Jean Sasson - Kiralyi Sivatag

JEAN SASSON

Királyi sivatag GABO

A mű eredeti címe: Jean Sasson: Desert Royal Fordította Somló Ágnes Borítóterv Nagy Krisztina Copyright © 1999 by Jean Sasson Hungarian translation © Somló Ágnes 2000 Minden jog fenntartva! A könyvből bármilyen részlet csak a kiadó előzetes engedélyével használható fel! ISBN 963 9237 05 1 Kiadja a GABO Könyvkiadó Felelős kiadó: Földes Tamás Szerkesztette: Simonits Mária Tipográfia: Haiman Ágnes Tördelés: Szmrecsányi Mária Készült a Borsodi Nyomda Kft.-ben Felelős vezető: Ducsai György Terjeszti a Talentum Kft. 1133 Budapest, Gogol u. 17. Tel.: 349-8346

Tartalom A szerző megjegyzése Álmom Muníra sorsa Muníra esküvője A titkom Az ördög leláncolása Paradicsom-palota A paradicsom madarai Mennyei hárem Az eunuch története Mohamed próféta meggyalázása Elrabolt angyalok Lefejezés Titkomra fény derül Veszélyben a trón Karím jóslata Vádi al-Dzsáff Kavargó homok Élve eltemetve Szultána köre Epilógus

A szerző megjegyzése 1978. szeptember 7-én azzal a gondolattal utaztam Szaúd-Arábiába, hogy csupán néhány évig fogok ebben az országban élni és dolgozni, de végül 1991-ig maradtam Rijadban, e sivatagi királyság fővárosában. 1983-ban megismertem Szultána ál-Szaúdot, a királyi család egyik hercegnőjét. Ez az elbűvölő asszony lenyűgöző hatással volt rám, amely a mai napig tart. Négy évig dolgoztam a Feiszal Király Kórház és Kutatóközpontban. Ez alatt az idő alatt találkoztam a kiterjedt szaúdi királyi család jó néhány tagjával, és arra a szomorú következtetésre jutottam, hogy jobbára elkényeztetett és csak önmagukkal foglalkozó emberek. Legtöbbjük a királyságon és annak csillogó, hivalkodó külsőségein kívül semmi mást nem látott. Szultána azonban egészen más volt, mint a királyi család általam megismert tagjai. Fiatal volt, és gyönyörű. Sötét haja a vállára omlott, és szemében ott csillogott az érdeklődés, a kíváncsiság. Szája gyakran húzódott mosolyra, és őszintén, teli szájjal kacagott. Drága ruháival és szemkápráztató ékszereivel azonnal magára vonta az emberek figyelmét. Eltekintve szépségétől és kedvességétől, arra számítottam, hogy ő is olyan, mint a királyi család többi hercegnője, de legnagyobb meglepetésemre és örömömre kiderült, hogy Szultána önállóan gondolkodó nő, aki szinte mohón vágyik rá, hogy megváltoztassa a szaúd-arábiai nők életét. Noha a rendkívül gazdag szaúd-arábiai uralkodócsalád kiváltságos tagjaként nőtt fel, sosem csinált titkot abból, hogy ha a nők helyzetéről van szó, ő nyíltan lázad hazája tradíciói és szokásai ellen. Ahogy barátságunk lassanként elmélyült, egy rendkívüli akaraterővel és erős jellemmel rendelkező nőt ismertem meg benne. Noha ítéletét és viselkedését gyakran beárnyékolja a szenvedély, és sokszor előfordul, hogy felnőtt létére érzelmektől túlfűtött jeleneteket rendez, az ember mindezt könnyen elfelejti neki, hisz ha nőtársairól

van szó, Szultána mindig önzetlen, segítőkész és odaadó. Ha tudomására jut, hogy egy nő ellen igazságtalanságot követtek el, nyomban cselekszik, még akkor is, ha ezzel önmagát sodorja veszélybe. Amikor Szultána a bizalmába avatott, és elmondta nekem, hogy már számtalan tervet szőtt, miként adhatná hírül a világnak a szaúdi asszonyok tragikus történetét, ám egyikből sem lett semmi, mert mind rendkívüli veszélyt jelentett volna közvetlen családjára és önmagára nézve, én beleegyeztem, hogy segítek neki álmát valóra váltani. Együtt fogjuk felhívni a világ figyelmét ezekre az iszonyú és hihetetlen, ám igaz történetekre. Így aztán, hogy megóvjam névtelenségét, én lettem a hercegnő hangja. A fátyol mögött című könyvből a világ először Szultána életét ismerhette meg, egy kegyetlen ember nem kívánt lányának életét egy könyörtelen társadalomban, mely a nőket nemigen becsüli. Szultána legkedvesebb nővérét, Szarát akarata ellenére feleségül adták egy jóval idősebb férfihoz, akit Szara nem ismert és nem szeretett. Szara az esküvő pillanatától fogva ki volt téve férje iszonyú szexuális bántalmazásának. Apja csak akkor engedte meg neki, hogy elváljon és hazatérjen, amikor öngyilkosságot kísérelt meg. Szultána boldogtalan gyermekkorának tapasztalatai hatására lázadó tizenéves lett. Ám a lehető legiszonyúbb módon kellett rájönnie, hogy a lázadás hazája kegyetlen rendszere ellen csak szerencsétlenséghez vezethet, amikor egyik barátnőjét a saját apja kivégezte, amiért elkövette a helytelen szexuális viselkedés „bűnét”. Szultánával tizenhat éves korában az apja közölte, hogy feleségül kell mennie egyik unokatestvéréhez, Karímhoz. Szultána és Karím kézfogója nemigen hasonlított a legtöbb szaúdi eljegyzéshez, mivel Karím kérte, hogy találkozhasson jövendőbelijével, és ezt meg is engedték neki. Karím és Szultána már az első pillanatban erős vonzalmat érzett egymás iránt. Hamar egymásba szerettek, és a legtöbb szaúdi házassággal ellentétben, az övéket kölcsönös szerelem jellemzi.

Házasságának első évei meghozták Szultána számára azt a nyugalmat, amelyre annyira vágyott. Házasságukból elsőként egy fiú, Abdullah született, majd két lány, Maha és Amani. Szultána és családja az 1991-es Öböl-háború idején Rijadban maradt. A hercegnőt elszomorította, hogy ez a háború, reményeivel ellentétben, ahelyett, hogy segített volna megváltoztatni a nők helyzetét Szaúd-Arábiában, csak még nehezebbé tette életüket. Szultánát elkeserítette, hogy amikor a háború véget ért, „a vékony fátylak megvastagodtak, a csupasz bokákat el kellett takarni, és a meglazult láncok ismét megfeszültek”. A hercegnő lányaiban Szultána és jómagam elmondtuk a világnak, hogy közvetlen családja rájött, A fátyol mögött című, sok országban sikert aratott könyv hátterében a hercegnő áll, de kiléte, ami a királyi család többi tagját illeti, továbbra is titokban maradt. Az olvasó megtudhatta azt is, hogy noha Szultána egyfolytában küzd a status quo ellen, még saját, meglehetősen felvilágosult házassága és két lánya sem kerülhette el Szaúd-Arábia nőellenes, feudális előítéleteinek nyomását. Szultána mindkét lánya más-más módon reagált szaúdi örökségére. Idősebb lánya, Maha gyűlölte a nők életét Szaúd-Arábiában, és Szultána nyomdokait követve fellázadt azok ellen az igazságtalanságok ellen, amelyeket hazájában a nők ellen elkövetnek. Ez annyira megzavarta a lelkét, hogy Londonba kellett vinni pszichiátriai kezelésre, hogy aztán folytatni tudja életét SzaúdArábiában. Amani, Szultána kisebbik lánya viszont épp ellenkezőleg, oly módon reagált, ami anyjának még nagyobb aggodalmat okozott. Amani elkeserítő fanatizmussal mélyedt el az iszlám vallásba. Ahogy Szultána a fátyol ellen küzd, úgy küzd Amani a fátyolért. Szultána arra kért, hogy ebben a harmadik könyvben legyek ismét a hangja. Noha azzal, hogy a világ tudomására hozza, mily rémisztő és mindennapos, ahogy a nőket bántalmazzák hazájában, továbbra is tiltakozik a szaúd-arábiai nők helyzete ellen, ám a hercegnő most talált egy újabb utat, melynek révén világszerte segíthet a nőkön, és kitartóan folytatja tovább hősies küzdelmét a reformokért.

Bár e könyv olvasói látni fogják, hogy Szultána közel sem tökéletes, és hibái a legtöbb esetben nagyon is emberiek, ám amint a nők jogaiért való küzdelemre kerül a sor, őszinte elszántságában senki sem kételkedhet. Íróként és barátjaként büszke vagyok, hogy én mesélhetem el e rendkívüli hercegnő történetét. Jean Sasson

Álmom Néhány hónapja álmomban megjelent előttem imádott édesanyám. Élénkvörös, hímzett köntöst viselt; hosszú fekete haja aranyszálakkal volt befonva. Az arca sima volt és ragyogott, csillogó szeme pedig bölcs mindentudással nézett rám. Ahogy megjelent egy vibrálóan zöld fa alatt, a lehető legkékebb vizű forrás mellett, engem egészen elkápráztatott. Színes, pompázó virágok tömkelege vette körül. Álmomban vadul kalapálni kezdett a szívem, ahogy odakiáltottam neki: – Anyám! – Aztán kitárt karral, izgatottan rohanni kezdtem felé. Ám valami láthatatlan korlát utamat állta, és gyötrelmesen távol tartott tőle. Anyám hatalmas szeretettel és szomorú lemondással nézett legifjabb földi gyermekére. Aztán megszólalt. Noha hangja édesen csengett, amit feltárt előttem, az könyörtelenül komoly volt. – Szultána – mondta –, itteni utamon akadályként áll elém minden fájdalmad, elégedetlenséged, csalódásod és a csapások, amik téged érnek. – Némán fürkészett. – Leányom, akaratos gyermek voltál, s nekem gyakran fenyegetéssel kellett ésszerű viselkedésre késztetnem téged. – Szemöldökét felhúzta. – Úgy látom, a jelenlétemre még mindig szükség van, Szultána. A tudat, hogy anyámnak még a paradicsomban is gondot okoztam, könnyekre fakasztott. Hercegnőként születtem egy gazdag, sivatagi királyságban, ahol a nők gyötrése és üldöztetése egyre csak nő, és az vitathatatlan, hogy életemet nem a szokásoknak megfelelően éltem. Felkiáltottam: – Anyám, engem egy viharos szél röpített át az életen! Hogyan élhettem volna másként? Anyám lassan csóválta a fejét. – Szultána, a jó szív még a leghevesebb csata kellős közepén is tisztán küzd. Összerándultam. Anyám pillantása meglágyult. – De én most nem erről beszélek, gyermekem.

– Akkor miről? – kérdeztem esdeklőn. – Szultána, az életed olyan, akár egy esztelen mágusé, aki végtelen selymet bontogat. Úgy tűnik, megvan mindened az életben, s még sincs semmid. Léted nem ad neked boldogságot, leányom. Mint régen, most is kétségbeesetten vágytam rá, hogy anyám megvigasztaljon, így aztán szavainak jelentését nem fogtam fel. Aztán a körülötte lévő virágok törékeny szirmai lassan összecsukódtak, és anyám arca is halványodni kezdett. Felkiáltottam: – Anyám! Kérlek, maradj! Várj! Fehéren izzó alakját már szinte nem is láttam, mégis tisztán hallottam, amit mondott: – Szultána, te egy lakoma kellős közepén éhezel. Válj valami nagyobbá, mint önmagad, gyermekem! Ebből az álomból mámoros örömmel ébredtem, de anyám titokzatos szavai egyfolytában kísértettek. Szomorúan el kellett ismernem, hogy anyámnak igaza volt, hisz hagytam, hogy életem megrekedjen. Egykor azzal a nemes, ösztönző céllal indultam útnak, hogy javítok hazám asszonyainak életén. De miután tehetetlennek bizonyultam a szaúd-arábiai férfiak rendíthetetlen hatalmával szemben, hagytam, hogy erőt vegyen rajtam a csüggedés. Pedig mindaddig, amíg hazámban a nőket akaratuk ellenére férjhez adhatják, amíg törvény szentesíti fizikai bántalmazásukat és megbecstelenítésüket, sőt egy nőt az apjának, férjének vagy fivérének jogában áll akár megölni is, hogyan hagyhatnám abba a harcot? Anyám álombeli látogatását követően bátorságot merítettem abból a tudatból, hogy van még valami cél számomra ebben a küzdelemben, egy új szerep, amit majd nekem kell betöltenem. Ebben a pillanatban azonban még nemigen tudtam, hogy mindez hova vezethet.

Muníra sorsa Az iszlám egyik legfontosabb hagyománya állítólag onnan ered, hogy amikor Mohamed találkozott követőivel, a próféta fogott egy botot, és azt írta a porba: „Nincs egy sem köztetek, kinek helyét Allah ki ne jelölte volna, mert meg van az írva, legyen az a tűzben vagy a paradicsomban.” Ezen a hagyományon alapszik az iszlám azon tanítása, miszerint az életben minden eleve elrendeltetett, és minden ember sorsát Allah határozza meg. Míg e fatalizmus révén sok mozlim méltóságteljes belenyugvással viseli az élet nehézségeit, én egész életemben küzdöttem ez ellen a pesszimista tehetetlenség ellen, és nem tudom elfogadni oly sok szaúdi asszony tragikus életét Allah eleve elrendelt akarataként. Így amikor megtudtam, hogy családunk történetének egy szörnyű epizódja most hamarosan megismétlődik, tudtam, hogy sosem leszek képes egyszerűen végzetként elfogadni azt az iszonyú és gyalázatos sorsot, amit egyik unokahúgomnak szántak. Családommal nemrég tértünk vissza egy egyiptomi útról rijádi palotánkba. Férjem, Karím és legidősebb gyermekünk, egyetlen fiunk, Abdullah, épp Karím dolgozószobájában tartózkodtak. Amani, kisebb lányunk a kertben volt kedvenc állatai közt, míg én a nappaliban ültem idősebb lányunkkal, Mahával. Váratlanul Szara nővérem és négy lánya közül három – Fadíla, Nasva és Szahar – viharzott be az ajtón. Mosolyogva álltam fel, hogy üdvözöljem legkedvesebb nővéremet, de Szara tekintetéből félelem sugárzott. Ahogy megragadta a kezem, sötét szeme kétségbeesetten kereste tekintetemet. Azt mondta, hogy üljek le, mert rémisztő hírt hozott. – Mi a baj, Szara? Szara dallamos hangjából hatalmas keserűség áradt. – Szultána, amíg távol voltatok, Ali elrendezte, hogy férjhez adja Munírát. Az esküvő holnaphoz tíz napra lesz. Maha kirántotta a kezemet Szara kezéből, és körmét a tenyerembe mélyesztette. – Jaj, anya, nem!

Elhúzódtam. Az ujjaim idegesen remegtek, ahogy arcomat a kezembe temettem. Egyetlen gondolat zakatolt könyörtelenül az agyamban. Még egy fiatal nő, saját húsom és vérem, akit akarata ellenére adnak férjhez. Muníra aljas Ali bátyám legidősebb lánya. Csinos, de aprócska lány volt, aki koránál jóval fiatalabbnak látszott. Muníra mindig engedelmes gyerek volt, és szégyenlős, félénk viselkedésével elnyerte mindnyájunk rokonszenvét és szeretetét. Muníra édesanyja, Tammám volt Ali első felesége, királyi családbeli unokatestvérünk, akivel oly sok évvel ezelőtt házasodott össze. Akkoriban Ali azzal hencegett, Tammámot csak azért vette feleségül, hogy szexuális igényeit itthon is kielégíthesse valakivel olyankor, amikor a tanulmányi szünetekben külföldről hazatér. A szerelem és az érzelmek Aliban még csak fel sem merültek soha. Bárki előre láthatta Tammám boldogtalan jövőjét. Gyerek volt még, amikor férjhez ment, és soha nem kapott lehetőséget rá, hogy érzelmileg fejlődjön. Tammám felnőtt nőként se igen beszélgetett, s ha mégis megszólalt, a hangja olyan halk volt, hogy ha az ember hallani akarta, egészen közel kellett hajolnia hozzá. Három évvel Tammámmal kötött házassága után Ali újabb feleséget vitt a házhoz. Mivel Tammám igazán kötelességtudó feleség volt, legidősebb nővérünk, Núra kérdőre vonta Alit, hogy mi szüksége van egy második házastársra. Később elmondta nekünk, Ali kijelentette, hogy elégedetlenségének legfőbb oka Tammám boldogtalanságával kapcsolatos. Zavarta és dühítette őt az a tény, hogy ifjú hitveséből búskomor feleség lett. Ali közölte a megdöbbent Núrával, hogy attól a naptól fogva, amióta ő a férje, Tammám egyszer sem mosolygott! Tammám és Ali házasságából három gyermek született, két lány és egy fiú. A lányok éppoly örömtelenek voltak, mint az anyjuk, a fiú pedig apja tökéletes, arrogáns mása. Mostanra már soraik tizenkét újabb gyerekkel és Tammám mellett még hat másik nővel szaporodtak. Muníra élete gyötrelmes volt, és boldogtalan. Egy olyan ember lányaként, aki lánygyermekeivel nem sokat törődött, gyermekkorának első éveiben sóvárogva igyekezett elnyerni apja szeretetét, azét a

férfiét, akiben nem volt szeretet. Muníra gyermekkori küzdelme apja szeretetéért emlékeztetett az enyémre. Ám a köztünk lévő hasonlóság itt véget is ért. Én legalább úgy éltem túl apám szeretetének hiányát, hogy a szeretetre való képességemet sikerült érintetlenül megőriznem. Muníra apja iránti viszonzatlan szeretete lassanként nyílt ellenszenvvé vált, majd a félelem és a gyűlölet egyvelegévé. Ez az érzés mostanra már akkora méreteket öltött benne, hogy kiterjedt minden férfira – még azokra is, akik kedvesek voltak. Öt éve, tizenhat éves korában Muníra azt mondta az anyjának, hogy szeretné hajadonként leélni az életét. Így aztán, ellentétben a legtöbb szaúdi lánnyal, akik fiatalságuk javát azzal töltik, hogy kitanuljanak minden módszert, amivel leendő férjüket elégedetté tehetik, Muníra egészen más életet szánt önmagának. Szociális gondozói képesítést szerzett, mivel az volt a szándéka, hogy életét a hazánkban oly megvetett fogyatékosoknak szenteli. Mindazonáltal azt világosan kifejezésre juttatta, hogy ő csakis fogyatékos nőket fog gondozni. Egy darabig úgy látszott, Ali egyszerűen megfeledkezett arról a tényről, hogy legidősebb lánya még nincs férjnél. De sajnos a közelmúltban az egyik családi összejövetel során valaki emlékeztette őt lánya hajadon voltára. Most Ali megtagadta lányától azt az egyetlen örömet, azt az egy dolgot, amit kért, hogy hajadon maradhasson. Az arab országokban, amint egy lány megszületik, a szülők nyomban a megfelelő házasság nyélbe ütésén kezdenek gondolkodni. A majdani kapcsolatokat szem előtt tartva, gondosan tanulmányozni kezdik az e célnak megfelelő fiús családokat. Egy szaúdi lánynak, amíg nem megy férjhez, szűznek kell maradnia. Másrészt viszont a túl hosszúra nyúlt szüzességet a család szégyenének tekintik. Most, hogy Muníra már huszonegy éves, férjezetlen állapota apját kezdte meglehetősen kellemetlenül érinteni. Maha zavarta meg gondolataimat. Szerette unokatestvérét, és tudta, hogy miként vélekedik Muníra a házasságról. – Anya! Ali bácsi ugye nem kényszerítheti arra Munírát, hogy férjhez menjen? – Kinek ígérték Munírát? – hadartam el a kérdést.

Szara olyan sokáig habozott, hogy azt hittem, nem tudja a választ. Végül egy hatalmas sóhajjal azt mondta: – Szultána, Munírának Hádíhoz kell hozzámennie. Az emlékezetem csődöt mondott, nem találtam egyetlen arcot sem, melyet e névhez kapcsolhattam volna. – Hádí? Ki az? – Az a Hádí. Szultána, hát nem emlékszel? Ali fiatalkori barátja, aki családunkkal Kairóba utazott. Alig tudtam megszólalni. – Az a Hádí? Szara gyászosan rábólintott. – Igen. Az a Hádí. Annak a súlyos lelki megrázkódtatást okozó élménynek az emléke, amelyet mindketten átéltünk, hatalmas erővel elevenedett meg bennünk. Hitetlenül meredtem nővéremre. – Nem. Nem – mindössze ennyit tudtam mondani. – Ki ez a Hádí? – kérdezte Maha. Valóban ki is ez? Honnan kezdjem? Motyogva megszólaltam: – Ali gyerekkori barátja, leányom. Te nem ismered. Szara közelebb húzódott hozzám, és keze a kezemet kereste. Csak ültünk, és egymás szemébe meredtünk. Gondolataink összecsengtek. Szara újra átélte élete legszörnyűbb periódusát. Több mint húsz éve Szarát akarata ellenére hozzáadták egy jóval öregebb férfihoz, egy olyan férfihoz, aki házasságuk első pillanatától fogva szexuálisan bántalmazta nővéremet. Anyánknak csak akkor sikerült rávennie apánkat, hogy engedélyezze neki a válást, amikor Szara öngyilkosságot kísérelt meg. Noha visszatérhetett családunkba, drága nővéremet még hosszú időn át állandó, ernyesztő depresszió gyötörte. Akkoriban történt, hogy legidősebb nővérünk, Núra és férje, Ahmed új palotát építtettek. Núra azt tervezte, hogy Olaszországban vásárolja meg új otthona berendezését, és útközben megáll Kairóban. Legnagyobb meglepetésemre és örömömre Núra és Ahmed meghívtak minket, Szarát és engem, hogy kísérjük el őket és gyermekeiket erre az útra. Minden éremnek két oldala van, úgyhogy örömömet hamar lehűtötte, amikor apám úgy döntött, hogy Ali és a barátja, Hádí is elkísérnek minket. Noha ez a hír lehangolt és elkeserített, mégis útra keltünk.

Amíg Kairóban voltunk, Szarát s engem elképesztett az a felismerés, hogy fivérünk barátja még Alinál is gyűlöletesebb! Nem hittük volna, hogy ez lehetséges. Hamarosan megtudtuk, hogy az elkényeztetett és nehezen kezelhető Alihoz képest Hádí maga a gonoszság. Noha a Vallási Intézet diákja volt, mely egy fiúk számára fenntartott rijádi iskola, ahol a mutavákat, avagy a vallás embereit képezik, Hadiban nyoma sem volt annak a jóságnak, amit szent Koránunk megkövetel. Fekete lelkét a vallás tanításai meg sem érintették. Hádí eltökélten, gonosz dühvel gyűlölte a nőket, és gyakran hangot adott azon véleményének, miszerint a lányokat a menstruáció első jelére férjhez kellene adni. Hádí szemében a nők léte e földön három célt szolgált: hogy a férfinak szexuális élvezetet nyújtsanak, kiszolgálják a férfit, és gyermeket szüljenek neki. Természetesen Hádí szerint Szara meg én kezelhetetlen némberek voltunk, és ennek gyakran hangot is adott. Ha sorsunkat ez az ember tartotta volna a kezében, biztosra vettük, hogy már rég halálra köveztek volna minket, és Hádí minden bizonnyal ott lett volna, hogy az első követ ő vesse ránk! A női nem iránt oly sokat hangoztatott gyűlöletének dacára Hádí igyekezett a lehető legtöbb nővel szexuális kapcsolatba kerülni. És ezen a bizonyos kairói és olaszországi úton pontosan ezt is tette. Az egészben a legaggasztóbb az volt, hogy Ali is követte Hádí példáját, és részese volt perverz viselkedésének! Még Kairóban voltunk, amikor Szarával véletlenül szemtanúi lettünk, amint Hádí és Ali nemi erőszakot követtek el egy alig nyolcéves kislányon! A látvány iszonyú volt és brutális, sem Szara, sem én nem tudtuk soha elfelejteni azt, ami akkor a szemünk elé tárult. Mivel biztosra vettük, hogy egy ilyen gonosz fiúból csakis gonosz férfi válhat, most rémülettel töltött el bennünket a gondolat, hogy egy ilyen ember kap hamarosan korlátlan hatalmat egy drága és édes gyermek felett, aki nincs felkészülve rá, hogy megvédje magát. Zokogva borultam Szara karjába. Könnyeink ragályosnak bizonyultak, mert lányaink is zokogni kezdtek.

Gyötrelmes sírásunk hangjai nyilvánvalóan eljutottak Karím dolgozószobájáig, mert Abdullah-hal együtt hamarosan rohanvást megjelent. Karím csupa aggodalom volt, ahogy elhúzott engem nővéremtől. – Szultána! Szara! Mi történt? Abdullah pedig azt kérdezte húgától, Mahától: – Ki halt meg? Hangos siránkozásom közepette azt dadogtam: – A halál jobb lenne! Karím egyre jobban megrémült. – Mi? Micsoda? Maha szólt helyettünk. – Az unokatestvéremről, Muníráról van szó, apa. Ali bácsi férjhez adja. Ez a hír még Karímot is elnémította. Kiterjedt családunk minden tagja tudta, hogy Muníra mennyire irtózik a férfiaktól és a házasságtól. A szaúdi férfiak többségével ellentétben férjem nem hitt az erőszakkal kikényszerített házasság létjogosultságában. Karím és én évekkel ezelőtt megegyeztünk, hogy lányainknak tanulniuk kell, mielőtt férjhez mennének, és amikor majd elérkezik a házasság ideje, jogukban áll kiválasztani a férjüket. Maha és Amani sosem kerülhet ilyen szörnyű helyzetbe, mint Muníra. Valójában vallásunk tiltja, hogy egy nőt olyan kapcsolatra kényszerítsenek, mely ellenére van, de mint oly sok mindent, ami jó iszlám hitünkben, ezt is félreértelmezik, vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyják. – Kihez kell hozzámennie? – kérdezte Karím jó hangosan, hogy túlüvöltse zokogásunkat. – Nem fogod elhinni – sóhajtottam. – Szörnyű csapás – tette még hozzá Szara, miközben a könnyeit törülgette. – Mondjátok már, ki az? Szomorú tekintettel néztem fel Karímra. – Ali a leányát egy régi, öreg barátjához adja. – A korát tekintve öreg? – kérdezte elfintorodva Karím. – Mindkét szempontból – mondtam. – Egy régi barát, aki öreg. – Karím ingerülten azt mondta: – Szultána! Kérlek! Ne kelljen találgatnom.

Szara nem bírt már egy helyben ülni. Jajongva felállt. – Hádí az… Már sok éve barátja Alinak. Az a gyűlöletes Hádí! Férjem egészen elsápadt. Tekintetéből ádáz düh sugárzott, és a hangja csupa hitetlenség volt. – Az a Hádí, az egyiptomi útról? – Pontosan az! – Jaj! Hát erről szó sem lehet. – Karím a fiára nézett. – Abdullah, azonnal beszélnem kell Alival. Át kell ütemeznünk a holnap délelőtti megbeszélést. Abdullah komolyan bólintott. Ali Hádí barátja volt, ám Ali sógorai közül egy sem volt hajlandó bármiféle kapcsolatba kerülni azzal az emberrel. Annyira ellenszenves volt, hogy mindenki távol tartotta magát tőle, kivéve Alit. Csodálatra méltó tulajdonságot csak Ali talált Hádíban. Egy biztos, hogy semmiképp nem tartozott közeli rokonaink és barátaink körébe. Noha végzettségét tekintve a vallás embere volt, Hádí most a szaúdi kormánynak dolgozott. Egy magas rangú herceg barátjaként olyan tökéletes pozíciót sikerült kiügyeskednie magának, melynek révén szert tehetett egy mesés vagyonra is. Tekintettel kiváló pénzügyi helyzetére, azok, akik nem ismerték gonosz jellemét, akár még megfelelő, sőt kívánatos férjnek is tarthatták. De sógornőim közül ketten is ismerték Hádí három feleségét, akiktől azt hallották, hogy gonosz természete időközben csak még gonoszabbá vált. Elég, ha annyit mondok, hogy Hádít feleségei titkon „a Sátán legkedvesebb fia” névvel illették. Karím szavainak hallatán halványan felsejlett bennem a remény. Azzal tisztában voltam, hogy Alit a nővérei nem tudnák eltéríteni a szándékától, ám ha családunk férfi tagjai lépnek fel ellene, szegény Munírát talán megóvhatjuk egy olyan sorstól, amit biztos, hogy rosszabbnak tart még az azonnali halálnál is. – Mikor találkozol Alival? – Holnap. – Aszad is veled megy – ígérte Szara. – És felhívom Núrát. Talán Ahmed is veletek tart. Ezt a házasságot meg kell akadályozni! E tervek hallatán némiképp megkönnyebbültem. Karímmal testileg-lelkileg annyira kimerített minket ez a családi dráma, hogy aznap éjjel szokásos szerető ölelésünk nélkül aludtunk el.

Másnap kora reggel az ágyamban feküdtem, és míg a férjem zuhanyozott, azon tűnődtem, vajon mit hoz majd ez a nap. Mivel attól féltem, hogy Karím esetleg majd elfelejti elmondani nekem a fivéremmel való beszélgetése valamely fontos részletét, igyekeztem kimódolni, vajon miként ejthetném szerét, hogy kihallgassam őket. Amikor Karím bement a szomszédos szobába, hogy telefonáljon a bátyámnak, gyorsan leemeltem az ágy melletti telefon kagylóját, hogy halljam, miről beszélnek. Megállapodtak, hogy Tammám palotájában találkoznak, mivel Ali ott fogadta Karím hívását. Nyilvánvaló, hogy Ali első feleségénél töltötte az éjszakát. Berohantam Maha szobájába, és azt mondtam: – Öltözz gyorsan! Meglátogatjuk Tammám nénédet és Munírát. Szükségük van ránk. Amikor megmondtam Karímnak, hogy Mahával Tammámhoz és Munírához megyünk, láttam, hogy homlokán megjelennek az aggodalom ráncai. – Szultána, ha te meg Maha fel akarjátok keresni Tammámot és Munírát, nem akadályozlak meg benne. De vigyázz, és ígérd meg nekem, hogy nem avatkozol bele a bátyáddal folytatott beszélgetésembe. Maga voltam a megtestesült ártatlanság, amint szavamat adtam, hogy nem avatkozom közbe. Ám Karím azt nem ígértette meg velem, hogy nem hallgatom ki őket. Tammám nem várt minket, de úgy tűnt, örül vendégeinek, és rendkívül szívélyesen fogadott bennünket. Maha, miután üdvözölte nagynénjét, egyenesen unokatestvére, Muníra szobájába ment. Mielőtt Karím megérkezett volna, meggyőztem Tammámot, hogy javunkat szolgálja, ha csöndesen elüldögélünk az ebédlőben, mely Ali nappalijával szomszédos. – Meglehet, hogy hívatnak – mondtam neki. Amint beléptünk ebbe a terembe, nyomban kotorászni kezdtem meglehetősen nagy táskámban. Azt már évekkel ezelőtt megtanultam, ha engedélyt kérek valami szokatlan dolog megtételére, azzal csak azt érem el, hogy nemleges választ kapok. Így aztán manapság már egyszerűen csak cselekszem, és hagyom, hogy a többiek kedvük szerint reagáljanak rá. Tammámnak ugyan leesett az álla, amikor elővettem azt a kis elektronikus eszközt, és a hallgatót bedugtam a jobb fülembe, de túl félénk volt ahhoz, hogy tiltakozzon. Rámosolyogtam a döbbent

Tammámra, és azt mondtam: – Ki tudja, hogy a férfiak miféle terveket szőnek a jó asszonyok ellen? Ezt az eszközt évekkel ezelőtt New Yorkban vettem, miután a szálloda vendégtájékoztatójában felfedeztem egy olyan bolt hirdetését, mely a megfigyelési eszközök meglehetősen széles skáláját árusította. Életemnek abban a szakában mindennél fontosabb volt számomra, hogy folyamatosan nyomon követhessem Amani titkos tevékenységét. Mivel attól féltem, hogy túlzott vallási buzgalma bajt hozhat rá, kötelességemnek éreztem, hogy kémkedjek legkisebb gyermekem után. De hamarosan ráuntam véget nem érő, aprólékos vallási beszélgetéseire, és a lehallgatót eltettem. Ám aznap reggel, mielőtt Ali házába indultunk volna, eszembe jutott ez a szerkezet, így aztán felkészültem, hogy lehallgathassam a nagy hatalmú férfiakat, akik életünket irányítják. Pár pillanatig babráltam ezt az ügyes készüléket. Tapasztalatból tudtam, hogy noha nem mindig működik tökéletesen, igencsak felerősíti a szomszédos helyiségekből jövő hangokat. Bátorítóan Tammámra mosolyogtam, de láttam rajta, hogy csupa rettegés. Sógornőm úgy ült ott szája elé szorított kézzel, mint aki megkukult. Véletlenül a hangerőt a maximumra tekertem, így amikor Karím, Aszad és Ahmed a szomszédban nagy hangon üdvözölték Alit, a lábam alól kicsúszott a talaj, és a falnak vágódtam. Tammám rémülten felsikkantott. Miután magamhoz tértem, ujjamat a szám elé szorítottam. Szerencsére a férfiak oly hosszan s hangosan üdvözölték egymást, hogy semmit se vettek észre. Mosolyogva hallgatóztam. Titkon mindig is rendkívül élveztem, ha számomra tilos beszélgetéseket hallgathattam ki. Ezután a négy férfi hosszasan hallgatott, miközben kedvük szerint elkészítették teájukat. Amikor végül ismét megszólaltak, lényegtelen témáknál időztek. Miután megnyugtatóan tisztázták, hogy mindenki remek egészségnek örvend, a szó üzleti ügyekre terelődött, majd hosszasan megtárgyalták a király hanyatló egészségi állapotát. Fahd bácsikánk közvetlen családom választott vezetője, és mindenki retteg attól a naptól, amikor többé már nem ő uralkodik.

Már kezdtem elveszíteni a türelmemet, amikor Ahmed végül előhozakodott jövetelük valódi okával. – Ali, hallottuk a hírt, hogy Muníra férjhez megy. Egy pillanatnyi csönd következett. Aztán Ali csöngetett az egyik szolgának, hogy hozzon neki néhány frissen sült süteményt a teájához. Gyanítottam, bátyám időt akart nyerni, hogy kigondolhassa válaszát egy ilyen váratlan kérdésre. Ámbár az is igaz, hogy fivérem mértéktelenül sokat eszik. Legnagyobb mulatságomra, évről évre terebélyesebb lett. A lehallgatókészülék olyan remekül működött, hogy hamarosan tisztán hallottam, ahogy Ali cuppogva, teli szájjal, egymás után tömi magába a mézes süteményeket. A többi férfi csöndben ült. Miután Ali jóllakott, végre készen állt, hogy válaszoljon Ahmed kérdésére. – Igen. A hír igaz, Ahmed. Muníra elérte azt a kort, amikor férjhez kell mennie. És én igazán jó partit találtam neki. – Egy kicsit habozott, majd még hozzátette: – Tammám már bizonyára értesítette nővéreimet az esküvői szertartás időpontjáról. Karím megköszörülte a torkát, majd óvatosan puhatolódzva beszélni kezdett. – Ali, tekints minket fivéreidnek. És mint fivéreid, azért vagyunk itt, hogy támogassuk minden lehetséges döntésedet – bármiféle ügyről legyen is szó. Karím rendkívül tapintatosan folytatta. – Ali, az emberi élet zegzugos útjai oly rejtélyesek. Azon tűnődöm, vajon a tudás fényénél szemügyre vetted-e Muníra sajátos jellemét és annak a férfinak a korát, akihez feleségül adod. Végül Ahmed volt az, aki egyenesen kimondta: – Muníra nem fiatalabb, mint Hádí egynéhány gyermeke? Ezután mélységes csönd következett. Aszad sietve felvetette: – Ha Munírának férjhez kell mennie, nincs más, aki korban közelebb áll hozzá, és inkább tetszésére lenne? Ali nyilvánvalóan nem örült, hogy ilyen nagyon is szokatlan módon beleavatkoznak személyes ügyeibe. Mégis kelepcében érezhette magát, mert egy meglepő engedményt tett. – Hagyom, hogy ezt Muníra döntse el! Kezemet a számra szorítottam, nehogy izgalmamban zajt csapjak. Miután sikerült úrrá lennem magamon, intettem Tammámnak, és

mindkét kezemet a fejem fölé emeltem, majd a föld felé fordítottam jelezve, hogy imádkozom, és Allahot dicsőítem. A lassú felfogású Tammám döbbenten meredt rám. Úgy látszott, azt hitte, ezzel én azt mondom neki, itt az ideje a déli imának, mivel az órájára pillantott, és a fejét csóválva nemet intett. Lassan, artikulálva suttogtam felé: – Ali hagyja, hogy Muníra döntsön! Tammám jámboran elmosolyodott. Ez volt az első eset, hogy egy pillanatig részvéttel gondoltam Alira. Tammám annyira sótlan és gyönge nőszemély! Ha én lennék Muníra anyja, igencsak nehezemre esett volna visszafojtani örömömet e hír hallatán. Végül jóindulatúan úgy döntöttem, hogy érzései a rossz bánásmód miatt egyre tompábbak lettek. – Máris hívom Munírát – mondta Ali elszántan. Hallottam lépteinek tompa zaját, ahogy kinyitotta, majd becsukta az ajtót. Ali távollétében a három férfi legutóbbi egyiptomi utunkról csevegett. Egy kicsit csalódott voltam, mivel abban reménykedtem, hogy valami bizalmas családi ügyről fognak beszélni, amelyről nekem nincs tudomásom, de azért nem annyira bizalmasról, hogy tovább ne adhatnám. Hamarosan hallottam, ahogy Ali visszatér a szobába. Harsogó hangja magabiztosnak tűnt. – Muníra, nagybátyáid szeretnek és nagyra becsülnek téged. Fontos üzleti ügyeiket háttérbe szorítva, időt szakítottak rá, hogy személyesen gratuláljanak neked közelgő házasságodhoz. Karím, Aszad és Ahmed csöndesen dünnyögtek, de Muníra egy szót sem szólt. Mivel tudtam, Muníra mennyire retteg a férfiaktól, gyanítottam, hogy a szegény lányt annyira nyomaszthatta ez a hirtelen felé irányuló férfiúi figyelem, hogy megszólalni sem tudott. Ali folytatta: – Muníra, gyermekem, a Hádí nevű férfi megkért téged, hogy imádott felesége légy. Tisztában vagy vele, hogy családunkhoz barátság fűzi, és képes rá, hogy ellásson téged s minden születendő gyermekedet. Engedélyt kértem a mindenható Istentől, hogy téged feleségül adhassalak Hadihoz. Felelj hát nekem, Muníra, hogy te is beleegyezel-e.

Vártam Muníra válaszát. Csak vártam és vártam. – Muníra? Néma csönd. Ekkor Ali lelkendező hangon megszólalt: – Isten hatalmas! Muníra hallgatása beleegyezés! – Szívből felnevetett. – Eredj, térj vissza szobádba, gyermekem, és tudd, hogy erényes tartózkodásod e tárgyban atyádat nagyon boldoggá tette. Éreztem, ahogy arcomat dermesztő zsibbadtság önti el, majd végigkúszik egész testemen. Rájöttem, hogy Ali rendkívül ügyesen egy ravasz trükkel fogta be férfi rokonainak száját. Csaknem szóról szóra elismételte azt, amit Mohamed próféta kérdezett saját lányától, Fatimától, amikor férjhez akarta adni egy unokatestvéréhez, Ali imámhoz. Fatima nem válaszolt, és minden jó mozlim tudja, hogy a próféta a lány hallgatását az erényes tartózkodás jeleként értelmezte. Az ajtó becsapódott. Ilyen körülmények közt Karím és sógoraim már nemigen tudtak mit mondani. Ha mégis megteszik, akkor a szent prófétával szálltak volna vitába! Ali hosszasan s buzgón mondott köszönetet nekik. – Örömmel tölti el szívemet, hogy így törődtök a családommal! Igazán szerencsés ember vagyok! Kérlek benneteket, mielőbb gyertek el ismét hozzám. Ahogy a férfiak távoztak, az ajtó ismét becsapódott. Hallottam, hogy bátyám önelégülten kuncog. Egy fájdalmas nyögéssel ernyedten a falnak dőltem. Mi történhetett? Ali megfenyegette volna Munírát azalatt, amíg ideértek? Vagy Muníra annyira rémült volt, hogy egyszerűen megnémult? Könnyek csordultak végig arcomon, ahogy Tammámra néztem, és lassan megráztam a fejem. Minden elveszett! Úgy tűnt, Tammámnak mindez nem okozott se meglepetést se csalódást, hisz olyan nő volt, aki soha nem ismerte a remény erejét. Odajött hozzám, s megállt mellettem. Én sírtam, ő pedig vigasztalt. Pár pillanat múlva az ajtó kivágódott. Ali leleplezett minket! Bátyám kihúzta magát, és dühödten meredt a feleségére meg rám. Én meg dühödten visszameredtem rá. Elöntött az undor. Fivérem ma biztosan csúfabb volt, mint bármikor. Hájas alakjának gömbölyűsége még a tobe alatt is szembeötlő volt. Új, szarukeretes

szemüveget viselt, melynek vastag lencséi mögött a szeme iszonyúan nagynak tűnt. Egymás iránti ellenszenvünk kölcsönös volt. Gyermekkori tapasztalataink hatására óriásira nőtt közöttünk a távolság, amit soha többé nem lehet áthidalni. Ebben a pillanatban a gyűlölet bátyám s köztem oly erős és sűrű volt, hogy úgy éreztem, mintha még a szoba is elsötétült volna körülöttem. Keserű méreg csöpögött nyelvemről, ahogy kihívóan azt mondtam: – Ó, gonosz bátyám! Biztosra veszem, hogy az utolsó ítélet napja nem lesz majd kedvedre. Tammám fakó arcára kiült a rémület, és pimaszságomtól megrettenve visszariadt. Nyilvánvaló, hogy ő sosem szállt szembe a férjével. Ez a szegény asszony megpróbált bocsánatot kérni szavaimért, de bocsánatkérését Ali, kezének egy elutasító mozdulatával, belefojtotta. Nem csoda, gondoltam kegyetlenül, hogy a férje nem szereti. Nincs férfi, aki egy fikarcnyi tiszteletet is érezne valaki iránt, aki ennyire gyáva. Ahogy figyeltem Ali arcát, tudtam, hogy valami olyan megjegyzés után kutat, amivel megbánthat. Szócsatában már számtalanszor bátyám fölé kerekedtem. Sosem volt igazán a szavak embere, és most úgy tűnt, hogy egyáltalán nem találja a megfelelő kifejezést. Gúnyos mosollyal hátradőltem és megnyugodtam. Ha szellemi összecsapásról van szó, akkor bátyámat bármikor túlszárnyalom. Aztán hirtelen felfújta petyhüdten lógó arcát. Arcomról lassan lehervadt a megvető mosoly. Lehet, hogy Ali rájött arra, amire én, hogy ha az ember győzött, akkor már nincs szükség a szópárbajra? Jóízűen nevetni kezdett. Hájas, vidám bátyám látványától, ahogy ott állt diadalmasan, azzal a biztos tudattal, hogy hazám jól beágyazott jogi rendszerének teljes támogatását élvezi, kétségbeestem, és lassan a földre rogytam. Muníra sorsa eldőlt, és attól féltem, én már semmit sem tehetek, hogy változtassak azon az iszonyaton, ami rá vár. Miután Ali becsukta maga mögött az ajtót, és lassú, nehézkes lépteivel elindult a palota bejáratához vezető hosszú folyosón, még sokáig hallottam halk, gonosz nevetését.

Muníra esküvője A kudarc, amit Alival szemben elszenvedtem, annyira megviselt, hogy egyenesen hazamentem, és ágyba bújtam. A fejem iszonyatosan lüktetett, így aztán a vacsora idejére sem csatlakoztam családomhoz. Aznap este, amikor férjem csüggedten beszámolt nekem Alival való találkozásáról, nem vallottam be neki, hogy én már mindenről tudtam. Amikor sírva fakadtam, Karím együtt érzőn vigasztalgatott. Másnap reggel még mindig annyira zaklatott voltam, hogy miután Karím elment városi irodájába, még sokáig ágyban maradtam. Ahogy ott feküdtem, gondolataim Muníra körül forogtak, és gyötrődtem, amikor arra a rémisztő, gyászosan kegyetlen életre gondoltam, ami hamarosan rá vár. A tehetetlenség, hogy képtelen voltam változtatni Muníra szörnyű sorsán, egy zavaró kérdést vetett fel bennem: vajon milyen eredményt mondhat valóban magáénak Szultána ál-Szaúd, ha egy-egy asszony életének jobbításáról van szó? Be kellett látnom, hogy mind ez idáig vajmi keveset. Életemben először voltam kénytelen elismerni, hogy minden magasztos törekvésem, mellyel a tehetetlenül vergődő asszonyokon akartam segíteni, hasztalannak bizonyult. Ez a gondolat annyira elkeserített, hogy egyszeriben majd elepedtem egy alkoholos italért. Egy italra vágytam, még mielőtt reggeliztem volna! Az ételnek még a gondolatát is elvetettem, ahogy felkeltem az ágyból, és egyenesen a whiskysüveg felé indultam, mely a hálószobai pohárszéken állt. Töltöttem magamnak egy jókora adagot, majd felhajtottam, és vártam, hogy testemet elárassza a jól ismert melegség. Hirtelen egy újabb aggasztó gondolat ötlött fel bennem. Az elmúlt néhány hónapban egyre gyakrabban fogott el az alkohol iránti vágy. Lehet, hogy a vigasz, amit az alkohol nyújt, személyes sorscsapássá válik? Lehet, hogy már alkoholista vagyok? E gondolatra földhöz vágtam a poharat. Felnyögtem, és kezemet a szememre szorítottam. Gyermekkorom óta arra tanítottak, hogy minden részegítő ital bűn, és a mozlimok számára szigorúan tilos. Még ma is emlékszem, amint anyám arról beszél nekem, hogy az alkohol miatt Mohamed próféta

sok férfit megátkozott. Anyám azt mondta, hogy nagy prófétánk megátkozta azt, aki préselte, aki szállította, akinek szállították, aki felszolgálta, aki megitta, aki kereskedett vele, aki zsebre rakta az árát, aki megvette és azt, akitől megvették. Senki sem menekült! Anyám fenyegető figyelmeztetése ellenére most valahogy mégis azon kaptam magam, hogy egyre inkább csábít az a múlékony boldogság, amihez az alkohol révén oly könnyen hozzájuthatok. Az ál-Szaúd-családban nem én voltam az egyetlen, aki e bűnös szenvedélynek hódolt. Az alkohol döbbenetesen sok királyi unokatestvérem életét árnyékolta be. Az igazat megvallva, ezek az unokatestvérek nem veszik s nem is árulják az alkoholt, viszont isszák. És midőn ezt teszik, nem törődnek sem a vallás, sem a törvény tilalmával. Vajon anyánk mit gondolna erről? Bárki, aki a Szaúd-arábiai Királyságban él, tökéletesen tisztában van vele, hogy az alkoholfogyasztás törvényellenes. Köztudomású, hogy minden évben számtalan szaúdi és külföldi állampolgárt bebörtönöznek alkohol birtoklásának, illetve fogyasztásának vétsége miatt. Az is köztudomású, hogy ezek a törvények az ál-Szaúd-család tagjaira nem vonatkoznak. De míg a királyi család férfi tagjai, bármiféle bűnt kövessenek is el, büntetlenek maradnak, egészen más a helyzet, ha az ál-Szaúd-család nőtagjairól van szó. Botlásainkért nyilvánosan nem ítélnek el minket, mert az kínosan érintené urainkat, de családom nőtagjai kénytelenek nagy árat fizetni káros szenvedélyeikért. Visszabújtam az ágyba, és ujjaimon próbáltam összeszámolni unokatestvéreim közül azokat a nőket, akik rászoktak az alkoholra vagy a kábítószerre, de ehhez nem volt elég ujjam. Az elmúlt néhány év során ez a probléma olyan méreteket öltött, hogy a királyság területén egymás után nyíltak meg az elvonásra szakosodott, speciális klinikák. Ma már a királyi család férfiainak nem kell alkohol- vagy drogfüggő feleségeiket külföldi rehabilitációs intézetekbe küldeniük. Alig néhány hónapja látogattam meg egyik unokatestvéremet, akit beutaltak az egyik ilyen klinikára. Az intézetben mindenütt a gazdagság és a kiváltság légköre vett körül. A puha léptek és a halk hangok azt sugallták a látogatónak, hogy ehhez hasonló egészségügyi

létesítményben még nem járt. Az orvosok és a nővérek, csakúgy, mint a személyzet többi tagja, mind külföldiek voltak. Hogy a páciensek soha ne maradjanak egyedül, mindegyik mellé öt nővért jelöltek ki, olyan nőket, akik már megszokták, hogy agyonkényeztetett királyi hercegnőket ápoljanak. Unokatestvéremet egy hatalmas, három helyiségből álló lakosztályban találtam, ahol mindennapi életének megszokott fényűzését élvezhette. Külön szakács készítette el számára a legfinomabb ételeket, amelyeket drága porcelánedényekben szolgáltak fel neki. Unokatestvérem továbbra is méregdrága, egyedi tervezésű ruhákat viselt, miközben közeli barátait és rokonait fogadta klinikai lakosztályában. Nem hiányzott innen semmi más, csak az alkohol és a kábítószer. Noha kezelése számtalan, szakképzett orvosokkal való beszélgetésből állt, a nyugati országok szenvedélybetegeivel ellentétben nem volt kitéve annak a megaláztatásnak – avagy jótéteménynek –, amit a csoportterápia jelent. Ennek a különleges kezelésnek a költsége ezen a klinikán több mint heti 100 000 szaúdi rijál (26 000 dollár) volt. Unokatestvérem hat hetet töltött ebben az intézetben, majd gyógyultnak nyilvánították. Sajnos néhány hónap múltán ismét visszaszokott az alkoholra. Legutóbb úgy hallottam, hogy ezt a bizonyos unokatestvéremet már legalább ötször kezelték ezen a klinikán. Mégis, ha egyszer átesik egy ilyen kezelésen, akár meggyógyult, akár nem, a szerencsétlen szaúdi feleség számára többé már semmi sem lesz a régi. A szolgák más szolgákkal pletykálnak, és az igazság mindig kiszivárog. A szenvedélybeteg hercegnőre nagy szánalommal tekintenek a család nőtagjai, de férje általában elutasítja, és nagy valószínűséggel új asszonyt hoz a házhoz, vagy akár még el is válhat tőle. Miként azt minden szaúdi asszony tudja, a válással mindent elveszít – a társadalmi rangot és a gyerekeket. Az elvált asszony társadalmilag hamarosan elszigetelődik, és kiközösítik. Nemrégiben Hazrat ál-SzaúdtóI, egy másik, alkoholizmussal sújtott unokatestvéremtől vált el a férje. Hazratnak megtiltották, hogy bármiféle kapcsolatba lépjen öt apró gyermekével, akik most apjukkal és annak másik két feleségével élnek. Saját, vér szerinti családja is

megtagadta, és most egy idősebb, vak nagynéni meg két Fülöpszigeteki szolga felügyelete alatt él. Az alkohol csábítása azonban még így is oly erős volt, hogy Hazrat vakmerően, gondolkodás nélkül megragadott minden lehetőséget, ha hozzájuthatott ahhoz az italhoz, ami tönkretette. Alig egy hete legidősebb nővérem, Núra hallotta, hogy robbanás történt, amikor Hazrat szőlőléből, cukorból és élesztőből házilag próbált alkoholt készíteni. Núra azt mondta, hogy Hazrat idős nagynénje megesküdött, a robbanás olyan hangos volt, hogy ő azt hitte, az irakiak bombázzák Rijádot. Az ágya alatt keresett menedéket, és ott is maradt egészen addig, míg meg nem hallotta Hazrat jajongását, aki az elveszett italt siratta. Tagadhatatlan, hogy Hazrat életét romba döntötte az alkohol utáni vágy, amit most magamon is tapasztalok. Megborzongtam. Elöntött a félelem, vajon mit tartogathat számomra a jövő, ha titkomra valaha is fény derül, így aztán magamban megfogadtam, Karím sosem tudhatja meg, hogy én már reggel alkoholt ittam. Már rég rájöttem, hogy erőm s vakmerőségem volt az a nyíl, mely szíven találta férjemet, s vonzalmat ébresztett benne irántam. Épp az az alap rendülne meg, amelyre szerelmünk épült, ha Karím valaha is tudomást szerezne gyengeségemről. Megrémített az az irány, mely felé életem fordult, és megesküdtem, hogy legyőzöm magamban az alkohol iránti, egyre erősödő és veszedelmes vágyat. Hangosan sorolni kezdtem Allah kilencvenkilenc nevét, mert abban reménykedtem, hogy ez bizonyítja majd ájtatos hitemet, mire a mozlimok istene megszán engem, és megsokszorozza erőmet, hogy legyőzhessem ezt a gyengeséget. Suttogva mondtam a szavakat: – A könyörületes, az irgalmas, a legfőbb, a magasztos, a békesség hozója, a védelmező, a hatalmas, a teremtő, a fenséges, a megbocsátó… Őszinte ájtatosságomat a hisztérikus Maha szakította félbe. Lányom azt mondta, hogy Muníra épp most telefonált zokogva. Az a szegény lány Mahá-nak bevallotta azt, amit én már sejtettem, hogy jó oka volt a hallgatásra azon a napon, amikor nagybátyjai meglátogatták őket. Muníra elmondta, hogy Ali megfenyegette, elveri őt is meg az anyját

is, ha ki meri nyitni a száját, és tiltakozik a Hadival való eljegyzés ellen. Szegény Muníra azt is bevallotta, hogy napi imáiban most már csak azért könyörög Istenhez, hogy még az esküvő napja előtt meghaljon. Ekkor jutott eszembe Szara öngyilkossági kísérlete, és azonnal felkeltem. Mahával megvitattuk a menyasszony megmentésének lehetőségeit, és én egyik kockázatos tervet vetettem el a másik után. Végül arra a következtetésre jutottunk, hogy a lehető legegyszerűbb terv a legjobb. Úgy döntöttünk, hogy Munírát elrejtjük dzsiddai otthonunkba mindaddig, míg Hádí annyira megalázónak nem tartja ifjú menyasszonya vonakodását, hogy végül felbontja eljegyzésüket. Lelkesen felhívtam Szarát, és kértem, gyorsan jöjjön át hozzánk. Abban reménykedtem, sikerül rávennem legintelligensebb nővéremet, hogy segítsen nekünk kidolgozni a további stratégiát. Miután Szara megérkezett, elképesztett, amikor visszahőkölt az ötlet hallatán, sőt még azt is mondta, kötelességének érzi, hogy tájékoztassa Karímot vakmerő szándékomról. – Szara! – szóltam rá korholón. – Egykor te is azon az úton jártál, mint szegény Muníra. Saját szörnyű emlékeid nem késztetnek arra, hogy segíts megmenteni ezt a lányt? Szara mintha kővé vált volna. – Szara? Szara elsötétült arca meghazudtolta nyugodt hangját. – Szultána – vallotta be –, életem minden napját beárnyékolja az, ami akkor történt. Még akkor is, amikor a lehető legboldogabb vagyok Aszaddal, a fájdalom egy aprócska szilánkja mindig ott munkál tudatom mélyén. – Egy pillanatra elhallgatott. – Ha meg tudnám menteni Munírát ettől a sorstól, akkor megtenném. De Munírát már csak Isten mentheti meg, Szultána. Csak Isten. – Isten furfangos elmével ajándékozta meg az asszonyokat, hogy terveket szőhessenek – szálltam vitába. – Másként hogyan győzhetnénk le a férfiak gonosz természetét? Szara könnyedén a vállamra tette a kezét. – Meglehet, hogy éveid számát tekintve asszony vagy, húgocskám, de sok tekintetben még mindig gyerek. Elfordultam tőle, s a csalódottság meg a düh belém fojtotta a szót.

– Ugyan már, Szultána. Próbálj meg egy pillanatra világosan gondolkodni, és nyomban rájössz, bármiképp igyekszel is elrejteni Munírát, az csak arra jó, hogy fivérünk s Hádí még eltökéltebb legyen. Ha elbújtatod Munírát, meg fogják találni. Hádí mindenképp feleségül veszi, de addigra a szíve már tele lesz dühvel és keserűséggel. Így erőfeszítéseid révén Muníra élete csak még rosszabb lesz. Akár a kalitkába zárt madár, mely végül tudomásul veszi bezártságát, a remény boldogító fénye elhagyott. Ernyedten lehuppantam a pamlagra, és mindkét karomat magam köré fontam. Szarának igaza volt, így hát unokahúgom megmentésének gondolatát most elvetettem. Tudtam, hacsak valami csoda nem történik, Muníra Hádí felesége lesz. És nincs semmi, amit ez ellen bármelyikünk is tehetne. Miután Szara hazament, visszabújtam az ágyba, és kábán, a reménytelenségtől fásultan töltöttem a nap hátralevő részét. Kilenc nap oly gyorsan repült el, akár egy pillanat. Túl hamar érkezett el Muníra esküvőjének estéje. Noha Aliban egy csöppnyi szeretet sem volt legidősebb lánya iránt, magas rangú hercegi pozíciója volt a biztosíték arra, hogy Muníra esküvője nagyszabású esemény lesz. Az ünnepség és az esküvő helyszíne a Feiszal király terem volt, egy nagy rijádi épület, mely már számtalan szaúdi királyi esküvőnek adott otthont. Az esküvő estéjén limuzinok sora kanyarodott az épület elé, hogy kirakja lefátyolozott utasait. Sofőrünk megállt a bejárathoz vezető széles lépcsősor előtt. Két ajtónálló sietett oda, hogy kinyissa kocsink ajtaját, s én lányaimmal kiléptem a zenével teli éjszakába. Ahogy elindultunk a lépcső felé, éreztem a teremből kiszűrődő arab tánczene lüktetését. Noha mindnyájan le voltunk fátyolozva, tudtuk, hogy a vendégek jórészt a királyi család tagjai vagy olyan nők, akiknek családja szoros kapcsolatban áll a mi családunkkal. A vőlegényen, annak apján vagy fivérén, illetve a menyasszony apján és esetleg egy mutaván, a vallás emberén kívül más férfit nemigen lehet látni egy ilyen eseményen. Hazámban a férfiak és a nők külön-külön ünnepelnek az esküvőkön. Amíg mi, asszonyok a Feiszal

király teremben gyülekeztünk, addig a férfiak Ali rijádi palotája felé tartottak. Ahogy lányaimmal átléptük ennek a hatalmas teremnek a küszöbét, teljesen egyforma vörös bársonyruhát és sapkát viselő szolgálók nyüzsgő hada fogadott bennünket, hogy átvegyék tőlünk külső köntösünket és fátylainkat. Mindhárman drága, egyedi tervezésű, gyönyörű ruhát viseltünk, melyeket az elmúlt évben, párizsi nyaralásunk során vásároltunk. Én piros olasz csipkével borított, fekete estélyi ruhát vettem fel. Néhány napja Karím, hogy megpróbálja elterelni figyelmemet Muníra gyászos helyzetéről, csak azért küldte el egy megbízható libanoni alkalmazottját egyik repülőnkön Párizsba, hogy különleges ajándékot vegyen nekem. Most ez a tízsoros gyémánt nyakék csillogott a nyakamon. Mahán egy gyönyörű burgundi selyemruha volt, mely lágy redőkkel hullt alá széles válláról. Egyszerű, könnycsepp formájú gyémántok és igazgyöngyök alkották azt a nyakéket, mely sima, feszes bőrén csillogott. Miközben kiválasztottuk az ékszert, Maha odasúgta nekem, hogy az alkalomhoz ez a legmegfelelőbb, hisz így még az ékszer is siratni látszik drága unokatestvérét. Amani sötétkék ruhát és hozzá illő kabátkát viselt. Szigorú vallásosságának megfelelően a legkomorabb ruhát választotta, mely a nyakáig elfedi. Mivel hitünk az ékszerek s ruhadíszek szeretetét természetesnek s a nőkhöz illőnek tekinti, amennyiben nem arra használják, hogy felhívják velük magukra a férfiak figyelmét, és szexuális vágyat ébresszenek bennük, így Amani nemigen tiltakozhatott, amikor arra kértem, hogy gyönyörű ékszereket viseljen aznap este. Emlékeztettem istenfélő gyermekemet arra, amit már amúgy is tudott: Hádín, kísérőjén, Ali bácsin és a vallás egy emberén kívül más férfi nem lesz jelen összejövetelünkön. Miután belátta, hogy hite megengedi és nem tartja bűnnek a drágakövek viselését, Amani kiválasztott egy elbűvölő, rubinokból és gyémántokból álló nyakéket, amelyen az ékköveket ügyesen úgy állították össze, hogy csillogó virágfürtöknek tűnjenek. Mindkét lányom gyönyörű volt, és bármely más alkalommal büszkén mutogattam volna őket.

Amikor Maha és Amani korban hozzájuk illő unokatestvéreikhez csatlakoztak, én otthagytam őket, s egymagam kószáltam a hatalmas teremben. A zene olyan hangos volt, s az énekes hangja olyan éles, hogy ez a hang engem a rémület sikolyára emlékeztetett. Vagy mindez csupán képzeletem játéka volt? Egyszeriben visszahőköltem. Fentről egy fényoszlop világított. Ez a világítás annyira erős volt, hogy szinte belevakultam. Ali Egyiptomból rendelt berendezőket, akik az egész mennyezetet színes fényekkel borították el. Ahogy körülnéztem, elképesztett a dekoráció ízléstelensége. A terem fényárban úszott, és mindenütt aranyba csomagolt édességgel teli, rikító tálak tömkelege. A mennyezetről funkció nélküli bársonygirlandok csüngtek alá. Hatalmas virágzuhatagok omlottak alá az aranyra festett oszlopokról, és még a falakat is beborították. De a virágok elrendezése teljesen ötletszerű volt, hiányzott belőle a rendszer és a színek harmóniája. A vörös rózsát sárga százszorszéppel kötötték egy csokorba, míg a halványlila orchidea mellé kék szegfűt tettek. A rikítóan tarkabarka emelvény, ahonnan Hádí és Muníra nézik majd a vendégeket, azok meg őket, vakító vörös és zöld fényben úszott! Annyira elmerültem ebben a költséges, de ízléstelen hivalkodásban, hogy nem vettem észre Szarát, aki a nyüzsgő tömegen át felém közeledett. Egy gyöngéd kar ölelte át a derekamat. – Szultána. – Szara – mosolyodtam el –, hála istennek, hogy megtaláltál. Szara egy rosszalló pillantással a minket körülvevő látvány felé intett. – Ma este határozottan szégyellem, hogy a fivérem nővére vagyok. – Én is szégyellem magam, de nem csak a dekoráció miatt – mondtam. – Bárcsak segítettem volna neked elrejteni Munírát! – ismerte be Szara. – Komolyan? – szisszentem fel. – Igen. Ebben a dologban mi ketten teljesen egyetértünk. Átöleltem nővéremet, és próbáltam megvigasztalni, miközben ő meg engem vigasztalt.

– Igazad volt, Szara, hogy nem bátorítottál. Ali még a sivatag homokját is felforgatta volna, csak hogy megtalálja a lányát, és átadhassa Hadinak. – Lemondóan felsóhajtottam. – Egy ilyen ember lányának nincs menekvés. Szarával kéz a kézben elindultunk a termen át, s miközben nővéreinket kerestük, számtalan nénikénket és unokatestvérünket üdvözöltük. Mielőtt elérkezett volna az idő, hogy Muníra megjelenjen, imádott édesanyánk, Fadíla mind a tíz leánya összegyűlt. De nem voltunk boldogok. Mindegyik nővéremet mélységesen elszomorította az ok, ami miatt itt találkoztunk. Anyánk halála után, mindannyiunk egyetértésével, Núra, a legidősebb lány vette át a nővérek irányítását. Ő volt a rendíthetetlen, aki gyakran úgy irányította húgait a helyes útra, hogy megmutatta nekünk életünk realitását. Úgy tűnt, a sztoikus és erős Núra az, aki nővéreim közül teljes egészében úrrá tud lenni érzésein. Ám ma este még Núrát is legyűrte a szomorúság. Ő is velünk volt Egyiptomban, amikor családunk megismerte Hádí igazi jellemét. Az összegyűlt vendégek nagy részével ellentétben ő ismerte annak a férfinak a romlott lelkét, aki hamarosan magáénak mondhatja Munírát. – Ez egy szomorú, nagyon szomorú este – dünnyögte Núra, miközben szemét a menyegzői emelvényre szegezte. Szara összeborzadt, ahogy az éjszakára gondolt, amely Munírára vár. Felsóhajtott. – Bárcsak ez a drága lány ne félne annyira a férfiaktól! – Akár fél a férfiaktól, akár szereti őket, ez kegyetlen éjszaka lesz – mondta csüggedten Taháni. Taháni mögé pillantottam, és láttam, hogy a drága Rima, anyánk ötödik gyermeke titkon azt a szerkezetet babrálja, melybe testének salakanyaga ürül. A szerkezetet jól elrejtette a ruhája, de Rima aggódott, és szokásává vált, hogy mintegy kényszermozdulatként egyfolytában ellenőrizze a felszerelést. Férje, Szalím brutális támadása után Rimán az orvosoknak új végbélnyílást kellett kialakítaniuk, és testműködésének teljes egészét soha többé nem fogja tudni uralni.

Feldühített ez az emlék, még egy asszony, aki egy férfi miatt szenvedett, így aztán mérgesen megkérdeztem: – Hogy lehet az, hogy mi mindezt elfogadjuk? – Csitt – csitítottak nővéreim, nehogy felhívjam magamra a közelünkben álló asszonyok figyelmét. – Meggyőződésem – mondtam összeszorított foggal –, hogy inkább köveket kéne hajigálnunk a király palotájára, mint hogy részt vegyünk ezen a szégyenteljes eseményen. – Szultána – figyelmeztetett Núra –, ne csinálj jelenetet! Arcátlanságomon még én is meglepődtem. – Te vagy az, szeretett nővérem, akinek velem együtt jelenetet kéne rendeznie. Núra nem válaszolt, de egy figyelmeztető pillantást vetett rám. – Minden szaúd-arábiai nőnek annyi követ kéne összegyűjtenie, amennyit csak tud – ismételtem –, és meg kellene dobálni velük urainkat. Kilenc nővérem közül nyolc – Núra, Rima, Taháni, Báhír, Dunjá, Najám, Haifa és Szoha – egyként szisszent fel. Csupán Szara maradt csöndben. Figyeltem őket, ahogy nyugtalanul egymásra néznek. Miután látta arcomon a csalódottságot, és tudta, hogy mindnyájuktól várva vártam egyetlen bátor tettet, ezért Szara mellém lépett, és megfogta a kezem. Hirtelen magas trillák törtek át a csukott ajtókon. Az esküvő megkezdődött, úgyhogy nővéreim megmenekültek attól, hogy újabb megrázkódtatást okozzak nekik. A haragtól s a szomorúságtól reszketve figyeltem, amint hat gyönyörű táncosnő ront be látványosan a nyitott ajtókon át. Ezek a nők képzett táncosok voltak Egyiptomból, és érzéki testüket rafinált jelmez emelte ki. Amikor a táncosok elhaladtak mellettünk, engem elképesztett, hogy milyen kihívóan kacsingatnak ránk. Kérdő tekintettel néztem Szarára, aki vállat vont. Hallottam, hogy egyik unokanővérünk leszbikus szeretőként egy egyiptomi táncosnőt vett maga mellé, és eltűnődtem, vajon az az anyagi jólét, amit ez a táncosnő élvezett, adott-e ötletet a társnőinek.

Színes, hímzett ruhákba öltözött, éneklő dobosok követték a táncosokat. Felismertem ezeket a nőket, ők egy olyan szaúdi törzs tagjai voltak, mely hűséges családunkhoz. A dobosokat tizenkét, három és hat év közötti, apró lányka követte. Ők voltak a koszorúslányok, s gyönyörű rózsaszín szaténruhát viseltek, meg hozzá illő cipőt és a hajukban rózsaszín szalagcsokrot. Halványlila orchideaszirmokat szórtak szerteszét. Az ezekből áradó édeskés illatból tudtam, hogy a szirmokat külön beillatosították. Ezek a gyerekek királyi családunk tagjai voltak, így aztán elbűvölő gyermeki modorosságuk sok néző arcára csalt mosolyt. Miután a táncosok körbefogták a trónusként kiemelkedő emelvényt, táncuk lassanként őrjöngővé vált. Ez volt a jel, amire a menyasszonynak végig kell vonulnia a termen. Mivel meglehetősen alacsony vagyok, lábujjhegyre kellett állnom, hogy jobban lássak. Muníra lassan ment végig a hosszú termen. Esküvői ruhája halvány barackvirágszínű csipkéből készült. Szomorú arcát csupán egy áttetsző, barackrózsaszín fátyol fedte. A fátyol anyagába belevarrt strasszok visszaverték a terem fényeit, s ez oly látványos csillogást kölcsönzött neki, ami a tekintetéből teljes egészében hiányzott. Ruhájának hosszú uszályát fiatal, tizenhárom és tizenkilenc év közötti unokahúgai vitték. Ezek a lányok förtelmes narancssárga ruhát viseltek, amit nyilván nem ők választottak. Elborzasztott a ruhák és virágok össze nem illő színkavalkádja, és arra gondoltam, hogy ez a legízléstelenebb esküvő, amin valaha is részt vettem. Itt semmi sem illett össze, miként Hádí és Muníra, maga az ifjú pár sem. Szarával döbbenten néztünk egymásra. Tudtam, hogy ő is arra gondol, amire én. Amikor Muníra elhaladt mellettünk, egy pillanatra tisztán láttam sápadt arcát. Tekintete kifejezéstelen volt, akárha az idő egy üres pillanatába meredne, mely úgy tűnik, örökkévaló. Nyomorultul éreztem magam. Miután Muníra elhelyezkedett az emelvényen, elérkezett az a pillanat, amitől annyira rettegtem. Most jött el az ideje annak, hogy belépjen a vőlegény.

A terem harsogó zsongása hangos suttogássá szelídült. Hádí, egyik fivére kíséretében, elindult a szerencsétlen Muníra felé. Ali és egy szakállas mutava követte őket. Muníra rezzenéstelen tekintettel meredt Hádíra. Valami iszonyú fájdalom villant át az arcán, de ez csak egy múló pillanat volt. Miután tudta, hogy csapdába került, s nincs remény a menekvésre, úgy tűnt, Muníra bátran elszánta magát, hogy legalább a méltóságát megőrzi. Hádí nem viszonozta menyasszonya pillantását, miként a legtöbb vőlegény tenné, midőn szembekerül azzal, akit feleségül fog venni. Ehelyett mohón vizslatta a nőkből álló vendégsereg lefátyolozatlan arcát! Nyilvánvaló volt, hogy az évek nem változtatták meg. Úgy tűnt, élvezettel használja ki a ritka lehetőséget, hogy hivatalosan engedélyezett körülmények között, buján legeltetheti szemét e sok asszony fedetlen arcán. A felnőttkor csak még inkább megerősítette volna e férfi aljas természetét? Hádí buja pillantásai annyira elképesztették az asszonyokat, hogy halkan, felháborodottan dünnyögni kezdtek. Szara olyan szorosan fogta a karomat, hogy az ujjai kifehéredtek. Tudtam, attól félt, hogy odarohanok Hádíhoz, és minden erőmmel a képébe vágok. Nehéz volt elhinni, hogy a dolgok még rosszabbra fordulnak, de azt gyorsan eltökéltem, ha Hádí rám is ilyen kéjes pillantást vet, az arcába köpök, és tájékoztatom a királyi hölgyek gyülekezetét mindarról, amit e férfiról tudok. A vendégsereget ettől az izgalmas jelenettől az mentette meg, hogy épp akkor, amikor Hádí mellénk ért, végre elfordította tekintetét a tömegről, és mindeddig mellőzött menyasszonyára nézett. Gyönyörteli mosoly futott át az arcán. Valóban szerencsés férfi. A legnagyobb meglepetéssel tapasztaltam, hogy Hádí szinte semmit sem öregedett egyiptomi utunk óta, ami sok-sok évvel ezelőtt volt! Valakinek, aki ennyire gonosz, nem kéne mostanra már csúf, összetöppedt vénembernek lennie? Arra számítottam, hogy külsején is nyomot hagyott romlottsága, de erről szó sem volt. Noha a teste vaskosabb lett, az arca fiatalos maradt. Ki gondolta volna, hogy Hádí sima bőre alatt egy kegyetlen vadállat szíve rejtőzik?

Keserű gondolat futott át agyamon: zsenge lányainknak kell feláldozniuk fiatalságukat, hogy az ilyen Hádí-féle férfiakat táplálják szépségükkel! Az ilyen férfiak lányokkal tartják fenn az erejüket. Nagy nehézségembe került, hogy elfojtsam a könnyeimet. Hádí fellépett Muníra mellé az esküvői emelvényre, és szemmel láthatóan rendkívül elégedett volt magával. Figyeltem Alit, ahogy odalép a jegyespár mellé, de aztán elfordítottam a fejem. Lélekben elkülönítettem magam tőle, a vér szerinti fivéremtől. A hivatalos esküvői szertartást a közvetlen család jelenlétében már a hét során megtartották, noha a menyasszony s a vőlegény ott nem jelentek meg egymás társaságában. Ez az esemény már csak azt a célt szolgálja, hogy nagy ünnepséget tarthassanak. Núra megpróbált erővel rávenni minket, engem s Szarát, hogy nővéreinkkel együtt fejezzük ki jókívánságainkat az ifjú párnak, de mi erre nem voltunk hajlandók. Hogyan is színlelhetnénk örömöt, amikor az általunk ismert egyik legerkölcstelenebb férfi mondhatja magáénak ezt az édes, ártatlan fiatal nőt, aki saját húsunk és vérünk? Keserűen elmosolyodtam, amikor hallottam, hogy unokanővéreim mint csodálják Muníra jóképű és gazdag férjét. Én pedig némán fohászkodtam: Ó, Uram, könyörülj a szaúdi asszonyokon! És mielőbb!

A titkom Miután Muníra kiszolgáltatottsága „megszentesíttetett”, másnap Karím elutazott egy háromhetes üzleti útra Japánba. Abdullah elkísérte apját. Elérkezett Abdullah számára az a boldogtalan pillanat, amikor vissza kell térnie az Egyesült Államokba, hogy folytassa egyetemi tanulmányait, és az volt a terv, hogy néhány napot Japánban tölt Karímmal, majd onnan egyenesen Kaliforniába repül. Könnyek szöktek a szemembe, valahányszor eszembe jutott, hogy három hosszú hónapon át nem fogom látni imádott fiam szép vonásait. A szolgákkal és lányaimmal egyedül maradtam rijádi palotánkban. Ám a lányok sem jelentettek túl sok vigaszt anyjuknak, mivel már ők is a közelgő iskolaévre készültek. A még hátralévő időt szívesebben töltötték a barátaikkal. Ami engem illet, én mindig is nyughatatlan voltam, könnyen eluntam magam, és be kell vallanom, szüntelenül és tapintatlanul kíváncsi vagyok arra, hogy mit csinálnak a gyermekeim. Így hát az üres órákat azzal töltöttem, hogy fel-alá járkáltam otthonunk második szintjének kihalt folyosóin, miközben meg-megálltam lányaim szobájának ajtaja előtt. Amikor kisebbek voltak, a háznak ugyanazon szárnyán osztoztak. De most, miután Amani ádáz elszántsággal megsemmisítette Maha divatlapjait és hangszalagjait, átköltöztettük őt a palota déli szárnyába, míg Maha maradt az északi szárnyban. Így aztán érthető, hogy igen sokat kellett mászkálnom. Felfedezéseim mindig ugyanazok voltak. Amani lakrészéből általában az állandó kántálás és imádkozás hangjait hallottam; míg Maha ajtaja mögül hangos nevetés és még annál is hangosabb amerikai rockzene harsogott. Ráuntam, hogy kémkedjek nagyon is kiszámítható lányaim után, így aztán visszavonultam saját lakrészembe. Még mindig Muníra tragikus sorsa uralta gondolataimat, így aztán nemigen volt hangulatom elmenni a szokásos délutáni női összejövetelek egyikére valamelyik barátunk vagy rokonunk otthonába.

Hádí egy hónapos nászútra Marokkóba vitte ifjú hitvesét. Noha még gondolni sem igen tudtam arra a kínra, amit most Munírának el kell viselnie, azért szerettem volna megtudni, vajon jól van-e az a szegény gyermek. Így aztán felhívtam Tammámot, hogy érdeklődjem, van-e valami híre az ifjú párról. Alig hittem a fülemnek, amikor Tammám bevallotta nekem, hogy nem volt bátorsága elkérni Hádítól a marokkói hotel telefonszámát. Egyből lecsaptam a kagylót, különben biztosan rárivalltam volna Tammámra ezért az őrjítőén ostoba viselkedésért. Nem tehettem mást, mint hogy várok. Legnagyobb bánatomra úgy éreztem, sürgősen szükségem lenne egy italra, bár ezúttal még sikerült leküzdenem bűnös vágyamat. Néhány óra múlva Tammám zaklatottan telefonált azzal, hogy Muníra titokban felhívta őt, amíg Hádí nem volt a hotelszobában, és elmondta, hogy még annál is jobban irtózik és retteg a férjétől, mint ahogy azt valaha is elképzelte. Miután letettem a telefont, rosszul voltam, és kétségbeesetten hevertem az ágyamon. Dermesztő zsibbadtság kezdte elönteni testemet. Annyira erőtlennek és tehetetlennek éreztem magam! Nem volt semmi, amivel én vagy bárki más segíthetett volna Munírán. Most már törvényesen Hádí felesége volt. Már évekkel ezelőtt rá kellett jönnöm, hogy nincs hatóság hazámban, amely beleavatkozna egy férfi és egy nő magánügyébe. Eltelik ezer év, és a szaúdi asszonyok teste még mindig a szaúdi férfiak tulajdona lesz. Mennyire gyűlöltem kétségbeejtő tehetetlenségünket! Könnyek csordultak végig arcomon. A szívem vészesen összevissza vert. Gyorsan úgy döntöttem, hogy gondolataimat másfelé fordítom. Igen, valami feladattal fogom lekötni magam. Az utóbbi időben elhanyagoltam a család alkoholkészletének felmérését. Egy meglepetésszerű ellenőrzést tartok. Nem mintha szándékomban állna inni egyet, fogadkoztam magamban, miközben belebújtam köntösömbe – egyszerűen csak biztos akartam lenni abban, hogy senki sem dézsmálja ezt a meglehetősen költséges és ritka készletet. Mivel az alkoholtartalmú ital tiltott Szaúd-Arábiában, félelmetesen sokba

kerül beszerezni egy nagyobb készletet a feketepiacon. Egy üveg tömény ital 200-350 szaúdi rijálba kerül (ez 55-95 dollár). Úgy mentem végig palotánkon, hogy közben mit sem láttam nemrég átrendezett, festményekkel, falikárpitokkal és antik európai bútorokkal teli termeink pompájából. Az elmúlt évben Karímmal megbízást adtunk egy milánói belsőépítésznek, aki nagy lelkesen munkához is látott, embereket vett fel, hogy ledöntse a falakat, átalakítsa a mennyezeteket és áthelyezze az ablakokat, majd kupolás, boltíves termeket épített, magasba szökő oszlopokkal és falba süllyesztett fülkékkel. Összehangolta a színeket és az anyagokat, a perzsaszőnyegeket, a selyemdrapériákat és márványpadlót, s mindezt kiegészítette néhány antik bútordarabbal Olaszországból és Franciaországból. A Közel-Kelet hagyományos arabeszkjeit és íveit kombinálta a modern olasz díszítőművészettel, ami egyfajta romantikus és fesztelen meghittséget eredményezett, és ez felkeltette királyi unokatestvéreim figyelmét s nagyfokú irigységét is. Áthaladtam a hatalmas fogadótermen, és beléptem a dohányzóba, ahol az italokat is tartjuk – az egyik filippínó szolgáló épp a kaliforniai fenyőből készült bárszekrényről törölgette a port. Nyomban elküldtem, hogy keressen magának más feladatot. Miután meggyőződtem róla, hogy valóban elhagyta a helyiséget, nekiláttam, hogy megszámoljam az üvegeket. Nagy örömmel töltött el, amikor láttam, hogy Karím pazarul feltöltötte titkos készleteinket. Több mint kétszáz üveg alkohol sorakozott a szekrényben és még vagy hatvanpalacknyi válogatott finom ital. Könnyű szívvel mentem át a bortárolóba, mely egy külön e célra épült, tölgyfával burkolt, tágas helyiség volt, hogy borkészletünket megfelelő hőmérsékleten és páratartalom mellett tárolhassuk. A palackok számbavételét kétszáznál abbahagytam. Igazán remekül el vagyunk látva, állapítottam meg. Ezután gondolataim veszélyes területre tévedtek. Karím biztosan nem venné észre, ha innen-onnan hiányozna néhány palack. Ahogy e bőséges készleteken tűnődtem, elfogott az a jól ismert, sürgető vágy. Fogadalmamat, miszerint absztinens maradok, könnyedén elvetettem. Bedugtam két üveg skót whiskyt bő köntösöm alá, s miközben megfogadtam, hogy mindössze egyetlen italt engedélyezek

magamnak, elindultam lefelé a kanyargós márványlépcsőn magánlakrészünkbe. Amint beléptem, bezártam az ajtót, és szeretetteljesen megcirógattam szerzeményemet. Aztán inni kezdtem, és őszintén reméltem, hogy így sikerül majd száműznöm agyamból Muníra kínszenvedésének gondolatát. Huszonnégy óra múlva arra riadtam fel, hogy hisztérikus hangok harsognak mellettem. Kinyitottam a szemem, amikor valaki pofozni kezdte az arcomat. A nevemet hallottam: – Szultána! Szara aggódó arca hajolt fölém. – Szultána! Hallasz? Belém nyilallt a félelem. Meglehetősen rosszul éreztem magam, így aztán attól tartottam, hogy valami balesetem volt, és most térek magamhoz a kómából. Maha zokogását hallottam: – Anya! Ébredj fel! Szara a lányomat vigasztalta: – Adj hálát Istennek, Maha! Még az élők közt van. Hogy e zűrzavar valamiképp kitisztuljon, pislogni kezdtem. Szólni akartam, de képtelen voltam megformálni a szavakat. Különféle, filippínó, thai és arab nyelven kiáltozó, izgatott női hangokat hallottam. Szédelegve azon tűnődtem, vajon miért van tele a hálószobám ennyi fecsegő asszonnyal! Gyenge hangon megkérdeztem a nővéremet: – Mi történt? Szara homlokán megjelentek a gond fájdalmas redői, és úgy tűnt, mintha nem találná a szavakat. – Szultána – mondta végül –, hogy érzed magad? – Nem valami jól – mondtam, majd megismételtem kérdésemet: – Mi történt? Amani éles hangját hallottam, mely minden egyes szóval hangosabban csengett. – Komoly bűnt követtél el, anyám! Maha a sírással küszködve rákiáltott: – Fogd be a szád! Komolyan mondom! Amani szavai visszhangoztak a szobán át. – Itt a bizonyíték! Elfordítottam a fejemet, és láttam, hogy Amani lelkes buzgalommal lóbál egy-egy üres whiskysüveget mindkét kezében. – Anya ivott! – kiáltotta. – A szent próféta ezért a bűnért bizonnyal megátkozza őt!

Szara komor arccal fordult unokahúga felé. – Amani, add ide nekem azokat az üvegeket, és kérlek, menj ki innen! – De… Szara szelíden kivette Amani kezéből az üvegeket. – Most pedig, gyermekem, tedd, amit mondtam! Menj ki innen! Amani az apja után Szara nénikéjét szerette és tisztelte a legjobban. Így hát engedelmeskedett neki, de nem szó nélkül. – Ezt nyomban el fogom mondani apának, amint hazaér. Amilyen kába voltam, erre a gondolatra csak azt éreztem, hogy a gyomrom felfordul. Szara az üres üvegeket óvatosan letette ágyam lábához, majd kézbe vette az irányítást: – Mindenki menjen ki innen! – Én nem! – jajdult fel Maha. – De, te is, Maha! Amikor Maha lehajolt, hogy megcsókoljon, a fülembe súgta: – Ne aggódj Amani miatt, anya, én tudom, hogy kell elnémítani azt az ostoba nyelvét. A tekintetem nyilván valami kíváncsiságfélét árulhatott el, mert Maha nyomban elmagyarázta: – Megfenyegetem, hogy minden vallásos barátjának azt mondom majd róla, hogy ledér ruhákat visel, és fiúkkal flörtöl! Noha ez nem volt igaz, tudtam, hogy komoly gondot okozhat vele Amaninak, mivel ő olyan igazhívő hírében áll, aki soha nem követ el egyetlen bűnt sem. Tudtam, hogy ez nem helyes, de ráébredtem helyzetem komolyságára is, amennyiben valaki felhívja Karím figyelmét e gyöngeségemre. Ezért aztán nem feddtem meg Mahát, hanem mereven rámosolyogtam, amit akár vonakodó jóváhagyásként is értékelhet. Ahogy elindult kifelé a szobából, Maha küszködve tolta el a nehéz faajtót, mivel – és ezt csak most vettem észre – az ajtó és a keret is össze volt törve. Szara válaszolt ki nem mondott kérdésemre. – Amikor nem válaszoltál a kiáltozásunkra, idehívattam az egyik sofőrt, hogy törje be az ajtót. A szégyen könnyei öntötték el a szememet.

– Úgy hevertél itt, Szultána, mint egy halott – mondta Szara, miközben egy rongyot vett a kezébe, és törülgetni kezdte a homlokomat. – A legrosszabbtól tartottam – mondta hatalmas sóhajjal. Aztán fogott egy pohár paradicsomlét, és arra biztatott, hogy egy szívószálon át igyam belőle néhány kortyot. – A hallgatásod úgy megrémített, hogy csaknem eszemet vesztettem! – Megigazította a fejem alatt a párnát, majd leült mellém az ágyra. Szara vett egy nagy levegőt, majd így szólt: – Szultána, most pedig mindent el kell mondanod nekem! Noha Szara nyugodtnak látszott, sötét szemén láttam, hogy mélységesen csalódott. Mivel úgy éreztem, egy ilyen nyomorultnak, mint én, megváltás lenne a halál, a vállam csak úgy rázkódott, ahogy szívből zokogni kezdtem. Szara az arcomat, a karomat simogatta. A hangja gyöngéd volt, ahogy közölte velem a kíméletlen igazságot: – Szultána, a lányaid meg a szolgáid azt mondják, hogy mostanság meglehetősen sok alkoholt iszol. A szemem egyszeriben tágra nyílt. Tehát rejtett ivászatom mégsem maradt titokban! Szara magyarázatra várt. Abban a pillanatban tudtam, hogy nővérem nem tudná megérteni fájdalmam valódi okát. Felkiáltottam: – Neked még vannak apró gyermekeid, akiknek szükségük van rád! Szara arcára rémült döbbenet ült ki, ami elárulta nekem, hogy nővérem most már nemcsak testi, hanem szellemi épségemért is aggódik. Elkeserítő tehetetlenségemben felsikoltottam: – És neked ott vannak a könyveid! Ez igaz volt. Szara imádattal gyűjtötte az őt érdeklő, különböző témájú könyveket. Életének legkedvesebb időtöltése a könyvek gyűjtése és olvasása volt, ami végtelenül sok boldog órát és elégedettséget nyújtott neki. Szara értékes könyvtárában török, arab, angol, francia és olasz könyvek voltak. Csodálatos, leírhatatlanul szép művészeti könyveit egy külön könyvszekrényben őrizte. Az évek során az arab aranykorról szóló, régi kéziratos anyagból is összegyűlt könyvtárában egy felbecsülhetetlen értékű gyűjtemény. Tudtam, ha

valami hatalmas, mindent elsöprő tragédia nyomán Szara egymaga maradna a világban, akkor a könyvei közt keresne és találna vigaszt. – Szultána. Miről beszélsz? – És a férjed soha nem megy el ilyen hosszú utakra! – Aszadot a munkája, ellentétben Karímmal, nemigen szólította el otthonról. – És Aszad sokkal jobban szeret téged, mint Karím engem! Szara Karím öccséhez, Aszadhoz ment feleségül. Már évek óta tudtam, hogy Karím sosem fog engem úgy szeretni, ahogy Aszad imádja a nővéremet. Noha sosem irigyeltem Szarától Aszad szerelmét, gyakran vágytam rá sóvárogva, hogy Karím is ilyen mélységesen imádjon engem. – Szultána! Az önsajnálat könnyei közt, hüppögve magyarázni kezdtem neki: – A gyermekeim már csaknem felnőttek, a saját életüket élik, s többé már nincs szükségük az anyjukra. – Amit mondtam, igaz volt. Abdullah nemrég múlt huszonkettő, Maha tizenkilenc, Amani pedig tizenhét éves volt. Szara hat gyermeke közül három még elég kicsi volt ahhoz, hogy nap mint nap szüksége legyen anyja gondoskodására. – Szultána, kérlek. Ennek semmi értelme. – Szara, semmi sem alakult úgy, ahogy terveztem! Három gyermekem közül már egyik sem szorul a segítségemre… Karím meg többet van távol, mint idehaza… és oly sok szerencsétlen bántalmazott nő van a világban, mint Muníra, akik segítségért kiáltanak, és én semmit sem tehetek értük! – Hisztérikusan zokogni kezdtem. – És most attól félek, hogy kezdek alkoholistává válni. Most, hogy először szembesültem vele, milyen üres és megalázó az életem, kétségbeesetten felkiáltottam: – Az életem egy nagy kudarc! Szara körém fonta a karját, és meleg szeretettel ölelt magához. – Drágám, te vagy a legbátrabb ember, akit valaha is ismertem. Csitt, kis húgom, nyugodj meg… Hirtelen anyám képe jelent meg előttem. Ismét gyerek akartam lenni, hogy azokon a gyermekkori tájakon járjak, és elfeledhessem a felnőttkor minden csalódását. Vissza akartam forgatni az idő kerekét. Olyan hangosan üvöltöttem, amilyen hangosan csak tudtam: – Anyát akarom!

– Csitt, Szultána. Kérlek, ne sírj. Hát nem tudod, hogy anya mindig, most is itt van mellettünk? Zokogásom kissé csillapult, ahogy körülnéztem a szobában. Annyira szerettem volna anyát ismét látni, még akkor is, ha arca csupán látomásként jelenik meg előttem, mint álmaimban. De nem láttam semmit, és azt mondtam: – Anya nincs itt. – Miután kifogytam a könnyekből, elmeséltem Szarának az álmomat. Bennem anyánk halála olyan fájdalmas sebet ütött, amely sosem gyógyul be. – Na látod – jegyezte meg Szara –, az álmod is azt bizonyítja, hogy igazam van. Anya szelleme mindig velünk van, Szultána, én is gyakran érzem anya jelenlétét. Sokszor a legváratlanabb pillanatokban jön el hozzám. Tegnap is, amikor a tükörben néztem magam, tisztán láttam, hogy anya megjelenik mögöttem. Épp csak megpillantottam, de ez elég volt ahhoz, hogy tudjam, eljön az idő, amikor megint mind együtt leszünk. Éreztem, hogy békesség árad szét bennem. Ha Szara is látta anyát, akkor biztosan tudom, hogy anya még mindig létezik. Nővérem feddhetetlenségét még nem kérdőjelezte meg soha senki, aki ismeri. Szarával csöndesen ültünk, mindketten azokra a napokra emlékeztünk, amikor még ártatlan gyermekek voltunk, és anyánk kifogyhatatlan bölcsessége, megértése és szeretete védett minket az élet legtöbb veszélyétől. Amikor nyugtalanul fészkelődni kezdtem a takaró alatt, az üres whiskysüvegek leestek az ágyról a padlóra. Szara riadt tekintettel nézett az üvegekre, majd rám. Ahogy újból eszembe jutott annak a riadalomnak az oka, ami Szarát ágyam mellé szólította, ismét sötét mélabú telepedett rám. – Veszélyes útra tévedtél, Szultána – suttogta Szara. Felültem, és ujjammal tekergettem a hajamat. Egy idő múlva kibukott belőlem: – Gyűlölöm haszontalan, tétlen életemet! – Szultána, olyan sok mindent kezdhetnél az életeddel. Először is saját boldogságodat kéne kézbe venned. Jót tenne valami hobbi vagy olyan elfoglaltság, ami leköti a figyelmedet. – Mit tehetnék? A fátyol mindennek gátat vet! – morogtam zsémbesen. – Képtelen vagyok felfogni, hogyan lehettünk ennyire

szerencsétlenek, hogy épp egy olyan országba szülessünk, amely az asszonyaira fekete szemfödőt kényszerít! – Én azt hittem, hogy a magány űzött az italhoz – jegyezte meg Szara száraz hangon. Szemét fáradtan, félig lehunyta, és így szólt: – Szultána, én valóban úgy vélem, hogy te magával Allahhal vitázol! Féktelen érzések kavarogtak bennem, és nem igazán tudtam, hogy mi okozza bennem ezt a zűrzavart, miközben Szarára néztem, és megvontam a vállam. – Tudod, Amaninak igaza van. Engem a próféta megátkozott. És biztos, hogy számtalan esetben kellett megátkoznia. Különben miért törne rám egyszerre életem minden keserűsége? – Ez ostobaság, Szultána! Én nem hiszem, hogy szent prófétánk megátkozna egy nyugtalan, szomorú asszonyt – mondta. – Netán problémamentes életet keresel? – Insalláh! (Ha Isten is úgy akarja!) – Olyan életet akarsz, kis húgom, amilyen nem létezik. Mindenkinek, aki él, vannak problémái. – Egy pillanatra elhallgatott, majd azt mondta: – Még a királyok is szenvednek olyan problémáktól, amelyek megoldhatatlanok. Tudtam, hogy Fahd bácsikánk, a szaúd-arábiai király hanyatló egészségére utal. Ahogy teltek az évek, egészsége egyre törékenyebb lett. Olyan ember lett, akinek mindene megvan az életben, kivéve a jó egészséget. Amikor nemrégiben állapota válságosabbra fordult, ez a család minden tagját emlékeztette saját halandóságára meg arra, hogy a világ minden pénze és a létező legmodernebb egészségügyi ellátás sem tarthatja örökre féken a halált. Szara szigorú hangja megenyhült: – Szultána, meg kell tanulnod elviselni az élet fájdalmát anélkül, hogy helytelen megoldásokhoz nyúlj. – Lábával odébb lökte az egyik whiskysüveget. – Egy új hatalom rabszolgájává váltál, olyanévá, amely sokkal súlyosabb problémákkal fenyeget, mint azok a gondok, amelyek arra késztettek, hogy inni kezdj! Ekkor elárultam neki legsötétebb félelmemet. – Lehet, hogy Amani elmondja Karímnak. Szara egyszerűen közölte velem: – Te előbb mondd el neki. Különben is, az a legjobb, ha nincsenek titkaid a férjed előtt, Szultána.

Figyelmesen nővéremre néztem. Nem volt bennem egy csöppnyi neheztelés sem, amikor megállapítottam, hogy Szara szépség és erény dolgában mindig is felülmúlt engem. Most is, noha váratlanul hívták el otthonról, az öltözéke kifogástalan volt, selyemruhája frissen vasalva, és lábán a cipő színben tökéletesen illett hozzá. Finom nyakát egy tökéletes szépségű gyöngysor díszítette. Sűrű fekete haja csodás frizurába fésülve; a bőre gyönyörű; szempillája olyan hosszú és sűrű, hogy neki aztán nem kell festenie magát. Szara magánélete éppoly tökéletes volt, mint megjelenése. Aszaddal való házasságánál jobb házasságot nem ismerek. Soha nem hallottam, hogy felemelte volna a hangját férjével szemben, vagy hogy egyszer is panaszkodott volna rá. Sokszor megpróbáltam rávenni Szarát, árulja el nekem legalább egyetlen gyönge pontját a férjének, de sosem jártam sikerrel. Míg én gyermekeimmel sokszor kiabáltam, csipkedtem, sőt meg is ütöttem őket, addig Szarától egyszer sem láttam, hogy elveszítette volna önuralmát a gyermekeivel szemben. Nővérem hat gyermek elégedett édesanyja volt, miként azt Hudá, családunk egykori rabszolgája oly sok évvel ezelőtt megjósolta neki. Noha időnként akadtak problémái második gyermekével, Nasvával, Szara olyankor is gyöngéden határozott maradt. Még Aszad és Karím meglehetősen népszerűtlen és nehezen elviselhető anyjával, Núrahhal is sikerült neki baráti viszonyba kerülnie. Ráadásul nővérem volt egyike annak a néhány ál-Szaúdnak, akiről tudtam, hogy sosem ivott alkoholt, és nem szívott el egyetlen cigarettát sem. Az biztos, hogy neki nem volt mit eltitkolnia a férje elől. Egy ilyen tökéletesen hibátlan asszony hogyan is érthetné meg, hogy nekem, ahogy öregszem, rossz szokásaim inkább felerősödnek, mintsem eltűnnének? Úgy tűnt, az életem mindig valami mély, fondorlatos titokkal volt átitatva. Nem az ivás volt az egyetlen, amit eltitkoltam Karím elől. Házasságunk évei alatt a valóságnál én mindig is hízelgőbb fényben tüntettem fel magam előtte. Még mostanság felszedett kilóim számát illetően is hazudtam Karímnak! Mivel nem akartam nővéremnek újabb csalódást okozni azzal, hogy feltárom előtte jellemem további gyengeségeit, ezért megtartottam magamnak mindazt, ami most eszembe jutott. Ehelyett inkább sietve

megígértem: – Soha többé nem iszom, ha nem kell bevallanom Karímnak. Ezt nem bírnám elviselni. Karím sosem bocsátaná meg nekem. – Ó! Miért, mit gondolsz, mit tenne Karím? Igencsak elferdítettem az igazságot. – Nos, lehet, hogy megverne. Szara fekete szeme tágra nyílt, és hitetlenül meredt rám. – Magad is jól tudod, Szara, hogy Karím nem szereti azokat az embereket, akik nem tudnak úrrá lenni a szokásaikon. A legkevesebb, hogy irántam érzett szerelme elhalványul. Szara keze nyugtalanul rebbent. – Akkor mit tegyünk, hogy legyűrjük ezt a rossz szokást? A szolgák azt mondták nekem, ha Karím nincs itthon, a részegségig leiszod magad. Felháborodottan megkérdeztem: – Ki mondott ilyet? – Szultána, fékezd haragodat! Csak azért mondták el nekem, mert őszintén aggódnak érted. – De… Szara hangja határozott volt, és elutasító. – Nem. Nem fogom megmondani neked. Próbáltam kitalálni, vajon melyik szolga kémkedhetett utánam, de olyan sok nő volt a palotában, hogy semmiképp nem tudhattam, ki ellen fordítsam haragomat. Szara elgondolkodva biggyesztette az ajkát. – Szultána, van egy ötletem. Hamarosan itt a ramadán. Az alatt az idő alatt amúgy se ehetsz és ihatsz napközben. És amikor Karím nincs veled, akkor gondoskodunk róla, hogy Maha vagy én melletted legyünk. Az lesz az az időszak, amikor legyűrheted magadban ezt a bűnös vágyat. – Szara mosolyogva hajolt felém. – Sok időt fogunk együtt tölteni. Kihallottam hangjából a meleg szeretetet. – Olyan lesz, mint gyerekkorunkban! Rágni kezdtem a körmömet, mert eszembe jutott, hogy maradt még egy fontos probléma. – De hogyan akadályozzuk meg Amanit abban, hogy elmondja Karímnak? Szara elhúzta kezemet a számtól, és két kezébe fogta. – Ne aggódj, majd én beszélek vele. Olyan voltam, mint egy rab, aki kegyelmet kapott! Tudtam, ha Mahának fenyegetéssel nem sikerül elnémítania Amanit, akkor Szara

biztosan meg tudja győzni a gyermekemet, hogy ne szóljon Karímnak. Boldogan elmosolyodtam, mert tudtam, ha Szara vigyázó szeme ügyel rám, akkor minden rendben lesz. Gondjaim lassanként semmivé foszlottak. Végül, miután sikerült megnyugodnom, azt mondtam: – Éhes vagyok. Itt tudsz maradni, hogy együtt együnk? Szara könnyedén bólintott. – Hazaszólok, hogy egy kicsit tovább maradok. A palota házi telefonján leszóltam a konyhára, és megkérdeztem a főszakácsot, mit készített ebédre. Amit hallottam, az kedvemre való volt, s ezt elismerő szavaimmal nyugtáztam. Ezután közöltem vele utasításaimat, miszerint az ételt nővéremmel a kertben fogjuk elfogyasztani, mivel az ég felhős volt, s így a levegő a szokásosnál jóval hűvösebb. Miután megmostam az arcom és a kezem, majd tiszta ruhát vettem, Szarával elindultunk a palotán át ki a kertbe. Kart karba öltve mentünk az utat beárnyékoló, lombos fák sora alatt. Időnként meg-megálltunk, hogy megcsodáljuk a virágzó bokrokat, melyek most csak úgy roskadoztak a tengernyi vörös és aranyló virágtól. Korlátlan ál-Szaúd-vagyonunkkal számtalan csodára vagyunk képesek, még arra is, hogy a kiszáradt sivatagot zöldellő kertté varázsoljuk! Az étel még nem érkezett meg, de mi letelepedtünk a kényelmes székekbe az üvegtetejű asztal mellé. Piros napellenző árnyékolta be az asztal körüli területet. Hamarosan megjelent három filippínó szolga, akik nehéz edényekkel megrakott ezüsttálcákat egyensúlyoztak. Míg arra vártunk, hogy felszolgálják az ételt, Szarával forró, cukros teát kortyolgattunk, és gyermekeinkről meg a közelgő iskolaévről beszélgettünk. Miután a szolgák megterítettek és tálaltak nekünk, mi tovább beszélgettünk, és sokat nevettünk, miközben végigettük a salátákból, tejfölös mártásban főtt húsgombócból és főtt tojással meg rizzsel töltött sült csirkéből álló lakománkat. Eszembe jutottak Szara szavai a közelgő ramadánról. E gondolat hatására másodszor is vettem mindenből, mert tudtam, hogy a

ramadán alatt majd minden erőmmel azon kell lennem, hogy napközben tartózkodjam mindenféle ételtől. Ahogy élvezettel falatoztam, gondolataim előresiklottak a rám váró áldozatvállalás időszakára. A mozlimok hamarosan világszerte kémlelni kezdik az eget, hogy mikor jelenik meg az újhold. Amint felbukkan, az azt jelenti, hogy elérkezett a nagyböjt ideje. Leghőbb vágyam volt, hogy életemben először képes legyek teljesíteni mozlim fogadalmamat.

Az ördög leláncolása A ramadán egyike az iszlám öt pillérének, és e szokást minden felnőtt mozlimnak kötelessége betartani. A Korán azt mondja: „Ti, hívők! Előíratott nektek a böjtölés, amiként előíratott azoknak, akik előttetek éltek. Talán istenfélők lesztek.” (2, 183) Noha e különleges hónap során némiképp könnyebben lélegzem, hisz tudom, hogy ilyenkor a mennyek kapui tárva vannak, a pokol kapui pedig bezárulnak, s az ördögöt láncok kötik gúzsba, aki így nem képes elkövetni semmiféle gonoszságot, azért egy igazán komoly és szigorú felajánlás a ramadán idejére az én jellememhez soha nem illett. Mindig is vágytam rá, hogy oly jámboran istenfélő legyek, mint anyám s nővéreim, de be kell ismernem, hogy a tökéletes, odaadó áhítatra sosem voltam képes. Már gyermekként, amikor először ismerkedtem meg a ramadán szertartásos kötelmeivel, tudtam, hogy én ezeket sosem leszek képes tökéletesen betartani. Például amikor önmegtartóztató feladatként azt rótták ki rám, hogy nyelvemet csöndre ítéljem, kerüljem a hazugságot, a durva beszédet, a nevetést meg a rágalmazást; fülemet zárjam el minden elől, mi ártalmas és megbotránkoztató. Kezem nem nyúlhat semmi után, ami gonosz, miként lábam sem járhat a gonoszság útján. Ha hanyagságom okán torkomat nehéz por vagy sűrű füst éri, böjtöm érvénytelen! Nemcsak hogy nem ehettem és nem ihattam hajnal s naplemente közt, hanem még amikor a számat kiöblítettem, akkor is ügyelnem kellett rá, nehogy akár egy csöppnyi vizet is lenyeljek. A legfontosabb azonban az volt, hogy szívből kell böjtölni, ami azt jelenti, elménkből száműzni kell minden világi gondolatot, hogy azt egyedül Allah gondolata töltse el. Végül vezekelni kell minden olyan tettért vagy gondolatért, amely miatt az ember akár csak egy pillanatra is megfeledkezik Allahról. Amikor aztán serdülőkoromban én is böjtölni kezdtem, gyakran kellett vezekelnem azért, mert képtelen voltam maradéktalanul betartani. A Korán azt mondja: „Allah nem büntet meg benneteket az

esküvésetekben található üres fecsegésért. De megbüntet titeket, ha esküvéssel pecsételt kötést köttök és nem tartjátok be. A megszegett eskü jóvátétele az, hogy tíz szűkölködőt kell táplálni úgy, ahogy a családotokat szoktátok – mértéktartó módon – táplálni vagy ruhával kell ellátni őket, vagy egy rabszolgát kell felszabadítani…” (5, 89) Házasságkötésünk óta Karímmal már számát se tudjuk annak, hogy hány szűkölködőt tápláltunk és ruháztunk azért, mert én nem voltam képes betartani a ramadánra tett fogadalmamat. Ahogy élvezettel fogyasztottam már a második adag mézes édességet, magamban megfogadtam, ebben az évben meglepem a családomat azzal, hogy híven betartom a ramadán minden előírását. Miután Szara hazament saját palotájába, azzal foglaltam el magam, hogy az előttünk álló vallási hónap szellemére készülve, odaadó buzgalommal kezdtem tanulmányozni a Koránt. Tíz este múltán a közeli mecsetből egy lelkes hang adta hírül a hívőknek, hogy megkezdődött a ramadán szent hónapja. Az újholdat elsőként egy kis egyiptomi falu igaz mozlimjai pillantották meg. Tudtam, hogy ez az örömteli hír most felhangzik a világon mindenütt, ahol mozlimok élnek. Elérkezett az idő, amikor minden mozlim buzgó igyekezettel próbál eljutni a tökéletesség állapotába. Már hat napja tartott a ramadán, amikor Karím visszatért Rijádba, hogy családjával együtt legyen e fontos szertartások idején. Amikor Amani biztosította Szara nénikéjét, hogy nem szól Karímnak ivászatomról, megfogadtam, hogy istenfélő leányom kezébe soha többé nem adok olyan kötelet, mely veszedelmes hurokként tekeredhet nyakam köré. Megcsillant előttem egy csöppnyi remény, hogy most már minden rendben lesz. A ramadán havában mindennapi életünk szokott folyása teljesen megváltozik. Legalább egy órával pirkadat előtt kelünk. Ezután a rituális tisztálkodás következik, a Korán verseit idézzük és imádkozunk. Ezt egy hajnal előtti étkezés, a szahúr követi, mely általában sajtból, tojásból, joghurtból vagy tejből, gyümölcsből és kenyérből áll. Ügyelnünk kell rá, hogy az étkezést még azelőtt befejezzük, hogy a hajnal fehér fonalát meg tudnánk különböztetni az

éjszaka feketéjétől. Evés után, de még mielőtt a nap valóban felkelne, újabb hajnali imákat mondunk. A nap hátralevő részében tartózkodnunk kell ételtől-italtól, a dohányzástól és a nemi érintkezéstői. A nap folyamán imát mondunk délben, majd késő délután. Amint a nap elvonul az égről, böjtünket megszakíthatjuk egy kis vízzel, gyümölcslével vagy tejjel. Ekkor ismét egy imával fordulunk Allahhoz: „Ó, Uram! Böjtöltem, hogy kedvedre tegyek. Ó, Uram! Fogadd el böjtömet, és jutalmazz meg engem.” Csak ezután vehetünk magunkhoz némi táplálékot. Általában a datolya az az étel, amivel a böjtöt megszakítjuk. E könnyű falatok után jön el az alkonyi ima ideje, majd a vacsora következik. A ramadán havában, miután a nap lenyugodott, kiterjedt családunk tagjai esténként általában Szara és Aszad palotájában gyűlnek össze az esti lakomára. A hangulat mindig ünnepi, hisz kedélyünk emelkedettségéhez nagyban hozzájárul az a tény, hogy napközben az önmegtartóztatás kötelmét sikerrel teljesítettük. Ez az ünnepi hangulat csak fokozódik, ahogy közeleg a ramadán vége. A mozlimok készülődni kezdenek az íd al-fitrre, arra a háromnapos ünnepre, mely a ramadán végét jelzi. Míg a jámbor mozlimok többsége számára fontosabb az a szigorú időszak, amikor a tökéletességre törekednek, addig én sokkal nagyobb örömömet lelem az íd ünnepségeiben. Mivel a ramadán havában nincs különösebb programom, ezért általában az éjszakából csinálok nappalt, és egész éjjel fennmaradok. Videón amerikai filmeket nézek, a Koránt olvasom vagy pasziánszozom. Miután Karím elmegy az irodájába, én későig alszom, és pihenéssel töltöm azokat az órákat, amikor leginkább rám tör az éhség meg a szomjúság, így nem esem kísértésbe, hogy megszegjem a böjtöt. Mindig ügyelek rá, hogy felkeljek a déli imára, majd a délutánira, és ilyenkor gyakran még további könyörgésekkel is kiegészítem a kötelező imát. Ezen a bizonyos ramadánon Szara, ígéretéhez híven, gyakran töltötte velem e nehéz órákat. Ha Szara valamilyen oknál fogva nem hagyhatta ott a családját, akkor Maha ült eltökélten mellettem. Noha gyakran voltam fásult és éhes délutánonként, tudtam, hogy hamarosan

elérkezik a naplemente ideje, amikor Karím hazatér, és elvisz minket Szara palotájába. Elérkezett a ramadán tizenkilencedik napja, és én még egyetlen fogadalmamat sem szegtem meg! Egyre büszkébb voltam magamra, hogy egyszer sem estem kísértésbe, nem ettem lopva egyetlen falatot sem, nem ment le a torkomon egy korty víz sem, és még egy cigarettát sem szívtam el! A legfontosabb azonban az volt, hogy sikerrel lettem úrrá az alkohol iránti vágyamon. Karím és Maha sok biztató mosollyal és dicsérettel bátorítottak. Szara minden alkalmat megragadott, hogy gratuláljon nekem. Soha nem sikerült még ilyen hosszan betartanom a ramadán kötelmeit anélkül, hogy meg ne csúsztam volna az elszabadult vágyak síkos lejtőjén. Őszintén hittem, hogy ez egyszer sikerül elérnem a teljes tökéletességet, amit oly buzgón kerestem, azaz sikerülhetett volna, ha nincs az én gyűlölt bátyám, Ali. Noha tisztában volt vele, miként vélekednek nővérei Muníra házasságáról, Ali mégis ragaszkodott hozzá, hogy a böjtnek a tizenkilencedik naplementét követő megszakításán Hádí és ifjú hitvese is csatlakozzanak kiterjedt családunkhoz. A pár előző este tért vissza marokkói nászútjáról. Hádí azonban nem volt szívesen látott ember a mi családunk körében, így feltételeztük, hogy négy feleségével és gyermekeivel saját családja körében költi majd el a napi böjtöt követő lakomát. Így aztán, amikor Szara közölte velem, hogy Hádí és Muníra is a vendégek közt lesz, gyanítottam, hogy kénytelen-kelletlen szemtanúi leszünk Muníra első, nyilvános megaláztatásának. Annyira felbosszantott ez a gondolat, hogy dühödten felcsattantam: – Hogyan lehetünk felhőtlenül boldogok, ha egy ilyen ül az asztalunknál, mint Hádí? – Ez nehéz este lesz – mondta Szara, miközben megdörgölte a hátamat. – De tisztességgel végig kell csinálnunk. Állkapcsom izmai megfeszültek, így hangom élesebbé vált. – Hádí csakis egy dolog miatt vette el Munírát! Mindig is kereste a lehetőséget, hogy beférkőzhessen a királyi családba!

Szara tehetetlenül emelte a levegőbe kezét. – Semmit sem tehetünk, Szultána. Feleségül vette fivérünk gyermekét. Bármi olyat teszünk, amivel feldühítjük Hádít, annak Muníra fogja meginni a levét. – Ez pont olyan, mint egy zsarolás – dünnyögtem mérgesen. Maha súgott valami Nasva fülébe, mire mindkét lány hangosan nevetni kezdett. Szarával lányainkra meredtünk. Jókedvük csak tovább ingerelt, úgyhogy a hangom még harsányabbá vált. – Min nevettek? Maha elvörösödött, és még mielőtt megszólalt volna, én már tudtam, hogy egy kis hazugságban keres kibúvót. – Csak egy lányról, egyik iskolatársunkról beszéltünk, anya. Ez minden. – Leányom! Ne szegd meg a böjtöt hazugsággal! Tán elfelejtetted, hogy ramadán van? – Nasva? – Szara hangja szelíd volt. Nasva olyan lány volt, aki sok tekintetben hasonlított Mahára, de ő, ellentétben az én gyermekemmel, nem igazán tudott hazudni anyjának. – Csak egy kis tréfa volt, anya. – Kérlek, oszd meg velünk is ezt a tréfát. Nasva zavart pillantást váltott Mahával, majd azt mondta: – Nos, Maha azt szeretné, ha olyan bűbájt idéznék Hadira, hogy férfiassága örök álomba merüljön. – Gyermek! – Szara elborzadt. – Verd ki az efféle gondolatokat a fejedből! Ilyen hatalommal csak Allah rendelkezik! Dühös voltam, hogy Maha ilyen könnyen tud hazudni, míg Nasva képtelen rá. Gyanakvón néztem a lányomra. Lehet, hogy Mahát még mindig vonzza a fekete mágia? Fürkésző tekintetemtől Maha zavartan fészkelődni kezdett. Négy-öt évvel ezelőtt rajtakaptuk, hogy rontást akart idézni saját bátyjára. Én azt hittem, Karímmal sikerült annyira ráijesztenünk, hogy felhagyjon a fekete mágiának még a gondolatával is. Most azon tűnődtem, hogy talán mégsem jártunk sikerrel. Tudtam, hogy szép számmal akadnak olyanok királyi rokonaim közt, akik erősen hisznek a fekete mágiában. Nem osztottam meg gondolataimat Szarával, de titkon elismertem, hogy Muníra élete sokkal jobbra fordulna, ha a férje impotenssé válna. Végül is, ha ilyesmi előfordulna, akkor sikerrel kérelmezhetné a

válást. Szaúd-Arábiában egy férfi bármikor elválhat a feleségétől, anélkül hogy okát adná, a nők azonban nincsenek ilyen szerencsés helyzetben. Mindazonáltal ha egy férfi impotenssé válik, vagy nem tud tisztességesen gondoskodni a családjáról, akkor a válást, bármily nehéz is, az asszony is kieszközölheti. Később, amikor Hádí és Muníra megérkeztek, az első dolog, amit észrevettem, a gyötrelmes boldogtalanság volt Muníra arcán. Annyira felháborított a gyermek nyomorúságos fizikai állapota, hogy legszívesebben minden erőmmel képen vágtam volna Hádít. Muníra több kilót fogyott egyetlen hónap alatt, és már szinte csak csont és bőr volt. Szarával rémülten pillantottunk egymásra. Szara felállt. – Muníra, rosszul nézel ki, gyermekem. Gyere, ülj le. Muníra Hadira nézett, hogy engedélyt kapjon. Életkedvét már teljes egészében elveszítette! Hádí egy apró mozdulatot tett a fejével, a nyelvével pedig csettintett egyet, ami azt jelentette, hogy nem. Muníra engedelmesen férje mellett maradt. Ekkor Hádí az ujjával csettintett, majd intett Munírának: – Kávét! Noha a palota tele volt szolgával, akik készen álltak, hogy teljesítsék minden óhajunkat, Hádí meg akarta mutatni nekünk, hogy közülünk egyet a rabszolgájává tett! Muníra megértette, hogy családjának asszonyait felháborította szörnyű helyzete, ezért szégyenében elvörösödött, miközben kitartóan meredt a padlóra. – Muníra! – emelte fel a hangját Hádí. Arca fenyegetően elsötétült. Muníra botorkálva elindult a konyha felé, hogy kávét kerítsen neki. Hádí arcán a fenyegetés hivalkodó kárörömmé változott. Megfordult, hogy Muníra családjára nézzen. Az az elégedettség az arcán egyszerűen elviselhetetlen volt! Szara csak állt, és meredten nézett Núrára, majd Hádíra és ismét Núrára. Nem tudta, mit tegyen, döbbenten állt ez előtt a szándékos durvaság előtt, ahogy Hádí bánt ifjú felségével. Szegény Rimát kivéve, Fadíla minden lányának tisztességtudó férje volt, de még Szalím se bánt így Rimával az egész család szeme előtt.

Ali épp akkor érkezett meg, amikor Muníra visszatért a konyhából Hádí kávéjával. Bátyámnak valahogy mindig sikerült feldühítenie engem. Ez a kígyó most is odavonszolta hatalmas testét Hádíhoz, és volt képe megkérdezni tőle, vajon nászútjának foglalatosságai lekötötték-e őt annyira, hogy elmulasztotta volna élvezni a marokkói asszonyok izzó szépségét. Muníra arca bíborvörössé vált apja megalázóan sikamlós megjegyzésétől. Már-már reszkettem a dühtől. Hát Ali tényleg elfelejtette volna, hogy leánya egy szemérmes, félénk gyermek, aki nem akart az élettől semmi mást, csak azt, hogy békén hagyják? Hirtelen nem bírtam tovább. A bátyám egy érzéketlen hústömeg, aki még azt sem érdemli meg, hogy egyáltalán éljen! Felpattantam, és a kegyetlen düh elöntötte az agyamat. Karím figyelt, és amikor látta, milyen eszeveszett indulat lett úrrá rajtam, egyből mellettem termett. Karon fogott, és erővel a hatalmas terem egyik sarkába vezetett. Szara és Núra is odasiettek hozzánk. Ali elámult, amikor látta, milyen gyilkos pillantást vetek rá. Nemcsak hogy könyörtelen, de arra a véleményre jutottam, hogy együgyű is! Valóban nem fogta fel, hogy minden egyes szavával megsebezte ártatlan leányát. Ali szemében a nő a férfi tulajdona, akár egy használati tárgy, melynek érzései vagy hogyléte még véletlenül sem fordult meg a fejében soha. Nővéreim és Karím arra biztattak, hogy menjek Szara lakrészébe, és pihenjek egy kicsit. Számtalan civakodásnak voltak már szemtanúi köztem s Ali között, és most azt remélték, hogy elkerülhetnek egy féktelen jelenetet, mely biztosan tönkretenné az esti lakomát. Azt mondtam, hogy véleményem szerint Szarának és Aszadnak ki kéne utasítaniuk Alit és Hádít az otthonukból. Núra nyelt néhányat, majd Szarára nézett. – A te otthonodban vagyunk, Szara. Tégy, ahogy jónak látod. – Munírára kell gondolnunk – emlékeztetett mindnyájunkat csitító hangon Szara. – Bármit teszünk, amivel feldühítjük Hádít, azzal csak neki ártunk.

Határozottan hangot adtam ellenvetésemnek. – Hogy lehetne ennél rosszabb? Már így is annak az embernek a rabszolgája, aki a nők kínzásában leli legnagyobb örömét! Ha megtámadjuk, akkor legalább tudni fogja, hogy viselkedése nem aratott tetszést a felesége családjában! Anélkül, hogy bármit is válaszoltak volna, Szara és Karím elvezettek engem, míg Núra visszatért a többiekhez. Még amikor elhagytam a szobát, akkor is hallottam, ahogy Ali és Hádí nevetnek meg tréfálkoznak. Miután meggyőztek, hogy egy kis szunyókálás visszaadja majd a nyugalmamat, Karím és Szara magamra hagytak. De lelki szemeim előtt egyfolytában ott lebegett a megszégyenített Muníra képe, és ez elűzte az álmot. Nyugtalanul hánykolódtam, és csak tépelődtem hazám asszonyainak soha véget nem érő bántalmazásán. Nekünk, szaúdi asszonyoknak nincs másunk, csak a saját lelkünk, de az is csak azért maradt meg nekünk, mert még egyetlen férfinak sem sikerült kitalálnia, hogyan ragadhatná el tőlünk! Épp amikor már lehunytam volna a szemem, észrevettem egy üveg bort a szoba sarkában álló kis asztalon. Noha Szara nem ivott, a férje, Aszad jól ismerte és kedvelte a finom francia borokat. Úgy véltem, sokkal nagyobb szükségem van egy italra, mint arra, hogy szunyókáljak. Semmi sem csillapíthatja jobban felzaklatott érzelmeimet, mint egy pohár zamatos francia bor. Már sok napja, azóta, hogy Szara kimentett részeg kábulatomból, nem ittam egyetlen pohár alkoholt sem. Magamban számoltam a napokat és az éjszakákat. Az elmúlt huszonkilenc nap és éjszaka során nagyobb önuralmat gyakoroltam, mint amire valaha is képesnek hittem magam. Most megfeledkeztem a ramadánról, csakúgy, mint nővéremnek tett ígéretemről, felhajtottam a takarót, és mint akit megbabonáztak, elindultam az üveg felé. Láttam, hogy majdnem tele volt, és boldogan megragadtam. Ezután cigarettát kezdtem keresni. Noha erős dohányos vagyok, a hajnal előtti óra óta nem szívtam el egyetlen cigarettát sem. Az órára néztem, mely Aszad ágya mellett áll. Még legalább egy óra volt hátra a böjt megszakításáig, de tudtam, hogy én olyan soká nem várhatok. Mivel itt nem találtam meg azt, amire vágytam, óvatosan

kiosontam Szara hálószobájából, és átmentem a folyosón Aszad lakrészébe. Biztos, hogy ott találok cigarettát. Több csomag Rothmans hevert szerteszét Aszad hálószobájában. Az éjjeliszekrényén meg ott volt egy arany öngyújtó. Most, miután begyűjtöttem kincseimet, tudtam, hogy valami félreeső helyet kell találnom, ahol nyugodtan felhajthatok egy italt, és elszívhatok egy cigarettát. Szara hálószobája nem megfelelő. Karím vagy Szara bármikor felbukkanhat ott, hogy meggyőződjenek róla, valóban pihenek-e. Hamarjában úgy döntöttem, hogy Aszad fürdőszobájában rejtőzöm el. Még sosem jártam sógorom fürdőszobájában, de hatalmas méretei nem leptek meg. Elvettem egy poharat a mosdóról, majd leültem egy finom bársonnyal bevont ülőkére. Reszkető kézzel rágyújtottam aznapi első cigarettámra. Miután tüdőmet átjárta a cigaretta kellemes füstje, kihúztam az üvegből az ezüstdugót, és megtöltöttem poharamat. Felváltva hol Aszad borát kortyolgattam, hol pedig a cigarettáját élveztem. Egy röpke pillanatra az élet ismét szép volt. Miközben titkos kincseimet élveztem, közelgő léptek zaja ütötte meg a fülemet. A rémület, hogy lelepleződöm, úgy hasított végig rajtam, akár egy áramütés. Gyorsan befutottam Aszad nagy zuhanyozójába, és becsuktam az üvegajtót. Túl későn döbbentem rá, hogy a nyitott üveget otthagytam a földön az ülőke mellett! A cigarettám még égett, úgyhogy gyorsan elnyomtam a zuhanyozó csempézett falán, majd megpróbáltam eloszlatni a cigaretta füstjét. Ahogy kinyílt az ajtó, halkan megcsikordult. A zuhanyozó ajtajára egy nagydarab férfi árnyéka vetült, amint lassan beballagott a fürdőszobába. Szerencsére Aszad zuhanyozójának ajtaját hatalmas, metszett fekete hattyúk díszítették. E hattyúk közt kilestem. A betolakodó nem volt más, mint a bátyám, Ali! Tudhattam volna. Noha nem láttam tisztán a részleteket, azért lehunytam a szemem, amikor bátyám felemelte tobéját, letolta alsónadrágját, és vizelni kezdett. Annyira undorított vizeletének hangja, hogy befogtam a

fülem. Olyan hosszasan vizelt, hogy rájöttem, ennyi nem gyűlhet össze olyasvalakiben, aki egész nap tartózkodott a folyadéktól. Akkor már tudtam, hogy Ali egyáltalán nem veszi olyan komolyan a ramadán fogadalmait, mint ahogy azt másokkal szeretné elhitetni. Ez a tudat nagy örömömre szolgált, és alig bírtam elfojtani a nevetést arra a gondolatra, hogy miként reagálna Ali, ha most kiugranak a zuhanyozóból, és szembe találná magát velem. Miután Ali lehúzta a vécét, és rendbe szedte ruházatát, néhány percig elálldogált a hatalmas tükör előtt. Megveregette az arcát, ujjával végigsimított sűrű bajszán és szemöldökén, majd többször is cuppantott húsos ajkával, miközben a saját tükörképét csodálta. Alig bírtam magammal. A kezemet a számra kellett szorítanom, hogy ki ne buggyanjon belőlem a nevetés. Ahogy Ali megfordult, hogy távozzon, a szeme megakadt a borosüvegen. Egy röpke pillanatig elgondolkodva meredt az üvegre, majd gyorsan odalépett, és az egészet megitta. A címkére nézett. – Hm. Jó évjárat – jegyezte meg magának, majd bedobta a kiürült üveget a szemétkosárba, és távozott. Ernyedten a falnak dőltem. Annyira akartam azt a bort! Aztán kuncogni kezdtem a helyzet abszurditásán, majd miután kimulattam magam, és letörültem a nevetéstől kicsordult könnyeimet, egy meglehetősen kínos gondolat hasított belém. Ha az önmegtartóztatásról van szó, akkor mi Alival egyek vagyunk a kudarcban és az álszentségben. Én éppúgy nem tudom leláncolni az ördögöt a lelkemben, mint Ali! Meglehetősen leverten és visszafogottan tértem vissza családi összejövetelünkre. Újdonsült alázatom folytán sokkal toleránsabb voltam Alival szemben, ezt korábban elképzelhetetlennek tartottam volna. Szegény Muníra a hosszú étkezés során egyetlen szót sem szólt. Csöndesen ült férje mellett, miközben egy kisadagnyi csirkét és rizst majszolt. Az este során nővéreimmel többször is nyugtalan pillantásokat váltottunk. Szívünk sokszor összeszorult, de nem tehettünk semmit, hisz nem állt hatalmunkban, hogy változtassunk Muníra életén. Mindnyájan attól féltünk, hogy az élet Muníra számára mostantól

egyre inkább csak szenvedés lesz. Tehetetlenek voltunk. Egyedül Allah mentheti meg Munírát.

Paradicsom-palota Apró gyermekkorom óta hittem abban, hogy egykori álmaink igazán sosem vesznek el. Így aztán, dacára annak a csüggesztő ténynek, hogy a ramadán tizenkilencedik napján megszegtem a böjtöt azzal, hogy elszívtam egy cigarettát, és elkövettem egy ennél is nagyobb gyalázatot, amikor ittam egy pohár tiltott bort, még mindig arról álmodtam, hogy anyámhoz és nővéreimhez hasonlóan egyszer én is olyan fennkölten tiszta és igaz mozlim leszek. Abban reménykedtem, hogy botlásaim ellenére még lehetek erényes ember. Úgy döntöttem, semmi értelme a kellemetlenséget még megaláztatással is tetézni, vagyis kudarcomat családom tagjainak nem fogom megvallani. Az nem volt kétséges előttem, hogy Isten tanúja volt bűnös viselkedésemnek, és már ez egymagában is épp elég volt ahhoz, hogy szégyelljem magam. Csak abban reménykedtem, hogy anyámat annyira lekötötte saját szellemi élete, hogy nem vette észre, lánya a földön mily szégyenteljesen viselkedett. Karímmal egészen más volt a helyzet. Egy nappal a ramadán vége előtt elutaztunk dzsiddai palotánkba a Vörös-tenger partjára. Késő délután a kertben ülve vártuk férjemmel és lányaimmal, hogy véget érjen a ramadán utolsó napja. Észrevettem, hogy Karím engem figyel. Olyan elgondolkodva nézett rám, hogy aggódni kezdtem. Lehet, hogy Amani nem tartotta be Szarának tett ígéretét? Lányom elmondta volna Karímnak, hogy míg ő Japánban volt, én milyen botrányosan lerészegedtem? Szerettem volna megkérdezni Karímtól, mi jár a fejében, de féltem, hogy olyasmin gondolkodik, amiről én nem igazán akartam beszélni. Amikor megszólalt, összerezzentem. – Szultána – mondta mosolyogva –, szeretném, ha tudnád, hogy nagyon büszke vagyok rád. Mivel bírálatra számítottam, dicsérete teljesen összezavart. Csak ültem ott, és szótlanul meredtem rá. Vajon mi lehet a szándéka? Megismételte: – Igen. Nagyon büszke vagyok. – Karím olyan szeretettel nézett rám, hogy azt hittem, a végén még megcsókol. De

mivel beszélgetésünk a nappal fényében zajlott, és még tartott a ramadán, egyszerűen csak megsimogatta a kezemet. Annyira meghökkentem, hogy mindössze annyit tudtam kinyögni: – Büszke? – Igen, drágám – mondta Karím, és a szája még szélesebb mosolyra húzódott. – Szultána, házasságunk első esztendeje óta szemtanúja vagyok annak, milyen hatalmas küzdelmet vívsz minden egyes ramadán alatt. Tudom, hogy neked ezerszer nehezebb sikerrel végigcsinálni a böjtöt, mint bárki másnak. Bizonytalanul fészkelődtem, mert nem tudtam, mit is kéne tennem. Míg eltökéltem, jobb, ha nem vallom be kudarcomat, most elöntött a bűntudat, hogy olyasvalamiért fogadjam a gratulációt, amit nem sikerült véghezvinnem. Furdalt a lelkiismeret. Tudtam, bármily kínos legyen is mindkettőnk számára, el kell mondanom férjemnek az igazságot. – De Karím… – Ne tiltakozz, Szultána. Bizonnyal nagy jutalmat érdemelsz, s kapsz is majd, amiért teljesítetted fogadalmadat. – Karím, én… – Drágám, én már rég rájöttem, hogy Allah néhány embert sokkal elevenebbnek, lobbanékonyabbnak teremt, mint a többit. És hiszem, hogy ezzel nagy célja van. Noha az ilyen emberek nagy zűrzavart tudnak okozni, de ezt leginkább jobbító szándékkal teszik. – Az arcomba nézett, és kedvesen rám mosolygott. – Te is ilyen vagy, Szultána. – Nem, Karím, nem, el kell mondanom neked, hogy… Karím a számra tette az ujját. – Gyakran gondoltam arra, hogy te sokkal mélyebben érzel át mindent, mint bárki más, akit valaha is ismertem, és ezek a mély érzések gyakran okoznak neked nagy szenvedést. – Karím, figyelj… Maha a szavamba vágott. – Apának igaza van, anya. Sokszoros jutalmat kapsz majd azért, mert sikerült legyőznöd a földi örömök iránti vágyadat. – Maha vidáman Karímra nézett. – Én is nagyon büszke vagyok anyára.

Felkiáltottam: – Nem! Nem értitek! – Arcomat a kezembe temettem, és halkan feljajdultam. – Ti ezt nem értitek! Nekem vezekelnem kell! Abban a pillanatban végre elegendő bátorságot éreztem magamban, hogy elmagyarázzam nekik, miért kell e kétségbeesett jóvátétel, és bevalljam, hogy nem vagyok olyan makulátlan, mint hiszik. Amani azonban épp ezt a pillanatot választotta ki arra, hogy kötekedni kezdjen velem, és gúnyosan megjegyezte: – Csak nem fogtok azért dicsérni egy mozlimot, mert megtette, ami minimálisan elvárható minden mozlimtól? Karím elengedte a füle mellett Amani megjegyzését, és a hangja döbbent volt, ahogy elhúzta a kezemet az arcom elől. – Vezekelni? Miért, Szultána? Rájöttem, hogy nem igazán szeretném megvallani gyengéimet egy ilyen megbocsátást nem ismerő gyermek előtt, mint Amani. Sóhajtottam egy nagyot. – Pótlólag még jóvá kell tennem múltbeli bűneimet. Elöntött a bűntudat, amikor láttam, hogy Karím szeme büszkeségtől és szeretettől csillog. Hogy süllyedhettem ilyen mélyre? Lehajtottam a fejemet, és halkan azt motyogtam: – Te is tudod, milyen sok bűnt követtem el. Most meg még ravaszul meg is játszom magam, hogy még több okom legyen a bűntudatra! Biztosra vettem, hogy Isten szigorúan megbüntet majd, amiért ilyen szégyentelenül folytatom ezt a megtévesztő játékot. Magamban komolyan megfogadtam, hogy csak az első olyan pillanatig várok, amíg Karímmal kettesben leszünk, és akkor ezt a hibát helyrehozom, akkor mindent bevallok neki. Gondolataim anyám felé fordultak. Felsóhajtottam, és akaratlanul, fennhangon kimondtam: – Bárcsak anya itt lenne velünk! Amani rosszindulatúan kijelentette: – Csak a gyengék képtelenek elfogadni Isten akaratát. Amanira meredtem, hosszan, lemondó fájdalommal néztem rá. Ismét kinyitotta a száját, mintha tovább akart volna sértegetni, de Karím szigorú, megrovó pillantást vetett rá. – Gyakorlatilag már a ramadán végén járunk, Amani, és te anyádat sértegeted? Ez Amaninak torkára forrasztotta a szót.

Hirtelen egy dallamos hang csendült fel a közeli mecset hangszóróján át, mely bejelentette, hogy látták, és megerősíttetett, hogy feltűnt az újhold, a savvál havának holdja, mely a hidzsra tizedik hónapja. A ramadánnak vége! Megkezdődhet az íd al-fitr ünneplése. Örömünket azzal fejeztük ki, hogy összeölelkeztünk, és gratuláltunk egymásnak meg szolgáinknak, és mindnyájan arra kértük Istent, hogy tartson meg minket jó egészségben a következő ramadánig. Elérkezett a ramadán számomra legkedvesebb időszaka, noha örömömet némiképp beárnyékolta az a tudat, hogy nem vezekeltem. Az íd az iszlám legkülönlegesebb ünnepe, mely három napig tart, és különféle események tarkítják, melyeket a kormány rendez, szerepel köztük tűzijáték, versmondás, drámai előadás, festészeti verseny és népi énekesek koncertje. Az emberek pedig úgy ünnepelnek, hogy felkeresik családjukat, barátaikat, és megajándékozzák egymást. Mi átünnepeltük az éjszakát, egészen addig, míg a reggeli nap aranyló sugarai meg nem jelentek a láthatáron. Így aztán aznap éjjel nem volt lehetőségem rá, hogy mindent bevallják Karímnak. Másnap meg a kimerültségtől délig aludtunk. Ahogy ott feküdtem az ágyban, elszántan összeszedtem magam, hogy elmondjam Karímnak, megszegtem fogadalmamat, de miután felöltözött, emlékeztetett rá, hogy a nap java részét szeretett Fahd királyunk dzsiddai palotájában tölti. Karím gondolatai már teljes egészében az íd különféle szokásain jártak, ezért úgy gondoltam, jobb, ha ezt a beszélgetést későbbre halasztom. Azért így is elég nehéz helyzetbe kerültem. Akár bevallom Karímnak, akár nem, a megfelelő anyagi jóvátételre így is mindenképp sort kell kerítenem. És ezt még azelőtt kell megtennem, mielőtt elindulnék látogató és ajándékosztó körutamra. Karím már épp kilépett volna az ajtón, amikor odafutottam hozzá, és megfogtam a karját. – Drágám, elfelejtetted? Arra vágyom, hogy ebben az évben sok szegény embert tápláljak. – Megrángattam az ingujját. – Még többet, mint tavaly. Karím elmosolyodott. – Több szegény családot kell táplálnom, mint akkor, amikor megetted azt a hatalmas tál mámul bi”l-tamrt? (Datolyával töltött sütemény.)

Elvörösödtem, miközben az ajkamba haraptam. – Igen. Az a megalázó eset két éve, a ramadán alatt történt. Szakácsaink sok-sok órát töltöttek a fűszerek, a liszt és a datolya összedolgozásával, hogy családunk ezt a finom süteményt élvezhesse az esti étkezés után. Egész délelőtt ezek a finom illatok terjengtek a palotában mindenütt, és nekem összefutott a nyál a számban, annyira vágytam kedvenc édességem után. Olyan éhes voltam a böjtöléstől, hogy elment a józan eszem, és egész nap a datolyás süteményről ábrándoztam. Aztán délután, amikor tudtam, hogy mindenki a szobájában pihen, leosontam a konyhába. Minden gondolatom csak arra összpontosult, hogy megkóstoljam azt a süteményt, ezért nem vettem észre Karímot. A hűtő ajtaja mögé bújtam, hogy ne lássanak, és egyik süteményt ettem a másik után. Karím figyelte, ahogy mohón tömtem magam. Később elmondta nekem, amikor látta, hogy az első sütemény eltűnik a számban, gyakorlatiasan úgy döntött, ezután akár már csillapíthatom is éhségemet, hisz az, hogy sok süteményt eszem meg vagy csak egyet, a dolgon már mit sem változtat. Karím gonoszkás mosolya még szélesebbé vált, ahogy figyelte, mennyire feszélyez ennek az esetnek az emléke. – Szultána, azért arra biztosan nincs szükség, hogy olyan sok családot tápláljak, mint tavaly, amikor több mint egy doboz cigarettát szívtál el a ramadán alatt. Ugye nincs? – Hagyd abba, Karím! – fordultam el mérgesen. – Ne kínozz! Karím azonban folytatta. – Igen, az egyik gardróbodban találtalak, ott guggoltál, és körülötted csikkek hevertek mindenütt. Ezen halkan elnevette magát, és e nevetésben egyszerre voltjelen a gyöngédség és az ugratás. – Ugyan már, Szultána, mondd el nekem, hogy ezúttal milyen bűnt követtél el. Isten végre megadta nekem a lehetőséget, amiért imádkoztam, de addigra már úgy döntöttem, hogy ma reggel nincs elég idő a vallomásra. – Nem csináltam semmit! – jelentettem ki védekezőn. – Egyszerűen csak azt szeretném, ha megosztanánk hatalmas vagyonunkat azokkal, akiket elkerült a szerencse.

Karím kétkedve nézett rám. – Vajon jólétünk nem teszi-e kötelezővé számunkra a nagylelkűséget? Mivel már sietett, hogy mielőbb csatlakozzék unokatestvéreihez és bácsikáihoz a király palotájában, Karím hitt nekem. – Jól van, Szultána. Meghagyom Mohamednek, hogy vegyen annyi élelmet, ami elég harminc szűkölködő családnak. Ez elég lesz, hogy jóvátegye bűneidet? – És mondd meg Mohamednek, hogy vegyen nekik ruhát is – tettem még gyorsan hozzá. Mohamed egyik hűséges egyiptomi alkalmazottunk volt. Ő nem fog pletykálni a többi szolgának, hogy családunk milyen hatalmas jóvátétellel vezekelt. – És ruhát is – egyezett bele Karím ernyedten. Megkönnyebbülten felsóhajtottam. Mivel bárkinek, aki fogadalmát megszegi, büntetésül tíz, szükséget szenvedő embert kell táplálnia, úgy véltem, harminc család táplálása és ruházása több mint elegendő lesz bűnömért, hogy megszegtem a böjtöt, és bort ittam. Miután Karím elhagyta lakrészünket, Libbyért, az egyik filippínó szobalányért kiáltottam, hogy készítse el a fürdővizemet. Könnyű volt a szívem, és szabadnak éreztem magam, hogy bűneimet egyszerű alamizsnaosztással ily könnyedén levezekelhettem, és ahogy elmerültem fürdőmben, arab szerelmi balladákat kezdtem énekelni. Miután kifestettem és beparfümöztem magam, egyiptomi fodrászom bonyolult fonatokba rendezte hosszú fekete hajamat, majd azokkal a drága csatokkal rögzítette, melyeket nemrég vásároltam a londoni Harrodsban. Szekrényemben végignéztem tengernyi ruhámon, és végül kedvenc vörös szaténruhámat választottam, amelyet Christian Dior tervezett. Miután szemügyre vettem magam a tükörben, és elégedett voltam azzal, amit láttam, utánanéztem, hogy Maha és Amani elkészültek-e már, mert türelmetlenül vártam, hogy végre elkezdődjék az íd ünnepének délutánja, amikor különböző rokonainkat látogatjuk meg. Figyeltem, ahogy három szolga bepakolja az új Mercedes csomagtartójába azt a rengeteg ajándékot, amit lányaimmal adunk majd családunknak és barátainknak. Az elegánsan becsomagolt

ajándékdobozokban mecset formájú csokoládékülönlegességek, aranyszállal hímzett selyemsálak, a legfinomabb francia parfümök és kölnivizek meg gyöngysorok voltak. Pontosan tudtam, melyik palotát akarom elsőként felkeresni! Az elmúlt évben egyik különc unokatestvérünk, akit nem ismerünk túl jól, építtetett egy pompás palotát, amelyet már rég szerettem volna megnézni, mert a barátaimtól rengeteg fantasztikus történetet hallottam e palota csodáiról. Ez az unokatestvér, akit Fádilnak hívnak, állítólag mesés összegeket költött a palota és az azt körülvevő kert építtetésére, mely rendkívüli módon emlékeztet magára a paradicsomra – a mennyei paradicsomra, miként azt a szent Korán leírja. A szent Korán sok részletét megadja annak a dicsfénynek és azoknak az örömöknek, melyek azokra várnak, akik úgy tisztelték Istent, hogy földi életüket jó mozlimként élték. A türelmes és engedelmes lelkek számíthatnak rá, hogy az örökkévalóságot egy hatalmas kert csobogó patakjainak partján, árnyas fák alatt tölthetik. Selyemben, felékszerezve hevernek majd a pamlagokon, miközben a legfinomabb ételeket eszik. A bor ott már nem tiltott, mint a földön, hanem ezüstserlegekben szépséges szolgák hordozzák körbe. A mozlim férfit, ki abban a szerencsében részesül, hogy a paradicsomba jut, még egy jutalom várja. Csábítóan szép szüzek lesik minden óhaját, és teljesítik minden szexuális vágyát. E gyönyörű szüzekből minden férfinak hetvenkettő jut. Az istenfélő asszonyok is a paradicsomba jutnak, és azt mondják, ők nagy örömüket lelik majd a Korán verseinek olvasásában, és megtapasztalják majd azt a mámorító boldogságot, hogy megláthatják Allah arcát. Ezeket az asszonyokat mindenütt gyerekek veszik majd körül, akik sosem öregszenek meg. Természetesen, mivel a mozlim asszonyoknak nincsenek szexuális vágyaik, ezért aztán nem is várja őket szexuális partner a paradicsomban. Noha tele voltam kíváncsisággal, hogy Fádil unokatestvérünknek vajon hogyan sikerült utánoznia a paradicsomot itt a földön, volt bennem valami rossz előérzet is. Valami oknál fogva a szívem azt súgta, hogy ne menjek abba a palotába, forduljak vissza. E

figyelmeztetés ellenére belevágtam, és magammal vittem két lányomat is. Amikor megérkeztünk a „Paradicsom-palotához”, ahogy egyik unokatestvérünk gúnyosan elnevezte, sofőrünk a bejárat vaskapuját zárva találta. A kapust se láttuk sehol. Sofőrünk a keresésére indult, majd azzal tért vissza, hogy a kapusház ablakán át mindössze annyit látott, hogy két csupasz láb meredezik a kapus széke alatt. Utasítottam sofőrünket, hogy dörömböljön be az üvegfülke falán. Végül az álmos jemeni kapuőr kinyitotta a kaput, és végre bemehettünk. Noha a felhajtót drága, simára csiszolt, csillogó kövekből rakták ki, meglehetősen rázós volt az út azok számára, akik kocsival érkeztek. Nagy érdeklődéssel nézelődtem, ahogy elhaladtunk egy facsoport sűrű ágai alatt. Miután kiértünk ebből a ligetből, lélegzetelállítóan szép látvány tárult elénk. Fádil palotája nem volt hatalmas épület, mint vártam, hanem inkább egy sor hófehér pavilonból állt. Lenyűgöző látványt nyújtott ez a talán tizenöt vagy húsz, teljesen egyforma, hullámzó, égszínkék tetejű pavilon, melyek egy nagyobb épület körül sorakoztak. A pavilonok körül a fű olyan volt, akár egy üde zöld szőnyeg. Körös-körül, művészien elrendezve, ritka virágokkal beültetett, színpompás ágyások virítottak. A színösszeállítás, a pavilonok fehérje, a kékre festett tetők, a zöld fű és az élénk virágok mind igazán művészi, gyönyörű kompozíciót alkottak. – Nézzétek, gyerekek – mondtam –, a fű itt olyan zöld, mint az új smaragd nyakékem! Maha felkiáltott: – Itt több mint tíz pavilon van! – Tizennyolc – mondta Amani színtelen hangon. – Amani – mondtam, miközben egy díszes aranytáblára mutattam, amelyen zöld betűkkel az állt: „Mének”. – Az az ösvény ott az istállóhoz vezet. Némiképp meglepett, hogy Fádilnak istállója van. Míg unokatestvéreim közül sokan vásároltak és tenyésztettek drága lovakat, addig Fádilról sosem hallottam, hogy érdeklődött volna a lovak iránt.

Amani áthajolt előttem, hogy megnézze a táblát, de nem szólt egy szót sem. Sofőrünk követte a kanyargós utat, és végül egy impozáns fehér márvány boltív alatt tett ki bennünket. Nyilvánvalóan ez volt a legnagyobb pavilon bejárata. Egy magas, jóképű egyiptomi ajtónálló nyitotta ki Mercedesünk ajtaját, és lelkesen üdvözölt minket, majd előresietett, hogy kinyissa azt az óriási, kétszárnyú ajtót, mely egy hatalmas fogadóterembe vezetett. Az ajtónálló ekkor megállt, és várt, míg sofőrünk kivette az ajándékokat, melyeket ennek az unokatestvérnek és a feleségének választottam ki. Miután megnyugodtam, hogy a megfelelő csomagok kerültek kézbe, elindultam a fogadóterem felé. A lányaim a nyomomban voltak. Tökéletes arab nyelven üdvözölt minket egy gyönyörű, fiatal ázsiai nő, aki Lajlaként mutatkozott be. Kedvesen mosolygott, amint a nap első vendégeiként köszöntött minket. Jelentette, hogy úrnője, unokatestvérünk, Khálida, hamarosan köztünk lesz. Addig is átkísér bennünket a központi lakrészbe. Ahogy követtem Lajlát, gondosan megnéztem mindent, ami elkápráztatta a szememet, mivel sem nővéreim, sőt még Karím sem volt soha ebben az úgynevezett „Paradicsom-palotában”. Egy széles folyosón haladtunk végig. A falakat halványsárga, finom virágmintákkal díszített selyem borította. A szőnyeg csupa eleven minta: egzotikus virágok és színpompás madarak. Süppedősen puha volt a lábunk alatt. Amani hirtelen megkérdezte Lajlát: – Hol tartják ezeket a madarakat, melyeknek a hangját hallom? Csak ekkor figyeltem fel a távoli madárdalra. Lajla könnyedén felnevetett. – Amit hall, az csupán hangfelvétel. – A hangja éppoly kellemes és dallamos volt, akár a madarak éneke. – Gazdám ragaszkodik hozzá, hogy minden hang, ami itt hallatszik, kellemes legyen a fülnek. – Ó – mondta Amani. Gazdám? – gondoltam magamban. Az unokatestvérem, Fádil? Maha kérdezgetni kezdte a fiatal nőt, aki vele egykorú lehetett. Megtudtuk, hogy Lajla öt éve dolgozik Szaúd-Arábiában Fádilnál és a feleségénél, Khálidánál. Büszkén hozzátette, hogy nagyon boldog,

mert béréből támogatni tudja népes családját, akik Colombóban, Sri Lanka fővárosában élnek. Amani váratlanul megkérdezte, amit én nem mertem: – Miért van arab neved, Lajla? A fiatal nő ismét elmosolyodott. – Én nem vagyok hindu. Én mozlim vagyok. Családom arab tengerészek leszármazottja. – Egy pillanatra elhallgatott, majd azt mondta: – Természetesen csakis mozlimok léphetnek be ebbe a paradicsomba. Maha könyökével oldalba bökött, de nekem azért sikerült továbbra is nyugodt képet vágnom. A hosszú folyosó hirtelen egy hatalmas, kör alakú terembe torkollott. A díszes oszlopok, a Pazar bútorok, a kristálycsillárok, órák, felbecsülhetetlen értékű falikárpitok, a hatalmas tükrök és az elegáns kerámiaburkolat így együtt döbbenetes összhatást nyújtott. Alacsony, halvány színű selyemmel bevont díványok sorakoztak az ívelt ablakok alatt, melyeknek bonyolult háromszögekből összeállított, ékkő hatású, festett üvegein híres arab harcosok csatáit jelenítették meg. Ragyogóan tiszta víz csobogott egy kétlépcsős, ezüsttel szegélyezett szökőkútból. Kínai porcelánvázák álltak a fényezett, gyöngyház berakásos mahagóniasztalokon. A vastag perzsaszőnyegek alól csillogva villant elő a kék kőlapokkal burkolt padló. Ahogy felnéztem, egy pompás kupolát láttam, amely mintha az égbe ívelt volna. A mennyezet festve volt, és azt az illúziót keltette, mintha könnyű, puha felhők úsztak volna a létező legkékebb égen. Az összhatás lélegzetelállító volt. Nem tagadhattam, hogy unokatestvérem felépítette a legbámulatosabb otthont, amelyet valaha is láttam. Eddig ez a palota hatását tekintve is drámaibb volt, mint bármelyik, amelyet saját királyunk építtetett. Az biztos, gondoltam, hogy Fádil elérte a célját. A paradicsom se lehet gyönyörűbb ennél az otthonnál. Lajla megrázott egy kis csengőt, és bejelentette, hogy hamarosan felszolgálják a frissítőket. Ezután magunkra hagyott minket, hogy jelentse úrnőjének érkezésünket. Letelepedtem az egyik selyemdíványra, és megveregettem a mellettem lévő helyet. – Gyertek, üljetek le velem a paradicsomban – tréfáltam.

Maha elnevette magát, és leült. Amani szigorúan nézett ránk, és azt mondta: – A paradicsom nem tréfadolog. – Rosszallóan húzta össze szemöldökét, ahogy körülnézett ebben mértéktelenül pazar teremben. – Egyébként is, a túl sok napfény szüli a sivatagot. Ismét körülnéztem, ezúttal jóval kritikusabb szemmel. Amaninak igaza volt. Fádil palotája túl tökéletes volt. Túl gyönyörű. Amikor az ember nem lát mást, csak a tökélyt, akkor még a tökéletesség is megszűnik csodálatot kelteni. Ekkor négy szolgálólány lépett be a terembe. Az egyik apró kristálytányérokat és szépen összehajtogatott szalvétákat hozott; a többiek étellel megrakott, hatalmas réztálcákat emeltek a magasba. Élvezettel vettem ki magamnak néhány cukrozott mandulát, míg Maha apró szendvicsekkel, különleges sajtokkal, fügével és cseresznyével pakolta meg tányérját. Amani visszautasította a vendégszeretet minden gesztusát. Mind a négy szolgáló rendkívül csinos és kecses filippínó volt. Ahogy ezekre a rendkívül vonzó fiatal nőkre meredtem, belém hasított a gondolat, hogy Fádilnak nyilván rögeszméje a szépség. Úgy tűnt, eltökélte, csakis gyönyörű tárgyakkal, látvánnyal és emberekkel veszi körül magát. Szemmel láthatóan arra a következtetésre jutott, hogy nem szívesen látják a paradicsomban azokat az embereket, akik külsejüket tekintve nem igazán vonzók. Csaknem hangosan elnevettem magam, amikor arra gondoltam, ha a vonzó megjelenés feltétele annak, hogy az ember a paradicsomba jusson, akkor Fádil biztosan kívül reked. Fádilt Isten nem igazán áldotta meg szemrevaló külsővel. Amani megriasztott, amikor az ablakhoz futott és felsikoltott: – Nézzétek, ott legelészik egy gazellacsalád a gyepen! Valóban ott volt négy gazella. Fádilnak állatkertje is van? – Majd megkérjük Khálidát, hogy mutassa meg nekünk a kertet – ígértem meg neki. – Lehet, hogy láthatsz még másféle állatot is. – Meg akarom nézni a lovakat – jelentette ki Amani határozottan. – Majd megnézzük, leányom. Selymes suhogást hallottam, és ahogy felnéztem, Khálidát láttam belépni a terembe, nyomában Lajlával. Évek óta nem láttam már

Khálidát, de szépsége nem halványult. Tekintettel arra, hogy Fádil nyilvánvalóan a szépség megszállottja, örömmel láttam, hogy Khálida még mindig káprázatos. Különben a férje már biztosan elvált volna tőle. Apró gyöngyökkel kivarrt ruhát viselt, melynek zöld árnyalata tökéletesen illett gesztenyebarna hajához és aranyló, borostyánszín szeméhez. Világos bőre az én ízlésemnek túl erősen volt kifestve, de ez mit sem csorbította vonásainak szépségét. Felálltam, és megöleltük egymást. – Szultána! – Khálida! Miután kölcsönösen békét kívántunk egymásnak, és köszönetet mondtunk Allahnak, amiért a jó egészség szerencséjében részeltetett minket, Maha átadta Khálidának ajándékainkat. Khálida hosszasan megköszönte, majd gondosan félretette ajándékait. Ezután felemelt három csomagot egy ajándékokkal teli asztalról, és utasította Lajlát, hogy vigye ki a kocsinkhoz, és adja oda sofőrünknek. Ajándékainkat csak később bonthatjuk ki, miután hazatértünk, mondta. Khálida mentegetőzött, hogy csak egymaga van itthon, férje és hat fia egy barátjuk palotájába ment, ám hamarosan hazatérnek. Csodálatos módon csak fiúkat szült, és ez már önmagában is elegendő volt ahhoz, hogy csodálják és irigyeljék. Khálida alig várta, hogy megmutathassa nekünk otthonát, és mi lányaimmal boldogan követtük a pavilonok végtelennek tűnő során át. Minden pavilonban volt egy kis lakosztály, elképzelhetetlen szépségű kincsekkel berendezve. A fejem hamarosan zsongani kezdett attól a sok részlettől, amivel Khálida szolgált a mozaikpadlókról, a freskókról és a festett mennyezetekről. Hamarosan már menekültem volna az alabástromkádak, ékköves vázák és selyemburkolatok e tékozló bőségéből. Levegőre és térre volt szükségem, ezért azt javasoltam, hogy menjünk ki. – Sokat hallottam a gyönyörű kertetekről. – Igen, hát persze – bólintott kedvesen Khálida. – Menjünk, üljünk ki a kertbe. Amani emlékeztetett: – És a mének, anya?

Khálida furcsán reagált Amani kérdésére. A többrétegnyi festék ellenére is látszott, hogy az arca hirtelen elsápadt. A hangja remegett: – Nos, az a férfiak birodalma, Amani. – Én szeretem a lovakat, és nem vagyok férfi – mondta Amani méltatlankodva. – Amani! – figyelmeztettem, miközben óvatosan Khálidára néztem. – Még máshová is el kell ma jutnunk. Most csak a kertet nézzük meg. Nem ismertem túl jól ezt az unokatestvéremet, de azt tudtam, hogy az emberek nemigen vannak hozzászokva az olyan féktelenül engedetlen gyerekekhez, mint Amani. – Gyertek, menjünk a kertbe – mondta Khálida szívélyesen, és úgy tett, mint aki észre sem vette lányom udvariatlan viselkedését. Maha azt mondta, hogy neki előbb a mosdóba kell mennie, és majd utánunk jön. Lajla dolga végeztével épp visszatért, és kivezette Mahát a teremből. Láttam, hogy Amani dühében úgy biggyeszti az ajkát, hogy arca a lehető legcsúfabb grimaszba torzul. Belecsíptem a karjába, hogy figyelmeztessem, uralkodjon magán, és tartsa a száját. Khálida ezután végigvezetett minket egy széles, kavicsos úton, melyet sűrű sövény szegélyezett. A kert éppoly csodás volt, mint vártam. Az egész területet fák övezték, és könnyed színfoltként bomló virágok és virágzó bokrok pompáztak minden sarokban. Ahogy végigsétáltunk a kerten, éreztük a virágok erős illatát. A teraszos virágágyásokat apró, egzotikus halakkal teli tavacskák követték; egy sor gondosan kialakított patak vize csobogott, körös-körül mindenütt hallani lehetett a víz megnyugtató hangját. Ez az egész valóban elkápráztatott. Szemem megakadt egy művészien megtervezett pergolán. – Leülhetünk? – Hát persze, ahogy kedved tartja. Épp amint leültem volna, Amani egy apró sikolyt hallatott. A közelben madarakkal teli kalitkákat vett észre. A fák ágain apró kalitkák himbálództak, és mindegyikben túl sok volt a madár. Amani rohanni kezdett a kalitkák felé.

– Sok madaratok van, Khálida – mondtam zavartan, miközben mindvégig Amanit figyeltem, amint őrjöngve cikázik egyik kalitkától a másikig. Khálidát mintha megbabonázta volna Amani apró, rohangászó alakja. A hangja olyan volt, mintha révületbe esett volna. – Igen. Fádil úgy hiszi, hogy a paradicsom tele van számtalan énekesmadárral. Még ilyen távolságból is tisztán láttam a dühöt Amani arcán. Odakiáltottam neki. – Amani! Amani, kérlek, csatlakozz hozzánk, drágám! Amani dühödten, ökölbe szorított kézzel rohant Khálida felé, és üvölteni kezdett: – A kalitkák túl kicsik! Nincs elég ennivalójuk meg vizük! Úgy tűnt, Khálidát pillanatnyilag teljesen elképesztette lányom durvasága; egyszerűen nem jött ki hang a torkán. – Amani! – szóltam rá. – Kérj bocsánatot! Könnyek csordultak végig Amani arcán. – Néhány madár már halott! Khálida felé fordultam, és megpróbáltam csökkenteni a helyzet komolyságát. – Ne is törődj Amanival. Őt minden élőlény elbűvöli, számára mindegyik a csodák végtelen forrása. Amani megvetően nézett rám, mintha áruló lennék. – A kalitkák túl kicsik! Nincs elég élelmük! – Amani! Megparancsolom, hogy azonnal kérj bocsánatot! Most! Khálida, hogy megpróbálja megbékíteni gyermekemet, dadogva azt mondta: – De… kedvesem, a paradicsomban vannak madarak. Lányom olyan hangosan visított, hogy az erek kidagadtak a nyakán meg a homlokán. – A madarak a paradicsomban szabadon röpködnek! Khálida kezével a torkához kapott. Amani kezdett hisztérikussá válni. – Én mondom, hogy szabadon röpködnek! A madarak a paradicsomban szabadon repülnek! Maguk kegyetlenek, hogy így összezsúfolják és bezárják őket! – Amani! Elég legyen! – Elindultam lányom felé, hogy alaposan megrázzam. Itt volt az ideje, hogy hazavigyem. Khálida kezével továbbra is a nyakát szorította, és kétségbeesetten így szólt: – De én mondom neked, Amani, hogy a paradicsomban vannak madarak. Ebben biztos vagyok.

Amani gyűlölettől szikrázó szemmel meredt rá. A hangja csupa megvetés volt. – Ezt sosem fogja megtudni! A maga gonosz szeme soha nem látja meg az igazi paradicsomot! Khálidát annyira lesújtotta ez a váratlan támadás, hogy ájultan zuhant a földre. Rémült iszonyattal figyeltem, amint Amani, megragadván a lehetőséget, egyik kalitkától a másikig száguld. Levette a kalitkákat a fákról! Ahogy letérdeltem, hogy megpróbáljam magához téríteni Khálidát, Maha jött futva az ösvényen, meglehetősen izgatott állapotban. A hangja csak úgy harsogott a felháborodástól. – Anya, te tudtad, hogy Fádil unokatestvéred egész csoport fiatal lányt tart fogságban? Egész háreme van fiatal lányokból! Fogolyként tartják őket az egyik pavilonban! Annyira rémült és döbbent voltam, hogy egyszerűen csak meredten néztem Mahára. Ekkor vette észre Maha a földön heverő Khálidát. – Mi történt Khálida unokatestvéreddel? Meglepődtem, hogy a hangom milyen nyugodtan cseng. – Amani sértegette. Khálida pedig elájult. – Kezemmel a palota felé intettem. – Most pedig menj gyorsan, és hozz segítséget. – De mi lesz azokkal a szegény lányokkal? – Csitt, Maha! Azzal a problémával majd később foglalkozunk. – Lenéztem Khálidára, és megkönnyebbülten láttam, hogy még lélegzik. Utasítottam Mahát: – Eredj, és hozz segítséget! De nyomban! Maha futva elindult a palota felé, miközben Lajla nevét kiáltotta. E zűrzavar közepette láttam, amint Amani, iszonyatosan megpakolva, elhagyja a kertet. Beletelt néhány pillanatba, míg rájöttem, hogy leányom épp eltulajdonítja Fádil kalitkába zárt madarait! Felkiáltottam: – Ó, Allah! – Aztán a lányom után kiáltottam: – Amani! Amani! Azonnal gyere vissza! Ám Amani, a tömérdek kalitkával küszködve, eltűnt a szemem elől.

A paradicsom madarai Egyszer hallottam, valaki azt mondta, hogy életünk napjaira nem emlékezünk, viszont emlékszünk pillanatokra. Tudom, hogy ez így van, mivel magam is átéltem ilyen „kiemelkedő” pillanatokat. Most azonban mégis elöntött a kétségbeesés, ahogy ott tartottam Khálida fejét az ölemben. A nyakamat nyújtogatva lestem Mahát, türelmetlenül vártam visszatértét. Csak néztem tehetetlenül, ahogy Amani kis teste oda-vissza cikázik a kerten át, és összegyűjti a csiripelő madarakkal telezsúfolt kalitkákat. Ezt a pillanatot soha nem fogom elfelejteni! Maha végül Lajlával együtt visszatért a kertbe. Három egyiptomi férfi jött szorosan a nyomukban. Feltételeztem, hogy ezek a férfiak szolgák lehetnek, akik Fádil alkalmazásában állnak. Maha már nyilván beszámolt Lajlának Khálida állapotáról, így aztán sietve jött, hogy segítsen nekem mind ez idáig hiábavaló próbálkozásomban, hogy felélesszem úrnőjét. A három férfi zavartan figyelt, ahogy ott álltak némán Khálida elernyedt teste körül. Eközben Amani folytatta tovább sürgető feladatát, hogy eltávolítson Fádil paradicsomi kertjéből minden énekes teremtményt. Szerencsére Khálida alkalmazottjai annyira el voltak foglalva úrnőjük állapotával, hogy nem figyeltek fel lányom őrjöngő viselkedésére. Khálida végül kinyitotta a szemét, és amikor meglátta fölé hajló arcomat, felnyögött, és újfent elalélt. Miután már harmadszor élesztettem fel unokatestvéremet csak azért, hogy szemtanúja lehessek, amint újra elájul, úgy döntöttem, Khálidát be kell vinni az ágyába. Felpattantam, és kiadtam az utasítást a férfi szolgáknak: – Gyorsan emeljék fel úrnőjüket, és vigyék be a palotába! A három férfi zavartan összenézett, majd egy lépést hátráltak. Tekintetük elárulta gondolataikat; láttam rajtuk, hogy úgy vélik, nem vagyok egészen normális. A három közül a legalacsonyabb végül megszólalt: – Asszonyom, ez tilos.

Ott álltam a tehetetlen Khálidával a lábamnál, és rájöttem, ezeket a férfiakat irtózattal töltötte el még a gondolata is annak, hogy hozzáérjenek Khálidához, aki ugyan az úrnőjük, de mégiscsak egy nő. Sok fundamentalista férfi hite szerint minden nő tisztátalan, és ha csak megérintik egy olyan nő kezét, aki törvényesen nem tartozik hozzájuk, akkor tenyerükre majd izzó parázs kerül az utolsó ítélet napján. Mivel azt mondják, hogy maga Mohamed próféta sem volt hajlandó megérinteni egyetlen nőt sem, aki nem tartozott hozzá, ezért számtalan hadísz maradt fenn, mely a próféta e témára vonatkozó szavait és cselekedeteit értelmezi. Íme egy népszerű hadísz, mely pontosan erről szól: „Egy imádkozó férfi csak akkor szakíthatja meg imáit, ha e három dolog közül valamelyik elhalad előtte: egy fekete kutya, egy asszony vagy egy szamár.” Nemegyszer hallottam saját apámtól is, hogy inkább egy disznó fröcskölje le, mint hogy súrolja egy olyan nő könyökét, akit nem ismer. Gondolkodás nélkül a hozzám közelebb álló két férfi felé rontottam, és egyszerre ragadtam meg mindkettőjük karját. – Vigyék be úrnőjüket a palotába! De nyomban! A két férfi riadtan, tágra meredt szemmel próbált kiszabadulni szorításomból. Arcukon őszinte rémülettel és felháborodással mindketten lehajoltak, és homokkal kezdték dörgölni a karjukat ott, ahol hozzájuk értem. Reakciójuk feldühített. Noha tisztában vagyok vele, hogy a Korán azt írja, ha egy férfi idegen nőhöz ér, és nem talál vizet, amivel lemoshatná magát, akkor „tiszta” földet keressen, s azzal dörgölje le magáról annak az asszonynak szennyét, engem mégis sértett ez a dolog. A gyors észjárású Lajla közbelépett. – Várjunk csak – mondta –, van egy ötletem! – Azzal elsietett a palota felé. Ismét Khálida felé fordítottam figyelmemet. Az arcát veregettem, és a nevén szólongattam. Nem volt hajlandó válaszolni könyörgésemre, ám amikor Maha felé fordultam, hogy mondjak neki valamit, láttam, hogy résnyire megnyíló szemhéja alól les rám. Nyilvánvaló, hogy Khálida csak megjátszotta a rosszullétet, hogy ne

kelljen válaszolnia Amaninak, aki kegyetlenséggel vádolta, és így még sikerül együtt érző szánalmat is kicsikarnia. Lajla egy takaróval tért vissza, amelyet leterített úrnője mellé. Mivel ezek az ostoba szolgák még mindig nem voltak hajlandók hozzáérni, ezért Lajla, Maha meg én a fűről átgördítettük Khálidát a takaróra. Ezután utasítottam a férfiakat, hogy fogják meg a takaró sarkait, de még ettől is visszarettentek. Rikácsolva azt ordítottam, hogy bebörtönöztetem őket! Mivel tudták, hogy királyi vérből származom, végül vonakodva megragadták a takaró sarkait. Arcukon a megpróbáltatás fájdalmával, lassan bevitték az erőtlen Khálidát a palotába. Megparancsoltam Mahának, hogy kerítse elő a húgát, akit már nem láttunk a kertben, és hozza be a palotába. Miután Khálida annyira magához tért, hogy inni tudott egy kis teát, hosszasan kértem a bocsánatát e szerencsétlen esett miatt. Unokatestvérem némán kortyolgatta teáját, és nem volt hajlandó rám nézni. Ám amikor emlékeztettem őt arra, hogy sok mai gyerek túlságosan feszült és kezelhetetlen, ezt elismerte, mert könnyedén bólintott. Hallottam pletykákat arról, hogy Khálidának több fiával is problémái voltak, és úgy tűnt, tanúsít is némi megértést irányomban, amiért van egy ilyen dacos gyermekem, mint Amani. Miután komoran búcsút vettünk egymástól, anélkül távoztam a palotából, hogy tájékoztattam volna Khálidát, miszerint Fádil madarai már nem e földi paradicsom lakói. Ezt a megtévesztő viselkedésemet azzal indokoltam, hogy optimista terveket szőttem a madarak visszaszolgáltatására, még mielőtt hiányukat bárki is észrevenné. Ahogy a hosszú folyosón a palota kapuja felé mentem, Maha jött futva felém. Megfogtuk egymás kezét. A futástól zihálva azt mondta: – Amani eltűnt, s vele a sofőrünk is! Vettem egy nagy levegőt, s csaknem elmosolyodtam, ahogy eszembe jutott egy régi közmondás, amelyet oly gyakran hallottam anyámtól. – Ne feledd, Maha, „bármily magasra repüljön is egy madár, valahol mindenképp le kell szállnia”. Meg fogjuk találni Amanit. És azok a madarak is ott lesznek vele. Miután kikérdeztem Musztafát, az egyiptomi ajtónállót, hamar megtudtam, hogy sofőrünk segített Amaninak begyűjteni Fádil

madarait, majd lányomat, törvénytelen szállítmányával együtt, elvitte a palotából. Musztafa még azt is említette, mennyire meglepődött, hogy úrnője, íd-ajándékként ilyen sok madarat adott a lányomnak. Kezét a szája elé téve suttogta, mintha valami titkot osztana meg velem: – Uram s úrnőm igencsak ragaszkodnak földi javaikhoz. Elgondolkodva néztem erre a szegény emberre. Az már világos volt, hogy nem minden tökéletes Fádil paradicsomában. Az iszlám vallás fontos feladatként jelöli meg mind a kötelező, mind pedig az önkéntes alamizsnaadást. Évek óta sokféle szóbeszédet hallottam arról, hogy Fádil, aki az egyik leggazdagabb ál-Szaúd, mindig látványosan, nagy felhajtással teljesíti a kötelező zakátot (kötelező alamizsnaadó, melyet az iszlám harmadik pilléreként minden mozlimnak teljesítenie kell), ám önkéntes adományként egyetlen szaúdi rijált sem hajlandó kiadni. Az arab világban mindenkitől elvárják a nagylelkű adakozást, különösen a gazdagoktól, de még a szegény arabok is sokszor erejükön felül adakoznak, mivel hitük szerint nagyon megalázó, ha az ember többet kap, mint amennyit ad. Fádil azonban szemmel láthatóan mohó, ha saját vágyainak kielégítéséről van szó, de másokkal szemben fukar. Úgy véltem, Fádil a lehető legkisebb bért fizeti személyzetének, a szegényeket pedig boldogan, lelkifurdalás nélkül taposná bele a sivatag homokjába. Egy ilyen ember biztosan visszaköveteli azokat a madarakat, melyeket saját pénzén vásárolt. Miközben ezek a gondolatok átfutottak agyamon, Musztafa elintézte, hogy Khálida egyik sofőrje visszavigyen engem s Mahát palotánkba. Miután kényelmesen elhelyezkedtünk a limuzinban, Maha türelmetlenül ismét előhozakodott azokkal a fiatal lányokkal Fádil háremében. Tekintettel a sofőrre, oldalba böktem, és pillantásommal csendre intettem, majd odasúgtam neki: – Drágám, megígérem, hogy végighallgatlak, és segítünk ezeken a fiatal nőkön, de előbb vissza kell juttatnunk a madarakat, mielőtt még feltűnne a hiányuk. Amint palotánk előtt kiszálltam a kocsiból, nyomban szólítani kezdtem kisebbik lányomat. –Amani!

Három filippínó kertész, Tony, Frank és Jerry néztek fel munkájukból. – Arrafelé ment, asszonyom – mondta Tony, és a női kert felé mutatott. – Segítettünk neki odavinni a madarakat, asszonyom – tette még hozzá Jerry. Jól van, gondoltam, majd beszélek Amanival, amíg a szolgák visszapakolják a kalitkákat. Abban a pillanatban megláttam Karím kocsiját, amint lassan a palota elé hajt. Felkészültem arra, ami most következik, miközben figyeltem, ahogy kiszáll, és elindul felém. Úgy tűnt, jó a kedve, miután az egész napot a királlyal és számtalan királyi unokatestvérével töltötte, mert vidáman mosolygott. Egy pillanatra elöntött a szomorúság férjem miatt, mert tudtam, hogy jókedve hamarosan semmivé foszlik. Szemöldökömet felhúzva üdvözöltem, de nem mosolyogtam, és nem szóltam egy szót sem, amikor megszorította a kezemet. Karím jól ismer engem. – Mi a baj, Szultána? – Nem fogod elhinni, hogy mi történt – mondtam csüggedten. Ahogy elmeséltem neki mindazt, ami a délután Fádil palotájában történt, Karím egyre dühösebb lett, s az arca egyre vörösebbé vált. – És most Amani itt van a kertben a madarakkal – fejeztem be mondókámat. Karímnak elállt a szava, miközben megpróbálta felfogni, milyen következményekkel jár az, hogy lánya ellopott egy csomó madarat az egyik királyi unokatestvértől. Férjem mobiltelefonjának kitartó csörgése zavarta meg nyugtalan gondolatainkat. A beszélgetés nem volt igazán ínyére, mert az arca csak még jobban elvörösödött. – Igen – mondta nyugodt hangon. – Amit hallottál, az megfelel a valóságnak. Igen. Máris utánanézek és intézkedem. – Karím szúrós tekintettel nézett rám. – Ki volt az? – Fádil azt akarja, hogy nyomban vigyük vissza neki azokat az átkozott madarakat.

Felnyögtem. Alig egy óra telt el, és Fádil máris tud arról az ostobaságról, amit Amani elkövetett! Tervemet, miszerint a madarakat szép csöndben visszavisszük, így már nem lehetett megvalósítani. Ekkor Maha jött futva a női kert felől. – Anya, Amani azt mondja, inkább megöli magát, de nem hagyja, hogy a madarakat visszavidd! Összecsaptam a kezem. – Azt hiszem, komolyan gondolja – tette még hozzá Maha melodramatikusan. – Azt mondja, megfojtja magát a piros bőrövével! Felsikoltottam. Karím nyugtalan pillantást vetett rám, s egyenesen a női kert felé indult. Mahával szó nélkül követtük. Diszkrét távolságot tartva így tett Tony, Frank és Jerry is. Amani védelmezőn állt a madárkalitkák előtt. Az arca eltökélt volt, a tekintete pedig fenyegető. Karímot majd szétvetette a méreg, de azért óvatosan, megfontoltan beszélt. – Amani, épp az imént kaptam egy meglehetősen zavaró telefonhívást Fádil unokatestvéremtől. Hihetetlen történetet mesélt nekem. Azt mondja, hogy te, Amani, elloptad a madarait. Igaz ez, leányom? Amani szája mosolyra húzódott, de a tekintete fenyegető maradt. – Valóban megmentettem néhány madarat a szörnyű haláltól, apám. Karím nyugodtan azt mondta: – Te is tudod, hogy vissza kell adnod azokat a madarakat, leányom. Nem a tieid. Esdeklőn szegeztem tekintetemet Amanira, és reméltem, hogy beleegyezik. Amani színlelt mosolya nyomtalanul eltűnt. Egy pillanatra elgondolkodott, majd dacosan félrehajtotta a fejét. Tiszta, magabiztos hangon idézte a Korán egyik versét: – „És – noha nékik is kedves az – ételt adnak a szegénynek, az árvának és a fogolynak [mondván]: Allah kedvéért táplálunk benneteket.” – Aztán saját szavaival még hozzátette: – Az igaz mozlim nem éheztet egyetlen állatot sem. Minden mozlim tudja, az iszlám kútfői is egyetértenek abban, hogy a „fogoly” szó magában foglalja azokat az állatokat is, melyek az embernek vannak alárendelve, és hogy ezeket egy hithű mozlimnak megfelelően kell táplálnia, elhelyeznie és gondoskodnia róluk.

– Vissza kell adnod a madarakat, Amani! – ismételte meg Karím szigorúan. Fojtott sikoly tört fel Amani torkából. – Sok kalitkában nem volt sem étel, sem víz! – Rekedt hangja elhalkult, ahogy megfordult, és a mögötte lévő kalitkába meredt. – Amikor ezekre ez édes kis teremtményekre néztem, tudtam, hogy meg kell mentenem őket! – Az egyik pad felé mutatott. – Túl későn érkeztem ahhoz, hogy mindet megmentsem – mondta, és a hangja megremegett. – Több mint egy tucat halott madarat találtam. A pad felé néztem, és elképedtem, hogy milyen sok halott madár hever ott szép sorban. Amani frissen szedett virágokkal koszorúzta meg az apró holttesteket. Könnyek szöktek a szemébe. – Később tisztességgel eltemetem őket – mondta. Maha érzéketlenül, hangosan felnevetett, és nevetését visszhangozta a három filippínó kertész is. – Elhallgass, és nyomban takarodj innen! – parancsolt rá dühödten Karím. Maha vállat vont, majd sarkon fordult, de nevetése még sokáig hallatszott, ahogy távolodott a kerti úton, A három filippínó néhány bokor mögé rejtőzött. Nem hívtam fel a jelenlétükre Karím figyelmét, mert mindhárman kedvenc szolgáim közé tartoztak, és nem akartam megkockáztatni, hogy férjem rajtuk töltse ki Amani miatt érzett hatalmas dühét. Egyedülálló szolgáink életéből annyira hiányzik a család, hogy általában nagy érdeklődéssel figyelik a mi családi drámáinkat. Amani most már valóban sírt. – Nem adom vissza a madarakat! – fogadkozott. – Ha kényszerítesz rá, akkor inkább belevetem magam a Vörös-tengerbe! Felszisszentem, először az öv, most meg a tenger! Hogyan óvhatnám meg valaha is gyermekemet saját érzelmeinek erejétől? Karím hangja fáradtan csengett. – Amani, édesem, veszek neked ezer más madarat. – Nem! Nem! Nem adom vissza ezeket a madarakat! – Amani az egyik kalitkára vetette kis testét, és visítani kezdett. Mindketten rémülten odarohantunk hozzá.

– Drágám – kiáltottam –, a végén még belebetegszel! Csitt, kicsim! – Amani zokogása valahonnan testének legmélyéből tört elő. Hallottam egy unokanővéremről, aki olyan hisztérikusan zokogott halott édesanyja láttán, hogy a nyakán megszakadt egy ér, és csaknem követte anyját a sírba. Most iszonyú rémképek jelentek meg előttem, hogy valami ilyesmi történhet a lányommal is. Még sosem láttam Amanit ilyen zaklatottnak. Karím szeretetteljesen ölelte magához gyermekét. – Jól van, Amani. Megtarthatod ezeket a madarakat. Majd veszek helyettük Fádilnak másokat. Ez az ötlet sem tetszett Amaninak. Felsikoltott: – Nem! Csak nem akarsz újabb áldozatokat adni annak a gyilkosnak a kezére? Karím szorosan ölelte gyermekét, miközben kétségbeesetten nézett rám. Két nagy kezébe fogta lánya apró arcát, és így kérlelte: – Amani, ha abbahagyod a sírást, megígérem, hogy kitalálok valamit. Amani vad zokogása lassanként szánalmas nyöszörgéssé csitult. Karím a karjába kapta, és bevitte a szobájába. Míg Karím Amanit vigasztalta, én gyorsan átkutattam lányom szobáját, és összeszedtem mindent, amivel esetleg kárt tehetett volna magában. A fürdőszobájából is elvittem minden éles és hegyes tárgyat. Úgy tűnt, Amani mindebből semmit sem vett észre. Utasítottam Mahát, hogy segítsen a szolgálólányoknak átfésülni a palotát. Amíg túl nem jutottunk ezen a válságon, azt akartam, hogy legyen elzárva minden olyan tárgy, amit lányom esetleg fegyverként fordíthat maga ellen. Maha dünnyögni kezdett, mondván, arra hajlandók vagyunk, hogy megmentsük Fádil ostoba madarait, de azzal nem törődünk, hogy fiatal lányokat tartanak ott fogva akaratuk ellenére. Való igaz, teljesen megfeledkeztem arról, hogy Maha nyomorúságos helyzetben lévő lányok háremére bukkant. Egyelőre ezzel nyugtathattam meg: – Maha, adj apádnak s nekem egy kis időt, hogy elrendezzük ezt a helyzetet. Ígérem, aztán utánanézek, mi történik ott azokkal a fiatal nőkkel. Amikor Maha egy csúnya grimaszt vágott, és gúnyolódni kezdett a húgán, felcsattantam: – Most már csönd legyen! Nagyon jól tudod, hogy milyen Amani, ha állatokról van szó. Hogy éreznéd magad, ha a húgod átvágná a torkát, vagy felakasztaná magát?

– Akkor lakomát készítenék, és egy nagy tort rendeznék – vágta rá dühödten Maha. Kétszer pofon vágtam, mire megbánta szavait, és sietve teljesítette kérésemet. Amikor visszatértem Amani szobájába, az én csodálatos férjem nagy türelemmel épp listát írt Amani azonnali követeléseiről, melyek a megmentett madarak gondozására vonatkoztak. Hozzám hasonlóan nyilván ő is megérezte, hogy Amani veszedelmesen közel járt az idegösszeroppanáshoz. Karím felém fordult, és átadta nekem a listát. – Szultána, küldd ki az egyik sofőrt, hogy vegyen húsz nagy madárkalitkát, különféle madáreledelt és bármiféle, madaraknak való eszközt meg játékot, ami az üzletben található. – Igen, természetesen – dünnyögtem. Egy órán belül két sofőrünk tért vissza a város állatkereskedéseiből; mindkettő kiürítette az üzleteket, megvettek mindent, ami a madarak gondozásához kell. Karím utasította mind a hat kertészünket, hogy tegyék félre szokásos munkájukat, és segítsenek átköltöztetni a madarakat a kis kalitkákból az új, nagy kalitkákba. Amani csak akkor volt hajlandó aludni egy keveset, miután ellenőrizte a madarakat, és saját szemével látta, hogy elegendő ételt s vizet kaptak, és most már a kalitkájuk is megfelelő méretű. Én még mindig aggódtam, ezért intézkedtem, hogy hat szolgáló felváltva őrizze gyermekemet, amíg alszik. Mivel Maha még mindig dühös volt az aznap történtek miatt, nem volt hajlandó együtt vacsorázni velünk. Karím és én érzelmileg túlságosan kimerültünk ahhoz, hogy ügyet csináljunk belőle, így aztán csöndben költöttük el könnyű estebédünket, a csirke-kebabot rizzsel. Vacsora közben Fádil háromszor is kereste Karímot telefonon, de Karím nem volt hajlandó fogadni a hívást. Csak akkor hívta vissza, amikor befejeztük a vacsorát, és megnyugtatta, hogy másnap felkeresi. Ezután Karím közölte a szakáccsal, hogy kávénkat a női kertben fogyasztjuk el, ahol leültünk az egyik fa alatt álló asztal mellé. Noha már csaknem besötétedett, az élénken röpdöső, csicsergő madarak hangja és a madárfürdő felől hallatszó zajok olyan elevenek voltak,

melyeket nemigen lehetett figyelmen kívül hagyni. Örömmel hallgattam, mennyire élvezik a madarak új életüket. Karím egy pillantása arra késztetett, hogy székemről az ölébe üljek. Tudtam, hogy ő is arra gondol, amire én: ha visszaadjuk azokat a madarakat, akkor Amani képes rá, hogy kárt tegyen magában. Ha pedig új madarakat veszünk az ellopottak helyett, biztosan rájön, hogy becsaptuk. Másrészt viszont Fádil nem az a fajta, aki egykönnyen beadja a derekát. Mi a csodát tegyünk? Suttogva megkérdeztem: – Van már valami terved, Karím? Karím sóhajtott, de még egy hosszú pillanatig nem szólt egy szót sem. Végül azt mondta: – Ez a Fádil egy nyomorult, kapzsi alak. Úgy döntöttem, hogy átadom neki valamelyik kitűnő rijádi ingatlanomat, ha hajlandó belemenni, hogy többé nem tart semmiféle madarat abban a nevetséges paradicsomában. Ez biztosan boldoggá teszi majd Amanit. – Egy értékes ingatlant egy csomó koszos énekesmadárért! Ó, Allah! Nevetségessé tesszük magunkat! – Nem. Fádil nem fog beszélni erről. Nemcsak kapzsi, hanem gyáva is. Világosan a tudtára fogom adni, hogy a saját érdekében jobban teszi, ha nem híreszteli el ezt a mi kis magánügyletünket. – Valóban gonosz ember – mondtam, majd hirtelen eszembe jutott, amiről Maha beszélt. Már-már kísértésbe estem, hogy megkérdezzem Karímot, vajon tud-e valamit Fádil háreméről, de aztán gyorsan úgy döntöttem, hogy szegény férjemnek mára már bőven kijutott a problémákból. Ahogy ott ültünk a fák alatt, egyszeriben, szinte ugyanabban a pillanatban, minden madár énekelni kezdett a kertben. Csöndesen hallgattuk őket, és lenyűgözött bennünket hangjuk szépsége. Később, miután megittuk kávénkat, visszavonultunk a lakrészünkbe. E hosszú nap végre véget ért, és ezért igazán hálás voltam. Mindazonáltal, amikor eszembe jutott Mahának tett ígéretem, meglehetősen nehezen jött álom a szememre. A mai nap eseményei elszívták minden energiámat. Vajon mit hoz az új nap?

Mennyei hárem Amikor másnap reggel kinyitottam a szememet, egyedül voltam az ágyban. Karím nevét kiáltottam, de választ nem kaptam. Az agyam olyan zavaros volt, hogy beletelt néhány percbe, míg hirtelen eszembe jutottak az előző nap eseményei. Amani – meg a madarai! Hát ezért kelt ilyen korán Karím; nyilván ez a madárügy az első, amit ma el akar intézni. Belebújtam egy egyszerű pamutruhába, majd elhagytam lakosztályomat. Először Maha ajtaja mellett álltam meg, és füleltem. Egy hangot sem hallottam, ami jó jel volt. Ha Maha ébren lenne, akkor már fülsiketítő zene harsogna nála. Azt kívántam, bárcsak Maha délig aludna. Időre van szükségem, hogy kidolgozzam a megfelelő választ ezeknek az állítólag fogva tartott lányoknak a dolgában, és megóvjam családomat egy újabb, Fádillal kapcsolatos válságtól. Egy sóhaj kíséretében kiűztem agyamból ezt a kellemetlen gondolatot, és elindultam Amani szobája felé. Még aludt. A hat filippínó szobalány közül, akiket megbíztam, hogy vigyázzák Amani álmát, az egyik ott ült az ágya mellett, és megnyugtatott: – Asszonyom, a lánya békésen átaludta az éjszakát. Visszamentem saját lakrészembe, majd kávét és egy könnyű joghurtból, sajtból meg lepénykenyérből álló reggelit rendeltem a konyhából. Ellentétben a tegnapi szörnyű felfordulással, most volt idő a kellemes tétlenségre. Lustán kavargattam a kávémat, miközben lakrészünk teraszán ültem, és élveztem a Vörös-tengerre nyíló gyönyörű kilátást. Ez valóban isteni szép nap volt. Az ég felhőtlen kék, a nap melegen süt, de ilyenkor még nincs forróság. A napsugarak mélyen behatoltak a Vörös-tenger kristálytiszta vizébe. Ahogy figyeltem a lassan mozgó, majd puhán a partnak csapódó hullámokat, testem hamarosan átvette a tenger ritmusát. Bárcsak minden nap ilyen békés lenne, mint ez! Mielőtt befejeztem volna reggelimet, Karím visszatért. Leült a mellettem levő székre, és ujjával csipegetni kezdett az ételemből.

Némán fürkésztem Karím jóképű arcát, és igyekeztem addig nyújtani a nyugalom perceit, ameddig csak lehet. – Mondd! – szólaltam meg végül. Karím összevonta a szemöldökét, majd fáradtan megcsóválta a fejét. – Az a nyomorult Fádil kijelentette, hogy rendkívül erős érzelmi szálak fűzték őt azokhoz az átkozott madarakhoz. – Nem volt hajlandó a telekre cserélni a madarakat? – kérdeztem elképedve. Karím felhúzta a szemöldökét. – Hát persze hogy hajlandó volt, Szultána. De szándékosan nehezítette a dolgot. – Mondj el mindent! – Nem szeretném újból átélni minden részletét, Szultána – mondta türelmetlenül. – Elég, ha annyit tudsz, hogy Fádil unokatestvérünk madarai most már a mieink, helyesebben Amaniéi. És Fádil a szavát adta, hogy többé nem kerül énekesmadár a földi paradicsomába. – Karím kissé lehalkította a hangját. – Meggyőződésem, hogy ez az ember eszelős. Komolyan azt hiszi Fádil, hogy túljárhat Isten eszén, és megtapasztalhatja a paradicsomot anélkül, hogy meghalna? – Karím döbbenten csóválta a fejét. – Eszelős. Hálásan férjemre mosolyogtam. – Legalább Amani megvigasztalódik. Nem sok apa menne el ilyen messzire, csak hogy gyermekei boldogok legyenek. – Hozzá hajoltam, és játékosan megcsókoltam. Karím arckifejezése azonban megkeményedett. – Szultána, ezek az unokatestvérek soha nem álltak közel hozzánk, úgyhogy már azt sem értem, egyáltalán miért látogattad meg őket. Kérlek, mostantól tartsd távol magad ettől a családtól, mindnyájunk érdekében. Uralkodtam magamon, hogy arcomon ne látszódjanak meg érzéseim. Nagyon szerettem volna elmondani Karímnak Maha felfedezését, miszerint egész háremet tartanak ott a lányok akarata ellenére, és ha ez igaz, akkor nekem feltétlenül segítenem kell rajtuk. De nem beszélhettem, mert a pillanat most nem volt alkalmas erre. Tudtam, hogy férjemnek az lesz a véleménye, e fogoly nők sorsa kívül esik hatáskörünkön. Biztosan megtiltotta volna, hogy beleavatkozzam. Ezért amikor Karím megfogta a karomat, mélyen a szemembe nézett, és azt mondta: – Tartsd távol magad Fádiltól és Khálidától.

Megértetted, Szultána? – én rábólintottam, és az motyogtam: – Valá jaldaghu al-múminu min dzsuhrin marratajn – ami azt jelenti: „Egy hívőt egyazon kígyólyukból még egyszer kígyó nem marja meg.” Karím megnyugodott, hogy sikerült a dolgot megértetnie velem, így aztán felállt, és rendkívül komoly képet vágott. – Bölcsen kell megválasztanunk az ismerőseinket, Szultána. Ha ilyen Fádilhoz hasonló emberekkel kerülünk kapcsolatba, az csak kellemetlen következményekkel járhat. Egy pillanatra elhallgatott, majd azt mondta: – Azon gondolkodom, hogy meglátogatom Hanant és Mohamedet. Nem akarsz velem jönni? – Köszönöm, de most nem. Jobb, ha ma itthon maradok a lányainkkal. De kérlek, drágám, magaddal vinnéd az íd-ajándékokat, melyeket nekik vásároltam? Nagyon szerettem Hanant, Karím legkisebb húgát és a férjét, Mohamedet. Ami azt illeti, Karím anyja, Núrah kivételével férjem családjának minden tagját kedveltem, és bármikor boldogan találkoztam velük. Ahogy teltek az évek, rájöttem, mennyire szerencsés vagyok, hogy házasságom révén egy ilyen családba kerültem. Karím elment, én pedig megfürödtem, majd Amanihoz mentem, hogy elmondjam neki a jó hírt. Szegény kislányom még mindig ágyban volt, és mélyen aludt. A tegnapi nap annyira kimerítette! Ahogy alvó gyermekemre néztem, elöntött az iránta érzett szeretet, annak ellenére, hogy a nyelve igen éles volt. Könnyedén arcon csókoltam, majd Maha keresésére indultam. Miután Amani válságán túljutottunk, tudtam, most Maha történetének kell figyelmet szentelnem, hogy megőrizhessem lányom tiszteletét és saját önbecsülésemet. Maha már felkelt, és épp öltözött. Meglepődtem, mert most nem hallgatott zenét. Tekintete a tükörben találkozott tekintetemmel. Láttam, hogy még mindig mérges az előző napi eset miatt. – Mi történt azokkal a madarakkal? – kérdezte mogorván. Óvatosan csak annyit mondtam: – Édesapád elrendezte ezt a problémát. Most már Amanié az összes madár. Maha ingerülten megkérdezte: – Ezt hogy sikerült apának elérnie?

– Apád egy meglehetősen nagylelkű ajánlatot tett Fádilnak – ismertem el. Maha gúnyosan elhúzta a száját. – Nos, én nem vagyok hajlandó részt venni egy madártemetésen! Ezt komolyan mondom, anya! Gyöngéden vállára tettem a kezemet, és a tükörképéhez beszéltem: – Ahogy akarod, Maha. Elrántotta a vállát kezem alól. Tudtam, hogy ideje bocsánatot kérnem. Sóhajtottam egyet, miközben azt mondtam: – Drágám, igazán sajnálom, ami tegnap történt. Komolyan, de amikor azt hallottam, hogy olyan kegyetlen, érzéketlen dolgokat mondasz a húgodról, elöntött a méreg. Hidd el, ha Amaninak valóban valami baja esne, a legutolsó, amit tennél, hogy tort ülsz és táncolsz. – Egy pillanatra elhallgattam, majd hozzátettem: – Ha tényleg valami tragédia történne Amanival, örökre súlyos teherként nehezednének szívedre meggondolatlan szavaid. Miután Maha elgondolkodott azon, amit mondtam, úgy tűnt, a dühe elpárolgott. Szája mosolyra húzódott: – Igazad van, anya. – Megpördült a székén, és figyelmesen az arcomba nézett. – Akkor most mehetünk, és megmenthetjük azokat a fiatal nőket Fádil unokatestvéred palotájában? Mélyen felsóhajtottam. Egykor bennem is így lobogott a vágy, hogy segítsek minden nőn, aki bajban van. Szeretetteljesen megveregettem Maha arcát, majd leültem az ágyára. – Drágám, akkor most mesélj nekem ezekről a fiatal nőkről. Hogy bukkantál rájuk? Maha letette a púderpamacsát, és felém fordult. Olyan gyorsan kezdett beszélni, hogy a szavak egymásra torlódva buktak ki belőle. – Jól van, anya, elmondom. Tegnap, miután abban a gonosz palotában kijöttem a fürdőszobából, Lajla nem volt sehol. Mivel nem tudtam, merre van a kert, elindultam, hogy megkeresselek benneteket. Kerestem én a kertet mindenütt, de hamarosan eltévedtem a pavilonok útvesztőjében! A lovakhoz vezető úton találtam magam, és úgy gondoltam, a kert is arrafelé lehet. Maha odagördült hozzám a székével. Megfogta a kezemet, és megszorította. – Anya, Fádil unokatestvérednek nincsenek lovai! Az a tábla egy gyönyörű, fiatal nőkkel teli pavilonhoz vezet!

Egy percig tűnődtem, mígnem belém hasított a felismerés. Mének! Megértettem, hogy azt a jelzőtáblát Fádil tréfának szánta – tréfának, kétségtelenül ezeknek az ártatlan, fiatal nőknek a kárára. – Nem lehetséges, hogy ezek a nők ezt maguk választották? – mondtam óvatosan. Tudtam, hogy más országokban a szegénység gyakran kényszeríti a fiatal lányokat vagy családjukat arra, hogy eladják a testüket. – Nem! Nem! – rázta a fejét hevesen Maha. – Többen is a lábam elé vetették magukat, és könyörögtek, hogy mentsem meg őket! – Maha szeme könnybe lábadt. – Egyik-másik nem lehet több tizenkéttizenhárom évesnél! Kínomban felkiáltottam. Ezek a lányok még Amaninál is fiatalabbak voltak. – Mit mondtál nekik? – Megígértem, hogy hamarosan visszatérek! És hogy magammal viszem az édesanyámat, aki majd tudni fogja, mit kell tenni. – Jaj, Maha. – Lehunytam a szememet, és lehorgasztottam a fejemet. – Ha az élet ilyen egyszerű lenne! Elszoruló szívvel kezdtem felidézni magamban, hogy hányszor voltam én is ilyen idealista és optimista, mint a lányom. Most, negyvenéves asszonyként már tudom, hogy nem olyan egyszerű dolog az, ha az ember a férfiak és szexuális vágyaik közé áll. Sok férfinak természetes hajlama, és nem csak a Közel-Keleten, hogy szexuális hódítása tárgyául fiatal lányokat és nőket választ. És az esetek többségében nemigen érdekli őket, hogy élvezetüket olyasvalakitől nyerik, aki túl fiatal, vagy épp akarata ellenére, erővel kényszerítették. – Milyen kegyetlen, gonosz világban élünk – mondtam csüggedten, és könnyek öntötték el a szememet. Maha bizakodva nézett rám. – Mit fogsz csinálni, anya? Megígértem nekik! Fájdalmas beismerést tettem. – Nem tudom, Maha. Nem tudom. – Talán apa tud segíteni – mondta Maha, és remény csillant ártatlan arcán. – Úgy, ahogy megmentette Amani madarait! Válasz helyett csak ültem némán. Tisztán emlékeztem az 1980-as évek végére, amikor Cory Aquino, a Fülöp-szigetek akkori elnöke diplomáciai kérdést csinált néhány fiatal filippínó lány esetéből, akiket

szobalánynak vettek fel Szaúd-Arábiába, ám amikor megérkeztek, szexuális rabszolgaságba kényszerítették őket. Aquino megtiltotta, hogy akár egyetlen filippínó nő is Szaúd-Arábiába utazzon. Fahd királyunkat feldühítette ez a sértő korlátozás, és maga is egy tiltó rendelkezéssel válaszolt, miszerint egyetlen filippínó, sem férfi, sem nő nem dolgozhat Szaúd-Arábiában, amennyiben Aquino elnök tiltó rendelkezése érvényre jut. Aquino bátor kísérlete, hogy megvédje honfitársnőit, elbukott, mivel hazája gazdasága nagyban függött az olajban gazdag Közel-Keleten dolgozó filippínóktól, akik pénzüket hazaküldték, hogy támogassák a családjukat, így aztán a fiatal filippínó nők, akiket szobalányként vesznek fel, továbbra is a szaúdarábiai férfiak szexuális rabszolgái, ráadásul még a háztartásban elvégzendő munkájukat is el kell látniuk. – Anya? Buzgón törtem a fejem, hogy valami megoldást találjak, de ismételten el kellett ismernem: – Nem tudom, hogy mit csináljak. – Ha apa ki tud szabadítani egy csomó madarat, akkor miért ne tehetné meg ugyanezt emberi lényekkel? – Apád már elment, és csak későn jön haza. – Akkor mi megyünk oda, anya. Elhozzuk ide azokat a lányokat, felvesszük őket, és nálunk fognak szobalányként dolgozni! – mondta Maha szenvedélyesen. – Maha, ez azért ennél bonyolultabb. Maha felpattant, arca csupa fájdalom és düh volt. – Akkor egyedül megyek! Akárcsak Amani a madarakat, én is egymagam szabadítom ki ezeket a lányokat! Láttam, hogy lányom már elszánta magát, így rá kellett döbbennem, hogy nekem sincs más választásom. – Jól van, Maha. Együtt megyünk. Közöltem filippínó szobalányommal, Lethával, hogy mi most elmegyünk, és utasítottam, hogy amint Amani felébred, nyomban mondja meg neki: a madarak most már az ő madarai. Ezután elkísértem Mahát a „Paradicsom-palotába”, miközben azt se tudtam, mivel találom ott szembe magam. Miután megérkeztünk Fádil palotájához, azt mondtam sofőrünknek: – A palotán kívül találkozunk Khálidával. – A „Mének” táblára

mutattam. – Kérem, tegyen ki minket itt, majd menjen vissza a kapuhoz, és ott várjon, míg hívjuk. – Mindkettőnknél volt mobiltelefon. A sofőr arca egy pillanatra kétkedővé vált, de aztán tette, amit mondtam. Mahával némán mentünk végig a hosszú ösvényen. Mindketten tudatában voltunk annak, hogy nagyon komoly dologba ártjuk magunkat. És mindezt Karím tudta nélkül. Hamarosan megláttam azt a gyalázatos pavilont, mely úgy állt egymagában, ahogy Maha leírta nekem. Ez az épület is pont olyannak tűnt a szememben, mint a többi, de aztán, ahogy jobban megnéztem, láttam, hogy itt az ablakokon rács van. – Hogy jutunk be? – súgtam oda Mahának, mert biztos voltam benne, hogy ezt az épületet zárva tartják. – Az ajtó nincs bezárva – mondta Maha, és én alig hittem a fülemnek. – Megkérdeztem a lányokat, miért nem szöknek el. Azt mondták, hogy több lány is megpróbálta, de útlevél és megfelelő, egy szaúdi férfi által aláírt úti okmányok nélkül mindig visszahozták őket, ami aztán biztos büntetést és még rosszabb bánásmódot jelentett. Ezt meg tudtam érteni. Sajnos Szaúd-Arábiában a legtöbb ember, bevándorlók és állampolgárok egyaránt, túlságosan félnek a megtorlástól ahhoz, hogy segítséget nyújtsanak egy nőnek, aki azt állítja, hogy szexuális rabságban tartják. Kevés olyan ember akad, aki vállalná a börtön kockázatát egy idegen kedvéért, és családom férfi tagjai gyakran bosszút állnak azokon, akik felfedik a szaúd-arábiai élet árnyoldalát. Ahogy közeledtünk a pavilonhoz, egy nagyon öreg, furcsa külsejű kis ember lépett elénk a bokrok közül. Mindketten annyira megrémültünk tőle, hogy felsikoltottunk. Zihálva, szó nélkül álltam, és meredten néztem ezt a rendkívül szokatlan lényt. Alacsony volt, sovány és ébenfekete. Szerencsétlenül előregörbülő gerince miatt még alacsonyabbnak tűnt, mint amilyen valójában volt. Ráncos, aszott arcán látszott, hogy mennyire öreg. Álla alatt a bőr laza redőkben, petyhüdten lógott. Igen, arra a következtetésre jutottam, hogy ennél öregebb embert még nem láttam soha.

Élemedett kora ellenére világossárga ujjast és arannyal díszített, vörös mellényt viselt. A fején türkizkék selyemturbán volt. Díszes, aranyszállal átszőtt brokátból készült, bő szabású nadrágja egy másik kor öltözékét sejtette. – Segíthetek, asszonyom? – A férfi hangja természetellenesen magas volt. És csupa jóindulat! Alaposabban szemügyre vettem az arcát, és egy kíváncsian csillogó barna szempárt láttam. – Asszonyom? – lengette meg apró fekete kezét a szemem előtt. Észrevettem, hogy gyűrűt visel minden ujján. – Maga kicsoda? – sikerült kinyögnöm. – Én vagyok Omar – mondta nagy büszkén. – A szudáni Omar. Csak most vettem észre, hogy az öregember arca éppoly szőrtelen, mint az enyém. Hirtelen egy gondolat hasított belém. Lehet, hogy egy eunuch áll előttem? Meglepődtem. Szaúd-Arábiában már biztosan nincsenek eunuchok! A múltban, nem is oly rég, még sok eunuch volt Arábiában. Noha az iszlám tiltja, hogy a mozlimok maguk kasztráljanak fiatal fiúkat, azt nem tiltja, hogy eunuchokat tartsanak rabszolgaként. Ami azt illeti, elődeim számára egy eunuch nagy érték volt, és hatalmas összegeket fizettek érte. Egykor eunuchok őrizték a gazdag arabok háremeit. Mindennapos volt látványuk a mekkai és a medinai mecsetben is, ahol az volt a feladatuk, hogy elkülönítsék a férfiakat és a nőket, amikor belépnek a mecsetbe. És most egy ilyen eunuch áll itt előttem, ebben egészen biztos voltam, noha már szánalmasan megöregedett. Maróan éles szavak tolultak nyelvemre, mert egyből tudtam, milyen szerepe lehet ennek a kis embernek itt Fádil pavilonja előtt. – Gondolom, maga őrzi Fádil háremét? Omar halkan kuncogni kezdett. – Nem, asszonyom, nem. – Megcsippentette karjának lazán lötyögő bőrét. – Én csupán önkéntes rabokat tudnék őrizni, mást nem. Ahogy végignéztem apró, aszott alakján, megértettem, mire utal. Megmagyarázta. – Fádil apja egykor a gazdám volt; a fia megengedte, hogy továbbra is itt éljek.

Maha hamar legyűrte félelmét, amit e kis ember megjelenése keltett benne. Most türelmetlenül rángatta a karomat. – Anya! Kérlek, siessünk! Omar látványa egy másik korba repített vissza, és számtalan kérdést szerettem volna feltenni neki, de látogatásunk sürgető oka most mégis előbbre való volt. Meg kell találnom a fogva tartott nőket, mielőtt Fádil felfedezné jelenlétemet. Csak abban reménykedtem, hogy az eunuch nem riasztja Fádilt és Khálidát jogtalan behatolásunk miatt. – Csak azért vagyunk itt, hogy beszéljünk ezekkel a fiatal nőkkel, akik itt élnek – mutattam a pavilon felé. – Nem tart soká. Erre szavamat adom. Omar kecsesen meghajolt. – A legnagyobb örömmel látjuk itt önöket. Annyira elbűvölt udvarias viselkedése, hogy rámosolyogtam, ahogy Mahával elsiettünk mellette. Amint beléptünk a pavilonba, egyből egy csomó izgatott fiatal nő gyűlt körénk. Legtöbbjük ázsiainak látszott. Mahát öleléssel és csókokkal köszöntötték. Boldog hangok hallatszottak mindenfelől. – Megtartottad a szavadat! Kiszabadulunk! Óvatosságra intettem őket. – Csöndesebben! Ilyen zajra még a halottak is felriadnak a sírban! A lányok elcsendesedtek. Egy pillanatig elidőztem, hogy szemügyre vegyem Fádil háremét, mialatt a kérdésekkel teli, izgatott fiatal nők ott köröztek Maha körül. Meglepő módon, tekintettel arra, hogy Fádil mennyire rajong a szép dolgokért, ez a helyiség meglehetősen kopott és szegényes benyomást keltett. Noha a bútor drága volt, és a falakat aranyszínű selyemmel borították, a díszes berendezés mégis ízléstelennek és piszkosnak tűnt. A szobában mindenütt videokazetták halmai, csikkekkel teli hamutartók és szétszórt hamu éktelenkedtek. Alaposan szemügyre vettem ezeket a fiatal lányokat. Mindegyik gyönyörű volt, de ízléstelen összevissza öltözékük jobban vonzotta az ember tekintetét, mint szépségük. Néhányan nyugati típusú, nyakpántos felsőrészt és farmert viseltek; mások egyszerűen csak hálóingben voltak. Háremöltözékükben nem volt semmi igéző ragyogás. És ami a legszomorúbb, hogy mind borzasztóan fiatal volt.

Míg a legtöbb lány ázsiai volt, láttam egyet, aki arabnak tűnt. Jó néhányan dohányoztak, mások hideg italokat kortyolgattak. Sosem hittem volna, hogy egy hárem ilyen feltűnően közönséges lehet. Mindazonáltal úgy képzeltem, hogy Fádil szemében ezek a fiatal nők olyanok voltak, mint azok a csábító szüzek, a „hurik”, akikről a Korán szól. Gyanítottam, hogy egy olyan színteret látok most magam előtt, melynek az a célja, hogy kimondhatatlan élvezeteket nyújtson Fádilnak. Ugyanakkor ez bizonnyal leírhatatlan poklot jelent ezeknek a nőknek, akiket akaratuk ellenére tartanak itt. – Mindenki üljön le gyorsan! – adtam ki az utasítást, miközben jókora táskámból elővettem egy tollat és egy jegyzetfüzetet. – Nincs túl sok időnk – mondtam, ahogy a pavilon bejárata felé pillantottam. Felszisszentem, amikor megláttam, hogy Omar követett bennünket, és most ott ül kényelmesen a szőnyegen. Arcán széles mosoly jelent meg. Mindenesetre valami belső hang azt súgta, hogy nincs okom félni ettől a kis embertől. – Most körbe fogom adni ezt a jegyzetfüzetet. Kérem, mindenki írja be a nevét és azt a címet, ahol a rokonait elérhetjük. A csalódottság és a reményvesztettség halk moraja futott végig a termen. Az egyik idősebb lány, akit úgy húszévesnek néztem, halkan megkérdezte: – Ezek szerint ma nem mehetünk el önnel, asszonyom? Kezemmel szomorúan körbemutattam. – Nem megy. Nézzenek körül, túl sokan vannak. Nem tudok útlevelet szerezni maguknak. Még az est leszállta előtt mindenki visszakerülne ide. – Egy pillanatra elhallgattam, és gyorsan megszámoltam őket. A teremben huszonöt fiatal lány volt. Ezután megpróbáltam túlkiabálni őket. – A családjaiknak tiltakozniuk kell a követségeiken. Ez a legjobb esély arra, hogy kikerüljenek innen. Elcsukló hangon kezdtek tiltakozni Az egyik fiatalabb lány, aki elárulta, hogy Thaiföldről való, így siránkozott: – De asszonyom, engem a saját szüleim adtak el ennek az embernek. – Szipogó hangja elhalt. – Nem fognak segíteni nekem… – Ez történt velem is – mondta egy másik lány, aki vacogott hiányos öltözékében. – Engem egy kis faluból hoztak el, Bangkoktól északra. A bátyám jó sok amerikai dollárt kapott értem.

Egy másik rémült lány azt mondta: – Én azt hittem, hogy szobalánynak vettek fel! De az egész csak hazugság volt! – És én? Engem varrónőként alkalmaztak egy gyárban. Nappal varrtam; az éjszakáim pedig azzal teltek, hogy férfiakat kellett kiszolgálnom. Három különböző férfinak adtak el, míg végül Fádil gazda megvásárolt. Mahával egymásra néztünk, miközben megpróbáltam rendezni összezavarodott gondolataimat. Ha ezeket a fiatal lányokat a családjuk ténylegesen eladta rabszolgának, akkor én hogyan segíthetnék rajtuk? – Hadd gondolkodjam – mondtam idegesen. – Gondolkodnom kell. Egy könnyes szemű, törékeny, fiatal szépség puhán megérintette a karomat. – Magával kell vinnie minket! Ha ismerné a történetemet, egy pillanatig sem hagyna itt tovább! Ahogy ennek a fiatal nőnek a szomorú szemébe néztem, szinte megszakadt a szívem. Noha féltem vesztegetni az időt, mégis csöndben meghallgattam. Hallgatásomtól felbátorodva a fiatal nő beszélni kezdett: – Én egy nagy családból származom, Laoszból. A családom éhezett, így aztán amikor két bangkoki férfi pénzt ajánlott értem, hogy magukkal vihessenek, a szüleimnek nem volt más választásuk. Három másik falubeli lánnyal összeláncoltak, és elvittek Bangkokba. Egy nagy raktárnál tettek ki minket. Ott aztán mindnyájunkat arra kényszerítettek, hogy egy férfiakkal teli teremben meztelenül álljunk fel egy emelvényre. Árverésen adtak el bennünket. A többieket egy bordélyház tulajdonosa vette meg, engem viszont egy arabokat képviselő férfi. Így kerültem én ide, asszonyom. – A hangja halk volt, ahogy szánalomra méltón könyörgött nekem. – Kérem, ne hagyjon itt engem! Ez a történet elnémított. Hogy nőket árverésen adjanak el annak, aki a legtöbbet ígéri? Omar szólt közbe: – Miért ne vihetne el ezeket a lányokat még ma, úrnő? Hagyja őket a követségeiken. Én azt hiszem, ott menedéket kaphatnak. Amit Omar mondott, az igaz. Eszembe jutott, hogy Londonban, a tévéhíradóban láttam, hogy a szomszédos Kuvaitban így kaptak menedéket azok a filippínó szobalányok, akiket bántalmaztak. Noha a

kuvaiti kormány cáfolta a rossz bánásmóddal kapcsolatos történeteiket, és arra kényszerítette ezeket a fiatal nőket, hogy hónapokon át bebörtönözve éljenek, végül mégis visszanyerték szabadságukat, és hazatérhettek a szülőföldjükre. Ismét Omarra mosolyogtam. Reméltem, hogy nem lesz ellenségem, de azt még álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen szövetségesre lelek benne. Halk hangok kavarogtak, s egyként követelték szabadságukat. – Igen! Igen! Vigyen el minket még ma! Egy arabos arcvonású, szép kicsi lány közelebb nyomakodott hozzám. – Kérem, segítsen rajtunk, asszonyom! A gazdánk kegyetlen ember. Ő és hat fia közül négy mindennap eljön hozzánk. Gyakorta hoz sok rossz embert is magával. – Az életünk itt iszonyatos – mondta egy másik lány, miközben esdeklőn nézett a szemembe. – El sem tudja képzelni, hogy mi mindent kell itt elviselnünk, asszonyom. Nagyot sóhajtottam. Próbáljam megmenteni ezeket a lányokat, mit sem törődve a következményekkel? Elég volt egyetlen pillantást vetnem Maha arcára, s kérdésemre már meg is volt a válasz. Igen, ezt kell tennem! De előbb valami tervet kell kieszelnem. Végignéztem a körülöttem lévő lányokon. Sokan közülük meglehetősen hiányos öltözékben voltak. Így nem vihetem ki őket a konzervatív SzaúdArábia utcáira. Dühödt, köveket hajigáló tömeg gyűlne körénk, mely egyből kudarcra ítélné akciónkat. – Vannak itt köpenyek, amelyekkel befedhetik a testüket? A lányok közül többen is egymásra néztek. Az egyik azt mondta: – Tudomásunk szerint nincs egy sem. – Használják a lepedőket az ágyakról – javasolta Omar, miközben titkon egy mindentudó pillantást vetett rám. – Épp elég ágy van itt, hogy mindenki befedhesse a testét. Mialatt a lányok szobáról szobára futkostak, hogy összegyűjtsék a lepedőket meg az ágytakarókat, néhányan a legkisebbek közül körém gyűltek. Döbbenten láttam, hogy közülük kettő még egészen gyerek! Az egyik nem volt több nyolc-kilenc évesnél!

Szorosan magamhoz öleltem ezeket a gyerekeket, és küszködve igyekeztem magamba fojtani dühömet s könnyeimet. Hogy képes egy anya eladni a saját lányát? Ez egyszerűen hihetetlen. Forgott velem a világ. Tudtam, hogy képtelenség mind a huszonöt lányt elszállítani egyetlen autóval. Noha kockáztatom vele ezt a titkos akciót, mégis haza kell szólnom, hogy jöjjön még néhány sofőr értünk Fádil palotájához. Odaintettem a lányomnak. – Maha, vidd ezeket a gyerekeket, és keress nekik valami öltözéket. – Miután Maha elvitte karomból a gyerekeket, elővettem táskámból a mobiltelefonomat, de már nem maradt rá lehetőségem, hogy használjam is. A szobában kitört a káosz, amikor Fádil és Khálida három nagydarab férfi kíséretében beléptek. Éreztem, hogy meghűl ereimben a vér, ahogy Fádil fagyos tekintetű szemébe néztem. – Amikor meghallottuk az izgatott zsivajt, még sejtelmünk sem volt, hogy ilyen előkelő vendégünk van – mondta Fádil önelégült mosollyal, miközben kihúzta dermedt ujjaim közül a telefont. – Szultána, nem vagy itt szívesen látott vendég. Hagyd el ezt a helyet, de nyomban. Fádil mögött Khálidára néztem. Khálida, amikor legutóbb láttam, elájult. Most teljesen nyugodtnak tűnt. – Khálida, biztos, hogy ezt te sem helyesled. Khálida megvetően nézett rám. – Nem a te dolgod, Szultána, hogy véleményt mondj arról, mi folyik egy másik férfi házában. Amikor a fiatal nők ráébredtek a helyzetükre, kórusban sikoltozni kezdtek. Fádil villámgyorsan intett a kezével. A kíséretében lévő három tagbaszakadt férfi elkezdte belökdösni a nőket a szobákba, majd bezárták őket. – Maha! – kiáltottam, miközben eszelősen körülnéztem. – Azonnal gyere ide! – A gondolatra, hogy lányomat esetleg bezárhatják ezekkel a szegény nőkkel, csaknem kitört rajtam a hisztéria. Amint megtaláltam, nyomban megragadtam a kezét. Miután lányom már ott volt biztonságban mellettem, megpróbáltam jobb belátásra téríteni Khálidát, mivel reméltem, hogy támogatni fogja a nők, sorstársai ügyét.

– Khálida, neked tudnod kell, hogy ezeket a lányokat folyamatosan megerőszakolják – a férjed, a fiaid és más férfiak! – Egy pillanatra elhallgattam. – És biztos vagyok benne, hogy feleségként és anyaként ez neked sem lehet ínyedre. Külsőre Khálida káprázatosan szép volt, de szavai ma azt bizonyították nekem, hogy a lelke iszonyúan csúf. Sőt még annál is rosszabb, mert érzelmileg és szellemileg halott. Úgy tűnt, szavaim nem indították meg. – Szultána, ez a dolog csak a férfiakra tartozik. – Ha valóban így hiszed, Khálida, akkor te csak egy nádszál vagy a szélben, akinek nincs saját akarata. Khálida arca elvörösödött, de nem válaszolt kihívó szavaimra. Évekkel ezelőtt azt beszélték, hogy Khálida vak engedelmességének és hűségének oka az a rendkívüli vonzalom, amit Fádil hatalmas vagyona iránt érez. Annyira szerettem volna rákiáltani Khálidára, hogy eszébe juttassak egy bölcs közmondást, miszerint: „Ha valaki a pénzéért ment hozzá egy gorillához, amikor a pénz elfogy, a gorilla gorilla marad.” Az élet valóban furcsa dolgokat produkál, és eljöhet a nap, amikor Khálida ott találja magát egy nyomorgó Fádil mellett, akinek gonoszsága gazdagságánál időtállóbbnak bizonyul. De nem mondtam semmit, mert tisztában voltam vele, hogy ilyen szavakkal nem segíteném e fiatal nők kiszabadulásának ügyét. Fádilnak volt képe hozzá, hogy megpróbálja igazolni gonosztetteit. – Noha semmi közöd hozzá, Szultána, de ezeket a nőket itt mind a saját szüleik adták el. Megkapták, amit akartak, ahogy én is. Ezek az ügyletek mind törvényesek voltak. Én semmi rosszat nem tettem. – Jogilag talán nem, Fádil. De erkölcsileg biztosan. Fádil vállat vont. Azzal a kínzó tudattal, hogy nem sikerül kiszabadítanom ezeket a fiatal nőket, szándékosan sértegetni kezdtem unokatestvéremet. – Fádil, hát ennyire nehéz olyan szexuális társat találnod, akit nem kell előtte láncra verned? Maha megvetően fordult felé. – Maga egy gonosz vadállat! Az, egy gonosz vadállat!

Fádil kuncogva vágott vissza: – Szultána, nekem az a gyanúm, hogy te a lányaiddal összeesküdtél, hogy befeketíts és rossz híremet keltsd. Maha derékon ragadott. – Anya! Nem hagyhatjuk itt őket! Összeszorult a szívem, ahogy Maha arcába néztem. – De, kislányom, itt kell hagynunk őket. Mást nem tehetünk. – Húzni kezdtem magammal kifelé. – Gyere! Khálida sarkon fordult és távozott. Fádil megtévesztően halk hangon fenyegető szavakat mondott, ahogy kikísért minket arról a helyről. – Tudod, Szultána, ha nem az lennél, aki vagy, megölettelek volna. Ahogy ott lépkedtem e mellett az aljas férfi mellett, jobban gyűlöltem, mint bárki mást, beleértve még a fivéremet, Alit is. Mennyire szerettem volna milliónyi átkot zúdítani Fádilra. De tudtam, a szaúd-arábiai törvények nem adnak semmiféle lehetőséget arra, hogy segítsünk ezeken a lányokon. Az égvilágon semmit sem tehettem. És ami az egészben a legfájóbb, hogy ezt Fádil is tudta. Ahogy távolodtunk, hallottam a bezárt lányok szívszaggató, kétségbeesett kiáltásait. Ezt már nem bírtam elviselni! Elképzelni sem tudtam, vajon hogyan hat mindez Mahára. Agyamat gyászos gondolatok öntötték el. Ó, Allah! Micsoda ország! Micsoda emberek! Olyan gazdagok vagyunk, hogy gondolkodás nélkül elcserélünk egy drága ingatlant egy rakás tarka madárra, csak hogy kielégítsük gyermekeink őrült szeszélyeit. Erkölcsileg mégis oly romlottak vagyunk, hogy nálunk a fiatal nők szexuális rabszolgaként való fogva tartása mindennapos dolog, és ami az egészben a leghihetetlenebb, a jóravaló embereknek nincs semmiféle jogi lehetőségük arra, hogy ezeket a nőket kiszabadítsák. Elöntött a szégyen, szégyelltem magam hazám és honfitársaim nevében. Fádil odarendelte a sofőrünket. Óvatosságból nem mozdult mellőlünk, míg meg nem győződött róla, hogy valóban eltávoztunk. Amikor a kocsink megérkezett, Fádil kinyitotta az ajtót, visszaadta mobiltelefonomat, és gúnyosan elbúcsúzott tőlünk. – Feltétlenül gyere el máskor is, Szultána. – Kuncogni kezdett. – De akkor, kérlek, gyere inkább a főépületbe.

Néha az élet egy-egy veresége elviselhetetlennek tűnik. Nem tudtam megszólalni, és gondolkodni sem tudtam mindaddig, míg meg nem szabadultam Fádil gyűlöletes közelségétől. Maha sírni kezdett. Túlságosan csüggedt voltam ahhoz, hogy szavakkal vigasztaljam, így aztán csak gyöngéden megsimogattam a vállát. Ahogy az első kanyarhoz értünk, az eunuch, Omar lépett autónk elé. Sofőrünk beletaposott a fékbe. Omar, fogatlan mosolyát felvillantva, bekopogott az ablakon. – Nyissa ki az ablakot! – utasítottam a sofőrt. – Úrnőm, magával mehetek? – kérdezte Omar magas, nőies hangján. – Velem? Én azt hittem, hogy Fádil családjához tartozik. – Én csak azt mondtam, megengedték nekem, hogy itt éljek, asszonyom; azt nem mondtam, hogy szívesen is látnak. – Majd még hozzátette: – Nem látnak itt igazán szívesen már tizenöt éve, azóta, amióta Fádil apja meghalt. – Nos… – Vetettem egy pillantást a visszapillantó tükörbe, és láttam, hogy a sofőr riadtan mered rám. Ismét Omarhoz fordultam. – Fádil családja rabszolgaként vette meg magát? – A rabszolgákat évekkel ezelőtt felszabadították. Ez igaz. 1962-ben az amerikai elnök, John F. Kennedy személyesen folyamodott Feiszalhoz, aki akkor miniszterelnök volt, hogy töröljék el a rabszolgaságot Szaúd-Arábiában. Kormányunk Kennedy elnök iránti tiszteletből teljesítette a kérést, és megvásárolta az ország minden egyes rabszolgájának szabadságát, fejenként csaknem 5000 szaúdi rijálért (1500 dollár). E felszabadított rabszolgák közül sokan ott maradtak volt gazdájuk házánál. Noha Omar úgy döntött, hogy azzal a családdal marad, melynek egykor a tulajdona volt, azért a maga ura. – Kérem, úrnőm. Gyorsan átgondoltam szokatlan kérését. Lehet, hogy Fádil megbüntetné, amiért nem jelentette neki, hogy a háremében vagyunk. Most már tudtam, hogy Fádil bármilyen gyalázatra képes. Vonakodva azt mondtam: – Jól van, szálljon be. Jöjjön velünk.

Miután a kis ember elhelyezkedett, megkérdeztem tőle: – Miért akar épp az én családommal élni? Omar, mielőtt válaszolt volna, egy pillanatig figyelmesen fürkészte az arcomat. – Nos – mondta végül –, sok éve élek már ebben az országban. Nyolcéves voltam, amikor Szudánban elloptak a családomtól, és eladtak egy gazdag töröknek. Gazdám még abban az évben Mekkába utazott a háddzsra. – Omar kuncogni kezdett. – Egy kövér bolond volt, aki túl sok zsírt meg cukrot evett, aztán holtan rogyott össze, miközben azt a fekete követ járta körül a Nagymecsetben. Ekkor engem elvittek a hatóságok, majd ajándékként odaadtak Fádil nagyapjának, akinek tartoztak, mivel tett nekik egy-két szívességet. Most nyolcvannyolc éves vagyok. Így hát nyolcvan éve élek maguk között. – Egy hosszú pillanatig némán ült, majd azt mondta: – Egykor ebben az országban volt némi emberség az arabok szívében. De már több éve annak, mintsem hogy vissza tudnék emlékezni rá, hogy én, személy szerint, akár egyetlen jótettet is láttam volna. – Nagyot sóhajtott. – Néhány éve megfogadtam, ha találkozom egy jószívű emberrel, azt fogom szolgálni. – Omar rám nézett, és vidáman elmosolyodott. Ekkor döbbentem rá, hogy valójában mit tettem. A férjem elnéző ember, de hogy mit fog szólni, amikor meglátja ezt a fantasztikus öltözékű eunuchot, azt elképzelni sem tudtam. Amikor hazaértünk palotánkba, Maha zokogva a szobájába futott. Azt mondtam Omarnak, hogy várjon meg a központi nappaliban. Kérésemet boldogan teljesítette. Elindultam, hogy megkeressem Amanit, s miként sejtettem, a kertben találtam a madarai közt. Csak álltam, és néztem lányomat, amint különleges magokkal és ritka élvezetekkel kedveskedik madarainak. Hát legalább ezek a madarak nem szenvednek többé. A kertet betöltötte vidám énekük. Nagyot sóhajtottam, miközben eltűnődtem győzelmeimen s vereségeimen. Az énekesmadarak szabadok míg a fiatal lányok még mindig fogságban vannak! Amikor Karím hazatért, és ott talált engem a nappaliban, amint az apró fekete eunuchhal társalgok, elkerekedett a szeme, majd hitetlenül rám meredt. Szegény ember! Sejtelme sem volt róla, mi történt aznap,

amíg ő távol volt. Sőt azt sem tudta hogy immár egy eunuch is háza népéhez tartozik.

Az eunuch története Sokszor hallottam már Karímtól azt a kijelentést, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek. Most, ahogy kába döbbenettel imbolygott felém, reméltem, sikerül kissé csillapítanom dühét azzal, hogy emlékeztetem erre a mondásra. – Karím, most már ismerem bölcs szavaidnak valódi értelmét. Isten útjai valóban kifürkészhetetlenek. – Elfordultam tőle, és az eunuchra mosolyogtam. – Maga Isten vezérelte a szudáni Omart ide, hogy otthonunkban éljen. Karím hagyományos arab vendégszeretete átmenetileg háttérbe szorította felém irányuló haragját. A mellettem ülő furcsa kis emberre nézett, és szívélyesen üdvözölte. – Örömmel látjuk otthonunkban, Omar. Megpróbáltam lelkesedésemmel elbűvölni Karímot. – Drágám! Omar története múltunk egy legendája! Karím szkeptikusnak tűnt, ahogy szemügyre vette Omar színpompás öltözékét. – Valóban? Nem akartam, hogy Karím keményen ítélje meg Omart, mivel megértettem, hogy ez a kis ember nem maga választotta azt a szerepet, amelyet élte során kénytelen volt eljátszani. – Igen! Omar feladata egész életében a védelmezés volt. Az asszonyok védelmezése! Amani épp ebben a pillanatban lépett be a palotába, karján ott ült új madarainak egész sora. Csodálatos módon már sikerült betanítania néhányat azok közül a madarak közül, melyeket Fádil paradicsomi kertjéből mentett ki. Omar, arcán széles mosollyal, felpattant. – Ifjú úrnő, én figyeltem magát a bokrok közül, ahogy kiszabadította ezeket a szegény madarakat Fádil uram palotájából. Biztosra veszem, hogy jóságáért Allah majd megjutalmazza! Amanit eddig még soha senki nem dicsérte meg azért, mert megmentett egy állatot. Ez levette a lábáról, és meleg mosollyal fordult Omar felé.

Karím eddigi toleranciája most kezdett rémületbe átcsapni. – Te jó ég, Szultána! Mit jelentsen ez? Csak nem hoztad el magaddal Fádil törpéjét is? – Omar nem törpe! – tiltakoztam. – Omar eunuch! Karím égnek emelte a karját. – Szultána! – Hangjának erejétől és heves mozdulataitól Amani madarai megrémültek, és elkezdtek összevissza röpködni a szobában. Amani felsikoltott: – Apa! Omar rohant segíteni Amaninak, hogy összegyűjtsék és visszavigyék a kertbe a madarakat. Amint az ajtó becsukódott mögöttük, megpróbáltam lecsillapítani Karímot azzal, hogy elmondtam neki, mi történt délelőtt, és hogyan került egy öreg, különös öltözékű eunuch az otthonunkba. Amikor Karím kezdte megérteni, hogy én nemcsak megszegtem korábbi utasítását azzal, hogy visszatértem Fádil palotájába, hanem második mentőakcióm során újabb zűrzavart is okoztam, akkor az irántam tanúsított türelme végképp semmivé foszlott. Felüvöltött: – Óvj meg engem, Allah, a hazug szájaktól és a csalárd nyelvektől! – Arcán és nyakán rémisztően kiduzzadtak az erek. Megpróbáltam beszélni azoknak az akaratuk ellenére fogva tartott, szegény nőknek a siralmas helyzetéről, de Karím túlüvöltötte szavaimat. Pillanatokon belül értelmetlenül ordítozni kezdtünk egymással, és veszekedésünk csak akkor hagyott alább, amikor már teljesen berekedtünk. Amikor Karím elhallgatott, megpróbáltam elmondani neki a Fádil által szexuális rabszolgaságban tartott fiatal nők tragikus történetét, de még az a rémisztő tény sem volt hatással mérgére, hogy ártatlan lányokat tartanak fogva egy háremben. Szelíden még hozzátettem: – Tudom, férjem, hogy előbb veled kellett volna ezt megosztanom. Rád azonban már oly súlyos teherként nehezedett Amani a madaraival, hogy emiatt haboztam. – Közelebb hajoltam hozzá, és kezemet a combjára tettem. – Ha nem mentem volna el Mahával, és nem kísérelem meg kiszabadítani azokat a lányokat, akkor azt Maha sosem bocsátotta volna meg nekem. Karím dühösen csóválta a fejét. – És mi jót tettél ezzel, Szultána? Azok a nők továbbra is Fádil tulajdonában vannak. Ezen a tényen nem

változtathatsz! Nagyon jól tudod, hogy ebben az országban senki sem vállalja fel az ilyen helyzetben lévő nők ügyét! – Arrafelé intett, ahol korábban Omar ült. – Vagyis mit értél el? Csupán annyit, hogy a házunkba hoztál egy öreg eunuchot, akire semmi szükségünk! Mindketten összerezzentünk, amikor meghallottuk, hogy a hátunk mögött Omar megköszörüli a torkát. Ráncos arcán olyan szomorúság ült, hogy nyilvánvalóan meghallotta Karím szívtelen megjegyzését. – Azonnal elhagyom az otthonát, gazda – dadogta magas, alázatos hangon Omar. – Igaza van. Egy eunuch hasznavehetetlen lény. Legalábbis manapság. Az öreg szeme könnytől csillogott, én meg attól féltem, hogy ez a szegény ember nyomban térdre hull, és zokogni kezd. Vannak pillanatok, amikor Karím érzékeny is tud lenni, és ez most ilyen pillanat volt. – Bocsássa meg meggondolatlan szavaimat, Omar. Allah szemében senki sem hasznavehetetlen. És ha Fádil nem tiltakozik, nincs ellenére a távozása, akkor örömmel befogadom a házamba. Omar képe nyomban felvidult. – Ó, gazdám, engem nem hiányolnak abban a palotában! Egyszer elutaztam egy táifi vendéggel, és négy hónapig távol voltam. Amikor visszatértem, nyilvánvaló volt, hogy a távollétemet észre sem vette Fádil gazda meg a felesége. Omar szomorúan folytatta: – Az egyik szolga mondta, hogy Fádil és Khálida hangot adott azon reményének, hogy én kimásztam valahova a bozótba, és meghaltam. Az a kettő még azt a kevéske ételt is sajnálta tőlem, amire apró testemnek még szüksége van! – Megveregette brokátnadrágját. – Fádil gazda nem volt hajlandó még annyi pénzt se adni nekem, hogy megfelelőbb öltözéket vegyek magamnak. Ezért viselem, gazdám, még ma is ezt az ósdi ruhát, mely hajdani napjaimból maradt meg. Karím kedvesen elmosolyodott. – Itt bátran ehet annyit, amennyi jólesik, Omar. És szólok Mohamednek, hogy segítsen magának új ruhát venni. Ha velünk él, akkor megfelelő öltözéket kell viselnie. Omar vidáman csillogó szemmel nézett rám, majd ismét Karím felé fordult. – Gazdám, Isten meghallgatta imáimat! Tudtam, hogy egy olyan jó asszonynak, mint a maga felesége, csakis jólelkű férfi lehet a párja!

Karímra pillantottam, hátha ő is csatlakozik Omar elismerő szavaihoz, de nem tette. Helyette csak megveregette Omar hátát. – Barátom, csak egyet szeretnék, ha nem nevezne gazdának. Egyik ember sem gazdája a másiknak. Kérem, hívjon Karím hercegnek. Omar bólintott. – Régi, megrögzött szokás ez már, amit nehéz levetkőzni, de megpróbálom, Karím herceg. Ezután Karím mosolygó arccal hátradőlt a kanapén, és kiáltott a szolgáknak, hogy hozzanak nekünk teát. Döbbenten láttam, hogy férjem iszonyú haragját milyen gyorsan lecsillapította ez a kis ember. Aztán ahogy eltűnődtem, eszembe jutott, hogy vigasztalt meg engem is Omar, és rájöttem, hogy az eunuchból olyan hatalmas nyugalom árad, mely csillapító hatással van mindenkire. Ahogy most ránéztem, egy új gondolat merült fel bennem. Lehet, hogy ez a kis ember rendkívüli ajándéknak bizonyul majd feszült, robbanékony családomban? Karím szívélyesen nézett Omarra. – Omar, meséljen nekünk a múltjáról. Biztosra vettem, hogy Szaúd-Arábiában már évekkel ezelőtt meghalt az utolsó eunuch is. Omar felélénkült. – Boldogan beszélek önöknek bármiről, amire csak kíváncsiak – mondta rendkívül izgatottan. Elmosolyodtam. Már észrevettem, hogy Omar imád mesélni. Természetes könnyedséggel kihúzta magát, gondosan elrendezte bő nadrágját, és keresztbe vetett lábbal leült a kanapéra. Ahogy felemelte a fejét, a tekintete a távolba révedt, és elkezdte mesélni élete történetét. – Nemigen emlékszem a bilád asz-Szudánra, amit úgy ismernek, mint a „fekete népek földje”, de azt tudom, hogy családom törzse, a hamár, nomád pásztornép volt. Az eső és a magas fű nyomában jártunk. Veszélyes idők voltak azok. Sok afrikai törzsfő szorosan együttműködött a mozlim rabszolga-kereskedőkkel, és elfogták, majd eladták nekik saját népüket. Minden hamár anyára súlyos teherként nehezedett a gond, hogy gyermekeiket bármikor elrabolhatják tőlük. Még ma is emlékszem anyám gyöngéd, barna tekintetére, ahogy rám néz, és szigorúan figyelmeztet, hogy ne kószáljak el a törzs tagjainak közeléből. – Omar tekintetének szomorúsága jól tükrözte soha nem

múló fájdalmát. – Túl fiatal voltam, s ostoba, nem fogadtam szót anyámnak. Minden fiatal hamár férfi arra vágyott, hogy vadászként dicsőséget szerezzen. A kisebb fiúk egyfolytában köveket gyűjtöttek, és madarakat meg kisebb állatokat dobáltak velük. Én sem voltam más, és egy nap, miközben sima köveket gyűjtöttem, ostoba módon meglehetősen messzire elkóboroltam a törzstől. Egy túzok került elém, és épp meg akartam dobni egy kővel, amikor hátulról megragadtak, és elvittek onnan. Soha többé nem láttam az anyámat. – Ahogy az anyjára gondolt, még ennyi év múltán is kicsordult a könny Omar szeméből. – De ez rég volt, nagyon rég. Néma csönd telepedett ránk. Hihetetlen szomorúságot éreztem azért a kisfiúért, akit elvittek az anyjától, és a férfiért, aki soha nem tapasztalhatta meg azt az életet, amire született. Omar halkan ismét beszélni kezdett, miközben nem nézett se Karímra, se rám. – E nyomorúságban nem voltam egyedül. Sok férfit, nőt és gyereket raboltak el falujukból, törzsüktől. Összekötöztek minket, és végighajtottak a szárazföldön a Vörös-tenger felé. Sok napot és éjszakát töltöttünk úton. Amikor végül megérkeztünk a Vörös-tengerhez, egy egyiptomi keresztény fogadta vezetőnket. Halkan beszéltek a fiatal férfi foglyokról. Végigfutott a rémület az elfogott rabszolgák során, amikor meghallották, hogy a férfi azt mondja, a legfiatalabb fiúk közül ki kell választani azokat, akiket megfosztanak három értékes adományuktól. Mivel nemigen tudtam, mi ez a három értékes adomány, ezért nem tiltakoztam túl hangosan, amikor kihúztak a sorból, és egy kicsit távolabb vittek az elfogott rabszolgáktól. Karím szemmel láthatóan zavarba jött, ezért Omar szavába vágott. – Egy pillanat, Omar. – Férjem felém fordult. – Szultána, kérlek, menj a konyhába, és kérd meg a szakácsot, hogy készítsen nekünk valami harapnivalót. Tudtam, mi volt ezzel Karím szándéka. Nem akarta, hogy a szobában legyek, amikor Omar részletesen s élénken leírja kasztrálásának történetét. A mi konzervatív szaúdi társadalmunkban a jelenlétem itt nem helyénvaló. Még akkor sem, ha Omart valójában nem tekintik férfinak. Szegény Omar sorsa egész életében szomorú és

bizonytalan volt. Nem volt sem férfi, sem nő, noha státusa csak egy kicsit volt alacsonyabb egy férfiénál, egy nőnél pedig mindenképp magasabban állt. Nem ellenkeztem Karímmal, noha már felvérteztem magam, hogy végighallgassam Omar kasztrálásának szörnyű részleteit. Tudtam, hogy amint kettesben maradunk, Karím hajlandó lesz mindent elmondani nekem. De túl türelmetlen voltam ahhoz, hogy ezt kivárjam. Elhatároztam, hogy az ajtó túloldaláról hallgatom végig Omar történetét. – Igen, már megyek is – feleltem. A konyhába siettem, és szóltam a szakácsnak, hogy készítsen össze egy kis sajtból, gyümölcsből és finom édességekből álló uzsonnát. Miután végeztem a konyhában, gyorsan a nappaliba vezető ajtóhoz siettem. Omar még beszélt, és én hamar rájöttem, hogy a történet javáról még nem maradtam le. – …a férfi jól fel volt szerelve, hogy elvégezze feladatát. Borotvája éles volt, s anélkül, hogy tudtam volna, mi történik, egyszeriben megszabadítottak férfiasságom mindhárom részétől. Karím hangosan felszisszent: – Az biztos, hogy kegyetlen tettükkel Allah szavaiból gúnyt űztek azok a férfiak! – Allah aznap nem volt sehol – mondta Omar bánatosan –, bár nevét többször is kimondták, és hozzá fohászkodtak minden egyes fiúnál, akin végrehajtották ezt a kegyetlen beavatkozást. Hallottam, hogy Karím mélyen felsóhajt. Omar emlékezett megpróbáltatásának minden részletére. – Egy csövet helyeztek be a hímvesszőm helyén maradt nyílásba, hogy össze ne záródjon. Erősen véreztem, de a vérzés elállt, amikor a férfi segítője forró olajat öntött sebeimre. – Omar kuncogott. – Egy köcsögben adta át nekem a nemi szervemet, miközben én még vonaglottam a fájdalomtól! Éveken át őriztem azt a köcsögöt és a tartalmát, mígnem tizenöt éve el nem lopta tőlem egy kegyetlen tréfacsináló. – Csoda, hogy életben maradt e sok kegyetlenkedés közepette – sikerült Karímnak kinyögnie.

– Túléltem, amint látja. Aznap összesen tíz fiút kasztráltak. Egy nyomban meghalt. Minket, többieket pedig nyakig a homokba temettek. – Ismét kuncogott, noha kuncogása egy cseppet sem volt vidám. – Ki tudja, melyik kegyetlen őrült találta ki, hogy a forró homok a megfelelő gyógymód az életben maradáshoz? Így aztán három nap, három éjjel nem kaptunk se vizet, se ennivalót. Végül a kilenc fiú közül már csak mindössze három volt az élők sorában. Ahogy ezt hallgattam, a térdem rogyadozni kezdett. Ez volt a legiszonyúbb történet, amit valaha is hallottam! Noha azt tudtam, hogy a múltban sok országban igen nagyra értékelték az eunuchokat, soha nem gondoltam arra, hogy micsoda kínokat kellett ezeknek a szegény embereknek kiállniuk. Őszintén reméltem, hogy Isten fenntartotta a legforróbb helyet a pokolban azoknak a gonosz embereknek, akik ilyen szörnyűségeket követtek el! Szegény Omar folytatta tragikus történetét. – Körös-körül mindenki gratulált, amikor a keresztény kihúzta a csövet, és abból a kis résből, ami a vizelet számára megmaradt, spriccelve tört elő a bennem lévő folyadék; ezek az emberek ugyanis tudták, hogy bárki, aki vizelni tud, életben marad. A három élő közül csak kettő tudott vizelni, jómagam és egy másik fiú. A harmadik fiú szerencsétlen testét saját vizelete mérgezte meg, és hamarosan sikoltozva, kínok közt halt meg. – A negyedik napot követően feltettek minket egy hajóra, hogy a konstantinápolyi rabszolgavásárra vigyenek. Túléltem a kasztrálást, és a rabszolga-kereskedő tudta, hogy jókora pénzt fogok hozni neki. Bólintottam. Akkoriban becses érték volt az eunuch, mint a mozlim nők megbízható őrzője. Csak impotens férfiak léphettek be a női lakrészekbe. Omar szavai szakították félbe gondolataimat. – Így aztán a rabszolga-kereskedő velünk, a két kasztrált fiúval, sokkal tisztességesebben bánt, mint a többi rabszolgával. Minket a felső fedélzeten helyeztek el, és rendes ételt kaptunk, míg azokat a szegény lelkeket a tengeri út alatt odalenn őrizték összezsúfolva. Amennyire én tudom, nem kaptak se ételt, se vizet. Sokan meghaltak közülük, mire kikötöttünk Konstantinápolyban.

Úgy ítéltem meg, hogy Omar története már túljutott azon a ponton, amiről Karím úgy vélhette, hogy nem az én fülemnek való, ezért halkan visszatértem a szobába, és leültem. – Folytassa – mondta Karím, amikor Omar kérdőn rápillantott. – Most már rendben. Omar rám nézett és elmosolyodott. – Az úrnőnek már elmondtam, hogy egy gazdag török vásárolt meg. Számtalan rabszolgája volt, de mindössze két eunuchja, és azok is erősen korosodtak már. Azt mondták nekem, majd ha magasra növök és erős leszek, én fogom őrizni az asszonyait. Közben új gazdám elvitt a mekkai zarándoklatra. Gazdám imádkozás közben meghalt a Nagymecsetben, és én a mekkai hatóságok tulajdonába kerültem. Azok az emberek aztán Fádil nagyapjának adtak engem, mivel a város hatósága tartozott neki egy szívességgel. Az életem annál a családnál nem volt boldogtalan. Azt az ételt ettem, amit a család. Tizennégy éves koromban rám bízták a gazda feleségeinek és női rabszolgáinak őrzését. Simán, gondtalanul telt az idő Fádil nagyapjának és apjának haláláig. Nem volt hova mennem, így hát Fádilnál maradtam. – Omar egyenesen a szemembe nézett. – Fádil egyáltalán nem olyan, amilyen a nagyapja és az apja volt, úrnőm. – Egy pillanatra elhallgatott. – Olyasvalakit, aki Fádilhoz hasonló, a pokolba kell küldeni, hogy ott örökké tartó büntetésben részesüljön. Bánatosan felsóhajtottam, mert egyszeriben eszembe jutottak azok a fiatal nők, akik most Fádil hatalmában vannak. Vajon lehet-e rosszabb a pokol, mint az, amit ezeknek a nőknek el kell viselniük? Ahogy Fádilra gondoltam, eszembe jutott a felesége, Khálida. Ő segíthetett volna azokon a fiatal nőkön, ha akar. Indulatosan azt mondtam: – Az én szememben Khálida is éppoly gonosz, mint Fádil! Omar megvonta sovány vállát. – Ha a ház ura veri a dobot, ne ítéld el a családját, amiért táncol rá. Karím rám nézett és elmosolyodott. Sokévi házasság után kialakul az emberben egy ösztönös megérzés, így tudtam, Karím gyakran vágyott rá, hogy én is úgy táncoljak, ahogy ő fütyül.

– Ez sosem fog megtörténni, férjem – súgtam oda neki. Karím hangosan elnevette magát, majd figyelmét ismét Omar felé fordította. Omar megigazította a turbánját, miközben Karímra mosolygott. – Ma azonban boldogabb vagyok, mint évek óta bármikor. Jó dolog, ha az ember egy kedves, melegszívű családdal élhet. Abban a pillanatban jó néhány szolgáló lépett be a szobába az uzsonnával. Az étel láttán Omar szeme felcsillant, és mohón nyúlt a mézes édesség után. Karímmal döbbenten néztük, ahogy Omar villámgyorsan több ennivalót tüntet el, mint egy nála kétszer nagyobb ember. Aznap este, amikor ismét kettesben voltunk magánlakosztályunkban, Karím bevallotta, hogy sokat törte a fejét Omaron. Megpróbált meggyőzni engem arról, hogy nem jó ha Omar Arábiában marad, helyette inkább valamelyik külföldi palotánkba kéne elküldenünk. Omar biztonsága érdekében, hazánkban senkinek sem szabad megtudnia, hogy az az eunuch, aki egykor Fádil családjához tartozott, nálunk kapott menedéket. Noha Omar jogilag szabad ember volt, és Fádil korábban hangot adott bosszúságának, amiért egy öreg eunuchnak kell fedelet és ételt biztosítania, azt azért biztosan zokon venné, ha kiderülne, hogy inkább egy másik családot választott. És ki tudja, Fádil nem próbálna-e meg bosszút állni szegény öregen? Először elcsüggesztett a gondolat, hogy szegény Omart elküldjük. Annyira örült, és olyan boldognak látszott családunk körében. Meg aztán megszerettem ezt a kis embert, és arra számítottam, hogy kedves szelídsége végre meghozza azt a békét, amelyre családomnak oly nagy szüksége van. De miután aludtam egyet a dologra, a gondolat, hogy Omar Szaúd-Arábián kívül élhet szabad emberként a világban, az elégedettség mosolyát csalta arcomra. Meg aztán azzal érveltem, hogy így is láthatjuk még őt, ha külföldre megyünk. Másnap reggel Karím hosszasan beszélt Omar-ral. Úgy döntöttek, hogy egyiptomi villánkban fog élni. Egy ilyen nagy népességű országban – tele egyiptomiakkal, arabokkal és afrikaiakkal – egy apró, magas hangú, fekete ember nem lesz olyan feltűnő. És az a havi

járadék, amit Karím ajánlott fel neki, biztosítani fogja az anyagi függetlenséget, ami mostanáig ismeretlen volt a számára. Omar rendkívül boldognak tűnt, hogy visszatérhet arra a kontinensre, ahol született, és izgatottan beszélt arról, hogy elutazik Szudánba, hátha megtalálja családja vagy törzse még élő tagjait. Az a boldogság, amit férjemmel Omar örömének láttán éreztünk, vidámsággal és elégedettséggel töltött el minket. Még Karímnak is be kellett látnia, hogy azért valami jó is kisült abból, hogy másodszorra is elmentem Fádil palotájába. Noha látogatásom nem segített azokon a fiatal lányokon, Omar, az eunuch mostantól oly csodásan élheti le hátralévő életét, amiről még csak álmodni sem mert! Mire Omar útra kelt Egyiptom felé, mindnyájan nagyon megszerettük. A kis ember hamar bizalmasa lett családom minden tagjának. Legnagyobb döbbenetemre még Amani is sírt, miközben megígérte, hogy emlékezni fog mindarra, amit neki mondott, és megtesz minden tőle telhetőt, hogy megbocsátóbb és szelídebb mozlim legyen, mint amilyen volt. Mindnyájan várjuk azt a napot, amikor ismét láthatjuk Omar kedves arcát.

Mohamed próféta meggyalázása Napokkal azután, hogy Omar elhagyta Szaúd-Arábiát, és Egyiptomba utazott, Karím azt mondta nekem, hogy Aszaddal New Yorkba kell menniük. Fontos üzleti ügyek szólítják oda őket. Mivel tudta, hogy engem még mindig bánt azoknak a Fádil háremében lévő fiatal nőknek a szomorú sorsa, ezért úgy gondolta, új élményekre van szükségem, melyek lekötik gondolataimat, és azzal állt elő, hogy kísérjem el. Először nem volt túl nagy kedvem elutazni, sőt még sértőnek is találtam, hogy Karím nem bízik meg bennem, és nem mer egyedül hagyni Szaúd-Arábiában. Ha férjem azt hitte, hogy miután elhagyta az országot, én ismételten megpróbálkozom azoknak a lányoknak a kiszabadításával, akkor védett. De bármit mondtam vagy tettem, semmivel sem tudtam meggyőzni Karímot arról, hogy belenyugodtam a helyzet reménytelenségébe. Noha nagyon szerettem volna segíteni azokon a lányokon, azért még nem vagyok teljesen híján a józan észnek. Teljes mértékben felfogtam, hogy olyan fiatal lányok esetében, akiket saját szüleik adtak el, és most egy olyan országban élnek, ahol az ilyen helyzet rendjén valónak tűnik a kormányzat szemében, én valóban tehetetlen vagyok, és nincs rá mód, hogy megoldjam ezt a problémát. Amikor aztán megtudtam, hogy Szara és még két unokatestvérünk, Máisza és Hudá is velünk tart New Yorkba, meggondoltam magam, és lelkesen készültem az utazásra. Mivel az iskola a ramadáni szünet után ismét elkezdődött, Szarával úgy döntöttünk, hogy gyermekeinket Rijádban hagyjuk, és legidősebb nővérünk, Núra gondjaira bízzuk őket. Amikor elérkezett az indulás napja, kis csoportunk az egyik sugárhajtású gépünkkel Londonba repült. Ott rövid pihenőt tartottunk, majd folytattuk utunkat az Egyesült Államokba.

A kíséretünkben lévő három szobalánnyal – Afáffal, Libbyvel és Bettyvel – együtt összesen hét nő volt a gépen. Hogy elüssük az időt, vidám történetekkel szórakoztattuk egymást, de nevetésünk elhalt, amikor Máisza hangot váltott, és elmesélt nekünk egy történetet, amit mindnyájan rémisztőnek tartottunk. Máisza palesztin, aki egyik legkedvesebb unokatestvérem, Náif álSzaúd felesége. Noha Máisza életvidám és vonzó egyéniség, mégsem mondható igazán gyönyörűnek, de rendkívül népszerű, és kedveli mindenki, aki valaha is találkozott vele. Mivel Hebronban, a megszállt Palesztinában született, gyermekkora tele volt kellemetlen és szörnyű eseményekkel. Az évek során családunk sok történetet hallott Máiszától a menekülőkről, az izraeli katonákkal folytatott utcai harcokról és öccsei részvételéről az intifádában, az izraeliek elleni palesztin felkelésben. A palesztinai arabok mindig is sokkal inkább tekintettel voltak a nők jogaira, mint a sivatagi arabok. Miután szülei felismerték Máisza intelligenciáját, rengeteg áldozatot hoztak, hogy lányukat taníttathassák. Máiszát Bejrútba küldték, hogy a tekintélyes bejrúti Amerikai Egyetemen tanuljon. Itt találkozott unokatestvéremmel, Náiffal. Az életvidám Máisza hamar rabul ejtette Náif szívét. Mélységes szerelem vezetett házasságukhoz, és közös életük sokkal boldogabb, mint a legtöbb házaspáré hazámban. Noha Máiszának és Náifnak csak egy gyermeke született, egy lány, Náif a legcsekélyebb jelét sem mutatta soha, hogy családja gyarapítása érdekében egy második feleséget is szeretne. Máisza olyan ember, aki törődik másokkal, és mindig mások problémái foglalkoztatják. Ha nem épp az embargó által elzárt Irak éhező csecsemői miatt aggódik, akkor az iraki vagy a kínai földrengés áldozataival foglalkozik. Néhány héttel elutazásunk előtt járt Máisza az arab városban, Hebronban, hogy mint minden évben, most is meglátogassa palesztin családját. E látogatás során volt szemtanúja a lehető legszörnyűbb látványnak, ami egy mozlim szeme elé tárulhat. Máisza hangja most megremegett, ahogy elmesélte nekünk, hogy mit látott. – Tudtam, hogy aznap nem lett volna szabad kimennünk! Már hetek óta nyugtalan, feszült volt a légkör, és én nem akartam

megkockáztatni, hogy drága édesanyámat véletlenül eltalálja egy eltévedt kő. De anyám nem tudott nyugton maradni, és mindenáron sétálni akart, legalább az utcánk sarkáig és vissza. Mindössze egy kis friss levegőre vágytunk, semmi többre! Mire az utcánk végére értünk, megkönnyebbültünk, mert láttuk, hogy minden csöndes. Ezért úgy döntöttünk, hogy egy utcával tovább sétálunk. – Máisza kezével a homlokára csapott. – Ez nagy hiba volt! Máiszát még maga az emlék is felzaklatta. – Láttuk, hogy egy fiatal nő fut előttünk, és plakátokat szögez a falra. Azt gondoltuk, hogy ez a nő egy bátor palesztin ellenálló, aki az izraeliek ellen tiltakozó plakátokat tesz fel. Máisza ismét a homlokára csapott, csak ezúttal még erősebben. – Honnan is tudhattuk volna, mi, naiv asszonyok, hogy ez a nő egy cionista volt, aki imádott prófétánk ellen intézett sértő támadást! Hátrahanyatlott ülésén, és felnyögött e rémes emléktől. Szara gyöngéden megveregette. – Inkább ne mondd el nekünk, Máisza, ha ez ilyen fájdalmat okoz neked. Máisza kiegyenesedett. – El kell mondanom nektek, Szara! Minden mozlimnak meg kell ismernie ezt a történetet! – Máisza vallásos asszony, de nem olyan mereven és szigorúan, hogy zavaró lenne. A repülőgép minden utasa, köztük Aszad és Karím is feszülten figyelt. – Nos, állítom, hogy ilyen megrázkódtatást még sosem éltem át. Felébredt bennünk a kíváncsiság, ezért anyámmal megálltunk az egyik ilyen plakát előtt. Beletelt néhány percbe, míg felfogtuk, hogy amit a plakáton láttunk, az olyasvalami, amit egyetlen mozlimnak se lenne szabad megérnie. Máisza üres tekintettel meredt maga elé, és csak ült némán, míg Szara meg nem érintette a karját. – Máisza? – Elmondom, Szara. Ajkam azonban habozik kiejteni ezeket a szavakat. Megszólaltam. – Az isten szerelmére, Máisza! Mondd már! Ez a várakozás megőrjít minket! Máisza elsápadt, ahogy egyenként, elszántan mindnyájuk arcába nézett. Hangja suttogássá halkult. – Egy karikatúra volt a mi

prófétánkról. – Arcát a kezébe temette, majd felkiáltott: – Azon a plakáton a mi imádott Mohamed prófétánkat disznóként ábrázolták! A gépen minden nő felszisszent az iszonyattól. Küszködve próbáltam úrrá lenni magamon, miközben szorosan kapaszkodtam Karím kezébe. – Igen! Ott volt, ott volt a szemem előtt! A képen ott volt Mohamed próféta mint disznó! Komolyan mondom, csaknem elállt a szívverésem. És anyám? Nos, ő elájult! Segítséget kellett hívnom, hogy visszavigyük a lakásunkba! Még most sem jött egészen rendbe! Már soha többé nem lesz ugyanaz, aki egykor volt! Szegény Máisza hátrahanyatlott ülésében. – Azóta iszonyú rémálmok gyötörnek. Mohamed próféta minden éjjel megjelenik álmomban. Abban az álomban a prófétának emberi teste van, de a feje egy disznó undorító feje! – Jaj, Máisza – dünnyögte együtt érzőn Szara. – Ez iszonyú lehet. Álmok, melyekben imádott prófétánk egy disznó! Elborzadtam, és már bántam, hogy Szara meghívta Máiszát erre az útra. Ami engem illet, nem akarom, hogy beszennyezzen egy olyan személy közelsége, akinek ilyen gonosz álmai vannak! Máisza most már komolyan zokogni kezdett. – Hidd el, Szara, már odáig jutottam, hogy félek lehunyni a szemem, mert így mindahányszor biztosan elkövetem a legiszonyúbb bűnt, hisz képtelen vagyok elhessegetni ezt az álmot. Kezdtem megbánni első reakciómat, és igyekeztem jobb érzésekkel nézni Máiszára. Libby, filippínó szobalányom azt mondta: – Nemrég olvastam egy újságcikket, melyben az állt, hogy az arab országok ellenségei puskagolyóikat disznózsírral vonják be, és ezeket használják a mozlimok elleni harcokban. Ez a botrányos tény közismert volt. Ha egy mozlim katonát egy ilyen bevont lövedék sebesít vagy öl meg, akkor az a katona automatikusan kizáratik a paradicsomból. Az iszlám vallás nem engedi meg, hogy a mozlimok bármiféle kapcsolatba kerüljenek a disznóval. A mozlimok úgy hiszik, ha csupán hozzáérnek egy disznó húsához, már az is elég ahhoz, hogy ne léphessenek be a paradicsomba.

Máisza fojtott zokogása egyre hangosabb lett, és azért könyörgött Szarának, hogy ha kell, csípjen bele – tegyen meg bármit, amivel megakadályozhatja, hogy elaludjon, és ismét ezt az istenkáromló álmot lássa. Azért imádkoztam Istenhez, hogy törölje ki Máisza agyából ezt a gonosz képet. Miközben szomorúan csóváltam a fejem, megfordultam, és elindultam a saját helyem felé. Már épp le akartam ülni, amikor észrevettem Szara szobalányát, Afáfot, aki egyedül ült és sírt. Intettem Szarának, és együtt mentünk oda Afáfhoz. Szara megérintette Afáf vállát. – Afáf, rosszul érzed magad, kedvesem? Afáf arca maga volt a megtestesült kín. Próbált megszólalni, de nem tudott. Végül, miután Libby hozott neki egy pohár vizet, és arra buzdította, hogy igyon néhány kortyot, Afáf elmondta nekünk: – Bocsánat, hogy sírok, de ez a szörnyű történet eszembe juttatta, hogy miként s hányféle módon gyalázzák meg a mi szent prófétánkat… – Afáf ismét zokogni kezdett – …és nevét, szent szavait mily gyakran használják a bosszú és a gonoszság fegyvereként még saját népe tagjai is. Vajon nem mocskolják-e be ezzel is prófétánkat? Szara bólintott, de nem szólt egy szót sem. Én csak álltam ott tehetetlenül, miközben szegény Afáf zokogott tovább. Ha van valaki a világon, akinek oka van a sírásra, az Afáf. Afáf afganisztáni menekült. Noha a hazájában dúló háború elől elmenekült, sosem tudja már kiheverni azt a szörnyű veszteséget, amit elszenvedett. Egész családját elveszítette. Szüleit és fivérét abban a hosszú háborúban ölték meg, mely megelőzte a kegyetlen tálibok hatalomra kerülését. Afáf és húga magukra maradtak, férfivédelem nélkül egy olyan országban, melyben a női élet minden mozzanatát teljes egészében irányítani akaró férfiak uralkodtak. 1994-ben, amikor a tálibok követői, akik ma is uralják Afganisztánt, hatalomra kerültek, a nőkre még kegyetlenebb elnyomás várt. Míg a szaúdi asszonyok élete hihetetlenül sivár lehet, Afáftól megtudtam, hogy az afganisztáni nők élete durvább és kíméletlenebb a miénknél. A tálibok szigorú vallási mozgalma arra irányul, hogy helyreállítsák az iszlám tisztaságát, s ennek jegyében iszonyú támadást indítottak

saját asszonyaik ellen. Nem csupán arra kényszerítették az afgán asszonyokat, hogy testüket s arcukat teljes egészében elfedjék a burkával, egy vastag, sátorszerű öltözékkel, amely még esetlenebb és kényelmetlenebb, mint a szaúdi abá’a és fátyol, de a nőknek még hangosan beszélni és nevetni is tilos nyilvános helyen. Noha a nőket teljes egészében elrejti a burka, a hatalmon lévő férfiak azt állítják, hogy maga a női hang is elegendő ahhoz, hogy felizgassa a férfiakat! Ezenfelül a nőket eltiltották az iskolától, nem festhetik az arcukat, nem viselhetnek ékszert és magas sarkú cipőt, és még munkát sem vállalhatnak, hogy eltarthassák önmagukat és családjukat. Az afgán nőket eltiltották minden normális élettevékenységtől. Ez a kíméletlen kormány még az apró gyerekekre is kiterjesztette rendeleteit. Afganisztánban ma tilos televíziót nézni, videózni, játékszerekkel, társasjátékokkal játszani, zenét hallgatni, sőt még könyvet olvasni is! Amikor a tálibok hatalomra kerültek, Afáf élete is drámaian megváltozott. Valamikor tanár volt, de többé nem taníthatott. Egykor rövid haja volt, de azt mondták neki, hogy bűn, ha egy nő levágja a haját! Nem sokkal a tálibok hatalomra kerülése után Afáf húgát azon kapták, hogy egy olyan férfival beszél, akivel nincs rokonságban. A lány mindössze ennek az egykori szomszédnak az idős szülei után érdeklődött. Egy csapatnyi tizenéves fiú látta ezt a beszélgetést, és azt követelték Afáf húgától, adja bizonyítékát annak, hogy rokoni kapcsolat fűzi a férfihoz. Természetesen ilyen bizonyíték nem létezett, ezért az erény védelmét és a bűn megelőzését szolgáló hivatalba vitték, ahol egy férfiakból álló bíróság ötven korbácsütésre ítélte. Afáfnak végig kellett néznie, ahogy imádott testvérét egy oszlophoz kötözik, és a bőrszíjjal megkorbácsolják. Gondosan ápolta sérült húgát, aki végül visszanyerte egészségét, de a szegény lányt annyira bántotta ez a megaláztatás, hogy bevett egy jókora adag patkánymérget. Mivel a nőket a kórházakból is kitiltották, Afáf karjai közt halt meg. Mivel már nem maradt vesztenivalója, Afáf a pakisztáni határhoz menekült. Miután sikerült átszöknie Pakisztánba, alkalmazta őt Aszad

egyik embere, aki történetesen épp ott tartózkodott, hogy embereket toborozzon, akik háztartási munkát végeznének Szaúd-Arábiában. Afáf a kezébe temette arcát, és mélyen felsóhajtott. – A fanatikus mozlim férfiak a prófétát és szavait gyalázzák, amikor oly eltökélten igyekeznek tönkretenni minden nő életét. Annyira elöntött a szomorúság, hogy magam is legszívesebben együtt sírtam volna ezzel a szegény nővel. A szerencsétlen Afáf volt szememben az egyik legszomorúbb emberi lény, akit valaha is ismertem. Ő valóban egyedül maradt a világban – és mindez azért történt, mert gonosz férfiak, akik oly megszállottan akarnak uralkodni a nők fölött, szántszándékkal elferdítik a szent próféta szavainak jelentését. Lassan az egyik ablak melletti üléshez mentem és leültem. Fejemet az üvegnek nyomtam. Miután egy pléddel betakarództam, lehunytam a szemem. Hirtelen örömmel töltött el, hogy Szaúd-Arábiában élek, s nem Afganisztánban. Csaknem elnevettem magam e gondolat iróniáján, hisz épp elég veszély fenyegeti a nőket Szaúd-Arábiában is, ahol szintén elegendő hatalom áll a fanatikus férfiak rendelkezésére ahhoz, hogy életeket tegyenek tönkre. Az elmúlt évben történt egy döbbenetes eset, ami most ismét eszembe jutott. Egy fiatal lány, Hussza, aki Maha egyik iskolatársa volt, megismerte azt az óriási hatalmat, amelyet a vallás nevében a férfiak gyakorolnak a nők fölött. Hussza szokatlanul csinos és elbűvölően kedves természetű lány volt. Iskolai eredményei bizonyították intelligenciáját, és pezsgő egyéniségével sok barátot szerzett magának. Maha gyakran mondogatta, hogy Hussza felélénkítette az unalmas iskolai napokat. Hussza többször is járt nálunk, és én is megszerettem őt. Szeretetem tovább nőtt iránta, amikor megtudtam, hogy édesanyja az előző évben meghalt, és apja új felesége nemigen kedvelte Husszát. E szomorú helyzet ellenére mindig mosolygott, és mindig barátságos volt. Amikor Hussza hároméves volt, családja Egyiptomba költözött, és tíz évig ott éltek. Egyiptomban nagyobb függetlenséghez szokott, mint amennyit Szaúd-Arábia merev légköre enged meg a lányoknak. Amikor a család visszatért Rijádba, egyiptomi éveinek szabadsága

ellenére, Hussza zokszó nélkül elfogadta a szaúdi életet. Nyilvános helyen engedelmesen viselte a fátylat meg az abá’át, és nem panaszkodott a nőket sújtó többi korlátozás miatt sem. Otthonuk biztonságos zártságában Hussza normális, modern lány volt. Farmert és pólót viselt, hosszú órákon át csevegett telefonon, és sok-sok órát töltött úszással a család úszómedencéjében. Mindig is szerette a sportot, és szomorú volt, amiért Szaúd-Arábiában a nőket nem engedik versenyezni még egy olyan eseményen sem, mint az olimpia. Ez az álom egy szaúdi lány számára elérhetetlen, így aztán Hussza úszóteljesítménye egyedül csak a saját örömét szolgálta. Tragikus sorsát épp az úszás iránti imádatának köszönhette. Gyakran bikinit viselt, amikor napi köreit úszta, és ez a fürdőruha világosan feltárta csábosan érzéki testét. Hussza legnagyobb szerencsétlenségére, a szomszédban egy iszlám fundamentalista család élt. Amikor a család legidősebb fia megpillantotta a vonzó lányt aprócska fürdőruhájában, Hussza élete örökre megváltozott. Noha minden szaúdi otthont magas falak vesznek körül, a magasabb épületekből gyakran belátni a szomszédos kertbe. Husszáék otthona egyszintes villa volt, míg a szomszédé háromszintes. Ha valaki felment a legfelső szintre, és történetesen kipillantott egy bizonyos kis ablakon, akkor a szomszédos kert és az úszómedence tárult a szeme elé. Míg a tapintatos mozlim szomszédok egy ilyen ablakot elzártak volna, itt nem ez volt a helyzet. Ez a fiatalember, Fádí, mutavának tanult. Miután megpillantotta Husszát a fürdőruhájában, annyira felbőszült, hogy vett egy teleobjektíves fényképezőgépet, és számtalan felvételt készített a fiatal nőről, amint saját otthonában, a saját medencéjében úszik. A sors úgy hozta, hogy egy nap, amikor Fádí épp titkon fényképezte, Hussza bikinijének melltartója véletlenül meglazult, és telt keblei a szomszéd szeme elé tárultak épp annyi időre, hogy ezt a képet megörökíthesse. Eltelve azzal a méreggel, ami csakis az álszentek sajátja, Fádí panaszt tett a helyi vallási hatóságnál, hogy Hussza egy gonosz bűnös, aki szántszándékkal tárta fel előtte kebleit. Nagy buzgalmában, csalárdul azt állította, hogy Hussza pillantása találkozott az övével, és a lány kihívóan rámosolygott, mielőtt levette volna fürdőruhájának

felső részét. Továbbá azt is kijelentette, hogy amit Hussza tett, bűnbe vitte őt, és meztelen lányokról álmodott. Hogy visszanyerhesse korábbi tisztaságát, követelte, hogy Husszát kövezzék halálra! Ha a helyi hatóságok egyetértettek volna Fádíval, akkor ez a szegény lány már a sírban nyugodna. Apjára azonban nyomást gyakoroltak, hogy elhiggye, a külföldön töltött évek és az egykoron élvezett kis szabadság hatására, Husszából botrányos exhibicionista lett. A vallási hatóság emberei, akik apjával beszéltek, úgy vélték, hogy ha a nők tanulnak, és hobbijuk van, az egyenesen a szaúdi társadalom hanyatlásához vezet. Nagylelkűen beleegyeztek, hogy nem büntetik meg Husszát, amennyiben az apja maga foganatosít néhány szigorú intézkedést. Husszát ki kellett venni az iskolából, meg kellett tiltani neki az úszást, és egy hónapon belül férjhez kellett adni. Ahhoz is ragaszkodtak, hogy a férje egy idősebb ember legyen, akinek már van gyakorlata abban, hogyan kell irányítani egy akaratos nőszemélyt. Ami azt illeti, ezek az emberek már gondoltak is valakire, aki megfelelő férj lenne. Úgy vélték, hogy Fádí apja kitűnő választás lenne, hiszen már volt három felesége, és szigorú, istenfélő férfiként ismerték. Ő majd nem ad lehetőséget Husszának arra, hogy szégyent hozzon családja nevére. Hussza szerencséjére, mondták, ez a szomszéd látta a fényképét, és hajlandó vállalni azt az erkölcsi feladatot, hogy „megfékezi” ezt a gonosz csábítót! Azt a tényt, hogy Fádí nyilvánvalóan leselkedett, hogy egy voyeur, senki sem említette, sem azt, hogy nem volt benne annyi tisztesség, hogy elfordítsa tekintetét egy másik férfi otthonának kertjéről. Azt sem ismerte el senki, hogy Fádí apjában Hussza fényképének látványa inkább a szexuális vágyat, mintsem a vallási kötelezettség tudatát ébresztette fel. Először Hussza apja küzdött lányáért. Végül aztán magára maradt, és a többség győzött. Új felesége is a mutavák mellé állt, és kijelentette, hogy Hussza nem az a tiszta lány, akinek apja hitte, s hogy ez a lány botrányos viselkedésével biztosan tönkretenné a családja hírnevét. Mivel minden irányból hatalmas nyomás nehezedett rá, és úgy hitte, ha nem enged a vallási hatóságnak, akkor lányára még nagyobb büntetés vár, így az apa végül beleegyezett a házasságba.

Hussza élete egy pillanat alatt teljesen megváltozott: míg eddig viszonylag szabadon élt, most a lehető legnagyobb elnyomás nehezedett rá. A gyors esküvő után mindössze egyszer sikerült felhívnia Mahát, de reszkető hangját elnémították, amikor a vonal hirtelen megszakadt. E két nő története, e két teljesen tönkretett élet kavargott agyamban, és azt kérdeztem magamban, miért van az, hogy az iszlám hívői közül oly sok férfi feledkezik meg arról, hogy Mohamed próféta fáradhatatlanul dicsőítette Allah végtelen könyörületét. Egyetlen kivétellel a Korán minden fejezete a biszmillahhal kezdődik, azaz „Allah, a könyörületes és az irgalmas nevében”. Az a szomorú valóság, hogy Afáfnak igaza volt. Nagyon sok mozlim férfi valóban a prófétát és tanításait gyalázza, amikor az ő nevében nyomják el az asszonyokat. És mit tehetünk mi, asszonyok? A mozlim világban úgy vélik, hogy csakis a férfiak értelmezhetik a Koránt. Ha egy nő felpanaszolná azt, ahogy a nőkkel, mint például Afáffal és Husszával bántak, akkor azzal vádolnák, hogy hitünket támadja, és ez megbocsáthatatlan bűn, amiért a legszigorúbb büntetés jár. Ezeket a gondolatokat szakította meg Máisza sikolya, aki minden erőfeszítése ellenére mégis elbóbiskolt. Mivel tudtam, hogy szerencsétlen Máisza e pillanatban épp imádott prófétánkat látja disznó képében, tisztában voltam vele, hogy az ő álmai sokkal aggasztóbbak, mint az én gondolataim. Akkor se lennék Máisza helyében, ha ezért a világ minden szabadságát megkapnám.

Elrabolt angyalok Gépünk hamarosan leszállt a New York-i La Guardia repülőtéren. Szerencsére gyorsan átjutottunk a vámon és a bevándorlási tisztviselőn, mivel New York-i konzulátusunk egyik tisztviselője elénk jött, hogy átvezessen minket, és biztosítsa a VIP-bánásmódot. Tíz limuzin állt készen, hogy bevigyen minket s csomagjainkat a New York Plaza Hotelhoz. Mindenki izgatott volt, így hosszú percekbe telt, míg eldöntöttük, hogy ki kivel és melyik kocsiban utazik. Karímot ez annyira felbőszítette, hogy elkiáltotta magát, és azt mondta, hogy olyanok vagyunk mint valami hatalmas fekete madarak, melyek egyik helyről a másikra röpködnek. A többi nő lecsillapodott, és gyorsan kerestek maguknak egy helyet, ahová beültek, de én félreálltam, és makacsul kitartottam amellett, hogy addig nem ülök be egyetlen limuzinba sem, míg Karím bocsánatot nem kér tőlünk durva megjegyzéséért. Karím látta, hogy szilárdan kitartok, ezért lemondóan megvonta a vállát, és azt mondta: – Bocsánatot kérek, Szultána. Most pedig kérlek, ülj be a kocsiba! Némiképp lecsillapodtam, és beültem Szara meg Máisza mellé. Figyeltem, ahogy a limuzin sofőrje a szemét forgatja; nyilvánvalóan nem volt hozzászokva a szaúdi királyi család nőtagjainak látványos jeleneteihez. E kínos jelenet ellenére hamarosan úton voltunk a Plaza Hotel felé. Karím lefoglalt egy egész szárnyat ebben a hatalmas, régi hotelban, mely már régóta kedvenc helyünk volt, és mindig itt szálltunk meg, ha New Yorkban jártunk. A Plaza személyzete újból és újból bizonyságát adta a gazdag közel-keleti országokból érkezett vendégek iránti tapintatos és körültekintő vendégszeretetének. Az ilyen figyelmes kiszolgálást az ember nem felejti el. Miközben a város felé hajtottunk, boldogan figyeltem, ahogy nők által vezetett kocsik húznak el sebesen mellettünk. Valahányszor külföldön vagyok, egyszerűen nem tudok betelni ezzel a látvánnyal!

Szaúd-Arábiában a nők nem vezethetnek, s mivel ennek a korlátozásnak nincs semmiféle alapja vallásunkban, mindig is dühített. Évekkel ezelőtt Karím kivitt a sivatagba, és megtanított vezetni. Tudok kocsit vezetni, de saját hazám utcáin sosem hajthatok végig. Hogy az igazságtalanságot még sértés is tetézze, egy negyvenéves nő nem vezethet Szaúd-Arábiában, míg gyakran látni, hogy alig nyolckilenc éves fiúk ülnek egy sebesen száguldó, rémült nőkkel teli kocsi volánja mögött. Hazámban néhány beduin férfi jobban bánik a tevéivel, mint az asszonyaival. Szaúd-Arábiában nem szokatlan látvány, hogy egy újszülött teve utazik a teherautó légkondicionált fülkéjének utasülésén, míg a lefátyolozott asszonyok hátul, a nyitott raktérben ülnek! Most, ahogy figyeltem a város forgalmában magabiztosan vezető amerikai nőket, jobb kedvre derültem. Amíg egy ilyen országban vagyok, mint az Egyesült Államok, biztosan sikerül egy kis időre megfeledkeznem azokról a gyötrelmekről, melyektől olyan sok nő szenved. Már az is örömet szerzett nekem, hogy láttam magam körül azt a szabadságot, amit itt a nők élveznek. Sajnos, mint az életemben oly sok más, ez a vágyam sem teljesült. Nem volt nagy a forgalom, így utunk a repülőtértől a szállodáig nem tartott tovább harmincöt percnél. A hotelban a konzulátus egy másik alkalmazottja várt ránk, hogy gondoskodjék különleges biztonságunkról, így aztán egyenesen a szobáinkba kísértek minket. Mi, nők, a szálloda folyosóján váltunk el egymástól. Rendkívül izgatottak voltunk, így megállapodtunk, hogy nem törődünk az időeltolódással, hanem amilyen gyorsan csak lehet, átöltözünk, és Szara lakosztályában találkozunk, majd elindulunk oly régóta várt bevásárlókörutunkra. Miután Karímmal szemügyre vettük lakosztályunkat, és megfelelőnek találtuk, férjem mosolyogva felém fordult, és azt mondta: – Szultána, nekem hamarosan el kell mennem, de mielőtt távoznék, szeretnék átadni neked egy kis ajándékot. Döbbenten meredtem Karímra. Ezúttal vajon mit kapok? Férjem bőkezű, és gyakran áraszt el drága ajándékokkal a lehető legváratlanabb pillanatokban.

Egy American Express platina hitelkártyát csúsztatott a kezembe. – Szultána, ezzel a kártyával bármit megvehetsz, amit csak akarsz, egészen ötszázezer amerikai dollárig. Elmosolyodott, ahogy meglátta arckifejezésemet. – Drágám, az utóbbi időben olyan nagy nyomás nehezedett rád. Megérdemled, hogy jól érezd magad. De – tette még hozzá – e kártya fedezete valószínűleg nem elég, ha valami ékszert akarsz venni. Ha találnál valamit, ami megtetszik, akkor csak tetesd félre az üzletvezetővel, és én majd holnap, valamelyik bankom révén, kifizetem. Forgattam kezemben a hitelkártyát. Ez az első alkalom, hogy ilyesmit kaptam. Amikor vásárolni megyek Szaúd-Arábiában, soha nem én fizetek. Ami azt illeti, nem is igen tudom az általam vásárolt cikkek árát. A fizetéssel kapcsolatos részleteket mindig valamelyik kereskedelmi igazgatónkra hagyom. Én ahhoz vagyok szokva, hogy egyszerűen csak rámutatok arra, amit akarok, és tudom, hogy amit vásároltam, azt később majd kifizetik. Most azonban örültem, hogy egyik kereskedelmi igazgatónk se kísért el minket, és egyedül én intézhetem saját vásárlásaimat. Karím ezután aktatáskájából elővett egy kötegnyi különféle címletű amerikai bankjegyet, és a szó szoros értelmében teletömte a táskámat. Háromszor is figyelmeztetett, hogy ügyeljek, nehogy valami idegen meglássa ezt a sok pénzt; nem akarta, hogy New York-i tolvajok verjenek fejbe miatta. Ekkor Aszad kopogtatott be az ajtón, Karím pedig elsietett vele egy üzleti tárgyalásra. Végre egyedül maradtam. Felhívtam Libbyt, és megkértem, jöjjön a szobámba, és készítse el a fürdőmet. A hosszú repülőút után szükségem volt rá, hogy felfrissüljek. Később, ahogy áztattam magam a vízben, tunyán eldöntöttem, hogy a Bergdorf Goodmanben, az álSzaúd asszonyok többségének kedvenc áruházában fogok vásárolni. Miután felöltöztem, csatlakoztam a többiekhez, akik Szara lakosztályában várakoztak. Hosszas tárgyalás után úgy döntöttünk, hogy Szara és Máisza velem tartanak a Bergdorf Goodmanbe. Libby, Betty és Afáf csöndesen álltak, és várták utasításainkat. Általában, ha vásárolni megyünk, magunkkal visszük szolgáinkat is, de ezen a napon szívünk oly szomorú volt Afáf miatt, hogy Szarával úgy

döntöttünk, meglepjük őket egy kis készpénzzel meg egy szabadnappal. Mindhárom nő hálásan mosolygott ránk, mielőtt elindultak, hogy a Fifth Avenue-n vásároljanak. A női társaság hetedik tagja, Hudá unokatestvérünk nem tartott velünk. Ami őt illeti, a vásárlás várhat. Bejelentette, hogy ő inkább a lakosztályában marad, és finom ételek meg italok élvezetében merül el. Ami azt illeti, már meg is rendelt három nagy doboz Beluga kaviárt, és már alig várja ezt a délutánt, amit azzal tölt, hogy kaviárt eszik, és pezsgőt iszik, miközben amerikai szappanoperákat néz a televízión. Elképedve meredtem Hudára. Hogyan választhatja egy nő azt, hogy itt marad bezárva egy hotel lakosztályába, és eszik, ahelyett hogy vásárolna New Yorkban? Mi, szaúdi asszonyok életünk java részét elzárva töltjük, így az ember azt gondolná, hogy egy ilyen lehetőséget, mint ez, nem lehet kihagyni. Megvontam a vállam, de egy szót sem szóltam, hogy meggyőzzem Hudát. Nem tartozott a kedvenc unokatestvéreim közé, és nem is volt igazán szoros kapcsolat közöttünk. Nem nagyon tudtam megérteni ezt az evéssel kapcsolatos megszállottságát, és valahányszor az ember beszélgetésbe elegyedett vele, minden alkalommal szóba került valami különleges étel, amelyet vagy ő készített, vagy evett valahol. Családunkban gyakran emlegették nevetve, hogy Hudá és a férje sokszor csak egy étkezés kedvéért repülnek el Franciaországba. Csak Szara volt elég kedves és türelmes ahhoz, hogy elviseljen vele egy hosszas beszélgetést, mely különféle ínyencételek leírásából állt. Ez volt az oka annak hogy Hudá annyira ragaszkodott Szarához, és az én udvarias, szelíd nővérem túl jólelkű volt ahhoz, hogy elhúzódjon tőle. Így aztán én megkönnyebbültem, hogy Hudá a szállodában maradt. Sétánk a Bergdorf Goodmanig mindössze pár percig tartott, de számomra ez pezsdítő, szívderítő séta volt, hisz sosem tudok betelni a szabadságnak ezekkel az egyszerű kis mozzanataival, melyek a világon a legtöbb asszony számára természetesek. Itt vagyok, fényes nappal egy testhez álló, kék Armani-kosztümben, és sétálok egy város férfiakkal teli utcáján. Itt a nőknek nem kell tartaniuk attól, hogy váratlanul megjelenik a mutava, a szaúdi vallási rendőrség, és

botjaikkal rácsapnak arra a nőre, aki van olyan erkölcstelen, hogy egy ilyen kihívó öltözéket viseljen. Csupa vidámság voltam, és volt bennem egy jó adag hiúság is. Mindig is elszomorított, hogy az én lábam nem olyan hosszú, mint a nővéreimé. Mindazonáltal a lábam, rövidsége ellenére, mégis formás volt. Tudatában voltam annak, hogy a ruhámhoz illő kék magas sarkú cipő még mutatósabbá tette lábamat. Szellő borzolta hosszú, hullámos hajamat, amit szántszándékkal hátra-hátravetettem, miközben Szarával és Máiszával társalogtam. Majd szétvetett a boldogság, hogy szabadon megmutathatom arcomat, közszemlére tehetem gyönyörű ruháimat, és sétálhatok egy hatalmas város utcáin – s mindezt anélkül, hogy ott lógna a nyakamon egy férfi kísérő! Arra gondoltam, hogy a nyugati nők nem is tudják, milyen szerencsések. Erről aztán eszembe jutott Afáf. Tudtam, hogy ő most nyilván még nálam is jobban élvezi a szabadságnak ezt az édes napját. Máiszára pillantottam és elmosolyodtam. Máisza nem törődött különösebben a megjelenésével. Azért rajta is egy drága fekete ruha volt, mely sok hibát eltakar. Szara öltözéke sokkal szolidabb volt, mint Máiszáé vagy az enyém, egy egyszerű, magasan záródó, hosszú ujjú, krémszínű selyemruhát viselt, de mint mindig, most is csodásan festett. Elragadóan nőiesnek és csinosnak éreztem magam, amikor észrevettem, hogy több férfi is megbámul minket. Noha figyelmüket feltűnő ruhámmal elsőként én keltettem fel, észrevettem, hogy tekintetük legtovább Szarán időzött, akinek persze fogalma sem volt róla, hogy ilyen sok elismerő pillantás irányul ránk. Amint beléptünk az áruházba, én, szokásomhoz híven, pontosan úgy viselkedtem, mint máskor, ha az áruk ilyen káprázatos bősége tárul elém: megveszek mindent, amin megakad a szemem! Rövid időn belül kiválasztottam tizenöt drága estélyi ruhát, amit összejöveteleken és esküvőkön viselhetek. E téren nagy versengés folyik az ál-Szaúd asszonyok között, ezért csakis a legújabb és legeredetibb stílusú ruhákat vettem meg. Nem vettem a fáradságot, hogy felpróbáljam őket. Az a szokásom, hogy rengeteg ruhát megveszek, aztán elajándékozom azt, amelyik nem jó rám, vagy nem tetszik.

Azért nem voltam teljesen önző; sok csodás ajándékot találtam a gyerekeimnek és Karímnak is. Amikor közöltem az eladóval, hogy egy tucat azonos szabású és színű selyemblúzt kérek, gyorsan rájött, hogy mi a szaúd-arábiai királyi család tagjai vagyunk, és odahívta az áruház egyik vezetőjét. Ezután a vezető kísért végig minket, míg szemügyre vettük a Bergdorf Goodman hatalmas, egyedi tervezésű kollekcióját. Noha Szara és Máisza együttes vásárlása nem töltött meg többet öt táskánál, nekem több mint harminc táskára volt szükségem ahhoz a sok áruhoz, amit kiválasztottam. Arra gondoltam, hogy Karímnak biztosan egy újabb összeggel kell majd feltöltenie a kártyámat; igencsak meglepődtem, amikor a vezető közölte velem, hogy a Bergdorf Goodmannél összesen mindössze 388 000 dollárt költöttem. Szara nem volt meglepve, amikor elmondtam neki, milyen ajándékot kaptam Karímtól, hisz családunk legtöbb tagja mesésen gazdag, és ha vásárolni megyünk, megveszünk bármit, amire csak kedvünk szottyan. A mi vásárlásaink azonban jelentéktelenek azokhoz az ingatlanügyletekhez és egyéb üzleti megállapodásokhoz képest, amelyeket férjeink kötnek most is, mialatt mi vásárolunk. Máisza egy olyan palesztin családban született, mely szerény körülmények közt élt, így aztán túlzott költekezésem nemigen tetszett neki. Hallottam, amint így dünnyög: – Sokszorozd javaidat, és növeled terheidet. – Máisza rám nézett, és szomorúan megcsóválta a fejét. – Ha Allah úgy akarja, hogy még vagy száz évig éljek, akkor se fogom soha megszokni ezt az esztelen költekezést, ami ebben a családban folyik. Igazán, Szultána, szerintem mostanra már te is belefáradtál abba, hogy estélyi ruhák tömkelegét meg gyönyörű ékszereket vásárolj. Szavain nem sértődtem meg. Ki haragudhatna egy olyan nőre, aki önzetlen nagylelkűségével mindnyájunknak példát mutat? Tudtam, hogy Máisza a férje vagyonát inkább a szegényekre költi. Egyszer azt hallottam, hogy Náif és Máisza több mint nyolcvan, a nyugati parton élő palesztin családot támogat; nemcsak lakást, élelmet és ruhát biztosítanak nekik, hanem fizetik gyermekeik iskoláztatását is. Megöleltem Máiszát, csak hogy tudtára adjam, nem haragszom rá. Mindazonáltal nem vesződtem azzal, hogy igazoljam költekező

életmódomat, mert biztonságot adott az a tudat, hogy Karímmal sokkal többet adunk vagyonunkból a szegényeknek, mint amennyit hitünk megkövetel. Ennél többet mit tehetnék? Miután kimerítő vásárlásunkból visszatértünk, én lakosztályomba vonultam, hogy pihenjek egy kicsit vacsora előtt. Karím még késő délután sem tért vissza, nővérem és a társaságunkhoz tartozó többi nő pedig még a szobájában pihent, nem tudtam, mit kezdjek magammal. Elhatároztam, hogy felhívok néhány amerikai nőt, akikkel sok évvel ezelőtt barátságot kötöttem. Örömmel hallottam egy drága barátnőm, Anne hangját, aki amint meghallotta a hangomat, felsikoltott: – Hála istennek, hogy hívtál, Szultána! Nagyon szerettelek volna felhívni Rijadban, de attól féltem, hogy esetleg valaki kihallgathatja a beszélgetésünket. Elmosolyodtam. Anne meg van győződve arról, hogy hazámban minden telefonvonalat lehallgatnak. – Szultána, szörnyű dolog történt! Egy kis amerikai lányt, aki még nincs ötéves, elraboltak, és a te hazádba vitték. Szaúdi édesapja vitte el amerikai édesanyjától. Az anya persze magánkívül van, és reméltem, hogy te esetleg segíthetsz nekünk kideríteni, hol van a gyerek. Elszorult a szívem, ahogy ezt a történetet hallgattam. Hát sosem úszhatom meg ezek nélkül a megrázó történetek nélkül? Életem minden napján kegyetlenül kihasznált, durván bántalmazott nőkről hallok, de ellentétben a többi szaúdi asszonnyal, én képtelen vagyok ezt elfogadni és azzal elintézni, hogy ilyen a nők sorsa. Aztán néhány éve szomorúan kellett rájönnöm arra, hogy a nők bántalmazása, nem valami kivételes, csak Szaúd-Arábiában előforduló dolog. Ez olyan jelenség, mely a világon mindenütt előfordul. Sajnos nem sok győzelemmel dicsekedhetek, szánalmasan kevés esetben sikerült segítenem az ilyen asszonyokon. És most reményem, hogy sikerül félretennem ezeket a nyomasztó problémákat, és élvezhetek néhány gondtalan napot Amerikában, egyből szertefoszlott. Máris sajgott a szívem azért a kicsi lányért és az édesanyjáért. Mivel tudtam, hogy Anne a válaszomat várja, vettem egy nagy levegőt. – Anne, tudod jól, hogy ilyen helyzetben nehéz segíteni bárkinek is az én hazámban.

Anne szomorúan csengő hangon azt mondta: – Tudom, Szultána, de reméltem, hogy talán tudsz tenni valamit. – Az apa családom tagja, ál-Szaúd? – Nem. Nem tagja a királyi családnak. – Nos, legalább mondd el, hogy mi történt. – Sóhajtva az éjjeliszekrényen álló órára pillantottam. Ma később vacsorázom. – Akár tudsz tenni valamit, akár nem, az anyának legalább azzal örömet szerzek, ha elmondom neki, hogy beszéltem veled. – Mondj el mindent, amit tudsz – kértem, miközben rágyújtottam egy cigarettára, és mélyen leszívtam a füstöt. Ez eltarthat egy darabig. – A gyerek anyját Margaret McClainnek hívják. Egyetemi tanár az Arkansasi Állami Egyetemen, és itt történt, hogy megismerkedett, majd hozzáment egy szaúdi hallgatóhoz, név szerint Abdulbászit alOmaríhoz. Al-Omarí? Én személy szerint nem ismerek ilyen nevű szaúdi családot. De mivel életem jobbára a királyi család tagjai körül zajlik, ez egyáltalán nem meglepő. – Amennyire tudom, a házasság elég gyorsan felbomlott – mondta Anne. – Miután törvényesen összeházasodtak, az elbűvölő és gyöngéd szerelmes hamar féltékeny és esztelen férj lett. – Ez nem ritka az arab férfiaknál – dünnyögtem. Soha nem sikerült rájönnöm, hogy mi az oka ennek a zavaró és következetes viselkedési mintának sok arab férfi esetében, akik nem mozlim nőknek udvarolnak. Mivel Szaúd-Arábián belül az elrendezett házasság előtt a férfiak nemigen találkoznak leendő feleségeikkel, a szaúdi férfiaknak nincs alkalmuk rá, hogy elbűvölőek legyenek, mielőtt megházasodnak. De ha egy szerelmi kalandról van szó egy külföldi nővel, akkor nincs elbűvölőbb és gyöngédebb szerető egy szaúdi udvarlónál vagy bármely arab nemzet fiánál, beleértve a szíriaiakat, az egyiptomiakat, a kuvaitiakat és a jordániaiakat. Gyöngéd szavak, ajándékok, ígéretek. Általában nem történik említés azokról a lehetséges problémákról, melyek a különböző kulturális és vallási háttérből adódnak. De amint sikerült a nőt becsalogatni a házasság csapdájába, a férfi az esetek többségében zsarnokká válik, feleségével durva, goromba lesz, vagy épp túlságosan érdeklődni kezd más csinos nők iránt.

A vallási és kulturális különbségek hamar vezethetnek komoly házastársi problémákhoz. A nő szokásos viseleteiről, amelyeket az udvarlás során számtalan bók fogadott, most kiderül, hogy kihívó, túl sokat mutat meg. Hangos, durva vádakkal illetik a nőt, ha csak pár szót is merészel váltani egy másik férfival. Amit azok közül, akik nem arabok, csak kevesen ismernek fel, az az, hogy minden arab férfi ahhoz szokott, hogy családi körülmények közt az történik, amit ő akar. Addig nem lesz béke otthonában, míg a ház vitathatatlan urának el nem ismerik, és ez az a tény, amire sok nem arab származású feleség csak akkor döbben rá, amikor már túl késő. Számtalanszor láttam ezt újból és újból, ugyanis sok unokatestvérem vett feleségül európai vagy amerikai asszonyt. Ezek az unokatestvérek az esküvő előtt mind azt mondták, hogy nincs, amit ne imádnának leendő külföldi feleségükön, de az esküvő után egyszerre olybá tűnt, mintha gyűlöletes lenne szemükben mindaz, amiről korábban azt állították, hogy szeretik. Amikor a házaspárnak gyerekei születnek, a férj kivétel nélkül ragaszkodik hozzá, hogy a gyerekeket csakis mozlimként nevelhetik. Az anya vallási öröksége egyáltalán nem számít. Ha mindez váláshoz vezet, az anyát az a komoly veszély fenyegeti, hogy elveszti a gyerekei feletti felügyeletet. Az iszlám törvény kimondja, hogy az anya csak hétéves korukig tarthatja meg fiait, és noha a lányok serdülőkorukig maradhatnak anyjuk mellett, a mozlim országokban őket gyakran már nyolcéves koruk körül serdülőnek tartják. És ha egy szaúd-arábiai férfi igényt tart a fiai s lányai fölötti felügyeletre, bármilyen korúak is, az anyának nincs semmiféle törvényes eszköze arra, hogy ezt megakadályozza. Ha a gyerekek egy másik országban élnek, az arab apák gyakran elrabolják őket, és magukkal viszik saját hazájukba. Nemigen akad arab kormány, mely az anya érdekében közbeavatkozna, ha egy arab férfi gyakorolja a felügyeletet saját gyermekei felett. Anne története szakította félbe gondolataimat. – Margaretnek Abdulbászittól volt egy lánya, Heidi, de a házaspár nem sokkal a gyerek születése után elvált. Abdulbászit gyakran fenyegetődzött azzal, hogy sosem engedi a lányát Amerikában felnőni, de mivel még

egyetemre járt, itt, ebben az országban Heidi átmenetileg biztonságban volt. Legalábbis Margaret azt hitte. Aztán néhány hónapja Abdulbászit, aki láthatást kapott, a hétvégére elvitte Heidit. Amikor letelt a hétvége, a kislányt nem vitte vissza az anyjához. Ez a szerencsétlen, őrjöngő anya azóta nem látta a gyermekét. Úgy egy héttel később Abdulbászit felhívta Margaretet, és közölte vele, hogy Heidit magával vitte Szaúd-Arábiába. – Szegény, szegény asszony – dünnyögtem, miközben azon tűnődtem, hogy lenne képes bármely anya elviselni egy ilyen szörnyű veszteséget. Anne halkabbra fogta a hangját. – Szultána, Heidi Margaret legkisebb gyermeke. Az első házasságából való másik két gyerek már jóval idősebb Heidinél. A család szinte belebetegedett ebbe a veszteségbe. Életemben nem sajnáltam még ennyire senkit. – Az én szívem is majd megszakad, ha arra gondolok, hogy micsoda kínt kell neki kiállni – suttogtam. – Nem tudnál tenni valamit? Szegény Margaretnek már semmi más nem jut az eszébe. Törtem a fejemet. Mit tehetnék? Vajon hogyan segíthetnék? Az igazat megvallva, nem jutott eszembe semmi. Végül megkérdeztem: – És mi van a kormányotokkal? Ennek a nőnek az elnökötökhöz kéne fordulnia. Anne elnevette magát. – Szultána! Egy egyszerű amerikai polgár ilyesmivel nem juthat be személyesen az elnökhöz! – Ó? – mondtam meglepetten. – Szaúd-Arábiában a legegyszerűbb ember is felkeresheti a királyt. Cseppet sem szokatlan dolog, hogy a szaúdi polgárok sok apró problémáját maga a király oldja meg. Ami azt illeti, királyunk rendszeresen járja az országot, különféle törzseket keres fel, és így az emberek könnyebben juthatnak a színe elé. – Hogy lehet nehezebb beszélni egy elnökkel, mint egy királlyal? – Nem, Szultána. Nálunk ez nem így megy. Amerika ehhez túl nagy. Természetesen Margaret kapcsolatba lépett az USA külügyminisztériumával. De kormányunk itt nem sokat tehet, mert ez a dolog egy másik ország belügye. – Én ezt nem értem. Egy amerikai gyereket elvittek az anyjától. Ilyen helyzetben miért nem lép közbe a kormányotok?

Amennyit az amerikai katonákból láttam Szaúd-Arábiában, annak alapján el tudtam képzelni, hogy lerohanják Abdulbászit al-Omarí otthonát, és egyszerűen visszaviszik a gyereket az anyjához. Mire jó egy kormány, ha még egy olyan egyszerű dologra sem képes, hogy visszaadjon egy gyereket az anyjának? – Nem… nem. Úgy tűnik, ha a gyermek Szaúd-Arábiában van, akkor a szaúdi törvények vonatkoznak rá. Csakis a ti kormányotokon múlik, hogy Heidit visszaadják. – Anne habozott. – De a szaúdiak persze nem fogják visszaadni. Attól féltem, szegény Margaret soha többé nem kapja vissza gyermekét. – Mit tudsz erről az Abdulbászit al-Omaríról? – kérdeztem. – Hol dolgozik? Hol él? – Nos, Margaret soha nem volt Szaúd-Arábiában, és sejtelme sincs, hogy volt férje hol él. Az Arkansasi Állami Egyetemen diplomázott, így képesítése alapján számítógép-programozást taníthat. De mivel Abdulbászit nemrég tért vissza Szaúd-Arábiába, Margaret nem tudhatja, vajon van-e már állása. – Hm. – Azon gondolkodtam, hogyan segíthetnék. Ha legalább lenne egy telefonszám vagy egy lakcím. – Anne, én nem tudom kimenteni ezt a gyereket. Ezzel ugye te is tisztában vagy? De ha az anya tudna adni nekem képet Heidiről és az apjáról, akkor megteszek mindent, hogy megtudjam, hol van, de azért kérlek, ne tápláld túlzottan a reményeit. – Van egy nemrég készült képem Heidiről – mondta Anne –, de fel kell hívnom Magaretet, hogy szerezzek egyet az apáról is. – Gonosz cselekedete szégyent hoz minden szaúdi és minden mozlim fejére – dünnyögtem. – Nos, Margaret azt mondja, hogy Abdulbászit hívő mozlimnak vallja magát. – Hidd el nekem, Anne, hogy egy igazán jó mozlim nem lopna el egy gyereket az anyjától – mondtam mérgesen. Mielőtt befejeztük volna a beszélgetést, Anne megígérte, hogy elküldi nekem a Plaza Hotelba az üggyel kapcsolatos információkat. Mélyen felsóhajtottam, mert lelki szemeim előtt megjelent az a nyomasztó kép, hogy az ártatlan kis Heidi mennyire rémült lehetett,

amikor egy idegen országban találta magát, távol szerető édesanyjától. Szomorúságom hamarosan haraggá változott, ami addig nőtt, növekedett, míg végül esztelen gyűlöletet kezdtem érezni minden férfi iránt. Amikor Karím visszatért szállodai lakosztályunkba, nem voltam hajlandó válaszolni neki arra kérdésre, hogyan sikerült a vásárlással töltött napom. Mogorvaságom megzavarta, így aztán kitartóan addig kérdezősködött, míg végül kitörtem: – Téged és minden férfit a földön meg kéne korbácsolni, Karím! Karímnak a meglepetéstől leesett az álla, és ez a komikus arckifejezés végül meggyőzött arról, hogy el kell mondanom neki bánatom okát. – Telefonáltam Anne-nek. Karím arcizma megfeszült. – Ó? – Noha kedveli Anne-t, úgy véli, olyan nő, aki inkább átmászik a falon, mint hogy belépjen egy nyitott kapun. De én tudom, hogy Anne önfejűségét az az őszinte vágy szülte, hogy sok emberen segíthessen, és én ezért szeretem, csodálom őt. Részletesen beszámoltam Karímnak Anne-nel folytatott beszélgetésemről. Pontosan úgy reagált rá, ahogy számítottam. Dacára annak, hogy sokkal több megértést tanúsít a női egyenjogúság kérdésében, mint a legtöbb arab férfi, nemigen hajlandó időt vesztegetni olyan problémákra, melyeket eleve megoldhatatlannak tart. – Szultána, mikor érted már meg, hogy lehetetlen egyetlen nőnek megoldania minden nő problémáját? – Ezért van szükségünk a férfiak segítségére – olyan férfiakéra, akik hatalmon vannak! Karím határozottan megrázta a fejét. – Nem vagyok hajlandó beleártani magam ebbe az ügybe, Szultána. Ez személyes ügy, amelyet legjobb, ha a család tagjai intéznek el. Egy pillanattal se tudtam tovább magamba fojtani azt a vágyat, hogy megüssem Karímot! A lába felé rúgtam, de elvétettem. Karím nevetve megragadott, és szorosan magához ölelt. Sírva fakadtam. A férfiak segítsége nélkül mi, asszonyok hogyan változtathatjuk meg valaha is a nők életét? A férfiaké minden politikai hatalom!

Karím nagyon szerette volna megmenteni ennek az estének a hangulatát, ezért csókolgatni kezdte az arcomat, és azt mondta: – Csupán arról van szó, hogy aggódom miattad, Szultána. – Megcirógatta a hátamat. – Olyan apró vállad van, drágám, s te mégis ezeken a törékeny vállakon akarod cipelni a nők minden problémáját. Nem voltam hajlandó szólni hozzá. Karím figyelmesen tanulmányozta az arcomat, majd azt mondta: – Drágám, van egy különleges ajándékom a számodra. Későbbre tartogattam, de úgy tűnik, ez a megfelelő pillanat. Nem hagytam, hogy Karím megcsókoljon. Egyáltalán nem érdekelt egy újabb drága ajándék. – Nem az, amire gondolsz, drágám. – Egy pillanatra elhallgatott. – Írtam neked egy verset. Döbbenten hátradőltem. Mi, arabok, inkább „a fül népe” vagyunk, s nem „a könyvek népe”, ezért gyakran hajlamosak vagyunk legerősebb érzéseinket úgy kifejezésre juttatni, hogy verset írunk, majd hangosan felolvassuk. Karím azonban egyike volt azon néhány arabnak, aki gondolatait s érzéseit csak ritkán öntötte költészetbe. Férjem analitikus elme, ami szerintem főként jogi tanulmányainak tudható be. Karím gyöngéden egy székhez vezetett. – Ülj le, drágám. Letérdelt elém a padlóra, megfogta a kezemet, és tekintete egyenesen a szemembe mélyedt. Erős, tiszta hangja szerelmes suttogássá halkult. Te járj elöl. Az ajtón előttem lépj be. Beülsz a limuzinba, míg én melletted várok. Bemész a boltba, s én mögötted állok, vigyázok rád. Előttem ülj az asztalhoz. Kérlek, vedd a legjobb falatokat, míg én csöndesen ülök. Arra vágyom, hogy te járj elöl földi életünk során mindenütt. Csak egyszer járok majd előtted, S az lesz végső pillanatom. Ha hív a halál, mögém kerülj.

Mert nélküled egy percet sem élhetek. Karím megcsókolta mindkét kezem. Annyira erőt vettek rajtam az érzelmeim, hogy képtelen voltam megszólalni. Végül sikerült kinyögnöm: – Karím, ennél szebbet még sosem mondtál nekem. Ez a leggyönyörűbb ajándék, amit valaha is kaphatok tőled. – Majd még hozzátettem: – Egy kosárnyi gyémánt sem szerezhetett volna ekkora örömet. Karím vidáman húzta fel a szemöldökét. – Vigyázz, hogy mit mondasz, Szultána, különben a gyémántokkal teli kosarat a koldusoknak adom. Elmosolyodtam. Karím megcirógatta az arcomat. – Most pedig, Szultána, mondd el nekem, élvezted-e a vásárlást. Hirtelen bűntudatom támadt. Valóban szerencsés vagyok, hogy olyan férjem van, aki teljesíti minden vágyamat. – Hát persze, drágám. Csodásan éreztem magam. Rengeteg gyönyörű holmit vettem. Nem ismerek férfit, aki nálad bőkezűbben bánna a családjával. Szavaim boldoggá tették Karímot. Minden szaúdi férj legnagyobb büszkesége, ha képes megvenni bármit, amit a felesége vagy a gyerekei megkívánnak. Hatalmas versengés folyik az ál-Szaúd férfiak között, merthogy mindegyik igyekszik túlszárnyalni a másikat abban, hogy a legritkább ékességeket, a legértékesebb javakat veszik meg családjuknak. Ám titkon ezek a drága csecsebecsék, bármi, ami pénzért megvehető, nekem többé nem szereztek örömet, nem boldogítottak. Régebben úgy kerestem írt a problémáimra, hogy rengeteg gyönyörű és drága holmit vettem. De valami megváltozott. Rájöttem, hogy a maihoz hasonló költekezések többé nem adják meg nekem a szükséges lelki vigaszt. Mi történik velem? Kezdek olyanná válni, mint Máisza? Eltűnődtem. Egy ilyen személyiségváltozás szétrombolná életünk minden meghitt szokását. Természetesen Karím nem tudná, mit kezdjen egy olyan nővel, akit már nem érdekelnek a drága ékszerek és a gyönyörű ruhák. Nem akartam, hogy bármi is közénk álljon. Végül

majd meg kell osztanom ezeket a furcsa, új érzéseket vele. De nem ma. Most mindketten fáradtak vagyunk. Karímot továbbra is aggasztotta hosszan tartó lehangoltságom, és mivel a következő napokban is üzleti tárgyalások kötik majd le az idejét, megkérte Szarát, hogy az út hátralevő részében ügyeljen rám. Szara ragaszkodott hozzá, hogy élvezzük és használjuk ki mindazt, amit New York nyújtani tud nekünk, és mi így is tettünk. Megnéztünk két darabot a Broadwayn; elmentünk a Természettudományi Múzeumba, a Guggenheim Múzeumba; és ettünk a világ néhány legjobb éttermében, mint a Le Bernardin, a Le Cirque, a Lutece és a The Quilted Giraffe. Egy nappal New Yorkból való elutazásunk előtt megkaptam barátnőm, Anne csomagját. Feltéptem, és gondosan áttanulmányoztam a tartalmát. Örömmel láttam, hogy volt benne egy színes fénykép a kis Heidiről. Gyönyörű, mosolygós gyerek. Találtam benne többoldalnyi gépelt információt is, köztük tényeket olyan gyerekekről, akiket szaúdi apjuk elrabolt amerikai anyjuktól, és engedély nélkül kivitte őket az országból. Megrendültem, amikor megtudtam, hogy több mint 10 000 gyereket, köztük csaknem 2000 amerikait vett el törvénytelenül szaúdi apja nem arab származású anyjától, és most mind Szaúd-Arábiában él. Ahogy egymás után olvastam ezeknek az anyáknak a történetét, akik már évek óta nem látták a gyermeküket, elsírtam magam. Nincs nagyobb fájdalom annál, mint amit egy gyermek elvesztése jelent, ebben egészen biztos voltam. Ahogy alaposan átnéztem az anyagot, találtam egy fényképet Heidi apjáról, Abdulbászit al-Omaríról. Külsejét tekintve jóképű férfi volt, mégis annak alapján, amit a viselkedéséről megtudtam, nem találtam benne semmi csodálnivalót. Ha legalább el tudnám érni ezt az embert. Rábeszélném, hogy adja vissza a gyereket az anyjának. Sajnos Margaret McClain hiába próbálkozott, nem sikerült kiderítenie volt férje címét vagy telefonszámát, így aztán az esély, hogy Heidit megtaláljuk, valóban csekély volt. New Yorkot meglehetősen búskomor hangulatban hagytam el. Amíg családommal és barátainkkal együtt magánrepülőnkön utaztunk,

én mogorván félrevonultam. Távol tartottam magam a szívélyes légkörtől, és a többi utastól elkülönülve magamba zárkóztam. Szara időnként oltalmazón rám pillantott, de nem próbált bevonni a nők körébe. Hudá épp elmerült egy hosszadalmas történetben egy különleges ételről, amelyet a Bouley’s, New York egyik legjobb francia éttermének asztalánál fogyasztott el. Szara tudta, hogy engem Hudá abszurd ételmániája egyre jobban bosszant. Még a többiek beszélgetésének izgatott hangjai közepette is elmerültem szomorú gondolataimba, amelyek ezek körül az ártatlan gyerekek körül forogtak, akiket elraboltak anyjuktól. Aztán gondolataim visszatértek Heidire. Milyen jövő vár erre a magányos gyerekre? Annak alapján, amit Heidi szaúdi apjáról olvastam, tudtam, hogy az a szegény kislány a legszigorúbb mozlim otthonok egyikében fog felnőni. Rövid időn belül kénytelen lesz feltenni a fátylat, mivel hazámban sok olyan mozlim lány van, akit még a serdülőkor elérése előtt rákényszerítenek a fátyol viselésére. A lefátyolozást követően Heidit biztosan belekényszerítik majd egy előre elrendezett házasságba egy olyan férfival, akit nászuk első, rémisztő éjszakájáig nem is ismer. Megpróbáltam aludni, de csak hánykolódtam. Miután néhány órán át csak forgolódtam kényelmetlen székemben, Szara jött oda hozzám, hogy elmondja, hamarosan leszállunk. Az éjszakát Londonban töltjük, majd folytatjuk utunkat Szaúd-Arábiába. Ha tudtam volna, hogy az a rövid idő, amelyet Angliában töltünk, milyen megalázó lesz egy szaúdi bírósági ügy hatalmas sajtóvisszhangja miatt, akkor meggyőztem volna Karímot, hogy repüljünk tovább, és ne Londonban, hanem inkább Párizsban szálljunk le.

Lefejezés Ahogy megérkeztünk a londoni repülőtérre, nyomban szembe találtuk magunkat az újságok döbbenetes és riasztó főcímeivel: a két legszembetűnőbb szó a „Szaúd-Arábia” és a „lefejezés” volt. – Mi történt? – kérdeztem Karímtól. Megijedtem, aggódni kezdtem a családomért. Karím halkan beszélt, miközben átvezetett minket a repülőtéren. – Ez annak a két brit ápolónőnek az ügye. Úgy tűnik, gyilkosságért ítélték el őket. – Ja, igen. – Egyszeriben eszembe jutott az az eset, amely oly nagy feltűnést keltett külföldön. A történet egy éve kezdődött, amikor két brit ápolónőt, Deborah Parryt és Lucille McLauchlant Szaúd-Arábiában letartóztatták Yvonne Gilford, egy ausztrál ápolónő meggyilkolásának gyanújával. És most, amíg mi New Yorkban voltunk, egy szaúdi bíróság ezt a két nőt bűnösnek találta a gyilkosság elkövetésében. A britek már rég megszüntették a halálbüntetést, de Szaúd-Arábiában az elítélt gyilkosokat még mindig kivégzik. Most egy olyan városba léptünk be, melyben szemmel láthatóan nagy felháborodást keltett a gondolat, hogy két brit állampolgárt lenyakaz egy szaúd-arábiai hóhér kardja. Megborzongtam. Noha hitem szerint a gyilkosság bűnéért könyörtelenül szigorú büntetés jár, a lefejezések gondolatát mégis mindig iszonyúnak tartottam! Ami azt illeti, sokak szerint mozlim igazságszolgáltatásunk teljes egészében primitív és botrányos. SzaúdArábiában az iszlám törvényén, a saríán alapulnak a polgári és a büntetőtörvények: annak alapja pedig a Korán és a szunna (példák Mohamed próféta tetteiből és rendelkezéseiből). És ellentétben sok nyugati ország törvényeivel, a saría hangsúlyozottan az egyén jogai fölé helyezi a közösség jogait. Az iszlám törvényeinek megszegéséért járó büntetés gyors és szigorú. Az elítélt gyilkosokat és erőszaktevőket lefejezik, a házasságtörőket halálra kövezik, a tolvajnak levágják a jobb kezét. A büntetések között megtalálható még a nyilvános korbácsolás éppúgy,

mint a sokkal egyetemesebben elfogadott börtön- és pénzbüntetés. Meglehet, hogy ezek a büntetések brutálisnak tűnnek, de a legtöbb mozlim nemzetnél a bűnözési arány jóval alacsonyabb, mint sok más országban. Mivel tudtuk, hogy a brit média teljes jogrendszerünket vette górcső alá, kis társaságunk szokatlanul visszafogott volt, amíg sofőrjeink beszállítottak minket Londonba. Miután megérkeztünk knightsbridge-i lakásunkba, Karím és Aszad egyből a szaúd-arábiai követségre ment, hogy megtudják, mi a helyzet. Ahogy elhelyezkedtünk lakásunkban, mi, asszonyok figyelmünket az újságokra fordítottuk, amelyeket még Karím vásárolt a reptéren. Miközben olvastam, arcom meg-megrándult, mivel e két brit ápolónő megpróbáltatásairól szóló beszámolók mindenütt a címlapon voltak. A szaúdi jogrend minden aspektusát feltárták és elítélték. Úgy tűnt, ezeket az újságokat leginkább az háborította fel, hogy „primitív” társadalmunk megengedi az áldozat családjának, hogy beleszóljon és adott esetben megszabja az elítélt büntetését. Szaúd-Arábiában, ha egy gyilkost elítélnek, az áldozat családjának joga van követelni, hogy a gyilkost ugyanolyan módon öljék meg, ahogy az áldozatot, vagy bármely más, általuk választott módon végezzék ki. Valóban voltak olyan esetek Szaúd-Arábiában, hogy a család ugyanolyan büntetést kért a gyilkosra, mint amit szerettüknek kellett elszenvednie, például ledöfték az elítéltet, de még az is előfordult, hogy autóval ütötték el. Mindazonáltal a legtöbb szaúdi elfogadja a szokásos halálbüntetést, a lefejezést. Az áldozat családjának azonban van egy másik lehetősége is, nevezetesen kérhetnek vérdíjat, amivel az elítélt gyilkos megválthatja az életét. Míg egykor a vérdíjat tevékkel rótták le, ma rijálban vagy dollárban kell megfizetni. A kártérítés összege megszabott, és a körülményektől függően 120 000-300 000 szaúdi ríjál közt mozog (45 000-80 000 dollár). Természetesen ha az áldozat nő volt, a vérdíj feleakkora, mint amennyit egy férfiért kell fizetni. Ebben az esetben a két ápolónőt egy harmadik nő ellen elkövetett gyilkosságban találták bűnösnek. Most a brit újságok arról tudósítottak, hogy az áldozat családját tájékoztatták a lehetőségről,

miszerint a szaúdi törvények értelmében szerettükért vérdíjat is elfogadhatnak, noha a család Ausztráliában él. A halott nő fivére, Frank Gilford állítólag felháborodott még a gondolatától is annak, hogy testvére élete megvehető, kifizethető, így aztán dühösen visszautasította a vérdíjra vonatkozó ajánlatot. Egyetértettem Frank Gilforddal. Én is visszautasítottam volna a vérdíjat. Hogyan állapíthatja meg bárki is pénzben egy élet értékét? Bárcsak a szaúd-arábiai férfiak is oly mértékben szeretnék és tisztelnék asszonyaikat, mint a nyugati férfiak, tűnődtem, miközben összehasonlítottam Frank Gilford reakcióját egy igaz történettel, mely nemrég Szaúd-Arábiában esett meg. Ez a történet azzal kezdődött, hogy egy részeg külföldi kocsijával belerohant egy nőket szállító autóba, és két szaúdi asszony meghalt. A férfi két komoly bűnt követett el: alkoholt ivott, és életet oltott ki, ezért a külföldit azonnal börtönbe csukták. Szaúd-Arábia szigorú törvényei alapján biztos volt, hogy halálra ítélik. Csupán abban reménykedhetett, sikerül meggyőzni a halott nők férjét, hogy vérdíjat fogadjon el. Máskülönben lefejezik. Noha Szaúd-Arábiában a hasonló esetek azt mutatták, hogy a legtöbb szaúdi a „szemet szemért” elvet vallja, a vádlott ügyvédje kérelmet nyújtott be, amelyben felajánlotta a vérdíjat. Amikor az ügy a szaúdi bíróság elé került, senki sem lepődött meg jobban a férj reakcióján, mint maga a bűnös külföldi és az ügyvédje. A két halott nő férje a bíró elé állt, és azt mondta: – Bíró úr, kérem, hogy a vádlottat engedjék szabadon. Nem kívánom a halálát, és nem akarom a pénzét sem. A két asszony, aki meghalt, a feleségem volt, fiatalkoromban vettem el őket, és mostanra már megöregedtek, így nem tudtam többé hasznukat venni. – Ez az ember a vádlottra nézett, és a szó szoros értelmében rámosolygott. – Örülök, hogy megszabadultam tőlük, mivel most két fiatal feleséggel pótolhatom őket. A törvény szerint a szaúdi bírónak nem volt más választása, mint hogy szabadon engedje a szerencsés külföldit. Továbbá azt is mondták, hogy a férj ténylegesen megköszönte a dolgot a külföldinek, mivel amúgy is már rég el akart válni feleségeitől, de ettől a tartásdíj és az anyagi kérdések rendezése mindeddig visszatartotta!

Ismételten arra gondoltam, hogy más országokban az asszonyok milyen szerencsések. A szaúdi asszonyok többsége megbecsülést és tiszteletet még csak nem is remélhet soha. Figyelmemet ismét a brit ápolónők sorsára fordítottam. Most, hogy elítélték őket, s kivégzésük fenyegető közelségbe került, a köz érdeklődése a csúcspontra hágott. Noha számtalan asszonyt fejeztek már le Szaúd-Arábiában, e kegyetlen sorsot nyugati nőnek még sosem kellett elszenvednie. Egyre nőtt a feszültség Szaúd-Arábia és Nagy-Britannia kormányai között. A briteket felháborította az a lehetőség, hogy két polgárukat kivégezhetik, míg a szaúdikat az bőszítette, hogy a britek bírálták jogrendszerüket. Hudá szakította meg gondolataimat, amikor felnézett az újságjából. – Ezeknek az angoloknak igazán nem kéne panaszkodniuk a szaúdi halálbüntetés módja miatt. Szaíd asz-Szajjáf, az állami ítéletvégrehajtó igazán jól bánik a karddal. A férjem egyszer szemtanúja volt egy lefejezésnek, és rendkívül dicsérte Szaíd munkáját. Ezek a brit nők igazán szerencsések, hogy egy ilyen gyakorlott ember hajtja végre rajtuk az ítéletet. – Hudá csettintett egyet a nyelvével. – Az egyik pillanatban még a helyén van a fejük, a következőben pedig már nincs. Nem éreznek majd fájdalmat, egyetlen pillanatig sem fognak szenvedni. Szara elborzadva nézett Hudára. Én a torkomhoz kaptam, majd dermedten ültem. Magam is tudtam egy s mást erről a Szaíd asz-Szajjáfról, mivel néhány éve láttam vele egy riportot a szaúdi televízióban. Sosem felejtem el. Szaíd kedélyesen büszkélkedett borzalmas munkájával. A belügyminisztérium alkalmazásában áll. Fiatalember volt, amikor az ítélet-végrehajtói munkát elkezdte, így kardját igen sokszor használta már, és most az egyik fiát képezi ki, hogy átvegye majd a helyét. Szaíd azt állította, hogy a lefejezéshez egy különleges kardot használ, amit Ahmad ibn Abdel-Azíz ál-Szaúd hercegtől kapott ajándékba. Szaíd végrehajtja a büntetést kisebb bűntettekért is, mint például a lopás. Eszembe jutott, ahogy Szaíd elmagyarázta, hogy a tolvaj kezének csuklóból való levágásához egy éles kést használ, mivel igen

nehéz lenne pontosan eltalálni egy ilyen kis pontot, mint a csukló, egy olyan nagy eszközzel, mint a kard. A riport során Szaíd nevetve kijelentette, hogy jobban szeret fejeket lecsapni, mint csuklót vágni. Hangot adott keserű csalódottságának is, amiért Szaúd-Arábia virágzó gazdasága erőteljesen csökkentette a bűnesetek számát. Túl kevés a bűnöző, aki elfoglaltságot adna neki! Ezután néhány emlékezetes kivégzéséről beszélt. Miután már lecsapott több mint 600 fejet, és levágott vagy 60 kezet, volt mit mesélnie. A legrémisztőbb történet két elítélt férfiról szólt, akik társak voltak a bűntény elkövetésében, és együtt került sor a kivégzésükre is. Így aztán a másodikként sorra kerülő férfi figyelte, amint Szaíd kardja áthasítja társa nyakát; a levágott fej egyenesen a lába elé hullt. A rémült ember felnézett, és látta, hogy Szaíd kardjával már az ő fejét készül levágni. Ájultan a földre rogyott. A hivatalból kirendelt orvos megvizsgálta, és kijelentette, hogy a férfi szíve megállt. Amint barátjának testét elvitték, hogy eltemessék, a férfi mégis magához tért. Ekkor visszahívták a hóhért, akinek a férfi az életéért könyörgött. Soha nem felejtem el azt a gonosz mosolyt az ítélet-végrehajtó arcán, ahogy kuncogva emlékezett vissza életének talán egyik legszebb napjára. Természetesen Szaíd nem gyakorolhat kegyelmet, így aztán a férfit nyomban lefejezte. Hudá ismét megszólalt. – Ezek a brit nők nyilvánvalóan elkövették a gyilkosságot. Lakolniuk kell Allah ellen elkövetett bűnükért. A lágyszívű Szara döbbenten, hitetlenkedve nézett unokatestvérünkre. – Jaj, Hudá! Ezt nem gondolhatod komolyan. – És miért nem? Ha egy szaúdi polgár követ el valami bűntettet Angliában vagy Amerikában, ők talán nem vonják felelősségre? – Hudá elutasítóan csettintett ujjával. – Hát a mi mozlim törvényeink semmit sem jelentenek? Ekkor Máisza szólalt meg, miközben a kezében lévő újságot lobogtatta. – Ezt a cikket még nem olvastad, Hudá? Lehet, hogy ezek a nők ártatlanok. Itt azt mondják, hogy a szaúdi rendőrök megkínozták őket. Tudod, ilyesmi is előfordul. Hudá szeme dühösen villant rá. – Ne légy ilyen naiv, Máisza. Biztos, hogy ezek a nők tették! A szaúdi bíróság bűnösnek találta

őket! Ugyan mi mást állítana egy külföldi bűnöző, mint azt, hogy a rendőrség erőszakot alkalmazott? Ez tipikus nyugati trükk, hogy elkerüljék a büntetést! Hudá felállt, és lesimította a ruháját. – Ettől a sok beszédtől megéheztem. Azt hiszem, elkészíttetem Szultána szakácsával azt az új receptet, amit New Yorkban találtam. Mindeddig sikerült lepleznem Hudá iránti ellenszenvemet, de most a felszínre tört. Elég hangosan ahhoz, hogy Hudá is hallja, azt mondtam: – Úgy tűnik, a falánkság vérszomja éppoly csillapíthatatlan, mint az étvágya. Hudá ernyedten a falnak dőlt, mintha erős mellkasi fájdalmak gyötörnék, de mi láttuk, hogy csak színleli. Ennek ellenére Szara és Máisza nyomban odaszaladtak hozzá. Ahogy elvezették, Hudá azt kiáltozta, szívrohama van, és valaki hívja fel a férjét, hogy készüljön fel a temetésére. Szobalányaink megrémültek, de én megnyugtattam őket. – Ne aggódjatok. Jóllehet, Hudá sorsa az lesz, hogy egy szívroham viszi majd el, de ehhez az én szavaimnak nincs köze. Hudá végzete csakis azokkal a háj rétegekkel függ össze, melyek lassacskán felgyülemlenek a szíve körül. A szobalányok nevetni kezdtek. Noha Hudá túlsúlyos volt, a kiterjedt ál-Szaúd-családban a legerőteljesebb asszony, és egyszersmind közismert volt drámai jeleneteiről is. Hudá már gyerekkora óta rendszeresen előadta ezt a szívroham jelenetet. Megnyugtattam mindenkit, hogy Hudá még számtalan ízletes ételt elfogyaszt, mielőtt Isten magához szólítaná. Majd még mindig mosolyogva a konyhába mentem, hogy utasítsam Dzsádát, londoni szakácsunkat és házvezetőnőnket, készítsen nekünk vacsorát. Legnagyobb meglepetésemre Dzsáda már elkészített számunkra egy kisebb lakomát: padlizsánsalátát, lencselevest, piláfot, kuftát és sís kebabot. Láttam, hogy ez a drága lány még arab kenyeret is sütött nekünk, hogy a kedvünkben járjon. – Annyira örülök, hogy itt van, asszonyom – mondta, miközben nekilátott, hogy az ételeket tálcákra tegye. – Néha annyira egyedül érzem magam – ismerte be halkan.

Egyszeriben azon kaptam magam, hogy Dzsáda életén tűnődöm. Be kellett ismernem, hogy igen keveset tudok erről a lányról. Amikor Karím az elmúlt évben egyedül jött Angliába, észrevette, hogy szobalányunk és sofőrünk tiltott viszonyt folytattak egymással. Mivel már mindketten házasok voltak, Karím elbocsátotta őket, és mindkettőt visszaküldte saját házastársához. Akkor vette föl Dzsádát. Most eszembe jutott, hogy Karím azt mesélte, Dzsáda sírva könyörgött neki, hadd kapja meg mindkét állást, és ő ellátja a szobalány s a szakács feladatait is. Elmondta Karímnak, hogy szegény egyiptomi családból származik, és dolgoznia kell, hogy anyagilag támogathassa bátyját, aki egyetemi tanulmányokat folytat. Noha nem rendelkezett semmiféle ajánlólevéllel, Karím megérezte a lány jóságát, és nyomban felvette. Eszembe jutott az is, hogy a szülei évekkel ezelőtt vándoroltak ki Egyiptomból. Miután az édesapja nem talált megfelelő munkát Londonban, amikor munkalehetőség adódott egy manchesteri gyárban, a család odaköltözött. Dzsáda, aki nem volt férjnél, most egyedül élt Londonban, és csak ritkán látta a családját. Mivel Karímmal évente talán egyszer vagy kétszer tartózkodunk londoni otthonunkban, tudtam, hogy Dzsáda hosszú, unalmas hónapokat tölt itt úgy, hogy napjait nemigen tölti ki semmi. Ahogy Dzsáda fiatal arcába néztem, úgy véltem, nemigen lehet idősebb legkisebb lányomnál, Amaninál. Dzsáda mégis felnőtt nőként viselkedett, míg Amani viselkedése gyakran még mindig gyerekes volt. Magamban azt gondoltam, hogy a gazdagság és a kiváltságok nagyon is gyakran hoznak felszínre cseppet sem vonzó tulajdonságokat. És el kell ismernem, ez rám is vonatkozik. Szelíden kikérdeztem, és megtudtam, hogy Dzsáda kitűnő tanuló volt az iskolában, és mindig is orvos szeretett volna lenni. Legnagyobb vágya az volt, hogy orvosként visszatérjen Egyiptomba, ahol a kis falvak asszonyainak terhesgondozását látná majd el, s így csökkenthetné a csecsemőhalandóságot, és küzdhetne a nők körülmetélésének gyakorlata ellen. A közelmúltban nagy nemzetközi felháborodást keltett az a tény, hogy a nők körülmetélésének szokása még ma is él Egyiptomban, és

Dzsáda őszintén szeretett volna segíteni, hogy felvilágosítsa hazája asszonyait, s azok hátat fordítsanak ennek a barbár szokásnak. – Ez igazán csodálatra méltó cél – mondtam neki, miközben gondolataim visszatértek a múltba. – Egyiptomi házvezetőnőnk, Fatma unokáját is arra kényszerítették, hogy alávesse magát e kegyetlen szokásnak. Ami az egészben a leghihetetlenebb, hogy épp a gyerek anyja, Elham ragaszkodott ehhez az embertelen szertartáshoz! Elmentem Fatmával, hogy megpróbáljuk meggyőzni Elhamot, ne tegye ki lányát ennek a veszélyes csonkításnak. De Elham valóban hitte, hogy vallásunk megköveteli a nők körülmetélését, ezért a lánya sem szállhat szembe vallásunk törvényeivel. – Mélyen felsóhajtottam, mert ez az eset még mindig kétségbe ejtett. – Egyetértek, hogy a nők felvilágosítása, tanítása az egyetlen módja annak, hogy végképp megszűnjön ez a rémisztő szokás. – A nőknek meg kell tanulniuk megkérdőjelezni a hatalom szavát – mondta Dzsáda. – Különben továbbra is elhisznek majd mindent, amit apjuk és férjük mond nekik. – Ez igaz – helyeseltem. Ismervén vágyait, meglepett, hogy a lányban nincs semmi ellenérzés, amiért szinte teljes fizetése fivére taníttatására megy el. Dzsáda mindössze havonta néhány fontot tartott meg magának. – Miután a bátyám végzett az egyetemen – mondta Dzsáda mosolyogva –, akkor meg fogom kérni, hogy ő meg az én tanulmányaimat finanszírozza. – Ez a drága lány csöndes magabiztossággal hitt benne, hogy álmai valóra válnak, és bátyja is éppúgy tiszteletben tartja majd kérését, ahogy azt ő tette olyan önzetlenül. Elbűvölten néztem Dzsádára. Tudtam, ha én lettem volna ilyen helyzetben a bátyámmal, Alival, akkor inkább máglyát gyújtottam volna a fizetésemből, mintsem hogy odaadjam neki. Sajnos gyanítottam, hogy Dzsáda álma sosem teljesül, mivel tanulmányai befejeztével a bátyja majd valószínűleg megnősül. Azután pedig mindaz, amire feleségének és gyermekeinek szüksége van, előbbre való lesz számára, mint a húga. Aztán ahogy elindultam a konyhából, ismét Afáf és Hussza jutott az eszembe. Megint csak az ötlött fel bennem, miként szorítják háttérbe

az arab férfiak vágyai az arab nők minden kívánságát és szükségletét. Van egy szörnyű igazság, mely átjárja a mozlim kultúra egészét – egy igazság, melyet nem sok mozlim ismerne el valaha is. Minden arab vagy mozlim társadalomban az asszonyok élete olyan, akár a lágy viasz, amit a férfiak egyéni hitük s kedvük szerint gyúrnak s alakítanak. Mivel Karím és Aszad csak késő este tért vissza a szaúdi követségről, így mi, asszonyok magunkban élveztük azt a lakomát, amelyet Dzsáda készített számunkra. Hudá, aki még mindig mérges volt korábbi megjegyzésem miatt, elkülönülve, a szobájában evett. Miután az utazás mindnyájunkat kifárasztott, amint végeztünk a vacsorával, nyomban aludni tértünk. Másnap reggel kimentük a reptérre, hogy folytassuk utunkat SzaúdArábia felé. Mindössze nyolc napot voltunk távol a királyságtól, de valamilyen oknál fogva nekem ez az idő mégis végtelenül hosszúnak tűnt. Gépünk leszállt Dzsiddában, mivel Máisza és Hudá ebben a városban élnek. Mi meg Szaráékkal úgy terveztük, hogy csak néhány nap múlva utazunk tovább Rijádba. Most, hogy megismertem Heidi tragikus történetét, alig vártam, hogy Mahát és Amanit magamhoz szorítsam. Aznap este, mielőtt aludni tértünk volna dzsiddai palotánkban, Karímmal elszopogattunk néhány koktélt, hogy egy kicsit feloldódjunk. Közben erről a mostani, Szaúd-Arábia és Anglia közti válságról beszélgettünk. Noha többször is megpróbáltam témát váltani, de Karímban csak úgy forrt a méreg, hogy hazánkat bírálni merészelik, amiért betartja törvényeit – azokat a törvényeket, melyek jóvoltából nálunk lényegesen alacsonyabb a bűnözés aránya, mint a világ legtöbb országában. Ez a sok beszéd a lefejezésről még a szokásosnál is jobban lehangolt, különösen azért, mert Karím részletesen összehasonlította azzal a barbár kegyetlenséggel, ahogy az amerikaiak hajtják végre a halálos ítéleteket, mint például a villamosszék meg a gázkamra, melyekhez képest a lefejezés sokkal gyorsabb és humánusabb. Amint lefeküdtünk, Karím perceken belül mély álomba merült, én viszont egész éjjel csak forgolódtam és hánykolódtam az ágyban.

Valamilyen oknál fogva gondolataim egyfolytában egy fiatal ember, név szerint, Abdullah al-Hadáif tragikus sorsa körül forogtak, akinek történetét Szaúd-Arábia-szerte mindenki ismeri. 1995 augusztusában, amikor a szaúdi kormány határozata alapján kivégezték, Abdullah al-Hadáif még csak harminchárom éves volt, és hat kicsiny gyermek édesapja. Sok szaúdival együtt Abdullahot, két fivérét és idős édesapját is letartóztatták politikai bűntett elkövetéséért, többek között a kormányt sértő magatartásukért, mert nyíltan elmondták véleményüket a mecsetekben, vagy röplapot osztottak, meg tiltott hangkazettákat. Azt beszélték, hogy Abdullah idős édesapját megkínozták a börtönben, és oly kegyetlenül bántalmazták, hogy szívrohamot kapott. Ez persze feldühítette az idős al-Hadáif fiait, de leginkább az érzékeny Abdullahot. Amikor Abdullah kiszabadult a börtönből, megkereste azt a titkosrendőrt, aki az apját megkínozta. Miután kiderítette a férfi kilétét, Abdullah úgy állt bosszút, hogy egy tartálynyi savat vágott hozzá. A férfi megsérült, de nem halt meg, így azonosítani tudta támadóját. Abdullah ismét börtönbe került. Az a düh, ami a tiltakozók ellen a szaúdi hatóságokban eddig felgyülemlett, most mind ez ellen az egyetlen ember ellen fordult. Abdullahot barátai és családja szerint kegyetlenül megkínozták, hogy vallomást csikarjanak ki belőle. Állítólag maró hatású folyadékba is mártották, hogy így álljanak bosszút a rendőr elleni támadása miatt. Beleit a végbélnyílásán át felfújták, és azzal fenyegették, hogy drága édesanyját és a felségét a szeme láttára fogják szexuálisan bántalmazni. Abdullah al-Hadáif azonban még ekkor sem volt hajlandó aláírni a beismerő vallomást. Makacssága csak tovább szította kínzóinak dühét. Azt is beszélték, hogy fejét a lába közé kötve akasztották fel Abdullahot, akár egy lemészárolt birkát. Olyan kegyetlenül megverték, hogy deréktól lefelé megbénult. Be kellett látnom, hogy családom férfi tagjai hihetetlenül kegyetlenek tudnak lenni! Abdullah kínszenvedése csak akkor ért véget, amikor lefejezték.

Vajon mi lehetett annak a megkínzott embernek az utolsó gondolata? Nagyon szeretném megtudni. Vajon elöntötte-e a félelem s a szomorúság, hogy nem élhet tovább, s nem nevelheti fel hat gyermekét? Vagy talán megkönnyebbült, hogy a halál békét és nyugalmat hoz utolsó napjainak tengernyi kínjára? Kérdésemre a választ csak Isten tudhatta. Aztán újabb szívszaggató képek kezdték el gyötörni agyamat. Biztosra vettem, hogy az a pici lány, Heidi, számtalan boldogtalan órát töltött azzal, hogy édesanyja után sírt. Szegény Afáf magára maradt a világban. Hussza pedig jog szerint egy kegyetlen emberhez tartozott, csakúgy, mint Muníra. Mivel képtelen voltam elaludni, óvatosan felkeltem az ágyból, hogy készítsek magamnak egy rumos kólát. Úgy döntöttem, itt már semmi más nem segít, csak ha az öntudatlanságig leiszom magam. Annyira berúgtam, hogy egyik alkalommal, amikor épp a gardróbszekrényemhez igyekeztem, hogy elrejtsek egy üres üveget, megbotlottam hosszú köntösöm szegélyében, és levertem egy vázát. Előrelendültem, hogy elkapjam, de az alkohol lelassította mozgásomat, és a váza a falnak csapódott. Az éjszaka csöndjében fülsiketítő volt a zaj, ahogy az üvegváza apró darabokra törött. Amikor Karím rémülten kipattant az ágyból, egyszerűen képtelen voltam összehangolni agyamat s nyelvemet, hogy védekezni tudjak! Karím nyomban rájött, hogy felesége annyira részeg, hogy a nyelve is alig forog. Döbbenten rám kiáltott. – Szultána! – Ó, Allah! – dünnyögtem magamban. – Bűneim lelepleződtek! Ettől a pillanattól aztán nem emlékszem semmire, mert elsötétült előttem a világ, és végre eltűntek azok az iszonyú képek, melyeket megpróbáltam italba fojtani.

Titkomra fény derül Hosszú órákon át maradtam a sötétségnek abban a titokzatos birodalmában, amikor az agy bezárul; nincs lenyomata semmiféle információnak, se újnak, se réginek. Nem nyomasztott semmiféle bánat, de kellemes álom sem andalított. Ez a röpke menekvés a valóságtól nem tarthatott soká, de legalább addig élvezhettem ezt az álomtalan, gondolattalan állapotot, míg másnap reggel a háztartás hangjai fel nem ébresztettek. Amikor végre az éles fényben kinyitottam a szemem, az első, amit megláttam, Karím arca volt. Hirtelen minden eszembe jutott, ahogy felébredt, és ott találta a feleségét részegen. Abban reménykedtem, hogy valami csoda folytán semmissé tehetem azt a katasztrófát, ami előző éjjel történt, ezért gyorsan szorosan lehunytam a szemem, és Istenhez imádkoztam, hogy tegye meg nem történtté mindazt, ami előző este történt, hogy az egész csak egy rossz álom legyen. Amikor ismét Karímra néztem, tudtam, hogy Isten nem hallgatta meg imámat. Karím szomorú, mindentudó tekintete megfosztott minden reménytől, hogy titkos ivászatom esetleg rejtve maradt előtte. Anélkül, hogy akár egy szót is szólt volna, arcáról leolvastam, hogy tudja, komoly gondjaim vannak az alkohollal. Férjem hangja megtévesztőén nyugodt volt. – Szultána, hogy érzed magad? Tökéletesen tisztában voltam vele, hogy a jövőm mostantól megváltozik, merthogy sorsom bizonyosan a megvetett, elvált feleség sorsa lesz. E gondolatra olyan iszonyú rémület fogott el, hogy képtelen voltam megszólalni. – Szultána? Vékonyka hangon így nyüszítettem: – Nem vagyok túl jól, férjem. Karím bólintott. Hosszú ideig némán meredtünk egymásra. Egyikünknek sem volt mersze folytatni ezt a beszélgetést. Ebben a csöndben lélekjelenlétem lassanként visszatért. Gyorsan emlékeztettem magam arra, nem lehetek biztos benne, hogy Karím

pontosan mennyit tud ivászataimról; meglehet, hogy ahhoz a bölcs arab közmondáshoz kéne tartanom magam, miszerint: „A nyelv lovad, s ha szabadjára engeded, elárul téged.” Belekapaszkodtam abba a reménybe, hogy Karím azt hiszi, ez az ittas állapot csupán véletlen, nem mindennapos eset volt. Végül is házasságunk során sokszor megesett, hogy Karímmal együtt iszogattunk, és neki ez ellen soha nem volt kifogása. – Beszélnünk kell, Szultána. Továbbra is csak hallgattam. Karím lesütötte a szemét, majd megdörgölte, és vett egy nagy levegőt. – Nem aludtam egész éjjel. – Egy fáradt sóhajjal ismét rám nézett. – Azon tűnődtem, vajon hogyan sikerült ilyen sokáig leplezned előttem ezt a problémát az ivással. Ugyanazon a vékony, nyüszítő hangon megkérdeztem: – Problémát az ivással? Karím ezt a kérdést elengedte a füle mellett, s miközben továbbra is rám szegezte a tekintetét, halkan olyan szavakat mondott, melyeket nem igazán akartam hallani. – Kérlek, ne fecséreld az időt azzal, hogy megpróbálod ártatlanságodat bizonygatni, amikor bűnösséged teljesen nyilvánvaló. Beszéltem Szarával. Most már tudom, hogy gyakran iszol, méghozzá meglehetősen sokat, amikor távol vagyok. Nem volt értelme tagadni. Gyötrődő arckifejezése láttán tudtam, hogy Karím tisztában van az igazsággal. E fájdalmas gondolat a szívembe markolt. Sírni kezdtem. – Már soha semmi nem lesz olyan, mint volt – zokogtam a kezemet tördelve. Már hallottam is azokat a kegyetlen pletykákat, amelyek villámgyorsan terjednek majd a népes ál-Szaúdcsaládban. Jó híremnek örökre vége! – Sírsz, akár egy gyerek, azért, amit felnőtt nőként nem tudsz megvédeni? Karím szavai éles tőrként hasítottak belém, de a sírást mégsem tudtam abbahagyni. Megtörtént a legrosszabb! Kétségbeejtő vágyam az alkohol után kiderült, és így valóban elvesztem. Karím el fog válni tőlem. Gyermekeimet porig alázza majd ez a botrány. Gyűlöletes bátyám, Ali pedig mámorosan boldog lesz, hogy életem rosszra

fordult. Ravasz apám meg minden eddiginél inkább igazolva látja majd gyűlöletét első feleségének legkisebb gyermeke iránt. Zokogásom még szívszaggatóbb lett. Őszinte sírásom meglágyította Karím szívét. Felállt, és elindult felém. Leült az ágyam szélére, és elsimította hosszú hajamat az arcomból. – Drágám, én nem vagyok mérges rád – mondta. – Magamra vagyok mérges. Zavartan rámeredtem. – Miért vagy mérges magadra? – bukott ki belőlem. – Mert nem vettem észre azt, ami itt volt az orrom előtt. – Elgondolkodva törülgette arcomról a könnyeket. – Ha nem lettem volna annyira elfoglalva az üzlettel, akkor már rég tudomást szereztem volna a problémádról. Kérlek, bocsáss meg nekem, Szultána. Megkönnyebbülés áradt szét bennem. Karím hajlandó magára venni terhemet. Saját magát okolja, nem engem. Ismét megmenekültem! Nem is törődtem azzal a gondolattal, hogy megint csak érdemtelenül kaptam felmentést, és már buzgón helyeseltem is volna, hogy igen, Karímot túlságosan lekötötték az üzleti ügyei. Valóban elhanyagolt engem, a feleségét. Már épp nyitottam volna a számat, hogy győzelmem tudatában önelégülten válaszoljak, amikor hirtelen megéreztem anyám szellemének közelségét a szobában. Felszisszentem, ahogy körülnéztem. Noha anyát nem láttam, ösztöneim megérezték, hogy ott van, és tanúja ennek a beszélgetésnek köztem s férjem közt. – Szultána, jól vagy? – Karím aggódó arccal, gyöngéden simogatta az arcomat. Bólintottam, de megszólalni még mindig nem tudtam. Anyám közelségének érzete egyre erősebb lett. El sem tudom mondani, mennyire megrémültem, amikor teljes bizonyossággal belém hasított a tudat, hogy én most valami rendkívüli bíróság előtt állok, és ezúttal szokásos, éretlen reakciómnál sokkal többet várnak el tőlem. Egy aprócska, néma hang azt mondta nekem, hogy ha még egyszer meg akarom találni az igazi békét és boldogságot, akkor változtatnom kell a viselkedésemen.

Hosszú percek teltek el, mire végül sikerült megszólalnom. Egyenesen férjemre néztem, és azt mondtam: – Karím, többé nem vágyom szégyenteljes győzelmekre. Ennek a problémának saját gyengeségem és nem te vagy az oka. Ez nem a te hibád. Simuljanak hát ki arcodon az aggodalom ráncai, férjem. Ivászatomért egyedül én vagyok felelős. Íme, kimondtam! Életemben először fordult elő, hogy saját tökéletlenségemmel szembesülve nem a menekülés könnyebb útját választottam. Karímot elképesztette, csakúgy, mint engem, ez az én új felelősségvállalásom. Férjemre mosolyogtam. – Ígérem, ettől a pillanattól fogva megteszek mindent, hogy leküzdjem ezt a problémát. Karím magához ölelt. – Drágám, együtt fogjuk leküzdeni. Igazi vigaszt jelentett számomra, hogy Karím szerető karjai közt lehettem. Annyira le akartam küzdeni ezt a zaklató vágyat az alkohol iránt, minden hazugságával és titkolódzásával egyetemben. Megteltem reménnyel és optimizmussal, így aztán kedvem pillanatokon belül felderült. Később Karím elment, hogy megkeresse Aszadot, aki most Szarával együtt a mi dzsiddai palotánkban volt. Szerettem volna beszélni a nővéremmel, ezért a palota házi telefonján átszóltam a vendéglakosztályba, és beszéltem Szarával. Megállapodtunk, hogy találkozunk a női kertben. Miután megöleltem nővéremet, gyorsan elmondtam neki mindent, ami Karím és köztem történt. Szara rendkívül boldog volt, és megdicsért bátorságomért. Azt mondta: – Már a baj első jele láttán meg kellett volna osztanod ezt a terhet a férjeddel. Tudtam, hogy Karím nem úgy fog reagálni erre, mint ahogy te hitted. – Egy pillanatra elhallgatott, majd folytatta. – Látnod kellett volna őt tegnap este, Szultána. Szörnyen zaklatott lett, amikor megtudta, hogy te leginkább attól rettegtél, hogy ő elhagyna téged akkor, amikor a legnagyobb szükséged van rá. Próbáltam rávenni nővéremet, hogy mondjon el mindent, amit Karím rólam és a házasságunkról mondott, de Szara erre nem volt hajlandó. Férjemmel való beszélgetése szigorúan bizalmas volt.

– Mindketten szerencsés asszonyok vagyunk, Szultána – hívta fel rá figyelmemet szelíden Szara. – Mindketten olyan férfihoz mentünk feleségül, akik csodás férjek. – Egy pillanatra elhallgatott, majd elismerte: – Ebben az országban az ilyen férfiak ritkák, akár a hibátlan, tökéletes gyémánt. Elgondolkodtam Szara szavain; amit mondott, az igaz volt. Természetesen Aszad olyan férj, akihez hasonló talán nincs is. Imádja a nővéremet. Attól a pillanattól fogva, hogy Aszad megpillantotta Szarát, az egykori aranyifjú számára más nő többé nem létezett. Nincs is szerencsésebb nő Szaránál. Noha Karím többször is nagy csalódást okozott nekem, azok a fájdalmas események már rég történtek. Ahogy teltek az évek, Karím egyre inkább védelmező, szerető férjjé és apává vált. Én is szerencsés asszony vagyok. Miután másodszor is szívből megöleltem nővéremet, visszatértem a hálószobámba. Néhány perc múlva Karím lépett be, és széles mosollyal azt mondta, hogy van egy ötlete, ami szerinte nekem is tetszeni fog. Odarohantam a férjemhez, és magamhoz szorítottam. Ölelésem lendületétől megbotlott, és mindketten az ágyra zuhantunk. Karím beszélni próbált még aközben is, hogy én az ajkát, a szemét és az orrát csókoltam. – Szultána, én… A tudat, hogy kaptam még egy esélyt életem helyrehozására, olyan érzéssel töltött el, mint amit a tolvaj érezhet, akinek azt mondják, elveszti a kezét, majd kiderül, hogy az ítélet-végrehajtó meghalt, s így haladékhoz jut. Annyira megkönnyebbültem, és olyan boldog voltam, hogy addig csókoltam Karímot, mígnem elfelejtette, mi is volt az az ötlet, amit meg akart beszélni velem. Hamarosan szenvedélyes szeretkezésbe merültünk. Később Karím cigarettára gyújtott, amit felváltva szívtunk, és közben megkérdezte: – Mi volt ez? Ingerkedve kérdéssel feleltem: – Tán nem szabad kimutatnom férjemnek, hogy mennyire szeretem? Elmosolyodott. – Dehogynem, drágám. Bármikor, amikor elönt ez a szerelmes szenvedély, csak engem hívj. Elnevettem magam: – Ki mást hívhatnék?

Karím felemelte a cigarettát, miközben elégedetten dörgölte arcát az arcomhoz. – Én is szeretlek, drágám. Karím ajkamhoz tette a cigarettát, és várt, míg szívtam egyet belőle, majd ismét ő következett. – Mi volt az az ötlet, amiről beszélni akartál? – Ja, igen. Arra gondoltam, hogy már jó rég volt, amikor utoljára kirándultunk a sivatagba együtt, az egész család. – Tekintete fürkészőn figyelte arcomon a reakciót. – Úgy vélem, Szultána, hogy elsősorban neked tenne jót egy utazás a sivatagba, a múltunkba. Igaza volt. Míg Karím és Abdullah gyakran kiruccannak a sivatagba királyi unokatestvéreikkel solymászni vagy vadászni, addig lányaim és én csak ritkán teszünk ilyen kirándulásokat. Eltűnődtem, s rájöttem, több éve már annak, hogy családunk egy kis időre visszavonult a sivatagba. Régebben, amikor így visszatértünk egy egyszerűbb életbe, amelyet nem órák és naptárak irányítanak, szellemileg mindig felfrissültem, és kipihentem magam. Nem tudtam leplezni érzéseimet. – Igen – mondtam –, a sivatag. Ez nagyon jó lenne, Karím. Noha mi, szaúdi arabok ma már díszes palotákban és modern városokban élünk, még nem felejtettük el, hogy elődeink nemrég még törzsi szervezetben élő nomádok voltak, akik sátorban laktak. Ami azt illeti, manapság már nem sok nomád vándorol a hatalmas arábiai sivatagokban. Az elmúlt húsz-egynéhány év során a szaúdi kormány arra biztatta a beduinokat, hogy hagyják el sátraikat, és költözzenek a városokba. Mégis minden szaúd-arábiai a vérében hordozza a nomád élet emlékeit. És noha az ál-Szaúd-család honfitársaink jó részénél régebben hagyta el a sivatagot, a sivatag iránti olthatatlan szeretet dolgában mi sem különbözünk a többi szaúditól. 1448-ban az ál-Szaúd nemzetség tagjai odahagyták a kemény sivatagi életet, és művelni kezdték a földet egy ma Díríja néven ismert település körül. Családunk férfi tagjai sikeres gazdálkodók és kereskedők lettek; idővel ők lettek azok, akiket ma városi arabokként ismerünk. Ennélfogva mi, ál-Szaúdok nem tartjuk magunkat nomádoknak, mégis valahogy megmagyarázhatatlan módon, akár egy mágnes, úgy vonz minket a végtelen, sodródó homok számunkra ellenállhatatlan tengere.

Kellemes merengésemet Karím szakította félbe. – Szeretném, ha ez a kirándulás családi esemény lenne – mondta, miközben engem figyelt. – Meghívunk mindenkit. Mivel pontosan felfogtam Karím szavainak jelentését, nyomban lamentálni kezdtem: – De remélem, Alit nem! Karím kezével megérintette arcomat. – Drágám, nem gondolod, hogy itt az ideje, hogy te és a bátyád végre fátylat borítsatok a múltra? Mi öröme származik bármelyikőtöknek is ebből a szüntelen ellenségeskedésből? – Hogyan tekinthetnék barátként egy olyan emberre, mint Ali? Bátyám vagy sem, oly hitvány, hogy nincs rá szó, mely kellőképpen kifejezné! – mondtam konokul. – Nos, ha egyet meghívunk, akkor mindet meg kell hívnunk. Tudtam, hogy Karímnak igaza van. Az arab vendégszeretet semmibevétele és felháborító sértés lenne, ha meghívnánk minden nővéremet e sivatagi kirándulásra, viszont Alit és családját szándékosan kihagynánk. Ha ilyesmi előfordulna, akkor családunk botrányos elszakadásáról beszélnének Rijád-szerte. Sóhajtottam egy nagyot. – Hát hívd meg, ha muszáj. De nekem igazán nem tetszik az, ahogy mi, arabok képtelenek vagyunk nyíltan kimutatni érzéseinket – dünnyögtem. – Te arab hercegnőnek születtél, Szultána – mondta Karím, és kurtán felnevetett. – Miért küzdesz hát a sorsod ellen? Mi mást mondhattam volna még? Gyűlölt bátyámmal kapcsolatos gondolataim ellenére már rég nem voltam ilyen nyugodt. Szeretetteljesen átöleltem Karím derekát, és magamhoz vontam. – Szundítsunk egy kicsit – mondtam. Noha Karím nemigen szokott napközben aludni, e hosszú utazás őt is kimerítette. – Egy kis pihenés valóban jót tenne – helyeselt. Ahogy az álom lassanként a szememre szállt, hallgattam férjemet, aki halkan idézett egy régi beduin hitvallást, melyet még apjától tanult. Egyszeriben valami szomorkás vágyódás töltött el egy olyan élet után, amely már örökre eltűnt. Tágas föld, hol vándorolhatok, Legelők, melyeket dús fű borít,

Sok kút, melyben édes víz bugyog, Egy nagy sátor, hol egy nagy család elfér, Szép feleség, ki édesen nyugodt, Sok fiú s néhány leány, Sok tevéből nagy csordám, És legyek egy dicső törzsnek tagja, Lássam Mekkát, Hosszan s szégyen nélkül éljek, A pokol tüzét elkerüljem, S jutalmam a paradicsom legyen! Elandalítottak ezek a kellemes képek arról az egyszerű életről, mely egykor őseim élete volt, s így lassanként álomba merültem. Noha szégyenteljes titkomat férjem felfedezte, egy olyan asszony mély és nyugodt álmát aludtam, aki most már reménnyel tekinthet jövője elé. Ha tudtam volna, hogy a következő nap egy újabb családi drámát hoz magával, mely életem legrémisztőbb perceit okozza, délutáni szunyókálásom nem lett volna ilyen nyugodt s pihentető.

Veszélyben a trón Másnap reggel, míg Karím zuhanyozott, én egy kicsit még elidőztem a takaró alatt, és nyugtalanul forgolódtam egyik oldalamról a másikra. Rettentően hiányoztak a lányaink, és már nagyon szerettem volna visszatérni Rijádba. Ahogy Karím végzett a zuhanyozással, felkeltem, és elindultam a hálószobához tartozó erkély felé. Félrehúztam a sötétítőt, és kinéztem. A látvány pontosan olyan volt, amilyenre számítottam. Egy tipikus szaúd-arábiai reggel, mely napos és derűs. Néhány perc múlva Karím kijött a zuhany alól, és ott állt mellettem. Megpróbálta megcirógatni a mellemet. Évekkel ezelőtt Svájcba utaztam mellplasztikára, hogy pótolják azt a mellemet, melyet házasságunk első éveiben a rák miatt elvesztettem. Az orvosi rehabilitáció részeként azt az utasítást kaptam, hogy a mellet naponta masszírozni kell, hogy a benne lévő folyékony anyag, mely új mellem formáját adja, lágy és rugalmas maradjon. Karím azóta ragaszkodik hozzá, hogy kezelésemet saját feladatának tekintse. Szája hívogató mosolyra húzódott. – Vissza akarsz menni az ágyba, Szultána? Viszonoztam mosolyát, de azt mondtam: – Nem, drágám. Az igazat megvallva, semmire sem vágyom jobban, mint hogy lássam már lányaink gyönyörű arcát. Férjem mosolya elhalványult, de megértette. – Igen, hát persze. Nekem is hiányoznak. – Egy pillanatra elhallgatott. – Hívd fel Núrát, és mondd meg neki, hogy ma délután érkezünk Rijádba. Sofőrjei a gyerekeket az iskolából már hazavigyék. Nem sokkal később már a reptéren voltunk, és készen álltunk a rövid repülőútra Dzsiddából Rijádba. Ahogy megérkeztünk, Szarával sietve elbúcsúztunk egymástól, majd mindketten beszálltunk a saját kocsinkba. Szara is éppúgy várta már, mint én, hogy láthassa a gyermekeit. Maha és Amani otthon vártak minket. Miután üdvözöltük és szívből megöleltük egymást, odaadtam lányainknak azokat az

ajándékokat, melyeket New Yorkban vásároltam nekik. Mindkét lány sok új ruhát, néhány elektronikus szerkentyűt, CD-ket, műsoros videokazettákat és könyveket kapott. Ezután Karím azt mondta, dolga van. Majd újból csalódnom kellett, mivel Amani és Maha is kijelentették, hogy visszavonulnának lakosztályukba, mert vissza kell hívniuk barátaikat, akik távollétük alatt keresték őket. Némi nehézség árán azért sikerült meggyőznöm lányaimat, hogy maradjanak még egy kicsit velem. Amint gyermekeim elérték a tinédzserkort, szívesebben töltötték idejüket saját kortársaikkal, mint az anyjukkal, és én gyakran azt kívántam, bárcsak lenne akkora hatalmam, hogy visszaforgathassam az idő kerekét, és ismét élvezhessem azokat a napokat, amikor gyermekeim még kisbabák voltak. Mosolyogva, hívogatón tártam szét a karomat, miközben azt mondtam: – Üldögéljünk még egy kicsit itt együtt. Aztán mehettek és telefonálhattok. Kiáltottam az egyik szolgának, hogy hozzon nekünk egy kis hideg labant, a lányok kedvencét, egy amolyan írószerű italt. Maha elmosolyodott, majd befészkelte magát mellém a nagy kanapéra, mely a televízióval szemben állt. Amani pedig bekucorodott az egyik hatalmas fotelba. Maha ásított egyet, majd a kezébe vette a távirányítót, hogy bekapcsolja a televíziót. Karím évekkel ezelőtt vett egy hatalmas műholdvevőt, hogy a világ minden televíziós csatornáját fogni tudjuk. Az ilyen műholdvevők birtoklása Szaúd-Arábiában törvényellenes. Kormányunk ragaszkodik hozzá, hogy cenzúrázzon minden információt, amit az állampolgárok látnak, hallanak vagy akár csak olvasnak. Mindazonáltal nem törődnek ezzel a rendelettel azok az emberek, akik elég gazdagok ahhoz, hogy megvegyenek és behozzanak az országba egy műholdvevőt, részben azért, mert az a korlátozott programválaszték, amit a szaúdi televízió nyújt, annyira unalmas! Az biztos, hogy minket nem érdekelnek a sterilizált hírműsorok és az öntömjénező beszámolók saját királyi családunk tagjainak rendkívüli cselekedeteiről, merthogy ez minden, ami a szaúdi csatornákon látható.

A vallási hatóságok is ellenzik a műholdvevőt Szaúd-Arábiában, de egészen más okból. A vallás emberei attól félnek, hogy a jó mozlimokat rossz irányba befolyásolnák a dekadens nyugat képei. Nem ritka, hogy mutavák, avagy a vallás embereinek egész bizottsága járja a szaúdi városok utcáit, hogy felkutassák a műholdvevőket. Noha a rijádi otthonokat fal veszi körül, a házak lapos teteje általában jól látható az utcáról is. A mutavák utcáról utcára járnak, és szemügyre veszik a háztetőket. Ha valahol felfedeznek egy műholdvevőt, akkor minden lehetséges módon megpróbálják tönkretenni. Kövekkel és botokkal hajigálják a parabolaantennákat, és ha nem járnak sikerrel, akkor kövekkel és botokkal hajigálják az antennák tulajdonosait. Épp egy éve egy csapatnyi megfékezhetetlen mutavát annyira felingerelt egy ilyen televíziós műholdvevő, hogy fegyverrel kezdtek lövöldözni rá! Egy szegény indiai nő épp a mosott ruhát teregette a tetőn, akit a mutavák hasba lőttek. Szerencsére a sérülést túlélte. Ezt az esetet követően a szaúdi műholdvevők tulajdonosai mindent elkövettek, hogy berendezésüket elrejtsék. Manapság Arábiában sok lapos tetőt vesznek körül magas acélrudakról lelógó ponyvákkal, hogy az utcáról ne lehessen rálátni a tetőkre. Ám ez az álca csak még inkább arra ösztökéli a mutavákat, hogy magukra a ponyvákra tüzeljenek. Természetesen nekünk, ál-Szaúdoknak nem kell tartanunk a mutavák kellemetlenkedéseitől. Amikor Maha megállt az egyik csatornán, hogy egy angol komédiát nézzen, melyben épp egy nő tett nevetségessé egy férfit, észrevettem, hogy Amani utálkozva biggyeszti a száját. Az arab világban egy nő sosem űzhet gúnyt a férjéből mások előtt, és egyetlen nő sem ábrázolható úgy, hogy jóval intelligensebb legyen egy férfinál. Amani szó nélkül felpattant, és megragadta a távirányítót. – Anya! – tiltakozott visítva Maha. Ez nem az a kellemes, pihentető délután volt lányaimmal, amire számítottam. Intettem Amaninak, hogy adja át nekem a távirányítót. Nagyon szerettem volna mindkét lányom kedvében járni, ezért kapcsolgatni kezdtem, hogy egy olyan programot keressek, amely mindenkinek megfelel. Váratlanul egy politikai riportműsorra

bukkantam az egyik brit csatornán, Mohamed al-Masszárí professzorral, aki szaúdi állampolgár volt, és durván gyalázta az álSzaúd-család minden tagját. Figyelmemet egyből lekötötte ez az adás, és Amaniról meg Maháról teljesen megfeledkeztem. A professzor szaúdi tudós volt, akit Szaúd-Arábia demokratizálásával kapcsolatos felforgató gondolatai elszakítottak saját hazájától. Letartóztatták, majd bebörtönözték, majd miután kiengedték, a szaúdi hatóságok továbbra is megállás nélkül zaklatták. Tavaly szökött ki Szaúd-Arábiából, és Angliában kapott menedéket. Azóta a szaúd-arábiai száműzöttek csoportjából egy Londonban székelő szervezetet alapított, melyet úgy hívnak, hogy „A törvényes jogok védelmének bizottsága”. Hogy az általuk elszenvedett igazságtalanságok miatt érzett dühüket kitöltsék, ez a disszidenscsoport mostanában erőteljesen magára vonta a nyugati média figyelmét azzal, hogy úton-útfélen a mi szaúdi királyi családunk állítólagos korrupcióját ecsetelték. Ezek a leleplező nyilatkozatok kétségtelenül sok álmatlan éjszakát okoztak az ál-Szaúd-palotákban. Ez az ember oly sok családi titkot tárt a világ elé, hogy rokonaim azon tűnődtek, vajon hogyan juthatott ilyen bizalmas információkhoz. Lehetséges, hogy néhány családunknak dolgozó ember ellenségeink kémje lett? Mohamed al-Masszárí többek között azt állította, hogy az uralkodócsalád bizonyos magas rangú tagjai rendszeresen sikkasztanak el rijálmilliókat azon külföldi szerződésekből befolyt pénzekből, melyekhez az egyszerű állampolgárok tulajdonát képező értékes földek kisajátítása révén jutnak. Azt állította, hogy ezek a becsapott emberek nem mernek tiltakozni, mert attól félnek, hogy koholt vádak alapján letartóztatják és bebörtönzik őket. Állítása szerint ez a korrupció kiterjedt családom több mint ötven tagját segítette hozzá milliárdos vagyonhoz. Én nemigen tudtam elhinni mindazt, amit al-Masszárí állított, noha tagadhatatlan, hogy családom néhány ágában a korrupció mindennapos volt. Ott van például egyik unokatestvérem, egy prominens hercegnő, akit elég jól ismerek, és gyakran hallottam őt nevetve hencegni azzal a botrányosan magas bérrel, amit a szaúdi hadseregnek kiadott épületei után gyűjt be.

Ami engem leginkább felháborít, az az, hogy semmi szükség az ilyen viselkedésre. A királyi család tagjainak havi járadéka bőségesen fedezi szükségleteinket. Mivel minden herceg és hercegnő havi 35 000 szaúdi rijált kap (10 000 dollár), így a család egy kiterjedt ága havonta akár több százezer dollárt is begyűjthet. De más kijelentések is elhangzottak. A professzor és társai bizonyos külföldi, jó hírű újságoknál és magazinoknál dolgozó újságírókat vádoltak azzal, hogy szép summa ütötte a markukat, amiért gyaláztak és megrágalmaztak minden olyan írót, aki meg merte írni az igazságot kormányunkról és hazánkról. És most itt volt Mohamed al-Masszárí, aki szabadon bármit mondhatott a brit televízió adásában, ami a világon mindenütt fogható, miközben a riporter érdeklődéssel és együttérzőn hallgatta! Felpattantam, és csak álltam a televízió előtt. Amikor Maha megszólalt, leintettem. – Csitt, figyelj! – mondtam és előrehajoltam. Rögzíteni akartam magamban ennek az árulónak az arcát. Meg voltam győződve róla, hogy családom ellenségének külső megjelenése biztosan egyezni fog azzal a gonosz képpel, amelyet magamban már kialakítottam róla. De én itt egy tiszteletre méltó férfit láttam, akinek a tekintetében intelligencia csillogott. Kellemes megjelenése alapján az egyszerű szemlélőnek eszébe sem jutott volna, hogy ezt az embert valami nagy horderejű dolog foglalkoztatja, különösen nem olyan ádáz gondolatok, mint egy király megbuktatása. Íme, egy valóban veszélyes, nyugtalanító ember! Karím többször is beszélt már erről a professzorról. Fenyegető veszélynek tartották az ál-Szaúdok uralmára és a trónra nézve, melynek révén családom az országot és minden bevételét a magáénak tudhatta. Tudtam, hogy férjem, apám, bátyám, unokatestvéreim és bácsikáim a végsőkig elmennének, hogy megvédjék jogukat, mellyel ellenőrzésük alatt tarthatják Arábia olaját – a fekete aranyat, amely most ezernyi patakként folyt be egyenesen a királyi család kincstárába. Miközben hallgattam, az agyam csak úgy zakatolt. Úgy tűnt, a riporter egyetértett azzal a ténnyel, hogy Anglia kezd az al-Masszárí professzorhoz hasonló közel-keleti disszidensek menedéke lenni. De volt egy olyan érzésem, a brit polgárok egy nap még megbánják, hogy menedéket nyújtottak az olajban gazdag államok ellenzékének, mivel

családom férfi tagjai rendkívül bosszúállók. Végül is előfordult már, hogy a szaúdi kormány bosszúhadjáratot indított a brit nép ellen. 1980-ban Misáil hercegnőt, Mohamed herceg unokáját házasságtörés bűne miatt kivégezték Szaúd-Arábiában. Egy független tévétársaság a történet dramatizált változatából filmet készített A hercegnő halála címmel, és ezt Nagy-Britanniában a televízióban be is mutatták. Amikor Háled király tudomást szerzett a film tartalmáról, kellemetlenül érintette és felháborította, amiért a filmben így ábrázolták a szaúdi királyi család tagjait. Átmenetileg megszakította a diplomáciai kapcsolatokat Nagy-Britanniával, hazahívta Londonból a szaúdi nagykövetet, a brit nagykövetet pedig kiutasította SzaúdArábiából. Ennél komolyabb problémát jelentett, hogy brit cégekkel kötött, több millió font értékű szerződéseket vont vissza, minek következtében sok brit vesztette el a munkáját. Amikor a műsor véget ért, ismét leültem, és lassan kortyolgattam hideg labanomat. Azon tűnődtem, hogy Mohamed al-Masszárí egyáltalán nem olyan, mint amilyennek képzeltem. Inkább tudósnak látszik, hisz az volt, és nem annak a lázadónak, amivé lett. Maha kivette a kezemből a távirányítót, és egy olyan csatornára kapcsolt, ahol zenés videoklipek mentek. Amani arca kemény volt, akár a gránit, ahogy üres tekintettel meredt a semmibe. Összekulcsoltam a kezemet, és hangosan dünnyögtem: – Vajon miért gyűlöl minket ennyire ez az ember? Miért teszi kockára a hírnevét, szabadságát, családja jólétét egyetlen eszméért? Maha azt dünnyögte: – Nem tudom, anya. Amani önelégült mosollyal életre kelt, és azt mondta: – Én tudom. Döbbenten ültem, majd bárgyún Mahára néztem, aki szintén meglepettnek látszott. Amani szavai egy sor gondolatot indítottak el agyamban. – Mit tudsz te erről az emberről, Amani? – Valóban tudni akarod? Tőrként hasított belém az az iszonyú gondolat, hogy Amani talán belépett valami tiltott politikai szervezetbe. Meredten néztem rá, majd végül rárivalltam. – Anyád követeli, hogy elmondd! – Jól van – mondta, mintha büszke lett volna arra, hogy ilyesmit tud.

Kimondhatatlan gondolatok rohantak át sebesen agyamon. Lányom egy lázadás részese! Most mihez kezdünk majd Karímmal? Amani, mielőtt beszélni kezdett volna, megköszörülte a torkát. – Azt kérdezted, hogy a professzor miért hajlandó kockára tenni mindent. Az ok egyszerű, anya. A professzor olyan családban nőtt fel, amely mindig is kétségbe vonta családunk jogát a trónhoz. Elöntött az aggodalom a lányom miatt, és nem tudtam tovább türtőztetni magam. – Várj, Amani! – Hangom érdesen csengett. – Tagja vagy ennek a betiltott szervezetnek? A szobában néma csönd honolt, egy szót sem szólt senki. – Amani! – kiáltottam. Lányom kiegyenesedett a fotelban, és a lábát maga alá húzta. Merészen nézett a szemembe, és élvezte azt a kínt, amit szemmel láthatóan megrendült anyjának okozott. Hatalmas szomorúság markolt a szívembe. Nem tagadhatom, hogy Amani nagyon szép lány. Olyan, akár egy baba, apró, és az alakja tökéletes. A bőre mézszínű, az orra kecses, egyenes, rózsaszín ajka telt, fehér fogai tökéletesek, és ívelt szemöldöke alatt a szeme bársonyos és csokoládészínű. Mégis, noha lányom évről évre gyönyörűbb lesz, személyisége egyre kellemetlenebbé válik. Ahogy teltek az évek, egyre inkább meggyőződésemmé vált, hogy a belső szépség sokkal fontosabb a boldog élethez, mint a külső, ezért a legszívesebben kifordítottam volna Amanit. Végül, amikor már épp azon voltam, hogy megragadom gyermekemet, és alaposan megrázom, Amani sandán és önelégülten rám vigyorgott, és meglengette a kezét a levegőben. – Nem, anya. Ne aggódj. – Szemét összehúzva folytatta: – A nők nem játszanak szerepet a professzor mozgalmában. Én nem kellek. – Al-hamdulilláh! Hála Istennek! – Életemben először örültem, hogy a nőket valahonnan kizárják. Amani megemelte a hangját. – Mindazt, amit tudok, egy barátnőmtől hallottam, akinek a bátyja ennek a szervezetnek a dokumentumait és kazettáit terjeszti. A bátyja lelkes híve a professzornak, és mindent tud az életéről. A barátnőm tőle tudja, amit most elmondok neked.

Miután sikerült ismét összeszednem magam, Mahára néztem, és azt mondtam: – Nekünk, nőknek nem szabad elfelejtenünk, hogy saját családunk jóval többet tehet a nőkért Szaúd-Arábiában, mint bárki más. Az biztos, hogy ennek az embernek a szavai a demokratikus jogokért való küzdelemről semmivé foszlanak, és eltűnnek majd a sivatag hevében; akárhogy is, az nyilvánvaló, hogy a nők jogait illetően ő is csak tipikus szaúdi férfi. Figyelmemet ismét Amani felé fordítottam. – A professzor által vezetett szervezetnek nőkre nincs szüksége. Ezt te magad mondtad. Amani lassan, kihívó hangon megkérdezte: – Azt mondtad, hogy hallani akarsz erről az emberről. Még mindig így van? – Mindent tudni akarok, amit te tudsz erről az emberről. – Nos. – Amani az ajkába harapva összpontosított. – Hol is tartottam? – Hogy a lázadó családja mindig is kétségbe vonta családunk jogát a trónra – mondta Maha. – Ja, igen. Miután egy demokratikus érzelmeket tápláló családból származott, a professzor eltökélte, hogy segít a reformok megalkotásában. Csak várt, hogy a kormány bevezesse a reformokat, de hiába várt. Noha kezdtem némi tiszteletet érezni ez iránt az al-Masszárí iránt, és még abban is egyetértettem vele, hogy ideje lenne már némi változásnak, azt azért sosem kívántam, hogy családom elveszítse a hatalmát. Meglehet, hogy Mohamed al-Masszárí briliáns elme, mégis gyanítom, hogy nehéz feladat lenne számára összetartani egy olyan országot, amelyet évtizedekkel ezelőtt egy zseniális harcos hozott létre. Szaúd-Arábia társadalma számtalan, nagyon különböző csoportból áll, többek között a tanulatlan beduinokból, a gazdag kereskedőcsaládokból és a szakképzett középosztályból. Családunknak is, mely már Szaúd-Arábia megalakulása óta hatalmon van, épp elég nehéz az állampolgárok ennyire különböző csoportjait kielégítenie, pedig a demokratikus reformokkal járó engedmények káoszával nekünk még nem kellett számolnunk. Figyelmemet ismét lányom monoton hangjára fordítottam.

– A professzor képtelen volt megnyerni bárkit is gondolatainak. Ám amikor Irak lerohanta Kuvaitot, nyomban megváltozott minden. Mi, szaúdiak akkor döbbentünk rá, hogy képtelenek vagyunk megvédeni magunkat, és egy külföldi hadsereget kell behívnunk az országba, hogy megvédjenek minket. A külföldi haderők jelenléte aztán hirtelen végre politizálta az egyszerű szaúdi embereket. Sok szaúd-arábiaitól lehetett hallani, hogy egy külföldi hadsereg jelenléte szeretett hazájukban oly szégyenletes, hogy ez már az utolsó szög az ál-Szaúd-ház koporsójában. Amani kezével úgy tett, mintha egy szöget verne be. – Így aztán Fahd bácsi saját népét vesztette el, amikor keblére ölelte a nyugati ellenséget. – Ez egyszerűen nem igaz, Amani! – kiáltott fel tiltakozva Maha. – Minden szaúdi szereti a királyt! Amani egy lekezelő mosollyal intézte el nővérét, és még annyi fáradságot sem vett, hogy vitába szálljon Mahával. Eszembe jutott az a nagyon is valós félelem, hogy Szaddám Huszein, arab szomszédunk és egykori barátunk tulajdonképpen bármikor bombázhatja városainkat, így aztán egy arab közmondást idéztem: – Sose felejtsd el, Amani, hogy a megfontolt ellenség mindig jobb, mint egy meggondolatlan barát! Maha most már egyre kíváncsibb volt, ezért megkérdezte húgát: – És mit tudsz még róla, Amani? Amani megvonta apró vállát. – A történet többi részét már mindenki ismeri. Abban a pillanatban, hogy a nyugati katonák megérkeztek földünkre, a szaúdiak ébredezni kezdtek hosszú álmukból. Az értelmiség egyre nagyobb számban vett részt titkos gyűléseken, és megalakult az ellenzéki csoport. Elfintorodtam. Amit Amani mondott, az igaz. Minden szaúd-arábiai tudta, hogy megalakult egy ellenzéki bizottság, mely ötven férfiból állt, tudósok, üzletemberek, bírók és vallási vezetők voltak köztük, akik írtak egy levelet a királynak. Követelték mindennemű elnyomás megszüntetését, és részt kértek a kormányzásból. Több mint négyszáz kiváló szaúd-arábiai írta alá ezt a dokumentumot. Amikor átadták ezt a levelet a királynak, azt mondják, annyira megrendült, hogy szinte belebetegedett, még mielőtt megvitatta volna a Vezető Tudósok

Tanácsával. A király utasítására ez a tanács elítélte a bizottságot, és kimondta, hogy működését be kell szüntetni, tagjait pedig megbüntetni. A titkosrendőrség letartóztatta a professzort, és az AlHájir börtönbe csukták, amely néhány kilométernyire van Rijádtól. Amani így folytatta: – Azt tudom, hogy al-Masszárí professzort hat hónapig tartották börtönben, és ennek az időnek egy részét magánzárkában kellett töltenie. Maha együtt érzőn csettintett a nyelvével. Szemrehányó tekintettel néztem rá. – Ne feledd, lányom, hogy ez az ember saját családod bukását akarja. Maha arca elvörösödött, és elfordította a tekintetét. – A barátnőm azt mondta, hogy a professzort a börtönben megkínozták – folytatta Amani. – Amikor kihallgatták, a börtönőrök az arcába köptek, nádpálcával ütötték a lábát, a szakállát húzkodták, és ököllel verték a fülét. Némán meredtem a kezemre, és szégyenkeztem, mert tudtam, hogy az ilyesmi mindennapos a szaúdi börtönökben. – A barátnőm azt is mondta, hogy a professzort eretnekséggel vádolták. Természetesen amikor felszólították, hogy tegyen vallomást, ő ezt megtagadta. A Legfelsőbb Bíróság nem tudott döntésre jutni. Az nyilvánvaló volt, hogy bátor emberrel van dolguk, és a törvény alapján csak két dolgot tehettek, vagy lefejezik, vagy szabadon engedik. Mivel féltek attól, hogy mártírt csináljanak belőle, ezért a professzor fellebbezhetett. Közölték vele, hogy visszakapja a szabadságát, és kap még egy esélyt, hogy megfontolja a tetteit. Ha távol tartja magát a politikai vitáktól, akkor megőrizheti szabadságát. Ez jellemző a családomra, gondoltam. Mindig abban reménykednek, hogy a problémák idővel egyszerűen megszűnnek létezni. Bárcsak az élet minden gondja ilyen egyszerű lenne! – Nos, a professzor természetesen nem az az ember, akit el lehet hallgattatni, így amint kiszabadult, nyomban részt vett ismét a bizottság tevékenységében. Egy titkos forrás révén figyelmeztették, hogy hazaárulás címén készülnek vádat emelni ellene. A bizottság úgy döntött, itt az ideje, hogy a professzor elhagyja Szaúd-Arábiát, és küzdelmét külföldről folytassa. Szökését gondosan előkészítették.

A szívem elszorult a rémülettől. Lehet, hogy a lányom e szökés titkos információinak birtokában van? – Cselből a professzor és egy barátja elindultak, hogy meglátogassák egy beteg barátjukat a kórházban. A kórházban azonban egy harmadik emberrel találkoztak, aki feltűnően hasonlított a professzorra, és a helyébe lépett. Amikor aztán a két férfi elhagyta a kórházat, az ügynökök már a hasonmását követték. Mivel már nem voltak a nyomában, a professzor könnyedén eljutott a rijádi reptérre. Hamis útlevéllel egy kisvárosba utazott a jemeni határra. Ott két napig várt a jemeni összekötőkre, olyan emberekre, akik ismertek egy, a határellenőrzést elkerülő útvonalat. Ez a kis csoport gyalog jutott át a szaúdi-jemeni határon. Jemenben aztán újabb összekötők várták, akik segítettek neki eljutni Londonba. Amani hangja halk volt és komor: – Természetesen azt mindenki tudja, hogy amikor a professzor megszökött, fiát és fivéreit családunk túszként foglyul ejtette és bebörtönözte. – Amani ernyedten hátradőlt a karosszékben, és sóhajtott egy nagyot. – Hát ennyi a professzor története. Ezt az országban gyakorlatilag minden harminc év alatti tudja, és most már titkon nagyon sok fiatal támogatja al-Masszárí professzort. Lassan, nehézkesen ingattam a fejemet. Ezért voltak hát azok az ülősztrájkok és tüntetések, melyek megzavarták országunk békéjét? Féltem, hogy hamarosan az egész ország osztja majd a professzor véleményét, és változást követel. – Mi, ál-Szaúdok, elvesztünk – nyögtem fel, és arcomat a kezembe temettem.

Karím jóslata Abban a pillanatban Karím lépett be a szobába. Aggódva kérdezte meg lányainktól: – Mi baja édesanyátoknak? Maha kibökte: – Anyát az aggasztja, hogy Amani tagja egy forradalmi csoportnak. Karím döbbent értetlenséggel nézett, majd egy kis ideig szavak röpködtek a levegőben anélkül, hogy bárki is értette volna, valójában mi történik. Aztán, amikor rádöbbent, hogy Amani a kelleténél jóval több információval rendelkezik arról az emberről, aki családunk vesztére tör, Karím őrjöngeni kezdett, akár egy megszállott. Először rárivallt Amanira, és azt mondta: – Lányom! Teljesen elment a józan eszed? Te követője vagy ennek az embernek? Amani ártatlanságát bizonygatta. – Nem vagyok a követője! Egyszerűen csak beszámoltam arról, amit hallottam. – Lányom fagyosan meredt arcomba. – Anya ragaszkodott hozzá, hogy elmondjam. Ő az oka! – Most nem az a kérdés, hogy anyád mit mondott! Neked nem szabad kapcsolatba kerülnöd senkivel, aki magáénak vallja leghangosabb ellenségünk nézeteit! Nap mint nap folynak a letartóztatások! – Karím olyan erővel verte öklével a falat, hogy a drága festmények mozogni kezdtek. – Te ostoba, ostoba, ostoba gyerek! Rémülten figyeltem, ahogy Amani a száját rágja. Már épp azon voltam, hogy megvigasztaljam gyermekemet, amikor Karím haragjának minden erejével felém fordult. – Szultána! Te nevelted lázadásra a lányaidat! Közlöm veled, hogy én ezt egy pillanatig sem tűröm tovább! Karím vádja annyira elképesztett, hogy szólni sem tudtam. Maha kiosont a szobából, és Amani is megpróbált távozni vele, de Karím visszaparancsolta. – Várj egy kicsit, apa, van valami, ami érdekelni fog. – Amani sarkon fordult, és gyorsan kiment a szobából. Karím csak állt ott dermedten, mereven, akár egy kő.

Én meg kínomban járkálni kezdtem a szobában. Amani egy aktatáskával tért vissza, amelyet némán nyújtott oda apjának. Karím haragja láthatóan percről percre nőtt, miközben ügyetlenül babrált a táska zárjával. Majd amikor végre sikerült kinyitnia, egymás után szemügyre vette a papírokat, majd egyiket a másik után a padlóra hajította. Még sosem láttam Karímot ilyen zaklatottnak. – Honnan vannak ezek a papírok? – üvöltött Amanira. – A barátnőm csempészte ki a bátyja szobájából – vallotta be Amani. – Tessék! – nyomott Karím egy halom papírt vonakodó kezembe. Felvettem egy doboz cigarettát, és azzal babráltam, miközben megpróbáltam az előttem lévő lapokra összpontosítani. Miután rágyújtottam, végül sikerült annyira megnyugodnom, hogy felfogjam a kezemben lévő szövegek értelmét. Láttam, hogy ezek olyan sajtóközlemények és dokumentumok másolatai, melyeket dr. al-Masszárí és más szaúdi disszidensek írtak. Annak a dokumentumnak, amelyet olvasni kezdtem, az volt a címe, hogy A hónap hercege, és egyik idősebb unokatestvérem állítólagos tevékenységét tárta fel, aki tartományi kormányzó volt. A dokumentum szerzője azt állította: „Hallották, amint az egyik madzslisz (a nyílt ház, ahol a polgárok a kormányzó elé tárhatják panaszaikat) alkalmával kijelentette: »A déli törzsek mentalitása rabszolgamentalitás, megtöltöm a hasukat, és a hátukra ülök.«” Majd: „Nagyapám, Abdel-Azíz mondta nekem, hogy e tartomány népe olyan, mintha emberszabású majmok és rabszolgák keveréke lenne.” A szerző azzal folytatta, hogy különböző bűnökkel vádolta unokatestvéremet, többek közt azzal, hogy a tartomány területéből hatalmas földeket sajátított ki, majd hatalmas haszonnal eladta őket. Ahogy átfutottam ezeket a dokumentumokat, láttam, hogy minden oldal legalább egy kegyetlen vádat tartalmaz, mely valamelyik nagybátyám vagy unokatestvérem ellen irányul. Egyik unokatestvéremet még egy gyilkosságba is belekeverték! A Szaúdi Légitársaság egyik könyvelőjét halálra verték, miután egy több millió rijálos számlát adott át ennek az unokatestvérnek. Természetesen e bűntény elkövetése miatt soha senki ellen nem emeltek vádat.

A remény, hogy nekem ilyesmihez nincs közöm, hogy távol tarthatom magam, hamar szertefoszlott, amikor megláttam saját apám nevét. Kezemet a számra szorítottam, hogy fel ne kiáltsak, ahogy gyorsan átolvastam a neki tulajdonított gonosztettek egész sorát. Elszorult a szívem, mivel gyanítottam, hogy e vádak némelyike nagyon is igaz lehet. Erőt vettek rajtam az apámmal kapcsolatos szomorú gondolatok, miközben férjem és gyermekem arcába néztem. Számtalan kérdés ötlött fel bennem, de elég volt egyetlen pillantást vetnem Karím feszült arcára, és kérdéseim máris kimondatlanul haltak el ajkamon. Amani azonban merészen kibökte: – Apa, ez igaz? – Keményen markolta azt a szöveget, amelyet most Karímnak mutatott. – A mi álSzaúd-családunk gyerekeket tartóztat le? E kérdés hallatán felpattantam. Amani válla felett a papírra néztem, és halkan olvasni kezdtem: – „A múlt héten a tizenegy éves Fahd alMusáitít és a tizenkét éves Manszúr al-Bureidít őrizetbe vették Bureidában, olyan röpiratok terjesztésének vádjával, melyek feldühítették az ál-Szaúdokat. Úgy tűnik, az ál-Szaúdok könnyedén megfeledkeznek arról, hogy ugyanazokat a bűnöket követik el, mint Szaddám Huszein, aki ellen korábban ők is harcoltak. Arról is megfeledkeznek, hogy újságaik még ma is bírálják Huszein tetteit.” Hajthatatlan lányunk konokul kitartott. – Apa, válaszolj nekem, családunk tényleg gyerekeket tartóztat le? Karím kivette a dokumentumot Amani kezéből. Nem válaszolt. Amani könnyes szemmel makacskodott. – Apa? Karím nekilátott, hogy visszagyömöszölje a papírokat az aktatáskába. Határozott hangon így válaszolt: – Jól tudod, hogy ellenségeink hazudnak. – Amit olvastam, annak nagy része igaz, férjem. Karím fortyogva egy dühödt pillantást lövellt felém. – De persze jócskán eltúlozták – tettem hozzá gyorsan. Karím minden papírt össze akart szedni, de én a kezemben lévőket a hátam mögé rejtettem. – Van itt egy rész, amit még egyszer el akarok olvasni – mondtam. – Majd este visszaadom. Karím szaggatottan lélegzett, figyelmét ismét Amani felé fordította. – Nem fogom megkérdezni tőled annak a nevét, akitől ezeket a

dokumentumokat kaptad, de csak azzal a feltétellel, ha száműzöd életedből ezeket az embereket. Amani éles hangon visított. – De apa, ő a barátnőm! – Ez parancs, gyermekem! Nem engedem, hogy a saját lányom baráti viszonyt tartson fenn az ellenségeinkkel! Amani sírni kezdett, de Karím szigora ezúttal nem enyhült. – Amani? Pár pillanat múlva a szavát adta: – Megígérem, apa. Miután e szigor végül megadásra kényszerítette Amanit, most valamit apja fülébe súgott, mire Karím szívből magához ölelte, majd Amani távozott. Karím szúrós tekintete most felém fordult. A hangomat utánozva azt mondta: – „Amit olvastam, annak nagy része igaz, férjem!” – Fenyegetően meredt rám. – Egy feleség, aki így támogatja a férjét, igazi kincs, Szultána! Csak nemrég tanultam meg, hogy egy okos harcos tudja, mikor kell visszavonulni. Miután nem tudtam szembeszállni Karím hatalmas dühével, és nem akartam még jobban felbosszantani, ezért inkább kisiettem a szobából. Karím kiviharzott a palotából. Amikor vacsorára nem jött haza, tudtam, hogy jó későn fogom viszontlátni. Benéztem a gyerekekhez, és azt láttam, hogy Amani, aki szokatlanul visszafogott volt, már le is feküdt. Maha pedig telefonált. Az órára néztem, és vártam a férjemet. Amíg várakoztam, újból elolvastam azokat a sértő vádakat, melyekkel családom kiemelkedő tagjait illették. Házasságtörésről, lopásról, megtorló intézkedésekről, hamis vádak alapján történt letartóztatásokról olvastam, és arról, hogy mi, ál-Szaúdok, noha a szerencse folytán kiváltságos helyzetet örököltünk, arrogánsan fittyet hányunk minden ezzel járó kötelezettségünkre. A gyanú, hogy ezekben a vádakban volt némi igazság, teljesen lehangolt. Ez a nyomott hangulat hamarosan oda juttatott, hogy azt képzeltem, Karím e pillanatban épp egy másik nő karjai közt van. Sok ál-Szaúd herceget terheli az a bűn, hogy meglehetősen kétes erkölcsű nőket hoznak be az országba, hogy élvezhessék az általuk nyújtott, törvénytelen szexuális örömöket. Miközben az a rémkép üldözött,

hogy imádott férjem épp egy másik nőt cirógat, zaklatottan járkálni kezdtem a szobában. Kétségbeesett dühömben a falhoz vágtam egy kristályvázát. De ez sem hozott megkönnyebbülést, így aztán sírni kezdtem. Nem tudtam aludni. Amikor aztán végre sikerült lehunyni a szemem, a roló résein át beszűrődő fényből tudtam, hogy már hajnalodik. Karím csak a délelőtt közepe táján tért haza. Épp Karím öccsét, Aszadot akartam hívni, amikor férjem belépett az ajtón. Noha a szeme vörös volt és karikás, olyan benyomást keltett, mintha egyszerűen csak mindennapos munkájából tért volna haza. – Édesem – mondta, miközben lehajolt, hogy megcsókoljon. Nyugodt mosolyom jól leplezte, hogy mennyire kétségbeesett vagyok. Minden nőben ott rejtőzik a tudás egy rejtett forrása a férjéről. Éreztem rajta egy másik nő illatát, és ezt meg is mondtam neki. Hogy megpróbáljon lecsillapítani, Karím egyik hazugságot mondta a másik után, de ezzel csak még jobban feltüzelte féltékenységemet, így aztán bevonszoltam a hálószobánkba három bőröndöt. Berámoltam ruháimat. Karím kirámolta. Én újból berámoltam, ő meg ismét kirámolta. Beszélgetésünk is ehhez volt hasonlatos, mivel mindent megismételtünk, csak más szavakkal. Az üres bőröndökre meredtem, és válással fenyegetőztem. Karím odahozta nekem a telefont, és azt mondta, hogy hívjak fel egy bizonyos számot, merthogy ő ott volt egy barátjánál, és ez a barát meg fog esküdni rá, hogy tényleg nem volt nő a társaságukban. Mivel tudtam, hogy egy ilyen barát nyilván megvédi, megértettem, hogy az igazságot sosem fogom megtudni. – Miért főzném a vizet? – kérdeztem gúnyosan. – A víz akkor is csak víz marad. Miután átmenetileg vereséget szenvedtem, hisz ilyen szabadsággal csak a férfiak rendelkeznek, sürgető vágy ébredt bennem, hogy férjemnek fájdalmat okozzak. Eszembe jutott a fogadalmam, hogy legyőzöm magamban az alkohol utáni vágyat, s mivel tudtam, ha megszegem, ezzel Karímnak nagy fájdalmat okozok, ezért elindultam

a bárszekrény felé. Kinyitottam egy üveg whiskyt, és jól meghúztam. Tekintetem találkozott Karím döbbent tekintetével. Kimondtam, amit gondoltam: – A férjek uralkodnak, a feleségek meg tűrnek. – Egy pillanatra elhallgattam, hogy újból meghúzzam az üveget, majd így fenyegetőztem: – Ha te más nőkkel fekszel le, Karím, akkor belőlem alkoholista lesz. Karím meglepetten pislantott egyet, majd azt mondta: – Á! Egy ital – s közben az órájára pillantott. – Reggel tízkor! Hát ez igazán csodás ötlet, Szultána. – Odajött hozzám, kivette az üveget a kezemből, és ő is húzott egy nagyot belőle. Kézfejével megtörölte a száját meg a bajszát. – Ha a nő, akit szeretek, alkoholista lesz, akkor én is az leszek! Rámeredtem. Nem akartam, hogy bármelyikünkből is alkoholista legyen! Karím szája egészen halványan mosolyra húzódott. Férjemben két különböző ember lakozik, az egyik imádni való, a másik meg gyűlöletes. Kezdtem elgyöngülni, ahogy belenéztem hatalmas, szeretettel teli, fekete szemébe. Ahogy Karím erős mellkasa rázkódni kezdett a néma nevetéstől, mérgem szertefoszlott. Hangosan elnevettem magam, miközben az üveget visszatettem a szekrénybe. A következő pillanatban már szerelmesen öleltük egymást. Ez a veszekedés is gyorsan eltűnt abban a feneketlen tartályban, ahová házasságunk megoldatlan problémái kerültek. Másnap reggel Karím rendkívül komoly képpel azt mondta, hogy egy fontos dologról kell beszélnie velem. Miután rendeltem egy erős kávét a konyhából, leültem, és csöndesen kortyolgattam, miközben férjemet hallgattam, aki megosztotta velem gondolatait. – Ez az eset Amanival arra ösztönzött, hogy Szaúd-Arábia jövőjét illetően mindent újból átgondoljak. Arra a döntésre jutottam, hogy több pénzt fogok külföldi vállalkozásokba fektetni. Bambán meredtem rá, majd megkérdeztem. – De miért? – A gyerekeink miatt, Szultána. – Egy pillanatra elhallgatott. – Egyetértesz? Ujjaimmal dörgöltem a homlokomat, miközben gondolkodni próbáltam.

– Nos, én nem is tudom. Túl korán van még ahhoz, hogy üzletről gondolkodjam. – Egy pillanatra elhallgattam, majd hozzátettem: – Nem gondolod, hogy már így is épp elég külföldi befektetésünk van? Hoteljeink és egyéb vállalkozásaink voltak Európában, Amerikában és Ázsiában. Már most is szinte lehetetlen volt mindet szemmel tartani. Egy, a közelmúltban készült kimutatás szerint világszerte összesen csaknem 900 millió dollárnyi vagyonunk van ingatlanban, készpénzben és különféle üzleti vállalkozásokban. Karím felém hajolt. – Figyelj rám, Szultána. Itt az ideje, hogy szembenézzünk a valósággal. Még saját lányunk, a király unokahúga is bírálja a rendszert. El tudod képzelni, vajon mit gondolhat családunkról a többi szaúdi ember? Szultána, egy nap el fogjuk veszíteni Szaúd-Arábiát. Meglehet, hogy ez nem a mi életünkben fog bekövetkezni, de gyermekeink életében biztosan. Férjem szavai mélységesen elcsüggesztettek, noha ezt a témát családunk már gyakran megvitatta. – Semmi sem tart örökké – tűnődött Karím. – Családunk végül el fogja veszíteni hatalmát. Tartok tőle, hogy Szaúd-Arábia ugyanazt az utat fogja követni, amit Irán és Afganisztán. Az iszlám fundamentalisták hulláma szökőárrá fog nőni, mely elönti majd az összes mozlim országot. – Karím egy pillanatra elhallgatott, hogy mondandóját összeszedje. A gondolatra, hogy Szaúd-Arábia azt az utat követi majd, amit Afganisztán, úgy elfogott a rémület, hogy a szívem a torkomban dobogott. Szara szobalányának, Afáfnak a történetéből egyvalami egészen világosan kiderült. Amennyiben Szaúd-Arábiában a fundamentalisták valaha is uralomra jutnak, a szaúdi asszonyokra csak még nagyobb elnyomás vár. Karím hangja keserűen csengett. – Meg aztán az egyetlen oka annak, hogy még ma is hatalmon vagyunk, az, hogy az Egyesült Államoknak szüksége van a szaúdi olajra. Egy nap aztán már nem lesz szüksége rá, mert az olaj helyét átveszi valami más üzemanyag. A tudósok már keresik azt az anyagot, ami kielégíti majd a Nyugat üzemanyag-igényét. Amint elérkezik ez a nap, Szaúd-Arábiát – és a családunkat – Amerika nyugodtan fel fogja áldozni.

Karím arca elvörösödött a méregtől. – Minden amerikai politikus csak önmagát szolgálja. Abban a pillanatban, hogy már nem tudják hasznunkat venni, egyből a sakálok elé vetnének minket, ugyanúgy, ahogy elhajították Mohammed Reza Pahlavi sahot is. – Karím szomorúan nézett rám. – Szultána, becslésem szerint húsz éven belül már mindnyájan száműzetésben élünk. Karímra meredtem. – Ha már nem uralkodunk – suttogtam –, nem élhetnénk mégis csöndes elszigeteltségben a saját hazánkban? – Nem – sóhajtott Karím. – Nevünk súlyos teherként nehezedik majd ránk. Egy fundamentalista kormány lesz uralmon. Akkor SzaúdArábia az ál-Szaúdok számára túl veszélyessé válik. Mindenki gyűlölni fog minket. Tudtam, hogy amit férjem mond, az igaz. Létezik egy mondás, miszerint „Az arabok vagy a lábad előtt hevernek, vagy a torkodnak ugranak”, és én tudtam, hogy sorsunk egyetlen röpke pillanat alatt gyökeresen megváltozhat. Mi, ál-Szaúdok vagy uralkodunk, vagy pusztulnunk kell; középút nincs. Karím ernyedten ingatta a fejét. – Csakis magunkat hibáztathatjuk, Szultána. Mit tettünk, hogy megkedveltessük magunkat a vallási vezetőkkel? Semmit! Apáink nem hallgatnak fiaikra. Itt-ott egy kis engedmény senkinek sem ártott volna. Megerősítette volna a helyzetünket. De nem. Apáink süketek. Nem hallanak mást, csak saját apjuk szellemét, egy olyan emberét, aki önmagát kalapácsnak tartotta, alattvalóit pedig szögeknek. Egyetértőn bólintottam. Mindenki tudta, hogy Abdel-Azíz nagyapa, a beduin harcos, aki 1932-ben megalapította a Szaúd-arábiai Királyságot, családját és országa népét kemény kézzel kormányozta. Karím összecsapta a kezét, majd hátradőlt székében. – Ez reménytelen, Szultána. A szomorúságtól könnyek gördültek végig arcomon. Karím elővett egy zsebkendőt a zsebéből. – Szultána, kérlek, ne sírj! Orromat a zsebkendőbe temettem. Tudtam, hogy mindaz, amit férjem mondott, igaz, és egy nap elveszítem azt az egyetlen életet, amelyet valaha is ismertem. És csak azért, mert családunk vénjei túl

makacsok vagy túl ostobák voltak ahhoz, hogy megértsék, gyakran szükség van a változásra, csak hogy fenntarthassuk helyzetünket. Miért nem tudtak az ál-Szaúdok jobban úrrá lenni a nepotizmuson, a korrupción és a pazarló költekezésen, ami annyira bőszítette SzaúdArábia polgárait? Az ál-Szaúd-családnak már mindegyik tagja olyan gazdag és hatalmas volt, ami felülmúlt minden képzeletet. Ha az életben többé nem keresnének egyetlen szaúdi rijált sem, akkor is több nemzedéken át élhetnének még hihetetlen pompában. Könnyeim csak folytak tovább. Karím a fülembe suttogta: – Szultána, drágám, kérlek, ne sírj! Karím legnagyobb megkönnyebbülésére végül sikerült úrrá lennem könnyeimen, de félelmemet, hogy vajon mit tartogat számunkra a jövő, semmi sem tudta enyhíteni.

Vádi al-Dzsáfí Három héttel később rijádi palotánkban izgatott szolgák serege nyüzsgött és rohangált. Azokat az előkészületeket fejezték be, melyekre szükség volt ahhoz, hogy családunk elindulhasson a sivatagi kirándulásra. Sokan közülük velünk tartottak a sivatagba, ami ritka változatosságot hozott életükbe, hisz megszakította mindennapi teendőik egyhangúságát. A szolgák zajos nyüzsgése mellett még ott volt a munkások harsány kiáltozása is, akik izzadva pakolták fel a bútorokat meg a nehéz felszerelést a hatalmas teherautókra. Noha mindenki örült, hogy eltöltünk egy kis időt a sivatagban, családunk tagjai sosem hajlandók lemondani fényűző életmódjukról. Mivel megszoktuk már ezt a fényűzést, nemigen vágyunk rá, hogy akár csak egy kis időre is vállaljuk azt a kemény életet, amelyet sivatagi őseinknek kellett elviselniük. Most a fekete beduinsátrakkal és a rendelésre készült bútorokkal egyetemben a munkások perzsaszőnyegeket, selyempárnákat, pompás vásznakat, finom porcelánt, kristálypoharakat, ezüst étkészletet is pakoltak a kocsikra, de felkerültek a jóval hétköznapibb konyhaedények is. Már elő voltak készítve a kifejezetten utazásra tervezett fürdőszoba-felszerelések is, többek közt fürdőkádak, vécék és mosdók. Miután mindezt felpakolták, utoljára a ruhatárunkat tartalmazó, külön e célra tervezett poggyászok kerültek fel, hogy könnyen hozzáférhessünk. Öt, gázzal működő generátort már feltettek egy külön teherautóra. Ezekről működik majd két hatalmas, alaposan megrakott mélyhűtő és három hűtőszekrény, melyek még berakodásra vártak. Mellettük ott állt még két gáztűzhely meg a gázpalackok. Filippínó kertészeink feladata volt a friss élelmiszerek berámolása, köztük Egyiptomból, Jordániából és Olaszországból származó gyümölcsök és zöldségfélék. Több mint 1000 palacknyi ásványvíz várt arra, hogy beemeljék egy külön teherautóba. A főzéshez és a fürdéshez két hatalmas, vízzel teli tartálykocsi állt készen az indulásra.

A háttérből a birkák bégetését meg a baromfi lármázását hallottam, ugyanis nemrég meghozták őket az állatbazárból. Miután már egy órája ott voltak a teherautón a forró napon, ezek a szegény állatok kezdtek türelmetlenné és zajossá válni. Tevék is voltak, néhány azért, hogy a hátukon utazzunk, a szerencsétlenebbjéből pedig majd sivatagi lakoma készül. Figyelmeztettem magam arra, hogy az érzékeny Amanit a lehető legmesszebb kell majd tartanom attól a helytől, ahol az állatokat leölik. Nagyon felzaklatná, ha a szeme láttára ölnének meg bármely állatot. Az elmúlt héten Karím gondoskodott róla, hogy huszonöt új, légkondicionált, négykerék-meghajtású járművet szállítsanak le palotánkhoz, melyekben népes társaságunk fog utazni. Harsány, dühös szavak harsogtak a kerten át. Egyiptomi szakácsunk szidalmazta durván az egyik kuktát. A solymászok a kertben járkáltak a csuklyás madarakkal, melyek bőrkesztyűvel, az úgynevezett daszma at-táirral védett kezükön ültek, ugyanis a sólyom karma csontig felszakíthatja az ember húsát. A sólymok éles szemük, hosszú, hegyes szárnyuk, erős, hajlott csőrük és hosszú, görbe karmaik segítségével könnyedén leterítik a sivatagi nyulat, a vadgalambot és a hubárát, ezt a nagy testű vándormadarat, mely túzok néven is ismeretes. Minden sólymot ellátnak egy bőrburkával avagy csuklyával. A kertben mindenütt külön e célra készült sólyomállványok állnak, amelyeket vakra at-táirnak neveznek. Az Arab-félsziget egyike annak a néhány helynek a földön, ahol a férfiak még sólyommal vadásznak. A téli vadászidény még nem ért véget, ezért férjeink azt tervezték, hogy vadászni is fognak, amíg a sivatagban vagyunk. E nagy nyüzsgés kellős közepén Mahával egyetértően összenéztünk, majd hangosan elnevettük magunkat. Kertünk ettől a sokszínű látványtól és a lármás zsivajtól olyan volt, akár egy nyüzsgő bazár. Még Amani is elmosolyodott, noha épp különleges utasításokkal látta el az egyik elcsüggedt filippínó szobalányt, hogy távollétében miként etesse és gondozza nagy létszámú állatseregletét. Ez a szobalány most tudta meg, hogy egyike annak a tíz alkalmazottnak,

akikkel mostohán bánt a szerencse, ugyanis Karím őket jelölte ki arra, hogy itthon maradjanak rijádi palotánkban. Noha egy ilyen látvány engem sosem untat, reggeli fürdőm még hátravolt, ezért visszamentem a palotába. Tekintettel a kinti, kellemetlenül erős napsütésre, szóltam az egyik szobalánynak, hogy több napvédő krémet csomagoljon be. Miután megfürödtem, és bekentem bőrömet testápolóval, felvettem egy bokáig érő, világoskék, pamutvászonból készült ruhát. Mi, szaúdiak a sivatagban is éppúgy öltözünk, mint a városban, a férfiakat a tobe védi az erős napsütéstől, a nőket pedig hosszú ruhájuk. Ezután befontam hosszú hajamat, majd előkészítettem a fátylamat, a fejkendőmet és az abá’át. Amikor magánterületünket elhagyjuk, ezekkel a ruhadarabokkal kell elfednem magam. Utálkozva és undorodva tapintottam meg ezt a selymes külső öltözéket. Külföldi útjaink során mindig boldogan hajítom el ezeket az utálatos, fekete holmikat, de Szaúd-Arábiában gyűlölt velejárói mindennapi életemnek. Miután már láttam a világot e fekete függöny nélkül, és belélegeztem a friss levegőt anélkül, hogy e szűrő arcom előtt lebegett volna, a fátyol számomra mindig olyan érzés, mintha az egész világ terhe nehezedne rám, pedig csak egy egészen vékony, áttetsző anyag. Mélyen felsóhajtottam. Felnőtt nő vagyok, és mégis, még mindig összezavarnak életem ellentmondásai. Ezeket a kellemetlen gondolatokat gyorsan elhessegettem, mielőtt visszatértem volna a kertbe. Testvéreim közül azok, akik velünk tartanak erre az útra, már családjaikkal együtt megérkeztek, és amikor sofőrjeink beindították a kocsikat, e hatalmas társaság tagjai mind a járművek köré tömörültek. Nővéreimmel, Szarával, Núrával, Tahánival, Dunjával és Haifával ültem egy kocsiba, míg férjeink két másik autóval mentek. Gyermekeink csoportokba verődtek, és maguk vezették saját dzsipjeiket. Végre elindultunk az útra, amelyet mindnyájan annyira vártunk! Elég volt csak az előttünk álló kalandokra gondolnom, és őseim vére máris felforrósodott ereimben. Végigpillantottam öt nővéremen. Ahogy kocsink elhagyta a palota területét, mindegyikük feltette a fátylat, hogy eltakarja az arcát.

Nővéreim azonban a köpenyek és a fátylak alatt is önálló egyéniségek maradtak, így könnyen meg tudtam különböztetni őket egymástól. Núra már évek óta szemüveget visel, melynek körvonalai a fátyol anyagán át is jól láthatók. Taháni napszemüvege elég mókásan, a fátyolon kívül ült orra hegyén. A kendőjére és fátylára helyezett, piros sztereó fülhallgatója árulta el a zeneimádó Haifát. Ahogy lepillantottam, láttam azt az élénk színű Reebok sportcipőt, ami Dunjá köpenye alól kandikált ki. Szara bőrszandált viselt. Dévaj kedvemben voltam, és mivel mindig bosszantott ez a nevetséges lefátyolozás, azzal rémítettem meg nővéreimet, hogy felkiáltottam: – Legyen ez egy új nap életünkben! Vegyük le fátylainkat, és hajítsuk mindet a porba! – Már hátra is nyúltam, hogy levegyem a fátylam. Szara egy apró sikollyal visszarántotta a kezemet. Egyiptomi sofőrünk a visszapillantó tükörben rám nézett, és kitört belőle a nevetés. Pontosan tudta, hogy mennyire gyűlölöm a fekete köpenyt meg a fátylat, és úgy tűnt, gyakran mulattatta konvencionálisnak cseppet sem nevezhető nyilvános viselkedésem. Núra, a család legidősebb nőtagja felemelte fátylát, és szigorúan rám meredt. – Szultána! Megparancsolom, hogy ezt azonnal hagyd abba! Ma az utazással foglalkozz, és ne a fátyladdal. – Núra, te is csak engem igazolsz – ugrattam, miközben felemelt fátylára mutattam. – Te is pontosan tudod, hogy a szavak nem sokat jelentenek, ha egy fátyol mögül hangzanak el. Ez bizony igaz! A kimondott szó és az arckifejezés összetartoznak; egyiket a másik nélkül nem is lehet komolyan venni. – Szultána! – figyelmeztetett Núra. Taháni kuncogni kezdett Núra zavart arckifejezésén, mely oly tisztán látszott felemelt fátyla alatt. Núra kivételével mindenki nevetett. – Na jó – dünnyögtem. – Azt hiszem, nem halok bele, ha még néhány órán át viselem a fátylat. Núra most értette meg, hogy mindvégig csak ugrattam, úgyhogy előrehajolt, hogy belecsípjen a karomba. Én azonban gyorsabb voltam, és elbújtam Szara mögé. Kuncogni kezdtünk.

Azt mondtam: – Ne aggódj Núra, Allah nyilván azt akarja, hogy viseljem ezt a fátylat, amit halálomig gyűlölni fogok. Hangulatunk továbbra is vidám maradt, ahogy karavánunk áthaladt több modern városon, melyek festői oázisokba, datolyapálmák közé épültek. A terv az volt, hogy tábort ütünk a Tuveik-hegység és a Dahná homoksivatag között. Volt ezen a területen egy vádi, egy kiszáradt folyómeder – régi beduin útvonal –, melyet Vádi alDzsáfínak hívnak. Négykerék-meghajtású járműveink csikorgása, és a kerekek zötykölődése kezdett kimeríteni. Már alig vártam, hogy utunk végéhez érjünk, és sivatagi kalandunk megkezdődjön. Néhány óra múltán, nem mesze a Vádi al-Dzsáfítól, egy érintetlen, homokos síkra értünk. Noha a közelben falvak, kis települések és más táborok is voltak, sátraink egy különálló, elszigetelt helyen fognak állni. Igazán tetszett a hely, amelyet Karím kiválasztott. Magány és csönd honolt itt mindenütt. Ezen a fátlan helyen még madarak se énekeltek. Nővéreim, beleértve Núrát is, és a többi nő mind boldogan utánoztak engem, amikor levettem a fátylat meg az abá’át. Sötét külső öltözetünk levétele most már nem volt illetlenség, mivel otthonos közegben, közvetlen családunk és szolgáink közt voltunk. Nehéz elrejtenünk arcunkat azok elől, akik velünk együtt a palotában élnek; e szükségszerűség hozta aztán magával, hogy a családunk által felvett férfi alkalmazottak hamarosan hozzászoktak, hogy munkaadóik feleségeinek s leányainak arcát lefátyolozatlanul látják. A tág, tiszta ég és a bőrömet simogató sivatagi szellő jó érzéssel töltött el. Mivel éppoly szabad voltam s boldog, akár egy gyerek, nevettem, amikor Szara ifjabb porontyai üldözőbe vették Taháni kisebb gyerekeit. Csak úgy szállt a homok meztelen talpuk alól. A kicsik is megérezték a sivatagi szabadság varázsát. Aztán boldog várakozással ültem nővéreim és idősebb lányaink közt, mialatt a férfi szolgák kínlódtak, hogy felállítsák a fekete kecskeszőr sátrakat, melyekben az elkövetkezendő két hétben fogunk lakni. Elégedetten kortyolgattuk forró cukros teánkat, és henyéltünk a szőnyegeken, melyeket a homokba terítettünk. Ezeknek a hatalmas sátraknak a felállítása nem volt egyszerű feladat még azoknak sem, akik már megszokták, és minket többször is

hangos nevetésre késztetett az eldőlő sátorrudak és berogyott tetők látványa. Ahogy figyeltem a makacs sátrakkal viaskodó férfiakat, különösen hálás voltam, amiért ilyen kiváltságos helyzetem van az életben. A hagyomány szerint a fekete sátrakkal kapcsolatos mindennemű munka egyedül az asszonyok feladata. Először az asszonyok lenyírják a kecske szőrét, majd fonalat készítenek belőle, aztán megszövik, ebből az anyagból készülnek a sátor falai meg a teteje. Ám a munkának még ekkor sincs vége, mert ugyanabból a fonálból meg kell szőniük a sátor alját és a többi berendezést – a falvédőket, szőnyegeket meg a sátor belső terének elválasztóit. Ezek a „szőrházak” nyújtanak otthont a sivatag népének már örök időktől fogva. Noha mindenki fekete beduinsátrakról tud, ezek a sátrak valójában nem teljesen feketék, hisz megtalálható bennük minden olyan árnyalat, amilyen színű kecskeszőr létezik. A sátrak mérete is különböző, ez attól függ, hogy a sátor tulajdonosa milyen gazdag és mennyire fontos ember. Természetesen a mi sátraink mind rendelésre készültek, és sokkal tágasabbak, díszesebbek voltak, mint amilyet a legtöbb szegény beduin valaha is látott. Mindegyik sátor tizenkét széles fekete csíkból állt, melyek egyenként jó húsz méter hosszúak voltak. A sátrat nyolc bordából álló faszerkezet tartotta. Még legkisebb sátrunkat is, melynek hossza mindössze két méter körül volt, a legtöbb beduin hatalmasnak tartotta volna. Mi, asszonyok hamar ráuntunk erre a nagy nyüzsgésre, jóval hamarabb, mintsem a tábor elkészült volna. Habár hangosan dicsértük a leggyorsabb munkásokat, sok férfi többórányi megfeszített munkája után mindössze csak öt sátor állt egyenesen és feszesen. Még jó sok sátor várt arra, hogy felállítsák. Az biztos, hogy jócskán ránk esteledik, mire mindegyik elkészül. Annyira nyughatatlanok voltunk, hogy úgy döntöttünk, megkérjük Aszadot, kísérjen el minket egy rövid sétára a tábor területén kívül. Hamarosan Aszaddal az élen egy nagy csapatnyi nő és gyerek sétált vidáman a sivatagban, noha a nap még magasan járt, és még jó néhány órán át tűzni fog. Csupasz arcunkat boldogan fordítottuk a nap felé, ahogy a futkározó gyerekek mögött baktattunk.

Amani szeme csak úgy csillogott az örömtől, mert séta közben egy fiatal tevecsikót cirógatott. Korábban, amikor a férfiak kiterelték a tevéket meg a birkákat, Amani a szívébe zárta ezt az őzbarna tevecsikót, amely most fejét hosszú nyakán ingatva bukdácsolt felé. Az állatot túl fiatalon választották el az anyjától, így aztán a biztonság új forrására lelt Amaniban, akit mindenhova követett. Amikor Amani gügyögni kezdett, és úgy beszélt ezzel a tevével, akár egy kisbabával, tudtam, hogy ennek az állatnak a gyönge húsát már biztosan nem fogjuk megenni. Puha, göndör bundájával, hosszú, esetlen lábaival és különösen hatalmas, sűrű pillás szemével ez a tevecsikó mindnyájunk szívébe belopta magát. Csak abban reménykedtem, Amani nem ragaszkodik majd ahhoz, hogy a tevét a sátrunkban helyezzük el. Mélyen felsóhajtottam, miközben Amanit figyeltem, és azon tűnődtem, hogyan gyógyíthatnám ki valaha is lányomat ebből az állatbolondériából. Szara megérintette a vállamat. Szomorú pillantást váltottunk egymással. Drága nővérem megérti érzéseim minden rezdülését. A gyerekek gyorsan csoportokba verődtek és szétszéledtek, de megígérték nekünk, hogy látótávolságon belül maradnak. Aszad leült egy kis dombra, és azt mondta, onnan ügyel majd ránk. Vidáman mosolygott, ahogy felemelte remek távcsövét. Nővéreimmel kéz a kézben elindultunk a homokban egy magaslat felé. Tűnődve néztem, hogy milyen végtelen a sivatag. – Gondoljatok csak bele, hogy egykor világunk egésze töltötte be ezt a hatalmas ürességet. – És nem is oly rég – mondta Szara, miközben lehajolt, hogy leszakítson egy sárga sivatagi virágot. – Én elképzelni sem tudom azt a sivár életet, amitől mi, asszonyok megszabadultunk – sopánkodott Dunjá, miközben megrázkódott még a gondolatára is annak a serény munkának, ami a táborban még e pillanatban is folyt. Núra kuncogva emelte az ég felé tekintetét. Mi meg Szarával összemosolyogtunk. Mindketten komolyan megdöbbentünk, amikor megtudtuk, hogy Dunjá elfogadta a meghívást, és velünk tart erre a sivatagi kirándulásra. Dunjá testvérünk csak nagy ritkán merészkedett

ki palotája biztonságából. Legnagyobb meglepetésünkre, miután biztosították róla, hogy lesz elég hely egyiptomi masszőrje és libanoni kozmetikusa számára, Dunjá végül úgy döntött, hogy eljön velünk. Szarát s engem gyakran bosszantott Dunjá viselkedése. Semmi kétség, Dunjá személyisége illett legtökéletesebben egy szaúdi hercegnőhöz. Anyánk tíz leánya közül Dunjánál senki sem élvezte jobban a kényelmes tétlenséget. Kedvenc időtöltése az volt, hogy olyan tökéletessé tegye magát, amennyire azt arcának s testének tökéletlenségei megengedik. Ez a nővérem tökélyre vitte, hogy napjait evéssel, alvással és szépségápolással töltse, meg azzal, hogy családját és barátait látogatja. Dunjá nem olvas újságot, képeslapot, se könyvet, nem mozog, és egyáltalán nem mutat érdeklődést a palotáján kívüli világ iránt. Ahogy teltek az évek, észrevettem, hogy Dunját egyre korábban gyöngíti el a fáradtság, és az órák, melyeket pihenéssel tölt, mind hosszabbra nyúlnak. Egykor attól féltem, hogy Dunjá esetleg szellemi fogyatékos, de úgy tűnik, nem az. Egyszerűen csak arról van szó, hogy nincs semmi, ami felkavarná lusta elméjét. Ettől függetlenül Dunjá azért nem rossz ember; senkinek sem ártott még soha. Bár, amennyire én tudom, nem is segített még soha senkinek. Persze azért mi, a testvérei szeretjük, nem másért, csak azért, mert imádott anyánk adott neki életet. Noha Dunjá anyánk csodás tulajdonságaiból mit sem örökölt, mégiscsak a mi vérünk. Nincs más választásunk, szeretnünk kell. Núra hirtelen megállt, előrehajolt, és felvett egy maroknyit a sivatag homokjából. – Igen. Épphogy megúsztuk a nomádok kemény életét. Dunjá gyöngéden megveregette a saját arcát. – Jaj, Núra, ha ilyeneket mondasz, a végén még megjelennek rajtam az aggodalom ráncai. Erre mindnyájan hangosan felnevettünk. Mivel nem volt semmi, ami Dunjából bármiféle érzelmet kiváltott volna, és ehhez járult még az arcápolás, a masszázs és a különleges krémek egész tárháza, ezért bőre sima és tökéletes maradt. Nincs az a ránc, amely mutatkozni merészelne Dunjá arcán!

Évekkel ezelőtt Karím magunk közt „a múmia” gúnynevet adta neki, mivel az évek, melyeket Dunjá e földön eltöltött, az arcán nem hagytak semmiféle nyomot. Núra megragadta Dunját, megölelte, és hangos csókot nyomott mindkét orcájára. – Jaj, Dunjá! Te aggódsz azért, hogy esetleg egyetlen ránc is megjelenhet rajtad? Dunjá lebiggyesztette az ajkát, majd kényszeredetten elmosolyodott. Szokás szerint most sem tudott mit válaszolni. Igen, drága nővérem fejében tényleg nincs semmi, gondoltam szomorúan. Ettől fogva csöndben haladtunk tovább, míg el nem értük a magaslat tetejét. Hirtelen a Dahná homoksivatag dűnéi teljes pompájukban tárultak elénk. Homokszemcsék végtelen sokaságából alakultak ki e lenyűgöző, vörös homokhegyek; a dűnék közül több is oly magasra nyúlt, hogy csúcsuk szinte a kék eget érintette. Ettől a csodás látványtól elállt a lélegzetem. Nővéreim is csöndben álltak, és hagyták, hogy érzékeik válaszoljanak e vörös homok ősi látványára, mely úgy ragyogott a napfényben, akár a vörösréz. Alázatra késztetett a gondolat, hogy őseink több ezer éven át csodálhatták olyan áhítattal e táj szépségét, ahogy most mi. Ahogy ott álltunk lenyűgözve, fülemben zúgott a csend, és én figyelmesen hallgattam a semmi hangjait. Ám ahogy a szememet erőltetve a távolba meredtem, mintha valami mozgást láttam volna. Kezemmel beárnyékoltam a szemem. – Nézzétek! – kiáltottam, ahogy a homoktenger távolába néztem. – A dűnék mozognak! Csak halvány szellő lengedezett, s mégis, mintha a homok felénk gördülne. Hunyorogva meredtem a távolba. Lehet, hogy csak sivatagi délibáb? Szara rémülten hátratántorodott, és abban a pillanatban én is rájöttem, hogy nem a homok mozgott, hanem egy nagy csapat férfi, akik teveháton közeledtek felénk a homokon át. Ezek a férfiak idegenek voltak, mi meg sebezhetők, hisz meglehetősen eltávolodtunk védelmezőnktől, Aszadtól, és az arcunk meg a hajunk fedetlen volt! Ekkor már az éles rikoltozást is hallottuk, amitől csak még jobban megrémültünk. A sivatagi vándorok közül többen is letekerték ghutrájukat, vörös-fehér kockás fejfedőjüket, és

most azzal integettek nekünk! Nyilvánvaló volt, hogy ezek a férfiak beduinok, akik észrevettek minket, és most tevéiken felénk vágtatnak! Iszonyú rémületünkben nővéreimmel lányaink és a kicsik után kiáltottunk, miközben hanyatthomlok menekültünk a homokon át vissza Aszad felé. Taháni riadtan felsikoltott, amikor megbotlott hosszú ruhájában, és elvágódott a földön. Dunjá nem volt hajlandó megállni, hogy segítsen testvérének; elképesztően gyorsan rohant tovább, és hamarosan el is tűnt a szemünk elől. Aszad elejtette messzelátóját, ahogy futva jött felénk. Amikor meglátta rémületünk okát, arra kért minket, hogy nyugodjunk meg, és gyorsan menjünk vissza a táborba. Ő itt marad, hogy üdvözölje a sivatagi vándorokat. Egy óra múlva nővéreimmel már csak nevettünk a történteken. Kivéve Dunját. Dunjá ugyanis még mindig zokogott a rémülettől, noha már mindnyájan biztonságban voltunk tágas sátrainkban és a hozzánk tartozó férfiak védelme alatt. Dunjá szobalánya egyfolytában váltogatta a nedves ruhát rémült úrnője homlokán, de testvérünket semmivel sem lehetett megnyugtatni. Meg volt győződve róla, hogy ezek a férfiak hajszál híján elragadták, és akkor élete hátralévő részét, akarata ellenére, beduin feleségként kellett volna leélnie. Noha ez nekünk furcsának tűnik, de akad még néhány törzs Arábiában, amely nem adta meg magát a városi életnek. És tény, hogy ezekről a sivatagi arabokról az a hír járja, ha egy számukra kívánatos nőre tett ajánlatukat elutasítják, azt olyan sértésnek tekintik, hogy még az erőszaktól sem riadnak vissza. Ki tudhatná biztosan, hogy ezek a nomádok vajon nem térnek-e vissza a régi szokásokhoz, és egyszerűen csak elrabolnak valakit közülünk? 1979-ben egy amerikai nő, akit Szara jól ismer, épphogy csak elkerülte ezt a sorsot. Ez a nő, Janet, egynapos kirándulásra ment a sivatagba a barátjával, Billel, Aszad amerikai alkalmazottjával, aki üzleti vállalkozásainak egyikét vezeti, és útjuk során egy beduintáborra bukkantak. Bili, aki már egy ideje Arábiában élt, tökéletesen beszélt arabul. Amikor a törzs meghívta őket egy teára, Bill örült a ritka lehetőségnek, hogy megmutathat egy igazi beduintábort Janetnek.

Ám ez a találkozás a beduinokkal az első pillanattól fogva nyugtalanító volt. A törzs férfi tagjait az amerikai nő egészen elbűvölte. Janet gyönyörű nő volt, a bőre akár az elefántcsont, a szeme zöld, derékig érő hullámos haja pedig vörös, és ezek a beduinok ilyen varázslatosan szép nőt még sosem láttak! A második csésze tea után a beduin törzsfőnök nekibátorodott, és megkérdezte Billtől, hogy mi volt a teljes ár, amit ezért a nőért fizetett. Bill tréfából azt felelte, hogy ez a nő nagyon drága volt – ami azt illeti, száz tevét érő nő. A beduin törzsfőnök komoly képpel csóválta a fejét, miközben meredten nézte a vörös hajú szépséget. Ez a nő valóban nagyon sokba fog kerülni! Aztán a főnök összecsapta a kezét, és beleegyezett, inkább feláldozza törzse anyagi jövőjét, csak hogy megszerezze ezt az ellenállhatatlanul csábító nőt. Igen, ő is megfizeti érte a száz tevét. Sőt, még többet is. A főnök elmélyült, átható tekintetéből világosan látszott, hogy neki kell ez a nő! Ezután, Bill egyre növekvő rémületére, a főnök szólt embereinek, hogy kezdjék el összeterelni a száz legszebb tevét. Amikor Bill szelíden elutasította ezt a nagylelkű ajánlatot, többet ajánlottak érte egyszer, majd még egyszer. Amikor aztán a főnök végre megértette, hogy számára a nő nem eladó, bármennyi tevét fizetne is érte, udvarias vendégszeretete egy pillanat alatt sértett haraggá változott. Talán egy beduint nem illet meg egy ilyen nő? Ez sértés! A helyzet hirtelenében egyre rosszabbá vált, és a rémült párnak épphogy sikerült elmenekülnie a feldühödött tömeg elől. A kocsijukhoz rohantak, és nagy sebességgel elszáguldottak, de egy darabig még üldözték őket a teveháton vágtató beduinok. Ki tudja, mi történhetett volna, ha nem ilyen gyors a kocsijuk, és végül nem sikerül maguk mögött hagyniuk a porban ezt a megsértett, feldühödött beduinhordát? Miután Aszad üdvözölte a beduinokat, meghívta őket a táborunkba teára. Elmondta, hogy a férfiak, akiktől annyira megrémültünk, egy beduin törzs tagjai, és épp vadászaton vannak. Most arra vártunk, hogy ezek a férfiak elmenjenek, és mi végre csatlakozhassunk férjeinkhez. Nem sokkal azután, hogy az estebéd illatai izgatni kezdték korgó gyomrunkat, hallottuk, amint a férfiak nagy hangon búcsút vesznek. Miután sikerült kicsikarniuk férjeinkből

azt az ígéretet, hogy hamarosan felkeressük őket táborukban, a beduinok távoztak. Nagyon megkönnyebbültem, hogy végre elmentek, és én voltam az első, aki kilépett sátrunk összehúzott függönyének résén. Nővéreim és a többi nő is mind kisiettek utánam a sátorból. Mindenki éhes volt, így aztán gyorsan elhelyezkedtünk a szőnyegeken, melyek körbefogták azt a fehér vásznat, ami asztalunkként szolgált. Noha Szaúd-Arábiában az a szokás, hogy előbb a férfiak esznek, a nőknek meg várniuk kell, és csak az étel maradékát ehetik, mi ezt a szokást nem tartottuk be. Amikor a társaság csak családunk tagjaiból áll, akkor mind együtt eszünk. Még az arrogáns Ali is gyakran eszik együtt feleségeivel és gyermekeivel. Ezért keresztbe tett lábbal mind leültünk, amikor szolgáink behozták a vizeskancsókat, hogy leöblíthessük a kezünket. Már előre összefutott a nyál a számban, ahogy a ránk váró lakomára gondoltam. Amint megérkeztünk, a szakácsok nyomban nekiláttak az ételek elkészítésének. Ahogy most a lakoma fogásait sorra elénk hordták, a szakácsok ott álltak mindhárman büszkén egymás mellett, és korábbi ellentéteik teljes egészében feledésbe merültek. Hat férfi cipelt egy hatalmas réztálat, mely legalább három méter hosszú volt. A hatalmas tál közepén, egy halom rizsen egy kis teve feküdt, mely egész nap sült a nyárson. A tevében egy bárány volt, amit csirkével töltöttek meg. A csirkék tölteléke viszont főtt tojásból és különféle zöldségekből állt. A szolgák nekiláttak, hogy nagy tálakban salátát, olajbogyót, sajtokat és más ételeket tegyenek elénk. Étkezési szertartásunk most már komolyan elkezdődött. Karím elmondta az áldást, hogy „Biszmillah”, „a könyörületes Allah nevében”. Ezután házigazdaként erősködni kezdett, hogy Núra férje, Ahmed, a család itt megjelent tagjai közt a legidősebb legyen az első, aki megízleli az ételt. Ahmed meg kitartóan nemet mondott, hogy ő nem érdemli ezt a tisztességet. Karím egyre jobban nekihevült, és a hangja mind erősebbé vált, ahogy kijelentette, folt esik családunk nevén, ha nem Ahmed ízleli meg elsőként az ételt. Hallottam őket, de nem figyeltem, hisz már annyira megszoktam ezeket a szertartásos vitákat, hogy általában ezzel az étkezés előtti

huzavonával nem is igen törődtem. Most azonban majd elájultam az éhségtől. Noha nem szóltam egy szót sem, azért átsuhant a fejemen a gondolat, hogy mi, szaúdiak, túl sok időt fecsérlünk ezekre az értelmetlen rítusokra, amikor a végeredményt már mindenki előre ismeri. Az már előre eldöntött dolog volt, hogy Ahmed végül hagyja magát meggyőzni, így az övé lesz az első falat. Karím és Ahmed ezt úgy elnyújtották, hogy már azon tűnődtem, esetleg elcsenek egy húsgombócot a kezem ügyében lévő tálból. Épp ahogy óvatosan nyúltam volna a tál felé, Karím egy marék rizst vett a kezébe, gombóccá formálta, és tenyerén nyújtotta oda Ahmednek. Sógorom végre beadta a derekát. A rizsgombócot a szájába vette, majd leszakított egy darabot a teve húsából, és azt is utánagyömöszölte. Ez volt a jel, hogy a lakoma most már elkezdődhet. A tálak kézről kézre jártak, miközben mohó kezek nyúltak a nagy húsostál felé is. Mindenki annyira éhes volt, hogy ezúttal, ami ritkaságszámba megy, az étkezés csöndben folyt, beszélgetés egy pillanatra sem szakította meg. Miután a főfogással végeztünk, a szolgák tálcaszám hordták elénk a különféle tejszínes, diós és mézes édességeket. Bár a hasunk már tele volt, azért mindenki megkóstolta ezeket a finomságokat. Ezután mindenfelől a hálaadás szava hallatszott: „Al-hamdulilláh”, „köszönet Istennek”. Végül rózsavízzel töltött ezüsttálakat hordtak körbe, hogy mindenki megmossa a kezét meg a száját. A vacsora ezzel véget ért. Karím azt javasolta: – Jöjjön mindenki, üljük körbe a tábortüzet! Miután lement a nap, a sivatagi este levegője hűvös volt, úgyhogy örömmel gyűltünk a melengető tűz köré. Még a legapróbb gyerekek is velünk tartottak. Most következett családi összejöveteleink legkedveltebb része, amikor is történelmünkről, hagyományainkról meséltünk egymásnak. Ahogy a szolgák kihozták nekünk a kávét meg a teát és limonádét a kisebb gyerekeknek, a család különböző tagjai izgalmas verses történetekbe kezdtek a karavánok életéről meg a törzsi háborúkról. Régen az arabok és a beduinok gyakran lerohanták és kifosztották egymást. Ezeket a rablóportyákat a törzsről való gondoskodás tisztes módjának tekintették. A legrettegettebbek az ál-Szaúd harcosok

voltak, mert ők könyörtelenül lemészárolták ellenségeiket, és azzal kérkedtek, hogy portyáik nyomán egyetlen ellenséges harcos sem marad életben. Azokat, akiket ártatlannak tekintettek – a nőket, gyerekeket és öregeket –, a győztesek szétosztották maguk között. Miután e történetek felpezsdítették őket, családunk idősebb férfi tagjai nyilvánvalóan megérezték múltunk vonzását, mert amikor Ahmed felpattant, és a szolgákat szólította, hogy hozzák oda neki a kardját, férjeink mind csatlakoztak hozzá. Társaságunk hamarosan megcsodálhatta, amint a férfiak az ardát, az arab harci táncot járták. Széles mosollyal figyeltem Karímot és a többi férfit, amint nagy szökkenésekkel táncolnak, énekelnek, és hatalmas mozdulatokkal suhogtatják a kardjukat. Ali bátyám kardját forgatva harci játékba kezdett Aszaddal, de nekivörösödve és szuszogva hamarosan feladta. Noha Ali sokkal nagyobb darab, mint a mellette törékenynek tűnő Aszad, Ali teste az évek során elhájasodott, míg a fegyelmezett Aszad megőrizte feszes izmait. Miután jól kimulatták magukat, a férfiak zihálva visszaültek a tábortűz mellé. A magasba emelték a vizeskorsókat, és csőrüket a szájuk felé fordították. Olyan ügyesen irányították a víz folyását, hogy az egyenesen a szájukba ömlött, és még egy csepp se fröccsent belőle az ajkukra. Amikor Taháni egy beduin szerelmi történetbe kezdett, Ali az ilyen érzelgősségen gúnyolódva félbeszakította. Legnagyobb bánatomra Taháni nyomban elhallgatott. Ali a legkisebb gyerekek felé nézett, majd szigorúan azt mondta: – Ezek a szerelmi történetek rossz irányba terelik gondolataitokat. Mind közt a legfontosabb lecke megtanulható abból a történetből, amelyet most fogok elmondani nektek. Összenéztünk Szarával, de nekem eszembe jutott ígéretem, amit Karímnak tettem, hogy ezen az úton nem csatázom Alival, így aztán megpróbáltam érdeklődést színlelni. Fivérem, noha ennyi nő vette körül, akik mind a saját családjához tartoztak, még most sem tudott úrrá lenni a nőkkel szembeni mély előítéletein. Volt bőr a képén, hogy elmesélje egy fiatal beduin férfi történetét, aki súlyosan megsebesült, miután egy ellenséges törzs tagjai megtámadták, és az életét egy olyan nő mentette meg, akit

egyáltalán nem ismert. Ez a fiatalember annyira felháborodott, amikor felfedezte, hogy egy idegen nő keze érinti a testét, hogy a nő arcába köpött, és azt követelte, hogy kövezzék meg! Ali fiaira és unokaöccseire nézett, majd a bölcs öreg magasztos szerepének biztos tudatában azt mondta ezeknek a fogékony fiatalembereknek és fiúknak, hogy még mindig jobb meghalni egy támadó férfi keze által, mint az, ha az embert egy idegen nő menti meg. Tátva maradt a szám. Hogy meg ne szólaljak, kénytelen voltam összeszorítani a fogamat. Ali története szinte senkinek sem tetszett, de mindenki jóval udvariasabb volt annál, mint amit Ali megérdemelt, így aztán legnagyobb csalódásomra a feldühödött kritika hangjai nem jutottak el fülébe. A női arcok még akkor is komorak voltak, amikor Karím megköszörülte a torkát, és felajánlkozott, hogy elmond még egy utolsó történetet. Szívemet elöntötte a szeretet férjem iránt, mivel számomra nyilvánvaló volt, nem akarta, hogy a gyerekek olyan gondolatokkal térjenek aludni, melyeket Ali fonák története ébresztett bennük. Karím figyelmét a gyerekek és a serdülők felé fordította. – Kedves gyermekeim, a legkívánatosabb vonás bármely emberben a nagylelkűség és a vendégszeretet. Örömömre szolgál, hogy elmondhatok nektek egy történetet egy arab férfiról, aki e földön a létező legnagylelkűbb ember volt. Ezután férjem elmondott egy népszerű beduin történetet, mely melegséggel tölti el minden arab szívét, hisz semmi sem nyűgöz le minket jobban, mint a nagylelkűségről szóló történetek. – Azt mondják, hogy minden nagy ember apró sátorban születik. Így volt ez Hátim sejk esetében is. Aprócska sátorban született, de keményen dolgozott, s így egyike lett a leggazdagabb sejkeknek, akik a nagy sivatagban legeltették állataikat. Erről a sejkről beszélt mindenki, de nem azért, mert gazdag volt, hanem azért, mert minden halandónál hívebben gyakorolta a legnemesebb arab erényt, a nagylelkűséget. Hátim sejk adott mindenkinek, aki csak kért, és sosem firtatta, hogy az illetőt valóban a szükség vezérelte-e. Senki kérését nem utasította vissza, még az ellenségeiét sem. Egyszer négyszáz éhező férfi, nő és gyermek

érkezett az aszály sújtotta hegyekből ennek a sejknek a sátrához. Erre ő vajon mit tett? Leölt és megsütött ötven tevét, hogy hússal lássa el őket. Amikor ennek a sejknek a híre a rumi szultán fülébe jutott, az biztosra vette, hogy a sejk csak megjátssza a nagylelkűséget, mert így akarja jó hírét kelteni önmagának és portékáinak, amelyeket eladásra kínál. A szultán úgy határozott, elküldi embereit Hátim sejkhez, hogy kérjék el tőle legbecsesebb tulajdonát, azt az értékes, gyönyörű csődört, melynek hírét mindenki ismerte, és akkor majd kiderül, hogy a sejk valóban olyan nagylelkű-e, mint amilyennek mondják. Ez a csődör, melyet Duldulnak hívtak, volt a legszebb ló egész Arábiában. Hátim gyermekeivel együtt nőtt fel, és osztozott Hátim családjának minden örömében és bánatában. Ezt a lovat annyira szerették, hogy ostort nem ismert, és goromba szót sosem hallott. Nos, a szultán emberei útközben nagy viharba kerültek és eltévedtek, majd amikor végül csaknem félholtan megérkeztek, alig álltak a lábukon az éhségtől. Meglepődtek, mert mindössze három kis sátrat láttak, és jószágot sehol, noha Hátim sejk szeretett Duldul lován fogadta őket. A szultán emberei előtt világos volt, hogy a sejk most nemigen számított vendégekre, de azért mégis melegen, igazi vendégszeretettel fogadta őket. Miután látta, hogy vendégei milyen szánalmas állapotban vannak, a sejk kijelentette, hogy nyomban lakomát készít nekik. Az emberek látták az üres legelőket, így aztán igencsak meglepődtek, amikor később leültek enni, és ízletes húst kaptak, melyet roston sütöttek, pirítottak, levest és más finom étkeket készítettek belőle. Az éhes emberek kijelentették, hogy ilyen királyi lakomában még sosem volt részük. Ezután a szultán emberei elszégyellték magukat küldetésük miatt, és elmondták a sejknek, hogy a rumi szultán küldte őket, próbára tenni nagylelkűségét azzal, hogy a csődört, Duldult kérik tőle. Hátim sejk úgy ült ott, mint akit hatalmas csapás ért. Az arca halottsápadt lett, és azt mondta: – Jaj, barátaim, bárcsak nyomban tudtomra adtátok volna küldetésetek célját! Persze ti nem sejthettétek körülményeimet. Nem voltam felkészülve vendégek fogadására,

ugyanis mindössze két napja érkeztünk meg erre a helyre. Arra vártunk, hogy házam népe meg a jószágok megérkezzenek, de nagy eső esett, és a hömpölygő áradat megakadályozta őket abban, hogy ideérjenek. Mit tehettem volna, amikor ti fáradtan és éhesen megérkeztetek? A sátramban nem volt hús – aztán se kecském, se birkám egynapi járóföldre. Hogyan is tehettem volna meg, hogy ne gondoskodjam vendégeimről? Még a gondolatát sem tudom elviselni annak, hogy sátramban bárki éhen maradjon. Nem volt más, csak becses lovam, Duldul, ez a páratlan csődör, mely ismerte minden kívánságom, és engedelmeskedett minden szavamnak – mi mást tehettem volna? Könnyek csordultak végig a sejk arcán, amikor ezt mondta: – Most pedig menjetek, és mondjátok meg ennek a ti hitetlen rumi szultánotoknak, hogy szorult helyzetemben megfőztem és felszolgáltam nektek vacsorára a gyönyörű és engedelmes Duldult. Karím most a kicsikre mosolygott, akiknek elkerekedett a szemük a gondolatra, hogy ekkora vendégszeretet is létezik. – Most pedig, gyerekek, tudnotok kell, hogy egy igaz arab történetét hallottátok – a legjobb arabét –, egy olyan emberét, akinek nagylelkűségében soha senki nem kételkedik. Karím története mosolyt varázsolt mindnyájunk arcára, jókedvünk volt, ahogy lassanként szétoszlott a társaság, és mindenki elindult, hogy saját sátrába térjen. Ám amikor Ali elment mellettem, arrogáns arckifejezése még mindig bosszantott. Aztán amikor fivérem jóéjszakát-csókra nyújtotta az arcát, megmerevedtem. A szemem sarkából láttam, hogy Karím engem figyel. Elmosolyodtam, majd lábujjhegyre álltam. Ali közelebb hajolt. Ajkam játékosan végigsiklott az arcán, majd a fülébe súgtam egy közkedvelt beduin átkot: – Bárcsak minden tevéd lesántulna, Ali! Miközben Karím szerető elismeréssel pillantott felém, addig Ali döbbent értetlenséggel meredt rám. Még mindig a bölcs ember szerepében tetszelgett, úgyhogy elképzelni sem tudta, mi lehet az oka megvető szavaimnak. Arcomon diadalmas mosollyal mentem sátrunkba.

Sátrunk Karím utasításai szerint már korábban elkészült. Öt részre volt felosztva. A teret bársonyfüggönyök választották el, és az így kialakított legnagyobb helyiségben vendéget fogadhattunk meg étkezhettünk, volt két szoba, ahol aludhattunk, a másik kettő meg fürdőszobaként szolgált. Az egyik hálószobán és fürdőszobán én osztoztam Karímmal, a másikon meg lányaink. Körbejártam a legnagyobb helyiséget, ahol két fal mentén apró, csináltatott pamlagok meg barackvirág- és homokszínű selyempárnák sorakoztak. Perzsaszőnyegek takarták el a sivatag homokját. A harmadik falon arany- és ezüstszegéllyel díszített tevenyergek sorakoztak, melyeket a férfiak később, sivatagi kiruccanásaik során majd használni akarnak. Lobogók, kardok és a szaúdi zászló egészítette még ki a szoba berendezését. A meghitt kis hálószobákat kivételesen gyönyörű bútordarabokkal rendezték be. Ágyaink fölé könnyű baldachin emelkedett, melyről áttetsző anyagból készült függöny hullott alá lágyan, hogy védjen bennünket a sivatagi portól meg a rovaroktól. Szobalányom már kikészítette a hálóingemet, és miután megmostam az arcomat meg a fogamat, kibújtam a ruhámból. Elégedetten felsóhajtottam, ahogy végignyúltam az ágyon. Ez a nap sokkal kellemesebb volt, mint életem legtöbb napja. Pillanatokon belül elaludtam, így aztán már nem is hallottam, amikor Karím bejött.

Kavargó homok Az elkövetkezendő napokat az egész család rendkívül kellemesen töltötte. A férfiak felültek tevéikre, és sivatagi vadakra vadásztak, miközben gyermekeink véget nem érő játékba merültek unokatestvéreikkel. Mi, asszonyok meg hosszú sétákat tettünk a tábor körül, csodáltuk a festői tájat, és közösen felidéztük gyermekkorunk boldog emlékeit. Kirándulásunk harmadik napján férjeink azt javasolták, hogy keressük fel annak a beduin törzsnek a táborát, melynek tagjai annyira megrémítettek minket az első napon. Lelkes izgalommal fogadtuk a hírt, mivel minden városi arabban örökké ott él a kíváncsiság a beduinok iránt. Így volt ezzel minden nő, kivéve Dunját. Dunjá kereken visszautasította a meghívást, azzal, hogy az ő törékeny lelkületével egyszerűen nem élné túl egy koszos beduintábor rémségeit, ezért inkább itt marad szolgálóinkkal meg a gyerekekkel. Azok az emberek, akik nem ismerik Arábiát, azt hiszik, hogy minden arab beduin; ami azt illeti, a városi arabok meg a sivatagi beduinok csak ritkán éltek békésen egymás mellett, és még ma is állandó, szinte mindenre kiterjedő konfliktusban állnak egymással. A városi arabok együgyű bolondoknak tartják a beduinokat, míg a beduinok szerint a városi arabok erkölcstelenek, és bűnös életet élnek. Nem is oly rég még a „vad beduk” ronggyal tömték be az orrukat, ha valamilyen oknál fogva feltétlenül be kellett menniük valamelyik városba, hogy ne szennyezze be őket a városi arabok szaga. Ennek ellenére a beduinok mindig meleg fogadtatásban részesítik azt, aki felkeresi táborukat, noha ez a vendégszeretet gyakran rövid életű. Fiatalkoromban több beduin táborban is jártam, és most kíváncsi voltam, vajon az elmúlt évek során javult-e valamit nyomasztó életük. Emlékeztem rá, hogy azok a beduinok, akiket láttam, saját szennyükkel teli, zsúfolt sátrakban éltek.

Egy beduin élete veszélyesen indul, ugyanis igen magas náluk a csecsemőhalandóság. Azok a gyerekek, akik túlélik a csecsemőkort, mezítláb, iskolázatlanul és mosdatlanul szaladgálnak a táborban. És a nők! Valahányszor rájuk gondoltam, szinte mindig megvonaglott az arcom. Természetesen a szaúd-arábiai élet minden szintjén lenézik a nőket, mint akik természetszerűleg és visszavonhatatlanul alacsonyabb rendűek a férfiaknál, de a beduin asszonyok élete minden tekintetben rosszabb a többiekénél, mert ők nem rendelkeznek azzal a gazdagsággal, ami némiképp enyhítené nehéz életüket. A beduin asszonyokra iszonyúan kemény fizikai munka terhe nehezedik. Azonkívül, hogy kiszolgálják férjeiket, és gondoskodnak a sok gyerekről, nomád életük feladatai közé tartozik a sátor felállítása és lebontása is. Ezek a gondolatok jártak a fejemben, ahogy zötykölődve döcögtünk a sivatagon át. Szerencsére mindössze tizenöt kilométert kellett megtennünk. A távolban hamarosan feltűnt egy tábortűz gomolygó füstje. De a táborban a férfiak már jóval előbb észrevették a port, amit járműveink kavartak, mint mi az ő tábortüzüket. Több mint húsz férfi szállt tevére, és most ott vártak minket, nem messze táboruk bejáratától. Az egyik beduin különösen megragadta a figyelmemet. Középkorú, erőteljes férfi volt, az arca finom metszésű, a szeme parancsoló. Királyi jelenség volt, ahogy hosszú, fekete köpenye hullámzott mögötte, és királyi volt a hátasa is, egy fiatal, erős tevekanca. Átható tekintetét vitathatatlan önbizalommal szegezte ránk. Az idegen vendégek láttán szája nem húzódott mosolyra, noha meglehetősen mulatságosnak találtam, hogy olybá tűnt, mintha tevéje szája viszont egyfolytában mosolyogna. Merev méltósággal, többször is körbejárta járműveinket tevéje hátán, mintha alaposan szemügyre venne minket. Nem volt kérdéses előttem, hogy ez az ember a falu főnöke. A beduinok büszkék, és nincs bennük rettegő tisztelet senki iránt, beleértve a királyi családot is. Most megmutatta mindnyájunknak, hogy fogadtatásunk csakis rajta múlik. Amikor Ahmed kidugta a fejét a kocsi ablakán, a főnök szája, aki Fahd sejkként mutatkozott be, végre üdvözlő mosolyra húzódott.

Allah áldását remélve, mennydörgő hangon köszöntött minket. Egy széles mozdulattal, mindkét kezével mutatta az utat a falu felé. E jelre a többi beduin is hangos üdvözlésbe kezdett. Vidáman kísérték járműveinket, ahogy lassan haladtunk a tábor felé. Amikor Fahd sejk bejelentette, hogy nagy tiszteletnek örvendő vendégei érkeztek, a beduin tábor egyből életre kelt. A megroggyant sátrak sorából lefátyolozott asszonyok bukkantak elő, karjukon csecsemőkkel, meg rongyokba öltözött gyerekek. Ahogy kiléptem dzsipünkből, nyomban erős szag csapta meg az orromat. Az itt élő állatok és a vérrel átitatott vágóvermek bűze terjengett a levegőben. Óvatosan lépkedtem, mert a föld tele volt állati ürülékkel. Ezt a falut csak az eső tisztította ki, és eső már jó régen nem esett. Arra gondoltam, hogy itt minden egyes lépéssel a múlthoz kerülök közelebb. Több mint tíz, színes ruhába öltözött, beduin fátyol mögé rejtett asszony indult el felénk. A beduinok közt az a szokás, hogy az asszonyok szeme fedetlen marad, míg a városi arabok asszonyai egész arcukat elrejtik. Amikor ezek az asszonyok üdvözöltek minket, egyéniségük teljes ereje sötét, élénk szemükben összpontosult. Férjeink a férfiakkal a sejk sátrába mentek teázni, míg mi nővéreimmel a tábor asszonyait követtük. A nők közt a legmagasabb, aki színpompás, arannyal hímzett kék ruhát viselt, és Fátinnak hívták, hamar a tudtunkra adta, hogy a négy feleség közül ő a sejk kedvence. Szeme büszkén megcsillant, ahogy bevezetett minket saját sátrába. Miként azt a Korán rendeli, ez a beduin főnök szemmel láthatóan mindegyik feleségének biztosította a saját sátrat, ugyanúgy, ahogy a városi arabok saját villát vagy palotát építenek minden felségüknek. Ahogy bevezettek minket, Fátin széles mozdulattal azt mondta: – Mint Fahd sejk legkedvesebb felsége, köszöntelek benneteket sátramban. Ahogy beléptünk Fátin sátrának libegő kecskeszőr ajtaján, leplezetlen érdeklődéssel néztem körül. Odabent sötét volt, és a levegő áporodott, mint azokban a beduinsátrakban, melyekre gyermekkoromból emlékeztem. A helyiség közepén állt a tűzhely, melyen kávét főztek, és körülötte a korábbi tüzek hamujának fehérlő halmai. Szemem számtalan rikító színfolton akadt meg. Narancssárga,

kék és vörös árnyalatú párnák voltak felhalmozva a fekhelyeken, és élénk színű ágytakarók, konyhai edények, élelmiszerek meg összehajtogatott ruhák halmai hevertek mindenütt. Minden piszkosnak tűnt, és a sátor áporodott levegőjében betegségszag terjengett. A legszomorúbb mégis az apró gyermekek látványa volt. Nyűgös csecsemők sírása töltötte be a helyiséget, és félénk, szurtos apróságok leskelődtek anyjuk háta mögül. Szomorúan figyeltem, ahogy egy szerencsétlen kisfiú, aki úgy négy-öt éves lehetett, a kezén vonszolta magát a földön. Amikor az egyik asszony észrevette, hogy e nyomorék gyerek szánalmas állapota felkeltette a figyelmemet, magától elmondta, hogy a fiú még csecsemő volt, amikor az anyja véletlenül leejtette egy tevéről. Megpróbáltam a karomba venni, de a gyerek rémülten sikítani kezdett. Az egyik asszony, gondolom, az anyja lehetett, addig csapkodta megnyomorodott lábát, míg a gyerek el nem vonszolta magát a sátor sarkába, ahol aztán csak feküdt és nyüszített. Majd megszakadt a szívem ezért a szerencsétlen gyerekért. Ellentétben más kultúrák népeivel, az arabok, különösen a beduin arabok, egyáltalán nem törődnek fogyatékos társaikkal. Míg az egészséges gyermekek a család gazdagságát, tekintélyét növelik, addig egy beteg gyerek csak szégyent jelent. Igen kétséges volt, hogy ez a gyerek valaha is kap orvosi segítséget. Nagyobb a valószínűsége annak, hogy a kisfiú nyomorékként, szeretet nélkül és alultápláltan éli majd le nyomorúságosan rövid életét. Annyira szerettem volna felkapni ezt a gyereket és magammal vinni, de hazámban egy ilyen reakció példátlan és elképzelhetetlen. Még ha egy gyereket ennyire elhanyagolnak, akkor sem veszik el soha, semmilyen körülmények között a családjától. Amikor az egyik asszony durván megrángatta a karomat, elvettem tőle a teáscsészét, amit felém nyújtott. A csészét a sok használattól vastag koszréteg fedte. A másik asszony, akinek a kezén számtalan sebhely mutatta, hogy sok sátrat állított már fel, forró teát töltött csészémbe. Nem volt mit tenni, innom kellett ebből a csészéből, különben vendéglátónkat komolyan megsértem. Miután elégedetten látta, hogy vendégeit kiszolgálták, Fátin a fátylához nyúlt és levette. Büszke volt rá, hogy megmutathatja

nekünk, milyen csinos és fiatal, hisz nem lehetett több tizennyolctizenkilenc évesnél, olyasmi idős volt, mint Maha. A többi beduin asszony is levette fátylát. Ezek az asszonyok sokkal idősebbnek és elgyötörtebbnek tűntek, mint Fátin. Nem csoda, hogy ő volt a kedvenc feleség, hisz őt még nem tette tönkre a sok szülés és a kemény sivatagi élet. Fátin büszkén járkált előttünk, miközben különféle csecsebecsékkel dicsekedett, amelyekről elmondta, hogy mindet a sejktől kapta ajándékba. – A többi feleségét már egyáltalán nem keresi fel – mondta széles mosollyal, miközben három beduin asszonyra mutatott, akik most szolgáltak. A három nő finoman összenézett, s pillantásuk ingerült volt, mi meg nővéreimmel csak ültünk, és zavartan hallgattunk. Amikor aztán az egyik idősebb nő ragaszkodott hozzá, hogy nővéreimmel mi is vegyük le a fátylunkat, megtettük. Fátinnak még a szája is tátva maradt a meglepetéstől, amikor meglátta Szara szépségét. Nyilván megszokta, hogy ő a falu ünnepelt szépe, de nincs nő, aki Szara lélegzetelállító szépségével vetekedhetne. Ha drága nővérem egy olyan országban élne, ahol a nőknek nem kell eltakarniuk az arcukat, csodálatos szépségével már biztos nagy hírnévre tett volna szert. A többi nő mind Szara köré gyűlt, és tapogatni kezdték az arcát meg a haját. Egyikük azt mondta Fátinnak, ha Fahd sejk láthatna egy ilyen nőt, mint Szara, biztosan csalódottan hagyná el örökre Fátin ágyát. A sejk másik három felesége buzgón helyeselt. Fátin, akit szemmel láthatóan elkapattak, féltékeny lett, és parancsolgatni kezdett a többi nőnek, hogy ezt meg azt hozzák ide. A hangja túlságosan hangos és udvariatlan volt, a többi nő meg az ellenállás jeleként úgy tett, mintha utasításait nem hallotta volna. Aztán a szóváltás annyira élessé vált, és a tekintetek annyira dühödtté, hogy attól féltem, nyomban szemtanúi leszünk egy csúf civakodásnak ezek között a faragatlan asszonyok között. E jelenet láttán eltűnődtem, milyen is lett volna valójában az életem, ha őseink a sivatagban maradnak, és nem a várost választják. A beduinok világában egy nő helyzete csakis fiatalságán, szépségén és azon múlik, képes-e fiúkat szülni. Egy magam korabeli beduin asszonyt, aki elvesztette egyik mellét, s többé nem képes gyermeket szülni, a férje

már biztosan ellökött volna magától. Semmi kétség, ma már egy ilyen Fátinhoz hasonló, érzéketlen szépséget kellene szolgálnom! Hosszú idő óta először ismertem el, hogy azért a szaúd-arábiaiak, noha apró léptekkel, de mégiscsak előrehaladnak, és lassacskán jobbá teszik a szaúdi asszonyok életét. Ritka pillanat, de ezúttal kifejezetten hálás voltam jelenlegi helyzetemért. Amikor Szara kínos zavarában azzal fenyegette meg az asszonyokat, hogy ismét elfátyolozza az arcát, ha nem hagyják békén, azok felkiáltottak, hogy inkább csöndesen leülnek, csak hogy élvezhessék még Allah legtökéletesebb teremtményének látványát. Fátin ezt már nem bírta tovább! Szája dühödten megfeszült, és fenyegetően meredt Szarára, miközben megátkozta. – A fene essen beléd! Bárcsak Allah eltorzítaná az arcodat! Ez a modortalanság annyira elképesztett minket, hogy szóhoz sem jutottunk. Szara méltóságteljesen, némán felállt, hogy távozzon. Fátin félreértette a mozdulatát, és kihívásnak vette. Távol ülő szeme vad szikrákat szórt, és orrcimpái kitágultak, ahogy támadón megindult szelíd nővérem felé! Szara a rémülettől megdermedt, és kezét a nyakához szorítva, mozdulatlanul állt. Szara szerencsétlen első házassága óta, amikor is kegyetlen férje durva bántalmazásait kellett elviselnie, családunkban mindenki eltökélten biztosított teljes fizikai védelmet számára. Núra már el is indult, hogy pajzsként védelmezze Szarát, de nem volt olyan gyors, mint legfiatalabb húga. Abban a pillanatban léptem Szara elé, amikor Fátin kinyújtotta felé a kezét. Egy fájdalmas rándulást éreztem arcomon. Ez az őrült beduin nő megcsavarta az orromat! Egyszer azt hallottam apámtól, hogy „Az, aki nem kelt félelmet egy beduinban, hamarosan félni fog a beduintól”. Az nyilvánvaló volt, hogy ez az asszony a nyers erőszakon kívül másból nem ért. Ahogy Fátin újból felém nyúlt, hogy még egyszer megtekerje az orromat, én egy hangos kiáltással nekiugrottam. Hosszú évek óta nem kényszerültem rá, hogy egy vitát ilyen módon rendezzek, de gyermekkori küzdelmeim a nálam jóval nagyobb Alival megtanítottak rá, hogy mozdulataim gyorsak és határozottak legyenek. Túl kicsi

vagyok ahhoz, hogy hosszan kitartsak egy ekkora nővel szemben, mint Fátin. Villámgyorsan elkaptam a nyakát, és hátrafelé a földre kényszerítettem. Ezután megbotlottam hosszú szoknyámban, és egyenesen ellenfelemre zuhantam. A többi beduin asszony nyilvánvalóan gyűlölte Fátint, mert nem tettek semmit, hogy segítsenek neki; sőt inkább nevettek, és engem buzdítottak, hogy folytassam. Az egyik nő elkiáltotta magát: – Jaj, hercegnő! Nyomja ki a szemét! A másik meg így buzdított: – Tekerje ki a nyakát! Nővéreim hisztérikussá váltak a félelemtől, hogy ez a gonosz Fátin a végén legyőzi húgocskájukat. A kis sátor szinte beleremegett sikoltozásukba. Fátinnak sikerült összekaparnia egy maréknyi homokot a földről, amit az arcomba vágott. Semmit sem láttam, de addig húztam Fátin haját, míg végül kezével a levegőben kapálódzott, miközben Allah kegyelméért könyörgött. Erre én, mintegy ráadásképpen, még kétszer jól odavágtam a fejét a kemény földhöz, majd felálltam. Miközben a szoknyámat poroltam, a lehető legnagyobb sértést vágtam hozzá, ami abban a pillanatban eszembe jutott. – Nálad így szokás üdvözölni a vendéget? Tudtam, hogy az igazi beduin hagyomány szerint a vendéget a legnagyobb tisztelet illeti meg. Még halálos ellenségük is kap tőlük három nap előnyt, miután elhagyta egy beduinsátor területét. Szavaimra Fátin arca egyre vörösebb lett, de nem támadt újból nekem. A beduin asszonyok hisztérikusan nevetni kezdtek csúfos vereségén. Núra és Taháni odarohantak hozzám, hogy lesöpörjék arcomról és hajamról a homokot. Taháni felkiáltott: – Szultána! Megsérültél? – Nem – mondtam nevetve. Aztán Fátinra néztem, s miközben kölcsönös gyűlölettel meredtünk egymásra, még odavágtam neki egy utolsó sértést. – Ez a beduin úgy harcol, akár egy kisgyerek. Gyorsan elfátyoloztuk az arcunkat, és mindhárman követtük Szarát és Haifát, akik már sietve elindultak kifelé a sátorból.

Eközben a férfiak, akik hallották ezt a nagy zűrzavart, kiözönlöttek Fahd sátrából, és most zavart aggodalommal néztek körül. Ahogy közeledtünk férjeink felé, épp el akartuk magyarázni nekik a helyzetet, amikor egy vad rikoltás hallatszott a hátunk mögül. Mi ez már megint? – tűnődtem. Ahogy megfordultam, láttam, hogy a homok csak úgy kavarog Fátin sebesen száguldó lába alatt. Az őrült beduin mindkét kezével belemarkolt a homokba, és felém rohant. Mielőtt bármit is tehettem volna, a homokot a fejemre hajította, és így rikoltott: – Kívánom, hogy Allah minden büntetése zúduljon a fejedre! A férfiak nem hallották a szavait. Csak álltak döbbenten, elképesztette őket Fátin felháborítóan durva viselkedése. Átka hallatán még a vér is meghűlt ereimben, de megőriztem méltóságomat, ahogy némán előrehajoltam, és lesöpörtem fejemről meg fátylamról a homokot. Hadd tűnjön fel Fátin még gonoszabb színben. Az egyik idősebb beduin asszony szíves örömest elmagyarázta Fahd sejknek, hogy ifjú hitvese fizikailag bántalmazta vendégeit. – Szultána! – rohant oda hozzám Karím. – Megsérültél? A sejk Fátin nyomába eredt, aki most már futva menekült. Hallottuk, amint azt üvölti: – Te ostoba némber! Szégyent hoztál a sátramra! Arra gondoltam, hogy Fátint biztosan jól elveri a férje, de kivételesen ez az asszony valóban megérdemli, hogy ellássák a baját. Núra sürgette a férfiakat, hogy vigyenek el minket erről a számunkra primitív és rémisztő helyről, és ők nyomban teljesítették is kérését. Miután mindenki megismerte a teljes történetet, mindahányan hősként ünnepeltek. Szara az a tagja családunknak, akit mindenki nagyon szeret, így még Karím is megértette, hogy nem volt más választásom, mint hogy megvédjem őt. Aszadot annyira megrázta a gondolat, hogy egy őrjöngő beduin csaknem megtámadta imádottját, hogy azt mondta Szarának, hálából megveszi nekem ajándékba a legdrágább ékszert, ami Rijádban kapható. Tettem még Alit is büszkeséggel töltötte el, és elmondta mindenkinek, aki hajlandó volt figyelni rá, hogy ő volt az, aki megtanított engem harcolni, és ez igaz is, ezt még nekem is el kellett ismernem. Az elkövetkezendő néhány

nap során a Fátin felett aratott diadalomról szóló történetek tartották izgalomban táborunkat. Amikor Fahd sejk bocsánatkérésképpen tíz bátiníja nőstény tevét ajánlott fel nekünk, tudtuk, hogy Fátin viselkedése valóban nagy szégyent jelentett a büszke beduin főnöknek. A bátiníja tevék Ománból származnak, és az egyik legjobb tevefajtaként tartják számon őket. Ez a tíz teve igazán pompás állat volt, mindnek kicsi a feje, széles a homloka, nagy a szeme, apró az orrlyuka, és hosszú a füle. Egy beduin törzs gazdagsága tevéik számától és minőségétől függ, és ez a tíz bátiníja teve rendkívül drága jószág volt. Gyanítottuk, hogy ez volt Fahd sejk állományának legjava, ezért Karím nemigen akart elfogadni egy ilyen drága ajándékot. Mindazonáltal mégsem utasíthatta vissza, mert azzal csak még jobban megsértette volna Fahd sejket, így aztán ezek a bátiníja szépségek saját jószágaink közé kerültek. Egy ilyen rémdráma után sivatagi kirándulásunk hátralévő napjait igyekeztünk csöndesebb élvezeteknek szentelni.

Élve eltemetve Több nappal Rijádba való visszatértünk előtt egy reggel Maha ébresztett fel durván. – Anya – sikoltotta –, gyere gyorsan! Ali bácsi haldoklik! Az alvástól még kábán megkérdeztem: – Miket beszélsz, gyermekem? – Ali bácsit megmarta egy mérges kígyó! Mostanra talán már az utolsót lélegzi! – Allah! Nem! Szobalányom már ott állt egyik hosszú vászonruhámmal, amit gyorsan felkaptam a hálóingemre. Belebújtam Karím egyik szandáljába, amely a sátor előtt volt, és Mahával Ali sátrába rohantam. A sátor előtt ott tolongtak szolgáink és alkalmazottaink. Ahogy Mahával utat törtünk közöttük, hallottam izgatott beszélgetésüket. Az egyik filippínó épp azt mondta: – Épphogy kilépett a táborból, amikor hirtelen ott termett egy hatalmas kígyó, és megmarta a kezét! – Ezek a kígyók repülnek, akár a madarak – jelentette ki izgatottan az egyik egyiptomi alkalmazott. Mire egy szudáni férfi azt mondta: – Még egy ilyen megtermett ember se éli túl az ajájim marását! E szavak hallatán felnyögtem. Az ajájim! Ha Ali még nem halott, akkor hamarosan az lesz. Tudtam, hogy annak a kígyónak a mérge erősebb minden halálos méregnél. Az ajájim a kobrák családjába tartozik, és az Arábiában élő, három mérgeskígyófaj közül ez a legritkább. Miután alig fordul elő, kevés olyan halálesetről hallunk, amit e kígyó mérge okozott. Noha bátyám nemigen igyekezett, hogy megszerettesse magát velem, sőt néha még gyűlöltem is, a halálát azért sosem kívántam. Azt viszont mindig is kívántam, hogy Ali változtasson gonosz viselkedésén. Ha Ali ma meghalna, akkor gonosz bűnösként távozik. Ez a gondolat nagyon aggasztott, mert tudtam, hogy ez nagy szomorúságot okozna anyám lelkének.

Ahogy berontottam a sátorba, a látványtól egészen elgyöngültem. Ali mozdulatlanul feküdt a földön egy matracon, és úgy tűnt, hogy feleségei, akik körülvették, már gyászolnak. Meghalt, gondoltam, miközben ajkamat egy gyötrelmes sikoly hagyta el. Karím odarohant hozzám. – Szultána! Karím széles mellkasára dőltem, és sírni kezdtem. – Szultána, Ali azt kérte, hívjunk ide – mondta Karím. – Még az élők sorában van? – kérdeztem döbbenten. – Igen – de bátornak kell lenned. Úgy tűnik, ideje lejárt. Körülnéztem, és láttam, hogy családunkat e válság őrjöngő gyorsasággal késztette cselekvésre. Núra, Szara és Haifa buzgón aprították a ramram növény leveleit. Miután összetörték, teát főznek belőle, amit a beduinok szoktak használni a kígyóméreg ellenszereként. De én tudtam, ha Allah úgy határozott, hogy Alinak ezen a napon kell elmennie, akkor nővéreim semmit sem tehetnek, hogy sorsát megváltoztassák. Minden mozlim hiszi, hogy minden egyes ember sorsa előre meg van írva az idők kezdetétől, és nincs halandó, aki képes lenne Allah terveit keresztezni vagy megváltoztatni. Ali felkiáltott: – Ó, Allah, könyörgök, ments meg engem! Karím odavezetett a bátyám mellé. Elszorult a szívem, amikor láttam, hogy Ali mennyire verejtékezik, és már a szája is elkékült. Valóban úgy tűnt, bátyámnak már csak pillanatai vannak hátra. Ali feleségei odébb húzódtak, így letérdelhettem mellé. – Ali – suttogtam. – Én vagyok az, a húgod, Szultána. Először nem kaptam választ. Ali csak kínlódva kapkodta a levegőt. Megszorítottam hideg kezét. Bátyám feje felém fordult, majd kinyitotta a szemét, és egyenesen az arcomba nézett. Tekintetéből mélységes szomorúság áradt. – Szultána? – Igen? – Összeszedtem magam, felkészültem egy érzelmileg megrendítő pillanatra. Biztos, hogy Ali most bocsánatot kér majd azokért a bántó cselekedetekért, amiket életében elkövetett. Hogyan is halhatna meg anélkül, hogy előbb beismeri, majd megbánja tetteit, azt a rengeteg fájdalmat, amit nekem és a többi nőnek okozott?

Ebben a pillanatban Núra rohant oda Ali mellé. – Itt van – mondta sürgető hangon. – Ali, nyisd ki a szád, és ezt idd meg! – Núra a ramram növényből készült teát tartotta a kezében. A csészét Ali ajkához emelte. Amíg Ali a teát itta, Núra suttogva vigasztalta, és azt mondta neki, nagyon keményen kell igyekeznie, hogy életben maradjon. – Igen, igyekezni fogok, Núra – mondta Ali eltökélten. – Igyekezni fogok. Én is reméltem, hogy Ali nem hal meg. Egy ilyen rémisztő élmény hatására nyilván jobb apa és jobb férj válik majd belőle, mondtam magamnak. Ott vártam Ali mellett. Egy kis idő múltán egyenesen a szemembe nézett. – Szultána, te vagy az? – suttogta. – Igen, Ali. – Szultána, biztos, hogy pillanatokon belül meghalok. Mélyen felsóhajtottam, mivel nem akartam vitába szállni szavaival, hátha mégis az Isten akarata, hogy Ali ezen a napon haljon meg. De amikor alaposabban szemügyre vettem, láttam, hogy a szája már nem annyira kék, mint korábban. Lehet, hogy hat az ellenszer. Ali várt, hogy lássa, van-e még valami mondanivalóm. Amikor aztán látta, hogy továbbra se szólok egy szót sem, ismét megszólalt. – Szultána. Mivel fél lábam már a sírban van, gondoltam, talán van valami fontos mondanivalód a számomra. Döbbent zavaromban mindössze ennyit tudtam kinyögni: – Nos, Ali, kívánom neked, hogy Allah kegye s áldása legyen rajtad. – Ó? – Ali arca a csalódottságtól megnyúlt. Vajon mit akarhat tőlem a bátyám? Ali akadozva ismét megszólalt. – Szultána, úgy gondoltam, hogy talán szeretnél bocsánatot kérni tőlem. A döbbenettől hangom, szándékom ellenére, hangosabb lett. – Bocsánatot? Alit a válaszom határozottan lesújtotta, noha a hangjából már éreztem, hogy kezdi visszanyerni az erejét. – Igen – mondta –, neked, Szultána, bocsánatot kellene kérned gonosz viselkedésedért. Egész életemben csak kínoztál.

Tessék! Ali megújuló erejével együtt visszatért az arroganciája is! Annyira elképesztett ez a váratlan fordulat, hogy megint csak dadogni tudtam: – Nekem nincs miért bocsánatot kérnem, Ali! Az igazat megvallva én a te bocsánatkérésedre számítottam! Ali hosszan, fagyosan rám nézett. Végül suttogva azt mondta: – Én nem tettem semmi rosszat. Csodás apja voltam gyermekeimnek, jó férje feleségeimnek, engedelmes fia apámnak és támogató, védelmező fivére nővéreimnek. Miért kéne bocsánatot kérnem? Szóhoz sem jutottam, csak kétségbeesetten meredtem bátyámra. Vajon valóban hiszi is azt, amit mond? Magamban gyorsan arra a következtetésre jutottam, hogy bátyám egyszerűen reménytelen eset, ha saját gonoszságát kell elismernie! Röviden, Aliból hiányzik az a képesség, hogy úgy gondolkodjon, mint egy normális emberi lény. Ali valóban azt hitte, hogy a gonosz bűnös én vagyok! Abban a pillanatban igencsak féken kellett tartanom a nyelvemet, hogy ne átkozzam el Alit. Noha rettenetes düh tombolt bennem, nem akartam, hogy később iszonyú lelkifurdalás gyötörjön. És furdalt is volna a lelkiismeret, ha bátyám esetleg úgy hal meg, hogy utoljára az én átkomat hallotta. Ettől függetlenül nehéz volt magamban tartani minden egyes szót. Elengedtem Ali kezét, majd megveregettem az arcát. – Kívánom, Ali, hogy Allah adja meg neked két legnagyobb áldását. Ali elmosolyodott: – Köszönöm, Szultána. – Aztán kissé elkomorult. – Miféle két áldást kívántál nekem? Visszamosolyogtam rá. – Azért imádkozom Allahhoz, hogy adjon neked jó egészséget, de ami még fontosabb, Ali, azért is imádkozom Allahhoz, hogy saját gonoszságodnak tudatára ébresszen. Ali annyira meglepődött, hogy még a szája is tátva maradt. Én meg fogtam magam, és otthagytam anélkül, hogy megvártam volna a válaszát. Először fordult elő életemben, hogy bátyám gondolatainak és viselkedésének nem volt hatalma felettem. A gyűlölet erős lánca, mely összekötött minket, örökre elszakadt. Már nem gyűlöltem Alit; valójában hirtelen elöntött a szánalom iránta. Családom többi tagjával ott vártam én is Ali sátrában, hogy lássuk, vajon mit hoz ez a nap. Figyeltük, ahogy Ali hánykolódik, nyögdécsel, és fennhangon könyörög, hogy szabadítsák meg gyorsan a

fájdalomtól. Voltak pillanatok, amikor azt hittük, bármelyik pillanatban meghalhat, máskor meg úgy tűnt, megéri a következő napot. A kígyót, mely megmarta Alit, néhány alkalmazottunk bekerítette és elfogta. Azt az örömteli felfedezést tették, hogy a kígyó végül mégsem ajájim volt, mint hittük, hanem egy hajja, azaz homoki vipera. A hajja is mérges kígyó, de a mérge nem olyan erős, mint az ajájimé. A hajja marását a legtöbben túlélik, noha rémisztő élményként és nagy fájdalmak közepette. Mindenki boldog volt, hisz most már biztosak lehettünk benne, hogy Ali, akit már-már halottnak hittünk, mégis életben marad. Aszad e hírrel bátorította Alit, majd azt mondta: – Adjunk hálát Istennek nővéreidért, Ali, akik elkészítették neked az ellenszert. Ez igaz is volt, hisz az ellenszer szemmel láthatóan enyhítette Ali fájdalmát, és meggyorsította felépülését. Ali azonban hűvös közönnyel vetette el nővérei erőfeszítését. – Nem, Aszad – mondta –, csak az történt, hogy még nem jött el az én időm. Ne feledd a bölcs mondást, hogy amíg nem érkezett el az én napom, senki sem árthat nekem, és ha elérkezett a napom, senki sem menthet meg. – Ali mosolygott. – A nővéreimnek semmi közük ahhoz, hogyan végződik ez a nap. E szavak hallatán még Ali feleségei is döbbenten összenéztek. De mivel ilyen közel járt a halálhoz, családja most jótékony hangulatban volt, így senki sem pirított rá. Mielőtt elhagytuk volna a sátrát, egyenként az ágyához léptünk, és gyors felépülést kívántunk neki. Amikor rám került a sor, rám nézett, és gúnyosan azt mondta: – Ó, Szultána, tudtam én, hogy Isten nem szólít el egy ilyen embert, mint én, erről a gyönyörű világról, miközben egy olyan bűnöst, mint te, itt hagy, hogy élvezhesd áldásait. Szomorúan Alira mosolyogtam. Aztán, noha megöleltük egymást, megértettem, hogy bátyám szemében mi továbbra is ellenségek maradtunk. Karímmal az oldalamon, kimerülten visszatértem saját sátrunkba. Karím nyugodtan végigaludta az éjszakát, de az én álmom nem volt ilyen békés. Egy végtelen álom formájában anyám tért vissza hozzám. Egyfolytában ugyanazt ismételgette: hogy földi életem nem nyújtotta

nekem azt a boldogságot és beteljesedést, ami valójában elérhető. Csak a kora reggeli imádság sátrunkba beszűrődő hangjaira ébredtem fel. Álmom oly valóságosnak tűnt, hogy anyám halála s a jelen közt eltelt évek semmivé foszlottak, így aztán várakozásteljesen néztem körül, mert valóban azt hittem, hogy anyám ott lesz teljes valójában, s csak arra vár, hogy gyengéd szavakkal átsegítse legkisebb gyermekét egy újabb napba. Aztán eszembe jutott, hogy anya már több éve halott, mint ahány évet velem töltött e földön. Mindössze tizenhat éves voltam, amikor meghalt, és most már huszonnégy hosszú éve élek úgy, hogy nem érezhetem ölelő karját. Ez a gondolat annyira elkeserített, hogy gyorsan felkeltem, felöltöztem, majd elhagytam a sátrat anélkül, hogy bárkinek is megmondtam volna, hova megyek. A kétségbeesés könnyei csordultak végig arcomon, ahogy magányosan kimentem a sivatagba. Vajon mit akarhat anyám tőlem? Hogyan lehetnék azzá, akivé szerinte válnom kellene? Hol rontottam el? Min változtathatnék életemben? Ez a gyötrődés úgy lekötötte gondolataimat, hogy észre sem vettem, amint a felkelő nap fényétől az ég megvilágosodik a sivatag felett. Még Szarát sem vettem észre mindaddig, míg le nem ült mellém. Szara megérintette a karomat: – Szultána? Úgy tűnt, Szarát aggasztotta az, ami a tekintetemből áradt. Megkérdezte: – Drágaságom, jól vagy? Zokogva nővérem karjába vetettem magam. – El kell mondanod nekem, Szultána. Mondd, mi a baj? A sírástól elfúló hangon suttogtam: – Mindeddig olyannak láttam az életemet, amilyennek látni szerettem volna, Szara. De most már tudom, hogy haszontalan életet éltem. Anya mondta ezt nekem. Szara figyelmesen fürkészte az arcomat, majd azt mondta: – A te életed nem haszontalan, Szultána. Védelmezed a gyermekeidet. Karímot boldog emberré tetted. És vállaltad a legnagyobb veszélyt is azért, hogy felhívd a világ figyelmét asszonyaink nyomorúságos sorsára.

– Ez nem elég… nem elég… – motyogtam könnyek között. – Anya egyfolytában azt mondja nekem, hogy többet kellene tennem. Szara sokáig szótlanul ült. Azután nagy sokára, hosszú percekig tartó csöndes tűnődés után azt mondta: – Szultána, kevés az olyan ember köztünk, aki valóban eleget tesz. Most már végre tudom. Megújult érdeklődéssel néztem Szarára. Talán ő is anyával álmodott? – Ezt hogy érted? – kérdeztem. Szara felsóhajtott, mielőtt elővett volna egy apróra összehajtogatott papírt a kabátja zsebéből. Halkan és lassan mondott ki minden egyes szót. – Oly könnyű gyáván viselkedni Szaúd-Arábiában. Túl sok a vesztenivaló. Szarát mintha valami sivár szomorúság kerítette volna hatalmába. Mi a csodáról beszél? – Szultána, most döbbentem rá, hogy eget-földet meg kellett volna mozgatnom, hogy segítsek Munírán. Együtt, nővéreinkkel közösen sikerülhetett volna kimenekítenünk azt a szegény lányt ebből az országból. Felszisszentem. Valami történt Munírával? Talán meghalt? Szara odanyújtotta nekem azt a papírt, amit a kezében szorongatott. – Ezt tegnap este találtam. – Szara lehalkította a hangját: – Letaglózott a bűntudat. Széthajtogattam a papírt, és láttam, hogy a lapot apró, gondosan formált betűkkel írták tele. Szara elmagyarázta. – Néhány hete kölcsönadtam az egyik könyvemet Munírának. Épp aznap küldte vissza, amikor erre az útra csomagoltam. Arra gondoltam, hogy esetleg itt újra elolvasom ezt a könyvet, és betettem a bőröndömbe. Tegnap este nem tudtam aludni, így aztán elővettem, és a lapok közt ezt találtam. Szara szeme vörös volt, és könnyek csillogtak benne. Ujjával könnyedén megpöccintette a lapot. – Olvasd el Szultána, amit Muníra írt. Meg voltam győződve róla, hogy búcsúlevél, így aztán a kezem annyira remegett, hogy képtelen voltam elolvasni, ami a reszkető

papíron állt. Szara megfogta a kezemet, és segített, hogy elolvashassam. Amit Muníra írt, az egy vers volt. Élve eltemetve Megéltem s megismertem a mosolyt Megéltem egy ifjú lány reményteli életét Megéltem ifjan az asszonyi lét melegének izzását Megéltem, hogy sóvárgón vágyjam egy jó ember szerelmét Megéltem, hogy nőként minden reményem szertefoszlik Megéltem, hogy álmaim összetörnek Megéltem, hogy rettegve féljek minden férfit Megéltem sok-sok félelmet, amivel egy gonosz nász kísért Megéltem, hogy az ördög egy férfi képében uralkodjék életemen Megéltem, hogy koldusként e férfit kérlelem, hagyjon békén engem Megéltem, hogy lássam férjemet, miként élvezi, hogy ő férfi Megéltem, hogy meggyalázzon az, kihez hozzáadtak Megéltem, hogy csak erőszak minden éj Megéltem, hogy még élve eltemettek Megéltem, hogy kik szeretnek, mégis segítettek eltemetni Megéltem mindezeket, s még a huszonötöt sem töltöttem be Elviselhetetlen fájdalom némított el mindkettőnket; nővéremmel csak meredtünk egymásra szótlanul. Anélkül, hogy akár egyetlen szót is szóltam volna Szarához, tudtam, bármi legyen is a következménye, mostantól többet kell tennem, hogy megváltozzon azoknak a nőknek az élete, akiket Munírához hasonlóan az a veszély fenyeget, hogy eltemetik őket, még mielőtt meghaltak volna. Ahogy nővéremmel visszatértem a táborba, tudtam, hogy az életem most már örökre megváltozott. Nincs visszaút.

Szultána köre Egyszer azt olvastam, hogy Allah minden adományhoz, amivel megajándékozza gyermekeit, mellékel egy ahhoz illő kihívást is. Azt hiszem, ez igaz lehet, mert sosem hallottam vagy olvastam egyetlen olyan emberi életről sem, melyben csak tökéletesség és boldogság van. Az biztos, hogy jellemem telis-tele van tökéletlenségekkel, és ezek miatt a hibák miatt sok szomorúsággal kellett szembenéznem. Noha számtalan áldásban részesültem, sok akadályt is állítottak elém. Szüleim kiválasztásakor Isten egy kegyetlen apát egy szerető anyával párosított. Kaptam tőle csodás éveket, melyeket együtt tölthettem anyámmal, aztán még zsenge koromban el is vette őt tőlem. Megadta nekem egy királyság királyi hercegnőjének magas státusát, ami azonban nem sokat ér egy olyan országban, melyben hagyomány a női nemmel szembeni ellenségesség. Már néhány éve úgy látom magam előtt életemet, mintha előre meg lett volna írva. Nem tetszik nekem az, amiről tudom, hogy bekövetkezik: gazdagságom megsokszorozódik, vagyonom növekszik, de ugyanakkor csökken boldogságom, és egyre kevésbé leszek elégedett. Az a szorongatóan rossz közérzet, amit életem mindennapjai okoztak, idézte elő az alkohollal kapcsolatos problémámat, mely végül egy fásult élethez vezetett, és ostobán eltékozoltam minden reményemet arra, hogy elérjem életem célját, és segítsek a bajbajutott nőkön. Az a tény, hogy ezeket a fogyatékosságokat csakis magamnak köszönhetem, aláásta az önértékelésemet. Az a Szultána, aki egykor dicső sorsról álmodott, apatikus, szánalmas és elveszett lélekké vált. Csodálatosképpen megadatott nekem ez az új látásmód, annak megértése, hogy életemnek most meg kell változnia: imádott anyám eljött hozzám álmomban; aztán jött Muníra gyászosan szomorú versének hatása; sőt még az is, hogy a bátyám, Ali csaknem meghalt; ez mind hozzájárult ahhoz, hogy más szemmel lássam a világot. Mindig is hittem benne, hogy ezeket a dolgokat maga Isten rendezi el ilyen mesterien, azzal a világos céllal, hogy előidézze azokat a csodás átváltozásokat, amilyet én is átéltem aznap a sivatagban. Olyasvalaki

számára, aki hisz a mindenható Isten hatalmában, más magyarázat nem is létezhet. Noha attól a pillanattól fogva életem minden eddiginél bonyolultabbá vált, mégsem bántam meg. Ha ez az én drámai átváltozásom nem történik meg, akkor tudom, hogy egyre mélyebbre merültem volna a boldogtalanság mocsarába. És ami még ennél is fontosabb, hogy egy fiatal pakisztáni nő, név szerint Vína, még ma is kegyetlen szexuális rabszolgaságban élne. – Soha többé – mondtam Szarának, ahogy mentünk vissza a tábor felé. – Soha többé nem hallgatok, ha azt látom, hogy egy nőt, bárki legyen is az, bántalmaznak, kínoznak, és kegyetlenkednek vele. Szara komoran bólintott. Megértette. Abban a pillanatban megláttam Dunjá legkisebb fiát, Sádít, amint kiszáll járművéből, majd nagy lelkesen üdvözli nagybátyjait és unokatestvéreit. – Megjött Sádí – dünnyögte halkan Szara. – Dunjá biztos boldog – feleltem mosolyogva. Sádí magas, nagydarab, húszéves fiatalember, aki megjelenését tekintve nem igazán vonzó. Ezt az unokaöcsémet azonban nem igazán ismertem, hisz csak nagy családi eseményeken láttuk egymást. Most halványan felrémlett bennem, mintha Dunjá említette volna, hogy Sádí egy kicsit később jön majd utánunk erre a sivatagi kirándulásra. Dunjá már korábban büszkén kijelentette, hogy Sádí az ő legtehetségesebb fia, és hogy az üzleti ügyekben való jártasság dolgában felülmúlja az ál-Szaúd-család összes fiatalemberét. Ami azt illeti, Dunjá önelégülten elárulta bárkinek, aki hajlandó volt meghallgatni, hogy Sádí több közös vállalkozásban érdekelt Pakisztánban, és most is épp onnan tér vissza egy üzleti útról, melynek során újabb cégeket vásárolt. Nővéreimmel nem vettük zokon tőle ezeket a meggondolatlan szavakat, noha ezzel saját imádott fiainkat sértette. Ekkor Szarával nem mentünk oda, hogy üdvözöljük Sádít, mivel már körülfogták őt nagybátyjai és lelkes ifjú unokafivérei. Ahogy elindultunk saját sátraink felé, úgy döntöttünk, hogy a fiatalembert majd később köszöntjük. Nem voltam különösebben meglepve, amikor azt láttam, hogy Sádí kocsijának hátsó ülésén egy fiatal, pakisztáni öltözetet viselő nő ül; gyakran előfordul, hogy családunk férfi tagjai szállítják

szolgálólányainkat egyik palotából a másikba. Én azt hittem, hogy ez a fiatal nő Dunjá egyik szobalánya, akit kérésére hoztak ki sivatagi táborunkba. Amikor visszatértem sátrunkba, a szobalányom, Libby azt mondta, Karím nagyon aggódott, amikor az ágyunkat üresen találta, és kiküldte őt, hogy keressen meg. Miután megnyugtatta férjemet, hogy biztonságban vagyok, és Szara társaságában, Karím teveháton elvitte lányainkat még egy utolsó kirándulásra a sivatagba. Erre én boldogan kihasználtam az alkalmat, hogy egy kellemes, nyugodt fürdőt vegyek. A fürdés a sivatagban nem okozott gondot, mivel fürdőszobáink fel voltak szerelve egy kis vécével, egy apró mosdóval és egy hatalmas fürdőkáddal. Napközben a sivatagi nap felmelegítette a vizet kint, a sátrak mellett álló, hatalmas tartályokban. Miután Libby megtöltötte a kádat meleg vízzel, áztattam magam egy kicsit, majd megpróbáltam kimosni a homokot a hajamból. Aztán készülődni kezdtem egy reményeim szerint kellemes utolsó napra és éjszakára, amelyet még a sivatagban töltünk. Felvettem egy bokáig érő vászonruhát, majd letettem imaszőnyegemet a sátor szőnyeg borította padlójára. Miután letérdeltem Mekka felé, azért imádkoztam Istenhez, hogy tartsa életemet a helyes viselkedés egyenes útján. Szívem s agyam békésebbé vált, mivel nagyon reméltem, hogy most már megújult erővel és teljes épségben nézhetek szembe az élet kísértéseivel. Szerencsére akkor még csak nem is sejtettem, hogy hamarosan ki kell állnom a lehető legnehezebb első próbát. Miután elolvastam Muníra versét, nem a szokásos Szultána voltam, hanem jóval csöndesebb és visszafogottabb. Időre volt szükségem, hogy rendezzem és feldolgozzam gondolataimat, így aztán amikor a férjem és a gyerekek hívtak, hogy tegyek velük egy rövid sétát a sivatagban, nemet mondtam nekik. Amikor nővéreim kérleltek, hogy játsszam velük egy triktrakot, nekik is nemet mondtam. Noha ezt az utolsó napot egyedül töltöttem a sivatagban, mégsem voltam magányos. Miközben lekötöttek saját gondolataim, olyan asszony voltam, aki ismét felveszi élete fonalát. Belső erőm új életre kelt attól a megújult elhatározástól, hogy életem folyását megváltoztatom.

A család sivatagban töltött közös estéi közül ez volt a legkellemesebb, mivel volt valami különös pátosza annak a tudatnak, hogy másnap mindnyájan visszatérünk városi életünk szokásos mindennapjaiba. Miután esti összejövetelünk a szikrázó csillagok alatt véget ért, melegen megöleltük egymást, aztán ki-ki visszavonult a saját sátrába. Amint visszavonultunk, Karímmal és lányainkkal még egy kicsit együtt maradtunk. A táborozás során készült polaroid képeket nézegettük. Amikor Amani ásítozni kezdett, úgy döntöttünk, ideje nyugovóra térni. Mosolyogtam, ahogy Karímmal a hálószobánkba mentünk. Épp ahogy lehúztam volna a ruhámat, hogy felvegyem a hálóingemet, riadtan összerezzentem, mert fájdalmas, kétségbeesett sikolyok ütötték meg a fülemet. Ijedten kérdeztem Karímot: – Ez mi volt? Karím félrehajtott fejjel fülelt. – Úgy hangzott, mintha egy nő sikoltott volna. – Ó, Allah! Könyörgök, nehogy egy újabb kígyómarás legyen! Ahogy a sikolyok egyre erősebbé váltak, Karím felkapott egy elemlámpát, és kirohant a sátorból. Én meg utána. Núrát és Szarát is nyugtalanították a sikolyok, akik férjeikkel, Ahmeddel és Aszaddal együtt gyorsan csatlakoztak hozzánk. Ahogy haladtunk előre a nagy tábor kanyargós labirintusában, láttuk, hogy férfi alkalmazottaink közül többen is kirohantak sátrukból, hogy kiderítsék e hatalmas lárma okát. A sikolyok lassan elhalkultak, de mi csak követtük e zavaró hangokat az egyik kisebb sátorig, ahol női szolgáink voltak elszállásolva. Fény nem szűrődött ki a sátorból, de egyszeriben hangos amerikai rock and roll zene harsogott a fülünkbe. Karím megkönnyebbülten dünnyögte: – Néhány nő nyilván összekülönbözött valamin. Ahmed rábólintott. – Most meg hangos zenével próbálják elnyomni. Én azért nem voltam ennyire biztos benne, hogy minden rendben van. Azt mondtam: – Ha már itt vagyunk, jobb, ha megnézzük, jól van-e mindenki.

– Igen – helyeselt Szara. – És mondjátok meg nekik, hogy vegyék halkabbra azt a zenét – mondta Ahmed egy árnyalatnyi bosszúsággal a hangjában. – Az egész tábort zavarják vele. Míg férjeink türelmetlenül várakoztak odakinn, nővéreimmel óvatosan beléptünk a sátorba. A zene nyomban elhallgatott. Ezt a sátrat, melyben tíz vagy még annál is több szobalány lakott, nehéz anyagból készült válaszfüggönyök osztották apróbb részekre. Ahogy elhúztam ezeket a nehéz függönyöket, felemeltem Karím elemlámpáját, és a bent lévő nők arcába világítottam. – Rosszul van valaki? Az egyik nő így felelt: – Jól vagyunk, asszonyom. – Mi történt? Erre egy másik válaszolt: – Nincs semmi baj. – Hm. – Az arckifejezésükből meg a hangjukból ítélve tudtam, hogy ezek a nők nem aludtak. Biztosan hallották azt a hangos sikoltozást, ami még a jóval messzebb lévő sátrakba is elért! Mégsem volt hajlandó egyikük sem felvilágosítani minket. Odasúgtam nővéreimnek: – Valamit titkolnak. – Ki az, akit sikoltani hallottunk? – kérdezte Núra, amikor végül rátaláltunk Libbyre. Libby szeme csupa könny volt, de az világosan látszott, hogy a sikolyok nem tőle eredtek. Némi habozás után rám nézett, és azt suttogta: – Jöjjön, asszonyom, megmutatom. Libby jól ismerte ezt a sátrat, így aztán gyorsan átvezetett minket több elválasztott területen, mígnem rámutatott egy bizonyos elkülönített részre. – Odabent, asszonyom – suttogta, majd megfordult, és visszarohant az ágyába. Ez az egész nagyon különös volt. Most már aztán igazán kíváncsi voltam. Núra egy mozdulattal félrerántotta a függönyt, én meg bevilágítottam az elemlámpával, és egy felháborító, szörnyű látvány tárult elénk! Két férfi épp erőszakot követett el egy nőn. A harmadik férfi nézte. Szara felsikoltott.

Az egyik férfi kezét a szerencsétlen áldozat szájára szorította, hogy elnémítsa a sikoltozását. Ahogy meglátott minket, csak ült ott, mintha megbénult volna. Ezt a férfit felismertem, Táhir volt az, Taháni nővérem középső fia. Mintha lassított felvétel lett volna, a második férfi, aki rajta volt a meztelen nőn, lassan, nagyon lassan felénk fordította az arcát. Felszisszentem, ahogy felismertem benne Rasídot, Ali sok fiának egyikét. A szoba sarkában ülő férfi felé pillantottam, és láttam, hogy nem más, mint Sádí, Dunjá kedvenc fia. Az arca maga volt a tökéletes döbbenet. Nem számított rá, hogy bárki megzavarja – arra meg végképp nem, hogy épp saját nagynénjei. Núra dühödten kiáltotta el magát: – Mi folyik itt? Én meg kiabálni kezdtem: – Karím! Gyere! Gyorsan! Ahogy rádöbbentek, hogy férjeink is itt vannak a közelben, három unokaöcsém rohanvást igyekezett elhagyni a helyszínt, miközben Núrát és engem durván félretaszigáltak, Szarát meg a földre lökték. Egyikükre rácsaptam az elemlámpával, de eszeveszett menekülésüket még csak késleltetnem se sikerült. Núra utánuk eredt. Elkiáltottam magam: – Karím! Segíts nekünk! Férjeink elkapták őket, ahogy kifutottak a sátorból. A sátornak ez a kicsiny területe hirtelen megtelt, ahogy odasereglett a többi nő. A megerőszakolt nő halkan nyögdécselt, mire a többiek mind köré gyűltek. Átfurakodtam közöttük, hogy lássam, kit támadtak meg. Ugyanaz a fiatal nő volt, akit korábban Sádíval láttam. Felkiáltottam: – Unokaöcséink megerőszakolták Dunjá szobalányát! Szara egyből mellettem termett. Vigasztalni kezdte a rémült, zaklatott lányt. – Szegény, szegény kicsikém. Szegény lányról minden ruháját lehúzták. Ott feküdt csupaszon és védtelenül előttünk. Az arca maga volt a rémült iszonyat, törékeny testét meg csak úgy rázta a zokogás. Olyan apró volt, hogy sokkal inkább gyereknek tűnt, mint nőnek. Úgy véltem, nem lehet több tizenöt-tizenhat évesnél. Libby jött be a szobába, és csitítani kezdte. – Vína, ne sírj! Most már biztonságban vagy.

– Hozzatok egy vödör vizet meg törülközőket! – adta ki az utasítást Szara. – Komoly a sérülése. Most vettem csak észre, hogy mennyire vérzik, csak úgy ömlött a vér a lány combjáról a perzsaszőnyegre. Ez az értelmetlen brutalitás annyira feldühített, hogy alig tudtam uralkodni magamon. Legszívesebben nekimentem volna a támadóknak, és ezzel a szándékkal viharzottam ki a sátorból. Hangos kiabálásunk meg ordítozásunk a társaság többi tagját is előcsalta a sátrából. Nővéreim, férjeik és fiaik hangja keveredett a szolgák hangjával ebben az egyetemes nagy zsivajban. Örömmel láttam, hogy Karím határozottan markolja Sádí karját. Aszad keményen fogta Táhirt. Ahmed meg derekánál fogva, mindkét karjával szorosan tartotta Rasídot. Núra hiába próbálta túlkiabálni az általános hangzavart. Fölemeltem a hangom, amennyire csak tudtam, és én is megpróbáltam elmagyarázni, hogy mi történt. Úgy tűnt, senki sem hallotta, mit mondok, kivéve Sádít. Tekintetünk találkozott. Az a megvetően gúnyos pillantás, ahogy rám nézett, annyira feldühített, hogy komolyan azt fontolgattam, keresek egy jókora botot, és alaposan ellátom vele ennek az én unokaöcsémnek a baját! Végül Ahmed hangos, tekintélyt parancsoló hangja csöndesítette le a tömeget. – Csönd legyen! Hallgasson el mindenki! Miután végignézett az arcokon, Ahmed azt mondta: – A család jöjjön a sátramba! Azonnal! Karím a vonakodó Sádít maga után vonszolva elindult. Én sietve követtem. Taháni futott oda mellém. – Szultána, mi a csoda történt? Szomorúan pillantottam nővéremre. Taháni csodálatos anya volt, és tudtam, úgy nevelte fiait, hogy tiszteljék a nőket. Belepusztul, ha megtudja, hogy Táhir is részt vett ebben a szörnyűségben. Magamhoz öleltem, de csak annyit mondtam: – Magyarázatot fogunk kérni a fiadtól, Taháni. Taháni rettegve sütötte le a szemét, annyira félt attól, amit meg kell tudnia. Dunjá kétségbeesetten, könnyek között vonszolta magát Sádí mellett.

Ali közben csöndesen kikérdezte a fiát, Rasídot. Bátyám hangja hirtelen bosszúsan felcsattant: – Hát ilyesmiért kellett felébreszteni minket? Ahmed rendreutasította: – Ali, kérlek, ne tárgyaljuk meg ezt az ügyet azok előtt, akik az alkalmazásunkban állnak. Hátrapillantottam. Kíváncsi szolgáink kissé lemaradva követtek minket. Amint beléptünk Ahmed sátrába, ismét kitört a hangzavar, ahogy mindenki egyszerre próbált beszélni. Csak akkor ült el a zsivaj, amikor Karím dühödten elüvöltötte magát, és emlékeztetett mindenkit arra, hogy Ahmed a családban a legidősebb, s mint ilyen, megérdemli, hogy meghallgassák. Ahmed azt mondta: – Jómagam nem tudom, mi történt. Mindössze annyit tudok, hogy az asszonyok sátrából hangzó sikolyokra ébredtünk. Amikor feleségeink bementek, hogy kivizsgálják a dolgot, újabb sikoltozást hallottunk. Ahmed szabad kezével Táhir, Rasíd és Sádí felé mutatott. – Ezek a fiatalemberek jöttek ki futva a sátorból, egy olyan helyről, amely számukra tilos. Bentről azt kiáltozták nekünk, hogy fogjuk el a behatolókat. Megvonta a vállát. – És mi meg is tettük. Honnan tudhattuk volna, hogy a behatolók saját unokaöcséink? Fejével Núra felé biccentett. – Núra majd elmondja nektek, mi történt odabent a sátorban. Núra intett nekem, hogy menjek oda mellé. Szilárd elszántsággal, lassan átmentem a helyiségen, és belekaroltam nővérembe. Ali gonosz, fenyegető pillantással meredt rám, de én figyelembe sem vettem. Núra megpróbálta elmagyarázni, mi történt. – Szultána, Szara és jómagam a lehető legiszonyúbb látványnak voltunk szemtanúi. – Unokaöccsei felé biccentett. – Ezek a fiatalemberek, akiket mindnyájan szeretünk, épp egy nőt erőszakoltak meg. Tettüket a saját szemünkkel láttuk. Megvetően meredtem unokaöcséimre. Ali fia, Rasíd önelégülten vigyorgott! Dunjá fia, Sádí dühösnek tűnt. A három közül csak Táhir

nézett ki úgy, mint aki szégyelli magát. Az arca vörös volt, és a fejét lehorgasztotta. Núra folytatta: – És ez még nem minden, mert nagy sietségükben ezek a mi unokaöcséink lökdöstek, taszigálták saját nagynénjeiket! Szegény Szarát fel is lökték. Aszad erről most hallott először. Még mielőtt lehetőségem nyílt volna elmondani neki, hogy Szarának nem esett baja, Aszad már durván félrelökte Táhirt, és kirohant a sátorból, hogy megkeresse a feleségét. Szegény Taháni zokogni kezdett. Dunjá ernyedten Haifára roskadt. – Kit erőszakoltak meg? – kérdezte Haifa. Núra vállat vont. – Én nem ismerem ezt a nőt. Vállalkoztam rá, hogy feleljek a kérdésre. – A nőt Vínának hívják. Azt hiszem, egyike Dunjá szobalányainak. Sádí első ízben szólalt meg, hogy védje magát. A hangja nyers volt. – Ez a nő nem anyám alkalmazottja. Hozzám tartozik. Dunjá felnézett. – Sádí igazat mond. A nő az övé. Sádí hangosan kifújta a levegőt. – Akkor vettem, amikor Pakisztánban voltam. Az enyém, azt teszek vele, amit akarok. Összeszorult a gyomrom. Aliról meg a fiairól tudtam, és tisztában voltam vele, hogy unokaöcséim közül még jó néhányan utaznak el gyakran Thaiföldre, a Fülöp-szigetekre, Indiába meg Pakisztánba csak azért, hogy fiatal prostituáltakkal töltsék az idejüket. De ez volt az első eset, amikor egyik unokaöcsémről kiderült, hogy ténylegesen megvett egy nőt, és szexuális rabszolgaként be is hozta a királyságba. Természetesen az ilyesmi nem ritkaság Szaúd-Arábiában, és azt is jól tudtam, hogy unokatestvéreink közt szép számmal akadnak olyanok, mint például Fádil, akinél ez mindennapos dolog, de férjeink és fiaink közül még egyik sem süllyedt ilyén mély erkölcsi fertőbe. Legalábbis ma estig nem. Undorodva meredtem Sádíra. Hát így állunk! Unokaöcsém olyan férfi, akit semmi sem tántorít vissza attól, hogy kielégítse kéjvágyát! Ez az új információ férjeinket kínosan érintette, és szemmel láthatóan kezdtek zavarba jönni. Karím egyből elengedte Sádít. Ahmed sem fogta már Rasíd derekát.

Egyből tudtam, hogy a férfiak mire gondolnak. Ha Táhir, Rasíd és Sádí csak úgy bementek volna a számukra szigorúan tilos női sátorba, és megerőszakolják egyik szolgálónkat, akkor láttak volna okot arra, hogy megbüntessék a fiatalembereket. De most, miután megtudták, hogy a nő, akit megerőszakoltak, Sádí tulajdona, a helyzet, bármily felháborító legyen is az erőszak ténye, hirtelen egészen más megvilágításba került. Ami Vínával történt, az szemükben egy férfi és a hozzá tartozó nő magánügye, és így nincs joguk beleavatkozni! Miután Ahmed látta arcomon a felháborodást, azt mondta: – Sádí, ti hárman igen helytelenül cselekedtetek, amikor nénikéiteket lökdöstetek! Most mindegyikőtök bocsánatot kér tőlük. Sádí vaskos ajka megfeszült a dühtől. – Igen – mondta Dunjá. – El sem tudom hinni, hogy egyik fiam saját nővéreimet lökdösi! Megfordultam, és megvető pillantással meredtem Dunjára. Nővérem szemmel láthatóan megkönnyebbült, hogy a férfiak figyelme most már csak fia rossz modorára és nem bűnös viselkedésére irányul. – Természetesen bocsánatot kérek – mondta Sádí mogorván. Ali oldalba bökte a fiát. – Én is bocsánatot kérek – mondta Rasíd erőltetett mosollyal. Noha Táhir túlságosan szégyellte magát ahhoz, hogy a szemünkbe nézzen, motyogva ő is bocsánatot kért. Abban a pillanatban Szara és Aszad lépett be a sátorba, és Szara mindenkit megnyugtatott, hogy semmi baja nem történt. – Most pedig kérjetek még egyszer bocsánatot – mondta Ali. – Durvaságotok következtében Szara nénikétek csaknem megsérült. Erre mindhárom fiatalember gyorsan bocsánatot kért Szarától is. Szara rájuk se hederített, a tömeget fürkészte, majd amikor megtalált, azt mondta: – Vína túl sok vért vesztett, Szultána. Szerintem sürgősen szüksége lenne orvosi ellátásra. Kezemet rémülten a számra szorítottam, és egy pillanatra elnémított az a kép, amely megjelent lelki szemeim előtt. Nem szólt senki egy szót sem, mígnem végül Sádí azt mondta: – Ez az én gondom. Majd én visszaviszem a városba. Felszisszentem. Ha most valaki sürgősen nem cselekszik, és családunk megengedi Sádínak, hogy a lányt elvigye, azzal szentesítjük

Vína rabszolgaságát. A témát örökre lezárjuk. Szegény Vínát szexuális játékszerként használja majd Sádí a barátaival együtt mindaddig, amíg fiatal és vonzó. Aztán, miután ráuntak, házi cseléd lesz belőle. Tudtam, hogy nem hagyhatom ezt a szerencsétlen lányt gonosz unokaöcsém karmai közt. Valakinek fel kell vállalnia ennek a reménytelen sorsú nőnek az ügyét! Ahogy végignéztem családom tagjain, rájöttem, hogy nekem kell megtennem. Nekem kell megmentenem ezt a nőt! – Nem! – kiáltottam fel mindenkit megdöbbentve. – Te semmi ilyesmit nem teszel, Sádí! Majd mi visszük el Karímmal egy orvoshoz! – Szultána, ez nem a mi dolgunk – mondta Karím merev szigorral. Felcsattanó hangom azonban elnémította Karím ellenvetéseit. – Igenis a mi dolgunk! Engem nem érdekel, Karím, hogy mennyit fizetett Sádí Vínáért. Nem szabad megengedni, hogy akár egyetlen nő is akarata ellenére egy férfi tulajdona legyen, és a férfinak ahhoz végképp nincs joga, hogy megerőszakolja és bántalmazza! Szarára néztem, majd ismét a férfiak felé fordultam. – Soha többé nem nézem tétlenül, ha egy nőt bántalmaznak. – Eltökélten kihúztam magam. – Ha Sádí megpróbálja elvinni innen ezt a nőt, akkor előbb engem kell megölnie! Szara előrelépett, és megragadta a kezemet. – Sádínak akkor engem is meg kell ölnie. Dunjá felkiáltott: – Jaj! Allah! Segíts rajtunk! Núra megölelt. – Szultánának és Szarának igaza van. Nem engedhetünk meg egy ilyen Allahot is megszégyenítő helyzetet. Taháni és Haifa együtt jöttek oda hozzám, hogy átöleljenek. Haifa azt mondta: – Egyetértek nővéreimmel. Taháni könnyes szemmel meredt a fiára, Táhirra. – Fiaink valóban gonoszságot követtek el. Én is csatlakozom Szultána köréhez. Ali dühödten meredt férjeinkre, miközben megvetően azt mondta: – Képtelenek vagytok kézben tartani az asszonyaitokat? Úgy tűnt, Karímot mindez lesújtotta, de nem szólt egy szót sem. Ahmed pedig, miután nem tudta, hogy mit tegyen, inkább nem tett semmit.

Csak Aszad szólalt meg. – Feleségeinknek igazuk van. Nem támogathatunk ilyen gonoszságot. Ha fiainknak szexuális partnerre van szükségük, akkor találnak épp elég nőt, akik erre hajlandók. Arra pedig semmi szükség, hogy fiaink valaha is erővel tegyenek magukévá egy nőt. A megváltozott helyzet végképp nem enyhítette Sádí dühét. Azt üvöltötte: – Beleavatkoztok az én dolgomba! Ez a nő az enyém, és ez ellen semmit sem tehettek! Dunjá, aki mostanra már magához tért, felállt, és odarohant Sádí mellé. Ott állt kart karba öltve a fiával, és nővéreimre meg rám nézett. – Nem gondolkodtok világosan, nővéreim. Fiainknak az egészségük érdekében szükségük van nőkre. Máskülönben testnedveik felhalmozódnak, és az komoly betegségekhez vezethet. Núra e tudatlanság hallatán rosszallóan csóválta a fejét. – Ostobaságokat beszélsz, Dunjá. Dunjá tovább makacskodott. – Ne feledd, hogy ezt a nőt a saját apjától vették. Annyi pénzt kapott érte, amennyit tán még öt év alatt se keresne! Örömmel adta el a lányát! Én mondom nektek, örömmel! A fiam nem tett semmi olyat, ami helytelen! Annyira elfogott az undor, hogy rá se tudtam nézni Dunjára, a saját nővéremre. Ekkor Ali szólalt meg: – Dunjának igaza van. Ha nincs a közelükben szexuális kapcsolatra alkalmas nő, akkor nőtlen fiaink valóban megbetegedhetnek. Aszad felemelte a hangját: – Ezek szerint mi, férfiak állatok vagyunk, Ali? Ekkor Ali ostoba módon megpróbálta a felelősséget Allahra hárítani. – Aszad – mondta Ali –, maga a nagy Allah alkotott minket ilyennek. Erre már végül Ahmed is kitört: – Jaj, hallgass már, Ali! Úgy beszélsz, mintha minden férfi gyönge és szerencsétlen bolond lenne. Ali arca elvörösödött, de Ahmed szavainak ereje elnémította. Szarával elégedetten egymásra pillantottunk, majd elindultunk a sátor kijárata felé. Itt az akaraterő küzdelme kezdődött el, és tudtam, ha nem diadalmaskodom, akkor megint tönkremegy egy nő élete.

Mielőtt távoztam volna, még egyszer kihívón Sádíra néztem. – Megyek Vínához, Sádí. Ha annyira kell neked, hogy megölj miatta, akkor a tied. – Meg engem is – jelentette ki egy pillanatnyi habozás nélkül Szara. – Meg engem – mondta Taháni halkan. – Én is jövök, Szultána – szólt utánunk Haifa. Núra hangja elég hangos és érthető volt. – Sádí, nénikéid védelmező kört vonnak Vína köré. Azt tanácsolom neked, ne próbáld meg átlépni. – Szultána védőköre – szólalt meg váratlanul Taháni heves indulattal. Ahogy elhagytam a sátrat, Dunjá kivételével minden nővérem csatlakozott hozzám. Aszad kivételével, aki követte Szarát, a férfiak magukra maradtak, és csak álltak döbbenten.

Epilógus Még aznap este, amikor nővéreimmel védelmező kört vontunk Vína köré, férjeink végre megmozdultak, hogy támogassanak minket. Vínát átszállították egy rijádi magánklinikára, ahol belső sérüléseit kezelték. Megtudtuk, hogy e borzalmas támadás során nagyon sok, több mint egy liter vért veszített. Kiderült, hogy mindössze tizennégy éves. Később, miután orvosilag gyógyultnak nyilvánították, és kiengedték a klinikáról, nővéreimmel részletesen is megismertük Vína szánalmas életét. Pakisztánban, Lahore egyik nyomornegyedében született. A család egy ócska viskóban lakott, ami olyan fahulladékból, fémlemezekből és kartonból épült, amit Vína szülei a város számtalan szemétdombján szedtek össze. Az apja foltozóvarga volt, az anyja utcai koldus. Vínának kegyetlen gyerekkora volt. Soha nem járt iskolába, viszont amint megtanult járni, ő is koldult, akár az anyja. Újabb gyerekek is születtek, mígnem a család végül tizenkét tagúra duzzadt. Ritkán volt annyi ételük, hogy mindenkinek jusson. Vína nem tudott felidézni egyetlen alkalmat sem, amikor jóllakott volna. Pakisztánban, csakúgy, mint Szaúd-Arábiában, a nők életének nincs értéke. Nagyon is gyakran fordul elő, hogy a szegény családok feláldozzák lányaikat a család javáért. Ez történt Vínával is. Mindig is apró, csinos gyerek volt, majd amikor elérte a serdülőkort, bájossága sok ember figyelmét felkeltette az utcán, és felfigyeltek rá a nyomornegyedbeli szomszédok is. Az ismerős asszonyok egyre-másra mesélték nekik a történeteket más csinos, fiatal lányokról, akiket igen magas áron vettek meg a bordélyházak gazdag tulajdonosai, merthogy azok folyton keresik az újabb szüzeket. Mivel Vína családja egyetlen szobában élt, volt rá alkalma, hogy megfigyelje apját és anyját szeretkezés közben; így aztán pontosan tudta, mit jelent az, amiről az asszonyok beszéltek. Mivel megértette, hogy neki nem lesz szava a jövőjét illetően, Vína csöndben maradt. Vína szépségére hamarosan felfigyelt egy ember, aki a város utcáit járta, és alaposan szemügyre vette a fiatal koldusnőket. Ez az ember

megkereste Vína anyját, és azt mondta neki, amennyiben lánya még szűz, a családnak lehetősége van rá, hogy egy hatalmas összeget kapjon a lány ártatlanságáért. Mivel félnek az AIDS-től meg a többi nemi úton terjedő betegségtől, ezért sok gazdag férfi keres fiatal, érintetlen lányokat. A férfi foglalóként felajánlott egy kisebb összeget, majd megígérte, ha Vínát eladják egy gazdag embernek, ő visszatér, és akkor a család megkapja a még fennmaradó összeget is. Vína anyja gyorsan elszaladt a férjéért, és a három felnőtt megalkudott a szerencsétlen lányra. Vína emlékezett rá, hogy amikor indulnia kellett, a szülei szomorúnak tűntek, de megértette, hogy a pénzből, amit a család érte kapott, tizenegyen egy évig jól megélnek. Egy kis időt kért, hogy elbúcsúzhasson a testvéreitől, de a férfi azt mondta, még jó néhány üzletet kell megkötnie, és ha Vína nem megy vele azonnal, akkor semmisnek tekinti a szüleivel való megállapodást. Vína elment az idegennel. A szíve hevesen zakatolt a rémülettől, de összeszedte magát húgai és öccsei kedvéért. Több mint egy hónapon át tartották tíz másik lánnyal együtt egy kis lahore-i házban. Öröme telt abban, hogy itt gyakran fürödhetett, és rendes ruhákat viselt. Most fordult elő életében először, hogy jóllakhatott. Vína arra gondolt, szívesen maradna talán örökre ebben a házban. Ez persze csak hiú ábránd volt, hisz különféle gazdag férfiak, zömében külföldiek keresték fel rendszeresen a házat, hogy szemügyre vegyék a rendelkezésre álló fiatal lányokat. Minden lány arra vágyott, hogy öregember vegye meg – mivel azok közismerten jóval kevesebbet követelnek szexuálisan, mint a fiatalabb férfiak. Egymás után megvették, majd elvitték a fiatal lányokat. Aztán Vína szomorúan figyelte, amint jó néhány szerencsétlen lányt, akiket senki sem választott ki, átszállítottak a város bordélyaiba. Ami azt illeti, még szerencsésnek is érezte magát, amikor közölték vele, hogy megvásárolták őt csupán egyetlen férfi élvezetének kielégítésére, aki gazdag ember a Közel-Keletről, és úgy hívják, hogy Sádí. Vína egyszer sem találkozott Sádíval, mivel az egy fényképes katalógusból választotta ki őt. Sádí egyik pakisztáni üzlettársánál szállt meg, és nem akarta, hogy a férfi vagy a családja megtudja, hogy ő itt-tartózkodása alatt vett magának egy fiatal szüzet.

Vína végül néhány nappal Lahore-ból való elutazásuk előtt látta először szemtől szembe Sádít. Az, aki a fiatal lányokat árulta, elvitte őt egy kávézóba, ahol Sádí a megtekintés után véglegesíthette a vételt. A találkozó olyan gyorsan zajlott le, hogy Vína még egy szót sem válthatott új tulajdonosával. Csalódottan látta, hogy bizony egy erős, fiatal férfiról van szó. Eszébe jutott mindaz, amit a többi lány mondott a fiatal férfiak szexuális étvágyáról, és megrémült. De saját jövőjébe nem volt beleszólása. És hamar, túlságosan hamar elérkezett a nap, amelyen Vína örökre elhagyta hazáját. A repülőn, Pakisztánból Szaúd-Arábiába, Vína Sádí szolgájával a turista osztályon utazott, míg Sádí az első osztályon. Alig két órával azután, hogy gépük leszállt Rijadban, Sádí már indult is a sivatagba, hogy felkeresse szüleit és családja többi tagját. Az útra jó néhány szolgával együtt Vínát is magával vitte. Vína állította, hogy Sádí egész úton egy szót sem szólt hozzá, viszont azt látta, hogy többször is rábámult, és alaposan szemügyre vette. Sádí várt, míg a család nyugovóra tér, majd két unokafivérével Vína lakrészébe mentek. Azt mondta unokatestvéreinek: – Itt az a kurva, akit Pakisztánban vettem. Noha Vína felkészült rá, hogy közösülnie kell egy férfival, azt még csak nem is képzelte, hogy első szexuális kapcsolata brutális erőszak lesz, amit három idegen férfi követ el rajta. Miután durván letépték róla a ruháját, elsőként Sádí erőszakolta meg. Vína zokogva mondta el, hogy ekkora fájdalmat még sosem érzett. Végül is anyja sosem sikoltozott, amikor apjával közösültek. Sejtelme sem volt róla, hogy egy férfi nemi szerve ilyen nagy, és ilyen nagy fájdalmat okoz. Amikor fájdalmasan kiáltozni kezdett, és könyörgött nekik, hogy hagyják abba, a férfiak csak nevettek, és befogták a száját. Amikor már a harmadik férfi mászott rá, Vína valóban azt hitte, hogy ebbe belehal. És akkor csoda történt, megmenekült. De mi lesz most ővele? Noha nővéreimmel semmit sem szerettünk volna jobban, mint hogy visszaküldjük Vínát a szüleihez, rájöttünk, hogy családját a szegénység ismét arra kényszerítheti majd, hogy újból eladják. Nekem kellett megmondanom Vínának, hogy úgy döntöttünk, Szara otthonában fog élni, és segít nővéremnek a kisebb gyerekek

gondozásában. Tudtuk, hogy a családban Szara ellen senki sem mer lépéseket tenni, mivel őt mindenki nagyon szerette. Az öröm, ami e hír hallatán megjelent Vína arcán, igazolta annak a sok félelemnek és bosszúságnak minden percét, amit e fiatal nő kiszabadításáért kiálltam. Nővéreim s jómagam mégis fájó szívvel hallgattuk Vína történetét, mert nagyon is jól tudtuk, hogy még több ezer hasonló történetet hallhatnánk. Órákon át ültünk együtt, és arról beszéltünk, vajon mit tehetnénk, hogy gátat vessünk ennek az egyfolytában zajló, értelmetlen erőszaknak, amit ártatlan nők és lányok ellen követnek el. E szomorú időszak során a világot megrendítette Diana, a gyönyörű és kedves walesi hercegnő halálának híre. Diana hercegnő halála átmenetileg elfeledtette velünk Vína kegyetlen életét. Az évek során, amikor királyi hercegnőként járta a világot, közülünk többen is találkoztak ezzel a rendkívüli nővel. Noha egyikünk se mondhatta el magáról, hogy közeli barátja volt Dianának, mi mindnyájan csodáltuk őt. Egyszerűen nem tudtuk elképzelni, hogy egy ilyen fiatal, vibráló egyéniség most útban legyen a sír felé. A temetése előtti napokban, amikor a televízióban az életéről szóló beszámolókat néztem, sok olyan jót tudtam meg erről a hercegnőről, amiről korábban nem volt tudomásom. Úgy tűnik, nem volt olyan szegény vagy beteg ember, aki elkerülte volna ennek a jóságos asszonynak a figyelmét. Köztudomású volt róla az is, hogy mindvégig őszintén kitartott és következetesen küzdött azért, hogy befolyása révén a segítségnyújtás és a vállalt kötelezettségek folyamatosan fennmaradjanak. Rendkívüli jóságával és együttérzésével Diana hercegnő bebizonyította, hogy egyetlen ember is lényegesen megváltoztathatja a dolgokat. Ennek az egyetlenegy személynek minden egyes jótéteménye olyan széles körben keltett visszhangot, mint amikor az ember egy kavicsot dob a vízbe, és a nyomában keletkező hullámok jóval távolabb terjednek, mint az eredeti mozdulat sejteni engedte. Ez a gondolat olyan erőteljesen befészkelte magát az agyamba, hogy végül kezdtem megérteni, mit tehetnék azért, hogy más asszonyokon segítsek. Összehívtam a nővéreimet.

– Hirtelen rájöttem, csak egyetlen módja van annak, hogy segítsünk a nőknek, méghozzá az, amit szegény Vína esetében tettünk – mondtam. – Bármelyikünk tudomást szerez róla, hogy egy nővel rosszul bánnak, minden esetben közösen sietünk majd annak az egy asszonynak a segítségére, és ehhez felhasználunk minden eszközt, amit csak tudunk. – Egy pillanatra elhallgattam. – Létrehozunk egy kört, amely védelmet és támogatást nyújt. Taháni elmosolyodott. – Igen, és mindenki Szultána köreként ismer majd minket. Haifa egészen tűzbe jött. – Együtt hatalmas lesz az erőnk. Szara bólintott. – Vannak olyan barátnőim, akikben megbízhatok. Ők is elkezdik majd felkutatni a gyötrelmes sorsú asszonyokat. Núra megszorította a kezemet. – A te köröd, Szultána, sok asszony javát szolgálja majd. Soha nem voltam elégedettebb az életemmel, mint ebben a pillanatban. Ha követem a szelíd és szeretetteljes Diana hercegnő példáját, tudom, hogy ez a védő gondoskodás spirálisan terjed majd anyáról leányra és végig az élet láncolatán, hogy átnyúljon még az előttünk álló századokba is. Azt remélem, hogy végül minden nő csatlakozik majd körömhöz, és hogy a világon minden nő kinyújtja majd kezét egy másik, bajban lévő nő felé. És én imádkozom a könyörületes és irgalmas Allahhoz, hogy adja áldását küldetésünkre.