóján, a hátára dőlt, hogy az asszony hozzáférhessen a testéhez. – Szóval úgy érzed, meg akarsz érinteni? – kérdezte Elliot bűnösen csillogó szemmel. Juliana számára csodálatos érzés volt, amint Elliot a testébe hatolt, szépnek találta sötét, kemény férfiasságát, de mostanáig nem merte megérinteni. Az asszony merészen megemelte Elliot golyóját, amely feszes és forró lett a tenyerében. Elliot mereven feküdt, mintha uralkodnia kellene magán, hogy nyugton maradjon, két keze mozdulatlanul pihent a tarkóján. A gyönyör hangja tört fel a torkából, amikor Juliana végighúzta ujjait szerszáma két oldalán, élvezve a bőr simaságát. A lassan kihunyó fényben Elliot férfiassága sötétlett a vágytól, súlyosan feküdt Juliana kezében. Az asszony összezárta a kezét, megszorította a feszes férfitestet, mire Elliot már sokkal hangosabban nyögött fel. A makk kivörösödött, amikor Juliana ujjai hozzáértek, megérintve kissé különbözött Elliot férfiasságának többi részétől, puhább volt, merev és meleg. Juliana kíváncsi lett, vajon milyen lehet az íze. Visszagondolt a délutánra, amikor Elliot testének rejtett titkait izgatta az erdei ösvényen. Soha életében nem érzett még ilyesmit. Elliot szájának melege, nyelvének ficánkolása. beleborzongott az emlékbe. Lehajolt, és pajkosan megnyalta a makkot. – Jóságos ég! Juliana, megölsz! – nyögött fel Elliot halk, feszült hangon. Juliana ismét végighúzta Elliot férfiasságán a nyelvét, ízlett neki a férfi meleg, sós bőre. Élvezte a hímtag különböző simaságát is, a makk kissé szivacsos volt, keskeny peremmel, ám maga a szerszám sima és egyenes volt. A tövénél csiklandozta a nyelvét a durva szőrzet, a golyók viszont olyanok voltak, akár a meleg bársony. Elliot hasa fel és le mozgott, miközben lélegzett, és Juliana nem állhatta meg, hogy bele ne nyaljon a köldökébe. A haja előrehullt, körülölelve Elliot testét. A férfi reszelősen felsóhajtott. Egyik kezével Juliana hajába markolt. – Nem! Nem vehetnek el tőlem. Halkan ejtette ki a szavakat, Juliana nem is volt benne biztos, hogy valóban hallotta. Nyelve körüljárta Elliot köldökét, azután követte a szőrzet vonalát ágaskodó férfiasságáig. Újra kóstolgatni kezdte, nyelve végigsiklott a szerszám mindkét oldalán, apró csókokkal borítva egészen a makkig. Azután felemelte a fejét, és Elliotra mosolygott, mert azt gondolta, hogy a férfi biztosan kineveti, amiért ennyire csacsi. Ám Elliot arckifejezése megdöbbentette. A tekintetében színtiszta érzékiség, zabolátlan kéjvágy látszott. Pompás férfi volt, napbarnított teste meztelenül feküdt a hátán. Még vethetett egy élvezetes pillantást Elliotra, mielőtt a férfi megragadta a hónaljánál, és magára húzta. Szája az asszony szájára tapadt, kezével széttárta a lábát. Kissé megemelte Juliana csípőjét, azután ráengedte saját testére, férfiassága

egyenesen és hosszan beléhatolt. Julianának még a lélegzete is elakadt a kéjtől, ebben a testhelyzetben egészen megnyílt, minél mélyebbre hatolt a testébe Elliot. A férfi csípője mozogni kezdett, két kezével erősen fogta Juliana derekát. Az asszony érezte, hogy egyre fokozódik a gyönyör, és már nem is létezett körülötte semmi más, csakis a testében ringatózó Elliot és a szívében dúló érzések. Amikor felkiáltott, Elliot átfordította, még a matrac is belereccsent, amint újra Julianába hatolt. Elliot szemében eltökélt, szinte tébolyult láng égett, amikor a testük összeforrt. Juliana felsikoltott, Elliot felordított, azután mindketten elterültek a hűvös lepedőn. Elliot az asszony mellé heveredett, de visszahúzta Julianát a karjába. Kimerültség és békesség lett úrra Julianán, majd mély álomba merült. * Elliot felriadt álmából. Semmi nem mozdult. Semmi nem változott. Mégis. Az ablak előtt holdfény vegyült a késői félhomályba, féken tartva a sötétséget. Ebben a megvilágításban Juliana amúgy is halvány bőre teljesen fehérnek látszott, akár a márvány. Nem az asszony egyenletes lélegzése ébresztette fel Elliotot. S nem is holmi kiabálás a folyosón – nem az öreg McGregor és Komal angol-pandzsábi harca vagy Hamish ordítozása. A házban csend uralkodott, odakinn a békák, a tücskök és az éjszakai madarak hangja töltötte be megnyugtató muzsikával a félhomályt. A hallban ketyegő óra, amelynek kitisztításához, felhúzásához és beállításához Juliana ragaszkodott, tizenkettőt ütött. Éjfél. A varázslattal teli óra. Elliot nesztelenül felkelt az ágyból. Kísértet módjára tudott mozogni, nyomkövetőként és vadászként megtanulta, nem kellett gondolkodnia rajta. Juliana zavartalanul aludt tovább. Elliot felvette az ingét, derekára kanyarította a skót szoknyát, fogta a cipőjét, azzal kilépett a folyosóra. A lépcső alján vette csak fel a cipőt, azután a kockaköveken kilopózott a konyhába. Megkereste a puskát, amelyet Mahindar a komornyik fülkéjébe rejtett, és a konyhaszekrény felső fiókjából golyókat vett magához. Mahindar nem volt sehol, az indiai család jól megérdemelt álmát aludta. Legfeljebb az öreg McGregorral futhatott össze Elliot, mert csak az egykori földesúr bolyongott néha éjjel a házban, de most ő is a szobájában maradt. Hűvös szél fogadta Elliotot, amikor kilépett a hátsó ajtón, de nem ment vissza kabátért. A szoknyájába burkolózhat, ha elviselhetetlenül fázik. A távolban róka vonított, és kisállatok siettek menedéket találni. A kert végében, a kapun túl Elliot megállt, hogy megtöltse a puskát, a maradék töltényt pedig a tüszőbe tette a doboz keksszel együtt, amelyre a golyók mellett bukkant a szekrényben. A puskát nyitva vitte a karján. Elindult az ösvényen, a gyaloghíd irányába, amely a folyó túloldalán a Rossmoranbirtokra vezetett. Julianával ezen az úton tértek vissza aznap este. Menet közben Elliot gondolatban felidézte a Julianával való együttlétet – milyen volt az

asszonyban lenni, hogyan szorította Juliana öntudatlanul a testét, miként simult mellkasához keblének puha párnája. Emlékezett nyelvének finom érintésére is a férfiasságán. Tétova, apró csókjaira, amelyek egyre merészebbek lettek, és kis híján az őrületbe kergették. Juliana azonban még túlságosan ártatlan volt, hogy megtegye vele mindazt, amire csak vágyott. Jó szándékú mostohaanyja arra tanította Julianát, hogy a férfi egyetlen testhelyzetben hál a feleségével, gyorsan elvégzi a dolgát, azután visszamegy a klubjába vagy a szeretőihez. Elliot meg akarta mutatni Julianának, hogy ez nem feltétlenül helytálló elképzelés. Egyébként sem állt szándékában napokat tölteni holmi fojtogató klubban maradi férfiakkal, sőt szeretőt sem kívánt tartani. Ostoba is volna, amikor itt van neki Juliana! Elliot a gyaloghídhoz ért, majd az ösvényhez, amely a meredek hegyoldalra vezetett, ahol Julianával kibújtak az alagútból. Egyenesen arra vette az irányt, a holdfényben nem volt szüksége lámpásra. A domb után völgy következett, amelyen túl újabb domb emelkedett. Elliot tudta, hogy a pincerendszerhez biztosan több bejárat is tartozik – a hajdani McGregorok nem engedhették, hogy az ellenségeik megtalálják és eltorlaszolják az egyetlen bejáratot. Elgyalogolt egészen a szomszédos dombig, ahol ismét sűrűsödni kezdtek körülötte a fák. Az erdő elnémult, a titokzatos leskelődő újra arrafelé járt. Elliot összezárta a puskát, és kibiztosította. – Gyere elő, és nézz a szemembe! – kiáltotta a némaságba. – Ha tetszésemre szolgál, amit mondasz, talán nem lőlek le.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET Csend. A távolban bagoly huhogott. Egyetlen ember volt csak képes becserkészni Elliotot. Ám az illető halott volt, elment, eltemették, a világ is elfeledte. Nem szép dolog, mert igencsak jól értett a maga dolgához, de hát a világ már csak ilyen. Stacynek halottnak kellett lennie. Amikor Mahindar beszámolt Elliotnak a haláláról, a gazdája hitt neki, mert Stacy állhatatlan volt, és hajlamos provokálni az embereket. Éppen olyan könnyen elképzelhető volt, hogy Stacy provokálta Elliotot, aki megfojtotta. Mahindar kitalálhatta azt a történetet, miszerint Stacy a Lahore környéki földrengésben halt meg, hogy megvédje Elliotot – Mahindar állandóan meg akarta védeni Elliotot. A puszta tény, hogy Elliot nem emlékezett Stacy meggyilkolására, még nem jelentett az égvilágon semmit. Elliot sok mindenre nem emlékezett, és szakértője volt az emberölésnek. A leskelődő idegen viselkedése Elliotéhoz hasonló képességekről tanúskodott – amelyek zömére megtanította Stacyt is. Elliotot egy halott követte. Vagy egy olyan ember, akit halottnak véltek, ám mégsem volt az. Elliot néha még most is teljesen zavartan viselkedett, de az állati lét hosszú hónapjai alatt kifejlődött ösztönei olyan igazságokat fedtek fel előtte, amelyeket józan esze képtelen lett volna megfejteni. – Ha igazam van – mondta Elliot az éjszakának –, mondd el a barátaidnak, hogy nem öltelek meg. Hagyjanak békén engem és a feleségemet is! Szél sóhajtott a fák között, a tavalyi levelek levitorláztak a földre. A talaj száraz volt, napok óta nem esett egy csepp eső sem. Elliot újra megszólalt, de nem kiabált. – Ha a gyereket próbálod elvinni, nem engedem. Chini az enyém, és velem marad. Csend. A leskelődő nyilvánvalóan nem kívánt megszólalni. Elliot közelebb merészkedett a helyhez, ahol az alagutak egy másik bejáratát gyanította, és letette egy kőre a doboz kekszet. – Ha vadászva akarsz megélni, előbb-utóbb valaki feljelent orvvadászat vádjával. Majd küldetek a legényemmel ennivalót. Semmi. A szél újra sóhajtott, és a következő pillanatban Elliot tudta, hogy a leskelődő immár odébb állt. Ág nem mozdult, száraz gally sem reccsent. Stacy majdnem olyan jó nyomkövető volt, mint Elliot. Először ez volt a két férfi barátságának alapja. Elliot azután még sokáig várt. Az erdő hangjai ismét szokványosnak hangzottak, Elliot azonban csak akkor hajlította ketté a puskát, és sétált vissza azon az úton, amelyiken jött, amikor a hold már a dombok mögé bukott a nyugati égbolton. * Másnap reggel, miután megfürdött és felöltözött a hálószobában, Juliana nyugodt léptekkel lement az előcsarnokba, amely zsúfolásig telt munkára jelentkező emberekkel. Hamish buzgón közzétette a hírt, miszerint az ódon ház felújításra vár. Mindenféle korú,

alkatú és termetű férfi özönlött hozzájuk Highfort faluból és a környező tanyákról, a mokány legényektől kezdve, akiknek még iskolában lett volna a helyük, a görnyedt hátú öregemberig, akinek igencsak határozott véleménye volt mindenről. Mind azért jöttek, hogy rendbe hozzák a McGregor-kastélyt. Mahindar kissé aggodalmaskodott, hogyan fogja etetni a sokaságot, de Juliana elküldte Hamisht a faluba, hogy vásároljon fel mindent, amit csak tud. Ráadásul a gazdák és a bérlők hoztak is magukkal mindenfélét – csirkét, tojást, nőstény kecskét, sajtot, kenyeret, sört –, ajándékba az új földesúrnak és hitvesének. Chini beleszeretett a kecskébe, pedig az állat megette Channan egyik szép selyemsálját. Az állat igen ártatlan képet vágott, amikor felfedezték a gaztettet, holott az indigókék selyem egy darabkája még kilógott a szájából. Mr. McGregor letelepedett odakinn egy öregemberrel beszélgetni, elszívtak együtt egy pipát, miközben Mahindar és Channan a konyhában tüsténkedett, Nandita pedig igyekezett elbújni a temérdek idegen férfi elől. Chini mindeközben új barátjával, a kecskével játszott. Előző nap Juliana nekilátott összeírni, mit kell megjavítani, de a látogatások, azután az alagutak felfedezése Elliottal és az egész esti szeretkezés miatt nem tudta befejezni a listát. Mahindar hangja visszhangzott a folyosón, miközben megpróbált rendet tartani, Komal pedig az emberek sarkában járt, és harsány parancsokat osztogatott, amelyeket senki sem értett. Juliana már éppen azt próbálta eldönteni, mihez kezdjenek először, amikor teljes lelki nyugalommal besétált Elliot, és átvette az irányítást. Embereket küldött a tetőre, hogy javítsák meg, mások az ablakokat fabrikálták, megint másoknak azt a megbízást adta, hogy bütyköljék meg a csengőrendszer vezetékeit, és akadtak olyanok is, akiknek csupán takarítaniuk kellett. Világosan és higgadtan adta ki az utasításokat, és először mindig kiderítette, ki volna a legalkalmasabb bizonyos feladatok elvégzésére. Délelőtt a McGregor-kastély már zsongott, mint a méhkas, mindenütt munkálkodtak benne – felverték a port, kalapáltak, eltávolították és újjal pótolták a régi holmikat. A konyha tele volt ennivalóval, Mahindar, Channan, Nandita, Hamish és Mrs. Rossmoran unokája, Fiona viharos gyorsasággal főzött, és közben mindannyian szemmel tartották Chinit. A kecske gyanakodva bámult Mahindarra, amikor közeledett hozzá, de a férfi csak egy kis tejet akart. Juliana a nappali asztalánál ülve vezényelte saját csapatát, ahol leveleket írt, és időnként becsengette Hamisht azzal a kézi csengővel, amelyet a komód egyik fiókjában talált. Az egyik kisebb földszinti szoba, amelynek ablakai a tengerig nyújtózó lejtőre néztek, és délelőtt napfényben fürdött, éppen megfelelt Juliana dolgozószobájának. A mellette nyíló, nagy és levegős helyiségből kellemes reggelizőszobát tervezett berendezni. Juliana alig várta az ott töltendő reggeleket Elliottal: a férfi az újságot böngészi, míg Juliana a leveleit olvassa. Barátságos, otthonos, meleg fészek. Amikor a ház végre kész lesz, győzködte magát Juliana, Elliotnak nem lesznek többé

rémálmai, sem éber látomásai a múltról. Elliot született vezető – ezt világosan látta abból, ahogyan férje az embereket irányította. Nyári ünnepségeket fognak tartani, augusztusban vadászatot, karácsonyi és szilveszteri estélyeket, azután visszamennek Edinburgh-ba vagy Londonba – ahogyan Juliana és Elliot családja óhajtja – a szezon társasági eseményeire. Mahindar mindenkit megebédeltetett, az emberek főleg kenyeret, húst és sajtot kaptak – valószínűleg Fiona Rossmoran tanácsára, habár Julianának a gondoskodó Mahindar lencsés, kecsketejes, tökéletesen fűszerezett csirkét készített. Az emberek egész délután dolgoztak, kalapálásuk és kiáltozásuk szinte megnyugtatóan hatott. A vén ház túlságosan sokáig volt néma. Most tele lett élettel. Még az öreg McGregor is izgalomba jött. Évek óta tatarozni akarta a házat, hangoztatta, de nem volt rá pénze, és ő ugyebár nem az a fajta földesúr, aki ingyen dolgoztatja a bérlőit. Amint véget ért a munkanap, és a férfiak hazatértek a családjukkal, Mahindar felkereste Julianát az ebédlőben, és megköszörülte a torkát. Amikor Juliana felpillantott a listájából, Mahindar idegesen tördelte nagy kezét. – Mi az, Mahindar? – kérdezte Juliana riadtan. – Mr. McBride megint rosszul van? – Nem, nem, a sahib jól van – válaszolta Mahindar gyorsan. – Nem. Nem szívesen mondok ilyesmit, de az a helyzet, hogy tolvaj van a házban. – Tolvaj? – Juliana a felhalmozott bútorokra pillantott, amelyeket azért hordtak oda, hogy az emberek szétszedhessék a többi szobát. – Hogyan tudod megállapítani, ha hiányzik valami? Hogy egyáltalán bármi is hiányzik? – A konyhából tűnt el – magyarázta Mahindar. – Étel. Juliana megnyugodott. – Ma rengeteget főztél. Hozták és vitték az ennivalót. Sokan hoztak ételt. Nem hiszem, hogy bárki lopott volna. – Memsahib, hadd magyarázzam meg! Igaza volt. Juliana elhallgatott, türelmesen várta a folytatást. Csakhogy Mahindar nem folytatta. Némán állt, ismét a kezét tördelte, látszott rajta, hogy borzasztó kínban van. – Biztosítlak – mondta Juliana –, hogy bármit mondasz, nem jut ki ebből a szobából. Ha azt szeretnéd, hogy Mr. McBride-nak se mondjam el, neki sem fogom. Mahindar sóhajtott. – Bárcsak tévednék! Nagyon örülnék neki. Kedvelem … nagyon lelkes, még ha néha ügyetlen is. De elvett egy nagy tál sonkát és hat darab naant, amelyeket Channan akkor vett ki a sütőből, és kiszaladt vele a hátsó ajtón. Azt hitte, ügyes, és az is volt, mert csak anyám vette észre. Anyám szólt nekem. Juliana nem mosolygott. – Ha Hamish-ről beszélsz, talán egyszerűen éhes volt. Keményen dolgozott. Mahindar a fejét rázta. – Nem, memsahib. Már jóllakott. Ezt az ennivalót összecsomagolta, eltűnt vele, majd kisvártatva visszajött, mintha mi sem történt volna. Hamish? Juliana nem gondolta volna róla. Hamish azt mondta neki, hogy az anyjával, a

nővérével és a nagybátyjával él egy kis tanyán, az apja néhány éve meghalt. Juliana nem hallott olyasmit, hogy a McIver család különösebben szegény volna, de a Felföldön az élet néha igencsak kemény volt. A gazdálkodás nem hozott annyit, mint régen, a birkák többnyire a nagybirtokosok tulajdonában voltak, és a kisbérlők inkább Glasgow-ba vagy Észak-Angliába vándoroltak, ahol biztos fizetést kaphattak. – Köszönöm, Mahindar – bólintott Juliana. – Beszélek Hamishsel, tisztázom a dolgot. – Azzal rátette a tetőt a tintatartóra, félretette a tollat és a listákat. – Erről ne szólj semmit, sem neki, sem Mr. McBride-nak! Mahindaron egyszerre látszott megkönnyebbülés és szomorúság. – Kedvelem a fiút. Legénykori önmagamra emlékeztet. Mindenkinek a kedvében akar járni, és tudom, hogy ez bizony nekem sem mindig sikerült. – Tisztázom vele. Most menj és pihenj! Sokat fáradoztál ma. Mahindar elcsodálkozott. – Dehogy! Hiszen annyi még a tennivaló. Nagyon sok. Köszönöm, memsahib. Juliana megvárta, amíg Mahindar távozik, azután Hamish keresésére indult. – Juliana! Elliot hangja visszhangzott az előcsarnok és a konyha közötti szűk folyosón, amikor az asszony éppen Hamish keresésére indult. Egy pillanat múlva Elliot máris mellette termett, és a falhoz szorította Julianát. Az asszony fölé hajolt, körülvette teste melegével. Nem szólt hozzá, nem kérdezte, hová megy, hanem az állát megfogva hátradöntötte a fejét, és megcsókolta. Teljesen a falhoz döntötte Julianát, csapdába ejtve az asszonyt az erejével, nyelve a szájába siklott. Elliot szája rabolt, parancsolt, és Julianának még a lélegzete is elállt. A csók amilyen váratlanul jött, olyan váratlanul is ért véget. Elliot egy pillanatra lenézett Julianára, azután elengedte, még egy apró csókot lehelt a szája sarkára, és szó nélkül elindult a folyosón. Kockás szoknyájának széle vidáman ringott léptei ütemére. Juliana a falnál maradt, a térdéből kiszaladt az erő; a hideg falhoz támaszkodott, hogy állva maradjon, úgy nézett a férje után. Még alig kapott levegőt, amikor maga Hamish közeledett a szokásos módján, félig futva a folyosón. – Hamish! – Juliana összeszedte magát. – Hamish, állj meg egy pillanatra! Hamish engedelmesen megtorpant, kissé lihegett a sietségtől. – Igenis, asszonyom? Tehetek valamit önért, asszonyom? – A hangja boldog volt, egyáltalán nem bűntudatos. Juliana valamiféle tapintatos megoldást keresett, ám végül mégis úgy gondolta, legjobb az egyenes beszéd. – Mit tudsz holmi eltűnt sonkáról és kenyérről? Hamish csodálkozva meredt Julianára. A folyosón nem sok fény volt, de Juliana látta, hogy a fiú kék szemében nyoma sincs bűntudatnak. – Nem tűnt el semmi, asszonyom. – Attól tartok, megláttak téged kimenni egy nagy tál sonkával és frissen sült naannal. – Juliana halványan a fiúra mosolygott. – Vagy Komal tévedett, és a kecske ette meg? Hamish még jobban elcsodálkozott.

– Nem a kecske. Az a konyhakertben van kikötve, az ételt pedig jó messzire vittem. Nem, nem hinném, hogy a kecske evett belőle. Juliana értetlenül pillantott a legényre. – Szóval beismered, hogy elvitted az ételt? – Igen. – Hamish arcán nem látszott aggodalom. – És mihez kezdtél vele? – Elvittem a gyaloghídon át a nagy-nagynéném háza fölötti dombra. Elindul az ember a kastélyból, balra fordul, mielőtt a folyóhoz ér. – Izmos karjával nagyjából Mrs. Rossmoran házának irányába mutatott. Azt az utat írta le, amelyen Elliot és Juliana előző délután hazatértek. – Mrs. Rossmorannak vitted az ételt? Nekem kellett volna szólnod, összeállítottam volna egy kosárra valót. Hamish megint értetlenül bámult Julianára. – Nem a nénémnek vittem az ételt. Az úton hagytam, ahogyan megparancsolta nekem. – Kicsoda? – Hát az uraság. Most Julianán volt a csodálkozás sora. – Tisztázzuk, hogy jól értettem-e! Mr. McBride utasított téged, hogy vidd az ennivalót az ösvényre, és hagyd ott? Ugyan miért? Hamish vállat vont, és kijelentette, hogy nem érti az uraságokat. – Fogalmam sincs. Nagyanyám egy kis tálka tejet hagyott kinn az aprónépnek. Nehogy valami mást lopjanak el, tetszik tudni. Reggelre mindig üres volt a tál. – Nem kétlem – mondta Juliana. – De egy tál sonka és egy halom vajas indiai kenyér nem ugyanaz, mint egy kis tálka tej. – Nem. – Hamish elszontyolodott. – De nem kérdezősködtem. Az uraság ügyeihez nekem semmi közöm. – Nem számít, Hamish – legyintett Juliana. – Elintézem a dolgot. De ha Mr. McBride ismét arra kér, hogy tegyél ki ennivalót az aprónépnek, rögtön szólj nekem! – Arra kért, hogy ne szóljak. Nem is szóltam volna, csakhogy ön kiszedte belőlem, asszonyom. – Akkor is szólj! Hamish akkor Juliana szemébe nézett, mérlegelte, hogy az úrnak vagy az asszonynak engedelmeskedjen-e. Mélyet sóhajtott. – Igenis, asszonyom. – Helyes. Köszönöm, Hamish. Hamish elvigyorodott. Tisztelgésszerű mozdulatot tett, azután sarkon fordult, és már nyargalt is tovább a konyha felé. Juliana elfojtotta rossz előérzetét, és Elliot keresésére indult. * McGregor bátyó úgyszólván bevonszolta szegény Elliotot az egyik földszinti szárny végén nyíló biliárdszobába. Több asztal pihent ott letakarva, csupán az egyiket nem fedte

fehér lepedő. A lepedőkön vastagon állt a por. – Amíg a feleséged a bálteremmel és a fogadószobákkal bajlódik, ne feledkezzünk meg a férjek menedékéről se! Mit gondolsz, fiam? – kérdezte McGregor. – Amikor sor kerül arra a nagy ünnepségre, az elnyomott férfiaknak is szükségük lesz egy biztonságos helyre, ahová elvonulhatnak. Elliot szekrényeket nyitogatva kereste a dákókat. Sok unalmas bálon vett részt katona korában, és tudta jól, hogy a férjeket nem érdeklik az összejövetelek, amelyeket a hölgyek annyira szeretnek, még kevésbé az, hogy a feleségükkel táncoljanak. Az urak a kártyához és a billiárdhoz menekültek, ahogyan McGregor mondta. A szerencsétlenek. Elliot a legkevésbé sem vágyott elmenekülni Julianától. Annyit fog táncolni vele, amennyit csak Juliana akar. Erősnek és egészségesnek érezte magát az asszony karjai között – miért hagyna ki egy ilyen lehetőséget? Amikor az imént meglátta a folyosón, nem tudta megállni, hogy csókot ne lopjon tőle. Miért mondott volna holmi ostobaságot – Jó napot! Hogy vagy? –, amikor egy forró csók sokkal élvezetesebb? Azt a tényt, hogy Elliot bármikor megcsókolhatta Julianát, érdemes volt megünnepelni. – Sok éjszakát töltöttem el itt az egyetemi cimboráimmal – nosztalgiázott McGregor. – Akkor gyűlöltem McPhersont, az ajtón sem engedtem be. Mulatságos, de már csak az a vén lókötő maradt. Egyedül ő állt mellettem, amikor az asszonyom eltávozott, amikor elfogyott a pénzem. Elliot talált egy ládát, amelyben golyók és dákók voltak, és az asztalhoz vitte. – Az én régi cimboráim vagy halottak, vagy örökre eltemették magukat a seregben – felelte –, nem térnek vissza soha többé. – Úgy van. – McGregor fej csóválva tette az asztalra a golyókat a ládából. – Amikor fiatalok vagyunk, azt hisszük, örökké tart az élet. Elliot nem akart nosztalgiázni. Még hosszú évekig akart együtt lenni Julianával, mielőtt a biliárdszobában idézgetni kezdi az emlékeit a következő nemzedékkel. Amint Juliana belépett a szobába, ragyogó szemmel, portól maszatos arccal, az is olyan pillanat volt, amelyre egyszer emlékezni akart. – Mr. McBride – szólalt meg az asszony. – Beszélhetnénk? Mr. McBride. Milyen hivatalos! Elliot a mögötte álló biliárdasztalra gondolt, és maga elé képzelte, ahogyan Juliana a peremén ül, feltűrt szoknyával. Nyugodtan szólíthatja Mr. McBride néven, amíg vággyal a szemében mosolyog fel rá. McGregor kuncogott. – Mondtam, hogy én a melegházra esküszöm. Beugrók, fülkék és kényelmes padok. Juliana csodálkozva pillantott az öregre. – A melegház még hosszú ideig nem lesz kész. Most rendeltem egy csomó új növényt. De biztosíthatom, hogy a nyár közepi nagy ünnepségre újra pompás hely lesz. McGregor vigyorgott. – Imádom a gyakorlatias nőket. – Az utolsó golyókat is az asztalra pakolta, majd kifelé indult. – Csak csevegjetek! De ne szakítsátok fel a biliárdasztal posztóját. Ez az egyetlen, amelyiket sikerült épségben megőriznem. Az öreg McGregor kiment, becsukta maga mögött az ajtót, ám még kintről is hallatszott derűs nevetése.

Juliana rozsdabarna ruhája kiemelte vörös haját és kék szemét, hiába volt egészen állig begombolkozva. Juliana, aki betartotta a szabályokat, csak a vacsorához vesz estélyi ruhát, talán a vállát szabadon hagyó, kék santungot. Elliot úgy fogyaszthatja a vacsoráját, hogy közben elképzeli, amint még egy korty whiskyt önt az asszony keblére. Elliot nem állhatta meg, hogy oda ne menjen a felesége elé, a szoba közepére, és hátra ne simítsa egyik elszabadult, vörös tincsét. A folyosón lopott csók feltüzelte a vérét, amely még mostanra sem hűlt le. – Elliot, hallottad, mit mondtam? – Nem. Mit mondtál, kedvesem? – Azt, hogy Hamish különös dolgot állított. Azt mondta, hogy a te utasításodra vitt egy tál sonkát az erdőbe, hogy azután otthagyja. Naan kenyérrel együtt. – Aha. – Elliot bólintott, és hátrasimította Juliana még egy tincsét. – Helyes. Örülök, hogy nem felejtette el. – De hát miért? Ne akard nekem azt mondani, hogy csupán arra az esetre kérted, ha a legközelebbi erdőjárás alatt megéheznél. Annyira felháborodott, hogy Elliot mosolygott rajta. – Nem nekem lesz az étel. – Akkor kinek? Különben is, az állatok fogják felfalni, ha Hamish valóban az ösvény mellett hagyta. – Zsákba tette az ennivalót, és felakasztotta egy fára. Legalábbis ezt tanácsoltam neki. Juliana tekintete megpróbált áthatolni a férfit körülvevő ködön, hogy utat találjon az igazi Elliothoz. A férfi tudta jól, hogy az asszonynak ez a célja, de a régi Elliot már régesrégen elveszett. – Áruld el, kérlek, kinek szántad? Egy csavargónak? – Archibald Stacynek – válaszolta Elliot. Semmi értelme sem volt hazudni, vagy szép mesékkel áltatni Julianát. – Eljött értem.

TIZENHATODIK FEJEZET Juliana aggódva tekintett szép szemével Elliotra. Igyekezett eldönteni, hogy higgyen-e neki. Nem számított – Stacy valóban ott volt, akár hitt Juliana a férjének, akár nem. – Mr. Stacy meghalt – válaszolta Juliana. – Te magad mondtad. Mrs. Dalrymple is ezt állította. – Azt mondtam, tudomásom szerint meghalt, mert eltűnt az otthonából, és Mahindar azt hallotta, hogy Lahore környékén életét vesztette. A hír nyilvánvalóan nem volt igaz. – És Mrs. Dalrymple? Sziklaszilárdan állítja, hogy megölted Stacyt. – Mrs. Dalrymple persze mindent tud – morogta Elliot. Elliot figyelte, hogyan próbál Juliana úrrá lenni kavargó érzelmein, miként birkózik gyakorlatias természete az új fejleménnyel. Az asszony éppen emiatt volt Elliot ellentéte, mert a férfi hagyta, hogy az érzelmei teljesen úrrá legyenek rajta. Ha megpróbálta elfojtani őket, csak még bolondabb lett. Elliot már tapasztalta, hogy Juliana egyáltalán nem szereti, ha elszabadulnak az érzései. Rendet akart, nem káoszt. Elliotnak egyszer meg kell mutatnia neki, hogy egy kis káosz néha nem is olyan rossz dolog. – Ha Mr. Stacy valóban él, és Skóciába jött – folytatta Juliana –, akkor feltétlenül el kell vinnünk a Dalrymple házaspárhoz, hogy ne terjessze tovább azt a felháborító hazugságot, miszerint megölted. – Az nem lesz olyan egyszerű. – Miért nem? Mr. Stacy valószínűleg éhes, másként nem küldtél volna neki ennivalót. Meghívjuk ide ebédre vagy vacsorára. Juliana szemlátomást nem hitt Elliotnak, vagy nem hitt a veszélyben. – Stacy azért jött, hogy megöljön. Levadásszon. Még nem mutatta meg nekem az arcát, de tudom jól, hogy ő az. – De ha nem láttad, hogyan lehetsz biztos benne? Elliot elfordult. Ismét a biliárdasztalnál találta magát, és egy fehér golyót biztos kézzel nekilökött egy pirosnak. – Nehéz megmagyarázni, kedvesem. Stacy meg én nyomkeresők és mesterlövészek voltunk a seregben. Minden nyomkeresőnek van saját stílusa, és most felismertem az övét. Én tanítottam szinte mindenre, amit csak tud. – Amint a vadász tudja a nyomok alapján, hogy milyen vad rejtőzik az erdőben? Elliot elmosolyodott a biliárdasztal fölött. – Igen, de ha lehetséges, inkább nem szeretném megvizsgálni a nyomait, amiket maga után hagy. – Elliot! – Juliana a férje mögé lépett, szoknyája suhogott, mint a hullott falevelek. – Tényleg biztos vagy benne? – Nagyon is, kedvesem. – Elliot megfordult, kezét az asszony fűzőbe bújtatott derekára tette. – Bárcsak ne volnék! – Nos, ha igazad van, és Stacy itt van, legalább nem ölted meg. – Egyelőre. Talán még meg kell tennem. – Nem! A rendőrbiztoshoz és az elöljáróhoz kell fordulnod. Ha úgy gondolod, hogy Mr.

Stacy azért jött, mert bántani akar, azon nyomban el kell fogni. – Nem – tiltakozott Elliot határozottan. – A rendőrbiztos egy Hamishnél alig idősebb legény, és Stacy egykettőre végezne vele. Ha embervadászatot kezdeményezek, Stacy vagy kicsúszik a hálóból, vagy azokat fogja bántani, akik az útjába kerülnek. Nem akarom, hogy itt bárkinek is baja essen miatta. Hadd intézzem ezt az ügyet a magam módján! – Azzal, hogy élelmet küldesz neki? A férfi tisztában volt vele, hogy türelmesnek kell lennie Julianával. Az asszony nem értette a helyzetet, Elliot pedig nem bírhatta rá, hogy megértse. – Bíznod kell bennem. – Kezét Juliana keble alá csúsztatta. – Nem engedem, hogy Stacy bárkit is bántson. Tudom, mit akar tenni, és azt is tudom, hogyan beszéljem le róla. Juliana megnyalta az ajkát. Elliot leolvasta az arcáról, milyen gondolattal küzd. Ott látta mindenkinek a szemében, akivel csak beszélt azóta, hogy megszökött a börtönből, beleértve Mahindart is. A fájdalmas kételyt, a kérdést, hogy Elliot valóban bolond-e. A férfi pontosan tudta magáról, hogy őrült. Másként nem gyötörték volna ennyi idő után is a rémálmok, az akaratlan visszaugrások az időben, a hirtelen rátörő pánikrohamok, hogy még mindig a cellában raboskodik. Nem tudta elmagyarázni, mitől retteg a legjobban: egy reggel arra ébred, hogy mindez, ami most körülveszi, az az álom. Igen, bolond. De nem ebben a kérdésben. – Elliot? – Juliana hangjában bizonytalanság csengett. Elliot rájött, hogy percek óta bámul némán a semmibe. – McGregor bátyóval – szólalt meg – ma felkutattuk az alagutak összes bejáratát a házba, és eltorlaszoltuk őket. – A legtöbb esetben ugyan elegendőnek bizonyult a fa is, de pár bejáratot acéllemezekkel kellett elzárniuk. – Stacy nem juthat be a házba – folytatta Elliot. – Akármit is kell elrendeznie velem, odakinn fogjuk elintézni. De neked a házban kell maradnod, nem szabad kimenned. Nélkülem semmiképpen. Juliana szeme kikerekedett. – Drágám, nem maradhatok bezárva a házban. Túlságosan sok a tennivalóm. Be kell mennem a faluba, hogy mindent beszerezhessek az ünnepséghez, sőt talán Aberdeenbe is. Elliot a fejét rázta. – Amíg ez az ügy le nem zárul, küldd el Hamisht a megfelelő utasításokkal, vagy egy másik férfit. – És vajon mikor fog lezárulni? – Nem tudhatom. Amíg meg nem találom Stacyt, és szembe nem nézek vele. Juliana ismét Elliotot fürkészte, gyakorlatiassággal palástolva zűrzavaros érzelmeit és bizonytalanságát. – Akkor hát kérlek, mondd meg a jóembernek, hogy fejezze be ezt az őrültséget még az ünnepség előtt, ha lehetséges. Igazán nem szeretném, ha tönkretenné a McGregorkastélyban rendezett első bálomat. Elliot megérintette Juliana állát, és gyors csókot lehelt a szájára. – Feltétlenül átadom neki az üzeneted.

Juliana türelmetlen arckifejezését mosoly derítette fel, majd megfordult, és kifelé indult. Elliot határozottan megfogta a karját. – Ne merészkedj ki egyedül felderíteni a környéket, Juliana! Az asszony bűntudatos tekintetéből Elliot máris tudta, hogy Julianának pontosan ez volt a szándéka. Egy pillanatig felvetődött benne a kérdés, vajon miért szerepel a házassági eskü szövegében, hogy az asszony köteles engedelmeskedni a férjének – egyetlen nőt sem ismert, aki betartotta az ígéretét. – Tégy úgy, mintha hinnél nekem, és maradj inkább itthon, biztonságban! – kérlelte. Mahindarnak már szólt, hogy gondosan ügyeljen Chinire, semmiképpen se engedje, hogy a kislány kisurranjon a hátsó ajtón. Juliana a férfi arcát tanulmányozta, kék szeme ellenállhatatlanul vonzotta Elliotot. – Rendben van – bólintott végül az asszony. Természetesen Juliana készséges, szelíd beleegyezése felkeltette férje gyanúját. – Komolyan beszélek. Akár őrültnek is tarthatsz, de azt akarom, hogy biztonságban legyél. Juliana felszegte a fejét. – Azt kérted, hogy higgyek neked. Most én kérem, hogy te higgy nekem. Elvégre az ember sohasem lehet elég óvatos. Semmiképpen sem indulnék neki a vidéknek egyedül. Mi lenne, ha véletlenül a mocsárba tévednék? Elliot megborzongott, nem volt szüksége még egy újabb aggodalomra a többi mellett. Nem igazán tartott attól, mit tenne vele Stacy, de ha bármi történne Julianával… Hamarabb visszamegy a sötét cellába, tűri újfent a kínzást, mint hogy Julianának bármi baja essen. Elliot hirtelen megdermedt a felismerésre. Először fordult meg ez a gondolat a fejében. Testét és szellemét megtörték, de most megértette, hogy a testi fájdalom semmi ahhoz képest, ami a szívével történne, ha Julianának komoly baja esne. Közel hajolt, megcsókolta Julianát, egész testével érezve az asszony testének melegét. Ha elveszítené a feleségét, ha bántanák. Meghalna. Elliot a karjába vonta Julianát, kisimogatta nyakából a feszültséget, és szenvedélyesen megcsókolta. Sohase engedd el, sohase veszítsd el! Akkor nem tudták elragadni tőle Juliana emlékét. Most sem engedi. Elliot erőt vett magán, és elengedte az asszonyt. Tudta jól, hogy Juliana folytatni akarja a munkát. Az asszony éppen úgy keresett menedéket a listáiban és a terveiben, ahogyan Elliot a whiskyben és Julianában. Ha pedig mégis ott tartja, és valóra váltja erotikus fantáziáit, kétségkívül tönkreteszik a biliárdasztal posztóját. Elliot némán figyelte, ahogyan Juliana távozik, egy gyors csók után az arcára, ahogyan menet közben turnűrje csábítóan ring a hátsóján. A vágytól, hogy bármi áron megoltalmazza Julianát, hatalmas erőt érzett magában. Sokáig bámulta az ajtót, amelyen keresztül Juliana távozott, ízlelgette az új érzést, és új lelkesedéssel figyelte, amint a remény törékeny szikrája lassan lángra lobban.

* Elliot aznap éjjel nem feküdt le. Juliana a hátán feküdt, és a mennyezet gerendáira meredt. Aznap szövetmintákat nézegetett, amelyeket egy méteráru-kereskedő hozott Aberdeenből. Az asszony megpróbálta eldönteni, milyen anyagot akasszon az ágy fölé, ha egyszer sikerül a szobából kitessékelni az egereket. Az ágy oszlopai egyelőre csupaszok voltak, mint a lombjuk vesztett fák. A nap lenyugodott, felkelt a hold, és Elliot még mindig nem jött haza. Juliana a vacsoránál látta utoljára a férfit, amikor McGregor is velük volt. Az öreg erős gyanakvással szemlélte Mahindar főztjét, és kijelentette, hogy a lencsétől és a currys csirkétől a férfiember elgyengül. Ezt többször is elismételte, miközben az utolsó morzsáig elpusztította a vacsorát. Elliot és McGregor egész étkezés alatt lövészetről beszélgetett, azután Elliot felajánlotta a nagybátyjának, hogy megmutatja a Winchester-puskát, amelyet Amerikából rendelt néhány éve. Juliana magukra hagyta a férfiakat, hadd beszélgessenek. Sokkal jobban érdekelték saját listái, mi kell még a házhoz, az ünnepséghez, a bálhoz, az életéhez. Juliana keze most a mellkasán pihent, és azon gondolkodott, amit Elliot mondott Mr. Stacyről. Két lehetőség fordult meg a fejében. Az első, hogy valaki tényleg bujkál az erdőben a háztól keletre, a folyó fölött. A második, hogy Elliot mégsem egészen épeszű. Nem látta semmi bizonyítékát egy leselkedő idegen létezésének, akiről Elliot beszélt, és a férje megígértette vele, hogy nem fog a keresésére indulni. Ám ez még nem jelentette azt, hogy mást nem küldhet el, hogy bizonyítékot szerezzen. Csak éppen, ha Mr. Stacy valóban veszélyes, ahogyan Elliot állította, akkor Hamisht vagy Mahindart is veszélynek tenné ki. Juliana megkérte a legényt, hogy amikor meglátogatta a nénjét vacsora után, nézze meg, hogy elvitte-e valaki az ételt, amelyet a fára akasztott. Hamish azzal a hírrel tért vissza, hogy a tarisznya még mindig ott lóg, tele ennivalóval, érintetlenül. Jó magasra akasztotta, nehogy elérjék a rókák, hangoztatta büszkén, ahogyan Mr. McBride utasította. Tessék! Elliot ennivalót küldet az erdőbe, ahol nyoma sincs embernek, aki elvinné. Juliana nem tudta pontosan, milyen szenvedéseken ment keresztül Elliot, amikor fogva tartották az afgán hegyekben, vagy mi baja lehet most. Látta azonban Elliotot eszméletlenül feküdni, amikor nem lehetett felébreszteni, és kétszer is tanúja volt, amint a férfi azt képzelte, a fogvatartói veszik körül, és küzdeni próbált ellenük. Most Elliot azt hiszi, a múltjából visszatért egy ember, hogy végezzen vele. Ez a meggyőződése azonban más volt. Elliot teljesen tiszta tekintettel állt Juliana előtt, tudatában annak, hogy itt és most áll előtte, úgy beszélt a gyanújáról. Abban a hitben volt, hogy az erdőben bujkáló ember egy skót, akit még Indiából ismer, nem pedig egykori fogvatartóinak egyike. Elliot a veszélyre figyelmeztette, amely Julianát és a többieket fenyegette – az nem érdekelte, hogy rá is veszedelem leselkedik. Juliana gondolatban listákat készített pró és kontra. Az egyik lista szerint a férje rendben volt; a másik szerint a múlt szenvedései megzavarták a gondolkodását.

Az asszony szeméből könny pergett a párnahuzat vásznára, miközben a mennyezetet bámulva meghozta a döntését. * Elliot elhelyezkedett a kiválasztott fán, és várt. Munkához hordott skót szoknyája és kemény csizmája helyett azt a sötét selyemruhát vette fel, amelyet Indiában viselt néha, és mászáshoz alkalmasabb, puha bőrcipőt húzott. A fa terebélyes volt, a kiválasztott ág pedig kényelmes. Elliot körültekintően választott. Az ölében ott feküdt az 1876-os Winchester, amelyet az után szerzett be, hogy kilépett a seregből. Kisebb furatú fegyvert rendelt, amelyet később kezdtek ugyan gyártani, ám továbbra is változatlanul 1876-os modellnek hívták. Miután kilépett a seregből, Elliot csak ennivalónak szánt vadra vagy céltáblára lövöldözött – a tigrisek és az elefántok túlságosan szépek voltak a vadonban, és különben is, mit ártottak neki? –, ezért nem volt szüksége nagyobb kaliberű fegyverre. Indiában az angolok szerettek üveggömbökre vagy feldobott tányérokra célba lőni. Elliot, a skótszoknyás mesterlövész mindig remekül elszórakoztatta őket. A tölténytartóba öt tölténysorozat fért, és a szerkezet úgy volt kialakítva, hogy minden egyes lövés után ki lehetett engedni a töltényhüvelyt, és újabb golyó csúszott a tölténytartóba. Mind az öt sorozatot igen gyorsan ki lehetett lőni a tárból. Stacy természetesen tudott a puskáról, neki is volt ilyen fegyvere. Amiről azonban Stacy nem tudott, az a teleszkóp volt, amelyet Elliot az előtt rendelt, hogy visszatért Indiába. Az amerikai polgárháborúban a mesterlövészek a távcső segítségével vették célba célpontjukat – főként ellenséges tiszteket, nem őzet vagy medvét. Elliot még a házban felszerelte a puskára a távcsövet. Az öreg McGregor teljesen lázba jött, megígértette Eliottal, hogy magával viszi, amikor legközelebb McPhersonhoz mennek. McPhersont minden bizonnyal megeszi a sárga irigység, örvendezett McGregor. Elliot felemelte a puskát, és körbefürkészett a távcsővel. A ragyogó holdfényben tisztán látszott az élelemmel teli zsák. Most is ott lógott a fán, ahol Hamish hagyta, tele, érintetlenül. Ha másnap is ott hagyja, megszerzik a mókusok és a madarak, de ma késő éjjel Stacy még érte jöhet. Szél sóhajtott a fák között, az égbolton felhőfoszlányok úsztak. A tenger közelében az időjárás igencsak változékony volt. Néhány mérföldnyire északra a McGregor-birtoktól a bekanyarodó szárazföld Skócia legészakibb csúcsát képezte, utána már csak az országot az Orkney-szigetektől elválasztó víztükör következett. Julianának bizonyára tetszene egy nyári utazás az Orkney-szigetekre, hajóból megnézni Hoy Öregjét, az őrt álló sziklaoszlopot. Elliot elképzelte Julianát a fedélzeten, amint tűzvörös haját fújja a szél, és ámulva szemléli a hatalmas kősziklát. Sok csodája van a világnak. Elliot mindet szerette volna megmutatni Julianának. Hideg volt a fán, Elliot azonban örült a szélnek. Kitörölte az agyából India fojtogató forróságát, nem mintha a Pandzsábban nem uralkodott volna télen csontig hatoló hideg. Archibald Stacy. Amikor visszatért a Pandzsábba ifjú, skót feleségével, hogy szerencsét próbáljon, felújította Elliottal a seregben kötött barátságát. Amikor Mrs. Stacy kisvártatva

meghalt tífuszban, Elliot segített Stacynek megvigasztalódni. Azután megismerkedtek Jayával, az egyik bennszülött állam hercegének rokonával. Elliot nem szeretett bele a nőbe, ahogyan Stacy, de Elliot fiatal volt, magányos és férfias, és akkoriban úgy hitte, sohasem lesz elegendő pénze ahhoz, hogy újra lássa Skóciát és Julianát. Amikor Jaya előadta kis színjátékát, hogy Stacy azt higgye, a lány Elliotot szereti, Stacy őrjöngött dühében. Elliot őszintén megdöbbent. Stacy mindig közömbösen beszélt Jayáról, mivel mélységesen szerette a feleségét. Stacy semmi jelét nem adta, hogy szeretne valaki mást az első Mrs. Stacy helyére, így hát Elliot nem volt tisztában a másik férfi valódi érzelmeivel. Veszekedtek, és Elliot akkor visszaküldte Jayát Stacy-hez, aki megígérte a nőnek, hogy feleségül veszi. Elliot abban a hitben volt, hogy az ügy ezzel le is zárult. Nem sokkal később Elliot és Stacy együtt járták az északi hegyeket, fogalmuk sem volt, hogy az afgán terület távoli zugaiban törzsi csatározások törtek ki. Elliot ott döbbent rá, hogy Stacy még mindig haragszik rá, méghozzá nagyon. A felföldi hold eltűnt a hegyek mögött, elnyelte a fény, amely az északi nyarakon korán felbukkan. Különös, hogy a nap errefelé olyan sokáig fennmarad, a levegő pedig lehűl, ugyanakkor a trópusokon a nap gyorsan lebukik, ám a hőség még késő éjjel is tart. Amíg tartott a sötét, Stacy nem mutatkozott, az ennivalóval teli zsák érintetlen maradt. Elliot magában mosolygott. Nem bízik a csalimadaramban. Amikor a nap kiemelkedett a tengerből, Elliot felemelte a puskáját, célzott, és lőtt. A zsákot tartó zsinór elszakadt, és a zsák a földre huppant. Elliot lemászott a fáról, felvette a zsákot, és gyalogolt néhány mérföldnyit a McPhersonbirtokig, hogy a zsák tartalmát odaadja McPherson hálás kutyáinak. * Juliana azzal az elhatározással lépett ki kosarával a konyhakertbe, hogy leszedi az előző nap látott futóbabot. Amikor felpillantott, miután leszedte az első maroknyit, megpillantotta a férjét, aki rövid, kék kabátot, lábára simuló, sötét nadrágot viselt, és a nyugati dombok felől érkezett. Elliot fedetlen fővel közeledett, puskáját a vállán hozta, a nyomában egy hosszú, vörös szőrű ír szetter ügetett.

TIZENHETEDIK FEJEZET Juliana nézte a közeledő Elliotot, harag és megkönnyebbülés kavargott a szívében. A lövéstől, amely hajnalban felébresztette, megrémült. Mahindar és Hamish elment, hogy kiderítsék, mi történt, de nem találtak semmit. Sem Elliotot, sem a behatolót, sem az élelemmel teli zsákot. Semmit. Juliana utána már nem tudott elaludni, vérontástól tartott, és hogy Elliot örökre elment. Most álmos volt, és kissé bosszús is, amiért Elliot csak úgy egyszerűen besétált a kertkapun, mintha mi sem történt volna. Amint Elliot közeledett idegen öltözékében, Julianának még bosszankodva is el kellett ismernie, hogy igazán szemrevaló. Lesült bőre egzotikusan hatott, és a rásimuló nadrágban jól kirajzolódott lábának és fenekének összes izma. A rövid, nyitott zeke alatt vékony, fehér inget viselt, amely szorosan rásimult lebarnult mellkasára. Juliana megköszörülte a torkát. – Jó reggelt, Elliot! A férfi a földre támasztotta a puskatust. – Korán kijöttél a házból. – Korán ébredtem. Egy lövésre. Elliot bólintott. – Én voltam. De csak egy madzag szenvedett sérülést. Juliana lehunyta a szemét, és felsóhajtott. – Elliot! A férfi megérintette az asszony arcát, aki erre lassan kinyitotta a szemét, és azt látta, hogy Elliot szürke szeme melegen néz le rá. – Fölösleges volt aggódnod. Tudok vigyázni magamra. – Az lehet, de… – Azt reméltem, hogy még ágyban talállak. Juliana szíve nagyot dobbant, azután már csak hevesen vert. Megpróbált közömbösnek mutatkozni. – Még teremnek zöldségek a kertben. Kissé elvadultak ugyan a növények, de még nem pusztultak ki. Gondoltam, szedek belőlük egy keveset. Hogy segítsek Mahindarnak a főzéshez szükséges élelmiszerek beszerzésében. A fecsegés segített, de Juliana továbbra sem tudta levenni a szemét a feszes combról és elöl a jókora domborulatról, amelyet a szűk nadrág nem rejtett el. Elliot megvárta, amíg az asszony elhallgat. – Hol van Chini? – Mahindarral. Segít megbirkózni a kecskével. – Ügyelj rá, hogy éjjel-nappal Mahindarral és a családjával legyen! Hamish itt van? – A mosogatókonyhában tesz-vesz. Szerintem nem is szokott aludni. – Kölyök még. – Elliot megdörzsölte az állát, amelyen kiütköztek az aranyló sörték. – Elkészítem magamnak a fürdőt. Semmi baj. Mégsem indult befelé a házba. A kertben maradt, keze a puska csövén pihent. – Elliot, ugye észrevetted, hogy egy kutya követ? A vörös szetter leült pár lépésnyire Elliottól. Amikor Juliana ránézett, az eb vidáman

megcsóválta a farkát. Amikor Elliot pillantott rá, a szuka még hevesebb farkcsóválásba kezdett. – McPherson egyik kutyája. Biztosan szeretne még egy kis sonkát. – Még egy kis sonkát? Ez a mániád. – Ugyanarról a sonkáról van szó. Megetettem McPherson kutyáival. – Szóval a sonkáért mentél ki ilyen korán? Hogy elhozd? – Hogy megnézzem, ki viszi el. De nem ment érte senki. Azt gondoltam, hogy a kutyák biztosan örülni fognak neki. – Tehát tévedtél Mr. Stacyvel kapcsolatban – állapította meg Juliana. – Nincs itt. Elliot a fejét rázta. – Nem tévedtem. Ezt bizonyította a kísérletem is. – De ha nem jött elő az élelemért… – Ha az erdőben bujkáló ember netán csavargó vagy roma, előjött volna az ételért. Ám Stacy okosabb. – Ó! – Juliana idegei ismét megfeszültek. – Tehát abból tudod, hogy itt van, hogy nem láttad. – Igen. Persze. Logikus. Elliot a puskát félretéve Julianához hajolt. Testéből a ruháján át is áradt a forróság. Megcsókolta az asszonyt, borostás arca dörzsölte Juliana puha ajkát, testén a szél, a hideg és a selyem illata érződött. – Fejezd be a zöldségszedést! – mondta. Homlokon csókolta Julianát, fogta a puskát, és bement a házba. Juliana a férfi után fordult, és figyelte, amint a selyemnadrág minden lépésénél a világ legformásabb fenekére simul. * Elliot felhúzott térddel ült a vén fürdődézsában, vizet merített a réztállal, és a fejére öntötte. A nyakára és a hátára ömlő meleg víz lemosta a koszt és a szappanhabot. Megérezte a léghuzatot, bár a csobogó víztől nem hallotta az ajtónyílást. Fejét a térdére hajtotta, nem nézett fel. Megint vizet merített, bőrét felmelegítette a hátán lezúduló víz. – Gyere be, Juliana! Az ajtó becsukódott, megszűnt a léghuzat. – Honnan tudtad, hogy én vagyok az? Elliot bárhol, bármikor felismerte volna. – Felismertem a lépteidet. Mindenkiét ismerem. – Hamish csörtetését tényleg nem lehet mással összetéveszteni. Nem. Juliana kétségtelenül nem Hamish volt. Amint Elliot meghallotta a szobába lépni, mihelyst a léghuzat elsodorta hozzá az asszony édes illatát, Elliot férfiassága felágaskodott, és úgy is maradt. Átkozott Stacy! Elliot Julianával tölthette volna az egész éjszakát, ahelyett hogy egy fán kuksolva leste a titokzatos bujkálót.

Elliot szeme fáradt volt a kialvatlanságtól, ujjai ráncosodni kezdtek a víztől, férfiassága azonban nagyon is ébren volt. Elliot egyik kezét kiemelte a vízből, vízcseppek hulltak a finom szőnyegekre, amelyeket Mahindar helyezett el a kád körül. Elliot megfogta Juliana kezét, és az arcára fektette. – Megborotválkoztam – mondta. – Már nem vagyok barbár. Juliana elpirult. – Barbárként is tetszel nekem. Elliot teste megfeszült, fennállt annak a veszélye, hogy férfiassága kibukkan a vízből. Juliana ujjai végigfutottak a férfi arccsontján, azután az ajkán. Elliot gyengéden bekapta az asszony ujjai hegyét. Juliana meghökkent, de nem húzta el a kezét. Izgatottan figyelte, ahogyan Elliot az ujját szopogatja. – Kérlek – suttogta Juliana, Elliot száját nézve –, mondd el, mi történt veled Indiában! Meg akarom érteni. Elliot ereiben lehűlt a jóleső melegség. Elengedte Juliana ujját. – Ne most! – Ez nem holmi hirtelen szeszély. Azért jöttem ide, hogy megkérdezzelek. Elliot visszatette a kezét a dézsa szélére, és lehunyta a szemét. – Nem akarok visszatérni a múlt kísérteteihez. Itt akarok lenni. Veled. – Nem érdekelnek a részletek, amelyek esetleg felizgatnának. A lényeget akarom tudni. Kérlek, férjem uram! Hadd értselek meg! A férjem uram hallatán a melegség visszatért Elliot ereibe. Ujjai azonban továbbra is a bádogot markolták, izmai megfeszültek. – Mahindar. – Nem Mahindartól akarom hallani. Hanem tőled. Elliot kinyitotta a szemét, de lejjebb csúszott, így feje a kád szélének támaszkodott. – Miért? – Mert Mahindar is csupán azt tudja, amit elmeséltél neki. Biztos vagyok benne, hogy kihagytál bizonyos részleteket. – Hmm. Valószínűleg. Juliana a szívére szorította a kezét. Vizes keze sötétlő foltot hagyott kék ingvállán. – Tisztában vagyok vele, hogy szörnyűséget éltél át. Azt is jól tudom, hogy bántja a büszkeségedet, ha ilyesmiről kell beszélned a feleségeddel. Elliot ismét lehunyta a szemét, és keserűn felnevetett. – Büszkeség? A büszkeségemtől régen megfosztottak. A büszkeség semmi. Semmi. A szó a hegyvidék hidegét idézte fel, a puskaropogást, a véget nem érő összecsapásokat az emberek között, akiket nem érdekeltek a kormányok – sem a sajátjuk, sem a brit uralom – által megvont határvonalak. Elliot egy sziklahasadékban rejtőzködött Stacy mellett, egyikük sem félt. Azt hitték, hogy a sötétben eltűnhetnek, lejjebb húzódhatnak, biztonságos helyre. Úgy kell nekik, amiért nem érdeklődtek előbb a helyi hírekről. S persze ott volt a két család is. A két ostoba angol férfi trópusi sisakban, feleséggel, gyerekekkel, néhány hindu szolgával, akik végig akarták járni Nagy Sándor útvonalát.

Ostoba angolok, akik azt hitték, hogy a bőrük színe és a nemzetiségük megvédi őket. Elvágták a menekülési útvonalukat, az ösvényt egy olyan törzs tartotta hatalmában, amely fittyet hányt a fehér emberek nemzetiségére. A törzs évszázadok óta élt a hegyekben rejtőző sziklaerődökben – még maga Nagy Sándor, az írott történelem legnagyobb hadvezére sem mert szembeszállni velük. Elliot visszaemlékezett a félelemre, az asszonyok kétségbeesett sikolyaira, a gyerekek sírására. Stacyvel előmerészkedtek rejtekhelyükről, megtisztították a lefelé vezető utat. Elliot mondta azoknak az idiótáknak, hogy meneküljenek – de lassúak voltak, túlságosan lassúak. Lövések dördültek, és az egyik hölgyet eltalálták. Hála az égnek, csak megsebesült, de rémült sikoltozását Elliot még hosszú időn át hallani vélte. Stacyvel gyorsan egyeztették a stratégiát. Keményen kellett fellépniük, hogy egyáltalán elmenekülhessenek: Elliot feltartja a törzsbelieket az ismétlő Winchesterével, miközben Stacy letereli az angol családokat a hegyről. Miután biztonságba értek, Stacy visszatér, hogy fedezze Elliot visszavonulását. Csakhogy Stacy nem tért vissza. Elliot hosszú időn át feltartóztatta a törzsbelieket, akik mindenképpen foglyul akarták ejteni az őrült mesterlövészt. Ám Elliotnak végül elfogyott a lőszere, és a törzs harcosai lerohanták. Elliotnak megégett a keze, amikor kicsavarták kezéből a puskát. Leköpték, gyávának nevezték, rákenték elesett társaik vérét, kis híján halálra rugdosták. Stacy köddé vált, nem jött vissza, hiába várta a segítségét. Elliot teste összerándult, amikor rázúdultak az ütések. Rúgták, ütötték botokkal, de még a saját puskája tusával is. Az emlékektől megrándult a teste, vizet fröcskölt a földre, és Juliana gyengéden a férfi vállára tette a kezét. – Elliot! Amikor kinyitotta a szemét, skót napfény sütött be az ablakon, és meleg fürdőben ült, Juliana pedig hátulról ölelte. Juliana nem kérdezte, miért rándult össze, nem kérte, hogy mesélje el, mire emlékezett. Csak ölelte, nem törődve azzal, hogy átnedvesedik a ruhája. Elliot hátrafordult, megcsókolta, jólesett nedves bőrén az asszony leheletének hűvös simogatása. Elhaltak a sikolyok, a lövések, a férfiak dühös kiáltásai, csak a csókok halk nesze maradt. A férfi vizes kezével próbálta kigombolni Juliana ingvállát, de nagyon csúszott a keze. – Vedd le! – kérte a gombot ráncigálva. Juliana elcsodálkozott. – Most? – Hiszen berontottál ide, amikor a fürdőben ülök. – Ahonnan Elliot nem menekülhetett el az asszony elől. – Mit gondoltál, mit fogok tenni? Végighúzta ujját a begombolt ingmellen, és megtalálta a vizes foltot, ahová korábban Juliana a kezét fektette. Immár a ruha válla is vizes lett, ahol az imént még Elliot feje pihent. – Már eléggé vizes vagyok, nem igaz? – kérdezte Juliana. Kigombolta az ingváll felső két gombját, és Elliot férfiassága ismét felágaskodott.

– Állj fel! – kérte. – Vetkőzz le! Látni akarlak. Juliana elpirult, de felállt, keze még a gombokat fogta. – Csak nagyon komisz nő művel ilyesmit. – Csak akkor komisz, ha a férfi történetesen nem a férje. – Elliot összefonta ujjait a tarkója mögött, a vére forróbb volt a fürdővíznél is. – De hiszen te is komisz vagy, kislány. Beültél egy férfi ölébe a kápolnában, és megkérted, hogy vegyen feleségül. – Nem egészen így történt. – Én így emlékszem rá, kedvesem. Rajta! Vetkőzz le! Elliot ismét a kád szélére tette a kezét, ám ujjai most már ellazultak, felmelegedtek. Némi habozás után Juliana még egy gombot kioldott az ingvállán. Fűzője nyakvonalán elbűvölő kis masni díszelgett. Elliot mohón leste Juliana kissé remegő ujjait, miközben egész végig kigombolta az öltözékét. – Vedd le! – utasította. Juliana levette a ruhadarabot, és egy székre tette. Karja meztelen volt, a fűző tartotta a keblét és a derekát. – Folytasd! – mondta Elliot. Juliana elpirult, nemcsak az arca, hanem a nyaka is. Az orrán sötétlő tíz szeplőn kívül testét szeplők borították a nyakán és a mellkasán is, sőt a két keble között is, amit a pír még erősebben kihangsúlyozott. Juliana kikapcsolta a fűzőborítót, és hátranyúlt, hogy kifűzze magát. Lekerült a fűző – az asszony megkönnyebbülten sóhajtott fel –, és előbukkant alóla az alsónemű felső része. – A szoknyát is? – kérdezte Juliana, félretéve a fűzőt. – Meg az alsószoknyákat és minden egyéb szerkezetet, amit csak viselsz alattuk. – Muszáj legalább egy kis turnűrt hordanom, másként lógna rajtam a ruha. – Juliana kikapcsolta és levette a szoknyáját. Kikötötte a derekát, majd kilépett az alsószoknyákból és a turnűrből. Nem maradt rajta csupán az alsóneműje, a harisnyája és a lapos sarkú cipője. Keze az alsóneműhöz nyúlt. – Ezt is vegyem le? Elliotnak hirtelen eszébe jutott egy emlék: fájdalmasan fiatal volt, és rövid szabadság után indult visszafelé Indiába. Bajtársaival egy marseille-i kabaréban kötöttek ki, ahol fiatal hölgyek sétáltak a színpadon alsóneműben, és kiabáltak a közönségnek. – Mit vegyünk le, messieurs? Az a röpke betekintés az egyértelmű bűn rejtelmeibe messze nem volt olyan erotikus, mint ahogyan Juliana szégyenlősen megkérdezte: Ezt is vegyem le? – A cipőt és a harisnyát – válaszolta Elliot. Egész teste elernyedt, kivéve májusfaként meredező férfiasságát. De hát elvégre mit is jelképez a májusfa? – Ó, igen. – Juliana levette strapabíró, hétköznapi cipőjét és a harisnyáját. – Elég! – szólalt meg Elliot. – Gyere ide! Juliana habozva a kádhoz sétált. Egy lépés, kettő, három… Elliot kinyúlt, elkapta Juliana derekát, és magához húzta. Az asszony nem sikoltott fel, amikor vizes lett. Nevetett.

Elliot imádta a nevetését. Ám leginkább azt élvezte, hogy vele együtt nevetett. A férfi teljesen behúzta Julianát a kádba, és az ölébe ültette, meredező férfiasságára, két karjával szorosan magához ölelve. Juliana Elliothoz simult, és megállapította, hogy a férfi remekül fest vizesen. Sötét szempilláján gyöngyöző vízcseppek csillogtak, nedves haja sötétarany színben pompázott. A pillái mögött világosszürke szeme szinte ezüstnek látszott, a tekintete átmelegítette Julianát a lassan kihűlő vízben. Vízcseppek csillogtak Elliot vállán is, nyakának tövében, és alágördültek a tetoválására. A víztől begöndörödött, sötétarannyá változott a mellszőrzete is. Elliot keze Julianát simogatta vizes alsóneműjében, a derekát, a hátát, a keblét. Elliot szeme majdnem lecsukódott a kialvatlanságtól, de érintése magabiztos és erős volt. Karjában ringatta Julianát, hüvelykujjával hátrabillentette a fejét. Szájon csókolta, lenyalta ajkáról a vizet. Juliana megnyalta férje pofacsontját, tetszett neki, ahogyan a nyelvétől színt vált Elliot lebarnult bőre. A férfi újra szájon csókolta, de most vadabbul, kevésbé játékosan. Juliana csuromvizes volt, alsóneműje a testére tapadt, a vékony kelme nem rejthetett el férje szeme elől semmit. Elliot kezébe vette az asszony keblét, érezte, hogy kemény mellbimbója az ujjainak feszül. Lassan, szenvedélyesen, vigaszt keresve csókolta. Izgalmi állapotában férfiassága keményen ágaskodott. Juliana szorosan hozzásimult, ami igencsak kedvére volt. – Bestia – suttogta Elliot. Megragadta az asszony derekát, lehámozta testéről a bugyogót. A ruhadarab nedves cuppanással ért földet a kád mellett. Nem volt a dézsában elegendő hely a szeretkezéshez. Elliot ismét megcsókolta Julianát, lenyalta ajkáról a vizet, nyelvét a szájába csúsztatta. Juliana Elliothoz dörzsölte vizes vállát, magához húzta a férfit, hogy még szenvedélyesebben csókolja. Elliot keze végigjárta az asszony minden porcikáját: combját, fenekét, derekát, keblét. Vágyakozva csókolta, először cirógatva, majd határozott birtoklással. Karjába emelte az asszonyt, és felállt vele a kádban. Csorgott a testükről a víz, vissza a kádba és végig a padlón. Elliot lehúzta Julianáról az alsóinget, és magához szorította vizes, meztelen testét. Újabb csókok következtek, Elliot fél kézzel az asszony feneke alá nyúlt, úgy emelte magához, és mohón csókolta. Teste köré kulcsolta Juliana lábát, ágaskodó férfiassága felesége combjához simult, miközben kilépett vele a kádból.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET Az ágy kétlépésnyire volt. Juliana a hátán kötött ki, Elliot gyengéden tette le, azután betakarta nedves és forró testével. Folyamatosan csókolta az asszonyt. Széttárta a lábát, kérges keze Juliana puha bőrét dörzsölte, és akkor beléhatolt. A lepedő egykettőre átnedvesedett, miközben szeretkeztek, Elliot tekintete elsötétült, amint éppolyan mohón szerette az asszonyt, ahogyan csókolta. Elliot erőteljes kis döfésekkel dolgozott, Juliana repeső szívvel kiáltott fel a gyönyörtől. Elliot egyre nehezülő szemhéjjal addig szerette Julianát, amíg végül el nem élvezett, azután magához szorította az asszonyt, és mély, mozdulatlan álomba merült. * Amikor Juliana felébredt, és lemerészkedett a földszintre, a ház ismét tele volt falubeliekkel, akik a McGregor-kastély helyrehozásán munkálkodtak. Juliana hallotta őket megjönni, amikor még Elliot mellett feküdt, ezért különös gonddal fésülködött meg a tükör előtt, és tiszta ruhát vett, amelyen nem hagyott nyomot a padlót borító víz. Elliot az ágyban feküdt, a csípőjére csúszott takaró alól figyelte az asszonyt. Félmosolya határozottan csibészes volt. – Menj nyugodtan! – biztatta, amikor felesége kissé habozott. – Vissza a listáidhoz. Juliana a férjére mosolygott, teste boldogan pezsgett, de rávette magát a távozásra. Mahindar haladt el mellette a lépcsőn felfelé, Elliothoz tartva. Szemlátomást pontosan tudta, mikor van rá szüksége Elliotnak. Juliana a lépcsőfordulóban megállította az indiai férfit. – Mahindar! – mondta. – Köszönöm. Mindazt, amit tett. Mahindar elcsodálkozott. – Alig kezdtem hozzá, memsahib. Még sok a tennivaló. – Úgy értem, amit Elliotért tett. Vigyázott rá. Gondját viselte. Nem volt kötelessége. Mahindar a fejét rázta. – A sahibra igenis vigyázni kellett. Még most is vigyázni kell rá. Amikor rátaláltunk, a házától sokmérföldnyire, vakon bolyongott, teljesen kiszáradt, kis híján belehalt a kegyetlen napszúrásba. Hazavittük. Nem hagyhattuk meghalni. – Nem mindenkinek esett volna meg rajta a szíve. – Úgy neveltek, hogy mindig segítsem a szerencsétleneket. Ráadásul a sahib egykor jót cselekedett velem. Megszabadított egy olyan ember kezéből, aki szégyenletesen meggyötört. – Mahindar mosolygott. – Még be is húzott neki egyet. Az nagyon tetszett a feleségemnek. Ám amúgy is segítettünk volna a sahibon. Mert a szó szoros értelmében jó ember. – Én is mindig így gondoltam. – Juliana tétovázott. – Nem tudod, hogyan menekült el arról a szörnyű helyről, akárhol is volt? – Nem, memsahib. Sohasem osztotta meg velem az egész történetet. Csak pár részletét.

Juliana félreállt, hogy két ember elmehessen mellette egy feltekert szőnyeggel, és intett nekik, hogy vigyék csak. Nem most volt itt az ideje, hogy megismerje a férje rémtörténetét, és amúgy is azt szerette volna, ha maga Elliot meséli el. – Köszönöm, Mahindar – hálálkodott teljes szívéből, azután lement a földszintre a listáihoz és a leveleihez. * Juliana örült, hogy amíg odafenn időzött Elliottal, Hamish elhozta a postát, benne mindenféle hírekkel és levelekkel a családjáról. Magával vitte a leveleket az ebédlőbe, hogy elolvassa. Ainsley aranyos, hosszú, bőbeszédű levelet írt, amilyet csak Ainsley tud fogalmazni. Azt írta, megérti, miért szeretné Juliana, hogy egy darabig távol maradjanak, de a nyár közepi mulatságra meglátogatják, az egész Mackenzie családdal együtt. Arról is biztosította Julianát, hogy a nászajándékokat visszaküldték, csak azoknak nem, akik tökéletesen elégedettek voltak Juliana és Elliot frigyével. Ezeket az ajándékokat rövidesen futár viszi a McGregor-kastélyba, valószínűleg még a héten. Ainsley azzal zárta a levelet, hogy hálás Julianának, amiért hozzáment beteg bátyjához, és biztos benne, hogy jó hatással lesz Elliotra. Elliot fivére, Sinclair mindkettőjüknek címezte a levelét, amelyben kifejezte, mennyire örül a dolgok alakulásának. Az Elliotnál két évvel idősebb Sinclair megígérte, hogy igyekszik részt venni a mulatságon, de nemcsak a bírósági ügyek tartóztatják Londonban, hanem két gyermeke is, akik hetente új nevelőnőt fogyasztanak el. Sinclair ellenállt a kísértésnek, hogy nyáron Elliot és Juliana nyakába varrja a kölyköket – bizonyára szükségük van némi időre , hogy megismerjék egymást, mielőtt rájuk ereszti a McBride család szent szörnyetegeit. Ezért inkább Ainsley nyakába varrja őket. Juliana mosolyogva fejezte be a levelet. Sinclair jóindulatú ember volt, és mélységesen szerette a feleségét, aki olyan fiatalon eltávozott, ezért kellett egyedül nevelnie két gyermekét. Juliana apja a maga tartózkodó modorában azt írta, hogy örül Juliana boldogságának. Arra is finoman utalt, hogy ha valamiért Juliana mégsem volna boldog, nyugodtan hazatérhet, nem fognak kérdezősködni. Ebben az esetben Mr. St. John megszerzi a legjobb válóügyvédet. Bárki más hűvösnek találta volna ezt a levelet, de Juliana ismerte az apját. Mély érzésű ember volt, de már régen eldöntötte, hogy senkit nem terhel az érzelmeivel. A higgadt és megfontolt skót mintapéldánya volt, aki mindig a legrosszabbra számít, de némán fogadja a legjobbat is, ha arra kerül sor. Gemma levele volt a leghosszabb. Juliana azt szerette Gemmában, hogy senki kedvéért nem titkolózott. Nyílt és becsületes volt, és ha egyesek kissé elhamarkodottnak találták is néha a véleményét, mindig tudhatták, hányadán állnak vele. Gemma St. John nem ismerte az udvarias hazugságot. Legyen szó jóról vagy rosszról, a nyers igazságot szerette.

Tudatnom kell veled, mit beszélnek az emberek, hogy előre számíthass rá, ha visszatérsz Edinburgh-ba. Nem mindenkinek ez a véleménye, de sokan úgy vélik, gyors elhatározásod, hogy hozzámész Elliothoz, azt mutatja, ugyanolyan vagy, mint édesanyád. Mindaz, amit egész életedben cselekedtél, bizonyítva, hogy mégsem édesanyád nyomdokaiban jársz, nem számít semmit az olyan gondolkodású hölgyeknek, mint Lady Gascogne és Mrs. Bassington-Smith. Természetesen ezt nem hagyhattam annyiban. Közöltem Mrs. BassingtonSmithszel, hogy anyád valóban kelekótya volt, amit mindannyian tudtunk, de te annyira hasonlítasz rá, mint virág a sajtra. Megmondtam neki, hogy jól tetted, amikor igent mondtál Mr. McBride jókor érkezett lánykérésére. Most férjed és saját otthonod van. Minden jó, ha a vége jó. Nos, elhallgattattam a hölgyet, elképzelheted. De tudom jól, amikor nem hallom, csak hajtogatják a magukét. A társaság nem tud meglenni az efféle nézeteltérések nélkül, de úgy gondoltam, figyelmeztetlek. Ugyanakkor akadnak pártfogóid is, például én, akik úgy vélik, óriási szerencséd, hogy megmenekültél Mr. Barclaytól. Ami pedig Mr. McBride személyét illeti, mindenki elmondhatja, hogy úriember, és senki nem tagadhatja, hogy tökéletesen tiszteletreméltó család sarja. Természetesen hozzáteszik, milyen kár, hogy bolond… Juliana némi rossz érzéssel, ugyanakkor megnyugodva fejezte be a levélolvasást. Maga elé képzelte a meglehetősen csinos Mrs. Bassington-Smitht, aki egy magasrangú bíró felesége volt, a tökéletesen bodorított, fekete hajával, amint a legyezője fölött kijelenti, hogy Juliana nem különb az anyjánál. Haragra lobbant. Hiszen senkinek semmi köze hozzá, miért ment feleségül Elliothoz, és hogyan élnek. Mrs. Bassington-Smith nem szerepelt a nyárközépi mulatság meghívottjainak listáján, és Juliana úgy döntött, hogy mostantól fogva nem lesz rajta egyetlen listáján sem. Elliot nem bolond. Nem igazán. Megzavarták a szörnyűségek, amelyeket átélt, és most igyekszik meggyógyulni. Juliana elnyomta bosszúságát, hogy válaszolni tudjon a levelekre, méghozzá először azoknak válaszolt, akiket a legjobban kedvelt. Írt aberdeeni és edinburgh-i kereskedőknek is, különböző holmikat rendelt a házhoz, az ünnepséghez és a bálhoz. Elliot azt üzente Mahindarral, hogy az anyagiakra való tekintet nélkül megvehet bármit, amit akar, vagy amire szüksége van. Juliana a kislány kora óta megszokott takarékosságával és hatékonyságával a legjobb minőséget kereste a legolcsóbban. Mire megírta a leveleket, és Hamish gondjaira bízta a csomagot, hogy vigye a faluba, már el is érkezett az ebéd ideje, amelyet Juliana Chinivel költött el. Juliana látta, hogy a kislányt megtanították illedelmesen étkezni, ügyesen fogta a kanalat és a villát, csupán a kenyeret ette kézzel. Melegség öntötte el, miközben a kislányt figyelte. Ki ne lett volna képes szeretni ezt a fekete hajú, bájos mosolyú, angol és pandzsábi keveréknyelven csacsogó gyermeket? Chini szeme sötétbarnán ragyogott, egyébként Elliotra hasonlított. Szép lesz, mire felnő, és Juliana esküvel fogadta, hogy mindvégig vigyázni fog rá. Az ebéd végeztével belépett Channan, hogy visszakísérje Chinit a konyhába. A kislány

szívesen ment, hogy játsszon immár nemcsak a kecskével, hanem a kutyával is, amely nem mutatott semmiféle hajlandóságot arra, hogy visszatérjen Mr. McPhersonhoz. Chini előbb még Juliana ölébe mászott, és gyors puszit nyomott az arcára, az asszony pedig magához szorította a kicsit. Szívből örült, hogy Elliot elhozta Indiából a kislányt saját hazájába, ahol biztonságban lehet. Chini adott Julianának még egy nyálas puszit, azután lemászott az öléből, engedelmesen megfogta Channan kezét, és elvonultak. Fél perce sem távoztak, amikor Mahindar sietett be kétségbeesetten az ebédlőbe. – Memsahib, látogatói érkeztek. – Vendégek? – Juliana gyorsan felpattant, asztalkendőjével megtörölte Chini ragacsos puszijának a helyét. – Jóságos ég, ki jön ide, amikor a feje tetején áll minden? Mahindar odanyújtatta nagy kezében a jókora ezüsttálcát. Két kártya feküdt rajta, Mrs. Terrell és Mrs. Dalrymple nevével.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET – Jóságos ég! – sóhajtott fel Juliana. – Világosan megmondtam nekik, hogy a ház nem alkalmas vendégfogadásra, és nem is lesz az egészen az ünnepségig. Hová ültessem őket? – Ne izgassa fel magát, memsahib! A reggeli szalonnak kijelölt helyiség tiszta és takaros. Odavihetem a teát, kis süteményekkel. Miss Rossmoran megtanította Channant, miként süthet ízletes, kis süteményeket. – Nagyszerű, Mahindar. Valóságos csoda vagy. Igen, kísérd őket oda, és mondd, hogy rögtön megyek! Mahindar gyorsan és halkan távozott. Juliana a tükör előtt megigazította a haját. Nem igazán volt vendégfogadáshoz öltözve dísztelen, barna puplin hétköznapi ruhájában, bár edinburgh-i varrónője minden ruháját igen csinosra tervezte, még ha nem is illett az alkalomhoz. Ez van, gondolta Juliana bosszúsan, miközben átvágott a házban uralkodó káoszon. Mrs. Terrell és Mrs. Dalrymple udvariasan felállt, amikor Juliana belépett. Végigmérték Juliana ruháját, jelentőségteljesen összenéztek, ám egyetlen arcvonásuk sem rezzent. – Elnézést kérek a por és a zaj miatt – szabadkozott Juliana pirulva. – A házban éppen felújítás folyik, mint látják. A hölgyek leültek, és hangosan kijelentették, hogy semmi baj, nem vártak mást, a reggeli szalon igazán bájos, gyönyörű a kilátás, csodálatos lesz, ha elkészül. Mahindar belopakodott az Ainsleytől kapott teáskészlettel és egy háromemeletes, aprósüteményekkel teli kínálóval, miközben a hölgyek csevegtek. Juliana töltötte ki a teát. – Csodálom, hogy a férje magával hozta a bennszülött szolgálóit is – jegyezte meg Mrs. Dalrymple, amint elvette a csészét, és belemártott egy süteményt a kínálóról, amely Mahindar kezében pihent. – Indiában be kellett ugyan érnünk a szolgálataikkal, de jobban szeretem a skót személyzetet. Az indiaiak folyton osonnak, és egytől egyig arcátlan tolvajok. Felettébb dühítő. Juliana óvatosan Mahindarra pillantott, akinek rezzenéstelen maradt az arca. – Mahindar és a rokonai nem tolvajok – jelentette ki Juliana. – Nagyszerű emberek. – Higgye el, hogy megbízhatatlanok! – hadonászott Mrs. Dalrymple a süteménnyel. – El sem tudom képzelni, mi a csodát gondolhatott Mr. McBride. A hinduk nem hajlandók sztéket főzni, képzelje csak el, Mrs. Terrell. Nem is esznek húst. – Mahindar nem hindu – tiltakozott Juliana. – Szikh. Mrs. Dalrymple megborzongott. – Még rosszabb. Rendkívül vérszomjas társaság. – Mahindart egyáltalán nem találom vérszomjasnak – ellenkezett Juliana. – Ráadásul kifogástalanul beszél angolul. – Metsző pillantást vetett Mrs. Dalrymple irányába. Ám az asszony rá sem hederített, teljesen lekötötte a sütemény. Apró falatokban ízlelgette, azután igen különös arcot vágott, majd köhögésben tört ki. – A magasságos ég segítsen rajtunk! Megmérgeztek minket!

– Mahindar megdöbbent. Mrs. Terrell, aki a kilátásban gyönyörködött, hirtelen odafordult. Juliana egy szalvétát nyomott Mrs. Dalrymple kezébe, és megpróbálta leplezni az undorát, amikor az asszony beleköpte a megrágott süteményt. – Méreg – hörögte Mrs. Dalrymple. – Azonnal hívják ide a rendőrbiztost! – Ostobaság! – Juliana elvett egy süteményt, és megkóstolta. Az ízek ugyan szokatlanok voltak, de felismerte őket. – Fahéj, kardamum és némi feketebors. Semmi több. Nagyon is finom. Kérlek, add át elismerésemet a feleségednek, Mahindar! – Kedvesen rámosolygott, így próbálta meg jelezni Mahindarnak, hogy meneküljön a szobából, ha kedves az élete. Mahindar udvariasan meghajolt. – Köszönöm, memsahib. Méltóságteljesen megfordult, azzal kisétált a szobából. – Látja már, mit értek osonáson? – kérdezte Mrs. Dalrymple. – Méghogy borsot tenni a süteménybe? Micsoda tudatlanság! Merő ostobaság. Képtelenek tisztességesen főzni. – Mrs. Dalrymple – szólt rá Juliana, és már nem is próbált uralkodni magán. – Ha azért jött ide, hogy szidja a szolgálóimat és a konyhámat, meg kell kérnem, hogy rögtön távozzon! – Nagyon jól tudja, miért jöttem ma ide – válaszolta Mrs. Dalrymple. Mrs. Terrell bólintott. – Még egyszer figyelmeztetni akartuk, kedves Mrs. McBride. Mrs. Terrell talán harmincöt éves lehetett, de kerek arcával és őszülő hajával legalább ötvennek látszott. Az a fajta asszony volt, aki inkább meghalt volna, semhogy mesterségesen színezze a haját. Remek szabású, drága kelméből készült ruhája szinte hivalkodóan egyszerű volt. Egész lénye azt sugallta: A férjemnek van pénze, de én mértékletes vagyok, és soha nem hoznék szégyent rá. mint egyes asszonyok, akik puplinruhában fogadják a vendégeket. – Még egyszer figyelmeztetni? – csodálkozott Juliana. – Hogy érti ezt? – Mrs. Dalrymple táviratozott a Scotland Yardnak, és vizsgálat indult Mr. McBride ellen. A gyilkosság igen súlyos bűncselekmény, Mrs. McBride. – Valóban – felelte Juliana fagyosan. – Méghozzá olyan súlyos, hogy minden kétséget kizáróan bizonyítani kell. Senkit nem szabad könnyelműen megvádolni. – Nem vádolok senkit könnyelműen – tiltakozott Mrs. Dalrymple. – Archibald remek fiú volt. A férjem szinte saját fiaként szerette. – Világoskék szemével sűrűn pislogott, de Juliana egyetlen könnyet sem látott. – Mr. Stacy elindult, hogy egy szép napon meglátogassa az ön férjét az ültetvényén, és megnézze, miként boldogul a szörnyű megpróbáltatások után. Mr. Stacy azonban eltűnt, valószínűleg meghalt. Egy szemtanú látta együtt a két férfit, azután Mr. Stacynek nyoma veszett. – Miféle tanú? – kérdezte Juliana. – Szeretnék beszélni vele. Mrs. Dalrymple gúnyosan tekintett Julianára. – Nem árulom el a nevét. Így tanácsolták. Juliana hátán végigfutott a hideg, de a hangja magabiztosan csengett. – Hát csak vizsgálódjanak, Mrs. Dalrymple! Mr. McBride úgy véli, hogy Mr. Stacy él. Mrs. Dalrymple összerezzent, még magára is löttyintett egy kis teát.

– Archibald Stacy él? Akkor hát ide tudja hívni? Juliana habozott. – Egy csettintéssel nem. – Látja? – kérdezte Mrs. Dalrymple diadalmasan. – A férje azt állítja, hogy Mr. Stacyt élve hagyta Indiában, Mr. Dalrymple és én pedig be fogjuk bizonyítani, hogy ez nem igaz. – Nem lehet lebeszélni róla, kedvesem – mondta Julianának Mrs. Terrell. Juliana mozdulatlanul ült, de a szívében forrt a düh. Múlt éjjel, miközben egyedül feküdt az ágyban, elhatározta, hogy bízni fog Elliotban. Igen, Elliot néha tébolyultként viselkedett, de ez még nem jelentette azt, hogy nincs igaza. Ám Mrs. Dalrymple felkeltette benne a természetes aggodalmat, hogy Elliotnak mégsincs igaza, és bárki bujkál is az erdőben, nem Mr. Stacy az. Nem. Juliana minden egyes érvet mérlegelt, mielőtt levonta a következtetést. Elliot mellé akart állni. Nem lesz olyan, mint az anyja, aki szabadon becsmérelte Juliana apját, amikor csak tehette. Juliana édesanyja gyönyörű szép asszony volt, akit saját családja reménytelenül elkényeztetett, és akit bosszantott a St. Johnház szolid méltósága. Juliana nagy levegőt vett, hogy megmondja a magáét Mrs. Dalrymple-nek, amikor maga Elliot lépett be a szobába. Juliana félrenyelte a teát. Elliot kopott szoknyát, ócska cipőt és vászoninget viselt, ráadásul minden koszos, poros és festékes volt rajta, mert segített az embereknek fűrészelni, kalapálni, és eltakarítani a törmeléket. A haja és az arca is csupa por volt, szürke szeme vadul villogott. – Juliana – mondta, majd olyan felföldi tájszólásban folytatta, hogy Juliana is alig értette. – Aszt hall’ttam, társ’ságod gyütt. Űk vónának az asszoniságok? Juliana megköszörülte a torkát. – Mrs. Terrell, a szomszédunk és Mrs. Dalrymple, a glasgow-i barátnője. – Aha – bólintott Elliot. Azután fura hangok hagyták el a száját: Gae nae leaver due gran doch blochen. Értelmetlen zagyvaság. – Pontosan – bólintott Juliana, mintha minden szót értett volna. – Mi baj, asszoniság? – fordult Elliot Mrs. Dalrymple felé. – Nem érti a jó skót beszídet? – Már régóta csak az egyszerű angolt beszélem – válaszolta Mrs. Dalrymple. – Ma ilyen világot élünk, Mr. McBride. – Bolond ez a világ. – Elliot újra beszélni kezdett, de Juliana ezúttal tényleg nem értette. A lágy mássalhangzók és hosszú magánhangzók nem származtak egyetlen általa ismert nyelvből sem, de nem hasonlítottak a pandzsábira sem, amelyet Mahindar és családja beszélt. Ám úgy kortyolta a teáját, mintha nem történt volna semmi különös. Elliot nyitva hagyta az ajtót. A folyosón Komal kiabált pandzsábi nyelven, és McGregor bátyó tele torokból veszekedett vele. – Hozd vissza, ostoba némber! Férfiembernek joga van egy-két palackkal tartania az ágya alatt. Hiszen ez jó fajta whisky. Érted már? Az ördögbe! Beengedted a kecskét! Mekegés hallatszott, paták kopogtak a kövezeten, majd Chini kacagása csendült fel, amint végigkergette a kecskét a folyosón. – Igazam volt – jegyezte meg Mrs. Dalrymple. – Ez tényleg bolondokháza. Juliana felállt. – Akkor nem fog fájdalmat okozni önnek, ha most elhagyja. Köszönöm a

figyelmeztetést, hölgyeim. A férjemmel megfontoljuk. – Annál többre lesz szükség. – Mrs. Dalrymple lecsapta a teáscsészét az asztalra, azután sietve felpattant. Mrs. Terrell méltóságteljesen állt fel. – Mr. Dalrymple beszélni fog önnel, Mr. McBride. Elliot némán bólintott, mint akinek úgysem számít. Abban a pillanatban az öreg McGregor rontott be, két kezében egy-egy üveg whiskyvel, amelyet Komal megpróbált elvenni tőle. – Kislány, mondd meg ennek a hibbant nőszemélynek, hogy hagyjon végre békén! Ó! – Mr. McGregor elhallgatott, élénk tekintetével akkor pillantotta csak meg a látogatóba érkezett hölgyek döbbent arcát. – Mrs. Dull Pimple. Éppen távozik? Akkor hát további szép napot! Amint meghajolt, Komal kikapta a kezéből az egyik üveget, majd diadalmasan magasra emelte. Azután arca elé húzta a kendőjét, és a fal felé fordult, amíg a vendég hölgyek gyorsan elhaladtak mellette. – Gyere, Prunella! – mondta Mrs. Dalrymple. – Szelet vetettek, most arathatják a vihart. – Komal tarka hátára pillantott. – Meg kell őket korbácsolni. Másként sohasem tanulnak meg viselkedni. McGregor egyszerre felélénkült a dühtől. – Ha egyetlen ujjal is hozzá mer érni, lelövöm! Itt é n vagyok az úr, ezt jól jegyezze meg! Juliana elsietett az öreg McGregor mellett, aki veszélyesen hadonászott az üveggel. – Jobb lesz, ha mielőbb távoznak – mondta Mrs. Terrellnek, és szinte kilökte a két nőt a folyosóra. – Mindenre képes, ha feldühítik. Mrs. Dalrymple szinte futott az ajtóhoz, kis híján nekiment két köveket cipelő férfinak. – El az utamból! – kiáltotta. – A hátsó ajtót kellene használniuk. A hátsót! Kirohant. Mekegés, majd sikoly, végül Chini korholó hangja hallatszott. Juliana kisietett, nyomában az aggódó Mrs. Terrell-lel, és arra léptek ki az ajtón, hogy Mrs. Dalrymple kötélhúzást játszik a kecskével. Az oktalan állat elkapta a mellette elsiető asszony selyemsáljának rojtjait, és szorgalmasan rágni kezdte. Mrs. Dalrymple rémülten igyekezett kihúzni a drága ruhadarabot az állat szájából. – Nem szabad! – fenyegette meg Chini a kecskét az ujjával. – Rossz kecske. – Pogány kölyök! – Mrs. Dalrymple felemelte a kezét, hogy arcul üsse a kislányt. Juliana dühbe gurult, elkapta az asszony kezét, és megszorította a csuklóját. – Ne merje megütni! Hogy jut egyáltalán az eszébe? Mrs. Dalrymple szabadulni akart, ám Juliana erős volt. A kecske – undorodva, netán más okból – kiköpte a sálat. Juliana felkapta a földről, és odadobta Mrs. Dalrymple-nek. – Soha többé ne merészelje betenni a lábát ebbe a házba! Arra számított, hogy Mrs. Dalrymple felkiált, hogy tönkrement a sál, és követelni fogja az árát, de a nő csupán egy dühös pillantással végigmérte Julianát, majd elfordult. Ám szemében különös ravaszság rejlett, hiába volt haragos és rémült, mintha tudott volna valamit, amit Juliana még nem is sejtett. Julianának ez nem volt ínyére, ám pillanatnyilag mérgesebb volt annál, semhogy

fájdítsa miatta a fejét. – Mrs. Terrell – mondta higgadt hangon. – Attól tartok, hogy amíg Mrs. Dalrymple önnél tartózkodik, nem fogadhatom a házamban. Mrs. Terrell megőrizte hűvös nyugalmát. – Ezt sajnálattal hallom, Mrs. McBride. – Megigazította a kesztyűjét. – Ebben a völgyben az úri hölgyek engem tekintenek a társasági élet vezetőjének. Úgy gondolom, hogy a példám követve, nem fogják szívesen fogadni az ismeretségét. Ön ma tönkretette a hírnevét, őszintén meg kell állapítanom. Sarkon fordult – ügyelve, hogy az ő sálja ne libbenjen a kecske szájának közelébe –, és követte Mrs. Dalrymple-t kifelé a kapun, amely előtt nyitott hintó várakozott. – Igazán? – kiáltotta Juliana az asszony után. – Meglátjuk! – Lenézett a kecskére, amely még békésen kérődzött a sál szájában maradt darabján, és megsimogatta a fejét. – Ügyes kecske – dicsérte, azután kézen fogta Chinit, és bevitte a házba. Odabenn az öreg McGregor vígan táncolt. A mosolygó Komalba karolva végiglejtett a tágas előcsarnokon, majd a másik karjával karolt az asszonyba, és úgy ugrándozott visszafelé. Az egyik üveg még mindig Komalnál volt, a másik Mr. McGregornál, és tánc közben folyton egyik kezükből a másikba vették. Elliot nevetett. – Cseppet sem mulatságos – csóválta Juliana komoran a fejét. – Ez a nő egyszerűen visszataszító. Közölte, hogy máris vizsgálat indult ellened, Elliot. Azt akarja, hogy elítéljenek. – Nem vádolhatnak egy olyan ember megölésével, aki él és virul. – Nagyon szeretném, ha Mr. Stacy megkönnyítené a dolgunkat, és felbukkanna végre. Igazán tapintatlan, hogy nem teszi. Elliot vállat vont. – Azt tesz, amit csak akar. Vissza is mehet oda, ahonnan jött, anélkül hogy jelentkezne. – Nem túlságosan segítőkész. Elliot akkor Julianáról McGregorra nézett. Az öreg abbahagyta a táncot, és megveregette Komal vállát. – Ne félj, asszony! – mondta McGregor. – Nem hagyom, hogy az undok némber valaha is bántson. Komal elégedetten McGregorra mosolygott. Valósággal ragyogott az arca. Az idős férfi hirtelen tűzvörös lett, és dadogni kezdett. Komal kikapta a kezéből a másik whiskysüveget, és elszaladt vele a konyha irányába. – A szentségedet, asszony! – rohant utána McGregor, nyomukban a kacagó Chinivel. Két különböző nyelven visszhangzott a kiabálás a konyhához vezető folyosón. – Vén csirkefogó – mosolygott Juliana. Visszafordult Elliothoz, aki kényelmesen nekitámaszkodott a kanapé hátának, a szoknyája alatt jól kirajzolódott erős combja. Ha Elliot nem is volt hajlandó beszámolni Julianának a számára fontos dolgokról, felesége legalább férje látványában gyönyörködhetett. Az érintésében. Egész nap érezte a fürdő finom vizének melegségét. – Tényleg muszáj kezdenünk valamit a Dalrymple házaspárral – erősködött Juliana. –

Veszélyesek lehetnek. Elliot ismét vállat vont. – Mrs. Dalrymple nem skót, bármit is állít. Egy szót sem értett abból, amit mondtam neki. – Elliot, drágám, én sem értettem. A férfi vidáman mosolygott. – Semmiképpen sem állíthatnak bíróság elé gyilkosságért, ha nincs holttest, nincs sír, és nincs sírkő. – De még bíróság elé állíthatnak, ha továbbra sem kerül elő, mint a Mr. Stacy eltűnéséért felelős személyt. Ha másért nem is. – A pompás brit jogrendszer szerint bizonyítaniuk kell a bűntettet. – Elliot elhallgatott. – De Mrs. Dalrymple nem téved, kislány. Valóban gyilkos vagyok. – Nem – tiltakozott Juliana makacsul. – Nem vagy gyilkos, ha Mr. Stacy életben van. – Életben van. – Elliot megmarkolta a kanapé hátlapját, látszott, hogy nagyon erősen. – Nem róla beszélek. Hanem másokról. – Úgy érted, hogy a seregben öltél. A csatákban. Elliot ismét hallgatott, mintha össze akarta volna szedni az emlékeit, amelyekre nem akart visszagondolni. – Nem. Amikor fogolyként raboskodtam. A fogvatartóim megtanítottak puszta kézzel embert ölni, azután kényszerítettek, hogy meg is tegyem.

HUSZADIK FEJEZET Juliana szokásos csodálkozó pillantásával bámult Elliotra, mint aki nem akarja elhinni a rémes szörnyűségeket, amelyeket a férfi feltárt előtte. Kék szeme tágra nyílt. Elliot gyűlölte ezeket a pillanatokat, hiszen mindazzal, amit elárult, egyre többet pusztított el Juliana ártatlanságából. Elliot felemelte a kezét, és szemügyre vette. Kérges és megviselt volt, ujjhegyei sebesek, körmei meglepően épek ahhoz képest, hogy kitépték őket, majd később visszanőttek. – Megtanítottak, hogyan szorítsam meg egy ember torkát – suttogta. – Hogyan zúzzam össze hüvelyujjammal a légcsövét. Hogyan nyúljak a szemébe, és tépjem ki a pofacsontját. Az ember olyan keményen küzd az életéért, amikor a halálán van… Juliana karcsú, szeplős torkához kapott. – Nem kell elmondanod, ha nem akarod – rebegte. – Segítettem nekik legyilkolni az ellenséges törzs tagjait. Állattá alacsonyítottak le, és nevettek, amikor az ellenségeik az én kezemtől haltak meg. – Jaj, Elliot! Juliana legalább nem vigasztalta Mrs. Dalrymple és Mrs. Terrell szörnyű szavaival, hogy akiket megölt, pogányok voltak, így hát nem is számítanak. Emberek voltak, saját élettel és otthonnal, gyerekekkel és feleséggel, akik sírtak fájdalmas gyászukban, amikor a férfiak nem tértek többé haza. – Amikor vége lett, újra bezártak. Juliana lassan odament Elliothoz, közben le sem vette a tekintetét a férfi arcáról. Megfogta férje két kezét, felemelte, és mindkettőt megcsókolta. – Tudom, hogy nem volt más választásod – mondta. * – Megöltek volna, ha nem teszed. – Ellenkezhettem volna. Minden mérce szerint gyáva vagyok, amiért engedelmeskedtem nekik. Tiltakoznom kellett volna, vállalnom akár a halált is, ahelyett hogy vakon teljesítem a követeléseiket. Juliana forró könnye Elliot kezére hullott. – Nem volt más választásod – ismételte suttogva. Most már valószínűtlennek tűntek azok a gyors, néma összecsapások az éjszakában. Elliot megláncolva kényszerült védeni a tábort az ellenfelektől. A koromsötétben késsel támadtak Elliotra, akit a félelem és a szükség hajtott. Azért küzdött, mert nem akart meghalni. – Élnem kellett – folytatta. – Mindenáron életben akartam maradni. – Elengedte Juliana kezét, és hátrasimította egy hajtincsét. – Hogy újra láthassalak. Juliana tátott szájjal pillantott fel a férfira. – Ez tartott életben, kislány, a nappal és az éjszaka minden egyes percében. A vágy, hogy újra láthassalak. Hogy hallhassam a hangod. Hogy megérinthesselek. – Elliot végighúzta az ujját Juliana arcán. – Ámultak a szívósságomon. Démonnak,

élőhalottnak neveztek, mert nem voltam hajlandó lefeküdni és felfordulni. Nem tehettem. Addig nem, amíg újra nem láttalak. Juliana arcán könnycseppek gördültek végig. Elliot letörölte ujjával az egyiket. – Magam sem értettem, mit jelentesz nekem – mesélte –, amíg fel nem merült a veszélye, hogy soha többé nem láthatom az arcod, az édes mosolyod. Akkor megértettem. Te vagy az én kedvesem, Juliana. Mindig is az voltál. – De végül hazatértél. – Juliana egy lépést hátrált, elővette a zsebkendőjét, és megtörölte a szemét. – Hazajöttél, és nem üzentél nekem egy szót sem. – Nem akartam, hogy viszontláss, amíg fel nem gyógyulok. Megtört ember voltam. Ám rájöttem, hogy nem gyógyulhatok meg teljesen, amíg vissza nem megyek Indiába, és szembe nem nézek azzal, ami történt velem. Chini is Indiában volt, nem akartam, hogy ott maradjon, és apa nélkül nőjön fel. Visszautaztam hát, hogy lezárjam az ottani életemet, mielőtt végleg hazatérek Skóciába. – De közben hozzámehettem volna Granthez – mondta Juliana. Szipogott, kifújta az orrát, és eltette a zsebkendőjét. – Csakis azért egyeztem bele a házasságba, mert azt hittem, soha többé nem látlak. Elkéshettél volna. Elliot hagyta, hogy komor gondolatain egy pillanatra úrrá legyen a derű. – Nem féltem. Megbíztam Ainsleyt, hogy tartson szemmel, és minden tettedről számoljon be nekem. – De. – értetlenkedett Juliana. – Mikor akadt Ainsleynek ideje kémkedni utánam? – A húgom igen találékony. Sőt ravasz is. Ha nem tudott beszélni veled, mást szervezett be. És mindenről beszámolt nekem. Nem tudta biztosan, mi a célom, és a lelkére kötöttem, ne is árulja el neked, hogy érdeklődöm felőled. A bizalmát kértem. Teljesítette is a kérésemet, az ég áldja meg érte. Pontosan tudtam, mikor szándékozol feleségül menni Grant Barclayhoz, és pontosan mennyi időre van szükségem ahhoz, hogy visszaérjek Skóciába, és elorozzalak tőle. Tudtam, hogy nem fogod megváltoztatni az esküvő időpontját, percre pontosan beosztod az életedet, és sohasem borítod fel a beosztást. Juliana csodálkozásán hirtelen felülkerekedett a bosszúság. – Mondhattál volna valamit. Amikor elfogtak, halottnak hittünk… Életem legszörnyűbb időszaka volt. Semmihez sem hasonlítható. Egész nap sírtam a megkönnyebbüléstől, amikor megkaptam Ainsley táviratát, hogy megtaláltak, és jól vagy. Azután soha egy sort sem írtál, nem látogattál meg, nem beszéltél velem, nem is üzentél. – Tudom, hogy rosszul intéztem – vallotta be Elliot. – Ainsley erre azt mondaná, elvégre csak férfi vagyok. Azért tettem, mert nem akartam, hogy elutasíts. – Szóval azért jöttél el az esküvőmre, hogy az oltár elől rabolj el? – Felföldi barbár vagyok. Mi raboljuk az asszonyokat, nem tudtad? – Rémes vagy. – Mindig is az voltam. – Elliotnak sikerült elvigyorodnia. – Hiszen tudod. Juliana az arcához szorította a kezét. – Elliot, mihez kezdjek veled? Elliot nem bírt tovább távol maradni az asszonytól. Megfogta a kezét, magához rántotta, és átölelte. Arcát Juliana illatos hajához szorította, teste beszívta az asszony

testének melegét. Juliana sóhajtva ernyedt el a férfi karjában, Elliot lehunyta a szemét, csak az asszonyi test melegségére, a merev kelme alatti test lágyságára összpontosított. – Elliot – mormolta Juliana kis idő múltán. A férfi nem válaszolt. Megcsókolta az asszony haját. – Mit tegyünk a Dalrymple házaspárral? Szegény Juliana! Apró-cseprő ügyek miatt aggódik. Elliot hátradöntötte felesége fejét, és gyorsan szájon csókolta. – Talán ismerek valakit, aki segíthet. – Ki az? – Egy barát barátja. – Ismét megcsókolta Julianát, érezte ajkán a tea ízét, az elfogyasztott sütemény fahéjas-borsos zamatát. A múlt mocska nyomban szertefoszlott. A sötétség egyelőre megmaradt, készen arra, hogy behálózza Elliotot, ám egyelőre, amint bezárta az ajtót, és gyors mozdulatokkal kigombolta Juliana ruháját, elhalványult. Elliot az íróasztalnál álló székre telepedett, Julianát lovagló ülésben az ölébe ültette, majd lassan, egymást ölelve szeretkeztek. Ebben a csendes önkívületben Elliot már hinni kezdte, hogy teljesen meggyógyulhat. Talán sokáig fog tartani, és lehetséges, hogy az emlékek soha nem tűnnek el teljesen, de végre képes lesz élni. Mindössze szeretkeznie kell Julianával most és mindörökké, és soha többé nem kell félnie semmitől. * A házban egész délután és még este is folyt a munka. Elliot elszalajtotta Hamisht táviratozni Londonba, azután fogta a puskáját, és Stacy keresésére indult. A vörös szetter hűségesen követte, esze ágában sem volt visszamenni McPhersonhoz. Elliot nem akarta, hogy a kutyának baja essék, de ismerte Stacyt. Egykori barátja szerette az állatokat, és sohasem bántott volna ebet, csak hogy közelebb férkőzzön egy olyan emberhez, aki megharagította. Ha Elliot halálát akarta, csak maga Elliot lehetett a célpontja. Aznap azonban Elliot nem akadt Stacy nyomára. Talán Stacy feladta és visszavonult. Elliot nyitva tartotta a fülét a hírekre, hogy felbukkant-e ismeretlen idegen a környéken, de az utóbbi időben nem érkezett rajta kívül senki. Felmerült benne, hátha Stacy munkásként próbál bejutni a házba, de McGregor és Hamish egymérföldes körzetben ismert minden férfit, Mahindar pedig bárhol felismerte volna Stacyt. Nem volt a munkások között. Amikor az építkezők hazamentek vacsorázni és aludni, Elliot az óriás kulcsokkal bezárta, majd el is reteszelte az ajtókat. Végül kimerülten ágyba zuhant, és Julianát átölelve, mély álomba merült. Kora hajnalban McGregor felébresztette, hogy menjenek horgászni. Elliot nemcsak a botokat, hanem a puskáját is magával vitte. Újabb kutatásra akarta felhasználni az alkalmat.

McGregor nyugat felé vezette Elliotot a folyó mentén, amely a meredek dombok közül kiérve békésebb tavacskákat alkotott McPherson földjén. Ott üdvözölte őket a birtok ura. Az Elliot nyomában kocogó szetter a farkát csóválta, megszaglászta McPhersont, azután visszament Elliothoz. – Azt hiszem, elloptam a kutyáját – mondta Elliot. – Vagy a kutya lopott el engem. Nem is tudom. – Megvagyok nélküle – felelte McPherson zengő hangján. – Kedveli magát, hát miért ne? Szüksége is van kutyára abban a nagy házban. A szetter követte Elliotot a sötét, árnyékos helyre, ahol végül csendesen kivetette a horgait. Innen Elliot beláthatta felfelé és lefelé is a folyót, a dombokat, ahol egy vadász lapulhatott az övéhez hasonló puskával. A szetter egy darabig pillangókat kergetett a parton, majd lustán letelepedett, és álmosan figyelte a horgászást. A völgy békéje tökéletes volt. A folyó medencékre duzzadt, a halak ugráltak és úsztak, sőt haraptak is. McPherson és McGregor egymás után több halat is fogott, ám Elliot egyet sem. Elliotot nem izgatta a sikertelenség. Már régen megállapította, hogy a horgászásban az a jó, hogy az ember térdig hideg vízben áll, szemléli a vízforgókat, a táncoló zsinórt és az árnyakat. A horgászás azt jelenti, hogy az ember némán álldogál egy baráttal, és szót sem kell mondani. Nem érezte senkinek a jelenlétét az erdőben. Stacy nem volt ott. Talán valóban feladta, és elment. Ám az is lehetséges, hogy Elliot mégis tévedett, és Stacy soha nem járt arra. Elliot azonban biztos volt benne, hogy ott volt. – Ki a fene jár arra? – McPherson erőteljes hangja visszhangzott a víz fölött, és a halak elmenekültek. McPherson a kezével árnyékolta a szemét az erős, reggeli fény ellen, és azt látta, hogy egy férfi tart feléjük lefelé a dombról. A váratlan látogató szalonkabátot, nadrágot és cilindert viselt, öltözéke városi parkban tett sétához illett volna, nem a skót tájhoz. – Magasságos ég! – rikkantotta McGregor. – Ez Dull Pimple. Nem volt elég belőlük? – Én nem hívtam – szabadkozott McPherson. – Ugye nem hiszed, hogy én hívtam? Hé, maga! – McGregor tölcsért csinált a kezéből, és átkiáltott a túlsó partra. – Menjen innen! Idegesíti a halakat. Mr. Dalrymple nem vett tudomást az öreg McGregorról, leereszkedett a partra, megkerült egy lugast, és egyenesen Elliot felé tartott. – Mr. McBride? – kérdezte. – Örülök, hogy megismerhetem. George Dalrymple vagyok. A legénye mondta, hogy itt találom. Hamish. Nem tudhatta. – Valamit meg kell beszélnem önnel – folytatta Dalrymple. Skót neve volt, de szemlátomást igyekezett kiirtani magából minden skót tulajdonságot. Elliot ellenállt a kísértésnek, hogy skót nyelven szóljon hozzá, már csak a tréfa kedvéért is, de szándékosan erős skót akcentussal szólalt meg. – Köll, aszongya? – Igen, és mindketten tudjuk, miről van szó.

– Fogaaamam sincsen. McGregor és McPherson a folyó túlsó partjáról figyelte őket, de Elliot intett nekik, hogy maradjanak nyugodtan, ahol vannak. Vagy hazaküldi Dalrymple-t, vagy belöki a vízbe, még nem döntötte el. Dalrymple fájdalmas mosolyt küldött Elliot felé. – A feleségem szerint ön meglehetősen egyszerű ember benyomását kelti. Egyébként elnézést kell kérnem a tegnapi viselkedéséért. Rendkívül felizgatta magát. Tudja, mindketten igencsak kedveltük Mr. Stacyt. – Ő sose beszééét magukró’ – felelte Elliot. – Vagyis ő nemigen kedveeehette magukat. – Akkoriban fűztük vele szorosabbra a kapcsolatot, amikor ön éppen. szóval. eltűnt. Tartott öntől. – Mr. Dalrymple változatlanul mosolygott, ám tekintete megkeményedett. – Tisztában vagyok vele, hogy saját állítása szerint ön semmire sem emlékszik Stacy halálával kapcsolatban, de mi készen állunk értesíteni a rendőrséget, hogy ön megölte. – Igaza van. Nem emlékszem. – Mi azonban megbizonyosodtunk róla, hogy így történt. Amint a feleségem megígérte, nyomozásba kezdtünk. Elliot újra bedobta a horgot a vízbe, finoman mozdítva a csuklóját. Sehol a közelben nem úszkált hal. – Ahogy á törvénytiszteeelő póóógárokhoz illik – folytatta Elliot eltúlzott akcentussal. – Megértem persze, drága barátom. Akkoriban nem volt teljesen tiszta a tudata. Az a szóbeszéd járja, hogy most sem az, bár szemlátomást sokkal jobban van. – Köszönöm szééépen. – Mindez felettébb nyomasztó lehet a hitvese számára, aki tudomásom szerint Edinburgh egyik legtiszteletreméltóbb családjának a sarja. – Az. – Tudom, hogy szeretné megkímélni a fölösleges megrázkódtatásoktól. Elliot elfordította tekintetét a finoman táncoló úszóról, és végigmérte Dalrymple-t. A férfi sápadt arcán izzadságcseppek csillogtak a nap melegétől, vonásai túlságosan tökéletesek és finomak voltak az itteni éghajlathoz. Ha járt is Indiában, ahogyan állította, az idő letörölte róla minden nyomát az ottani perzselő napsütésnek. – Beszéééjen világosan! – sürgette Elliot. – Érdekel az ajááálata. Dalrymple elmosolyodott. – Mindketten sokat tapasztalt emberek vagyunk, Mr. McBride. Megismertük a nyomort és a gazdagságot, mindkettőt a legszélsőségesebb formájában. Nem igaz? – Aha. – Úgy tudom, ön… szert tett… némi vagyonra. Jelentős vagyonra. Ebből vásárolt birtokot is a Felföldön. – Aha. – Elliotnak nem volt ínyére a célzás, hogy netán nem kemény munkával szerezte a vagyonát, de nem tette szóvá. Nem érte meg. – Ha óhajtja, hogy világosan beszéljek, legyen! – Dalrymple egy pillantást vetett a folyó túlsó partján álló McGregorra és McPhersonra, és lehalkította a hangját. – Ön nem egészen egészséges, a felesége csinos teremtés, aki köztiszteletben áll. Bizonyos vagyok

benne, hogy meg tudunk állapodni egy olyan összegben, amely lehetővé teszi, hogy a Mr. Stacy halála ügyében indult vizsgálat ne vezessen eredményre, esetleg teljesen le is álljon.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET Elliot egy hosszú pillanatig Dalrymple-re meredt, visszahúzta, majd újra bevetette a horgot. – Nem – jelentette ki. – Tessék? – értetlenkedett Dalrymple. – Nemet mondtam. Nem kap egy fityinget sem. Dalrymple pislogott, mint aki csodálkozik, Elliot miért nem kéri meg azonnal, hogy vigye el az összes pénzét, és hagyja békén. Idegesen megnyalta az ajkát. – Mr. McBride, ön igen veszélyes helyzetben van. Megölt egy embert, azután Skóciába menekült biztonságba. Elrabolta a meggyilkolt ember gyermekét, és magával hurcolta. Nos, elismerem ugyan, hogy Mr. Stacy meglehetősen nehéz ember volt, a lánya pedig valószínűleg éhen halt volna egyedül Indiában, de kétlem, hogy örülne, ha ez a történet nyilvánosságra kerülne. – A gyerek nem az övé – jelentette ki Elliot higgadtan. – Az én lányom. Dalrymple álla leesett a csodálkozástól. – Tényleg? Jóságos ég, ember! Ebben az esetben mindenképpen megállapodásra kellene jutnunk. Ha a felesége és a családja tudomást szerez a félrelépéséről, nemcsak meg fognak botránkozni, de még be is perelhetik. Nem gondolja? – A feleségem már mindent tud. – Valóban? Ó! Elliot folytatta a horgászást. A mellette álló Dalrymple megköszörülte a torkát, meg akart szólalni, de ismét csak krákogott. – Hadd térjek vissza eredeti célomhoz! – folytatta kis idő múlva. – Ön meggyilkolta Mr. Stacyt, és ha nem óhajtja, hogy ezért felkössék, meg kell állapodnia velem. – Stacy nem halt meg. – Tessék? – Újabb zavart pislogás következett. – Azt mondtam, Archibald Stacy nem halt meg. Él és virul. Dalrymple elégedetten elmosolyodott. – Ó, ebben nem értünk egyet. Nálam van a halotti bizonyítványa. Papírt vett elő a kabátja belső zsebéből, széthajtotta, és úgy tartotta, hogy Elliot láthassa az írást és a hivatalos pecsétet. D u r r ! Madarak röppentek fel a közeli fákról. Meleg vér spriccelt Elliot ingére, csodálkozva nézte a skarlátvörös mintát a vásznon. Nem érzett fájdalmat, Dalrymple ordítását hallotta. A halotti bizonyítványt felkapta és gyengéden a folyóba sodorta a szél. Elliot egy döbbent pillanatig mozdulatlanul bámulta, majd eldobta a horgászbotot, belépett a sűrű árnyékba, és előhozta a puskáját. Dalrymple a helyén maradt, jobb kezét szorongatta, hangos vonyítás közepette. McGregor és McPherson is eltűnt az árnyékban, csak Dalrymple adta át magát olyannyira a fájdalomnak, hogy nem lépett távolabb a tűzvonalból. Elliot a fák között gyorsan és halkan a lövés irányába tartott. Felszaladt a dombra, a

párás levegő vízcseppeket alkotott a bőrén. A forgatókönyv kísértetiesen ismerős volt, annak ellenére is, hogy most magas, skót fák fogták körül. Legyűrte elméje késztetését, hogy visszaröpítse a múltba, és futott tovább. Elliot egy meglehetősen kietlen tisztásra ért, ahol egy kiugró, csupasz szikla magasodott. Erről a szikláról tökéletes kilátás nyílt a folyóra, a tóra és arra a pontra, ahol még mindig ott ácsorgott a sebesült Dalrymple. Elliot levette hátáról a puskáját, és belenézett a távcsövébe. A napfényben tisztán látszott Dalrymple alakja, akinek szája szidalmakat mormolva mozgott fájdalmában. A férfi a lövés eldördülésekor Elliottal szemben állt, a domboldalnak ez a része mindkettőjüktől oldalra esett. Stacy nem véletlenül találta el Dalrymple kezét. Mesterlövész volt, a legjobbak egyike. A Felföldön erős szél fújt, ám Stacy azzal is számolt. Dalrymple-t vette célba, nem Elliotot. Egyetlenegyszer lőtt. A szikla tövében megcsillant egy kiürült töltényhüvely. Elliot felvette, és a tarsolyába rejtette, miközben fürkészve körülnézett. Sehol nem látott elfutó emberalakot, sem mozgó aljnövényzetet vagy csemetefákat, amelyek mutatták volna az útját. A szikla körül azonban le volt taposva a fű – körös-körül. Stacy már a lövés leadása előtt letaposhatta, hogy ki ne derüljön, merre menekült. Elliot visszaakasztotta vállára a puskát, és tölcsért formált a kezéből. – Stacy! A kiáltás visszhangot vert a dombok között. Az odalent állók felpillantottak. A visszhang lassan elült, és Elliotot ismét csend ölelte körül. Ha Stacy ott is járt, már eltűnt a legmagasabb csúcsokról lefelé ereszkedő ködben. Elliot lemászott a szikláról, és a keresésére indult. * Juliana a Szent Iván éjjelére tervezett mulatság előkészületeivel töltötte az egész délelőttöt, és ellenőrizte, hogy az emberek valóban a ház legfontosabb részein dolgoznak-e. Mivel Elliot éppen McGregorral horgászott, amikor a munkások megjöttek, Juliana külön gonddal odafigyelt Chinire. Nyomban észrevette, amikor a kislány kiszaladt egyedül a házból, hogy játsszon a kecskével, és utána sietett. Örömmel fogadta az arcába sütő, reggeli napfényt. Juliana megnyugodott, amikor Chinit a konyhakertben találta – a kecskéhez csacsogott, amelyet úgy kötöttek ki, hogy ne érhesse el a futóbabot, és zabkeksszel etette az állatot. Az asszony egy percig némán gyönyörködött a gyermekben. Chini kedves kislány volt, ám apja pajkos elszántsága sem hiányzott belőle. Természetesnek találta a felfordulást, szívesen fedezte fel a McGregor-kastély rejtett zugait, imádott Hamish nyomában koslatni, és vidáman rángatta a legény skót szoknyáját, valahányszor a figyelmét követelte. A békés pillanatot megzavarta, amikor egy férfi bukkant fel a kertvégi harasztból. Hasonló ruhát viselt, mint a munkások – kockás szoknyát, csizmát és rövid ujjú inget –, aranyló, vörös szakálla kissé kuszán lógott.

Ugyanakkor nem úgy festett, mint a többi férfi. Juliana nem tudta volna megmagyarázni az okát, ám ez a férfi mégis egészen más volt. Julianára pillantott, majd a tekintete Chinin állapodott meg. Az asszony hirtelen megdermedt. Már kiáltani akart Hamish után, de uralkodott magán, mert nem tudta, mit tenne az idegen, ha megriasztaná. A férfi egyelőre nem csinált mást, csak a kislányt bámulta. Végül lassan Julianára emelte a tekintetét, egy pillanatra egymás szemébe néztek, azután a férfi sarkon fordult, és lassan elballagott. Juliana utána indult. – Mr. Stacy? A férfi nem válaszolt. Juliana jócskán lemaradva követte, miközben az idegen egyenletes léptekkel a kert vége felé tartott. Kisétált a kapun, majd be az erdőbe, ahol el is tűnt Juliana szeme elől. Juliana gyorsan odasietett, ahol a férfinak nyoma veszett, de nem tudta megállapítani, hogy az idegen merre folytatta útját. Még ott állt, amikor Mr. McGregor és Mr. McPherson közeledett kifulladva és feldúltan a folyó felől. – Nem láttak elsietni arrafelé egy idegent? – kérdezte. Juliana csak akkor figyelt fel a két férfi arckifejezésére. – Mi a baj? – McBride – lihegte McGregor. – Az urad, kislány! Ámokfutást rendez a hegyekben. – Ámokfutásról szó sincs – helyesbített McPherson. – Üldöz valakit. Egy orvvadászt, azt hiszem. Akinek véletlenül elsült a fegyvere. – Elsült a fegyvere? – kapott Juliana a torkához. – Elliot megsebesült? – Nem. Dehogy is – rázta meg a fejét gyorsan McPherson. – Dalrymple kezét találta el. – Az öreg McGregor-ból kibuggyant a hahota. – Emlékezetes látvány volt. Ahogyan a fickó ugrált, és persze ordított, mint a fába szorult féreg! – De jól van? – érdeklődött Juliana izgatottan. McPherson válaszolt, mert McGregor nem bírta abbahagyni a kacagást. – Becsületére válik a jó szíve, kislány. Dalrymple-nek kutya baja. Csupán súrolta a golyó a szerencsés gazfickót. A házvezetőnőm, aki remek ápolónő, gondját viseli, de a fickó még így is nyavalyog. Be akar perelni engem. – Erre már McPherson is nevetett. – És Elliot? Hová ment? – Az orvvadászt üldözi – válaszolta McGregor. – Utána futottam, kiáltottam neki, hogy hagyja a csodába azt a csirkefogót, de eltűnt. Nem szólt semmit, csak hirtelen köddé vált egy szikla mögött. – Meg kell találnunk. Úgy értem, Elliotot. Nem. Mindkettőjüket. – Ne aggódjon, kislány! – csitította McPherson. – Ismerem a vidék minden szegletét. A férje csupán egy orvvadászt üldöz, aki bizonyára szegényebb birtokról jött ide hozzánk, ahol több a vad. Odafenn, a hegyekben nem sok akad, és nem sajnálok tőlük egy-két nyulat. – Nem orvvadász – ellenkezett Juliana. – A férfi, akit Elliot üldöz, veszélyes. Láttam. Az asszony bejelentésére mindkét férfi megdermedt.

– Kit láttál? – kérdezte McGregor. – Egy férfit, akit Elliot még Indiából ismer. McPherson és McGregor összenéztek. – Kislány! – csóválta McPherson a fejét. – Nem szívesen mondom, de a férje kissé furcsán viselkedik. Ön is tudja. Errefelé nincs veszélyesebb férfi kettőnknél. S persze nála. – De láttam azt az embert. Chini, te is láttad az idegent, ugye? Chini, aki éppen egy nagy fej káposztával etette a kecskét, felpillantott. Sietve bólintott, azután ismét lényegesen érdekesebb barátjára összpontosított. – Hogy nézett ki? – kérdezte McPherson olyan hangon, mintha csupán Juliana kedvében akarna járni. – Mint bármelyik felföldi skót – felelte Juliana türelmetlenül. – Kockás szoknyát és csizmát viselt, mint a munkások. Mégis más volt. Mint ahogyan Elliot is más. Ez tűnt fel Julianának – míg a helybeliek pirosra sültek a szabadban végzett munkától, Mr. Stacy bőre sötétbarna volt, akárcsak Ellioté. Mindkét férfi hosszú időn át élt olyan országban, ahol a nap sokkal erősebben tűz, mint Észak-Skóciában. – Meg kell találnunk – ismételte nyomatékosan. A két idős férfi hitetlenkedve bámult Julianára, aki csüggedten hátat fordított. – Jól van, akkor kerítek valakit, aki hajlandó segíteni nekem. Hamish! Azzal futásnak eredt. Sok falubeli férfi nyüzsgött a házban, és akadtak bőven olyanok is, akiknek éppen nem akadt elég munka a tanyájukon, és örültek volna némi jövedelemnek. Juliana felszaladt a lépcső tetejére, és elkiáltotta magát: – Uraim! Legények! Csendet kérek! Az emberek szép sorjában abbahagyták a fűrészelést és kopácsolást, kíváncsian várták, mit óhajt közölni a ház úrnője. Hamish az egyik fenti szobából bukkant elő, kezében kalapáccsal. Juliana gyorsan elmondta nekik, mit kíván tőlük. – Egy korsó ingyen sör jár annak, aki megtalálja a férjemet. A szerszámokat azonnal ledobták, csizmás lábak dobogtak a lépcsőn és a kövezett padlón. A férfiak lelkesen rontottak ki az ajtón, és odakinn, a szélben és a napfényben, nyomban szét is szóródtak. Juliana tisztában volt vele, hogy az öreg McGregor-hoz és McPhersonhoz hasonlóan ezek az emberek sem aggódnak Elliotért, de miért is akartak volna lemondani egy korsó finom sörről? Követte a férfiakat lefelé a lépcsőn, ki a házból, de a karjába kapta Chinit, amikor a kislány is a többiekkel akart tartani. – Nem, Chini, te velem maradsz! Chini csalódottan pillantott az asszonyra, azután átkarolta Juliana nyakát, és nagy puszit nyomott az arcára. Akkor Mahindar bukkant fel, nyomában a három indiai asszonnyal, és Julianához sietett. – Okosan cselekedett, memsahib. A sahib már nem lesz veszélyben, ha harmincan kutatják utána a dombságot. – Hiszel neki, Mahindar? Hogy Mr. Stacy ide is követte? Mahindar zavarba jött.

– Nem tudom. A sahibnak korábban is voltak éber látomásai. Szentül hitte, hogy követik vagy üldözik. Amikor hazatért, nagyon beteg volt. – Hogy néz ki ez a Mr. Stacy? Vörös haja van? Nagyon világos vörös? – Igen – válaszolta Mahindar óvatosan. – De majdnem az összes munkás haja vörös. Ebben volt valami. Csak mert egy skót férfi esetleg Indiában barnult le, még nem biztos, hogy Mr. Stacy az. Sok angol és skót úriember utazott a britek uralta területekre – a sereggel, köztisztviselőként vagy saját jószántából, hogy szerencsét próbáljon. Ugyanakkor Juliana már határozott, és ragaszkodott a döntéséhez. Bevitte Chinit a házba, hogy Mahindar családjával várja a kutatócsapat visszatérését. * Az emberek napnyugtakor tértek vissza, Elliottal együtt. Hamish kijelentette, hogy neki jár a korsó sör. Ezen a többiek barátságosan elvitatkoztak, kivéve Elliotot. Juliana még sohasem látta Elliotot dühösnek. Amikor fiatalon megismerte, Elliot mindig mosolygós és elbűvölő volt, házasságkötésük óta pedig csendes, csábító vagy visszahúzódó. Szürke szeme most szikrákat hányt. Szélsebesen átviharzott megmentői között, megragadta Juliana karját, becipelte az ebédlőbe, majd a kíváncsi szemek előtt becsapta az ajtót. A szetter, amely hűségesen követte, kívülről kaparta az ajtót, és hangosan nyüszített. Elliot kiszedte a puskájából a golyókat, dühös hallgatásba burkolózva. – Sajnálom – mondta Juliana, mielőtt Elliot megszólalhatott volna. – Aggódtam érted. Mr. McGregor és Mr. McPherson azt mondta, hogy elrohantál a hegyekbe egy olyan ember után, aki nem átall emberekre lövöldözni. Elliot lecsapta az asztalra a puskát. – És mindazokat, akiket utánam küldtél, halálos találat érhette volna. Hamisht. Az öreg McGregort. Mi lett volna, ha tévedésből rájuk célzok? Vagy Stacy lelövi őket? – Úgy számítottam, akkora zajt fognak csapni, hogy már messziről hallani fogod őket. Mr. Stacy elmenekül, te feladod és hazajössz a többiekkel. Ez is történt. – Ördög és pokol, Juliana! Szerinted mit értettem azon, hogy Stacy veszélyes? Lelőhette volna az utánam küldött emberek bármelyikét, akár az összeset, azt sem tudták volna, miféle ménkő csapott beléjük. Stacy jól képzett mesterlövész. A szentségit, én képeztem ki! Juliana büszkén felszegte a fejét. – Még mindig úgy gondolom, hogy helytálló volt az elméletem, miszerint Mr. Stacy inkább a rejtőzködést választja. Igazam lett. – És ha nem lett volna igazad, kedves? McGregor bátyó ragaszkodik hozzá, hogy csak egy orvvadász eltévedt golyójáról lehetett szó. A környéken egyetlen orvvadász sem használ ilyen lövedéket. – Azzal a tarsolyába nyúlt, és egy fémdarabot dobott az asztalra. – Megrendelésre készített fegyverhez való lövedék, én is ilyet használok. Nem hétköznapi puska volt. Julianának minden töltényhüvely egyformának látszott, de bólintott.

– Igen? – A cselédeid körülfogtak, kényszerítettek, hogy térjek haza. Mint egy seregnyi ápolónő. – Nem felelek azért, mit gondolnak – válaszolta Juliana, a töltényhüvelyt tanulmányozva. – Sajnálom. Ám még mindig jobban örülök, hogy a saját lábadon jöttél haza, és dühöngsz, mint ha hordágyon hoztak volna, sebesülten, esetleg holtan. Elliot hallgatott, így hát Juliana felnézett rá. A férfi arcán már nem harag, csak csüggedés tükröződött. – Nem hiszel nekem. Igazam van, kislány? Azt hiszed, a férjed tébolyult, ahogyan mások is gondolják. McPherson a legszívesebben gumiszobába záratna. – Dehogy, én… Elliot vonásai megkeményedtek. – Ne hazudj, Juliana! – Nem hazudok. Hiszek neked. Te is higgy nekem. Elliot komoran pillantott az asszonyra. – Nem volt könnyű elhatározás – magyarázta Juliana. – Ezt is elhiheted. De mérlegeltem a lehetőségeket annak alapján, amit a saját szemmel láttam, és arra a következtetésre jutottam, hogy nem vagy bolond. Legalábbis ebben a kérdésben. Elliot szeme megvillant. – Listát készítettél? – Igen. A fejemben. – Legalábbis ebben a kérdésben? – ismételte Elliot. – Pontosan tudod, mire gondolok. Amikor Mr. Stacyről beszélünk, mindig higgadt vagy. Tényleg meglőtte Mr. Dalrymple-t? – A kezét. Pompás lövés volt. – Elliot a zsebébe nyúlt. – Szerintem ettől szeretett volna megszabadulni. Egy papírdarabot dobott az asztalra. A papír elázott, a tinta elmosódott rajta, és összefolyt. – Mi ez? – Halotti bizonyítvány. Dalrymple szerint. Nyilván hamisítvány, de ezt már nehéz volna megállapítani. Juliana megérintette a papírt. – Ez Mr. Dalrymple kezében volt? – Mr. Dalrymple kisstílű zsaroló. Pénzt akar tőlem kicsikarni, hogy visszavonja a vádat, miszerint megöltem Stacyt. Arra játszik, hogy bolond vagyok, és még a saját cselekedeteimre sem emlékszem. – Ez ostobaság. Mr. Stacy él, és itt van. Láttam. – Micsoda? – A kertben. – Juliana beszámolt az idegen felbukkanásáról, és hogy véleménye szerint az ismeretlen férfi Indiában élt. – Ördög és pokol! – Nem lehetsz egyszerre mindenütt – csitította Juliana. – Egyébként sem csinált semmit. Ránézett Chinire, azután rám meredt, majd elfutott, amikor a nevén szólítottam.

– Hogy az a magasságos! – tört ki Elliot szenvedélyesen. További keresetlen kifejezések következtek, amelyeket úriember nem használ hölgyek füle hallatára, majd olyan nyelven folytatta, amelyet Juliana nem ismert. – Nem követett el semmit. Igen különös tekintettel bámult rám és Chinire, de egyetlen szót sem szólt, és egy ujjal sem ért hozzánk. – Azt a… – Újabb szitkozódás következett. Elliot odalépett az asszonyhoz. – Ne menj a közelébe! Ne hagyd el a házat! Mondj le a teadélutánodról, amíg meg nem találom. – Szent Iván-éjjeli ünnepség és bál – javította ki Juliana. – A jövő héten lesz. És nem. Nem akarom lemondani. – Csak azt kértem, hogy amíg meg nem találom. – Elliot – mondta Juliana türelmesen, bár a férfi testének közeli melegsége kissé elterelte a figyelmét. – Az élelmiszerek már úton vannak. A ház, legalábbis a közös helyiségek, mind készen lesznek. A meghívókat szétküldtem, a válaszok megérkeztek. A falubeliek izgalommal várják az ünnepséget. Nem fújhatom le. – Halaszd el! – makacskodott Elliot. – Az majdnem ugyanaz. Most végeztem azoknak a leveleknek a megírásával, amelyekben elmagyaráztam esküvői vendégeimnek, miként változott meg hirtelen a helyzetem, és elnézést kértem, amiért végül nem ahhoz az emberhez mentem feleségül, akiről a meghívóban írtam. Ezért nem hagyom, hogy egy bolond skót. Mr. Stacyről beszélek, nem rólad. most arra kényszerítsen, hogy újabb leveleket írjak, miszerint sajnálom, de az első eseményt, amelyet új otthonomban rendezek, el kell halasztanom. Nem engedem. Nem hagyom, hogy Mr. Stacy diktáljon nekem. Te sem kényszeríthetsz rá. – Jóságos ég! Azt akarod mondani, hogy ez az átkozott ünnepség fontosabb, mint hogy egy mesterlövész bujkál az erdőben? Juliana nagyra nyitotta a szemét. – Igen. Ez életünk egyik legfontosabb eseménye. Ha engedjük, hogy olyan emberek, mint Mr. Stacy. de hozzátehetem a Dalrymple házaspárt is. megakadályozzanak abban, ami fontos számunkra, sőt a házasságunk számára, vajon hová jutunk?

HUSZONKETTEDIK FEJEZET Hogy tudsz ilyen könnyen az ujjad köré csavarni, Juliana McBride? Juliana szeme szikrázott a makacs eltökéltségtől, ajka remegett a dacos kinyilatkoztatástól. Szeretlek minden egyes lélegzetvételemmel. Elliot megcirógatta az asszony arcát, azután megcsókolta az ajkat, amelynek íze után egész nap vágyakozott. – Akkor minél előbb meg kell találnom – válaszolta Elliot. Szája csupán egy lélegzetnyire volt Juliana ajkától. – Ám ezúttal ne küldd utánam a fél falut! Az asszony makacssága aggodalommá enyhült, amely megérintette Elliot szívét. – Légy óvatos! – Mindig az vagyok, kedves. – Elliot vonakodva engedte csak el feleségét, hogy magához vegye a puskát. Juliana hitt neki. Elliot boldogan hagyta el a szobát, és az ajtó előtti folyosón ott találta a ház összes lakóját, beleértve a kutyát is. Mindannyian úgy tettek, mintha éppen el lennének foglalva, de Elliot úgy haladt el mellettük, hogy észre sem vette őket. Juliana hitt neki. Az egész világ azt gondolta, hogy Elliot gyógyíthatatlan őrült, ám Juliana úgy határozott, mégis hisz neki. Az asszony ezzel a legszebb ajándékot adta Elliotnak, amelyet valaha is kapott. * Szent Iván napja ígéretesen kezdődött. Az időjárás csendes volt, az égbolt kéken ragyogott a táj fölött, és csupán néhány fehér felhő lebegett a legmagasabb dombok tetején. Juliana elégedetten nyugtázta a szép időt, felettébb örült, hogy végre elállt az eső. Már két napja zuhogott egyfolytában, tombolt a szél, és villámlott. Hamish ismét szentül hitte, hogy kísértetet látott, és Juliana minden erőfeszítése ellenére sem volt hajlandó elhagyni a konyhát. Elliot pedig Stacyre vadászott. Még a legrosszabb időben is a dombságot járta, de nyomát sem lelte prédájának. Mr. Stacy vagy elbújt, vagy végleg elhagyta a környéket. Juliana tisztában volt vele – és azt is tudta, hogy Elliot szintén jól tudja –, hogy Mr. Stacy nem menne el szó nélkül. Határozott céllal jött, bár nem lehetett tudni, mi az, de ha kicsit is hasonlított Elliotra, bizonyára ragaszkodott az elhatározásához. Az is magyarázhatta Stacy távollétét, hogy a ház lassacskán megtelt vendégekkel. Elsőként Sinclair McBride érkezett két gyermekével, Andrew-val és Caitrionával. A hatéves Andrew nyomban összebarátkozott Chinivel és a kislány kecskéjével, ám az immár komoly, nyolcéves Caitriona szívesebben üldögélt a szalonban, hogy Juliana hölgyeknek szóló képes magazinjait nézegesse. Magányos gyermekek voltak, Juliana rögtön megérezte, bár hamarosan azt is megtudta, miért nevezi őket Sinclair nevelhetetlen rosszcsontoknak. Már az érkezésük napján Andrew sikeresen az emeletre csalogatta a kecskét, majd elbújtatta az állatot

Komal picike szobájában. Órákig tartó kiabálás és veszekedés lett az eredmény, a veszettül mekegő kecske pedig örült, amikor elmenekülhetett. Caitriona egész idő alatt nyugodtan üldögélt a szalonban, karjában nagy, aranyhajú babájával, és némán lapozgatta az egyik magazint. Nem érdekelte az óriási felfordulás – semmi sem érdekelte. Azután Ainsley és Cameron érkezett a kisbabájukkal, Gavinával. Nem sokkal utánuk jöttek a Mackenzie család további tagjai – Lord Ian és a felesége, Beth a gyermekeikkel, valamint Daniel Mackenzie, Ainsley felnőtt mostohafia. Egy Mr. Fellows nevű komoly úriember érkezett feltűnés nélkül a következő napon, egyes-egyedül, Juliana legnagyobb meglepetésére. Meghívta ugyan az urat, ám Fellows azt írta a válaszlevelében, hogy valószínűleg nem tud elszabadulni Londonból. – Nagyon örülök, hogy mégis el tudott jönni, Mr. Fellows – üdvözölte Juliana a férfit az előcsarnokban. – Kevesebb a munkája? – Nem – felelte Fellows szárazon. Juliana később rájött, hogy mindig így beszél. – Nem igazán. Lloyd Fellows, a Scotland Yard detektívfelügyelője a Mackenzie fivérek féltestvére volt, és hasonlított rájuk – sötét, vöröses árnyalatú haj, gesztenyebarna, néha aranylón megcsillanó szem. Kiállása, nyugodt mozdulatai, fejtartása, miközben a férfi Julianát hallgatta, erősen Lord Cameronra emlékeztette az asszonyt. Juliana úgy hallotta, hogy Mr. Fellows kiváló nyomozó, bár csak egyszer találkozott vele, Hart Mackenzie esküvőjén, és csupán egy rövid bemutatkozás erejéig. – Igazán örülök, hogy bokros teendői ellenére szakított időt az első eseményre, amelyet férjemmel Mr. és Mrs. McBride-ként rendezünk. – Attól tartok, nem szórakozni jöttem, Mrs. McBride. A férje távirata hozott ide. – Távirat? Mr. Fellows szemlátomást nem óhajtotta részletezni, mi állt a táviratban. Körülnézett a frissen kitakarított előcsarnokban, ahol kő és fa egyaránt makulátlanul csillogott. – Úgy hallottam, hogy a McGregor-ház lepusztult romhalmaz. Örülök, hogy a beszámolók tévesnek bizonyultak. – Nem kevés munkát végeztünk, amióta beköltöztünk, való igaz. Ha a férjemet keresi, azt hiszem, a folyónál találja Lord Iannel. Horgásznak. Mindketten kedvelik ezt az időtöltést. – Köszönöm – biccentett Mr. Fellows. – Magam is odatalálok. Azzal minden további szó nélkül távozott. Nagyon udvarias, gondolta Juliana, de kemény a modora, mintha állandóan figyelmeztetnie kellene magát, hogy udvarias legyen. Fellows elment, Juliana pedig visszatért a többi vendéghez és az előkészületekhez. Elliot úgy vélte, Lord Ian Mackenzie a legkellemesebb társaság, akivel valaha találkozott. A Mackenzie családból Elliot csupán Cameronnal, húga férjével beszélgetett hosszasan, de Cameron annyira más volt, hogy fel sem merült közöttük az azonnali barátság lehetősége. Cameronnal el tudott beszélgetni a lovakról, ám Cameron drága versenylovakkal foglalkozott, míg Elliot mezőgazdasági haszonállatokat tartott.

Mindketten bejárták a világot, de Cameron mindig fényűzésben élt, a legjobb szállodákban, Elliot pedig a katonaságtól kapott zsoldból vagy a saját erejéből előteremtett összegből tengette az életét, és csúszómászókkal, rovarokkal teli kalyibákban lakott. Ezzel szemben Iannel könnyű volt együtt lenni. Először is, nem kellett beszélni. Ráadásul Ian pontosan tudta, mi a horgászat lényege. Az ember áll a parton, bedobja a horgot a vízbe, azután némán vár. Esetleg segít a másik horgásznak, majd dolga végeztével visszamegy a saját botjához. Mindenki más, akivel Elliot valaha találkozott, csevegni akart. Még a jámbor McPherson és McGregor is elvárta, hogy Elliot részt vegyen a társalgásukban, és értetlenül bámultak rá, amikor nem tette. Ian azonban csupán horgászott. Nem nyitotta szóra a száját. A két férfi egy szót sem szólt egymáshoz azóta, hogy Elliot korán reggel észrevette Iant, amint a horgászbotokat vizsgálgatja a McGregor-kastély hátsó termében. – Horgászik? – kérdezte Elliot, mire Ian bólintott, végighúzva ujját egy különösen remek boton. – Akkor jöjjön! – mondta neki Elliot. Mindketten választottak maguknak botokat és hálókat, lementek a folyóhoz, ahol azóta is néma csendben álltak. Elliot kiűzte a fejéből Stacyvel kapcsolatos gondolatait, sőt a tömegre sem gondolt, amely éppen megszállta a házát. Semmi sem létezett számára, csak a horgok halk csobbanása a vízben, a legyek csendes zümmögése és a csalihoz úszó halak farkcsapásai. Elliot máris két halat fogott, Ian hármat, amikor egy férfi, aki sötét öltönyt viselt, amely jobban megfelelt volna London piszkos utcáin, mintsem a Felföld tágas tájain, leereszkedett az ösvényen a lapos folyópartra. – Mr. McBride! – A férfi kezet nyújtott. Elliot a szoknyájába törölte haltól nedves kezét, és kezet fogott a felügyelővel. A férfi biccentett Iannek, aki csupán egy pillantást vetett rá, és ismét a horgászásra összpontosított. – Fellows felügyelő vagyok. – Gondoltam – bólintott Elliot. – Utánanéztem annak, amit kért – mondta Fellows. – Elmondhatom itt, vagy… – A McGregor-kastélyra mutatott, amelynek csak legmagasabb tornyai látszottak a fák fölött. – Itt megfelel, ha nincs ellene kifogása – válaszolta Elliot. – Ha visszamegyünk, fennáll a veszélye, hogy befognak minket haszontalan holmikat keresni a jótékonysági vásárra. Fellows halovány fél mosollyal jutalmazta a megjegyzést. – Ian nem fog beszélni – pillantott Fellows ismét a hallgatag Mackenzie mozdulatlan alakjára. Iant szemlátomást sokkal jobban érdekelte a folyó, mint a beszélgetés. – Archibald Stacy – vágott bele Fellows a jelentésbe. – 1874-ben lépett az ön ezredébe, és utazott Indiába. Alhadnagy volt. – Két évvel fiatalabb nálam – vette át Elliot a szót. – Akkoriban én már hadnagy voltam. Ügyes lövésznek számított, így hát engem bíztak meg, hogy segítsek mesterlövészt faragni belőle. Gyorsan tanult. – Négy évvel később kilépett a seregből, és megpróbált polgári életet élni Indiában. De hát ön ezt is tudja. – Szívesen segítettem egy régi barátnak.

Fellows arckifejezése nem változott. Hivatásos nyomozó volt, aki megbízható adatokra alapozva végezte a munkáját. Elliot azonban kíváncsiságot vélt felfedezni a gesztenyebarna szempárban, amely arra utalt, hogy ez a férfi sokkal több összefüggést képes felderíteni, mint amennyit az egyszerű tények sugallnak. – Mr. Stacy állítólag életét vesztette Lahore környékén, egy olyan földrengésben, amely sajnálatos módon számos emberéletet követelt – folytatta Fellows. – Közvetlenül az előtt, hogy ön visszatért Skóciába. – Már korábban elhagyta az otthonát – mondta Elliot. – A szabadulásom után, októberben tértem vissza az ültetvényemre, és Stacy már nem volt ott. A szolgám legalábbis ezt állítja. Én nem igazán emlékszem arra az időszakra. – Érdekes, hogy Mr. Stacy Lahore-ba utazott – töprengett Fellows. – Az önök ültetvénye közelebb esett Pathankothoz, közelebb a bennszülöttek lakta Chamba államhoz, kissé keletre. Nem igaz? Megnéztem a térképet – tette hozzá Fellows a maga száraz modorában. Elliot kissé meglepődött. Sok angol számára India egyetlen hatalmas hely, mindegy merre jár ott az ember. Fogalmuk sincs, mekkora különbségek vannak éghajlat, időjárás, növényzet, állatfajok és emberek tekintetében. Az angolok még mindig megdöbbennek, amikor Bengálból például Észak-Pandzsábba érkeznek. – Ha azt kérdi, miért ment Stacy éppen Lahore-ba – felelte Elliot –, sejtelmem sincs. Voltak üzleti érdekeltségei Rawalpindiben, de tudomásom szerint Lahore-ban nem. Mint már említettem, akkoriban nem voltam jó állapotban, és előtte majdnem egy évig maradtam távol. Fellows csupán egy bólintással nyugtázta a szavait. Nem adott hangot az együttérzésének, amikor Elliot futólag megemlítette a fogságát, és ezt Elliot nagyra értékelte. – Természetesen vizsgálatot indítottak, miután Stacynek nyoma veszett a földrengést követően – folytatta Fellows. – A helyi brit hatóságok vizsgálódtak. Stacyt a földrengés előtt látták a városban, utána már nem. A holttesteket előásták ugyan egy összedőlt épületből, de annyira összeroncsolódtak, hogy nem lehetett őket azonosítani, és a tanúk azon a környéken látták aznap Stacyt. Kiadták a halotti bizonyítványt, és az ügyet lezárták. – Mennyire volt alapos a vizsgálat? Fellows vállat vont. – A jelentésekből és a táviratokra küldött válaszokból ítélve, amelyeket olvastam, úgy gondolom, hogy nem volt különösebben alapos. De nem hibáztatom őket, hatalmas lehetett a káosz. Csakhogy Stacy később nem jelentkezett, hogy életben van. – Az ember gondoskodhat róla, hogy halottnak tartsák – szólalt meg Ian, és visszadobta a folyóba a horgot. – Ha feltett szándéka, hogy halottnak higgyék. Fellows meglepetten pillantott Ianre. – Talán van tapasztalata efféle ügyekben? Ian behúzta, majd ismét kivetette a horgot, csak a zsinór halk surrogása hallatszott, amint várakoztak. Elliot azt hitte, Ian nem fog válaszolni, ám újra megszólalt. – Az elmegyógyintézetben egy ember őrültnek nyilváníttatta magát, hogy megmeneküljön a nagybátyjától, aki meg akarta ölni. A nagybácsinak az örökségre fájt a foga.

– Akkor meg is szerezte – mondta Fellows. – Ha azt az embert bolondnak nyilvánították, a vagyont nyomban meg is kapta a nagybácsi. – Azt az embert nem érdekelte a pénz. Életben akart maradni. – Eléggé cudar módon – állapította meg Fellows. – Mr. Stacy is valami ilyesmit tehetett. Kihasználta a földrengés utáni zűrzavart, és meglapult valahol. Ha ismerte a környéket meg az embereket, könnyedén beolvadhatott a tömegbe, és senki sem vette észre, amikor lelépett. Kiállítottak egy papírt, miszerint hivatalosan eltűnt vagy meghalt. Vége. – Bár nem tudom, miért akarhatta Stacy, hogy halottnak higgyék – jegyezte meg Elliot. A végére állította a horgászbotját, és kibogozott egy kis csomót. – Vagy éppenséggel miért jött ide, hogy szemmel tartson. – Fogalmam sincs. Kíván többet is hallani? Fellows türelmesnek mutatkozott, de Elliot tudta, hogy sok idejébe és fáradságába került összegyűjteni az információt. – Természetesen. Köszönöm. – Ez a munkám. Ráadásul a húga. kivételes rábeszélő képességgel rendelkezik. ha el akar érni valamit. Nos, egy magát Mr. Stacynek nevező férfi, akire illik a személyleírás is, néhány hónapja kivett egy szobát az egyik londoni panzióban. Soha nem okozott gondot a tulajdonosnő állítása szerint, aztán egy szép napon elment, többet nem tért vissza, és minden holmiját otthagyta. Ám előre kifizetett még néhány hónapnyi bért, így hát a tulajdonosnő nem nyugtalankodott. – Látta valaki, hogy elhagyta Londont? Hogy Skóciába utazott? – Természetesen nem. Csupán a regényekben akad a nyomozó olyan segítőkész hordárra, aki minden egyes vonatra szálló utasra emlékszik, Londontól idáig. – Azaz elrejtőzött – szögezte le Elliot. – És most arra vár, hogy véget érjen az ünnepség, mielőtt ismét vadászni kezdene önre? – hitetlenkedett Fellows. – Igazán kedves. – Biztos vagyok benne, hogy az ünnepségen akar lecsapni. Idegenek járják a birtokot, mindenkit szívesen látnak. Tökéletes alkalom. – A feleségét, gondolom, nem lehet meggyőzni, hogy halassza el a mulatságot. Elliot önkéntelenül is elmosolyodott. – A feleségem nagyon eltökélt. A vízparton álldogáló Ian felnevetett. A nevetés szívből jött, bár Ian le sem vette tekintetét a botról. – Az én Bethem is éppen ilyen. – A hangjában őszinte szeretet csendült. Elliot és Fellows egyaránt Ianre pillantott, mire a férfi elfordult, skót szoknyája meglibbent a szélben, és kissé távolabb sétált a parton. – Más ember lett – jegyezte meg Fellows nagyon halkan. – Amióta megnősült. Elliot ugyanezt magáról is elmondhatta. Házasságuk rövid ideje alatt testében lassacskán oldódni kezdett a feszültség. Időnként még rémálmok gyötörték, de amikor felébredt, mindig ott várta Juliana megnyugtató keze, hangja, csókja. Fellows csettintett Elliot orra előtt. – Itt van még, McBride? Elliot mély lélegzetet vett. Uralkodott magán, nem ütött Fellows felügyelő kezére, mint

holmi felbőszült tigris. – Feleségeken járt az eszem. – Hmm. – Fellows felvonta a szemöldökét, tekintete a távolba révedt, mintha maga is gondolna valakire. – Akar hallani erről a Dalrymple nevezetű fickóról? – Igen. Mit tudott meg? – Semmit. Semmit az égvilágon. Semmi bizonyítéka annak, hogy egy bizonyos George Dalrymple és felesége, Emily Dalrymple egyáltalán létezik. – Akkor meg ki az ördög? – Ki tudja? Ha zsarolni próbálta, akkor szélhámos vagy zsaroló, azok pedig gyakran használnak álneveket. – Dalrymple szerzett valahonnan egy példányt Stacy halotti bizonyítványából, de Stacy meglőtte, mielőtt átadhatta volna nekem. – Elliot nem tudta biztosan, vajon Stacy nem akarta, hogy lássa a papírt, vagy egyszerűen csak bosszantotta Dalrymple. Csak Dalrymple kezére célzott, annyi egészen bizonyos. – Az esemény óta a Dalrymple házaspár nem mutatkozott, ennyit észrevettem. – Azért megnézem magamnak azt az alakot – bólintott Fellows. – Talán felismerem. Remek a memóriám. Ian ismét felnevetett a parton, kurta kacajjal, valószínűleg kissé gúnyosan. – Más? – kérdezte Elliot. – Eddig ennyit sikerült kiderítenem. – Fantasztikusan sok mindent. – Elliot elkezdte behúzni a horgászzsinórt. – Köszönöm. Fellows csodálkozó tekintetet vetett Elliotra. – Visszamegy a házba? Na és a jótékonysági vásár? – Nem régen vagyok nős – válaszolta Elliot. – De máris megtanultam, hogy bölcsebb, ha az úrnőnek mindig a kedvében járok. Fellows bólintott, felhúzta a szemöldökét, mire Ian ismét felkacagott. Fellows csatlakozott Elliothoz, aki vállára vetett horgászbottal igyekezett vissza a házba, de Ian még maradt, és némán horgászott tovább, mit sem törődve azzal, hogy a másik két férfi időközben távozott. * A kert tele volt emberekkel, mire Elliot és a felügyelő visszatért. A vihar elmúltával Hamish előmerészkedett búvóhelyéről, és lelkesen köszöntötte a vendégeket. Elliot a lelkére kötötte, hogy ha lát az ünnepségen bárkit, akit nem ismer, azonnal rohanjon érte. – Senki ismeretlen nem jött – jelentette Hamish már messziről Elliotnak. – Senki olyan, akit korábban ne láttam volna. – Ügyes legény vagy. Tartsd nyitva a szemed! – Igenis, uram. De Mrs. McBride keresi. Kissé bosszús. Elliot akkor Hamish kezébe nyomta a horgászbotját, és Julianához indult. Az asszony kissé zaklatottnak látszott, néhány hajszál elszabadult a frizurájából, szoknyája hangosan suhogott, ahogyan ide-oda fordult, mutogatott, magyarázott, vitatkozott. Elliot egy darabig csak nézte, élvezte kipirult arcának és izgatott tekintetének

látványát. Lehetséges, hogy Hamish haragosnak vélte, de Elliot olyan asszonyt látott maga előtt, aki éppen azt teszi, amit a legjobban szeret. – Hát itt vagy végre, Elliot! – Juliana közeledő férjéhez fordult. – Neked kell felügyelned a jótékonysági vásár asztalát. Mrs. Rossmoran rosszul érzi magát. – Beteg? – kérdezte Elliot aggódva, majd némi gyanakvással a homlokát ráncolta. – Mrs. Rossmorant kérted meg, hogy felügyelje a jótékonysági vásárt? Juliana arckifejezése elárulta, hogy Elliot reménytelenül együgyű. – Nem. Én felügyeltem volna. De Fionának most otthon kell maradnia, hogy ápolja a nagyanyját. Méghogy beteg! Mrs. Rossmoran nem szereti az ünnepségeket, ámde nem akart egyedül maradni sem, mert hát Fiona szívesen eljött volna. Márpedig Fiona lett volna a jósnő, így most kénytelen vagyok én magam jósolni, de közben valakinek az asztalra is vigyáznia kell. Ne aggódj! A jótékonysági vásár nagyon egyszerű dolog. Állj az asztal mögé, a pénzt tedd a konzervdobozba, és senkit ne engedj elvinni semmit fizetség nélkül! – Juliana a ház felé indult, de még egyszer utoljára hátraszólt. – És persze próbálj eladni mindent! A pénz a templomtető javítására kell. Elbűvölő ember vagy. Bűvöld el a vendégeket! – S már ott sem volt.

HUSZONHARMADIK FEJEZET A jótékonysági vásár asztalától Elliot jól áttekinthette az egész területet és az összes vendéget. Juliana és szorgos munkásai a ház előtti sík területet bódékkal, ponyvasátrakkal, asztalokkal, pónikkal, férfiakkal, nőkkel, kutyákkal és egy kecskével népesítették be. Az asztalt egy kis emelkedő tetejére állították, a terület végén, ahonnan Elliot mindenkit könnyedén szemmel tarthatott, aki járkált, játszott, teát és valódi skót fánkot vásárolt, vagy besurrant a sátrak közötti sötét árnyak rejtekébe. Az egyik ilyen árnyékos helyen Hamisht pillantotta meg, de a legény éppen Nanditának mutatta a látványosságokat, hangosan és lassan magyarázva a lánynak a mulatság szokásait. A jósnő tűzpiros sátra a jótékonysági vásár asztalától jobbra, mindössze néhány lépésnyire állt. Az emberek hosszú sorban várakoztak előtte, hogy egyenként bemehessenek, és Juliana egy pennyért kiolvassa jövőjüket a tenyerükből. A sátor pompás ötlet volt. Elliot semmire sem vágyott jobban, mint hogy belopózzon, az összehúzott függönyökkel kirekessze a világot, és kettesben maradhasson szépséges nejével. Akkor valami hideg és nedves ért a tenyeréhez. Elliot a vörös szettert látta maga mellett, aki a farkát csóválta, és reménykedve vigyorgott fel rá. – Nincs nálam fánk – mondta. – Sajnálom. Megvakargatta a kutya fülét. McPherson nagylelkű volt, amiért nekik ajándékozta a szukát, vagy legalábbis hagyta, hogy egyelőre náluk lakjon. Elliot úgy döntött, Rosienak fogja hívni. – Mennyibe kerül a malac? – kérdezte egy hangocska. Elliot lepillantott. Cseppnyi lányka állt előtte, a haja olyan vörös volt, mint Rosie szőre, és rémülten bámult a fölébe tornyosuló Elliotra. Vajon mit látott? Egy hatalmas férfit rövidre nyírt, világos hajjal, kemény arcvonásokkal, akinek olyan a szeme, mint télen a jég. Nem igazán kellemes látvány egy gyermeknek. Chinit nem zavarta Elliot külseje, de a kislány egyrészt már megszokta Elliot közelségét, másrészt aggasztóan bátor volt. Elliot kilépett az asztal mögül, azután leguggolt, hogy egy szinten lehessen a lánykával. Szemtől szemben az óriások sem annyira ijesztők. A férfi leemelt az asztalról egy porcelánból készült malacot. – Ez a malac? Neked semmibe. Fogadd el Mrs. McBride ajándékaként! A kislány határozottan megrázta a fejét. – Nem. Anyukám azt mondta, fizetnem kell érte. A templomtetőre gyűjtünk. Elliot felismerte a lányka szemében a felföldi büszkeséget – félt az óriási termetű Elliottól, de meg akarta szerezni a malacot, és a templom tetejének javításához is hozzá akart járulni, mindenáron. – Mennyi pénzed van? – kérdezte Elliot. A kislány kinyitotta meglehetősen maszatos kezecskéjét, amelyben két érme lapult. Elliot elvette az egyiket. – Negyed penny a malacért. Tökéletes ár.

Azzal a lányka kezébe nyomta a malacot. A kislány elégedetten elmosolyodott, és sarkon fordulva visszaszaladt a mamájához. – Látom, van hozzá tehetséged – jegyezte meg egy férfihang. Elliot felegyenesedett, és húga mostohafiával, Daniel Mackenzie vigyorgó arcával találta magát szemközt. Daniel tizennyolc éves fiatalember volt, erőteljes és magas, mint az apja, bár nem akkora óriás, amilyen Lord Cameron. Daniel még karcsú volt, de látszott rajta, hogy néhány év múlva nagyon fog hasonlítani az apjára. – Régen volt hozzá tehetségem – javította ki Elliot. Átrendezte egy kicsit az asztalt, hogy ne tátongjon üresen a malac helye. – Szerintem most is jól értesz a dologhoz. Szóval téged is besoroztak? – Parancsot kaptam. Megszoktam a seregben. – Bár a családunk hölgytagjaival egyetlen tábornok sem versenyezhet. Nem igaz? – Olyannal még valóban nem találkoztam. Daniel még szélesebben vigyorgott. Hasonlított az apjára, igen, de whiskyszínű szemében nem bujkált olyan feneketlen sötétség, amilyen egykor Cameronéban. Ainsley azonban elűzte a múlt kísérteteit. Cameron tekintetében Elliot néha még most is látni vélte az árnyakat, ám Danielben nem hagytak nyomot. Daniel persze még nagyon fiatal volt, és a sors nem sújtotta tragédiákkal. Elliot is ilyen gondtalan ifjú lehetett tizennyolc évesen. A fiatal Mackenzie végignézett a kötött tolltörlőkön, terítőkön, különös porcelánfigurákon, gerinc nélküli könyveken, a meghibásodott órán és egyéb vacakokon, amelyeket az emberek a padlásukon találtak, és felajánlottak a nemes ügy érdekében. Daniel kezébe vette az órát, és gyakorlott szemmel nézegette. – Éppen neked való munka. – Mrs. McBride óhaja, hogy mindent eladjak. – Ettől mindenképpen megszabadítalak. – Daniel bekukkantott az óramű belsejébe. – Alkatrészekre mindig szükségem van. – Órákhoz? – Azokhoz a szerkezetekhez, amelyeket magam próbálok összerakni. Feltaláló vagyok. Már szabadalmaztattam egy csillékhez használható, új felvonórendszert. Éles elme. Tizennyolc éves korában Elliot fejében a seregben szerzett dicsőség állt az első helyen, egy egész nemzet meghódítása és egy gyönyörű lány elismerése a hőstetteiért. – Öt shillinget adok érte – nyúlt a zsebébe Daniel, és az érméket a dobozba dobta. – Azt beszélik, a templomtetőre kell a pénz – tette hozzá, szinte mentegetőzve a bőkezűsége miatt. – Fogadd köszönetemet – hálálkodott Elliot komoly ünnepélyességgel. – És a feleségem köszönetét. Persze a templomtető köszönetét is. – Daniel nevetett, azután éppen olyan alaposan vette szemügyre Elliotot, mint előbb az órát. – Milyen a házasélet? Ainsley örül, hogy végre valaki gondot visel rád. – Valóban? Pedig a húgom szívesen játssza az ápolónőt.

– Az bizony igaz. Most már Ainsley az anyám, és igazán jól csinálja. Szeretem mamának szólítani mások előtt. Mindig kiborul tőle. Ainsley csupán tizenegy évvel volt idősebb Danielnél. Elliot is vidáman elvigyorodott. A jósnő sátrára pillantott, ahol sorban álltak a falubeli legények, arra várva, hogy a bájos Juliana végighúzza karcsú ujjait a tenyerükön, és Elliot arcáról nyomban lehervadt a mosoly. – Daniel! – kérte. – Segíts megszabadulnom a sok lomtól! Daniel követte Elliot tekintetét. – Igen, Mrs. McBride jól végzi a dolgát a sátorban. Nagy vagyont és gyönyörű nőket ígért nekem. A feleséged is rendkívül tehetséges. – Mindenen túladunk erről az átkozott asztalról – mondta Elliot. – A tiszteletes belehal a boldogságba. – S akkor Elliot már mehet is a sátorba, és kidobhatja a bérlők mohó fiait. – Sőt, csókot is kaphatunk a szép Julianától – tette hozzá Daniel. – Nekem persze csak az arcomra adhat, amint az jóságos nagynénihez illik. – Fogd be a szád, és láss munkához! – morogta Elliot. Daniel beállt Elliot mellé az asztalhoz. A következő órában olyan lelkesedéssel kínálgatták áruikat, mint a Covent Garden legjobb piaci kofái, és rábeszélték az embereket a vásárlásra. Daniel ügyesen csinálta, és Elliotból is eltűnt a visszafogottság, amely fogsága óta gyötörte, és újra ráérzett, milyen érzés, amikor az ember fiatal és hetyke. – Egy tolltörlőt, hölgyem! – kínált Daniel egy kör alakú, kötött rongyocskát egy nőnek, aki kosarat vitt a karján. – Vagy inkább kettőt vagy hármat? Biztosan több tolla is van. – Ezt az üvegvázát vidd, barátom! – mutatta Elliot egy legénynek. – Hogy vadvirággal szedhesd tele szíved hölgyének. Alig látszik rajta ez a kis repedés. Teleszeded virágokkal a réten, és az ifjú hölgy egykettőre csak neked süti a zabkekszet. Egyre többen sereglettek az asztal köré, a falubelieknek tetszett Daniel és Elliot rámenős stílusa. Különösen a hölgyek tülekedtek, de jócskán pirultak is, hiszen Daniel szemérmetlenül udvarolt nekik. Fogyatkozott a készlet, a bádogdobozban egyre több pénz csengett. Amikor már csak két-három darab maradt az asztalon, Elliot és Daniel nagyszabású árverést rendezett. Eladtak harminc shillingért egy ócska sapkát, húszért egy helyrehozhatatlanul megrepedt vázát és egy pár elképesztően ronda karosszékvédő terítőt egy aranyért. Végül Daniel felemelte a kezét. – Minden elfogyott, hölgyeim, köszönjük! A tisztelendő úr is szívből köszöni. – Igen. Remek munkát végeztetek, édes bátyám. – Ainsley bukkant elő a tömegből, karján a kislányával, Gavinával. Puszit nyomott Elliot arcára. – Juliana örülni fog. – Elliot őszintén reméli – kuncogott Daniel. Elliot rátette a dobozra a tetejét, majd a pénzt Ainsley gondjaira bízta. – A falubeliek nagylelkűek voltak. – Hát persze. Két jóképű, skót szoknyás felföldi legény esdekel a hölgyek pénzéért? Nem tudtak ellenállni. Oda sem kellett volna adnotok nekik az árukat. Amelyeket egyébként vissza fognak hozni a következő jótékonysági vásárra. – Jaj! – esett kétségbe Daniel. – Inkább elmegyek Amerikába.

– Ha engem besoroztak, te sem menekülsz, öcsém – figyelmeztette Elliot. Megveregette Daniel vállát, otthagyta az asztalt, és elindult a jósnő sátrához. Senki nem állt a sátor előtt – a falubeliek mind a jótékonysági vásár asztala köré gyűltek, és még nem szivárogtak vissza. Elliot felhajtotta a sátorponyvát, belépett az ajtón, és Archibald Stacyt találta odabenn egy széken ülve, a feleségével szemben. * Juliana tehetetlenül figyelte, hogyan változik át a férje, aki nyilvánvalóan azért jött, hogy vele enyelegjen, jéghideg szörnyeteggé. Elliot meleg mosolya lehervadt az arcáról, tekintete kihűlt, minden tűz kiveszett belőle. Nem kérdezte, hogyan került oda Stacy – Elliot magától is rájött, hogy Stacy kihúzott egy rögzítő póznát a sátor hátsó részénél, amíg Juliana kikísért egy falubeli vendéget. Juliana visszatért, miután kikísérte az ifjú hölgyet, aki elégedetten vette tudomásul, hogy tetszik egy falubeli legénynek – nem volt nehéz kitalálni, mivel a szóban forgó legény Hamish cimborája volt –, és ott találta Mr. Stacyt az asztalnál ülve. – Megjósolná a jövőmet, Mrs. McBride? – nyújtotta akkor Stacy a tenyerét. Most pedig azt kérdezte: – Le fogsz lőni, McBride? Ha igen, végezz gyorsan! Öreg vagyok már ehhez. – Nincs nálam puska – válaszolta olyan fagyos, élettelen hangon Elliot, amilyet Juliana még sohasem hallott a szájából. – De nincs is szükségem rá. – Nincs. Hiszen vademberré tettek. Igaz? A két férfi farkasszemet nézett egymással, ám Stacy továbbra sem állt fel. Stacy ugyanolyan magas volt, mint Elliot, de vörösarany haja a válláig ért, és rövid, kusza szakállat viselt. Szeme világoskéken csillogott, de tekintetében nyoma sem látszott barátságos melegségnek; hűvös volt, mint Ellioté. Orra és bal keze ujjai láthatóan eltörtek. Begyógyult mind, de kissé el is torzultak. Egy pillanatra sem vették le egymásról a szemüket. – Mr. Stacy érdekes dolgokat mesélt nekem – törte meg Juliana a csendet. – Nem azért jöttem ide, hogy megöljelek – mondta Stacy. Elliot egyiküknek sem válaszolt. Rezzenéstelenül állt, keze a csípőjén, tekintete Stacyn pihent. – Azért jöttem, hogy beszéljek veled – folytatta Stacy. Elliot végre megszólalt, a hangja hideg volt. – Hogy beszéljünk? Hát persze. Pedig átkozottul ügyesen tettetted, hogy meg akarsz ölni. – Nem. Csupán figyeltelek. Törtem a fejem, hogyan jussak a közeledbe. Mert tudtam, hogy mihelyt felbukkanok előtted, megpróbálsz megölni engem. – Mondj akár csak egy okot is, amiért ne próbáljalak megölni. – Nem tudok. Juliana az asztalon nyugtatta összefont két kezét. Szeretett volna közbelépni, elmondani, hogy minden rendbe jöhet, ha szépen leülnének, és megbeszélnék a különbségeiket. Érezte azonban, hogy két igen veszélyes emberrel akadt dolga, ezért a

legjobb, ha hallgat. Előbb fel kell derítenie a terepet, tanácsokat később is adhat. – Ha Chiniért jöttél– – morogta Elliot. – Nem a gyerekért jöttem. Tudom, hogy a tiéd. Stacy tekintetében mélységes szomorúság ült. Juliana akkor jött rá, hogy Stacy azt remélte, Chini mégis a saját lánya, ám immár tudta, hogy nem az. Amikor délelőtt Stacy szemügyre vette a kislányt a konyhakertben, bizonyára Elliotot látta benne, és rádöbbent az igazságra. – Akkor hát miért jöttél? – kérdezte Elliot. – Békét kötni – válaszolta Stacy. – Legalábbis megpróbálni. S mert könyörögni akarok_ a segítségedért.

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET – Hagytál volna meghalni. – Elliot hangja halkan, de tisztán csengett. Stacy arca vérvörösre váltott a szakálla mögött. – Tudom. Sohasem leszek képes megmagyarázni, mennyire bánom. – Én sem, hogy én mennyire bánom. Stacy mélyen hallgatott. Juliana látta Stacy szemében a félelmet és a bűntudatot, de a férfi nem szólt, száját vékony vonallá szorította össze. – Mrs. McBride – mondta Elliot. – Megjósolná ennek az embernek a jövőjét? Juliana néma maradt, nyirkos, nyári éjszakaként nehezedett rá Elliot dühének súlya. A sátor előtt gyerekek kiabáltak, férfiak nevetgéltek, asszonyok szólítgatták egymást, kutyák ugattak – minden szempontból hétköznapi élet folyt. A sátron belül a régi és új düh, a félelem buboréka zárta őket körül. Juliana úgy volt öltözve, amint a színpadon szokás ábrázolni a roma asszonyokat: Channan selyemkendőit, Nandita karpereceit viselte. Tarka selyemterítőt terített a rozoga asztalra, a könyökénél pedig egy réztál feküdt, hogy az emberek abba dobálják az aprópénzt. Stacy Julianára nézett, azután ismét Elliotra. Elliot nem mozdult. Stacy továbbra sem vette le róla a szemét, lassan előrenyújtotta a kezét, és tenyerével felfelé a terítőre fektette. – Mondd meg neki, hogy olyasvalakinek a kezétől fog meghalni, akivel rosszat cselekedett – morogta Elliot. – Elliot – kezdte Juliana. – Mondd meg neki! Juliana felállt, karperecei hangosan csörögtek. – Azt hiszem, Elliot, meg kellene hallgatnod. – Azt mondta nekem, hogy csak biztonságba helyezi őket, és visszajön segíteni nekem. Együtt megmenekülhettünk volna. Egyedül nem volt semmi esélyem. – Elliot a halántékára szorította az ujjait. – Miatta élek sötétségben. A sötétség vár minden nap, nem ereszt. Miatta. – Hidd el, nem tudtam, mit fognak művelni veled – szabadkozott Stacy. – Sejtelmed sincs, mit műveltek. Amikor nyüszítettem az éhségtől, kis darabokat vágtak ki a tulajdon húsomból, és igyekeztek megetetni velem. Mert mulatságosnak tartották. Amint azt is, amikor bedugtak egy kis verembe, hosszú napokra, hogy a saját ürülékemben feküdjek. – Sajnálom. – Stacy hangja színtelen volt. Elliot szeme megvillant, de nem emelte fel a hangját. – Állítólag meghaltál Lahore-ban. – Tudom. Majdnem agyonvertek. Miközben egy kis sikátorban lábadoztam, olvastam az újságban, hogy engem is a földrengés áldozatai között tartanak számon. Úgy döntöttem, nem vitatom, és hagyom, hogy ez maradjon a hivatalos jelentés. Elliot szemügyre vette egykori barátja vonásait, a törött orrot, a torz ujjakat.

– Ki tette ezt veled? – Jaya fivérei. Jaya – gondolta Juliana. – Chini anyja. – És azért mentél Lahore-ba, hogy? Stacy bólintott. – Hogy elrejtőzzem Jaya fivérei elől. Bérgyilkosokkal jöttek az ültetvényemre Jaya halála után, meg akartak ölni, amiért véleményük szerint megbecstelenítettem Jayát. Elmenekültem. Azért választottam éppen Lahore-t, mert nem igazán volt okom odamenni. Ám még ott is rám találtak, és az embereik agyba-főbe vertek. Halottnak hittek, úgy hagytak ott. Azt reméltem, miután olvassák az újságban, hogy meghaltam, talán azt gondolják, hogy a földrengésben odaveszett többi szegény lélekkel együtt földeltek el. Miután felgyógyultam, hátat fordítottam a Pandzsábnak, és soha többé nem mentem vissza. Ott kellett hagynom mindenemet. – Most miért vagy itt? – kérdezte Elliot. – Miért kéred a segítségemet? – Mert nyomomra bukkantak. Jaya fivérei átkozottul kitartók. Csak indiai herceget meg ne sértsen soha az ember! Megtalálták a hajót, amelyen dolgoztam, vagyis megtudták, hogy élek, sőt azt is, hová utaztam. Angliába. Ott olvastam a házasságkötésedről, és tudomásomra jutott, hogy megvetted ezt a házat. Idejöttem hát, hogy megkérjelek, segíts elrejtőznöm. – Miért kell elrejtőznie? – szólt közbe Juliana. – Ugye nem üldözték Indiából idáig? Stacy keserűen elmosolyodott. – Csodálkozni fog, Mrs. McBride. Jaya az egyik bennszülött államból származott. Apró hercegségek, amelyeket a brit fennhatóság vesz körül – magyarázta, látva Juliana értetlen pillantását. – A családja rokonságban állt az uralkodó herceggel. Jaya lázadó természet volt, megszökött otthonról, örök szégyent hozva magára. Amikor azután feleségül vettem, a brit törvényhozás uralma alá került, ám a családja sohasem bocsátott meg neki sem nekem, a gazembernek, aki megbecstelenítette. Úgy döntöttek, hogy bosszút állnak, miután meghalt. A haláláért is engem okoltak. Ám valójában nem kellett idáig követniük. Van elég pénzük, hogy embereket béreljenek, akik elintézik helyettük a piszkos munkát. Elliot hangja hidegen csengett. – Szóval bérgyilkosokat hoztál rám és a családomra. – Nem feltétlenül. Edinburgh utcáin sikerült leráznom őket. Addig kérek itt menedéket, amíg eldöntöm, hogyan tovább. Azt mondhatod a barátaidnak, hogy a távoli rokonod vagyok, Ullapoolból vagy akárhonnan. – Nem. A szó éppolyan kemény és fagyos volt, mint Elliot tekintete. – Nem veszélyeztetem a feleségemet és a lányomat, sem a családomat és a barátaimat egy olyan ember kedvéért, aki tönkretette az életemet. – Nem hibáztatlak – válaszolta Stacy. Ökölbe szorult a keze. – Cseppet sem. – Állj fel, és tűnj el! Holnapra már mérföldekre legyél innen! Ne bujkálj az erdőmben, a házam alatt, a folyó fölött. Adok ennivalót, vizet és pénzt, hogy elhordjad az irhádat. Gyalog, lovon vagy csónakon, ahogyan akarod. Kelj át a tengeren Németországba vagy az Orkney-szigetekre! Nem érdekel. Csak minél messzebb kerülj tőlem és a szeretteimtől!

Juliana összekulcsolta a kezét, nehogy vitatkozni kezdjen. Határozott véleménye volt, de tisztában volt vele, ha most meggondolatlanul kiböki, Elliot elviharzik, és nem hallgatja végig. – Juliana, menj vissza a házba! – utasította Elliot. – A ház… Nem lehet. Az ünnepség… – Hogy jutottál be, Stacy? A hátsó falon keresztül? Akkor ott megyünk ki. Elliot megragadta Stacyt, és a sátor hátsó oldala felé lökte. Amint Stacy odakint volt, Elliot visszanézett Julianára, tekintete olyan háborgó volt, akár a téli vihar. – Maradj itt, ha nem akarsz visszamenni a házba! Ne mozdulj, amíg vissza nem jövök! Azzal követte Stacyt, és a sátorlap visszahullott a helyére. Juliana gyorsan leült, alig kapott levegőt. Nem tudta, mitévő tegyen. Maradjon? Menjen utánuk? Próbáljon beszélni Elliottal? Vagy inkább mégse? Ennek a kérdésnek a megoldásához nem álltak listák a rendelkezésére. Miután legyőzte a semmiből felbukkant Mr. Stacy iránti félelmét, arra gondolt, hogy Elliotnak beszélnie kellene a férfival, ki kellene békülniük, újra össze kellene barátkozniuk. Ami Chini anyjával történt, már régen volt – Juliana szerette volna a minél távolibb múltban tudni. Semmi szükség nem volt rá tehát, hogy a két férfi most is haragudjon egymásra. Elliot azonban elmesélte, hogy Mr. Stacy az oka, hogy fogságba esett, és még ma is beteg. Jóságos ég! Ha ez valóban igaz, Juliana saját kezűleg szerette volna lelőni Stacyt. Miért nem segített Ellioton? Bár nem tudhatta biztosan, mit fog tenni a törzs Elliottal, Mr. Stacy valószínűleg tisztában volt a helyi szokásokkal. Sőt a törzs tagjai akár ott helyben is megölhették volna Elliotot. Ámde Mr. Stacyt lelkiismeret-furdalás kínozta. Visszament megkeresni Elliotot, legalábbis ezt állította. Egy dolog azonban kristálytiszta volt Juliana számára. Ellioton úrrá lett a düh, és senki sem tudhatta, mire lesz képes. Juliana Elliottal töltötte az éjszakáit, és tudta jól, milyen remekül ért a csábításhoz, de azt már képtelen lett volna megjósolni, most mihez fog kezdeni. Juliana döntött. Felpattant, és a sátor bejáratához viharzott. Amikor felhajtott a ponyvát, éppen egy üde, fiatal lány akart belépni az ajtón. – Mrs. McBride, volna szíves jósolni nekem? – A lány mögött várakoztak mosolygós barátnői is. – Mindnyájunknak? Mindannyian magas, jóképű férjet szeretnénk. Julianának sikerült mosollyal palástolnia aggodalmát és bosszúságát. – Attól tartok, hölgyeim, hogy Madame McBride szörnyű fejfájást kapott. A jósnő sátrát egyelőre be kell zárnunk. – Láttuk ám, hogy Mr. McBride beugrott egy gyors látogatásra. Nem csoda, hogy ennyire fáradtnak látszik. – Én szívesen jósolok – hangzott fel Channan mély hangja a lányok kuncogása közepette. – Értek hozzá. Jöjjenek csak be! Sötét bőrű kezével intett a lányoknak, a nyakába kanyarította kendőit, és bement a sátorba. Juliana magában köszönetet mondott az asszonynak, majd elsietett a ház felé. Mahindart a gyep közepén találta. Gyerekeket tanított labdával üvegekre célozni. – Hol van Chini? – kérdezte Juliana.

– Lady Cameronnal – felelte Mahindar. Juliana arra fordult, amerre Mahindar mutatott, és észrevette, hogy Chini éppen a kisbabát figyeli, akit Ainsley nyújt felé a karjában. Cameron és Daniel Mackenzie alakja tornyosult föléjük óriási testőrként. – Mahindar, kérem, mondja meg Lady Cameronnak, hogy szeretném, ha Lord Cameron vagy Mr. Daniel állandóan Chini mellett maradna! Mondja meg, hogy a kislány veszélyben lehet. – Veszélyben. – Mahindar szeme elkerekedett. – Ki fenyegeti? – Nem tudom. Lehetséges, hogy nincs semmi baj, de kérje meg őket, hogy vigyázzanak! – Azonnal, memsahib. – Azzal Mahindar már le is dobta a kezében tartott labdát, és a kis csoporthoz futott. Juliana felemelte földre csúszott, színes kendőit, és besietett a házba. Komalt a konyhában találta; az idős asszony zöldségeket aprított, a tűzhelyen lábosok fortyogtak, a kemencében lobogott a láng. – Hol van Mr. McBride? Komal még mindig nem sokat tudott angolul, mégis megértette a kérdés lényegét. Késével a kertbe nyíló ajtóra mutogatott, és pandzsábi nyelven hadart néhány szót. Juliana bólintott, és kiszaladt a kertbe. Amikor a kapuhoz ért, Elliot már visszafelé tartott az ösvényen, vállán a puskájával. Amint Julianát megpillantotta, hirtelen megállt, azután közeledett tovább. – Azt mondtam, maradj a sátorban! – morogta. – Szerinted maradhattam? Mit tettél Mr. Stacyvel? – Amit a sátorban mondtam. Adtam neki ellátmányt, és útjára küldtem. – Nem segíthetünk többet? Úgy láttam, valóban megbánta a tetteit. – Nem. – Elliot hangja ugyanolyan nyersen csattant, mint a sátorban. – Magával hozta ide a bajt. Nem engedem, hogy bármi baj történjen veled, Chinivel vagy McGregorral. Bárkivel. Ha ehhez Stacyt a farkasok elé kell vetnem, hát megteszem. – Lehet, hogy már így is késő. Azt állítottuk a Dalrymple házaspárnak, hogy Mr. Stacy él. Bár egyiküket sem tudom bérgyilkosnak elképzelni, már továbbadhatták egynek az értesülést. – Valószínűleg. Fellows felügyelő szerint álnevet használnak. – Tessék. Látod? – Kezelésbe veszem a Dalrymple házaspárt. – De hát, aki Mr. Stacyt keresi, talán már itt is van. – Akkor még jó, hogy elküldtem. – Elliot besétált a konyhába, levette a válláról a puskát, és kiszedte a töltényeket a tárból. – Chini hol van? – Szóltam Mahindarnak, hogy Daniel vagy Cameron maradjon állandóan mellette. – Helyes. – Elliot elismerőn pillantott Julianára. – Chini vagy velük, vagy velem lesz. – Betette a puskát a szekrénybe, rázárta az ajtót, és már indult volna kifelé. Juliana azonban elébe lépett. – Elliot! A férfi türelmetlenül megtorpant.

– Amit tettem, azon már nem lehet változtatni, kedves. Le van zárva az ügy. Elliot háta mögött Komal tovább darabolta a zöldséget, és a maga csendes módján futó pillantást vetett rájuk. Juliana erőt merített az öregasszony néma elszántságából, és büszkén felszegte a fejét. – Azt akarom, hogy beszámolj nekem mindenről, ami történt veled, Elliot! Mikor ejtettek foglyul, mit tettek veled, hogyan szöktél meg. Mindent tudnom kell. Kérlek! Juliana nem tudhatta, milyen gyönyörű vörös haján az indigókék kendővel, két vállán a kék és arany selymekkel. A fejkendő kiemelte szeme kékségét, hamuszürke arcában most különösen nagynak hatott ragyogó szeme. – Nem akarok! Nem akarok beszélni róla – könnyen jöttek Elliot szájára a szavak. Ezzel hallgattatta el jó szándékú rokonait, barátait, még Mahindart is. Csakhogy Juliana már hallotta, amit Stacynek odavetett, megérezte a feltörő, fekélyesedő fájdalmat a szívében. A sátorban megfékezte a nyelvét, nem fedte fel a legrosszabbakat – hogyan változtatták vadállattá, hogyan próbáltak ki rajta különféle kínzásokat, hogy lássák az eredményt. A legrosszabbat talán képes lesz elhallgatni. Elliot nem akarta végignézni, hogyan változik el Juliana tekintete, amikor megérti a helyzet iszonyúságát. Nem akarta megerősíteni Julianát abban a hitében, hogy a legény, akivel az első bálján táncolt, örökre meghalt. Juliana ahhoz a fiatalemberhez akart feleségül menni, aki elbűvölte, aki először megcsókolta, nem ahhoz az emberi roncshoz, aki az oltár elé rángatta. Ám egy részét elmondhatja. Juliana megérdemli, hogy megtudjon valamit az idegenről, akihez feleségül ment, és arról is, miért kellett elutasítania Stacy segélykérését. Elliot kurtán bólintott, megfogta Juliana kezét, a lépcsőn felvezette a hálószobájukba, majd bezárta maguk mögött az ajtót.

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET Elliot beszámolt Julianának a múltjáról. Jayával kezdte és azzal a ténnyel, hogy eleinte szinte úgy éltek, mint egy házaspár és a házibarát, tökéletes szerelmi háromszögben – Stacy és Elliot még mindketten nagyon fiatalok voltak, és izgalmasnak találták, hogy ugyanazt a nőt szeretik. Jaya Stacyt kedvelte jobban, ám amikor az nem sietett megvallani az iránta érzett szerelmét, a nő Elliothoz fordult. Stacy egy üzleti útról tért haza, amikor Jaya ultimátumot adott neki – vegye feleségül, vagy Elliottal marad. Stacy rádöbbent, hogy szereti Jayát, és megharagudott Elliotra, mert azt hitte, barátja el akarta rabolni a szeretőjét. Akkor Elliot félreállt, és hagyta Jayát elmenni Stacyvel. Elliot úgy hitte, ezzel az ügy le is zárult. Stacyvel északra utaztak, Rawalpindibe, azután Afganisztán határához, hogy találkozzanak egy kereskedővel, aki távolabbi vidékekre szokott járni, a hindu Kush felé, sőt Szamarkandba is. Elliot elmesélte Julianának, hogyan támadta meg az angol családot egy vad törzs, és a tervükről is beszámolt, miszerint Stacy biztonságba helyezi az angolokat, majd visszasiet Elliot segítségére. Stacy azonban a sorsára hagyta. Beszéd közben Elliot visszaemlékezett mindarra, amit annyira szeretett volna elfelejteni. A verésekre, az éjszakára, amikor a két kezét egy asztalra szorították, és higgadtan, egymás után kitépték a körmeit. Hogyan ütötték vasrudakkal, amíg már nem bírta visszafojtani a jajgatást. Néha előhozták a mély alagutakba rejtett cellából, és beszéltek hozzá. Elliot valamelyest értette a szavaikat – a dialektusuk hasonlított az észak-pandzsábihoz. Brit kémnek tartották, és arról faggatták, mikor jönnek seregestől a katonák. Nem hitték el, amikor Elliot azt felelte, hogy nem tudja, és nem is érdekli. A kínzás, a váltakozó éheztetés és sovány koszt, álmatlanság és hosszú eszméletvesztés kis híján Elliot halálát okozta. Fogvatartói arra számítottak, hogy bármelyik percben meghalhat, ezt hajtogatták, még a gödröt is megmutatták, ahová a holttestét szándékozták bedobni. Ahol a vadállatok megtalálják és széttépik. Sőt megfenyegették, hogy még élve a gödörbe vetik. Elliot monoton hangon beszélt, egyik szörnyűség követte a másikat, szemét lehunyta, csak szája mozgott. Már nem is látta maga körül a szobát, nem hallotta a kinti nevetést, nem érezte maga alatt a szilárd padlót. Észre sem vette, hogy szavai lassan elhaltak, és már néma csendben hallgat. Szeme csukva maradt, súlyos szemhéját nem bírta felnyitni. Azután megérezte Juliana kedvenc rózsavizes szappanának illatát, bőrének finom érintését. Juliana melegsége átjárta a testét, de továbbra sem volt képes felnyitni a szemét, és kinyújtani kezét az asszonyért. – Rólad sohasem beszéltem – mondta nehézkesen. – Vallattak, kínoztak, de egyetlenegyszer sem ejtettem ki a nevedet a számon. Az enyém voltál, az én titkom. Az egyetlen, amit soha nem vehettek el tőlem. Juliana ujjai felkúsztak a laza ing alatt Elliot karján.

– Nem érzem méltónak magam. – Te jelentetted számomra a fényt, az életet. Te vagy a melegség, és én átkozottul fázom. Elliot kinyitotta a szemét. Juliana csupán hajszálnyira volt tőle, körülvette finom illatával, melegségével. Az életet jelentette, és az otthont. – Hogyan szöktél meg? – kérdezte Juliana kissé remegő hangon. – Megtanítottak ölni. Amikor segítettem nekik legyilkolni az ellenségeiket, a főnök kissé elnézőbben bánt velem. Akkor az egyik ember irigykedni kezdett rám, megölt egy másikat, és a tettét rám fogta. – Ó! – Juliana két keze megállapodott Elliot mellkasán, ujjai meleget sugároztak az ingén keresztül is. – Tudtam, hogy nyomban értem jönnek. Elrejtőztem a sötétben. Csak egy embert küldtek utánam, mert nem igazán tartottak tőlem. Meg kellett ölnöm, mielőtt megnyikkanhatott volna. Felvettem a ruháját. A sötétben elmásztam ahhoz az alagúthoz, ahol a fegyvereket tartották, visszaloptam a Winchesteremet és a maradék muníciót. Akkor valaki meglátott. Lelőttem és elfutottam. Gyorsan eltűntem a hegyek között, vissza sem néztem. A futásra nem emlékszem, de végig a nyomomban loholtak. Elliot elmosolyodott. – De ügyes voltam. Mindig is. Elinaltam előlük, akárcsak egy vadállat, hamis nyomokat hagyva magam után, folyókon átkelve, kétségbeesetten imádkozva, nehogy véletlenül kobrára lépjek, és vége legyen mindennek. Haza kellett jutnom. Skóciába. – Hátrasimította Juliana haját. – Haza kellett jutnom hozzád. Juliana szemébe könny szökött. – Borzasztóan rettegtem minden egyes percben, amíg nem tudtunk rólad. Rád gondoltam minden nap, minden órában. – Azt hiszem, megéreztem. Tisztán láttalak magam előtt, a legsűrűbb sötétségben is. – Hogyan sikerült visszajutnod az ültetvényedre? – Fogalmam sincs, kedves. Valahol átjutottam a határon a Pandzsábba, és gyalogoltam tovább. Feltételezem, hogy egyszerűen csak ismertem a hazavezető utat. Mahindar szerint az ültetvénytől tízmérföldnyire talált rám, négykézláb másztam, félig vakon valami fertőzéstől. De tudta, hogy én vagyok az. Mahindar térdre esett, átölelte a mocskos és férges Elliotot. Sírt, és ringatózva egyre csak azt hajtogatta: Sahib, megtaláltam. Megtaláltam. Elliot ködösen emlékezett csak az ültetvényén álló ház konyhájára, Komal és Channan hangos jajveszékelésére, sírására, és hogy Mahindarral együtt sietve vizet, ételt, ruhát hoztak, majd borotvát fogva eltávolították összeragadt haját és szakállát. Emlékezett arra is, hogy megmutatták neki a nem egészen két hónapos Chinit, és elmagyarázták, hogy Jaya meghalt. Stacy sorsára hagyta a kicsit, és eltűnt a környékről. Senki sem tudta, hová mehetett. Chinit Mahindar gondjaira bízta. Elliot várva várt felbukkanása és első skóciai lábadozása között homályba vesztek az események. Elliot szinte önkívületben élt, azt hitte, csupán álmodik. Patrick edinburgh-i házában azután egy napon ráébredt, hogy nem maradhat örökre abban a hálószobában. Terveket kovácsolt, hogyan térhetne vissza az életbe.

Juliana feje most Elliot mellkasán pihent, puha keze a férfi ingét simogatta, míg Elliot arca az asszony fejét takaró kendőn nyugodott. Juliana megtestesítette mindazt, ami Elliotból hiányzott. Egészséges volt, szép, kedves és érzékeny. Lehetséges, hogy Elliot egykor elbűvölő volt, ahogyan Juliana állította, ám öntelt és túl magabiztos is, aki azt hitte, le tudja győzni az egész világot. Elliot későn tanulta meg, hogy éppen olyan gyenge, mint az ostoba angolok, akik túlságosan messzire kalandoztak az afgán hegyek között, akiket mélységesen megvetett, még ha segített is biztonságba juttatni őket. – Nem az vagyok, aki voltam – fejezte be Elliot a beszámolót. – Néha hálát adok érte az égnek. Lényem nagyobbik részét rabként veszítettem el azokban a barlangokban. Nem tudom még, ki az, aki a sötétségből előbukkant. – Elliot – válaszolta Juliana. – Az én Elliotom. – Nem azt kaptad, amire számítottál, igaz? Juliana felemelte a fejét. Szeme még könnyben úszott. – Túlságosan szigorú vagy magadhoz. Pontosan az vagy, akire vágytam. – Azt gondoltam, ha ebbe a házba költözöm, és feleségül veszlek, újra egészséges leszek. De talán már sohasem gyógyulok meg. – De igen – jelentette ki Juliana teljes meggyőződéssel. – Tudom. Elliot nem osztozott felesége bizakodásában. A beszámoló kimerítette, nem maradt semmi reménye a jövőre. Holnap talán újra reménykedhet. Ma este azonban… Ma este a majorság urának szerepét kell játszania, több tucatnyi idegent kell beengednie a házába, hogy lássák, mivé változtatta. Ma este táncolni fog szépséges feleségével, megmutatja a világnak, micsoda asszonyt szerzett. Maga felé fordította Juliana arcát, és szájon csókolta. Juliana lábujjhegyre állva csókolta, szorosan hozzábújt. Elliot múltjának sötét árnyai fekete felhőként telepedtek rá. Egyszerűen nem tudta felfogni, hogyan képes egy ember ennyi iszonyatot elviselni, majd visszatérni a nyugodt hétköznapokhoz. Ha Juliana lemoshatta volna Elliotról a sok szörnyűséget, megtette volna. Szenvedélyesen csókolta férje száját, simogatta széles vállát. Csodálkozott, hogy egy ilyen erős férfinak bármi baja lehet. Hiszen teljesen meggyógyult, és elrendezte az ügyeit. Juliana el sem tudta képzelni a férjét gyengének. Mindenesetre csakis egy olyan erős ember élhette túl ezt a megpróbáltatást, amilyen Elliot. A tíz fogságban töltött hónap elrabolhatta az ifjúságát, de megtörni nem tudta. Nem teljesen. Juliana olyan mohósággal vágyott a férfira, hogy maga sem értette. Forrt a vére, de nem a gyönyörért, amelyet Elliot nyújtott. Adni akart a férfinak, meg akarta gyógyítani. Egyszerűen meg kellett tennie. Juliana érezte Elliot kétségbeesését, fájdalmát, éhségét, miközben a férfi egyre forróbban csókolta. Elliot rettenetesen sokáig volt egyedül a sötétben. Elliot levette Juliana fejéről a selyemkendőt, azután a sálként viselt selymet is. A könnyű kelme az asszony karját súrolva hullott a földre. Azután Elliot levetkőztette az asszonyt, rétegenként, végigcsókolva minden porcikáját, amely szabaddá vált, amint lefejtette a ruhát, az alsószoknyákat és a fűzőt. Elliot mohó ajka megérintette Juliana nyakát, vállát, csuklója belső oldalát, keblét és hasát, amint

letérdelt, hogy levegye róla az alsóneműt. Amikor lehúzta a bugyogót, Elliot az asszony két lába közé csókolt. Elliot felállt, anélkül hogy folytatta volna a felfedezést – Juliana enyhe csalódást érzett –, és közben felvette a selyemkendőket. Juliana arra számított, hogy Elliot az ágyhoz viszi, ám a férfi inkább végighúzta a kendőket a fenekén és a hátán. A hűvös kelmétől Juliana tetőtől talpig libabőrös lett. Elliot végighúzta a selymet Juliana keblén, és figyelte, hogyan keményedik meg rózsás mellbimbója. Az ágyhoz terelte az asszonyt, és a hátára fektette. Továbbhúzogatta a selymet a bőrén, izgatta a mellbimbóját, a hasát, azután következett Juliana szemérme. Elliot akkor a szájához emelte a kendőt, megcsókolta, majd Julianára terítette, és nekilátott a vetkőzésnek. Az ing és a cipő gyorsan lekerült, azután Juliana elismerőn figyelte, amint Elliot egy szál skót szoknyában közeledik az ágyhoz. Elliot gyorsan eltávolította a kockás kelmét rögzítő tűt, a ruhadarabot pedig az ágyra dobta, hogy összekeveredjen a selyemleplekkel. Elliot lassan Juliana fölé hajolt, hogy megcsókolja. Az asszony magára akarta húzni, ám a férfi kibújt a karjából, a nyakát csókolta, két kezét a feje fölött az ágyra nyomva végigcsókolta a testét. Megnyalta, majd a szájába vette az egyik mellbimbót, hogy fogával, ajkával izgassa. A másikra még több időt fordított. Hosszan játszadozott, mielőtt elengedte, és még egyszer megnyalta. Elliot ismét leért az asszony két lába közé, ám amikor Juliana csípője megemelkedett, mert többet akart, legnagyobb meglepetésére Elliot megfordította, és négykézlábra állította. Juliana ujjai a selyembe és a gyapjúba mélyedtek, és akkor Elliot mögéje került, szétnyitotta a térdét, kezével benyúlt az asszony testének rejtekébe, és felkorbácsolta a vágyát. Juliana érezte, hogy Elliot erős, kemény férfiassága könnyedén a nyíláshoz ér. Megfeszült a bizonytalanságtól, azután nagy levegőt vett, amikor Elliot beléhatolt. Nem fájdalmat, hanem hihetetlen örömöt érzett. Elliot szétnyitotta a testét, hosszú, vastag férfiassága keményen belésimult. Hihetetlen érzés volt. Juliana kéjesen felsikoltott, máris a csúcsra ért, pedig Elliot még el sem kezdte a szeretkezést. Elliot egy pillanatig nem mozdult, hadd szokja meg Juliana ezt a teljességet, a férfi átható, izgató közelségét ebben a pozitúrában, azután mozogni kezdett. Juliana képtelen volt gondolkodni. Az érzés fellegein lebegett – Elliot gyorsan és tüzesen mozgott, combja súrolta Juliana hátsóját, ujjai keményen fogták a csípőjét. Alul a szoknya durva szövete és a lágy selyem súrolta a férfi térdét. További érzések árasztották el – Elliot izzadság-cseppjei a hátán, testének forrósága a lábán, a szájából feltörő hangok. Nem szavak, csak hangok voltak, az eksztázis hangjai. Juliana torka kiszáradt, csak később jött rá, hogy saját sikolyaitól. Nyomta magát hátrafelé, kívánta Elliotot, hallotta tulajdon hangját: – Még, még, még! Elliot egyre gyorsabban mozgott, Juliana azt hitte, mindjárt belehal a gyönyörbe. Egyszer úgyis abba kell hagynia. Pedig Juliana remélte, hogy soha nem hagyja abba. Testük csuromvizes volt az izzadságtól, mire Elliot kiáltásai nyögésekké szelídültek. Az ágy nyikorgott, Elliot kemény teste Julianához simult, aki zihálva kapkodta a levegőt.

Ez nem volt gyengéd vagy lágy, lassú szeretkezés. Hanem nyers, brutális szenvedély. – Te jó ég! Juliana… – Elliot még egy utolsót döfött, miközben Juliana hátrafelé tolta a testét. Elliot ajkát akkor gyönyörű, dallamos szavak hagyták el, amelyeket Juliana nem értett. Azután Elliot egész testében megborzongott. Elliot az ágyra rogyott, égett a térde. Kihúzta férfiasságát az asszonyból, mellé zuhant az ágyra, és remegő kézzel magához húzta. Kisimította a hajat az asszony kipirult arcából, megcsókolta az arcát. Juliana a hátán érezte Elliot szívverését, ráfonódó végtagjai forrón melegítették. Az ablakon besuhanó szellő a testüket simogatta, magával sodorta odakintről az ünnepség hangfoszlányait is. Juliana elálmosodott, a heves szeretkezés kimerítette. Semmi nem dobta fel ennyire, majd vette el az erejét ilyen gyorsan. – Mit mondtál? – kérdezte. – Mit jelentettek a szavaid? – Elliot ugyanezt a nyelvet használta, amikor kihívó szócsatát vívott Mrs. Dalrymple-lel. Elliot túlzó skót tájszólásban válaszolt. – Hej, lyányka, nem ösmered őseid nyelvét? Skót gael. – Gael? – Juliana csakis angolul tanult, angol iskolába járt, olyan emberekkel találkozott, akiknek eszükbe sem jutott volna másként beszélni, mint angolul, a pénz és a siker nyelvén. – Az biza. Juliana végighúzta kezét a férje karján a tetoválásig. – Honnan tudsz skót gael nyelven? – Sok nyelvet ismerek. A skótot, franciát, németet, urdut, hindit, pandzsábit. Sohasem tudhatom, milyen nyelven kell megszólalnom. – Mit mondtál nekem? Elliot megcsókolta Juliana halántékát, ajka melegen simogatta. – Hogy csodálatos voltál. Úgy átmelegítettél, ahogyan még soha semmi más. A n toir thu dhomh pog? Juliana mosolygott. – Ez mit jelent? – Megcsókolsz? Juliana még szélesebben mosolygott. – Igen. Juliana megfordult a párnán, élvezettel nyugtázva Elliot félig lehunyt szemének látványát, amely olyan volt, mint a pihenő vadé. A férfi lágyan, nyitott szájjal, bensőségesen csókolta. – Tha gaol agam ort – suttogta. Juliana végighúzta az ujját Elliot arcán. – És ez mit jelent? Elliot kérges kezébe fogta Juliana kezét, ujjait az ajkához húzta. – Egyszer elárulom – ígérte. *

A Szent Iván éjjelére rendezett bál jól sikerült, amíg Mr. McGregor be nem jelentette, hogy kardtáncot fog bemutatni. Juliana vendégei messziről érkeztek, még Edinburgh városából is. Eljött a Mackenzie klán legtöbb tagja, Gemma, még Kilmorgan csodálatos hercege és újdonsült hitvese, Lady Eleanor is. Nem mindenki éjszakázhatott a házban, hiszen egyelőre csupán néhány vendégszoba volt használható, ám McPherson a többieket szívesen elszállásolta hatalmas kastélyában. A bál igazi felföldi mulatság volt, a skót férfiak egytől egyig pompás szoknyát viseltek. Dudások és hegedűsök jöttek Highfortból és a szomszéd faluból; falubeli férfiak és asszonyok segítettek Mahindarnak és a családjának főzni és feltálalni az enni-innivalót; és közülük sokan részt vettek a táncban is a kinti pázsiton, ezen a hosszú éjszakán. Elliot sokkal jobban festett, amikor végre lejött. Felvette ünnepi skót szoknyáját, a kockás kelmét a vállán is átvetette. Ellentétben a Mackenzie fivérekkel, Elliot nem viselt zekét, úgy festett, mint a régi barbárok. A vendégek beözönlöttek, alig várták, hogy üdvözölhessék a McBride házaspárt, immár a McGregor család tagjának tekintve Elliotot is. Kisvártatva kezdetét vette a tánc. Julianának mindig megdobogtatta a szívét, hogy az igazi felföldi mulatságokon senkit nem kell unszolni, hogy táncoljon és szórakozzon. A párok egymás kezét fogva köröket alkottak, és máris kezdődhetett a táncos forgatag. Friss házaspárként Juliana és Elliot vezette az első kört. Az asszony korábban csak egyszer táncolt Elliottal, azon a bizonyos első bálon Edinburgh-ban, ahol illedelmesen keringőztek Strauss zenéjére. Elliot most megmutatta, milyen jól táncol igazán. Egyetlen lépést sem vétett, úgy forgatta, adta át és vette vissza Julianát, hogy abban nem volt hiba. A vendégek boldogan nevettek, tapsoltak, táncoltak körülöttük. Daniel Mackenzie volt a leglelkesebb, a skót fiatalember magasabbra ugrott, és erősebben pörgette a hölgyeket, mint a bácsikái, akiknek minden figyelmét saját feleségük kötötte le. Egyedül Ian Mackenzie nem táncolt, szívesebben üldögélt felesége és gyermekei mellett, vagy fogta a kisfia kezét, amikor a legényke táncolni akart a zenére. Mac Mackenzie majdnem olyan tüzesen ropta, mint az unokaöccse, Daniel. Szépséges felesége, Isabella kipirult arccal, csillogó szemmel kacagott rá. A herceg, Hart visszafogottabb volt, de olyan szeretettel pillantott Eleanorra, hogy Julianának könny szökött a szemébe. Olyan kapcsolatra vágyott Elliottal, amilyen a Mackenzie fivérek és feleségük között volt. Teljes bizalom, magabiztosság és szerelem. Élvezték az együttlétet, hogy láthatják egymást. Mégsem veszítettek el egymás társaságában semmit, mindenki megőrizte a saját akaratát és örömeit. Ám a házaspárok együtt erősebbnek látszottak, mint különkülön. Idővel talán Juliana és Elliot között is létrejöhet ez a meghitt kapcsolat. A bálterem még mindig kissé kopár volt; ablakain még nem lógott függöny, a falakon sem függtek festmények, mégis pezsgett odabenn az élet. A muzsika betöltötte, és visszhangzott a táncolók kacagásától. McPherson minden hölggyel táncolt, csaknem olyan

lelkesen, mint az ifjú Daniel. Az igencsak kapatos McGregor elkiáltotta magát: – Hozzátok a kardokat! Hamish már futott is a fegyverekkel, ki tudja, hol szerezte őket. A hagyományos módon keresztbe rakta a kardot és hüvelyét a bálterem egyik kiürített sarkában. Elliot otthagyta két fivérét és Gemmát, hogy a helyszínre siessen. Mielőtt odaért volna, McGregor máris intett a dudásoknak, hogy játsszanak. Egészen jól kezdte a táncot. Mr. McGregor ismerte a lépéseket, és ha nem is tudott nagyon magasra ugrani, gyorsan és határozottan ért földet a lába a penge és a hüvely alkotta helyeken. Ám azután a hegedűsök gyorsítottak, a dudások követték a példájukat, és egyre gyorsabban zengték a nótát. McGregor hangos kiáltásokkal igyekezett tartani a tempót; dobbantott a penge két oldalán, még magasabbra ugrott, skót sapkáján csak úgy csapkodott a szalag. A vendégek elismerően megtapsolták. A következő pillanatban rosszul ért földet a lába, a kard megcsúszott, az öreg McGregor pedig elveszítette az egyensúlyát, és nyögve a hátára esett. Juliana máris futott, de Elliot előbb odaért mellé. McGregor engedte, hogy talpra segítse, azután ellökte Elliotot. – Hagyj békén, öcsém! Kutya bajom. Engedelmesen hagyta azonban, hogy Juliana karon fogva kivezesse a bálteremből, amikor pedig a folyosóra értek, sántítani kezdett. – Átkozott kard! Az én időmben úgy készítették a fegyvereket, hogy ne mozduljanak el. Komal bukkant elő az árnyékból, és megfogta McGregor másik karját. Nyomban korholni kezdte az öreget pandzsábiul és azzal a pár angol szóval, amelyeket már megtanult. Juliana óvatosan elengedte az öreget. Szemlátomást nem volt McGregor ellenére, hogy Komal karjára támaszkodva sántikáljon a konyha felé. Juliana visszament Elliothoz, aki az ajtóból figyelte őket. A férfi átölelte az asszonyt, majd visszahúzta a bálterem fényébe és zűrzavarába. Vita indult, hogy ki legyen a következő, aki megpróbálkozik a kardtánccal. – Elliot! – emelte fel a hangját idősebb fivére, Patrick. – Régen te is táncoltál, méghozzá igen jól. – Ezer éve – legyintett Elliot, de a tömeg nem hagyta annyiban. – Rajta, McBride! – kiáltotta Mac Mackenzie, akinek lelkes szavait Daniel visszhangozta. Tapssal és kiáltásokkal buzdították. – Jól van. – Elliot akkor felemelte a kezét, hogy elhallgattassa a közönséget. – Lassan! – utasította a dudásokat. A dudás telefújta a hangszerét levegővel. Amint a zenészek felkészültek, Elliot meghajolt, és táncolni kezdett. Évek óta nem járta már ezt a táncot, de a lépések felelevenedtek az emlékezetében. Balra szökkent, azután jobbra, két karjával egyensúlyozott. A kard és a hüvely körül körben, először a kereszten kívül, balra és jobbra, magasra ugrott, lobogott rajta a kockás szoknya. Azután a kereszten belül szökellt, lábujjhegy és sarok, dobbantás teljes talppal, ismét

lábujjhegyen. Benn és kinn, elöl és hátul, balra és jobbra. A vendégek tapsoltak, a férfiak bátorító kiáltásokkal buzdították. Elliot rábízta magát a muzsika szárnyára, miközben lábai szakadatlanul dolgoztak. Különös hely az ember elméje. Évek óta nem táncolt már, mégis eszébe jutottak a lépések, amelyeket gondtalan ifjoncként megtanult. Egész múltja csak rá várt, hogy felfedezze. A dudás és a hegedűs gyorsított. Elliot is szaporábban ropta. További taps és éljenzés következett. A dudás még gyorsabban kezdett játszani. Elliot elkiáltotta magát, és nevetve, lihegve eltáncolt a kardtól. – Elég! Juliana ölelte magához a hátráló Elliotot. Pompás érzés volt az asszony puha testéhez simulni. Akkor Danielt tolták előre, mutassa meg, mit tud. Daniel meghajolt, a hölgyekre kacsintott, és nekilátott a táncnak. Ahogyan Elliot, először a kereszten kívül, majd a penge és a hüvely között járt a lába. Amikor a zene felgyorsult, Daniel is sebesebben kapkodta a lábát, és Elliot csatlakozott a biztatóihoz. – Daniel ügyesen járja – kiáltotta Elliot fülébe Juliana, miközben a dudás olyan gyorsan játszott, ahogyan csak tudott, és Daniel lába bonyolult lépésekkel követte a ritmust. – Tizennyolc éves – válaszolta Elliot. – Én pedig harminc. – Megtetted, ami tőled telt. Elliot szeme megpihent felesége pajkos mosolyán, csillogó tekintetén, és szájon csókolta Julianát. A vendégek éljeneztek. Daniel befejezte a táncot, meghajolt, és rávigyorgott minden ifjú hölgyre a teremben. Juliana gyengéden Elliot karjára tette a kezét. – Sok szívet fog összetörni. Ahogyan te is. – Számomra mindig csak egy lányka létezett – felelte Elliot. Megcsókolta Juliana szája szegletét, és a mohón figyelő vendégek ismét éljeneztek. * Elliotnak késő éjjel újra eszébe jutott ez a mondat, amikor a vendégek visszatértek McPherson kastélyába vagy a faluba, és még Mahindart is sikerült rábeszélni, hogy aludni menjen. Juliana álmosan mosolygott rá, miközben ismét szeretkeztek, mert Elliot annyira kívánta. Juliana erotikus közelsége elűzte Elliot minden más gondolatát. Nem létezett semmi, csak a gyönyör, az asszony édesen szűk hüvelye, Juliana illata, az összefonódó két test heve. Számomra mindig csak egy lányka létezett – suttogta magában Elliot, amikor ismét kihúzta Julianából a férfiasságát, majd az asszony mellé roskadt, és szorosan magához ölelte. Egyetlen Julianához hasonlóan erős nőt ismert, a húgát, Ainsleyt, és még Ainsley is úgy gondolta, hogy Elliotot be kellene zárni élete végéig egy csendes szobába. Juliana emelt fővel, panasz nélkül nézett szembe mindazzal, amit Elliot rázúdított, mindent

természetesnek vett. Erős volt, gyönyörű és az övé. Elliot lassan álomba szenderült. Még nem is pirkadt, amikor Elliot felébredt. Csendes volt az éjszaka, a békák hallgattak, a szobára sötétség borult. Elliot a takarón feküdt, Juliana pedig hozzásimult. Az asszony testének melege Elliotnak éppen elegendő védelmet nyújtott a nyári éjszakán. Juliana volt a fény. Az élet. Elliot nagy utat tett meg, és még nem ért a végére. Ám amikor körülvette Juliana közelsége, eloszlott minden sötétség, nem tudott többé eluralkodni rajta. Stacyt most éppen ebbe a sötétségbe űzte. A harag rögtön válaszolt. Sorsomra hagyott, miatta volt a kínzás, a félelem, az éhezés. Sőt Julianát is veszélybe sodorta. Stacy megérdemelte a sorsát. Elliot tanította, barátjává fogadta, együtt gyászolt vele. Stacy soha többé nem lett ugyanaz, miután a felesége megbetegedett és meghalt. Indiában gyorsan támad a betegség, azután jön a fertőzés és a hirtelen halál. Elliot emlékezett az éjszakára, amikor Stacy felesége örökre lehunyta a szemét, emlékezett, amint a mindössze huszonhárom éves Stacy a nyakába borulva zokogott. Stacy gyásza dühbe fordult, de nem volt ellenség, akivel harcolhatott volna. Elliot tanította meg Stacyt, hogy a dühből miként fejlessze inkább a képességeit. Elliot tanította meg, miként vezesse úgy az ültetvényét, ahogyan még az ifjú Mrs. Stacy büszke lehetett volna rá. Számos éjszakát töltöttek együtt csendes barátságban, bármiféle alkoholos italt szívesen megittak, amilyet csak szerezni tudtak, lerészegedtek, vagy egyszerűen együtt üldögéltek a verandán. Beszélgettek vagy hallgattak, ahogyan barátok szoktak. Sokszor kitalálták egymás gondolatait, mielőtt a másik kiejtette volna a szavakat a száján. Akkor jött Jaya, és mindent megváltoztatott. Nem szándékosan, ezt Elliot pontosan tudta. Stacyvel azonban még éretlen fiatalok voltak, ostobák, önteltek, és hagyták, hogy így történjen. Hirtelen tudatosult benne, hogy Stacy most odakinn bolyong a sötétben, a nyomában olyan emberekkel, akik meg akarják ölni. Elliot nagyot sóhajtott. – Az ördögbe! – suttogta. Felkelt az ágyból, és öltözködni kezdett.

HUSZONHATODIK FEJEZET Elliot a folyosón vette fel a cipőjét, halkan a folyosó végére osont, és bekopogott egy ajtón. Fellows szinte rögtön ajtót nyitott. Úgy festett, mint aki egyáltalán nem aludt, habár puha hálóköntöst viselt. – Velem tart egy kis embervadászatra, felügyelő? – kérdezte Elliot. Fellows bólintott, becsukta az ajtót, és már ismét a folyosón volt, felöltözve, amikor Elliot visszatért a konyhák felől a Winchesterével. Halkan távoztak a hátsó ajtón át, Elliot ügyesen mozdította a kaput, hogy ne adjon hangot. Amikor már az ösvényen jártak, és megütötte fülüket a folyó távoli zúgása, Fellows végre megszólalt. – Kit keresünk? – Stacyt. És a bérgyilkosokat, akik meg akarják ölni. – Amikor már nem kell csendben lennünk, kérem, magyarázza el, ön miért tud erről, és én miért nem. – Stacy maga mesélte el nekem – válaszolta Elliot. – Mielőtt a halálba küldtem. Fellows egy pillantást vetett Elliotra okos, gesztenyebarna szemével, de nem szólt semmit. Egy ütemre lépkedtek, Elliot haladt elöl, végig a folyó mentén, Mrs. Rossmoran háza felé. Az ablakban égő fényből Elliot tudta, hogy Mrs. Rossmoran vagy az unokája ébren van. Az idős Mrs. Rossmoran nem pocsékolt volna gyertyát vagy olajat alvó házra. Elliot kopogtatott, nem hangosan, nehogy az idős hölgy megijedjen. Hamish nyitott ajtót, komor képpel. – Mit képzelt? – morogta. – Hogy ideküldte azt az embert. – Tehát itt járt? – nézett körül Elliot a kis házban. Fiona határozatlanul állt a konyhában, Mrs. Rossmoran a hideg kandalló mellett ült, feszült arckifejezéssel. – Itt – válaszolta Mrs. Rossmoran. – Nyilván a lakómra célzol. Igen, korábban nálunk lakott, de már nincs itt. Elliot is erre a következtetésre jutott, amikor logikusan végiggondolta a helyeket, ahol Stacy éhezés nélkül elrejtőzhetett. A vadorzás és a vadászat félreismerhetetlen nyomokkal jár együtt, és Elliot nem talált efféle nyomokat. Elliot átadta Fellowsnak a puskát, és leült Mrs. Rossmorannal szemben. – Miért nem szólt, hogy itt volt? – Sohasem kérdezte. A fickó meg könyörgött, hogy ne áruljam el. Félt, hogy megölöd, vagy börtönbe viteted. Ezért lépett meg. Kedves embernek látszott. Te pedig, Elliot McBride, kissé lökött vagy. – Ez igaz. – Elliot gyors pillantást váltott Fellowszal. – Mrs. Rossmoran, kérem, hogy Fionával együtt jöjjenek a McGregor kastélyba! Ott nagyobb biztonságban lesznek. – Szó sem lehet róla, fiatalember. McGregorral sohasem voltunk békességben. A felesége a húgom volt, tudod. Elliot nem tudta. – Akkor menjenek McPhersonhoz! Stacy nagy veszélyben van, és nem szeretném, ha az

üldözői önöket is megtámadnák. Mrs. Rossmoran botjával keményen a padlóra koppintott. – Ez az otthonom. Ha idegenek törnek be ide, amíg távol vagyok, kárt tehetnek benne. Ez a ház a mindenem. Fiona aggodalmasan pillantott az öregasszonyra a konyhából. – Kérlek, nagyi! – Hamish erős férfiakat küld ide, hogy megvédjék a házat, amíg önök távol vannak. – Elliot megfogta az öregasszony ráncos kezét. – Kérem! Biztonságban kell tudnom önöket. Mrs. Rossmoran akkor Elliotra pillantott okos, kék szemével. – Jól van, fiam. Akkor hát McPhersonhoz megyünk. De bárkit küldtök is őrizni a házat, hozzá ne merjen nyúlni a cukorhoz! A cukor nem a földből nő. – Igazság szerint… – kezdte Hamish. Mrs. Rossmoran suhintott egyet a fiú felé a botjával. – Ne álldogálj ott tátott szájjal, inkább segíts felállnom! Hozd az összes kendőmet, Fiona! Nem hinném, hogy McPherson elegendő ágyneművel tud szolgálni a számomra. Elliot odakint várta, hogy elinduljanak, Fellows pedig felderítette a ház környékét. Amikor Hamish kilépett az ajtón, Elliot vállon ragadta. – Azt értem, hogy a néne miért hallgatott. Azt tesz, amit akar. De te? – Nem tudtam. – Hamish olyan dühösen tekintett vissza a házra, hogy Elliot hitt neki. – Rögtön szóltam volna. A néne rettenetesen nyakas. Ebben Elliot nem kételkedett. Fellows felügyelő azzal tért vissza, hogy semmi szokatlant nem tapasztalt a ház körül – embervadászoknak, behatolóknak semmi nyoma. Hamisht és kis csapatát útnak indították McPhersonhoz, Elliot és Fellows pedig bevették magukat az erdőbe. * Amikor Juliana kora reggel felébredt, egyedül találta magát. Nem aggódott – Elliot gyakran kelt korán, és kezdett dolgozni az emberekkel a házon. Megmosakodott, azután lement a lépcsőn. A súlyos csillár még a helyén lógott. Próbálták megjavítani a tartószerkezetet, hogy óvatosan leengedjék, és kicseréljék rajta a gyertyákat, de teljesen berozsdásodott. Juliana úgy vélte, ha sietteti a dolgot a bál miatt, akár még katasztrófa is történhet, ezért inkább minden egyes nap felmászott egy ember a létrán, hogy megtisztítsa és megolajozza, amit csak tud. Amikor Juliana leért, kopogtak a bejárati ajtón. Úri hölgy sohasem nyit ajtót a saját házában. Az inas szokott ajtót nyitni vagy a szobalány, ha az inas éppen nincs kéznél. Juliana sehol nem látta Hamisht, sem Mahindart. Mahindar családjának hölgytagjai nem nyithattak ajtót Mahindar utasítása szerint, mert akkor Mahindar nem tudta volna megvédeni őket a betolakodóktól. Juliana az ajtóhoz sietett, mit sem törődve az illendőséggel. Az ember igazán nem adhat a formaságokra, ha egyszer nincs a közelében személyzet. A látogató akár az egyik vendég is lehetett, aki McPhersonnál szállt meg.

Ám mielőtt az ajtóhoz ért volna, Mahindar sietett be halk léptekkel az előtérbe. – Memsahib! – szörnyülködött. – Ne! Inkább én. Juliana hagyta. Amikor végre kinyílt az ajtó, az a személy állt a küszöbön, akit Juliana a legkevésbé sem óhajtott volna látni. Mrs. Dalrymple. – Jó reggelt, drágám! – köszöntötte. – Beszélnem kell önnel, ha nincs ellene kifogása. Eltűnt a nagyképűség, a felsőbbrendű kiejtés. Bár jól szabott, szürke, délelőtti ruhát viselt, Mrs. Dalrymple már nem látszott annak a kimért és pedáns középosztálybeli asszonynak, aki tudomást sem akart venni az indiaiakról, amikor még Indiában élt. Finoman ráncos arca inkább olyan ártalmatlan, középkorú nőre emlékeztetett, aki kosárral a karján jár vásárolni a piacra. Erőltetett akcentusa is elillant, úgy beszélt, mintha egyenesen Glasgow mellékutcáiról érkezett volna. – Jöjjön be! – mondta Juliana. Mahindar el volt keseredve, de Juliana hallani akarta a nő mondókáját. A reggeli szalonba vezette Mrs. Dalrymple-t, és utasította Mahindart, hogy hozzon teát. – Nem maradok sokáig – ült le Mrs. Dalrymple ugyanarra a székre, amelyen egy héttel korábban foglalt helyet. – Csak azért jöttem, hogy figyelmeztessem. Nem arra – tette hozzá gyorsan, amikor Juliana felhúzta a szemöldökét. – Tudom, hogy lelepleztek minket. Az uram akkor talált Mr. Stacy halotti bizonyítványára, amikor még a brit közigazgatásnál dolgozott Lahore-ban. Hallotta, hogy az ön férje futóbolondként került elő, hosszabb távollét után. Így hát George ellopta a halotti bizonyítványt. Miután visszajöttünk Glasgow-ba, az uram körbekérdezősködött, és tudomására jutott, hogy Mr. Elliot McBride házat vásárolt Highfortban. Sohasem hallottam erről a helyről, de George azt mondta, hogy megyünk. Úgy gondolta, ha a férjének tényleg elment az esze, George elhitetheti önnel vagy a családdal, hogy Mr. McBride megölte Stacyt, és kicsikarhat a hozzátartozókból egy kis pénzt. – De hát Mrs. Terrell a barátnőjeként mutatta be! – Juliana nehezen uralkodott a dühén. – Valóban ismerte? – Mrs. Terrell – legyintett Mrs. Dalrymple. – Egyszerű teremtés. Elhitettem vele, hogy az anyja és az én anyám jó barátnők voltak. Könnyű dolgom volt, bár a postán kissé haboztam, miközben hasonló, környékbeli hölgyek leveleit lopkodtam. Így történt végül, hogy Mr. és Mrs. Dalrymple-t meghívták szállóvendégnek. – Sajnálom, ha csalódást okoztunk maguknak – mondta Juliana mereven. – Sem én, sem a férjem nem fizetünk zsarolóknak. Mrs. Dalrymple összerezzent. – Nem szeretem ezt a szót, drágám. Durván hangzik. Mr. Dalrymple és én bizonyosfajta szolgáltatást nyújtunk. Ámulna, ha tudná, mire képesek az emberek… gazdag hölgyek, akik mindenhonnan lopkodnak, ahol csak megjelennek, derék férjek, akik félrelépnek, becsületes bankárok és banktisztviselők, akik lefölözik mások hasznát. Lopás, házasságtörés, sikkasztás, és ezúttal úgy gondoltuk, gyilkosság. A törvény nem nyúlhat ezekhez az emberekhez, de mi rábírjuk őket, hogy fizessenek. Jogosan. Elvégre bűnt követtek el. Juliana szívesen rámutatott volna, hogy a zsarolás is bűn. A Dalrymple házaspár, akármi volt is a valódi nevük, mindenesetre soha nem fordult a bizonyítékkal a

rendőrséghez. Kezdte elveszíteni a türelmét. – Miért jött most ide? – Először is, bocsánatot akartam kérni. Nem tudtuk, hogy Mr. Stacy él, az ön férje pedig teljesen ártatlan. Örömmel vettük tudomásul. „Emily”, mondta Mr. Dalrymple, „örülök, hogy tévedtünk Mr. McBride-dal kapcsolatban. Mr. McBride kitűnő felföldi úriember”. – Miféle figyelmeztetést akar közölni? – kérdezte Juliana barátságtalanul. – Mivel elloptuk a halotti bizonyítványt, és sokat kérdezősködtünk Mr. Stacyről és Mr. McBrideról, amíg eljutottunk ide, attól tartok, akaratlanul is felhívtuk bizonyos nagyon rossz emberek figyelmét a hollétükre. Azt akartam, hogy tudja: Mr. Dalrymple-nek és nekem ehhez semmi közünk. Szoktunk ugyan olyasmit kérni az emberektől, amit módjukban áll megadni… némi hozzájárulást, hogy úgy mondjam… de sohasem bántunk senkit. Tudom jól, hogy itt tartózkodik önöknél a Scotland Yard egyik embere, de ha történik valami Mr. Stacyvel vagy Mr. McBride-dal, nekünk semmi közünk az ügyhöz. Figyelmeztetni akartam, hogy legyen óvatos. Igazán elmondhatom, hogy ön bűbájos és igen tiszteletreméltó hölgy. Az urával együtt nagyon vigyázzanak magukra! Elkésett. Hamish rontott be a hátsó folyosó felől, teli torokból ordítva. – Mahindar! Asszonyom! Mr. McGregor! Mr. McBride elment brigantikra vadászni az erdőbe! – Látja? – állt fel Mrs. Dalrymple. – Én teljesítettem a kötelességemet. Nekem és az uramnak semmi közünk az egészhez. Megyek is, a többi a maguk dolga. – Nem – felelte Juliana. Éles hangjától Mrs. Dalrymple meglepődött. Juliana a székre mutatott. – Leül, mindent elmond azokról a nagyon rossz emberekről, és itt marad addig, amíg a férjem és Mr. Stacy épségben haza nem kerülnek. Hamish, fuss vissza McPhersonhoz, és mesélj el mindent! – Már jártam nála. Jön. És a Mackenzie fivérek is. – Helyes. Akkor ébressz fel minden férfit a házban, és küldd őket hozzám. Megkeressük a férjemet és ezeket a gyilkosokat, azután végleg lezárjuk ezt az ügyet. Hamish ámulva pillantott Julianára. – Igenis, asszonyom. – Azzal futott is teljesíteni a parancsot. * Elliot és Fellows gyorsan és zajtalanul követte a nyomot, amelyre Elliot az imént bukkant. Nyomolvasó tudománya éppen olyan könnyen tért vissza, ahogyan este a kardtánc lépései. Fellows felügyelő pedig évek óta üldözött bűnözőket Londonban, és éppen olyan gyorsan és halkan tudott közlekedni, mint Elliot. A nyomot a dombságon keresztül követték észak irányába, lefelé a következő völgybe. Az óceán tőlük keletre hullámzott, a táj felföldből tanyákba és tengerparti síkságba hajlott át. Stacy valószínűleg arrafelé vezette üldözőit, azután vissza, ha Elliot jól sejtette. A felkelő nap bevilágította a tengert, és aki kelet felé haladt, annak látszania kellett a ragyogó fényben. Elliot pontosan tudta, hová indulhatott Stacy. Szívén félelem futott át, de intett

Fellowsnak, hogy kövesse, visszafelé, a hegyekbe. Ismét bezárult mögöttük az erdő, nem látszottak többé a megművelt földek és a házak, eltűnt a civilizáció minden nyoma. Az Afganisztánból a Pandzsábba vezető hágók hasonlók voltak, keskeny földsávok, amelyekről semmi mást nem lehetett látni, csak meredek sziklákat mindkét oldalon. Ám az utak a csupasz hegyekből káprázatos szépségű folyóvölgyekbe vezettek tovább. Elliotot elbűvölte a szépség, amely körülvette a barlangokat, ahol élő halottként raboskodott, miközben hazafelé menekült, akár egy megsebzett vad. Ennyi szépségben nem volna szabad léteznie gonoszságnak. Hideg is volt. Elliotnak csak homályos elképzelései voltak a rabsága alatti évszakokról, de arra emlékezett, hogy hosszú hetekig jéghideg szél fújt. A Felföldön most nyár volt, de a fák alatt hűvös pára gyűlt össze. Elliot éppen olyan éberen követte ezúttal is a nyomot, mint egykor, de higgadt volt, a hátán meleg izzadság csorgott le, és egyenletesen lélegzett, így nagy távolságot tudott megtenni, anélkül hogy kimerült volna. Nem számított, hogy Skóciában halad nedves leveleken, nem száraz, hideg hegyvidéken. Minden kő és minden fa vagy búvóhelyet, vagy rejtett veszélyt jelentett, vagy felmérendő, legyőzendő akadályt. Minél gyorsabban és hatékonyabban legyőzendő akadályt. Elliot a hegység peremén lévő barlangrendszer bejáratához igyekezett. Tudta, hogy Stacy korábban már bujkált ott, és sejtette, hogy most is odabenn találja. Suttogva egyeztette Fellowszal, mire készül, és óvatosan megközelítette az első barlangot. A bejárat alig látszott az aljnövényzettől, a gaztól és egy kidőlt fától. Elliot azonban az utóbbi hetekben felderítette a birtokot, megjegyzett minden, a McGregor-kastélyba vezető esetleges járatot. Tudta jól, hogy egyet sem hagyott ki. A barlang bejáratánál várta az első jel, amely mutatta, hogy járt ott valaki. Az aljnövényzet benőtte a nyílást, ám valaki levágta, majd gondosan visszarakta az eredeti aljnövényzetet. Elliot a lehető leghalkabban eltávolította az akadályt, miközben Fellows őrködött. Amikor Elliot megtisztította a nyílást, gyors mozdulattal bebújt, és úgy kuporodott le, hogy a kinti fény ne világítsa meg. Fellows követte, utánozva Elliot mozdulatait. Elliot türelmesen várt, amíg a szeme lassan megszokta a sötétet, azután elindult. Ahogyan haladtak előre a nyirkos barlangrendszerben, Elliot érezte, hogy a tudatában rejlő sötétség ébredezik, ugrásra készen. Gyorsabban dobogott a szíve, a gerincén végigfolyt az izzadság. Ragacsos és hideg volt. Lüktetett a halántéka, megfájdult a feje. Ne most! Most meg kell találnia Stacyt. Meg kell találnia Stacyt, és börtönbe kell juttatnia a bérgyilkosokat. Bármi történt is közöttük Stacyvel, később tisztázhatják, de előbb meg kell találnia. Elliotnak még nem állt módjában végigjárni az egész barlangrendszer útvesztőjét. Idelenn alacsony volt a járat, kétrét görnyedve tudtak csak előrejutni Fellowszal. Itt nem vették volna hasznát Elliot puskájának, mert nem volt elegendő hely a pontos célzáshoz,

de Elliotnál kés is volt, Fellowsnál pedig egy megbízható Webley-pisztoly. Elliot tudta jól, hogy emberek vannak az útvesztőben. Nem talált jeleket, ahogyan Stacy nyomát sem látta soha az erdőben, mégis tudta. A tudatában rejtőző sötétség kinevette. Ott kísértett most is, nem volt tekintettel a szörnyű helyzetre. Bármikor rátörhetett az éber látomás vagy a fullasztó szédülés, elmosva mindent, a vadállati pánik kivételével. Elliot mély levegőt vett, igyekezett leküzdeni a sűrűsödő sötétet. Ha gyilkosok rejtőznek a ház alatt, az egyben azt jelenti, hogy a házban mindenki veszélyben forog. Elliot megpróbálta lezárni felülről az ódon kastély minden lejáratát, de az még az előtt történt, hogy kiderült, hivatásos gyilkosok loholnak Stacy nyomában. Azok pedig megnyithattak lejáratokat, amíg Stacy az idős Mrs. Rossmoran házában bujkált, Elliot pedig Julianának segédkezett az ünnepi előkészületekben. A gondolat, hogy Juliana és vele Chini is veszélyben lehet, elhallgattatta Elliot fejében a gúnyos hangot. Nem engedi, hogy bárki is akár csak egy ujjal hozzájuk érjen. Soha. Alig hallható nesz ütötte meg a fülét az egyik alagútból. Elliot megtorpant, és hátranyúlva megállította Fellowst is. Újra hallotta. Egy lépés volt. Egyetlen, valószínűleg hibás lépés. Elliot intett Fellowsnak, hogy maradjon, ahol van, és a földhöz simulva előrekúszott. Kezébe vette a puskáját, annak a távcsövén át vizslatta a nagyobb helyiség durván kivágott bejáratát. Elliot meglátta a bérgyilkosokat, legalábbis a lámpásuk fényét. Ám óvatosak voltak, nem engedték, hogy rájuk essen a fény. Hirtelen valami megmozdult mögöttük. Talán Stacy lehetett. Elliot tanította meg Stacynek a trükköt, hogy csupán annyit mozduljon, amennyivel kicsalhatja az ellenséget a rejtekéből. Ezt tették akkor is, amikor megmentették az angol családot az afgán hegyekben. Stacy sarokba akarta szorítani üldözőit, előkészítette a rajtaütést. A tervvel csak az volt a baj, hogy Stacy egyedül volt. Elméletben akár egyetlen ember is fel tudott volna tartóztatni egy egész szakaszt, ha megfelelő helyzeti előnyben van, ám a gyakorlatban több embernek nagyobb esélye volt. Elliot ismét belesett a helyiségbe. Ha Fellowszal esetleg oldalról támadnak, mindkét fickót le tudják fegyverezni, és Stacy biztonságba kerül. Elliot akkor hazamehet, és jót lakomázhat Hamish zabkásájából vagy Mahindar fűszeres lencséjéből. Attól függ, melyikük ér hamarabb a konyhába. Megfordult, hogy elmondja a tervét Fellowsnak, amikor valaki elkiáltotta magát mélyen az alagútrendszer gyomrában. A két bérgyilkos villámgyorsan megindult a kazánházhoz vezető alagútban. Elliot halkan káromkodott, és visszasietett Fellowshoz. – Az az idióta Stacy csapdába akarja csalni őket – suttogta halkan, miközben óvatosan vezette tovább Fellowst. – Meg fogják ölni. – Siessünk! – sürgette a felügyelő. Elliot végigvezette Fellowst az alagúton a tágas helyiségbe. Fellows szorosan a nyomában maradt.

A barlangokban töltött utolsó, rettenetes éjszaka képei villantak fel Elliot fejében. Amint kétségbeesetten rohan, ahogy összeszorul a gyomra, amikor bemászik a barlangba, ahol a puskája van. Bármelyik pillanatban megállíthatják, lelőhetik, megfojthatják, megverhetik. Ha elkapják, soha többé nem lesz esélye elmenekülni. Hol nyúlként futott, hol hason csúszott. Arra számított minden pillanatban, hogy lövés hasít a hátába, és borzalmas kínban ér véget az élete. Elliot hangosan zihált. Ha most nem lassít, ha nem tud lehiggadni, pánikba esik, kirohan, és akkor Stacyt megölik. Látta felvillanni a torkolattüzet. Kiáltásokat hallott. Elliot már képtelen volt gondolkodni, előrerohant. Stacy. Vajon él vagy meghalt? Újabb lövések következtek, azután néma csend. Elliot továbbhaladt, a nyomában Fellowszal. Mindketten hangtalanul haladtak arrafelé, ahonnan a lövéseket hallották. Újabb pisztolylövések hasítottak a csendbe. Az alagút fülsiketítőn visszhangzott. Fellows befogta a fülét, Elliot kezében ott volt a puska, nem tehette. Csengett a füle, fojtogatta a füst. Elhalt a zaj, és Elliot lassan előrement. Végre meglátta régi barátját, Stacyt az alagút végén, egy láda mögött, előtte lámpás állt, hogy jól látsszon. Két ember bukkant elő felhúzott ravaszú revolverrel a sötétből, és tüzet nyitottak Stacyre.

HUSZONHETEDIK FEJEZET A fény kihunyt, egyszerre koromsötét lett. Elliot inkább érezte, semmint látta, hogy Stacy feláll, tévedhetetlen biztonsággal megcélozza az egyik pisztoly torkolattüzét, és szíven lövi a bérgyilkost. Csodálatos lövés volt, hiszen csupán a torkolattűz picinyke fénye irányította, csak az volt a baj, hogy a bérgyilkos lövése eltalálta Stacyt. A férfi feljajdult, azután elnémult. Elliot se látott, se hallott. Bemászott az alagút végébe, vállán hasznavehetetlen puskájával, és megpróbált tökéletes csendben maradni. Egyszerre csak a falhoz lökte valami, izzadságtól, vértől és füsttől bűzlő test furakodott el mellette. A második bérgyilkos, aki egy másik alagúton át igyekezett menekülni. Elliot hallotta a rettegést a futó léptekben, a fokozódó félelmet. A bérgyilkos nem tudta, merre jár, a társa pedig már halott volt. Egyedül maradt. A sötétben. A föld alatt. Elliot egyelőre útjára engedte. Visszatért a ládához és a lámpáshoz, gyufát halászott elő a zsebéből, és meggyújtotta a lámpást. Stacy a falnak dőlve feküdt, oldala erősen vérzett. Előtte egy másik ember hevert a földön, arccal lefelé, mozdulatlanul. Stacy lemondóan pillantott Elliotra, – Sajnálom, öreg barátom. Nagyon sajnálom. – Fogd be! – mordult rá Elliot. – Hősként próbálsz meghalni? – Úgy a legjobb. – Ostoba vagy. Maradj nyugton! Akkor Fellows lépett a fénybe, fejcsóválva. – Hallottam, és követni próbáltam, de sajnos nyomát veszítettem. – Nem baj – válaszolta Elliot. – Nem ismeri errefelé a járást. Maradjon Stacyvel. Majd én levadászom. Megfordult, felvette a halott bérgyilkos pisztolyát a földről, Fellows pedig bólintott. Elliot szíve kalapált, ereiben forrón lüktetett a vér. – McBride – mondta Stacy. Elliot visszanézett. Stacy arca komor volt, szája sarkából vér szivárgott. – Kapd el a rohadékot! Elliot éppen azt akarta. * Elliot úgy tudott mozogni, ha akarta, mint a füst vagy mint a kísértet az éjszakában. Néma sötétben követte a másik bérgyilkost. A fickó gyorsan haladt előre, azután elbizonytalanodott, majd újra megszaporázta a lépteit. Ez a föld azonban Elliot felségterülete volt, jól ismerte a terepet. Börtöne barlangjainak útjait egyedül fedezte fel, néha napokig is képes volt a sötétségben rejtőzködni. Valahányszor fogvatartói megtalálták, súlyosan megverték, ám a tény, hogy egy ideig el tudott bújni, némi diadalérzettel töltötte el. Fogvatartói kénytelenek voltak felkutatni a bujkáló Elliotot. Fordított az erőviszonyokon, és feldühítette őket.

Az ismeretlen ember a sötétben azért próbálta megölni Stacyt, mert megbecstelenítette egy indiai herceg húgát. Nem számított, hogy a herceg bezárva tartotta Jayát, még az ablakon sem engedte kinézni. Jaya viszont éppen olyan önfejű volt, mint a fivérei, és megszökött otthonról. A jó társalgó, intelligens Jayát a fivérei fényűző otthonukban szinte rabként tartották, hogy egyszer hozzáadják egy gazdag, idősebb férfihoz, és a friggyel tovább növeljék a hatalmukat. Elliot önkéntelenül is arra gondolt, hogy más körülmények között Juliana bizonyára kedvelte volna Jayát, és felháborította volna a sorsa. A fickó ismét lassított, elbizonytalanodott. Elindult az egyik úton, azután a másikra fordult. Elliot követte. Időnként szándékosan is hangosan csapta a földhöz a lábát, hogy a bérgyilkos rémülten meneküljön előle. Felfelé tartott egy alacsony mennyezetű alagútban. A végén halvány fény derengett, a fickó arrafelé igyekezett. A fény nem nappali fény volt. A kazánházba vezető szellőztető ajtó körüli repedéseken szüremlett át. Elliot zsákmánya habozott, azután mászni kezdett felfelé a falra szerelt létrán. A bérgyilkosok vagy Stacy már korábban felfedezhették az ajtót, és meg is dolgozhatták, mert a fickó gyorsan kinyitotta, és kimászott rajta. Elliot ordítva rohant utána. A bérgyilkos megfordult, és lőtt egyet, de Elliot pontosan erre számított. Félreugrott, és a golyó a falba csapódott. A bérgyilkos elszántan mászott felfelé a házba, Elliot a nyomában. A bérgyilkos a kazánházból és a központi pincéből feljutott a konyhába. Riadt sikoltozás hallatszott, és Elliot elszoruló torokkal loholt a fickó után. Valószínűleg Mahindar családja lehet a konyhában – Chinivel. Elliot a bérgyilkos nyomában futott. Volt pisztolya, ám a bérgyilkos úgy vélte, okosabb élő pajzsként használnia Channant és Nanditát. Ugyanakkor Komal késsel támadt rá. A fickó elengedte Nanditát, aki sikoltozva futott a konyhába rontó Hamish karjába. Ám a bérgyilkos már futott is tovább. Berontott a ház központi előterébe, ahol Julianát remélte megtalálni. Méghozzá egyedül. Az asszony ott is volt az előcsarnokban, rémülten bámulta a közeledő férfit. Chini sehol sem mutatkozott. A konyhában sem volt. Talán biztonságban rejtőzik? A bérgyilkos a lépcső aljához ért. Elliot megtorpant, felemelte a pisztolyát, és célzott. – Mr. McGregor! – kiáltotta Juliana. – Most! Fülsiketítő robaj töltötte be a termet, amint az emeleten álló McGregor puskája mindkét csövéből a mennyezetbe lőtt. A lövések a nagy csillár körüli vakolatba és kőbe csapódtak, az óriási szerkezet meglendült, megnyikordult, és végül hirtelen kiszakadt a plafonból. Csak úgy záporozott a kő és a rozsdás fém a földre! A bérgyilkos felordított. Eldobta a pisztolyát, és megpróbált félreugrani, amint a hatalmas csillár lezuhant. Nem volt elég gyors. A csillár fülsiketítő, fémes csattanással ért földet. Juliana az arcát eltakarva kimenekült a bejáraton. A bérgyilkos felsőteste kilógott a csillár alól, de a lábára ráesett a monstrum. Menekülni próbált, azután hamuszürke arccal elterült.

Feladta. Elliot fellélegzett. Pisztolyát a bérgyilkosra fogva széles ívben, óvatosan megkerülte a törmelékhalmazt, és a fickó mellé térdelt. A bérgyilkos hétköznapi külsejű ember volt, sötét hajú, barna szemű, olyan egyszerű, hétköznapi öltözékben, hogy senki nem vetett volna rá egy második pillantást. Káromkodni kezdett, kiejtése elárulta, hogy a londoni alvilágból származik. Elliot levette ujjait a pisztolyról – fájt tőle a keze –, és a fegyvert odadobta Mahindarnak, aki a családja és Hamish társaságában belépett az előcsarnokba. Elliot hátat fordított nekik, és a félhomályos, romos házból kisietett a napfényre. Julianához. * Juliana egész testében reszketett, amikor Elliot odalépett hozzá, és megölelte. Magához húzta a keserű pisztolyfüsttől és a pince dohos szagától bűzlő férfit. Elliot csupán ölelése erejével fejezte ki, milyen borzalmas tapasztalat volt számára Stacyre és a bérgyilkosokra vadászni a sötétben. Elliot mély lélegzetet vett, azután sóhajtva fújta ki tüdejéből a levegőt. – Le kell mennem – mondta. – Stacy megsebesült. Meglőtték. Fellows mellette van, de a felügyelő nem tudja, hogyan lehet kijutni onnan. – Persze. Menj csak! Elliot fejét Juliana homlokához érintette, és újra mélyet lélegzett. Megcsókolta az asszonyt, majd elengedte és elindult. Menet közben még odakiáltott Mahindarnak és Hamishnek, hogy jöjjenek segíteni. Juliana figyelte a távozó Elliotot, megkönnyebbülten, ám még mindig hevesen dobogó szívvel. Elliot meggyógyult. Küzdött, és győzött, nem csak a bérgyilkosokat győzte le. Sok volt azonban a tennivaló. Juliana besietett a házba. Hálószobát kellett előkészítenie a sebesült Mr. Stacynek, és orvost vagy sebészt kellett hívnia. S az előcsarnokban ott hevert egy letaglózott bérgyilkos. Belépett az előcsarnokba, ahol a csillár óriás kereke valósággal árkot vájt a kőpadlóba. Cameron és Daniel Mackenzie néhány munkás segítségével próbálta leszedni a csillárt a pórul járt bérgyilkosról. Amint sikerült a csillárt kissé megemelni, Cameron megragadta a fickót a hóna alatt, és kihúzta. A férfi panaszosan jajgatott, vérzett a lába, az arca szürke volt. – Vigyék, legyenek szívesek, a reggeli szalonba! – adta ki Juliana az utasítást. – Hadd várjon ott Mr. Fellowsra. Maradjanak vele, és ne engedjék elmenni Mrs. Dalrymple-t sem! – Parancsára, asszonyom – felelte Daniel vidáman. Juliana óvatosan megkerülte a csillárt és a veszélyes bűnözőt, majd kiment a konyhába, ahol utasította Channant és a családját, hogy segítsenek előkészíteni a szobát Mr. Stacynek. Chinit azon nyomban átvitték McPhersonhoz, amint Hamish berontott a hírrel, hogy Elliot bérgyilkosokra vadászik. Gemma és a Mackenzie család hölgyei vigyáztak rá. Mr. McGregor már a konyhában volt. Büszkén mutatta Komalnak az üres puskát. – Pokolian jó lövés volt, asszony – dicsekedett hangosan. – Bumm! Aztán az éktelen förmedvény lezuhan. Puff!

Komal mosolyogva hallgatta. Kivette a puskát McGregor kezéből, ellenőrizte, hogy nincs megtöltve, azután szabad kezével megveregette az öreg vállát. – Ostoba vénember – mondta tisztán, angolul. McGregor felvihogott. – Kedvel engem. Juliana szólt Channannek és Nanditának, hogy kísérjék fel a hátsólépcsőn, és segítsenek lakhatóvá tenni egy szobát. Nem sokkal később megérkezett Elliot, mögötte pedig Hamish és Mahindar hozott egy nagy, lapos deszkát, rajta a véres Mr. Stacyvel. A sáros arcú Fellows rögtön elvált a mentőcsapattól, hogy a reggeli szalonban vallatóra fogja a bérgyilkost és Mrs. Dalrymple-t. – Billy Wesley! – kiáltott fel Fellows olyan derűvel, amilyet Juliana egyszer sem hallott tőle, amióta megjött. – Már régen kereslek. Juliana otthagyta Fellowst, és a következő, eseménydús órát Mr. Stacy betegszobájában töltötte. A falubeli orvos értett a lőtt sebekhez, hiszen ezen a környéken ősszel régi szokás volt vadászni. Elliot segédkezett. Kettejükre hárult a feladat, hogy a lövedéket eltávolítsák Mr. Stacy oldalából, majd bekötözzék a sebet. Juliana sejtette, hogy úri hölgynek nem illik levetkőztetett, idegen férfit látni, de Mr. Stacy rettenetesen szánalomra méltó állapotban volt, és valakinek fel kellett itatnia a kiömlő vért. Elliot fogta össze a sebet, amíg az orvos összevarrta. Stacynek adtak egy kis laudanumot a fájdalom ellen, de nem akart sokat bevenni. – Majdnem kész – biztatta Stacyt Elliot. – Kitartás, öregem! Láttalak már sokkal rosszabb állapotban is. – Ha majd én szurkálok tűt a bőrödbe, magadat vigasztald ugyanezzel! – Stacy minden egyes öltésnél összerándult. – Elnézését kérem, Mrs. McBride, amiért összevéreztem a szép ágyneműt. – Van másik. – Juliana Stacy verejtékes homlokát törölgette. – A sebfertőzést a pihenés és a tiszta kötés előzheti meg. Mahindar nagyon ügyesen tud kötést cserélni. Állítólag. – Igenis, asszonyom – tisztelgett Stacy. – Igazad van, McBride. A feleséged megállná a helyét a seregben. Elliot nem nézett fel. – Meg bizony. Mielőtt Juliana hangot adhatott volna felháborodásának, Stacy elkomorodott. – Nem lett volna szabad mindezt rád zúdítanom. – Tartogasd az erődet a gyógyulásra! – hárította el Elliot. – Gondoskodom róla, hogy ez még egyszer ne forduljon elő. Helyrehozom Jaya fivéreinek becsületét, anélkül hogy neked vagy a családodnak baja esne. – Juliana, kötözd be ennek a fickónak a száját! Jaya fivéreivel elbánik Fellows felügyelő, mihelyst visszatér Londonba. Stacy elcsendesedett; hatott a laudanum, és a műtét nehezén is túl volt. * Egész nap tartott a zűrzavar, de a vendégek végül egyenként távoztak, először

vonattal utaztak Aberdeenbe, azután mindenki ment tovább a maga útján. Utoljára Ainsley, a családja és Gemma ment el. Ainsley megölelte Julianát a küszöbön, miközben férje, gyermeke és Daniel már várták, hogy felsegítsék a kocsiba. – Akármit is tettél, köszönöm – csókolta meg Juliana arcát Ainsley. – Elliot rengeteget változott. – Gondolod? Amióta megérkezett, Ainsley nem láthatta Elliotot a rossz napjain, a sötét órákban. Elliot hibátlanul hajtotta végre Mr. Stacy megmentését és a mozgalmas napot. – Tudom. Nekem elhiheted. – Ainsley még egy puszit adott Julianának, megpaskolta az arcát, és már ott sem volt. Juliana integetett utánuk, majd indult, hogy elbúcsúzzon a mostohaanyjától. Gemma kérte, hogy üljenek le egy kicsit a reggeli szalonban, ahol immár nem tartózkodott sem bérgyilkos, sem zsaroló. – Nos, Juliana? A mondás szerint: ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát. Még mindig kedvedre való ez az ágy? Juliana elpirult, amikor arra gondolt, mivel szokták tölteni az időt Elliottal az ágyban. – Azt hiszem, igen. Gemma hivatalos arckifejezése ellágyult. – Ne maradj távol tőlünk örökre, drágám! Édesapádnak hiányzol. Jaj, mennyire hiányzol! Mindennap – arról mesél, hogy milyen büszkén járkáltál a kulcscsomóddal mint a ház úrnője. Miként ügyeltél, hogy mindennap pontban hatkor felszolgálják a teáját, és a dolgozószobában mindig kéznél legyenek a szükséges könyvek, a tintatartó pedig tele legyen. Most persze a házvezető és én gondoskodunk minderről. De nagyon jólesett neki, amikor te viselted gondját. Juliana szemét elfutotta a könny. Édesapja nem volt beszédes, így Juliana nem is tudta, hogy egyáltalán észrevette az erőfeszítéseit. Juliana azt mondogatta magának, hogy a jól szervezett háztartás legjobb jele, ha nem látszik, kinek a keze irányítja, ám egy kicsit bántotta, hogy az apja egy szót sem szólt. – Ezt nem tudtam. Gemma akkor Juliana összekulcsolt ujjaira fektette meleg kezét. – Tudom, drágám. Édesapád soha nem tudta kimutatni az érzelmeit. Szegény édesanyád pedig egyáltalán nem értette, így a kapcsolat eleve halálra volt ítélve. Én valamivel eszesebb vagyok anyádnál, és tudom jól, hogy édesapád mély érzésű ember. Az édesanyáddal megélt kudarc felzaklatta. Tudja, milyen életed volt. Valóban hiányzol neki. – Köszönöm. – Juliana szíve összeszorult. Apja sohasem mutatta ki a szeretetét, ám már kislányként is tudta, hogy a felszín alatt ott rejtőzik, csak azt nem sejtette, milyen mértékben. – Elliottal egész biztosan hamarosan Edinburgh-ba látogatunk. Ainsley meghívott minket, és meg szeretnék mutatni márciusban azt is, ahogyan Lord Cameron a lovakat edzi. Gemma mindentudón pillantott Julianára. – Biztos vagy benne, drágám? A férjed nem úgy néz ki, mint aki bárkivel is osztozni

akar rajtad, egyelőre. Ainsley és Rona beszámolt az itteni látogatásukról, hogy minden teketória nélkül kidobta őket. Ők persze igyekeztek mulatságosan előadni… a frissen sült férj kettesben akar maradni a feleségével. Képzelem, hogy ennél többről volt szó, de magyarázatot kellett adniuk furcsán rövidre sikerült látogatásukra. Mr. McBride most is rendkívül örülni fog, ha mindannyian eltűnünk innen. – Mert aggódik Mr. Stacy miatt. – Hm. Indiai szolgátok már elárulta, hogy Mr. Stacy lábadozása idejére átköltözik Mr. McPhersonhoz. Szerintem jól teszi. McPherson háza kissé kényelmesebb. – Még az egész házat lakhatóbbá kell tennem. A már kész szobák remekül sikerültek. – Rögtön véded a férjedet. – Gemma elmosolyodott. – Igazán nem akartalak megbántani. Ainsley mesélt a kastély állapotáról az első látogatása idején, és döbbenetes, amit azóta itt véghezvittél. Gyakran mondogattam, hogy nálad nem terem jobb tábornok, vagy éppenséggel törzsőrmester. Biztos vagyok benne, hogy erőszakosan dirigáltál mindenkit, akit csak tudtál, hogy a ház rendben legyen. – Kénytelen voltam. Ha láttad volna, micsoda rémálom volt. – De t e láttad, Juliana, elkészítetted a terveidet, és minden embert csatába vezettél, hogy megvalósítsd őket. Megértem, hogy különb asszony akartál lenni édesanyádnál, de ne vidd túlzásba! Mr. McBride-nak feleség kell, nem törzsőrmester. Juliana felhúzta az orrát. – Gemma, nem mondhatod, hogy ezen a házon nem kell dolgozni. – Persze, hogy kell. De a férjed nem ház. Ne próbálj úgy bánni vele! Hidd el, nem válna be. Most ne nézz rám csodálkozva, gyermekem, ne tégy úgy, mintha nem értenéd! Utálod a rendetlenséget. Azt képzeled, ha rendet teremtesz Mr. McBride életében, újra egészséges lesz. Úgy érzed, elromlott, és neked most meg kell javítanod, mint egy tönkrement gépet. Talán még sohasem fogalmaztad meg így, de látom rajtad. Ugyanezt tetted apáddal is. Csakhogy az embereket nem lehet egyszerűen megjavítani, különösen az olyan férfiakat nem, amilyen Mr. McBride. Megértésre és segítségre van szüksége. Nem tatarozásra.

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET Juliana némán ült, keze összekulcsolva pihent az ölében. Tényleg ezt tette volna? Gemma mindig is okos asszony volt. Valóban megpróbálta lebontani Elliotot, és újra felépíteni azt a régit, akit egykor ismert? Amilyennek szerinte lennie kellene? Amilyennek könnyebben megérti? – Jaj, Gemma! – Julianának égett a szeme. – Fogalmam sincs, mit művelek. Nem tudom, hogyan kell egy férfit szeretni. Csak listákat tudok készíteni. Gemma arca megenyhült. – A másik hibád, drágám, hogy túlságosan szigorú vagy magadhoz. Azt hitted, tökéletes lánynak kell lenned, most pedig azt képzeled, hogy tökéletes feleségnek akarnak látni téged. Mr. McBride és te még idegenek vagytok, akik próbálják megismerni egymást. Ez hosszú folyamat. Nekem húsz évbe telt, mire megismertem apádat, és ebből tíz éven keresztül már a felesége voltam. – Gemma finoman Juliana térdére tette a kezét. – Ráadásul Mr. McBride láthatóan nincs is felháborodva, amiért igyekszel megjavítani. Sokkal jobban fest, alig két héttel az esküvő után. Ainsley szinte ugyanezt mondta. Juliana erőtlenül elnevette magát. – Kétlem, hogy ez az én művem. Elliot egy szavamra se figyel oda. – Úgy érted, nem csapja össze a bokáját, nem tiszteleg, és nem engedelmeskedik, mint az a Hamish gyerek – mondta Gemma. – Vagy Mahindar Singh, aki kezét-lábát töri, hogy a kedvedbe járjon. A férjed a maga útját járja, de észrevesz téged. Nagyon is. – Pajkosan elmosolyodott. – Remélhetem, hogy édesapád egy éven belül felveheti a büszke nagyapa címet? Juliana elpirult. – Még korai volna erről beszélni. – Piruló arcodon látom, hogy Mr. McBride és te már munkálkodtok a dolgon. – Gemma felállt, suhogott a ruhája. – Csak igyekezzetek, mostohalányom, mi türelmetlenül várjuk a bejelentést! Juliana is felállt, és megölelte Gemmát. – Köszönöm, hogy eljöttél – mondta Juliana szívből. – Csak azt sajnálom, hogy nem tudtunk több időt együtt tölteni. – Hát persze. A terveiddel, a félkész házaddal, az egymásra lövöldöző emberekkel és a leszakadt csillárral egy percünk sem jutott önmagunkra. – Gemma megcsókolta Juliana arcát. – Legközelebb, drágám. Juliana karonfogva kísérte ki a mostohaanyját a kocsihoz, amellyel Hamish, a maga eszelős tempójában már visszaérkezett az állomásról. Hosszan integetett Gemma után a könnyeivel küszködve, azután bement a házba. Bőven akadt gondolkodnivalója. * Juliana elbűvölte Elliotot, valahányszor a férfi ránézett. Tébolyult napjuk volt: elbúcsúztatták a vendégeket, Stacyt átköltöztették McPhersonhoz, rendbe tették a házat

– már amennyire azt a lepusztult kastély-tanyaházat lehetett. Fellows felügyelő gyanúsítottakkal a kíséretében távozott. A Dalrymple házaspárt a legközelebbi rendőrkapitányságra vitette, hogy kihallgassák őket zsarolásért, a bérgyilkost pedig magával vitte Edinburgh-ba. Fellows, Elliot és McPherson intézkedtek arról is, hogy a lelőtt bérgyilkos holttestét kihozzák az alagútból, és elküldjék a családjának Londonba. Juliana egész idő alatt segített, tanácsokat adott és szorgalmasan jegyzetelt kis noteszébe. Csinos volt, hatékony, higgadt és elbűvölő. Juliana most az ebédlőasztal túlsó végén ült a kiürült házban. Kissé ejtett vállú, kék szatén délutáni ruhát viselt, a nyakát kámea díszítette. A hajába kék szalagot font, egyszerű kontyba tűzve, a homlokába finom fürtök lógtak. Az asztalon ott hevert a jegyzetfüzet, mellette egy ceruza, hogy kiegészíthesse az átkozott listáit, ha eszébe jutott valami. A fürtök kissé megrebbentek, amikor Juliana lehajolt írni, ragyogó haján megcsillant a gyertyafény. Elliot tekintete lejjebb vándorolt az asszony két keble közötti mélyedésre. Ezt a délutáni ruhát Juliana már többször viselte a házasságkötésük óta, és Elliotnak kifejezetten tetszett benne. A szatén az asszony testére simult, a dekoltázs kívánatosan villantotta elő a keblét. Elliot arra gondolt, vesz Julianának egy tucat ilyen ruhát, hogy mindig ilyenben járjon. Elliot felemelte a borospoharát. – Mit írogatsz? Juliana a ceruzával a kezében felpillantott. – Hm? Természetesen a következő tennivalókat. Pótolni kell a csillárt. Micsoda szörnyű rémség volt! Örülök, hogy megszabadultunk tőle. Valami sokkal ízlésesebb és szebb darab kell ide. Azt hittem, a szalonban lévő szőnyeg szép állapotban van, de amikor odébb tettünk egy széket, hogy feldíszítsük a helyiséget a bálra, jókora lyukat találtam rajta. Csodálkoztam is, miért áll az a szék olyan furcsán… Elliot felállt, odalépett Julianához, elvette a keze alól a füzetet. A ceruzát is. – Elliot, mit művelsz? A férfi az asztal másik felére lökte az íróeszközöket Az utolsó pillanatban gondolta meg magát, mert eredetileg a tűzbe akarta dobni őket. Odahúzott egy széket az asztalnak ahhoz a sarkához, ahol Juliana ült, és szétnyitott térddel ült le rá, mert az asztalláb útban volt. Mit sem törődve Juliana háborgásával a füzet miatt, megfogta az asszony kezét, felfelé fordítva az asztalra fektette, majd ujjával végigsimított a tenyér egyik vonalán. – Jósolok neked. Látta, hogy Juliana megborzong, azután a szemébe néz. Végighúzta az ujját egy másik vonalon is. – Egy fiatal asszonyt látok kék ruhában. Látom egy hálószobában, ahol gyertya ég, az ágy megvetve vár. – Igazán? – nyalta meg Juliana az ajkát. – Nagyon érdekes. – Egy férfit látok, aki megcsókolja. – Egyre érdekesebb. Ki az a férfi? Juliana kacér pillantásától Elliot férfiassága nyomban felágaskodott.

– Egy őrült skót, viharvert, világot járt. Rövid a haja, a szeme színtelen, és szeret téged. – Szeret. – Alig hallatszott. – A te szemed nem színtelen. Szürke, mint a viharos égbolt. Szebb színt sohasem láttam. Szeretsz? – Szeretlek. – Elliot közelebb hajolt, szemügyre vette a piros ajkakat és a mögöttük rejlő nedvességet. Juliana szája az övére várt, a vágy melege sugárzott belőle. Száját akkor az asszony telt ajkához érintette… S ráborult a sötétség. Hirtelen. Az egyik pillanatban még a feleségét csókolta, melegség, szépség és boldogság vette körül, a másikban ismét a barlangban raboskodott a hegyek között, álmából felébredve. Érezte a hideg sötétséget, a dermesztő követ maga alatt, az arcát súroló, hosszú haját, férgektől hemzsegő, mocskos ruháját. – Nem! – Elliot a kezére meredt a halvány fényben, szemügyre vette repedezett, száraz bőrét, kérges ujjait, amelyek szinte már semmit sem tudtak kitapintani. – Nem! – kiáltotta újra. Átölelte önmagát, vissza akart térni szépséges álmába. Hiszen még ott lebegett látómezeje peremén, a gyertyafény Juliana haján, a kék szempár, amely ugyanolyan színű, mint a ruhája. Nem tudta megérinteni. Juliana nem volt valódi, semmi sem volt az. A sötétség az arcába röhögött, amikor azt hitte, már jól van. – Juliana – sziszegte egy hang. Felismerte, hogy egyik fogvatartójának a hangját hallja, a legkegyetlenebbét, aki néha azzal szórakozott, hogy recés élű késsel szabdalta Elliot bőrét. – A nő, akit szeretsz. – A hang durva volt, pandzsábi dialektusban beszélt, amelyet mindketten értettek. Julianát nem. Julianát sohasem vehetik el! – Szereted – mondta a férfi. A penge Elliot csuklójának belsejéhez ért. – Mondd! – Szeretem – suttogta Elliot. – Hangosabban! Hogy mindenki hallja. Nem. Juliana a legféltettebb titka. Ha tudomást szereznek Julianáról, megfenyegetik az asszonyt, kigúnyolják, megbecstelenítik az emlékét, elrabolják tőle. Elliot tudta, hogy Juliana teljes biztonságban él Skóciában, az apja kifogástalan, edinburgh-i házában, a családjával, a barátaival, mérföldes listáival, vidám kacagásával. Kényszeríteni fogják, hogy beszéljen Julianáról, hogy elárulja minden titkos kis élményét. Azután leírják, mit tennének Julianával, mire kényszerítenék, mígnem minden Julianához kapcsolódó gondolata valamiféle szörnyűséggel vegyülne. S akkor Elliotnak nem maradna semmije. Semmi sem választaná el többé a sötétségtől. Juliana volt a fény. Nem hagyhatta, hogy kioltsák a fényt. – Nem! – Mondd! – Szeretem! – Elliot elkapta arca elől a kezét. – Ne vegyétek el tőlem! Ne vegyétek el! A fickó vigyorgott, barna, kicsorbult fogsora megvillant. – Sohasem fog szeretni téged. Megtört, alávaló nyomorult vagy, piszok a körmöm alatt. Megtörtünk. Julianának így már sohasem fogsz kelleni.

A gúnyos hang, a kés, a vigyor, Juliana neve azon a szájon. Elliot őrjöngött. Tudta, hogy meg fogják verni érte, de nem állhatta meg. – Megöllek! – Elliot addig a földön kuporgott, de most felugrott, és fogvatartójára vetette magát. Ujjai a torkát szorongatták, pontosan tudták, mi a dolguk. Örömet érzett, amikor a fickó a csuklójához kapott, sötét szeme tágra nyílt. – Sahib! – hörögte a férfi. – Sahib, Mahindar vagyok. Hazudik. Mahindar csupa jóság és szeretet, ez a mocsok pedig maga a megtestesült gonosz. Elliot a torkára forrasztja Juliana nevét, hogy soha többé ne tudja kiejteni a száján. – Elliot! Juliana hangja az álmából jött, tudata legmélyéről. Az álom azt akarta, hogy belemerüljön, békésen aludjon, és soha ne ébredjen fel újra. Ám Elliotnak ébren kellett maradnia. Meg kellett szöknie. Haza kellett mennie. Julianához. Másik kéz fonódott az ujjaira, megpróbálva lefejteni őket fogvatartója torkáról. Erős kéz, mint az övé, bár karcsú és nőies; lágy érintés simogatta, amelyet a szíve mélyén már ismert. – Elliot! – Juliana dallamos hangját hallotta. A sötétség lassan szertefoszlott. Elárasztotta Elliotot a fény, forgó, vakító fénypontokat látott, azután arcok és hangok derengtek fel a szeme előtt. Egy skót legény rémült, tágra nyílt tekintete, egy mindenre elszánt asszony sötét arca, annak a férfinak az arca, aki élete minden fordulópontján átsegítette, majd Juliana égszínkék szemének szépsége. Egyedül Juliana nem próbált lazítani Elliot kezének szorításán, csak hozzáért, és szép szóval kérlelte. Elliotra zúdult a valóságos világ, és a forgás hirtelen megállt. Elliot saját háza ebédlőjében állt, a szolgája, Mahindar szinte már feküdt az asztalon, a torkát Elliot keze szorította. Elliot gyorsan felegyenesedett. Hányinger fogta el, a torkán epe tört fel. Juliana odasietett hozzá, meg akarta ölelni. Átkarolta, de Elliot megborzongott. Szerette volna magához húzni az asszonyt, átölelni, de hánynia kellett. – Ne! – hörögte rekedten. Kibontakozott Juliana karjából, eltolta magától az asszonyt. Mahindar kínlódva, köhögve felegyenesedett Channan segítségével, aki aggodalmasan toporgott a férje mellett. – Jól vagyok, sahib. – Mahindar alig bírta kimondani a szavakat. – Nem lesz semmi baj. Nem igaz. Mahindar nyaka véraláfutásos volt, és szörnyen köhögött. A szentségit! Elliot sarkon fordult, és kiment a szobából. Hamish elugrott az útjából. Jóságos ég! Megrémítette őket, nem is csoda. Megölhette volna Mahindart, ha nem tudják kizökkenteni a váratlan rohamból. Mi lett volna, ha Juliana karcsú nyaka van éppen a kezében? Vagy Chinié? Ugyan miféle borzalmas szörnyeteggé vált? Hallotta, hogy Juliana utánakiált. Elliot nem állt meg, hanem gyors léptekkel kimenekült az éjszakába, a hűvös félhomályba és lassan szitáló esőbe.

* Juliana Elliot után indult. Mahindar, Channan segítségével, lerogyott a székre, ahol korábban még Elliot ült. – Ne, memsahib! – kérlelte Mahindar. – Mondtam már. Amikor ilyen állapotban van, a legjobb útjára engedni. Az este sötétebb volt a szokásosnál, mert felhős lett az ég, és eleredt az eső. Juliana látta Elliotot az ebédlő nyitott ablakán keresztül, amint magas alakja eltűnik a ködben. Elliot gyorsan haladt, lehajtott fejjel. A vörös szetter, Rosie utánairamodott, de Elliot hátra sem pillantott rá. Csak ment, és elnyelte a sötétség. – Nem – ellenkezett Juliana. – Nem engedem el. Ne is tartson vissza, Mahindar! Nem hagyhatom egyedül. Mahindar elhallgatott, és Juliana kiszaladt az ajtón. Az asszony még magában nyugtázta, hogy Channan nem is próbálta lebeszélni, bölcs tekintete elárulta, hogy egyetért Julianával. Juliana kilépett az esőbe. Félúton jutott eszébe, hogy nem vett sem kabátot, sem csizmát, és délutáni ruhában, papucscipőben caplat a sárban, a vízben. Mit számít? Juliana felhúzta vizes szaténszoknyáját, és futott tovább. Esőcseppek hullottak fedetlen fejére és vállára, nem komoly eső, de eléggé kitartó ahhoz, hogy csuromvizes legyen. Elliot gyorsan ment. Juliana rohant, hogy utolérje, a fűzőtől alig kapott levegőt. Férje nem a hegyek felé indult, amire Juliana számított, hanem a folyóhoz vezető, keskeny, veszélyes út irányába. Arrafelé emelkedett a fából épült híd, amelyen Hamish áthajtott velük, amikor megérkeztek. Legalábbis Juliana úgy vélte, Elliot arra tart. Hamarosan szem elől veszítette a férfit az egyre sűrűsödő ködben, amely az ösvényt és a fákat is elnyelte. Elliot világos haja és kockás szoknyája szintén eltűnt. Vörös bunda közeledett feléje, a szetter, aki visszafutott Julianához, és a farkát csóválta. Rosie körbefutotta Julianát, majd újra előrefutott. Juliana szíve őrülten kalapált. Még látta a lába alatt az ösvényt, de gyorsan sűrűsödött a köd. Hamarosan csak tapogatózni tud a sötétben, és az út vége sötétbe veszett. Rosie lábainak kopogása a hídon felbátorította Julianát. A híd magasan ívelt a mélyben rohanó folyó fölött. Juliana a ködben megpillantotta Elliot alakját, arccal a korlát felé fordulva, szoknyája sötét folt volt csupán a sötétben. Juliana felhúzta vizes ruháját, és rohanvást tette meg az utolsó métereket.

HUSZONKILENCEDIK FEJEZET – Elliot! Elliot szemlátomást nem hallotta. A folyót bámulta, a korlátot markolta, amikor Juliana odarohant hozzá. A kemény deszkák vékony papucscipőjén át mintha az asszony meztelen talpát ütötték volna. A ruhájának annyi, Channan csóválni fogja a fejét, de nem számít. Úgyis eldobná – soha többé nem akarja felvenni ezt a ruhát. Semmi emlékeztető ne maradjon arról a percről, amikor azt látta, hogy elragadó férjén olyan rettegés lesz úrrá, amely elszakítja tőle. A szeme láttára ragadta el a félelem. – Elliot! – lihegte. A férfi felnézett. Arca olyan rideg volt, hogy Juliana szíve megszakadt. Attól félt, hogy Elliot ismét elmegy, de csak markolta a híd korlátját, és a fejét rázta. – Juliana, nem megy. Elliot hangja rekedten, csüggedten és fáradtan csengett. Juliana közelebb lépett, megfogta feszülő csuklóját. – Menni fog. Segítek. – Láttad, mit tettem. Előfordult már korábban is. Embereket bántok. Ártatlan embereket. Nem tudom fékezni magam. – De igen. – Juliana cirógatta Elliot csuklóját. – Igen. Most is idejében magadhoz tértél. Kárt tettél valaha is bárkiben a rohamaid közben? Elliot elfordult, fagyos szeme egy pillanatra lecsukódott. – Nem, de átkozottul közel jártam hozzá. Láttad, mit műveltem ma este Mahindarral. – De mindig megfékezed magad, Elliot. A szíved azt parancsolja, hogy le kell állnod. – Azért állok le, mert valaki megfékez, mint Mahindar. Vagy éppen te. Juliana a fejét rázta. – Ostobaság. Nem hiszem, hogy meg tudnánk fékezni, ha nem akarnád. Annál sokkal erősebb vagy, mindannyiunknál erősebb. A roham leállítása a te döntésed. Amikor Elliot újra Julianára nézett, tekintetében izzott a düh. – Mi lesz, ha nem térek észhez idejében? Jóságos ég! Mi lesz, ha kárt teszek Chiniben? Imádom. Ő… ő a szikra, amely kihúzott a sötétségből. Ő az, aki miatt végül felkeltem az ágyból a menekülésem után. Gondoskodnom kellett róla. Gondoskodnom kell rólad. – Elliot elengedte a híd korlátját, és ujjai külső oldalával megsimította Juliana nyakát. – És mi lesz, ha téged próbállak bántani? – Meglehetősen ellenálló vagyok – jelentette ki Juliana. – Nem holmi porcelánbaba. Anyám le is szólt, amiért nagydarab gyerek voltam. Egy úri hölgynek törékenynek kell lennie, de ez szamárság. Soha semmiféle munkát nem sikerült volna elvégeznem, ha törékeny volnék. Juliana azt remélte, hogy mosolyt csal Elliot arcára, de a férfi tekintete rideg maradt. – Annyira nem vagy ellenálló, kislány. – Végighúzta ujjait Juliana torkán, és a fejét rázta. – Ha bántanálak, megölnélek. – Mire gondoltál, amikor Mahindarra támadtál, mi járt a fejedben?

– Mi az ördögöt keresett ott egyáltalán? – Én hívtam be. – Juliana nyelt egyet, Elliot ujjai perzselték a bőrét. – Amikor hirtelen hátradőltél, és az arcod elváltozott, kiáltottam neki. Aggódtam érted. – Megnyugtatón Elliot karjára tette a kezét. – Mire gondoltál? Elliot megfogta Juliana kezét, és csak ekkor vette észre, hogy az asszony csuromvizesen áll előtte. Elengedte a kezét, levette a zakóját, és Juliana vállára terítette. Testének a kabátban maradt melege és illata körülölelte az asszonyt. – Azt álmodtam, hogy a cellámban vagyok, a barlangban. Kényszeríteni akartak, hogy kimondjam a nevedet. Kifecsegtem a titkomat, téged. El akartak rabolni tőlem. – A laza kabáton át megragadta Juliana vállát. – El akartak rabolni tőlem. Nem tudom folytatni, ha téged elrabolnak tőlem. – Itt vagyok. – Juliana felnézett Elliot kétségbeesett szemébe, a férfi arcán ott lángolt a világ minden dühe. – Itt vagyok, Elliot. Mindig itt voltam neked. És mindig is itt leszek. Elliot még erősebben szorította az asszony vállát. Kapkodta a levegőt, az eső végigcsorgott elkeseredett arcán. – Mindig itt leszek – ismételte Juliana. – Mindig. – Miért lennél? A hangnak igaza volt. Megtört ember vagyok. Juliana nem tudta, miféle hangról van szó, de a választ tudta. – Mert szeretlek. Szeretlek, édes, egyetlen Elliotom. Amióta betetted a békát a zsebembe, és megpusziltál, hogy eltereld róla a figyelmemet. – Félrefordította a fejét, és megcsókolta a vállát fogó kezet. – Szeretlek, Elliot McBride. Amikor ismét felnézett, Elliot tekintete tűzben égett. Olyan volt a szeme, mint korábban, az ebédlőben, de Juliana észlelte, hogy Elliot most a jelenben maradt, nem repült vissza a múltba. Vad kiáltás szakadt ki belőle, és Elliot magához rántotta Julianát, átölelte, nagyonnagyon szorosan. Megborzongott, azután újra borzongás futott végig rajta, és kitört belőle a zokogás. Juliana hozzásimult, arcát a férfi arcához szorította. Elliot ringatta a karjában az asszonyt, könnyei az esővel elegyedve folytak Juliana arcára. – Ne szeress engem! – zokogta. – Ne szeress! – Nem létezik szeress v a g y ne szeress – suttogta Juliana. A köd oszlott, egyre erősebben esett. – Azért szeretlek, mert szeretlek. Nem tehetek róla. Elliot ölelése kis híján összetörte Julianát, a férfi erős teste reszketett. – Soha ne hagyd abba! Szeress örökké, Juliana! – Örökké szeretni foglak. Elliot felemelte a fejét. Könnyek peregtek az arcán, szeme kivörösödött, arca eltorzult a fájdalomtól és a reménytől. – Annyira szeretlek – mondta rekedten. Juliana könnye is kicsordult. Letörölte Elliot könnyeit, és szájon csókolta a férfit. Elliot felemelte, és szenvedélyesen megcsókolta. Összeforrt a szájuk, tűz a tűzzel, szétnyíló ajkuk között összefonódott a nyelvük. Szeress örökké! Szeress. Örökké. Gemma azt tanácsolta Julianának, hogy ne próbálja megjavítani Elliotot. Juliana most megértette.

Nem Elliot gondviselőjének kell lennie, hanem a barátjának, vezetőjének és szeretőjének. Juliana lesz számára a horgony, amikor Elliot a félelem hullámain lovagol, meghallgatja, amikor beszélnie kell, biztos kikötőként várja, amikor a férfi utazása véget ér. Szerette Elliotot, és együtt repültek a csók szárnyain. Kutya ugatott. Rosie szaladt oda hozzájuk, vörös bundája csuromvizes volt. Jól megrázta magát, és tetőtől talpig lespriccelte őket. Juliana abbahagyta a csókolózást, és elnevette magát. – Ennek a ruhának vége – próbálta túlharsogni az erősödő szelet. Elliot elnézett Juliana feje mellett, mire az asszony is megfordult. Az ösvényen lámpások közeledtek, fénypontok a sötétben. Mindenki utánuk jött: Hamish, Mahindar, Channan, Nandita, Komal, McGregor és Nandita karjában Chini. Még a kecske is velük bandukolt, fejét rázva az esőben. Lámpásaik felragyogtak a sötétben, megvilágították Julianát és Elliotot egymás karjában, a hídon. Mr. McGregor megállította a menetet, magasra emelte a lámpását. – Nahát! – kiáltotta, és sötét szakállából kiragyogott vigyorgó szája. – Úgy látom, a legény jól van. – Mahindar – kezdte Elliot. Nagy levegőt vett, hogy folytassa, de azután inkább kifújta, és csak bámult a férfira, aki annyi szörnyűségen átsegítette. – Jöjjön vissza a házba, sahib! – emelte Mahindar magasra a lámpását. – Jöjjenek vissza a memsahibbal együtt! Ott meleg van. Juliana összekulcsolta a kezét Elliot tarkóján, és újabb, hosszú csókkal ajándékozta meg, miközben a teste átmelegedett a férfi ölelésétől. – Menjünk haza! – kérte Juliana. Elliot tekintete tetőtől talpig átmelegítette. Beburkolózott a kabátba, megfogta Elliot kezét, és visszavezette a ház melegébe, hívogató fényébe. * – Mondd újra! – Elliot hallotta saját hangjában a vadságot, de nem tudott rajta változtatni. – Mondd újra! Testükről patakokban folyt a víz, de most nem az eső, hanem az izzadság. Odakint tombolt a szél, a nyári vihar elfújta a ködöt. Kettesben a hálószobában Elliot levetkőztette Julianát, és saját vizes ruhadarabjai is a földön kötöttek ki. Az ágy erősen ringott, mert Elliot a vihar hevességével szerette Julianát. – Szeretlek! – kiáltotta Juliana. Sötétség örvénylett Elliot tudatában, ám ez a gyönyör csúcspontjának forró sötétsége volt. Juliana kiáltásától Elliot férfiassága még feszesebb lett, bár alig mozdult. – Még egyszer! – Szeretlek! – Juliana kinyitotta a szemét, kacagása vidáman csilingelt. – Szeretlek, Elliot McBride. – Én pedig téged. – A szavak vad erővel szakadtak ki Elliotból. – Szeretlek, Juliana.

Édes kislány. Mindenem. – Magja kilövellt, és otthonra talált Julianában. Elliot csípője az asszonyéhoz simult, a férfiizzadság és az asszonyi méz egyesült. A szél betört a házba, Elliot még egy utolsót döfött, és teljesen az asszonyába temetkezett. Ismét felnyögött, látótere határain tüzet látott felvillanni. Juliana keze végigjárta Elliot egész testét, arcán a szenvedély gyönyöre lángolt. Haja kócos volt, fürtjei ziláltak, meztelen teste a legjobb hely, ahol Elliot lehetett. – Mondd újra! – csókolta meg Elliot az asszony duzzadt ajkát. Juliana elmosolyodott, ezúttal bágyadtan, és ujjait végighúzta Elliot nyakán. – Szeretlek. Vajon akkor hangzott jobban, amikor a szenvedély csúcsán sikoltotta, vagy amikor édesen, a gyönyör után? Vagy amikor a fülébe súgta, miközben a zokogó Elliotot ölelte? Elliot gondoskodni fog róla, hogy újra és újra elismételje a ház minden szobájában – és a birtokon, a kocsiban, a vonaton, amikor végre visszautaznak Edinburgh-ba. Bárhol járjanak is életükben, Elliotnak az lesz a feladata, hogy kiderítse, hol hangzik a legszebben Juliana ajkáról, hogy szeretlek. – Szeretlek, feleségem. – Elliot hangja ellágyult. – Tha gaol agam ort. Juliana arcán mosoly suhant át. – Ezt jelenti? Szeretlek? – Igen. – Akkor. Tha gaol agam ort. Jól mondtam? A gyönyörű skót gael nyelven hallani ezeket a szavakat az alatta fekvő Julianától, kétségtelenül ez volt a legcsodálatosabb. – Jól, kislány. Tha gaol agam ortfhein. Én is szeretlek. – Megcsókolta az asszony homlokát. – Köszönöm. – Mmm. Mit? Hogy hagyom, hogy megtaníts a skótok nyelvére? – Mindent. Juliana tudta, Elliot mit akart mondani. Elliot imádta, hogy nem kell mindig, mindent megmagyarázni a feleségének. Mert megérti. Juliana megérintette Elliot orra hegyét, majd végtelenül bájosan, melegen és szívből rámosolygott. – Ebben az esetben, szerelmem, édes uram… szívesen.

HARMINCADIK FEJEZET Négy héttel később Elliot a reggeli szalonban találta Julianát, ahová könnyű szellő fújta be az ablakon a júliusi meleget. Az asszony elegánsan szép volt pasztellszínű, nyakig felgombolt batisztruhájában, haja göndörödve hullott a vállára. Mint mindig, a mellette álló asztalkán ott feküdt a füzet, egy másik asztalkán pedig levelek és üdvözlőlapok halma magasodott. Előtte tinta, papír és itatós várta, hogy a lapokat betöltse gyakorlatias szavaival. Elliot belépett a szobába, és becsukta maga mögött az ajtót. – Jó napot, feleségem! Juliana feljegyzett valamit a füzetébe, és felpillantott. Végigmérte az urát – cipőt és szoknyát viselt, laza kabátot a laza ing fölött –, és Elliotra villantotta szépséges mosolyát. – Kellemes délutánt! – Piknikezni megyünk – jelentette ki Elliot. – Nagyszerű. – Juliana felírt még néhány szót. – Ki megy? Te és Chini? Vagy McGregor bátyó és Mr. McPherson? Vagy. – Te meg én. Juliana tolla megállt. – Mi? Mikor? – Most rögtön. Juliana csodálkozva nézett Elliotra. – Most? Ebben a pillanatban fogtam hozzá a levelezéshez. – Most. Rögtön. Tedd le a tollat! – De mindezt be kell fejeznem. Elliot az asszony felé indult. Mielőtt odaért volna, hogy kivegye kezéből a tollat, Juliana gyorsan letette, és felállt. – Rendben van – mondta. – De megkérdezhetem, hogy miért? – Miért piknikezünk? – Elliot vállat vont. – Miért ne? Juliana a papírokkal borított asztalra pillantott. – Sok a dolgom, Elliot. Ha felfogadok egy titkárnőt, talán elmehetek, amikor csak akarok. Elliot megfogta az asszony kezét, és elhúzta az asztaloktól. – Nem amikor felfogadsz egy titkárnőt. Most. Elrabollak a papírjaidtól, listáidtól és a szervezéstől. Teljes mértékben elcsábítlak tőlük, asszony. Most rögtön. Elliot látta, hogy Juliana ellágyul, vágy ég a szemében, az a pajkosság, amelyet már akkor megérzett benne, amikor békát dugott a köténye zsebébe. Juliana akkor sem sikoltozott, nem próbálta undorodva kiborítani. Higgadtan belenyúlt a zsebébe, szegény jószágot letette a fűbe, és elvonult, fensőbbséges pillantást vetve Elliotra. Julianában most is megvolt ez a pajkosság, csak nem tudta élvezni, mert betegesen félt, ha hibázik valamiben, a külvilág el fogja ítélni. Elliot azt akarta, hogy Juliana újra megtalálja és élvezze pajkos, gondtalan

természetét. – Rendben van. Piknik. – Juliana megfordult, hogy csöngessen. – Szólok Mahindarnak, hogy csomagoljon nekünk egy kosarat. Biztosan fenséges lesz. – Nem. – Elliot elállta az asszony útját. – Nincs kosár. Meglátjuk, mit találunk útközben. Nincs tervezés. Nincs szervezés. Nincsenek listák. Juliana elámult. – Ó! – Fordulj meg! – Elliot megfogta az asszony vállát, és gyengéden megfordította. – Kifelé az ablakon. Válassz egy irányt! Arra megyünk. Juliana habozott, szívesen vitatkozott volna. Elliot lehajolt, és finoman megcsippentette ajkával a fülcimpáját. – Indulás! – parancsolta. Juliana az ablakokhoz sietett. Kilépett a legalacsonyabban lévőn, leugrott a házat körülfogó útra. Ott megállt, körülnézett, megpróbált határozni, merre induljanak. Elliot is kimászott, az asszonyba karolt, és húzni kezdte egy kelet felé vezető, félig benőtt ösvényen. – Erre! – Azt hittem, én választok útirányt. – Azt fontolgattad, merre a legjobb. A fejedben pró és kontra listákat készítettél. Igaz? – Hm. Igen. – Én találomra választottam. Gyerünk! Nem fértek el egymás mellett a keskeny ösvényen, de Elliot nem bánta, hogy Juliana mögött halad, és nézheti, hogyan ring csípőjén a kis turnűr. Az ösvény ahhoz az úthoz vezetett, amelyik megkerülte a folyót, és továbbhaladt a Mrs. Rossmoran házához vezető gyaloghídhoz. Amint befordultak egy kereszteződésnél, Elliot mozgást észlelt a fák között. Habozott, visszatért benne az óvatos vadász ösztöne, ám akkor felismerte a McIver-kockás szoknyát, amelyet Hamish szeretett viselni, és Nandita színes selymeit. A pár az árnyékban állt, igen közel egymáshoz. Elliot nézte őket egy pillanatig, ártatlanságuk arra emlékeztette, amikor először táncoltak Julianával, majd elfordult, és követte a feleségét. A folyó sebesen zubogott alattuk, amikor átkeltek a gyaloghídon, olyan erővel, mint azon az éjszakán, amikor Elliot a nagyobb hídon állt, és elkeseredetten bámulta a vizet. Nem akart véget vetni az életének akkor – bár tudta, hogy Mahindar még mindig azt hiszi. Csak magával ragadta a végtelen, zubogó robaj, és Elliot a folyóvíz mélyébe meredt, amíg küzdött magában a démonaival. Mrs. Rossmoran és Fiona mindketten otthon voltak. – Zabkenyér? – kérdezte Fiona. – Igen, ma reggel sütöttem. A sütemény tegnapi. – Fiona összecsomagolt nekik a konyhában, miközben Mrs. Rossmoran a szokott helyén ült, és felségesen szemlélte látogatóit. – Szóval úgy döntöttél, hogy élni fogsz, Elliot, fiam? Elliot átkarolta Juliana derekát. – Igen. – Hamish azt mondja, sokkal jobban nézel ki – folytatta Mrs. Rossmoran. – Jobban is

viselkedsz. Az utóbbi időben nem akartál megfojtani senkit. Jó feleséget választottál. – Mrs. Rossmoran elismerő pillantást vetett Julianára. – Az első perctől mondtam. És amikor lesz pár gyerkőc a gyerekszobában, még jobb lesz. De ügyeljetek ám Hamishre! Belebolondult abba a fiatal, indiai lányba, aki a szolgáddal jött. Az egyik nap el is hozta hozzám. Kedves ifjú hölgy, ha már leküzdötte a szégyellőségét. Egyre jobban beszél angolul. Ha jól tudom, cudar napokat élt meg Indiában, szegény lélek – sóhajtott. – Hogy miért akar bárki is máshol élni, mint Skóciában, fel nem foghatom. Fiona hozta a batyut, és mosolyogva Julianára kacsintott. – Menjetek csak! Elliot fogta a zabkenyeret és a süteményt, majd magával húzta Julianát is. Amint elindultak a folyó ezen az oldalán húzódó ösvényen, Elliot még hallotta, amint Mrs. Rossmoran odaszól Fionának. – Gondolod, hogy áldott állapotban van? Én úgy látom. Jövő tavaszra új McBride születik, jól jegyezd meg a szavaimat! Elliot vezette tovább Julianát. Csak hazudta, hogy a piknik ötlete spontán és szervezetlen volt. Valójában Elliotnak igen határozott célja volt vele. Rábukkant egy helyre, amikor még Stacyre vadászott a környéken. Stacy még mindig McPhersonnál vendégeskedett, bár sokat javult az állapota. Elliottal igyekeztek helyreállítani a kapcsolatukat, átbeszélték régi és új élményeiket, Stacy tervezgette, mihez kezd, ha teljesen felgyógyul. Londonban Fellows lépéseket tett, hogy megfékezze Jaya fivéreit. A felügyelő féltestvérének, Kilmorgan hercegének nagy politikai befolyása volt, követek tárgyaltak az uralkodó herceggel, aki rájött, hogy nem egészséges, ha kiterjedt családjának tagjai britekre vadásznak, így hát Jaya fivéreit hazahívta, otthon is maradtak. Stacy immár élhette az életét, nem kellett bujkálnia. Azt mondta, szeretne Skóciában letelepedni. Elliot rájött, hogy sokat segítenek a beszélgetések Stacyvel. Kezdte megtanulni, hogyan emlékezhet a múltra anélkül, hogy harcolna ellene, hogy félne a múlt pusztításától. Talán eljön a nap, amikor Elliot emlékei kellően távoliak lesznek, és nem fenyegetik többé. Tudta jól, hogy hosszú időnek kell eltelnie, amíg elérheti ezt a békességet, de már megvolt hozzá mindene, hogy elkezdje a gyógyulást. A hely, amelyet Elliot felfedezett, egy rejtett rét volt, sűrű erdővel körülfogva. Az utóbbi napokban nem esett, így hát a fű száraz volt, ugyanakkor élénkzöld. Lila hanga hullámzott a réten, a parányi fehér és aranysárga virágoktól pedig mintha szikrázott volna a környék. Amikor Elliot az utolsó faágat is elhajlította az ösvény végén, Julianának szinte elállt a lélegzete az elragadtatástól. – Gyönyörű! – Szaladt néhány lépésnyit, megpördült, kacagott. – Nem találomra választottad ezt az irányt, Elliot McBride. Szándékosan hoztál ide. – Ez igaz. – Elliot határozottan odalépett egy fához, és felvette a takarókat, amelyeket Hamishsel küldetett előre. – Csaló – korholta Juliana, de még mindig nevetett. – Csak részben. Azt próbálom megmutatni neked, hogy az ember néha lerázhatja a

bilincseit, és jól érezheti magát. Attól még nem áll fejre a világ. Juliana csípőre tett kézzel figyelte, amint Elliot leteríti a takarókat. – Jól van. Tudom, hogy néha kissé túlzásba viszem a szervezést. De szeretem csinálni. – Nem arra kérlek, hogy soha ne tedd. – Elliot végignyúlt a takarón. – Csak néha engedd el magad! Juliana óvatosan a férje mellé huppant, lehajolt és megcsókolta. – Nem bánom. – A batyura pillantott. – Ennivalónk van. De innivalónk nincs. – Ihatunk a folyóból – mondta Elliot. Amikor Juliana megborzongott, Elliot szélesen elvigyorodott. – Vagy megvárhatjuk, amíg Hamish hozza a vizet és a bort, ahogyan kértem. – Végighúzta a tenyerét Juliana ing-vállán, és megállapodott a hasán. – Azt kértem, hogy legalább egy óra hosszat hagyjon minket kettesben. Juliana elpirult. – Pompás ötlet. – Hoztam valami mást is. – Elliot kivette a zsebéből a dobozt, amelyet Mahindar adott át neki aznap reggel, és kinyitotta. A dobozban, bársonypárnán két gyűrű feküdt. Egy széles aranykarika; a másik keskenyebb volt, és zafírok ékesítették. Juliana szeme kikerekedett. – A miénk? – Megmondtam az esküvőnk napján Mahindarnak, mit rendeljen. Elkészültek, itt vannak. – Elliot kivette a kisebb gyűrűt, felemelte Juliana bal kezét, és a gyűrűt ráhúzta az asszony középső ujjára. – Ezzel a gyűrűvel feleségül veszlek. Juliana boldog mosollyal nézte a gyűrűt. Fogta a férfigyűrűt, és Elliot ujjára húzta. – Ezzel a gyűrűvel férjemmé fogadlak. Elliot nem bírta abbahagyni a mosolygást. A hűvös arany súlyos volt a kezén, pontosan illett az ujjára, oda tartozott. Újra megfogta Juliana kezét, és megcsókolta a gyűrű fölött. Azután mindkettőjük kezét az asszony hasára tette. – Igazat mondott Mrs. Rossmoran? – kérdezte. – Valóban jön a kicsi? Juliana először hallgatott, és Elliot szíve összeszorult. Azután Juliana elmosolyodott. – Igazat mondott. – Édes Istenem! – Elliot nem tudott többet mondani, pedig szeretett volna. Újra apa leszek! Annyira boldoggá tettél, kedves. Mit gondolsz, fiú vagy lány lesz? Nem tudott megszólalni, csak a hátára fordult, felnézett a kéklő égre és a ragyogó napra. Chini akkor született, amikor Elliot fogságban volt, nem tudott a létezéséről, amíg Mahindar tudtára nem adta, lángra lobbantva Elliot lelkében az öröm és az elragadtatás éltető szikráját. Elliot most lesz először apa, amikor együtt élhet a gyermeke anyjával, figyelemmel kísérheti Juliana viselősségének napjait, és jelen lehet, amikor a baba világra jön. Alig tudta felfogni. Juliana eltakarta előle a napot, fürtjei kibújtak a csatok alól. – Elliot, jól vagy? – Jól. – Elliot hangja nyugodt volt. Szívét ujjongó zsivaj töltötte el, India ünnepnapi

hangjai. – Remekül. Sohasem voltam még ennyire jól. Elliot megcsókolta felesége szépséges mosolyát, a gödröcskét a szája sarkában, a nyelve hegyét. Az Elliotban lakozó sötétség, amely az utóbbi időben nem nagyon jelentkezett, göcsörtös ujjaival most érte nyúlt. Elliot ismét a kicsire gondolt, aki Juliana szíve alatt növekszik, és a sötétség szertefoszlott. Amíg Elliot fogságban volt, Juliana gondolata nyújtotta számára azt a szabadságot, amely életben tartotta. Tudatának azt a rejtett zugát nem voltak képesek elérni, így nem is tudták teljesen bebörtönözni. Juliana a titka volt, a tudás, amelyet senki nem érinthetett. Most ez a gyermek újabb tudás volt, amelyet nem ragadhatott el tőle senki. Elliot otthona, a felesége, a családja. Mind az övé, és mind valóságos. A sötétség nyüszítve elmenekült, és Elliot immár fájdalom és árnyak nélkül bújhatott Juliana ölelő karjába.