Jeanne Ryan - Nerve – Idegpálya

A mű eredeti címe NERVE Fordította Lacza Katalin Borítóterv: Szabó Vince/Malum Stúdió Copyright © 2016 Lions Gate Entertainment Inc. All Rights Reserved Copyright © 2012 by Jeanne Ryan Hungarian translation © Lacza Katalin, 2016 Hungarian edition © GABO Kiadó, 2016 Elektronikus kiadás v.1.0. ISBN 978-963-406-364-3

Kiadja GABO Kiadó www.gabo.hu [email protected] www.dibook.hu Felelős kiadó: Földes Tamás Felelős szerkesztő: Till Katalin

Jamesnek, az én főnyereményemnek

Előszó Háromnapi várakozás után, vasárnap hajnali négyre végül az összes Követő eltűnt a háza előtti utcáról. Meglehet, néhanapján az őrülteknek is szükségük van egy kis alvásra. Némi pihenés tulajdonképpen neki is jólesett volna, de annál sokkalta többre értékelte most a szabadságot. Már majdnem egy hete jött el otthonról. Gyorsan firkantott egy üzenetet a családjának, aztán bedobálta a cuccait a kocsiba, és rálépett a gázra, de végig a városból kivezető úton, sőt, a két óra alatt, míg eljutott Shenandoah-ig, folyton a visszapillantó tükröt leste. Számtalanszor megtették ezt az utat a szüleivel, olyankor énekléssel, filmnézéssel vagy néha csak álmodozással töltötték az időt, de most mindezek helyébe az egyre növekvő rémület lépett. Esze ágában sem volt bejelentkezni az őröknél, ahogy a szülei évről évre a lelkére kötötték, hanem a lehető legelhagyatottabb ösvény végében állította le a kocsiját, és egy olyan úton indult el befelé, amelyet már majdnem teljesen benőtt az aljnövényzet. Kora délutánra mindenképpen találnia kellett egy helyet, ahol tábort verhet. De egyelőre nem akart mást, csak eltűnni az erdő sűrűjében. Ha még egy rövid ideig el tudna rejtőzni a Követők szeme elől, ebben a parkban egy kis nyugalomra lelhetne, ha többre nem is, legalább egypár napra. A hátizsákja erősen húzta a vállát, de ő kitartóan igyekezett felfelé a kövekkel teli hegyoldalon a páfrányok között, és el-elkapott egy-egy, levelekről legördülő harmatcseppet. Odafentről zubogó hang ütötte meg a fülét, ő pedig megszaporázta a lépteit, abban a reményben, hogy hamarosan egy vízeséshez ér. Hatalmas felüdülést jelentene, ha végre valami másfelé tudná terelni az elmúlt huszonhárom napban folyamatosan egy vágányon zakatoló gondolatait. Átkozott játék! Arrébb lökött egy mélyen belógó faágat, mire egy halom levél és egy nagy adag víz zúdult a fejére. Mindegy, úgysincs itt senki, aki láthatná, mennyi zöld izé tapadt az arcába meg a hajába. De ahogy eszébe jutott, hogy más emberek is vannak a világon, azonnal előugrottak azok a képek, amelyektől annyira szeretett volna szabadulni. És úrrá lett rajta a félelem. A félelem, mely mindvégig ott rejtőzött a tudata mélyén, és most úgy tűnt, testet öltött; ez alkalommal halk léptek neszében a háta mögött. Mozdulatlanná dermedve várt, s közben remélte, hogy az iménti hang csak a képzelete játéka volt. Az agya mostanában sokszor becsapta. Állj meg! Koncentrálj! Gondolkodj! A léptek egy pillanatra elhallgattak, majd újból nekiindultak, kissé szaporábban.

Igen, valaki közeledett a háta mögött. A valóságban. Most akkor mi legyen? Bújjon el egy bokorban, és várja meg, míg az illető továbbmegy? Valószínűleg egyszerű turista, aki hozzá hasonlóan csak egy kis egyedüllétre vágyik. Akárhogy is, az lesz a legjobb, ha búvóhelyet keres. Nekiiramodott, hogy egy kis előnyre tegyen szert, aztán bevetette magát egy burjánzó rododendron levelei közé. A léptek egyre hangosabbak lettek, és az erejükből arra lehetett következtetni, hogy a követője elég nagydarab lehet. Vajon ez az a „következmény”, amivel a játékot szervező szemétládák fenyegették, ha nem áll haptákba a rajongóinak? De hát senki nem várhatja el tőle, hogy mindenhez jó képet vágjon: az idiótákhoz, akik éjjel-nappal hívogatják, a szatírokhoz, akik még a fürdőszobájába is utánasettenkednek, vagy azokhoz a beteg elméjűekhez, akik létrehoztak egy rettenetes weboldalt, amelyen célkereszteket rajzoltak a játékban részt vevők homlokára. Amikor ezt meglátta, azt hazudta, hogy elkapott valami nemlétező betegséget, így az elmúlt hetet otthon tölthette. De nem rejtőzködhet a végtelenségig. És nyilván távoltartási végzést sem kérhet az egész világ ellen. Zihálva kapkodott levegő után, ahogy az illető kimért, ütemes lépésekkel közeledett a háta mögött. Lehet, hogy ezek nem is emberi léptek? Furcsamód, kevésbé aggasztotta volna, ha egy hatalmas fekete medve jár a nyomában, mint ha egy másik kiránduló. Persze, az is lehet, hogy csak képzelődik. Lehet, hogy az egész csak egy álom, amit ugyanúgy manipuláltak, mint minden egyes ébredés utáni gondolatát, végig a játék alatt, sőt, még azután is. Egyre nehezebb volt elkülöníteni, mi valós esemény, és mi nem. Itt volt az az üzenet is, amit egy magazinban talált, amikor kiosont vásárolni: KEDVES

ABIGÉL – A JÁTÉKNAK NINCS VÉGE, AMÍG MI AZT NEM MONDJUK. Honnan tudhatta bárki is, hogy éppen abba az üzletbe fog betérni, és éppen abba az újságba lapoz majd bele? Aztán, mire átnyálazta az összes többi magazint is, hogy vajon azokba is beleirkáltak-e, már az eredeti fenyegető üzenetnek is nyoma veszett, mintha soha nem is létezett volna. Valószínűleg a magukat „mi”-nek nevező, minden mozdulatát követő ismeretlenek közül tüntette el valamelyik. Ez volt a legrosszabb az egészben, hogy azt sem tudta, hogy néz ki az ellenség, miközben az ő arcát bárki ismerhette, mintha valami perverz gyűjtögetős kártyán szerepelne. Mostanra a lépések zaját már füttyszó is kísérte. Még az ő élénk fantáziája sem tudott elképzelni olyan forgatókönyvet, amelyben egy állat a „Valahol a szivárvány felett” dallamát fütyörészné. A szeme könnybe lábadt, és próbálta meggyőzni magát, hogy az illető csak egy jókedvű turista. A léptek zaja hirtelen abbamaradt. Ahogy a közelben a bokrok zörögni kezdtek, még

mélyebbre húzódott a rejtekébe. – Tudom, hogy itt vagy! – szólalt meg egy mély hang. A gyomra görcsbe rándult. A háta mögött álló fához lapult, és arra gondolt, jobb lett volna, ha felmászik rá. Több mérföldes körzetben senkire sem számíthatott, és a telefonjára is hiába nézett: azt jelezte, hogy nincs térerő. Jellemző. Az utóbbi napokban ez a készülék is csak a bajt hozta rá. A rejtekadó rododendronbokor ágai szétnyíltak, és egy pitbullképű ember bámult rá, akinek a lehelete szalonnabűzt árasztott. Istenem, mennyivel jobb volt, míg nem tudta, hogy néznek ki a kínzói! Ez a kép minden elkövetkező rémálmában kísérteni fogja, amíg csak él. Akármennyi időt jelentsen is ez. A fickó húsos kezével széjjelebb húzta az ágakat. – Miért nem bújsz elő, szivi? Mindkettőnknek egyszerűbb lenne! Minden izma görcsbe feszült, a térde remegni kezdett. A pánik még annál is hatalmasabb erővel tört rá, mint a játék utolsó körében, amikor egy szobányi kígyóval kellett szembenéznie. És még azt hitte, hogy az a legnagyobb félelme a világon! De valahogy erőt vett magán, és úrrá lett a mellkasát szorító rettegésen. – Kopj le, seggfej! – förmedt rá. A férfi hátrahőkölt. – Semmi szükség rá, hogy gorombáskodj! Én vagyok a legfőbb támogatód! A lány szeme a sötét aljnövényzetet fürkészte. Egyetlen halovány esélye volt. A hátizsákját a válláról a földre csúsztatta, aztán nekiiramodott, arrafelé, ahol a legritkábban nőttek az ágak. De az a néhány is elég volt, hogy felsértse a karját, miközben megpróbált visszajutni az ösvényre. Sajnos, a fickó pont elzárta az utat a kocsijához, így nem maradt más választása, mint hogy még beljebb kerüljön az erdőbe. Csak futott és futott, nyomában dübörgő léptek zaja. Aztán lassan minden hangot elnyomott az előtte lezúduló vízesés, mely finom ködpárába burkolta az arcát, miközben a rozoga kerítéssel védett kiszögellés felé igyekezett. Egyetlen út vezetett tovább egy meredek sziklán, a köveit vastagon benőtte a moha. A háta mögül éles füttyszó hallatszott, még a víz zúgását is túlharsogta. Megfordult, és ott állt mögötte a férfi; a zsebéből kidudorodó tárgyakról a Cluedo fegyverei jutottak az eszébe. Nem mintha a fickónak szüksége lett volna holmi késre vagy gyertyatartóra – a karjai olyan vastagok voltak, mint a szomszédos fák törzse. Vajon mit akarhat? Valami elborult rajongó lehet, aki úgy döntött, elégtételt vesz, amiért előző este nem csatlakozott a többiekhez, hanem ellógta a „záró epizódot”? Öklét az ajkához szorítva nézte végig, ahogy a játékostársai nevetgélve tréfálkoztak, annak ellenére, hogy az arcizmaik rendre görcsbe rándultak, és a szemük alatt sötét karikák éktelenkedtek. De az

adás után egyikük sem válaszolt az SMS-eire, mintha az, hogy kapcsolatot tartanak vele, nagyobb veszélyt jelentett volna számukra, mint az ismeretlen üldözőik. Tiszta őrület. Amikor a játékra jelentkezett, egy szóval sem említettek semmiféle utólagos videofelvételt, vagy az ember nyomában lihegő félelmetes alakokat. Ügyelt, hogy a keze meg ne csússzon a síkos fémrúdon, és átmászott a kerítésen. Vajon sikerül lejutnia a folyóig anélkül, hogy kitörné a nyakát? – Erre semmi szükség, Abigail! – mordult rá a fickó, és belenyúlt a zsebébe. – Csak gyere vissza! Ha együttműködünk, lesz valamink, ami senki másnak nincs, és azért jár ezer kredit. Kredit? A pasas valószínűleg az egyik mániákus, aki csupán azért készít videofelvételeket a játékosokról, hogy kivívja a többi Követő tiszteletét, amit aztán szavazatok, azaz kreditek formájában nyilvánítanak ki. Ha a rémülete a mérce, ez a férfi most megütötte a főnyereményt. A sok perverz ettől garantáltan elélvez majd. De vajon a fickó tovább is megy egy lépéssel? A gondolattól a torka is elszorult. Lélegezz mélyeket! És koncentrálj arra, hogy mászol ki ebből! A férfi oldalra biccentette a fejét, mintha csak a helyzetét és a fényviszonyokat méregetné. Lehetséges volna, hogy nem akar tőle mást, csak egy fényképet? Lélegzetvisszafojtva figyelte, ahogy az üldözője kihúzza a kezét a zsebéből. Csak arra tudott gondolni, milyen különös, hogy az élete nem pergett le a szeme előtt. Ehelyett egy régi film jutott eszébe, amit angolórán láttak nyolcadikban: az Asszony vagy tigris. Rendkívül bosszantotta, hogy a végén bizonytalanságban hagyták a nézőket. Miért nem tudtak egyszerűen dönteni valamelyik befejezés mellett? És most itt állt előtte egy idegen, aki lehet, hogy fényképezőgépet húz elő a zsebéből, de az is lehet, hogy pisztolyt, attól függően, mire pályázik: egy fotóra vagy az életére. Szipogva állapította meg, hogy egy része legszívesebben azt a lehetőséget választaná, ami álmában sem jött volna elő, mielőtt belevágott ebbe a játékba – csak hogy ez a lidércnyomás, amely mára az életét jelentette, véget érjen végre. A férfi kirántotta a kezét a jobb zsebéből, benne egy aprócska, fekete fényképezőgéppel, mely olyan volt, mint valami kis bogárka. Abigail lenyelte a könnyeit, és megkönnyebbülten sóhajtott. Szóval csak egy fotó kell neki. Ha nagyon igyekszik, talán képes lesz imitálni valami mosolyfélét, és akkor végre megszabadul. Visszafuthat a kocsijához, őrült tempóban hazahajthat, és a szobájába rejtőzhet a nap hátralévő részére. Vagy akár még továbbra is. A Követők előbb-utóbb elveszítenék az érdeklődésüket iránta, különösen, ha kezdetét venné egy újabb játék, új szereplőkkel. – Mosolyogj! – szólította fel a férfi. Ránézett, és megpróbálta mosolyra húzni a száját. Egy izzadságcsepp gördült le a

halántékán, majd nyomban utána a következő. Már csak pár másodperc, és vége. Katt. Felsóhajtott. Rendben, ha ennyit akart, akkor jó. Illetve nem jó, de túl lehetett élni. És akkor a férfi elvigyorodott. Majd belenyúlt a másik zsebébe.

Első fejezet Én vagyok a lány a függöny mögött. Szó szerint. De miután elhúzom a súlyos bársonyt, és elkezdődik a második felvonás, negyvenpercnyi elfoglaltságot kell keresnem magamnak, mert ekkor már nincs jelmezcsere, sem sminkelés, amit felügyelni kell, hacsak valamelyik színésznek nincs szüksége egy gyors igazításra. Mély levegőt veszek. A bemutatón minden simán ment, ami egy kissé aggasztó. Valami mindig történik első este, ez már hagyomány. Két lehetőség közül választhatok: bemehetek a női öltözőbe, ahol garantáltan pasikról folyik majd a csevej, vagy kint maradok a folyosón, ahol még az is lehet, hogy belefutok egybe, egészen pontosan egy bizonyosba. Mivel a szóban forgó illetőnek úgy tíz perc múlva lesz jelenete, a folyosót választom, és előveszem a telefonomat – habár Ms. Santana, a drámatanár, halálosan megfenyegetett minket, hogy minden előadás idejére kapcsoljuk ki a készülékeinket. Semmi újdonság az EzVagyokÉn-oldalamon. Ami nem is meglepő, hisz a legtöbb barátom vagy a darabban szerepel, vagy a nézőtéren ül. Feldobok egy üzenetet: Van még pár jegy a következő két előadásra, szóval vegyetek nagyon gyorsan, ha még nem toltátok volna ide az arcotokat! Na, állampolgári

kötelességem letudva. A poszt mellé rögtön feltöltök egy képet is, amit az előadás előtt lőttem, és én vagyok rajta Sydneyvel, a darab sztárjával. A kép egy kicsit olyan, mintha valami kisiskolásoknak készült ellentétpáros könyvecskéből vettem volna: Sydney, a légies megjelenésű, tündöklő hollywoodi Barbie baba, mellette én, a kissé retró kinézetű, sápadt mangafigura, sötétbarna hajjal és az arcomhoz képest túlságosan nagy szemmel. De ez a szem, az ezüstösen csillogó szemfestéktől, amit a szereplők sminkkészletéből nyúltam le, legalább valamivel kékebbnek tűnik a szokásosnál. A képernyőn felugrik a Custom Clothz hirdetése, amelyben azzal kecsegtetnek, hogy megnézhetem, milyen jól állnának rajtam a legújabb nyári ruháik. Ezek a könnyű göncök csak édes álomnak számítanak Seattle-ben, különösen így, áprilisban, de az a levendulaszínű, hosszú szoknyás, húzott kis ruha túlságosan csábító, úgyhogy nem tudok ellenállni, és beírom a magasságomat: 163 cm, és a súlyomat: negyven-valamennyi. Miközben azon gondolkodom, milyen adatokat kellene még megadnom, először ismerős nevetés hallatszik a férfiöltözőből, majd rögtön utána megjelenik a hang tulajdonosa is, Matthew. Odaoldalaz mellém, de olyan közel, hogy a vállunk is összeér, pontosabban

az én vállam a fociedzésektől megkeményedett bicepszéhez tapad. Lehajol, az arca csak pár centire van tőlem, és a fülembe súgja: – 70B, nemde? A fenébe is, hogy tudta ilyen gyorsan leolvasni, mi van a telefonomon? Elkapom a készüléket, hogy ne lássa. – Semmi közöd hozzá! – Igazából inkább 70A, ha már erről van szó, különösen ma este, ebben a hajszálvékony melltartóban, ami nem ígér nagy csodát. Felnevet. – Éppen azon voltál, hogy vadidegenekkel oszd meg ezt az adatot, akkor előttem miért titok? Kikapcsolom a képernyőt. – Csak ennek a hülye hirdetésnek szántam, nem hús-vér embereknek. Megpördül, úgyhogy most már szemtől szemben állunk, mindkét karját a falnak támasztja a fejem mellett, aztán megszólal, azon a bársonyos hangján, amely mindig úgy hangzik, mintha valamiféle titokba avatna be: – Na, ne csináld! Úgy szeretnélek látni abban a ruhában! A hátam mögé dugom a kezem. – Tényleg? – A hangom az övéhez képest olyan, mint egy recsegő bakelitlemez. Csodás. Ügyesen mögém nyúl, és kikapja a markomból a készüléket. – Vagy esetleg valami… hogy is mondjam… kényelmesebb darabban. Visszalép mellém, valamit matat a telefonon, aztán felmutat egy képet, amin az arcom egy hófehér fehérneműt viselő testre van montírozva, mely mellben jóval erősebb a valóságnál, jócskán D méret lehet. Nyaktól felfelé lassan elönt a pír. – Vicces. Most akkor rólad is csinálhatnánk egy ilyet! Erre nekiáll kigombolni az ingét. – Megnézheted élőben, ha gondolod… A folyosón hirtelen fullasztóvá válik a levegő. Megköszörülöm a torkomat. – A jelmezed nem veheted le, szóval, mi lenne, ha inkább a virtuális éneddel kezdenénk? – Azt hiszem, ennél bénább választ nehezen találhattam volna. A szeme most még sokkal zöldebben ragyog, mint általában. – Persze. De csak azután, hogy befejeztük az öltöztetőbabásdit a virtuális Vee-vel… Aztán hozzám simul, és különféle kombinékat és fehérneműszetteket kezd válogatni nekem. Valahányszor megpróbálom elvenni tőle a telefont, nevetve visszahúzza. Új taktikát választok: közömbösséget színlelek. Ez be is jön, így aztán egy meglepetésszerű

mozdulattal hirtelen lecsaphatok. Ahhoz ugyan nem vagyok elég gyors, hogy megszerezzem a készüléket, de legalább sikerül a megfelelő pontot megérinteni a képernyőn, és az öltöztetős oldal becsukódik. A helyébe egy másik hirdetés ugrik – azt az új oldalt, a MERSZ-et népszerűsíti, ami alapvetően egy „Felelsz vagy mersz” játék, csak a „felelsz” rész nélkül. Egy reklámcsík alatt, amelyen az olvasható, hogy NÉZD CSAK, KIK JÁTSZANAK!, három aprócska kép ugrik fel, rajtuk pedig a srácok, amint különböző küldetéseket teljesítenek. Matthew szemöldöke a magasba szalad. – Hé! Nézzük már meg ezt a lányt, aki azt a „tégy úgy, mintha lopnál egy boltban” feladatot kapta! Megbillenti a telefont, és nézni kezdjük a videót, amin egy rengeteg piercinggel dekorált lány éppen körömlakkos üvegeket csúsztat a terepszínű nadrágjába. Hát, lehet, hogy csak imitálja a dolgot, de nekem mindenképpen büntetendő cselekménynek tűnik, ha az ember bolti árukat rejt a gatyájába. És vajon hogy jut át a reptéri ellenőrzésen azzal a rengeteg biztosítótűvel az állában? Mintha csak meghallotta volna a szarkasztikus gondolataimat, a kamera felé fordul, és felmutatja a középső ujját. A kép ráközelít a vad vonásaira, én meg szinte ledermedek. A lány önelégült mosollyal kisétál az üzletből, aztán a parkolóban a lopott körömlakkal három vörös X-et fest a homlokára. A kép elsötétül, Matthew pedig a kép alatti szavazásra kattint, és az elérhető öt csillagból négyet ad a játékosnak. – Ami azt illeti, én csak háromra értékelném. A feladat az volt, hogy játssza el a lopást, nem az, hogy tényleg meg is tegye – jegyzem meg. – Miféle idióta készít magáról felvételt, miközben épp megszegi a törvényt? Felnevet. – Jaj, már! Csak volt vér a pucájában. És nyilván senki sem fog panaszkodni, ha egy kicsit messzebbre ment egy feladatban, mint amennyi a kötelező. Jó lenne őt látni az élő adásban is. – Hűha, ezt ne nagyon emlegesd Sydneynek! Majd meghalt, hogy bekerülhessen az e havi játékba, amíg rá nem jött, hogy pont egybeesik a záróesttel. – Miért, nem elég neki, hogy ő az előadás sztárja? Az ajkamba harapok. Bár sokszor húzom Sydneyt azzal, hogy olyan, mint egy díva, a háta mögött sosem cikizném vele. – Hát, a gimis színjátszókör nem kecsegtet hatalmas díjakkal. Vállat von, és ismét a képernyőre mered. – Nézd már, ez a srác hagyja, hogy a kutyája a szájából lefetyeljen valami levest!

– Pfujj. Matthew mindenesetre öt csillaggal jutalmazza a produkciót. Amint értékelt, felugrik egy másik hirdetés: MÉG NEM KÉSŐ FELTÖLTENI A SAJÁT VIDEÓDAT, HA TE IS BE AKARSZ KERÜLNI AZ ÉLŐ ADÁSBA SZOMBAT ESTE! Meglóbálja a telefont az orrom előtt. – Te is megpróbálkozhatnál, kicsi Vee! – Hahó! Én leszek a sminkesed szombat este, rémlik valami? – Úgy értem, megcsinálhatnád valamelyik válogatófeladatot, csak úgy poénból. De ha egész véletlenül beválogatnának az élő műsorba, valaki átvehetné tőled a sminkelést. Teljesen nyilvánvaló, hogy úgy gondolja, úgysem kerülök be, de ha netán mégis, akkor meg bárki képes rá, hogy helyettem dobjon fel némi arcfestéket a darab szereplőire. Hirtelen nagyon kicsinek érzem magam. Végigsimítok a szoknyámon. – Minek erőlködjek? A műsorba úgysem kerülnék be. A múlt hónapban, amikor az első játék indult, a barátaim beugrottak hozzám, és együtt néztük meg az élő adást a neten. Követőnek lenni is pont elég izgalmas. A Keleti-part játékosainak például az volt a feladatuk a főnyereményért, hogy a lábujjukkal kapaszkodva töltsenek el egy fél órát egy háztetőn. Hát, kösz, nem, én ebből nem kérek. Matthew megnyom egy pár gombot a MERSZ oldalán. – Itt egy lista, hogy milyen próbafeladatok vannak: egyél kézzel egy elegáns étteremben, menj be egy egzotikus csemegéket áruló boltba, és kérj kecskehe… – Nem csinálok meg semmiféle próbát. Valamit bepötyög a telefonomba. – Tudom, hogy nem. Csak ugratlak, mert olyan cuki vagy, amikor elpirulsz. A színpad mögül Greta, a kellékes szalad elő, és megütögeti Matthew karját. – Hahó, mindjárt te jössz! Matthew a kezembe nyomja a telefonomat, és már jó pár méterre jár, amikor észreveszem, hogy az EzVagyokÉn-oldalamon átállította kapcsolati státuszomat „egyedülálló”-ról „alakulóban”-ra. A szívem nagyot dobban. Bár még több mint egy fél órám van hátra a függöny leengedéséig, követem a színfalak mögé, s nézem, ahogy besétál a reflektorfénybe, és felveszi a pozícióját Sydney mellett, a színpad bal oldalán, ahol majd enyelegni, veszekedni, csókolózni és énekelni fognak az előadás hátralévő részében. Most azonban még Sydney sugárzó szőkesége uralja a színpadot. Büszkeséggel tölt el a lenyűgöző látvány, amit a természetes adottságaiból sikerült kihoznom. Persze, jóval több időt töltöttem Matthew sminkjével, arca minden centiméteréről odaadóan

gondoskodtam. Ahogy a szeme visszatükrözi a színpadi reflektorok fényét, még így, hatméteres távolságból is majd elolvadok. Az előadás hátralévő fél órájában a szereplőkkel együtt ismétlem a szöveget, míg el nem érünk a zárójelenetig, amikor is a két egymásnak teremtett szerelmes újra egymásra talál. Matthew a két keze közé fogja Syd arcát, aztán az ajkuk csókban egyesül egy… két… három másodpercre. Irigykedve harapok a szám szélébe, bár Syd szerint Matthew nem is akkora nagy szám, mint amennyire mindenki odáig van érte. Meg van róla győződve, hogy jobban tudja nálam, mi a jó nekem. A többiek csatlakoznak Sydneyhez és Matthew-hoz, kórusban eléneklik a záródalt, én pedig leengedem a függönyt. Mivel a meghajlás már az előtt zajlik, nekem nincs több dolgom a színpadon, így elindulok az öltözőbe, hogy összeszedjem a jelmezeket. A lányok területét belengi a rengeteg hajlakk és az asztal közepén álló hatalmas, vörös rózsacsokor illata. Ránézek a kártyára. Sydnek jött, hát persze. Néhány perccel később zihálva és kuncogva be is libben az öltözőbe a többi lánnyal együtt. Gondolkodás nélkül megölelem a legjobb barátnőmet. – Nagyszerű voltál! És nézd, mit küldött neked valaki! Örömében felsikolt, és kihajtja a kártyát. Aztán elkerekedik szeme. – Egy ismeretlen rajongó. Kissé bosszant ez az átlátszó húzás. – Ja, persze, ismeretlen. Még legalább két percig, míg ide nem dugja az orrát, hogy begyűjtse az elismerést. Megszagolja a csokrot, és elmosolyodik. Hozzászokott már az effajta figyelemhez. – Sikerült rábeszélned a szüleidet, hogy gondolják meg magukat a ma estével kapcsolatban? Összeszorul a szívem. – Nem. De annyit azért elértem, hogy a záróestre engedjenek ki a börtönből. Öt hónapig az utasításaik minden egyes betűjét betartottam, ezzel sikerült őket meggyőznöm, hogy kiérdemeltem a szabadságomat. Ez lesz az első alkalom, hogy elengednek valahová a barátaimmal – leszámítva az előadással kapcsolatos munkákat, meg a könyvtári tanulást – az „incidens” óta, amit a szüleim egészen másként képzeltek, mint ahogyan valójában történt. Nem mintha egy percig is hittek volna nekem, bármilyen kitartóan is bizonygattam, hogy az nem úgy volt. – Akkor én sem megyek – jelenti ki Syd. Úgy teszek, mintha a karjába bokszolnék. – Ne hülyéskedj! Kiérdemeltél egy kis szórakozást! Csak ne üsd ki magad annyira, hogy hatalmas táskákkal a szemed alatt ébredj. Van egy határ, amit képes vagyok

sminkkel elfedni. Kibontja a masnit a fűzőjén. – Biztos vagy benne? Mármint abban, amit a buliról mondtál. Mert a sminktudásodban abszolút megbízom. Segítek neki kibontani a hátsó masnikat. – Persze. Aztán majd mesélj! Vagy jobbat tudok, tegyél fel képeket, oké? Amikor a lányok megszabadultak a jelmezeiktől, összeszedem a ruhákat, mint valami Hamupipőke, és megnézem, van-e valami, amit gyorsan ki kell vasalnom, vagy rendbe kell hoznom még a holnapi előadás előtt. Sydney még egyszer megölel, aztán Gretával és a többiekkel együtt távoznak. Pár perccel azután, hogy elmentek, Matthew dugja be a fejét az ajtón. – Hogy van a bátor kis Vee? Bár a szívem rögtön kalapálni kezd, amikor meglátom, igyekszem nyugodtnak látszani – kezemben egy tweedzakóval, amelynek a mandzsettáját ellenőrzöm. – Kösz, jól. – Kinek van szüksége holmi bemutatópartira, amikor vele is lóghatok még egy kicsit, mielőtt újra életbe lép a kijárási tilalom? Végül is, a státuszom lehet, hogy valóban „alakulóban” van. – Te meg Syd most elmentek Ashleyékhez? – Csak ő. Én nem mehetek. – Még mindig szobafogság? A fenébe is, kislány, kezdj már el egy kicsit tanulni! Ő is azt hiszi, ahogy a legtöbb barátom, hogy a szüleim azért keményítettek be, mert rosszak a jegyeim. Egyedül Sydney tudja az igazat. – De legalább a záróbulira elengednek majd. Azzal a feltétellel, hogy éjfélre otthon leszek. – Talán, ha előre megszellőztetem a közelgő szabadságom hírét, segít majd megtalálni a módját, hogy minél jobban kihasználhassam a lehetőséget szombaton. A rózsacsokor felé biccent. – Rájött, kitől kapta? Egy pillanatra elakad a lélegzetem. – Honnan tudod, hogy nem volt ráírva feladó? Rám kacsint. – Tudom, amit tudok. Viszlát, holnap! – Aztán ingatni kezdi a fejét, és még egyszer végigmér. – Hm-hm, szerintem te túl csinos vagy ahhoz, hogy csak a színpad mögé bújva dolgozz. – Ezzel magamra hagy. Ennyi volt? Végre itt a lehetőség, hogy egyedül lehessünk egy kicsit, ő meg lelép? A gyomrom görcsbe rándul. És mit érdeklik azok a virágok? Igyekszem nem elhamarkodott következtetéseket levonni, de azért végigzongorázom a lehetőségeket.

Talán az egyik barátja beleesett Sydneybe, Matthew pedig megpróbálja felmérni a terepet. De valami bizonytalanságot éreztem a hangjában, olyan sebezhetőnek tűnt. Lehet, hogy Matthew vette a csokrot? Igaz, hogy együtt szerepelnek a darabban, de akkor is. Az egyetlen vigaszom az, hogy még ha Matthew küldte is a virágot, Sydney nem vette a fáradságot, hogy hazavigye. Összeszorítom a fogam, és előhúzok egy kulcsot a táskámból, hogy kinyissam a kis szekrényt, amelyben a jelmezfelügyelők titkos fegyvere lapul: egy vízzel kevert vodkával teli permetező. Olcsó megoldás, ha az ember fel akarja frissíteni a ruháit. Ms. Santana határozottan állította, hogy eddig egy diák sem használhatta ezt a szert felügyelet nélkül. Örömömre szolgál, hogy legalább egy felnőtt van, aki megbízik bennem mostanság, de ha anya és apa tudnák ezt, búcsút inthetne a munkájának. Lépések hangja hallatszik, és Tommy Toth kukkant be a szobába, aki a díszletet tervezte, és a technikai személyzetet felügyeli. – Remekül sikerült a ma este, nem? Egy nem túl illatos, gyöngyökkel kirakott ruha belsejébe fújok. – Aha. Abszolút simán ment. – Már mindenki elment. Ha kész vagy, elkísérlek a kocsidhoz. – Ha létezne „hogyan neveljünk udvarias gyereket”-díj, Tommy szülei tuti nyertesek lennének. Még ötödikben is, amikor mi vigyáztunk az úttesten átkelő kicsikre a sulinál, mindig felajánlotta, hogy majd ő viszi a stoptáblákat. Kimegyek az öltözőből, hogy kezelésbe vehessem a fiúk jelmezeit a másik szobában. – Oké, máris ott vagyok. Tommy utánam jön. – Minden rendben? Összehajtom Matthew nadrágját, amit csak úgy a szék támlájára vetett. – Persze. Csak kicsit mozgalmas volt ez a hét. Égnek emeli a karját. – Ja, köztünk legyen szólva, mi végezzük a munka dandárját. Hát, igen. Mi vagyunk a háttérország. De nekünk senki nem tapsol. És rózsacsokrokat sem kapunk. Pislogok, hogy a könnycsepp eltűnjön a szememből, aztán felé fordulok. – Remek munkát végeztél, Tommy! Senki sem tudta volna ilyen klasszul megtervezni a díszletet, mint te. – A színpad egy háború sújtotta afgán faluból egyetlen másodperc alatt tokiói diszkóvá változik. Ez egy multikulturális darab. Megvonja a vállát. – Ne legyél már ilyen szerény! Te is megérdemelsz annyi figyelmet, mint a színészek. – Annak is vannak előnyei, ha nem te állsz a figyelem középpontjában.

A szemöldököm majd kiszalad a homlokomról. – Mondj egyet! – Senki sem lesi, hogy mit csinálsz. Felnevetek, de inkább úgy hallatszik, mintha morogtam vagy horkantottam volna. – Ez szerinted előny? Ismét vállat von. Épp amikor végzek a jelmezekkel, a telefonom rezegni kezd. Előveszem, és látom, hogy anya írt: csak emlékeztet, hogy negyven perc múlva otthon kell lennem. Felsóhajtok. Szorosan fogják a pórázt. Kitörlöm az üzenetet, és észreveszem, hogy Matthew nem csukta le a MERSZ oldalára mutató linket. Ez az a játék, amiről biztosra vette, hogy nem fogok rá jelentkezni. Tommyhoz fordulok. – Szerinted bennem van kurázsi? Hátrahőköl. – Khm, kurázsi? Nem tudom. De karizmád, az van. Emlékszel, amikor elsőéves korunkban új szöveget írtál a suliindulóhoz? Ez az, amiről híres vagyok? A nagyszájú versemről, ami ráadásul alig rímelt valahol? Elhúzom a számat, és az orra alá dugom a telefonomat. – Te jelentkeznél erre a játékra? Tanulmányozni kezdi az oldalt. – Nem hinném. Rettentően veszélyes. – Nem nekem való, ugye? – Azt nem mondtam. Tommy mellett állva kattintgatni kezdek az oldalon. Egy csomó bátorságpróbát sorolnak fel, amelyek közül ha valamelyiket elvégzed, jelentkezhetsz az élő műsorba. Közben újabb és újabb ablakok ugrálnak fel, melyekben azt ígérik, hogy azonnal hírnévre tehetsz szert, valamint láthatod az elmúlt hónap nyerteseit, amint épp egy mozifilm bemutatóján vesznek részt. Két lány pedig a hatalmas nyereménnyel villog, amit a bátorságuk jutalmaként kaptak. A mázlisták. Átfutom a listát. A legtöbb próba rettenetes, de találok egy olyat, hogy menj be egy kávézóba, locsolj vizet a fejedre, és közben kiabáld hangosan, hogy „a hideg víztől tüzes leszek”! Elég hülyeségnek hangzik, de sokkal kevésbé veszélyes, mint körömlakkot lopni, vagy akár csak azt imitálni. Ránézek az órámra. A Gotta-Hava-Java pont útba esik. Ha sietek, még pont belefér. Talán akkor végre Matthew se biggyesztené mindig a nevem elé, hogy „kis” Vee, még akkor is, amikor SMS-t ír – amit gyakran tesz azóta, hogy próbálni kezdtünk a darabra. Mindenféle kedves, évődő üzenetet küld, sokszor késő éjszaka.

Az ajkamba harapok. – Szóval, Tommy, szeretnél valami nem mindennapit csinálni? Pír futja el az arcát. – Csak nem akarsz jelentkezni a játékba? – Dehogyis. Már úgyis túl késő ahhoz, hogy kiválasszanak. De nem lenne jó móka, ha végigjátszanánk egy próbát? Csak hogy megtudjuk, milyen érzés? – Hát, nem sok kedvem van hozzá. – Sűrű pislogásba kezd, mintha a kontaktlencséje jelezné, hogy vége a napnak. – Ugye, tudod, hogy ezt aztán a világ elé tárják az interneten, és mivel a válogató videóiért még fizetni sem kell, valószínűleg állati sokan fogják látni? – Aha. De épp ez benne a lényeg. Oldalra billenti a fejét. – Biztos, hogy jól vagy? A szekrényhez lépek, és visszazárom a permetezőt. – Persze. Nem kell ám velem jönnöd. Csak gondoltam, jó móka lenne. – Hát, lehet. – Egy pillanatra elgondolkodik, aztán bólint. – Oké. Akkor majd én csinálom a videót. Ja, igen. Az eszembe sem jutott, hogy szükségem lesz valakire, aki majd felveszi az egészet. Felkapom a táskámat, és elmasírozom mellette. Tisztára Lara Croftnak érzem magam. – Remek. Akkor menjünk! Nekiiramodik, hogy utolérjen. – Mehetünk az én kocsimmal – ajánlja fel. A szüleitől egy akciófilmekbe illő Audit kapott a születésnapjára. – Nem, az enyémmel megyünk – jelentem ki. Végül is, az én próbám lesz. A levegő mintha kissé párásabb lenne, mint pár perce. Bár épp arra készülök, hogy magamra borítsak egy adag vizet egy kávézóban, semmi hangulatom nincs elázni. A kocsimhoz rohanunk – egy tízéves Subaru, aminek a kormánya azonnal kattogni kezd, ha beletaposok a fékbe. De az enyém. És kényelmes. Beszállunk, én vezetek. A rádióban egy hiphop-szám megy, megpróbálok vele énekelni, de a hangom folyton elcsuklik. – Szerinted a Gotta-Hava-Javában rá fognak jönni, hogy a MERSZ egyik kihívását hajtom végre? A műszerfalamat tanulmányozza, mintha arra számítana, hogy valami mást is talál ott, mint az ósdi hangrendszert, kézzel írt matricával a gombján: TEKERD FEL A HANGERŐT!

– Nem hinném, hogy a törzsvendégeik ugyanabba a célcsoportba tartoznának, mint a MERSZ közönsége. Vicces, milyen természetesen használja a „célcsoport” kifejezést, mintha csak a reklámszakmában dolgozna. Ez olyan szó, amilyeneket az apám szokott mindig mondani. Hirtelen rossz érzés tör rám, eszembe jut az apám falfehér arca, ahogy ott állt a kórházi ágyam mellett néhány hónappal ezelőtt, a fejét csóválta, és azt ismételgette, mennyire nem jellemző rám, hogy ilyesmit tegyek. Az olyan lányok, mint én, nem végzik a garázsban, egy járó motorú autóban. Ahogy mondod, feleltem. Elhessegetem a gondolatot. – Szóval, hülyét fogok csinálni magamból egy rakás ember előtt, akiknek fogalmuk sincs, hogy épp egy játékban veszek részt. Csodás. – A múlt havi videók kommentárjaiban többször is elhangzott: a versenyzőknek tilos felfedniük, hogy ez egy játék. Tommy szemöldöke a magasba szalad, mintha azt mondaná: „hát hogyne!”, de túlságosan udvarias ahhoz, hogy a véleményének hangot is adjon. Ehelyett inkább arról kezd beszélni, hogy nemrég látott egy dokumentumfilmet egy szamuráj stílusú üzleti iskoláról, ahol a diákoknak forgalmas utcasarkokra kiállva kellett énekelniük, hogy legyőzzék a gátlásaikat. – Végül is, akár még a hasznodra is válhat ez a dolog – állapítja meg. Végigmérem. Igazából sokkal jobban néz ki, mint eddig gondoltam, na, nem mintha valaha is lehetne köztünk több, mint barátság. Markáns vonásainak, tettre kész hozzáállásának és a tőzsdézésen meggazdagodott szüleinek köszönhetően valószínűleg a politikai élet elismert szereplője lesz, még a tízéves érettségi találkozónk előtt. Aztán eszembe jut, hogy még a jelentkezési lapot sem töltöttem ki. – Felmennél a MERSZ oldalára, és beírnád az adataimat? – kérdem. Bekapcsolja a telefonját, és pötyögni kezd rajta, közben sorolja a kérdéseket. Megadom a lakcímemet, a telefonszámomat, az e-mail címemet, és a születésnapomat (december 24, majdnem a legjobb nap az évben). A vészhelyzet esetén értesítendők listájára, amit egy kissé túlbiztosításnak érzek egy kétperces feladat esetén, elsőként Sydneyt írom fel, utána Livet, Eulie-t, Tommyt, majd Matthew-t, csak a móka kedvéért. Öt perccel később, miután már kétszer megkerültük a kávézót, találok egy helyet a Gotta-Hava-Javától egy háztömbnyire. A napközben még meleg levegő mostanra már teljesen lehűlt, nem lesz túl kellemes a próba után visszajönni a kocsihoz. Már ha egyáltalán végigcsinálom, amit egy részem azért már nem vesz olyan biztosra. Odaadom Tommynak a kabátomat. – Megfognád addig, hogy legyen valami száraz holmim, amit később majd

felvehetek? – Lehet, hogy a táskádat is ide kellene adnod. Biztos, ami biztos. Vajon ki másnak jutna eszébe, hogy a cuccaimat is biztonságba helyezze? Megborzongok. – Jó ötlet. Tommy óvatosan fogja meg a holmijaimat, mintha attól tartana, hogy tönkreteszi őket, ami igazából nem lenne akkora katasztrófa, mivel szinte mindent féláron veszek a Vintage Love-ban, ahol dolgozom. Belépünk a kávézóba, és a szívem zakatolni kezd, amint meglátom, hogy milyen sok vendégük van. Az egy dolog, hogy kiválasztod a próbát a listából, de elő is adni a műsort, na, az már egészen más. Előadni… ehm… itt leledzik a probléma. Ott van például a meghallgatás az iskolai színdarabra, amelyről szó szerint kimenekültem, vagy a nemzetközi tanulmányok kiselőadásom, amely rendesen leizzasztott, amikor ki kellett állnom vele az osztály elé. Mi a fenének jelentkezik egy olyan valaki, mint én, egy ilyen játékra, mint ez? Mély levegőt veszek, és a lelki szemeim előtt megjelenik Matthew, amint Sydneyvel csókolózik a színpadon, miközben én az oldalvonalról figyelem. Világos, hogy azért csinálom, mert bizonyítani akarok valamit. Hála neked, „Bevezetés a pszichológiába”! Tommy talál egy üres széket az egyik hosszú asztalnál az üzlet közepén, és lepakolja a holminkat. Valamit szöszmötöl a telefonján. – A MERSZ oldalán azt írják, hogy élőben kell elküldenünk a felvételt az oldalukra, úgyhogy nem fogunk tudni beleszerkeszteni. Szólj, ha készen állsz, akkor indítom! – Oké. – A sor végére araszolok, de közben úgy érzem, a végtagjaim mindjárt cserbenhagynak. Minden erőmet össze kell szedjem, hogy egyik ólomsúlyú lábamat a másik elé helyezzem, mintha csak egy medencényi cukorszirupon próbálnék átgázolni. Lélegezz, lélegezz, lélegezz! Tudnám értékelni, ha nem lenne ilyen erős kávéillat. Rettenetes itt a szellőzés. A hajamból és a ruhámból még állati sokáig áradni fog ez a szag. Vajon anyámnak feltűnik majd? Az előttem álló páros arról vitatkozik, hogy igyanak-e ilyen későn chai teát, mert, ugye, abban koffein van, őelőttük meg egy csapat nő bombázza kérdésekkel a kiszolgálót, hogy ez vagy az hány kalóriát tartalmaz. A nyávogásuk az idegeimre megy. Legszívesebben felordítanék, hogy az olyanok, akik pánikba esnek néhány kalóriától, legközelebb tán ne olyan helyet válasszanak, ahol halmokban állnak a sütemények. Integetni kezdek, hogy a kiszolgáló észrevegyen. Csak mosolyog, és húzogatja tovább a karokat a kávéfőzőn. A falióra 9:37-et mutat. A fenébe, huszonhárom perc múlva takarodó, és most jövök rá, hogy még Tommyt is vissza kell vinnem a kocsijához,

mielőtt elindulhatok haza. Odatolakszom a pulthoz, amit dühös megjegyzések kísérnek. Majd ha meglátják, mire készülök, talán elhallgatnak. Senki nem szeret dilisekkel huzakodni. A pult egyik sarkában egy kancsó jeges víz áll egy halom műanyag pohár társaságában. Az egyiket teletöltöm, és Tommy mellé lépek vele, s bár kezem-lábam remeg, igyekszem nem idő előtt kiönteni. 9:39. Mély levegőt veszek, és biccentek Tommynak, aki felemeli a telefonját, és valamit mormog, amit nem értek. Néhányan körülöttünk a szemöldöküket ráncolják, és rosszalló tekintettel méregetnek. Tommy rám mosolyog, és felemeli a hüvelykujját, amiért iszonyúan hálás vagyok. Egyedül képtelen lennék végigcsinálni. Talán még így is. A testem megállás nélkül remeg, és mindjárt elsírom magam. Jézusom, micsoda gyáva nyúl vagyok! Nem csoda, hogy szinte fuldoklottam a színházi meghallgatásokon. Az órára nézek. Hirtelen olyan érzésem lesz, mintha csőlátásom lenne. Körülöttem minden elsötétedik. Nem látok mást, csak az órát, amely kegyetlenül ketyeg, mint Edgar Allan Poe Az áruló szívében. Ez már egy vicc. Csak egy pohár víz, és egyetlen sor, amit el kell mondanom. Syd egy egész kancsóval elhasználna, miközben a kedvenc dalát énekelné a Nyomorultakból. Persze, én nem vagyok ő. A szívem egyre hevesebben zakatol, és most már szédülök is. A testem minden egyes sejtje menekülni akar. Vagy sikítani. Vagy mindkettőt. Lélegezz! – mondom magamban. Egy perc, és vége az egésznek. Már csak egypár pillanatig kell elviselned ezt a szörnyűséget. Megtörlöm az arcomat. Az óramutató 9:40-re ugrik, én pedig megköszörülöm a kiszáradt torkom. Képes leszek erre? A kérdés újra és újra felmerül bennem, miközben a fejem fölé emelem a poharat. Meglepőmód, a karom engedelmeskedik. Alig hallható hangon elsuttogom: – A hideg víztől tüzes leszek. – És egy pár csepp vizet a fejemre öntök. Tommy hunyorogva néz rám, mint aki nem hallotta, mit mondok. Felemelem a hangomat, s bár kissé recsegősre sikerül, elismétlem: – A hideg víztől tüzes leszek! – És a maradék vizet a fejemre borítom. A jeges zuhany kijózanít. Istenem, megcsináltam! Most meg csak állok ott, és mindennél jobban szeretnék láthatatlanná válni. Egy közelben álló nő sikoltva ugrik arrébb. – Mi a fenét művel?! – Bocsánat! – motyogom, miközben vízcseppek gördülnek le az orromon. Tudom, hogy tennem kellene valamit, de a testem mozdulatlanná dermedt. Kivéve a szememet: az a körülöttem lévő világ egymillió apró részletét próbálja feldolgozni egyszerre, melyek mintha mind engem gúnyolnának. Összeszedem minden erőmet, megtöröm a

mozdulatlanságvarázst, és a kézfejemmel megtörlöm az arcomat. Az egyik srác közben lefotóz. Csúnyán nézek rá, erre ellő még egy képet. Tommy leteszi a telefonját, és elkerekedett szemmel bámul rám. – Öhm, Vee, hogy is mondjam, a pólód… – Elszörnyedve mutogat a mellkasom felé. Épp lenéznék, de megzavar a kiszolgáló, aki egy felmosófával rohan felém. Dühösen mered a tócsára a lábam alatt. – Majd én megcsinálom! – nyúlok a felmosóért. Igazán gondolhattam volna rá, hogy magamhoz vegyek néhány szalvétát. De elrántja előlem. – Gondolja, hogy magára bíznám? Kérem, lépjen arrébb! És ha nem kér semmit, akkor legyen szíves, és távozzon! Basszus! Úgy csinál, mintha beleköptem volna a masinájába. – Bocsánat! Kirohanok az ajtón. A vizes ingemen át úgy vág mellbe a hideg levegő, mintha egyenesen a Washington-tóba ugrottam volna. Tommy utánam siet, és a kabátomat nyújtogatja. – Vedd ezt fel, most rögtön! A pólómra pillantok a kinti fényben, és bennakad a lélegzetem. Amire nem gondoltam, mielőtt magamra öntöttem volna a vizet: hogy a felsőm fehér pamutanyagból van. És hogy a melltartóm vékony gyapjúselyem. Én, a jelmezfelügyelő, aki félállásban egy ruházati boltban dolgozom, igazán gondolhattam volna rá, hogy mivel jár, ha ezekre az anyagokra valamit rálocsolok. Ezzel az erővel vizes pólót is viselhetnék. Kamerák előtt. Istenem, mit műveltem?

Második fejezet Tommy telefonja felé kapok. – Töröld le a felvételt! – Nem tudom. Élőben ment. Magamhoz szorítom a kabátomat. – Miért nem állítottál le, amikor láttad, hogy mindenem kilátszik? Megvakarja a fejét. – Arra koncentráltam, hogy ne lógj ki a képből, és közben még kommentálnom is kellett, így már csak akkor vettem észre, amikor letettem a kamerát. De semmi pánik! Egy videofelvételen kissé másképp látszanak a dolgok. Lehet, hogy a gyenge benti világítás, meg az alacsony felbontás a segítségedre lesz. – Az arckifejezése viszont azt mutatja, erről azért nincs meggyőződve. – Nincs valami mód rá, hogy megnézd? – Miért nem a rózsaszín melltartómat vettem fel inkább, amiben extra bélés van? – Sajna, nincs. A telefonom nem menti el a videobeszélgetéseket. Túl sok memóriát foglalnának. Beszállunk a kocsiba, én pedig, háttal neki, magamra tornászom a kabátomat. Bár egy részem legszívesebben itt maradna, hátha kitaláljuk, mi legyen a megoldás, már ha egyáltalán létezik olyan, tizenöt perc múlva otthon kell lennem. Beindítom a motort, maxra tekerem a fűtést, és száguldani kezdek visszafelé, a színház felé. Tommy a telefonján matat. – Talán sikerül letiltani a megjelenítést. – Igen! Tiltsd le! Mondd nekik, hogy nem adtam a hozzájárulásomat! Néhány perc múlva megköszörüli a torkát: – Itt azt írják, minden feltöltés az ő tulajdonuk. Azzal, hogy beküldted a videót, minden jogodat átruháztad rájuk. A műszerfalra csapok. – Ehh! És ennyi a beszélgetésünk, amíg a parkolóig érünk. Mielőtt kiszáll, még megjegyzi: – Azért azt tudd, hogy több ezer videót töltöttek már fel, a többsége sokkal gázabb, mint a tiéd. Rettentő hülyeségekre képesek a népek, csak hogy bekerüljenek az élő adásba. – Remélem, igazad van. Nézd, kilenc perc múlva otthon kell lennem, különben…

mindegy, otthon kell lennem. – Megígérem, én hallgatni fogok. Isten bizony! – Ezzel becsukja az ajtót. Nagyot nyelek, aztán zsibbadtan elhajtok. Hogy lehettem ennyire hülye? Ez a vakmerőség annyira nem jellemző rám. Szerény, szorgalmas, hűséges – ezek az uncsi Bak jegyek, na ez vagyok én. Hazafelé kissé túllépem a sebességhatárt, ilyet sem csináltam még soha. De még így sem vagyok elég gyors. Már két perccel múlt tíz óra, amikor belépek a garázsból a ház hátsó részébe vezető folyosóra. Anya ott áll, karba tett kézzel. – Hol voltál? – Az előadáson. Volt egy kis probléma a csappal az öltözőben, és csuromvíz lettem. Próbáltam megszárítkozni, amilyen gyorsan csak tudtam. Bocs, ha egy picurkát késtem! – Hányingerem van ettől a hazugságtól, de ha elmondanám az igazat, attól senkinek sem lenne jobb. Dühösen néz rám. – Azt ígérted, tízre itthon leszel. Megborzongok. – Anya, kérlek! Csak egy kis baleset történt. – De ahogy kimondom, rájövök, hogy hibát követtem el. Nem túl szerencsés „balesetnek” aposztrofálni valamit a szüleimnél mostanság, még így, öt hónap elteltével sem. A konyhából apa közeledik. – Minden rendben? – Van még olyan középiskolás a világon, akit este tízkor mindkét szülője az ajtóban állva vár? Összehúzom magamon a kabátot, és hátrasimítom a hajam. – Persze. Csak egy kis víz rám fröccsent a csapból. Sajnálom. Apa hangja lazának tűnik, de az arckifejezése korántsem. – Miért nem telefonáltál? – Azt hittem, időben itthon leszek. De túl sokszor kaptam pirosat. – Vajon létezik olyan módszer, amivel le tudják ellenőrizni a lámpák működését a színház és a házunk közt, hogy leleplezzék ezt az újabb hazugságot? Apa odalép anya mellé. Én meg csak állok ott, néhány lépésre tőlük, és minden vágyam, hogy kibújhassak végre a vizes ruháimból. Egymásra néznek. Karba fonom a kezem. – Pillanatnyilag az összes barátom nélkülem bulizik. Nekem pedig fel kellett frissítenem a jelmezeket, és meg kellett javítanom egy elromlott csapot. Nem gondoljátok, hogy ez épp elég büntetés azért, mert két percet késtem?

Ismét egymásra néznek, aztán apa felsóhajt. – Oké, hiszünk neked. Újból belém hasít a bűntudat, de most igazán nem csináltam semmi rosszat. Jó, leszámítva azt, hogy mindenemet közszemlére tettem, ki tudja, hány online néző előtt. – Köszi. De most le kellene feküdnöm. Holnap suli. – Visszafojtott lélegzettel reménykedem, hogy nem túl feltűnően játszottam ki a felelősségteljes utód kártyát. – Jó éjt, drágám! – szólalnak meg egyszerre, és mindketten megölelnek. Néha úgy érzem, sokkal könnyebb dolgom lenne, ha nem egyedüli gyerek lennék. Vajon már túl késő, hogy vállaljanak egy másikat? Pfuj, ebbe inkább ne menjünk bele. Lefekvéshez készülődöm odafent, és az este eseményei járnak a fejemben. Tommynak remélhetőleg igaza lesz, és a rólam készült felvétel elvész majd az ezernyi többi jelentkezőé közt. De egész éjszaka csak forgolódom, és hajnali öt felé végleg lemondok róla, hogy elaludjak. Van még két plusz órám, mielőtt iskolába kell indulnom, foglalkozhatnék, mondjuk, az elmaradt házi feladatokkal, vagy csinálhatnék valami produktívat. De miután kikászálódom az ágyból, első dolgom, hogy a telefonom után nyúlok. De nem is, számítógépen sokkal gyorsabban tudnám átfutni a videókat. Úgyhogy leülök az asztalomhoz. És remegő kézzel bekapcsolom a laptopomat. Beletelik pár percbe, míg eljutok a MERSZ oldalára, és átlátom, milyen rendszerben vannak a felvételek. Miközben kattintgatok, felugrik egy reklám, amelyben emlékeztetnek, hogy az első szériában az egyik srác nyereménye az volt, hogy elmehetett egy hétre Olaszországba edzeni a Tour de France bicikliseivel, egy lány pedig állásinterjúra kapott lehetőséget az MTV-nél. És mellékelik hozzá a mosolygó nyertesek fotóit. Nem is rossz, mindössze egy estényi szenvedésért cserébe. Miközben az oldalon böngészek, egyre jobb kedvre derülök. Több mint ötezer ember jelentkezett az ország minden részéből. Szombat este, azaz holnap, a MERSZ tizenkét város versenyzői közül kiválasztja, kik kerülnek adásba, és lemegy a műsor. Utoljára az élő fordulók legjobb játékosainak egyik felét New Yorkba reptették, a másikat pedig Las Vegasba, hogy ott küzdjenek meg a fődíjért. Mennyi esély van arra, hogy Seattle-re essen a választásuk, amikor annyival izgalmasabb helyek vannak, mint, mondjuk, Miami, Los Angeles vagy New Orleans? A mosolyom még szélesebbre húzódik, amikor látom, hogy a jelentkezők közül a kávézós kihívást választották a legkevesebben. Talán, mert túl könnyűnek, más szóval unalmasnak találták. Remek. Rákattintok a kategóriára, és végigfutok a felvételeken, aztán észreveszek valamit, és megáll bennem az ütő. Egy kivágott képkockán az én vizesen csillogó, eltorzult arcom látható. A kép alatt egy kis szám mutatja, hogy nyolcvannál is több hozzászólás érkezett a felvételemhez.

Hűha. Ez több mint a duplája, mint amennyit a kategória bármelyik másik videója kapott. Mély levegőt veszek, és rákattintok a képre, hogy elindítsam a klipet. Magamat látom, amint fájdalmas arckifejezéssel nézek hol a falon lévő órára, hol pedig Tommy kamerájába. Úgy érzem magam, mint egy idióta. És ezen a felvételen pont úgy is nézek ki. Miért gondoltam, hogy jó ötlet részt venni ebben az őrültségben? Mert Sydney kapott egy csokor virágot, én pedig nem? Nevetséges. Rég hozzászokhattam volna az ilyesmihez. Az eseményeket Tommy kommentálja: – Itt van a legédesebb, legérzékenyebb lány, akit ismerek, és most megtesz valamit, ami messze-messze kívül esik a komfortzónáján. Vajon végig tudja majd csinálni? Akkor nem is vettem észre, hogy Tommy megjegyzéseket fűz a felvételhez. Mi a csoda ez? A videóban egy kissé hezitálok, mintha azt válaszolnám Tommynak, hogy kizárt dolog, biztos, hogy nem viszem végig. Egy másodpercig abban reménykedem, hogy ez az egész tegnap este csak egy fura álom volt. De az énem a felvételen a fejére önti a vizet, majd köpködni kezd. Tommy csak ennyit mond: – Aú! Aztán a kép egy csuromvíz lányt mutat, akinek aprócska melle majdnem teljesen átlátszik a nedves felsőn. Ettől féltem. Végignézem a hozzászólásokat a videó alatt, és szinte rosszul leszek. Az egyik azt írja: „Milyen helyes kis mazsolák!” És ez még a jobbak közül van. Lecsapom a gép tetejét, visszavetem magam az ágyba, és a fejemre húzom a takarót. Egy óra múlva a telefonom rezegni kezd: üzenetet kaptam. Nem foglalkozom vele, és a következő hárommal sem. Lehet, hogy a barátaim látták a videót? Tetőtől talpig a takaró alá temetkezem. Hét óra harminckor az anyám bekiabál az ajtón: – Szívem, valami baj van? El fogsz késni! – Semmi gond, mindjárt kész vagyok! – hazudom. – Bejöhetek? – Öhm, várj egy kicsit! – Gyorsan felkapok egy topot és egy farmert, aztán elnyomok egy ásítást, és kinyitom az ajtót. Anya a vállam fölött beles a szobába, valószínűleg kábítószerezés nyomait keresi. – Spárgalevest főztem tegnap. Viszel te is ebédre? – Jól hangzik, köszi! Amint becsukom az ajtót mögötte, a telefonomhoz rohanok. Sydney, Liv és Eulie

üzenetei a tegnap esti buliról szólnak, leginkább azt írják, bárcsak ott lettem volna. Az utolsó SMS viszont Tommytól jött: „Hívj fel!” Meg is teszem. Amikor felveszi, rögtön belefogok: – Láttam! Rettenetes. És mi a fene ez a kommentár hozzá? – Tulajdonképpen nem izgatnak annyira a megjegyzései, csak egyszerűbb volt erre rákérdezni, mint arra, hogy mit gondol a melleimről. – Csak próbáltam egy kicsit szórakoztatóbbá tenni a dolgot, és adni valami mentséget, tudod, biztos, ami biztos. – Ha netán gyáván megfutamodtam volna, mi? – Csak arra az esetre, ha netán meggondoltad volna magad. Ebben semmi ciki nem lett volna. Megmasszírozom a halántékomat. – Hát, köszi akkor. Mondjuk, a te kommentárod sokkal kedvesebb volt, mint amiket az emberek hozzáfűztek… Tudod, milyen undok volt némelyik? Megköszörüli a torkát. – Ne is foglalkozz velük! Azért nincs akkora vész, mint gondolod. A reggeli videók egy része már háromszáz kommentnél jár. – Nincs valami mód rá, hogy le tudjam vetetni onnan ezt a felvételt? Úgy értem, jogi lehetőség. Nem törvényellenes dolog olyan videókat mutogatni, amelyben kiskorúak, khm, melle látható? – Hát, úgy tűnik, a fenékmutogató klipek sem zavarnak senkit. Ráadásul a játék szervezőivel csak jelentkezési lapokon és videófeltöltési linkeken át lehet kommunikálni, senkivel nem tudsz közvetlenül beszélni. Még a tárhelyszolgáltatójukon keresztül sem tudtam lenyomozni őket, úgy tűnik, valahol az óceán túloldalán lehet a székhelyük, és szerverről szerverre ugrálnak. Megtörlöm a homlokomat. – Azért kösz, hogy megpróbáltad, Tommy. – Ha egyikünk sem büszkélkedik el vele, van rá esély, hogy az ismerőseink közül senki sem fogja látni. És ha lemennek az élő fordulók holnap este, amúgy is elcsitul majd az érdeklődés. Nagyon szeretnék hinni neki. Logikus, amit mond, a hangja pedig megnyugtató. – Jól van, akkor ami a Gotta-Hava-Javában történt, az a Gotta-Hava-Javában is marad. – Úgy látom, értjük egymást. Megköszönöm, és leteszem a telefont. Egész úton suliba menet remeg kezem-lábam, de amikor beérek, semmi szokatlant nem tapasztalok. Életemben először örülök neki,

hogy az igazgatónk csak vészhelyzet esetén engedélyezi a mobiltelefon használatát az iskolában. Egész nap úgy teszek, mintha minden rendben lenne, és ebédidőre már az összes félelmem elszáll. Amikor délután elmegyek Tommy öltözőszekrénye mellett, odasúgom neki: – Eddig minden oké. Suli után gyorsan átfutom a leckét, hamar befalom az ebédemet, amihez egyébként nincs sok étvágyam, és megígérem anyámnak, hogy időben otthon leszek. Úgy öt körül elindulok a színházba. Amikor odaérek, már mindenhol nyüzsögnek az emberek, és izgatottan várják az előadást. Az első gondolatom az, hogy megkeresem Tommyt a világosítófülkénél, de Sydney közben lecsap rám, hogy megmutasson egy dicsérő kritikát az előadásról, amely szerint a Chinook Gimnázium jó néhány potenciális sztárt vonultatott fel a darabban. És a szöveg mellett egy hatalmas fénykép, amin Sydney éppen pofon vágja Matthew-t. A tekintete csak úgy ragyog. – Imádom ezt a jelenetet! Ekkor megjelenik Matthew is, aki úgy dörzsölgeti az arcát, mintha még mindig sajogna. – Azt hiszem, a kelleténél egy kissé jobban is! Az arcukat tanulmányozom, hogy érzem-e köztük a szikrázást. Sydney tekintetében nyoma sincs ennek, amikor a szemét forgatva távozik a női öltöző felé. Matthew utánanéz, de csak egy pillanatra, aztán felém fordul. Megütögeti az orromat. – Készen állsz a sminkelésre, kicsi Vee? – Persze. – Felkapom a táskámat, amiben a sminkszereket tartom, és követem a férfiöltözőbe, ahol rajtunk kívül senki sincs. Előveszem az alapozókrémemet, és töltök egy pohár vizet a csapnál. Matthew egy pánttal leszorítja a haját, én pedig megnedvesítek egy szivacsot, és nekilátok a munkának. Miközben fölé hajolok, hogy felvigyem az alapozót, a kezét a csípőmön nyugtatja. Esküdni mernék, hogy a ruhán keresztül is érzem a tenyere melegét. – Hiányoltalak Ashley bulijában tegnap. – A hangja kissé érdes. Hűha! Még sosem mondott olyasmit, hogy hiányoztam volna neki. Lehet, hogy a jövőm még jobban „alakul”, mint gondoltam. – Aha, gáz, hogy nem tudtam menni. De amúgy is csak egy sulis este volt. A holnapi parti sokkal jobb lesz. – Biztos, hogy ma sem tudsz eljönni? Akár csak egy kávéra, vagy ilyesmi? – Megszorítja a csípőmet.

Kávéra? Ugye, nem lehet, hogy látta a videót!? – Bárcsak mehetnék! De majd holnap együtt bulizunk, oké? – Remegő kézzel simítom el a kontúrozókrémet az orra két oldalán és az álla alatt. Már épp rákérdeznék, hogy mi ez a hirtelen érdeklődés a kávé iránt, de ekkor bejön néhány srác, hogy a függöny mögött átöltözzenek. Miközben Matthew arcán dolgozom, egyre többen lesznek idebent, így már nincs lehetőségünk privát beszélgetést folytatni. Amikor végzek vele, jön a többi fellépő is, akik szép sorban beülnek a sminkszékbe, aztán átmegyek a női öltözőbe, hogy még néhány utolsó simítást végezzek az arcukon és a frizurájukon, mert az alapokat a legtöbbjük már megcsinálta magának. Igyekeznem kell, hogy időben fel tudjam húzni a függönyt a kezdéshez. Igazán találhatnának erre a feladatra valaki mást, de a berendezőknek és a speciális effektekkel foglalkozó csapatnak pont valami fontos dolga van ilyenkor az afgán falu egyik trükkös díszletével. Mikor a függöny felment, én oldalról ellenőrzöm, hogy mindenki úgy néz-e ki, ahogy kell, csak utána megyek vissza, hogy megtisztítsam az eszközeimet. A női öltözőben Ashley és Ria susmorognak valamiről, de ahogy belépek, rögtön elhallgatnak. Nem állítom, hogy a legjobb barátnők lennénk, de eddig sosem zárkóztak el előlem, vagy ilyesmi. Összeszedem a használt szivacsokat, hogy fertőtlenítsem őket. – Úgy hallom, mindenki jól érezte magát tegnap este. Sajnálom, hogy a szüleim nem engedtek el. – Megértelek – bólogat Ashley. Fúj még a hajára egy kis lakkot, bár már eddig is annyi volt rajta, hogy egy dekupázsprojekt is simán megirigyelhetné. – Öhm… minden oké veled, Vee? Megdermedek. A rosszullét környékez ettől a kérdéstől – oly sokan tették fel ugyanezt, amikor öt hónappal ezelőtt egy hetet kórházban töltöttem. Azonnal automatikus válasz üzemmódba kapcsolok: – Minden a legnagyobb rendben. Miért? – Ja, semmi, csak olyan fáradtnak tűnsz. Remek, ezt mondják egymásnak a középkorú emberek, ha finomabban akarják kifejezni, hogy öregnek látszol. – Azt hiszem, nekem sem ártana egy kis színpadi smink – nevetek fel erőltetetten, aztán átsietek a fiúk öltözőjébe. Ott John és Max vigyorognak rám idétlenül. Vagy csak a képzeletem játszik velem? Mintha egy kissé paranoiás lennék, nem? Ezek a srácok mindig vigyorognak. Elpakolok, anélkül, hogy egy újabb pillantást is vetnék rájuk, aztán gyorsan kimegyek a tűzlépcsőre, ahol szerencsére nincs senki, hála Seattle város nyilvános dohányzást szabályzó szigorú

intézkedéseinek. Előveszem a telefonomat, és a MERSZ oldalára kattintok. Úgy százötven hozzászólás érkezett már a videómhoz. Vajon el merjem őket olvasni? Egyik felem halálra van rémülve, de a másik, aprócska felemet büszkeséggel tölti el, hogy ekkora érdeklődést keltettem. Annyira persze nem vagyok elájulva, hogy el is olvassam a kommenteket, inkább gyorsan a kedvenc áruházi oldalamra váltok, és elmentek néhány luxus hajápoló terméket a kívánságlistámra, bár tudom, hogy leginkább egy jó kis hajvágásra lenne szükségem. Megborzongok, és arra gondolok, bárcsak ne kéne bemennem, hogy leengedjem a függönyt a felvonások között. Mi lenne, ha ezt most valaki másra hagynám? De persze, nem teszem meg. Mert van felelősségérzetem, ellentétben azzal, amit a szüleim mostanában gondolnak rólam. Mély levegőt veszek, és a színfalak mögé sietek. Ahogy a jelenetnek vége, és a függönyt leengedtem, futnék vissza a tűzlépcsőhöz, de Sydney elkap menet közben. – Beszélnünk kell! Nem állok meg, de ő jön velem tovább, és a karomat rángatja. – Matthew valami olyasmiről sutyorgott, hogy beneveztél a MERSZ-be. Mi a csodáról beszél? Hirtelen nem kapok levegőt. – No, remek. – A hátamat a kemény téglafalnak vetem. – Oké, ne légy nagyon dühös! Csak arról van szó, hogy kicsit kiakadtam, hogy nem mehettem el Ashley bulijába tegnap. Úgyhogy megcsináltam egy icipici bemelegítő kihívást… Mintha egy kissé elrugaszkodott volna a talajtól. – Hogy mit csináltál? – Jó, tudom. Hülyeség volt. És elég rosszul is sült el. Vizet kellett öntenem a fejemre, de teljesen átitatta a pólómat, ami totál átlátszó lett, és, istenem, annyira gáz… – A tenyerembe temetem az arcomat. Rosszallóan csettint a nyelvével. – Elég! Talán nem történt akkora katasztrófa. Mindjárt megoldjuk a dolgot. Hol a telefonod? A könyökömmel bökök a zsebem felé, mert nem akarom felemelni az arcom a kezemből. Sydney előhúzza a készüléket, és hallom, hogy pötyög rajta valamit. Nyilván tudja, hogy mit hol keressen, mivel ő is be akart nevezni. Egy másodpercre elégedettség tölt el, hogy végre egyszer előbb csináltam meg valamit, amit ő is szeretett volna. De ez az érzés rögvest szertefoszlik, mihelyst rájövök: Syd sosem lett volna annyira ostoba, hogy hagyja, hogy az események ilyen véget érjenek.

– Szóval, melyik próbát teljesítetted? – kérdi. – A kávéházast – sziszegem az ujjaimon keresztül. Még egy kis kattintgatás. Aztán: – Aha, látom. Leeresztem a kezemet. – Mondtam… Az arckifejezése komolyra vált. – Na jó, álljunk meg, és gondolkodjunk! – Azonfelül, hogy maga a megtestesült szőke ragyogás, Syd még kitűnő tanuló is. – Már nem kell semmin sem gondolkodni! Haza akarok menni. – Khm, ha megfutamodsz, azzal csak rontasz a helyzeteden. Másfelől, ez a felvétel nem is mutat olyan sokat. Azért nem voltál meztelen. És lehet, hogy még a javadra is fordíthatjuk. Egy csomó híresség karrierje indult be úgy, hogy szexvideókat szivárogtattak ki róluk. – Hát, az én karrieremmel kapcsolatos elképzeléseimben nem szerepelnek a valóságshow-k. – Oké, de ezek a lányok úgy jutottak túl a dolgon, hogy emelt fővel viselték. Úgyhogy, először is, ne mentegetőzz! Csak mosolyogj, ha valaki szóba hozza, és vonj vállat, mintha azt üzennéd, istenem, ilyesmi bárkivel megtörténhet. Visszaveszem tőle a telefont, és végiggörgetem a kommenteket. Naná, hogy Matthewtól is érkezett egy, azt írja: „Kicsi Vee, nem is tudtam, hogy ennyi van benned!” Lecsukom az oldalt, és megnézem az üzeneteimet. Van egypár a barátaimtól „Mi vaaan?” címmel, meg néhány másik mindenféle ismerősöktől, tele felkiáltó- és kérdőjelekkel. Meg egy valami lánytól, akiről azt sem tudom, kicsoda, azzal, hogy „RIBANC”. Honnan a csodából szerezte meg az e-mail címemet? Gyorsan kitörlöm, aztán kikapcsolom a telefont. Syd már az ajtóban van. – Készen állsz? – Azt hiszem. – Igyekszem emelt fővel végigmasírozni a folyosón a lányok öltözőjéig. A szemem sarkából látom, hogy egy csomóan utánam fordulnak. Aztán belépünk a szobába, és Sydney bejelenti: – A barátnőm olyan tökös volt, hogy megcsinált egy kihívást a MERSZ-ben! A lányok először egy kicsit meglepődnek, de amikor rám néznek, én csak mosolygok, és megvonom a vállam, úgyhogy mindenki elneveti magát, és sorra belecsapnak a feltartott tenyerembe. Kérdezgetik, mennyire voltam ideges, a vizes póló dolog szándékos volt-e, meg ilyesmi. Őszintén válaszolok, mindenkinek a szemébe nézek, nem

sumákolok. És minél többet beszélek róla, annál jobban érzem magam. Aztán Matthew jelenik meg az öltözőben, széles vigyorral az arcán. – Hé, te kávézós lány! Dupla tejszínhabbal kérem! Igyekszem legyűrni a zavaromat, és hagyom, hogy szorosan megöleljen. A fülembe súgja: – Mondtam, hogy neked színpadon a helyed! Aztán elenged, előveszi a telefonját, és lejátssza a felvételt. Mindenki köré hajol, úgy nézik. Együtt nevetek velük, bár magamban azt kívánom, bárcsak kikapcsolná! Húzd ki magad, húzd ki magad! Remélhetőleg, némi gyakorlással könnyebben tudok majd magabiztosságot színlelni ebben a szerencsétlen helyzetben. A második lejátszás után Tommy lép be az ajtón csodálkozva. Matthew neki is odanyújtja a telefont. – Hé, haver, láttad már Vee bátorságpróbáját? – A videón Tommy beszél – tájékoztatom az ott lévőket. Mindenkinek elkerekedik a szeme, Matthew pedig meglapogatja Tommy hátát. – Szép munka! Lám, a színfalak mögött dolgozók lepipálják a színészeinket! Mindannyian nevetünk, Matthew pedig újból lejátssza a felvételt. Tommy kérdő pillantást vet rám. Én csak vállat vonok. Szerencsére a lámpák a fejünk fölött villogni kezdenek, így jelzik, hogy egy perc múlva vége a szünetnek. Ahogy Matthew kilép a szobából, félrehúzom. – Amúgy hogy találtál rá a videómra? Megvonja a vállát. – Ők küldték el nekem. – Ezzel magamra hagy. Én meg csak állok ott, egyedül az öltöző közepén, és úgy kapkodok levegő után, mint aki épp most futott le egy maratont. Hogy lehet, hogy pont Matthew-nak küldték el a felvételt? Aztán rájövök. Rajta van a vészhelyzeti hívólistámon. Fura, hogy Syd és Tommy nem kapták meg. Bár legszívesebben visszamenekülnék a tűzlépcsőre, összeszedem magam, és elhelyezkedem a színfalak mögött, hogy onnan mondhassam némán a szöveget a szereplőkkel együtt. A show-nak folytatódnia kell. És folytatódik is, ugyanolyan simán megy minden, mint előző este. Amikor a színpadi csókra kerül a sor, azt képzelem, én vagyok Matthew karjaiban. És biztosra veszem, hogy mielőtt az ajkuk találkozik, a tekintete rám szegeződik. Egy alma, két alma, három alma, és szétválnak. Talán holnap, a bulin, már én leszek ez a szerencsés. Előadás után a barátaim, Liv és Eulie, odajönnek a színpad mögé, hogy gratuláljanak mindenkinek, de tuti, hogy igazából azt akarják ellenőrizni, mi van velem, mert legalább

öt üzenetet írtak már fejenként, hogy mi a csoda az a videó, amit a MERSZ küldött nekik a műsor alatt. Megnyugtatom őket, hogy csak egy kicsit bohóckodtam, és minden oké. Mivel mindketten az iskola legélesebb eszű diákjai közé tartoznak, kissé szkeptikusabban fogadják a dolgot, mint a többiek, de nem erőltetik tovább a témát. Egyelőre. – Nem akarsz lógni velünk egy kicsit, mielőtt hazamész? – kérdi Liv. – Bárcsak megtehetném, de mire elérünk hozzátok, már csak tíz percem marad, és már fordulhatok is meg, hogy induljak haza. De holnap jöttök, ugye? – Ők készítették az előadást reklámozó plakátokat, és ragyogó beszámolót írtak a bemutatóról az iskolai újságnak, így meghívást nyertek a záróestre. Syd és én ragaszkodtunk hozzá. Eulie felnevet. – Naná, hogy megyünk! – A karját keresztbe fonja maga előtt. Magas, vékony termetű lány, márkátlan farmerben és pulcsiban. Ha valakinek szívesen nekiesnék a szabóollóval, akkor az ő. A megfelelő göncökben, némi sminkkel, akár Syd kishúgának is elmenne. Eltekintve attól, hogy legalább annyira visszahúzódó, mint amennyire Syd a társaság középpontja. Aztán Livvel együtt távoznak, hogy gratuláljanak a többieknek, én pedig megyek, és rendbe teszem a jelmezeket. Ekkor Matthew lép oda hozzám, lehuppan a sminkes székbe, és kihívóan méreget. – Hiányzik a szobafogság? Csinálhatok pár új videót, ha gondolod… – Ha elkések otthonról, sosem lesz vége. De még van harmincöt percem előtte. Ebből húszat itt is eltölthetünk. Ránéz a telefonjára. – A fenébe, az még egy italra is alig elég! – Az nem is nagyon kell, vagy igen? Megtörli a homlokát. – Lehet, hogy neked nem, kicsi Vee, de én szomjas vagyok. És húsz perc, hát, az nem igazán elég semmire, ugyebár. – Azt hiszem, tényleg nem. Az ajtóban megjelennek a barátai, és egymást majd fellökik, olyan türelmetlenek: – Gyere már, haver! Matthew feláll, és nyom egy puszit a fejem búbjára. – Alig várom már a holnapi bulit! Akár ki is akaszthatnánk a „Ne zavarjanak” táblát az öltöző ajtajára, hm? Hűha, eltűnődöm, hogy vajon az ő szándékai egy kicsit messzebb mutatnak-e, mint az enyémek, de csak ennyit mondok: – Viszlát!

Ekkor Sydney jelenik meg az ajtóban. Már lecserélte a fűzőjét egy miniruhára, amely egyáltalán nem takar többet, mint a jelmeze. Nyomában Liv és Eulie. – No, azt hiszem, jól jöttél ki a dologból. – Hála neked! Mulassatok jól! Bár mára nem terveztek bulit a szereplőknek, mégiscsak péntek este van. Összeszorítja az ajkát. – Alig várom, hogy véget érjen végre a szobafogságod. – Már csak egy nap. Figyelmeztetően felemeli az ujját. – Akkor ne told el! Semmi újabb bátorságpróba, oké? – Hülyéskedsz? Különben is, mindjárt otthon kell lennem. Búcsúzóul megölel, majd Liv és Eulie is. Aztán, pont mint tegnap este, az utolsó simításokra egyedül maradok. Amikor végzek, leülök a telefonommal, és elolvasok még egy tucat SMS-t. Meglepetésemre, a legtöbb inkább hízelgő. Huh. A vége felé járok, amikor meglátok egy üzenetet a MERSZ-től. Kísértést érzek, hogy azonnal kitöröljem, de végül is, mit akarhatnak? Lehet, hogy csak gratulálni ahhoz, hogy ekkora figyelmet kaptam valamiért, ami csak egy buta kis bátorságpróbának indult. A szívem nagyot dobban, amikor elolvasom a szöveget. Szia, Vee! Rengeteg új rajongót gyűjtöttél! Szívesen látunk egy újabb kihívásra a következő válogatóban, és gondoskodunk arról is, hogy örömmel gyere. Ezt nézd meg!

Rákattintok a linkre, és a kávézóban készült videóból látok egy kimerevített képet, amit egy kicsit megváltoztattak: a lábamon egy pár hőn áhított cipő, amelyről az EzVagyokÉn-oldalamon áradoztam néhány héttel ezelőtt. Azta! A barna színűre is három hónapos a várólista, ez pedig a limitált kiadású narancspiros! Ennek a MERSZ-nek komoly összeköttetései lehetnek. Honnan a csodából tudták, hogy pont ilyet akarok? Elolvasom az üzenet hátralévő részét is. Ahhoz, hogy megnyerd a cipőt, menj vissza a kávézóba ma este. 9:40kor egy Ian nevű srác fog betérni (kép később). Vedd rá, hogy rendeljen neked egy lattét. Miközben sorban áll, kerülj a kávézó közepére, és addig énekeld csukott szemmel, hogy „Sört ide, bort ide”, míg meg nem kapod az italodat.

Hogy micsoda? Miért akarja a MERSZ, hogy visszamenjek arra a helyre, ahol tiszta hülyét csináltam magamból? Na ja, hol máshol tudnának még ennél is cikibb helyzetbe hozni? Mondjuk, mindegy, úgysem mehetek bele. Nincs több bátorságpróba. Megígértem Sydneynek. De az a cipő…

És végül is, egész jól jöttem ki a dologból, nem? Ráadásul ebben a próbában szó sincs semmiféle vízről. Csak énekelnem kell, és valami fickóval találkoznom. Annyira belemerülök a gondolataimba, hogy észre sem veszem Tommyt, csak amikor már mellettem áll. Az orra alá tolom a telefont. – Kizárt dolog! – jelenti ki. Az időkijelzőre pillantok. – Ha most rögtön elindulok, talán még pont belefér. Tommy lábujjhegyen billeg, mint akinek begörcsölt a talpa. – Ha tényleg részt akarsz venni a MERSZ-ben, akkor iratkozz fel holnap este Követőnek! – Miért kéne fizetnem azért, hogy nézhessem a műsort, amikor akár nekem is fizethetnek, ha játszom? Már épp eleget voltam szemlélődő életemben. – És azt a cipőt is annyira szeretném, hogy már szinte érzem a bőr illatát. Csak állunk ott, és úgy méregetjük egymást, mint két cowboy valami westernfilmben. Két nyiszlett cowboy, akiknek fogalmuk sincs, hogy kell elsütni egy pisztolyt, vagy megülni egy lovat, még ha az életünk múlna is rajta. De minél többet gondolkodom a kihíváson, annál inkább úgy érzem: miért ne? Tommy valószínűleg megérzi a szándékomat. – Hát, ha nem tudlak lebeszélni róla, akkor veled megyek mint operatőr, és egyben a testőröd. Elfojtok egy nevetést. Azt hiszem, egy számítógépguru testőr sokkal jobb, mint egy semmilyen testőr. Fogjuk rá. És szükségem lesz valakire, aki felveszi a dolgot. Tommyval jó csapat vagyunk. – De most külön autóval kell mennünk, hogy előbb hazaérjek – figyelmeztetem. Miközben a kocsihoz sietünk, megnyitok egy linket, és gyorsan kitöltök egy újabb űrlapot, ahol bele kell egyeznem a legördülő listában felsorolt halom feltételbe. Sietve átfutom és kipipálom őket, aztán elteszem a készüléket. A nyakam csuromvíz. Mielőtt beülök az autómba, Tommyhoz fordulok. – Szerinted a pultosok kihívják rám a rendőrséget, ha meglátnak? Összevonja a szemöldökét. – Valószínűleg nem azonnal. Valamiért ez a megjegyzése nevetésre késztet. Ha nem azonnal, az már jó lesz.

Harmadik fejezet 9:36-kor leparkolok a kocsival, és a kávézóba menet ránézek a telefonomra, ahová meg is érkezett a próbabeli partnerem, Ian képe. Sötét haj, borosta, fekete szempár, átható tekintet. Egyszóval: dögös. Szóval, rá kell vennem a szívtiprót, hogy vegyen nekem egy kávét, közben pedig énekelnem kell? Az első rész menni fog, de nyilvánosan énekelni? Jobb lenne, ha inkább hazamenekülnék. Akkor nincs cipő, amiért majd meghalok, de nem kell belehalnom a szégyenbe sem. Aztán emlékeztetem magam, hogy a tegnap esti próbát is sikeresen kiálltam. És vannak rajongóim. Jó, lehet, hogy leginkább beszívott idióták, akiknek nincs jobb dolguk, mint egész este videókat nézegetni, hátha találnak benne egyegy jól fotózott dekoltázst, amit kilassítva élvezkedhetnek, de akkor is. Az üzletben nyoma sincs Iannek, úgyhogy téblábolok egy kicsit, míg Tommy keres egy helyet valahol középen. Ekkor egy csomó, szandált és zoknit viselő srác csörtet be az ajtón, és végigpásztázzák a termet – míg meg nem látnak engem. Ezután keresnek pár asztalt a közelemben, de közben végig engem lesnek. A felületes szemlélő számára csak átlagos seattle-i kölykök, akiknek okostelefonjuk van, de divatérzékük nincs. Amikor felém irányítják a készülékeiket, rájövök, hogy ők lesznek a Követők, akiket a MERSZ azért küldött, hogy megörökítsék a produkciómat. Ó, a francba! De érthető, hogy a szervezők kíváncsiak rá, hogy reagálnak a játékosok, ha élő közönség előtt kell szerepelni. Görcsbe rándul a gyomrom. Én így. Ökölbe szorítom a kezem, és lesütött szemmel, szinte lábujjhegyen toporgok. Néhány másodpercenként azért megkockáztatok egy pillantást az ajtó felé. Hol van már Ian? A MERSZ-től azt írták: 9:40. Vajon tudnak a szobafogságról is, ahogyan a cipőről? Biztosra veszem, hogy néha panaszkodtam az EzVagyokÉn-en arról, hogy börtönbe vagyok zárva, szóval, ha látták az oldalamat, akkor erről is tudnak, meg még egy csomó minden másról. Tök mindegy, végül is, nem titok. Csak állok ott és várok, nekem egy órának tűnik, de igazából csak két percig, és Ian meg is érkezik. Látom rajta, hogy azonnal felismer, de nem szól egy szót sem. Mögötte egy nyúlánk lány hadonászik a telefonjával, és gyorsan elfoglal egy helyet a közelben. Úgy látszik, Ian is testőrrel közlekedik. Amikor megáll előttem, keresztbe fonom a karomat. A telefonos képen nem látszott, milyen szép olajszínű a bőre, és milyen laza a megjelenése a koptatott farmerjében. De belehalna, ha esetleg eleresztene egy mosolyt?

– Helló, hozhatod a lattémat! – vetem oda. – A mogyorós a kedvencem! – Na, ez elég hercegnős volt? Összeszorítja az ajkát. – Na és? He? Ez az ő kihívása is, nem? Talán a hívószó az „akarok”. Lábujjhegyre állok a balerinacipőmben, és hátravetem a hajam. – Hogyhogy na és? Egy lattét akarok. Most. Közelebb lép, úgyhogy nyújtogatnom kell a nyakamat, hogy a szemébe nézhessek. – Mit gondolsz, ki vagyok? Meghökkenek. – Ian, nem? – A hangom olyan vékony, mint valami képregényszereplőé. – Jah. – Na, én meg Vee vagyok. Elhúzza a száját. – Hát ez meg milyen névből lett? Na jó, ahhoz semmi köze. – Mit számít az? Vállat von. – Gondolom, semmit. – De továbbra sem mozdul, hogy vegyen nekem egy kávét. – Remek – fújtatok. – Akkor, gondolom, mindketten elbuktuk ezt a próbát. Hacsak a te feladatod nem az volt, hogy legyél minél bunkóbb. – És elindulok az ajtó felé. Megragadja a karomat. – Mi az, máris feladod? Felkapom a fejem. Most mi ez a játék? – Akkor hozol nekem egy lattét, vagy sem? – És mi jár érte? Egy pár ultramenő cipő, zsenikém. – Te mit akarsz? Közelebb hajol. – A MERSZ küldött egy üzenetet. – Milyen üzenetet? – szalad fel a szemöldököm. – Fennhangon be kell jelentened, hogy remek szerető vagyok. – Olyan halkan beszél, hogy alig tudom összerakni, mit mond. – Hogy mi van? – Azt kell mondanod, hogy remek szerető vagyok. Jó hangosan. Kezdem felfogni, mit akar. Vajon tényleg a MERSZ küldte ezt az üzenetet, vagy csak

ő szeretné egy kicsit izgalmasabbá tenni a kihívást? Sőt, az is lehet, hogy ez az ő feladata. De mi van akkor, ha én belemegyek, ő viszont nem hoz nekem kávét? Akkor ő teljesíti a próbát, én viszont nem. Még az is lehet, hogy neki igazából az a dolga, hogy megakadályozzon engem a küldetésem végrehajtásában. Istenem, két küldetés egy játékban, és nekem máris mindenféle összeesküvés-elméleteken kattog az agyam. Vajon a MERSZ ezt szándékosan tervezte így? Egyik kezemet a csípőmre teszem, a másikkal pedig a mellkasa felé bökök. Ezt a testtartást már vagy ezerszer láttam Sydneytől, amikor nyomatékosítani akart valamit. – Húzz a sorba a lattéért! Miután leadtad a rendelést, megosztom az egész kávézóval, milyen jó vagy az ágyban. Egy másodpercig méreget, gondolom, ő is azt mérlegeli, mennyire bízhat meg bennem. Aztán beáll a sorba. Meg vagyok elégedve magammal, de csak addig, míg rá nem jövök, hogy a kihívás legrosszabb része még csak most következik. Mély levegőt veszek, és behunyom a szemem a körülöttem kuncogó emberek előtt. Ismét szédülni kezdek, és a szívem összevissza kalapál. Ilyen érzés egy pánikroham? Sokkal rosszabb így, hogy sötétben kell lennem. Mindig is gyűlöltem a sötétséget. A képzeletemben különféle lehetőségek villannak fel vad egymásutánban. Mi van, ha valaki azt a feladatot kapta, hogy adjon nekem egy taslit? Vagy húzza fel a szoknyámat? Olyan védtelennek érzem magam, hogy könny szökik a szemembe. A fenébe, most meg bőgni kezdek mindenki előtt! Jó kis műsort csinálok a MERSZ-nek! Olyan dühös leszek a játékra, hogy ez az érzés még a rettegést is túlszárnyalja. Helyes. Támaszkodj csak a dühödre, és énekelj! Kinyitom a számat, és meglepetésemre sikerül szavakat kipréselnem rajta. Remegő hangon és hamisan, de énekelni kezdek. Már egy versszakon túl vagyok, amikor újabb dilemmával kerülök szembe. Mivel csukva van a szemem, nem látom, hogy Ian megrendeli-e a kávémat. Honnan fogom tudni, mikor kell hangosan bejelentenem, milyen jó szerető? Ha túl hamar teszem, akkor is megkapom a lattémat? A körmömet a tenyerembe mélyesztem, és énekelek tovább. Mindenhonnan nevetés hallatszik. Lehet, hogy Iannek az volt a feladata, hogy öntsön kávét a fejemre. Összerezzenek, amikor megérzem, hogy valaki ott áll, tőlem pár centire. – Megrendelte a lattédat – súgja Tommy a fülembe, és egy zsebkendőt tuszkol a kezembe. Meg tudnám ölelni. – Köszi – sziszegem a nóta sorai közt, miközben megtörlöm az arcom. Csak ekkor gondolkodom el rajta, miért is nem lestem, és vajon Tommy honnan tudta, hogy nem

fogok. Hirtelen megcsillan a remény. Már majdnem teljesítettem a próbát. Bár még mindig itt a kérdés: vajon segítsek-e Iannek az övében. Már ha nem vagyok görény, és nem hagyom cserben. De, persze, nem hagyom. A szívem egy Baké. Még jobban összeszorítom a szemem, és kiabálni kezdek. – Te vagy a legjobb szerető, akivel valaha dolgom volt, Ian! – Mindenhonnan nevetés hallatszik. Lángoló arccal folytatom a sörös nótát. Mikor úgy kábé a felénél tartok, érzem, hogy valaki más is a közelembe kerül, majd Ian hangját hallom: – Itt egy latte a világ legcsodálatosabb barátnőjének! – Aztán ő is elkezd énekelni, a „Gyönyörű lányt”, de olyan bársonyos tenor hangon, hogy simán főszerepet nyerhetett volna vele az iskolai darabban. Kinyitom a szemem, és elveszem tőle a kávét, míg ő szerenádot ad nekem. Az, hogy nyilvánosan énekelnek neked, majdnem olyan ciki, mint amikor neked kell énekelned. Az egyik videózó srác elismerően felemeli a hüvelykujját. A lány, aki Ian után jött be a kávézóba, magában nevetgél, miközben felvesz minket. Nem messze két másik lány is írogat valamit a telefonjába. Vajon minket értékelnek? Előhívom a bennem rejtőző Sydneyt, és színpadiasan integetni kezdek nekik, annak ellenére, hogy igazából nem is akarok bejutni az élő adásba. Csak a cipőt szeretném. Amiért megdolgoztam. Hála istennek, a dal véget ér. Oké, kihívás teljesítve. Huh. Emelem poharam Ianre. – Gratulálok! Ő pedig büszkén pózol és hajlong a Követőknek, leglátványosabban annak a modellkinézetű, filmező lánynak, aki valószínűleg a barátnője. Aztán elmosolyodik. Hű! Milyen más lesz ettől az arca! A foga extra fehéren csillog, és akkora gödröcskéi lesznek, hogy tízcenteseket lehetne dugdosni beléjük. Tommy állkapcsa megfeszül. Végigméri Iant, és odalép hozzánk. – Már 9:49… – Rohannom kell – fordulok a fiúhoz. – Köszi a lattét és a szerenádot! Ian odaint a lányoknak, akik még mindig a telefonjukon pötyögnek. – Bocs, hogy úgy viselkedtem, mint egy seggfej. A feladat része volt. – Örömmel hallom, hogy az igazi éned nem ilyen. Úgy néz rám, mintha próbálná összerakni a képet, de valami kilógna belőle. – Állati jól csináltad, teljesen lenyűgöztél. – Jól, mi? – dagad a mellem a büszkeségtől. – De te is. A felszolgáló, aki tegnap felmosott utánam, szúrósan néz ránk. Ez a végszó, hogy

ideje lelépnünk a színről. – Sok szerencsét, Ian! – mondom, és Tommyval együtt távozunk. Odakint megcsap a hideg levegő. De a tegnap estivel ellentétben most inkább frissítőnek érzem, mint kellemetlennek. Megcsináltam! Megcsináltam! Ahogy a kocsi felé igyekszünk, majdnem elhagyom az egyik cipőmet, ami teljesen beleillik a jelenetbe, mert pont úgy érzem magam, mint Hamupipőke, aki éjfélkor hazaszalad a bálból.

Negyedik fejezet Tommy úgy csóválja a fejét, mint aki nem akarja elhinni, hogy megcsináltam. – Gratulálok. Szökdécselve haladok a járdán. Mikor ugrabugráltam így utoljára? Talán elsőben? – Köszi, hogy elkísértél, Tommy. Nélküled nem tudtam volna végigcsinálni. Ha lány lennél, kölcsönadnám a nyereménycipőmet. A mosolya kissé elhalványul. – Hát, kösz… – Tudod, hogy értem! Fantasztikus voltál! – Beszállok a kocsiba. – Bárcsak megünnepelhetnénk, vagy valami, de tudod, milyenek a szüleim… – Ja. Akkor viszlát holnap! – Egy kicsit még tétovázik, mintha azt várná, hogy mondjak még valamit, aztán zavartan vállat von, és segít becsukni az ajtót. Hazafelé menet feltekerem a rádió hangerejét, és együtt fújom a countryénekessel, hogyan állt bosszút a pasin, aki valami rosszat tett neki. Miért ilyen élvezetesek az ilyen dalok? Beállok a garázsba, és még mindig maradt egy percem. Tökéletes. Betáncolok a házba a hátsó bejáraton, és legszívesebben hangosan énekelném a „Minden olyan rózsás”-t a Gypsy című musicalből, de anya, aki a nappaliban ül, és úgy tesz, mintha valami könyvet olvasna, biztos egy halom kérdést zúdítana a nyakamba miatta. Megölelem, és remélem, hogy nem érzi rajtam a kávéillatot. – Az előadás remekül sikerült. – Nagyszerű, szívem! Apád és én már alig várjuk, hogy holnap mi is láthassuk. – A harmadik este lenyűgöző lesz. Jól tettétek, hogy megvártátok. Feltáncolok a lépcsőn, és miközben lefekvéshez készülődöm, megállás nélkül dúdolgatok. A West Side Story egyik dallamával a fejemben, mosolyogva merülök álomba. Boldog zsizsegésem közepette elfelejtem kikapcsolni a telefonomat, úgyhogy reggel nyolckor megszólal az ébresztő. Nem foglalkozom vele, csak a másik oldalamra fordulok, és tovább szövöm álmaimat Matthew-ról és mindenféle, kávézóbeli dögös srácokról. A telefon ismét megcsörren, majd újra és újra megint. Ki kereshet ilyen korán? Aztán kipattan a szemem. Csak nem a bátorságpróbáról van szó? Magamban gyorsan végiggörgetem az elmúlt este eseményeit. Ebben a videóban semmi gáz nem lehet. Semmi a világon. De azért felpattanok, és megnézem a telefonom.

Az első üzenet Sydneytől jött. Ezt most miért??? Jaj. El is felejtettem, hogy megígértem neki: nem lesz több bátorságpróba. De várjuk meg, mit mond, ha meglátja a cipőt! Nagy kár, hogy két számmal kisebb a lábam az övénél, ha kölcsönadnám neki, biztos, hamar lehiggadna. A következő üzenetek is tőle jöttek. És nem túl kedvesek. De nem volt se villantás, se semmi túlságosan ciki a felvételben, hacsak a gyengécske énekhangomat nem számítjuk, úgyhogy mit izgatja magát? Aztán rájövök. Ő is szeretett volna a MERSZ-be jelentkezni. De ő komolyan. És az én kihívásaim eszébe juttatták, hogy ezt most nem teheti meg. Legalábbis ebben a hónapban nem. De igazán nincs mire féltékenynek lennie. Eszem ágában sincs az élő műsorban szerepelni. A próbákat csak a móka kedvéért csináltam meg. Illetve nem is annyira a móka, inkább a cipő kedvéért. Csak reggeli után válaszolok, és csatolom a képet is, amit a MERSZ küldött, lábamon a cipővel. Erre felhív. Ajjaj. Amikor felveszem, belekiabál: – Nem érdekel, mit nyertél! Azt mondtad, nem veszel részt több ilyenen. Mi lett volna, ha valami nem úgy alakul, ahogy elképzelted? Ha valami olyasmi történik, amit nem tudok majd olyan egyszerűen elsimítani, mint az első alkalommal? Beletúrok a hajamba. – Senki sem kérte, hogy simíts el nekem bármit is. Csak megcsináltam még egy bátorságpróbát. És láthattad, semmi vizes póló vagy ilyesmi nem volt, és a srác is egészen normálisnak bizonyult. De ha nem is lett volna az, Tommy ott állt mellettem. – Nem érted. Mi lett volna, ha rád küldenek egy másik játékost, aki molesztálni kezd, vagy valami szörnyűséget művel veled? Emlékszel, mi történt azzal a lánnyal, akinek az a kényszerbetegsége volt? Megborzongok. – De az az élő adásban történt. Nézd, senkinek nem lett semmi baja. Én pedig nyertem egy pár álomszép cipőt. A játéknak ezennel vége. – Szinte látom magam előtt, ahogy a fejét csóválja a vonal másik végén. – Vee, néha tényleg nem értelek. Olyan, mintha tudatosan önpusztító dolgokat csinálnál. A testem minden egyes izma megfeszül. – Azt akarod mondani, hogy direkt ártani akartam magamnak? Épp te, akinek pontosan tudnia kellene, milyen fáradt voltam aznap este, miután neked segítettem felkészülni a karácsonyi műsorra, rémlik? Hogy épp te célozgatsz arra, hogy szándékosan hagytam járni a motort, ez nagyon aljas dolog. Nagyon aljas. – Egyáltalán nem erről beszéltem.

– Aha. Egy hosszú percig mindketten hallgatunk. – Nézd, most dolgom van – mondom végül. Aztán szó nélkül letesszük a telefont. Csodás. Az utolsó előadás napján, amikor mindenkinek azt kellene tervezgetnie, mi lesz az első szabad estéjén, a legjobb barátnőm ki van akadva rám. Egyáltalán, honnan szerzett ilyen gyorsan tudomást róla? Kora hajnalban első dolga volt megnézni a MERSZ oldalát, vagy ők léptek kapcsolatba vele, ahogyan a többi barátommal is, az előző kihívás után? Csatlakozom a netre, és megkeresem a játék oldalán a „Második kör” videóit, amelyeket még ingyen meg lehet nézni, valószínűleg azért, hogy nagyobb érdeklődést keltsenek az élő show fizetős adásai iránt. Hamar megtalálom a sajátomat. Már több mint száz komment érkezett hozzá. Ne már! Ezt a kihívást én egyáltalán nem találtam annyira izgalmasnak. Lejátszom a felvételt, amely azzal kezdődik, hogy Tommy kifejti, milyen szerencsés is lenne Ian, ha tényleg megkaphatna egy olyan lányt, mint én vagyok. De édes! Ezt a videót azonban nyilvánvalóan a MERSZ szerkesztette, mert a következő jelenet Iant mutatja, alatta pedig egy női hang ecseteli, mit szeretne tenni a fiúval. Elég plasztikusan. Vajon ez annak a lánynak a hangja, aki közvetlenül utána jött be a kávézóba? És akkor ők most együtt vannak, vagy csak a MERSZ jelölte ki Ian Követőjének? Aztán a felvétel oda ugrik, ahol már énekelek; elég kínos látvány, amennyire be vagyok tojva. De az biztos, hogy nem mutatok rosszul a kamera előtt. Van bennem valami, amitől, nem szívesen ismerem be, de valahogy olyan ártatlannak tűnök. Lehet, hogy azért, mert Ian mellett igen törékenynek látszom. Ha már a kamera előtti fellépésnél tartunk, ez a fickó olyan, mintha egyenesen egy mozifilmből lépett volna ki. Nem is lehetne ennél jobb adottságú. Átfutom a kommenteket a klip alatt. Ha a MERSZ Iant választaná be, tucatnyi lány akarna jelentkezni az élő show-ba nézőnek, pedig az háromszor annyiba kerül, mintha online követnék az adást. Jó, az élő műsor nézői értékes díjakat is nyerhetnek, ha valami nagyon jó videót sikerül készíteniük, de erre azért elég halvány az esély. A többi megjegyzés nagyjából két csoportra osztható aszerint, hogy fiú vagy lány írta: a srácok azt elemezgetik, milyen megszeppent és milyen cuki vagyok, a lányok pedig arról elmélkednek, mennyivel jobb partnerek lettek volna Ian számára, mint én. Ennek a pasinak már most van egy csomó komoly rajongója. Hát, sok szerencsét neki, hogy kiválasszák ma este. Amint gondolatban elküldöm jókívánságaimat, egy MERSZ hirdetés ugrik fel az oldalon: „NÉZD CSAK, KIK JÁTSZANAK!” Mellette pedig azoknak a játékosoknak a klipjei, akiket már

kiválasztottak az élő műsorba, két helyszínen: Washingtonban és Tampában. Néhány perc múlva egy másik hirdetés jelenik meg: „NÉZD CSAK, KIK KÖVETNEK!” Mellette azoknak az embereknek a fotói, akik feliratkoztak Követőnek, akár online, akár élőben. Lám, a közönség is vágyik a maga egyperces hírnevére. Most, hogy már részt vettem egy pár kihíváson, én is kísértést érzek, hogy kövessem a műsort, és valószínűleg így is tennék, ha nem lennének már más terveim ma estére. A MERSZ itt lesz még a jövő hónapban is, meg a rá következőben is. Most viszont Matthew-val akarok lenni. Itt az idő, hogy kijelentkezzem a gépből, és nekiálljak a napi teendőimnek. A matekházi és a divattervezés-órára készülő vázlatok között megsütök három különböző süteményt az esti buliba. Az idő valahogy mégis lassan vánszorog. Amint ötöt üt az óra, már a kocsimban ülök. Megérkezem a színházba, és máris több feladat zúdul rám, mint bármikor: rengeteg sminket kell elkészítenem. Mindenki ragyogóan akar kinézni a záróestre. Furcsa érzés, amikor Sydre kerül a sor. Jókedvűnek tűnik, mosolyogva viccelődik a többiekkel. Biztos csak én veszem észre, de közben alig néz a szemembe. És amikor valaki megjegyzi, mekkora királyság, hogy még egy próbát teljesítettem, gyorsan témát vált. Egy újabb hatalmas csokornak köszönhetően a termet bazsarózsa illata tölti be, de Syd nem árulja el, kitől kapta a virágot, hiába unszolják a többiek. Aztán, ahogy felteszem a műszempilláit, sietve távozik. Matthew azonban gyorsan eltereli róla a gondolataimat, mert miközben sminkelem, a csupasz térdemre teszi a kezét. Meg akarja nézni a videóimat, míg én dolgozom, de rászólok, hogy ne fészkelődjön. Akkor felmutat egy újabb MERSZ-hirdetést. – Indítottak egy új kört Austinban. Szerintem jól néztél volna ki cowboykalapban és sarkantyúban! Ma este is kihívást keresel, kicsi Vee? – Nem tervezek újabb adag vizet a fejemre önteni, ha erre vagy kíváncsi. – Persze, remélem, nem erre gondolt, mert imádom ezt a retró brokát kabátkát és a selyem miniszoknyát. Sajnos, a színpad mögötti munkámhoz puhatalpú, lapos cipőt kell felvennem; a csizma mennyivel csinosabb volna! Az összeállítást ráadásul egy True Blood pólóval fejeltem meg, mely a Jimmy Carter választási kitűzővel együtt, amibe egy kiárusításon botlottam, tökéletes eklektikus megjelenést biztosít. Nem mintha a pasik annyira értékelnék az ilyen kifinomult ízlésről tanúskodó ruha-összeállítást. Vagy Jimmy Cartert. Miután Matthew és a többi szereplő elkészült a sminkkel és felvették a kosztümöket, átverekedem magam a szereplők és a stáb között, akik közül a legtöbben vállon

veregetnek, vagy adnak egy ötöst, amiért teljesítettem a MERSZ próbáit. Kicsit olyan érzés ez, mint a záróest utáni ünneplés, melynek minden egyes pillanatát egyszerre hatja át a keserédes nosztalgia, és a jól végzett munka szédítő öröme. Talán a parti előtt mi is kibékülünk Sydneyvel. Főleg, ha bocsánatot kérek tőle. Sorozatban ez a harmadik este, hogy a műsor hiba nélkül lemegy. Azt hiszem, a több hónapos gyakorlásnak meglett az eredménye, bár mindez a sok munka hamarosan már csak videoklipekben visszanézhető emlék marad. A harmadik felvonás alatt a színpad oldalán állok, magamba szívom az öreg fa illatát, és igyekszem nem belegabalyodni a poros bársonyfüggönybe. Kikukucskálok mögüle, és a közönség soraiban ismerős arcokat pillantok meg. Liv és Eulie eljöttek még egy előadásra. A legszélen jobboldalt mintha a mamámat látnám. Aha, apa is ott ül mellette; a tekintete úgy pásztázza végig a termet, mintha arra számítana, hogy mindjárt lebucskázom valamelyik páholyból. A színészekkel együtt ismétlem magamban a jól ismert sorokat. Ez az utolsó alkalmam erre, leszámítva a partikat, ahol a színházrajongók parádéznak. Egy óra harminckét perce megy a műsor, amikor Matthew és Syd végre odalépnek egymáshoz, és szerelmesen összeölelkeznek – a közönség már három felvonás óta erre vár. Matthew két keze közé fogja Syd arcát, ő pedig kecsesen előrehajol. Ajkaik megremegnek, és lassan egymás felé közelítenek. Az egyik hölgy az első sorban felsóhajt. Ahogy mindannyian; helyettük is élvezzük a csókot. Egy alma, két alma, három alma, négy alma, öt alma… Mi a fene?! Végtelen másodpercek telnek el, de az ölelésük csak egyre szorosabbá válik, a csók pedig sokkalta hevesebb, mint amilyet a darab megkövetel, és egy örökkévalósággal hosszabb az előzőeknél. Egy apró szikra gyúlik bennem. Matthew olyan szorosan öleli Sydneyt, hogy a keze bizonyára nyomot hagy majd a testén. Az ujjamat fel-le futtatom a függönyt tartó rojtos kötélen, erős a kísértés, hogy megrántsam, ezzel idő előtt véget vetve a show-nak. Az egész színház olyan rozoga, hogy tuti mindenki azt hinné, baleset volt. De, persze, egy ilyen lány, mint én, sosem okozna efféle látványosságot. Sydney és Matthew vágyakozó pillantások közepette végre elengedik egymást, és belekezdenek a duettjükbe, amelyhez aztán az egész gárda csatlakozik a fináléra. Színészek futnak el mellettem, hogy elfoglalják a helyüket a színpadon. Sydney mellkasa majd szétreped, ahogy a legmagasabb hangokat is kiénekli, aztán a dallam lecseng, a közönség pedig lelkes tapsviharban tör ki. Az ajkamba harapok, és leengedem a függönyt. Amíg a színészek meghajolnak, kirohanok a tűzlépcsőre. Legalább nem esik, ami

ilyenkor, tavasszal kisebb csodának számít Seattle-ben. Nem éppen így terveztem az utolsó estét. Miután órákat töltöttem a jelmezek igazításával és a sminkekkel, délutánokat azzal, hogy Sydneyvel próbáltam a szöveget, míg végül már ugyanolyan jól tudtam a szerepét, mint ő, és még három sütit is sütöttem a bulira – aki megérdemelné ma este, hogy Matthew ajka hosszasan az övére tapadjon, az én vagyok. Lehuppanok egy lépcsőfokra, mely jeges hidegnek érződik a selyemszoknyám alatt, bekapcsolom a telefonomat, és az EzVagyokÉn-oldalamon átállítom a kapcsolati státuszomat „alakulóban”-ról „nyitott vagyok”-ra. Aztán hozzáteszem: A karma nálam nem játszik.

Egyszerűen el kéne tűnnöm innen. Hagyni a fenébe ezt az ostoba partit és az első szobafogságmentes estémet. Az úgynevezett legjobb barátnőm nem tudja elviselni, hogy valaki másra is vetődik némi rivaldafény, ugyebár. Nem mintha az én bátorságpróbáim bármennyivel is halványítanák az ő ragyogását. Senki más nem kapott két csokor virágot. Vajon Matthew küldte őket? És Syd is ugyanúgy érez iránta? Arra az ölelésre gondolok. Mert a színjáték egy dolog, a valóság meg egy másik. Csak úgy kavarognak a gondolataim. Lehet, hogy titkon egy párt alkotnak? Lehetetlen, hogy a barátnőm, aki ötödikben kificamította a csuklóját, csak hogy megvédjen a valódi nevemmel cukkoló zaklatómtól, így eláruljon. Na de az a csók… Kinyílik az ajtó. Csak nem Sydney, hogy bocsánatot kérjen? – Mit művelsz itt? – pislog rám Tommy. Leül a lépcsőre egy fokkal fölöttem. Fenyőillata van. – Csak egy kis levegőre van szükségem – nézek fel rá. – Ja, a levegő jó dolog – mosolyodik el. – Neked nem a színpadi személyzetet kellene most felügyelned? – Nem, az elszámolás csak holnap lesz. – Szét kéne küldenem még egy emlékeztetőt, hogy mindenki tisztíttassa ki a jelmezét. Jó lenne, ha senki nem próbálkozna azzal, hogy büdösen adja vissza a holmiját. – Különben mi lesz? A kezemre támasztom az államat. – Lehet, hogy kilógatom a koszos gönceiket az öltözőszekrényükből, mondjuk, egy gázmaszk kíséretében, vagy ilyesmi. – Igen, a darabban gázmaszkok is szerepet kaptak. Összehúzza a szemöldökét. – Nem pont ezt várnám egy olyan kedves lánytól, mint te. – A kedvesség nagyon túlértékelt tulajdonság. – Ahogyan a felelősségtudó, a hűséges és az összes többi melléknév, amelyeket az évkönyvembe irkáltak.

Kérdő pillantást vet rám. A félig nyitott ajtón keresztül hallom a nevetgélést, amint a szereplők az öltözőbe igyekeznek. Kitettem pár tégely arclemosókrémet és kozmetikai kendőt, hogy le tudják törölni a festéket az arcukról, de feltenném rá a Vintage Love-ban keresett egyheti fizetésemet, hogy a legtöbben egész este ebben a sminkben fognak rohangálni, mert tetszik nekik a drámai hatású szemfestékem, és az, ahogy az arccsontjukat kiemeltem. Megborzongok az áprilisi hidegben, és érzem, hogy rám tör a fejfájás. Az, hogy végig kellett néznem, amint a legjobb barátnőm nyilvánosan ráveti magát a srácra, aki tetszik nekem, kicsapta nálam a biztosítékot, és most teljesen le vagyok fagyva. Vagy lehet, hogy inkább meghülyültem, mert a következő szavak buknak ki belőlem: – De most komolyan, mi a fenét eszik az összes pasi Sydneyn? – Igazság szerint, ez a kérdés több mint ostoba, nemcsak azért, mert önbizalom-hiányos lúzernek tűnök miatta, hanem mert a válasz egyértelmű: a képességét, hogy tíz másodperc alatt bárkinél eléri, hogy az illető rettentő fontos embernek érezze magát, a bombázó szőke frizuráját, és a testét, melyből nagyjából mindent megmutat a feszülős topjaiban és a csípőfarmerjében. Nem is beszélve a fűzőről, amit a darab utolsó jelenetében visel, és amit le sem vesz addig, amíg valaki szalagról szalagra le nem hámozza róla. Összevont szemöldökkel méreget. – Öhm, nem minden srác van odáig ezért a típusért. Vannak, akik a kissé kevésbé, khm, feltűnő lányokat kedvelik – vörösödik el. Úgy gondolja, hogy az alacsonyabb lányok, akik a retró göncöket kedvelik, nemhogy nem feltűnőek, de egyenesen láthatatlanok? Na jó, lehet, hogy csak én adok élt a dolognak. A hátunk mögött kivágódik az ajtó, de olyan hangosan, hogy a lépcső is beleremeg. A szívem majd kiugrik a helyéből. Matthew arca tiszta vörös, és a fele sminkjét már letörölte. Vagy valaki letörölte neki. – Hé, kicsi Vee! Már mindenütt kerestelek. – Tényleg? – kérdem szinte cincogva. – Tééényleg – feleli nevetve. Tommy szeme elkerekedik. Felkelek, és leporolom a szoknyám hátulját. – És miért? – Arra gondoltam, kereshetnénk egy kicsit diszkrétebb helyet. Jaj, a szívem. – Öhm, oké. – Örömömben legszívesebben ugrálnék, de legyőzöm a kísértést.

Matthew megfogja a kezem, és visszahúz az épületbe. – Később találkozunk, Tommy! – mondom, aztán az ajtó becsukódik a hátam mögött. Keresztülverekedjük magunkat a folyosón, ahol a stáb tagjai csoportokba verődve ácsorognak a családtagjaikkal, akik mind gratulálni szeretnének nekik. A levegőt erős kölniillat tölti meg. Egy pillanatra mintha apát látnám, de aztán el is tűnik a szemem elől a rövidre borotvált, ősz haj, amire felfigyeltem. Biztos valaki más apja volt. Mert hát az enyém mit keresne itt, a színfalak mögött? Hogy azt mondja: „Hé, szívem, nagyszerű volt ma a jelmezfelügyelet”? Végül is, ez a szabad estém. Csak hagynak már nekem egy kis nyugalmat. Matthew odavisz egy kis gardróbszerűséghez a folyosó végén, amely végszükség esetén öltözőként is szolgál. Nincs bent senki. Mielőtt még felfognám, mit csinál, megragadja a csípőmet, felkap, és megpördít, mintha az egyik tündér lennék a Diótörőből. Felnevetek – olyan érzés, mintha repülnék. Aztán letesz, és megütögeti az orromat. Hirtelen visszakerülünk abba a meghitt közegbe, amelyben az elmúlt hetekben lebegtünk. És ezt nem csak úgy képzeltem. Lehet, hogy nem jól ítéltem meg azt a színpadi csókot Sydney és közte. Végül is, ez volt a szerepükben. A szívem csak úgy zakatol. – Nagyszerű voltál ma este. – Hála neked és a stáb többi tagjának. – Átkarolja a vállamat, és a tükörhöz vezet. – Olyan voltál, mint egy kis angyal, repkedtél fel-alá, és mindenkinek segítettél a kosztümökkel. És a kaja, amit hoztál, remekül néz ki! Leülök a pultra, ő pedig a székre huppan. Most majd az ölébe húz? A gondolattól is remegni kezd a térdem. Megfogja a kezemet. – Kérhetnék még egy apró szívességet? – Persze. Bárcsak kicsit több szájfényt tettem volna fel! Az arcára bök. – Véletlenül elmaszatoltam a sminkemet. Meg tudnád igazítani? Syd szerint nagyon markáns lett tőle a képem, és úgy gondolom, jól nézne ki a buliban. Rögtön lehorgadok. Sminkigazítást akar? Hogy maradjon olyan, mint a színpadon, mert Syd azt mondja, sokkal férfiasabbnak látszik tőle? Csak ülök ott, és bámulok rá. A sminkes dobozomra mutat, amit valószínűleg még azelőtt hozott ide, mielőtt rám talált. Mióta ilyen felkészült? Elhelyezkedik a széken, és a térdemet kezdi ütögetni, mint

valami bongódobot. – Csak úgy nagyjából, nem kell olyan részletesen kidolgozni. Mély levegőt veszek, igyekszem legyőzni az egyre erősebb csalódottságom. – Oké. Felcsapom a doboz tetejét, megragadok egy ceruzát és egy kis kontúrport. Amint nekiállok a sminkelésnek, elveszi a kezét a lábamról. Megerősítem az álla és az orra vonalát, aztán veszem a szemceruzát. Már a felénél járok a munkának, amikor belém hasít a kérdés: vajon kedvelt engem valaha is? Ahogyan én őt? Vagy csak egy eszköz vagyok ahhoz, hogy Sydney közelébe kerüljön? Belemélyesztem a ceruzát a szemöldökébe, amitől összerezzen. – Bocs! – mondom. Az elcsúszott vonaltól támad egy ötletem. Kísértést érzek, hogy némiképp átalakítsam a sminkjét. Keskeny a határ a markánsan férfias és a megszállott kinézet között. El tudom érni, hogy a lányokat a bulin némi aggodalom töltse el, ha ránéznek. A kezem elindul, és egy kissé közelebb húzza egymáshoz a két szemöldökét. De valami visszatart. Ugyanaz a dolog, ami mindig megakadályozza, hogy jelenetet rendezzek, vagy összetűzésbe keveredjek másokkal. Elfojtom a könnyeimet, és megrajzolom Matthew-nak a ragyogó, szexi szempárt, amire vágyik. Bedobom a vattakorongot a szemetesbe. – Kész. – Van rá akár egy parányi esély is, hogy visszatérjen az a mágikus szikra kettőnk közt? Ahogy ott ülök előtte, észreveszek egy kis maszatot a gallérján: talán pirosító vagy rúzs lehet. Közelebb húzza a székét a tükörhöz, hogy megvizsgálhassa az arcát. – Szép munka, Vee! Te vagy a legjobb. Mindennek érzem magam, csak a legjobbnak nem, ahogy így elnézem, amint a tükörben csodálja magát. Amikor feláll, játékosan megbokszolja a vállam. Semmi hálapuszi. Se tündéremelés. Elindul kifelé a szobából, én pedig utánakiáltok: – Te küldted Sydnek a virágot? Megtorpan, és elégedett kifejezés ül az arcára. – Az EzVagyokÉn-oldala szerint a rózsa és a bazsarózsa a kedvence. Még mindig így van, ugye? – Hát, ha ez van az oldalán, akkor biztos így. – Lecsapom a sminkes doboz tetejét. – Remek. Akkor találkozunk a partin. – Ezzel elrohan. Az utolsó, amire most vágyom, az a parti. Ez az este most már hivatalosan is egy rakás szar. Minél előbb lelépek innen, annál jobb. A kellékes szoba felé veszem az irányt, ahol a táskámat hagytam. A jelmezeknek

várniuk kell holnapig. A színházterem felé hatalmas, nyüzsgő tömeg zárja el az utamat, ezért úgy döntök, hogy a tűzlépcsőn keresztül távozom. Amikor elmegyek a női öltöző előtt, Sydney nevetését hallom – a sztár, megannyi rajongója és a nyamvadt bazsarózsái körében. Nem érzek elég erőt ahhoz, hogy átverekedjem magam az embereken, sem a jelenethez, amit Syd minden bizonnyal rendezne, ha megtudná, hogy nem maradok itt a stábnak rendezett bulin. Előbb-utóbb úgyis észreveszi majd, hogy elmentem. Valószínűleg utóbb. Sietve távozom, s közben a feltörő könnyeim árjával küszködöm. Amikor végre kijutok a tűzlépcsőre, gyorsan mély levegőt veszek. Hogy hagyhattam, hogy Matthew így az orromnál fogva vezessen, mint egy szerelmes kiskutyát? Az ajtó nyikorogva kinyílik. Jaj, ne már, megint elmaszatolta a sminkjét? De csak Tommy kukkant ki rajta. – Esküszöm, nem járok folyton a nyomodban. De nem néztél ki valami fényesen odabent. Elhúzom az ujjamat a szemem alatt. – Jól vagyok. Azért csak kijön. – Kérsz egy kis vizet, vagy valami? – Talán azt hiszi, hogy mi, nem túl feltűnő lányok, elesettek is vagyunk. Muszáj valami Comedy Central-os blődségre gondolnom, hogy kordában tartsam a könnyeimet. – Jól vagyok – mondom. Hogy ne kelljen a szemébe néznem, bár pár perce néztem rá, ismét előveszem a telefonomat. A térdem megroggyan, amikor meglátom a következő üzenetet. A MERSZ Seattle-t is beválasztotta az élő helyszínek közé. És engem akarnak. Remegve olvasom tovább, amit írtak. – Ó, istenem! – Mi van? – A MERSZ kiválasztott! Itt is lesz egy forduló. – Ez őrület! – Tudom. Tíz percem van, hogy választ adjak. A fejét csóválja. – Láttad, hogyan terrorizálták a résztvevőket az előző játékban! Hallottál már a PTSD-ről? Poszttraumás stressz szindróma, az unokatesóm is ebben szenved, mióta visszajött Afganisztánból. Semmiféle nyeremény nem ér ennyit.

Megtörlöm a kezem a ruhám oldalában. – Persze hogy nem. De nyilván egy csomó rémisztő elem csak trükk, ahogy a speciális effektjeink is a darabban. Például, gondolod, hogy az a fickó legutóbb tényleg bent rekedt egy sötét liftben azzal a patkánnyal? Lefogadom, hogy ha kéri, kiengedték volna. A patkány pedig tutira valaki házi kedvence volt. – A hüvelykujjamba harapok. Miért kezdtem el rögtön védeni őket? – Nekem úgy tűnt, tényleg retteg. – Ez volt a cél. De nem hinném, hogy olyasmit kérnének az emberektől, ami kirívóan veszélyes vagy illegális. Azért beperelhetnék őket. Tommy felmordul, mintha valami totál hülyeséget mondtam volna. – Ha sosem adnak nem egészen tiszta feladatokat senkinek, akkor a tulajok vajon miért burkolóznak teljes névtelenségbe? – Valószínűleg a Kajmán-szigeteken vannak bejegyezve, az adózás miatt, vagy ilyesmi. A hangja most már türelmetlen. – Azt hiszem, nem látod, mivel állsz szemben. Itt nem te vagy a tetovált lány, aki személyes adatokat ás elő másokról. Itt te vagy az, aki ellen ezeket felhasználják. – Nincs semmi rejtegetnivalóm. – Már ha nem számoljuk a kis kórházi tartózkodásomat. De még a MERSZ-nek sem lehet hozzáférése az egészségügyi kartonjaimhoz, mert azok titkosak. És különben is, már nagyon unom, hogy olyasmivel vádolnak, amivel a legkevésbé sem kellene. Az ajtó felé biccent. – Gyere, induljunk a buliba! Elénekelheted az iskolanóta általad írt változatát. Úgy teszek, mintha hozzá akarnám vágni a telefonomat. Behúzza a fejét. A félig nyitott ajtó mögül a stáb hangos morajlása szűrődik be, mondatokat ismételgetnek a darabból és nevetgélnek. Sydney és Matthew hangja persze messze kihallik a többi közül. Ellépek Tommy mellett, és belerúgok az ajtóba, hogy becsukódjon. Suttogóra fogja a hangját. – Tudom, hogy ma egy kicsit megbántották az érzéseidet. De ez nem ok arra, hogy átmenj amolyan végzet asszonyába. Bárcsak így lenne! – Csak mókás lenne, ha valami teljesen váratlan dolgot tennék. – Ez már megtörtént. Kétszer is. És emlékezz vissza, milyen csalódott voltál az első alkalommal, amikor az események rossz irányt vettek. – De a tegnapi nem volt olyan szörnyű. És még nyertem is valamit. – Ezek a próbák csak a válogatók. Az élő műsorban ezrek fognak fizetni a világ

minden részéről azért, hogy láthassák, mi történik. Gondolod, meg lesznek elégedve, ha csak annyi történik, hogy vizes lesz a pólód? – Oké, azért megnézném, egyáltalán mit ajánlanak. – Rápillantok a telefonomra. Természetesen a MERSZ már meglebegtette a fődíjat. Azta! Egy egész napos átalakítás a Dev kozmetikai szalonban, masszázzsal, gyantázással, sminkelési tanácsadással, mindennel. És ami a legjobb, benne van egy hajvágás, magától a tulajdonostól, akihez garantáltan nem tudsz bejutni, hacsak nem vagy valami helyi híresség. Ám, ha ez még mindig nem lenne elég csábító, küldenek egy képet is rólam, abban a dögös nyári ruhában, amit valamelyik este a Custom Clothz oldalán nézegettem. Annyi különbséggel, hogy most a valós méreteim vannak a képen, és így, alig B-kosarasban is, igen jól mutat. Csupa libabőr leszek, részben a lenyűgöző díjaktól, részben pedig Tommy szavaitól. Ez a nagy halomnyi nyeremény nyilván kemény elvárásokkal jár. A nyikorgó korláthoz lépek, hogy átgondoljam a lehetőségeket. Odalent épp két varjú ugrik fel egy közeli szemetes tetejére. Miért van ennyi varjú Seattle-ben? Alapvetően nem a meleget szeretik? Feltámad a szél, a madarak felrebbennek, és mi ott maradunk a csendben. Ma van az első estém, hogy nem vagyok szobafogságban, amióta múlt novemberben beálltam a kocsimmal a garázsba, és a kedvenc számaim hallgatása közben elaludtam. Azóta anya és apa úgy néznek rám, mint egy sérült teremtményre, aki valami elképzelhetetlen dolgot akart tenni, mindegy, hányszor bizonygattam nekik, hogy nem így volt. Syd azért hitt nekem. Legalábbis azt hiszem. Mindenki másnak azt mondtuk, hogy elkapott egy makacs influenza, ezért kerültem kórházba. Egy darabig terjengtek mindenféle pletykák, de mire visszamentem a suliba, már mindenki a focicsapatban kialakult szerelmi háromszöggel foglalkozott. A népeket mindig csak a legutóbbi dráma érdekli. Ma este itt az alkalom, hogy a rólam szóló régi hírt lecseréljem valami újra. Bárcsak tudnám, hogy ez jót jelent vagy inkább rosszat. Előhúzom a telefonomat. – Te okos srác vagy, Tommy. Talán a legokosabb, akit ismerek. Hálás vagyok a tanácsodért. – Szóval, visszautasítod őket? – Kizárt dolog. Játék indul!

Ötödik fejezet Két perccel azután, hogy leokézom a jelentkezésemet, a MERSZ már el is küldi az első kihívás leírását. Ahogy olvasom az üzenetet, egyre gyorsabban kapkodok levegő után. Ösztönösen elhúzom a készüléket Tommy szeme elől. Üdvözlünk az élő játékban, Vee! Itt a lehetőség, hogy rengeteg nagyszerű nyereményt vigyél haza. És olyasvalakivel kerülsz párba, akivel már találkoztál: Iannel!

Az a vonzó srác lesz a partnerem a kávézóból? Nem rossz. Íme az első kihívás részletei: Rázd le a pasidat.

A képernyőn Tommy képe villog. Hm, talán mégsem néztek olyan alaposan utána a dolgoknak, mint gondoltam. De a pasim vagy sem, a gondolattól, hogy a nem hivatalos társam nélkül vágjak neki a dolognak, csak még jobban kiráz a hideg. ● Töltsd le és futtasd a mellékelt applikációt. Azzal tudsz majd közvetlen kapcsolatba kerülni a játékkal. ● Huszonöt perc múlva legyél a Pacifica bowlingteremben, ahol találkoznod kell Iannel. ● Menj be, és kérj óvszert tíz fiútól. ● Távozzatok együtt Iannel, és közben énekeljétek az alábbi dal első versszakát.

Arra az esetre, ha netán amish lennék, vagy egy másik világban élnék, mellékelik egy olyan szám szövegét, amit naponta vagy hússzor leadnak a rádióban, és ami arról szól, hogy valakik ágyba bújnak egymással. Oké, a legtöbb szám erről szól, de ez enyhén szólva is egyértelmű. Tommy a falnak támaszkodik. – Szóval? – Lesz egy kihívás, amiben Ian lesz a társam. – Ő lesz a párod? – A hangja elcsuklik, ahogy az utolsó szót kiejti. – Sajnálom. Veled kellett volna párba tenniük, komolyan. Kár, hogy te nem jelentkeztél. Elkapja a tekintetét, és nagyot nyel. – És mit kell csinálnotok? – Nem tudom, elmondhatom-e. – Ha szorosan vesszük, én nem vagyok része a csapatnak, és a Követők közé sem tartozom. És persze senki sem tudná meg. Elmondom neki.

Az arckifejezése nem változik, de a tekintete megkeményedik. – Oké, de legalább azt engedd meg, hogy veled menjek! Őrültség lenne, ha egyedül találkoznál vele. – Igazából, muszáj lesz – mutatom meg neki a képernyőmet. Az álla megfeszül, ugyanúgy, mint amikor Ms. Santana, a drámatanár, meg akarta nyirbálni a színpadi berendezés költségvetését. – Több eszed lehetne ennél. – Nem arról van szó, hogy kettesben randizunk a sráccal. A bowlingterem nyilvános hely. Előveszi a saját készülékét. – Feliratkozom Követőnek. – Nem kell azért pénzt költened, hogy rajtam tarthasd a szemed. Megvonja a vállát. – Amúgy is jelentkeztem volna. Az ilyen stábbulik nem nagyon érdekelnek. – Biztos vagy benne? Matthew azt tervezi, hogy tesz egy kis extrát a puncsba. – Ms. Santana nem a legszigorúbb gardedám, és szerintem Tommy is jól szórakozna, ha végre elengedné magát egy kicsit. Felsóhajt. – Csak légy óvatos! Ígérd meg! – Oké, ha te is megígéred, hogy csak online Követőnek iratkozol fel, nem személyesnek, különben miattad kizárhatnak a versenyből. – Megegyeztünk – bólint rá. – És ne feledd, akármikor kiszállhatsz, ha úgy gondolod. – Persze. Abban a pillanatban, hogy valami nem stimmel, otthagyom őket. Nincs rá időm, hogy eldöntsem, remény vagy kétség tükröződik az arcán. Odasietek a kocsimhoz, és megnézem az útbaigazítást, amit a MERSZ küldött a feladat leírásával. És elkezdem letölteni az applikációjukat. Kár, hogy Tommy nem jöhet velem, megbeszélhettük volna a stratégiát, amit majd követek. De ez a kihívás elég egyszerűnek tűnik. Bár, a vizes is annak tűnt. Borzongás fut végig a hátamon, amint eszembe jut, hogy tapadt a hideg anyag a mellemre. Elindítom a hiphop zenei listámat, és igyekszem nem gondolni a rám váró feladatra. De ettől a szívem csak még gyorsabban ver. Húsz perc múlva odaérek a parkolóba, amely tele van terepjárókkal és kisbuszokkal. Ian ott toporog a bejárat előtt. Hehe. Ez így korrekt, most legalább neki kell várnia rám. Körbenézek, látok-e Követőket. Nem kellene néhánynak itt lennie, hogy felvegyenek minket? Lehet, hogy még úton vannak. De nem látok rá okot, hogy tovább várjak, így kiszállok köszönni a társamnak. Amikor odaérek hozzá, észreveszem a feliratot az

ajtón: ÜDVÖZÖLJÜK A TISZTA TINIKET! – Így azért sokkal nehezebb lesz – állapítom meg. Megvonja a vállát, mint aki számított erre. – Ne feledd, a feladat csak annyi, hogy kérnünk kell. Arról nincs szó, hogy meg kell várnunk a választ is. Ez nekem miért nem jutott eszembe? Kissé jobban oda kell tennem magam, ha bármit is nyerni akarok ma este. – Jó gondolat. Megütögeti a Jimmy Carter-kitűzőmet. – Egyszer találkoztam vele a Habitat for Humanity civilszervezet egyik programján. Hű! Egy srác, aki észreveszi a ruhához tartozó kiegészítőket, valamint hajléktalanokon segít. Lám, Tommynak nincs miért aggódnia. – Szóval, meddig akarunk várni a Követőkre? – Minek várnánk? Mi is fel tudjuk venni magunkat. A MERSZ által küldött alkalmazásban van egy video-chat-link is. Ránézek a készülékre, amin már ott figyel a kis MERSZ applikáció, a kedvenceim kellős közepén. Ahogy írták, futtatom a programot, amely lejátssza a kihívásomat, és megjelenít egy videochat-gombot is, meg egy folyamatábrát, ami azt mutatja, hogy Indításra vár.

– A telefonom kamerája egy kalap szar – mondom. – Nyugi! Csak nyisd meg az alkalmazást, és rögzítsd a hangot a biztonság kedvéért. A rendes videóhoz majd az én készülékemet használjuk. Mi lenne, ha először én vennélek téged, még azelőtt, hogy túlságosan felpaprikázzuk őket, aztán pedig te engem? Megköszönöm a figyelmességét, de nem hagy nyugodni a gondolat, hogy vajon mivel jár majd, ha tényleg felbosszantjuk ezeket az embereket. Egy rózsás arcú lány meg a barátja lép be a terembe mellettünk. Kézen fogva nevetgélnek, szégyenlős pillantásaikból úgy tűnik, még az első csók sem csattant el közöttük. Ehhez képest, úgy érzem, én rendkívül szabad erkölcsű lány vagyok, jóllehet magam sem jutottam még sokkal tovább a csókolózási fázisnál. A vállam megfeszül. – Tisztára rohadéknak érzem magam. Ezek a kölykök azt fogják gondolni, hogy kigúnyoljuk őket. Nem ezt érdemlik. Ian mély levegőt vesz, és benéz a terembe. Aztán bepötyög valamit a telefonjába, egy darabig olvas, majd közli: – Az önmegtartóztató programokról szóló tanulmányok azt mutatják, hogy azok működnek a leghatékonyabban, amelyekben a szex biztonságos formáit nem tiltják. A

bent lévőknek is tudniuk kell, hogy létezik olyan, hogy óvszer. Ha ezzel nincsenek tisztában, csak szívességet teszünk nekik. Megrázom a fejem. – Nagyszerű önigazolás. – Figyelj, ez csak egy buta játék! Még az is lehet, hogy ők is viccesnek fogják találni. Majd kedvesen kérjük, oké? Ennyi idős korban az embernek már tudnia kell, hogy kezeljen egypár majmot, akik óvszert akarnak. Végtére is, nem bántunk senkit. És még az is lehet, hogy vannak köztük, akik hallottak már a MERSZ-ről, és együtt nevetnek majd velünk. Ez lesz a mi nagy közös mókánk. – Felkészültél? – kérdi Ian. Bólintok, mielőtt még meggondolhatnám magam. Belépünk a fénycsövekkel megvilágított folyosóra, ahol mindenfelől kiabálás és nevetgélés hallatszik, a levegőt pedig megtölti a sült krumpli és a padlóápoló illata. Több tucat tinédzser nyüzsög itt, akikre egy maroknyi felnőtt felügyel. A falon transzparensek: „A legjobb falat a házasságra marad!” meg „Követelő? Nem a nagy Ő!” A szívem úgy zeng-bong, mintha egy basszusgitárt hallanék, nem is, inkább egy bendzsót. Ian megfogja a kezemet, ami egyáltalán nem nyugtat meg, bár az érintése meleg és finom. A falatozó egy távoli sarkában fél tucat konzoljáték villog zakatolva. Öt nagydarab fickó állja körbe a dübörgő gépeket, és fegyveralakú joystickeket szegeznek a képernyőre. Ha őket környékezném meg, a kvótám felét rögtön teljesíteném is, és reményeim szerint más nem is hallaná, miről folyik a szó. Feléjük biccentek, Ian pedig elindul előre. Amikor odaérünk hozzájuk, Ian elindítja a MERSZ videochat-programját. A hozzám legközelebb álló srác, egy hatalmas termetű, szőke, de majdnem kopaszra nyírt alak, felhúzza a szemöldökét. Megköszörülöm a torkomat. – Bocsánat. Nincs véletlen egy fölösleges óvszered? Csípőre teszi a kezét, és kidülleszti a mellkasát. – Hogy mi van? Megismétlem, kicsit hangosabban. – Egy kotont szeretnék. Nincs nálad véletlenül? – Ez nem vicces. Oké, egy kipipálva. Odalépek egy göndör hajú másikhoz mellette. – Nincs egy óvszered, amit kölcsönkérhetnék? – Mintha ez olyasvalami lenne, amit használat után visszaszolgáltat az ember. Pfuj, és megint csak pfuj.

– Kopj le! – mordul rám. – De előbb még megkérdezem a barátodat is. – Odafordulok az alacsony fickóhoz, aki az ajkát harapdálja. – Van egy óvszered? – Aztán, mielőtt még válaszolhatna, a két joystickkel lövöldözőt is meginterjúvolom. Mindketten felém fordítják a fegyvert, és hirtelen olyan hang hasít a levegőbe, mint amikor egy tekegolyó szétlöki a bábukat. Nagyot ugrok. Ian megfogja a derekamat, ami – bármilyen ideges vagyok is –, esküszöm, olyan érzés, mintha áramütés ért volna. – Azért köszi – zihálom, miközben egy másik csapat fiatalt veszünk célba. Az egyik asztalnál három fiú és két lány iszogatja az üdítőjét. Nem tervezem el előre, hogy mi lesz, csak odalépek hozzájuk, és megérintem az első elém kerülő vállát. De amikor felém fordul, elakad a lélegzetem. Ez Jack, akibe a barátnőm, Eulie, hónapok óta bele van zúgva. Gondolom, a jelenléte a magyarázat arra, miért nem jutott nála semmire. És azt hiszem, Tommyval is együtt szoktak lógni a filmes klubban. Istenem, add, hogy tudja, hogy a MERSZ-ben játszom! De valamiért az az érzésem, hogy Isten nem az én oldalamon áll ebben a kis csínytevésben. A tenyeremet a szoknyámba törlöm. – Öhm, szia, Jack! Azt akartam kérdezni, hogy nem tudnál-e adni, khm… egy óvszert. Elvörösödik. – Miért kérdezel tőlem ilyet? Mindjárt elsírom magam. – Ne haragudj! – A bocsánatkérés nem szabálytalan, vagy igen? Összehúzott szemmel méreget, és a fejét csóválja. Ian megragadja a karomat, és egy másik asztalhoz rángat. – Ne kezdj el rágódni rajta! Már majdnem végeztél. Igaza van. Még két srácot megkérdezek gyors egymásutánban, anélkül, hogy megvárnám a választ. Az egyikük feláll, és az arcomba kiabál. – Nem vagy vicces! Jó lenne, ha lelépnél. Úgy érzem magam, mint egy idióta, de azért odalépek a mellettük ülő lányokhoz. Ezek a kölykök nem tettek semmi rosszat, hogy így zaklatnunk kellene őket. Remegő kézzel veszem el a telefont Iantől. – Ne légy túl durva velük! Ő pedig megszólítja az egyiküket, akinek a szeme kékre van sminkelve. – Gondolom, nincs nálad óvszer. Nem mintha azt feltételezném, hogy szükséged van rá, vagy ilyesmi… – Tűnj el, seggfej! – csattan fel. Nohát, a „seggfej” rajta van az engedélyezett szavak listáján?

– És nálad? – kérdi Ian a másik lányt. Amikor ő is ráüvölt, hogy nincs, gyorsan eliszkolunk. Nyolc nekem, kettő Iannek. Odalépünk egy másik vegyes társasághoz. Jack még mindig összevont szemöldökkel bámul rám az asztala mellől. Elfordulok, és nekiszegezem a kérdést két újabb srácnak, az egyik pont az, akit láttunk korábban bejönni a barátnőjével. A lány a barátja kezébe kapaszkodik, és rémülten néz ránk. Most tönkretettem a randijukat? Gyorsan bocsánatot kérek, és elveszem a telefont Iantől. Megvan a tíz. Miért nem vagyok feldobva? Semmit sem szeretnék jobban, mint hangosan kikiabálni, mennyire sajnálom, és kirohanni az ajtón. De nem tehetem. Legalábbis addig nem, amíg Ian nem teljesíti az ő feladatát. Ráirányítom a kamerát, mialatt egy alacsony, barna lánytól érdeklődik, aki nyüszíteni kezd, mint egy sebesült kiskutya. Erre megjelenik a nagydarab szőke fickó a játékgéptől. – Most már elegünk van belőletek! – mordul ránk. – Tűnjetek el innen! – Máris megyünk – ígérem. – Már csak pár perc. Miközben lassan tömeg gyűlik körénk, Ian letámadja az ötös és hatos számú lányt. A szőke srác arca kidagad, mint aki nem kap levegőt. Gondolom, a szüzességi fogadalom letétele nem jár együtt indulatkezelési gyakorlatokkal. Az egyik felnőtt, aki eddig a terem sarkából figyelt minket, most odalép hozzánk. A haja simára fésült, a zakója pedig többe került, mint a fél ruhatáram. Ő lenne a vezetőjük, vagy mi? A férfi átkarolja Ian vállát, és barátságos hangon megkérdi: – Mi folyik itt, srácok? Ian úgy ugrik el, mintha forró vízzel öntötték volna nyakon. – Mi csak… öhm.. egy kísérletet végzünk. És örömmel jelentem, eddig a csoport minden tagja parádésan teljesített. A férfi a homlokát ráncolja. – Kísérletet? Ian átverekszi magát a tömegen, egyenesen egy olyan asztalhoz, amelynél három lány ül. Olajszínű arcbőre némiképp kipirult. Követem a kamerával, amennyire csak tudom, nem vagyok biztos benne, hogy az utolsó kérdését sikerült rögzítenem, de annak a vörös hajú lánynak a sivítása, akivel pont beszélt, épp elég bizonyíték kell hogy legyen a MERSZ számára. Rögtön ezután két másik lányt is hasonló visongásra késztet. Nyolc megvan. A szőke srác mond valamit a drága zakós férfinak, aki vigyorogva bólogat. Mit tervezhetnek? Ian rám néz, az arca ragyog, és csak úgy kapkod levegő után. Az egyik ajtó melletti

asztalhoz rohan. A tömeg a nyomában, és egyáltalán nem „tiszta” kifejezésekkel illetik. Feléjük villantom a kamerát, de a szőke fickó ki akarja kapni a kezemből. Éppen csak elvéti, én pedig a melltartómba süllyesztem. Kidüllesztem a mellemet, és kapacitálom, hogy nyúljon csak a vámpírfogat ábrázoló matrica alá a pólómon, persze, magamban imádkozom, nehogy meg is tegye. Felém nyúl, aztán a keze megtorpan pár centire a mellkasomtól. A nyakán vörös foltok éktelenkednek, amik eddig nem voltak ott. – Kifelé, te ribanc! Hát, ribancnak még sosem hívtak, de nem szándékozom a szerelmi életemről vitatkozni ezzel a fickóval. Sietve csatlakozom Ianhez. Megkérdezett még egy lányt, de azt nem tudtam felvenni. Vajon elég, ha én tanúsítom? Előkapom a telefonom, és a következő kérdését már rögzítem. – Kérdezz meg még valakit! – kiabálom oda neki. – De már megvolt a tíz – feleli. – Az egyik nincs felvéve. Felhördül. A tömeghez csatlakozik az egyik felügyelő tanárnő, és az ujját fenyegetően megrázza Ian orra előtt. – Szégyellje magát, fiatalember! – Rendben, de tudna adni egy gumi óvszert? – kérdi Ian édesded mosollyal. A szőke fickó a társam arcába ordít. – Egy kicsit több tiszteletet, seggfej! – Úgy néz ki, mindjárt felrobban. Visszadugom a telefont a pólóm alá, és megrázom az öklömet. – Hékás, ne feledd a parancsolatot: Ne ölj! Válaszul felém köp. Sikítok, amikor az anyag a cipőm orrán landol. A férfi felnevet, és meglapogatja a fiatalabb fickó hátát. – Disznók! – köpök vissza. A szőke srác elkapja a karomat, és a könyökömet kezdi szorongatni. A lehelete mint a benzineshordó, ami határozottan a segítségére lehet a szüzességi fogadalma megtartásában. Ian megragadja a vállát. – Haver, már lépünk is. Engedd el! De a fickó nem enged. – Megvolt a lehetőségetek, hogy távozzatok, ahogy ti akartok. Most már úgy fogtok, ahogy mi akarjuk. Az ajtó felé cibál, közben a lenyalt hajú pasas és néhány másik srác Iant ragadják

meg. A körülöttünk lévő tömeg meg ujjong. Jack elkapja a szőke fickó ruháját, és rákiabál. – Hadd menjenek! Azt hiszem, ez csak egy játék, amiben részt vesznek. Végre valaki rájött. De a szőke srác arrébb löki Jacket a vállával, és eszében sincs elengedni. Úgy érzem, mintha satuba fogták volna a karomat. Mély levegőt veszek, és bár attól, amit tenni fogok, legszívesebben a föld alá bújnék, énekelni kezdem a szexelős dalt. Jack döbbenten bámul rám. Talán Tommy és Eulie meg tudják majd győzni, hogy ennyire azért nem vagyok szörnyű alak. Már ha túlélem ezt az estét egyáltalán. Ian is csatlakozik a nótához, és teljes hangerővel énekelünk, miközben kilökdösnek minket az ajtón. Már odakint is jelentős tömeg gyűlt össze. Eljutunk vajon a kocsiig anélkül, hogy laposra vernének? Valaki erősen meglök hátulról. Felkiáltok és az aszfaltra zuhanok, egyenesen rá a csípőmre. Ian mellém esik. Visszanézünk a bejáratra, és mindketten reszkető hangon éneklünk tovább, miközben az ajtó hangos csattanással bezáródik. Egyszerre érzek erős késztetést, hogy sírjak, és hogy nevessek. De csak énekelek tovább magamban, mintha ez a dal valami mantra lenne, ami távol tartja a felénk áradó ellenséges érzelmeket. Ian feláll. – A küldetésnek vége. Megcsináltuk. Gyengéden, de határozottan megfogja az alkaromat, és felsegít. Amikor már biztosan állok a lábamon, lesimítom a szoknyámat. Nem szakadt el, de a csípőmön hatalmas lila folt lesz holnapra. Ian a könyökét dörzsöli, és közben engem bámul, mivel én még mindig énekelek. A kezét a vállamra teszi. – Mondtam, hogy a küldetésnek vége. Vegyél egy mély levegőt! Megpróbálok, de csuklás lesz a vége. – Bocs, de az éneklésünket nem vettem fel. – Előhúzom a telefonomat a melltartómból, és megtörlöm a felsőmben, csak azután adom oda neki. Felnevet, és a parkoló felé biccent. – Nem is volt rá szükség. A hatalmas felfordulásban nem is vettem észre, hogy a kinti gyülekezet sokkal barátságosabb, mint a bentiek voltak. Amikor rájuk nézünk, tapsolni kezdenek. Nagy részük ránk irányítja a telefonját. Ők az élőben követők, akik mindannyian közvetlen kapcsolatban állnak a MERSZ-szel. Ian megfogja a kezemet, és meghajolunk. Ahogy a taps egyre erősebb lesz, úgy lesz

nekem is egyre jobb kedvem. Még a fájdalomról is elfelejtkezem a csípőmben. Hirtelen már nem is érzem annyira szörnyűnek ezt a próbát, mint az imént, és mindennél jobban örülök, hogy túléltem a dolgot. Legszívesebben táncolnék vagy ujjongva futkároznék körbe-körbe. Egy tucat Követő – a velünk egykorúaktól a néhány évtizeddel idősebbekig – odajön hozzánk, hogy elismerően a tenyerünkbe csapjon. Nem is gondoltam volna, hogy ennyi különböző embert érdekel ez a játék. – Figyeltünk titeket az ablakból. A MERSZ-től azt írták, hogy nem mehetünk be – meséli egy alacsony, szarukeretes szemüveget viselő nő. – Innen úgy látszott, mintha azok a fickók fel akartak volna lógatni titeket. – Biztos az a rengeteg felgyülemlett energia lehetett az oka – felelem hangosan. Az emberek nevetnek, holott annyira nem is volt vicces, amit mondtam. De a jókedvük nekem is erőt ad. Látványos mozdulattal a telefonom felé bökök. – Remélem, tuti felvételeitek vannak arról, ahogy kidobnak minket! – Minél több bizonyítékunk van, annál jobb. Ian még nehezen veszi a levegőt, de mosolyogva néz a kamerákba, és bárhogy pózol nekik, ahogy kérik, mintha csak a vörös szőnyegen állna. Szeretném megölelni, amiért a védelmébe vett odabent. A szívem úgy zakatol, mint egy atlétáé, és minél jobban éltet a tömeg, annál jobban fel vagyok ajzva én is. Ez hajthatja a sztárokat is. Ian unszolására győzelmi táncot járok a rajongók előtt, és közben énekelek pár sort a „dalunkból”. A hozzánk legközelebb állók csatlakoznak a nótához, majd a mögöttük lévők is, végül már mindannyian üvöltözünk és táncolunk. Ez őrület! El sem hiszem, hogy ilyen jól érzem magam több száz idegennel, különösen, ha számításba veszem, hogy másik száz ismeretlen viszont péppé akart verni odabent. A lárma közepette mintha egy kisgyerek hangját hallanám, bár gyerek nincs is a környéken. Fura. Észreveszem, hogy a telefonom rezegni kezd. A MERSZ küldött egy gratuláló üzenetet. Ian és én a levegőbe emeljük a készülékünket. Az emberek kántálni kezdenek: – Még egy próbát! Még egy próbát! Akarom én ezt? A mostani feladat is rettenetesen erőt próbáló volt. A játékosok ugyan bármikor kiszállhatnak, de úgy tudom, a múlt hónapban nem volt olyan, aki önként hagyta el a versenyt. A népek lassan lecsendesednek, és mindenki várakozva néz ránk. A tekintetük ezernyi apró kis tüskeként fúródik a bőrömbe, de valahogy úgy érzem, egyek vagyunk, mint egy hatalmas teremtmény, amely száz tüdejével egyszerre lélegzik. Tiszta libabőr leszek, de

együtt nevetek a tömeggel. Mit gondolhatnak vajon a barátaim? Páran közülük biztos néznek. Újból előveszem a telefonom, de a képernyő üres. Semmi üzenet? Senkitől? Megpróbálok írni Tommynak és néhány másik barátomnak, de csak hibaüzenetet kapok. Akkor kénytelen vagyok telefonálni. De minden le van tiltva. Még az EzVagyokÉn-oldalamhoz sem tudok hozzáférni. Akármilyen sokan is vesznek körül, hirtelen nagyon egyedül érzem magam. Újból megüti a fülemet a kisgyerek hangja: úgy kántál, mintha húzni akarna. Végül rájövök, hogy a telefonom az. A MERSZ bizonyára átállította a csengőhangomat. És az ő üzenetük gond nélkül átjön. Csodás. Az applikációjuk közvetlen kapcsolatot teremt velük, de ezzel a lendülettel elzár tőlünk mindenki mást. Sejthettem volna. Elolvasom az üzenetet, ami alapvetően egy státuszjelentés. Nagyobb számú nézőt vonzottunk, mint a Keleti-part vagy a délkeleti régió néhány órával ezelőtt, ezért a következő kihíváshoz prémiumot kapunk. Ezek az emberek mind minket néztek? Lepillantok, hogy tán elszakadt a pólóm, vagy megint csuromvíz lett? De nem, teljesen rendben van. Ian is kézbe veszi a telefonját. – Úgy tűnik, állati népszerűek vagyunk. Népszerűek? Huh. Kik lehetnek a Követőink között? Matthew például? Vajon most mit gondol a kicsi Veeről? – Kíváncsi vagyok, milyen díjat fognak felajánlani a következőre – tűnődik Ian. Legalább annyira vonzó kell legyen, mint a cipő és a wellnessnap. Talán egy út New Yorkba? Szép álom. A tömeg újból skandálni kezd, engem pedig melegség hullámai öntenek el. A fejem fölött a neonfelirat pasztellszínnel világítja meg a környéket. Ian elmosolyodik. – Beülsz a kocsimba, amíg elküldik a következő feladatot? Ott áll. – Egy szürke Volvóra mutat két autóval lejjebb. Látványos jármű, egy olyan pasasé, aki rászorulóknak épít házakat. Bólintok. Jó lesz egy kis csend, hogy zavartalanul gondolkodhassak. Integetünk a sokaságnak, és beszállunk a kocsiba. Ahogy becsukjuk az ajtót, egy percre hálás csend telepszik ránk. – Szóval, partner, megcsináltunk egy küldetést élőben! – szólal meg. Hihetetlen, hogy még mindig alig ismerjük egymást. Szemügyre veszem a markáns vonásait. – Mondd csak, mit tud rólad a MERSZ, amit én még nem? – Szent ég, csak nem flörtölök vele?

– Hmmm. Egy csomó mindent, az tuti. Lássuk csak! Elsőéves vagyok a Jackson középiskolában, túlságosan sok perecet eszem, és szeretem a hosszas sétákat a tengerparton. És te, Vee? – Ahogy kimondja a nevemet, tökéletes fogsora a tökéletes ajkába mélyed, amitől teljesen elolvadok. – Elsős vagyok a Kennedyben, a színházi háttérmunka a hobbim, és arról álmodozom, hogy jobbá teszem ezt a világot. – És neki is azzal a szépségkirálynői mozdulattal integetek, ahogyan az előbb a tömegnek odakint. – Miért jelentkeztél a MERSZ-be? – Nem volt különösebb oka, csak valami nem hétköznapi dolgot akartam csinálni. És te? Egészen közel hajol. – A díjakért, természetesen. Ja, a díjak. – Mit nyertél? – Eddig némi pénzt a válogatóért, és egy buszjegyet az utolsó próbáért. Most ugrat? De mi oka lenne hazudni a nyereményről? – Egy buszjegyet? Ez annyira… nem is tudom… – A kifejezés, amire gondolok, az a „nem szokványos”. – A legjobb. Bárhová utazhatok vele az Államokon belül. Bármikor. – Miért nem mész kocsival? – Mert akkor le kéne nyúlnom ezt az autót a szüleimtől. – Az arckifejezése egy pillanatra megkeményedik, aztán újból felém fordul. Lassan elmosolyodik. – Szerencsénk volt, hogy el tudtunk menekülni az elől a csapat vérszomjas szűz elől. Még egy v-betűs szó – legszívesebben megnyalnám a szám szélét, olyan gyönyörűséggel tölt el, ahogy kimondja őket, bár úgy érzem, az ízlése a nyeremények terén egy kissé szokatlan. De még mielőtt megtalálnám a módját, hogy kimondassam vele, hogy „vigyázzállás” vagy „vadvízi evezés”, mindkettőnk telefonja elkezdi zengeni, hogy „na-na-né-bú-bú, na-na-né-bú-bú”, azon a vékonyka kisgyermekhangon, amilyet a horrorfilmekben szoktunk hallani. A MERSZ csengőhangja. És a következő kihívásunk.

Hatodik fejezet

Mit szólnál, ha megnyerhetnéd ezt?

Rákattintok a linkre, ami a következő díjat mutatja – egy ultramodern telefont, az összes olyan applikációval, amire vágyom, ráadásnak egy nagyfelbontású kamerával, villámgyors interneteléréssel és kétéves, korlátlan felhasználást biztosító előfizetéssel. A mindenit! A feladat pedig: Menj el a térképen körberajzolt körzetbe. Sétálgass a megjelölt utcákon, és győzz meg valakit, hogy fizessen neked 100 dollárt a szexuális szolgáltatásaidért. Nem, nem kell ténylegesen végrehajtanod semmilyen mutatványt, csak találni valakit, aki hajlandó lenne fizetni érte.

A gyomrom felkavarodik. Utcalánynak kell kiadnom magam? A városnak abban a részében? Az szép. Ehhez el kéne látniuk egy pisztollyal és egy golyóálló mellénnyel is. Amikor a mamám egy háztömbnyire dolgozott onnan egy irodaépületben, folyton panaszkodott apának, milyen disznó dolgokat talált a parkolójukban. Apa pedig viccesen megjegyezte, hogy a cég felvehetné ezt a dolgozói bónuszjuttatások listájára, és adhatna nekik némiképp hosszabb kávészünetet, valamint lökhárítóra ragasztható matricákat „Ha az autó imbolyog…” felirattal. Hiányzik a mókázásuk. Régen a házunk majd kicsattant a vidámságtól, de ez a jókedv mára elillant, nekem köszönhetően. Megpróbálok rálesni Ian készülékére, de túl közel tartja magához. Az arca különböző színekben pompázik a bowlingterem neonfényei alatt: az egyik pillanatban halvány levendula, a másikban élénkpiros. Odakint a tömeg szintén a telefonját vizslatja, hogy mi lesz a következő izgalom. Egy nő rakoncátlan göndör fürtökkel, amivel Az Operaház fantomjának szopránjára emlékeztet, kopogtatni kezd Ian ablakán. – Mi lesz a feladatod? – kiabál be. Aztán felém bök. – Biztos valami jó kemény dolog, mert a kis hölgy itt úgy néz ki, mint aki már most rosszul van. Ian leengedi az ablakot, és bocsánatkérőn megvonja a vállát. – Elnézést, de meg kell várniuk, amíg a MERSZ nyilvánosságra hozza. – Nem neki kéne felvilágosítást adni a szabályokról. Vagy nem nézte a múlt havi műsort? Vagy az élőben követők ugyanúgy jutalmat kapnak, ha sikerül szabályszegésre rávenniük a játékosokat, mint ahogy akkor, ha jól sikerült videókat készítenek? Jézusom, már megint összeesküvés-elméleteket gyártok. Integetünk a támogatóinknak – vagy inkább rajongóinknak? –, és Ian felhúzza az

ablakot. Az egyik srác megpróbálja megakadályozni, bedug a résbe egy telefont. A villanástól egy pillanatra színes foltokat látok, de Iannek sikerül visszacsuknia az ablakot, majd a kintieknek a béke jelét mutatja. A tenyeremmel legyezem magam. – Huh. Olyanok, mint a paparazzók. – Szóval, mi a küldetésed? – Először halljuk a tiédet! Hátrahajtja a fejét az ülés támlájára. – Vonzónak kell lennem a város egy nem túl vonzó környékén. Annyira vonzónak, hogy az egyik ott dolgozó lányt rávegyem, hogy ingyen felajánlja nekem a szolgáltatásait – feleli. – Most halljuk a tiédet! – Ha – szigorúan csak elméletben – elfogadom az újabb kihívást, akkor rá kell beszéljek valakit, hogy felajánljon száz dollárt a szolgáltatásaimért. Lustán végigmér. – Jó üzlet lenne. – Köszi. Azt hiszem. – Aztán összevonom a szemöldökömet. – De a városnak abban a részében is jó üzlet? Úgy értem, számomra már az hihetetlen, hogy valaki bármekkora pénzért is eladja magát, de ha többet kérek, mint a szokásos tarifa, akkor ez kemény menet lesz. Nevetve húzza elő a telefonját. – Minél keményebb, annál jobb, már ami a potenciális ügyfeleket illeti. Felhördülök. Kicsit keresgél a telefonján, aztán megszólal: – A call girlök átlagos tarifája száz és háromszáz dollár között mozog. De azok, akik az utcán kelletik magukat, csak húsz és ötven közt kérnek. Szóval, tutira magasabb az ár, mint az átlag, de te legalább nem nézel ki narkósnak, ez sokat segít. – Nahát, köszi. – A gyomrom görcsbe rándul. Aztán eszembe jut a jutalom. Egy menő telefon, ráadásul úgy, hogy anya és apa nem háborognának állandóan a számla miatt, az maga lenne a mennyország. De képes lennék ezért kimenni az utcára? Ian azt mondja, az ő nyereménye egy luxus kempingfelszerelés lenne. Úgy látom, ennek a fickónak minden jutalma valami utazással kapcsolatos dolog. A szeme fényesebben ragyog, mint a neonvilágítás odakint, de még ennél is jobban felcsillan, amikor a MERSZ-től megkapjuk a bónusz ajánlatot: minden ezer újonnan feliratkozó online Követőért két-kétezer dollár üti a markunkat. Huh. Hányan fogják nyomon követni a kalandjainkat prostifalván? – Nehéz lesz dokumentálni az eseményeket, ha nem akarjuk elijeszteni se az

utcalányokat, se a kuncsaftokat – állapítom meg. – Csak diszkrétnek kell lennünk. És a Követőinknek is. Akik közül néhány tucatnyian – főként tizen-, huszonévesek – úgy őgyelegnek az autó körül, mint valami zombik. A telefonom ismét bosszantó hangot hallat. Már azért megérné kiszállni, hogy visszakapjam a régi csengőhangomat. Amikor látom, ki keres, el sem hiszem, hogy a MERSZ átengedte a hívást. Gyorsan felveszem, mielőtt még meggondolják magukat. – Jól vagy? – érdeklődik Tommy. – Úgy láttam, nagyon megizzasztottak ezzel az utolsó feladattal. Hűha, nagyon gyorsan kitették a felvételeket, majdnem valós időben. Nem sokat szerkesztgethettek rajtuk. De vajon miért hagyják, hogy beszéljek Tommyval? Nyilvánossá teszik a beszélgetésünket is? Talán tudni akarják, mit gondolok épp; igen, biztos ez az oka. – A csípőm fáj egy kicsit, de jól vagyok. – Elmehetek érted akár most is. Nem vagyok messze. – Hát persze hogy nincs. Mély levegőt veszek. – Várj, Tommy, nem kell. Épp most kaptuk meg a következő feladatunkat. Még gondolkodom rajta. – A szemem sarkából látom, hogy Ian vigyorog. Tommy nagyokat nyel. – Nem mondod komolyan, hogy egy újabb próbán gondolkodsz? – Egy állati jó telefon a jutalom, meg némi pénz. Lehet, hogy ez nem olyan nagy szám valakinek, akinek új kocsija meg mindenféle befektetései vannak, de számomra igenis nagy dolog. – Megsérülnöd már sikerült. De meghalni azért nem érdemes érte. – Ne légy ilyen drámai! Nem adnak életveszélyes feladatot. Csak olyasmit, ami nagyon kínos. – És mi az a feladat? – Feliratkoztál Követőnek, úgyhogy nem árulhatom el. – Hogyan tudnám a közelemben tartani biztonsági hálónak? Bárcsak lenne valami titkos kódunk, akkor előre elmondhatnám neki, hová megyünk, anélkül, hogy a MERSZ rájönne. A tikos üzengetésről eszembe jut, amikor hetedikben Syddel együtt készültünk a Kismadár című darab meghallgatására. Megjegyeztük Annie Sullivan és Helen Keller szerepét is, sőt, odáig is elmentünk, hogy megtanultuk elmutogatni az ábécét, ami nagyon hasznosnak bizonyult, ha óra alatt akartunk kommunikálni egymással. Még Tommynál is jobban szeretném felhívni Sydet, hogy elmondjam, mire készülök. Miért kellett neki szemet vetnie Matthew-ra?

A gondolataimat Tommy hangja szakítja félbe. – Ne menj, Vee! Hallottam egy olyan pletykát, hogy az egyik lány, aki az előző fordulóban nyert… – A vonal megszakad. Megpróbálom visszahívni, de a hívás nem megy ki. Szar ez a telefon. Ian a kormánykeréken dobol. – Ha – szigorúan elméletileg – tovább játszol, akkor jössz velem? – Bekapcsolja a biztonsági övet, ami megnyugtató. Elmebeteg gyilkosok vajon becsatolnák magukat? Ráadásul, abba a városrészbe egyedül beautózni, a saját kocsimmal, sokkal kockázatosabbnak tűnt, mint ha ketten megyünk. És ugyan mit tehetne, nyomunkban ezzel a rengeteg követővel? – Rendben – bólintok rá egyszerre a fuvarral kapcsolatos kérdésre, és arra, hogy elfogadom-e a következő kihívást. El sem hiszem, hogy teljesítettem egy próbát élőben, és most azon vagyok, hogy megpróbálkozzam egy újabbal. Én, Vee, a lány a színfalak mögött. Ian beindítja a kocsit, és mindketten felemeljük a hüvelykujjunkat a Követőknek, hogy lássák, tovább játszunk. Ujjongva indulnak az autóik felé, én pedig tájékoztatom a MERSZ-et a döntésemről. Huh, még mindig bent vagyok. Vajon mivel állnak elő legközelebb? A hátunk mögött többen dudálnak, valaki pedig olyan hangerővel bőgeti a hifijét, hogy még én is érzem a basszus dübörgését. Ian a homlokát ráncolja. – Bár remek, hogy van mellettünk valaki, aki dokumentálja a következő próba eseményeit, de ezek a fickók több kárt okozhatnak, mint hasznot. Az egyik srác odakint letolja a gatyáját, mire a többiek hangos röhögésben törnek ki. A társamnak nyilván igaza van, de ha lerázzuk a Követőinket, akkor elveszítjük a jóindulatukat. Múlt hónapban az egyik Los Angeles-i játékos folyton bemutatott nekik, ők pedig szabotálták a következő próbáját, és emiatt kiesett a játékból. – Ha nagyon lármásak lesznek, rájuk szólhatunk, hogy fogják vissza magukat egy kicsit. A MERSZ előbb-utóbb úgyis elárulja nekik a helyszínt. Iannek félre kell kapnia a kormányt, hogy ne üssön el egy lányt, aki ott cigánykerekezik mellettünk. – Ez már veszélyes. Sietve kihajt a parkolóból, és csinál egy-két éles kanyart, hogy magunk mögött hagyjuk a csürhe nagy részét. Néhány kocsi még csikorgó kerékkel követ minket, de miután még pont átslisszolunk egy épp pirosra váltó lámpán, őket is sikerül magunk mögött hagynunk. Ki gondolta volna, hogy ez a tekintélyes autó ilyen manőverekre is képes?

Értem, hogy Ian miért csinálta ezt, de úgy érzem magam, mintha egy olyan hídon mennék át, amelynek elvágták egy tartókötelét. Vajon ezt a feladatot a MERSZ adta neki, ahogy nekem is meg kellett szabadulnom Tommytól? És ha igen, vajon miféle dolgokat kell majd még tennie anélkül, hogy engem beavatnának? A biztonsági övemet babrálom. – Nem vagyok benne biztos, hogy a Követők lerázása olyan jó ötlet. – Nyugi, ez csak egy kis időre szól. – Bevesz még néhány kanyart, hogy biztos lehessen benne: senki nem követ minket, aztán bekapcsolja a hifit. – Szolgálunk majd nekik pár szaftos jelenettel kárpótlásként, megígérem. – Egy csomó embert kell majd kárpótolnunk valamivel ez után az este után – teszem hozzá. – Jaja. Úgy hallom, a pasid is eléggé kiakadt. – Ezt most azért mondja, hogy kiderítse, van-e barátom? – Lefogadom, a te barátnőd sem volt odáig az örömtől, amikor leléptél. A szája sarka kissé felfelé görbül. – Nincs barátnőm. Hm, a jó hír az, hogy akkor szabad a pálya, a rossz viszont: nem biztos, hogy képes megmaradni egyetlen lány mellett. – Hát, Tommy sem a barátom. És egyszerűen nem érti, hogy teheti ki magát valaki ilyesminek csak a nyereményekért. – Akik beleszülettek a pénzbe, azok sosem értik. – Hát ezt meg honnan tudod, te középiskolás srác őrült drága telefonnal? Az arcvonásai megkeményednek. – Megdolgoztam ezért a telefonért. És az iskoláért is. – Tényleg? És hogyan? Az a munka nekem is jöhetne. – Nem mintha nem lennék megelégedve az enyémmel a Vintage Love-ban. Csak a fizetés vacak. Kényszeredetten elmosolyodik, és feltekeri a hangerőt. Az autó beleremeg. Oké, nem tartozik nekem magyarázattal. Nyilván én sem fogom előadni neki az életem történetét. A hangszóró felé biccentek. – Kik ezek? Leesik az álla. – Nem hallottál még a Rolling Stonesról? Mick Jaggerről? Pedig ez alap. – Róluk hallottam, csak erről a számról nem. Mostanáig. – Akkor ma van a szerencsenapod. Igaza lenne? Tényleg a mai a szerencsenapom? Nem egészen két órával ezelőtt a legjobb barátnőm ráhajtott a fiúra, aki után az elmúlt hónapban vágyakoztam. De

nyertem egy elképesztő cipőt és egy wellness-napot. Ráadásul egy őrülten vonzó sráccal utazom egy kocsiban. Oké, a város leggázabb környéke felé igyekszünk, ahol prostinak fogom kiadni magam. És még az is lehet, hogy alaposan megruháznak. Vagy még rosszabb – mindenki tudja, hogy az utcalányok élete egyáltalán nem olyan, mint a Micsoda nőben vagy a Gypsyben. De én csak úgy fogok tenni, mintha… Úgyhogy, végül is, a szerencsém valószínűleg kihozza döntetlenre. A MERSZ által megjelölt területtől néhány háztömbnyire leparkolunk, én pedig felkenek egy kis szájfényt, és azon gondolkodom, mit is vegyek fel. A jelenlegi szerelésem a lapos balerinacipővel nem éppen prosti munkaruha, de talán előadhatom a kikapós iskoláslány-figurát. Lejjebb húzom a pólómat, hogy kikandikáljon a melltartóm pántja, a hajamat pedig kétoldalt befonom, és a végét összefogom pár gumival, amiket a táskám aljából halásztam elő. Bárcsak lenne nálam nyalóka! Mielőtt kiszállunk a kocsiból, úgy döntünk, a táskám biztonságosabb helyen lesz a kesztyűtartóban, mint a vállamon, így a gyomrom még kisebbre zsugorodik a gondolatra, hogy a városnak ebben a részében kell grasszálnom. De a telefonomat viszem. Kizárt dolog, hogy nélküle menjek. Már az autó mellett állunk, amikor Ian a választási kitűzőmre bök. – Ezt lehet, hogy le kéne venned. Nem hinném, hogy bölcs dolog a… khm… szórakoztatóiparban dolgozók részéről, ha politikai állásfoglalást tesznek. – Kétlem, hogy az itt lézengők nagy részének egyáltalán fogalma lenne arról, ki is az a Jimmy Carter, de azért mondasz valamit. Leveszem a kitűzőt, és a zsebembe süllyesztem. Oké, ideje felvenni a szerepet. Syd azt mondja, mindennek a testtartás az alapja. Megpróbálom előhívni az esetlegesen létező dívagénjeimet, és pózba vágom magam. – Helló, Seattle, új hús a piacon! Ian egy hosszú percig méreget, tetőtől talpig megvizsgál. – Lefogadom, hogy tíz percen belül ajánlatot kapsz. Ezek a rosszarcú fickók, akik utcalányokra hajtanak, valószínűleg odáig vannak a barna hajú, kék szemű, vonzó csajokért, akik úgy néznek ki, mint egy kisgimnazista. – Öhm, köszi. – A vonzó és a kisgimnazista szerintem egymást kizáró fogalmak, de úgy vélem, ezt bóknak szánta. A combomba törlöm a kezemet. – Azért jó lenne, ha lenne nálam valami sminkcucc. Olyan sóvárgó pillantást vet rám, hogy végigfut a hideg a hátamon. – Tudtad, hogy a prostituáltak használtak először rúzst?

– Nem vagyok meglepve. Jól akartak kinézni, hogy tetsszenek a kuncsaftoknak. – Persze, arra is jó volt, hogy vonzza az embereket, de igazából nem a jó kinézet volt a lényeg, hanem azt hirdették vele, hogy speciális szolgáltatásokat kínálnak, a szájjal végzett fajtából. – Óh! – sandítok rá. – Először a Tiszta tinik-kutatás, aztán az utcalányok díjszabása, most meg a régi korok prostijai. Elég sok új dolgot tudtam meg tőled a szexről ma este. Előveszi a telefonját. – Beszélhetünk másról is, mint a szexről. Tudtad például, hogy vannak olyan kultúrák, ahol úgy vélik, a rólad készült képek ellopják a lelked egy részét? – Azt hittem, ez egy városi legenda, amit az emberek olyan napokon terjesztenek, amikor bal lábbal keltek fel. Rám irányítja a telefonját. – Na, pózolj! Előveszem a legszupermodellesebb mosolyomat, ő pedig lefényképez. Hányadik fotó ez már rólam ma este? Beletúr a hajába. – Lassan indulnunk kéne. Nem lesz könnyű rábeszélnem egy rendkívül elfoglalt hölgyet, hogy ajánljon fel nekem egy ingyen menetet. Ezzel a sötét szempárral és csábító mosollyal, lefogadom, hogy ezernyi ajánlatot kap majd. – Menni fog! Jól kilépünk, amit nem is bánok, részben, mert elég hűvös van, részben, mert azt remélem, így kissé el tudom csendesíteni a hangos dübörgést a mellkasomban. De nagyon igyekeznem kell, hogy tartani tudjam vele a lépést. Ahogy elérünk a főutcához, lelassít. – Menj előttem! Bekapcsolva hagyom a videochatet a MERSZ-szel. Maradj a lámpák fényében, amennyire csak lehet. A tervünk egyelőre ennyi. Rákacsintok, búcsút intek, aztán elindulok. A csípőmet merészen riszálom, holott a legkevésbé sem érzem magam bátornak, különösen, hogy a jeges szélben befagy a fenekem. Az utca tele van emberekkel, a társadalom minden rétegéből: főiskolás fiúk sörösüveggel a kezükben, kéz a kézben sétálgató párok, ősz hajú fickók öt réteg ruhában, akik a járókelőktől „ennivalóra” kéregetnek. A fiúk a diákszövetségből büfögnek, aztán hangosan röhögnek. Nagyon vonzó. Amikor odaérnek hozzám, karba teszem a kezemet a mellkasom előtt, és félrenézek. A munkahelyemen már megtanultam, hogyan különböztessem meg a potenciális vásárlókat a csupán nyálat csorgatóktól.

– Hé, bébi, mennyi? – kiált oda az egyikük. – Több, mint amennyi a zsebedben van – vetem oda. Remélem, ez beleillik az utcalányokról kialakult képbe. Bár mindenféle szerepekben segítettem felkészülni Sydneynek, A muzsika hangjának Liesljétől a Tigris és sárkány nindzsahercegnőjéig, örömlányt még sosem játszott, így nem nagyon van mire támaszkodnom. Kihúzom magam, és arrébb vonulok, miközben a fiú haverjai gúnyos megjegyzéseket tesznek rám. Szerencsére nem jön utánam, hogy bizonyítsa férfiasságát. Annyira koncentrálok a srácokra, hogy észre sem veszem, hogy két lány útjába kerülök: az egyikük fehér bőrű, és neonszínű pólót visel, a másikuk sötét bőrű, metálszínű felsőben. Mindketten nagyjából velem egykorúnak látszanak, leszámítva a tekintetüket, amely fáradtabbnak tűnik, mint az anyámé. Az alig valamit takaró trikók alatt szinte reszketnek a jeges esti fuvallatban, én pedig együtt érzőn megborzongok. A neonszín pólós rám mordul. – Te meg mit művelsz itt? – Csak sétálok. – Szorosan összehúzom magamon a kabátomat, hogy eltakarjam azt a valamit, ami a dekoltázsom akar lenni, de most úgy tűnik, csak vágyálom marad. A metálszínű felsős felemeli az ujját. Sötétre lakkozott körme vagy két centi hosszú. – Maradj is ennél! – lépnek közelebb mindketten. Inkább el sem képzelem, miféle sérüléseket tudnának okozni a körmükkel, de nem tudom elhessegetni a képet, amint a dzsungel nagymacskái szétcincálják a prédájukat. Ez a küldetés nagyon gáz. Még az előzőnél is sokkal durvább. De nem vagyok teljesen egyedül a dologgal, Iannek is hasonlóan nehéz feladat jutott. Ekkor támad egy ötletem. Erőt veszek magamon, és nem lépek hátra, ahogy az őrök tanítják arra az esetre, ha a Yellowstone parkban medvék szimatolnak a táborod körül. Amikor a lányok már karnyújtásnyira vannak, megszólalok: – Egy zenészt keresek, aki úgy volt, hogy koncert után idejön ma este. Nem láttátok véletlenül? – próbálok mosolyogni, mintha csak úgy, lányok egymás közt beszélnénk. A világosabb bőrű lány megnyalja a szája szélét. – Zenész? Lelkesen ugrabugrálni kezdek a lapos talpú cipőmben, mint valami fanatikus rajongó. – Aham. A neve Ian… öhm… Jagger. Az apja tán a Rolling Stonesban játszik? Az valami régi rockbanda, ha jól tudom. Szóval, apja fia. Menő, nem? Szóval, Ian bandája Seattle-ben lépett fel ma este. És láttam a rajongói oldalán, hogy koncert után szeretne egy kicsit lazítani, és egy bárról írt, valahol errefelé. Ismeritek a Flash-t? – Ez egy olyan klub, ahol minden hétvégén letartóztatnak valakit, azt hiszem. Vennem kell néhány mély lélegzetet, hogy ez után a kis szónoklat után lenyugodjak.

A lány felmordul. – Minek menne már egy ilyen szar helyre? Körbenézek az utcán, és látványos meglepődést produkálok, amikor meglátom Iant néhány méterre tőlünk. – Ó, istenem! Odarohanok hozzá, a lányok pedig ott csilingelnek a nyomomban. Megragadom a karját. – Ian Jagger! Imádom, imádom, imádom a számaidat! – zihálom, és ezt most nem kell tettetnem. Ian széles mosoly mögé rejti meglepetését. – Kösz, szivi. A parfümfelhőt és cigarettabűzt árasztó lányok arrébb löknek. Hogy gondolják, hogy majd sorban állnak az ügyfelek, ha így bűzlenek? – Helló, Ian! – veti rá magát a sötétebb bőrű. – Az én nevem Tiffany. Te tényleg híres vagy? Ian megvonja a vállát, és rávillant egy tökéletes rocksztáros mosolyt. A másik lány bejelenti, hogy őt Ambrosiának hívják. – Naná, hogy híres. Emlékszem az arcára az újságokból! Ez jobban megy, mint gondoltam. Vajon Ian is rájön, mekkora szívességet tettem neki? És mit várhatok érte cserébe? Elmosolyodik, amolyan „a fenébe, lebuktam” módon, amitől megjelennek az arcán azok az ellenállhatatlan gödröcskék. – Csak ma este vagyunk a városban. Nem tudtok egy helyet, ahol jól érezhetnénk magunkat egy kicsit? – Hát, én gondoskodhatok róla, hogy jól érezd magad, bébi – ajánlkozik Tiffany. Ian a kezembe nyomja a telefonját. – Hé, hercegnő, lőnél rólunk egy képet ezekkel a kedves hölgyekkel? A menedzsment szereti követni, mit művelek azokban a városokban, ahol járok. Elveszem a készüléket, és rájuk irányítom. – Persze. De én még szórakoztatóbb tudnék lenni, mint ők, és én nem is kérnék érte pénzt. Tiffany ökölbe szorítja a kezét, és közelebb lép. – Ki beszélt itt bármiféle pénzről, te lotyó? Bingó! – Bocs, csak azt hittem… Ambrosia csípőre tett kézzel szintén felém lép.

– Te csak ne higgy semmit, ribanc! Ian közénk lép. – Hé! Ne is foglalkozzatok vele! Szóval, mindketten ágyba akartok bújni velem? Minden ellenszolgáltatás nélkül? – Naná! Felteszed a képeket a rajongói oldaladra? – kérdi Tiffany. Ian rám mosolyog. – A ti arcotokkal lesz tele a net, azt megígérhetem. Ezért adtam a csontos seggű lánynak a kamerát. Mindketten felszegik az orrukat, és diadalmas pillantást vetnek a csontos seggű lányra, azaz rám, aztán megkérdik Iantől, hogy melyik szállodában lakik, és hogy kérhetnek-e szobaszervizt. Ekkor egy nagydarab, gengszterkalapot viselő fehér fickó lép oda hozzánk. Gengszterkalap? Ez most komoly? A kezét mélyen a ballonkabátja zsebébe süllyeszti. Csak egy leopárdprém gallér hiányzik, hogy tökéletes legyen a kép. – Tiff, Am, ez a fickó zaklat titeket? Tiffany és Ambrosia majd felbuknak egymásban, úgy rohannak hozzá. Megragadják a karját, és mindketten a fülébe súgnak valamit. Nem tudom, mit mondanak neki, de a pasas felhúzza a szemöldökét. – Sose hallottam semmiféle Ian Jaggerről. Magamhoz szorítom a kamerát, és reménykedem, hogy nem vesz észre. Összeszűkült tekintettel méregeti Iant, majd arrébb tolja a lányokat, és közelebb lép hozzá. – Mondom, sosem hallottam még rólad. Ian megvonja a vállát. – Főleg emo zenét játszunk. – Homó? Homó zenét játszotok? – Nem, emo zenét! Kicsit punkos, kicsit világfájdalmas. A pasas még közelebb lép, a keze továbbra is a kabátja zsebében. Aztán megáll, Iantől néhány lépésre. – Punkzene, mi? Hol léptetek fel ma este? Ian nagyot nyel. – Egy kis csehóban. Tuti nem ismered. – Azt kérdeztem, hol játszottatok, Ian punk homó Jagger? Tesz egy lépést Ian felé, így már csak pár centire áll tőle. Ian nyel egyet. Én tovább veszem az eseményeket, bár azt hiszem, már megvan, ami kellett. De úgy érzem, ebből sosem elég. Tiffany és Ambrosia a stricijük mögé bújnak, és elkerekedett szemmel,

rémülten pislognak egymásra, amitől évekkel fiatalabbnak tűnnek. A pasas folytatja. – Úgy látom, a lányaimmal szeretnél szórakozni – halkítja le a hangját. Ian elmosolyodik. – Csak beszélgettünk. Állati csinosak! A ballonkabátos kihúzza a kezét a zsebéből, és megvakarja a borostás állát. – Az biztos. Mondok én valamit. Én is imádok cseverészni. Sétáljunk egy kicsit, és csevegjünk egyet! – Jól hangzik, de most már mennem kell. A banda már biztosan aggódik, hogy mi van velem. A strici már suttog. – Nem kérdés volt! Ian kétségbeesetten néz rám. A telefon majdnem kicsúszik a kezemből. El kellene tüntetnem a zsebemben, mielőtt ez a fickó elveszi, de nem akarom kockáztatni a felvételt. – Maradj itt! – szól oda nekem Ian. A pasas tekintete most először villan rám. – Ez a lány is veled van? Édes. Akkor ő is jöhet – löki meg Ian könyökét. Nem tudom, mit kellene tennem: kövessem őket, vagy inkább rohanjak az ellenkező irányba. Egyszerre mindkettőnket nem tudna üldözni, de utánam küldheti Tiffanyt és Ambrosiát. Gyorsan körbenézek, hátha meglátok valakit, akinek segítségért kiálthatnék. Abban a pillanatban egy rakás huszonéves srác fordul be a sarkon. Az egyikük felénk bök, a többiek pedig előkapják a telefonjukat. A Követők megérkeztek. Ahová nézek, mindenütt emberek filmeznek minket. A csapat közelebb ér, a strici pedig döbbenten ráncolja a homlokát. – Mi a franc ez? Ian odainteget a Követőknek. – Úgy tűnik, rám találtak a rajongóim. Velük is kellene egy kis időt töltenem, tudod? – Ezzel elindul a tömeg sűrűje felé. Én is behúzódom közéjük, jó párat felismerek a bowlingterem elől. Meglepetésemre, egyikük sem tűnik dühösnek amiatt, hogy leráztuk őket. És most én sem bánom, hogy a fényképezőgépeiket az arcomba tolják. Az éljenző sokadalom kérdésekkel kezd bombázni minket, és lassan elindulunk. – Mindent megláttok majd, ha a MERSZ felteszi a videót az oldalára – nyugtatja meg Ian a népeket. Elveszi tőlem a telefont, és nevetve lefilmezi a Követőket, amint minket

filmeznek. A strici és a lányai döbbent arckifejezéssel bámulnak utánunk. Tiffany úgy bőg, mintha valami hatalmas dologról maradt volna le. Megkönnyebbülésemben legszívesebben én is elsírnám magam. A Követők vidám nevetése pajzsként ölel körül. Hatalmas, lármás, csodálatos pajzsként. Ezzel együtt vagyok valaki. Biztonságban.

Hetedik fejezet Odaverekszem magam Ian mellé. – Oké, most már felülhetsz a buszra, és elhúzhatsz Kentuckyba vagy Kansasbe, vagy bárhová az Államokban, hogy kempingezz egyet. Felnevet. – Nagyot alkottál ezekkel a lányokkal, bár aztán kis híján kifosztottak minket. Szerencse, hogy a telefonom megmenekült. A követők körbevesznek minket, mindenki Ian tenyerébe akar csapni. Ő pedig szívesen fogadja a gratulációkat. – Ígérem, srácok, hogy ez a videó nagyot üt majd, hála a nagyszerű partneremnek! De most hagyjátok, hadd csinálja ő is, amit kell, különben vége a show-nak! Csalódottnak tűnnek, de megértik, és a saját oldalukon maradnak, amikor átmegyünk az úton, és a következő háztömb felé igyekszünk, hogy kívül legyünk Tiffany és Ambrosia territóriumán. Így már csodás lehetőségem nyílik, hogy megkössem a saját kis üzletemet. Ian odasétál egy helyhez, amely fölött felirat hirdeti: „Léha lányok leskelődőshowja”. – Kábé egymillió pornóoldal van a neten, de még mindig vannak olyanok, akik szemtől szemben szeretik élvezni a fülkeshow-t. Ami tiszta haszon, mert így itt van nekünk egy nagyjából tízméteres, remekül kivilágított járdarész. A pasasok a sorban kíváncsian méregetnek, de senki sem lép oda hozzám, még akkor sem, amikor Ian integet, hogy jöjjenek közelebb. Arra jutunk, lehet, hogy inkább úgy beszélnének, mint férfi a férfival, vagy valami hasonló marhaság. Kiállok a járda szélére, szemben a forgalommal, az egyik kezemet csípőre teszem, a másikat lazán lógatom magam mellett. Ahányszor egy autó elmegy mellettem, és a lámpája pár pillanatra elvakít, mosolyogva csücsörítek, mintha azt akarnám mondani, hogy „puszi”, és kidüllesztem a mellemet. Nagyjából kétszer annyi ruha van rajtam, mint Tiffanyn és Ambrosián együttvéve, de még sosem éreztem magam ennél meztelenebbnek. Az utca túloldaláról nevetés hangja szűrődik át. A követők viselkedhetnének egy kicsit, mert így sosem fogom végrehajtani ezt a küldetést. Amikor úgy érzem, elég volt, megfordulok, és lassan visszasétálok Ianhez. A sorban álló fickókkal beszélget, közben felém mutogat. Az én saját, külön bejáratú kerítőm. A

potenciális kuncsaftok, vagy legalábbis, akik ezt hiszik magukról, csettintgetnek a nyelvükkel, és jól megbámulnak, de közben a fejüket rázzák. Mi lehet a bajuk? Lehet, hogy ebből a távolságból azt hiszik, csak egy nyamvadt kis narkós vagyok, aki hosszú ujjú felsőt visel, hogy ne látszódjanak a tűnyomok a karján. Vagy a ruhám és a cipőm sugallja nekik, hogy igazából nem vagyok benne az üzletben. Azt hiszem, valahogy meg kell győznöm őket. Ehh. Bár a gyomrom parányi kis gombóccá zsugorodik, és úgy érzem, ez már így is marad, elindulok a pasasok felé. Hála istennek, a követők jó érzékkel csendben maradnak. Minél közelebb érek a kukkoldához, annál erősebben érzek valami savanyú szagot, mintha káposztaleves lenne. Döbbenten állapítom meg, hogy ez a bűz az emberekből árad. Muszáj volt a társamnak a legbüdösebb perverzeket kipécéznie a környéken? Ian odaint nekem. – Gyere már ide, Roxie! Roxie? Ez egy név egyáltalán? – Megyek, Stone. Úgy ragadja meg a csuklómat, mintha csak a tulajdona lennék. – Ezek a fickók itt nem hiszik el, hogy megéred az áradat. Az ajkamba harapok. – Lehet, hogy igazuk is van. Ez az első éjszakám az utcán, és elég ideges vagyok. A dagadtabb pasas rám mered. – Még sosem csináltál ilyet? Akkor ezért van rajtad ez a fura gönc. Fura? Először megsértődöm, de aztán inkább bóknak veszem a megjegyzést. Ki akarna beilleni ezek közé? – Csak ennyire telik – mordulok fel. – A bulis szerelés állati drága. – Lepillantok az egyszerű, lapos és legkevésbé sem kurvás cipőmre. A távolban felvisít egy sziréna. A fickó megvakarja a hóna alját. – Adok ötvenet, de csak ennyim van, és már ez is több, mint amennyit a lányok errefelé kérni szoktak. Felemelem a fejem, és hatalmas bociszemekkel nézek Ianre. – Nem biztos, hogy képes vagyok erre. Bár a Mamának nagyon fontos lenne az a műtét. Szívnom kell egy kis friss levegőt, oké? – Ez utóbbi így is van. Ha nem kerülök ki rögtön ebből a bűzből, elájulok. – Persze, hugi. – Ian megsimogatja a fejem búbját, és visszafordul, hogy tovább tárgyaljon a pasasokkal, ahogyan az egy jó testvérhez illik. Futok egy újabb kört a járdaszélen. Néhány párocska is elsétál mellettem, mindannyian hasonlóképp néznek rám: a pasik

eleresztenek egy félmosolyt, és gyorsan elkapják a tekintetüket, a lányok megvető fintorgás kíséretében alaposan megbámulnak. Nem látják, hogy én is közülük való vagyok? A fenébe is, az egyikükön éppolyan póló van, mint az enyém. De nem vehetem magamra a dolgot. Ez csak egy szerepjáték, aminek semmi, de semmi köze nincs a valósághoz. Erőltetetten rámosolygok a következő párra, akik elsétálnak előttem, és rettentően megdöbbenek, amikor visszamosolyognak. Aztán a srác odalép hozzám, és átkarolja a vállamat. – Hé! – kiáltok rá, és megpróbálok kiszabadulni az öleléséből. A fiú megráncigálja az egyik kis lófarkamat, és a fülembe súgja: – Remekül csinálod, Vee! Felé csapok, hogy elhessegessem. – El a kezekkel, te majom! Ian azonnal odarohan, és megfenyegeti a fickót, hogy péppé veri, de a srác meg a barátnője csak nevetnek, és gyorsan távoznak arra, amerről jöttek. Ian már indulna utánuk, de visszahúzom. Veszek egy mély levegőt. – Hagyd őket! Most a feladatra kell koncentrálnunk. Ian hirtelen nem tudja, mit tegyen, de pár másodperc gondolkodás után úgy dönt, rám hallgat. – Ha valami hülye Követő megint zaklatni próbálna, csak kiabálj, oké? Bólintok, és visszatérek a munkához. Perceken belül egy közeledő autó lelassít, és lehúzódik az út szélére, egyenesen mellém. Középkorú, vastag szemöldökű férfi ül benne. Elvigyorodik. – Egy kissé fiatalnak tűnsz ahhoz, hogy egyedül sétafikálj itt. Lám csak, hogy reszketsz! – Épp elég idős vagyok. Csak fázom. – Nekem fűtött üléseim vannak. Ha akarod, elvihetlek. Csak állok ott, és várom, hogy folytassa. Kérlek, add, hogy valaki felvegye ezt a jelenetet! Én is megpróbálhatnám az én vacak készülékemmel, de félek, hogy elijeszteném vele a pasast. Valami diszkózenére dobol a kormányon. – Szóval, beszállsz? – Öhm, nagyon kedves, de… Ian elsétál mellettünk, a karját keresztbe fonja a mellkasa előtt, így simán tudja úgy tartani a telefont, hogy ne látsszon, hogy épp filmez vele. Megáll az autó hátuljánál.

Remélhetőleg az erre járók csak egy stricinek nézik majd, aki épp az egyik lányára vigyáz. A kocsiban ülő pasas, úgy tűnik, nem veszi észre. Megdörzsöli az arcát. – Kéne egy kis kajapénz? Lehet, hogy tudok segíteni. – Aham – felelem. – Éhes vagyok. – Erősen megnyomom az „éhes” szót. Elvigyorodik. – És mennyit eszel? A hányinger kerülget, de valahogy úrrá leszek rajta. – Elég sokat. Elneveti magát. – Kicsi lány, nagy étvággyal. Mondjuk, húsz dolcsinyit? Elkerekedik a szemem. – Khm… úgy ötször annyit. A mosoly az arcára fagy. – Kissé mohó teremtés vagy, nem? Végighúzom a kezem a derekamon. – Dehogy. Csak olyasvalaki, aki hajlandó keményen dolgozni. Hernyószerű szemöldöke a magasba szalad. Elképzelni sem akarom, mi futhat át az agyán. – Szörnyen imádni való vagy, de addig, sajna, nem tudok elmenni. Ellenkezne az elveimmel. Mintha az ilyen fickóknak, akik fiatalkorú prostikra vadásznak, lennének elveik. – Hát, kár. Akkor további szép estét! – mondom, és felszegett fejjel otthagyom. Rükvercbe teszi a kocsiját, és majdnem fellöki Iant. – Azt hiszed, valami nagymenő vagy, mi? Látom, hogy ebből már nem sül ki semmi jó. – Dehogy. Rám üvölt, hogy „Kurva!”, aztán a gázba tapos, és felpörgetett motorral elhajt, egészen a következő sarokig, ahol egy lány ácsorog tizenöt centis sarkú, szegecses csizmában. Úgy érzem, a talaj menten kicsúszik a lábam alól. Először az utcalányok, most meg ez a pasas. Nem emlékszem, hogy valaha is előfordult volna olyan, hogy egy nap kétszer is leribancozzanak. Vagy akár egy hónap alatt. Az alsó ajkam remegni kezd. Ian odalép hozzám, és megszorítja a vállamat. – Ne vedd a szívedre! Csak egy pöcsfej, aki nem kapta meg, amit akart. De meg fogjuk csinálni. Meglátod. És közben lesz egy csomó remek videónk. – Ezzel arrébb

sétál, hogy elfoglalja a pozícióját valahol a közelben. Dühösen nyelek egyet, miközben látom, hogy a szegecselt csizmás lány a borzos szemöldökű fickóval cseveg, s közben sűrűn bólogatnak és mosolyognak. Annyian vannak itt, akik kevesebbért is hajlandóak dolgozni, mint száz dolcsi, hogy fogok így kuncsaftot találni? A MERSZ nyilván úgy lőtte be a feladatot, hogy ne legyen egyszerű. De mégis, mire számítottam, amikor a nyeremény egy vadiúj telefon, számos nyalánksággal megfejelve? Néhány perc múlva a lány átcaplat a kocsi mögött a túloldalra, hogy be tudjon szállni az utasülésre. Abban a pillanatban, hogy a férfi már nem látja őt, az arca kifejezéstelenné válik. Vajon mire gondol? Hogy ez nem a valódi élete, ahogyan én is mondogatom magamnak? Hirtelen nagyon fáradtnak érzem magam, és azt kívánom, bárcsak otthon lehetnék, vehetnék egy forró fürdőt, és lefeküdhetnék. Járkálás közben ellenőrzöm a telefonomat. Nincs új üzenet. A MERSZ biztos még mindig blokkolja őket. Nem veszik észre, hogy szükségem lenne némi lelki támaszra? Már épp azon vagyok, hogy kérjek Iantől egy kis aprót, hogy használhassam az utcai telefont, és halljak végre egy baráti szót, már feltéve, hogy találok egy olyan készüléket, amelyik működőképes, és nem borítja valami gusztustalanság. De egy újabb autó lassít le mögöttem, és meg is áll: a Mercedes jelzés majdnem a hátamhoz ér. Az ablak leereszkedik, és mögötte jóvágású harmincas férfit pillantok meg, gondosan vágott pajesszal és kisfiús arcvonásokkal – olyasvalakit, aki pont nem lenne rászorulva arra, hogy utcalányok szolgálatait vegye igénybe. Nem számít, csak felpörgesse a motort, gondolom. Lazán kikönyököl az ablakon, a hatalmas óra a csuklóján többet ér, mint az autóm. – Helló! – villantja rám ragyogó fogsorát. Megállok, még kartávolságon kívül, és kitolom a fájós csípőmet. – Helló, neked is! – Nem kéne idekint lenned, ugye tudod? Várom, hogy hozzátegye: szálljak be, és élvezzem a forró ülést. De nem ezt mondja. – Bármilyen gondod is legyen, ami miatt úgy érzed, ez az egyetlen lehetőséged, biztos, hogy másképp is meg lehet oldani. Főleg, ha hagyod, hogy valaki segítsen rajtad. – Mint például te? Elmosolyodik. – Valaki olyanra gondoltam, aki nálam kicsivel többet tehet. Hűha.

– Szóval, hármasra gondolsz? – Ha felajánl száz dollárt egy orgiáért, az vajon teljesítésnek számít? Egy másodpercre undorodva elhúzza a száját, aztán visszatér a mosolya. – Valami magasabb szintre gondoltam. A feleségem és én egy olyan intézményt üzemeltetünk, amely az ilyen lányokon segít, mint te. Erőt kell vennem magamon, hogy ne essek ki a szerepemből. – Az olyan lányokon, mint én? Nem is ismersz. – De tudom, hogy szükséged lenne egy helyre, ahol biztonságban érezheted magad. Ha szívesen ennél egy kis házi kosztot, és beszélgetnél fiatal nőkkel, akik hasonló cipőben jártak, mint te, máris elkerülhetnél az utcáról. Ianre pillantok, aki feltartott kamerával sétál el mellettünk. – Nagyon kedves, de nincs semmi baj. A fickó a kocsiban Iant követi a szemével, és amikor a társam felveszi a felvételhez szükséges normál pozícióját a holtterében, kihajol az ablakon. Valami felsőbb hatalom vigyázhat erre a pasasra, ha az igazi striciket is szokása így vizslatni. – Maga a felelős ezért az ifjú hölgyért? – szegezi a kérdést Iannek. Ő pedig megvonja a vállát. – Csak barátok vagyunk. A férfi kinyújtja a kezét. – Ezt örömmel hallom. Mert magammal szeretném vinni egy biztonságos helyre, ahol tudnak neki segíteni. Biztosan nincs ez ellen kifogása, kedves barát. – Hé, hahó! – integetek. – Nekem van kifogásom! Köszönöm a törődést, de minden oké. Ez a dolog nem az, aminek látszik. Csak szórakozunk kicsit. A fejét csóválja, de közben egyetlen hajtincse sem csúszik el a helyéből. – Szomorú, de azt kell hogy mondjam, nagyon sok fiatal nő van az utcákon, akiket súlyosan bántalmaznak azok a férfiak, akik állításuk szerint vigyáznak rájuk, és a barátaiknak mondják magukat. Az út túloldalára mutatok. – Ha tényleg segíteni akarsz valakin, van ott két lány, név szerint Ambrosia és Tiffany, akiknek lehet, hogy szükségük is lenne rá. De az ő barátjuk elég veszélyes alaknak tűnik, úgyhogy légy óvatos, oké? Ezzel elvonulok. Ian karjába csimpaszkodom, míg a következő háztömbig nem érünk. A fickó hosszasan bámul utánunk, de aztán végül elhajt. Ian a fejét csóválja. – Mennyi bolond járkál az utcákon! – Ő nem tűnt bolondnak, és remélem, nem sodortam bajba. – Megdörgölöm a

halántékomat. Nem vagyok benne biztos, hogy amit tettem, az nemes cselekedet volt inkább, vagy valami hatalmas hülyeség. Ian átkarolja a vállamat. – Senkiért sem tartozol felelősséggel itt, csakis saját magadért, és, ha úgy akarod, akkor értem. Nagy kár, hogy a szegecselt csizmás lány már lelépett a vastag szemöldökű pasassal. Ő aztán tényleg úgy nézett ki, mint akinek nagy szüksége lenne egy kis reményre. Újból hálát adok az égnek, hogy nekem ez csak egy játék. Ettől észbe kapok. – Azt hiszem, itt lenne az ideje ismét a feladattal foglalkozni – mondom. Ian rám kacsint. – Jaja, ráérünk megmenteni a világot, miután megnyertük a mi kis díjainkat. – Ezzel elsétál, és én ismét magamra maradok. Átnézek az utca túloldalán gyülekező Követőkre, és reménykedem, hátha meglátom Tommyt, bár azt mondta, ő csak online Követőnek iratkozik fel. Vajon még mindig rajtam tartja a szemét, vagy már megharagudott rám, és hazament? Fel-alá sétálgatok, mialatt Ian az arra járókat igyekszik hozzám terelni. Még néhány autó megáll mellettem, de mindig ugyanaz a végeredmény – túl sokat kérek. Miután tíz percen belül már a negyedik autó hajt el, kezdem kitaszítottnak érezni magam, holott nyilvánvalóan ők a szerencsétlenek, akiknek fizetniük kell azért, hogy ágyba bújhassanak valakivel. Még egy kör eredménytelen alkudozás után egy Ford Taurus húzódik le mellém. Sóhajtok, és várom, hogy elkezdődjön a győzködés. Egy barátságos arcú fickó tekeri le az ablakot. – Egyedül vagy? Az ajkamba harapok. – Per pillanat. – Én is. Szar dolog magányosnak lenni, mi? Bólintok. Az utcalányok mindig ilyen értelmetlen beszélgetéseket folytatnak? Megütögeti a kocsi ajtaját. – Mibe kerülne nekünk, hogy megváltoztassuk ezt a magányos státuszt? – Száz dollárba. A szemöldöke a magasba szalad. – Atya ég! És mit kapnék ennyi pénzért? – De egyelőre nem hívott pénzéhes szukának, és nem is taposott a gázba. Ez jó jel. Elhúzom az ujjamat a melleim között. – Mit szeretnél?

Halkan felnevet, és alaposan végigmér. – Sok mindent. Körbenézek, és a tekintetem találkozik Ianével, aki mellettünk sétálgat bekapcsolt telefonnal. Mosolyogva a kocsiban ülő fickóhoz fordulok, miközben Ian beáll a megfelelő helyre a felvételhez. Megrebegtetem a szempillámat. – Akkor megegyeztünk? Száz dolcsi? – És bármit kérhetek? – Az ajka duzzadt és fényes, mint aki sokat nyalogatja. – Aham. Az ablakon át kinyúl, és vastag ujjával végigsimítja a szoknyámat. Alig tudom legyőzni a hányingeremet. Megnyom egy gombot, hogy kinyithassam az utasülés ajtaját. – Akkor megegyeztünk. Ugorj be! Oldalra hajol, hogy elvegyen egy dobozt az ülésről. Ahogy megmozdul, valami megvillan a felsője zsebében. Jézusom, csak nem egy jelvény? – Nézze, uram, én csak vicceltem. Bocsánat, ha félreértést okoztam! Ian felé rohanok, és odakiabálok neki: – Futás! Mögöttünk ajtócsapódás hangja hallatszik. – Jöjjenek vissza! Megállni! Az utca túloldalán a Követők hangosan felhördülnek. Az autókat kerülgetve feléjük igyekszünk. A kollégista fiúk majd megszakadnak a röhögéstől, mások pedig a telefonjukat emelik a magasba. De most egyetlen rajongónk sem védhet meg minket. Dél felé vesszük az irányt Iannel, és futunk tovább; kétlem, hogy bármelyik Követőnk lenne olyan ostoba, hogy kövessen minket. Tekintve, hogy egy zsaru lohol a nyomunkban, s közben a pisztolyával hadonászik. A második sarkon befordulunk. A lábam majd leszakad. A balerinacipő nem igazán nyújt támasztékot. – Nem vagyok biztos benne, hogy fogom tudni tartani ezt a tempót a kocsiig – fújtatok. Három ajtóval odébb Ian behúz egy kapualjba. Ösztönösen visszafojtom a lélegzetemet, tartok attól, milyen szag terjenghet egy ilyen helyen, amely nyilvánvalóan tele van éjszakára behúzódó alkeszokkal. Bár kissé dohos, de a szag, amitől a leginkább tartottam, nem érezhető. Megbújunk a sötétben, Ian falnak vetett háttal, én pedig a karjaiban. Fél perc múlva lépések zaja hallatszik, és a zsaru csörtet el mellettünk magában szitkozódva. Mögötte két atlétatrikós srác, akik nevetgélve filmezik. Oké,

valaki mégis volt olyan ostoba, hogy kövessen. Az arcomban érzem Ian heves szívdobogását. Egyetlen izmunk se rezzen. – Gyertek ide! – szól a fiúkra a zsaru. A lépteik zajából hallom, hogy engedelmeskednek a parancsnak, még a nevetésük is abbamarad. A férfi elkéri a telefonjukat, arra számít, hogy még időben le tudja törölni a felvételeket, mielőtt azok felkerülnek az internetre. Hát, haver, ez már késő bánat! Ahogy a srácok elsétálnak a kapualj mellett, az egyikük észrevesz, és a szeme elkerekedik, de eszében sincs beárulni minket, hogy mentse a saját bőrét, hanem bocsánatkérő arckifejezéssel néz ránk. A zsaru is az irányunkba pillant, kicsit hunyorog is, de aztán továbbmegy. Lélegzetet se merek venni, amíg a lépteik zaja a távolba nem vész. Amikor végre megteszem, megcsap Ian illata – mint a hegyi levegő egy nyár végi kiránduláson. Még egyszer mélyen magamba szívom. – Azt hiszem, megcsináltuk! – suttogja. – Hihetetlen! – Felnézek az arcára, bár alig tudom kivenni a vonásait. Végighúzza az ujját az állam vonalán. – Ian Jagger, mi? – Nem lennél rocksztár? – Hát, most inkább te voltál a rocksztár. – Még közelebb húz magához, már ha ez egyáltalán lehetséges. Meg akar csókolni? Hisz alig ismerem. Igaz, már annyi veszélyen mentünk keresztül együtt. Ez azért számít valamit. És úgy tűnik, vigyáz is rám. Ez még annál is többet jelent. Oké, lehet, hogy ez a törődés csak a játék része. De a bizsergés, ami végigfut a hátamon, nagyon is valódi. Az ujja az államról az ajkamra vándorol, és finoman végigfut rajta. Csak állunk ott, együtt lélegzünk, és érezzük egymás szívdobogását. Hirtelen fény gyúlik az épületben, én pedig rémülten szakadok ki az öleléséből. A mellettünk lévő vastag üvegajtó mögött aprócska kapubejárót látunk, benne egy használtas kanapé és egy sor levélszekrény. A lépcsőn ősz hajú férfi sántikál lefelé, s közben a díszesen faragott korlátra támaszkodik. – Szünet vége – jelentem be olyan csalódottan, mint egy kisiskolás, akinek vissza kell mennie az osztályterembe. Lábujjhegyen leosonunk a lépcsőn, mindkét irányba kilesünk, hogy a rendőr biztosan elment-e, aztán a kocsihoz sietünk. Közben az ujjaink lazán összekulcsolódnak. Beszállunk az autóba, és csak eztán vetjük fel, mi a helyzet a kihívásommal. – Gondolod, hogy ez számít? – kérdem. – Naná! Az ajánlat, az ajánlat, akár zsarutól érkezik, akár nem.

Remélem, igaza van. Csak ülünk és vigyorgunk egymásra, s közben várjuk a MERSZ visszajelzését. Hihetetlen, hogy nem is olyan sokkal korábban ma este még egy koszos függöny mögül lestem duzzogva, amint a legjobb barátnőm hátba támad. Most pedig? Díjak várnak rám, móka, és lehet, hogy még némi pénz is. De ami a legfontosabb, itt egy állati vonzó srác, aki úgy néz rám, amitől menten elolvadok. Imádom ezt a játékot.

Nyolcadik fejezet Ian beindítja a motort, és feltekeri a fűtést. Odakint eleredt az eső. Vajon az utcán sétálgató lányoknál van esernyő, vagy az eső nem is szerepel a problémalistájukon? Talán ez a csöpörgés segít lemosni a kuncsaftjaik bűzét. Az ülésnek támasztom a fejem, és elégedettséggel tölt el a tudat, hogy nem kell kanos vén pasasokkal futnom, tárgyalnom, vagy bármi mást csinálnom. Ian is elhelyezkedik, ahogyan én, így az arcunk csak pár centire pihen egymástól. – Szóval, meddig akarsz elmenni? Most a játékról beszél, vagy valami többről? Bár az este eddig izgalmasan alakult, egyáltalán nem biztos, hogy minden hülyeségben részt akarok venni, amit a MERSZ küldetésgyártói – nagy valószínűséggel egy csapat zsíros hajú, hamburgerzabáló fickó – legközelebb kitalálnak. De hangosan csak ennyit mondok: – Éjfélig nem kell hazamennem. Elsimít egy tincset a homlokomból. – Jól elszórakozhatunk a következő ötven percben. Mindjárt elolvadok, mint tejeskávén a hab. Ötven csodás perc. Vagyis, izé, most a játékról beszél? – A szórakozás jó dolog – bólintok, és remélem, kicsit bővebben is kifejti, mire gondolt. A tekintete az enyémbe fúródik, leveszi a kabátját, és közelebb húzódik. A testéből áradó melegség teljesen magával ragad. Végigsimítom a vállát, és meglepetten állapítom meg, milyen izmos, de még ennél is jobban meglep, hogy így, gondolkodás nélkül megérintettem. Lehet, hogy ez a játék valahogy módosította a kockázatvállalásért felelős génjeimet. A kocsi tetején kopognak az esőcseppek, ez furcsamód bizsergető, biztonságos érzés. Ezen a meghitt kis helyen kettesben lenni Iannel jó dolog. Nagyon jó. Természetesen ez az a pillanat, amikor a telefonjaink hangosan trombitálni kezdenek. A fejem majdnem kiüti a plafont. Sosem hittem volna, hogy még hiányozni fog az a hátborzongató, gyereksivalkodást utánzó csengőhang. A készülék után nyúlok, na, nem azért, mintha érdekelne, mit írtak, csak le akarom állítani ezt a trombitálást. A MERSZ üzenete csupa felkiáltójel. – A betyárját! – ámuldozik Ian, miközben olvasok. Nekem is pont ez jár a fejemben. Nemcsak az új telefont nyertem meg, de hétezerrel

több Követőm lett, ami azt jelenti, hogy bónuszként kapok még ezernégyszáz dollárt. Úgy érzem, mindjárt elájulok. A nyeremények mellett a MERSZ végre átengedte a bejövő üzeneteimet is. Liv és Eulie fejenként vagy egy tucatot írtak: először sajnálatukat fejezték ki (Matthew nem is tudja, mit veszített.), aztán meglepetésüket (Ez tényleg te vagy?), végül gratuláltak (Istenem! Istenem! Istenem!). Alig várom, hogy az estém minden részletét alaposan kivesézhessem velük, ahogy általában Sydneyvel szoktam. De azért az furcsa, hogy sem tőle, sem Tommytól nem érkezett egy üzenet sem, még annyi sem, hogy „mi a fene?”. Próbából kiválasztom Tommy számát, és rányomok. A hangja élesen csattan a telefonban. – Jól vagy? Miért nem hívtál eddig? A francba. SMS-t kellett volna írnom. – A MERSZ blokkolta a telefonomat, ez is része volt a játéknak. Te vagy az első, akit hívtam. Sosem találnád ki, mennyi bónuszpénzt nyertem. A fújtatása ott recseg a fülemben. – Nagyon remélem, hogy egy halommal, azok után, amit tenned kellett. De most komolyan, tudod, hány embert lőttek már le abban a városrészben? És ha letartóztatnak, akkor bekerülsz a bűnügyi nyilvántartásba! Az eső egyre hevesebben ömlik odakint, most már dörög is az ég. Az eleséskor megütött csípőm ismét fájni kezd. – Valójában semmi rosszat nem csináltam. Csak úgy tettem, mintha… – Kuncsaftokra vadásztál, letárgyaltál egy üzletet, és ellenszegültél a letartóztatásnak. Sok szerencsét, hogy bebizonyítsd: csak vicceltél. Elnevetem magam. – Gratulálok a jogi diploma megszerzéséhez. – De az oldalamba hasító fájdalom azt jelzi, igaza van. – Akkor nyertél egypár dolgot, és kiszórakoztad magad, úgyhogy most már abbahagyod, míg nyerésben vagy, ugye? Egy hatalmas villámlás egy másodpercre mindent kék fénybe borít körülöttem. – Aha. Amúgy is, későre jár. – Jól van, örülök, hogy hazajössz, mielőtt még veszélyesebbé válnak a dolgok. Nem bízom ebben az Ian gyerekben. Ez az Ian gyerek úgy simogatja az ujjaimat, mintha valami minihárfát pengetne. Minden szőrszál feláll a karomon a gyönyörűségtől. A simogatása mintha valami mágikus akupresszúra lenne, még a fájdalom is elmúlik tőle a lábamban.

Ja, még vonalban vagyok. – Ian tök jó fej. Holnap reggel találkozunk, és segítek lebontani a díszleteket, oké? Köszi, hogy a szárnysegédem voltál a válogatófeladatoknál. Jövök neked eggyel. Szia, Tommy, te vagy a legjobb. – Gyorsan lecsukom a telefonomat, mielőtt még tovább piszkálna. Ian elhúzza a száját. – Azt hittem, én vagyok a legjobb. Máris másfelé kacsintgatsz? – mosolyodik el. Hmmm. Úgy érzi, a kapcsolatunk olyan szinten van, ahol már szóba jöhet a „másfelé kacsintgatás”? Ahogy az ajkába harap, legszívesebben én is beleharapnék. Ha csak játszik velem, jól csinálja. De miért akarna játszani velem? Hisz egy oldalon állunk. A telefonom megcsörren. Valami rockzenét játszik, amire egy krimisorozatból emlékszem. Úgy tűnik, ma este nem szabadulok a Rolling Stonestól. Fura, hogy Ian készüléke néma marad. Elolvasom az üzenetet, és az arcom eltorzul. Ian szeme elkerekedik. – Mi van? Megpróbálom értelmezni, amit olvasok. – Ez a feladat most… khm… másmilyen. – Amennyiben? A melegség az autóban hirtelen semmivé lesz. Ha beszélek Iannek erről a küldetésről, az azt jelenti, hogy el kell árulnom néhány dolgot magamról. Olyan kulisszatitkokat például, hogy én csak másodhegedűs lehetek Sydney mellett, meg ilyesmi. És ha egyszer megtudja, milyen is vagyok valójában, a tündérmese véget ér. Nyelek egyet. – Ez most a valódi életemmel kapcsolatos. A hárfázás a karomon folytatódik. Édes muzsika. – Ellentétben ezzel, a hamis életeddel? – Nem hamis, csak valószerűtlen, érted? Átható tekintettel néz rám. – A feladatok a játék részei, de ami köztük történik, az nem játék. Számomra legalábbis nem. – Számomra sem. Úgy értettem, a MERSZ most azt kéri tőlem, hogy olyan emberekkel kerüljek összetűzésbe, akiket ismerek. És valamiért most rólad nem tettek említést. Megvonja a vállát. – Biztosra veszem, hogy nekem is kitalálnak valamit. Szóval, mit kell tenned?

Kifelé bámulok a szélvédőn. – Azt akarják, hogy menjek el oda, ahol az iskolai darabot játszottuk ma este. Én voltam a sminkes meg a jelmezfelelős. Szóval, el kellene mennem a stábnak rendezett buliba, számon kérnem az egyik barátnőmön valamit, aztán negatív megjegyzést kellene tennem a játékára a darabban. – Ez utóbbi egyszerűen butaság, és igen ronda dolog is. De amit a leginkább nem tudok kiverni a fejemből, az az, hogy honnan tudja a MERSZ, hogy dühös vagyok Sydneyre. Ki mondhatta el nekik? Liv és Eulie? Úgy gondolták, ezzel segítenek nekem? Ian lassan lehúzza a kezét a karomon. – Ez nem is hangzik olyan vészesen, ahhoz képest, amikkel ma már szembe kellett nézned. Azok a kurvák simán kikaparhatták volna a szemedet. A barátnőd nem fog ilyet tenni, igaz? Egy pillanatra elgondolkodom a dolgon. – Nem. Inkább bírja a drámát, mint az erőszakot. – Hangosan kifújom a levegőt. – De ezt a küldetést sokkal nehezebbnek érzem. Egészen más idegenek előtt csinálni cikis dolgokat. De ők a barátaim. Ami elméletben megkönnyítené a helyzetemet, de ebben a kihívásban semmi sem tűnik könnyűnek. Az érintése a bőrömön meleg és simogató. – Értem én. Tényleg érti? Nem tudom őt elképzelni, hogy idegesen dadogjon a barátai előtt. Bár, akkor elég feldúltnak tűnt, amikor az a strici magával akarta vinni sétálni. Persze, ki ne lett volna? – Elmondod, miről szól ez a konfliktus? – kérdezi. Felsóhajtok. – Egy srácról. De már ősrégi történet. Meglepő, hogy a Matthew iránt táplált érzelmeim milyen gyorsan semmivé lettek. Felhúzza a szemöldökét. – És ebből a konfliktusból most cicaharc lesz? Kérlek, mondd, hogy igen! Fizetnék érte! Belebokszolok a karjába. – Csak ne reménykedj! Ez a srác nem ér annyit. Már mondtam, ősrégi történet. – Semmi sem feledtet gyorsabban egy fiút, mint egy másik vonzó fiú. – Mennyire ősrégi? A telefonomra pillantok. – Úgy háromórás. Mindketten felnevetünk.

Ekkor Ian telefonja rezegni kezd. Csodálkozva olvassa az üzenetet. – Az én feladatom két részből áll, de csak az elsőt küldték el. Ez alapvetően nem áll másból, mint hogy neked segítsek a küldetésedben. – És mit kell csinálnod? – Flörtölnöm kell a legvonzóbb lánnyal, aki ott van. Összeszorul a szívem. Még egy trófea Sydneynek. Honnan tudta a MERSZ, hogy mivel teheti tönkre a legeredményesebben az estémet? Essek neki Sydneynek, miközben Ian csapja neki a szelet – ez lesz az én saját, személyre szabott poklom. Elhúzom a számat. Aztán rájövök, hogy ez a pokol csak akkor vár rám, ha úgy döntök, belépek a kapuján. – Hát, igazából nem is számít, mi a feladat – mondom. – Én kiszállok. Nyomban felegyenesedik. – Miért? Ez nem is veszélyes. És találkozhatsz a barátaiddal. Én pedig közben végig rólad fogok áradozni. – Nem, te azzal leszel elfoglalva, hogy a legvonzóbb lánnyal flörtölj. – Ő pedig nagyon fogja ezt élvezni. A tenyere közé fogja az arcomat. – A legvonzóbb lány te leszel ott, ez nem is kérdés. A csábító ajkait tanulmányozom. – Még nem találkoztál a lenyűgöző barátnőmmel, Sydneyvel, a színdarab és az iskola minden más eseményének a sztárjával. – Hát, most már kezdi látni, mi az igazság velem kapcsolatban. Az első repedés a felépített álomvilágunk falain, melyek még annyi ideig sem tartanak majd, mint a Tommy által felhúzott díszletek a darabban. A tekintete az enyémbe fúródik. – De már találkoztam veled. És hidd el, te sokkal vonzóbb vagy, mint bármiféle drámakirálynő. Az, hogy veled kell flörtölnöm, a legkönnyebb feladat, amit csak adhattak. – Hah! Ahogy ezt előadod, egészen csábítóvá válik a dolog. – Te aztán tudhatod, milyen az, ha valami csábító. Kiveszi az egyik gumigyűrűt a hajamból, aztán a másikat is. Lassan közelebb hajol. Amikor a szánk összeér, mintha áramütés futna végig rajtam. Az ajka pont olyan édes, mint amilyennek látszik. El tudnék veszni ebben a fiúban. És így is történik. Ahogy egymáshoz tapadunk, megáll körülöttünk az idő. Az ajka, mint a friss gyümölcs, amiből sosem lehet elég. Minden egyes porcikámmal vágyom rá. Amikor végül szétválunk, levegőt is alig kapok. A hangja kissé rekedt, amikor megszólal.

– Gyerünk, Vee! Ez a kihívás most teljesen rólad fog szólni. Én pedig mindent megteszek, amit kell, hogy ragyoghass a barátaid előtt. Mire végzünk, a drámakirálynőről mindenki elfelejtkezik majd. Mintha Sydneyt csak úgy el lehetne felejteni. Mindig is emlékezetes jelenség volt, már az óvodában is, ahová tiarában és pávatollakkal érkezett. Az összes gyerek vele akart játszani, de ő engem választott bizalmasának, a csendes kislányt, aki ceruzával és radírral tervezte meg, hogy milyen színű holmikat viseljen. Abban az időben nagyon sok sárgát és rózsaszínt hordtam. De abban az évben, és azóta mindegyikben, különlegesnek éreztem magam, amiért én vagyok a kiválasztott, és sokra tartja a véleményemet. Nem mintha a saját véleményét nem tartaná még többre. Azt állítja, kitűnő emberismerő, és már az első nap tudta, hogy egy életre a legjobb barátnők leszünk. Hálás voltam a barátságáért, és nem érdekelt, hogy mindenki csak az utánfutójának tart. Lehet, hogy hangulatember, és akarnok is, de hozzám mindig lojális volt. Egészen ma estig. Hogy volt képes így elárulni? Ian tökéletes arccsontját bámulom. Erre ő végigfuttatja az ujját a halántékomon, amitől kellemes bizsergés fut végig a gerincem mentén. Ki gondolta volna, hogy egy ilyen könnyed érintés is ennyire jó érzés lehet… Mekkora lenne, ha megjelennék a színházban valakivel, aki ennyire odáig van értem! Először az életben enyém lenne a főnyeremény. Ez a kép túl szép ahhoz, hogy csak úgy elhessegessem. Számolok egy kicsit. Húsz perc alatt odaérünk a színházhoz, még tíz perc, és már kint is vagyunk. Ha szerencsém van, még takarodó előtt hazaérek. De ha mégsem, anya és apa tán már rég aludni fognak az éjszakai tévéműsor előtt. Ian elmosolyodik. – Ha végrehajtom a feladatom első részét, a nyereményem egy ajándékkártya a GottaHava-Javába. Nem akarhatod, hogy le kelljen mondanom róla. – Biztosra veszem, hogy a pultos tárt karokkal fogadna téged. – Minket. Mert te lennél a partnerem. Partner. Jövő. Varázslatosan hangzik. De ahogy megemlíti a nyereményt, rájövök, hogy amikor megláttam Syd nevét a MERSZ által küldött üzenetben, átugrottam a linket, hogy mit nyernék, ha végrehajtanám a küldetést. Mély levegőt veszek, felnyitom a telefonomat, és megnézem. És leesik az állam, mint egy dobermanné. – Ó, jaj. Ha megcsinálom ezt a kihívást, tehetek egy bevásárlókörutat a kedvenc ruházati boltomban. Háromezer dolláros vásárlási limittel. Ebből az egész ruhatáramat lecserélhetném. Persze, továbbra is vintage ruhákra, de nem visszafogottakra, hanem sokkal feltűnőbbekre, nem is, inkább figyelemre méltóbbakra. De miért is ne? Végül is,

én vagyok az, aki két kihívást is teljesített ma este. Másképp fognak rám nézni a népek, ha hétfőn visszamegyek a suliba. Ian füttyent egyet. – És nincsenek káros következmények, bébi. Istenem, már azért is végrehajtanám a küldetést, hogy újból hallhassam tőle, „bébi”. – De még sosem kerültem összetűzésbe Sydneyvel. Így még soha. – A kezemet tördelem, nem tudom, hogyan tovább. – A legtöbb vitánk nem nagy szám, mivel legtöbbször úgy lesz, ahogy ő akarja. Ha nagyon megharagszunk egymásra, akkor úgy hisztizik, mint egy valóságshow-szereplő, zokog és toporzékol, én pedig hallgatok. De mindig kibékülünk. És eddig még sosem vesztünk össze egy fiú miatt. – Nem teszem hozzá, hogy nem is lenne értelme. Sydney bármelyik srácot megkaphatja, akit csak akar, függetlenül attól, mások mit gondolnak. – Kissé elkényeztetettnek tűnik nekem. És bárki is az a srác, aki miatt harcoltok, minden bizonnyal egy agyhalott. Elnevetem magam. Vajon Matthew féltékeny lenne, ha Iannel sétálnék be a bulira? Meg is érdemelné, amiért az orromnál fogva vezetett az elmúlt hetekben. Sydney megértené, miért akarom megleckéztetni. És tisztelne azért is, amiért felelősségre vonom, hogy olyan után járkál, akit én néztem ki magamnak, még akkor is, ha ez egy kissé drámai módja a véleményem kifejezésének. Na de ki is értékelhetné jobban a drámázást, mint ő? Lehet, hogy a ma este fordulópont lesz a barátságunkban. És mostantól egy kissé egyenrangúbbak leszünk, mint eddig. A szemem előtt igazságért küzdő hazafiak képe jelenik meg, és bólintok. – Oké. Vágjunk bele! Felpörgeti a motort. – Vee, Vee, Vee… – énekli összeszűkült szemmel –, olyan nagyon… – Nagyon mi? Rám néz, és a tekintete egészen a lelkemig hatol. – Nagyon-nagyon. Ilyen vagy. Nagyon, nagyon, naggggyon. Ó, azok az összepréselődő ajkak! – Olyan nagyon, nagyon te vagy. A pirosnál magához húz, és emlékeztet rá, ő is milyen nagyon-nagyon… A mögöttünk álló autó dudálni kezd, amikor a lámpa zöldre vált. Gyorsabban a parkolóba érünk, mint gondoltam. Még vagy egy tucat autó áll ott, de Tommyét nem látom. Biztos otthonról nézett, és aggódott értem. Remélhetőleg, ha még mindig néz, akkor megért. Honnan tudhattam volna, hogy a MERSZ ilyen küldetést talál ki nekem? Ha jobban belegondolok, nem is értem, mi szórakoztató van ebben a

feladatban a közönség számára. Nem valószínű, hogy valamelyik Követő megjelenne, és tönkretenné a bulit. Ms. Santana lehet, hogy nem a legszigorúbb felügyelő, de az biztos, hogy egy szemvillanás alatt kihajítaná az idegeneket. Lehet, hogy a MERSZ összerakott magának egy szép hosszú tündérmesét arról, mennyire kedvelem Matthew-t, de most már Iant is kedvelem. A közönség azt hiszi majd, hogy egy szerelmi háromszögbe csöppentek. Fura, hiszen Ian fogja felvenni az egészet, de ha a MERSZ erre akarja költeni a pénzét, hát nekem jó. Bár, lehet, hogy nem is olyan jó. Most, hogy már itt vagyunk, hirtelen nem is tartom olyan jó ötletnek, hogy Ian találkozzon Sydneyvel. Mikor volt olyan, hogy egy srác több figyelmet szentelt nekem, mint neki? Mi van, ha nem tud majd uralkodni magán? Leállítja a motort. – Kicsit alábbhagyott az eső. Jó lenne, ha igyekeznénk, mielőtt újra rázendít. Nincs idő rá, hogy mérlegeljem a lehetőségeket. Minél többet gondolkodom, annál valószínűbb, hogy megfutamodom. És ettől rosszul vagyok. Beleharapok az alsó ajkamba, amitől piros lesz és duzzadt: szegény ember sminkje. A kabátunkat a fejünkre húzzuk, kiszállunk a kocsiból, és nekieredünk a szemerkélő esőben. – Kezdődik a műsor, gyönyörűm! – ragadja meg a kezemet Ian. Mosolyt erőltetek az arcomra, és veszek egy mély levegőt. Majd még egyet. Igen, kezdődik a műsor.

Kilencedik fejezet Belépünk a kapun, és mielőtt továbbmennénk, a kabátunk ujjával megtöröljük a csuromvíz arcunkat. Tánczene szól, és többfelől hangos nevetés hallatszik. A nagyteremben azonnal Sydneyt pillantjuk meg, aki még mindig fűzőt visel, de olyan szorosat, hogy az bármely élő emberből már rég kipréselte volna a szuszt, úgy repked fel-alá a színpadon, nyomában a stáb összes férfitagja, meleg vagy sem, egyaránt. Aztán eltűnnek egy függönyparaván mögött, amit Tommy tervezett, és én segítettem megfesteni. Attól függően, milyen fényekkel világítottuk meg a fátyolszerű anyagot, a közönség hol egy sarkvidéki mezőt látott, hol pedig egy vallatóhelyiség rideg belsejét. Most éppen a mező látszik, rajta Sydney, mint a legszínesebb pillangó. Begubózom a kabátomba, és figyelem, ahogy Ian a színészeket méregeti. Csak nem Sydneyn legelteti a szemét? Amikor Syd elkapja a pillantásomat, leugrik a színpadról. – Veeee! Nagyon drukkoltunk neked! – Tízcentis cipősarkaitól mit sem zavartatva végigrohan az ülések közt, és olyan szorosan ölel magához, hogy minden egyes merevítőt külön érzek a ruhájában. He? Ha a tegnap esti mutatványom után dühös volt rám, akkor most minimum fel kellene robbannia. Lehet, hogy csak a közönség előtt próbálja azt a látszatot kelteni, hogy teljes szívvel támogatja a legjobb barátnőjét. Ami elég nehezen hihető, miután nyilvánosan hátba támadtak Matthew-val. Aztán elhúzódik, és a tekintetét Ianre szegezi, aki egyik karjával átölel, a másikat Sydney felé nyújtja, és bemutatkozik. Syd felnevet, és a magasba emeli a telefonját. – Még szép, hogy tudom, ki vagy. Mindannyian tudjuk. Láttad a főnyereményért folyó chicagói fordulókat? Az egyik fickónak halhólyagok közt kellett úsznia. Odaint Jake-nek (a srác kábé olyan alacsony, mint én), aki felmutat egy tabletet. A videóban valaki úszkál, és esküszöm, még a rothadt halbűzt is érzem. Ahogy a klip véget ér, egy hirdetés úszik át a képernyőn. Egy lány látható benne, aki szintén valami trutyiban pancsol, csak ez zöld színű, ő pedig majdnem belefullad. Aztán egy másik hirdetés ugrik fel helyette, egy másik, copfos lánnyal, vámpíros pólóban, aki épp igyekszik kitérni két, fényes forrónadrágot viselő hölgyike útjából. Édes istenem! A képernyőre bökök. – Nem hiszem el, hogy az én képeimet használják fel a játék népszerűsítésére!

– Pedig elhiheted – horkan fel Sydney a reakcióm hallatán. – Szóval, srácok, miért jöttetek ide? Már vége a játéknak? Reméltük, hogy lesz egy nyugati-parti kör is a főnyereményért, de mivel épp most indítottak egyet Coloradóban, nem vehettük biztosra. Ian lejjebb csúsztatja a kezét, és megszorítja a derekamat, ami nem kerüli el Syd figyelmét. – Amolyan várakozó módban vagyunk, majd meglátjuk, mi lesz. A sminked egyébként állati jól néz ki. Syd végigsimít az arcán. – Jaja, Vee nagyon tehetséges. Ian egy pillanatra a hajamba fúrja az arcát. – Igen, nagyon. Syd felkapja a fejét, mintha nem hallotta volna jól, mit mond. Egyik felem nagyon élvezi ezt a pillanatot, de a másik szeretne már túl lenni az egészen. Most. Aki bújt, aki nem, én kinyitom a számat. – Khm, Syd, van valami, amiről beszélnünk kell. Bárcsak elmondhatnám neki, hogy ez is a küldetésem része. Összevonja a szemöldökét. – Például arról: miért döntöttél úgy, hogy folytatod? Azt hiszem, megértelek. – Ianre kacsint. Ezt meg miért csinálja? Azt hiszi, majd szólunk érte egy-két jó szót, ha jövő hónapban ő is jelentkezik a játékba? De Ian nem is foglalkozik vele, előveszi a telefonját, mintha megnézné az üzeneteit. Rám pillant, dob egy csókot a levegőbe, és közben egyetlen másodpercre sem néz Sydre. Azt hiszem, szerelmes vagyok. Sydney csak áll ott, kifejezéstelen arccal. Volt már olyan valaha, hogy egy srác ügyet sem vetett rá? – Szóval, Syd… – kezdek bele. A színházterem hátsó felében egy ajtó becsapódik. És Tommy csörtet be rajta. A tekintete lézerként fúródik belém. Hirtelen mardosó bűntudat tör rám. Erőtlenül odaintek neki. Mi a csodát keres ő itt? Az orra elé emel egy igen komolynak kinéző kamerát. Az elejére erősített mikrofon olyan, mint valami rinocéroszagyar. Atya ég, biztosan ő a hivatalos Követőnk! Ian felé fordulok, de ő a telefonját bámulja meglepett arccal. Aztán nyel egyet, és megszólal: – Csak legyél túl ezen. Gyorsan.

Megköszörülöm a torkomat, és a szemébe mondom Sydnek: – Azért maradtam az élő játékban, mert irtó dühös voltam rád. A mellkasához szorítja a kezét. – Rám? Akaratlanul is megsajnálom egy kicsit. A viselkedésünk Iannel kifordítja a sarkából a világot, amelyben eddig élt. Tommy úgy áll meg mellettünk, hogy Sydney és én is benne legyünk a képben, a mikrofonkar alatt. A felvevőn egy kis lámpa piros fénnyel pulzál, mint valami dühös szívverés. Sydney hunyorogva néz rá. – Mit művelsz, Tommy? De ő csak az ajkához szorítja az ujját. Megragadom Syd karját. – Menjünk vissza az öltözőbe! De nem akar. – Mi ez az egész? Mi bajod van? – A hangja néhány decibellel felerősödött. Tényleg fogalma sincs? – Elmondom, csak menjünk egy kicsit diszkrétebb helyre! Tommy felhördül. – Ha diszkrét akarnál maradni, a barátod nem közvetítene mindent. Sydney arca megfeszül. Ian telefonja felé kap. – Te is felveszel minket? Ez most egy küldetés? Azért csináljátok, mert ez a legújabb feladatotok? Ian zsebre teszi a készülékét, de ahelyett, hogy válaszolna Sydnek, úgy mered a körülöttünk álló emberekre, mintha csak arra akarná biztatni őket, hogy állítsanak meg. Megpróbálok a végére jutni ennek a rettenetes kihí-vásnak. – Nézd, Syd, mondanom kell valamit nagyon gyorsan, aztán le is lépünk. – Igyekszem meggyőzni magam, hogy ezzel nem sértem meg a magánszféráját. Nem mintha ő valaha is foglalkozott volna ilyesmivel. Az EzVagyokÉn-oldala tele van bikinis fényképekkel. Halkan folytatom. – Azért voltam dühös rád, mert ráhajtottál valakire, akiről tudtad, hogy érdekel. – Hangosabban! – szól rám Tommy. – A nézők nem hallanak. Sydney keresztbe fonja a karját a mellkasa előtt, amitől a dekoltázsa csak még feltűnőbb lesz. Most, hogy tudja: ő van a színpadon, ember meg nem mondja, milyen irányt vesznek a dolgok, azt leszámítva, hogy nyilván jó színben fog feltűnni a közönsége előtt. De várjunk csak! Hiszen ez az én közönségem!

Minél gyorsabban véghezviszem a feladatomat, annál valószínűbb, hogy túlélem a dolgot. De legalábbis nem ájulok el. Már most fényes foltokat látok a szemem előtt. – Tudod, hogy kedveltem az egyik színésztársadat. – Ianre pillantok, és remélem, hogy észrevette a múlt időt, de úgy tűnik, nem is figyel rám. Az arcán fájdalom tükröződik. Akárhogy is, folytatom. – De te rávetetted magad az utolsó előadáson ma este. A szerep csókot ír, nem egymásnak esést. Syd szeme elkerekedik. – Most Matthew-ról beszélsz? – Jól képzett hangja betölti az egész termet. – Mi van velem? – ugrik le Matthew a színpadról. Amikor odalép hozzánk, észreveszem, hogy az arcán három különböző árnyalatú rúzsnyom is látható, és legalább ugyanennyi különböző parfüm illata is árad belőle. Ez a fickó olyan, mint egy nyomorult Petri-csésze. Felemelem a kezem. – Veled semmi sincs, Matthew. Valaki kikapcsolta a zenét. Ms. Santana? Tényleg, ő hol van? És Liv meg Eulie? Ők biztosan mellém állnának. A többiek ránk merednek, néhányan a telefonjukat is felénk irányítják. Még Jake is, az a fiú, aki néha segít nekem a jelmeztervezésben, a magasba emeli a tabletjét, hogy rögzíteni tudja a jelenetet. Már hozzászokhattam volna az ilyesfajta népszerűséghez az este folyamán, de a rám meredő kamerák figyelme úgy égeti a bőrömet, mintha forró piszkavasakkal szurkálnának. A gyülekezet felé fordulok. – Jól van, srácok, menjetek vissza bulizni! Hamarosan úgyis fent lesz minden a neten. De senki sem mozdul. Összedörgölöm a tenyeremet. – Tulajdonképpen csak ennyit akartam mondani, Sydney. Most megyek. Ja, és egy kissé túl sok érzelmet vittél a vallatási jelenetbe. – Ezzel már biztosan teljesítettem a feladatomat. És most, hogy megtettem, amit kellett, már nem is vagyok őrülten dühös rá. Kit érdekel Matthew? Syd megragadja a karomat. – Megmutatom, milyen az, ha túl sok érzelem van bennem! Azzal vádolsz, hogy elárultalak. Hát, én nem gondoltam volna, hogy még mindig így bele vagy zúgva Matthew-ba, annak ellenére, hogy számtalanszor óva intettelek tőle. – Az arca tiszta vörös, ami bárki máson nevetségesen nézne ki, de az ő esetében csak kiemeli a szépségét. – Sok hülyeséget vágtál már a fejemhez, de sosem döfnélek téged hátba. Nem

vetted észre, milyen erősen húzott magához Matthew a színpadon? Képtelen voltam tőle szabadulni. Látod ezt a zúzódást? – mutat a karjára. Matthew nem engedte el? A szorítása tényleg nagyon erős. És hogy ő küldte a csokrokat, még nem jelenti azt, hogy Syd viszonozta is a dolgot. Ó, istenem, mindent elrontottam! Hátrább lépek. – Öhm, ne haragudj rám! Holnap megbeszéljük, jó? Mérgesen előrelép. – Nem, most beszéljük meg! Végül is, ezért vannak itt a kamerák. – A kezét csípőre teszi, és vagy húsz centivel fölém magasodik, hála az ostoba tűsarkú cipőnek, amit a jelmezéhez választottam. Az egész terem elcsendesedik. Amikor körbepillantok, mindenfelé arcok és telefonok figyelnek, mint valami bíróság. A fenébe! Ezt nagyon elcsesztem. Sydney meg csak áll ott, mint egy szobor, ragyogón és bosszúsan. És most is, mint mindig, ő van fölényben. – Várom a magyarázatot, Vee! – toppant a lábával. És mintha mindenki más is ugyanígy várakozna. Esküszöm, még azt is hallom, ahogy dobbantanak. A tömeg vádlón morajlik. És ismét csak én maradok alul, csak most ezrek követik figyelemmel, amint másodrendű szerepbe kerülök, nem vagyok függöny mögé rejtve. Az idő mintha megállt volna. Hogy tudnám visszapörgetni azokhoz a csodás pillanatokhoz Ian kocsijában, még mielőtt mindenki tanúja lett volna a teljes megaláztatásomnak? Nagy kár, hogy Tommy is kiakadt rám. Ha valaki fel tudná találni az időgépet, az ő lenne. Utolsó esélyként kissé megrázom a lelógatott kezemet, hogy felhívjam Sydney figyelmét. Amikor odanéz, jelnyelven mutogatni kezdek neki: – SAJNÁLOM. TÉNYLEG. MOST HADD MENJEK, JÓ? A kezemet figyeli, és a tekintete ellágyul. Vajon megkönyörül rajtam? Meg kell értenie, miért gondoltam azt, amit gondoltam, és miért tettem, amit tettem. Hisz ki ismer nála jobban? És ki akar mindig védelmezni? Visszatartott lélegzettel jelelek tovább. – KÉRLEK! Felszegi a fejét. – Tartozol egy bocsánatkéréssel. Most. Épp most kértem bocsánatot jelnyelven. Mindenki előtt meg akar alázni? Hát persze. Ez a bosszú. Hogy fordulhatott minden a visszájára? Forróság önti el a mellkasomat. – Mennem kell. A tekintete az enyémbe fúródik.

– Megint? Miután elárultál és profi kritikát mondtál a játékomról? – Megrázza a fejét. – Rögtön az előadás után tisztáznod kellett volna a dolgokat. Kamerán kívül. De annyi ideig sem maradtál, hogy köszönhess a szüleidnek. Elakad a lélegzetem. – A szüleimnek? Csettint egyet a nyelvével. – Ja. Hihetetlenül büszkék voltak rád. Amíg rá nem jöttek, hogy leléptél, anélkül, hogy bárkivel is közölted volna, hová mész. Szép munka volt, Vee. El tudom képzelni a szüleim arcát. Nehezen vették rá magukat, hogy kiengedjenek a felügyeletük alól ma este. Én pedig szerettem volna bebizonyítani nekik, hogy nincs miért aggódniuk. Hogy hagyhattam így cserben őket? És hogy keverhette őket mindebbe Syd? Ez a legszörnyűbb próbatétel. Ha nem jelentkeztem volna a MERSZ-be, akkor itt lettem volna a szüleimmel, és megmutattam volna nekik, hogy tényleg minden visszatért a normál kerékvágásba. De mindent tönkretettem egy telefon és egy pár új cipő miatt. A düh és a csalódottság könnyei csordulnak végig az arcomon. Ian közelebb lép. – Most örültök, seggfejek? – Mindenféle figyelmeztetés nélkül Jake-re veti magát, és kikapja a kezéből a tabletjét. – Kapcsold ki ezt az izét, mielőtt behúzok egyet! Megérintem a karját. – Jake-kel nincs semmi baj. De Ian leráz magáról, és Jake arcába liheg. – Húzz el innen, vakarcs! Jake sietve hátrálni kezd, úgy néz ki, mint aki mindjárt elsírja magát. Szeretne elvegyülni a stáb tagjai közt a színpadon, de útközben megbotlik néhány székben. Ian megragadja a karomat. – Gyere! Nem akarok vele menni, amikor így viselkedik. De itt maradni, miközben mindenki úgy néz rám, mint valami bűnözőre, még rosszabb lenne. Ahogy elmegyünk Tommy mellett, leengedi a kameráját. A szeme alatt mély karikák keletkeztek. – Egy újabb remek előadást láthattunk. Dühösen nézek rá. – Remélem, alaposan megjutalmaznak majd ezért a kis filmecskéért, Tommy. – Megkaptam, amit akartam – morogja, s közben egy dróttal babrál. Valami arra késztet, hogy megálljak. – Nézd, csak hogy tudd, amikor beszéltünk, tényleg úgy gondoltam, hogy befejeztem a

játékot, de aztán jöttek ezzel a feladattal, és túlságosan csábító volt ahhoz, hogy lemondjak róla. Az arca eltorzul. – Ha te ezt nevezed csábítónak, akkor nem az a lány vagy, akinek hittelek. És nem is az a lány vagyok, akinek magamat hittem. Már magam sem tudom, ki vagyok. Csak annyit, hogy az a valaki, aki lógó orral követi Iant kifelé a színházból. Már az előcsarnokban járunk, amikor Sydney rohan oda hozzánk. Megbocsátott talán? De csak annyit közöl zihálva: – Habár totál ki vagyok rád akadva, továbbra is úgy gondolom, hogy nem kellene vele menned. Szállj ki a játékból most azonnal! Az a kurvás kihívás tényleg állati veszélyes volt. És ez a feladat is tiszta őrültség. Komolyan ezzel a majommal akarsz lelépni, azok után, ahogy Jake-kel bánt? Haragosan néz Ianre, aki elfordítja a fejét, és úgy tűnik, rettentő kényelmetlenül érzi magát. Minden dühe, amit az imént ránk zúdított, semmivé lett. Ki ez az ember, tán valami Jekyll és Hyde? – Csak haza akarok menni – mondom. Ianhez fordul. – Adnál nekünk egy percet? Anélkül, hogy közben felpofoznál valakit? Ian hangosan felsóhajt, aztán kimegy az épületből. Syd a fejét csóválja. – Tudom, hogy őrült vonzó, de komolyan, Vee, most el kell magyarázzam, miért nem kéne vele menned? Mindent elsöprő fáradtság tör rám. – Mit gondolsz te rólam? Hogy valami agyatlan liba vagyok, aki képtelen vigyázni magára? Tökéletesen manikűrözött ujját a levegőbe emeli. – Ezt úgy mondom neked, mint a barátod, bár az elmúlt percekben egyáltalán nem úgy viselkedtél, mintha azok lennénk. Ez a fickó csak bajt hoz rád. Sóhajtok. – És ezt honnan veszed? Az orrát ráncolja. – Láttad, hogy bánt Jake-kel az imént. De már előtte is, valahogy túl… túl… öhm… tökéletesnek találtam. Valami megfeszül a nyakamban. – Úgy érted, túl tökéletes hozzám?

– Egyáltalán nem úgy értettem. De, nagyon is úgy értette, lerí az arcáról. – Jó éjt, Syd! Kirohanok, hogy gondolkozhassam egy kicsit. Lehet, hogy hívnom kellene egy taxit. Ian a napellenző alatt áll, ami sokat nem ér a szél és az eső ellen. Az arckifejezése inkább szomorú, mint dühös, de továbbra sem szeretnék egy autóba ülni vele. Megfelelő távolságból odakiáltok neki: – Mi a fene volt ez odabent? Hatalmasat csap a falra. – A feladatom. Ezek a seggfejek azt akarták, hogy valami olyat tegyek, amit gyűlölök. Ne haragudj! Ó, a francba, hát persze. Odalépek hozzá, és az autó felé lökdösöm. Közben Sydney kinyitja az ajtót, és utánunk kiabál valamit, amit elnyel a szél zúgása. Miután beszálltunk az autóba, Ian beindítja a motort és a fűtést. Az álla továbbra is megfeszül. – Szerinted ez a Jake gyerek rendben lesz? – Persze. Végül is, nem ütötted meg. – De megaláztam. És megijesztettem. Hidd el nekem, ennél néha az is jobb, ha megütnek. – Hát igen, ez a küldetés nagyon gáz volt. Most minden barátom utál. Megfogja a kezemet. – Egy kicsi jó talán mégis volt a dologban: kiálltál magadért Sydneyvel szemben. És nagyon cuki voltál, ökölbe szorított kézzel. – Ehh. Bárcsak valahogy beléphetnénk a MERSZ oldalára, és törölhetnénk ezt az egészet. A telefonomra pillantok. Tíz perc múlva éjfél. Még ha őrült tempóban elszáguldunk a kocsimért a bowlingpályához, akkor sem érek haza időben. Bár, ha újból szobafogságot kapok, az sem fogja nagyban befolyásolni a társasági életemet. Jó nagy marhaságot csináltam. – Indulnunk kellene – mondom. Ian bólint, és éppolyan megtörtnek látszik, mint ahogy én érzem magam. De mielőtt még elhagyhatnánk a parkolót, a telefonunk lágy hárfa és csilingelő csengettyűk hangján csörögni kezd. Nincs erőm, hogy felvegyem az enyémet. Ez a játék tönkretette az életemet, most pedig egy ilyen csengő-bongó, csilingelő muzsikával próbál megnyugtatni? Ahogy hozzájutok, küldök a MERSZ-nek egy nagybetűs „Kiszállok”üzenetet. De egyelőre csak a kezembe temetem az arcomat. Bármelyik pillanatban rám

törhet a zokogás, mint valami hatalmas, mindent elsöprő cunami, hogy aztán tócsányi elfolyt szempillafestéket hagyjon maga után. De az autó nem indul. Kis idő múlva Ian füttyent egyet. – Ezt nem fogod elhinni!

Tizedik fejezet – Csak vigyél haza, légy szíves! Hogy elkerüljem az összeomlást, legalább addig, amíg haza nem érek, igyekszem azokra az időkre gondolni, amikor még nem voltam ennyire szerencsétlen – például, amikor az újrahasznosítható báli ruhám tervével ezüstszalagot nyertem a divattervezők versenyén. Sydney aznap ragyogott a büszkeségtől, és megígértette velem, hogy megtervezem a menyasszonyi ruháját, ha eljön az ideje. De sajnos, ez a gondolatsor is csak megerősít abban, hogy még amikor a legjobb formámban vagyok, akkor is csak második helyen lehetek – soha, de soha nem én vagyok a sztár. És Syd volt az, aki nem árulta el a barátságunkat, nem én. És most Ian is olyannak lát, amilyen valójában vagyok: egy jelentéktelen senkinek, aki csak a ragyogó Sydney holdudvarában lebeg. Nem mintha ő vagy bárki más barátkozni akarna velem a ma történtek után. Ian olyan közel hajol, hogy a fülemen érzem a leheletét. Tökéletes ajkai azt suttogják: – Komolyan mondom, ezt látnod kell. Elveszem a kezem a szemem elől, és látom, hogy az orrom alá dugott telefonja egy montázst játszik épp a ma esti küldetéseinkből, és fölötte egy reklámcsík hirdeti: „NÉZZÉTEK MEG, KIKET LÁTNÁNK SZÍVESEN A FŐDÍJÉRT FOLYÓ VETÉLKEDŐBEN!” Ian tekintete csak úgy ragyog. – És Seattle-ben lesz! Ha végigcsinálom, nyerek egy saját autót, hatalmas összegű benzinutalvánnyal, amiből elmehetek bárhová. – Hová akarsz ilyen nagyon eljutni? Nyel egyet. – Egyszerűen csak a tudat, hogy mehetek. A szabadság érzése. – És mi lesz a feladatod az autóért? Kötélugrás kötél nélkül? Elneveti magát. – Ez az én barátnőm! A barátnője? És hogy találhat szórakoztatónak bármit is, ami velem kapcsolatos? – Komolyan kérdem. Biztos lehetetlen feladatokat adnak majd. Vállat von. – Hamarosan megtudjuk. Nézd meg a telefonodat, hogy mi lesz a te jutalmad! – Kit érdekel? Lassan elmosolyodik.

– Hát téged. Behunyom a szemem. Igaza van. Bármennyire is meggyűlöltem a játékot, kíváncsi vagyok. A MERSZ egész este olyasmiket ígért, amikre a legjobban vágytam. Vajon mit gondolnak, mivel tudnának motiválni ez után a katasztrofális kihívás után Sydneyvel? Hamis útlevéllel, néhány idegen nyelvű CD-vel és egy halom pénzzel a szóban forgó ország valutájában? – Megnézem, mit ajánlanak, ha elindulsz végre a bowlingpályához. Már így is el fogok késni. A gázra lép, én pedig előveszem a telefonomat. Elolvasom az üzenetet, és meghűl a vér az ereimben. A hangom alig hallható. – Istenem! Ezt nem mondhatják komolyan! – Tudod, hogy de. Láttad azt a videót a múltkori nyertesről, aki együtt repülhetett a haditengerészet vadászpilótáival. Nagyot nyelek. Az iménti gombócnak a torkomban már nyoma sincs, mert a kétségbeesésemet felváltotta a döbbenet. – Teljes ösztöndíj egy divatiskolába. – Csodás. Újabb üzenet érkezik. Remegő hangon olvasom fel. Bebizonyítottátok, hogy nagyszerű csapatot alkottok. Készen álltok egy mindent vagy semmit kihívásra? Íme a küldetésetek: 1) Menjetek el a Pipacs Bárba, és jussatok be a VIP-részlegbe 12:30-ig. (Térkép később.) 2) Vegyetek részt egy ötperces interjún. 3) Maradjatok a VIP-részlegben három óra hosszat, és teljesítsétek az ott kapott feladatokat a fődíjért.

Egymásra nézünk Iannel. Odakint az eső lassan elcsendesedik, az ablakon a vízcseppek ragyogó gyémántként verik vissza a hold fényét. A vihar legrosszabb része talán már mögöttünk van. A fejemet csóválom. – Úgy emlékszem, ez egy privát táncklub. Legalább nem egy elhagyott vágóhídra küldenek a semmi közepén. Rám vigyorog. – Úgy tűnik, mintha fontolóra vennéd. A fődíjért folyó küzdelmet, nem a vágóhidas dolgot. – Mit kapok majd a szüleimtől ezért… Elneveti magát.

– Szembeszálltál egy csapat dühös szűzlánnyal, prostinak adtad ki magad, meglógtál egy rendőr elől, kiakasztottad a legjobb barátnődet, és most amiatt aggódsz, hogy nem érsz haza takarodóra? – A mamám rémisztőbb tud lenni, mint ezek bármelyike. – Mi a legrosszabb, ami történhet? A kocsi tetejét bámulom. – A legrosszabb? Mondjuk, hogy kezdetnek szobafogságban leszek az év hátralévő részére. És nem túlzok. Már november óta bezárva tartanak. Megdörgöli az állát. – És a divatiskolába szóló ösztöndíj nem lágyítaná meg a szívét? Csak fel kell hívnod a figyelmét, mennyi minden jóra költhetnék apáddal a főiskolás éveidre félretett pénzt, most, hogy már nem lesz rá szükséged. Esetleg egy utazásra Fidzsire? – Minden további nélkül megfogja a kezemet, mintha már rég egy párt alkotnánk. De az érintése olyan, mint az áramütés; nagyon is újszerű érzés. – Ennél azért ez bonyolultabb kérdés. Egy ideje elég furcsa a viszonyom a szüleimmel. – Jézusom, miért nem mesélem el rögtön azt is, milyen tampont használok, ha már itt tartunk? Mély levegőt vesz. – Lehet, hogy szükséged is van erre a kihívásra. Hogy végre felrázd egy kicsit a dolgokat. A bőröm érzékenyen reagál. Ian egy kissé többet lát a dolgokból, mint gondoltam. – Ha nem érek haza hamarosan, aggódni fognak. – Hívd fel őket, és találj ki valami kifogást. Az autód elég öregecske már. Mondjuk, lerobbant, én pedig segítek neked megszerelni. – Nem hinném, hogy bevennék. De ha mégis, tuti lenyomoznának. Lehet, hogy a telefonom egy ócska vacak, de biztosra veszem, hogy a GPS frankón működik benne. – Oké, akkor el kell döntened, mi a jobb: hazamész most, lekésed a takarodót, és viszed a ruhákat meg a telefont, vagy pár órával később érsz haza, zsebedben az ösztöndíjjal? Ha szobafogságot kapsz, legalább felhasználhatod azt az időt, hogy dolgozz a portfóliódon, vagy bármin, ami bejuttathat a legdrágább programba, ami csak létezik. És ne feledd az extra hozadékot! Ha a barátaid meglátják, mekkora ász voltál a fődíjért folyó harcban, rögtön elfelejtik azt a kis jelenetet Sydneyvel, sőt, valószínűleg még viccesnek is fogják találni. Viccesnek. Na, persze. Nyilvánvalóan azért mondja ezt, mert úgy gondolja, szüksége lesz rám mint a társára, és nagyon akarja azt az autót. Úgy érzem, mintha igyekezne nyomást gyakorolni rám, de hát ki hibáztatná azért, hogy próbálkozik? De az ő

unszolásától függetlenül, a divatsuli képe ott villódzik az agyamban, mint valami irányjelző. Különösen, mivel az ösztöndíjra félretett pénz nagy része elment a kórházi kezelésekre. Persze, kockáztatnám az eddigi nyereményeimet, de azok közül egyik sem hozna ilyen anyagi megkönnyebbülést a családomnak, vagy nyitna utat a teljes újrakezdésnek. A karomba temetkezem. – Mit gondolsz, mi fog történni a VIP-teremben? Persze, ott lesz pár ezer Követőnk, csak nem bánthatnak. – A nyilvánosság biztonságot ad, ez az új mantrám. Hány, de hány valóságshow épített erre a gondolatra, hogy a játékosok nem nyírják majd ki egymást? A kormánykeréken dobol. – De rendezhetik úgy is, hogy valaki más akarjon megverni minket. Ahogy például a Tiszta tinik. Ugyanakkor nem hiszem, hogy ne tudnánk kézben tartani a dolgokat. Hiszen szeretnének majd további játékosokat is. Egy piros lámpánál kinézek az ablakon, és egy férfit látok, aki a kutyáját sétáltatja. Amikor felnéz, a tekintetünk találkozik. Összerezzen, hirtelen elfordul, megrántja a pórázt, és gyorsan átmegy az úton, mintha attól tartana, mindjárt kiugrom a kocsiból, és nekimegyek. Ilyen szörnyű lenne a képem? Tőlem eddig még nem félt senki. Soha. A telefonomból lágy zongoradallam hallatszik. Elküldték a legfrissebb videókat, amiket Ian és Tommy vettek fel. Úgy látjuk, ez az utolsó feladat rosszabbul sült el számotokra, mint gondoltuk. Mi lenne, ha kapnátok egy esélyt, hogy rendbe hozzátok a dolgot? Ha végrehajtjátok a fődíjért kapott feladatokat, a nyereményt megfejeljük Sydney számára egy hollywoodi ügynökkel folytatott megbeszéléssel. Ez a mi kis ajándékunk, hogy elsimítsuk a konfliktust két nagyszerű barát között.

Sydney megőrülne ezért! Így berobbanhatna a színészvilágba, és ez sokkal több, mint amit a saját erőmből valaha is adni tudnék neki. Mintha a MERSZ a lehető legközelebbről ismerne mindkettőnket. De miért is vagyok ezen meglepve? Egy újabb üzenet villan fel: Akkor benne vagy, vagy sem? A nézőid válaszra várnak.

A nézőim… Vajon hányan lehetnek? A darabban játszók, és akikkel együtt dolgoztunk rajta, valószínűleg továbbra is követnek minket, bár a legrosszabbat már testközelből láthatták. Vagy nem? Tanácsra lenne szükségem valakitől, akiben bízom, valakitől, akinél a tét nem egy vadiúj autó. Megpróbálom felhívni Eulie-t, aztán Livet, de mindkét hívást blokkolják. Aztán kapok egy üzenetet: Ezt a döntést egyedül kell meghoznod.

– Nem beszélhetek senkivel. – Beletúrok a csapzott frizurámba. – Még a szüleimnek

sem szólhatok, hogy miért megyek haza később. Ian hol rám néz, hol az útra előttünk. – Azt hiszem, utólag kell majd bocsánatért könyörögnöd. Már, ha belemész a dologba. Ez csak rajtad múlik, Vee. Csak rajtam múlik. Ian arcélét bámulom, és közben hangosan gondolkodom. – Három óra egy táncklub luxusrészlegében, miközben több ezer ember lesi minden lépésünket. És ezért kapok egy ösztöndíjat egy divatiskolába. Te pedig egy új autót. – És ez a szabadságot jelenti mindkettőnknek. – Igen, a szabadságot, de lehet, hogy valami mást is. Egy csomó ember hatalmasat csalódott bennem. – Hát, azt kétlem. Ahhoz te túlságosan jószívű teremtés vagy. Lám, hogy aggódtál amiatt, hogy esetleg megbántjuk a Tiszta tiniket. És hogy szeretted volna megmenteni azokat az utcalányokat is, még azok után is, hogy úgy neked estek. Mert van szíved, Vee. És egyéniséged. Nem tudom, miért rejted ezt el, amikor a barátaiddal vagy. De nekem volt szerencsém megtapasztalni, és mondhatom, őrült szexinek találom. A szavai gyógyírként hatnak rám. Bármi motiválja is. De abban nem vagyok biztos, mennyire bízhatok meg benne. Az életemet nyilván nem bíznám rá, de a testem bizonyos részeit tán igen. Vezetés közben megragadja a kezemet, és megcsókolja az ujjaimat. – Szóval, el kell döntened, mi legyen a játékkal. Megértem, ha arra jutsz, hogy kiszállsz. Komolyan. Mély levegőt veszek. Ha semmi mást nem csinálok, akkor hazamehetek 1400 dollárral, és még pár lenyűgöző ajándékkal a zsebemben. És Iannek is megmarad az aranykártyája a távolsági buszokra, még akkor is, ha végül az én döntésem miatt abba kell hagynia a játékot. De ha lekésem a takarodót pár órával, és bevállalom, bármilyen szar feladatokat is sóznak a nyakunkba a fődíjért, az komoly változást hozna az életembe. Nem úgy kellene visszamennem a suliba, mint az az idióta, aki kamerák előtt esett neki a legjobb barátnőjének, hanem, mint az a valaki, aki mindent feltett egy lapra, hogy övé legyen a legnagyobb nyeremény. És mindenki tudni fogja, hogy a szende, barna hajú lány, aki úgy néz ki, mintha a pünkösdi kórusban énekelne, más, mint amilyennek eddig gondolták. Van egyéniségem. Olyan, amely több ezer nézőt vonz. És még többet fog, ha bevállalom a következő kihívást. Ma este megtapasztaltam, milyen nagyban gondolkodni. Vagy legalábbis másképpen. Utcalánynak adtam ki magam, az ég szerelmére! Ha ezt meg tudtam tenni, akkor mit még? Meghallgatásra megyek a

következő színdarabra? Fizetésemelést kérek a munkahelyemen? Rábeszélem Tommyt, hogy ne gyűlöljön annyira? Bocsánatot kérhetnék Sydneytől, hogy belekevertem a ma esti küldetésembe, de a jövőben nem kellene ugrálnom minden szavára. És végül talán meggyőzöm anyát és apát is, hogy nem szándékosan akartam megfulladni akkor a garázsban. Bármi lehetséges. Bármi. Még az is, hogy bevállalok egy következő küldetést. – Benne vagyok – suttogom. – Igen! Lehúzódik az út szélére, közelebb hajol, és megcsókol, először csak könnyedén, aztán sokkal hevesebben. A hajamat simogatja, a karomat, majd a derekamat. Amikor végül elhúzódik, a szám már szinte sajog. – Nem fogod megbánni – mondja. – Én végig ott leszek mögötted. Tudod, ugye? – Ühüm. Iannel az oldalamon megállíthatatlan vagyok. Mindketten megállíthatatlanok vagyunk. Visszafojtott lélegzettel küldöm el az üzenetet a MERSZ-nek. Ian beindítja a motort, és visszafordulunk. Olyan szorosan fogja a kezemet, hogy érzem az erei erős és magabiztos lüktetését. Valahányszor meg kell állnunk, a szánk szenvedélyesen egymásra tapad. A MERSZ-nek egy dologban igaza volt – most már egy csapatot alkotunk. Útközben megpróbálom felhívni anyát és apát, hogy kimentsem magam, de természetesen a MERSZ blokkolja a hívásindítást. Sokat nem tudok tenni ellene, hacsak el nem megyünk egy nyilvános telefon mellett. A nyereményre kell koncentrálnom. Divatiskola, család, jövő. Húsz percbe telik, míg odaérünk a Pipacs Bárba. Egy ötszintes épület fogad minket, amelynek a földszintjén a csillogó-villogó táncklub üzemel. Dübörgő zene hangja szűrődik be az autóba, miközben Ian keres egy helyet a VIP-parkolóban. Amikor kiszállok a kocsiból, nedves szél mar a lábamba. Odafent fények villódznak. Bár a kapu előtt kisebb tömeg gyűlt össze, az oldalsó bejárathoz vezető VIP-folyosó teljesen üres. És szerencsére ponyvatetővel fedett, így legalább egy kis védelmet nyújt a szitáló eső elől. Sietve végigmegyünk a folyosón, ahol egy nagydarab ajtónállóba botlunk, aki ránk szól, hogy adjuk meg a nevünket, s közben az arcunkat próbálja beazonosítani a telefonján lévő képek alapján. Végül vigyorogva bólint, és kinyitja az ajtót. – Menjetek fel lifttel! Odabent legalább már a szél nem fúj, de a levegőt még mindig fagyosnak érzem, még akkor is, ha Ianhez bújok. A lépteink üresen konganak az enyhe szegfűszegillatot árasztó

előcsarnok márványpadlóján. A klubból elektronikus zene hangja szűrődik fel, meglep, hogy csak ilyen halkan, de gondolom, a VIP-vendégeknek kijár a hangszigetelt fal, hogy eldönthessék, mit akarnak hallgatni. Előttünk egy kicsiny lift, fölötte felirat: „Üdvözöljük VIP-vendégeinket!” Már ha esetleg elfelejtettük volna, hogy a VIP-parkolóban tettük le az autónkat, és a VIPbejáraton jöttünk be. Belépünk a liftbe, ahol a saját látványunk fogad, egy egész alakos tükörben. Már egyáltalán nem úgy nézek ki, mint az a vidám, retró göncöket viselő lány délelőtt. A szemem alatt kék foltok éktelenkednek. Ian arca is meggyötört, az állkapcsa megfeszül. Hány évet öregszünk majd, mire ez a játék véget ér? – Ne félj! – suttogja. A lehelete forrón csiklandozza a nyakamat. Jó pár emeletet megyünk felfelé, mire a lift ajtaja kinyílik, és egy mindenféle vörös árnyalatú bársonnyal kárpitozott helyiségbe érünk, amelyet meleg hangulatfények világítanak meg. Baloldalt egy nagyobb liftajtót látok, „Személyzet” jelzéssel. Az egyetlen további ajtó pont velünk szemben található: díszesen faragott fából készült, és meglepetésemre semmiféle felirat nem emlékeztet rajta a VIP-státuszunkra. Olyan, mintha valamiféle kastélyból került volna ide, abból a fajtából, amely alatt kazamaták rejtőznek. Hirtelen kísértést érzek, hogy sarkon forduljak, és hazarohanjak. Valószínűleg ez meg is látszik rajtam, mert Ian az arcát az enyémhez dörgöli. – Meg tudjuk csinálni, Vee. Csak három óra az egész. És én vigyázok rád. – Halántékon csókol, és megszorítja a karomat. Meleg érzés tölt el. Három óra, háromévnyi divatiskoláért cserébe. És ami még fontosabb, az esélyért, hogy rendbe hozzam a dolgaimat. Ha gondoskodom róla, hogy megtehessem ezt a hatalmas első lépést a karrierem útján, anya és apa csak elhiszik már, hogy a jövőbe tekintek. Ahogy nekik is tenniük kellene. Ráadásul, Sydney is el fog ájulni, ha találkozhat azzal az ügynökkel, mert valószínűleg ez neki is hatalmas lökést ad majd az álmai megvalósításához. A barátságunkat is rendbe fogjuk hozni – az elmúlt sok-sok évben túlságosan közel álltunk egymáshoz, és túl sok szép dolgot éltünk meg együtt ahhoz, hogy ezt csak úgy eldobjuk magunktól. Igen, ezek a díjak hatalmas változásokat hozhatnak az életembe. Meg kell nyernem őket, a családomért. A legjobb barátnőmért. Magamért. Három óra. Az kevesebb mint kétszáz perc. Filmből is láttam már ennél hosszabbat. Bólintok, és kihúzom magam. És együtt belépünk a súlyos ajtón.

Tizenegyedik fejezet Egy kisebb szobába jutunk, amelyben ugyanolyan halovány fények égnek, mint odakint, a lifteknél. Nincs más bútor, csak egy csillogó portáspult és három karosszék kicsiny asztalkákkal, rajtuk olyasvalami, amit sosem láthatunk nyilvános helyen: hamutálcák. A pult mögül hosszú folyosó nyílik, ahová úgy tíz méter mélyből szűrődnek fel a fények. A hallban jobboldalt két ajtó, fölöttük világító felirat: „Ian” és „Vee”. A telefonom rezegni kezd. Menjetek be az interjúra a fülkékbe.

– Eljött az idő, hogy megdolgozzunk a nyereményeinkért – állapítja meg Ian. Megcsókol, aztán belép az ő nevét hirdető fülkébe. Az ajtó gyorsan be is csukódik utána, így nem sikerül kivennem mást, csak egy egyszerű asztalt és a halványzöld falakat. Belépek a „Vee” feliratú fülkébe. Cédrusillatot érzek, és a falak mentén fogasok állnak, amiből arra következtetek, hogy a való életben ez a helyiség ruhatárként szolgál. De ma estére kellemes öltözőszobát varázsoltak belőle, csillogó, cseresznyefa fésülködőasztalkával és egy jól megvilágított tükörrel, amely előtt vörös bőrszék áll. Leülök. Valaki az asztalon hagyott egy borítékot, amelyen az én nevem áll szép vonalú, nyomtatott betűkkel. A borítékban egy orgonaillatú vastagabb papírlapot találok, rajta kacskaringós kézírás. Milyen régimódi. Azt üzenik, hogy frissítsem fel magam, ehhez a fiókokban találok mindenféle kelléket. Az egyiket kihúzom, és látom, hogy tele van kisebb celofán csomagocskákkal, és mindegyik egy olyan kozmetikai cég logójával van lezárva, amelytől maximum karácsonykor engedek meg magamnak valamit. A csomagokban egyszer használatos szájfények, szemfestékek, szempillaspirálok, amit csak el lehet képzelni. A következő fiókban egy palack vizet és néhány, hideg borogatáshoz használható párnácskát találok. Meghúzom az üveget, és az egyik párnácskát a feldagadt szememre helyezem. Ez a kombó azonnal felfrissít. Az asztalon álló kicsi rózsaszín hangszóróból dallamos csilingelés hallatszik, majd megszólal egy női hang: – Három perced van, aztán kezdődik a meghallgatás. Kritikus szemmel vizslatom a tükörképemet, ahogyan minden színésszel is teszem, akikkel dolgozom. Hamuszürke bőr, fáradt szem, kócos haj. Nem csoda, ha a MERSZnél azt akarják, hogy frissítsem fel magam. De milyen szerephez? Csábító vamp? Vagy ártatlan áldozat? Talán ha pár háborús sérülést festenék magamra, még több

szimpatizánst szerezhetnék. Ó, a francba is! Egyszerűen önmagam leszek, se több, se kevesebb. Miközben a megfelelő színek után kutatok a tasakok között, valami furcsa megnyugvás tölt el. Ez az, amiben otthon vagyok. Egy szürke szemfestéket választok, egyszerű, fekete szempillaspirált és szemceruzát. Egy kis púdert, hogy szebb legyen az arcom tónusa, végül némi szájfényt, hogy csempésszek némi ragyogást is a dologba. Találok egy jópofa kefét, amely állítólag valamiféle ionizációs folyamat segítségével simává varázsolja a hajszálaimat. A reklámjait mindig kissé kétkedve fogadtam a tévében, de néhány húzás után a hajam selymessé válik. Belenézek a tükörbe. Furcsa, hogy a munkám végeztével most nem valaki más arcát látom, hanem a sajátomat. Ez a kevéske kis smink csodákat tett: minden nyomát eltüntette a megpróbáltatásoknak, amelyeken az este folyamán keresztülmentem. Elégedetten huppanok vissza a székbe. Ebben a pillanatban a képmásom eltűnik, és a tükör sötét, üres felületté változik. Hűha! Aztán felugrik egy nő képe, amiről eszembe jut egy gyermekkori rémisztgetős játék, amikor Bloody Mary szellemét idéztük meg a tükör előtt. Csak ő nem torz szellemalak, pusztán egy nálam úgy tíz évvel idősebb, sötét hajú, kék szemű, fodros szoknyát viselő nő. Valahogy olyan ismerősnek tűnik, aztán rájövök: könnyen lehet, hogy a saját jövőbeli megjelenésem néz velem szembe. – Szia, Vee – szólal meg. – A nevem Gayle. Emlékeim szerint, amikor az előző fordulókat néztem, akik a bejelentéseket tették, csak hangként jelentek meg, és halvány árnyakként látszottak a háttérben. Vajon a közönség most látja Gayle-t? Ő lehet az agy a MERSZ-ben? Na, majd látni akarom, milyen arcot vág Tommy, amikor elmondom neki, hogy a játék mögött egy azonosítható női arc áll, nem csak pár névtelen üzletember a Kajmán-szigeteken bejegyzett vállalkozással. Lesimítom a blúzomat. – Helló! Nem hittem volna, hogy egy valódi emberrel is beszélhetek majd. Gayle kislányos mozdulattal a füle mögé simítja a haját. – Úgy gondoltuk, ez kicsit könnyebbé teszi a beszélgetést. És mióta célja a MERSZ-nek, hogy valami is könnyebb legyen? Körbepillantok a szobában. – Hol vannak a kamerák? Mert ezt most felveszik, igaz? Elmosolyodik, és az arcán gödröcskék jelennek meg. – A képernyőbe van beépítve. Azt hiszem, nagyjából a jobb szemem környékén. És igen, a követőid látni fognak. Hunyorogni kezdek. Úgy látom, a pixelek tényleg kissé rendezetlenebbek a szeme

körül. Csodás, a közönség azt is láthatta, ahogy arcokat vágok sminkelés közben. Keresztbe teszi a lábát. – Szóval, mi a véleményed a játékról az eddigiek alapján? Hol is kezdjem? Ott, hogy ami izgalmas kalandnak indult, hogyan vált az életem megrontójává? – Nehezebb, mint gondoltam, de másképp, mint amire számítottam. – Mint a Sydneyvel kapcsolatos próba? Azt hiszem, egyenesen a dolgok közepébe vágtunk. – Öhöm. – Van valami, amit mindenképpen szeretnél elmondani neki? A szívverésem felgyorsul. – Továbbra is követ engem? – kérdem, és abszolút arra számítok, hogy ez a nő a MERSZ-től pontosan tudja a választ. – Nem tudom megmondani, hogy Sydney ott van-e a nézők közt. De ha ott lenne? A fésülködőasztalra bámulok, és közben azon gondolkodom, mit is mondjak, aztán egyenesen Gayle jobb szemébe nézek. – Akkor elmondanám neki, nagyon sajnálom, hogy így nekitámadtam, és ha ennek az egésznek vége, hosszasan el kell majd beszélgetnünk. Jut eszembe, ugye kitakartátok az arcát a közvetítésben? Mert ő nem írt alá semmiféle publikálási engedélyt. – Nem mintha lenne jelentősége. Mindenki, aki számít, pontosan tudja, kivel keveredtem vitába. Gayle higgadtan válaszol. – Ugye, nem fecséreljük az időt unalmas technikai részletekre? Tulajdonképpen nagyon is lennének olyan technikai részletek, amikre kíváncsi volnék, mint például, hogy mikor fejezik be a hívásaim blokkolását, vagy honnan a fenéből vették, hogy haragszom Sydneyre. De tudom, hogy ez a nő nem fog választ adni a kérdéseimre, úgyhogy csak ülök ott, üres arckifejezéssel. Kiegyenesíti a lábát, és előrehajol, az alkarját közben a combjára támasztja. – Akkor beszéljünk Ianről. Mi a véleményed róla? Bensőséges hangra vált, mintha csak valami pizsamapartin lennénk. Emlékeztetem magam, hogy több mint kilencezer néző figyel minket. Illetve valószínűleg sokkal több. Érzem, hogy az arcomat elönti a pír. – Remek fickó. – A közönség szerint irtó vonzó. Szerinted is? Vállat vonok. – Nekem is van szemem.

Felnevet. – Ezt igennek veszem. Gondolod, hogy összejöttök a ma este után? Most erre mit mondjak? – Nem beszéltünk erről. – Hacsak nem gondolta komolyan, hogy elvisz a GottaHava-Javába. De vajon komolyan gondolta? – Csókolóztatok? Felegyenesedem. – Khm, ez eléggé magánügy, nem gondolod? Fura mosoly jelenik meg az arcán. – Drágám, már réges-rég túljutottunk azon, hogy valami itt magánügy legyen, nem gondolod? Nem tudom, mit válaszoljak, úgyhogy inkább várom, hogy ő folytassa. – Szóval, Vee, miért jelentkeztél a MERSZ-be? Vannak, akik szerint egyáltalán nem rád vall, hogy ilyesmit csinálj. Önelégült arckifejezésétől kissé feszült leszek. Hogy veszi valaki a bátorságot, hogy meghatározza, mi vall rám, és mi nem? Különben is, ez után a feszkó után Matthew-val és Sydneyvel, nyilvánvalónak kéne lennie, miért játszom. Mit akar még kihúzni belőlem? Hogy már bele voltam betegedve, hogy láthatatlannak érzem magam? Előredőlök, és suttogóra fogom a hangom. – Néha jó móka, ha valami olyasmit teszel, ami nem rád vall. Tapsolni kezd. – Bravó, Vee! Büszkék vagyunk rád! Hogy tudtál ilyen bátor lenni? Bátor vagy ostoba? – Hm, nem is tudom. Egyszerre csak egy küldetésre koncentrálok. – Milyen szerény! Ezért van ennyire oda érted a közönséged. Üzennél nekik valamit? A szoknyámat a combomra simítom. Ez az első alkalom, hogy közvetlenül szólhatok az összes Követőmhöz. Mit lehet mondani több ezer embernek? Sydney biztos tudná. – Köszönet mindenkinek! Különösen azoknak, akik az utcalányos próbán mellénk álltak. Ti húztatok ki a csávából! – Úgy is van. Gondolom, már izgatottan várod, hogy belekezdhess a következő próbába. Egyáltalán nem. Csak az izgat, hogy enyém legyen a nyeremény. – Azt hiszem, inkább csak gyűjtöm a merszet hozzá. Ismét felnevet. – Végtére is, ez maga a játék, nem? De micsoda móka! Ma este már rengeteg új élményre tettél szert. Biztos vagyok benne, hogy ez a mostani próba is csak újabbakkal

gazdagít majd. De mielőtt még belépsz a játékterembe, át kell vennünk néhány kulcsfontosságú dolgot. Bólintok. Ő pedig felemeli a mutatóujját. – Először is: csapatban fogtok játszani hat másik játékossal. Ha bármelyikőtök is elbukik egy próbát, mindannyian elestek a főnyereménytől. De ne aggódj, lesz néhány szabadon választható feladat is, csak a szórakozás kedvéért. – Oké. – A másik, amit észben kell tartanod, hogy ha bármivel megsérted a játék tisztaságát, a MERSZ büntetésből megnehezítheti a következő feladataidat. – Megsértem a játék tisztaságát? Mit értesz ezalatt? Türelmetlenül legyint. – Alapvetően azt, hogy bár teljesíted a kihívást, valahogyan csalsz közben. Nyugi, tudni fogjuk, ha látjuk. Hahó, én vagyok az a lány, akire simán rábízták a vodkás permetet! Úgyhogy nem hiszem, hogy a tisztasággal gondok lennének. – Jól van. A szeme felragyog. – Csodás! Sok szerencsét, Vee! Ja, és a szponzoraink örömmel vennék, ha használnád a termékeiket, amikor csak akarod. Már ha később is fel szeretnéd frissíteni magad. A képernyő kikapcsol, és visszaváltozik tükörré. Az arcom kipirult, a szemem pedig csillog. Vajon még mindig adásban vagyok? Hülye kérdés. A közönség biztosan egy kissé kábának lát. De miért kellene még egyszer felfrissítenem magam? Még egy adag vizet zúdítanak a nyakamba? Akárhogy is, ezek itt minőségi cuccok. Kár, hogy a táskám Ian kesztyűtartójában pihen. Úgyhogy megtöltök egy kisebb neszesszert a csomagocskákkal. – Köszönöm a szponzoroknak! – mondom a tükörbe. Az ajtó előtt Ian vár rám, frissen fésült hajjal, és a folyosó végén lévő szoba felé mutat. – Oda kell mennünk. Ettől az interjútól valamiért felfordult a gyomrom, és ezen még az sem segített, hogy begyűjtöttem egy jó kis kozmetikai csomagot. A kérdéseket feltevő nő megjátszottan barátságos hangneme a legkevésbé sem nyugtatott meg, éppen ellenkezőleg. Valószínűleg ez is volt a céljuk. Az ajkamba harapok. – Ja.

Ian átölel. – Meggondoltad magad? Azzal kapcsolatban nem, hogy a karjaiba bújjak. – Most már kissé késő lenne visszavonulót fújni. – Épp a kijárat mellett állunk. – Akkor elveszítenéd az autót. Én pedig az ösztöndíjat, és azt a csomó nagyszerű nyereményt. – Hát, mi már akkor is nyertünk valami nagy dolgot – állapítja meg, s közben vágyakozva bámulja az arcomat. Mástól ezt biztos nyálasnak ítéltem volna, ám az ő szájából nem hangzott annak. De lehet, hogy csak kissé eltévedtem a szerelemerdőben. A fejemet a vállára hajtom, ő pedig ad egy csókot a homlokomra. Még a menekülés és a harc után is szantálfaszappan-illata van. Mélyen magamba szívom. A próba csak három óra. És lám, ki a partnerem! – Játsszunk! – mondom. Karonfogva sétálunk el a portáspult mellett. Kilépünk a folyosóra. A hall jobb oldalán lévő szobából fény szűrődik ki, és nevetés hallatszik. Szinte látom magam előtt, hogy valami ivós játékot játszanak, vagy üvegeznek. Á, nem, az túl könnyű feladat lenne. A MERSZ valószínűleg elhozta a két utcalányt, Tiffanyt és Ambrosiát, hogy döngöljenek a földbe. Egy sárveremben. Késsel a kezükben. Beszélgetés hangját is halljuk, de nem elég hangosan ahhoz, hogy kivegyük, mit mondanak. A szobához vezető folyosó bal oldalán karosszékek sorakoznak, mintha a rosszalkodó vendégeket ide küldenék ki, hogy gondolkodjanak el egy kicsit. A jobb oldalt dekoratív fali dísz borítja, úgy tűnik, mintha selyemből lenne. Megállok egy pillanatra, hogy gyönyörködjem a gyönyörű színekben pompázó virágokban és pillangókban. Az anyag, mint egy császárnő ruhája, százszor részletesebben kidolgozott, mint a mező képe, amit Tommy tervezett a színdarabunkhoz háttérnek. Ian a folyosó kellős közepén lévő nyitott ajtó felé lökdös. Nem is látok másikat, csak az átjáró legtávolabbi végében, de az zárva van. Már majdnem odaérünk a helyiséghez, ahol az események zajlanak, amikor Ian megtorpan, és a fülembe súgja: – Akárkik is vannak odabent, lehet, hogy jobb lenne, ha nem árulnánk el nekik, hogy mi, khm, együtt vagyunk. Könnyebb célpontot jelentenénk. Igaza van, de amint ellép mellőlem, máris hiányzik a melegsége. Ahogy belépünk a nagyjából tízszer tízméteres helyiségbe, a csevegés azonnal abbamarad. Szóval, ez lenne a játékterem? A bal oldalon nincs semmi, csak a cseresznyepiros szőnyeg. Jobboldalt jó pár kétszemélyes kis kanapé, közöttük pedig hosszú, üveg dohányzóasztal,

amely nem lábakon áll, hanem ezüstszínű kábelek tartják. Az asztal körül három tizenéves lány és két hasonló korú fiú ül. – Sziasztok – köszön nekik Ian, és az asztal távolabbi végében álló üres kanapé felé indul. Én csak rájuk mosolygok, és Ian mellé helyezkedem, a neszesszeremet gondosan a kezem ügyében tartva. Az ülés úgy ugrál, mintha matracrugók lennének benne. Próbálom leállítani, de az egész olyan, mintha valami csónakban utaznék. Ahányszor megpróbálom lenyomni, a párnák fújtatva visszarúgnak. A többiek ugyanígy rugóznak fel-le. Nem értem, miért fizetnek az emberek plusz pénzeket azért, hogy egy ilyen fura helyen ücsöröghessenek? Vagy ezt direkt a mai estére csinálta meg ilyenre a MERSZ? – Szóval, úgy döntöttetek, csatlakoztok hozzánk – állapítja meg a velem szemben ülő, vörös hajú fiú. Felpumpált bicepsze és püffedt arca arról árulkodik, hogy szteroidokat szed. Egyik vastag karjával átölel egy agyonszoláriumozott, hatalmas idomokkal és vagy száz csilingelő karkötővel felszerelt lányt, aki meztelen talpával a fiú lábszárát masszírozza. Egy üvegasztal alatt nincsenek titkok. A mellettük lévő kanapén két másik lány ül, egy fehér és egy ázsiai, mindkettőjükből legalább öt piercing áll ki. A fehér lányt felismerem: ő az, aki a válogatón a körömlakkot lopta az üzletből. Ahogy a másikhoz bújik, abból arra következtetek, hogy ők is „együtt vannak”. Ezekben a bakancsokban, persze, nemigen dörzsölgetik össze a lábukat. Az asztal felénk eső oldalán még egy extrán rövid hajú, sötét bőrű, vékony keretes szemüveget viselő srác ül karba font kézzel. Valahogy sikerült egyensúlyba hozni a magát a párna közepén, így az nem ugrál alatta. Helyesnek mondanám, olyan Tommy-formán, kicsit kocka, ám jóvágású – de vele nincs se lány, se másik fiú. Ian előrehajol, és a székpárnába kapaszkodik, hogy el ne billenjen. – Szóval, szerintetek küldenek velünk Követőket is? A szemüveges srác hunyorogni kezd. – A Követők ott vannak – mutat a plafon sarkába felszerelt kamerára. Alaposan körbenézek. A szoba négy sarkában négy kamera les ránk, mint valami vadászó sólyom. A kamerák közti részt méteres szélességben fekete vászon borítja, a burkolat alatt a falat pedig szürke-piros geometrikus mintával sűrűn nyomott tapéta. Az egyetlen terület, amely kicsit másképp néz ki, az az ajtó melletti, ahol a minta bár ugyanolyan, mint máshol, de inkább fényes, mint matt, mintha ott festve lenne, nem tapétázva. Akárhogy is, sokba kerülhetett, de rettentő ronda. Ian kezet nyújt a szemüveges srácnak. – Ian vagyok. A fiú megrázza a kezét.

– Én Samuel. Senki más nem bajlódik holmi bemutatkozással. Lehet, hogy ez a feladat arról szól, hogy érezzük magunkat minél kényelmetlenebbül a társaságban. A kezemet tördelem. A piercinges fehér lány felröhög. Az ujjaival szamárfület mutat. – Csak nem félsz, Thelma? Csúnyán nézek rá. De ha ez az óvodás gúnyolódás lesz a legrosszabb, amit a következő három órában el kell viselnem, azt túl fogom élni. Ian a vörös hajú srác és a karkötős barátnője felé biccent. – Mi volt a legjobb kihívás, amit kaptatok ma este? A lány kuncogni kezd. – Egyértelműen a szexboltos. Be kellett gyűjtenünk a cuccokat, és mindenkinek elmondani, mit gondolunk róluk – kacsint a vörös hajúra. Ian vele nevet. Én megeresztek egy mosolyt. Tegnap még egy ilyen próbát végrehajthatatlannak találtam volna. Most már azt gondolom, könnyen megúszták. A rózsaszín kakastaréjos ázsiai lány megvakarja a homlokát. – A fenébe, de kár, hogy ezt nem mi kaptuk! A barátnője megsimogatja a vállát. – Holnap is nap van, husi. Igyekszem úgy elhelyezkedni a kanapén, hogy ne nagyon ugráljak, de a legkisebb mozdulatra beindul a hullámzás. Ha ez itt a VIP-részleg, vajon min élvezkedhet a csürhe odalent, a táncteremben? Ian körbepillant az asztal mellett ülőkön. – Közületek ismerte valaki a másikat az élő körök előtt? A karkötős lány a pasijára vigyorog. – Nem. Csak ma volt a nagy nap. A MERSZ kenterbe veri a randioldalakat a párválasztásban. Vajon mennyi kutatás van mögötte? El kell ismerjem, Iannel és velem jó munkát végeztek. Pedig csak a jelentkezéskor megadott adataimra támaszkodhattak, na meg az EzVagyokÉn-oldalamról összelopkodott infókra. Vagy Livvel és Eulie-val is felvették a kapcsolatot? Ha ennek vége, kifaggatom majd a barátaimat, hogy ki mit fecsegett ki. Ian Samuelhez fordul. – És veled mi a helyzet? Melléd nem adtak társat? A fiú vállat von. – De. Csak kiütést kapott a lime-os zselétől. Ám még mielőtt bárki tovább kíváncsiskodhatna, Samuel telefonja normál hangon jelezni kezd. Ez nem fair. Elolvassa az üzenetet, aztán feláll, és becsukja az ajtót.

Amikor az hangos kattanással bezáródik, a gyomrom összeszorul. – Ezt most miért csináltad? – kérdi a karkötős. – Mert a MERSZ felajánlott egy ötvendolláros jutalmat – mosolyodik el Samuel. A karkötős vörös hajú barátja az asztalra csap, ettől az üveglap arrébb lendül. Ian megállítja, még mielőtt térden vág minket. Ennek a bútornak egy darabja sem képes megmaradni egy helyben? A vörös hajú belenéz a kamerába, és kinyújtja a karját. – Hé, emberek! Én harmincért is becsuktam volna. Szinte már azt várom, hogy a kamera bólintson. De nem ez történik, hanem elhalványulnak a fények. Kérdőn nézünk egymásra. Mindenki sorban előveszi a telefonját, hogy kiderüljön, ki kapja a következő ötven dollárt. Az én kijelzőm sötét marad. Szaggatott sípszó hallatszik, az ülések pedig újra hullámozni kezdenek, ahogy mindannyian felegyenesedünk. A falakon lévő fekete paneleken fények kezdenek villódzni, mint valami flippergépen. Aztán a fények helyén Gayle arca jelenik meg, azé a nőé, akivel az imént beszélgettem, mellette pedig egy borotvált fejű, harmincas pasas, valami alternatív rockbandával a pólóján, és olyan fültágító fülbevalóval, ami már maradandó károkat okoz. A ceremóniamestereink kánonban felkiáltanak: – Üdvözlünk titeket a fődíjért folyó küzdelemben! A képernyőkön felváltva látjuk hol az ő arcukat, hol pedig az „ÜDVÖZLÜNK!” feliratot, mellette tűzijáték képei villognak, és valami szaggatott zene szól, amelyről felismerem, hogy az előző havi játék főcímzenéje. Végül a kamera megállapodik a házigazdákon, akik egy kisebb dobogón állnak, s átszellemült tekintetű emberek veszik őket körül – úgy hiszem, ők a Követők. A férfi házigazda bemutatja Gayle-t, aztán saját magát is: Guynak hívják. Az ujját figyelmeztetőn felemeli a játékosok felé. – Csak emlékeztetőül, a szabályok: mostantól egy csapatként játszotok, úgyhogy ha valamelyikőtök kiszáll, akkor a többiek is elbukják a nyereményt. A biztosítótűkkel teleszurkált lány felemeli az öklét, és körbenéz az asztalnál ülőkön, majd a tekintete megállapodik rajtam. – Ha valaki betojik, annak én megyek utána! Hirtelen úgy érzem, ki kell mennem a mosdóba. A kamera Gayle-re vált.

– Kezdetnek pár bemelegítőfeladatot kaptok. Úgyhogy mindenki lazítson, és jó szórakozást! Szeretném megkérdezni a többieket, hogy nekik milyen nyereményeket ajánlottak fel, de azt hiszem, ez olyan lenne, mintha a testsúlyuk vagy a melltartóméretük után érdeklődnék, így csak annyit súgok Iannek a fogam közt: – Kíváncsi lennék, mekkora már a közönségünk. A fejünk fölötti kivetítőn Guy elvigyorodik. – Jó kérdés, Vee. Egy halom új csodálót szereztetek. Akartok tippelni, mennyit? Játsszunk akkor, oké? Aki a legjobban eltalálja, száz dollárt nyer. Húszezertől (szerintem) félmillióig (a vörös hajú szerint) váltakoznak a tippek. Guy és Gayle egymásra nevetnek, majd Guy bejelenti, hogy egy Ty nevű valaki nyert, akiről kiderül, hogy a vörös hajú fickó. De nem árulják el nekünk, mennyi is a pontos szám. Ám mivel a második legnagyobb tipp százezer volt, ez azt jelenti, hogy őrült sok ember kapcsolódott be a dologba. Ettől akár úgy is érezhetném, hogy rettentő híres lettem, de nekem csak az jár a fejemben, mennyit fizethetett ez a rengeteg ember, hogy megnézhessen egy csapat tinédzsert, akik egy VIP-terem himbálózó bútorain ücsörögnek. És vajon mire számítanak?

Tizenkettedik fejezet Gayle tettetett izgalommal csapja össze a tenyerét. – Oké, a következő bemelegítőfeladatot a közönség adja majd. A képe helyén felugrik egy felirat: „NÉZD CSAK, KIK KÖVETNEK!”, s hozzá a tattaram zene. A kivetítőn egy csapat kölyök jelenik meg, akik valami szűkös helyen szoronganak, talán egy kollégiumi szoba lehet. Az egyik hosszú hajú lány üveges tekintettel olvassa a telefonjáról: „Itt az idő a barátságos bemelegítésre. Fejenként ötven dollár jutalomért járjatok körbe a szobában, és mindenkinek áruljátok el a keresztneveteket, meg hogy melyik városból jöttetek.” Öklével a levegőbe csap. „Hajrá Wolver…” A képernyő elsötétül. Ötven dolcsi azért, hogy megmondjuk a keresztnevünket? Ez túl egyszerűnek tűnik. Valószínűleg van valami trükk a dologban, de nem jövök rá, mi lehet. A bemutatkozás még a hasznunkra is válhat. Mintha azt olvastam volna valahol, hogy sokkal nehezebb rosszat tennünk másokkal, ha úgy látjuk őket, mint egy másik emberi lényt. Nem mintha ezek a srácok itt azt terveznék, hogy nekünk támadnak. Ki tudja, némelyikükkel talán még össze is barátkozhatok. Na, annyira azért nem, hogy mindenféle perverz feladatokat hajtsunk végre együtt. De annyira talán igen, hogy egy esetleges MERSZ-találkozón a játék után majd együtt nevessünk ezen az egészen, ahogyan a múlt havi játékosok is tették a záróvideókon. Körüljárjuk az asztalt. Az ázsiai, rózsaszín kakastaréjos lány Jen. A barátnője, aki megfenyegetett, ha netán ki akarnék szállni, Micki. Renóból jöttek, és elsütnek egy viccet valami kis entyempentyemről annak a repülőgépnek a mosdójában, amivel a MERSZ iderepítette őket Seattle-be. A szoláriumfüggő karkötős lány Daniella, ő és a párja, Ty, Boise-ból jöttek, és szintén egyenesen iderepültek az utolsó kihívás után. Samuellel már megismerkedtünk, ő Portlandben él. Amikor én kerülök sorra a bemutatkozással, Micki a szemét forgatja. – Miféle név ez, hogy Vee? A szüleid semmi értelmeset nem tudtak kitalálni? – És együtt nevetnek Jennel, Ty-jal és Daniellával. Felhúzom a szemöldökömet. – A te szüleid pedig egy egérről neveztek el? – Ennyit az alakuló barátságokról. Fogadni mernék, hogy a rozsdás mókuskerék máris zakatolni kezd az agyában, hogy kiötöljön valamiféle visszavágást, de még mielőtt sikerülne neki, a képernyőkön a játékvezetők ragyogó arca jelenik meg. Gayle megkéri Ty-t, hogy nyissa ki az ajtót a

távolabbi falban a háta mögött, aztán pedig a benne található piros rekeszt (de csak azt). Ty nem mozdul. – Mennyit fizettek? – kérdi. Guy elmosolyodik. – A tiétek lehet minden, amit benne találtok. Aki kapja, marja. Ty felugrik, és vizslatni kezdi a bútoroktól távolabb eső mintás falat. De ajtónak semmi látható jele. Megvonja a vállát, és belenéz a kamerába. – Ez valami trükk? Valószínűleg inkább IQ-teszt. A falon az egyik spirál világítani kezd, mint egy lift gombja. Amikor Ty megnyomja, kinyílik egy tolóajtó. Hátrafordulok, hogy az én hátam mögött is megvizsgáljam a falat. Vajon hány rejtekajtó lehet itt? Ha a spirálok számából ítélünk, akkor elég sok. Daniella feláll, és Ty mögé lép. A kamerába kacsint, és belemarkol a fiú fenekébe. Samuel felénk fordul, és a szemét forgatja. Úgy érzem, vele tán még van remény. Legalábbis el tudom képzelni, hogy ha ökölharcra kerül sor, legalább félreáll az útból. Na jó, miért jár ilyesmin az eszem? Az ajtó mögötti hely telis-tele van különböző színű fiókokkal. Ty meghúzza a fogantyút az oszlop tetején lévő piros rekeszen, aminek az ajtaja kipattan, mint egy hibás hűtőszekrényé. Előredőlök, hogy lássam, mi van benne, és magamban felhördülök, amikor megállapítom, hogy jó pár üveg sör. Ha azt akarják, hogy berúgjunk, az nem túl biztató. Persze, Ty és Daniella olyan visongást csapnak, mintha valami elásott kincsre bukkantak volna. Micki és Jen is csatlakoznak hozzájuk. Ty kinyit egy pár üveget, és továbbadja őket. A többiek hangos „Csin-csin” kiáltásokkal koccintanak. A képernyőkön egy üzenet fut át: MINDEN ÜVEG SÖRÉRT, AMIT MEGISZTOK, ÖTVEN DOLLÁR ÜTI A MARKOTOKAT. Ian-re nézek. – Mit gondolsz? – suttogom. – Nem kéne kilógnunk a társaságból – feleli. – De meg kell őriznünk a józanságunkat. Bólintok. – Max egy sör fejenként. A rekesz felé indulunk, és ahogy ellépünk Samuel mellett, Ian felajánlja, hogy hozunk neki is egyet. De inkább csatlakozik hozzánk, valószínűleg ő sem akar kilógni a társaságból. Ian kivesz egy üveget, kinyitja, és továbbadja nekem. Megvizsgálom a palackot, hogy nem piszkálták-e meg. – Kicsit sziszegett, amikor kibontottam – nyugtat meg Ian. Beleszagolok. Sörillata van. Én pedig ki vagyok tikkadva. De igazság szerint ezzel

megsérteném a törvényt. Nem mintha ez az életben nagyon visszatartana, de ki akarja, hogy az egész világnak közvetítsék a dolgot? Ian fülébe súgom az aggodalmaimat. Elneveti magát. – Honnan tudná bárki is, hogy ez itt nem almalé? Az lesz, amit mondunk nekik. Hát persze. Óvatosan belekortyolok. Jéghideg és keserű. Határozottan nem almalé. A címke nagyrészt németül van, de azt látom, hogy az alkoholtartalma hat százalék. Naná, hogy valami erőset itatnak velünk. Ennyit arról, hogy a játék törvényes keretek közt marad. Ha a MERSZ-et nem érdekli, hogy fiatalkorúak alkoholt fogyasztanak, vajon mire próbálnak majd még rávenni? Ty és a többi lány a sarokban tömörülnek; úgy vedelnek, mintha valami buliban lennének, és arról sztorizgatnak, ki hogyan hányt, amikor túl sokat ivott. Biztosra veszem, hogy a közönség minden szavukon csüng. Ian feléjük lökdös. Habár rendkívül ellenszenvesnek találom őket, megértem Ian stratégiáját. Nem lenne jó, ha klikkek alakulnának ki, különösen, ha minket kihagynának belőlük. Úgy tűnik, ezt Samuel is felfogja, mert ott ácsorog a csoportocska szélén, és a cipőjét bámulja. Körbenézek a játékostársaimon, és megállapítom, hogy a MERSZ igyekezett rendkívül változatosan válogatni, ami az etnikai hovatartozást, szexuális orientációt, testtípust és még ki tudja, milyen kategóriákat illeti. Azzal a céllal, hogy minél szélesebb társadalmi réteget érjenek el vele – ahogy Tommy mondaná. Vajon, ha egy iskolába járnánk, bármelyikünk is barátkozna a másikkal? Leszámítva, persze, Iant és engem. Az én sulimban nem olyan elhatároltak a társadalmi csoportok, mint sok helyen, de a legtöbben azért tudják, hová passzolnak. Sydneyn, Liven és Eulien kívül én jobbára olyanokkal szoktam csevegni, akik tudják, mi a különbség a Vogue és a W Magazin között, és akik értékelik az öltözködésemet, amelyben a vintage stílust párosítom a költséghatékony megjelenéssel. Jól érzem magam a barátaimmal, de mindig is irigyeltem Sydneyt, amiért úgy mozog a különböző csoportosulások közt, mintha mindenhová érvényes jegye lenne. Valahol ott motoszkál bennem a gondolat, hogy vajon mennyire lennének barátságosak velem, ha nem az ő barátnője volnék. Lehet, hogy ez után a játéknak köszönhető összetűzésünk után meg is tudhatom. Micki böfög egyet, és a kamera felé emeli az üvegét. – A német sör király! Samuel megköszörüli a torkát. – Feltehetőleg nem kellene túl sokat innunk. Szükségünk lehet rá, hogy egyben legyünk a következő feladatoknál. Csak úgy mondom. Micki felnevet.

– Köszi, stréberkém, de a játék neve MERSZ, nem PUHAPÖCS. – De azért következőre jóval kisebbet kortyol. Ian felemeli az üvegét. – Tósztot mondanék. A főnyereményre és a több zsáknyi bónuszpénzre! Mindannyian nevetve koccintunk, mintha valami nagy, boldog család lennénk. Lehet, hogy nem is lesz ez olyan rossz, még ezzel a szörnyű Mickivel sem. Minden egyes korttyal könnyebben csúszik le a sör, a fejemet pedig jóleső bizsergés tölti el. Megnézem a telefonomat, és Ian felé villantom. Két óra és harmincnyolc perc van még hátra. Hirtelen őrült vágy tör rám, hogy elénekeljem: „Sört ide, bort ide”, ma este már másodszor, de nem akarok tippeket adni nekik. Ian megfogja a kezemet, ami csak tovább tüzeli a mellkasomat eltöltő melegséget. – Meg tudjuk csinálni! – suttogja. Megszorítom az ujjait. Semmi értelme megjátszani, hogy csak haverok vagyunk. Ian megpróbálja Samuelt is bevonni a beszélgetésbe, valami videojátékok segítségével. Ehhez nem sokat tudok hozzátenni, de igyekszem nem túl rémisztő, sörtől vidám mosolyt erőltetni az arcomra. Nem mintha hatalmas fenyegetést jelentenék bárkire is, még akkor sem, ha hirtelen agyarat növesztenék. Megszólal valami techno-metál zene, és a többi pár a sörösüvegeket lóbálva táncolni kezd. A második kör mindegyiküknek – figyeltem. Aztán a zene sípolásba vált, ami azt jelenti, hogy a képernyők működésbe lépnek. NÉZD CSAK, KIK KÖVETNEK! Egy kép ugrik fel két igen helyes srácról, akik egymás mellé kucorodva ülnek egy vörös bársonykanapén. Az egyikük integetni kezd: – Helló, játékosok, itt Houston! A MERSZ száz dollárt tesz hozzá mindenki jutalmához, ha mindannyian táncoltok! – Felállnak a kanapéról, ugrálni kezdenek, és a hátuk mögött összegyűlt tömeggel együtt az öklükkel a levegőbe csapkodnak. Tulajdonképpen szeretek táncolni. Pontosabban imádok. De az, hogy ezért fizetnek, valahogy rossz érzéssel tölt el. A MERSZ úgy tesz, mintha idomított majmok lennénk, akik ugrálni kezdenek, valahányszor meglengetnek egy banánt az orruk előtt. Oké, ez a játék erről szól, de akkor is. Nálunk ugyanaz a zene megy, mint Houstonban, és egy csomó más rajongó is összegyűlt, mert minden képernyőn különböző táncoló csoportokat láthatunk, mintha egyetlen hatalmas klub lennénk. Mellettem Ian a csípőjét és a vállát ringatja, annyira harmonikusan, amennyire csak egy heteró fiútól telik. Még Samuel is lóbálni kezdi a karját. Micki összevonja a szemöldökét, és valamit mond Jennek. Ian elmosolyodik, megfogja az üres kezemet, és megpörget. Egy pillanatig habozom. Azt akarom, hogy

mindenki lássa, miattam kell a csapatnak lemondani a könnyű pénzről? Különben is, mit számít egy tánc? Főleg, ha ez fenntartja a társaság jó hangulatát. Elkezdek Iannel együtt mozogni, és magam is meglepődöm, amikor érzem, hogy szabadul fel bennem az energia. Hagyom, hogy magába szippantson a zene, és nevetek, amikor úgy látom, a Követők némelyike egyenesen nekem integet a képernyőről. A zene egyre hangosabb és hangosabb lesz, én pedig mind szabadabban és szabadabban táncolok, nem igazán törődve a kamerával. A sörbe talán valami drogot tettek? Leteszem az üres üvegemet a fal mellé, és rázom magam tovább. Mindenki rázza, és ha egymásba ütközünk, jót nevetünk. Még Micki rosszalló arckifejezése is eltűnik. Úgy három szám után a zene lelassul, én pedig Ian mellkasához simulok. A fények elhalványulnak, mintha csak néhány gyertya világítana, és a kivetítőkön a kép lassan elhomályosul, a szobára romantikus hangulat borul. Klassz. Ha ez így folytatódik, azt ki fogom bírni. De addig is, odabújok Ianhez. Persze, a MERSZ nem hagyhatja, hogy ilyen kényelmes mederben folyjanak a dolgok. A zene hirtelen elhallgat, és ismerős sípolás térít magunkhoz minket. Amikor abbahagyom a táncot, akkor jövök rá, mennyire kimelegedtem. Felemelem a hajam a nyakamból, Ian pedig a nedves bőrömre fúj, amitől tiszta libabőr leszek. A fejünk fölött ismét Guy és Gayle jelenik meg. Gayle mosolyogva közli: – Nos, a közönségből néhányan úgy gondolják, Samuel mozgása nem nevezhető éppen táncnak. De mivel ez nem volt kötelező kihívás, nem kap érte büntetést. Nevetve folytatja: – Itt az idő az utolsó bemelegítőfeladatra! Az asztal mögötti falon négy ajtót találtok, mindegyik egy kis fülkébe vezet. Menjetek be, bármilyen összeállításban, ahogy gondoljátok, egy „hét perc mennyország” játékra. Gondolom, nem kell elmagyarázni a szabályokat – kacsint ránk. – Az a játékos vagy csapat, amelyik a közönség számára legszórakoztatóbb műsort produkálja, ötszáz dollárt nyer. A második legjobb százat. A többiek csak egy kis időt a mennyországban. Jó szórakozást! Ian oldalba bök. – Menjünk? Viccel, ugye? Persze, jó lenne vele mókázni, de ma este már éppen elég közel kerültem ahhoz, hogy prostinak nézzenek, amikor azt a strichelős feladatot kaptuk. A Követők láthattak táncolni, nem? A hajamat rázom. – Ezt hagyjuk későbbre! Megfogja a kezem, és megcsókolja.

– Jól van. Ismét megszólal a zene, ezúttal valami techno. Nagyon romantikus. Ty és Daniella már azelőtt egymásnak esnek, hogy belépnének a fülkébe. A legkevésbé sem vagyok rá kíváncsi, Ty hová nyúlkál. De arra igen, milyenek ezek a privát fülkék, úgyhogy átmegyek a szoba túloldalára, és megérintem az egyik spirált. A kinyíló ajtó mögött akkora helyiséget látok, amelyben pont elfér egy kis ágy és egy aprócska éjjeliszekrény, de más már nem. Leszámítva, persze, azokat a dolgokat, amik a szekrényke egyetlen fiókjában rejtőzhetnek. Odafentről halvány fény világít, a mennyezeten tükör. Arrébb lépek, hogy Ian is bekukkanthasson. Nevetve jegyzi meg, hogy legalább egy kicsit ledőlhetnénk. Haha. Mintha mellette fekve képes lennék aludni. Micki és Jen nyalakodni kezdenek, és hatalmas sóhajtozások közepette a következő fülke felé botladoznak. Mielőtt belépnek, Jen odaszól Samuelnek. – Akarsz csatlakozni? Úgy tűnik, Samuel komolyan fontolóra veszi a kérdést, annak ellenére, hogy Micki fenyegető pillantásokat lövell felé Jen válla fölött. Végül a józan megfontolás győzedelmeskedik a vágyak felett, mert megrázza a fejét. A lányok vállat vonnak, és behúzzák maguk mögött az ajtót. Ian, Samuel meg én visszaülünk a hullámzó kanapéra. Samuel előveszi a telefonját, és olyasformán kezdi nyomogatni, mintha valami játékot játszana. Az Iannel folytatott beszélgetésből bizonyára azt a következtetést vonta le, hogy ez egy abszolút elfogadható viselkedés egy „buliban”. Hát, legalábbis ízlésesebb, mint ami pár lépésre tőlünk folyik. A fejemet Ian vállára hajtom, és behunyt szemmel próbálok egy kicsit szundítani, amíg a társaim élő szexműsort produkálnak. Újabb sípolás hallatszik, és a képernyőkön egymás mellett megjelennek a játékosok képei, alattuk pedig felirat: „A NÉZŐK ÉRTÉKELÉSE”. Ó, Jézus, én állok a legrosszabbul, huszonkét százalékon. Samuelnek huszonnégy van, Ianre pedig irtó sok rajongója szavazhatott, mert hatvanhét százaléknál jár. Micki és Tommy vezetik a mezőnyt kilencven-valahányas értékekkel, Jen és Daniella pedig valahol középtájt helyezkednek el. Nem kéne, hogy érdekeljen, mit gondolnak azok az aberráltak, akik néznek minket, de az arcom vörösleni kezd, amiért ilyen elutasítóak velem. Ian azt mondja, ne is törődjek velük, de hát ő könnyen beszél. Néhány perc múlva a hátunk mögött lévő ajtók kitárulnak, ám amikor vetek arrafelé egy gyors pillantást, ugyanolyan gyorsan el is kapom a tekintetem, és megpróbálom kitörölni az agyamból Ty nagy hasát. A többiek visszaülnek a helyükre, s közben az ingüket igazgatják és a szájukat törölgetik a kezük fejével. Nevetve mutogatnak a pontszámaikra, mielőtt a

képernyő ismét elsötétül. Aztán Guy bejelenti: – Szorosak az eredmények, de a Követőitek végül úgy döntöttek, a hét percet legjobban Jen és Micki használták ki. Szép munka volt, hölgyeim! Lefogadom, hogy ez volt az első és egyben az utolsó alkalom az életükben, amikor valaki így nevezte őket. Ekkor Gayle dugja be a fejét Guy mellé. – Oké, srácok, ennyi elég is volt a bemelegítőfeladatokból. Most pedig kezdődjön a legjobb rész: a főnyereményért folyó küzdelem, amelyben mindegyikőtöknek teljesítenie kell a maga feladatát, hogy elnyerjétek a díjakat. Egyik szemöldöke a magasba szalad. – Készen álltok az elsőre? Néhányan rá is bólintanak, hogy „Igen!”, mintha Gayle-t vagy a MERSZ-et egy pillanatig is érdekelné a válaszuk. Gayle és Guy előrehajolnak, és egyszerre folytatják. – Csak annyit kell tennetek, hogy felhívtok valakit.

Tizenharmadik fejezet Csak egy telefonhívás? Nem tűnik túl valószínűnek, hogy az ilyen hatalmas nyereményekért folyó játékban az első feladatunk holmi telefonbetyárkodás lenne. Guy vállat von. – A feladat egyszerű. Kiadjuk a feladatot, ti pedig telefonáltok. Minden hívás csak pár percig fog tartani. Ki akar kezdeni? Pár másodpercig senki sem jelentkezik, aztán Daniella felemeli a kezét. – Miért is ne? Imádok telefonon cseverészni. Gayle ajka széles mosolyra húzódik. – Remek! Plusz ötven dolcsi üti a markodat, amiért elsőként bevállaltad, Daniella! Az exedet kell felhívnod, Marcót. Mondd el neki, hogy amivel folyton vádolt, hogy megcsalod a tesójával, az úgy is volt. Daniella napbarnított színe mintha kissé veszítene a ragyogásából. – Honnan a fenéből… de ha még meg is teszem, Marco meg köztem már rég vége. Gayle arckifejezése elkomorul. – Telefonálj, vagy mindenki lemondhat a fődíjról! Ty megszorítja Daniella vállát. Egyáltalán nem tűnik romantikus mozdulatnak. Daniella kétségbeesetten néz körbe a teremben, mintha keresne valamit, de mit? Talán kiutat? Amikor egyértelművé válik, hogy a MERSZ nem fogja meglepni azzal, hogy megváltoztatják a feladatot, vagy hogy feltárul egy ajtó, ő pedig elrejtőzhet a foltos takarók alatt, előhúzza a telefonját. Mi pedig ott ugrálunk és himbálózunk azokon a hülye kanapékon, és a közönség részévé válunk, legalábbis erre a néhány percre. Bár egy részem nagyon sajnálja Daniellát, a másik részem igen kíváncsi, hogy mi fog ebből a hívásból kisülni. Istenem, mi a baj velem? Daniella hátat fordít nekünk, de a MERSZ valahogy megoldotta, hogy összekössék a készülékét a hangrendszerrel, valószínűleg annak az alattomos applikációnak a segítségével, amelyet le kellett töltenünk, úgyhogy amikor a telefon kicsöng Marcónál, azt mindannyian tisztán halljuk a szoba hangszóróiból, ahogy Daniella arca is megjelenik a kivetítőn. Két csengetés után a srác felveszi. – Öhm, szia, Dani vagyok. A vonal másik végéről valami zene hallatszik. – Mizu?

Lehet, hogy ő nem nézi a játékot? Daniella és Ty minden bizonnyal ünnepelt arcok ma este Boise-ban, de ő nem követi a műsort? És vajon a MERSZ tudta ezt, amikor kitalálták a feladatot? Daniella előveszi a kislányos hangját. – Csak azt akartam mondani, hogy amikor együtt jártunk, akkor Nate-tel is voltam, igazad volt. A fiú egy pillanatra ledermed, aztán kirobban belőle: – Tudtam, te ribanc! Daniella olyan távol tartja a készüléket a fülétől, amennyire csak tudja, de ezzel nem akadályozza meg a másik oldalt a további káromkodásban és mocskolódásban. Sírva kiabálja a kamerába: – Oké, megcsináltam! – Leteszi a telefont, és Ty-ra pillant, aki olyan csúnyán néz rá, mintha éppenséggel őt csalta volna meg. A képernyőkön megjelenik Gayle lágy fókuszú képe. A hangja kedvesen cseng. – Lám, nem is volt olyan nehéz, ugye? Aztán a többi játékost veszi sorra, mindenkinek különböző exeket és barátokat kell felhívni, olyan üzenetekkel, amelyektől mind a hívó, mind pedig a hívott fél kellően kényelmetlenül érezhette magát. Iannek egy régi barátnőjét kell megkeresnie, hogy elmondja neki: az, hogy szakított vele, élete legostobább döntése volt, és mennyire szeretné, ha újra összejöhetnének. A lány hangja olyan vágyakozásteli, hogy a gyomrom összeszorul a hallatán. A hívás után Ian megtörli izzadságtól nedves homlokát. – Remélem, valaki elmondja neki az igazat, mielőtt nekem kellene. Micsoda elcseszett küldetés! Hogy talált rá a MERSZ azokra az emberekre, akik nem követik a játékot? Gondoskodtak róla, hogy más programjuk legyen, mondjuk, küldtek nekik ingyen koncertjegyet, vagy ilyesmi? Kezdem úgy érezni, korlátlan hatalommal bírnak. Aztán máris rám kerül a sor. Tommyt kell felhívnom, és azt kell mondanom neki, hogy tudom, mennyire belém van zúgva, aztán fel kell sorolnom három okot, hogy mi ketten miért nem lehetünk soha együtt. Már nem veszem olyan kapkodva a levegőt. Tommy nincs belém zúgva, és tisztában van vele, milyen játékot játszom. Tulajdonképpen biztos vagyok benne, hogy most is néz, így mondhatok neki bármit, amit akarok, tudni fogja, hogy a műsor kedvéért teszem. Huh. Lehet, hogy a MERSZ-nek mégiscsak megvannak a maga korlátai, de az is lehet, hogy csak olyan későn szálltam be a válogatóba, hogy nem volt idejük kivitelezni az összes ördögi tervüket. De akármi is legyen az ok, nekem csak jó.

Tommy az első csengetésre felveszi. – Szia! Bocs a múltkoriért. Hangos sípolás hallatszik a fejünk fölül. TARTSD MAGAD A FORGATÓKÖNYVHÖZ! Mi? Nem is kérhetek bocsánatot, mielőtt beszélni kezdünk? Ezt értik a játék tisztaságán? Folytatom a mondandómat, bár nem hallottam, Tommy mit válaszolt. – Szóval, tudom, hogy te, mondjuk úgy, nagyon kedvelsz engem. De kizárt dolog, hogy összejöjjünk, mivel, öhm… khm… mivel túlságosan egyformák vagyunk. Tudod, mindig a színfalak mögött dolgozunk, meg minden. És te olyan… öhm… maximalista vagy. – Tényleg az, nem? Megszámlálhatatlan órát töltött azzal, hogy újratervezze a díszletet. – És különben sem tudnék megfelelni az elvárásaidnak. – Hűha, ez meg honnan jött? Kicsit jobban is megfogalmazhattam volna. De ennyi. Megvan a három ok. A vonal túlvégén csönd, de csak egy pillanatra. – Azta! Tudtam, hogy önző vagy, de most be is bizonyítottad. Hé, hét ezt meg miért mondja? Tudja, hogy ez csak egy feladat. Ja, oké, csak benne van a játékban. – Azért nem lehetsz soha együtt egy olyan fickóval, mint én – folytatja –, mert túlságosan gyűlölöd magad ahhoz, hogy olyasvalakivel legyél, aki tényleg szeret téged, és ne olyan után ácsingózz, aki nyilvánosan becsmérel, és bohócot csinál belőled a barátaid előtt. Azt hittem, te más vagy, okosabb, mint a többi birka a nyájban. De most már látom, hogy csak nem volt még rá idő, hogy felszínre kerüljön a valódi, szánalmas éned. És leteszi a telefont, mielőtt még én megtehetném. Úgy érzem magam, mint akit gyomorszájon vágtak. Ismételten megaláztak az egész világ szeme láttára. Ennyit arról, hogy ő lesz a szárnysegédem. Legszívesebben a föld alá bújnék. Ian megfogja a kezemet. – Féltékeny, és meg van bántva. Mégis, mit vártál? Nem tudom, mire számítottam. De a MERSZ megkapta, amit akart, mindenkitől. A rohadékok. Egyetlen főnyereményért kapott feladat a játék hátralévő kétórányi idejére, és máris olyanok vagyunk, mint egy szobányi idegsokkot kapott katona. A képernyőn Guy jelenik meg, zakót és nyakkendőt visel, de a mosoly eltűnt az arcáról. – Oké, most, hogy felhívtuk a barátokat, itt az idő, hogy megkeressük a családokat is. Minden kissé zavarossá válik; kizárt dolog, hogy a szüleim, akik még a tévé

távirányítóját is nehezen kezelik, nézik a MERSZ-et. Az agyam sorra veszi a lehetőségeket, hogyan tudna a játék gyötrelmet okozni nekik. Guy a torkát köszörüli. – A következő telefonhívásban mindenkinek ugyanazt kell majd elmondania, de most egymás legközelebbi családtagjaival beszéltek majd. Az üzenet egyszerű. Mondjátok azt, hogy a játékostársatok súlyos balesetet szenvedett, aztán tegyétek le a telefont. Ennyi. Istenem, istenem, istenem! Lelki szemeim előtt megjelenik a szüleim arca, amikor meghallják a hírt, és a szemem égni kezd. – Ezt nem tudom megtenni velük – suttogom. Ian átölel. – Ja, elég gáz. És elhiheted, az apám nem épp az az ember, akivel szívesen közölnél rossz híreket. De gondolj arra, milyen boldogok lesznek a szüleid, amikor hazaállítasz a divatiskola ösztöndíjával. Ráadásul egy csomó barátod nézi a műsort. Valamelyikük csak felhívja a családodat, hogy elmondja nekik az igazat. Biztos vagyok benne, hogy az én barátaim ezt fogják tenni. – A legközelebbi kamera felé fordul. – Igaz? Mosolyog, miközben beszél, de a szeme rándulásából úgy látom, mintha félne valamitől. De igaza van. Lehet, hogy Syd haragszik rám, de azt nem hagyná, hogy a szüleim abban a hitben legyenek, hogy balesetet szenvedtem. Egyetlen percig sem. Azonnal ráugrik majd a telefonra, amint ezt meglátja. És Liv meg Eulie is. Ez azt jelenti, hogy csak néhány másodpercig kell szenvedniük a teljes ösztöndíjért cserébe. Sőt, a barátaim hívása arra is magyarázattal szolgál majd, miért nem értem haza időben, szóval, ezzel a kihívással mindenki csak nyerhet, még akkor is, ha végül szobafogságot kapok, ami szinte biztos. Mély levegőt veszek. – Oké. Mivel az előző feladatban én voltam az utolsó, most nekem kell először telefonálnom. Jen apját kell felhívnom, akinek a telefonszáma meg is jelenik a képernyőn. Akármilyen kemény lány is, a tekintetéből most aggodalom sugárzik. Biccentek felé, és az jár a fejemben, bárcsak megmondhatnám neki, hogy igyekszem kíméletes lenni, de nem nagyon van kíméletes módja annak, hogy az ember közölje valakivel, hogy a gyereke balesetet szenvedett. Remélhetőleg a kinti barátai majd gondoskodnak róla. Ahogy a számokat ütögetem be a telefonomon, a kihangosítón keresztül úgy szól, mint valami halálos menet hangja. Amint Jen apja felveszi, átadom neki az üzenetet. Még csak annyit sem tud kimondani, hogy „Micsoda?”, gyorsan leteszem. Talán abból, ahogy

a hívás hirtelen félbeszakad, gyanús lehet neki, hogy ez csak valami hülye ugratás. Egy elmeháborodott, pszichopata tréfa. Légyszi, Jen barátai, gyorsan vessetek véget a kínlódásának! A többi hívás hasonlóképpen zajlik. A körmöm mély lyukakat fúr a tenyerembe, mire Ty-ra kerül a sor, hogy felhívja az én családomat. Amikor anyám felveszi, Ty sírós hangra vált. – Sajnálom, de el kell mondjam maguknak, hogy Vee igen komoly balesetet szenvedett. – És önelégült vigyorral az arcán tartja még a vonalat, hogy az anyám kétségbeesett hangja egyenesen a szívemig hatoljon. Csak arra tudok gondolni, micsoda kínokat élhet át, és elkiáltom magam: – Semmi bajom, anya! Ahogy meghallja a hangomat, Ty leteszi a telefont. Anya vajon meghallott? Behunyom a szemem, és némán imádkozom. Kérlek, Syd, akármennyire is utálsz most, viseld gondját a mamámnak, ahogyan nekem is szoktad! Hangos sípolás zökkent vissza a valóságba. A kivetítőkön a Követők különböző csoportjairól készült képek villannak fel, mindannyian pfujolnak. Aztán az egész képet Gayle arca tölti be. Csalódottan sóhajt. – Jaj, Vee, és még azt gondoltad, a karma nálad nem játszik! Hát ezt meg hogy? Aztán eszembe jut, hogy mit írtam nemrégiben az EzVagyokÉnoldalamra. Gayle a fejét csóválja, alatta pedig hatalmas, vörös betűkkel lassan futni kezd egy felirat: VEE MEGSÉRTETTE A JÁTÉK TISZTASÁGÁT. EZÉRT BÜNTETÉST FOGUNK KISZABNI RÁ, AZ ÁLTALUNK VÁLASZTOTT IDŐPONTBAN. Szóval ezt értik azalatt, hogy a játék tisztasága? Várok, hátha mondanak valamit arról, mi is lesz a büntetésem, de a képernyő elsötétül. Azt akarják, hogy rágódjak a dolgon, naná. Talán kiültetnek majd valamelyik ósdi székbe a folyosón. Vagy az is lehet, hogy belökdösnek az egyik kis szerelmi fülkébe Iannel. De tudom, hogy nem lesz ilyen szerencsém. Összeszorítom a fogamat. Gayle-nek igaza lenne a karmával kapcsolatban? Megérdemlem ezeket a dolgokat? Arra a gömbölyded arcú tiszta tinire gondolok, meg a kedves barátjára, akiknek tönkretettük a randiját Iannel. És ki tudja, hogy az a fickó, aki utcalányokat akart menteni, túlélte-e a találkozást a stricivel, akihez irányítottam. Jézusom, lehet, hogy kórházba is került. Amit Sydneyvel tettem, az legalább nem okozott fizikai sérülést. De azt is hagytam, hogy Ian terrorizálja Jake-et. És beneveztem a fődíjért erre az elborult játékra is, amely ekkora sokkot okozott a szüleimnek. Összességében véve, sokkal több fekete pontot szereztem ma este, mint pirosat.

A karmám valószínűleg szeretne fenékbe rúgni.

Tizennegyedik fejezet Micki kántálni kezd: – Valakinek annyi! Lehuppanok arra az ostoba kanapéra, hadd dobáljon ide-oda. – Fogd már be a lepénylesődet! – Meg mernék rá esküdni, hogy életemben először használtam ezt a kifejezést. Lám, ez a játék hogy fejleszti a szókincsemet. Felegyenesedik. – Mit, mondtál, ribanc? Először tönkre akarsz tenni mindent, aztán még te veszel a szádra? – Elindul, hogy megkerülje az asztalt. – A MERSZ bízott meg ezzel? Hogy próbálj meg keresztbe tenni a küldetéseinkben? Ahogy azok a Követők Atlantában? Ha valami rohadt tégla vagy… Azta! Hogy mi van? Tényleg azt hiszi, hogy a MERSZ-nek dolgozom? Felmérem a távolságot az ajtóig. Ő van közelebb. Remek. A következő szórakoztató kör az lesz, hogy péppé ver. De Ian közénk lép. – Nyugi van! Micki nekiveti fatörzs-széles mellkasát Ianénak. – Nekem te ne dumálj, hogy nyugodjak le, kisfiú! Ian úgy egy fejjel magasabb a lánynál, és nem hátrál meg. – Ez most komoly? Az asztal túloldaláról Jen kiált rá. – Gyere vissza, bébi! Nem akarunk egy játékost sem elijeszteni. Akkor elveszíted a Harley-t! Micki fenyegetőn megrázza felém az ujját. – Jobban jársz, ha nem kaplak rajta, hogy megpróbálsz szabotálni minket, különben a földbe döngölöm a vézna kis seggedet! Mi a fene van ezzel a lánnyal, és miért foglalkozik mindenki az én vézna seggemmel ma este? De legalább visszamegy a saját helyére. Bár bölcsebb lenne, ha hallgatnék, csak megszólalok. – Komolyan azt gondolod, hogy összeállnék ezekkel a romlott népekkel, akik a játékot szervezik? Honnan tudjuk, hogy nem te vagy a beépített ember, akinek az a feladata, hogy ostoba és erőszakos mederbe terelje a dolgokat? – Akarod látni, milyen az, amikor valami erőszakos?

Jen megrántja a barátnője ingét, és valamit súg a fülébe. Akármi is az, Micki leül. Ian mellém telepszik, a nyakamba fúrja a fejét, és azt suttogja: – Szerintem a telefonos feladatok jobban kiakasztották, mint ahogy mutatja. Micki első hívása egy lánynak szólt, azt kellett mondania neki, hogy évek óta belé van zúgva, és mindent megtenne, hogy összejöjjenek. A lány, úgy tűnt, totál felháborodott a vallomáson, Micki arca pedig vérvörössé vált. A következő feladatnál úgy tett, mintha nem érdekelné, amikor Ian felhívta a nagymamáját, aki egy idősek otthonában él, de a nyakán az ér úgy lüktetett, mintha mindjárt szét akarna robbanni. – Mit gondolsz, mi lesz a büntetésem? – kérdem Iantől. – Csak annyit tudok, hogy nehezítenek a feladatokon. Felmordulok. – Mert eddig még nem voltak elég nehezek, mi? A MERSZ egy kis időre magunkra hagy minket, talán reklámszünet lehet, vagy közben egy másik menet folyik a fődíjért. Természetesen, az asztal túloldalán ülők arra használják ezt az időt, hogy magukhoz vegyenek egy újabb üveg sört. Miközben kortyolgatják, én Ianhez bújok, és arról álmodozom, milyen lenne vele a játékon kívül. A fülembe súgja, hogy mennyire jól csinálom, és még néhány más kellemes dolgot, amit csak még csábítóbbá tesz a forró lehelete a bőrömön. Kinek van szüksége bátorságpróbákra, hogy izgalmasabb legyen az élete, amikor Ian minden érintése olyan, mintha áramütés érne? De az álmodozásom nem tarthat sokáig. A képernyőkön Gayle jelenik meg, és közli, hogy minden készen áll a következő kihíváshoz. Megnyalja az ajkát. – Mindenki felkészült? Senki nem veszi a fáradságot, hogy lelkesnek tűnjön, kivéve Ty-t. Mindannyian tudjuk, hogy semmi jót nem várhatunk. Ránézek a telefonomra. Még egy óra és negyven perc van hátra. Gayle összekulcsolja maga előtt a tenyerét, mintha valami szólót készülne énekelni. – A következő kör mindegyikőtöknek személyre szabott lesz. Az ajtóval szembeni hosszú falon négy kijáratot találtok, amelyek különböző szobákba vezetnek. Ezt a feladatot most két csapatra osztva kell teljesítenetek. Amikor a neveteket halljátok, menjetek oda a nyitva lévő ajtóhoz. Az első ajtó kinyílik. Ez is egy újabb, kis erkölcstelenségekre való fülkébe vezet? Vagy egy ugródeszkára, le a tetőről? Nem szeretnék azokkal az emberekkel találkozni, akik ennek a klubnak a törzsközönségét alkotják. A képernyőn Guy is megjelenik, Iant szólítja, aki gyorsan megölel, és odalép az ajtóhoz. Ha ideges is amiatt, hogy ő megy először, nem látszik rajta.

Aztán Gayle folytatja. – Miután az ajtó bezáródik, beindul egy időzítő, ami tizenöt percig nem engedi kinyílni, csak abban az esetben, ha tűzriadó van. Érdekes módszer, hogy így összezárnak a kihívással, a csapdából csak magunkra támaszkodva szabadulhatunk. Ian vállat von, és becsukja az ajtót maga mögött, valószínűleg már szeretne túl lenni rajta, bármi is van odabent. Én is osztozom ebben az érzésben, ugyanakkor tartok is egy olyan feladattól, amit a MERSZ zárt ajtók mögött képzel el. De az én nevem nincs azok közt, akiket Guy az első körben szólít. Samuel, Micki és Ty mennek be a többi ajtón, Daniella, Jen és én pedig maradunk. Amíg a többiek odabent vannak, és kínozzák őket, vagy esetleg ketrecbe zárják egy csomó patkánnyal, a többi lánnyal odamegyünk a hűtőhöz, és kiveszünk néhány csokit a sörösüvegek mellől. Miért is ne? Rájövök, hogy minden párosból mi vagyunk a gyengébbik láncszem. Így még eredményesebben tudnak majd terrorizálni minket a második körben? Jen elmajszol egy darab csokoládét, és megtörli a szája szélét. – Micki nem annyira kemény csaj ám, mint gondolod. Csak ez a játék nagyon rossz hatással van rá. – Vagy az is lehet, hogy most mutatkozik meg az igazi énje – mondom, mert eszem ágában sincs Jen partnerét felmenteni. – Amúgy meg, köszönöm, hogy visszafogtad az előbb. Tiszta hülyeség, ha azt hiszi, hogy a játéknak dolgozom. A szemöldöke a magasba szalad. – Valóban az? Leesik az állam. – Igen, totálisan. A karomba bokszol. – Csak szórakozom! Ha valaki tégla, akkor az Samuel. Túlságosan csendben van. Daniella megborzong. – Én félek a sötétben. Ugye nem fognak beültetni egyedül egy olyan szobába, ahol nem ég semmilyen villany? Lesimítom a szoknyámat. – Most, hogy már tudják, mitől félsz, megtehetik. – Nem akarok szemétkedni, vagy ilyesmi, de valakinek fel kell nyitnia a szemét, hogy bármilyen gyengeséget, amit elárul magáról, fel fognak használni ellene. A válla összerándul. Rámosolygok. – De semmi rossz nem fog történni. Ha leoltják a villanyt, próbálj meg kikapcsolni

egy kicsit, és némi energiát gyűjteni a következő kihívásra. – Ja, mondani könnyű. A szeme elkerekedik félelmében. – Kizárt dolog! Abban a pillanatban, amint behunyom a szememet, rám szabadítanak egy halom pókot, vagy ilyesmi. Emlékszel arra a lányra, Abigailre a múltkori adásból? Ő a legjobban a kígyóktól félt, és lám, mit műveltek vele. Emlékszem a rettegésre annak a játékosnak az arcán egy hónappal ezelőtt. Azt mondtam magamban, nem létezik, hogy ezek mérges kígyók lennének. Ha lazított volna, minden rendben lett volna. De nem lazított, én pedig néztem, ahogy szenved. Szórakozásból. Jen kivesz még egy kis csokoládét. – Az a lány filmekben akart szerepelni. Gondolod, hogy a sikolyai valódiak voltak? Ez a játék csak egy nagy meghallgatás volt a számára. Még utána is vele volt tele az EzVagyokÉn. És hallottad, mit művelt a múlt héten? Leugrott egy szikláról valami vízesésnél, valaki orra előtt, aki lefilmezte. Az a csaj egy médiakurva. Elveszek egy dobozos üdítőt. – Egy kicsit már túl messzire ment egy filmszerepért. És úgy hallottam, teljesen eltűnt a színről ez után a legutóbbi videó után. Jen felnevet. – Az egész csak egy hatalmas reklámfogás. Aztán megbeszéljük az előző havi feladatokat, megállapítjuk, melyek voltak a legizgalmasabbak, és pletykálunk egy kicsit azokról a dolgokról, amiket online olvastunk az előző játékosok terveiről. Nem mintha ez bárkit is érdekelne majd a ma este után. Mindig csak a legfrissebb szereplők az érdekesek. Hm, magamra is úgy gondolok, mint az egyik szereplőre? Érdekes. Úgy ítélem meg, hogy Jen és Daniella legalábbis nem olyan szörnyűek. Kár, hogy nem valami rendesebb partnert választottak maguknak. Bár, ha így lett volna, most aligha lennének itt a döntőben, mert úgy tűnik, mindkettejüknél a társuk az erősebb személyiség. Vajon mi Iannek köszönhetjük, hogy itt vagyunk? Vagy olyan hülyét csináltam magamból, hogy az emberek többet akartak látni belőlem? Rövid trombitaszó harsan fel a MERSZ hangszóróiból, és az első ajtó kinyílik. Ian botorkál ki rajta, a szeme vérben úszik, a lába pedig majd összecsuklik. Mi a fene? Odarohanok hozzá, és a helyünkre segítem. Meglepetten veszem észre, mennyire remeg. – Mit műveltek veled odabent? Ian csak a fejét rázza. – Olyasmire emlékeztettek, amire nem akarok emlékezni. És amiről nem akarok beszélni. Sajnálom.

Hm, én azt gondoltam, társak vagyunk. – Oké, megértem. Kérsz valamit a hűtőből? Az arcát a kezébe temeti, úgy dülöngél előre-hátra. – Nem, köszönöm. Mi rázhatta meg ennyire? A következő ajtó is kinyílik, és Ty sétál ki rajta. Öklével a levegőbe csap, és odaszól Daniellának, hogy adjon neki egy sört. De a szeme olyan furcsán rángatózik, mintha minden erejével azon lenne, hogy el ne sírja magát. Úgy látszik, alkalomadtán még a pszichopatákat is ki lehet borítani. Ahogy Micki üveges tekintettel kilép az ajtón, nyomban ránk üvölt. – Ha bármelyikőtök egy rossz szót is szól, nem fog érdekelni, hogy elrémisztem a játéktól, világos? Utoljára Samuel érkezik vissza. Leszegett fejjel trappol a helyére, leül, és az öklét bámulja. Nem tudom megmondani, mekkora hatással volt rá ez a feladat, mivel ma este néhányszor már láthattuk tőle ezt a pózt. A képernyőkön Guy jelenik meg. Tapsolni kezd. – Oké, következő csoport, gyerünk, gyerünk! Az első szoba Danielláé. Daniella remegő lábbal vánszorog az ajtóhoz, aztán megfordul, és visszaint nekünk, mielőtt belépne rajta. Én vagyok a következő. Bárcsak maradhatnék még pár percet Iannel! Gyűlölöm, hogy magára kell hagyjam, amikor ilyen sebezhető. De mit tehetek? Azt hiszem, inkább az ő megnyugtatására, mint a magaméra, megölelem, aztán az ajtó felé indulok. Mögüle hűvös levegő csap meg, mintha odakintről jönne. Egy meredeken lefelé lejtő folyosóra jutok, amely mentén fények világítanak. Belépek, és becsukom magam mögött az ajtót. Katt. Meg mernék rá esküdni, hogy hallom az időzítő halk ketyegését. De az is lehet, hogy egy bombáét. Követem a lámpákat végig a folyosón, amely legalább egy szinttel lejjebb visz, mint ahol a játékterem van. A lejáró végében az út jobbra fordul, és két ajtóba ütközik. A jelzések kihagyják az elsőt, és a másodikhoz vezetnek. Benyitok, és egy szobába jutok, ahol a mennyezeti kupolából áradó piros fény egy bőrfotelt világít meg, amely a másik oldalon lévő ajtó felé néz. Gayle hangja mintha egyszerre jönne mindenhonnan a szobából. – Ülj le, és helyezd magad kényelembe, Vee! Lehuppanok a fotelbe, és az ajtó a hátam mögött tompa puffanással becsapódik. Mi ez, egy kör a vidámparkban? Egy tábla csúszik lassan az ölembe, amelyen apró kis fények kezdenek világítani, miközben a kupolából jövő fény lassan elhalványul. Majdnem teljes sötétség borul rám, amitől a szívem kissé hevesebben kezd verni. Véletlenül Daniella feladatát kaptam? Lehet, hogy őt meg kipenderítették a színpadra,

agyonázott ruhában, és Matthew ott nevet rajta, miközben Sydney azzal vádolja, hogy nem igazi barát. Az előttem lévő tábla alakja lassan kezd kirajzolódni, ahogy a szemem hozzászokik a sötétséghez. Egy kormánykereket érintek meg rajta, és néhány gombot a mellette lévő kijelzőn. Egy műszerfal. Mi ez, valami vezetésszimulátor? – Csatold be magad, Vee! – hallom Gayle hangját, de az arcát továbbra sem látom. Nem jövök rá, hogy ez konkrét kérés volt, amíg kissé határozottabban meg nem ismétli. – Jó, jó. – Az ülés mellé nyúlok, és az öv egyik végét a jobb csípőmnél találom, a másikat pedig a bal vállamnál. Áthúzom a mellkasom előtt, és összekattintom. Lehet, hogy ebben az épületben egy hullámvasutat is elhelyeztek, vagy valami ilyesmi. Abszolút lehetséges lenne, hisz a tánctermet és a VIP-részleget három emelet választja el egymástól. Oké, volt már rá példa, hogy sötétben ültem fel ilyesmire. Nem mondom, hogy ez volt a kedvenc szórakozásom, de túléltem. Előttem lassan kezdenek kirajzolódni az apró részletek, a szellőzőnyílások a műszerfalon, a hangrendszer. Ezek vajon működnek is? Aztán a többi részlet is összeáll, egységessé válik a kép. A kapcsolókra pillantok, és elakad lélegzetem, amikor észreveszek egy kis „TEKERD FEL A HANGERŐT!” matricát a rádió gombján. Az én kocsim hasonmása! A homlokomat ráncolom, és bekapcsolom a készüléket. Egy rockszámot kezd játszani, olyat, ami az én listámon is rajta van, és nagyon sokszor hallgatom. Ki adott infókat a MERSZ-nek a kedvenc zenéimről? Tán Syd paktált le velük, hogy bosszút álljon? A műszerfal mögül motorzúgás hallatszik, és az ülés kissé remegni kezd, mint egy valódi autóban. Nem is rossz érzés, komolyan. Valahogy megnyugtató. Olyan megnyugtató, hogy a fejemet a támlára hajtom, és behunyom a szemem, bár tisztában vagyok vele, hogy ezzel bizonyára megadtam a jelet a MERSZ-nek, hogy küldhetik a pókokat. Ám legyen. Tetszik ez a szám, együtt énekelek vele. A következő pedig még jobb. Pont olyan jól érzem magam, mint a saját kocsimban. A díszlettervezőjük minden apró részletre odafigyelt. Még enyhe kipufogószag is érezhető. Kipufogógázok? Egy zárt szobában? Nyomban felegyenesedem. Ez nem lehet igaz! A biztonsági öv csatjához kapok, de nem nyílik. És minél inkább rángatom, mintha annál erősebben tartana. A zene pedig egyre hangosabbá válik. Megborzongok, amikor felismerem, hogy ezek a számok szóltak azon az estén is a

garázsban, és akkor is ilyen békésen kezdődött a dolog. Honnan tudták? Vagy kikérdezték az összes barátomat, milyen zenéket szeretek, és véletlenül pont eltalálták? A szag egyre erősebbé válik, én pedig kezdek szédülni. Ez nem lehet igaz! Valaki biztosan cigarettázik a fal túloldalán, és a szellőzőnyíláson keresztül fújja a be füstöt, hogy rám hozza a frászt. Ami sikerült is neki. Előveszem a telefonomat, hogy segítséget hívjak, de nincs térerő. Lehet, hogy ezek a falak acélból vannak. Mint egy börtönben. Erre a gondolatra csak még libabőrösebb leszek. Tovább rángatom az övet, aztán rájövök, hogy bizonyára van közönségem, akik figyelnek. Hát persze. Kicsit feljebb emelem a fejem, oda, ahová feltételezem, hogy a kamera néz. – Gayle, Guy, engedjetek ki! – Már réges-rég túl vagyok azon a ponton, hogy érdekeljen, megsértem-e a játék tisztaságát. Csak nem Gayle nevetését hallom a hangszórókból? Most már kiabálok. – Ha bárki is nézi ezt a kihívást, hívja a 911-et, most! Kipufogógázt engednek a szobába, és már szédülök. Ez nem vicc! Hívjátok a rendőrséget, és küldjétek őket a Pipacs klub VIP-részlegébe! Kérlek! Vajon lesz olyan, aki komolyan vesz? Vagy mindenki azt gondolja, majd megment valaki, ahogy az újraélesztési tanfolyamon tanítják? – Sydney, Liv, Eulie! Hívjátok a rendőrséget most rögtön! Könyörgök! Ez a MERSZ egy totál aberrált játék! – Vajon látnak engem? Biztosan némi késleltetéssel sugároznak, hogy a Követőkhöz csak az jusson el, amit nekik szánnak. Mivel Daniella és Jen is most hajtják végre az ő feladatukat, lehet, hogy egyszerűen csak kapcsolgatnak a szobák között. De csak nem fognak valóban bántani? Lennie kell egy határnak, ameddig elmehetnek. Lennie kell. De a fejemet egyre könnyebbnek és könnyebbnek érzem. Minden erőmmel a biztonsági övet rángatom. De nem ereszt. Még ha ez egy hatalmas átverés is, az összes izmom megfeszül, úgy próbálok menekülni. Oldalra dőlök, hátha sikerül kibújnom a szíj felső része alól, amely a mellkasom előtt megy keresztbe. A karom és a vállam alácsúszik, de a fejemnek nincs elég hely, nem tudom aládugni. Amennyire lehet, jobb oldalra tekeredem, szinte már fekszem az ülésen, aztán a párnába préselődöm, és az öv alá tornászom a testemet. Éles fájdalom hasít a nyakamba, de sikerül kiszabadulnom az öv felső része alól. A kormánykeréknek feszülve feljebb lökdösöm magam, hogy kikerüljek az alsó öv szorításából is. Néhány perc múlva már levegő után kapkodok, de szabad vagyok! Vagy mégsem? Kipattanok az ülésből, és kinyújtom a kezem, amíg bele nem ütközöm a falba

az „autó” mögött. Hideg és sima, mint a márvány, vagy egy kripta fala. Kis ideig eltart, míg megtalálom az ajtónyitót, amit elfordítok, és meghúzok. De persze zárva van. Most hagyják, hogy megfulladjak a kamerák szeme láttára? Lehet, hogy ez egy olyan karma-dolog: azt kapod, ami történt volna veled, ha végül nem menekülsz meg. Az én végzetem az lett volna, hogy meghaljak egy garázsban? Nem, nem, ez hülyeség. Bárcsak ne zsongana a fejem, és ne szédülnék ennyire! Dörömbölni kezdek az ajtón. – Engedjenek ki! – Aztán visszafordulok, és könyörögni kezdek azoknak, akik online követnek, hogy mentsenek meg. A motor csak berreg tovább. A zene pedig szól. A hátamat az ajtónak vetem, és lecsúszom a földre. Idelent vajon több a gáz? Várjunk, a gázok felfelé igyekeznek, nem? Túlságosan szédelgek ahhoz, hogy gondolkodni tudjak. A fejemet a térdemre hajtom, és behunyom az égő szemem. Még a torkom is szinte lángol. Akármit is fújnak be ide, az sokkal erősebb, mint amit egy autó kibocsát. Amikor hónapokkal ezelőtt elaludtam a garázsban, semmit sem éreztem. Vagy igen? Olyan erősen próbáltam kizárni ezt az egészet a gondolataimból, hogy sosem mentem bele a részletekbe, még akkor sem, amikor a pszichológusnál próbáltam felidézni a történteket. Mi a fenét képzeltem aznap este? Mindenki jól tudja, hogy járó motorral veszélyes dolog a garázsban ücsörögni. Egy ponton biztos eszembe jutott, hogy le kellene állítanom a motort. De az ülés, a zene és a fűtés olyan kellemes volt. Én pedig ki voltam borulva. Így van, nagyon haragudtam Sydneyre. Ez egy olyan momentum, amire eddig nem is gondoltam. Órákat töltöttünk azzal, hogy a szövegét gyakoroltuk, de a végén ahelyett, hogy megköszönte volna, panaszkodni kezdett, hogy a kosztümje a darabban kövéríti. Az a ruha, amit már kétszer szabtam át neki. Olyan kétségbeesett lettem volna, hogy meg akarjam ölni magam? Nem, ez nevetséges. De lehet, mondom, csak lehet, hogy azért tettem, amit tettem, hogy végre elérjem, hogy rám is figyeljenek egy kicsit. Ez szintén őrültség, de az agyam egy kis szegletében szöget üt a kérdés, hogy lehet-e benne valami igazság. A kőpadlóra csapok. Ez a játék, ez az egész rágódás, nagyon gáz. Csak haza akarok menni, aludni egyet, és elfelejteni az egészet. Sikítva dörömbölök az ajtón, csontig összezúzom az ujjaimat. Dühös vagyok magamra, amiért belementem ebbe az őrültségbe, dühös vagyok a MERSZ-re ezért a rettenetes kihívásért. És dühös vagyok a Követőkre, amiért nem mentettek ki innen. Lángoló arccal fordulok el az ajtótól, és felmutatom mindkét középső ujjamat a sötét szobának. Ha ők hagynak szenvedni, én lehetek bunkó. De sírni, azt nem fogok. Az ajtó kattan egyet a hátam mögött.

Felállok, de nem megy olyan könnyen, mert a lábam alig tart meg. Amikor végre felegyenesedem, elfordítom a kilincset, és most működik. Kinyitom az ajtót, s közben valahol arra számítok, hogy a világ odakint egy másik horrorfilmmé változott. De ugyanazon a folyosón találom magam, ahol az aprócska fények világítanak a padlón, mint valami repülőn. A levegő odakint hűvös, de tiszta. Nagyokat kortyolok belőle, miközben felmegyek a rámpán, vissza a többi játékoshoz a terembe. Ahogy odaérek, kitárul az ajtó. Pislogok a szikrázó fényben, ami közel sem tűnt ilyen erősnek, mielőtt bementem az utolsó próbámra. A küszöb túloldalán Ian vár rám kitárt karral. Odabotorkálok, és hagyom, hogy átöleljen. – Megcsináltad! – mondja. Felsóhajtok. – Mintha lett volna más választásom. – A testem és a lelkem feladta a harcot. Ha lenne hozzá erőm, most azonnal kisétálnék az ajtón. De a lábamon is alig állok. Ian is megérzi ezt, mert majdnem hogy odacipel a kanapéhoz, ahol hozzábújok, abban a reményben, hogy végre megfeledkezhetek a világról. A szívverése olyan erős, olyan magabiztos, olyan élettel teli. Amikor felemelem a fejem, hogy vessek egy pillantást a többiekre, akik mind a sörös szekrény mellett gyülekeznek, látom, hogy Jen és Daniella, ha ez egyáltalán lehetséges, még rosszabb állapotban vannak, mint én. A MERSZ tovább nyomja a techno zenét. Ránézek a telefonomra, és látom, hogy még mindig több mint egy óra hátravan. Ez meg hogy lehet? Egyetlen percet sem vagyok képes ezt tovább csinálni, nemhogy egy órát. A képernyőkön Guy és Gayle jelennek meg partiszerelésben, mintha valami újévi buliban lennénk. Guy megszólal: – Gratulálok, még egy kört teljesítettetek! Akkor lépjünk tovább! – Nem – vágom rá. Guy szeme elkerekedik, Gayle szemöldöke pedig az egekig szalad. Néhány másik játékos is felém fordul, és úgy néznek rám, mintha köpködtem volna a templomban, vagy ilyesmi. Micki ökölbe szorítja a kezét. És Ty is. De Daniella és Jen bólogatnak, mire a társaik gyilkos pillantásokat vetnek rájuk. Néhány másodpercre a kivetítőkön megjelennek a képeink, és a Követők szavazataiból számolt tetszési indexeink. Meg se kell néznem az enyémet, hogy tudjam, nagyot zuhant. És akkor mi van? Mély lélegzetet veszek. – Épp most akartatok megölni. Ebből elég volt. Ekkor ismét Guy jelenik meg a képernyőn. – Teljesen igazad van.

Tényleg? Kissé megrázza a mutatóujját. – Nem abban, hogy meg akartunk ölni, te buta. Az csak az idegeid és a sör miatt volt. Úgy tűnik, az elméd fura játékot játszik veled. Elképesztő, miket művel az agyunk, ha csapdába esünk a sötétben. De maradjunk józanok. Mindannyian rendben vagytok, ugye? Senki sem felel. Gayle is belép a képbe Guy mellé. – A közönség úgy gondolja, szükségetek lenne egy kis lelki feltöltődésre. És ebben egyetértünk. Úgyhogy nézzétek meg a telefonotokat! Milyen rendes a közönségtől! Majd ne felejtsek el köszönőkártyákat küldeni, antraxszal dekorálva. De, annak ellenére, hogy már semmit sem akarok csinálni, amit a MERSZ kér tőlem, győz a kíváncsiság, és ránézek a készülékemre, amelyen egy üzenet villog: „NÉZD CSAK, KIK KÖVETNEK!” Amikor megnyitom, egy videót látok Livtől és Eulie-tól. Liv azzal kezdi, hogy a tenyerével biztatóan a levegőbe csap. – Olyan büszke vagyok rád, Vee! Te vagy a legbátrabb lány, akit ismerek. – Eulie nevetve csatlakozik hozzá. – Nagyobb sztár vagy, mint tudod, ki! – Aztán tovább lelkendeznek, hogy a barátaink mind mennyire szurkolnak nekem, és hogy holnap majd hatalmas ünneplést rendezünk. Nyilván elkerülte a figyelmüket, hogy nyár végéig tutira szobafogságban leszek, de akkor is mosolyt csal az ajkamra, hogy azért nem mindenki utál. Ian és a többi játékos is üzeneteket olvasnak a telefonjukon. Mindenkinek ellágyulnak az arcvonásai, még Mickinek is. A képernyőről Gayle szól hozzánk. – Kicsit jobban érzitek magatokat, srácok? Én vagyok az egyetlen, aki válaszol. – Nem eléggé. Elmosolyodik. – Akkor még nem láttad, mi van még a készülékeden. Lenézek, és egy újabb üzenetet látok. Amikor elolvasom, majdnem kiesik a telefon a kezemből. Megfejelték a nyereményemet egy nyári szakmai gyakorlattal New York egyik legnagyobb divatházánál. A többi játékos is hasonlóan csábító ajánlatokat kaphatott, mert mindenki ujjongani és füttyögni kezd. Ian arca kipirosodik.

– Ezt nem hiszem el! – Mivel próbálnak lekenyerezni? Suttogóra fogja a hangját. – Egy ügyvéddel, aki segít nagykorúsítani. Amikor felszegem a fejem, és kérdőn nézek rá, csak annyit mond: – Ez azt jelenti, abszolút szabad leszek. És téged? Elmondom neki, mit ajánlottak. Teljesen fel van dobva, mintha a szobában történtek nem is történtek volna meg. – Ez megér még egy órát, bármilyen szarral dobálnak is, nem igaz? – Nem is tudom. – Vajon tényleg megpróbáltak elgázosítani? Itt, a világos szobában, Ianhez bújva, a gondolat teljességgel abszurdnak tűnik. Először is, kizárt, hogy megúsznák. Nemde? Fáradt vagyok és feszült, és egyszerűen csak tréfát űztek az agyammal. Ilyeneket művelnek. De ugyanakkor olyan díjakat ajánlanak fel, amiket senki más nem tudna. Ezzel a divatiskolával és a nyári gyakorlattal megalapoznám a jövőmet. Ian arcon csókol. – Semmi sem állíthat meg minket. A szememet forgatom. – Ja, egyszerűen legyőzhetetlenek vagyunk. Guy tapsolni kezd, hogy magára vonja a figyelmünket. – Mindenki készen áll a folytatásra? A többiek felkiáltanak: – Igen! Én nem vagyok annyira odáig az ötletért, de a csali működött. Bólintok. Guy elmosolyodik. – Csodás! Akkor most kezdődjön az utolsó kör a fődíjért! A képernyő elsötétedik. Várjuk, hogy a játékvezetők ismét megjelenjenek. A technozene lassan átvált valami new age izébe, amilyeneket a jógastúdiókban hall az ember, és ettől sokkal feszültebb leszek, mint a fullra járatott szintetizátoroktól, bár én döntöttem úgy, hogy folytatom a játékot. Igyekszem jó nagy levegőket venni, de úgy tűnik, nem sikerül normálisan lélegeznem. A halántékomon legördül egy izzadságcsepp, majd rögtön utána egy másik is. A sötét képernyő csak arra jó, hogy húzzon minket. Aztán, jó sokára, betűk kezdenek úszni a fejünk felett. CSAK ANNYIT KELL TENNETEK, HOGY VÁLASZTOTOK EGY ÁLDOZATOT.

Tizenötödik fejezet Mindenki azonnal izgatottan kérdezősködni kezd, kivéve Mickit, aki hangosan felnevet. A fejem ismét könnyűvé válik, mintha az agyam eltávozott volna belőle. Összeszorítom a fogam, hogy visszanyerjem az önuralmamat. Áldozatot akarnak. Mi a fenéből gondoltam, hogy hagynak ösztöndíjat nyerni egy divatiskolába, anélkül, hogy közben az őrületbe kergetnének? Remegő térddel próbálok meg felállni. Ian megragadja a csuklómat, finoman megszorítja, és halkan odasúgja: – Ne dobd még el azt az ösztöndíjat! – A kamerába néz. – Azt akarjátok, hogy válasszunk egy áldozatot? De mi célból? Ty felnevet. – Szórakozási célból, haver! Mi meg csak várakozva bámuljuk a kivetítőket, hogy Guy vagy Gayle megjelenjenek, és megmondják végre, mihez kell „áldozatot” keresnünk. De a képernyő sötét marad. Ian az arcát dörgöli. – Lehet, hogy ez csak egy trükk, és az áldozat igazából nyerni fog valamit. A többiek gúnyosan felnevetnek. Én sem igazán hiszek ebben. Micki felém bök egy újabb üveg sörrel, ez már az ötödik. – Én rá szavazok. Vee mint virnyákoló. Vagy inkább vígszűz? Jen Micki nyakába bújik. Amikor végre levegőt vesz, csak annyit mond: – Én is a virnyákoló vígszűzre szavazok. Hogy mi? Én azt hittem, azzal a csokival szövetségesek lettünk. Kérlek, istenem, add, hogy fennakadjon az egyik biztosítótűn, ami a barátnője ajkából meredezik. Keresztbe fonom a karomat a tátongó üresség ellen, amit érzek, és erőt veszek magamon, hogy meg tudjak szólalni, bár erősen kétlem, hogy egyáltalán képes lesz hang elhagyni a számat. – Ez tiszta őrület, srácok! Hát nem értitek? Megpróbálnak minket egymás ellen uszítani, miközben ők remekül szórakoznak. Ty belekortyol a sörébe. – Hát ja. De csak annyit kell tennünk, hogy szavazunk. Igazából nem csinálunk semmit senkivel, ugye? – Húsos karjait előrenyújtja, mindkettőben egy-egy sörrel, és lassan körbefordul, hogy mindenkivel szembenézzen. Micki bólogat.

– Ííííígy van. Hacsak a vígszűz nem szavaz, és ezért mindenki elveszíti a nyereményét. Akkor, esküszöm, teszek is vele valamit. Ian dühösen megrázza a fejét. – Ha bárki is szórakozni mer vele, annak velem gyűlik meg a baja. Micki csak legyint. – Óóóó, kemény fiú! Gondolod, hogy így bejuthatsz Vígszűz Vee bugyijába? Ty rám kacsint. – Hát, én hagyom a kis cukorfalatot fellélegezni, mert a lovagjára, Ianre szavazok. – Felemel egy sörösüveget, és kiissza a tartalmát. A terem elcsendesedik, csak a fülem zúg továbbra is. Aztán Guy hangja szólal meg a hangszórókból, bár a képernyő sötét marad. – És te, Samuel? Daniella? Ian? Vee? Daniella hol jobbra, hol balra húzza a száját. – Te tényleg szűz vagy, Vee? Döbbenten nézek rá. Megvonja a vállát. – Sajnálom. Akárhogy is, kedves leszek, és én is Ianre szavazok. Samuel a kezét bámulja. – Sajnálom, Vee. Én rád szavazok. Csak hogy meglegyen a többség. „Köszi, seggfej”-pillantást vetek rá. Biztonsági okokból megy a csorda után, és én kisebb fenyegetést jelentek számára, mint Ian. Nyilván ez a legjobb stratégia, ha valaki egyedül játszik. De akkor is. Ian Ty-ra szavaz, én pedig Mickire, nem mintha bármit is számítana. Aztán nem marad más, csak a türelmetlen várakozás. A többiek is visszaülnek az asztalhoz, bár a zene valami tinglitangli popszemétre vált, amit a minden korosztálynak nyitott diszkókban szoktak játszani. Már senkinek nincs kedve táncolni. Ian ajka majdnem a fülemhez ér. – Csak megpróbálnak kiborítani minket. Majd meglátod. – Ha a MERSZ rám uszítja ezeket az idiótákat, akkor kiszállok – súgom vissza. – Mindannyian elveszíthetjük a nyereményt. – Teljesen korrekt – csókolja meg az arcomat. Öt hosszú percig semmi sem történik. Hacsak azt nem számoljuk, hogy Micki hoz magának még egy sört, vagy hogy kezem-lábam remegni kezd, és tiszta libabőr leszek. Jó lenne, ha a MERSZ végre megosztaná velünk, mi lesz a feladat, és túl lehetnénk már rajta. Ian biztató dolgokat sugdos a fülembe, úgy próbál megnyugtatni, de nem ő az, aki a legtöbb szavazatot kapta az áldozat szerepére.

– Van itt valahol egy mosdó? – kérdem az üres képernyőtől. Biztosítaniuk kell némi egészségügyi szünetet, nem? De nem emlékszem, hogy láttam volna bármiféle másik ajtót a folyosón. Micki, akinek a hólyagja nagyjából akkora lehet, mint a Puget-szoros, amennyi sört már megivott, fenyegetően felemeli az ujját. – Eszedbe ne jusson, hogy lelépsz, mert balhé lesz! Ian leinti. – Nyugi! Mindannyian akarjuk a nyereményünket, és a lehető legkevesebb balhé árán. Ekkor Gayle testetlen hangja szólal meg. – A mosdó ajtaja épp a hátad mögött van, Vee. Hát persze, egy másik nyílás a falban. Megfordulok, és azt a helyet látom, ahonnan nemrég az enyelgőszobák nyíltak. Ahogy ez várható volt, a szobák mellett balra egy újabb spirál kezd világítani. Remegő térddel kerülöm meg a kanapét, és látom, hogy a többiek sorra elkapják a tekintetüket, mintha már nem is léteznék. Istenem, nem ez az első lépés, amit a harctérre menők tesznek? Hogy személytelenítik az áldozataikat? Megnyomom a világító spirált, aminek következtében egy ajtó kinyílik. Mögötte egy aprócska, természetesen ablaktalan fürdőszoba. – Ha nem leszel kint öt percen belül, utánad megyünk – fenyeget meg Jen. Micki beleegyezésére vár, amit meg is kap, hangos csók formájában. Beveszem magam a helyiségbe, és hálás vagyok, amiért a ventilátor automatikusan működni kezd, és a zaja elfed minden esetleges kellemetlen hangot. Az ajtón nincs zár, de órák óta ez a legháborítatlanabb hely, ahol lehettem. Leülök a vécére, és a kezem a tenyerembe temetem, ma este már nem is tudom, hányadszor. Most én vagyok az „áldozat”. Vajon ez mit jelenthet? Majd lökdösni fognak, ahogy a Tiszta tinik? Vagy kikaparják a szememet, ahogy azok az utcalányok akarták? Vagy elérik, hogy értéktelennek és bűnösnek érezzem magam, ahogyan Syd és Tommy tették? Bármennyire is nem akarom, kitör belőlem a sírás. De egy perc múlva az ajkamba harapok. Milyen ostoba vagyok! Más sem hiányzik, mint hogy Micki rám törjön, és rajtakapjon, hogy sírok a vécén. Vajon a kamerák ide is belátnak? A fenébe! A gyomrom görcsbe rándul, amikor rájövök, hogy akár idebent is lehetnek. Felnézek a plafonra, és nem látok egyet sem, de ez nem jelenti azt, hogy nincsenek beépítve a falba valahol körülöttem. A francba, miért nem gondoltam erre, mielőtt használtam a vécét? Vajon mennyit látott ebből a közönség? Az a közönség, amely nem vette a fáradságot, hogy kimentsen a gázokkal teli sötét szobából. A szoknyámat gondosan a helyén tartva felrángatom az alsóneműmet, lehúzom a vécét, és kezet mosok. A tükörből szétkenődött szemfestékkel keretezett, vérben úszó

szempár néz vissza rám. Ennyit a korábbi felfrissülésről. Hideg vizet locsolok az arcomra. Ez ugyan segít egy kicsit a vörösségen, de lemossa a szempillaspirál utolsó maradékát is, és most már inkább nézek ki úgy, mint egy kisiskolás, akinek Ian korábban csúfolt. Behozhatnám az új neszesszeremet a kanapéról, hogy helyrehozzam a károkat, vagy akár új karaktert is varázsolhatnék magamnak, de valószínűleg a MERSZ épp ezt várja tőlem, úgyhogy felejtsük is el. Valaki kopog az ajtón. – Siess, nekem is kell! – csipogja Daniella azon a vékony, nyüszögős hangján. – Tartsd egy kicsit, mindjárt kint leszek! – Az én hangom is rekedtes, de érzem, hogy kezd visszatérni belém az erő. Mély levegőt veszek, kinyitom az ajtót, és összehúzott szemmel nézek rá. A többiekre is ugyanígy nézek, kivéve Iant. Leülök a helyemre, és halkan elkáromkodom magam, amikor az ülés ugrálni kezd alattam. – Valaki bőgött! – röhög fel Micki. – Fogd be! – mordulok rá. – Csak fáradt vagyok. Végigfuttatja a kezét Jen kakastaréján. – Ja, gondolom, otthon már rég fellőtték volna a pizsamát. – Ha válaszolsz neki, csak tovább piszkál – súgja Ian. – Egyedül rám koncentrálj! Nyertesként fogunk innen kisétálni. Gondolj arra, hogyan ünneplünk majd! Miközben rá figyelek, a vörös szőnyeget bámulom az asztal lapján keresztül. A mintája ravaszul tekereg, egészen az asztal közepe alatt lévő pontig. A csigavonalak és hurkok körbe-körbevezetik a tekintetemet. A figyelmemet a mögöttünk lévő ajtó kattanása töri meg. Daniella, aki az odabent vastagon magára kent rúzzsal simán felvehetné a versenyt az ókori prostikkal, kijön a fürdőszobából, és leül a helyére. A helyiséget betölti a pézsmaillat, amitől a homlokom közepe is égni kezd. A MERSZ sem tervezhetett volna hatékonyabb támadást az orrunk ellen. Tovább folytatom a szőnyeg vizslatását. Valami zavar benne. Az asztal közepe alatt sötétebb foltokat veszek észre, amelyek koncentrikus köröket alkotnak. Közelebb hajolok, hogy jobban megnézhessem őket, közben kissé megtámasztom a kezemet az asztalon, hogy ne mozogjon. A kivetítők sípolni kezdenek, és Guy hangja szólal meg: – Srácok, ti vagytok az utolsók, akik versenyben maradtatok a fődíjért. Az összes Követő tekintete erre a szobára szegeződik! Jen és Micki integetnek a kamerának. Én úgy érzem, ismét használnom kellene a mosdót. Miért nem láthatjuk már a játékvezetők arcát? Nagyon fura, hogy csak a hangjuk hallatszik, és semmi kép nincs hozzá.

Gayle hangja parancsolóan cseng. – Daniella, nyisd ki a zöld rekeszt! Daniella felugrik, és összecsapja a tenyerét. – Még több cucc! Remek, ez alkalommal mi vár ránk? Whisky vagy arzén? Elhúzom a számat, és újból azokra a foltokra fókuszálok a szőnyegen. Igazából inkább réseknek tűnnek, nem, inkább lyukaknak. Összerándul a gyomrom, amikor rájövök, hogy mi az. Vízelvezető. Mi a büdös francnak kell egy VIP-szobába vízelvezető egy rugalmas vörös szőnyeg közepére, amiről meg mernék esküdni, hogy vízálló? Felszegem a fejem. Daniella bekukkant a rekeszbe, és levegő után kapkodva csapja vissza az ajtót. Láthatóan nem törődik azzal, milyen lesz a foga, és a vastagon kikent alsó ajkába harap. Ty az asztalra csap. – Elég a drámázásból! Mi van benne? Daniella rávillant egy rúzsnyomos mosolyt, és remegő kézzel ismét kinyitja a rekeszt, ám ez alkalommal szélesre tárja az ajtót. Mindenkinek elakad a lélegzete. A tároló hátsó falának támasztva ugyanis hét kézifegyver áll.

Tizenhatodik fejezet Nem akarok többet látni. Két másodperccel később már az ajtónál vagyok. De Micki hasonlóan gyorsan veti magát előre Daniella és Ty mellett. – Nem mész sehová, ribanc! – Megragadja a könyökömet, és hátracsavarja a karomat. Sikítva nyújtózkodom a kilincs felé. – Eszem ágában sincs itt őgyelegni, miközben egy csapat részeg majom fegyverekkel játszik. Ian is odaugrik hozzánk, és megpróbálja Mickit elhúzni tőlem. – Ereszd el! A lány körmei a kabátomon keresztül is a húsomba mélyednek. – Ez a szaros kis nyúlhercegnő nem fogja veszélybe sodorni a nyereményünket! Jen és Ty is csatlakoznak a csetepatéhoz, és próbálják elrángatni Iant tőlem és az ajtótól. Ian feléjük csapkod, míg én igyekszem kiszabadulni, de Micki szorítása túlságosan erős. Leteper a földre, aztán rám ugrik. A gerincem majd megroppan a súlya alatt. Biztosítótűk merednek az arcomba, amikor közel hajol, és forró leheletével a fülembe fröcsög. – Gondolom, az olyan kis kurvák, mint te, imádják a kutyapózt. Hiába ficánkolok, nem tudok kiszabadulni alóla. Belenyomja a képemet a szőnyegbe, aminek olyan gumiszaga van, mint amilyennek kinéz, ezzel megerősít abban a gyanúmban, hogy azért választották, hogy könnyű legyen lemosni. Megborzongok a gondolatra, hogy vajon miféle folyadékok kerülhettek már rá. A zene metálba csap át, mély basszushangok dübörögnek a szívverésemmel összhangban. Felhördülök, és sikerül annyi időre kirántanom a könyökömet Micki szorításából, hogy a bordái közé vághassak vele. Bosszúból cibálni kezdi a hajamat, amitől könny szökik a szemembe, ugyanakkor a fejem felemelkedik a padlóról, és gyorsan körbe tudok nézni. Samuel továbbra is az asztalnál mélázik, Daniella pedig az egyik sarokban ül magába gubódzva, és a körülötte folyó dulakodást lesi. A bal oldalamon Ian, Ty és Jen ütik-vágják egymást. Abban a pillanatban, hogy Ty leteszi a sörét, és komolyan birkózni kezd Iannel, nekünk annyi. Erre valószínűleg Ian is rájön, mert egy mozdulattal, amelyet konkrétan egy Tarantino-filmből lesett el, nekiveti a hátát a falnak, és a levegőbe rúg, egyenesen Ty mellkasába, amitől a fiú hátrazuhan

Jenre, és mindketten a földre esnek. Igen! Legalább az egyikünk kiszabadul innen, és véget vethet ennek a rettenetes játéknak. Ian az ajtóhoz rohan, és megrántja a kilincset. Aztán még egyszer. – Mi a franc? Micki hirtelen már nem tűnik olyan nehéznek a hátamon, de a mellkasomra hatalmas súly nehezedik, ahogy nézem Iant, amint az ajtót rángatja. Valami nincs rendben. Mire sikerül térdre emelkednem, Micki már Ian hátára vetette magát, és a haját húzza. Ian hirtelen hátrapördül, de akkora erővel, hogy kibillenti a lányt az egyensúlyából, és beindul a dominóeffektus: Micki rám esik, én pedig Ty-ra és Jenre, akik épp csak az imént tápászkodtak fel. Hangos káromkodások közepette mindannyian a földre zuhanunk. Én a kupac tetején végzem, mint valami rongybaba egy csapat rottweiler hátán. Legördülök, és odaugrom Ianhez. A bicepsze kidudorodik, ahogy újból és újból nekifeszül az ajtónak. De az meg sem mozdul. Felugrik, és integetni kezd a legközelebbi kamerába. – Rohadékok, bezártatok minket! Ez túszejtés! Micki Ian és az ajtó közé veti magát, és ő is meghúzza a kilincset. Nevetve konstatálja, hogy nem nyílik. Ki a fene nevet azon, ha túszejtők áldozata lesz? A zene most valami olyasmire vált, mint amit a fagylaltoskocsik játszanak, aztán már csak a szaggatott sípolás hallatszik a kivetítőből, és egy üzenet fut át a képernyőkön. AZ AJTÓ VALÓSZÍNŰLEG BERAGADT. KÜLDÜNK EGY SZERELŐT, AMILYEN HAMAR CSAK TUDUNK. Odakiabálok az üres panelnek. – Ezt nem tehetitek! Be fogunk perelni titeket! ÉS EGÉSZEN PONTOSAN KIT IS TERVEZEL BÍRÓSÁG ELÉ ÁLLÍTANI? – Kezdetnek, mondjuk, ezt a ribancot. SOK SZERENCSÉT. ÚGY TŰNIK, SZIMPLA ÜGY LESZ, EGY SZTORI EGY MÁSIK SZTORI-VAL SZEMBEN… Vajon a közönség látja azokat az üzeneteket, amiket a MERSZ-től kapunk? Vagy csak valami szerkesztett verziót, hogy a szervezők fedezzék a hátsójukat? Lehet, hogy ezért nem látjuk a játékvezetőket mi sem, most, hogy már a fegyverek birodalmába kerültünk. A gondolatra kifut a vér az arcomból. Ian mögé húzódom, a zsebembe nyúlok a telefonomért, és beütöm a 911-et. Micki arca megnyúlik, és nyomban rám veti magát, de Ian visszatartja. De sajnos, nem számít. A hívást blokkolják. Dühös morgásom hallatán Micki és Ty felröhögnek. Ezt nem hiszem el.

– Ti valami pszichopaták vagytok, vagy mi? Be vagyunk zárva ide egy halom fegyverrel. Ez senkit sem zavar Ianen és rajtam kívül? Samuel a kanapén kuporog. – Valószínűleg kivették az ütőszeget, vagy vaktöltényt tettek beléjük. A legtöbb, amit tehetek, hogy nem ugrom neki. – Tényleg akarsz rá fogadni? Ty felmordul. – Nyugi már! Senki sem fog lövöldözni. Ez csak egy játék. Daniella az ajkát harapdálja, és igyekszik nem elsírni magát, de egy szót sem szól. Jen és Micki egymás ajkát harapdálják, és vihognak hozzá. Ők talán tudnak valamit, amit én nem? Teszek egy újabb próbát a telefonommal. Talán ki tudom törölni a MERSZ alkalmazást, és visszanyerhetem a kontrollt a készülékem fölött. De valami jelszót kér. Feltartom a mobilt a kamerának, és kiabálni kezdek. – Azonnal töröljétek le ezt a programot! Természetesen semmi válasz. A karomat dörzsölgetve próbálok szabadulni a pániktól, ami lassan úrrá lesz rajtam. A kabátom ujja elszakadt, és a jobb vállamon mély vágások éktelenkednek. Torkom szakadtából üvöltök. – Orvosra van szükségem! A pitbullotok eltépte a pórázt! Micki a homlokát fogja. – Ennél sokkal többet érdemeltél volna. AZ ELSŐSEGÉLY-FELSZERELÉS A SÁRGA REKESZBEN TALÁLHATÓ. A VIRTUÁLIS ORVOSUNK ÚGY LÁTJA, MINDANNYIAN RENDBEN VAGYTOK. DE MINDENKIT KIENGEDÜNK, AMINT A SZERELŐ KINYITJA AZ AJTÓT. A rekesz! Odarohanok, de nem az elsősegély-felszerelés érdekel, hanem a többieket akarom elzárni a fegyverektől. Látom, hogy valaki, talán Daniella, rájuk csukta a zöld ajtót. Ty azonban beelőz, és fölém tornyosul. – Ó, nem, nem! Megpróbálom gyorsan kikerülni, de túlságosan nagydarab. – Szükségem van némi kötszerre. És valószínűleg veszettség elleni szérumra. Már Ian is ott áll mellettem. – Ugyan már, pajtás! Mindannyian itt ragadtunk. Hadd vegye ki, ami kell neki. Ty kitartja az egyik kezét. – Majd én előveszem. Csak arra az esetre, ha valamelyik idióta úgy gondolná, hogy

ráteszi a kezét egy pisztolyra, és szétlövi a zárat. – Egyenesen rám bámul. – Persze, ez amúgy sem működne. Láttam, amikor tesztelték a tévében. Remek. Valószínűleg ez az egyetlen tudományos adat a borsónyi agyában. A karom sajog. Lehet, hogy tényleg kellene egy veszettség vagy más kutyabetegség elleni oltás. – Oké, jól van. Nem kell pisztoly. Csak adj valamit a karomra, oké? Bár, ha jobban belegondolok, akár hagyhatnátok is vérezni, amíg orvosi ellátásra nem lesz szükségem, és a MERSZ kénytelen lesz véget vetni a játéknak. – Lefogadom, hogy sose tennének ilyet. Ty odahívja a bandáját erősítésnek. Ott állunk, szemtől szemben, remegve, míg kinyitja sárga rekeszt, és turkálni kezd benne. Aztán átad pár ragtapaszt és egy tubus kenőcsöt. Visszaülünk a kanapéra Iannel, aki fertőtlenítőkendővel letörli a sebemet, aztán ráteszi a ragtapaszt. Az asztal túloldalán Jen egy zacskó jeget nyom Micki fejéhez. Megsebesítettem? Remek. Ty karba tett kézzel ül, a tekintete azt sugározza, hogy egy lépéssel se merészeljünk közelebb menni a rekeszhez. Daniella csak nyekereg magában, és a kezével a haját túrja, a karkötői úgy csörögnek, mint a cellakulcsok a kulcscsomón. Balra mellettünk Samuel kuporog, és a szemüvege mögül vizslat minket. Úgy ülünk az asztalnál, mint az apostolok utolsó vacsorán, csak épp itt nincs se kaja, se szentek. A zene valami felvonó-rockra vált. Ki választja itt a számokat? A sátán? – OKÉ, JÁTÉKOSOK, ITT AZ IDŐ, HOGY MEGDOLGOZZATOK A DÍJAITOKÉRT! A parancs most is csak szöveges formában érkezik, a képernyőn keresztül. Bármilyen műanyagnak is találtam Guyt és Gayle-t, nélkülük úgy érzem, ebben a szobában még elszigeteltebbek vagyunk. TY, TEDD A FEGYVEREKET AZ ASZTALRA, MINDEN JÁTÉKOS ELÉ EGYET! A gyomrom a bokámig süllyed. Ty a homlokát ráncolva bámulja a kivetítőt, mintha nem tudna olvasni. De az is lehet, hogy feltámadt a lelkiismerete. KAPSZ SZÁZ DOLLÁR JUTALMAT AZ ERŐFESZÍTÉSEIDÉRT. Ty szélesen elmosolyodik, és feláll. Visszafojtott lélegzettel imádkozom, hogy valami csoda folytán a fegyverek a rekeszben változzanak galambbá. De ahogy kinyílik az ajtó, nyilvánvalóvá válik, hogy semmi ilyesmi nem történt. Bármilyen balszerencse üldözi is a csontos seggemet ma este, az most sem tágít. Odakiáltok neki. – Ne csináld, Ty! Ez tisztára A legyek ura! A MERSZ vadembereket akar csinálni

belőlünk. Mutasd meg nekik, hogy te a magad ura vagy! Ty Ianhez fordul. – Helyre tudnád tenni a nődet, haver? Ian arca megkeményedik. – Igaza van. Ne csináld, Ty! – Papucs! Kivesz egy pisztolyt, és megsimogatja. – SIG Sauer P226. Imádni való. A haditengerész legjobb barátja. A fegyvert az oldalához szorítja, kiveszi a másodikat is, és Daniella elé teszi. A következő kettő Jenhez és Mickihez kerül, aki előrehajol, hogy megvizsgálja, majd halkan füttyent egyet. Összerezzenek, amikor vet egy pillantást felém. Ty aztán Samuelnek ad egy pisztolyt, majd nekem, végül Iannek. A miénket úgy teszi le, hogy a csöve felénk nézzen. Karba teszem a kezemet, és hangosan kántálni kezdek. – Ha valaki lát minket, hívja a 911-et. Ha valaki lát minket, hívja a 911-et. – Mit tehetnek még, újabb büntetéssel fenyegetnek meg? Vagy lecserélik ezeket géppisztolyokra? Újra és újra elismétlem a kérésemet. Lehet, hogy amíg a másik szobában voltam, a MERSZ blokkolta a hangomat, de nem fognak tudni folyamatosan cenzúrázni, különösen most, hogy az összes többi kör már véget ért. Akkor nem lenne műsor. Előbb-utóbb vagy ki kell engedniük, vagy meg kell mutatniuk minket a Követőknek. Akárhogy is, a játéknak vége. A fenébe a divatiskolával! IDEJE, HOGY BEFEJEZD, VEE! – Ideje, hogy kiszálljak. Kiszállok, kiszállok, kiszállok! – Mostantól ezt váltogatom a közönségnek szóló kéréssel, hogy hívják a 911-et. Ian is csatlakozik hozzám. NÉZZÉTEK MEG A TELEFONOTOKAT! Abbahagyom a kántálást, de csak azért, hogy közöljem velük: – Mindegy, milyen díjat ajánlotok. A divatiskola és a nyári gyakorlat sem ér meg ennyit. Semmi nem ér meg ennyit. Ty rám vicsorog. – Hát, az, hogy elvihetem az apámat Írországba, amíg a betegsége még engedi, nagyon is megéri. Úgyhogy kénytelen leszel elviselni! NÉZZÉTEK MEG A TELEFONOTOKAT! A SZÜLEITEK ÉRTÉKELNI FOGJÁK. Hogy mi? Már megint belekeverik a szüleimet? Ránézek a készülékemre, amelyen hosszú üzenet vár. Olvasni kezdem. Mintha jegyzetek lennének az agyturkászomtól, olyasmik, amiket a nyomorult gépébe pötyögött, miközben én fecsegtem. Olyan

részletek, hogy miket hallgattam a kocsiban aznap este. Elképesztő, mennyi információ derül ki a jegyzeteiből. Úgy gondoltam, nagyon ügyesen próbáltam elterelni a figyelmét azzal, hogy hülyeségekkel traktálom arról, mennyire jelentéktelennek éreztem magam Sydney mellett, még azt is elmeséltem, amikor Jason Walkerrel voltam, és véletlenül az ő nevén szólított. Ezt a sztorit még több megalázó történet követte. Istenem, mindent az orrára kötöttem ennek a pszichomókusnak? Hát, baromi sokat értek azok a titoktartási papírok, amiket aláírtunk. És hogy még rosszabb legyen, van egy második üzenet is: annak a terápiás megbeszélésnek a részletei, amelyet az agyturkász a szüleimmel tartott, és amiből kiderül, hogy nem volt intim kapcsolatuk már… istenem, elsüllyednének szégyenükben, ha ez nyilvánosságra kerülne. A kivetítőre nézek. Ahogyan Ian is, aki eddig szintén az üzeneteit olvasta. A tekintete megtört. TARTJUK A SZÁNKAT, HA MOST MÁR TI IS. Abbahagyom a kántálást. AKKOR MOST MINDANNYIAN FOGJATOK MEG EGY PISZTOLYT. HA VALAMELYIKŐTÖK NEM TESZI, AKKOR EGY MÁSIK, ÁLTALUNK VÁLASZTOTT JÁTÉKOS FOGJA MEGKAPNI. Micki az első, aki felveszi az övét. A többiek sorban követik. Kivéve engem. Megköszörülöm a torkom. – Ennyit nem ér semmi. Csak igyuk meg a söreinket, és ücsörögjünk egy kicsit. Még mindig lehet jó vége a dolognak. Ian összehúzott szemöldökkel néz rám. – Fogd a pisztolyt, Vee! Hűha, őt valami még szarabb dologgal zsarolhatták, mint amilyen mocskot az én családomról előástak. Vagy neki valami újabb bónuszt ajánlottak fel? De mi olyat adhatnak, ami ezt megéri? Bárcsak beleláthatnék a fejébe, hogy megtudjam, mi motiválja. A gondolatra, hogy meg kell érintenem ezt a fényes, fekete fegyvert magam előtt, végigfut a hátamon a hideg. A szám kiszárad. – Ez tiszta őrület! Ian körbejáratja a tekintetét a többieken az asztal körül. – Ja, az. De ha nem veszed magadhoz, teljesen védtelen leszel. Minden egyes lélegzetvételkor rám tör a vágy, hogy véget nem érő sikításba kezdjek. Erőt veszek magamon, és remegő ajakkal felelek. – Ha nincs nálam pisztoly, az lehet, hogy nagyobb biztonságot jelent, mintha lenne. Még ezek a fickók sem lőnének le egy fegyvertelen embert.

– Hát persze hogy nem – csettint a szájával Micki. HARMINC MÁSODPERCED VAN ARRA, HOGY DÖNTS. A hangszóróból Gayle hangja hallatszik nagyon halkan. – Ne légy ostoba, Vee! Ahhoz már késő. A kijelzőn egy óra jelenik meg, és ketyegve visszaszámol. Körbepillantok a teremben. Micki és Ty úgy simogatják a pisztolyaikat, mintha a kiskutyáik lennének. Meglepetésemre még Samuel kezében is úgy áll a fegyver, mintha nem először használna ilyet – biztos azoknak a hülye videojátékoknak köszönhetően. Daniella és Jen az ölükben tartják a sajátjukat, s közben erősen kapaszkodnak a kanapé karfájába. Az óra azt mutatja, még húsz másodpercem maradt. – Nem kell senkire ráfognod – szólal meg Ian. – Csak vedd fel! – Így fognak meg, apró lépésenként – súgom vissza, bár mindenki hallja, amit mondok. Ian hangja keményen cseng. – Senki sem fog kényszeríteni, hogy lőj vele, de ha felveszed, eggyel kevesebb fegyver marad nekik, amire rátehetik a kezüket. Micki és Ty úgy méregetnek, mint egy nyúlra leső kígyó. Talán fel kéne kapnom a pisztolyt, és kilőnöm vele a kamerát. Tíz másodperc. Ian arcán legördül egy izzadságcsepp. – Vee, kérlek, egyedül nem tudom megvédeni magunkat. Annyira nem akarom megtenni. De hogy ülhetnék itt védtelenül? Már csak három másodpercem marad, amikor megragadom a fegyvert. Nehéz és síkos, egyáltalán nem tűnik játéknak. Az ölembe teszem, már az sem izgat, hogy összekeni a szoknyámat. Micki felmordul, az arcán végtelen megvetés. NAGYSZERŰ, EMBEREK. MOST ÜLJETEK VISSZA, ÉS SZÓRAKOZZATOK JÓL A KÖVETKEZŐ RÖVIDFILMEN! JEN, NYISD KI A RÓZSASZÍN REKESZT, OTT TALÁLTOK RÁGCSÁLNIVALÓT. Jen feláll, és kérdő pillantást vet Mickire; nem tudja, mit csináljon a fegyverrel. – Csak tartsd a föld felé! – tanácsolja a barátnője. Jen így is tesz, és lassan odaóvakodik a tárolóhoz. El sem tudom képzelni, milyen beteges nassokat találhatott ki nekünk a MERSZ. Valószínűleg valami mérgezőt. Eddig még nem volt semmi olyan kihívás, amiben mérgező dolog lett volna. De amikor Jen kinyitja a sárga ajtót, a levegőt betölti a vajas pattogatott kukorica illata, amitől rögtön rám tör a hányinger. Kivesz egy tartályt az oldalán valami márkanévvel, lerakja az

asztalra, aztán tesz még egy-két kört, és hoz pár doboz cukorkát, szintén jól látható márkajelzéssel. A szponzorok tán azt hiszik, hogy ettől több termékük fogy majd a mozibüfékben? Hülye kérdés. Jen odakiált Mickinek. – Van itt egy hűtő, tele Red Bullal. Akarsz, egyet, szivi? Persze, Micki és azok az emberek, akik korábban a söröket döntögették lefelé, mind kérnek egyet. Alkohol és koffein, nyerő kombó. Ty és Micki az egyetlenek, akik rávetődnek a popcornra, és marékszám tömik a szájukba. Samuel vállat von, és elvesz egy doboz cukorkát. Ahogy Jen visszaül a helyére, a fény elhalványodik, és a kivetítőn elkezdődik egy film. A címe: „Fegyverhasználat kezdőknek”. Az elkövetkező öt percet azzal töltjük, hogy megtanuljuk, hogyan tudjuk megtölteni a pisztolyt, felhúzni a kakast, hátrahúzni a szánt, aztán egy vagy két kézzel célozni. Minden egyes új információ után újabb késztetést érzek arra, hogy sikítsak. Le fognak lőni minket, a vérünk meg majd lefolyik a csatornába, hogy a terem szép tiszta maradjon, mire a következő játékosok megérkeznek. A térdem már annyira remeg, hogy attól tartok, a pisztoly kiesik az ölemből. Ian megfogja a kezemet. – Ez mind csak a műsor kedvéért van. Csak próbálnak ránk ijeszteni. Próbálnak? Még az ő arca is holtsápadt, a pulzusa pedig szinte dübörög az enyém mellett. HAMAROSAN KEZDŐDIK A MÓKA, SRÁCOK, DE ELŐSZÖR IS, TARTSUK MAGUNKAT A SZABÁLYOKHOZ. VALAKIRE MÉG VÁR NÉMI BÜNTETÉS AZ ELŐZŐ FELADATOKBAN TANÚSÍTOTT MAGATARTÁSÁÉRT. Ez most komoly? Mi lehet még ennél is rosszabb? De abban a pillanatban, ahogy a gondolat megformálódik bennem, már legszívesebben fejbe vágnám magam. Erre a kérdésre, általában amint felteszed, nyomban meg is kapod a választ, ráadásul olyan formában, ami garantáltan nem fog tetszeni. A Micki huhogásai közti szünetekben az egyik ajtó mögül, ahol korábban az egyszemélyes kihívások folytak, beszélgetés hangja szűrődik ki. Kattanás hallatszik, az ajtó kitárul, és két bekötött szemű ember botorkál be a szobába. A pisztoly az ölemben mintha öt kilóval nehezebbé válna, amikor rájövök, hogy kik azok. Tommy és Sydney.

Tizenhetedik fejezet Minden lelkierőm elhagy, de felpattanok. – Srácok, meneküljetek, amíg még tudtok! Letépik a kötést a szemükről, és meglepetten pislognak a hirtelen támadt fényben. Az ajtó, amelyen az imént beléptek, lassan becsukódik magától. A hátuk mögé mutogatva rohanok feléjük. – Fussatok! Idegesen kapkodják a fejüket köztem és az ajtó között, amely hangos kattanással bezáródik. Micki és Ty, akik közben felálltak, valószínűleg azért, hogy megakadályozzák az esetleges menekülésemet, most önelégült mosollyal az arcukon visszaülnek. Sydney olyan zavarodottan tekinget körbe, amilyennek még sosem láttam. Ez a zavar aztán döbbent rémületté változik, amint megpillantja a kezemben lógó pisztolyt. – Ez nem valódi, ugye? A hátam mögé dugom a fegyvert. – Nem tudom. Tommy kissé méltatlankodva jártatja körbe a szemét a termen. A tekintete megállapodik rajtam, és összeszorított szájjal csóválja a fejét, amolyan „én megmondtam”-arckifejezéssel. A többiek a helyükön maradnak, néhányan kukoricát rágcsálnak, mintha én és a barátaim lennénk az új műsor. Syd odalép hozzám, az arca csak pár centire van az enyémtől, és a tekintete az enyémbe fúródik. – Ezzel már messzire mentél! Hogy lehet, hogy nem léptél ki már akkor, amikor olyan hallucinációkat keltettek benned, mintha szén-monoxidot lélegeznél be? A francba, Vee! – Megragadja a karomat. És az ajtó felé rángat, amelyen nemrég bejött. Határozottan lépked, én pedig mágnesként követem. – Mennyit láttál? Átment valamelyik üzenetem, hogy hívjátok a 911-et, vagy azt hittétek, ez is csak része a hallucinációimnak? Ügyet sem vet rám, csak kopogtatni kezd az ajtón. – Oké, most már engedjenek ki! A panelek sípolni kezdenek, és fények gyúlnak rajtuk. Sydneynek hátrafelé kell nyújtogatnia a nyakát, hogy el tudja olvasni, mi van a feje fölé írva. A vállára teszem a kezem, hogy támaszt nyújtsak neki, mert az üzenet tutira ki fogja borítani.

AZ AJTÓN IDŐZÍTŐ VAN, ÉS LEGKÖZELEBB HARMINC PERC MÚLVA LESZ NYITHATÓ, KIVÉVE, TERMÉSZETESEN, HA VÉSZHELYZET VAN. A JÁTÉKOSOK MEGMUTATJÁK, HOL TALÁLTOK INNIVALÓT. ÉREZZÉTEK MAGATO-KAT OTTHON! Sydney nagyot csap a falra. – Nem akarom magam otthon érezni! És hahó, itt fegyverek vannak, ez pont hogy vészhelyzet! – Megpróbálja belemélyeszteni az ujját a szinte láthatatlan vájatba az ajtó mentén, de ezzel semmit nem ér el, úgyhogy odarohan a bejárathoz, hátha el tudja fordítani a nyitógombot. Amikor az sem működik, dörömbölni és kiabálni kezd. – Nekünk azt mondták, Vee teljesen összeomlott, és Tommy meg én jöjjünk ide, és vigyük haza! Most itt vagyunk, úgyhogy engedjenek ki, vagy hívom az apámat! Aki ügyvéd. Micki felnevet, és megkérdezi a többeket, kérnek-e még egy sört. Amikor elmegy mellettünk, úgy tesz, mintha tűsarkakon egyensúlyozna. Syd előhúzza a telefonját, és káromkodva veszi tudomásul, hogy nincs rajta térerő. A szoba közepére masíroz, ahol én állok. – Kérem a tiédet! A mellkasomra hatalmas súly nehezedik. Ez a büntetésem. Nem elég, hogy veszélybe sodortam magamat, és kiborítottam a szüleimet. A MERSZ a bűntudatomra apellál, ami egy Bak esetében nem túl nehéz, különösen, hogy nálam már a főnyereményért folyó harc előtt is majdnem túlcsordult a pohár. De azt a gondolatot már végképp képtelen vagyok elviselni, hogy enyém a felelősség azért is, hogy magammal rántottam a barátaimat egy olyan pokolba, amelyről még csak elképzelésük sincs. Ha bármi történik velük… – Egyikünk telefonja sem működik – pironkodok –, és senkit sem fognak kimenekíteni innen, sem pedig beperelni. Addig nem, amíg a Követők élvezik az előadást. Most mindenkinek fegyvert adtak a kezébe, és megnézettek velünk egy bemutató videót arról, hogyan kell használni. Sajnálom, hogy belekevertelek titeket. Tommy arckifejezése megkeményedik. Ianre kiabál, aki felállt a kanapéról, és épp előlép az asztal mögül. – Ez a te hibád, te rohadék! – Tesz egy lépést felé. Ian az oldalánál tartja a pisztolyt, de a tekintete szikrát vet. – Nem hinném, hogy szeretnél közelebb jönni. Kinyújtott kézzel Tommy elé ugrom. – Te nem láttad, mi folyik itt? Amíg be vagyunk ide zárva, megköszönhetjük Iannek, hogy megvédi a hátsónkat.

Tommy hangosan fújtat, és megpróbál félrelökni. – Szerinted megköszönhetjük? Nélküle nem is lennél itt! A tenyerem a mellkasának feszítem. Meglepetésemre, éppolyan izmos, mint Iané. – Senki nem szorított pisztolyt a fejemhez. Még. És Ian pontosan úgy résztvevője ennek a szörnyű végjátéknak, ahogyan én. És most már, sajnos, te és Sydney is. Istenem, bárcsak ne jöttetek volna ide! Sydney csípőre teszi a kezét, ahogyan az első felvonás második színben. – Egy kicsit talán már késő ehhez. – Ha segíteni akartál, miért nem hívtad a rendőrséget? – kérdem. Bosszúsan fújja ki a levegőt. – A rendőrséget? Egy játékhoz? Mindenki tudja, hogy az egész előre meg van rendezve. Most rajtam a sor, hogy mérgesen fújtassak. – Úgy hiszed? – Tommyra nézek. Neki azért lehetne több esze. Az arca tiszta vörös. – A coloradói körben ejtőernyőzni mentek, és minden ernyő kinyílt. A félelmetek mesterségesen keltett. – Hidd el, a mesterségesen keltett félelem pontosan ugyanolyan érzés, mint a természetes – sóhajtok. – Mindannyiunkat átvertek. Ellép mellettem Ian felé. – Hát, mindenesetre a társad nem sokat tett az ügy érdekében. Ő is csak egy internetes médiakurva. Találtam pár mocskos oldalt, ami szerintem tele van az ő képeivel. Majd meglátod, ha ráeresztek valami arcfelismerő programot. – Előhúzza a telefonját, és felém fordul. – Tessék, megmutatom. A készülék felé kapok. – Azt hittem, nincs térerőd. Hívd a 911-et! Most rögtön! Micki és Ty nyomban felugranak a helyükről, Tommy pedig magához szorítja a telefonját, és kigúvadt szemmel mered rám. – Nincs térerőm. Már korábban letöltöttem a videót. – Rákattint valamire, és az arcomba tolja a készüléket. Ian nyaka elvörösödik. – Ez marhaság! Egy gyengén megvilágított filmecskét láthatunk, amelyben pár alulöltözött ember birkózik, vagy mit csinál. Eltolom az orrom elől a telefont. – Ez most nem alkalmas időpont arra, hogy bizarr videókat nézegessünk. De Tommy nem állítja le a felvételt.

– Látnod kell, kivel álltál össze, és ki az, akiben megbíztál! Micki nevetve néz át a szék támlája fölött. – Most mi a gond? A mi kis vígszüzünk nézni sem bír egy kis ungabungát? A kivetítők sípolni kezdenek, és mindenki azonnal odakapja a tekintetét. ELÉG A CSEVEGÉSBŐL! A KÖVETKEZŐ FELADAT: SZEGEZZÉTEK A PISZTOLYOTOKAT VAGY ARRA, AKIT ÁLDOZATNAK SZAVAZTATOK, VAGY AZ ÚJONNAN ÉRKEZŐK VALAMELYIKÉRE. Sydney tűsarkai centiméterekre emelkednek a földtől. – Mi a… Felszisszenek, és az összes vér a lábujjamba szalad. Így fogok meghalni? Vagy az egyik barátom? A közönség tényleg ezt akarja látni? A torkom összeszorul. Miért nem maradtam ott előadás után, hogy köszönjek anyának és apának? Egy rendes lány azt tette volna. Micki és Ty megfordulnak, és a szék karfáját használják a kezük alá támasztéknak, úgy céloznak. Micki két kézzel fogja a pisztolyt, Ty csak eggyel, de egyenesen és magabiztosan. A pisztolycsövek egyenesen rám és Ianre szegeződnek, rezzenéstelenül. Samuel vesz egy nagy levegőt, mielőtt felemeli a fegyverét. – Bocs, Vee! De megígérem, hogy nem húzom meg a ravaszt. – Most már sokkal jobban érzem magam. – A hangom egy oktávval feljebb cseng. Eszembe jut, hogy berohanhatnék a fürdőszobába fedezéket keresni, és magammal vihetném a barátaimat is, de annak az ajtaját persze nem lehet bezárni. – Fogd a pisztolyod! – szól rá Ty Daniellára. A lány keresztbe fonja a karját maga előtt. – Nem is tudom. Ez a dolog kezd már túl bizarrá válni. Ty állkapcsa megfeszül. – Ennél többet néztem ki belőled. Daniella lassan felénk fordul. Az ajkába harap, aztán felveszi a fegyvert, de két kézzel: az egyikkel a pisztolyagyat fogja, a másikkal pedig a csövet alulról. A filmnek köszönhetően már tudom az elnevezéseket. Vajon ez lesz az utolsó új információ, ami eljut hozzám? Daniella csak nyöszörög, és a vállával megtörli az arcát. Remegő mozdulatai közben a karkötői egyre csak csengenek és csilingelnek, amitől görcs áll a gyomromba. – Nem rossz – állapítja meg Ty. Micki először súg valamit Jen fülébe, aztán elkezdi rágcsálni a fülcimpáját. Jen felsóhajt, és ő is felveszi a fegyverét. Így egy újabb pisztolycső szegeződik rám, egy pedig Ianre. Ránézek. A nyakán kidagad egy lüktető ér. Lassan ő is felemeli a pisztolyát, és Ty

felé fordítja. A szobára olyan csend telepedik, hogy még a fejünk fölött égő izzók halk búgását is hallani. Legszívesebben leroskadnék a szőnyegre, akármilyen taszító is, de gondolkodnom kellene. – Sydney, Tommy, ez nem a ti harcotok – mutatok a bejáratra. – Menjetek, álljatok oda! Elindulok, hogy megkerüljem az asztalt, és visszajussak a szoba másik felében lévő kanapéhoz, ahol eddig ültem, és ahonnan most elküldtem Tommyt és Sydneyt. De jönnek utánam. – Ne! – fordulok hátra. – Így csak jobb célpontot nyújtotok ezeknek a seggfejeknek. Van elég eszetek, hogy ezt belássátok. Tommy közelebb hajol, úgy súgja: – És ahhoz is volt, hogy hívjuk a rendőrséget, mielőtt elindultunk idefelé. Csak idő kérdése, hogy eljussanak eddig az emeletig. Csak ki kell tartanunk. Majdnem dalra fakadok megkönnyebbülésemben. Vajon a MERSZ is hallotta, mit mond? Nem tudom eldönteni, hogy az jó lenne nekünk, vagy rossz. Visszasúgom: – Tudhattam volna. Elképesztő vagy, Tommy. Most menj, és állj meg ott! Megígérem, hogy bármilyen videót megnézek, amit mutatni akarsz, ha végre kijutunk innen. Megfogja Sydney karját, és az ajtó felé próbálja húzni, de persze hiába. Sydney elrántja magát, és a kezét a vállamra teszi, mintha elfeledkezett volna arról az aprócska tényről, hogy egyenesen a többiek tűzvonalában áll. A szeme párás, de a sminkje továbbra is tökéletes. – Vee, bár ma este úgy viselkedtél, mint egy hülye liba, azért jöttem, hogy segítsek neked, nem azért, hogy meghúzódjak a sarokban. – Tudod mit, Syd? Igazad van. Szörnyen viselkedtem. Valahogy majd jóváteszem. De ha tényleg segíteni akarsz, akkor, kérlek, állj el az útból! Komolyan. Légyszi, légyszi, légyszi, tedd ezt meg nekem! De nem mozdul. Hogy vehetném rá, hogy védje meg magát, amikor ilyen eltökélten áll ki mellettem? A fények kezdenek halványulni. Az ajtó felé lökdösöm Sydneyt. – Most menj, amíg le nem oltják a lámpát, és hirtelen kereszttűzben nem találod magad! Mert akkor már senkin nem fogsz tudni segíteni. Látom, hogy remeg, hogy félelmében vagy dühében, azt nem tudnám megmondani. De végül győz a józan ész, és elsiet. Tommy a nyomában, úgy pislant vissza rám és Ianre.

A kanapéhoz indulok, de nekimegyek annak az ostoba asztalnak, ami ettől nyikorogva himbálózni kezd. Samuel a szabad kezével megállítja, de közben a pisztolyát folyamatosan rám szegezi. Nem ülök le, hanem az ülés háta mögé lépek és lekuporodok, majd a többiekhez hasonlóan én is megtámasztom a kezemet a támláján, úgy tartom a pisztolyt. A vékony kis párna aligha állítana meg egy golyót, de jobban érzem magam, hogy egy pajzs mögé bújhatok. A pisztolyom csövét a támla fölött Mickire irányítom, aki gúnyosan vigyorogva visszacéloz rám. El sem hiszem, hogy fegyvert szegezek egy másik emberre. Ian még mindig a szoba közepén áll, a nyílt térben. Ahogy a fények tovább halványodnak, ő is megkerüli az asztalt, és elhelyezkedik a kanapé mögött, ott, ahol eddig Samuel ült. Miért nem azt mondtam Tommynak és Sydneynek, hogy bújjanak el itt? Úgy legalább valamennyire fedezékben lettek volna. Egy újabb alkalom ma este, amikor sikerült cserbenhagynom mindenkit, aki számít nekem. A barátaim annyira sebezhetőnek tűnnek, ahogy ott állnak az ajtóhoz lapulva. Bár a többieknek biztos nem tetszik, hogy el kell ismerniük: Ian és én jól gondolkoztunk, a két pár az asztal túloldalán szintén feláll, és a kanapé háta mögött helyezkedik el, ahogyan mi tettük. Biztosra veszem, hogy Samuel is a saját széke mögé bújna, de mivel Ian az útjában van, így inkább sietve megkerüli az asztalt, és csatlakozik a túloldalon álló Ty-hoz és Daniellához. Most olyanok vagyunk, mint két kis hadsereg: öten kettő ellen, akik a kanapé támlája mögül veszik célba egymást, a határt jelentő dohányzóasztal fölött. Csak egy percbe telt, míg mindenki elhelyezkedett, de a MERSZ már minden bizonnyal így is elveszítette a türelmét, mert a sípolás újra rákezd. HÚZZÁTOK FEL A KAKAST! A képernyőkön megjelenik egy mozgó ábra, amely azt mutatja, hogyan kell felhúzni egy pisztolyt, ha esetleg nem emlékeznénk már a videóra. A gyomrom görcsbe rándul. A combomat erősen összeszorítom, hogy ne remegjen a lábam, és megszólalok: – Komolyan azt gondoljátok, hogy ezt megúszhatjátok? Ha ezek a fegyverek töltve vannak, és valamelyikünk megsérül, ez a játék végét jelenti, mindörökre. NEM ANNYIRA A VÉGÉT, MINT INKÁBB JÓ REKLÁMOT. A szavak gyors egymásutánban villannak fel a képernyőnek azokon az elemein, amelyek előttem és Ian előtt látszanak, de a tőlünk jobbra esőkön nem. Sydney és Tommy a nyakukat nyújtogatják, hogy el tudják olvasni az üzenetet, amit mi láttunk, de nem hiszem, hogy elég gyorsak lettek volna hozzá. Egyenesen a kamerába beszélek.

– Ez most valami vicc, ugye? Még ha nem is tudnak lenyomozni titeket, ki akarna ezek után játszani? A többiek értetlenül néznek ránk. Lehet, hogy a fejünk fölött lévő kivetítő, amit ők látnak, nem működik? Az előttem lévő képernyőn gyorsan villognak a betűk. MINDIG LESZNEK, AKIK SZERETNEK NYERNI. ŐK JÁTSZANI IS FOGNAK. Az agyam egyik sötét szeglete tisztában van vele, hogy ez így igaz, mindegy, milyen nagyon szeretném, hogy ne így legyen. Lám, mire voltam én is képes, abban a reményben, hogy ösztöndíjat nyerhetek egy divatiskolába. Ha már a MERSZ-re nem tudok hatni, talán a többiek egy kicsit elgondolkodnak. Most valószínűleg azt hiszik, elment az eszem, mivel a beszélgetésnek csak az a része jut el hozzájuk, amit én mondok. – Gondolkodjatok, srácok! Hagyjuk ezt abba! Azt akarják, hogy lövöldözni kezdjünk egymásra. Ezt használnák reklámnak. Azt hiszitek, túlzok? Nézzétek meg a szőnyeget az asztal alatt! Az ott egy lefolyó. És tudjátok, minek? Hogy meg tudják tisztítani a szobát. A mi vérünktől. Micki gúnyosan felnevet. – Nem, ez valószínűleg arra az esetre van, ha az ilyen óvodások, mint te, összevizelik a gatyájukat. A hüvelykujját végighúzza a fegyver végén, amitől az hangosat kattan. Jen egy hosszú másodpercre behunyja a szemét, aztán gondosan kerüli a tekintetemet, és ő is felhúzza a kakast. Ty is ugyanígy tesz. És Ian is. Katt, katt, katt katt. Ty összehúzott szemöldökkel néz Daniellára. – Mire vársz? – Ezek töltve vannak? – kérdi hangosan a lány. MIT GONDOLSZ? Most az összes képernyő működik. Vajon voltak olyan üzenetek is ma, amiket csak a többiek láttak, én nem? Jen remegni kezd. – Nekem még sosem volt a kezemben fegyver. Mi van, ha elsül? Ty arca elkomorodik. – Nem fog, ha nem húzod meg a ravaszt, te hülye. A kakas felhúzása csak az első lépés a kettőből. – Ami amúgy is csak akkor probléma, ha valódi golyó van benne – teszi hozzá Samuel. Na, várjunk, ő még mindig azt hiszi, hogy ezek a fegyverek nem valódiak? Vajon a

nézők mit gondolnak? Eddig még nem törtek ránk a rendőrök, hogy megmentsenek minket. Most tényleg mindenki abban a hitben van, hogy ez csak egy paintballmeccs, vagy ilyesmi? Hogy maximum néhány zúzódással fogunk innen kisétálni? Biztos vannak olyan szadisták a közönség körében, akik szívesen vennék, ha ez az egész valódi lenne. De a barátaim nyilván elszörnyedve néznek minket. És egyben tehetetlenül, mivel senki sem tudja, hol vagyunk pontosan. Már nem emlékszem, mit mondtak a videóban a két lépésről, meg a lövedékről a töltényűrben, de azt tudom, hogy ha felhúzom a kakast, azzal eggyel közelebb kerülök az elsütéshez. És erre Daniella is rájött. Az arcán fekete szemfesték csordogál lefelé. De végül győzedelmeskedik a félelem, hogy belőle lesz áldozat, ha miatta bukjuk a fődíjat, így ő is felhúzza a pisztolyt. – Vee?! – hallom Ian hangját. Ugyanúgy érzek, mint Daniella: nem akarok a kakashoz nyúlni, hogy úgymond védőháló nélkül kelljen másokra céloznom. Másfelől viszont, ha valami szörnyűség történik, meg kell majd védenem magam. És a barátaimat. Visszafojtott lélegzettel húzom végig a hüvelykujjamat a fegyver végéből kiálló pöckön. Katt. – Meddig kell így maradnunk? – kérdi Jen nyafogós hangon. De a MERSZ nem ad választ. Helyettük Ian szólal meg: – Csak annyit mondtak, hogy húzzuk fel a kakast, azt nem tették hozzá, meddig kell úgy hagynunk. Teljesítettük a feladatnak ezt a részét, szóval, fordítsuk el a biztosítókart, és engedjük le a fegyvereinket, mielőtt még valami ostoba dolog történik. Samuel csak bólogat. Bárcsak mondana valamit. Mindannyian a kivetítőkre nézünk, azt várjuk, hogy a MERSZ is végre hozzászóljon a kérdéshez. Ian az asztal túloldalán állókat figyeli. – Mi lenne, ha háromig számolnék, és mindannyian egyszerre biztosítanánk be a fegyvereinket? Szálljunk ki, még mielőtt túl messzire mennénk! Mély levegőt vesz. – Egy. Jen felhúzott szemöldökkel néz Mickire, aki le nem veszi rólam a tekintetét. – Kettő. Izzadság folyik végig a hátamon. A teremben csend van, zene sem szól, de még egy szék nyikorgását se hallani. Ian ismét mélyet lélegzik. Vajon mi leszünk az egyetlenek, akik visszabiztosítják a pisztolyt? Úgy kapkodok levegő után, hogy úgy érzem, bármelyik pillanatban

elájulhatok. – Három. Az ujjamat a pöcök felé húzom, de mielőtt még elérném, a világ elsötétedik körülöttem. A szobában kialszik a világítás. Stroboszkópok kezdenek villogni. Emberek sikítanak. És lövések dördülnek.

Tizennyolcadik fejezet Ösztönösen lebukom. A fegyver fémje nehéz és csúszós, de továbbra is a támlára támasztva tartom, magasan a fejem fölött. A szívem úgy kalapál, mintha ki akarna ugrani a helyéből, és, ahogy a hallásom visszatér, észreveszem, hogy valamiféle pengetős zene szól, amilyenre népi táncot szoktak járni. Juhéé! Nyilván valami beteges elme azt hiszi, ez vicces. A jobb karom teljesen lemerevedett, szinte mozdítani sem tudom, szóval kísértést érzek, hogy eldobjam a pisztolyt, ám végül lassan leengedem a földre. De valahogy meg kell védenem magam azoktól a fegyverektől, amelyek – ebben biztos vagyok – továbbra is rám szegeződnek a sötétben. – Mindenki jól van? – kérdem halkan, mert nem akarok senkit megrémiszteni, nehogy tovább lövöldözzön. A bal oldalamról Ian megszólal: – Aha. Kicsit hangosabban próbálkozom, hogy hallani lehessen a bendzsó hangja mellett. – Tommy? Syd? Valami motoszkálást hallok a szoba átellenes sarkából, aztán Sydney hangját, amely mindig kristálytisztán cseng. – Jól vagyunk. Megkönnyebbülten sóhajtok. – Mi már nem is érdeklünk? – érdeklődik Micki éneklő hangon. – Gondoltam, hogy ti túléltétek, mivel én nem sütöttem el a pisztolyomat. Erre rám mordul. – Naná, hogy te nem, akkor biztos a csinos fiúkád volt, aki ránk lőtt. Hallom, hogy Ian megmozdul. – Nem, vannak köztük, akik megálljt tudnak parancsolni a mutatóujjuknak. Ty felnevet. – Nem így értette. Most Samuel szólal meg, úgy tűnik, órák óta először. – Öt lövés hallatszott. Én nem lőttem. És a hang nem is mellőlem jött. Úgyhogy nem lehetett más, csak ti, srácok. Ian hangja most már mérges. – Az én pisztolyom csöve jéghideg, idejössz, hogy megnézd?

Persze, Micki rögtön megjegyzi: – Gondoltam, hogy jéghideg a fegyvere, ha egy ilyen frigid csaj a nője. Istenem, ennél a lánynál minden a szexről szól? És miért nem ismeri be egyszerűen, hogy megijedt és lőtt? Hacsak… Hirtelen remegni kezdek a dühtől, mert rájövök, hogy van még egy lehetőség. Megköszörülöm a torkomat, hogy amit mondok majd, az ugyanolyan tisztán hallatsszon, mint Sydney hangja. – Lehet, hogy a MERSZ adta le a lövéseket. Vagy az is lehet, hogy csak puskaporszagot fújtak be a szellőzőnyílásokon keresztül, és hozzá lövések hangját játszották felvételről. Akárhogy is, a céljuk az volt, hogy ijedtünkben lövöldözni kezdjünk. Hát nem értitek? Ez a finálé… Egy pillanatra mindenki elhallgat. Valamilyen szinten tudniuk kell, hogy amit az imént mondtam, az egy nagyon is valószínű forgatókönyv. – A sötétben, a stroboszkópok fényében, nem tudhattuk, ki lőtt és ki nem – teszi hozzá Ian. – Seggfejek! – szipogja Jen. – Kapcsoljátok már fel a villanyt! A közönségetek úgysem lát minket ebben a sötétben. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen sírós típus. Igaz, azt sem gondoltam volna, hogy én meg pisztolyforgató típus vagyok. – Tiszta húgyszag van – állapítja meg Ty. Ez most enyhe ammóniaszag, tűzijáték és pattogatott kukorica illatával keverve? Bleh. A MERSZ valami trükköset művelhet a fényekkel, mert bár nem látok semmi világosságot odafent, lassan ki tudom venni a karomat magam előtt. Felülök, leginkább azért, hogy elszakadjak ettől a szörnyű szőnyegtől, de egy kicsit azért is, hogy végignézzek a derengő sötétben kirajzolódó körvonalakon: a kanapékon és a rám visszapislogó arcokon. Az asztal láthatatlan marad, de végül sikerül kivennem a vastag kábeleket, amelyek összekötik a plafonnal. OKÉ, NINCS TÖBB KIFOGÁS. ÚJRA CÉLBA KELL VENNETEK VALAKIT. ÉS, HOGY EGYÉRTELMŰ LEGYEN, A JÁTÉK HÁTRALÉVŐ HÚSZ PERCÉBEN MOST MÁR VÉGIG A CÉLPONTON KELL TARTANOTOK A FEGYVEREITEKET. Eszembe jut, hogy múlt hónapban én is néztem a fődíjért folyó küzdelmet, azt, amelyikben a kölykök a tető szélén álltak. És biztos voltam benne, hogy alattuk háló van kifeszítve. Miközben a játékosok remegtek, a MERSZ folyton az előző kihívásokból vágott be részleteket. Valószínűleg most is ezt teszik. Ez az ő szadista szórakoztató műsoruk.

A pupillám kitágul, és észreveszem, hogy Ty feláll a kanapé alkotta barikádja mögött, és Ian felé emeli a pisztolyát. Valamit odasúg Daniellának, aki lassan csatlakozik hozzá. Jen és Micki rám irányítják a fegyverüket, illetve a kanapéra előttem, nem mintha nagy különbség lenne. Samuel hasonlóképp. Ian pedig Ty-ra céloz. Én az ölemben tartom a pisztolyt, és azon gondolkodom, mit tegyek. Végigfuttatom rajta az ujjamat, és felismerem a biztosítókart. Elfordítsam? De valahogy meg kell védenem magam, és biztosra veszem, hogy senki más nem biztosította be a fegyverét, annak ellenére, hogy a MERSZ egyetlen szót sem szólt arról, hogy kibiztosítva kell tartani. Nem sok választásom van, igaz? Ha meg akarom védeni magam és a barátaimat, akkor nekem is harcolnom kell ebben a beteg játékban. Térdre emelkedem, és a kanapé támlája fölött én is célba veszek valakit. És várunk. A fények ismét elhalványulnak, a zene pedig elhallgat, így a legapróbb neszek is hallhatóvá válnak – az elektromos berendezések zümmögése, a víz zubogása a fölöttünk futó csővezetékben, a ziháló lélegzetvételek, a testek minden rezzenése. A sötétség áthatolhatatlan, olyan, mintha egy élő valami lenne, amely belemászik a szemembe, az orromba, a számba. Szeretném lerázni magamról, de nem ereszt. A mellkasom mindjárt szétszakad, hogy teret adjon az őrülten pumpáló szívemnek. Csuklani kezdek, már képtelen vagyok szabályozni a lélegzetvételemet, vagy hogy milyen hangokat adok ki magamból. Valaki a választóvonal túloldalán felröhög. Micki az. Ian a kanapé széléhez csúszik, a lehető legközelebb az enyémhez, és a fülembe súgja: – Hajtsd le a fejed egy pillanatra! És koncentrálj, hogy hosszan, mélyeket lélegezz! Úgy teszek, ahogy mondta, és közben a pisztolyomat a célra szegezve tartom. A nyomorult játék egyáltalán nem érdekel, de ha Micki elkezd lövöldözni, nekem is vissza kell lőnöm. Mély levegőket veszek. Úgy egy perc után, azt hiszem, sikerül összeszednem magam. De a fejem lüktet, úgyhogy az egyik kezemmel elengedem a fegyvert, hogy megdörgölhessem a halántékomat. Ez valami rémálom, ugye? Igyekszem valahová máshová képzelni magam. Hirtelen eszembe jut egy óra, amikor a tanár a kvantumfizikáról tartott előadást. Valamit magyarázott egy macskáról. Schrödinger macskájáról. A dolog arról szólt, hogy az események egy valószínűségi körben mozognak, amíg valójában meg nem történnek, vagy inkább amíg valaki tanúja nem lesz, hogy megtörténnek. Ez a Schrödinger nevű tudós azt állította, hogy ha a macskáját betennék egy dobozba, senki nem tudhatná, hogy él-e vagy sem, amíg valaki ki nem nyitná a dobozt, hogy megnézze. De most elgondolkodom, vajon a Követők is csak akkor fogják-e megtudni, hogy mi lett a sorsunk, amikor valaki kinyitja ezt az ördögi dobozt.

Nem! Elég! Valami olyasmire kellene használnom az agyamat, ami segít lecsillapítani ezt a megfékezhetetlen dübörgést a mellkasomban. A körülöttünk lévő sötétség bárhol lehet, bármikor. Én pedig lehetek élő vagy holt. Oké, az élőt választom. De ha már úgysem tehetek mást, úgy gondolok a sötétségre, mint finom takaróra egy holdfény nélküli éjszakán, amelyen egy kedves fiú mellett fekszem, aki melegséget nyújt. Amikor átölel, a szíve erősen kalapál, de ahogy képzelem, nem a félelemtől, hanem a szenvedélytől. Már majdnem beleélem magam ebbe a romantikus álomképbe, amikor újból valami kis halvány fény dereng fel. A szoba másik feléből továbbra is három fegyver szegeződik rám. Álmodozás vége. A szemembe könny szökik, a mellkasomra pedig reménytelen súly nehezedik. Ami csak még nehezebbé válik, amikor Sydney színpadiasan felsóhajt, és megszólal: – Oké, eddig kábé négy perc telt el. Itt az ideje átrendezni a színt. Biztosra veszem, hogy tudunk annál érdekesebb elfoglaltságot is, mint hogy fegyvereket szegezzünk egymásra. – A hangja kissé megremeg, ilyet még sosem hallottam tőle. Jobban örülnék, ha befogná a száját. De ő sosem volt az a fajta, aki csak csendben tűr. Ty felhorkan. – Nyugodtan ülj ide, és mutasd meg, mire gondolsz! Van egy szabad kezem. Őrült sustorgás hallatszik Syd és Tommy irányából. Úgy érzem, mintha a bőrömön mindenhol bogarak rohangálnának. – Maradj, ahol vagy, Syd! – kiabálok rá. Oda is mennék, hogy lefogjam, ha ezzel nem azt érném el, hogy egy jó pár fegyver másfelé szegeződne. – Hogy hívnak? – kérdi Sydney a fiút. – Ty, mintha azt mondanád, altááááj! Felegyenesedem ültömben. – Syd, eszedbe ne jusson megmozdulni! Ha valaki, akkor Sydney megpróbálhatja visszafordítani ezt a játékot. De ez most sokkal nagyobb falat, mint egy iskolai darab. Itt nem fogja tudni kihelyeskedni magát a helyzetből. Vagy akár engem. A gondolatra, hogy Ty a húsos ujjaival megérinti, elfog a hányinger. És mi a helyzet Daniellával? A végén még féltékeny lesz, és rájöhet, hogy annak, ha az ember egy pisztolyt szorongat, meglehetnek a maga előnyei. Micki felmordul. – Istenem, a virnyákoló vígszűz barátnője még sokkal idegesítőbb, mint a szűzikénk maga. Lehet, hogy célpontot kellene váltanunk. Felemelem a hangomat.

– Ja, pont ezt vártuk tőled, hogy fegyvertelen embereket veszel célba, olyanokat, akik nem tudják megvédeni magukat. De jusson eszedbe, kinek a pisztolya szegeződik a te fejedre! El se hiszem, hogy ezt mondtam, de Micki célpontja én maradok, nem fordul Sydney ellen. Olyan rossz érzés, hogy Syd itt van, és ennyire védtelen. Az én bátor, csökönyös legjobb barátnőm, aki olyan sokáig viselte azt a hülye fűzőt, hogy már a háta is biztos belefájdult. Megtörlöm a szemem. – Syd, csak maradj Tommyval, jó? Tommy biztos elmondta neki, hogy már hívta a zsarukat, nem? Hacsak nem attól fél, hogy egy drámai pillanatban Syd kikotyogja a dolgot. Erre Tommy is megszólal. – Úgy látom, nekünk is fegyverre lenne szükségünk. Nem! Mi a fenét képzel? Különösen, hogy a rendőrség bármelyik pillanatban itt lehet. Vagy éppen erre játszik? Akkor a kérése csak arra jó, hogy kemény fiúnak látsszék. De kit akar lenyűgözni? Ezt a közönséget nem érdemes. Odakiáltok neki: – Már épp elég fegyver van itt! Semmi szükség még többre ebben a beteges műsorban! A jobb karomba éles fájdalom hasít. Lehet, hogy attól, hogy ennyi ideje szorongatom a pisztolyt. Fogalmam sincs, meddig tudom még tartani ezt a csúszós valamit. Mennyi van még hátra? Tizenöt perc? Ha én így fáradok, mi van a többiekkel? Csak annyinak kell történni, hogy ismét bekapcsolják a stroboszkópokat, vagy halljunk egy újabb lövést, hogy valaki megijedjen, és meghúzza a ravaszt. Minél fáradtabbak vagyunk, annál könnyebben követünk el hibát. A szobára koromsötét telepedik. Odasúgom Iannek: – Véget kell vetnünk ennek, amilyen hamar csak lehet. – Mielőtt még valaki sajgó karja görcsbe rándul. Mielőtt Sydney odamegy Ty-hoz, és még nagyobb gondot akaszt a nyakunkba. És mielőtt a MERSZ kitalál még valamit, amitől bekattanunk. Amit biztosra veszek, hogy meg is fog tenni. Ian visszasúgja: – Dolgozom egy terven! – Micsodán? – kérdem. – Hogy vetődjünk a padlóra, és reméljük a legjobbakat? – Nem akartam ilyen szarkasztikus lenni, de a reménytelenség a legrosszabbat hozza ki az emberből.

Felhorkan. – Gondolom, nem volt ablak a fürdőszobában, igaz? Ez a legjobb, amivel elő tud rukkolni? – Persze hogy nem. Sehol semmi ablak ezen az elmebeteg színpadon. – Ahogy ezt kimondom, mindenféle képek villannak fel a fejemben: színpadok, közönségek, ablakok, fegyverek. Mi vagyunk a színészek ebben a beteges produkcióban. És a nyomorult közönség, amely bárhol lehet a világban, előadás közben iszogatja a koktéljait. És fogadásokat köt. És várja, hogy vér folyjon. Ahogy elképzelem a nézőket, amint minket bámulnak, a pulzusom felgyorsul: egy ötlet motoszkál bennem. De mi? Nem tudom elhessegetni az érzést, hogy valaminek a közelében járok, pont mint amikor van egy halom anyagom, szeretnék varrni valamit, és a lelki szemeim előtt ez a kettő összeáll valami csodás koncepcióvá. Gondolkozz! Bárcsak alaposabban szemügyre vehetném a körülöttünk lévő dolgokat. Talán ha valahogy ki tudnánk nyitni az egyik ajtót. Hány nyitható részt láttunk eddig? Kilencet? Pislogva igyekszem kivenni valamit a sötétben. A MERSZ valószínűleg éjjellátó kamerákat használ, hogy közeli képeket adhassanak rólunk. Azt hiszem, elég jól láthatják, mennyire rettegünk. Ők meg erre indulnak be. Lefogadom, hogy a legbetegebb nézők szívesen lennének velünk a szobában, hogy egészen közelről érezhessék a félelem szagát. Látom magam előtt a közönséget, amint vérért kiáltanak, mint annak idején a római arénákban, amikor a császár aranyozott székből követte figyelemmel az öldöklést. Hirtelen belém villan. Ez az! Valakik a közönségben biztos fenntartották maguknak a legjobb székeket. Mindig vannak ilyen emberek. A bal oldali fal borítása különbözik a többiekétől. És ott csak egy ajtó van, egy szokványos ajtó, a sarokban, nem úgy, mint a többi falban, ahol mindenféle fura, rejtett nyílások találhatók. Amikor Ian és én idefelé igyekeztünk a játék elején, elmentünk azok mellett a székek mellett a folyosón. Az első sor! És ebben a pillanatban már biztosra veszem, hogy a selyem drapéria a folyosó falán sokkal több, mint egyszerű díszítés – az egy függöny, egy hatalmas függöny, amelyet most elhúztak, hogy a kint ülők láthassák ezt a beteges show-műsort. És a fényes falfelület az ajtó mellett egy egy oldalról átlátható ablak. Vannak Követők, akik csak néhány centire ülnek tőlünk. Ezt már biztosra veszem; szinte érzem, hogy itt lihegnek a nyakamban. Megosszam a gyanúmat Iannel? Mi van, ha bármi igaz abból, amit Tommy mondott róla? Azért rángatott volna magával ebbe a játékba, hogy nevet szerezzen magának a neten? Lehet, hogy Micki is jól érezte: a MERSZ-nek van egy beépített embere idebent.

Mi más módon fizethette volna ki a magániskolát? Syd is úgy véli, valami nincs rendben vele, pedig ő nagyon jó emberismerő. Vagy nem? Mennyire jó lehet, ha engem választott legjobb barátnőjének? A legjobb barátnőjének, aki elárulta őt, és jelentkezett ebbe az álnok játékba, amelyben lehet, hogy mindketten elpatkolunk. De ma este Ian volt az egyetlen társam. És szükségem van valakire, aki segít nekem kiszabadulni innen. Lehet, hogy Tommy tévedett, és nem Iant látta azokon a bizarr oldalakon, ahogy tévedett azzal kapcsolatban is, hogy számíthatunk a rendőrségre, akik időben felbukkannak majd. Az interneten csak azt látta, amit látni akart, nem azt, ami valóban ott volt. Bár, ő a legokosabb srác, akit ismerek. Lehet, hogy most még sincs igaza? Ez tiszta őrület. De most nincs rá idő, hogy kiderítsem az igazságot. A megérzéseimre kell hallgatnom. A kezemmel eltakarom a számat, úgy súgok Ian fülébe, és imádkozom, hogy tényleg az én oldalamon álljon. – Ez őrültség – feleli, de a hangjából némi bizonytalanságot érzek. – És még ha így is lenne, akkor mi van? – De legalább suttog, nem veri nagydobra az elképzeléseimet. A fejemet csóválom, bosszant, hogy nem látja olyan tisztán a dolgokat, ahogyan én. Vagy csak nem akarja látni. Vajon elmerészkedik addig, hogy megállítson? – Át kell lőnünk az üvegen – felelem. Egy pillanatig csak hallgat. – Vagy átüti a lövedék, és akkor lehet, hogy valakit megsebesít a túloldalon, már ha vannak ott emberek, vagy visszapattan, és minket is eltalálhat. Egyik variáció sem elfogadható. Nem vagyok benne biztos, hogy ez a közönség nem érdemelné meg, hogy golyókat kapjanak a nyakukba, de egyelőre elfogadom az álláspontját. – Akkor mi lenne, ha nekilöknénk egy kanapét? – Azok túl nagyok, és kerekük sincs. Nem hiszem, hogy sikerülne átütni velük a falat. Nem nagyon van itt más, amit dobálhatnánk, kivéve néhány sörösüveget és pattogatott kukoricás dobozt. Hacsak a többi játékost nem számítjuk, akik közül párat szívesen átküldenék az üvegen. Bárcsak valahogy felvehetnénk azt a fura üvegasztalt! Elakad a lélegzetem. De hiszen nem is kell! Ahogy ezeken a kábeleken lóg, éppolyan, mint egy hatalmas faltörő kos. És mivel a két végében nincs kanapé, semmi nem áll az útjában. Ezt megsúgom Iannek. Először tiltakozik, de mi mást tehetnénk? Egyeztetünk néhány dolgot: hogyan is kivitelezzük a tervet anélkül, hogy a többieket arra késztetnénk, hogy ránk lőjenek. Végül kiötlünk valamit, ami nem is tűnik annyira lehetetlennek. Ekkor halk kattanást hallok.

– Mi volt ez? – kérdem. – Bebiztosítottam a pisztolyt – feleli. A mellkasom összeszorul. Olyan sebezhetőnek érzem magam. De igaza van. Semmi értelme a menekülésnek, ha közben véletlenül lelövünk valakit. És a MERSZ tulajdonképpen nem kötötte ki, hogy kibiztosítva kell tartanunk a fegyvereinket, úgyhogy ameddig folyamatosan célra tartjuk őket, nem írhatják ki a falra, mit csinálunk, azzal a felkiáltással, hogy megsértettük a játék tisztaságát. Én is bebiztosítom az enyémet, de továbbra is Mickire szegezem. – Felkészültél? Nincs már idő tovább készülődni. Sydney bármelyik pillanatban elindulhat Ty felé, amitől a mellette állók tutira kiakadnak. És a MERSZ is benyomhat valami üvöltő zenét, vagy beindíthatja az önműködő tűzoltócsöveket, amitől valaki ijedtében lövöldözni kezdhet. Ian mellé állok, és bólintok. – Kezdődjön a műsor! Egészen közel hajol hozzám. – Előbb még valamit mondanom kell neked. Nem tudom, milyen beteges videókat gyártott rólam ez a Tommy, miközben nagyokat élvezett, de én mondom, hatalmas humbug az egész. Nem kezdhetek azon rágódni, hogy vajon ki mond igazat és ki nem. Tommy bármilyen videót össze tud hozni, amilyet csak akar. De igazából tök mindegy, mit művelt vagy nem művelt Ian a neten. Most csak az számít, hogy meg kell próbálnunk kitörni innen. Méghozzá most. De megértem, ha tisztázni akarja a dolgokat, csak a miheztartás végett. Úgyhogy én is visszasúgok. – Az igazi nevem Venus. Csak azt akarom, hogy tudd, ha esetleg… És meg kell védened Sydet, bármi történjék is. – Túljutunk ezen, Venus! – Az ajkát az enyémre szorítja. Biztos? És Syd meg Tommy is? Mit nem adnék azért, ha ismét a függöny mögülről láthatnám Sydneyt és Matthew-t csókolózni a színpadon. Felőlem akár a világ végéig is csinálhatnák, ha akarják. Mély levegőt veszek. – Oké, mehet! – mondom, és magamban azt kívánom, bárcsak lett volna időnk Tommyt és Sydneyt is beavatni a tervünkbe. Lassan jobbra húzódunk. Ian nevetni kezd, először halkan, aztán egyre hangosabban, amitől végigfut a hideg a hátamon, még akkor is, ha számítottam rá. Senki sem lő. Eddig jó.

– Mi a fene ennyire vicces? – érdeklődik Ty. – Mi – feleli Ian. – Úgy viselkedünk, mint valami rémült nyuszik a sötétben. Sok mindent nem tehetünk, úgyhogy miért ne csinálnánk egy kis műsort a közönségnek, ha már ennyire vágynak rá? Talán, ha elég jók leszünk, mindenki nyereményét megfejelik még valamivel. – Közben ellép mellettem. Fél kezemmel megragadom az ingét, a másikkal továbbra is Mickire célzok, így kerüljük meg a kanapét, és jutunk az asztal végébe. Ian megszorítja a kezemet, aztán rögtön el is engedi, és átmegy az asztal túloldalára, az ellenségeink mellé, én pedig itt maradok, és tapogatózni kezdek a levegőben, amíg a kezembe nem kerül a kábel, amire az üveglapot erősítették. Remélhetőleg Ian is ugyanezt teszi a másik oldalon. Ha el akar árulni engem, akkor most kell megtegye. – Egy kis hintázás? Valaki? – kérdi Ian, és meglöki az asztalt. Miki felüvölt. – Egymást kell célba vennünk, idióta! Összeszorítom a fogam, de igyekszem vidáman válaszolni. – Akadnak köztünk olyanok, akik képesek egyszerre célozni és játszani. – Ti meg mit műveltek? – kérdi Syd. Iannel egyszerre húzom meg a kábelt az én oldalamon. – Ha a MERSZ-nek tetszeni fog a kis előadásunk, talán leszállnak majd rólad meg Tommyról. A nehéz üveg ide-oda imbolyog köztem és Ian között. Erősen a mellkasomhoz szorítom a pisztolyt, úgy célzok, nehogy beleakadjon a kábel. Ian ismét felnevet. – Valaki esetleg? Mielőtt felmászunk Vee-vel, és belökjük ezt az izét? Samuel hangja erősen remeg. – Azok a kábelek nem biztos, hogy megtartanak ennyi pluszsúlyt. Felmordulok. – Te most lekövéreztél? Egyre erősebben lökdössük az asztalt Iannel. A drótok hangosan nyikorognak. – Utolsó lehetőség! – kiabál Ian. – Gyerünk, Micki, most megmutathatjátok Jennel, hogy is kell ezt csinálni! – Miközben beszél, az asztal vége már a falhoz ér. Remélhetőleg senki nem vette észre. – Kapd be! – dühöng Micki. Vajon a MERSZ közbelép, hogy megállítson minket valahogy? Vagy a közönség annyira kíváncsi, mi lesz ebből, hogy a tetszési index az egekben jár, így aztán a szponzorok is elégedettek?

– Még egy lökés – súgja Ian. És ennyi. Ha a tervem kudarcot vall, nem marad semmi. Nincs más lehetőségem, hogy megmentsem a barátaimat. A térdem mindjárt összecsuklik a felelősség súlya alatt. A lábam remegni kezd, pont úgy, mint először, amikor a játékra jelentkeztem. Ahogy akkor, amikor vizet öntöttem magamra a kávézóban. És ahogy mindig, amikor valamiért a figyelem középpontjába kerülök. Megpróbálom összeszedni magam. Most nekem kell erősnek lennem. Ez egyszer én vagyok az, akinek teljesítenie kell. Amint az asztallap visszaér hozzánk, hatalmas levegőt veszek, és minden erőmet bevetve annyira meglököm az üveget, amennyire csak tudom. Vajon Ian is megadja ezt az utolsó lökést, vagy most lesz az, hogy hirtelen félreugrik, és megmutatja, kinek az oldalán áll valójában? De a kábelek hangosan nyikorognak, az asztal pedig óriási erővel visszarepül, és egyenesen a falnak csapódik, ami – reményeim szerint – valójában csak egy üveg. Fülsértő csörömpölés visszhangzik végig a termen. És akkor meghallom az este legszívmelengetőbb hangját, a közönség sikoltozását az üvegfal túloldalán. Üdv a mi bulinkban, seggfejek!

Tizenkilencedik fejezet – Mi a francot műveltek? – üvölt fel Micki. – Hoppá! – vigyorog Ian. Ahogy az asztal visszaér, elkapom a kábelt, és amennyire csak tudom, ismét meglököm, amire újabb éles csörömpölés a válasz, amint az üveg a másik üvegbe csapódik. És kitör a lövöldözés. Lebukom. A stroboszkópok villogni kezdenek, és újabb lövések dördülnek körülöttünk. Ezek most valódiak? A sikolyok mindenesetre azok. A villanások között is határozott fény világítja meg a termet odakintről, a folyosóról. Ez az az izgalom, amire a Követők vágytak? Elönt a gyűlölet ezek iránt az emberek iránt, akik itt ültek néhány centire tőlünk, de eszük ágában sem volt megmenteni minket. Amikor a stroboszkóp kialszik, a folyosóról akkor is halvány fény szűrődik be a szobába. Ez megkönnyíti a dolgunkat, de egyben meg is nehezíti, mivel Ian és én végre láthatjuk, mit csinálunk, ugyanakkor mi is láthatóvá válunk. Ty felemelkedik a kanapé mögül. A pisztolyát ide-oda kapkodja Ian és köztem. – Mi a francot műveltek, ti barmok? – Amire a MERSZ utasított – felelem. – Ti nem kaptátok meg az üzenetet a telefonotokra? Elkapjuk a kábelt Iannel, és még egy lökést adunk neki. Még ha a többiek nem is jönnek rá azonnal, hogy megsértettük a szabályokat, a MERSZ nyilván igen. Csak idő kérdése, mikor állnak elő egy újabb büntetéssel, vagy valami még rosszabbal. Mivel semmi értelme, hogy továbbra is úgy tegyek, mintha másokra szegezném a fegyveremet, a hátam mögé dugom pisztolyt, a szoknyám korcába, így mindkét kezem felszabadul a következő lökéshez. Az asztal ismét az üvegfalnak ütközik, úgy fél méterre a földtől, és harminc centisre szélesíti a lyukat. Még több fény. Még több sikítás. Bárcsak az asztal egyenesen kirepült volna a folyosóra, és a fejére esett volna ennek a töketlen közönségnek! A fejünk fölötti kijelzőn hatalmas betűkkel villogni kezd egy üzenet. SZABÁLYSÉRTÉS! SZEGEZZÉTEK A FEGYVEREKET EGY MÁSIK JÁTÉKOSRA, KÜLÖNBEN MINDENKI ELESIK A NYEREMÉNYTŐL! Majd hangos trombitaszó hallatszik. Micki felugrik, és rosszallóan mered a falban támadt lyukra, de a pisztolyát továbbra is rám szegezi.

– Megint meg akarnak szökni! Már csak nyolc percre vagyunk attól, hogy megnyerjük a díjakat! Inkább nyolc percre attól, hogy mindenki meghaljon egy végső mészárlásban. Még egy utolsó lökést adunk Iannel az asztalnak, aztán átrohan az én oldalamra. Egy nagy darab üveg kiesik a falból, így a rés már majdnem fél méter széles. Micki ránk ordít. – Ha nem hagyjátok abba, lövök, seggfejek! Ian megragadja a felém eső kábelt, és oldalirányba lökjük az asztalt. – Nincs is a kezünkben fegyver. Hidegvérrel lelőnél minket? Visszafojtom a lélegzetemet. Megtenné? Az arcáról sugárzik a düh. – Kaptok tőlem egy utolsó esélyt, hogy abbahagyjátok a szarakodást azzal az izével, és folytassátok a játékot. Ty is csatlakozik. – Tőlem is. Ian és én még egy bizonytalan lökést adunk az asztalnak, ami most már sokkal kisebb erővel csapódik a falnak, mint az előzőekben. Nyelek egyet. – Kizárt dolog, hogy meg tudnátok győzni a közönséget arról, hogy önvédelemből lőttetek le minket, amikor nincs is nálunk a pisztolyunk. És Tommy kihívta a rendőrséget, mielőtt idejöttek. Komolyan azt hiszitek, hogy megúsznátok a dolgot? Jenre és Daniellára pillantok, abban a reményben, hogy ők a jó fiúkhoz csatlakoznak, de mindketten többé-kevésbé Ian és az én irányomba céloznak. – Azt hiszed, most megijedtem? – ugrik át Micki a kanapé fölött. Arrébb oldalazok az asztal mellett, hogy távolabb kerüljek tőle. De ahelyett, hogy lőne, megragadja az Ian kezében lévő kábelt, hogy ne tehessen több kárt az üvegben. Itt az alkalom, hogy a falban keletkezett rés felé rohanjak. Ian közvetlenül mögöttem, Tommy és Syd pedig mellettünk. A hasadék szélébe rúgok, ettől kitörik egy újabb darab üveg. A nyílás a térdem fölé ér, és úgy hatvan centi széles lehet, de a szilánkok a szélén olyan élesek, hogy akár a csontot is átvágnák. Odakint, a folyosón egy Követő elkiáltja magát. – A kis rohadékok mindjárt kiszabadulnak! Micki ráveti magát Ianre, miközben én tovább rugdosom a lyuk alját, és sikerül egy újabb darabot kitörnöm. Sydney is megpróbál belerúgni a falba, de a tűsarkú cipőjében ez elég reménytelen. Tommy csak áll ott, és döbbenten néz, amíg Ty meg nem ragadja, de úgy, hogy szinte ropognak a csontjai.

Ekkor felmordul: – Elég! Nem ezt írtuk alá, amikor jelentkeztünk! Azonnal véget kell vetnetek ennek! A fenébe is, ő és Syd semmi másra nem jelentkeztek, csak arra, hogy engem kimentsenek innen! De se Ty-t, se a MERSZ-et különösebben nem hatja meg a dolog. Ian a karjával körbefogja Mickit, és előre-hátra rángatja, így a kalimpáló lába beleakad Ty-ba, akinek sikerült Tommyt elhúzni a faltól. Daniella is a közelben téblábol, a kezét a fülére tapasztja. Talán sír? Mindegy, csak ne lövöldözzön. Tovább rugdosom az üvegfalat. Ian pedig rángatja Mickit, akinek a lába (vagy az is lehet, hogy Tommyé) alaposan ágyékon találja Ty-t, aki összegörnyed, és magával rántja Tommyt a földre. Odakiáltok Samuelnek: – Segíts már! – Kirúgok egy újabb darabot az üvegből. Bárcsak masszívabb cipő lenne rajtam! Samuel a fejét rázza. – Ne kérd tőlem, hogy dobjam el a jövőmet, Vee! Ez most komoly? – Ha itt maradunk, nem lesz olyan, hogy jövő, nagyokos! Gondolod, hogy a következő öt percben a MERSZ nem kínál meg minket még valami ennél is szörnyűbbel? Csak másodpercek kérdése, és valaki meghal. A következő rúgásom erősebbre sikerül, és egy akkora darab üveg esik ki a táblából, mint Samuel feje. Így a nyílás már leér a földig. Ty lassan felegyenesedik. Tommy ott fekszik előtte a padlón, de nem érzem úgy, hogy képes lenne bárkit is bármiben megakadályozni. Ian tovább ráncigálja Mickit, ami lehet, hogy segít Ty-t távol tartani tőlem, de csak néhány pillanat erejéig. Kifutok az időből. A kezemet behúzom az ingujjamba, hogy valamennyire megóvjam, és négykézlábra ereszkedem. Aztán a maradék üvegre támaszkodva óvatosan kimászom. A nyílás tetején lévő szilánkok felszakítják a kabátomat, de a vastag anyag megakadályozza, hogy megvágjam a hátamat. Kilépek a kihalt folyosóra. Ha jobbra indulnék, a végében egy zárt ajtóhoz érnék, amely éppúgy vezethet a külvilágba, mint egy kivégzőkamrába. Balra pedig a recepció található, ahol simán lehet, hogy egy csapat Követő várja, hogy lerohanhasson. Mielőtt még dönthetnék, valami megragadja a bokámat, és kicsavarja a lábamat. A fenekemre esem, és az üvegen keletkezett nyíláson át Ty nagy fejét pillantom meg. Simán beláthatna a szoknyám alá, de ő rettentő dühösen bámul a képembe. Az arca körül a falon, ami erről az oldalról csak egy óriási ablak, a szoba látszik tökéletes fókuszban. Az ablak fölött számos kivetítő látható, mindegyik egy másik kameraszögből

mutatja a helyiséget. Ty húzni kezdi az egyik lábamat. Én viszont a másikat használom, és jól arcba rúgom. Levegő után kapkod, de a szorítása nem nagyon enged. Megpróbálok még egyet rúgni, de erre már készült, úgyhogy elkapja a bokámat. Vigyorogva nehezedik rá a mellkasával, és szinte belepréseli a gumiszerű szőnyegbe. Az üvegfal felém eső oldalán lévő hatalmas üvegszilánkok beleállnak a combomba. Ty az alkarjával szorítja le a lábszáramat. – Akár egész éjjel is itt feküdhetek. Vagy esetleg vissza is cibálhatlak ide. Istenem, kizárt dolog, hogy úgy jussak vissza azon a nyíláson, hogy közben ne szabdaljam szanaszét magam. Kicsit nyújtózkodom, megpróbálom elérni a selyem falikárpitot a jobb kezemnél, hogy megkapaszkodhassak benne, de azt félrehúzták, mint valami függönyt, és nem érem el. A hátam mögé nyúlok, hogy elővegyem a pisztolyomat, de a kabátom és a szoknyám rátekeredett, és beszorult az övem alá. Szerencsére a zseb, amelyben a telefonomat tartom, a hasamra csúszott. Belenyúlok. Vajon sikerül elég gyorsan hívnom a 911-et? És van egyáltalán térerő? Ty valószínűleg rájön, hogy mire készülök, mert majdnem eltöri a bokámat a nagy igyekezetében, hogy térdre emelkedjen. A lábamnál fogva húzni kezd, ettől a fenekem néhány centivel közelebb csúszik a nyíláshoz, és újabb szilánkok vájnak a lábamba. Kotorászni kezdek a zsebemben, bár biztosra veszem, hogy úgysem fogok tudni időben telefonálni. Ekkor az ujjaim beleakadnak valamibe a készülékem mellett. A kampánykitűzőbe. Örök hálám Jimmy Carternek! A markomba kapom a kitűzőt, kinyitom, és a tűt gondolkodás nélkül Ty arcába nyomom. Felvisít, közben én a homlokát és az arca másik felét veszem célba. – Te rohadt kurva! Az arcát érő rúgásom nem volt elég ahhoz, hogy elengedjen, de ennek a kis kampánykitűzőnek nagyobb ereje van. Mialatt Ty az arcát tapogatja, elhúzom a lábam a lyuktól, és megpróbálok hátrafelé araszolni. A fenekem alatt üvegcserepek ropognak, és a szilánkok beleállnak a tenyerembe. Amikor felállok, vetek egy gyors pillantást a kezemre, hogy minden oké-e. Csak egyetlenegy szúródott a bőrömbe, de attól éles fájdalom hasít a bal hüvelykujjam tövébe. A combomon vagy féltucatnyi apró vágás lüktet. Gyorsan lesöpröm magamról a szilánkokat. Most ennél többet nem tehetek. Ty megpróbál átmászni a lyukon, az arca eltorzul dühében, de a válla olyan széles, hogy biztosan nem fér át nyíláson anélkül, hogy komolyan meg ne sérülne. Ian rám kiált. – Fuss, Vee! Ha az egyikünk kijut innen, vége a játéknak! Miután annyit küszködtem, hogy kiszabaduljak abból a szobából, most egy pillanatra

elbizonytalanodom. Szeretném, ha Ian, Sydney és Tommy is velem jöhetne, de nem tudom, hogyan. Ha itt hagyom őket, az olyan érzés, mintha a legnagyobb árulást követném el ellenük. De a legtöbbet azzal tehetek, ha sikerül segítséget szereznem. Ty feláll, belerúg az üvegbe a nyílás mellett, és kitör egy újabb darabot belőle. – Halott vagy, ribanc! Futásnak eredek. – Megkeresem a rendőröket! – kiabálom vissza, és bal felé iramodok, a recepció irányába. A folyosón hirtelen vaksötét lesz. A vállamba éles fájdalom hasít, ahogy nekiütközöm egy falnak. Odakapok, de rohanok tovább, annál is inkább, mert a hátam mögött hangos csapkodás és csörömpölés hallatszik. Aztán egy lövés hangja, majd utána minden csendbe borul. Nem, nem, nem! – Gyere vissza, te ribanc, és fogadd el a büntetést, vagy akármit, amire a játék utasít! – üvölt utánam Micki. – Vagy a következő golyó az egyik barátodba megy. A szám egy pillanat alatt kiszárad. Megtenné? Előzőleg nem lőtt le hidegvérrel, de most sokkal elszántabbnak tűnik. – Fuss, Vee! – kiabálja Sydney. És Ian is csatlakozik hozzá. – A játéknak már vége. Valóban vége lenne? Mit fog tenni Micki és Ty, ha tovább menekülök? És ha visszamegyek? Az eszem azt súgja, igaza van, de akkor is árulásnak érzem. A hátam mögött üvegcsörömpölés hallatszik. Ty nyilván mindjárt átjut a nyíláson. A sötétbe vetem magam, de utamat állja valami, aminek éles sarkai vannak. A recepciós pult. Már majdnem kiértem. Aztán eszembe jut a telefonom. Némi lihegés közepette reménykedve előkotrom a zsebemből. Egy gyors pillantást vetek rá, és felmordulok. Továbbra sem működik. De legalább némi fényt tudok elővarázsolni a kijelzőből, ami megmutatja, merre van a kijárat. A hátam mögül némi morgás és kiabálás hallatszik, aztán újabb lövés dördül. Istenem, istenem, istenem! De ha Micki megtette az elképzelhetetlent, ha visszamegyek, azzal csak rontok a helyzeten. Kinyitom az ajtót, amely a liftek előtti kis helyiségbe vezet, és nyomban elvakít a fény, annak ellenére, hogy csak a hangulatvilágítás ég. Valami mozgást érzékelek magam előtt – a balra lévő liftajtó éppen becsukódik. A mögötte lévő fülkében úgy hat Követő zsúfolódott össze. A ruháik színesek, de az arcuk szürke. Az egyik hátranyalt hajú, ötvenes férfi, szabott bőrzakóban, csókot dob nekem. A rohadék. Megismerem, ő volt a felügyelő a Tiszta tinik buliján, az, aki kihajított

minket a rendezvényről. Előrevetődöm, előhúzom a pisztolyomat, és bedugom az egyre szűkülő, már csak pár centis résbe az ajtók közt. Acél feszül acél ellen, és a Követők sikoltozva lapulnak a felvonó hátsó falának. Ez már nem olyan mókás, mi? Aztán, egy kis ingadozást követően, a liftajtó megadja magát, és kinyílik. A fegyveremet a csókot dobáló fickóra szegezem. – Maga! Ide a telefonjával! De csak vállat von. – Mindannyian a parkolóban hagytuk őket. A MERSZ nem akarta, hogy bárki is pénzt szedhessen az itt készült videókért rajtuk kívül. A francba. Most kiparancsoljam őket a liftből, és magam menjek le, hogy megkeressem a rendőröket, akik vagy itt kutatnak már utánunk az épületben, vagy nem? Erre nincs idő. Egy másik terv kezd formálódni bennem. Nyelek egyet. – Oké. Akkor szálljon ki! Csak maga! A férfi nekiveti a hátát a felvonó falának, keresztbe teszi a karját maga előtt, és felém rúg. Aztán elvigyorodik. De szó szerint vigyorog. A nyomorult. – Úgysem fogsz lelőni. Beteszem a lábam a liftbe, arra az esetre, ha az ajtó mégis úgy döntene, hogy becsukódik. Talán egy másik embert kellene kihívnom? Mindannyian egyformán rászolgáltak. De ez a fickó olyan önelégült, hogy azt egyszerűen nem bírom elviselni. Még határozottabban veszem célba. – Na de ezek a töltények úgysem valódiak, igaz? Úgyhogy miért is ne lőhetnék? Semmi sem fog történni. – Felhúzom a kakast a pisztolyon. Megnyalja az ajkát. – A móka része, hogy az ember nem tudhatja, mennyire valódiak a fegyverek. De azt simán megmondom, mit tennél velük, és mit nem. Az erőszak nincs benne a profilodban. Bólintok. – Merne rá fogadni, hogy a jellemrajzom mostanra nem mutat rohadtul mást, mint néhány órával ezelőtt? Ha megtudom, hogy bármelyik barátomnak baja esett, csuklás nélkül tűz alá veszem a leginkább dédelgetett testrészét. Úgyhogy mozgás! Az ágyékára pillant, majd elvigyorodik, és visszanéz rám, amitől a vérnyomásom az egekbe szökik. – Ne fenyegess engem, kislány! – Egy – célzok a térdére. A mellette álló tagbaszakadt nőszemély oldalba böki a könyökével.

– Menjen csak vele! A MERSZ majd elrendezi a dolgokat. Nyilván nem akarják elveszíteni a legnagyobb támogatójukat. A férfi arca skarlátvörösre vált. – Fogja már be a lepcses száját! – Kettő. – A pisztolycsövet feljebb emelem, a combja felé. Az ajtó lassan csukódni kezd, de belerúgok, ettől visszaugrik. A férfi tekintete szinte ölni tudna. – Hát, jó – mondom, és az ujjamat a ravaszra szorítom. – Há… – Oké, te kis majom! – Olyan gyorsan lép előre, hogy attól tartok, kikapja a fegyvert a kezemből. – Lassabban! Vagy most rögtön magába eresztek egy golyót. Higgye el, remek érzés lenne azok után, amiken keresztülmentem. – És meglepetésemre, ebben a pillanatban tényleg így is gondolom. És ezt valószínűleg látja is a szememben, mert úgy tesz, ahogy mondtam. Istenem, mi lett belőlem? Lassan hátrálni kezdek, ő pedig kilép a liftből, és dühös pillantásokat vet rám. Ott állunk szemtől szemben, míg a felvonó ajtaja be nem csukódik. A bőre feszes, gondolom, a rendszeresen végzett arckezelésektől, és az a „lezser” nadrág rajta legalább ötszáz dollárt kóstál. Ennyi pénze van, és ilyen perverz szórakozásokra költi. Jól fog esni, ha egy kicsit megizzaszthatom. – Most visszamegyünk a terembe – mondom. – Induljon! Tesz néhány lépést előre, és kinyitja a díszes ajtót. Odabent még mindig sötét van, de a liftek előtti világítás fényében meglátom Ty-t, aki a karját szorongatva téblábol a recepció környékén. Biztos rossz irányba indult a sötétben. Ahogy meglát minket, elvigyorodik. Én csak pislogok, próbálom kivenni, mi van a folyosón mögötte, de semmit sem látok. A férfi mögé lépek. – Menj vissza, Ty, különben lelövöm a pasast. Ő a MERSZ egyik legnagyobb támogatója, az egyik próbánkon még személyesen is a tiszteletét tette. Szóval, ha netán valami baja esik, minden nyereményt elfelejthetsz. Ty felnevet. – Te most hülyének nézel? A férfi kihúzza magát. – Eszedbe ne jusson egy lépést is tenni errefelé! Ha ez a csaj lelő, azért rohadtul megfizettek. – De… – dadogja Ty – a karom… – Tűnés! – mordul rá a férfi, aki láthatóan hozzászokott a parancsoló hangnemhez. –

De most rögtön! – Ki kapta a golyót? – kérdezem. – Nem foglalkoztam azzal, hogy kiderítsem – vonja meg a vállát Ty. Seggfej. Elnézek a férfi mellett, hogy meggyőződjek róla: Ty elindult visszafelé a folyosón. Valami sötét folyadék csöpög a könyökéből. Hát, tudja, merre találja az elsősegélycsomagot. Valahonnan előle kiabálás és dobogás hallatszik. – És most mi lesz, hercegnő? – kérdezi a férfi. – Nyissa ki az ajtót, de gyorsan! – utasítom. Szükség van némi fényre. Úgy is tesz. – Most menjen át a várótermen, aztán végig a folyosón, és menjen be a szobába. Semmi gyors mozdulat, de azért ne is csigalassan vonszolja a hátsóját! Elindul. Én néhány lépéssel mögötte, a fegyveremet a fenekére szegezem, és a telefonommal világítok. Néhány lépésenként körbenézek, hogy meggyőződjek róla, senki más nem jött ki a folyosóra. A játékszobából kiáltások hallatszanak. Csak nem erősítést küldött be a MERSZ? – Sydney, Tommy, Ian, jól vagytok? – kiabálok előre. – Minden oké – kiált vissza Sydney. – Amíg ez a pszichopata csaj nem lő megint a plafonba. Hatalmas sóhaj szakad ki belőlem. Hála istennek! – Menj vissza, Ty! – mondom, amikor a szobához érünk. – Miért? Azt hittem, azt akarod, hogy vége legyen a játéknak. – Csináld! – csattan fel a férfi. Ty átbújik az üvegen támadt barlangszerű nyíláson. Annak ellenére, hogy odabent nem égnek a lámpák, az egyik oldaláról átlátszó üveg fölötti kivetítőkön különböző zöldes színekben játszó képek láthatóak, amik megerősítik a korábbi elképzelésemet, hogy a MERSZ éjjellátó kamerákkal figyel minket. Micki és Ian épp a padlóról tápászkodnak felfelé, biztos összeverekedtek. Felkapják a fejüket, és felém néznek, mintha azt próbálnák kivenni, mi történik idekint, a folyosón. – Mi a rosseb? – Micki annyira lehajol, hogy a szeme egy vonalba kerül a nyílással. Vajon miért nem jött ki ő is Ty-jal? Azt hiszi, hogy amíg ő bent marad, még van rá esély, hogy a játék folytatódjon? Vajon milyen díjat ajánlottak még neki a Harley mellé? Egy arénát, ahol kutyaviadalokat tarthat? A hangom acélos. – Ian, Tommy, Sydney, gyertek ki! Micki felegyenesedik, és magához kapja Jen fegyverét. – A következő lövést már nem figyelmeztetésnek szánom!

Az egyik kivetítőn a fejem fölött látom, hogy Sydet veszi célba. – Ha nem teszitek, amit mond – szól közbe a férfi –, egyikőtök sem fog látni semmit a nyereményből. Arról gondoskodom. Ty visszadugja a fejét a nyíláson. – Ki a fene maga? Tán a MERSZ főnöke? – Nem, de arról biztosíthatlak, hogy nagyon szeretnék, ha elégedett lennék. Hirtelen csend lesz. Nyilvánvaló, mindenki arra vár, hogy a MERSZ megerősítse, amit a férfi mondott. De őket valószínűleg túlságosan leköti a feladat, hogy összeszervezzenek egy hadsereget. A kivetítőkön továbbra is a teremben lévő játékosok látszanak. Micki továbbra is Sydre szegezi a pisztolyát. A hangja élesen cseng. – Úgy tűnik, senki sem áll maga mögé, befektető úr. Lehet, hogy nem is érdekli őket, hogy lelőjük. A férfi remegni kezd. – De engem nagyon is érdekel. És én gondoskodhatok róla, hogy mindannyian megkapjátok a nyereményeiteket. Némi mozgolódás támad odabent, és sustorgás hangja hallatszik. Aztán Ty szólal meg. – Hogy tudná ezt garantálni? – Azt garantálom, hogy ha ez a liba lelő, akkor nem kaptok semmit. De ha nem, én mindig megjutalmazom azokat, akik a segítségemre vannak. Ugyanúgy, ahogy megbüntetem azokat, akik nincsenek. Micki öntelt hangja is bekapcsolódik a vitába. – De mi vagyunk azok, akiknél a fegyver van. Lehet, hogy a MERSZ egyszerűen csak azt akarja, hogy puffantsuk le magát. Aztán a vígszüzet meg a barátait. – Megfordul, és a pisztolyát a nyíláson keresztül a férfira szegezi. – Neked elment az eszed? – avatkozik közbe Ian. – Bármi történik ebben a szobában, az adásba kerül. A videókat pedig szépen eltárolják. Az életed hátralévő részét rács mögött akarod tölteni, vagy a rabszolgájaként annak, aki a felvételeket birtokolja, csak hogy elkerüld a börtönt? Még határozottabban szegezem előre a pisztolyt. – Ráadásul, mi is visszalőnénk, ami nyilvánvaló önvédelem lenne. Nem mintha lényeges lenne, mert itt kint, a folyosón, egyetlen kamerát sem látok. Én vagyok az egyetlen, akit nem filmeznek. – A hangom kemény, a fellépésem határozott. – Nem is tudom – bizonytalankodik Ty. – Hát, én tudom – erősködöm. – Én már befejeztem a játékot. Csak még

gondoskodom róla, hogy ez a seggfej itt megkapja a büntetést, amit megérdemel. És egyben arról is, hogy mindannyian búcsút inthessetek a nyereménynek. A férfi ledermed. – Most előveszem a tárcámat. Tele van pénzzel és hitelkártyával. Használhatod őket – mondja, miközben tényleg előhúzza a zsebéből a tárcát, és leteszi a földre. Micki a rést bámulja a falon, valószínűleg azt fontolgatja, hogy átvetődik rajta, és szétveri a fejem, mielőtt még lelövöm a pasast. Vagy őt. De bármekkora kísértést is érzek, hogy biztatni kezdjem, hagyom, hadd gondolkozzon egy kicsit. Mert lehet, hogy erőszakos, de nem hülye. Aztán hirtelen elernyed a karja, és leengedi a pisztolyt. – Kifelé, idióták! Jen meg akarja ölelni, de ő elhúzódik. Pár másodperccel később Tommy mászik át a nyíláson, majd Syd és Ian a nyomában. Mielőtt elindulunk kifelé, a férfi tárcája felé biccentek. – Vegye elő a jogsiját! – Minek? Azzal nem lehet vásárolni. Nem, tényleg nem lehet. És nem is fogok. Már a gondolattól is rosszul leszek, hogy ennek a perverznek a pénzéből vegyek valamit. – Csak csinálja! – mordulok rá. Most ő is megtudja, milyen érzés, ha az embernek belemásznak a privát szférájába. Letérdel, kiveszi a kártyát, aztán visszateszi a tárcát a földre. A csekélyke fényben, ami a telefonomból és a fejünk fölötti kivetítőkből dereng, nem tudom biztosan kivenni, hogy a jogosítványa-e vagy egy tagsági a névtelen perverzek klubjába, de tudnia kell, hogy nem viccelek. Feláll, és felém nyújtja a kártyát. Kizárt, hogy olyan közel lépjek hozzá, hogy kiüthesse a fegyvert a kezemből, szóval, ráparancsolok, hogy adja Tommynak. Aztán hátrafelé lépkedve elindulok, hogy a pisztolyommal továbbra is sakkban tudjam tartani a pasast, a többiek pedig követnek. A sor végét Ian zárja, aki hátulról szegezi a pisztolyát a férfira. Odakint, a lifteknél nagyot rúgok az ajtókitámasztóba, és elkiáltom magam: – Ha valaki megpróbál kijönni onnan, mielőtt elhagyjuk az épületet, akkor ez az ürge kap egy golyót a seggébe! – Egy fenékbe lövésbe még senki sem halt bele, nyugtatom meg magam. Becsukom az ajtót, és már látom magam előtt a fickó tárcájára lecsapó kezeket a sötétben. Ian már nyúlna, hogy megnyomja a VIP-felvonó hívógombját, de rákiáltok, hogy ne tegye. – Ezt az egész VIP-szárnyat megszállta a MERSZ. Ha erősítést küldenek, vagy

azoknak a fickóknak odalent a parkolóban fegyverük van, biztos, hogy ezeken a privát lifteken közlekednek. Úgyhogy inkább a „személyzeti” felvonót hívja. Mindannyian felkapjuk a fejünket, amikor a csengő megszólal, és árgus szemmel figyeljük, nem kerül-e valaki az utunkba. De az ajtó kinyílik, és a fülkében nincs senki. Hála istennek. Azért továbbra sem vagyok meggyőződve róla, hogy a MERSZ nem egy felfegyverzett osztaggal vár minket odalent, akár még a táncteremben is. Ahogy a liftajtó felé közeledünk, a férfi megkérdi: – Akkor most már teljesítettem a kötelességem mint túsz? Megtorpanok. Ha belefutunk valakibe a MERSZ-től, felhasználhatjuk ezt a pasast bármire is? Nem hiszem, mert akkor már rég a megmentésére siettek volna. Másfelől viszont, ha odalent rendőrök várnak, ellenlépés vagy sem, nem festene túl jó képet rólam, ha egy túszt rángatnék magammal, akinek a fejéhez fegyvert szorítok. – Maga itt maradhat – felelem. Beszállunk a liftbe, és megnyomom a gombot, amire az van írva, hogy „Klub”, és magamban imádkozom, hogy ne kelljen azonosító kód az induláshoz. Az ajtó becsukódik, és a felvonó megmozdul. Sydney és Ian ebben a pillanatban rám vetik magukat, és egy nagy, csoportos ölelkezésben borulunk össze. El se hiszem, hogy sikerült kimenekülnünk abból a szobából. Vajon mennyi idő kell még, hogy a többiek is feladják, és lelépjenek? Syd válla fölött Tommyra pillantok, aki kényelmetlenül feszeng a sarokban. Hirtelen megsajnálom, annak ellenére, hogy ő volt az, aki filmre vette a játékban való csúnya szereplésemet az iskola színházában. De az is ő volt, aki a megmentésemre sietett, nem igaz? Amikor Sydney és Ian végre eleresztenek, Tommyhoz lépek, és őt is megölelem. Meglepettnek tűnik, de ő is átölel, ami teljesen rendben lévőnek tűnik, egészen addig, amíg el nem veszítem az egyensúlyomat, és a könyökömmel véletlenül oldalba nem vágom. Mert a csípőjénél valami fura vibrálást érzek. Elkapom a karomat. Mi a fene ez? Tommy tesz egy lépést hátrafelé, s közben ellök magától. Elvörösödik, és a tekintete az övtájára villan. Megragadom. – A te telefonod működik! Éreztem, hogy rezeg! Vedd már fel! Az ajka mosolyog, de a szeme nem. – Biztos visszakapcsolták. – Remegő kézzel előhúzza a készüléket a zsebéből, és elolvas egy üzenetet. Én is megnézem a telefonomat, de az továbbra sem használható. Szólok Iannek és

Sydnek, hogy ők is nézzék meg a sajátjukat. Mindenkié blokkolva van, csak Tommyé működik, annak ellenére, hogy egy felvonóban vagyunk. – Miért nem hívod a 911-et? – kérdezem. Valamit matat a készüléken. – Ja, igen. Mindjárt hívom. – Jaj már! Mennyibe kerül beütni három számot? – És miért habozik ennyire? Aztán az elmúlt órák zűrzavaros képe kezd kitisztulni a fejemben, és egyértelművé válik, amit eddig nem láttam. – Hol vannak a rendőrök, Tommy? Egyáltalán hívtad őket? A telefonjára mered. – Persze hogy hívtam. Biztosan rossz címre mentek, vagy ilyesmi. A GPS nem olyan tökéletes, mint ahogy azt az emberek gondolják. – Veled ellentétben. – Minden, ami ma este történt, kikristályosodik előttem, és olyan átláthatóvá válik, mint a féloldalas betekintő ablak a teremnél. – Add ide a telefonodat, Tommy! A képernyőre bök. – Mondtam, hogy hívom őket. – A kedvemért! – „A kedvemért!” – utánoz elvékonyodott hangon. – Ez most úgy hangzott, mintha egy szereplő lennél valamelyik darabban, amibe nem tudtál bekerülni. – A telefont, Tommy! Most! – Add oda neki! – parancsol rá Ian. Megnyomja az ajtózáró gombot, hogy a lift ne tudjon kinyílni. – Fogd be! – Tommy némi izzadságot töröl le homlokáról. – Vee, én azért jöttem, hogy segítsek neked kiszabadulni, és te nem bízol bennem? – Nem tudhatom, miért jöttél. De az, hogy nem a rendőrséggel együtt érkeztél, az ostoba dolog volt. Márpedig te nem vagy ostoba, Tommy. És bátor sem. De számító, az igen. Lefogadom, hogy te voltál az, aki informálta a MERSZ-et arról, miért vagyok dühös Sydneyre. Liv vagy Eulie sosem árultak volna így el. És vajon hány olyan ember lehet, aki beszámolhatott nekik a matricáról az autórádiómon? Te seggfej! Elhúzza a száját. – Úgy csinálsz, mintha én lettem volna a legnagyobb seggfej ma este – csóválja a fejét méltatlankodva. A bennem égő tűz felizzik. És azzal a karatemozdulattal, amelyet annyit gyakoroltam Sydneyvel, amikor abban a nindzsás darabban játszott, a lábammal áthasítom a levegőt, és egy oldalrúgással az ágyékába találok. Amikor összecsuklik, kikapom a telefont a kezéből. Tele van üzenetekkel a MERSZ-

től, pont ahogyan gondoltam. – Te szemét! Képes voltál elárulni egy nagy képernyős tévéért? Vérben úszó szemmel néz fel rám. – Letojom a tévét. Van belőle három is otthon. De nem te vagy az egyetlen, aki unja már, hogy folyton a háttérbe szorul. Olyan közel húzódom az ajtóhoz, amennyire csak lehetséges, és beütöm a számokat, amik végre véget vetnek ennek az egésznek. Tommy meg se moccan a sarokban, amíg beszámolok a rendőröknek a fegyverekről és a VIP-részlegről. – Én mondtam, hogy ez egy szar alak – jegyzi meg Ian. Tommy hatalmasat csap a falra, és ráüvölt Ianre. – A MERSZ csak azért választott téged, és nem engem, mert tudták, hogy te össze fogod törni Vee szívét! Sydney felkapja a fejét, és Tommyra néz. – Te is jelentkeztél? Hogy lehet, hogy senki sem említette, hogy feltöltöttél volna bármilyen videót? Tommy csak szótlanul mered rá. Alig tudom visszafogni magam, hogy ne köpjem le. Azért vert így át, mert a MERSZ Iant választotta helyette? Szánalmas. Ian elengedi az ajtózáró gombot. A lift kinyílik, és egy olyan folyosót látok, amely nem tűnik ismerősnek. Kidugom a fejemet, és észreveszek egy ajtót a közelben, amely mögött mély basszusok dübörögnek, meg egy másikat a közlekedő túlvégében. Visszahúzódom a fülkébe, és ráparancsolok Tommyra, hogy adja ide a MERSZ befektetőjének a jogsiját – erre hozzám vágja. Zsebre dugom, és Iannel meg Syddel együtt kilépünk a folyosóra. A felvonó ajtaja becsukódik, én pedig hátraszólok a vállam fölött: – A játéknak vége, Tommy.

Huszadik fejezet – Melyik ajtó legyen? – kérdi Ian. És ez egyszer Sydney is megvárja, mit mondok. A távolabbi lehet, hogy rögtön kijuttat innen, de az is lehet, hogy azon át egyenesen egy csapat MERSZ-es pszichopata karjaiba rohanunk, és ki tudja, mennyi időbe telik a rendőröknek, míg ideérnek? Kinyitom az ajtót, amely mögött a zene szól. Egy erkélyre vezet, ahonnan egyenesen lelátni a táncparkettre. Egymásra nézünk Iannel, és gyorsan a ruhánk alá dugjuk a pisztolyainkat. Elindulunk lefelé egy csigalépcsőn, és úgy tűnik, senki nem figyel fel ránk. Valószínűleg úgy nézünk ki, mint néhány alulöltözött kiskorú, akiknek sikerült belógniuk, és senkit sem érdekel a szakadt kabátom és a vérző kezem. Odalent elveszek egy szalvétát az egyik asztalról, és rászorítom a sebemre. A combomon lévő vágások várhatnak. Mi is tülekedni kezdünk a többi nevetgélő és iszogató ember között, mintha ez is csak egy szokásos szombat este lenne. De a szemem előtt csak a világító KIJÁRAT jelzés lebeg. Amikor már a terem közepénél járunk, egy nő felvisít, és felénk bök. – Hé, ezek ott MERSZ-játékosok! A zene hirtelen elhalkul, és mindenki felénk fordul. Az egyik fickó a telefonján kezd matatni, és közben megkérdi: – Mit kerestek itt? Már vége a játéknak? Csak régebbi jeleneteket adnak, amióta lyukat ütöttetek a falba. Az nagyon nagy volt! Hátrafordulok. – Itt is néztek minket? – Igen, mindannyian! – Egy hatalmas kivetítőre mutat a magasban, amin épp Ty és Daniella látszik a kis szobában, sötétben készült felvételen, úgyhogy mindketten zöldek. Tiszta szerencse, nem vagyok róla meggyőződve, hogy ezt szívesen látnám színesben. A pasas arcába ordítok. – Látták, hogy be vagyunk zárva oda egy halom fegyverrel? Mi a francért nem segítettek? – Ott vannak a producerek meg a személyzet, akik gondoskodnak rólatok, nem? – Felém irányítja a telefonját, és odaüvölt a barátainak: – Na, én megmondtam, hogy itt vannak az emeleten! Tutira felismertem az asztalt! Mindenki közelebb tolakszik, hogy jobban lásson minket, a nevünket kiabálják, és

nevetnek. Két lány még autogramot is kér tőlem, a pasijaik pedig megpróbálnak feldobálni a levegőbe, de Ian leállítja őket. Teljesen ledermedek. Hogy viselkedhetnek úgy, mintha ismernének minket? Nehezen fér a fejembe, hogy amíg én néhány emelettel fölöttük az életemért rettegtem, ők csak egy szórakoztató műsort láttak, ami egy fél gondolatot sem érdemel. Ian és Syd a kijárat felé rángatnak, de ellököm őket, és elindulok befelé a hullámzó tömegbe, miközben mindenfelől hangosan kiabálnak utánam, hogy „Hé, Vee!”. Egyenesen a DJ-hez megyek. A fejünk fölötti kivetítőkön már Iant láthatjuk, amint a kis szobában meredten néz valami szemcsés képű videót. Csak annyit tudok kivenni, hogy egy magas fickó egy kisfiút ütlegel, majd berángatja egy furgonba, aztán a kamera Ianre fókuszál, aki ül a kis szobában egyedül, és megtörten nézi a felvételt. Kizárt dolog, hogy valaki erről családi videót készített volna. Nem csoda, ha a nyereményei mind a szabadulásról szóltak. Odafordulok a valódi Ianhez, aki ott áll mellettem, és a szemébe nézek. Csak pislog és nagyokat nyel. – Az a kisfiú nem te vagy, ugye? Megrázza a fejét. – De akár én is lehettem volna. A DJ széles mosollyal üdvözöl minket. – Ma este VIP-vendégeink vannak! – szól bele a mikrofonba. VIP, na ja. Magamhoz veszem a mikrofont, és megkérem, hogy halkítsa le a zenét. És mivel jelenleg celebnek számítok, meg is teszi, amire kérem. A tömeg felénk fordul, de néhányan tovább táncolnak a fejükben szóló dallamra. Olyan sok iskolai darabban segédkeztem már, tudnom kell, hogyan működik egy mikrofon, de akkor is furcsa érzés. Belefújok, hogy halljam, be van-e kapcsolva, aztán megszólalok. – Üdv! Az én nevem Vee. – Helló, kislány! – kiabál vissza vagy egy tucat vendég. A kivetítőre mutatok. – Nemrég láthattak a MERSZ-ben játszani, és bizonyára úgy gondolták, ez valami jó móka, amivel klassz nyereményekhez juthatunk. Az igazság ezzel szemben az, hogy majdnem meghaltunk odafent. Ez a játék nagyon is valóságos. Akármi történjék is, ne jelentkezzenek rá, és nézőként ne vegyenek rész a következőben! Vagy bármelyikben ezek után. Néhányan odamennek a bárpulthoz, rendelnek egy italt, és beszélgetni kezdenek. A többiek csak bámulnak, egyesek vigyorognak, mások a szomszédjuk fülébe sugdosnak, páran pedig értetlenkedve néznek rám. Az egyik göndör, vörös hajú nőt, aki úgy néz ki,

mint az Operaház szopránja, felismerem a bowlingteremből. Ott a mi oldalunkon állt, lehet, hogy ő majd ráveszi a barátait, hogy meghallgassanak. Ehelyett azonban előkapja a telefonját, és rám irányítja. A körülötte állók pedig ugyanezt teszik. A terem hirtelen levegőben csapkodó karok tömegévé válik, mindenki igyekszik jobb pozíciót találni a telefonjaikkal készített fényképekhez. Majdnem megöltek, az ő reakciójuk pedig annyi, hogy lefotóznak? A maximum, amit tehetek, hogy nem vágom közéjük a mikrofont, és nem fakadok sírva. Ebben a pillanatban úgy érzem, a legenda, mely szerint minden rólad készített kép elrabolja a lelked egy darabját, nagyon is valóságos. Mintha tényleg kiszippantanák belőlem a lelkem, és elnyelné a több száz mindent látó kamera, melyek mind csak a félelmemet, a dühömet, a teljesítményemet akarják megörökíteni. Csak állok ott dermedten, lebénulva és kiüresedve. A DJ újraindítja a zenét, és amikor Ian meg Syd lökdösni kezdenek kifelé, nem ellenkezem. Átverekedjük magunkat az emberek tömegén, akik azzal bombáznak minket, hogy meséljünk a kihívásokról, hogy adjuk meg a telefonszámunkat, a weboldalunk címét, vagy egyszerűen csak mosolyogjunk egy újabb fényképhez vagy videofelvételhez. Emberek húzogatják a kabátomat, rángatják a karomat, és még a fejemet is megsimogatják, mintha valami háziállatka lennék. Aztán minden figyelmeztetés nélkül a testem felemelkedik a földről, és egymás közt adogat tovább a kavargó tömeg. Sikítva kapálózom, hogy tegyenek le, míg végül hatalmas puffanással a padlóra kerülök. Az egyik fickó az állát dörzsölgeti, ott, ahol megütöttem, és elmond mindenféle beképzelt kurvának. Hányszor hallottam ezt ma este? Már nem számít. Ian végre rám talál a kavarodásban, és maga után húz. Amikor már majdnem a kijárathoz érünk, egy ajtó kicsapódik, két rendőr lép be rajta, és a vezetővel akarnak beszélni. Bármennyire is vártam őket korábban, a gyomrom összerándul, ha arra gondolok, hogy akár egy percet is itt kell még töltenem, ebben az állatkertben. Fent már úgysincs senki, nem igaz? De ha mégis, akkor is már csak a söreiket kortyolgatják. Azért legalább a MERSZ befektetőjének az igazolványát és a fegyveremet odaadhatnám nekik. A zsebembe nyúlok, és meglepetten veszem észre, hogy mind a kettő eltűnt. Kiestek volna? Vagy a MERSZ utánam küldött valakit, hogy lopja őket vissza tőlem? Megborzongok a gondolatra, hogy még mindig ezek a seggfejek osztják a lapokat. Vajon a rendőröket is ők fizetik? Mintha Ian és Syd is ugyanerre gondolnának, mert egyszerre rohanunk ki a jeges hidegbe, és leszegett fejjel futunk, amíg a VIP-parkolóba nem érünk. Csodálkozom, hogy Ian Volvóján senki nem szúrta ki a gumikat. De azon nem, hogy Tommy kocsijának nyoma sincs.

Mivel Syd vele jött, így ő is beszáll a Volvóba. Még ha tud is vezetni, most még képtelen egyedül maradni. De én magányosabbnak érzem magam, mint valaha. Ma este minden bizonnyal több ezer ember figyelt minket, de a legtöbbjüknek eszébe sem jutott, hogy a játékosok valódi, élő emberek. Az egyik Követő odarohan az autóhoz, és dörömbölni kezd az ablakon, hogy hadd készítsen még egy képet. Megrázom a fejem, és elfordulok. Az üvegen keresztül bekiabál: – Mit képzelsz, ki vagy te? Fogalmam sincs. Ian beveti az egyik menekülőmanőverét, hogy lerázzon egy csapat mindenre elszánt Követőt, aztán csendben haladunk tovább. Még Sydney is, úgy tűnik, valamin vívódik magában, összekuporodva ül a hátsó ülésen, és a karját szorosan összefonja maga előtt. Vajon azért ostorozza magát, mert hagyta, hogy Tommy belerángassa a játékba? Vagy mert átverte őt, aki állítólag olyan jó emberismerő? És ha már az emberismeretnél tartunk, meg kell tudnom, mi az igazság Iannel kapcsolatban. Nem mintha azt gondolnám, hogy a MERSZ beépített embere volt, sem azt, hogy valami internetes videókban szereplő magamutogató alak. De vajon hihetek-e a saját érzéseimnek? A szemem sarkából felé pislantok. – Megkérdezhetem, miből tudod finanszírozni a magániskolát? Kissé mintha megütközne, de aztán bólint, mintha megértené, miért kérdem. – Diákhitelből. És a rengeteg pizzából, amit kihordok. Jó, mi? Megsimogatom a karját. – Sajnálom, hogy nem sikerült megnyerned a szabadságot. – Hát, az a játék, ahol fegyvert nyomnak a résztvevők kezébe, nem hinném, hogy valaha is tényleg szabadon eresztene. Sydney a torkát köszörüli. Amikor hátranézek, jelnyelven mutatja: – JÓ FOGÁS! Valami azt súgja, igaza van. Minden, amit Ian ma este tett, azt bizonyítja, hogy remek fickó, igaz? De mi van, ha az egészet csak a műsor kedvéért csinálta? Mi van, ha a valódi küldetése az volt, hogy törje össze a szívemet, ahogy Tommy mondta? A fejem megfájdult. Fel kellene hívnom a szüleimet, de most mindennél jobban szeretnék magamba zárkózni, hogy összeragasztgathassam az intim szférám megmaradt szilánkjait. Az út hátralévő részében hallgatásba burkolózunk, amíg oda nem érünk Sydneyék házához. Amikor kiszáll, én is kiszállok.

Lehajtom a fejem. – Nagyon, de nagyon sajnálok mindent, ami történt! Felsóhajt. – Azt hiszem, megértem, miért jelentkeztél. De az a fontos, hogy végül megmentettél minket. És mindenki jól van. Felnézek rá. Bár kétlem, hogy Ian hallaná az autóban, mit beszélünk halkan egymás közt, jelnyelven mutatja: „TESTVÉR”. Visszajelelem neki ugyanezt, és megvárom a kocsi mellett, amíg bemegy a házba. Ian haza akar vinni, de én arra kérem, vigyen inkább a saját kocsimhoz a bowlingpályánál. Egy makacs részem ragaszkodik hozzá, hogy úgy fejezzem be ezt az estét, ahogy elkezdtem: úgy, hogy az én kezemben van az irányítás. A bowlingteremnél már nem égnek a neonfények. Nincs több Tiszta tini, nincs több Követő. Csak egy szinte üres parkoló, ahol az én autóm és egy rozoga furgon áll. Ian tekintete sokkal öregebbnek tűnik, mint amikor először találkoztunk itt, sok órával ezelőtt. – Mi lenne, ha követnélek hazáig, csak hogy biztos legyek benne, épségben hazajutsz? – Ez nagyon kedves tőled, de te is éppolyan fáradt lehetsz, mint én. Menj haza, és majd hívj fel holnap. Vagy már ma, ha jól sejtem. Miután aludtunk egy kicsit. Elvigyorodik. – Nincs is meg a számod. Egy halom ember nézte végig, ahogy terrorizálnak, még a melltartóméretemmel is tisztában vannak, de a társam nem tudja a telefonszámom. Őrület. Úgyhogy számot cserélünk. Hozzám hajol, és finoman megcsókol. – Az egyetlen jó dolog a mai estében te voltál. Bólintok, és kiszállok a kocsiból. Szeretnék hinni neki, de kétségek gyötörnek, hogy csupán azért volt ilyen kedves, mert valami pluszdíjat helyeztek neki kilátásba, ha vége a játéknak. Talán valaki most is filmez minket abból a furgonból. Ehh. Ha ilyen a paranoiások élete, akkor nagyon kimerítő lehet. De most túl fáradt vagyok ahhoz, hogy ezzel foglalkozzam. Azt hiszem, idővel úgyis kiderül majd, mit érez valójában. És az bármi lehet.

Huszonegyedik fejezet Egy hónap múlva Nem vagyok egy reggeli típus, de lassan próbálok beleszokni. A hajnalok nyugalma napról napra magában hordozza az ígéretet, hogy minden visszatér majd a normál kerékvágásba. De, akárcsak Schrödinger macskájánál, az egyetlen mód, hogy ezt kiderítsem, az az, ha kidugom a fejem a dobozból. Reggelizem, felöltözöm, és csak utána nézem meg a telefonomat. Bár nagy a kísértés, hogy egy kicsit tovább élvezzem ezt a békességet, már alig várom, hogy meglássam, történt-e valami változás. Az egyik SMS különösen megragadja a figyelmemet, pedig szinte elvész a több száz üzenet és tucatnyi ismerősnek jelölés között. Csak egy szokásos nap. Ami azt jelenti, hogy az életem még mindig tiszta bolondokháza. Egy csomó ember kíváncsi rám. Úgyhogy ezt ki is használom. Elküldöm az e heti üzenetemet minden új telefonszámra és EzVagyokÉn-oldalra, amiket az elmúlt hét napban gyűjtöttem be. A legtöbben valószínűleg nem is foglalkoznak majd vele, de remélhetőleg lesznek azért néhányan, akik mégis. Kedves Mindenki! Én majdnem meghaltam a MERSZ játékában, csak azért, mert ők pénzt akartak csinálni a dologból. Azt hiszik, megúszhatják, hogy így bánnak a játékosokkal, mert ez senkit nem érdekel igazán, és nem lesz, aki felkutassa őket. De tévednek. Nem bújhatnak el, mindannyiunk elől nem. Szóval, ha egy kicsit is értetek a számítógéphez, vagy akár a barátaitok, segítsetek levadászni ezeket a szörnyetegeket! Ez az én kihívásom, nektek!

Miután elküldöm az üzenetet, elteszem a készüléket, és ha meg tudom állni, holnap reggelig nem is nézem meg újra. A ruhatervezés-tanárom azt mondja, luddita vagyok. Én csak azt mondom, igyekszem nem elveszíteni a józan eszemet. Lófarokba fogom a hajamat, és a garázs felé veszem az irányt. Bár éjszakára és hétvégére szobafogságban vagyok, míg elég idős nem leszek ahhoz, hogy szavazzak, háromszor egy héten elmehetek reggeli edzésre. Úgyhogy beszállok a kocsimba, és egy közelben lévő földúthoz hajtok, ahol egy hatalmas szürke Volvo vár rám. Ian ott melegít mellette, rövidnadrágban és pólóban, amiben jól látszik napbarnított, izmos karja és lába. Én is kezdek egy kicsit formásodni a rendszeres edzésektől, és úgy döntöttem, a bicepsz is remek divatkiegészítő. Amikor odaérek Ianhez, egy kicsit csókolózunk, aztán elfoglaljuk a helyünket az utat szegélyező köveknél, hogy a combunk

után kilazíthassuk a vádlinkat is. – Lehet, hogy találtunk valamit – mondom, a telefonomon talált üzenetre utalva. – A pasiról vagy a nőről? – Gayle-ről, akinek a valódi neve Jordan, ha az arcfelismerő program igazat mond. Elmosolyodik. – Szép munka, Tommy! Miután őszintén bocsánatot kért, óvatosan bár, de Tommynak ismét bizalmat szavaztam, és most hatalmas segítségemre van a MERSZ ellen folytatott kíméletlen harcomban. Komolyan úgy hiszem, fogalma sem volt, hogy a dolgok ennyire eldurvulnak majd. És, végül is, nem ő volt az egyetlen, aki olyasmiket csinált aznap este, ami szembement mind a jellemével, mind pedig a józan ésszel. Egy út melletti fához lépünk Iannel, nekidőlünk, és egy kicsit még tovább nyújtunk, mielőtt elindulunk futni, vagyis inkább kocogni. A döntő utáni első héten minden reggeli futásunkat Követők lesték, és videóra vettek minket még a játék lecsengéseként, és hogy pontokat szerezzenek valami fura kreditrendszerben. Tommy még egy GPS-nyomkövetőt is talált az autó lökhárítójára rögzítve. De mi visszavágunk. És egy csomó ember van, akik segíteni akarnak nekünk, egy Követőnk például elküldött egy videót, amelyben az egyik játékvezetőnk látható a döntőből. Sajnos, csak egy felvételről készült másik felvétel, így a kép kissé szemcsés, de Tommy megtette, amit tudott, és elég tisztává varázsolta ahhoz, hogy egy arcfelismerő program össze tudja hasonlítani pármillió másik képpel az internetről. Persze, Guy és Gayle is valószínűleg csak fizetett emberek voltak a játékban, ahogyan mi is. De ha bármi is közelebb vihet azokhoz, akik a nagy pénzt csinálják ebből, akkor annak érdemes utánajárni. Elfutunk egy csomó virágzó lonc mellett, melyek mindent belengő illata a nyár ígéretét hordozza. Mélyen magamba szívom, aztán hátrahőkölök, amikor az egyik fa mögül egy vézna fickó ugrik elő, kezében fényképezőgéppel. Ian hirtelen lefékez előtte. – Haver! Semmi szükség arra, hogy így ránk ronts. Ha szóltál volna, hogy szeretnél csinálni egy képet, akkor megengedtük volna. És ez így is van, mivel egy dolgot megtanultam a hírnévről. Akik a legjobban hajkurásszák, azokra kíváncsiak a legkevésbé az emberek. Úgyhogy Iannel együtt szívesen állunk fényképezőgép elé, ha megkérnek rá. Minél több ilyenen szerepelünk, azt reméljük, a népszerűségünk annál inkább csökken majd. De ez a srác nem kérte az engedélyünket. Úgyhogy viselje a következményeit. Ian is, és én is előhúzzuk a telefonunkat, és mindketten videózni kezdjük a Követőnket.

Az arca elé kapja a kezét. – Ezt meg miért csináljátok? Ian rámosolyog. – Egy új weboldalra lesz, az a címe, hogy NÉZD CSAK, KIK ZAKLATNAK! Mosolyogj! A srác káromkodva elrohan. Ez még jobban ment, mint szokott. Az én felvételem valószínűleg homályos és ugrál, mert a telefonom kamerája még mindig ugyanolyan pocsék. De az életben rosszabb dolgokkal is meg kell birkózni, mint egy vacak kamera. Amikor már egy mérföldet futottunk, megállunk egy fából készült padnál. Ian az ölébe húz, és megcsókol. Meleg és jóleső érzés, de közben akaratlanul is a fák közét fürkészem, hogy tényleg magunk vagyunk-e. Próbáltunk intimebb helyet keresni a reggeli találkáinkhoz, de sem Ianék háza, sem a miénk nem jöhetett szóba. És akármilyen távoli helyeken is parkoltunk le, mindig akadt valami idióta, aki az ablaküvegen keresztül is kattogtatta a fényképezőgépét. Meg tudom érteni, miért menekült az a régebbi játékos, Abigail, egy hétre Virginia legtávolabbi zugába. Akármennyire is szeretném valahogy felszámolni a MERSZ-et, egy kicsinyke részem azt reméli, hogy most szombaton mégiscsak megtartják a következő fordulót, ahogy tervezték, ha másért nem, csak azért, hogy a figyelem végre az újabb játékosokra terelődjön rólunk. Szörnyű kívánság, tudom. Amikor egy másik pár elfut mellettünk, felállunk, hogy mi is folytassuk a kocogást. Napsütéses, tiszta nap várható. Talán kijöhetünk ebédelni Syddel és pár másik kölyökkel a fotósklubból, hogy a portréképein dolgozzunk. Szívem szerint még folytatnám, de az edzésünk véget ér. Hosszú csókkal búcsúzunk el egymástól, aztán beszállok a kocsiba. Elindulok, ám ekkor megcsap egy illat, mintha valaki szalonnát evett volna az autóban. Talán a szellőzőn keresztül szivárgott be? Gyorsan körülnézek, hogy megbizonyosodjak róla: senki nem rejtőzködik a hátsó ülésen. Persze, nem, de a térdem kissé még mindig remeg. Vajon ez a reszkető érzés elmúlik valaha? Amikor hazaérek, anya és apa megkönnyebbült mosollyal az arcukon fogadnak, ahogyan mindig, amikor futni megyek. Tudom, minden akaraterejükre szükségük van, hogy megbízzanak bennem, akár egy ilyen parányit is, úgyhogy amit tudok, megteszek, hogy ezt kiérdemeljem. Annak, hogy mindent elmeséltem a MERSZ-ről, egy dolgot mindenképpen köszönhetek: láthatták, mennyire nagyon ragaszkodom az életemhez. Úgy vélem, végre elhiszik, hogy ami a garázsban történt, az csak baleset volt. És ha nagy szerencsém van, még az is lehet, hogy egy napra feloldják a börtönbüntetésemet, és a jövő hónapban elmehetek a Habitat for Humanity rendezvényére Iannel.

Anya az előszoba felé int. – Rendeltél valamit? Ezt a csomagot ott találtam az ajtó előtt, amikor kimentem meglocsolni a virágokat. Mintha lenne bármi pénzem azon kívül, amit az ösztöndíjamra gyűjtök. Odalépek a bejárati ajtó mellett álló asztalhoz, ahová anya a csomagot tette. Túl korán van még bármiféle házhoz szállításhoz, nem? Lehet, hogy már tegnap óta itt vár. A feladó neve arany színnel van rányomva: egy luxusáruház New Yorkban – szóval, jó eséllyel nem valami bombát rejt. Na, tessék, már megint a paranoiám. Kinyitom a dobozt, és egy halom lebomló csomagolóanyag közt egy másikat találok benne. Abban pedig egy bársonyzsákot, egy olyan tervező logójával, akinek a munkáit, emlékszem, órákon keresztül bámultam az interneten. Benyúlok a tasakba, és remegő kézzel húzok ki belőle egy pár narancspiros színű cipőt. Ezt lebegtette meg előttem a MERSZ a kávéházi kihívás teljesítéséért. Hát, ez fura. Egyértelművé tették, hogy minden nyereményemet elvesztettem, amikor feladtam a fődíjért való küzdelmet. Ez most valami tévedés? Az egyik cipőben kis ezüstszínű borítékot találok, abban pedig egy üzenetet, amitől a térdem lassan a hideg földre ereszkedik. Sosem leszel unalmas nekem, már alig várom, hogy újra láthassalak játszani!

A cipőre meredek, amely minden egyes másodperccel egyre rondábbnak tűnik. Azt hiszem, valami hajléktalan hamarosan igen stílusos lábbeliben fog járkálni. Felkelek, és bedobom a cipőt anya „adományok” címkével ellátott dobozába. Már a nappaliban járok, amikor ismerős hang üti meg a fülemet. A telefonom szól. De nem a szokásos, csilingelő hangon. Hanem egy elkényeztetett kisgyerek nyafogós hangján. FÜGGÖNY

Köszönetnyilvánítás Nagyon sok segítséget és biztatást kaptam ahhoz, hogy ez a könyv elkészülhessen. Szívből köszönöm a családomnak és a barátaimnak, a közelben és a távolban, akik annyi éven át, míg erről a regényről álmodtam, mindig jókedvre derítettek. A támogatásotok és a lelkesedésetek vitt előre oly sok nehéz nap alatt. Köszönöm a szerkesztőmnek, Heather Alexandernek a Dielnél, akinek a tanácsai segítettek, hogy a történet még messzebb mutasson, és sokkal erősebb legyen, mint azt valaha gondoltam volna. Hasonlóképp Andrew Harwellnek, akinek a MERSZ-szel kapcsolatos elképzelései még jóval azután is hatással voltak a könyvre, hogy már nem dolgozott velünk. Hálásan köszönöm az én különleges ügynökömnek, Ammi-Joan Paquette-nek, akinek remek meglátásai és szakértő tanácsai segítettek a kéziratot formába önteni, és akinek a jókedve mindig töretlen. Bárcsak minden író ilyen szerencsés lenne! Örök hálám a sok kritikus ismerősnek, akik követték ezt a történetet, ahogy a nyers alapokból valami kiadhatóvá formálódik. A helyi írócsapatnak, akik képesek pillanatok alatt újabb és újabb ötletekkel előállni, és már öt kéziratomban (lesz még ez több is!) segédkeztek nekem: Annika de Grootnak, Lee Harrisnek, Christine Putnamnek és Lesley Reece-nek. Az online kritikusaimnak, akik hatására még jobb felütést találtam a történetnek, és Vee-t egy színházba helyeztem: Kelly Dyksterhouse-nak, Kristi Helvignek (aki egyben bétaolvasóm is volt), Joanne Lindennek, Mary Louise Sancheznek, és Niki Schoenfeldtnek. Köszönöm a testvéreimnek és az unokahúgomnak, akik biztattak, amikor aggodalmaskodtam: Mary Ryannek, Rachel Ryannek és Madeline Andersonnak (akinek a szinte hozzánőtt készüléke adta az ötletet egy történethez, ahol a telefonok kulcsszerepet játszanak). A féltestvéremnek, Tim Beauchampnak, akit a nap huszonnégy órájában felhívhatok, ha bármilyen technikai jellegű problémára keresem a választ. Ebben a könyvben például a fegyverekkel kapcsolatban. Ha végül mégis valami botorságot írtam volna, az teljes egészében az én hibám, nem az övé. És az egyik legnagyobb hősöm, a legelső kézirattól kezdve, kedves barátnőm, Lisa Berglund, aki BIZTOSAN TUDTA, hogy ez a könyv egyszer majd megjelenik. Az egyetlen felhő, amely beárnyékolja az örömöm, hogy amikor ez végre megtörtént, már nincs itt velem, hogy együtt ünnepelhessünk. Ha van könyvklub a mennyországban, azt minden bizonnyal ő vezeti.

Végezetül, köszönöm a férjemnek és a gyerekeimnek, hogy számtalan estén át kitartottak, amikor „anyának le kellett mennie a kávézóba, hogy írhasson”. Rengeteg támogatást kaptam tőlük, s az alkotásban is aktívan részt vettek, hol képeket rajzoltak arról, milyennek képzelnék el a helyszíneket, hol pedig részleteket vitattunk meg a történetből. Kimondhatatlanul szeretem őket. És, ha jól számolom, jövök nekik úgy 1509 házi készítésű vacsorával.

A GABO Kiadó e-könyveiről A könyv lehet fűzött, ragasztott, kemény borítós, vagy puha fedelű. A legfontosabb mégis az, ami benne található. Az e-könyv új köntösbe öltözteti az olvasmányokat, hogy azok se maradjanak le az olvasás élményéről, akik lapozgatás helyett klikkelve keresik a legfrissebb tartalmakat. Fontosnak tartjuk, hogy bárhol, bármilyen készüléken olvashassa könyveinket, ezért a kemény másolásvédelem helyett a felhasználást nem akadályozó vízjelezést választottuk. Példányát szabadon átmásolhatja számítógépére, e-könyv olvasójára vagy telefonjára. A Dibook rendszerében (www.dibook.hu) vásárolt könyveinkből mindig a legfrissebb verziószámú, javított másolatot érheti el. Kiadónk arra törekszik, hogy olyan könyveket adjon az olvasók kezébe, amelyek kifogástalanok, ám hibák sajnos mindig előfordulhatnak. Kérjük, ha bármilyen szerkesztési hiányosságot vagy tévedést észlel e-könyveinkben, azt jelezze az [email protected] e-mail címen.

További könyvek és érdekességek a kiadó oldalán: www.gabo.hu

E-könyveinket itt érheti el: www.dibook.hu Kövessen minket Facebookon is: www.facebook.com/GABOKIADO

Ha tetszett a könyv, olvassa el ezt is:

Paige McKenzie Sunshine - Megkísértés (részlet) (A teljes e-könyv megvásárolható a www.dibook.hu oldalon.)

Tizenhét gyertya Ma töltötte be a tizenhatot. Láttam, ahogy megtörténik. Katherine, a nő, aki örökbe fogadta őt, tortát sütött neki: répatortát, élénk narancsszínűt, fehér cukormázzal a tetején. Ashley gyertyákkal érkezett, amelyek a tikkasztó texasi hőségben melegen világítottak. Boldog szülinapot! Boldog szülinapot! – énekelték. A mi fajtánk azonban nem ünnepli a születésnapokat. Kivéve persze, ha valaki közülünk betölti a tizenhatot. Pont, ahogyan most ő is. Születése pillanatában – augusztus 14-én este, helyi idő szerint 19 óra 12 perckor – megéreztem valamit a Sunshine névre keresztelt lányban. Éreztem, ahogy a lélek megérinti. Katherine letette a tortát az asztalra, pontosan Sunshine elé: tizenhat, nem, tizenhét… miért tizenhét gyertya? Elmosolyodott, majd csücsörített az ajkaival, felkészülve arra, hogy elfújja a gyertyákat. Hirtelen megtorpant, és a mosoly eltűnt a szeméből. Természetesen nem tudhatta, mit érez, vagy hogy miért érzi, de abban a pillanatban, amikor a szellem megérintette, testének hőmérséklete 37 °C-ról 33,5 °Cra csökkent, pulzusa pedig 80-ról 110-re emelkedett. Sunshine a homlokához nyúlt, pontosan úgy, ahogyan egy anya érinti meg lázas gyermekét. Talán azt gondolta, bujkál benne valami, megfázás vagy influenza. Azonnal felismertem a bűnöst: azt a huszonkilenc éves férfit, aki néhány héttel korábban egy autóbalesetben hunyt el, alig egy mérföldre innen. A sebeiből serkenő vér még friss, a szélvédő üvegszilánkjai betakarják az arcát. Később talán segítek neki lábra állni – a sebei begyógyulnak, az arca újra sima lesz –, de most Sunshine-ra koncentrálok. Számolom a másodperceket, míg a pulzusa újra a normál tartományba ér. Tizenegy másodperc – lenyűgöző. Nagy levegőt vett, és elfújta a gyertyákat. Katherine és Ashley tapsoltak. Sunshine felállt az asztaltól, elegánsan meghajolt, még hevesebb tapsot váltva ki ünneplőiből.

Mosolya visszatért és az arcára szilárdult, világoszöld szeme ragyogott, majdnem úgy, mintha valóban érzett volna valamit. Az utolsó tanítványomnak huszonnégy órába telt, mire visszaállt a testhőmérséklete; Sunshine már addigra helyrejött, mire Katherine elkezdte felszeletelni a tortát. Persze ez egy gyorsan elhaladó lélek volt, hamarosan sokkal többel kell majd megküzdenie.

Első fejezet Para Anya, ez a hely para. Még csak félúton vagyunk az új otthonunktól, máris ezt kell mondanom. Még ez a kavicsos út is para – hosszú és szűk, mindkét oldalán hatalmas bokrokkal, amelyek megakadályozzák, hogy beláthassunk a szomszéd kertekbe. – Akarod mondani, parádés? – kérdezi mosolyogva anyu, de én nem mosolygok vissza. – Ne már, még szánalomból se nevetsz? – Ezúttal nem – mondom, és megrázom a fejem. Anyu a Craigslisten böngészte a lakásokat. Nem igazán válogathatott, nem minden nap kap az ember főnővéri állást a Ridgemont Kórház újszülöttosztályán. Még arra is alig volt ideje, hogy megkérdezze az egyetlen lányát, mit szólna hozzá, ha ki kéne szakadnia abból a városból, amelyben egész életében élt, hogy az ország északnyugati felére költözzön, ahol többször esik az eső, mint amikor nem. Persze hogy azt mondtam volna, hogy mindenben támogatom. Ez egy remek lehetőség volt számára, és nem akartam én lenni az akadálya, hogy elvállalja ezt a munkát. Csak nem voltam biztos benne, hogy Texasból Washingtonba költözni számomra is olyan remek lehetőség lenne, mint számára. Anya leparkol, és a szélvédőn keresztül mustrálja a házat. Kétszintes, és a verandán egy ősrégi hinta lóg, ami egy csecsemő súlyát sem bírná már el. A netes képeken a ház fala fehérnek tűnt, de élőben inkább szürke, kivéve a bejárati ajtót, ami valamilyen oknál fogva élénkpiros. Talán azt gondolták, ez a kontraszt bohókássá teszi az összképet. – Nem mondhatod egy házra, hogy para, ha csak kívülről látod – szólal meg anyu reménykedve. – De, mondhatom. – Mégis hogyan? – Úgy, ahogyan azt is megmondtam, hogy az a farmer, amit még a költözés előtt vettél, végül az én szekrényemben fog landolni. Nagyon intuitív tudok lenni. Anya felnevet. Fehér kiskutyánk, Oscar nyüszíteni kezd a hátsó ülésen, szinte könyörög, hogy felfedezhesse új otthonát. Amint anyu kikapcsolja a biztonsági övet és kinyitja az ajtót, Oscar szinte kirobban a kocsiból. Én még egy kicsit maradok, nagyokat sóhajtozva az autó párás levegőjében. Nem csak a házról van szó. Már akkor szürkévé változott minden, amikor átléptük az államhatárt – a köd olyan vastagon szállt alá, hogy anyunak fel kellett kapcsolnia a reflektort, pedig még nappal volt. Nem gondoltam volna, hogy az új életünk

Washingtonban ennyire színtelen lesz. Sőt tulajdonképpen sehogy se képzeltem. Inkább nem vettem tudomást arról, hogy el fogunk költözni, még akkor sem, amikor a házunk Austinban már tele volt dobozokkal, még akkor sem, amikor Ashley átjött, hogy segítsen bepakolni a költöztető furgonba. Talán csak akkor fogtam fel igazán, amikor már úton voltunk ide. Az új házunk egy isten háta mögötti utca nyirkos telkén helyezkedett el. Minden ház, amely mellett elhaladtunk idefelé jövet, aránytalanul kicsi volt az udvarához képest. Úgy tűnt, olyan emberek laknak itt, akiknek nem sok közük van egymáshoz. Egy teremtett lelket sem láttam, sehol egy futkározó gyerek vagy egy kerti partira készülődő apuka. Mindent a jegenyefenyők tűlevelei borítottak, a fenyőké, amelyek minden napsugarat eltakartak előlünk. Egy csúnya, rozsdás drótkerítés vette körbe a kertünket. Abból, amit eddig láttam, szinte biztos vagyok benne, hogy ez az egész francos város para. Mi lehet parább egy helynél a hegy tövében, ahol az ég még a legmelegebb nyári napokon is hamuszürke? Talán úgy tűnik, kicsit túlzásba viszem a para szó használatát, de ez nem azért van, mert nincs szinonimaszótár a telefonomon, egyszerűen csak nincs ennél kifejezőbb szó. Úgy rázom meg magam, ahogy Oscar szokta, ha fürdetjük. Nem szoktam én ilyen negatív lenni; elhatározom, hogy abbahagyom a szenvedést. Nagy levegőt veszek, és kinyitom az ajtót. Belülről a ház amúgy egészen aranyos. Anyu nem is bérelte volna ki, ha nem lenne benne semmi jó. Benyúlok a hátsó ülésre, és kiemelem a hordozót is, amelyben a macskánkat, Lex Luthort hoztuk el. Aztán fogom a telefonom, lefotózom magamat Lexszel, a háttérben a házzal, és elküldöm Ashley-nek. Megígértük, hogy nem távolodunk el egymástól, még ha én itt Washingtonban élek is majd. Második óta a legjobb barátnők vagyunk. Ha a barátságunk túlélte a klikkesedős periódust pár éve, akkor ez a néhány ezer mérföld már meg se kottyan. A Converse csukám talpa ropog a kavicsos úton, ahogy a bejárati ajtóhoz megyek. Anyu és Oscar már bent vannak. Augusztus lehet, de ez nem tántorítja el Ridgemontot attól, hogy hűvös legyen, hűvösebb, mint Austinban karácsonykor, én meg még mindig a szakadt sortomat viselem, amit a boise-i motelben vettem fel reggel. A világos farmerkabát anyu régi gimis pólója felett – ez a kedvenc pólóm mostanában – szinte rikít a ködben. A küszöbön egyensúlyozva kiabálom: Anyu! Semmi válasz. Csak az ajtó nyikorgása, ahogy benyitok, aztán a hátam mögött támadt széllökés belök a küszöbön. – Anyu! – ismétlem. Végül a teljes nevét kiáltom: – Katherine Marie Griffith! – Utálja, ha így hívom, még ha érti is, hogy nem tudunk mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy örökbe fogadott gyerek vagyok. Soha nem csináltunk nagy ügyet belőle; nem volt drámai

beszélgetés, amikor anyu bevallotta, hogy nem ő az igazi anyám. Nem is emlékszem olyan időkre, amikor ne tudtam volna az igazat. Néha elgondolkodom azon, kik lehetnek a biológiai szüleim, és hogy miért mondtak le rólam, de még anyu sem tudja a részleteket. Gyermekápolóként dolgozott az austini kórházban, ott, ahol az a babamentő inkubátor volt, amiben hagytak; se szülők, se papírmunka, és amint megérintett, tudta, hogy soha többé nem tud majd elengedni. Azt szokta mondani, egyszerűen egymásra maradtunk. Anyu és én mindig kuncogunk, ha egy idegen azt mondja, mennyire hasonlítunk egymásra, mert egyáltalán nem hasonlítunk. Csak úgy teszünk, mintha – néha túlságosan is úgy teszünk. De velem ellentétben anyunak vörösesbarna haja és világos bőre van, szürkés szeme és szeplői. Nekem hosszú barna hajam van, valahol a hullámos és a göndör között, a szemem meg inkább zöld. Ashley szerint olyan, mint a macskáké. Az emberek szeme színe a fény hatására változik, vagy egyszerűen csak más árnyalatúnak tűnik, attól függően, milyen színű ruhát viselnek, na, az enyém nem. Mindig ugyanolyan világoszöld, és a pupilláim még a sötétben sem tágulnak ki. Soha nem láttam még a sajátomhoz hasonlót; ha találkoznék valakivel, akinek ilyen a szeme, annak tutira köze lenne hozzám. Úgy értem, vér szerint. Amúgy akármennyire örökbe fogadott gyerek vagyok is, közelebb állok anyámhoz, mint bármely tizenhat éves, akit ismerek. Vagy legalábbis úgy érzem, sokkal közelebbi anya-lánya kapcsolat ez, mint amilyeneket az austini bevásárlóközpontban láttam néha. Ha éppen nem veszekedtek, akkor se szóltak igazán egymáshoz. Ashley gyakran tettette, hogy komoly telefonbeszélgetést folytat, ha az anyukája benyitott a szobába megkérdezni, milyen napja volt. Hány tizenhat éves lenne képes eltölteni három napot az anyjával egy kocsiban összezárva? Persze én még csak egy hete töltöttem be a tizenhatot. Valahonnan vécéöblítés hangját hallom. – Mégis mit gondoltál, hol vagyok, Sunshine? – kérdezi anyu, miközben a bejárati ajtóhoz lép. – A nevem valahogy nem hangzott ilyen ironikusan Texasban{1} – motyogom, miközben reszketve átlépem a ház küszöbét. Az ajtó bevágódik mögöttem, mire ijedtemben ugrok egyet. – Ez csak a szél, drágám. – Úgy csillan meg a szeme, mintha a nevetését próbálná elfojtani. – Hidegebb van idebent, mint kint. Nem hiszem, hogy valaha is fáztam volna ennyire, még akkor sem, amikor kilenc voltam, és anyuval Coloradóba mentünk síelni, pedig ott a hőmérséklet tényleg fagypont

alatt volt. De ez a hideg valahogy teljesen más. Bekúszik a ruhám alá, és libabőrössé tesz. Olyan, mint amikor lázas vagy és reszketsz, pedig a testhőmérsékleted folyamatosan emelkedik, és többrétegnyi takaróba vagy bugyolálva. Ez az a nyirkos hideg; át kéne menni az egész házon egy hajszárítóval. – Na jó, ez tényleg para. Ezt már hangosan mondom, és anyu felnevet. – Ez az új kedvenc szavad? – kérdezi. – Nem, dehogy – felelem. Én sem emlékszem, hogy gyakran használtam volna ezt a szót korábban, de talán azért, mert sohasem éreztem magam még így. – Hónapokig nem lakott itt senki. Túl régóta áll üresen a ház. Ha behozzuk a cuccainkat, sokkal otthonosabb lesz, majd meglátod. Szuper lesz, megígérem. De a cuccaink – a költöztető kocsi tele a bútorainkkal, a könyveimmel, a mütyürjeinkkel és a ruhákkal – nem lesznek itt holnapig. Gondolom, a költöztetők nem sietnek majd ide úgy Texasból, ahogy mi. Anyu és én megmásszuk a nyikorgó lépcsőket, hogy felfedezhessük az emeletet – két hálószoba, egy fürdőszoba, hibás zárral az ajtaján (majd megkérem a főbérlőt, hogy javíttassa meg, ígéri anyu) –, de egyelőre nehéz elképzelni, hogy fog festeni berendezve a ház, hiszen a cuccaink még több száz mérföldre vannak innen. Belépek a szobába, ami majd az enyém lesz, és megborzongok a világos rózsaszín tapéta és szőnyeg látványától. Nem vagyok az a rózsaszín világban élő csajszi. Úgy döntök, hogy az ágyamat a sarokba fogom tenni, jobbra az ajtótól, az íróasztalomat pedig az ablak alá, az ággyal szembe. Odalépek a keskeny ablakhoz, és kinézek rajta, jobban mondva, kinéznék, ha a fenyőágak az udvarról nem takarnák el teljesen a kilátást. Még ha sütne is a nap, akkor sem jutna be túl sok fény a szobámba. Anyu szobája az előkertre néz, de a fák az ő kilátását is ugyanúgy eltakarják. Felállítjuk a kétszemélyes matracot a fapadlón, a nappali közepén, és takarókat terítünk rá, hogy a macska ne tudja szétszedni a karmaival, ha felugrik rá, amit ebben a pillanatban meg is tesz. Aztán bekocsikázunk a városba pizzáért; a jegenyefenyők ágai úgy csapkodják az autó tetejét, mintha nagyobb esőcseppek volnának. A főutca szinte üres, kicsit sem hasonlít az austini belváros nyüzsgésére. – Ez különös – mondja anyu egy kedves kis patikára, majd egy bisztróra mutatva. Bólintok, és magamra erőltetek egy mosolyt. Hazafelé menet, miközben a pizza a hátsó ülésen hűl, útba ejtjük a kórházat; anyu behajt a parkolóba. Nem volt itt azóta, hogy iderepült az állásinterjúra pár hónappal ezelőtt. Ez a kórház feleakkora lehet, mint az austini. Anyu kikapcsolja a biztonsági övet, de nem száll ki, ezért én is ülve maradok.

– Látom, itt nincs annyi beteg ember, mint nálunk – mondom a majdnem üres parkolóra mutatva. – Ez egy kisváros – vonja meg a vállát anyu, de bizonytalannak tűnik. Sokkal több felelősséggel jár majd ez a munka, mint az, amit az austini kórházban végzett, és bár nem mondta, de tudom, mennyire ideges. – Ne aggódj! Majd te megmutatod nekik. Anyu rám néz, és elmosolyodik. – Ez az én Sunshine-om – mondja, megszorítja a vállamat, aztán visszakapcsolja a biztonsági övét, és beindítja a motort. Éppen megfordul a kocsival, amikor sziréna hangja töri meg a csendet. A mentőautó befarol a parkolóba, és a sürgősségi kapuhoz hajt. Talán mégis vannak beteg emberek Ridgemontban is. Pizsamában esszük a pizzát a matracon ülve, olyan az egész, mint valami pizsamaparti. – Ez a pizza jobb, mint amilyet Austinban valaha is ettem – mondja anyu, miközben az utolsó szeletért harcolunk. – Ki gondolta volna? – gúnyolódom, kirántva a szeletet a kezéből, majd hozzáteszem: – A washingtoni Ridgemont az USA pizzafővárosa. – Látod, tudtam én, hogy tetszeni fog itt. – Tetszik a pizza. Ez nem egészen azt jelenti, hogy tetszik a hely is. – Talán szeretni a ridgemonti pizzát csak egy apró ugrásra van attól, hogy a várost is megszeresd – mondja anyu reménykedve. Sóhajtok. Az igazság az, hogy alig három órája vagyunk itt, szóval talán kicsit tényleg korai véleményt formálnom erről a helyről. – Fura szag van itt – mondom, és felhúzom az orrom. – Pizzaszag van – mondja anyu, a tésztaszélekkel teli dobozra mutatva. Megrázom a fejem. Ez valami más, dohos, penészes szag, olyan, mint amikor valaki túl sokáig bekapcsolva hagyja a légkondit. Nem mintha szükség lenne itt légkondicionálóra. – Mindegy, amikor már mindenünk itt lesz, a házban már a mi illatunkat fogod érezni – érvel anyu, de én nem vagyok biztos benne, hogy a nedves penészszag csak úgy elillanna. Olvasunk lefekvés előtt. Anyu a bestsellerlisták egyik kedvelt thrillerét – imádja az ilyen könyveket, még ha állandóan ki is cikizem érte –, én a Büszkeség és balítéletet olvasom, úgy kábé tizenötödször. Szinte lehetetlen honvágyat érezni ezzel az ismerős

súlyú könyvvel a kezemben. Imádom a régies szavakat, amiket már nem használunk többé, mint például a pernahajder, a bizonyára vagy a derék. Néha azon kapom magam, hogy úgy beszélek, mint valamelyik Bennett nővér. Nagyon sznob, tudom. – Szerinted is Jane Austen voltam előző életemben? – kérdezem ásítozva, miután lekapcsoljuk a lámpát. Már éjfél is elmúlhatott. Oscar közénk furakodik, de nem bánom, még ha el is foglalja a matrac felét, legalább meleget áraszt magából. – Természetesen nem – feleli anyu. Nem hisz olyasfélékben, mint a lélekvándorlás. A tudományban és az orvoslásban hisz, olyan dolgokban, amelyeket logikával és kémiai reakciókkal lehet bizonyítani. – Oké, de ha mégis hinnél benne… – Ahogyan nem hiszek. – Oké, de ha mégis… – Ha hinnék benne, azt gondolnám-e, hogy Jane Austen voltál előző életedben? – Pontosan. – Nem. – Miért nem? – kérdezem, és eljátszom, hogy megsértődtem. Szinte hallom anyu vállrándítását az ágy túlsó feléről, mintha a válasz annyira egyértelmű lenne. – Statisztika. Matematikailag erre elenyésző esély van. – Matematikával magyarázod az elképzelt előző életemet? – A számok nem hazudnak, Sunshine State. – Anyu néha így hív, bár még soha nem voltunk Floridában, az igazi Napsugár államban. Teljesen biztos vagyok abban, hogy ennél távolabb nem is kerülhettünk volna Floridától, még úgy sem, hogy valójában el sem hagytuk az Egyesült Államokat. Anyu mindig azt szokta mondani, hogy amíg velem van, az örökös napfény államában él. Azt mondja, ezt attól a pillanattól fogva érzi, hogy először vett a karjába újszülöttként. Ezért adta nekem a Sunshine nevet. – Jó éjszakát, édesem! – mondja bele a sötétségbe. – Jó éjt! Valami zajra ébredek. Nem tudom biztosan, hány óra lehet, de lépteket hallok az emeletről. Még sosem aludtam ennyire éberen. Általában, miután a Büszkeség és balítéletet olvasom, elalszom, és Mr. Darcyról álmodom, de ezen az éjszakán nagyon különös álmom volt. Egy kislányt láttam a fürdőszoba sarkában sírva, és hiába mondtam neki bármit, nem apadtak el a könnyei. Próbáltam átkarolni, de valahogy nem értem el, még akkor sem, amikor már egészen közel léptem hozzá. – Mi a franc? – suttogom, és Oscarért nyúlok, hogy közelebb húzzam magamhoz. A kutyák hallása nagyon kifinomult, úgyhogy ha ő nem hall semmit, csak a képzeletem

játszik velem, nem igaz? De Oscar már nincs az ágyban, és olyan vaksötét van, hogy fogalmam sincs, merre lehet. Nem lehet túl messze, mert még érzem a nedves szőr szagát (azóta nem száradt meg, hogy ideértünk). A lépések hirtelen abbamaradnak. – Anyu – suttogom, és gyengéden megrázom a vállát. – Anyu, hallottad ezt? – Hmmm? – válaszolja álomittasan. Nagyon kimerült a vezetéstől, hagynom kéne aludni, de ekkor újra meghallom a lépéseket. Istenem, nem azért para ez a ház, mert hónapok óta üresen áll, hanem mert őrült gyilkosok tanyáznak az emeleten, akik csak arra várnak, hogy egy idióta család ideköltözzön, és meggyilkolhassák őket álmukban. A szívem majd’ kiugrik a helyéről, nagy levegőt veszek, próbálok megnyugodni, de egyre gyorsabban zakatol. A lépések igazából nem gyilkosok lépteire emlékeztetnek. Olyan lágyak, mintha egy kisgyerek osonna át egyik szobából a másikba a fejünk felett. – Anyu! – ismétlem kicsit erőszakosabban. Lehet, hogy tényleg egy gyerek van odafent. Talán eltévedt vagy megszökött otthonról. – Mi van? – kérdezi álmosan. – Hallod ezt? – Mit? – A lépteket. – Az egyetlen dolog, amit hallok, az a hangod, ami felébresztett – mondja, de közben mosolyog. – Ez a macska lehet – teszi hozzá, majd közelebb húz, és átkarol. – Aludj csak! Megígérem, hogy reggelre már nem lesz ennyire para ez a hely. – Kihangsúlyozza a para szót, mintha valami poén lenne. – Ez nem vicces – tiltakozom, de anyu légzése újra egyenletessé válik; már visszaaludt. – Ez nem vicces – suttogom bele a szavakat újra a sötétségbe. Az utolsó dolog, amire számítok, hogy valaki válaszol, de szinte rögtön azután, hogy kimondom, tisztán hallom, hogy valaki a fülembe suttog. Ezúttal nem lépteket hallok, hanem inkább gyermeki kuncogást, amely kristálytisztán betölti az egész teret. Összeszorítom a szemem, próbálok valami másra gondolni: Elizabeth Bennettre és Fitzwilliam Darcyra, Jane-re és Mr. Bingley-re, még Lydiára és Mr. Wickhamre is. Próbálom elképzelni őket, ahogy táncolnak a netherfieldi bálon (persze tudom, hogy Mr. Wickham azon a bálon pont nem volt ott), de az egyetlen dolog, amit látok, a kislány az álmomból, amint rongyos fekete ruhájában ugróiskolát játszik felettem. Aztán megint hallom a kacajt. Egy gyermek nevetése sosem hangzott még ennyire félelmetesnek. Mielőtt végiggondolnám, mit csinálok, feltápászkodom az ágyból, és elindulok a lépcső felé. Ha tényleg egy kislány van az emeleten, legalább annyira meg lehet ijedve, mint én, nem? Bár nem tűnt riadtnak, hiszen nevetett.

A lábamat a legalsó lépcsőfokra helyezem és felnézek, de nem látok semmit a sötétségen kívül. Oscar jelenik meg mellettem, hozzásimul a lábamhoz. – Jó fiú! – Úgy mondom ezt, levegőért kapkodva, mintha futottam volna. A második lépcsőfokra lépek, megreccsen a fa a lábam alatt. Már semmit sem hallok, se nevetést, se lépteket, se ugrálást. A szívem még mindig hevesen dobog, nagy levegőt veszek, hátha lecsillapodom. – Talán már vége van – mondom. Oscar egyetértőn liheg. A lélegzésünket leszámítva a ház elcsendesedett. – Bújjunk vissza az ágyba! – jelentem ki végül, visszafordulva a lépcsőn. Oscar összegömbölyödik mellettem a matracon, miközben le-föl mozgatom az ujjaimat a szőrén. Azt vártam, hogy álmatlanul fogom bámulni a mennyezetet, ám a szemhéjam hirtelen elnehezül, a légzésem lelassul, egy ritmusba igazodik anyuéval. De esküszöm, amint kisodródom az éberségből, azon a ponton, ahol az álom és a valóság összeér, valami mást hallok. Egy szót, egy gyermeki hangot, ahogy azt suttogja: éjjel-éjjel. Ha érdekli a folytatás, vásárolja meg a teljes e-könyvet a www.dibook.hu oldalon. Kiadónk összes könyve a www.gabo.hu oldalon nézhető meg.

{1}

A Sunshine név jelentése: napfény, napsugár

Table of Contents Előszó Első fejezet Második fejezet Harmadik fejezet Negyedik fejezet Ötödik fejezet Hatodik fejezet Hetedik fejezet Nyolcadik fejezet Kilencedik fejezet Tizedik fejezet Tizenegyedik fejezet Tizenkettedik fejezet Tizenharmadik fejezet Tizennegyedik fejezet Tizenötödik fejezet Tizenhatodik fejezet Tizenhetedik fejezet Tizennyolcadik fejezet Tizenkilencedik fejezet Huszadik fejezet Huszonegyedik fejezet Köszönetnyilvánítás A GABO Kiadó e-könyveiről Ha tetszett a könyv, olvassa el ezt is:

Table of Contents Előszó Első fejezet Második fejezet Harmadik fejezet Negyedik fejezet Ötödik fejezet Hatodik fejezet Hetedik fejezet Nyolcadik fejezet Kilencedik fejezet Tizedik fejezet Tizenegyedik fejezet Tizenkettedik fejezet Tizenharmadik fejezet Tizennegyedik fejezet Tizenötödik fejezet Tizenhatodik fejezet Tizenhetedik fejezet Tizennyolcadik fejezet Tizenkilencedik fejezet Huszadik fejezet Huszonegyedik fejezet Köszönetnyilvánítás A GABO Kiadó e-könyveiről Ha tetszett a könyv, olvassa el ezt is: