Jennifer Ashley - A Tökéletes Nevelőnő

Jennifer Ashley A tökéletes nevelőnő A Skót Gőzhengerként emlegetett ügyvéd, Sinclair McBride – aki hét éve özvegy – a tárgyalóteremben a legvadabb bűnözőkkel is elbánik, ám saját két gyerekét képtelen féken tartani. Caitriona és Andrew hetente kerget őrületbe egy-egy nevelőnőt, akik általában sírva hagyják el a McBride-házat. Csak egy nő akad a városban, akit képtelenek kikészíteni. Roberta „Bertie" Frasier belépője Sinclair életébe igencsak sajátos: ellopja a férfi óráját, aztán csókot lop tőle. Útjaik elválnak, de Bertie – egy East End-i bandita lánya – nem tudja kiverni a fejéből a jóképű skót úriembert, s végül úgy alakul, hogy egy veszedelmes helyzetből kimenti Sinclair gyerekeit, majd hazakíséri őket. Amikor a férfi látja, hogy a két ördögfióka mennyire hallgat Bertie-re, felkéri nevelőnőnek, nem is sejtve, hogy a kis zsebtolvaj mennyi leckét ad majd neki is – szerelemből.

Kossuth Kiadó

Első fejezet 1885 tele A férfinak nagyon vonzó hangja volt, Bertie szívesen hallgatta. Előrehajolt a karzaton, hogy nézze a szálegyenes embert, aki egyik kezét az asztalon heverő nyitott könyvön nyugtatta, miközben a másikkal gesztikulálva magyarázott. Bertie tudta, hogy a bűnözők körében az ügyvédet csak Pöröly McBride néven emlegették, mivel mindig elítéltette a vádlottakat. Ugyan nevetséges parókát viselt, de jóképű és becsületes arca volt, és sokkal fiatalabb, mint a fölötte trónoló bíróé. A pulpituson álló vázában hervadozó virágcsokor éppoly elgyötörtnek tűnt, mint maga a bíró. Az országos sajtó munkatársainak figyelmét is felkeltette az épp tárgyalt eset – egy nemesasszony brutális meggyilkolása, akit egyik házicselédje ölt meg. A vádlottak padján ülő leányt, Ruthie-t gyanúsították meg azzal, hogy leszúrta munkaadóját, és több száz font értékű ezüstöt tulajdonított el. Bertie tudta jól, hogy Ruthie nem tett ilyesmit. A tettes Jacko Small és a szeretője, csakhogy ők Ruthie-ra terelték a gyanút. Bertie tudott erről, hallotta Jacko terveit, de ugyan mikor hallgat a rendőrség Roberta Frasier szavára? Soha. No, nem mintha Bertie naphosszat nyomozókkal fecserészne. Olyan messze kerülte őket, amennyire csak tehette, s az apja meg Jeffrey – a legény, aki Bertie szeretőjeként tetszelgett – nagyon is ügyelt arra, hogy így legyen. Bertie mégis megpróbálta Ruthie kedvéért. Sajnos nem számított. Így is, úgy is lefogták Ruthie-t, s most a szegény lányt felakasztják egy olyan dologért, amit nem is követett el. A jóképű Pöröly McBride hipnotizáló hangján épp azon ügyködött, hogy bebizonyítsa, Ruthie követte el a gyilkosságot. A lánynak nem volt pénze ügyvédre, úgyhogy egyedül ült a vádlottaknak fenntartott részen. A korához képest soványka és aprócska házicseléd rosszkor volt rossz helyen. Bertie nem tehetett egyebet, mint hogy összekulcsolt kézzel csodáért imádkozott. Akármilyen szörnyűségeket is mondott, Mr. McBride fülbemászó skót akcentussal beszélt. Mélyen zengő hangja kábítószerként hatott, ahogy

végiggurgulázott a hallgatóság sorai fölött. Még az unott bíró sem tudta levenni McBride-ról a tekintetét. Hosszú fekete talárja alatt is jól látszott széles válla és izmos háta. McBride magas volt, messze kitűnt a teremben lévők közül, s csupasz, nagy kézfejéből erő áradt. Úgy nézett ki, mint aki valójában a skót Felföldön lenne elemében, ahol hatalmas kardjával a kézben kaszabolhatná a betolakodókat. S annak a szürke szempárnak egyetlen villanása elég lenne, hogy a támadók hanyatt-homlok elmeneküljenek. A férfi skót akcentusa nem volt annyira erőteljes, hogy Bertie ne értette volna, mit mond, de azért szépen megpörgette az r-eket, és hosszan ejtett minden magánhangzót, különösen az u-t. – Ha uraságod is jónak látja – mondta most McBride, s hangja újra megmelengette Bertie szívét –, akkor ismét tanúnak szólítanám Jacko Smallt. Bertie nagyot nyelt izgalmában. Jacko már tett vallomást, és azt állította, hogy az áldozatot a londoni háza nappalijában találta, aztán látta lent a konyhában Ruthie-t, aki sírt, és a köténye véres volt. Az ezüstneműnek lába kélt, senki nem akadt a nyomára, tehát nyilván Ruthie rejthette el valahol. A rendőrség megpróbálta kiszedni a lányból a rejtekhelyet, de persze Ruthie nem tudott semmit, hiszen nem ő lopta el az ezüstöt. A bíró felsóhajtott. – A tárgyhoz tartozik ez, Mr. McBride? Ez a tanú már egyszer elmondta a maga verzióját. – Csak egy vagy két további kérdésem lenne, Uram – mondta McBride higgadtan. – Az okaim hamarosan világossá válnak Ön előtt is. Hamarrrosaan. Mély a-val és hosszú r-rel ejtette ki a szót. Jacko fellépett a tanúk emelvényére. Figyelmeztették, hogy még mindig eskü alatt vall. A férfi – arcán gyermeki ártatlansággal – Mr. McBride felé fordult. – Nos, akkor, Mr. Small – mosolygott rá kedvesen McBride, de Bertie úgy látta, a férfi szemében egyszerre harag és jókedv villódzott. Most meg mire készül? – Mr. Small! – kezdte McBride szelíd hangon. – Ön azt mondta, hogy benyitott a nappaliba, és ott találta a ház úrnőjét a padlón, a ruhája csupa vér volt. Arra kérték korábban, hogy amikor visszatér a kimenőjéről, töltse fel a széntárolót, s Ön ezért ment oda. – McBride belepillantott az asztalon heverő jegyzeteibe. – Aznap július hetedike volt, a délután

közepén járt az idő, a nyár derekán. Az újságok azt írták, hogy minden idők legmelegebb nyári napja volt aznap. Nem gondolja, hogy túl meleg volt a begyújtáshoz? Jacko pislogott. – Hááát… én… úgy emlékezem, hogy az éccakák azér’még kicsit csípősek vótak. – Ó, hát persze. Átkozott angol időjárás! Bocsánatát kérem, Bíró Úr! A hallgatóság kuncogott, a bíró a homlokát ráncolta. – Kérem, fejtse ki a gondolatot, Mr. McBride! – A vallomásában azt állította, hogy meglehetősen sok vért látott – folytatta ugyanazzal a lendülettel McBride. – A kanapén, a padlón, sőt az ajtó táblája és kilincse is össze volt kenődve. – Ahogy mongya! – Jacko a szívére tette a kezét. – Felfordult tőle a gyomrom, biz’ ám! – Tehát akkor kirohant a szobából, és lement a konyhába, ahol a vádlottat látta, kötényén vérfolttal. A lány azt mondta, azért lett véres a köténye, mert aznap segíteni akart a szakácsnőnek, és megtöltötte az ebédhez a csirkéket. A csirkék még kissé véresek voltak, és ő a kötényében törölte le a kezéről a vért. Jól mondom? – Ezt mondta, igen. – Nos, akkor kérném a segítségét, Mr. Small. Most egy nagyon fontos kérdést kell feltennem Önnek, úgyhogy gondolja át a válaszát. Volt-e vér a hátsó lépcsőhöz vezető ajtó kilincsén? Jacko megint csak pislogott. Nyilvánvalóan erre a kérdésre nem készült fel. – Hm, hát nem hiszem. De nem vagyok biztos benne. Nem emlékezem. Tuggya, amilyen állapotba’ vótam… – De a nappali kilincsén lévő vérfoltra határozottan emlékszik? Igen érzékletesen mesélt erről nekünk. Újabb vihogás a teremben, Jacko pedig láthatóan zavarban volt. Mi az ördög művel ez a Mr. McBride? Bertie kesztyűs keze szorosabban markolta a karzat korlátját. Azt kellene bebizonyítani, hogy Ruthie volt a tettes, nem azt, hogy Jacko hazudott! Ami úgy is volt, de honnan a fenéből tudta ezt McBride? Ráadásul nem az ő feladata volt lerántani a leplet Jackóról. Bertie ismerte már a tárgyalótermi szokásokat, ott mindenki betű szerint követte az előírt menetet. Ez most úgy hatott, mintha McBride úr a színpadra lépve nem a saját szerepét játszotta volna.

– Volt vér a hátsó lépcsőhöz vezető ajtó kilincsén? – kérdezte újra Mr. McBride, s mélyen zengő hangja most könyörtelenül hasított a levegőbe. – Hm. Igen! – felelte Jacko. – Igen, most hogy végiggondolom, véres vót a kilincs. Egy ugyanolyan nagy folt vót rajta, mint a nappali ajtaján. Hozzá kellett érnem, hogy kinyissam az ajtót. Rettenetes vót! – Az esküdtek egy része együtt érzőn fészkelődött a székében. – Kivéve, ha nem volt rajta vér! – közölte Mr. McBride. – Mi az? – hökkent meg Jacko. – Mit mond? – A hátsó lépcsőhöz vezető ajtó – vagy, ahogy emlegetni szokták, a zöld posztós ajtó – sérült volt, az egyik táblája kitörött. Mivel nyugalmas nap volt, az ajtót elvitték megjavítani. Vagyis nem volt ajtó a hátsó lépcsőház felé, így Ön sem nyithatta ki, és a cseléd sem kenhette össze vérrel. – Ó! – Jacko kinyitotta, majd gyorsan be is csukta a száját. – Nos, nem igazán emlékszek. Hogy úgy mongyam, ööö… mi is a helyes szó? Izgatott vótam. – De azért pontosan emlékszik minden egyes berendezési tárgy elhelyezkedésére, és az összes vérfoltra a nappaliban. A vádlott azt állítja, hogy aznap egyszer sem látta magát a házban, és nem is tudott a munkaadója haláláról, amíg a rendőrség meg nem érkezett. Azt kell feltételeznem, hogy Ön nem is járt a konyhában, és nem találkozott a vádlottal sem. Szerintem a nappaliból egyenesen az utcára ment, majd amikor később visszament a házhoz, és ott találta a rendőröket, akik épp elvitték a vádlottat meg a vérfoltos kötényt, akkor találta ki a történetet, hogy látta a vádlottat a konyhában. Jacko most már ijedtnek tűnt. – Igen? És miért mentem vissza, ha én öltem meg a vén szatyrot? A bíró nyugtalanul fészkelődött. McBride tekintetébe szigorúság költözött. – Mert tudta, hogy ha kámforrá válik, azzal magára tereli a gyanút. Szerintem azért távozott, hogy elrejtse az ezüstneműt, majd visszament, mintha egész nap másutt lett volna dolga. Én viszont, Mr. Small, soha nem állítottam, hogy a gyilkosságot Ön követte el. A teremben fészkelődés és sugdolózás kezdődött. A bíró türelmetlenül jártatta a tekintetét. – Mr. McBride! Ugye, nem kell figyelmeztetnem, hogy a tanú nem vádlottként van jelen? – Nem, Uram, valóban nem – mondta McBride. – Egyelőre.

Újabb kacaj futott körbe a termen, Jacko arca viszont fénylett az izzadságtól, noha a teremben csípős volt a levegő ezen a téli napon. – Bíró úr! Végeztem a tanú kihallgatásával. A záróbeszédemben el kívánom mondani, hogy nem egy bűnös fiatal hölgy áll előttünk, aki megölte a munkaadóját, összekente vérrel a nappalit, majd csöndben meghúzta magát véres kötényében a konyhában, és teszem hozzá, így arra sem volt lehetősége, hogy az eltűnt ezüstneműtől megszabaduljon. Valójában valaki másnak jobb alkalma volt elkövetni a gyilkosságot, és jobb erőben is volt ahhoz, mi pedig nagyon közel kerültünk egy téves ítélet meghozatalához. Uraságod talán szívesen visszavonulna egy időre, mielőtt előrukkolok meglehetősen meghökkentő megállapításaimmal. A bíró felnyögött, miközben a teremben az emberek hangosan nevettek. – Mr. McBride! Már korábban is figyelmeztettem, hogy a viselkedése az én tárgyalótermemben nem elfogadott. Ez nem színház! Dehogynem! – gondolta Bertie. Csakhogy egy valóságos dráma szereplői álltak ott, és ha a függöny egyszer lemegy, akkor mindennek vége. Érezte, hogy Mr. McBride is tisztában van ezzel, hiába vicceli el a dolgot. – Ugyanakkor – folytatta a bíró – helyesen mondja, hogy rövid időre visszavonulnék, hogy a gondolataimat összeszedjem. Törvényszolga! Gondoskodjon róla, hogy Mr. Small ne hagyja el a termet. A bíró felállt, s a hallgatóság is feltápászkodott a helyéről. Miután a bíró visszavonult a szentélyébe, az újságírók kirohantak leadni a tudósításaikat, a tömeg pedig izgatottan beszélgetve tódult ki a teremből. Bertie a korlát fölött áthajolva Mr. McBride-ot nézte, aki leült, fejéről félretolta a parókát, és megvakarta lenszőke haját. Amikor a tárgyalóterem kiürült, a férfi szinte összeroskadt, mint egy marionettbábu, amelynek elvágták a zsinórjait. Körbepillantott a termen, de nem nézett Bertie irányába. Valójában Mr. McBride nem nézett senkit és semmit. Bertie-t meglepte, milyen üres lett a férfi arckifejezése. A szeme furcsán szürke árnyalatú volt, de tiszta, mint a viharos hajnali ég. Bertie szeme láttára telt meg mérhetetlen szomorúsággal, ő még sosem látott ilyen mély fájdalmat. McBride szinte suttogva beszélt, Bertie nem értette egyetlen szavát sem.

Bertie ülve maradt, nem igyekezett a büfébe sörért. Keze a korláton pihent, szemét képtelen volt levenni a férfiról, aki ilyen hihetetlen átalakuláson ment át abban a pillanatban, hogy az előadásának vége lett. Mr. McBride sem hagyta el a helyét, az asztala mögött várta meg, amíg a bíró visszatért, és a tárgyalóteremben folytatódott a munka. Akkor felállt, s újra erőre kapott. Megint ékesszóló és pimasz ügyvéd lett belőle, aki gyönyörű hangját kieresztette, hadd zengjen. A bíró jelezte, hogy kezdheti, Mr. McBride pedig olyan lebilincselő módon összegezte a tárgyalt esetet, hogy mindenki némán csüggött a szavain. Az esküdtek kivonultak, majd nagyon gyorsan vissza is tértek, s kihirdették az ítéletet: Ruthie nem bűnös! Ruthie szabad volt. Bertie csodáért fohászkodott, s lám, Mr. McBride csodát tett! *** A két barátnő hosszasan ölelgette egymást, de végül Ruthie elindult haza a mamájával. Bertie meglátta, hogy az apja és Jeffrey ott várják őt a bírósággal szemközti ivó ajtaja előtt. Dühösek voltak. Jacko volt Jeffrey legjobb haverja, most pedig Jackót letartóztatták, és elvitték a rendőrök. – Az a pasas tehet róla! – közölte Jeffrey ökölbe szorított kézzel, állával az épp távozó Mr. McBride felé bökve. Az ügyvéd immár hétköznapi öltönyben és nagykabátban hagyta el a régi büntető törvényszéki épületet. Bertie újfent megállapította, hogy az addig egy teremnyi hallgatóságot lebilincselő férfi fáradt, életunt emberré változott. A délután hideg volt, tél lévén már kezdett sötétedni. Bertie vékonyka kesztyűjében összedörzsölte két kezét, és kérte apját meg Jeffrey-t, hogy vigyék be a kocsmába, és kérjenek neki egy felest. – Majd később, Bertie – ellenkezett az apja. – Először tanítsd móresre! Menj, te lány! Lány! Pedig Bertie már huszonhat éves! – Hagyd őt, apám – mondta. – Megmentette Ruthie-t. – De Jackót letartóztatta – mordult fel Jeffrey. – Kinek a pártján állsz, mondd? Jeffrey a vállánál fogva a kocsma melletti sötét sikátorba penderítette Bertie-t. Nyilvánosan sosem ütné meg a lányt, ahhoz olyan helyre vinné, ahol nem látnák, de igen erősen megszorította Bertie vállát. – Jacko a legjobb cimborám – szuszogta Jeffrey gintől bűzlő szájjal. – Most odamész

ahhoz a nyavalyás skót ügyvédhez, és hozol nekünk egy kis emléket tőle. Ennyi jár nekünk. Annak az árulónak Jacko pártját kellett volna fogni. Bertie-nek fájt a férfi szorítása. A lány jól tudta, hogy ha sokat ellenkezik, Jeffrey és az apja ellátják a baját. De ezt mégsem tehette. – Az a nyavalyás skót ügyvéd ravasz ám – tiltakozott Bertie. – Rajtakap, aztán én is ott csücsülhetek a cellában Jackóval, hogy a bíró elé idézzenek. Bertie apja odahajolt közéjük, az ő lehelete is erősen piás volt már. – Te csak csináld, amit mondtam, Roberta! Úgy jársz, mint egy szellem, észre sem fog venni! Ha meg mégis meglátna, tudod te, mit kell tenned. Eriggyé’, ha mondom, mielőtt kezet emelek rád! Ezek ketten nem fognak leszállni róla. Az ő szemükben Mr. McBride mindennek az oka, és büntetést érdemel. Ha Bertie nemet mond, az apja elcibálja valahova, és addig nyomorgatja, amíg be nem adja a derekát. Ha pedig Mr. McBride haza talál menni, mialatt őt verik, az apja mindennap ideállítja majd őt a bíróság elé, amíg az ügyvéd újabb per miatt vissza nem tér. Vagyis Bertie-nek így is, úgy is meg kell tennie, amit az apja kért. Csak épp az egyik esetben kevésbé fog neki fájni. Bertie kirántotta magát Jeffrey szorításából. – Jól van – csattant fel. – Megteszem. De ti csak vigyázzatok! Az az ember nem bolond. – Megmondtam, hogy észre sem fog venni! – közölte Bertie apja. – Értesz a dologhoz. Eriggyé’, hát! Bertie majdnem orra bukott, amikor az apja hátba taszította, de aztán felegyenesedett, és kihúzta a vállát. Mély levegőt vett, aztán elindult Mr. McBride irányába. A férfi üres szemekkel a távolba révedve várakozott, valami messzi-messzi dolgon járt az esze, kizárva a nyüzsgő város zaját. *** Sinclair McBride a metsző szélben fázósan fogta össze a kabátját, és szemére húzta a kalapját. Emlékszel Sir Percival Montague-ra, Daisy? – kérdezte a szürke égbolttól. – Nos, ma rendesen megizzasztottam. Az öreg Percy már dörzsölte a markát, hogy halálos ítéletet mondhat arra a szerencsétlen lányra. A nyavalyás hülye! Az a lány ártatlan, akár egy ma született bárány. Az ég egyre borúsabb lett, éjjel esni készült. Olyan átkozottul hideg van errefelé, nem olyan, mint a szikrázóan napsütéses Észak-Afrikában, ahol Sinclair katonai szolgálatát teljesítette annak idején. Az öccse, Steven,

folyton unszolta, hogy utazzon vele Spanyolországba, Egyiptomba vagy legalább vissza Rómába, ahol langyos a tél. Csakhogy ott volt Andrew és Caitriona, Sinclair gyerekei. A férfi képtelen volt rávenni magát, hogy rásózza őket Elliotra és Julianára, amíg ő a világban barangol. Az öccse és a sógornője épp most alapítanak családot, kezdenek önálló életet, így szükségük van időre kettesben. Vigyem őket magammal? Sinclair önkéntelenül elmosolyodott. Nos, az igazi kaland lenne… Sinclair elképzelte két gyermekét a vonaton, a hintóban, a bérkocsin, ahogy eljutnának Itáliába. Nem, ez nem a megfelelő megoldás! Azzal, hogy Andrew-ra és Catre gondolt, azt az egyetlen gondolatot igyekezett távol tartani magától, amit egész nap próbált kizárni az elméjéből. Most azonban, ahogy dideregve várta a kocsist a hintóval, az a gondolat hívatlanul újra rátört. Ma hét éve, Daisy, hogy elmentél! Margaret McBride, Maggie vagy Daisy, ahogy a legközelebbi családtagok hívták, egy fertőző betegségben hunyt el, ami majdnem Sinclair gyerekeit is elragadta. Ennek ma hét éve. A barátaim és a családom is azt akarja, hogy lépjek tovább. El tudod ezt képzelni? Csakhogy tőlük nem rabolta el senki legféltettebb kincsüket, igaz? Ha elvesztették volna a szerelmüket, biztosan nem beszélnének efféle badarságot! Daisy nem felelt. Soha nem felelt. De ez mindegy is volt. Neki elég volt, ha félhangosan vagy csak gondolatban beszélhetett hozzá, hogy ne őrüljön bele a hiányába. Ha már készen leszel arra, hogy engedj továbblépnem, biztosan jelzed felém, tudom. Egy erősebb széllökés miatt Sinclair a kalapjához kapott, és összeszorította a fogát. Hol a fenében van már Richard a kocsival? Én bízom benned, Daisy… Az emberek tülekedtek körülötte, minden londoni hazafelé igyekezett. Sinclair folyamatosan markolta a kalapját, miközben lökdösték. Richards átkozottul lassan ér ma ide. Sinclairnek nem volt sietős a dolga, de ma este kegyetlenül hideg az idő, és az eső is rákezdett rendesen. Valaki megtaszította Sinclairt, és egy ütést érzett, amitől egy lépést előrelépett. Egy fiatal nő ütközött neki, mert a cipősarka megcsúszott a nedves kövezeten. A nő belékapaszkodva igyekezett megtartani az egyensúlyát, Sinclair pedig a karja alá nyúlt, hogy ne essen el.

– Semmi baj, kislány – mondta Sinclair. A nő fölnézett rá…, és ettől minden megszűnt mozogni. Sinclair egy sötét színű kalapot látott, rajta élénk kék ibolyákkal, majd egy hasonlóan kék szempárt pillantott meg – olyan tisztaság és melegség áradt belőle ezen a szürke estén! Kerekded arc, kissé turcsi orr és elbűvölően mosolygó, vörös ajkak. Sinclair még sosem látta ezt a nőt, mégis megremegett, mintha évek óta erre a találkozásra várt volna! Ott álltak csöndben, és valami melegség vette őket körül, elválasztva őket a nyüzsgő tömegtől. – Annyira sajnálom, uram! – hallotta a lány hangját. – Egy pofa a hátamba könyökölt, oszt a lábam kiszaladt alólam. Maga jól van? – Egyben vagyok. – Sinclair nagy nehezen visszarángatta magát a jeges valóságba, és amolyan jogászmódra végigmérte a nőt. Jó pár bűnözőt látott már pályafutása során, de az a nő nem utcalány. A prostik eltökélten igyekeznek csábosan nézni. Husikám, akarod, hogy felvidítsalak? Sinclair nem egyszer kapott már ilyen egyértelmű ajánlatot London utcáin. Ez a fiatal nő munkásosztálybelinek tűnt, aki egy fárasztó nap után hazafelé igyekszik. Nem volt piszkos, de a bársonykabátkájának ujján a mandzsetta kikopott, viseltes kesztyűjén számos javítás látszott. Szegény nő, de ad magára. Mégsem nézett ki olyan nyúzottnak, mint a gyári munkásnők többsége. Mosolya csak úgy ragyogott, mintha azt akarná sugallni, hogy az élet lehetne sokkal szebb is a számára, ha a szerencse rámosolyogna. – Akkor jó! – mondta a nő. – ’Estét, uram! Szép álmokat! Egy újabb mosolyt villantott, s egy közeledő kocsi lámpájának fényében Sinclair nem látott mást, csak azt a szempárt. Mélység és kékség, mint az óceán kékje. Talán a Földközi-tengernek lehet ilyen színe. Sinclair emlékezetében felrémlett Dél-Itália tengerpartja, ahol a katonaság idején a szabadsága alatt járt, amikor kicsit utazgatott. Ott békesség honolt. Ez a kék szemű fiatal nő gyönyörű volt. Szépsége meghazudtolta ócska öltözetét és munkásnőkre jellemző vigyorát. Tündöklő látomásként tűnt fel a sötétség tengerében, egy olyan helyen, ahol már túl régóta nem látott fényt felragyogni.

Megint meglökte valaki, és Sinclair odébb lépett, hogy utat engedjen az illetőnek. Mire visszafordult, a fiatal nő már eltűnt. Felnézve látta, ahogy a lány átfurakodik a tömegen, s kalapján ott rezeg az ibolyacsokor. Annyira idétlen volt ez a kalapdísz, hogy Sinclair nem hihette álomnak, ami történt. Nem is álmodta. Az eszményi nőt szőke szirénnek szokás képzelni tökéletes alakkal, aki hárfáján játszva csábítja romlásba a férfiakat. A sziréneknek nincs féloldalas mosolya és kövérkés arca, sem olyan kék szeme, amelyik most legalább egy pillanatra kirángatta Sinclairt a kétségbeeséséből. Csakhogy a nő, akár valóságos volt, akár álomkép, már nincs itt, és Sinclairnek haza kell mennie. Andrew és Cat mostanra talán már a pincébe zárták az új nevelőnőt, esetleg véletlenül felgyújtották a házat. Vagy mindkettőt. Nem akarnak ők rosszak lenni, Sinclair gyerekei… Nos, jobbára nem. Bár az egyik nevelőnő azt állította, hogy Andrew-t megszállta az ördög. Azt is felajánlotta, hogy ismer egy papot, aki ért az ördögűzéshez. Na, az a nevelőnő egy óra után fel is mondott. Valahol ütött egy óra. Sinclair megszokásból a zsebórájáért nyúlt, hogy megnézze, valóban annyi-e az idő. Az ő órája mindig pár percet sietett, hiába javíttatta meg már többször is. Új óra vásárlása viszont szóba sem kerülhetett, hiszen Daisytől kapta ezt a zsebórát… Ami most nincs a zsebében! Jeges arculcsapásként érte a felismerés. Tekintetével még épp elkapta az ibolyacsokrot, amint befordult egy távoli saroknál. Atya ég, hogy micsoda bolond volt! Nem szúrta ki, hogy az a nő egy zsebtolvaj, mivel a zsebesek általában nem állnak le csevegni. Ellopják, amit akarnak, aztán elillannak, mielőtt a delikvens észrevenné, mi történt. A nőt – szerencsétlenségére – valaki elgáncsolta. Vagy ez volt a szerencséje? Egymást követték ezek a gondolatok Sinclair fejében, miközben sarkon perdült, és a nő nyomába eredt. Egyre gyorsabban szedte a lábát. Már eszébe sem jutott, hol a kocsisa, és hogy haza kellene mennie. Nem törődött semmivel, csak hogy azt az órát visszaszerezze. Sinclair meg fogja találni azt a fiatal nőt, és visszaveszi tőle az óráját, még ha a világ végéig kell is üldöznie.

Második fejezet Pöröly McBride ott loholt a nyomában. Bertie sejtette, hogy okosabb annál, semhogy ne vegye észre, ha valamit elemelnek tőle, de azt mondogatta magának, hogy ne legyen olyan gyáva nyúl. Most már tudta, hogy butaságot csinált, mert az a férfi üldözi őt, és perceken belül lesitteli. Elég lett volna, ha csak a zsebkendőjét veszi el, és kész. Csakhogy ő azt akarta, hogy Mr. McBride ránézzen. És látni akarta azt a szürke szempárt, ami olyan, akár az alkonyati ég, és hallani a gurgulázó hangját. Egész testét melegség járta át, amikor Mr. McBride odadörmögte neki azt a pár szótagot: Semmi baj, kislány! Hosszan figyelte most is a férfit, ahogy közeledett. Bertie továbbfutott, egyre gyorsabban, s egy újabb saroknál hirtelen befordult. Nem sokan ismerték nála jobban Londont, úgyhogy képes lesz lerázni magáról. Ha mégsem sikerülne, nos… akkor tudja, hová vezesse el. A Newgate komor városfalán belül kerülve mellékutcákon iszkolt végig, besurrant a bérkaszárnyákba, s tovább a kanyargós utcákon és szűk sikátorokon, amelyekbe már nem hatolt be természetes fény. Az effajta átkötők tele voltak szeméttel, patkánnyal és csavargókkal. Némelyikük gintől ittas tekintettel hahotázott, és próbálta elkapni Bertie szoknyáját, de ő macskaügyességgel siklott el közöttük, egy percre sem lassítva. Bertie most kicsit kockáztatva átvágott az Aldersgate Street túloldalára, hogy az ottani még szűkebb sikátorokban próbáljon eltűnni. Át kellett ugrania egy ópiumtól tehetetlenül heverő csavargón, de csak futott tovább, csizmája sarka hangosan kopogott a zsúfolt utca kövezetén. Talán ez lesz a szerencséje, a tömeg, merthogy a skót pasas még mindig a nyomában volt. Az egyik saroknál Bertie hátrapillantott, és látta, hogy Mr. McBride ott fut mögötte, és atletikus ügyességgel kerülgeti a szekereket, a nyomorult férgeket meg a patkányokat. Bertie egyre gyorsabban kapkodta a levegőt, a fűzője kezdte szorítani, így nem fogja sokáig bírni ezt az iramot. A fenébe ezzel a fickóval! Mostanra már fel kellett volna adnia az üldözését, és szépen hazakocognia a Mayfairre vagy a Belgrave Square-re, vagy akárhova, ahol esténként álomra hajtja a fejét. A nő emlékezetében felidéződött, ahogy Mr. McBride szálfaegyenesen állt a bíró előtt, gúnyolódva az öreg kriplin, és végül mindenki

meglepetésére elérte, hogy ellenkező ítélet szülessen. Pöröly McBride egész lényéből arrogancia áradt, ami előtt még a trottyos bíró is fogcsikorgatva hajolt meg. Viszont amikor befejezte az előadását, az arrogancia utolsó szikrája is elpárolgott belőle, s Mr. McBride porhüvelye olyan üressé vált, akár egy partra vetett kagylóhéj. De már erőre kapott, s felajzva lohol Bertie nyomában, hogy rendőrkézre adja. No, azt már nem! Szó sem lehet róla! Bertie-nek nem volt kedve akasztófán végezni az életét. És még ha az esküdtek szíve meg is esne rajta, mert kényszerítették a tolvajlásra – már amennyiben beveszik, hogy így volt –, ez csupán annyit javítana a helyzetén, hogy kötél helyett nyomorúságos és ijesztő börtön várna rá. Mostanra már rég el kellett volna tűnnie a férfi szeme elől, de az a Mr. McBride nem engedte látótávolságon kívülre, bárhogy cikázott is Bertie. Így most már kénytelen elcsalni őt a Kelepcébe, akármennyire is nincs ínyére a dolog, de máskülönben nem tudja lerázni. A Kelepce – Bertie így nevezte magában azt a helyet, mert onnan kevesen jutottak ki, ha valahogy bekeveredtek. Legalábbis sértetlenül. Mr. McBride okos ember, talán sarkon fordul, ha ráébred, hol van, és végre békén hagyja Bertie-t. – Ollá! – kiáltotta el magát a lány alig egy méterrel a bejárat előtt. – Bertie vagyok! Nyissátok ki! A sötét utcácska mocskos falában váratlanul kinyílt egy ajtó, és Bertie – szoknyáját felkapva – átugrott a küszöbön, vigyázva, nehogy kitörje a bokáját a törmeléken, amire érkezett. Az ajtó túloldalán egy üres házhely volt, az egykor itt álló épületet már rég lebontották vagy összedőlt. A telket négy oldalról öt-hatemeletes házak övezték, a tűzfalakon egyetlen ablak sem volt, így a titkos zugról nemigen tudott senki. A teret egy rozzant kályhában égő tűz világította be, de az itt gyülekező férfiak és fiatal fiúk némelyikénél lámpás is volt. A Kelepcét csak végszükség esetén volt szabad használni: ha például valakinek az üldözője túl közel került, vagy egy másik galeriből a környékre merészkedtek páran. A Kelepcében tanyázó férfiak és fiúk általában fegyvert hordtak maguknál, többnyire részegek voltak, s persze örömest vetették rá magukat bárkire, aki volt olyan bolond, hogy betegye a lábát a rejtekhelyükre.

Bertie átfutott a tégladarabokkal és törött üvegekkel borított telek túlsó végébe, megkerülve a középen felhalmozott szemétkupacot. Onnan egy kisebb ajtón át ki lehetett jutni egy másik mellékutcára, ahol végre egérutat nyerhet, és hazamehet. A lány még visszafordult, hogy egy utolsó pillantást vessen a jóképű Mr. McBride-ra, mielőtt a férfi – józan eszére hallgatva – gyorsan eliszkol erről a helyről. Csakhogy a férfi nem hallgatott a józan eszére, és nem menekült el. Mr. McBride belépett az ajtón, világos vörös haja izzott a tűz fényében, a kalapját ki tudja, hol, elveszítette. A nehézfiúk megindultak felé, de rajta nyoma sem látszott a félelemnek. Amint megpillantotta Bertie-t a telek túlfelén, harciasan elkiáltotta magát. – Állítsák meg azt a nőt! A nehézfiúk csak pislogtak, mert nem voltak hozzászokva, hogy egy betolakodó nem hátrál ki az ajtón ijedtében. Mr. McBride azonban megindult közöttük, egyenesen Bertie felé. A férfi már a szemétkupacnál járt, amikor a legények felocsúdtak, s rávetették magukat. – Ó, a pokolba! – hangzott fel McBride dörgő skót akcentusa, miközben felkapott egy rozsdás vasrudat a földről. Bertie legnagyobb megdöbbenésére, Mr. McBride szembefordult a támadóival, és verekedni kezdett. A rátámadó ifjak és férfiak késekkel, bunkós- és ólmosbotokkal kezükben közeledtek. Mr. McBride hárította az ütéseiket, s ugyanolyan hevesen csapkodott feléjük, mint amazok felé. Vas verődött acélhoz, s az egyik fiatalember nagyot káromkodott, amikor a kése kirepült a kezéből. Mr. McBride elég hosszú eszközt választott, így a késekkel szemben előnyös helyzetben volt. Ha viszont támadói valahogy mégis a közelébe férkőznek, nos, akkor Mr. McBride… Meg fogják ölni! Ezek a nehézfiúk mind rablók és gyilkosok voltak, vagy legalábbis az apjuk az. Öltek már embert ezelőtt is, a hullát bebugyolálva a Temzébe lökték, és a rendőrség sose jött rá a dologra. Nem számít ezeknek, hogy Mr. McBride drága ruhát visel, nyilvánvalóan úriember. Ezek akkor is legyilkolják, kirabolják, a zsákmányt elosztják, aztán elmennek a kocsmába egy ginre. Mi az ördögért nem futott el?

Bertie csattogva odarohant a férfihoz, kapkodva a fejét a vagdalkozó férfiak között, mire meg is kapta a durva beszólásokat, hogy tűnjön már az útból. A lány megragadta Mr. McBride karját, s rögtön érezte, hogy a finom kelme alatt éppoly kemény izmok feszülnek, mint a vasrúd, amelyet a kezében épp forgat. Mr. McBride igyekezett lerázni a lányt, de Bertie még erősebben szorította. – Erre! – kiáltotta. – Fusson! – Maradj ki ebből, kislány! – ordította oda neki az egyik nehézfiú. – Szabad préda. – Nem! Hagyjátok! – felelte. – Jöjjön már! Ezzel nagyot rántott Mr. McBride-on, akinek végre megjött az esze, és megindult Bertie után. A fickók, akiktől elragadta a játékszerüket, őrjöngve eredtek a nyomukba. Bertie kiszaladt a távolabbi falnál nyíló kisajtón, de Mr. McBride-nak még vissza kellett vernie a küszöbnél a két fickót, aki megragadta a kabátját. Jól pofán vágta őket. A kabát kihasadt ugyan, de rajta maradt, így McBride nagy lendülettel kiperdült Bertie után. Bertie bevágta az ajtót, kiragadta a vasrudat McBride kezéből, és az ajtó kilincse alá feszítette, bár tudta, hogy nem tarthatja vissza sokáig a fickókat, akik amúgy a túloldalon is kijuthatnak. Megragadva McBride kabátujját, futni kezdett. A férfi ruganyos léptekkel futott vele. Nem sok idő telt el, és Bertie meghallotta a fiatalabb gazfickók hangját. Páran biztos feladják majd, de néhányan csak azért is utánuk mennek. Jeffrey cimborái szeretik a csetepatét, és szívesen megosztoznának a zsákmányon, amit Mr. McBride-tól szerezhetnek. – Erre – közölte Bertie, hirtelen befordulva az egyik sarkon. Londonban csak egyetlen hely volt, ahova mehetett. Azt a helyet rajta kívül senki sem ismerte – még az apja és Jeffrey, sőt a saját cimborái sem. Kockázatos dolog volt Mr. McBride-ot oda vinnie, mert később a nyakára hozhatja ott a rendőröket, de talán ennyit beáldozhat. Ez a jóképű, bátor skót ember nem érdemli meg, hogy az East End-i banditák halálra verjék. Bertie egy ránézésre zsákutcának tűnő sikátor vége felé iramodott. Mr. McBride ellenkezett, de Bertie a szája elé emelete az ujját, és berántotta egy rejtett kiszögellés mögé. Ott egy csúszós lépcsőn indultak lefelé, majd egy bűzös átjáró következett. Végül Bertie bepréselte magát két ház

tűzfala közé, egy szűk csatornába, ahol a falakból itt-ott kiszögellő téglák már-már lehetetlenné tették a továbbjutást, de Bertie régen kitapasztalta, hogyan juthat át rajta. Mr. McBride nagyokat nyögve szuszakolta keresztül magát a szűkebb szakaszokon, s végül fellélegezve robbant ki a rés túloldalán, akár egy pezsgősdugó. Bertie végre kinyitott egy alacsony ajtót, és fejét lehúzva benyomakodott rajta. Az ajtón át egy hajdan szép és tágas ház lerobbant mosogatófülkéjébe, illetve konyhájába jutottak, amit az idők folyamán elfalaztak és elfeledtek, míg körülötte átépítették, lebontották, majd újra felhúzták a házakat. – Vigyázzon a fejére! – szólt hátra Bertie. Ugyanabban a pillanatban nagy puffanást hallott, és Mr. McBride felmordult. – Kösz, kislány! Épp időben! A koromsötét helyiségben pár lépcsőn le kellett menni, ezalatt Mr. McBride erősen támaszkodott Bertie vállára. – Tizenhét van – mondta a lány, és számolni kezdett. Bertie forróságot érzett Mr. McBride erőteljes tenyere alatt, amely átsütött kopott bársonykabátján és gyapjú ingvállán is. A nehéz ujjak mélyen a vállába fúródtak. A lépcső alján újabb ajtón haladtak át, aztán Bertie megkérte Mr. McBride-ot, hogy maradjon veszteg, mialatt megkereste a gyufát, amit egy polcon tartott, s azzal elkezdte meggyújtani a lámpákat. Mostanság három lámpása volt idelent, amelyek rózsás fénybe vonták a háromszögletű helyiség málladozó téglafalait és berogyott gerendáit. A legszilárdabbnak tűnő fal mellett párnákból kirakott, kerevetszerű fekhely volt, amelyet Bertie sálakkal és takarókkal borított be. Ennek közelében aprócska tábori asztal állt, amelyen újságok és magazinok hevertek. Az idevezető út túl keskeny volt ahhoz, hogy több bútort le tudott volna hozni ide, de így is igyekezett a helyet lakályossá varázsolni. Az évek során kisebb szőnyegeket is lehurcolt, s úgy rendezte el őket, hogy sehol ne kelljen a hideg, nyirkos földre lépnie. Mr. McBride mozdulatlanul várta az ajtónál, hogy Bertie lámpásai erőre kapjanak – hamarosan lámpaolajat is szereznie kell, futott át Bertie agyán. A nagydarab férfi furcsán mutatott ebben a zugban, annyi szent. A feje a plafonig ért, és a megmaradt gerendák alatt behúzott nyakkal tudott csak elmenni. Mr. McBride körülnézett a helyiségben, s tekintete Bertie-

re siklott. Ugyanolyan bénító pillantással nézte a lányt, mint korábban Jackót a tanúk padján. – Bolond vagy, te lány? – kérdezte. – Idelent élsz? Ez a mennyezet akármikor a fejedre szakadhat! Bertie beleremegett a férfi mély hangjába. – Tizenhat év alatt nem szakadt le, és előtte is jó sokáig bírta – vágott vissza Bertie. – Londonnak ezen a részén masszívak a házak. – Londonnak bármelyik részében ilyenek – morogta McBride maga elé. – Miért mentettél ki a fickók keze közül, ha előtte pont te vezettél oda? Mondd csak! Miért nem hagytad, hogy péppé verjenek? Bertie összefonta a karját, s kis ideig hagyta, hogy átjárják azok a csodás skót mássalhangzók. – De ’iszen magának el kellett volna futnia! – bökte ki. – Azt gondolta, hogy egyedül elbánik nyolc utcagyerekkel? Akkor annyi esze van, mint egy pár rendőrcsizmának. – Nem, csak az órámat akartam. – McBride szemében harag gyúlt, igaz, hogy fogalma sem lehetett, hol van, és segítséget sem hívhatott. Teljesen ki volt szolgáltatva Bertie-nek, ennek ellenére a lány nagyon is tisztában volt vele, ki a főnök kettejük közül. És az nem ő. Mr. McBride mutatóujjával szigorúan Bertie felé bökött. – Te loptad el, amíg én tátott szájjal bámultam a mutatványodat. Add vissza, és nem beszélek róla többet! *** Sinclair a lámpafénynél jól látta, hogy a lány elpirul. Nyilvánvalóan szégyellte magát. Bertie nagyot nyelt, és egy lépést hátrált, miközben két kezével a karjait dörgölte. Még mindig a fején volt a kalap azokkal az abszurd ibolyákkal, de a csokor immár félig a jobb fülére fittyedt. – Add vissza az órát, és békén hagylak – mondta Sinclair némiképp lágyítva a hangján. – Nem hívok rendőrt, nem kerülsz bíróságra, pedig szép kis mákvirág vagy! Bertie-t nem nyűgözte le, hogy az ügyvéd ismeri a mákvirág kifejezést, amit a hozzá hasonló rosszéletű személyekre szokás mondani. – Mér’ segített Ruthie-nak? – kérdezett vissza Bertie. Sinclair nehezen kapott levegőt a szűk térben. Ide nem jutott be egy csepp sem a kint süvítő szélből, nyomasztó volt ez a bezártság. Csak lassan esett le neki, hogy kire gondol ez a nő. Ruthie a konyhalány, Ruth Baxter, aki alig egy órája állt a Törvényszék előtt. A fejében már el is

halványodtak annak a tárgyalásnak a részletei, amit elveszett ügyként fog majd számon tartani, de Sinclair igazából nem bánta a dolgot. – Miss Baxter ártatlan – felelte Sinclair. – Miért kellene bűnhődnie? – Mer’ maga egy ügyvéd, aki puszipajtás a bíróval. Ez az ifjú hölgy még sok mindent nem tud a polgári bíróságról. Az öreg Montyval azóta akasztják össze rendszeresen a bajszukat, hogy Sinclair először a fejére tette a parókát. – Miss Baxternek nem volt pénze védőügyvédre. Ahogy ránéztem, tudtam, hogy ártatlan, és azt is, hogy Mr. Small a bűnös. De mi köze ennek az én zsebórámhoz? – Nos, Ruthie az egyik barátnőm, tuggya? – A pislákoló fényben a fiatal nő tengerkék szemekkel nézett rá. – Vagyis köszönöm! – Tehát úgy akartad kifejezni a háládat, hogy kihalászod az órámat a zsebemből, aztán meg a marcona barátaid karmai közé löksz? – Sinclair hitetlenkedve hümmögött. – Ha te így köszönsz meg valamit egy férfinak, nemigen szeretném megtudni, milyen az, ha haragszol valakire! Bertie nem mosolyodott el. – Mondtam már, hogy el kellett volna futnia! Ha hagyom, kinyiffantják. Mi a fenét gondolt? Hagynia kellett volna az egészet. Most aztán kitört a harag Sinclairből. – Mi az ördögért kellett volna hagynom? Az az én órám. A feleségemtől kaptam! A fiatal nő egy lépést hátrált, ahogy Sinclair egyre hangosabban beszélt. – Igen? Maga épp elég gazdag fazon. Mongya meg neki, hogy vegyen magának másikat! – Nem lehet, tudod? – És mér’ nem? – Azért, mert halott! A férfi szavai visszaverődtek az alacsony mennyezetről és a közömbös falakról, s mire végigmondta, Sinclair egyszerűen nem kapott levegőt. Soha, de soha, még aznap sem, amikor a felesége elment, akkor sem mondta ki, hogy Daisy halott. Kerülte ezt a szót. Inkább azt mondta, eltávozott; elhagyta őt; elment. A halott túlságosan visszavonhatatlan, annyit tesz, hogy por és hamu, és nincs tovább! Sinclair levegő után kapkodott. – Ő már… Nedvességet érzett az arcán. A ménköves pokolba! Még sírni sem sírt. Vagyis nem igazából. Mert ha elsiratja, akkor elismeri, hogy nem jön már többé vissza.

– Ő már… A szavak ott köröztek körülötte, egyre szorosabb körben, fojtogatóan. Szeme előtt elsötétedett a világ, a fülében érzett nyomástól kiment belőle minden erő. A térde megrogyott, és mintha megnyílt volna alatta a föld, vonzotta valami mélység… Összeszorította a szemét, és amikor kinyitotta, a földre halmozott párnák tetején feküdt. A fiatal nő ott ült mellette. Kalapját levetette, dús fekete hajától keretezett arcán aggodalom látszott. – Jól van, uram? Ma másodszor kérdezte tőle ezt, de most mintha édes törődés csengett volna a hangjában. Ez a nő egy tolvaj, akinek gyilkos haverjai vannak, és idehozta, Isten a megmondhatója, hova, és mi célból, mégis izgatottan tudakolja, jól van-e. Idevonszolta őt erre a kerevetre, döbbent rá Sinclair. Úgy tűnik, orral előre a földre bukhatott, ez a nő pedig a párnákig cibálta, és magához térítette. – A szentségit, te nő! – Sinclair a tarkója alá tette az egyik karját, és áthatóan nézte a lányt. – Most mihez kezdjek veled? A lány egy pár másodpercig tágra nyílt szemmel gondolkodott, aztán gyorsan odahajolt hozzá, és szájon csókolta.

Harmadik fejezet Sinclair körül megint elfogyott a levegő. Körülölelte a nő kívánatos melegsége, ahogy a gyapjú ingváll hozzásimult az ő lábához, combjához, s a kabáton át is érezte a melleit. A lány orra az arcát súrolta, ajkuk lágyan összeért. Ügyetlen, már-már esetlen csók volt, elárulva, hogy minden bizonnyal ártatlan még e téren. A nőnek fogalma sem volt, hogyan kell megcsókolni egy férfit, ugyanakkor hívogató és erotikus is volt az a csók, Sinclair nem tudta nem észrevenni a belőle sugárzó vágyakozást. Azon kapta magát, hogy kezét önkéntelenül a nő tarkójára csúsztatta, dús haja alá, s már kezdte közelebb húzni magához. A nő először meglepődött, de aztán Sinclair érezte, hogy a teste megadja magát. A bájos kék szempár lecsukódott, s a nő hozzásimulva visszacsókolta őt. Sinclairre meglepő erővel tört rá a vágy, s érezte, hogy férfiassága, amelyről oly sokáig igyekezett nem tudomást venni, most fájdalmasan ágaskodott. És miért ne? Ez a lány igazán bájos, odaadó, ráadásul ő hozta ide. Ha azt tervezi, hogy majd kirabolja, miután végeztek, ám tegye! Sinclair most megtehetné, hogy hanyatt fordítja a kereveten, lehámozza magukról az akadályozó ruhadarabokat, és magáévá teszi. Nem tartana sokáig, s talán egyetlen diadalmas pillanatig végre tökéletesen belefeledkezhetne az aktus enyhet adó gyönyörébe. A lány torkából tiltakozó morgás tört elő, s Sinclair észrevette, hogy már el is kezdte ledönteni a kerevetre. A hang kijózanította. Mi az ördögöt művel? Hiszen ez a nő még ártatlan – legalábbis a testi örömök terén. Más férfiakat ez nyilván nem zavarná, hiszen a körülményei és az életformája alapján úgy ítélnék meg, hogy joguk van igénybe venni a nő testét, csakhogy Sinclair nem ilyen érzéketlen tuskó. Azon nyomban elengedte a lányt, aki bájosan pislogott föl rá a párnák közül, de ez egyáltalán nem lohasztotta le a férfiasságát. A nő még egy pillanatig nézte őt, aztán szégyenlősen elmosolyodott. Szégyenlősen! Nem csábosan vagy kihívóan – nem kínálta fel a testét az óráért cserébe. Sinclair nem értette, miért csókolta meg őt a nő, de az biztos, hogy nem a jóindulatát akarta így elnyerni.

Sinclair vizslató pillantásától a lány elvörösödött. – Most nyilván utcalánynak gondol – mondta felülve, és egy rakoncátlan tincset a helyére igazítva. – De én csak egyszerűen meg akartam csókolni, és kész! A férfi is meg akarta csókolni őt. Még most is vágyott erre. – Mondtam már, hogy nem vagyok bíró. – Eközben tovább dübörgött benne a vágy, kielégülésért lüktetve, boldogtalanul, amiért kiengedte a nőt a keze közül. – Egyetlen dolgot tudok rólad, hogy tehetséges zsebtolvaj vagy, és most szépen visszaadod az órámat. Ezzel előrenyújtotta a kezét, s csodálkozva látta, hogy egy csöppet sem remeg. Az üres telken folytatott verekedés ellenére is sértetlen maradt szorosan simuló bőrkesztyűje. A nő remegve pillantott Sinclair kezére, s közben a szája szélét rágta. Ezt nem kellett volna! Az ajkai ettől élénkebbé váltak, felidézve Sinclairben, ahogy az imént a szájához tapadtak, s felkorbácsolva benne a vágyat, hogy újból megízlelje azokat az ajkakat. – Az a helyzet, Mr. McBride, hogy ha nem viszek valamit haza magától, az apám ronggyá ver, és ha nem haragszik, ezt inkább nem szeretném. Sinclair figyelme e szavak hallatán visszazökkent a tényekhez, s máris harag lobbant benne. – Ugyan, miért akarna téged bántani? – Mer’ kiborult, hogy maga lecsukatta Jackót. Ő küldött, hogy leckéztessem meg magát. – Iggeen? Ő küldött? – Sinclair hallotta a telt skót mássalhangzókat, amik mindig előkerültek, valahányszor feldühítették. – Áruld el, ki az apád, és még az éjjel a Newgate-be{1} kerül! Még be sem fejezte a mondatot, de a nő már rázta a fejét. Nem hiszem, hogy elárulnám. – Ezzel benyúlt felsőingének egyik zsebébe, és előhúzta Sinclair óráját. – Igazán szép darab! – mondta. – Magam is így gondolom. – Sinclair egy hirtelen mozdulattal kikapta a nő kezéből az órát. – Ohó – rikkantotta mérgesen a nő. – Maga… – A szeme szikrát szórt, de a dühbe félelem is vegyült. Amikor az óra ismerős súlyát érezte a tenyerében, Sinclair felsóhajtott. Az óra sértetlen volt, pont úgy nézett ki, ahogyan kellett. Sinclair elhitte, hogy az apja elkalapálná, ha a nő nem vinne neki valamit. A városnak ezen a fertályán az apák előszeretettel küldik lopni a gyermekeiket, a lányaikat meg strichelni. S az itteni fiúk és lányok nem

fordulhatnak senkihez segítségért, ráadásul sokan nem is tartják rossznak, ha pár krajcáros keresetükkel segítenek a családjuknak. Ez a lány valamivel idősebb volt a legtöbb utcalánynál, de ha még otthon lakik az apjával, akkor bizony az örege az úr a háznál. Az angolok nem sokra tartják a nőket, nincs más dolguk, mint hogy kiszolgálják a család férfitagjait. Sinclair sosem értette ennek okát. Az órát a mellénye zsebébe csúsztatta, miközben folyamatosan figyelte a lány kezét. Kint a nyílt utcán elvette tőle, amit akart, és miért ne próbálkozna még egyszer? Sinclair elővett egy pénzdarabot, és odatartotta a nőnek. – Ettől lenyugodna az apád, és megkímélne a veréstől? A nő kék szeme elkerekedett. Sinclair ujjai között egy arany sovereign{2} érmét forgatott, amely egy fontot ért, s abból egy East End-i család sokáig jóllakhatott. – Maga tényleg bolond – mondta a lány csodálattal a hangjában. – Vedd el, mielőtt meggondolom magam! – mondta Sinclair. A lány hosszan nézte az érmét, de szemében nyoma sem volt kapzsiságnak. Ámulat igen, és óvatosság, de semmi mohóság. Tudta rögtön, hogy az egészet oda fogja adni az apjának, nem tart meg belőle semmit. – Mi a neved? – kérdezte Sinclair. A nő váratlanul elmosolyodott, amitől megélénkült a tekintete, és gyönyörű lett az arca. – Na, azt hiszem, ez az, amit nem fogok megmondani magának. Még ha rendes is volt Ruthie-hoz meg minden. Jogos! A lány nyúlt az érméért, de Sinclair visszahúzta a kezét és megrázta a fejét. – Ez a díja annak is, hogy kivezetsz innen egy olyan helyre, ahonnan már hazatalálok. Meg tudod ezt tenni? – Persze, hogy meg! – csattant fel a nő büszkén. – Nálamnál jobban senki nem ismeri Londont. Sinclair elhitte neki. Ez a nő úgy vezette át a városon, hogy egyszer sem vétette el az utat, egyetlen saroknál sem habozott vagy gondolkodott. A férfi megfogta a nő viseltes kesztyűbe bújtatott kezét, és a markába nyomta az aranypénzt. – Akkor vezess! Újabb vidám vigyor kíséretében a nő talpra szökkent, gyapjúszoknyája végigsimította Sinclair lábát. A férfi is elkezdett föltápászkodni, de a feje

még mindig kótyagos volt az üldözés izgalmától, a csóktól és a szoba szűkösségétől. Ez a hely nem való ennek a nőnek! A lány talpra segítette, puha keze megragadta az övét. – No, jöjjön! – mondta a lány. *** Bertie maga után húzta Mr. McBride-ot, ki a sötét utcára. A nap régen elbújt a tornyosuló felhők mögött. Mr. McBride egész úton nem engedte el a kezét, s a férfiből áradó erőt érezve Bertie szíve furcsán kalapált. Jeffrey Mitchell tartotta magát Bertie szeretőjének, akihez majd elvileg férjhez fog menni, ha majd Bertie apja úgy dönt, hogy hajlandó elengedni a lányát. Fiatalabb korában még vonzónak találta Jeffrey faragatlan macsóságát, de amint kiismerte a férfit, gyorsan elpárolgott a vonzalma. Egy biztos, Jeffrey miatt Bertie szíve sose fájt vagy vert hevesebben. Sose érzett késztetést, hogy az esti jóéjt-csókon kívül máskor is megcsókolja a férfit – igaz, Jeffrey sem próbálkozott egyébbel, hiszen Bertie apja mindig ott volt körülöttük. Amikor Mr. McBride-ot megcsókolta, az nem csak egy váratlan késztetés volt. Bertie-t valami új vágy ragadta el, hogy ráugorjon, és rátapadjon a férfi ajkára. Bertie szinte zuhant a szakadékba, amikor a férfi a nyakánál fogva közelebb húzta magához, hogy megcsókolja. Szeretett volna odasimulni hozzá, hogy érezze, milyen ennek az erős testnek az ölelése. Amikor a férfi elengedte, és elhúzódott tőle, Bertie megijedt, hogy valamit undorítónak talált benne, vagy szajhának gondolja. De ő nem az, és azt akarta, hogy ezt a férfi is tudja. Igaz, egy röpke pillanatig azt kívánta, bárcsak utcalány lenne. Persze csak neki! Bertie egy újabb lépcsősoron vezette felfelé a férfit, s a zajból egyértelmű volt, hogy forgalmasabb utcák közelébe értek. A folyó miatt köd ült a környéken, a munkásnegyed fényei haloványan pislákoltak a szürkeségben. Bertie szorosabbra fonta ujjait Mr. McBride keze körül. Nemsokára a férfi kihúzza majd a kezét az övéből, s örökre elmegy – elnyeli a köd. Bertie még egy kis ideig fogni akarta azt a kezet! Persze tudta, hogy el kell engednie a férfit, hadd menjen. Mr. McBride nem ehhez a világhoz tartozott. Bertie úgy gondolta, hogy valamelyik puccos negyed egyik utcájában, egy elegáns házban lakik, s egy rakás

szolga lesi minden óhaját. Ezt sugallta drága ruházata, szépen nyírt haja, csillogó csizmája. A lépcső tetején, egy fal tövében Bertie megállította a férfit. – Ez az utca elviszi a Fenchurchre – mondta halkan. – Látja a Szent Pált? – mutatott a távolban elmosódva látszó kupolára. – Gondolja, hogy innen már hazatalál? – Igen. – A válasz öntudatosan hangzott. Mr. McBride visszajutott a saját világába, s lényébe visszaköltözött a fensőbbség és a magabiztosság. Éppen úgy, mint amikor a tárgyalóteremben a szünet végeztével ismét szólásra emelkedett, s a bíró szeme közé nézett. Mr. McBride a ködcseppektől csillogó utcát pásztázva végigsimította a haját. – A kocsisom valószínűleg eszét veszve járja az utcákat, engem keresve. Azt gondolja szegény, hogy szemmel kell tartania, különben megölöm magam. Bertie-nek eszébe jutott, milyen kiüresedettnek látta a férfit, amíg a tárgyalás folytatását várta a bíróságon, aztán megint kint az utcán, az épület előtt állva. Látott már ilyen minden-mindegy kinézetű embereket, olyan fickókat, akik úgy érezték, értelmetlen az életük, s lányokat, akiket felcsináltak, aztán eldobtak. – És megtenné? – kérdezte aggódva Bertie. – Megölné magát? Mr. McBride a Szent Pál kupolájára révedt tekintetét most Bertie-re irányította. A nőnek nagyon tetszett ez a szürke szempár, amely ebben a fényben úgy csillogott, akár a gyémánt. – Természetesen nem – hangzott a bosszús válasz. – Kicsi gyermekeim vannak otthon. Nem hagynám el őket soha! A férfi hangja felháborodottan dörgött, amitől Bertie megnyugodott. Akármilyen gondolatokat forgatott is a fejében Mr. McBride, önszántából nem fog kárt tenni magában. Egy átsuhanó mosoly meglágyította a férfi vonásait. – Ha velem bármi történne, Andrew-nak és Catnek az egyik öcsémhez vagy a nővéremhez kellene költözniük – folytatta McBride. – És én nem akarok nekik rosszat, mármint a testvéreimnek. – Eszerint élénk gyerekek, nemde? – kérdezte Bertie vigyorogva. – Élénkek. Igen, ezt lehet rájuk mondani. – Mr. McBride a kalapjához nyúlt, hogy elköszönjön, de rájött, hogy a nő üldözése során valahol elveszítette. – Jó éjt, Kisasszony! Menj haza, és hagyd ezt a zsebelést. Ha

még egyszer elkaplak, biztos, hogy bíróság elé cibállak. Ha pedig az apád akar megint rávenni ilyesmire, szólj egy rendőrnek, hogy küldessen értem. Már felnőtt nő vagy. Azt teszel, amit te akarsz, de ne hagyd, hogy az apád dirigáljon. Beszéd közben még egyszer alaposan megnézte magának a lányt, s tekintete a fűzőből kidagadó keblére esett. Ezzel az utolsó pillantással sarkon fordult, és újabb köszönés nélkül elindult. A Fenchurch Street felé igyekezett, London nyüzsgő forgatagába, ahol elnyelte a tömeg, a köd és a sötétség. Elment. *** Sinclair az ágyon feküdt, két keze a feje alatt, és plafont bámulta. Már órák óta feküdt így ébren, miután sikerült rávennie magát, hogy ágyba bújjon. Amúgy is álmatlanság kínozta, s az ilyenkor összevissza kószáló gondolatait most egyetlen emlék kötötte le: a zsebtolvaj nő csókja. A turcsi orrú, égkék szemű nőé. Még mindig érezte ajkainak melegségét, pedig sok óra eltelt azóta. Hiába igyekezett elterelni a gondolatait, és végre elaludni, képtelen volt elszakadni a lopott csók érzéki örömétől. Nem is volt lopott sók – a nő vetette rá magát, testével körülfonta, és ész nélkül csókolta. Kétszer is. Sinclairbe örökre beléivódott a nő ajkának íze, ujjának minden egyes érintése. Egy névtelen zsebtolvajé, akinek sugárzó mosolyát és hihetetlenül kék szemét valószínűleg soha többé nem fogja látni. Nem… Sinclair gyakorlatias énje, amely szemvillanásnyi idő alatt képes volt a tényeket összegyűjteni, elraktározni és megérteni, most kezdett tisztán látni. Gyors észjárása tette rettegett ügyvéddé, elnyerve a bírák irigykedő elismerését, egyben megfélemlítve a vádlottak padján ülőket. A fiatal nő azt mondta, hogy Ruth Baxter a barátnője, róla pedig Sinclair, pontosabban Henry, az ügyvédbojtárja, mindent tudott. Miss Baxter tudni fogja, ki ez a nő, hol lakik, és miféle családja van. Egyetlen nap alatt a nyomára juthat, és aztán… Aztán mi? Megköszöni neki a csókot? Pénzt ad neki? Ellátja jó tanácsokkal, hogyan szabaduljon meg brutális apjától?

Vajon dolgozik a nő valahol, vagy a zsebtolvajlás a fő bevételi forrása? És csak azért mondta, hogy az apja küldte utána, hogy elnyerje Sinclair jóindulatát? Netán tényleg így áll a dolog? Hisz a zsebesek a legőszintébb emberek London utcáin. Sinclair annyit mindenesetre elérhetne, hogy az apja békén hagyja őt. A nő már nem kislány, ezt jól látta telt alakjából, a szeme körüli finom ráncokból és beszédes tekintetéből. Bár testi értelemben még ártatlan volt, de korántsem kislány! Kellene, hogy legyen rendes munkája, és egy férfi, aki a gondját viseli. Vagy ilyesmi! A csók kábító varázsa egy pillanatra elvette Sinclair eszét, de a kéjvágyat elhessegetve már csak nevetett magán. Sosem találja meg a lányt. A barátnője biztosan nem fogja egy ügyvéd kezére játszani, akármilyen hálás is azért, amiért Sinclair elérte a felmentését. Az ibolyakék szemű nő nyomtalanul beleolvad London végtelen emberáradatába. Sinclair pedig bemegy az irodájába, átnézi a jelentéseket, felkészül a következő tárgyalásra, és megpróbálja a mindennapjait átható fájdalmas hiányérzetet valahogy elfelejteni. Azt, és még… – Papa! – Egy ágyúgolyó landolt az ágyában, csakhogy ennek keze és lába is volt meg lenszőke haja, nagy szürke szeme és széles mosolya. Sinclair megadta magát kisfia túlfűtött ölelésének, aztán eltolta magától a gyereket. – Andrew fiam! Az éjszaka közepe van – mordult rá. Andrew nevetve rázta a fejét. – Nem, már hajnali öt óra van! És az új nevelőnőnek olyan furcsa szaga van.

Negyedik fejezet – Nem is… – Sinclair elgondolkodott. Tényleg tagadhatatlan, hogy valahányszor az új nevelőnő elmegy mellette, orrát megcsapja a hideg csukamájolaj szaga. – Mindegy! Miss Evans a nevelőnőtök. Ne kínozzátok, ne rakjatok varangyokat az ágyába! – Nem lesznek varangyok – jelentette ki Andrew tökéletes komolysággal. Andrew volt a legvidámabb emberke, akit Sinclair ismert, ugyanakkor több bajt tudott okozni, mint a legelvetemültebb gazemberek, akikkel apjának valaha is dolga akadt. – Ilyenkor már hideg van a varangyoknak – folytatta Andrew. – Viszont találtam pár bogarat a pincében. Sinclair komor pillantást vetett a fiára. – Nincs bogár, nincs csótány, nincs pók! Semmiféle ízeltlábú vagy pókforma ne legyen. Megértettél? Andrew arckifejezésében nyoma sem volt bűntudatnak. – Igenis, Uram – felelte a fiú. Sinclairt továbbra is aggasztotta a beszélgetés. Tudta, hogy ha nem sorol fel minden egyes dolgot, amit Andrew-nak szigorúan tilos megtennie, akkor a fiú később majd a fejére olvassa: De azt nem mondtad, hogy aranyhalat se! Sinclair az éjjeliszekrényen talált egy doboz gyufát, azzal meggyújtotta a lámpást. A most nyolcéves fia alkata már kezdte a családra jellemző nyakigláb, tagbaszakadt skót vonásokat mutatni. Szőke haj, szürke szem, tiszta McBride. A lámpafény megvilágította Margaret McBride – Daisy – képét is. Az asszonynak fekete haja és mosolygós szeme volt, amelynek kéksége a szépiamásolaton már elhalványodott. Sinclair kislányának, Caitrionának van ugyanilyen kék szeme. Andrew átmászott az apján, kezébe vette a képet, és puszit nyomott rá. – Jó reggelt, Mami! – mondta, azután visszatette a fotót a helyére. Visszahuppant az ágyra, s készült befészkelni magát, hogy ott folytassa az alvást. Sinclair jól tudta, hogy Andrew engedély nélkül jött ki a gyerekszobából, úgyhogy reggel, amikor nem találják az ágyában, lesz némi felhajtás, de Sinclairnek nem volt szíve visszaküldeni. Andrew becsukta a szemét, és úgy tett, mint aki hangosan horkol.

Sinclair kerített egy zsebkendőt, és letörölte a puszi nyomát a képről. Andrew lelkes megnyilvánulásai miatt már többször kellett üveget cserélnie a keretben, de Sinclair ezt sem bánta. A helyzet az, Daisy – mondta magában Sinclair, miközben a képet a helyére tette, majd a fiát jól betakargatta –, hogy szerintem tetszene neked a nő. A nő most valahol odakint van a városban. A sok százezer londoni lakos egyike, ibolyakék szemekkel és barátságos mosollyal, csókos ajkakkal. Sinclair valószínűleg soha többé nem fogja látni. *** Bertie figyelte, ahogy Mr. McBride kilép az Upper Brook Street egyik házából. Puccos környék, annyi szent! A lány frissen sütött gesztenyét majszolt, amit az imént vett egy utcai árustól, hogy az ujjait és a hasát is melegítse. Mr. McBride most hátraszólt egy széles vállú skót férfinak, aki vele együtt lépett ki a házból. Nagyjából egyforma magasak voltak, de a második férfinak lángvörös volt a haja, és skótkockás szoknyát meg amolyan mindenes kabátkát viselt. Feltehetőleg az úr személyi inasa lehet, afféle skót kiadásban. Ruthie mesélte neki, hogy némelyik inas olyan beképzelt és olyan kifogástalanul viselkedik, hogy az ember azt hiszi, ő a herceg vagy a báró. Ez itt nem tűnt beképzeltnek, inkább valami szép ruhába bújtatott bokszolónak nézett ki, aki kényelmetlenül érezte magát szűk öltönyében. A férfi dörmögött valamit Mr. McBride-nak, az meg ugyanúgy dörmögve felelt neki. Remek! A vörös hajú skót arrébb lépett, amikor zörögve megérkezett egy kocsi, majd homlokát ráncolva kinyitotta a kocsi ajtaját Mr. McBride-nak, aki a kézitáskáját az ülésre dobta. – Ne törődjön vele, Macaulay – mondta a férfinak Mr. McBride, majd föllendítette magát a kocsiba. Az ajtó becsukódott, a kocsi pedig elindult. Mr. McBride hátradőlt az ülésen, és ki se nézett az ablakon. Noha a szolgájára meglehetősen élénken szólt rá, most újra erőt vett rajta az a rémes tompaság. Bertie addig követte a szemével a járművet, míg az a Park Lane-re befordulva el nem tűnt. Pontosan tudta, hová megy a kocsi. Mr. McBride minden reggel kocsiba szállt, kezében iratokat tartalmazó táskájával, és a Middle Temple negyedbe hajtatott, ahol a széles Strand belefut a Fleet

Streetbe. Az Inner és a Middle Temple szűk utcákból áll, amelyeken egyforma rendben sorakoznak a szigorú téglaházak, szépen festett bejárati ajtókkal és ablakkeretekkel. Ezekben a házakban ügyvédek és hivatalnokok dolgoznak, akik szívvel-lélekkel azon fáradoznak, hogy lefüleljék az olyan bűnözőket, mint Bertie, az apja meg Jeffrey. Mr. McBride irodája az Essex Court nevű kis téren állt, egy elegáns épületben, amelynek félköríves ablakkal megfejelt bejárata volt. Nagyon hasonlított arra a házra, ahol Mr. McBride a Mayfair negyedben lakott. Az otthonán és az irodáján is látszott, hogy gazdag ember, nagyon gazdag. Lehet, hogy az egész McBride família igen tehetős, de nyilván Pöröly is szépen keres azzal, hogy gyilkosokat küld akasztófára. Bertie alapos kutatómunkával jutott a nyomára annak, hol lakik, illetve hol dolgozik Mr. McBride. A találkozásukat követő napon Bertie látta kijönni Mr. McBride-ot a régi törvényszék épületéből a délelőtti tárgyalás végeztével, ám aznap a férfi egyenesen beszállt takaros kinézetű kocsijába. Bertie egyedül volt – sem az apja, sem Jeffrey nem volt a közelben, hogy újra lopásra ösztökélje. Azon kapta magát, hogy a kocsi után baktat, amely a zsúfolt londoni utcákon csak lépésben tudott haladni. Bertie-nek nem okozott gondot, hogy szemmel tartsa a járművet. A kocsis rövid idő múlva lekanyarodott a Fleet Streetről a Temples irányába, majd egy szűk utcában kitette Mr. McBride-ot, aki onnan gyalog folytatta az útját. Bertie tisztes távolságból követte a férfit. Mr. McBride biztosan nem vette észre Bertie-t. A férfi belépett az elegáns épületbe, ahol az irodája volt, s még az ajtóban odaköszönt egy másik ügyvédnek meg egy hivatalnoknak, aki látszólag azt se tudta, hol áll a feje. A másik ügyvéd vállon veregette Mr. McBride-ot. – A Skót Gőzhenger tovább zakatol. Az újságok imádnak, barátom! – mondta nevetve. – Kiállsz az elnyomottért, az igazi gyilkos fejére olvasod a vétkét, és az öreg Percy Montague csak vicsorog… az asszonyok most még jobban odavannak érted! A hivatalnok nem viselkedett ilyen közvetlenül, hanem tisztelettudóan biccentett, és közölte: – Szép munka volt, Uram! – Hangjából csodálat csendült. – A legújabb tényállást a kandallópárkányra tettem, háromkor pedig megbeszélése lesz.

– Nem hagyunk egy perc pihenőt sem a gazoknak – közölte Mr. McBride, majd megbillentette a kalapját, és bement az épületbe. Bertie kissé félrehúzódott, amikor a másik ügyvéd és a hivatalnok lesétált a lépcsőn. A környező házak ajtóin is ügyvédek és hivatalnokok jöttek ki-be, s megbámulták őt a sok öltönyös, nagykabátos, keménykalapos, karót nyelt figura. Bertie kirítt ebből a környezetből elnyűtt kabátjában és széttaposott cipőjében, még ha a fején új kalap is virított. Az apja annyira megörült az aranypénznek, amivel Bertie hazaállított, hogy jutalmul adott neki pár félkoronást, s mondta, hogy menjen mulatni. Bertie apja mindig vidám lett, ha pénz állt a házhoz. Degeszre tömött hassal már eszébe sem jutott, hogy Jacko Small a Bow Street-i börtönben várja, hogy a Newgate-be szállítsák előzetesbe. Jeffrey viszont még mindig dühöngött emiatt, úgyhogy Bertie őt messzire kerülte, és inkább elment vásárolni. Nem igazán tudta megmondani, hogy a kalapboltból miért a régi törvényszék felé vette az irányt. Azt magyarázta magának, hogy mivel előző nap nem vett az apja neki az ottani kocsmában egy fél pint sört, most visszamegy, és megvendégeli magát egy ebédre. Csakhogy meglátta Mr. McBride-ot, s onnantól önkéntelenül az ügyvéd kocsijának nyomába eredt. Arra sem lelt igazán magyarázatot, hogy délután, miután újabb holmikat vásárolt, miért ment ismét a Temple negyedbe. Aznap Mr. McBride már hazament, mire odaért, de másnap délután Bertie fedezékből figyelte, ahogy terjedelmes papírköteggel a hóna alatt beszáll a kocsijába. A kocsis megkérdezte, hova vigye az urát, mire ő röviden felelt: – Haza. Addigra a nap már lenyugodott, az utcán sötét és hideg volt, de Bertie kitartóan trappolt a kocsi mellett, mígnem az a Strandre befordulva el nem tűnt a szeme elől. Akkor elkedvetlenedett: sosem fogja megtalálni a férfit abban a kavalkádban. Ám még ugyanabban a pillanatban rámosolygott a szerencse, mert megfordulva éppen abba a hivatalnokba botlott bele, akit előző nap Mr. McBride irodája előtt látott. A fekete hajú hivatalnok körülbelül olyan magas volt, mint Bertie, de amolyan sovány, inas alkat, kék szeme pedig barátságosan csillogott.

Épp emiatt gondolta Bertie, hogy egy próbát megér a dolog, és megszólította. – No, ugyan, csak nem az a Pöröly McBride szállt be az előbb abba a kocsiba? Annyi mindent hallottam róla! – Magunk között Skót Gőzhengernek hívjuk – mondta a hivatalnok büszkén. – Én vagyok az ügyvédbojtárja. Pontosabban az egyik. Ő az irodánk vezérlő csillaga. Vezető ügyvéd. Egy szép napon bíró lesz belőle, higgyen nekem. – Szép kocsi meg minden – villantotta meg Bertie a mosolyát. – Csodaszép lovak! – Egyforma szürkék, tiszta vérvonalból. Az egész országot felkutatta ezért a párért. Persze szerencséjére a nővére Lord Cameron Mackenzie felesége, az pedig ért a lovakhoz. Az ő lovai mindig megnyerik a versenyeiket, úgy ám! – Úgy? – Bertie mosolya még szélesebb lett. – Való igaz, így hallottam én is. Hébe-hóba magam is szoktam fogadni. – Akkor fogadjon el egy jó tanácsot – mondta a hivatalok. – A kancák között tegyen Lady Day-re vagy Éjjel Nyíló Jázminra, és nem jár rosszul. – Lady Day vagy Éjjel Nyíló Jázmin. Emlékezni fogok rá, ha legközelebb Ascotban beülök a királyi páholyba – mondta Bertie kacsintva. – Maga szerint komálnák az új kalapomat? A lány felnevetett, és az ügyvédbojtár is vele nevetett. – Pont odavaló – kontrázott a hivatalnok, akit Bertie mostanra tökéletesen megpuhított. – Csakhogy a királynő is jobban teszi, ha Lord Cameron lovaira fogad, különben ő sem nyer. – Aszongya, hogy ő Mr. McBride sógora? Egy lord? – Lord Cameron a mi McBride-unk nővérét vette feleségül. Skótok egymás között. – Az ügyvédbojtár úgy ingatta a fejét, mint aki azt mondja, hogy Mr. McBride tökéletes lenne a szemében, ha nem akadna ez az aprócska hibája. – Mr. McBride az év nagy részében Londonban lakik, bár van egy nagy háza Skóciában is, de a kiterjedt ügyfélköre ideköti. Nem lennék meglepve, ha hamarosan kineveznék irodavezető ügyvédnek. – Akkor biztosan egy hatalmas házban lakik itt Londonban – mondta Bertie, végre eljutva oda, ami miatt kérdezősködni kezdett. Az ügyvédbojtár mostanra láthatóan megkedvelte Bertie-t. – Ahogy mondja. Egyszer jártam nála. Nagy ház a Mayfair negyedben, a

Grosvenor Square közelében. Számtalan szoba, tágas lépcsőház. Vagy egy tucatszor le kellett részletesen írnom anyámnak. Bertie még föltett néhány kérdést, de vagy nem emlékezett a fiatalember a pontos címre, vagy nem akarta elárulni neki. Mindenesetre ezen már el lehetet indulni. – Figyeljen ide – lépett az ügyvédbojtár közelebb Bertie-hez. – Most indulok haza. Ha nincs ellenére, meghívnám egy pohárra az út végén levő kocsmába. Bertie a legbájosabb mosolyát öltötte fel. – Ez igazán kedves magától, de muszáj hazamennem az öregemhez. Nagyon mogorva tud lenni, ha nem kapja meg időben a vacsoráját, és neki van a legnagyobb tenyere, úgy higgye el! Ekkora – mutatta Bertie mindkét kezével egyszerre, kicsi túlozva, mekkora is az apja keze. – Jó volt beszélgetni! A hivatalnok az erőszakos apa hallatán kellően ijedt tekintettel nézett Bertie-re, bár sajnálkozott egy kicsit, majd megemelte a kalapját. Bertie és a fiatalember elváltak egymástól. Aznap már túl késő volt ahhoz, hogy keresztülvágtázzon Londonon, és megkeresse a Grosvenor Square közelében álló házat – Bertie bizony nem túlzott apja temperamentumát illetően, amikor késett a vacsorája. Másnap viszont Bertie egyenesen a Mayfair negyed szívébe sietett, és a Grosvenor Square-be futó utcákat rótta. A teret négy széles utca fogta közre, s a közepén elterülő, kerítéssel övezett parkba széles kapun lehetett bejutni. Egy szép darabka természet azoknak, akik a téren laktak. Bertie három napon át naponta eljött ide, és járta a közeli utcákat, hátha meglátja Mr. McBride-ot. Nagyon vigyázott, hogy úgy nézzen ki, mintha egy szolgáló lenne, akit feladattal küldtek ide, vagy vásárolni jött, nehogy valamelyik rendőr letartóztassa kéjelgésért. Meg is halna a szégyentől, ha szajhának néznék, az apja pedig jól elverné, mielőtt kimagyarázhatná magát. Úgy tűnik, hogy kellően tisztességesnek látszott, mert a rendőrök békén hagyták, és a környékbeliek sem panaszolták be. A harmadik nap reggelén történt aztán, hogy gesztenyét majszolva állt épp Mr. McBride háza előtt, s látta kilépni a férfit a nagyon magas, nagyon elegáns téglaépületből az Upper Brook Streeten, a Grosvenor Square északnyugati sarkán induló utcában.

A homlokzat földszinti sávját fehérre festett, nagyméretű kváderkövek borították, így a félköríves felső ablakkal megfejelt, fekete bejárati ajtó még impozánsabbnak tűnt. Az egyenes záródású ablakkivágások tekintélyes méretűek, bár emeletenként egyre kisebbek voltak – Bertie legalább öt szintet látott. Az első emelet ablakait művészi kovácsoltvas rácsok védték, míg a földszinti rácsok vaskosabbak voltak, a biztonságot szolgálták. Az alagsori kiszolgálóhelyiségekhez is vaslépcsőn lehetett lejutni. Amikor Mr. McBride már kocsiba szállt, Bertie még egy darabig állt ott, újabb gesztenyét majszolva, ám a vörös hajú skót, Macaulay megindult felé. A férfi olyan szúrós tekintettel nézett rá, hogy Bertie ijedtében majdnem egyben nyelte le a forró csemegét. A lány gyorsan közömbös arckifejezést öltött, majd sietősen átvágott az úttesten s elindult a Park Lane irányában. Csak egy ártatlan nő volt – így győzködte magát –, aki szabadnapján kicsit várost néz. Úgy érezte, Macaulay követi a tekintetével, de mire elegendő bátorságot merített, hogy hátranézzen, a férfi már eltűnt, s a McBride-ház ajtaja zárva volt. Bertie nem lehetett biztos benne, hogy az inas nem kukucskál utána az ablakból, így a Hyde Park felé igyekezett. Átkelt a Park Lane-en, s az Upper Brook Streettől nem messze nyíló kapun át bement a parkba. Nem lassította a lépteit. Amikor az utolsó gesztenyét is megette, Bertie a zsebébe gyömöszölte az üres papírzacskót. Az egyforma szürke háztömbök és nyüzsgő utcák látványához szokott szem számára felüdülést jelentett a Hyde Park még télen is élénkzöld gyepe, amit számos fa pettyezett. Ha ideje engedte, Bertie szívesen jött el ide, hogy nyáron a virágokat csodálja, ősszel a fák színesre váltó leveleit figyelje, vagy a bármely évszakban látható lovasokban gyönyörködjön. Jobban szerette a Regent’s Parkot, mert ott hosszú virágágyások és füves lankák is voltak, de olyan messzire csak ritkán jutott el. Milyen csodás lehet a környező utcák hatalmas palotáinak egyikében élni, és élvezni, hogy ez az óriási park gyakorlatilag az ablakuk alatt terül el! – Andrew úrfi! – hasított a didergető levegőbe egy éles női hang. – Azonnal jöjjön ide vissza! Bertie háta mögül váratlanul kirobbant egy apró vörös kalap, amely épp leesett gazdája fejéről. Annak a kisfiúnak ugyanolyan haja volt, mint Mr. McBride-nak. A fiatal arcocskához csinos kabát, bricsesznadrág, fehér

harisnya és strapabíró cipő tartozott. Bertie-t majdnem ledöntötte a lábáról ez az apró kezével-lábával kalimpáló ágyúgolyó, ám ügyesen arrébb lépett, majd sarkon perdült, de sikerült megőriznie az egyensúlyát. Egy fekete ruhás asszony zihált a kisfiú nyomában, nehéz szövetkabátja szinte lehúzta, s fátyollal díszített kalapja félrecsúszott a fülére. – Bocsánat, kisasszony! – szólt oda Bertie-nek, amikor elsietett mellette, de aztán visszanézett, és végigmérte a fiatal nőt, akinek erősen kopott kabátja és kalapja elárulta, hogy nem tartozik a felsőbb osztályhoz, mire a nő hangnemet váltott. – Jobb lenne, ha nem akadályozna. – csattant fel. – Mit képzel magáról? Andrew úrfi! – kiáltott újfent a kisfiú után, majd elügetett. A dadus nyomában egy ifjú hölgy is érkezett az ösvényen. Bertie úgy tizenegy éves formának nézte, és a legújabb divat szerint volt felöltözve. Szőrmekabátot viselt sötétkék egybeszabott ruhája fölött, amelynek térd alá érő, számtalan fodorral díszített szoknyarészéhez egy kis turnűr is tartozott. Fehér harisnyája finom anyagból készült, bár Bertie szerint kicsit vékonynak tűnt ahhoz, hogy ilyen hideg időben a parkban szaladgáljon benne. Az összképet a krémszínű, felgombolós csizmácska és egy pihe-puha szőrméből készült prémsapka tette teljessé. Mintha egy divatmagazinból lépett volna elő! Az elegáns sapka alól dús, fekete csigákban zuhogott alá a haja. A kislány lassan, kissé színpadiasan lépkedett, és egy göndör barna hajú játékbabát szorított magához. Elegáns öltözetében ez a kék szemű, pirospozsgás arcú hölgyike maga is porcelánbabára emlékeztetett. A kislány észre sem vette Bertie-t, egyszerűen elsétált mellette, követve a dadust vagy ki a csudát. Bertie döbbenten vette észre a lány szemében az ürességet. Nemcsak azért, mert túl fiatal volt még az efféle kiégettséghez, hanem mert nemrég Bertie látott egy ugyanilyen szempárt, mégpedig a jóképű Mr. McBride-ét. Bertie-nek most az is eszébe jutott, ahogy Mr. McBride ott feküdt hanyatt az ő kuckójában, és fesztelenül beszélt hozzá, miközben Bertie fogta a férfi meleg kezét. Egyetlen lélek sem tudta róluk, hol voltak akkor. Mielőtt pedig elváltak a sikátorban, a férfi említette neki a két gyerekét, Andrew-t és Catet. – Andrew! Ne!

Bertie most láthatta, miért mondta Mr. McBride, hogy a gyerekei élénkek. Andrew már nem egyenesen szaladt az ösvényen, hanem letért balra, és a park egy másik kapuján át kifutott a Park Lane-re. A dadus futott utána, sikoltozva kerülgette a lovakat, kocsikat és hintókat. A hajtók káromkodva rántották félre a lovakat. – Elment az esze, asszonyom? Nem tud jobban vigyázni arra a gyerekre? Meg akarja ölni azt a fiút? A kislány megállt a kapunál, mint aki nem tudja, hogy maga is átkeljen az úttesten, vagy inkább megvárja, amíg Andrew és a dadus visszatérnek. Bertie utánaszaladt, és barátságosan a kislányra mosolygott. – Szerintem jobb lesz, ha utánuk megyünk – mondta Bertie –, mer’ a dadus abba már belehalna, ha magácskát is hajkurásznia kéne! Cat gunyoros képpel nézett föl Bertie-re, pont úgy, mint a bíró, aki a tárgyaláson Mr. McBride-ot rendre intette. Az a nevelőnőnk – közölte a kislány. – Már túl öreg vagyok, hogy dadám legyen! – Cat alaposan végigmérte Bertie-t. – Ki vagy te? – kérdezte. – A nevem Bertie. A forgalom most kicsit kisebb. No, menjünk át! Bertie megfogta a kislány karját, és gyorsan áthúzta az úttest túloldalára. Cat szedte a lábát, nem ellenkezett, de a babáját erősen szorította. – A Bertie egy fiúnév – közölte Cat ellentmondást nem tűrő hangon. – Tudom, de hát a cimboráim így hínak. Az igazi nevem Roberta. No, meggyüttünk! Andrew már a következő utcasarkon túl járt. Annak az utcának a felénél állt egy felállványozott ház. Talán épp bontják vagy építik, esetleg festik, vagy ilyesmi. Mindenesetre ebben a pillanatban láthatóan nem dolgozott rajta senki. Andrew azonnal megragadta az alkalmat, fogott egy kis létrát, az állványhoz támasztotta, és majomügyességgel elkezdett mászni felfelé. Cat kirántotta magát Bertie kezéből, és a fiú nyomába eredt, fel az állványzatra.

Ötödik fejezet – Jöjjenek le! – könyörgött a nevelőnő. – Kérem, jöjjenek le! Andrew és Cat tudomást sem vettek róla. Majdnem az állványzat tetejéig másztak fel, a legfelső ablaksor alatti pallóra, ahol Andrew letelepedett, s lábát a levegőbe lógatta. Nővére valamivel elegánsabban ült le mellé, és bőrcsizmás lábát bokánál keresztbefonta. A nevelőnő igyekezett határozottnak tűnni. – Andrew úrfi! Caitriona kisasszony! Most azonnal lemásznak ide! Andrew lenézett a palló mellett, és kiöltötte a nyelvét. Caitriona viszont szótlanul bámult maga elé. Lassan kisebb tömeg verődött össze. – Sarokba szorította őket, kisasszony, nem vitás – közölte egy férfi röhögve. – Pimasz csirkefogók – mondta egy hivatalnok egy boltajtón kilépve. – Szíjat érdemelnek! Egy másik férfi elnézőbben reagált. – Meg kell várni a munkásokat. Ha visszajönnek, majd lezavarják a gyerekeket. Nincs most senki a házban. Esetleg valaki fölmehetne, és az ablakon kimászva elkaphatná őket. – Hol vannak már azok a munkások? – zsörtölődött a nevelőnő. – Semmirekellők. Elszöktek teázni, vagy tán valami erősebbért. Jól mondom? – Hamarosan itt lesznek – felelt a kedvesebbik férfi. – Andrew úrfi, jöjjön le! – A nevelőnőt már a sírás kerülgette. – Engedjen! – szólt oda Bertie a nevelőnőnek, majd szemügyre vette a létrát és az állványzatot. Amikor elment a nevelőnő mellett, furcsa halszagot érzett. – A munkásoktól valószínűleg megijednének. A nevelőnő elkeseredésében most kevésbé rideg és elutasító hangot ütött meg. – Ha azt hiszi, hogy képes lehozni őket, hát örülnék, ha megpróbálná. Bertie levette a kesztyűjét, és a zsebébe gyömöszölte. Mindkét tenyerébe beleköpött, aztán összedörzsölte a kezét. Felugrott, és elkapta az állványzat legközelebbi vízszintes rúdját. Föllendítette az egyik lábát az első pallóra, aztán felkapaszkodott. Innen már egész gyorsan mászott fel a függőleges rudakon. A láblendítés és kapaszkodás közben ugyan megjegyezte magában, hogy tízévesen könnyebben ment az ilyesmi, de igyekezett összeszedni magát. – Csak nem akrobata? – kiáltott utána az egyik pasas odalentről.

Bertie nem válaszolt. Ugyan a létra segítségével is fölmászhatott volna az első pallóra, ahogy a gyerekek tették, de úgy gondolta, ez az akrobatikus mutatvány jobban magára vonja a figyelmüket. Igaza lett. Andrew és Cat is elkerekedett szemmel bámult rá, amikor Bertie a legfelső szintre ért, és láthatóan félelem nélkül sétált végig a keskeny deszkán, egészen a két gyerekig. Bertie Andrew mellé huppant, s ugyanúgy lóbálta a lábát, ahogy a kisfiú tette. Látványos mozdulatokkal körülnézett. – Húú, de szép! Micsoda kilátás ebből a magasságból, nem igaz? A nő végigpillantott a rövidke utcán, majd tekintete átsiklott a Hyde Parkon túlra, egész le a Knightsbridge házaira. – Ott a Serpentine-tó! – mutatott a Hyde Park felé Bertie. – Látjátok? Andrew fölállt, hogy jobban lásson. Belekapaszkodott egy függőleges vasoszlopba, és ijesztően messzire kihajolt az állványról. Caitriona némán megragadta az öccse kabátját hátul, és erősen tartotta. Bertie azonnal megértette, hogy Cat azért mászott az öccse után, nehogy Andrew leessen. A kislány ugyan igyekezett sértődötten elhatárolni magát a világtól, de egy igazán befelé forduló gyerek egyszerűen elsétált volna, vagy unott képpel áll az állvány alatt, míg a testvérét vagy megmentik, vagy halálra zúzza magát. – Menjünk csónakázni! – kiáltott fel Andrew. – Jó móka lenne – mondta Bertie. Ő még életében nem csónakázott a Serpentine-on, mindig csak irigykedve nézte azokat, akik eveztek a tavon. – Nem fognak csónakázni! – kiáltott fel a nevelőnő. – Andrew úrfi szépen visszamegy a tanulmányaihoz, hogy olyan kiváló ügyvéd legyen belőle, mint az édesapja. A tanulás emlegetése nem a legjobb módszer, hogy egy kisfiút hazacsábítsunk, gondolta Bertie. Andrew erősen markolta a póznát. – Nem leszek ügyvéd – kiáltott le a fiú. – Hajtó leszek, mint Macaulay, és vadászni fogok. Vagy katona, mint Steven bácsi, és lelövöm az összes ellenséget. – Egy képzeletbeli fegyverrel a kezében puskadurranást idéző hangokat adott, mintha emberre vagy állatra lőne. – Most azonnal tessék lejönni! – váltott a nevelőnő ismét parancsoló hangnemre. – A csónakázáshoz talán túl hideg van – szólalt meg Bertie, mintha csak csevegnének. – Teázáshoz viszont jó az idő. Reggelenként szoktatok teát

inni? Biztos, hogy irtó finom teáitok vannak, hozzá és péksütemények rengeteg vajjal meg dzsemmel. – Nem – közölte Cat színtelen hangon. – Miss Evans nagyon gyenge teát ad nekünk, nem tehetünk bele tejet, se cukrot, és csak üres kenyeret ehetünk hozzá, dzsem nélkül. – Ó! – Bertie már értette, miért menekültek el a nevelőnőtől. Amolyan keménykezű öreg tyúknak tűnt. – Nos, van a zsebembe’ pár érme – folytatta Bertie. – Mit szólnátok, ha teaházban innánk teát? Mindkét gyerek Bertie-re meredt, Andrew még ölelte az oszlopot. – Még sosem teáztunk teaházban – mondta a kisfiú. Egy pillanatig sóvárgó tekintettel bámult, de aztán visszatért arcára lefegyverző vigyora. – Lehet igazán nagy adag tea? – Amekkorát csak kívánsz – felelte Bertie. Noha nem volt biztos benne, mibe kerülhet a Mayfair negyedben egy tea süteménnyel, de biztosan maradt még a zsebében annyi pénz, amennyi elég. Amúgy is vendéglőben akart ma ebédelni, mint egy finom úri hölgy, mielőtt visszavedlik a szakadt Bertie-vé. – Akkor megyünk – közölte Andrew, miután meghányta-vetette magában a dolgot. – Mi a neved? – Bertie. Andrew felnevetett. – Az fiúnév! – A neve Roberta, de a barátai így hívják – felelt Bertie helyett Caitriona, büszkén fitogtatva tudását. – Én is lehetek a barátod – ajánlkozott Andrew –, és akkor én is hívhatlak Bertie-nek. – A kisfiú maszatos kezét kézfogásra nyújtotta. – Én Andrew McBride vagyok. Ez itt a nővérem, Cat. – Caitriona – javította ki Cat. Bertie kezet rázott Andrew-val. – Örvendek! – No, gyerünk – vágta rá Andrew. – Nagyon sok sütit akarok enni. Bertie épp csak meg tudta állítani a kisfiút, mielőtt az az állványzat alsóbb szintjére lendült volna, hogy úgy menjen le, ahogyan felmászott. Volt annál könnyebb útvonal is, hiszen a pallók végénél az állványrudak keresztezték egymást, egyfajta létrát alkotva. Bertie ment elöl, és minden fordulónál segített előbb Andrew-nak, majd Catnek lemászni. Addig nem engedte el őket, amíg biztosan nem álltak a lábukon. Végre leértek a

legalsó pallóra, a járdától majdnem kétméteres magasságban. Ehhez oda volt támasztva a létra. Andrew és Cat szépen lemásztak a létrán, Bertie azonban megragadta azt a függőleges póznát, amely segítségével korábban föllendült, s leugrott a pallóról a járdára. Kicsit nagyobbat huppant, mint amire számított, de mosolyt erőltetett az arcára, kirázta fájó bokáját, majd a két kezét a gyerekek felé nyújtotta. – Megyünk teázni! – közölte Miss Evansszel, aki még mindig a fülére csúszott kalappal és dühtől elkékült az arccal bámult rá. – Hol van a legközelebbi teaház? Miss Evans száját összeszorítva csücsörített, mint aki valami nagyon durva szót igyekszik visszatartani. Ha nem mondhatja ki, talán fel is robban mérgében! – Teázni fognak? – kérdezte fagyosan. – Úgy biz’ a – válaszolta Bertie. A másik nő kénytelen volt némi hálával nézi Bertie-re, hiszen végül is épségben lehozta a gyerekeket az állványról, és ügyelt, hogy útközben egyik se törje ki a nyakát. Miss Evans szipákolva igazított egyet a kalapján. – Legyen gondja rá, hogy a gyerekek hazaérjenek, mielőtt az apjuk megérkezik, különben rendőrt fog hívni. Az Upper Brook Street 22-ben laknak. Viszontlátásra! Bertie szeme elkerekedett. – Ezt hogy képzeli? Maga meg hová megy? – Az ügynökségre. Közlöm velük, hogy Mr. Sinclair McBride nevét töröljék a megrendelői nyilvántartásból, örökre! Harmincegy éve nevelőnősködöm, London legelőkelőbb családjainál dolgoztam. De ezek itt nem gyerekek! – Fekete kesztyűbe bújtatott mutatóujját Andrew-ra szegezte. – Ezek vademberek. Egyetlen napot sem maradok abban a házban tovább. Jegyezze meg, kisasszony, amit most mondok! Maga is fejvesztve fog menekülni onnan. De előbb vigye őket haza, nehogy kötélen végezze, amiért elveszítette egy vezető ügyvéd gyerekeit. Ezzel Miss Evans hátat fordított, és elsietett. Bertie már majdnem utánaszólt, de inkább becsukta a száját. Andrew és Cat erősen markolták Bertie kezét, a kisfiú még meg is rángatta. – Akkor most te vagy az új nevelőnőnk? – kérdezte elkerekedett szemmel. – Nekem jobban tetszel, mint Miss Evans. – Andrew belefúrta arcát Bertie kabátjába, és megszagolta. – És nincs csukamájolaj szagod.

– Szóval azt éreztem? – kérdezte Bertie a távozó Miss Evans lobogó hosszúkabátját nézve. A nevelőnő cikázva haladt a kocsik és hintók között. Nem vitás, sietős tempót tudott diktálni. – Kicsit büdös volt, ugye? *** A legközelebbi teaház a Mount Streeten volt. Az ízlésesen berendezett helyiségben fehér terítős asztalok álltak kínai porcelánnal és ezüstneművel megterítve. A pincér, aki beengedte őket, kissé ferde szemmel nézett Bertie-re, de a két közelben lakó gyereket felismerte. Az egyik hátsó asztalhoz vezette őket, és hozott nekik egy kanna teát, három csészét meg egy tele cukortartót, s egy tálkában sok tejszínhabot. Bertie kért süteményeket és édes pogácsákat is, mire a pincér ment, hogy máris hozza. Bertie tudta, hogyan kell a teát helyesen felszolgálni. Az anyja halála után számos asszony megfordult az apja házában, s az egyikük a többinél kifinomultabb volt. Ez a hölgy – Sophie – megtanította Bertie-t, hogyan kell kalapot hordani, belépni egy szobába, illendően kezet fogni, az alkalomhoz illő ruhát kiválasztani, valamint a teát helyesen kitölteni és körbekínálni. Némi jó modor senkinek sem árt, vallotta Sophie. Bertie mindig eltűnődött, hol szedhette fel Sophie az illedelmes viselkedés e morzsáit, de az asszony erről soha nem beszélt. Bertie igazán megszerette Sophie-t, de a nő végül belefáradt Bertie apjának gorombaságaiba, és lelépett, akár a többiek. Ma igazán hálás szívvel gondolt vissza Sophie-ra, akárhol is volt most, mert így Bertie hozzáértéssel tudta kitölteni a teát a csészékbe, megfelelően tartotta a cukorfogót, és a flancos hölgyeket utánozva tudta megkérdezni a gyerekektől, hogy egy vagy két darabka cukrot kérnek-e a teájukba. Andrew nagyot nevetett rajta, s még Cat is elbűvölve figyelte a mozdulatait. Éppen belekortyoltak a forró, krémesen gőzölgő, édes teába, amikor a pincér megérkezett az emeletes süteményestállal, amely tele volt tortácskákkal, édes pogácsákkal és briósokkal. A tál tetején, egy mély edényben alvadt tejszín{3} is járt a lakomához. Bertie visszafogta magát, hogy örömében ne visítson, hiszen méltóságteljesnek kellett maradnia. Olyankor, ha volt egy kis pénze, általában rögtön bement egy pékségbe. Kalapot, ruhát, új csizmát venni a szükséges dolgok közé tartozott, de egy édes pogácsára alvadt tejszínt

kanalazni, no, az luxus! Más nők inkább nyakláncokra meg gyűrűkre áhítoznak, de Bertie-nek elég egy vastagon megkent édes pogácsa, és máris a mennyben érzi magát. A lány a zsebébe nyúlt, és előhúzta a pénzérméit. – Mennyi? – kérdezte. A pincér előbb meglepetten nézett, aztán lesújtó pillantást vetett Bertiere. – Mr. McBride számlájához írom – közölte hűvösen, és távozott. – Nos, nekem még soha… – motyogta Bertie. – Azt hiszem, beletrafáltam! Egy számla. Milyen nagyszerű! – Apukámnak mindenfelé számlája van – világosította föl Andrew. – Azt rendel, amihez kedve van, aztán Macaulay időnként körbejár, és kifizeti. Bertie kivett egy tortácskát, és az egyik tányérra helyezte, amelyet Cat felé nyújtott. A kislány örömmel látta, hogy Andrew sem esett neki a tálnak, hanem megvárta, hogy Bertie kitálalja az édességet. Amikor már mindannyiuknak elegendő sütemény volt a tányérján, és az édes tejszínnel mindent jól összekentek, Bertie fölemelte a villáját. – Macaulay egy… – kezdte Bertie –, hogy is neveztétek. Egy hajtó? Az micsoda? – A hajtó amolyan vadőr – válaszolta Caitriona, de Macaulay több annál. Ő viseli gondját a papának. Felügyeli a házat meg a skóciai házunkat is. Inkább intéző. – Macaulay csinál mindent – kontrázott Andrew. – Ő a papa dadusa, legalábbis én így hívom. Bertie visszagondolt arra, ahogyan a nagydarab skót zsémbelve tuszkolta fel Mr. McBride-ot a kocsiba. – Azért a szemébe én biztosan nem nevezném dadának. – Őt nem zavarja – felelte Andrew. – Inkább viccesnek találja. Bertie képtelen volt elképzelni Macaulay-t, amint nevet, de talán Andrew a gyengéje. Nem nehéz megkedvelni ezt a fiút, ismerte el magában Bertie a süteményt majszolva. Andrew-ban van valami gyengédség, még ha folyton bohóckodik is, valójában barátságos gyerek. Még a pincér is elnézően fogadta a viselkedését. Ezzel szemben Caitriona kimérten evett, csak a legszükségesebb mozdulatokkal. Miután tisztázta Macaulay jellemzését, többé nem szólt egy szót sem. Igaz, egy-egy kérem vagy köszönöm elhagyta a száját, de az is olyan halkan, hogy Bertie alig értette, mit mond.

Bertie úgy vélte, ez nem szégyenlősség a részéről. Inkább nem akarja fárasztani magát a beszéddel. No, nem mintha esélye lett volna megszólalni a folyamatosan csacsogó Andrew mellett, így talán már megtanulta, hogy inkább hallgat, amíg az öccse fecseg. Cat ugyanakkor egy percre sem eresztette el a babáját, sem az állványon, sem itt a teaházban. Viszont nem ültette a babát külön székbe, nem játszotta el, hogy megeteti süteménnyel, ahogy más kislányok szokták. Szorosan karolta a babát, de egyszer sem nézett rá, mialatt az utolsó morzsáig felfalta a tányérjára halmozott süteményeket, és kiitta a teáját. – Szép baba – szólalt meg egyszer csak Bertie, a játék felé biccentve. – Mi a neve? Caitriona letette a villáját, és mindkét karját a baba köré fonta. – Daisynek hívják. Anyukámtól kaptam. A mama, aki meghalt, fájdalmas űrt hagyva maga után. Ezt látta Bertie Mr. McBride tekintetében. A lány most megtörölte morzsás ujjait, és előhúzott a nyakából egy medaliont. – Ezt a mamám adta nekem – magyarázta Bertie. Az ezüst kissé elszíneződött, bár igyekezett néha megtisztogatni, s a lánc is kopott volt már. Kinyitotta a medaliont, hogy megmutassa a kislánynak a mamájáról fiatalkorában készült képet, a másik oldalon pedig egy pici sötétbarna hajtincset. – Az én anyukám is meghalt, úgyhogy nekem sokat jelent ez a darab, akárcsak neked a babád. Caitriona Bertie-re bámult, azután a nyakláncra, és megint Bertie-re. Döbbentnek látszott, mint akinek még soha nem fordult meg a fejében, hogy mások is elveszíthettek valakit, akit szerettek, s őriznek valami kedves emléket tőle. Bertie becsukta a medaliont, és visszadugta a gallérja alá. – Folyton viselem, így olyan, mintha örökké velem lenne – mondta. Caitriona bólintott, s Bertie egy pillanatig attól félt, a kislány elsírja magát. Cat csöppet ráncolta a homlokát, a tekintete elrévedt. Azután nagy levegőt vett, összeszorította a szemét, és már el is múlt a pillanat. Cat odanyújtotta a csészéjét, és Bertie töltött még neki teát, amit a kislány finom mozdulatokkal, néma csendben szürcsölt. Bertie nem erőltette tovább a dolgot. Szegény lánykának hiányzik a mamája, s Bertie ezt nagyon is át tudta érezni.

*** Andrew falta fel a sütemények nagy részét, de azért Bertie is degeszre ette magát. Az utolsó édes pogácsát szándékosan lassan majszolta. Olyan ez, mint valami mesés álom – meleg teázóban ül, alvadt tejszínt eszik a lágy tea mellé, és még fizetnie sem kell érte. Micsoda pompás világban él Mr. McBride! Végül az összes tányér kiürült, és a tea is elfogyott, Bertie pedig tudta, hogy ideje indulniuk. Kézen fogta a két gyereket, és a Mayfairen keresztül visszasétáltak az Upper Brook Streetre. Bertie sajnálta, hogy a kiruccanásuknak vége, de Catnek és Andrewnak otthon a helye, Bertie-nek meg ideje visszatérnie az East Endre. Haza kellene érnie, mielőtt megjön a munkából az apja, aki most egy építési vállalkozónak dolgozik. Nem akarta felmérgesíteni azzal, hogy nem várja készen a vacsorája. Ráadásul Bertie-nek arra sem volt szüksége, hogy Mr. McBride rajtacsípje a gyerekei társaságában. Nyilván elgondolkodna, mi a fenét akar tőle Bertie, és miért követi őt. Bertie nem volt biztos abban, mit is felelne neki – lényegében még saját magának sem tudott kielégítő magyarázatot adni. Amint a házhoz értek, a bejárati ajtó kivágódott, és az óriási Macaulay elképedve bámulta hármójukat. Olyan mogorva képpel nézett Bertie-re, hogy a nő legszívesebben elengedte volna a gyerekek kezét, hogy világgá szaladjon. Macaulay lesújtó pillantást vetett Caitriona kezére, amellyel Bertie kezét fogta, és az arca még ijesztőbbé vált. Bertie megpróbálta elengedni a kislányt, de Cat nem hagyta. Andrew viszont nekirontott Macaulay-nak, és két karját a hatalmas férfi skót szoknyás térde köré fonta. – Miss Evans elment. Bertie-vel teáztunk, és hazahozott bennünket. Most már ő a nevelőnőnk. Macaulay szeme összeszűkült. Vele nem lehetett a bolondját járatni! Így még ijesztőbb óriásnak tetszett, mint eddig. Bertie torka kiszáradt, s keservesen nyeldekelt, miközben kényszerítette magát, hogy belenézzen Macaulay halványkék szemébe. – Valakinek egy kicsit vigyázni kellett rájuk, ennyi történt. A nevelőnőjük tényleg eliszkolt, és magukra hagyta őket. Az a bolond tyúk! Most viszont itt vannak, én pedig rohanok haza.

Cat nagyon halkan egy fájdalmas nyögést hallatott, és még erősebben szorította Bertie kezét. Andrew sarkon perdült, és teli torokból kiabálni kezdett. – Ne! Muszáj maradnod! Nem volt még ilyen jó nevelőnőnk. Kérlek, Bertie! Kérlek! – Egyre hangosabban kiabált, a végén már visított, hogy a szavait érteni sem lehetett. Macaulay riadtan pislogott, mogorva vonásai helyét olyan férfi arckifejezése váltotta fel, akinek fogalma sincs róla, hogyan kell hisztérikus gyerekekkel bánni. – Gondolom, maradhatna, amíg az úr hazajön – mondta, túlkiabálva Andrew-t. – De én… – Bertie megnedvesítette az ajkát – nem vagyok nevelőnő… – Szavait elnyelte Andrew visítozása. – Nem számít – közölte Macaulay. – A gyerekszoba a legfelső emeleten van, a padlás alatt. A legjobb lesz, ha fölviszi őket. A személyzetből páran kijöttek, hogy megnézzék, mi lehet a baj. Úgy bukkantak elő a legkülönfélébb helyekről, mint az üregi nyulak a kotorékukból. Két szobalány fityulában, egy tiszta feketébe öltözött nő meg egy merev zakóba bújtatott fiatalember, aki egy kosár szenet cipelt – mind megálltak, és aggodalmas arccal bámulták őket. Andrew összepréselt szemmel, ökölbe szorított kézzel ordított, hogy az arca is belevörösödött. Cat riadtan húzódott közelebb Bertie-hez, és éppoly erősen markolta annak kezét, ahogy a másik karjával a babáját szorította. – Jó’ van, jó’! – mondta gyorsan Bertie. – Maradok. Akár itt is feltehetem a tálam egy időre. Andrew, fejezd be ezt a rémes visítást! Kettéhasad a fejem tőle! Andrew abban a pillanatban elnémult, kinyitotta a szemét, és zihált. – Tál? – kérdezte rekedten. – Miféle tálat teszel fel? Bertie kissé bizonytalanul felnevetett. – Tál az láb. Rímel. Érted? Andrew lelkendezve bámulta Bertie-t, végül bólintott. – És miért így mondod? – Ez olyan játékféle. Hogy senki ne értse, mit beszélünk. – Megtanítasz rá? – szuszogta Andrew. Bertie azt várta, hogy Macaulay letorkollja őket, mert egy úriember gyerekének nem kell ismernie semmiféle cockney-szlenget{4}, de a férfin csupán megkönnyebbülés látszott, hogy Bertie nem hagyja ott a

gyerekekkel. – Nem tudom, miért ne maradhatnék – szögezte le Bertie. – Lássuk azt a gyerekszobát! Andrew diadalmasan felkurjantott, és vidáman szökdécselve elindult fel a lépcsőn. Cat még mindig erősen markolta Bertie kezét, így követték együtt a kisfiút. A személyzet többi tagja leesett állal és elkerekedett szemmel figyelte őket, de egyikük sem szólalt meg. Hagyták, hogy Andrew és Cat egyre magasabbra és magasabbra vezesse Bertie-t Mr. McBride pazar házában. *** Kimerültség. Ez kell ahhoz, hogy az ember az éjszakát öntudatlanul átaludja. Így kellene lennie. Sinclair a vastag papírköteget maga mellé tette a kocsi ülésére. A szalag, amely összefogta az iratokat, leesett a padlóra, de most ezt sem bánta. A feje hasogatott. Nemcsak azért, mert a Ruth Baxter-eset óta – amikor megismerte a zsebtolvajnőt – mindennap volt tárgyalása, hanem azért is, mert ma újra kapott egy olyan átkozott levelet. A kedves kis feleséged, aki meghalt, nem is volt olyan édes asszony, igaz? Az aktái közül melyiket küldjem el a kamarai tagtársaidnak vagy a pulpituson ülő bírók mindegyikének? A levelet szögletes, nyomtatott nagy betűkkel írták, akár a korábbiakat. Sinclair keserű szájízzel hajtotta össze, hogy hazavigye. Úgy egy éve, karácsony után kezdte kapni a leveleket. Megmutatta őket Fellows főfelügyelőnek, a nővére sógorának, hogy a dolog a családban maradjon. Fellows a Scotland Yard egyik legkiválóbb nyomozója, és Sinclair nagyra értékelte diszkrécióját. Fellows nyomozást indított, amely eddig nem vezetett eredményre. A levél írója, legyen az férfi vagy nő, eddig csak fenyegetőzött, de sosem váltotta be az ígéreteit, és még pénzt sem kért a hallgatásáért. Egy őrült, nyugtatgatta magát Sinclair. Nem tudhat semmit. Tudta, hogy nincs miért aggódnia, mégis bántotta a dolog. Sinclair – Fellows kérésének megfelelően – az összes érdekes levelet szép sorban átadta a főfelügyelőnek, de az efféléket megtartotta. Mármint azokat, amelyek kifejezetten Daisyt említették. Ezeket eltette otthon egy ládikába. Ezek a levelek csak a témájukban különböztek a többitől, és Fellowsnak már épp elég munkát adhattak azok, amiket megkapott.

Most amúgy sincs ideje, hogy újra látogatást tegyen Fellowsnál. Az elmúlt napokban nemigen aludt éjszakánként, és ma este még három ügyet el kell olvasnia. Amíg a házban mindenki alszik majd, ő a dolgozószobában ezek fölött fog virrasztani. Merthogy amúgy sem aludna. Ha ágyba is bújna, Sinclair biztosan ébren feküdne, a kék szemű zsebessel való furcsa találkozásán mélázva, álmodozva. Az effajta álmok jócskán továbbröpítették annál a pár csóknál, amelyet váltottak. Álmában Sinclair hanyatt döntötte a nőt a párnákból rakott heverőn, s a lámpák lágy sistergése közepette kigombolta szemérmes ruháját. Alatta meztelen lenne a lány, bőre puha, édes és illatos. Megcsókolná a nyakát, aztán a mellét, miközben a nő Sinclair hajába túr. Szépen haladna lefelé a testén, mindenfelé csókokat lehelve, s félretolva az útjából a ruhát, mígnem megleli a nő lába közt a forró öblöt. Álmaiban megízleli a gyönyör nektárját, s magába szívja édes illatát. A lány kéjesen nyögne és ernyedten helyezkedne, amíg ő szívja, ízleli a nektárt. Amikor a nő a csúcsra ér, Sinclair följebb kúszik, s beléhatol. Ennél a gyönyörteli pillanatnál az álom mindig szertefoszlik, és Sinclair nyöszörögve ébred, férfiassága keményen ágaskodik, keze ökölben. Muszáj enyhítenie a kínján – már oly régóta fogja vissza magát! Az első néhány magányosan töltött év után Sinclair megtanulta, hogyan elégítse ki vágyait egy-egy nővel anélkül, hogy érzelmeit belekeverné a dologba. Megnyugvást jelentett ennek fölfedezése, hiszen így anélkül talált enyhet sürgető szexuális igényére, hogy úgy érezte volna, megcsalja az egyetlen asszonyt, akit igazán szeretett. Egy héttel azelőtt, hogy Sinclair összefutott a zsebesnővel, az öccse és annak újdonsült felesége bemutatták egy özvegyasszonynak. Mrs. Thomalin elragadóan csinos és intelligens nő, és nem bánta, hogy a bálterem egy eldugott zugában Sinclair megcsókolta, miután táncoltak. Meg kellene hívnia a hölgyet vacsorázni, azután felhozhatná ide, és kettesben tölthetnék az éjszakát. A személyzet nagyon diszkrét, sose menne híre a dolognak. Mrs. Hill és a többi szolga nem jártatja a száját sehol Mr. McBride viselt dolgairól. A kocsi megállt. Sinclair felocsúdva összenyalábolta az iratcsomót, fölvette a padlóról a szalagot, és átkötötte a papírokat. Az aktatáskája tele

volt, így a köteget Macaulay kezébe nyomta, amikor az kinyitotta neki a kocsiajtót. Sinclair méretes dolgozószobája az első emeleten volt, az épület utcafronti részében. Ebből kétszárnyú ajtó vezetett a ház urának hálószobájába, amely ugyanakkor a folyosóról is megközelíthető volt. Sinclair szerette ezt a menedéket, ahol egyedül lehetett a gondolataival. Már amikor a fölötte elhelyezkedő gyerekszobában már csönd honolt. Ma este minden csöndes volt. Gyanúsan csöndes. Sinclair a kabátját, kalapját és kesztyűjét a földszinten Peter, a lakáj kezébe nyomta, s most idefent az asztalra dobta aktatáskáját. Macaulay a kezébe nyomott iratköteget letette a táska mellé. – Hol vannak ezek a csibészek, Macaulay? – kérdezte Sinclair. – Vagy tán Miss Evans megunta, és altatót adott nekik? Ha így tett, kénytelen leszek kirúgni! – Ágyban vannak, Uram! – Macaulay hangja a szokásosnál is mogorvább volt. – Megvacsoráztak, lefeküdtek, és most már alszanak. Ez elég valószerűtlenül hangzott. – Ne mondja nekem azt, hogy Miss Evans tényleg altatót adott nekik! – Nem, Uram! – Macaulay kényelmetlenül toporgott. Sinclair kezéből kicsúszott az irat, amelyet éppen ki akart simítani. – Miért? – kérdezte. – Talán betegek? – Sinclair állandó rettegésben élt, hogy a betegség, amely édesanyjukat elragadta, valamikor újra lesújt a gyerekekre. Akkor a kicsik is rettenetesen lebetegedtek, különös Andrew, aki még csecsemő volt. Ők túlélték, de Daisy sajnos nem. – Nem, Uram! – hebegett Macaulay. – Egy új nevelőnő… ma kezdett. – Új nevelőnő? – Sinclair fölvonta a szemöldökét. – Mi az ördög történt Miss Evansszel? Vagy Andrew-nak sikerült a pincébe zárnia őt? És honnan lett nekem új nevelőnőm, az isten szerelmére? Tudom, hogy nem vagyok a legjobb apa, de azért arra emlékezni szoktam, hogy felvettem-e vagy sem valakit, aki a csemetéimre felügyel. Macaulay széttárta, azután leengedte hatalmas tenyerét, de nem szólt semmit. Ez fura! A nagydarab skótnak sosem okozott gondot, hogy véleményt mondjon bármiről, jellemzően öblös skót kiejtéssel. – Mi van veled, ember? – kérdezte Sinclair. – Még sosem láttalak ilyennek, mint aki megkukult.

Macaulay felsóhajtott. – Azt hiszem, Uram, jobb lenne, ha személyesen beszélne vele. – Egyetértek! – Sinclair az utolsó kupac papírt is elrendezte az asztalon. – Ha a gyerekek odafönt betakarva szuszognak az ágyukban, küldd le hozzám a nőt. – Rendben! – Macaulay sietve távozott, s arcán megkönnyebbüléssel csapta be maga mögött az ajtót. Sinclair hiábavalónak találta, hogy a papírjaival bajlódjon, inkább az ablak előtt álló asztalkához sétált, amelyre mindig teli whiskysüveget készítettek a számára. Az asztalka intarziaberakása sakktáblát formázott, és Andrew folyton azért könyörgött az apjának, hogy itt sakkozzanak vagy dámázzanak. Amikor a kisfiú legutóbb Sinclair szobájában járt, felmászott a kisasztalra, és leverte a whiskysüveget. A szőnyeget elborították az apró ólomkristálydarabkák meg a legfinomabb Mackenzie-féle malátawhisky. Sinclair az egyik nehéz kristálypoharat majdnem teletöltötte whiskyvel, és egy hajtásra kiitta a nedűt. Máris hallotta a lépcsőn lefelé igyekvő Macaulay hangját, de akihez beszélt, egyszer sem felelt neki. A férfi határozott lépteit a nevelőnő hallhatóan vonakodva követte, mintha Macaulaynak úgy kellene kényszerítenie, hogy lejöjjön. Sinclair hátrafordult, amikor Macaulay olyan lendülettel vágta ki az ajtót, hogy az a falnak ütközött. A férfi skót szoknyája előre-hátra lengett, ahogy a fiatal nőt a csuklójánál fogva berántotta maga mellett az ajtón. A nő sötétzöld gyapjúszoknyája a lendülettől a lába előtt kavargott. McBride kezéből kiesett a pohár, ami ugyanolyan robajjal ért földet, mint a whiskysüveg, amit Andrew vert le. A szőnyegen ismét nagy folt éktelenkedett. Macaulay, miután leszállította az árut, sarkon fordult, és kimenekült a szobából, bevágva az ajtót maga mögött. A nagydarab skót az erdőben rettenthetetlen volt, órákon át űzte-hajtotta a vadakat, s rezzenéstelen arccal nézett velük farkasszemet. Ám amikor nevelőnőkkel kellett elbánnia, úgy elsápadt, hogy a szeplői csak úgy virítottak halvány bőrén, aztán amilyen gyorsan csak tudott, elinalt. Sinclair kimerült volt és kielégítetlen, szeretett volna lerészegedni. Belefáradt már az őrült gondolatokba, amelyek azóta az éjszaka óta gyötörték, amikor a zsebéből eltűnt az órája.

Nem volt rá felkészülve, hogy szemtől szemben áll majd a zsebtolvajnővel, aki a whiskyfolt túloldaláról égkék szemét merőn szegezte rá. Csupasz ujjait idegesen összefonta, láthatóan feszült volt. Dús fekete frizurájából egy rakoncátlan tincs kiszabadult. Ugyanaz a pimasz vigyor ült a képén, ami immár hat éjjelen át nem hagyta aludni Sinclairt. – Nos, hát, Mr. McBride – kezdte a fiatal nő. – Fura, hogy itt találkozunk, nemde?

Hatodik fejezet Sinclair tüzes skót temperamentumát a kimerültség, az újabb átkozott levél és kielégítetlen nemi vágyai robbanásig hevítették, s most kitört. Mély levegőt vett, és olyan hangerővel szólalt meg, hogy a zsúfolt szoba berendezése beleremegett. – Mi a fenét keres a házamban? A fiatal nő felhúzta a szemöldökét, majd egy lépést hátrált. De nem futott el, nem is kapkodott levegő után vagy szorította ijedten a szívére a kezét, ahogy egy hölgynek Sinclair üvöltése hallatán reagálnia kellene. Sinclair effajta dühkitöréseitől még a tisztek és a közkatonák is elsápadtak, és remegve várták a parancsait. A zsebesnő viszont csak állt, s piros ajkai, amiket Sinclair megcsókolt, enyhén szétnyíltak. – Vigyáztam a csemetéire, no ugye! El akartam menni, miután elaludtak, de az embere, Macaulay, elreteszelte az ajtót, és nem tudtam kinyitni. – Marhaság! – Sinclair egész teste feszült és forró volt. – Maga kényekedve szerint futkos London utcáin! Nem hiszem, hogy ne tudná megtalálni a módját, hogy kijusson egy házból. De én azt akarom tudni, hogy miért van ebben a házban? – Mondtam már. Vigyáztam a gyerekeire. A nevelőnőjük átejtette őket, és ha úgy vesszük, rám hagyta a gyerekeket. Úgy elviharzott, hogy csak úgy porzott. Maga szerint az utcán kellett volna hagynom őket? Sinclair erősen megdörzsölte az arcát a tenyerével. – Egyszerűen nem értem, miről beszél! Mit csinál itt, az én házamban? A nő szemöldöke összefutott, s ettől még megkapóbb lett kék szeme és kerek pofikája. – Egy kis szívességet tettem magának, hogy hazahoztam őket! És le is fektettem őket. Ha jól értem, ez nem kis feladat. – Az arcára visszakúszott az a pici mosolyféle. – Nem értem, miért. Csak egy kis esti mesét akartak, és máris elaludtak. Ennyi az egész! De mivel most már itthon van, én megyek is. A nő az ajtó felé indult. Sinclair azonban elé vágott, az ajtónál sarkon fordult, és hátát az ajtónak vetette. A lány megtorpant, és elképedve bámult rá. – Nem megy innen sehova! – Sinclair fejében ugyan ott motoszkált, miért is nem ragadja vállon ezt a nőt, és penderíti ki a házából, hiszen nyilván nem jó szándékkal jött ide, de a teste és a szája más irányt szabott

tetteinek. – Szépen elmeséli nekem, hogyan jutott be hozzám, és miért olvasott esti mesét a gyerekeimnek a szobájukban? A lány egészen lágy hangon felelt. – Tuggya, nagyon szeretem, amikor így fölemeli a hangját! Olyan öblös és lendületes a beszéggye. Istenem! Ez a mosoly, a tekintetéből áradó melegség, ez meg fogja ölni. A legszívesebben megragadná, magához húzná, és addig csókolná, amíg már semmi sem fájna. Muszáj kitennie a házából! Ki kell tennie. Sinclair újra az ajtónak dőlt. – Válaszoljon a kérdésemre! – Ez most úgy hangzott, mint ott a tárgyalóteremben. – A nő eltúlzott alázatossággal fejet hajtott. – Ahogy méltóságod kívánja! De lehet, hogy egyszerűen holtan rogy össze. Ahogy ez a nő kifigurázta az ügyvédeket, amint a bíró előtt hajbókolnak, nos, ettől Sinclair felgerjedt. Ágyéka kínzón lüktetett, a torka kiszáradt, a gerincén hideg izzadságcseppek futottak le. – Nagyon ügyesen tud kibúvót találni, azt meg kell hagyni – nyögte ki végül Sinclair. – Hogyan talált rá a házamra? A nő elpirult, és vállát vonogatva mondta: – Hát csak úgy erre jártam… – Értem! Csak úgy elkószált az East Endről egészen az Upper Brook Streetig, he? Mi célból? Meg akarta nézni, mit lehetne még tőlem elemelni? Esetleg idehozza majd a barátait, hogy megmutassa nekik a legjobb fogásokat? Csalódottak lesznek. Jól keresek, de nem élek úgy, mint egy herceg. Nincsenek a házamban felbecsülhetetlen értékű festmények, sem ezüstkészletek. A fiatal nő még jobban elpirult. – Nem vagyok tolvaj, Mr. Felfuvalkodott Hólyag McBride! – Márpedig tolvaj! Kizsebelt, és utána a gazember barátai karjába lökött, hogy laposra verjenek, és elvegyék tőlem azt, amit maga meghagyott. Sinclair odalépett a nő elé, és közvetlenül az arcába nézve a legerélyesebb tárgyalótermi hangján beszélt. A nő nem lépett hátrébb, hanem fölnézett rá, tekintetében idegesség bujkált, de nem félt. – Tudom, de… – kezdte a nő összekulcsolt kézzel. – Most mire kellene gondolnom? – kérdezte Sinclair. – Itt van a házamban egy zsebtolvaj, a gyerekeimmel játszik, az ég szerelmére, pedig nem adtam meg neki a címemet! És még a nevét sem árulta el. – Bertie – vágta rá ismét elpirulva. – Akarom mondani, Roberta. Frasier. Miss. Nem vagyok férjnél.

– Bertie. – Éppoly hetyke név, amilyen a nő is. Jobban illett a nevető szeméhez, a turcsi orrához, a túlméretezett szájához, mint a sokkal méltóságteljesebb Roberta. – Igen, ez a nevem – felelte a nő. – És véletlenül kerültem a házába. – Ó, szóval megbotlott az utcán, és véletlenül pont az én küszöbömön esett át. Így értsem? – Mr. Macaulay mondta, hogy jobb lenne, ha maradnék. Amikor mégis el akartam menni, a gyerekei… nos, nagy ricsajt tudnak csapni, nem igaz? Nagyon csípnek engem, de hát nem csodálkozom. Vicces lehetek az után a töltött liba Miss Evans után! Az a nő biztosan nem élvezte volna, ha lekötözik, és egy tucat pihével csiklandozzák. Sinclair majdnem hahotában tört ki, olyan hűen jellemezte Bertie Miss Evanst, a legjobb londoni ügynökségtől szerződtetett, prűd és illedelmes nevelőnőt. Mi lehet a baj? Ez egy zsebtolvaj, akit elkalapál az apja, ha nem megy lopni, és egy sereg bűnöző áll készenlétben, hogy megvédje, ha valaki el akarná kapni. Sinclairnek naponta akad dolga effajta nőkkel a vádlottak padján. A legtöbbet prostitúcióra és tolvajlásra kényszerítették, de nem is tudják, hogyan boldogulhatnának másképp. Elképzelni sem tudnak más életet. Bertie nem volt utcalány, de tolvaj, az igen. Bájos ugyan, de mégiscsak egy tolvaj! – Tudom, hogy nem hisz nekem – hallotta Sinclair a lány szavait. – Én se tenném a maga helyébe’. De akkor és ott valakinek szemmel kellett tartani a maga fiát és lányát. Mer’ az a kettő igencsak cifra helyzetekbe tud keveredni, nem igaz? Most viszont alszanak odafent, úgyhogy én már hazamegyek. Ha most arrébb lépne, és kimehetnék azon az ajtón, akkor megígérem, hogy soha többé nem lát viszont. Sinclair képtelen volt megmozdulni. – Ne legyen oktondi – hallotta a saját hangját. – Nem mehet haza ilyenkor! Túl késő van ahhoz, hogy egymaga flangáljon a sötét utcákon. Bertie meglepetten pislogott. – Miről beszél? Mindig egyedül járkálok az éjszakában. De ha ennyire aggódik, hívja ide nekem azt a flancos kocsiját. Nem lenne ellenemre, ha úgy kocsiznék haza Whitechapelbe, mint egy hercegkisasszony! Sinclair megrázta a fejét. – A kocsisom már rég lefeküdt. Maga itt marad éjszakára, aztán majd reggel hazamegy. Nem is, várjon csak! Akkor mehet

el, ha találtam egy újabb istenverte nevelőnőt. Ha Cat és Andrew kedveli magát, akkor maradhat, amíg a következő áldozatot haza nem hozom. Bertie az áldozat szó hallatán felhúzta a szemöldökét, de Sinclairnek eszében sem volt visszaszívni, amit mondott. Azok a szegény nők valóban áldozatok. Sinclair képtelen volt bánni a gyerekeivel, és ezt mindenki tudta. – És ez mennyi idő? – kérdezte Bertie. – A fenébe is, honnan tudjam? Macaulay holnap elmegy az ügynökségre. Én nem tudok, túl sok ügyet kell átnéznem. – Sinclair az iratcsomókkal megpakolt íróasztalára pillantott. – Igazán eldönthetné, mit akar! – tette csípőre a kezét Bertie. – Az előbb még azt hitte, ki akarom rabolni, ezért ki akart dobni. Amikor azt mondom, „Rendben, elmegyek”, maga közli, hogy „Nem, maradjon, és vigyázzon a kölkeimre!” Akkor most mondok valamit, Mr. Pöröly McBride – ezzel Bertie egy lépéssel közelebb ment hozzá, ujját figyelmeztetően felemelve. – Én ingyér’ nem dolgozom. Maradok, és ügyelek a porontyaira, de csak ha megéri nekem. Egy koronát kérek. És nem vonja le belőle a reggelimet. – Egy koronát…? Bertie elbizonytalanodott. – Túl soknak tartja? Rendben, akkor legyen fél korona, de egy pennyvel sem kevesebb! – Atyavilág! Mi az ördögöt művel? – gondolta Sinclairnek. Föl kellene ráznia Richardsot – kit érdekel, hogy a kocsis már alszik? –, és a gondjaira bízni ezt a némbert, hogy vigye vissza a trágyadombra, ahonnan jött. Valami azonban azt súgta Sinclairnek, hogy mindenáron tartsa itt ezt a nőt, hogy még láthassa az arcán ezt a mosolyt. A jelenléte melegséget hozott fagyos életébe, ez a nő fény az áthatolhatatlan sötétségben. Most megint Bertie beszélt. – Ha ilyen kevésre tartja azokat, akik vigyáznak a gyerekeire, nem csodálom, hogy a nevelők az első gubanc láttán kereket oldanak. – Miről beszél itt nekem? Én évi ötven fontot fizetek a nevelőnőimnek. Kell az állás vagy sem? Bertie álla leesett, a szája tátva maradt a csodálkozástól. – Ötven fontot? Uramatyám! Ennyiért az ördögöt is bevállalnám! Miss Evans tiszta dilis! – Bertie most kapott észbe. – Várjunk csak! Maga most állást kínál nekem?

– Mint mondtam, csak addig, amíg nem lesz új nevelőnő. Fizetés, szállás meg némi ruhapénz. – Elnyűtt holmijától meg kell szabadítani, a pozícióhoz illő ruhát kell viselnie. Mrs. Hill idegrohamot fog kapni, de majd megoldja ezt is, mint eddig mindent. Macaulay egalitárius szemléletű, ő csak vállat vonva rábólint, szerinte semmi baj nincs azzal, ha egy East End-i munkáslány viseli a McBride-gyerekek gondját, amíg jól csinálja a dolgát. – Ruha – pillantott magán végig Bertie. Gyapjúruháján a szoknyarész csupa sárfolt volt meg szakadás, például az ülepénél, mintha valami ráspolyszerűségre ült volna. – Miféle ruháról beszél? – Ami nem úgy néz ki, mintha kutyák marcangolták volna szét. – Ja!? Nem kutyákkal hancúroztam, hanem a maga gyerekeivel – monda Bertie arcán sugárzó mosollyal. Sinclair azon gondolkodott, akarja-e tudni, mi vezette Miss Evanst, ezt a fennhéjázó nőszemélyt arra, hogy kereket oldjon, és Bertie-re hagyja Catet meg Andrew-t, vagy jobb, ha sosem jut a fülébe a legutóbbi kalandjuk? Nagy nehezen ellépett végre az ajtó elől. – Mrs. Hill, a házvezetőnőm majd eligazítja magát. A reggelit a gyerekszobában fogyaszthatja el. A nevelőnői hálószoba ott van mellette. Pontosan az ő dolgozója fölött. Bertie már kiokoskodta ezt, és most felpillantott a mennyezetre. Sinclair itt fog egész éjjel gubbasztani az iratok fölött, miközben Bertie az emeleten, fehérneműre vetkőzve alszik majd az ágyában, álomtól kipirult arccal. A férfi keze ökölbe szorult. – Most elmehet – közölte Sinclair szigorúan. Bertie összehúzott szemmel nézte a férfit. – Mér’ küld el, ha azt akarja, hogy maradjak? – Azt akarom, hogy maradjon, de nem ebben a szobában. Bertie körbejártatta a tekintetét a szobában. Az asztal rogyásig pakolva, a polcok is roskadoztak a könyvektől, de azokból az asztalra és a földre is jutott pár kupac. A szőnyegen ráadásul a ripityára tört whiskyspohár és egy nagy borostyánszín folt is éktelenkedett. – Egy rahedli szolgája van. Senki nem szokta kitakarítani ezt a szobát? – Nem. Vagyis igen. Csak nem nyúlhatnak semmihez, nehogy elkutyuljanak valami életbevágóan fontos dolgot.

Bertie kíváncsian az íróasztalhoz lépett. – Valamit, amiből megállapítja, hogy egy véres kötényű mosogatólány nem hidegvérű gyilkos? Csudálom, ahogy rájött, hogy Jacko tette. – Nem nagy dolog! Már rég megtanultam különbséget tenni egy elvetemült bűnöző és egy ártatlan asszony között. – Nekem mégis csudálatos volt, és köszönöm is, amit tett! – Bertie meglátta, hogy egy gyűrött papírlap lóg ki az egyik aktából, és odanyúlt, hogy megigazítsa. Sinclair azonnal látta, hogy a névtelen levél az. Elkapta a nő csuklóját. – Hozzá ne nyúljon! A férfi érezte, milyen meleg a lány keze. Bertie lepillantott a férfi kezére, aztán föl az arcába. Szemében riadtság és valami hívogató lágyság ült egyszerre. – Nincs semmi baj – mondta, mint aki egy riadt állatot igyekszik lecsillapítani. – Nem teszek kárt semmiben! Sinclair kéjesen nyögött egyet. Mi a fenét keresett ez a hang a torkában, azt nem tudta, csak úgy magától tört elő. – Menjen lefeküdni – préselte ki a szavakat. – Mennék én, ha elengedne végre! Sinclair esze azt súgta, engedje el a lányt, ehelyett azonban közelebb húzta magához, behajlítva Bertie karját, amíg annak csuklója s a saját kézfeje a nő álla alá nem került. – Ha kiderül, hogy a bolondját járatja velem – kezdte méltóságteljesnek szánt hangon –, s ha mégis azért jött, hogy kifosszon, hát én nem nyugszom addig, amíg a törvény teljes szigorával le nem sújt magára! A legedzettebb bűnözők is, akiknek a Skót Gőzhenger ugyanezt mondta, megtörten motyogták, hogy megjavulnak, és fogadkoztak. Bertie azonban csupán egy újabb vigyort villantott felé. – Nem túl vendégszerető hozzáállás, úgy vélem! Nem vagyok rabló, Mr. McBride. Többé nem. Az óra egyszeri eset volt, és kényszerítettek rá. Bertie őszintén beszélt, a tekintetéből ártatlanság sugárzott, de Sinclair résen lesz, és nem fog megbízni benne. Ha a nő képes Catet és Andrew-t pár napig szórakoztatni, amíg sikerül találnia egy újabb nevelőnőt, az jó. De ha már nem lesz szüksége rá, szélnek ereszti. A férfi hirtelen elengedte Bertie csuklóját. – Irány az emelet! – közölte, de a torka úgy kiszáradt közben, hogy köhögnie kellett. Bertie felnevetett, sarkon perdült és elindult kifelé. Hál’ istennek!

Ám mielőtt kinyitotta volna az ajtót, Bertie visszafordult, és újra közeledett hozzá. Uram, ne engedd! Tartsd távol tőlem! Sinclair olyan keménységet érzett az ágyékában, amitől talán napokig is képtelen lesz elaludni. Bertie széles mosollyal egy zsebkendőt nyújtott Sinclair fel – az övét, hogy a fene vigye el! És még két pénzdarabot is, amelyek a szalonkabátja külső zsebében voltak. – Túl könnyű célpont – mondta Bertie. – Meg kell tanítanom egy s másra. Bertie a döbbenten álló Sinclair hatalmas markába nyomta a zsebkendőt és az érméket. Ezután újra megfordult, és az ajtó felé indult. A szoknyája csak úgy suhogott körülötte, és ki-kivillant a fűzős bokacsizmája meg egy pici a halványszínű harisnyájából is. Aztán kilépett az ajtón. Elment, és mintha a szoba összes levegője is elillant volna vele együtt. *** Mr. McBride másnap reggel elindult a munkába, miközben Bertie a gyerekszobában reggelizett a kicsikkel, és éppen azt újságolta nekik, hogy egy ideig ő lesz a nevelőnőjük. Andrew hangosan lelkendezett, mígnem Bertie rendre intette, hogy üljön a helyére, és egye meg a reggelijét, amit a szobalány tálcán hozott fel az emeletre. Csudajó ez, hogy a szobalány forró és ízletes reggelit szolgált fel neki, Bertie Frasiernek. A fiatal nő a szeme sarkából megnézte Bertie-t magának, és látszott rajta, hogy bolondnak tartja a gazdáját, ám udvariasan tette Bertie elé a tálcát, és barátságosan szólt a két gyerekhez is. Reggelire teát és pirítóst kaptak meg sonkát, aztán buggyantott tojást némi mártással egy kisebb szószostálban, ami színezüstből volt, és megért vagy egy schillinget. Ha most még csak annyi idős lenne, mint Andrew, amikor még elhitte, az apja képes vízen járni, most biztosan jelentené az öregének, hogy ebben a házban drága ezüstneműben tálalják a reggelit, még a gyerekszobában is. Csakhogy Bertie már régen kiismerte az apját. Nem akart olyan lenni, mint ő, és soha többé nem fog lopni semmit Mr. McBride-tól. Múlt éjjel a zsebkendőt meg az érméket poénból vette csak el, és mert annyira könnyű

prédának tűnt. Nem is csalódott. Pusztán azt akarta megmutatni annak az embernek, hogy jobban kellene vigyáznia. Mialatt a gyerekekkel reggelizett, a földszintről Sinclair erőteljes hangját hallotta. Mr. McBride hangjától még a mennyezett is remegett, s noha Macaulay is zengő orgánummal rendelkezett, nem szárnyalta túl a gazdájáét. Nem csoda, hogy a tárgyalóteremben mindenki úgy bókolt előtte, mint szélben a nádszálak. Ám amikor Mr. McBride abbahagyta a dörgést, akkor telepedett rá az a furcsa üresség. Bertie azon kapta magát, hogy erősen figyel, mit beszél odalent Mr. McBride, aztán csalódottság futott végig rajta, amikor hallotta az ajtónyitást és -záródást. A férfi hangja eltávolodott, amint kocsiba ült. Cat és Andrew fölálltak az asztaltól, és az ablakhoz mentek, hogy nézzék a távozását. Patkókopogás jelezte, hogy a kocsi elindult, s a ház ura egy újabb napot fog távol tölteni, az irodájában. Andrew hevesen integetett, mintha az apja fölláthatna az ablakukba, Caitriona viszont csak bámult a kocsi után, és szorította a babáját. A szobalány visszatért a tálcáért, s bár a gazda távozott, ő mégis udvariasan viselkedett. Nem ült le fecsegni, de nem is volt pimasz, noha Bertie nem volt igazi nevelőnő. Egyszerűen összeszedte a reggeli maradékait, megköszönte Andrew-nak, hogy fölvette a kanalat, ami a földre esett, és kisétált a szobából. – No, lássuk! – dörzsölte össze Bertie a két tenyerét. – Most mit akartok csinálni? – Játsszunk katonásdit a parkban! – kiáltotta Andrew. – Ilyenkor tanulnunk kellene – közölte Caitriona, bár hangja elárulta, hogy sokkal szívesebben játszana katonásdit maga is. – Megmondom, mi legyen. – Bertie leült a letakarított asztal mellé, amely mögött egy teli könyvespolc állt. – Olvassunk el egy történetet az egyik könyvből itt, aztán kimehetünk a parkba. Állítólag a nevelőnőtök vagyok, és a papátok dühös lenne, ha nem tanítanék nektek valamit. Így van? Bertie kiválasztott egy nagyméretű, súlyos könyvet, ami tele volt képekkel és igen apró betűs szöveggel. Noha jól tudott olvasni, Bertie-nek kissé erőltetnie kellett a szemét a kicsi betűk miatt. Andrew azt a fejezetet akarta hallani, amelyben egy nagyon-nagyon régen, Kelet-Angliában zajlott csatáról volt szó, s amelyben egy Boudica{5} nevű asszony vezette a

brit kelta sereget a rómaiak ellen. Bertie érdeklődéssel olvasta a történetet – még sosem hallott erről a nőről. – Egy kicsit olyan, mint egy színdarab, nem igaz? – kérdezte Bertie, amikor Boudica életének drámai befejezéséhez értek. – Gazemberek, hősök meg kardozás, akár egy karácsonyi pantomimban. – Karácsonyi micsodában? – kérdezte Andrew, orrát felhúzva. – Pantomim. – Bertie meglepetten figyelte a gyerekek értetlenkedő arckifejezését. – Még sose láttatok pantomimot? Az egy olyan színjáték, amiben verekednek meg csúnya öreg gazfickók vannak, és egy lány, aki térdnadrágot hord meg egy női ruhába öltözött férfi, és egy csomó érdekes trükköt lehet látni… – Bertie abbahagyta a magyarázatot, mert mindkét gyerek felhúzott szemöldökkel nézett rá, mint akik egy mukkot sem értenek abból, amit mond. Becsukta a nagy könyvet. – Úgy látom, nagyon sok mindenre meg kell hogy tanítsalak titeket. De lefogadom, hogy cserébe ti is megtanítotok valamire. Caitriona összeráncolta a homlokát. – Mire tanítsunk meg? – Hogyan legyek igazi nevelőnő. Én nem tudom, hogyan kell ezt csinálni, igaz? – Bertie rájuk kacsintott. – Teljesen rátok kell bíznom magam. Andrew elvigyorodott. – Egy nevelőnő sok-sok sütit ad nekünk, és engedi, hogy egész nap a parkban játsszunk. – Azt mondtam, hogy igazi nevelőnőt csináljatok belőlem, ne bolondot! – Bertie kifakadásának élét azzal igyekezett elvenni, hogy megborzolta Andrew haját. – No, most akkor megbízhatok én bennetek, hogy rendesen viselkedtek, amíg hazaszaladok egy kis időre? Szükségem van a dolgaimra. Erre még értetlenebb arccal nézett rá mindkét gyerek. – Elküldethetsz a holmidért – mondta Cat. – Ahogy nyilván Miss Evans is küldeni fog valakit az ő holmijáért. – Kit küldjek? Csak pár olyan barátom van, akikben bízhatok, hogy nem lépnek meg a dolgaimmal. És különben sem akarom kitenni őket apám dühöngésének, tegnap éjjel ugyanis nem mentem haza, és most mérges, amiért nincs kész a reggelije. – De hiszen már tíz óra van – jegyezte meg Cat. – Papa minden reggel nyolckor indul dolgozni.

– Ez azért van, mert az apukátok egy tisztes ügyvédi irodában ügyvéd. Az én papám egy építkezési vállalkozónak dolgozik, akinél hol van munka, hol nincs. De akárhogy is van, apám minden éjjel elmegy a barátaival, és akkor botorkál haza, amikor kedve tartja. Mostanra már kijózanodhatott. A gyerekek elámulva hallgatták Bertie-t. – Akkor vigyél el bennünket is! – közölte Andrew már-már visítva. Bertie-t szorongás fogta el. Ez a két jól fésült gyerek úgy nézett ki, mint a cukrászda kirakatában a szülinapi torták. Cat világoskék ruhát viselt, pici turnűrjén kék szalaggal, s ugyanilyen kék szalag ékesítette a haját is. Andrew-n buggyos térdnadrág volt, hozzá hófehér ing meg apró nyakkendő és zakó. Persze már mindent sikerült összegyűrnie és összemaszatolnia, de nem lehetett nem észrevenni, hogy egy elkényeztetett úri gyerek. Ahol Bertie lakik, tele az utca haramiákkal, akik élve felfalnák ezt a két porontyot. – Nem jöhettek! Itthon maradtok, és olvastok vagy ilyesmi – hadarta Bertie. – Nem maradok soká. Mire megeszitek a tízórait, már meg is jövök. – Nem szoktunk tízóraizni – közölte Cat. – Egykor ebédelünk. Bertie rákacsintott a kislányra. – Jó, akkor a flancos ebédet eszitek meg, én pedig hazasurranok. – Nem hagyhatsz egyedül bennünket! – mondta Andrew megemelt hangon. Bertie meglepetten nézett a fiúra. – Nem lesztek egyedül. Szent ég! Ebben a házban tengernyi szolgálóval éltek együtt, nem igaz? Ott van Macaulay és Mrs. Hill, Charlotte a konyhából meg az a fiú, Peter. Van még a szakács meg a másik szobalány, aki titeket szolgál ki … mi is a neve? – Aoife – felelte Andrew. – Ír. Mrs. Hill azt mondta, hívjuk Jane-nek, mert az Aoife külföldi név, de én így hívom, mivel ez a neve. Bertie reggel a lány szemében jókedvű csillogást látott, ebből sejtette, hogy Aoife hálás az ő Andrew iránt tanúsított hozzáállásáért. – És még a kocsis, Richards is itt lakik – tette hozzá Cat. – Nem sokat látjuk, mert a lovászfiúval és a kertésszel az istállóépületben lakik. – Látjátok? – kérdezte Bertie. – Rengeteg ember. Vagyis nincs rám szükségetek minden percben, nem igaz? – De igen – visította Andrew.

– A többiek szerint neveletlenek és nehezen kezelhetők vagyunk – magyarázta Cat közömbös hangon. – Vagyis mindenki rémesnek tart bennünket, és nem tud mit kezdeni velünk. – Rémes vagyok! – kiabálta Andrew. Ezt mondta rám Richards is, amikor szabadon engedtem a lovakat. Pedig Cat nyitotta ki az istállóajtót. Cat elterelő hadműveletként hosszan puszilgatta a babája fejét, de Bertie látta a pírt az arcán. A lány az asztalra könyökölt. – És ez a Richards elfenekelt benneteket? Andrew abbahagyta a kiabálást, és elkerekedett szemmel Bertie-re bámult. Cat is fölkapta a fejét. – Ne-em – felelte a kislány, és érezhetően csodálkozott, hogy Bertie ilyet kérdez. – Papa puszta kézzel megfojtaná – mondta Andrew. – Azon a héten az akkori nevelőnőnk vacsora nélkül küldött ágyba minket, és Papa elbocsátotta ezért. – Jól tette a papátok. – Még Bertie apja sem vetemedett olyasmire, hogy büntetésként ne adjon enni a gyerekének, mivel tapasztalatból tudta, milyen éhezni. Bertie nagyapja, aki még az ő születése előtt meghalt, a család minden pénzét italra költötte, így a fia és a felesége is éhezett. – De azért úgy tűnik, egy kicsit elkényeztet benneteket. – Mindent megad nekünk, amit csak akarunk – magyarázta Andrew ismét egyre hangosabban. – Bármit, bármikor, amit csak kérünk. – Viszont sosincs itthon – szólt közbe csöndesen Cat. Bertie felidézte, hogy tegnap este milyen későn ért haza Mr. McBride, és ma reggel milyen korán sietett el. – Az én apám sincs otthon sokszor – mondta Bertie –, de azért hazasurranok, és elrendezem körülötte a dolgokat, aztán már jövök is vissza. Észre se veszitek, hogy elmentem. Cat megint lepillantott a babájára. – Nem fogsz visszajönni – mondta. A halkan elmondott szavakat szinte elnyelte a zaj, amit a székén billegő Andrew produkált, azt kiabálva, hogy Bertie-vel akar menni. Bertie lehajolt Cathez, hogy a szemébe nézhessen. – Kedves Miss Caitriona. Ezt a gondolatot verd ki a fejedből! Persze, hogy visszajövök! – Ha most elmész, mi az ablakon kimászva utánad megyünk – fenyegetőzött Andrew. Bertie megijedt, mert Andrew valóban képes lenne megtenni ezt. – Nem, nem jöttök – közölte határozottan. – Vissza akarok jönni, és egy

ideig veletek akarok maradni. Most már csak Aoife vagy Macaulay meggyőzése van hátra, hogy ellesztek velük, amíg én vissza nem érek. – Aoife azt mondja, hogy Írországban a rossz gyerekeket bedobják egy kútba! – mondta Andrew. – De közben nevetett, úgyhogy nem hiszek neki. Macaulay pedig annyira dilissé válik. Nem úgy Mrs. Hill. Ő ilyenkor lemerevedik, és addig bámul rám szigorúan, amíg az az érzésem nem lesz, hogy egy kísértet fogságába estem. Igaz, amikor Miss Evans még velünk volt, Mrs. Hill néha csent nekünk egy kis süteményt. Bertie kezdte egyre jobban becsülni Mrs. Hillt. Viszont úgy tűnt, az egész személyzet ismeri már, milyenek a gyerekek, és egyik sem vállalná szívesen a pesztrálásukat. – Elmehetnénk Eleanor nénihez – javasolta Cat. Andrew az eddiginél is elevenebb lett, és a széken talpra ugrott. – Eleanor néni! Ó, Bertie, mondd, hogy igen! Kérlek, kérlek! Bertie gyanakodva nézett a gyerekekre. – Ki az az Eleanor néni? – A Grosvenor Square-en lakik – mondta Cat. – Ő egy hercegné, Ainsley nénénk sógorának a felesége. Bertie már nem is próbálta követni a családfát. Az East Enden élők családjai igen kuszák és kiterjedtek, így ha valaki csak annyit mond, a „mi Marynk” vagy a „mi Johnunk”, senki nem firtatja tovább, milyen szinten rokona az illetőnek. – Egy igazi hercegné? – kérdezte Bertie felcsigázva. – Hart bácsi egy skót herceg – magyarázta Andrew. Kilmorgan hercege. – És angol herceg is – javította ki Cat. – A skót öröklési sorban Kilmorgan tizennegyedik hercege, az angol nemesi körben a második. Bertie-nek fogalma sem volt, mit is jelentenek ezek a dolgok, de egyre jobban érdekelte a család. – Szívesen megismernék egy igazi hercegnét – jelentette ki. – Aszondom, próbáljuk meg Eleanor nénéteket. *** Ez az igazi hercegné pár utcával lakott csak arrébb Mr. McBride otthonától. Mrs. Hill, aki jó ötletnek találta a gyerekeket átvinni a hercegnéhez, felajánlotta, hogy hozatja a kocsit Richardsszal, de Bertie nem látta okát, miért ne sétálhatnának el odáig. Ezen a csípős decemberi napon alig volt felhő az égen, s csupán néhány saroknyit kellett menni a hercegi lakig. Amikor Andrew megmutatta a Grosvenor Square-en álló házat, Bertie úgy érezte, valami stílusosabb bevonulás jobb lett volna. Sokkal nagyobb

épület volt ez, mint Mr. McBride háza, magasabb, és kétszer olyan széles is. A főbejáratot két oszlop fogta közre, és a homlokzatot ívelt ablakok tagolták egészen a manzárdig, fent a magasban. Egy igen szikár és szigorú fiatalember nyitott ajtót, aki nem vigyorgott rájuk, mint Mr. McBride házában Peter tette. Mindenesetre ismerte a gyerekeket, s mindhármukat egy széles előcsarnokba vezette. Egy tágas folyosóról indult az emeletre a széles lépcsősor, melyet faragott fakorlát szegélyezett. A lépcsőfordulókban hatalmas ablakokon ömlött be a fény. Bertie a nyakát nyújtogatva pillantott fel a lépcsőház tetejéig, melyet egy felhők között repkedő lényeket ábrázoló mennyezetfreskó zárt le. Ekkor a Bertie mellett álló Andrew üdvrivalgásban tört ki. – Eleanor néni! Itt leszünk nálad, amíg az új nevelőnőnk hazamegy pár holmijáért, és elhozza, mielőtt az apja kijózanodik. Valahol fölöttük becsukódott egy ajtó. Bertie könnyed lépteket hallott, majd egy hölgy jelent meg a lépcsőn, arca sugárzott a kíváncsiságtól. Olyan elképesztően gyönyörű volt, mint aki egy festményről lépett elő. Ahogy lefelé lépkedett, suhogott a ruhája, élénkvörös haja csupa loknikba és fonatokba volt rendezve, feltehetően a legújabb divat szerint, bár Bertie-nek erről fogalma sem volt. A ruha hosszú ujjú felsőrésze jól kirajzolta a hölgy idomait, aki egyáltalán nem volt piszkafa vékonyságú. Bertie úgy képzelte, hogy egy hercegé testes és ősz, komor és parancsoló arckifejezéssel. Nem úgy ez a hölgy! Lady Eleanor fiatalnak és erősnek látszott, s Bertie-t elbűvölte élénksége. A hercegné a lépcső aljára érve őszinte kíváncsisággal nézte meg magának Bertie-t. – Az új nevelőnő, igaz? – kérdezte szarkalábkék szemekkel vizslatva a nőt. – A neve Bertie – kiáltotta Andrew, aztán a fejét hátravetve teli torokból folytatta, hogy a hangja a lépcsőház mennyezetéig hallható legyen. – Jöttük, hogy játsszunk Aleckal. – Nos, mostanra már bizonyára fölébredt – közölte a hercegné széles mosollyal, majd kezet nyújtott Bertie-nek. – Örvendek, Miss Bertie! Meglehetősen szokatlan név. Engem szólíthat Eleanor néninek, a családban mindenki így hív. A méltóságod és fenség megszólítás a családon belül elég nehézkessé teszi a dolgokat, így egyszerűen Eleanor néni vagyok. Kivéve a férjemnek, nála viszont sosem lehet tudni, mi jön

éppen ki a száján. Önnek szerencséje van, mert most épp nincs itthon. Mit is mondott, mi a teljes neve?

Hetedik fejezet Bertie nem mutatkozott be, és most hirtelen kiszáradt a torka, ideges lett a hercegné ravaszkás pillantásától. – Miss Roberta Frasier – mondta, és elfogadta a felé nyújtott kezet. Emlékezett rá, mit tanított neki Sophie, úgyhogy amilyen kecsesen csak tudott, pukedlizett is hozzá. – Asszonyom! Eleanor kézfogása erős volt. Nem engedte el Bertie kezét, sőt élénk és vizslató tekintetével szinte a földhöz szegezte őt. – A nevelőnő, valóban? Még nem válaszolt a kérdésemre. Ekkor Andrew már félúton járt az emelet felé. – Ő a legjobb nevelőnő a világon! Örökké velünk marad – közölte a fiú. – Tényleg? – kérdezte Eleanor, s továbbra is tartotta Bertie kezét. – Andrew, kérlek, ne mássz rá a korlátra! Emlékszel, mit mondott Hart bácsikád, amikor a múlt hónapban leestél róla? Bocsásson meg, Miss Frasier, hogy ezt mondom, de nem néz ki nevelőnőnek. – Nos – kezdte Bertie, megnedvesítve az ajkát –, mondjuk úgy, hogy még kezdő vagyok. – Értem. – Eleanor még merőbben bámulta a lányt, mintha olvasni tudna Bertie gondolataiban. Ijesztő egy asszony, még ha gyönyörű is, és kedvesen mosolyog! – Caitriona, te mit mondasz? Amikor Eleanor kimondta a kislány nevét, ugyanolyan öblös skót hangok törtek elő a torkából, mint Mr. McBride-éból. Skótok egymás között. Ezt mondta az ügyvédbojtár, és a fejét csóválta. Bertie eddig csak olyan skótokat ismert, akik Glasgow nyomornegyedéből utaztak Londonba szerencsét próbálni. Legtöbbször egy szavukat sem értette. Mr. McBride és Eleanor beszéde sokkal tisztább volt, de a dallamosság elárulta, hogy nem angolok. Cat nyílt tekintettel válaszolt Eleanornak. – Szeretnénk, ha maradna. Eleanor elérzékenyülve nézett le a kislányra, együttérzés jelent meg a tekintetében. – Nos, értem. Azt hiszem, ez megoldható. – Ezután ismét Bertie felé fordult, még mindig nem engedve el annak kezét. – Itt óhajtja hagyni őket, amíg elmegy valahova? Pontosan hova is? Az asszony kutató tekintetétől Bertie-nek eszébe sem jutott, hogy ne mondjon igazat. – Whitechapel. Az egyik kis mellékutca a szélén. Eleanor eltökélten bólintott. – Odáig nem gyalogolhat! Elküldetek a kocsiért.

Bertie elképzelte a fogadtatást, ahogyan egy hercegi hintóval begördül a Whitechapel peremén található putrik közé és a St. Anne’s Streetre, ahol az apjával lakik. – Nem, nem! Majd omnibusszal megyek – mondta Bertie gyorsan. Aztán közelebb hajolt a hercegnéhez, és lehalkította a hangját, mert észrevette a lakájt, aki minden szóra erősen fülelt. – Lelopnák az aranyozást a kocsi kerekeiről, és a lovakat is elkötnék, mielőtt észbe kapna a kocsis. – Akkor ezt megbeszéltük. Franklin, kerítse elő őkegyelmessége kocsisát! – szólt a lakájhoz a hercegné. – Elviszi Miss Frasiert Whitechapelbe. – Eleanor ismét Bertie felé fordult. – De ha szeretné, elküldhetem Franklint is a holmijáért. Nem kell bajlódnia vele, hanem itt maradhat Cattel meg Andrew-val… Andrew, mit mondtam a korlátról? – A fiú szeret felmászni mindenre – vetette közbe Bertie alig hallhatóan. – Nem csak hogy szeret… Egy nap híres akrobata lesz belőle, és akkor majd fentről nyelvet ölt ránk. Akkor marad, Miss Frasier, és teázik velem? Franklin, igyekezzen, nincs sok időnk. Mire nincs sok idő? – Nem, majd én megyek – közölte Bertie határozottan, és végre elvonta a kezét a hercegné meglehetősen ijesztő szorításából. – Én tudom, hogy mit hozzak el. És ha az apám is ott van… Szóval, jobb, ha én nyitok rá. Eleanor összeszűkült szemmel nézte Bertie-t. – Nos, akkor is elküldöm Franklint, hogy menjen magával. Vékony alkata ellenére meglehetősen jól bokszol. Ha szüksége lenne rá, csak kiáltson érte. Viszont ha menni akar, jobb lenne elindulnia, mielőtt… ó, már késő! Franklin kirohant a bejárathoz. Ahogy bevágódott mögötte az ajtó, Bertie hangos morgást hallott, majd egy óriási termetű férfi taszította be ismét az ajtót s besétált. Télikabátját a karjára vetve megállt, és vizslató tekintettel körbenézett. Bertie még sosem látott ilyen aranysárga szemeket, amitől a férfi egy sasra emlékeztett. – Szervusz, drágám! – köszöntötte Eleanor kedvesen a férfit. – Ez itt Miss Bertie Frasier, Andrew és Caitriona új nevelőnője. Most készül hazamenni a holmijáért, és én persze felajánlottam, hogy kocsival kellene mennie. Franklin már elment, hogy idehozassa. Az arckifejezésedből ítélve a mai megbeszélés nem ment túl jól, de szerencsére rengeteg whisky van odafönt, és Cook sütött neked nagyon finom süteményeket.

Cat és Andrew velünk teáznak, úgyhogy légy jó, Hart, és ne ijesztgess senkit, legalábbis még tíz percig! A hercegné pergő csacsogása közben a herceg merőn bámulta Bertie-t, s ő is a földhöz szögezte a nőt a tekintetével, mint korábban a felesége tette. Kétségtelenül kellemes küllemű férfi volt – sötétvörös hajjal, erőteljes arcvonásokkal, robusztus alkattal és finom szövetű ruhájával –, de sajnos ijesztő is. Bertie megállapította magában, hogy ő Mr. McBride-ra szavaz – felvillanó mosolya és hirtelen hangulatváltásai, mackós hangja és a szürke szeméből áradó melegség miatt. Mr. McBride jelenlétében az embernek jó érzése lehet, szinte sütkérezhet benne. A herceg mellett viszont Bertie-nek folyamatosan résen kell lennie. Egyáltalán nem lehetne nyugodt. Eleanor mégis láthatóan odaadó szeretettel viseltetett a férje iránt, még ha úgy is beszélt hozzá, mint egy kisgyerekhez. – Hart bácsi! – harsant föl egy hang valahonnan a magasból. Kapj el! A herceg ijedten pillantott föl, miközben körülbelül fél emelet magasságból egy rakéta száguldott felé a lépcsőkorlátról. – Mi az ördögöt képzelsz, fiatalember? – dübörögte a herceg, s még akkor is visszhangzott a hangja, amikor karjába kapta a becsapódó Andrew-t. A kisfiú egyáltalán nem félt tőle, hanem a karját a nagydarab férfi nyaka köré fonva kacagott. Eleanor némán nyugalomra intette Bertie-t. Franklin visszatért, már egyáltalán nem volt olyan merev, mint előtte. A lakáj odaintett neki, hogy kövesse. Bertie aggodalmas pillantást vetett Andrew-ra, de Eleanor a fejét rázva, és mosolyogva integetett Bertie-nek, hogy menjen már. A fiatal nő kislisszolt a bejárati ajtón. Odakünn nagyot fújt, amikor Franklin kinyitotta neki a nagy, feketére lakkozott kocsi ajtaját. – Ezek mindig ilyenek? – kérdezte. Franklin udvariasan mosolyogva felelt. – Élénk ház, mit tagadás, de jó emberek. Sosem fog semmi rosszat hallani róluk. Beszállás, ifjú hölgy! *** Bertie-nek igaza lett a hercegi kocsi fogadtatását illetően. Az apja utcájába egy elegáns, négyüléses hintóval érkezett, a bakon piros kabátos, cilinderes inassal. Még életében nem tette le a popóját olyan szép helyen, mint ennek a hintónak a belseje. A rugós üléseken puha bőrhuzat, az oldalfal fényesre politúrozva, az ablakokon bársonyfüggöny, s még szőnyeg is volt a lába

alatt. Ráadásul, izzó szénnel megpakolt vasládikák tartották melegen Bertie lábát. Bertie nagyon nem akart kiszállni ebből a kényelmes hintóból a hideg East End-i utcára, de Franklin, aki a kocsis mellett a bakon utazott velük, lepattant, és azonnal ajtót nyitott, amint a kocsis megállt a ház előtt, amelyben Bertie és az apja lakott. Az utcán minden lélek megtorpant, és Bertie-t bámulta, ahogy a hintó lépcsőjéről a lakáj lesegítette, akár egy előkelő hölgyet. – Csak egy pillanat az egész – mondta Bertie a lakájnak, s próbált úgy tenni, mint aki nem törődik a szomszédokkal. Amikor belépett, a házban félhomály fogadta. – Hol az ördögben vótál? Ez a mennydörgő kérdés fogadta Bertie-t, amint kinyitotta második emeleten lévő lakásuk ajtaját. Gerald Frasier – a barátainak Gerry – kibotorkált az előszobába, az arca csupa ősz borosta, a szeme vérben úszott. Másnapos, gondolta Bertie. Mégpedig nagyon. Ez az én szerencsém! – Dolgoztam – felelte Bertie. – Tisztes fizetésért. – Ügyesen kikerülte az apját, mielőtt az megragadhatta volna a karját, és belépett a saját, szegényesen berendezett hálószobájába, amelyben tisztaság és rend volt. Bertie szerette, ha minden a helyén van. – Dógoztál? – ordította Gerry, és Bertie után lódult. – Miféle munkáról beszélsz? Férfival vótál, valld be! – Nem – tiltakozott Bertie. Amikor ilyen az apja, nem lehet másképp bánni vele, csak ha határozott az ember. – Tudod, hogy nem vagyok olyan! – Kihúzta a komódfiókot, és kivett belőle pár tiszta alsóneműt, s egy utazótáskába gyömöszölte őket. Az apja egészen közel ment hozzá, és vizslatva figyelte, lát-e arra utaló jeleket, hogy a lánya egy férfival hált az éjjel. Gerry állandóan attól rettegett, hogy Bertie elszökik majd egy pacákkal, aki fölött neki nem lesz hatalma. Vagy esetleg elrabolja tőle egy olyan degeszre tömött zsebű gazember, aki betörőket és szajhákat futtat a környéken. Lehet, hogy egy alkoholista tuskó, de Bertie apja nem akarja, hogy a lányát bárki fogdossa. A gond csak az, hogy Bertie nagyon is szerette volna az éjszakát egy férfival tölteni – Sinclair McBride-dal. Múlt éjjel nyugtalanul forgolódott a nevelőnői szoba ágyán, tudván, hogy egy emelettel alatta a férfi az íróasztalnál olvassa az iratokat, s feltehetően hatalmas tenyerével

simogatja rövidre nyírt haját. Képtelen volt elterelni a gondolatait arról, ahogyan a férfi megcsókolta őt, vagy a szürke szempárban lobogó tűzről, amikor Sinclair a dolgozószoba ajtaját elállva faggatta. Bertie apja felhördült. – Akkor hát miféle munkát kaptál? – Tisztességes munkát, már mondtam. – Bertie még pár harisnyát tuszkolt a táskába, aztán kihúzta az asztalkája fiókját, hogy az anyjáról maradt fényképet is eltegye. A bekeretezett képről barátságosan mosolygott rá az anyja, pont úgy, ahogy mindig is Bertie emlékezetében élt. – Mégis, mit csinálsz? – nyaggatta tovább az apja. – Gyerekekre vigyázok, ha tudni akarod. – Bertie hajszalagokat is tett be a táskába meg egy kefét és néhány pipereholmit, aztán bezárta a csatot. – Mi? – kerekedett el Gerry szeme. – Mit tudsz te a gyerekvigyázásról? – Az elmúlt években elég jól vigyáztam rád, nemde? – Bertie szeme fenyegetően villant. – Az egy rendes család, úgyhogy hagyd őket békén! Gerry véreres szeme még jobban elkerekedett, miközben követte a lányát a nappaliba. Hideg volt a lakásban. Az apja nem gyújtott még be, és teavizet sem tett fel főni. Bertie nagyot sóhajtva visszalépett a konyhába, tett pár gyújtóst a tűzhelybe, és égő gyufákat dobott utánuk. Kimosta a vízforralót, aztán megtöltötte friss vízzel a pumpás csapból, és feltette a tűzre. A teáskannába belerakta a filtert, de a forró vizet majd az apjának kell ráöntenie. – Ha benned lesz egy csésze finom meleg tea, attól jobban leszel – mondta Bertie a nappaliba visszatérve. – Utána meg aludj még egyet! Gerry figyelte, ahogy a lánya felhúzza a kesztyűjét, aztán a kézitáskára nézett, és végre összeállt benne a kép. – Mit képzelsz, hova a francba mész most? Az apja igazán legalább olyan hangos tud lenni, mint Andrew! – Mondtam már. Munkát kaptam, és most vissza kell mennem. – Hova vissza? – Gerry megragadta a lánya karját. – Leteszed azt a táskát, és csinálsz nekem reggelit! Hallod? Aztán meg lerongyolsz a kricsmibe, és hozol nekem még sört. Bertie nagy levegőt vett, és minden bátorságát összeszedte. Még csak fél órája volt itthon, de a Mr. McBride házában töltött idő máris kezd álommá halványulni. Muszáj belekapaszkodnia abba az álomba, hogy elszabadulhasson innen. Felidézte magában Sinclair szürke szemét,

amely egyszerre olyan melegséget tudott sugározni, meg a gurgulázó skót beszédjét, amely betöltötte a szobát. Újra akarta hallani azt a hangot. Még nagyon sokszor ebben az életben. – Nem tudok – közölte Bertie. – Valódi állásom van, igazi fizetségért. – Na, majd ha én aszondom, akkor lesz állásod! – vicsorgott rá az apja. Bertie kirántotta magát az apja markából, fölkapta a táskát, és az ajtó felé igyekezett. Gerry utána lódult. A sok gintől általában nehézkesen mozgott, de ma Bertie-nek nem volt szerencséje. Apjának sikerült elé kerülnie, és elállta az ajtót. – Előlem elszaladsz, hogy valami strici babája legyél? – Gerry megint megragadta Bertie karját, és ez most nagyon fájt. – Egy frászt! Nekiállsz a reggelimnek, különben kékre-zöldre verlek! – Nem! Szépen elengedsz, az lesz. Gerry erős ember, mindig is az volt. Bertie azonban már régen megtanulta, hogy ha visszatámad és erősen küzd, általában sikerül leráznia magáról az öreget. Olyankor beszaladt a maga kis szentélyébe, és kivárta, amíg az apja lecsillapodott. Ha jól érezte magát, nem volt nála nagylelkűbb ember a világon. Csak az volt a baj, hogy Bertie nemigen tudhatta, mikor vidul fel újra az apja, és meddig tart ki a jókedve. – Segítségre van szüksége, kisasszony? – hallatszott egy reszelős hang odakintről. A herceg kocsisa nyitott be. A tagbaszakadt, izmos férfinak széles válla, palacsintaképe és óriási keze volt. Úgy nézett ki, mint egy díjbirkózó, és a hangja is illett ehhez a külsőhöz. – Ő az? – kérdezte Gerry. – A stricid? Bertie a szemét forgatta. – Mocskos a fantáziád! A kocsis lefejtette Gerry kezét Bertie karjáról. Nem csavarta meg a kezét, nem is ütötte meg, csak a hatalmas tenyerével a vállánál fogva elhúzta Bertie apját, aki nem tudott ellenállni. Bertie hálás pillantást vetett a kocsisra. – Ne bánjon vele durván, rendben? Mindig rossz bőrben van, ha éjjel sok gint iszik. A díjbirkózó vastag nyakával kicsit biccentett, de azért tartotta Gerryt, nem engedte megmozdulni. – Bertie! Kislányom! – rikkantotta Gerry, amikor Bertie, a két férfit megkerülve, kisurrant az ajtón. Annyira sajnálatra méltó volt, mint egy

elveszett kisgyerek, pont mint mindig, amikor a másnaposságból kezd kilábalni. – Nem mehetsz el! Ki fog törődni velem? Bertie visszanézett a lépcsőházból. Az apja a kocsis hatalmas karja alatt ijedten pislogott rá. Igaz, tényleg egy tehetetlen öreg iszákos. – Majd átküldöm Mrs. Langot, hogy nézzen rád. Tudom, hogy kedveled. – Mrs. Lang egy kocsmáros özvegye volt, aki Bertie apjának kedvenc kocsmájában pultosként dolgozott. Azon kevesek közé tartozott, akik elviselték Gerry Frasier természetét, és bánni is tudtak a férfival. Bertie erőt vett magán, és elindult lefelé a lépcsőn, tudatosan kizárva apja látványát és könyörgő hangját. Amikor kilépett a kapun, látta, hogy egy utcagyerek tartja a lovak kantárját, és a kíváncsi szomszédok mind kint voltak, hogy lássák, mi történik. Vizslató s némiképp ellenséges tekintetüktől kísérve Franklin fölsegítette Bertie-t a hintóba. Pár perccel később a kocsis is előlépett a házból, öltözetén nyoma sem volt dulakodásnak. Bertie megkérdezte, hogy az utca végi kocsmánál megállhatnának-e, mire a kocsis szótlanul biccentett, és fölmászott a bakra. Franklin becsapta a kocsiajtót, Bertie pedig elhelyezkedett az ülésen, szorosan ölelve az utazótáskát. Ujjai a kesztyűben is jegesek voltak. A hercegi hintó végigzötykölődött Bertie gyerekkorának mocskos utcakövein, messzire ragadva őt innen. *** Sinclair McBride házába folyamatosan érkeztek a vendégek. A földszinti nappali kétszárnyú ajtajában állva figyelte a tömeget, s azon tűnődött, mi az ördögöt csinálnak ezek mind itt Londonban. Az angol társadalom krémjének ilyenkor már vidéken a helye, ahol vadászattal vagy a karácsonyi készülődéssel ütik el az idejüket. Most viszont Sinclair elülső és hátsó szalonját is ellepték a vendégek, a hatalmas ajtó nyitva állt a két helyiség között. Sinclair legújabb sógornője, Rose korábban rövid ideig egy herceg felesége volt, míg Sinclair nővére, Ainsley egykor a királynő udvarhölgyeként szorgoskodott. Ezek ketten mindenkit ismertek Londonban, Juliana pedig – aki Sinclair nyughatatlan öccséhez, Elliothoz ment feleségül – őszintén lelkesedett mindenféle szervezésért. Pár héttel ezelőtt Sinclair tényleg elejtette előttük, hogy mielőtt Skóciába utaznak karácsonyra, szeretne egy kis összejövetelt rendezni, a

három hölgy pedig azóta szélvészként sürög-forog. Ma este alig ismert rá a saját házára, amelyet a vezető ügyvéd Sinclair McBride „londoni karácsonyi estélye” alkalmából szalagokkal és zöld növényekkel díszítettek fel. A gyerekek fönt voltak a szobájukban Bertie-vel. Sinclair az utóbbi napokban – azóta, hogy maradásra kérte – nemigen látta a zsebtolvajnőt. Ezen a héten rengeteg ügyet tárgyaltak a Régi Törvényszék épületében, mert a bíróságok igyekeztek az ünnepek előtt pontot tenni, amire csak lehetett. Sinclair mindennap sokáig maradt a bíróságon, aztán visszasietett az irodába, hogy a másnapi tárgyalásra felkészüljön, és minden éjjel későn tért haza. Bár lehet, hogy szándékosan nem ment haza korán. Testi vágyát pusztán a gondolat felkorbácsolta, hogy Bertie az emeleten játszik a gyerekekkel, vagy az ő dolgozója fölötti hálószobában alszik. Mrs. Hill és Macaulay is megígérte, hogy ezen a héten elmennek az ügynökségre, hogy hozzanak egy listát az újabb nevelőnőjelöltekről, furcsa mód azonban egyikük sem talált még erre időt. Sinclair megértette, miért halogatják e lépést. Mióta Miss Frasier megérkezett, Cat és Andrew meglepően jól viselkednek, legalábbis önmagukhoz képest. Így aztán a házbeliek között hallgatólagos megegyezés születhetett: mindegy, mennyire szokatlan nevelőnő ez a Miss Frasier, az alkalmazottak lelki békéje miatt a jelenléte kívánatos. No, igen, az alkalmazottak nyugalma megvan, gondolta morcosan Sinclair, de az övé veszélyben forog! Sinclair észrevette Elliotot, az öccsét az ablak közelében, és odafurakodott hozzá. – Azt értem, hogy Juliana miért van itt – mondta Sinclair, elkapva egy pohár pezsgőt az egyik lakáj tálcájáról. – De te, kisöcsém? Te ki nem állhatod a tömeget! Se a felhajtást! És az angolokat se! – Sinclair nagyot kortyolt a pezsgőből, és próbált nem fintorogni. Sajnos a közelben sehol se látott whiskyt. Juliana, Rose és Ainsley azt mondták, egy londoni estélyhez pezsgő illik. Elliot nem ivott semmit, egyszerűen állt, és figyelte a társadalom krémjét, ahogy nagy hangon semmiségekről fecseg. – Ha attól jobban érzed magad, elvonulhatok egy sötét sarokba merengeni…

Sinclair felnevetett. Örült, hogy öccsének újra van kedve viccelődni. Elliot sebhelyes arcára ma már nem a kimerültség nyomja rá a bélyegét, ahogy az sok éven át megszokott volt, s a szemében sem ült már komor kétségbeesés. Elliot Indiában, a Pandzsáb régiótól északra fekvő hegyekben, egy különösen kegyetlen törzs fogságában szenvedett, s a McBride család hónapokig úgy tudta, meg is halt. Nyilván még sok időre lesz szükség ahhoz, hogy Elliot teljesen felépüljön, de amióta megnősült, lényegesen kevesebbszer törnek rá ijesztő rohamai. Igazi ajándékot kapott a család Julianától azzal, hogy képes volt Elliotot visszahozni, s most itt áll a bátyja mellett, és nevet a saját poénján! – Egy ideig azt gondoltuk, egyikünknek le kell majd lőnie téged – mondta Sinclair újabb kortyot véve a szájába a túl édes pezsgőből. – Örülök, hogy nem tettük meg! De ha innék még ebből a szirupból ma este, kérlek, vonszolj ki a teremből, és vess véget szenvedéseimnek! Elliot felelet helyett fölnevetett, s ettől melegség járta át Sinclair szívét. – Ha tudni akarod – mondta Elliot –, miatta vagyok itt – s egy csinos, mosolygós, vörös hajú hölgy felé biccentett, aki épp egy savanyú képű bírót igyekezett felvidítani, akit azért hívtak meg, hogy Sinclair karrierjét előmozdítsa. – Imádom nézni, ahogy az én Julianám ragyog! Ezen egyszerű kijelentés hallatán Sinclairt megrohanta a hála érzése a sógornője iránt. Elliot figyelmét most valami magára vonta Sinclair háta mögött. – Vigyázat! – súgta. – Kerítőnők a hátadnál. Sinclair megfordult. Eleanor, azaz Kilmorgan hercegnéje és Rose, jelenleg már Mrs. Steven McBride érkezett, két oldalról karolva egy harmadik hölgyet. Mrs. Thomalin volt az – ő az, akit Sinclair megcsókolt, és azt tervezte, hogy ha alkalma nyílik rá, elhívja vacsorázni. Mrs. Thomalin fiatal, telt idomú nő, aranyló hajkoronáját erre az alkalomra gondosan fonatokba és csigákba rendezte. Arca szép, szeme kék, mosolya hívogató. Sinclair a maga ügyvédi éleslátásával azt is megfigyelte, hogy a hölgy öltözetén és hajviseletén minden a lehető legaprólékosabban követi a divatot, de nem hivalkodóan. Clara Thomalin nagy műgonddal alkotta meg a világnak mutatandó képét, ugyanakkor nem rombolta az összhatást azzal, hogy a frizuráját vagy a ruháját percenként igazgatta volna. Kiegyensúlyozott és magabiztos nő volt.

Sinclair önkéntelenül is igyekezett az emberek valódi természetét kifürkészni. Ezt tette nap mint nap a vádlottak és a tanúk padján ülőkkel egyaránt, számba vette egy-egy ember személyiségének minden vonását, minden reakcióját, minden rezdülését és magatartásuk legapróbb jeleit. Ezeket mind megjegyezte, hogy azután ezek alapján jusson el az igazságig. Most is ezt tette, s Mrs. Thomalin mosolyából és udvarias kéznyújtásából Sinclair pontosan tudta, hogy a hölgy eltökélte, a ma éjszakát az ő ágyában tölti. *** A felső két szint közötti lépcsőfordulóról figyelte Bertie, ahogy az utolsó vendégek is elhagyják a házat, s kilépnek az éjszakába. Andrew és Cat az este nagy részét ott töltötte vele a lépcsőn ülve, s lesve az alant kavargó embertömeget. Andrew mindenkin talált valami nevetnivalót, Cat azonban némán ült, és csak figyelt. Amikor a két gyerek már kókadozni kezdett, Bertie fölvitte őket a gyerekszobába, és ágyba dugta őket. Ezután visszament a lépcsőházba, és valamivel lejjebb merészkedett, majd leült az egyik lépcsőfokra. Eleanor hercegné egyszer észrevette Bertie-t, kedvesen oda is intett neki. A lány visszaintett, félve, nehogy a hercegné valakinek fölhívja rá a figyelmét, netalán odajöjjön hozzá beszélgetni. Ám szerencsére Eleanor elfordult, és félelmetes férje urával a karján tovasétált. Bertie megállapította, hogy Ainsley, Sinclair szőke nővére igen kedves, és nagyon hasonlít az öccsére – ugyanazok a nyughatatlan mozdulatok, hirtelen felvillantott mosolyok vagy grimaszok. Változékony. Igen, ez a megfelelő jelző Sinclairre. A másik két testvér, Elliot és Steven is hasonlított ebben rá, bár Elliot sokkal higgadtabb nála. Bertie tudott róla, hogy a férfi hajdan igen fájdalmas dolgokon ment keresztül – Mrs. Hill sokat mesélt már neki a McBride-ok történetéről. Bármennyire is mogorvának tűnik, Mrs. Hill szívesen osztotta meg információit, és a pletykái mindig érdekesek voltak. Ugyanakkor Bertie-nek nem tetszett az a kicicomázott hajasbaba, aki az este második felében végig Sinclair karjába csimpaszkodott. El nem eresztette volna akkor sem, amikor a ház ura épp a társalgó felé indult vagy a távozó vendégektől köszönt el az előszobában. Csinos nő, a ruhája pont olyan, amilyet a divatmagazinokban látni. Lerí róla, hogy a felsőbb

osztályba tartozik, elegáns, már-már királynői a tartása. Bertie kifigyelte, hogy Steven feleségének a barátnője, így hát a család befogadta. Amikor Peter, a lakáj az utolsó vendégek után bezárta az ajtót, már csak Sinclair és az a nő maradt az előszobában – Clara, Bertie hallotta, hogy így szólították. Bertie sajgó szívvel látta, hogy kart karba öltve állnak odalent. – Menjen lefeküdni, Peter – szólt oda a lakájnak Sinclair. – Remekül végezte a dolgát ma este. Majd én gondjaimba veszem Mrs. Thomalint. Na, ja, a gondjaiba veszi! Bertie szeme összeszűkült. A nő szemének ragyogásából nyilvánvaló volt, hogy már alig várja, mikor veszi gondjaiba Sinclair. Peter diszkréten eltűnt a hátsó lépcsőházban, otthagyva kettesben Sinclairt és Mrs. Thomalint. A hölgy Sinclair felé fordította az arcát, s a férfi lehajolva megcsókolta. Bertie megdermedve állt a lépcsőfordulóban, még az árnyékba se volt ereje behúzódni. Képtelen volt megmozdulni. Csak nézte, ahogy azok csókolóznak – hosszan, tapasztalt emberek módjára, nem olyan hebrencs csókokkal, amilyet Bertie adott azon az estén. Clara fölemelte a fejét, és gyöngéd pillantást vetett Sinclairre, aki kezét a nő mellére tette, amit majdnem fedetlenül hagyott a mély dekoltázs, s ettől Bertie szíve újra sajogni kezdett. Le fognak feküdni egymással! Szeretkeznek majd az ő hálószobája alatt. Sinclair lerántja magáról a ruháit, megmutatja arányos, férfias testét, aztán levetkőzteti a szemérmetlen Mrs. Thomalint, s közben csókolgatja. Mrs. Thomalinnak jut a szerencse, hogy láthatja felvillanni a férfi mosolyát, miközben ráfekszik a nő meztelen testére. Bertie úgy kapaszkodott a lépcső korlátjába, mintha kicsúszott volna a lába alól a talaj. A szemét forróság öntötte el, és rájött, hogy mindjárt sírni fog. Bertie ritkán sírt, még akkor sem, amikor az apja brutálisan bánt vele. Megtanulta visszafojtani a könnyeit. Most azonban remegett a lába és szorított a mellkasa, amiből érezte, hogy nem tudja már visszatartani a könnyeit. Sinclair és Mrs. Thomalin kibontakoztak a kézfogásból, és az emeletre vezető lépcsőhöz indultak. Bertie gyorsan felkapta új szürke kasmírruhájának szoknyáját, és csöndben fölosont a második emeletre. Besietett a hálószobájába, és hangtalanul magára zárta az ajtót.

Sokáig állt hálófülkéje közepén, a torkában dobogó szívvel, szúró szemekkel. Öklét hol összeszorította, hol kiengedte, s a teste úgy elnehezedett, hogy alig bírta tartani a lába. Mit csinál ő ebben a házban? És úgy általában Mayfairben? Bertie hagyta magát meggyőzni, hogy képes lenne úgy élni itt, mintha idetartozna. De tudta, hogy ez nem így van. Tisztában volt vele, miért maradt a józan megfontolás ellenére. Nem a fizetség vagy a jó ruhák vonzották, nem is a meleg szoba és a puha ágy. Azért maradt, hogy Sinclair McBride közelében lehessen. Mindennap látni akarta, hallani a hangját, még ha nem is kaphatta meg a férfit. Buta lány! Ha ebben a házban él, el kell viselnie, hogy időnként az ilyen Mrs. Thomalinhoz hasonló csinos nők rányomulnak Sinclairre. Mr. McBride végtére is férfiember. Bertie már tudta, hogy a férfiak nem sokáig bírják az önmegtartóztatást. De mi lesz, ha Sinclair úgy dönt, hogy megnősül, és új anyát ad a gyermekeinek? Egyetlen asszony sem akar majd egy olyan nevelőnőt a gyerekek mellett látni, aki korábban a férjére vetette magát, és megcsókolta. Bertie a táskájáért nyúlt. Már nem volt benne az elnyűtt zöld ruha, amelyben érkezett. Aoife egyik nap elemelte, s Mrs. Hill már másnap túladott rajta egy rongyszedőnél. Bertie-nek most három új ruhája van, két szürke és egy sötétkék-zöld kockás. Ez utóbbit ünnepi alkalmakra kapta, mondta Mrs. Hill. De igazából nem a sajátjai ezek a ruhák, s ezzel Bertie tisztában volt, hiszen Sinclair vette azokat. A fiókos szekrényből előszedte a magával hozott alsóneműket, de otthagyta azokat, amelyeket újonnan kapott Mrs. Hilltől. Sinclair zsebmetszőként ismerte meg, de nem fogja megadni neki az örömet, hogy ismét tolvajnak tarthassa. Nem visz el innen semmit, csak ami a saját tulajdona. Még a szalagokat és a kis fésűkészletet is hátrahagyja, amit szintén Mrs. Hilltől kapott. Bármennyire és ridegnek, szívtelennek tetteti magát, Mrs. Hill álcája mögött egy figyelmes lélek lakik. Bertie nagy csattanással összezárta a táskát, és pislogva igyekezett visszatartani a könnyeit. Elmegy. Majd leszalad a lépcsőn, ha már Sinclair és Mrs. Thomalin kellően belemelegedtek az ölelkezésbe, elsurran Peter mellett, és kiszökik a bejárati ajtón. Ki a londoni tél dermesztő hidegébe. A gyerekszobában Caitriona fölsírt álmában.

Bertie azon kapta magát, hogy a táskáját és a szökés gondolatát félredobva átsiet a szomszéd szobába. Mit is képzelt? Nem hagyhatja a gyerekeket magukra! Catnek és Andrew-nak szükségük van rá – ez már az első napon nyilvánvalóvá vált. Mikor Bertie a gyerekszobába ért, Cat már újra békésen aludt. Az álom, bármi volt is az, tovaszállt. Cat szeme zárva, a légzése egyenletes, ölelő karjában a babája. A lecsavart lámpa halvány fényénél a baba nyitott szeme azt üzente Bertie-nek, hogy minden rendben – ő vigyáz a kislányra. Bertie lágyan megcsókolta Cat homlokát, s átment Andrew ágyához. Ami üres volt! A lepedő összegyűrve, a párnában még ott a feje nyoma, de Andrew McBride eltűnt.

Nyolcadik fejezet Kielégülés. Ez a dolog lényege. Amikor a testi szükségletek úgy eluralják az embert, hogy már gondolkodni sem képes, ideje enyhíteni rajtuk, különben lehetetlen összpontosítani. Még az orvosok is ezt mondják. Sinclair becsukta emeleti dolgozószobájának ajtaját, és Clara Thomalin szemébe nézett. Elidőzött a mosolyán, szeme kékségén, formás idomain. Csinos volt, felkínálkozó, s éppoly magányos, mint ő. Nincs semmi rossz abban, ha egy éjszakát együtt töltenek. Felnőtt emberek, már mindketten éltek házasságban, és ismerik a világ szokásait, ezért diszkréten tudják kezelni a dolgot. Akkor vajon miért vonakodott mégis Sinclair? Ez csupán testi vonzalom, s jól látta, hogy Clara részéről is csak ennyi. Összejönnek, csillapítják testi vágyaikat, majd visszatérnek megszokott életükhöz. Clara mosolya szélesebbre húzódott, amikor Sinclair végre levette a szalonkabátját, majd odalépett hozzá, és a nő vállára tette a kezét. Clara ruhájának felső része igen sokat engedett láttatni – a válla, a felső karja s még a keble is szabadon volt, alig valamivel a bimbók fölött ért véget a dekoltázs. A nő bőre hűvös tapintású volt, nem tűnt felhevültek, s a színe olyan halovány, amit a hölgyek alabástromnak neveznek. Fehér, akár egy szobor. Egy nő, aki elrejtőzik a napfény elől! Vajon a teste másutt is ilyen világos színű? Clara haja szőke, mégpedig természetes szőke, így valószínűleg a szőrzete másutt sem lehet sokkal sötétebb. Erre a gondolatra Sinclair agyába bevillant egy egészen másmilyen nő képe. Egy lányé, akinek sötét a haja, pirospozsgás az arca, teli szájjal nevet, cockney-akcentussal és csipkelődve beszél, s egyenesen kimondja, amit róla gondol. Sinclair lehunyta a szemét, és kizárta elméjéből ezt a látomást, miközben ajka Clara hűvös ajkához ért. Az asszony nagyon jól tudott csókolni, bár kissé szemérmesen válaszolt Sinclair kezdeményezésére, jelezve, hogy nem sűrűn bocsátkozik effajta futó kalandokba – ugyanakkor eléggé magabiztos ahhoz, hogy Sinclair értse, volt már dolga férfival, s abban élvezetét lelte.

Nem afféle gyakorlatlan, de izgatott csók volt ez, amely azt üzente, hogy vele akar csókolózni. Nem volt szégyenlősen lesütött szem, se zavart nevetgélés, amikor elvonta az ajkát. Ne gondolj arra! Gyerünk, csináld! Sinclair az egyik karját Clara derekára csúsztatta, és közelebb vonta magához az asszonyt. Így sem érzett benne semmi melegséget. Kezével megkereste Clara mellét. Az asszony élvezettel sóhajtott föl, de szentséges ég! Ez a nő mindenütt hideg! Lehet, hogy orvost kellene hívnia hozzá… Püff. Püff. – Mr. McBride! Sinclair hirtelen elkapta a kezét Claráról, s a szíve nagyokat dobbant. Az asszony zavartan és elpirulva lépett hátra. – Ki az? – suttogta. Bertie. Sinclairnek azonnal ez a név ugrott be, de nem szólt semmit. – Elnézését kérem, Mr. McBride! – hallatszott Bertie erőltetetten illedelmes megszólítása, amellyel a londoni sikátorokból hozott akcentusát igyekezett leplezni. – Szükséges lenne, hogy bemenjek. – A nevelőnő – közölte Sinclair lágyan, s egyik kezét Clara hideg vállára tette. Egy sálat kellene a vállára teríteni, gondolta. Hiszen december van, az ég szerelmére, s ez az asszony a teste nagy részét fedetlenül hagyta e téli hidegben. Meglepő, hogy még nem tüsszög. – Jobb, ha megnézem, mit akar. Clara megértően bólintott. Neki is van két fia, akik bentlakásos iskolában tanulnak – már korábban beszélt róluk Sinclairnek. Amikor Sinclair azt mondta, hogy Andrew-t még nem küldte el egy bentlakásos iskolába, Clara meglepettnek látszott. Sinclair az ajtóhoz sietett, és felrántotta, mielőtt meggondolhatta volna, hogy ingujjban van. Bertie csillogó szemmel állt a küszöbön, de nem a vidámságtól csillogott a szeme. A nő ránézett Sinclair zilált ingére és gyűrött mellényére, s a férfi rögtön tudta, hogy tisztában van vele, mi folyik a szobában. – Andrew eltűnt – jelentette Bertie. Clara, akit Bertie nem láthatott az ajtóból, aggodalmas képet vágott. Sinclair egy igen aprócska fejrándítással intette nyugalomra. – Andrew gyakran lóg meg – válaszolt Sinclair Bertie-nek. – Keresse meg Macaulay-t, és kérje meg, hogy segítsen átkutatni a házat. Ő ismeri Andrew összes búvóhelyét.

– Nem kell átkutatnom a házat – közölte Bertie. Annyiféle színt láthatott rajta Sinclair: sötétkék szemek, kipirult arc, égő vörös ajkak. – Pontosan tudom, hol van. Ha volna szíves beengedni… Bertie átbújt Sinclair karja alatt, mielőtt a férfi megállíthatta volna. Ahogy elhaladt mellette, Sinclair egész lényét áthatotta a Bertie-ből áradó meleg, szeretett volna odabújni a nő mellé, és magába szívni a melegét. Beletúrna kócos hajába, aztán beletemetné az arcát. Bertie úgy ment el Clara mellett, mintha az asszony ott se lett volna, majd széthúzta a Sinclair hálófülkéjébe vezető kétszárnyú tolóajtót. Habozás nélkül az ágyhoz sietett. A szobában félhomály uralkodott, csak egy lecsavart gázlámpa pislákolt benne. Bertie hozzáértően csavarta följebb a lámpa fényét, majd az ágy közepén kidomborodó kupacról lerántotta az ágytakarót. Andrew nagy lendülettel ugrott elő a takaró alól, és egyenesen Sinclair nyakába vetette magát, aki hátratántorodott, amikor elkapta a fiút. – Papa! – kiáltott Andrew, karját az apja nyaka köré fonva. – Rád vártam! Andrew teste annyira meleg volt! Sinclairt elöntötte a szeretet, és hatalmas öleléssel szorította magához a fiát. Andrew-ból is csak úgy áradt felé a szeretet. Ahogy a fiát a karjában tartotta, úgy érezte, egy rossz álomból ébredt, a megváltó valóságra. Andrew nem szerette, ha korlátozzák valamiben, így hamarosan igyekezett kibontakozni apja szorításából. – Vigyél az ágyba, papa! És mesélj nekem! Sinclair máskor ráordított volna a gyerekre, leállítja a földre, és Bertie felé taszítja, akit pedig arra figyelmeztetne, hogy törődjön a dolgával rendesebben. Elzavarná egyetlen fiát, hogy visszatérhessen a testi vágyak kielégítéséhez. – Rendben, Andrew – mondta ehelyett Sinclair. – Felviszlek. Sinclair Clarára pillantott, aki csalódottan, de megértéssel fogadta a helyzetet. A megértő pillantás láttán Sinclair valamennyire megenyhült. Szegény asszony nem tehet róla, hogy a bőre olyan hideg, mint a békáé. – Bertie! Kerítse elő Macaulay-t, és mondja meg, hogy gondoskodjon Mrs. Thomalin hazajutásáról. Az én kocsimmal vigyék. – Sinclair meghajtotta magát Clara felé. – Jó éjt, asszonyom!

Clara udvariasan viszonozta a búcsút, mintha még a vendégekkel zsúfolt fogadószobában lettek volna, teljes esti díszben. – Hogyne, Mr. McBride. Jó éjt! Bertie megint úgy haladt el Clara mellett, mintha ott sem lenne, majd kiviharzott az ajtón, szoknyájával súrolva Sinclair lábát, aki a szöveten át is érezte a nő melegét. A férfi karjában Andrew-val utána indult, majd a sötét folyosón át s föl a lépcsőn a barátságosan megvilágított gyerekszobába vitte a fiút. Amire lerendezte Macaulay-t, Bertie is utánuk ment, és becsukta az ajtót, Sinclair pedig már a takarót rendezgette Andrew körül. A Clara Thomalinnal eltervezett éjszaka semmivé foszlott. *** Bertie leült egy közeli székre, és Andrew ingét kezdte varrni – a kisfiú mindennap elszakította valamelyik ruháját, úgyhogy mindig volt javítanivaló –, s közben fülelt a történetekre, amelyeket Sinclair mesélt Andrew-nak és Catnek arról, merre járt katonaként. Volt Egyiptomban és Szudánban, látta a csodálatos piramisokat és letűnt civilizációk síremlékeit. A két gyerek a történet fordulataitól függően hol nevetett, hol vacogva bújt össze, de szinte csüggtek apjuk szavain. Bertie szorgosan varrogatott, de azt látta, hogy Sinclair igen jól bánik a gyermekeivel. Milyen kár, hogy az egész napot kénytelen száraz papírmunkával tölteni a keményített inget viselő ügyvédtársai között! Egy idő múlva azonban Cat és Andrew is ásítozni kezdett, a pillájuk egyre inkább elnehezedett. Sinclair puszit nyomott Andrew homlokára, majd visszavitte Catet a saját ágyába, mivel a kislány átjött Andrew mellé mesét hallgatni. Letette a lányát, és jól betakargatta, ügyelve, hogy a baba is a takaró alá kerüljön. Amikor Sinclair ezután Bertie-hez fordult, már nyoma sem volt a gondoskodó apának, arcára visszatért az ügyvédi szigor. Jelzett a nőnek, hogy kövesse a folyosóra, majd gondosan bezárta maguk mögött a gyerekszoba ajtaját. – Andrew magát akarta látni – kezdte Bertie hadarva, mielőtt Sinclair megszólalhatott volna. – Nem hibáztathatja ezért. – Őt nem is hibáztatom. Magát viszont igen! – Sinclair összefonta a karját és ridegen nézett Bertie-re.

Nagyon kellemes látványt nyújtott így. Az inge ráfeszült széles vállára, a kézelője majd’ szétpattant vaskos csuklóján. A mellény kirajzolta izmos felsőtestét, s a kigombolt ingnyak látni engedte napbarnított bőrét. – Nem láncolhatom az ágyához – mondta Bertie ökölbe szorított kézzel. – Vagy aludjak a küszöbükön? Az sem segítene, mert Andrew úrfi akkor a csatorna csövén mászna le. Biztonságosabb, ha nyitva hagyom előtte a szobaajtót. Sinclair összevonta a szemöldökét, s a grimasztól sajnos még vonzóbb lett az ábrázata. – Azért fizetem magát, hogy vigyázzon rájuk – közölte. – De azt mondta, hogy csak addig, amíg föl nem fogadja az új nevelőnőt. – Bertie megrázta a fejét. – Maga nem azért mérges, mert nem vigyáztam Andrew-ra. Az bántja, hogy szerette volna lehúzni annak a nőnek a bugyiját, s én megakadályoztam ebben. Még szerencse, nemde? Képzelje, ha a sóhajtozó, nyögdécselő nőt beviszi a hálószobájába, és pont Andrew-ra találja dönteni. – Nevetve hagyta abba a szóáradatot. – No, az nem lett volna semmi! Sinclair egyet előrelépve az egyik kezét előrelendítette, és mutatóujjával Bertie felé bökött. Az ingujja följebb csúszott, s láthatóvá vált a csuklóján egy kerek, heges seb. – Maga nekem dolgozik. Ez annyit jelent, hogy az égvilágon semmi köze ahhoz, mit csinálok a saját házamban. „Az a nő”, ahogy nevezte, a sógornőim barátnéja. – Láttam, ahogy odavezették magához. – Bertie a nyakát nyújtogatva tanulmányozni kezdte Sinclair mutatóujját. – A ringyó akkor is ringyó, ha hercegnék a barátai. Szerintem megspóroltam magának egy kis kellemetlenséget. Biztosan addig mesterkedett volna, amíg maga feleségül veszi, s akkor ráteheti a kezét a pénzére is. Láttam már a fajtájából eleget. Sinclair összeszorította a fogát. – Mrs. Thomalin özvegyasszony, és rengeteg a pénze…– Elhallgatott, mert rájött, hogy fogalma sincs Clara anyagi viszonyairól. – Nekem pedig eszemben sincs feleségül venni… – itt nagy levegőt vett – senkit. – Ebben az esetben tényleg egy ringyó – közölte Bertie. Viszont itt vagyok én, aki úgy teszek, mintha a legerkölcsösebb nő lennék a világon, pedig mit nem adnék azért, hogy ennek a nőnek a helyébe kerülhessek. Sinclair újból Bertie-re irányította vaskos mutatóujját. – Magának fogalma sincs, hogy mi a fenéről beszél!

– Igenis, tudom! Mindegy az, hogy a felsőbb körökhöz tartozik. Ugyanolyan ember, mint mások, jól mondom? A testét akarja, de ha teheti, a pénzét is elszedi. – Hagyja abba! – Csak azt mondom, amit látok. – Bertie megvonta a vállát. – Szóval most nem sikerült a kis légyott. Ezt most megérdemelte, mert olyan ritkán van itthon, és akkor is folyton morog. Sinclair elvörösödött. Bertie érezte, hogy túl messzire ment, de valahogy odabent nem akart szűnni a fájdalom. Mit számít, ha kidobják az utcára? Nem egyszer, nem kétszer történt már ilyen, most is túl fogja élni. Igaz, a szíve közepén egy nagy lyuk tátong majd. Sinclair újabb lépést tett Bertie felé, aki viszont hátrált, mígnem egészen belepréselődött a falba. Ezen az emeleten nemigen volt berendezés, csak a puszta falak, s egy gázlámpa égett a két szobaajtó között. A férfi gyakorlatilag bekerítette, testének melege minden félelmet elűzött belőle. Bertie nem látott és nem hallott mást, csak Sinclairt. A világ többi része homályba veszett. A férfi beszélt, megint mondott valamit. Vaskos ujját még mindig Bertie orra előtt tartotta. Szépen ápolt, tiszta ujjak, noha széles tenyere inkább kardforgatáshoz illik, mint íráshoz. – Bertie, maga… Bertie szíve nagyokat ugrott a mellkasában, amikor hirtelen ötlettől vezérelve beleharapott Sinclair ujja hegyébe. A férfi megdermedt, a szava elakadt, szürke szeme értetlenül bámulta Bertie ajkát, amely mutatóujjára zárult. A mellkasa vadul megemelkedett. – A ménkűbe – suttogta. Mire Bertie észbekapott, Sinclair nekidöntötte a falnak, miközben a két csuklóját a feje fölött a tapétának szorította. A kézfején érezte a hideg papírt. A férfi odahajolt az arcába, csupán néhány centiméterre voltak egymástól. Bertie szíve hevesen kalapált, a férfi szorításától meg sem tudta mozdítani a karját. Erős ujjak! Bertie érezte Mrs. Thomalin parfümjének maradványait Sinclair ruháján, amely szúrós férfiszaggal és a pezsgő édes illatával elegyedett. Sinclair lehunyta a szemét, kissé lehajtotta a fejét, s még közelebb nyomult hozzá. – Magában annyi melegség van!

– Hát elég fülledt itt a levegő – suttogta Bertie. Sinclair jól szigetelt házába nem szökött be a téli hideg. Sinclair a fejét ingatta, s közben a nő csuklóján babrált az ujjaival. Még közelebb hajolt, az orra már Bertie arcát simogatta. – Annyi tűz! Hadd melegítselek át! Nekem úgyis túl sok ez a meleg. Sinclair elvette Bertie bal kezét a faltól, hozzásimult a lány testéhez, de ha járt volna a levegő a folyosón, még éppen átjuthatott volna közöttük. Csupán két ponton érintkezett a testük: Bertie két csuklóján, illetve Sinclair combja kissé nekifeszült Bertie szoknyájának. Az éjszakára lecsavart gázlámpa halvány fényében megcsillant Sinclair aranyló haja, amint a férfi kissé elfordította a fejét. Egy pillanatig Bertie kezét nézte, s a hüvelykujjával simogatta a kézfejét. Bertie egész testét forróság járta át. Ezután Sinclair megfogta a nő mutatóujját, kiegyenesítette, és a hegyét megcsókolta. Majd ahogyan Bertie tette az ő ujjával, a fogai közé vette a nő ujjbegyét. Bertie majdnem felsikított, de mire a hang elhagyta a száját, már inkább mély sóhajnak hatott. Sinclair egy picit eljátszott így, majd szemét lehunyva Bertie egész ujját a szájába vette. Égő lávafolyam járta át Bertie egész testét. Még életében nem érzett ehhez foghatót, pedig Sinclair szinte nem csinált semmit, csupán szopogatta a mutatóujját. Ám a nyelve sütött, az ajkát lágyan húzogatta előre-hátra, s ettől a lány teste szinte lángolt, mellei feszülve dagadtak ki a fűzőjéből. Sinclairnek a szempillája is olyan világos színű volt, mint a haja, éles vonalakat rajzolva napbarnított arcbőrére. Bertie annyira szerette volna odahúzni a férfit magához, végigsimítani a haján, megcirógatni a tarkóját, elfeledtetni minden fájdalmát. Csakhogy félt megérinteni őt, nehogy megtörjön a varázs. Sinclair most már teljesen Bertie-hez nyomult, testük immár teljesen összeért. Igaz, azt mondta, hogy melegségre vágyik, de Sinclair teste szinte izzott. Most elengedte Bertie jobb csuklóját is, hogy a falon megtámassza magát a kezével, miközben a nő mutatóujját szopogatta, majd egy következő ujjat is a szájába vett.

Bertie ezúttal hangosabban sóhajtott, amely a magas folyosón visszhangozva egészen a mennyezetig hatolt. Sinclair némán dolgozott a szájával, miközben egész testével a lánynak feszült. Bertie teste izzott a férfi nyelvének erőteljes mozdulataitól. Tudta, hogy el kellene fordulnia, valahogy kiszabadulnia, és megmondani neki, hogy hagyja abba – máskülönben itt hal meg. Jaj, csakhogy akkor nem csinálná ezt tovább! Az izgalom teljesen a hatalmába kerítette, minden megszűnt körülötte, nem létezett más, csak ő meg ez a határozott és erős férfiember, aki a ház emeleti folyosóján épp nekifeszül a testének. Nem tudta tovább visszafogni magát, és megérintette a férfit. Ujjai végigsiklottak Sinclair selymes haján. Bertie cirógatta kicsit, majd lecsúsztatta kezét a férfi tarkójára. Sinclair torkából kéjes morgás hallatszott, s még közelebb nyomult Bertie-hez. Sinclair szemét félig lehunyva fölemelte a fejét, és nyelvével végigszántotta Bertie két ujját a tövétől a végéig. Majd váratlanul a nő harmadik ujját is bekapta a szájába. Egyre hevesebben szopogatta, nyalogatta az ujjait, mintha Sinclair így akarná magába szívni Bertie melegét. A nő háta szorosan a falnak feszült, a férfi súlya nem engedte moccanni. Sinclair a nyelvével cirógatotta Bertie ujjait, a fogai finoman kaparták a bőrét. Érzéki, erotikus, sőt bűnös dolgot műveltek, pedig mindketten fel voltak öltözve, és álltak – sehol egy ágy a közelben. Nem lehet illetlennek nevezni őket. Bertie térde mégis rogyadozott, egész bensője remegett. Mindjárt elesik, de akkor Sinclair is eldől vele, s a földön elterülő Bertiere fekszik majd. Berti szinte a bőre alatt érezte a férfi forróságát, s már semmi más nem létezett számára… – Papa? Sinclair megdermedt, s vele együtt a folyosó is állóképpé merevedett. Mintha a pillanat hirtelen mozdulatlan kristályszerkezetbe tömörült volna. Egy néma és hosszú másodperc után Sinclair kicsúsztatta Bertie ujjait a szájából, fölemelte a fejét, s hátranézett. Caitriona a gyerekszoba ajtajában állt, sötét hajfonata a vállára omolva, a mellkasához szorított babával.

Egyetlen szívverésnyi idő alatt Sinclair érzékien játszadozó férfiból átváltozott üres kagylóvá, mint amilyennek Bertie a tárgyalás szünetében látta. A mostanáig magába szívott melegséget elnyelte a sötétség. Sinclair megköszörülte a torkát. – Caitriona! Azt hittem, már alszol. – Rosszat álmodtam. – Caitriona még jobban magához szorította a babáját, ahogy komoly tekintettel végigmérte apját meg a szorosan előtte álló Bertie-t, aki nagyon csalódottnak látszott. – Hiányzik Mama… – A fenébe! – Sinclair olyan halkan mondta ezt, hogy Bertie is alig hallotta. A férfi a tapétázott falnak támaszkodó karjával finoman ellökte magát, s kezét leengedve kiegyenesedett. Úgy lépett el Bertie mellől, mint aki nem is érzékeli, hogy a nő is jelen van. Bertie egész testével a falnak dőlt, nehogy összerogyjon. A térdei képtelenek voltak megtartani, úgy remegett a két lába, mint szélben a gyönge virágszálak. Sinclair odasétált Caitrionához, s a kislány kezéért nyúlt. – Nekem is hiányzik, Cat! Caitriona elhúzta a kezét az apjától. – Bertie-t akarom. A férfi hangos sóhajjal ökölbe szorította a kezét, amelyet a lánya felé nyújtott. Egy pillanatig senki sem mozdult a folyosón. Ezután Sinclair mintegy leforrázva a lépcső felé fordult, nem nézett egyikükre sem. – Bertie, kérem, fektesse le! – közölte mereven, majd súlyos léptekkel megindult lefelé a lépcsőn. Cat és Bertie hallották, ahogy kinyitotta a dolgozószobája ajtaját. Az ezt követő ajtócsapódás hosszan visszhangzott a lépcsőházban. Bertie nyelt egyet, a torka kiszáradt. Nagy nehezen eltolta magát a faltól, és odalépett Cathez. – Gyere, angyalom! – mondta, s a kislány felé nyújtotta a kezét. Bekísérte a kislányt az ágyához, lefektette, és gondosan betakargatta. Amikor Bertie el akart fordulni, Cat utánanyúlt. A kislány szemében volt valami, amitől Bertie megtorpant. Cat gyakorlatilag semmilyen érzelmet nem mutatott azóta, hogy Bertie betette a lábát a házukba – nem úgy, mint Andrew, akinek a hangulatai egy szemvillanás alatt változtak. Cat némán figyelt mindenkit, mint aki vár valamire, s talán már olyan régóta játszotta ezt, hogy el is felejtette, kire vagy mire vár. Most azonban Cat szemében félelem ült. Nem mondta el, mit álmodott, de tekintetéből nyilvánvaló volt, hogy nem szeretné, ha Bertie elmenne.

Bertie a kislányra mosolygott, kifejtette a kezét Cat szorításából, s az ágya mellé húzott egy karosszéket, majd a varrókosarat az ölébe véve leült. Remegő kézzel fogta meg a tűt. Ujjai, melyekkel Sinclair játszadozott, szinte lüktetve égtek. *** – Bertie! – Sinclair hangja elcsuklott, meg kellett köszörülnie a torkát. – Miss Frasier! Másnap reggel Bertie a dolgozószobában állt, Sinclair íróasztala előtt, s a szíve majd’ kiugrott a helyéből. Sinclair az asztal túloldalán szintén állva fogadta. Amikor Bertie belépett, alig pillantott fel rá a papírjaiból, amelyeket olvasott vagy rendezgetett, vagy ki tudja, mit csinált velük. A nő most a mellkasában égő érzéssel várta, mi következik. Az asztal szilárd határvonalként állt közöttük, akár Hadrianus fala, amelyet hajdan a hadvezér azért építtetett, hogy a vad skótok – Sinclair felmenői – ne rohanhassák le Angliát. Legalábbis ez állt Hadrianus faláról abban a könyvben, amiből Bertie a minap felolvasott Andrew-nak és Catnek. Sinclair nem szándékozott előjönni az asztal mögül, s a méretes bútor Bertie útját is elállta. Bertie-nek zakatolt a feje, legalább úgy, mint a szíve. Bal keze zsibbadt volt, mert álmában folyton szorította. Amikor végre Cat elaludt, és nyugton feküdt, semmilyen álomtól nem zavarva, Bertie a szobájába ment, lefeküdt, de hosszú ideig képtelen volt elaludni. Valahányszor elszenderedett, Sinclairről álmodott – ajkai meleg szorításáról, nyelve forró simogatásáról. Bertie reggel arra ébredt, hogy olyan szorosan zárta ökölbe azt a kezét, hogy szinte szét kellett feszítenie az ujjait. Sokáig dörgölte a kézfejét, mire szűnni kezdett a görcs. Amikor felöltözve, de kába szemmel elhagyta a hálószobáját, Aoife azzal fogadta, hogy Mr. McBride kéreti egy szóra. – Valamit mondani akart nekem? – kérdezte Bertie, nem is törődve azzal, hogy udvariasan beszéljen. Mrs. Hill ugyan megtanította, hogyan szóljon illedelmesebben, de ma reggel ehhez nem volt semmi kedve. – Aoife mondta, hogy beszélni akar velem. – Így van. – Sinclair végre ráemelte a tekintetét Bertie-re. Egy tollat fogott a kezében, de olyan erősen szorította, hogy bármelyik pillanatban

kettétörhetett az ujjai között. – Miss Frasier. A gyerekeim odavannak magáért, de megértem, ha távozni akar.

Kilencedik fejezet – Távozni? – kérdezte Bertie riadtan. Úgy érezte, a talaj hirtelen kicsúszott a lába alól. – Hova menjek? Sinclair szeme megvillant, a tegnap éjszakai hevületnek nyoma sem volt benne. – Úgy értem, felmondani. Máshova szegődni. Bertie egy lépést tett előre. – Azt akarja, hogy elmenjek? Sinclair hosszasan tanulmányozta Bertie-t, mielőtt felelt volna. – Úgy gondoltam, maga akar elmenni. – Miért? – csúszott ki Bertie száján a kérdés, mielőtt meggondolhatta volna. Kiszáradt a torka, amitől még jobban fájt a feje. – Tán mer’ szekáltam a miatt a nő miatt, aztán meg magára vetettem magam? A toll leesett a földre. Sinclair keze ökölbe szorult, de aztán látható erőfeszítéssel kiegyenesítette az ujjait, és megköszörülte a torkát. – Nem. Azért, mert én… illetlenül viselkedtem magával. Bertie szeme elkerekedett. Illetlenül? Ez az ember azt hiszi, hogy ő volt illetlen? Nevetséges! – Az özvegyasszonnyal sokkal illetlenebbül viselkedett. A férfi szemöldökei között mély barázda jelent meg. Nem értette, miért nem ront rá ordítva erre a nőre ahelyett, hogy visszafojtja a dühét, ami majd’ szétfeszíti. Hatalmas teste, melyet sok rétegű hagyományos öltözetbe szorított, kissé megingott, mintha nehezére esne egy helyben maradnia. – Miss Frasier… Olyan kimérten beszél! Nincs többé Bertie, csak Miss Frasier, mintha tényleg nevelőnő lenne. – Na de tényleg! – szólalt meg Bertie. – Miről beszél? Nem csinált velem semmit… – Éppen hogy olyat csináltam – felelt Sinclair kissé emeltebb hangon. – Mi? – Bertie egy darabig csak bámult, aztán lassan megértette, mire céloz Sinclair. – Nem. Úgy értem… én nem bántam, amit csinált! A férfi homlokán még mélyebb lett a redő. – Pedig úgy lett volna helyes. – Nos, én nem bántam. És lehet, hogy most emiatt ringyónak tart, mint ahogy szerintem az özvegyasszony az, de…– Bertie itt végre elhallgatott. Nem is tudta, miért fecseg ennyit. – Maga nem csinált semmit…semmi olyat… Még meg se csókolt. – Persze az, ahogyan Sinclair az ujjait szopogatta, ahogy nekifeszült a testével, sokkal többet jelentett egy csóknál. Játszadozásuk a testi szenvedélyről szólt, és ő effajta vágyat még sosem érzett korábban. Szerette volna újra átélni, s még többet is.

– Én a maga munkaadója vagyok – közölte Sinclair szárazon. – Tiszteletre méltó férfiembernek tartom magam, ami azt jelenti, hogy nem tölthetem a kedvemet egyetlen alkalmazottamon sem. – Hah! Azt megnézném, ahogy Mrs. Hill-lel próbálkozik! – A gondolatra, hogy Sinclair megrészegült szerelmes módjára közeledhetne a ridegen fennhéjázó házvezetőnőhöz, hisztérikus kacaj szakadt ki Bertieből. – Ez nem vicces! – torkolta le Sinclair, de hangjába visszaköltözött a barátságos moraj. – Pedig az – mondta Bertie, s ismét lépett egyet az asztal felé. – A barátnőm, Ruthie mesélt a házról, ahol korábban konyhalányként szolgált. Ott a ház ura megmártotta a dákóját akármelyik szolgálójában, ha úgy tartotta kedve, de még a lakájokat sem kímélte. Ruthiera nem került sor, mert szólt az anyjának, az meg rögtön kivette arról a helyről. – Bertie! – emelte föl a kezét Sinclair. – Hagyja abba! Ám a lány nyelve tovább pörögött. – A helyzet az, hogy magának nem tetszik ez. Ami köztünk van… maga meg én köztem. De ha azt akarja, hogy elmenjek, hát elmegyek. – Az utolsó szónál nyelnie kellett, annyira kapart a torka. Lehet, hogy megfázott? – Nem akarom – jött a hirtelen válasz. Sinclair megint ökölbe szorította az ujjait, s kézfejét föl-alá húzogatta az asztal lapján. Bertie-nek eszébe jutott a férfi csuklóján a seb, amit tegnap a felcsúszott kézelője látni engedett. Vissza kellett fognia magát, nehogy odalépjen Sinclairhez, és felhúzza az ingujját. Azt a napbarnított csuklót szívesen a szájához emelné most, és megcsókolná a vágást rajta, még talán meg is nyalná – kíváncsi lenne a bőre ízére. Bertie érezte, hogy erre a gondolatra mellbimbói megmerevednek, ezért igyekezett elhessegetni a képet maga elől. Nem fog tudni józanul gondolkodni, ha efféle dolgok járnak az eszében! – Akkor miért kéri, hogy menjek el? – kérdezte végül. Sinclair elkeseredett sóhajt eresztett el. – A fenébe is, Bertie, próbálok nemesember módjára viselkedni! – Hát ne tegye! Nem illik magához. Ha befejezte, mennék, mert leckét kell adnom a gyerekeknek. Sinclair az asztalon nyugtatta a kezét, Hadrianus fala továbbra is szilárdan választotta el őket egymástól. – Persze, persze, menjen csak! –

mondta Sinclair bosszúsan, mintha a nő tolakodott volna elé, nem pedig ő hívatta volna a Bertie-t. Bertie az ajtó felé indult, hiszen dolgára bocsátotta a munkaadója, de a porcelán ajtógombra téve a kezét, még habozott egy kissé. – Most az irodájába készül, ugye? – Igen. – Ó! – Bertie törte a fejét, mi mást mondhatna még, hogy tovább maradhasson vele egy szobában, de nem jutott eszébe semmi. – Akkor szép napot kívánok. – Köszönöm – felelte Sinclair. Szürke szemével az asztal mögül majd’ átdöfte Bertie-t. Semmi kétség, azt szeretné, ha a nő kimenne végre. Bertie azon gondolkodott, vajon kell-e pukedliznie, mielőtt távozik, de végtére is nem egy herceg vagy király színe előtt volt. Egy közönséges férfi a munkaadója – igaz, jóképű és magas, ráadásul nagyon magányos úriember, akinek lelket melengető, csodás hangja van –, Bertie pedig az alkalmazottja, mégpedig nevelőnőként. Milyen mesés is volna, ha reggelenként a kezébe adhatná az aktatáskáját, szép napot kívánhatna neki, és puszival búcsúzhatna tőle. Aztán estefelé ismét csókkal fogadhatná, mire ő a karjaiba zárná, és azt mondaná, milyen jó újra itthon lenni. Bertie-nek most be kellett érnie azzal, hogy egy apró biccentéssel kislisszol az ajtón, miközben hevesen kalapál a szíve. Sinclair nem szólt semmit, a találkozó véget ért. Bertie felszaladt a lépcsőn, be a saját szobájába. Egy ideig föl-alá kellett járkálnia, mielőtt lenyugodott annyira, hogy átmenjen a gyerekszobába, ahol a két eleven tanítvány várta. *** – Mi az már megint? – förmedt rá Sinclair a hivatalnokra, aki épp bedugta a fejét a szobája ajtaján. Most olvasott egy újabb gyalázatos névtelen levelet, amelyet ma reggel kapott kézhez, s immár nem érdekelte a bíróság napi ügymenete. – Találkozója lesz a Főméltóságú Bíró Úrral – ondta Henry, az ügyvédbojtár. – Ha nem iparkodik, a végén még elkésik, Uram! – A ménkűbe! Sinclair félrelökte a levelet, amely szinte égette a kezét, majd feltápászkodott. Az egész teste valahogy nem engedelmeskedett, a lába is

merev volt. Nem az egyetlen testrésze, amelyet merevség kínoz. Sinclair egész éjjel felajzva és dühösen feküdt az ágyában, s arra a következtetésre jutott, hogy legjobb, ha elküldi Bertie-t. Csak így őrizheti meg elméje épségét. Mert hát vagy ágyba viszi a nőt, és enyhíti kínzó vágyát, vagy kénytelen elküldeni. Csakhogy, amikor odarendelte magához Bertie-t, hogy kiadja az útját, ami az egyetlen értelmes megoldásnak tűnt, a nő eltökélten állt az íróasztal túlfelén, és úgy nézett rá, mintha Sinclair bolond lenne. Bertie nem akart elmenni, és Sinclair sem akarta, hogy menjen. Mindketten tudták, hogy a nőnek igazából nincs hová mennie. Választhatott az East End nyomornegyede vagy egy másik arisztokrata ház között, ahol az úr esetleg a kedvét tölti rajta, mint ahogy a barátnője mesélte neki. Átkozott legyen, ha ezt Sinclair engedi! Ráadásul Richards elmesélte, mit mondott Eleanor kocsisa neki. Hogy a szobák nyirkosak, és Bertie apja egy vadállat, aki képes lett volna visszatartani a lányát, amikor az el akart indulni. Sinclair oda soha nem küldené vissza Bertie-t. Ám valamit mégis tennie kellett. Nem megy az úgy, hogy egész éjjel álmatlanul forgolódik, s másnap éberen figyelnie kell mindenre, amivel foglalkozik. Képtelen lenne a bíróságon a lehető legudvariasabb módon szembesíteni az ítélkező bírót azzal, mekkora szamár, ha épp azon jár az esze, hogy szívesen kigombolná Bertie illedelmesen magas nyakú nevelőnő-ruháját. És az irodában sem tölthet minden éjszakát, gondolta Sinclair, miközben felnyalábolta a talárját, majd Henry után indult. Soha nem fordult még elő, hogy ott aludt volna, hiszen estéről estére hazajárt kis családjához. Csakhogy bele fog őrülni a tudatba, hogy Bertie az ő szobája fölött alszik. Henry segített eligazítani Sinclairnek a talárját, hogy tiszteletre méltó külsővel vághasson át az udvaron az Essex Court épületéből a Middle Temple Hallig. A barna téglaépület a fehér saroktégláival és kormos ablakaival úgy magasodott a park közepén, akár egy katedrális, a legimpozánsabb törvénykezési épületek egyike. A falak azt sugallták kifelé, hogy ez a tudás és a súlyos döntések egyik fontos bázisa. Még Sinclair is hajlandó lenne elhinni ezt, ha nem ismerné olyan jól a sok embert, aki odabent dolgozik.

Őlordsága, Sir Percival Montague, akit Ruth Baxter ügyének tárgyalásán oly élvezettel zavart össze Sinclair, nem állt fel, amikor az általa odarendelt ügyvéd belépett a szobájába. Sir Percival – vagy ahogy barátai és ellenségei egyaránt nevezték, az öreg Monty – hullaszínű arccal fogadta, pedig Sinclair tudja, hogy az öreg odavan a húsfélékért és a piáért. Vizenyős kék szemek ülnek beesett arcában, az ajka keskeny, a bőre szürke, és pár szál haját keresztbe fésüli kopaszodó feje búbján. Sir Percival csettintett a közelben álló lakájnak, majd intett, hogy töltsön tele két poharat sherryvel. – Sajnálom, de nincs skót whiskym – szabadkozott az öreg Monty, de az arcán sajnálkozásnak nyoma sem volt. – Viszont szívesen iszom egy kis sherryt reggelenként. Jót tesz az emésztésnek. Sinclair túlságosan édesnek és émelyítőnek találta a sherryt, de jó képet vágott a dologhoz, és elfogadta a felkínált italt. – Nyilván tudja, miért van itt – szólalt meg újra Sir Percival. Kiitta a poharát, és jelzett a lakájnak, hogy töltsön még egyet. – Vagy azért, hogy megdorgáljon, amiért a Ruth Baxter-ügyben vádló helyett védőként léptem fel – kezdte Sinclair nyugodt hangon –, vagy esetleg az alfelemet kívánja szemügyre venni, hogy mekkora hely kell nekem a bírói pulpituson. Az öreg Monty fájdalmas arccal fogadta a megjegyzést. – McBride, maga mindig is szókimondó volt. Emiatt jó pár kollégám kedveli magát, és találja vonzóan vidékiesnek meg szórakoztatónak a stílusát, de én nem. Ajánlom, hogy vegye ezt figyelembe! A Baxter-ügyben természetesen fején találta a szöget. A letartóztatott férfi mindent bevallott, s hamarosan a teremtője elé áll, vagy Dartmoor börtönének sivár magányát fogja élvezni. Ugyanakkor nyílt titok, hogy maga igen gyorsan halad előre a ranglétrán. Nem gondolja, hogy a selyemtalárhoz{6} még túl fiatal? Sinclair a harmincas éviben járt. – Keményen megdolgoztam érte. Nemigen akad más dolgom, ugyebár. – Így látom én is. – Monty megitta a sherryjét, és ismét a lakáj felé tartotta a poharát. – Szeretem, ha egy jogászt igazán foglalkoztat a hivatása. Családos ember? Ugye, nős?

Sinclair azóta ismeri ezt az embert, mióta bekerült a Temple berkeibe, de az öreg Monty hírhedt arról, hogy semmiféle részletet nem tart számon mások életével kapcsolatban, olykor a magáéval sem. – Két gyermekem van – felelte Sinclair. – A feleségem… – Itt elhallgatott, és nyelt egyet. Bocsáss meg, Maggie! – A feleségem hét éve eltávozott. – Ó, valóban? Sajnálattal hallom. Sinclair nem tudta megállapítani, hogy a bíró valóban együttérzett-e vele, vagy azt sajnálta, hogy most épp nem nős. Azért udvariasan felelt. – Köszönöm. – Örülök, ha egy jogász házasember. A feleség otthon tartja a férfit, és nem engedi tévutakra. Igazam van? Sinclair kényszeredetten bólintott. Nem mindig volt ő ilyen unalmas, csak a munkájának élő ember, mint ahogyan ma reggel Bertie is jellemezte. Andrew csak örökölte valakitől a rosszcsontságát… Sinclair és öccse, Elliot is a vad McBride fiúk közé tartozott, akiket nem lehetett kordában tartani. Patrick bátyjukat ez elkeserítette, de aztán mindkét fiú belépett a hadseregbe, s akkor megnyugodott – Elliot Indiába, Sinclair Afrikába ment. Sinclair remek tiszt volt, de szolgálaton kívül továbbra is vad dolgokat művelt. Ám miután Maggie kezelésbe vette, Sinclair elhagyta az afféle őrültségeket, mint amikor például az egyik ellenszenves angol tiszt sátrát teletuszkolta kecskékkel. Igazság szerint Sinclair felesége hangosan hahotázott, amikor elmesélte neki az esetet. Ez az angol igen brutálisan megverte az egyik egyiptomi szolgáját. Sinclair gondoskodott róla, hogy a kecskék mindent feldúljanak és összerondítsanak a sátorban, aztán kivitte az angolt a táborból, és ott elmagyarázta neki, mennyire utálja, aminek az öklével adott nyomatékot. – Maga még fiatal, mint már mondtam – közölte Monty. – Bármikor újranősülhet. Sinclair haragra gerjedt. No persze! Ha az egyik nejed eltávozik, gyomláld ki az emlékét is, és tégy a helyébe egy másik asszonyt. Válassz olyat, aki mutatós, és illik a berendezéshez. – Talán – felelte Sinclair tompa hangon. – Fogadja meg a tanácsomat, fiam! A bizottság szívesebben veszi a megállapodott férfiakat. Nem örülnének, ha egy bíró botrányba

keveredne. Ha nem veszi zokon, McBride, a maga nevét már így is épp elég skandalummal hozták összefüggésbe. Sinclair értetlenül pislogott. – Valóban? – Tudomása szerint példás életet élt, legalábbis az utóbbi időben. Az elmúlt pár év során a lehető legnagyobb diszkrécióval intézte a nőügyeit. – A fivérei és a húga. – Monty egymáshoz illesztette ujjait, s úgy tűnt, hirtelen Sinclair életének minden apró részletére emlékszik. – Az egyik gyakorlatilag megőrült, és a skót vadonba bujdosott. Aztán ott a fiatalabbik öccse, aki nemrégiben Southdown hercegnőjét hozta hírbe. És persze a húga, aki beházasodott a hírhedt Mackenzie-klánba. Lord Cameron Mackenzie-ről csúf pletyka kering, miszerint megölte az első feleségét, aztán jött a maga húga, nem akárki, a királynő udvarhölgye, s megszökött ezzel az emberrel! – Monty a fejét ingatta. – Ülünk néhányan a pulpituson, akik megfontolni sem akartuk a maga jelölését, de vannak olyanok, akik arról győzködnek, hogy megérdemel egy esélyt. Sinclairben egyre nőtt a feszültség, és előtolakodott szatirikus énje. – Talán arra céloz, hogy jó lenne, ha a fivéreimet és a húgomat is lecserélném? – S már az akcentusát sem fogta vissza. – Netán csináltassak testvéreket mérték szerint? – Nem bölcs dolog megsértődnie, McBride – intette Monty lesütött szemmel. – Nem rossz szándékból mondtam. Vegyen el egy tisztességes nőt, s annak a családja majd feledteti a maga családjára vetült árnyékot. – Szégyen kontra becsület, igaz? – kérdezte Sinclair. – Ahogy mondja! – mondta szinte mosolyogva Monty. – A fején találta a szöget. Ismerek néhány kiváló ifjú hölgyet, a legjobb családból valókat, akik megfelelnének. – Akárcsak a fivérem és számtalan sógornőm is – vetette oda Sinclair, bár igyekezett, hogy a hangja ne árulja el bosszúságát. Clara Thomalin jutott eszébe az előző estéről, a hideg bőrével és színtelen arcával. Valószínűleg finom hölgy, de nem való társnak egy életre. – Tele a padlás a nyavalyás jelöltekkel. – Nem szükséges káromkodnia, bár nyilván ez skót szokás. – Monty hátradőlt a székében, és intett Sinclairnek, hogy elmehet. – Gondolkodjon el azon, amit mondtam, McBride! Ha feljebb akar jutni a ranglétrán, akkor ne gúnyolódjon az elöljáróin, sem a tanácsaikon.

A lakáj megértette a bíró jelzéseit, letette hát a sherryspoharat, és az ajtóhoz indult, hogy kiengedje Sinclairt. Sinclair felállt, és sarkon fordult. Visszafogta magát, és szó nélkül hagyta Monty intelmét. A fejében mintha Bertie hangját hallotta volna. Bolond vénember, mondaná, amikor Sinclair elmeséli neki a sztorit. Olyan, mint egy pók, nem igaz? Ott csücsül a hálója közepében, és vár, hogy arra tévedjen valaki, akibe jól beleköthet. És nagyot nevetne hozzá. Sinclair sietős léptekkel már félúton járt az irodája felé, amikor rájött, hogy az imént azt képzelte el, amint leül beszélgetni Bertie-vel, és gondolkodás nélkül megosztja vele mindezeket. *** Jeffrey Mitchell tegnap egész éjjel a kocsmában búslakodott, amiért ma reggel zakatoló fejfájással fizetett. A szeme is lüktetve fájt, nem örült hát a ragyogó téli napsütésnek. A nap még Whitechapel szűk sikátoraiba is utánadöfte éles sugarait. Nem akart hazamenni, hogy egyedül legyen szűkös lakásában. Ahhoz sem volt kedve, hogy elzarándokoljon Hackney-be, ahol a magát Sylvienek nevező és franciának kiadó prostituált lakik, még ha érti is a dolgát az a nő. Csak annyira volt francia, mint Jeffrey, de ezzel a dumával jobban ment neki az üzlet. De Jeffrey nem rá vágyott. Bertie-t akarta. Bertie persze általában elküldte Jeffrey-t a fenébe, de a szeme olyankor is csillogott. Sokat nevetett, ez a Bertie igazán szeretett nevetni, úgy ám! Meg perlekedni is, de ha majd már a felesége lesz, Jeffrey móresre tanítja. Merthogy feleségül veszi, az szent, hiába feküdt össze egy gazdag úrral. Nem tart az soká, és Bertie visszajön. Jeffrey meg fog bocsátani neki, de előtte jól elveri, amiért elhagyta. Majd megtanulja, hogy többet ilyet ne csináljon. Meg kell értenie, hogy Jeffrey lesz az ura, senki más. A szűk utcában egy lovas kocsi közeledett. Jeffrey a falhoz lapult, hogy utat engedjen a termetes lovaknak és a járműnek. Amikor a kocsi mellé ért, egy férfi szólt ki az ablakon. – Te, ott! Gyere ide! Jeffrey-n kívül nem sokan jártak arrafelé, úgyhogy egyértelmű volt, kire gondolt az illető. Jeffrey óvatosan előrébb lépett. Olykor elment erre egyegy uraság, és megkérte az egyik helybélit némi szívességre, s mivel az itt lakóknak mindig jól jött egy kis mellékes, szívesen vállalták a

megbízatásokat. A nemes urak azonban néha mást is kértek, főleg a nem egészséges hajlamúak. – Igen, te – folytatta a férfi az ablakon kihajolva. – Érdekelni fog, amit mondok, mert tudok egy s mást Pöröly McBride-ról. Jeffrey megfeledkezett minden óvatosságáról. – Arról az átkozott skót ügyvédről? Mi van vele? A férfi odaintette Jeffrey-t, aki még közelebb lépett, és benézett a kocsiba. Igyekezett megnézni magának a férfit, de az a szemébe húzta a kalapját. Öltözéke olyan volt, mint a gazdagoknak általában – a hideg ellen vastag nagykabát, kesztyű és sétapálca, amire a kezét támasztotta. A kocsi is fényes és elegáns volt, a bakon jól táplált kocsissal. – Nála van a nőd – közölte a férfi. – A kis zsebtolvaj. Az a te babád, igaz? Bertie. Jeffrey szíve hevesebben kezdett verni. – Igen, ő az enyém. Hol van most?

Tizedik fejezet Bertie hirtelen körbepillantott. Andrew még mindig szaladgált, kezével úgy csapkodva, mintha repülni próbálna, Cat pedig a naplójába bújva ült egy padon. Megkönnyebbülve látta, hogy a gyerekek biztonságban vannak, de az enyhe téli levegő hirtelen fagyossá vált körülötte. – Te mit csinálsz itt? – kérdezte Bertie halk, de ellenséges hangon. – Becsületes munkán vagyok. Mit akarsz tőlem? – Azt akarom tudni, miért szöktél el tőlem – felelte Jeffrey. – Nagyon berágtam rád, kislány. De má’ látom, mit csinálsz. Okos! Mindjárt beköltözöl a pasas házába. Csak szólj, hogy jöhetünk, és mi kipakoljuk az egészet. – Nevetett, sörszagú lehelete Bertie arcába csapott. – Nem, nem jöttök! – szűrte Bertie dühösen a fogai között. – Nem fogtok annak az embernek vagy a házának a közelébe se menni! Most a gyerekeire vigyázok, nem nektek mérem fel a terepet. – Zöldeket beszélsz! – Jeffrey egészen közel lépett Bertie-hez. – Akárhogy is mesterkedsz, hogy becsületesnek lássanak, Bertie, nem vagy az. Nem is leszel soha. Elég, ha elejtek egy megjegyzést egy rendőr előtt, hogy zsebes vagy, és seperc alatt beidéztet a törvényszékre. Gondom lesz rá, hogy minden egyes kizsebelt ürge nevét megtudja, és azt is, miket vettél el. Lefogadom, hogy azok az urak még most is keresik az óráikat, tárcáikat vagy zsebkendőiket. Bertie még fagyosabb lett. – Na, ja! De akkor az apámra is rá kellene vallanod, mer’ ő adta el a szajrét. Szerinted ő hagyná, hogy jártasd a pofádat? Jeffrey most már nem vágott olyan magabiztos képet, de szigorúan összevonta a szemöldökét. – Nézz csak magadra ebben a flancos göncben, ahogy a bársonyba öltöztetett porontyaira vigyázol. Ennek a két gyereknek csak a ruhájából egy évig jól megélnénk, nem beszélve arról, ami a hátadon van. Vagy elkezded lepasszolni nekünk a cuccokat, vagy besúglak a jogászocskádnál, hogy ki vagy, és mire készülsz. Bertie felpattant a padról. – Már mindent tud rólam. Elmondtam neki. Jeffrey hitetlenkedve nézett a nőre. – Elmondtad Pöröly McBride-nak, hogy tolvaj vagy? Nem lehet, mer’ akkor most a Newgate-ben beszélgetnénk. – Igenis, megmondtam. És azon az estén nem raboltam ki, hanem önként adta azt az aranyat. Nagyon jó szíve van.

– Aztán megkért, hogy vigyázz a gyerekeire? – Igen. – Bertie karba fonta a két kezét, melyen új, puha bőrkesztyűt viselt. Ezen nem volt még egyetlen szakadás sem. Jeffrey csak bámult egy ideig, aztán elvörösödve talpra ugrott, és Bertie fölé tornyosulva folytatta. – Szóval letérdeltél neki, igaz? A két lábadat meg szétrakod előtte, és még azt állítod, hogy becsületes vagy? A kurvája lettél! – Nem! – tiltakozott Bertie. – Soha nem tennék… – Az arca égni kezdett, mert bizony bármit megadna azért, ha széttehetné a lábát Sinclairnek, ha erre a legkisebb célzást is tenné. Tegnap éjjel csak az ujjait szopogatta, de az olyan volt, mintha a mellbimbóival vagy más, intimebb részével játszadozott volna. – Nem! – ismételte meg eltökélt hangon Bertie. – Minek nézel te engem? Miért nem tudod elhinni, hogy becsületes munkát kaptam? – Mer’ egy olyan urat se ismerek, aki a magadfajtát beengedné a házába, vagy a gyerekeit rábízná, ha az nem fizet érte. Ha még nem döntött meg, akkor később fog megdönteni. – Jeffrey megragadta a nő csuklóját, pont ott, ahol tegnap Sinclair oly erősen tartotta. – Csakhogy te az én nőm vagy, Bertie, és most szépen hazajössz velem. *** Sinclair a szokásosnál hamarabb távozott az irodából, mivel egy levél, amit Henry hozott be neki, teljesen megváltoztatta a napját. Ez nem névtelen levél volt – Daisy fivére írta, kérkedve azzal, hogy bajt hozhat Sinclairre és a családjára. A baj csak az, hogy a fenyegetőzése nem alaptalan. Szerencsére Sinclairnek ma nem volt tárgyalása, úgyhogy összepakolta az irattáskáját, és hívatta a kocsit. Ma reggel, az irodába érve még azon gondolkodott, hogy valahogy az éjszakát is bent fogja tölteni, ott fog bujkálni, hogy ne kelljen találkoznia Bertie-vel. Most már tudja, hogy képtelen lenne távol tartani magát tőle. A sógora levelét olvasva, Sinclair hirtelen arra vágyott, hogy otthon legyen, körülvegye magát a gyerekeivel, és megnyugodjon, hogy biztonságban vannak. És őket is megnyugtassa, hogy a családját mindenáron meg fogja védeni. Mindehhez társult a kép, hogy Bertie is ott van velük, s ettől az otthona biztos menedékként tűnt föl előtte. Minden jobbra fordul, ha csak ránézhet arra a nőre, hallhatja a nem épp ostoba, de néha pimasz

megszólalásait. Hiszen van annyi önuralma, hogy ne ugorjon rá a gyerekei nevelőnőjére… Sinclair manapság messze földön híres volt az önuralmáról. Még a fivérei is ezzel ugratták. Sinclair hazaért, de az út ma különösen hosszúnak tűnt. Az előszobába lépve nagykabátját, kalapját és kesztyűjét Peter kezébe lökte. A délutáni nap sugarai rézsútosan szűrődtek be a nagy ház ablakain. Az idő enyhe volt, Londonban néha tud ilyen is lenni a tél – az ég kék, a levegőt szinte harapni lehet, s a napfény már-már bántóan éles –, de Sinclairt hidegség járta át. A házban csend honolt. Sinclair jólesően gondolta, hogy Bertie és a gyerekek nyilván a biztonságos emeleti gyerekszobába húzódtak. Nem akart egyenesen felmenni hozzájuk, tudván, hogy bizonyosan megijesztené Andrew-t és Catet, akik rögtön észrevennék a rossz hangulatát, ezért izgatottak lennének. Előbb inkább lenyugszik, s csak azután keresi fel a gyermekeit, mint egy munkából hazatérő jó apa, aki bekukkant a kicsinyeihez. – A dolgozóban leszek – közölte Peterrel. – Ne zavarjanak! – Igen, Uram! – felelte Peter, miközben eligazgatta a karján az összegyűrt kabátot, és fölpillantott Sinclairre. – Hozhatok Önnek valamit, Uram? – Nem! – Sinclair érezte, hogy nyers választ adott, s igyekezett enyhíteni a dolgon. – Köszönöm – tette hozzá. – Rendben, Uram! Sinclair kettesével szedte a lépcsőfokokat, de alig fulladt ki, míg felért a második fordulóig. A dolgozószobában ott a sok whisky. Amióta a húga beházasodott a Mackenzie családba, Sinclair állandó megrendelője a legjobb Mackenzie-féle malátawhiskynek, Macaulay pedig rendszeresen feltöltötte az üveget a szobájában. A szobába lépve Sinclair bevágta maga mögött az ajtót, és egyenesen a borostyánszín ital felé ügetett. Egy jó nagy adagot töltött magának, hangos puffanással visszatette az üveget a helyére, és levetette magát a magas utcai ablak előtt álló kerevetre. – Helló! – szólalt meg mellette Bertie. Sinclair éppoly gyorsan ugrott talpra, mint ahogy az előbb leült, s a poharából kilöttyent a whisky. Bertie a kerevet végének támaszkodva ült,

két lábát maga alá húzva. Szürke ruhája gyűröttnek tűnt, mintha elszundított volna. Sinclair már épp rá akart förmedni, hogy mi a fenét keres a szobájában, amikor meglátta Bertie arckifejezését. Mosolytalanul nézett fel rá, és Sinclairnek elfacsarodott a szíve a szomorúságtól, ami a nő arcára volt írva. A férfi visszaült a kerevetre, s közben a kisasztalra tette a whiskyspoharat, amelytől ragadt a keze. – Bertie, mi történt? – kérdezte. A kék szempár könnyes volt, de nemcsak szomorúságot, hanem valami mélyről fakadó dühöt is látott benne. – Valamit el kell mondanom – kezdte Bertie. – Valamit, ami ma történt. – A gyerekekkel? – kérdezte Sinclair riadtan. Az nem lehet, hiszen Peter nyugodtan fogadta, sőt szinte vidáman, és Macaulay sem várta az ajtóban, hogy bejelentsen bármilyen rossz hírt. – Nem, nem – felelte Bertie sietve. – Ők jól vannak. Már le is feküdtek. Jól elfáradtak, tegnap későn feküdtek le, és a ma délután nagyot játszottak a parkban. – Akkor, mi az? – türelmetlenkedett Sinclair. Bertie szokásától eltérően nagyon rosszkedvűnek tűnt. – Csak nem az apja jött bajt keverni? – Jaj, nem! Apám egy lusta tuskó. Nem fog keresztülutazni a városon miattam. Jeffrey-ről van szó. Sinclair homlokán összefutottak a ráncok – Jeffrey? Az meg ki a fene? – Azt hiszi, szerelmes belém. De csak azért akarja az apámnál elérni, hogy feleségül adjon hozzá, mert kell neki valaki, aki kimossa a gatyáit. – Bertie! – Sinclair nagyot sóhajtott. – Elmondaná, mi az ördögről beszél? A nő felült, s közben hátrasimított egy tincset, amely kiszabadult a hajfonatából. – Jeffrey-ről beszélek meg arról, amit ma mondott nekem. Az egy gazember, egy bűnöző. Nagypofájú, de az nem mindig hencegés nála. Veszélyes alak. – Hencegés? – kérdezte Sinclair, igyekezve a nő szavaira figyelni, nem pedig a kóbor tincsre, amely még vonzóbbá tette az arcát. – Mármint hazudik? Miket? – Hogy miket akar vagy fog csinálni. Néha csak üres fenyegetőzés, amit mond, de van, hogy nem.

Bertie elhallgatott, és megnedvesítette az ajkait, amitől vörösek és kívánatosak lettek. Sinclair teste megfeszült. – Bertie! Megtenné, hogy a lényegre tér? – Azt mondom! Jeffrey a lényeg. – A nő arca szokatlanul sápadt volt, a szeme a félhomályban beesettnek tűnt. – Azt mondta, hogy ha nem megyek vele haza, akkor a haverjaival idejön, és kipucolják a házát, sőt elrabolják a gyerekeit, és váltságdíjat kérnek értük. Én persze figyelmeztettem, hogy Andrew-tól majd megkapja a magáét, csak próbálja meg. Ma sikerült elküldenem Jeffrey-t, de azt hiszem, igazából az épp arra járó nagydarab rendőr miatt hagyott ott. De visszajön. Iszonyúan félek, hogy mit fog csinálni. Sinclairben fokozatosan ment fel a pumpa. – Nem fog csinálni semmit! Gondoskodom róla, hogy ne tehessen semmit. – Ne becsülje le! Képes volt eljönni egészen a Hyde Parkig, ahol épp egyedül voltam Cattel és Andrew-val. Hál’ istennek nem próbálkozott semmivel, de a haverjaival erősnek hiszi magát. Megteszi, amivel fenyegetett. – Hacsak maga nem megy vissza hozzá? – Sinclair egyre dühösebb lett. – Mi az ördögnek menne? Az az ember nem fogja meghálálni, sőt folytatja majd a zaklatást, és még durvább fenyegetéssel áll elő, ha újra el akarná hagyni. – Izgatottan talpra szökkent. – Az ilyen erőszakos emberek sosem hagyják abba, Bertie! Addig zsarnokoskodnak, amíg az áldozatuk fel nem áll, és arcul nem köpi őket. – Sinclair az ujjaival böködött Bertie felé, így adva nyomatékot minden egyes szavának. A nő értetlenül nézett rá, de nem látszott ijedtnek. Legalábbis tőle nem félt. – Na, én aztán nem fogom hagyni, hogy maga itt hagyjon, és visszamenjen hozzá, ha ennyire veszélyes egy alak. Maga itt marad, és segít nekem ebben a dologban, és akinek ez nem tetszik, az mehet a pokolba! A világ forogni kezdett Sinclair körül, a levegő egyre fogyott. Érezte, hogy Bertie feláll, és mellé lép, a szoknyája kellemes suhogó hang kíséretében súrolta a lábát. – Történt ma valami más is, igaz? – kérdezte Bertie aggódva. – Maga is ugyanolyan zaklatott, mint én, de nem Jeffrey miatt. Nem ugyanarról beszélünk, ugye? – Én az átkozott sógoromról beszélek. Istenem, Bertie! Mi lesz, ha igazat mond, és elveszi tőlem őket?

Sinclair levegő után kapkodott. Már kisgyerekkora óta előfordult ez vele. Ha valami túl sok volt neki, egy vasabroncs kezdte szorítani a mellkasát, míg képtelen volt már lélegezni. Megtanulta leplezni a betegségét, különösen katonaként. Elsajátított pár gyakorlatot, amikkel vissza tudta szorítani a rohamokat. Amikor Daisy elment, Sinclair egy évig szinte alig tudott normálisan lélegezni. Nagy erőfeszítéssel sikerült újra visszaszereznie az uralmat a teste fölött, és a rohamok később aligalig jelentkeztek. Mostanáig – egészen pontosan addig, amíg nem találkozott Bertie-vel. A nő Sinclair kezéért nyúlt. Meleg ujjait az ő jéghideg ujjai köré fonta. Az érintése áthatolt a görcsön, és Sinclair hörögve szívta be a levegőt a tüdejébe. – Jól van? – Bertie segített egy lépést hátralépni a kerevetig. – Üljünk le! Mondja el, mi történt! Miféle sógor? A lordot mondja, akinek a lovai vannak? – Mi? – Sinclair kényszerítette magát, hogy még egy nagy levegőt vegyen, miközben leültek a kerevetre. – Nem! Nem Cameront mondom. A feleségem bátyjáról beszélek, Edwardról. Írt egy levelet. – Sinclair megtapintotta a mellényzsebét, amelyben megzördült a papírlap. Várnia kellett, amíg már képes volt rendesen lélegezni, hogy összefüggő mondatokban tudjon beszélni. – Egy nagyon rémes levelet. Edward sosem szeretett. Féltékeny volt, mert elvettem tőle Daisyt. Épp Rómában töltöttem a szabadságomat, amikor megismerkedtünk, s alig két hétre rá összeházasodtunk. Edward soha nem bocsátott meg se Daisynek, se nekem. De különösen nekem nem. Most jogi úton próbálja elérni, hogy ő lehessen Cat és Andrew gyámja. Azt mondja, sejti, hogy nem lesz egyszerű menet, de ennyit megtehet szegény Maggie fiáért és lányáért. Bertie rémülten hallgatta Sinclair szavait. – És ezt megteheti? Sinclair újra érezte a szorítást a mellkasában, de ezúttal úrrá lett a rohamon. A kilégzésre összpontosított, és hagyta, hogy tüdeje saját erejéből szivattyúzza be a levegőt. – Van rá lehetősége. Ilyen esetben az apa teljes jogú gondviselője a gyermekeknek, de ha Edward a bíróság elé viszi az ügyet azzal, hogy én alkalmatlan vagyok a feladatra, és a gyerekeknek jobb lenne, ha vele és a feleségével élnének tovább… Istenem, Bertie! El tudná érni!

– Engem a törvény kötelezett, hogy apámmal maradjak, amikor az anyám meghalt – mondta Bertie. – Pedig ő aztán rémes alak. Sinclair a fejét rázta. – Edwardnak sok pénze van és magas kapcsolatai, nagy befolyása. Mégis több pénzre vágyik, ez az egyik oka, hogy az a nyomorult rám szállt. Ha ő nevelheti fel, ő formálhatja Andrew-t, akkor, ha a fiam nagykorú lesz, Edward odatarthatja a markát elé. – Sinclair megdörzsölte az arcát. Már könnyebben vette a levegőt, de a szívébe üresség költözött. – És mi van, ha Edwardnak igaza van? Nézzen csak rám! Kész roncs vagyok. Miféle apa voltam én? A gyerekeim olyanok, mint az ördögök. Szeretem őket, de nem vagyok vak. Ha talán többet foglalkoztam volna velük, Andrew nem lenne ilyen vad, és Cat sem… zárkózna magába. Sinclair észrevette, hogy Bertie egészen közel ül hozzá, a nő szoknyája meleg takaróként fedi a combját. – Jobb lesz, ha itt most abbahagyja, Mr. McBride – csattant fel szikrázó szemekkel Bertie. – Maga egy tökéletesen megfelelő apa. Először is, nem veri őket. Szép házban neveli őket, és mindent megad nekik, még tanulhatnak is. Vagy legalábbis megpróbálja taníttatni őket. Nekem ilyesmi nem jutott. Ez az Edward nem mondhatja, hogy maga rosszul bánik velük, mert nem bánik rosszul! Ezt én pontosan látom. Maga ismeri a jogot. Tudom, hogy képes lesöpörni a vádakat. A nő bizalma éppoly jólesett Sinclairnek, mint az érintése. – Ügyvéd vagyok – szólalt meg Sinclair. – Védőügyvéd, nem jogtanácsos. A jogi finomságokhoz én nem értek. – Most miről beszél? – csattant fel Bertie. – A tárgyalóteremben mindenkinek meg tudja mondani, mi a helyes és mi a rossz. Sinclair legszívesebben elnevette volna magát. – Aranyom! Ismertem én elég ügyvédet, akik életükben nem lapoztak fel egyetlen jogi könyvet sem. Az ilyenek az ügyvédjelöltjeikkel végeztetik ezt a munkát. A jó ügyvédnek nem kell más, csak nagy adag elszántság, meggyőző fellépés, és hogy elég tökös gyerek legyen. Bertie elvigyorodott. Sinclair máris jobban érezte magát a megingathatatlan bizalom láttán. Bertie visszaadta neki a reményt, és már a levegőt is könnyebben vette. Ha Edward harcot akar, akkor harcolni fog.

Ekkor azonban Bertie arcáról lehervadt a vigyor. – Csakhogy, ha a sógora kiszimatolja, hogy nem vagyok hivatásos nevelőnő, azt is felhasználja majd maga ellen, nem igaz? A nő átható tekintetéből sütött, hogy tudja, sajnos igaza van! Sinclair megszorította a nő kezét, amely pici volt és törékeny, ugyanakkor erős is. Ezek az ujjak halászták ki a zsebéből az óráját anélkül, hogy észrevette volna. Bertie keze nagyon is formás volt, a bőre talán kicsit durva a sok kétkezi munkától, de Sinclair ezt sem bánta. Az ajkához emelte Bertie kezét, és megcsókolta az ujjai hegyét. Tegnap éjjel a szájába is vette ezeket az ujjakat! Erősen spicces volt, utálta saját magát, de szüksége volt a nőre. Annyira vágyott rá, hogy valamijét megízlelje, s aztán már képtelen volt megálljt parancsolni magának. – Nos, majd gondoskodunk róla, hogy Edward ne tudja meg – mondta Sinclair. – Catnek és Andrew-nak szükségük van magára, és én sem tudom végigcsinálni ezt maga nélkül. – Újabb gyöngéd csókot lehelt Bertie ujjaira. – Beborult az ég fölöttem, Bertie! De egy icipici fénysugár mintha áttörné ezt a sötétséget. Minden éjjel ott pislákol a fejem fölött, a gyerekszobában, s maga vigyáz rá. – Két hatalmas tenyere közé szorította a nő kezét, s ismét magába szívta a melegségét. – Kérem, Bertie, ne hagyja kialudni ezt a fényt! Bertie sokáig nézte a férfit, s lassan nyelt egyet. Sinclair tudta, hogy sokat kér tôle – és nem ez az első kérése, amióta London sötét sikátoraiban a nyomában loholt, hogy visszavegye tőle az óráját. Ma reggel még nagy erkölcsösen azt hitte, képes lesz elküldeni Bertie-t, nehogy olyasmit akarjon elvenni, amire gondolnia sem szabadna. Most estére már rájött, hogy erkölcsösnek tűnő kiállása hazugság volt. Azt akarta, hogy Bertie itt maradjon, hiszen szüksége volt rá. Képtelen lett volna hagyni, hogy kisétáljon az életéből, még ha a világ ferde szemmel néz is majd rá. Végre megjelent a jól ismert mosoly Bertie arcán. Ő is megfogta Sinclair kézfejét, majd ujjaikat összefűzték, s Bertie sötétkék szemével megkereste Sinclair tekintetét. – Rendben – mondta. – Meggyőzött. Körbebástyázzuk magunkat, és én leszek London legtökéletesebb nevelőnője. Együtt nézünk velük szembe, igaz? ***

Könnyű azt mondani! – gondolta Bertie másnap reggel. Tudta, hogy választékos modorú, olvasott hölggyé kell válnia, akire valóban joggal bízzák a McBride gyerekek nevelését. S ez Bertie Frasier számára nem épp könnyű feladat. Valahogy ki kell fundálnia, hogyan éri el mindezt. Bertie azonban eltökélte, hogy senki nem fogja elorozni ezt a két gyereket Mr. McBride-tól, legalábbis amíg módja van tenni ellene. Bertie egy ideje, közvetlenül reggeli után, amikor Cat és Andrew búcsút intett az apjuknak, kivitte a gyerekeket a levegőre. Azt tapasztalta, hogy ilyenkor sokkal könnyebb őket egy könyv vagy más feladat mellé leültetni. Az előtte alkalmazott nevelőnők előbb elvégeztettek a gyerekekkel bizonyos mennyiségű gyakorlást, s csak utána mehettek ki, de mint látszik, annak nem sok eredménye lett. Ma reggel Sinclair Jeffrey fenyegetőzésére való tekintettel megparancsolta Macaulay-nak, hogy mindenhova kísérje el Bertie-t és a gyerekeket, aminek Bertie örült is. Noha Macaulay jelenlétében még mindig feszültnek érezte magát, Bertie biztos volta abban, hogy Jeffrey nem mer majd egy ilyen skót szoknyás óriásba belekötni. Macaulay a maga hallgatag módján ügetett a nyomukban, Bertie mégsem tudott egészen megfeledkezni a jelenlétéről. Mert azért be kell vallani, hogy az inas meglehetősen ijesztő jelenség volt. A férfi éles szemmel vizslatott körül mindvégig, amíg a gyerekek játszottak – Andrew futkosott, Cat pedig egy pad szélén ülve megint írogatott valamit a könyvébe. Macaulay reggel óta meg sem szólalt, így amikor megköszörülte a torkát, a hatalmas test legmélyéből feltörő hang úgy hatott a park csöndjében, mintha egy tűzhányó készült volna kitörni. Bertie ijedtében felugrott, de Macaulay – éles tekintetét a nőre szegezve – beszélni kezdett. – Nem szépítem a dolgot, kislány – kezdte szokott nyers modorában. – Láttam Mr. McBride-ot az estély után, az emeleten, amikor megcsókolta.

Tizenegyedik fejezet Bertie úgy elvörösödött, mint akit leforráztak. Macaulay le nem vette róla a szemét, figyelte, le meri-e tagadni Bertie, hogy Sinclair karjaiban volt, de persze ő képtelen lett volna rá. – Nem csókolóztunk… – kezdte gyorsan Bertie, aztán elhallgatott. Sokkal kínosabb az, amit valójában csinált Mr. McBride. Azt nem is lehet elmondani. – Na és, ha megcsókolt? Macaulay továbbra is szúrós szemmel nézte a lányt. Hatalmas alakja valahogy nem illett ebbe a nagy műgonddal cicomázott parkba. Bertie inkább a dimbes-dombos, tág felföldi mezőket járó kirándulóként tudta volna elképzelni, skót szoknyája reng, ahogy nagyokat lép, s haját a vad skóciai szél borzolja. – Nem hányok a maga szemére semmit, kisasszony – folytatta Macaulay. – Meg kell neki bocsátania. Bertie álla majd’ leesett e váratlan fordulat hallatán. Biztos volt benne, hogy Macaulay erkölcsi prédikációt akar tartani neki, de nem! – Meg kell bocsátanom neki? – Úgy! Szegény már nagyon rég nem önmaga… jó rég, bizony! Bertie nagy levegőt vett, és próbált magához térni meglepetéséből. – Nyilván úgy érti, hogy amióta elveszítette a feleségét – mondta. Aztán elérzékenyülve folytatta. – Mind a hármuknak nehéz volt, nem igaz? – Úgy, úgy, kislány. Ebben a házban sok ideje a bánat az úr. – Macaulay a fejét ingatta. – Pedig Sinclair úr jó ember, még ha néha vad dolgokat is tesz. – Vad lenne? – kérdezte Bertie újabb meglepetésében. – Pedig hát minden reggel munkába megy, mint egy tisztességes családapa! – Ó, hát mostanában már igen. De én a hadseregben a tisztiszolgája voltam. Afrika szörnyű vidékeire vezényeltek bennünket, ahol elsorvad az ember. A beosztottai mindenkinél jobban tisztelték, tűzbe mentek volna érte. De a szolgálaton kívül, húúú. – Macaulay tekintete elrévedt, és megtelt odaadással. – Imádott whiskyzni Mr. McBride, és mindenféle csínyeket tett, főleg a seggfej angol tisztekkel. Bolondot csinált belőlük, de sosem büntették meg, mert kiváló katona volt. Tisztnek sem volt utolsó. Csatában is a legkiválóbb, az embereit mindig hazahozta.

Bertie csak úgy szívta magába az információkat. Mrs. Hill mesélt pár dolgot, de ez volt az első eset, hogy Sinclair múltjáról hallott valamit. – De ha olyan remek katona volt, miért hagyta ott a hadsereget? – Mer’ megismerte a feleségét. – Macaulay Andrew-t figyelte közben, aki kövekből akadálypályát épített, és azokat ugrálta át. Miss Margaret csinos teremtés volt. Caitriona kisasszony nagyon hasonlít rá. – Láttam a fényképét – mondta Bertie. A gyerekszoba komódjának tetején az egyik keretből ő mosolygott. A kép már elszürkült, és foltos is volt, de így is látta Bertie, hogy egy igen bájos nőt ábrázol. – Ugye, Mr. McBride nagyon szerette őt? – Úgy, ahogy mondja, kislány. Lemondott a századosi rangjáról, s beállt ügyvédnek Londonban… a nagybátyja ott ügyvédkedett, úgyhogy könnyen felvették. Miss Margaret folyton biztatta, így aztán gyorsan haladt a szamárlétrán. Még sokra viheti…, nem csodálkoznék, ha hamarosan vezető ügyvéd lenne belőle. Már gyakornokként is nevet szerzett magának, úgyhogy gyorsan megkapta a selyemtalárt. Mrs. McBride-dal nagyon szép pár voltak, mindenki szerette őket. Bertie szíve összeszorult, mert pontosan tudta, hogy Mrs. McBride volt az eszményi nő. – Csakhogy meghalt az a szegény asszony. – Meg ám. – Macaulay halkabbra fogta. – Hosszú betegségbe esett, és a két kis poronty is majdnem vele ment. Azt hittük, a bánat elviszi Mr. McBride-ot is. Miss Margaretnek sikerült őt megszelídítenie, talán túlságosan is. Amikor az asszony meghalt, alig maradt valami élet Sinclair úrban. – Szinte semmi – mondta rá Bertie. A szíve is belesajdult, ahogy eszébe jutott a Sinclair szürke szemébe költöző szomorúság, mint aki arra vár, hogy valaki megmondja, miért is érdemes élnie. – Teljesen kiüresedett, úgy látom. – Mi vigyázunk rá – mondta Macaulay. – Mrs. Hill és én meg a többiek. Gondoskodunk róla, hogy rendben legyen, és ne váljon nagyon morózussá. Szeretnénk, ha ebben segítene nekünk. Bertie bólintott. – Segítek. – Naná! Végtére is ezért jött ide, vagy nem? Macaulay jóváhagyólag biccentett. – Mr. McBride nem hagyja el magát… viszi az ügyeit, és a nőknek sem mond nemet…, de a szívét magával vitte a felesége. – Macaulay tekintete ismét szúróssá vált. – Ezt sose feledje!

– Persze! – nyögte Bertie, s összeszorult a szíve. – Nem felejtem el. *** A házba visszatérve Bertie megtartotta a szokásos órákat a gyerekeknek – Nagy-Britannia történelme, példák a matematikakönyvből, francia nyelvlecke. Bertie élvezte a történelmet, matematikából jól boldogult, a franciaórát viszont átengedte Catnek. Amíg a gyerekek írtak és olvastak, Bertie végiggondolta, amit Macaulay-tól hallott, és a torkában egy kisebb gombóc gyűlt össze. Még mindig érezte a bizsergést, amely előző este a dolgozószobában járta át, amikor Sinclair a tenyerébe fogta az ő kezét, s az azt megelőző éjjel is, miközben a férfi a szájába vette az ujjait. Bertie úgy érezte, különleges helyet tölt be Sinclair életében: ő az, akit a férfi kiválasztott arra, hogy megossza vele a gondjait. Beborult az ég fölöttem, Bertie! De egy icipici fénysugár mintha áttörné ezt a sötétséget. Minden éjjel ott pislákol a fejem fölött, a gyerekszobában, s maga vigyáz rá. Aztán ma Macaulay szavai: A nőknek sem mond nemet…, de a szívét magával vitte a felesége. Ezt sose feledje! A fene egye meg! Ebéd után, amikor Cat és Andrew szundikáltak – vagy legalábbis úgy tettek, amíg Bertie ki nem lépett az ajtón –, Mrs. Hill üzent Bertie-nek, hogy beszélni szeretne vele, és az első emeleti könyvtárszobában várja. Amikor Bertie belépett a félhomályos helyiségbe, Mrs. Hillt szokásos komor fekete ruhájában, a mennyezetig érő könyvespolcok sora előtt találta. – A nevelőnőnek ismernie kell mindent, amit meg akar tanítani a rábízott gyermekeknek – kezdte a házvezetőnő. – Tudom, hogy hasznos dolog Mangnall{7} kérdéseit és válaszait betéve tudni, de egy megalapozott tudásba senki sem tud belekötni. És, kedvesem, ha szeretné kiművelni magát, erre a legjobb lehetőséget itt találja – mutatott körbe Mrs. Hill teátrális mozdulattal a zsúfolt könyvespolcokon. Bertie végigpillantott a vastag gerincű, bőrkötéses kötetek mennyezetig érő, tömött sorain, és felnyögött. – Azt akarja, hogy ezeket itt mind elolvassam? Megőrült? Erre az egész hátralevő életem se lenne elég! – A szükség nagy úr! – közölte ellentmondást nem tűrő hangon Mrs. Hill. – Mr. McBride sógora, Mr. Edward Davies el akarja orozni tőlünk a

két kis drágánkat, és ezt nem hagyhatjuk! Ha el akarja hitetni vele, hogy maga igazi nevelőnő, és ehhez végig kell rágnia magát az összes itteni könyvön, én bizony itt fogok strázsálni, amíg nem végez velük! – Atyaég! – Bertie lassan körbefordulva még egyszer végigmérte a polcsorokat, és úgy érezte, mintha a könyvek vitustáncot járnának a szeme előtt. – De mi van akkor, ha egy szót se értek belőlük? – Mit számít az? Elég, ha Mr. Edward közelében olykor elejt egy-egy olyan megjegyzést, hogy Amint azt Carlyle-tól tudjuk… vagy Hérodotosz ókori Egyiptomról vallott nézetei… Bertie összeszűkült szemmel nézett a házvezetőnőre. – Csak nem azt akarja mondani, Mrs. Hill, hogy maga tudja, mi van ezekben a könyvekben? – Természetesen nem tudom – felelte Mrs. Hill szégyenkezés nélkül. – Csakhogy én nem is akarok úgy tenni mások előtt, mintha nevelőnő volnék, igaz-e? – Én sem tettetem, hogy az lennék – vágott vissza Bertie. – Én már nevelőnő vagyok. – Nos, lányom, akkor adjon bele mindent, amit csak tud! Őszintén mondom, ki nem állhatom szegény megboldogult Mrs. McBride bátyját. Biztosan az lenne az első dolga, hogy Andrew-t elküldené valami rideg észak-angliai bentlakásos iskolába. Naponta háromszor zabkását enne, és egy szűk szobában vacoghatna egymaga, mert azt mondják, ettől lesz férfi belőle. Bertie nem tudta elképzelni Andrew-t egy szűk szobában bezárva. A fiú biztosan kifundálná, hogyan nyissa ki a zárat, vagy kimászna az ablakon. De azért értette Mrs. Hill mondandójának a lényegét. – És Cattel mi tenne? – kérdezte Bertie. Caitrionának egyáltalán nem tenne jót, ha egy hideg szobában magára maradna. Andrew legalább mindig kimutatja az érzelmeit, de Cat mélyen magába zárkózik, és nem lehet megközelíteni. Nagyon nem lenne neki jó, ha olyan helyre zárnák, ahol nem venné körül szeretet és melegség, nem értenék meg őt, és nem gondoskodnának róla. – Cat nyilván Mr. Davies otthonában kapna nevelést – felelte Mrs. Hill remegő orrcimpákkal. – Ott egy nevelőnő mindenféle badarságokkal tömné a fejét, mint például, hogy egy igazi úrihölgy ne beszéljen hangosan, és legyen olyan gyönge nádszál, aki még egy teáscsészét is alig

bír felemelni. Aztán elküldenék valami úrilányképzőbe, hogy végérvényesen tönkretegyék! – Mrs. Hill összeszorított szájjal elhallgatott, tekintete izzott. Bertie-t magával ragadta az asszony szenvedélyes kitörése. – Nos, akkor – húzta ki magát Bertie – jobb lesz, ha nekilátok az olvasásnak. Jól mondom? – Jól – mondta Mrs. Hill, és látszott, hogy rendkívül hálás. – Köszönöm, kedvesem! – Nincs mit – közölte Bertie, majd még egyszer végigfuttatta a szemét a sok-sok könyvön. – Van egy ötletem! *** Sinclair aznap este hétkor végzett az irodájában, és hazafelé beugrott meglátogatni Lloyd Fellows főfelügyelőt Pimlico negyedbeli, kényelmes otthonában. A főfelügyelő a Mackenzie-klán egyik tagja volt – Sinclair nővére ebbe a családba hazásodott be –, ugyanakkor vele mégsem érezte magát kényelmetlenül Sinclair. Bár Fellows, aki csak féltestvére volt a Mackenzie-fivéreknek, az East End proletárnegyedében nőtt föl, Sinclairt pedig nagy tiszteletnek örvendő bátyja nevelte, ők ketten mégis hasonlítottak abban, hogy kemény munkájuknak és makacsságuknak köszönhetően jutottak egyre feljebb a pályájukon. Ráadásul mindketten a törvény szolgái voltak. Fellows elkapta a törvényszegőket, Sinclair pedig segített rács mögé juttatni azokat. Kölcsönösen tisztelték egymást, ugyanakkor ironikusnak tartották, hogy immár a botrányairól elhíresült Mackenzie családhoz tartoznak. Fellows nemrégiben nősült, egy earl legfiatalabb lányát, Lady Louisa Scrantont vette feleségül. Louisa nővére, Isabella viszont egy Mackenzie, a festő Lord Mac neje lett. Louisa kedvesen, mosolyogva fogadta Sinclairt, és arcon csókolta. A lámpafényben csillogott halványvörös haja, és a köntöse nem rejtette már el gömbölyödő pocakját – Louisa tavaszra várta első gyermeküket. – Úgy örülök, hogy látlak, Sinclair! – köszöntette sógorát. – Hogy van a kis Cat és Andrew? – A kis Cat és Andrew köszöni szépen, jól van – felelte Sinclair, miközben várta, hogy Louisa helyet foglaljon. Ő maga csak ezután ült le a székre, amellyel az asszony kínálta. – Van egy új nevelőnőjük, akit

megkedveltek, így aztán az elmúlt pár napban viszonylag épségben maradt a házam. – Ó, igen, az új nevelőnő… – pillantott föl Louisa ravaszkás mosollyal. – Eleanor már mesélt róla. Sinclair csak pislogott, bár igazából semmi meglepő nem volt abban, hogy Louisa már tudott Bertie-ről. – A hír gyorsan terjed, igaz-e? – A Mackenzie családban? – villantott újabb mosolyt Louisa, miközben teát töltött a vendégnek. – Mit gondoltál? Hart inasától Beth mosogatólányáig mindenki hallotta már, hogy fölvettél egy fiatal nevelőnőt, aki bájos cockney-akcentussal beszél. – Akkor nincs értelme tagadnom – vette át a tele csészét Sinclair az asszonytól. – Látogatásom egyik oka éppen az – fordult most Fellowshoz –, hogy meg szeretnélek kérni, segíts neki valamiben. Fel kellene derítened a rokonságát, és távol kellene tartanod őket tőle. Különösen egy Jeffrey nevű alakot, ez a gengszter ugyanis a lány udvarlójának szerepében tetszeleg. Louisa szemöldöke magasra szaladt. – Gengszter? Ez rosszat sejtet. Veszélyt jelenthet a lányra? – Pont azt szeretném, ha nem jelentene veszélyt, se a gyerekekre, se Bertie-re… akarom mondani, Frasier kisasszonyra. Louisa figyelmét nem kerülte el a nyelvbotlás. Közelebbről szemügyre vette Sinclairt. – Nagyon bájos teremtés, ahogy Eleanortól hallom. Sinclair elvörösödött, mire Louisa ismét rámosolygott, miközben szájához emelte a csészéjét. Fellows nem találta mókásnak a helyzetet, viszont osztotta a felesége által megfogalmazott aggodalmat. – Nem jöttél volna el hozzám, ha a pasas nem jelente veszélyt – szólalt meg. – Azt tanácsolom, hogy a gyerekek és a nevelőnő is maradjanak a ház közelében, vagy legalábbis nélküled ne menjenek sehova. – Potosan ezért vagyok itt – mondta Sinclair. – Macaulay szemmel tartja a családomat, de én meg akarom találni azt az embert, és figyelmeztetni akarom, hogy álljon le. – Sinclair kortyolt egyet a teájából. – És itt vannak ezek a levelek is… Fellows szeme összeszűkült. – Megint kaptál egyet? – Igen. Olyan, mint a többi. Tele célozgatásokkal. – Hadd lássam! – nyújtotta a kezét Fellows.

Sinclair megrázta a fejét, maga elé idézve a levelet, amelyet a dolgozószobájában a kis ládikába rejtett. – Elégettem – hazudta. Fellows rosszallóan felhorkant. – Ezt nem lett volna szabad! – Hidd el, hogy ugyanolyan volt, mint az eddigiek. Csupa nagy betűkkel írva, mintha vonalzó mellett húzta volna a betűk szárát. A papír közönséges, naponta százak vesznek ilyet maguknak. És ugyanaz a marhaság arról, hogy tönkre akar tenni. Van már bármiféle sejtésed? Fellows mérgesen dőlt hátra. – Semmi. És ez mérhetetlenül bosszant! – Lloyd nem szereti a talányokat – szólt közbe Louisa. Ujjai kecsesen fogták a törékeny teáscsészét. Annyira ellentétes két ember ült Sinclairrel szemben, Fellows és Louisa! A férfi magas és robusztus alkatú, az asszony porcelán finomságú. – De a végén megfejti ezt, biztos vagyok benne – tette hozzá Louisa. Fellows szigorú pillantást akart vetni a feleségére, de odaadó szeretet áradt a tekintetéből, amely az asszony arcáról annak kerek hasára siklott, ahol első gyermekük növekedett. Ez a kemény férfi Sinclair szeme előtt lágyult el. – A feleségem feltétlenül bízik a képességeimben – mondta Fellows mosolyogva. – Nos, összeállítottam azoknak a nőknek és férfiaknak a listáját, akik neheztelnek rád. Sajnos, a lista elég hosszú. Sinclair bólintott. Nem volt meglepve. – Az elmúlt években jó pár bűnöző elítéléséről gondoskodtam. Volt köztük hamisító és csaló, de erőszakos rabló, sőt gyilkos is. Akármelyikük lehet a levelek írója, vagy bármelyik családtagjuk. Pöröly McBride sok ellenséget szerzett. – Szúrós tekintettel fordult Louisa felé. – Kedvesem! Megkérnélek, hogy ez az eset ne kapjon szárnyra a Mackenzie-klánban! Nem szeretném, ha Cat és Andrew fülébe jutna a dolog. Louisa egyetértően bólintott. – Tökéletesen megértelek. Biztos vagyok benne, hogy Lloyd hamarosan megoldja az ügyet. Fellows a teáscsésze fölött Sinclairre fintorgott. Mivel Louisát annak idején, amikor bűncselekménnyel vádolták, Fellows kisegítette, az asszony szentül hiszi, hogy a férje bárkin tud segíteni. Amúgy nem tévedett – a főfelügyelő általában elkapta a tetteseket. Csakhogy ezeknek a leveleknek a szerzője homályba burkolózva dolgozik, onnan manipulálja az eseményeket. Ez a bűnözők legrosszabb fajtája: lesből tör mások életére, hogy tönkretegye őket. Sinclair

könnyedén elboldogul az olyan szemből támadó, öklét rázó fickókkal, amilyen Jeffrey, de még Edward is nyíltan közölte, mit akar, így fel tudja venni vele a harcot. Fellows biccentett, és a két férfi összenézett. Szavak nélkül is értették egymást. – Rajta leszek az ügyön – szögezte le végül Fellows. *** Bertie kiszaladt az előcsarnokba, amint meghallotta a bejárati ajtó csapódását. Cat és Andew már aludt, régen besötétedett. Sinclair ma nagyon későn ért haza a munkából, s Bertie emiatt aggódott, de próbálta azzal nyugtatni magát, hogy Richards sem tért haza, vagyis a rettenthetetlen kocsis vigyáz a gazdájára. A földszinten Sinclair Peter kezébe adta a kabátját és egyéb holmiját, ahogy mindennap tette, mégsem a szokványos jelenet zajlott odalent. Sinclair a földszinti társalgóba ment, nem az emeleti dolgozószoba felé indult. Bertie fölmarkolta szürke ruhája szoknyáját, és lesietett a lépcsőn. Leérve elhaladt Macaulay mellett, aki figyelmeztető pillantást vetett Bertie-re, de nem állta útját. Sinclair épp a pohárszéknél állt, és whiskyt töltött magának, amikor Bertie belépett a szobába. A zsúfolt dolgozószobával ellentétben, a földszinti társalgóban szinte alig volt bútor. Mrs. Hill szerint egy mayfairi házban ez elég szokatlan, mert rendszerint a szalont mindenféle apró régiségekkel és növényekkel szokás telepakolni, de Sinclair szerette, ha a vendégei kényelmesen sétálgathatnak nála. – Hol az ördögben volt? – támadt a férfinak Bertie. A szíve hevesen kalapált örömében, hogy Sinclairt épségben látja viszont. Sinclair hirtelen sarkon fordult. Már lehámozta magáról a gallérját, és most kilátszott napbarnított nyaka. Mogorván nézett Bertie-re, majd nagyot kortolt a whiskyből, mielőtt válaszolt volna neki. – Barátokat látogattam meg, és ott marasztaltak teára. Bertie leengedte karba font kezét. – Bocsásson meg! Nem akartam házsártos némberként viselkedni, de aggódtam magáért. Sinclair kurta biccentéssel nyugtázta Bertie szavait. – Tudom, hogy aggódik Jeffrey miatt, de ne tegye! Majd én elintézem őt. Bertie megrettent. Sinclair annyira magabiztosan mondta ezt, de fogalma sincs róla, kivel áll szemben! – Ó, igen? Elintézi? Ez a Jeffrey egy

ravasz bűnöző, még a barátai sem bíznak meg benne. Mindenféle trükköket vet be, és szívesen okoz fájdalmat az embereknek. – A barátaim jól tudnak bánni a fajtájával. Higgyen nekem! – Sinclair fölhajtotta a maradék italt, és visszafordult a pohárszékhez. Bertie megvárta, amíg a férfi leteszi a kezéből a poharat, aztán hatalmas léptekkel átugrott a szobán, és hátulról átkarolta Sinclairt. Hátrarántotta a férfit, és az egyik kezét annak torkára szorította, mintha kés lenne nála. – Nos? – Bertie a férfi fülébe lihegett, s igyekezett nem tudomást venni az ajkai közelében pomádétól csillogó, testmeleg hajtincsekről. – Jeffrey ezt tenné magával. Ha most ő állna itt, már rég elvágta volna a torkát. Ehhez mit szól?

Tizenkettedik fejezet Sinclair nem mozdult, teste megfeszült a lány karjai között. Bertie érezte a férfi kemény izmait s minden levegővételét. Ez az intimitásnak alig nevezhető közelség is úgy megszédítette Bertie-t, hogy majdnem elengedte Sinclairt. Egy szempillantással később Sinclair szétfeszítette a lány fogását, megperdítette Bertie-t a tengelye körül, és mielőtt felocsúdhatott volna, a legközelebbi falnak taszította. Két erős markát a nő nyakára szorította, de ujjai épp csak hozzáértek a bőréhez. Leheletében érződött a whisky szaga. – Én így bánok azokkal a férfiakkal, akik rám támadnak, Bertie. Nem kell aggódnia miattam. Meg tudom védeni magam. Két szürke szemét a lány nagyon közelről láthatta. Az íriszében világosabb szürke csíkok vibráltak, a szempillája ugyanolyan halványvörös volt, mint a haja, és kemény ajkai majdnem hozzáértek az övéhez. Ha Bertie most nem siklik ki ebből a helyzetből, akkor még valami bolondságot talál művelni, netán meg is csókolja a férfit. Bertie nagy levegőt vett, miközben úgy tett, mint aki megrettent. – Sajnálom! Én csak azt akartam… Ebben a pillanatban Sinclair elvette a nő nyakáról a kezét, és leengedte a talpára Bertie-t. – Elnézését kérem! Nem akartam megijeszteni… Bertie arrébb penderült, de nevetett. – Maga aztán könnyen levehető a lábáról! Ha egy bűnöző nyivákolni kezd, maga elnézést kér, és elengedi? – E szavak kíséretében Bertie felemelte a két kezét. Az egyikben Sinclair zsebkendőjét és az erszényét lóbálta, a másikban a férfi óráját, s diadalmasan vigyorgott. – Bertie, maga megveszekedett… – csattant fel Sinclair, s a nyitott ajtó felé nézett, majd odalépett, és becsukta. – Hogy az ördögbe csinálta? – Gyerekjáték volt! Ugye, mondtam, hogy kell valaki, aki vigyáz magára? Sinclair odalépett hozzá, de elismerő tekintetébe bosszúság is vegyült. – Mutassa meg, hogy vette el ezeket! Csak hogy tudjam, mire kell figyelnem. Bertie a férfi markába pottyantotta az órát, az erszényt és a zsebkendőt. – Nem volt nehéz dolgom. Maga a torkomra szorított markára figyelt, én meg közben a zsebébe csúsztattam az ujjaimat.

Sinclair visszatette a zsebébe a holmiját. – Ha jól értem, amíg én a támadóm leszorításával voltam elfoglalva, az illető szépen kirabolt? – Pontosan! Arra tanítottak, hogy minden összetűzésből nyertesen kerüljek ki, hogy valamit szerezzek közben. De ha csak egyszerűen elmennék maga mellett az utcán, akkor is könnyen elemelném valamijét. Mint amikor az óráját vettem el. – Úgy érti, amikor elbájolt? – kérdezte Sinclair. – Elbájolni? Én olyasmit nem tettem! – tiltakozott Bertie kipirult arccal. – Rám mosolygott, és szebb lett tőle a napom. – Sinclair hangja ellágyult. Azon a szürke napon pont egy mosolyra volt szükségem. Bertie szívében tűz gyúlt. – Akkor szerencsém volt. De meg tudtam volna úgy is csinálni, hogy észre sem vesz, ha az a fickó nem lök magának. Sinclair szeme megvillant. – Nem hiszek magának! Mutassa meg! – Rendben! Menjen a szoba másik végébe, aztán induljon el felém! Sinclair elbillentett fejjel nézte egy darabig, amitől Bertie vére forrni kezdett, aztán a férfi átsétált a szobán. A másik végében megfordult, és azonnal visszaindult, nem hagyva időt Bertie-nek, hogy felkészüljön. Sebaj! Bertie kényelmes járással haladt el Sinclair mellett, s úgy tett, mint aki észre sem veszi a másikat. A férfi az ablakig sétált, s ott megállt. – Nos? – kérdezte. – Forduljunk még egyet? – Nem szükséges. – Bertie felmutatott egy ezüst névjegytartót, amelyen megcsillant a lámpafény. – Ezt elvesztette, nem igaz? Sinclair szemöldöke összefutott. – A mindenségit! Hogy csinálta? – Elterelés. – Bertie odament a férfihoz, és visszaadta neki a tokot. – Tegye vissza a zsebébe! Sinclair visszapottyantotta a tokot a helyére. Bertie megint elsétált mellette, s a válla ezúttal is finoman hozzáért Sinclairhez. Egy olyan könnyed lökés, amit a tömegben észre sem vesz az ember. – No, látja? Maga kicsit elfordul, hogy helyet adjon – magyarázta Bertie a mozdulatot kimerevítve. – Az ütközés kissé kibillenti, s amíg az egyensúlyát próbálja visszaszerezni, én benyúlok a zsebébe, és kihalászom azt, amit elérek. – Bertie kihúzta a kezét a férfi zsebéből, s ismét ott volt benne a kártyatok. – Értem – mondta összeszűkült szemmel Sinclair. – Próbálja újra! Bertie vállat vont, visszaadta neki a tokot, és arrébb sétált. Amikor egymás felé haladva a szoba közepén találkoztak, Bertie kicsit

erőteljesebben lökte meg a férfit a vállával, miközben hozzáért annak csuklójához. Sinclair diadalmas nevetéssel ragadta meg Bertie kezét, és feszítette szét az ujjait. A tenyerében nem volt semmi. Viszont a másikban ott volt Sinclair erszénye, amit a nő vigyorogva mutatott fel. – Az ördög tegye, ahová akarja! – mordult fel Sinclair. Bertie visszaadta az erszényét. – Akár egy újszülött! Már mondtam, hogy elterelem a figyelmét. Sinclair még fogta Bertie csuklóját, s most közelebb rántotta a nőt magához. – Te kis pimasz… Amikor tekintete találkozott Bertie-ével, Sinclair elhallgatott. Szürke szeme megtelt vágyakozással. Bertie lélegzete elakadt, a nevetése is elfúlt. – A fenébe is, Bertie! – suttogta Sinclair, miközben egyre közelebb hajolt a nő arcához. Az utolsó hangok Bertie ajkát csiklandozták. A férfi meleg leheletétől Bertie megadta magát. Sinclair épp csak hozzáért, a csókja gyöngéd volt, meghazudtolva kezének erejét, amelyet a nő tarkójára csúsztatott, hogy magához vonja. Bertie úgy érezte, szinte lebeg Sinclair felé, ahogy lábujjhegyre állva kereste őt az ajkával. A férfi az alsó ajkát csókolta, s kissé meg is szívta. Bertie most is enyhe harapást érzett, mint amikor az ujjaival játszott a férfi, s a fájdalomszikra lángra lobbantotta a testét. Bedugta két kezét Sinclair felöltőjének ujjaiba, és a férfiba csimpaszkodott. Sinclair elhúzta a fejét, s kisimított egy hajtincset Bertie arcából. Félig lehunyt szeme füstösszürkén vibrált, arcán kipirult a bőr. Gyönyörű férfi volt, akit még az ifjúkori verekedésekből maradt pár heg sem csúfított el. Keze Bertie ingvállának felső gombjain matatott, az egyiket ki is gombolta. Bertie mozdulatlanná dermedt, levegőt sem mert venni, ahogy egyik gomb fordult ki a gomblyukból a másik után. – Túlságosan pedáns – mondta Sinclair, miközben érdes ujjaival Bertie nyakát simogatta. – A pedáns öltözet nem illik hozzád, Bertie! – Nevelőnő vagyok – lihegte Bertie. – Pedánsnak kell látszanom. Aprócska mosoly volt Sinclair válasza, de Bertie testét lángra lobbantotta. – Ha én venném a ruháidat, azok világos színűek és habosak lennének, s úgy lebegnének körülötted, mint a finom fátyolszövet. Bertie elképzelte magát, ahogy Eleanor lengő ruhájához hasonló lágy selyembe öltözve, pörögve távolodik Sinclairtől, és nevet. A férfi elkapná

a szoknyáját, megragadva visszahúzná őt magához, s közben sokat sejtetően nevetne. Most csak mosolygott, majd belenyalt a Bertie torka alatti kis gödörbe. *** Édes, édes asszonyi íz! Sinclair vére felforrósodott, ahogy Bertie mellkasa megemelkedett, amint hozzáért a bőréhez, s megnyílt a két keble közötti rés. Mámorító volt az illata. Édes, telt, ölelnivaló test, amelyhez szívesen simul a férfiember. Ugyanakkor minden olyan erős volt benne, olyan nő, akibe Sinclair belekapaszkodhat, mégis lágy és nőies, kívánatos és vágyakozó asszonyszemély. Sinclair megcsókolta Bertie nyakát. Maga volt a melegség. Amikor Bertie elcipelte őt a rejtekhelyére, ami normális esetben egy jégverem lett volna, meglehetősen forrónak tűnt. A nő melegsége átjárta egész testét, mint ahogy az otthonát is. Már rég nem érezte ilyen örömtelinek a hazatérést, mint mostanában. Bertie teste nagyon is kellemes volt, ahogy hozzásimult az övéhez, és a lehelete az arcát súrolta. Sinclair finoman szétnyitotta az ingváll nyakát, és megcsókolta Bertie lágyan domborodó melleit, amelyek kibuggyantak a fűző tetején. Bertie a férfi hajába túrt, majd erősebben belemarkolt, miközben hirtelen mélyre szívta a levegőt. Sinclair nyalogatta és csókolta a lány bőrét. A vágyakozás és az ártatlanság ízét érezte rajta. Aztán csókjaival egyre lejjebb haladt, a két melle közötti mélyedésig. Bertie egy merő tűz volt, amit Sinclair igyekezett magába szívni. Testét elöntötte a vágy, férfiassága keményen ágaskodott. Szerette volna kigombolni az ingvállat egész a nő derekáig, kifűzni a fűzőjét, és tenyerét a meztelen hátára szorítani. Ha most hanyatt döntené Bertie-t, mondjuk, itt, ebben a komor szalonban, vajon kielégülne tőle, csillapodna a vágya? Nem valószínű. Bertie nem olyan nő volt, mint a többiek. Pimaszul rávigyorogna, és Sinclair soha többé nem akarná elengedni. Sinclair újra belenyalt a nő két keble közé, érezte a sós izzadtságot a nyelvén, aztán felemelte a fejét, és szájon csókolta Bertie-t. Nem bírt betelni vele. Ágyékában lüktető vágyától hajtva majd’ felfalta a lányt. Amikor abbahagyta a csókot, Sinclair alig kapott levegőt, de nem bánta.

Tenyerét a nő vállára tette, és hüvelykujjával annak meztelen bőrét simogatta. – Bertie. – Már ez a név is olyan pimaszul hangzik! – Roberta. – Igen, így hívnak – suttogta Bertie csillogó szemmel. – Azt hiszem, vissza kellene gombolnunk a ruhádat. – Sinclair a homlokát Bertie-ének támasztotta. – De én nem akarom. Bertie arca felderült. – Mrs. Hill hanyatt esne, ha látna minket. Sinclair bólintott. Legszívesebben elnevette volna magát a gondolatra, hogy a méltóságteljes tartású Mrs. Hill hanyatt esik, de ettől legalább megtelt a tüdeje levegővel. Erősen kapaszkodott Bertie-be, mert úgy érezte, ha elengedi, ő fog a hátára kerülni. Bertie végigfuttatta az ujjait Sinclair arccsontján. – Jó ember vagy, Pöröly McBride. – Nem, nem vagyok jó. – Sinclair ismét átölelte Bertie-t. – Törvényszerető vagyok, mert annak kell lennem, de ettől még nem leszek jó ember. – Pedig az vagy, csak még nem tudod, mit kezdj ezzel. Sinclair félrefordította a fejét, és megcsókolta Bertie ujjainak a végét. – De tudom, hogy mit szeretnék kezdeni ezzel! – Végignyalta a nő mutatóujját. Kit érdekel, hogy kap-e levegőt? – Jó ember vagy, ha én mondom – közölte Bertie halkan. – Ne mondd, hogy nincs igazam! A rossz én vagyok. Loptam tőled, aztán hazáig követtelek, és itt maradtam, pedig nem lett volna szabad. Úgyhogy most megkönnyítem a dolgod. Bertie ujjait a férfi keze köré fonta, majd felemelve azt, megcsókolta Sinclair ujjait, s ezután finoman kibontakozott a szorításából. Sinclair ereiben lüktetett a vér, de amint Bertie elfordult tőle, és elindult kifelé, minden jegessé vált. – Hová az ördögbe mész? – kérdezte rekedt hangon Sinclair, s ismét érezte, hogy alig kap levegőt. Bertie gombolkozás közben hátrafordult. – Felmegyek a szobámba, mielőtt Mrs. Hill kioktatna. Sinclair köhögött, majd vett a mély lélegzetet. – Imádsz összezavarni, ugye? – Odalépett Bertie-hez, és erősen uralkodott magán, miközben nekiállt beszorítani a nő fűzőjét. – Gyerünk, akkor hozzuk rendbe a ruházatodat! Nem akarom, hogy Mrs. Hill nekedessen miattam. Bertie arcán lágy mosoly terült el. – Köszönöm!

Sinclair begombolta az utolsó gombot is, amely így végérvényesen eltakarta előle Bertie-t. Leheletfinom csókot nyomott a nő ajkára. Ha hevesebb lett volna a csók, Bertie most már hanyatt feküdne a padlón, és senkit nem érdekelne Mrs. Hill vagy akárki, aki be találna nyitni a szalonba. Sinclair eltökélten arrébb lépett, és kinyitotta Bertie-nek az ajtót. – Most menj! – mondta. – Jó éjt! – felelte Bertie. Kisurrant az ajtón, majd megfordult, és vigyorogva föltartotta Sinclair zsebkendőjét meg névjegytokját. A férfi megtapogatta a zsebeit. – Te nyavalyás! Bertie nevetve visszalépett s a férfi zsebébe csúsztatta az elvett tárgyakat. Meleg volt a keze, és Sinclair izgatónak találta, ahogyan végigsiklott a testén. Ő azonban nem ért a nőhöz. Bertie kipenderült az ajtón, elment, magával víve az összes melegséget. Sinclair nézte, ahogy felkapaszkodik az emeletre vezető lépcsőn, s a teste fájdalmasan feszült volt, és mindent átjárt a hideg az éjszakában. *** Másnap reggel Sinclair nagy lendülettel benyitott a könyvtárszobába, mire Bertie felpillantott a méretes könyvből, amelyet épp forgatott. Az előszobai fény glóriát vont a férfi feje köré, amitől aranylóan csillogott a haja. Úgy nézett ki, mint egy angyal a képes Bibliában, egy olyan nagy és erős arkangyal, amelyiktől megrettentek az emberek. – Mi a fene ez itt? – kérdezte Sinclair meglepetten. Andrew felelt a szokott módján, kiabálása tőrként hasított Bertie amúgy is lüktető fejébe. – Könyveket tanulmányozunk. – Igen? Mindannyian? Sinclair gyanakvó tekintettel mérte végig a könyvtárszobában gubbasztókat. Ott volt Cat, Andrew, Macaulay, Aoife, Peter, Mrs. Hill és a szakácsnő is, aki csak ritkán hagyja el a konyhát. Mind egy-egy könyv fölé görnyedtek a helyiség különböző szegleteiben. Bertie egy szalaggal jelölte meg a helyet, ahol az angol polgárháborúról szóló könyvben tartott, majd becsukta a kötetet, és fölállt. – Az én ötletem volt. Rájuk ne haragudjon! Sinclair háza népe egyszerre pillantott föl a könyvekből, csak Cat és a szakácsnő folytatta az olvasást. Catnek a művészeti albumok tetszettek itt

a leginkább, a szakácsnő pedig a déli félgömb csillagképeiről bogarászott egy könyvben. Sinclair szúrós tekintete Bertie-n állapodott meg. Múlt éjjel gyöngéd volt, és mosolyogva tartotta a nőt erős karjaiban. Reggelre azonban visszaváltozott ügyvéddé, s úgy nézett rá, mintha Bertie a vádlottak padján ülne. – A maga ötlete? – dörögte a férfi. – Miféle ötletről beszél? – Hogy elhitessük az emberekkel, hogy igazi nevelőnő vagyok. Olyanokkal, mint a maga sógora. – Bertie összekulcsolta a kezét, mert hirtelen ideges lett a férfi hajthatatlanul rászegeződő szürke szemétől. – Tudtam, hogy egyedül képtelen lennék végigolvasni ezt a sok könyvet itt, és nem is tudnám megjegyezni, mi van bennük. Azt gondoltam, ha a házban mindenki elolvas pár kötetet, akkor alkalmas időben előhozhatnak egy-egy dolgot, amire emlékeznek, és úgy tehetnek, mintha tőlem tanulták volna. Sinclair továbbra sem vette le a szemét Bertie-ről. Volt már, aki összeesett ettől a tekintetétől! Olyan volt, mint egy farkas, aki a nézésével megdermeszti a nyulat, s az képtelen elmenekülni. – Úgy tehetnek, mintha magától tanulták volna – ismételte Bertie szavait. – Bocsásson meg uram – szólalt meg Mrs. Hill, és felállt. Karját maga előtt összefonva, igen tiszteletreméltó asszonyságnak látszott. – Ez nem rossz terv. Természetesen nem feltűnően csinálnánk. A cél az, hogy Miss Frasiert nagyon okosnak tüntessük fel. Így ha még tudják is, honnan jött, a tudása elég ok lehet, hogy ezt elnézzék neki. Bertie látta, hogy Sinclair arcizma megrándult, tehát hallotta Mrs. Hill szavait, a férfi mégsem fordította el róla a tekintetét. – Úgy a’ – szólt közbe Macaulay. – Emlékszem ám, milyen hisztériát csapott Mrs. McBride és a rokonsága, amikor Ön elvette Miss Margaretet. Nem elég, hogy rövid ismeretség után házasodtak össze, de utálták, hogy egy skóthoz ment hozzá. Azon vagyunk, hogy ne boríthassák ki újra a bilit. Caitriona kisasszony és Andrew úrfi ide tartozik, hozzánk. Bármit megteszünk, hogy ne kelljen elmenniük. – Szerintem Edward bácsi egy ökör – kiáltotta Andrew. – Szeretünk, apa, és Bertie-t is szeretjük!

Tizenharmadik fejezet – Na, de Andrew úrfi! Így beszélni? – szólt rá Mrs. Hill a fiúra, de feltehetően egyetértett vele. Sinclair egyszerűen képtelen volt levenni a szemét Bertie-ről. Bár szerény szürke ruhában volt, és a haja gondosan megfésülve, a tekintetében vidámság csillogott. Sinclair nemcsak szépnek találta, de izgatónak is. Izgatónak, hiszen pontosan tudta, milyen a bőre a magasra gombolt ruhanyak alatt, s hogyan nyílt csókra az ajka lehunyt szemmel, amikor kigombolta a ruháját. Sinclair összeszorított öklével igyekezett visszatartani ágaskodó férfiasságát, s nagy erőfeszítéssel végül körbepillantott a könyvtárban. – Nos, mivel mindannyian ide telepedtetek be, Andrew fiam, gondolom, nincs kedvetek sétálni velem – szólalt meg száraz hangon. Andrew magasba hajította a könyvét, amely nagy csattanással ért földet. – Dehogy nincs! A pantomimba megyünk? Még nem voltam a pantóban, ahogy Bertie nevezi. – Pantomim csak karácsonykor lesz, Andrew – vágott a szavába Bertie. – December 25-étől vannak az előadások. – De akkor már Skóciában leszünk – nyafogott Andrew. Sinclair komor pillantással nézett rájuk. – Bertie! Öltöztesse fel a gyerekeket! Richards hamarosan hozza a kocsit. A parancs kiadása után Sinclair sarkon perdült, és kiviharzott a szobából, észre sem véve, hogy a nevelőnőt Bertie-nek szólította Miss Frasier helyett – a szolgálók nagy csodálkozására. *** Hideg volt odakint. Éjjel esett az eső, és bár reggelre elvonultak a felhők, az úttestet mindenütt vékony jégréteg borította. Sinclair figyelte, ahogy Bertie elhelyezkedik Cattel és Andrew-val a kocsiban, vele szemben. A padlóra helyezett parázsláda adott némi meleget. Bertie igyekezett lekötni Andrew figyelmét, hogy ne ugráljon az ülésen. Mindenféle apró részleteket mutatott neki a kocsi belsejében meg odakint az utcán is. Legalább egy időre sikerült is megfékeznie a fiú örökös izgését-mozgását. Sinclair élvezettel nézte a nőt. Bertie mindent élénk érdeklődéssel figyelt. Számára a leghétköznapibb dolgok is felfedezésre váró izgalmat rejtettek. Sinclair olyan régóta élt tetszhalottként, s alig észlelt valamit a

világból. De ma Bertie szemén keresztül újra meglátta a kocsijában a míves intarziát, a napsütésben szikrázó jégcsapokat, a György-kori házak pompáját. London gyönyörű s életteli hely is lehet. Hiszen Dr. Johnson is megmondta: Aki unja Londont, az az életét unta meg. A város egyik legizgalmasabb negyedében nevelkedett Bertie láthatólag sosem lenne képes megunni Londont! Richards végighajtott a hatalmas kastélyokkal és dús kertekkel szegélyezett Park Lane-en, majd elérve a Hyde Park Cornert, behajtott a park kapuján. Elgurultak a Serpentine útig, s Richards végre – egy ösvény mellé lehúzódva – megállította a kocsit. Sinclair szállt ki elsőnek, majd leemelte Catet és Andrew-t, végül lesegítette a lépcsőn Bertie-t is. Andrew azonnal ugrálni és táncikálni kezdett, majd’ szétvetette az energia. Sinclair odaintett Richardsnak, aki biccentett, és lassan elindult a kocsival. – Most futhatok egyet? – kérdezte Andrew Bertie-től. Bertie gondosan körülkémlelt a parkban, összehúzott szemmel végigmérte a környező ösvényeket és minden élő embert, vajon lehet-e köztük ellenség. Sinclair már körbenézett egyszer, és biztos volt benne, hogy Richards is megtette ugyanezt. Végül Bertie Sinclair jóváhagyó pillantását megkapva bólintott. – Szaladj! – mondta Andrew-nak. Miközben szemével követte a fiút, Bertie egy órát varázsolt elő a zsebéből. Sinclair rápillantott az órára, aztán meglepetten még egyszer szemügyre vette. Nem is óra volt az, hanem egy kronográf{8}. Olyan szerkezet, amely képes egy esemény időtartamát rögzíteni. A trénerek használnak ilyet, hogy lemérjék a lovaik sebességét. Egy effajta szerkezet nagyon drága. Andrew abbahagyta az ugrándozást, majd a lábával vonalat húzott a porba, és a rajtvonalhoz kuporodott. Miközben Sinclair elképedve figyelt, Bertie elkiáltotta magát, hogy „Rajt!” Andrew kilőtt. Bertie megnyomta a stopper gombját, és hol a mutatót nézte, hol a fiút, aki trappolva futott. Andrew szinte repült. A lába még nem volt túl hosszú, de már eléggé megnyúlt. Úgy futott, akár egy szarvas, alig érte a lába a földet, s kecsesen szökellt át minden elé kerülő akadályon. Cat a babáját szorongatva, kifejezéstelen arccal figyelte az öccsét.

Amikor Andrew egy bizonyos ponthoz ért, két karját széttárva lassítani kezdett. Kocogva nagy hurkot írt le a füvön, majd ügetve visszaindult a kiindulási hely felé. Bertie a megállított kronográfra meredt. – Ezt nézd meg! – mutatta oda a számlapot Sinclairnek. Húsz másodperc. Sinclair nem tudta, pontosan hány métert futott a fia, de igencsak nagy távolságot tett meg ennyi idő alatt. – Elképesztően gyors – lelkendezett Bertie. – Versenyeztetned kellene. Sinclairben dagadt az apai büszkeség, mégis elfintorodva felelt. – A fiam nem versenyló! – Sportolóknak rendezett versenyek is vannak, te buta! Ismerek egy fickót, aki szegény volt, mint a templom egere, de istenien futott. Egy tréner foglalkozni kezdett vele, s attól fogva járja a világot, és sorra nyeri a versenyeket meg a díjakat. Most úgy él, akár egy király. – Andrew nem indulhat futóversenyeken. Iskolába kell járnia. Már így is túl sokáig halogattam, hogy beírassam valahova. – Sinclair szíve összefacsarodott a gondolattól, hogy hamarosan nem hallja majd Andrew zajongását a házban. Catnek is biztosan hiányozni fog. Bár a kislány sosem beszélt erről, Sinclair tudta, menyire rajong az öccséért. Bertie felhúzta az orrát. – Azt akarod mondani, hogy elküldöd egy olyan iskolába, ahol naponta háromszor hideg zabkását adnak neki? Mrs. Hill mesélt nekem az effajta helyekről. – Olyan iskolába küldöm, ahol legalább néhanapján húst és kenyeret is kap majd – felelte Sinclair, aztán meglátta Bertie tekintetét. A lány dühös volt, mert nem értette a tréfát. – Ne aggódj! Gondoskodni fogok róla, hogy nagyon jól bánjanak a fiammal. Az iskolában amúgy indulhat majd versenyeken, ha akar. Igazad van, hogy valószínűleg jó eredményeket érne el. – Catet is iskolába fogod küldeni? – kérdezte Bertie. A kislány hallotta, mit beszélnek, és most fölpillantott. Bertie-t sosem aggasztotta, hogy a gyerekek füle hallatára beszéljen róluk. Sinclair is hallhatta már tőle ennek okát: Végtére is az ő életükről van szó, nem igaz? – Nem – felelt Sinclair határozottan –, Cat otthon marad. – Képtelen lett volna egyszerre búcsút inteni mindkét gyermekének. – Én szeretnék Miss Pringle neveldéjébe járni – fordult Cat az apja felé, és egyenesen a szemébe mondta. – Ahova Ainsley és Isabella néni is járt.

– Láttam Ainsley nénikédet édesapád estélyén – fordult a kislányhoz Bertie. – Nekem úgy tűnt, igen kifinomult hölgy. Cat ünnepélyesen bólintott. – Valóban az. Korábban zárakat tört fel, és mindenféle dolgokat lopott. Bertie felnevetett. – Tényleg? Találkozhatnék vele? – szegezte neki a kérdést Sinclairnek. A férfi fintorogva felelt. – Erről később beszélünk. – Miről is? Hogy Cat elmehet-e Miss Pringle iskolájába, vagy hogy találkozhatok-e a nővéreddel? – Mindkettőről. Bertie elvigyorodott. – Nos, ha a nővéred kicsit is hasonlít Eleanorra, akkor biztosan kedvelni fogom. Sinclair morgott egy sort, bár inkább hahotázni szeretett volna. És szerette volna megragadni és magához szorítani Bertie-t. Ebben a lányban semmi sznobéria nem volt, nem törekedett arra, hogy megpróbálja lenyűgözni a rangban fölötte állókat. A hercegnéktől a mosogatólányokig mindenkivel egyformán nyíltan és őszintén beszélt. Andrew ekkor ért vissza hozzájuk, és közölte, hogy éhes. Senki sem lepődött meg, hiszen a fiú örökké éhes volt. Sinclair kézen fogta még mindig ugrándozó fiát, és elindult vele a kocsihoz. Bertie is a kezét nyújtotta Catnek, aki boldogan csúsztatta a nevelőnő kezébe kis pracliját. Cat nagyon kevés embert fogadott a bizalmába, de Bertie mellett teljes biztonságban érezte magát. – Hol szerezted a kronográfot? – kérdezte Sinclair a nevelőnőt. Bertie helyett Andrew felelt szokásos nagy hangján. – Eleanor nénitől kapta. A néni pedig Cameron bácsitól. Bertie sosem hagyja, hogy játsszak vele! – Azért, mert egy darabban szeretném visszaadni Cameron bácsikádnak – torkolta le Bertie. – Valóban Eleanor adta kölcsön nekem az órát, mert mondtam neki, hogy bárcsak meg tudnám valahogy mérni, milyen gyorsan fut Andrew. Sinclair maga elé képzelte a jelenetet, ahogy Eleanor tágra nyílt kék szemekkel magyarázza érces hangú férjének, hogy kölcsön kellene adnia a drága kronográfját egy zsebtolvajnőnek, akinek az egész családja tolvajokból áll. Ugyanakkor Sinclair megérezte, hogy az a kronográf senkinél nem lenne nagyobb biztonságban, mint Bertie-nél.

A férfi intett Richardsnak, aki lassan visszagördült hozzájuk a kocsival. Sinclair fölsegítette Bertie-t a lépcsőn, s a nő úgy szorította meg a kezét és úgy mosolygott vissza rá, hogy Sinclair azonnal tudta, végleg elveszett, és soha többé nem lesz képes uralkodni az érzelmein és az életén. *** Végighajtottak a Piccadillyn, majd megállt a kocsi, és Sinclair lesegítette Bertie-t. Nagyon tetszett Bertie-nek, hogy a férfi ugyanolyan körültekintően bánik vele, mint akármelyik úri hölggyel, például a nővérével vagy a sógornőivel. Ettől különlegesnek érezte magát, s nem valami mellőzött személynek, amilyen eddig volt. Sinclair leemelte a két gyereket a kocsiról, majd megfogta Andrew kezét, s a másikat Cat felé nyújtotta. A kislány azonban elfordult tőle, és megragadta Bertie kezét. A két felnőtt összenézett, s Bertie bocsánatkérően vállat vont. Sinclair a hatalmas épület bejárata felé indult, amely előtt kiszálltak a kocsiból. A nagyon elegáns Fortnum and Mason áruház volt az. Bertie izgalomba jött, mivel még életében nem lépte át egyetlen nagyáruház küszöbét sem. Egyszer megpróbált bemenni egy ilyen helyre, de a hatalmas termetű ajtónálló elzavarta. Az árukkal megrakott, csillogóvillogó boltok nem a Bertie Frasier-féléknek valók. Az itteni ajtónálló meghajolva köszöntötte Sinclairt, kinyitotta előtte az ajtót, majd Bertie előtt is hajbókolt, amikor Cattel együtt peckesen beléptek az épületbe. Muris, hogy a tiszta ruházat és egy gazdag ember társasága mennyire másfajta viselkedésre készteti az embereket. Úgy gondolta, hogy amíg nem szólal meg, nem lehet kellemetlensége. Az üzletek ragyogó, mindenféle jóval megrakott kirakata láttán Bertie legszívesebben megállt volna bámészkodni. Mennyi ember, mennyi áru, és milyen sokfajta étel! Sinclair egy teázóhoz vezette a társaságot, amelyet már zsúfolásig megtöltöttek az úri népek. Leültek egy sarokasztalhoz, s Sinclair figyelmeztette Andrew-t, hogy legalább próbáljon meg nem ordítva beszélni. Bertie észlelte, hogy az itt teázók egy része feléjük pillantott, és néhányan rosszallóan nézték őket. A gyerekeknek óvodában vagy iskolában a helyük, ahol láthatók, de sosem hallhatók. Andrew pedig nem tudott úgy viselkedi, hogy ne legyen hallható.

Mások szeretettel figyelték a teázni érkező kis családot. Ilyen egy szerető apa! Andrew egy ideig tényleg csöndben maradt, részben azért, mert a szája folyamatosan tele volt tortával, süteménnyel és kenyérdarabokkal. Cat szokásához híven finnyáskodva evett, és alig beszélt. Sinclair sem beszélt sokat, de udvarias volt, és folyamatosan figyelt rá, hogy Bertie tányérja is mindig tele legyen, a családja semmiben ne szenvedjen hiány. Bertie nagyon pedáns mozdulatokkal töltötte a teát, s élvezte, amikor Sinclair elismerően rákacsintott. Már majdnem végeztek, amikor egy metszően éles női hang hasított bele a kedves családi jelenetbe. – Mr. McBride! Egy úriasszony állt meg az asztaluknál, mögötte két barátnőjével. Nem sokkal volt idősebb Sinclairnél. A haja és a szeme barna, de az ajka körül már ráncok mutatkoztak. Magasra tartotta a fejét, mint aki szokásává tette, hogy mindig az orra hegye fölött nézzen le az emberekre. Sinclair kedvessége egy szempillantás alatt elpárolgott, s fagyos arckifejezéssel felállt. – Mrs. Davies. Szóval ez itt Edward Davies felesége? Azé, aki el akarja venni Catet és Andrew-t? Bertie gyomra görcsbe rándult, a szívét lángoló harag járta át. Andrew tele szájjal köszönt. – ’Reggelt, Helena néni. – Cat némán, kifejezéstelen arccal nézett az asszonyságra. – Hogy van? – kérdezte Sinclair. Hangjából érződött, hogy csak azért érdeklődik, hogy a gyerekei lássák, még egy kevéssé kedvelt személlyel is illik udvariasan bánni. A férfi hangja recsegett, s ismét az az üres kagylóhéj állt Bertie előtt, akit már látott párszor. – Nagyon jól vagyok, köszönöm – felelte Mrs. Davies nem túl kedvesen. – Kedves Mr. McBride! Tisztában van vele, hogy ma kedd van? Sinclair kényszeredetten bólintott. – Igen, tegnap meg hétfő volt. Helena orrcimpái kitágultak. – Azt hittem, az irodájában tölti az idejét, a gyerekek meg tanulnak. – Éles pillantásával végigmérte Bertie szürke ruháját és fehér gallérját. – Ez itt a nevelőnő, ha nem tévedek. – Nem téved – felelte kissé élesebb hangsúllyal Sinclair. – Ő Miss Frasier. Bertie rámosolygott Mrs. Daviesre, s igyekezett nagyon illedelmes és művelt nő benyomását kelteni. Bizonytalan volt, hogy mi a helyes, ha

feláll, vagy ha ülve marad – az utóbbi biztonságosabbnak tűnt, de azt nem tudta eldönteni, hogy Mrs. Daviesnek ez tetszik-e vagy sem. Az asszony még egy fagyos pillantást vetett a nevelőnőre, azután tökéletesen el is feledkezett róla. – Ha jól sejtem, ez egy viselkedéstan-óra – folytatta Mrs. Davies, és a barátnői érdeklődve méregették Bertie-t meg a két gyereket. Semmi kétség, a nap hátralevő részében erről fognak pletykálni mindenfelé. – Nem! Ez itt egy családapa, aki a gyerekeivel teázik – válaszolta Sinclair a korábbinál is élesebb hangsúllyal. – Ami után mindenféle olyan holmit vesz majd nekik, amely ártalmukra van. – Mrs. Davies fintorogva nézte Cat tányérjában a süteménymaradékot, Andrew tányérja persze már tisztára volt nyalva. – Játékokat meg más efféle hiúságokat. – Nem kétlem, hogy fel fogunk szerelkezni a skóciai utazáshoz – mondta Sinclair. – Karácsonyra oda megyünk. Mrs. Davies még jobban ráncolta a homlokát. Ha nem vigyáz, teljesen elcsúfítja viszonylag tetszetős arcát, gondolta Bertie. Már így is vannak szarkalábak a szeme körül. – Skóciában túlságosan hideg az idő a gyerekeknek – jelentette ki Mrs. Davies. – Mindig is mondtam. – Az én házamban a legkorszerűbb fűtési módokat alkalmazzuk – közölte Sinclair összeszorított szájjal. – Múlt tél óta már nem tőzegtüzelőt használunk, és nem a kiltjeinkbe{9} burkolózva alszunk. Mrs. Davies nem találta humorosnak a megjegyzést. – Margaret sorsa megpecsételődött, amikor magához ment – mondta. – Nem fogom hagyni, hogy a gyerekeivel is ugyanez történjen! Sinclair újabb átalakuláson esett át. Ezúttal a kiüresedett jegesség helyét harag vette át. Egészen közel lépett Mrs. Davieshez, mintha torkon akarná ragadni itt, ebben az elegáns teázóban. – Maga elveszi a mocskos kezét a gyerekeimtől – zihálta a nő fölé tornyosulva Sinclair. – És mondja meg annak a nyomorult Edwardnak is, hogy jobb, ha ő is ezt teszi. Elviszem Catet és Andrew-t Skóciába, s ha csak úgy tudom távol tartani őket maguktól, akkor soha többé nem térek vissza velük Angliába. – Ehhez a törvénynek is lesz egy-két szava. – Mrs. Davies egy lépést hátrált, és láthatóan elsápadt Sinclair dühkitörésétől. – Edward maga

miatt veszítette el a húgát. Ezt tudja maga is. És csak saját magának köszönheti, ha a gyerekeit is el fogja veszíteni. Mrs. Davies az utolsó mondatnál már nagyon elszántnak hangzott, majd sarkon perdült, és büszkén kivonult a teázóból. A kalapján a tollak csak úgy ringtak, akár a turnűrje. Más körülmények között Bertie hahotára fakadt volna az asszonyság abszurd kivonulásán, de Sinclair a jeges gyűlölettől lebénulva állt előtte. Bertie felállt, és megérintette a férfi karját. – Mennünk kellene – súgta oda neki. – Az emberek bámulnak. Sinclair összerándult, mintha elfeledte volna, hogy Bertie és a gyerekei is vele vannak. Vetett egy pillantást Catre és Andrew-ra, akik őt bámulták, azután körbenézett a zsúfolt teaház asztalai körül ülőkön. Számtalan beszélgetés folyt párhuzamosan a helyiségben, így a feléjük forduló tekintetek gazdái talán nem is hallották, amit Mrs. Davies mondott, csak a kis csoport viselkedése vonta magára a figyelmüket. Sinclair intett a pincérnek, aki biccentett, de a családfő fizetés helyett karjába kapta Andrew-t, és kifelé indult. A McBride-oknak nyilván itt is van folyószámlájuk. Bertie megfogta Cat kezét, és Sinclair után sietett. Amikor kiléptek a Piccadilly térre, Richardsnak nyomát sem látták. Sinclair nem várt rá, hanem sebes léptekkel megindult a Piccadilly sugárúton. Bertie és Cat csak loholva tudott lépést tartani vele. Sinclair váratlanul befordult az ékszerboltokkal és csodás ezüstöket áruló üzletekkel teli Burlington Arcade-ra. Nem épp a legrövidebb út, ha a férfi gyalog akar hazajutni az Upper Brook Streetre. Bertie persze tudta, hogy Sinclairt csak a düh hajtja előre, nem is igazán tudja, merre viszi a lába. Maga is sokszor járt-kelt már így a városban, amikor az apja annyira felbosszantotta, hogy képtelen lett volna egy helyben megmaradni. Bertie végre utolérte a férfit. – Mrs. Davies egy tehén. Ne is figyelj oda, mit mond! Amikor Sinclair odafordult felé, a tekintete hűvös volt és magába zárkózó. – Költözünk Skóciába – jelentette ki hadarva. – Vagyis te, Cat és Andrew. Még van pár tárgyalásom, amit le kell zárnom. Képes leszel nélkülözni ezt a füstös-kormos várost? A skóciai otthonom igencsak világtól elzárt hely!

Bertie szíve hevesebben kezdett kalapálni. Még életében nem járt Londonon kívül, fogalma sem volt arról, milyen a világ a nagyvároson túl. Furcsa érzések rohanták meg a gondolatra, hogy Sinclair nélkül kell elhagynia a várost. Tulajdonképpen Londonból elutazni inkább izgalmasnak tűnt számára, mint félelmetesnek, de Sinclairt hátrahagyni egyáltalán nem volt ínyére. – Nem várhatnánk addig, amíg lezárod itt a dolgaidat? – kérdezte Bertie. – Akkor mind együtt utazhatnánk el. Sinclair hátrafordult, és átható pillantással nézett le Bertie-re. A karjában tartott Andrew érdeklődve figyelte az apját, Cat pedig úgy nézett rájuk, mint akit leforráztak. Bertie nemigen mondhatta meg Sinclairnek, hogy attól fél, elveszítheti, mert ha nélküle kelnek útra, a férfi talán el is feledkezik róla. Macaulay azt mondta, a nőknek nem mond nemet. Bertie hadarni kezdett, kissé értelmetlenül fecsegett. – Az a helyzet, hogy még sosem ültem vonaton, legalábbis ilyen messzire nem utaztam. Nem lenne jobb, ha velünk jönnél, hogy lásd, mindent jól csinálok-e? Sinclair úgy nézett a nőre, mint aki nagyon erőlködik, hogy megértse, mit is beszél a másik. – Biztonságosabb számodra, ha elmész. És Catnek meg Andrew-nak is. – Ó igen? És veled mi lesz? Ki fog gondoskodni rólad, ha mindannyian Skóciáig szaladunk? És mi lesz, ha Mr. Davies ránk küldi a törvényt, hogy elragadják Catet és Andrew-t, amíg te itt vagy? Sinclair tekintetében megvillant a felismerés szikrája. Most végre sikerült Bertie-nek rátapintania valamire. Ez bizony valódi eshetőség volt, nem vitás! – Ha Londonban maradtok, a házban kell tartózkodnotok – közölte Sinclair határozottan. – Nincs kiruccanás a parkba, még Macaulay kíséretével sem. Képes leszel ezt kibírni? Hogy mindvégig házi fogságban lesztek? – Én kibírom! – rikkantotta Andrew. – Ha a parkba nem mehetek, majd a lépcsőn futok föl meg le. Szívesebben utaznék vonaton veled, papa! – Cat? – pillantott le Bertie a kislányra. Mivel Andrew folyamatos figyelmet követelt magának, Catről néha megfeledkeztek az emberek. A kislány vállat vont. – Ahogy neked jó, papa – felelte.

Sinclair nézte a lánya érdektelenséget tükröző arcát, és összevonta a szemöldökét. Bertie alig észrevehetően rázta a fejét. Most nem volt itt az ideje, hogy Cat lelkivilágán töprengjenek. – A jövő hét végéig be vagyok táblázva tárgyalásokkal – mondta Sinclair. – Annál előbb nem tudok elszabadulni. – Tekintete most Bertiere siklott. Igyekezett, hogy ne látsszon rajta a sóvárgás. – Nos, rendben van. Maradjatok Londonban, és várjatok meg. A régi törvényszék jövő kedden felfüggeszti a munkát, akármi történjék is. Még a gyilkosoknak is várniuk kell, ha a bírák karácsonyozni akarnak. *** Sinclair aznap éjjel sokáig ébren feküdt az ágyában, és a mennyezetet bámulta. Szokásos álmatlansága kínozta. Az elmúlt napokban meglepően jól aludt, az agya boldogan kalandozott a Bertie-ről szőtt álmok világában, de mai találkozása Mrs. Daviesszel nagyon fölkavarta. Margaret sorsa megpecsételődött, amikor magához ment. A vád ott visszhangzott a fejében. Sinclair minden mozzanatra emlékezett, ahogyan Helena ezt a fejéhez vágta. Az asszony dülledt szemére, a szája mozgására, szinte visító hangjára. Helena sokat dolgozott annak idején, amikor Angliába költözött, hogy maga mögött hagyja a dallamos északír beszédmódot, és eltökélten próbálta magát megkülönböztetni azoktól az írektől, akik függetlenedni szerettek volna az angol koronától. Így aztán mindig helytelennek és modorosnak tűnt a beszéde, túlságosan is igyekezett artikulálni a szavakat. Daisy halála után Helena még egyértelműbben fogalmazott. – Maga ölte meg! – hangzott akkor a vádja. Edward is egyetértett a feleségével, és ma is így gondolják. Este Sinclair minden lámpát leoltott, és a függönyöket is behúzta, hogy a szobát teljes sötétségbe burkolja. De most elfordította az ágyban a fejét, és odanézett, ahol Daisy fényképe állt. Tudta, hogy mit látna, ha égne a villany – a fotóról rápillantó barna szempárban sosem láthatott vádaskodást, csak szerelmet. Mrs. Davies egy tehén, jelentette ki Bertie határozottan Helenával kapcsolatban. Ne is figyelj oda, mit mond! Bertie mindig karakánul fogalmaz – kimondja, amit gondol, gyakorlatias és nem habozik. Sinclairnek akkor és ott az ösztöne azt súgta, hogy fogja Bertie-t és a két gyereket, s azonnal fussanak Skóciába. Akkor

távol lennének Helenától meg Bertie Jeffrey-jétől, messze a város sötétségétől és zajától. Az örökös, örökös zajtól! Ma, amikor együtt kirándultak, Sinclair egy eleven, vidám Londont látott maga körül, de estére megint gyűlölte a várost. Skóciában akart lenni, a szülőföldjén. Bertie ugyanakkor a város szülötte, minden szívdobbanása Londonhoz köti. Csak nevet a bosszantó vonásain, vidáman ugrándozik a füstös, piszkos, kormos utcáin, mint aki tudja, mindebből semmi sem ragadhat rá. Bertie csupa gyakorlatiasság, csupa élet, míg Sinclair eltéved a ködben. Skóciában a szomszédok kíváncsi tekintetétől távol, kettesben lehetnének. Ott nem lennének jogtanácsosok, akik egymást taposva próbálják megnyerni Sinclairt ügyvédnek, és a bírák sem figyelnék árgus szemmel, vajon érdemes-e már arra, hogy soraikba fogadják. Skóciában, a mély tó partján álló otthonában Sinclair valóban egyedül lehet. Illetve Bertie-vel. Szüksége volt a nőre. Történjék bármi, Skóciában majd az élete részesévé teszi őt. A gondolatai most arra a jelenetre ugrottak, amikor Bertie a zsebtolvajlás csínjaira oktatta, és nevethetnékje támadt. A nő minden alkalommal elszedett tőle valamit, rámutatva, hogy a fortélyaival szemben Sinclair tehetetlen. Valóban kikapcsolja az éberségét. Ám Sinclairnek is vannak bizonyos képességei, és használni is fogja azokat. A gondolatra melegség járta át a testét. Bertie-nek megtanítja majd a fortélyait, amiktől könnyen elveszítheti a józan eszét. Szerencsés esetben napokig ki sem dugják majd az orrukat a hálószobából! Sinclair hagyta elnehezedő szempilláit lecsukódni, készen arra, hogy álmában lépésről lépésre, szép lassan végignézze, mit is fognak művelni. A következő pillanatban azonban kipattant a szeme, s minden érzékszerve éber lett. Halk üvegcsörömpölést hallott odalentről, majd egy tompa puffanás következett.

Tizennegyedik fejezet Sinclair csöndben kikelt az ágyból, papucsot és köntöst húzott, és nagyon halkan átment a dolgozószobájába. Nem félt – minden porcikájában érezte a veszélyt, de biztos volt abban, hogy kezelni tudja a helyzetet. Elosont az íróasztaláig, amelynek jól karbantartott fiókján könnyedén nyitotta ki a zárat, és halkan kihúzta a fiókot. Ebben tartotta Webley márkájú pisztolyát és egy doboz golyót hozzá. Biztos kézzel töltötte meg a tárat, majd a pisztolyt a köntöse zsebébe süllyesztette, és kiment a szobából. Senki más nem sietett a házból megnézni, mi okozta a zajt. Macaulay a konyhából nyíló alagsor egyik szobájában aludt, akárcsak a szakácsnő és Peter, úgyhogy ők valószínűleg nem is hallották. A szobalányoknak és Mrs. Hillnek a tetőtérben voltak kényelmes hálóhelyiségeik, jó messze a földszinttől, úgyhogy biztosan nem ébresztette fel őket a halk neszezés. A házban sötétség honolt. A lépcsőházat emeletenként egy-egy gázlámpa világította meg, amelyet mindig kis lángon tartottak, és mivel Mrs. Hill szeretett takarékoskodni a gázzal, éjszakára el is oltottak, amikor mindenki nyugovóra tért. Ha éjjel valaki fekelt és szaladgált a házban, aztán megbotlott, Mrs. Hill szerint magának köszönje a dolgot. A sok álmatlan éjszaka során Sinclair már kitanulta a lépcsőket, így most is gond nélkül ment le rajtuk. Tudta, melyik lépcsőfok recseg és a korlát melyik rúdja lazult meg, s hogyan osonhat le zajtalanul. Le, egészen a földszintig. Több puffanást nem hallott, viszont az ebédlőből halk csörömpölés és beszéd hangjai szűrődtek ki. Sinclair megfogta a zsebében a pisztolyt, és szép lassan előhúzta, majd kinyitotta az ebédlő ajtaját. Bertie az asztal közelében állt, és nézte, ahogy egy tagbaszakadt fickó ezüsttárgyakat süllyeszt egy táskába a nyitott ajtajú tálalószekrényből. Az üvegcsörömpölés, amit Sinclair fönt hallott, a mindig kulcsra zárt vitrin üvegének betörését jelezte. Csak Mrs. Hillnek és Sinclairnek volt kulcsa a szekrényhez. A puffanás meg valószínűleg a méretes utazótáskától származott, ahogy a betörő feltette az asztalra. Az ebédlő kertre néző ablakai zárva voltak és sértetlennek látszottak. Az asztalon olajlámpás égett, barátságos fénybe vonva a jelenetet.

– Mondtam már, hogy többet nem adok – mondta épp Bertie. – Fogd ezt, és tűnj el! – Egyelőre! – felelte a férfi – De még visszajövök. Még szerzel nekem mást is, ha Istent ismersz, Bertie-lány. Nekik is jobb lesz úgy! – Nem szerzek. Még a végén kirúgnak miattad, vagy rosszabbul is járhatok! Tudod, hogy apám ellátja a bajod, ha kevesebb fizetést tudok majd hazaadni. És meg fogom mondani neki, hogy a te hibád. – Na, ide figyelj! – közölte a férfi, aki nyilván Jeffrey volt, majd elengedte a táskát, és odalépett Bertie-hez. – Márpedig kifosztod ezt a majmot, és ha elkapnak miatta, hát téged kötnek föl! Megérdemled, amiért elhagytál bennünket. Nem tartozol ide, és ezt te is tudod, úgyhogy ne akard bemesélni senkinek. – Nem mesélek be senkinek semmit. A kölykök szeretnek. Értek hozzá, hogyan bánjak velük. – Egyszer úgyis menekülni fogsz innen. Ugyanúgy hagyod majd faképnél őket, mint ahogy velem meg az apáddal tetted, és a barátainkkal. Nem hagytad, hogy elbánjunk Pöröly McBride-dal, amikor a haverjaim rejtekéhez csaltad, és most is azt szajkózod, hogy hagyjuk békén. A ringyója vagy, tudom én! De én ezt nem kajálom meg! Jeffrey megragadta a nő köntösének az elejét, és közelebb húzta magához. Bertie elfojtott egy sikolyt, de az öklével a férfi vállát püfölte. Jeffrey szétrántotta rajta a köntöst… mire megérezte Sinclair pisztolyának csövét a halántékán. – Ne! – nyögte Bertie, és rémülten hátrálni kezdett. Sinclair erősebben odanyomta a revolvert Jeffrey halántékához. – Hagyd békén őt, tedd le az ezüstömet, és takarodj ki a házamból! – sziszegte. – Ha még egyszer meglátlak, lelőlek. Ha nem mész azonnal, itt helyben lőlek agyon. Megértettél? Jeffrey tágra nyílt szemmel bólintott. Látszott, hogy elhiszi, amit hall. Ujjait szétnyitva elengedte Bertie köntösét. – Kifelé! – ismételte Sinclair. Jeffrey a férfi pisztolyára szegezett szemmel kezdett kihátrálni a szobából. – Jól van, jól van! Megyek – mondta. Ahogy elhaladt a táska mellett, egyik karját nyújtotta érte, de Sinclair egy lépést tett felé, és rámordult. – Azt pedig hagyd itt!

A pasas ökölbe szorította a kezét, hirtelen megfordult, és az ablak felé vette az irányt. Könnyedén kinyitotta a kilincsét, kimászott az ablakon, és eltűnt a sötétben. Sinclair bezárta az ablakot utána, kirekesztve a j eges fuvallatokat. A zár tönkrement. Jeffrey nyilván feszegette. Sebaj, holnap reggel majd megkéri Macaulay-t, hogy javítsa meg. Sinclair Bertie felé fordult. Az asztalon álló lámpa lángjánál a nő kék szeme hatalmasnak tűnt sápadt arcában, a vállára omló vastag hajfonatán vibrált a fény. – Sajnálom – kezdte Bertie. – Idejött ma este… azt mondta, bántani fog téged és a gyerekeket, sőt meg is öl, ha nem segítek neki. Azt gondoltam, hogy egy kis ezüst, amit úgysem használtok, nem fog hiányozni. Úgyis elkapják, amint megpróbál túladni rajta, a nyomorult. Sinclair nem is hallotta Bertie szavait. Óvatosan az asztalra tette a pisztolyát, és odalépett a nevelőnőhöz. – Ne is törődj vele! – mondta, miközben magához húzta Bertie-t, és hátrasimította az arcából meleg kazalként előrebukó haját. Csókot nyomott a nő feje búbjára. – Nem számít, kislány! Bertie teste rázkódott, és Sinclair egy pillanattal később megértette, hogy sír. Az ő Bertie-je, ez a bátor nő, aki vidám mosollyal nézett szembe az élet minden félelmetességével, most bűnbánóan sír. Sinclair maga felé fordította a nő arcát. – Hagyd abba, kedves! Bertie arcát könny áztatta. Sinclair lehajolt, és lecsókolt róla egy könnycseppet. Ezután csókot lehelt a nő kissé megnyílt ajkára. Bertie remegő szájjal visszacsókolta, miközben a férfi mellkasához bújt. A belőle áradó melegség a drámai helyzet ellenére körülfonta Sinclair testét, és elkábította. A házban csend honolt, vagyis kettesben voltak az éjszaka közepén. Sinclair lecsúsztatta a kezét a nő köntöse alatt ruganyosan gömbölyödő fenekére, s az ő felágaskodó férfiasságától kidudorodott laza hálóinge és köntöse. Váratlanul jeges fuvallat csapott a hátába, amikor az ablak újra kitárult. Sinclair hallotta, hogy valaki felhúzott egy pisztolyt. Az ösztönei vették át az irányítást. Bertie-t a földre rántotta, és egymásba gabalyodva estek a szőnyegre. Ugyanebben a pillanatban lövés dördült, majd egy meglepett

és fájdalmas sikolyt hallott. A hang túl magas volt ahhoz, hogy Macaulayé legyen. Sinclair azonnal talpra szökkent, és máris kint volt az ebédlőből. Épp időben, hogy felfogja a földre omló Andrew kis testét. A fiú teste véres volt, és értetlenkedő tekintettel pillantott fel az apjára. *** Bertie alig kapott levegőt, de felmarkolta Sinclair pisztolyát az asztalról, és az ablakhoz sietett. Nem volt már ott senki. Látta ugyan Jeffrey testét átlendülni a magas kerítésfalon, de túl messze volt már ahhoz, hogy megállíthassa. Visszafordulva Bertie a tálalószekrényre tette a fegyvert, és Sinclairhez lépett, aki karjában ringatta Andrew-t. A fiú még lélegzett, aprókat zihált, mellkasa csupa vér volt. – Bertie! Segíts nekem! – Sinclair hangja parancsolóan hangzott. Bertie térdre rogyott. Sinclair szétrántotta a fiú hálóköntösét, s feltárult sápadt bőre és egy vörösen tátongó seb. A férfi lerázta magáról a köntösét, majd letépte a hálóingét, s egy szál alsónadrágban térdelt a földön. A széttépett pamutot csomóba gyűrte, és Andrew vállára szorította. – Tartsd meg itt! – utasította Bertie-t. – Szoríts, ahogy csak bírod. Ki kell vennem a golyót. – Egy orvos… – Nincs idő megvárni. Sokszor végeztem ilyet a harcmezőn, a barátaimból operáltam ki golyókat. Más helyzetben Bertie visszafeleselt volna, hogy egyikük sem volt nyolcéves kisfiú. Ehelyett engedelmesen, teljes erőből nyomta a hálóingből gyúrt labdacsot, amely őrizte még Sinclair testének melegét, de már átáztatta a vér. Andrew szeme zárva volt, az arca halottsápadt, de a mellkasa emelkedett és süllyedt. Ez azért jó hír. Ameddig lélegzik, biztosan él! A lépcsők felől lábdobogás hallatszott, föntről is lentről is siettek a ház alkalmazottai, hogy lássák, mi a baj. Cat vezette őket, sápadt arccal szorongatva két karjában a babáját. Sinclair egy kicsit elmozdította az összegyűrt ruhadarabot, hogy széthúzhassa a seb száját. – Ne engedd mozogni! – szólt oda Bertie-nek. – Tiszta vízre, tűre és cérnára van szükségem.

Újabb hangos futkosás kezdődött, ahogy a szolgálók siettek teljesíteni a ház urának kérését. Cat lerogyott az ebédlőasztal mellett álló egyik székre. Hatalmas kék szemekkel bámulta a jelenetet, de Bertie nem tudta otthagyni Andrew-t, hogy átölelje a kislányt. Sinclair már amúgy is véres ujját a sebbe mélyesztette, és egyetlen mozdulattal megfogta a golyót, majd kihúzta Andrew testéből. A fiú szeme kipattant, és nagyot sikoltott. Bertie, erősen szorította a kis testet, de a szíve összevissza kalapált. Maga is legszívesebben sikított volna. Andrew még egyszer felkiáltott, aztán lecsukódott a szeme, és hátrahanyatlott a padlóra, de a mellkasa a következő levegővételnél újra felemelkedett. Apja a szőnyegre dobta a véres lövedéket. Kis golyó volt, de ahhoz túl nagy, hogy Andrew testében maradjon. – Nyomd erősebben! – utasította Sinclair Bertie-t, és ő is nyomni kezdte a hálóingcsomót bele a sebbe. Bár a szobában hideg volt, a férfi meztelen karján és mellkasán izzadságcseppek gyöngyöztek. Mrs. Hill érkezett sietve egy varródobozzal, Aoife és Peter hozták a vizet, ami persze mindenfelé kiloccsant. A házvezetőnő Bertie kezébe nyomta a varróst, míg a vizesedényeket Macaulay vette át, és tette le a földre. A vízben már benne voltak a tiszta rongyok. Macaulay megérintette Sinclair vállát. – Hadd csináljam én, barátom – mondta. – Önnek pihennie kell. – Nem! – harsant fel Sinclair. – Én csinálom. Kerítsen egy rendőrt, és eredjenek a gazember nyomába! – Nincs értelme – ellenkezett Bertie. – Én ismerem az összes búvóhelyét. – Ezután helyét átengedte Macaulay-nak, és a varródobozból elővett tűbe cérnát fűzött. Lábak és hálóköntösök erdeje vette körül őket. Az egész háznép kíváncsian figyelte, mi lesz a kedvenc kis úrfival. Sinclair átvette a tűt Bertie-től, és utasította Macaulay-t, hogy tartsa a helyén a hálóinget. A férfi két ujjával kisimította a cérnát, másik kezével összecsippentette a seb száját, majd beledöfte a tűt a fia bőrébe. Ezúttal Andrew alig vinnyogott csupán. A fiú szeme csukva maradt, a teste ernyedt volt, miközben Sinclair összeszorított szájjal bevarrta a sebet. Megérkezett a rendőr és az orvos is. Bertie csak akkor vette észre a doktort, amikor egy fekete táska puffant mellette a földön. Sinclair

elkötötte a cérnát, és óvatosan elvágta az éles ollóval, amit Bertie nyújtott neki az imént. Az orvos, egy nagy szakállú, vézna figura, lehajolt hozzájuk. – Hozzáértő munka, Mr. McBride – jegyezte meg. Sinclair nem válaszolt, nem is vett tudomást a férfiról. A doktor megtapogatta Andrew homlokát és az arcát. – Még nem lázas – közölte az orvos. – De ami késik, nem múlik. Melegen kell tartanunk a testét, és föl kell vinni az ágyába. Sinclair keze továbbra is Andrew testén pihent, az ujjai közt fityegett a cérnán a tű. Merev, kiüresedett tekintettel bámulta a fiát. Bertie elvette tőle a tűt, és a zsebébe csúsztatta a véres cérnamaradvánnyal együtt. – Majd én felviszem – hajolt le Andrew-ért Macaulay. – Nem! – mondta Sinclair szinte dühödten. Felemelkedett, és óvatosan magához emelte Andrew-t is, majd fölállt vele. – A saját ágyamban fektetem le. Mikor Sinclair megindult a hálószobája felé, Bertie elvette a sebről félrecsúszott véres hálóinget, majd a férfi után indult, aki sietve szedte a lépcsőfokokat a második fordulóig, majd a sötét dolgozószobán át bevitte a fiút a hálófülkéjébe. – Az ég szerelmére, gyújtson már valaki lámpát! – csattant fel Sinclair. – Legyen világosság. És csináljanak meleget! Átkozottul hideg van itt. Bertie felcsavarta a gázt a legközelebbi lámpásban, és meggyújtotta, de túlságosan kinyitotta a csapot, így kisebb robbanás kíséretében lobbant fel a láng. Sietve lejjebb vette ezt a lámpát, és ment a másikhoz. Sinclair szobájában épp csak pislákolt a kandalló tüze, úgyhogy Bertie fölpiszkálta a parazsat, és tett rá egy kis szenet a vödörből. Sinclair ágya jó széles volt. Vastag matrac volt benne, és ívelt fa ágyvégek fogták közre az ágykeretet. Két személy is kényelmesen elfért benne, de egyetlen vézna kisfiú számára túlságosan nagynak tűnt. Andrew kísértetiesen sápadt teste mozdulatlanul feküdt az ágy közepén, s bőre színe szinte egybeolvadt halovány hajával, amely olyan volt, mint az apjáé. Sinclair odafeküdt a fia mellé. Teste még mindig félmeztelen volt, a hátán megfeszültek az izmok, a válla merev volt. Észre sem vette, amikor Bertie ráterítette vastag, bélelt hálókabátját – minden idegszálával Andrew-t figyelte.

A doktor az ágy másik felére tette a táskáját, és Andrew fölé hajolt. Sinclair hagyta, hogy a fiát megvizsgálja a férfi, aki meghallgatta Andrew szívverését, és picit felhúzta a szemhéját. – Úgy tűnik, a golyó nem talált el életfontosságú szervet – jelentette ki az orvos. Óvatosan megtapintotta az öltéseket. – Csak húst ért a lövedék, ha jól látom. De azért figyeljék a fiút! Ha az ajkán vért látnának, azonnal értesítsenek! Sinclair segített az orvosnak állig betakarni Andrew-t, s közben oda sem figyelve biccentett neki. A doktor félrevonta Bertie-t. – Kihez van szerencsém, ifjú hölgy? – kérdezte. Bertie bizonytalanul pislogott. – Bertie vagyok. Úgy értem, Frasier kisasszony. A nevelőnő. – Remek, akkor van, aki vigyázzon Andrew úrfira – s ezzel több tasakot nyomott Bertie kezébe. – Ezeket vízben keverje össze, és naponta többször itassa meg a fiúval. Az üres tasakokat vigye vissza a patikusnak, ő majd készít újabbakat. Ügyeljen rá, hogy Andrew melegben legyen, és ne mozogjon. Nagy nyugalomra van szüksége. Nem hiányzik, hogy a seb szétnyíljon, és az úrfi vérezni kezdjen. És figyelje a sebet, hogy nem színeződik-e el. Megindul majd a hegesedés, de nem szabad, hogy vékony piros csíkok jelenjenek meg, különösen nem olyanok, amelyek a szíve felé futnának. Az fertőzést jelezne. Meg tudja ezt mind jegyezni? – Igen – nyelt Bertie. – Természetesen! – Jó lány! Maga angol? Bertie széttárta a kezét. – Angolabb nem is lehetnék. A doktor bólintott, és halkabbra fogta a beszédét. – Ezeknek a skótoknak fura elképzeléseik vannak. Ügyeljen rá, hogy Andrew úrfi sokat pihenjen, és ne érje hideg levegő! Nem hiányzik, hogy megfázzon. – Az ágy felé pillantott, ahol Sinclair még mindig a fia kezét szorongatva ült. – Vegye rá Mr. McBride-ot, hogy igyon egy konyakot, és dőljön le. Sokkot kapott. Bertie nagy nehezen biccentet. – Igaza van, Uram! Az orvos elmosolyodott, és megpaskolta Bertie vállát. – Jól van, lányom! Ha Andrew úrfi állapota rosszabbodna, azonnal küldessen értem. Ezzel fölvette a táskáját, és elhagyta a szobát. Aoife felé biccentett, aki tartotta neki az ajtót. Macaulay némi megvetéssel pillantott az orvos után,

mert nyilván hallotta a megjegyzését, hogy „a skótoknak fura elképzeléseik vannak”. Mrs. Hill nagy serényen hozott egy tele asztali üveget. Átment a dolgozószobába pohárért, majd visszatérve megkérdezte: – Konyakot, uram? Ez most jót tenne. Utána pedig menjen, és feküdjön le a vendégszobában. Majd mi vigyázunk Andrew úrfira! Sinclair nem felelt. Csak fogta Andrew kezét, és simogatta az ujjait. – Adja ide – nyúlt Bertie a konyakospohárért. Mrs. Hill a fejét rázta. – Inkább nézze meg Caitriona kisasszonyt! Peter vigyáz rá, de szegény fiú nemigen tudja, mit csináljon vele. Induljon hamar! Caitriona! Bertie bűntudattól összeszorult szívvel döbbent rá, hogy a nagy zűrzavarban nem figyelt arra, hol van a kislány. Azt feltételezte, hogy Cat is velük tartott az emeletre, de nem látta sehol. – Igaza van! – mondta Bertie, és kisietett a szobából.

Tizenötödik fejezet Bertie szíve elnehezült, amikor kézen fogta Catet, aki addig Peterrel a földszinti nappaliban üldögélt. Lassan felbaktattak a gyerekszobába. A kislány most sem szólt egy szót sem, de a keze jéghideg volt. Felérve Bertie minden lámpát felcsavart, és a tüzet is felszította a kandallóban. A félelem legjobb ellenszere a fény és a meleg, a sötétség csak fokozza a rossz érzéseket. Amikor végzett, a kislányra nézett. Cat – ölében a babával – az asztala mellett ült, és a tüzet bámulta. A kislány egészen más vonásokat örökölt, mint az öccse. A haja fényes, fekete zuhatagként keretezte az arcát, amelyben hosszú fekete szempillák árnyékában kék szempár csillogott. Mrs. Hill szerint az édesanyjára hasonlított, s ezt látta Bertie is az asszonyról készült kép alapján. Andrew viszont úgy nézett ki, mint Sinclair miniatűr mása. Bertie tudta, hogy jó lenne valami meleg italt, teát vagy egyebet hozni Catnek, de nem tudta rászánni magát, hogy visszamenjen a földszintre, vagy, hogy csengessen a szobalányoknak. Ők is eléggé izgatottak, szegények! Akármilyen nehezen kezelhető fiú is Andrew, mindenki nagyon szereti. Catet azonban sokkal nehezebb volt szeretni. Szegény bárányka! Bertie odahúzott egy széket a kislány mellé, és átkarolta a vállát. Cat nem rázta le magáról, amiből Bertie érezte, hogy nagy szüksége van a vigasztalásra. – Andrew most meg fog halni? – kérdezte a kislány alig hallható hangon. Bertie ösztönösen azt akarta mondani, hogy Ó, dehogyis hal meg! Hazudhatott volna, hogy elűzze Cat félelmeit, de az ő világa kegyetlen igazságokkal volt körbebástyázva, és Bertie már megtanult ezekkel együtt élni. Mindig hasznosabbnak látta szembenézni a dolgokkal ahelyett, hogy úgy tenne, mintha nem létezne a kellemetlenség. Sokkal fájdalmasabb szembesülni az igazsággal, amikor már nem lehet tovább tagadni a dolgokat. – Nem tudom, édesem! – simította végig Cat hosszú hajfonatát. – De apukád és a doktor mindent megtesznek érte. – A mamáért is megtettek mindent, mégis meghalt! – A kislány szinte suttogott. – Nem tudom, mit tegyek. – Hát, mi igazából nem sokat tehetünk. Legfeljebb reménykedhetünk és imádkozhatunk.

– Én nem hiszek Istenben! Bertie hátrahőkölt. A maga részéről amolyan se-veled-se-nélküled viszonyban volt Istennel, de egy gyerek szájából meglepő egy ilyen kijelentés. Cat azonban végigélte az édesanyja elvesztését, és látta az apját lelkileg kiüresedni utána, s ezeket bizony sem isteni, sem emberi erő nem tudta megakadályozni! – Nos, én hiszek benne – válaszolta Bertie. – Azt hiszem, elég lehet, ha csak egyikünknek megvan a hite hozzá. A kislány kételkedve nézett rá. – Amikor mama meghalt, a vasárnapi iskolában azt mondta az egyik hölgy, hogy örülnöm kell, mert mama nagyon jó volt, ezért került ilyen korán a mennyországba. Azt mondta, az angyalok nem akartak tovább várni azzal, hogy megadják neki a jutalmát. – Ó!? – A bolond asszony! Micsoda rémes dolog ilyet mondani egy gyereknek! Bertie-nek eszébe jutott, hogy hatévesen ő is hallott olyasmit mesélni, hogy az angyalok itt járnak közöttünk, és keresik a nagyon jó kisgyerekeket, hogy mihamarabb az égbe emeljék őket, számos évet elragadva földi életükből! Emlékezett rá, mennyire megrémült, és ezután igyekezett minél rosszabb gyereknek lenni. – Ne is törődj ezekkel! – paskolta meg Bertie a kislány kezét. – Badar beszéd! Ilyesmi nincs is a Bibliában, legalábbis amennyire én emlékszem. – No, nem mintha Bertie elolvasta volna a Bibliát, de a mamája mesélt neki a templomban hallottakról, és ezekből a történetekből megmaradt sok minden az emlékezetében. – Az ilyen hölgyek nem tudnak semmit, és azt gondolják, hogy ezzel tudnak megvigasztalni. Én nem hallgatnék rájuk. – Andrew nem is jó – mondta Cat. – Hát tessék! Akkor mi a baj? – vigyorodott el Bertie. – Jobban lesz, meglásd! – De őt mindenki szereti. – Vagyis te is. Cat könnyeivel küszködve bólintott. Bertie magához húzta a kislányt, ölében a babájával. – Így van jól, kislány! Aggódj csak érte, és imádkozz! Majd mindannyian segítünk apukádnak, és Andrew jobban lesz. – Aztán pedig Bertie felkutatja Jeffrey-t, és az a gazember megfizet mindezért! Ha netán Andrew meghalna… – Szereted a papámat? – kérdezte Cat.

Bertie megrándult, de most sem tudott hazudni. Még szorosabban vonta magához a kislányt, és arcát annak hajába temette. – Igen – mondta lágyan. – Azt hiszem, szeretem. *** Sinclair egészen hajnalig ült Andrew mellett, és fogta a kisfia kezét. Amikor érezte, hogy már nem tud tovább ébren maradni, odafeküdt mellé az ágyba, és kezét Andrew mellkasára tette. Így azonnal észlelheti, ha a fiú csak megmoccanna is álmában. A mélyebb és a felszínes alvás között lebegett. Hol teljes sötétségbe merült, hol fölbukkant a mélyből pár percre, s ez így ment egész éjjel, de Andrew egyszer sem mozdult meg. A hajnal első sugaraival megérkezett a láz, mire Sinclair teljesen éber lett, nem is érezte a nyugtalan éjszaka fáradtságát. Hidegvizes törülközőt kért a fiúnak, és egy Warburg-tinktúra nevű gyógyszerért küldött. Ez valójában malária elleni szer, de Sinclair tapasztalatból tudta, hogy csillapítja a lázat. A porok, amiket az orvos Bertie kezébe nyomott, hatástalanok voltak, s Sinclair ezt is előre tudta. Legfeljebb emésztési zavarok enyhítésére jók. Szegény Andrew zaklatott állapotában nem akarta lenyelni az orvosságot, de Sinclair beléerőltette. Megmosta a fiú arcát és kezét, s amikor az ágyneműje lucskos lett a láztól, maga cserélt lepedőt és huzatot. Egész álló nap ápolta a fiát, nem figyelte az idő múlását. Valamikor a nap folyamán engedett Macaulay unszolásának, hogy vegyen fel inget és nadrágot, de nem igazán látta értelmét, hogy rendesen felöltözzék. Olykor-olykor elszenderedett, s érezte, hogy egyre borostásabb az arca. Érzékelte, hogy néha bejött valaki, de Sinclair egy pillanatra sem hagyta figyelmét elvonni a fiáról. Ugyanakkor folyamatosan észlelte Bertie jelenlétét a közelében. Nem fordította a nő felé a fejét, és Bertie sem szólalt meg, Sinclair mégis tudta, hogy ott van. Olyankor hűvös nyugalom áradt szét a szobában, mintha Bertie lénye maga lenne a békesség és megnyugvás. Napnyugtakor Peter szenet hozott a tűzre, Macaulay pedig egy csésze erőlevest diktált Sinclairbe. Amint az inas távozott, Bertie lépett a szobába. Nem szólt semmit, csak becsukta maga mögött az ajtót, az ágyhoz sétált, és kézfejének hátsó részével megérintette Andrew arcát. Már lejjebb

ment a láza, legalábbis Sinclair így gondolta, de még korántsem volt jól a fiú. – Cat végre elaludt – mondta Bertie. – Adtam neki cukros teát és soksok tejet. Úgy tűnik, bevált. Szegény kis lélek teljesen odavan! – Megtapogatta Andrew vállán a kötést, majd Sinclairre nézett. – Azt hiszem, te is kimerültél. – Majd alszom, ha túlleszünk ezen – bökte oda Sinclair válaszul. – Itt maradhatnék mellette én. Hidd el, minden másodpercben csak rá figyelnék! – Nem – felelte Sinclair, és nem mozdult, csak ült az ágyon, ahogy eddig is. – Nem akarom itthagyni, mert mi van, ha… – Felébresztenélek, megígérem! Abban a minutában, ha bármi változna. – Nem! – dörgött a válasz. Sinclair hangja szinte recsegett. Bertie szeme elkerekedett, miközben a férfi hevesen rázta a fejét. – Amikor Maggie… Daisy… amikor beteg volt, egy nővér vigyázott rá. Megígérte, hogy felébreszt, de nem szólt! Azt gondolta, így könnyebb lesz nekem. De így én… nem tudtam elbúcsúzni tőle! Sinclair hangja elcsuklott, szemét könny marta, megborzongva mély levegőt vett. Szégyellte, hogy néma zokogásba fulladt a sóhaja. Bertie odahúzódott mellé, ruhája megnyugtatóan zizegett. Sinclair a nő két karjában találta magát, ahogy Bertie arcát a férfi hajába temette, két keze a hátát melegítette. Milyen erős ez a nő, aki a semmiből pottyant az életébe! Sinclair már olyan régóta álldogált egyedül a hidegben. Épp azt mondta magában Daisynek: Ha már készen leszel arra, hogy engedj továbblépnem, biztosan jelzed felém, tudom. És Bertie abban a pillanatban botlott belé. Sinclair azóta sem volt képes kiverni a fejéből Bertie-t. Most is csak a fia élet-halál küzdelme terelhette el a figyelmét róla. – Annyira sajnálom! – szólalt meg Bertie. Egy élet is kevés lenne, hogy kifejezzem, mennyire sajnálom, ami történt. Sinclair gyöngéden széttolta az őt karoló két kezet, és megtörülte a szemét. – Miről beszélsz? – Ez az én hibám. – Bertie kék szemében szomorúság és bűnbánat ült. – Ha én nem követlek hazáig, Jeffrey-t nem vezettem volna el az otthonodig, és akkor Andrew nem sebesült volna meg. De nekem muszáj

volt tudnom, hol élsz, aztán pedig úgy döntöttem, itt maradok a házadban… – Miért tetted? Bertie zavartan hallgatott. – Hogy érted, hogy miért? – kérdezte végül. – Miért jöttél ide? Hiszen az órát visszaadtad, és fizettem neked, hogy számomra ismerős helyre vezess, ahonnan hazatalálok. Úgy hittem, ezzel teljesítetted a szerződésünket. Bertie elpirult, majdnem úgy vöröslött, mint Andrew lázrózsáktól égő arca. – Csak látni akartam, hogy rendben vagy-e. Bár Sinclair gyomrát még szorongatta az aggodalom, jóleső érzés járta át a lelkét. – Nem azt lested, hogy mit lehetne még elrabolni tőlem? Most nem kell tettetned semmit! Bertie arca elkomorult. – Még mindig azt hiszed, hogy lopni jöttem utánad? – Ugyan, nem. Már nem! – Sinclair megszorította a nő kezét. – De amikor kiderült számodra, hol lakom, biztosan megfordult a fejedben, milyen jó célpont lennék. Nemigen figyelek a világra, folyton csak a papírmunkába temetkezem. Könnyű préda. Bertie megpróbálta elvonni a kezét Sinclair szorításából. – Mondtam már, hogy csak újra látni akartalak. Ha nem hiszel nekem, hát nem hiszel! Sinclair arcáról lehervadt a mosoly. – Már nem tudom, mit és miben higgyek. Egy percig némán nézték egymást, miközben Sinclair úgy fogta Bertie kezét, mint aki képtelen elengedni a másikat. Időközben Bertie is felengedett, már nem akarta kihúzni a kezét Sinclairéből. – Higgy nekem, kérlek – szólalt meg végül Bertie. – Muszáj lepihenned, azt mondom, különben beteg leszel. Catnek és Andrew-nak nem szabad téged is elveszítenie. – Szabad kezével végigsimította Andrew mellett a lepedőt. – Feküdj szépen ide mellé, én pedig itt ülök az ágyad végében, és ígérem, le sem veszem a szemem Andrew-ról. Ennél őszintébb ajánlatot nem tudok. Sinclair tekintete találkozott Bertie nyílt tekintetével. Fura, hogy egy külvárosi zsebtolvaj őszintébb legyen a jogászoknál, akikkel nap mint nap együtt dolgozik! – Veritas lehetne a neved – hallotta Sinclair a saját hangját. – Igazság. – Valóban igaza van Bertie-nek: szüksége volt alvásra.

Bertie fintorogva felelt. – Nos, a Roberta tényleg lóg rajtam, mint tehénen a gatya… Anyám Bertie-nek hívott, ezért én így szeretem. Sinclair nagy nehezen elengedte Bertie kezét. A szíve belésajdult, de a nőnek igaza van: Andrew-nak nem használna, ha őt is hordágyra kellene tenni, és kórházba vinni. Így aztán óvatosan odafeküdt a fia mellé az ágyra, s Bertie betakargatta a steppelt takaróval. – Itt leszek – mondta a nő. – Az ágy másik oldalán, abban a székben. Andrew levegőt se vehet anélkül, hogy én ne tudjak róla! Sinclair érezte, hogy megkönnyebbülés járja ét a tagjait. – Köszönöm, Bertie! – mondta. Bertie odahajolt, és csókot nyomott a férfi arcára, s közben egy kibomlott tincs megcirógatta Sinclair arcát. – Örömmel teszem – felelte. *** Bertie nézte az alvó Sinclairt, akinek Andrew-éhoz hasonló szőkésvörös haját és a szeme körüli ráncokat halovány téli napsugár cirógatta. A férfi láthatóan teljesen kimerült, ami tökéletesen érthető. Bertie azt is megértette, mennyire rémisztő lehetett Sinclairnek a gondolat, hogy elveszítheti a fiát. Sosem könnyű elviselni, ha egy szerettünk eltávozik, de a gyermekünk elvesztése mindennél fájdalmasabb. Bár Andrew nem Bertie fia, ő mégis tisztában volt azzal, micsoda mély és sosem gyógyuló sebet hagyna benne, ha a fiú meghalna. Sinclair erős férfiember, de már nagyon sokat szenvedett az életben. Bertie emlékezett Macaulay mondására, hogy amikor Mrs. McBride meghalt, alig maradt valami élet Sinclair úrban. Az alvó férfit figyelve Bertie megesküdött, hogy vigyázni fog, nehogy Sinclair bármit elveszítsen még ebben az életben. Legkevésbé önmagát. Sinclair csak aludt és aludt, miközben a nap már magasan járt, s odakintről behallatszott a nyüzsgő város zaja. Időről időre bejött Mrs. Hill vagy Macaulay, s próbálták meggyőzni Bertie-t, hogy adja át a helyét nekik, de ő mindig ellenállt. Hiszen ígéretet tett. A házvezetőnő teát és pirítóst hozott neki, Macaulay pedig takarókat, s láthatóan mindketten megértették Bertie-t. Az inas mindvégig igyekezett szokásos nyers humorával tartani a lelket a háznépben, hogy Andrew úrfi kemény legény, és nem lesz semmi baj, de Mrs. Hill szeme vöröslött a sok sírástól, s megszokott tüskésségének nyoma sem volt.

A város különböző pontjain épp tizenegyet ütöttek az órák, amikor Andrew szeme hirtelen kipattant. Végigmérte az ágy mellett ülő Bertie-t és az apját, aki háton aludt, egyik karjával a szemét takarva. – Az a férfi meglőtt engem – közölte a fiú. – Andrew, drágaságom! – ugrott talpra Bertie, és kezével gyorsan ellenőrizte a kisfiú homlokán a hőmérsékletét. Még mindig forrónak érezte a gyerekeket, de az izzadságból tudta, hogy a láz szépen csökken. – Sinclair! – rázta meg finoman a férfit Bertie. Nem szívesen ébresztette föl, de az ígéretét nem akarta megszegni. – Andrew… Sinclair azon nyomban éberen ült föl az ágyban. Riadtan fordult Andrew felé, de a szeme hálakönnyel telt meg, amint meglátta fia tekintetét, aki pislogva kémlelte őt. – Papa, nálad is volt fegyver – mondta Andrew, bár most még nem volt erőteljes a hangja. – Visszalőttél rá? Bárcsak láttam volna! *** A délután vizitáló doktor meglepetten vette tudomásul, hogy Andrew életben maradt, amit persze a saját porai gyógyhatásának tulajdonított. – Szódabikarbóna – közölte utálkozva Sinclair, miután a doktor elment. – A szakácsunk is elkészíthette volna a csodagyógyszert, még jobbat is csinált volna ennél. Ezek után beadott egy újabb adag Warburg-tinktúrát a fiúnak, nehogy feljebb menjen a láza. Andrew nagyon panaszkodott a gyógyszer rossz ízére, aztán meg fel akart kelni, de Sinclair szigorúan megtiltotta neki. Elmondta, milyen sok katonatársa kapott lőtt sebet annak idején, s ő pontosan tudja, mennyi ideig kell ilyenkor fekve pihenni ahhoz, hogy felépüljön az ember. Andrew arcán rövid időre feltűnt az ismerős vigyor, amikor apja sebesült katonához hasonlította, de legalább ezzel sikerült meggyőzni, hogy ágyban maradjon. Sinclair ezután Bertie-hez fordult, és rávette, hogy most már ő menjen el aludni. A lány kis időre valóban lepihent, de hamarosan már a gyerekszobába látogatott, mert Catet sem volt szabad elhanyagolnia. Amint Caitriona megértette, hogy az öccse életben marad és fel fog épülni, a kislány visszasüppedt megszokott állapotába, ami érdektelenségnek tűnt, bár talán csak színlelte azt. A tekintete egyértelműen arról árulkodott, hogy mennyire megkönnyebbült, de Cat

az érzelmeit nem mutatta ki, s úgy tűnt, már nincs szüksége Bertie vigasztalásra. Bertie eddig még nem találkozott olyan kisgyerekkel, aki ennyire magába tudott zárkózni, mint Cat. Még azokban a srácokban és lányokban is több élet volt, akiket vertek a szüleik, és éheztek – ilyenek közt nőtt föl Bertie. Cat nagyon szép kislány volt, gyönyörű, fekete loknis hajában mindig hatalmas szalag virított, s hozzáillő szalagcsokrot viselt elegáns ruhácskáin is, de a szép külső hihetetlenül boldogtalan gyermeket takart. A tanulmányait különösebb érdeklődés nélkül végezte, egyedül azok a dolgok kötötték le, amelyeket a naplójába írt vagy rajzolt. Amikor Bertie érdeklődést mutatott a naplója iránt, a kislány szorosan magához ölelte a könyvecskét, nehogy hozzáférhessen, s addig nem nyugodott meg, amíg Bertie meg nem ígérte, hogy sosem fog kutakodni a naplójában. Másnap, ahogy Andrew magához tért, Sinclair kijelentette, hogy ideje a saját ágyába fektetni a fiút, s maga vitte föl Andrew-t a gyerekszobába. Felfogadtak egy ápolónőt, aki gondoskodott az úrfiról, ám Sinclair nem sietett visszatérni a jogi ügyeihez. Délután Bertie-ért küldetett, de az üzenetet hozó Aoife azt mondta, nem a dolgozószobában, hanem a földszinti nappaliban várja az úr. A szobába lépve Bertie meglepetten látta, hogy Sinclair nincs egyedül. Több megtermett férfiember vette körül a ház urát. Ketten skót szoknyát viseltek, a harmadikon elegáns öltöny volt. Meglehetősen hasonlítottak Kilmorgan hercegére, így Bertie azonnal sejtette, hogy a Mackenzie fivérek állnak előtte. – Bemutatom Fellows főfelügyelőt – szólalt meg Sinclair, rámutatva az öltönyös úriemberre. – Szeretné, ha mindent elmondanál Jeffrey-ről, és hogy hol találjuk meg.

Tizenhatodik fejezet Bertie rögtön látta Fellowson, hogy zsaru, de legalábbis bűntények felderítésén dolgozik. A neve is ismerősen csengett – az East Enden évek óta tüske a rosszfiúk körme alatt. Még nem volt olyan, hogy el ne kapta volna azt, akinek a nyomába eredt. Abból, ahogyan Fellows végigmérte őt, Bertie rögtön tudta, hogy a nyomozó tisztában van a múltjával, vagy legalábbis azzal, miféle. Vagyis, hogy korábban miféle ember volt, javította ki magát Bertie. A szobában tartózkodó két másik idegen férfi is legalább olyan lélegzetelállító volt, mint Fellows, de egészen más értelemben. A magasabbik Lord Cameron volt, aki a lovakkal foglalkozik. Bertie látta őt az estélyen, és azt is, hogy Sinclair nővére milyen gyöngédséggel érintette meg a férfi karját, valahányszor beszéltek. Lord Cameron kemény ember lehet, de Ainsley nyilvánvalóan szereti. A harmadik férfi kissé távolabb állt a többiektől, és nem nézett senkire. Pontosabban a semmibe nézett, üres tekintettel, de ez láthatón egyiküket sem hökkentette meg. Bertie azonnal felmérte, hogy Jeffrey számára nincs menekvés, ha elárulja, hol találják meg. Látta a férfiak arcán az elszántságot, még azén is, aki rá sem nézett. Le fogják vadászni, és rövid vizsgálati fogság után Jeffrey kötélre kerül, vagy életfogytiglant kap. Ám Bertie rettenetesen dühös volt Jeffrey-re. A gazfickó egy olyan ember házába tört be, aki nem tett neki semmi rosszat, megpróbálta Bertie-t arra kényszeríteni, hogy segítsen neki kirabolni Sinclairt, ráadásul meglőtte Andrew-t! Az nem számít, hogy véletlenül találta el a fiút, hiszen Jeffrey gyilkos szándékkal lőtt. Ha Bertie most feladja Jeffrey-t, még az East End-i szomszédok sem fogják hibáztatni érte, hiszen jól ismerik a kérőjét, aki annyi embernek ártott már életében. – Ismerem az összes búvóhelyét – jelentette ki Bertie készségesen. – Persze nyilván tudja, hogy így van, ezért lehet, hogy nem fogja egyiket sem használni. Viszont nem túl okos ember. Ezután Bertie felsorolta a helyeket: van egy elhagyatott ház a Spitalfields kerületben, pár szoba a Whitechapel körüli egyik sikátorban, valamint a szeretője háza Hackney-ben – Jeffrey nem is sejti, hogy Bertie tud a nőről.

Fellows felügyelő egy biccentéssel nyugtázta a hallottakat, amiből Bertie megértette, hogy tisztában van azzal, amit most tett, és értékeli a szolgálatait. – Rendben! Akkor induljunk, és kapjuk el azt a szemetet! – szólalt meg Lord Cameron. – Veszem a kabátomat – mondta Sinclair. A másik Mackenzie, aki eddig meg se szólalt, sőt látszólag a beszélgetésről sem vett tudomást, most Sinclairre nézett. – Andrew – szólalt meg. Sinclair bólintott. – Frasier kisasszony! Ő itt Ian Mackenzie, a sógorom. Felkísérné a gyerekszobába, Andrew-hoz? – majd egy kis habozás után megkérdezte sógorát: – Jössz velünk vadászni, Ian? Ha akarod, megvárunk. Lord Ian a fejét rázta. Majd elfordult, és átvágott a szobán a zongorához, s leült elé a zongoraszékre. A többiek nem ellenkeztek, és nem próbálták győzködni sem. – A vadászatot hagyjátok rám! – közölte Fellows, komoran pillantva Sinclairre. – Csak azért viszlek magammal, hogy azonosíthasd az elfogott személyt. Megértettél? – Hallottam, amit mondtál – felelte Sinclair, mintha ez egy korábban megkezdett vita egyik felvonása lett volna. – Bertie… – Sinclair megállt az ajtóban, s teljesen Bertie felé fordult. – Köszönöm! – mondta búcsúzóul. – Bárcsak ne mennél velük – szólt utána Bertie remegve. – Ez a Jeffrey egy veszélyes alak, ha mondom. – Muszáj mennem. Te is tudod. Bertie a fejét rázta. – Nem igaz. Nem kell menned. Fellows felügyelő kiváló rendőr. Megtalálja Jeffrey-t. – Igen, itt tudom is ezt – mutatott Sinclair a halántékára, és ujjai megérintették rövidre nyírt haját. – Csakhogy látnom kell a saját szememmel, hogy itt is tudjam – bökött a szíve tájékára, miközben szürke szemét Bertie tekintetébe fúrta. – Ne aggódj, szerelmem, visszajövök! A kocsi a ház elé állt, a bakon Richards ült. Sinclair megérintette Bertie arcát. Tekintete csillogott, mint akiben végre felébredt a férfi, aki kész csatába menni a fiáért. Bertie tudta, hogy képtelen lenne lebeszélni Sinclairt – ha száz évvel korábban történne mindez, a férfi most nem a

kabátjáért és kalapjáért nyúlna, hanem kétélű skót kardját markolná fel kifelé menet. Az érintésből simogatás lett. Sinclair tekintete szinte lángolt, majd megfordult, és kilépett az ajtón. – Nagyon kérem, legyen rá gondja, hogy épségben térjen haza! – szólt oda Bertie Fellows nyomozónak. Fellows ingerült pillantást vetett Bertie-re, miközben átvette Petertől a kabátját és a kalapját. – Igyekezni fogok, Frasier kisasszony – felelte, majd Sinclair és Cameron után ment. Ian Mackenzie még mindig a nappaliban ücsörgött, amikor Bertie elszorult torokkal visszatért a szobába. Ian halkan pötyögött a zongorán, s Bertie nagyon ismerősnek találta a dallamot. Sokszor hallotta a zenés színházban a Gilbert–Sullivan páros vígoperájának{10} e népszerű dalát, Stanley vezérőrnagy nyelvtörő áriáját. Bertie ideges, sőt türelmetlen hangulatban lépett a zongorához. – Lordságod látni kívánta a kis Andrew-t? – kérdezte. Ian nem felelt, csak játszott tovább. Már a dal felénél tartott, amikor megszólalt. – Úgy ismertem meg az én Bethemet, hogy ezt a dalt tanította nekem zongorázni. Ott ült mellettem a pamlagon, és én megcsókoltam. Egyszerű kijelentésnek hangzott, amit Ian mondott, de a megtermett férfi tekintetét látva Bertie önkéntelenül is elmosolyodott. – Ó, ez igazán aranyos! – mondta. – Annak idején Fellows épp egy gyilkosságot akart a nyakamba varrni. Beth állította le. – Ó! – pislogott Bertie. – Azt hiszem, ez is aranyos dolog. – Kedvelni fogja az én Bethemet – jelentette ki Ian, abbahagyva a zongorázást. – Utáltam az emlékezetemet. De ma már örülök, hogy van. Bizonyos dolgok Bethre emlékeztetnek. – Korántsem volt olyan erőteljes skót akcentusa, mint Sinclairnek, de Bertie így is hallotta a gurgulázó mássalhangzókat. – Ez jó – felelte Bertie. Most már neki is vannak emlékei Sinclairről és a családjáról, amelyekről később eszébe jutnak majd ezek az emberek. – Andrew odafent van. Ha nem alszik éppen, megpróbál majd mindent, hogy felkelhessen. Ez a mi Andrew-nk igencsak élénk gyerek. Ian egy ironikus pillantás erejéig kizökkent távolba révedő állapotából. Bertie értelmet és mély személyiséget látott a tekintetében, amit

feltételezése szerint kevesen vesznek észre Ian Mackenzie-ben. Mrs. Hill egyik pletykás pillanatában beszélt neki Lord Ianról, hogy egy ideig elmegyógyintézetben élt, de Bertie nem fedezte fel rajta az őrület semmiféle jelét. Egy grimasszal válaszolva Ian pillantására, Bertie felvezette a férfit az emeleti gyerekszobába. *** A kis csapat Hackney-ben, a szeretője lakásában talált rá Jeffrey Mitchellre. Sinclair arra utasította Richardsot, hogy először arra a címre fuvarozza őket, hiszen ha Jeffrey azt hitte, hogy Bertie nem tud arról a nőről, akkor nyilván ott keresett menedéket. Fellows nem húzta az időt kopogtatással – a két termetes rendőrével egyszerűen berúgatta az ajtót. Jeffrey épp a szenet piszkálta a konyhai tűzhelyben, így a piszkavassal támadt rájuk. Jeffrey gyors volt, és képes lett volna meg is ölni a rendőröket, hogy szabaduljon. A hálószobából egy köntösbe bugyolált nő futott ki sikoltozva. Nem is próbált könyörögni a férfiaknak, egyszerűen fölkapott egy fazekat a tűzhelyről, és a benne lévő forró vizet a rendőrökre zúdította. Majd a már üres vaslábossal Fellowsra támadt, aki elhajolt az ütés elől, de közben megragadta Jeffrey grabancát. Cameron a nő mögé lépett, lefogta, és felemelte a trágárul szitkozódó fehércselédet, s a kanapéra dobta. Nem engedte felkelni a nőt, akárhogy kapálózott is. A szomszédok sorra kirohantak a folyosóra, fentről és lentről is nyújtogatták a nyakukat a lépcsőházban, hogy lássák, mi történik. Némelyek Jeffrey-t és a szeretőjét biztatták, mások a rendőröknek szurkoltak. Jeffrey – a káoszt kihasználva – kihámozta magát Fellows szorításából, és az ablak felé rohant. Csak egy emeletnyi magasságban voltak, úgyhogy Jeffrey kilökte a zsalukat, és ugrott. Sinclair, aki a folyosón maradt – a tömegen átverekedve magát – lerohant a földszintre. A bejárathoz kiérve még éppen látta Jeffrey-t befordulni a ház melletti sikátorba. Sikerült utolérnie, amikor a férfi épp próbált átlendülni a sikátort lezáró falon. Sinclair megragadta Jeffrey lábát, és visszarántotta a földre. A férfi rázuhant a ládára, amit az előbb dobbantónak használt, s a lécek

összeszakadtak alatta, így Sinclair és Jeffrey is a földre került. Jeffrey ugrott talpra elsőként, majd gyomron rúgta Sinclairt. Az erős fájdalomtól elakadt Sinclair lélegzete. Ennél is rosszabb volt, amikor meglátta Jeffrey bosszús tekintetét. Ettől aztán Sinclair agyát mérhetetlen düh öntötte el. Sinclair számtalan olyan csatában vett részt a sivatag gyilkos és elkeserítő hőségében, amiből Jeffrey fejvesztve menekült volna. Egyszer négy társával együtt bekerítették őket, nem volt ivóvizük, és csak pár töltényük maradt, mégis kivágták magukat a szorult helyzetből. Kézitusában győzték hát le a legjobb kiképzést kapott észak-afrikai katonákat, bár a táborukba alig értek vissza, mert majdnem szomjan haltak az úton! De mind az öten túlélték, mert Sinclair nem hagyta őket meghalni. Akármilyen reménytelennek tűnt is a helyzet, sosem adta fel, nem olyan volt a természete. Dühödt üvöltése betöltötte a sikátort. Sinclair felállt, majd Jeffrey-re vetette magát. Minden fájdalmát és haragját beleadva ugrott a célpontjára: arra a férfira, aki majdnem megölte a fiát! Jeffrey küzdött. Először dühösen, aztán már félelemmel és elkeseredetten. Később kitépte magát Sinclair markából, és megpróbált elfutni, de az ügyvéd két kézzel megragadta a kabátjánál, és visszarántotta. A falnak lökte Jeffrey-t, felemelte az öklét, és ütött, ütött, ütött… – Hagyja abba – hörögte Jeffrey, és ajkai közül vér fröccsent Sinclair kabátjára. Sinclair még egy utolsót csapott a férfi arcába. – Meglőtted a fiamat, te rohadék! Még csak nyolcéves, te idióta! – Nem rá céloztam – tiltakozott Jeffrey, de a szavakat nehezen formálta törött állkapcsa. – A maga hibája. Magát akartam lelőni. A fiúnak nem kellett volna ott lennie. Sinclair megragadta Jeffrey kabátjának hajtókáit, és felnyomta a férfit a falra. – Neked nem kellett volna ott lenned! Te törtél be a házamba, rám céloztál, és eltaláltad a fiamat! Egyedül a te hibád minden. – Nem, Bertie tehet róla. – Jeffrey dühösen vicsorgott. – Elszökött tőlem az a némber, maga meg a kurvájává tette, maga skót disznó! Ha nem hagy el engem, semmi se történt vóna.

Sinclair még erősebben nyomta a falnak Jeffrey-t. – Ne okold őt a saját hülyeségedért, te ganéj! A nevét se vedd a szádra! – Tudtam! Tudtam, hogy a kurvája. – Jeffrey megpróbálta leköpni Sinclairt. Sinclair ismét felemelte az öklét, de ezúttal Lloyd Fellows rettentően erős marka megakadályozta, hogy üssön is. – Elég ebből! – közölte határozottan Fellows. Ekkor kattant a bilincs Jeffrey csuklóján. – Jeffrey Mitchell! A királynő nevében letartóztatom betörésért, Mr. McBride meggyilkolásának kísérletéért, és a nyolcéves Andrew McBride megsebesítéséért. A bíróság nem lesz elnéző magával. Várja a rendőrségi kocsi, úgyhogy délután már a rendőrbíró előtt fog állni. – Fellows komoran Sinclairre pillantott. – Te pedig hazamész, és iszol valamit. Cam, legyen rá gondod, hogy hazaérjen! Cameron Mackenzie ekkor már a hátuk mögött várakozott. – Egy nagy adag whisky kell neki – közölte Cameron, aki hatalmas tenyerét Sinclair vállára tette, és kiterelte sógorát a sikátorból. A kocsiban Sinclairt elhagyta minden ereje. A párnázott ülésre rogyva levegő után kapkodott. Előhúzott egy zsebkendőt, és megtörölte az arcát. A vászon csupa vér lett. – Ramatyul nézel ki – mondta Cameron, de reszelős hangjában vidámság bujkált. – Szedd rendbe magad, és utána mondd el a nőnek. Ne kertelj, biztosan nem fog összetörni, ha megtudja, hogy a csalfa és gyilkos hajlamú széptevője épp a sitt felé tart. Sinclair képtelen volt megszólalni. Még mindig az arcát törölgette, de elfogadta a flaskát, amit Cam szó nélkül feléje nyújtott, és hátradőlve nagyot húzott belőle. Cameron jól tudta, mikor kell beszélnie, és mikor hallgatnia. Innentől a két férfi csöndben utazott át Londonon. Sinclair hagyta, hogy a whisky égetve járja át minden porcikáját. *** Andrew nagyon örült Ian bácsikája látogatásának. Szinte egész idő alatt ő beszélt – megmutatta Iannak a sebét, és elmesélte a véres jelenetet, amelyben megsebesült, jól kiszínezve a tűzpárbaj részleteit. Ian úgy bólogatott közben, mint aki Andrew minden szavát komolyan veszi. Cat hallgatta őket, de nem szólt közbe, Bertie pedig úgy tett, mint aki a stoppolnivalókkal van elfoglalva.

Andrew csak mondta és mondta, legalább a beszélőkéje visszatért… – Bertie! Látnod kellett volna, mit épített nekünk Ian bácsi tavaly karácsonyra! Egy egész szobát betöltött vele. – Csudajó volt – mondta Cat olyan halkan, hogy Bertie alig hallotta meg. Ian viszont hallotta, és odabiccentett a kislánynak. – Most karácsonykor is csinálsz valami hasonlót, Ian bácsi? – kérdezte Andrew. – Kérlek! Ian egy pillanatnyi habozás után felelt – Igen. – Hurrá! – Andrew ugrálni kezdett az ágyban, aztán fájdalmasan elfintorodott, és abbahagyta. – Beveszem az összes gyógyszert és felépülök, hogy Skóciában karácsonyozhassak. Imádni fogod Kilmorgan kastélyát, Bertie. – Kastély? – kérdezte Bertie, előredőlve a székében. – Izgalmasan hangzik. – Papa háza is szép nagy – folytatta Andrew. – Egy tó partján áll. Az is tetszeni fog neked, Bertie. – Ebben biztos vagyok – felelte Bertie. – Hagyd abba az ugrálást, Andrew! Felszakad a sebed, és megint össze kell varrni. Andrew úgy három másodpercre lenyugodott, aztán élénk előadásba kezdett Kilmorgan kastélyáról és az apja tóparti házáról, amelyben együtt éltek a mamával, és mindenki boldog volt. Amikor a fiún kezdett látszódni, hogy bizony fáradt és fájdalmai vannak, Ian fölállt, elsimította Andrew körül a takarót, s kifelé indult a gyerekszobából. Az ajtóból visszafordulva átható pillantást vetett Bertiere. Azután kiment a folyosóra, és a lépcsőforduló korlátjának támaszkodva várta be a nevelőnőt. Bertie letette a varrnivalót a kezéből, s kiment Ian után, bezárva maga mögött a gyerekszoba ajtaját. Kíváncsi volt, mi mondanivalója lehet számára Lord Iannak. A korán leszálló decemberi este félhomályba vonta a folyosót. Ian arcában a sötétvörös hajához jól illő bagoly-szempár csillogott. Ian hosszasan, némán fürkészte Bertie-t, majd végre megszólalt. – Maradjon velük! – Cattel és Andrew-val? – Bertie bólintott. – Természetesen itt maradok velük. A nevelőnőjük vagyok.

– Úgy értem, mindig. – Ian hatalmas markával megszorította a korlátot. – Muszáj maradnia. – E kijelentését követően szótlanul elsétált Bertie mellett, és lement a lépcsőn. Bertie figyelte Iant, ahogy komótosan lesétált a földszintig, mindig szigorúan a lépcsőfokok közepére lépve, sosem érintve a kapaszkodót. Amikor leért, a férfi kinyitotta az előcsarnok ajtaját, majd a bejárati kaput is, és hideg fuvallat áradt be a házba. Azután nagy puffanással bezárult mögötte a bejárat – Ian elment. *** Már teljesen besötétedett, mire Sinclair hazaért. Richardsnak csak lassan sikerült végighajtania a kocsit London zsúfolt utcáin. Cameron kiszállt már a Berkeley Square-en, ahol a családja számára házat bérelt londoni tartózkodásaik idejére, így Sinclair egyedül érkezett meg az Upper Brook Streetre. Macaulay egy pillantást vetett a gazdájára, majd forró fürdőt rendelt neki Sinclair hálószobájába. Az inas ott akart maradni, hogy megfürdesse a ház urát, de Sinclair morogva közölte, hogy az ég szerelmére, elég jól érzi magát az önálló tisztálkodáshoz. Végül Macaulay beadta a derekát, és magára hagyta őt a szobában. Sinclair hosszasan fürdött, lecsutakolta magáról a vért és a mocskot, és meleg vizet locsolt a fejére. Amikor befejezte, megtörülközött, majd belebújt a köntösébe. Peter és a szobalányok elvitték a fürdővizet, Sinclair pedig felment az emeletre, és benyitott a gyerekszobába. A lámpákat már lecsavarták, s Andrew mélyen aludt. Cat is az ágyában volt, s Bertie halkan fölolvasott neki valamit. Sinclair az egyik közelben álló székbe huppant, hogy megvárja a történet végét. A fáradtságtól alig bírt mozogni. Amint Bertie becsukta a könyvet, Sinclair odalépett Cathez, és jóéjtpuszit nyomott a kislánya arcára. Utána Andrew ágyához ment, és homlokon csókolta alvó fiát. Andrew állapota szépen javult, s Sinclair ezért hálaimát rebegett. Ezek után Sinclair a könyökénél fogva kiterelte Bertie-t a gyerekszobából, le a lépcsőn a dolgozószobájába, majd onnan be a hálószobájába. Gondosan becsukta maguk mögött az ajtót, és elfordította a zárban a kulcsot.

Tizenhetedik fejezet Bertie szíve hevesen kalapált, amikor Sinclair elfordította a kulcsot a dolgozószoba ajtajában. A férfi megfordult, s a lámpafénynél jól kivehetővé váltak az arcán a zúzódások. Bertie gyorsan odalépett hozzá. – Jól vagy? Ezt Jeffrey művelte veled? Mi történt? – Jeffrey a fogdában van – felelte Sinclair fáradt hangon. – Fellows felügyelő bevitte, hogy a vizsgálatiban töltse a napot. Soha többé nem kell aggódnod miatta, Bertie! Megígérem. Bertie hitt a férfinak. – Jól elintézett! – mondta. Nagyon finoman megérintette Sinclair arcát, akinek a bal szeme bedagadt, az ajka felrepedt, és az arccsontja fölött horzsolások éktelenkedtek. Sinclair mozdulatlanul megvárta, amíg Bertie a mosdóhoz ment, és bevizezett egy törlőkendőt. Visszatérve a lány óvatosan a horzsolásokra nyomkodta a rongyot, hogy felitassa a szivárgó vért. Bár a férfi épp most fürdött – a bőre még nedves és szappanillatú volt –, de az ilyen felszíni sebek könnyen újra vérezni kezdenek. Amikor Bertie a férfi homlokát akarta letisztítani, Sinclair elkapta a csuklóját. Tekintete igéző volt, akár a szürke téli égbolt. A lány azt hitte, Sinclair el akarta lökni a kezét, de tévedett. A férfi csak megállította a mozdulatot, s most a kendőből ütemesen csöpögött a víz. – Hadd tegyem vissza ezt a mosdóba – suttogta Bertie. Sinclair mintha nem is hallotta volna, meg se moccant. Egyszerűen csak fogta a csuklóját, és rabul ejtő tekintettel bámulta Bertie-t. Amikor végre megmozdult, a másik kezét is felemelte, hogy végigsimítsa Bertie haját. Ujjai kibontották a reggel oly fáradságos munkával feltűzött hajkoronát, amely immár lazán omlott a lány vállára. Sinclair végül mégiscsak elengedte Bertie csuklóját, és a nedves rongy a földre esett. A férfi tovább bontogatta Bertie haját, amely teljesen beborította a lány vállát, és egészen a derekáig omlott. Amióta Bertie ebben a házban élt, mindig gondosan ápolta a haját. Élvezettel használta a sokféle szappant, amivel a gazdagok kényeztették magukat. Sinclair rövid hajában még a fürdő vízcseppjei csillogtak, s a szorosan megkötött köntös alatt csupasz teste szinte lángolt. Bertie térde elgyengült, amikor a férfi hátratolta nyakából a haját, és a ruhaderék gombjait kezdte bontogatni.

Bertie képtelen volt megszólalni vagy akárcsak megmozdulni is, mialatt Sinclair egyik gombot bújtatta ki a gomblyukból a másik után. Nem sietett. Most nem fogta le Bertie-t, a lány mégsem tudott mozdulni. A gyönyörteljes forróság szinte megbénította a testét. Sinclair nehézkes ujjakkal, némán bontogatta az ingváll gombjait. Majd a hasítékba dugta a kézfejét, amely az ingváll alatt kitapintható fűzőhöz ért. Bertie-nek elakadt a lélegzete, amikor Sinclair a ruha hosszú ujján levő gyöngygombot is kigombolta, majd kezét ismét az ingváll nyílásába csúsztatva, letolta azt Bertie válláról. A lány meztelen karral állt előtte, testét csak a fűző, a rövid ujjú ing meg a szoknyái takarták. Bertie a férfi köntösének övével kezdett babrálni, ujjai remegtek. Sinclair finoman félretolta Bertie kezét, majd megsimogatta a lány karját a csuklójától a válláig, onnan pedig le az ing csatjáig, amelyet kinyitott, s levette Bertie-ről a ruhadarabot. Ezután ujjai a fűző szalagjaihoz siklottak, s miközben lassan lazítgatta a fűzőt, Sinclair csókolni kezdte Bertie-t. Erős kezével végül széthúzta a merevített anyagot, s Bertie a lenge kombinén keresztül megérezte a férfi testéből áradó forróságot. Sinclair torkából kéjes morgás tört elő, amikor Bertie-t közelebb húzta magához, és tenyerét a nő hátára szorította. Bertie testében egyszerre forróság és jeges szikrák kavarogtak. Hátát megcsapta a hideg, legszívesebben összegömbölyödött volna, ugyanakkor izzott a kéjes gyönyörtól. Amint a szűk ruhadarab lekerült róla, Bertie mellkasa megemelkedett. Sinclair már a szoknyát összetartó kapcsokkal babrált, de türelmetlen ujjai között egyre-másra szakadtak le a kampók és a hurkok. Bertie segített a férfinak letolni a szoknyákat, s közben remegő ujjai óhatatlanul Sinclair határozott kézmozdulataiba ütköztek. Bertie immár egy szál vékony kombinéban állt ott – ezt a finom kelméből készült alsóneműt nemrég kapta. A férfi karjába kapta Bertie-t, kiemelve őt a földre hullott ruhaneműi közül. Óvatosan letette a frissen húzott ágyneművel megvetett ágyba – miután Andrew-t felköltöztették a gyerekszobába, az ágyat rendbe szedték a szobalányok. A hűs ágynemű kellemesen megborzongatta Bertie-t. Az ágy melletti szekrénykéről elvitték már Mrs. McBride fényképét a gyerekszobába, hogy Cat és Andrew mellett legyen a mamájuk.

Sinclair nem feküdt azonnal Bertie mellé. Jó ideig csak állt, és nézte a nőt szürke szemével, közben szaporán vette a levegőt. Bertie ujjai a lepedőt markolták, de türelmesen várt, amíg Sinclair – szemét folyamatosan a lányra függesztve – kioldotta a köntöse övét, s hagyta a földre hullani. Bertie végre meglátta a férfi izmos, feszes testét, s a szíve nagyot dobbant. A férfi széles válla napbarnított volt, másutt, ahol mindig ruha takarta, haloványabb. Mellkasát világos szőrzet borította, a köldöke tájéka sötét mélyedésnek tűnt a félhomályban. Ágaskodó férfiassága keménynek és hosszúnak látszott. Nem volt szükség arra, hogy a lány izgassa fel, bár ilyesmiről Bertie eleget hallott a barátnőitől. Sinclair lepillantott Bertie-re, s szinte felfalta a tekintetével. Ekkor Sinclair az ágyra térdelt, majd Bertie fölé kúszott. Két kezével a nő feje mellett támaszkodott meg, de nem csókolta meg újra. A félhomályban sötétszürke tekintettel, hosszan nézte Bertie-t, miközben a halovány lámpafény enyhén rőtre színezte a borostáit. Bertie-t fogva tartotta a tekintetével, s lassan kezdte kigombolni a kombinét. Bertie szíve hevesen kalapált. Sinclair letolta az ujjatlan ruhadarabot a lány válláról, majd megemelte a csípőjét, hogy a bugyit is levehesse róla. A lány életében először meztelenül feküdt egy férfi előtt. Sinclair közel hajolt Bertie arcához, egy kicsit megcirógatta az orrával, azután épp csak megérintve, csókot lehelt az ajkára. Keze Bertie mellkasára siklott, s tenyerébe fogta a lány egyik mellét. Hüvelykujjával a bimbóját kezdte masszírozni – érintése tűzszikraként cikázott át Bertie testén. – Én még soha… – Bertie suttogása szinte dübörgött a szobára telepedett néma csöndben. – Még életemben nem voltam férfival… – Ssss. – Sinclair elvette a kezét Bertie melléről, és ujjait végighúzta az ajkain. – Nem fogok fájdalmat okozni, ígérem. Sinclair minden angolosságát levetkőzve, telt skót kiejtéssel beszélt. A karja erős volt, de az érintése gyöngéd. Ujjbegyeivel finoman végigsimította Bertie arcát, mielőtt lehajolt, hogy megcsókolja. Édes forróság! Bertie érezte Sinclair feszes izmait puha arcbőre alatt, haja selymes melegséget árasztott, a borostái szúrva csiklandozták ujjait. Keze a sebhelyekre tévedt, melyek itt-ott már hegedni kezdtek. Jeffrey fájdalmat okozott neki!

A gondolattól Bertie-t elöntötte a harag. – Nem lett volna szabad ezt tennie veled! Annyira sajnálom! Sinclair fölemelte a fejét, szeme csillogott a lámpa fényében. – Meg kellett küzdenem vele. – De… – Ne beszélj! – morogta csendben. – Ma éjjel csak te vagy és én, s az a rosszaság, amire készülök. – Miféle rosszaság? – ellenkezett Bertie. – Ez egyáltalán nem rossz! – Pedig rosszaság – felelte cinkos mosollyal Sinclair, amitől Bertie arca lángolni kezdett. – De most ez nem érdekel! – A további beszédet csókkal fojtotta Bertie-be. Az ajkain whisky íze érződött, a borostái szúrtak, és határozott mozdulattal feszítette szét Bertie combjait. A lány visszatartott lélegzettel várt, amikor Sinclair felemelte a fejét, tekintetét az övébe fúrta, majd óvatosan beléhatolt. *** Bertie szeme tágra nyílt. Olyan feszesek voltak az izmai odalent, ami minden szónál ékesebben bizonyította Sinclairnek, hogy ő volt az első férfi Bertie életében. Nem örült a diadalmas érzésnek, amely elöntötte, de nem tehetett ellene. Ez a nő az övé! Testük összetapadt, Bertie a szenvedély első élményétől szinte remegett. Sinclair tudta, hogy akaratán kívül fájdalmat okozhat neki, úgyhogy próbálta lassan csinálni, hadd szokja a lány az érzést, mielőtt továbbmennek. Nem volt könnyű! Bertie apró sikoltásaitól Sinclair vére felforrt, egyre jobban kívánta őt. Ameddig csak bírta, Sinclair türtőztette magát, de Bertie végigcsúsztatta a kezét a hátán, le a csípőjéig. – Kérlek! – suttogta. Sinclair a matracba fúrta a fejét, s beszívta Bertie hajának édes illatát. – Mit művelsz velem, Bertie? – lihegte. A lány nem válaszolt, de sóhaja eleget mondott Sinclairnek. Belecsókolt Bertie nyakába, majd finoman megharapta, miközben teljesen beléhatolt. Sinclairben fölébredt valami rég eltemetett szikra, s érezte, ahogy végigcikázik az egész testén. Figyelme egyetlen pontra összpontosult. Bertie. Roberta. Egy erőteljes lökéssel beljebb hatolt, s a kéjes mámor teljesen hatalmába kerítette.

Emlékezett rá, milyen volt, amikor a csatamezőn a halállal nézett szembe, s olyankor elméjéből minden egyéb gondolat kitörlődött. Nem volt sem félelem, sem harag benne, csak egyfajta szabadságérzet. A táborba visszatérve nehezére esett a hétköznapi rutinba visszazökkenni – ebből fakadtak őrült tréfái és kemény italozásai. Azután a házassága és gyermekeinek megszületése ismét szabadságot adott neki. Ám ez az érzés öt évvel később darabjaira hullott, amikor Daisy meghalt. Azóta Sinclair is darabjaira hullva létezett, s már azt gondolta, vége az életének. A munka kitöltötte a napjait, és segített tompítani a fájdalmat. Ebben a pillanatban azonban, ahogy ez a csodálatos nő a testéhez simult, lényének széthullott darabkái hirtelen újra összeálltak. A változás fájdalommal járt, jobban fájt, mint amikor Jeffrey gyomron rúgta az East End-i sikátorban. És most ez a fájdalom élesen sugárzik szét minden porcikájában. Sinclair torkából kiáltás tört elő, Bertie szeme pedig tágra nyílt. Ebbe a kék szempárba teljesen bele tud feledkezni. Bertie szinte a ködből lépett elő, betoppant az életébe, s mindent felkavart körülötte. A Bertie lényéből sugárzó fény elvakította Sinclairt. Legszívesebben eltakarta volna az arcát, hogy ne kelljen látnia. De ez a cockneynyelvjárásban beszélő kis zsebtolvaj elkezdte kirángatni őt a szürkeségből, és a tűz felé terelte – Sinclair pedig kész volt berohanni a lángokba. Ismét nagyot lökött, és hallotta a saját hangját, ahogy kiáltozik, de képtelen volt leállni. A közösülés égető vadsága fájdalommal olvadt egybe. Bertie halkan felsikoltott, ujjait belevájta Sinclair hátába. Hiába tudta a férfi, hogy Bertie számára szokatlan ez az élmény, ezért próbált lassítani, gyöngédebb lenni, de nem igazán tudott megálljt parancsolni magának. Muszáj volt folytatnia, akarta még, még… Hallotta, hogy beszél magához, s könny égette a szemét. Szorosabban fonta körül Bertie-t, miközben a vágy feszítette a testét, hogy eggyé váljék a lánnyal. Amikor Bertie először ért a gyönyör csúcsára, fejét hátracsapta, s szeme csodálkozva kerekedett el. Most hirtelen együtt kezdtek mozogni, Bertie teste ösztönösen tudta, mit kell tennie.

Sinclair is a csúcsra ért, és magját Bertie-be lövellte. Nem tudta, hol van, mennyi az idő, csak azt, hogy Bertie teste forrón eped utána, és neki szüksége van erre a nőre. Bertie zihálva a matracra hanyatlott, teste izzadtságban úszott, és nevetett. Miután elélvezett, Sinclair erőtlenül rogyott Bertie-re, a könny még ott remegett a szemében. Bertie mosolyogva törölte le az egyik cseppet. *** Bertie több nőismerőse mesélte, hogy miután egy férfi lefeküdt egy nővel, hazudozni kezd neki. Meg azt is, hogy szeretkezés után rendszerint elalszanak, és nem figyelnek a partnereikre, ha egyszer már kielégítették testi vágyaikat. Sinclairen azonban nyoma sem volt annak, hogy el szeretne aludni. Hason fekve Bertie mellé nyújtózott, és szürke szemében melegséggel nézte őt, miközben a hajfürtjeivel játszadozott. Bertie legszívesebben megállította volna az időt – a pillanatot, amelyben a lámpa haloványan megvilágítja Sinclair napbarnított hátát és csípőjét, barna bőrének kontrasztos hátteret ad a fehér ágynemű, szürke szemében pajkos szikrák gyúlnak, s szája sokat sejtető mosolyra húzódik. – Ezúttal nem tudtam elcsenni tőled semmit – szólalt meg Bertie kissé reszkető hangon. – Nincs rajtad semmi. Sinclair elvigyorodott, s szeme sarkában megjelentek a nevetőráncok, amiket a horzsolásai sem tudtak elcsúfítani. – Ne aggódj! Valamit mégis elloptál tőlem. Bertie hitetlenkedve nézett a férfira. – Ugye, nem az órádra gondolsz? Sinclair megköszörülte a torkát. – Nem. Elvetted a józan eszemet. Eddig azt hittem, tudom, milyen úton járok, de most már fogalmam sincs róla. Bertie nemigen értette, miről beszél Sinclair, de önkéntelenül visszamosolygott rá. – Zagyvaságokat beszélsz! – Kislány! Én azóta nem vagyok értelmes ember, hogy belém botlottál a régi törvényszék épülete előtt. – Egy ujjával a nő orrára koppintott. – Aznap este az életem fenekestül felfordult. – Nos, az enyém sem volt előtte egyszerű. Sinclair beletúrt Bertie hajába. A csuklóján egy szabályos kör alakú sebhely vált láthatóvá. Úgy festett, mint egy szivar vége. – Mi történt? – kérdezte Bertie, megérintve a sebhelyet.

Sinclair lepillantott a csuklójára, mint aki már régen el is feledkezett arról a sebről. – Ifjonti csíny – vont vállat. – Semmi jelentősége. Bertie megdörzsölte a heges bőrfelületet. – Biztosan fájt. – Rossz pillanatban rosszat szóltam. De szegény Stevent elverték. A kölyök nem mérte fel a tette következményét. – Sinclair egy pillanatra elhallgatott, mint aki a hajdani sebesülés emlékét ízlelgeti. – Köszönöm, Bertie – szólalt meg végül. – Mit? – Bertie úgy érezte, neki kellene köszönetet mondania az iménti lélegzetelállító élményért. – Hogy felügyeltél Andrew-ra. Hogy segítettél megmenteni az életét. – Sinclair a lány vállára tette meleg tenyerét. – Annyira higgadt és erős maradtál, miközben én összeöltöttem a sebét. Bertie minden volt, csak higgadt és erős nem! – Elégszer kellett összevarrnom az apám sebeit – felelte könnyednek szánt vállrándítással. – Az öregem rendszeresen megkéseltette magát. Imád nála erősebbekkel verekedni. Sose volt egy lángész, hogy úgy mondjam. Ráadásul olyankor sokkal többet jajgat, mint Andrew. Sinclair arcáról elpárolgott a mosoly. – Örülök, hogy már nem vagy vele. – Ő viszont nem lesz boldog Jeffrey miatt. Nagy cimborák voltak, az apám meg Jeff, még ha Jeffrey fiatalabb is nála. – Bertie megérintette az egyik vágást Sinclair arcán. – Azt találták ki, hogy majd Jeffrey elvesz engem, és átveszi az öregemtől a boltot. Mármint a lopást. – Amihez immár semmi közöd – szögezte le Sinclair komolyan. – Naná, hogy nincs! Most már nevelőnő vónék… volnék, ugyebár? Sinclair felnevetett. Szép volt, amikor nevetett, különösen a szívből jövő nevetés állt jól neki. – Azt csinálunk belőled, kislány! Hogy halad a tanulás? – Megyeget. Már a könyvek negyedét kiolvastuk. Nekem a történelmi könyvek tetszenek legjobban. Sinclair szemében érdeklődés csillant. – Mit szeret a lányom és a fiam olvasni? – Nos, Andrew a csillagászati könyveket szereti, ahogy amúgy a szakácsné is. Andrew azt mondja, hogy olyan repülő szerkezetet akar építeni, amivel feljut a csillagokig. Sinclair ismét nevetett. – És Cat? – faggatózott tovább.

– Nem is tudom. Mindent olvas, mindent megjegyez, de nem látom rajta az érdeklődést. Ez, ugye, nincs jól? Sinclair nagyot sóhajtott. – Szegény kislány! Nem voltam túl jó apja. Egyiküknek sem. Bertie haragra lobbant. – Badarság! – közölte. – Jól csináltad. Hát nincs csodás otthonuk, és nem kapnak szép ruhát meg ételt, amit csak a szemük megkíván? Sinclair csipkelődő pillantást vetett rá. – Azért az apaság nem csak ebből áll… – Én csak azt mondhatom, hogy örültem volna, ha az apám egy kicsit is olyan, mint te. Nem gyepált volna annyit, és nem akarta volna, hogy egy gazemberhez menjek feleségül. Sinclair váratlanul Bertie fölébe pattant, teste kellemesen nehezedett a nőre, s csupa melegség áradt belőle. – Neked viszont mindenkinél jobban vág az eszed! Csak panaszkodjak, te egy csapásra a képembe vágod, hogy másképp is nézhetem a dolgot. – Ne már! Én sose vágnálak képen – mondta Bertie, megérintve a férfi arcát. Sinclair tekintete izzott, pajzán vágy cikázott benne. – Tudom, te átkozott némber. Gyere csak ide! Bertie persze már ott volt alatta, de most Sinclair a nő háta alá csúsztatta a kezét, és felhúzta magához. A következő csók forró volt, a férfi teste megfeszült, s miután széthúzta Bertie combjait, határozott lökéssel ismét beléhatolt, s újra szeretkezni kezdtek. *** Amikor Sinclair hajnalban felébredt, Bertie már nem volt mellette. A férfi riadtan tapogatta az üres helyet az ágyon, s a vére szinte megfagyott. Kikelt az ágyból, és a hálóköntösét kezdte keresni. Szépen összehajtogatva találta meg egy széken. Az ijedtség ellenére egy kis vidámság költözött belé: Bertie rendet rakott a szobájában. Az éjjeliszekrényen álló óra négyet mutatott. Sinclair megkötötte a köntöse övét, és kilépett az ajtón. A dolgozószobájában égett a lámpa, és Bertie az íróasztala mellett állt. Sinclair szíve hevesebben kezdett verni, a lélegzése megint akadozott. Bertie épp az egyik gyalázkodó, névtelen levelet olvasta, ami nyilván kicsúszott valahogy a fiókból, ahova behajította. Bertie felkapta a fejét,

amikor meghallotta Sinclair lépteit. Elkerekedett szemében döbbenet és harag ült.

Tizennyolcadik fejezet – Tedd azt le! – mordult rá dühösen Bertie-re Sinclair. Kénytelen volt mély levegőt venni, hogy rákényszerítse a tüdejét a normális légzésre. – Nem lett volna szabad elolvasnod. Bertie nem engedelmeskedett, nem volt szokása. – Ez aljasság! Sinclair közelebb lépett, és erőszakkal kivette a papírt Bertie kezéből, amely a szoba hűvöse ellenére is meleg volt. A nő már felöltözött, bár nem fűzte be erősen a fűzőjét, és nem gombolkozott fel nyakig. A haja is lazán omlott a hátára. Ziláltsága felkorbácsolta Sinclair vérét, s úgy érezte, csillapíthatatlan a vágy, amit Bertie ébresztett benne. – Ki küldte a levelet? – kérdezte Bertie a férfit figyelve. – Ha jól sejtem, nem a sógorod. – Nem, nem Edward volt – morogta Sinclair. – Ha tudnám, ki az illető, már rég megszabadultam volna tőle. Sinclair hallotta, mennyi düh szikrázik a hangjában, de képtelen volt szelídebben beszélni. Ezt a bizonyos levelet ma kapta kézhez, pontosabban tegnap reggel. Henry áthozta a postáját az irodából, és ez is a csomagban volt. Azokkal a merev nagybetűkkel ez állt rajta: A cafka, akit a kebledre öleltél, halált hoz rád és a gyerekeidre. Tudom, ki az a nő, és miféle. A vipera mindig támad, a mérge halálos. – Gondolom, a cafka én volnék – mondta Bertie. – Akárcsak a vipera. – Dühös volt, nem letaglózott, a szemében felháborodás szikrázott. Sinclair összehajtotta a lapot, és az egyik fiókba süllyesztette. – Sajnálom, hogy belekeveredtél. Nem akartam megmutatni neked a leveleket. Bertie szemöldöke magasra szaladt. – Ez azt jelenti, hogy több is van? Rólam? – Nem, a mocskos kis életem legkülönbözőbb aspektusairól. – Ó! – Bertie haragja kissé alábbhagyott. – Mindegyik olyan, mint ez? Mit akar az írójuk, akárki is legyen? Pénzt? – Nem – rázta meg a fejét Sinclair. – A fickó nem kért semmit. – Ááá, szóval tudod, hogy férfi? – Nem tudom! – felelte Sinclair türelmetlenül. – Csak feltételezem. – Hmm. – Bertie tekintete elárulta, hogy az előbbi kijelentésen jár az agya. – Talán azt gondolod, hogy egy nő hosszabb levelet írt volna, és nem rejti el a kézírását? Szerintem nem biztos. Viszont az effajta

fenyegetőző levelekben általában pénzt kérnek, vagy azt, hogy állj félre valami bűnöző útjából, aki miattad nem jut a pénzéhez. De ez itt nem kért semmit? – Nem. – Sinclair kivette az íróasztal fiókjából a kulcsot, és a köntöse zsebébe pottyantotta. – Nem tudjuk. A leveleket ugyanis átadtam Fellowsnak, ő segít megtalálni a rágalmazót. – Gondolom, nem jutott semmire. Azok a fickók a Scotland Yardon csak a gyilkosságokat és rablótámadásokat szeretik, a talányokat nem. De én tehetek egy próbát. Mit állított a többi levél? Sinclair indulata csillapodni kezdett a gondolatra, hogy Bertie akarja lenyomozni, ki írhatta össze ezeket a hitvány hazugságokat. – Te nem próbálsz meg semmit. Fogod a gyerekeimet, és elmentek Skóciába, ha már Andrew elég jól lesz az utazáshoz. Bertie szemében most lázas kíváncsiság csillant. – Andrew folyton az ottani házadról regél. Rettentően szép lehet. – Az! – A tó és a hegyek látványa mindig megnyugtatja Sinclairt, bár Daisy halála után pár évig utálattal gondolt a házra, mert üres volt. Túlságosan üres. – Sajnos azonban nem oda megyünk először, hanem egyenesen a Kilmorgan-kastélyba, ahol a családi karácsonyt tartjuk. – A gyerekekkel együtt? A herceg ezt megengedi? – Ó, igen – közölte Sinclair száraz hangon. – Hart imádja, ha a házában nyüzsögnek az emberek. McBride-ok, Mackenzie-k, Scrantonok, Ramsayk, Fellowsok és bárki, aki hajlandó mellette szavazni valamelyik olyan ügyben, amelyikre sikerült rávennie a híveit. Mindenkit összezsúfol a kastélyban. Bertie az ajkába harapott, a fintora oly igéző volt! – Nos, ez kicsit nehézkes lehet. Azt hiszem, a hercegné kedvel, legalábbis kedves hozzám. Lord Ian is azt mondta, hogy szerinte a felesége jó szívvel lesz hozzám. De azt mondod, hogy lesznek ott angol arisztokraták is? Sinclair csöppnyi megkönnyebbüléssel nyugtázta, hogy témát váltottak. – Lesznek, de engem fikarcnyit se érdekel, mit gondolnak rólad! Inkább hálásnak kell lenniük, hogy találtam valakit, aki képes Andrew-t távol tartani a gyufáktól. – Nem is az arisztokratáktól félek. Szerintem eleget megtanulok ahhoz, hogy a sógorodat az orránál fogva vezessem, s talán a többi urat és hölgyet is, akik nem ismernek. De ha ott lesznek a valódi nevelőnőik,

azokat nem tudom átverni. Egy East End-i lány vagyok, amit ők azonnal tudni fognak. Sinclair gyengéden hátrasimította Bertie egyik összekócolódott fürtjét. – Mindannyian jövünk valahonnan. – De nem Angliában. Itt vagy ezüstkanállal a szádban születsz, vagy a kanálisban, és a kettő között nincs átmenet. Egy munkásosztálybeli megtanulhatja, hogyan keressen sok pénzt, de mindenki tudja, hogy a kanális szülötte. Az igazi úriember arról ismerszik meg, hogy nem dógozik… dolgozik. – De én nem vagyok angol, igaz? – Sinclair megcirógatta Bertie arcát. – Ezt a tény túl sokan felejtik el. A McBride-klán következő feje lehet, hogy valamelyik iparváros kanálisai között küszködik az életéért, amíg mindenki ki nem hal előtte a sorban. Talán ezért kevésbé tehetségesen vezeti majd a klánját? Nem! Feltehetően jobb lesz, mint egy olyan vezető, aki semmittevésre született. Tudod, hogy nevezzük mi, McBride-ok, az olyan embert, aki magát annyira úriembernek tartja, hogy nem akar dolgozni? Lustának! Bertie arcára visszatért a mosoly, a szeme csillogott. – Ez tetszik! – Nem azért hívnak a Skót Gőzhengernek, mert másokkal végeztetem el a munkámat. Bertie mosolya ravaszkássá vált. – No, én más magyarázatot is tudnék erre. Sinclair egy pillanatig értetlenül bámult rá, aztán érezte, hogy elvörösödik. – Ne hozz zavarba! Engem már… nagyon hajtott a vágy. – Inkább a mohóság… Az arcát elborító tűz fokozatosan lejjebb kúszott Sinclair testében, és amúgy sem teljesen lecsillapult férfiassága ismét mereven ágaskodni kezdett. – Szóval mohónak tűntem? – Sinclair ujjai köré csavarta Bertie laza fürtjeit, és közel húzta magához a lányt. – Én úgy emlékszem, te voltál az, aki még többet és többet követeltél. – Nem tehettem róla. – Bertie a férfi köré fonta karjait, s laza ruhái alatt forró és kívánatos volt a teste. – Vagy igen? Épp jó helyen álltak, az asztal mellett. Igaz, hogy tele volt papírokkal, de azokat Sinclair egyetlen mozdulattal a földre söpörte, és felültette Bertie-t. Nem túl szorosra fűzött és gombolt ruhadarabjait könnyű volt lehámozni róla, s máris meztelenül ült ott Sinclair előtt. A lámpák

fényénél, az izgalomtól megkeményedett mellbimbói sötétvörösen meredeztek felé. Amikor hanyatt döntötte, a lámpafényben nedvesen csillant meg a Bertie lába közti szőrzet. Sinclair lerázta magáról a köntösét, majd egyet előrelépve, keményen meredező férfiasságát becsúsztatta Bertie combjai közé. Bertie hívogatóan tárta felé a karjait, majd – amint a férfi hozzáért – pajkos mosolyát kéjtől elgyöngült pillantás vette át. Annyira jól összeillenek, futott át Sinclair agyán, miközben maga felé húzta Bertie csípőjét, s újra beléhatolt. A lány sóhaja hallatán Sinclair vágya felizzott, s hamarosan tökéletes összhangban ringtak előre-hátra az asztalon. Bőrük kipirult és síkossá vált az izzadtságtól. Sinclair mindenestül átadta magát a pillanat hevének, amikor Bertie forró és édes teste ismét befogadta őt. *** Bertie épp csak visszaért a szobájába, amikor hallotta, hogy a szobalányok és Peter hozzáláttak reggeli körjáratukhoz, hogy szenet vigyenek a szobákba, és felizzítsák a tüzet, ahol kell. A szobában már csak parázslott a szén a kandallóban, de a teste lángolt, amikor lehámozta magáról a ruháit. Alig húzta magára hálóingét, mikor Charlotte, kezében nyikorgó szenesvödörrel, megérkezett az emeletre. Bertie gyorsan összezilálta az ágyneműjét, s úgy tett, mint aki épp kikászálódik az ágyból, amikor Charlotte belépett. Bertie megkérte a szobalányt, hogy készítsen fürdővizet neki, amit Charlotte készséggel meg is tett. A forró víz kicsit csípte Bertie intim testtájékát, s ettől még jobban kipirult. Az asztalon megejtett utolsó menet kicsit hevesre sikeredett, nem mintha Bertie ezt bánta volna. Egészen bevadult az elképesztő élvezettől, amit átélt, Sinclair pedig hangosan nevetett rajta. Aztán abbahagyta a nevetést, mert ő is átadta magát a szenvedélynek. Bertie élvezte a férfi izzó tekintetét és határozott érintését. Sinclair szinte az asztalhoz szegezte őt szeretkezés közben. Úgy érezte, ha jól nevelt úrilány lenne, most sajnálkoznia vagy szégyenkeznie illene a történtek miatt, de Bertie egyikre sem érzett késztetést. Talán ez azt jelenti, hogy tényleg egy cafka, mint ahogy a levélben állt, de pillanatnyilag ezt egy csöppet sem bánta.

Érzelmei úgy ölelték körül Bertie-t, mint az imént a fürdő forró vize. Nos, akár teherbe is eshetett ma éjjel, hiszen háromszor is megtörtént a dolog, de a gondolat inkább izgalommal, mint aggodalommal töltötte el. Sinclairnek örömest szülne gyereket, hiába sipákolt a fejében egy vékonyka hang, hogy ez őrültség! Charlotte magára hagyta, hadd élvezze a fürdőt, úgyhogy Bertie lassan dörzsölte magát a szivaccsal, miközben elképzelte, milyen lenne, ha Sinclair tenné ugyanezt. A férfi haja nyirkos lenne a felszálló gőztől, bőrére vízcseppek ülnének, s azzal a pajzán mosollyal nézné őt, amelytől minden bánata elillan. Bertie a mellkasához szorította a szivacsot. Sinclair most már része az életének, és nagyon nehezére esne, ha el kellene engednie. Kiszállt a fürdőből, megtörülközött és felöltözött. Amikor levetkőzött, észrevett pár vérfoltot az alsóneműjén, s tudta, hogy az nem lehet a havi vérzésétől. Úgy hitte, ő már túl idős ahhoz, hogy a szűzhártya átszakítása miatt vérezzen, de ezek szerint mégsem. Fölnyalábolta a fehérneműt, és a szennyeszsákba gyömöszölte, mielőtt megjön Aoife, hogy segítsen felvenni a fűzőjét. Sinclair és családja szennyesét tegnap már elküldték a mosodába, úgyhogy kis szerencsével a házbeliek közül senki nem fedezi majd fel, mi történt. Bertie a gyerekekkel reggelizett a szobájukban. Andrew állapota tegnap óta sokat javult, annyira, hogy mindent elpusztított a tányérjáról. Mint Aoife-tól megtudták, Sinclair úgy döntött, aznap rövid időre bemegy az irodába, hiszen Andrew jobban van, s a támadót rács mögé dugták. Noha Sinclair nem jött fel elköszönni, szokása szerint mosolyogva visszaintegetett, amikor Bertie, Cat és Andrew az ablakból nézték a távozását. Aztán fellépett a kocsiba, s elment. Bár Jeffrey valóban vizsgálati fogságban izzadhatott, várva a tárgyalást, Bertie mégis aggódott amiatt, hogy Sinclair a városban jár-kel. A névtelen levelek szerzőjétől féltette – noha Sinclair azt állította, hogy nem a sógorát gyanúsítja ez ügyben, Bertie szerint nem kizárt, hogy ő vagy a felesége írta a mocskolódó sorokat. Nem válogatnak az eszközökben, hogy a kezüket rátehessék Sinclair gyermekeire. Bertie számára a fenyegetőző levelek műfaja nem volt ismeretlen, az apja rendszeresen kapott ilyeneket. A legtöbbet egy cetlire firkantották, és a szövegük lényegre törő volt: Ha nem takarodsz el a területemről, megbánod!

A menőbb bűnözők uralkodni akartak, mindent kisajátítani, úgyhogy Bertie apját sokszor fenyegették meg így. Olykor azonban az üzenet elmaradt, és egyszerűen odaküldtek egy-két marcona alakot, hogy hagyja jól helyben az öregét. Jeffrey próbálta rávenni Bertie apját, hogy adja fel, és inkább álljon valamelyik gengszter szolgálatába, de Gerry soha nem tenne ilyet. Gyűlölte, ha bárki parancsolt neki. Amikor reggeli után Cat és Andrew elfoglalta magát a gyerekszobában, Bertie lement egy szinttel lejjebb, benézett Sinclair dolgozószobájába, s látva, hogy senki sincs bent, óvatosan besurrant, és magára zárta az ajtót. Sinclair nemcsak azt a fiókot zárta kulcsra, amelyikbe az ominózus levelet eltette, hanem az összes többit is. Bertie kihúzta a hajából az egyik hajtűt, és sorra kinyitotta a fiókokat. Nem értette, miért szeretik a gazdagok az olyan íróasztalokat, amelyek zárjait egy hajtűvel ki lehet nyitni! Egy ideig hiába keresgélt további levelek után, mígnem a legalsó fiók hátsó felében, mindenféle papírok alá rejtve, ráakadt egy dobozra. Kitette az asztalra a dobozt, s a hajtűjével sikerült ezt is kinyitnia. A dobozban öt borítékot talált, amelyekben egy-egy összehajtogatott lap volt. Ilyen közönséges borítékok bármelyik papírboltban kaphatók, állapította meg, akárcsak a levélpapírosok. Bertie széthajtogatta a papírokat, s ugyanolyan nyomtatott betűs leveleket talált, mint amelyik őt viperának nevezte. A betűk olyan egyenes vonalakból álltak, mintha a levélíró vonalzó mellett húzta volna azokat. Mind az öt üzenet viszonylag rövid volt. Bertie undorodva olvasta a szövegüket. Az összes levélke Sinclair feleségéről szólt, az elhunyt Mrs. McBrideról. Az édes Daisy nem is volt olyan édes, igaz? – írta az egyik levél. Mire készült, mielőtt kipréselte magából a gyerekeidet? Egy másikban ez állt: Pontosan tudod, ki volt, és hogyan csalt lépre, hogy feleségül vedd. Kinek szeretnéd, hogy beszéljek még Daisy múltjáról? Csúnya vádak. És furcsák is. Bertie mindenkitől csak azt hallotta ebben a házban, hogy milyen rendes nő volt a megboldogult Mrs. McBride. Sokat nevetett, kedves volt mindenkihez, és szerette a gyerekeit. Akkor a levelek hazudtak? A Bertie-ről szóló üzenet azt állította, hogy ő árthat Catnek és Andrew-nak. A vipera mindig támad, a mérge halálos. Pedig ő sose bántaná a gyerekeket, és Sinclairt se! Soha…

Bertie nagyot nyelt, mert eszébe jutott, hogy Andrew azért sebesült meg, mert ő betette a lábát ebbe a házba. Talán a levél szerzőjének ítélőképessége jobb, mint amit Bertie feltételez róla? Az nem lehet! A levelekben csupa ködös célzás volt, amit az olvasó a maga szája íze szerint értelmezhet. A Sinclair feleségéről, Daisyről írtak bármit jelenthetnek, azt is, hogy megölt valakit, de azt is, hogy nem mondott igazat az iskoláiról. Az az egy biztos, hogy a McBride-házban mindenki szerette Daisyt – leginkább Sinclair, aki halálosan szerelmes volt a feleségébe. Bertie maga elé képzelte az asszonyt, akit a ház különböző pontjain elhelyezett fotókon látott. Mrs. McBride-on nyoma sem volt semmiféle mesterkéltségnek. Bertie úgy érezte, ő maga tízszer többet hazudik magáról, mint Mrs. McBride valaha is tehette. Akkor mire megy ki a játék? Ugyanakkor felmerült benne, hogy ha Sinclair átadta a többi levelet Fellowsnak, ezt az ötöt miért tartotta meg, és rejtette el a dobozba? A válasz: nyilván nem akarta, hogy Fellows ezeket a leveleket elolvassa. Ezen el kellett gondolkoznia: ha a levelekben hazugságok állnak, miért félt Sinclair megmutatni azokat bárkinek is? Túl sok kérdés, és a válaszok feltehetően nem tetszenének Bertie-nek. Összehajtogatta a papírlapokat, és egyenként visszacsúsztatta azokat a borítékokba. Ezután gondosan elrendezte a borítékokat a dobozban, ugyanabban a sorrendben, ahogyan találta. Végül a dobozt visszatette a fiók mélyére, visszazárta a fiókokat, majd elhagyta a szobát. Fejében kavarogtak a gondolatok. *** Andrew megfelelően gyógyult ahhoz, hogy december 23-án Sinclair úgy döntsön, állapota megengedi, hogy felszálljon velük a skóciai vonatra. A Euston állomásról este induló vonat reggelre ér Edinburgh-be. Ott egy helyi járatra kell átszállniuk, amely a Felföld szívébe viszi őket, Kilmorgan kastélyának közelébe, s éppen időben érkezhetnek a karácsonyi partira. Tavaly karácsonykor Andrew rettentő izgága volt, az egész házat fenekestül felforgatta. Mostani állapotában és Bertie felügyelete mellett idén talán csöndesebb lesz, gondolta Sinclair. Talán.

Sinclair első osztályra váltott hálókocsijegyeket, egyet magának, egyet a gyerekeknek és egyet Bertie-nek. Az útra Aoife és Macaulay is elkísérte őket, de Mrs. Hillt, Charlotte-ot és Petert hátrahagyták, hogy felügyeljenek a házra. Mindhármuk családja Londonban élt, s Sinclair nem vette volna a lelkére, ha karácsonykor elszakítja őket a szeretteiktől. – Ez mind az enyém? – kérdezte Bertie, körbefordulva a szűkös hálófülkében. – Utolsó pillanatban ennél jobbat nem tudtam szerezni – felelte Sinclair. Bertie egyedül is megtalálta volna a fülkéjét, de Sinclair önkéntelenül elkísérte őt. – Ha bármire szükséged volna, hívd a kalauzt, vagy szólj Aoife-nak vagy Macaulay-nak. Bertie újra megfordult, s most széles mosolyt villantott Sinclairre. Az utazáshoz új ruhát vásárolt. Szürke volt, fekete szegélyekkel és bevont fekete gombokkal. Igen visszafogott ruhadarab, de ügyes munka, remekül kiemeli az idomait. Kalapja is szürke volt, felhajtott karimája alól fekete bélés villant elô, s a tetején egy toll lengett. A kalapot Eleanor választotta, és ajándékként, a kedvenc kalaposával készíttette el számára – még házhoz is küldette. Ez az örömteli érzés jutott most is eszébe, s gyorsan a fejébe csapta a kalapot, majd pörögni kezdett – amitől Sinclair rettentően megkívánta. A férfi a hazautazáshoz kiltet vett fel, s egy merevedés igen kellemetlen helyzetbe hozhatja. Úgyhogy inkább mély levegőt vett, elbúcsúzott, és átment a saját kocsijába, ahol Andrew és Cat hálófülkéje is volt. Épp lehuppant az ülésre, amikor a vonat egy nagy rándulással nekiindult a hosszú útnak. Bertie a fülkéjében úgy érezte, képtelen lenne most nyugton ülni. Még életében nem hagyta el Londont, Skócia meg végképp nem szerepelt az úti céljai között. A gondolat, hogy egy luxusvonat ablakából figyelheti majd a vidéki tájat, egészen lázba hozta. Sajnálta ugyan, hogy éjjel utaznak, de az biztos, hogy nem fog elmulasztani semmit, amit látni lehet majd, mielőtt bezárul mögöttük Kilmorgan kastélyának kapuja. Amíg Bertie a fülke felszerelését szemlélte, bekopogott Aoife, hogy Mr. McBride arra kéri, csatalakozzon hozzá és a gyerekekhez vacsorára. Bertie-nek nehezére esett levennie a szemét a fényes intarziás falburkolatról, a puha üléshuzatról és a folyó vizes mosdóról, de mégis követte Aoife-t a szűk folyosón.

A maguknak lefoglalt szalonkocsi meglehetősen nagy volt. Két bársonyhuzatú ülés volt benne egymással szemben, az ablakokat nehéz bársonyfüggönyök takarták, és lágy fényű lámpák világítottak. A vacsorát a fülke közepén álló asztalon szervírozták porcelántányérokon, ezüst evőeszközökkel. – Azt hiszem, egész életemet képes lennék leélni ezen a vonaton – jelentette ki Bertie, végigpillantva a tálakon, a szósszal leöntött halfilén, a ropogós zöldségeken és a vajas krumplin. – Hamar megunnád a zötyögését – ellenkezett Sinclair. Andrew falta az ételt, de Sinclair élvezet nélkül evett. Inkább olyan volt, mint Cat, aki úgy rakta a szájába a finom falatokat, mintha semmi különös nem lenne bennük. – Mindent így csinálsz – szaladt ki Bertie száján, pedig nem akarta hangosan kimondani, amit gondolt. Sinclair fölkapta a fejét, és kérdőn nézett rá, magyarázatot várva. Bertie mély levegőt vett, mielőtt megszólalt. – Mindenféle csodálatos dolog vesz körül, de szinte észre sem veszed őket. Mindent élvezni kell, nem tudtad? Sinclair letette az evőeszközt, és a szemben ülő Bertie-re meredt. A szürke szempár szinte átdöfte, úgyhogy Bertie kényelmetlenül fészkelődni kezdett. Tudta, hogy ezúttal túl messzire ment, de ő már csak ilyen. Ami a szívén, az a száján. A pillanatnak a pudingokat felszolgáló pincér érkezése vetett véget, s az étkezés folytatódott. A vacsora után Sinclair jó éjt kívánt a gyerekeknek, és a dohányzóba indult. Bertie tudta, hogy nem dohányzik, de gondolta, hogy iszik egy konyakot, és eldiskurál más férfiakkal. Bertie lefektette Catet és Andrew-t. A fülkében ott alszik majd Aoife is, aki megígérte, hogy ha szükség lenne Bertie-re, fel fogja kelteni őt. Amikor Bertie visszament a saját fülkéjébe, meglepetten látta, hogy az ülését ággyá alakították, amíg ő vacsorázott. Most tehát kipróbálhatja, képes-e vonaton aludni. Bár az elalvással biztosan gondja lesz, mivel itt minden olyan lenyűgöző és izgalmas. Sinclair említette a vonat örökös zötyögését, de Bertie-nek tetszett a dolog. Mintha egy élőlény futna a síneken, kattogva és morogva magában, s olykor éles hangon belefüttyentve az éjszakába.

Bertie megpróbált kikukucskálni az ablakon, de csak a saját tükörképét látta az üvegben. Éppen visszaengedte a függönyt, amikor kivágódott a kabin ajtaja, és belépett Sinclair. Nem volt füstszaga, inkább hideg éjszakai levegő illata lengte körül, mint aki a vonat végébe sétálva kiállt a peronra, hogy a messze futó sínpárt figyelje. Nem szólt semmit, némán nézte Bertie-t. A haján megmegcsillant a lámpafény, kesztyűs kezét ökölbe szorította. – Taníts meg az élvezetekre – szólalt meg hosszú hallgatás után halkan Sinclair. – Már egy ideje nem látom meg a csodákat. Mutasd meg, Bertie, te mit látsz! Kérlek!

Tizenkilencedik fejezet Bertie elámult a csodálkozástól, s mélykék szemével végigmérte Sinclairt. Ingvállának felső gombja nem volt begombolva, mintha a férfi épp a vetkőzésben zavarta volna meg. Sinclairt majd’ megőrjítette csupán a gondolat, hogy Bertie a fülkéjében egyedül, szép lassan hámozza le magáról a ruháit. – Nem igazán látok mást, mint te – kezdte idegesen Bertie. Sinclair becsukta a fülke ajtaját, és elfordította a reteszt. – Pedig mást látsz, különben nem vágtál volna ilyesmit a fejemhez! – Gorombaság volt tőlem. Az apámnak volt egy kedves szeretője, Sophie, aki megpróbált megtanítani az illedelmes viselkedésre, de nem voltam mindenben jó tanítványa. – Mit bánom én a viselkedésedet! – A vonat ingó mozgásának engedve Sinclair az ággyá alakított ülés szélére huppant, és maga mellé húzta Bertie-t is. – Mutasd meg, te mit látsz! Bertie úgy nézett a férfira, mintha bolondot látna, s lehet, hogy Sinclair tényleg elveszítette a józan eszét. Vacsora után a vonat legvégébe sétált, kiállt a peronra a fogvacogtató hidegben, de ezzel sem tudta lehűteni a Bertie által felkorbácsolt vágyát. Ma éjjel ráébredt, hogy mostanáig hiába igyekezett kézben tartani a dolgokat, és folytatni megszokott életét, mostanra minden szertefoszlott. A felesége halála óta a bánattól úgy tette a dolgát, élte a mindennapjait, akár egy automata, s ha nem akadt feladata, leállt. Egyedül Andrew és Cat adott értelmet az életének. Sinclair azt mondta Bertie-nek, hogy pislákoló gyertyalángként lépett az életébe. Most azt kívánja a nőtől, hogy szítsa fel a lángot, s legyen világító fáklya a számára. Bertie még mindig értetlenül nézett. – Mit értesz az alatt, hogy amit én látok? – kérdezte. Sinclair körbemutatott a szűk helyiségben. – Mutass nekem bármit! – Rendben! – Bertie egy ideig még merőn bámulta a férfit, azután megrázta magát, és körülnézett. – Lássuk csak! – Megérintette a falat maga mellett. – Szerintem ez gyönyörű! Ez a sok apró, fából kirakott virág. Nagy munka lehetett ilyen szépen megcsinálni, és a végén még ki is fényesíteni.

Sinclair alaposan megnézte az intarziát. Tényleg szép munka volt, kitűnő szakember készíthette, mégsem érzett vágyat, hogy a díszítés láttán felpattanjon, és dalra fakadjon. – Mi van még? – kérdezte. – Nos, az egész kocsi. Minden pontosan a helyén van, tökéletesen illeszkedik az egészbe, akár egy kirakójáték darabkái. Igaz lehet, csakhogy Sinclair annyi vonaton ült már, hogy hidegen hagyta a mérnöki precizitás. Épp elég luxusszerelvényt látott életében, és számtalanszor utazott középszerű, sőt lepukkant vonaton is. – Mondj mást! Bertie csücsörítve felelt. – Neked aztán nehéz a kedvedre tenni! Most figyelj ! – Kezébe vette a férfi kezét, és ujját végighúzta annak tenyerén. Érintése megbizsergette Sinclair idegeit. – Ez a kesztyű úgy illik a kezedre, mintha egy második bőrréteg volna rajta. A ruháid is mindig tökéletesek. És itt van ez is. – Bertie elengedte Sinclair kezét, hogy felemelje a skót kockás szövet egyik hajtását. – Még sosem láttam férfit szoknyában! Sinclair kezdett fölengedni. – Ez nem egy szoknya, hanem kilt! – No persze! – Bertie arcára pajkos mosoly költözött. – És bizony nagyon jól áll neked! Ez az! Az öröm érzése villámcsapásként suhant át Sinclairen. Nem az emberkéz alkotta tárgyak látványa okozott neki örömet, hanem Bertie lénye. Bertie két ujjával a szövetet dörzsölte, s közben kézfeje Sinclair csupasz térdéhez ért. – Ez a McBride-ok mintája – mondta Sinclair, vagy legalábbis úgy gondolta, hogy ezt mondta. – A titkos színösszeállítást a hagyományos skót népviselet 1745 utáni betiltását követően is őrizte a klán. – Ó, igen, Csinos Károly{11} herceg és az ő felkelése – rikkantotta Bertie diadalittasan. – Olvastam róla. A családod is részt vett benne? – Mégpedig nagyon is! Patrick bátyám ismeri az egész történetet. Ő a McBride-ok krónikása. – Alig várom, hogy találkozzak vele! Sinclair maga elé idézte meglehetősen morózus fivérét, de azután úgy döntött, Patrick valószínűleg kedvelni fogja Bertie-t. Ez a nő érdeklődéssel, és a Sinclair által oly jól ismert élvezettel fogja hallgatni Patrick sztorijait – a bátyja odalesz a gyönyörűségtől. Sinclair most kissé közelebb hajolt Bertie-hez. – Mutass még valamit!

Bertie elpirult. – Ki akarod szedni az összes titkomat? – kérdezte. – Úgy ám! Mit találsz még csodálatosnak? – Téged – felelte Bertie, de már nem mosolygott, s elmélyülten nézte Sinclairt. A férfi meghökkent. – Rajtam aztán nem sok csodálnivaló van! – Nos, én ezt nem mondanám! – Pedig így van. – Arra akarsz rávenni, hogy hízelegjek? – kérdezte félrebillentett fejjel Bertie. Sinclair kesztyűs ujjait Bertie csupasz kézfejére fonta. – Újra érezni akarok, Bertie! Segíts nekem! Már elindítottál bennem valamit, de még többre van szükségem. Bertie elbizonytalanodva nézett. – De én nem tudom, hogyan segíthetnék! – Igenis, tudod! – Sinclair elengedte Bertie kezét, lehúzta, és az asztalra dobta a kesztyűjét, majd az ingváll gombjai után nyúlt. – Látni akarom a csodát, ami te vagy. Bertie alsó ajka megremegett. – No, várj csak! – mondta, és a férfi nagykabátja alá dugta a kezét, hogy letolja azt a válláról. Sinclair már eddig is kívánta a lányt, de vágya most még hevesebben lüktetett, miközben hagyta, hogy Bertie kihámozza a kabátjából, majd a szmokingjából is. Szélfútta nyakkendője könnyen megadta magát Bertie ujjainak, amelyek már a mandzsettagombokat is kipattintották, s immár Sinclair gallérját bontogatták. A férfi megkönnyebbülten sóhajtott, s folytatta Bertie ruhájának a kigombolását. Sinclair a mennyekben érezte magát, mialatt így vetkőztették egymást, az izgalomtól remegő ujjakkal bíbelődve a számtalan csattal, madzaggal és gombbal. Hamarosan Bertie egy szál kombinéban ült a hálókocsi ágyán, és Sinclair testét is csupán a kiltje takarta. Sinclair felállt, és lassan kikapcsolta a hatalmas biztonsági tűt, majd letekerte magáról a kockás szövetet. Élvezettel nyugtázta Bertie ámuló tekintetét. – A ménkűbe! – mondta Bertie elfúló hangon. Sinclair reszkető kézzel terítette az ágyra skót szoknyáját. Bertie le sem vette róla a szemét. A kocsiban égett a lámpa, s jól látható volt a férfi testén

az összes régebbi vágás, alkarján az égési seb, no meg keményen ágaskodó férfiassága. A lámpafényben Sinclair is jól láthatta Bertie-t, aki épp kibújt a kombinéjából. Ahogy a párnázott támlának dőlt, keble aranylón csillogott a sárgás fényben, mellbimbói sötéten meredeztek. A vetkőztetős játéktól kócos haja a vállára hullott. Csodás látványt nyújtott. Hasa nem volt túl feszes, derekától kerekdeden indult a csípője, s Vénusz-dombján az édes göndör szőr éppoly sötét volt, mint a haja. Egy kívánatos nő, aki meztelenre vetkőzött előtte ezen a robogó vonaton. Lehetnének éppen kettesben is, ám a folyosóról nyíló, környező fülkékben megannyi ember utazik észak felé, de a zárt ajtók diszkréten őrzik a skót karácsonyra siető férfiak és nők titkait. Sinclair elkalandozott gondolatai egyszeriben szertefoszlottak, amint megérezte Bertie ujjait a makkján. *** Bertie élvezte Sinclair érintését, a puhán meleg, ugyanakkor keményen ágaskodó férfiasságát az ujjai alatt. Hogyan is találhatott Sinclair bármit ebben a vasúti kocsiban érdekesebbnek vagy csodálatosabbnak, mint saját magát? A férfi tekintetében izzó vágytól Bertie majdnem elalélt. Miközben Bertie erősebben markolta Sinclair makkját, a férfi két hatalmas kezét ökölbe szorította. Nem épp kifinomult kezei voltak – verekedett velük, s napbarnított bőrén a kétkezi munka nyomai is látszottak. E nyers látványhoz képest Sinclair hímtagja selymes és forró volt, hisz ezt a testrészét mindig takarta. A férfi engedte, hogy Bertie nézze és simogassa őt. Sinclair nem ért hozzá, csak hagyta, hogy a lány végigtapogassa hosszú szerszámát, és elérkezzen golyóihoz, amelyek kitöltötték Bertie tenyerét. Sinclair még egy ideig élvezte Bertie játszadozását, azután eltolta a nő kezét, s térdre ereszkedve Bertie szemébe nézett. Arcvonásai ellágyultak, s dörmögve szólalt meg. – Hogyan botolhattam én egy ilyen szépséges nőbe? Bertie beleborzongott a bókba, de aztán elvigyorodott. – Én botlottam beléd. – Végigsimította Sinclair aranylón csillogó haját. – Emlékszel? – kérdezte.

A férfi elmosolyodott. Bertie imádta a mosolyát és a nevetését is. Szerelmes volt belé! És ez jelenti a vesztemet, hallott egy kaján belső hangot. Most már késő, túl késő megállni. – Emlékszem – felelte Sinclair. – És én abban a pillanatban elveszítettem minden kontrollt az életem fölött. Odahajolt a lányhoz, és nyelvével a két keble közé furakodott, miközben rövidre nyírt haja Bertie mellkasát csiklandozta. Sinclair nyelve most Bertie egyik bimbójához kalandozott, s kicsit harapdálta is, mielőtt az egészet a szájába vette. Bertie lélegzete elakadt, amikor az édes fájdalomtól egész testét forróság öntötte el. Sinclair lehunyt szemmel szívogatni kezdte a mellét, mint ahogyan a londoni házban, a folyosón az ujjait szívogatta nemrég. Bertie-ben egyre hevesebben lüktetett a vágy, s átfutott az agyán, vajon ott a folyosón Sinclair gondolatban éppen ezt tette-e vele. Beleremegett az élménybe, s a feje szédült. – Erősebben – suttogta. Vajon miért kéri ezt? – Erősebben! Sinclair a nyelvével körülfogta a bimbót, s ajkai szorosabbra záródtak. Két kezével Bertie dereka alá nyúlt. Bertie magához szorította Sinclair fejét, hogy még erősebben tapadjon rá. Akarta őt. Sose engedj el! Még egy ideig szívogatta-nyalogatta Bertie mellét, majd Sinclair fölemelte a fejét. Bertie nedves bimbóját megcsapta a hűs levegő. Sinclair gyengéden a párnára nyomta őt, majd két karját a combjai köré fonva, szájával a nő lába közé bújt. Hosszan végignyalta Bertie szeméremtestét, majd egész száját rátapasztva szívni kezdte. Bertie szeméből megállíthatatlanul csorgott a könny. Lüktetó forróság járta át a testét, s a férfi érdesen ficánkoló nyelvének élményétől hátát önkéntelenül erősebben feszítette a párnák közé. Csípője ritmikusan mozogni kezdett, egy ütemre Sinclair szájmozgásával. A teste ezúttal is ösztönösen tudta, mit kell tennie. A vonat hirtelen éles jobb kanyart vett, a kerekek csikorogtak. Sinclair fölemelte a fejét, s szeme pajkosan csillogott. – Ez a vonat ki akar babrálni velünk! Bertie próbált előbukkanni a mámorfelhőből. Kibabrálna velük a vonat? – Nem engedjük! – közölte Sinclair.

Nem? Sinclair felállt, és felhúzta Bertie-t is az ágyról. Talpra segítette, majd leült a helyére. Meztelen teste lenyűgöző látványt nyújtott a kockás szöveten elnyújtózva. Hímtagja szálegyenesen Bertie felé meredt. – Gyere ide! – szólt oda a lánynak. – Hát, egyik kicsit szűkös az a priccs – felelte Bertie zihálva. – Már gondolkoztam, hogyan fogok én egyáltalán elférni rajta! – Nos, kislány, megoldjuk valahogy – vigyorodott el Sinclair. – De az nem a szemérmeskedők póza lesz. – Elkapta Bertie derekát, és magával szemben az ágyékára ültette, hogy Bertie terpeszben térdeljen. Azután Sinclair pár centivel kijjebb csúszott a fekhelyen, de erős kezével biztosan tartotta Bertie-t. Majd enyhén maga felé irányította a nő csípőjét, és merev hímvesszőjével egyenesen belécsúszott. Egymással szemben voltak, és olyan közel egymáshoz, amennyire csak két ember lehet. A póznak köszönhetően a fejük egy vonalba került, így Bertie nézhette Sinclair mosolygó arcát és gyönyörű szürke szemét. A vonat kiért a kanyarból, s egyenesbe kerülve ismét gyorsítani kezdett. Testük egymásnak préselődött, Sinclair még mélyebbre jutott, s közben a mosoly eltűnt az arcáról. Bertie hüvelyének legmélyén gyönyörteli fájdalmat érzett, szeméremteste a folyamatos dörzsölés hatására vérbő és duzzadt lett, s most már a férfi egész hímtagja kényeztette belülről. Sinclair lökött egyet, feneke kissé elemelkedett a priccsről. A vonat száguldása és imbolygása még beljebb juttatta a férfit, mintha a masina is közrejátszott volna ebben a közösülésben. Újabb kanyar következett, de Sinclair erősen tartotta Bertie-t, hogy el ne dőljön. A férfi inkább felállt, magával emelve Bertie-t is, aki lábait erősen Sinclair csípőjére fonta. Lassan körbefordultak a szűk kabinban, miközben a vonat ismét a másik oldala felé dőlt meg. Végül Sinclair feladta a küzdelmet a kocsi ingásával, és Bertie hátát az ablaknak vetette. A függöny az ablaknak préselődött, de az üvegfelület még a szöveten át is hideg volt a hátának. Sinclair újabb és újabb határozott lökésekkel mozgott benne, s Bertie erősen csimpaszkodott, de a feje így is többször az ablaknak ütődött. Bertie hallotta a saját sikkantásait, amelyek a kerekek zakatolásával és a vonat füttyentéseivel keveredtek. Sinclair hátravetette a fejét, majd igyekezett elharapni egy hangos kiáltást. – A szentségit! – mondta

csikorgó hangon, majd egy mélyről feltörő ah kiáltással magját Bertie-be lövellte, s aléltan lehunyta a szemét. A vonat megint a másik irányba kanyarodott, s a kocsi bedőlt a kanyarban. Sinclair elveszítette az egyensúlyát, és lehuppant a priccsre. Bertie, aki még mindig kapaszkodott a lábával, csókolgatni kezdte a férfi izzadt arcát. Testük szinte összeragadt. Sinclair is visszacsókolt, majd zihálva Bertie hajába túrt, aki felnevetett. – A fenébe ezzel az átkozott vonattal! – morogta Sinclair, majd arcát Bertie nyakába temetve, szorosan átölelte a lányt. *** Másnap reggel megérkeztek Edinburgh-be. A nyüzsgő városra szürke téli égbolt borult. Bertie nem sokat láthatott a helyből, hiszen – miután leszálltak a vonatról – átmentek egy másik peronra. A jeges esőcseppek vékony réteget vontak Bertie kabátjára és új kalapjára. A következő vonaton, amelyre fölszálltak, az egész társaság egy első osztályú kupéban foglalt helyet. Ezúttal Aoife és Macaulay is csatlakozott hozzájuk. Hamarosan elindultak északra, a skót Felföld irányába. Amint a város elmaradt mögöttük, az eső is csendesedni kezdett, majd előbukkant a nap, feltárva a hegyekkel tarkított tájat. Ameddig a szem ellátott, égbeszökő magaslatok tűntek elő a látóhatáron. A vonat olykor átpöfögött egy-egy mély völgy fölötti hídon is. Bertie nem tudott elszakadni az ablaktól, egyre csak a szeme előtt feltáruló, csodás látványban gyönyörködött. A vonat végül megállt egy aprócska állomáson, amelynek tábláján ez állt: Kilmorgan. Sinclair és a családja volt az egyedüli leszálló. Macaulay és Aoife segédkezett a csomagok lepakolásánál, míg Bertie tátott szájjal nézelődött. Ahogy látta, a falu nem volt nagy. Egyetlen főutcából állt, amely egy kisebb tértől az állomásig futott. Az út két oldalán boltok és lakóházak sorjáztak, mögöttük elszórtan családi házakat lehetett látni, azután viszont… csak a tágas tér. Zöldellő dombok és hegyek sora vezette a szemet a látóhatárig, a magasabb csúcsokon némi hó is látszott. Az állomásfőnök szerint, aki Sinclairt a nevén szólította, az idén nagyon kevés hó esett – egyelőre, mert hamarosan nagyobb mennyiségre is számítani lehet.

– Hurrá! – kiáltott föl Andrew. – Imádni fogod a havas játékokat, Bertie. Az annyira jó! Majd építünk hóvárat, és hócsatázunk. – Csak ha már jobban leszel – torkolta le a fiát Sinclair. – És hogy mikor leszel jobban, azt én fogom megmondani! Sinclair a karjába vette Andrew-t, és elindult az állomásfőnök nyomában, át a picike váróhelyiségen az épület utcafrontjához. Az utca üresen ásítozott, egyetlen járművet sem lehetett látni. – Élnek itt egyáltalán emberek? – kérdezte Bertie. Senkit sem lehetett látni, nem volt semmi mozgás. Ez a hatalmas csönd idegesítően hatott rá. – Természetesen – felelte Sinclair, s hangjából érződött, magában mosolyog Bertie-n. – A házunk közelében fekvő falu még ennél is kisebb, nagyvárosi Frasier kisasszony. Bertie-n remegés futott át, de igyekezett uralkodni magán. – Én még soha… – Ennél többet képtelen volt kinyögni. Sinclair összevont szemöldökkel kémlelte az utcát. – Remélem, nem felejtették el, hogy ma érkezünk! Nincs kedvem a kastélyig trappolni. Bertie körülnézett, hátha meglátja a kastélyt valamelyik hegy tetején. Valami magas terméskőépítményre számított a sziklából kiugró bástyákkal – ahogyan Londonban látta az egyik könyvben. Ám semmi ehhez hasonlót nem látott. Ekkor patakopogás hallatszott, s a hang felé fordulva meglátta a hintót, amely épp befordult a térre. Egy zárt kocsi érkezett, amelyet két gyönyörű ló húzott ügetve. A vörös kabátos kocsis mellett, a bakon egy hatalmas férfi állt skót szoknyában, s ő tartotta a gyeplőt. A lovak hirtelen megálltak, s a hintó ajtaja épp Sinclair és családja elé érkezett. A magas férfi még fiatalember volt, Bertie úgy tizennyolctizenkilenc évesnek nézte. Amint a kocsi megállt, az ifjú lepattant a bakról, miközben kiltje látványosan fellibbent a lendülettől. – Danny! – visította Andrew Sinclair karjában. – Ez aztán pompás hajtás volt! Danny testéből nyers erő áradt, alkata elárulta, hogy Mackenzie – Bertie már látta pár rokonát. Széles váll, vörösesen csillogó, sötét haj, valamivel sötétebb szürke szemek, mint Harté, Iané és Cameroné. Andrew gyorsan elhadart mindent Bertie-nek Daniel Mackenzie-ről. Mindenféle csínyeket művel, folyton mókázik, mostanság az edinburgh-i egyetemre jár, és mindent tud a motorokról, sőt működőképes motort is épített már.

– Örülök, hogy tetszett az alkotásom – közölte Daniel. Karját Andrew felé nyújtotta, és Sinclair átadta a fiút. – És Ön hogy van, Caitriona kisasszony? Minden alkalommal egyre szebb ifjú hölgyet van szerencsém látni! Daniel skót akcentusa a többi Mackenzie családtagéhoz képest sokkal határozottabbnak tűnt Bertie számára, s úgy hangzott, észre sem veszi az akcentusát, miközben beszél. Cat szokott nyugalmával fogadta a bókot. – Köszönöm, Daniel úrfi! – felelte Cat, s a hangjából némi jókedv azért kiérződött. Daniel hangosan felnevetett. – A kis kacér! Pár év múlva sok gavallér szívét töröd majd össze. S ő itt az új nevelőnő? – fordult leplezetlen érdeklődéssel Bertie felé. – Ő Bertie – jelentette Andrew a szokott harsány hangján. – Örökre velünk marad! – Nem marad. – Cat halk megjegyzését szinte teljesen elnyomta a kocsis hőőő kiáltása, mivel a lovak türelmetlenkedni kezdtek, ám Bertie jól hallotta. – Értem! – közölte Daniel ravaszkás tekintettel, mire Sinclair közelebb lépett Bertie-hez. – Nem, nem érted – ellenkezett Sinclair jogászos hanghordozással. – Még ma elindulunk a kastélyba, vagy egész reggel itt fogunk fagyoskodni az állomáson? – kérdezte. Daniel vigyorogva a hintóajtóhoz lépett, s kinyitotta. – Felszállás! Miss…? – Egyik kezét Bertie-nek nyújtotta, a másikkal erősen tartotta Andrew-t. – Frasier – felelte Bertie, elővéve legjobb úrinő-modorát. – Köszönöm, Mr. Mackenzie! – Részemről az öröm. – A fiatalember eszes és vidám tekintetétől Bertie végre feloldódott. Daniel ezután már szótlanul segítette fel előbb Andrew-t, majd Catet a kocsiba, végül hátrébb lépett, hogy utat engedjen Sinclairnek. Daniel azonban nem szállt be az utastérbe. Becsukta a kocsi ajtaját, és visszamászott a bakra. Megint ő fogja hajtani a hintót. De még hogy hajtotta! A kocsi szélsebesen robogott ki a falucska főteréről, s egyenesen a hegynek hajtott, a kerekek vészjóslóan zörögtek.

Sinclair megnyugtatólag szorította meg Bertie kezét. – Hart Mackenzie kocsisa sosem engedné át a gyeplőt, ha Danny nem hajtana biztonságosan. Bertie nem így látta a dolgot, de abban bízott, hogy ha ez a kocsis legalább olyan, mint a herceg londoni hintójáé, akkor feltehetően elég erős ahhoz, hogy szükség esetén megállítsa a megvaduló lovakat. Bertie őszintén remélte… Az út nem tartott soká, legalábbis nem Daniel hajtási stílusa mellett, így hamarosan elértek a kastélyhoz vezető úthoz, majd egy íves kocsiútra térve, egyszer csak feltárult szemük előtt a kastély hatalmas épületegyüttese. Bertie letörölte a hintó ablakáról a párát, és csak ámultbámult. A kastély egy széles, gyeppel borított térség közepén trónolt. A hosszan elnyúló elülső szárny mögött jó pár további épületszárnyat lehetett sejteni. Sok tucatnyi ablakszem csillogott a napsütésben, valamennyi szint hangsúlyos elemét alkotva, egészen az apró tetőtéri hálószobákig. Daniel mindjárt a földön termett, amint megállította a kocsit, s két fekete libériás lakáj sietett máris kinyitni a hintó ajtóit. Ugyanolyan udvariasan segítették le a hátsó ülésről Aoife-t, mint ahogyan a hintó belsejéből kiszálló Sinclairt és családtagjait. A házból öt kutya is előkerült, amelyek a lakájokat megkerülve, vidám farkcsóválással és ugatással köszöntötték az érkezőket. – Ez nem kastély – mondta hüledezve Bertie, miközben Sinclair nyomában az épület felé indult –, hanem egy csodálatos palota! – Az eredeti Kilmorgan-kastély már csak rom – magyarázta Sinclair türelmesen. – Ezt a házat úgy száz éve építették. A romot ott fent láthatod. – Kelet felé, egy magas domb tetején álló, sötétlő kőhalomra mutatott. – Pompás egy kirándulás oda felmenni – közölte Andrew. Nyilvánvaló, hogy a fiú nemrég hallhatta a pompás szót, talán a vonaton, és most mindenre ezt mondja, állapította meg Bertie. – Egyszer felviszlek, Bertie! – Majd ha jobban leszel – szólt rá kimérten az apja. A Sinclair karján ülő Andrew ügyet sem vetett rá. Előrehajolva megrángatta az egyik lakáj kabátujját. – Hé, meglőttek – közölte teli torokból. – Megmutassam a sebem?

Huszadik fejezet A kastély tele volt emberekkel. A karácsonyi ünnepség előkészületei teljes gőzzel zajlottak, s ebbe a ház úrnői Bertie-t is azonnal bevonták. Itt volt az összes Mackenzie-hölgy – Eleanor, Ainsley, Isabella, Beth és a gyerekeik, valamint a várandós Louisa. A McBride-ok asszonyai, Juliana és Rose szintén sürögtek, s velük is volt jó pár kisgyerek. A nők úgy osztogatták a parancsokat, akár a törzsőrmesterek. Valahányszor átmasíroztak a termeken, a falkában mozgó kutyák szétrebbentek, majd ismét összeverődve az asszonyok nyomába szegődtek. A Mackenzie család férfitagjai azon nyomban lecsaptak Sinclairre, és magukkal vitték – nyilván egy férfiaknak fenntartott kisebb szobába vonultak. Bertie arra számított, hogy a gyerekszobákban kell majd a Mackenzieés McBride-csemeték dajkái mellett serénykednie, ám az úrnőknek minden segítő kézre szükségük volt a frontvonalban. Bertie épp csak elrendezte Catet és Andrew-t, amikor máris leráncigálták a főhadiszállásnak kijelölt földszinti nappaliba – Ainsley szó szerint a karjánál fogva vonta maga után. A brit társadalom krémjéből számos úriember és úriasszony érkezett a karácsonyi ünnepségre, mind Hart Mackenzie becses vendégei. A család még karácsony után is itt marad, hogy újévkor meghittebb körülmények között üljék meg az ünnepet, de most a vendégeket kellett szórakoztatniuk. Bertie-t beállították papírvirágokat hajtogatni. Ezek fognak aláhullani a karácsonyi bál idején. Bertie észrevette, hogy a Mackenzie-k és McBrideok asszonyai mindahányan tüsténkedtek, nem osztották ki a feladatokat a szolgálókra, hogy addig ők szórakozzanak. Felgyűrt ingujjal odaálltak, és csinálták, amit kellett. Bertie még nem találkozott Lady Isabellával, akinek tündöklően vörös volt a haja, akárcsak a húgáé, Louisáé, s ehhez kecses termet és éles tekintetű zöld szempár társult. Isabella odaült Bertie-vel szemben, s maga is virágokat kezdett hajtogatni, közben pedig alaposan szemügyre vette az új jövevényt. – Ez a ruha illik Önre – monda Lady Isabella. – Látom rajta Mrs. Hill gondos keze nyomát. Visszafogott, de nem régimódi. Szerintem inkább kék színt kellene hordania. Kiemelné a szemét.

– Hagyd szegényt, Izzy! – szólalt meg Louisa, aki épp egy jegyzetfüzettel a kezében sietett valahova, de melléjük érve megállt egy pillanatra. – Elnézését kérem, Miss Frasier. A nővérem nem bírja megállni, hogy ne öltöztessen át minden hölgyet, akivel találkozik. – Csak mert kiváló az ízlésem – ellenkezett Isabella álszerénység nélkül. – A sógornőim meglehetősen elhanyagoltak voltak, mielőtt kezelésbe vettem őket. Engedje meg, Frasier kisasszony, hogy Önt is kezelésbe vegyem! Élvezettel tenném. Eltökéltsége kissé riasztotta Bertie-t, mégis elbűvölőnek találta Isabellát. – Én nevelőnő vagyok – szabadkozott alig hallhatóan. – Badarság! Persze, amikor a gyerekekkel foglalkozik, akkor nevelőnő, de a szabadidejében egy olyan ifjú hölgy, aki megérdemli a kényeztetést… – De én nem egészen vagyok… Isabella csendre intette. – Mindent tudunk Önről. Eleanor beavatott bennünket. – Valóban? – kérdezte Bertie aggodalmasan. – Akkor megbeszéltük, ugye? A bál előtt jöjjön a szobámba, és felöltöztetem. Mindenki hivatalos a karácsonyi bálra, és Önnek szüksége lesz a nevelőnő-szürke mellett valami más ruhára is. – Isabella ezzel felállt, magához vette a kész papírvirágokat, és kedvesen Bertie-re mosolygott. – Ne aggódjon! Ki fogom csinosítani. Isabella ellibegett, Bertie pedig nagyot nyelt, és idegességében kihűlt ujjakkal folytatta a hajtogatást. – Majd hozzászoksz Isabella stílusához – biztatta Beth, Ian felesége, aki lehuppant sógornője helyére. – Imád marionettfiguraként kezelni bennünket, de igazából kedves teremtés. Ő hozott össze engem Iannal, úgyhogy nagyon hálás vagyok neki. – Nagyszerű – felelte Bertie. Csakhogy Isabella egy lady, egy earlnek a lánya, és Beth is lady. Itt mindenki az. Bertie viszont… egyszerűen Bertie. Mégis úgy döntött, hogy kedvére való ez a társaság. A feleségek nyíltan beszéltek, s a szobalányoktól Bertie-n át a vendégekig és a lakájokig mindenkit bevontak a beszélgetéseikbe. Egy hatalmas, szerető család – amilyenre Bertie mindig is vágyott. Ha semmi egyéb hozadéka nem lesz a viszonyának Sinclairrel, ezt a karácsonyt biztosan élvezni fogja, és kedves emlékét örökké dédelgeti majd.

Tudta persze, hogy a dolog nem mehet így a végtelenségig. Ezt még Cat is tudta. Bertie jelen pillanatban egy boldogságbuborékban élt, s idebent csupán a Sinclair és csemetéi iránti szerelme létezett. A világ többi része és minden hitványsága a buborékon kívül volt. Bertie érezte, hogy a buborék hamarosan szétpukkad – hiszen egy ágyban aludni Sinclairrel különféle következményekkel járhatott, ő pedig tisztában volt a lehetséges következményekkel –, ám úgy döntött, hogy itt és most élvezi az édes pillanatokat. *** – Szeretném, ha megengednéd, hogy még valaki megnézze a leveleket – mondta Fellows főfelügyelő. Sinclairrel kettesben álldogált a hosszú emeleti terem távolabbi ablakai előtt, míg Cam és Mac Mackenzie, valamint Steven és Elliot McBride a másik végében elhelyezett fotelekben beszélgettek, és szívták illatos szivarjaikat. Sinclair sosem szokott rá a szivarozásra, Fellows pedig, bár maga dohányzott, a társaságból most szívesen kivonta magát, így hát a két férfi távolabb húzódott a hangos kompániától. Sinclair ugyanakkor örült, hogy idekint látja Elliotot, aki láthatóan élvezettel kapcsolódott be a társalgásba, figyelmesen hallgatva a többieket, és hangosan nevetve. Sinclair tudta, hogy öccse olykor még küzd a hosszú fogságának a démonaival – ki tudná ripsz-ropsz túltenni magát ilyesmin? –, de a nyomasztó sötétség napról napra oszladozott körülötte. Sinclairnek is jó kedve volt, aminek pontosan tudta az okát. – Pillanatnyilag nem érdekelnek azok az átkozott levelek – felelte Fellowsnak. – Tudom, de én rendőrfejjel élek, ami képtelen pihenni – mondta a főfelügyelő alig látható mosollyal. – Átnéztem azoknak a férfiaknak és nőknek a listáját, akik ügyében te képviselted a vádat, és a névsor meglehetősen hosszú. Bármelyikükről elképzelhető, hogy le akar vadászni. Ezért most úgy szeretném szűkíteni a kört, hogy alaposan megvizsgáltatom a leveleket. Sinclair ujjai erősebben markolták a whiskyspoharat. – Miért? Már megnézted őket. A levélpapírjuk és a borítékjuk is közönséges tucatáru, mint azt megállapítottuk.

– Nekem vagy neked átlagosnak tűnnek, nyilván – ellenkezett Fellows. – És mivel nyomtatott betűkkel írták őket, a kézírás lenyomozása is lehetetlen. Csakhogy a nyomodba szegődött illető nem számolt az utolsó fegyverünkkel: Ian Mackenzie-vel. Az eddig feszengő Sinclair egyszeriben kíváncsivá lett. – Tudom, hogy Ian elméje különlegesen jár, elégszer tapasztaltam már szikrázó matematikai képességeit, emlékezőtehetségét és zenei talentumát. De ezek a papírok gyárban készültek, semmit sem mondanak, egyedül a rajtuk álló írás tekinthető érdekesnek. – Én azért mégis arra kérlek, hadd nézze meg ő is a leveleket. Rendben? – kérdezte Fellows. – Sose tudhatod, mit hoz ki belőlük Ian. Sinclair vállat vonva kortyolt egyet a whiskyjéből. – Hát legyen. Hol van most Ian? – Daniellel valami titkos dologban mesterkednek. Az ifjúság számára készítenek meglepetést holnapra – felelte a főfelügyelő, és aggodalmas pillantást vetett Sinclairre. – Nos, van mitől tartanunk ez ügyben… Talán ma este, ha az ünnepség kezdetét veszi, megpróbálhatjuk elcsípni Iant. Sinclair kétkedve nevetett. – Túl optimista vagy! Ha nem jelenünk meg időben az esti bálon, asszonyaink a legelvetemültebb bűnözőknél is könyörtelenebbül vadásznak majd le bennünket. Fellows is elmosolyodott. – Ebben, barátom, igazad van. Sinclair ismét a whiskyjébe kortyolt, s a pohár fölött Fellows arcát tanulmányozta. – Élvezed, igaz? – kérdezte. – Most már a családhoz tartozol, és kapva kapsz azon, amit ez jelent. Fellows bólintott. – A Mackenzie-fivérek most is ugyanolyan hangosak, trágárak és önteltek, mint eddig – mondta Sinclair mögé, az emlegetett férfikompániára pillantva, amely épp teli szájjal felröhögött. – De manapság már jobban elviselem őket. – Ezt teszi a férfival a házasság – jelentette ki Sinclair. – Emlékszem, velem is így volt. Fellows arcvonásai valamicskét lágyultak – már amennyire a férfi egyáltalán képes volt ellágyulni –, s előbb a felesége iránti rajongása, majd pedig némi együttérzés tükröződött rajta Sinclair iránt. Tavaly még Sinclair is zsémbes és visszahúzódó volt az itteni karácsonyon. Idén valahogy más lett – Bertie megváltoztatta.

Tudta, hogy Bertie feltépte lelki sebeit, és újra vérezni kezdtek, de ez a vérzés tisztítólag hat. Sinclair nem akart agyalni azon, mi történik vele ezekben a napokban, mivel tudta, hogy a veszély mindig olyankor leselkedik leginkább, amikor valamit közel enged magához. Most épp elég, ha csak sütkérezik a boldogságban. – Akkor legyen inkább huszonötödike reggele – mondta Fellows –, miután Ian és Daniel lenyűgözte az aprónépet. – Majd jelezz valahogy – egyezett bele Sinclair. Üres poharát Fellows felé emelve elköszönt, és átsétált a testvéreihez és sógoraihoz a terem másik végébe, ahol nevetés és a whiskyutánpótlás várta. *** – Nem viselhetem ezt – közölte Bertie, döbbenten szemlélve a tükörképét. Beth állt mellette, aki pompás Mackenzie-kockás öltözetében hangosan kacagott rajta. – Miért nem? Úgy nézel ki, akár egy festmény! Pontosan ez az! Egy festmény néz vissza rá a tükörből. A hatalmas aranyozott keretben egy vadidegen nőt látott. Fényesre fésült barna tincsek hullottak alá meztelen vállára, amelyet világoskék selyem ingváll emelt ki. A ruhadarab ujja a könyöke fölött véget ért, s onnan elefántcsont színű csipkezuhatag következett. Egyenes szabású alsószoknyáját az ingválléval azonos világoskék anyagból varrták, amit sötétebb kék applikált indák díszítettek. A felső szoknya sötétebb és világosabb kék csíkozású selyemszövetből készült, és hátul kis turnűrbe volt felfogva, míg a leomló szövet egy egészen apró uszályt képezett. – Túl sok – jelentette ki bocsánatkérőleg Isabella, miközben már tucatszorra rendezte át a selyemszövet redőit. – Nem volt elég idő, hogy új ruhát varrassunk, bár szerintem így is remeket alkottunk. – Természetesen! – kacsintott Bertie-re Ainsley, akinek ugyanolyan szürke szeme volt, mint Sinclairnek, az öccsének. Isabella aggodalmaskodásán csak mosolygott. Kezében egy finom mívű fehér bőrcsizmát tartott. – Próbáld fel ezt, Bertie – mondta. – Átnéztük valamennyiünk ruhatárát, hogy hátha találunk rád illő darabot. Úgy tűnik, Eleanor mérete áll legközelebb a tiédhez. Bertie szeme elkerekedett. – Annyira kedves itt hozzám mindenki, de nem viselhetem egy hercegné csizmáját!

– Már hogyne viselhetnéd? – csatlakozott Ainsley-hez Eleanor is, hogy megcsodálja az összképet. – Nagyon régen vettem a csizmát, de még sosem volt alkalmam hordani. Nem látom értelmét, hogy továbbra is a szekrényem mélyén porosodjon. Már persze nem poros, mert megtisztítottam és kifényesítettem. Legalábbis megpróbáltam, de a szobalányom kivette a kezemből, mert szerinte nem lenne ildomos a körmöm alatt cipőkrémmel megjelennem a bálon. – Ezzel Eleanor csúfondárosan fölemelte a két kezét. Ainsley egy székhez irányította Bertie-t, s ő is leült szemben vele. – Azt akarja mondani, hogy Kérlek, Bertie, viseld a cipőmet. Ideje, hogy valaki viselje végre! Mielőtt Bertie tiltakozhatott volna, Ainsley feljebb tolta a lány szoknyáját a térdéig, s előbb az egyik, majd a másik lábára húzta rá a csizmát. Bertie lehajolt, amint Ainsley elkezdte befűzni a szárát. – Hagyd, nem fűzheted be nekem – mondta idegesen. – De befűzhetem – válaszolta Ainsley anélkül, hogy abbahagyta volna, amit csinált. – Igen régóta fűzök cipőket és csizmákat. Viszont ha túlságosan előrehajolsz, lányom, a szoknyád nagyon meggyűrődik, és Isabella gutaütést kap. A szobalányoknak van elég dolguk, én viszont itt vagyok. Már kész is! Talpra segítette Bertie-t, és visszakísérte a tükörhöz. A McBride-ok és Mackenzie-k feleségei ékszerektől csillogó selyem ruhakölteményekben fogták köze minden oldalról. A csizma magasabbá tette Bertie-t, így most a szoknyája pont földig ért, s ettől a keblei jobban előredomborodtak. Nevetve nézte magát a tükörben. – Úgy nézek ki, mint Hamupipőke! – Mi pedig a jótündér-keresztanyáid vagyunk – vágta rá Isabella, elsimítva a szoknya rácait. – Nem a gonosz mostoháid – kontrázott Eleanor. – És nem kell éjfél előtt hazaérned – szólt oda Juliana, aki Bertie csipke kézelőjét igazgatta. – Sőt, sértő lenne, ha korán otthagynád Hart bálját. – No és a cipellődet sem fogod elveszíteni – mosolygott rá a tükörben Ainsley –, mivel jól befűztem a csizmádat. Eleanor elgondolkozva nézett maga elé. – Azt a részt sosem értettem a mesében, hogy a mostohanővérek miért vágtak le egy kicsit a lábukból,

hogy beleférjen a cipőbe. A herceg udvaroncai nyilván észrevették, hogy összevérezték a padlót. Hacsak nem arra utalt az író, hogy hatalmas bütykeik voltak. – A hercegné Bertie-re vigyorgott, de tekintete sokkal több értelmet sugárzott, mint a csacsogása. Cat, akit lehívtak, hogy tanúja legyen az előkészületeknek, szokásához híven a naplója fölé hajolva ült, és ceruzája vége sebesen járt. Bertie abban bízott, hogy a ruhaköltemények felkeltik majd a kislány érdeklődését, de Cat csak fel-felnézett a jegyzetelésből a gyönyörű ruhákra és hölgyekre, majd tekintetét ismét a naplójára összpontosította. Amikor Bertie odasétált hozzá, hogy jóéjt-puszit nyomjon a homlokára, Cat idegesen becsapta a naplót. Bertie ugyan egy röpke pillanatra belelátott a lapokba, de igazából nem tudta értelmezni, mit is látott. Cat némán követte a dadát, aki érte jött, hogy a szobájába kísérje, Bertiet pedig a hölgyek visszaterelték a tükörhöz, és megpróbáltak rátukmálni egy rövid gyöngysort. Bertie azonban ragaszkodott hozzá, hogy az anyjától kapott medált viselje, s végül ő győzött. Legalább egy ismerős tárgyra szüksége volt ezen az őrült éjszakán! *** Azok a hölgyek jó munkát végeztek! Sinclair a herceg báltermének másik végéből figyelte Bertie-t, és képtelen volt levenni róla a szemét. A nővére és a sógornői nagy felhajtást csaptak Bertie körül, a haját divatosan rendezték el, és gyönyörű báli ruhába öltöztették. Nagyon csinos lett. A nők általában élvezik az ilyesmit, de Bertie úgy mozgott, mint aki karót nyelt. Elliot odalépett a bátyjához, s miközben a kezébe nyomott egy pohár whiskyt, eltakarta a látványt Sinclair elől. – Az ízlésed egyre jobb – közölte. Sinclair hálásan fogadta az italt. – Az ízlésem? – kérdezett vissza. – A nők terén. Legutóbb, amikor egy estélyen álldogáltam melletted, egy márványbőrű ladyvel szemeztél, aki láthatóan ágyba akart vinni. A nevelőnődből azonban süt az élet szeretete. – Elliot kortyolt egyet a whiskyjéből. – Ez a lány csak úgy vibrál. Ez a jó szó rá. – Ő nem az én nevelőnőm – szögezte le Sinclair, miközben tekintete ismét Bertie-re siklott, akit a hölgykoszorú úgy terelgetett át a termen, ahogy a tengeri áramlat sodorja a gazdátlan csónakot. Bertie kék-fehér

gálaruhája igencsak feltűnő volt a Mackenzie- és McBride-asszonyok skót kockás öltözéke mellett. Miközben Sinclair az iménti kijelentést tette, melléjük lépett legfiatalabb öccse, Steven, és a bál egyik arisztokrata vendége. Az elegáns megjelenésű angol úriember odaszólt Sinclairnek. – Én nem írnám le ilyen hamar a hölgyet. A férfiak közül sokan kedvelik a fajtáját. Elliot, akinek napbarnított arcát fehér hegek tették markánssá, a férfira mordult. – Mi az, hogy a fajtáját? Úgy érti, a gyönyörű nőket? – A nevelőnőket. – Az angol majd’ felfalta a tekintetével Bertie-t. – Olyan készségesek és fegyelmezettek. – Amikor észrevette Sinclair pillantását, a férfi hangnemet váltott. – No, nem mintha uraságod az ilyen férfiak közé tartozna. Sinclair nem válaszolt neki. Nem ismerte az úriembert, de nem is akarta megismerni. Csak merőn bámulta, s tekintetével úgy szögezte a padlóhoz, ahogyan a hazugságon kapott tanúkat szokta a tárgyalóteremben. Viszont nem mert megszólalni, mert tudta, hogy a száját nem hagyhatná el más, csak durva káromkodás. Az angol riadtan pillantott körbe a három skót úriemberen, s érzékelve ellenséges arckifejezésüket, elvörösödött. – Uraim! Nem állt szándékomban megbántani senkit. Maguk, skótok egy kissé furán viseltetnek az asszonyaik iránt. – Féltjük és óvjuk őket – jelentette ki Elliot vaskos skót akcentussal. – Jobb lesz, ha ezt az eszébe vési, kedves barátom! – Értem! – Az angol tetőtől talpig végigmérte Sinclairt, majd megvetően elfordult. – Örültem a szerencsének, McBride kapitány – mondta Stevennek. – Köszönöm! – Biccentett, majd sértődötten elslisszolt a vendégsereg között. – Most veszítettél el egy ügyfelet – közölte Steven. Az arra járó lakáj tálcájáról felkapott egy pohár whiskyt, és nagyot kortyolt belőle. – Ügyfelet? – Sinclair visszakényszerítette a figyelmét a testvéreihez, s próbálta gyilkos indulatait elfojtani. – Miről beszélsz? Steven még egy kortyot ivott. Ő volt a legfiatalabb McBride, de pont úgy nézett ki, mint a két bátyja – világos vörös haj, napbarnított bőr –, csak éppen tíz évvel fiatalabb kiadásban. Mióta alig egy hónapja megtalálta Rose-t, elégedett képpel járt-kelt a világban. – A fickó

ügyvédet keresett – mondta Steven Sinclairnek. – Nem mondta az okát, de a legjobbat akarta. Veled akart találkozni. – A jogtanácsosán keresztül kellett volna folyamodnia hozzám, nem így közvetlenül megkeresni – morogta Sinclair. – Ezzel ő is tisztában van, de nyilván kellett neki a személyes benyomás. Ha jól sejtem, megkapta – vigyorodott el Steven. Sinclairnél betelt a pohár. Épp arról volt nevezetes, hogy a legocsmányabb bűnözőkkel szemben is megőrizte a hidegvérét, most azonban érezte, hogy vagy keres valamit, amivel levezetheti az indulatát, vagy az angol után siet, és jól bemos neki egyet. Fogta, és Steven kezébe nyomta a whiskyjét. – Bocsássatok meg, öcsikéim – kezdte. – Most megyek, és táncolok egyet a nevelőnőmmel.

Huszonegyedik fejezet Bertie figyelte Sinclairt, aki úgy törtetett felé, mint egy elszánt dereglyés, aki árral szemben kormányoz. Juliana McBride ott állt Bertie mellett, s karját a lányéba fonta. – Atyaisten! – súgta, amint meglátta sógorát közeledni. – Vajon mi tüzelte így fel? Rendesen olyan, mint egy kezes bárány. – Mintha Bertie ezt nem tudta volna! Csakhogy nem egyszer látta már Sinclairt vöröslő arccal kiabálni, amikor úgy feldühítették, hogy nem tudott uralkodni skót temperamentumán. Sinclair megállt Bertie előtt, jól végigmérte föntről lefelé és vissza, de nem épp elismerő tekintettel. – Mi a baj? – kérdezte riadtan Bertie. – Történt valami? – Természetesen nem történt semmi. Ez itt egy bál, és mi táncolni fogunk – ezzel a karját nyújtotta Bertie-nek. – Várjunk csak egy pillanatot, Mr. Fölényeskedő McBride… – Bertie szava elakadt, amikor Sinclair erősen megragadta, és a terem közepe felé kezdte vonszolni. A nő kétségbeesetten kereste tekintetével Julianát, de az asszonynak nyoma veszett. Ekkor Sinclair kecsesen megforgatta Bertie-t, akinek úgy suhogott a ruhája, ahogy a nagykönyvben meg van írva. A férfi most átkarolta Bertie derekát, és szorosan magához vonta. – Állj! Különben szégyenkezned kell majd! – suttogta Bertie riadtan. – Miért? – kérdezte Sinclair, és szürke szeme szinte mozdulatlanná dermesztette Bertie-t. – Mert nem tudok táncolni! A hölgyek voltak olyan kedvesek, és kiöltöztettek, de ez az egész csak látszat. – Bertie a ruhájára mutatott, amely gyönyörű volt, de egész mostanáig folyamatosan azon aggódott, nehogy elszakítsa vagy bepiszkítsa valahogy. – Mint amikor látsz egy díszes kirakatot, de az üzlet üres. – Keringőzni fogunk – közölte Sinclair, még erősebben szorítva magához Bertie-t. – Három lépés az egész. Így ni! Sinclair lábfejével hátrafelé megtolta Bertie jobb lábát, majd a balt oldalra, s egy ütem szünet után a bal lábát maga felé húzta a zene ütemére. Jobb kezével erősen tartotta Bertie derekát, bal kezével pedig a nő jobbját emelte – érintése a kesztyűn át is forró volt. Határozottan vezette Bertie-t a parketten, s közben csodálatos skót baritonján dörmögte a lépéseket.

Bertie fejében emlékképek kavarogtak. Kislány volt, és anyukájával a picinyke nappalijukban álltak. Aztán a mamája elmosolyodott, majd elkezdte vezetni a kislányt körbe a szobában. Egy-két-há’, egy-két-há’. Látod, kicsim, már táncolsz is. Bertie szemét elfutotta a könny, és elvétette a lépést. Sinclair összevonta a szemöldökét. – Ne sírj, Bertie! Rémes hangulatban vagyok, de ez nem a te hibád! Csodálatosan csinálod. – Nem azér’… Nem miattad… – Bertie visszanyelte a könnyeit. – Ne törődj vele! Táncoljunk! Sinclair még nagyobb hévvel repítette Bertie-t, hatalmas kört írtak le a teremben. Bertie most már értette, mire való a kényelmetlen szoknya szabása – csak úgy repült utána az uszálya, ahogy Sinclair újra és újra megkerülte vele a parkettet. Forogni kezdett vele a szoba – Bertie úgy érezte, mintha ő egyhelyben állna, az imádott férfi karjaiban, és a bálterem forogna körülötte. Színfoltokat látott felvillanni, a csillárok fénye pedig hosszú csíkká folyt egybe, Bertie azonban teljes biztonságban volt, mert Sinclair erősen tartotta. Nem eshet el soha. A csizmája, amit Ainsley szorosra fűzött, jól tartotta a bokáját, miközben pörögtek-forogtak Sinclairrel. Bertie hátravetette a fejét, és kacagott. – Hagyd abba! – mordult rá Sinclair. – Miért? – Bertie úszott a boldogságban, s nem akart mást, csak táncolni és táncolni. Valóban Hamupipőke lett, és Sinclair volt az ő jóképű hercege. – Mert ettől nagy kedvem támadt megcsókolni – felelte Sinclair, szürke szemében fékevesztett vágy lobogott. – Meg akarlak csókolni, Bertie Frasier. A karjaimba akarlak szorítani, és soha nem akarlak elengedni. Bertie megrészegülten hallgatta, testét forróság öntötte el. – Én azt egyáltalán nem bánnám! – De bizony bánnád, amikor megérted, kislány! Pedig Sinclair tévedett. Bertie mindörökre a buborékon belül akart maradni – egy olyan idilli jelenetben, amilyet Cat egyik hógömbjében látott. Itt táncolnának bent az időtlen időben, míg odakinn zajlana tovább az élet. Bertie és Sinclair örökre együtt maradnának, és a boldogságuknak sose lenne vége. – Boldog karácsonyt! – kiáltotta valaki.

A zenekar abbahagyta a játékot, és a bálteremben mindenfelől vidám köszöntések hangzottak. A tömeg a hatalmas előcsarnokba özönlött, ahol épp akkor kezdték a lépcsőfordulókból szórni a könnyű kis papírvirágokat, amelyek hajtogatásában Bertie is részt vett. Sinclair elkapott egyet, és átnyújtotta Bertie-nek. Egy rózsaszín virágocska volt, Beth egyik alkotása. Bertie meghatódva vette át, mintha a világ legértékesebb kincsét tartaná a kezében. Az emberek ezután kiszaladtak a ház elé, a dermesztő hidegbe, hogy megnézzék a tűzijátékot. A rakéták süvítve robbantak, és vetettek színes szikrákat az égre. A gyerekeknek megengedték, hogy az emeleti ablakokból nézzék a látványosságot, s odafentről sikoltoztak örömükben, miközben a kutyák – a kerti kennelből a vendégek közé kiszabadulva – hangos ugatással kísérték az eseményt. Tökéletes volt a pillanat, hogy Sinclair maga felé fordítsa Bertie-t a sötétben, és megcsókolja, ám váratlanul elszakították őket egymástól. Bertie-t egy csapat ismeretlen úri hölgy sodorta magával, akik észre sem vették, hogy egy nevelőnő keveredett közéjük. Bertie a tekintetével Sinclairt kereste, s meglátta, amint két öccse közre fogja, s Steven karját a bátyja vállára teszi. Igazán szép látványt nyújtott a három McBride fivér a fekete szalonkabátjukban és kék kockás kiltjükben. Világos hajuk kiviláglott a sötétből. Sinclair is meglátta Bertie-t, mire elmosolyodott. Mosolya azt sugallta, hogy nem számít a távolság közöttük. Még mindig szorosan összefogózva táncolnak, a világ tovarobog körülöttük, s ők következmények nélkül teszik, amihez kedvük van. *** Bertie-t senki sem figyelmeztette, hogy előkelő hölgynek lenni bizony fárasztó dolog! Hajnalban kúszott be az ágyába, tudván, hogy korán kell majd kelnie. A gyerekek a karácsony reggelét a gyerekszobában fogják ünnepelni a családtagokkal, és Ainsley szólt Bertie-nek, hogy őt is elvárják. Andrew és Cat szomorú lenne, ha nem töltené velük az ünnepet. A gyönyörű ruhadarabok mind lekerültek Bertie-ről, s Isabella szobalánya el is vitte azokat. A csizmáért Ainsley szolgálója jött. A fűzőtől megszabadulva Bertie hasra vetette magát az ágyán. Az egyik kedves szobalány betakarta, majd magára hagyta.

Bertie arra számított, hogy az izgatottság miatt képtelen lesz elaludni, mert újra és újra végigéli a táncot Sinclairrel. Merthogy csak egyszer tudtak táncolni. Ott volt a tűzijáték meg mindenféle más játék, és a jó pár bugyuta paródiajelenet, amit néhány hölgy és úr adott elő. A skót családok nemigen vettek részt ezekben, a szórakoztatásról az angolok gondoskodtak. Ainsley elmagyarázta Bertie-nek, hogy Skóciában nem a karácsony számít a legfontosabb ünnepnek, hanem az újév. Olyankor már csak a család tartózkodik a kastélyban, de az egész falu fel szokott jönni az ünnepségre. No, olyan vigasságot még biztosan nem látott Bertie, mint ami akkor lesz. Bertie azonban szinte rögvest elaludt, hiszen a teste teljesen kimerült az este. Arra ébredt, hogy egy erős és meleg férfikéz megérintette a hátát. Whisky- és gyapjúszag csapta meg az orrát, s megnyikordult alatta az ágy, mert egy skót szoknyás férfi leült mellé. – Boldog karácsonyt, Bertie! Sinclair halkan beszélt, szinte dörmögött. Megsimította Bertie haját, amelyet az alváshoz befont, majd egy selyempapírba csomagolt dobozkát csúsztatott a kezébe. – Ó, nem kellett volna! – nyögte Bertie. – Én nem hoztam neked semmit. Sinclair lágyan felnevetett. – Neked nem is kellett, aranyom! Úgy gondoltam, ennek örülnél… Bertie a csomagolást tapogatva nagyon kíváncsi lett. – Nem lett volna szabad ajándékot venned nekem. Ez a sok kikent-kifent báli vendég rajtunk köszörüli majd a nyelvét. – Nyisd ki, Bertie! – mondta Sinclair türelmetlenül. Ez egy személyes ajándék. Csak te meg én fogjuk tudni. A papírt letépve Bertie fölnyitotta a dobozkát, és meglepetten kapkodott levegő után. Egy vékony keretbe foglalt fénykép feküdt selyempapírágyon, a kép Catet és Andrew-t ábrázolta. Caitriona tökéletes eleganciával ült egy széken, fehér harisnyás lábait bokánál keresztbe vetve. Az ölében kimérten mosolygott a babája. Andrew a földön üt, egyik karjával egy hatalmas kutyát ölelt, amely itt élt Kilmorganben. Andrew vigyorgó képe kissé elmosódott, nyilván képtelen volt mozdulatlanul kivárni az exponálást. A fényképezőgép éppen olyannak kapta le a fiút, amilyen a

valóságban: vidámnak és tettre késznek, míg Caitriona csöndes mosolyával maga volt a báj. Bertie torkát sírás szorongatta. – Gyönyörű! Örökké vigyázni fogok rá. Köszönöm! Annyira szeretem őket! A szeméből eleredt a könny. Sinclair tapintatosan elvette tőle a képet, és visszatette a dobozába, amit Bertie éjjeliszekrényére helyezett. – Sss, kislány! – Óvatosan a hátára fordította Bertie-t, aki a férfi kiltjéből áradó meleget még a takarón keresztül is érezte. – A fenébe! Folyton megríkatlak, pedig megnevettetni szeretnélek. – Pedig azt teszed! – Bertie megtörölte a szemét. – Mindig megnevettetsz. – Akarod hallani, hogy te mit teszel velem? – Finoman ráereszkedett Bertie-re, egész testéből meleg sugárzott. – Egy kicsit berúgtam, úgyhogy talán túl sokat is hallasz majd. Megszelídítettem magam, hogy lehessen családom, mindent a szabályok szerint csináltam. De túlságosan megváltoztam, a valódi énemből semmi sem maradt. Erre te betrappoltál az életembe, lelökted a puskaporos hordó fedelét, aztán meggyújtottad a gyufát. Most pedig én, az özvegy édesapák mintapéldánya, szeretnék olyan vadóc lenni ismét, mint egy fékevesztett kölyök. Ha azt gondolod, Andrew rakoncátlan, hát tudd meg, hogy még sokat kell fejlődnie, míg utolér. Bertie arcán széles mosoly terült el. – No, azt megnézném! – Ne akard! De ez nem is érdekel. Neked köszönhetően újra élek, Bertie. Sinclair gyors, vad csókot lehelt Bertie ajkára, mielőtt felültette a nőt, és lehámozta róla a takarókat. Lefekvéskor Bertie nem bajlódott a hálóruhájával, úgyhogy meztelen volt. Semmi nem választotta el a testét Sinclair gyapjúszoknyájától. A kilt magába szívta a férfi testének melegét, ugyanakkor nem rejtette el Bertie elől férfiasságának keménységét. Miközben megcsókolta Sinclairt, Bertie kezével a kilt alatt tapogatózva megkereste a férfi ágaskodó hímvesszőjét. – Az áldóját! – Sinclair meglepetten emelte föl a fejét, de aztán visszahajolt, és megcsókolta Bertie-t. Mit művelsz te velem? – Amit te velem. – Bertie tovább simogatta a férfi makkját, s élvezte Sinclair önkéntelen nyögéseit. – Felébreszted bennem a vágyat.

– Én is kívánlak! – Újabb nyögés kíséretében Sinclair úgy helyezkedett, hogy Bertie jobban elérje az ágyékát. – Az este arra készültem, hogy betáncolok veled egy sarokba, és letépem rólad a csinos kis ruhát. Nem érdekelt volna, hány ember gyűlt össze ebben az átkozott kastélyban. – Csinosnak találtad a ruhámat? – kérdezte Bertie a vágytól lihegve. – Téged láttalak gyönyörűnek, ahhoz nem kell a ruha. – Már nincs rajtam. – Helyes! Sinclair kibontakozott Bertie öleléséből, de csak azért, hogy gyorsan levesse a szalonkabátját, mellényét, ingét és atlétáját. Bertie végigsimította a férfi mezítelen vállait, s érezte, hogy minden izma megfeszül. Arra várt, hogy Sinclair leveti a kiltjét is, ám a férfi Bertie-re hengeredett, és ravaszkás mosollyal a gyapjúszövetet a nő teste köré gyűrte. – Ah! – Bertie hatalmasat sóhajtott, amikor Sinclair egyszerűen beléhatolt, s betöltötte a hüvelyét. Sinclair lassú ütemben mozgott, egy-egy lökés közt szünetet tartva, hogy Bertie kiélvezhessen minden pillanatot. Most nyoma sem volt a vonaton tanúsított hevességének. Ma éjjel lágyan, finoman szeretkeztek, egészen intim kötelékbe fonódva. Sinclair a kezét Bertie csípője alá csúsztatta, és úgy fordult át vele, hogy hímvesszője bent maradt Bertie-be. A nő most már az ágyékán ült, lovaglóülésben. Ettől a póztól egészen mélyre hatolt a vesszője, amitől Bertie hátravetett fejjel kéjesen felsikoltott. Ezért keresik hát férfiak és nők olyan eltökélten a szenvedélyt, ezt a lenyűgöző élményt, hogy egy másik emberrel közösen érjenek a gyönyör csúcsára. Sinclair nézte a nőt, majd a két mellét érdes tenyerébe fogta. Hüvelykujjaival izgatni kezdte Bertie bimbóit, ami mintha olajat öntött volna a benne amúgy is lobogó, szenvedélyes tűzre. Bertie nyögdécselve ringott fel-le, ahogy Sinclair mozgott benne. A férfi lecsúsztatta két kezét a lány csípőjére, és addig igazgatta, míg végül Bertie minden szégyenérzet nélkül, kéjesen lovagolni nem kezdett rajta, ő pedig még nagyobb élvezethez jutott Bertie hüvelyében.

Bertie haja a heves mozgástól kibomlott. Tudta, hogy illetlenség, amit művel, de nem törődött vele. Szerette ezt a férfit, és nem volt hajlandó elutasítani a gyönyört, amit Sinclair kínált neki. A férfi időközben feltámaszkodott két könyökére, és még erőteljesebb lökésekkel juttatta Bertie-t a csúcsra. A lány felkiáltott, alámerülve a kéj sűrű hullámaiban. Sinclair teste izzadtságtól csillogott, a gyapjúszövet csomóba gyűrődött alattuk, a lámpafény aranyló glóriát vont a férfi halványvörös haja köré. Bertie nem érzékelte, mikor ért véget a szeretkezésük. Az elméje elhomályosult az elképesztő gyönyörtől, amivel Sinclair megajándékozta. Egyszer csak arra eszmélt, hogy teljes testével a férfin fekszik, öleli és csókolgatja Sinclairt, aki még nem húzódott ki belőle, férfiassága most is kemény volt, de már kilövellte a magját. A férfi zihálva nevetett. – Boldog karácsonyt – hallotta Sinclair reszelős hangját. – Boldog… karácsonyt! – zihálta Bertie, majd szorosan a férfihoz simult, s hagyta, hogy átjárja a kielégültség érzése. *** Karácsony reggele úgy köszöntött be, hogy Bertie szinte alig aludt valamicskét. A szeme vörös volt és égett, minden porcikája zsibbadt, de azért felöltözött, és átment a gyerekszobába a közös ünneplésre. A Mackenzie-k és McBride-ok teljes létszámban jelen voltak már, anyukák, apukák és gyerekek együtt. Elliottal és Julianával ott volt a félvér indiai kislányuk, Priti – Bertie már hallotta a történetét Eleanortól. Priti csodaszép gyermek volt, és ugyanolyan lelkesen csillogó szemmel bontogatta a karácsonyi ajándékokat, mint a többiek, miközben nagy szeretettel óvta féltestvérét, a nem egészen egyéves Patricket. A gyerekeket elképesztő és lenyűgöző ajándékokkal halmozták el. Volt, aki papírsárkányt kapott, másnak egy egész játékhadsereg vagy egy teljesen berendezett babaház jutott. A hétéves Aimee, a legidősebb Mackenzie-gyerek, egy biciklinek örülhetett. Andrew igencsak irigyelte érte mindaddig, amíg ki nem nyitotta a maga dobozát, amiből egy valódi gőzt pöfékelő mozdony került elő sínekkel. Cat ékszereket, szalagokat, csipkekendőt, kalapokat és papucsot kapott a nagynénjeitől, Sinclair pedig egy új babruhát vett neki. A ruhácska a legújabb divat szerint készült, rozsdavörös anyagból, barna szegéllyel, apró turnűrrel és felhajtott mandzsettában végződő, hosszú ujjal. Cat

megtapogatta a babaruhát, megköszönte az apjának, majd félretette a dobozt. Sinclair feszélyezetten mosolygott a kislányára. Beth később suttogva elmagyarázta Bertie-nek, hogy Cat minden karácsonyra új ruhát kap a babájának, de sohasem azokba öltözteti a játékát. Már Bertie is észrevette, hogy a babán mindig ugyanaz a ruha van. Cat néha levetkőzteti a babát, és megengedi Aoife-nak, hogy kimossa a ruhát, de valahányszor ugyanabba öltözteti vissza. Daniel Mackenzie-t nem zavarta, hogy már tizenkilenc éves, nagy élvezettel segédkezett a kicsik között. Együtt nyitogatták a dobozokat, és válogatták szét a halomnyi játékot. Bertie figyelmét nem kerülte el, hogy a gyerekek imádják Danielt. A kisebbek folyton a nyakán lógtak, a nagyobbak – köztük Andrew is – hangoskodva igyekeztek magukra vonni a figyelmét. Még a jelenlévők között a legidősebb Cat is megajándékozta az ifjút egy-egy ritka mosollyal. – Idén mit csináltál nekünk, Danny? – harsogta Andrew. – Már azt hittem, sose kérdezitek meg! – Daniel feltápászkodott a földről, Bertie-re kacsintott, és közölte a kicsikkel, hogy kövessék. De semmi lökdösődés és kiabálás! A gyerkőcök szófogadóan kitódultak a szobából, a nagyobbak az izgalomtól remegve futottak le a lépcsőn Daniel nyomában. Ian Mackenzie már korábban kisurrant a gyerekszobából, miután az ő csemetéi már megtalálták a maguk ajándékait, most pedig a teraszon várta a lurkókat. Éjjel esett a hó, de mostanra eloszlottak a felhők, s kisütött a gyönge decemberi nap. A levegőt szinte harapni lehetett. A dadák kabátot parancsoltak a gyerekekre, és Bertie is számtalan egyujjas kesztyűt segített felvenni. Daniel kézfeltartással csendre intette a jelenlévőket, és beszélni kezdett. – Akik tavaly is itt voltak karácsonykor, emlékezhetnek Őelméssége Ian Mackenzie látványos bemutatójára, amelyben szerénységem is segédkezett. – Daniel – tenyerét a mellkasára szorítva – mélyen meghajolt. A gyerekek kacagva tapsoltak. – Folytasd, Danny! – kiáltotta Louisa. Daniel ismét meghajolt. – Mint ismeretes, imádom a mechanikus kütyüket, Ian bácsi pedig a precíziós szerkezetekért rajong. És persze a gyerekeiért, akiket halálosan elkényeztet! – Ian két idősebb gyereke

gúnyosan kacagott ezen, a legkisebb, Megan pedig lelkesen ujjongott az anyja karjában. – Mi ketten idén összehoztuk nektek az első Mackenzieflottillát – amely léghajókból áll! Daniel látványos karlengetéssel jelzett Iannak, aki lehajolt, és meghúzott egy, a terasz falába félig elrejtett kart. Apró pukkanások hallatszottak, mintha tűzijáték kezdődött volna, mire a gyerekek visítva ugrottak egyet ijedtükben. Volt, aki az ujját a fülébe dugta. A terasz szélén apró füstgomolyagok sorjáztak, s mögülük apró ballonok emelkedtek a magasba. A tenyérnyi átmérőjű léggömbökre egy-egy dobozka volt akasztva. A több tucat léghajó a magasba emelkedve megindult a kert felé. A gyerekek többsége ugrabugrált és táncolt, mások elbűvölten bámultak, és meg se mozdultak. – Azokban vannak az én ajándékaim – kiáltotta Daniel. – Hajrá, érjétek utol a léghajókat!

Huszonkettedik fejezet Egy újabb csapatos üdvrivalgást követően, az aprónép lökdösődve elhagyta a teraszt, és kiáltozva, nevetve futottak ki a kertbe. Cameron is lesétált a terasz lépcsőjén, boldogan totyogó kislányát követve. – A fenébe is veled, Danny! Arra készültem, hogy a délelőtt további részét valahol kényelmesen bekuckózva tölthetem el, nem idekint, a fagyos kertben rohangálva. Daniel az apjára vigyorgott. – Tudom, mire gondolsz, de a mostohámmal ráérsz később is hancúrozni. Ez a nap a gyerkőcöké, vagy nem? Sinclair nem tett megjegyzést, hanem szótlanul követte Andrew-t, aki teljes erőből rohant a libegő ballonok után. Cat némi érdeklődéssel figyelte a nyüzsgést, de nem ment a többiekkel. Leült a terasz korlátjára, és elővette a naplóját. Bertie odaült a kislány mellé, mire Cat becsukta a könyvet, mint mindig. – Az a ruha, amit édesapád a babádnak vett, igazán gyönyörű. Cat bólintott. – Egy szabónővel varratja nekem. Nagyon kedves tőle! – Majd megmutatod az összes babaruhát? Lefogadom, hogy pontosan követni lehet rajtuk a divat változását visszafelé, egészen eddig, itt. – Bertie a babán levő ruhára mutatott, amelynek szabása a nyolc évvel ezelőtti divatot tükrözte – szűkebb szoknyája és kisebb turnűrje volt, mint a legutóbbi darabnak, amit Cat kapott. A kislány ismét bólintott. – A ruhák Londonban vannak. Ha visszamegyünk, megnézhetjük őket. Cat udvariasan válaszolgatott, de az ujjai türelmetlenül szorongatták a naplót. – Megmutatnád nekem, mi van a könyvedben? – kérdezte Bertie a napló felé bökve. Cat szinte ijedten pillantott fel a nevelőnőre. – Nem! Bertie-t felcsigázta a válasz, de eszébe jutott, hogyan érezte ő magát, amikor elveszítette a mamáját. Annyi idős volt, mint most Cat, és szüksége volt valamire, ami csak az övé. Ezért aztán búvóhelyet alakított ki az utcájuk végében, egy pincében. – Jól van. Nem fogom erőltetni, ha nem akarod.

Cat a léghajókat üldöző gyereksereget nézte. A szülők a csemetéik nyomában szaladtak, mint tarka kacsák a kicsinyeik után. Bertie és a kislány viszonylag távol ültek mindenkitől, senki nem zavarta őket a sarokban. – Nem akarom, hogy bárki lássa – jelentette ki Cat, és áttette a babát a másik karjába. – Kinevetnének, vagy azt mondanák, hogy hagyjak fel ezzel. Még papa is. Bertie ezek után még kíváncsibb lett, de leplezte izgatottságát. – Én nem hagyom, hogy bárki belenézzen, ha te nem akarod. Megígérem! Látom, mennyire fontos ez neked. A kislány ismét arrébb tette a babát, s közben összevonta a szemöldökét, mint aki magában tanakodik. Végül lassan kinyitotta a naplót, de úgy, hogy Bertie ne lásson bele. Aztán egy ideig lapozgatta, majd az egyik oldalt a nevelőnő felé fordította. Bertie egy darabig értetlenül szemlélte a rajzot, amit Cat eléje tartott, aztán végre felismerte, mit is lát. Ő maga volt a képen, ahogy Eleanor szobájában áll a tükör előtt, és csodálkozva nézi saját magát. A kép nem volt tökéletesen élethű vagy kidolgozott – inkább a fényekkel és árnyékokkal érzékeltette a látványt, nem határozott körvonalakkal. A ruha és Bertie teste között nem volt éles választóvonal, csupán rövidke szaggatott ceruzavonások jelezték a szövet szélét. Az arcát sem dolgozta ki Cat, a szeme viszont pontosan tükrözte a rácsodálkozást, amit Bertie akkor érzett, amikor életében először csinosnak és szépnek látta magát. Az idősebb hölgyek is rajta voltak a rajzon, Cat satírozással érzékeltette az alakjukat, de az egyértelműen látszott, hogy elismerően nézik Bertie-t. – Jaj, Cat – kezdte Bertie elfúló hangon. – Ez csodaszép! Cat kimarta a könyvet Bertie kezéből. – De nem jó. Tudom, hogy nem úgy rajzolok, ahogy a tanárom mutatta, de én így látom a dolgokat. Bertie megérintette a bőrfedeles naplót. – Mindegyik rajzod ilyen? – kérdezte. Cat bólintott. – Folyton rajzolok – monda elpirulva. – És néha verseket is írok a rajz témájáról. Bertie azonnal szerette volna elolvasni a verseket, de visszafogta magát. – Mac bácsikádnak mutattál már bármit is abból, amit rajzoltál? Én láttam

a festményeit. Szerintem gyönyörűek, még ha némelyik… nos, elmosódott is. – Úgy fest, mint Monsieur Manet és Monsieur Degas – monda Cat. – Mrs. Evans szerint Mac bácsi képei szégyellni valók, én viszont gyönyörűnek látom őket. De még nem mutattam meg neki a rajzaimat. – Miért nem? – kérdezte Bertie. – Talán adna neked leckéket. – Azt már nem! – tiltakozott a kislány, majd nagyot nyelt. – Mi lenne, ha azt mondaná, nem jók a képeim? Az nekem… Cat tanácstalanul felhúzta a vállát, mint aki nem tudja, hogyan is kellene befejeznie a mondatot. Bertie úgy vélte, érti a kislányt. Ha Mac leszólná Cat képeit – amit persze Bertie nem gondolt így –, akkor a kislány úgy érezné, hogy elvesz tőle valamit, ami csak az övé, ami neki nagyon sokat számít. Végül Cat szigorú arccal fordult Bertie-hez. – Nem mondhatod meg neki! Megígérted, Bertie! A nevelőnő felemelte a két kezét. – Tudom, mit ígértem. Egyetlen szót se szólok. Csak ha majd te is úgy akarod. Cat némi kétkedéssel nézett Bertie-re, de bólintott. A nevelőnő érezte, hogy muszáj elnyernie a kislány bizalmát ebben a dologban. A rajzból, amit Cat Bertie-ről készített, vibrálás és furcsa szépség áradt. Bertie biztos volt benne, hogy a kislány tehetséges. Talán egy napon Cat majd készen áll arra, hogy megmutassa tehetségét a világnak is. *** Reggeli után, amikor a felnőttek végre megpihenhettek a kerti ballonüldözést követően, Sinclair és Fellows felkeresték Iant a kastély neki és családjának fenntartott szárnyában. Mielőtt Sinclair becsukhatta volna maguk mögött az emeleti társalgó ajtaját, Bertie belökte az ajtót, és szabadkozás nélkül belépett utánuk. Fellows szemöldöke kérdőn a magasba szaladt, de Sinclair magyarázatot adott. – Nincs semmi baj. Én akartam, hogy itt legyen. Talán tud segíteni nekünk. Fellows átható főfelügyelő-tekintettel mérte végig Bertie-t, ám azután beleegyezően biccentett. Ian az íróasztalnak támaszkodva már a leveleket vizsgálta, egyesével, közelről megnézve a papírlapokat. Sinclair érdeklődve figyelte a mozdulatait.

Ian nemcsak elolvasta az irományokat, hanem a levélpapírokat is nagyon közelről szemügyre vette. Megnézte a hátoldalukat, majd fejjel lefelé fordította az írásokat. Az orrához emelve meg is szagolta a lapokat. – Mit látsz rajtuk, Ian? – kérdezte Sinclair. Sógora nem felelt, csak némán vizsgálódott tovább. Pár perccel később azonban megfordult, és a leveleket három sorban elrendezve, a széles asztalra helyezte. Hátrébb lépett, hogy megnézze a kirakóst, majd pár levél helyét megváltoztatta, s ismét rendezte a sorokat. Ezután megint hátrébb lépett, és végre megszólalt. – Mindegyiket ugyanaz a személy írta – jelentette ki. Sinclair odalépett Ian mellé, de nem túl közel, mert a sógora nehezen viselte, ha bárki figyelmeztetés nélkül hozzáért. Persze a felesége meg a gyerekei megérinthették, és a sógornőit is elviselte, de még a saját fivéreinek is óvatosan kellett közelíteniük hozzá. Sinclair figyelmét nem kerülte el, hogy ennek ellenére Iannak nem volt kifogása az ellen, hogy Bertie a másik oldalára lépve, szintén tanulmányozza a leveleket. Vajon Ian őrült volt, vagy csak ravasz? – Erre már magam is rájöttem – közölte kissé türelmetlenül Sinclair. – És mindegyiket ugyanakkor írták – folytatta Ian, figyelemre sem méltatva Sinclairt. – Öt levél hiányzik. Sinclair megtántorodott. A furcsa megállapítás, miszerint egyszerre készültek a levelek, szinte elsikkadt a szívébe markoló felismerés mellett, hogy Ian tudja, Sinclair pár levelet visszatartott. Ráadásul abból, ahogyan Bertie most ránézett, Sinclair azt is megértette, hogy a lány is tud a többi levélről. A fenébe is! Bertie feltette a kérdést, amit Sinclair is akart, csak épp meg se bírt szólalni. – Hogy az ördögbe állapította ezt meg? Ian nem felelt. Ehelyett egyenként megigazította a leveleket, hogy az asztal szélével párhuzamosan álljanak. Sinclair képtelen volt levenni a tekintetét Bertie-ről, aki igen kívánatosan nézett ki visszafogott szabású, McBride-kockás ruhájában. A szövet sötétkék alapszíne jól kiemelte Bertie ibolyakék szemét – azt a szempárt, amit a férfi először vett észre azon a szmogos londoni estén, a lehetetlenül idétlen kalap alatt. A szempár most találkozott az övével, s Bertie elpirult.

Ian kezébe vette a második helyen fekvő levelet, megfordította, és hátoldalát Bertie szeme elé tartotta. A férfi széles mutatóujját végighúzta az írott szövegen, majd megfordította a lapot, és további betűket rajzolt ki az ujjbegyével. Ezután az első levelet a másodikra helyezte, és végigsimította ugyanazokat a betűket, de már a látható íráson. Bertie ujjongó hangot hallatott. – Már látom! – Elvette a két lapot Iantől, és a fény felé tartotta. – Egy írótömbre írta a leveleket, mindegyiket a legfelső lapra, s így az alatta levő papírra átnyomódott az írása. Bertie az első három levelet egymásra téve úgy tett, mint aki ír. – Az első levél lenyomata egyre kevésbé kivehető, minél hátrébb volt a tömbben a lap. Ugyanígy a másodiké és így tovább. De honnan tudja, hogy egyszerre született az összes levél? – kérdezte Iantől. Ian visszavette a papírlapokat Bertie-től, és némán újra kiteregette őket az asztalon. Sinclair tudta, hogy Ian nem azért nem felelt, mert nem tudta a választ, hanem mert cserbenhagyták a szavak. Néha teljesen összetorlódtak a fejében, mint Beth mondta egyszer, és nem úgy jöttek a szájára, ahogy akarta volna. Ezért hallgatott inkább. – A tintáról – vetette közbe Sinclair. – A leveleken ugyanolyan mértékben halványodott el a tinta. Vagyis a később kapottak sem tűnnek frissebb szerzeménynek. – Kivéve a legutolsót, amit kaptál – szaladt ki Bertie száján. – Azt újonnan írták. Miközben Ian folytatta a levelek letapogatását, Fellows komor pillantást vetett Sinclairre. – Utolsó levél? Nem emlékszem, hogy szóba hoztad volna előttem! – Talán azért, mert az rólam szólt – adott magyarázatot Bertie, mielőtt Sinclair megszólalhatott volna. – Csúnya dolgok. Nem sokkal azelőtt érkezett, hogy elindultunk Londonból. De azt nem írhatták ugyanakkor, mint a többit, mert én csak pár hete kerültem képbe. – A házhoz kézbesítették? – kérdezte Fellows Sinclairtől. – Nem, az irodámba – felelte Sinclair. – Henry hozta el, amikor otthon maradtam Andrew-val. Igen, valóban trágár levél, és Bertie-t említi, ha nem is név szerint, de egyértelműen. Azt mondja, Tudom, ki az a nő, és miféle, de ennél részletesebben nem ír róla.

– Nos… – Fellows nem tűnt boldognak. – Ebből az következik, hogy az illető figyel téged, vagy egy ideig figyelt. Tudja, hogy felfogadtál egy fiatal nevelőnőt, és talán azzal is tisztában van, honnan jött a kisasszony. Az előző leveleket előre elkészítette, hogy aztán lassan ható méregként adagolja őket. Most viszont belekapaszkodott egy kínálkozó lehetőségbe. – És én azt akarom, hogy elkapjátok! – hördült fel Sinclair láthatóan fokozódó dühvel. – Azt akarom, hogy a gyerekeim és Bertie is biztonságban legyen. – Meg fogom találni – jelentette ki Fellows meggyőződéssel. – Ian, mit gondolsz az említett hiányzó levelekről? Úgy értetted, hogy azokat még nem küldte el? Ian a fejét ingatta. Mutatóujjával a negyedik és ötödik, majd a hetedik és nyolcadik levél közötti üres helyre mutatott, s a sorban a további hiányokra is rábökött. Bertie követte minden mozdulatát. – Én értem. Azt akarja mondani, hogy az átnyomódott betűk ezeken nem egyeznek az előttük levő levelek szövegével, innen lehet tudni, hogy hiányoznak lapok. – Otthon megvannak – vallotta be Sinclair türelmetlenül. – Ugyanilyen lapok, ugyanilyen írással. – Úgy rémlik, azt mondtad, egyet elégettél – figyelmeztette Fellows szelíden. Sinclair kétségbeesetten felsóhajtott. – Megtartottam mindet, hátha kiderül, hogy szükség lesz rájuk. De nem akartam, hogy elolvasd őket, Fellows. Sajnálom! – Mert azok a feleségéről szólnak – vágott közbe Bertie. – Nem hibáztatom, ha nem akarta megmutatni őket senkinek, még ha nem is igaz, amit mondanak. Sinclair érezte, hogy dühe lassan elhatalmasodik rajta. – Bertie! – szólt rá a nőre. A nevelőnő ártatlan szemekkel nézett Sinclairre. – Tudom, hogy nem lett volna szabad elolvasnom őket, de… véletlenül kicsúsztak a fiókból. És amúgy se várhatok arra, hogy beavass a dolgaidba. Segíteni akarok, de te visszatartod az információkat. – Ezt az érzést én is ismerem – vetette közbe Fellows szárazon. – Ne haragudj – mondta Sinclair összeszorított szájjal. – Van itt elég szál, amin elindulhatsz. Azokra nincs szükséged.

Fellows biccentett. – Talán nincs. A legutolsó levelet viszont szeretném megkapni, azt, amelyik Frasier kisasszonyt említi. Látnom kell, miben más, mint az eddigiek. – Viperának nevez és cafkának – világosította fel Bertie készségesen. – Ez engem hidegen hagy. Már csúnyábbakat is mondtak rám. Az East Endi utcákon jó, ha vastag bőrt növeszt az ember lánya. – Bertie arca elkomorult. – Az viszont bánt, hogy azt mondja, a halálukat fogom okozni! Majdnem így történt. – Már mondtam, hogy nem a te hibád volt – közölte Sinclair ellentmondást nem tűrő hangon. – Az egészről Jeffrey tehet. – A levél Jeffrey támadása előtt vagy után érkezett? – vágott közbe Fellows. Sinclair eltűnődött. – Nem tudom biztosan. Henry csak napokkal az eset után hozta át nekem, úgyhogy meg kell kérdeznem tőle, mikor érkezett pontosan a boríték. – Tekintete ismét találkozott Bertie-ével. – Akkor sem a te hibád! – Én is így vélem – erősítette meg Fellows. – Ha ez az ember figyel téged, és pénze is van, nem kizárt, hogy ő küldte a házadba Jeffrey-t, tudatva vele, hogy ott találja Frasier kisasszonyt. Talán még a fegyvert is ő adta neki. Tehát újabb irányban kezdhetünk keresgélni. Jeffrey törzshelyeit és cimboráit kell ellenőriznünk. Akárki legyen is az illető, türelmes alak, és sok pénze van. Az a kérdés, mit követtél el ellene, Sinclair. Az ügyvéd vállat vont, ezzel leplezve a lelkében dúló vihart. – Évek óta a törvényt szolgálom. Lehet, hogy őt vagy valamelyik hozzátartozóját – testvérét, feleségét, fiát, szeretőjét – nekem köszönhetően ítélték el. Ez a gond a bűn és bűnhődés kérdésével. Sok-sok ember életét érinti. Nemcsak az áldozat szenved, hanem a családja is, de még a bűnös családja is. Ha viszont nekiállnék lelkizni ezen, képtelen lennék ellátni a munkámat. A gyilkosoknak bűnhődniük kell, és áldozataiknak igazságot kell szolgáltatnunk. – Nagyot sóhajtott. – Csakhogy ez nem mindig ilyen egyszerű! – Persze, hogy nem. – A szavak dörögve hagyták el Ian ajkát, mire mindenki felé fordult. – Mindig van fájdalom. – Ian keze ökölbe szorult, mint akiben felidéződött minden kín, amit átélt, mielőtt megismerte Betht.

Bertie Ian karjára tette a kezét. Sinclair feszülten figyelte, hogyan reagál a sógora, de Ian egyszerűen csak ránézett Bertie-re, és vonásai lassan megenyhültek. – De vannak jó emberek is – mondta neki Bertie. – Én sem tudtam ezt mostanáig, de itt van Beth és Sinclair… mármint, Mr. McBride… és az Ön testvérei meg az unokaöccse. No meg a gyerekek. Ian Bertie-re mosolygott, tekintetében boldogság csillant. – Az én Jamie fiam belevaló srác – mondta Ian büszkén. – És a két lányomra is nagyon büszke vagyok. – Ráadásul gyönyörűek is – simogatta meg Bertie a férfi karját. – Igazán szép teljesítmény, Lord Ian! Ian révedt mosollyal nézte Bertie-t, a levelekről meg is feledkezett. Hosszan szemeztek, s látszott, hogy ők ketten jól értik egymást. Ian gondolatai elmerültek abban a boldog világban, amelyet férjként és apaként meglelt. *** A tanácskozás végén Bertie megpróbált elslisszolni a többiek elől, de mielőtt az épület főszárnyába, a hosszú folyosóra ért volna, Sinclair utolérte. A férfi megragadta Bertie kezét, és maga után vonta egy felsőbb emeletre, végigvonszolta a folyosón, és bevitte egy üres szobába. Történetesen egy hálószobába, de a bútorokat itt védőhuzattal takarták le. Amikor Sinclair becsukta az ajtót, Bertie kissé elhúzódott tőle, majd szembefordult a férfival. – Mielőtt ordítani kezdesz velem – szólalt meg a nő –, azért olvastam el azokat a leveleket, mert segíteni akarok. És mert érdekeltek. – Bertie elvörösödött. – Sajnálom! Biztosan nagyon felzaklattak. Sinclair szürke szemében harag villódzott. – Tudom, hogy egy lezárt dobozban, a legalsó fiók mélyére süllyesztettem a leveleket – kezdte zord hangon. – Hogy a fenébe „csúsztak ki” onnan? És egyenesen a gyerekszobába repültek? – Nem – fonta karba a két kezét Bertie. – Átkutattam az íróasztalodat. Beismerem. Mondtad, hogy voltak még levelek, és tudni akartam, hogy azok is olyanok-e, mint amelyikben rólam írt. – Miért?

Bertie értetlenül pislogott. – Mert segíteni akarok neked. Mér’? Mit hittél? Annyira kiégettnek láttalak. Mint most is! – A nő megérintette Sinclair arcát. Sinclair úgy nézett Bertie-re, mint aki nem tudja eldönteni, hogy ráordítson, vagy menjen el, és valahol máshol vezesse le éktelen dühét. – Tudom, miért nem akartad megmutatni Fellows felügyelőnek a leveleket – folytatta Bertie lágyabb hangon. – Csupa hazugság volt bennük a feleségedről, akit annyira szerettél. Tudom, hogy imádtad. De ne engedd, hogy ez az alak elvegye őt tőled! Ez az erőszakos fráterek módszere, hogy besároznak mindent az életedben, mielőtt megütnének. Így veszik el az erődet, hogy ne tudj visszaütni. Sinclair tekintete metszően meredt Bertie-re. – Nyilván tapasztalatból tudod mindezt! Bertie megrántotta a vállát. – Ahol én nőttem fel, ott vagy erőszakos az ember, vagy eltapossák. Esetleg megszökik. Kikerülni a legnehezebb, de a legjobb megoldás. – Te kikerültél onnan. – Sinclair eltökélt arckifejezéssel nézett Bertie-re. – Már kint vagy, és soha nem fogom engedni, hogy visszamenj! Bertie elmosolyodott. – Milyen édes vagy! Pörölynek hívnak a hátad mögött, pedig csupaszív ember vagy! Ne engedd, hogy ez az alak kiirtsa belőled az együttérzést! Őrizd meg a feleségedet az emlékeidben olyannak, amilyen volt! A levelek hazudnak. Sinclair jó darabig csak nézte a lányt, és a szeme megtelt fájdalommal. Pár szívdobbanásnyi szünet után végül felnevetett. Furcsa volt a nevetése, kegyetlen. – A helyzet az, Bertie, hogy a levelek nem hazudnak – kezdte a férfi. – Miss Margaret Davies vagy más néven Daisy, azaz a feleségem, nem kispályás szélhámos és hazudozó volt. És az igazán félelmetes számomra az, hogy a levelek írója mindent tud róla!

Huszonharmadik fejezet Bertie meglepetten bámult Sinclairre. Maga elé idézte Daisy McBride fényképeit, az asszony kifinomult szépségét és szeme élénk csillogását, amely arról árulkodott, hogy mégsem volt annyira szende. Csakhogy igen sok választja el a nem épp szende személyiséget a megrögzött szélhámos és hazudozótól! – Mi az ördögről beszélsz? – kérdezte Bertie a férfitól. Sinclair az ablakhoz sétált, majd hirtelen megfordult. A beszűrődő napsütésben kirajzolódott magas, skót szoknyás alakjának sziluettje. – Úgy találkoztam Daisyvel, hogy épp egy nagyobb összeget igyekezett kicsikarni belőlem. Azt hitte, egy hőzöngő, tudatlan szabadságos katona vagyok, aki túl sok pénzt vitt az eltávozásra. – Sinclair újabb rekedt nevetést hallatott. – És igaza volt. Bertie lehuppant a legközelebbi letakart székre, amelyből nagy porfelhő szállt fel. – Na, ezzel jól fejbe kólintottál! És én még azt hittem, hogy ő volt az illedelmes feleség mintaképe. – Bertie elhallgatott, és összehúzta a szemét. – Várj csak egy kicsit! De hiszen az is volt. Macaulay és Mrs. Hill nem győzték dicsérni, s a gyerekek emlékezetében is angyali anyaként él. Macaulay azt is mondta, hogy ő mentett meg téged. Akkor most melyik az igazság? – Mindkettő. Két külön dolog az, ami Daisy volt, és amivé lett. – Értem. Vagyis, hogy nem! – Bertie felvonta a szemöldökét. – Nem lenne jobb, ha mesélnél róla? Bertie nem volt benne biztos, hogy Sinclair bármit mondani akarna neki. Visszahúzódó ember volt, aki nem örült annak, hogy a nevelőnő már eddig is mi mindent megtudott. Az együtt töltött tüzes éjszakák ellenére Sinclair irányította a maga életét, s ezzel Bertie is tisztában volt. A férfi ismét hosszan sóhajtott. Odalépett Bertie-hez, és úgy magasodott fölé, mint egy zord törvényszolga, aki épp most készül láncra verve a börtönbe kísérni. Ehelyett Sinclair hirtelen felkapta Bertie-t a székből, megfordult vele, leült, és a nőt az ölébe ültette. – Rendben. Mesélek – mondta, gyengéden átkarolva Bertie derekát. – Mindent elmondok neked. Bertie élvezettel simult a férfi ölébe, és Sinclair mesélni kezdett. – Egy idióta voltam. Egy zöldfülű seggfej. Daisy becsületes és hithű ír protestáns családból származott. Láttad a bátyját és annak feleségét.

Amikor Daisy tizenhat éves lett, elszökött otthonról egy szoknyapecérrel, aki Párizsba vitte, és megtanította bűnöző módjára élni. Később azt mondta nekem, hogy fülig szerelmes volt a férfiba, és üdítőnek találta a társaságát sok-sok évi szigorú vallásosság után, amikor vasárnaponként beszélnie sem volt szabad, hacsak nem imát mondott. Az apja nagyon szigorú és makacs ember volt. – Mint az apám, kivéve, hogy ő nem vallásos. – Bertie Sinclair szeme közé nézett. – Mintha kifejezetten vonzódnál a bűnözőkhöz! – Ühüm. Valahogy így néz ki. – Folytasd! – unszolta Bertie. Sinclair szorosabban karolta Bertie-t. – Rómában találkoztam Daisyvel, ahol a szeretőjével időztek. Mint mondtam, megpróbáltak lehúzni. Azt mondták, Daisy anyja nagyon beteg, sőt haldoklik, és Daisynek nincs pénze hazautazni Írországba, hogy mellette lehessen. Átlátszó történet, de én jószívű voltam és ostoba. Felajánlottam, hogy megveszem nekik a vonat- és hajójegyeket, de a szeretőjével, akit a férjeként mutatott be, azon győzködtek, hogy a mamát jó eséllyel átszállítják Londonba, s akkor az írországi jegyek kárba vesznének. Inkább adjam oda nekik a jegyek árát, majd ők megveszik, ami kell. Én meg adtam pénzt. Úgy volt, hogy miután utoljára találkoztunk, másnap visszatérek az alakulatomhoz, de valami miatt még kaptam pár nap eltávozást. Így füleltem le őket. Egy másik ivóban megláttam, ahogy egy hozzám hasonló balekot próbálnak ugyanezzel a szöveggel átverni. – Ó – rázta a fejét Bertie. – Rossz taktika. Ha az ember rászedte a kiszemelt áldozatot, szerencsésebb másik városban folytatni. Próbáltak elmenekülni? – Igen. A szobájukban kaptam el őket, amikor éppen próbálták összepakolni a holmijukat. Annyira dühös voltam, hogy megijedtek. Talán rájöttek, hogy veszélyes dolog egy fegyvert viselő, kiképzett katonából bolondot csinálni. Azt mondtam, ha visszaadják a pénzemet, és azonnal hazautaznak a francos Írországba, akkor nem teszek feljelentést. Átadták a pénzt, és én azt hittem, ezzel vége a történetnek. Csakhogy még aznap éjjel kopogtattak a szállodám ajtaján. Amikor kinyitottam, James, Daisy szeretője a karomba lökte a nőjét. Még mindig tartott tőle, hogy a rendőrségre megyek, ezért engesztelésül felajánlotta, hogy töltsem az éjszakát Maggie-vel.

Bertie undorítónak találta a dolgot, de bólintott. – Igen, vannak férfiak, akik így gondolkodnak. A nő arra van, hogy a mosolyával levegyen valakit a lábáról, vagy a testét áruba bocsássa a cél érdekében. Sinclair összehúzott szemmel nézett Bertie-re. – Kislány! Őszintén sajnálom, hogy ez téged nem lep meg. Azt is sajnáltam, hogy Maggie is természetesnek vette a dolgot. Dühömben berántottam Daisyt az ajtón, amit a szeretője orrára vágtam. Elmagyaráztam Daisynek, hogy ott kell hagynia a fickót, mire ő zokogva mondta, hogy épp ezt próbálja. Akkor már jó pár éve együtt voltak, és ez idő alatt kiismerte, milyen ember valójában. Bár megígérte, sosem vette őt feleségül. Könyörgött, hogy segítsek rajta. Pénzt kért, mert James sosem adta oda neki a részét a szajréból. Bertie összevonta a szemöldökét. – De azt honnan tudtad, hogy nem hazudik megint, és nem akkor találta ki, hogy újból elszedje a pénzedet? – Nem tudtam. Azt mondtam Daisynek, úgy tudok legbiztosabban segíteni neki, ha feleségül veszem, és elviszem az országból. Arra számítottam, hogy ha valóban meg akar szabadulni Jamestől, kapva kap az ajánlatomon. De azért meglepett, hogy igent mondott! Sinclair elhallgatott, és mélyen beszívta a levegőt. Bertie tenyerét a férfi mellkasára szorította, és érezte, hogy a szíve hevesen kalapál. Már-már azt hitte, Sinclairre egy újabb légzési görcs készül rátörni, amilyet korábban már látott nála, de szerencsére a következő mély levegőt már nyugodtabban vette. – Mi történt aztán? – kérdezte Bertie csöndesen. Sinclair egy sóhaj kíséretében megköszörülte a torkát. – Kihívtam a rendőrséget, és letartóztatták Jamest. Daisyt magammal vittem az alakulatomhoz, megkerestem a káplánt, és rávettem, hogy adjon össze bennünket. Minden pillanatban arra számítottam, hogy Daisy elszökik, mivel a szeretője már nem jelentett veszélyt rá, de ő velem maradt. – Így lett hát a feleséged? – kérdezte Bertie. – Ennyi a történet? – Azt mondtam a káplánnak meg a parancsnokomnak, hogy Rómában ismerkedtünk meg, egymásba szerettünk, és mindenki hitt nekem. – Sinclair kis szünetet tartott. – Azután pedig tényleg egymásba szerettünk. A férfi arca e szavaknál megváltozott, látszott, hogy igaz szerelemről beszél. Bertie szíve összeszorult.

– Gyönyörű történet – mondta, megsimítva Sinclair arcát. – Még most is szereted! Sinclair Bertie felé fordította az arcát, szürke szemében nyugalom ült. – Sosem titkoltam ezt – mondta. – Úgy értettem, hogy igazából szeretted, különben nem izgatott volna, hogy Fellows felügyelő vagy én megtudunk róla valamit. Még most is védelmezed. Felteszem, még a feleséged bátyja sem tudja, mi is történt valójában. Sinclair a fejét rázta. – Ő csak annyit tudott, hogy Daisy elszökött, de hogy kivel, azt nem sejtette. Daisy sosem beszélt a családjának Jamesről. Mikor újra felvette velük a kapcsolatot, már a feleségem volt. Edward nyilván azt gondolta, hogy én raboltam el annak idején. – És ezért tart téged felelősnek – morfondírozott Bertie. Így már érthető. – Azt hiszi, hogy te voltál a gazfickó, nem James. Miért nem beszélsz Davies úrnak róla? – Amiért Fellowsnak sem akartam elmagyarázni. A főfelügyelő tud diszkrét lenni, de semmi szükség rá, hogy Edward besározza Daisy nevét, amit nyilván meg is tenne. Személyes sértésnek fogná fel, hogy a húga rossz útra tévedt, elítélné őt, s persze engem is. Az ilyesmi pedig rossz fényt vetne a gyerekekre, különösen Catre. Ez igaz! A közép- és felsőosztálybeli lányokat igen szigorú mérce szerint ítélték meg, ezért is örült Bertie, hogy ő nem tartozott közéjük. – Az egyik levél arra utalt, hogy talán Cat nem is a te lányod – vetette fel Bertie. – De felteszem, hogy a tiéd. – Cat egy évvel és két hónappal azután született, hogy feleségül vettem Daisyt – felelte Sinclair. – Jamest pedig a letartóztatása után rögtön börtönbe zárták Rómában. A jelek szerint több bűncselekmény miatt is körözték. Vagyis nincs kétségem Cat felől. – Rajongó szeretettel a tekintetében elmosolyodott. – Ráadásul annyira McBride! Emlékeztet Stevenre, amikor ugyanennyi idős volt. Steven is nagyon csöndes tudott lenni, sőt alázatos, mielőtt előbújt belőle a kisördög. Én inkább olyan voltam, mint Andrew. Örökösen kiabáltam, és mindenkit lefárasztottam. Bertie élvezettel képzelte maga elé, milyen lehetett a vad, féktelen, kiabálós Sinclair.

– Csakhogy az emberek elhihetik, amit a levelek állítanak. Azt is, ami rólam szólt. Catnek talán az sem tenne jót, ha kiderülne, hogy egy munkásosztálybeli zsebtolvaj lett a nevelőnője. – Nem állt szándékomban világgá kürtölni ezt a tényt – közölte Sinclair. – Az alkalmazottaim annyira hálásak neked, amiért gondját viseled Catnek és Andrew-nak, hogy azt se bánnák, ha maga az ördög lennél. Bármit megadnának, csak valaki zabolázza meg az én vadóc gyerekeimet. – Azt azért nem mondanám, hogy sikerült megzaboláznom őket! – Talán nem, viszont imádnak téged! Hallgatnak rád, sőt tisztelnek is. Én sosem bántam jól a gyerekekkel, s mióta Daisy elment… – Sinclair elhallgatott. Nagyot nyelt. – Meglehet, hogy mindvégig az orromnál fogva vezetett, de nagyon-nagyon hosszú ideig képtelen voltam őt kiírni az életemből. – Akiket igazán szeretünk, sosem írjuk ki az életünkből – mondta Bertie, és végigsimította a férfi selyemmellényét. – Mindig itt maradnak velünk, a szívünkben, ahogy annak lennie kell. Sinclair szárazon felnevetett. – Sokan mondják, hogy már-már morbid, amit csinálok – mondta némi önváddal a hangjában. Bertie megrázta a fejét. – Ez nem igaz. Éled tovább az életedet, keményen dolgozol, gondoskodsz a gyerekeidről. Nem vagy olyan, mit a királynő, aki a rossz nyelvek szerint Albert herceg kezének viaszmásolatával alszik. Érti az ember, hogy hiányzik neki, de ez azért már egy kicsit túlzás, nem? Sinclair tekintetében már nyoma sem volt szomorúságnak. – Na, pont ezt szeretem benned, Bertie! Hogy olyan tisztán látod a dolgokat. Semmi misztifikálás. Ránézel valamire, és azt látod, ami. Bárcsak meg tudnál tanítani erre engem is! – Neked is megvan ez a képességed. – Bertie fejét a férfi vállára hajtotta, Sinclair pedig megcsókolta a haját. – Láttam a tárgyalóteremben, amikor egyetlen pillantással felmértél mindenkit magad körül. – Igen, amikor másokról van szó, képes vagyok rá. De a magam életével kapcsolatban nem. – Sinclair újra megcsókolta Bertie-t. – Úgy örülök, hogy itt vagy, drágám, és segítesz nekem! Bertie is örült ennek. – El fogjuk kapni – mondta. – Mármint a levélírót. Megtaláljuk, és utána már nem bánthat téged.

– Az optimizmusodat is szeretem – hangzott Sinclair újabb nevetése. – Bertie számára nincs leküzdhetetlen akadály! Szó, ami szó, Sinclair ebben téved, de ennek elmagyarázása meghaladta volna Bertie képességeit. Valószínűleg ő is olyan, mint Ian – csak a nyilvánvaló és egyszerű dolgokra vannak szavai. Ráadásul most nem is nagyon tudott gondolkodni, mert a meleg fénysugárban fürdőzött. A melegség oka pedig egyetlen szócska. Amikor Sinclair arról beszélt, hogy milyen tisztán látja a dolgokat, azt mondta: Ezt szeretem benned, Bertie! Nem azt, hogy tetszik benned. Ezt szeretem! *** Pár napra visszatért a szeles, havas időjárás, azután megint kisütött a nap. A gyerekeket már nagyon fárasztotta a bezártság, ha mégoly hatalmas házba szorultak is be, amilyen Kilmorgan kastélya, így azután amint eloszlottak a felhők, az aprónép zajongva követelte, hogy kimehessen végre. Bertie-nek is kezdett elege lenni a zsúfoltságból, noha az angol vendégek már karácsony másnapján elkezdtek elszállingózni. Bertie azt javasolta, hogy kiránduljanak a régi kastély romjaihoz. Daniel született mesélőként adta elő a gyerekeknek a javaslatot, még a romok közötti szellemeket is megemlítette mozgalmas előadásában. – Malcolm ükapám és a felesége, Mary szelleme állítólag kéz a kézben sétálgatnak a bástyákon, szemmel tartva a vidéket, amelyért oly sokat harcoltak. – Marhaság – ellenkezett Mac Mackenzie, aki véletlenül meghallotta Daniel meséjét. – Az öreg várat a cullodeni csata után lerombolták, és Malcolm meg Mary kezdte el építeni ezt a kastélyt. Ha valahol kísértenek, hát akkor ebben a házban, mert itt vannak itthon. Andrew-t nem lehetett eltántorítani a romlátogatástól, és még Cat is jelezte érdeklődését a maga csöndes módján. Erre az egész Mackenzieklán az expedícióról kezdett vitatkozni, de képtelenek voltak megegyezni az indulás időpontjáról. Viszont élvezettel csűrték-csavarták a történetet a végtelenségig. Végül Sinclair, aki a következő bírósági időszakra igyekezett felkészülni, félretolta a hatalmas aktakupacot, fogta a két gyerekét meg Bertie-t, és négyesben elindultak a romokhoz. A dombtetőre vezető botladozás a szürke sziklákon és a hólepte hangacsomókon át igencsak fárasztó volt, és sokáig tartott. Felérve

azonban minden fáradságukért kárpótolta őket az eléjük táruló fenséges látvány. Bertie széttárt karral csodálta a tágas völgyet a lába alatt, s a túloldali hegyeket. Kilmorgan egészen aprócska helynek tűnt idefentről. A ház háta mögötti kastélykert cirkalmas mintázatra nyírt növényei hatalmas virágnak tetszettek. – Az ember nem is tudja, hogy így néz ki a kert – szólalt meg Bertie –, amíg fel nem jön ide! Furmányos! – A 18. században imádták a kerttervezők az ilyesmit – magyarázta Sinclair. – Kedvelték a természetet utánzó rejtett mintákat és díszítményeket. Miközben a természet mindenütt körülvesz bennünket, csak fel kell emelni a tekintetedet. – Ne akard elvenni a kedvemet. Annyira gyönyörű! – Bertie végigjártatta a tekintetét a Felföld nagyszerű látványán. – Furcsa, hogy ilyen messzire ellátni, és ilyen sokféle dolog van errefelé. Londonban, ha fel is mászol egy háztetőre, leginkább csak háztetőket látsz. Meg füstöt. Rengeteg füstöt. – Itt egy aprócska füstcsíkot sem lehetett látni semerre. Bertie mélyen beszívta a kristálytiszta levegőt. – Én is szeretem, hogy itt másképp vannak a dolgok – mondta Sinclair. – London is sok mindent ad, de itt levegőt tudok venni. Andrew eddigre megunta az ácsorgást és a táj bámulását. Odahagyta az apját meg Bertie-t, és elindult a romokhoz. Cat talált egy szép görgetegkövet, amelyről letakarította a havat, és ráterítette a kirándulótáskájából elővett takarót. Kényelmesen elhelyezkedett alkalmi ülőhelyén, elővette a naplóját, és rajzolni kezdett. Bertie megtartotta az ígéretét, nem szólt senkinek a szép rajzról, amit Cat róla készített, így a kislány most nyugodtan temetkezett a naplójába. – A te felföldi házikód is így néz ki? – kérdezte Bertie Sinclairtől, miközben mindketten szemmel tartották Andrew-t. Sinclair szemöldöke magasra szaladt, a szája körül mosoly játszott. – Úgy érted, egy halom terméskő? Az öreg kastély egyik sarkán szögletes toronyszerűség emelkedett, felül pár nyílása elég szabályos elrendezésűnek tűnt ahhoz, hogy akár ablakok vagy lőrések sora is lehetett. A torony tövét egy mára kőhalmokká szétmállott fal vette körül. Voltak ott nagyobb szikladarabok, de az idők folyamán az eróziótól lekopott kövek is,

amelyek letört darabjait a környékbeliek előszeretettel hordták el saját házaik javításához vagy építéséhez. – Tudod te, mire gondolok, nagyokos! – Nem olyan, mint Kilmorgan, úgyhogy ne kezdj hozzászokni a luxuskörülményekhez. Nem egy pompás birtokház kétszáz vagy hány hálószobával, amennyi itt van. Én nem vagyok herceg, csak egyszerű nemesember, aki földbirtokos családból származik – mondta Sinclair, majd az ironikus hangsúlyt elhagyva folytatta. – De azért gyönyörű hely. A ház arányos, és a mögötte elterülő hegyek meg a kis tó látványa akár színházi díszlet is lehetne. Engem mindig lenyűgöz, hogy létezik a világon ilyen szépség! Bertie élvezte, amikor Sinclair így beszélt: a cinizmus álcáját letéve, valódi élvezettel szemlélte a világot. – Szörny is van a tavadban? – kérdezte Bertie a férfira kacsintva. Sinclair a homlokát ráncolta, mint aki komolyan fontolóra veszi ennek eshetőségét. – Elképzelhető – kezdte. – Olykor még a csöndes napokon is gyanús bugyborékolást látok a közepén. Macaulay szerint csuka van a tóban, de ki tudja? Andrew olykor órákig figyeli a vizet, hátha meglátja a csápjait vagy a fejét, de soha nem bukkant fel semmi. Viszont a fiú a megfigyelései idejére tökéletesen lenyugszik, ami szerintem sokkal bámulatosabb dolog, mint bármiféle szörny látványa. Bertie önkéntelenül felnevetett. – Andrew jó gyerek – mondta –, csak kell valami, ami leköti. Ezt jelenti a futás is. Andrew most is futott egy viszonylag egyenes területen, mint aki ismeretlen szörnyeket kerget a romok között. Cat tudomást sem vett az öccséről vagy a tájról, orrát a naplójába dugta. Megkapó látványt nyújtott a sötétkék kabátjában és kalapjában, ahogy a csuklójára kötött egyujjas kesztyű himbálózott, miközben a hidegtől pirosra csípett kézfeje ide-oda vándorolt a lapon. – Cat tényleg szeretne bejutni Miss Pringle leányiskolájába – mondta Bertie. – Mostanában sokat beszél erről. – Tudom – válaszolta Sinclair beletörődően. – Andrew is kérdezte már, hogy mikor mehet iskolába, és kezdhet egy iskolai csapatban futni. Nem a tanulás vagy a tudás vonzza, ugye érted… – Nem hát! – Bertie tekintetével hol Catet, hol Andrew-t leste, a két gyereket, akiket ilyen rövid idő alatt ennyire megszeretett. – De ha

egyszer tényleg elküldöd őket, én állás nélkül maradok. – Szavai kétségbeesésről árulkodtak, pedig nem akart elkeseredettnek hangzani. – Nem maradsz munka nélkül – vágta rá Sinclair. – Nem hiszem, hogy bármelyik előkelő nevelőnőközvetítő felvenne, akármennyi ajánlólevelet is írnál. – Bertie a férfira pillantott, de Sinclair Andrew-t figyelte, igyekezve leplezni érdeklődését. – Tudod, nekem saját listám van. Mármint arról, mit kell tudnia egy tökéletes nevelőnőnek. Sinclair még mindig a fiát nézte, de Bertie látta, hogy a férfi mellkasa szaporábban emelkedik és süllyed. – No, és mik lennének azok? Bertie az ujjain kezdte sorolni az elvárásokat. – Szóval, először is olvasson sokat. Ha a nevelőnő tanítani akarja a rábízott gyerekeket, tisztában kell lennie azzal, amit tanít. – Ezt elfogadom. Egyéb? – Egy szent türelmével kell rendelkeznie, és minden körülmények között szeretnie kell a gyerekeket. Ne a jó magaviseletük legyen a szeretetének a feltétele. – Mint egy apánál – vetette közbe Sinclair a nőre sandítva. – Van más is? – Meg kell találnia, hogyan tartsa fenn az érdeklődésüket a tanulásban. Nem elég, ha adatokkal bombázza őket. Például a történelem legyen érdekes sztorik láncolata, ne csak bemagolandó évszámok sora. – Hmm! Kár, hogy az én tanítóimnak még nem mondhattad el ezeket az elvárásokat. Bertie elvigyorodott, de már bökött is rá a következő ujjára. – Nagyon sokat kell mozognia a gyerekekkel, és nem szabad dühöngenie, ha a tanítványai futkároznak vagy játszanak. A sportos nevelőnő igazi segítség a háznál. Sinclair tekintetébe visszatért a jókedv szikrája. – Úgy beszélsz, akár egy reformer. – Igen? Pedig ez mind csak józan érv. Szerintem az előző nevelőnőid azért menekültek hanyatt-homlok, mert nem szerették a gyerekeket. Azt akarták, hogy Cat és Andrew mozdulatlanul üljön, amíg ők prédikáltak, aztán meg dühöngtek, hogy a gyerekek nem tudták felmondani a részleteket. Vagy isten ments, önálló véleményük volt valamiről. – Mint tudod, a világ csak látni szereti a gyerekeket, hallani nem. – Akkor a világ nem fordít figyelmet rájuk!

Sinclair nem felelt, de a távolság kettejük között szép lassan csökkent. A férfi kesztyűs kézfeje Bertie-éhez ért, ujjaik simogatták egymást. Bertie arra vágyott, hogy örökké tartson ez a pillanat – ő és Sinclair a dombtetőn majdnem egymás kezét fogva, Andrew boldogan fedezi fel a környéket, Cat csöndben és elégedetten foglalatoskodik. Sehol a komor világ, nem számít a kettejük közötti társadalmi különbség, nem érdekes a múltjuk. Bertie lelkében túláradó boldogság tört fel, úgy érezte, mindjárt elrepítik a hullámok. A pillanatot puskalövés távoli döreje törte meg. Hart hajtója és Macaulay – a még ott maradt angol vendégekkel – a völgy túlsó felén cserkeltek. A hűvös és tiszta levegőben messzire hallatszott a zaj. Andrew az egyik sziklára kiállva, képzeletbeli puskát ragadott, és tüzelt. – Ezt neked szánom, Öldöklő Cumberland! Így jár, aki felbosszant egy hegylakót. Sinclair sietve Andrew után mászott. – Nehogy leess, miközben eljátszod itt a cullodeni csatát! És ne feledd, akkor mi veszítettünk, ami igen sajnálatos. – Ha én ott lehettem volna, nem kapunk ki – erősködött Andrew. Aztán újra olyan hangokat adott ki, mint aki puskával lő. Cat fölállt alkalmi ülőhelyéről, és Bertie-hez lépett. – Segítenünk kell papának, hogy lecsalja onnan, különben sosem jutunk hozzá a délutáni teánkhoz – közölte lemondóan, és kézen fogta Bertie-t. – Feljebb mehetnénk? Látni akarom őket. Bertie erősen fogta Cat kezét, amíg felmásztak a sziklára, ahol Andrew és Sinclair állt. A régi kastély egy sziklakiszögellésre épült, ahonnan a védők remekül belátták az egész völgyet, és a támadóknak esélyük sem volt komolyabb veszteségek nélkül feljutni ide. A várat nem is vette be senki, mint David mesélte, hanem unatkozó angol katonák döntötték romba Csinos Károly felkelése után, no és az idő vasfoga is pusztította rendesen. A fekete sziklatömbök igencsak csúszósak voltak. Andrew egy félig leomlott fal tetején állt, és Sinclair a kabátja hátát markolta, amíg ő képzeletbeli angol ellenfelével harcolt. Cat szorosan Bertie mellett haladt, a lába mégis megcsúszott egy törmelékes részen, és elvesztette az egyensúlyát. A talpa lecsúszott a

kőtömbről, s a divatos csizmába és kötött harisnyába bújtatott lába egy recésebb sziklán fogott újra talajt. Bertie a kezénél fogva tartotta, amíg a kislány a lábával tapogatózva kereste a visszautat. Már majdnem felért, amikor a másik lába is megcsúszott, s a kislány megindult lefelé a lejtőn. Sikítva csimpaszkodott Bertie-be, aki ijedten ragadta meg Cat másik kezét is, majd fölrántotta. Sikerült biztonságba juttatnia, de a kislány kezéből kiesett a babája. A rózsaszín porcelánarcról továbbra is sugárzott az időtlen mosoly, miközben a baba – a fekete kőtömbökön átbucskázva – egyre mélyebbre zuhant. Odalent kiálló sziklák, rekettyés és olvadó hó várta.

Huszonnegyedik fejezet Éles visítás hangja szelte át a völgy fölött a levegőt. Bertie hátrakapta a fejét, hogy miféle állat adhatott ki ilyen hangot, de egy pillanattal később ráeszmélt, hogy Cat kiáltott. A kislány kitépte magát Bertie kezéből, és a kövekre rogyott. Kétségbeesetten nyújtogatta a kezét a baba után, amely folytatta bucskázását lefelé, a majdnem függőleges hegyoldalon. A játékbaba egyszer csak fennakadt egy kiálló sziklán, és élettelenül elterült, keze-lába a szakadék fölött himbálózott. Cat elkeseredett visítása kezdett szavakká összeállni. – Mama! Mama! Mama! Sinclair felkapta Andrew-t, és leugrott vele a falmaradványról, majd odasietett Cathez és Bertie-hez. – Cat! Kicsi szívem! Cat egyre csak a baba után nyújtózkodott, üres kezét kinyitotta, becsukta, mint aki meg akarja fogni. – Mama! Mama…! – A kislány már szinte fulladozott a zokogva feltörő szavaktól. – Mama…! – A kénköves pokolba! – Bertie letépte magáról a kalapját és a kabátját, alaposan feljebb húzta az ujjaira bőrkesztyűjét, majd nekiindult a hegyoldalon lefelé, a szerencsétlenül jár baba után. – Bertie! – Sinclair mélyen zengő kiáltása elnyomta Cat folyamatos visítását. – Azonnal gyere ide vissza! Bertie! Bertie folytatta a mászást, kezével és lábával tapogatva ki a réseket, ahol megtámaszthatja magát. Tudta, hogy őrültség, amit csinál – egyetlen rossz mozdulat, és lezuhan a szikláról, s e gyönyörű hegy oldalában egy törmelékkupacon végzi. A fentről oly csodás látvány a végét jelentené. – Mama! Mama…! – Cat szűnni nem akaró kiáltása szétrobbantották a csöndet, amire válaszul egy újabb puskadörrenés érkezett a völgyből. – Nyilván elment az eszem – motyogta maga elé Bertie, miközben bakancsa orrával a következő stabil sziklát kereste. – Városi lány volnék vagy mi, aki igyekszik szépen megélni, és nem keveredni zűrbe. Mi ütött belém, hogy a skót hegyek között sziklát mászok egy játékbaba miatt? Viszont azt is tudta Bertie, hogy a baba nélkül nem megy vissza. Ha nem Catről lenne szó, csak egy számára közömbös gyerekről, akkor Bertie biztosan azt mondaná neki, hogy felejtse el az átkozott babáját, és vetessen másikat a gazdag papájával. De az elmúlt hetekben Bertie nagyon is közelről megismerte Catet, és pontosan tudta, mit jelent neki ez a baba.

Az ő nyakában ott fityegett az anyjától kapott medál, és halálbiztos volt benne, hogy ha azt leejtené, ugyanígy utánamászna ezeken a sziklákon. Az biztos, hogy nem mindenki tudott úgy mászni, mint Bertie. Még gyerekkorában szerzett gyakorlatot, amikor az apja utasítására a falakon fölmászva bejutott a lakóházakba, majd egy mellékajtón beengedte az apját. Az örege sose vitt el egyszerre túl sok mindent, hogy ne vegyék észre azonnal a lopást. Mire a háziak felfedezték, hogy hiányzik valami, már nem lehetett megállapítani, mikor történt a lopás, így az sem derült ki, abban az időben kiket láttak arrafelé. Persze eltelt pár év azóta, és Bertie már nem volt olyan fürge, mint gyerekkorában. Amikor először találkozott Cattel és Andrew-val, akkor is minden erejét össze kellett szednie, hogy felmásszon azon az állványzaton. Ez itt még annál is nehezebb feladat volt, és az éles sziklák minduntalan megvágták a kezét, a nedves sziklákon folyton megcsúszott a lába. Már majdnem odaért. A hegytetőn Cat hisztérikusan visított, Sinclair szitkozódott, mivel mindkét kezére szükség volt, hogy visszatartsa Andrew-t, aki Bertie után akart mászni. A baba hason feküdt, csinos kis selyemruhája fennakadt egy szikladarabon, ezért nem bucskázott tovább. Bertie csak centiről centire haladt a játék felé, erősen kapaszkodva az éles kövekbe, amelyek felhasogatták a kesztyűjét. Abban biztos volt, hogy a sziklakiszögellésre sose bírna kimászni, úgyhogy erősen kapaszkodva addig kell nyújtózkodnia, ameddig el nem éri a babát… Sinclair a nevét kiáltotta odafent, hangja rekedt volt a rémülettől, dühtől és attól való félelmében, hogy nem látja többé Bertie-t. Bertie teljes erőből szorította a kapaszkodónak használt sziklát, és lassan körbetapogatta a talajt a bakancsával, amíg nagyon szilárdan ülő követ nem talált. Így kitámasztva magát lassan előrehajolt, és ujjaival megkaparintotta a baba ruhájának a csücskét. Visszarántotta a játékot a sziklaperemről, éppen úgy, ahogy Sinclair is a kabátja hátánál fogva húzta még most is Andrew-t. Az aprócska babaköntös csupa sár volt. Bertie lassan fölegyenesedett, és a játékot a kabátja alá dugta. Most jön a visszaút. Bertie körültekintően kereste a kapaszkodókat felfelé menet, kipróbálva mindet, mielőtt teljes súlyát rábízta volna egy-

egy sziklára. Felfelé mindig könnyebbnek tartotta a mászást, elsősorban azért, mert ilyenkor nem kellett lenéznie a mélybe. De azért lassan haladt, mert tudta, ha elvéti a lépést, az a halálát jelentheti. Félúton járt, amikor a baba arcának darabkáiba botlott. A szegény játék mosolya két darabban hevert a földön, de a szempár egyben maradt, és vidám biztatással nézett Bertie-re. A darabkákat összeszedve és a zsebébe csusszantva Bertie továbbindult felfelé. Már majdnem felért, amikor egy pár erőteljes férfikéz a hóna alá nyúlt, és felhúzta a vízszintes sziklára. Bertie szinte nekiesett Sinclair hatalmas termetének, aki gyorsan átkarolta őt, és szorította, szorította. Acélos karjai szinte agyonpréselték Bertie testét. Sinclair a nő hajába csókolt. – Bertie! suttogta. – Az ördög tegyen akárhová… A hátuk mögött Cat továbbra is sírt, de a visítása immár hörgésbe fulladt. Bertie eltolta magát a férfitól, de Sinclair nem engedte a nő kezét, úgy mentek oda Cathez együtt. Andrew a nővére mellett térdelt, és a haját simogatta, pici arcán zavarodottság ült. – Ne sírj, Cat! Itt van Bertie. Megmentette a babácskádat. Látod? Sinclair gyöngéden fölemelte Catet a földről, és a karjába zárta. – Sss! Kicsi szívem! – Nincs semmi baj. Sikerült elkapnom! – mondta Bertie zihálva. – Igaz, hogy egy kicsit megtépázódott, de semmiség. Egy ragasztó, tű és cérna megoldja a dolgot. No meg talán ráfér egy alapos sikálás is. Cat az apja karjából kukucskált ki még mindig sírva, s vöröslő szemmel megnézte az összezúzott babáját. – Ma… ma. – Szipogta, akár egy csecsemő. Nem úgy hangzott, mint egy tizenegy éves nagylánytól. Bertie lesimította Cat haját, amely tele volt szúrós gallyakkal és száraz levelekkel. – Tudom, édesem. Tudom! Cat eltolta magát apja mellkasától és Bertie felé kapaszkodott. Bertie kitárta a karját, és átvette a kislányt, Cat feje fölött tekintete találkozott Sinclairével. A férfi szeme szintén vöröslött. – Rendbe fog jönni? – kérdezte Andrew sírós hangon. Sinclair megfogta a fia kezét. – Azt hiszem, igen, kisfiam! Ne aggódj, kérlek!

Megszorította Andrew kezét, de amikor újra találkozott a tekintete Bertie-vel, bizonytalanság tükröződött a szemében, és Bertie is ugyanolyan tanácstalanul biccentett oda neki. *** Amint hazartek, Sinclair nem a közös gyerekszobákba kísérte a kicsiket és Bertie-t, hanem a Lord Cameron épületszárnyában számára kijelölt lakosztályba. Sinclair nem akarta elmesélni a baleset részleteit sem a dadusok garmadájának, se Ainsley-nek vagy a csupaszív sógornőinek. Csak majd ha Cat jobban lesz. A kislány ruhája csupa piszok, az arca a sírástól maszatos volt. Bertie sem nézett ki sokkal jobban. A kesztyűje cafatokban, a szürke gyapjúruhája több helyen elszakadt, az arca csupa kosz és horzsolás. Most először Andrew volt a legnettebb közöttük. Sinclair és Andrew meglehetősen szánalmas állapotban várta a kis nappaliban, hogy Bertie fürdővizet hozasson Catnek, majd a hálószobában saját kezűleg csutakolja tisztára a kislányt. Amikor később Bertie beengedte Sinclairt, kipirult és tisztára csutakolt arccal fogadta a férfit. A nagy munkában megizzadt, ezért az ingvállat a nyakánál kigombolta. Lehalkított hangon közölte Sinclairrel, hogy fölviszi Andrew-t a közös gyerekszobába, s ezzel magára hagyta a férfit a lányával. Cat az apja ágyában feküdt. Az egyik dadus áthozta a hálóingét a közös helyiségből. A baba, amelyről hét vagy nyolc év után lekerült a megszokott ruhácska, most mint egy háborús sebesült feküdt a mosdótál mellett. Bertie az összetört porcelánarc darabkáit gondosan a baba megszaggatott teste mellé helyezte. Sinclair eligazgatta a takarót Cat körül. – Jobban vagy már, édesem? Cat bólintott. A tekintetéből már eltűnt a hisztérikus csillogás. Szomorúnak látszott, szégyellte magát, és egy kicsit zavarban volt. – Sajnálom, papa! – Nem kell elnézést kérned, drágaságom – mondta Sinclair. – Tudom, hogy mennyire fontos neked ez a baba. Rendbe fogjuk hozni. – Ez csak egy baba – mondta Cat közömbös hangon. Sinclair az ágy mellé ült, és megsimogatta a kislánya haját. Annyira hasonlított Daisyre a fekete hajával, kék szemével és sötét szempilláival,

jellegzetesen ír arcával! És a természetük is egyformán élénk volt – egészen Daisy tragikus haláláig. Sinclair elnehezült szívvel fogta meg Cat kezét. Úgy szerette volna megragadni, és ismét a felszínre húzni azt a csodálatos élénkséget! Csakhogy nem tudta a módját, és ebbe majdnem belepusztult. És ma majdnem elveszítette a kislányát. Sőt Bertie-t is. Amikor meglátta, hogy Bertie lemászik a szikla oldalán, az egész világ megdermedt körülötte. Ha bekövetkezett volna a legrosszabb, akkor talán most itt ülve azon tűnődne, hogyan lélegezhet még egyáltalán Bertie nélkül. A férfi torkát köszörülve megszorította Cat kezét. – Tudom én, hogy ez nem egy egyszerű baba, kicsim. Anyukád adta neked, és te nagy becsben tartod. – Mama elment. A tompa szavak szíven ütötték Sinclairt. – Tudom. Nekem is mindennap hiányzik. Nincs abban semmi rossz, ha neked is hiányzik, édesem! Caitriona szeméből eleredt a könny, de már csöndesen sírt csupán, elmúlt a hisztérikus zokogása. – Nem akarom, hogy Bertie elmenjen. Akkor is szeretném, ha maradna, amikor én Miss Pringle iskolájába fogok járni. – Én is azt szeretném, hogy maradjon – mondta Sinclair a szíve mélyéből. Cat letörölte a könnyeit. – Maradni fog – jelentette ki meggyőződéssel, és Sinclair minden porcikájával remélte, hogy kislányának igaza lesz. Ő majd tesz róla, hogy így legyen. *** Miután Andrew-t is beültette a gyerekszobában egy jó fürdőbe, Bertie visszatért a saját szobájába. Andrew nem akart mosdani, de a szokásosnál kevésbé vehemens tiltakozás után mégis belement a dologba, Bertie pedig az egyik dadusra bízta a fiút. Amikor a szobájába ért, Bertie lerogyott egy párnázott székre, és hatalmasat sóhajtott. Alig két perccel később Sinclair kopogtatás nélkül robogott be Bertie hálószobájába. A nő riadtan ugrott talpra. – Mi történt? Cat jól van? Sinclair úgy nézett rá, mint aki nem is érti, miért kérdezi ezt Bertie, de végül bólintott. – Igen, már alszik. Aoife van mellette.

– Akkor jó! – Bertie a mellkasára szorította a kezét. – A frászt hoztad rám! – Én hoztam rád a frászt? – Sinclair bevágta maga mögött az ajtót, és egyenesen Bertie-hez csörtetett. Látszott rajta, hogy nagyon dühös. – A fene essen beléd, Bertie! Mi az ördögöt gondoltál, amikor lemásztál azon a sziklán? Kockára tetted az életedet egy babáért? Bertie tátott szájjal nézte a vöröslő fejű, dühtől szikrázó szemű Sinclairt. A férfi korántsem volt a higgadt és arrogáns ügyvéd vagy a kiüresedett magányos ember, akit a tárgyalóteremben megismert. Valami egészen újat látott. Sinclair föléje tornyosult, hatalmas kezét ökölbe szorította – most egy felhergelt skót harcos volt, aki épp csak kordában tudja tartani indulatait. – Azt a babát a mamájától kapta – kezdte Bertie elfúló hangon. – Persze, hogy érte kellett mennem. – Benyúlt a gallérja alá, és előhúzta a medálját. – Ezt anyám adta nekem. Azt hiszed, ha ez esett volna le a szikláról, nem ugrottam volna azonnal utána? – Többet ér az életednél? – hördült fel Sinclair. – Tudom, hogy őrültség, amit tettem – hadarta Bertie –, de nem hagyhattam szegény babát odalent. Láttad, mivé lett a kislányod? Mint aki újra átéli az anyja elvesztését. – Tudom. De akkor is, Bertie! Soha többé ne merészelj ilyesmit művelni! A nevelőnő csípőre vágta a kezét. Most már ő is kezdett dühös lenni. – Talán te másztál volna le érte? Akkor bizony kiskanállal szedtünk volna össze, az biztos. Én hajlékonyabb vagyok, ráadásul gyakorlott mászó is. – Nem, odavittem volna Macaulay-t és a legények egy részét meg kötelet – ordította Sinclair. – Nem ugrottam volna át a peremen, hogy a Mindenhatóra bízzam magam. – Ha emlékszel, Macaulay éppen lőni tanította a vendégeket. Sejtem, hogy az itt dolgozó legények többsége is vele volt. Mire hazaértünk, már alkonyodott, sötétben pedig nem lehet mentőexpedíciót szervezni. És akkor a babácska egész éjjel ott fityegett volna a sziklán. Hacsak el nem cseni egy nagy madár fészekbélésnek. És szerinted akkor mit érzett volna szegény Cat? – De ettől még neked nem kellett volna az életedet kockáztatnod! – Sinclair majdnem olyan hangosan bömbölt, mint Andrew szokott. – Csak

a Mindenható kegyelmének köszönhető, hogy nem zuhantál le. Akkor pedig most én állnék ott a sziklaperemnél, és nézném, ahogy a te tested himbálózik élettelenül a kiszögellésen… Sinclair mellkasa összeszorult, nem kapott levegőt. Bertie ijedten nyújtotta felé a karját. – Sajnálom! Igazán sajnálom! Jól vagy? – Nem! Nem… kapok… levegőt. – Sinclair hátratántorodott, és Bertie ágyára rogyott. Hörögve próbált levegőhöz jutni. – Mindig ez történik velem, ha… Bertie odament a férfihoz. – Hadd segítsek! Hogyan könnyíthetek rajtad? – Mindjárt jobban leszek. – Csakhogy Sinclair továbbra is küszködve lélegzett, ültében rázkódott a válla az erőlködéstől. Bertie leült mellé az ágyra. – Most szépen becsukod a szemed – mondta, és kezét simogatóan a férfi hátára csúsztatta, majd Sinclair vállát kezdte masszírozni. – Hadd segítsek! – Nem tudsz! Ha becsukom a szemem, azt látom… ahogy… zuhansz… távolodsz tőlem… – De nem estem le! Itt vagyok, itt ülök melletted. – Bertie combjával a férfi combjához dörgölőzött. – Érzed? Most pedig engedd, hogy törődjek veled! Sinclair odafordult a nőhöz. – Bertie… a fenébe is! Bertie föltérdelt az ágyra Sinclair mögé, hátulról átkarolta, és magához húzta a férfit. Sinclair először mereven ellenállt, de aztán megadta magát, és lehunyt szemmel a nő ölébe hanyatlott. – Mindannyian épségben és egészségben itthon vagyunk – súgta a fülébe Bertie. – Csak erre figyelj! Ezután a férfi mellkasát kezdte simogatni, és érezte, hogy a tenyere alatt hevesen kalapál Sinclair szíve. Gyöngéden nyomkodta, masszírozta a megfeszült izmait, olykor el-elsimítva az ing ráncait Sinclair forró testén. Bertie arcát a férfi hajára hajtotta, belélegezte annak melegét, majd finoman csókokat lehelt a pofacsontja fölött húzódó sebhelyekre. A férfi légzése lassan csillapodni kezdett, a görcs engedett, s végül Sinclair megnyugodva mély levegőt vett. Egy erőteljes köhögés után újra hátradőlt Bertie ölébe, és lehunyta a szemét. Ellazult. Bertie ajkával épp csak megérintette Sinclair erőlködéstől még lángoló, borostás arcát.

Amikor másodszor is odahajolt megcsókolni, Sinclair elfordította a fejét, és szájon csókolta Bertie-t. Bertie megállt, a férfi ajkának lágy érintésétől, leheletének melegétől a testén forróság cikázott át. Sinclair átvette a kezdeményezést, és hevesebben furakodott oda az ajkával, majd a nyelvével Bertie szájába hatolt. A férfiból áradó tűz kisöpörte Bertie testéből a hegyek között süvítő szél jeges maradványait, amelyek a sziklán függeszkedve bújtak a bőre alá, miközben az éles kövek egymás után hasították a kezét. Sinclair a tenyerébe fogta Bertie arcát, és újból, immár birtoklón megcsókolta. Lassan hanyatt fektette a nőt a puha matracon, majd fölébe kúszott. A légzése már teljesen szabályos volt. Lassan, gyöngéden levetkőztette Bertie-t, aki cserébe segített Sinclairnek kibújni a ruháiból, amíg a férfi végül egy szál kiltben támaszkodott fölötte. A szoknya levételével már nem bajlódott, Sinclair egyszerűen félrehajtotta a súlyos szövetet, és Bertie-be hatolt. Sinclair lassan mozgott előre-hátra. Testük felhevült, szinte már fülledt nyáréji hőség vette őket körül. A férfi bőrét verejtékcseppek borították el, ajka izzó csókokkal árasztotta el Bertie-t. A gyapjúszövet érzéki súrlódása a bőrén, a férfi kemény férfiassága benne egyszeriben az élvezet hullámaira emelte Bertie-t, aki ujjaival szorosan markolta Sinclair vállát. Gondolatban ismét a hegyoldalon állt, de úgy érezte, lecsúszik a keze a szikláról, amelybe kapaszkodik, aztán bucskázik lefelé a mélységbe, és egyre csak zuhan, ahogy a baba zuhant lefelé… Felsikoltott, de Sinclair ott volt, hogy elkapja, és felrántotta magához a biztonságos hegytetőre, erős karjaiba. A férfi arcát Bertie hajába temetve lökte előre a csípőjét újra és újra, a játékos élvezet helyét vad szenvedély vette át. – Nem veszíthetlek el – suttogta Bertie fülébe. – Soha, soha, Bertie! Az nem lehet! – Itt vagyok – mondta Bertie, vagy legalábbis úgy vélte, hogy kimondta a szavakat. Valamit tettél velem, Pöröly McBride. Már soha nem leszek ugyanaz a lány, mindegy, milyen messzire kerülök tőled, vagy mit teszek ezután. Soha nem leszek már egyszerűen Bertie. A lényed egy darabkája a részemmé lett.

– Édes istenem! – nyögött fel Sinclair. Lökései egyre sűrűbbé váltak, erőteljesebbé, míg végül mindketten a kéjtől hajtva ziháltak, kiáltoztak. Verejtéktől síkos testük még egyszer utoljára hevesen csapódott egymásnak. Sinclair forró csókokkal borította el Bertie testét, aztán erősen magához ölelte, és karjai biztonságába zárta a lányt. *** Másnap elcsigázottan ébredtek. A McBride és a Mackenzie család többi tagja már mind hallott a baba esetéről és Bertie bátor mentőakciójáról. Több tósztot is mondtak a nevelőnőre, a hölgyek pedig lelkesen ölelgették. – Megátalkodott bolondság ilyet csinálni – dörmögte Hart, de immár elismeréssel tekintett Bertie-re. Ian egyszerűen csak biccentett, és annyit mondott: – Köszönöm! – Ez a visszafogott szó jobban átmelengette Bertie szívét, mint a vad éljenzés, amivel Mac és Daniel halmozta el. – Ha egyszer feleséget választok, ilyen nőt veszek el, mint te – jelentette ki Daniel, erős kezével Bertie vállát lapogatva. – Egy nevelőnőt? – kérdezte Bertie vigyorogva, majd csupán gondolatban hozzátette: Vagy egy zsebtolvajt? – Olyan nőt, aki megállja a helyét a világban – mondta Daniel, és arcon csókolta Bertie-t. – És persze csinos. Hmm. Hadd csókoljalak meg még egyszer! – Ne! – mordult Sinclair a fiúra, és közéjük állt. – Hagyd őt békén, Danny! Daniel ezen csak nevetett. Egy ideig tanulmányozta a párt, aztán látványosan Bertie-re kacsintott. – Igazad van, Sinclair bácsi. Az ünneplésnek Macaulay vetett véget, aki egy táviratot nyomott Bertie kezébe. A vasútállomásról hozták. Bertie meglepetten vette át a papírost. Elképzelni sem tudta, ki sürgönyözhet neki, de amikor elolvasta az üzenetet, szinte megdermedt. – Mi az? – kérdezte Sinclair áthajolva a nő válla fölött. – Az apám. Bertie nem volt biztos benne, milyen érzelmek futottak át rajta. A táviratot nem Gerry Frasier küldte, hanem Mrs. Hill, aki azt írta, hogy egy bizonyos Mrs. Lang kereste náluk Bertie-t, azt állítva, hogy Bertie apja nagyon beteg, és arra kérte a lányát, siessen haza.

Sinclair kikapta Bertie kezéből a sürgönyt, elolvasta, majd azonnal utasította Macaulay-t, hogy vegyen jegyeket Londonba. *** Bertie úgy vélte, Sinclair Macaulay-t vagy Aoife-t kéri meg, hogy kísérje őt vissza Londonba, ehelyett a férfi az egész családot összepakolta, hogy együtt menjenek haza. Mint mondta, Catnek jót tesz majd az ismerős környezet, és gyorsabban helyrejön, ha nem nyüzsög körülötte annyi ember, ha mégoly együttérző családtagokról van is szó. Catet láthatóan idegesítették a többiek, úgyhogy London mindannyiuknak jobb hely lesz. Bertie sajnálta, hogy a sok kedves családot és az ünnepségeket hátra kellett hagynia, de ő is azt szerette volna, ha Cat pihenni tud. Ugyanakkor aggódott az apja miatt is. Lehet, hogy egy faragatlan vénember, de mégiscsak az apja. – London is szép karácsonykor – mondta Bertie Catnek, amikor beültette a kislányt a vasúti fülkébe, amelyen Andrew-val osztozott. A fiú egyelőre az apjával volt; Sinclair megengedte neki, hogy felfedezze a vonat bizonyos részeit, így most Bertie lefektethette a kislányt, mielőtt az öccse szokásos elevenségével ugrándozva és hangoskodva birtokba veszi a fülkét. A kilmorgani tartózkodás alatt a fiú szinte teljesen meggyógyult. – Apukád megígérte, hogy elvisz bennünket egy pantomimra – folytatta Bertie. – A Drury Lane-re, egy pazar előadásra. Az lesz ám a móka, hidd el nekem! Cat különösebb érdeklődés nélkül rábólintott. Bertie a kislány ágya melletti asztalkára ültette a babát, amelyet Macaulay és Daniel szépen megjavított. A porcelánarcocskán széles törésvonal látszott, és az orra mellett hiányzott egy darabka, de a kék szeme most is csillogott, s a mosolya is ugyanolyan széles volt. A vár alatti hegyoldalban szétszóródott fekete hajkoronája helyett, amely Catére hasonlított, a baba szőke hajat kapott. Eleanor talált egy régi parókát a kilmorgani kastély padlásszobájában, amit az egyik szobalánnyal kitisztíttatott és kifésültetett, majd átadta Danielnek, hogy használja fel a babához. Daniel és Macaulay csodálatos munkát végeztek, ennek ellenére tagadhatatlan, hogy a baba nem volt már a régi. Abba az új szabású ruhácskába öltöztették, amit Cat karácsonyra kapott az apjától, mert az eddigi ruháját nem lehetett helyrehozni.

Bertie szépen eligazította a rozsdavörös ruhácskát a babán. – Így ni! Egy kicsit megviselték az események, de azért itt van velünk! Cat erre is csak bólintott. Amikor átadták neki a rendbe szedett babát, Cat udvariasan megköszönte Danielnek és Macaulay-nak, majd letette a játékot, és többé nem vette kézbe. Azóta nem is járt-kelt vele, ahogy azelőtt, s amikor az utazáshoz készülődtek, azt mondta a szobalánynak, hogy a babát is csomagolja el a többi holmijával együtt. – Bertie – szólalt meg Cat vékonyka hangján, miközben a nevelőnő a kislány másnap reggelre szánt ruháit készítette ki. – Tudom, hogy most mindenki bolondnak hisz, de nem vagyok azt. Nem hittem azt, hogy a baba az anyukám vagy ilyesmi. – Ó, nem, aranyom – mondta gyorsan Bertie –, én nem gondolom, hogy bolond lennél. – De igen! Vagy legalábbis egy ideig biztosan így gondoltad. Mások még most is. De nem vagyok az. Tudom, hogy ez csak egy baba. Bertie abbahagyta a ruhák igazgatását, és az ágyhoz lépett. – Most abbahagyod ezt a buta beszédet, Cat McBride! Tudjuk, mit jelent számodra ez a baba. Ha a saját medálom esett volna le a szakadékba, akkor is lemásztam volna utána, hiszen én is a mamámtól kaptam. Nincs ebben semmi őrültség. Cat a takarót gyűrögette. Copfba font hajával, fehér hálóruhácskájában úgy nézett ki, mint egy átlagos kislány, de a tekintetében sokkal több szomorúság bujkált, mint amennyi egy átlagos kisgyerekében lehetne. – Tudod, Mama itt hagyta Daisyt babát, hogy… vigyázzon rám. Ő maga mondta így, amikor beteg lett. Nem igazán értettem, de úgy gondoltam, ha a babát mindig magamnál tartom, a Mama is valahogy velem lesz. Amikor leejtettem, amikor láttam leesni… – Cat torka elszorult. – Akkor értettem meg, hogy Mama igazán elment. Bertie odaült a kislány mellé az ágyra. – Azért ő továbbra is vigyáz rád, tudod? Édesanyád az égből figyel. A mamák örökké gondoskodnak a gyerekeikről, nem így van? – Csak négyéves voltam, amikor meghalt – mondta Cat. – Nem tudtam, mit jelent az, hogy „meghalt”. Nagyon sokára értettem meg, hogy nem jön vissza soha. Emlékszem, rém dühös voltam. Papát hibáztattam, amiért elengedte. – A kislány arca elkomorult. – Ez csúnya dolog volt tőlem?

– Dehogy! – Bertie is jó pár évig haragudott az apjára, még az után is, hogy kiderült, semmi olyat nem tett, amivel előidézte volna az anyja halálát. Bertie mamája egy járványban halt meg, ami az East End nagy részén végigsöpört, és bárhogy ápolták őt Bertie meg az apja, nem lehetett megmenteni. – Az apukád, nos, ő a jó emberek közül való. Teljes szívéből szeret téged. Fellows felügyelő is valami ilyesmit mondott búcsúzóul Bertie-nek aznap délután, amikor a londoni vonathoz indultak. – Én is egy olyan nyomornegyedben nőttem föl, mint Ön – mondta Fellows, miután félrehúzta Bertie-t. – És az olyan helyen egy ilyen McBride-féle pasasban csak a könnyű prédát látják. De ő nem az. – A felügyelő élesen fürkészte Bertie arcát, hasonló tekintettel, mint amilyennel a féltestvérei vizslatták. – McBride a jó emberek közül való, Frasier kisasszony. Ezt sose feledje! Bertie egyetértően bólintott, és elindult kifelé, de a bejáratnál Ian Mackenzie állította meg. – Vigyázzon rájuk! – Ian csupán ennyit mondott, és aztán köszönés nélkül továbbment. – A jó emberek közül való – ismételte meg Bertie, azután magában hozzátette: Én pedig beleszerettem. És ez a jó ember össze fogja törni a szívemet. *** London füstfelhőkkel fogadta őket. Valamennyi házban begyújtottak a kályhákba, hogy meleg legyen. A külvárosokban fagyoskodtak az emberek, úgyhogy mindent eltüzeltek, amit csak találtak. Ki a kályhájában, ki a tűzhelyen, ki hordóban vagy szenesvödörben rakott tüzet. Mayfairben a tűz vidáman parázsló fahasábokon táncolt, a szobalányok teát és süteményt hoztak, hogy a gyomrot is átmelegítsék. Sinclair odarendelte a kocsisát, hogy elvigye Bertie-t az apjához, de ragaszkodott hozzá, hogy ő is elkíséri. – Olyan vagy, mint egy különítmény – mondta Bertie ijedten, amikor Sinclair utánament a kocsihoz, amelynek bakján Richards várakozott türelmesen. – Ha a Whitechapel hátsó utcáin meglátják Pöröly McBrideot, nem sok jót jósolok neked! Sinclair összeráncolt homlokkal nézett rá. – Szerintem Whitechapelben széltében-hosszában mindenki tudja, hogy az én gyerekeimre felügyelsz. Nem hagyom, hogy egyedül menj, és kész! Ettől semmiféle érveléssel nem lehetett eltántorítani. Bertie hamar fel is adta, mert különben egész nap ott állhattak volna az utcán vitatkozva,

miközben a szomszédság őket figyeli. Így hát inkább engedte, hogy Sinclair besegítse a kocsiba, és elinduljanak. *** Az East End kerület nem sokat fejlődött, amióta Bertie utoljára itt járt. A hidegben jéggé fagyott lucsok borította az utcákat és a sikátorokat, sok helyütt tucatnyi férfi és nő állt körül egy-egy hordóba rakott tüzet, ott melegedtek. A délutáni szürkeséget nem tudta áttörni a nap egyetlen sugara sem, a magas épületek pajzsként rekesztették ki a fényt. A sötétség és a hideg nyomasztóan hatott Bertie-re a skót felföld tágassága és Kilmorgan kastélyának fényűző kényelme után. Azért maradt életben ezek között a házak között, mert mostanáig semmilyen más közeget nem ismert. Odakint egy seregnyi másik világ létezett, és Bertie-ben felébredt a vágy, hogy megismerje ezeket. Az utcájukban lakó kölykök egy része csapatba verődve ácsorgott a ház előtt, amelyben Bertie apja lakott. Azonnal körülfogták az érkező kocsit, és nyomorúságos képet vágva tartották a markukat. A testőrféle, akit Sinclair a herceg Grosvenor Square-i házánál kért kölcsön, azonnal leugrott a kocsiról, és megpróbálta elhajtani őket. – Juhé! Ez Bertie! – kiáltotta az egyik kölyök, amikor a testőr kinyitotta Bertie-nek a kocsiajtót. – A Bertie-lány az, és milyen puccos a ruhája! Ott benn, az a pártfogód? – Az utcagyerekek nyakukat nyújtogatva igyekeztek belesni a kocsiba. – Láccik, hogy jól ki van tömve. Lökj ide pár fillért, Bertie! – Miért hiszitek, hogy alamizsnát fogok osztogatni? – kérdezte Bertie, minden bántó célzat nélkül. – Az apámhoz jöttem, rossz bőrben van. – Biztos lefordul a székről, ha meglátja a flancos kocsidat – kötekedett tovább egy másik legény. – Gyerünk már, Bertie! Régi jó cimboráid vagyunk. A megtermett testőr keresztültörtetett a fiúk között, akik önkéntelenül kihátráltak az útjából, még a karját sem kellett fölemelnie. – Tisztuljatok innen! – hörögte ugyanolyan cockney-akcentussal, mint ahogy a fiúk beszéltek. – Hagyja csak – szólt oda neki Bertie, és a zsebéből előkotort pár pénzérmét. – Nem akarnak bántani. Ő pedig nem a pártfogóm – mutatott Bertie Sinclairre, aki épp akkor lépett elő a kocsiból. – Viszont őt is hagyjátok békén!

Bertie elindult a kölykök sorfala között régi otthonának bejárata felé, Sinclair pedig szorosan mögötte lépkedett. A testőr is követte őket a kapuig, majd az utca felé fordulva eltorlaszolta a bejáratot, hogy a fiúk ne mehessenek utánuk a házba. – Miért jössz fel velem? – kérdezte Bertie Sinclairtől a lépcsőn fölfelé kapaszkodva. Mi lenne, ha nem dugnád oda a képedet, ahol veszélyben vagy? – Nem foglak egyedül ideengedni – közölte Sinclair. – Nem tudhatod, ki vár odabent. – Azt hittem, a kocsiban vársz meg – vetett a férfira átható pillantást Bertie. – Akkor tévedtél – felelte Sinclair mogorván. Idegesítő egy alak! A harmadik emeleti lakás ajtaja zárva volt, de Bertie szerencsére magánál hordta még a kulcsát. Kinyitotta a bejáratot, és besétált. – Csak én vagyok – kiáltott be a szobába. Gerry hálószobájából előjött Mrs. Lang, egy kövérkés, feketére festett hajú asszony, akinek mindig vöröslött az arca. – Bertie – szólította meg az érkezőt őszinte örömmel. – De jó, hogy itt vagy! Az asszony kitárta a karját, és kipárnázott ölelésbe zárta Bertie-t. Mrs. Langnak mindig enyhén whisky-szaga volt, mert szerette az itókát, ugyanakkor szappanillat áradt a bőréből, mert egy drágább szappanra mindig összespórolt egy kis pénzt. – Hogy van az öregem? – kérdezte Bertie, amikor Mrs. Lang végre elengedte. – Nem túl jól. Beszélni akar veled. Ez itt az a férfi? – nézett Mrs. Lang a Bertie háta mögött álló Sinclairre. – Ő itt Mr. McBride – mondta Bertie kissé hűvösen. – A munkaadóm. Mrs. Lang tetőtől talpig végigmérte Sinclairt, s látszott, hogy kedvére való a látvány. – Nos, szép szál egy ember, annyi szent. Még jóképű is, már amennyire egy skót manus az lehet. Jobb lesz, ha idekint vársz, galambom, mert Gerry bepöccenhet, ha meglát. Sinclairnek nemigen tetszett a dolog, de bólintott, miközben levette a kalapját. – Itt leszek, Bertie. Kiálts, ha szükséged lenne rám. – Pillantása egyértelművé tette, hogy nem viccel. Ha a lány túl sokáig időzne odabent, Sinclair képes lesz berontani utána.

Bertie odabólintott a férfinak, kihúzta magát, és követte Mrs. Langet a hálószobába. – No, nézzék csak, itt a kismacska, aki megnyalta a tejszínt! – pislogott a takaró alól Gerry Frasier, akinek az arca nagyon szürke volt, ilyennek még sosem látta Bertie. Ráncos képe beesett volt, de láthatóan nem a másnaposságtól. Tényleg betegség gyötörte. – Hogy vagy, papa? – kérdezte Bertie, miközben lehúzta a kesztyűjét, és az ágy mellé lépett, kézfogásra nyújtva a kezét. Apja erősen megmarkolta Bertie ujjait. – Haldoklom. Jó az Isten, hogy az egyetlen lyányom mégis elgyütt meglátogatni. – Skóciában voltam. Tudom, hogy Mrs. Lang nem küldött volna értem, ha nincs nagy baj. – Baj van. – A férfi szorítása még most is erős volt. – A puccos barátod, akihez odaköltöztél, odakünn van? Hallottam a hangját. – Igen, eljött. Azért van itt, nehogy felültess. Gerry megbántódva nézett a lányára, de nem engedte el a kezét. – Mintha felültetnélek! Mindig jó voltam hozzád, Bertie-lány, nem így van? – Nem. Nagyon sokszor nem voltál jó. Rávettél, hogy lopjak neked, és elgyepáltál, ha nem voltam elég gyors. Egy vén bunkó vagy, és örülök, hogy megszabadultam tőled. – Bertie megpaskolta az apja kézfejét, hogy elvegye a szavai élét. Gerry szemét elfutotta a könny. – Hát, ebben igazad van. De mindig gondom volt rád, ezt te is tudod. Anyád kért meg a halála előtt, hogy viseljem gondodat. Sose hagytam, hogy más hozzád nyúljon, igaz? – Nem, papa. Úgy viselkedtél, mint egy igazi kóborlovag. Gerry ismét megszorította Bertie kezét, és őszinte megbánás ült a tekintetében. – Sajnálom, amit Jeffrey tett. Sose akartam, hogy utánad menjen, legkevésbé fegyverrel. Ha tudtam volna, mire készül, a cimboráim addig szorongatták volna, amíg észre tér. Aztán meg magam fojtottam volna meg, ha nem került volna a fogdmegek jóvoltából akasztófára. Bertie tudta, hogy az apja meg is tette volna. Bármilyen rosszul bánt is vele, mindig megvédte másoktól. Azt is tudta, hogy ha Jeffrey nem tartott volna az apjától, már régen az ágyába kényszerítette volna őt.

Gerry most közelebb húzta a lányát. – Még valamit mondanom kell, bogaram. Nem azért hívtalak haza, hogy végignézd, ahogy az öreged elpatkol. Figyelmeztetni akartalak. Mrs. Lang aggodalmas ábrázattal állt mögötte, és Bertie szíve összeszorult. – Igen? És mire? – Gazemberek vannak a nyomodban, Bertie. Nem kispályás fickók. Bertie az apja arcát tanulmányozta. Az öreg tudott hazudni, hazudott is eleget, de most a vizenyős kék szempárban valódi félelem bujkált. Bertie kérdőn nézett Mrs. Langra, aki bólintott, mintegy megerősítve Gerry szavait. – Hogy érted, hogy nem kispályás fickók? – kérdezte Bertie. – Tehetős urak, akik bűnözővé váltak, vagy gazfickók, akiknek sikerült feltörniük? – Az utóbbi – felelte Gerry. – Amilyen Frank Devlin. Bertie meghökkent. – Mit akarna tőlem egy olyan alak, mint Frank Devlin? – Frank Devlin nagyon rossz ember volt, aki sok pénzt keresett a betörőbandáival és az utcalányaival, no meg a jól fizető kuncsaftoknak fenntartott bordélyházaival. Sose törődött velük, mármint Bertie-vel meg az apjával, nem voltak elég tehetősek hozzá. Ráadásul Gerry jó időben figyelmeztette a lányát, hogy tartsa magát távol ettől az alaktól. – Nem tudjuk – válaszolt Mrs. Lang az apja helyett. – De annyit hallottunk, hogy valaki felbérelte, aki azt akarja, hogy vigyen el hozzá téged. Ezért kértük, hogy gyere haza. Nem bízhattunk egy ilyen üzenetet senkire.

Huszonötödik fejezet Bertie futva hagyta el a hálószobát, arca sápadtan világított a számára oly kedves szürke kalapja alatt. – Mennünk kell – bökte oda Sinclairnek, ahogy elrobogott mellette. Sinclair a karjánál fogva visszahúzta. – Várj! Miért? Mit mondtak neked? Bertie kitépte magát a férfi kezéből. – Majd lent elmondom. Ha már itt hagytuk ezt a helyet. Suhogó szoknyájával az ajtó felé lendült, és már el is tűnt. Sinclair azonban nem követte, ehelyett a hálószobába ment. – Mit mondtak neki? – szegezte neki a kérdést az öregeknek. Frasier úr az ágyban feküdt. Nem nézett ki jól, de azért olyannak sem tűnt, mint aki a halál kapujában volna. Beteg volt, de nem halálosan beteg. – Mr. McBride, igaz-e? – kérdezte Bertie apja. – Ugye, jól viseli gondját a lyányomnak? – Maga idecsalta – közölte Sinclair ridegen, válaszra sem méltatva a kérdését. – Jól gondolom? Miben mesterkedik? – Muszáj volt – szólt közbe Mrs. Lang, fekete szemében idegesség látszott. – Nem bízhattunk senkiben, hogy elmondja neki, amit megtudtunk. Majd Bertie elmagyarázza. Most jobb, ha elmegy. Nem kockáztathatjuk, hogy kiderüljön, bármit is kiszivárogtattunk Pöröly McBride-nak. – Az egész utca tudja, hogy itt vagyok – felelte Sinclair türelmetlenül. – Na, igen, de azt nem kell tudniuk, hogy mi köptünk. – Ha veszélyben vannak, miért nem mennek el? – kérdezte Sinclair. Frasier nevetett a kérdésen. – Ebben az utcában éltem le az életemet, itt voltam kisgyerek, és ide hoztam a feleségemet. Itt vannak a cimboráim és az új asszonyom is… Nem megyek sehova. Büszke vagyok Bertie-re, hogy ő kitört innen, jobb életet akart, de nekem nem sietős odahagyni a környéket. – Zihálva felnevetett. – Hogy nézne má’ az ki, ha egy másik kocsmába sétálnék be, nem a törzshelyemre? Ott rögvest kifingatnának. Mrs. Lang megfogta a férfi kezét. – Neki én gondját viselem. Maga csak vigyázzon a mi Bertie-nkre! – Feltett szándékom – közölte Sinclair.

– Ha nem akarja feleségül venni – szólalt meg Frasier komolyabb hangnemre váltva –, akkor legalább adja hozzá valami gazdag fickóhoz, aki rendes lesz hozzá. Ért engem? Sinclair már kifelé indult, de erre visszafordult, a düh kiült az arcára. – Maga verte őt – mondta tagoltan –, és kényszerítette, hogy lopjon. Talán túl gyáva volt, hogy maga intézze az ilyesmit? Magának semmi joga nincs beleszólni abba, mi lesz a lányával. Én viszont biztosíthatom, hogy Bertiet soha többé nem bánthatja senki! – Csak mondja meg Bertie-nek… – kezdte Frasier. – Mondja meg neki, hogy jó lány. Mindig is az volt. Mint az anyja. Egy nyomorult vén hülye, gondolta Sinclair, de ügyvédként sok embert látott már bűnbánóan beszélni, amikor érezték a vesztüket. Frasier talán valóban megbánta, amit tett, de ez nem menti fel semmi alól. – Bertie egy csodálatos ifjú hölgy – folytatta Sinclair. – És hercegnő módjára élhet majd. Minden jót! Ezzel hátat fordított a két embernek, és kiment a lakásból, le a lépcsőn. Bertie a kocsiban várta, az ajtó előtt ott állt a testőr. – Mi tartott ilyen sokáig? – kérdezte Bertie, amikor a testőr kinyitotta az ajtót. Sinclair bemászott, és Bertie mellé huppant. Az illem úgy diktálná, hogy a szemközti ülésre üljön, de ki törődik most az illemmel? – Nem kell tartanod semmitől, Bertie – szólalt meg a férfi. – Ne hagyd, hogy felizgasson bármi, amit az apád mondott! Bertie hátrasimította a kalapján libegő tollat. – Csak azt tudom, hogy innen el akarok menni. Rendes az apámtól, hogy figyelmeztetett, de biztos, hogy Mrs. Lang vette rá. A vén tintás nem szeretné, ha baja lenne az én dolgaim miatt. Mindenesetre én befejeztem velük! – Ezt örömmel hallom. – Miután a testőr becsapta az ajtót, Sinclair megkocogtatta a kocsi mennyezetét, hogy Richards indulhat. – És most halljam, mire figyelmeztetett? Bertie beszámolt a beszélgetésükről, amit Sinclair növekvő rossz érzéssel hallgatott. – Hallottam már Devlinről – mondta, amikor Bertie befejezte a sztorit. – Az apádnak igaza van, veszélyes alak. De neked nem kell aggódnod miatta. Majd ráállítom Fellows felügyelő egyik emberét… – Sinclair elhallgatott, és az ablak felé kapta a fejét. A kocsi bepárásodott üvegén át olyat látott, amit képtelen volt elhinni. – Richards, állj!

A kocsis még épp csak elkiáltotta a Hööö-t, amikor Sinclair már nyitotta az ajtót. – Hé! – kapott Bertie Sinclair kabátja után. – Mit csinálsz? – visította. Sinclair lerázta Bertie kezét, és már koppant is a csizmája a kövezeten. A kocsi alighogy megállt. Sinclair egy arcot látott az utcán, a régmúltból, amire egyáltalán nem számított. Az arc tulajdonosa drága télikabátot és kalapot viselt, és nagyon kirítt a munkásdzsekik és sildes sapkák közegéből. A férfi lépteit szaporázva távolodott. Sinclair utánarohant, nem törődve a tömeggel, amely közte és az üldözöttje között hömpölygött. – Állj, te rohadék! – kiáltotta Sinclair a férfi távolodó hátának. Hallotta Bertie csizmájának kopogását a háta mögött, és a nő kiáltásait, de nem reagált. Gyorsított, és utolérte a férfit, akit egy rántással maga felé fordított. A pasas Sinclair szeme közé nézett, de arcán nem meglepetés vagy döbbenet látszott, csak düh. Nyilván tudta, hogy Sinclair itt lesz, hogy a fene vinné el! És bizonyára követte minden lépését. – James Maloney – szólította meg Sinclair. – Mi az ördögöt keresel itt? És miért nem egy börtönben rohadsz? *** Bertie megtorpant, amikor látta, hogy Sinclair szembefordult a férfival. Az ismeretlen pofa elegáns ruhát viselt, arca sima, alakja sportos volt – nem hajlította meg a hátát fizikai munka. A testőr, Bertie háta mögött, szintén megállt, és nem volt nyugodt. – Nem kéne a kocsit kíséret nélkül elhagyni – dörmögte. Bertie hallotta a férfit, de túlságosan izgatott volt ahhoz, hogy feleljen neki. Sinclair igyekezett a tömegből kikeveredni, és a férfit is magával húzta. Arcvonásai megfeszültek, a szeme villogott. – Most pedig ki vele, mit keresel itt? – kérdezte Sinclair, amikor Bertie és a testőr odaértek hozzájuk. Sinclair a gallérjánál fogta a férfit. – Miért vagy egyáltalán Angliában? – Mit gondoltál? – kérdezte a férfi, erős ír akcentussal. – Azt hitted, hagyom, hogy elrabold az én Daisymet? Bertie döbbenten bámulta a férfit. Daisy? Akkor ez itt James, akivel Sinclair felesége annyi évvel ezelőtt megszökött? Hirtelen összeállt a kép.

Bertie tett egy lépést előre. – Maga küldte a leveleket, igaz? – szegezte a kérdést a férfinak. – Azokat az ocsmány leveleket? – Bertie – szólt rá halkan, de határozottan Sinclair. – Menj vissza a kocsiba! – Azt várhatod – feleselt Bertie. – Gennyes egy alak maga! Sinclair átható pillantást küldött a testőr felé, aki vaskos tenyerét Bertie vállára tette. – Jobb lesz, ha velem jön, Miss. Bertie ügyesen kisiklott a férfi markából. – Inkább őt kellene lefognia, és átadnia a rendőröknek – közölte. – Levelek? – kérdezte James üdvözült mosollyal a képén Sinclairtől. – Fogalmam sincs, miről beszél ez a nő! – Bertie átlátott az ártatlan tekintetén, és Sinclair is könnyen felismerte a hazugságot. James meglehetősen jóképű alak volt elbűvölő mosolyával, nem csoda hát, ha Sinclair felesége belehabarodott. Csakhogy Daisynek is hamar rá kellett jönnie, miféle ember ez a James. – Olyan bolondnak nézel, hogy bármit hátrahagyok, ami alapján holmi levelekkel hozhatnának kapcsolatba? – kérdezte a férfi. Nem, egy belevaló csaló nem tesz ilyet. Az ilyen bűnözők mindig készen állnak arra, hogy gyorsan tovább kell utazniuk. Kevéske holmijuk elfér egy táskában, így pakolás után már el is illannak, és nem hagynak nyomokat maguk után. De talán James mégis megtartott valamit… – Miss – szólalt meg a testőr, és kezét ismét Bertie vállára tette. Bertie azonban fürgén kifordult alóla, s úgy tett, mint aki megbotlik, és nekiesett Jamesnek. Ahogy a férfi hátrahőkölve próbálta ellökni a nőt, Bertie keze munkához látott. Aztán sarkon perdült, pár lépést futott, végül visszafordulva meglengette zsákmányát: egy zsebkendő, egy lapos pénztárca, egy névjegytartó és egy zsebóra volt a kezében. – Vaj on mit találok maj d ezekben? – tette föl a költői kérdést Bertie. Sinclair mogorván nézett rá, de látszott rajta, hogy felfogta Bertie trükkjét. James képéről leolvadt a sima mosoly, majd felhördülve Bertie után vetette magát. Sinclair utánakapott, de James elinalt, éppoly ügyesen csúszva ki a skót szorításából, ahogyan Bertie szokott. James a nő felé futott, mire Bertie rohanni kezdett.

A kocsit vette célba, amely pár utcával arrébb az araszoló járművek közé szorult, s Richards a bakon felállva fürkészte a gazdáját. Bertie azonban még csak félúton járt, amikor James utolérte, és a kabátjánál fogva visszarántotta. Bertie kalapja előrecsúszott a szemére, bár a kalaptűk a fején tartották. Hiába tudta Bertie, hogy a testőr és Sinclair is a nyomukban van, a szívét mégis összeszorította a félelem, amikor ez az ember durván magához rántotta, és egy bűzös sikátorba tuszkolta. A csalók fegyvere a beszéd, ám ha a helyzet úgy kívánja, nagyon veszélyesek, sőt erőszakosak is tudnak lenni. James elállta Bertie útját, elvágva őt a szabadságot jelentő utcától és lovas kocsitól. – Add vissza a holmimat, te rongyos cafka! – sziszegte James, és elkezdett Bertie kabátzsebeiben kotorászni. Csakhogy Bertie idejekorán a belső zsebeibe rejtette a zsákmányt. Volt gyakorlata a holmik gyors begyömöszölésében, mert úgy könnyebb a rendőrök elől menekülni. Hol van már Sinclair? Bár a sikátor bejárata előtt viszonylag sokan haladtak el, a szűk utcácska külön világnak tetszett. Itt minden csöndes volt. A félelem cselekvésre késztette Bertie-t. Elképzelhető, hogy Maloneynál fegyver van, és nyilván nem retten meg attól sem, hogy megölje őt, és úgy szerezze vissza a holmiját. Bertie jó erőset rúgott a férfi lábába, ehhez jó szolgálatot tett a hegyes orrú, magas sarkú csizmája. James elordította magát, mire Bertie a hajánál fogva az egyik házfalhoz húzta. Míg James kiáltozva igyekezett újra talpra állni, Bertie kereket oldott. Csakhogy a férfi ahhoz elég gyors volt, hogy bevesse magát Bertie és a sikátor kijárata közé. Bertie-t azonban nem állíthatta meg semmi. Ő ezekben a sikátorokban nőtt fel, és mindenkinél jobban tudta, hogyan lehet kisiklani az üldözői markából, és eljutni oda, ahova igyekezett. Bertie tehát sarkon perdült, és elfutott. Befordult egy másik sikátorba, s közben ügyesen átugrotta a sekély pocsolyákat és sárkupacokat. Sprintelés közben egyik kezével a kalapját fogta. Imádta ezt a kalapot, amit Eleanortól kapott, és megesküdött, hogy nem fogja itt, ezeken a koszvadt londoni utcákon elveszíteni.

Hallotta, hogy James a nyomában lohol. A férfi elegáns cipője cuppogott a sárban. James legalább olyan jól futott, mint Bertie – sajnos. Nyilván gyorsnak kellett lennie, hiszen egész életében a rendőrség elől menekült. Ebben a világban azok éltek tovább, akik már fiatalon elég fürgék voltak. Viszont Bertie úgy gondolta, biztosan jobban ismeri a környéket, mint egy ír idegen. Sinclair hamarosan utoléri őket, addig Bertie elvezeti Jamest oda, ahol lefogják, és ahonnan nem lesz menekvése. A Whitechapel negyed határán délnek fordult, és bevetette magát a sikátorok és szűk kertek sűrűjébe. A Temze irányába futott. – Fiúk! – kurjantotta el magát Bertie futtában. – Hozok egyet. – A hangja jócskán megelőzte. Úgy szedte a lábát, régen nem rohant ilyen gyorsan, bár az új csizmája feltörte a lábát. Az elegáns cipőket nem effajta üldözéshez találták ki. Bertie a kövezetet borító fagyos szeméten taposott, talpa alatt recsegett a szokásos üvegtörmelékből, kavicsból, faforgácsból és egyéb hulladékokból összetevődő mocsok. A sűrűn épült házak között már szinte sötét volt, úgy ölelte körül a köd, mint valami súlyos rongy. Bertie hirtelen befordult egy sarkon egy még szűkebb sikátorba, ahol már ismerős épületek szegélyezték az útját. Kivágta a kaput, amely a lakóházak közti beépítetlen telekre nyílt, és átlendült a küszöbön. Meg sem állt, amíg a telek közepén magasodó szeméthalom túloldalára nem ért. James is berobogott utána a kapun. Ekkor azonban a sarkokból előözönlöttek a fiúk, kemény utcagyerekek és Bertie haverjai, készen arra, hogy lecsapjanak a becsalt áldozatra, miközben Bertie kereket oldhat. James a földre került, de már estében előrántott egy kést, mire Bertie figyelmeztetően elkiáltotta magát. Sinclair is megérkezett, nagy lendülettel beugrott a kapun, de a verekedést látva meg is állt azonnal. Egy pár pillanat alatt felmérte a helyzetet, majd Bertie felé vette az irányt, kikerülve a törmelékrakást. Dühe szinte kézzelfogható volt. Ám ebben a pillanatban mindenki megdermedt. A fiatalok egymás után pillantottak fel, és hagyták abba James gyepálását. Ki-ki a kapun át vagy a leomlott falakon átmászva igyekezett kijutni a zárt helyről, és köddé válni. A délutáni félhomályban Bertie látta, hogy James talpra áll, kezében megvillant hosszú pengéje.

A Bertie mögötti ajtón át négy férfi érkezett – Frank Devlin és három csatlósa. Devlin középkorú, de fiatalosan sovány, nem túl magas ember volt, ám gránitkemény arcvonásai miatt a másfélszer magasabb ellenfelei is azonnal meghátráltak előle. Bertie úgy látta, a szeme miatt féltek tőle, a tekintetében nyoma sem volt együttérzésnek vagy bármi hasonlónak. Bertie-nek legfeljebb két másodperce volt azon töprengeni, vajon a puszta véletlen műve-e, hogy Devlin éppen erre járt, amikor megszólalt James. – Nagyon köszönöm, Uram! Mindkettőt akarom. – Hogy az a kénköves ménkű! – szakadt ki Sinclairből, majd megragadta Bertie kezét, aki rábiccentett. Egyet tehetnek csupán. – Futás! – kurjantott Bertie. Sinclair nem tiltakozott. A felé a kapu felé indultak, amelyen nemrég berohantak, s Bertie azon imádkozott, hogy Devlin emberei közül ne álljon egy se odakint, aki feltartóztathatná őket. Amikor elfutottak James mellett, a férfi nekiugrott Sinclairnek. Penge villant, és Sinclair megbotlott. – Ne! – ordította Bertie hátraperdülve, és épp készült megrúgni Jamest, de Sinclair nagyot taszított rajta, hogy fusson csak tovább. – Ne állj meg – dühöngött Sinclair. – Fuss, ahogy bírsz! Bertie megmarkolta Sinclair kezét, és teljes erőből futottak. Fogalma sem volt, vajon James kése csak a kabátot hasította fel, vagy mélyebbre szaladt Sinclairbe. Csak annyit tudott, hogy nem jó ötlet hagyni, hogy Devlin emberei lekapcsolják őket, amíg megállnak megnézni a sebet. Bertie jól ismerte a környéket, de sajnos Devlin is. Viszont a férfi valószínűleg nem volt olyan jó formában, mint Bertie, aki az elmúlt hetekben oly sokat futott Andrew után. És a Bertie nyomában némán loholó Sinclair is gyors volt, hála a katonai kiképzésnek, amit hajdan kapott. Bertie tudta, hova kell eljutniuk. A folyóparti mellékutcákon túl, végig a titkos, szűk sikátorokon. Máris az icipici utcácskában voltak, amely Bertie búvóhelyéhez vezetett. Sinclair káromkodva préselte át magát a kiálló sarokkövek között, viszont ez alkalommal időben lehúzta a fejét, amikor beléptek az alacsony hátsó ajtón, amit Bertie kinyitott. – Tizenhét lépcső – emlékeztette a férfit Bertie suttogva.

Lent voltak a már ismert lyukban, az ajtó elreteszelve, a világ kizárva. Bertie kitapogatta a gyufásdobozt, amely a szokott helyén volt. Meggyújtotta a lámpásokat, és odafordult Sinclairhez. Látta, hogy a férfi már elbotorkált az alkalmi fekvőhelyig, és lerogyott rá. Tenyerét a hasára szorította. Bertie kalapját ledobva, a félelemtől kiszáradt szájjal térdelt le Sinclair elé. – Hadd lássam! – Nem nagy a vágás – felelte Sinclair összeszorított foggal. – Nem az számít. Szerintem késsel simán lehet embert ölni. Megnézhetném? Sinclair kigombolta a kabátját és a felöltőjét, majd a mellényét, és végül felhúzta az ingét meg az atlétáját. Mindkettő véres volt. Sinclair feszes, napbarnított bőrén egy körülbelül egy centiméter széles vágás éktelenkedett, ahol kilátszott a húsa. – Csúnya! – Bertie kirángatta Sinclair zsebkendőjét a kabátzsebéből, összehajtogatta, és a sebbe nyomta. – Az ilyen rövid tőr mélyre tud szaladni, ráadásul recés az éle. – Érzem! Bertie beharapta az ajkát. A késelés okozta seb lehet sekély és könnyen gyógyuló, de akár igen mély is, amely létfontosságú szervet talál. Sőt, el is gennyesedhet. Nagyon gyorsan elfekélyesedhet, és az illetőnek már vége is. – Orvosra van szükséged – mondta Bertie. – És ágyra. Sinclair fájdalmasan felnyögött, miközben próbált elhelyezkedni. – Mindkettőből hiány van idelent – mondta. – Nem jutott jobb hely az eszembe – szabadkozott Bertie, s idegesen ringatta magát előre-hátra. – Devlinnek mindenütt vannak emberei – mondta a könnyeivel küszködve. – Bertie! Nincs semmi baj – szólt gyöngédebb hangon Sinclair. Kezét megnyugtatóan Bertie kézfejére tette. – Minden rendben lesz! Richards már keres bennünket, és Hart szolgája is. Az errefelé járőröző rendőröknek fel fog tűnni, hogy fegyveres férfiak vadásznak ránk. – Sajnos, sok itteni rendőr is Devlin embere – mondta Bertie szomorúan. – A bérencei. Örömest segítenek neki megtalálni bennünket. – Akkor csak Fellowsra számíthatunk. – Aki épp Skóciában van – mutatott rá Bertie.

– De a helyettese nincs. Megkértem Fellowst, hogy sürgönyözzön Pierce őrmesternek, és tudassa vele, hogy visszatérünk Londonba, illetve hogy te eljössz az apádhoz. Nekem ez nem tetszett. Bertie szerette volna, ha megkönnyebbül Sinclair szavaitól, de valahogy nem érzett megkönnyebbülést. – Most az egyszer apámnak helyén volt a szíve, amikor figyelmeztetni akart. Gyűlöli Devlint, és retteg tőle. Az ilyen alakok, mint mondja, tönkreteszik a mi megélhetésünket, ami így is van. Mivel Devlin a markában tartja a rendőröket, azok szívesen letartóztatják az apámhoz hasonlókat, míg Devlint és a gengsztereit békén hagyják. – Biztos vagy benne, hogy apád csak figyelmeztetni akart? – kérdezte Sinclair. – Nem lehet, hogy a félelmét félretéve pénzt fogadott el Devlintől, hogy téged idecsaljon? Bertie bólintott. – Egészen biztos. Apám jobban gyűlöli Devlint, mint amennyire haragszik rám, hogy elhagytam. Ez holtbiztos. – Sajnálom, Bertie. – Sinclair megsimította a nő kézfejét. – Belerángattalak a zavaros ügyeimbe. Úgy tűnik, James felbérelte Devlint, hogy téged megtaláljon, és ezzel nekem fájdalmat okozzon. Azt hittem, James régóta börtönben rohad valahol, vagy már meg is halt, de nyilván rávette valahogy a börtönfelügyelőket, hogy engedjék ki. Mindig is megvolt hozzá a beszélőkéje. – A csalók mindig kidumálják magukat minden pácból – ismerte el Bertie. – Remekül el tudják hitetni az emberekkel, hogy nem is lehetnek olyan rosszak, mint állítják róluk. Vagy hogy megváltoztak. Örökké hazudnak. A zsebkendő időközben erősen átvérzett. Igaz, nem volt annyi vér, mint amire Bertie számított, de azért nem lehetett elbagatellizálni a sebet. Sinclairt orvoshoz kell vinni, aki összevarrja a sebét. Csakhogy idelent rekedtek ebben a lyukban, és odakint gazemberek járják az utcákat, utánuk szimatolva. Sinclair arca időközben hamuszürkévé vált, s bár nagyon próbált megnyugtatóan beszélni, a hangja egyre erőtlenebb lett. Még az is lehet, hogy meghal, mielőtt kijutnának innen. Talán Devlin egy idő múlva feladja a keresésüket – persze ez attól függ, mennyi pénzt kapna értük –, de lehet, hogy Sinclairnek akkor már késő lesz. Bertie előhúzta a saját zsebkendőjét is, és a hófehér szövetet a sebre tapasztotta. Sinclair felmordult, és megrándult a teste. – Fájdalmat okoztam? – kérdezte Bertie nyugtalanul. – Próbálom finomabban.

– Nagyon jól csinálod, szívem. Ne ess kétségbe! Ki fogunk keveredni ebből. Bertie mély levegőt vett, és engedte, hogy Sinclair bátorító skót hangja átjárja minden porcikáját. – A nyugtatgatást jól csinálod, de most már előállhatnál valami tervvel. – Gondolkodom. Ne sürgess! – Mondja ezt egy olyan ember, aki folyton a katonasággal henceg, akinek az élete egy hajszálon múlt Észak-Afrikában. – Nem hencegek. – Sinclairnek sikerült megbántott képet vágnia. – Csak mesélek a fiamnak. Bertie erőtlenül felnevetett. – Nekem hencegésnek tűnt. A katona, aki bátran szembenéz a veszedelemmel… – Sokat jelent nekem, hogy élve hazajutottam, így lehet egy fiam, akinek elmesélhetem a történeteimet… – Nos, remélem, ezt a sztorit is elmeséled majd neki – sóhajtotta Bertie. – El fogom – mondta Sinclair, majd a szeme lecsukódott, keze félrecsúszott Bertie-éről. Bertie megrázta. – Ne! Ébren kell maradnod! Sinclair résnyire kinyitotta szürke szemét, amely tompának tűnt a félhomályban. – Ne aggódj! Élek. – De nem szabad elaludnod. Beszélj hozzám! – Bertie apró zsebkendője gyorsan átvérzett. Már csak az a szövetdarab maradt, amit Jamestől emelt el. Finom posztó volt, drága, kézzel készített zsebkendő, sarkában hímzett monogrammal. – Beszélni – motyogta Sinclair. – Ezt csináltam egész életemben. Gyerekként, katonatisztként és ügyvédként is. Túl sok szócséplés! – Én szeretem hallani, ahogy beszélsz. – Bertie James zsebkendőjét is a vérző sebre szorította. – Szeretem az akcentusodat, ahogy a hangod betölti a teret. Ez ragadott meg először benned, a hangod. Álltál a tárgyalóteremben, a bíró szemébe néztél, és gurgulázó skót akcentussal közölted vele, hogy nem Ruthie ölte meg azt a szegény asszonyt. Képtelen voltam levenni rólad a szemem. Sinclair szemöldöke picit magasabbra kúszott. – Most hízelegsz! – Csodálatosnak láttalak. Lenyűgözőnek és kedvesnek. Segítettél a barátnőmnek, megmentetted az életét. De a tárgyalás után olyan szomorúnak és üresnek látszottál, mint aki nem örül annak, hogy igaza

lett. Meg akartalak ismerni. Mindent tudni akartam rólad. Ezért követtelek a házadig. Sinclair tekintetébe melegség költözött, a szája halvány mosolyra húzódott. – Miután elloptad az órámat. És megcsókoltál, te bestia! – Nem tudtam uralkodni magamon. Nem tehetek róla! – mondta Bertie. – Itt volt velem egy jóképű ürge a rejtekhelyemen. Félnem kellett volna tőled, de éreztem, hogy a szíved mélyén, sőt minden porcikádban jó ember vagy. Így hát megcsókoltalak – vigyorodott el Bertie. – És igazam volt. Tényleg minden porcikádban jó ember vagy! – Nem. Nem vagyok az. – Sinclair szeme lassan ismét lecsukódott. – Nekem nincs szívem, édesem! – Nem igaz – tiltakozott Bertie, erősebben szorítva a zsebkendőt a sebre. – Igenis, jószívű vagy, törődsz másokkal. Például a gyerekeiddel, vagy az olyanokkal, mint Ruthie. És hozzám is jó vagy. – Sinclair meg se rezdült, s ettől jeges rémület járta át Bertie-t. – Nem lehet – zokogta. – Nehogy meghalj nekem, és egyedül hagyj! Kérlek! – Fejét a férfi mellkasára fektette, és közben szorította a sebre a zsebkendőt. Megkönnyebbüléssel hallotta Sinclair lassú szívverését. – Szeretlek, Sinclair McBride. Ne hagyj el, mielőtt ezt megmondhatnám neked!

Huszonhatodik fejezet Sinclair feje tompán zúgott, minden olyan távolinak és picinek tűnt. Csak a fájdalmat érezte élesen a hasában, és Bertie hangját hallotta tisztán. Szeretlek, Sinclair McBride. Bertie! Sinclair érezte a nő melegségét, testének súlyát, és megpróbálta megmozdítani az ujjait, hogy megsimogassa a haját. Jól vagyok. Minden rendben lesz. Itt vagy mellettem. Sinclair nem hallotta magát, hogy kimondta volna a szavakat, és ez aggodalommal töltötte el. Az a kés nem szaladhatott olyan mélyre – vagy mégis? A télikabátja és a felöltője is vastag anyag, ezek akadályozták a pengét. A fenébe is, annak a micsodának vagy öt réteg ruhát kellett átdöfnie! Csakhogy ez egy vékony, éles és hegyes penge volt. Sinclair már nem érezte az ujjait. – Szeretlek – mondta Bertie még egyszer. – Nem tudom, hogy te képes vagy-e viszontszeretni engem. Nem tudom, mi vagyok neked: a nevelőnő, egy zsebes, vagy csupán egy mókás nevű lány? Akárhogy is, ez a lány szeret téged, és örökké szeretni fog. Nem számít, ha el is küldesz, én akkor is szeretni foglak. Én is örökké szeretni foglak, Bertie. – Sinclair nehezen, de kimondott ennyit. Bertie felkapta a fejét, a szeme tele volt könnyel. – Ne halj meg, kérlek! – Nem áll szándékomban. – Sinclair megnyalta a száját. – Mondd még egyszer! – Mit? – Bertie letörülte arcáról a könnycseppeket. – Hogy szeretlek? – Igen. – Sinclair sóhajtva újra leengedte a szemhéját. Bertie megrázta, ami igencsak fájt, a fenébe is! – Velem maradsz, hallod! – mondta. – Hazaviszlek. A saját ágyában sokkal kényelmesebb lenne meghalni. De nem! Sinclair összeszorította a fogát. Nem fog meghalni, sem itt, sem a saját ágyában! Nem hagyja, hogy James nyerjen. Az az ember tönkretette Daisy életét, és Sinclair meg a felesége évek alatt tudta csak újra felépíteni azt. Nem hagyhatja, hogy James – miután csak úgy itt termett – most egyszeriben elsöpörjön mindent, ami Sinclairnek fontos. A férfi nagy erőfeszítéssel kinyitotta a szemét. – Segítségre van szükségünk. – Ennyit bírt kinyögni.

– Tudom. De nem foglak itt hagyni, hogy segítségért rohanjak. Te pedig egyáltalán nem tudsz rohanni. Mostanra már biztosan besötétedett. Talán kiosonhatnánk, hátha megtaláljuk a kocsidat. – Túl kockázatos. – Sinclair újra megnedvesítette az ajkát. – Nem volna valahol egy kis víz? – Sajnos nincs. Már rég nem jártam itt. – Ez az alagsor… – Sinclair a fejét forgatva igyekezett körülnézni, de felnyögött, mert a sebe nagyon húzódott. A szűk helyiséget az összeérő házak falai határolták le háromszög alakúra. Nem lehetett tudni, miért így építették a falakat, s azt sem, vajon a mostani lakók tudnak-e erről a zugról. – Az a fal ott – próbált Sinclair jobb felé mutatni, de feladta. – A túloldalán egy másik ház van, nemde? – Igen. Úgy tűnik, hajdan egy ház volt az egész, de kisebb lakásokra darabolták. – Mennyire szilárd az a fal? Esetleg áttörhetnénk? – Bolond vagy? Bár… – Bertie elhallgatott. – Hadd nézem csak! – Sinclair hallotta a lány szoknyájának suhogását, ahogy megtette a pár lépést a falig. Gyűlölte, hogy nincs mellette Bertie, most annyira fázott. – Téglából van, és vakolt – mondta Bertie. – Ki tudja, mi van a túloldalán… Majd én fölállok, és kirúgom azt a falat – gondolta Sinclair. – Máris indulok… – Mindjárt körülnézek, mit találok idelent – mormogta Bertie. Kikerült a lámpa fényköréből, így Sinclair csak hallotta a motozását. Mindenféle dolgok puffantak és koppantak. – Az építők annak idején szanaszét hagytak ezt-azt, de egyik sem érne most sokat – morogta Bertie. Vagy ez a nő összeszedett mindent, és hazavitte az apjának, aki eladogatta a holmit. Sinclair biztos volt ebben. Ezen a környéken mindent el lehet adni, akár a használt szöget is. – Itt van valami – mondta Bertie, de ugyanabban a pillanatban a fejük fölül hangok hallatszottak. Bertie néma mozdulatlanságba dermedt. Hátborzongató volt, hogy egy pillanat alatt megszűnt a motozása, nem zizegett a sarokban semmi, nem hallatszott ruhájának a suhogása, egy hang se jött ki a torkán, még a

légzését sem lehetett hallani. Bertie mégis megjelent Sinclair mellett, a kezében valamit tartott, de a férfi nem tudta kivenni, mi az. Bertie Sinclair mellkasára tette a kezét, hogy nyugalomra intse, bár a férfinak nem igazán kellett mondani, hogy ne mozogjon. Fölöttük csizmák döngtek, és a beszédet egyre tisztábban hallották. – Itt vér van – mondta egy férfi cockney-nyelvjárásban. – Nagy csöppek. Még friss. – Odalent. – Ezt James mondta, olyan tónusban, ahogy az írek beszélnek. – Még húsz, ha kinyírja a pasast. – Egy urat, aki még ügyvéd is? – Egy harmadik férfi hangja volt, kevésbé zengő, mint az elsőé, de ő is a munkások cockney-nyelvét beszélte. – Ahho’ nem vérzik eléggé. Egy dolog, hogy bevette magát ide meghalni, miután maga megkéselte, de megölni, az már más. – Rendben, akkor csak a lányt. – A lányt el tudom intézni. Az apja már évek óta tüske a körmöm alatt. A kicsike szemrevaló teremtés. Bertie szeme elkerekedett a dühtől. – Mindjárt adok én neked szemrevaló teremtést! – súgta. Sinclair nagy nehezen megmozdította a kezét; mintha újra élettel telt volna meg a végtagja. – Ne! Te kezdd el kiverni azt a falat – mondta. – Ha itt rekedünk, végünk. A döngésre nyilván felfigyelnek a férfiak odakint, de előbb-utóbb úgyis benéztek volna az alagsorba. Bertie a fal felé fordult, kezében egy vasdarabot szorongatott. Sinclair megpróbálta felnyomni magát a fekhelyről, de a következő pillanatban visszahanyatlott. Bertie közelebb lépett a falhoz. Mielőtt ütésre emelte a szerszámot, még egyszer Sinclairre nézett. – Tudod, amikor az előbb azt mondtam, szeretlek, komolyan gondoltam. Sinclair szája sarkában apró mosoly jelent meg, a szívét melegség járta át. – Én is komolyan mondtam. Bertie arca felderült, sugárzó mosolyát Sinclairre villantotta, s ez a gyönyörű, kecses lány a vasrúddal akkorát csapott a falra, hogy csak úgy döngött. *** Amint Bertie a vasrúddal a vakolt téglafalnak esett, a lépcsők tetején újabb kiáltás hangzott fel, és az ellenségeik megindultak lefelé. A helyiség

ajtaja kulcsra volt zárva, s retesz is volt rajta, de amazoknak ez nem lehet akadály. Már csak az a kérdés, Bertie előbb töri-e át a falat, ha egyáltalán képes rá, mint hogy a férfiak betörik az ajtót. Az ütés nyomán vakolatszilánkok repültek szerteszét, fehér mészpor terítette be Bertie haját és ruháját. A nő rémülten ügyködött, de a szívében örömtűz égett. Én is komolyan mondtam. Bertie ugyan nem tudta, mire érti ezt az ő zord skótja, de biztos volt benne, hogy Sinclairnek nagy erőfeszítésébe került kimondania akárcsak ennyit is. Sinclair nem adta könnyen a szerelmét, de akit szeretett, azt igazán szerette. Miközben a bejárati ajtót kívülről feszegették, Bertie egyre csak püfölte a falat. Nem volt ideje hátranézni, hogy Sinclair mit csinál, minden pillanat számított. Az, hogy Devlin óvatosságból vagy félelemből nem ölte meg a skótot, nem jelenti azt, hogy nem nézné végig hidegvérrel, ahogy James megteszi ezt. Sinclair sérülése túl súlyos ahhoz, hogy szembeszálljon velük, Bertie pedig képtelen lenne egyedül elbánni a férfiakkal. Vajon melyik az ellenállóbb? A vakolt téglafal, vagy az öreg tölgyfaajtó? Hamarosan kiderül! Bertie szerencséjére a téglák között a habarcs már szétszáradt, így a vakolatot hamar sikerült áttörnie, és az egyik tégla kiesett a túloldalra. Bertie bedugta a kezét a lyukon, és kilazította a következő téglát. Azon imádkozott, hogy ne legyen még egy réteg tégla a fal mögött. Az orrát áporodott levegő csapta meg, de legalább levegő! – Átjutottam! – Tovább csapkodta a falat, s egyre több tégla potyogott ki. – Esik szét! – Az ajtó is – figyelmeztette Sinclair. A hangja mintha erőteljesebb lett volna, de Bertie látott már elégszer komoly sérültet, aki még utoljára erőre kapott, mielőtt kiadta a lelkét. Hátranézett, hogy megnézze, hogy van Sinclair. A férfinak sikerült felállnia, és a kis összecsukható asztalkát – élére állítva – az ajtó elé tolta, majd a párnákat a tetejére halmozta. Barikád ugyan, de nem a legszilárdabb. – Menj! – kiáltott rá Sinclair abban a pillanatban, ahogy betört az ajtó, és a férfiak, kezükben lámpásokkal, egymás után rontottak be rajta. Sinclair kezében valami fekete tárgy látszott.

Aztán egy dörrenés, egy villanás, és az elsütött pisztoly orrfacsaró szaga. Devlin egyik bérence felkiáltott. – Elhoztad a pisztolyod? – hitetlenkedett Bertie. – Kitűnő megfigyelés – mondta Sinclair gúnyosan. – És most mássz át azon a falon! – Nem hagylak itt! – De igen! Indulj, mielőtt fenéken billentelek a lábammal. A betoppanó férfiakat egy pillanatra elvakították saját lámpásaik, és a pisztolylövést követően még nem rendezték a soraikat. Bertie tudta, hogy amint magukhoz térnek, a felfegyverzett támadók lőni fognak. – Bertie! A pokolba veled! – Sinclair a nő felé indult, így védtelen maradt a háta, Devlin pedig épp elkiáltotta magát az embereinek, hogy oltsák el a lámpásokat. Bertie guggolásból átlendült a nyíláson – épp eleget csinálta ezt, amikor az apja utasítására ablakokon ugrott be, vagy a rendőrök elől menekülve, romos falak résein át nyert egérutat. A túloldalon egy téglakupacra érkezett, keze sárban és ürülékben tapodott. A helyiségben valahol, egy csőből, hangosan csöpögött valami. A nyíláson át egy kéz lámpást lendített felé, aztán már nem látta a kezet. Bertie egyedül volt a nyirkos pincében, körülötte rothadó gerendák és villogó szemű patkányok. Korábbi búvóhelyét lárma és hangos kiáltozás töltötte meg. James őrjöngött. – Kapjátok el a lányt! Devlin ideges volt. – A pasasnál fegyver van, te idióta ír! – Hány golyója maradhatott még? – Öt – felelte Sinclair jól hallhatóan. – Öt golyóm maradt. Ti is öten vagytok, és én átkozottul jól lövök. Ki akar fogadni, hogy egyet is elhibázok-e? Bertie megdermedt, mozdulni sem bírt. A kezében tartott lámpa fényénél most már látta, hogy egy pici helyiségben van, amelynek alját körülbelül két centi víz borította. A helyiség másik végében egy falépcső valami ajtóhoz vitt fel. Feltehetően zárva lesz, de elég vékonynak tűnik. Mi van, ha Devlin küldött embereket erre az oldalra is, és netán ott bukkannának elő? Talán. De vajon tudja-e Devlin, melyik ház van a túloldalon? A nyomornegyedben összevissza épültek a házak. Sinclair

arra készült, hogy sorban lelövi azok a pasasokat, megkockáztatva, hogy megölik, mielőtt mind az öttel végez. Fuss! – sikította egy hang a fejében. – Hozz segítséget! Ezt kellene tennie, de a lába egyserűen nem engedelmeskedett. Ha segítségért megy, nem fog visszaérni, hogy megmenthesse Sinclairt. James vagy Devlin addigra megölik. Mit tegyek? Bertie-nek csak egyetlen fegyvere volt, a vasrúd. Hacsak nem tudja a patkányokat ráuszítani a támadóikra – a szeme előtt felködlött egy regiment patkány, amint sarokba szorítja Devlint. Aztán a tekintete egy másik kézenfekvő fegyverre tévedt. Sinclair újra lőtt, és egy másik férfi hörgése hallatszott. – Állítsátok meg! – ordította James. – Pokolba veled, te nyavalyás! – sziszegte Devlin, de Bertie nem tudta megállapítani, hogy Sinclairnek vagy Jamesnek mondta-e. Bertie átszaladt a helyiségen, fel a lépcsőn. Undorodott a patkányoktól, de nem félt tőlük. Azok is csak a túlélésért küzdöttek, mint mindenki Londonban. A lépcső tetején az ajtó zárva volt, de ahogy Bertie nekifeszült, kiderült, hogy csak egy retesz tartotta. A második lökésre a retesz kiszakadt az ajtó melletti falból, s a fémdarab csilingelve hullott a túloldali kövezetre. Az ajtó kinyílt, és Bertie egy szűk átjáróban találta magát. Minden sötét és csendes volt, ez azonban nem jelentette azt, hogy nem laktak a házban. Ez most különösebben nem érdekelte Bertie-t. Visszarohant a lépcsőn, felkapta a lámpását, és a lyukhoz sietett. Sinclair újra lőtt. Most James ordítását lehetett hallani, de Bertie nem tudta volna megmondani, hogy eltalálta-e a golyó, vagy csak súrolta. Most azonban nem volt ideje ezt mérlegelni. Sinclair azt mondta, átkozottul jól lövök, és a hangja hátborzongatóan magabiztos volt. Bertie visszamászott a falnyílás túloldalára, és megragadta a barikád mögött kuporgó Sinclairt. A férfi egy marcona katona arckifejezésével nézett a támadóira, mint aki tudja, hogy valószínűleg elesik a csatában, de előtte még annyi ellenséget szed le, amennyit csak tud. Sinclair oldalt pillantott Bertie-re, de a nő nem húzta az időt magyarázkodással. A lámpását meglóbálva a támadóik felé dobta.

Devlin káromkodott, akárcsak a tőle balra álló gazfickó. Bertie felkapta a második lámpást is, és azt is odahajította. Mindkettő majdnem üres volt, de azért elég petróleum volt bennük, hogy tüzet csináljanak. Sinclair fölegyenesedett, és a harmadik lámpást felkapva azt is a többi után vetette. Az üvege puffanva szétrobbant, aztán lángok és füst töltötte meg a kis helyiséget. A férfi Bertie karjába markolt, és a nőt a falnyílás felé taszította. Bertie egy pillanatra megtorpant, hogy felkapja a drága kis kalapját a földről, aztán átmászott a résen. Sinclair követte, majd megfordulva még egyszer tüzelt, mielőtt maga is átugrott a túloldalra. Földet érve oldalra gurult, de nem tudott talpra állni. Fájdalmasan felnyögve belehuppant a sárba. Bertie odafutott hozzá, és a hóna alá nyúlva fölemelte a férfit, majd erőlködve a lépcső felé húzta. A hátuk mögött Devlin kiáltozott: – A pokolba is! Gyerünk, felkelni, és irány utánuk! Akarom őket! A lány felvonszolta Sinclairt a rozoga falépcsőn, és azon imádkozott, hogy ne szakadjon le alattuk. A férfi csetlett-botlott, teste súlyosan nehezedett Bertie-re. A nyitva hagyott ajtóhoz értek, de Sinclair az utolsó lépcsőfoknál elesett. Bertie a könnyeivel küszködve talpra állította a félig eszméletlen férfit, és kihúzta a folyosóra. Sinclair erre magához tért. Bár sok értelme nem volt, Bertie becsapta mögöttük az ajtót, aztán sántikálva megindult Sinclairrel a folyosón abba az irányba, amerre a bejárati ajtót sejtette. Félúton Sinclair megállította. – Bertie! – A hangja valamivel erőteljesebb lett. Maga felé fordította a nőt. – Bertie! Szeretlek! Mielőtt Bertie felehetett volna, Sinclair magához húzta, szinte odarántotta, és megcsókolta. Bertie tehetetlenül állt, Sinclair erősen karolta, és vadul, elkeseredetten csókolta. A férfin izzadság és vér szaga érződött, félelem és aggodalom áradt belőle, de az ajkai forróságot leheltek ebben a hideg sötétségben. Sinclair ajkával szétnyitotta Bertie száját, s közben foga felszántotta a nő ajkát. Bertie kezét a férfi kabátja alá csúsztatta. A fején a kalap félrecsúszott, ahogy Sinclair igyekezett kócos haját kisimítani az arcából. Bertie tudta, ha most elengedi Sinclairt, lelke a kétségbeesés mocsarába süllyed, és sosem lehet szabad. Most már Sinclair jelentette számára a

világot, és ő minden rettegésen és őrületen át kapaszkodni fog belé, amíg ki nem jutnak együtt a fényre. A csók még forróbb lett, mintha Sinclair Bertie-ből akarna erőt meríteni. Cserében az így nyert erőtől Bertie teste átforrósodott, felmelegítve őt ezen a fázós napon. Sinclair felmordult, megtántorodott, és a csóknak vége szakadt. Bertie felnézett a férfira, akinek a testét mintha minden erő elhagyta volna, a sebébe nyilalló fájdalom megtörte harciasságát. – Muszáj mennünk – suttogta Bertie. Sinclair jéghideg ujjakkal fogta meg Bertie állát, és megcsókolta az ajkát. – Amint kiérsz, rohanj! Keresd meg Hart emberét, ő majd vigyáz rád. Rémület hasított Bertie szívébe. – Nem hagylak itt! Sinclair a fejét rázta. – Muszáj, szerelmem. Legfeljebb egy nagyon lassú csiga tempójában tudnék haladni. – Akkor együtt kúszunk, mint két csiga. Ketten többre megyünk. Nem vagyok én úri dáma, aki fél bepiszkítani hófehér kacsóit. Csípek, rúgok, harapok, a legjobbakkal is elbánok. Sinclair hamiskás pillantást vetett Bertie-re, miközben teljes súlyával a nő vállára nehezedett. – Biztos, hogy nem skót vér folyik az ereidben? – kérdezte. – Nem – felelte Bertie –, de cockney-lány vagyok, és mi, cockney-k nagyon szívósak vagyunk. – Tényleg az vagy, hála érte! – Sinclair arcon csókolta Bertie-t, amitől a lány kalapja ismét félrecsúszott. Bertie megigazította a kalapot, és megindult Sinclairrel a folyosón, amelynek végén egy hatalmas ajtóhoz értek. Az ajtó zárva volt, a reteszek viszonylag újnak látszottak, de a kulcsot bennehagyták a zárban. Bertie elhúzta a reteszeket, elfordította a kulcsot, és kitárta az ajtót. Sinclair marcona képpel a nőre vigyorgott, amikor kibotorkáltak a nem túl barátságos utcára.

Huszonhetedik fejezet Az utcán rengetegen jártak, kocsik, lovak meg házalók is akadtak szép számmal. Az éjszaka sötétbe és jeges hidegbe burkolózott. A járókelők kezében meg-megvillant egy lámpa, s a főutca házainak ablakaiból is kiszűrődött némi fény. – Erre! – mondta Bertie. Sinclair a nőre támaszkodott, s bár fogalma sem volt, hová vezeti Bertie, ő rábízta magát. Tudta, hogy ha nem tartaná őt Bertie, hamar összecsuklana, és meghalna. Bertie-be több mersz szorult, mint a legtöbb katonába, akit Sinclair ismert, s ritka bajtársiasság is, ami nem engedte, hogy bárkit hátrahagyjon a csatamezőn. Kegyetlenül csípett a hideg. A hó is elkezdett esni, a csizmájuk alatt jég ropogott. Sinclairnek már nem fájt a sebe, amit rossz jelnek gondolt. – Ott vannak! – hallotta meg Sinclair egy férfi kiáltását. – Ördög és pokol! Bertie, rohanj! Bertie gyötrelmes pillantást vetett Sinclairre, majd könnyeivel küszködve a falhoz támasztotta a sebesült férfit. Megértette, hogy nem tehet mást. Idekint jobb helyzetben voltak. Az utca tele volt emberekkel, és a támadóiknak számolniuk kellett azzal, hogy valaki Sinclair segítségére siet. Vagy Bertie-vel, aki vágtázva igyekezett felkutatni Richardsot vagy Hart emberét. Újabb kiáltás hangzott, de ezúttal már a helybéliek is felkapták a fejüket. – Tűz van! Füst gomolygott elő a szűk sikátorból, amely Bertie búvóhelyéhez vezetett. Odalenn a falak és a padló is kőből épült, nem sok minden kaphatott lángra, a füstoszlop mégis sűrű volt, a szag orrfacsaró. Ha valami, hát a tűz egységbe forrasztotta a londoniakat. A legkisebb szikra is azzal fenyegetett, hogy a fél város a lángok martalékává válhat. A két évszázaddal ezelőtti nagy londoni tűzvész innen nem messze ütött ki. A kiáltozó emberek Devlint és bérenceit félrelökték az útból, vizes vödrökért és tűzoltókért szalajtották a fürgébbeket. Sinclair nézte, ahogy Bertie szürke tollas kalapja eltűnik a tömegben. A nő ügyesen lavírozott az árral szemben, mert ő olyan réseket is észrevett, amik másoknak fel sem tűntek. Sinclair emlékeiből felmerült az első este, amikor Bertie nevetséges kalapja ugyanígy cikázott a tömegben, miután

kizsebelte. A férfi keble dagadt a büszkeségtől – ez az ő bátor, erős és az utcákat mindenkinél jobban ismerő kedvese kicselezi az összes fajankót! Devlin megindult Sinclair felé, s vele James is, aki meglehetősen bizonytalanul mozgott. James egy állat. Az az alak éveken át Daisyre kényszerítette az akaratát, elrabolva és darabokra törve egy tűzről pattant fiatal nő életét. Sinclair hálát adott Istennek, hogy sikerült tőle megmentenie Daisyt. Csakhogy James ezért most bosszút akar állni rajta, s attól sem riad vissza, hogy ártatlanokat bántson – Bertie-t és Sinclair gyerekeit vette célba. A gondolat, hogy Cat és Andrew Mrs. Hill felügyelete alatt otthon várják, új erővel töltötte föl Sinclairt. Korábban arra kérte Fellows felügyelőt, hogy a háza körül járőrök vigyázzák az utcát, hátha valaki be akarna surranni, amíg ő távol jár. Sinclair most már biztos volt benne, hogy túl fogja ezt élni, és újra látja majd a gyerekeit, hazaviszi, és otthon tartja Bertie-t, James pedig elveszíti a játszmát. Megint. Jamesnek ez a sorsa, hogy alulmaradjon, mert az egész élete hazugságra épül. Márpedig az igazság, bármilyen fájdalmas is, mindig győzedelmeskedik. Éles hangú kolompolással közeledett a tűzoltók hatalmas szekere, amelyet ijesztően megtermett lovak húztak nagy iramban. Devlin az utolsó pillanatban ugrott el a száguldó jármű elől, amely elvágta őt a bérenceitől. Sinclair kihasználta a pillanatot, és bevonszolta magát a hömpölygő tömegbe, amely mint valami uszadék fát sodorta magával. Amikor egy pillanatra megtorpant a tömeg, Sinclair hátranézett, és látta, hogy Devlin eltorzult arccal rázza az öklét. Aztán int a kutyáinak, s mind bevetik magukat délnek, a folyó felé tartó utcák sűrű sötétjébe. James kiszúrta a tömegben Sinclairt, és odaverekedte magát hozzá. Jóképű arcát most vér és mocsok meg korom csúfította el, a szemében őrült düh villogott. A férfi tudta, hogy bérencei magára hagyták, de láthatóan ez nem izgatta. Rárontott Sinclairre, kése megvillant a lámpák tompa fényében. – Te skót disznó! – hörögte, és szúrt. Sinclairnek még maradt egy golyója. Lőtt. James teste összerándult, de a düh tovább lendítette. A kést magasba emelte, majd lecsapott, de Sinclair elrántotta a felső testét, így célt tévesztett. James keze lehanyatlott, és a férfi földre rogyott. A vödrökkel

a kézben rohanó emberek észre sem vették, legfeljebb megbotlottak a testében, de volt, aki rá is lépett. Sinclair még időben zsebre csúsztatta a pisztolyt, mielőtt térde cserbenhagyta volna, és James mellé rogyott. Karjaival igyekezett védeni a fejét, de tudta, hogy őt is agyon fogják taposni, ahogy Jamest, s nem marad más belőle, csak egy sáros hústömeg a kövezetbe döngölve. Sinclair nem látta, hogy James él-e még, de azt igen, hogy a Webley ütötte sebe erősen vérzik, és a férfi nem mozog. Az emberek csak egyre futottak, belebotlottak Sinclairbe, megrúgták, de annyira lekötötte őket a tűzveszély, hogy nem állt meg senki megnézni, vajon jól van-e a földön fekvő ember. Még arra sem vesztegették az idejüket, hogy kizsebeljék, gondolta Sinclair ironikusan. Az ereje megint elhagyta, a sebe újra sajgott. Az előbb tévedett – a fájdalom rosszabb az érzéketlenségnél. Gondolatai eltompultak, a város távolodni kezdett, s vele Bertie is. – Uram! – Éles lámpafény világított Sinclair arcába, és egy erős férfikéz a hóna alá nyúlt. Sinclair felnyögött, majd a szemét kinyitva Macaulay égkék szemét pillantotta meg. A vadhajtó jött, hogy megmentse a gazdáját. Macaulay szeplős arca és vörös haja nagyon magasan volt, és Sinclair most már értette, milyen lehetett Andrew-nak felnéznie erre az óriásra. Sinclair a másik oldalán ismerős melegséget érzett. Bertie! A nő ibolyaszín szeme izgatottan fürkészte Sinclair arcát. Kalapja most újra egyenesen állt a fején, de az orra körül csupa korom volt, amitől Sinclairek nevethetnékje támadt. – Te vagy a világ leggyönyörűbb asszonya! – jelentette ki Sinclair, és valóban nevetett. Fájt a nevetés, de nem hagyta abba. Bertie és Macaulay vonszolni kezdték, és hamarosan egy újabb kellemes látványban volt része: a saját hintója! Hart embere és Richards segítségével négyen betuszkolták Sinclairt a kocsiba. Bertie is utánamászott, és leült mellé az ülésre. Karjaiba húzta a férfit, s a kocsi nagy lendülettel megindult. A megbolydult London, a tűzoltók meg a helyiek kavalkádja kívül rekedt. A kocsiban minden nyugodt és barátságos volt. Bertie puha

mellén ringatta Sinclairt, és csókolta a férfi haját, szemét, ajkát. A lány sírt, de Sinclair túl kimerült volt ahhoz, hogy kitalálja, miért. *** Bertie nem volt hajlandó otthagyni Sinclairt, pedig Macaulay és Mrs. Hill gyakran nógatta, hogy ideje lenne aludnia egy kicsit. Azt mondta, maga fogja ápolni Sinclairt, amíg jobban nem lesz. Nem hajlandó lemondani róla! Idegesen figyelte, ahogy a sebész, akit Macaulay szerzett, kitisztította és összevarrta Sinclair sebét. Az orvos utána elmagyarázta Bertie-nek, hogyan tartsa tisztán a sebet, és cserélje rajta a kötést. Ezután egy kenőcsbe valami porokat kevert, amit aztán otthagyott Bertie-nek. Ő rákérdezett a Warburg-tinktúrára, amit legutóbb Sinclair Andrew-nak adott fájdalomcsillapítóként, mire a doktor azt mondta, ártani nem árthat. A beavatkozás alatt Sinclair mozdulatlanul feküdt, még annyira sem ébredt fel, hogy a morfiumot beadhassák neki. Miután végzett, az orvos azt mondta Bertie-nek, hogy ha Sinclair felébred, próbáljon neki erőlevest adni, attól majd erőre kap. Hosszú volt az éjszaka. Sinclair nyögött, és dobálta magát, a teste lázban égett, majd elöntötte a verejték. Lerúgta magáról a takarót, de akkor meg reszketni kezdett. Bertie és Macaulay szépen visszaigazították köré a takarót. Macaulay a dolgozószobai kanapén aludt, és Mrs. Hill is gyakran benézett. Természetesen a gyerekek is látni szerették volna az apjukat, de a házvezetőnő nem engedte be őket, nehogy zavarják, vagy véletlenül fájdalmat okozzanak neki. – Ráadásul nyomasztó is lenne számukra ilyen állapotban látni az apjukat – mondta Mrs. Hill, amikor éjfél előtt nem sokkal ismét bement Bertie-hez. – Viszont még mindig ébren vannak, és talán jót tenne nekik, ha legalább magát láthatnák, Miss Frasier. Mrs. Hill sokatmondó pillantást vetett Bertie-re, de ő csak rázta a fejét. – Nem hagyhatom itt! – Bertie szeme égett a sok sírástól. – Még nem. Mrs. Hill a homlokát ráncolta, aztán gyöngéden megsimogatta Bertie haját. – Értem én, kedveském. De nekik is szükségük van magára. Bertie tudta, hogy a házvezetőnőnek igaza van. Cat és Andrew nyilván megrémültek, amikor hallották, hogy az apjuk majdnem odalett. Bertie nem hagyhatja, hogy ezzel a ténnyel egyedül nézzenek szembe.

– Akkor felszaladok hozzájuk, és elrendezem őket – mondta végül Bertie, mire Mrs. Hill egyetértőleg bólintott. A házvezetőnő leült Bertie helyére, és a nevelőnő felsietett a saját szobájába. A lába remegett a kimerültségtől. Megmosta az arcát, kifésülte a haját, mert a gyerekszobába már összeszedetten akart belépni. Amint betette a lábát az ajtón, Andrew átkarolta Bertie térdét, Cat megfogta a kezét, és erősen megszorította. A kislány más benyomást keltett, amióta nem szorongatta a babáját örökké a karjában. Egyenesebben tartotta magát, és a fájdalom egy része eltűnt a szeméből. A megjavított baba az ágya fölötti polcon ült, most épp egy másik ruhácskát viselt azok közül, amelyeket Sinclair vett neki, de ugyanolyan jóságos mosoly ült törött arcán. – Megmented Papát, ugye, Bertie? – szegezte neki a kérdést Andrew. – Persze, hogy megmenti – vágta rá Cat. – Mint ahogy megmentett téged és a babámat is. Jól gondját fogja viselni Papának. Cat hangja határozottan csengett, ahogy egy nővérhez illik, aki a kisöccsét igyekszik megnyugtatni. Ám amikor Bertie-re nézett, a tekintette aggodalmat árult el. – Cat jól mondja – simogatta meg Bertie a kisfiú haját, amelynek ugyanolyan színe volt, mint Sinclairének. – A megfelelő módon fogok gondoskodni az édesapátokról. Te csak ne aggódj! – Macaulay azt mesélte, hogy harcba keveredett – magyarázta Andrew. – Puskák meg minden. Mint Cullodennél. – Azért nem pont úgy, Andrew – torkolta le öccsét Cat, megszokott gúnyos hanghordozásával. – A papátok nagyon bátran viselkedett – mondta Bertie, és beleborzongott az emlékképbe, ahogy Sinclairt látta összecsuklani az utcán, és aztán alig reagált rá és Macaulay-re, amikor érte mentek. A sebe újra vérezni kezdett, összevérezve a ruháit, Bertie kesztyűjét és a kocsi ülését. Mindkét gyerek megölelte Bertie-t, aztán Cat kissé hátrébb lépve letörölte a könnyeket az arcáról. – Most vissza kell menned hozzá, hogy vigyázz rá. Te is így gondolod, Andrew? A kisfiú összepréselte a szemét, és még szorosabban ölelte Bertie-t. Cat megbökte az öccsét, mire Andrew egyet ugrott, és elengedte Bertie-t.

– Persze, vigyáznod kell Papára – hadarta Andrew, mintha Cat begyakoroltatta volna vele ezt a szöveget. – Majd én gondoskodom Andrew-ról – jelentette ki Cat. – Bedugom az ágyba. Andrew igyekezett, hogy ne látszódjék az arcán a csalódottság. Bertie mindkettőjüket arcon csókolta. – Köszönöm! És ígérem, hogy amint jobban lesz, értetek küldetek. *** Pár órával később Bertie felkészült a legrosszabbra. Sinclair félrebeszélt álmában, és a takaróját letépte magáról. Bertie kicserélte a kötést, lemosta a sebét, ami gyulladtnak tűnt. Nem tudta magához téríteni a férfit annyira, hogy megitassa vele a tinktúrát, így az a fájdalomtól tovább hánykódott. Amikor az óra ötöt ütött, Sinclair végre elcsöndesedett. A férfi bőre nyirkos volt, de már nem tüzelt a teste, sőt a légzése is egyenletesebbé vált. Bertie odakucorodott Sinclair mellé az ágyba, és magára húzta a gyűrött takarót. Elmondott egy rövid imát, de a szemét már nem bírta nyitva tartani. Elaludt. *** Sinclair felébredt, de ahogy megmozdult, elkáromkodta magát. A hasából a gerincébe cikázó fájdalom miatt csak a foga között szűrve bírt levegőt venni. Lassan ellazította az izmait, és tökéletes mozdulatlanságban feküdt. Így ni! Ha most… így… marad, akkor a fájdalom csak egy kicsit lesz elviselhetetlen. Ekkor szuszogásra lett figyelmes maga mellett. Óvatosan elfordította a fejét, és meglátta Bertie-t, aki a karját a feje alá téve aludt. Kócos haja izzadt homlokába tapadt, de az orra körül már csak egy kis fekete maszatcsík látszott. Alvás közben a szája kissé szétnyílt. Ha nem fájna a sebe ennyire, Sinclair most odafordulna hozzá, és megcsókolná az édes piros ajkat. Azután kisimítaná a haját a homlokából, és fölébe gördülne. Finoman szétfeszítené a combjait, és édes, mély szeretkezésbe forrnának össze, miközben az egész ház alszik körülöttük. De bizony fájt a seb, úgyhogy Sinclair nem tehetett egyebet, mint nézte Bertie-t. Ez se rossz! A kandalló tüze megvilágította a nő nyakát, s a kigombolt ruha alól kivillant a láncra fűzött medálja.

Bertie biztonságban van. James meghalt, vagy legalábbis haldoklik. Devlin valószínűleg kifizetődőbb megbízás után néz, Jeffrey-t pedig Dartmoor börtönébe viszik. Biztonság, béke – Bertie-nek ez idáig nem volt ezekben része, és Sinclairnek is sok évébe tellett, mire megismerte e fogalmakat. Gondoskodni fog róla, hogy Bertie hátralevő éveiben mindig biztonságos és békés életet éljen. Ő majd szépen bejár a bíróságra, és szót emel azokért, akik nem tudják magukat megvédeni, segíti az ártatlanokat, és elítélteti a bűnösöket. Tovább dolgozik majd azért, hogy egyszer bíró lehessen belőle, s eléri, hogy az Öreg Monty és a testület többi tagja örömmel ajánlja fel neki a bírói pulpitust. S esténként hazamegy Bertie-hez és a gyerekeihez. Idilli kép. Persze Sinclair tisztában volt vele, hogy nem sokáig bírna ilyen szabványos életet élni. Mostanáig is csak azért kapaszkodott a napi rutinba, hogy elfedje vele a bánatát. Amíg a munkába temetkezett, nem kellett szembenéznie a veszteség fájdalmával. Azonban odalent, az alagsorban újra szemtől szemben találta magát ezzel az érzéssel, amikor azok a pasasok rájuk törtek, hogy megöljék a nőt, akit szeret. Sinclairnek gondja lesz rá, hogy soha ne történhessen ilyesmi, és igyekszik kiélvezni a Bertie-vel és a gyerekeivel töltött minden percet. Elviszi majd őket arra a karácsonyi pantomimra, amiről Bertie beszél örökösen, azután pedig az ünnepek hátralevő részére visszaviszi a családját a skót Felföldre, ahol a gyökerei vannak. A jobb kezét kisebb fájdalom árán, de mozgatni tudta, úgyhogy Sinclair azzal simított végig Bertie meleg, puha haján. A lány maga volt az élet, és neki minden porcikája kívánta az életet. Bertie megrezzent, a szeme kipattant. Álomittas tekintete lassan kitisztult, s ajka aprócska mosolyra húzódott. Sinclair visszamosolygott rá. Amikor végre egészen kinyitotta a szemét, Bertie felült az ágyban, izgatottan megtapintotta Sinclair homlokát, arcát, és finoman a férfi mellkasára tette a kezét. – Jól vagy? Hogy érzed magad? – Kutyául – felelte Sinclair, megrezzenve saját hangjától, ami károgásnak hatott. – És te? Tűzgolyókat hajigáltál, falat törtél, mint egy női harcos. Szerintem neked a kelta Boudica lehetett az egyik ősöd. Bár ő sosem volt ilyen gyönyörű, mint te!

Bertie elpirult. – Udvarolgatunk, eh? Fogadok, nem leszel ilyen udvarlós kedvedben, amikor a kötésedet cserélem – mondta felülve, és az éjjeliszekrényen felhalmozott tiszta kötések egyikéért nyúlt. Sinclair torkából krákogós nevetés tört elő. – Nem vagyok nyugis beteg, kislány! És nem ígérhetem, hogy nem próbállak elcsábítani, miközben ápolsz. Persze nagy valószínűséggel nemigen tudok semmit tenni veled, amíg ez a fájdalom mozdulatlanságra kárhoztat. – Egy rossz mozdulat elakasztotta a férfi hangját. – Ördög és pokol! – Maradj veszteg! – Bertie felkapta a kötést, és az ágy túloldalára sietett. – Megpróbálom úgy csinálni, hogy ne fájjon. Elindult a szoba sarkában álló mosdótál felé, de megtorpant, a hátán remegés futott végig. Sarkon perdült. – A fenébe is! Azt hittem, elveszítelek. – Az arcán könnycseppek gördültek végig. Odarohant Sinclairhez, és az ágya fölé hajolva óvatosan átölelte a férfit. Sinclair felemelte a kevésbé fájó karját, és ujjait Bertie hajába fúrta. Gyöngéden hátrahajtotta a nő fejét, hogy megcsókolhassa. Ez megy neki – a csókolózás – fájdalom nélkül… legalábbis ha nem mozog közben túl sokat. Bertie kibontakozott a csókból, és megsimogatta a férfi arcát. – Köszönöm, hogy életben maradtál! Sinclair megpróbált mosolyogni, de a lelkét hála árasztotta el Isten, Bertie és saját makacssága iránt, mert ezek nem engedték alámerülni. – Csak várd meg, amíg jobban leszek, te boszorkány! – mondta. – Majd megmutatom neked, miről álmodtam egész éjjel, hogy miket művelnék veled, ha nem venné el az erőmet ez a fájdalom! – Igen? – kérdezte Bertie könnyedén, de a tekintetében nevetés játszott. – Nos, lehet, hogy én mutatom majd meg neked, hogy miket álmodtam rólad. Sinclair szíve hevesebben kezdett dobogni, testébe lassan visszatért a hév. Túl régóta feküdt itt hideg végtagokkal. – Hát akkor összehozunk egy találkát. Sinclair megcirógatta Bertie arcát. Imádta bőre lágyságát, a mosolyát, és azt a gyönyörű szemét, amely hetekkel ezelőtt felrántotta gyászbörtönének ajtaját, és szabadon engedte, kivezette ismét az életbe. Bertie elvigyorodott. – Úgy legyen! – mondta. – Örömmel nézek elébe.

Huszonnyolcadik fejezet Egy hét múlva Sinclair már fel tudott kelni, és járkált is, így egyre jobban erőre kapott. Bertie aggódva figyelte minden mozdulatát, akárcsak a gyerekek, hogy Mrs. Hillt, Macaulay-t, a szobalányokat, Petert, a szakácsnőt és a kocsist ne is említsük. Sinclair már kezdett morgolódni, hogy nem kell őt folyton babusgatni, de a háznép nem volt hajlandó békén hagyni. Lábadozása második hetében Fellows főfelügyelő és helyettese tett látogatást Sinclairnél, aki megkérte Bertie-t is, hogy legyen jelen Fellows beszámolóján. Pierce őrmester tanácstalan képpel fogadta Bertie jelenlétét, de Sinclair jól tudta, hogy a nőnek oroszlánrésze volt James elfogatásában, úgyhogy megérdemelte, hogy a szobában legyen. Amúgy meg Sinclair szerette, ha a közelében van. – James Maloney túlélte a lövésedet – kezdte a főfelügyelő szokott száraz modorában. – Meglehetősen szívós alak. Viszont elég sok ellensége akad az East Enden. Számos tanú jelentkezett, akik állítják, hogy látták, amikor üldözőbe vett, megszúrt, verekedtetek, és még sok egyebet. Néhányan olyan légből kapott dolgokat is ráfogtak, amiket nyilvánvalóan nem követhetett el. Valószínűleg elterjedt a hír, hogy Maloney-nak leáldozott, és az East End-iek ellene szóló tanúskodására is szükség van. – Valószínűleg Devlin volt az – szólt közbe Bertie. – Bár engem sem szeret, és az apámat sem, de még jobban gyűlöli a kívülről jötteket, különösen, ha azok miatt bajba kerül. Gondolom, úgy döntött, hogy James pénze nem éri meg a kockázatot, és inkább ellene fordult. – Bertie-nek is van sok barátja arrafelé – mondta Sinclair. – Igaz – felelte rá Fellows. – Most már elég van Maloney rovásán ahhoz, hogy rács mögé dugjuk: tettlegesség, emberrablási kísérlet, egy ismert bűnöző felbérelése, kényszerítés és sok egyéb. Talán a zaklató-leveleket is felróhatjuk neki, bár ennek bizonyítása piszok sok időt igényelne. Viszont azoknak a tárgyaknak a segítségével, amelyeket Frasier kisasszony… hm… talált Maloney kabátzsebében, személye összekapcsolható további csalási és zsarolási esetekkel. Úgy tűnik, több személyazonossággal rendelkezik, illetve különféle papírok voltak nála, amelyek francia, angol és poroszországi áldozatokhoz vezetnek. Élvezettel olvasgatom ezeket. – Fellows ritka mosolyai egyikét villantotta Sinclairre. Nagyon szerette, ha leleplezhetett egy-egy csalót.

– Csak arra legyen gondod, hogy ezúttal rács mögött is maradjon – kérte Sinclair dörmögő hangon. – Nem szeretném, ha újra felbukkanna, és megpróbálná megkeseríteni az életemet vagy a családtagjaim életét. – Nem kell félned – nyugtatta meg Fellows. – A vád szilárd alapokon fog állni, és latba vetem minden befolyásomat, hogy a legjobb ügyészt állítsák az ügyre. Sajnálom, hogy ügyvédként nem vehetsz részt a tárgyaláson, de remek tanú leszel. – Annak bizony nagy örömmel megyek – közölte Sinclair. – Persze, csak ha az elhunyt feleségem és Bertie neve is kimarad a dologból. – Mivel sajnos nincs elég bizonyítékom, hogy a leveleket valóban ő írta, ezt a szálat nem hozzuk elő – mondta Fellows. – De elhiheted, épp elég gazságot követett el ahhoz, hogy elítéljék érte. Egy sármőr, de az esküdtek nem szeretik a csalókat. Mindegyiküket húzták már csőbe valamikor, vagy ismernek olyat, akivel ez történt, úgyhogy biztosan gondjuk lesz rá, hogy ez az ember, legalább ez az egy, elnyerje méltó büntetését. Fellows röviddel ezután távozott. Sietett haza a feleségéhez és az íróasztalához, hogy megszerkessze a vádemelési indítványát. *** A következő látogató, aki bebocsátást nyert, Sinclair sógora, Edward volt. Bertie ez alkalommal is jelen lehetett, bár ő nem annyira vágyott a találkozásra. Edwardtól hamar fölállt a szőr a hátán. Azért maradt mégis, nehogy Edward túlságosan felizgassa Sinclairt. Sinclair a dolgozószobájában fogadta a sógorát. Hétköznapi öltönyt viselt, hasán vastag kötés dudorodott, és nem állt föl Edward üdvözlésére. Bertie éppen a levelezésben segédkezett Sinclairnek – az érkezett leveleket felolvasta neki, és lejegyezte a válaszokat, amelyeket a férfi diktált. Bertie is ülve maradt az asztalnál, kezében a tollal, amikor az a förtelmes Edward belépett. A férfi futó pillantást vetett Bertie-re, azután alaposan végigmérte Sinclairt, mielőtt tekintete megállapodott rajta. – Hallottam, hogy verekedésbe keveredtél – kezdte Edward kimérten. – Valahol a nyomornegyedben. Ennek a becsületét védted, mi? Sinclair rezzenéstelen arccal, áthatóan nézte sógorát, ahogyan ügyvédként figyelni szokott. – Ha nem vagy hajlandó kulturáltan beszélni Frasier kisasszonyról, veled szemben is meg fogom védeni a becsületét, de az fájni fog.

– Én nem verekszem – mondta Edward. – Az engem nem érdekel – hördült fel Sinclair. – Ha nem hagyod abba a hölgy inzultálását, felállok a kanapéról, és orrba váglak. Miért jöttél? – Természetesen azért, hogy megnézzem, hogy vagy. Természetesen, gondolta Bertie. Jöttél, hogy belerúgj a földönfekvőbe! – Értékelem az érdeklődést – felelte Sinclair. – Most akkor mehetsz is. – Alapvetően a gyerekek miatt aggódtam – beszélt tovább Edward, figyelemre se méltatva Sinclair szavait. – Mivel mozgásképtelen vagy, a feleségemmel úgy látjuk jónak, hogy átvállaljuk a gyermekek gondozását. Találnunk kell iskolát Andrew-nak, és egy megfelelő nevelőnőt Caitrionának. A szünidőben természetesen meglátogathatod őket. Beszéltem egy jogásszal, aki szerint ez a megoldás logikus és keresztülvihető. A gyermekeknek nincs anyjuk, s az apjuk nem alkalmas a gondozásukra. Én megfelelően gondjukat viselem majd. Sinclair mozdulatlanul ülve várta ki, amíg Edward befejezi a monológot. Bertie nem is értette, hogyan bírta türtőztetni magát, hogy ne ugorjon fel üvöltve. – Magam is konzultáltam egy jogásszal – kezdte Sinclair nyugodt hangon, bár Bertie kihallotta szavaiból a dühöt. – Mint tudod, van jó pár ismerősöm abban a körben. Noha szokás, hogy családon belül gondozásba veszik valamelyik húg vagy fivér gyermekét, de az, hogy így legyen-e, az életben lévő és cselekvőképes apa vagy anya kizárólagos döntésén múlik. Mivel Margaret sajnos már nincs közöttünk, most az ő nevében nekem kell szólnom. Nem, Edward, az én gyerekeim nem fognak veled élni. Nem hagyom, hogy Catből és Andrew-ból magadhoz hasonló nyakas és beképzelt embereket faragj. Már időben elrendeztem, hogy ha e földi siralomvölgyet idő előtt el kellene hagynom, Cat és Andrew nevelését valamelyik fivérem – Elliot, Patrick vagy Steven –, illetve a nővérem, Ainsley vegye át. Mindegyik testvérem elegendő pénzzel és magas társadalmi állással rendelkezik, úgyhogy egy csöppet sem kell aggódnod a gyerekek miatt, ha hozzájuk kerülnek. Edward arca skarlátvörösre vált. – Nem hagyom, hogy a húgom gyermekei a Mackenzie-k közelébe kerüljenek! – Ugyan, miért ne? A nővérem kimondhatatlanul boldog, és a gyermekeiről szépen gondoskodik. – Sinclair kihúzta magát a kanapén. Nem rándult össze a fájdalomtól, de Bertie látta, hogy a szája körül

megfeszültek az izmok. – Téged nem az unokahúgod és az unokaöcséd sorsa érdekel, Edward. A magad megítélése aggaszt. Margaret kényes helyzetbe hozott, mert a boldogság reményében elszökött tőled, most pedig megpróbálod Catet és Andrew-t visszaterelni a Davies család karámjába, hogy megmutasd a világnak, a te felfogásod a helyes. Pedig egy begyöpösödött ember vagy, akárcsak a feleséged. Az én gyerekeim az enyémek, és velem maradnak! – Hogy aztán nemtörődöm kis naplopók legyenek? – kérdezte Edward. – És van itt pár kérdés, ami a kezdetektől foglalkoztat azzal kapcsolatban, hogy a húgommal kötött házasságod valóban érvényes volt-e. – Ha kétségeid vannak, megmutatom a házassági engedélyünket – csattant fel Sinclair. – A házasság tökéletesen valódi volt. Szerintem elhamarkodottan ítéled barbárnak a gyerekeimet. De szeretnék jó napot szerezni neked! – Sinclair visszasüppedt a kanapéba, de tekintetét egy pillanatra sem vette le Edwardról. – Ha jól sejtem, a legnagyobb kifogásod az, hogy a gyermekeim itthoni oktatásban részesülnek. Örömmel tájékoztatlak, hogy húsvét után Andrew megkezdi tanulmányait a Harrow-ban, Cat pedig beiratkozik Miss Pringle Akadémiájára, amely az ország egyik legjobb leánynevelő intézete. Ő is húsvéttól jár majd oda. Edward meglepetten pislogott, azután összehúzott szemmel Bertie-re nézett. A nevelőnő higgadtan viszonozta a pillantását, számára ugyanis nem volt meglepetés Sinclair bejelentése. A ház ura megbeszélte a kérdést vele, sőt a gyerekeivel is. Catnek csupán annyi kikötése volt, hogy tanulhasson rajzolni is. A kislány mutatott még pár elképesztően jó rajzot Bertie-nek, mi több, szégyenlősen abba is beleegyezett, hogy Mac bácsikája is megnézhesse néhány művét. Macet lenyűgözte, amit látott, de visszafogta lelkesedését, és csak annyit mondott Catnek, hogy bimbózó tehetséget lát benne. Ettől aztán megszilárdult Cat elhatározása, hogy elkezdi Miss Pringle Akadémiáját, és a lehető legjobb tanároktól fog tanulni. – És mi lesz Frasier kisasszonnyal? – érdeklődött Edward. – A gyermekeimnek nem lesz tovább szükségük nevelőnőre. Mindezek tudatában, ugye, nem fogsz kéthetente ideszaladni a házamba, és a feleséged sem rohan le, valahányszor teázni megyek a családommal?

Edward továbbra is meglepetten állt, de nem az a fajta volt, aki ne találna mindig újabb okot a felháborodásra. – A fentiek alapján remélem, hogy nem lesz szükség erre – jelentette ki savanyú ábrázattal. – Természetesen a szünidőkben és az iskolai rendezvényeken láthatod majd a gyerekeket – közölte Sinclair. Edward felhördült, majd röviden biccentett Sinclairnek. – Rendben hát! Szép napot! Megfordult, és kisétált a szobából. Az ajtón kilépve Macaulay-ba botlott, aki hozta Edward kalapját és kabátját. Nyilvánvaló volt, hogy Edwardot feszélyezi a nagytermetű skót, mivel meghunyászkodva tért ki az útjából. Macaulay a lépcső felé terelte a vendéget, szinte üldözve őt a kabáttal és a kalappal a kezében. – Zárd be az ajtót, Bertie – kérte Sinclair kimerülten, és hátrahanyatlott a párnás támlára. Bertie fölállt, becsukta az ajtót, de haragja még nem csillapodott le. – Nem volt joga idejönni, és számon kérni téged, amikor még gyengélkedsz. – Bertie az ajtó felé pillantva maga elé képzelte a lépcsőn lefelé sietősen távozó Edwardot. – Nem csoda, ha a te Daisyd elmenekült tőle. Sinclair reszelősen felnevetett. – Már akkor pontosan értettem az indokait, amikor először találkoztam Edwarddal. Csak sajnos elsőre nem a megfelelő férfihoz csapódott szegénykém! – De szerencsére rád talált – felelte Bertie. Odasétált a kanapé elé. – Már egy ideje meg szeretnék kérdezni tőled valamit. Most, hogy Cat és Andrew elmennek a háztól, és nem lesz szükségük nevelőnőre… – Bertie nagy levegőt vett. – Szeretnék itt maradni. Segíthetnék neked leveleket írni, mint ma. Vagy Mrs. Hill jobbkeze lehetnék. Esetleg a szakácsnőnek segítenék, vagy kipucolnám a cipőket. Nincs különösebb elvárásom… Sinclair felnézett a nőre, de arcizma sem rándult. – Miért akarsz itt maradni az én nyomorúságos lakomban? A világ olyan nagy. Azt hittem, körül akarsz nézni benne! Bertie fájdalommal a szívében nagyot nyelt. – Hogy az igazat megvalljam, nincs hova mennem. Mióta Mrs. Lang beköltözött apámhoz, nem maradt számomra hely. No, nem mintha visszamennék az öregemhez. Ha nem maradhatok ebben a házban, esetleg beajánlanál

nevelőnőnek valamelyik testvéredhez? Vagy házvezetőnőnek, vagy kuktának? Sinclair nem szólt közbe, de tekintetét le sem vette Bertie-ről. – Nem, Bertie, nem szerzek neked állást egyik testvérem házánál sem. Azt gondolom, hogy itt kellene maradnod. Ezt alaposan meg kell majd beszélnünk. Sinclair tetőtől talpig végignézett Bertie-n. Pillantása sokkal elismerőbb volt, mint ahogyan a sógora mérte végig a nevelőnőt. Azután Sinclair hátradöntötte a fejét, és lehunyta a szemét. – Elsőként az öltözködésedről kell szót ejtenünk. – Az öltözködésemről? – Bertie lepillantott sötétszürke ruhájára, amely új volt. Az East End-i kaland során ugyanis csúnyán elszakadt az előző. – Mi a baj a ruháimmal? – Többre van szükség belőlük. Sokkal többre. – Sinclair résnyire nyitotta a szemét, amely most már vidáman csillogott. – Először is, kell egy esküvői ruha. Majd megkérem a nővéremet és a sógornőimet, hogy kerítsenek neked egy olyan holmit, amelyben lélegzetelállítóan gyönyörű leszel, és én elfelejtem az összes szövegemet, ha majd a lelkész előtt állunk. Bertie-nek elakadt a lélegzete, a szoba körbefordult vele. Pont, ahogyan a bálteremben, amikor egyre gyorsabban és gyorsabban pörögtek, míg a végén már gondolkodni sem tudott. – Sinclair McBride! – kezdte elfúló hangon. – Nyisd ki a szemed, és nézz rám! – Sinclair eleget tett a kérésnek, és jóképű arcán vigyor terült szét. – Te most feleségül kértél? – szegezte neki a kérdést Bertie. Sinclair kissé megvonta a vállát. – Esküvői ruha, templom, lelkész, eskü… Ha ezeket összevesszük, véleményem szerint pontosan ezt tettem. – A férfi egész tartása megélénkült, és átható tekintettel fürkészte Bertiet. – Milyen választ ad nekem, Frasier kisasszony? Ne feledje, eskü alatt vall. – Ördög és pokol! – fakadt ki Bertie, akit remegő térdei alig akartak megtartani. Odatérdelt Sinclair mellé a kanapéra, vigyázva, nehogy fájdalmat okozzon neki. – Biztos vagy benne? A társadalmi állásunk nem azonos, mint tudod. – Hál’ istennek! – felelte Sinclair hevesen. – A nekem kommendált hölgyek mintha fából lennének, kifejezéstelen arccal bámulnak, és

engedély nélkül se igent, se nemet nem mernek mondani. Te nyílt vagy, őszinte és bátor, csupa élet, és a gyerekeim szeretnek! És én is szeretlek. Emlékszem, hogy mondtam ezt már neked, mielőtt kitörtünk a búvóhelyedről. – Sinclair széles tenyerével megérintette Bertie arcát, a sebesüléskor oly jeges ujjak most melegen simogatták. – Szeretlek, Roberta Frasier. Édes Bertie-m. Bertie úszott a boldogságban. – Én is szeretlek! – suttogta. – Akkor legyél a feleségem. Gyere hozzám, és a pokolba mindenkivel! Bertie bólintott, a torkában összegyűlt gombóc nem engedte szóhoz jutni. Sinclair szürke szemében most nyoma sem volt kiüresedettségnek vagy kiégettségnek. A darabjaira hullott férfi ismét ép volt, készen arra, hogy újra belépjen az élet sodrásába. Együtt képesek lesznek talpon maradni. Bertie megfogta Sinclair kezét, és közelebb húzódott, hogy megcsókolja a férfi ajkát. Sinclair visszacsókolta, sőt átvette a kezdeményezést. Hosszan, hosszan csókolóztak. Bertie egész testében szétáradt a boldogság, amikor rájött, hogy mindez a valóság. Hozzámegy Sinclairhez, a felesége lesz, s élete hátralevő részben mindig érezni fogja a férfi testének melegét. Bertie kibontakozott a csókból, és Sinclair szemébe nézett. – Igen, Mr. McBride, feleségül megyek Önhöz! – Hurrá! – Az ajtó, amelyet Bertie egészen biztosan tudott, hogy bezárt, most úgy vágódott ki, hogy nekicsapódott a mögötte álló könyvszekrénynek. Andrew trappolt be üdvrivalgás közepette. A kisfiú mögött érkezett Cat is, a tekintetében addig sosem látott élénkség vibrált. – Papa feleségül fogja venni Bertie-t – kiáltotta világgá Andrew. Kiszaladt a folyosóra, és újfent kikiabálta a hírt, majd visszarohant hozzájuk. – Bertie lesz az anyukánk! – Mindannyian hallottuk, Andrew – szólt rá nagytestvéri fanyalgással Cat. Sinclair kinyújtotta feléjük a kezét. – Gyertek ide mindketten, és csókoljátok meg Bertie-t! Andrew nagy lendülettel Bertie ölébe ugrott, s amint Cat is leült az apja mellé, a kanapé hirtelen nagyon zsúfolt hely lett. Andrew előbb Bertie, aztán az apja arcára nyomott puszit, majd felegyenesedve férfias kézszorítással köszöntötte Sinclairt.

Cat megölelte a nevelőnőt. – Köszönöm! – suttogta. Bertie az ölébe vonta a kislányt. – Nagyon szívesen, édesem! – Skóciába utazunk – jelentette be Sinclair. – Ott fogunk összeházasodni a Felföldön, ahol születtem. – Hosszú sóhaj hagyta el az ajkát, majd olyan szeretetteljesen nézett Bertie-re, amitől ő majdnem könnyekben tört ki. – Hamar fel fogok épülni ott, ha majd zajongva futkároztok körülöttem. Meghívjuk az egész McBride- és Mackenzie-klánt. – Hurrá! – rikkantott Andrew. Az éles hangtól Sinclair összerándult, de aztán kiterjesztette a karját, és Bertie-vel együtt átölelte Andrew-t is. – Nincs is szebb annál, ha a családom mellettem van! – És micsoda család! – Bertie felnevetett. – Pimaszok, hangosak és folyton vitatkoznak, vagy nyaggatnak valamiért. – Ha csöndesek és szelídek lennének, rögtön tudnám, hogy valami bajuk van. – Sinclair felegyenesedett ültében. – Most pedig irány csomagolni! Azonnal indulunk. Andrew kacagva ugrott le a kanapéról, és az ajtó felé indult. Cat még egyszer megölelte Bertie-t, és az öccse után szaladt. Mozgása szokatlanul fürge lett, arca kipirult a boldogságtól. – Micsoda család! – ismételte Sinclair Bertie szavait, majd közelebb vonta magához a nőt. – És micsoda feleséget találtam! Vidáman rotyogok majd az üstödben, te boszorka! – És én puhára főzlek, bizony – felelte Bertie, s odasimult Sinclair oldalához, újabb csókért fordítva oda az ajkát. – Megkapod, amit érdemelsz, Pöröly McBride! – Magam is így gondoltam – mondta Sinclair ellágyulva. A következő csók tüzétől Bertie szinte elolvadt.

Epilógus Az esküvői fotón Bertie fehér ruhát viselt, fehér csipkefátyla a derekáig ért, és önfeledt mosoly ült az arcán. Sinclair szálegyenes derékkal karolt bele a felesége karjába, és igyekezett méltóságteljes képet vágni. Caitriona a boldog pár előtt egy széken ült, mellette állt Andrew, akinek a lábánál egy nagytestű kutya kuporgott. A kutyust Ian és Beth Mackenzie ajándékozta a családnak. A birtokukon született, de túlságosan neveletlen és verekedős volt. Andrew a karácsonyi családlátogatáskor egyenesen beleszeretett az állatba, így a kutya együtt utazott Bertie-vel és Sinclairrel a férfi felföldi otthonába. Márciust írtak, a felföldi táj a tavasz halványzöld színében pompázott. Bertie-nek első pillanattól nagyon tetszett Sinclair háza. A háromszintes kőépület a 18. század végén épült, akárcsak Kilmorgan, de a mérete az ősi Mackenzie-fészekének alig egytizede lehetett. Ezzel Bertie hamar kibékült. Így is épp elég nagy tere volt, s nem is szeretett volna összevissza ődöngeni egy hatalmas épületben, s folyton távol lenni Sinclairtől vagy a gyerekektől. A terméskő homlokzatot tagoló, magas ablakokon vörösre festett spaletták függtek, a palatetőből kutyaházszerűen ugrottak elő a tetőtéri ablakok. A ház egy szürkéskék vizű tó partján állt, körülötte zöldellő dombok terültek el. A völgyben fekvő falu körül tanyákat, illetve birkanyájakkal teli legelőket lehetett látni. Jó húsban lévő, hosszú szőrű skót marhák legelésztek mindenfelé, busa fejükön alig látszott a szemük. Még a falu utcáira is bekódorogtak, sőt Sinclair bejárati ajtajáig elmerészkedtek. A tó fölött halászsasok lebegtek, s a tó közepén tényleg bugyborékolt a víz. Bertie és Andrew sok időt fognak külön bejáratú vízi szörnyük megfigyelésével tölteni. Az esküvőt a falu melletti kápolnában tartották. A McBride-ok részéről jelen volt Steven és állapotos felesége, Rose; Juliana és Elliot a férfi félvér kislányával, Pritivel, illetve közös gyermekükkel, az egyéves Patrickkal; valamint az idősebb Patrick McBride és neje, Rona. Az összes Mackenzie képviseltette magát a szertartáson, Harttól Ianig, feleségestül, gyerekestül. Fellows főfelügyelő és Lady Louisa szintén eljött, s magukkal hozták februárban született csecsemő lánykájukat is, akit Fellows féltő gonddal óvott. Daniel Mackenzie, aki egyre jobban megemberesedett,

Cameron és Ainsley társaságában érkezett. A húszéves fiatalember duzzadt az energiától és világmegváltó terveitől. A vigasság az esküvő napján reggelivel kezdődött, és éjszakáig tartott. Sinclair figyelmeztette Bertie-t, hogy az ünneplésnek másnap reggelig nem lesz vége. A faluból hegedűsök és dobosok érkeztek, akik élénk skót muzsikát játszottak, amelyre az egész kompánia táncolt. Bertie nem ismerte ezeket a táncokat, de Sinclair őt is bevitte a körbe, és menet közben tanította meg neki a lépéseket. Ebben Daniel is segédkezett, de oly hevesen ropta, hogy Bertie alig tudott talpon maradni mellette. Bertie szinte valamennyi úriemberrel fordult egyet-kettőt. Megforgatta őt Elliot, Steven, sőt még Patrick is, no meg Cameron, Mac, s ismét Daniel. Hart nem csatlakozott a táncolókhoz, de Bertie egyszer megleste, ahogy a folyosón Eleanorral kettesben egyfajta keringőt jártak. Ian sem táncolt, viszont egyfolytában nézte Beth-t és a gyerekeket, akik mind örömmel vettek részt a mulatozásban. Ian arcáról lerítt, milyen mélyen szereti az övéit. Amikor már teljesen kimerült, Bertie leült Ian mellé a sarokba, miközben Sinclair Ainsley-vel fordult egyet. Ian le nem vette a tekintetét a feleségéről, aki épp Daniellel táncolt. Beth kacagott, arca kipirult, ahogy Danny körbe-körbe forgatta. – Azt tettem, amit tanácsolt – kezdte Bertie, túlkiabálva a zenét. – Maradtam. Ian odapillantott rá, s végigmérte elefántcsont színű ruháját. Bertie azt hitte, mondani fog valamit, de Ian ismét Beth és a táncoló sokadalom felé fordult. – Lehet, hogy már nem emlékszik – folytatta Bertie –, de amikor eljött meglátogatni a sebesült Andrew-t, félrevont engem a folyosón, és azt mondta, maradjak velük. Jó tanácsot adott, és én megfogadtam. – Emlékszem – vágott közbe Ian. Bertie elhallgatott, de Ian nem mondott többet. – Most már értem – mondta Bertie. – Tudom, hogy úgy értette, nekik szükségük van rám, hogy vigyázzak rájuk. Csakhogy nekem is szükségem van rájuk. Oda-vissza működik a dolog. Ian úgy nézett most Bertie-re, mint akinek fogalma sincs, miért jártatja ez a nő még mindig a száját. Ő már lezárta az ügyet.

– Csupán meg akartam köszönni – szólalt meg újra Bertie. – Önnek köszönhetem, hogy gondolkoztam a dolgon. És nagyon hálás vagyok. Ennyi az egész. – Maga szereti őket – jelentette ki Ian határozott és ellentmondást nem tűrő, száraz hangon. Bertie tekintete Sinclairre siklott. A lámpafény szikrázott világos színű haján, amely szinte szőke volt, akárcsak a nővéréé. Megtermett férfi létére kecsesen táncolt, skót szoknyája csábosan libegett a combja körül. – Ebben tökéletesen igaza van – felelte Bertie. – Teljes szívemből szeretem őket! Ian egy hosszú percig hallgatott, mielőtt ismét megszólalt volna. – Pár évvel ezelőtt megkérdeztem volna, honnan tudja ezt. Most már én is tudom. – Tekintete visszasiklott Beth-re, és Bertie látta, ahogyan a férfi egész világa a helyére zökken. Bertie ugyanezt érezte, a világában minden a helyére került, valahányszor Sinclairre pillantott. Eleddig zavaros, sőt olykor félelmetes világban élt, bizonytalanságban. Sinclair maga volt a bizonyosság, de nem volt unalmas ember. Unalmas soha! Sinclair elcsípte Bertie pillantását, és rávigyorgott, miközben Ainsley-t a derekánál fogva forgatta, majd visszatáncoltak a nagy körbe. Mosolyában hála és szerelem játszott, no meg pajzán ígéret. Mióta megérkeztek, nem sok időt tölthettek kettesben, noha előző éjjel Sinclair bement Bertie hálószobájába egy gyors és néma szeretkezésre. Csöndben kellett csinálniuk, mert tele volt a ház vendégekkel, de Bertie még most is érezte szenvedélyük forróságát. A tánc véget ért. Ian azonnal fölállt, és Beth-hez sietett. Sinclair visszavezette Ainsley-t a férjéhez, aki elmélyülten beszélgetett Elliottal, majd Bertie-ért indult. – Van egy skót szokás. A klán az ifjú pár hálószobája előtt állva várja meg, hogy a férj elvegye a felesége szüzességét – kezdte Sinclair. – Közben persze rengeteget isznak és hangoskodnak. Bertie bizonytalanul nézett a férjére. – Ó, Istenem! – Figyelmeztettem a bátyáimat és a Mackenzie-klánt is, hogy meg ne próbálják. Így aztán vidám kíséretet szeretnének biztosítani nekünk egészen a hálószobánkig. Hacsak nem tudunk még időben észrevétlenül megszökni előlük.

– Igen, tegyük azt! – Bertie elvörösödött. – Kérlek! Sinclair gyors csókot lehelt felesége ajkára, mire a táncosok hangos éljenzésbe kezdtek. Nyilvánvaló, hogy figyelték minden mozdulatukat. – Te menj előre. Mondj valami kifogást azoknak, akikkel összetalálkozol. Én majd csatlakozom hozzád. Légy természetes! – Nos, tudod, milyen jó vagyok a kisurranásban – kacsintott a férfira Bertie. – Az anyatejjel szívtam magamba. Sinclair fölnevetett. – Annyira gyönyörű vagy! Bertie szíve melegséggel telt meg. – Hízelgő! A férfi megcsókolta Bertie orra hegyét. – Viszlát! Sinclair elvegyült a barátai és sógorai körében. Bertie pár percig még csacsogott és nevetgélt a hölgyekkel, majd elnézést kért, mert a szükség szólította. Visszautasította, hogy bárki elkísérje, mondván, hogy a saját otthonában csak kiismeri magát. A bálteremből kilépve egy mellékfolyosóra tért le, majd felmászott a lépcsőn az első emeletre, ahol a Sinclairrel közös hálószobájuk volt. Nem is egy szoba, hanem az épület egész sarokrészét elfoglaló gyönyörű lakosztály, kilátással a tóra. A folyosó homályba burkolózott, de a hálószobában és előtte a kis nappaliban égett a lámpa. A hálóba lépve Bertie bezárta az ajtót maga mögött. Egy pillanatig csak állt a szoba közepén, és hosszan kifújta a levegőt. A teste zsibongott, ott lüktetett benne az egész napos tánc, nevetés és a fáradtság is. Férjezett nő volt! Mrs. Sinclair McBride. Alig merte elhinni. Cat és Andrew mostantól az ő gyerekei. Készen kapott egy családot. Bertie leült, és végigsimított elefántcsont színű ruhájának díszítésén. A Mackenzie-k és McBride-ok asszonyai ismét nagy örömüket lelték Bertie átalakításában, a szürke nevelőnő-hacuka helyett Hamupipőke báli ruháját varázsolva rá. Bertie egyenként hajtotta fel szoknyájának rétegeit, a tüllt és az alsószoknyát, majd letolta a harisnyáját. A szép Szőke Hercegét várta. A herceg nem sokkal később meg is érkezett, becsukva és kulcsra zárva hálószobájuk ajtaját. Az ajtónak dőlve megkönnyebbülten felsóhajtott. – Már azt hittem, sosem szabadulok el. A Mackenzie és McBride család férfitagjai mind őrülten szerelmesek a feleségükbe. Az ember azt hinné, ennek tudatában engem hamar átengednek neked.

– Imádnak ugratni a családod tagjai, nem vitás. – Ők most már a te családod is – mondta Sinclair komor ábrázattal. – Nem is tudom, hogy gratuláljak neked ehhez, vagy a részvétemet nyilvánítsam. – Nekem ez így jó. Mindig is nagy családra vágytam. – Bertie felállt, megragadta Sinclair óriási kezét, és a hasára helyezte. – Amely hamarosan még nagyobb lesz – mondta. Sinclair tekintetében nyoma sem volt meglepetésnek. Keze melegét Bertie a ruháján keresztül is érezte. – Már azon tűnődtem, mikor akarod bejelenteni nekem a hírt. Bertie morcos képet vágott. – Hogy az ördög vinne el! Azt reméltem, elájulsz, amikor meghallod. Ki árulta el? – Senki – felelte Sinclair, őrjítő flegmasággal. – Jó megfigyelő vagyok, ismerem az embereket. És tudom, mit jelent, ha egy nő reggelenként rosszul érzi magát, aztán meg annyit eszik, mint egy ló. – Egy ló? – kérdezte Bertie csípőre tett kézzel. – Miféle lóról beszélsz? – Majd lecsillapodva folytatta. – Valóban mindig éhes vagyok mostanában. Hatalmasra fogok nőni. – Remélem is! Azt akarom, hogy a fiunk vagy a lányuk, és persze te is, egészségesek legyetek. – Sinclair arcáról eltűnt a mosoly, és közelebb lépett a feleségéhez. – Már elfelejtettem, milyen igazán boldognak lenni, Bertie. Minden porcikámban valódi boldogságot érezni. Köszönöm, hogy újra megtanítottál nevetni! Bertie a férje mellkasán nyugtatta két tenyerét, és érezte a férfi szívverését. Nem volt vibrálás benne, mint amikor nem kapott levegőt, se a rendestől eltérő dobbanások, mint amikor lázasan feküdt. – Amikor először megláttalak – kezdte Bertie –, egyetlen dolgot akartam: mosolyt csalni az arcodra. – És azóta is ezt teszed – mondta Sinclair, s megajándékozta feleségét egy mosollyal. Bertie lassan lefelé kezdte csúsztatni a tenyerét, a férfi hasán át egészen a kiltjéig. – Mintha nem csak mosolyt csaltam volna elő belőled. – Szerinted meg tudnám állni? – Sinclair Bertie vállán nyugtatta a kezét, szinte kapaszkodott belé. – Itt áll előttem a gyönyörű feleségem az esküvői ruhájában, a nászéjszakámon. Megrészegültem a whiskytől és a boldogságtól, de magamnál vagyok.

Bertie megmarkolta a kockás szövet alatt ágaskodó férfiasságát. – Ezt látom. Jobban mondva, tapintom. – Elég a beszédből! – Sinclair közelebb hajolt. – A beszéd a kenyerem… de ma csak téged akarlak! – A tiéd vagyok – suttogta Bertie. – Örökké. Szeretlek, Sinclair McBride. – Ezt elhallgatnám egész éjjel. – Orrával megcirógatta Bertie arcát. – Én is szeretlek, Bertie. Bertie újra elmondta Sinclairnek, hogy szereti, mikor a férfi lassan levette előbb az ő gyönyörű ruháját, azután kibújt a sajátjából is. Elmondta akkor is, amikor a férfi az ágyra emelte, majd eléje térdelt, és a nyakától elindulva csókokkal halmozta el a testét. Majd amikor odahajolt az öléhez, és édes nektárként szívta be a nedvességét, miközben a kandalló tüzének fénye vidáman játszott a férfi mezítelen hátán és aranyló üstökén. Ezután Sinclair hátradöntötte Bertie-t az ágyon, fölékúszott, merev férfiassága keményen nyomódott a nő combjának, miközben ajkai közé fogta Bertie mellét, és nyalogatta, szívogatta. Bertie kéjesen sóhajtotta, hogy Szeretlek, amikor Sinclair a tekintetével lebilincselve őt beléhatolt, s akkor is, amikor megkezdte a testüket eggyé forrasztó ütemes csípőmozgását. Amikor pedig az eksztázis csúcsára ért, magasabbra, mint ahova a tánc vagy annak tudata repítette, hogy Sinclair felesége lett, akkor már szinte sikoltotta a szavakat. Majd halkan újra elmormogta, miután Sinclair elért a gyönyör csúcsára, és izzadtságtól síkos bőrrel, kimerülten nyúlt el Bertie testén. Sinclair magához szorította, s csókolta az arcát, a haját, a nyakát, s Bertie ismét elsuttogta neki, hogy szereti. – Én is szeretlek, Bertie – ezt felelte Sinclair minden egyes alkalommal. – Szeretlek. Ott feküdtek egymáshoz simulva, összefonódva, eggyé válva. Beteljesülve.

A Londont körülvevő városfal hét kapujának egyike volt, épületét a 12. századtól börtönnek használták. {2} A brit sovereign az egyetlen európai történelmi aranypénz, amelyet még ma is vernek. {3} A teljes tejet vízfürdőben vagy gőz fölött lassan felmelegítik, majd lapos edényben kihűtik, ezalatt a tejszín megalvad, rögökben feljön a tetejére – a cream tea elengedhetetlen kelléke. {4} Kelet-londoni rímelőszleng, amely a 19. században terjedt el. {5} Boudica (Kr. u. 33–61) a Délkelet-Britanniában élő brit kelta törzs, az icenusok királynője volt, aki az ellenséges rómaiak ellen jelentős törzsi felkelést vezetett (Kr. u. 60/61). Férje, az icenus király, Prasutagus halála után a rómaiak átvették az uralmat az icén területek felett, és brutálisan meggyalázták Boudicát és lányait, ami a későbbi felkeléshez vezetett. {6} A kiválóság alapján szerzett státuszt jelentő Queen’s Counsel jogászok, akik közé McBride is tartozik, különleges szabású selyemtalárt viselnek. {7} Richmal Mangnall (1769–1820) angol tanítónő kérdés-felelet formájában írt oktató-nevelő könyve, a Historical and Miscellaneous Questions for the Use of Young People (1798) összesen 84 kiadást ért meg Angliában. {8} stopper {9} Hagyományos skót, térdig érő férfi szoknya. Általában gyapjúszövetből készül, a 16. században vált ismert ruhadarabbá. {10} The Pirates of Penzance, bem. 1879; Magyarországon A királynő kalózai címen játszották 2009-ben. {11} Stuart Károly Eduárd (1720–1788), ismertebb nevén Bonnie Prince Charlie, 1745-ben szállt partra Skóciában azzal a céllal, hogy visszaszerezze a brit koronát. Csapataival egészen Derbyig jutott, ám az 1746-os cullodeni csatában – a jakobita felkelés utolsó fellángolásában – vereséget szenvedett. {1}