Jean-Francois Nahmias - A farkasfejes gyűrű

A SZÁZÉVES HÁBORÚ REGÉNYE

A FARKASFEJES GYŰRŰ JEAN-FRANÇOIS NAHMIAS

Tartalomjegyzék BEVEZETŐ 2 ELSŐ RÉSZ A FEKETE LOVAGJA 3 1 Istenìtélet 3 2 Az Orontész malomkerekei 28 3 Nem nyìlik újra a hervadt pipacs 45 4 A farkasfejes gyűrű 69 5 A halottaknál 88 6 A mansi erdő 104 7 Az utolsó rózsa 122 MÁSODIK RÉSZ FRANCIAHON BALSORSA 133 8 A tűzbál 133 9 Szótlan Louis 168 10 A Fekete mű 206 11 Szent Antal tüze 232 12 Téli szerelem 244 13 Aurora consurgens 273 14 A Notre-Dame negyedfelügyelője 289 HARMADIK RÉSZ AZ AZINCOURT-I CSAPÁS 317 15 Az unikornis lovagja 317 16 Mélanie sorsa 337 17 Azincourt 361 18 A könnyek tornája 386 19 Sombrenom ura 413

BEVEZETŐ 1337. november elsején III. Edward, angol király hadat üzent VI. Fülöpnek, Franciaország királyának. Kitört a háború. Ugyanezen az éjjelen, egy bretagne-i kastélyban a farkasok üvöltése különös gyermek születését jelezte. A bába jóslata szerint François de Vivraie, Guillaume de Vivraie és Marguerite de Cousson gyermeke száz évig fog élni, azaz végigéli a születésekor elkezdődött háború száz évét.

François lovagban a Vivraie-k jelképe, a családi gyűrűjüket dìszìtő oroszlán tulajdonságai egyesülnek: erős szìvű, ügyes fegyverforgató és kalandvágyó. Testvére, a lenyűgözően okos Jean, teológiát tanul. Elszántan, megingathatatlanul keresi az igazságot. O a farkast, a Cousson család jelképét személyesìti meg. 1380-at ìrunk. V. Károly meghalt, du Guesclin főparancsnok nincs többé. A százéves háború fordulópontjához érkezett. François-nak két gyermeke született - Louis és Isabelle - , de felesége, Ariette nemrégiben távozott az élők sorából. François fokozatosan ráébred az idő múlására. Levelet kap Rómából. Fivérét, Jeant istentagadással vádolják, és börtönbe vetették. Jean istenìtéletet kért és bátyját nevezte meg bajnokaként. Az istenìtélet párbajára mindenszentekkor kerül sor Rómában. Ha François nem érkezik meg idejében, Jeant megégetik. Új utazás kezdődik... Az oroszlán megismeri a farkast.

ELSŐ RÉSZ A FEKETE LOVAGJA 1 Istenítélet François de Vivraie egyszer sem pihent útközben. Most, hogy az ösvény lejteni kezdett, öszvére is könnyebben haladt; három apró hegyi falut hagyott el. Az elsőnél a szextát harangozták, s mire a harmadik faluhoz ért, már a nóna két harangszavát hallotta. Nemsokára eljő a vecsernye és lemegy a nap: nem vesztegetheti az idejét. François menet közben bámészkodott: nézegette a házakat és az embereket. Hogy hasonlìt minden arra, ahonnan ő jön! Ugyanolyan meredek tetős kunyhók bújnak össze a téli hidegben. Csak a fél füllel elkapott szavak nem ugyanazok. Nem érti őket, de bizonyosan ugyanazt jelentik. A világ összes parasztembere ugyanarról beszél: a munkáról és a földről, az időjárásról, ennek meg amannak a mátkájáról, a betegségekről és a halálról. A naplemente váratlanul érte, mert - mint a hegyekben gyakran hirtelen bukott le a nap. Észrevette az alkonyati fényben még homályos holdsarlót, és elhatározta, hogy továbbmegy. Csak akkor áll majd meg, ha a fáradtság ledönti a lábáról.

Éjjel volt már, mire az előtte emelkedő dombon fényeket pillantott meg, és kiáltozást hallott. Egy város égett. François ösztökélni kezdte öszvérét, hogy a bajbajutott emberek segìtségére siessen, azonban hamarosan rádöbbent, hogy a kiáltozásba énekszó vegyül. Nem tűzvész világìtotta meg a várost, hanem ünnepi láng. A kisváros lakói nyilván Szent Mihály napját ünnepük... François úgy döntött, bemegy. Ünnepelni ugyan nem volt kedve, de szìvesen látott volna vidám embereket. Ő maga már-már elfelejtette, mi is az öröm. Vidámság?... Aligha. Ahogy közeledett, egyre tisztábban hallotta a kiáltozást és az énekszót: erősen, vadul zengett. A városba vezető úton égett a tűz. Egészen a házakig lezárta az egyetlen odavezető utat. A város többi részét alacsony, de összefüggő fal vette körül. Miért vágták el magukat a világtól a tűzzel, mely elzárta az utat? Mire készülnek vajon a város lakói a fal és a tűzfüggöny védelme mögött? François-nak rossz előérzete támadt, de a kìváncsiságtól fűtve leszállt az öszvérről és körülnézett, hogyan tudna átjutni a városfalon... A másik oldalon a zaj egyre fülsiketìtőbbé vált. Bár teljes vértezetben volt, sőt minden eshetőségre készen, a kardját is magánál tartotta, a kiszögellő köveken viszonylag könnyen feljutott a fal tetejére. Leugrott a másik oldalon, és alig hitt a szemének! Lázálomba illő jelenet tárult elébe!... A főutcán majd félszáz, állatbőrbe bújt férfi keringett vad őrületben. Birkák, kecskék, borjak ropták a táncot - meg egy bak, nyilván a vezérük. Bal kezükben csengettyűkkel teleaggatott botot tartottak, jobb kezükben égő fáklyát, és mindegyik a maga állatának hangján ordìtott. A marhák bőgtek, a birkák bégettek, a kecskék mekegtek... De nem, nemcsak állatok voltak: némelyik csecsemőnek öltözött! A fejükre olyan sapkát tettek, mint az újszülöttekre szokás, és derékig durva pólyába csavarták magukat. Ezeknél is volt fáklya, de csilingelő bot helyett kereplőt forgattak bal kezükkel, miközben gyereksìrásra emlékeztető hangon rìttak... François kábultan meredt a jelmezbálra. Mit jelent ez? Mi történik? Felemelte a fejét. Az ablakokban és a tetőkön gyülekeztek a nők, a gyerekek és az idősebb férfiak. Ok is részt vettek az ünnepen, különféle tárgyakkal verték az ének ütemét, és torkukszakadtából kiabáltak: - Sancte Michael! Defende nos, Archangele!* *Szent Mihály! Arkangyal, védj meg bennünket! (olasz)

Vajon mitől kell őket megvédeni? Milyen rettenetes veszély fenyegetheti a város lakóit, hogy ilyen felvonulással kell Szent Mihályt segìtségül hìvniuk? A válasz szinte azonnal megérkezett. Egyszer csak, ki tudja honnan, üvöltő farkashorda özönlötte el a főutcát. Az állatoknak és csecsemőknek öltözött jelmezesek a horda útjába álltak. Fékevesztett kavarodás támadt.

A farkasok rárontottak a jelmezes férfiakra, akik fáklyáikkal hadonászva tartották távol maguktól az állatokat. A rémült csikaszok egérutat keresve hamarosan szertefutottak, azonban az emberek bezárták a házak ajtóit, és a várost a fal és a tűzfolyam teljesen körbekerìtette. A tetőkről és ablakokból köveket hajigáltak és forró vizet öntöttek a farkasokra. A rohanó állatok végül a főutcára özönlöttek. François kezdte felfogni e kegyetlen játék értelmét. A jelmezes emberek a farkasok hagyományos áldozatait jelképezték, akik Szent Mihály ünnepén állnak bosszút magukért. A városlakók, még mindig állathangon bőgve vagy csecsemősìrást utánozva megpróbálták ellenségeiket a főtérre csalogatni. A hordáról leszakadt farkasokat a szomszéd utcákban addigra már kegyetlenül leforrázták vagy megkövezték. François egyre rosszabbul érezte magát. Mostanáig egy árnyékos sarokban húzódott meg, ahol senki sem vette észre. Egy ügyetlen suhanc jóvoltából sikerült megőriznie láthatatlanságát, a fiú az imént a tetőről dobott kővel egy báránynak öltözött férfit talált el farkas helyett. François felöltötte az ájult parasztról lehúzott maskarát. A kabát és az álarc tökéletesen fedte páncélját; megragadta a fáklyát, a csengettyűs botot, és elvegyült a tömegben. A főtér közepén tűzzel bélelt vermet ástak, s most arra terelték a fáklyáktól megriadt farkasokat. Az állatok hamarosan szörnyű vonyìtással zuhantak a parázzsal teli gödörbe. A borjú-, bárány-, kecske- és újszülöttcsapat vad bégetéssel, bőgéssel és vinnyogással vette körbe az utolsó szabad farkasokat. Ekkor történt, hogy egy hatalmas hìm kétségbeesett erőfeszìtéssel áttört az embergyűrűn. François meglepetésére senki sem próbálta útját állni. Már csak három nyomorult farkas maradt, egymás után zuhantak az égett szagot árasztó verembe. Amint az utolsó farkas is eltűnt a gödörben, újabb felfordulás támadt. François értetlenül követte a tömeget. Az állatjelmezes városlakók azonban tudták, mit csinálnak: a tetőkön bámészkodók utasìtásait követve a hatalmas hìm farkas nyomába eredtek. Sikerült beszorìtaniuk egy udvarba és lefogniuk. Nem bántották, összekötötték a mancsát, lábánál fogva felakasztották egy rúdra, és a térre vitték. Ezt látva a többi városlakó is előmerészkedett a házak oltalmából, és csatlakozott a menethez. A nagy farkast letették a földre. Az állatbőrös emberek félkörben melléálltak és megvilágìtották fáklyáikkal. A farkas megtört tekintettel, lihegve feküdt oldalán. A bak ekkor kivált a társai közül, és fáklyájával rámutatva az állatra, erős hangon ìgy kiáltott: - Ecco l’Arcangelo!* * ìme, az arkangyal! (olasz) A bak megrázta botját. A csengő hangjában volt valami baljóslatú. - Portategli la sua sposa!* *** Hozzátok ide a feleségét! (olasz) Nyomasztó csönd támadt... François vértje és báránybőr jelmeze alatt elfojtotta remegését: az éjszakai fáklyák, a bak, ez a mondat, melyet nem értett, de megsejtette szörnyű értelmét - ördögi volt.

A tér másik oldaláról kiáltásokat hallott, és észrevette, hogy egy ketrecbe zárt asszonyt hoznak. Hamarosan közvetlenül előtte állt. A nő harmincéves lehetett, teljesen mezìtelen, szőke és jól táplált. Kétségbeesetten próbált kiszabadulni az erős kötelekkel összefogott zárt faketrecéből... François hátratán-torodott és majdnem beleesett a farkasverembe. - Théodora! - suttogta. Tekintete most a földön lihegő hatalmas hìmre esett, és egy másik név tolult az ajkára: - Hugues! Kétségtelen: legendás őseivel, Hugues és Théodora de Coussonnal áll szemben... Egy pillanatra megfeledkezett magáról és gondolataiba mélyedt. Nem lephette meg, amit látott. Mindig is tudta, hogy nemzetségének farkasai visszatérnek. Nem is történhetett másképpen. Hirtelen magához tért. Egy borjú és egy kecske kinyitották a ketrecet, de nem engedték, hogy a sikoltozó asszony kitörjön. A bak lehajolt a farkashoz, hogy elvágja kötelékeit, és beengedje a nőhöz. A báránybőrbe öltözött lovag oly hirtelen tört előre, hogy senki sem tudott közbelépni. Vaskesztyűs öklével egyetlen csapással leterìtette a bakot, és gyorsan kiszabadìtotta az asszonyt. A farkast a vállára emelte, és a nőt felkapva rohanni kezdett. A városiak későn ocsúdtak föl megdöbbenésükből, de annál hevesebben vetették magukat a menekülők nyomába. François az őrjöngő tömeggel a sarkában végigrohant a főutcán. Megpillantotta a tűzkerìtést, de nem torpant meg, nem volt választása: ha elfogják, a tömeg szétszaggatja. A lángok szerencsére már alacsonyabban lobogtak. Báránybőr kabátját az asszony vállára terìtette, és a farkassal a vállán a tűzbe vetette magát. Mindhárman sérülés nélkül kerültek ki a lángok közül. François megállt, levágta a kötelet a farkasról, mely a sötétségbe szökkenve elmenekült. Két merészebb paraszt áttört a tűz-függönyön. François előrántotta a kardját, és irgalmatlanul elverte őket. Aztán felsegìtette az asszonyt az öszvérre, és maga is a nyeregbe ugrott. A nő torokhangon mondott valamit, de François nem értette. Erre ujjával mutatta az irányt. Késlekedés nélkül kaptattak föl a meredek hegyoldalon. A városlakók valahol mögöttük lemondtak az üldözésükről. Az ösvény egyre meredekebb lett, és körülöttük mindenhonnan farkasüvöltés hallatszott. - Théodora - szólìtotta meg François a nőt. Nem kapott választ. Egy tisztásra érve az asszony jelezte, hogy megállhatnak. Leugrottak az öszvérről. François bontogatni kezdte tarisznyáját, melyben személyes holmiját tartotta, Théodora azonban nem hagyott rá időt. Hirtelen levetette magáról a báránybőrt, és odament a férfihoz. Szándéka világos volt. Megpróbálta lecsatolni François páncélját, s sikertelenségében végül elfojtott nyögdécseléssel az

acélhoz szorìtotta mezìtelen testét... A hold fényében François alaposan megnézte. Théodora szőke hajzuhataga a hátát seperte, szeme szürke volt, keble telt, dereka karcsú. Hátralépett, de hiába. A nő követte. Körülöttük, mintha látnák és biztatnák őket, egyre hangosabb lett a farkasüvöltés... - Théodora!... - könyörgött François. Az asszony érthetetlen szózuhataggal válaszolt, és egyre szenvedélyesebben közeledett... François csapdába esett. Más körülmények között a szeretkezés gondolatára - ilyen röviddel felesége halála után - undor fogta volna el. Most azonban nem a véletlen sodorta útjába Théodorát. Sorsának engedelmeskednie kellett. François idegesen csatolta le páncélját. Théodora nem várta meg, hogy ingét és nadrágját is levesse. Váratlan erővel felborìtotta a férfit, és nyitott szájjal nekiugrott... François felkiáltott: az asszony véresre harapta a bal vállát. A fájdalom azonban szinte azonmód elmúlt, és a férfi magához szorìtotta a nőt. Érezte, hogy gyásza és betegsége óta először tér belé vissza az erő... Valóban úgy érezte, hogy Théodora harapása egyszerre visszahozta erejét... Háromszor tette magáévá a nőt, és kiáltásaik elnyomták a farkasüvöltést. A báránybőrön nyomta el őket az álom. François hirtelen riadt föl. Hajnalodott. Első gondolata az volt, hogy a szeretője nincs ott. - Théodora! - Kiáltani próbált, de egy hang sem jött ki a torkán. Nemcsak Théodora tűnt el, de vele öszvére, páncélja, fegyverei és teljes felszerelése is. Csak ingét, nadrágját és a báránybőr kabátot hagyta meg neki az asszony. François csupasznak érezte az ujját és felkiáltott... Az oroszlános gyűrű! Nem volt rajta. Az asszony azt is ellopta!... Szeme megakadt egy földön heverő fényes tárgyon. A gyűrű volt. Biztosan leesett, mìg egymást ölelték. Visszahúzta az ujjára, de majdnem újra lecsúszott. Megértette, miért veszìtette el. Betegsége óta sokat fogyott. Mìg vértjét hordta, a páncélkesztyű tartotta a gyűrűt, de anélkül lecsúszott... Az oroszlános gyűrű megőrzése mindennél fontosabb volt számára: úgy ragaszkodott hozzá, mint az életéhez. Ingéből kihasìtott egy csìkot, ráhúzta a gyűrűt, majd a nyakába kötötte. Aztán leült, és haragosan gondolkodott napfelkeltéig. Hát ìgy köszöni meg Théodora, hogy megmentette az életét? Mindenéből kifosztotta! Arra ìtélte, hogy e hosszú és veszélyes utazást mezténláb, fegyvertelenül és pénztelenül tegye meg! Keze egy pillanatra sajgó bal vállára tévedt, és elmosolyodott. Ezért legalább hálás lehet Théodorának: előző nap nem képzelte volna, hogy ilyen erő száll majd belé. Az asszony visszaadta az erejét. François felállt. Minek is folytassa a gondolkozást? Tovább tud menni, hát gyerünk. Ugyanazon az ösvényen indult visszafelé, amelyen tegnap az öszvérrel feljött. Báránybőrben, botjára

támaszkodva gyalogolt egész álló nap. Valamivel az éj leszállta előtt egy paraszttal találkozott. - Róma? - kérdezte tőle, hogy meggyőződjék, jó irányba halad. A férfi egyenesen előre mutatott, majd a kezébe nyomott egy pénzérmét. Jámbor zarándoknak nézte az utazót. François estére megpihent, és reggel folytatta útját, másnap ugyanìgy cselekedett, és a rákövetkező napon is. Alamizsnából élt, az útjába kerülő apátságokban húzta meg magát. Útja során dühe és csalódottsága lassan elhalványult. Kétségtelenül lassabban haladt ìgy, mint öszvérháton, de a gyaloglás jó gyakorlatnak bizonyult. A betegségtől és tétlenségtől elsatnyult izmai új erőre kaptak. Teste fokozatosan, észrevétlenül edződött a párviadalra. François sokat töprengett, és új igazságra döbbent rá. Egyelőre bizonytalanul és homályosan, de egy dologban bizonyos volt: semmi sem olyan, mint volt... Első benyomása Itáliáról tévesnek bizonyult. A látszat ellenére minden egészen más. A hegyen átkelve lassan egy másik életbe jutott át. Az oroszlános lovag élete régebben biztos mederben folyt: szerette a feleségét, nevelte gyermekeit és harcolt hazájáért. Immár mindennek vége szakadt: felesége meghalt, gyerekei felnőttek, és Franciahon felszabadult. Homályos, szeszélyes, alattomos világban találta magát, ahol semmi sem volt megìrva, semmi sem volt egyszerű. És Théodora?:.. Nem véletlen, hogy első éjszaka megjelent. Miért jött? Miért fosztotta ki hálátlanul mindenéből? Miért volt ilyen igazságtalan? Egyedül Jean mondhatná meg. François alig várta, hogy Rómába érjen. Utolsó kérdésére azonban még utazásának vége előtt megkapta a választ, a negyedik nap hajnalán, mikor végre elérte a tengert. Az út - kétségtelenül a régi rómaiak épìtették - egyszerre kőúttá szélesedett. Lovascsapat vágtatott szembe. A lovagok - talán harmincan - szerzetes katonák voltak. François ilyet még sosem látott. Kardot viseltek oldalukon, és nyitott csuklyájuk alól kivillant vas álarcuk. Vezetőjük durván odavetett néhány olasz szót François-nak. Fiatalkori emlékképek derengtek föl François előtt. Az Etienne Marcel embereinek vörös és kék sapkáját viselő diák, Berzenius rémlett föl, Jean tanulótársa és halálos ellensége!... A hasonlóság magáért beszélt. Berzenius bátyja, Joachim állt előtte... Hallgatása felingerelte a másikat. - Cavaliere francese... Scudo rosso e nero... ** Francia lovag... Vörös és fekete pajzs... (olasz) - ismételte meg kérdését. François-t szédülés fogta el. Joachim Berzenius valóban egy vörös és fekete cìmerpajzsos francia lovagról beszél? Kétségtelenül őt, François-t keresi. E csapat élére állt, hogy őt megölje... Berzenius dühödten csapott kardjára... -Caritas...** ** Kegyelem! (latin) - François ostobán mosolyogva könyörgött, és üres markát mutatta. Berzenius megrándìtotta vállát, intett az embereinek, és mindannyian elporzottak a másik irányba. François egyedül

maradt, piszkos báránybőr kabátjában, botjára támaszkodva... A látszat ellenére tehát Théodora azért fosztotta ki, hogy megmentse az életét. Ha felvértezve és felfegyverkezve találkoznak, ha ő kényszerűségből nem nyomorult gyalogosként menetel, akkor ebben a pillanatban már halott lenne. Hiszen bátorsága ide vagy oda, semmi esélye sem lett volna ennyi ember ellen. Ettől kezdve François utazása eseménytelenül folyt. Gyors léptekkel gyalogolt napi tìz-tizenkét órát. Időnként megállt, nehéz köveket emelgetett, hogy karja is erősödjék, ne csak a lába. Rómához közeledve egyre elszántabban nézett a párbaj elébe. Figyelt rá, hogy ne veszìtse el időérzékét, és mindig tudja, milyen távolságra van még a céljától. A kapott felvilágosìtás biztató volt: ha ilyen sebesen folytatja útját, még mindenszentek előtt Rómában lesz. Október tizennyolcadikán Szent Lukács napján, aznap, amikor megpillantotta Grossetto városát, újra észrevette Berzeniust és embereit, akik a hiábavaló hajszából tértek vissza. Úgy gondolta, jobb lesz, ha elbújik. A város lakói nyilván fecsegtek az asszony és a farkas titokzatos megmentőjéről, és mostanra talán egy báránybőrbe öltözött férfit keresnek... Egy bokor rejtekéből guggolva nézte, ahogy a szerzetes katonák elporzottak. Minthogy az idő nem sürgette, egy teljes napi előnyt adott nekik, mielőtt maga is útra kelt volna. François 1380. október harmincadikén délután érkezett Róma falai alá, egy hónappal és egy nappal azután, hogy átlépte Itália határát. Nem tudta, milyen a pápai város, de kétség sem férhetett hozzá, hogy ez az. A látványtól elnémulva állt a városfal előtt. Visszagondolt arra az estére, amikor a Chaillot domboldaláról megpillantotta Párizst. Rómához azonban semmi sem hasonlìtott. A városfal hosszából ìtélve Róma jóval nagyobb volt. Hogyan állìthatják, hogy a világ legnagyobb városa Párizs? A világ legnagyobb városa itt volt a szeme előtt, és François sosem hitte volna, hogy ilyesmi létezik! A bástyákhoz közeledve újabb meglepetés várta. Nem kőből voltak, mint általában a bástyák, hanem téglából. Azonban az igazi meglepetés a falakon belül érte... Nem városba ért, hanem erdőbe! Nem kertbe vagy parkba, hanem évszázados, átérhetetlen törzsű fákkal teli erdőbe. Hosszú percekig ment előre, elképedve e hihetetlen dìszletek között. Az ösvény időnként kővel vagy márvánnyal volt kikövezve. Itt-ott hófehér márványoszlopok csillantak föl a fák mögött, céltalanságukban is gyönyörűek. Néha parasztkunyhók bukkantak elő, megművelt, satnya növényeket termelő tisztások közepén. Jó darabig kellett gyalogolnia, mìg lakott helyre talált: egy vályogházakból álló falucskára. François megdöbbent. Róma halott város, akár a dióhéj vagy a bogárpáncél, melyből a hangyák kiették a belső részt; hatalmas és

fenséges falai olyanok, mint az üres kagylóhéj, a kivájt teknőspáncél. Hirtelen elakadt a lélegzete. Egy csupa márvány, csodaszép épület emelkedett ki a növényzetből. Még sosem látott ilyen tiszta formákat. Az épület szebb volt, mint a Notre-Dame, a SainteChapelle vagy a szaracén paloták. A csodálatos épìtmény közepén egy paraszt legeltette a kecskéit. A múltat idéző kövek közt milyen csúnyának és nevetségesnek tűnt föl a jelen! François-t rosszullét fogta el. Ez a palota vagy templom, amelyet ma egyetlen élő sem tudna megépìteni, a hanyatlás fájdalmas bizonyìtéka volt. Valaha fényes, gazdag és gyönyörű város állt itt. Az emberek műveltebbek voltak, mint manapság. Milyen szerencsétlenség történt? Milyen bűnért kell ma vezekelnünk? François márvánnyal kikövezett térre ért. Körben mezìtelen férfiak és nők csodálatosan kidolgozott szobrai álltak; némelyik tökéletes állapotban, némelyik megcsonkìtva. A szobrok között egy oszlopon duzzadt emlőjű nőstény farkas mása. Elhatározta, hogy megpihen. Utazása végére ért, holnap elmegy a pápai palotába. Addig is erőt kell gyűjtsön. Lassan lecsúszott a földre... Egy pillanatra az eszébe jutott az anyaszentegyház helyzete, a két, egymással versengő pápa, az egyik Rómában, a másik Avignonban, közvetve legalábbis ez idézte elő, hogy ő most itt van. Nem értett igazán a politikához. Nem követte szorosan az egyház ügyeit, és életének zűrzavarai teljesen lekötötték. Majd Jean ezt is elmagyarázza, ha találkoznak. Most az a legfontosabb, hogy megerősödjék. Bár a nap még magasan járt, François szinte rögtön elaludt. Théodorával való találkozása óta a nőstény farkas védelme alatt állt, és a szobor lábánál nem tartott semmitől. A keresztény világot megosztó skizmát részben a véletlen okozta. Amikor 1308-ban a pápaság a Rómát állandóan fenyegető veszedelmek miatt Avignonba vonult, a kivonulást átmenetinek tekintették. Számos ok miatt azonban csak 1377-ben, XI. Gergely pápasága alatt került sor a visszaköltözésre. Gergely pápa alig valamivel később, 1378 elején elhunyt, és szokás szerint összegyűlt a bìborosok konklávéja, hogy megválassza a következő pápát. Éppen tizenhatan gyűléseztek a vatikáni bazilikában, amikor a római tömeg betörte az ajtókat. - Rómait vagy itáliait akarunk! - üvöltöttek. Az avignoni fogságot Róma lakói sértésnek és szerencsétlenségnek érezték, és mindenre el voltak szánva, akár erőszakra is, hogy a pápát maguknál tartsák. A bìborosok, bár nagyrészt franciák voltak, nem kìvántak fölöslegesen ellenállni a tömegnek, és gyorsan megválasztották a nápolyi Bartolomeo Prignanót, Bari püspökét, aki a VI. Orbán nevet vette föl, majd

1378. április tizennyolcadikén, húsvét napján nagy pompával sor került a pápai beiktatásra a Szent Péter-baziliká-ban. Mozgalmassága ellenére a választás mindenki megelégedésére szolgált. Végeredményben ideje volt, hogy visszatérjenek a hagyományokhoz, és Bartolomeo Prignanóból, akit bölcsessége és szerénysége miatt választottak, nyilván tökéletes pápa válik. Itt lépett közbe a véletlen. Bartolomeo Prignano nem az volt, akinek hitték. Szìnlelt bölcsessége zsarnoki lelket takart, és beiktatásának napjától fogva minden megváltozott. Hiába választották meg, kegyetlenül a bìborosok ellen fordult, s szemükre vetette gazdagságukat, zavaros életüket, és tömlöccel fenyegette őket. A bìborosok alig tudtak elmenekülni. Fondiban, Caserte mellett, Közép-Itáliában álltak meg. Rádöbbentek, hogy tizenhármán vannak, azaz a Szent Kollégium többségét alkotják. Kényszer alatt hozott választásuk eredményét érvénytelennek kiáltották ki, kimondták VI. Orbán trónfosztását, és helyére Robert de Genéve-et választották meg, aki VII. Kelemen néven Avignonba tette székhelyét. Két pápa állt tehát a kereszténység élén, és a korszak zavaros légkörében az események hamarosan külpolitikai fordulatot vettek. Franciaország rögtön elismerte VII. Kelement, s ìgy tett Aragónia, Kasztìlia, Navarra és Portugália, mìg az Angol Királyság, a Németrómai Birodalom és Itália VI. Orbán mellé állt. A két pápa személyiségének összebékìthetetlensége tovább nehezìtette a helyzetet. VI. Orbán szegény családból származott, zord körülmények között élt, a szellem dolgait romlottnak tartotta és csak az erőben bìzott. Maga köré főként olasz és német katonákat gyűjtött, olyanokat, mint Berzenius szerzetes lovagjai; bár egy kivételt is tett: mellette állt Philippe d’Alençon nagyúr, a francia király unokafivére is. VI. Orbán elhalmozta kitüntetésekkel, kinevezte a Szent Péter főpapjának, és rábìzta a pápai diplomácia intézését. Ezzel szemben VII. Kelemen - aki nevét VI. Kelemen, a humanista pápa emlékére vette föl - hercegi családból származott. Tudós, kiérlelt teológus volt, aki messze földön hìres művészeket hìvott meg, és ritka fényű udvart telepìtett maga köré. O az egyetemek, és mindenekfelett a párizsi egyetem támogatásának erejében látta a győzelmet. François még egy utolsó pillantást vetett a nőstény farkasra, mely alatt az éjszakát töltötte, és felkelt. Szép nap ìgérkezett, és a férfi elkezdte a várost keresni a városfalak között. Ebben - bár furcsának tűnhet - semmi hihetetlen sem volt. Aurelianus császár városfalai időszámìtásunk után a III. században épültek, amikor Rómának egymillió-kétszázezer lakosa volt. Történetünk idejére, a XIV. század végére viszont a város csak tizenötezer lelket számlált, alig több mint a tizedét hajdani lakosságának. A városlakók a Tiberis partján éltek, az egyetlen helyen, ahol vìz volt a városban, mert a hatalmas vìzvezetékek,

melyek valaha vìzzel látták el a fürdőket és szökőkutakat, mostanra szemet gyönyörködtető, de fölösleges romokká váltak. François sokáig ment ligetek, különféle romok és szegényes termőföldek közt. Néha öt-hat emeletes házakat is megpillantott. Kétségtelenül a város fénykorából származtak, mivel mai épìtész nem lenne képes hasonlót alkotni. Egyébként lakatlanok voltak... Végül megérkezett az igazi városba, mely oly kicsi volt, hogy mellette Rennes fővárosnak látszott volna. Szegényes, csúnya házak feszültek egymásnak. A gazdagabb polgárok láthatóan nem a palotákban, hanem kisebb erődìtményekben vagy megerősìtett tornyokban laktak. Némelyiken tűzvész nyoma látszott: tehát a városon belül is voltak harcok. François hamarosan ezt is bizonyìtva látta. A kis utca, melyen haladt, két fegyveres banda véres összecsapásának szìnhelye lett. Az egyik csapat „Colonna!”, a másik „Stefaneschi!” felkiáltásokkal - nyilván a két versengő család nevével - lelkesìtette magát. Nyomorult utazóöltözéke lehetővé tette, hogy észrevétlenül átsurranjon a vìvók között, és François még egyszer hálát adott magában Théodorának. Ilyen veszélyes városban a lovagi fegyverzet nemhogy nem nyújtott volna védelmet, de csak fölhìvta volna rá az útonállók figyelmét. Néhány latinul éneklő hìvő haladt előtte. François a nyomukba eredt. Áthaladtak egy védművekkel megerősìtett hìdon a folyó fölött, a másik parton elmentek egy hatalmas kör alaprajzú erődìtmény oldalánál, és egy magas városfal mellett, mely később épült, mint a város. Épület emelkedett a távolban. Láttára a hìvek térdre ereszkedtek. - Sanctus Petrus!... - ismételték többször is ájtatosan. François az áhìtattól elszorult torokkal ment tovább. Megnézi hát a helyet, ahol Szent Péter mártìromságot vállalt, a világmindenség legszentebb templomát, ahol Nagy Károlyt szent császárrá koronázták. Elképzelte, micsoda pompás lát-ványban lesz része! Még a Notre-Dame-ot is elhomályosìtja. Felment egy széles lépcsőn, átment egy boltìves oszlopcsarnokon, és megdermedt a meglepetéstől és a csalódástól... Ez volna a római Szent Péter-bazilika? Csak ennyi? François egy kolostorral körülvett tágas udvaron találta magát. Középen szenteltvizes szökőkút állt, és a tér végén emelkedett maga a bazilika: egy kétemeletes főépület két kisebb szárnnyal. Az egész alig nagyobb egy zárdánál, és épìtészetileg sincs benne semmi érdekes... A kolostor oszlopai alatt sétáló csoport látványa térìtette vissza a valóságba. Több bìboros is volt közöttük, akiket piros ruhájukról és széles karimájú kalapjukról ismert föl, és egy férfi, hermelinnel szegélyezett kabátban. Nem a pápa volt, mert akkor csak fehéret viselt volna, de a bìborosok oly feltűnő tisztelettel beszéltek vele, hogy biztosan jelentős ember. François térdre esett előtte. - Nagyuram, a nevem François de Vivraie, Isten elé járulok párbajra, testvérem, Jean hìvására.

A férfi meglepetve és megvetően nézett rá. Tökéletes franciasággal válaszolt: - Megszállott vagy inkább. Haladj tovább utadon, és ne keresd a bajt! François kinyitotta báránybőr subáját, és kibontotta a gyolcsot, melyre az oroszlános gyűrűt kötötte. - Nagyuram, ìme a gyűrű, mely családunkban apáról fiúra száll. Az egyházi férfiú hangja megváltozott, ahogy válaszolt. -Az elìtélt beszélt nekem erről a gyűrűről. Isten hozta, Vivraie ura. Magam Philippe d’AIençon vagyok, a Szent Pé-ter-bazilika főpapja. Dühödt kiáltás hallatszott. Joachim Berzenius tűnt föl szerzetes katonái élén, és felismerte a vándort, akit már a Rómába vezető úton látott... A harag, hogy hagyta kicsúszni a keze közül, pedig ki volt neki szolgáltatva, a torkát fojtogatta... - Átkozott!... Légy átkozott!... - szinte köpte a szavakat. De összeszedte magát, és a Szent Péter-bazilika főpapja felé fordult. - Nagyuram, ez az ember nem harcolhat Isten szìne előtt! Most azonnal le kell tartóztatni! Philippe d’Alençon nyugodt tekintettel pillantott rá. Okos és előkelő arca ellentétben állt megszólìtójának dühöngő arckifejezésével. - Milyen alapon? - Megmentett egy boszorkányt, és kétségtelenül viszonya is volt vele. A városiak mondták. Maga is boszorkány. A másikkal együtt kellene megégetni! A Szent Péter-bazilika főpapja megvonta a vállát. - Csak nem akarja, hogy parasztok meséi alapján máglyára küldjék egy embert? A gyűlölet elvakìtja, Berzenius! És hátat fordìtva a szerzetes katonának, újra François-hoz szólt: - Elvezettetem a testvérbátyjához. Az Angyalvárban raboskodik, nyilván elhaladt mellette idejövet. Egy férfi csatlakozott a csoporthoz, és Berzenius újra megszólalt: - Minthogy a párbajnak meg kell lennie, hadd mutassam be legalább az ellenfelet. Guy de Ferriére tisztje lesz, hogy az egyház szent ügyét védelmezze... Magam jelöltem ki őt... Guy de Ferriére húsz év körüli, talán kicsit idősebb, de még semmiképpen sem huszonöt éves, szép, szőke fiú volt, különlegesen pompás öltözékben. Ujjas zekéjének elején kivarrva viselte cìmerjegyét: egy aranysisakot ábrázoló pajzsot. Udvariasan meghajolt François előtt. - Nagyuram - szólt -, közöttünk gyűlölködésnek nem lesz helye. Mindketten Isten kezébe helyeztük életünket. Hangja furcsa benyomást tett François-ra. Ferriére nem volt különösebben magas vagy izmos. Szép arca miatt inkább költőnek vagy papnak látszott. Berzeniusnak mégis nyilván jó oka volt rá, hogy őt válassza. Ezt szinte érezni lehetett oly szokatlanul magabiztos hangján.

François lehunyta a szemét; beszéltetni akarta még az ifjút. - Nem találkoztunk már valahol? - Nem, nagyuram. Találkozásunk, bármi történjék is, az első lesz és az utolsó. François kinyitotta a szemét... Adottsága, hogy hangjuk alapján fürkéssze ki az embereket, nem hagyta cserben azóta sem, hogy visszanyerte látását: ez a csenevész legény bizonyos a győzelemben! Érezni lehet rajta az ujjongást. Előre gyönyörködik a sikerében... François megérezte, hogy emögött valami titok lappang. Nem tudta, csalás-e vagy más mesterkedés: a fiú nem volt gonosz. De valamiféle titokzatos magasabbrendűség miatt muszáj győznie... Két katona közeledett, s Philippe d’Alençon szavai felrázták gondolataiból François-t. - Lovag, itt az idő, hogy meglátogassa fivérét. Átsuhant a fején egy gondolat. - És a párbaj? Nincs fegyverem... - Majd én gondoskodom róla. Ügyelni fogok, hogy legyen olyan jó, mint az ellenfeléé. - Buzogányt is kapok? - Nem. A párbajt lándzsával és karddal fogják megvìvni... François elbúcsúzott Philippe d’Alençontôl, és csatlakozott az Angyalvárba tartó katonákhoz. Közelebb érve felfedezte, milyen rossz állapotban van az épület. Nem is olyan régen sérülhetett meg. Várfalainak egy része megégett, és teljes oldalfalai omlottak össze. Az egyik katona odafordult hozzá. - Francesi!... - harsogta nevetve, és kifeszìtett kézfejét egyenesen elhúzta a torka előtt, nyakazást mutatva. Az Angyalvárat francia helyőrség őrizte, mìgnem az előző évben Róma lakosai visszafoglalták, és a vár védőit mind egy szálig kardélre hányták... De ha erődnek már nem is, börtönnek kitűnően szolgált. A térre érve François észrevette, hogy a külső fallal ellentétben a belső rész jó állapotban van. Az egyik katona kopogtatott egy nehéz ajtón, az kinyìlt, és mindhárman elindultak lefelé. Széles, körkörösen lejtő úton haladtak. Az út lefelé keskenyedett, és a leìrt körök is egyre szorosabbak lettek. Ez volt a vár központjába vezető, csigavonalban épìtett út. Az Angyalvár központja egy húszméternyi átmérőjű, tágas, kerek verem volt. Furcsa módon ez volt az épület egyetlen része, mely fényt kapott: messze felülről, egy rácson átkéklett az ég. Három nagy, emberméretű ketrec lógott a várfalon. Az első kettő nem volt túl magasan, talán három- és ötméternyire a talajtól, de a harmadikat szédìtő magasságba helyezték. A falból fokokban kiálló kövek durva és nyaktörő lépcsőt alkottak. A két alacsonyan lógó ketrec üres volt, a harmadik lakóját pedig a távolság miatt nem lehetett látni. François elszörnyedve kiáltott az őrökre. - Odatették? Ismerős hang válaszolt. A mélyből jött. - Nem föl! Le!

François lenézett. Az egyik katona éppen egy létrán próbált leereszkedni egy földbe ásott lyukba. François kikapta kezéből a fáklyát, félrelökte és lement. Jeant a gödör mélyén találta... A lyuk olyan szűk volt, hogy ketten állva alig fértek el benne. François a testvérét nézte. Húsz éve nem látta, de ugyanolyan volt, mint azon a karácsony éjjelen Lanoë viskójában: képtelenül vézna, arca akár egy halotté; lógó bajusza alatt hegyes szakáll nőtt... Megindultságukban egy hang sem jött ki a torkukon. Hosszan átölelték egymást. Végül Jean törte meg a csendet. - Tudtam, hogy eljössz... François kibontakozott testvére öleléséből, és körülnézett Jean fogságának rettenetes helyén. - Mióta vagy itt? - Pontosan százkilencvennyolc napja. Számoltam. Könnyebb megőrizni az emberi méltóságot, ha tisztában vagy az idő múlásával. François megállapìtotta, a lyuk olyan szűk, hogy nem lehetett lefeküdni benne. - Hogy aludtál? - A földön van egy üreges nyìlás. Nem valami kényelmes, de le lehet feküdni benne. Az éjszakákra gondolva, melyeket testvére ebben a sìrgödörben töltött, François egészen elborzadt. Egy pillanatig sem akart tovább lent maradni. Felsegìtette Jeant a létrára, és felment mögötte. Amint kiértek, Jean összerogyott. Túl sokáig volt mozdulatlanságra ìtélve: nem tudott járni. François a karja alá nyúlva támogatta fölfelé a csigavonalú úton. Észrevette, hogy Jean keze tiszta seb. Nem volt körme. - Megkìnoztak? - Igen... Berzenius... A per előtt... - Azt akarta, hogy bevalld, nem hiszel Istenben? - Ugyan már, érdekli is az őt! Csak arra volt kìváncsi, hol az aranybulla. Tudta, hogy nálam volt. De én nem beszéltem. François testvére beesett mellkasára pillantott. Az aranybulla nem lógott a nyakában. - Elveszìtetted? - Nem. Biztonságban van. Noha a feljáró lankája nem volt meredek, Jeannak igen nehezére esett a járás... François látta, hogy igyekszik elfojtani fájdalmas nyögését; elképzelte, amint megkìnzott kezével ìrja neki játékos fordulatokkal megtűzdelt levelét, amelyben „apró gondjairól” beszél... Jean hangja szakìtotta meg gondolatmenetét. - A tieid hogy vannak? François-t váratlanul érte a kérdés, de összeszedte magát. Neki is erősnek kell lennie. Jeant ebben az állapotában nem bánthatta az igazsággal. - A keresztlányod hamarosan férjhez megy - felelte röviden.

Felértek a feljáró tetejére. Átmentek a kapun, és a várat övező úton találták magukat. A nap delelőre hágott. Jean nem bìrta a friss levegőt és a napot: összeesett. François leültette a várfal tövébe, és várva, hogy Jean jobban legyen, körülnézett. Az Angyalvár a Tiberisre nézett, a mostani Róma városára, mely a folyópartra szorult, s a távoli, tágas, álom-Rómára is, mely nem létezett többé. A látvány egyszerre volt csodálatos és délibábos. A napsugarak csillogását itt is, ott is márványoszlopok vagy épületek verték vissza... Különös, igéző város, szertefoszlott csodák és kiégett tornyok városa, ahol tehéntrágya mocska fedi a paloták márványkövezetét, ahol a zsoldosok céltalanul gyilkolják egymást, és ahol a pápa Szent Péter sìrhelyén egy jelentéktelen apátságban él! Jean végre magához tért és elindultak. Sokkal jobban volt, és most első ìzben - elmosolyodott. - Hát veled mi történt? Te sem vagy nálam sokkal jobb szìnben! François megfogadta, hogy beszámol Jeannak Théodora feltűnéséről, de most inkább lemondott erről. Nem volt joga hozzá, mìg Jean jobban nem lesz... És a farkasokról is majd később. Holnap különleges párbajt kell vìvnia és győznie kell; addig oroszlán lesz, semmi más; Théodora várhat... Azt felelte hát, hogy útközben kifosztották. Megérkeztek a Vatikánhoz vezető földsáncra. François látva, hogy testvére erőre kap, kifaggatta az elmúlt eseményekről. Jean néhány szóval elmagyarázta a skizmát, az egyházszakadást, majd rátért saját szerepére. - Azt ìrtam neked, hogy békekövetségben járok, de nem mondtam igazat. VI. Orbánnal nem lehet kibékülni! - Akkor miről volt szó? - Beszélnem kell neked Kelemen pápáról. Csodálatos ember! Az elhunyt VI. Kelemen minden jó tulajdonsága megvan benne. A keresztapám bizalmi állást tölt be nála. A pápa megerősìtette őt könyvtárosi pozìciójában, és azt hiszem, egy nap majd bìborost csinál belőle. Engem is udvarába fogadott, és amikor megkérdezte, hajlandó lennék-e kockáztatni az életemet, lelkesen elfogadtam a követséget. - Annyira veszélyes követnek lenni? - A békìtés csak ürügy volt, hogy a római udvart kikémleljem, és Orbán néhány hìvét a mi pártunkra állìtsam. Már majdnem sikerült Philippe d’Alençont meggyőznöm, amikor Berzenius visszatért és eretnekséggel vádolt meg. Elìtéltek, de Alençonnak sikerült rávennie a pápát az istenìtéletre. Megérkeztek a Vatikánba. Külön kellett válniuk. Jeant bezárták egy börtönnek használt pincébe, François-t pedig egy szerzetesi cellába vezették, ahol a Szent Péter-bazilika főpapja várt rá. - Ne vegye zokon, hogy két katonát állìttattam az ajtaja elé. Önre vigyáznak, lovag. Ételt is hoznak majd. Semmi mást meg ne kóstoljon, és holnapig ne hagyja el a szobáját. Mindenre elszánt ellenségek veszik körül.

François szó szerint követte a főpap utasìtásait. Másnap virradatkor a két katona belépett a szobájába vértjével. Némi gyanakvással kapcsolta magára, de Philippe d’Alençon igazat mondott: ha nem különösen szép kidolgozású is, de erős vért volt, és könnyen lehetett benne mozogni. Párbajhoz tökéletes. A mosdótál alján két rongydarab úszkált, egy vörös és egy fekete. Nem selyemből, hanem valami durva vászonból, de nem érdekes, az ő szìnei... François hasonló örömmel vette észre, hogy a Szent Péter-bazilika főpapja a cìmerpajzsról sem feledkezett el. Felkötötte a nyakába; majd jobb kezére húzta az oroszlános gyűrűt, felvette vaskesztyűjét, és lement a bazilika udvarába. Tömeg gyülekezett, mert mindenszentekkor a szentatya misézett... Az udvar a legkülönfélébb emberektől feketéllett: egyaránt eljöttek magas rangúak, kereskedők, otromba katonák és koldusok. François is csatlakozni akart hozzájuk, de Philippe d’Alençon észrevette őt és intett, hogy kövesse. A templom közvetlen bejáratától katonák tartották távol a tömeget. Alençon idevezette François-t. A lovag hosszú ideig álldogált ott, szemben a tömeggel, tanácstalanul, hogy mit jelent mindez, amikor egyszer csak megjelent Jean meg Guy de Feriiére, és melléje álltak. Jean fekete papi ruhát viselt. Megborotválkozott és megmosdott, s François észrevette, hogy ősz szálak keverednek a hajába. Tegnap a Jeant borìtó mocsoktól ezt nem látta, s ìgy meglepetése még nagyobb volt. Öccse kétségtelenül öregedett az elmúlt húsz év alatt, de ez jól állt neki. Idősödvén volt benne valami tiszteletet parancsoló, nyugodt derű. Ugyanaz a megingathatatlan bátorság sugárzott belőle, mint ifjúkorában, de most mintha mélyebbről fakadt volna. Az ifjonti hév sztoikus szilárdságnak adta át a helyét. Jean azokra a vén farkasokra emlékeztetett, amelyeknek a horda minden tagja ösztönösen engedelmeskedik; a belülről fakadó méltóság szinte megszépìtette. Mellette Guy de Ferriére, teljes fegyverzetben, pajzsán az aranysisakos fejet ábrázoló cìmerével egyenesen maga elé nézett, és szüntelenül, de alig észrevehetően mosolygott. Még mindig biztos a győzelemben... François arra gondolt, hogy éppen ma negyvenhárom éves, s talán éppen húsz évvel idősebb ellenfelénél. Ez persze sok, de ő is éppolyan bizonyos benne, hogy nyer. Igazság szerint Rómába érkezése óta egyszer sem gondolt komolyan a párbajra. Théodora emléke, a város magával ragadó hangulata és a találkozás a testvérével túlságosan lefoglalták. A tömeg térdre ereszkedett. Megjelent a pápa, tiszta fehérben, a templom középső ajtajában, mögötte Philippe d’Alençon és a kardinálisok... VI. Orbán - alacsony, kövér, sápadt arcú férfi alaposan megnézte magának a szemben térdelő hármast, a papot a két lovag között. Átható pillantást vetett François-ra, majd élesen csengő hangon megáldotta a tömeget. A harangok zúgni kezdtek, s François felállt, hogy belépjen a bazilikába.

Újabb csalódás várt rá. A római Szent Péter-bazilika jellegtelen falai mögé csodálatos tárgyakat képzelt, de most ez a reménye is szertefoszlott. A Szent Péter sìrja fölé emelt oltár előkelő hatást tett baldachinját tartó csavart ezüstoszlopaival, de méretei szerények voltak. A falat mozaik dìszìtette, amelyen Jézus állt Szent Péter és Szent Pál között. De mi volt mindez az eltűnt Róma csodáihoz képest? A pápa és a bìborosok együtt celebrálták a misét: „Gaudea-mus omnes in Domino, diem festum celebrantes sub honore sanctorum omnium...”* * „Örvendjünk mindnyájan az Úrban, ünnepet ülve minden szentek tiszteletére...” (latin)

François legelöl állt, jobbján Jeannal, aki mellett a másik oldalon Guy de Ferriére feszìtett. François még mindig nem aggódott. Mintha ez a mindenszentek ugyanolyan volna, mint az összes többi, egy apró furcsaságtól eltekintve... A mise végén a pápa lejött az oltárról, és a három férfi megáldozott. A mai napon legalább egy közülük meghal. Harangozni kezdtek, és megnyìltak a bazilika kapui. Az emberek kitódultak, de nem oszlottak szét. Várták, hogy kialakuljon a dìszmenet. Nem is kellett sokáig várniuk. Legelöl a tiarával koronázott VI. Orbánt vitték hordszéken, hermelinnel szegélyezett fehér kabátban. Mögötte szekéren hozták Jeant. Állt, kezét a háta mögé kötötték, és négy szerzetes katona vigyázott rá. Oldalukon kardot viseltek, és szemüket csuklya takarta. Utánuk következtek lovon vagy gyaloghintón a különböző egyházi méltóságok és lovagok, köztük François, s legvégül a nép. Guy de Ferdére Joachim Berzenius mellett lovagolt, s úgy tűnt, jókedvűen beszélgetnek. François egyedül lovagolt. Nem mintha a vìvómozdulatokat gyakorolta volna fejében. A gyönyörű napsütést élvezte... A menet elhaladt a Vatikán falai mellett, majd az Angyalvár előtt, átment a Tiberis felett a megerősìtett hìdon, letért jobbra, és a folyóparton folytatta útját... Philippe d’Alençon hozzáugratott. - Tudja, mi az a Circus Maximus? François bevallotta, hogy fogalma sincs róla. - A világ legnagyobb arénája. Kétszázötvenezer néző fér el benne. A régi rómaiak ott szervezték a lóversenyeiket. Ott kerül sor az istenìtéletre. François kétkedve nevetett. Párizs lakossága kétszázötvenezer ember. Párizs minden lakosa mégsem férhet el egyetlen cirkuszban... Válaszát hallva, Philippe d’Alençon elmosolyodott. - Nem hiszi? Nos, rögvest a saját szemével is meggyőződhet róla! A menet egy darabig az új Róma nemrégiben vìvott csatákban sérült tornyai és erődjei, és apró vályogkunyhói között haladt, melyek mögül itt-ott, mint egy hóbortos művész elszórt remekei, úgy villantak elő az antik Róma csodái. François több mezìtelen férfiszobrot is megcsodált - talán isteneket ábrázolnak. Szerénytelenül ugyan, de úgy találta, hasonlìt hozzájuk. Nem

tévedett: göndör haja és egyenes orra az antik világ szépségideálja volt. Egy idő óta két emeletes márvány oszlopcsarnok mellett vonultak; az épìtmény végeérhetetlennek látszott, de végül elkanyarodott az út. A kanyar közepén háromìvű diadalìv tetején kocsi állott... A középső boltìv alatt haladtak át, előbb a pápa hordszéken, aztán Jean a szekéren, végül az egyházi méltóságok és nemesek, köztük François. Philippe d’Alençon melléje szegődött, hogy semmit se mulasszon el a lovag döbbenetéből és ámulatából. És valóban, François felkiáltott megrökönyödésében. A Circus Maximusban volt! A menet az aréna fala mellett haladt oly sokáig. Soha nem képzelte volna, hogy ilyen épìtmény is létezhet. Hatalmas volt, hallatlan! A pálya legalább ötszáz méter hosszan húzódott. Középen márványsánc emelkedett, amelynek két oldalán valaha fogatok futottak. Az egész egy hosszú pálya volt, amelynek két vége körìvben fordult. A középső, legalább egy méter magas és négy-öt méter széles vìzszintes sáncfelület közepén egy obeliszk emelkedett, és mindkét oldalát kisebb oszloptemplomok és istenszobrok dìszìtették. A sánc mindkét végét sarokkő határolta. De még ennél is hihetetlenebbek voltak a lépcsőzetes padsorok: a hatalmas tér fölé legalább harminc sor ülőhely magasodott. A köveket sok helyütt benőtte a növényzet, de a pálya közepe fölötti obeliszkkel szemben lévő padsorokra még ìgy is ezrek és ezrek fértek... François a Szent Péter-bazilika főpapjára nézett, aki mosolyogva megcsóválta fejét. Nem, nem hazudott: az ép Circus Maximus valóban be tudott fogadni kétszázötvenezer nézőt, akár Párizs összes lakosát! François megpróbálta ideképzelni a főváros minden lakóját. Itt ülhetnének, a király és a királyné, polgárok és kereskedők, papok és kézművesek, diákok és katonák, őrök és cselédek, utcalányok és koldusok! Mind kiözönlenének a palotákból, házakból, templomokból, műhelyekből, egyetemekről, kaszárnyákból, bordélyokból és nyomortanyákból, hogy helyet foglaljanak a végtelen üléssorokon... Mind! Mind beférne! Micsoda város lehetett Róma, hogy a mai világ legnagyobb városának lakosai nincsenek többen, mint kocsiversenyének nézői? Pedig most is számosán jöttek. A pápa és a széles karimájú kalapos bìborosok az első sorba ültek. Mögöttük álltak a püspökök, a papok, a lovagok és a nemes hölgyek meg a nép, nagy tömegben. Azonban ebben a hatalmas épìtményben szinte nevetségesen kevésnek látszottak. A középső márványsáncon az obeliszk lábánál a katonák máglyát raktak; Jeant leszállìtották a szekérről, és a máglya mellé állìtották, körülötte ott állt a négy csuklyás szerzetes katona, mindegyiknek fáklya volt a kezében. A többi katona azzal volt elfoglalva, hogy kikergesse a cirkuszban békésen legelésző teheneket, juhokat és lovakat... Dobszó pergett. François, aki idáig a lovát futtatta, hogy egymáshoz szokjanak, most a pápa elé járult; Guy de Ferriére követte.

Philippe d’AJençon feléjük fordult, kisimìtott egy pergamentekercset, és erőteljes hangon beszélni kezdett. -A mai napon, az Úr 1380. esztendejében, mindenszentek ünnepén, Isten és VI. Orbán őszentsége szìne elé párbajt vìvni járult Guy de Ferriére, az egyház bajnoka és François de Vivraie, testvérének, Jeannak a bajnoka. Dobpergés jelezte az első bejelentés végét. - A párbaj pontban szextakor kezdődik, mire az obeliszk talapzatáról minden árnyék eltűnik. A bajnokok lándzsával és karddal vìvnak. Fegyverezzétek föl őket! A következő dobszó alatt két katona futott a szìnre, két lándzsával. Egy pillanatra leállìtották őket a földre, hegyükkel fölfelé, hogy bizonyìtsák, egyforma hosszúak, majd átadták őket a két lovagnak. Ugyanìgy jártak el a kardokkal is, egymáshoz mérték, mielőtt a lovagok átvették volna őket. Alençon hangja újra felszárnyalt, hogy kihirdesse a párbaj szabályait. - A párbajt a végsőkig kell folytatni. Ha a legyőzött csak megsebesült, meg kell ölni. Senki sem avatkozhat a küzdelembe, halálbüntetés terhe mellett. A küzdők, ugyancsak halálbüntetés terhe mellett, nem sérthetik meg a másik lovát, és nem hagyhatják el a cirkusz területét. Ha Ferriére lovag győz, a vádlott eretnekség vádjával máglyára vettetik, ha Vivraie lovag győz, a vádlott ártatlannak nyilvánìttatik, és szabadon bocsáttatik. Most pedig, lovagok, döntsön a Mindenható Isten! A dobok lassan peregtek. A főpap intésére Guy de Ferriére mozdulatlanul megállt a pápa előtt; mély főhajtással leeresztette lándzsáját, mìg a szentatya megáldotta; s François ugyanìgy cselekedett... Philippe d’Alençon a párbaj döntőbìrójaként mindkettőjüknek megmutatta helyét: François támad a bejárati diadalìvek felől, Guy de Ferriére pedig a másik oldalról. François lovával a kijelölt helyre ügetett és megállt. Csodálatos látvány tárult a szeme elé. Innen az ellenfelét alig, s a nézőket is elmosódva látta. Micsoda zseniális ember ez az Alençon, hogy ilyen helyre tervezte a párbajt! A világ legnagyobb lovagi tornája! Felnézett a napra. Még nem volt dél. A márványsánc mellé lovagolt. A legközelebbi szobor istennőt ábrázolt. Harci istennő lehetett, mert mellvértet és páncélsisakot viselt, bár nem látszott vadnak vagy kegyetlennek, sőt arcáról okosság és bölcsesség sugárzott. Fejét lándzsát tartó bal kezére támasztotta, és elgondolkodva nézett maga elé. Jobb karja letört... François szìve hirtelen megsajdult: a felfegyverzett asszonyról Ariette jutott az eszébe, aki harcolt érette. Ugyanebben a pillanatban ráébredt, hogy már nem szomorú, sőt gyásza óta talán először, valamiféle boldogságot érzett. A lovagi tornákra gondolt: a legelsőre, a Szent János-napira, aztán az 1340-ben vìvott rennes-ire és a burgosira, ahol Hugues de Calverley legyőzte. Milyen érdektelennek tűntek ezek a mai párbaj mellett! Igen, François most boldog. Ezért a pillanatért érdemes volt élnie!

Hirtelen felocsúdott... A távolban megpillantotta a máglya tövében mozdulatlanul várakozó Jeant és még messzebb, az aréna másik végében az ellenfelét. Az előbb elfeledkezett arról, hogy a testvére élete, és a sajátja is, a harc végkimenetelén múlik. Szemet gyönyörködtető dìszletek között ugyan, de élethalálharcra készül. Ha ügyetlenül zuhan, nem emelik föl, hanem lemészárolják. Ha netalántán bordája törik, fegyvertelen áldozat módjára tarthatja majd a nyakát a tőr alá. Csupán néhány perccel a küzdelem előtt, most első ìzben gondolkozott el a párbajon. Ki ez a Guy de Ferriére? Itt az ideje, hogy feltegye magának ezt a kérdést, és kitalálja a legmegfelelőbb harcmódot... Tekintete megint a harcos istennő nagyszerű szobrára esett. Eszébe jutottak a szép Leonor meséi, amelyekben az istenek a halandók segìtségére siettek a harcban. Szemben állt az istennővel: miért ne segìthetne rajta? Miért ne suttoghatná a fülébe ellenfele titkát? François elmerülten nézegette a lándzsás kézre hajló bájos arcot, és hirtelen felötlött benne egy gondolat. Nem volt benne biztos, hogy igaza van, de minden egybevágott... Nem volt ideje tovább elmélkedni. Felharsantak a trombiták, és Philippe d’Alençon, aki a pálya közepén állt, a földhöz érintett egy pápai harci lobogót. A párbaj elkezdődött. François lecsapta sisakrostélyát, vágtára serkentette lovát, és minden erejét összeszedve elkiáltotta magát: - Oroszlánom! Néhány pillanat elteltével azonban megrántotta a gyeplőt, és szinte megállìtotta a lovát. Majdnem elkövetett egy durva hibát! Elfeledkezett arról, hogy nem hétköznapi területen vìv, hanem a Circus Maximusban, amely legalább tìzszer hosszabb, mint egy rendes küzdőtér. A vágta teljesen kimerìtené a paripáját, mire az összecsapásra sor kerül... Egyébként Guy de Ferriére tökéletesen tudta ezt, és ügetésben közeledett... Csak akkor kezdtek el vágtatni egymás felé, amikor rendes párviadal-távolságba, körülbelül ötven méterre értek egymástól. Elkezdődött az igazi küzdelem. A két lovag egymásnak rontott, és szilánkokra törték lándzsáikat, de egyikük sem esett ki a nyeregből. A lendület magával sodorta őket, s még több tìz métert vágtáztak, mielőtt visszafordultak és a közönség biztatása közepette előrántották kardjukat. Döntő pillanathoz érkeztek. Most kiderül, vajon a gondolat, melyet az istennő ébresztett François-ban, helyes-e. A jobb kar nélküli, a lándzsát baljában tartó istennőt látva Lécuyer, a nyápic fiatalember jutott François eszébe, aki az első fordulóban legyőzte őt, mert balkezes volt. És ha ez Guy de Ferriére titka?... A fiú kardját jobb kezében tartva vágtatott feléje. De hátha, mint Lécuyer, az utolsó pillanatban dobja majd át kardját a másik kezébe, s támad teljes erővel? François mindenesetre erre a csapásra készült. És nem tévedett! Ferriére bal kézzel támadt, amit François nagyszerűen hárìtott; majd nem eresztette és Guy de Ferriére-re minden oldalról záporoztak az ütések.

A fiú zavarba jött. Azt hitte, meglepi az ellenfelét, de ő lepődött meg. Most, hogy csele lelepleződött, Ferriére bal kézzel vìvott tovább, de kétségbeesetten állapìtotta meg, hogy François de Vivraie nem olyan, mint a többi lovag, és tökéletesen jártas a balkezes vìvás fortélyaiban. O viszont nem számìtott ellenállásra; váratlanul elveszettnek érezte magát. Fájdalmat érzett, feljajdult. François meghallotta a jajszót, és győzedelmesen fölkiáltott. Ütése Ferriére jobb vállát érte, mely most bőségesen vérzett, s a lovag vágtában menekült. François utánaeredt az irdatlan pályán. Szétáradó vidámság töltötte el. Megérzése lám, nem hagyta cserben; könnyű volt a csata. A mai nap a legszebb mindenszentek ünnepe egész életében! Sérülése ellenére Guy de Ferriére biztosan ült a nyeregben; elérte a jobb oldali pálya végét, s a márványsánc határkövét nem mindennapi ügyességgel kikerülve, továbbvágtatott a másik oldalon. François a nyomában volt, s csak az utolsó pillanatban döbbent rá, micsoda hibát követ el. Utazása alatt ugyan visszanyerte erejét, de kiesett a lovaglás gyakorlatából. Lova a kanyarnál megugrott, hogy elkerüljön egy kiálló márványtömböt, és François hiába próbált kapaszkodni. Oldalára zuhant. Rögvest felugrott, és hidegvérét megőrizve felmérte helyzetét. Először is, semmije sem tört el. Másodszor a lova... sisakja rejtekében elhúzta a száját: a ló valamivel távolabb sántikált. S végül a kardja. Elborzadva látta, hogy kardja két darabra törve hever egy csonka oszlopon. Nyilván azon hasadt ketté. Guy de Ferriére kardját magasra emelve vágtatott felé. François hirtelen döntött. Ugyanúgy, mint Poitiers-ban, megvárta, hogy ellenfele végzetesen közel érjen, és a ló alá vetette magát. A ló ösztönösen átugrotta. Sebesen rohanni kezdett a pálya közepe felé. Futtában hallotta az ellenfelét biztató nézők örömüvöltését. Jeannak arcizma sem rezzent. François megállt a pálya végén, a bejárattól nem messze, az istennő mellett, mintha megint tőle várna segìtséget. Guy de Ferriére ráérősen, magabiztosan ügetett feléje. Ezzel megfosztotta François-t a végső esélytől is. François remélte, hogy a még vérző Ferriére esetleg kimerül a gyors vágtában, de ellenfele úgy látszik, megértette, hogy nem kell felesleges erőfeszìtéseket tennie. Kegyelemdöfésre készült... François lépésről lépésre hátrált. Ha csak róla lett volna szó, nem bánta volna a halált ilyen nagyszerű, ilyen dicső helyszìnen, de Jeant nem hagyhatta cserben! Érezte gyűrűjét a jobb vaskesztyűje alatt. Nem lehet, hogy ìgy érjen véget az életük! Nem lehet! A nézők távolból ideszűrődő morajlása egyszer csak felerősödött. Valami történt. Minthogy nem látott semmit, megfordult, és felkiáltott örömében. Ott, a diadalìv alatt, egy ló lépett be a cirkuszba, különleges, fehér állat, s lobogó sörénnyel vágtatott François felé. Guy de Feriidre megsarkanyúzta lovát, de már későn. François éppen felugrott a ló hátára. A ló dühösen rúgkapálni kezdett, de még ez is François javára szolgált. Ferriére tudta, hogy

halálbüntetés terhe mellett nem ölheti meg ellenfele lovát, s ezért nem mert támadni... Végül a fehér ló magától fogott vágtába, s François nyìlként húzott el a nézők előtt. A nézők soraiban éppen heves jelenetre került sor. Mindenkit félrelökve, Joachim Berzenius megkaparintotta az egyik katona ìjpuskáját. Philippe d’Alençon közbelépett. - Mit akarsz tenni? Elvesztetted az eszedet? - Meg kell ölni a lovat! A törvény szerint halállal lakói, aki a küzdők segìtségére jön! - Bárki, de Isten nem. A ló csakis Isten akaratából jelenhetett meg. Berzenius megpróbálta kikerülni Alençont, és magához ragadni a fegyvert, de a Szent Péter-bazilika főpapjának egy intésére az ìjpuskások mind ráirányìtották fegyverüket. Berzenius elsápadt a haragtól, és visszaült a helyére. François ujjongott. Fehér lován vágtázott ezen a csodálatos pályán, s boldog volt, hogy él és szabad. Lova érezhetően osztotta lelkesedését: a lovag combjának minden szorìtására felelt, és biztos lépéssel kerülte meg a kanyarok márványköveit. Háromszor vágtatták körbe a Circus Maximust, szinte csak a száguldás öröméért. Ellenfele takarékoskodott erejével, s még egyébként sem tért teljesen magához az események váratlan fordulata óta, megállt a pályának azon a részén, ahol elkezdte a párbajt... Ezalatt François megmámorosodva azt képzelte, hogy a cirkusz telis-tele van emberrel; szinte hallotta az éljenzést. Ő volt a hős, a győztes! Vágtatás közben döbbent rá a valóságra: a győzelemtől még messze van. Persze, most egy darabig biztonságban lesz Ferriére csapásai elől, de annak van fegyvere, neki viszont nincs. Amìg ő itt örömében lovát hajszolja, addig Guy de Ferriére nyugodtan várakozik, mint macska a hátára fordult bogár előtt. Ahogy François újra elszáguldott ellenfele előtt, s az aranysisakos cìmerpajzsot látva, akárcsak az istennőről az előbb, eszébe ötlött valami... Combja szorìtásával megállìtotta lovát, visszafordult és mozdulatlanul megállt a pálya végén... Hirtelen csönd lett. Mindenki érezte, hogy döntő pillanathoz érkeztek. De mi lesz? A tömeg felszisszent a meglepetéstől. François higgadtan levette páncélsisakját, és lépésről lépésre közeledett ellenfeléhez. Egyenes derékkal, felemelt fejjel, ünnepélyesen haladt, a sisakját melléhez szorìtva. A közönség először zavartan figyelt, majd rájött, hogy a lovag beismerte kudarcát, és most a felesleges harc folytatása helyett elébe megy a halálnak. Sokan keresztet vetettek és imádkoztak, mert - bár nem az ő oldalán álltak - François végső lépése kivìvta csodálatukat. Guy de Ferriére is megértette, hogy ellenfele elfogadja a halált, és magasra emelt karddal ügetett felé. Ám Guy de Ferriére tévedett, és tévedtek a római lakosok is. François de Vivraie-nek eszében sem volt a halál elé menni, és az egész cirkuszban ezt csak egyetlen ember tudta rajta kìvül: Jean. Ó

kitalálta bátyja tervét. És ekkor, bár a párbaj minden viszontagságát közömbösen szemlélte, váratlanul mély izgalom vett rajta erőt. Látta, amint testvére védtelen arccal, lépésenként közelìt és képtelen merészségre készül. Jean nem bìrta visszatartani magát. Ereiben feltámadt minden Vivraie-vér. Egyetlen pillanat leforgása alatt Jean Eudes leszármazottjává vált, a szaracénok legyőzőjévé, Damiette és Mansourah gyilkosává; egyetlen pillanat leforgása alatt megérezte, hogy annak a harcos családnak tagja ő is, mely nemzedékeken keresztül nem ismert mást, mint dicsőséget vagy hősi halált. És ő, a farkasok embere, a fekete férfi, sötét papi ruhájában, a teológus, aki megvetette az erőt, torkaszakadtából felüvöltött; a Vivraie-k évszázados harci kiáltását és jelszavát kiáltotta: - Oroszlánom! Mint darázscsìpés ugrasztottá meg a kiáltás François-t. Vágtatni kezdett, és általános döbbenet közepette, a vörös és fekete durva posztószalagnál fogva forgatni kezdte páncélsisakját a feje fölött. Mozdulatai egyre gyorsultak, s egy perc múlva sisakja oly gyorsan pörgött, hogy szemmel kivehetetlenné vált. Fegyvere lett: csatacsillag! Láncos buzogány! Guy de Ferriére meglepetése és François ügyessége megtette a többit. A két lovag fémes csattogással akaszkodott össze. Ferriére-t ütés érte a fején, ájultan zuhant le lováról, a nézősorok, szinte a pápa lába elé. François nem állìtotta meg lovát, csak leugrott róla, s egyet bukfencezve a földön, talpra állt... Ellenfele kardja néhány méterre csillogott. Fölkapta, ellenfeléhez ugrott, torkának szorìtotta a kardot, és várt... Néhány méterre tőle VI. Orbán arcán torz mosoly jelent meg. Kelletlenül szólalt meg: - Deus judicavit!* * Isten ìtélt! (latin) François mélyen meghajolt. - Szentatyám, könyörgök, kìméld meg Ferriére nagyúr életét. Nemes lovaghoz méltón harcolt. Guy de Ferriére nehézkesen felkászálódott, még nem tért teljesen magához. Berzenius lerohant és kikapta az ìjpuskát egy katona kezéből. Oly gyors volt, hogy senki sem tudott közbelépni. Ferriére-re lőtt, aki szemében négyszögű nyìllal esett össze... Philippe d’Alençon éktelen haragjában torkon ragadta Berzeniust. - Vivraie úr most kért neki kegyelmet! - Nem érdemelte meg! A szabály kimondja: a vesztes halállal bűnhődik! Alençon a pápára nézett, aki egyetlen mozdulattal mutatta, hogy Berzeniusnak ad igazat, majd felemelkedett. Mindenki felállt. A Szent Péter-bazilika főpapja jelt adott Jean kiszabadìtására. François azonban már megelőzte. Kardjával lemetszette Jean köteleit, és a két testvér Összeölelkezett. Philippe d’Alençon odalépett hozzájuk. - Mielőbb hagyják el Rómát. Adok maguk mellé kìséretet. Isten ìtélt, de az embereknek ehhez még lesz egy-két szavuk. Jean nemet intett.

- Van még valami elintéznivalóm. - Akkor ne vesztegessék az időt! Lóra! Igazat beszélt. A két ló mintha rájuk várt volna: a szerencsétlen Ferriére lova nem mozdult, mióta gazdája lezuhant róla; a fehér ló pedig mintha örökre lovasául választotta volna François-t. Nem kérették tovább magukat, követték Philippe d’Alençon tanácsát, és kivágtattak a Circus Maximus diadalìve alatt. Sokáig haladtak Róma tekervényes útjain, ahol az utas a hétköznapi kis utcákból hirtelen sötét erdőkbe ér. Jean rendkìvül otthonosan mozgott ebben a különös környezetben. Mindketten mély hallgatásba merültek az átélt események hatása alatt. François törte meg a csendet. - Hová megyünk? - Az aranybullámért... François ekkor rátért a párbaj kalandjaira. Elmagyarázta a testvérének, hogyan találta ki, hogy ellenfele balkezes, és hogyan jutott az eszébe a csatacsillag gondolata, amikor az aranysisakos pajzsot megpillantotta. Jean örömmel hallgatta testvérét, de tiltakozni kezdett, amikor François isteni beavatkozásról beszélt. - Istennek ehhez semmi köze. Csak nem gondolod, hogy olyan apróság miatt zavartatja magát, mint egy párbaj? - Akkor ki szólaltatta meg a szobrot és a pajzsot? Ki küldte a lovat? Jean felnevetett. - A lovad kanca! Láttam a párbaj alatt. François gondolatai másfelé terelődtek. Hirtelen valami-J/f lyen nevet akart adni kancájának. Napkelet óta egyetlen lovának sem adott nevet. Lovait az utazás és a harc elmaradhatatlan eszközeinek tekintette, mint a szekeret vagy a fegyvereket. De ezt a gyönyörű, hófehér állatot, mely az égből jött, hogy őt megmentse, ezt megtartja és elnevezi - Istennő lesz a neve!... Jean hangja térìtette vissza a beszélgetéshez. - Hallottál már Carrouge-ról és Legris-ről? - Nem - felelte François Istennő nyakát simogatva. - Párizsban történt, nem is olyan régen. Carrouge megvádolta Legris-t, hogy erőszakot tett a feleségén. Legris tagadott, s végül istenìtéletre vitték a dolgot. A párbajban Carrouge megölte Legrist, de alig néhány hétre rá elfogták az igazi bűnöst és felakasztották... - Úgy érted, hogy... ez történt velünk is? Hogy tényleg eretnek vagy? És Berzeniusnak volt igaza? - Nem, nem ezt mondom... Nem is tudom. Még keresem az igazságot... Mindenesetre volt valami kis igaza... François maga előtt látta a szerencsétlen Guy de Ferriére-t, amint áldoz, és oly biztos titka sikerében, majd a földön hever, fél szeme Berzenius nyilával átszúrva... Meg volt rendülve. - Hiszen akkor ő harcolt az igaz ügyért, és én a rosszért!

- Te a testvéred életéért harcoltál. Rossz ügy ez? Az a fiú csak húszéves volt. Nem volt sem olyan tapasztalt, sem olyan ügyes a fegyverforgatásban, mint te: az történt, aminek történnie kellett. Én mondom neked, Isten nem avatkozik ezekbe a dolgokba. Jean megállìtotta a lovát, és leugrott a föléjük magasodó templom árnyékában felhalmozott romok előtt. A romhalmaz nagyrészt düledék volt, egyetlen, csodálatos szobor kivételével... A szobor ìjazó nőalakot ábrázolt, akinek könnyű tunikájából elővillant fél melle. Lábánál agárkutya, nyitott pofával figyelte asszonyát... Jean leguggolt és kaparni kezdte a földet. - Ez a Diana-szobor remekmű... Egy magát meg nem nevező illető akart találkozni velem a Lateráni Szent János-templomban, abban ott, látod? Gyanakodtam. Mielőtt beléptem a templomba, aranybullámat Dianának ajándékoztam. Jól tettem: Berzenius várt rám. Jean ásott. François nem bìrta levenni a szemét a szoborról... Remekmű volt, de kidolgozásának szépsége nem magyarázta a felindulást, amelyet François-ban keltett. Volt valami különös a vonásaiban és a mozdulatában. De hiába kutatott emlékei között, nem tudott rájönni, mi az. Jean fölemelkedett az aranybullás lánccal a kezében, és gyors mozdulattal a nyakába kötötte. François éppen fel akarta tenni neki a kérdést, mely oly régóta ott volt a nyelve hegyén: hogy miért ragaszkodik annyira ehhez az ékszerhez, de nem maradt rá ideje. Üvöltő csapat jelent meg: Joachim Berzenius, szerzetes katonái élén. Nem maradt más menekülési lehetőségük: berohantak a templomba. A Lateráni Szent János-templom furcsa hely volt. Valaha pápai bazilikának használták, de egy földrengéskor megrongálódott, úgyhogy a pápa átköltözött a Vatikánba. Évek óta elhanyagolták, koldusok tanyája lett, de továbbra is kegyhely maradt, és istentiszteletet is tartottak benne. Jean és François egy egész koldusbandát felugrasztott, ahogy a nemrégiben készült, fényűző baldachinos főoltár felé rohant. A szent hely látványa azonban nemhogy nem riasztotta el Berzeniust és szerzeteseit, de mintha még nagyobb kegyetlenségre sarkallta volna Őket. Felemelt karddal, a notre-dame-i gyilkosságot idézve üvöltötték: - Sic fratri fecisti!* Ezt cselekedted a fivéremmel! (latin) François vértben és Guy de Ferdére kardjával felfegyverezve sem tehetett semmit ennyi ember ellen. Méltó halálra készült, mikor a templom bejáratánál felfordulás támadt, és egy újabb sereg jelent meg. Philippe d’Alençon és katonái tódultak be. A főpap mondott valamit, és erre Berzenius emberei megdermedtek. Harmadannyian voltak, mint az újonnan érkezők, és nem volt kedvük a reménytelen küzdelemhez. Vezetőjük nem volt ilyen bölcs: kardjával Jeanra rontott. Alig tett egy lépést, amikor nyìllal a torkában összerogyott... Alençon a Vivraie testvérekhez lépett. -Szerencsére távolról követtem önöket, mert ha nem...

Jean ránézett a második Berzeniusra, akit templomban ért erőszakos halál. - Útra kelünk. - Nem. Szárazföldön soha nem érnétek Franciaországba. Megölnének. Csak egyetlen mód van a biztos utazásra: a hajó. Gyertek velem! François és Jean követte a főpapot, aki ilyen sokat tett értük, barátságból-e vagy azért, hogy Isten ìtéletét tiszteletben tartsák, ki tudja. A templomból kilépve Jean nem találta a lovát: Ferdére hátasa elmenekült. Istennő viszont békésen legelészett a Dianaszobor talpánál, gazdájára várva, aki felugrott a hátára, mìg Jean egy katona mögé kapott föl... Ostia, Róma kikötője szinte ugyanolyan gazdag volt antik emlékekben, mint a város maga. Napnyugtára értek a tengerhez. François nem fáradt bele az egykori lakóházak, gabonasilók, közraktárak, üzletek, templomok, fürdők és sìrok látványába. Egyetlen kellemetlenség zavarta ezt a látványt: szúnyogok hada rajzott körülöttük. François-t a vértje nagyrészt védte a csìpéseik elől, de a többiek, és különösen Jean, folyamatosan és hiábavalóan próbálták elhessegetni a rovarokat. Philippe d’Alençon siettette az embereit. Elmagyarázta François-nak, hogy a hely különösen egészségtelen a szúnyogok miatt, amelyeknek csìpése borzalmas váltólázat okozhat. Egyébként a kikötő lakatlan. A tengerészek csak az áru felrakása vagy az utasok felvétele kedvéért kötnek itt ki. Közepes vitorlás hajó várta az utasokat egy hatalmas kikötő rakpartján. A kapitány, akit kétségtelenül értesìtettek jövetelükről, sietésre buzdìtotta őket a távolból. O is a lehető legkevesebb időt akarta eltölteni ezen a veszélyes helyen... A hajón vagy tìz matróz dolgozott. A kapitány először visszautasìtotta, hogy Istennőt is magával vigye, de aztán rájött, hogy François nem az az ember, akinek nemet lehet mondani. Beleegyezett hát, és felhúzták a horgonyt. Az olasz partok szelìden távolodtak az őszi naplemente fényében. A tenger nyugodtan hullámzott. Épp csak szél fújt, amennyi a vitorlák feszüléséhez elegendő volt... A testi erőfeszìtés és a nap izgalmai kimerìtették François-t. Elnyúlt a fedélzeten, és elnyomta az álom. Jean hangja ébresztette fel. Éjjel volt. Az ég csupa csillag. Jean mellette hevert. Jól látták egymást a hold fényénél. - Mi az? Jean rátette a kezét François karjára. A keze tűzforró volt. - Váltóláz. Jeanról hatalmas cseppekben folyt a verejték. François aggódva nézte. Lehetetlen! Miután kétszer megmenekült a halál torkából, egyszer a máglyától és egyszer Berzenius kardjától, most egy szúnyogcsìpés végez vele! - Mit kell tennem?

- Tanultam valamennyi orvostudományt. Semmit sem lehet tenni, várni kell. Egész éjjel lázam lesz, aztán elmúlik, majd visszatér, először mindennap, aztán harmadnaponként, később negyednaponként. Vagy meghalok, vagy nem, de sosem gyógyulok meg. Váltólázból az ember ki nem gyógyulhat. François bátorìtásképpen megszorìtotta fivére kezét, minthogy igazán segìteni nem tudott rajta, de ekkor hirtelen felkiáltott. - Mi baj? - Semmi... nincs semmi baj... Jean erősködött, de François hallgatott. Minek felkavarni a beteget? Tényleg nem volt baj, és talán nem is olyan fontos... Csak egyszerűen rájött, hogy miért rendìtette meg annyira Diana arca: az anyjuk arcának pontos mása volt.

2 Az Orontész malomkerekei Jean egész éjjel nem aludt. Eleinte nyögött fájdalmában, később némán küzdött betegségével. François sem hunyta le a szemét. Erezte ugyan a tenger háborgását, de nem törődött vele. Egyrészt nem lett tengeribeteg, másrészt kizárólag Jean állapota aggasztotta. Különös reggelre virradtak: a nap nem kelt föl. Tejszerű köd borìtotta a világot, és egymást is alig látták. Finoman szemerkélni kezdett az eső. François és Jean hallották, amint a kapitány a fedélzet másik oldalán olasz parancsszavakat kiált. Hangja tele volt szorongással. A kapitány biztosan vihart érez... vihart a halottak napján... Az égszakadás hirtelen tört ki. A tenger fölemelkedett, és a hajó fedélzetére hatalmas hullámokban zúdult a vìz. Kapaszkodniuk kellett, hogy le ne csússzanak a fedélzetről. Jean átkiabált Françoisnak, hogy vegye le a vértjét. François darabonként csatolta le magáról a páncélt, de hiába vigyázott, a tenger az egészet lesöpörte a fedélzetről. Hamarosan egy szál ingben csöpögött a tengervìztől... Legalább oroszlános gyűrűjét megőrizte. Ahogy jobb vaskesztyűjét lehúzta, gyűrűje alá madzagot csúsztatott, s abból láncot csomózva, nyakába kötötte a gyűrűt. A vihar egyre rettenetesebb lett. A két fivér elszántan kapaszkodott a főárbocba. A tengerészekkel szemben nekik nem volt más feladatuk, s ennek az életüket köszönhették. Látták, amint a vitorlát leeresztő két alakot elsöpri egy óriási hullám. Hallották a kapitány kétségbeesett halálsikolyát a hajófarból, mielőtt elragadta őt az ár. Négy másik tengerészt egyetlen óriási hullám sodort el. Néhány perccel később a két életben maradt matróz lemenekült a hajófenékbe. A testvérek megértették, hogy a hajót immár irányìtás

nélkül dobálja a felbőszült tenger. Erősen szorìtották az árbocot, és jobb hìján imádkozni kezdtek. A hullámzás nem hagyott alább. Az eső is tovább ömlött, de a köd váratlanul eloszlott. François és Jean körülnéztek. Ahogy gondolták, tökéletesen egyedül voltak a fedélzeten, azonban nem ez volt a legnagyobb baj. Az elhagyott hajó egyenesen egy sziget felé tartott, melynek partjainál a vìzfelszìnt kőzátonyok karistolták. A hajó darabokra fog zúzódni... Ki kell ugraniuk... François hirtelen megszólalt: - Tudsz úszni? Jean megrázta a fejét. - Akkor fenntartalak. De hagynod kell magad, nem szabad kapálóznod, jó? Jean bólintott. François nekikészült az ugrásnak, de hirtelen meggondolta magát, és a kockázat dacára leereszkedett a hajófenékbe, ahol Istennő idegesen rúgkapált és nyihogott. Gazdáját látva azonban megnyugodott és utánament. François a hajófenék másik végén megpillantotta a két összekapaszkodott matrózt, és odakiáltott nekik, hogy mindjárt zátonyra futnak, el kell hagyni a hajót. A tengerészek nem értették, olaszul válaszoltak. François nem vesztegethette az időt, sebesen felvonszolta a meredek hajólépcsőn ódzkodó lovat a fedélzetre. Alig értek föl, amikor a hajó az oldalára billent, ló és férfi egyszerre csúsztak le a fedélzetről. Jean látta, amint testvére eltűnik a habokban, elengedte az árbocot és utánavetette magát. François észrevette, hogy zuhan; rögtön odaúszott. Bár Jean sok vizet nyelt, nem vesztette el a fejét. Mozdulatlanul hagyta, hogy testvére a hóna alá nyúlva a vìz fölé tartsa. François kettőjük helyett úszott... Ebben a pillanatban a hajó nagy robajjal összezúzódott a sziklákon. Olyan hevesen ütődött a zátonynak, hogy a tenger és a szél dörgésén át is jól lehetett hallani a csattanást. A két szerencsétlen a hajófenékben valószìnűleg rögtön elpusztult. François és Jean éltek ugyan, de az úszás nem kecsegtetett sok jóval. Jean nem volt könnyű teher, és François-t kezdte cserbenhagyni az ereje. Hiába volt kitűnő úszó, érezte, hogy már nem bìrja sokáig. Egyedül elérte volna a partot, de Jeant nem hagyhatta magára. Kitart, amìg bìr, és utána együtt süllyednek el. Ekkor vette észre a habokat szántó fehér lófejet. Istennő könnyedén úszott feléjük... Lehet, hogy még egyszer megmenti az életüket? Igen, már ott is volt mellettük!... - Kapaszkodj a nyakába! - kiáltotta François. Jean engedelmeskedett, és Istennő mintha meg sem érezte volna a terhet, szilárdan úszott tovább. François megkönnyebbülve érezte, hogy visszaszáll belé az erő. Szorgalmas kar-csapásokkal szelte a vizet, és közeledett a parthoz. Nem tudta, mennyit úszott, de végtelen hosszú időnek tetszett, amìg partot ért. Kivonszolta magát a fehér homokos fövényre. Istennőt és Jeant már régen szem elől vesztette, jóval megelőzték. Dacára az esőnek, Jean aludt, s mellette a kanca mozdulatlanul álldogált, nyilván ő is aludt. François követte példájukat.

Mikor fölébredt, megint reggel volt. Úgy látszik, átaludt egy teljes napot. Az eső lecsendesült, de az eget még mindig viharfelhők szaggatták, és a tenger hullámzása sem csitult. Jean még nem ébredt föl. Istennő békésen legelészett. François körbejárta az aprócska szigetet. A szegényes növényzetből ìtélve a szigeten nem volt forrás, de a sziklarepedésekben összegyűlt néhány napra elegendő esővìz... Visszament a partra, leült a testvére mellé és fölébresztette őt. Jean jobban volt. Lázrohama elmúlt. François hirtelen el akart mondani neki mindent, kiönteni a lelkét - most, hogy annyi mindent kiálltak együtt. -Ariette meghalt... - szólt minden bevezetés nélkül. És egy ültő helyében, ezen a kihalt szigeten, mindent elmesélt. Beszélt felesége gyermekágyas haláláról, találkozásáról fiával, François de Fleuraines-nel és annak haláláról, beszélt nehézségeiről a másik fiával, Louis-val, arról, hogy az ifjú elvesztette a kezét, a saját lelkiismeret-furdalásáról, amiért nem tett elég erőfeszìtést azért, hogy Louis-t megértse. Elmondta, hogy Jean levelét du Guesclin halála után és kevéssel V. Károly halála előtt kapta kézhez... Jean komolyan hallgatta, és az elbeszélés végén - a torkát fojtogató, feltörni vágyó érzések miatt - csöndben átölelte testvérét. François a farkasokról is szólt... Részletesen elmesélte a Szent Mihály-napi vad ünnepséget, Hugues és Théodora kiszabadìtását, az asszony harapását, egyesülésüket és a lopást. Jean szeme izgatottan csillogott. - Jean, mit jelent mindez? - kérdezte François aggodalmasan. - Azt, hogy közelednek hozzád a farkasok, azt jelenti! - Kapcsolatban van mindez a hajótöréssel és a szigettel? - A helynek és az eseményeknek nincs nagy jelentőségük. Mindez benned játszódik. - Pedig nem álmodtam! Biztosan találkoztam velük. Kik voltak? Kìsértetek? És ki küldte őket? Az Isten? Az ördög? - Nyilván hús-vér élőlények voltak, egy egyszerű farkas meg egy szegény bolond asszony, de az a fontos, hogy te úgy döntöttél, ők azok... Szent Mihály éjszakáján, életedben először, elfogadtad a farkasokat. Most már minden magától kialakul. - Jean, félek. - Hát persze. Nincs félelmetesebb érzés annál, mint ami most veled történik. Nincs félelmetesebb az átváltozásnál... Beszélgetésük itt megszakadt, de egész álló nap ez járt a fejükben... Másnapra kitisztult az idő. François kifogott néhány tengeri sünt, azt megették, esővizet ittak hozzá, és ìgy átvészeltek még két napot. A negyedik napon, szexta körül a távolban vitorlát pillantottak meg. De szertefoszlott az örömük, amikor észrevették, hogy a vitorla háromszögletű: szaracénok közeledtek... Gyorsan kellett döntsenek, hogy mihez fognak. Várjanak egy keresztény hajót? Róma partjaihoz közel szenvedtek hajótörést, valószìnűleg forgalmas útvonalon. Másrészről viszont, ha nem esik, két napon belül nem lesz több vizük, és hetek telhetnek el, amìg újabb hajó jár

erre... Azon a véleményen voltak, hogy a rabszolgasors még mindig jobb, mint a szomjhalál. Nagy mozdulatokkal integettek, hogy magukra tereljék a figyelmet, és Istennő, mintha megértette volna, viháncoló táncba kezdett a parton. A hajó észrevette őket. Lehorgonyzott: nem messze attól a helytől, ahol az ő hajójuk elsüllyedt. Nagy bárka csúszott a tengerre, és hamarosan partra szállt néhány szaracén. Olyanok voltak, amilyennek mondták őket: fakóbarna arcukat furcsa, összetekert szövetekből készìtett fejfedő koronázta, kardjuk pengéje görbén hajlott. A hajótöröttekre nem pazaroltak nagy figyelmet, de Istennőt nézegetve, elragadtatottan lelkendeztek különös nyelvükön. Nyilván kizárólag a ló miatt horgonyoztak le, nem a két férfi miatt, akik őszintén szólva nem is mutattak valami jól: az egyik fekete ruhában, a másik egy szál ingben... Kihurcolták őket a hajóhoz, és rögvest útra keltek. A fivéreknek még volt annyi idejük, hogy lássák, a korábbival ellenkező irányban folytatják útjukat: a hajó egyenesen délnek tartott. Aztán ledobták őket a hajófenékbe. A hajófenék sötét volt és penészszagú. Alig kaptak tiszta vìznél többet enni, de életben voltak, és egy pillanatra sem bánták meg döntésüket. Az idegen országban való raboskodástól, amely talán életük végéig várja őket, nem rémüldöztek. Jean kifejtette, hogy sok ókori filozófus volt rabszolga; François pedig visszaemlékezett fogságának legszebb perceire, és mindig észben tartotta bábájának, Lénynek tanìtását: a türelmet. Nagyon messzire utaztak, mert a napokra éjszakák következtek, és ők még mindig a hajófenékben számolták az időt. Ötvenkét napot számoltak, mìg a hajó végre partot ért. Nem vesztették el időérzéküket, és tudták, hogy pontosan 1381. január elseje van. A titkok éve következett. A hajófenékből feljőve egy fehér házakból álló kikötővároskában találták magukat. François már ismerte ezt a fajta épìtészetet Spanyolországból; láttak szaracén templomokat is furcsa kupolákkal és hegyes tornyokkal. A kapitány és Istennő között, hátrakötött kézzel vezették ki őket a hajóból... François-t elvakìtotta a nap, de azért kìváncsian szemlélődött szempillája mögül. Tágas piactérre vitték őket. François először látott tevét, de felismerte a könyvek leìrásai alapján. Sokféle állatot kìnáltak a kereskedők: kecskét, tyúkot, nyulat. A zöldségek is emlékeztettek a spanyol fajtákra. De François-t a tömeg nyűgözte le leginkább, mely élénk volt, akár a párizsi nép, csak talán még hangosabb. A férfiak ugyanolyan fejfedőt viseltek, mint a tengerészek, és feketefehér csìkos ingfélékben voltak, az asszonyok pedig széles anyagokkal teljesen eltakarták a testüket, és arcukat is fehér fátyol fedte. Akármilyen furcsa, François ebben a pillanatban nem érzett mást, mint ámulatot. Egész életében látni akarta a szaracénok országát. És most itt volt! Persze nem lovon, fegyverben és a

kereszt jelével a vértjén, hanem megkötözve, mint egy háziállat, de most nem gondolt erre. A két testvért és a kancát végül a kijelölt helyen megállìtották, nem messze megláncolt fekete emberektől... Egyszer csak mozgolódás támadt a tömegben. Több férfi heves vitába bocsátkozott a kapitánnyal. François látta, hogy érdeklődésüket leginkább Istennő köti le, bár néhányan őt is kìváncsian nézegették. Jeannak semmi sikere sem volt. Váratlanul egy alak vágott át az alkudozó csoporton. Françoisnak akaratlanul is feltűnt a fehér szakállas, kemény tekintetű férfi arcvonásainak nemessége. Öltözéke nem ütött el a többiekétől, és gazdagabbnak sem látszott» mégis mindenki tisztelettel szólt hozzá. Talán közismert személyiség volt, mert mindenki tudta a nevét: „Hadzs”. Hadzs beszélgetésbe elegyedett a kapitánnyal. Alkudozott egy darabig, majd ruhájából pénzérméket vett elő, és kötelénél fogva húzni kezdte Istennőt. A kanca azonban nem engedelmeskedett neki, vadul felágaskodott és rúgott. A kapitány Hadzs segìtségére sietett, majd több bámészkodó is megpróbálta megfékezni a lovat, de hiába, alig úszták meg ép bőrrel... François úgy döntött, hogy közbelép. - Istennő! Hangjától a ló megnyugodott, hozzálépett és megmerevedett. Hadzs mélyen meglepődött, hosszasan nézte François-t, majd újabb beszélgetésbe bocsátkozott a kapitánnyal. Az alkudozás ezúttal gyorsabban zajlott, Hadzs további pénzérméket adott a kapitánynak, majd intett François-nak, hogy kövesse. Most azonban ugyanaz a jelenet játszódott le, mint az előbb Istennővel. François nem engedelmeskedett, és amikor a kapitány lökdösni kezdte, fejével akkora ütést mért a kapitány homlokára, hogy az felrepedt. Az előbbi nézők újra közbeléptek, ütöttékverték. François úgy védekezett, mint egy dühöngő őrült, a fejével csapott és a lábával rúgott. Hadzs éles kiáltásokkal szétválasztotta a verekedőket. François a testvére mellé állt és nem mozdult többet... Hadzs még nagyobb meglepetéssel méregette, majd Jeanra mutatott. A kapitány véres arccal tápászkodott föl, és mérgesen legyintett. Hadzs Jeant is vihette. ìgy történt, hogy François-t, Jeant és Istennőt egyszerre vásárolták meg. Hadzs felült az öszvérére. Amint kiértek a piacról, kioldotta a két férfi kötelékét, és jelekkel mutatta nekik, hogy üljenek föl a kanca hátára, és kövessék... Szökésre gondolni sem lehetett. Ebben az ismeretlen és távoli országban a menekülés lehetetlennek látszott. A kikötővároskából hamarosan kiértek a mezőkre. A földek hitványak voltak: sovány gabonaföldek és vézna faligetek váltották egymást. Elszórva láttak néhány vályogházat. Noha a tél közepén jártak, majdnem meleg volt, és François-t aggodalom fogta el. Ha január elsején ilyen meleg van, mi lesz nyár közepén! Élniük és

dolgozniuk kell majd a perzselő nap alatt, mely melegebben süt, mint Spanyolhonban, és a szegénységből ìtélve enni sem fognak sokat. Lassú halálra ìtéltettek. Egész álló nap e nyomorúságos vidéken folytatták útjukat. Napnyugtakor azonban zöld foltot pillantottak meg a láthatáron. Hirtelen egy ligetben találták magukat, majd egy város nyìlt meg a szemük előtt. Pompázatos volt. A száraz levegőt friss, balzsamos szellő váltotta föl. A sárból és száraz szalmából ragasztgatott kunyhók helyén kőépìtmények álltak, varázslatosan kovácsolt vasrácsos ablakokkal... Szaracén templomok és egy remekmìvű palota mellett haladtak el, melynek két emeletén csúcsìves ablakok futottak végig, majd elhagytak egy hegyes téglatornyot. Különös, panaszos sirám hangzott föl valamilyen láthatatlan helyről. Harmonikus hang volt, majdnem dallamos; megnyugtató, mint egy bölcsődal... A varázslatos hang hatása alatt François elgondolkozott, mi tette lehetővé e paradicsom kialakulását... Valószìnűleg egy folyó, de hol lehet? A folyót végül egy utca kanyarulatában pillantotta meg. Ilyen látványban még sosem volt része: hatalmas, ház nagyságú, függőleges malomkerekek forogtak lassan a vìzben. Vizet emeltek a minden irányba tovanyúló vìzvezetékekbe. A kerekek adták a siránkozó hangot. François a látványtól elbűvölve megállìtotta Istennőt. A kerekekből előfröccsenő vìzcseppek függönyén átvilágìtott az alkonyi napsugár, és a folyó mélyzöld vizén keresztül tisztán sötétlett elő a köves meder. Gyerekek fürdőztek, s hangosan kacagva paskolták egymásra a vizet. François lehangoltsága egy pillanat alatt túláradó boldogsággá változott: itt még a rabszolgaság is könnyű teher. Akik ilyen helyen élnek, nem kegyetlenkedhetnek a szolgáikkal. Szelìd fogságából néhány hónap, esetleg év elteltével bizonyosan talál majd lehetőséget a szökésre. Azonban kìnos meglepetés várta őket: Hadzs nem állt meg a városban. Elhagyták az utolsó házat is, és egyenesen, hegynek föl folytatták útjukat. Noha a táj kevésbé volt gyászos, mint az út kezdeti, kavicsos szakaszán, a testvérek csüggedten állapìtották meg, hogy gazdájuk nem e földi paradicsomban él. Bár nem is lakott messze tőle. Néhány perccel később, a folyóra néző fennsìkon megálltak. François megborzongott az ámulattól, olyan szokatlan látvány tárult eléjük. Újabb város várt rájuk, furcsa, fehér, kerek, hegyes tetejű házakkal. Mint megannyi sütemény, cserépedény vagy gomba. Némelyiket kert vette körül, mások egymáshoz szorulva álltak, mint magok a vetésben. Hadzs a városban lassú léptekre fogta az öszvérét. A házaknak sem ablakuk, sem kéményük nem volt. Az egyetlen nyìlást az ajtószárny nélküli bejárat alkotta. A parasztok a házak előtt tisztelettel köszöntötték Hadzsot, két rabszolgáját pedig kìváncsi tekintettel méregették. Hadzs háza különbözött a többitől. Szintén fehéren vakìtott, de tágasabb volt és négyszögletes, sőt ablakai is voltak. A belső udvar

szépen gondozott konyhakertet rejtett. Hadzs után ők is leszálltak a nyeregből. Gazdájuk megmutatta nekik a ház egyik részét: megértették, hogy ott fognak lakni. Aztán rámutatott a szemben lévő házszárnyra, amelynek ablakait rács védte, és határozott mozdulatot tett. Jean és François ebből megértették, hogy ez a gazdájuk és feleségeinek háza, és ők oda nem mehetnek be... A távolból énekhang szűrődött be, Hadzs öszvére nyergéből kis szőnyeget vett elő, kigöngyölte, gondosan elrendezte a földön, majd imádkozva ráborult. Anélkül, hogy összebeszéltek volna, François és Jean egyszerre térdeltek le, keresztet vetettek és ugyancsak imádkozni kezdtek. Elkél majd az Úr segedelme az őket váró megpróbáltatások során... Az ima után a szobájukba mentek, ahol apró, kedves arcú öregember lakott. Saját nyelvén üdvözölte őket, s ők mosollyal válaszoltak. Aztán megpróbált nekik valamit elmagyarázni, de szavaiból egy hangot sem értettek. Nem erősködött, hanem elment és lefeküdt a földön egy gyékényre. A két testvér követte példáját. Másnap Hadzs odavitte François-t a lóhoz, hogy segìtsen neki felülni rá. Nem sikerült. Istennő ugyan hagyta magát felnyergelni, de amint Hadzs a kengyelbe tette a lábát, a kanca levetette őt magáról. François mindent megtett, hogy jobb belátásra bìrja, simogatta, megemelte a hangját, sőt meg is ütötte, de a ló nem tűrte, hogy Hadzs megközelìtse. Később viszont, amikor François ugrott a nyeregbe, örömmel indult útnak. Az egész délelőtt hiábavaló próbálkozással telt. Végül Hadzs mély sóhajjal lenyergelte a lovat, helyébe málhanyerget helyezett, elment két hasas korsóért, és a folyó irányába intve mutatta François-nak az útvonalat... Aztán megkereste a konyhakertben gyomlálgató öreg szolgáját. Jean tétlenül téblábolt az öreg mellett. Hadzs beletörődve jelezte, hogy segìtsen az öregnek, majd elment otthonról. Amint magukra maradtak, Jean tátogni kezdett. Az öregember azt hitte, éhes, de Jean megrázta a fejét. Az öreg megértette, hogy Jean beszélni akar, meg akarja tanulni a nyelvüket... Meglepetten csapott mellkasára, majd hallgatójára mutatott és tagolva kiejtett két szótagot. Jean lefordìtotta magának az „én” és a „te” szavakat, és a zöldségekről teljesen elfeledkezve, elkezdték a nyelvleckét. François ezalatt a fennsìkról bandukolt lefelé, Istennő kantárját húzva. Már látta a várost, de nem sietett: húzta az időt, boldogságának perceit. Nézegette a sivár tájat. Eudes-re gondolt, a Vivraie család alapìtójára, és az oázisokkal tagolt sivatagra, ahol sor került a hìres vadászatra. Hasonló helyen történhetett mindez! Az oroszlánok hazájában volt! Jean tévedett, itt nincsenek farkasok; maguk mögött hagyták őket hideg és ködös vidékeken. Elhaladt a palota és a különös tornyú bástya előtt és máris leért a folyóhoz. Megint elé tárult a cseppzivatar, a nyikorgó panaszhang, a vìz és a kerekek csodálatos mozgása, lassú, egyenletes, szabályos, mint az évszakok, mint az évek, mint az életek állandó ismétlődése... Hadzs ugyanolyan inget adott neki, mint amilyen a többi parasztnak volt, de szokatlan külseje, göndör szőke haja és

fehér lova általános feltűnést keltett. A gyerekek kiáltozva köréje sereglettek, a férfiak óvatosan méregették, a nők gyors léptekkel elkerülték. François rámosolygott a bámészkodókra, szìnültig töltötte a korsókat és elindult visszafelé. Egy hónap telt el nyugodt, kiegyensúlyozott élettel. Istennő erős teherbìrású állatnak bizonyult, és François naponta akár tizenkétszer is megjárta vele a folyót. Hamarosan mindenki ismerte. A gyerekeket nem érdekelte már, és a felnőttek sem gyanakodtak. Szőke haja és fehér lova lassanként a táj részévé vált. Jean továbbra is szorgalmasan tanulta az öreg szolgától az arab nyelv alapjait. Lakószobájukban, gyertyaszentelő estéjén - mivel pontosan számon tartották az idő múlását ebben az övéktől olyannyira különböző országban - kezdődött megint a baj... Jean váratlanul panaszkodni kezdett a hidegre. François először nem figyelt föl rá, mert valóban friss szél fújt, de az öccse perceken belül remegni kezdett, a foga vacogott. Dühösen mormolta: -A váltóláz! Nem bìrt többet szólni. Sugárban hányta ki vacsoráját, és tovább öklendezett, de már csak nyál és epe jött ki a száján. Egyórányi erőltetett és hiábavaló öklendezés teljesen kimerìtette. François törölgette a száját, és megpróbálta felmelegìteni. Saját ingét borìtotta rá, és az öreg is odaadta az övét, de Jean bőre jéghideg maradt. Ha éppen nem öklendezett, a foga vacogott. Tökéletesen magánál volt, és időnként megszólalt: - Úgy fázom... Talán két óra telt el, és François azt hitte, testvére jobban lett: felmelegedett és visszatért a szìne is. Jéghideg teste felforrósodott, ólomszürke arca vörösre váltott. Még aggasztóbb tünetei is voltak. Nyöszörögni kezdett, hadonászott és megállás nélkül szavakat mormolt. Hirtelen felállt, rémülettől csillogó szemmel. - François, áss gyorsan! Már jönnek! François is megremegett. Pontosan tudta, hogy testvére miről beszél önkìvületében, de egyáltalán nem akarta érteni. - Maradj csendben, nyugodj meg! - Látlak a tisztáson. Anyánk sìrját ásod... Erdő vesz körül, az erdőt dombok övezik... Olyan, mint egy cirkusz. A farkasok a dombtetőről bámulnak. Nem láthatod őket, de hallod őket! Ugye hallod őket? - Nem hallok semmit! - Dehogynem, hallgasd! S az éjszakában Jean egyszerre üvölteni kezdett. Hangja annyira hasonlìtott az igazi farkasüvöltéshez, hogy François ereiben megfagyott a vér... Megpróbálta lefogni testvérét, de maga is szinte lázálomban cselekedett. Jeannak igaza van, a farkasok jönnek felé. Eljöttek érte ide, ebbe a távoli országba, a fény és forróság

hazájába, az oroszlánok országába. És ez semmilyen nehézségbe sem ütközött, hiszen őbenne lakoznak... Az üvöltés Hadzsot is felriasztotta álmából. Bejött a szobába... Jean váratlanul megnyugodott. Arcának pirosa lehamvadt, bőre kihűlt, de most szakadt róla az izzadság. Szolgájának állapota láttán Hadzs felismerte a váltólázat, és megesett rajta a szìve. - Hozz vásznat! - parancsolta az öregnek. Most, hogy csökkent a láza, Jean magához tért. - Köszönöm - mondta halovány mosollyal. Hadzs felugrott. - Beszéled a nyelvünket? - Tanulom... Hadzs mélyen megdöbbent. - De miért? Jean azzal a közmondással válaszolt, amelyet az öregtől tanult: - Csak a fogolynak van ideje madárdalt tanulni. Hadzs tisztelettel lépett a beteghez, felsegìtette és a ház másik felébe, a vendégszobába vezette. Lemosta verejtékben fürdő arcát, és megvárta, mìg elalszik. Jeannak egy héten keresztül naponta volt lázrohama, aztán a láz csak minden harmadik napon jelentkezett, végül csak negyednapokon, minden hetvenkét óra elmúltával. Mióta testvére Hadzs lakrészében feküdt, François nem látogathatta, de éjjelente hallotta, amint üvölt, és az ablakhoz merészkedve hallotta szavait: -A farkasok a dombtetőn állnak... Jean nem halt meg a váltólázban. Felépült betegségéből, és csak a hústól való undora állandósult. Amint jobban lett, Hadzs maga mellé rendelte, hogy ő maga tanìthassa arabul. Érdeklődése fokozódott, amikor kiderült, hogy Jean pap, és a keresztény hìvek vezetői körében forgolódott. Hadzs nem tudós volt, hanem szent ember, és azt az ájtatos célt tűzte maga elé, hogy meggyőzi Jeant az ő vallásának magasabbrendűségéről. Kiderült, hogy nem Hadzs a neve. A Hadzs nem név: azokat jelölik vele, akik megjárták Mekkát. Hadzs volt az egyetlen a városban, aki megtette ezt az utat. Egy szép napon üres zsebbel nekiindult - a zarándok csak koldulásból élhet -, és az egész utat részben gyalog, részben karavánnal tette meg. Jean mohón hallgatta elbeszélését e tiltott helyekről és az ott folytatott szertartásokról. -A Szent Háznak négy sarka van. Az első sarok a fekete kőé. Az igazhìvő hátrálva távolodik tőle, és egész testével elhagyja. Ezután az iraki sarokhoz megy, mely északra van, majd a szìr sarokhoz, napnyugatra és végül a jemenihez, amely dél felé néz, és visszatér a napkeletre tekintő fekete kőhöz... Jean megtudta azt is, hogy a szomszédos város neve Hama, és a vizet adó folyó az Orontész. A kikötővároskát Latakiának hìvták. Hama hercege, Abdul Féda kitűnő férfiú volt. Ugyanazt a nevet viselte, mint nagyapja, az immár ötven éve halott Abdul Féda. Neki

állìtották sìremlékül a hegyes téglatornyot, melyet első nap láttak. Az első Abdul Fédát, korának legnagyobb tudású férfiját földrajztudós hercegnek becézték, oly széles körű ismeretekkel bìrt ezen a téren. Palotájában gazdag könyvtárat gyűjtött össze, melynek Damaszkuszból, de még Bagdadból is a csodájára jártak. Fia, Omar Féda is okos ember volt, de unokája örökölte Abdul nagy eszét. Az unoka, Abdul Féda iránti tiszteletből vette föl nagyapja nevét. Földrajzban, történelemben, filozófiában és matematikában egyaránt járatos volt, de egyetlen igazi szenvedélye: a sakk. És e játékot oly mesterien űzte, hogy - ìgy mesélték - tizenhárom éves kora óta senkitől ki nem kapott. Ezért őt a sakk hercegének nevezték. Hadzs ugyancsak sakkozott, és azt akarta, hogy Jean játsszék vele. Bár Jean csak az alapokat ismerte, de hamarosan olyan jól játszott, hogy minden játékban megverte tanìtóját. Amìg játszottak, beszélgettek. Jean csúfolódó megjegyzései hallatán Hadzs lemondott arról, hogy meggyőzze saját vallásának felsőbbrendűségéről, de elhalmozta kérdéseivel. Sosem fáradt bele, hogy a fizikáról, a városokról és a keresztények hitéről és erkölcseiről halljon. François nyugodt életet élt. Minthogy Hadzs egészen belemerült a beszélgetésbe Jeannal, és nem maradt ideje, hogy zöldséget áruljon a piacon, ez a feladat reá hárult. A folyóra az öreg járt az öszvérével. François tehát minden áldott reggel Istennővel együtt lement Hama főterére, és legelsőként adta el áruját - talán mert az embereket meglepte és megragadta e szép férfi csöndes mosolya. Hadzs hálás volt François-nak a jó üzletért, és megengedte, hogy megossza Jeannal a vendégszobát. Amikor François először ült az asztalához, levonta a tanulságot a mozgalmas latakiai kanca- és testvérvásárból. - A gyümölcsöt akartam, de a gyümölcs nem vált el az ágtól. Az ágat akartam, de az ág nem vált el a törzstől. Elhoztam hát az egész fát, és Allah sugallta, hogy ìgy tegyek, mert az ág többet adott, mint a gyümölcs, és a törzs többet adott, mint az ág. François és Jean másfél évig maradt Hadzsnál. Jeant 1381 gyertyaszentelője óta nem fogta el újabb lázroham, és folyékonyan megtanult arabul, miközben kitűnő sakkjátékos lett. François hozzászokott új életéhez; időnként elmerengett a szökés gondolatán, de minden meggyőződés nélkül. Végeredményben semmi dolga sem volt Franciaországban, és nem akarta Jeant magára hagyni, akinek egészsége nem engedte volna meg a szökést. 1382. június huszonharmadikán estefelé a kerek, hegyes házacskák városában nagy mozgolódás támadt. Számtalan tevéből álló karaván próbált áthatolni a szűk utcákon. Homsz hercegé volt a karaván, aki a szomszédos hamai herceghez jött látogatóba. De útba ejtette Hadzsot, hogy üdvözölje.

Hadzs éppen az ajtó előtt sakkozott Jeannal. Amikor megpillantotta a herceget, a földre akart borulni, de a herceg megfogta a karját, és maga hajolt meg előtte. Homsz hercege szép, harminc év körüli férfi volt, fénytelen barna bőrrel és fekete hajjal. - Ki ez az ember, Hadzs? - mutatott Jeanra. - Egy keresztény, akit Latakiában vettem. - A rabszolgáddal játszol? - Ez a legfurcsább ember, akivel valaha találkoztam. Erőfeszìtés nélkül elsajátìtotta a nyelvünket, és a hercegünk után a legjobb sakkjátékos a világon! - Hadzs, ha igazat mondasz, megveszem tőled! Homsz hercege parancsszavakat kiáltott. A katonái letérdepeltették a tevéket, és a rengeteg kìséret letáborozott... Ezalatt a herceg elfoglalta Hadzs helyét, és játszani kezdett Jeannal. A játszma nem tartott sokáig. Homsz hercege rosszul nyitott, később elnézett egy helyzetet, és végül - a megalázó végkimenetel előtt - feladta a játszmát. Elégedetten kelt föl a helyéről. - Csodálatos! Ajándékba adom a hercegnek. Nem is szerezhetnék neki nagyobb örömet! Add el nekem! - Nem mondhatok neked nemet, uram, de egyetlen feltételt mégis szabnom kell: ne vágd szét a fát. A gyümölcsöt akartam, de az ágat és a törzset is meg kellett szereznem. Te, uram, a törzsét akarod, vinned kell az ágát és a gyümölcsét is. A herceg kìváncsian nézett körül. - Nos, legyen. Hol az ága és a gyümölcse? A láthatáron már feltűnt François és Istennő, akik a piacról tértek haza. Hadzs elmosolyodott. - Ott jönnek, uram! A lemenő nap fényében világos foltként közeledett a férfi és a lova. A látvány elkápráztatta Homsz hercegét. - A fehér ló! - kiáltott föl. Hadzs csodálkozva nézett rá. Belecsapott a tenyerébe. - Majd megérted... Hozzátok a bábukat! A katonák végigfutottak a karavánon, és hamarosan különös csoportot terelgettek hozzájuk: tizenhat furcsa katonának öltözött férfit. Nyolc közülük aggastyán volt, fehér szakállal és hajjal, fehér ruhába öltözve, az övükről az oldalukon fehérre festett, görbe fakard lógott. A másik nyolc szerecsen volt, hasonló, csak éppen fekete ruhában, fekete fakarddal. - Abdul Fédának életnagyságú sakkot ajándékozok - magyarázta Homsz hercege -, amelyben a sakkfigurák emberek. Páratlan látvány lesz! Jean közelebb jött. Úgy tűnt, remekül mulat. - Hol vannak a többiek? A futárok? A bástyák ? - ìme, itt vannak, akiket te futároknak nevezel és mi harcosoknak. Újabb öregek és szerecsenek kerültek elő. De öltözetük gazdagabban volt dìszìtve, és turbánjuk tetején arany félhold ékeskedett. Utánuk megjelent a négy bástya alakja. Arcukat nem lehetett látni. A teljesen egyenes, földig érő ruha fölött frank

lovagok sisakját viselték, régi, kerek sisakokat, amelyeknek nyìlása keresztet formált. Harcban megölt keresztes lovagokéi lehettek. Jean még mindig fekete papi ruháját viselte. Homsz levette az egyik bástya feketére festett páncélsisakját, és odanyújtotta Jeannak. - Holnap a többiekkel együtt játszol. A herceg meglepetése ìgy még nagyobb lesz! A lovak porfelhőt kavarva táncoltak be. A fekete lovasok lenyűgözőek voltak, két gyönyörű afrikai, ébenszìn lovon, ékes öltözékükön lobogó köpennyel. Az egyik fehér lovat albìnó szaracén játszotta, lova éppolyan hófehér volt, mint Istennő. A másik mintha nem lett volna ilyen tökéletes. Idősödő keresztény férfi volt, itt-ott őszülő szőke hajjal, s lova is inkább szürke, mint fehér. A herceg melléje állìtotta François-t és Istennőt, és lelkendezni kezdett. - Pompás! Igazad volt, Hadzs, nem szabad szétvágni a fát. - És a királyok? Hol maradnak? - szólt közbe Jean. - Abdul Féda és magam leszünk a királyok. Mint az udvariasság megkìvánja, ő lesz a fehér és én a fekete. - A királynőket sem látom... - Várj egy kicsit! Csengés-bongás hallatszott, és begördült két, öszvér vontatta hintó. A hintók függönyén arany félholdak, pénzérmék, szìnes üvegkristályok csilingeltek. A herceg parancsot adott, és a két függönyt félrehúzták. A fehér királynő keresztény volt, csodaszép, fiatal szőke nő, halovány orcával. Alig tudta visszatartani könnyeit. A legfrissebb nyugati divat szerint volt öltözve, fehér, derekán két oldalon felhasìtott selyemruhába. A ruha kivágása egészen a köldökéig ért, de olyan ügyesen volt kitöltve muszlinnal, hogy a bőrfelületből semmi sem villant elő. A dekoltázst és a két ujjhasìtékot hermelin szegélyezte. A nő szőke haját művészien rendezték el: gyöngysort fontak egy ezüst félhold köré. Arcán nem viselt festéket, csak egy vékony réteg púderport, s ez kiemelte haloványságát. A fekete királynő, egy szaracén lány, egyszerűbben volt öltözve. Fekete, testre szabott selyemruhát viselt, mely minden mozdulatánál más szìnben csillant. Vallásának előìrása szerint fekete fátyol takarta arcát, úgyhogy csak a haját és szemét lehetett látni. Ébenfekete haja hátközépig ért. Szemét sötét vonal árnyékolta, s úgy tűnt, egész testének ez az egyetlen része, mely nem fekete. Szeme ugyanis zölden villogott, sötétzölden, mélyen, mint a smaragd. Homsz hercege Hadzs felé fordult. - Mit gondolsz? A játszma után Abdul Fédának adom őket a háremébe. - Uram, azt hiszem, a legnagyobb örömére teszel. Ekkor élénk beszélgetésbe kezdtek. A herceg aranyáron akarta megvenni François-t, Jeant és Istennőt, de Hadzs csak annyit akart elfogadni értük, amennyit maga is fizetett. Végül a

herceg beletörődött, és hálásan köszönetét mondott a szent embernek. Ezalatt Jean elmagyarázta François-nak, hogy mi történt. - Új gazdára teszünk szert, és kezdetnek egy sakkjátszma figurái leszünk. François leugrott a nyeregből. A fekete királynő előtte állt. A szélben ruhája más és más szìnben csillogott, és smaragdzöld szeme François-ra szegeződött. Ez a tekintet az Orontész vizére emlékeztette, az átlátszó folyóvìzre, amely alatt semmi sem maradhatott rejtve... - Értem... Homsz hercege és kìsérete még aznap este megérkezett Abdul Féda palotájába. A palota a folyó partján épült, és homlokzata mögött a vendégek elé tárult teljes pompája, finoman lejtő kertjének gazdagsága. Faligetek nőttek benne: ezüstös nyárfák, diófák, sárgabarackfák, mandulafák és szőlőlugasok. Öntöző vìzvezetékek apró barázdái kìgyóztak közöttük. A jobb oldalon börtönszerű, ablaktalan fal emelkedett. De talán valóban börtön volt, vagy pontosabban a hárem. Az élő sakkfigurák között álldogálva François megmámorosodott a jázminok kábìtó illatától, az Orontész panaszos dalától és a hordszékek csilingelésétől. Időnként rápillantott a fekete királynő függönyére, mely sajnos, zárva maradt. De nem sokáig. Vendégének meglepő tervéről értesülve, Abdul Féda rögtön látni akarta a játszma bábuit. Amikor a két királynő felemelte a függönyt, a herceg elragadtatva felkiáltott. François és Istennő látványa ugyancsak dicsérő megjegyzést váltott ki belőle. Abdul Féda fenséges volt. Ötvenéves lehetett, ezüstös halántékkal és izmos testtel. Húsos, élvhajhász ajkai voltak, de tekintete mély és nyugodt. Külsején is látszott, hogy jelentős herceg. François-t és a többieket a palota pincéjébe vezették éjszakára. A fehéreket és feketéket széjjelválasztották, és a két királynőt külön zárták el. François hatalmas, boltìves helyiségben találta magát, fehér szakállas aggastyánok között. Egyesek köhécseltek a nedvességtől, mások pihenni próbáltak, üldögéltek vagy ledőltek a földre. Az aggastyánokon kìvül a két bástya is itt téblábolt. A két bástyát két hétköznapi arcú szaracén alakìtotta. Nem is kellett különösnek lenniük, hiszen arcukat a játszma alatt eltakarta a páncélsisak. Itt járkált a kellemetlen piros szemű albìnó is, és a másik fehér lovas, akinek helyére François került. François ehhez a lovashoz lépett. Szerencséjére amaz francia volt. François bemutatkozott, és ìgy tett a másik is. - A nevem Thomas Larchet. Provence partjainál fogtak el. Időnként gazdát cserélek. Lassan harminc éve elek a szaracénoknál.

François sajnálkozni kezdett, de a másik felnevetett. - A hìreim szerint nem is baj, hogy itt vagyok és nem Franciahonban. François bólogatott. Thomas Larchet elmondta, hogy fogsága előtt szőlősgazda volt, és ez bizonyos kiváltságokat biztosìt neki. Noha a vallásuk tiltja az ivást, szinte minden szaracén nagyúr készìttet bort. Hivatalosan azzal magyarázzák, hogy a bor bátorságot önt a rabszolgákba, de titokban persze maguk fogyasztják. A borkészìtés igazhìvőknek tiltott, úgyhogy a keresztény borászok, mint Larchet, aranyat érnek. - Itt is a szőlő vár. Amikor új helyre kerülünk, mindenki retteg, de én biztos vagyok benne, hogy ugyanazt a munkát osztják rám. - Kockázatos új gazdához kerülni? - Persze. A munka is nehezebb lehet. De főképpen, beoszthatnak eunuchnak! Néha előfordul! François megborzongott. Másról kezdett beszélni. - Es ki a királynő? - Mathilde des Borjons. Homsz hercege alig két hónapja birtokolja. Nyafogós. A férje állìtólag valami nagyúr volt. A szaracénok elfoglalták a hajójukat, amikor Nápolyba tartottak. A férfit bedobták halcsemegének, az asszonykát megtartották. Most már mit ér az egész? Nemes vagy paraszt, ugyanott tartunk! - Nem a fehér királynőre gondoltam, hanem a feketére. -ÁL. Zulejka a neve. Cserkesz hercegnő, a cserkeszek közül való. Háborús szerzemény. - Hol élnek a cserkeszek? - Nem tudom. Nyilván messze. - Még mit tudsz róla? - Állìtólag gyönyörű. De az idevalósi hercegnek biztos a másik tetszik jobban. A szőkék ritkábbak. François hirtelen megérezte, hogy valaki nézi. Megfordult. Az albìnó bámulta piros szemével. A tekintetében volt valami gonosz és kérlelhetetlen. Szája alattomos mosolyra húzódott, ahogy elfordult... Thomas Larchet lehalkìtotta a hangját. - Ettől óvakodj! El Biednek hìvják, ami szaracénul fehéret jelent. Mindenkit gyűlöl azért, amit a természet tett vele. Másnap reggel nagy lótás-futás támadt. A szolgák új ruhákkal megrakodva rontottak be a terembe, mivel elképzelhetetlen volt, hogy a sakkfigurák a bepiszkolódott öltözéküket viseljék. A gyalogok, a futárok és a bástyák átöltöztek. François - az egyetlen, akin még nem volt jelmez - magára öltötte a ruhát. Nehéz gyapjúszövetből készült, de a legfinomabb minőségben. A nagy köpenyt aranykapocs fogta össze. A lovakat is bevezették. Lemosták, lecsutakolták őket, és Istennő tündöklött. Arannyal szerszámozták föl. El Bied és François egyszerre ugrottak a nyeregbe. Kijöttek az épületből, ahol az éjszakát töltötték, és találkoztak a fekete bábukkal. Együtt vágtak át a kerten, és egy hatalmas, az

Orontészre néző teraszra érkeztek. Abdul Féda emberei egész éjszaka szakadatlanul dolgoztak. A szemük elé táruló óriási sakktábla négyzeteinek oldala négy métert is kitett. A feketékre hamut szórtak, a fehéreket homok alkotta. A két király is megérkezett. Sivatagi utazók lebernyegeit viselték, mely a szemükön kìvül egész testüket és arcukat fedte. Abdul Féda, a fehér király öltözéke inkább világos-szürke volt, mintsem fehér, Homsz hercegéé viszont sötétbarna. A két király parancsokat osztogatott; a két hadsereg felállt a helyére. A fehérek a helyükön maradtak, a feketék átmentek a másik oldalra. François a jobb oldalon találta magát, egy bástya és egy futár között, aki elválasztotta Abdul Fédától. A király, akárcsak François, fekete négyzeten állt. François nem ismerte a játékszabályokat, és ezt nem is bánta. Számára a bábuk mozgása megőrzi majd minden titkát, minden varázsát... Mint a másik három lovasnak, neki is abban az előnyben volt része, hogy átlátta az egész táblát, és csodálhatta az előadás szokatlan szépségét. Mellette a fehér sereg és szemben az ellenséges bábuk, akik közül a fekete mezőn állók szinte kivehetetlenek voltak, mìg a fehér mezőkön állók ragyogón váltak ki a háttérből... Jean az utóbbiak közé tartozott. A sakktábla legtávolabbi sarkában állt, de a távolság ellenére jól látszott a homok világos foltján fekete papi ruhája. Zulejka, sajnos, hamuszìn mezőn állt. Csak a homlokát és meztelen karját lehetett látni... De nem baj! Lépnie kell, és François is lépni fog. François úgy érezte, hogy a játszma egyetlen célja kettőjük közeledése, hogy minden bonyolult mozgás csak az ő találkozásukat segìti elő... Az arannyal fel-szerszámozott Istennőn ülve François lovagi tornán képzelte magát. Szent János napja volt: nem a lovagi tornák kitüntetett napja-e ez? A fény és a hőség lassan elviselhetetlenné vált. A jázmin illata hódìtóbb volt, mint valaha, s a távolban a kerekek szüntelen panasszal nyikorogtak. Igen, lovagi tornára, álomszerű lovagi tornára kerül most sor; amìg tart, ezüstfegyverei lesznek, és a smaragdtekintetű fekete asszonyért fog küzdeni. A két király kezében kis sakktábla volt, hogy azon léphessenek és követhessék a játszmát. Abdul Féda elkiáltotta magát, és az előtte álló gyalog kilépett két mezőt. Homsz hercege is parancsot adott, és az ő gyalogja ugyanìgy tett: a játék elkezdődött. François meglepődött, hogy rögtön mozdulnia kell. Abdul Féda felé kiáltott egy parancsot, és - emlékezve, hogy nem érti - egy szolgát küldött, aki megmutatta neki az új mezőt: két sorral előbb és egy sorral balra. Két ugrással odaugratott. A következő mozdulatig végtelennek tetszett az idő. A sakkfigurák ide-oda lépkedtek, a sakktábla lassan kiürült. Ahogy a napkorong mind magasabbra hágott, az aggastyánok egyre rosszabbul viselték a hőséget. Két fehér gyalog elájult, és másokkal kellett őket helyettesìteni. François legnagyobb csalódására a fekete királynő még mindig rettenetesen messze volt. Csupán egyetlen mezőt lépett előre. A

lépés egyetlen előnye, hogy most homokmezőn állt, úgyhogy François kitűnően látta. A fekete királynő helyett a fehér érkezett meg. A véletlen azt akarta, hogy pont a François melletti mezőt foglalja el, és François megdöbbent, milyen kitűnő leìrást adott róla Thomas Larchet. A nő felnézett François-ra. - Ön ugye lovag, uram? - Igen, asszonyom. Erre a fehér királynő zokogni kezdett, és felpanaszolta férjének, borjons-i kastélyának, rangjának, ékszereinek, vagyonának elvesztését... François nem bìrta tovább. -Nekem, asszonyom, két kastélyom volt. Vivraie és Cousson ura vagyok, spanyol grand. A testvérem, akit ott lát, talpig feketében, a párizsi egyetem teológiamestere, a pápa tanácsadója. Hallott tőlem akár egyetlen panaszszót is? Mathilde des Borjons még jobban sìrt. - Nem ugyanaz a sorsuk, mint az enyém. Engem ma este egy barbár ágyába hurcolnak! - Velünk, asszonyom, talán még rosszabb történhet! Abdul Féda hangja vetett véget a beszélgetésnek. Parancsára Mathilde des Borjons-nak messze előre kellett mennie, hogy leváltson egy gyalogot. Röviddel később François új társaságot kapott. El Bied, a másik fehér lovas érkezett ugyanabba a sorba, ahol ő állt, és egyetlen fekete mező választotta el őket. Egymásra néztek... Istennő nyugodtan álldogált, de a másik ló idegesen dobogott. Lovasának pirosán csillogott a szeme, és François kénytelen-kelletlen belátta, hogy ez a férfi gyűlöli. Miért? Talán a saját testi hibája miatt? Vagy talán mert hallotta előző este kérdéseit Zulejkáról? François kìnos nyugtalansággal vizsgálgatta az ősz hajú fiatal arcot, s szinte elkerülte figyelmét az, amire oly régóta várakozott. Zulejka közeledett feléjük. Apró léptekkel szelte át a sakktáblát. Pontosan egy sorral előttük, a középső mezőn állt meg. A két fehér lovas és a fekete királynő most három fehér mezőn állt, háromszöget alkotva. A két ellenség közé helyezve Zulejka nézhette az egyiket, a másikat vagy akár egyiket sem. De egy pillanatra sem tétovázott: zöld tekintetét egyenesen François-ra fordìtotta... El Bied nem tudott visszatartani egy káromkodást, lova pedig, egyre idegesebben, ellépett a mezőjéről. François-t egyáltalán nem érdekelte az albìnó. Minden tartózkodás nélkül mosolygott a fiatal nőre, nemcsak az albìnó orra előtt, de két hatalmas testű szerecsen láttára, akik éhes szemmel figyelték a jelenetet. Bizonyos volt benne, hogy fátyla alatt a lány is mosolyog. Homsz hercege újabb lépést tett a fekete királynővel, de milyen lépést! Jobbra léptette egyetlen mezővel, úgyhogy El Bied lovának lábához került. A fiatal nő egyetlen mozdulattal elhessegette az albìnót; aki dühösen kivágtatott, felkavarva a hamut. A nő egyedül maradt a másik lovassal. Zulejka most a bal oldalán állt; François merészen felé fordult és úgy maradt. A nő nem mert megmozdulni. Nagyon feltűnő lett

volna, ha arcát feléje fordìtja, úgyhogy mozdulatlanul maradt. De időnként nem állta meg, hogy rá ne nézzen, s ilyenkor a fekete szobrot mintha elárasztotta volna a ragyogó szem zöld tündöklése. François figyelmét most kiáltozás terelte el. Abdul Féda élénken szólt Homsz hercegéhez, aki döbbenten hallgatott, majd egyik sakkfiguráját kezdte hangosan csepülni... A kiáltozás oka nem volt más, mint Jean, aki Homsz hercege parancsára nem várva, maga helyezkedett. A herceg visszaküldte Jeant a helyére, mással lépett és a vitát lezárták. A fehér lovasnak, legnagyobb sajnálatára, el kellett hagynia a fekete királynőt. Abdul Féda, miután sokáig parlagon hagyta, végre elhatározta, hogy felhasználja... François több egymást követő lépést tett, előre és hátra ugratva a sakktáblán, két fekete gyalogost is leütve útja során. A fekete királynő is sokat mozgott. Egyik bábu a másik után hagyta el a táblát. A játszma a vége felé közeledett. François új parancsot kapott. Nem értette jobban, mint a korábbi parancsokat, de érezte, hogy Abdul Féda akaratlanul is győzelemittasan szólt. Kitalálta, hogy lépése valószìnűleg döntő. Odament, ahová a szolga mutatta, nem messze Zulejkától és Homsz hercegétől... A herceg elsápadt, és François látta, hogy nem tévedett. Az előbbi szolga rámutatott az új helyére: nincs kétség, a fekete királynő mezőjére keli lépnie. A királynőt kell kiütnie. Istennő két ugrással ott termett... Korábban François nem volt bizonyos benne, hogy Zulejka mosolyog-e fátyla mögött, de most kétség sem férhetett hozzá: a nő vidám tekintettel fogadta, és François hallotta, hogy fölnevet! Ugyanebben a pillanatban Homsz hercege meghajolt ellenfele felé. Elismerte veszteségét. Egyetlen mozdulattal elbocsátotta a még táblán lévő sakkfigurákat. A játszma véget ért. Ez véget vetett a fekete királynő és a fehér lovag együtt-létének is. Két nagydarab, meztelen felsőtestű férfi jött a nőért, és intett François-nak, hogy csatlakozzék a többi figurához... Ezalatt Homsz hercege gratulált ellenfelének a győzelemhez. Abdul Féda ledobta magáról nehéz köntösét. - Tudod-e, hogy ha megjátszod azt a lépést, amelyet a bástyád egyedül tett, nehéz helyzetbe hoztál volna? A fekete bástya közel állt és mindent hallott; lehúzta a sisakját és maga válaszolt: - Én tudom. Abdul Féda meglepetve nézte ezt a beteges arcú keresztényt, aki tökéletesen szólt arabul. - Te ki vagy? Homsz hercege válaszolt Jean helyett. - Keresztény pap. Utánad valószìnűleg a legjobb sakkjátékos. Ő az utolsó ajándékom... Este, a palota kivilágìtott kertjében nagy ünnepséget rendeztek. François, Jean és a sakkfigurák továbbra is jelmezben hordták az ételt a meghìvottaknak. Abdul Féda Zulejka és Mathilde des Borjons között állt, és ahogy Thomas Larchet megjósolta, az utóbbi kötötte le érdeklődését.

Tisztségük lejártával a rabszolgák is ehettek. François nagy étvággyal látott hozzá az élményekben gazdag nap után. Estére feltámadt az enyhülést hozó szél. Jean megszólalt a sötétben. - Fázom! François agyában a fekete királynő képét nyomban rémìtő aggodalom homályosìtotta el. - Ne mondj ilyet... De igen, a váltóláz volt... Jean remegett, vacogott a foga. Kihányta azt a keveset is, amit evett, és összegörnyedve öklendezett tovább. A testvére ráterìtette meleg gyapjújelmezét, de Jean bőre jeges maradt. Valamivel később a többiekkel együtt bekìsérték őket a boltìves terembe, ahol François az előző éjszakát töltötte. Jean még magánál volt és küzdött rosszullétével... Egy óráig csendben maradt, majd hirtelen megszólalt: - A könyv... François azt hitte, hogy már nincs eszénél, de tévedett. -A könyv, amely megmondja az igazat, a könyv, amely leìrja a titkot... Beszéltem neked róla Lanoë kunyhójában... Emlékszel? - Hogyne! - François, a könyv itt van. Rám vár. Nincs jogom meghalni. Élnem kell a könyvért! Jean halálsápadt arca hirtelen égővörös lett és tűzforró. Levegő után kapkodott. Egyetlen ugrással talpon termett. - Jönnek! Siess! François tenyerével befogta a fülét, de mégis hallotta a folytatást. -A farkasok lejöttek a dombtetőről. Már félúton járnak!

3 Nem nyílik újra a hervadt pipacs A sakkfiguráknak egy teljes hétre a boltìves terem lett a börtönük, és Jean egész héten át napi lázrohamoktól szenvedett. François és Thomas Larchet a legnagyobb odaadással ápolták, vigyáztak rá és nyugtatták. Lázálmában mindig ugyanazt a jelenetet látta: François az édesanyjuk sìrját ássa, és a farkasok a domboldalon körülötte settenkednek. Nyugodt állapotában a könyvről beszélt. Naponta kétszer kaptak enni Abdul Féda rabszolgáitól, akiktől megtudták elhúzódó fogva tartásuk okát: Homsz hercege továbbra is a palotában tartózkodik, és a rabszolgák sorsáról csak távozásakor dönt. Jean július másodikára, Sarlós Boldogasszony napjára jobban lett: a lázrohamok mostantól csak harmadnaponként jelentkeztek.

François előtt hirtelenében újra felrémlettek az események, amelyeket testvére betegsége kiűzött az eszéből: a sakkjátszma és a fekete királynő, ahogy ráemeli zöld tekintetét. Az emlékezés azonban nem enyhülést, inkább fájdalmat okozott. 1380. július másodika, Tiphaine Raguenel jóslata, a szülés!... Ariette július másodikán halt meg, és ő egy másik asszonyra gondol!... François lehunyta a szemét. Két éve már, de hitvese oly tisztán merült föl előtte, mintha csak előző nap ment volna el... Nem meglepő, hiszen gyakran választotta őket el egymástól a háború, és François emlékezetében sosem ho-mályosult el az asszony képe. De most fel kell fognia, hogy nem találkoznak soha többé, nem vágtat már soha a várba vivő úton Ariette felé. Vége!... Vagy talán mégis: Ariette vár rá, Franciahon liliomvirágos köpönyege alatt szenderegve, a sìrjukban... Jean elaludt, és Thomas Larchet döbbenten látta, hogy François csendesen sìrni kezd. Megkönnyebbült tőle. A sìrás segìtett szembenéznie a valósággal. Negyvennégy éves volt, és férfiereje teljében érezte magát. Minden akaraterejére szüksége lesz, de akkor is döntenie kell tulajdon magatartásáról. Nem sejti, mit tartogat számára a jövő, de ha a lehetőség megadatik, nem mond ellent a természet törvényeinek, nem mond ellent az asszonyok szerelmének sem. Ariette-et az Úr visszarendelte magához, de őt életben hagyta: teljesìtenie kell akaratát. Ráadásul azonnal! Thomas Larchet felé fordult. - Uram, véleményed szerint hogyan lehet bejutni a hárembe? A borász meglepődött François könnyed kérdésén, hiszen a lovag néhány perccel korábban még sìrt. Elnevette magát. - Egyetlen módszer van, de az holtbiztos: eunuchnak kell lenni! François-nak eszébe jutottak a ravaszkodások, amelyeket du Guesclin kitalált, hogy megszerezze magának a legvédet-tebb bástyákat. - Mondjuk, hogy álruhában vagy titokban mégis bejutnék... Larchet megrázta a fejét. - Ha esetleg be is jutnál, uram, kifelé semmiképpen sem jönnél élve... Láttam már ilyesmit, az egyik régi gazdámnál történt. Kelet egyik legszebb háreme volt az övé, háromszázhatvanöt szobával, az év minden éjszakájára minden ágyasnak másik szoba! Egy vakmerő fickó nőnek öltözve bejutott, de azon nyomban lefülelték és elfogták. - Az eunuchok? - Nem, a többi asszony... Ők a legjobb foglárok. Azzal töltik idejüket, hogy egymásra kémkednek és gyűlölködnek. Ha valakinek hódolója akad, azonnal terem egy másik nő, aki rajtakapja. Erről jut eszembe: láttad azt a két hegyes rudat, amikor bejöttél ide? François megrázta a fejét. - Karók. Egyikbe a rajtakapott szeretőt húzzák, a másikba pedig az eunuchok parancsnokát, aki hagyta magát rászedni. Kettőjük között élve égetik el a nőt: ez a szokás. - Szánalmas!

Jean már jó ideje ébren volt, hallgatta beszélgetésüket, és most dühösen ült föl. François nem volt hozzászokva, hogy fivére ilyen erőteljesen nyilvánìtson véleményt. A betegség minden bizonnyal megzavarta Jean lelki békéjét. Igyekezett lecsillapìtani. - Semmi rosszat nem akartam mondani... - Nem is mondtál. Ha egy nő tetszik neked, teljes joggal kìvánhatod magadénak. De nem ilyen módon! - Tudsz másikat? Jean tekintete felragyogott. - A könyv!... Ebben a palotában minden a könyv körül forog, és a megszerzésének eszköze a sakk. A sakk és a könyv: ez a két kulcs nyitja a Fekete Királynő ajtaját! François egyre bizonyosabb volt benne, hogy fivérét ismét legyűri a lázroham. Kedvesen szólt hozzá, mint ahogy a betegekhez szoktak. - De hát... te tudsz sakkozni, nem én... - Az ugyanaz! - Te és én? Az ugyanaz? - Majdnem! Nem vetted észre, hogy amióta újra találkoztunk, egyre közelebb kerülünk egymáshoz? Ez tovább folytatódik, és egy napon egymásba érünk... Ebben a pillanatban François megbizonyosodott róla: Jean nem beszél félre. Most még nem érti a szavait, de érzi, hogy rettenetes dolgokat takarnak. - Mely napon? - kérdezte. - A halálom napján, természetesen... Mindketten elnémultak, de talán folytatódott volna beszélgetésük, ha nem érkezik meg Abdul Féda, fáklyás őrök gyűrűjében. François-t, mint mindig, most is lenyűgözte fejedelmi megjelenése; ebből az emberből sugárzott az értelem és a könyörtelenségtől sem mentes magabiztosság. Abdul Féda saját nyelvén kezdett beszélni, Jean pedig fordìtott bátyjának. Először Thomas Larchet-hoz szólt, akit megerősìtett borászi tisztében. Megparancsolta, hogy azonnal térjen vissza munkájához, ìgy Larchet egy őr kìséretében távozott. Hama hercege ezután a szerecsenekhez fordult, akik ellenfelének sakkfiguráit játszották. Tudatta velük, hogy a környéken van egy márványfejtője, és oda szánta őket. A szerecsenek őrség kìséretében távoztak... Ezután El Biedhez, az albìnóhoz intézte szavait. - Neked parancsnoki posztot tartogatok. El Bied már majdnem meghajolt, hogy kifejezze háláját, de Abdul Féda megállìtotta. - lé leszel az eunuchok parancsnoka. Az albìnó arca eltorzult. - Miért én? - Mert gonosz vagy: látszik az arcodon. - Meg akarsz büntetni? - Ki beszél itt büntetésről? A gonoszság az eunuch legnagyobb erénye. Na, eredj!

Vitának helye nem lévén, két őr szorosan közrefogta El Biedet, majd távoztak... Ezt követően Hama hercege az aggokhoz fordult, Homsz hercegének legalkalmatlanabb ajándékaihoz. - Sokat gondolkoztam azon, mihez kezdjek veletek, és úgy vélem, hasznosak lehettek, de nem a napfényben. Nappal alusztok és éjszaka dolgoztok. Őrzitek a palotát; a sötétben senki sem fogja tudni, kik vagytok. Az aggok elmentek, s csupán Jean és François maradt ott. A herceg François-hoz fordult. - Te is a kőfejtőbe mész. Csak azért nem küldtelek el a többiekkel, mert eleget akartam tenni Homsz hercege óhajának, aki azt kìvánta, hogy sose válasszalak el a lovadtól. Eredj, keresd meg! François az utolsó katona kìséretében távozott, és Jean egyedül maradt Abdul Fédával. - És most mi következünk, Fekete Bástya. Jean követte a herceget a kert ösvényein, a palota termein át. Végül egy hatalmas, szőlőlugas árnyékolta teraszos terembe értek, amely fehér és fekete lapokkal volt kirakva, akár egy sakktábla... Jean két széket és egy alacsony asztalkát pillantott meg. Itt zajlik majd le a játszma. Távolabb gyümölcsök és frissìtők álltak. Késő délután volt. - Mi a véleményed erről a készletről, Fekete Bástya? Magáé Szaladiné volt. Nem olyan, mintha nekünk csinálták volna? A sakk-készlet gyönyörű volt. Művészien festett porcelánból készült. A feketéket keresztes lovagoknak ábrázolták, leeresztett sisakrosttal, páncélingben, rövid tunikában, karddal és gerellyel. A király Szent Lajosra emlékeztetett, a királynő a keresztény hölgyek öltözékét viselte. A fehérek szaracénok voltak. Fejükön turbán, oldalukon görbe török kard. Királynőjük arcát fátyol takarta... Abdul Féda beavatta terveibe Jeant. - Most lejátszunk egy partit, hogy felmérjem a tudásodat. Ha nagyon gyenge vagy, mész te is a kőfejtőbe. Ha elég ügyesnek mutatkozol, mindennap újra játszunk, és ha egyszer is legyőzöl, szabad leszel, a fivéreddel együtt. Természetesen mindig te leszel a keresztes lovag, vagyis a fekete. Jean csendben leült a felkìnált székre. Abdul Féda is leült, és egy gyaloggal nyitott. - Te jössz, Fekete Bástya! Jean is lépett. A herceg meglátta megnyomorodott kezét. - Ki tette ezt veled? - Egy pap. - A te országodban a papok kìnozzák az embereket? - Némelyik. Nálatok ez sosem történik meg? - De, előfordul. Játssz! A játszma rövid volt. Jean nagyon iparkodott, de menthetetlenül vesztésre állt, reménytelenül védekezett, ám kénytelen volt feladni... A herceg mosolygott. - Sejtettem! Legyőzted Hadzsot, de a szent ember jobban ismeri a Koránt, mint a sakkot; és Homsz hercege még nála is gyengébb.

A minap akarattal elhúztam a játékot, mert nem akartam megbántani. Jean felállt. - Hová mész? - Hát a kőfejtőbe. - Maradj. Még nem fejeztem be. Vesztettél, de van érzéked a játékhoz. Nincs gyakorlatod. Abdul Féda felkelt és elvett a szomszéd asztalról egy műgonddal bekötött könyvet. - Ez egy sakk-könyv, én ìrtam. Mivel ismered a nyelvünket, fogd, és ha végeztél vele, újra játszunk. - Beszélem a nyelveteket, de olvasni nem tudom. A herceg megcsóválta a fejét, és elővett egy másik könyvet. - Ebből megfejtheted, hogy melyik betűnk minek felel meg a ti nyelveteken. Jean már több mint egy órája újabb rohammal küszködött. Rázta a hideg, de sikerült eltitkolnia a herceg előtt. Ám amint felszökött a láza, egész teste reszketett, és feljajdult fájdalmában. - Mi bajod van? Beteg vagy? - Igen. Váltólázam van. Abdul Féda lefektette Jeant a heverőre, és hìvatta az orvost. Mire megérkezett, Jean már eszméletlen volt. Farkasüvöltéssel jajongott, és anyanyelvén rettegéssel teli szavakat motyogott... Az orvos hosszasan vizsgálta. Idős és nagyrabecsült ember volt. Tökéletesen ismerte ezt a gyakori betegséget, mely sűrűn előfordult ezen a vidéken is... Mikor végzett a beteggel, a herceghez fordult. - Elhasznált test. Nagy nélkülözéseken és próbatételeken ment keresztül. - Meghal? - Nem hinném, mert hihetetlen lélekerő van benne. Ebben a keresztényben van valami egészen különleges. Abdul Féda elgondolkozott. - Nekem is ez az érzésem... Kezeld! Azt akarom, hogy éljen, mert szükségem van sakkpartnerre és valakire, akivel beszélgethetek. A herceg járt egyet, majd visszajött a teraszra. Éjszaka volt. A sakktáblán még ott voltak a Jean által elvesztett játszma bábui. A kertben két aggastyán őrködött. Abdul Féda ujjai közé csippentette a fekete bástyát, elmélázva nézte, finoman visszatette a helyére és magának mormogta: - Gyógyìtsd meg őt, doktor! Van száz feleségem, ezer szolgám, százezer alattvalóm, de nincs egyetlen barátom se... A rohamok múltával Jean tanulásba fogott. Abdul Féda bizonyos akart lenni benne, hogy nem vesztegeti az idejét, ezért bezáratta Őt egy nyomasztó helyre: kürtővel szellőző pincébe, mely olyan szűkös volt, hogy állandóan fáklyával kellett világìtani. A folyamatosan képződő korom lassacskán mindent belepett, és Jean a fekete papi öltözékben beleolvadt a környezetbe.

Abdul Féda óvintézkedései feleslegesnek bizonyultak... Foglyának nem volt szándékában az idejét vesztegetni. Mindenképpen teljesìteni akarta feladatát. Elszántan tanult éjjelnappal, itt, ahol a nappalt alig lehetett megkülönböztetni az éjszakától. Hiszen a kézikönyv nem csupán azt teszi lehetővé, hogy méltó sakkjátékossá váljék, de azt is, hogy megtanuljon szaracénul olvasni, és egy napon elolvassa a könyvet. Így telt el 1382 ősze, majd tele... Jean lassan felfedezte, milyen hiányos volt sakktudása, s ez - jól tudta - fejlődését jelezte. A szaracén ìrásjeleket is egyre könnyebben bogozta ki, s végül már semmilyen nehézségébe nem ütközött az olvasás. François eközben a kőfejtőben kìnlódott. A kőfejtő domboldalba vájt, hatalmas kitermelés volt egy kopár, sivatagos vidéken, amely nappal a perzselő hőség, éjjel a dermesztő hideg birodalma. Egész álló nap súlyos, fehér márványtömböket termelt ki, amelyeket az Istennő hátán lévő kosarakban a szekerekhez szállìtott. Az áru egész keleten kelendő volt, és Hama hercegének vagyonát gyarapìtotta. Éjszakáit, akárcsak sorstársai, François is kezdetleges odúban töltötte, amelyet maga vájt a domboldalba. Apró olajmécsese fényénél csak fehér, sima és jéghideg világot látott. Meleg ruhadarabjainak egy részét sikerült megőriznie, ezek nagyon sokat értek, mivel takarója egyáltalán nem volt. François-t éjjelente keserű gondolatok szállták meg. Hol volt már Zulejka tekintete és a hódìtás reménye! Napjait minden bizonnyal itt végzi, ezen a csillámló, ám reménytelen helyen... Sokat töprengett azon, hol lehet Jean: sakkozik-e vagy ismét megbetegedett. Gondolt az övéire is, az élőkre és halottakra egyaránt, akiket - ezt biztosra vette - sem ìgy, sem úgy nem lát többé viszont. Lény tanìtásába, a türelembe próbált kapaszkodni, de a szó napról napra elvontabbnak tűnt fel előtte. Igyekezett megőrizni a keresztény naptár szerinti időérzékét, de ez is egyre valószerűtlenebbnek, értelmetlenebbnek tetszett. Eljött 1383. március huszonötödiké, az angyali üdvözlet napja, és semmiben sem különbözött a többitől. Bizonyos órákban rabszolgák és rabtartók összekeveredve a földre borultak, és dallamos hangon érthetetlen fohászokat énekeltek... Hová lett ezek között a hófehér dìszletek között Szűz Mária és fia, Jézus, aki kilenc hónap múlva megszületik?... François rettenetesen egyedül érezte magát. Pedig ez a március huszonötödiké, tudtán kìvül, sorsának fontos és meghatározó napja lett. Reggel Jean közölte Abdul Fédával, hogy készen áll, és a délután vége felé megkezdték a második játszmát. Már a kezdet kezdetén világos volt, hogy ez a játszma nem is hasonlìt az elsőre. Jean pontos és szigorú szabálytartással játszott. Hama hercegének több támadását visszaszorìtotta, majd maga is támadott. A herceg - arcát a tenyerébe temetve - hosszasan gondolkozott a lépései előtt... Végül Abdul Féda megint felülkerekedett, de nem könnyen... Ragyogó arccal állt fel.

- Megleltem végre az ellenfelet, akit kerestem! Ezentúl mindennap játszunk. Kérj tőlem bármilyen kegyet. Ha megadhatom, megkapod. - A könyvtárba szeretnék menni. - Mi sem egyszerűbb. Kövess! Hama palotájának ékessége, a könyvtár, hosszú terem volt, egész szárnyat foglalt el. Jean bénult ámulatban nézte a könyvek sokaságát. Sosem látott ehhez hasonlót! Nemigen figyelt a dìszìtésekre, pedig lett volna, ami magára vonja a tekintetét. Két könyvespolc között egymásra rakva diadaljelvények, fegyverdìszek hevertek: páncélok, kardok, cìmerpajzsok, vallási jelképek, közöttük egy nagy kereszt, amilyet körmenetben hordoznak, aranyheggyel a tetején... Abdul Féda vastag fehér terìtővel letakart asztalhoz kìsérte Jeant, és felhajtotta a térìtőt. - Nézd, ez a csodák csodája! Világtérkép volt, oly pontos, amilyent Jean még sohasem látott. - Nagyapám, Abdul Féda készìttette. A legnagyobb tudósok egybehangzóan állìtják, hogy nincs ennél jobb. - Hol vagyunk most? A herceg Szìriára mutatott. - Hama itt van. Közel Jeruzsálemhez, amelyet amott látsz. Jean megcsodálta ezt az egyedülálló munkát, bár nem a földrajz volt a legkedvesebb tudománya, és nem is ez töltötte most be a lelkét. Visszaindult a könyvekhez. Abdul Féda a falra mutatott. - Ezek itt mind keresztény tárgyú könyvek. Ezeket a gondolkodókat tanulmányozzuk. Magam is olvastam az evangéliumot, Szent Ágostont, Szent Anzelmet és Szent Tamást. - Mi is tanulmányozzuk a könyveiteket, nagyúr. Olvastam AlKindit, Al-Farabit, Avicennát és Averroést. Abdul Féda fokozott figyelemmel hallgatta. - Mit keresel itt? - Azt a könyvet, amelyik megmondja az igazat, a nagy titkot. Az a Korán. - Nem. A Korán nem árul el sokkal többet, mint a mi szent könyveink. Nem tudom biztosan, de minden porcikám érzi, hogy a könyv létezik, és itt van! Abdul Féda a végeláthatatlan könyvespolcra mutatott. - Nosza, keresd, ha van hozzá erőd. Amennyiben nem hanyagolod el a sakkot... - Még egy kegyet szeretnék kérni. - Nem gondolod, hogy ennyi elég volt mára? - Ez neked is szolgálatodra válna. A fivérem egészen kivételes harcos. Ahelyett, hogy a kőfejtőben dolgoztatod, miért nem bìzod meg katonai feladattal? - Azt hiszed, hogy az én embereim nem tudnak harcolni? - Semmit sem kockáztatsz, ha kipróbálod. Hama hercege hosszasan nézte ezt a rabszolgát, aki ilyen magabiztosan beszél vele. - Azt hiszem, megbolondultál, Fekete Bástya. Ezért is hallgatok rád. Az ember nem ellenkezik az őrültekkel.

Így aztán másnap hajnalban az őrök megkeresték Franqois-t. Éppen kibújt a hegyoldalba vájt odújából, hogy a kőbányába menjen. Mit sem sejtve követte őket a visszaúton, egészen Hamáig. Az út egy teljes napig tartott, s másnap reggelre a palota kertjében találta magát, Az őrök éppen görbe török karddal gyakorlatoztak. Tagbaszakadt, erős legények voltak, ügyes fegyverforgatók, mokány testük ellenére meglepően fürgék. Ezen a napon maga Abdul Féda vezényelte a gyakorlatot. A katonák elképesztő sebességgel forgatták fejük felett a kardot, egyszer erre, egyszer arra hajoltak el, leguggoltak, felugrottak, s mindezt tökéletesen egyszerre. Mozdulataik kidolgozottsága, szépsége túltett sok táncén is... Abdul Féda észrevette az Istennőn belovagoló Franqois-t, s jelt adott neki, hogy szálljon le a lóról, és jöjjön oda hozzá. Egy Hamán átutazó zsidó kereskedőt vett maga mellé tolmácsnak. - A fivéred azt állìtja, hogy te jobb harcos vagy, mint a katonáim. Nézd meg őket jól, és ha bármilyen hibát látsz, szólj nekem. Másképpen mehetsz vissza, ahonnan jöttél! A herceg kérlelhetetlen hangnemben beszélt. Hama hercege nyilvánvalóan nem a türelem embere volt. François megértette a pillanat jelentőségét. Kutató tekintettel figyelte a katonák hibátlanul szabályos harci táncjátékát, tökélyre fejlesztett művészetét. Ha most néhány perc alatt nem talál kivetnivalót, akkor megy vissza a fehér pokolba, kétségtelenül mindörökre. A katonák hozzávetőleg harmincan voltak. Kétségbeesetten szedte őket ìzekre a szemével, kereste azt a részletet, amely miatt elmarasztalhatta volna őket. De nem találta, mindnyájan olyanok voltak, mint a gépek... Hacsak nem... Igen, egyikük mintha pillanatnyi pontatlanságot követett volna el a mozdulatban. François-nak támadt egy ötlete. Intett a tolmácsnak. - Szeretnék beszélni azzal az emberrel. A kereskedő fordìtott, és a katona odajött. François kérdezősködni kezdett. - Te nem vagy olyan ügyes, mint a többiek. Miért? - Jobban boldogulnék a bal kezemmel, mint a jobbal. Ha a másik irányba kellene fordulnom, az ügyesebben menne. - Csináld! A katona bemutatta, és valóban, az ellenkező irányban jobban sikerült neki, bár nem érte el a bajtársai remeklését... Abdul Féda hallotta a beszélgetést, és türelmetlenül beleszólt. - Mire akarsz kilyukadni ezzel az emberrel? - Szeretném, ha hagyná őt bal kézzel megverekedni bármelyik társával. Abdul Féda parancsot adott, és minden bizonnyal a csoport legjobbja lépett ki a sorból. A viadal megkezdődött, és általános megrökönyödés közepette a legkiválóbb hamarosan vesztésre állt. Ha igazi viadal lett volna, nem egyszerű hadijáték, a balkezes meg

is ölhette volna ellenfelét. Abdul Féda François-hoz lépett. Hangja határozottan kedvesebb volt. - Ez valóban különös. Hogy magyarázod? - Hacsak valaki nincs kifejezetten erre a feladatra kiképezve, akkor nagyon nehéz balkezessel megverekedni. Még a legkiválóbbak is rajtaveszthetnek. - És mit tanácsolsz? - Kerestesd meg országodban a balkezeseket, és állìtsd fel belőlük a saját testőrségedet. Legyőzhetetlen lesz. - Kiképeznéd őket? - Igen. Ismerem ezt a különleges harcművészetet. Hama hercege megveregette François vállát. - Igaza volt a fivérednek. Valóban kivételes harcos vagy. Holnap elindulsz, hogy balkezeseket találj a vidéken. Kiképezed őket, és te leszel testőrségem parancsnoka. A palotában fogsz lakni, oda mehetsz, ahová akarsz, kivéve a háremet. Van valamilyen kìvánságod? François egy pillanatig hálásan gondolt Guy de Ferriére-re, akinek emléke juttatta eszébe a mentőötletét. Ami igaz, az igaz, a balkezesek sokat segìtettek neki az életben!... Meghajolt a herceg előtt. - Szeretnék találkozni a fivéremmel. - A könyvtárban van. Odakìsértetlek. François és Jean boldogan ölelkeztek össze, majd beszámoltak egymásnak arról, mi mindent éltek át az elmúlt tìz hónapban, mìg el voltak szakìtva egymástól. François megkérdezte fivérét, hogy rálelt-e a könyvre. Jean bevallotta, hogy nem, de érzése szerint már közel jár hozzá... Tanácsot is fűzött szavaihoz: - Gyakorold a fegyverforgatást! Ez a te feladatod. Ha megtalálom a könyvet, meg kell majd védened. Másnap reggel François kis csapattal indult útnak. Nem volt könnyű felfogni az életében történt hihetetlen változást. Végül is minden Jeanon múlt, s egy olyan folyamat eredménye volt, amelyet ő nem értett, és nem is nagyon akart megérteni. Csak bìznia kellett Jeanban, és hagyni, hogy az események magukkal sodorják. Megmámorosodva vágtatott Istennő hátán, s mulattatta az elhaladó gyalogosok oktondi arckifejezése, amikor meglátták, hogy keresztény vezényel szaracén katonákat. Pár nap múlva François újabb kegyet kért Abdul Fédától. Mivel a zsidó kereskedő, aki tolmácsolt neki, Franciaország felé vette az útját, elküldhetett vele egy levelet szeretteinek. A levél hosszúra sikerült... Részletesen elmesélte a távozása óta történt eseményeket. Jókìvánságait küldte leányának, Isabelle-nek és Raoul de Molléne-nek, akik valószìnűleg már jó két esztendeje házasok, és gyermeküknek, ha már van. Megköszönte Louis fia levelét, hozzátéve, milyen mélyen érintette nemes cselekedete. Sajnálkozott, hogy nem értékelte őt megfelelően ifjabb korában, és neki is elküldte atyai áldását. Azzal fejezte be, hogy rabszolgasorsa

ellenére életét nem érzi szerencsétlennek, hála gazdája bőkezűségének, és elmagyarázta, hogyan sikerült Jeannak elérnie, hogy felszabaduljanak... Bár felszabadulásuk nem ment végbe olyan gyorsan, ahogy levelében ìrta. Az új esztendő úgy múlt el, hogy semmiféle változást sem hozott a Vivraie fivérek életében. François összetoborzott harminc balogot, s legjobb tudása szerint elkezdte rendszeres és kemény kiképzésüket... O maga pedig kiképezte magát a görbe török kard forgatásában. Elragadtatva fedezte föl ezt a számára idáig ismeretlen fegyvert, és szokásához hìven, hamarosan remekül forgatta. Ez idő alatt Jean továbbra is naponta sakkozott és naponta vesztett Hama hercegével szemben, miközben mohón falta a könyvtárban talált könyveket. A két férfi között kölcsönös tisztelet alakult ki, kezdődő barátság. Abdul Féda lelkesedett Fekete Bástya kutatásaiért, és gyakran vele tartott. Naphosszat szótlanul olvastak egymás mellett, ki-ki a maga könyvét, majd odahagyták olvasmányaikat, hogy megvitassák a legváltozatosabb kérdéseket. Beszélgettek vallásról, filozófiáról, zenéről és asszonyokról... 1384. március tizenhatodikán, a böjt derekán, Jean mély sóhajjal befejezte az éppen olvasott szaracén könyvet. Ez sem volt az igazi. Elindult a könyvespolcok sora mellett, hogy újabb kötetet keressen. Az egyik könyv felkeltette érdeklődését, nem cìmével, hanem küllemével. Nem volt gazellabőrbe kötve, mint a többi, hanem mìves zománc dìszìtette és aranycsattal záródott, ahogyan a nyugati könyvek. Jeannak az a könyv jutott az eszébe, amelyet keresztlányának, Isabelle-nek csináltatott, az a könyv, amely megtanìtotta a kislányt az olvasásra, és az olvasás örömére. Lehetséges, hogy ez a jel, amelyre oly régóta vár?... A könyv belül ugyanolyan szépséges volt, mint a kötése. Erről is Isabelle könyve jutott az eszébe. Az első oldal, a lap aljáig pompás szaracén mintákkal volt kidìszìtve. Lehetetlen leìrni a szìnek sokárnyú ragyogását: a vörösök pompáztak, a zöldek ragyogtak, a kékek mélyen sötétlettek, és az aranyak jobban csillogtak, mint maga az eredeti nemesfém. Ez a káprázatos keret övezte a három szaracén ìrással festett szót, amelyek maguk is rajzoknak látszottak, mintha csak a dìszìtés kiegészìtésére szolgálnának. Jean elolvasta: Omar Hajjám Rubáìját, és meghökkent - nem értette! Végiglapozta a következő oldalakat. Ugyanolyan káprázatosak voltak, mint az első: sugárzóan ékesek, mindegyiken négy rövid, ezüsttel ìrott sor. Jean elolvasta, sőt ki is mondta a sorokat, de a szavak csak nem kaptak több értelmet. Odahìvta Hama hercegét, aki a közelben egy térképet tanulmányozott. Abdul Féda jött is és áthajolva vállán, olvasni kezdett. - Ez nem szaracén, hanem perzsa. Bár a két nyelv ugyanazokat a betűket használja, különböznek egymástól, mint a latin és a francia. - Olvasol perzsául, nagy uram? - Nem. De Omar Hajjám, a könyv szerzője a mi nyelvünkön is ìrt.

- Ki volt ő? - Azt mesélik, ő volt korának legnagyobb költője és legnagyobb tudósa. Közel háromszáz éve élt. Nisápurban született és halt meg... Hama hercege kiterìtette nagyapja térképét, és rámutatott egy pontra kelet felé. Majd a polcokon kezdett keresgélni. - Itt van egy műve szaracén nyelven. A matematika egyik olyan ágáról szól, amelyet ő talált ki. Bár Jeanhoz nem állt túlságosan közel ez a tudomány, örült, hogy megnézheti a könyvet. Nehézség nélkül kisilabizálta a cìmét: Al-djabr, és olvasni kezdte. Alig néhány oldalt olvasott, amikor hirtelen remegni kezdett, és egész teste verejtékezett. Abdul Féda azonnal észrevette, és hìvta az orvost, aki megállapìtotta, hogy a roham jóval erősebb, mint a korábbiak, és lehet, hogy végez a beteggel. Virágokból és füvekből nyert gyógyìrt adott neki... Jean kissé jobban lett, ám amint eljött a magas láz, félrebeszélt és a bátyját követelte. François mélységes aggodalommal érkezett. De Jean szavai megint jeges félelemmel járták át szìvét: - A farkasok! Lejöttek a dombról, s bementek az erdőbe!... Bár Jean nem halt meg a váltólázban, a betegség orvosolhatatlan nyomokat hagyott testén. Ijesztően lesoványodott, hasa felfúvódott. Étvágyát gyakorlatilag teljesen elvesztette, de a bort szüntelenül szomjazta. Az orvos véleményének kikérése után Abdul Féda adatott is neki inni. A bor sem hozhatta helyre leromlott egészségét, de talán lelkierőt kölcsönzött neki, s végeredményben ettől függött állapota is. Thomas Larchet parancsot kapott, hogy valahányszor Jean kéri, vigyen bort a könyvtárba; sőt még a sakkjátszmák alatt is kiszolgálhatta... Ez alatt a néhány esztendő alatt Thomas Larchet sokat öregedett. Korábban már őszülő haja hófehérre váltott, hagyta, hogy hosszú szakálla nőjön, s ez pátriárkái külsőt kölcsönzött neki. Ezalatt kissé meg is zavarodott, tán a maga termelte ital túlzott fogyasztása miatt. Folyton érthetetlen dalokat dudorászott, s ha valaki megkérdezte jelentésüket, suttogva, titkolózva, ujját szájára szorìtva válaszolta: - Én a bor istene vagyok... Jean 1384. július elején befejezte az Al-djabrt. Kegyetlenül csalódott... Nem, ez nem az a könyv... Ez szìntiszta műszaki munka volt, amelyet nem is értett meg teljesen, mert nem volt elegendő ismerete ebben a tudományban. Csak úgy vaktában leemelt egy másik könyvet a polcról, de néhány sor után abbahagyta az olvasást, visszatért a zománcdìszes kötethez, hogy a tehetetlenség és reménytelenség érzésével újra átfussa... Hosszú napokig tartott ez ìgy... Kinyitott egy könyvet, majd azonnal visszatette, mert egy kupa bort a kétfülű cserépkancsóból, amelyet Larchet hozott neki, majd megint kinyitotta az aranycsatot, és olvasta az oldalakat, amelyeken sosem volt más, csak az a négy sor az álomszép rajzok kellős közepén.

ìgy olvasott órákon át. Hangosan olvasott, szinte révületben, mintha ezek a rövid szövegek tartalmaznák az igazságot. De ezt az igazságot, bár ki tudta mondani, sőt akár üvölteni is tudta, meg nem érthette. Csupán néhány értelmetlen hangsor marad számára! Időnként üvöltözni kezdett a hatalmas könyvtárban: - Rubáìját! Rubáìját! Mit is jelenthet a „Rubáìját”? „Lélek?” „Igazság?” „Kulcs?” „Titok?” Hamarosan nem kutatott többet a könyvek között, csak ivott; rosszul sakkozott; Abdul Féda sokszor tett neki szemrehányást, sőt egy ìzben meg is fenyegette, hogy elküldi a kőfejtőbe. 1384. november tizenegyedik napján, Szent Márton ünnepén, François éppen embereit gyakorlatoztatta a palotakertben, amikor olyan káprázatos jelenet keltette föl a figyelmét, hogy minden tevékenységet abbahagyott a kedvéért. Mintegy tìz tevéből álló karaván jött be a palotába. Mindegyik állat hátát szaracén szőnyeg fedte. Álomszerűén szép volt. François-nak eszébe jutottak a Párizsban látott szőnyegek. Milyen fakók és ügyetlenül szőttek voltak ezekhez képest! Megérintette a szőnyegeket: soha életében nem tapintott ennél selymesebbet. Jeannak is meg akarta mutatni ezt a tüneményt. Ez a látvány talán eloszlatja búskomorságát. Bement a könyvtárba, ahol öccsét - bár reggel volt - már részegen találta. - Szaracén szőnyegkereskedő érkezett. - Mit mondasz? - Mindegy... egy kereskedő... Jean felpattant és lélekszakadva kirohant. François a nyomába eredt. Váratlanul érte a szaracén szőnyegek fivérére gyakorolt hatása. A kertbe érve Jean szétlökdöste az őröket, a karaván népét, és lecövekelt a vezértevén ülő kereskedő előtt. - Perzsa vagy? - Természetesen. Csak mi készìtünk ilyen szőnyegeket. - Beszélsz szaracénul? - Mint hallod. Kimondhatatlan öröm árasztotta el Jean arcát. Elállt a lélegzete, de amint magához tért, megkérdezte: - Mit jelent az, hogy „rubáìját”? - Azt jelenti, hogy „négysoros”. Miért? Jean nevetésben tört ki, olyan mulatságosnak találta a szót. Ezernyi jelentést tulajdonìtott neki, egyiket súlyosabb tartalommal, mint a másikat, közben - milyen egyszerű volt a megfejtés! Oldalanként négy verssorról, azaz egy négysorosokból álló könyvről van szó, amelyet ìgy is hìvnak: Négysorosok! Abdul Féda is megérkezett végre. Jean elébe sietett. - Könyörgök, nagyuram! Az ég szerelmére, kérd meg ezt az embert, tanìtson meg engem perzsául!

Hama hercege ránézett az arcra, melyen múlhatatlan nyomokat hagyott a szenvedés, a betegség és a bor. El kellett volna küldenie ezt a rabszolgát a pokolba esztelen követelődzésével együtt. De nem tette meg. Nem szánalomból, nem megkìnzott teste, hangja, tekintete miatt döntött ìgy, hanem tiszteletből. Jean az igazságot kutatta-kereste, reménytelenül, hősiesen, utolsó, maradék erejével: nem volt joga megfosztani őt még egy esélytől... A kereskedővel nehezen kötött alkut. A perzsa nyelvet megtanìtani - hosszú időbe telik; hónapokig ott kellene maradnia a palotában: ezért igen jelentős bevételtől esne el... Végül, hogy maradásra bìrja, Abdul Féda megvásárolta egész árukészletét. A megérkezése utáni reggelen a kereskedő, a herceg parancsát követve, felkereste Jeant a könyvtárban. Jean kinyitotta az aranykapcsot, felütötte a könyvet... Az első oldal láttán a perzsa meghátrált. - Minden könyvet elolvasok neked, amit csak akarsz, de ezt nem! Ez elátkozott könyv! Eget, mint a nap és a sivatag homokja! Jean felidézte azokat a szavakat, amelyeket jó pár esztendővel ezelőtt játékból mondott a fogadóban, amikor megmutatta tanìtványainak a nagy titkot rejtő ereklyetartót. S ìme, majdnem ugyanazt halija a perzsa szájából! Most már bizonyos volt abban, hogy közel a végcél. - El akarom olvasni, a gazdám ezért fizetett neked. - Soha! Inkább visszaadom a pénzt. A lelkem nyugalma többet ér a világ minden aranyánál! Olyan rémültnek látszott, hogy Jean érezte, semmi sem fogja rábìrni akaratának megmásìtására. - Legyen. Tanìts engem másik könyvből. A kereskedő elmosolyodott. - Van is nekem egy másik a poggyászomban. A legnagyobb költőnk műve. Az a cìme, hogy Golesztán, ami annyit tesz, hogy „A rózsák kertje”. - Rendben, akkor hozd „A rózsák kertjé”-t... A Golesztán ugyan nem rejtett nagy titkokat, de nagyon kedves munka volt, és a perzsa ezzel a művel szìves-örömest bevezette Jeant a dallamos perzsa nyelvbe... Jean természetes adottságai elkápráztatták az oktatót, és hat hónappal később, 1385. június idusán el kellett ismernie, hogy már nincs mit tanìtania neki. A tanìtvány bármit el tudott olvasni, beleértve - ha még mindig kedve volt hozzá - az elátkozott könyvet is... Jean tehát elköszönt mesterétől és magára maradt. Nem vetette rá magát azonnal a Négysorosokra. Úgy döntött, hogy megvárja a közelgő június huszonnegyedikét, a neve napját, és a palotában töltött életének harmadik évfordulóját, mivel csak egy ünnepnap lehet méltó arra a pillanatra - súgta előérzete -, amely életének legfontosabb eseménye lesz... 1385. június huszonnegyedikén, szexta idején, Jean de Vivraie megivott egy kupa bort, kezébe vette a zománcdìszes-aranykapcsos

könyvet, kinyitotta, megnézte a cìmoldalt, és nekilátott megfejteni a következő oldal első négysorosát... ìgy kezdődött: „Bort igyál hát...” Elolvasta a folytatást, elsápadt, s arcát tenyerébe rejtve mormolta: - Istenem! Este tántorogva ment a szokásos sakkpartira. Állapotát látva Abdul Féda mindent megértett. - Elolvastad a könyvet? - Igen. - Rátaláltál a titokra? - Igen. - És mi az a nagy titok? - Nem nagy. Nagyon kicsi, négy verssorban elfér... De hogy elmondhassam, innék egyet. Kérlek, nagyuram, szólj Larchet-nak! Abdul Féda parancsára kisvártatva megjelent Thomas Larchet. Elesettsége nem állott messze a valódi őrülettől. Arca mélyvörös volt a túlságosan sok italtól; fején szőlőlevélből és zöld fürtökből font koszorú dìszlett. Teletöltötte a kupát, Jean felemelte, és köszöntőre fordìtotta a szót: Bort igyál hát, barátom, míg ihatsz. Lent asszony nélkül hálsz majd, nem vigadsz. És ne fecsegd ki csodás titkodat: Nem nyílik újra a hervadt pipacs. Nagy csend támadt. Hama hercege és rabszolgája szótlanul nézték egymást, miközben Thomas Larchet érthetetlen dalait dudorászta... Végül Abdul Féda szólalt meg, kissé remegő hangon. - Ez volna hát számodra az utolsó szó? Valóban azt hiszed, hogy mi mindnyájan csak semmik vagyunk? - Rajta, igyunk! Kérlek! - Válaszolj! Jean magánkìvül volt. Kupáját Larchet-ra emelte, aki lehajtotta szőlőfürtökkel ékesìtett fejét. Abdul Féda kitört. - Részeg vagy! Nem vagy olyan állapotban, hogy játszhatnánk. Menj innen! Jean megdöbbentő könnyedséggel váltott hangot, és tökéletesen józanul válaszolt. - Nemcsak játszani akarok, de azt kìvánom, hogy játszmánknak új tétje legyen: a Fekete Királynő szabadulása. Hama hercege megérezte, hogy a dolgok megszokott rendje felborult. A szabályok, a megegyezések többé nem számìtanak; semmi nem hökkentheti meg, semmi sem lepheti meg... Nyugodtan válaszolt: - Miért adnám neked Zulejkát? - Mert egyedül a mámor és a szerelem számìt. Borom már van, csak a nő hiányzik. Abdul Féda szánakozó mosollyal nézte. - Mit is kezdenél vele ebben az állapotban? - Nem magamnak szánom, hanem a bátyámnak.

- A fivéred és te - az egy és ugyanaz? - Elválaszthatatlanok vagyunk. Annyira különbözünk, amennyire lehetséges, és pontosan ez az, ami minket összeköt. Mióta megszülettünk, az a sorsunk, hogy addig közeledjünk egymáshoz, mìg eggyé nem válunk. - Nem értelek... - Amikor gyermek voltam, pontosan ugyanezt mondtam a keresztények vezetőjének, akit pápának nevezünk. Ő nemcsak megértett, hanem elborìtott arannyal, és átadott nekem egy ékszert. Hama hercege hosszasan vizsgálta beszélgetőtársa arcát. Fekete Bástya, biztos vagyok benne, hogy végérvényesen megőrültél. Bár szavaid profetikusak... Jean kiürìtett még egy kupa bort és várt. - Megvallom neked, rabszolgának, amit soha senkinek el nem mondtam, a szìvem titkát. Szeretem Mathilde-ot, a te fajtádból származó asszonyt, és ő viszonozza szerelmemet. Őérette minden áldozatra kész vagyok. Régóta kéri tőlem, hogy távolìtsam el Zulejkát, és elszántam magam arra, hogy engedek neki. Ez a helyzet. Jean lehajtotta a fejét. - Ne ìgy! A sakk erősebb nálunk. Itt csakis a sakk dönthet! - Már hogyan? Rögzìtettük a szabályokat. Ha nyersz, szabad vagy, ha veszìtesz, semmi sem változik. Szó sincs újabb tétről! - Játsszunk, és majd meglátjuk... A játszma június huszonnegyedikén egész éjjel tartott, és a két játékos tökéletesen egyforma szellemi erőben volt. Egyetlen támadás sem hozta el a döntő lépést: bár a bábuk egymás után tűntek el. A végén csak a két király és a két királynő maradt. Először történt meg, hogy Jean döntetlenre állt. Abdul Féda nehéz szìvvel szemlélte a sakktáblát, majd ellenfelét. - Enyém a fehér királynő, tiéd a fekete. A sakk valóban döntött. Kiadta a parancsot, hogy hozzák be Zulejkát és François-t, s végezetül - mìg Jean felhajtott egy újabb kupa bort - azt mondta: - Nem sajnálom. Az embernek lehet száz asszonya, de nem lehet két királynője. Néhány perccel később megérkezett François. Még félig aludt, de közben töprengett, mit is jelenthet az összejövetel ezen az éji órán. Amint megpillantotta a részegen nevetgélő Jeant, úgy vélte, mindent ért. - Megnyerted a játszmát? Szabadok vagyunk? - Nem. Ennél jobb! - Megtaláltad a könyvet? - Igen. És megmondtam neked előre, hogy a könyv és a sakk nyitják meg az ajtaját! - Minek az ajtaját? - Ejnye, hát a Fekete Királynőét! François bambán nézte a szolga kìséretében érkező Zulejkát. Mellettük álltak meg. Abdul Féda François-hoz intézte szavait: - Ő a tiéd. Vedd magadhoz! S mivel a ti szokásaitok szerint nem hordanak az asszonyok fátyolt, foszd meg őt fátylától!

François nem mozdult... Felébredt benne egy emlék: a szaracén asszony és a spanyol banditák... Ó is elfedte arcát, de az csak játék volt, látomás, mìg ez, aki vele szemben áll, valódi!... Hama hercegének eszébe jutott, hogy testőrségének kapitánya nem beszéli az ő nyelvüket, és megparancsolta Zulejkának, hogy vegye le a fátylát. François nem hitt a szemének, amikor látta, hogy a fiatal nő feléje fordulva felemeli kezét, és leveszi a négyszög alakú fátylat... Zöld szeme, orra és szája fedetlen maradt. Annak ellenére, hogy rendesen fátyol takarta, ajkát - meglepő módon - barnába hajló mélyvörös szìnűre festette. Finom orra kissé pisze volt, s egész arca valamilyen vad fényt sugárzott. François el volt ragadtatva: pontosan ilyennek képzelte a keleti ragyogást. De még mindig nem merte elhinni, hogy mindez az övé. Jean Thomas Larchet-hoz, a vörös arcú, szőlővel koronázott pátriárkához lépett, a vállára tette a kezét, és ìgy szólt a bátyjához: - François, hallgasd, mit ìr a könyv: Három, mit én szeretek e földön: Mámor, új hajnal és a szerelem... A palotakertben csivitelni kezdtek az első énekesmadarak. Az agg éjjeliőrök csendben aludni mentek... Jean felváltva nézte a François-ra mosolygó Zulejkát és az érthetetlen dalait dudorászó Larchet-t. - A szerelem istennője és a bor istene!... Látván, hogy fivére nehezen tér magához meglepetéséből, és meg sem mozdul, intett neki, hogy menjen. - No, menj hát! Mire vársz? François végre felocsúdott. Derékon kapta Zulejkát, és elindult. Kifelé menet még hallotta a könyv további két sorát: Ha majd kedvest ölelsz át boldogan, egész esztendő lesz a röpke éj... François szobája a palota földszintjén volt. Sietős léptekkel mentek oda. Amint beléptek, egyazon vonzalommal indultak egymás felé. Mindketten saját nyelvükön beszéltek, és biztosan tudták, hogy ugyanazt mondják, s mindkettőjüket ugyanaz a vágy kerìtette hatalmába. François 1380 Szent Mihály napja óta nem érintett asszonyt, s ennek már lassan öt éve. Zulejkát a háremben Mathilde miatt elhanyagolta a herceg, s a fiatal nő hónapok óta égető vágyban élt. Türelmük elfogyott. Mikor végre mezìtelen álltak egymással szemben, szerették volna megnézni a másik testét, de nem maradt idejük rá: testük szomjasan összetapadt... Jean napokon, hónapokon keresztül olvasta és újraolvasta a könyvet, és lefordìtotta, majd újrafordìtotta, és folyamatosan finomìtotta a szöveget. Abdul Fédával folytatott beszélgetéseit ezekkel a négysorosokkal szìnesìtette, amelyek a borról, az asszonyokról és a megsemmisülésről szóltak... Ez idő alatt egyre

javult sakkjátéka. Gyakran végződtek döntetlenre a herceggel vìvott játszmái, és igen sokszor állt paraszthajszálnyira a győzelemtől. François eközben tökéletes szerelemben élt a Fekete Királynővel, szìntiszta testi szerelemben, mivel szavakkal nem tudtak beszélni, s ez az állapot tökéletesen megfelelt mindkettőjüknek. Zulejka ösztönös, érzéki lény volt, s François pontosan erre az állati szerelemre vágyott, amelynek nincsenek következményei, amely nem kockáztat semmit, megelégszik azzal, ami van, magyarázatok és felesleges bizonygatások nélkül. Ezalatt egyre jelentősebb személyiséggé vált a palotában. A remekül kiképzett balogok csapata Abdul Féda büszkesége lett. Éppen ezért François az 1386-os esztendő elején meg merte engedni magának, hogy olyan kegyet kérjen urától, amelyre régóta vágyakozott: hogy részt vehessen egy oroszlánvadászaton. A herceg ezt kitűnő ötletnek találta, és a vadászatot tavasz elejére tűzte ki. ìgy esett, hogy 1386. április harmadikán, Szent Irén napján nagy csapat indult a sivatag felé Hamából. Ragyogó idő volt, és François is sugárzott az örömtől. Nemzetségének megalapìtója óta ez az első eset, hogy egy Vivraie oroszlánra vadászhat Vajon méltó lesz-e ősatyjához? Egymásra tornyoz-e hét vérző oroszlánfejet a sivatag homokján?... Az ország szokásainak megfelelően volt öltözve, kámzsás, hosszú fehér gyapjúkabátot viselt. Több dárda és egy görbe török kard volt a fegyvere. Időnként rápillantott pecsétgyűrűje oroszlánjára, az egyetlen oroszlánra, melyet egyelőre látott. Jean a palotában maradt, semmi kedvet sem érzett az ilyesfajta kalandokhoz; ezzel szemben a sakkjáték két királynője ragaszkodott a részvételhez. Zulejka François mellett lovagolt. Kacérságból, hogy feltűnjön Istennő mellett, fekete lovat választott. Nyugati módra öltözött, mélyen kivágott, kétoldalt felhasìtott, bìborszìnű ruhát viselt, amelyet egy bizánci vándorárustól vásárolt. François úgy érezte, hogy a vérvörös ruha és az éjfekete sörényű ló élő megjelenìtője cìmerszìneinek. Csak Zulejka szemének különös zöldje tért el a családi szìnektől. Mathilde des Borjons lefüggönyözött gyaloghintóban ült, olyanban, mint amilyenben a palotába vitték. Mellette lovagolt El Bied és számos lovas eunuch, és senki meg nem közelìthette... Ám úgy délfelé, mikor már nem voltak messze a sivatagtól, Mathilde engedélyt kért Abdul Fédától, hogy szót válthasson François-val. Nagy szükségét érezte, hogy hazája nyelvén beszélhessen valakivel. A herceg beleegyezett, túlságosan szerette Mathilde-ot ahhoz, hogy bármit megtagadjon tőle, és testőrsége kapitányában is megbìzott. Hìvására François a gyaloghintó mellé lovagolt, Zulejka kìséretében. Mentében első ìzben látta újra az albìnót. Elkapta tekintetét, amelyben mérhetetlen gyűlölet izzott... Köszöntésére Mathilde des Borjons felhúzta sötétìtő függönyét, amely óvta a kìváncsi tekintetektől.

Fehér fátyol fedte arcát, ruhája is fehér volt, többrétű selyemből és különböző ruhadarabokból állt. Alaposan meghìzott... François egy pillantást vetett Zulejkára, aki mellettük táncoltatta a lovát. A keresztény átalakult szaracénná, a szaracén pedig kereszténnyé! A sors különös szeszélye... Mathilde des Borjons észrevette Zulejkát, barátságos intéssel üdvözölte, és François-hoz fordult. - Köszönettel tartozom önnek, lovag. Amikor kereszteztük egymást a sakktáblán, az ön tiszteletre méltó szavai segìtettek nekem elviselni sorsomat az első napokban. Később a sors mindent elrendezett... És Mathüde des Boijons elmondta, hogy a herceg azon nyomban lángra gyúlt iránta, és ő is hamarosan megszerette a férfit. Azóta úgy uralja Abdul Féda szìvét, ahogyan a herceg a palotát, aki semmit sem tesz anélkül, hogy meg ne beszélné vele. Már a sivatagban voltak. Kősivatag volt, messziről kis csenevész faligetek tűntek fel... Körülöttük kiáltások jelezték, hogy a vadászat megkezdődött. Mathilde elmosolyodott. - Önt várják az oroszlánjai. Isten önnel, lovag! Ezzel behúzta a függönyt. Pár perccel később François gyengéd intéssel elbúcsúzott Zulejkától, és egyedül vágtatott a sìkon. Dárdával kezében egy facsoport felé közelìtett. Olyan volt, mint amelyikben Eudes megölte az első oroszlánt. Odaért, leugrott a lóról, várta az oroszlánordìtást, dárdavetésre készen. De az ordìtás elmaradt. A facsoport lakatlan volt, sőt a következő, majd a rákövetkező is... Egész álló nap hajtott előre, és nem vette észre, milyen mélyen behatolt a sivatagba, s azt sem, hogy a vadászokat is szem elől tévesztette. A nap szìnváltozása térìtette magához, mely egy ideje már nem égette sem a szemét, sem a bőrét, megnőtt, vörös lett és pengeélesen rajzolódott ki a látóhatáron. Hamarosan lenyugszik a nap! Gyorsan kell cselekednie, ha meg akarja találni a többieket! Hirtelen zajt hallott a közeli bozótból: az alsó levelek megrezzentek, nagy termetű állat jelenlétét jelezve. Felemelte a dárdát... Itt a régóta remélt pillanat! Az állat kirontott a bokrokból. François-nak nem volt ideje visszatartani a kezét, de sikerült elfordìtania, és a dárda a homokba fúródott... Nem oroszlán ugrott elő, hanem farkas! Hosszú percekig állt földbe gyökerezett lábbal. Lihegett és ellepte a hideg verejték. A lehető legrosszabb dolog történt. Meg akarta cáfolni Jean vészjósló szavait. Be akarta bizonyìtani, hogy Jean téved. De ő, François tévedett... Igenis, élnek farkasok ezen a földön, viszont az oroszlánok nem jöttek elébe, hogy megküzdjön velük... Rettenetes tévedés történt. A napkorong egyre alacsonyabbra süllyedt. François megfordult és elvágtatott. De vajon ez-e a jó irány? Minden olyan egyforma! Hirtelen egy alakot pillantott meg. Lovas közeledett. Egy pillanatig azt hitte, téved, de nem! El Bied volt, az albìnó, fehér lován. Homokfelhőt kavarva megállt mellette, intett neki és

elvágtatott... François értetlenül követte. El Bied nem önszántából cselekszik, nyilvánvalóan a herceg parancsának engedelmeskedik, de mégiscsak különös, hogy éppen ő mentse meg az életét. El Bied leereszkedett egy csapás mélyére, egy kiszáradt folyómederbe. Hirtelen jobbra rántotta a kantárját. François nem értette, miért teszi, s amikor elérte ugyanazt a helyet, egyenesen akart tovább menni, azonban Istennő magától letért az útról. Az albìnó ekkor veszett dühvel felordìtott, szembefordult vele és előrántotta a szablyáját. François maga is kirántotta a kardját és várt. Nem éltette pontosan, mire készül El Bied. Valószìnűleg csapdába akarta csalogatni, amit Istennő ösztönösen kikerült. Csak azt értette, hogy kivont karddal rá akar rohanni. Az albìnó szeme vörösen csillogott, és a lenyugvó nap pìrja bìborban villant meg szablyáján. A párbaj elkezdődött. François-nak azonnal az a furcsa érzése támadt, hogy ellenfele nem annyira testközelbe igyekszik, hanem hátra akarja őt szorìtani. Mit is jelenthetett ez? Hirtelen rádöbbent a válaszra. Érezte, hogy Istennő hátrafelé farol, és mintha vìzbe érne a lába: rettegve felnyerìtett, mìg El Bied diadalmas nevetésben tört ki... François azonnal felfogta a borzalmas veszélyt, amellyel már találkozott Bretagne mocsaraiban és másutt: futóhomok! El Bied nem jött előrébb. Pár méterre megállt, hogy élvezhesse győzelmének látványát. François már nem tudta elérni kardjával, de még elérhette dárdájával, ha nem hagy időt ellenfelének a cselekvésre... Dárdái a nyereghez voltak erősìtve. Úgy tett, mintha elveszìtené egyensúlyát, és miközben Istennő tovább süllyedt a futóhomokba, kirántotta az egyik dárdát, és hirtelen, célzás nélkül, teljes erejéből elhajìtotta... Nem találta el a lovast; a lovat érte, de az eredmény ugyanaz volt: az állat fájdalmában felnyerìtett, előreugratott, és egyenesen François és Istennő előtt belesüllyedt a futóhomokba... A két férfi messze volt egymástól ahhoz, hogy kardpárbajt vìvjanak. El Biednek nem volt dárdája, François-nak viszont volt még egy, de nem akarta használni. Semmi szìn alatt nem akarta az albìnónak megadni a kegyes, gyors halált, amikor ő az élve eltemettetés lassú kìnjában pusztul el... Lassan, de feltartóztathatatlanul süppedtek, s csöndben néztek egymás szemébe. Rettenetes és néma pillanat volt. Majd El Bied elkezdett imádkozni, mìg François minden erejét összeszedte. A két lovas nem süllyedt egyforma gyorsasággal. Istennő tökéletesen nyugodt volt, s ez lassìtotta a süllyedést, mìg a másik fehér ló, talán sebesülése miatt, csillapìthatatlanul vergődött, és minden mozdulatával mélyebbre került. El Biednek hamarosan a válláig, majd az álláig ért a futóhomok. Rettentő ordìtást hallatott, amelyet a homok némìtott el; már csak egyetlen pillanat: a rettegéstől kitágult vörös szeme ellenfelére tapadt, majd a homok elnyelte a fehér sörényt is: nyomuk sem maradt. François-nak melléig ért a homok. Éppen neki akart látni az imádkozásnak, mikor porfelhőt vett észre a távolban. Kiáltozni

kezdett... Igen, a herceg emberei jönnek a segìtségére. Pár perc múlva már ott is voltak. Kötelet vetettek neki, amelyet nagy nehezen elkapott; majd többen nekifeszültek, hogy kihúzzák, s végül sikerült kiszabadìtaniuk a homok halálos öleléséből. Megmenekült! De Istennő nem menekülhetett... A kancát nyakig betemette a homok, lehetetlen volt megmenteni ebből a helyzetből. Továbbra sem mozdult, nyugodtan nézte François-1... Fenséges hófehér sörénye lobogott a feltámadó esti szélben. François nem vette le szemét a messze tűnt Róma e csodálatos paripájáról, aki háromszor mentette meg őt a haláltól, mielőtt elnyelte a sivatag homokja... Istennő hamarosan találkozik Napkelettel a lovak paradicsomában; hiszen bizonyos, hogy a Teremtő külön mennyországot adott ezeknek az állatoknak, másképp nem is lenne ő a Teremtő!... Istennő reménytelen nyerìtéssel búcsúzott. François elfordult, hogy ne lássa a végét. Hamarosan csatlakozott Abdul Fédához és kìséretéhez, akik közelebb voltak, mint gondolta. Az őrök szaporán elmondták a történteket. Zulejka előrecsúszott a nyeregben, hogy François felpattanhasson a lovára. Szembefordultak, s François látta, hogy a szépséges zöld szemeket elönti a könny. Ő uralkodott magán, de felesége halála óta semmi sem rendìtette meg ennyire. 1386. július húszadikán, Szent Margit napján, szexta körül egy eunuch rohant Abdul Fédához, aki éppen balkezes testőreinek gyakorlatozását nézte. - Uram, baj van. A legkedvesebb... A herceg elsápadt, és a hárembe sietett. Mathilde levegőért kapkodott az ágyon. A férfi megfogta a kezét. - Mi baj van? A herceg iránti szerelmében Mathilde megtanult szaracénul egy művelt rabszolganőtől, aki maga is hercegnő volt korábban. - Semmi, uram. Meg fogok halni... Abdul Féda nézte fakó arcát, halovány, vértelen, remegő ajkát. - Méreg!... Megmérgeztek!... - Nem. Anyám is ìgy halt meg. Ő is meghìzott. Az orvosa azt mondta, hogy szélütést kapott. - Azonnal hìvom az orvosomat! - Szükségtelen, uram. Semmit sem tehet. Nem őt szeretném, hanem inkább papot. - Papot?! - Van egy a palotában. - Azonnal odavitetlek. Mathilde levegő után kapott. - Ne! Ha megmozdìtanak, meghalok. Ide kell jönnie. - Ide?! - Az irántam érzett szerelmére kérem, uram... Abdul Féda parancsot adott, és az eunuch elrohant Jeanért. A könyvtárban talált rá. Részeg volt. A könyv előtt ült, kezében boroskupa, nehezen forgó nyelvvel deklamált egy négysorost, és

közben nagyokat csuklott. Az eunuch pár szóval előadta, miért jött, és Jean arca azonnal megváltozott. Felállt, tántorogva elindult: a körmeneti aranyrúd végére tűzhető keresztet kereste, felvette és ment tovább. Agya lassanként kitisztult, egyre biztosabban járt, arcvonásai megkeményedtek... Átment a kerten, s az ablaktalan, gyászos falhoz ért: az őrök félreálltak útjából. Magasra emelte a keresztet, átszellemült hangon mondta a kyriét, és Krisztus jelképét maga elé tartva belépett a hárembe. Jeannak tiszta, szép hangja volt. Christe eleisort.. Kyrie eleison...* * Uram, irgalmazz. Krisztus, kegyelmezz! (latin) A gregoriánus ének dallamos szavai felszálltak a szaracén motìvumokkal gazdagon dìszìtett boltìvekig. A pap keresztülment a zenetermen, a fürdőmedence csarnokán, a szobákon. Útját fátylakba burkolt vagy fedetlen arcú, sikoltozva menekülő asszonyok keresztezték. Végre Mathilde fekhelyéhez érkezett. Attól kezdve, ahogy meghallotta az Istent dicsőìtő dallamokat, Mathilde megnyugodott; a keresztet látva halványan elmosolyodott. - Béke erre a házra és minden lakójára. Ecce crux Domini... ** ìme, az Úr keresztje! (latin)

Mathilde ajkához közelìtette a keresztet, s az asszony megcsókolta azt. Jean a betegágy fejéhez állìtotta a keresztet, letérdelt és megáldotta Mathilde-ot. Abdul Féda nem ismert rá arra az emberre, akivel nap nap után sakkjátszmákat játszott. Semmi nyugtalanìtó, semmi gunyoros sem volt a viselkedésében. Olyan volt, mint akiben az Úr lakozik, mint akivel az Úr lépett be a szobába. Jean felemelte békés és megnyugtató hangját. - Hozzád fordulok, Szent József, a haldoklók védőszentjéhez! Segìtsd alázatos szolgálódat, Mathilde-ot, aki utolsó perceit szenvedi. Támogasd ót, hogy megmeneküljön a gonosztól, s eljusson az örök boldogságba a mi Urunk, Jézus Krisztus által... Mathilde des Borjons nem vette le tekintetét Jeanról. - Köszönöm, atyám. Oly régóta nem láttam papot. - Gyónj meg, leányom. Eljött az óra. Mathilde nehézkesen felemelkedett és Jeanhoz fordult. - Atyám, bűnös vagyok abban, hogy sokáig kételkedtem Istenben, és még most is kételkedem. Miért akarta, hogy az én uramat megöljék, s hogy rabságba kerüljek és idehurcoljanak? Igaz, itt boldogságra leltem, de miért nem kaphattam meg azt az enyéim körében? A haldokló nyugtalanul zihált. - Atyám, igaz, hogy ön a teológia mestere? - Az vagyok. - Hogy ön a pápa tanácsadója volt? - Az voltam. - Akkor világosìtsa meg elmémet, ne hagyja telkemet ebben a nagy szorongatottságában! Ne engedje, hogy a szìvemet nyomasztó kételkedéssel távozzam ebből a világból!

Hama hercege reményt vesztve nézte Mathilde szenvedését... Jean átható hangon szólalt meg: - Igaz, sokat tanultam, de nincsen szükség könyvek olvasására ahhoz, hogy felfedezzük Istent. Jelen van Ó mindenütt: a teremtés virágaiban, állataiban, a napsütésben, a csillagokban, a szìvünkben. Ha nem látod meg önmagadban, leányom, akkor fedezd fel énbennem! Mélyen Mathilde szemébe nézett. Tekintete bensőséges fénnyel ragyogott. Bizakodás és bizonyosság csillogott benne... Mathilde arcán hirtelen szavakkal ki nem mondható öröm áradt szét. - Látom, atyám! - Akkor hát az ő jelenlétében mondjuk el együtt a Páter noster-t. Elkezdték: Páter noster, qui est in caelis... * * Miatyánk, aki a mennyekben vagy... (latin) De Mathilde nem mondhatta tovább. Remegés rázta meg, majd feje hátracsuklott. Mosolygott. Tágra nyitott szeme örömet, szinte világi örömet fejezett ki. Jean felállt. A herceg nézte. - Mit mondtál neki? Szenvedett, mégis boldogan halt meg... - A hitről, a reményről beszéltem neki... - Megint hiszel? A szolgálóleányok behozták a fáklyákat, és az ágy négy sarkára állìtották. Jean megszólalt, hangja ismét olyan volt, mint szokott, kicsit gunyoros, kicsit keserű: Gyertyát e test mellé ne hozzatok, Fakó színéhez épp elég a fény. Zord sírjába már úgysem láthatok; Holtaknál már nincsenek hajnalok. Abdul Fédát annyira felkavarta Jean magatartása, hogy szinte megfeledkezett a halottról és saját fájdalmáról. - Te továbbra sem hiszel? - Hogyan lehetnék ilyen ingatag? Az igazság benne van a Négysorosokban, és én már mindörökre ismerem. - De hát akkor hogyan tudsz olyasmit adni, ami neked nincs? - Megértettem ennek a könyvnek a legmélyebb értelmét: csak a szavak léteznek. A hit, a remény csak szavak. Jól ismerem a szavakat, és hatalmam van felettük: megadhatom őket azoknak, akik kérik tőlem... Engedje meg, hogy visszavonuljak: töprengenem kell ezen a felfedezésemen. A szolgálólányok felöltöztették Mathilde des Boijons-t. Abdul Féda érezte, hogy letaglózza a fájdalom. Jean felé fordult. - És engem, a szenvedőt, milyen szókkal vigasztalsz? - Az egyetlen, amit adhatok, nem haszontalan szó: férfiúi kézfogásom. Hama hercege elfogadta a keresztény rabszolga kezét, e kìnzásoktól eltorzult kezet, hosszasan megszorìtotta és azt mormogta: - Köszönöm, barátom...

Egy teljes hónapon át nem sakkoztak. Abdul Fédát meggyötörte a bánat, semmihez sem volt kedve, senkit sem akart látni. Jean újra válságos állapotba került. A láz a korábbiaknál magasabb volt, az orvos a halált sejtve, folyamatosan Jean ágyánál virrasztott. François is vigyázta a beteget, ìgy hallhatta a rettenetes szavakat: ismét közelednek a farkasok, már kijöttek az erdőből, a tisztáson gyülekeznek. A roham valamivel Nagyboldogasszony napja előtt ért véget. Abdul Féda ugyancsak augusztus tizenötödikén rakta le a gyászt, igyekezett visszaterelni életét a régi kerékvágásba. Első dolga volt, hogy hìvassa Jeant sakkozni. Fekete Bástya el is jött, szokásukhoz hìven, napnyugtára. A korábbiakkal ellentétben előzőleg egy csepp bort sem ivott. A herceg ezt szóvá is tette. - Már nem iszol? - Mathilde halála óta minden megváltozott. Megértettem, nem az a dolgom, hogy folyton berúgjak. Fontosabb feladatom van: a szavak terjesztése. - Még akkor is, ha nem hiszel bennük? - Attól csak jobban használom őket. És mindenkinek úgy mondom majd, amint hallani akarja... - És kinek szánod a szavaidat? - Hát ez az. Éppen emiatt kell elmennem. Itt idegen vagyok, semmit sem tehetek. El kell vinnem szavaimat az enyéimhez. Abdul Féda lehajtotta a fejét. - Értelek, Fekete Bástya. De nemes terved ellenére nem engedlek el. Szabályaink nem változhatnak. Csak egy módja van annak, hogy elmenj: győzz le sakkban! - Tudom, ezért ma este nyerni fogok. - Biztos vagy ebben? - Igen. - Nem ismertelek ilyen elbizakodottnak. - Nem is vagyok az. Játsszunk. A játszma ugyanúgy kezdődött, mint mindig. A két játékos, aki egyenlően jó formában volt, a legnagyobb óvatossággal nyitott, és sokáig kiegyenlìtetten játszott. Majd hirtelen minden megváltozott. Mindaddig, amìg a játszma döntetlenre állt, Abdul Féda lépései enyhe fölényt jeleztek, amely arra utalt, hogy előnye növekszik és győzni fog. Ámde most ez a fölény Jean oldalán mutatkozott. Abdul Féda hiába cselezett, hiába gondolkodott hosszasan, hamarosan minden oldalról szorult helyzetbe került, és azok az erőfeszìtések, amelyekkel ki akart szabadulni, nemhogy nem sikerültek, hanem egyre jobban belegabalyìtották az állásába, mint a halat a háló. Ellenfele újabb lépésére a herceg halotthalvány lett. Ajka remegett. Idézett a Koránból: A valóra váló. Mi a valóra váló?

És mi tudatja veled, hogy mi a valóra váló? Tamud és Ad hazugságnak tartotta a katasztrófát. Am Tamud villámló és mennydörgő ítéletidőtől pusztult el, Ad pedig suhogó, hideg, viharos széltől pusztult el...* * Korán, 69. szúra 1-6, Simon Róbert ford., Helikon, 1987.

Jean közbevágott: - Miért idézed a Valóra Váló nap szúráját? Nem jött még a halálod órája, sem az utolsó ìtélet. - De. Itt az óra! Mindig tudtam, hogy bekövetkezik, ám soha nem akartam elhinni. Rámutatott a sakktáblára. - Nézd! Itt a halálom. Ebben van megìrva. Ezek a bábuk rajzolják ki a képét. Még néhány lépésem van ugyan, de tudom, hogy veszìteni fogok... Ha az ember tìzezerszer győzött, verhetetlennek véli magát, de egyszer csak itt a vég. Abdul Féda kitűnő védekező lépést tett, úgy vélte, ezzel kissé késlelteti a bukást. Tévedett. Jean gondolkozási időt nem kérve játszott. Váratlan és ragyogó húzás volt: feláldozta a királynőt, és ezzel elkerülhetetlen lett győzelme... Hama hercege felállt. - Köszönöm, Fekete Bástya. Hála neked, a haláltusám rövid volt. Soha többé nem játszom. Éles pillantást vetett ellenfelére. - Ha tudtad előre, hogy most meg fogsz verni, akkor már jó régen meg tudtál volna verni. - Igen. - léhát tudatosan veszìtettél. - Igen. - De miért? Miért választottad a rabszolgaságot, mikor szabad is lehettél volna? - Mert meg akartam találni a könyvet, és meg is akartam érteni... És most megkérhetnélek, hogy hìvd ide a fivéremet? - Azonnal akarsz indulni? Ma éjszaka? - Már nincs sok időm hátra... Abdul Fédának eszébe jutott Zulejka. - És a Fekete Királynő? - Nem volt része a tétnek. Egyébként is jobb lesz neki itt. Talán elfoglalhatja a Fehér Királynő üresen maradt helyét. François-t az ágyából húzták ki. Eléjük vezették. Ez alkalommal pontosan tudta, miért ébresztették föl. - Indulunk. - Jean egy percet sem késlekedett. François megkérdezte fivérét, magával viheti-e ágyasát. A tagadó választ hallva megsajdult a szìve. Még ha nem szerette is Zulejkát igazi szerelemmel, kapcsolatuk tökéletes volt, és volt közöttük valami mágikus kötődés. Az együtt töltött éjszakákon túl, örökre megőrzi emlékezetében a Fekete Királynő Orontész-szìnű szemének mély ragyogását... Ezalatt Hama hercege parancsokat osztott.

- Őreim elkìsérnek Latakiáig. Adok aranyat az átkeléshez. Ott mindig vannak bizánci kereskedők, akik az országotokba igyekeznek. Jean meghajolt és indulni készült. De Abdul Féda a karjánál fogva visszahúzta. - Kérlek, Fekete Bástya, mondj egy négysorost. Az utolsót... Jean elindult a sakktábla felé. Mellette egy alacsony asztalkán állt egy faragott fadoboz, cukrozott gyümölcsöt tartottak benne, hogy a játékosok kedvükre kóstolgathassák. Megfogta a fekete királyt, ezt a halványan Szent Lajosra emlékeztető keresztény királyt, és beledobta a dobozba. A felséges porcelánfigura száz darabra törött. Majd felkapta a fehér királyt, a csodás szaracént, mely Szaladinra emlékeztetett, és ugyanazt tette vele. A csillogó fehér és fekete porcelándarabok együtt ragyogtak. Így dobálta egyenként utánuk az összes bábut, miközben elmondta a négysorost: Bábok vagyunk az óriási Sakk éj- s napmezőin, sok piciny alak, előre-hátra lépünk, és a Sors megún, kiüt s a sírba visszarak. * * Szabó Lőrinc fordìtása.

4 A farkasfejes gyűrű Az 1386-os esztendőben a francia királyság ugyanabban a helyzetben volt, mint amikor François hat évvel ezelőtt elhagyta: béke uralta. V. Károlyt tizenkét éves fia, VI. Károly követte a trónon, s a nagykorúságra várva hagyta, hogy helyette nagybátyjai, Anjou Lajos, Berryi János, Burgundiái Fülöp és Bourbon Lajos gyakorolják a hatalmat. A nagybácsik egészében véve becsületesen ellátták feladatukat. Először azt javasolták a királynak, hogy nevezzen ki főparancsnokot du Guesclin helyett, s a vezér harcostársát, Olivier de Clissont ajánlották. Az uralkodóváltás hìrére vidéken és néhány városban, ìgy Párizsban is, lázadás tört ki, de ezeket leverték és helyreállìtották a rendet. A német szövetséges megbékìtésére Károly feleségül vette az elragadóan szép Bajor Izabellát. De a külpolitikában az igazi bajt természetesen még mindig az angol királyság jelentette. Bár most minden rendben ment. Rendszeresen tartottak fegyverszünetet, és mindkét fél részéről érezhető volt a békevágy. A két királyság közötti hasonlóság egyébként is megkapó volt. II. Richárd tìzéves korában követte a trónon a valamivel korábban elhunyt III. Edwardot, és ő is hagyta, hogy nagy-bátyjai uralkodjanak helyette. Ahogy telt-múlt az idő, egyre nyilvánvalóbb

lett a két fiatal uralkodó közötti hasonlóság. Mindketten visszafogottságról, békevágyról tettek tanúbizonyságot. Mire eljön a pillanat, hogy kövessék nagybátyjaikat a hatalom személyes gyakorlásában - s ez már nem lehet messze -, bizonyosan keresni fogják a megegyezés lehetőségét. Franciaországban V. Károly, a „Bölcs” fiának máris adtak nevet: Jó Károlynak becézték. Kétségtelenül ugyanolyan nagy király lesz, mint az édesapja volt. Bizánci kereskedőhajón szelték át a tengert, François és Jean de Vivraie Aigues-Mortes-nál érte el Franciaország partjait, 1386. szeptember huszonegyedikén, Szent Mátyás napján, az Ősz legelső napján... François lelke mélyéig meghatódott a hatalmas várfalak láttán. Innen indult 1248-ban Szent Lajos a hetedik keresztes hadjáratára, s hadseregének megszámlálhatatlanul sok hajója között volt egy, melyben egy ismeretlen, égővörös szakállú fegyvernök szállt vìzre, akit Eudes-nek, s még nem Eudes de Vivraie-nek neveztek... Amint partra szálltak, a két testvér útra kelt Avignon felé. François vett magának egy lovat, de Jean még nem volt elég erős egy ilyen ideges állat megüléséhez, úgyhogy be kellett érje egy öszvérrel. Az utat, mely a Rhône jobb partján vezetett, lassanként tették meg, mert a hőségben Jeannak sok pihenésre volt szüksége. Szinte az egész út alatt egyetlen szót sem szólt. Mióta megtalálta a könyvet, nagyon kevés dolgot magyarázott el a bátyjának. François csak annyit értett, hogy a Négysorosok szerzője szerint csak a bor és a nők számìtanak, s Isten nem több, mint képzelődés... François sokat gondolkodott, amìg a folyóparton poroszkáltak... Mihez fog most? Visszatérhetne Vivraie-be, de nem titkolhatta maga előtt: Jean a halálán van, és most nem hagyhatja magára. Nem hagyhatja magára... Tényleg erről van szó?... François nem felejtette el a farkasokat, melyek Jean minden egyes lázrohamánál egyre közelebb jöttek, és nem felejtette el öccse titokzatos szavait sem: „Egy napon összeérünk: a halálom napján...” Ahogy közelebb értek Avignonhoz, François-n egyre inkább erőt vett a rettegés. A pápai város falait szeptember huszonkilencedikén, szombaton hajnalban pillantották meg. François-t megdöbbentette a dátumok egybeesése. Pontosan hat évvel ezelőtt hagyta el Franciaországot és érkezett az Alpok másik oldalán egy kis faluba, Szent Mihály ünnepére... Ahogy Villeneuve-lés-Avignonban kószáltak és átmentek a hatalmas Saint-Bénezet hìdon - a legnagyobb hìdon, amelyet valaha látott -, megpróbált visszaemlékezni az utolsó alkalomra, amikor itt járt. Spanyolországból tért haza du Guesclinnel, 1370-ben. Figyelmesen körülnézett. Ennek tizenhat éve, és lám, semmi sem változott. Ugyanaz a sima falú, szilárd és hegyes tornyos palota állt itt. Ahogy a hìd végére értek, Jean megállt. Ő is a palotát nézte, mely a tiszta szeptemberi levegőben oly élesen vált ki környezetéből. Elgondolkodó hangon szavalni kezdett:

Csukd hát be a Koránt és légy szabad! Add a szegényeknek minden javad, Senkit ne szomoríts és meg ne vess; A szabad ég s föld mind tiéd marad. Aztán öszvérének hátán belevetette magát az utcák forgatagába... Amikor du Guesclinnel jött ide, François sosem ment be a városba. A pápa túlságosan óvatos volt, semhogy egy hadsereg előtt megnyissa a városkapukat. ìgy aztán most életében először járt Avignonban. A világ minden tájáról nyüzsögtek itt emberek. Nagy kalapos zsidók, barna bőrű déliek, tarkabarka ruhás asszonyok, halovány arcú franciák és szapora beszédű olaszok. Kevesen beszéltek franciául, inkább a provanszál volt az utca nyelve, amelyet François tökéletesen beszélt; de latinul is mindenki tudott, mert a legtöbben kétségtelenül egyházi személyek voltak. Minden utcában nyüzsögtek, és mindenféle akadt köztük: a tizenhárom éves papnövendékektől az egyetemi diákokon át egészen a bìborosokig, akiket szolgáik csapata kìsért, s akik uruk előtt az utca csőcselékét kiáltásaikkal riasztották szét. Néhány perccel később François átlépte a pápai palota bejáratát, melyen VI. Kelemen cìmere volt látható, és a kerengőben találta magát. Hatalmas udvar volt ez, és a korai óra dacára a legnagyobb felfordulás uralkodott benne. Emberek jöttek-mentek, csoportokba verődtek, s nem csupán papok: voltak itt lovagok, katonák és mindenfajta szolgaszemély. Jean csak egyetlen embert látott, s feléje indult, utat vágva a tömegben, s eléje térdepelt le. Magas, vékony testű bìboros állt előtte. Idősebb férfiú volt, de hihetetlen erő áradt belőle. Beesett arca és éles tekintete volt, göndör haja kibukkant széles karimájú kalapja alól. Jean megszólalt: - Eminenciás uram... A bìboros megremegett, és karjánál fogva szinte vadul emelte magához. - Jean! Te élsz... - Igen, eminenciás uram. - Hát nem hìvsz már páternek? Nem vagyok már szellemi atyád? - Inkább az, mint valaha, páter! - Mi történt veled? Jean nem válaszolt. Megint letérdepelt, s vele François is. Egy hófehérbe öltözött férfi jelent meg... Ó!... VII. Kelemen magas volt, és tekintélyt parancsoló. VI. Orbán tökéletes ellentéte. Személyéből páratlan értelem, tudás és önbizalom áradt. - Elég sokáig késlekedett római küldöttsége után, fiam. A keresztapja időközben pápai gyóntató lett, bìboros. Merre járt? - A szaracénoknál, Szentatyám. - És mit csinált ott? - Attól félek, rátaláltam az igazságra...

- Az igazságra... Hosszú beszélgetés vár ránk... Jöjjön maga is, bìboros. VII. Kelemen felemelte Jeant, majd François-t. - Ami magát illeti, Vivraie ura, nem fogom elfelejteni... A pápa, a bìboros és Jean együtt távoztak... VII. Kelemen tekintetében különös tudás csillant meg, ahogy François-ra nézett: mintha tökéletesen tisztában lenne vele... Természetesen hallott a párbajról és az eredményéről, de valami mást is tudott róla: mélyebb, fontosabb dolgot. A pápa átvágott az udvaron, hogy a nagy kihallgatóterembe menjen, egy hatalmas, kettős boltozatú terembe, amely telis-tele volt emberekkel, ismerősökkel és kérvényezőkkel, akik hevesen lökdösődni kezdtek, amint megpillantották. De mindenkit kiküldetett az őrökkel, és az üres terem közepén, egy kör alakú pádon, mely a pápai ìtélőszék előtt állt, megkérte Jeant, hogy beszéljen. Jean semmit sem hallgatott el. Beszámolt fogságáról, betegségéről és a könyv felfedezéséről. Nem idézte szó szerint a négysorosokat, de összefoglalta a tartalmukat, melyek számára az igazságot jelentették. Ezután beszélt Mathilde des Borjons haláláról és a megvilágosodásról, melyet az neki hozott: mostantól szólnia kell mindazokhoz, akiknek szükségük van rá... Amikor befejezte, összekulcsolta a kezét. - Semmit el nem titkoltam ön elől, Szentatyám. Most szeretnék elmenni, faluról falura járni, és noha Isten már nem lakozik a lelkemben, remélem, tehetek még jót felebarátaimmal. VII. Kelemen elmosolyodott. - Nemcsak hogy nem mehet el, de meg akarom jutalmazni érdemeiért. Bergame püspöke most halt meg, s ön kerül a helyére. Holnap, a vasárnapi nagymisén felszenteljük. Minthogy az egyházmegye Orbán területén van, nem mehet oda. Itt marad velünk. Jean dadogott. - De, Szentatyám, most vallottam be... VII. Kelemen kezébe vette Jean megkìnzott két kezét. - Testében szenvedett értem: hányán mondhatják el ezt magukról? És még többet szenved a lelkében. Azt akarom, hogy a nevemben Krisztus igéjét terjessze. Mert - akármit gondol is - ő beszél magán keresztül, fiam. Jean hallgatott néhány percig. Aztán könyörgőn felemelte a fejét. -A bátyám is itt van, Szentatyám. Nem válhatunk el: én bármikor meghalhatok, és tudja, hogy feladatom van mellette. - Tudom. Menjen, hìvja ide! Jean kiment. Amikor becsukódott mögötte az ajtó, keresztapja, Mont-aux-Moines abbéja, a pápai gyóntató mélyen felsóhajtott. - Szentatyám, én mindig úgy éreztem, mintha Jean a saját fiam lenne. Mindent megtanìtottam neki, amit csak tudtam, és ez az eredmény!

- Ne tegyen szemrehányást magának, bìboros! A szillogizmusok, Arisztotelész összes könyve és az egyházi tudósok mind semmit sem kezdhettek egy olyan lélekkel, mint az övé. - De mi lesz vele? - Aminek Isten mindig is szánta: szent lesz belőle. A pápa elhallgatott. François jött be. - Vivraie ura, ön Rómában nemes lélekkel harcolt, meg akarom jutalmazni. A testőrségem lovagja lesz. Kap egy páncélt és egy cìmerpajzsot az én cìmeremmel... De ez nem minden. Gondolt-e már a keresztes hadjáratra? François azt hitte, álmodik. - Egész életemben, Szentatyám! - Nos, akkor majd beszél a pápai kamarással. Ön járt a szaracénok országában, és értékes tapasztalatokra tett szert. A kamarás kikérdezi majd a véleményét. VII. Kelemen parancsot adott. Egyik testőre lépett be, és kivezette François-t, hogy új beosztásának megfelelő öltözetét ráadják: a legfinomabb fémből készült páncélt, fehér vállszìjjal, melyre két, keresztet formázó aranykulcsot hìmeztek. François másnap látta viszont fivérét, ugyancsak ünnepélyes körülmények között. Ekkor tudta meg, hogy püspöknek nevezték ki, majd a Clémentine-kápolnában, a pápai palota templomában részt vett a felszentelésén. Az első sorban állt. Csillogó és pompázatos öltözékében vett részt a szertartáson, és látta, amint a pápa az oltárnál átadja Jeannak a kazulát, a mitrát** A kazula miseruhát jelent, a mitra püspöksüveget. és a pásztorbotot. Jean püspök lett, ő meg pápai testőr, hamarosan keresztes lovag! Három hónappal ezelőtt rabszolgák voltak mindketten: nehéz lett volna elképzelni ennél nagyobb változást, ennél nagyobb csodát! Boldogan tért haza a kis kastélyba, mely mostantól az övé: a palotától nem messze állt, és személyzet is járt hozzá: egy fegyvernök, egy szakács, két szolga és egy szobalány. Másnap Pierre de Cros, a pápai kamarás hìvatta. François izgatottan jelent meg az egyház második legfontosabb férfiúja előtt. Hosszan beszélt fogságáról a szaracénoknál és a katonai tapasztalatairól, melyekre Hama herceg csapatainak kiképzésekor tett szert. Pierre de Cros végighallgatta, majd közölte vele, hogy nagyon hasznosnak találta a véleményét. Később szükség is lesz rá; egyelőre a baj nem annyira katonai, mint politikai jellegű. Először alá kell ìrni a békét Franciaország és Anglia között, majd learatni a győzelmet Rómában. De mindkét oldalon jól haladnak a dolgok. Jean a Saint-Didier-templom mellett kapott házat, olasz freskókkal dìszìtett provençali stìlusú épületet... Október hetedikén, a következő vasárnap, nagy tömeg gyűlt össze, nemesek, polgárok és a nép, hogy az első prédikációját meghallgassák. Mert a hìrek gyorsan terjedtek a városban Jeanról, Bergame új püspökéről. Nem

járta talán meg VI. Orbán és a szaracénok tömlöceit? Nem volt talán kiemelkedő teológus és a párizsi egyetem egyik büszkesége? Egy ilyen ember bizonyosan nem hétköznapi személy... S ahogy felment a szószékre, valóságos „templomi csönd” támadt... Jean hosszan nézte hallgatóit, majd erős, érces hangon megszólalt: - Nem! Mindenki megremegett. A hìvek nézték Bergame püspökét, aki szótlanul figyelte, fürkészte őket. Aztán nyugodt, tagolt hangon újra beszélni kezdett. - Felebarátaim, azért jöttem, hogy megtanìtsalak benneteket a szavak szeretetére, s az első szó a „nem”! És Jean belefogott egy kevéssé hagyományosnak mondható prédikációba, melyet hallgatói visszafojtott lélegzettel hallgattak. Szavai egyszerűek és megkapóak voltak. A „nem” minden tisztaság, minden erkölcs, minden méltóság szava. Nemet kell mondani a legnehezebb, legrettentőbb körülmények között: nemet a kìsértésnek, a kiegyezésnek, a hazugságnak, az árulásnak. A „nem” szó a jog szava, a mártìrok, a szentek szava. S csak ezután szabad kimondani az igent. Jean szaggatottan, görcsösen beszélt. A Saint-Didier-temp-lom hìvei láthatták, milyen valóságos emlék számára a mártìrok „nem” szava, amikor beszéd közben felemelte megkìnzott két kezét... És ìme, hirtelen az igenről kezdett el beszélni, arról, milyen igent mondani Istenre, a szeretetre, az örök életre... Hangja egyszeriben megváltozott. Mennyei finomsággal csendült föl. Miután magával vonta hallgatóit az önmagával, a másokkal és a démonokkal vìvott halálos küzdelembe, most felemelte őket a legáldottabb magasságokba. Hallgatói az ajkán csüggtek, s érezték, ahogy elönti őket a mennyei boldogság, amint felemelkednek gondolataihoz és szìvéhez. A mise végén a hìvek soraiban valaki kimondta a nevet: - Aranyszájú Szent János! A név elterjedt, és mindenki használni kezdte... Igen, Jean, Bergame püspöke hasonlìtott ahhoz a görög szenthez, akit Khrüszosztomnak, azaz Aranyszájúnak neveztek el, mert szavai oly tiszták voltak. Jean aranyszájú volt, s már csak az váratott magára, hogy Aranyszájú Szent János legyen belőle... Aranyszájú Jean hìre hamarosan túlszárnyalta Avignon falait. A környező vidékekről a szülők elhozták néma gyermekeiket, hogy beszélni tanìtsa őket. Azt hitték, hogy egy férfi, akiben az isteni szavak laknak, visszaadhatja a beszéd képességét... Jean nem tett csodát: a kis némák nem kezdtek beszélni, de maga mellett tartotta és megtanìtotta olvasni őket. Hamarosan annyi lett a gyerek, hogy kibérelte a szomszédos házat, és más papokat is bevont a tanìtás munkájába. De Jean nem feledkezett meg a haldoklókról sem. Nála jobban senki nem tudta megnyugtatni az utolsó útjukra indulókat. Hamarosan ez is elterjedt róla, és az utolsó pillanatban érte küldettek. És ő ment, elment a legtávolabbi falucskába is, a legpiszkosabb kunyhóba is, éjszakában és viharban is.

A pompát tiszteletadásnak érezte, különösen a legszegényebbeknek, úgyhogy mindig szertartási ruhájába öltözött, magára vette kazuláját, püspöksüvegét és botját is. Öt pap kìsérte. Egyik elöl ment, körmeneti kereszttel a kezében, melyet egy magas aranyrúdra erősìtettek; a többiek körülvették, mindegyiknél égő gyertya. Amikor beléptek a haldoklóhoz, ugyanazt a rituális mondatot mondták: - Béke e házra és lakóira. Ecce erux Domini. Ezután a gyertyákat az ágy négy sarkába tették, és Jean a haldoklóra hajolt. - E fények mutatják a hajnalt, mely rád vár. Mielőtt a beteg meggyónt volna, Jeannak gondja volt rá, hogy a lehető legközelebb érezze magát Istenhez az utolsó pillanataiban, ezért odahozatta azt, ami életében a legnagyobb figyelmet, a legtöbb erőfeszìtést, a legnagyobb szeretetet igényelte a haldoklótól. A szőlősgazdának egy pohár bort adtak, a parasztnak egy kalászt a gabonájából, az asztalosnak egy faragását, az anyáknak megmutatták gyermekeiket. Miután meggyóntatta a haldoklókat, távozott, s békességet hagyott maga után. Teltek-múltak a hónapok, és Bergame püspökének egyre nagyobb lett a hìre, s hamarosan senki sem kételkedett szent mivoltában... Ezalatt François, aki szem elől vesztette fivérét, unatkozni kezdett a pápai testőr pompázatos öltözékében, várva a keresztes hadjáratot, melyre csak nem került sor... Szinte napra pontosan egy év telt el Avignonba érkezésük óta, amikor újabb villám csapott le. 1387. október másodikén szerdán elterjedt a hìr a pápai városban: a Rhône másik oldalán, Villeneuve-lés-Avignonban pestis pusztìt! François, a testőrség más lovagjaival együtt egész nap a vidéket járta, és járőrségeket szervezett, parancsokat adott a katonáknak. A betegség nem jöhet át a folyón! Aki hajóval próbálna átjönni, nyomban halállal lakói, és az egyetlen átjárót, a Saint-Bénezet hidat a legszigorúbb őrizet alá vették. François a nap végére ért a hìdhoz. Az őrség legalább harminc katonából állott. Megállapìtotta, hogy mindenki a helyén van és kiadta a parancsokat éjjelre. - A hidat ki kell világìtani fáklyákkal, és az ìjászok lőjenek mindenkire, akit meglátnak. És nemcsak az emberekre: a kutyákra, a macskákra, de még a patkányokra is! Egyetlen élőlény sem kelhet át a hìdon! A katonák engedelmeskedtek, és François elindult hazafelé... Avignon utcáin hirtelen erős rosszullét fogta el. A fekete pestis óta sokszor hallott a betegségről, mely itt is, ott is felütötte a fejét, de soha nem került az útjába. Ez a hirtelen visszatérés olyan emlékeket idézett föl, melyeket legjobban szeretett volna elfelejteni. Ahogy gondolataiban elmélyedve haladt, hirtelen egy pap jelent meg előtte.

- Nagy jó uram!... Bergame püspöke!... Nagyon rosszul van. Magát kéreti! François fejéből egy csapásra kiszállt minden más gondolat, és rémülten futni kezdett a pappal a Saint-Didier-templom-hoz csatlakozó házig. Felfutott az első emeletre, ahol Jean szobája volt. Az előző püspök valaha hìres volt jó ìzléséről és pompakedveléséről... De Jean, miután beköltözött, a házat szerzetesi céljává alakìtotta. Visszaadta a pápának az értékes bútorokat, a falakat ékesìtő freskókat lemeszeltette és a márványköveket szalmával takartatta le. A nagy szobában csak egy ládát tartott, mely ágyként is szolgált neki. Ezen feküdt, amikor François megérkezett. Remegett és forgolódott. Amint megpillantotta a bátyját, üvölteni kezdett: - A farkasok! François olyan fehér lett, mint a meszelt falak... A pestis!... A farkasok!... Minden mesterséges derű, melyre Avignonban leltek, egyetlen pillanat alatt elillant... Igazán meglepte ez? A lelke mélyén mindig is tudta, nem lesz keresztes hadjárat, ez csak szìnjáték volt, ürügy, mellyel itt tartják, hogy sor kerülhessen a rettenetes találkozóra a fivérével... Jean lázas szemmel bámulta. - A farkasok! Bejöttek a tisztásra! Vigyázz: körülötted vannak! Szőrük súrolja a testedet! Megérintenek! „Egy napon összeérünk: a halálom napján...” François-t páni rémület fogta el. Megragadta testvére karját. - Ne halj meg! Jean de Vivraie egy pillanatra elhallgatott, majd láza hirtelen lelohadt, és arcát elöntötte a verejték. A nagy láz és az eszméletlenség állapota elmúlt. Halovány mosoly jelent meg f az arcán. - Igyekszem... Jean nem halt meg. Rohama, mely vadabb és hosszabb volt, mint bármelyik korábbi, majdnem elragadta, de érezni lehetett, hogy erejének legmélyebb és utolsó forrásaiból merìt, hogy ellenálljon a halálnak. François végig a közvetlen közelében maradt. Rémálomszerű napokat élt meg. A pestis tovább pusztìtott a Rhône másik oldalán, de a szentatya felmentette őt őrségbeli szolgálatai alól, tekintettel Jean állapotára. Jean szegény teste ijesztően lesoványodott. A karja és a lába csontvázhoz hasonlìtott, aranybullája megkoccant, mikor bordájához ért, beesett arca halottéhoz lett hasonló. François fekhelyet készìtett magának a szobában, és éjjelnappal vigyázott a testvérére. Remegett, amikor Jean eredménytelenül öklendezett, és fuldokló köhögéssel kapkodott levegőért; remegett, amikor álmában alig kitapinthatóvá vált a pulzusa. De még jobban remegett, amikor Jeannak fölment a láza, és kitágult szemmel üvöltötte neki: - A farkasok megérintenek!

Amikor a roham enyhült, Jean kicsit magához tért, pihent a ládaágyán, de egyetlen szót sem szólt... François sem törte meg a csendet, de a lelke mélyén furcsáiba ezt. Mindig is érezte, hogy halálának pillanatában Jean felfed majd előtte valamit, rábìz majd egy titkot. De Jean hallgatott. Egy hétig naponta voltak rohamai. Az utcán, a ház előtt, az avignoniak térden állva imádkoztak Aranyszájú Szent János felgyógyulásáért. A Saint-Didier-templomban, ahol százával gyújtották meg a gyertyákat, szüntelenül miséztek Jeanért. A gyóntató bìboros naponta látogatta keresztfiát. VII. Kelemen személyesen is megjelent a beteg ágyánál. De Jean akkor éppen eszméletlen volt, és nem ismerte föl. Farkasüvöltést hallatott, amikor a pápa megáldotta. Ezután hat napig a láz másnaponként jelentkezett, majd még kilenc napig harmadnaponként. Végül, mindenszentekre Jeant nem fogta el lázroham három egymást követő napon: vége volt, a váltóláz támadásai elcsitultak. François hazament, hogy egy kicsit pihenjen. Az utcán fél füllel hallotta, hogy a pestisről beszélnek, amelyet ő már majdnem elfelejtett, annak ellenére, hogy oly közeli veszély volt. Még mindig pusztìtott Villeneuve-lés-Avignonban, de hála az őrök kérlelhetetlen védelmének, nem jutott át a folyón. Komplétára harangoztak, és François nekikészülődött a lefekvésnek, amikor valaki erősen kopogtatott az ajtaján. Az ablakhoz lépett, és azt a papot pillantotta meg, aki Jean betegségét jelentette neki. - A püspök úr kéreti, nagyuram. - Nem mondja, hogy... - Nem, nem lett rosszul. Olyan jól van, amennyire csak lehet, de látni akarja kegyelmedet. Azt is kérte, hogy hozza el a cìmerpajzsát. - A pajzsomat? - Igen, nagyuram, a családi cìmerét. François hirtelen remegni kezdett... A kérés váratlan és ünnepélyes módja, a férfi szomorú hangja megrémisztette. -Atyám, tudja-e, miért kell...? - Nem mondhatok semmit, nagyuram. Bergame püspöke majd mindent megmagyaráz... Mennünk kell. Azt hiszem, nem vesztegethetünk több időt. François sietve magára kapta ruháit, és felvette vörös és fekete sávos cìmerpajzsát. Majd a pap nyomában elindult a Saint-Didiertemplomhoz, a fivére lakhelyére. A földszinten, a dìsztelen fehérre meszelt falak között négy pap térdepelt, oly mélyen elmerülve az imában, hogy nem figyeltek föl a belépésükre sem. Az ötödik pap, az, aki François-t kìsérte, most csatlakozott hozzájuk... François az aggodalomtól szorongva felrohant a lépcsőn. Jean az ágyán feküdt, és ahogy megpillantotta őt, könyökére támaszkodva felült. Még mindig félelmetesen sovány volt, de a tekintete élénken csillogott. Jobban volt, mint amikor François délután eljött tőle.

- Mi történt? Jean nyugodtan, félmosollyal válaszolt: - Meghalok. François odaugrott hozzá. - De már nem vagy beteg! - Nem, de mégis meghalok. - Honnan tudod? - Elhatároztam. François megragadta karjánál fogva, és elfeledkezve állapotáról, erősen megrázta. - Öngyilkos akarsz lenni? Elkövetnéd ezt a bűnt? - Hagyd az öngyilkosokat békén! Szerencsétlen emberek, akik semmiképpen sem érdemlik meg a bűnös nevet... De nem, én nem akarok önkezemmel véget vetni az életemnek. - Akkor? - Majd később elmondom. Most nem erről van szó. Csönd támadt... Jean a fivére szemébe nézett, és újra kiült arcára a mosoly. - Tudod-e, hány óra van? - Hallottam, hogy komplétára harangoztak az előbb. - És tudod, hány órakor születtél? - Valamivel éjfél előtt. - Ennek most ötven éve. Percre pontosan. François maga sem vette észre, hogy remegni kezdett. - És mi az összefüggés? És miért kéretted a pajzsomat? - Tényleg nem tudod? - Esküszöm. Jean hirtelen ünnepélyes hangot ütött meg. - Éjfélt fognak harangozni. Ha felteszed a kérdést addig, beszélek. Ha nem teszed fel a kérdést, megmondom, hogy halok meg, és kész. - Milyen kérdést? - A kérdést. Csak egy van. Nagyon jól tudod... Mélyedj magadba és dönts. François becsukta a szemét... A kérdés... Persze, hogy tudta. Fejből tudta, bár sosem merte kimondani, sosem mert rágondolni. Eltemette, elnyomta lelkének legmélyén, hogy sose bukkanhasson elő, mert a legfélelmetesebb volt mind közül. A kérdés állt a farkasok mögött, a fekete álom mögött és minden rettegés mögött, melyet kamaszként és férfiként megélt. A rettegés rettenete volt, az egyetlen dolog, amelytől valóban tartott ezen a világon. De azt is tudta, a kezdetektől fogva, hogy a kérdés erősebb nála. Egy napon ki kell mondania. És ez a nap, ez a perc most jött el. Saját hangját hallotta. - Jean, mit mondott neked az anyánk, mielőtt meghalt? Fölnyitotta a szemét... Jean arcán végtelen megkönnyebbülés ömlött szét. - Végre! - suttogta.

Betegsége óta Jean hálóinget viselt, mely a nyakát szabadon hagyta. Az aranybullája a bordájáig ért. Lekapcsolta nyakából a láncot, melyen a gömb lógott. - Emlékszel-e, hogy azt mondtam: összeérünk a halálom napján? - Mindig gondolok erre. Jean a fivére kezébe tette az aranybullát. - Most összeértünk. François mozdulatlanul állt, kezében tartva az aranytárgyat. - Mi az összefüggés a kérdésem és az aranygomb között? Nyisd ki! - Kinyìlik? - Persze! Csupán tartály, doboz, amelyet VI. Ince pápa csináltatott, hogy titkomat rejtse... Az aranygomb teteje valóban lecsavarható volt. François lassan csavarta. Hirtelen mintha villám csillant volna a szobában. A bullában egy gyűrű volt, mely vicsorgó farkasfejet ábrázolt; a szemek helyén két gagátkő ontotta fekete csillámait. - A farkasfejes gyűrű! - Add ide, kérlek. François gépiesen engedelmeskedett. Jean felhúzta a gyűrűt a bal keze gyűrűsujjára. Olyan vékony volt, hogy a gyűrű, mely női kézre készült, majdnem lecsúszott róla. - Mindjárt visszaadom neked. Majd megcsináltatod, hogy hordhasd az ujjadon... Most add ide a gömbömet is. Azt is fölveszem. Üres, és azt mutatja majd a koporsómban, hogy beteljesìtettem a feladatomat: át kellett adjam neked a farkasfejes gyűrűt. François körül megfordult a szoba. - Az anyánk adta neked a gyűrűt? És erről beszélt? - Nem. A halála után vettem le róla. Alatta égésnyom volt az ujján. Egész életemben azon gondolkodtam, mit jelenthet ez. Nem találtam választ. Azt hiszem, hogy a farkasfejes gyűrűhöz szenvedés kapcsolódik. Szenvedés... François nem érzett szenvedést. Túl volt rajta. Testvére szavai teljességgel valószìnűtlennek tetszettek, mégis tudta, hogy beleivódnak a lelkébe, és örökre megváltoztatják az életét. Az utca másik oldaláról, a Saint-Didier-templom-ból fülsiketìtőén megszólaltak a harangok: éjfél volt. Jean felült az ágyában. - Mindenszentek elmúlt. Halottak napja van. Életed felénél jársz. - Nem értem. - Ötvenéves vagy és még ötven évet fogsz élni. Egy századot élsz: ezt mondta az anyánk, mielőtt meghalt! - Nem értem... - ismételte François. - Van egy hiedelem, mely szerint, ha egy gyermek mindenszentek utolsó órájában születik, akkor száz évet él. Márpedig te egyetlen miatyánkra születtél éjfél előtt. A bába, egy Lény nevű asszony mondta ezt meg az anyánknak. Lény, gondolta François... Neki a türelmet tanìtotta. Minden egybevágott! François úgy érezte, mintha egy szakadék nyìlna meg

a lába előtt. Vagy nem is: mintha egy hegy magasodna az útján hatalmas, megmászhatatlan hegy, félszázad-magas hegy!... Hevesen megrázta a fejét. - Miért hinném ezt el? Honnan tudjuk, hogy nem csak babona? - Az anyánk elhitte. Ezért élt. - És te is elhiszed? - A halálára gondolok... Ezt az üzenetet ismételte nekem, és vért köpött: „Jean, győzd meg róla!” Már nem volt magánál, de még mindig csak ezt hajtogatta: „Esküdj meg, hogy elhiszi!” Utolsó szavával eskümet kérte. Aztán felsóhajtott, és nem szólt többet. François, megesküdtem neki, el kell hát hinned. Őmiatta, aki halott és miattam, aki meghalok! François először hallotta anyjuk haldoklásának elbeszélését, mégsem ez kavarta föl a legjobban. Ahogy Jean beszélt, François a kezére meredt. A két fekete kő felcsillant a farkasfejen... Jean még mindig beszélt, de ő már nem hallotta, mit mond. A farkasfejes gyűrű ékesszólóbb volt nála is. Parancsolta, kötelezte, hogy higgyen, és ő engedelmeskedett! Ebben a pillanatban meggyőződött róla, hogy valóban száz évig fog élni, hogy ugyanolyan hosszú és veszélyes út áll még előtte, mint amilyet megtett már. Bele volt ìrva az ezüstgyűrűbe, és a dolgok mélyére nézve mindebben nem is volt semmi váratlan. Régóta ismerte az oroszlános gyűrű hatalmát, és most felfedezte a farkasfejes gyűrűét is... Félbeszakìtotta Jean szavait, aki még mindig beszélt. - Hiszek neked. Jean döbbenten elhallgatott. Levegőért kapkodott, mert a hosszú beszéd kimerìtette. François nem törte meg a csendet, s hosszan hallgattak. Megint becsukta a szemét. Újra ott volt a tisztáson, a gödörben, épp befejezte a sìrt, amelyet az anyjának ásott. Jean fönt volt a halottal. Hamarosan lejön a gödörbe, karjában az anyjukkal. Ez fog történni... Végre megszólalt Jean. - Minden olyan nyilvánvaló volt, és mi olyan vakok voltunk! Egy farkas és egy oroszlán gyermekei vagyunk, de mindent csak egy oldalról akartunk megszerezni, te az oroszlántól, én a farkastól... Tudod, hogy ki az oroszlán és ki a farkas? - Az apám megmondta, hogy ki az oroszlán. - A teremtés két nyomorult állata! Az oroszlán páratlanul erős, de retteg önmagától. Nem tud mást, mint üvölteni, bőgni és szétszaggatni áldozatát. Egyenesen jár a fényben, amìg a vadász dárdája el nem találja, és akkor bátran meghal, mert erős szìvű... François felismerte önmagát e leìrásban. Nem szólt. - A farkas is bátor, de másképpen. Az igazságot hajszolja. Semmilyen felfedezés el nem térìtheti a nyomról. Éjszaka él, de semmi sem kerüli el a figyelmét. Olvas a lelkekben, kibogozza a gondolatokat és a szenvedélyeket, de nincs ereje, hogy e csodálatos tudást a többieknek megmutassa. Teste erőtlen. Csak figyel, képtelenül a cselekvésre, és bánatában elpusztul az odújában. Jean fivére karjára tette azt a kezét, melyen a farkasfejes gyűrű csillogott.

- François, bolondok voltunk! A saját utunkon akartunk a legmesszebb menni! Te az oroszlánok királya akartál lenni és én a farkasok hercege: micsoda butaság! - Mit tehettünk volna mást? - Mindkettőnek kellett volna lenni! Ez lett volna a feladat. Soha parancs nem volt érthetőbb, és mégsem értette meg egyikünk sem! - Hol a parancs? - Nyújtsd ide a pajzsunkat! - Azt mondtad, hogy a pajzsunkat? Azt hittem, hogy neked semmit sem jelent. - Ez volt a tévedésem. François zavartan levette nyakából a pajzsot, és odaadta a fivérének. Jean figyelmesen megnézte. - Vörös és fekete szìnekből áll! Hogyan is lehetne érthetőbb? - A keresztes háború miatt van ìgy, az oroszlánvadászat miatt. - Butaság! Sosem hittem el ezt a történetet. Gyerekeknek való mese! - De hát Eudes... - Valóban Eudes de Vivraie-nél van mindennek az eredete. De ő nem mészáros volt, hanem filozófus! És Jean szenvedélyesen beszélni kezdett, miközben a pajzs két részén jártatta ujjait. - A vörös és a fekete, a lovag és a szerzetes élete, a hősi halál és a pestises halál, a test ereje és a lélek ereje, a tett és a gondolat, a fény és az árnyék... Egyikünk sem értett meg ebből semmit. Úgy tettünk, mintha szìneink vagy a vörös, vagy a fekete lenne. Te vért ontottál, én tintát. Te vöröset, én feketét. Jean olyan izgatott volt, hogy François az életéért kezdett aggódni. De őt magát is egyre nagyobb izgalom fogta el. - Pedig Eudes de Vivraie parancsa világos volt: az egyik leszármazottjának egyesìtenie kell a pajzs két felét, kapcsolatba hozni a különbségeket, összebékìtenie a két ellentétet. Az apánk és az őseink mind kudarcot vallottak. Hiúságból-e, vagy mert nem gondolkoztak? És én is csődöt mondtam, ugyanezen okoknál fogva. De neked sikerülni fog. - Miért nekem? - Mert a kezedben van egy nélkülözhetetlen ütőkártya: az idő. Idáig oroszlán voltál, a vörös szìn lovagja, most farkassá kell lenned, a pajzsunk fekete részének emberévé. Csak ezután válhatsz azzá, amivé lenned kell: farkasfejű oroszlánná, vagy valami hasonlóvá. Jean visszaadta a pajzsot François-nak. Ahogy átvetette a vállán, hirtelen úgy érezte, mintha hatalmas teher nyomná. - Jean, nem bìrom el a súlyát! - Ezentúl sokat fogsz szenvedni. Mert messzebb fogsz menni, magasabbra hágsz, mint a többiek. És egyre jobban magadra maradsz. François körülnézett a lecsupaszìtott szobában. Még csak kereszt sem volt a falon. Csak a mész, mely eltakarja a freskókat,

és a szalma, mely eltakarja a márványt, de semmi, hogy elterelje a figyelmét arról, amit hall... Jean az ágyán ült. - Eljött a pillanat! François úgy tett, mintha nem értené. - Miről beszélsz? - A halálomról. Pontosan tudod. - De hát jobban vagy! Túlélted a váltólázat. - Figyelj rám és ne félj... A halálom könnyű lesz. Sőt csodálatos lesz! Lehetővé teszi azt, amiről mindig is álmodtam: csatlakozom anyánkhoz! A szavak szomorúsága ellenére François felkiáltott örömében. - Akkor hát megint hiszel! Reménykedsz Istenben és a mennyországban! - Azt hiszem, amit a könyvem mond: a doboz üres. Az utolsó sóhajunk az űrbe taszìt. - Megint nem értem. - Nem furcsállottad, hogy túléltem a váltólázat? Rettenetesebb volt, mint bármelyik előző roham, és meg kellett volna halnom. De túléltem, mert küzdöttem. Minden erőmmel küzdöttem, még akkor is, amikor nem voltam eszméletemen. Meg akarok halni, de nem váltólázban! - Ne mondd, hogy... - De igen. A roham előtt jutott el hozzám a hìr, hogy dúl a pestis Villeneuve-lés-Avignonban. Már előkészültem, amikor felment a lázam. François teste hirtelen jéghideg lett. Fivére arca, mely halottéra hasonlìtott, felragyogott. - François, úgy fogok meghalni, ahogy ő! S mert semmi sincs a halál után, ez az egyetlen mód, hogy csatlakozzam hozzá... Mindenre emlékszem a pestisből, mely elragadta: az első remegésekre, szédülésre, a fáradtságra, a rózsaszìn tajtékos köhögésére. Aztán lihegni kezdett; homlokát verejték borìtotta; köpött néha-néha; egyszer hányt is... Magam is átélem ugyanezt. Ez lesz az utolsó boldogságom, a jutalmam, az én mennyországom. - Ne menj! - Azt akarnád, hogy a következő váltólázrohamban haljak meg, eszméletlenül, csonttá soványodott végtagokkal, kiürült gyomorral?... Az öt pap, akiket lent láttál, akik a szentségeket szokták hordani velem... Amikor elmondtam nekik, hogy mire készülök, elhatározták, hogy velem jönnek. Átmegyünk a SaintBénezet hìdon a pestisesekhez, és nem térünk többé vissza onnan. Jobb, ha éjszaka történik. Ha nappal lenne, a lakosok túl nagy felhajtást csapnának. A nép ragaszkodik hozzám... Túlságosan is. François tudta, hogy az avignoniak Bergame püspökét Aranyszájú Szent Jánosnak hìvják, de idáig saját ügyeivel bajlódva, nem figyelt föl ezekre a dolgokra. Most, fivére erőtől és tekintélytől ragyogó orcáját látva, megértette. Ez az arc bárkit lenyűgözött volna... De neki Jean az öccse, s bár reménytelennek látszik, meg kell próbálnia megmenteni.

- Miért veszìtetted el a bizalmadat Istenben? Én szilárdan hiszek. Hitem kevesebbet ér, mint a tiéd? - Nincs kedvem erről beszélgetni. Annyit vitáztam életemben, és semmi eredménye sem lett. Mondok valamit: nincs képzelőerőm. Lehet-e test nélküli mennyország? Milyen boldogság képzelhető el ott, ahol az embert megfosztják az érzékeitől? Tudod, mit mondanék Istennek, ha netalántán mégis elé kerülnék? „Add vissza a szememet!” - Az ember lehet boldog a szeme nélkül. - Mit tudsz te erről? - Amikor fogoly voltam Angliában, vak voltam és boldog. - Sosem mondtad eddig. - Nem. Ez az egyetlen titkom előtted. - És mitől voltál olyan boldog? - Szerettem... Jean magabiztossága hirtelen eltűnt. Határozottsága enyhült; álmodozó, zavart arckifejezést öltött. - Ez az első válasz, mely megingat... Azt hiszem, hogy jó úton vagy. A vak messzire megy majd! - Meggyőztelek? - Nem. Ez túl gyors, túl elhamarkodott volna. De megőrzőm ezt a „szerettem”-et, és magammal viszem. Jean felkelt az ágyáról... François szerette volna megállìtani az időt, de tudta, hogy nem lehet. Az utolsó szavak pillanata, a végső titkok perce jött el. - Miért az anyánk? Miért csak ő? Nem szerettél senki mást? - Szerettelek téged, és valamennyire szerettem a pátert. De az egyetlen lény, aki igazán számìtott, az ő volt. - Nem mondod meg, miért? - Nem tudom. Nekem is titok. Megpróbáltam megérteni, de nem tudtam. Mégis van egy reményem: amikor én is elkapom a pestist, és átélem mindazt, amit ő átélt, talán akkor olyan közel leszek hozzá, hogy megértem... Jean felemelkedett. - Most nyisd föl ezt a ládát. Vedd ki a papi ruhámat és add rám. Nincs erőm, hogy magam csináljam. François felemelte a faláda tetejét. Feladta Jeanra a papi inget, majd egy arannyal és ezüsttel hìmzett vörös miseruhát húzott föléje. Fivére remegő fejére helyezte a mitrát, és kezébe adta a püspöki pásztorbotot. Jean, aki a súlyos dìszek terhe alatt remegni kezdett, úgy támaszkodott a pásztorbotra, mint egy mankóra. Egy szót sem szóltak egymáshoz... Jean összeszedte az erejét, és tett néhány lépést a szobában. Pompázatos püspöki öltözéke alatt nem látszott soványsága. Süvegével koronázott, beesett arca szoborhoz tette hasonlatossá. Az ágyhoz kötött beteg helyett most az egyház magas rangú képviselője állt tekintélyt parancsolón a szobában. - A könyv a ládában van. Vedd ki!

François a nyitott ládába nézett. Valóban feküdt a mélyén egy fekete bőrbe csomagolt apró tárgy. Kinyitotta, és egy szálkás kézìrással teleìrt füzetet talált benne. - Rejtsd el, mert senki sem láthatja meg, olvasgasd időnként és szeresd! François engedelmeskedett. A fekete tárgyat a zekéjébe csúsztatta. Meg akarta fogni fivére karját, hogy segìtse a járásban, de Jean eltolta magától. - Egy pillanat. Meg kell hallgatnod az utolsó kìvánságomat! François megállt mozdulatlanul Jean előtt, aki aranybotjába kapaszkodva is remegett. - Régen történt, Párizsban, amikor mindketten fiatalok voltunk. Elvittelek az Aprószentek temetőjébe, hogy megmutassam a sìromat. Megeskettelek, hogy a közös sìrba temetsz, hogy a csontjaimat utána a csonttárba vigyék. - Megesküdtem. - Ez sajnos lehetetlen. Valahol Villeneuve-lés-Avignonban leszek eltemetve. Meg kell várnod, mìg az idő elvégzi munkáját. Akkor kinyitod a koporsómat, kiveszed a csontvázamat és elviszed Párizsba. Esküdj meg! - Honnan fogom tudni, hogy mikor kell ezt tennem? - Jelt adok majd. - Jean! - Megesküszöl? Az anyánk emlékére? A farkasfejes gyűrűre? - Megesküszöm. - Az Aprószentek temetőjében a koponyámat a Vasmìves utcai csonttárban fogod elhelyezni, abban, amelyik észak felé néz. - Miért pont abban? - Mert ez az egyetlen oldal, ahonnan nem jön fény, mert ez a legalázatosabb, leghidegebb oldal... Miért nem jön sosem fény észak felől? Nem figyelted meg, mennyivel szebbek a Notre-Dame északi rózsaablakai, mint a déliek? Láttad már a kékek, lilák, zöldek mélységét?... François, azt hiszem, ha sikerrel jársz feladatodban, te meglátod majd az Északi fényt. Én csak csontvázként fogom látni, de te, te életedben pillantod majd meg. - Nem értem... - Én sem értem, vagy csak alig. Sejtek csupán. És a sejtésem is homályos, elmosódott... Most pedig jöjj, hogy megáldjalak! François odalépett fivéréhez és megállt. Nem tudta, hogyan viselkedjék. Jean erősen a földhöz csapta a botját. - Püspök vagyok! Térdre! François letérdelt a szalmával borìtott márványpadlóra. Most végre könnyek gyűltek a szemébe. Lehajtotta a fejét, mìg Jean lassan felemelte jobb kezét, és a levegőbe rajzolt egy keresztet. - In nomine Pa tris et Filii et Spiritus Sancti, Ámen...* *Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében, ámen...Csókold meg a gyűrűmet, ahogy szokás.

François látta, ahogy a fekete köves ezüstgyűrű az ajkához közelìt. Könnyein át látta, hogy a farkaspofa egyre növekszik, s a vicsorgó fogak érintése mintha megmarta volna a száját. - Kelj föl és nyújtsd a karod! Jean lehúzta a farkasfejes gyűrűt, és a bátyja tenyerébe tette. - In nomine matris et fratris et omnium luporum...** ** Az anyád, a fivéred és minden farkasok nevében...

Majd egyetlen szót sem szólva elindult és lement a lépcsőn. François egy pillanatig nem bìrt megmozdulni, mielőtt követte. Úgy érezte, hogy a gyűrű, melyet összeszorìtott markában vitt, égeti a húsát. A földszinten az öt pap csendben készülődött. Négyen tartották a legalább húszfontos, hatalmas gyertyát, melyet éppen meggyújtottak, az ötödik egy hosszú aranybotra erősìtett körmeneti keresztet vitt. A keresztvivő elöl állt, a másik négy körbevette a püspököt, és elindultak. François távolról követte őket Avignon néma utcáin. A templomok és kolostorok harangjai kettőt kongattak: laudes volt, az éjszaka kilencedik órája. François meglepetésére a menet nem a Saint-Bénezet hìdhoz ment. Egy pillanatig az jutott eszébe, hogy Jean lemondott tervéről. De a menet megállt egy pompás épületnél, a pápai gyóntató bìboros palotája előtt... Jean kopogtatott a kapun. Sokáig kellett várniuk, mìg végül egy szolga bukkant elő. - Mondja meg a bìborosnak, hogy keresztfia, Bergame püspöke kéreti. - Mit akar tőle, atyám, ebben az órában? - Az áldását. - Nem várhat holnapig? -Holnapra Villeneuve-ben leszünk, hogy a pestiseseket segìtsük... A szolga felkiáltott és eltűnt. Megint jó darab idő telt el, mìg a bìboros előjött. Láttára Jean térdre hullott. A papok hátrahúzódtak, hogy ne hallják a beszélgetést. - Áldjon meg, atyám! A bìboros végigmérte, ősz hajával keretezett arca mintha kemény álarc lett volna. - Senkinek sincs joga megválasztani a halálát! A gőgjének engedelmeskedik, lelke szörnyű önkényuralmának! Jean hirtelen a távolba meredt. Mintha másra gondolt volna. - Az első pap, akinek áldását kértem, azt mondta: „Túl erős a lelked...” Régen volt ez, egy másik pestis pusztìtott, a nagy járvány. - Mit vár az áldásomtól, ha nem reméli Isten bocsánatát, és nem féli a büntetését? - Csak egy gesztust kérek, páter. - Mire jó egy gesztus? - Azt jelentené, hogy nem ìtél el. Hogy - talán - szeret... A bìboros arca meglágyult. Megáldotta Jeant, aki felállt, és visszament a négy pap közé. Szótlanul indultak el... Keresztapja mellettük ment, a gyertyavivők között. François

valamivel távolabbról követte őket. Rosszul volt, de testvére mellett csak még rosszabbul lett volna. A Saint-Bénezet hìd már nem volt messze. Pár perc járásra lehettek tőle. Harmincfőnyi őrség vigyázta a hidat. A menet láttára az őrmester elképedt. - Eminenciás uram! A bìboros odalépett hozzá. - Bergame püspöke segìteni fog a pestiseseknek. Engedjék át a hìdon! - Ha átmegy a hìdon, nem jöhet vissza! - Nem fog visszajönni. Az őrmester és a többi katona odaadóan tisztelte a püspököt. Ha más papról lett volna szó, akkor talán átengedték volna, de az Aranyszájú szentet, őt nem! Azt, aki gyermekeiket olvasni tanìtotta, aki a haldoklók utolsó reménye volt, nem!... Az őrmester a szabályzat mögé bújt. - Sajnálom, eminenciás uram. Semmit sem tehetek a feljebbvalóim parancsa ellen. A menet megállt a hìd bejáratánál, a katonák kettős sora előtt. A négy fáklyás pap között Jean remegett az éjszaka hűvösében... François előlépett az árnyékból. Fivére feléje fordult, és szótlanul néztek egymás szemébe. François tudta, hogy mit vár tőle. Nem a sors kifinomult kegyetlensége volt. Egyszerűen a dolgoknak ìgy kellett történnie. Neki, egyedül neki kellett a testvérét a választott halálba küldenie, hogy rátalálhasson az örökségére, az anyja és a farkasok hagyatékára, lényerében megszorìtotta a farkasfejes gyűrűt, mintegy erőt merìtve az érintésből... Igen, erőt! Meg kell tennie ezt az első lépést a pajzs fekete szìnének meghódìtásában. Odalépett az őrmesterhez. - Felismersz? - Igen, nagyuram. - Felettesed vagyok? - Igen, nagyuram. - Akkor parancsolom, hogy hagyd Bergame püspökét és kìséretét átkelni a folyón. Jean nem szólt, de tekintete hálát és csodálatot fejezett ki... Megfordult és énekelni kezdte a Misererét. Soha a hangja nem volt ilyen szép. Angyalian, égi szépséggel csengett. - Miserere mei, Deus, secundum magnarn misericordiam tuam. * És az öt pap ráfelelt: - Et secundum multitudinen miserationum tuarum, dele iniquitatem meam. * A Miserere (vagy Dávid bűnbánati imája - Zsoltárok könyve 51,3-5) alább következő sorai Károli Gáspár fordìtásában: Könyörülj rajtam én Istenem a te kegyelmességed szerint; irgalmasságodnak sokasága szerint töröld el az én bűneimet! Egészen moss ki engemet az én álnokságomból, és az én vétkeimből tisztìts ki engemet;

Mert ismerem az én bűneimet, és az én vétkem szüntelen előttem forog.

Mély hangjuk elvált a szólóétól. A katonák és az őrmester letérdeltek. Mindenki sìrt, a püspök megáldotta őket... François szeme előtt a du Guesclin halálakor zokogó katonák látványa és az azt követő rettentő gyász idéződön föl. Amìg a menet az őrség között időzött, François tekintete a SaintBénezet hìdra esett. Mindkét oldalon ki volt világìtva, egyenletesen elhelyezett fáklyákkal, hogy senki át ne jöhessen. A hìd első harmadán, a jobb oldalon emelkedett a kis Saint-Nicolas-kápolna. Mögötte kerìtést állìtottak föl. Eddig a kerìtésig jöhettek a pestisesek... A püspök és a papok a Misereréì énekelve indultak eL - Amplius lava me ab iniquitate mea et a peccato meo munda me. - Quoniam iniquitatem meam ego cognosco et peccatum meum contra me est semper. François utánuk futott. - Jean, a doboz nem üres! Szerettem és vak voltam! Szerettem, hallod? Térdre esett. Elfojtotta a zokogás. - Van Isten, Jean! Egy kéz nehezedett a vállára: a bìboros volt. - Mondunk ilyen dolgot egy püspöknek? - De eminenciás uram, ő nem... - Tudom... De azt is tudom, hogy most Isten akaratát végzi be, még ha nem áll is szándékában... Nézze! A menet megállt a Saint-Nicolas-kápolna előtt, de tovább énekelték a Miserere strófáit, miközben a kerìtés másik oldaláról egy köpenybe burkolt ember lépett elő. Férfi volt vagy asszony? Lehetetlen volt megállapìtani, és nem is számìtott: beteg volt, haldoklott és meghallotta az isteni éneket. A püspök és papjai sokáig álltak a kápolna előtt. Minden énekszóra újabb alakok tűntek elő a kerìtés mögött. Most jobban lehetett őket látni: botra támaszkodó öregek és gyermekeiket tartó anyák jöttek... Egész Villeneuve-lès-Avignon felébredt és előmerészkedett... Nem, a szentatya nem hagyta el őket! Sőt magát a Jóistent küldte hozzájuk e püspök és papjai alakjában, akik vállalták, hogy megosztják szenvedéseiket és halálukat. A Miserere befejeződött... A menet megindult a kerìtés felé. A pestisesek kinyitották a kaput, mely bezárult a menet mögött. François térden állva figyelte a jelenetet. - Jean! - Csak suttogni bìrt. A mitra és a bot eltűnt, a hìd fekete alakjai megkaparintották: vége... A bìboros François mellett maradt, és most fölemelte. - Jöjjön, fiam! Nehéz megpróbáltatásokat élt át. Mert gondolom, hogy Jean mindent elmondott, mielőtt útra kelt. - Ön tudja, atyám? - Tudom, hogy mit mondott VI. Incének, majd VII. Kelemennek. A családi cìmerükről, mely fekete és vörös, az oroszlános és a farkasfejes gyűrűről, a feladatról, mely önre vár a következő fél században: mindent tudok.

François-nak elállt a lélegzete: két pápa! Jean két pápával is megosztotta, mielőtt neki elmondta volna a legtitkosabb titkát! Olyannyira felindult, és néhány órája a fájdalom és a felfedezés olyan örvényébe került, hogy fizikailag is kimerült: tántorogni bìrt csak, és majdnem összeesett. A bìboros karon fogva támogatta. - Jöjjön, fiam! Egy ideig most nálam marad. A magány túlságosan megviselné. Jean keresztapja támogatta François-t, ahogy végigmentek Avignon üres utcáin, egyetlen fáklyahordó szolgával. Egy kakas kukorékolt, és a templomokban prìmára kettőt harangoztak. Lassan felkelt a nap, François de Vivraie élete második felének első napja.

5 A halottaknál Gyásza ellenére, s fivére lázrohama óta először, François újra szolgálatba lépett... Ibitek a napok, és a pestis tovább pusztìtott Villeneuve-lès-Avignonban, s ennek minden jelét jól lehetett látni a bástyákról vagy bármilyen magaslatról. A villeneuve-i mezők temetővé alakultak, ahová szekerek vitték komor terhüket. François-nak túlságosan is ismerős volt a látvány... A rettenethez még az is hozzájárult, hogy jól hallotta a lélekharang zúgását, és a szél néha felé hozta a szagot is. François mindig kereste Jean alakját. Azt gondolta, hogy az öt pappal alkotott menet és a kimagasló körmeneti kereszt nem maradhat észrevétlen, de nem látta őket sehol... A pestisesekért Avignon minden templomában imádkoztak, és Aranyszájú Szent János távozása nagy vihart kavart. A háza előtt gyertyákat gyújtottak, és apró ajándékokat tettek le az emberek. Azt is suttogták, hogy a pápa szentté avatja, amint haláláról értesül... E gyászos napok során François sokat gondolt fivére szavaira a cìmerpajzs két feléről, s a filozófus Eudes de Vivraie parancsáról. De agya üresen forgott. Túlságosan sok minden történt; túl bonyolult, túl friss volt még minden. 1387. november harmincadikán este parancsnoknak osztották be a Saint-Bénezet hìd őrségéhez. Először tért vissza erre a helyre éjszaka, és gondolatai gyászosabbak voltak, mint valaha, ahogy a szabályosan elhelyezett fáklyákat, a kis Saint-Nicolas-kápolnát és a rettenetes kerìtést szemlélte. Primât harangoztak, és a szomorú őszi nap előbukkant az ég alján, amikor a hìd másik oldalán egyszer csak mozgolódás támadt. Az ìjpuskások lövésre készültek... Hamarosan egy tucatnyi ember tűnt föl a kerìtés előtt, egy fehér rongyot lobogtatva. - Elmúlt a járvány! - kiáltozták. Elmúlt? Lehetséges?... François eltöprengett és rájött, hogy néhány napja valóban nem konganak a harangok, sőt újabb szekereket sem látott... A villeneuve-i lakosok lökdösni kezdték a

kerìtést, úgyhogy François a fejük fölé nyilaztatott. Gyorsan visszavonultak a kerìtés mögé. Meg kellett őriznie hidegvérét. François elhatározta, hogy a hìdnál marad, és egy őrmesterét küldi a pápai palotába, hogy bejelentse a hìrt, és új parancsot kapjon. Az üzenetvivő egy óra múlva visszajött, s magától VII. Kelementől hozta a parancsot: karantént kell tartani, azaz ha negyven nap múlva, december huszonnegyedikéig nincs újabb megbetegedés - megnyitják a hidat, és a szentatya maga megy Villeneuve-be, hogy megtartsa az éjféli misét. A villeneuve-iek küldöttsége is hamarosan visszatért a kerìtéshez, ezúttal óvatosan, de azért hallótávolságban, ìgy François átkiabálta a pápa rendelkezését. Örömrivalgás tört ki, majd eltűntek az emberek, hogy szétvigyék a hìrt a többieknek. A következő hetek folyamán senki sem betegedett meg Villeneuve-lés-Avignonban, és december huszonnegyedikén reggel François ott volt a pápai tisztviselők között, akik ünnepélyesen megnyitották a kerìtést... A hìd feketéllett az emberektől, és a villeneuve-i lakosok örömmámorban úsztak. - Hol van Bergame püspöke? - szólìtotta meg François az első szembejövőt. - Sajnos, meghalt, uram. A válasz nem döbbentette meg François-t. Fel sem merült benne, hogy a fivére esetleg életben lehet. Bosszúsan válaszolt. - Tüdőm, hogy meghalt. Azt kérdeztem: hol van eltemetve? _ A Val de Bénédiction kolostorában, nagyuram. François utat tört magának a tömegben. Mint mindenki, ő is ismerte a Val de Bénédictiont, Villeneuve legjelentősebb egyházi létesìtményét, melyet nem is olyan régen VI. Ince alapìtott. Egyébként ennek templomában tartja majd VII. Kelemen az éjféli misét. Valamivel később átlépte a kolostor vadonatúj küszöbét. Az atya, aki ajtót nyitott, mélyen meghatódott, amikor megtudta, hogy Bergame püspökének fivére áll előtte. - Ő szent volt, fiam! Szent! A kolostor temetőjébe vezette François-t, egy körülbelül nyolcvanszor húszméteres téglalap alakú területre, melyet meleg szìnű, provençale kerengő vett körül. Az atya rámutatott egy egyszerű homokkőből készült sìrkőre, amely előtt egy pap térdepelt. - Ez az. François elolvasta a feliratot: „Jean de Vivraie 1339-1387”... Az imádkozó pap felemelte a fejét. Ugyanaz volt, aki eljött hozzá aznap éjjel. François térdre esett és összekulcsolta a kezét. Minden gondolat kiszállt belőle. Semmire sem bìrt gondolni, és imádkozni sem tudott. Sokáig ìgy maradt, mintegy kővé dermedve, aztán felkelt. A pap is felállt. Az atya eltűnt. Egyedül voltak a kerengőben. A pap rámutatott a sìrkőre.

- Nem akarta, hogy mást ìrjunk rá. Még püspöki méltóságát sem. Pedig ha tudná, nagyuram, micsoda hősies véget ért, milyen példát adott mindannyiunknak! - Mikor halt meg? - Szent Martin napján, este, vesperás és kompléta között... - Hol vannak a többiek? Maga az egyetlen túlélő, atyám? - Igen. A négy társam rögtön megfertőződött, amint átléptük a kerìtést. Másnap megbetegedtek, és harmadnapra meghaltak. Egyedül maradtunk, a püspök úr és én. François ebből megértette, hogy miért nem pillantotta meg egyszer sem a fivérét és a menetet a másik partról. Lassan körbesétáltak a kerengőn. A pap hangja áhìtattal telt meg. - Ó, nagyuram, ha tudná, micsoda odaadás lakozott benne! Mindenhová elment, akárhová hìvták. Megérintette, sőt meg is csókolta a betegeket... Bizonyára tudja, hogy a betegség kétféleképpen jelentkezik: vagy a mirigyek duzzadnak meg, és ez okozza a halált, vagy vannak, akik vért köpnek, s ezek hamarabb meghalnak, még azelőtt, hogy a mirigyeik megduzzadhatnának. François lehajtotta a fejét, ahogy eszébe jutottak a jól ismert tünetek. - Tudom. - Nos, ő az utóbbiakat segìtette leginkább, pedig azok a fertőzőbbek. Ilyen bátorságot a pogány korok és mártìrok óta még nem tanúsìtott senki. Próbáltam visszafogni, óvatosságra inteni, de azt válaszolta: „Mitől kellene tartanom? A mennyország vár rám.” Körbejárták a kerengőt, majd visszatértek az egyszerű sìrkőhöz és a felirathoz: „Jean de Vivraie 1339-1387.” - Sokáig úgy tűnt, hogy Isten csodát tesz ilyen bátorság láttán. Mìg sokan bezárkóztak, ajtót, ablakot és kéményt, vagyis minden kijáratot elzártak, s a betegség mégis utolérte és leverte őket a lábukról, addig őt, aki minden pillanatban a betegek körül forgolódott, megkìmélte a kór... Sajnos, az elkerülhetetlen végül mégis bekövetkezett'. A pap egy pillanatra magába mélyedt, mielőtt folytatta. - November tizedikén, nóna körül, miután egy tömegsìr felett imát mondott, az út szélén egy beteg asszonnyal találkoztunk. Gyönyörű nő volt, hosszú barna hajjal. Vért hányt. A püspök rögtön odament hozzá. Soha ilyen csodálatos viselkedést még nem láttam. Karjába vette a nyomorultat, és nem tette le, amìg ki nem lehelte a lelkét. Ezután maga vitte a sìrhoz. Aztán együtt hazajöttünk a kolostor cellájába. - Hol a cellája? - Az az, amelyik a sìrra néz. Én a mellette lévőben voltam. François meg akarta nézni a cellát. ìgy aztán Jean halálának szìnhelyén, egy üres szobában, melyben csak egy ágy, egy láda és egy kereszt volt, hallgatta végig fivére történetét. - November tizenegyedikén reggel bejöttem, hogy a napi feladatoknak nekikezdjünk. De szokásától eltérően a püspök úr még aludt. Később felébredt, felkelt, de olyan szédülés fogta cl, hogy kénytelen volt leülni. Vacogott. E borzalmas bevezető jelek

egyáltalán nem rémìtették meg. Sőt arca kimondhatatlan boldogságtól ragyogott. Felkelt, de megint visszaesett, és köhögni kezdett. Kezét a szájához emelte: rózsaszìn tajték szìnezte ujjait. Megrészegülten mondta: „Boldog vagyok.” François a szalmazsákos ágyat nézte, a fehér falakat, a padlót, melyet szép nagy okker kövek borìtottak, aztán a farkasfejes gyűrűre bámult, és nem vette le róla a szemét. - Egész nap haldoklott, de csak azt ismételgette: „Boldog vagyok.” Később levegőért kezdett kapkodni, és homlokát verìték árasztotta el. Egyre több vért köpött. Egyszer hányt. De még akkor is csak azt ismételte, hogy boldog. A kolostor szerzetesei összeszaladtak, amikor megtudták, hogy beteg. A kerengőben térden állva, hangosan imádkoztak. Egyedül én voltam vele a cellában, de nem nézett rám. Úgy tűnt, valakihez beszél, egy láthatatlan lényhez, talán egy angyalhoz, akit a Mi Urunk küldött, hogy segìtse utolsó óráiban... François torka annyira elszorult, hogy alig bìrt megszólalni. - Nem mondott semmi mást? - De igen. Egyszer csak furcsán kezdett beszélni. Becsukta a szemét. Úgy tűnt, mélyen elgondolkozik és azt mondta: „Lehetséges, hogy mégis...?” Hosszan csendben maradt, majd kinyitotta a szemét és azt mormolta: „Tálán. Igen, talán...” François-t olyan mélyen felkavarta, amit hallott, hogy egész testében megremegett, és a falhoz kellett támaszkodnia. Nem kétséges: Jean az utolsó pillanatban visszagondolt az ő szavaira, a „szerettem”-ére, az egyetlen válaszra, mely megingatta az életében. És úgy döntött, hogy „talán”. Az utolsó pillanatban, a remény, még ha csak egy pillanatra is, még ha haloványan is, de visszatért belé... A pap aggódva nézett François-ra. - Rosszul van, uram? - Nincs semmi baj. Folytassa, atyám. - A legvégén már nem volt magánál. Csak azt ismételgette: „Farkasfejű oroszlán.” Ezek voltak az utolsó szavai. Nagy sóhajjal adta vissza lelkét az Úrnak... Rögtön eltemettük, mezìtelenül, szemfedőbe burkolva, ahogyan meghagyta, és egyetlen dìszéül egy aranygömböt hagytunk a nyakában. A szerzetesek, akik részt vettek a szertartáson, azóta mind halottak. A pap elhallgatott. Keresgélni kezdett az övére akasztott szütyőben, és előhúzott egy fekete bőrbe csomagolt tárgyat. - És itt van ez is, monseigneur. - Mi ez? - Bergame püspöke megbìzott, hogy adjam át ezt a tárgyat. A szaracénoktól hozta magával. Olyan port tartalmaz, mely elaltatja a fájdalmat, és álmokat idéz elő. Azért adták neki, hogy lecsendesìtsék a váltóláz rohamait. Nagyon kevés elegendő belőle. - Miért lenne erre szükségem? - Nem tudom. Csak a püspök úr akaratát teljesìtem. Szüksége van még rám? - Nincs. Szeretnék egyedül maradni.

A pap kiment, és François egyedül maradt a cellában... Fivére utolsó percei, a farkasfejű oroszlán, a fehér por: mindez összekeveredett benne, és François zűrzavaros álomba merült... Teljesen magába mélyedt, és nem érzékelte az idő múlását, amikor egy szerzetes lépett be gyertyával. François, aki tökéletes sötétségben üldögélt, felugrott. - Jönnie kell, fiam, a szentatya van itt. Hirtelen eszébe jutott az éjféli mise. - A szentatya? Hány óra van hát? - Már elharangozták a komplétát. François a szerzetes után ment, a pápai cìmerrel ékesìtett vállszìja elfedte páncélját. A cellából kilépve a temető felé nézett és Jean sìrját kereste a szemével, de koromsötét volt, és a gyertya gyönge fénye nem világìtott odáig. A kolostor templomában tartott éjféli misére a nép nem jöhetett el: nem volt elegendő hely. VII. Kelemen az oltár mellett állt, két bìboros segédkezett neki. François felismerte a kamarást és a pápai gyóntatót. Az első sorban a többi bìboros foglalt helyet, majd a püspökök, abbék és más egyházi méltóságok, hátul a Val de Bénédiction szerzetesei, majd a pápai palota testőrsége, s közöttük François. Végül, a templom hátsó részét az avignoni világi személyiségek foglalták el: nagyurak és hölgyeik. A matutinum két harangszava megkondult, és a mise elkezdődött. François alig nézett szét. Tekintete egy pillanatra megállapodott VI. Ince sìrján, egy fekvő, fehér márványszobron, az oltártól jobbra, de amint felcsendült a pápa hangja, François bezárta szemhéját. Újra átélt egy másik, pontosan harminc évvel korábbi éjféli misét. Angliában volt, Hertford udvarházában. Akkor valóban vak volt, de Ariette mellette állt, és fogta a kezét. Igen, akkor boldog volt! És ezt a boldogságot kìvánta Jeannak, a mennyországban, ahol - és ebben nem kételkedett - most van. De ő, ővele mi lesz?... A mise folyt tovább, de François még mindig nem nyitotta föl a szemét. Ő bizony nem a békét találta meg ebben a mostani vakságban, hanem a sötétség titok és rettegés kìsérte árnyait! A szertartás végén, mint a szokás engedi a karácsonyi mise végén, a szentatya elénekelte a De profundist* * A mélységből (kiáltok hozzád. Uram!). A 130. zsoltár. a pestis áldozataiért. A gyászéneket énekelve François nem a fivérére gondolt, akinek a zsoltárt szánták. Önmagára gondolt... Mélységekből kiáltott föl, reménytelenül kért segìtséget. Soha nem érezte még magát elveszettebbnek, mint ezen az éjszakán, még akkor sem, amikor édesanyja sìrját ásta. Ki hallhatná meg, ki segìthetné meg, ha nem Isten maga? Felnyitotta a szemét. A De profundis véget ért. A pápa és a bìborosok nyomában a résztvevők is elhagyták a templomot. Ebben a pillanatban döntött úgy, hogy ott marad a Val de Bénédiction kolostorában. Megìgérte Jeannak, hogy földi maradványait

Párizsba viszi, amint jelt kap. Addig megosztja a szerzetesek életét, ha lehet, fivére cellájában. Egyébként mit is tehetne mást? Menjen haza? Sosem volt hozzá kevesebb kedve... Avignonba érkezésekor levelet küldött Vivraiebe. Louis rövid levélben válaszolt, hideg szavakkal üdvözölve visszatérését, és bejelentette, hogy ő jól van, valamint hogy Isabelle Mollène-ben él, jól érzi magát, de még nincs gyermeke... Nem, senki sem várja haza... A templomból kilépve François vissza akart térni Jean cellájába. Ahogy a kerengőbe lépett, fényt vett észre. A bìboros imádkozott keresztfia sìrjánál, s körülötte fáklyavivő szolgák álltak. François mögötte állva várta, hogy befejezze az imádkozást. Amikor a bìboros felállt, észrevette őt. - Legyen erős, fiam! Ebben a pillanatban fivére Isten kiválasztottjai között van, még ha nem hitt is benne. - Talán hitt, eminenciás uram. Az utolsó pillanatban megcsillant előtte a remény. François beszámolt a bìborosnak arról, amit a paptól hallott, majd bevallotta, mennyire szeretné elfoglalni fivére celláját. Jean keresztapja eltöprengett. - Elméletben lehetetlen. A cellákban csakis szerzetesek lakhatnak, a kolostor legérdemesebb tagjai. - Nem tudna közbenjárni értem? Könyörgök, eminenciás uram! - De igen. Kérelme meghallgatásra fog találni. Sok pap meghalt a pestisjárvány alatt, és sok cella áll üresen. Ön mellett szól fivérének emlékezete is. Isten legyen önnel, fiam... François belépett a cellába. Nem volt benne világìtás, és François ott maradt a sötétben. Meghatározhatatlan idő után három szerzetes lépett be, átadtak neki egy gyertyát, egy imakönyvet, egy darócruhát, egy kancsó vizet, egy darab kenyeret és egy éjjeliedényt, majd szótlanul távoztak. Ennyi kellett egy szerzetes életéhez. Jean keresztapja közbenjárt érte. Megkezdődött François önkéntes magánya. Levetette páncélját. Széles övében mindig magával hordta Jean könyvét, melyet ìgy - fivére tanácsát követve - alaposan elrejtett... Most új rejtekhelyet kell találnia neki. Kardjával kimozdìtotta az egyik padlókövet, alatta lyukat ásott a földbe, belehelyezte a fekete bőrbe csomagolt könyvet és az ugyancsak fekete bőrbe csomagolt fehér port, majd visszatette a követ a helyére. Ezután magára öltötte a darócruhát és a gyertya remegő fényében letérdepelt a kereszt elé. Hirtelen halálosan kimerültnek érezte magát. Mi mást tehet ezen a helyen, mint elmélkedik? Márpedig semmit sem tudott elképzelni, ami rosszabb lenne, mint az elmélkedés. E néma szembenézés önmagával, az ezernyi gondolat, mely ellenállhatatlanul felötlik benne, előre megrémìtette. Visszagondolt a lovaggá ütése előtti virrasztásra. Ha Enguerrand nagybátyja nem sugallt volna neki egy gondolatot, melyen töprenghetett, akkor élete legrettenetesebb pillanata lett volna az az éjszaka. És most eljött ez a pillanat. Nem menekülhet az önmagával való

szembenézés elől. Azon kell gondolkoznia, amitől a legjobban tart: az anyja halálán, s a coussoni farkasokon. Ereiben félig a Coussonok vére folyik. Mindig el akarta ezt rejteni maga elől, és majdnem sikerült is, de most már nem lehet. Önmagában kellett megtalálnia azt a szörnyűséget, melynek nem ismerte a természetét. Megosztottnak érezte magát, két erő húzta kétfelé. Mit tegyen? Ha Jean itt lenne, most nem félne, elegendő lenne meghallgatni fivére tanácsát. De Jean meghalt, és François egyedül rettenetesen elveszettnek érezte magát. Az érzelmek, a fáradtság és a fájdalom hatására ledőlt az ágyára... A Vivraie-vár tornyának lépcsőjén tért magához. Nem akart fölmenni rajta, de nem volt más választása. Ahogy föllépett a lépcsőre, észrevette, hogy lefelé megy, és egyre mélyebbre süllyedt. Női sikoly verte föl a csendet... Végül megérkezett egy folyosóra. Kinyìlt egy ajtó. Nem akart belépni, de belökték. A szoba padlóján kìgyók nyüzsögtek... Verejtékezve ébredt. A fekete álmot látta! A rémálmok ideje visszatért! Őrültként rontott ki a cellából, odakinn hatalmas dübörgés fogadta. Vihar tört ki, mennydörgés rontott a kerengőre. François alig vette észre. Jean sìrjához rohant, térdre borult és felkiáltott: - Jean, segìts! - Sokáig ìgy maradt, vìztócsában térdepelve, a megboldogult lelkének egy sugallatára várva. Valóban az eszébe ötlött egy gondolat, de nem megkönnyebbülést hozott, hanem még jobban elborzasztotta... Fivére elbeszélésében nemcsak az oroszlán és a farkas szerepelt, hanem az is, hogy ő száz évig fog élni. Először gondolta végig, hogy mit is jelent ez, és a gondolat szörnyűségesnek tűnt fel előtte. Ha ez igaz, akkor bármit tehet, létének századik évéig nem hal meg! Minden nehézség nélkül lehetne belőle hős. Elsőként, sisak nélkül hághat föl a létrán várostromokban, egyedül támadhat az ellenséges seregre, a kövek és ìjak varázslatos módon elkerülik. Sem kard, sem tőr kárt nem tehet benne. De a legrettentőbb gaztetteket is véghez viheti, s a büntetés nem éri utol. A bitófa kötele megoldódna, a hóhér bárdja kicsorbulna, a forró ólom langyos volna, mint a nyári tenger. És még ha a királyt ölné is meg, a lovak hiába próbálnák négyfelé szaggatni. A büntetlenség, a tökéletes szabadság vár rá: tehet jót és tehet rosszat, erre döbbent most rá! Ez túl sok volt. Olyan szédülés fogta el, hogy zokogva borult a homokkőből faragott sìrra. Ebben a helyzetben találták reggel a szerzetesek, a még mindig ömlő esőben. Cellájába vezették, és François nem ellenkezett, amikor az ágyába fektették. E rettenetes éjszaka rányomta a bélyegét François de Vivraie eljövendő hónapjaira. Annyira megfázott, hogy majdnem elvitte a láz, bár nem annyira betegségének súlyossága, inkább önnön akarata volt az oka agóniájának. Egy gyógyìtó szerzetes gondozta a saját cellájában, de François mindent megtett, hogy ne gyógyuljon meg. Nem itta meg a

gyógyteákat. Éjjelente csupasz lábbal sétált a jeges temetőben. A szerzetesek végül meggyőződtek róla, hogy elvesztette a józan eszét, és imádkozni kezdtek szelleme gyógyulásáért... Az igazság az volt, hogy François játszott a halállal. Tudni akarta, igaz-e, hogy azt is túléli, ha a legmostohább módon bánik a testével. A következő év tavaszára rá kellett jönnie, hogy valószìnűleg igaz. Meggyógyult. Úgy tűnt, testét száz évre teremtették. És hacsak nem lesz öngyilkos, ami pedig eszébe sem jutott, bele kell törődjön, hogy száz évet él... Akármilyen fájdalmas volt is, újra kezdte hát az elmélkedést. Tiszteletben kellett tartania Jean végakaratát, hogy egyesìtse a cìmerük két szìnét, a vöröset a feketével, hogy egyszerre lehessen a vörös és a fekete lovagja... Egy pillanatra felötlött benne, mivel arról van szó, hogy egyszerre legyen bölcs és lovag, a kolostor könyvtárában megkereshetné például Arisztotelész Metafizikáját, és tanulmányozhatná. De hamar elvetette ezt a gondolatot. Sehová sem juthat ìgy. Nincs olyan esze, mint Jeannak, ahogyan Jeannak sem volt olyan testi ereje, mint neki. Ugyanolyan lehetetlen, hogy belőle valaha teológus váljék, mint az, hogy Jean, akár ifjúsága virágában is, megnyerhetett volna egy lovagi tornát. De ez a gondolat mégiscsak eszébe juttatott valamit. Van egy könyv, melyet el kell olvasnia, mégpedig az, amelyik a nagy titkot tartalmazza, és most a cellájában van elrejtve! Mióta birtokába jutott, annyi élmény érte, hogy még kinyitni sem tudta. Zavarba jött. Csak nem az a könyv titka, hogy a doboz üres, és Isten nem létezik? Ha elolvassa, nem lesz-e maga is istentagadó, nem ismeri-e meg e világ reménytelenségét, és a másvilágon nem ìtéltetik-e örök kárhozatra? Erőt vett magán... El kell olvasnia e könyvet, mely Jean gondolatait, Jean lelkét őrzi. Fohászkodott Istenhez, segìtse meg ebben a próbatételben, és valamennyire visszatért a bizalma. Az utolsó beszélgetésükkor tán nem ingatta-e meg a fivérét az ő egyszerű válasza? Kimozdìtotta helyéből a padlókövet, és a fehér poros zacskó mellől elővette a fekete szütyőt. Remegve bontogatta. Jean fekete tintás, ideges ìrásának látványa meghatotta, és erőt öntött belé. Úgy érezte, Jean is itt van, és nem olvasott, de szinte hallotta fivére egyszerre áhìtatos és mégis ironikus hangját, ahogy a szavakat ejti... Az első négysoros ìgy kezdődött: „Bort igyál hát...” François megállás nélkül olvasott, és meglepetésével csak elragadtatása ért föl. Ugyanarról a könyvről van szó? Semmi komor, semmi szomorú nem volt benne. Józan, mosolygó bölcsességgel ìrott könyv volt. Egy könnyed lény, egy szelìd költő műve, aki jobban szerette a nőket és a bort az Istenről való elmélkedésnél, és aki ezt páratlan finomsággal öltötte szavakba. Leìrta, hogy nem nyìlik újra a hervadt pipacs, de valóban bizonyos volt benne? A könyv végkicsengése nem tűnt reménytelenül tagadónak, inkább, ahogyan Jean végső szava: egy talányos „talán”-nak...

Omar Hajjám négysorosai visszaadták François-nak az életkedvét. Igen, az élet szép, és igen, élni kell vele, és mivel nem hagyhatta el a Val de Bénédictiont, mielőtt Jean jelt nem adott, a lehető legjobban meg kellett szerveznie az életét... Késlekedés nélkül hozzáfogott. Hiányzott neki a testi megterhelés. Teste mindig is igényelte a mozgást, de most már hónapok óta tétlenségre volt ìtélve. Elment az egyházfőnök atyához és megkérte, ossza be bármilyen erőt igénylő munkára. Az atya megörült gyógyulásának és annak, hogy szolgálatba akar állni, s rábìzta a földmunkákat és a sìrásást. François de Vivraie hónapokig, sőt éveken át ásta a Val de Bénédiction földjét az élők és a halottak szolgálatában. Jó úton haladt, minden eltelt nap ezt a bizonyságot adta neki. Ásás és kapálás közben folyvást a szeme előtt volt a két gyűrű. Állandó látványuk többet ért, mint bármilyen érvelés. François az oroszlán és a farkas, a vörös és a fekete embere lett, a két keze is ugyanezen a feladaton dolgozott. A testi munka az ő sajátos elmélkedése volt; az ismeretlennel szemben neki cselekednie kellett. Mindig is ìgy tett élete során. Amikor meghalt az anyja, ő a sìrját ásta meg, mìg Jean az utolsó szavait hallgatta végig. Minden este kimerültén tért a cellájába, s jól érezte magát. Imádkozott és hamarosan elnyomta az álom. Nem félt az aggasztó gondolatoktól, nem tartott a rémálmoktól. A másnapra gondolt, mely ugyanolyan lesz, mint az előző nap... Még a sìrásó munka sem nyomasztotta. Nem bánta a halottak látványát. Jean társai voltak, és ő közel érezte őket magához. Beszélt hozzájuk, mìg eltemette őket. Megkérte őket, vigyék testvéri üdvözletét a túlvilágra. Végül elég hátborzongató gondolatra jutott, mely mindazonáltal egyáltalán nem zavarta. Azért van itt, hogy belülről megváltozzék. És ez alatt az idő alatt Jean is átváltozik, szétoszlik. Mindig is olyan közel álltak egymáshoz, amennyire csak lehetett, és még a halálon túl sem veszett el a kapcsolat. Mire Jean elküldi a jelt, hogy már csontváz lett belőle, addigra ő is megváltozik. Készen áll majd. 1392. június huszonnegyedikén, négy és fél évvel a kolostorba érkezését követően, épp egy sìr megásása után tért vissza a cellájába, vállán a kapával és az ásóval, mikor az egyik négysoros futott át az agyán. Hangosan szavalni kezdett: Ha bíborkelyhem számhoz emelem, Részegen örvend lelkem, szellemem, Amit nem látok józanul soha, Száz titok s csoda feltárul nekem. François-nak sosem volt jó emlékezőtehetsége. Már gyermekkorában nehezére esett megtanulni az imákat. Ezt a verset is elolvasta, akár a többit, de hogy ìgy emlékezzék rá, ilyen tökéletesen, ez egészen csodálatos! Vagy pedig...

A jel! Jean jele! ó tette ezt a négysorost a fejébe. Június huszonnegyedikén, a neve napján, azt parancsolja neki, hogy részegedjék le és lásson. François megkereste a Val de Bénédiction rendfőnökét, és meghatottan megköszönte a vendéglátást, majd bejelentette, hogy másnap reggel távozik. Innen az éléskamrába ment. Itt kiválasztott egy demizson bort, majd a kerengőn át a cellája felé vette útját. Amint belépett, kihúzta a dugót a demizsonból, és inni kezdett. Nagy kortyokban öntötte le az italt a torkán, sietve, mert nem az volt a célja, hogy örömét lelje a borban. Nem az ivásról volt most szó, hanem arról, hogy részegségében eljusson abba a titokzatos világba, ahol a fivére találkozót adott neki. Lassan minden összemosódott előtte, amikor eszébe jutott valami: a fekete bőrbe csomagolt fehér por, mely álmokat szìt... Most jött el a pillanat, hogy használja... Felemelte a követ, amely alá elrejtette, a könyv mellé... „Nagyon kevés elegendő”, emlékezett vissza. Egy korty bort vett a szájába, majd egy csipetnyi port szórt rá, s lenyelte... Úgy érezte, örvény emeli magasra és elragadja. Tántorogva tette meg az utat a sìrhoz, majd letérdelt, és magához szorìtotta a könyvet, a Négysorosokat... Alkonyodott. Az ég mélykéken ragyogott, apró, rózsaszìn felhőkkel. Vecsernyére harangoztak. Az atyák, kezükben gyertyát tartva, a templomba igyekeztek. Nem lepődtek meg, hogy a sìron látják őt térdepelni. Hallották, hogy másnap távozik, és azt gondolták, búcsút vesz fivérétől. François látta, amint a szerzetesek libasorban kimennek a kerengőből. Amikor az utolsó is eltűnt, teljesen ráborult a sìrkőre, és a hátára fordult. Egyre jobban szédült. Felnyitotta a könyvet, és a nap utolsó fényénél találomra olvasni kezdett: Álom a földön és álom a föld alatt Földön és föld alatt kiterített testek... Túlságosan szédült. A lapok kicsúsztak a keze közül, és François elaludt, mielőtt befejezte volna a négysorost. François érezte, hogy valaki rázza és keltegeti. Eltartott egy darabig, amìg rájött, hogy hol is van. De visszatértek az emlékei: A Vén Tudományhoz cìmzett fogadóban volt Párizsban, ahol annak idején viszontlátta Jeant. A fivére egyébként mellette ült, ugyanannál az asztalnál, amelyre annak idején rárogytak és elaludtak a bortól. A terem üres volt. Jean megint megrázta. Most François tisztán látta fivére alakját. Fekete ruháját viselte, diákkorának legszebb virágában: nem volt szép, de lenyűgöző igen, sovány arca fölött domború homlokával, élénk tekintetű szemével és fekete, tonzúrás hajával. - Ébredj, felkelt a nap! François viszont egyáltalán nem érezte jól magát.

- Rosszul vagyok! - Ez várható volt, azok után, amit bevettél. Siess, dolgunk van! - Milyen dolgunk? Várost nézünk? - Nem, a halottakat kell meglátogatnunk. Jean átment a terem másik végébe, és egy aranynak látszó tárggyal tért vissza. François felismerte a hamis relikviát, amelyet a fivére a diákoknak mutatott azzal, hogy a nagy titkot tartalmazza, majd ezer darabra törte. - Összerakták? - Amint látod. - Hol vannak a halottak? - Itt, a dobozban. - Nem üres? Jean nem felelt. Kinyitotta a dobozt, erre hirtelen sötétség borìtott el mindent. Majd egy idő után apró fénysugár vágott keresztül a sűrű ködön. - Nézd: itt vannak! Feltűntek a halottak, messze, egy távoli vidéken, amelyet nem lehetett kivenni. Csontvázak meneteltek szorosan egymás mellett, mintha harcba indulnának. Időnként kisebb csontvázak is jöttek: gyermekek... Végeérhetetlen sort alkottak. Jean rámutatott a menetre. - Gondoltál már rá, mennyivel több a halott, mint az élő? Képzeld csak, hányán lehetnek Ádám és Éva óta. Olyan, mint a tenger. Ti, az élők csak az utolsó hullámot alkotjátok, néhány vìzcseppet a tajtékon; mi, a halottak alkotjuk a hatalmas folyékony tömeget. Amikor néhány perc múlva széttörtök a fövenyhez csapódva, akkor egyesülhettek majd velünk, magunkba szippantunk. François-t hirtelen szorongás fogta el. Jean észrevette. Karjára tette a kezét. - Ne félj, nem jönnek mind. Csak hetet fogsz látni, engem is beleértve. És van egy közös vonásunk, ami neked csak örömet okozhat. - Micsoda? Jean eltűnt, s csak egy láthatatlan hang felelt a ködbe burkolózva: - Szerettünk téged... Valószerűtlen volt a környezet. Rózsaszìn köd szállt le, mìg a levegőt finom illatok telìtették meg, bódìtó tömjének. Valahonnan epekedő zeneszó hangzott föl... François-nak úgy tűnt, sokáig mozdulatlan maradt e paradicsomi légkörben. Egy alak lépett elő a ködből: Gilette de Bercy volt az. Kék ruhát viselt, kivágását fátyol fedte, mely inkább még csábìtóbbá tette, mintsem eltakarta keblét. Nyaka körül ott volt az aranyöv, mellyel felakasztotta magát, s mely most különös ékszernek tűnt. - Gilette!

Gilette nem lépkedett, hanem mintha a lábát csúsztatta volna a talajon. - Emlékszel rám! Féltem, hogy elfelejtettél. - Hogyan felejthettelek volna el? A fiatal nő odanyújtotta neki a karját. - Táncolsz velem? François felállt és táncolni kezdtek. - Egyedül vagyunk? - Igen. Éppen mint az emlékezetvesztésed idején. Olyan boldog voltam akkor, és olyan boldogtalan, amikor visszanyerted az emlékezeted. A zene egyre szebben szólt, és Gilette de Bercy ajkán a leggyengédebb mosoly bujkált, de François mégis kellemetlenül érezte magát. - Emlékszel arra a napra, amikor János királlyal bevonultál Párizsba, hogy meghallgasd a tedeumoi a Notre-Dame-ban? - Ne beszélj erről! - A menyasszonyoddal voltál, én az ablakból néztelek. De te nem néztél rám. El kellett menned, és én elfogadtam ezt. Búcsúszót sem vártam tőled. Csak egy pillantást vethettél volna rám. Egyetlen pillantást, egyetlenegyet, és nem akasztottam volna föl magam... - Gilette! - A szertartás után feljöttetek a házba, és felfedeztétek a testemet. Felkiáltottál a borzalomtól. De a kiáltás neki szólt! Egy akasztott nő látványa nem való egy szép és nemes menyasszonynak!... Felkiáltottál, François, de nem sìrtál. Egyetlen könnycsepp, egyetlenegy, lemosta volna a bűnödet. - Könyörgök... Gilette még mindig gyöngéden mosolygott. Karjával átfonta François nyakát, és kecsesen forgott vele a ködben. - Hìvattad az őröket és elmentél... Tudod, hogy bánnak az őrök az öngyilkosokkal? Meztelenül rákötöttek egy deszkára. ìgy vittek végig Párizs utcáin. Az asszonyok leköpték a testemet, a férfiak trágárságokat kiáltottak rám, a gyerekek megpróbálták kitépni a hajamat és a testszőrömet... - Elég! - Ezután egy mezőre vittek, a többi öngyilkossal együtt. Szerencsémre a mező Bercyben volt, hazavittek. De nem temettek el. Nappal a kutyák eledele voltam, éjszaka a farkasok lakmároztak belőlem. A lágy muzsikaszóra táncoltak, s François egyszerre zokogni kezdett. - A te hibád, François! Csakis a te hibád! - Megértettem, esküszöm! - Jó, ha megértetted, a megértés még csak a kezdet... Meg akarsz csókolni? - Teljes szìvemből... François a lányhoz hajolt, de a táncban a mozgástól himbálózó aranyöv az ajkukhoz ért. - Zavar? Várj! Leveszem.

Gilette levette és feldobta a levegőbe. Az öv kicsit repült, mint egy hatalmas, csillogó madár, majd François karjára esett. Olyan nehéz volt, hogy François elengedte Gilette-et és térdre rogyott. - Súlyos, igaz? Súlyos a vétek, még ha csak néhány aranyfonálból szőtték is... François úgy érezte magát, mint amikor Brignais-ben az üllőt a mellkasára tették. - Az egész életem nem lesz elég, hogy eltöröljem ezt a bűnt. - De igen. Mert neked, szerencsédre, hosszú élet adatott... Gilette de Bercy megfordult a rózsaszìn ködben. Az öv felemelkedett: François megszabadult a tehertől. Egy ideig a fiatal nő feje fölött szállt, majd leereszkedett a vállára, és a nyaka köré fonódott. A zene hirtelen elhallgatott és koromsötét lett. Teljesen megváltozott a környezet. François Cousson kápolnájában találta magát, ott, ahol lovaggá ütése előtt virrasztóit, az oltárral szemben. Nagybátyja, Enguerrand lépett be páncélban, két gyönyörű, szembenéző farkast ábrázoló ezüst cìmerével. François ráemelte a tekintetét. - Mit csinálok itt? - Lovaggá ütnek. - De már egyszer lovaggá ütöttek! - Most megint lovaggá kell üssenek. Most kezdődik az igazi küzdelem... Cousson apró kápolnája egyszerre hatalmas lett, olyan nagy, akár a párizsi Notre-Dame. Az oltár egészen távol került. De a távolság ellenére François jól látta az oltárnál álló három alakot. Három, zárt sisakrostélyú lovag volt, a nyakukban a Vivraie-k vörös és fekete cìmerpajzsa. Kik voltak ezek, önmagának három mása? Három kìsértet? Enguerrand a vállára tette a kezét. - Gyerünk! François felállt, és a nagybátyja, kezét mindvégig a vállán nyugtatva, az oltár felé vezette. Letérdepeltette a legelső lovag előtt. A lovag kihúzta a kardját, és felhajtotta a sisakját. - Az apád vagyok, Guillaume de Vivraie. Ebben a páncélban, ezekben a szìnekben temettek el a Montenay-apátság mellett. Dicsőséges halált haltam. Egész életemben gyöngéden szerettelek és védelmeztelek. Védelmezni foglak a rád váró próbatételek során is. François fejére helyezte a kardját. - Menj és bìzva bìzzál! Ezután François a középső lovag elé térdelt. Ez felemelte a sisakrostélyt, amely alól kibukkantak vörös fürtjei és zöld szeme. - A feleséged vagyok, Ariette de Vivraie. Ebben a páncélban, ezekben a szìnekben harcoltam éretted a westminsteri lovagi tornán. Mindennél jobban szerettelek ezen a világon. Egész életünkben támogattuk és védelmeztük egymást. Védelmezni foglak a rád váró próbatételek során is.

Kardját férje fejére helyezte. - Menj, és bìzva bìzzál! François végül a harmadik lovag elé térdepelt. A sisakrostély kinyìlt, és szőke göndör fürtökkel szegélyezett fiatal arc nézett rá. - A fiad vagyok, François de Fleuraines. Ebben a páncélban, ezekben a szìnekben temettek el a chaliers-i kolostorban. Kimondhatatlanul csodáltalak és szerettelek. Egész életemben védelmeztél. Most én foglak védelmezni a rád váró próbatételek során. És ő is ráhelyezte kardját apja fejére. - Menj, és bìzva bìzzál! François felemelkedett. A hárompajzsos alak és Enguerrand eltűnt. Jean tért vissza. Karon fogta fivérét, és kivezette a templomból. Ahogy kiléptek, a tengerparton találták magukat. Apály volt. François felismerte a partszakaszt: Pâquerette élt ott. Kereste a lányt, de nem látta sehol. A távolban meglátta a sellő szikláját. Kedve támadt odamenni és elheverni rajta. Néhány perccel később, amint ott feküdt és az eget nézte, megpillantotta a lányt. Egy felhő vette föl az alakját, és megőrizte a többi, változó körvonalú felhő között. Megismerte a kicsit pösze, halk hangot. - Én is segìtek magának, lovag... Emlékszik a tenger vonalaira? - Persze, hogy emlékszem. - Három volt belőle, és a második választotta el a paradicsomot a pokoltól. Ebben a pillanatban átlépte a választóvonalat. - Beléptem a pokolba? - Igen. És ott találkozik majd az utolsó szerelmével. - Egy pokolból való asszonyt szeretek majd? - Igen, lovag. Pâquerette hangja örömteli maradt, mint annak idején, még akkor is, amikor rossz hìrt jelentett be. - Segìtek majd, de nem rögtön. Én jövök majd érted az utolsó napon, hogy az életből a halálba átvezesselek... Nemsokára találkozunk! François a sziklán heverve mosolygott. - Még negyvenhat évet élek! - Oly gyorsan eltelik! François utána szólt: - Pâquerette! De a felhő szétfoszlott. Jean lépett mellé. - Tudod, merre van észak? - Itt délre van a tenger, úgyhogy észak a part felé kell legyen. - Pontosan. Nézd! Hirtelen beesteledett. Aztán felkelt a nap. De a földrész felől kelt föl, észak felől. Az Északi fényt látja! A fény lassan átcsúszott nyugatra, majd délre s végül keletre. Fényes nappal volt, mint az előbb.

A tenger és a part eltűnt... Jean és François megint A Vén Tudomány termében üldögélt az asztal mellett. Az asztalon ott volt az arany ereklyetartó. Jean bezárta a fedelét. François felkelt. Forgott vele a világ. Éppen meg akarta kérdezni Jeant, hogy most mi következik, amikor hirtelen eszébe jutott valami: - És Toussaint? Nem láttam Toussaint-t! - Tényleg. - Hogy lehet ez? Talán nem szeretett? - Tálán épp ellenkezőleg, azért nem láttad a halottak között, mert benned él... Most gyorsan kell cselekednünk. Ott, az éber világban gyorsan telik az idő, mìg te alszol. Jean is felkelt az asztaltól. - Nézz és ne félj! Jean mozdulatlanul állt. Diákos ifjúságának teljében mosolygott, majd hirtelen csapzott szakálla és hosszú haja nőtt, mìg szemmel láthatóan lefogyott; ìgy talált rá François a lanoë-i kunyhójában, az esküvője napján. Ezután Jean haja megint rövid lett és a szakálla is eltűnt, de az arca lassan öregedett tovább. François rádöbbent: Jean teste egész létének változásait hihetetlen gyorsasággal újraéli. Rádöbbent, hogy a változásoknak egészen a végső szétbomlásig tanúja lesz. Felkiáltott borzalmában. - Ne félj! A testvéred vagyok! - ismételte Jean. Most elért a római fogságához. Körmei egyetlen szempillantás alatt eltűntek, és megkìnzott kezei olyanná alakultak, amilyenek élete végéig maradtak. Haja és szakálla megint összevissza nőtt, majd jól fésült és sima lett. Egy pillanatra szép, nemes, érett férfiarc nézett François-ra, majd hirtelen verejték borìtotta el a homlokát: a váltóláz! Jean karja és lába rettenetesen lefogyott, hasa felfúvódott és kidudorodott. Ez elég sokáig tartott, mìg végül arcvonásai megmerevedtek, és egy fekete folt jelent meg a homlokán: Jean meghalt. François legnagyobb megkönnyebbülésére ezután fehér lepel került Jean testére, mely eltakarta, hogy milyen változások mennek végbe alatta. De az anyag rossz minőségű volt és hamarosan szétfoszlott. François megpillantotta az oszló testet: a mélyülő szemüreget, a kiürülő bordákat, a gyomrot, mely lassan eltűnt és medencévé mélyült. Ez a rémálom szerencsére nem tartott soká. Hamarosan hófehér csontváz feküdt a helyén, az aranybullával a nyakában, s a csontváz szólalt meg. - ìgy fekszem a koporsómban. Nincs rajtam hús és nincs szagom, semmilyen kellemetlenség nem vár. Eljött a pillanat, hogy felnyisd a sìromat, és megtedd, amit ìgértél. - Megteszem. - Akkor ébredj! François kétségbeesetten elkapta fivére csontkarját.

- Várj... Ha mindezt láttam, akkor mégis van valami a halál után. Igazam volt! - Ez semmit sem bizonyìt. Talán csak a bor és a fehér por hatására képzelt az agyad különféle alakokat. - Igen, de talán ezeket a túlvilágról sugallták nekem. A koponya odahajolt François-hoz. Az üres szemüregek rámeredtek. - Talán... François magához tért. Jean sìrján feküdt. Szája rettentően kiszáradt és hasogatott a feje. De nem maradt több ideje, hogy önmagával foglalkozzék. A Val de Bénédiction épületéből apró fények világìtottak elő: az atyák, a gyertyákkal a kezükben, az éjszaka utolsó szertartására indulnak. François az égre nézett: nem volt már teljesen sötét. Kelet felől rózsaszìn fény halvány sugara világìtott. Gyorsan cselekednie kell! Most egyedül van; a mise alatt be kell fejeznie munkáját. Kihozta a cellájából az ásóját, és a sìrkövet kezdte feszegetni. A kő hamarosan kimozdult a helyéből. Arrébb tette és megtalálta a koporsót. Nagy deszkalapokból volt összetákolva. A pestis alatt senkinek sem jutott rendes koporsó, még egy püspöknek sem. Már az is nagy kitüntetésnek számìtott, hogy nem tömegsìrba dobták. A deszka hamar engedett, és a nap első fényében François megpillantotta testvére testét. Olyan volt, mint álmában: fehér, tiszta csontváz, nyakában az aranybullával. François ráhajolt. Az üres szemüregek mintha őt nézték volna, s ő szinte hallotta a szavakat: - Tálán... Karjába vette a csontvázat. Az aranybulla himbálózott. François nem tudta, mitévő legyen vele. Talán meg kellene őriznie Jean emlékére? Egy pillanatig azt hitte, ez a jó megoldás, de akkor eszébe jutottak a fivére szavai: „Az aranybulla még a koporsómban is azt bizonyìtja majd, hogy beteljesìtettem a feladatomat: átadtam neked a tartalmát, a farkasfejes gyűrűt.” Óvatosan lehelyezte a csontvázat a földre, leoldotta róla a nyakéket, és visszatette a koporsóba. Aztán óvatosan lezárta a koporsót: az aranygomb az üres koporsóban arról tanúskodik majd, hogy ez a férfi, aki itt járt a földön, méltón megállta a helyét az emberi nem hosszú sorában. François visszatette a sìrkövet a helyére. Ha szerencséje van, senki sem fogja észrevenni, hogy mi történt. Utoljára ment be a cellájába. Felvette a páncélját, majd a csontokat a darócruhájába csomagolta, és az egészből tarisznyát készìtett, összekötve a szerzetesi övvel. A könyvet és a fekete bőrzacskót a páncélja alá csúsztatta. Bement az istállóba a lováért. A mise még mindig tartott, és az egész kolostor kongott az ürességtől. François felakasztotta tarisznyáját a nyeregre, majd maga is felugrott és örökre távozott a Val de Bénédictionból.

A Rhône folyását követte, észak felé, s daróctarisznyájá-ban össze-összekoccantak a csontok. A bortól és a portól másnapos volt, de nem bánta: hiszen rosszulléte miatt nem bìrt gondolkozni, és a gondolkozás most nem lett volna jó semmire. Úgy követte a Rhône-t, ahogyan az ember a sorsát követi. Az Aprószentek temetőjébe megy, aztán lesz, ami lesz. Néhány gondolat mégis átsuhant az agyán. Próbatételek várnak rá, sokkal nehezebbek, mint bármelyik, amelyet lovag korában állt ki. De ez önmagában nem lepte meg. Ami felkeltette a kìváncsiságát és - miért titkoljuk? - megijesztette, az a pokolbéli asszonnyal való találkozása... Felkelt a nap. Apró felhők táncoltak át az égen, a jó idő hìrnökei. Nehéz volt elképzelni, mégis ìgy volt: 1392-ben, ezen a június huszonötödikén átlépett a mennyországból a pokolba.

6 A mansi erdő Amìg François visszavonult a világi élettől, Franciaország és Anglia továbbra is egymáshoz hasonló úton járt. VI. Károly és II. Richárd, miután hagyták, hogy nagybátyjaik sokáig régenskedjenek, szinte egyszerre és egyidősen vették kezükbe a hatalmat. Franciaország királya tette meg az első lépést. 1388. november harmadikán köszönetét mondott két nagybátyjának, Berryi János hercegnek és Merész Fülöpnek, Burgundia hercegének, majd magához hìvatta apja valahai, bölcsességükről hìres tanácsadóit. Napra pontosan fél évvel később, 1389. május harmadikán II. Richárd összehìvta a tanácsot, és bejelentette nagybátyjainak, Lancaster, York és Gloucester hercegének, hogy huszonkét évét betöltvén uralkodni kìván. Ettől kezdve a két uralkodónak közös volt a célja: a béke. El is kezdődtek a tárgyalások, de jelentős akadályba ütköztek, s az akadály nem volt más, mint Calais. A franciák minden áron vissza akarták kapni a városukat, de az angolok semmiképpen sem voltak hajlandóak lemondani róla. A megbeszélések egyetlen kézzelfogható eredménye a fegyverszünet meghosszabbìtása volt az 1393-as esztendő Szent Mihály napjáig, ennek ellenére mindkét fél bizonyosra vette, hogy hamarosan sikerül megállapodniuk. A békét nyìltan csupán Bretagne hercege, IV. János ellenezte. A franciák esküdt ellensége elìtélte Anglia békéltető politikáját, és mindent elkövetett, hogy a háború újrakezdődjék. Ezt az álláspontot látva minden békülési szándék megingott, és VI. Károly beletörődött, hogy háborúba lép a herceggel. A francia hadsereg ellen Bretagne-nak nem lesz esélye; a béke előtt álló utolsó akadály is megszűnőben volt.

François július tizenötödikén este érkezett Párizsba a Szent Genovéva-kapuhoz, melyet más néven Pápai kapunak is hìvtak, minthogy ezen léptek be az utazók, akik Avignonból jöttek. Nem akart a Cornouailles-kollégium felé menni, amelyben Jean annak idején diákoskodott: túlságosan fájt volna az épület látványa, és időt sem akart veszìteni... A tarisznyájában a csontok minden lépésnél egymáshoz ütődtek. Eszébe jutott az okos válasz, melyet a még gyermek Jean adott Gilles Misère-nek, amikor az megkérdezte: - És mit gondolsz, mi lesz majd belőled mindeme tudományaiddal? - Halott... És most valóban halott. Minden kìvülről tudott szillogizmus, minden franciául, latinul, görögül és szaracénul olvasott könyv elveszett egy tátongó koponya ürességében... François-t egy pillanatra elfogta a reménytelenség érzése, de összeszedte magát. Nem, Jean nemhiába tanult. Átadta neki gondolatainak egy részét, kétségtelenül a legjavát, mint ahogyan ő is megpróbálja majd továbbadni a tudását annak, akit érdemesnek talál... Szinte észre sem vette, s már átkelt a Szajnán és az Aprószentek temetője előtt találta magát. Kikötötte a lovát, leemelte a nyereg mellől a daróctarisznyát, vállára vetette és belépett. A szokásos élénk jövés-menés fogadta. A csonttár körfolyosóján vásárosok és bámészkodók lézengtek. Épp, mint első alkalommal, most is kìnálta áruját a selyemkereskedő, aki csillogó fátylait a szélben táncoltatva kiáltozott: - Szaracén selyemkendőket tessék! Mindenféle szìnben tessék! François nem vett. Az egyetlen szìn, amely megfelelt volna, a fekete volt, de az árus nem tartott feketét. Lassan sétált végig az árkádsoron, s várta, hogy leszálljon az éj. Lenézett és ugyanazokat a sìrköveket látta maga előtt. Az, amelyiken a koponya, a két keresztbe tett lábszárcsont és a Hodie miin, cras tibi**Ma nekem, holnap neked, (latin) felirat volt, most nem tett rá semmilyen hatást. Most a cras, a holnap nem jelentett semmit számára; halála napja oly messzinek tűnt... A másik sìron, amelyre emlékezett, egy négysoros versike felét olvasta hajdan: Haj, bizony, halálba mén Férjfiú 's asszony ember... Mostanra azonban a két sorból már csak ennyi maradt: „Haj, bizony... asszonyember”. És ez egészen megdöbbentette François-t. Pâquerette jóslata után a pokoli szerelemről most ebben a mondatban akaratlanul is újabb figyelmeztetést látott. - Ki akar felejteni? Ki akar felejteni? - hangzott fel oda-kintről az ostyaárus kiáltása. Erre mindenki tolakodni kezdett a kijárat felé, hiszen mindig a feledtető, a csővé csavart ostyát kìnáló aggastyán érkezik utolsónak, mielőtt leszáll az este.

François egy sötét sarokba húzódott és várt. Hamarosan takaródét fújtak, és a városkapuk hangos robajjal csapódtak be éjszakára. François megvárta, amìg teljesen besötétedik. Telihold lesz, eleget lát majd... A zajos városban már régóta csend honolt, amikor előjött rejtekhelyéről. Létra vezetett a csonttár egyik északi nyìlásához a Vasmìves utca felől... Ez az... François gépies mozdulatokkal nyitotta ki a tarisznyát, kivette Jean koponyáját, majd felhágott a lépcsőn. A koponyát óvatosan a többire helyezte. A két üres szemgödör rámeredt. Hátrahajolt és valamiféle szent rémülettel szemlélte. Minden koponya ugyanazzal az üres tekintettel bámult, és ugyanarra a különös vigyorra húzta csontszáját: a koldus, a bolond, a zsoldos és a püspök, aki a teológia mestere és a pápa tanácsadója volt. Lassan végső búcsút készült venni fivérétől, amikor rikácsoló hang szólalt meg mögötte. - Jó estét, komám! Megfordult. A létra alján egy rongyokba öltözött, piszkos és kócos öregasszony állt. - Ki vagy, öreganyám? - Ki vagy te, hogy nem ismersz meg? Én az Aprószentek vezeklője vagyok. Húsz éve élek itt. François egy pillanatra elfeledkezett gyászos feladatáról. - Húsz éve? Hogy lehet ez? - Megöltem az uramat. A temető szent hely, ahová fegyveresek nem léphetnek be. Ide menekültem, és ezt már soha el nem hagyhatom. Azt ott te ölted meg? - Nem. Pestisben halt meg. - Ki volt? Útonálló? François lemászott a létrán, hogy felvigye a maradék csontokat. - Szent volt... Volt itt egy hely, ahol a csonttár ablakait védő meredek tető egy része beomlott. François becsusszant ezen a nyìláson, Jean csontvázát a többi csontra helyezte, majd lemászott. Az Aprószentek vezeklője lent várta. Aszott kezét François karjára tette. - Higgyél nekem, komám, innen el ne menj! François ránézett az öregasszonyra, aki láthatóan nem volt egészen épelméjű. - És miért ne? - A halottak jó társaság. Mindig csöndben vannak, nem bántanak, nincs mit félni tőlük. A temetőn kìvül veszély leselkedik mindenkire. François nem felelt. Az öregasszony halkan danolászni kezdett, és François elgondolkozott... Őrült, de igaza van. A veszély kìvül van. Ha akarná, utánozhatná ezt a remetenőt. Bezárkózhatna Vivraie-be vagy Coussonba, és elvághatná magát a világtól. Az ő korában már nem katonáskodik senki. Senki sem tenne neki szemrehányást. Elfelejtenék, és ő békében, biztonságban fejezhetné be öreg napjait.

Megcsóválta a fejét... Csábìtó, de pontosan ez az, amit nem tesz. Ez lemondás, beletörődés, gyávaság volna. Ez az asszony a halottak között maga is halott, felesleges életet él. ő, François visszamegy a világba, szembenéz minden veszéllyel, és Isten segedelmével az igaz utat követi majd. Az Aprószentek vezeklőjének társaságában várta a napfelkeltét. Hátát a csonttárnak vetette, észak felé fordult, akárcsak fivére koponyája, s várta, mindhiába várta, hátha megcsillan az Északi fény. Viszont keleten, a Saint-Denis utca felől hamarosan felkelt a nap. Az első kakas után a többi is hirdetni kezdte az új napot, és lassan teljesen kivilágosodott. A Vasmìves utcában felharsant egy kiáltás: - Chaillot-i boros hordót csapoltak a Szaladó Kocához cìmzett fogadóban! Öt garas egy pint! Aki hallja, adja tovább! Ez volt a borárus: új nap kezdődött. A temetőkaput kinyitották... Az Aprószentek vezeklőjének nyoma veszett. François felnézett a csonttár ablakára. Alig tudta megkülönböztetni Jean koponyáját a többitől. Keresztet vetett és kiment a városba... François a Notre-Dame-hoz indult, hogy Isten segìtségét kérje, melyre oly nagy szüksége volt. A katedrálisban egészen a szentélyhez ment, letérdelt és összekulcsolta a kezét. Felváltva nézte a jobb oldali, déli rózsaablakot, mely meleg szìnekkel csillogott, és az északi rózsaablakot, mely ibolyaszìnben, kékben és zöldben csillámlott. Eszébe jutott a virágvasárnap, amikor az oroszlános gyűrűt a déli rózsaablak fényénél csodálta. Jean akkor ott állt mellette, észak felé fordulva, a farkasfejes gyűrűvel az aranybullájában. Most mindkét gyűrű az ő ujján van. Az egyre magasabbra hágó nap hirtelen szikrát vetett az oroszlános gyűrűn. Az álomszerű fényben a gyűrű csillámokat szórt. François másik kezén a farkasfejes gyűrű reménytelenül a sötétben maradt. François-nak különös gondolata támadt: ha egy napon mindkét gyűrűt egyszerre világìtaná meg a fény, délről és északról egyaránt, az azt jelentené, hogy sikerült a küldetése. De ehhez csodának kellene történnie, és hogy jön ő ahhoz, hogy isteni csodára várjon? Kiment... Az első koldustól megtudta, hogy a király nem a citébeli palotában lakik, amelyet V. Károly kiürìttetett a marsallok meggyilkolása után, hanem a Szent Pál-palotában. Szent Antal utcáján ment le, a végében megpillantotta a hatalmas erődöt, mely a városfalat védte: a Bastille-t. A palota elé érkezve szokásos utcai jelenet tanúja lett: a királyi testőrök nagy rúgásokkal ebrudaltak kifelé egy húsz év körüli fiatalembert. A fiú hátsó felét tapogatva tápászkodott föl. Élelmesnek és kedvesnek látszott. François hozzálépett. - Mi történt? - Szakács voltam a palotában. De rajtakaptak, hogy elcsentem egy darab pecsenyét, és most itt állok munka nélkül! François arra gondolt, hogy egy lovag, aki méltó e névre, nem jelenhet meg a király előtt fegyvernök nélkül. Miért ne válassza ezt

az erős fiút, akit a véletlen vetett az útjába? Mindenekelőtt megkérdezte a nevét. - Jacquet Pressart, nagyuram - jött a válasz. - Nos, Jacquet, ha akarsz, lehetsz a fegyvernököm. A volt szakács boldogan elfogadta a hirtelen jött ajánlatot. Együtt mentek el a zsibárushoz. François magának egyszerű civil holmit vásárolt, Jacquet-nak pedig inasruhát. Vett neki egy lovat is, azt a sajátjával együtt a Szent Antal utca egyik fogadójának istállójában hagyta, ugyanott, ahol maguknak is foglalt estére két szobát, majd elmentek a királyi palotába. François-t megdöbbentette a királyi lak pompája. Az ablakok, a kárpitok, az edények és a csillárok mind kifinomult ìzlésről és a szép kedveléséről tanúskodtak. A falakon furcsa cìmer dìszelgett: egy fehér, zöld és piros szárnyas szarvas, amely mellé a „Mindörökké” szót ìrták. François megkérdezte Jacquet Pressarttól, mit jelenthet ez. - Ez a király cìmere, nagyuram. Őfelsége azért választotta, mert a trónra lépése napján eljött hozzá egy szarvas, melyet korábban üldözött, és megadta magát neki. Liliomvirággal megbillogoztatta és szabadon engedte az állatot. - És mire vonatkozik a „Mindörökké” szó? - Azt nem tudom, nagyuram. Az őrök után François és a fegyvernöke is belépett az udvaroncoktól hemzsegő nagyterembe. François-t elképesztették az öltözékek és a hajviseletek. Mióta visszavonult a világtól, a divat sokat fejlődött. A nők hajviselete különösen kirìvó méreteket és alakokat öltött: volt, aki szarv alakúra, mások kupolásán vagy hegyesen fésülték a hajukat. Könnyen észrevette a királyt. Izmos testalkatával, szép szőke fején a koronával kivált a többiek közül. Mellette egy barna bőrű szépség állt, akinek sűrű barna haját a füle fölött háló tartotta. 0 is koronát viselt és nem lehetett más, mint Bajor Izabella, a királyné. François-t meglepte a külseje. Inkább spanyol vagy szaracén nőnek látszott, semmint németnek. De szép volt, s különös báj sugárzott belőle. Már készült bemutatkozni a királynak, de az nem hagyott neki időt. Odalépett hozzá. - Kicsoda ön, lovag úr? Először látom. François letérdelt. - François de Vivraie, fenséges uram. Azért jöttem, hogy szolgáljam, ahogyan atyja őfelségét is szolgáltam. VI. Károly elmosolyodott. - Keljen föl, lovag! Akik atyámat szolgálták, mind érdemes emberek. Elkìsérne a Bretagne elleni háborúba? - Örömmel, sire. François felemelkedett. Szemtől szemben találta magát a királlyal, és megütközött az uralkodó arcának sápadtságán. Verejték folyt őfelsége homlokáról, és tekintete a messzeségbe veszett. Beteg volna a király?...

Mellette állt fivére, Orléans-i Lajos. Egyáltalán nem hasonlìtottak egymásra. Lajos alacsony és vézna alkatú volt, egészen az apjukra, V. Károlyra ütött. És szemlátomást annak értelmi képességeit is örökölte; élénk tekintete okosan csillogott. A király fivére mellett egy gyönyörű barna nő állt. Mintha Izabella hasonmása lett volna. François megkérdezte Jacquet Pressart-tól, vajon a nővére-e. - A sógornője... Valentine de Visconti. Orléans-i Lajos felesége. Valamivel távolabb álltak VI. Károly nagybátyjai. Merész Fülöp, Burgundia hercege - François annak idején még Poitiers-ban látta őt, apró páncéljában, felséges atyja oldalán -, szeméből nagyravágyás és ridegség áradt. Berryi János rózsás és kövérkés arcáról viszont a földi örömök szeretete sugárzott. Egy egészen fiatal lány karolt belé. François azt hitte, a lánya, de Jacquet felvilágosìtotta. - A felesége, Jeanne de Boulogne. Tizenkét éves volt, amikor férjhez ment. Felszolgáltam a lakodalmukon. Most a lány tizenhat, és Berry hercege ötvenkettő. Berryi János bárgyún mosolygott. François undorral nézte a királynak ezt a fiát, aki egy ideig kormányozta Franciaországot, és aki most ősz fejjel nevetség tárgya az udvarban. Kérte az eget, hogy ő sose veszìtse el ìgy az eszét... François de Vivraie másnap kilovagolt Párizs egyik kapuján, és Mans felé vette útját, ahol a Bretagne ellen induló hadsereg gyülekezőhelye volt. Minthogy nem sietett, csak július huszonötödikén ért oda, s látta, hogy Mans-ba egymás után érkeznek a lovagok. Itt azonban nem uralkodott ugyanaz a vidám hangulat, mely Chartres-ban, a poitiers-i csata előtt. Mindenki mogorva volt, csak a feladatukat jöttek teljesìteni, és kész. Sok oka volt annak, hogy a seregből hiányzott a lelkesedés. Először is az ellenség nem angol, hanem breton, és rokon ellen harcolni sosem kellemes. Aztán aggasztó hìrek terjengtek a táborban: Berry és Burgundia hercege egyaránt elszántan ellenezte ezt a háborút. A katonák között sok emberük volt: aggódtak, vajon nem pártolnak-e majd át az ellenséghez a csata közepén? És a király egészségi állapota is rosszabbodott. Károly húsvét óta lázas volt, és akik a közvetlen közelében lehettek, egyöntetűen azt állìtották, hogy nem háborúzhat ilyen betegen. Miért kockáztatná a visszaesést, amely komoly, netalántán végzetes lehet? François-nak ezenkìvül személyes gondjai is támadtak. A katonák láttán Jacquet Pressart megrémült. Nem nemes félelem fogta el, mint François de Fleuraines-t, amelyet le lehetett küzdeni, hanem állati, zsigeri rettegés. Jacquet gyáva volt. Szakácsnak teremtették, nem fegyvernöknek. Új feladata először boldoggá tette, de amikor rájött, hogy harcolnia is kell, elszörnyedt. Könyörgött François-nak, hogy hagyja elmenni, de François hajthatatlan maradt: túl késő volt. Egy darab sült hús ellopása

néhány fenékbe rúgást von maga után, de aki a csatateret hagyja el, az halállal bűnhődhet. Jacquet nem mert ellenkezni, de ezután árnyéka lett régi önmagának, remegő, sápadt kìsértet... A király és a hercegek augusztus havának elején érkeztek meg, és mindenki megbizonyosodott róla, hogy a kósza hìrek megalapozottak voltak. Berry hercege és Burgundiái Fülöp dacos sértődöttséggel visszavonultak a sátrukba. VI. Károly egészsége egészen leromlott. Nyilvánvaló volt, hogy nem egyszerű lázról van szó. Néha úgy tűnt, nincs is magánál. Orvosai és tanácsadói megpróbálták lebeszélni, de elhatározása megingathatatlan volt: augusztus ötödikén reggel elindulnak. A kijelölt reggelen François-t értesìtette a király küldötte, hogy a királyi seregben harcolhat. Ezt a kitüntetést azért kapta, mert az ifjú Károly atyjának seregében szolgált. A királyi sereg alkotta a hátvédet. François szeme előtt vonult hát el a teljes hadsereg. Nyomasztó meleg volt. Végre terciakor, végeérhetetlennek tűnő várakozás után, fojtogató hőségben ők is elindultak. Alig lépték át a városkaput, a mans-i erdőben találták magukat. A fák kellemes hűvöse felfrissìtette François-t, Mellette Jacquet Pressart kicsit jobb szìnben volt, mint rendesen: nagyobb biztonságban érezte magát, amióta tudta, hogy a hátvédben harcol. A királyi seregben François a lehető legközelebb akart lenni őfelségéhez. VI. Károly nem viselt páncélt, hanem fekete zekét és skarlátvörös bársonykalapot. François éppen arra gondolt, hogy ez az öltözet milyen kényelmetlen lehet ebben a meleg időben, amikor egyszer csak történt valami. Egy aggastyán lépett elő a sűrűből. Fejfedő nélkül, mezténláb állt ott, fehér gyapjúsubában. Egész megjelenése rémisztő volt. Az uralkodóhoz futott, megragadta lovának kantárját, és rikácsolni kezdett: - Állj meg, nemes király! Ne menj tovább, elárultak! A testőrök odafutottak, hogy elvonszolják, de nem akarták bántani, mert egy régi hiedelem szerint szerencsétlenséget hoz, ha valaki megakadályoz egy őrültet, hogy a királyhoz szóljon. A tébolyodott aggastyán továbbra is VI. Károly lova mellett futott, és elszánt hangon üvöltött: - Árulás! Elárultak! Az egyre sűrűbb erdőben, az egyre fokozódó hőségben a jelenet idegtépő volt. François ritkán érzett nyomasztóbb légkört életében. Az aggastyán hirtelen feltűnésében volt valami ördögi. Még mindig hadonászott, fehér subájában, torzonborz haja lengett, és szakálla mögül szája rendìthetetlenül ontotta a szavakat: - Ne menj tovább! Elárultak! Majd egy félóra múltán, minden különösebb indok nélkül eltűnt az öreg, elnyelte a bozótos, mintha maga az ördög lett volna, akit visszafogad a pokol. Senki sem követte, és a sereg tovább menetelt. Még egy jó órába telt, amìg kiértek a mans-i erdőből. Dél lett, mire megpillantották az erdő szélét. A fák közül kiérve hatalmas, fehér homokos sìkságra értek. A nap delelőre hágott, és a napsugarak visszaverődtek a homokszemcsékről. Elviselhetetlenül

erős volt a fény. François pislogott. Alig látott valamit a kápráztató fényességben. Hogy legalább a portól megkìméljék, hagyták, hogy a király menjen legelöl; egy tucatnyi apród követte. A hercegek és a lovagok kis csoportokban lovagoltak mögötte. François látta, hogy Orléans és Burgundia hercege fej fej mellett lovagol. Ebben a vakìtó fényű katlanban mintha megállt volna az idő. Hosszan lovagoltak, és egyetlen teremtett lélekkel sem találkoztak. Egy idő után szürke falakat pillantottak meg a távolban. François kìváncsian nézte, mi lehet ez a világtól félreeső épület? Bizonyára lepratelep... Hirtelen valami fémes hangra lett figyelmes. A király mögött lovagló egyik apród leszédült a lováról, és estében a lándzsája hozzákoccant egyik társa sisakjához. Ebben a pillanatban üvöltés verte föl a csendet: - Előre! Halál az árulókra! VI. Károly felemelt karddal megfordult, és mielőtt bárki felfogta volna, mi történt, lekaszabolta az egyik apródját. Aztán megsarkantyúzta lovát, és fivére felé vágtatott... Burgundia hercege, aki még mindig Orléans-i Lajos mellett lovagolt, megértette a dolgot és elkiáltotta magát: - Menekülj, drága öcsém! Őfelsége a halálodat akarja! Orléans-i Lajos lóhalálában elvágtázott... Hatalmas zűrzavar tört ki. A király „halál az árulókra!” kiáltással még két katonáját legyilkolta. François ebben a pillanatban észrevette, hogy az uralkodó most őt szemelte ki... Mit tegyen? Meneküljön? Nem volt már rá ideje. Rántson kardot? Még önvédelemből sem harcolhat karddal a király ellen. Gyorsan leemelte cìmerpajzsát a válláról, és harci pajzsként tartva maga elé, elhárìtotta az első csapást. VI. Károly egy ideig kitartott. François úgy védekezett, ahogy csak tudott, s egészen közelről látta a király arcát. Rettentő látvány volt: ki-meredt szeme vérbe borult, szája borzalmas vigyorra torzult - a király megőrült és őrjöngött. François védekezésére ráunva, a király a fegyvernök felé fordult. A szerencsétlen Jacquet Pressart megdermedt a rémülettől. Úgy állt ott, mint egy gyámoltalan vad, mely látja, hogy közeleg a vég. Egyetlen mozdulatot sem tett, s a kard egy csapással levágta a fejét. A király továbblovagolt, és a hatalmas homokos sìkságon véres tánc kezdődött. A lovagok körülötte keringtek, biztonságos távolságban, a király pedig kardjával hadonászott. Senki sem rántott kardot ellene. Ha az uralkodó túl közel került egyikükhöz vagy másikukhoz, az a lovag egyszerűen leugrott a lováról. Egyórányi forgás után a hőség és a fáradtság legyűrte az őrjöngőt. A gyengeség jeleit kezdte mutatni. Az egyik lovag, Guillaume Martel, normann kamarás, ügyesen mögé került, a nyergébe ugrott és elvette a fegyverét. A dühroham véget ért. VI. Károlyt megkötözték és egy szekérre ültették. Nagy-bátyjai és a fivére beszéltek hozzá: ő csak forgatta véreres szemét, s egyiküket sem ismerte föl. Ekkor Berry és Burgundia hercege a

kezükbe vették az irányìtást: hìrnököket küldtek előre, hogy megállìtsák a sereget, és visszarendeljék Mans-ba. A bretagne-i háború csupán néhány óráig tartott... VI. Károlyt a mans-i apátságba vitték. Az őrjöngést teljes kimerülés követte. A király egyébként jó erőben volt: szìve és légzése nem tért el a rendestől, és lement a láza. Csak megtébolyodott. Mans-ban a király nagybátyjai gyors nyomozást szerveztek, hogy kiderìtsék, nem mérgezték-e meg. De az ételkóstolók egyértelműen nyilatkoztak: a király semmit sem evett vagy ivott, amit ők maguk ne kóstoltak volna meg. Az uralkodó magától vesztette el a józan eszét. Berryi János és Merész Fülöp került hatalomra. Rögtön elbocsátották a jelenlévő tanácsadókat, és hìrnököket küldtek, akik szétvitték a szomorú hìrt egész Franciahonban. A négy áldozatot a lehető legkisebb feltűnéssel temették el. Később majd épìttetnek egy engesztelő kápolnát, hogy a király bűnbocsánatban részesüljön e váratlan tettért. François is részt vett a szertartáson, s egészen megzavarta, sőt felkavarta őt, ahogy fegyvernökét, ezt a húszéves fiút elragadta a sorsa; csak egy szelet pecsenyét lopott, s ez vezetett oda, hogy egy király kardjától kellett elesnie. S akkor még nem is vetettünk számot azzal, hogy a király megőrült! A sors ezzel sok mindent megváltoztatott. Mi lesz a törékeny békével, amelyet két fiatal, jó szándékú király oly elszántan igyekezett megvalósìtani? Az egyikük megbetegedett, s talán sosem gyógyul meg többé. Mi lesz ezután a francia királysággal? Franciaországgal, melyet senki sem irányìt, s melyből most nagyurak nagyravágyásának játékszere lett? François másnap, augusztus hetedikén indult útnak. A mans-i erdei úton haladt, de ezúttal egyedül. Vivraie-be igyekezett, ahol immáron tizenkét éve nem járt... Megkönnyebbült, amint az erdőbe ért. Gyorsabb galoppra fogta a lovát, és az első nap megtett majd negyven kilométert. Másnapra szinte el is felejtette a szomorú eseményeket. Csakis a hazatérése foglalkoztatta. Gyermekkori emlékei kelnek majd újra életre: szobája, Jean szobája, s az a szoba, ahol az édesanyja, Marguerite megtanìtotta olvasni, a bástya, ahol a vörös álom játszódott, és a lépcső, ahol a fekete. Ahogy a szülőhelyéhez közeledett, egyre izgatottabb lett. Amint megérkezik, első útja a Szent Lajos-kápolnába vezet. Ott letérdel majd egy imára, szemben a festett ablakkal, mely Eudes-öt ábrázolja, ahogy a király lovaggá üti, s azt mondja neki: „Oroszlánom”. Ezután lemegy majd a kriptába, és letérdepel felesége sìrja előtt, aki tizenkét éve halott, és akivel egyszer, nagyon sokára újra egyesül majd a másvilágon...

François de Vivraie az 1392-es esztendő augusztus havának tizedik napján, Szent Lőrinc ünnepén érkezett meg birtokára. A parasztok, akikkel találkozott, meglepetésükben és örömükben kiáltozni kezdtek, amikor meglátták: François-nak nagyon jólesett ez a meleg fogadtatás. Hirtelen észrevette, hogy egy lovag vágtázik felé. Messziről fölismerte a fiát, Louis-t. Fiatalemberből férfivá érett, de alkatra nem változott. François nem tudta elképzelni, hogy zajlik majd le a találkozásuk. Louis odaért hozzá, és ágaskodó lovával elállta az útját. - Álljon meg, édesapám! Az élete forog kockán! François döbbenten állt meg. Hirtelen úgy érezte, megint a mans-i erdő aggastyánját hallja: „Állj meg, nemes király! Elárultak!...” Louis hadarva beszélt: - Vivraie-ből angol erőd lett! Megölik, ha odamegy, apám! Kövessen! Én biztonságos helyre vezetem. François nem mozdult. Kora dacára mit sem vesztett hidegvéréből. Még ebben a végletes helyzetben is tökéletesen fel akarta mérni a körülményeket. - Miért higgyek neked? Honnan tudjam, hogy nem éppen te akarsz nekem csapdát állìtani? - Az igazat mondom. Higgyen nekem, apám! François becsukta a szemét. - Legyen! Magyarázd meg a helyzetet! - Vivraie-t pillanatnyilag IV. János egyik kapitánya, Scaër fattya uralja. Az volt a feladatom, hogy odavezessem, azok pedig ott nyomban kivégezték volna, atyám. Könyörgök, bìzzék bennem! Tudom, hogy a látszat ellenem szól, de csupán két vágyam van az életben: Franciaország szolgálata és a nevem becsülete! Esküszöm az édesanyám emlékére! François kinyitotta a szemét. Még mindig meg tudta ìtélni az embereket a hangjuk alapján. Louis szavai elképesztőek, sőt értelmetlenek voltak, de egy dolog bizonyos volt: igazat szólt. François egyszerűen válaszolt: - Hiszek neked... Louis arcán hatalmas megkönnyebbülés áradt szét. Vágtába fogott, François meg utána. - Hogy tudták az angolok bevenni Vivraie-t? - Én adtam a kezükre. - Micsoda? - Nem lehetett másképpen. IV. János tanácsadója vagyok. François annyira megdöbbent, hogy egy percig egyetlen szót sem bìrt szólni. Végül fakó hangon kérdezte: - Megmagyarázod? Sűrű erdő tisztására érkeztek. Louis rámutatott egy keskeny ösvényre. - Rögtön, apám. Erre menjünk. - Hová megyünk? - Egy bevehetetlen búvóhelyre.

Komor környezet volt, az ösvény pedig igazi kelepce; Louis épp most vallotta be a legszörnyűbb árulást, és François mégis követte. Mert a hangja nem hazudhatott. A hangja nemesen, őszintén, szeretettel csengett. Mindketten leszálltak a lovukról. Hosszasan gyalogoltak, majd az ösvény egyik szélén Louis széthúzta a sűrű bozót ágait, és felfedte egy barlang bejáratát. A nyìlás akkora volt, hogy a lovak éppen befértek rajta. A bozót bezárult mögöttük. A lovakat otthagyták, és felmentek egy természet alakìtotta lépcsősoron. - Gyerekkoromban, véletlenül fedeztem föl ezt a helyet. Gyakran jöttem ide álmodozni. - Valóban? Sosem vettem észre. - Nem mindig tartózkodott a várban, atyám... Louis hangja szelìd volt. François-nak összeszorult a szìve, mennyire rosszul ismerte a fiát. Lám, Louis álmodozott! Amint tehette, ideszaladt, ebbe a barlangba, ahol védve érezte magát a világtól, és talán tőle is. Megérkeztek egy fennsìkra, ahonnan az egész erdőt belátták. Innen minden érkezőt megpillanthattak, de őket nem lehetett észrevenni. Louis leült. - Itt vagyunk. François most először nézte meg a fiát. Kétségtelenül szép volt. Olyan szép, hogy az embernek nem tűnt föl; hiányzik a jobb keze. Közepes termetű volt, de izmos. Arcvonásai finomak. Szeméből értelem sugárzott. A haja, mely nyakánál szépen le volt nyìrva, csodálatos szìnben és fényben tündökölt. Olyan feketén csillogott, hogy néhol mintha kékes csillámok ragyogtak volna benne; olyan ragyogó és finom szálú volt, mintha selyemből lenne... Miután megcsodálta, François visszatért az aktuális politikai helyzethez. - Tudod, mi történt a királlyal? - Igen. Egy hìrnök jött Vivraie-be... Ha nem nyeri vissza józan eszét, akkor Orléans-i Lajost kell követnünk. Berry és Burgundia hercege nem érdemelnek bizalmat, Merész Fülöp különösen nem. - Nyomon követed az eseményeket! - Hát persze, apám. Szép nyári nap volt Vivraie-ben és a környéken. François kissé visszanyerte nyugalmát a sok megrázkódtatás után. - Most pedig magyarázd el a helyzetedet. - Isabelle esküvője után elmentem Vivraie-ből. Tennem kellett valamit, de a jobb kezem hìján nem volt sok választásom. Elhatároztam, hogy a bretagne-i udvarban fogok kémkedni Franciaország királya javára. Elmentem Párizsba, ahol ajánlatomat rögtön elfogadták. Ezután elmentem IV. Jánoshoz, ő pedig nyomban tanácsadói sorába vett. - Nem gyanakodott? - Egy percig sem. - De hát az én keresztanyám Jeanne de Penthiévre volt, és én mindig is harcoltam a bretagne-i udvar ellen! - Pontosan. - Nem tudlak követni...

Louis hirtelenében rettenetes zavarba jött. - Úgy értem, apám, hogy... Hamis látszatok miatt olyan pletykák keltek szárnyra, mintha... fiatal koromban mi ketten... nem értettük volna meg egymást... Most François-n volt a sor, hogy zavarba jöjjön. Louis hozzátette: - Amikor megérkeztem János herceghez, a legélénkebb gyűlöletet mutattam ön ellen, apám. Azt mondtam, egész életemet arra szánom, hogy bosszút álljak atyámon. Sajnos, át kellett adnom e hercegnek Vivraie-t, másképpen nem hitt volna nekem. François lehajtotta a fejét. - És Cousson? - A herceg azt is követelte. Tudom, hogy bevehetetlen, úgyhogy titkos üzenetet küldtem Mardochée Simonnak, hogy bármi történjék is, ne engedelmeskedjék nekem. És amikor hivatalosan azt a parancsot adtam neki, hogy nyissa ki a kapukat, visszautasìtotta. Ne aggódjék, apám, Cousson a miénk, és Vivraie is visszakerül, amint eljön az ideje. François zavartan nézett a fiára. Louis biztonsággal, sőt könnyeden mozgott azon a téren, amely François-nak teljesen idegen volt, s ez furcsán hatott rá. - Mit csinálsz a bretagne-i udvarban? - Keveset beszélek, figyelek és sokat hallgatózom... - Mire jó ez? - Honnan tudta vajon Franciaország királya oly bizonyosan, hogy nincs megegyezés IV. Jánossal? - Tőled? - Tőlem és a többiektől. A francia király mindig sokak véleményét meghallgatja, mielőtt dönt. Nagyon bölcs... hm... volt... Egy pillanatra csönd lett, majd Louis folytatta meglepő vallomását. - De nem a bretagne-i udvarban végzem a leghasznosabb feladatot, hanem az angoloknál. - Már jártál ott? - Kétszer is, és még visszamegyek... Amikor II. Richárd elhatározta, hogy megbékél Franciaországgal, a bretagne-i herceg úgy döntött, kémet küld hozzá. És természetesen engem választott. - Miért természetesen? Louis de Vivraie halványan elmosolyodott. - Elfelejti, atyám, hogy félig angol vagyok... Igaz. François elfelejtette. Sosem gondolta volna, hogy Ariettetel kötött házasságának egy napon ilyen következményei lesznek. Londonban a lehető legkedvezőbben fogadtak. Megismerkedtem Reginaid de Sinclairrel, nemesi cìmet viselő unoka-testvéremmel. Húszéves, bájos és különlegesen hiszékeny... Egy furcsa körülmény sokat segìtett. Úgy látszik, a megszólalásig hasonlìtok a dédapámra, Richard de Sinclairre. Szótlan Richardnak becézték őt, és a franciák engesztelhetetlen ellensége volt. A külsőm alapján nekem is ugyanezeket az érzelmeket

tulajdonìtották... Nem is képzelné, apám, hogy az emberek milyen mértékben ìtélnek a külsőségek alapján! François-nak eszébe jutott, amikor először tartotta fiát a karjában, és elképedve látta, mennyire nem hasonlìt rá. Elszégyellte magát. - De képzelem. Folytasd. - Az angol udvarban, Gloucester hercege körül csoportosul az az erős párt, amely a háború újraindìtását sürgeti. Reginaid is velük tart. ő vitt be közéjük. Összeesküvést szőnek II. Richárd ellen, és én is részt veszek benne. Szabályos időközönként beszámolok János hercegnek, aki el van ragadtatva, hogy ilyen gyorsan végzem a feladatomat, és vakon megbìzik bennem. Természetesen az igazi célom az, hogy leleplezzem az összeesküvést, ha eljön az ideje. De még csak az elején tartunk. Még csak tervek vannak, elhatározások. Ha majd a tettek mezejére lépnek, akkor én is cselekedni fogok... Hatalmas a tét. Tudnia kell, atyám, hogy Franciaország sorsa Angliában fog eldőlni. François félénk csodálattal hallgatta a beszámolót. Visszagondolt az Esperesre. Louis ugyanazokat az álcákat és szìnleléseket használta. Természetesen, a céljai mások voltak, de nem kockáztatta talán, hogy belebonyolódik a játékba, hogy elveszti a lelkét? Rákérdezett. Louis megrázta a fejét. - Ne aggódjék a lelkemért, apám: Franciaországhoz és a királyhoz tökéletes hűséggel vagyok. És Orléans-i Lajos a barátom. Ha egy nap gyermekem lesz, kénytelen leszek az ellenségeinknél megkeresztelni, de igazi keresztszülei Orléans-i Lajos és hitvese, Valentine lesznek. Az utolsó szavak François-t egy másik dologra emlékeztették. Louis huszonkilenc éves volt és nőtlen. - Nem vagy házas? - Nem. A nők fecsegők. Halálos veszedelembe sodornának. - De meg kell házasodnod! A Vivraie-név nem halhat ki veled! Át kell adnom az oroszlános gyűrűt... Pillanatig tétovázott. - És a farkasfejes gyűrűt... - Később, talán... Ha sikerrel elvégzem a feladatomat, akkor felfedhetem magam és megnősülhetek, de most még nem. - Louis, ez parancs! - Rettenetes, hogy nem engedelmeskedhetem önnek, apám. De Franciaország érdeke előrébb való. - Louis!... - Hallgasson rám! A béke csak látszat. Háború van. A tűzvésznek vége, de a parázs még forró. Örökre el kell oltani. A fejemben ott nyüzsögnek azok a szörnyű elbeszélések, amelyeket atyám mesélt nekem. Nem akarom, hogy az ország újra átélje e borzalmakat. És ehhez egyetlen módon járulhatok hozzá: az árnyékban maradva kell cselekednem. Louis de Vivraie hangja hirtelen elcsuklott. Aztán mély keserűséggel megismételte: - Az árnyékban...

François látta, hogy a fia a sìrás szélén áll. - Bocsássa meg ezt a gyengeséget, apám, de most először öntöm ki a szìvemet. Idáig egyedül cselekedtem, egészen egyedül voltam. - Már nem vagy egyedül. Mondd, mi bánt! - Az egész életem csak önmagam legyőzésére tett erőfeszìtések sorozata. Jó arcot vágok azoknak, akiket utálok és megvetek, és elkerülöm azokat, akiket tisztelek és szeretek. Mocskos pénzt kapok, amelyet még mocskosabb módon használok föl. De nem ez a legrosszabb... - Beszélj! Beszélj, fiam! - A legrosszabb a halálom lesz. Előre tudom. Egy napon lelepleznek majd. Bezárnak, megkìnoznak és megölnek. Nem lesz jogom a vérpadhoz. Az összeesküvő nemesek vérpadra kerülnek, de a hivatásos kémek nem. Annyi vigaszom sem lesz, hogy bátorságot mutathatok a tömegnek, és hősies szavakkal szólhatok a hóhéromhoz. Úgy fogok meghalni, ahogy éltem: titokban, az árnyékban... Louis az apjára nézett. Hirtelen olyan lett, mint egy védtelen kisfiú. - Ez fog hiányozni legjobban: a fény. Egy nap vagy inkább éjszaka, három férfi lép majd a tömlöcömbe. Ketten lefognak, a harmadiknál kés vagy kötél lesz. Talán hagyják, hogy elmondjak egy utolsó imát, talán nem... De akkor, és csakis akkor felfedem, hogy ki vagyok és ki voltam: Vivraie. Az utolsó pillanatban, először és utoljára felkiáltok majd: „Oroszlánom!” Három orgyilkos fogja csak ismerni a titkomat a világon, s ők is sietve elfelejtik majd, amikor a gyilkosságért kapott ezüsttallérokat buzgón elisszák az első fogadóban... - Fiam... Louis kicsit megnyugodott. Erőt vett magán. - Indulnia kell, apám. Már régen meg kellett volna érkeznie Vivraie-be, biztosan keresik. - Coussonba megyek. - Ne! Katonák őrzik az utat. Megölnék. Távoznia kell Bretagneból. Menjen Mollène-be. Isabelle hamarosan szülni fog. Az események hatása alatt François még nem is gondolt a lányára. Most megkérdezte, hogy van. Louis megcsóválta a fejét. - Nem valami jól. Eddig még nem született gyermeke. Úgy tűnik, gyönge az egészsége. François lement a természetes lépcsősoron és bejelentette, hogy most rögtön indul Mollène-be. - És később hazatérhetek Coussonba? - Nem tanácsolom, apám... Nem lenne jó, sem önnek, sem nekem. - A vesztedet okoznám? - Félek, hogy igen... Kantáron fogták a lovaikat. - Mit mondasz majd Scaër fattyának? Hogy sikerült elmenekülnöm előled?

- Nem. Nem hinné el. Ha kelepcébe akartam volna csalni önt, nem lett volna semmi esélye, apám. Júdással szemben a Mi Urunk is tehetetlen volt. Megmondom az igazat, legalábbis részben. - Megbolondultál! - Ez az egyetlen megoldás. Azt mondom, hogy amint megláttam atyámat, gyengeség fogott el, a vér szava megszólalt bennem. A szememre fogják hányni, de megbocsátanak majd. A herceg nem vált le emiatt. Túlságosan is nagy szüksége van rám. Mindenképpen elküld Angliába. A szűk ösvény végére értek. Louis előrelépett és a nyeregbe ugrott. - Néhány hét múlva Londonban leszek. Nehéz játszma lesz. Mondom, apám: Franciaország sorsa Angliában dől el. - Szállj le a lovadról! - De sietni kell... - Engedelmeskedj! Louis engedelmeskedett. François átölelte és megcsókolta. Néhány pillanatig ìgy maradtak, aztán kibontakoztak az ölelésből, felpattantak a lovukra és elvágtattak, egymással ellenkező irányba. François augusztus tizennyolcadikán érkezett Normandiába, Molléne-be, nem messze Tancarville-től. Meglepte a vár alakja. Valaha sziklapárkányra épülhetett, de miután a tenger visszavonult, mindent elöntött a homok. Befedte Molléne-t, és a várárkokat szìnültig töltötte. Felállìtottak ugyan egy kerìtést éles hegyű karókból, de a hely védhetetlen volt. François bejelentkezett, a veje kiszaladt elébe, amikor meghallotta, hogy jön... Raoul de Molléne szép, harminchárom éves, izmos testű férfi volt, sűrű, szőke szakállal. - Hát ez csodálatos, nagyuram! Nem is reméltem, hogy még viszontlátjuk egymást! François is melegen üdvözölte, majd megkérdezte, hol a lánya. Raoul de Molléne férfias arca hirtelen zavarról árulkodott. - A szobájában. Jöttére, uram, remélem, javul az állapota. - Beteg? - Nem. Eddig már háromszor elvetélt, és az utolsó alkalom egészen tönkretette. Megint áldott állapotban van, de a gyermek sorsa mintha nem is érdekelné. Pedig megnyertem keresztapának Guillaume de Tancarville-t, Franciaország kamarásának, s egyúttal az ön fia keresztapjának fiát, keresztanyának Maiié de Lavalt kértem föl, du Guesclin második feleségét. Marie de Laval lesz az unokája keresztanyja! François nagyon meghatódott. - Ez valóban hatalmas kitüntetés. Mit mondott Isabelle amikor megtudta? - Semmit. Nem is válaszolt. François-t szorongás fogta el, és sietős léptekkel indult Isabelle szobájába, Raoul de Molléne után.

Dacára a déli fekvésnek, Isabelle szobájában majdnem sötét volt. Az ablakot háromnegyedig függöny takarta. Az ifjú asszony baldachinos ágyban feküdt. - Apám!... Öröm és meglepetés bujkált a hangjában, de François ki-érezte belőle a végtelen fásultságot is... Raoul visszavonult. Egyedül maradtak. Az augusztusi nap melege ellenére égett a tűz a kandallóban. François megcsókolta a lányát. Isabelle arca üde volt; nem lehetett láza. François könnyed hangot erőltetett magára. - Mikorra várjátok a gyermeket? - Szeptember végére. - Hiszen az alig másfél hónap! Ez egyszer minden rendben lesz! - Bizonyára... Isabelle de Molléne fakó hangon beszélt. François figyelmesen nézte. Nagyon halovány volt. Sokat fogyott. Homlokán barázda mélyült. Fehér ajka nehezen húzódott mosolyra. Nem, nem volt beteg. Vagy inkább a legrosszindulatúbb betegség támadta meg: a lelke lett beteg. - Hogy fogod hìvni? - Renaud vagy Hélène. Imádkozom, hogy fiam legyen. Akkor biztosìtom az örököst Raoulnak, s ezzel beteljesìtem a feladatomat. - Ha pedig kislány lesz, majd születik másik gyereketek. - Ó, másik... Isabelle visszahanyatlott a párnájára. François felsóhajtott. - Meg sem kérdezed, hogy velem mi történt? - Dehogynem. François erőltetett lelkesedéssel elmesélte itáliai kalandjait, római bajvìvását, beszámolt felfedezéseiről a szaracénok országában. Isabelle hallgatta, de egyetlen kérdést sem tett föl neki. François pedig szándékosan széles mozdulatokat tett, hogy Isabelle láthassa az oroszlános és a farkasfejes gyűrűt is. De ő mintha nem vette volna észre... Végül elhallgatott. - De hát mindez nem érdekel téged. - De igen, hogyne érdekelne, apám... François visszagondolt a kislány Isabelle-re, aki olyan lelkesen figyelt a csatákról szóló történeteire, aki korabeli fiúkkal verekedett, és megvágta a kezét, amikor végighúzta a kard élén az ujját. Isabelle, akinek fiúnak kellett volna születnie, du Guesclinre hasonlìtott, és megállìthatatlan fergetegként rohant keresztül a szobán. Isabelle, aki megsebesült dárdavetés közben... A heg még mindig látszott a halántékán. François végigsimìtotta. - Már nincs meg benned a kislánykori lelkesedés? - Nem vagyok már kislány, apám. - Az ember úgy is megöregedhet, hogy nem veszìt a lelkesedéséből. Nem szereted a férjedet? - Teljes szìvemből szerettem, de túl sokat vártam rá. Mire megjött, már késő volt. A gyermekkel ugyanez történt: túl sokat várat magára. Isabelle rámutatott a pulpituson fekvő könyvre.

- Az ott Jean nagybátyám könyve. Amiből olvasni tanultam. Mindig zárva van. Úgy maradt, mint én. Várakozik. François nem szólt... Mintha Isabelle életét is elborìtotta volna a homok, ahogy Molléne várát. Elhatalmasodott rajta az unalom és a csüggedtség, s ez lassanként teljesen elnyeli. A gyermekeivel való találkozás kétszeres meglepetést tartogatott François számára. Louis-ról, akit szìvtelennek hitt, kiderült, hogy határtalan odaadásra képes, és a célját az önfeláldozásig követi. Isabelle viszont, aki valaha oly kimerìthetetlenül élénk és életerős volt, elhagyta magát, és lemondott az életről. Végül megszólalt: - Egy dolgot mindenképpen meg kell tudnod: hogy hogyan halt meg a keresztapád. François beszámolt Jean avignoni tevékenységéről és arról, hogy fivére mi mindent tett a pestis ideje alatt, de elhallgatta Jean ateizmusát. Amikor befejezte, Isabelle először mosolyodott el igazán. - Szent volt! Milyen boldog leszek, ha csatlakozhatom hozzá! - Csak a halálra gondolsz? Jövetelem nem hozott az életedbe örömet, reményt? Isabelle újra elmosolyodott, de ezúttal szomorúan. - Mint a többiek, apám. Maga is túl hosszan volt távol. Túl későn jött meg... Erre nem volt mit válaszolni. François megölelte a lányát és kiment a szobából. Raoul de Molléne várta, félénk, reménykedő pillantása kérdést rejtett. François válasz helyett lehajtotta a fejét... Isabelle de Molléne 1392. szeptember harmincadikén, Szent Jeromos napján érezte az első fájásokat. Guillaume de Tkncarville néhány nappal korábban érkezett, éppen mint Marie de Laval, nagy kìsérettel. Raoul hìvatni akarta a bábát, de Isabelle nem engedte: először papért küldetett. Bele kellett egyezni az akaratába. Csak a gyónás után engedték be a bábát a szobába. Férje és apja a szomszéd szobában vártak. Raoul de Molléne gyászos hangulatban volt. - Ma éjszaka hallotta az Unikornis Notre-Dame harangját. Neki ez a halált jelenti. - Mi az az Unikornis Notre-Dame? - Az a kápolna, amelyet Aubert de Molléne oda emeltetett, ahol az unikornis, az egyszarvú szarvát találta. De a homok befedte, és most csak a kereszt látszik a toronytetőről. Az összes Molléne oda van temetve. Egy óra telt el. Végre kinyìlt az ajtó, és a bába lépett ki rajta, karján egy kisbabával. Komor hangon jelentette be: - Fiú. A két férfi egyszerre fogta föl, mi történt. Berohantak a szobába. Isabelle az ágyán feküdt, nyugodtan, csukott szemmel, összekulcsolt ujjakkal. Nem lélegzett... A bába is visszajött. - A szülés túl sok volt a szervezetének. Miután elvágtam a köldökzsinórt, megmutattam neki a gyermeket, de ő már halott volt. Ő maga zárta be a szemét és kulcsolta össze a kezét. Nem látta a gyermeket, és nem tudta azt sem, hogy fiú.

Oda akarta nyújtani a babát Raoul de Molléne-nek, de az összeroskadt fájdalmában. Térdre esett az ágy lábánál és zokogott. A bába erre François-nak nyújtotta az újszülöttet. François fogta a karjában első unokáját, a sìró Renaud-t, és egyre csak Isabelle néma arcát nézte. Mintha az élet az egyikből a másikba szállt volna át. A bábának igaza volt: Isabelle-nek valóban épp csak annyi ereje maradt, hogy megszülje a gyermekét. Amint elvégezte feladatát, kihunyt belőle az élet, ahogy ellobban a láng, ha a gyertya végigég. François komoran nézte a halottat az ágyon: Mademoiselle de France, az elsőszülöttje... Nem sìrt. Tudta, hogy ez bekövetkezik. Az igazi gyászt akkor érezte, amikor találkozott vele. Lánya már akkor sem volt ott igazán. Csak egy pirinyó része élt még, ahogy az Unikornis Notre-Dame-nak is csupán a keresztje látszik ki a homokból. François önmagára gondolt. Az ìgért hosszú élet egyik újabb következményére döbbent rá: a gyászra. Gyermekeit és talán az unokáit is neki kell eltemetnie... Renaud de Molléne-t másnap megkeresztelték, rögtön az édesanyja temetése után. A vár kápolnájában került sor a szomorú szertartásra. Bár a keresztelőmedencéhez a gyermeket az ország egyik legnevesebb kapitányának tiszteletreméltó özvegye vitte, Raoul de Molléne nem tudta visszafojtani a könnyeit. Mintha az ég is osztozna fájdalmában, az egész szertartás alatt vihar dühöngött. Jégeső is esett, és úgy dörgött az ég, hogy a pap egy percre kénytelen volt elhallgatni, mert senki sem hallotta a szavát. François másnap, október másodikán kelt útra. Megcsókolta kisunokáját a bölcsőben, majd Raoul keresésére indult, hogy elbúcsúzzék tőle. Azt mondták, hogy a tengerparton találja meg. Lóra ült és a nyomába eredt. Raoul de Molléne az Unikornis Notre-Dame keresztje előtt térdepelt, mely kiállt a széltől ráncos és nedves homokból. Amikor megpillantotta François-t a lován, réveteg pillantást vetett rá. - Emlékszik, apámuram, amikor először kapott rajta bennünket, Isabelle-t és engem? - Emlékszem. - A tengerparton voltunk. Kézen fogva mentünk. És lám, utoljára is a tengerparton lát engem, apámuram. Ez nem lehet véletlen. Ez azt jelenti, hogy nem történhetett másképpen, Isten akarata teljesült be! - Renaud megmaradt neked... - Méltóképp fölnevelem. Egyedül. Nem nősülök újra. François leszállt a lováról, elmondott egy imát a kereszt előtt, majd megölelte a vejét és elment. Eltűnt mögötte a tengerpart, s ő csak ekkor gondolkozott el az egyszerű, de zavarba ejtő kérdésen: hová is igyekszik?... Molléneben a szülés előtt, majd a gyászban nem gondolkozott el ezen. De

most egészen tanácstalanná vált. Sehol sem várta senki. A lánya halott, a fia Angliában van, egyetlen ismerőse sem él már... Egy pillanatra arra gondolt, hogy elmegy Coussonba. Akármit mondott is Louis, ő nyugodtan odamehetne. Hiszen bizonyosabb benne, mint valaha, hogy száz évet fog élni. De Louis miatt mégsem megy oda. Hiszen ezzel alighanem árthatna neki, és ezt semmiképpen sem akarta. Elmehetne Párizsba, a francia udvarba és a király vagy a régens szolgálatába állhatna. Ezt kellene tennie, de François félt. Veszélyt érzett. Nem tudta miért, de biztos volt benne, hogy az a bizonyos pokolbéli asszony Párizsban várja... Hagyta, hogy a lova vigye, amikor az út szélén egyszerre egy csodaszép vadrózsabokrot pillantott meg, vöröslő virágokkal. Felkiáltott örömében. Rose! Megfeledkezett Rose de Fleurainesről! Ha él még, akkor neki mellette a helye. A gyöngéd, a szenvedélyes Rose! Hirtelen őrült vágy fogta el női társaság után. Rose-tól nem kell tartania: szerették egymást, annyira szerették! Azon vette észre magát, hogy fütyörészik, amit pedig szinte sosem tett, s reménnyel telve indult el Fleuraines felé.

7 Az utolsó rózsa Egyszerű volt az út Molléne-ből Fleuraines-be. Követni kellett a Szajnát az Oise torkolatáig, és onnan az Oise folyása mentén haladni tovább. François sietség nélkül lovagolt, öszvér vitte a páncélját és a fegyvereit, nála csupán a tőre volt... A chantillyi erdőbe október nyolcadikán reggel érkezett meg. A hely rettenetes emlékeket idézett fel benne, különösen, mert éppen mint a jacquerie idején, most is hirtelen szállt le a köd. Nem találkozott ugyan Hugues és Théodora szellemével, de amikor - egy jó óra múlva - kissé felszállt a köd, azon kapta magát, hogy eltévedt az erdőben. Észrevett egy tétlenül bóklászó parasztot. - Merre van Fleuraines? Az ember gyanakodva nézte. - Doktor az úr? - Nem. Miért? - Akkor ne menjen oda. Nem nyitják ki a kaput. - A várúrnő beteg? Válasz helyett a paraszt elinalt. François utánaeredt, de hiába volt lóval, nem tudta utolérni. A szökevény tökéletesen ismerte az erdőt, és eltűnt egy bozótosban. Sokáig tévelygett, mìg újabb lélekre bukkant. Kérdésére megint ugyanaz a különös és aggasztó kérdés volt a válasz: - Doktor az úr? Ez egyszer nem hagyja magát. - Igen. Merre van Fleuraines?

- Nem mondom meg! A férfi gyűlölettel sziszegte oda neki a választ, és éppen mint az előző, elillant... François egész nap a hatalmas erdőt járta, de bárkivel akadt is össze, senki sem felelt neki. Nem értett semmit. Rose nyilvánvalóan beteg és várja az orvost. De amikor doktornak mondta magát, a parasztok nem válaszoltak neki. Ennyire utálnák a várúrnőt? Azt akarnák, hogy meghaljon? A jacquerie nyomai ilyen élénken megmaradtak volna Fleuraines-ben? Beesteledett, és François egyre-másra ugyanazokon a kérdéseken rágódott, amikor egyszerre véget ért az erdő, és ott állt előtte Fleuraines vára... Megkönnyebbülten sóhajtott föl, de még nem nyerte meg a játszmát. A hidat felvonták, és François tudta, hogy valamilyen rejtélyes oknál fogva csakis a doktor mehet be a várba. Csomagjából előhúzott egy köpönyeget, hogy elrejtse árulkodó nemesi öltözékét, és megjelent a bejárat előtt. - Kinyitni! A doktor vagyok! Egy pillanatig semmi sem történt, majd egy fej jelent meg a lőrésben. - Máris? François legnagyobb meglepetésére a hangban elkeseredés bujkált. De még különösebb volt a folytatás. - A püspök is eljött? François nem tehetett mást, mint játszotta az értelmetlen játékot. - Úton van. Holnapra itt lesz. A férfi eltűnt, hogy leeressze a felvonóhidat, és François tisztán hallotta, hogy azt mondja: - Legyen átkozott! A hìd lassan, nagy csikorgással leereszkedett, és a nehéz kapu kinyìlt. François belépett a várba, ahol egy negyven év körüli férfi várta, aki valahogyan ismerősnek tetszett. - Ki vagy te, hogy megátkozod azt, aki azért jön, hogy meggyógyìtsa az úrnődet? - Meggyógyìtsa? Csúfolódik velem, doktor uram? - Nem válaszoltál. Ki vagy? - Perrin Belleau, az őrség kapitánya. Már csak a testőrség maradt a várban. François-nak eszébe jutott Thomas Belleau testőrkapitány. A fia áll előtte... Ebben a pillanatban a köpönyege elcsúszott és kivillant a cìmere. Perrin Belleau rámeredt. - Nem is doktor! Becsapott engem! François gyorsan leugrott a lováról, és a kapitány torkának nyomta a tőrét. - Mit számìt, ki vagyok! Vezess az úrnődhöz. - Nem tehetem. François erősebben nyomta a tőrt a férfi torkához. - Még akkor sem tehetek semmit, ha elvágja a nyakam. Elegendő élelemmel zárkózott a toronyba, és csak a doktornak nyitja ki a kaput. - Hazudsz! - Az üdvösségemre esküszöm!

François elengedte a férfit. A testőrök kapitánya megdörzsölte a nyakát, és csodálkozva nézett François-ra. - Miért akar, uram, mindenképpen találkozni az úrnőm-mel? - Mert ismerem, és ismerem az apádat is, Thomas Belleau-t. Valamikor régen itt laktam... - Csak nem a jacquerie lovagja? Most François-n volt a meglepődés sora. - Ki beszélt rólam? - Az apám. De Fleuraines urának soha nem árult el semmit, az úr úgy halt meg, hogy semmit sem tudott. - Magyarázatot kérek. Mi történik itt? Perrin Belleau tétovázott. - Bocsásson meg, nagyuram, túlságosan keserves ez az igazság... Fleuraines úrnője ellen in separatio vizsgálatot indìtottak. François sosem hallott ilyesmiről. - Mi rosszat tett? - Semmit, uram. Nem bűnt követett el, hanem beteg lett. Ha a közvélemény valakit azzal vádol, hogy leprás, akkor a püspök elrendelhet egy vizsgálatot in separatio. Kijelöl egy doktort. Ha a vizsgálat kimutatja a betegséget, akkor a beteget lepratelepre küldik, és törvény szerint halottnak nyilvánìtják. - Rose leprás? - Sajnos. François megszédült a fájdalomtól. Szeme elé rég múlt képek tolakodtak: a flagellánsok megtámadják a leprásokat, s ő újra látja a lemálló füleket, a rothadó csonka végtagokat, a megkìnzott testeket. Nem bìrta ezeket a szörnyűségeket Rose de Fleuraines-nel kapcsolatba hozni. Képtelenség! - Lehetetlen! Hogyan kaphatta volna meg? - A lehető legegyszerűbben: leprásokat látogatott. - De miért ment közéjük? A testőrség kapitányának hangja megremegett. - A fia halála óta csak jótékonykodással foglalkozott. Minden idejében a parasztokat látogatta, összegyűjtötte és gondozta a betegeket, és a figyelmeztetések ellenére a leprásokhoz is elment. Szentként élt. Az egész uradalomban szentként tisztelik! - Akkor miért jelentették föl? - Nem a parasztok voltak. Egy ideje látták, hogy gyanús foltok jelennek meg az arcán, de őrizkedtek attól, hogy ezt megnevezzék. Valószìnűleg egy átutazó, talán egy pap vitte a hìrt Beauvais püspökének. Az meg persze nem hagyhatott ki egy ilyen alkalmat. - Milyen alkalmat? - Az úrnőm minden javát az egyházra hagyja. Ha kimondják a separatiót akkor az úrnőt halottnak nyilvánìtják, és minden a püspökségé lesz. Az egyházmegye minden templomában kihirdettette a vizsgálat kezdetét, éppen egy hete, Szent Rémi napján. François ebből jött rá, miért viselkedtek olyan különösen a parasztok: nemhogy nem gyűlölték az úrnőjüket, de kétség-

beesetten próbálták védelmezni attól, akit a szerencsétlenség és a halál hordozójának tartottak: az orvostól... François döntött. - Vezess hozzá! - De jó uram, az úrnő valóban leprás! - Az az én dolgom! Vezess hozzá, és jelents be, mintha én lennék a doktor. François megrendülve indult el az úton, melyet oly jól ismert, és a vár központi tornya előtt megállt. Mint korábban, a falat most sem takarta semmi. Rose nem ültetett új rózsabokrot... Perrin Belleau bejelentette, hogy megjött a doktor. A válasz ugyanaz volt, mint amit korábban a testőrkapitány is mondott: - Máris? És pár pillanat múlva kinyìlt az ajtó. François eltakarta az arcát, belépett, majd becsukta maga mögött az ajtót. Rose de Fleuraines a kezében fáklyát tartott, mely elég rosszul világìtotta meg az arcát, de a barnás, kerek foltok még ìgy is jól látszottak. - Uarda... - szólalt meg lágyan François. Rose erre elájult. Teljes terjedelmében a földre roskadt. François odalépett, hogy fölemelje, de Rose szinte azonnal magához tért. - Meneküljön! Hát nem tudja? - De tudom. Azért jöttem, hogy együtt éljek önnel. De mivel Isten másképpen határozott, itt várom meg a doktor és a püspök érkezését. - Leprás vagyok! Halálos veszélyben van, François! - Én nem. - Annyira más volna, mint a többi ember? - Igen. Menjünk föl a szobájába. Elmagyarázom. Rose de Fleuraines rémülten nézte. - Maga nem is ember! Egy gonosz szellem alkotta kép-más, hogy kìnozzon engem! - Az a François vagyok, akit ön jól ismer. Menjünk föl, Rose... A vár úrnője megszelìdülve engedelmeskedett. A gyertyákkal megvilágìtott szobában François alaposabban szemügyre vette. Rose de Fleuraines elmúlt már ötvenéves, de szebb volt, mint amikor utoljára látta a közös fiukkal együtt. Bizonyára a jótékonykodás nehéz feladatai miatt veszìtett kerekdedségéből, bár megőrizte gömbölyű formáit, mindig is ez volt a legbájosabb benne. Csodálatos szőke haja még mindig dúsan omlott vállára. Gyönyörű ékszerét viselte a mellén: az aranyból, ezüstből és elektrumból cizellált rózsát, ragyogó gyémántokkal és rubinokkal kirakva. François elmesélte neki a jóslatot, mely szerint ő száz évet fog élni. Elmondta azt is, nincs senkije a világon, ezért az volt a szándéka, hogy Rose-hoz csatlakozik. Mivel ez nem lehetséges, addig marad majd vele, amìg el nem választják őket egymástól. Rose-t nem lehetett könnyen meggyőzni. - Ki mondta, hogy az a jóslat igaz? És még ha igaz is, talán nem tudja, hogy a lepra sokáig nem okoz tüneteket, és nem mindig öl? Azt kockáztatná, hogy száz évet él együtt ezzel a... dologgal!

- Vállalom a kockázatot. Nagy csönd támadt... Rose az ablakhoz lépett, ahol valaha Uarda rózsája volt. - A fiam halálhìrét Sancerre tábornagyának egyik küldötte hozta el nekem. Azt is elmondta, hogy ön a saját testével védelmezte a fiút. De van egy kérdés, amelyre a küldönc nem adhatott választ. Vajon ő megtudta? Vajon volt rá ideje, François, hogy megmondja neki az igazságot? - Igen, Rose. És a fiunk kimondhatatlanul örült. Boldogan halt meg. Utolsó szavai ezek voltak: „Apám, szomjazom...” Rose de Fleuraines most első ìzben elmosolyodott. Nagyon erősen szorìtotta a melltűjét. - Miért nem maga hozta el a hìrt? Annyival könnyebb lett volna, olyan sokat segìtett volna! - Az élet közbeszólt. Messzire kellett mennem. Még a szaracénoknál is voltam fogoly! François leült az ágyra, és Rose mellételepedett. Észrevétlenül visszatért hozzájuk a régi bensőséges hangulat, olyan volt, mintha csak néhány napra váltak volna el. - És mit hozott onnan? Egy rózsabokrot? - Nem. Egy port, mely elaltatja a fájdalmat és álmokat hoz. Van bora, Rose? Rose de Fleuraines egy serleggel jött vissza, és megtöltött egy kupát. François kibontogatta a fekete zacskót, és egy csipetnyi port tett a borba. - Nagyon kevés elegendő. Megitta a bor felét, aztán átnyújtotta a serleget Rose-nak. Az asszony megitta a maradékot. - És most - kérdezte Rose - mit kell tenni? - Semmit. Csak várunk... Egymás mellett ülve várakoztak. A por lassanként megmutatta hatását, de ahelyett, hogy Rose fájdalmát csendesìtette volna, felerősìtette. Az asszony zokogni kezdett. - Ismeri az ermenonville-ì lepratelepet? - Ne gondoljon rá! Könyörgök! - Van ott egy nagy fehér homokos sivatag, ahová senki sem megy. A közepén épült a lepratelep. Borzalmas, nagy szürke falai vannak. François maga előtt látta a mans-i erdőt követő szomorú sìkságot. Alighanem épp egy ilyen épületet vett észre abban a pillanatban, amikor a király őrjöngeni kezdett. - A lepratelepnek három szárnya van. A bal oldali az újonnan érkezett nőké, a jobb oldali az újonnan érkezett férfiaké. Ők a betegség első szakaszában vannak. Undor nélkül lehet rájuk nézni. Ruhákba bújtatják, eltakarják testük elroncsolt részeit. De ott van a középső épületrész. Abban élnek a legbetegebbek, férfiak és nők együtt, mert már alig lehet őket megkülönböztetni egymástól: nincs orruk, fülük, nincs arcuk sem... Ott halok meg, François! François megfogta az asszony kezét.

- A szeme nem változik meg, Rose. Nézzünk egymás szemébe. Ez a lényünk egyetlen része, amely nem változik és nem öregszik. Rose lassanként megnyugodott... Sokáig csendben ültek, majd Rose fülelni kezdett. - Nem hallja a parasztok énekét? - De igen. Visszajöttek. Kerìtsen valami hangszert, Rose. Volt egy lant a szobában. Az asszony játszani kezdett rajta. François elővette a Négysorosok könyvét, és kihagyva a halálról szóló verseket, elkezdte felolvasni a szerelmet és a !>ort dicsérd strófákat... Rose végül letette a hangszert. François is elhallgatott. Rose halkan nevetve kérdezte: - Hová ültette Uarda rózsáját? A nászszobája ablaka alá? - Nem. A fegyvernököm sìrjára. - Akivel én is találkoztam? - Igen. És ő még ma is él a szìvemben. Lehetséges volna, hogy jobban szerettem, mint magát, vagy mint a feleségemet? Soha nem volt semmi zavaró dolog közöttünk. - Alighanem ő a másik énje, François. Rose arca megint összerándult. A nyugalom átadta a helyét a szorongásnak. - A separatiótói legalább annyira félek, mint a leprateleptől. Tudja, hogy történik ez, ugye? François bevallotta, hogy nem tudja. - Akkor jó. Ne is tudja meg soha... Ekkor Rose de Fleuraines váratlanul vetkőzni kezdett, vagy inkább letépte magáról a ruháit, és François-ra vetette magát, aki meglepve ettől a hévtől, igyekezett követni őt ebben, ahogy tudta. Közben felkiáltott örömében. Újra itt volt hát Rose, a szenvedélyes Rose, az ő legelső legyőzője. Rose, aki megmutatta neki a test igazi boldogságát... Éppen mint legelőször, Rose nem hagyott neki pihenőt, újra és újra egymáséi lettek... François nem szerelmeskedett, amióta eljött Hamából, 1386. augusztus tizenötödike óta. Ennek több mint hat éve, Rose pedig még ennél is régebben élt önmegtartóztatásban. Koruk és sorsuk dacára az első ölelést követte a második, majd a harmadik és még több is. Így ment ez nap nap után. Nem tudták volna megmondani, mennyi idő telt el; elveszìtették időérzéküket. Két szerelmeskedés között Rose játszott a lanton, François pedig négysorosokat olvasott föl neki. Illatszereket égettek, ettek és ittak. Vad boldogságban töltötték ezt az Istentől elcsent időt. Nem voltak már Fleuraines-ben, nem voltak ezen a világon. Úgy érezték, mintha a torony egy hajó volna, amely a világ fölött lebeg... Aztán egy délután kopogtak a kapun, és Perrin Belleau szìntelen hangon szólt be nekik. - A püspök úr és kìsérete megérkezett! Egy pillanat leforgása alatt minden összeomlott... Rose megkérte François-t, hogy maradjon a szobában, amìg ő kinyitja az

ajtót. Beauvais püspöke kövér, rózsaszìn férfi volt. Álszenteskedően jóindulatú mosollyal nézett a világba. Kinyújtotta a kezét. Rose letérdelt és megcsókolta a gyűrűjét. - Nem akartam egyedül hagyni egy ilyen napon, mint a mai, leányom. - Miért, milyen nap van ma? - Hát karácsony!... Bármi legyen is a vizsgálat eredménye, ma önnek celebrálom a szertartást. Mióta nem volt misén? - Nem tudom, püspök úr. Beauvais püspöke kissé rosszalló arcot vágott, majd rámutatott nagyszámú kìséretére. - Ezek az énekeseim és a zenészeim. Az engedélyével, leányom, máris elfoglalhatják helyüket a kápolnában. Parancsokat osztogatott, és a zenészek elmentek. Csupán négy férfi maradt ott vele. Bemutatta őket Rose-nak. - Roger és Philippe atya, a káplánjaim, akik tanúként szolgálnak majd, Lannoy úr, a jegyző, ő fogja jegyzőkönyvbe venni az örökösödést, ha ìgy hozza a sors, és Roussel doktor. Hol legyen a vizsgálat? Rose de Fleuraines hátrarántotta a fejét, ettől szőke haj-zuhataga repdesni kezdett az arca körül. - Itt. Jöjjetek, urak! Elindult felfelé a lépcsőn, s azok mind az öten utánamentek. A szobában hirtelen szemben találták magukat François-val. A püspök hátralépett. - Hát ön kicsoda? Rose felelt helyette. - E nemes lovag Vivraie ura, aki életét kockáztatta, hogy vigasztalást nyújtson nekem. - Netán bűnös vigasztalást? - Majd megtudja, atyám, ha meggyónok. François el akart menni, de Rose visszatartotta. - Kérem, maradjon! Szükségem van a jelenlétére. François maradt. Meglepett csodálattal nézett az asszonyra: Rose mindig félénk volt és kiszolgáltatott a külvilág veszélyeivel szemben, és most, ezt az utolsó megpróbáltatást milyen nagy bátorsággal vállalja. A püspök leült, és a doktor rögtön belefogott a vizsgálatba. Odament az asszonyhoz, és egy darabig csöndben nézte. Három barnás foltot láthatott az arcán. Megkérte, hogy húzza föl a karján a ruhát; újabb barnás foltok tűntek elő. A betegségnek ezeket a jeleit François is most vette észre. Napokon és éjszakákon át simogatta és csókolta Rose testét, de nem látta a foltokat... Végül a doktor megszólalt: - Szinte bizonyos, hogy arról a betegségről van szó. De hogy egészen megbizonyosodjam, el kell végeznem a szúrópróbát. A leprafoltok érzéketlenek a fájdalomra. Bőrtáskájából előhúzott egy fekete fátylat és egy vékony tűt.

- Bocsássa meg, asszonyom, de be kell kötnöm a szemét. Némelyek akkor is kiáltanak, ha nem éreznek semmit, hogy megtévesszék a doktort. - Felesleges. Nekem nem áll szándékomban szìnlelni. - Ez a szabály, asszonyom. E nélkül nem érvényes a vizsgálat. Rose nem szólt többet, hagyta, hogy bekössék a szemét. Az orvos megszúrta a kezét ott, ahol érintetlen volt a bőre: Rose összerázkódott és halkan felkiáltott. Ezután az orvos erősen megszúrt három különböző foltot Rose karján: Rose észre sem vette. Ezután leoldották a szeméről a kendőt. - A vizsgálat kimutatta, hogy lepráról van szó. Beauvais püspöke a helyzetnek megfelelőt sóhajtott. - Bátorság, leányom. Isten nem hagyja el önt, szereti és megsegìti. - Bátorságban nincs hiány, püspök úr. - Jól van. Jegyző, végezze a dolgát. A jegyző az asztalnál ült, előtte papìrlapok hevertek. Felìrt néhány sort az egyik lap aljára, valószìnűleg a vizsgálat eredményét. Végül magas, erős hangon megszólalt: - Felolvastatik Rose de Fleuraines várúrnő javainak jegyzéke, melyeket az egyházra hagy. Az irat ezután aláìrattatik vele és a két tanúval. Unalmas felolvasás kezdődött: a vár és a hozzátartozó ingatlanok: földek, malmok, Chantillyban és Compiégne-ben egyegy városi ház, mezők, legelők; különféle jogok és adók: halászati, vadászati, hìd- és gázlóadók, valamint gulyák, háziállatok, bútorok és személyes holmik. - Továbbá: rózsát ábrázoló aranyból, ezüstből és elektrum-ból cizellált rózsa formájú melltű, gyémántokkal és rubinokkal kirakva - olvasta a jegyző. Rose közbeszólt: - Ezt húzza ki! A melltű az örökség egyik legértékesebb darabja volt. Megért egy tanyát vagy akár több száz marhát. Beauvais püspöke felugrott. - Csak nem akarja magával vinni a leprások közé! - Nem viszem el magammal, püspök úr. Az itt jelenlévő lovagra, Vivraie urára hagyományozom. - Mit kezdjen vele a lovag? Ez női ékszer! - Ha nem akarja hordani, majd odaadja egy másik nőnek, akit ő választ, de akkor is ráhagyom. Húzza ki hát, jegyző uram! A püspök elhalványodott dühében. - Gondolkozzék, leányom, ha ìgy tesz, legalább egy évvel hosszabb időt kell majd töltenie a purgatóriumban! - Nem számìt! Húzza csak ki! François, aki a meglepetéstől idáig nem bìrt megszólalni, most közbelépett. _ Szó sem lehet róla! Nem fogadom el! Rose azonban kivette a jegyző kezéből a tollat, és vastagon áthúzta a rubrikát. Majd finoman elmosolyodott. - Már késő, François!

A jegyzék felolvasása még eltartott egy ideig, végül Rose aláìrta, s a két káplán is utána. Fleuraines úrnője ezután Beauvais püspökéhez fordult. - Püspök úr, volna szìves meggyóntatni? Az egyházfi morcos arccal mondott igent. Nem bìrta kiverni a fejéből a melltűt. Rose halkan megkérte François-t, hogy várja meg a kápolnában. François a doktor és a két káplán kìséretében kiment a szobából. Karácsony volt, a lovag felkészült a misére. A kápolnában az első sorba ült. Nem sokkal később bevonult a püspök is, fehérbe öltözve, ahogyan az karácsonykor szokás. Rose késett. Valószìnűleg az öltözéke foglalta le, hiszen ez lesz az utolsó alkalma az örömre életében. Valamivel vecsernye előtt érkezett meg. Csodálatosan volt felöltözve. Aranyfonallal kivarrt fehér ruhát viselt. Haját magasan felfésülte és gyöngyökkel dìszìtette. Melltűje teljes tüzében ragyogott. Helyet foglalt François mellett, és a mise elkezdődött. A zenészek és az énekesek Isten fiának születését szinte földöntúli hangon zengték az égnek. Mégis, François és Rose ugyanazt a szorongást érezték. Egész lelkűkkel próbáltak imádkozni. Amikor a szertartás véget ért, és ők felkeltek, érezték, hogy megizzadtak, és összeszorult a torkuk. A kápolnából kilépve a püspök Rose-hoz fordult. - A második misére nem kerülhet sor karácsony napján. Holnap tartjuk meg. Hány órakor szeretné? - Hajnalban. Minél korábban, annál jobb. A testőrkapitányom elvezeti püspök urat és a kìséretét a szállására. A püspök kìséretével együtt távozott, François pedig feltette a félelmetes kérdést. - Mi az a második mise? - A gyászmise. Ezt jelenti a separatio. Rose-nak csak nagy önuralommal sikerült megőriznie a nyugalmát. - A leprás részt vesz a saját halotti szertartásán, mielőtt elkülönìtik a világtól. Leül a templom főhajójának közepén, ahol rendesen a koporsó van, négy meggyújtott gyertya között... - Ez rettenetes! - A szertartás alatt még élőnek fognak tekinteni, de a beszentelés után az egyházi és a világi törvények szerint halott leszek. François nem bìrt megszólalni. Karon fogta Rose-t. Az asszony finoman eltolta magától. - Eljött a pillanat, hogy istenhozzádot mondjunk egymásnak. - Maradjunk együtt. Maradjunk együtt a legvégéig! - Nem. Már meggyóntam, nem akarok bűnbe esni újra. Perrin Belleau majd megmutatja önnek a szobáját. Azt a szobát választottam, François, amelyben akkor lakott, amikor a fiunkkal együtt érkezett hozzám. Rose de Fleuraines levette a melltűjét, és odaadta François-nak. - Fogja-e viselni, dacára, hogy női ékszer?

- Nem fogadom el, de nem emiatt. Emlékszik, Rose, mit mondott a püspök? Rose elmosolyodott. -A purgatóriumról?... Én nem bánom! Egy év purgatóri-umot áldozok önnek. Nem olyan nagy áldozat ez, François. Majd magára gondolok közben. Olyan lesz, mintha a paradicsomban lennék. - Hát ennyire szeret? - Hisz tudja jól. Korábban már odaadtam magának a kiválasztottnak járó rózsatövet. Ez a második és egyben az utolsó rózsám. Nem maradt egyebem. Még mindig a férfi felé nyújtotta a melltűt. A keze remegett. - Fogja-e hordani? François elvette az ékszert. A könnyektől nem bìrt megszólalni. A szìve fölé tűzte. - Igazán jól áll. Isten vele, François! Rose megfordult és a toronyhoz futott. François utána szólt: - Isten veled, Uarda... De Rose nem hallhatta: François épp csak suttogni bìrt... Zokogva ment a szobájába. Ébren töltötte az egész hosszú, decemberi éjszakát. Le sem vetkőzött. A fekete eget bámulta az ablakon át. A jacquerie és aztán a separatio... Rose de Fleuraines-t mindig tragikus pillanatokban mondhatta a magáénak, de az idő, amelyet együtt töltöttek, annál gazdagabb és szenvedélytelibb volt. A fájdalmán túl érezte, milyen különleges kapcsolat fűzi össze őket. Hány nő és férfi engedi át magát a másiknak ilyen erővel, ilyen odaadással, a világtól elszigetelve, egy toronyban? A kakasszóra eszmélt fel. Pirkadt. Ahogy kilépett a szobájából, vacogni kezdett. Úgy érezte, kivégzésre megy, és ebben nagyjából igaza is volt. Akaratlanul a szìvére tette a kezét, és a rózsa érintése meglepte... Rose... Itt volt, és mostantól itt is marad, vele. A téli reggel homályában nagy volt a sürgés-forgás a kápolna előtt. A zenészek és az énekesek elfoglalták a helyüket. A vár testőrei, akik az egyedüli résztvevők lesznek, lassan megérkeztek. François belépett. Négy hatalmas gyertya állt a főhajó elején. Mellettük ült le, hogy minél közelebb legyen Rose-hoz. Megszólalt a zene. A gyászmise belépő éneke volt: Requiem aetemam dona eis, Domine, et lux perpetua luceat eis. **Adj, Uram, örök nyugodalmat nekik, és az örök világosság fé-nyeskedjék nekik! (latin)

François megfordult... Csak a püspököt látta, aki legelöl jött. Fekete ruha váltotta föl az előző napi fehéret. Rose mögötte haladt, a két káplánnal, akik ugyancsak feketében voltak. Elmentek a gyertyák előtt, majd a három pap továbblépett, egyedül hagyva az asszonyt, és François ekkor pillantotta meg őt. Rose de Fleuraines teljesen feketébe volt öltözve. Egyenes ruhája elfedte az alakját és a bokájáig ért. Fekete kalapot viselt, mely eltakarta a haját is. Valószìnűleg levágta a haját, mert a kalap laposan, szorosan ült a fején. Nagyon sápadt volt, s ettől - most először - betegségének barna foltjai tisztán Játszódtak az arcán.

A püspök elkezdte a misét. François végig Rose-t nézte, de az asszony nem nézett rá. Maga elé bámult, és kimondhatatlan rettegés ült az arcán. François értette. Rose azt látta, amit senki sem láthat, azt hallotta, amit senki sem hallhat: a saját temetését. Élő halott volt. Mint akit élve tesznek a koporsójába. Mögöttük fölcsendült a kórus éneke: Dies irae, dies illa Solvet saeclum in favilla...* *„Ama nap, a harag napja, e világot lángba dobja...”

Eszébe jutott, hogy ugyanezt a dalt énekelték a párizsi diákok Étienne Marcel lázadásakor. A szavak az utolsó ìtélet reményét hirdették, de a dallamban volt valami vad, könyörtelen és kegyetlen. Rose hirtelen kétségbeesetten fordult François felé. Tekintete a melltűre esett, s ettől visszanyerte a nyugalmát. Megint maga elé nézett. Celanói Tamás Éneke az utolsó ìtéletről, Babits Mihály fordìtása. A gyászmise kérlelhetetlenül folytatódott. Végül Beauvais püspöke felemelte a szenteltvìzhintőt. François megdermedt: a beszentelés... Miután kimondta a rituális szavakat, a püspök meglengette a tömjénezőt Rose előtt. Az asszony lecsukta a szemét. A püspök a két káplánnal együtt folytatta: -A porta irtferi, - Erue, Domine, animan ejus. - Resquiescat in pace. - Ámen. * * A pokol kapujától szabadìtsd meg lelkét, ámen. (latin)

Rose de Fleuraines összerázkódott: vége, ő most már halott!... Beauvais püspöke elmondott még néhány imát, aztán átadta a szenteltvìzhintőt a káplánoknak, akik egymás után keresztet vetve meglóbálták a fekete tárgyat. Az utolsó a fejével odaintette François-t, és átadta neki a kultikus tárgyat. François megállt Rose előtt... Az asszony még mindig a padlót nézte, szerencsére, mert François nem bìrta volna elviselni a tekintetét. Keresztet vetett a szenteltvìzhintővel, majd átadta a mögötte álló Perrin Belleau-nak, és a szertartást meg a szokást semmibe véve, haladéktalanul kiment a templomból. Úgy szaladt az istállóba, akár egy tolvaj, felugrott a lovára, s maga után húzva az öszvérét, elhagyta Fleuraines várát. Reggel volt. Hideg, szomorú decemberi reggel. Hamarosan a chantillyi erdőben találta magát, amelyet sűrű köd borìtott. Most nem zavarta, csak ment tovább. Hiszen úgysem tévedhet el. A sorsa nem engedi, kérlelhetetlenül vezeti, ahová mennie kell. Ekkor jutott az eszébe az egyik négysoros, amelyet bölcsen nem olvasott föl Rose-nak. Szükségét érezte, hogy hangosan elmondja, a tejfehér ködben, az erdő közepén, láthatatlanul:

Édes ajak, vad fürtök, lágy zene, Már az idő megunt játékszere. Hit, böjt, tudás, munka és szent magány; Hamu, szétszórja pusztulás szele.

MÁSODIK RÉSZ FRANCIAHON BALSORSA 8 A tűzbál François 1393. január elsején érkezett Párizsba. A városba a Szent Antal-kapun lépett be, mely fölött ott magasodott a Bastille, és ő szinte már ott is volt a királyi palota, a Szent Pál-kastély előtt. Egész eddigi élete során ritkán érezte magát ennyire elveszettnek. Akkor is egyedül volt, amikor Rose-hoz akart csatlakozni, de most még magányosabb... Rose... Semmiképpen sem szabad az ő sorsára gondolnia, csak a boldogság perceit szabad megőriznie! De talán mégsem: inkább egész másra kell gondolnia, bármi másra... Eltűnődött rajta, vajon a király elméje még mindig zavart-e? Abba a világtól elzárt toronyba semmilyen hìr nem jutott el... Az első őr, akivel találkozott, felvilágosìtotta: a király visszanyerte egészségét, és újra az ország élén áll. Valószìnűleg a palota kertjében sétál, ott rábukkanhat. François a mutatott irányba indult, és hamarosan észrevette VI. Károlyt, amint két nagybátyja, Berry és Burgundia hercege társaságában sétál. Meghajolt uralkodója előtt. - Visszajöttem, felséges uram, hogy a szolgálatába álljak. VI. Károly ránézett. - Megismerem, lovag. Ott láttam a szerencsétlenség szìnhelyén is. Az arca nyugodt volt, hangja kedves, kiegyensúlyozott. Hihetetlennek tűnt, hogy ugyanez az ember volt az az őrülettől eltorzult lelkű gyilkos. - Örülök, sire, hogy annak már vége. VI. Károly utasìtásokat adott egy szolgának, aki egy zöld, fehér és vörös szìnű vállszìjjal tért vissza, melyre egy szárnyas szarvas és a „Mindörökké” szó volt hìmezve. - Kitüntetem önt, Vivraie ura. Személyi testőrségem tagjává fogadom. Szìneimet hordja majd, és az lesz a feladata, hogy védelmezzen engem...

A király a lovag szemébe nézett, és egy pillanatig tétovázott. - ...minden körülmények között... François szótlanul meghajolt. Károly eltávolodott az egyik nagybátyjával, Berryi Jánossal, de a másik bácsikája, Burgundia hercege ott maradt. François észrevette, hogy a herceg arca, durva vonásai és formátlan orra dacára, feltűnően értelmes. - Ne értse félre, Vivraie lovag. Nem tiszteletbeli megbìzatást, hanem felelősségteljes feladatot kapott. Ha újra bekövetkezne a szerencsétlenség, mindenáron, akár erőszak árán is meg kell gátolnia, hogy a király mások vagy a saját vérét ontsa. Minden egyéb dologban hadd tegye, amit akar. François meghajolt. Burgundia hercege folytatta: - Felséges királyunk csak néhány hete van jobban. Egészsége törékeny. Semmiképp sem hagyhatjuk, hogy búskomorságba essék. Az egyetlen parancs ebben a palotában: a királyt mulattatni kell. Este François találkozott a többi udvaronccal a Szent Pál-palota nagytermében. Rengetegen voltak, ott tolongtak és lökdösődtek. Az asztalokat roskadásig rakták étellel-itallal, és az emberek szégyentelenül tömték magukba a jobbnál jobb falatokat. A hölgyek öltözéke, talán éppen a király mulattatására, még kirìvóbb volt, mint legutóbb. A hajukat különféle alakokba - treffet, szìvet, szarvat, lantot mintázva - hihetetlenül magasra tornyozták, s nem egy elegáns hölgy volt kénytelen lehajolni a bejáratnál, hogy beférjen az ajtó alatt. A ruhakivágások már-már a szemérmetlenség határát súrolták: a legtöbb szabadon hagyta a mellbimbót és a köldököt. A mécsesek és a fáklyák nappali világossággal árasztották el a termet, és François kedvére nézelődhetett. Volt valami aggasztó és beteges ezeknek az embereknek a viselkedésében. A király betegsége úgy hatott rájuk, mint egy átok. Pâquerette nem tévedett: bizony, ő most a pokolba érkezett... Az egész udvar meghajolt. Belépett a király, karján vezetve feleségét, Bajor Izabellát. François újra megcsodálta e barna szépséget, de most mintha szomorúság bujkált volna a királyné szemében. A borzalmas megrázkódtatás rajta is nyomot hagyott... Mögöttük a királyi pár három gyermeke jött, mindhárman dadájukkal: a háromesztendős Isabelle, a kétéves Jeanne és a tizenegy hónapos kis Károly. Miután mindenki látta őket, a dadáik visszavitték aludni a gyerekeket. Amint a kicsinyek eltűntek, újabb szereplő lépett a szìnre. Piros és zöld harisnyában volt, fején hatalmas kakastaréjt hordott, arcát zöldre, pirosra és fehérre pingálta, és az üle-pén egy kakastollakból készült farkat hordott. Karjával repülő mozdulatokat tett, kotkodácsolt és időnként hangosan kukorékolt. A jelenlévők, akik a király bevonulásakor elcsendesedtek, még mindig némák voltak, ìgy a bohóckodás templomi csöndben zajlott. François megbökte a szomszédját, egy huszonöt év körüli, szőke, göndör hajú fiatalembert, aki kicsit hasonlìtott a valahai önmagára.

- Ki ez? - kérdezte suttogva. - Kakas Haincelin, a király udvari bolondja. - A királynak van udvari bolondja? - Minden királynak van udvari bolondja. - Igen, de... François elhallgatott... Kakas Haincelin megállt a berryi herceg és a felesége, a harminchat évvel fiatalabb Jeanne előtt. Mélyen meghajolt. - Hogy van a hitvese, nagyuram? Ugye javában szopik még? Mikor jön ki az első tejfoga? VI. Károly harsányan felkacagott, mire minden jelenlévő nevetni kezdett, még Berryi János herceg is. Haincelin folytatta a csúfolódást. - Gyorsan, herceg úr, tegye őt gyorsan a bölcsőbe, a királylánykák és a királyfiak mellé! A király nevetett: hát mindenki nevetett. Berryi János alig kapott levegőt a kacagástól... François-t feszélyezte a jelenet, de kellemetlen érzései átadták a helyet az aggodalomnak, amikor észrevette, hogy az udvari bolond feléje tart. Haincelin elébe állt. - Lám, lám, az új királyi testőr. Legalább annyi idős, mint a hercegünk. Vajon utánozza-e? Vajon ő is a bölcsőből választ feleséget? Az összes udvaronc François-ra bámult. Az udvari bolond folytatta: - És miért is ne? Mindene tetszetős. És egyenként rámutatott a vállszìjra, a fekete-vörös sávos cìmerpajzsra, a hìmzett zekére és a rózsa alakú melltűre. - Ráadásul kitüntetett feladata van, s cìme és aranya! Mindene tetszetős... Majd rámutatott arcára és alsótestére. - Kivéve persze ott fönt... meg itt lent... Hatalmas nevetés rázta meg a termet. François elsápadt. A szőke fiatalember halkan odaszólt neki. - Nevessen, uram! Higgye meg, a király nagybátyjának sem volt kellemes, amikor vén kecskének nevezték. Mégis együtt nevetett a többiekkel. François összeszedte magát, és teli torokból kacagni kezdett. A király észrevette, és elégedettnek látszott. Az udvari bolondjához fordult. - Igazságtalan vagy, Haincelin. Biztos vagyok benne, hogy egy fiatal nő minden érdek nélkül is szerethetné Vivraie urát. - Elismerem, hogy egy hercegnő akár érdek nélkül is szerethetné, felséges uram... De egy cseléd... Mindenki hahotázott, majd az udvari bolond elvegyült a tömegben. François alig tért még magához az eseményekből, amikor nagy zűrzavar támadt a bejáratnál. Egy gazdagon öltözött nemes úr belovagolt egy négykézlábra kényszerìtett szolga hátán. Sarkantyújával nagyokat rúgott a szolgába. A szerencsétlen üvöltött. - Nézze, felséged, itt az új kutyám. Ugass, kutya!

François ezúttal képtelen volt nevetni. Odafordult a szőke fiatalemberhez. - Ez ki? - Huguet de Guisay. Szörnyeteg. Ez a legkedvesebb mulatsága: kìnozza a szolgákat. Ugatniuk kell. Még a nép is tud rémtetteiről, és mindenki gyűlöli. A legaljasabb galádságokat találja ki a király mulattatására, és néha sikerrel jár. Néha én is részt veszek az ostoba botrányaiban, hogy kicsit megfékezzem. François rádöbbent, hogy nem is ismeri a beszélgetőtársát. Bemutatkozott hát neki. A fiatalembert Yvain de Foix-nak hìvták. A hìres Gaston Phébus balkézről született fia volt. Az apja a francia koronára hagyta örökül a grófságát, s őt az udvarba küldte. De itt, sajnos, ezt az elkeserìtő helyzetet találta. François rögtön barátságot érzett e fiatalember, Francia-ország egyik legnagyobb nemes urának gyermeke iránt. A fiú egyszerű volt és becsületes. François pusztán kìváncsiságból feltett neki egy kérdést. - Mit jelent a „Mindörökké” szó a királyi jelvényeken? - Az örökkévalóság szava. François elgondolkozott... 6, aki száz évig fog élni, lám, az örökkévalóság szavát hordja magán. Persze, azért ő sem halhatatlan, de olyan távolinak érzi a véget, hogy ez majdnem ugyanaz... A zenészek játszani kezdtek, a szolgák elhúzták az asztalokat, és a párok felsorakoztak a tánchoz. François látta, hogy a király Valentine d'Orléans-nal táncol, öccse pedig Izabellával. A két nővér úgy hasonlìtott egymásra, hogy a két férj akár ki is cserélhette volna őket. Egy másik nő is feltűnt François-nak. Neki is sötétbarna haja volt, és egy nagydarab szakállas lovaggal táncolt. Nem volt lélegzetelállìtóan gyönyörű, de volt benne valamilyen különös báj. Yvain de Foix rámutatott. - Ez Német Katalin. Mindig ìgy hìvták, pedig nevekben nem szenvedett hiányt: háromszor jutott már özvegységre. Amikor a királyné udvartartásával megérkezett az udvarba, Fastavarin ura volt a férje. Nem élt sokáig, úgyhogy Katalin nagy pompával hozzáment Champrémy nagyúrhoz, aki ugyancsak rövid ideig élt. Egy év sem telt el, s az özvegy Hainceville nagyúr hitvese lett. De fél éve ő is elhunyt, ìgy Katalin a következő Szent Nagy Károlyünnepen egybekel majd ezzel a szakállassal, akivel táncol. - Hogy hìvják? - Valami kimondhatatlan német neve van. Nem is fontos, az asszonyt úgyis csak Német Katalinnak nevezzük továbbra is. - És senki sem lepődött meg ezen a férjhulláson? - Katalin Izabella védence. Hivatalos cìme „a királyné udvarhölgye". Ilyen körülmények között... - Beszéljen nekem a királynéról! - Van, aki szidja. Némelyek szerint túlságosan is közel áll Lajos sógorához. De szerintem inkább sajnálatra méltó. Amikor ideérkezett, egyetlen szót sem beszélt franciául, és nem ismerte a

szokásainkat. Öt gyermeke közül már kettő meghalt. Persze, hogy bánatos néha és magányos... - Katalin a bizalmasa? - Nem. Egy másik hölgy a bizalmasa. Ő is öltözteti és festi ki. Sosem jön a bálba. Csak a nevét tudjuk: Mahaut d’Areueil. Talán Német Katalin esküvőjére eljön... Most pedig utánoznunk kell a többieket. Gyerünk táncolni. François elhúzta a száját. - Ehhez a testgyakorlathoz aligha van sok tehetségem. - Majd igyekszik, jóuram. Ne feledje a parancsot: a királyt mulattatni kell. Én szerencsét próbálok Dreux kisasszonynál. Eu grófnő leánya, a királyné tiszteletbeli társalkodónője, szép és bájos parti. François ott találta magát az ugrándozó párok gyűrűjében. Nem maradhatott ìgy. Bármilyen furcsa, de az volt a feladata, a kötelessége, hogy táncoljon. Kiválasztott egy távolabb álló, huszonöt év körüli nőt. A komolysága tűnt fel neki. Nem hordott dìszes kalapot: szőke haja szerényen volt összefonva. Ruhakivágása nem fedte föl sem a mellbimbóját, sem a köldökét, a lehető legvisszafogottabban volt öltözve. Tartózkodó és kicsit riadt arccal sütötte le a szemét. François odament hozzá, bemutatkozott és a karját nyújtotta. A lány kelletlenül fogadta... Ahogy táncolni kezdtek, François megnyugtatta. - Ne féljen, kötelességből táncolok, a király iránti tiszteletből. Kijelentése meglehetős faragatlanságra vallott, de a fiatal nő nem sértődött meg, sőt hálásan mosolygott táncosára. François megkérdezte a nevét. - Odette de Champdivers. Az apám Guy, a királyné első titkára. - És ön, ön mit csinál az udvarban? - Én félek... François zavarba jött a választól. Semmit sem tudott mondani. A lány hozzátette: - Boldogtalanságot érzek magam körül. Nem jó, hogy az emberek boldogtalanok. - A királyra gondol? -A királyra és mindazokra, akik körbeveszik. A palotában szerencsétlenség uralkodik. - Majd én távol tartom innen a szerencsétlenséget. Ez a kötelességem. Hangja hamisan csengett. Ő is és Odette de Champdivers is érezte. Szótlanul táncoltak tovább, az általános és csilingelő nevetgélés közepette. Hosszan táncoltak együtt, egy erős és makacs érzés fűzte őket egymáshoz: a félelem. Egy hónap telt el ìgy. A király látszólag teljesen visszanyerte józan eszét, és François hozzászokott a mindennapos bálokhoz, Kakas Haincelin vicceihez, és az Huguet de Guisay köré csoportosuló néhány nemes úr ìzléstelen tréfáihoz. De Guisay nem mondott le kedvenc játékáról, számtalanszor lovagolt be

szerencsétlen, négykézláb görnyedt szolgák hátán, s üvöltve verte őket: - Ugass, kutya! François megszerette Yvain de Foix-t, aki kis és nagy titkokba avatta be, és felhìvta a figyelmét az udvaroncok szokásaira és furcsaságaira. François múltbeli kalandjairól mesélt a fiatalembernek: a fiú itta a szavait, különösen, amikor du Guesclinről beszélt. Esténként táncoltak. François nem kérte föl többet Odette de Champdivers-t, hogy senki, elsősorban a lány maga ne gondolja, hogy hátsó szándékai vannak vele. De mindketten megőrizték első találkozásuk emlékét, és időnként barátságos mosolyt váltottak. François minden nővel táncolt az udvarban, fiatallal és öreggel, széppel és csúnyával, magas és közepes rendű-rangúval, s mindenkivel gálánsán és udvariasan bánt. Egyszóval, végezte feladatát. 1393. január huszonnyolcadikán, Szent Nagy Károly napján, a Német Katalin lakodalmára rendezett ünnepség felülmúlt minden eddigi tivornyát. Reggeltől kezdve késő délutánig ettek-ittak a Szent Pál-palotában. De az egész betetőzésére este került sor a Blanche Királynő palotájában, Párizs közepén. Alkonyattájt, amikor a dáridó még a Szent Pálban folyt, Yvain de Foix megkereste François-t. François, testőri feladatának tudatában tökéletesen józan maradt, de Yvain kicsit becsìpett. - Velük kell mennem. Huguet de Guisay carivariumoi* szervez. A király is részt vesz benne! * Charivari. a középkori latinban carivarium; utcai zaj, macskazene, csúfolódó tüntetés. Franciaországban hajdan főképp olyan özvegyasszonyok kigúnyolására használták, akik hozzájuk nem illő korú férfihoz mentek nőül; a tüntetéstől pénzen kellett magukat megváltani.

François megkérdezte a barátját, hogy miről van szó. Yvain azonban nem tudta. - Megyek. Megpróbálom elkerülni a legrosszabbat. François tántorogva távozó barátja után nézett. Azt gondolta magában, hogy ebben az állapotában szegény Yvain aligha tehet sokat. A lakodalmas menet vecsemye idején hagyta el a Szent Pált, hogy a Blanche királynő palotába vonuljon. François nem velük ment. Másik utat választott, hosszabbat, s útjába ejtette a Szajnapartot és a Grève teret... A folyó partján sétálva hatalmas öröm töltötte el. A levegő hideg volt és csìpős. Takarodót fújtak, az emberek sietős léptekkel indultak hazafelé, és ő boldogan nézte ezt a sürgés-forgást, amit annyira szeretett Párizsban. Megérkezése óta ez volt az első alkalom, hogy kitette a lábát a Szent Pál-palotából. Mostanáig az udvar különös és beteges levegőjét szìvta, bezárkózva a palotába, az udvaroncok közé, akiknek egyetlen gondja a király mulattatása volt.

Mire megérkezett a palotába, ott már elkezdődött a tánc. A terem kicsi volt, és nappali világosságot adtak a mozgatható oszlopszerkezetekre erősìtett mécsesek és fáklyák. A zenészek emelvényen álltak. Sokan voltak: kürtösök, sìposok, violások és csörgődobosok... Bajor Izabella nem táncolt. Fáradtnak látszott, s ezen senki sem lepődött meg, mivel mindenki tudta, hogy terhességének első szakaszában van. Egy másik nő sem táncolt, ő közvetlenül a királyné mellett állt. Az árnyékban alig lehetett kivenni alakját, mert fekete haja volt és koromfekete öltözéket viselt. François biztosra vette, hogy nem látta .délután a Szent Pál-palotában, sőt egyetlen más rendezvényen sem. Vajon ő a királyné titokzatos társalkodónője, Mahaut d’Arcueil, aki sosem mutatkozik nyilvánosan? Nem elmélkedett ezen tovább, mert feltűnt neki, hogy hiányoznak néhányan a társaságból. A két nagybácsi, Berry és Burgundia hercege hiányzott. Biztosan elmentek lefeküdni, ami láthatóan nem gátolta meg Berry hercegnőt abban, hogy tovább ünnepeljen. Orléans-i Lajos szintén hiányzott, de a legfeltűnőbb az volt, hogy a király sem volt jelen. A carivarium, melyről Yvain de Foix beszélt, úgy látszik, készülőben van. Német Katalin újdonsült férjével ropta, s François elhatározta, hogy ő is csatlakozik a táncolókhoz. A csinos Dreux kisasszonynak nyújtotta karját, akit Yvain átmenetileg magára hagyott, s a kisasszony kecsesen elfogadta. A zenészek belefogtak egy karolóba, mely némileg a keringőre hasonlìt, a táncoló párok ujjaikat összekulcsolva forognak. Soha még a nők viselete nem volt dìszesebb, a jókedv, melyet a bor buzdìtott, soha nem szállt még magasabbra. Derű és vidámság uralta a társaságot... A szomszéd szobában annál különösebb események zajlottak. A király és öt társa rejtőzött ott: Huguet de Guisay, Yvain de Foix, Charles de Poitiers, Joigny grófja és Nantouillet ura. Mind a hatan meztelenre vetkőztek, testüket szurokkal kenték be, és állatbőröket ragasztottak magukra. A hatás rettentő volt. Miután ìgy beöltöztek, derekuknál egymáshoz láncolták magukat. Yvaint ekkor hirtelen rémület fogta el. - Felséges uram, a szurok könnyen meggyullad. Jobb lenne, ha eltávolìtanánk a fáklyákat. - Isten a megmondhatója, okosan beszél, Yvain. A király odahìvta az ajtónállót. - A király parancsára minden fáklyát vigyetek el a terem közepéről. A nagyteremben őrületes szédületben táncoltak. François meghallotta az ajtónálló parancsát, és érezte, hogy pillanatokon belül sor kerül a rossz tréfára... Az összes fáklyát a falak mellé helyezték, a terem közepén csak egy mécses világìtott. François körbefordult, Dreux kisasszony ujját fogva, amikor egyszer csak borzalmas dolog történt... Hat egymáshoz kötözött farkas rontott be. Rátámadtak a táncosokra, és fülsiketìtőén üvöltöttek. Az első pillanat döbbenete után a táncolok rájöttek, hogy nem farkasok, hanem mezìtelen,

állatbőrrel álcázott emberek ijesztgetik őket. Némelyik markába fogta a nemi szervét, és trágár mozdulatokat tett, a többi álfarkas üvöltött, szellentett és böfögött. Hatalmas felfordulást csináltak. A társaság magához tért rémületéből. Az első sikolyokat a férfiak öblös röhögése, és a nők izgatott vihogása váltotta föl. Az egyik jelmezes alak évődni kezdett Berry hercegnővel, aki ezt viháncolva fogadta... François nem nevetett. Borzadva pillantott rájuk... Farkasok! Farkasemberek, akik magukkal akarják vinni a pokolba. Most teljesedik be a sorsa. Amit oly régen érez, lám, most elérkezett. Ekkor lépett be az orléans-i herceg a kìséretével. Tìz fáklyát hordó szolga követte. A herceg megragadta az egyik fáklyát, odalépett az első farkashoz, és belevilágìtott az arcába. A szerencsétlen rögtön meggyulladt. El akart rohanni, de a lánc megakadályozta; nekiütközött egy másik farkasnak, aki szintén lángba borult. Mielőtt bárki mozdulhatott volna, mind a hatan, egymást lökdösve, élő tűzcsomóban zuhantak a földre. Az egyikőjüknek több szerencséje volt: annak, aki Jeanne de Berry mellett állt. A fiatal hercegnő meglepő lélekjelenléttel beborìtotta őt hosszú és nehéz ruhájába, s eloltotta a lángokat. Egy másik férfi kétségbeesett erővel kiszakìtotta magát a láncból, és a konyha felé rohant, ahol belevetette magát egy mosogatólével teli hordóba. A többi négy azonban egymáshoz fűzve ordìtott a lángokban. Fekete, keserű füst áradt szét a teremben. François látta, hogy Bajor Izabella elájul. Cselekednie kellett, de semmilyen eszköz sem állt a rendelkezésére. Csupasz kézzel ugrott a hozzá legközelebb égő férfira, és átölelte, hogy testével fojtsa el a lángokat. Talán a király az?... Talán Yvain de Foix?... De nem, felismerte a szurok és az állatbőrök alatt a fájdalomtól eltorzult arcú Huguet de Guisay-t. François maga is meggyulladt, semmit sem tehetett. Elengedte a férfit... Ekkor valaki hirtelen erősen hátrarántotta. A fekete asszony, akit Izabella mellett látott az árnyékban, magához szorìtotta, ahogy Berry hercegnő tette az egyik farkasemberrel, és eloltotta a lángokat. Majdnem teljes sikerrel járt, kivéve védence kezét. Amikor ugyanis François megragadta Huguet de Guisay-t, a bal kezére szurok kenődön, s az most tovább égett. A fiatal nő hihetetlen hidegvérrel felkapott egy dìszes ezüstkupát, és tartalmát a lángokra öntötte... A tűz elaludt. A Blanche királynő palota nagytermében végre összeszedték magukat a résztvevők. Néhányan padokkal és más nehéz tárgyakkal estek az ablaküvegeknek, hogy a halálos füstöt kiszellőztessék a teremből. Mások ruháikat tépték le, hogy az égőkre borìtsák. Az egyiküknek már késő volt. Teljesen megégett. Nem maradt bőre, és szinte eltűntek a szervei is. Felismerhetetlen fekete csontvázzá szenesedett. A másik három sem volt sokkal jobb állapotban. Kìnjukban iszonyú üvöltést hallattak. Jéghideg levegő ömlött be az ablakokon, lassan kiszorìtva a gyanta és az égett hús édeskés szagát... Ekkor derült fény a két

megmenekült farkasember kilétére. Az, aki a mosogatódézsába vetette magát, Nantouillet nagyúr volt. Alig egy kicsit égett meg. A másik, aki még mindig Jeanne de Berry szoknyájában remegett, az átélt megrázkódtatástól nem bìrt megszólalni. A hercegnő megrázta. - Kicsoda ön? Ideje, hogy megnevezze magát! - A király vagyok... - Hála istennek! Menjen, felség, és nyugtassa meg a királynét, mert teljesen magánkìvül van. Bajor Izabellát már kivitték a palotából. VI. Károly átment egy másik helyiségbe, hogy megmosakodjék és felöltözzön. Az egész helyzet valószerűtlennek tűnt. Hevenyészett hordágya* kát készìtettek a halottnak és a haldoklóknak. A fagyos levegőt a borzadály kiáltásai és a fájdalom nyögései töltötték be. François is szenvedett, de nem vesztette el az eszméletét. A hölgy felé fordult, aki megmentette az életét, s akit alig látott, részben a füst, részben pedig rosszulléte miatt. - Mi a neve, asszonyom? Ezt hallotta: - Mahaut d’Arcueil. Aztán elájult. A borzalmas bál hìre - melyet rögtön elneveztek Tűzbálnak még aznap éjjel elterjedt Párizsban. Kora hajnalban, még a tűzkioltás előtt, a párizsiak már csoportokba verődve gyülekeztek a Szent Pál-palota előtt, és a királyt kìvánták látni, készen arra, hogy elfoglalják a palotát. Ugyanis az, ami történt, nagyon súlyos dolog volt. A carivariumra, mely régi időkben dìvó szokás volt, hagyományosan olyan lakodalmakon került sor, amelyeken a házaspár nem illett egymáshoz: harmadik vagy negyedik házasságukat kötő özvegyeknél, vagy túl nagy korkülönbséggel házasodó pároknál. Ilyenkor állatias tréfát rendeztek az ellen, ami az emberek tudatában állatias párosodásnak tűnt. Az egyház azonban szigorúan elìtélte a carìvariumot mint pogány szokást, és megsérteni vele a házasság szentségét halálos bűnnek számìtott. És most kitudódott, hogy a király carivariumba keveredett. Az még csak hagyján, hogy kis hìján az életét vesztette a mókában, ám azzal, hogy szent személye állatjelmezbe öltözött, az egész ország biztonsága került veszélybe. A nép haragja Huguet de Guisay és más züllött nagyurak ellen fordult, akik a legszentebb tiltásokat is áthágják... • VI. Károly sértetlen volt: prìma órájában előjött, hogy a nép láthassa. Terciára a Notre-Dame-ba ment engesztelő misét hallgatni. A szertartás végén hìrnökeivel kihirdette, a celesztinusok zárdájához kápolnát emeltet, hogy bűnbocsánatot nyerjen, és a Blanche Királynő palotát leromboltatja. A nép megkönnyebbülve, de azért zúgolódva vonult haza. Vajon ez a szörnyű esemény nem mér újabb csapást az uralkodó

egészségére? Vajon nem fog megismétlődni a mans-i erdőben megesett szerencsétlenség? De semmi sem történt. Sőt VI. Károly, miután megpirongatta fivérét, Orléans-i Lajost az óvatlanságáért, még aznap munkához látott, mintha mi sem történt volna. Mindenki örvendezett, s nem is képzelték, hogy az érzéketlenség is lehet aggasztó jel... A Tűzbálnak négy áldozata volt. Yvain de Foix elsőként halt meg. Az ő elszenesedett testét látták a táncolók. Joigny gróf és Poitiers nagyúr két nappal később távozott az élők sorából. De mintha Isten a legnagyobb bűnösre akarta volna a legkeményebb büntetést mérni, Huguet de Guisay halála volt a legrettentőbb. Egy teljes hét kimondhatatlan szenvedése után adta csak ki a lelkét. A nép szánalmát ez sem váltotta ki. Amikor koporsójával szülővárosába indultak, a párizsiak az utcán kiabálva megkopogtatták a faládát. - Ugass, kutya! Minderről François nem tudott semmit. Agyban feküdt. Karja és bal keze megégett. A karján csupán könnyű égési sebek voltak, de a kézfején a szurok miatt hosszú és mély sebek keletkeztek. Természetesen a farkasfejes gyűrűt lehúzták az ujjáról. Fájdalma és magas láza miatt csak homályosan látta, hogy a gyűrű egy nyakláncon függ egy sötétbarna hajú nő két keble között. Időnként a gyűrű után kapott, de a nő megnyugtatta, megsimogatta a homlokát, s letörölte az arcán gyöngyöző izzadságot. Alig észrevehető idegen kiejtéssel beszélt franciául. François nem tudta volna megmondani, hová valósi. - Ne gyötörje magát, uram, a gyűrűt az egészségével együtt vissza fogom adni. Pihenjen csak! Biztonságban van. François lassan rájött, hogy a nő ugyanabban a szobában alszik, ahol ő, bár az ágyát nem osztotta meg vele. De hol alszik? Tábori ágyban? Vagy a földön?... Mindenesetre egészen közel hozzá, mert a legkisebb nyögésére ott terem mellette. Emlékezett a nevére is: Mahaut d’Arcueil, és néha iszonyatos képek rémlettek föl előtte: farkasok, emberek a tűzben. François feküdt, s az asszonyt csak ebből a helyzetből látta. Hosszú, fekete haj keretezte a kifestetlen arcot - különös, hogy a királyné öltöztetőnője ne kendőzze magát. A legfurcsább a szeme volt. A szeme változtatta a szìnét. Leggyakrabban fekete volt, de néha, amikor François ágya fölé hajolt, ibolya-szìnű lett. Elbűvölő volt, gyönyörű, és bizonyosan azért hagyta a bőrét is természetes állapotában, hogy erre a különlegességre annál jobban felhìvja a figyelmet... François nem tudta, mennyi ideig maradt ìgy, ebben a félig öntudatlan állapotban, a fájdalomtól és a láztól elnémulva. Gyengeségében nem tudott úrrá lenni szorongásán. Minden jel arra mutatott, hogy ez az a nő, akitől tartott: ő a pokol asszonya, aki a borzalmak és a halál éjszakáján jelent meg. Pâquerette jóslata megvalósult. De François mégsem tudta elhinni. Semmi nem

vallott gonoszságra ebben az asszonyban. Tartózkodó volt, figyelmes és nemes... A lovag szinte egyik napról a másikra gyógyult meg. Két hónap szobafogság után hirtelen egészségesnek érezte magát. A láza varázslatosan megszűnt. Felkelt, felöltözött és a bal kezére nézett. Az meggyógyult ugyan, de az égés nyoma örökre megmarad rajta. Néhány épen maradt foltot kivéve, egész bal kezét vékony rózsaszìn bőr fedte... Mahaut d’Arcueil hamarosan visszatért a szobába. Felkiáltott, ahogy megpillantotta. François észrevette, hogy a szeme még inkább ibolyaszìnű, mint valaha. Annyi más mondanivalójuk lett volna egymásnak, François azonban képtelen volt tovább várni, ìgy föltette a kérdést: - Hogy lehet, úrnőm, hogy a szeme változtatja a szìnét? - Azért van ìgy, mert boldog vagyok. - Hogyhogy? - Ha boldog vagyok, a szemem ibolyaszìnű, egyébként fekete. Mindig is ìgy volt. A boszorkány vette észre otthon, a falumban. - A boszorkány?... - Poroszországban vannak boszorkányok. Ott születtem. - De az egy pogány ország! - Ezért sokáig Pogány Mahaut-nak neveztek... Most, hogy meggyógyult, megismerkedhetünk, nagyuram. Nekem volt időm, és mindent megtudtam magáról, de ön még nem tudja, ki vagyok én... Mahaut d’Arcueil kecsesen letelepedett François ágya szélére, és elmesélte az életét. Poroszország mélyén, egy kis faluban született, és ott töltötte első éveit. Húsz évvel ezelőtt, amikor hatéves volt, egy napon keresztes lovagok vonultak arra. Mindent fölgyújtottak és mindenkit legyilkoltak, csak a kisgyerekeket kìmélték meg, őket elhurcolták magukkal. Mahaut-t apácákra bìzták Bajorországban. Itt nemcsak megkeresztelték és vallásos oktatásban részesìtették, de más dolgokra is megtanìtották, többek között latinul, görögül és franciául. A vadóc Mahaut, aki úgy élt, mint egy kis állat, a források s az erdők isteneit bálványozta, hamarosan szép és tanult fiatal lánnyá cseperedett. Mire betöltötte a tizenhatodik esztendőt, a főnökasszony úgy ìtélte, hogy nem zárdában, hanem királyi udvarban van a helye. A Wittelsbach-udvarban hamarosan a nála négy évvel fiatalabb Izabella elválaszthatatlan barátnője lett, és amikor 1385-ben Izabellának Franciaországba kellett jönnie, hogy VI. Károly felesége legyen, Mahaut is elkìsérte, éppúgy, mint Német Katalin... A királyné elveszettnek érezte volna magát az új udvarban, melynek nem beszélte nyelvét és nem ismerte szokásait, ha nincsenek vele néhányan a honfitársai közül. Az udvarban, mivel nem hìvhatták Pogány Mahaut-nak sem egyszerűen csak Mahaut-nak, a királyné elérte, hogy kapjon egy udvarházat Arcueil falujában. Azóta Mahaut d'Arcueil a neve...

Miközben François figyelmesen hallgatta az érdekfeszìtő elbeszélést, megint elcsodálkozott a fiatal nő megjelenésén. Most nézte csak meg alaposabban. Talán még sosem látott ilyen gyönyörű nőt. Magas, alakja remekbe szabott. Mahaut d’Arcueil ragyogó, csodaszép nő volt. Amikor Mahaut befejezte a történetét, François megpróbált köszönetét mondani neki, de ő egyetlen mozdulattal elhallgattatta. - És most mihez kezd? - Felveszem a szolgálatot a többi testőrrel együtt. - Elmegy a bálba ma este? - Ha elég erősnek érzem magam... - Kérem, jöjjön el a kedvemért! Szeretném, ha együtt mehetnénk. François elképedt. - Azt hittem, nem akarja, hogy bárki lássa önt. - Mostanáig nem akartam. De itt van, ami egyesìt bennünket... Azzal kibontotta a nyakláncot, levette róla a farkasfejes gyűrűt, és visszaadta François-nak. - Erről elfeledkezett. Tudja-e, hogy ennek köszönheti az életét? Láttam, ahogy megcsillant a tűz fényében, és ezért futottam oda önhöz. François felhúzta a gyűrűt az ujjára. - De miért? - Mindenki gyűlöli a farkasokat. De én velük töltöttem életem első éveit. - Szereti őket? - Jobban, mint bármit a világon... E szavakkal megfordult, és magára hagyta a lovagot, akit igencsak felkavart mindaz, amit hallott. Mit akar tőle Mahaut d’Arcueil? Miért mentette ki a lángokból? Miért ápolta éjt nappallá téve, ártatlanul megosztva vele lakószobáját, fáradhatatlan odaadással? És miért akar most vele menni a bálba, az ő oldalán megjelenni az egész udvar szeme láttára? A válasz egyértelmű volt, még ha nem világosodtak is meg tőle az indokok: ez a nő szemet vetett rá, meg akarja szerezni magának. A bál nyilván csak a kezdet. Mahaut nem egyetlen táncért mond le elzárkózott életéről, hanem egy viszonyért, sőt talán többért is... És akkor ő mihez kezd? Enged-e az asszonynak? Ez őrület! A pogány, a farkas, a fekete asszony, fekete hajjal, mindig feketébe öltözve: minden egybecsengett a jóslattal, minden veszélyt jelzett. Még Mahaut látványos gyöngédsége is csak gonoszságának bizonyìtéka: talán nem a sátán a legnagyobb szìnlelő? François de Vivraie egész nap lázasan kereste a kifogásokat, s estére beletörődött, hogy nincs választása. Igen, ez a nő a bejelentett próbatétel, őmiatta ütötték álmában újra lovaggá, de pontosan emiatt nem menekülhet előle. Gyávaság lett volna, megfutamodás. Ez az ő sorsa, és a sorsát nem kerülheti el... Ám ha teljesen őszinte akart lenni, be kellett vallja magának, van más oka is, hogy elmegy majd a bálba. Mahaut d’Arcueil

huszonhat éves, harminc évvel fiatalabb nála, lélegzetelállìtóan szép, és úgy tűnik, vonzódik hozzá, sőt nem bìr neki ellenállni. Ilyen csoda nem ismétlődik meg soha többé. A nők mindig is a gyöngéi voltak. Hát akkor, még egyszer, mielőtt az öregség mindent lehetetlenné tesz... Nem is szólva Rose-ról. Hiszen nem fejezheti be a szerelmi életét egy ilyen tragédiával. Kalandja Mahaut-val szebb emlékeket hagy majd neki. Miért félne tőle? Ha ördögi is egy nő az csak egy nő... Odament hát a királyné lakosztályába, ahol Mahaut várta, és kart karba öltve jelentek meg a Szent Pál nagytermében. Mindenki felfigyelt rájuk. Lökdösődtek, tolakodtak, hogy láthassák a királyné titokzatos bizalmasát. François-n furcsa meghatottság vett erőt. A mécsesek fényében Mahaut ragyogó volt. Fekete ruhája tündöklött. Nem is lehetett kérdés, hogy ő a legszebb nő az udvarban. És lám, őt, a királyi testőrök legidősebbjét választotta! François látta, hogy a férfiak féltékenykedve, sóvárogva bámulják, és a nők szemében megcsillan a csodálat, s megszédült örömében. A király valamivel később tűnt föl, és néhány kedves szót szólt François-hoz. A lovag meghatottan köszönte meg, de ebben a pillanatban az uralkodó mögött felbukkant Kakas Haincelin, és amint a király elhallgatott, torkaszakadtából üvöltözni kezdett: - Újrakezdődik a Tűzbál! Az udvaroncok szemében a szerencsétlenségre való utalás nem tűnt helyénvalónak, és rosszalló moraj támadt, de a király nevetett, úgyhogy végül mindenki nevetni kezdett... Kakas Haincelin François-ra mutatott. - A keze meggyógyult, de a szìve lángra lobbant! Ég! Gyerünk, gyorsan, tenni kell valamit! Felkapott egy vizeskancsót, és tartalmát François zekéjére öntötte. A vállszìj és az aranyrózsa csöpögött a vìztől. VI. Károly meggömyedt a nevetéstől, környezete ugyanìgy tett. François is nevetést erőltetett magára, Haincelin pedig a hasa alá mutatott - De jaj! Ott ég a legjobban! Gyorsan, még vizet! Haincelin még több vizet fröcskölt rá, és François az övétől egészen hegyes orrú cipőjéig csuromvizes lett. Hihetetlen önuralommal tovább nevetett. De az udvari bolond még nem fejezte be. Fékevesztetten folytatta. - Ő maga a Tűzbál! Egyedül ég! Egyedül ő a Tűzbál! Egyedül űzi az állati tréfát! Most már csak VI. Károly nevetett. Az arcokra zavar és félelem ült ki. Bajor Izabella az ájulás szélén állt. Ez vette rá Burgundia hercegét, hogy közbelépjen. - Kérem, felség, hallgattassa el! A királyné kedvéért... A király kelletlenül intett a bolondnak, hogy hallgasson, de még meg-megrázkódott a válla a hangtalan nevetéstől, miközben bort töltetett magának. Mahaut d’Arcueü karon fogta François-t. - Sem a bált, sem az állati tréfát nem egyedül játssza, uram. Táncoljunk!

Egy ideig minden tekintet rájuk szegeződött, de később már nem törődtek velük. Csak egy táncoló pár voltak a többi között ezen a bálon, melynek egyetlen célja a király mulatta-tása volt... Pedig mások voltak, mint a többiek. Minden egyes lépés, minden fordulat közelebb vitte őket egymáshoz. A tánc igazi párrá kovácsolta őket, a szó testi értelmében. Érezték, hogy a távolságtartás, a szokások, az udvariaskodás, a szemérem utolsó pillanatait élik, és hamarosan mindez értelmét veszìti a szenvedélyes egyesülésben... Sor került erre is, bár nem úgy, ahogy François képzelte. Amikor a mulatság befejeződött, Mahaut d’Arcueil szobájába kìsérte lovagját, majd kiment, s egy ébenfa ládikóval tért vissza. Letette az ágyra és kinyitotta. François először csak valami szürkeséget látott benne. - Mi ez? Mahaut másik kérdéssel válaszolt: - Ismeri-e annak az afrikai királynőnek a történetét, akinek egyetlen marhabőrt adtak, hogy azzal kerìtse körbe a királyságát? Nos, ő olyan vékony csìkokra vágta a bőrt, hogy a föld egyik legnagyobb birodalmára tett szert. Több hétig tartott, mìg körbelovagolták a határait. Én is csìkokra vágtam ezt a bőrt. Csakhogy ez farkasbőr, nem marha, és nem is ugyanaz a célom vele, mint az afrikai királynőnek. A fiatal nő hosszú, kötél vastagságú csìkokat húzott ki a ládából. Emlékeibe mélyedve szórakozottan játszott velük. - Ez a bőr minden vagyonom, ami porosz szülőföldemről megmaradt nekem. Kisgyerek koromban ruhának hordtam. Elvették tőlem, hogy úgy öltöztessenek, ahogy a többi gyereket, de amikor ki akarták dobni, annyira zokogtam, annyira sìrtam, hogy végül meghagyták. Később még az apácák is engedtek ennek a szeszélyemnek. Egész gyermekkoromban és serdülőkoromban ezzel aludtam. Amikor Izabellához küldtek az udvarba, csìkokra vágtam a bőrt, és ebbe a ládikóba tettem. François megbűvölve bámulta a hosszú szürke csìkokkal játszó kezet. - De miért? Mahaut közel hajolt hozzá. Ajka súrolta az övét. - A királynő királyságot akart, de én nagyobb célt tűztem magam elé: megesküdtem, hogy a szerelmemet ejtem foglyul vele... - És én vagyok a szerelme? - Csak nincsenek kétségei? Hiszen ön a farkasember, akire mindig vártam. François felugrott. - Nemcsak farkas vagyok, oroszlán is! És hirtelen, ebben a pillanatban, amelynek egy szerelmes éjszaka kezdetének kellett volna lennie, beszélni kezdett. Elmondta Mahaut-nak, hogy emelte Szent Lajos nemesi rangra az ő ősét,

Eudes-öt, és beszélt saját háborús hőstetteiről is... Mit remélt? Hogy eltántorìthatja az asszonyt? Ha igen, akkor bizony nem volt ügyes fogás, mert minél tovább beszélt, Mahaut szeme annál mélyebb ibolyaszìnt öltött. - Csodálatos! Minden reményemet felülmúlja... - mondogatta. François végül elhallgatott. A nő rámosolygott. - Jöjjön, hadd tegyem a foglyommá! - Meg akar kötözni? - Hát persze, de előbb vetkőzzék le... Mindezt úgy adta elő, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, pedig a kérése elképesztő volt, förtelmes... François rábámult, Mahaut visszamosolygott. A pokol asszonya áll előtte, kétség sem férhet hozzá. Most kellene elmenekülnie, még van idő... De egy lépést sem tett. Amikor levetkőzött, Mahaut ráugrott. François érezte az érdes farkasszőrt a bal, majd a jobb csuklóján. A baldachinos ágyon feküdt, arccal fölfelé, megkötözve, mozdulatlanul, mint egy elìtélt, akit hamarosan felnégyelnek. Mahaut nézegette egy darabig, majd ő is levetette a ruháit. Szerelmi játék kezdődött ekkor, amelyben - természetesen mindent Mahaut irányìtott. Olyan sokáig húzta az időt, amennyire csak tudta, kezének egyre szenvedélyesebb mozdulatait az utolsó pillanatokban megállìtva. Végül Mahaut saját vágyait is kielégìtette, ami már-már kibìrhatatlan volt François számára. Kimerültén megkérdezte, hogy eloldaná-e már kötelékét, de Mahaut megrázta a fejét. - Soha! A farkas egész éjjel fogva tartja. Csak napkeltekor engedem el. - És a többi alkalommal? Mahaut odatolta arcát az övéhez. François úgy érezte, mintha a bokáján és a csuklóján égetné a farkasbőr. - Ki beszélt itt többi alkalomról? Az első éjszaka után Mahaut d’Arcueil tökéletesen megváltozott. Távolságtartóan, majdnem közönyösen viselkedett François-val. Minden este eljött ugyan a bálba és táncolt vele de mintha elfelejtette volna, mi történt kettőjük között. Jelentéktelen dolgokról társalgott, és a körülöttük elhangzó butaságokon nevetgélt. A szeme mindig fekete maradt. Csupán tìz nappal később hìvta François-t a szobájába. François titokban megesküdött, hogy soha többé nem hagyja magát az ágyhoz kötözni, de Mahaut nem is vette elő a ládi-kót. Mintha viszonyukban egyszer s mindenkorra meghatározták volna, hogy ki uralkodik és kin uralkodnak. Úgy viselkedett vele, mint bármilyen nő, gyöngéden és szenvedélyesen. Ekképpen folytatódott a kapcsolatuk... Időnként szórakozottan és hidegen, mintha valami kìnos kötelességet teljesìtene, Mahaut magával hurcolta François-t az ágyába, ahol hirtelen a

legszenvedélyesebb szeretővé vált. Ilyenkor a szeme a legtündöklőbb ibolyaszìnben csillogott. François nem tudta, mit gondoljon. Hiába volt harminc évvel idősebb a szeretőjénél, úgy érezte, mintha kisgyerek lenne mellette. Mahaut döntött mindenről, és csak ő tudta, hogy minek mi a célja. Ennek ellenére François-nak nem volt kedve megválni tőle. Úgy érezte, ez a sorsa, és a dolog egyáltalán nem volt kellemetlen. Akkor miért ne használja ki?... Annál is inkább, mert semmi sem aggasztotta. Ha a kapcsolatuk kìnossá válik, még mindig ráér elhagyni ezt a nőt. Mert François ura volt önmagának. Mahaut tetszett neki, kìvánta, de nem szerette... ìgy állt a helyzet, amikor egy szerencsétlen esemény megszakìtotta a dolgok menetét. Június tizenötödikén is, miként minden vasárnap, VI. Károly elment a palota templomába, hogy részt vegyen a nagymisén. A pap belépett a ministránsokkal, egy szolga pedig odavitte a királynak a hóráskönyvet. A király felüvöltött, a könyvet a levegőbe hajìtotta, és hatalmas pofonokkal támadt a szolgára. Majd mindenkit félrelökve felkapott egy nehéz gyertyatartót, és a kissé távolabb álló öccse felé rohant. - Meg kell ölnöm! - ordìtotta. A roham olyan hirtelen tört ki, hogy a pap és a jelenlévők megdermedtek. De François rögtön cselekedett. Meg kell gátolnia, hogy a király saját vagy más vérét ontsa. Egyetlen ugrással mellette termett, és megfogta a gyertyatartót. Mozdulata magához térìtette Orléans-i Lajost döbbenetéből, és a herceg kimenekült a kápolnából. A király nem akadékoskodott, elengedte a gyertyatartót, és ő is gyorsan távozott a templomból. François és a többi testőr közelről követte a királyt, hogy bármilyen veszélyes mozdulatra közbeavatkozhassanak, de minden másban hagyják, hogy az uralkodó azt tegyen, amit akar - ahogy a parancsuk szólt. Ebben a pillanatban, az események sodrában Vivraie lovag még nem fogta föl a történtek rettenetes súlyát. Márpedig ez a visszaesés azt bizonyìtotta, hogy a mans-i roham nem egyszeri epizód volt. A király őrült, ehhez nem fér kétség. És bár az első rohama után, néhány hónap alatt visszanyerte józan eszét, időnként szemlátomást végzetszerűen visszazuhan tébolyába. Iszonyatos korszak kezdődik mostantól az országban, Franciaország balsorsának kezdete ez... VI. Károly megérkezett a Szent Pál-palota nagytermébe. Az ott várakozó nemes urak, hölgyek és a szolgák rémülten húzódtak el a közeléből: csupán a testőrök vették körül megfelelő távolságból. Az asztalokat már felállìtották, ott voltak felhalmozva rajtuk a tányérok, a király és a királyné latin monogramjával dìszìtve. Az „E. K.” azt jelentette: „Elisabeta Karolus”... A királyt a látvány teljesen kihozta a sodrából. Megragadta az egymásra tett tányéroszlopokat, és üvöltve a földhöz vágta őket: - Károly! Izabella!

A nagyterem ablakain ugyancsak ott volt az egymásba fűzött E. K. monogram. A király félbehagyta a tányértörést, és az ablakokhoz rohant. Felragadott egy gyertyatartót, és vadul szétzúzta az ablaküveget. Aztán a kárpitokra vetette magát, melyeken ugyanez a két betű szerepelt. Tépte, szaggatta őket, és röhögve úgy tett, mintha a fenekét törölné ki a darabokra foszlott kárpittal. Aztán visszatért a tányérokhoz az asztalon. Az égetett agyagból készült edények már darabokban hevertek, de az ón-, arany- és ezüsttálak sértetlenek maradtak. Mindegyiket külön-külön a földre dobta, és dühödten rájuk taposott, miközben fáradhatatlanul ismételgette: - Károly! Izabella! A többi udvaronc ekkor lépett be a terembe, s maga Izabella is, aki elsápadt a jelenet láttán. Hét hónapos terhes volt, és a rosszullét kerülgette. Kétségbeesett tekintettel nézett a férjére. - Miért töri szét felséged, ami összeköt bennünket? Talán nem látja, hogy az ön gyermekét hordom a szìvem alatt? A király azonnal abbahagyta a mesterkedését, és hosszan nézett Izabellára, majd halk és fáradt hangon ìgy szólt a döbbenettől néma közönségéhez: - Ki ez az asszony, akinek látása ìgy gyötör? Teljesìtsétek kìvánságát, s mentsetek ki engem, legjobb tudásotok szerint, kìnzó zaklatása elől... Bajor Izabella forró könnyeket sìrva távozott; Mahaut és Német Katalin két oldalról támogatták. Távozása után a király megint őrjöngeni kezdett. Felkapott egy nagy, liliomvirágokkal dìszìtett cìmerpajzsot, és mint az aranytányérokat, ezt is dühödten taposni kezdte. Rettentő látvány volt, ahogy Franciaország királya az országa szìneit tiporja. Orléans-i Lajos nem bìrta tovább és beavatkozott. - Ó, sire! Mit tesz felséged? A saját cìmerét tapodja! VI. Károly feléje fordult, mint aki lázálomban cselekszik. -Az én nevem György! A cìmerem: karddal átszúrt oroszlán! - Szent György Anglia védőszentje, felség, és a karddal átszúrt oroszlán az ő jelvénye! A király mintha nem hallotta volna, ujjongva kiáltotta: - György a nevem! Cìmerem a karddal átszúrt oroszlán! Valentine d’Orléans ekkor lépett be. A király hozzá futott. - Édes húgocskám! Átölelte és fejét a keblére hajtotta. - Kedves kis húgom! Kézen fogta Valentine-t, és kivezette a teremből. Egy szomszédos kis szobába kìsérte, majd magukra zárta az ajtót. François be akart menni utánuk, de az orléans-i herceg visszatartotta. - Maradjon itt! Csak akkor nyissa ki, ha kiáltozást vagy dulakodást hall. A roham napokig tartott, Károly különösen gyakran fordult őrjöngve az öccse és a felesége ellen, s csak sógornője, Valentine

jelenléte nyugtatta meg. Egy hét elmúltával tébolyult nyugtalanságát mély kimerültség váltotta föl. Szobájába zárkózott, és teljes öltözetben lefeküdt ágyába. Nem volt hajlandó felkelni, megmosdani és borotválkozni. Ha egy szolga vìzzel teli mosdótállal beóvakodott a szobába, vagy a borbély kopogtatott, a király egy szempillantás alatt kitépte magát tompultságából, és vérengző vadállat módjára vetette magát a szerencsétlenre. Szüntelenül Valentine-t akarta látni, aki már ìgy is minden idejét Károly betegágyánál töltötte. Egyetlen pillanatra sem lehetett magára hagyni, annál is kevésbé, mert a téboly néha pillanatokra kapta el. Éjjel-nap-pal négy testőr őrködött bent a szobájában, és kettő az ajtajánál. Ez teljesen felbolygatta François életét. Szinte soha nem találkozott Mahaut d’Arcueil-jel: a bálok és az ünnepélyek, ahol találkozhattak volna, megszűntek, Mahaut nem mozdult el a királyné mellől, akinek mérhetetlen bánatát próbálta enyhìteni. Izabella királyné 1393. augusztus huszonkettedikén egy kisleánynak adott életet. Marie-nak nevezték a gyermeket, és Isten irgalmát remélve elhatároztatott, hogy apáca lesz belőle. Amikor a királynak megmutatták a kislányt, rá sem tekintett; amikor megkérdezték, nem akarja-e meglátogatni a feleségét, őrjöngeni kezdett. Szomorú keresztelőre került sor augusztus huszonnegyedikén, Szent Bertalan apostol napján. De François-nak örökké emlékezetes lesz ez a nap. A szertartás végén Mahaut félrehìvta őt, és bejelentette, hogy terhes. François torkán egyetlen hang se jött ki... Mintha mindent kitöröltek volna az agyából... Rövid csend után Mahaut folytatta: - Ha lány, Mélanie lesz a neve. - Miért Mélanie? - kérdezte François gépiesen. - Mert Mélanie feketét jelent görögül, és a fekete az én szìnem. François lassanként magához tért. A király rohamai alatt majdnem elfelejtette, mi történt Mahaut és őközötte; azt gondolta, hogy mindez csak néhány furcsa és aggasztó emlékképet hagy majd maga után. De lám, egyesülésük testet ölt egy apró lényben: egy test, egy ember köti majd őket össze mindörökre... Kereste a szavakat. - Megkérem majd Orléans-i Lajost és Valentine-t, hogy legyenek a keresztszülei. Mahaut d’Arcueil úgy tett, mint aki nem hallja. - Ha fiú, Adamnak nevezem. François agyában minden összekeveredett... Ha fiú... Lehetséges, hogy Mahaut az örökösét hordja a szìve alatt! Visszaemlékezett Louis szavaira, amikor megparancsolta neki, hogy házasodjon meg. Az ellenérvek, melyeket Louis a házasság ellen hozott föl, helyénvalóak voltak. Az apa nem tudott mit ellenük vetni. Ugyanakkor a Vivraie-név mégsem tűnhet el.

François de Vivraie égető kötelessége, hogy a két gyűrűt továbbadja. Mahaut meglepve és kicsit gúnyosan nézte. - Mi a baj? Csak nem beteg? Nem, François nem volt beteg, de felmerült benne, hogy el kell vennie Mahaut-t. Feleségül kell vennie a fekete szìn asszonyát, a pokol asszonyát, Ariette halálakor tett fogadalma ellenére. Kiszolgáltatni magát ennek az asszonynak, kiszolgáltatni vagyonát, várait, nevét, mindez őrültségnek tűnt, de mégis: az egyetlen módja, hogy biztosìtsa a Vivraie-k továbbélését. Kiszakìtotta magát gondolataiból. - Jöjjön hozzám feleségül! Mahaut válasza a lehető legváratlanabb volt: az asszony kacagásban tört ki. François azt hitte, érti, miért nevet. - Túl öregnek talál? Mahaut elkomolyodott. - Ennek semmi köze a korához. Azért nevettem, mert úgy mondta, mint akinek a fogát húzzák. Igaza volt. François nem tudott mit felelni erre. Mahaut folytatta: - Ne aggódjék a gyerekemért, egyedül is nagyon jól fel tudom nevelni. Mivel gondolom, hogy őmiatta tette ezt az ajánlatot. Mert nem hiszem, hogy ilyen rövid idő alatt elnyertem volna élete asszonyának helyét. François elhatározta, hogy nem hazudik. - Azért kértem meg a kezét, mert biztosìtanom kell, hogy a nemzetségem tovább éljen. Mahaut d’ Arcueil mosolyogva csóválta a fejét. - Egy nap talán a felesége leszek, és a gyermekem is az öné lesz, de most még nem! - Miért? - Először belém kell szeretnie, François... A király betegsége ellenére, s talán, hogy visszautasìtásának élét enyhìtse, Mahaut még aznap este a szobájába hìvta François-t. Kapcsolatuk folyamán még soha nem volt ilyen gyöngéd és szenvedélyes... Késő éjjel, mikor elaludt, François fájdalmasan elgondolkodott. Most értette csak meg, micsoda kalandba keveredett. Azzal, hogy gyermeket szül neki, Mahaut d’Arcueil félelmetes hatalomra tesz szert fölötte. Nem hagyhatja el, amikor csak kedve szottyan. Azt hitte, mindent megad, amikor felajánlotta a házasságot: milyen nevetséges! Ez a nő nem az aranyát, nem a várait, nem a nemesi cìmét akarja, hanem a szerelmére vágyik, azaz a lelkére, s François még csak nem is volt bizonyos benne, hogy egy napon nem adja-e oda neki... VI. Károly betegsége miatt heteken keresztül nem találkoztak újra. 1393 őszén a király kijött a szobájából, de még mindig nem volt hajlandó tisztálkodni. A Szent Pál-palota termeiben

kóválygott, rettentő bűzcsóvát vonva maga után, s csak Valentinera ismert rá. Hivatalos megnevezést is kitaláltak a király betegségére: „távol járnak a gondolatai”. Ez a kifejezés elég ügyesen visszaadta a valóságot. Úgy sétált emberek és tárgyak között, hogy semmit sem látott, mintha egy másik, távoli, belső világban bóklászott volna, ahová senki sem léphet be rajta kìvül... Egy novemberi napon, amikor François őrködött az uralkodó szobájában, aki az ágyán pihent, jól ismert alak dugta be a fejét az ajtónyìláson: Kakas Haincelin. Bohóckodott a bolondos öltözékében, kakastaréjával és kakasfarkával. - Jó napot, Vivraie nagyúr! - Mit akarsz? Menj innen. - Beszélni akarok önnel, Vivraie nagyúr! - Miről? - Róla, természetesen... Róla... arról a gyönyörű nőről, aki egy ilyen öreg férfival van! A király mélyen aludt. François fenyegetően felemelte a karját. Kakas Haincelin gyorsan hátralépett. - Vigyázzon! Bolondot megütni balszerencsét hoz! Ezt François is tudta. Leeresztette a karját. - És meg is kell hallgatni a bolondot. Biztosìthatom, hogy Mahaut d’Arcueil jobban illene hozzám, mint magához. François ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy behúzzon egyet a bolondnak, vagy átszúrja őt a kardjával, de visszafogta magát. Az udvari bolond, mint a hozzá hasonlók, az udvarban érinthetetlen volt, és minden erőszakért a lovagot terhelte volna a felelősség... Haincelin tisztában volt vele, hogy semmit sem kockáztat, ìgy hát folytatta: - Erőltesse meg az eszét, Vivraie nagyúr! Képzeljen el bennünket mezìtelenül egymás mellett. Beláthatja, hogy ugyanolyan csinos testem van, mint magának, ráadásul jóval fiatalabb vagyok. Melyikünk illene hát jobban a hölgyhöz? François elfordult és néma maradt. Az egyetlen módszer, hogy ne kövesse el a jóvátehetetlent, ha nem törődik ezzel az alakkal. De Haincelin körözni kezdett körülötte, miközben karjával repdeső mozdulatokat tett. - Ki a bolond, ki nem az, és miért? Mert tollat hordok, az arcom zöld, piros és fehér, ezért mindenki bolondnak képzel. Bemegyek a termekbe, bemegyek a szobákba, és senki rám se hederìt. Mintha állat volnék vagy egy tárgy. A hölgyek nem szemérmeskednek előttem. Meztelenre vetkőznek, még a dolgukat is elvégzik, s nem zavarja őket, ha ott vagyok. Csak azért mondom, hogy lássa, uram, mindent tudok róluk. És az, aki magát megkaparintotta, nem hétköznapi személy. François nem felelt, de egy pillanatra zavarba jött, s ez nem kerülte el Haincelin figyelmét. - Aha, látom, ez érdekli... Azt bizonyára tudja, hogy a hölgy pogánynak született. - Mondta nekem.

- De azt nem tudja, hogy arcueil-i udvarházából a legszebb bordélyt csinálta. Bizony, Mahaut kerìtőnő! François megint felemelte a karját, de Kakas Haincelin egyetlen ugrással kikerülte. - Menjen el oda, Vivraie nagyúr, ha nekem nem hiszi. És ez még nem minden. Mahaut d’Arcueil a saját nemét szereti!... Biztosan ismeri a jelszavát... Nem? Nem ismeri a jelszavát? Pedig nem akármilyen: „Férfinak és nőnek egyaránt az jelenti a boldogságot, ha egyszerre szeret férfit és nőt.” - Hazudsz! - Ha a férfi szerető nem hisz nekem, kérdezze meg az asszony szeretőt: Német Katalint. Vagy mit gondol, uram, kivel tölti a hölgy azokat az éjszakáit, amelyeken ön nincs vele? - A királynéval. Haincelin viháncolva röhögött. Majdnem megfulladt nagy jókedvében. -A királynéval! A királynéval!... De hát éjjel a királyné alszik vagy a királlyal hál, ha éppen jól van. Én láttam őket, Német Katalint és Mahaut-t a saját két szememmel! Ez egyszer François kihúzta a kardját. Nem bìrta tovább hallgatni ezt... Már majdnem lesújtott, amikor Károly felébredt és hirtelen felült. - Segìtség! Szét akarnak törni! Üvegből vagyok! François magához tért. Közelebb lépett az ágyhoz. Kakas Haincelin hangja pátosszal csendült föl a háta mögött. - És az ön hibája, hogy ez ìgy van! - Az én hibám? - Az öné és az összes többi szörnyetegé, aki csak lakja ezt a palotát! - Hogy merészelsz?... A doktor, akit felriasztott a kiabálás, most ért oda. François ránézett, és mire visszafordult Haincelin felé, hogy magyarázatot kérjen, a bolondnak addigra nyoma veszett... François rögtön keresni kezdte Mahaut-t. A királyné lakosztályában volt. Nem hagyta annyiban és kérte, szóljanak neki, de azt a választ kapta, hogy Izabella nagyon fáradt a szülés miatt, és nem tud most megválni Mahaut-tól. Este François azért elment Mahaut szobájához, hátha mégis ott van. Hangokat hallott az ajtó mögül, női hangokat. Az ajtóhoz tapaszthatta volna a fülét, hogy megbizonyosodjék, valóban Mahaut és Katalin beszélgetnek-e, de nem tette. Lelke mélyén nem is akarta tudni. A gyermek, akit szeretője a szìve alatt hord, túlságosan fontos, semhogy most vitába szálljon vele. ìgy a Mahaut-nak való alávetettségben most még egy lépést haladt előre, s nemsokára talán teljesen Mahaut hatalmába kerül... 1394. január elsején, épp egy évvel azután, hogy François megérkezett a palotába, a királyt gyógyultnak nyilvánìtották. Károly akkor már két hete hajlandó volt mosdani, borotválkozni és

rendesen enni. Fogadta a családját, karjába vette a kis Marie-t, és sìrva kért bocsánatot a feleségétől meg a fivérétől. Február nyolcadikán Mahaut-nak elkezdődtek a fájásai... Mìg a szülés tartott, François az ajtó mögött várakozott. Vajon fiú lesz-e vagy lány? És ha fiú, mondja-e azt az asszonynak, hogy szereti, csak hogy feleségül vehesse?... Nem, ezt nem teheti, hiszen Mahaut úgysem hinne neki... François most sìrást hallott, feltépte az ajtót. A bába rögtön tájékoztatta: - Ikerlányok, nagyuram... François mindenre számìtott, csak erre nem! Odalépett a bölcsőhöz, amelyben a két kis lény szorosan egymáshoz simulva pihegett. Még egy meglepetés érte: az egyikük szőke volt és halvány bőrű, mìg a másik barna és kreol. - De hát nem is hasonlìtanak! Mahaut hangja szólalt meg mögötte. Erős volt és határozott, mintha az asszony nem is néhány perce szült volna ikre* két - Az ikrek nem mindig hasonlìtanak egymásra. Olyan is van, hogy az egyik fiú, a másik meg lány. - De ők mindketten leányok? - Igen, ebben biztos lehet. François nézte őket... Időnként felsìrtak, lám, megérkeztek erre a földre. Különös eljövetel! Utoljára, amikor bölcső fölé hajolt, unokáját, Renaud-t látta. Ezek az újszülöttek Renaud nagynénjei, jobban mondva félnagynénjei, és fiatalabbak, mint az unokaöccsük! François úgy érezte, van ebben valami rendellenes. Nincs a helyén Mahaut mellett, aki fiatalabb megboldogult lányánál, Isabelle-nél. Ő is carivariumol érdemelne, hogy a farkasok előtörjenek a föld alól és megbüntessék. Eszébe jutott, hogy ezt vetette a szemére Kakas Haincelin maró gúnnyal, emiatt nevezte szörnyetegnek... Mahaut hangja újra fölriasztotta gondolataiból. - A Mélanie név jól illik a barnához. A másikat Blanche-nak fogom hìvni. Ugyanaz lesz a keresztanyjuk és keresztapjuk: Német Katalin és Nantouillet nagyúr. François megdöbbent. Orléans-i Lajosról és Valentine-ról ilyen könnyen megfeledkezett Mahaut! Es miért pont Nantouillet, a Tűzbál másik túlélője lesz a keresztapa?... De nem foglalkozott tovább ezzel a kérdéssel. Mahaut szabadon dönthetett, mert lányai születtek, s maga akarta fölnevelni őket, François pedig nem óhajtotta feleségül venni Mahaut-t... Rosszkedvűen vett részt a keresztelőn, a palota templomában. Nem állt Mahaut mellett, hiszen hivatalosan nem ő volt az apa: Blanche és Mélanie vezetékneve d’Arcueil lesz. Kevesen voltak a szertartáson, de a királyné és kìsérete megjelent, közöttük Odette de Champdivers is. François váltott egy pillantást Odette-tel. Mi minden történt azóta, hogy az első éjszaka együtt táncoltak, s ugyanaz az érzés kötötte össze őket: a félelem1.... A félelem azóta sem hagyta el a lovagot. Azóta került sor a Tűzbálra, azóta őrült meg a király, és azóta tűnt föl a szìnen Mahaut.

Elgondolkozva nézte a hármast, Mahaut-t meg Német Katalint, a szeretőjét - mert most már bizonyos volt benne, hogy az - és Nantouillet-t, a Tűzbál utolsó farkasát. Keresztelő ez? Vagy valami barbár szertartás, mely méltó Mahaut szülőhazájának szokásaihoz? S ez a pogány asszony talán éppen most ajánlja fel lányait, közös lányaikat gyermekkori istenségeinek? Kedve lett volna felugrani és félbeszakìtani a pap szavait, de egy lépést sem tett. Tekintete megint keresztezte Odette de Champdivers tekintetét: borzalmas rettegés tükröződött benne... Hónapok teltek el... François nagyon ritkán látta Blanche-t és Mélanie-t. Anyjuk foglalkozott velük, és a királyné lakosztályában helyezte el őket. Mahaut csak nagy ritkán hìvta a szobájába a lovagot, mondván, hogy idejét lányai és Izabella között osztja meg. François nem értette, miért nem hagyja el Mahaut-t. Vajon az a remény köti hozzá, hogy egy napon örökössel ajándékozza meg, és akkor majd hozzámegy feleségül? Ez igaz volt, de nem a teljes igazság. A dolgok sokkal egyszerűbbek vagy sokkal bonyolultabbak voltak: azért maradt Mahaut-val, mert nem volt más választása. A kalandjuknak be kellett teljesednie, bármilyen szenvedés vagy veszély leselkedik is rá. Nem tudott semmit. Egy napon talán világosabban lát majd. Egyelőre vakon követte az utat, melynek célját csak Mahaut ismerte, mert amilyen elveszett volt 6, Mahaut olyan magabiztosan valósìtotta meg szándékait. 1394 júniusának elején egy szép napon céltalanul lődörgött a palota kertjében, amikor jól ismert alak tűnt föl előtte: a zöld, fehér és vörös arc, a kakastaréj, a tollak... Haincelin ajkára tette mutatóujját, és bizalmas hangon sutyorogni kezdett. - Jöjjön, nagyuram! Jöjjön, és lássa a saját szemével, miben jár Mahaut d’Arcueil és Nantouillet lovag! Megragadta François-t a karjánál fogva, és húzni kezdte... François elsápadt. Kihúzta a kardját. - Tegye csak el ezt. Mahaut-nak csupán egy férfi szeretője van, és az ön, uram. És csak egy asszony szeretője: a Német. Nem erről van szó. Most farkasozik. Jöjjön és győződjék meg róla! - Farkasozik? - Igen. Tegye el a kardot és jöjjön! Érdekes látvány... Kakas Haincelin átvonszolta François-t a Szent Pál-palota állatkertjén. A legtávolabbi földrészek különös teremtményeit hozták ide a király örömére és szórakoztatására: zsiráfot, elefántot, tevét, majmokat, struccot és tarkabarka madarakat, melyek egy nagy madárházban röpködtek. A madárház mögött fedett házacska állt, melyet faajtó zárt. - Itt vannak! Kukucskáljon be itt a két deszka között! François engedelmeskedett... Fáklya világìtotta meg a szűk szobát, mindent világosan lehetett látni. És a látvány rettentő volt: Mahaut úgy viselkedett Nantouillet-val, mint Huguet de

Guisay a szolgákkal szokott volt. A férfi négykézláb állt, és Mahaut lovagló ülésben ült rajta. Nevetett. François látta, hogy a nő sarkantyút visel, és bele-belevágja a szerencsétlenbe, miközben azt kiáltozza: - Üvölts, farkas! François holtsápadtan hátratántorodott. - Miért csinálja ezt? - Kérdezze meg tőle... Nantouillet keserves üvöltése hangzott föl az ajtó mögül. François megrántotta az ajtót, de kulcsra volt zárva. Dühé* ben felkiáltott. Ebben a pillanatban feltűnt a király, s François - botránytól tartva - elsietett. Amikor valamivel később visszament, az ajtó tárva-nyitva állt, és senki sem volt a helyiségben. Mahaut-t nem látta viszont az esti bál előtt. Egyenesen hozzá sietett, amint megpillantotta. - Beszélnem kell önnel. A zenekar rázendìtett egy táncra. - Beszéljen, de tánc közben. Megfogta az ujját és táncolni kezdtek. François felháborodástól elfúló hangon számolt be arról, amit látott. Mahaut nem jött ki a sodrából. - Ez képtelenség. Miért tettem volna ezt? - Mert szörnyeteg! - Ha valóban ezt gondolja, hagyjuk el egymást. De François nem engedte el az ujját. Mahaut mosolyogni kezdett. Fekete szeme ibolyaszìnben villant. - Higgye el, tévedett. És ha már Nantouillet nagyúrról beszélünk, hát tudja meg, hogy Ő végleg visszatért a saját kastélyába. A táncnak vége lett. Mahaut egyre jobban mosolygott. - Megmondjam, mit gondolok? Azt, hogy kezd belém szeretni, jó uram... Mahaut d’Arcueil másnap lányaival együtt elhagyta a Szent Pálpalotát. Senkit sem értesìtett, még a királynét sem. Amikor távozásáról tudomást szerzett, François felkereste a királynét. Izabella rögtön fogadta. Noha őt is megrázta bizalmasának eltűnése, mély együttérzését fejezte ki François-nak, jelét adva, hogy sok mindennel tisztában van. - Nincs az arcueil-i udvarházában. Embereim már ellenőrizték. Hol lehet? Van valami ötlete, Vivraie lovag? - Nantouillet ura elhagyta az udvart. Talán utánament. - Volt valami kettejük között? François a fejét csóválta. - Volt, felség... Este mégis el kellett mennie a bálba. Össze volt zavarodva. Mahaut nyilván azért hagyta el, mert szörnyetegnek nevezte, de François, annak ellenére, amit a királynénak mondott, nemigen

hitte, hogy a szeretője Nantouillet után ment volna. Amennyire ismerte Mahaut-t, nem valószìnű, hogy emiatt a jelentéktelen alak miatt mindenről lemondott volna. Csak arról lehet szó, hogy Mahaut d’Arcueil megint a saját útját követte, a maga kiszámìthatatlan, szeszélyes módján. Bizonyos értelemben François megkönnyebbült. Véget ért a viszonya a pokol asszonyával, és az nem tett benne nagyobb kárt. Bár ott voltak a kislányok. Mi lesz Mélanie-val és Blanche-sal, akikről nem is tud mást, mint a keresztnevüket? Ilyen anya mellett vajon belőlük is szörnyeteg válik majd? Haragudott magára, hogy nem tudta jobban megvédeni a kicsiket, akik tőle fogantak... Károly és Izabella jelt adtak, hogy kezdődhet a bál. Párok alakultak. François ekkor észrevett egy szìvének oly kedves alakot: Odette de Champdivers-t, szerény fonatba fésült szőke hajával és szemérmes ruhájában. Odalépett hozzá, karját nyújtotta, s Odette szó nélkül elfogadta. Együtt táncoltak egész este és a többi estén is. Mindketten egyedül voltak a palotában, mely rettegéssel töltötte el őket, és ösztönösen keresték egymás társaságát. Csak a bálokon találkoztak. Kapcsolatuk teljesen tiszta maradt, minden hátsó gondolattól mentes, bár körülöttük mindenki mást képzelt. Izabella kerestette bizalmasát, de kutatásai eredménytelenek maradtak. Egész Franciaországban, sőt a Német-római Császárságban is kutatott öltöztetőnője után, de Mahaut d’Arcueilnek nyoma veszett. François lassan hozzászokott új helyzetéhez és magányához. Még magányosabbá vált, amikor elveszìtette Odette társaságát is, méghozzá a legkülönösebb módon... 1395. augusztus huszonnyolcadikán a király őrjöngése túlszárnyalta minden eddigi tébolyát. Károly végigrohant a palota összes termén, mindent széttört, ami csak az útjába került, és üvöltözött. - György a nevem! Cìmerem a karddal átszúrt oroszlán! Két teljes órányi őrjöngés után mély levertségbe zuhant. Aztán eszméletét vesztette, ìgy fektették ágyba. Lélegzete és szìve kikihagyott. A doktorok egymást váltották betegágyánál, s a közeledő végről beszéltek. Egész Párizsban miséztek és imádkoztak felgyógyulásáért... Végül a harmadik nap reggelén, amikor az egyik orvos közelebb lépett az ágyhoz, VI. Károly rávetette magát, és kegyetlenül ütlegelni kezdte. Különösképpen az őrjöngése most általános megkönnyebbülést váltott ki. A király tébolyult, de nem halt meg a kimerültségtől. Amint visszanyerte eszméletét, az egyik első gondja az volt, hogy „drága húgát” láthassa. De Valentine d’Orléans elhagyta a palotát. Mivel a király mindig őt akarta látni, ha rohama volt, furcsa hìrek kezdtek lábra kapni Valentine-ról. Azt állìtották, hogy bájitallal vagy bűbájjal megbabonázta a királyt. Hogy véget vessen a rágalmaknak, Valentine elhatározta, végérvényesen elhagyja a királyi udvart. Önkéntes száműzetésbe vonult az Orléans-család egyik kastélyába.

Valentine helyett Bajor Izabella jött a beteg ágyához. Odette de Champdivers mögötte állt. Feleségét látva VI. Károly dührohamot kapott. - Kergessétek el ezt a borzalmas asszonyt! Kergessétek el! Aztán észrevette Odette-et, és ábrándosán bámulta egy ideig. - Ez a királyné?... Igen, biztosan ő az... Bajor Izabella visszafojtotta könnyeit. Odette-hez fordult, és a tőle telhető legszilárdabb hangon ìgy szólt: - Tegyen mindent úgy, ahogy a király parancsolja... Ezt kegyként kérem öntől... Izabella és kìsérete visszavonult, Odette pedig leült az ágyra. Rámosolygott a mocskos és torzonborz betegre. - És ha kártyáznánk? A király nem ellenkezett. A szolgák kártyát hoztak, és egyedül hagyták őket. Ettől a pillanattól kezdve Odette de Champdivers éjjel-nappal az uralkodóval volt. Nem tudta meggyógyìtani, de érezhető javulást ért el az állapotában. A király hajlandó volt felkelni, mosakodni, borotválkozni és szépen felöltözni. Odette karján sétálgatott a palotában, azzal a kicsit üres tekintettel, melyhez oly jól illett betegségének hivatalos megnevezése: „távol járnak a gondolatai”. Nappal kártyáztak vagy kockáztak, éjjel együtt aludtak. Senki sem botránkozott meg Odette de Champdivers új szerepén. Sőt mindenki csodálattal és hálával fordult felé, elsősorban Izabella. Bár Odette nem űzte el az őrületet, de legalább visszahozta a nyugalmat. Hamarosan gyöngéd és megható becenevet is adtak neki: „kiskirályné”, mindenki ìgy hìvta ezután. Hosszú hónapok teltek el, és François a legkülönösebb életet folytatta. Napjait a király állapota határozta meg. Károly rendszeres időközönként, minden előre látható jel nélkül megtébolyodott. Ilyenkor mögötte kellett rohanni, miközben a beteg a már túlságosan is jól ismert rombolást hajtotta végre: széttörte a tányérokat és minden tárgyat, amelyen szerepelt a cìmere; feleségének és fivérének támadt; Györgynek hìvatta magát, és hangoztatta, hogy a cìmere a karddal átszűrt oroszlán; sógornőjét, Valentine-t követelte, bár Odette de Champdivers-t látva lecsillapodott. Aztán néhány hét elteltével visszanyerte józan eszét, újra kezdődtek a bálok, és minden udvaronc arra törekedett, hogy a királyt mulattassa. François most először kezdett érdeklődni az angliai események iránt, melyekről sokat beszéltek az udvarban. Biztatóak voltak, s mindennek ellenére elég sok reménnyel kecsegtettek. II. Richárd, az angolok királya, a béke még mindig odaadó hìve, özvegységre jutott és beleegyezett, hogy elveszi Isabelle-t, VI. Károly legidősebb lányát. Természetesen nem voltak összeillő pár: Isabelle ötéves volt, Richárd huszonnyolc, de hát a politikában nem számìtanak az érzelmek. Ezzel a házassággal a béke szinte karnyújtásnyi közelségbe került. Az egyetlen kìnos pont az angol

közvélemény maradt, mely elìtélte a házasság gondolatát, és nagy többségben a háborút támogatta. Állìtólag Richárd ellen összeesküvéseket is szőttek. Vajon mennyi szerepe van mindebben Louis de Vivraie-nek? François semmit sem tudott a fiáról. Semmilyen hìrt sem kapott róla. Azt sem tudta, életben van-e. Megpróbált Orléans-i Lajostól érdeklődni, de a herceg úgy tett, mint aki nem érti, mit akar, és François nem erősködött. Végül beletörődött, hogy sosem láthatja viszont a fiát, és aggodalommal gondolt a jövőre. Nem volt családja és nem volt leszármazottja; Mahaut d’Arcueil távozásával a nők is kiléptek az életéből. Mihez kezd most? Mire használja létét? Majdnem hatvanéves, de még negyven évet kell élnie! Nem maradhat örökre királyi testőr, a vállszìjára hìmzett „Mindörökké” szó ellenére. De hát mi legyen? Az sem járja, hogy tétlenségben töltse az elkövetkező negyven évet Vivraie vagy Cousson várfalai mögött! Ez a kérdés kìnozta, gyötörte állandóan, mìg egy szép napon a király tébolya meghozta rá a választ. François a királyi lakosztályban teljesìtett szolgálatot négy másik testőrrel együtt. VI. Károly nem volt eszméleténél. Odette de Champdivers a szoba egyik sarkában álldogált tehetetlenül. A király hirtelen felült ágyában. - A lovamat, gyorsan! Az egyik őr közelebb lépett. - Hová akar menni, felséges úr? A király megismételte. - Nyergeljétek föl a lovamat! Megpróbált fölkelni, de lefogták, úgyhogy foggal-körömmel az őröknek esett. Muszáj volt valamit csinálni: az egyik szolga a burgundi herceghez sietett. A herceg rögtön megérkezett és parancsot adott, hogy öltöztessék föl a királyt, ültessék nyeregbe, és közelről kövessék. François valamivel később Párizs utcáin vágtatott a király nyomában, nagy kìséret közepette. A menet elérte a Szent Antalkaput és a Bastille-t, s az erdőn keresztülvágva a vincennes-i útra tért. Megérkeztek a kastély elé. VI. Károly belovagolt a várudvarba, és a bástya előtt leszállt a lováról. Az elképedt őrök szétszaladtak. A király odakiáltott nekik: - Hìvassátok ide Basile mestert! Négyesével vette a lépcsőfokokat, mögötte testőrei loholtak. Az első emeleten megállt, és belökött egy ajtót. François és a többiek vele együtt léptek be a szobába. Szűk szobácska volt, könyvespolcokkal, néhány könyvvel, kis házikápolnával és a földön egy kezdetleges tűzhellyel, melynek tetején olvasztótégely állt... A király letérdepelt az imazsámolyra, és imádkozni kezdett, ősz szerzetes lépett a helyiségbe. - Sire!... Kéretett? Károly abbahagyta az imát. Felállt. Örömtől sugárzó arccal fordult a szerzeteshez. - Ó, Basile mester!... Meg akarom valósìtani a Nagy Művet!

- Bölcs döntés ez? - Álmomban hattyút láttam, szájában rubinkövet vitt! Nem világos előjele ez a sikernek? - Valóban az, de... - Akkor munkára föl! A király két fekete követ dörzsölt egymáshoz, mìg végül sikerült meggyújtania a tüzet. Túlságosan sokan voltak a szobában. Basile mester az őrök nagy részét kiküldte, de néhányat ott tartott. François is bent maradt. - Nem veszélyes ez? - kérdezte a szerzetestől. - Egyelőre nem. Majd szólok... - A király tehát alkimista? - Igen. Tőlem vett leckéket. Ritkán találkoztam ilyen kiemelkedő értelmű... mármint... mielőtt... Basile mester nem vette le a szemét az uralkodóról, aki fújtatva szìtotta a tüzet, de közben fogott egy könyvet és felnyitotta. - Ezt nézze, jó uram: VI. Károlynak, Franciaország uralkodójának királyi műve. Mély és új dolgokról ìr ebben a könyvben! Micsoda szerencsétlenség, hogy a betegség ezt tette vele! François még sosem látott alkimista laboratóriumot, és elcsodálkozott, hogy a királyé ilyen szegényesen van berendezve. Basile mester megcsóválta a fejét. - Soha sincs más egy alkimista laboratóriumában. A kis kemence neve athanor, az olvasztótégelyt aludelnek hìvják. Ezek az alkìmia eszközei. - Ezek segìtségével készül a Bölcsek köve? - Igen, és még kell hozzá néhány alapanyag, meg sok munka... A tűz feléledt az athanorban. Károly fölkiáltott: - És most a száraz út! Erre Basile mester hirtelen kiáltozni kezdett. - Állìtsák meg! Gyorsan! François és társai - bár egy szót sem értettek a történtekből - az uralkodóra vetették magukat, aki zöld port tartott a tenyerében. A többi őr is berontott. A megszállott királlyal küszködve, François odaszólt a szerzetesnek, aki éppen a lángokat oltotta el nagy sietségben: - Mi az a száraz út? - Olyan robbanást okoz, mint amikor a villám belecsap valamibe... VI. Károly elszánt erővel őrjöngött. Megkötözték, és szekéren vitték haza a palotába. Amint ágyába tették, mély tompaságba zuhant. Odette de Champdivers, aki a királyhoz szaladt, amikor megérkezett, sóhajtva ült vissza a sarokba. Elfoglalva őrhelyét, François-t különös megindultság kerìtette hatalmába. Visszagondolt az alkimista laboratóriumra a coussoni vár titkos szobájában. Tiidta, hogy ìgy vagy úgy, életének ebben a második felében a Cousson nemzetséggel kell találkoznia, a farkasokkal, önmagának másik felével, melyet oly sokáig elhanyagolt. Márpedig a Coussonok alkimisták voltak! Ez volt hát

a válasz: alkìmiával kell foglalkoznia. Nem tudta egyelőre pontosan, mit fed ez a művészet, de nem számìtott. Ősének, Hugues-nek a szobája várt reá. Ott fogja tölteni élete hátralévő éveit; s magát teljes egészében e nemes és titokzatos feladatnak szenteli... 1397. november elsején mindenszentekkor ünnepi misét tartottak a Szent Pál-palota templomában. A király még mindig nem tért magához. François imádkozott érte, de elméjét másik, személyesebb kérdés foglalkoztatta: ezen a napon, 1397. november elsején betöltötte hatvanadik életévét. Hatvanéves!... Ennyi volt du Guesclin, amikor meghalt. Hány lovag éri meg ezt a kort? Ó volt - messze - a legidősebb királyi testőr. Ki ennyi idős még a palotában? Berry és Burgundia hercege fiatalabbak nála, és csak néhány ősz pap idősebb... A szertartás alatt François egyszerű, de számára lényegbevágó kérdésen gondolkozott: Mi is az öregség? Először azt hitte, hogy gyorsan megtalálja a választ, de rájött, hogy az nehezebb, mint gondolta... Talán a csúfság az? A templomok és paloták freskóin ìgy mutatták be az öregséget: beesett arcú öregasszonyok vagy elaggott koldusok képében. De szerénytelenség nélkül bevallhatta magának, hogy ő nem ilyen. Nem kopaszodott meg. Haja még mindig göndör, erős fürtökben nőtt a fején, és ősz szìne jól illett kék szeméhez, napbarnìtott bőréhez. A teste viszont lefogyott. Már nincs olyan széles válla, mint ifjúkorában, de karcsú és izmos maradt. Nem, semmiképpen sem volt csúnya, és nem kerülte el a figyelmét, hogy fiatal nők is élvezettel méregetik. Akkor talán az elme alkonya, a gyengeelméjűség? Erre a kérdésre még tisztábban tudta a választ. Elméje élénkebb volt, mint húsz-, harminc- vagy negyvenévesen. Testi legyengülés? Igaz, nem fut olyan gyorsan, mint a többi őr, és nem is tudná felvenni velük a harcot egy lovagi tornán. De jól tudna harcolni, mert jól forgatja a fegyvert, és ez felér sok ifjú hevességével. Minél inkább vágyott rá, hogy meghatározza az öregséget, az annál megfogalmazhatatlanabbnak tűnt fel előtte. Az egészsége romlott volna meg? Sosem volt jobban. Nagy étvággyal evett és ivott, és úgy aludt, mint a bunda. Visszagondolt azokra az alkalmakra, amikor majdnem elvesztette életét: a párizsi álomkórra, lumiel-i bélbántalmaira, lázrohamára du Guesclin halála után, égési sérüléseire a Tűzbálon. Bizonyos értelemben azokban a pillanatokban öregebbnek érezte magát, mint most. Arra is gondolt, ami az aggastyánok hagyományos reménytelenségét okozza: a szerelem eltűnése az életükből. Ez sem illett rá. Szìve még mindig tudott szeretni, sőt Mahaut rá a legjobb bizonyìték: még szerelmi botlásra is képes volt. Akkor? Mégiscsak megkülönbözteti valami a többiektől, de micsoda?... Ahogy hiába kutatott, keresett, két dátum jutott az eszébe: 1358 és 1397! Majdnem negyven éve, hogy Toussaint

meghalt, azóta ott nyugszik a szigetén, Uarda rózsabokrának a tövében. Elszédült. Viszontlátta a halottakat, akikkel a bor és por hatása alatt álmában találkozott, és megértette! Megvilágosodott... Ez, ez volt az öregség: az emberi idő mélysége, az emlékek sokasága. Nem veszìtette el szépségét, eszét, erejét, egészségét, szeretni tudását, mégis végérvényesen különbözött a többiektől. Ő tenger volt, óceán, mìg a többi ember csupán patak vagy folyó; könyv volt, mìg a többiek csak néhány oldal... - Mire gondol, Vivraie lovag? Felocsúdott a hangra, majd hirtelen megfordult. Mahaut állt előtte... Semmit sem változott. Fekete ruhát viselt. Fehér arcát fekete haj keretezte. Jól ismert gúnyos mosolyával nézett rá. - Hát visszajött? - Azt mondtam volna, hogy nem jövök vissza? - Miért ment el? - Terhes voltam magától, François. Nyugodtan akartam életet adni a gyermekemnek, titkos helyen. - Terhes volt? - Fiam született. Ahogy mondtam, Adamnak neveztem el... Arcueil-ben hagytam a nővéreivel. François egészen elképedt. Pont most, e kivételes napon, amikor oly fontos felfedezést tett önmagáról, most Mahaut még lényegesebb dolgot hoz a tudtára... Mahaut jól mulatott. Újra megszólalt, hangja könnyed, majdnem örömteli volt. - Még mindig feleségül akar venni, hogy legyen törvényes utódja? - Nem tudom. Már nem tudom... - Nos, adok gondolkozási időt. Kezdjük újra az életünket, és meglátjuk, hogy önnek adhatom-e a kezem, jó uram. Mivel, ahogy már mondottam, először belém kell szeretnie... Most pedig jöjjön! François gépiesen követte az asszonyt. Nem tudta, mit cselekszik. A vincennes-i torony óta azt hitte, felfedezte élete értelmét: Hugues laboratóriumát, az athanori. S most minden megkérdőjeleződik. Fia született, örököse, a Vivraie-név nem hal ki tehát!... Nem döntött még, hogy mit tesz, de mindennél fontosabb volt, hogy ne sértse meg Mahaut-t. Egyetlen meggondolatlan szó, és az asszony képes örökre elhagyni őt... Mahaut a szobájába vezette. François szorongással látta viszont a kìnos emlékeket idéző szobát. Az asztalon állt az ébenfa ládikó. - Csak ezt vittem magammal, amikor elszöktem. Most vetkőzzék le, hogy a foglyommá tehessem. - Nem fog megint... Válasz helyett Mahaut ujj ai közé fogta a farkasbőr csìkokat. Vagy szakìtanak, vagy François aláveti magát a nő akaratának. Ügyetlenül ellenkezett. - De még nincs is éjszaka. Még nem is alkonyodik... - A mai nap nem olyan, mint a többi. Engedelmeskedjék, vagy örökre lemondhat a fiáról. Ezen a napon François de Vivraie másodszor is átélte azt a megalázottságot, hogy a szeretője odakötözte őt az ágyához.

Ezután, ahogy Mahaut mondta, életük úgy folyt, mint korábban. Mahaut-t visszafogadták: Izabella túlságosan is szerette ahhoz, hogy ne bocsásson meg neki. Sokat táncoltak együtt a bálokon, és Mahaut fukarul ugyan, de megosztotta vele az ágyát. Mint korábban, az asszony hatalmának megszilárdìtása után többé nem vette elő a farkasbőr csìkokat, hanem gyöngéd és ragaszkodó lett... François nem volt ura többé a helyzetnek. Az egész udvar úgy tekintett rá, mint szegény öregre, akit egy fiatal kalandornő érzékeinél fogva magához láncol, s ő tudta, hogy Mahaut d’Arcueil mellett a legrosszabb szerepét játssza. Ha zavarosan is, de érezte, hogy soha nem kaphatja meg a fiát. Egyébként tőle van-e egyáltalán ez az Adam, akit sose látott? Sőt létezik-e egyáltalán? Vagy csak hazugság az egész, hogy Mahaut feleségül vétesse magát vele? Minden arra vallott, hogy menekülnie kellene, de mégis maradt. Még nem telt el egy év új találkozásuk óta, amikor 1398. szeptember huszonkilencedikén, a Szent Mihály tiszteletére rendezett ünnepség után bált adott a király. Az ünnepségen Mahaut nem úgy viselkedett, ahogy szokott. Egészen vidám volt. Erőltette az ivást, állandóan újra töltötte François serlegét, és maga is rengeteget ivott, noha általában józan szokott maradni. Addigaddig folyt ez ìgy, mìg Mahaut becsìpett. Ahogy az első táncba fogtak, tántorogni kezdett. De magához tért, és szokásos tiszta hangján bejelentette: - Eljött a pillanat, hogy beavassam a titkomba. François érezte, hogy valami történt. Szìve is szaporábban kezdett verni. Látta, hogy Mahaut megváltozik. Arcáról eltűnt a gúnyos mosoly. Helyette mintha komor, sötét álarcot viselt volna. Vagy talán éppen most nem viselt többé álarcot. Önmagává vált. Mély fekete szemét François-ra emelte. - A titkom visszanyúlik a gyermekkoromba... Tudja-e, hogy a keresztények miként vìvják a keresztes háborút Poroszországban? Amikor megérkeznek egy faluba, mindenkit legyilkolnak, aki hétévesnél idősebb. Úgy ìtélik, hogy egy nyolcéves gyereknek már túl kemény a feje ahhoz, hogy megtérhessen. A szemem láttára gyilkolták meg az anyámat, az apámat, a tizenegy éves nővéremet és a kilencéves fivéremet. Az anyámat és a nővéremet előbb megerőszakolták, mert az áhìtatos lovagok, akik Krisztus keresztjét hordják, gyilkolás előtt közösülni szeretnek!... François elhúzta a száját. Mahaut nem vette észre. Távolba merengő tekintettel idézte föl az emlékeit. - Hatéves voltam. Koromhoz képest törékeny, nem látszottam annyinak sem. Megkìmélték az életemet. Nem tudták, hogy csenevész külsőm felnőtt értelmet takar. A falumbéli boszorkány vette észre tehetségemet. Mindenki közül engem választott örököséül, és tanìtgatni is kezdett. Azt a keveset, amit rám hagyott, mint kincset őrzöm a szìvem mélyén. - Tehát nem is keresztény? - Keresztény!... Azóta egyetlenegy gondolat éltet: hogy bosszút álljak a kereszténységen! Tettettem magam és titkolóztam, de a

szìvem majd szétrobbant a lovagok és felebarátaik iránt érzett gyűlölettől! Egyetlenegy célom volt, hogy az egyikőjüket a hatalmamba kerìtsem és elpusztìtsam! - És engem választott? - Igen, önt. Nagy szerencsém volt, hogy a véletlen az utamba sodorta. - De miért éppen engem? - Mert a legerősebb és a legtökéletesebb mindazok közül, akikkel valaha találkoztam. Két dolgot akartam magától: szép gyermekeket, s ebben csodálatosan teljesült a kìvánságom. Különösen a fiunkkal. Adam az apjára hasonlìt: gyönyörű. Másodsorban pedig azért választottam, hogy elpusztìtsam. Milyen érdem egy fiatal nemes úr gyönge szìvét a sárba taposni? Elpusztìtani Nantouillet-t vagy mást? Csak a magam mulatságára csináltam olykor ilyesmit, de ennek nem volt semmi jelentősége. Ön azonban, jó uram... Mahaut egész közelről suttogott François arcába. - Nos ön, lovag, ön az eszményképük, olyan, amilyenekké válni akarnak, vagy legalábbis ezt mondják... Bosszúmat ön teljesìti be! François-t borzadály fogta el. Szeme előtt minden összezavarodott, lába remegett... Mit itatott vele Mahaut az előbb? Hogyhogy erre nem gondolt korábban? Nehezen forduló nyelvvel mondta ki: - Méreg... volt? - Nem, csak egy egyszerű bájital, mely lecsökkenti akaraterejét, és hamarosan elaltatja. - Akkor nem öl meg. - Dehogynem. Csak nem ilyen gyöngéden. - Hogyhogy? - Ezt meglepetésnek tartogatom. Mindenesetre nem most hal meg, hanem november elsején éjfélkor. „November elsején éjfélkor”... Lassan elsötétülő tudatával François ebbe a reménybe kapaszkodott... Születésének időpontjába, Lény jóslatába. November elsején még csak hatvanegy éves lesz, márpedig száz évet kell éljen... Alighanem azonban csalóka ez a reménykedés. Azt a száz évét ki kellett volna érdemelni, márpedig hiába tudott róla előre, nem volt képes elkerülni a pokol asszonyának csapdáját. Mahaut szája vad mosolyra húzódott. - Titokban szültem Adamot, s megvalósìtottam álmomat: nincs megkeresztelve! Adam pogány, és azért adtam neki ezt a nevet, mert egy új faj első embere lesz. François a fejét ingatta, szeme lassan lezárult. Mahaut élénken megrázta. - Itt az idő! Hallgassa meg az én imámat! S vibráló hangon belefogott: - Forduljon vissza pályáján a nap, jöjjön őszre nyár, tavaszra tél! Legyen barom az ember! Üzekedjék asszonnyal az asszony, férfival a férfi, kislánnyal az aggbak, szülével az ifjú! Legyenek

bolondok a királyok, és legyen a bolondokból király! Hántolják ki a hullát, hántolják el az élőt! Álljon fejre a világ! François összeroskadt. Mahaut fölemelte, és a válla alatt megragadva cipelni kezdte az ajtó felé. Az egyik őr segìtett neki a szobájába vinni az ájult férfit. Amikor egyedül maradtak, Mahaut levetkőzött, és az ágyhoz kötötte François-t, aki mélyen aludt. Horkolt. Mahaut hozzáhajolt. - Most megmondom, hogy hal meg: felnégyeltetem! Sajnálkozó arckifejezéssel rázta meg a fejét. - A farkasbőr szìjak figyelmeztették, de maga nem törődött velük. Most pedig már késő. Mindent előkészìtettem arcueil-i udvarházamban. A kìnzóbakot, vasbilincsekkel a csuklójának és a bokájának, meg a négy lovat. A lovakat elég nehéz volt megszerezni, mert teljesen fekete állatokat akartam. Egy pillanatra elhallgatott. A szobát betöltötte François mély horkolása. - Hamarosan nem horkol majd, hanem ordìt a fájdalomtól. Sajnos, hiába fog üvölteni: a hely teljesen kietlen, és a segédeim nagyon megbìzhatóak... Végül, ha majd öt darabra szakadt, elégetem, és kereshetik akárhogy, sosem bukkannak a nyomára. Mahaut elindult az ajtó felé. - Most hagyom aludni. Holnap napkeltekor felébresztem, és adok még egy kis bájitalt magának. Annak hatása alatt odamegy majd, ahová én vezetem: részt veszünk együtt egy felnégyelésen. Mert holnap lesz egy felnégyelés! Hát nem nagyszerű? Végig fogja nézni, anélkül hogy tudna róla; ilyen lesz a saját halála is, én pedig kapok egy kis ìzelìtőt... Már-már kiment a szobából, de meggondolta magát. Visszalépett az ágyhoz, és sokáig nézte François-t. - Tudom, hogy nem ezt a sorsot érdemli, mert biztosan sosem tette volna azt, amit a keresztes lovagok. Tudom, hogy igazságtalanság éri, de éppen ezért cselekszem ìgy. A családom sorsa talán igazságos volt? A legnemesebb lovagot választottam, mert azt akartam, hogy kegyetlenségem igazságtalansággal párosuljon. Mahaut leült az ágyra, és gyöngéden François mellkasára tette a kezét. - Be kell vallanom, hogy kapcsolatunk során sokszor elfogott a gyengeség. Egyszer még azt is hittem, hogy megszerettem. De mégsem tudtam megszeretni, egyszerűen azért nem, mert nincs szìvem. Kitépték, amikor hatéves voltam!... Másnap Mahaut felébresztette François-t, bögrével a kezében. - Jöjjön, megyünk a Grève térre. François nehezen tért magához. Halántéka lüktetett. Mi történt tegnap este? Nem bìrt visszaemlékezni. - Mi történik? - Tegnap este többet ivott a kelleténél. Hajtsa fel ezt, ez a másnaposság legjobb ìrja.

François kiitta a bögrét... Tudta, hogy valami súlyos és fontos dologra kellene emlékeznie, de mire? Hiába kutatott i emlékezetében, mìg Mahaut megoldotta kötelékeit és felöltöztette. - Miért megyünk a Grève térre? - kérdezte végül tanácstalanságában. - Hogy a szerzetesek kìnzatását megnézzük. - Miféle szerzetesek?... - Bencések. Pierre és Lancelot a nevük. Tényleg sokat ihatott tegnap, ha még ezt is elfelejtette! Ezen a napon valóban két szerzetest négyeitek föl, a király két orvosát, akik elképesztő megfontolatlanságról téve tanúbizonyságot bejelentették, hogy a királyt fivére, Orléans-i Lajos babonázta meg. Rögtön elìtélték őket felségsértésért. François megpróbálta összeszedni magát, de képtelen volt rá. Úgy érezte, hogy ébredése óta elméje még tovább tompult. Visszazuhant az ágyra. Mahaut karon ragadta és megrázta. - Ne aludjon el! Jöjjön! - Nem szeretem a kivégzéseket! - De mégis eljön, hogy a kedvemben járjon. Gyerünk! François elfogadta Mahaut karját, és engedelmesen követte az asszonyt. Mahaut rámosolygott. A látványosságra összegyűlt tömeg közepén Mahaut ragyogón pillantott szét, mìg François alig állt a lábán. Mahaut tartotta, nehogy összeroskadjon. A kivégzésre hamarosan sor került. Pierre-t és Lancelot-t egy szál ingben, szekéren állva hozták a térre. Pierre alázattal imádkozott, de a másik kézzel-lábbal kapálózott és üvöltött. Leszállìtották őket a szekérről, mezìtelenre vetkőztették, és egy-egy méter magas és méternyi széles, rövid dobogóra bilincselték. A karjuk és a lábuk túlért a dobogó négy sarkán. Végtagjaikat négy lóhoz erősìtették. Pierre imádkozott. Lancelot üvöltött. A hóhérok, szám szerint ketten, erősen ostorozták a lovakat, melyek elindultak a négy égtáj felé. Pierre-nek gyorsan vége lett. Vagy a teste volt kevésbé ellenálló, vagy Isten meghallgatta könyörgését, végtagjai szinte ugyanabban a pillanatban szakadtak le. Mahaut vad örömmel tapsikolt. Ám a másik négy ló hiába húzta a szerzetest. Egyre erősebben ostorozták őket, de Lancelot karja és lába erős volt, és a szerencsétlen az elviselhetetlen szenvedés kìnjában üvöltött. Egyszerre a lábait húzó lovak irányt változtattak, és arra fordultak, amerre a karokat húzó lovak: a lábakat hozzányomva a törzshöz. Mahaut őrült módjára toporzékolt... Ebben a pillanatban François ismerős hangot hallott: -Apám... Megfordult: Louis állt mögötte. - Azt mondták, hogy itt találom. Louis hirtelen megpillantotta Mahaut-t. - Kicsoda ön? Lancelot szìvet tépően üvöltött. Mahaut bosszús arcot vágott. - Az asszonya vagyok. És maga?

-A fia... Apám, én vagyok az. Nem ismer föl, atyám? Mi történt önnel? - Egy ideje előfordul vele, hogy elkalandoznak a gondolatai... Nyilván öregszik... Ekkor a hóhérok, együttérzésből vagy türelmetlenségből, elhatározták, hogy véget vetnek Lancelot szenvedéseinek. Elmetszették a láb és a kar inait, melyek egyszerre váltak le a törzsről. Az, ami már testnek nem volt nevezhető, egy utolsó sikolyt lökött ki a tüdejéből... Mahaut gyorsan elvonszolta onnan François-t, aki egy szót sem szólt a fiához. Louis távolról követte őket... François a szobájában ébredt. Mennyi idő telt el? Nem tudta volna megmondani... Louis állt az ágyánál. - Hogy érzi magát, apám? - Louis!... De... - Nincs már veszélyben, apám, és jó hìrem is van: d’Arcueil asszonyt letartóztatták és a Châtelet-be vitték. François nem egészen értette, hogy mi történik. Louis folytatta: - Rontással és boszorkánysággal vádolják. Ha bebizonyosodik, hogy ő a bűnös a király személyét illetően, akkor Pierre és Lancelot sorsára jut. François fejében minden összezavarodott. Nehézkesen mondta ki: - Mit csinálsz itt? Neked köszönhetem, hogy...? - Az angol követség kìséretében járok. Pihenjen, apám, szüksége van rá. Ez a nő mérgekkel itatta. De nincs ok aggodalomra: már nem forog életveszélyben. Az orvosok, akik megvizsgálták, egyöntetűen erre a véleményre jutottak. François magyarázkodni kezdett. - Azért cselekedtem ìgy... mert örököst akartam... - Van már örököse. - Nem értem. - Az unokája. A neve Charles. Hároméves lesz. - Megnősültél? Azt hittem... - Mindig arra gondoltam, amit Vivraie-ben mondott nekem, apám. Amikor találkoztam Margarettel, nem tétováztam egy percig sem. - De a megbìzatásod? - Margaret nem olyan, mint a többiek. Mellette semmit sem kockáztatok. 0 is kém, mint én. Együtt küzdünk. - Mesélj... - Túlságosan gyönge még, apám. Majd később... - Mesélj! François a fiát nézte, akit oly mélyen félreismert gyermekkorában. Kinyújtotta karját feléje. Louis egyetlen kezét beletette apja markába, leült az ágy szélére és rámosolygott. - Hosszú történet...

9 Szótlan Louis Mint a kémek általában, Louis de Vivraie is bonyolult feladatokat látott el. Hivatalosan IV. János, a breton herceg megbìzásából azon dolgozott, hogy elveszejtse II. Richárdot, Anglia franciabarát uralkodóját. Valójában azonban francia kém volt; a francia királytól kapta utasìtásait, illetve miután a király megbolondult, az orléans-i hercegtől. Azzal bìzták meg, hogy álljon II. Richárd szolgálatába, akinek érdekei Franciaország érdekeivel azonosak, és Richárd arra kérte, épüljön be az ellene szőtt összeesküvésbe. A kör bezárult: Louis látszólag azt csinálta, amiért a breton herceg fizette, azaz részt vett az angol király elleni összeesküvésben, és IV. János rendkìvül elégedett volt az értesüléseivel. Louis könnyen bekerült az összeesküvésbe, szinte a kisujját sem kellett mozdìtania: saját unokatestvére, Reginaid de Sinclair ajánlotta föl, hogy beszervezi. Reginaid huszonöt éves volt, bár fiatalabbnak látszott. Vörös haja, szeplői, zöld szeme gyerekebbnek mutatták koránál. Apját, Edward de Sinclairt, Ariette bátyját 1388-ban - valamivel azután, hogy belekeveredett egy lázadási kìsérletbe egy vadászaton halálos baleset érte. Reginaid nem kételkedett benne, hogy apját a király parancsára meggyilkolták, és bosszút akart állni. A maga meggondolatlan, heves és óvatlan módján akarta megtorolni apja halálát. ìgy történt, hogy bemutatta Louis-t a többi összeesküvőnek, akik semmilyen akadályt sem gördìtettek csatlakozása elébe. A legmagasabb rangú összeesküvő Thomas, Gloucester hercege volt, a király vér szerinti nagybátyja. Gloucester, III. Edward legkisebb fia, huszonöt évvel volt fiatalabb bátyjánál, II. Richárd apjánál, a Fekete Hercegnél. Gloucester vékony arca és hideg tekintete nagyravágyó természetre vallott. Nem pénzre, hanem hatalomra áhìtozott. VI. Károly nagybátyjára, a burgundi hercegre hasonlìtott, de kegyetlensége még az övét is túlszárnyalta. O volt az összeesküvés lelke. Gloucestert két magas rangú nemes, Richard Arundel és Thomas Warwick támogatta hűségesen. De akadt még egy segìtőtársa, a legtitokzatosabb, Henrik, Derby grófja. Rangja majdnem felért Gloucester hercegéével. II. Richárd édes-unokatestvére volt, azaz a király fivérének, Lancaster hercegnek a fia. Huszonöt éves volt, mint Reginaid, de ezen kìvül semmiben sem hasonlìtottak egymásra. Henrik szőkesége, kék szeme és ifjú kora dacára vitathatatlan tekintélyt sugárzott. Louis érezte, hogy az összeesküvés legerősebb személyisége kétségtelenül Derby grófja. Egyébként senki sem tudta bizonyosan, mit is gondol magában. Különleges óvatosság jellemezte...

Louis de Vivraie hónapokon keresztül járt az összejöveteleikre, s aggodalommal figyelte a helyzet komolyságát. Az összeesküvők ereje abból eredt, hogy nem voltak egyedül. Nem csupán a nemesség egy része támogatta őket, de a nép is. Nem szerették a franciákat, és nem értették, miért kellene békét kötniük velük, amikor minden csatát az angolok nyertek. Az összeesküvők nem jelentéktelen palotaforradalmat szìtottak II. Richárd háta mögött. Országos lázadást készìtettek elő. Így állt a helyzet, amikor 1394. július elsején Louis szemében az összeesküvés váratlan szìnezetet kapott. Megjelentek a szìnen a nők... A Westminster-palota nagyterme a világ legnagyobb terme volt: hatvankilenc méter hosszú, huszonhárom méter széles és tizenhét méter magas. II. Richárd éppen a cìmerét festette a gerendákra. Louis-nak kedvére volt a nagyterem, de egészen személyes okoknál fogva. Méretei miatt ugyanis csak egyenetlenül lehetett megvilágìtani, s ìgy Louis meghúzódhatott az árnyékos sarkokban, és kihallgathatta az udvaroncok beszélgetéseit. Mint mindig, most is feketébe öltözött, melyet kevés vörössel dìszìtett, hogy családi szìneit idézze. Nem mintha a fekete különösebben tetszett volna neki, de hasznos szìnnek tartotta, mivel segìtette őt a rejtőzködésben. Semmi érdekeset nem hallott. Richárd király nemrégiben vesztette el a feleségét, és az udvaroncok a gyász miatt halkan suttogtak. Egyébként az összeesküvést is emiatt függesztették föl: a nép osztozott az uralkodó fájdalmában, és ügyetlen politika lett volna most támadni. A fiatal Henrik, Derby grófja is nemrégiben özvegyült meg, s most éppen Louis felé tartott. 0 részvétét fejezte ki, Derby grófja ezt udvariasan megköszönte. Felesége halála szemlátomást nem szomorìtotta el különösebben, talán mert már szült neki négy fiút, és ìgy utódlásának kérdése megoldódott. Ezután Derby grófja bemutatta Louis-nak a mellette álló fiatal hölgyet. Egészen ifjú lány volt, szőke és kék szemű, kecsesen gömbölyű. Kék ruhát viselt és lìra alakú kalapot... - Engedje meg, Vivraie uram, hogy bemutassam Philippa de Molbecque-et. Flandriából érkezett társalkodónőnek a feleségem mellé. Most, hogy a hitvesem meghalt, nem tudom, mihez kezdjek vele. Húszéves sincs, és nem járatos az udvarban. Ismerve az ön bölcsességét, azt gondoltam, önre bìzhatom. Louis-nak Londonban nem volt nőkkel dolga. Mint apjának mondta, nem bìzott a gyengébb nemben és - talán - saját magában sem. Hiszen olyan könnyű szerelembe esni. Időnként, ha vágyait akarta kielégìteni, bordélyházba ment. Philippa de Molbecque ártatlan szemmel nézett rá. Louis gyorsan felmérte: egy bájosan butácska leányzó, aki nagyszerű házasságról és szenvedélyes szerelemről álmodozik. Végtelenül a terhére volt Derby grófjának alkalmatlan ajánlata, de nem utasìthatta vissza. Majd keres egy megfelelő nemesembert, akivel összeismerteti Philippát, s ìgy gyorsan megszabadul tőle. Megnyugtatóan, szinte apáskodóan mosolygott.

- A gróf kìvánsága parancs. Nálam ellakhat, kisasszony, a Bretagne-kastélyban. Semmiben sem szenved majd hiányt. Philippa de Molbecque éppen zavartan köszönetét hebegett, amikor Reginaid de Sinclair megérkezett. Louis-hoz sietett, és minden teketória nélkül, két oldalról megcsókolta. - Drága unokafivérem! Csak úgy ragyogott az arca. Rajongott Louis-ért. Egyetlen gyermek volt, és unokatestvérét rögvest bátyjának fogadta. - És engem nem mutat be? Reginaid de Sinclair megfordult. - Ó, hogyne... Margaret de Dembridge. A menyasszonyom. Karácsony előtt összeházasodunk. Louis mindenkiről mindent tudott az udvarnál, de legalábbis majdnem. Margaret de Dembridge vagyonos kisnemesi családból származott, s a megboldogult királyné udvarhölgye volt. A szülei Kernben jelentős juhtenyészetet birtokoltak. Haláluk után egyetlen gyermekük, Margaret örökölte vagyonukat... Meghajolt a fiatal nő előtt. - Reginaid nem is választhatott volna jobban... Bár tudta, ki Margaret de Dembridge, szemtől szemben most látta először. A lány magasabb volt nála, majdnem akkora, mint Reginaid. Teste fiús volt, de vonásai nőiesek. Sőt szinte kacérnak látszott, arcát gondosan kifestette. Fekete ruhájának komorságát ellensúlyozta a fortélyos szabás. Margaret de Dembridge kifejezetten bájos leány volt. De nem bája ragadta meg Louis-t leginkább. A lányban volt valami, ami kivételes értelemre és különleges egyéniségre vallott. Valamivel idősebb lehetett Reginaidnál, harminc körül járhatott, és kétségkìvül ő irányìtotta a fiút. Margaret éles pillantást vetett Louis-ra, akit most Reginaid karon fogott. - Jöjjön! Körbevezetem. Margaret közbelépett. - Mióta titkolózik a menyasszonya előtt? - Kérem, engedje meg, hogy beszélgessek egy kicsit a kuzinommal. Biztosìthatom, nem nőkről lesz szó. - Vagy előttem beszélgetnek, vagy sehogy. Reginaid de Sinclair sóhajtva ránézett jövendőbelijére, majd fojtott hangon megszólalt: - Az ügyünkkel kapcsolatos a dolog... Mindent felfüggesztettünk. Mindenki visszavonult. Állìtólag lehetetlen most támadni a királyra. Louis unokafivére vállára tette a kezét. Magán érezte Margaret átható tekintetét. - Igaz! Türelemmel kell lenni. Egyszer eljön a mi óránk. Győzni fogunk, és akkor bosszút állhat. Bìzzék bennem! Margaret élesen közbeszólt: - Jöjjön, Reginaid! - Nem beszélhetek az unokatestvéremmel? - Nem! Többé nem csinál ilyen ostobaságot! Majd én vigyázok önre...

Elhallgatott, mint mindenki a nagyteremben: belépett a király. Egyedül vonult. Felesége, Luxemburgi Anna nem szült neki gyermeket. Idősebbnek látszott huszonhét événél. Korán öregedett. Haja barna, szeme fekete, kövérkés orcáján gyér bajusz szomorkodott. Bánatos tekintetét végighordozta a hajlongó udvaroncok során. Felesége halála szemlátomást rendkìvül megviselte. II. Richárd helyet foglalt trónján a terem végében. Személye nem parancsolt tiszteletet, inkább gyanakvás sugárzott belőle, ami - uralkodásának körülményei között - nem is meglepő. Jelt adott, melyre mindenki felegyenesedett, a nagyurak és a hölgyeik karszékekbe vagy padokra ültek, mìg a többiek - elegendő szék hìján - állva maradtak. Egy férfi jelent meg, s vastag könyvét a pulpitusra helyezve felolvasásba kezdett. Francia udvaronc volt, akit II. Richárd, a művészetek nagy barátja támogatott. Hatvan év körüli, otromba arcú, görbe orrú, papi ruhás férfi, akiben Louis felismerte Jean Froissart-t, a háborús Krónikák ìróját. Froissart bejelentette, hogy „a nemes urak dicsőségét kìvánja zengeni”, majd elkezdte felolvasni művének egyik fejezetét. Vak János halálát regélte el Crécyben... Amìg szavalt, Louis alig bìrta visszafojtani haragját. Vak János halála, micsoda jelkép! Az egész francia lovasságot vakon vezették Crécybe! És ez az ostoba rìmfaragó ezt mint hősi tettet dicsőìti! Nem számìt, ki nyert vagy ki veszìtett, mindent beborìt a dicsőség fátylába. S a legrosszabb, hogy éppen azt a lelkiállapotot tükrözi, mely a francia lovagokat is jellemzi... Louis nem elvből ellenezte a háborút. Ha megbizonyosodhatott volna afelől, hogy a franciák jobbak, és vissza tudják foglalni Calais-t meg Bordeaux-t, akkor elszánt háborúpárti lett volna. Igen ám, csakhogy elég volt Froissart szavalását hallani, és az ember rögtön kitalálta, hogy az angolokkal vìvott legközelebbi csata újabb vérfürdő lesz. Ezért kell mindenképpen békét kötni... Margaret de Dembridge felállt és odalépett hozzá. - Négyszemközt akarok beszélni önnel. Louis kìváncsian követte. A nő harag nélkül, de mindenre elszántan nézett rá. - Hagyja békén Reginaldot! Nem érdekel, hogy mit fontoskodnak a többi úrral, de Reginaldot hagyják ki belőle! - Nem értem... - Nem tudom pontosan, miért, de megesküdnék, uram, hogy ön az összeesküvők ellensége, és el akarja őket veszejteni. - Ki mer ilyesmit állìtani rólam? - Senki. Én látom a tekintetéből és kihallom a szavaiból. Szeretem Reginaldot, és meg fogom védeni. Ha ártani merészel neki, nem leszek kìméletes. És ellenem semmit sem tehet, vigyázzon, uram, résen vagyok... A felolvasás befejeződött. A király kivonult a nagyteremből, és az udvaroncok is visszavonultak. Louis is kifelé indult, karján Philippa de Molbecque-kel. Egy ajtónálló lépett hozzá, és a fülébe súgta, hogy a király másnap délelőtt várja a lakosztályában.

Louis de Vivraie nyugtalanul aludt ezen az éjszakán. A veszély onnan jött, ahonnan a legkevésbé várta. Mindenféleképpen el kell hallgattassa Margaret de Dembridge-t, de hogyan? Csak hajnalban jutott elhatározásra. Vakmerő tervet ötlött ki, de talán volt valami esélye a sikerre... Reggel üdvözölte Philippát, megkérte, hogy ne hagyja el a házat, majd bement a palotába. II. Richárd a szobájában fogadta, mint a bizalmas látogatókkal tenni szokta, mìg a köznapi fogadásokra a nagyteremben került sor. Louis személyes részvétét fejezte ki az uralkodónak. A király olyan halkan válaszolt, mintha csak magában beszélne. - Anne Sheen várában halt meg, akárcsak az apám. Holnap leromboltatom. Átkozott hely az. Kápolnát emeltetek a helyébe. Louis nem törte meg a beálló csendet. Tiszteletben tartotta a király fájdalmát és várta, hogy visszatérjen a valóságba. II. Richárd hosszan járkált a szobában. Louis közelről ismerte, és becsülte ezt az oly kevéssé tiszteletet parancsoló, de okos és művelt férfiút. A királyt azonban leginkább a nyugtalanságjellemezte, a nyugtalanság, amelyet Louis tiszte volt eloszlatni... - Mi újság az összeesküvéssel? - kérdezte hirtelen II. Richárd. - Nincs többé. Az összeesküvők feladták a tervüket. A személye, fenség, túlságosan népszerű. A támadás egyenlő lenne az öngyilkossággal. A király arcára most először ült ki elégedett mosoly, de Louis következő szavaira gyorsan lehervadt. - Van még valami, sire. Váratlan ügy. - Mi? - Reginaid unokafìvérem menyasszonyáról, Margaret de Dembridge-ről van szó. Gyanakszik rám. Nemcsak engem, de egész vállalkozásunkat halálos veszélybe sodorhatja. Richárd király hevesen felkiáltott. - A királyné volt udvarhölgyéről beszél! Megtiltom, hogy bárki az életére törjön! - De hát szó sincs erőszakról, felség! A hölgy csak azért veszélyes, mert szereti Reginaldot, és meg akarja védelmezni. Ha sikerül elfordìtanom a szìvét a vőlegényétől, veszélytelenné válik számunkra. - És ezt hogyan kìvánja elérni? - Szükségem lenne a segìtségére, felség. A hölgynek el kellene tűnnie egy időre. - Nem vetem börtönbe! - Természetesen nem, de határozhatna úgy, hogy holnaptól fogva az udvarhölgyeknek kolostorba kell vonulniuk Szent Mihály napjáig, hogy a királyné lelki üdvéért imádkozzanak. Föl s alá járkálva a szobában, II. Richárd hosszan gondolkodott. Végre Louis-hoz fordult. - Rendben van, parancsot adok rá. Járjon sikerrel! Louis meghajolt és visszavonult. Július másodikától szeptember huszonkilencedikéig, vagyis Szent Mihályig majdnem három

hónap telik el. Kevesebb mint három hónap áll rendelkezésére, hogy Margaret távollétében Reginaid beleszerethessen egy másik nőbe. Ilyen egyszerű és ilyen bonyolult volt a terve... Louis szinte sosem tévedett az emberek megìtélésében, és két dologban most is bizonyos volt. Az egyik: Reginaid nem szerelmes Margaretbe, hanem lustaságból akarja elvenni, hogy véget vessen legényéletének. A másik, hogy Philippa de Molbecque Reginaidnak való. Belefogott művébe, lelkesen játszva a Philippát szolgáló lovag szerepét. Minden este elvitte a lányt az udvarba, és noha szerencsétlen Philippát halálosan untatták a felolvasások, szólni mégsem mert ellenük. Kezdettől fogva elfogadta Louis tekintélyét, mintha csak az apja lett volna a férfi. Engedelmes, alázatos lány volt. Egy napon aztán nem bìrta tovább. - Uram, bemutat majd fiatalembereknek is? Louis komoly képet vágott. - A gyász alatt semmiképpen sem, kisasszony. De ha a bálok elkezdődnek, elkìsérem, és a felügyeletem alatt táncolhat is... Louis el volt ragadtatva. Minden a terv szerint haladt. A végeérhetetlen felolvasások alatt a lány mellett üldögélt, és az elmagányosodott Reginaldot figyelte. Ő is legalább annyira unatkozott, mint a fiatal lány. Néha odaült hozzájuk, de leggyakrabban távolabb foglalt helyet. Ám a két fiatal mindig váltott egy-egy futó pillantást egymással. Louis állandóan figyelte őket. Ritkán látott két ennyire egymásnak teremtett embert. Mindketten szépek voltak, gondtalanok, örömre és szerelemre születtek. Szegény Reginaid szenvedő arccal nézte, amint Philippa az unokafivére karján vonul, és keserűen bánta elhamarkodott eljegyzését Margarettel. Csak ìgy tovább, gondolta Louis. Nemsokára egyikőjük sem bìrja majd tovább, és akkor elszánják magukat a döntő lépésre. Augusztus elején kiderült, hogy erre tizenötödikén kerül sor. Nagyboldogasszony ünnepe alkalmából a király kivételes bált ad az udvarban. Ez lesz a nagy nap! Augusztus 15-én reggel Louis szomorú képpel lépett be Philippa lakosztályába a Bretagne-palotában. - Sajnos, el kell utaznom. A lehető leggyorsabban Calais-ba kell mennem. A fiatal lány elsápadt. - Nem kìsér el a bálba? - Legnagyobb sajnálatomra, nem tehetem. - Akkor hát nem lehetek ott? A lánynak sìrásra görbült a szája... - Ne keseredjék el, gondoltam valakire, aki elkìsérhetné: Reginaid, az unokafivérem. Philippa felkapta a fejét. - Az unokafivére? - Igen. Vőlegény, úgyhogy nem kell tőle tartania. Nem figyelte meg, hogy egy teljes hónapja egyetlen nőre sem pillantott rá?

- De igen, észrevettem. A bájos és meggondolatlan Philippa de Molbecque fejecskéjében egy pillanatra sem fordult meg, hogy mit ismert be ezzel a mondattal. Louis elmosolyodott. - Keressük hát meg! Talán elvállalja, hogy elkìsérje önt a bálba helyettem. Néhány perc múlva megérkeztek a Sinclair-palotába. Reginaid pillanatnyi habozás után - mely Louis-t nem, sőt talán Philippát sem téveszthette meg - elfogadta a megbìzatást. Miután minden lehető tanáccsal ellátta unokafivérét, Louis elutazott Calais-ba... Csak szeptember huszonnyolcadikán reggel érkezett vissza. Vasárnap volt, a nagymise után, a Westminster-katedrálisból kijövet találkozott Reginaiddal. Alighogy megpillantotta, tudta, a terve sikerrel járt. Reginaid nem ölelte meg, ahogy szokta. Teljesen fel volt dúlva. - Margaret holnap érkezik! - Igen. Örülök, hogy viszontláthatják egymást. - Ellenkezőleg, ez borzalmas! Miután ön elment, Philippa és én... szóval... szeretők lettünk. Az első éjszaka. Nem bìrtunk ellenállni! Bocsásson meg! Louis vállat vont. - Semmit sem kell megbocsátanom. Ami történt, megtörtént. De legalább titokban tartották a dolgot? Ha igen, akkor Margaret valószìnűleg sosem tudja meg. - Titokban tartottuk, de nem az a baj. Philippa és én szeretjük egymást. Össze akarunk házasodni. - Boldoggá tesz, hogy ezt hallom. Nagyra becsülöm Philip-pát. Önnek boldognak kellene lennie, nem pedig panaszkodni! - Hát nem érti? Most mindent be kell vallanom Margaret-nek. - Nos, akkor szakìtani fognak. Nem maguk lesznek az elsők. Louis elhallgatott. Unokafivérének a nyelvén volt valami, de nem merte kimondani. Szemlátomást küszködött. Végre elhatározta magát. - Azt gondoltam, hogy esetleg... beszélhetne vele a helyemben... Louis arca hirtelen elborult. Tekintete megkeményedett. - Micsoda gyávaság ez, Reginaid! - Louis... - Mindig sejtettem, hogy gyáva, de most itt a bizonyìték. Beszámolok róla a barátainknak. - Jaj, ne! - Egy férfi, aki megretten egy asszonytól, nem tartozhat közénk! - Könyörgök! - Akkor beszéljen Margarettel! Mondja meg neki, hogy már nem szereti, sosem szerette, és hogy amint lehet, összeházasodik Molbecque kisasszonnyal. Reginaid nagyokat nyelt és fájdalmasan rázta a fejét.

- Legyen irgalmatlan Margarettel - folytatta Louis -, kemény, szemtelen. Ez az egyetlen mód, hogy visszanyerje a bizalmamat és a többiek bizalmát... Reginaid de Sinclair átölelte unokatestvérét. - Köszönöm! - mondta meghatottan. - Maga nélkül, kuzinom, elveszìtettem volna a méltóságomat. De visszavezetett a helyes útra. Úgy teszek, ahogy mondta, esküszöm! Reginaid még egyszer köszönetét mondott, majd elment... Louis súlyos tekintettel nézett utána. Szegény fiú, nem ért semmit, nem tud semmit! Csak eszköz a játékban; határtalanul odaadó eszköz, de ez mégsem változtat semmit a helyzeten. Pillanatnyilag csak kihasználja, de ha eljön a perc, el is távolìtja az útjából, akárcsak a többieket. Az érzelmek - bármennyire meghatóak is - nem jöhetnek számìtásba. Amikor az ország sorsa forog kockán, az ember nem érzelmeskedhet. Szeptember huszonkilencedikén hat órakor, Louis de Vivraie egyedül üldögélt a Bretagne-palotában, amikor egy cseléd bejelentette Margaret de Dembridge-t. Kìváncsian fogadta a látogatót... A nő egyenesen feléje tartott. Ugyanazt a fekete ruhát viselte, mint a legelső napon. Szeme szikrát hányt. - Reginaid szakìtott velem! - Tudom. Tegnap közölte velem elhatározását, amikor visszajöttem Calais-ból. Nem tehetek róla, higgyen nekem, kisasszony. - Nem vádolom önt, uram. - Akkor mit kìván tőlem? Az unokafivérem eljegyzése nem az én dolgom. És véleményem szerint jól teszi, amit tesz. Azt hiszem, jobban illik Philippa de Molbecque-hez, mint önhöz. Másrészről ön, kisasszony, velem sosem volt különösebben kedves. - Önről, uram, nem is változtattam meg a véleményemet, és ezért vagyok itt. - Nem értem... - Biztos vagyok benne, hogy ön Reginaid és a többiek ellensége, de most már nem bánom. Sőt... - Még mindig nem értem. - Pedig egyszerű. Reginaid elárult engem, és én éppolyan szenvedéllyel gyűlölöm, ahogy szerettem. Most, uram, az ön oldalán állok. Álljon bosszút érettem! - Kisasszony, elvesztette a józan eszét! - Hatalmas vagyonom van. Annyi pénzt adok, amennyit csak akar, és abban segìtek, amiben csak tudok. Azt hiszem, elég jó érzékem van az ilyen ügyekhez. - Milyen ügyekhez? - Ne vesztegessük az időnket. Ön kém, akit azzal bìztak meg, hogy a Richárd elleni összeesküvést megbuktassa. - Rettentően súlyos vádakkal illet.

- Miért tagadja? Soha nem tévedek az emberekkel kapcsolatos megérzéseimben. Louis nem szólt... Margaret de Dembridge könyörgő tekintetet vetett rá. Kezét tördelte. - Látom, hogy nem bìzik bennem, de higgye el, teljesen őszinte vagyok. Nem tudom, milyen bizonyìtékát adjam... Louis-nak nem volt szüksége bizonyìtékra. Ő sem tévedett soha a megérzéseiben. Margaret szerelme egyik pillanatról a másikra gyűlöletbe csapott át. A legkitűnőbb segìtőtárs lehetne... Hallgatása nem tétovázást takart. Valami máson gondolkodott. Végül megszólalt: - Rendben van, elismerem. Az vagyok, akinek gondol. Margaret de Dembridge megkönnyebbülten felsóhajtott. - Akkor elfogadja a segìtségemet és a pénzemet? - A segìtséget talán, de nem tartom illőnek, hogy egy férfi pénzt fogadjon el egy nőtől. - Olyan titokban történik majd, hogy senki sem tudhat róla. - Vagy pedig, épp ellenkezőleg, történjék úgy, hogy mindenki tudjon róla. Egy nő minden további nélkül odaadhatja a pénzét egy férfinak, mondjuk... hozományba. - Hozományba? - Igen. Ha megkérem a kezét. Margaret de Dembridge a döbbenettől nem bìrt megszólalni. Louis nyugodtan beszélt. - Ön az egyetlen nő, akit feleségül vehetek. Nem olyan, mint a többiek. Soha nem fog veszélybe sodorni. Margaret kivételes hidegvérről tett tanúbizonyságot. Máris magához tért csodálkozásából. - Miért nem marad nőtlen? - Örököst akarok... Feszült csend támadt. Egyformán erős és értelmes emberek voltak ahhoz, hogy ne kelljen több szót váltaniuk. Értették egymást. A tét világos volt; üzletet, egyezséget kötöttek. Egy perc sem telt el, Margaret de Dembridge, még mindig szótlanul, kezet nyújtott. Louis is kinyújtotta ép karját, s kézfogással pecsételték meg az egyezséget. 1394. december elsején, Szent Éloisz napján különösen pompázatos eseményre került sor a Westminster-apátságban: Reginaid de Sinclair összeházasodott Philippa de Molbecque-kel és Louis de Vivraie elvette Margaret de Dembridge-t. A két pár, az oltár mellett térdepelve, megkapó látványt nyújtott. A vörös hajú Reginaid és a szőke Philippa ragyogóak voltak. Reginaid arannyal szegélyezett fehér zekét viselt, Philippa kék ruhát. A másik oldalon, Louis és Margaret, mindketten barna hajúak, fekete ruhában, sötét foltot alkottak. Louis öltözetén piros szegély, Margaret ruháján zöld. Louis az unokafivérére pillantott: ragyogott, sugárzott az örömtől. Margaretet és őt pedig csak Reginaid halálának gondolata

kötötte össze... A mise végén a két pár elhagyta a katedrálist. Reginaid és Philippa vonultak elöl. Zúgtak a Westminster harangjai. Louis nem bìrta elhessegetni magától a gondolatot, hogy úgy szólnak, mint a lélekharangok. Az esketést követő ünnep kìnosan hosszúra nyúlt. Reginaid és hitvese mintha sosem akartak volna megválni Louis-tól és Margarettől. Végre aztán este megkönnyebbülten tértek haza a palotába, nyomukban vidám kìsérettel. A másik pártól széles öleléssel búcsúztak, de amint az ajtó bezáródott, viselkedésük egészen megváltozott. Fölmentek a hálószobába. Margaret levetkőzött, és szótlanul az ágyba feküdt. Louis is lefeküdt, és elfújta a gyertyát. A lány szenvedéllyel adta neki Reginaidnak őrizgetett szüzességét. Louis-t váratlanul érte saját tüze. Bár agyuk hideg maradt, testük tökéletesen megértette egymást. Louis sokáig nem bìrt elaludni. Az apjára gondolt. Apja miatt vette el Margaretet, de semmilyen módon sem hozhatta François tudomására a házasságát. Az orléans-i herceg döntése alapján óvatosságból nem beszélhetett senkivel Franciaországban... A legkülönösebb házaséletet élték. Louis minden éjjel szeretkezett az asszonnyal, törvény szerinti feleségével, akihez egyetlen szót sem szólt napközben... Margaret hamarosan észrevette, hogy terhes. Ettől kezdve külön szobában aludtak. November negyedikén kisfiúk született, akit a nap szentje után Charles-nak kereszteltek. Miután örököst adott neki, Margaret felmondta a közös életet férjével. A gyermekkel együtt visszavonult dembridge-i kastélyába. A politika hamarosan előtérbe került. A legfontosabb hìr II. Richárd új házassága volt. Az ötlet a francia nagyuraktól legfőképpen Orléans-i Lajostól - eredt, akik a két ország baráti viszonyainak érdekében rávették Richárdot, hogy házasodjék össze VI. Károly leányával, Isabelle-lel. Richárd végül beleegyezett, noha Isabelle ötéves volt, ő pedig huszonnyolc. A kis Isabelle megható módon fejezte ki örömét, amikor uralkodója nevében az angol nagykövet megkérte a kezét. - Ha Istennek és felséges atyámnak úgy tetszik, hogy Anglia királynéja legyek, szìvesen az leszek, mert azt mondták, hogy nagy dáma válik belőlem. A házasságot a vőlegény távolmaradása miatt meghatalmazással kötötték meg, és a gyermek elutazott Angliába, hogy találkozzék férjével. Ekkor derült ki, hogy ez a házasság súlyos politikai hiba volt... 1396. november nyolcadikán, Szent Godfréd napján eső áztatta London városát, ahová a nászmenet bevonult. II. Richárd lovagolt elöl, Isabelle aranyozott hintóban ült, mellette nevelőnője és fő udvarhölgye, Madame de Courcy. A kis királyné a rossz idő ellenére is mosolygott, és várta alattvalói üdvrivalgását.

Azonban senki sem éljenzett, sőt a tömeg baljóslatú csöndben álldogált. Időnként egy-egy éles kiáltás hasìtott a levegőbe: - Éljen Anglia! De semmi más... Vagy talán mégis volt más hang: ahogy a királyné elhaladt a tömeg előtt, a méltatlankodás moraja zúdult föl. Igazság szerint a királyné kìséretének létszáma okkal váltott ki felháborodást. Csupán Madame de Courcy háztartásához tizennyolc ló és egy istállómester, három varrónő, nyolc hìmzőnő és két szabász tartozott, no meg az udvarhölgyei, saját háztartásukkal, valamint nevelők és papok. A kis Isabelle meglepve nézegette a tömegben az arcokat, melyekre ráfagyott a gyűlölet. Miért nem éljeneznek? Jár neki az éljenzés! O Anglia királynéja! Kis arca elkomorodott és duzzogó kifejezést öltött. De a duzzogást hamarosan felváltotta a félelem, majd a kétségbeesés. Mit keres ő itt? Hol az apja, az anyja, az orléans-i nagybácsija? Odabújt udvarhölgyéhez. - Félek! Madame de Courcy nyugtatni próbálta, de hát ő is félt... A menetben kissé távolabb, Gloucester hercege előreugratott Louis mellé. E komor, csontos, nagyravágyó férfi ez egyszer izgatottnak látszott. - Látta ezt, Vivraie uram? Van-e nevetségesebb, mint ez a pár, s van-e bosszantóbb, mint a franciák felvonulása! De a nép viselkedése nagyon biztató! Louis szótlanul bólintott. - Addig kell ütni a vasat, amìg meleg! Nagy ünnepséget rendezek plasheybeli váramban, és műiden emberünket meghìvom. - Nem rejthet ez veszélyeket? Talán óvakodnunk kellene. - Richárdtól? Túlságosan el lesz foglalva a kis tündérkéjének beköltöztetésével. Azt sem fogja észrevenni, hogy nem vagyunk jelen. Ön túlságosan is óvatoskodó, kedves Vivraie! Néha merészségre van szükség! Gloucester hercege ezzel elugratott Arundel és Warwick grófja mellé, nyilván, hogy őket is ellássa tanácsokkal. Most tényleg elkezdődik az összeesküvés. Louis-t izgatottsággal elegy szorongás szállta meg. Azt képzelte, ilyesfélét érezhetnek a lovagok, amikor háborúba indulnak. Margaretre gondolt. Hitvese Dembridge-ből rendszeresen ìrt neki Charles-ról, hideg feljegyzéseket, amelyekben „az ön fia”, „gyermeke” néven hìvta a kicsit, soha másképp... Margaret... Minden erőfeszìtése ellenére nem tudta kiverni a fejéből azt a néhány hónapot, amìg együtt éltek mint férj és feleség. Tisztelte az asszonyt, csodálta és szenvedélyesen kìvánta... Kár, hogy ez a házasság, mely egyszerű szerződés volt csupán, mindent megmételyezett. Ha más körülmények között találkoztak volna, talán szerethették volna egymást... Még aznap meglátogatta II. Richárdot, hogy beszámoljon neki az összeesküvés újraéledéséről. A király a szobájában fogadta, és

nyugodtan hallgatta végig. Az uralkodó életében először volt határozott. Hosszas habozás után végre a cselekvés mezejére lépett. - Döntöttem: meg kell előznünk őket, és a legveszélyesebbel fogjuk kezdeni: Gloucesterrel. - De ő Plashey várában tartózkodik... Pontosan. Haveringi kastélyomból indulva dámszarvasvadászatot tartok. A puszta véletlennek köszönhetően a vadászat útvonala Plashey felé vezet majd. Megkérem a nagybátyámat, tartson velünk; nem mondhat nemet, és csapdába esik. II. Richárd felélénkült. Sápadt arca kipirult. Végre ő sújt le ahelyett, hogy a csapásokat fogadná. - Ugyanekkor Warwick és Arundel grófját letartóztatom Londonban. Ezt a kettőt a parlament ìtéli el. Derby grófját megkìmélem. Azt hiszem, át fog állni hozzám. Louis megmerevedett. A döntő pillanat jött el. - És Reginaid de Sinclair? - Rá is sort kerìtünk, őt sem ìtéltetjük el, akárcsak Gloucestert. Az egyik túl nagy falat, a másik túl kicsi a parlamentnek. Róluk mi magunk gondoskodunk. Az uralkodó a kém szemébe nézett. - Önre bìzom ezt a kettőt. Elvállalja? Louis úgy érezte, mintha háborúban lenne. Azt a parancsot kapta, hogy rohamozzon meg egy várat, amelyet kőzáporral és forró olajjal védenek, és neki engedelmeskednie kell- Nem szabad gondolkodnia, csak engedelmeskednie. - Igen, felség. - Biztosan nem esik majd meg rajtuk a szìve? Különösen az unokafivérén? - Nem, felség. II. Richárd komoran bólintott. - Reginaid de Sinclair - tette hozzá - meg volt győződve róla, hogy azon a bizonyos vadászaton én veszejtettem el az édesapját. Nos, az apját illetően ez nem volt igaz, de vele kapcsolatban igaz lesz: a szarvasvadászaton fog meghalni, ahová ön hìvja meg a nevemben... Richárd hangja vad ujjongással telt meg. - Ami Gloucester nagybátyámat illeti, őt vasba verve vitesse majd Calais-ba, és vesse tömlöcbe. Mert miután a vadászatról beszámolt nekem, rögtön utazzék Calais-ba, s adja át ezt a levelet a fellegvár kormányzójának. A király néhány sort ìrt egy pergamenre, és lepecsételte a gyűrűjével. - Ügyelnie kell rá, hogy megbìzatása végeztével semmisìtsék meg ezt a levelet, és a holttestet a legnagyobb titokban temessék el. A herceg haláláról senki sem tudhat. Legalábbis egy ideig... Van kérdése? - Nincs, felséges uram. Visszavonulhatok? Szeretném összeszedni magam és imádkozni...

Két nappal később Louis de Vivraie unokafivére társaságában Havering felé lovagolt. Hajnalban indultak. Louis szokása szerint szótlan volt. Visszagondolt Reginaid válaszára, amikor megtudta, hogy a király mindkettőjüket meghìvta egy dámvadászatra. - Kissé félek. Nem gondolja, hogy Richárd rájött valamire és most csapdát állìt nekünk? - Biztos vagyok benne, hogy nem. Egyébként veszélyes volna visszautasìtani a meghìvást. Az inkább felkeltené a gyanút. Reginaid megnyugodott és barátságosan rámosolygott Louis-ra. És most mellette lovagol, szìvélyesen és jóhiszeműen. Mi a fenének öltözött fehérbe? Miért vette ezt a tiszta, arannyal szegélyezett zekét? És miért van ilyen csodálatos idő? Az angol vidék gyönyörűségesen tárulkozott föl előttük: a mezők zsenge zöldje, a hatalmas fák, a madárcsicsergés. Miért nem öltözött Reginaid feketébe és vörösbe? Miért nem esik? Miért nem dörög az ég? A lágy fényű nap alatt minden csepp vére erre a fehér öltözékre ömlik majd, minden csepp vére. - Egy dénárt adok, ha megmondja, mire gondol! Louis összerezzent. - Nem gondolok semmire. - Ugyan már, még hogy ilyen okos ember ne gondoljon semmire!... Louis hallgatott, abban a reményben, hogy a csönd elveszi unokafivére kedvét a társalgástól. De hiába... - Szótlan Louis: megérdemli a becenevét! Szinte minden időnket együtt töltjük, együtt nézünk szembe a veszéllyel, többek vagyunk, mint unokatestvérek, szinte fivérek vagyunk, és semmit sem tudok önről. - Nincs semmi érdekes mondanivalóm. - Dehogynincs! Sosem beszélt nekem például a nagynénémről. - Nos, igen... Louis megint megborzongott... Reginaidra nézett. Még soha nem figyelt fel rá, mennyire hasonlìt Ariette-re: a vörös haja, a zöld szeme és a szeplői... Egész lénye görcsbe rándult. Reginaid észrevette. - Mi a baj? - Semmi. Csak a kérdése fájdalmas emlékeket idézett föl. Ott voltam, amikor meghalt az édesanyám. Nagyon szerettem ót. - Milyen ostoba vagyok! Elszomorìtottam, ráadásul egy ilyen szép napon. Nézze, milyen vidám minden körülöttünk! Louis az útra meredt, hogy ne lássa ezt az arcot, mely annyira hasonlìt az anyjáéra, de Reginaid csak csevegett tovább. Felidézte közös esküvőjüket; megkérdezte, hogy van Margaret és Charles. Louis-nak lassan úgy rémlett, hogy még a hangja is hasonlìt az anyjáéra... Miért nem hallgat már el? Messziről vadászkürt hangját hozta a szél. Louis felkiáltott; - A vadászat, végre! Reginaldot meglepte a kitörés.

- Miért várja annyira, hogy odaérjünk, mikor nem is vesz részt benne? Reginaid a dámvad elejtésére megfelelő könnyű lándzsát hozott. Louis azonban - hiányzó keze miatt - sosem hordott fegyvert. Most megint hallgatásba burkolózott. Reginaid felsóhajtott. - Akárhogy is, ön nem hasonlìt senkihez sem! Mostanra a vadászat kellős közepén találták magukat. Nagyurak, néha nemes hölgyek keresztezték útjukat, s itt is, ott is a király libériás inasai tűntek föl... Nem messze fülsiketìtő koncert kezdődött: a felhajtók a legkülönfélébb tárgyakat ütöttékverték, hogy felriasszák a vadat. A bal oldali mezőről több dámszarvast is felugrasztottak. Az állatok halálos rémületben futottak feléjük. Reginaid izgatottan felnevetett. - Ránk jönnek! Az egyik szarvas egész közel futott el. Fiatal, világos szőrű, kecses mozgású hìm. Hirtelenében felbukkantak a kutyák, és csaholva beszorìtották egy kis mocsár elé, melyből nem volt menekvés. A szarvas zsenge agancsaival böködve megpróbált előretörni, de minden oldalról harapások szaggatták. Fehér szőrét hamarosan vér szennyezte be. Bőre cafatokban lógott. Mészárlás folyt. Louis üvölteni kezdett: - Öljék már meg! Reginaid, anyját idéző arcát Louis felé fordìtva ránézett. - ìgy megesik a szìve egy állaton! Nem tudtam, hogy ilyen érzékeny. - Végezzenek már vele! Gyorsan! A dámszarvas még mindig élt. A mocsárba zuhanva fuldoklott, és közben lassan elvérzett. A felszìnt csìkozó vörös csermelyek között levegőbuborékok hasadtak szét. Egy királyi fegyvereket viselő szolga lépett hozzájuk. - Nagyurak, ha a vadászat legszebb vadjára vágynak, kövessenek! És válaszra sem várva ellovagolt. Reginaid és Louis utánairamodott. Eltávolodva a többi vadásztól, hepehupás vidékre értek, mely tele volt mohával benőtt mélyedésekkel és kiálló szìnekkel. A szolga lelassìtott, és rámutatott egy barlangnyìlásra. - Megérkeztünk. Reginaid megsarkantyúzta lovát, és vágtatni kezdett a barlang felé. Louis indult volna utána, de a szolga egyetlen intéssel megállìtotta. - Ne! A szolga és Louis meghúzták a gyeplőt, és mozdulatlanul vártak. Reginaid eltűnt a barlang bejáratában. Csak madárcsivitelés hallatszott, mintha köszöntené ezt a gyönyörű nyári napot. Hirtelen kiáltás hasìtott a csöndbe, vagy inkább háromféle üvöltés: nyerìtés, bömbölés és emberi sikoly. Először a ló vágtatott elő, majd Reginaid rohant ki a barlangból. Fehér ruhája lucskos volt a vértől. Barna alak követte: hatalmas testű medve, szügyéből lándzsa állt ki. Elérte a menekülőt, óriási

mancsának egyetlen csapásával leterìtette, és kitépett egy darabot a combjából. Reginaidnak még sikerült felállnia. - Louis, segìtsen! Louis összeszorìtott ököllel nézte. A karmok most felhasìtották Reginaid vállát, a sebesült lehanyatlott, de újra felemelkedett, s az iszonyattól tágra nyìlt szemmel bámult a királyi szolga mellett mozdulatlanul álló unokafivérére. Ebben a pillanatban mindent megértett. - Louis, az isten szerelmére! A medve felbődült. - Louis, az édesanyja nevében kérem... Az állat rávetette magát. Borzalmas kavarodás támadt, mìg csak egy vonagló test maradt a földön; a fej félig levált a törzsről, a zöld szemek lezáródtak. A medve halálos sebet kapott, fájdalmasan vonszolta magát vissza a barlangjába, hogy ott pusztuljon el... A szolga hamuszürke arccal állt. - Parancsom van, hogy őfelségéhez vezessem. Louis féktelen vágtában követte a szolgát, hogy minél hamarabb elhagyja e rettenetes helyet... Nemsokára megpillantotta a vadászok kìséretében lovagoló II. Richárdot. A király egyetlen mozdulattal elhessentette a vadászokat, hogy négy-szemközt találkozzanak. Louis melléje szegődött. - Megtörtént. - Köszönöm, Vivraie nagyúr. Tudom, milyen nehéz lehetett. - Uram, ragaszkodom hozzá, hogy méltó temetése legyen! - Nagy pompával temetjük el, ahogyan nemesemberhez illik, és örök titok marad, hogy részt vett az összeesküvésben. Poroszkálva beszélgettek, s egyszer csak egy vár magas falai tárultak eléjük. Az uralkodó arca felragyogott. - Plashey!... Itt vagyunk! Máris indìtom a küldöttséget a nagybátyámhoz. Egy mérföldről háromszáz ìjpuskás követ. Óhajt-e részt venni az elfogatáson? - Köszönöm, felség. Hamarosan Calais-ban kell lennem, és előtte még meg kell valakit látogatnom. Engedje meg, hogy visszavonuljak. Louis nem kìmélte lovát, és még az éjszaka beállta előtt Dembridge-be érkezett. Első alkalommal látogatott ide. A rettenetes percek után, és a további, Calais-ban rá váró iszonyatok előtt egyetlen gondolata, egyetlen gondja volt, hogy láthassa a kisfiát. A dembridge-i uradalom hatalmas, dús mezőkből állt, mindenfelé juhok és birkák legelésztek; időnként tanyák mellett lovagolt el. Végre megpillantotta az épületet. Nem vár volt, hanem hosszúkás és szép épìtmény. A jobb oldalán egy nemrégiben épìtett, pompás torony magasodott. Valamivel távolabb egy kisebb ház előtt fegyveres férfiak álldogáltak: Dembridge-t éberen őrizték. Amint közelebb ért, az egyik fegyveres, nyilván a vezetőjük, feltartóztatta Louis-t.

- Maga kicsoda? - A gazdád. Szólj az asszonyodnak, hogy a félje van itt! Louis belépett az udvarházba. Egy aránytalanul nagy, pompázatosán berendezett teremben találta magát. A falon a legkülönfélébb vadásztrófeák sorakoztak: vaddisznófejek és szarvasok. Louis visszahőkölt: az egyik falon egy dámszarvas és egy medvefej dìszelgett egymás mellett. Miért akarta a véletlen, hogy egymás mellett legyenek? Női léptek közeledtek. Louis nem bìrta elfordìtani tekintetét a két állatfej szörnyű látványáról. Fakó hangon szólalt meg: - Az unokafivérem halott. Betartottam a szavam. Megfordult... Margaret az ajkát harapdálta és lezárta szemhéját. Hirtelen kinyitotta a szemét. - Menjünk a fiához. A nagyszerű toronyhoz vezette. Neki épìttettem. A gyermekszobának három ablaka van, egy keletre, egy délre és egy a lenyugvó napra néz. Így mindig besüt hozzá a nap. A szoba tágas volt és ìzlésesen bútorozták be. Louis odalépett Charles kicsi baldachinos ágyához, és belenézett. A kisfia aludt. Másfél éves volt, és egyénisége máris megmutatkozott. A szőke hajával nagyapjára hasonlìtott. Hirtelen felnyitotta a szemét, mely ugyanolyan kék volt, mint a nagyapjáé. Louis és Margaret tőiébe hajló alakját meglátva elmosolyodott... Ebben a pillanatban hirtelen és kegyetlen gondolat suhant át Louis agyán. A gyermek, akinek látását oly régóta vágyta, elborzasztotta. A medvekarmokkal felszaggatott Reginaid iszonyatos képe még túlságosan frissen élt emlékezetében; esdeklése még mindig a fülébe csengett. Undorral meredt Charlesra. - A számìtás és a gyűlölet gyermeke! Margaret megpróbálta megérteni. - Mi a baj? Louis ellökte magától. - Aggódom miatta. Az ìgy fogant gyermekből csakis szörnyeteg válhat. Emitt, kicsiny fejében apjának számìtó agya, s amott, kicsiny mellkasában anyjának gyűlölettel teli szìve lakozik! - Hallgasson! - „Éppolyan szenvedéllyel gyűlölöm, ahogy szerettem. Álljon bosszút érettem!” Talán nem az ön szavai ezek? - Megőrjìtett a féltékenység. - És őrülete nem múlt el! Türelmesen várta unokafivérem halálát! - Ne a gyermek előtt, könyörgök! Louis vadul fölkacagott. - A legmókásabb, hogy mindehhez nem volt szüksége rám. Reginaid sorsa már megpecsételődött, amikor ön megismerte. Túlságosan is belekeveredett az összeesküvésbe, és a király sosem kegyelmezett volna meg neki. Egybekelésünk csak nekem

kedvezett: utódom született, pedig Reginaid feje mindenképpen lehullott volna. Amikor feleségül jött hozzám, rossz üzletet kötött. - Ezt honnan tudja ilyen jól? Louis elképedve elhallgatott, de Charles, akit megrémisztett a hangos kiabálás, felsìrt. Margaret a karjába vette, elringatta és visszatette a kiságyba. Aztán megkérte a férjét, hogy menjenek ki a szobából. Visszatértek a nagyterembe. Louis rákérdezett. - Mire céloz? - Nagyon egyszerű: a házasságunk alatt önbe szerettem... Louis megrökönyödve bámult Margaretre... A fekete és zöld ruháját viselte, mely oly jól állt neki. Most először elmosolyodott. Sugárzott belőle az a sajátos, végtelenül nőies báj, amely férfias alakja ellenére jellemezte. Unokafivére halála, a felesége bejelentése túl nagy megrázkódtatást jelentett Louis-nak egyetlen napra, és ha még arra gondol, ami Calais-ban várja. Úgy döntött, a menekülés az egyetlen kiút. - El kell mennem. - Még ma éjjel? - Igen. Az idő sürget. - Akkor menjen. Vigyázok a gyermekünkre. - Azt mondta, hogy a „gyermekünkre”? - Menjen, isten vele! Louis de Vivraie szeptember tizenkettedikén érkezett Calais-ba. Első útja a fellegvárba vezetett. A királyi pecséttel ellátott levél minden ajtót megnyitott előtte. Kérdésére, hogy hol a kormányzó, bevezették a szobájába. Szótlanul nyújtotta át a levelet. A kormányzó kinyitotta, elolvasta és elborzadva nézett Louis-ra. Ki lehet ez a férfi, aki a király legrettenetesebb üzenetét hordozza: egy királyi rokon meggyilkolásáról?... - A szemem előtt égesse el a levelet! - mondta Louis szárazon. A kormányzó a kandallóba dobta az ìrást. - Van-e három megbìzható embere? - Van, uram. - Vezessen Gloucester zárkájába. Állìtsa embereit az ajtó elé, és csak akkor lépjenek be, ha kopogok. A kormányzó elindult. Reszketett, mint a nyárfalevél. - A herceg nincs zárkában. De nem én döntöttem ìgy. A király kimondott kìvánsága volt, hogy kényelmesen helyezzük el a herceget, ne érezze magát fogolynak, és ne fogjon gyanút. Louis nem válaszolt. Hamarosan megérkeztek egy ajtóhoz, melyet két őr vigyázott. A kormányzó elfordìtotta a súlyos kulcsot a zárban, majd félreállt. Gloucester hercegét valóban nagyon kényelmesen szállásolták el. A szoba tágas volt, ággyal, széles étkezőasztallal, más bútorokkal és kandallóval. A herceg az asztalnál ült és egy fürt szőlőt eszegetett. Ahogy a kormányzó állìtotta és a király akarta, egyáltalán nem látszott idegesnek. Midőn Louis belépett, egyetlen ugrással talpon termett, és széttárta a karját.

- Vivraie! Hát ön is, szegény barátom!... Hogy fogták el? Szintén árulással?... Igaza volt, óvatosabbnak kellett volna lennünk. Hallgatnom kellett volna önre, a legkörültekintőbbre közülünk. Louis némán lépett oda hozzá... Gloucester karja egyszerre lehanyatlott. Arcvonásai megmerevedtek, ajka hangtalanul megmozdult. - De hiszen maga nem fogoly! Nincs félsz a járásában, lépte sem tétova, még a levegőt is szabad emberként szìvja be. A börtönőrök oldalán áll... a hóhérok oldalán. Hevesen megrázta a fejét. - Nem, az nem lehet! A nagybátyját nem meri a király... Mondja, hogy nem meri! Louis megállt előtte. - Van még ideje egy imára. Gloucester hercege azonban nem fogott imába. Kimondhatatlan gyűlölettel nézett Louis-ra. - Tehát ön az unokaöcsém végrehajtója! Mit tett, hogy önt választotta, árulja el? Meddig alázta magát előtte, mit tagadott le? Vagy talán mindig is a kémje volt? - Értékes időt veszteget. - Mit érdekel az engem! Azt akarom, hogy hallgasson végig... Nem tudom, mi a célja, de az útja úgy végződik majd, mint az enyém. Egy napon ön lesz az én helyemben! Louis az ajtóhoz lépett. - Tudom... Kopogott... Három őr lépett be. Az elsőnél vékony kötél volt, a másodiknál fekete bársonycsuklya, a harmadiknál semmi. A herceg üvöltve hátrált. - Nézd csak a saját halálodat! Nézd csak végig, Vivraie! Az egyik őr egyetlen ugrással a földre teperte a herceget. A második a fejére húzta a fekete bársonycsuklyát, a harmadik meg a nyakára tekerte a kötelet. Elfojtott nyögés hallatszott. A három férfi sokáig tartotta halálos szorìtásban az áldozatot, s mikor végre elengedték, a test élettelenül hullott a földre... A kormányzó ólomszürke arccal lépett be. Louis kimérten szólalt meg: - Előkészìtette a temetést? - Igen, uram. - Akkor mehetünk... Amint megérkezett Londonba, Louis a Westminster-palotába ment, hogy beszámoljon a királynak a megbìzatásáról. Megtudta, hogy a másik két összeesküvőt, Warwickot és Arundelt már elìtélték és lefejezték. A régi szövetkezők közül csupán Henrik, Derby grófja maradt életben, a király unokatestvére. Richárd még mindig nem döntötte el, hogy mihez kezdjen vele. Nem bìzott benne, de remélte, hogy egyszer a maga pártjára állìthatja. Megtudakolta Louis véleményét is, de 6 nem tudott érdemben segìteni; Henrik személye kiismerhetetlen volt, és senki sem tudta kibogozni szándékait.

Az uralkodótól Louis a Bretagne-palotába ment, ahol életének egyik legdöbbenetesebb meglepetése várta: Margaret ott volt!... Az asszony gyöngéden hozzálépett, de Louis, amint magához tért elképedéséből, egy lépést hátrált. Meg kell mondania neki az igazat: ezt Calais-ból hazafelé határozta el. - Asszonyom, nem akarok olyan szerelmet, melyet nem érdemiek meg. Én löktem Reginaldot Philippa karjaiba! Margaret hallgatott. - Tisztán érdekből cselekedtem, mivel ön veszélyeztette a biztonságomat. Margaret hallgatott... De Louis nem visszakozott. Mindent el akart mondani. - Én bìrtam rá a királyt, hogy küldje kolostorba imádkozni. Margaret végre megszólalt. Hangja nyugodtan csengett. - Ne gondoljunk a múltra! Gondoljunk a jelennel: mondja, sokat szenvedett az utóbbi időkben, igaz? - Ez csakis rám tartozik. - Mostantól fogva nem. Ezentúl ketten leszünk. A tétlen élet nyomaszt. Be akarok állni ön mellé, uram. - Kémkedni akar? - Alkalmatlannak hisz rá? - Nem. - Akkor nincs ok aggodalomra. A legjobb helyettese leszek, és a fiunkat sem hanyagolom el... Bement a szobájukba, és leült az ágyra. Louis utánament. - Most meséljen. - Miről meséljek? - Amiről akar. Szeretném hallani. Még a hangját is alig ismerem. Louis egy pillanatig tétovázott, de a szavak természetesen tolultak ajkára, s beszélni kezdett... Annyit beszélt, hogy elfelejtettek szeretkezni. Beszélt a gyermekkoráról; az apja iránt érzett szeretetéről, mely oly kevéssé volt kölcsönös; az anyja iránti imádatáról; a kezének elvesztéséről, erről a szörnyű megrázkódtatásról, amit mindenki elől sikerült eltitkolnia. Beszélt borzalmas mesterségéről, a kémkedésről; részletesen elmesélte Gloucester halálát, és bevallotta, milyen rémületet keltett benne saját halálának előrevetìtése... Beszéd közben különös zavar fogta el. Sosem szolgáltatta ki magát ennyire, csupán egyszer, rövid időre, az apjának. És most megnyithatja szìvét, ahogy akarja! Csak beszélt és beszélt... Mintha gát szakadna föl benne. Évek hallgatása és titkai törtek föl belőle elfojthatatlan, ellenállhatatlan zuhatagban! A szótlan Louis fecsegő, bőbeszédű Louis lett... Az elkövetkező napokban még mindig talált mesélnivalót. Gyakran hallotta magát nevetni, igazi kacagással, nem pedig azzal a gépies nevetéssel, mellyel azoknak a tréfáit fogadta, akiknek hìzelegnie kellett. És megismert valamit, amit éppolyan elveszettnek hitt, mint jobb kezét: a boldogságot... Egyelőre egyedül folytatta kémtevékenységét II. Richárd szolgálatában. Nem döntött még, hogyan használhatná Margaretet.

A Gloucester-összeesküvést vérbe fojtották, de Louis érezte, hogy újabb készülődik, kétségtelenül Henrik, Derby grófja körül. Minden erőfeszìtése ellenére nem sikerült többet megtudnia. Valószìnűleg gyanakodtak rá. Richárd mindenesetre nem volt többé a valahai tétova, aggodalmaskodó uralkodó. Minthogy unokatestvérét nem merte elìtélni, és tulajdonképpen nem is volt ellene semmilyen vád, elhatározta, hogy száműzi. A száműzetés kockázatos döntés volt, mert Derby ifjú grófja nagy népszerűségnek örvendett. A király azonban nem habozott, csupán arra kérte Louis-t, csatlakozzék Henrik kìséretéhez, és tartsa szemmel őt. Louis nem fűzött sok reményt a dologhoz, mert mindig az volt az érzése, hogy a király unokafivére nem kedveli őt, legnagyobb meglepetésére azonban rögtön elfogadta a jelentkezését. Ugyancsak megdöbbentette, hogy Henrik, aki vad franciaellenes hìrében állott, a francia udvart választotta száműzetése szìnhelyéül... ìgy történt, hogy annyi londoni év után Louis visszatért Párizsba. A sors akarta, hogy éppen idejében érkezzék, és megmentse apját... Mahaut d’Arcueil erős és ártalmas mérgeket használt. François de Vivraie napokon át betegeskedett ágyhoz kötve. Louis csak nagy néha látogathatta meg. Hivatalosan rossz viszonyban voltak, és nem vállalhatott kockázatot. Pedig Louis hozta a hìrt Mahaut sorsáról. A királyné közbelépésére az ìtélet szigorúságán valamelyest enyhìtettek. Mahaut-t tehát kitiltották az udvarból, és megfosztották minden javától. Ha visszatér Párizsba, minden további per nélkül kivégzik. François elégedett volt ezzel a büntetéssel. Bármi lett légyen is Mahaut szándéka vele, ő nem kìvánta az asszony halálát. A csúfos bukás elegendő büntetés ennek a nőnek. Ettől kezdve François nem foglalkozott többet Mahaut-val, a saját útját kezdte előkészìteni. Mert döntött. Hatvanéves múlt, és már nem tudta hatékonyan betölteni tisztét a király testőreként. Nem halogathatta tovább a feladatot sem, melyet kijelölt magának, vagyis az alkìmiai munkálatokat Hugues laboratóriumában Coussonban... Visszatérése jó reményekkel kecsegtetett. Az a hìr terjedt el, hogy a bretagne-i herceg haldoklik. Fia, a jövendő V János inkább franciabarát, és nyilvánvalóan visszaadja majd neki a várát... 1399. február végén François fülébe is eljutott a hihetetlen hìr: miután Lancaster öreg hercege, Henrik apja jobblétre szenderült, II. Richárd úgy döntött, hogy unokatestvérét ki-zárja az örökségből; a Lancaster hercegség a koronára szállt! E méltánytalan, zsarnoki tett mély megdöbbenést keltett a francia udvarban, noha Richárd mint a francia király veje, általános jóindulatot élvezett. De Angliában a felháborodás természetesen jóval nagyobb volt. Dühödt indulatok hatalmasodtak el Richárd ellen, akit egy idő óta szülővárosa után mindenki csak „Bordeaux-i Richárdnak” nevezett.

Derby grófjának minden átutazó angol nemes beszámolt a tett visszhangjáról Ha áthajózik a szigetre, hogy visszafoglalja a hercegségét, egész Anglia Őt támogatja majd. Henrik hónapokon keresztül megtévesztő viselkedést tanúsìtott. Alig figyelt támogatóinak beszámolójára. Mintha csupán egyetlen gondja lenne: hogy alaposan elszédüljön a bálokon. Június tizenötödikén, amikor II. Richárd felelőtlenül úgy döntött, hogy megtámadja Írországot, Derby grófja bejelentette, hogy azon nyomban hazatér Angliába. Louis késlekedés nélkül apjához sietett. A kertben talált rá, az állatoknál. Röviden beszéltek, minthogy az idő sürgetett, és kockázatos volt együtt mutatkozniuk. - Henrik döntött. Indulok. Csak a hercegség visszaszerzéséről beszél, de a trón is az Övé lesz. Richárd elveszett. - Akkor miért mégy? - Még ha Richárd elveszti is a trónt, harcolni kell. Összeesküszünk az új király ellen. Margaret is velem tart, ìgy határozott. - És a fiad? - Ha veszélyes maradnia, áthozatom Franciaországba, az Orléans-i családhoz. Ebben állapodtam meg a herceggel. Louis hirtelen sarkon fordult és elment. François egyedül kóválygott a majmok és elefántok között, és fia után nézett, akit talán utoljára lát. Hirtelen kiáltást hallott, és a távolból lovas menet zaját. - Nevem György! Cìmerem karddal átszúrt oroszlán!... Derby grófja angol földön, Ravenspurban ért partot, Brindlington mellett, a yorki grófságban, 1399. július negyedikén, Szent Márton napján, csodálatos napsütésben. Inkább meghosszabbìtotta utazását és viszonylag északon kötött ki, semmint hogy találkozzék a La Manche kikötőiben esetleg felügyelő királyi őrséggel. Július negyedikén este, miután hìvei biztosìtották hihetetlen elszántságukról, Derby grófjának keze alá nyolcezer ember sorakozott. A nyìlt mezőn gyülekeztek, és a szabad ég alatt aludtak... Louis egész nap töprengett. Ezek az emberek mind segìteni akarják a grófot hercegsége visszaszerzésében. Azonban a nép, ha nem szerette is Richárdot, a király személyét szentnek tekintette. Ha Henriket elvakìtaná a siker, és túl korán próbálna trónra tömi, a nép talán ellene fordulna. Gyorsan megkereste. A gróf éppen lefekvéshez készülődött a csillagok alatt, mint a többiek, Lancaster zászlaja mellett. - Nagyuram, látta-e, milyen nagy a tömeg és a lelkesedés? Nem a hercegségre, de a trónra kellene törnie! - szólt Louis. A gróf hidegen végigmérte. - Elvesztette a fejét, Vivraie uram! Súlyos hibát követnék el, ha ez állna szándékomban. A nép szemében a király személye szent.

Louis meghajolt, és elment lefeküdni. Semmit sem tehet: Henrik túl okos. Az elkövetkező napokban a győzedelmes menet egyre szaporodott. A parasztok kiözönlöttek a kunyhóikból és a nemes urak a váraikból, hogy Lancaster jövendő hercegét kövessék... Derby grófja nem hatolt be Londonba. Mire csapatai körbevették a fővárost, negyvenezer londoni lakos csatlakozott a sereghez. Louis azt hitte, hogy ilyen katonai felkészültséggel Henrik az erőszakos megoldást választja, de tévedett. Derby grófja ravaszabb volt ennél. Letelepedett Bristolban. Azt mondta, megvárja Richárd visszatértét, hogy magától a királytól hallja, amint visszahelyezi őt hercegsége birtokába. Louis csodálta hidegvérét. Noha igazi célja a trón volt, nem sietett; lépésről lépésre haladt előre, mint egy elszánt sakkjátékos... Augusztus tizenharmadikán II. Richárd kikötött Conway-ben, Wales északi részén. Azért választotta ezt a várost, mert a walesiek mindig hűségesen szolgálták. Itt azonban kénytelen-kelletlen ráébredt a valóságra, mely egyetlen mondatban összefoglalható: Henrik, Derby grófja a markában tartotta Angliát. A helyzet drámai volt, néhány óra leforgásával pedig reménytelenné vált. Az éjjeli táborozás után, hajnalra virradóan a király elképesztő felfedezést tett: a serege eltűnt! Pontosabban harminckétezer emberéből hatezer volt csak meg. Minden angol megszökött, csupán a külföldi zsoldosok maradtak. II. Richárd zokogásban tört ki... Minden alattvalója elhagyta! ő, a király árulás áldozata lett. Már csak a halál lehet a kiút! Később valamennyire összeszedte magát. Vissza kell térnie Conwaybe és bezárkóznia. Az erődìtmény bevehetetlen, ráadásul eltökélt hìvei élnek arrafelé. Ha biztonságban van, csak várnia kell. Lehet, hogy minden rendbe jön Angliában. Ha nem, majd titokban elhajózik Bordeaux-ba, ahol az emberek az ő pártján állnak. Amint a király partraszállásának hìre kelt, Derby grófja útnak indult hatalmas seregével, de miután megtudta, hogy ellensége az erődben keresett védelmet, megállt és Ches-terben telepedett le, Wales határvidékén... Ekkor üzente meg Louis-nak, hogy beszédje van vele. Louis nyugtalanul lábalt keresztül a táborozó seregen, minthogy Henrik a városon kìvül, egy pompázatos sátorban lakott. Úgy tűnt, kitűnő kedvében van. Melegen köszöntötte Louis-t, és megkìnálta egy kehely borral. Louis a legkitörőbb örömöt szìnlelte. - Sosem láttam ennyi embert, nagyuram. Bármikor térdre kényszerìtheti Richárdot! - Elfelejti, hogy Conway bevehetetlen város. - Ön ostrom alá veszi és felégeti. - Nem, mert Richárd hajón elmenekülne, és nyilván Bordeauxba menne. - Akkor mit tervez, nagyuram? Derby grófja nyugodt, kiegyensúlyozott hangon beszélt.

- Cselhez folyamodom. Küldöttséget menesztek hozzá, mely meggyőzi, hogy békét akarok kötni vele, de amint kilép az erődből, letartóztatom és börtönbe vetem. Louis bólintott. - Örülök, hogy végre a trón megszerzése mellett döntött, nagyuram. - Mindig is ezt akartam. Kételkedett benne valaha? Louis erre nem felelt. Lelkesen mondta: - Nagyuram, óriási kegyet kérek öntől: engem küldjön Richárdhoz a megbìzatással! A válasz nyersen hangzott, s mintha Derby grófjának hangjába vegyült volna valami gúny is. - Nem. - Talán nem bìzik bennem? - Természetesen nem. Minden önuralma ellenére Louis elsápadt. A gróf odalépett hozzá, s szinte barátian tette karjára a kezét. - Ön Richárd kéme, Vivraie uram. Nincs rá bizonyìtékom, de mindig is sejtettem... Nem, a kém szó nem megfelelő, túlságosan közönséges kifejezés. Őrzője inkább, önmaga és a többiek ellen védelmezi Richárdot, s talán barátja is... - Nagyuram... - Ne szakìtson félbe! Épp ön miatt nem köteleztem el magam az összeesküvésben, no meg nem volt ellenemre, hogy Gloucester és a többiek lekerülnek a szìnről. Elvégezte a tennivalómat helyettem is. Köszönettel tartozom!... Louis hirtelen nagy űrt érzett a lelkében. Hiszen Derby grófja mindenbe beavatta; s Louis tudta, hogy az, aki mindenről értesül, elveszett ember. Mindjárt lefogják. Éppúgy fog meghalni, mint Gloucester... Noha minden reményről letett, mégis megpróbált védekezni. - Nem gondolhatja ezt rólam, nagyuram! Ha ìgy lenne, nem fogadott volna a barátai közé. Hiszen a legnagyobb veszélybe sodorta volna magát. Derby grófja továbbra is jókedvű maradt. Még egy őszinte mosoly is megjelent a szája szögletében. Újabb kehely borral kìnálta vendégét, Louis felhajtotta az italt. A bor keserű volt. Mint az elìtéltek itala. - Ellenkezőleg, Vivraie uram, ellenkezőleg! Lefegyvereztem a legravaszabb ellenségemet. Azzal, hogy magammal vittem a száműzetésbe, mindig önön tarthattam a szemem, miközben a magára hagyatott Richárd elkövette azokat a hibákat, amelyek most a vesztét okozzák. Ha ön mellette marad, talán rábeszélte volna, hogy ne tagadjon ki örökségemből, és ne menjen Írországba... Louis megdöbbent ennyi előrelátás hallatán. Derby grófja az elejétől a végéig kijátszotta! Érezte, hogy Henrik mestermunkát végzett. Vallomást kell tennie. Nem mintha kegyelmet várna, de hogy csodálatát kifejezhesse. Egy ilyen ember előtt nem szégyen letenni a fegyvert.

- Bevallom, uram, veszìtettem. A legnagyobb politikus győzött le, aki valaha élt. Derby grófjának örömében felragyogott az arca. - Az ön szájából ez igazi dicséret. De nincs oka aggodalomra semmiképpen sem kìvánom a halálát. Egyetlen ellenségem van: Richárd. Úgy határoztam, megkegyelmezek önnek, akárcsak Richárd többi hìvének, azzal a feltétellel, hogy az én szolgálatomba áll. Uralkodásom alatt szükségem lesz olyan emberekre, mint ön. Elfogadja? Louis, miközben a legviharosabb és a legellentmondásosabb érzelmeken ment keresztül, térdre borult. - Teljes szìvemből, nagyuram! Derby grófja megkérte, hogy keljen föl, majd nagyvonalú fejtegetésbe fogott Anglia jövőjéről. Elfelejtette, hogy Louis ott van, és saját magának tartotta a beszédet... Louis nem figyelt. Az elszenvedett megrázkódtatásokból máris magához térve, éles eszében kergették egymást a gondolatok. Arra a hibára gondolt, amelyet Derby grófja elkövetett. A hiúságtól vezérelve nem bìrt ellenállni a kìsértésnek, hogy egy kitűnő kémmel tudassa: okosabb nála. Eddig nem történt súlyos hiba, feltéve, ha elteszi láb alól Louis-t, hiszen ha életben hagyja, igen nagy kockázatot vállal. Derby grófja természetesen számolt ezzel a kockázattal, de - és itt követi el a hibát - azt hiszi, hogy Louis Richárdot barátságból szolgálta. Pedig kizárólag azért segìtette, mert békét akart. Tettének egyetlen indìtéka a hazaszeretet volt. Csakis Franciaországot tartotta szem előtt, és éppen ezért az új királynak csakis megtörhetetlen ellensége lehet. Ráadásul beszélgetésük során a gróf nagy horderejű döntését is Louis tudtára hozta: Richárd volt hìveit nem éri bántódás. Tehát a lehető leghamarabb összeesküvést kell szőni. Személy szerint Louis persze nem vehet részt benne, hiszen figyelni fogják... Derby grófja megint ivott. Szemlátomást remekül érezte magát, és közlékeny kedvében volt. - Nem önt küldöm a királyhoz, de biztos vagyok benne, hogy sosem találná el, hogy kicsodát! Louis hallgatott. - Árulást csak az követhet el, aki a legkevésbé látszik árulónak, akire Richárd a legkevésbé gyanakszik majd. Northberland grófja! Louis annyira elképedt, hogy ostobán elismételte a nevet. - Northberland!... Volt min meglepődnie. Northberland öreg grófja kegyességéről volt hìres az udvarban. Naponta többször járt misére, és szenthez illett szeplőtlen magánélete. Ezenkìvül lépten-nyomon hosszas és unalmas erkölcsi előadásaival kìnozta ismerőseit. Louis végül kinyögte: - És elfogadta? - Igen. Mit meg nem tesz az ember elegendő aranyért és egy előkelő cìmért? - Nem lehet, uram, hogy csak mìmeli, és amint teheti, Richárd mellé áll?

- Nem, el fogja árulni a királyt. Tudom. Sosem tévedek. Derby grófja sokatmondóan mosolygott. - Igaz, Vivraie uram? Louis mélyen meghajolt. - Tisztánlátásánál csak nagylelkűsége hatalmasabb, nagyuram... Azzal hallgatásba burkolózott. 1399. augusztus tizennyolcadikán, Szent Heléna napján Northberland grófja négyszáz lovas és ezer ìjász élén elindult Conwaybe. A város előtti kis erdőben hagyta embereit, s ő maga öt fegyverhordóval, akik közül az egyik a cìmerpajzsát vitte, a vár alá vonult. A falaknál megállt. Nem volt rajta sisak sem. A bástya tetejéről lenéző várkapitány felismerte az idős gróf cìmerét és fehér haját. - Mit kìván, Northberland nagyúr? - Menlevéllel jöttem magam és kìsérőim számára. Derby grófjának üzenetét hozom a királynak. A kapuk csakhamar megnyìltak, és a hat férfi belépett. Az egyik vártoronyban fogadta őket a király. II. Richárdot öt embere vette körül. A gróf elmondta Derby követeléseit, melyek a Lancaster hercegség visszaállìtása, valamint Salisbury grófjának és Carlisle püspökének - akik egyébként részt vettek a megbeszélésen -, a király két leghűségesebb alattvalójának elìtélése a parlament által. Ennek fejében Lancaster jövendő hercege hűséget esküszik II. Richárdnak. Az ajánlatok rendkìvül ügyesen voltak megfogalmazva, elég szigorúnak látszottak ahhoz, hogy valódiaknak tessenek. Ha valakinek több mint százezres serege van, az beszélhet magas lóról. Salisbury és Carlisle elìtélése rendkìvül kemény, szinte megalázó feltétel volt. Kiderült belőle, hogy bár győztes szabja a feltételeket, de olyan győztes, aki tiszteli a törvényeket. Megkérték Northberlandet és társait, hogy hagyják el a termet, s amìg emezek távolabb várakoztak, a király és tanácsadói élénk vitába elegyedtek. Salisbury grófja és Carlisle püspöke, akiket a feltétel elsősorban sértett, természetesen ellenezték a kiegyezést. Szerintük késlekedés nélkül Bordeaux-ba kell menni. De a király meggyőzte őket, hogy elfogadhatják az ajánlatot. A lényeg az, hogy Derby grófja ne kaparintsa meg a koronát. A parlament bìróság elé állìthatja ókét, de ha kedvezőtlen lesz az ìtélet, majd Ő, az uralkodó megkegyelmez nekik. Egyébként pedig azon lesz, hogy idejében megszabaduljon Lancaster hercegétől. Visszahìvatták a grófot. A megegyezés minden résztvevője levonult a conwayi templomba, ahol Carlisle püspöke misézett. A szertartás végeztével a püspök az oltár elé hìvta Northberland grófját. Kinyitotta az evangéliumot, és ráhelyezte a gróf jobb kezét. - Esküdj meg, hogy eljárásod nem rejt árulást! Az ájtatos Northberland rátette kezét a szent könyvre, és a püspök szemébe nézett. - Esküszöm!

De ez nem volt elegendő. Carlisle a cibóriumhoz lépett megszentelt ostyát vett elő, és erre is megeskette a grófot. Northberland újra megesküdött. Tiszta szándékairól végképp meggyőzve, a király beleegyezett, hogy követi. Húsz emberének kìséretében - köztük volt Salisbury és Carlisle - elhagyta Conwayt. Nem értek messzire. A kiserdőben észrevették, hogy lovasok és ìjászok fogják körül őket. Northberland felkiáltott: - Ön a foglyom, Isten nevében! És elviszem Henrik grófnak, ahogy megìgértem! Richárdot lerángatták a lováról, s a király, aki életében a legutolsó, s egyben a legvisszataszìtóbb árulására döbbent rá, felordìtott: - Isten nevében? Hiszen épp az ő nevében esküdtél hamisan! Az örökkévalóságot a pokolban fogod tölteni! Northberland nem válaszolt a királynak. Parancsokat osztogatott... Richárd aznap még csak nem is látta legyőzőjét: Thuddlan várába kìsérték, ahol húsz társával együtt tömlöcbe vetették. Másnap, augusztus tizenkilencedikén Richárd és alattvalói szexta idején meghallgatták a misét, majd őreik meghìvására asztalhoz ültek, az ebéd már várta őket. II. Richárd méltósággal viselte sorsát. Halkan ismételgette asztaltársainak: - Bocsássatok meg, kedves barátaim, az én hibámból szenvedtek. Én tehetek balsorsotokról. Amint megtudta a hìrt, Derby grófja, Henrik néhány fős kìsérettel Chesterből Thuddlanba sietett. Berontott az étkezőkhöz... Louis is vele. Most látta először Richárdot, mióta elhagyta Angliát. A király mindig sápadt volt, de most földöntúlian fehérlett az arca. Mintha már nem is lenne ezen a világon. II. Richárdot őrei megfosztották királyi jelvényeitől, de ahogy utolsó hìveinek körében étkezni látta, Louis nem tudott nem gondolni egy másik királyra, az égi királyra. Az utolsó vacsora jelenete tárult elé, a passióra váró Krisztus képe. Derby grófja erős hangon szólalt meg: - Sire, azt vallja a népe, hogy csapnivaló uralkodó volt huszonkét éven át. Ha a Mi Urunk is úgy akarja, én fogok segìteni önnek, hogy jobban uralkodjék, mint a múltban! Richárd nem állt föl székéről, csupán lehajtotta a fejét. - Nemes kuzinom, Lancaster, ha ìgy tetszik önnek, nekünk is megfelel. Henrik, akit a király már nem Derby grófjának, hanem Lancaster hercegének nevezett, mindenkit leparancsolt a várudvarba. Nagy csönd támadt. A legyőzöttek az egyik oldalon, a győztesek a másik oldalon várakoztak. Lancaster hercege összeütötte a tenyerét. - Hozzátok a király lovát! Az elképzelhető legnyomorultabb hátaslovat vezették be: egy öreg, beteg, csomós szőrű, girhes állatot, mely minden lépésnél lihegett. - Nyeregbe, sire! Együtt lovagolunk tovább!

És amint azt Louis már tudta előre, Lancaster hercege bejelentette Richárd hìveinek, hogy szabadok, majd egyetlen foglyával elindult Chester felé. Chesterben ott várták a csapatai, s megéljenezték a bukott királyt. A herceg elbocsátotta a sereget, minthogy nem volt már rá szüksége: győzött. Csak a nemeseket, a fegyvervivőket és néhány csapat ìjászt tartott maga mellett. Ekkor kezdődött II. Richárd passiója. A tüzes fehér lovon ülő Lancaster magával hurcolta szerencsétlent sovány gebéjén, mint egy vásári állatot, kitéve a nép gúnyolódásának és köpködésének, s egyöntetű, vad üvöltésének: - Halál Bordeaux-i Richárdra! A király méltósággal viselte sorsát. Úgy nézett maga elé, mint aki semmit sem hall. Louis-t egyre inkább emlékeztette Jézusra, ahogy töviskoronájával felment a Golgotára. A király is az emberek kegyetlenségének és igazságtalanságának lett az áldozata. Mit tett, ami ennyi megvetést és gyűlöletet váltott ki, mit tett, amiért ennyi szenvedést érdemelt? Csak azt akarta, hogy ne folyjon több vér. Azt hitte, hogy a legnemesebb ügy, amelyért uralkodása alatt harcolhat, a béke. II. Richárd sokáig viselte keresztjét. Lancaster körbejáratta vele Angliát, hogy senki ki ne maradjon a látványból. Az utolsó megálló London volt, ahová a menet augusztus végén érkezett meg. Soha tömeg ìgy nem őrjöngött még. Az emberek szét akarták szaggatni a királyi foglyot, s az őrségnek több ìzben vissza kellett vernie őket. Végül Richárdot a Towerba zárták, Lancaster hercege pedig bejelentette: a parlament szeptember 30-án gyűlik össze, hogy ìtéletet mondjon. Louis első útja a fővárosban a Bretagne-palotába vezetett, Margarethez. Az óra nem kedvezett a kitárulkozásnak. Sietve elmesélte hát a beszélgetést, amelyet a herceggel folytatott. Margaret aggodalmaskodott, de Louis megnyugtatta: bizonyos volt benne, hogy nem kockáztat semmit. Viszont mindenképpen összeesküvést kell szőni, csakhogy ő maga az adott körülmények között nem tud részt venni benne. Margaret félbeszakìtotta: - Majd én a helyébe állok, Louis. Már felajánlottam. - Tökéletesen biztos magában? - Tökéletesen. Csak azt mondja meg, kihez forduljak. - Salisburyhez. Ő a legméltóbb a bizalomra. Magyarázza el neki, hogy bátran belefoghat. Lancaster hercegének emberei nem fogják háborgatni. | ìgy lesz. Louis csodálattal nézett a feleségére. Lenyűgözte őt az asszony nyugalma és bátorsága. - Hogyan fog belekezdeni? .Sajnos, először kénytelen leszek elmenni Londonból a fiunkkal együtt. Aztán felkeresem Salisbury grófját, mintha a birtokom terményeit ajánlanám neki.

- Hihető lesz ez? - Ne feledje, hogy kisnemesi származású vagyok. Az apám maga is elment nagyurakhoz hasonló ügyekben. Az éjszakát gyöngéd szomorúságban töltötték. Ez volt rendes házaséletük utolsó éjszakája. Mostantól fogva teljes készenlétben voltak. Katonák lettek. Margaret másnap reggel Charles-lal együtt elindult Dembridgebe, Louis egyedül maradt Londonban. Semmi dolga sem akadt. Most csupán Margaret dolgozhatott. Louis feladata az volt, hogy magára irányìtsa a figyelmet, és mutassa, milyen nyugodt és megbìzható alattvalója Anglia jövendő királyának. Meglepődött, amikor szeptember tizenötödikén behìvatták kihallgatásra. A nagyterem üresen kongott lépteitől. Lancaster Henrik nem a trónon ült, hanem egy fotelban a trón mellett..Louisnak szemben kìnált helyet. - Foglaljon helyet, Vivraie uram! Fontos megbìzatásom van az ön számára. Elmegy a Towerba, Richárdhoz a zárkájába, és aláìratja vele... Egy pergament tartott elébe. - ...ezt... Louis átfutotta az ìrást, és a szeme elkerekedett. - Lemondónyilatkozat! - Pontosan. - Azt hittem, a parlament hoz majd ìtéletet felőle! - Ezt nem kockáztathatom meg. A parlamentben Richárd-nak számos támogatója maradt; a per eredménye kiszámìthatatlan lenne. - Hát akkor miért mondana le a király? - Mivel az első látogatót másik követi majd. Egy fiatal, nagyravágyó fegyvernök, Pierre d’Exton, maga jelentkezett a feladat végrehajtására. Ezt kell megmondanod a királynak: vagy a lemondás, vagy Exton! Mély csönd borult rájuk. Louis végül megkérdezte: - És miért engem választott, nagyuram? - Mert ön, bár velem áll szövetségben, a király barátja maradt. Önnek hinni fog. - Oly rettenetesen elárultuk őt!... - De ön kétségtelenül meg fogja találni a megfelelő szavakat. Megbìzom önben, Vivraie. Megint csönd támadt, és megint Louis törte meg. - Bocsássa meg, uram, a kérdésemet, de úgy van, ahogy mondja; Richárd iránti barátságom még nem halt el teljesen. Mi a biztosìtéka annak, hogy ha aláìrja a lemondását, akkor valóban nem esik bántódása a királynak? Lancaster hercege elmosolyodott. - Meglep, hogy éppen ön teszi föl ezt a kérdést. Azt hiszi, hogy egy királygyilkosság jelentéktelen ügy? Ha Richárd magától

lemond a trónról, mi értelme volna meggyilkolni? A helyemben ön talán megöletné? Louis megrázta a fejét. - Nem... - Tehát elfogadja a megbìzatást? - Igen, nagyuram. - Hálám nem marad el... Dembridge nagy és gazdag birtok, de kisnemesi cìmmel. Miért ne emelhetnénk grófi rangra? - Semmilyen jutalmat nem kérek, nagyuram. - Mégis kap majd, ha sikerrel jár... Most pedig dologra! Louis még sosem tette be a lábát a londoni Towerba. Akkor döbbent rá a hely borzasztó szörnyűségére, amikor belépett a király zárkájába. Először csak egy rongycsomót látott az egyik sarokban kucorogni. Richárd úgy húzta össze magát, akár egy megvert kutya. De fölismerve látogatóját, egyetlen ugrással talpon termett. Halovány és petyhüdt arca egyszerre kivörösödött és felpuffadt. - Vivraie! - üvöltötte. - Azt hittem, Northberlandben megismertem az alávalóság legsötétebb oldalát, de tévedtem, hiszen ön még nála is elvetemültebb! Ön, akiről azt hittem, sosem állna át az ellenségeim oldalára! Louis nyugodt hangon kezdett el beszélni. - Mindent a parancsára tettem, sire. Arra kért, férkőzzem Lancaster bizalmába, s én megtettem. Richárd megszelìdült. - Egyáltalán nem gyanakszik rád? Louis elhatározta, eltitkolja Richárd elől, hogy lelepleződött. Ez csak bonyolìtaná a dolgokat. - Egyáltalán nem. Sőt ő küldött ide. - Milyen megbìzatással? - Bocsásson meg, felség! Azért, hogy aláìrassam önnel a lemondását... Alig ejtette ki e szavakat, Richárd a torkának ugrott. Louis durvaság nélkül, de határozottan tolta el magától vaskesztyűbe bújtatott bal kezével. - Figyeljen rám, sire, az ég szerelmére! Egy férfi várakozik mögöttem. Exton a neve, de bármilyen más gonosztevő nevét is viselhetné, ő maga a halál. Ha nem ìrja alá felséged, ő lép be a helyemre. II. Richárdon őrjöngő izgalom vett erőt. - A halál! Végre!... Adja ide azt a pergament, hadd tépem szét! Aztán tárja szélesre az ajtómat! Nyissa ki a halál előtt, mert a halál az egyetlen, aki nem árul el engem! Louis megkìsérelt beszélni, de a király nem hagyta szóhoz jutni. - Minden árulás volt: a bizalom, a barátság, az eskü. Hogy élhetnék ezután tovább? Gyilkoljon csak meg Lancaster hercege! Nyomassza lelkét halálom, s adjon róla számot az utolsó ìtélet napján! Szenvedjen miatta az örökkévalóságban! Csak nem akarná, hogy egyetlen aláìrással megóvjam őt a pokol borzalmától? Öljön meg inkább! Ez lesz az én győzelmem, az egyetlen!

Louis megvárta, mìg lecsendesül Richárd dühe, majd kihasználva a pillanatot, amikor a király levegőért kapott, az összeesküvők halk hangján beszélni kezdett. - Élnie kell, felség, hogy uralkodjék. Számos hìve van, már szervezkednek is. Most megbukik, és Lancaster hercege ül a trónra, de Anglia történelmének legrövidebb uralkodása lesz az övé. Leverjük, esküszöm rá! Kerékbe törjük! Amikor a Towerból kilép, sire, Lancaster fejét a vártoronyra kitűzve fogja viszontlátni! Richárd nem felelt. Louis kihasználta előnyét, minden meggyőző erejét bevetve tovább beszélt. Ó maga a legkevésbé sem volt bizonyos szavai igazában. Semmit sem tudott az összeesküvésről, csak azt, hogy a lehető legnagyobb körültekintéssel kell eljárniuk, bárhogy alakulnak a dolgok. De most ez volt az egyetlen esélye. Végül a király ledőlt szegényes vackára. - Adja ide azt az ìrást! Louis elővette a pergament az övéből, s hozzá tintát és tollat is adott a királynak... Mìg Richárd olvasott, ő megdöbbenve látta, mennyire megrokkant fogsága alatt az uralkodó. Piszkos volt, borostás, öltözéke rongyokban lógott rajta. A király aláìrta az okmányt. Átnyújtotta Louis-nak. - Látta-e a királynét? Louis éppúgy nem láthatta a királynét, mint senki más, mert a kis Isabelle-t fogolyként őrizték szobájában. Hazudott hát. - Igen, sire. Kitűnően van. - Vajon az unokatestvérem megengedné, hogy meglátogasson? - Mit számìt az, uram, hiszen hamarosan ott ül majd felséged mellett a trónon! - Ne felejtse el átadni neki üdvözletem... Átadja, ugye? - Igen, felség. - Jól van. Ez boldoggá tesz... II. Richárd lefeküdt és a fal felé fordult. Louis kopogott az ajtón. Kinyitották, és ő csendesen kilépett a zárkából. A nagytermet utoljára üresen látta, visszatértekor azonban feketéllett az embertömegtől. Ünnepséget tartottak. Lancaster hercege azonban már messziről észrevette, és magához intette őt. - Lépjen közelebb, Vivraie uram! Az emberek tisztelettel kitértek előle, mintha a megkülönböztetett kegy látható jelét viselné. Louis a herceghez lépett, letérdelt, és átnyújtotta a pergament. Lancaster hercege megpillantotta rajta az aláìrást, és kezét nyújtotta Louis-nak. - Dembridge grófja, álljon fel hát! II. Richárd hivatalos lemondására 1399. szeptember huszonkilencedikén került sor, Szent Mihály ünnepén. Lancaster hercegének parancsára London városának minden prelátusa, lovagja és nemesembere a londoni Towerba ment. Szextakor Richárd két őr kìséretében kilépett a börtönudvarra. A királyi palástot viselte, a jogarral és a koronával. Louis, noha

csupán két hete látta, úgy találta, hogy a király borzasztóan lefogyott. Vajon éheztetik, vagy a szenvedés viselte meg ennyire? Akárhogy is, palástja lógott rajta, koronája félrecsúszott, és erőtlen karja alig bìrta tartani a jogart. Mozdulatlanul állt, kábán bámulta Anglia magas rangú méltóságait: Canterbury érsekét, a püspököket, a hercegeket, a grófokat, a nemeseket, az egyetemen oktató papokat és a polgárokat, akik felsorakoztak, hogy megtekintsék az ő bukását. Louis tudta, ebben a pillanatban csakis az összeesküvés reménye önt erőt a királyba, de vajon hisz-e benne igazán? Úgy tűnt, ereje legvégére ért. Ahhoz az öreg lóhoz vált hasonlatossá, melynek hátán végigjárta egész Angliát. Lancaster hercege egyedül lépett elébe. Az őrök visszavonultak, és II. Richárd felmondta a szöveget, melyet két héttel ezelőtt aláìrt. - Anglia királya, Aquitánia hercege, Írország hűbérura voltam huszonkét éven át. Királyságot, hercegséget, uradalmat, minden örökségemet átadom Henriknek, Lancaster hercegének, és mindenki szìne előtt kérem őt, vegye át tőlem a jogart... Odaadta neki. - A palástot... Levetette magáról, s ott állt rongyokban remegve, miközben unokafivére felöltötte a pompázatos öltözéket... Richárd folytatta: - És... Hangja megcsuklott. - És a koronát. Lancaster hercege a legnagyobb csöndben helyezte fejére a koronát. Az őrök visszajöttek, megragadták a foglyot, s kìméletlenül elhurcolták, akár a legutolsó piaci tolvajt. Henriket, Lancaster hercegét Szent Edward napján, október tizenharmadikán hétfőn koronázták meg. Az utolsó angol király, aki ezt a nevet viselte, III. Henrik volt, Földnélküli János fia, aki Szent Lajossal, a francia királlyal egy időben uralkodott. Lancaster Henrik tehát IV. Henrik lesz. A szertartás fényűző pompával zajlott. Az uralkodó először meggyónt a palota kápolnájában, ahol három misét hallgatott végig- Ezután került sor a koronázási misére. Először a Westminster-apátságba ment egy selyembaldachin alatt, melynek négy ezüst tartóoszlopát négy doveri polgár vitte. Mögötte jobbra legidősebb fia, Henrik haladt, balra Northberland grófja, aki új tábornagyi rangot kapott, s a jogart hordozta. Utánuk következett a kìséret, a papokkal az élen. A szertartás után a nagyteremben tartottak ünnepséget. Margaret Louis mellett ült, mivel a király megkövetelte, hogy minden hölgy jelen legyen ezen az eseményen. Az étkezés végén egy lovag ugrott az asztalok közé teljes fegyverzetben. Felütötte sisakrostélyát, és lándzsájával megfenyegette az ünneplő tömeget. - Én, Dymock ura, kihìvok mindenkit, aki azt állìtja, hogy Henrik nem törvényes király!

Louis felkapta a fejét. Mi ez? Leleplezték volna az összeesküvést? De szomszédja felvilágosìtotta. Dymock urainak hagyományos feladata, hogy kihìvják azokat, akik a király legitimitását vitatják. Dymock apja ugyanìgy cselekedett II. Richárd koronázásakor, és persze akkor sem jelentkezett senki... Mint ahogy most sem; úgyhogy Dymock ura lóra pattant, háromszor körbevágtatott, majd távozott... Este Margaret és Louis visszatértek a Bretagne-palotába, és Margaret beszámolt az összeesküvésről. A hìrek elég biztatóak voltak. Az összeesküvők tökéletesen megértették, miért nem lehet Louis jelen, és maguk közé fogadták a feleségét. Hogy biztosan ne keltsen gyanút, Margaret úgy látogatta az urakat, mintha kereskedni akarna velük. Az összeesküvés vezetője Salisbury volt, de részt vett benne Carlisle püspöke, Kent, Holland és Rutland grófjai, Despenser ura és Maudelin káplánja Utóbbinak az a különlegessége, hogy az új király hasonmása, ez pedig még hasznos lehet szükség esetén. Margaret nem ült tétlenül Dembridge-ben sem. Őrségének vezetőjét, Thomas Boole-t, aki hűséges hìve volt, indoklás nélkül arra kérte, hogy sorozzon be új embereket és képezze ki őket. Sőt minden parasztjának meg kellett tanulnia az ìjjal bánni. Ha eljön a nap, Margaret száz gárdistát és ötszáz ìjászt tud az összeesküvés rendelkezésére bocsátani, és a seregnek Louis állhat az élére. Hosszasan beszélgettek. Az éjszaka túlságosan rövid és nyugtalan volt, semhogy valóban örülhessenek egymásnak. Másnap reggel Margaret elindult Dembridge-be, és Louis, Dembridge grófja Londonban maradt az udvaroncokkal. Súlyos gond nyomasztotta: Charles sorsa. Küszöbönállt az összeütközés. A kisfiút mindenképpen Franciaországba kell küldeni, ahogy tervezték, az Orléans-családhoz, de hogyan lehet észrevétlenül végrehajtani a tervet? A francia követség, mely mindenszentek napján érkezett Londonba, megoldást kìnált erre a kérdésre. A követséget Saint-Pol gróf vezette. IV. Henrik nagylelkűen fogadta. Szavát adta, hogy mit sem változtat Richárd külpolitikáján, és betartja a fegyverszünetet. Megengedte, hogy a gróf meglátogassa Isabelle-t. A tìzéves kislány egyedül fogadta őt szobájában. Sìrt. Saint-Pol grófja engedélyt kért, hogy hazavigye, de Henrik elutasìtotta. A hozományát még nem adták át hiánytalanul; Angliát csak a vagyon ellenében hagyhatja el. Henrik azt sem engedélyezte, hogy a gróf meglátogassa a bukott királyt. Egyébként biztonsági okokból Richárdot átvitték a londoni Towerból a yorkshire-i várba. Ott-tartózkodása folyamán Saint-Pol gróf arra is talált időt, hogy Louis-val négyszemközt beszéljen. A nagyterem egyik félhomályos sarkában halkan váltottak néhány szót. - Van-e üzenet, melyet rám bìzna, uram? - Igen. Ha lehetséges, visszafelé tegyen egy kis kitérőt a dembridge-i udvarház felé, vegye magához a fiamat, és vigye el keresztanyjához, Valentine d’Orléans-hoz. - Meglesz. De az üzenet...

- ő maga az üzenet. Ahhoz, hogy egy szülő megváljék gyermekétől, nagy veszélynek kell fenyegetnie. - Valami készül hát? - A feleségem mindenről beszámol majd önnek. Érezték, hogy már figyelik őket, úgyhogy eltávolodtak egymástól. 1400. január negyedikén egy szolga érkezett Louis-hoz azzal az üzenettel, hogy szakìtsa félbe minden ügyét, s azon nyomban menjen Dembridge-be. Még aznap este meg is érkezett, Margaret a vadásztrófeás szobában várt rá. Rögvest föltette hitvesének azt a kérdést, mely mindennél jobban érdekelte. - Eljött-e Saint-Pol a gyermekért? - El, sőt már meg is üzente, hogy a gyermek megérkezett Valentine-hoz. Louis elmosolyodott. Csak most kérdezett rá az összeesküvésre. - Mikor lesz? - Holnapután, vìzkeresztkor. IV. Henrik Windsorban üli meg az ünnepet. Az összeesküvők úgy tesznek, mintha lovagi tornát tartanának Kingstonban. Ötödikén este mind odajön, nagyszámú kìsérettel. A mi száz gárdistánkkal és ötszáz ìjászunkkal majdnem ezer fegyveres és háromezer ìjász lesz. Louis jóváhagyta az elképzelést. Nagyszerű elgondolásnak találta. Margaret folytatta: - Hatodikén hajnalban a csapat Windsorba megy. Nem nagy a távolság, még délelőtt odaérünk. A vár hatalmas, de rajtaütéssel támadunk. A terv szerint megöljük a királyt, majd Maudelin káplán átveszi a helyét, és parancsot ad Richárd kiszabadìtására. Louis élénken helyeselt. Tökéletes tervi Kìváncsian várta a folytatást. - Mit mondott Thomas Boole-nak, az őrségnek és a parasztjainknak? - Nem fedtem fel előttük az igazságot. Mint a nép általában, ők is ragaszkodnak Henrikhez. Csak annyit mondtam, hogy Anglia megmentése a tét, egy szóval se többet. Későre járt... Louis és Margaret lefeküdtek. Szerették volna, ha az éjszakájuk gyengéden, szelìden telik, mint a londoni éjjelek, amikor újra összejöttek és fölfedezték egymás testét, de most mégis vadul, dühös szenvedéllyel ölelték egymást. Nem bìrtak megfeledkezni róla, hogy talán ez az utolsó szeretkezésük. Reggelre ébredve Margaret arannyal teli erszényt adott a férjenek. - Ez jó szolgálatára lehet, ha az ügyünk rosszra fordul. - Ha rosszra fordul, lóhalálában visszajövök, és elmegyünk Franciaországba a fiunkért! Margaret szorosan lezárta a szempilláját. - Igen... A fiunk... Gyorsan távozzék!

A gárdisták az udvarban sorakoztak vezetőjük, Thomas Boole mögött; a parasztok is gyülekeztek nyilaikkal. Louis gyorsan, szinte lopva szájon csókolta feleségét, majd csatlakozott a katonáihoz... Egész nap meneteltek. Thomas Boole az élen lovagolt, Louis mellett, szótlanul, mint ő. Louis becsülte hallgatását, bár külsőre egyáltalán nem rokonszenvezett vele. Nem tetszett neki Boole körszakálla, sem hìzásra hajlamos, hájasodó teste, s magában homályosan érezte, hogy Boole belső tulajdonságai sem érhetnek jóval többet, mint a külseje. De a lényeg az, hogy harcoljon. IV. Henrik halála és Richárd szabadon bocsátása után mindennek semmi fontossága sem lesz. Terv szerint estére érkeztek Kingstonba. Küzdőteret állìtottak föl a lovagi tornához, amelyre nem fog sor kerülni. Körben az összeesküvők sátrai álltak. Louis Salisbury grófjának sátrába lépett. A nagyúr melegen üdvözölte. Megköszönte segìtségét és elmondta, mennyire csodálja hitvesét, s az asszony fáradhatatlan erejét. Kapcsolatot teremtett az összeesküvők között, egyiket a másik után látogatva, és pénzét is számlálatlanul adta, hogy sikerre vihessék az ügyet. Louis a gróf kìséretében megtekintette a tábort. Maudelin káplán - akinek sátrába csak Salisbury engedélyével léphetett be bárki különösen elképesztette: mintha Henrik ikertestvére volna! Miután minden összeesküvőnek bemutatták, megkérdezte: - Hol van Rutland grófja? Nem láttam még. Salisbury elcsodálkozott. - Igaz. Nincs itt. Kétségtelenül hamarosan itt lesz... Eljött a pihenés órája. Holnap korán kelnek. Louis lefeküdt a sátorban, melyet emberei készìtettek elő számára, és mint minden alkalommal, amikor súlyos és jelentős esemény előtt állt, mélyen elaludt. Thomas Boole hangja ébresztette: - Nagyuram, itt az idő! Felkelt. Hajnalodott. Párás, hideg szél fújt; szomorú januári nap kezdődött, mely talán kitörő győzelem napja lesz. A csapatok elindultak. Az összeesküvők óvatosságból nem hozták tudomásukra, mi a végcél. Valamivel később feltűnt a vár a láthatáron. Amint észrevette, Thomas Booie visszahőkölt. - A király vára! - Igen. Anglia megmentéséről van szó. - De... - Nincs „de”. Előre! Ebben a pillanatban minden csapat parancsot kapott, és megrohamozták a várat... Harcra nem került sor... Windsor várának kapui nyitva álltak, és a védők semmit sem tehettek a túlerővel szemben... Louis, aki tökéletesen ismerte a várat, a király szobája felé indult. Salisbury és a többiek követték. Az ajtót betörték, és mindenki megmerevedett: senki sem volt a szobában, csak egy remegő szolga. Salisbury grófja eléje lépett, magasra emelt karddal.

- Hol van a király? - Tegnap távozott, nagyuram. - Miért? - Nem tudom, nagyuram. Louis odalépett. - Valaki meglátogatta? - Igen, nagyuram, Rutland grófja... Az urak dühösen felkiáltottak. Rutland elárulta őket! Salisbury, a leglendületesebb köztük, elsőként mozdult meg. Jelt adott az egyik lovagnak, aki gyönyörű páncélzatot viselt, és az egyetlen volt, aki nem nyitotta föl sisakját. - Mutassa meg magát! A férfi felemelte sisakrostélyát: Maudelin volt. A szerencsétlen szolga hebegni kezdett: - Felséges uram... Salisbury kinyitotta az ablakot, és Maudelin mellé állt. Lent, a megzavarodott csapatok körében moraj támadt. Salisbury torkaszakadtából kiáltotta: - A király itt van! Ellenségei az életére törtek, de mi megmentettük őt! Éljenzés fogadta szavait, és Salisbury visszatért a szobába. - Most gyorsan el innen! Louis csodálta hidegvérét. - Hová megyünk? - Pontrefactba. Hagyjuk itt az ìjászokat és a többi gyalogost. Csak a lovagokat vigyük magunkkal. Perceken múlhat a siker. Valamivel később Maudelin káplánnal az élen ezernyi ember vágtatott keresztül Windsor kapuin. Fergeteges menetük hamar megtorpant. A vár kapuin kìvül, a magaslatról szörnyű látvány tárult szemük elé. Egy hadsereg vonult elébük. Legalább ötezer lovag, tìzezer ìjász zárta el útjukat, és a többiektől valamivel távolabb, Anglia lobogóitól követve, födetlen fővel a király lovagolt! Thomas Boole, aki Louis mellett vágtatott, felüvöltött: - Árulás! Az összeesküvők katonái mind egyszerre döbbentek rá, hogy kijátszották őket. A sereg perceken belül felbomlott, a katonák széjjelfutottak, és csak az összeesküvők és fegyvernökeik maradtak középen, kis csoportba tömörülve. Salisbury éles eszének újabb bizonyìtékát adta. - Siessünk Walesbe, ez az egyetlen reményünk! Őrült vágtába fogtak, ezúttal ellenkező irányba, mint amikor kirontottak a várból, és számban is jóval kevesebben: aligha voltak ötvenen. Sokáig vágtattak, de éjszakára kénytelenek voltak megpihenni. Circencester városa megnyitotta előttük kapuit, miután lakói Maudelint a királynak hitték. A jövevények azt állìtották, hogy összeesküvés tört ki, és Richárd emberei üldözik őket. A városlakók hittek nekik, és ők maguk is új reményre kaptak. Wales alig félnapi lovaglásra volt már. Reggel nekivágnak.

Salisbury grófja hibát követett el, amikor az éjszakai megállás mellett döntött. Csapatainak egy részével IV. Henrik -az éjszaka ellenére is - követte az összeesküvőket, és reggelre megostromolta Circencestert. A királyi hìrnökök szétkürtölték az igazságot, és felszólìtották a lakosokat, hogy nyissák meg a városkapukat. A lakók azonban jobbat találtak ki. Minthogy féltek a király haragjától, és jóvá akarták tenni hibájukat, maguk kezdték el kivégezni az összeesküvőket. Az összeesküvőknek semmilyen esélyük sem maradt a túlélésre. Az utcákon üvöltő tömeg követte őket, s egyiket a másik után ölték meg... Louis semmit sem bánt meg. Lihegve, izzadságtól borìtva rohant, de szinte boldog volt. Lám, nem abban a borzalmas halálban lesz része, amelyet mindig elképzelt. Szabad levegőn, napvilágnál hal meg, akár egy katona. Margaretre gondolt, és amint egy templom mellé ért, berohant. A templomban senki sem volt, csak egy reverendás fiatalember, aki karon ragadta Louis-t. - Kövessen a sekrestyébe, mert itt is megölik, ha megtalálják. - Tudja-e, atyám, hogy ki vagyok? - Valaki, aki Isten oltalmát keresi. Jöjjön! A sekrestye, ahová az oltáron keresztül léptek be, ügyes rejtekhely volt. Az üldözők nem jöttek be ide. A városlakók a templom hátsó kijárata felé futottak, abban a hiszemben, hogy a menekülő ott távozott... A pap jó darabig várt, majd elővett egy öltözet ruhát. - Vegye ezt magára, egy zarándok hagyta itt nekem SaintJacques-ból visszatérve... Louis elővette az erszényét. - Magának adom, atyám. Tele van arannyal. A fiatal plébános megrázta a fejét. - A szegényeimnek jól jönne, de magának is szüksége lehet rá. Elosztjuk. És mìg Louis átöltözött, a pap aranyérmenként kettéosztotta az erszény tartalmát. Mikor Louis kilépett a templomból, a nap már magasan járt. Rongyos ruhájában, szandáljával és zarándokbotjával felismerhetetlennek bizonyult... Elindult. Minthogy zarándoköltözetben volt, a figyelem felkeltése nélkül csakis gyalog mehetett. Ilyen iramban öt nap alatt éri el Dembridge-t. Thomas Boole és az emberei jóval előbb hazaértek. Miután megfutamodtak Henrik hadserege elől, még vìzkereszt estéjén megérkeztek az udvarházba. Boole parancsot adott az embereinek, hogy kint várják meg, majd egyedül lépett be az épületbe. Margaret a nagyteremben üldögélt. Midőn megpillantotta Boole-t, halotthalványra sápadt, majd felállt. Aggodalma csak fokozódott, mikor észrevette a hajdan oly tisztelettudó katona pökhendi arcát. - Hol van Dembridge grófja? - Itt áll ön előtt!

Margaret hátralépett. - Nem értem... Thomas Boole a homlokára csapott, mintha csak most jutna az eszébe valami. - Ja vagy úgy, ön Dembridge régi grófjáról beszél, arról a gonosz árulóról, a férjéről. - Mi történt vele? - Megölték. Legalábbis neki jobb lenne ìgy, mert ha mégsem ölték meg, akkor most a kìnpadon vezekel bűneiért. Margaret egészen a kandallóig hátrált. A tűz fényén kìvül a termet csak néhány fáklya világìtotta meg. Őrgárdájának feje most asszonya elébe állott. - Nem Angliát kellett megmenteni, hanem hőn szeretett királyunkat, Henriket kellett volna megölni: maguk mindketten becsaptak engem... De elég a beszédből! Maga már nem létezik. Dembridge grófsága gazdára vár, és azt hiszem, a király szìvesen nekem adja majd, ha elébe viszem döntő érvemet. - Miféle érvet? - A kegyed fejét! De addig is mulassunk egy kicsit! Gyerünk, szépségem! Margaret a szoba közepén álló asztalhoz futott, melyen a legutóbbi étkezés maradványai és egy apró kés hevert. Megragadta. Boole gúnyosan felkacagott, és kihúzta kardját. - Hagyja azt a játékszert! Talán csak nem képzeli, hogy megijedek? Margaret felsikoltott. - Louis! Aztán fölülről lefelé a saját nyakába döfte a kést. Sugárban szökött a vére, teste a földre hanyatlott... Thomas Boole odaugrott. Margaret már nem lélegzett. Azonnal meghalt. Boole dühösen felordìtott, majd kardját vadul megforgatva, egyetlen csapással levágta a halott asszony fejét. Tajtékzott. - Megfosztott az örömtől: kénytelen leszek kitalálni valami mást! Felugrott egy karosszékre, és kardjával lemetszette a falról az egyik vadásztrófeát: a dámszarvas fejét a medvéé mellől. Aztán felkapta Margaret fejét, és a hajánál fogva felakasztotta a falra... Fáklyát ragadott és felemelte: borzalmas látvány tárult elé. A halott, nyitott szájjal, nyitott szemmel meredt a semmibe a medve és egy nagy szarvasfej között. De még ez sem volt elég. Ezután Margaret lefejezett testét egy székre emelte, és a dám fejét ráhelyezte a nyakára. Thomas Boole távolabbról is megcsodálta művét, majd kiszólt az embereinek, akik egymás után beszivárogtak a szobába. - Holnap bejárjátok a grófságot, és minden lakosát iderendelitek. Azt akarom, hogy mindenki lássa a fejet. Csak azután veszem majd le, hogy elvigyem a királynak.

Louis január tizenharmadikán érkezett Dembridge-be, az Úr keresztelőjének napján. Nem mert rögtön az udvarházba menni, attól tartva, hogy a király hadserege megszállta otthonát, hanem inkább az első útjába kerülő parasztot szólìtotta meg. - A grófság urát keresem. Vajon elszállásolna egy szegény zarándokot? A férfi felsóhajtott. - Nagy változások voltak itt. A gróf meghalt. Az Őrgárda régi vezetője ült a helyébe. - És a grófnő? A paraszt elmesélte az iszonyatos igazságot. Mélyen megrázta úrnője halála, és hosszan időzött a borzalmas részleteknél... Louisnak eddigi élete során felhalmozott minden szìnlelési képességét fel kellett használnia, hogy ne üvöltsön fel. De az ájulás környékezte. A paraszt észrevette. - Hogy elgyengült az úton. Biztosan régen nem evett. Sajnos, magam is nincstelen vagyok, nem tudok alamizsnát adni. - Nincs szükségem pénzre, csak imára. Imádkozzon érettem. - Azt szìvesen. De van itt a közelben egy apátság. Menjen oda. A szerzetesek enni is adnak, és imádkozhat is velük. Louis elvonszolta magát az apátságig. Nem mondott semmit és nem kérdeztek tőle semmit. Imádkozott. A felesége lelki üdvéért és önmagáért. Kérte Istent, segìtsen átvészelnie e borzalmas megpróbáltatást. Vissza kell térnie Franciaországba. A fia és az apja várja, szükségük van rá. Egyedül ezek a gondolatok tartották benne a lelket. Február elsejére elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy útra keljen. Másnapra, az 1400-as év gyertyaszentelőjére, Doverba érkezett. A kikötőben számos hajó vesztegelt. Az első kapitányát megszólìtotta: - Isten nevében egy helyet a hajón Szent Jakab zarándokának! A kapitány mogorva emberóriás volt, vörös arccal. - Általában nem hagyom, hogy zarándokok rám tukmálják magukat, de egy ilyen napon, mint a mai, nem mondhatok nemet! - Milyen napon? - Hát nem hallotta még az újságot? Most hirdették ki, hogy Bordeaux-i Richárd meghalt a pontrefacti várban... Pillanatnyi szünetet tartott, majd harsány nevetéssel folytatta. - Súlyos betegségben!... Louis kis léptekkel szelte át a hajópallót. Szédült; félt, hogy megbotlik és a vìzbe zuhan. Exton hát elvégezte munkáját! Mindennek vége. Mindennek!... Ahogy átért, a kapitány odanyújtotta neki a kulacsát. Igyunk, barátom! Igyunk Bordeaux-i Richárd halálára! - Köszönöm, nem kérek. A zarándoklat idejére józansági fogadalmat tettem...

Louis a fedélzet egyik sarkába húzódott és lekuporodott... Hamarosan bevonták a hajóköteleket, és a vitorlás útra kelt. Louis hallotta a tengerészek énekét és nevetését; ő az éjszakát várta. Az éjszakát várta, mert sìrni akart. Gyermekkora óta nem sìrt. A monostorban borzalmasan kìnlódott, de nem sìrt. És most, hogy örökre elhagyta Angliát, a zokogás ellenállhatatlanul fojtogatta a torkát... Lassan leszállt az éj. A tenger elsötétült, s Louis előtt két női arc rémlett föl. Margaret mosolygó, gyöngéd, sugárzó arca, amilyen londoni együttléteikkor volt. A másik egy kisleány arca, aki rettenetesen komolyan ráncolja a homlokát, egy tìzéves özvegy arca, aki azt hitte, hogy valamikor nagy hölgy lesz belőle... Louis szeme előtt e két arc lebegett a csillagok között, majd lassan elmosódott. S Szótlan Louis halkan sìrni kezdett.

10 A Fekete mű Ezen a szerdán, 1407. március harmincadikén a szenthéten a keresztények alaposan meghasonlott állapotban készültek húsvét ünnepére. II. Richárd hét évvel korábbi halála óta tartott a fegyverszünet, mivel Anglia túlságosan gyönge volt a harc kezdeményezéséhez, de a helyzet ettől még semmi jóval sem kecsegtetett. Sőt számos jel azt mutatta, hogy Franciaország sorsa egyre rosszabbra fordul. Először is a király állapota egyre rosszabbra fordult. VI. Károly a szó szoros értelmében kötözni való bolond lett. Világos perceit mind gyakrabban váltották föl őrjöngő dührohamok, melyek alatt le kellett fogni, hogy le ne mészároljon mindenkit, aki a szeme elé kerül. A rohamok után napokig halálos kimerültségben feküdt. De még ennél is rettenetesebb volt, hogy az uralkodó betegsége miatt Franciaország két legfontosabb családja, az orléans-i és a burgundi család ádázul vetélkedett a hatalom megkaparintásáért. Amìg Burgundia hercege, Merész Fülöp élt, a vita szilárd mederben folyt. Fülöp még gyermekként kivìvta magának a dicsőséget a poitiers-i csatában, s szavai: „Atyám, vigyázzon jobbról! Atyám, vigyázzon balról!”, legendásak lettek. Igazi hazafi volt, aki szìvén viselte a királyság sorsát. Azonban minden megváltozott, amikor 1404-ben meghalt, és helyét fia, Félelemnélküli János vette át. Ez a férfi nem hasonlìtott sem apjára, sem más nagyurakra. Úgy öltözött, mint egy polgár, mindig feketében járt, és semmi sem állt tőle távolabb, mint a lovagi érzelmek. Egyébként elegendő volt ravasz arcát látni ahhoz, hogy az ember megértse: mindenre képes. Félelemnélküli János késlekedés nélkül a cselekvés mezejére fog lépni, ehhez nem fért kétség...

Louis de Vivraie még mindig kémkedett. Hét éve tért haza Párizsba, és Orléans-i Lajos szolgálatába lépett. Úgy gondolta, hogy az orléans-i herceg az egyetlen ember, aki megmentheti az országot a király őrülete és a burgundiak nagyravágyása ellenében. Ebben a pillanatban az Aprószentek temetőjének fedett árkádjai alatt álldogált. Fekete ruhába öltözött. Legkitűnőbb szabású ujjas zekéje és lábbelije árulkodott nemesi származásáról, de a divat ellenére nem hordott semmilyen dìszt: sem ékszert, sem övét. A másik furcsaság az volt rajta, hogy a lágy tavaszi idő dacára bő köpenyt viselt. Szokása szerint nyugodtnak és magabiztosnak látszott, belülről azonban a legrettentőbb kételyek mardosták. Soha nem járt erre, ìgy hát ittléte önmagában is meglepő volt. Most azért jött ide, mert nemrégiben kézhez kapott egy levelet, melyet most is magánál tartott. A levél tartalmát egyébként már fejből tudta. Szenthét szerdáján fogd a király aranysisakját. Naplementekor az Aprószentek temetőjében várlak. Éjjelre bezárnak majd bennünket. Reggel visszaadom neked a tárgyat. Ettől függ elkezdett művem sikere. Tüdőm, hogy megbízol bennem, és engedelmeskedni fogsz. Atyád, François, Vivraie és Cousson ura, spanyol grand. Kevés volna azt mondani, hogy Louis-t megdöbbentette a levél: egészen felkavarta. Az bizonyos, hogy az apja kézìrása volt. De mi indokolja ezt a hihetetlen kérést, melynek szokatlan magasztos stìlusát még az is kiemeli, hogy François megemlìti spanyol grand mivoltát, noha ezt a cìmet még du Guesclin mellett szerezte hosszú évekkel ezelőtt? A válasz nyilvánvaló volt, ha nem is világos: az alkìmia. Hét éve, hogy François visszavonult a coussoni várba, az alkimista laboratóriumba. Louis valamivel Franciaországba érkezése után meglátogatta egyszer, de azóta nem kapott hìrt az apjáról. Es Louis engedelmeskedett a levél esztelen kìvánságának! Lopott, épp az imént! ó, az orléans-i herceg tanácsosa, akit a palotában mindenki tisztelt és néha félt is, tolvajjá vált. Ellopta a király tulajdonában lévő szent tárgyat. A szentség-törés és a felségsértés kettős bűnét követte el. Mindez meglepő könnyedséggel történt. Belépett a királyi lakosztályba... A tébolyult VI. Károly az ágyán ült. Hosszú haja összecsavarodott mélyen lecsüngő szakállával és bajuszával. Mocskos volt és úgy bűzlött, hogy már az ajtóból érezni lehetett. Mellette ült a bájos Odette de Champdivers, őt csak „kis* királynénak” hìvták, már több fattyat szült a királynak. A pár kártyázott, körülöttük a királyi testőrök, hagyományos egyenruhájukban: mellvértben és a királyi cìmerrel ékesìtett kardszìjjal, melyen egy szárnyas szarvas a „Mindörökké” szót

ugorja át. De Louis ügyet sem vetett rájuk. Észrevette az aranysisakot. Ott volt a szobában! Előző nap hozták át a Louvre-ból, ahol a kincstár többi részével együtt őrizték, mivel ezt hordja a király szent csütörtökön, amikor a nyomorultak lábát mossa. A Louvre-ból lehetetlen lett volna ellopni. Az értékes tárgyat csupán ezen az egy napon lehetett megszerezni, s François de Vivraie kétségtelenül tisztában volt ezzel, hiszen kérése nem lehet véletlen egybeesés... A szerencse Louis mellé szegődött. VI. Károly kihúzott egy kártyát; minden vér kifutott az arcából, remegni kezdett és rémült hangon felüvöltött: - A pikk ász! Odette megfogta a király karját, hogy lecsillapìtsa, de az uralkodó szeme kidülledt a rettegéstől. Károly eltaszìtotta magától a nőt, és nyomában testőreivel, kirohant a szobából... Az aranysisakot megszerezni ezután gyerekjáték volt. Louis gyorsan cselekedett, majd szerzeményét köpenye alá rejtve, kisietett a palotából. Kiáltás hallatszott a távolból, az ostyaárus kiáltása, aki feledést hozó, csővé csavart ostyáit magas, fonott kosárban hordozta a hátán. - Ki szeretne felejteni? A nap végső kiáltása volt ez. Jelként szolgált: ezután fújták a takarodót. Általános kavarodás támadt, és néhány perccel később a főváros összes harangja egyszerre kezdett zúgni. Louis kilépett az árkádok alól. Ahogy lassan lépegetett a temető közepe felé, egy alak toppant elé a sötétségből. Egy pillanatra azt hitte, tévedett, de nem, valóban az apja volt az. Az apja, aki úgy ìrta alá a nevét, mint „François, Vivraie és Cousson ura, spanyol grand”, és aki Bretagne két leggazdagabb uradalmát mondhatta a magáénak, most úgy festett, mint a legutolsó koldus. François de Vivraie hetvenéves volt. Fekete rongyok fedték a testét. Őszbe forduló haja és szakálla régen nem látott ollót, de még ez sem tette visszatetszővé a külsejét. Tiszta volt, és magas termete, egyenes tartása tiszteletet parancsolt. Nem köszönt. Egyetlen szót szólt: - Megszerezted? Louis válasz helyett átnyújtotta a sisakot, amelyet órák óta a köpenye alatt őrzött. Csak most vette észre, hogy a sisakra a legnagyobb művészettel ugyanazt a cìmerállatot vésték, mint a testőrök kardszìjára, a szárnyas szarvast. François, amint megkapta a tárgyat, lázasan húzta végig a kezét a véseten. Szeme betegesen csillogott. Louis arra gondolt, hogy apja, miként VI. Károly, megbolondult. Elhatározta, hogy megtöri a csöndet. - Miért kérted a sisakot, atyám? - Ez az unikomis* parancsa. * Egyszarvú. Mesebeli állat, egyetlen előremeredő szarvval a homloka közepén. Az asszìr-babilóniai őstulokképekből származik; a profilból ábrázolt állatokon ugyanis csak egy szarv

látszik. A keresztény mìtosz az unikomist az erő és a szűziesség jelképévé tette.

- Milyen unikomis? Rövid csend állt be, majd François halkan szavalni kezdett: A filozófusok ismételgetik, Hogy két állat van az erdőben; A nagyhatalmú szárnyas szarvas És az egyszarvú, akivel jár. Helyes lesz Mesternek szólítani Azt, aki művészettel Megszelídíti e két vadat. Igazságosnak ítéljük, Ha ez a férfiú aranyfémet nyer. Ő mindenen győzelmet arat, És a királyoknál is hatalmasabb... Louis-t egy pillanatra szánalom fogta el a hosszú hajú aggastyán iránt, aki összefüggéstelen szavakat fűz egybe. A munka laboratóriumában töltött hosszú elzártság nyilván elvette apja józan eszét. Aztán eszébe jutott, hogy VI. Károly is alkimista volt fiatal korában. Tehát nincs abban semmi meglepő, hogy személyes cìmerállatául egy alkimistajelképet választott, nevezetesen a szárnyas szarvast, amely, úgy látszik, különleges összefüggésben áll az unikornissal... François határozott hangon megszólalt: - Álmom idejére szarvassá kell lennem. És a fejére helyezte a sisakot. Tekintetében elszántság és értelem csillogott. Louis rádöbbent, hogy az apja magánál van, de egy olyan világban, olyan kalandban kötelezte el magát, amelyről ő semmit sem tud... Mintha átlátott volna fia gondolatain, François megint megszólalt: - Nincs jogom felfedni előtted a titkokat, amelyekre ráleltem. Csak egy másik alkimistának beszélhetek róluk. De tudnod kell, hogy valaha, fiatalon, lovagként harcoltam, aztán eljött a gondolkozás és a megpróbáltatás ideje. Most újra a tettek mezejére kell lépnem. Tekintete a távolba révedt. - Különös és megjósolhatatlan tettek ezek. Álomban, nyugtalan éjjeleken, imával töltött nappalokon, kimerìtő és gyümölcstelen művekben történnek, és olyan vészterhes és őrült pillanatokban, mint ez a mostani. De nem adom fel a harcot! Hirtelen szenvedéllyel megragadta a fia karját. - Harcolok a békéért, a rendért, a bölcsességért és a mértékletességért. Ha sikerül megvalósìtanom a három művet: a feketét, a fehéret és a vöröset, akkor a legnagyobb erővel bìrok majd, amivel csak ember bìrhat. Addigra azonban túl öreg leszek, hogy magam gyakoroljam erőmet. Az alkimista átadhatja erejét egy lovagnak. A lovag felülkerekedik a gonoszon, és megteremti a tökéletes harmóniát, még az országnak is. Louis-t mélyen lenyűgözték apja szavai, melyeket csak részben értett. Mégis kénytelen volt ellentmondani neki.

- Hìdja jól, atyám, hogy nem lehetek lovag, a fogyatékosságom miatt. - Tudom. Ezért azt remélem, hogy a fiad lesz az. - Charles még mindig a keresztanyja, Valentine d’Orléans udvarában van. Muzsika és szerelmetes dalok veszik körül. Élete gondtalan. De minden megváltozik majd, ha elmondom neki, hogy halt meg az anyja. - Nekem sem mondtad még el. - Sem neked, atyám, sem másnak. A fiam lesz az első. Egy pillanatra csönd támadt, amelyet még élesebbé tett a körülöttük szunnyadó ezernyi halott mély hallgatása, majd Louis beszélni kezdett, lassan, izzó hangon ejtette ki a szavakat: - Azon a napon három Vivraie nemzedék harcol majd: az első titkos laboratóriumában, a második az udvar árnyékában, a harmadik nyìltan, karddal a kezében... François megrázta öreg, bölcs fejét. - Tálán lesznek más Vivraie-k is, akiket nem ismerünk, és akik ellenünk harcolnak majd. Van-e hìred Mahaut d’Arcueil-ről? - Nincs, atyám. Sosem jött vissza. - És a gyermekei, akik tőlem fogantak? - A Szent Pál-palotába vitték őket háziszolgának. De milyen félnivalód lehet tőlük? - Nem tudom. Nem ismerem őket. Nem szeretem leszármazottaim e sötét ágát. Az anyjuk szörnyeteg, és az ereikben félig az ő vére folyik. - És félig a tiéd, atyám. - Tálán... Mégis szeretném, ha rajtuk tartanád a szemed. - Meglesz, atyám. Rövid csend után François de Vivraie témát változtatott. - És te? Beszélj magadról. Louis egy másik kérdéssel válaszolt. - Ismered a trójai háború történetét? François bólintott. - Nos, én Kasszandra vagyok, a trójai jósnő, aki arra ìtéltetett, hogy mindig igazat mondjon, és soha ne higgyenek neki. Hét éve mondom az igazat Orléans-i Lajosnak, és hét éve nem hallgat rám. A balsors madarának nevez, fekete madarának... François megremegett. Szeme újra vészesen csillogott. - Azt mondtad, hogy „fekete madár”? - Igen, de... François de Vivraie felélénkült. A szeme éles fénnyel villogott. -A holló, az első mű madara!... Hallgass ide! Én is birtokában vagyok a jóslás képességének! Látom a jövőt, a te jö-vődet! - Gyakran látsz a jövőbe? - Nem, most először... Louis, te megvalósìtod a három művet: a Fekete művet, a Fehér művet és a Vörös művet. De te közvetlenül viszed majd végbe a három művet, könyv és szerszám nélkül, kizárólag az életed által. Te leszel a fekete madár a könnyek árán, a fehér madár hazugság árán, és a vörös madár a vér árán. És a legnagyobb jutalmat kapod érte: megláthatod az Északi fényt...

Idáig az árkádok alatt álltak. François karon ragadta a fiát, és kihurcolta magával a négyszög alakú középső térre, ahol megmutatta neki a Vasmìves utcai osszáriumot, azt, amelyik észak felé néz... Az ablakokban az ügyesen egymásra halmozott, megkülönböztethetetlen koponyák ugyanazzal az üres tekintettel meredtek észak felé. - Itt van valahol Jean testvérem koponyája is. Végakaratát teljesìtve én magam hoztam ide. Holtan is látni akarta az Északi fényt. Azt mondta, hogy én még életemben meglátom, és én most ugyanezt mondom neked. Leszállt az éj. François néhány lépést tett előre, hogy leüljön az osszárium egyik oszlopa alá. Észak felé fordulva ült le. Az aranysisakot a fejére tette, lecsukta a szemét, és vontatottan szólalt meg: - Fiat cervus servus! Hogy a rabszolga szarvas legyen és a szarvas rabszolga... Elhallgatott. Louis nem háborgatta apját. Visszatért a temető közepére. Körbetekintett. Az osszárium minden ablakából koponyák szegezték rá a tekintetüket, mìg a föld alól makacsul és elviselhetetlenül szállt föl a rothadás szaga. Ebben a környezetben a telihold is mintha egy hatalmas hullafej lett volna... Louis-t nem lepte meg apjának sötét jóslata, bár kissé felkavarta az a mód, ahogyan François kifejezte magát. Mindig is tudta, hogy élete, a kém élete tragikus véget ér, és csaknem boldog volt, hogy a halálát egyfajta szellemi győzelem kìséri majd. Ez még jobban meggyőzte arról, hogy folytatnia kell a harcát. Közelebb ment a sìrgödörhöz. A verem alján karok, lábak, fejek tűntek elő. Megmaradt bal kezébe fogta az állát és felsóhajtott. Egyetlen kép sem ìrhatta le pontosabban Francia-ország jelenlegi helyzetét: Franciaország a szakadék szélén áll, a sìrverem szélén... Louis de Vivraie hosszan elmélkedett az elkerülhetetlenül közelgő borzalmas eseményeken, majd egy idő után, melynek hosszát meghatározni képtelen volt, visszatért az apjához. A holdfény lágyan beragyogta az aranysisakot, amelyen szinte észrevehetetlenül csillogott a szárnyas szarvas. Atyja aludt, és álmában hánykolódott: álmodott. François de Vivraie előtt álmában, ahogy remélte, valóban megjelent az unikornis. Vidáman ugrándozott egy zöld mezőn. François fáradhatatlan élvezettel figyelte Isten leggyönyörűbb teremtményét, de az állat viselkedése hirtelen megváltozott. Az unikornis megnézte magát egy tükörben, s megjelent alatta a mondat: „Önmagámtól elborzadok.” Ez a kép nem volt idegen François-nak. Részletre pontosan látta már az egyik könyvében. Még az is oda volt ìrva, hogy a mondat: „Önmagámtól elborzadok!”, az unikornis jelszava. Ami ezután következett, azt azonban nem látta sehol. A tükör megnőtt, és teljesen feketévé vált. Egy fekete fátyollal fedett, fekete koronás nő jelent meg benne. Alig lehetett kivenni alakját a háttér

azonos szìnei miatt, de François mégis látta. Mozdulatlanul nézte őt. François felkiáltott: - Te vagy?... Az asszony nem válaszolt. Eltűnt. Minden koromsötétbe borult... Az ébredező reggeli ég lassan kivilágosodott. Louis apja fölé hajolt, s figyelte a mélyen alvót, aki a király aranysisakjában a lélek ismeretlen vidékein küzdött, titokzatos és veszélyes csatákban. Nem, ez a nyomorultan öltözött férfi nem veszìtette el a korral a józan eszét. Ellenkezőleg, hihetetlen erőt árasztott magából. Az ősz bibliai pátriárkák erejét, sőt mintha magának Istennek erejét sugározta volna magából. Louis lágyan megrázta az apja vállát. - Eljött az idő, atyám. François azon nyomban felébredt, halványan elmosolyodott, levette a sisakot, és odanyújtotta a fiának. Louis elrejtette a köpenye alá. Nem beszéltek, egymásra is alig pillantottak, de mindketten tudták, hogy nem látják egymást soha többé. Napkeltekor Párizs minden harangja egyszerre zúgott föl, mint ahogy az esti takarodót is egyszerre jelezték. A kapuk kinyìltak és Louis kiment, miután néma búcsút vett apjától. A Vasmìves utcára lépve kellemetlen meglepetés várta: járőrök csapata zárta le az utat, és megmotozta a járókelőket. Nyilván a király aranysisakját keresték. Louis gyorsan sarkon fordult, és nagy kitérővel folytatta útját. A régi Saint-Honoré-városkapuhoz érve, a Szajna felé irányìtotta lépteit. Úgy gondolta, hogy a rakparton megy majd be a palotába... Éppen a Louvre előtt haladt el, amikor hirtelen őrök tűntek fel. Előtte és mögötte is voltak, úgyhogy menekülésre nem maradt lehetőség. Különös vadsággal kutatták át az arra járókat, s nyilvánvaló volt, hogy nemesi származása sem kìméli meg Louis-t a motozástól. Válságos helyzetbe került: ha elfogják, százszoros halállal lakói, nem beszélve a szégyenről, amelyet az orléans-i hercegre vetne, akinek ő az egyik leghűségesebb embere. Nem maradt más kiút, mint eltüntetni a sisakot. Minden feltűnést kerülve odasomfordált a Louvre falához, és köpenyét résnyire nyitva a vizescsatornába ejtette a sisakot. A ragyogó fémtárgy egy pillanatra megcsillant még a napsütésben, majd eltűnt a zavaros mélységben. Louis de Vivraie hosszan bámult a sötétlő vìzre. Ha egy napon megtalálják, nem fogják tudni, milyen különös feladatra szánták, s milyen gondolatokat ébresztett VI. Károly aranysisakja egy alvó fejében. Sietős léptekkel távozott, és baj nélkül megérkezett a Szent Pálpalotába... Ezen a napon kellett beszámolnia Orléans-i Lajosnak arról, amit kémeitől a hét folyamán megtudott. A herceget könyvtárában találta, amint szórakozottan sakkozott magában. Külsőre

hasonlìtottak egymásra: egyidősek voltak, alacsonyak, barna hajúak és szelìd arcúak. Ruházatuk azonban nem lehetett volna különbözőbb. A herceg a legkifinomultabb módon öltözött. Bő ujjas, hófehér zekéjére kedvenc mintáit, csalánvirágokat és tarajos sülöket hìmeztetett arannyal. Libánál hevert kutyája, Doucet, az agár, melytől sosem vált meg. Gondolkozásukban sem hasonlìtottak egymásra. Bár mindkettőjüket aggasztotta az ország, az állam sorsa, és a politikáról egyaránt megfontoltan és józanul gondolkoztak, más téren nem volt közös vonásuk. A herceget nem érdekelte mások szenvedése. Számìtott, játszott, mintha kedvenc játékát, a sakkot űzné. Louis de Vivraie ugyanìgy cselekedett; csakhogy ő belülről és titokban szenvedett miatta. Viselkedésük hasonlìtott, de gondolataik elválasztották őket egymástól... Orléans-i Lajos kedves mozdulattal hellyel kìnálta látogatóját. - Tehát, mivel vádolnak a városban? - Egy mulatóban arról énekeltek, hogy a nyakában tarsoly lóg, uram, egy akasztott ember porrá tört csontjaival, a gyűrűjét pedig egy kerékbe tört személy szájában találta. - Nevetséges! - De attól még aggasztó, uram. - Tudom. Ez minden? - Mindenfelé mondogatják, hogy kockajátékon vesztette el a lovát. - Ez igaz. Micsoda gyönyörű állat volt! - Az egyház elìtéli a szerencsejátékot. A szószékekről dörgedelmeket zúdìtanak önre a papok, uram. Orléans-i Lajos egy pillanatra elábrándozott. Felvette a sakktábláról a fekete királynőt, és egy darabig két ujja között forgatta... - Ez minden? Azt nem állìtják, hogy Bajor Izabella a szeretőm? - Azt kérdezte, uram, hogy ezen a héten mivel gyanúsìtják, nem azt, hogy mivel vádolják minden áldott nap. A herceg mosolyogva tette a helyére a sakkfigurát. Louis de Vivraie volt az egyetlen, aki ilyen hangon beszélhetett vele. Túlságosan is becsülte érdemeit és titoktartását a kényes megbìzatásoknál. - Nem akartam kihozni a sodrából, drága Vivraie-m! Imádom ezt a helyzetet: kétségbeejti ellenségünket, a jó Burgundit! Egyébként a jelszavam is valami ilyesféle lesz. Az embereim egyenruhájára felìratom, hogy „Bosszantom”, és mellé egy furkósbotot hìmeztetek! - Ez provokáció. - Kétségtelenül. És akkor mi van? - A provokáció mindig haszontalan, néha veszélyes. Az orléans-i herceg még szélesebben mosolygott. - Erről ráismerek az én fekete madaramra!... De csak bìzza rám! Nem lesz semmi baj.

Louis de Vivraie felsóhajtott. Úgy látszik, az orléans-i herceg semmit sem ért. Úgy akar ellenszegülni a kérlelhetetlen Félelemnélküli Jánosnak, mintha még mindig a heves, de lovagias apával, Merész Fülöppel lenne dolga. És most tessék, legújabban azt találta ki, hogy „bosszantani” fogja. Micsoda őrültség! Egy nagyvadat nem bosszant az ember. Vagy megöli, vagy békén hagyja... A herceg csöndben nézett rá, ami azt jelentette, hogy a kihallgatás véget ért. Semmit sem mondhat. Louis de Vivraie tisztelettudóan meghajolt, és távozott. Amint becsukódott mögötte az ajtó, hirtelen eszébe jutott, hogy valami dolga van. Egy darabig hiába kutatott emlékezetében, de egy fazék látványa felidézte a feladatát: apja megbìzásából Mahaut d’Arcueil gyermekeit kell megkeresnie, akiket cselédnek nevelnek a Szent Pálban. A szìve mélyén beismerte, hogy az apjának igaza van. Akit ilyen anya szült, attól van miért tartani. Ha jól emlékszik, két lány és egy fiúgyerek fogant az apjától. Keresésükre indult... François de Vivraie valamivel később, mint Louis, szintén kifordult a Vasmìves utcára, amely a Saint-Honoré-városkapuhoz vezetett. Észre sem vette, hogy elhagyta a várost, és csak a Chaillőt dombjáról nézett hátra. Párizs sötét foltnak látszott a lenyugvó nap elvakìtó fényében. François leült egy pillanatra, hogy megcsodálja a látványt, és nem tudta elfojtani magában a felszakadó emlékképek özönét... Nem tudta elfelejteni, hogyan kezdődött, hét esztendővel korábban, alkimistaélete. IV János halálának hìrére rögtön elindult Bretagne-ba. Ahogy gondolta, az új herceg, V. János visszaszolgáltatta várait, úgyhogy François Coussonban telepedett le. Különösen szerencsés pillanatban érkezett, mivel várkapitánya, Mardochée Simon éppen akkor halt meg, és a vár gazdátlanul maradt. Csak Mardochée felesége, Judith éldegélt ott, aki valaha Spanyolhonban François szeretője volt. Hatvanéves lehetett, bár jóval fiatalabbnak látszott, mivel barna haja nem Őszült, és alakja kecses volt és karcsú. Myriam, közös lánygyermekük, akit Mardochée úgy nevelt, mint a sajátját, kamaszkorában lázban meghalt. François megrendülve fogadta a hìreket, de az esze máshol járt. Nem halaszthatta tovább, rögtön Hugues laboratóriumába sietett. A kulcs rettenetes nyikorgással fordult meg a zárban, bizonyìtva, hogy senki sem próbált e helyre behatolni, mìg François távol volt... Mindent ugyanúgy talált, mint akkor, amikor először, immáron ötven évvel ezelőtt belépett ide: pókhálók, por, szertehányt könyvek. Még az a könyv is itt volt, amelyet annak idején borzalmában a földre dobott, amikor rádöbbent, hogy farkasbőrbe van kötve. Lehajolt, a könyvre irányìtotta mécsesét, és meglepetve látta, hogy a két lap, ahol a könyv kinyìlt, hófehér.

Körbejárta a szobát, hadonászva szaggatta le a pókhálókat, és lassan ráébredt, hogy a szobában nincs sem athanor, sem aludel. Nekikeseredve vett föl egy könyvet a szobát szinte teljesen betöltő hosszú asztalról, kinyitotta és belelapozott: ennek is üres volt minden lapja! Egyenként levett minden könyvet a polcról: mind szűz volt, mind hófehér! Csak a farkasbőr érdes érintése volt valóságos az ujjain, semmi más. Zavartan állt meg. Tréfát űznek vele? Hugues mókázott volna csupán? És Jean de Cousson, Enguerrand papja, aki éveket töltött ebben a szobában, hófehér lapu könyveket lapozgatott volna? Hirtelen felkiáltott... Az üres könyvespolcok mögül előtűnt a fal, és a falon egy ajtó!... Egyszerre megértette e képtelen és ijesztő dìszlet értelmét: a nemkìvánatos látogató elrémìtésé-re szolgál. Aki viszont valóban keresni jön ide, az talál. Az ajtón nem volt zár. Belökte. Egészen apró szobácskában találta magát. A jobb oldalon szűk ablak, vagy inkább lőrés nyìlt, mellette egyszerű kis házikápolna, kis paddal és a falon kereszttel. Balra szalmazsák, s szemben vele az athanor, azaz a tűzhely és az aludel, azaz a kerek alkimista edény. Könyvek is voltak, de ez egyszer nem üres könyvek. Mindenfelé eltökélt munkára valló jegyzetek hevertek... De volt még valami. Az athanor mögé három nagybetűből álló szót véstek: LUX... François egy pillanatra megállt előtte, majd izgalmában hevesen dobogni kezdett a szìve: lux, azaz fény... Jobbra tőle a lőrés kelet felé nézett, ez tehát az északi fal, és az észak felé emelkedő falra ìrták, hogy fény! Itt várnak az Északi fényre, mióta a világ világ. Ennél az aludelnél, amelyet ez a kemence, azaz athanor melegìt, itt tűnik majd föl az Északi fény. A mű elkezdődött... François de Vivraie most leült az út szélén, és rongyai alól könyvet húzott elő. A könyv cìme De Unicome volt, vagyis Az unikomisról. Bár rengeteg könyv állt az alkimista könyves szekrényében, ezt vette először észre annak idején. A véletlen hacsak nem felsőbb akarat - nagylelkűnek mutatkozott, mert ez volt az igazi könyv. François finoman elmosolyodott, kinyitotta a könyvet és átfutotta, csak azért, hogy újra átélhesse azokat az érzéseket, amelyeket a könyv felfedezésekor megélt... A szöveg az unikornis sajátosságainak felsorolásával kezdődött, elsőként a szarvának leìrásával. A szarva fekete, fehér és vörös, mint a három alkimista mű; a férfi nemi szervét idézi, mert hegyesen ágaskodik, de a nőit is, mert üreges és kehelynek használható. Az unikornis egyszerre hìm és nőstény, ìgy nem léphetett föl Noé bárkájára, de csodálatos erejének köszönhetően mégis túlélte a vìzözönt... Mindebben volt valami csodálatos, és gyerekeknek regélt tündérmesékre emlékeztette François-t. De nem gyerekségekről van itt szó. Magasztos figyelmeztetés óvta az olvasót a tévedéstől:

Aki az unikornis megszelídítésére vágyik, először álmában pillantja majd meg. De jaj annak, aki nem elég tiszta az unikomis látására! A látványtól szörnyethal! Aki kiállja a próbát, annak erőfeszìtéseit siker koronázza. Ha az unikornis szeretője tiszta lelkű és egyenes, csodálatos jutalomban részesül. Az unikornis homlokán hordja a karbunkulust, a gránátkövet, amely egy egész katedrálist fénybe tud borítani. Ha az igazi szerető sikerre viszi a Fekete művet, megláthatja a karbunkulus ragyogását, mely elkápráztatja... François de Vivriae szemét a könyvről a lenyugvó nap fényében fekvő Párizsra emelte. A szövegnek eddig a részéig -pontosan emlékezett rá - semmilyen nagyobb megrázkódtatást nem érzett. De a következő bekezdéstől egész testében megremegett. Mert ìrva volt: Az unikornis párjául csak a szárnyas szarvast fogadja, akit barátságból halhatatlanná tett. Megdöbbentő egybeesés! Éveken át királyi testőr volt a Szent Pál-palotában; éveken át hordta a szárnyas szarvassal és a „Mindörökké!” szóval, az örökkévalóság szavával hìmzett szìjat, ő maga a szárnyas szarvas! Az unikornis vezeti majd az alkimistakutatásaiban. Valamivel távolabb következett a vers, amelyet Louis-nak idézett: A filozófusok ismételgetik. Hogy két állat van az erdőben; A nagyhatalmú szárnyas szarvas És az egyszarvú, akivel jár. De még nem volt vége. A De Unicome tartalmazott még egy rejtélyes és aggasztó fejezetet, melynek cìme „A Fekete Föld” volt. Az unikornis legkedveltebb helye a Fekete Föld. Nincs ennél szentebb hely, mivel még művészetünk nevét is magán viseli. Jól tudod, igazat szólok: „alkímia ” a szaracénok nyelvén „fekete földet” jelent. Itt a névtelen szerző váratlanul megszakìtotta elbeszélését, s bevallotta rémületét: Hallgatnom kell. Ha többet árulnék el, az Éjszaka Királynőjének haragját vonnám magamra, aki e szörnyű vidék uralkodója. A könyv olvasásakor François de Vivraie két dolgot határozott el. Először is, hogy mit fog égetni az athanorban, az alkìmiai kemencéjében: fekete földet. Mivel az alkìmia - és ez az egyik különlegessége - az anyagi tevékenységet is kötelezővé teszi. Nem egyszerűen elmélkedésről van szó, mint ahogy a szerzetesek elmélkednek a monostorok falai között. A három mű sikere e kemencében véghezvitt különös konyhaművészettől függött. A mű materiális oldalát tekintve a könyvek nem fogalmaztak világosan, sőt gyakran érthetetlenek voltak, de mégsem lehetett megfeledkezni a dologról. Sőt ezen az anyagi sìkon tűnik fel a jel, hogy vajon sikerrel járt~e a mű.

François másik döntése a szárnyas szarvast ábrázoló kardszìjának visszaszerzése volt. Imi fog erről Louis-nak, döntötte el. Neki valószìnűleg nem esik majd nehezére teljesìteni a kérését. De a levelet sosem küldte el, mivel még aznap éjjel álmot látott. Bűbájos fákkal teli erdőben járt, királyi testőr egyenruhájában, vállán átvetett kardszìjjal. Látta, amint az unikomis, gondtalan szökkenésekkel felé tart. Az unikomis megpillantotta a kardszìjat, és kìváncsian közelebb lépett. Egy pillanatra ránézett, majd megvetően távozott. - Nem te vagy a szarvasom! François kétségbeesetten kiáltott utána: - Miért? Mi hiányzik? A tisztaság? A tudás? Az unikornis, eltűntében a legreménytelenebb szókat vetette oda neki: - Az idő... Mindez 1400 nyarán történt... François de Vivraie elhagyta laboratóriumát, és a vár mindennapos életével foglalkozott, az uradalmai ügyeinek intézésével. Nappal a gazda szerepét játszotta; de éjjelenként, álmában az unikornisra vagy az Éjszaka Királynőjére várt, hogy megtudja, eljött-e már a pillanat. De majdnem hét év telt el anélkül, hogy bármi történt volna. Ez a végeérhetetlen és egyhangú időszak, amelyet emlékezetében, akárcsak a megvalósìtásra váró művet, fekete fátyol borìtott, talán alkimista kalandjának legfontosabb része volt. Egyetlen próbatétel sem volt nehezebb. Ezerszer gondolt arra, hogy feladja, s ezerszer hallotta magában a hangot: „Várj! Eljön még a nap!” Végre 1407 egyik januári éjszakáján az unikornis parancsot adott neki, hogy vegye föl a király szárnyas szarvassal dìszìtett aranysisakját... Amint visszaért Coussonba, François gondolkodni kezdett azon, amit az Aprószentek temetőjében álmodott. A legmegdöbbentőbb a fekete fátylas és fekete koronás asszony megjelenése volt. Tudni akarta, vajon az Éjszaka Királynője-e, de nem kapott választ... Mióta alkìmiával foglalkozott, minden könyvet elolvasott, amelyet a titkos szobában talált, de a De Unicome cìműn kìvül egyik sem szólt az Éjszaka Királynőjéről. Pedig most úgy tűnt, minden ekörül forog. François hiába kutatott hosszú heteken keresztül. Teljesen nekikeseredett, már csak egy hajszál választotta el, hogy ne mondjon le végképp és egészen az alkìmiáról. Ekkor jutott eszébe az, akit nap mint nap látott, és akinek nem szentelt sok figyelmet: Judith... Judith talán tudna segìteni. Zsidó, és állìtólag a zsidók a legkitűnőbb alkimisták. Granadában született, a szaracénok országában, akiknek ugyancsak jó érzékük van az alkìmiához. Sok héber nyelvű könyve is van. Tálán van valamije erről a témáról is... Idáig Judith előtt is rejtve tartotta tevékenységét, akár a többiek elől, mert védelmezni akarta titkait, de most ebbe az asszonyba helyezte minden reményét.

Megkérdezte tőle, hogy van-e olyan könyve, amelyben szerepel az Éjszaka Királynője. Amìg beszélt, úgy érezte, először látja igazán ezt a nőt. Fekete ruháján hitének hatágú csillaga ragyogott. Kora ellenére barna haja dúsan omlott a vállára. Téstének minden szìne a megvalósìtandó művet idézte: nem a legjobb elő-jel-e ez?... Judith sokáig hallgatott, mielőtt megszólalt. - Találkozunk ma éjjel a laboratóriumban... Amikor eljött az óra, Judith megjelent, ünnepélyesen, magasztosan, talán az Éjszaka Királynőjéhez hasonlatosan, akinek titkait felfedni jött ide. Könyvet tartott a kezében. François látta a könyv fedelén a héber betűket. - Mi a cìme? - Alfa-Béta, Ben Szìra ìrta. - Gyermekeket tanìt olvasni? - Nem. Az Éjszaka Királynőjéről szól... Judith letette a könyvet a szoba egyetlen asztalára, és ellenkező oldalról nyitotta ki, mint a keresztény könyveket szokás. - Az első fejezet cìme „Lilith”. Ismerősen cseng e név? François-nak rémlett valami, és megpróbált visszaemlékezni. Judith félbeszakìtotta. - Van itt egy Biblia? Az alkimista könyvtárban természetesen volt egy példány a szent könyvből. François odavitte. Judith lapozgatta egy kicsit, majd olvasni kezdett: - Itt van, mit mond róla Izajás: Ott vesz menedéket Lilith is magának, ott talál nyugvóhelyet...* *Izajás 34,14. Dr. Szénási S. ford. Légi démon, csábìtó, pusztìtó, sötét... Jób is beszél róla... Gyorsan lapozott, majd tovább olvasott: - Lilith lakik sátorában és hajlékára kénkövet szórnak...** Jób 18,15. Károli Gáspár ford. De a legfontosabb a kezdet kezdetén, a Genezisben található. Olvassa csak. Ujjával rámutatott az egyik legelső sorra. François olvasott. - Teremté tehát az Isten az embert az 6 képére, Isten képére teremté őt: férfiúvá és asszonynyá teremté őket. ...és monda nékik Isten: Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet és hajtsátok birodalmatok alá...*** Móz 1,28. Károli Gáspár ford. - És most olvassa a második bekezdést, ott lejjebb. - És monda az Úr Isten: Nem jó az embernek egyedül lenni; szerzek néki segítő társat, hozzá illőt. ...Bocsáta tehát az Úr Isten mély álmot az emberre, és ez elaluvék. Akkor kivőn egyet annak oldalbordái közűi, és hússal tölté be annak helyét. És alkotá az Úr Isten azt az oldalbordát, a melyet kivett vala az emberből, asszonynyá, és vivé az emberhez. **Móz 2,18; 21. Károli Gáspár ford. Judith a szemébe nézett. - Hogyan magyarázza ezt? François elképedt. Számtalanszor olvasta a szöveget, de sosem vette észre ezt az ellentmondást. Először azt mondja, hogy Isten megteremtette a férfit és az asszonyt, de később a férfi megint egyedül van, és az asszony második megterem* tésére vágyik. - Nem tudom megmagyarázni - ismerte be őszintén.

Judith újra felvette a héberül ìrott könyvet. - Ben Szìra ìgy magyarázza: Adám és Lilith volt az első férfi és az első asszony. Mivel egyszerre teremtették őket és egyenlők voltak, összevesztek azon, hogy ki legyen felül. Lilith felbőszülve kimondta Isten nevét, mire szárnyakat kapott, és kiűzetett a Paradicsomból. Adám kétségbeesetten kérte a Mindenhatót, hogy hozzák vissza Lilithet. A Mindenható tüstént leküldte Szenoj, Szanszenoj és Szemangelof angyalokat, hogy bírják rá Lilithet az engedelmeskedésre, ám ő ezt megtagadta. Akkor Isten arra ítélte, hogy csak démonokat szüljön, Adómnak pedig megteremtette Évát, a második feleségét... Judith egy pillanatnyi csend után folytatta. - Lilith sokáig keresett társat. Végül találkozott Szamáellel, egy bukott angyallal, aki elfogadta, hogy Lilith legyen fölül. Együtt telepedtek meg a Gyehenna völgyében, és több ezer démont nemzettek. Lilith ölelés közben megátkozta Évát. De később bosszút állt. Találkozott Ádámmal, amikor az Ábel halála után egyedül, kétségbeesve bolyongott. Fájdalmában Ádám beleegyezett, hogy egyesül Lilithtel. Százharminc évig maradtak együtt, és tengernyi démont nemzettek. François nem bìrta tovább magába fojtani a kérdését. - Mi köze ennek az Éjszaka Királynőjéhez? - Lilith az Éjszaka Királynője. Egyébként héberül a lail szó éjszakát jelent. És a következő fejezet cìme „Az Éjszaka Királynője”... Az Éjszaka királyságát a Fekete Föld, a Fekete Nap és a Fekete Hold alkotják. A Fekete Föld az unikomis birtoka. Az 6 segítségével lehet belépni ezekre a vidékekre. De annak előtte meg kell szelídíteni. Judith ránézett. - Ezt már elvégezte? - Igen. Kérem, folytassa. - A Fekete Föld a Fekete Nap és a Fekete Hold között terül el A Fekete Nap a legféktelenebb erők uralma, és a legveszélyesebb e mellé kerülni Kivéve, ha az unikornissal vagy, mivel ekkor semmit sem kell félned. A Fekete Holdat Lilith, az Éjszaka Királynője birtokolja. Olyan fekete, hogy minden fényt elnyel, még azt is, amit magadban hordozol. Ha közvetlenül néznél rá, kihunyna benned az élet. De tükröződni láthatod az unikornis szemében. De csak ha nagy bátorsággal bírsz, mert nincs rettentőbb ennél a látványnál. Ne feledd, hogy az unikornist „rettenetes tükörnek” is nevezik és jelszava: „Önmagámtól elborzadok!” Judith olvasott még egy darabig, de a szöveg további része már nem mondott semmi újat. Végül becsukta a könyvet... François sokáig nézett rá. Judith volt az egyetlen ismerőse, aki megérte az ő korát. Neki kell elkìsérnie életének utolsó nagy feladatában. - Nem maradna mellettem? Azt mondják, ha egy asszony és egy férfi egyszerre dolgoznak a művön, akkor esélyeik megsokszorozódnak. Judith barátságosan elmosolyodott.

- Remélem, nem gondolta, hogy magára hagyom e próbatétel során. A laboratóriumban uralkodó sötétséget csak két satnya gyertya derìtette föl. François felvett egy kis fekete földet és az olvasztótégelybe helyezte. Aztán az egészet az athanorba tette, a tűzre kevés mohát helyezett, az egyik gyertyával meggyújtotta, és a tüzet apró gallyakkal táplálta. - Melegnek kell lennie. Mindenszentekig ki kell tartson. - Miért épp addig? - Mindenszentek éjszakáján születtem, pontosan éjfél előtt. Azt hiszem, Lilith ezt az időt választja majd, hogy eljöjjön... 1407. november elsején délben François de Vivraie belépett Cousson kápolnájába. Judith a tűzre vigyázott. Napok óta csendesen, figyelmesen váltották egymást a tűznél. Közelgett a döntő pillanat. És ez a nap François-nak kétszeresen is emlékezetes marad. Nem csupán mert első művének sikerét kell hoznia, de azért is, mert ma lesz hetvenéves. Minden könyvében ìrtak a hetes szám tökéletességéről. Most pedig, a döntő pillanatban pontosan hétszer tìz éves lesz. François a siker biztos jelét látta ebben... A szertartás alatt buzgón imádkozott a Szentlélek segìtségéért. Feltétlenül szüksége volt rá a próbatételhez, mert előérzete azt súgta, hogy rettenetes, az emberi teherbìrás határát súrolja majd. A mise végeztével visszatért a laboratóriumba. Judith szótlanul átengedte neki a tűzhely előtti helyet. A rövid novemberi nap hamar eltelt. A hirtelen leszálló félhomályban csak a tűz izzó fénye világìtott. Nyitva hagyták az ajtót, hogy hallják a templom harangszavát, és figyeljék az idő múlását. François az athanor előtt guggolt, és nem vette le róla a szemét. Nem látta és nem hallotta Judithot, aki csöndesen mozgott a környezetbe olvadó fekete ruhájában. François-n lassanként különös hangulat lett úrrá, mintha összeszűkült volna a tudata. Ébren volt, de nem a valóságban... Végre megjelent az unikornis. Előtte állt, fehéren világìtva a környező sötétségben. - Hol vagyunk? - hallotta meg François saját hangját. A válasz nem lepte meg, de mégis megremegett. - Ott, ahol én lakom, a Fekete Földön, amit a szaracénok alkìmiának neveznek... Most pedig fordulj meg. François engedelmeskedett. Meleg szellő érte az arcát. Az unikornis bejelentette: - Ez a Fekete Nap. Ne félj semmitől: azért vagyok itt, hogy megvédjelek. De ne nézz hátra! - Ott van ő? - Igen. A Fekete Hold. Az Éjszaka Királynője. - Látni akarom! - Ne feledd a jelszavam: „Önmagámtól elborzadok!” - Látni akarom! - Akkor nézz rám.

François látta, hogy az unikornisnak már csak egy szeme van. Az unikornis válaszolt néma kérdésére. - Az Éjszaka Királynője csak a nő szemében tükröződhet, s az egy. Elhallgatott, és megjelent Lilith. Egy lépcső tetején ült, fekete fátyollal borìtva, hatalmas, sötét szárnyakkal. Felállt, és a fátyla körülötte lebegett. Óriási sötét virághoz hasonlìtott ìgy. Megszólalt, hangja zengett és mélyebb volt, mint sok férfié. - Lilith vagyok, az Éjszaka Királynője, a Fekete Hold, a Barna Éva, a Sötét Anya. Karját nyújtotta neki. - Gyere velem, gyermek! François-t hirtelen páni rémület fogta el. Csak most döbbent rá, hogy ez a fekete álom lépcsője, a Vivraie-bástya lépcsője... - Ez a lépcső... - kezdte összeszorult torokkal. Lilith közbevágott. - Ez a Scala lapidis, a Kőlépcső, mely a filozófusokat lépcsőfokról lépcsőfokra vezeti az igazsághoz. Gyere! Minden lépés a Bölcsességhez visz közelebb! Lilith forogni kezdett maga körül, s a fátyla fokozatosan lebomlott róla. Úgy hullott lábához az anyag, mint a vìzesés, mint a tintazuhatag... François önmagát teljesen feladva elindult felfelé a lépcsőn. Lilithet hamarosan csak egyetlen fátyol borìtotta, mely alig fedte mezìtelenségét. Belökött egy ajtót és bement. François megállt az ajtó előtt. Felismerte: a szülei szobájának ajtaja... Reggel volt. Az előbb, amikor felébredt, a nap besütött a szobájába. Feljött a lépcsőn, és a szülei felső emeleti szobája előtt állt. Hirtelen rádöbbent, hogy amit lát, az nem álom és nem a képzelet szüleménye. Ezt a jelenetet valóban megélte. Emléket él át újra, egy elfelejtett emléket... Lilith hangját hallotta a szobából: - Lépj be! Szaggatott női sikolyokat hallott a szobából. A végzetes perc. Összeszedte minden erejét és belépett... Apja és anyja összefonódva feküdtek az ágyon, és - mint Lilith az anyja volt fölül: lovaglóülésben... François futva menekült, és mìg lerohant a lépcsőn, az 1340-es Szent János-napi lovagi tornán történtek minden elfeledett emléke felidéződött. Aztán a fulladozás zavaros érzése vett rajta erőt. Be volt zárva breton bölcsőjébe, akár egy szűk koporsóba. Szerencsére a dadája most eltávolìtotta a fatáblákat, s ìgy ő végre meglátta a fényt. Később öccse született, és keresztelő misét tartottak. François egyenes derékkal állt az első sorban, mìg az újszülött sìrt. Ezután történt az, amit az előbb élt át: miután meglepte szüleit, legurult a lépcsőn, a szobájánál sem térve magához, egészen a földszintig zuhant, a kastélynak abba a szárnyába, mely akkoriban még romokban hevert. Innen fölrohant az ágyába, ahol összehúzta magát, s többet makacsul nem mozdult, de kimondta első szavát: - Félek!

Aztán eljött a Szent János-napi lovagi torna 1340-ben: a rennes-i főtéren, a fény, az emberek kiáltozása, a trombiták harsogása. Az anyja ibolyaszìn ruhát viselt. Az apja vértben, a balharántosztott vörös-fekete cìmerpajzzsal, éppen meghajtja lándzsáját az asszonya előtt... Hirtelen megint minden elhomályosult: az anyja, az apja, a nézők. Egyedül volt, az üres padsorok között, szemben a tágas harcmezővel... Lilith lassan, ünnepélyesen bevonult. Tfestét újra számtalan fátyolréteg takarta, mely óriási virághoz tette hasonlatossá. Megállt. François remegni kezdett. Láthatta ìgy, közvetlenül, az unikornis nélkül? De Lilith megnyugtatta. - A próbát kiálltad. Nézd! Vakìtó, ragyogó fehérség lepte el. Tizenkét csillag koronázta, fénykoszorút fonva feje fölé, s lába egy félholdon nyugodott, melynek sarlója lefelé mutatott. Az unikornis is megjelent, és François felé fordìtotta fejét. Lilith szólalt meg: - Császárnő vagyok, az Egek királynője, az Apokalipszis szárnyas Szüze, minden dolgok szeplőtlen Anyja, a fény kiapadhatatlan forrása... E szavakra az unikornis leszegte a fejét, s a szarva tövében a karbunkulus olyan tündöklőén villódzott, hogy beragyogott volna egy egész katedrálist. De mindez csak egy szempillantásig tartott. Valódi zaj csapta meg François fülét: messziről, a kápolnából harangzúgást hallott. - Éjfél van - mondta Judith. És François visszhangozta: - Ez már a halottak napja... Ébren megélt látomása visszatért. Lilith a harctér közepére állt eredeti alakjában: fekete és szárnyas virágként. Hangosan felkiáltott, s kiáltásában düh és harag keveredett. - Elmegyek. Visszaszerzem hatalmamat: démon vagyok, és elszabadìtom a gonosz erőket. Ma erősebb voltál nálam, de útjaink még találkoznak! Eltűnt, és vaksötétség támadt. François összetörve leroskadt, és a földön aludt el. Judith hangja ébresztette. Hajnalodott. A levegő hideg volt és nedves. Judith a lőrésnél állt. - Nézze! François felkelt és bizonytalan léptekkel az ablakhoz lépett. Esett a hó. Minden fehérbe borult, a mű következő szakaszát idézve. Fülét hirtelen megütötte a zaj, melyet ha máskor gyászosnak érzett is, most örömmel töltötte el: károgás. Felrepìtette a hollót, sikerült a Fekete mű! Hogy megbizonyosodjék, az athanorhoz futott és kiemelte az olvasztótégelyt. A belsejében a Fekete Föld megváltozott. Csillogó fekete szìnben pompázott, mintha megmosták volna, megtisztìtották volna minden mocsoktól. Győzelmének bizonyìtéka, meghamisìthatatlan képe volt!

François felélesztette a tüzet, és imazsámolyára térdepelt. Örömét semmi sem ronthatta meg, de nem tudta elfeledni Lilith utolsó szavait. A Fekete mű csak az első próba volt. Messze van még a végső sikertől. És a többiek? Milyen sors vár a többi Vivraie-re: Louis-ra, a fiára, és unokájára, Charles-ra, és mind a többiekre? Mindannyiukért teljes szìvéből imádkozott az Úrhoz, mindegyikük védelméért. Néhány lépésnyire tőle Judith, a nyakában hordott Dávidcsillagot szorìtva, héberül imádkozott... Az 1407-es esztendő novemberének második napján Franciaország királyi udvarában kétségbeejtő helyzet alakult ki... Ahogy Louis de Vivraie előre látta, Félelemnélküli János nem hagyta figyelmen kìvül az orléans-i herceg provokációját, s válaszolt rá. A furkósbot és a „Bosszantom” jelszóra válaszul maga is új cìmert készìttetett, melynek jele a gyalu volt, s flamand a jelszava: Ich houd, azaz „Tartom”. A gyalu pengéje könyörtelenül lenyúzza majd a botot: a jel világosan árulkodott gazdájának gyilkos szándékáról. De ez egyszer Orléans-i Lajosnak felnyìlt a szeme. Rájött, hogy Vivraie, az ő fekete madara, az ő Kasszandrája igazat mondott, ő bizony óvatlanul élethalálharcra kötelezte el magát, s már késő volt a visszavonuláshoz. Attól kezdve mindenhová háromszáz főnyi, tetőtől talpig felfegyverzett testőrsége kìséretében ment, és továbbra is pompásan hìmzett ujjas zekéi alatt páncélinget viselt. Emellett azonban mély letörtség lett rajta úrrá. Állandóan a saját, a családja és az ország sorsán siránkozott. E változások Louis de Vivraie szerepét is megváltoztatták. Mostantól nem az volt a dolga, hogy a veszélyekre figyelmeztesse urát, hanem bizakodást és reményt kellett keltenie benne. Louis mindent megpróbált, bár szìve mélyén osztozott a herceg elkeseredésében... November másodikán, a halottak napi mise után a herceg a szobájába hìvatta. A legrettenetesebb előérzetek szállták meg. A mai gyásznapon Orléans-i Lajos nyilván rosszkedvűbb, mint valaha... A fogadtatása valóban jeges volt. - Angol követség érkezik Párizsba - vetette oda minden bevezetés nélkül, durván a szavakat Louis-nak a herceg. November közepére itt lesznek. Louis de Vivraie nem válaszolt. Ez nem volt valami falrengetően érdekes hìr, különösen nem a belpolitikai gondokhoz képest. Anglia már jó ideje csak másodlagos fontosságú volt... Orléans-i Lajos azonban még nem fejezte be: - Tudom, mire gondol: ez nem éppen szenzációs hìr. Tényleg nem. De magának mégis az. - Nekem? - Igen. A követség tagjai között van egy bizonyos Dembridge grófja. Úgy tűnik, súlyos dolog történhetett maguk közt, mivel ünnepélyes esküt követel öntől, hogy nem esik bántódása.

Louis de Vivraie olyan fehér lett, mint a herceg zekéje. Nem tudott rögtön válaszolni. - Megölte a feleségemet... Orléans-i Lajos lehajtotta a fejét. - Tüdőm, hogy asszonya ügyünkért harcolva halt meg. - De azt nem tudja, hogyan. - Valóban. Mondja el! - Engedelmével, nagyuram, inkább hallgatok. - Hát jó. Csak annyit kérek, esküdjön meg és tartsa magát az esküjéhez. Személyesen kezeskedem önért. - Meg fogok esküdni. - És tartja is a szavát? Louis de Vivraie nem szólt. A legszörnyűbb emlékek suhantak át az agyán, kimondhatatlan fájdalom ült az arcára. A herceg a szemébe nézett. - Ön politikus. Gondolkozzék! Ha a legapróbb baj érné Dembridge grófját, rögtön önt kevernék gyanúba, és engem terhelne a felelősség. El tudja képzelni, milyen előnyei származnának ebből az ellenségünknek? Louis még mindig hallgatott. A herceg erre keményebben fogalmazott. - Vivraie, évekkel ezelőtt kiválasztotta az útját: ez az út az áldozatoké. Ma a legnagyobb áldozatot kérem öntől: az engedelmességet! - Igen, nagyuram. És Louis de Vivraie visszavonult, bár nem kapott rá engedélyt. Néhány nappal később szomorú esemény sújtotta le az országot. A királyné, Bajor Izabella áldott állapotban volt, s közelgett az ideje. Nem tudta többé elviselni a Szent Pál-palota fullasztó légkörét, s visszavonult párizsi lakhelyére, a Barbette-kastélyba, hogy nyugodtan adjon életet gyermekének. Ez az elővigyázatosság azonban fölöslegesnek bizonyult. A hónap tizedik napján kisfia született, akit Fülöpnek kereszteltek, bár olyan gyorsan halt meg, hogy alig volt idő keresztvìz alá tartani. Izabellát testileg és lelkileg egyaránt mélyen megviselték az események. Teljesen legyengülve ott maradt a Barbette-kastélyban, ágyhoz kötve. A nép, mely szorongással figyelte a politikai helyzetet, a kis herceg halálát a leggyászosabb előjelként értelmezte. Minden templomban imádkoztak, és a királyság épségéért körmeneteket rendeztek az utcán. Az angol követség e gyászos napokban, november tizenhetedikén érkezett Párizsba. A követek tanácstalanul álltak a helyzet előtt, amit nem is lehet csodálni, hiszen senki sem törődött velük: a népet túlságosan elfoglalta bánata és félelme, az udvarban pedig még sokkal rosszabb volt a helyzet. VI. Károly, akinek elméje kitisztult néhány ritka napra, a kis herceg halálának hìrére visszasüppedt rettentő tébolyába. Sem a

király, sem a királyné nem volt jelen, hogy a két rivális herceg szembenállásának feszültségét enyhìtse. A hercegek számtalan testőre úgy kerülgette egymást a Szent Pál-palotában, mint egy zárt harcmezőn. Érződött, hogy a legapróbb mozdulatra, a legkisebb sértő szóra vérfürdővé fajulhat az ellenségeskedés. Az angol küldöttség vezetője, Rutland grófja felkereste Orléansi Lajost a lakosztályában, hogy a Dembridge grófjának testi épségét biztosìtó esküről megbizonyosodjék. Az orléans-i herceg éppen nagybátyjával, Berryvel tanácskozott. Biztosìtotta Rutlandot, hogy az ünnepélyes eskütételre, amilyen hamar csak lehet, sort kerìtenek, s addig is személyesen kezeskedik a küldött biztonságáról. Amint Rutland kitette a lábát, folytatta a megbeszélést Berryvel. Berry egy ideje kétségbeesetten próbálta a két ellenségeskedő herceget megbékìteni, és úgy tűnt, a mai nappal erőfeszìtéseit siker koronázza. Orléans-i Lajos tartott az öldökléstől, és a palotában kialakult robbanásig feszült helyzetben a király életét is féltette. Félelemnélküli János nem sokkal később ugyancsak beleegyezett a békülésbe. Úgy döntöttek, hogy a kibékülésre a következő vasárnap, november húszadikán kerül sor. Orléans-i Lajos magához hìvatta Rutland grófját, és közölte vele, hogy Vivraie ugyanekkor teszi majd le esküjét. November húszadikán ünnepélyes nagymisét tartottak az Ágoston-rendiek templomában. A királyt és a királynét kivéve az egész udvar jelen volt. Louis megpillantotta Dembridge grófját, aki mostanáig szobájába zárkózott, és testőreivel vette körbe magát. Nagyon meghìzott. Az arca úgy felfúvódott, hogy a szeme már alig látszott ki a háj mögül, amitől még alattomosabbnak tetszett. Szája mosolyra húzódott, és ruházata kirìvó volt. Bűnének jutalmát, a friss nemesi cìmét, öltözékének pompájával próbálta feledtetni. Többfontnyi arany lógott rajta; dagadt ujjperceinek zsìrpárnái közül aranygyűrűk csillogtak elő. Louis feltámadó gyűlölettel nézte. A szertartás elején nem is figyelt a két herceg esküjére. Mindkettő az oltár elé vonult. - Unokafivérem, felebaráti szeretetet és hűséget esküszöm önnek. Majd megcsókolták egymást két oldalról... Louis összerázkódott. Egy katona intett neki, hogy kövesse. Rajta a sor! Minden erejét összeszedve az oltárhoz lépett. Úgy érezte, mintha a vérpadra lépne... Dembridge már várt rá. Rutland grófja és Orléans mellettük állt. Louis de Vivraie ismerte a mondatot, amelyet ki kell mondania. Azt kìvánta, bárcsak inkább kivágnák a nyelvét, de mégis kimondta: - Uram, tökéletes testi épséget és... felebaráti szeretetet esküszöm önnek. Dembridge grófja széttárt karokkal, lelkesülten lépett felé, s Louis-nak a felebaráti csókot is el kellett tűrnie. Ezután mindenki kiözönlött a templomból. Ünneplő, vidám menetbe rendeződtek, és elindultak a közeli Nesle-palota felé. Berry herceg palotájában ünnepi fogadás pecsételte meg a

kibékülést. Louis de Vivraie-nek még sosem volt ilyen nehéz a szìnlelés. Jó arcot kellett vágnia és nagy étvággyal ennie, bár üvölteni és hányni volt kedve. És a legszörnyűbb, hogy Dembridge grófja szinte vele szemben ült. Nem tudta nem látni. A hájas alak az elszenvedett nagy ijedség után megkönnyebbülve tömte magába az étkeket. Louis csak nézte, nézte ezt a sápadt és zsìros fejet, s legszìvesebben levágta volna a nyakáról, a petyhüdt, gusztustalan testet pedig legszìvesebben felkoncolta volna! Az ország érdekét mindig a sajátja elé helyezte. Ha az orléans-i herceg megkérte volna, hogy menjen el Párizsból, mìg az angol küldöttség haza nem tér, kérdés nélkül távozott volna. Ha nem látta volna viszont Dembridge grófját, minden egyszerű lenne. De látta, itt zabáit előtte: Margaret gyilkosa! Margaret hóhéra! Látta a kezét, amellyel... Ki bìrja ezt elviselni? Haljon meg! Kit érdekel a politika, kit érdekel Franciaország, kit érdekel a király! Orléans-i Lajos és Burgundia hercege felemelkedtek, és ünnepélyesen megölelték egymást. Louis de Vivraie összeszedte magát: engedelmes marad. De nehéz lesz, csak Isten a tudója, milyen rettenetesen nehéz! A következő napokat bezárkózva töltötte a Szent Pál-palotában. Nem látta többé Dembridge-t, aki biztonsága nyugodt tudatában járta Párizs utcáit. Louis a szobájában maradt, hogy az esti fogadásokon se találkozhassanak. Amikor csak tehette, kihallgatást kért az orléans-i hercegtől. Mìg politikával foglalkozott, legalább nem elviselhetetlen esküje járt az eszében. November huszonharmadikán szerdán, Szent Kelemen napján Louis de Vivraie-nek még ez a néhány perces feledés sem adatott meg. Reggel látta, amint Orléans-i Lajos kilovagol. Az egész napot Izabella mellett fogja tölteni, a Barbette-palotában, hogy erőt öntsön a királynéba. S bár nem hivatalosan, de valószìnűleg egész éjjel nála marad. A kibékülés óta az orléans-i herceget nem követte egy egész hadsereg, csak egyszerű kìséret: az apródja, Jacob van Mel-keren, két fegyvervivő egy lovon és öt testőr. Louis utánanézett, ahogy eltűnt fehér damasztöltözékében; lova mellett ugrándozott kedves vadászkutyája, Doucet... Louis visszafordult, hogy szobájába zárkózzék. Este nyolc óra körül VI. Károly szobainasa, Thomas Courteheuse belépett a Barbette-palotába. Azt kérte, vezessék a királyi szobába. A herceg udvariasan ült Izabella betegágyánál, s Doucet-t simogatva nyugodtan társalgott. Thomas Courteheuse meghajolt. - Nagyuram, a király sürgősen hìvatja. Orléans-i Lajos elcsodálkozott. Károlynak reggel még ro hama volt. - Magához tért? A szolga nem volt hajlandó mást mondani.

- Sürgősen kéreti, nagyuram. Az orléans-i herceg vonakodva felsóhajtott, elnézést kért Izabellától, és búcsút vett tőle. Thomas Courteheuse-t követve, szokott kìséretével indult el: Jacob van Melkerennel, az egy lovon ülő két fegyvernökkel és az öt testőrrel, akik a fáklyákat vitték. Doucet mellette futott. A Barbette-palotából a Szent Pálba a legegyszerűbben úgy lehetett eljutni, ha átmentek a Barbette-kapun, amely Fülöp Ágost régi városfalának maradványa volt, és lementek a Vieille-duTemple utcán. Nagyon hideg, holdtalan éjszaka lévén mindenki sietett haza. A Barbette-kapun hamar átjutottak. A kapu mögött állt a Mi asszonyunk Képmásához cìmzett fogadó, mely régen bezárt, de a Szüzet ábrázoló cégérét még nem vették le. A menet a fogadó előtt haladt el, amikor húsz emberből álló csapat rontott rájuk. - Halál reá, halál reá! - üvöltötték. A herceg útonállóknak hitte őket. - Az orléans-i herceg vagyok! - kiáltotta, hogy rádöbbenjenek, kivel állnak szemben. De borzalmas kiáltás ütötte meg a fülét a sötétből: - Éppen őt keressük! Thomas Courteheuse kést rántott elő. Csapda volt hát, tőrbe csalták! Kardok és bárdok emelkedtek föl. A szolgák rémülten futottak szét. Orléans-i Lajos maga is menekülni próbált, de egy bárd egyetlen csapással levágta a gyeplőt markoló bal kezét. Lezuhant a lováról. Vad ütések hullottak rá. Apródját, egyetlen emberét, aki bátran mellette maradt, lekaszabolták. A gyilkosok ezután felgyújtották a Miasszonyunk Képmásához cìmzett fogadót, és az éjszaka csendjében tűzvész!, tűzvész! kiáltozással eltűntek... Senki sem jött elő... A lángok fénye megvilágìtotta a herceg holttestét. Két fejsebet kapott: az egyik vágás a bal szemétől a jobb szeméig ért, a másik az egyik fülétől a másikig nyitotta fői a koponyáját. Agyveleje kifolyt a két vágáson a kövezetre. Lemetszett bal keze nem messze hevert tőle. A jobb karja szétroncsolódott: a könyökénél kiállt a csontja. Jacob van Melkeren, az apródja ott feküdt a mellkasán; utolsó, hiábavaló kìsérletet tett urának megmentésére. Az egyetlen élőlény Doucet volt, aki ura arcát nyalogatta... Hamarosan kiáltások ébresztették a Szent Pál-palotában alvókat. Az elmenekült szolgák riasztották az őrséget: - Az orléans-i herceg! Jöjjenek gyorsan!... Louis de Vivraie egyetlen ugrással talpon termett és csatlakozott a herceg embereihez, akik sebbel-lobbal indultak kifelé. Velük futott ki a jeges hidegbe, fel a Saint-Antoine és a Vieille-duTemple utcán, s végül megérkeztek a vérfagyasztó gyilkosság helyszìnére... Néhány testőr a borzadálytól megkövültén tartotta a fáklyát, bár az égő fogadóból olyan fény áradt, mintha világos nappal lenne. Louis ura felhasìtott feje fölé hajolt, az arc fölé, mely ma reggel

még oly gondtalan és vidám volt... E tátongó nyìlások Franciaország sebei voltak, az ország fájó sebei. Halk zajt hallott. Felegyenesedett és megpillantotta Doucet-t, aki pofájában hozta a halott bal kezét. Louis elvette tőle. Négy szolga felemelte a testet, hogy a legközelebbi templomba, a Blancs-Manteaux-ba vigye. A többi szolga tehetetlenül álldogált. - És ezt - Louis rámutatott a kövezetre folyt agyvelőre -, ezt a kutyáknak hagyjuk? A szolgák gépiesen lehajoltak és feltisztìtották a véres masszát, majd a holttest után eredtek. Louis követte őket. A herceg bal keze még mindig nála volt, s a gyász lassan elhatalmasodott rajta. Orléans-i Lajos halálában hasonult hozzá: félkezű lett. Fényűző herceg, ki hidegsége, keménysége és erkölcseinek könnyedsége ellenére, sőt a királynéval folytatott, kétségtelenül bűnös viszonya dacára, egész életében Franciaország egyetlen reményét testesìtette meg. Megérdemli, hogy utoljára tisztelegjen előtte... Louis a még meleg kezet a sajátjába fogta, s először és utoljára megszorìtotta az orléans-i herceg kezét... Az ablakok egymás után kivilágosodtak, kitárultak. A párizsiak megérezték, hogy valami történt, és felébredtek. Mindenfelől ugyanazok a kérdések hallatszottak. - Mi történt? Ki halt meg? Louis de Vivraie felemelte a fejét. A testet hordó szolgák mögött haladt lassú léptekkel, s világos, érthető hangon szólalt meg: - Lajos, a király egyetlen fivére, Franciaország hűbérura, orléans-i herceg, Blois, Soissons, Valois, Angoulême, Périgord, Luxembourg, Porcien, Dreux és Vertus grófja... Elhallgatott. Az elképedt arcok, az elfojtott kiáltások rettegést fejeztek ki, rettegést, de nem fájdalmat. A nép megijedt a közelgő viszontagságoktól, de cseppet sem szánta a herceget... Megérkeztek a Blancs-Manteaux-templomba. Louis, még mindig a halott kezét fogva, szétkiabálta Szent Kelemen éjszakájában az elhunyt utolsó cìmeit: -Coucy bárója, Montargis, Château-Thierry, Épemay és Sedenne ura... A templom papja koporsót hozatott, amelybe a földi maradványokat helyezték. Miután felravatalozták, a herceg emberei egészen a celesztinusok templomáig vitték, ahol a herceg, végrendelete szerint, nyugodni vágyott. A celesztinusok templomába számos királyi testőr gyűlt, mivel Félelemnélküli János rajtaütésétől tartottak. A herceg valóban megjelent, de szemében könnyek csillogtak. Letérdepelt a főhajóba helyezett koporsó előtt. - Soha - jelentette ki mindenki számára hallhatóan -, soha ilyen rettentő, ilyen áruló gyilkosság nem volt még e királyságban! Berry hercege feldúltan térdepelt mellé. Louis de Vivraie remegett a jéghideg templomban. Elborzadva nézte Félelemnélküli János ravasz arcát, amint ellenfele koporsójánál imádkozik. Páratlan vakmerőség és cinizmus áradt ebből az emberből. Hiszen ő adta a gyilkosságra a parancsot, csak ő lehetett!

Az őrök sutyorgása törte meg a szent hely csendjét: kis vér csordult ki a koporsóból. Márpedig a néphit szerint az erőszakos halált halt halott akkor kezd vérezni, ha gyilkosa közelìt. Félelemnélküli János bizonyosan ismerte a közhiedelmet, mert gyorsan a templom legtávolabbi sarkába vonult. Ez maga felért egy beismeréssel, de az igazságra nemsokára úgyis fény derül. Ebben a tekintetben meg lehet bìzni Guillaume de Tigonville felügyelőben, a párizsi rendőrség vezetőjében. Orléans-i Lajos maga nevezte ki, bár sosem gondolta volna, hogy az ő meggyilkolásának ügyében kell majd nyomoznia. Reggel tìz órakor megkezdődött az ünnepélyes temetés. A szertartás sebtében, gyorsan folyt. A királyi család egyetlen tagja sem jelent meg. VI. Károlynak rohama volt, a gyermekei nyilván biztonsági okokból nem jöttek el, a királyné pedig a Barbettepalotában lábadozott. Louis megdöbbent, hogy Izabella sem jött el. Betegsége ellenére is eljöhetett volna istenhozzádot mondani annak a férfinak, aki tőle eljövet halt meg, és akit talán mégis szeretett. Az Orléans-család tagjai sem vettek részt a szertartáson. Valentine és az övéi jelenleg a Thierry-kastélyban tartózkodtak, és még nem értesìtették őket... A halott beszentelésekor, mint mindig, amikor nagyurat temettek, a kor szokása szerint a jelenlévő négy legmagasabb rangú főúr tartott fekete gyászfátylat a koporsó fölé. Ezúttal Szicìlia királya és Berry, Bourbon és Burgundia hercegei. Félelemnélküli János fesztelenül végezte ezt a kötelességét, áhìtatos és bánatos arccal, mintha közeli barátját vesztette volna el. De Louis de Vivraie nem ügyelt most rá. Meglátott valamit, s fojtottan felkiáltott: az angol küldöttség teljes létszámban itt volt! Dembridge grófja rosszkedvűen intézkedett, láthatóan bosszankodva ezen a váratlan kellemetlenségen... Louis elképedve bámulta, s lassan szédülés fogta el... Hiszen minden megváltozott! Mostanáig Dembridge-t megölni súlyos hiba lett volna, mivel a gyilkosság az orléans-i hercegre ütött volna vissza, és az ellenfél érdekeit szolgálta volna. De most, hogy a herceg halott, a tett csak az elkövető fejére szállhat! Louis de Vivraie-re tartozik a tett és a következményei is. A szörnyű események és a szent hely ellenére Louis arcára vad mosoly ült ki. Megöli Dembridge grófját! Mit kockáztat? Hogy elfogják és lefejezik? Vagy elkárhozik, mint esküszegő? Nem számìt, vállalja a kockázatot! Sem a hóhér bárdja, sem a pokol tüze vissza nem tarthatják. Egyébként neki kedvez a szerencse. Az egész párizsi rendőrség a herceg gyilkosait keresi. Ha van alkalmas pillanat büntetlenül gyilkolni, akkor ez az! Ha pedig isten nem bocsátja meg, hogy meg kell szabadulnia e szörnyetegtől, akkor úgyis mindegy... A nyomozást rögtön a temetés után elkezdték. Úgy történt, ahogy Louis előre sejtette, Guillaume de Tigonville minden emberét bevetette. November huszonnegyedikén reggel nem

engedte, hogy Párizs városkapuit megnyissák, mivel bizonyos volt benne, hogy a gyilkosok a falakon belül vannak. Valódi nyomozásra nem is került sor, olyan könnyűnek bizonyult a feladat. Ahogy a gyilkosok azt kiáltozták, hogy Tűz!, Tűz!, az emberek zárt ablakaik mögül kinéztek az utcára és látták őket. Egész menekülésüket figyelemmel követték, azt is látták, hogy az Artois-palotába, Félelemnélküli János lakhelyére futottak be. Sőt még az is kiderült, hogy kik voltak pontosan. A búrgundi herceg közismert emberei voltak, akik néhány nappal korábban érkeztek a fővárosba. Többüket ismerték a fogadókban, különösen egy Raoulet d’Actonville nevűt. Thomas Courteheuse, a király szolgája is a cinkosuk volt, mert nem jött többé a Szent Pálpalotába... A nyomozás alatt Louis de Vivraie a bosszúján munkálkodott. A temetés után követte Dembridge grófját, aki sietős léptekkel haladt a Szajna-parton, majd átment a Pénzváltók hìd-ján, és belépett az egyik házba a hìdon. Louis elmosolyodott. Ismerte ezt a helyet: itt lakott Rókalány Félise. Félise előkelő örömlány volt, gyönyörű teremtés, aki nevét dús vörös hajáról kapta, mely. rókaprémre emlékeztetett. Louis jól ismerte Félise-t, mivel a lány hìrekkel szolgált neki. Sőt különösen hasznos munkatársa volt, mivel gazdag üzletfeleitől pontosan tudta, hogy milyen a felső osztályok politikai érzülete. Louis de Vivraie türelmesen megvárta a gróf távozását, aki dél körül hagyta el a házat. Akkor belépett. Félise nem lepődött meg jelenlétén. - Mit tehetek önért, uram? - Az előző vendéged visszajön még? - Igen, ma este. Gusztustalan, de jól fizet! - Száz tallért adok, ha hagyod, hogy megöljem. - Uram, elment az esze! - Nem kell semmit sem tenned. Csak ne zárd be az ajtódat. Enyém a bűn és enyém lesz a bűnhődés. - De cinkos leszek! Ez elég, hogy bitófára küldjenek. - Senki sem tud meg semmit. Az egész rendőrség az orléans-i herceg gyilkosait keresi. Félise megrázta hosszú, dús haját. - Sajnálom, uram, túl nagy a kockázat. Jól megy az üzletem. Nem akarok mindent kockára tenni, még száz tallérért sem. Louis hangot váltott. Meggörnyedt. Már nem nemes úr beszélt az örömlánnyal, s nem kém szólt a hìrszolgáltatójával. Alázatos volt, könyörgött. Fakó hangon elmondta a teljes igazságot. Elmesélte felesége halálát, melyet senkinek sem mondott el eddig, még az apjának sem... Félise egyre nagyobb meghatottsággal hallgatta. E szerencsétlen asszony története szörnyűbb volt, mint amit valaha hallott. Amikor Louis elhallgatott, lehajtotta a fejét, és csak annyit mondott. Jöjjön, uram, ma este...

November huszonnegyedikén este Louis de Vivraie visszatért a Pénzváltók hìdjára. Félise megtartotta a szavát: az ajtó nem volt kulcsra zárva. Louis az övén hordta háromélű tőrét. Életében először fog fegyvert használni. Felment az első emeletre, mely egyetlen szobából állott: Félise itt fogadta a vendégeit. A fényűző berendezést szaracén szőnyegek, medvebőrök és bársony falitapéta egészìtette ki. Mindezt ezüst gyertyatartókból áradó bőséges fény világìtotta meg. Visszahőkölt. A fiatal nő egyedül volt az ágyában. Tréfát űz vele? De Félise ajkához emelte mutatóujját, és a szoba végében lévő ajtóra mutatott. Louis sietve odalépett. Mint a Pénzváltók hìdjának minden házában, ebben is volt egy kis helyiség, mely a ház hátsó homlokzatához kapcsolódott és középen kis lyuk nyìlott a Szajna vizére... Dembridge mezìtelenül üldögélt egy ládaféleségen, és a dolgát végezte. Hájas arca eltorzult, amikor megpillantotta tőrrel közeledő ellenségét. - Nagyuram... az esküje!... Csak nem fog... Az Isten nevére, kérem... Louis felnevetett. - Ne mozdulj! Főképpen ne mozdulj! Maradj ìgy! Ez a legjobb helyzet! - Kegyelem! - kiáltott Dembridge grófja, s ez volt az utolsó szava. Louis de Vivraie tőre átszúrta a szìvét. Louis elhúzta a ládát, és meglazìtotta a padló két deszkáját. Ezután a lyukhoz húzta a tetemet, és belerúgta a folyóba. Nagy loccsanás hallatszott. Vége! Minthogy nem térhetett haza a Szent Pál-palotába, melyet éjszakára bezártak és őrség védte, ott maradt. Odaadta Félise-nek a száz tallért, majd lement a földszintre lefeküdni. Két napja nem aludt. Mély álomba merült... Huszonötödikén pénteken Louis hazatért a Szent Pálba, Tigonville ezalatt egy csapatnyi ìjpuskással bekopogtatott az Artois-palotába. Az ajtónálló kérésére, hogy kit keres, ìgy válaszolt: - Egy férfit, aki esetleg felvilágosìtással tud szolgálni az orléansi herceg haláláról. Félelemnélküli János személyesen jött ki, de nem engedte be a látogatókat. A főfelügyelő nem tehetett mást, újabb parancsért visszatért a Szent Pál-palotába. Burgundia hercege is ìgy tett. Sőt még meg is előzte. Régensi tanácsot kellett tartani. Félrevonta Berry hercegét. - Az ördög biztatására - vallotta be neki bizalmasan - én adtam parancsot e bűntett elkövetésére Raoulet d’Actonville-nek és embereinek. Az öreg herceget annyira megdöbbentette a hìr, hogy percekig nem bìrt megszólalni. Ekkor Félelemnélküli János eszét vesztve kirohant, felugrott a lovára, és az Artois-palotába vágtatott az embereiért. Velük együtt kinyittatta a saint-de-nis-i városkaput, és fékevesztett vágtában elhagyta Párizst.

A hìr futótűzként terjedt. Az orléans-i herceg több száz embere eredt a menekülők után... Louis de Vivraie nem tartott velük. Katonák ügye ez, miben tudna ő segìteni? Egyébként a katonák sem mentek sokra. Félelemnélküli János leromboltatta az oisc-i hidat, úgyhogy Orléans-i Lajos emberei dolgukvégezetlenül tértek haza. Ezalatt Louis céltalanul kóválygott a palotában. Bár sokszor számot vetett az orléans-i herceg halálának gondolatával, most, hogy az bekövetkezett, felkészületlenül érte őt, és tétlenségre kárhoztatta. Nemsokára újrakezdődik a harc, vagy inkább elkezdődik, mert a polgárháború elkerülhetetlennek látszott. De pillanatnyilag Louis-nak nem volt más dolga, mint hogy szembenézzen önmagával. Természetesen újraélte a jelenetet az apjával. Maga előtt látta, amint François az aranysisakkal a fején megjósolja jövőjét a holdfényben. Jóslatának első része beteljesedett: urának megcsonkìtott testét követve a könnyek révén fekete madárrá vált. Beteljesìtette a saját Fekete művét. Most a hazugság fehér madarává kellett válnia. Nem látta világosan, hogy ez mit jelent, de a hazugság gondolata egyáltalán nem lepte meg. Nyilván ez is egy a kém tulajdonságai közül. Annyit, de annyit hazudott, mióta kémnek szegődött! Ami a gonosz erejét illeti, melyről az öreg alkimista szólt, nos, ezek az erők bizony elszabadultak Szent Kelemen éjszakáján, és nem lesznek sokan, ha hárman harcolnak ellene: az apja, ő maga és később majd a fia, Charles is. Végül eszébe jutott még valami: az előző szent csütörtökön megpróbálta megkeresni apja és Mahaut d’Arcueil közös gyermekeit. Nem találta meg. És senki sem látta őket attól a csütörtöktől fogva. Pontosan azon a napon tűntek el a Szent Pálpalotából...

11 Szent Antal tüze Blanche és Mélanie, Mahaut d’Arcueil és François de Vivraie lányai tizenhárom évesek voltak. Senki nem mondta volna, hogy ikrek, annyira nem hasonlìtottak egymásra, még az életkoruk is mintha különböző lett volna. Mélanie-t nőiessé tette gömbölyödő keble, hosszú, barna haja és ibolyaszìn szeme. Blanche viszont, kedves szőke fürtjei, kerek arca és dundi karja miatt, még kislánynak látszott. A harmadik gyerek a tizenegy éves Adam, nehéz lett volna nála szebb fiút még elképzelni is. Teste kecses volt, de izmos, kék szemű angyalarcát szőke göndör fürtök keretezték. Mindhárman a Szent Pál-palota legszegényebb cselédjeinek gyerekeivel együtt nevelkedtek, s ìgy érthető, ha elállt a szavuk,

amikor 1407-ben, nagycsütörtök napján egy ékszerekkel és gyöngyökkel ékes, zöld ruhás nemes hölgy lépett oda hozzájuk, és csak ennyit mondott nekik: - Gyertek! Átszelték a palota egyik szárnyát, majd beléptek egy szobába, ahol egy másik, sötétbarna hajú, fénytelen bőrű hölgy állott, még pompázatosabb ruhában. Harminc és negyven év között lehetett, kissé telt, csodálatosan szép asszony volt. A zöld ruhás meghajolt. - Ők azok, felség. Felség!... A három gyermek térdre vetette magát. Francia-ország királynéja előtt állnak, Franciaország királynéja szobájában vannak! Olyan erősen remegtek, hogy Bajor Izabella észrevette. Megnyugtatóan mosolygott rájuk. - Ne féljetek! Az édesanyátok van itt. Mélanie, Blanche és Adam még jobban megdöbbent, mint az előbb. A szobában valóban volt még egy asszony, akit az előbb a királyné miatt nem vettek észre. Rongyos koldusasszony volt, egy valaha polgári öltözék foszlányaiba csavarva. Anyagi nyomora azonban nem vonta maga után testének leromlását. Látszott, hogy valaha gyönyörű lehetett, és szegényes ruhái miatt valami vad báj sugárzott belőle. Magas volt, fekete hajzuhataga derekát söpörte, gyönyörű ibolyakék szeme csillogott. Hihetetlenül hasonlìtott Mélanie-ra. Közelebb lépett a gyerekekhez, akik ösztönösen visszahőköltek. Azt mondták nekik, hogy az anyjuk meghalt. Ki ez a kìsértet?... A kìsértet kicsit kemény, mély hangon szólalt meg: - Az anyátok vagyok, Mahaut d’Arcueil. Gyertek ide! A három gyerek megbűvölve lépett hozzá, s Mahaut átölelte őket... Hét éve várt erre a pillanatra. Hét éve csatangol szerte az országban, a letartóztatástól és a vérpadtól reszketve. De már nem bìrta tovább. Látni akarta a François de Vivraie-től fogant gyerekeit, akikről tudta, hogy a Szent Pál-palotában vannak. Minden veszély ellenére csodálatosképpen megérkezett Párizsba, és megvárta nagycsütörtököt. Ez az év egyetlen napja, amikor a palota megnyìlik az utca népe előtt, mivel ez az a nap, amikor a király a tömeg előtt megmossa a koldusok lábát. A szerencse megint Mahaut oldalán állt. VI. Károlyt elfogta egy roham, és Odette de Champdivers volt vele: a királyné egyedül maradt a szobájában. Mahaut megjelent nála, és nem volt nehéz meggyőznie a királynét... Izabella még mindig nagyon elfogult volt régi kedvencével, és beleegyezett, hogy Mahaut visszakaphassa gyermekeit. Mahaut terve az volt, hogy Provence-ba, idegen földre menekül velük, és - hogy Franciaországot biztonságosan átszelhessék - leprásnak álcázzák magukat. Bajor Izabella parancsot adott Ingridnek, bizalmas társalkodónőjének, hogy kerìtsen megfelelő ruhadarabokat, majd hozza a szobájába a gyerekeket. Közben átadott Mahaut-nak egy arannyal teli erszényt,

hogy letelepedhessen a távoli Nizzában, ahol senki sem bolygatja majd nyugalmát... Mahaut d’Arcueil magához szorìtotta két lányát és a kisfiát. A meghatottságtól némán simultak egymáshoz. Izabella törte meg a csendet. Megkérte Ingridet, hogy vezesse el a családot. - Felség - kérte a társalkodónő jósolhatnék a két fiatal lány tenyeréből? Különleges ikrek. - Miért különlegesek? - Együtt születtek, de sorsuk egészen különböző. Bajor Izabella beleegyezően intett, majd Mahaut-hoz fordult: - Ingrid jósnő. A királyné bizalmasa megfogta Blanche és Mélanie kezét, hosszan vizsgálta a tenyerüket, de úgy tűnt, minél tovább vizsgálja, annál jobban összezavarodik. Végül felemelte a fejét és halk, átfűtött hangon ìgy szólt: - Amit a szőke boldogságban ismer meg, azt a barna a boldogtalanságban éli át. Külön utakon járnak, sorsuk hasonló lesz, mégis ellentétes... Különös szavai nyomán kìnos csönd állt be. Csak Mahaut nem törődött velük. Kihasználva, hogy senki sem figyel rá, az asztalon talált csirkecombot rongyai alá rejtette. E tiltott étek jelenléte egyáltalán nem hozta zavarba. Tudta, hogy Izabella szereti a hasát, és nem tartja be a teljes nagyböjtöt. Ideje volt elindulni: már rég bealkonyult. És egyre többször kopogtattak az ajtón. Bajor Izabella ki-kiszólt, hogy hagyják magára, de már nem sokáig zárkózhatott ìgy el. Gyorsan búcsút vett Mahaut-tól, aztán Ingrid védelmében az anya gyermekeivel együtt elhagyta a palotát. Mahaut szó szerint követte a királyné tanácsát. A palotától néhány percnyi járásra egy kunyhóban megtalálták a leprásjelmezeket: a négy csuklyás darócköpenyt és a kereplőket. Mahaut és az elámult gyerekek gyorsan magukra kapták a ruhát. Elindultak, s előttük kiürültek az utcák. Éppen akkor fújták a takarodót, amikor áthaladtak a Pápai városkapun. Párizs mellett aludtak, és másnap jókor reggel útra keltek. Nem sok emberrel találkoztak: nagypénteken mindenki otthon maradt imádkozni. Nem sokkal azután, hogy átszelték a Villeneuve-SaintGeorges nevű helységet, délután három óra felé a falu templomában és a környező templomokban zúgni kezdtek a harangok. Mélanie térdre vetette magát. - Mit csinálsz? - kérdezte Mahaut. - Imádkozom, anyám. - Kelj fel! Mélanie csak többszöri felszólìtásra engedelmeskedett. Mahaut elővette a csirkecombot a ruhája alól. Odanyújtotta a gyerekeknek. - Egyetek! Mélanie rémülten hátrahőkölt. Blanche undorral rázkódott össze. Adam nem mozdult. Végül Mélanie remegő hangon megszólalt: - Nagypéntek van!

- Pontosan! - De ebben az órában halt meg Krisztus! - Pontosan! Pogány vagyok, és ti a gyerekeim vagytok! Nektek is pogánynak kell lennetek! Szájához emelte a csirkecombot, és jó étvággyal beleharapott, aztán újra gyermekeinek nyújtotta. A két lány állt közelebb. Mélanie teljes testében remegett, ibolyakék szemében elszörnyedés tükröződött. Blanche inkább duzzogó arcot vágott... Adam hevesen félretolta nővéreit. - Pogány vagy? Hogy lehetséges ez? - Pogány országban születtem: Poroszországban. Egy szép napon aztán jöttek a keresztes lovagok, és mindenkit lemészároltak: anyámat, apámat, fivéreimet és nővéreimet. Engem megkìméltek, mert nagyon kicsi voltam. A keresztények kolostorba vittek. Úgy tettem, mintha megtérnék, de a szìvem pogány maradt. - Az enyém is! Adam megragadta a csirkét, és kiharapott belőle egy darabot... Elmondhatatlan öröm töltötte el Mahaut-t. Olyan átható, olyan hatalmas öröm, mely egész testében megremegtette. Amit remélt, bekövetkezett: az egyik gyermeke hasonlìt rá! Megmenekült!... De azért elvett egy darab húst Adamtól: nem szabad elfeledkeznie a lányairól sem. - Rajtatok a sor! Mindketten visszautasìtották: Blanche vihorászva, de Mélanie kétségbeesetten. - Egyetek, parancsolom! Végül Blanche rosszkedvűen elvette a csirkecombot. - Mivel te parancsolod, anyánk, te követed el a bűnt. Sóhajtott, és fintorogva beleharapott, mint aki keserű gyümölcsbe harap. Már csak Mélanie volt hátra. De Mahaut hiába kiabált, üvöltött, hiába cibálta hosszú barna haját, hiába próbálta belekényszerìteni a húst, a kislány összeszorìtotta a száját, és kézzel-lábbal védekezett. Végül Mahaut belenyugodott, és maga ette meg a csirkét. A fia felé fordult. Adam tökéletesen nyugodt maradt, és szép kék szemében mintha nevetés csillant volna. Aztán újra Mélanie-ra nézett, akinek ibolyakék szeme megrettent állatéra emlékeztetett. Mahaut furcsa észrevételt tett: Adam az apja testét és anyja szellemét örökölte, Mélanie viszont az anyja testét, de az apja szellemét. Hirtelen éppen erről lett szó. Adam megkérdezte: - Ki az apánk? Mahaut d’Arcueil soha nem mondta ki François de Vivraie nevét a gyermekei előtt. Nagyon is jó oka volt erre. - Nem mondom meg. - Meghalt? - Nem tudom. Blanche izgatott hangon közbevágott. Teljesen megfeledkezett a csirkeügyről. - Biztosan nemes úr, lovag!

Mahaut elhatározta, hogy erre az egyetlen kérdésre még felel. - Igen, lovag. Adam arca hirtelen kemény kifejezést öltött. Már szőke, göndör haja sem tudta angyalivá varázsolni. Kegyetlenség és gyűlölet áradt belőle. - Akkor miért hagyja, hogy koldulnod kelljen? Hogyan engedhette, hogy elválasszanak minket tőled? Nevezd meg, hadd állok rajta bosszút, ha felnövök! Mahaut ragyogott a boldogságtól: Adam személyisége minden reményét felülmúlta. De visszafogta magát. - Nem tudhatod meg a nevét. - Miért nem? - Majd egyszer megmondom... Két nappal később, március nyolcadikén Corbeil mellé értek. Elkerülték a várost, de azért hallották a harangok ünnepi zengését. Húsvét volt, és a kereszténység a feltámadást ünnepelte. Mélanie bevallotta, hogy szeretne elmenni a misére. Mahaut hahotában tört ki. - Nemcsak hogy nem megyünk a misére, de böjtölni fogunk! Minden évben három célt tűzök ki magam elé: nagypénteken húst eszem, karácsonykor és húsvétkor pedig böjtölök! Mélanie zokogni kezdett, és egész nap nem hagyta abba. Blanche többször panaszkodott, de csak mert éhes volt; Adam egyáltalán nem zavartatta magát semmi miatt sem. Este megint a szabad ég alatt aludtak. Mahaut-t az éjszaka közepén felriasztotta a telihold. Észrevette, hogy Mélanie eltűnt. Felkelt és hamarosan megtalálta egy útszéli kereszt előtt térdepelve, imára kulcsolt kézzel. Közelebb ment. - Oremus pro paganis. Ut Deus omnipotens auferat ini-quitatem a cordibus eorum; ut, relictis idolis suis, convertantur ad Deum vivum et verum et unicum...* *Imádkozzunk a hitetlenekért. Hogy a Mindenható Isten megszabadìtsa szìvüket a gonosztól, hogy elhagyják bálványaikat, és megtérjenek az egyetlen, élő, igaz Isten kebelébe...

Mahaut már-már megdorgálta, hogy jó útra terelje a lányát, de aztán inkább visszatartotta magát. Mire lenne ez jó? Mélanie, akinek Ingrid, a jósnő boldogtalan életet jósolt, már túlságosan vallásos ahhoz, hogy örökre lemondjon a hitéről. Mostantól hadd imádkozzék kedvére. Egyáltalán nem érdekes, hogy mit csinál, csak Adam számìt. Ahogy visszatért aludni, Adam is felébredt. Odahúzódott hozzá, és suttogva belekezdett: - Anya... - Mit akarsz? Blanche aludt, Mélanie imáit mondogatta. Adam szeme ragyogott. - Mindent, mindent tudni akarok! Ki vagy te? Az anyám vagy, mégsem tudok rólad semmit. Miért kell leprásnak öltöznünk, milyen veszély fenyeget? - Engem halálra ìtéltek.

- Kicsoda? Miért? - Majd később elmondom. De Adamból egyre záporoztak a kérdések. - Ha nem mondhatod meg, ki volt az apám, legalább mondd el, hogyan találkoztál vele. Az udvarban? És honnan ismered a királynét? Mahaut d’Arcueil szája elé emelte ujját. - Majd elmondom, de nem a nővéreid előtt. - Miért nem? - Mert te vagy az utódom. Egy napon mindent tudni fogsz, és minden hatalmamat birtokolni fogod. - Milyen hatalmat? Mahaut még halkabban beszélt. - A falumbeli boszorkány engem szemelt ki. Nekem kellett volna átvennem a helyét. Mielőtt a keresztesek elvágták a torkát, minden titkát megosztotta velem. Adam valamit még akart mondani, de Mahaut a karjába vette. - Gyere, ideje aludnod. Valamivel később, imái végeztével Mélanie is visszajött. Boldogan alvó kisöccsét édesanyja karjában látva azt hitte, imája meghallgatásra talált. A leprásjelmez a lehető legügyesebb védelemnek bizonyult. Háborìtatlanul szelték át egész Franciaországot, északról baj nélkül lejutottak délre. Blanche volt a legbeszédesebb. Szinte csak ő csacsogott mindvégig, semmiségeken kacarászott, és haszontalanságok miatt nyűgösködött. Egészséges kislány volt, olyan, mint a korabeli gyerekek. Mélanie kevesebbet beszélt. Komoly volt és szomorú. Az életet meglepő érettséggel és súllyal fogta föl. De a legcsöndesebb Adam volt közöttük. Kifürkészhetetlenné vált. Mindig az anyja közelében maradt. Időnként egymásra pillantottak, s ez elég volt mindkettőjüknek. 1407. július elsején elértek a tengerhez. Mahaut úgy határozott, hogy a tengerparton haladnak tovább. A nagy hőségben -és mivel már nem kellett annyira óvatosnak lenniük - levették a csuklyájukat. Mahaut és Mélanie sötét haja lobogott az élénk tengeri szélben, Adam és Blanche szőke tincseiben játszottak a napsugarak. A part szinte teljesen kihalt volt... A délelőtt folyamán csak egyetlen halászfalu akadt útjukba. Kicsit később egy hajót láttak a part mentén: biztosan a kikötőbe tart. Ám ahelyett, hogy a tengerpart mentén haladt volna tovább, a hajó a part felé fordult, mintha feléjük igyekezne. Mahaut-nak egy pillanatra a szaracénok jutottak eszébe, de tudta, hogy a szaracénok hajóin háromszög alakú a vitorla, s ezen itt négyszögű volt. Túl későn jött rá, hogy csapdába kerültek. A hajóról férfiak ugrottak a tengerbe, s gyorsan úsztak feléjük. Szaracénok voltak, akik keresztény vitorlát húztak föl, hogy megtévesszék a parti lakosokat.

A tengerészek, szám szerint négyen, már partot értek. Mahaut hirtelen rádöbbent, hogy ha együtt menekülnek, akkor mind a négyüket elfogják. Ellenkező irányokba kell futniuk, hogy legalább egyikük egérutat nyeljen. Megparancsolta Mélanie-nak, hogy fusson visszafelé, Blanche-nak, hogy a szárazföld felé, és ő maga egyenesen folytatta útját Adammal, akitől a világ minden kincséért sem vált volna meg. Beletelt egy kis időbe, amìg a szaracénok partra éviekéi-tek. A menekülők taktikáját látva egy darabig tanakodtak, majd az egyikük Blanche-ra mutatott, aki éppen egy szúrós növényekkel benőtt meredek emelkedőn próbált átjutni. Blanche után vetették magukat. Valószìnűleg a szőke haja tetszett meg nekik. A mediterrán országokban a szőkék sokkal többet érnek, mint a barnák... Milyen esélyei voltak a törékeny kamasz lánynak a keménykötésű, biztos léptű marconák ellenében? Néhány perccel később elfogták, és magukkal hurcolták a kétségbeesetten sikoltozó kislányt. A tengerpartra visszaérve a szaracénok egy pillanatra megálltak és körülnéztek. De Mélanie-nak az egyik oldalon, Mahaut-nak és Adamnak a másik oldalon már nyoma veszett. A tengerészek nem keresték őket, inkább foglyukkal együtt visszaszálltak a csónakjukba. A hamis keresztény vitorla már eltűnt a láthatárról, amikor Mahaut és Mélanie egymásra találtak. Mélanie siratta a nővérét, akinek sorsa a hitetleneknél, számára szörnyűbbnek tűnt föl, mint a halál. Mahaut gyorsan véget vetett a siránkozásnak. Tovább kellett menniük, és a parttól lehetőleg minél távolabb... De egyikük sem érkezett meg Nizzába. Július huszonkilencedikén hajnalban, mìg Mahaut és Adam a római út mellett aludtak, Mélanie felsettenkedett egy kis hegyi kápolnába, amelyet előző éjjel, elalvás előtt vett észre. Felment, hogy imádkozzék, és éjszakára ott is maradt. Kiáltásokra ébredt. Leszaladt és elbújt egy bokor mögé. Anyját és öccsét fegyveres emberek vették körül. Messziről is látszott, hogy nem katonák, hanem útonállók. Az egyikük, aki a vezetőjüknek látszott és sántìtott, parancsokat osztogatott. Mélanie nem értette, hogy mit mond. Provence-ban provanszálul beszéltek, ez a nyelv idegen volt a kislánynak. De nem kellett tudni provanszálul ahhoz, hogy az ember megértse, mi történik. Mahaut-t éppen átkutatták, és amikor felfedezték nála az arannyal teli erszényt, örömkiáltásokban törtek ki. Aztán lehúzták róla a leprásjelmezét. A rongyok, melyeket alatta hordott, alig takarták a testét. Az útonállók dicsérően füttyentgettek és hangosan hahotázva bámulták. Adam is mellettük volt. Az egyik útonálló ráemelte a kardját, de Mahaut közbevetette magát. Egy szempillantás alatt lemeztelenìtette a fiát, hogy megmutassa izmos fiútestét. Egy nagydarab marcona megfogta Adam karját. Az útonálló, aki meg akarta ölni a kisfiút, a sánta egyetlen intésére visszacsúsztatta kardját hüvelyébe, és az egész társaság elindult Nizza felé.

Mélanie sokáig várt, mielőtt visszament volna az útra. Ahogy leért, Nizzával ellenkező irányba kezdett futni. Előző nap az egyik tenger fölé nyúló szirten kolostort láttak, ahol - természetesen nem álltak meg. Mélanie teljesen kifulladva érkezett meg. Valódi erődìtmény volt a kolostor, vizesárokkal és felvonóhìddal. Ólmos fáradtsággal zuhant egy őr karjába, aki nem értette, hogy mit beszél. Mégis kedvesen vigasztalta és bevitte a zárdába. A zárdát a katonáktól egy belső várfal választotta el. Benedekrendi apácák lakták. A rendfőnök apáca tökéletesen beszélt franciául is. A gyermek valamennyire érthetően leìrta a kétségbeejtő eseményeket: Blanche-t elrabolták a szaracénok; az anyját és az öccsét az útonállók. Az apáca elkomorodott. - A cháteauneufi Farkasok voltak? - Nem tudom. - Merre mentek? - Arra, amerre mi is igyekeztünk: Nizza felé. - Akkor ők voltak. Jobb lett volna, ha megölik őket! A gyermek reményvesztett arcocskája láttán másról kezdett beszélni. - Itt biztonságban vagyunk. A falak elég magasak, és a katonák is elegen vannak ahhoz, hogy elijesszék a banditákat. És még ha ostrom alá vesznek is bennünket, a kertünkben elég élelem terem mindannyiunknak. Gondoskodni fogunk rólad is. MéJanie-t elöntötte a hála. Térdre vetette magát a főnökasszony lába előtt, majd ráemelte mélykék szemét. Egészen fel volt kavarva. - Olyan különös: egy jósnő jósolt a tenyerünkből, a nővéreméből és az enyémből. Neki boldogságot, nekem boldogtalanságot jövendölt. És lám, az ellenkezője következett be. Az apáca szigorú arcot öltött. - Nem szabad hinni a jóslatokban. Egyedül Isten dönthet a sorsunkról, és melyik földi halandó ismerhetné az O akaratát? Gyere a kápolnába. Imádkozni fogunk szerencsétlen családodért... A Nizza magaslatain gubbasztó kis falu, Cháteauneuf „Farkasai” évek óta fosztogatták a vidéket. Különös módon a Farkas név nem vadságuk miatt ragadt rájuk, hanem egészen gyakorlati és rettenetes ok miatt. Vezérük, a sánta Lőcslábú szerezte nekik ezt a nevet. Orvvadász volt, s hűbérurának földjén egyszer farkascsapdába esett. Borzalmas sérüléseivel Cháteauneufbe vonszolta magát, ahol már akkor is sok rabló tanyázott. A Lőcslábú, ez az ellentmondást nem tűrő hústorony, hamar vezérükké vált, és saját balesete ördögi gondolatot sugallt neki. Farkascsapdákat csináltatott, és azokban kìnozta meg a parasztokat, akiknek terményét rabolta. A hatás nem maradt el, és a vidék szörnyű rettegésben élt. Mahaut és Adam d’Arcueil valamivel naplemente előtt érkezett Cháteauneufbe. Az alkonyati fényben a dombtető fölé magasodó városka kìsérteties látványt nyújtott. Átszelték egész

Franciaországot és Provence-t, de ilyen gyászos látványban még nem volt részük. A kisvárost magas falak és egy szakadék mélységű várárok vette körül. A városfalak nyugati oldalán egy vár állott. A Lőcslábú a várhoz vitte Mahaut-t. A tagbaszakadt útonálló Adamot a városka felé cipelte. Mindketten engedelmesen mentek, amerre vitték őket. Elkezdődött új életük... Adam könnyen hozzászokott új sorsához. Sőt nem is bánta. Gyorsan megtanulta, hogyan kell féltékenységet szìtani a rablók között, úgyhogy versengjenek kegyeiért. Civakodtak, sőt verekedtek is érte. Cháteauneuf legmeglepőbb alakja lett ez az angyalarcú perverz, akitől - noha még alig töltötte be a tizenkettedik évet - mindenki tartott egy kicsit. Mahaut is nehézség nélkül gyakorolta új mesterségét, amelyet száműzetése alatt már jó párszor űzött. Sőt a vezér hivatalos szeretője lett. Csak egyetlen bánata volt: mivel a Lőcslábú szökéstől tartott, nem engedte, hogy Mahaut találkozzék a fiával. Szigorúan felügyeltek mindkettőjükre. Anya és fia közös sorsban osztozott, de egymásról semmit sem tudhattak. Három hónapig tartott ez ìgy: három nehéz hónapig. Az aratás szegényes volt, mert váratlan esőzések jöttek. ìnséges idők jártak. Cháteauneuf Farkasait is elérte az éhìnség, mert hiába sokszorozták meg rajtaütéseiket, a parasztok a farkascsapdákba szorulva is csak azt üvöltötték, hogy semmijük sincs már. És ez igaz is volt: sokan gyökereken és patkányokon éltek. Szerencsére 1407 mindenszentek előestéjén sikerült elrabolniuk egy teljes szállìtmány rozst, melyet Nizza városának megsegìtésére szántak. A küldeményt jól felfegyverzett katonák kìsérték, de a rablókat merésszé tette az éhség, és elszánt küzdelem révén megszerezték a szállìtmányt. Örvendezve vitték haza zsákmányukat. A rozs középszerű volt, de a többheti éhezés után ünnepi kosztnak tűnt. Lepényeket sütöttek belőle másnapra, és igazi mulatságra készülődtek. A lakomára mindenszentek miséje után került sor, és egész nap és egész éjjel tartott. Adam látta, hogy az anyja együtt vacsorázik a rablókkal, de elhatározta, hogy ő egy falatot sem eszik. Nem elég húsvétkor és karácsonykor böjtölni, ahogy az anyja teszi. Egy igazi pogány minden nagy vallásos ünnepen megtartóztatja magát az evéstől: áldozócsütörtökön, pünkösdkor és mindenszentekkor. Gyötrő éhsége ellenére is volt lelkiereje - miután belediktáltak két vagy három lepényt -, hogy kiosonjon, és ujját torkába dugva mindent kihányjon. Visszatért az asztalhoz, és késő éjszaka egy kövér rabló társaságában ment aludni, akivel aznap éjjel éppen megosztotta fekhelyét. A férfi ugyanolyan részeg volt, mint a többiek. Az ünnepi alkalomra ugyanis elővették a bellet-i parasztoktól elkobzott boroshordókat, megcsapolták őket és folyt a bor egész este. A rabló hamarosan elaludt, és Adam elfújta a gyertyát. Néhány óra múlva kétségbeesett üvöltésre ébredt. Világot gyújtott, és borzalmas látvány tárult a szeme elé: ágytársának keze szürkére vált, és undorìtó bűz szállt föl belőle. A férfi üvöltött:

Szent Antal tüze!* A szörnyű járvány! * Szent Antal tüzének nevezték - az orbánc mellett - az anyarozsmérgezést, amely rettenetes járványokat okozott a középkorban. A gyermek kérdésekkel ostromolta őt. A férfi vonásai kimondhatatlan fájdalmat fejeztek ki, aztán az arca is elszürkült. - Segìtség! Az ember egyetlen éjszaka alatt a legrémületesebb kìnok között élve rohad meg! Nem akarok meghalni! Jézus, Mária, József, segìtsetek! Kétségbeesésében a kezét tördelte. Kézfeje már teljesen elfeketedett, s két ujja leesett... Kiabálás szűrődött be odakintről, a hangok ugyanilyen borzalmas kìnokra vallottak. Az egész falut elkapta Szent Antal tüze. Adam megvizsgálta saját testét: nem látott semmi különös változást. Hirtelen megértette: a rozslepény! Mindenki evett belőle, csak ő nem! A betegséget biztosan a romlott rozs okozta. Mind meg fognak halni, csak ő nem. Mind... Sietve magára kapkodta a ruháit, és barátját sorsára hagyva kiszaladt. Az éjszaka sötétjébe világìtó telihold fényében rettenetes dolgok történtek. A szerencsétlen betegek kìnjukban üvöltve rohantak ki a házukból, mintha elmenekülhetnének a halál torkából. Egyesek a földön fetrengtek, mások térdre borulva könyörögtek enyhülésért. A levegőt elviselhetetlen bűz töltötte be. Az egyik beteg olyan hevesen rontott ki a házából, hogy Adam nem tudta elkerülni, egymásnak szaladtak, s Adam a földre esett. Feltápászkodva vette észre, hogy az ütközés leszakìtotta a szerencsétlen egyik lábát. Adam most már eszeveszetten rohant. A várhoz futott, azaz az anyjához. Este látta, hogy a Lőcslábúval megy haza: biztosan a vezér szobájában vannak. Először a vár nagytermébe ért. Olyan volt az egész, mint egy rémálom. A szörnyű kór itt iszonyatos méreteket öltött. Azok a vendégek, akik túlságosan leitták magukat tegnap este ahhoz, hogy hazamenjenek, már mind felébredtek. Testük gyorsan rohadt, és eszméletüket vesztve üvöltöttek embertelen fájdalmukban. Adam alig pillantott rájuk, felszaladt a Lőcslábú szobájába. Az ajtó félig nyitva volt. Belökte. A Lőcslábú a földön feküdt, és szemét és fülét tépte fájdalmában. Az ágy felé fordult. Mahaut meztelenül ült ott. A bőre tökéletesen fehér volt. Adam felkiáltott örömében. Hát ő is kihányt mindent! Mindketten megmenekültek! De a kiáltás a torkában rekedt. Az anyja nem volt teljesen magánál. Zavarodottan nézett maga elé. Hirtelen folt jelent meg az arcán, és nőni kezdett. Megérezte, valószìnűleg fájt neki, arcához nyúlt, majd kezére nézett: a keze beszürkült. Felüvöltött: - Meghalok! Ekkor vette észre Adamot. Emberfeletti erőfeszìtést tett: saját sorsával mit sem törődve csakis feladatára gondolt: hogy átörökìtse hatalmát a fiára... Lihegett. - Tudnod kell... Nekem el kellett viselnem az egyházi szentséget, de te igazán pogány vagy. Egyedül hoztalak világra. Nem vagy megkeresztelve!

Adam elszörnyedve, reszketve hallgatta... Ő is megpróbálta elfelejteni a környező lázálmot, hogy csak az anyja szavára figyelhessen. - Állj bosszút értem! Légy maga a gonosz! Nem mint ezek a rablók, a farkascsapdáikkal. Nem, ők csak gonosztevők, de nem igazán gonoszak! Az igazi gonoszt zűrzavarnak hìvják. Ha felkavarod a világot, ha megfosztod értelmétől és alakjától... A keresztény világot kell felbolygatnod, a poklot a mennyország fölé helyezned. A mennyország helyett újat kell alkotnod, mely belőled és belőlem születik... Mahaut testéből gázok törtek elő, szinte élve robbant föl. De éppen úgy, mint a falujának boszorkánya, amikor a keresztes lovagok mindenkit legyilkoltak körülöttük, ő is továbbadta a tudását. - Hallgasd az imánkat! Tanuld meg kìvülről: csak egyszer tudom elmondani! Forduljon vissza pályáján a nap, jöjjön őszre nyár, tavaszra tél! Legyen barom az ember! Üzekedjék asszonnyal az asszony, férfival a férfi, kislánnyal az aggbak, szülével az ifjú! Legyenek bolondok a királyok, és legyen a bolondokból király! Hántolják ki a hullát, hántolják el az élőt! Álljon fejre a világ! Teljesen fekete lett, már nem is ember, megnevezhetetlen valami. - A feladatom beteljesedett. Most kezdődik a tiéd. Isten veled! De Adam nem hagyta, hogy ìgy legyen vége. - Ne! Ki az apám? Vele kezdem a bosszúmat! - Nem mondom meg. - Miért? Védelmezni akarod? - Téged akarlak védelmezni, ó erősebb nálad. Tudom. Esküdj meg... Mahaut ekkor fájdalmában sikoltozni kezdett... Adam elhatározta, hogy véget vet szenvedésének. Fegyvert keresett. A Lőcslábúhoz hajolt, akiből már csak egy fekete folt maradt, de annak nem volt fegyvere. Végignézett a szobán: sehol semmi fegyver... De, ott a falra akasztva egy nyitott farkascsapda. Iklán pont ebbe lépett a vezér annak idején, és ezért tartotta meg mint kegytárgyat. Leakasztotta és az ágyhoz lépett. Mahaut őrjöngve kapálózott, és ez nem könnyìtette meg Adam feladatát. Végre sikerült rátennie a csapdát anyja nyakára. A csapda rácsapódott. Mahaut testének rothadása oly előrehaladott volt, hogy a feje rögtön levált a törzséről. Adam még nem mehetett el. Nem hagyhatta ìgy anyja tetemét. Eszelősen lerohant az istállóba, felnyalábolt egy köteg szalmát. Visszament a szobába és letette az ágyra. A halott nem változott. Különös módon a halál állìtotta meg az enyészetet. A fiú legalább tìzszer ment az istállóba, mìg elegendő szalmát hozott föl. Mikor készen lett, gyertyát tartott a halomba. A szalma rögtön lángra kapott, és a tűz a baldachinos ágy tetejéig csapott, miközben Adam lassan, döbbenten suttogta maga elé az imát.

- Forduljon vissza pályáján a nap, jöjjön őszre nyár, tavaszra tél... Az egész imát elmondta, és nem tévesztett el egyetlen szót sem. Örökre az agyába vésődött valamennyi... Miközben imádkozott, két esküt tett. Először is, anyja követelésének dacára megkeresi az apját és bosszút áll rajta. Másodszor - ha törik, ha szakad kiderìti, hogy ki volt Mahaut d’Arcueil, még ha Franciaország királynéját kell is kifaggatnia hozzá. A tűz elborìtotta a szobát: mennie kellett. Kisietett a várból, hamarosan a zárt felvonóhìdhoz ért. Minden erejét megfeszìtve sikerült leeresztenie. Reggelre eljutott Nizzába. Időközben a tűz átterjedt Cháteauneufre. Bár az emberek látták lentről, nem mertek beavatkozni a rablótanyán történő eseményekbe. A nizzaiak semmit sem értettek a fiú gyors beszédű, francia beszámolójából. Szerencsére ott volt egy északi polgár is. Kikérdezte, s lefordìtotta szavait a többieknek provanszál nyelvre. - Cháteauneufből jössz? - Igen. Azok ott mind meghaltak Szent Antal tüzétől! A városlakók örömkiáltásokkal fogadták a hìrt. Örömük még nagyobb lett, amikor megtudták, hogy a rozslepény okozta a rettenetes betegséget. Nemcsak hogy megszabadultak a Cháteauneuf Farkasaitól, de azok megmentették őket a kìnhaláltól is. Adam azt hazudta, hogy azért élte túl, mert az útonállók valami kis rosszalkodását böjttel büntették. A nizzaiak megsajnálták szegényt, és enni hoztak neki. Amìg falatozott, megtudakolták, hova valósi. Párizsba, felelte. Arra a kérdésre, hogy mit keres ilyen délen, azt felelte, balsorsa vetette ide, de nem akar róla mesélni. Az északi polgár barátságosan vállon veregette. - Én is párizsi vagyok. Guillaume Chrétien a nevem. Posztókereskedésből élek. Eladtam az összes árumat Provence-ban, és most visszamegyek Párizsba. Akarsz velem jönni? Otthon leszünk karácsony előtt. Adam örömmel elfogadta az ajánlatot. A posztókereskedő megkérdezte a nevét. - Adam. - Milyen Adam? - Adam. - No de csak vannak szüleid... -Az anyám fogoly volt az útonállóknál. A többiekkel együtt halt meg. - És az apád? - Nincs. - Mármint, hogy nem ismerted. - Nem, nincs apám... Guillaume Chrétien nem erősködött. Az értelmetlen választ betudta az átélt borzalmaknak. Azt is a zavarodottság számlájára ìrta, amit Adam néhány perccel később, homlokára csapva mondott:

- De hiszen ez a nevem: Adam sans Père!* *Apátlan Ádám.

12 Téli szerelem Guillaume Chrétien és fiatal védence jóval karácsony előtt érkezett meg Párizsba, 1407. december első napjaiban. Emiatt aztán tanúi lehettek egy páratlan eseménynek. December tizenkettedikén, egy fagyos reggelen Valentine d’Orléans, a meggyilkolt herceg özvegye megérkezett a fővárosba, hogy követelje: szolgáltassanak igazságot férje halálának ügyében. Már ez is eseményszámba ment, mivel tizenkét éve nem járt Párizsban. Azért maradt ilyen sokáig távol, mert a közvélemény azzal gyanúsìtotta, hogy ő babonázta meg az uralkodót. Csodálatos életet élt gyermekeivel és saját udvarával az Orléans-ok szebbnél szebb családi kastélyaiban, ahol egymást érték a vìg ünnepségek. Ám mindennek véget vetett Orléans-i Lajos meggyilkolása. Azóta a hercegnő egész udvara visszavonult Blois-ba, e bevehetetlen erődìtménybe... A harminchét éves Valentine még mindig gyönyörű volt, s ezt a gyászruhája sem takarhatta el. Egyenesen maga elé nézett, szája vékony vonalba szorult. Mellette fekete lovon, akárcsak ő, ott lovagolt legidősebb fiának, Charles-nak a felesége, Isabelle, a király leánya. Isabelle arca is komor volt. Kecses alakja és csodaszép szőke haja bájossá tette. De nehéz élete testileg és lelkileg is megviselte, s bár alig volt még tizenkilenc éves, huszonötnek látszott, s ráncosodott. Különös sorsa nem kìmélte szegényt. Ötévesen adták hozzá II. Richárdhoz, Anglia királyához, aki akkor huszonnyolc éves volt. Tìzévesen megözvegyült. Tizenhat éves korában, bonyolult politikai játék során feleségül ment Charles d’Orléans-hoz, Lajos herceg és Valentine fiához, aki akkor tizenegy éves volt. Kétségbeesését csak szégyene múlta fölül. Nő volt már, és férje gyermek; a király leánya volt, korábban Anglia királynője, s most egy herceg fiának felesége! A házasságkötéskor zokogásban tört ki, s könnyei azóta sem száradtak fel. Valentine d’Orléans hihetetlen gyászpompával vonult be Párizsba. Gyermekei kivételével, akiket biztonsági okokból otthon hagyott, az egész hercegi ház elkìsérte: ezernyi ember, mind feketébe öltözve, fehér lovak húzta kocsikon és gyaloghintókban. Charles de Vivraie a menet utolsó kocsijában ült. Tizenkét éves volt. Szép szőke hajú, ábrándosán kék szemű fiúcska, álmodozó tekintettel és törékeny testtel. Nem véletlen, hogy ilyen lett. Asszonyok között, asszonyokkal nevelkedett, méghozzá a legcsodálatosabb asszony, Valentine

mellett, a valóságtól megóvott világban. Miért is ne hitte volna, hogy az élet tündérmese? Charles de Vivraie ezt hitte, és ebben koraérett értelme és kivételes képzelőereje is segìtette. Ezt az elvarázsolt életet azonban durván megtörte a herceg váratlan halála. Mint a hirtelen felugrasztott alvó, Charles új világra riadt. - Mit gondol Párizsról, nagyuram? - Semmit, Isidore... Charles de Vivraie szolgája és társa Isidore Lenfant volt, Jeanne Lenfant-nak, az Orléans gyerekek dadájának és egy ismeretlen apának tizenkilenc éves fia. A hercegnő rábìzta keresztfiát, és Isidore odaadással teljesìtette feladatát. Keménykötésű, barna hajú, napbarnìtott arcú fiú volt. Erőteljes alkata nyugodt természettel párosult, mely bizalmat keltett. De más jó tulajdonságai is voltak. A kifinomult udvar hatására szinte észrevétlenül sajátìtotta el a jó modort és szellemet. Senki sem mondta volna, hogy nem nemesi származású. Jó családból való apródnak vagy fegyvernöknek nézhették. Egyébként ìrni-olvasni is tudott, s bár nem volt tudós, számos nemesemberénél jobban vágott az esze... A hatalmas gyászmenet lassan hömpölygött előre az utcákon. Mégsem keltett különösebb felindulást. Egész Párizs a menetet bámulta, ki az utcáról, ki az ablakból, mély csöndben. Senki nem jajgatott, senki sem siránkozott. Tisztelték a gyászt, de nem vettek részt benne. Párizs éppoly hideg volt, mint az idő. Végül megérkeztek a Szent Pál-palota elé. A hercegi udvarhoz tartozók kint maradtak. Csupán Valentine és Isabelle d’Orléans lovagolt be a királyi lakhelyre. A nagyteremben Burgundia hercegén és támogatóin kìvül, akiknek kirohanásuk óta nyomuk veszett, egész Franciaország nemessége összegyűlt. A király ép eszénél volt. Izabellával ült a trónon. Valentine a lába elé vetette magát. - Igazságot, felség! Igazságot! - Keljen fel, asszonyom! Sem hangjában, sem tekintetében nem volt a gyásznak legcsekélyebb nyoma sem... Hová lett az a nő, akit valaha „édes húgnak”, „szeretett testvérkének” szólìtott? Tizenkét éve nem látták egymást, de a király ma közömbös maradt! És ott volt Isabelle, meleg könnyeket sìrt! Isabelle, Károly legidősebb, legkedvesebb gyermeke... Az a két lény állt előtte, akiket a világon talán a legjobban szeretett, akik, ráadásul, a legszörnyűbb és legvisszatetszőbb szerencsétlenség áldozatai lettek, de a király közönyös maradt. Egyetlen magyarázat volt csak erre: VI. Károly, bár látszólag magánál volt, végképpen elvesztette az eszét. Betegsége most nem dühöngő őrület alakjában nyilvánult meg, hanem érzéketlenségben. Közönyös hangon szólalt meg: - Távozhat, asszonyom, az igazságszolgáltatás nem marad el. A fájdalomtól lesújtott Valentine csalódottságában kis hìján

összeesett. Tántorogva vonult vissza. Menyének kellett támogatnia, hogy talpon maradjon. Louis de Vivraie is végignézte a jelenetet... Ahogy sejtette, őt nem háborgatták Dembridge meggyilkolásáért. Rutland, az angol követség vezetője ugyan folyamodott nyomozásért, amikor észrevette, hogy Dembridge eltűnt. De az általános zűrzavarban alig hallgatták meg. Egyébként a jelen helyzetben az angol küldöttségnek semmi dolga sem volt már Párizsban. A küldöttek arra a következtetésre jutottak, hogy Dembridge rablógyilkosság áldozatául eshetett, és nélküle indultak vissza Angliába. Délután Louis de Vivraie kihallgatást kért a hercegnőtől, aki udvarával együtt az Orléans-család szálláshelyén, Párizs déli negyedében, a Szent Medárd-templom és a Pátriárka-palota közelében tartózkodott. Valentine késedelem nélkül fogadta. Louis kegyet akart kérni és egy döntést kìvánt ismertetni vele. A keggyel kezdte. - Asszonyom, ott maradhat-e a fiam önnél? Valentine d’Orléans nem tétovázott. - Természetesen. Hiszen a keresztfiam. A saját gyermekeimmel együtt nevelkedik. - Köszönettel tartozom ezért, mivel én már nem láthatom többet. - Hogyhogy? - Arra gondoltam, hogy a szolgálatába állok, asszonyom. De most katonákra van szüksége, hogy lecsaphasson az ellenségére. Egy kém semmire se lenne jó. Ezért eltűnök. Valentine bevallotta, hogy nem érti szavait. Louis de Vivraie higgadt magyarázatba fogott. - Nem tudom még, hogyan, de eltűnök, és a burgundiak szolgálatába lépek. Fokról fokra feljebb jutok majd a ranglétrán, és ha eljön a döntő pillanat, kérlelhetetlenül lesújtok rájuk. - Ez rettenetesen veszélyes, uram. - Mindig veszélyben éltem, asszonyom. Valentine d’Orléans egy pillanatra elgondolkozott, majd felindultan folytatta: - Jól látom-e, hogy ön bizonyos benne, semmi bántódása sem lesz Burgundia hercegének, mert a király nem tesz igazságot? - Ne tápláljon hiú reményeket ebben a kérdésben, asszonyom! - Miért? Mi történt? Ki fordìtotta ellenem a királyt? - Senki. A király elvesztette az eszét, asszonyom. A kihallgatás befejeződött. Louis megkérdezte, hol találja meg a fiát, majd búcsút vett a hercegnőtől. Charles-hoz igyekezve Louis-n a legnagyobb izgalom vett erőt. Mennyire bántotta ma, végső elválásuk előestéjén, hogy ilyen kevéssé ismeri gyermekét, és hogy ilyen keveset adott neki. A politika, a feladatai mindig Párizsban tartották. Csak húsvétkor és karácsonykor tudott Valentine udvarába menni, amikor a két ellenséges család között életbe lépett a kimondatlan fegyverszünet. Ezen alkalmakkor Charles-t élénk, kedves és szelìd, de rettenetesen zárkózott kisfiúnak ismerte meg. Mi rejtőzik benne? Nem tudott róla semmit.

Ráadásul mit is akar elmondani neki? A legnagyobb megpróbáltatásnak fogja kitenni a gyermeket: elbeszéli neki az anyja halálát. Ki bìrja ezt elviselni tizenkét évesen? De nincs más választása. Megesküdött, hogy elmondja neki, és nem húzhatja tovább az időt. Hiszen, ahogy Valentine-nak mondta, hamarosan eltűnik innen. A fiát a kápolnába nyìló teremben találta. Charles olvasott. Csak akkor emelte föl arcát a könyvről, amikor Louis már mellette állt. - Apám!... Charles boldogan kiáltott föl. Apja, akit oly ritkán láthatott, mindig az ünnepet hozta neki. Csak ünnepekkor jelent meg, ajándékokkal megrakodva, mindig kicsit zavart arccal, s húsvétkor megìgérte, hogy már karácsony előtt visszajön, karácsonykor pedig, hogy húsvét előtt, de sosem tartotta be a szavát... Isidore Lenfant a szoba egyik sarkában állt, de olyan visszafogott és csöndes volt, hogy Louis nem vette észre. Charles a gyász ellenére ragyogott örömében. - Vártam már a látogatását. Eddig mindig atyám jött el hozzám, most viszont fordìtva van! De apjának komor arca láttán lehervadt a mosoly a fiú ajkáról. - Charles, most elmondom neked, hogyan halt meg az édesanyád. A gyermek megdermedt. - De hiszen tudom. - Nem tudod. Hazudtam neked... S valóban, apja és környezete is hazudott neki. Az első években azt mondták, hogy az anyja Angliában maradt, mert beteg; de ahogy jobban lesz, eljön érte. Mire Charles tìzéves lett, már nem hitte el ezt a mesét; egyre több kérdést tett fel, melyekből kiderült, hogy gyanakszik. Louis akkor megmondta neki, hogy az anyja elhunyt, de megszépìtette az igazságot. Egy nagy csatáról mesélt, melyben az anyja hősi halált halt. Charles azóta is ebben hitt: páncélban küzdő anyját szìven találja egy nyìl, és lelke felszáll a mennyekbe, ahol angyalok fogadják... Remegő hangon kérdezte: - Nem a csatában halt meg? - Nem, nem is volt csata. Az összeesküvést elárulták, nekem sikerült elmenekülnöm, ő a dembridge-i udvarházban várt rám, de az egyik ellenségünk érkezett meg helyettem. Charles de Vivraie reszketni kezdett minden tagjában. - A nagyteremben talált rá. Előhúzta a kardját. Rettentő dolgokat akart művelni vele, de édesanyád felkapott egy tőrt az asztalról, és magába döfte. Tisztán halt meg. Hallod? Tisztán! Istenem... A gyermek arcán folytak a könnyek, s finom vonásai eltorzultak a fájdalomtól. De Louis-nak folytatnia kellett. - A falon vadásztrófeák voltak. Az a gyilkos szörnyeteg leszedte a dámszarvasfejet a falról, aztán levágta az édesanyád fejét. És kicserélte őket: édesanyádét a falra erősìtette, s az állatfejet helyezte anyád testére. Édesanyád leesett állú, nyitott szemű fejét, mint egy vadét, a szarvas és a medve közé tűzte. De ez még nem

minden. A förtelmes gazember az utolsó parasztig kötelezte az uradalom lakóit, hogy jöjjenek el és nézzék meg. Napokon át vonultak az emberek. A gyilkos csak ezután tette be a fejet egy zsákba, hogy elvigye a királynak. És a király hálából kinevezte őt Dembridge grófjának. Charles felüvöltött. Apjának ugrott, hogy megüsse. - Becsapott! Elárult engem! Louis erősen fogta Őt egyetlen kezével. - Nem tehettem mást. Túl fiatal voltál... De tudd meg, hogy Dembridge grófja megbűnhődött. Én magam öltem meg itt, Párizsban. Neked folytatnod kell a harcot, amikor lovag leszel. Isidore Lenfant ekkor előlépett a sötétből. - Azt hiszem, baj van, nagyuram. Louis de Vivraie felugrott, egyrészt, mert nem tudta, hogy más is van a szobában, másrészt Isidore szavai miatt. - Mi a baj? - Félek, hogy Charles nem lát jól. Nem veszi észre, ha az ember közelìt felé. Például megkérdeztem, hogy mit gondol Párizsról. Azt mondta, hogy semmit. Azt hiszem, nem látta. Louis a karjánál fogva hevesen az ablakhoz rántotta a fiát. Mindent hó borìtott. A táj fehér volt és kihalt, s csak egy szegény asszony vitte a távolban a hátán a rőzséjét. Az apa rámutatott. - Látod azt az asszonyt? - Nem. Köd van... Louis de Vivraie összetörve fordult vissza az ablaktól... Nem lát? A fia nem lát! Történetünk idején sehogy sem tudták orvosolni a bajt, ha valaki nem látott messzire. Megnevezni sem tudták: a „rövidlátás”, mint szó, még nem létezett. Egy papnak vagy parasztnak nem számìtott, ha rossz volt a szeme, de egy jövendő lovagnál a rossz szem felért egy kar elvesztésével... Charles felnyüszìtett. - Akkor miért mondtad el? Miért mondtál el mindent, ha én úgysem tehetek semmit? Louis nem felelt. Nem tudott felelni. Ha tudta volna, hallgatott volna, de hát nem tudta. Ráadásul kettős a baj. Nemcsak Charlesnak személyes gyötrelem, de ha François de Vivraie sikerrel jár a kutatásaiban, nem lesz kire hagyományozza a hatalmát... Apa és fiú némán álltak, amikor Isidore Lenfant megszólalt: - Valamit azért tehetünk... Charles keményen félbeszakìtotta. - Megmondanád mit, mikor nem látok? - Mindig jelen kell lenni. Isidore Louis de Vivraie-hez fordult. - Mindig van egy hely, ahol a férfinak, ki méltó e névre, ott kell lennie, akkor is, ha nem cselekszik, akkor is, ha csak meghalni megy. Nagy események vannak készülőben: nekünk ott kell lennünk. Engedelmével, uram, én a fia vezetője lehetnék. Louis elképedt csodálattal nézett erre a félrehúzódó fiúra, aki néhány mértékletes szóban megragadta a lényeget. Tökéletes

hidegvérrel és ìtélőképességgel rögtön és pontosan felmérte a helyzetet. - Elfogadom az ajánlatodat és köszönöm. Charles, kérlek, hogy mostantól mindenben engedelmeskedj a kìsérődnek. - Igen, apám, engedelmeskedem... Aztán elkeseredetten felkiáltott: - Vakon engedelmeskedem! És zokogva kirohant a szobából. Louis de Vivraie hagyta, hadd menjen. A megdöbbenés és a felindulás pillanata elmúlt, már visszanyerte nyugalmát, és a jövőt szokott higgadtságával gondolta végig. Egészen lecsillapodva fordult a szolgához, akiről kiderült, hogy ugyanazokkal a tulajdonságokkal bìr, mint ő maga. - Félek, hogy fogyatékossága miatt Charles korán fog meghalni. Gondod legyen rá, hogy gyorsan megházasodjék. A Vivraie család nem halhat ki. - Igen, nagyuram. - Ha úgy ìtéled, hogy eljött a pillanat, elviszed Charles-t az apám várába, Coussonba. Magyarázd el neki, hogyan tud Charles - neked köszönhetően - méltó helyet elfoglalni a nemzetségünkben. - És te, nagyuram? - Én nem tudom, hogy hol leszek... Louis és Charles a Szent Pál-palotában rendezett 1407-es karácsonyi ünnepségen még egyszer találkoztak, de nem sok szót váltottak. Január elsején a király megajándékozta az oriéans-i hercegnőt: arannyal kivarrt piros ruhát adott neki, gyermekeinek pedig játékokat. A hercegnő dühében sìrva fakadt. Az ajándékokat tűzbe vetette: ünnepi ruhát kap, mikor gyászban van és árvái játékokat! Ez volt az a pillanat, amikor megértette, hogy minden elveszett. Halálos keserűséggel elhatározta, hogy késedelem nélkül visszatér Blois-ba. Kìséretét és embereit siettetve, alig egy óra múlva mindannyian elhagyták a fővárost. A menet öt nappal később érkezett meg Blois-ba. Alighogy a vár magas és vastag falai közé értek, alighogy a hercegnő lelépett a hintójából, szédülés fogta el és összeesett. Felvitték a szobájába, és hìvatták Jean Leliévre-t, az orvosdoktort, a hercegnő gyógyìtóját. Yblentine az ágyon feküdt és nehezen lélegzett; arca halovány volt, fakó. Mintha hirtelen megöregedett volna. Gyermekei hallgatagon álltak körülötte: legidősebb fia, a tizenhárom éves Charles és felesége, a tizenkilenc éves Isabelle, második fia, Philippe, harmadik fia, Jean és a fattyú, a kis Jean, akit egy nemes udvarhölgy szült Orléans-i Lajosnak. Leliévre mester megitatott vele valami főzetet. - Jobban érzi magát, asszonyom? Valentine erőtlenül megrázta a fejét. - Semmi sem számìt, mindennek vége...

Ebből a keserű mondatból lett a jelszava. Örökre feladta a harcot. Nem jött ki a szobájából, s ágyából is alig kelt föl. Hatalmas fekete vásznakkal takartatta el a szobákat dìszìtő csodálatos szőnyegeket, amelyekre ezüstbetűkkel ráhìmez-tette, hogy: Semmi sem számìt, mindennek vége. A blois-i várra sűrű csend borult. Lakói lábujjhegyen jártak. Csak a kardok csattogása hallatszott, mert Charles d’Orléans elszántan gyakorolta a fegyverforgatást a helyi mesterrel. Időnként nehéz kocsik gördültek a várudvarba: utánpótlást és élelmet hozattak, hogy felkészülve fogadják az esetleges ostromot. Charles de Vivraie rohamosan romló szeme miatt felmentést kapott a lovagi szolgálat alól. Isidore Lenfant azonban minden reggel kényszerìtette a lovaglás kemény tornájára. Charles nem lehetett meg lovaglás nélkül, ha az Orléans-ok mellett akart maradni. Először megtanulta, hogyan tartsa magát a nyeregben, aztán már hosszú utakra elkìsérte Isidore-t. Nem maga irányìtotta a lovát, csak hagyta, hogy az állat kövesse a társát. Minden megpróbáltatást nyugodt türelemmel viselt, igazi lovaghoz méltón. Délutánjait Charles de Vivraie maga oszthatta be, s ezeket meglepő módon töltötte. A rettenetes megrázkódtatás elől, melyet anyja borzasztó halálának és saját félvakságának felfedezése okozott, a kisfiú a költészetbe menekült. A sötét blois-i vár vastag falai mögött, a fegyverek és a gyász uralmában, költő született. Isidore Lenfant első perctől kezdve mély tisztelettel kezelte urának új szenvedélyét. Úgy látta, hogy a megrendìtő események hatására kialakulóban van fiatal személyisége. Egyedül hagyta. Soha nem kérte, hogy olvasson fel neki verseket, és soha sem merte feltenni a kérdést, mely a legjobban foglalkoztatta: - Mit ad neki a költészet? Ezt a kérdést végül a király leánya, Isabelle d’Orléans tette föl Charles-nak. Isabelle is szobájába zárkózva élt, bánatával körbefalazva. Nem volt hajlandó gyermek férjét látni sem, annak ellenére, hogy ez finoman próbált hozzá közeledni. Isabelle életét társalkodónőjével, Anne de Neuville-lel osztotta meg. Anne de Neuville alig volt idősebb, mint Isabelle. Húszévesen külsőre a király leányának ellentéte volt. Isabelle szőke és törékeny alkatú, Anne barna és formás. Anne különös, mesés módon került az Orléans-ok udvarába. Isabelle-t férjének, II. Richárdnak letartóztatása után a Westminster-palota egy szűkös lakosztályába zárták: ez egy szobából meg egy házikápolnából állt, ez utóbbiból nyìlt egy helyiség, melyben Isabelle gyóntatója lakott. Az ajtókat katonák őrizték. A gyermek annyit sìrt, annyit kiabált, hogy végül mégis adtak neki társaságot. De hogy még a jótett is megalázó legyen, Westminster legalacsonyabb rangú cselédjét rendelték mellé, Ann Nevillt, egy árva kislányt, aki persze egy szót sem beszélt franciául. E kegyetlen játék azonban nem a várt eredményt hozta. Ann Nevűiről kiderült, hogy élénk, okos és vidám. A két kislány

örömmel játszott, és Ann hamarosan megtanulta a királynő nyelvét. Amikor Isabelle visszatérhetett Franciaországba, engedélyt kapott, hogy magával vigye Annt is. Ezután franciásìtották a nevét, Anne de Neuville-re. Amikor Charles összeházasodott Isabelle-lel, Orléans-i Lajos nagylelkűen Anne-nak ajándékozott valamennyi földet Neuville-aux-Bois környékéről, az Orléans-család erdejéből. Westminster nyomorult cselédjéből ìgy lett valódi nemes... Isabelle d’Orléans szenvedésében felfigyelt Charles de Vivraie létezésére, akit éppúgy megkìnzott az élet, mint őt, és aki erre verseket kezdett ìrni. Küldetett érte. 1408 májusának egyik ragyogó reggelén Charles belépett hozzá, rövidlátó szemével hiába fürkészve. Az, hogy nem tudta megkülönböztetni a tárgyakat és az embereket, akaratlan merészséggel ruházta föl; sem az arcok méltósága, sem a ruhák gazdagsága, sem a környezet pompája zavarba nem hozhatta. Saját világában mozgott, ahol minden homályos és elmosódott volt. Különös báj sugárzott belőle. A szőke, karcsú fiút a hirtelen megpróbáltatások férfivá érlelték, de azért érződött, hogy a lelke mélyén gyermek maradt. Személyisége - bár nem tudott róla - nem hagyta közömbösen a nőket. Meghajolt Isabelle d’Orléans előtt, s nem vette észre Anne de Neuville-t, aki csendesen állt a szoba egyik sarkában. - Miért ìr verseket? - kérdezte a fiatal hercegnő tétovázás nélkül. - Varázsolok, asszonyom. Isabelle megkérte, hogy magyarázza meg, mire gondol. - A költők elvarázsolják a fájdalmukat. A szomorúság ìrja a verseket. Isabelle halkan szólalt meg: - A szomorúság... Engem sem hagy el. Pedig a herceg halála előtt mindent megpróbáltak, hogy elűzzék: szìnészeket, bolondokat, erőművészeket és állatidomárokat hozattak. - Túlságosan vadul próbálták elűzni. Csak egy mód van a szomorúság ellen: ápolni kell. Én a szomorúság kertésze va-gyok. A fiatal nő közelebb lépett hozzá. Jó volt a fiúra nézni, kellemes vonásaira, szőke hajára és kék szemébe. De arckifejezése, mely egyszerre volt gyermeki és komoly, zavarba hozta Isabelle-t. - Hány éves ön? - Szent Károly napján lettem tizenkettő. - Hogy lehet ilyen komoly? - Az élet tett ilyenné... Bocsássa meg, asszonyom, kérdésemet, de ön milyen volt az én koromban? - Tizenkét évesen?... Éppen visszajöttem Franciaországba, friss özvegy voltam. Igaz: éppolyan komoly és szomorú, mint ön. Isabelle az ablakhoz lépett és panaszkodni kezdett. - A király leánya vagyok, de az apám bolond. Anglia királynője voltam, de már nem vagyok az! Hercegnő vagyok és egy gyermek felesége! - légyé, amit én: ápolja a szomorúságát.

Isabelle visszafordult. Csodálni kezdte ezt a különös viselkedésű gyermeket. - Milyen az? - A szomorúság virág. A legtörékenyebb mind közül: egyetlen mosoly elég, hogy elhervadjon. - Hol terem? - A csatamezőkön és a temetőkben. Rövid csend támadt. - Mondja el az egyik versét. Charles de Vivraie engedelmeskedett. Azt a balladát szavalta el, amelynek A szomorúság kertésze volt a cìme. A tökéletesen klasszikus verssorok nem voltak különösebben eredetiek, de hidegségük mögött felsejlett költőjük hatalmas, szavakkal ki nem fejezhető bánata, mely megrázóvá tette Őket. lsabelle meghatott hangon búcsúzott. - Látogasson meg máskor is! Charles gyakran meglátogatta, hogy a király leányának és a titkos csodálójának, Anne de Neuville-nek tartózkodón felolvassa fagyott reménytelenséggel teli verseit. Hónapok teltek el. 1408. november huszonharmadika, Szent Kelemen napja mindent felülmúlt komorságával. Valentine kijött a szobájából, visszatértük óta először, hogy imádkozzék a kápolnában. Szinte áttetszett arcán a fehér bőr. Látszott rajta, hogy nem betegség emészti, hanem a halál. Egész feketébe öltözött háznépével hallgatta végig a tizenkét egymást követő misét félje lelki üdvéért, majd visszavonult. De leszállt az éjszaka, és eljött félje megölésének órája, s ő nem bìrta tovább a magányt. Sikoltozni kezdett. A gyermekei és jó pár szolga a szobájába futott és mindenki zokogott. Valentine időnként remegve a sötét sarkokra mutatott, mintha attól félne, hogy előtűnik a gyilkos. Charles de Vivraie, aki Isidore-ral a szoba végében állt, semmit sem látott a jelenetből. Először életében hálát adott az égnek, hogy rossz a szeme. Öt nappal később, és kétségtelenül jól kiszámìtott politikai kihìvásként, gaztettének évfordulóján, Félelemnélküli János visszatért Párizsba. Párizs lakosait mindez egyáltalán nem zavarta. Éljenezve fogadták. Ezen a gyönyörű november huszonnyolcadikai napon olyan kék volt az ég, mintha még az idő is a burgundiaikat támogatná. Félelemnélküli János elégedetten fogadta az éljenzést, majd fesztelenül a Szent Pál-palotához ment, hogy tiszteletét tegye a királynál, aki nem tudta fogadni, mert rohama volt. A herceg nem erősködött, hanem nyugodtan visszatért az Artois-palotába. Hazatérésének számos következménye lett. Párizsban például két olyan embert is előcsalogatott az árnyékból, akik idáig türelmetlenül várták visszatértét.

Az egyenruháját viselő fegyveres szolgák között ott volt Raoulet d’Actonville, Orléans-i Lajos gyilkosa. Nem rejtőzködött nappal sem, minthogy a burgundi viselet érinthetetlenné tette. Raoulet-ra elég rosszul illett kedveskedő beceneve. Nagy szakállas óriás volt, élvhajhász arccal. Rettentő kezei igazi gyilkos kezek... Éppen befordult az Artois-palotába, amikor valaki elé állt. Szőke hajú, kék szemű tizenhárom éves kölyök volt. Merész hangon beszélt. - Magával akarok menni. Én is a burgundiaiak közé akarok tartozni. Raoulet d’Actonville már-már megmondta, hogy hová menjen az alkalmatlankodó, de ahogy jobban megnézte magának a fiút, széles ajka mosolyra húzódott. Láthatóan tetszettek neki a fiatal legénykék. - Túl szép vagy, gyönyörűm - mondta neki viccelődve. -Nincs szükségünk elsőáldozókra. A kifejezés megharagìtotta a fiút. - Elsőáldozó, én? Az emberek, akiknél lakom - mutatott rá egy közeli, jómódú házra az Arany oroszlán utcájában -, odaadó Orléans-pártiak. Ha megölöm őket, akkor is elsőáldozónak fog nevezni, vagy inkább bevesz maguk közé? Raoulet d’Actonville hirtelen támadt érdeklődéssel nézett a gyerekre. - Hogy hìvnak? - Adam sans Père. - Na, ez meg milyen név? - Az én nevem... De nem válaszolt, uram: ha megölöm őket, bevesznek-e? A herceg gyilkosa egy pillanatra zavartan elhallgatott, mielőtt felelt. - Orléans-i Lajos emberei nem érdemelnek kìméletet. Cselekedj előbb, aztán majd beszélünk. A gyermek arcára vad mosoly ült ki. - Napfelkelte előtt halottak lesznek. És futva indult a megjelölt ház felé. Adam sans Père régóta várta ezt a percet. Párizsba érkezésükkor Guillaume Chrétien rögtön elszállásolta őt a házában, nem messze az Artois-palotától. A posztókereskedő feleségét Marie-nak hìvták, és volt egy Adammal egyidős, szőke, kedves arcú kislányuk, Éve. Adam sans Père az első pillanattól kezdve gyűlölte ezt a békés, polgári környezetet. Már a család neve, Chrétien is utálatot keltett benne. De ráadásul megfelelt a valóságnak. Guillaume és az övéi nagyon vallásosak voltak. Közösen imádkoztak minden reggel, felkelés után, az étkezések előtt és este lefekvéskor... De Adam jól szìnészkedett. Mindig jól viselkedett, mindig teljesìtett minden kérést, akár egy kis angyal, és meghódìtotta a család szìvét. 1407 októberében Éve-et a Billettes kolostorba küldték tanulni, a Jardins utcába. Adamot meglepte ez a hirtelen távozás, de még aznap megtudta az okát, amikor kihallgatta a szülők beszélgetését.

Éve születése után Marié Chrétien megtudta, hogy nem lehet több gyermeke. Márpedig a virágzó posztókereskedést a fiúnak kell átvennie. Adam tökéletesen megfelelne. Még a neve is azt sugallja, hogy a gyermeket Isten küldte. Adam feleségül veszi Éve-et, amint betöltik a tizennyolcadik évüket, és egy szép napon örökli minden javukat. Csakhogy ebben az esetben nem illő, hogy a két gyermek egy fedél alatt nőjön föl, mintha testvérek volnának. Ezért küldték a kislányt a zárdába. Mahaut fia egyáltalán nem örült a hìrnek. A terv, hogy belőle gazdag, köztiszteletben álló kereskedőt faragjanak, csak fokozta undorát a családdal szemben. De a legelviselhetetlenebbek Guillaume Chrétien prédikációi voltak. Guillaume Chrétien mindenekelőtt a rend embere volt. Üzleti könyvvitelében, hétköznapjaiban és az államról alkotott nézeteiben is a rendet tartotta a legfontosabbnak. Természetesen elhatározta, hogy gondolatait átadja annak, aki egyszer az örököse lesz. Legszìvesebben az étkezéseknél beszélt erről. - Franciaország két pártra szakadt. Az Orléans-család a rend barátja, mert védi a királyt és az országot az angol veszély ellen. A Burgundi-család a rendbontás hìve, és csak saját vagyonával törődik. A herceget aljasul meggyilkolták, s a helyzet veszélyessé vált. Ha megerősödnek, Franciaország belülről robban szét, és Angliának csak annyi dolga marad, hogy összeszedje a darabjait. Érted-e, Adam? Adam minden alkalommal angyali hangján felelt: - Igen, uram. És nem is hazudott. Valóban értette. Teljes erejéből kìvánta, hogy Franciaország robbanjon szét, épp mint ahogy szegény édesanyja szétrobbant; hogy Franciaország megrohadjon és darabokra szakadjon, mint ahogy anyja megrohadt és darabokra szakadt. Ez volt a bosszúja, a küldetése. Sosem felejtette el Mahaut utolsó szavait: „Az igazi gonoszt összevisszaságnak hìvják. Kavard föl a világot, foszd meg értelmétől és alakjától..." Minden elszántsága ellenére, ha csak magára lett volna utalva, valamennyi időbe beletelt volna, hogy cselekedjék. De ez az ostoba maga mutatta meg neki az utat: az összevisszaság neve Burgundia! Nem járatlan ösvényen jár: amint lehet, csatlakozni fog a burgundiakhoz. A legjobb lenne fényesen indìtani és végezni ezzel az elviselhetetlen szentfazékkal és egész háznépével. És ehhez Adam sans Pére-nek borzalmas fegyver állt rendelkezésére: a Cháteauneufből magával hozott több marok gyilkos rozs... Raoulet d’Actonville-től Adam mint a szélvész futott hazáig. Ágya alól elővette a porrá zúzott rozst, majd a konyhába ment, és ahogy a cseléd hátat fordìtott, a mérget a levesbe öntötte. Ahogy asztalhoz ültek, fejfájásra panaszkodott, és engedélyt kért a lefekvéshez. Guillaume Chrétien részvéttel teli arca, a kisfiú egészségére vonatkozó aggodalmas kérdései még gyűlöletesebbé tették őt Adam szemében, és a gyerek örömmel gondolt a kereskedő hamarosan bekövetkező halálára. Az ágyához futott,

letérdepelt, és buzgón elimádkozta titkos imáját, amelyet minden este elmondott lefekvés előtt: - Forduljon vissza pályáján a nap, jöjjön őszre nyár, tavaszra tél... Éjfél körül rettenetes üvöltésre ébredt. Kiment a szobájából, és találkozott Guillaume Chrétiennel, aki megfeketedett ujjait szaggatta a kezéről, s feltépve a bejárati ajtót, kirohant az utcára. A sikoltozásra felébredtek a szomszédok is, és kiszaladtak. A Chrétien család és a cseléd az utcán kìnlódott. Adam az Artoispalota kapuja alá menekült, és onnan nézte e rettenetes halál jól ismert képét. Csak azt sajnálta, hogy Eve megmenekült. De mostantól árva, és bizonyos tekintetben ez legalább olyan kegyetlen sors. Az Artois-palotából is előjöttek a felriasztott katonák, köztük Raoulet d’Actonville is. Szent Antal tüzének áldozatai nem mozdultak, összezsugorodva hevertek a földön. Raoulet visszafordult a palotába, s csak ekkor vette észre Adamot. - Megmondtam: napfelkelte előtt - mosolygott Adam. Actonville szemében döbbenet és rezzenésnyi félelem csillant. De összeszedte magát, és megfogta a gyermek kezét. - Gyere... Actonville a palotába, majd a szobájába vezette a kisfiút. Adam egy percig sem tétovázott: gyorsan levetkőzött és bebújt a takaró alá. Raoulet d’Actonville megint elképedt, majd maga is lefeküdt, és elfújta a gyertyát. Másnap reggel beajánlotta a kamaszt Félelemnélküli János apródjai közé. A herceg elfogadta, és néhány órával később Adam sans Père burgundi egyenruhában járta Párizs utcáit. A másik, aki türelmetlenül leste Félelemnélküli János visszatértét, nem volt más, mint Louis de Vivraie. Miután bejelentette Valentine-nak, hogy újra kém lesz és a Burgundicsaládba fog beépülni, mélyen elgondolkozott. Két szükségszerű dologgal került szembe. Egyrészt Párizsban kell maradnia, mivel a király és az udvar Párizsban van, és a párizsiak döntenek az események kimeneteléről; másrészt tökéletesen át kell változnia, hogy senki föl ne ismerhesse. Louis gyorsan ráébredt, hogy igazi átváltozáshoz nem elég testileg megváltozni. A legjellegzetesebb ismertetőjele hiányzó jobb keze volt. De nem elég ezt pótolni igazi hús-vérnek látszó kézzel. Nem elég befesteni a haját, szakállat növeszteni és hamis púpot vagy más ilyesmit ragasztani. ìgy is felismernék. A sikerhez mélyebben kell megváltoznia: személyiségét kell megváltoztassa. Ekkor tette föl magának az egyszerű kérdést: ki vagyok én? A lehető legjózanabbul vizsgálta meg önmagát... A csend jellemzi a legjobban. A beceneve is Szótlan. Aztán a szomorúság: Margaret halála óta gyászban van. Mozdulataival is takarékos, viselkedése nyugodt. Gondolkozása pedig módszeres és hatékony.

Lassanként kirajzolódott egy különös figura, önmagának ellenképe, akit mostantól meg kell személyesìtsen. Valaki, aki összevissza csacsog, állandóan nevetgél, feltűnősködve és szìnesen öltözködik, és annyira élénken viselkedik, hogy szinte kételkedni lehet józan eszében... Louis nem jött rá rögtön, hogy kihez hasonlìt ez a leìrás, de egy szép napon megvilágosodásszerűen rádöbbent: egy csepűrágóra, vásáros szìnészre! Márpedig a komédiás nem ritka madár Párizsban. Beáll közéjük. A kifestett, csillogó-villogó, tollas ruhában bohóckodó férfiban ugyan ki ismerne rá Louis de Vivraie-re, a Szent Pál-palota árnyékára, a vigasztalhatatlan özvegyre, a vìgság és a mulatság kerülőjére, az orléans-i herceg legtitkosabb tanácsadójára? Tollas ruhában!... Villámcsapásként érte a felismerés. Lám, beteljesìti apja jóslatát, engedelmeskedik a sorsának, a hazugság árán fehér madár lesz! Hamis burgundi, ellenségei gondolatainak hazug hirdetője, lám, olyan lesz, mint egy fehér madár. Párizsban jól ismerik és fontos, hogy senki se láthassa az arcát. Hegyes csőrrel dìszìtett madárálarcot hord majd; s a jelmezéhez két, karmokban végződő madárlábat illeszt, mely eltakarja hiányzó jobb kezét... Louis kémei között akadt egy csepűrágó. A neve Tassin. Tassin harmincéves lehetett, külseje nem feltűnő, de remek szìnész és tehetséges muzsikus volt. Az Orléans-ok odaadó hìveként kémszolgálatait is inkább meggyőződésből, mintsem az anyagi haszonért végezte. Ez tette lehetővé, hogy Louis felfedje előtte az igazságot. Elment az egyik előadására, majd feltűnés nélkül félrehìvta. Megkérdezte, hogy vajon kész lenne-e mindent elhagyni és követni őt. Tassin igent mondott, és Louis 1408. január kilencedikén, egy héttel Valentine távozása után bejelentette a Szent Pál-palotában, hogy visszavonul Blois-ba. Még az éjszaka leszállta előtt megérkezett a céljához. Nem kellett messzire mennie. Párizstól néhány mérföldre északkeletre Pantinbe, a montfauconi bitófa közelébe, egy ügyes rejtekhelyre, a falutól távol eső kis házba. Tassin meg akarta tanìtani Louis-t a komédiásmesterségre, de hamar rájött, hogy felesleges. Louis de Vivraie-nek nem volt szüksége leckére. Született szìnész volt. Hiszen egész élete nem állt másból, mint szìnészkedésből. Louis megbìzta Tassint, hogy alakìtson társulatot. Ikssin útra kelt és nyárra három szìnésszel tért vissza, két nővel és egy férfival. Az első, az alig húszéves Ameline szőke volt, karcsú és csinos. A másik a dús idomú, harmincas éveit taposó Michalette. Csak az ő alakját határozta meg Louis előre, mert kellett a szerephez, amelyet neki szánt. A férfi, Nicolet nagydarab, vörös arcú, bivalyerős alak. Louis álarcban és gyolccsal átkötött kézzel fogadta őket. Azt mondta nekik, hogy egy betegség borzalmas nyomokat hagyott a testén, és nem akarja, hogy lássák. A három komédiás aggodalmaskodott egy darabig, de amikor Louis elmagyarázta nekik, milyen rengeteg aranyat kapnak majd a burgundi hercegtől, akkor feloldódtak. Belefogtak hát a munkába, Louis darabját

próbálták, s várták, hogy Félelemnélküli János visszatérjen Párizsba. Amikor megtudták, hogy november huszonnyolcadikán visszajött, nem siették el a dolgot. Megvárták a következő vasárnapot, december másodikát, s csak ekkor mentek föl a fővárosba, hogy letelepedjenek a Notre-Dame terén. Louis ugyan nem tudta, hogy mit csinál a herceg, de egy dologban bizonyos volt: vasárnap meghallgatja a misét a katedrálisban. Nem volt könnyű feladat helyet találni vásári szìnpaduknak. A templomtér, a szokásostól eltérően, alig volt nagyobb, mint egy udvar. A katedrálist minden oldalról épületek vették körül: jobbról a fekete falú, szűk ablakú Hôtel-Dieu várfalként magasodott; a másik oldalról egyházi és polgári épületek határolták; sőt még egy kis templomot, a Saint-Jean-le-Rond-t is odaépìtették a katedrális bal végéhez, mely úgy dudorodott a szép épületen, mint egy különös kinövés. Ráadásul a templomtéren rengeteg ember lökdösődött. Itt tartották a madárpiacot: gémek, daruk, hattyúk és pávák rikácsoltak, ezenkìvül orvosságos emberek kìnálták itt áruikat hunyort, mézgát, szegfűszeget, fahéjt és édes köményt apró dobozokban, hogy az ember a nyakába akaszthassa. A társulatnak keményen meg kellett küzdenie a helyért... Délelőtt tizenegy óra körül megjelent Félelemnélküli János és kìsérete, melyet egyetemi emberek, fegyvernökök és egyenruháját hordó apródok alkottak. A téren éljenzés tört ki. Louis és szìnészei nem jöttek elő. A darabot a mise után mutatják be. A mise után a katedrálisból kiáradó emberekből akaratlan tört föl a csodálkozó kiáltás, ahogy megpillantották a komédiások felállìtotta szìnpadot és rajta a meglepő állóképbe merevedett szìnészeket. Öten voltak a szìnen. Egy madárfejű férfi, keze helyén madárkarmokkal, pompás öltözékben: teljesen fehér köpenyben, melynek elejét arany csalánvirágokat és sülöket mintázó hìmzés dìszìtette, s két hatalmas ujját madártollak ékesìtették, mintha szárnya volna. Mellette a nőstény farkasnak öltözött Michalette, álarccal, mancsokkal és koronával. Ruhája éjkék volt, s felháborìtóan kivágott: hatalmas kebleit szinte mellbimbóig fedetlenül hagyta. A nézők soraiban nevetés futott végig. Mindenki felismerte Bajor Izabella torzképét. Nicolet és Ameline, nyomorult és foltozott rongyokba bugyolálva húzták meg magukat a szìnpad egyik sarkában. Tassin pedig kicsit távolabb ült, vállán oroszlánbőrrel, térdén hegedűvel. A templomtéren mindenki a szìnpadot nézte, még Félelemnélküli János és kìsérete is. A herceg lovon ült, egész közel hozzájuk, egy magasságban velük. Ravasz arcáról semmit sem lehetett leolvasni. Tassin játszani kezdett a hegedűjén, és a fehér madár meg a nőstény farkas nekifogott táncolni a zenére.

Nagy nevetés harsant föl a nézők soraiban: a két állat egymás mancsát fogva keringett, és nevetségesen emelgették a lábukat. A tollas most komikusán megcsókolta táncosa pofáját, majd mellét kezdte fogdosni, miközben a nőstény farkas a kéjtől nyögdécselve ismételgette: - Lajos, Lajos! A fehér madár ekkor észrevette a két nyomorultat. Egy mozdulattal elhallgattatta a muzsikaszót, odahagyta a farkast és a szegényekhez lépett. - Hol az adó? Fizessetek adót! - üvöltötte nekik fenyegetően. A férfi és a nő térdre esett és összekulcsolta a kezét. - Kegyelem, nagyurunk! Semmink sincs! Szegények vagyunk! Á madár ekkor egy göcsörtös botot vett elő a köpenye alól, és kegyetlenül elnáspángolta őket, miközben az adóját követelve kiabált. Végül Nicolet néhány fillért vett elő, odanyújtotta, és remegve megkérdezte: - De miért kell ennyi adót fizetni, uram? - Hogy háborúzzunk az angolokkal, ostoba! Ekkor előjött a koronás nőstény farkas. Louis megcsókolta a pofáját, és átadta neki a pénzt. - Ajándék neked, királyném! Kacarászva táncolni kezdtek, de egyszeriben félelmetes üvöltés hallatszott. Tassin levetette oroszlánbőrét, eldobta hegedűjét, és gyaluval a kezében felmagasodott. Láttára a madár és a farkas elmenekültek, elejtve a filléreket. Tassin összeszedte a pénzt, és visszaadta a nyomorult párnak. - Nekem nem kell adót fizetnetek, és még egy korsó italra is meghìvlak! A szìnpadra felgördìtettek egy hordót. Az oroszlán megcsapolta, és egy pohár bort nyújtott nekik. Aztán mindenki felkiáltott: - Éljen a burgundi herceg! A tömeg átvette a kiáltást, miközben a szìnészeket is éljenezték. Félelemnélküli János arcán elégedettség tükröződött. Mosolygott, bólintott a komédiások felé, majd ellovagolt... Louis lejött a szìnpadról. Magas, pocakos férfi lépett hozzá, hermelinnel szegélyezett, ékes fekete ruhában. Louis letérdelt a jelentős személyiség előtt, aki jóindulattal nézte. - Gratulálok, komédiás! A saját műfajodban kitűnő politikus vagy. A férfi elegánsan távozott, és helyébe egy huszonöt év körüli, szőke göndör hajú, polgári öltözetű fiú lépett, aki a papok tonzúráját viselte: diák lehet. Tisztelettel szólalt meg: - Ez maga Pierre Cauchon volt, a teológia doktora, a párizsi egyetem volt rektora, a herceg úr tanácsosa és mindannyiunk mestere. Louis pontosan tudta, ki volt, hiszen éveken keresztül figyeltette. Azt is tudta, hogy az egyetemen ő a legodaadóbb hìve a burgundi háznak, bár az egyetem maga is Félelemnélküli János pártján áll. De játszotta a játékot. Hebegett megindulásában.

- Micsoda megtiszteltetés egy ilyen nyomorultnak, mint én! A diák bemutatkozott: - Az én nevem Johannes Berzenius. Magister artium vagyok, és hamarosan teológiából is magisztrátusi fokozatot kapok. A herceg bizalmasa vagyok. Maga ìrta ezt a darabot? - Igen, Berzenius mester. - De hát kicsoda ön? A kérdés széles számymozdulatokkal kìsért szóözönt váltott ki a fehér madárból. -A Fecsegő, magiszter Berzenius! Fecsegőnek hìvnak! Mindig annyit beszéltem, hogy végül ezt a nevet ragasztották rám, és mindenki elfelejtette a keresztségben kapott nevemet! Állìtólag már az anyám hasában is beszéltem!... - Hová valósi? - Mindenhová és sehová. Az anyám vásári komédiás volt. Mindig úton voltunk: honnan tudnám, hol születtem! Úgy emlékszem, gyerekkoromban Pantinben éltem. Pantin: a szìnészek paradicsoma! Éppen, mint az akasztottaknak, Montfaucon bitófái, Pantin közelében. No azok aztán egész nap nem csinálnak semmit, csak a szájukat tátják! El is neveztem őket lógósoknak! Nekik olvastam föl az első viccemet, és nevettek, úgy nevettek, hogy leesett az álluk! Louis úgy hahotázott, hogy alig kapott levegőt. Amikor végre beszélni tudott, két csuklás között ìgy szólt: - Úgy nevettek, hogy majd megfulladtak! Sőt meg is fulladtak... Johannes Berzenius kihasználta a pillanatot, amikor a Fecsegő levegőt vett, s gyorsan beleszólt: - Nem vennéd le az álarcodat? A Fecsegő hangja megcsuklott. - Sajnos, drága magiszter úr, borzalmas betegség áldozata voltam. Felgyógyultam, de a bőröm olyan otromba lett, hogy senkinek sem akarom megmutatni. Berzenius hátralépett. - Lepra? - Nem. A lepra lassan pusztìt. Ez a betegség magas lázzal járt. Nem egyedül kaptam el. Sokak betegedtek meg velem egyidőben. A legtöbben meghaltak, a többiek a bőrükön viselik a nyomát. Bizonyosan tudod, micsoda betegség ez, Berzenius úr, te tudós vagy... A diák megrázta a fejét. - Nos, Fecsegő... Tudnál-e ìrni egy másik mesét is a herceg dicsőìtésére? - Hogyne... Louis-nak elakadt a lélegzete. A burgundi kìséretben észrevett egy fiút, aki hihetetlenül hasonlìtott az apjára. Megesküdött volna, hogy ennyi idős korában az apja pontosan ilyen volt. Megmutatta Berzeniusnak. - Ki ez?

- Ez? Egy új apród, akit Raoulet d'Actonville ajánlott be. Furcsa néven mutatkozott be, Adam sans Pére-nek mondja magát. Nem furcsa? Louis nem válaszolt. Ez egyszer hallgatott a Fecsegő, és Berzenius elment. Amint eltűnt szem elől, Nicolet ugrott elő. - Becsapott bennünket! Aranyat ìgért, de csak éljenzést kaptunk! Louis nem izgatta magát. - Ne aggódj! Az arany megérkezik. Már úton van... És valóban, még aznap este megjelent Johannes Berzenius immáron jól ismert alakja a templomtéren. Köpenye alól hatalmas erszényt húzott elő, nem volt nehéz kitalálni, mi van benne. Az egész társulat hálás kiáltozásban tört ki. A diák hamar félbeszakìtotta Őket. - Hol laknak? A fehér madár szokásos bőbeszédűségével kezdett bele. - Itt és ott, mindenhol és sehol! Egy templom kapuja alatt, bástyák tövében vagy temetőben. Nincsenek nagy igényeink, meg aztán kitől is kellene tartanunk, nekünk, szegény csepű-rágóknak? - Szegénynek ugyan már nem szegények, de bizony van félnivalójuk az Orléans-pártiaktól. Ház kell maguknak, nem túl messze innen. Berzenius végigfutotta szemével a templomteret, és meglátott egy becsukott zsalus, kétemeletes házat az Hótel-Dieu-vei szemben. - Ez üresnek látszik. Ide beköltözhetnek. Louis elhúzta a száját az álarca rejtekében. Tudta, hogy ezt a házat az apja vette, és fiatalon lakott is benne. Valóban üresen állt egy idő óta, mivel ő mindig a Szent Pál-palotában lakott. De most felesleges veszélynek teszi ki magát, ha pont a Vivraie-házba költözik. Persze, véletlen egybeesésről van szó: senkinek sem jutna az eszébe a komédiás és a ház tulajdonosa között bármilyen összefüggésre következtetni, de a kockázat mindig fennáll. Tiltakozni próbált. - Biztosan van tulajdonosa. - A burgundi herceg majd megveszi tőle. - És ha a tulajdonos nem adja? - Ki utasìtaná vissza a herceg ajánlatát? Louis elhallgatott: erősködése gyanút kelthet. Félelemnélküli János emberei még aznap este kifeszìtették az ajtót, és új zárat tettek föl: a Fecsegő és társulata beköltöztek a Vivraie-házba. Louis azt hitte, minden szálat elvágott maga mögött, s most a véletlen újabb kötelékkel fűzi múltjához... Félelemnélküli János hazatértének még egy következménye volt, a legszomorúbb és legsúlyosabb mind közül... A hìrt 1408. december negyedikén tudták meg Blois-ban. A hìrnököt mindjárt Valentine d’Orléans szobájába vezették. A hideg miatt ágyát a hálófülkébe állìttatta. Este hét óra volt... A szobát

csak a kandalló tüze világìtotta meg. Az egyik falat egészen beborìtotta egy hatalmas fekete szőnyeg, melyre ezüstbetűkkel hìmezték: „Semmi sem számìt, mindennek vége.” Valentine az ágyán ült, vastag, fekete takaróba bugyolálva, melynek anyaga a bársonyéhoz hasonlìtott. A férfi a földre térdelt. - Asszonyom, ellenségünk, a herceg visszatért Párizsba! - S a nép hogyan fogadta? - Sajnos, asszonyom... Az üzenethozó nem mondhatott többet. A hercegnő levegőért kapkodva zuhant vissza a vánkosára. A férfi segìtségért rohant. A szolgák összevissza szaladgáltak. Jean Lelièvre az elsők között érkezett, de már késő volt. Valentine nem volt többé ezen a világon... Valentine d’Orléans-t két nappal később, a blois-i SaintSauveur-templomban temették el, addig is, mìg fel nem viszik a párizsi celesztinusok zárdájába, hogy férje mellé helyezzék. Egy évvel és tizenegy nappal élte túl az urát. A temetésen az első sorban Charles állt, mostantól orléans-i herceg. Alig tizennégy évesen lett hűbérúr, hatalmas földterületek birtokosa, és a Franciaországon civakodó két nagy párt közül az egyiknek a vezére. Meggörnyedt. Fájdalmához járult a nyomasztó teher, melyet a sors tett serdülő vállára... Mellette Isabelle d’Orléans térdepelt. Mélységes zavarban volt. Idáig visszautasìtotta Charles közeledését, de most nem hagyhatta magára a szerencsétlen árvát. A felesége volt, és ehhez méltón kell viselkednie. Ebben a pillanatban határozta el, hogyha kéri, megosztja vele nyoszolyáját... 1409 elején eljött ez a pillanat is; Charles és Isabelle igazi házaspár lettek. Ez végre egy kis békét hozott a blois-i várba. A légkör érezhetően kedélyesebb lett. A vár végeredményben bevehetetlen, Félelemnélküli János és hìvei amúgy is Párizsban vannak, messze innen. A bosszú pillanatnyilag lehetetlen, de talán egy napon arra is sor kerülhet. Tavaszra új hìr röppent fel, mely okot adott a reménykedésre: Isabelle gyermeket vár! Charles d’Orléans hódolattal bánt feleségével, állapotáért minden pillanatban aggódott, és ezer apró figyelmességgel halmozta el. Teljes szìvéből várta a kis örökös világra jöttét, akinek majd a Louis nevet adja. Ha pediglen lány, Jeanne-nak fogják keresztelni. Leszedette a gyászos fekete függönyöket a falakról. Ráadásul mintha az idő is az ő kedvére akarna tenni: csodálatos tavasz köszöntött rájuk. Charles de Vivraie volt az egyetlen, akinek szìvét nem vidámìtotta föl ez a ragyogás. Sőt a történtek miatt Isabelle d’Orléans nem hìvta meg többé, úgyhogy egész nap a szobájában üldögélt és ìrta reménytelenségről szóló verseit. Az 1409-es nyár majdnem élete utolsó nyara lett. Ahogy egy lépcsősoron jött lefelé, rossz szeme miatt kihagyott néhány lépcsőfokot. Csodával határos

módon szerencsésen esett el, de meghalhatott volna, ha lezuhan. Isidore Lenfant a baleset után eltökélte magát a cselekvésre. Nem felejtette el, milyen parancsot kapott Louis de Vivraie-től: „Félek, hogy fogyatékossága miatt Charles korán meghal. Gondod legyen rá, hogy gyorsan megházasodjék.” Louis-1 és Isabelle-t együtt látva eszébe jutott valami. Felkereste Isabelle-t. A vár legkellemesebb helyén, a virágzó kertben talált rá. A hercegnő egyedül hìmezgetett. Egy idő óta elzárkózott Anne de Neuville-től, mert nem volt már szüksége szórakoztatásra és vigasztalásra. Isidore hűségesen beszámolt neki Charles de Vivraie szomorú helyzetéről. Isabelle őszintén sajnálta; igazi barátságot érzett e különös viselkedésű és tehetségű, meggyötört fiú iránt. - Még sincs kedvem meghallgatni. Túlságosan szomorú -vetette föl. - Nem is ezt kérem asszonyomtól. - Hát mit tehetnék még érte? - Meg kell nősüljön. És tudom, hogy ki illik hozzá: az ön társalkodónője, Anne de Neuville. - Anne! De hát Anne húszéves, ő meg tizenhárom! - Pontosan erről van szó. Abban a korban van, hogy gyermekeket tud szülni neki, márpedig az idő sürget. Isidore Lenfant elmondta a hercegnőnek, hogy milyen esküt tett Louis de Vivraie-nek, a Vivraie-név továbbélésének biztosìtásáról. Isabelle figyelmesen hallgatta. - Kétségtelenül ìgy van, de oly kevéssé illenek egymáshoz. - Olyanok, mint Charles herceg és ön, asszonyom, s a házasságuk nem lett végül boldog? Az orléans-i hercegnő homlokát ráncolva gondolkozott egy darabig, majd ìgy szólt: - Beszélek Anne-nal. Nekem engedelmeskedni fog. Néhány nappal később, amikor Isidore Lenfant Charles-al sétált, észrevette Anne de Neuville-t, aki feltűnés nélkül figyelte őket. Zavarban volt: Isidore rájött, hogy a hercegnő megtartotta a szavát. Isidore úgy gondolta, hogy megvárja a szülést, s csak akkor beszél Charles-lal. Végül is annyi fájdalom érte az életben, jobb, ha menyegzőjének bejelentésére egy boldog napot választ, talán a keresztelő napját... Isabelle d’Orléans 1409. szeptember tizenharmadikán délelőtt kezdett vajúdani. A bába világra segìtett egy szép és erős kislányt. Megmutatták az anyjának, s az kicsit szomorúan szólìtotta meg: - Jeanne... Alig mondta ki kislánya nevét, amikor hirtelen erősen vérezni kezdett. A bába megvizsgálta a hercegnőt, s papot hìvatott. Isabelle d’Orléans felsikoltott. - Még húszéves sem vagyok! A pap nemsokára megérkezett, és gyónásra buzdìtotta. De a fiatalasszony egyre jobban elgyengült. Ugyanazt a szót ismételgette egyre csak, a döbbenetes sors értelmét kutatva, mellyel Isten őt sújtotta:

- Miért? Kicsit felült. Nagyra nyitotta a szemét, mellyel nem látta már, hogy mi történik körülötte... Talán újraélte azt a jelenetet, amely a Szent Pálban játszódott le kislánykorában: II. Richárd küldötte térdre borult és megkérdezte, akar-e Anglia királynéja lenni. Azt suttogta: - Azt mondták, hogy nagy dáma válik belőlem... Visszazuhant a párnára. Dél volt. Isidore Lenfant-nak a gyász miatt el kellett halasztania a tervét. A kis Jeanne keresztelőjére egy végtelenül szomorú napon került sor, és föl sem merült, hogy házasságra akár gondolni is lehessen ilyen körülmények között... Isidore az 1410-es esztendő legelső napján úgy határozott, hogy megteszi az első lépést. A blois-i vár légköre még mindig komor volt, de lassan cselekedni kellett, és az év első napja kedvező alkalomnak tűnt. Charles de Vivraie-t a szobájában találta. Az asztalnál ült, tollal a kezében, ahogy szokott. Meglepve nézett föl Isidore-ra. Isidore Lenfant rögtön a közepébe vágott. - Emlékszik, uram, hogy édesapja parancsára minden körülmények között engedelmeskednie kell nekem? - Még a válaszra is emlékszem: „Vakon engedelmeskedem!” Mi baj van? - Nincs baj. Meg kell házasodnia. Charles a várható meglepetéssel felelt. - Máris?... Isidore leplezetlenül elmagyarázta neki a helyzetet: lehet, hogy korán fog elhunyni, a Vivraie család viszont nem halhat ki vele. Charles nyugodtan fogadta szavait. - Igazat szólsz. Jól tudom, hogy csak egy láncszem vagyok. Ebben a világban én másra jó nem vagyok: örököst kell nemzenem... De kivel? - Isabelle hercegnő volt társalkodónőjével, Anne de Neuville-lel. Charles de Vivraie megint elcsodálkozott. - Vele?... - Olyan korban van, hogy tud gyermeket szülni. Ráadásul biztos vagyok benne, hogy jó feleség válik belőle. Charles kinyitotta a száját, hogy feleljen valamit, de nem talált megfelelő szavakat... Isidore Lenfant az ablaknál állt, s most felkiáltott: - Lám, éppen ott van! A barna hajú Anne de Neuville asszonyát gyászolva sétált a várudvaron. Havazott, és sötét alakja élesen elvált a fehér háttértől... Minthogy ura most sem felelt, Isidore hozzáfűzte: - Egyedül van. A legjobb lenne, ha rögtön odamenne. Charles agyában összevissza jártak a gondolatok. Egyetlen kérdést mégis ki kellett mondania: - Ő tudja?

- Igen, Isabelle hercegnő a kérésemre szólt neki múlt nyáron. - És... mit gondol? - Kérdezze meg tőle... Charles zavartan botorkált le a várudvarba. Megindulásában elfelejtette, hogy kezében fogja a verset, amelyet éppen ìrt. Messziről nézve Anne de Neuville hosszú alakja kissé mélabúsnak tetszett. De közelről egészen más oldalát mutatta. Anne természeténél fogva vidám, élénk lány volt. Bár a szomorú pillanatokban vonásaiból eltűnt az öröm, mindig megtartott valamit egészséges életerejéből... Charles de Vivraie egy lépésnyire állt meg tőle. Nem tudott mit mondani. Egy pillanatig szótlanul álltak egymással szemben. Anne de Neuville törte meg a csendet. Rámutatott a pergamenre a fiú kezében. - Az egyik verse, uram? Charles bólintott. - Mi a cìme? - Téli szerelem. - Szép cìm. Felolvassa? - Nem. Nem fejeztem még be, és szomorú vers. - Talán ön nem szomorú? Charles rettentő zavarba jött. Mozdulatlanul állt Anne mellett. Nem volt különösebben magas növésű, a sudár testű lánynak csak a válláig ért... Összeszedte minden bátorságát, és kertelés nélkül megkérdezte: - Mit gondolt, amikor megparancsolták, hogy jöjjön hozzám feleségül? Anne de Neuville egyenesen maga elé nézett. Látta a szép szőke göndör fürtöket, ahogy ott lobogtak a metsző szélben, és köröskörül ragyogott a hó. - Ez már régen történt. Volt időm alaposan elgondolkodni rajta. Charles de Vivraie is egyenesen meredt maga elé, s éppen azt a négyzet alakú szürke anyagot látta, mely Anne fekete ruhájának kivágását takarta. A szél megemelte és visszaejtette a kelmét. - Nem akkor szerettem meg önt, amikor először láttam. Csak később, a hercegnő halála után. Charles-nak olyan érzése támadt, mintha a semmibe zuhanna. Ugyanazt érezte, mint amikor elesett és több lépcsőfokon gurult le. Szeretett volna megszólalni, de egy hang sem jött ki a torkán. Anne szemlátomást nehezen folytatta: - Amikor egyedül éreztem magam, szomorúnak és kifosztottnak, tudtam, hogy csak önre van szükségem, senki másra. - Ez lehetetlen! Ön felnőtt nő, én pedig csak gyerek vagyok! Anne de Neuville mélyet sóhajtott, és becsukta a szemét. - Pontosan. Erre vágyom. - Egy gyerekre vágyik? - Korombeli lovagtól nagyon félnék. Úgy érezném, hogy elnyom. Mìg önnel... Charles megint képtelen volt megszólalni. Anne folytatta:

- Ön megmutatja nekem az életet, nekem, aki nem vagyok senki, és nem tudok semmit. És gyöngéden, kedvesen tanìt majd meg mindenre. Anne lassan elindult. Charles követte. - Ön okos - én nem. Ön nemes - én nem; az én nemességem csak látszat. Önnek hatalma van a szavak fölött. Igazi varázsló. Én csak egy kis semmi angol lány vagyok. Ebben a pillanatban Anne felbukott a hóban. Ösztönösen Charles karja után kapott, s ezután ìgy mentek tovább, kéz a kézben. Most néztek először egymásra. Döbbenten érezték, hogy igazi párt alkotnak, egyenrangú társak, s a látszat ellenére tökéletesen összeillenek. Átmentek a felvonóhìdon, a hófehér táj csöndesen ölelte körül őket. Anne elindult egy erdei ösvényen. Charles megrázta a fejét. - Hiszen ön vezet engem. Amit mondott, annak az ellenkezője igaz. - Ebben az értelemben igen. Az én szememmel látjuk majd a világot. Az én világom egyszerű, köznapi, de boldog. - Boldog... - Azt hiszem, vissza tudnám adni a boldogságot a szomorúság kertészének. Más virágot is mutathatnék neki, mint a temetők és harcterek virágát. - Nem gondoltam, hogy ez valaha lehetséges... Charles hirtelen megállt, és újra megrázta a fejét. Anne aggódva nézett rá. - Nem hiszi, amit mondtam? - Nem erről van szó. De nem láthat mindent az én szememmel. - De azért megpróbálom. - Az egész világot láthatja, csak önmagát nem. Magát csak én láthatom. Anne... A fiatal nő megremegett, ahogy Charles először kimondta a nevét. A fiú érezte keze remegését és megrendülten elhallgatott. Csak akkor kezdett újra beszélni, amikor kicsit visszanyerte hidegvérét. - Anne, most látok először nőt. Távolról nem tudom kivenni az alakot. Soha nem voltam még ilyen közel asszonyhoz. A keresztanyámhoz és Isabelle hercegnőhöz sem léptem közel, mert nem mertem, a többiekhez nem volt kedvem... Hogy ön milyen szép, Anne! Lovagok vágtattak el mellettük, felcsapva a havat. De ők nem láttak, nem hallottak semmit. - Nem azt mondta az előbb, hogy szeret? - Ezt mondtam. - Nem mondaná újra? Anne engedelmeskedett, s leheletéből kis felhő fodrozódott a hideg téli légben. Charles-t teljesen megbabonázta. - Ez a kis felhő azt formázza, hogy szeret! A hidegben a szavai anyagi valósággá válnak! Múlandó nyomot hagynak maguk után... Anne, festő szeretnék lenni, s nem költő, hogy újra teremthessem e kis felhőt, és örökkévalóvá tegyem!

Ugyanabban a pillanatban fordultak egymás felé. A lány lehajolt, a fiú lábujjhegyre állt és ajkuk összeért... Szótlanul ballagtak vissza a várba. Amint a várudvarba értek, Anne elkomorodott. - Esküdjünk meg, hogy nem találkozunk újra házasságkötésünk előtt. Ami velünk történt, nem hétköznapi dolog. Rendezni kell gondolatainkat. Egy blois-i kolostorba vonulok vissza. Ha úgy döntött, hogy összeházasodhatunk, jöjjön értem. Elszaladt, otthagyva Charles-t, kezében szomorú és befejezetlen versével a téli szerelemről... Ezalatt olyan fontos politikai események zajlottak, amelyek hosszú idő óta először - az Orléans-családnak kedveztek. A király utolsó nagybátyja, az öreg Berry herceg kezdeményezte a dolgot. A jog és az igazság képviselőjeként sokáig semleges volt az orléans-iak és burgundiak között zajló vitában, de Lajos meggyilkolása mindent megváltoztatott. Berry rádöbbent, hogy Félelemnélküli János gyilkos és hitszegő, s az orléans-i gyermekek áldozatok. Egész szìvével melléjük állt. Ekkor kezdeményezte, hogy alakìtsanak egy igazi burgundellenes pártot. Meghìvta az orléans-i családot giensurloire-i kastélyába. Charles és testvérei nemcsak a Berryi herceggel találkoztak itt, de azokkal a nagyurakkal is, akik támogatták őket, és akiket Berry meghìvott: Anjou és Bretagne hercegével, Alencon, Clermont és Armagnac grófjaival. VII. Bemard d’Armagnac a herceg veje volt. Mindenben kitűnt a többiek közül. Először is testileg. Hatalmas férfiú volt, élénk, merész tekintette]; hangosan beszélt, vidékének kemény tájszólásával. Hìrneve is kiemelte a nagyurak közül. Egyedül Ő harcolt az angolok ellen, és erősen megnehezìtette a dolgukat Guyenne-ben, Franciaországnak azon a vidékén, mely Calais-val együtt még mindig angol kézen volt. Nem férhetett kétség hozzá, hogy Bemard igazi hadvezér. Gienben lendületesen zajlottak a megbeszélések, és a nagyurak közösen úgy döntöttek, hogy az alakuló párt egyetlen elképzelhető vezetője Bemard d’Armagnac: Berryi János túl öreg, Charles d’Orléans túl fiatal hozzá. Április tizenötödikén az urak aláìrták a megegyezést, hogy összefognak Félelemnélküli János ellenében. De ez nem volt még elég. Azt is elhatározták, hogy Charles d’Orléans feleségül veszi Bonne-t, VII. Bemard lányát. Bizonyos értelemben ez a házasság lett a megegyezés gyakorlati megpecsételése. ìgy Armagnac grófja nem csupán az új párt vezére, de a fiatal orléans-i herceg apósa is lesz, s a családi kötelék mindenképpen erősìti politikai helyzetét. A házasságkötésre augusztus elején Berry egyik városában, Riómban kerül sor. Július közepén meghìvták az ünnepségre a Blois-ban tartózkodó Orléansokat is... Isidore Lenfant úgy döntött, hogy Charles de Vivraie még indulás előtt megházasodik, ezért megkérte fiatal urát, ìrjon

hivatalos leánykérő levelet Anne-nak... Charles halálos aggodalomban ìrta meg a levelet, mivel, ahogy telt-múlt az idő, bizonyos lett abban, hogy a fiatal nő hazudott neki... Nem szerethette őt! Vallomását egy gyenge pillanatban tette, szánalomból és boldogtalansága iránti részvétből. Hozzámegy feleségül, de csak mert parancsot kapott rá, és mert becsületes lány, de kedve ellen való ez a házasság. Milyen kìnos lesz, amikor találkoznak a kolostorban! Mivel Anne azóta bizonyosan visszanyerte józan eszét. Rideg, szomorú és ellenségeskedő lesz a viselkedése. Akkor Charles majd lemond a házasságról. Lemond róla, mert szereti Anne-t. Ha nem szeretné, fikarcnyit sem törődne vele, hogy a lány mit érez iránta, de ìgy nem vinné rá a lélek, hogy tönkretegye az életét annak, akinek a legnagyobb boldogságot kìvánja... Amikor a levél elment, Charles fekete ruhát öltött és ezt hordta egészen július huszonegyedike reggeléig, amikor Isidore-ral elindultak, hogy megtegyék a kolostorba vezető rövid utat. Lovon gázoltak át a Loire-on, és Charles úgy érezte magát, mint egy elìtélt, akit a kivégzésre visznek. A kolostor, ahová Anne visszavonult, bájos épület volt, gyönyörű környezetben, de mindez Charles-t egyáltalán nem érdekelte. Hidegen szólt Isidore Lenfant-nak, hogy hagyja magára, s csak ezután lépte át a kolostor kapuját. A kolostor őrei állìtották meg. Fakó hangon nevezte meg magát. Az egyik őrmester meghajolt előtte, és megkérte, hogy kövesse. A kolostorhoz tartozó épületeket elhagyva egy templomhoz érkeztek. A katona megállt, amikor a közeibe értek, és intett. - Hát... magára is hagyom, nagyuram. - Miért éppen itt? -De nagyuram, hiszen ott jön Neuville kisasszony... Nem látja? Charles de Vivraie megpillantott valami közeledő alakot, s hirtelen felismerte benne a lányt. Hét hónapja nem látták egymást, s noha ő sokat gondolt Anne-ra, a vonásait elfelejtette. Milyen szép! Istenem, milyen szép! Csak ekkor vette észre a ruháját. Gyönyörűséges volt: hófehér, arannyal hìmezve. Charles felkiáltott. - De hát a ruhája teljesen fehér! - Persze. A menyasszonyok általában fehérben járnak. - Hát hozzám akar jönni feleségül? Anne de Neuville arcára szorongás ült ki. - De hát megkérte a kezemet, nem? Történt valami? - Akkor nem utasìt vissza? Nem taszìt el magától? - Hogy utasìthatnám vissza azt, akit szeretek? - Ez lehetetlen! Csak csúfolódik velem. Kegyetlen játék ez. Ez egyszer Anne elmosolyodott. - Néha az ember nehezen hiszi el, hogy jut neki is boldogság. Nekem is nehéz. De bebizonyìthatjuk egymásnak, hogy boldogok vagyunk. Anne kicsit lehajtotta a fejét. Charles nem értette. - Nos, mire vár?

Charles lábujjhegyre állt és ajkuk összeért... A házasságkötő pap ebben a pillanatban érkezett meg. Öreg és elég régimódi gondolkozású pap volt, de mégsem ütközött meg a házasságkötés előtt váltott gyöngéd csókon. A két gyermek szerelme oly magától értetődően tiszta volt. S olyan szépek is együtt, olyan nagyon illenek egymáshoz, a barna lány hófehérben, a szőke fiú meg fekete ruhában. A mise rövid volt és megható. Az oltárral szemben álltak, kissé szűkös helyen. Mögöttük farács emelkedett, védelmet nyújtva a szigorú elzártságban élő apácáknak. Charles természetesen mindebből semmit sem látott, de ez nem zavarta. Csak annak az arcát akarta látni, aki éppen most lett a felesége és mellette állt. Charles és Anne de Vivraie harangzúgás közepette léptek ki a templomból. Csodálatos idő volt. Ragyogott a júliusi nap; talán az év legszebb napja. A pap odalépett hozzájuk. - Megmutatom a szobátokat, gyermekeim. Szìvük a torkukban dobogott, és megölelték egymást. A pap egy félreeső apró épülethez vezette őket, mely a Loire-ra nézett. Emeletes ház volt, s az egész emeletet egyetlen szoba foglalta el. Gondosan, kifinomult ìzléssel berendezett helyiség volt. Baldachinos ágy, fésülködőasztalka tükörrel, szekrény és aranyozott dìszìtésű faládák álltak benne. A falat szőnyeg takarta, mely vadakkal és madarakkal benépesìtett, csodálatos erdőt ábrázolt. A másik falon lógó kereszt maga is műalkotás. Az öreg pap elmosolyodott. - Biztosan meglepő ez a pompa. Ezt a szobát csak a kolostorban házasodott ifjú párok használhatják. Soha senki más nem aludt benne. Ez a szoba csak nászéjszakákat látott. Charles és Anne meghatódtak. A pap megáldotta őket. - Eljött az ideje, hogy a házasság szentségét megtiszteljétek. Ne legyen félsz a szìvetekben: ez Isten akarata. Ezzel távozott. A nap hosszúnak tűnt a friss házasoknak. Nem tudták, mihez kezdjenek. A folyó partján sétálgattak, keveset beszéltek és nem mertek egymáshoz érni. Mindketten az éjszakára gondoltak, de nem szólt róla egyikük sem. Végül leszállt az este, és ők magukra maradtak a nászszobában. Két nagy gyertya világìtott. Anne szìve majd kiugrott a helyéről. Látta, hogy Charles ránéz, és nagyon fél, szinte kővé dermed. Isabelle hercegnő azt mondta neki evvel kapcsolatban, hogy a korkülönbség miatt neki kell kezdeményezni. De Anne nem volt rá képes. Ugyanolyan gyermeknek érezte magát, mint Charles. Ő még mindig a westminsteri kis árvalány, aki elveszett a nagyvilágban. A férje viszont oly nemes, oly tudós! Hihetetlen, de igaz: Charles zavarba hozta. Egy perc elteltével, mely nekik végtelennek tetszett, anélkül, hogy megbeszélték volna, ugyanazt cselekedték: elfújták a gyertyát és levetkőztek a sötétben. Aztán bebújtak az ágyba egymás mellé, és mozdulatlanul feküdtek a sötétben.

Az éjszaka védelme alatt szemérmesen elaludtak, de a kìváncsiskodó nyári reggel fénye és melege meglepte őket. Charles de Vivraie felébredt. Észrevette, hogy álmában kitakarózott, mezìtelen, s hogy Anne nézi. Keze, mely megmozdult, hogy eltakarja magát, félúton megállt. Úgyis késő. Eljött az annyira óhajtott, de mégis félt pillanat. - Hogy kezdjem? - suttogta maga elé. Anne nem válaszolt. Charles látta, hogy arca ráhajol az övére. A hosszú, barna haj beborìtotta, mint egy lepel, s felragyogott a júliusi nap... Anne és Charles de Vivraie még idejében érkeztek Riómba, hogy részt vegyenek a menyegzőn... Charles d’Orléans erre az alkalomra levetette a gyászruhát, és aranyszìvekkel kivarrt vörös zekét öltött. Négy év alatt ez a második esküvője, de házassága Bonne d’Armagnackal épp a visszája lesz az elsőnek: ő tizenöt és fél éves volt, arája viszont csak tizenegy. Nem a fiatal pár viselkedett a legfeltűnőbben a lakodalomban. A vacsora során csak Bemard d’Armagnacot és embereit lehetett hallani. Csámcsogva lakmároztak, és nagy hangon dicsekedtek hőstetteikkel. E hőstettek - nagyrészt a képzelet szüleményei bővelkedtek véres részletekben; de a gróf ügyes politikai húzásnak ìtélte, ha az ellenség elrémìtése végett az embereinek kegyetlen hìre kel. Serlegét többször is megemelte Charles d’Orléans felé. - A háborúra, édes öcsém! És a burgundiak halálára! Anne és Charles egyáltalán nem hallották, mi folyik körülöttük. Halkan beszélgettek, és időnként egymásra mosolyogtak. Minden olyan magától értetődően, csodálatosan történt kettejük között azon a nyári reggelen... Isidore Lenfant nem vette le róluk a szemét. Megbabonázta a sudár barna és a törékeny szőke alak párosa. Aki ma látta őket először, nem hitte volna, hogy kényszerházasságot kötöttek. Nincs ennél ragyogóbb, szembeszökőbb szerelem! Louis de Vivraie parancsát követve Isidore nagy boldogság előidézője lett. De azzal is tisztában volt, hogy a jelenlegi politikai körülmények között a boldogság csak átmeneti lehet. 1410 nyarán különös hìr járta be Franciaországot: a madarak sorra gyilkolják egymást. Szarkák, varjak, gémek, gólyák oly kegyetlen elszántsággal ölik egymást halomra, hogy az emberek talicskaszám szedik össze a tetemeket. Még a szelìd verebek, a bájos pacsirták sem kìmélik egymást. Az, hogy az állatok saját fajtájukat pusztìtják, világos előjele volt annak, ami Franciaországra vár: széttépi önmagát, akár a nyomorult madarak... Hamarosan bebizonyosodott, hogy az előjel az igazat mutatta. A házasságkötés másnapjától az orléans-i család hìvei Blois-ban gyülekeztek, és 1410. szeptember másodikán elindultak, hogy „közbenjárjanak a királynál és igazságot követeljenek”. Hatezer

lovag és négyezer ìjász indult útnak. Ismertetőjelül bal karjukra fehér szalagot tűztek. Anne könyörgött, hogy Charles ne menjen, de a fiú a hajthatatlan Isidore Lenfant-nak engedelmeskedett. Charles d’Orléans vezeti a hadsereget, és Charles de Vivraie követni fogja őt... Hogy a legkìnzóbb perceket elkerüljék, a fiatal házasok búcsú nélkül váltak el. Félelemnélküli János sem tétlenkedett Párizsban. A várost hozzávetőlegesen tìzezer emberrel tartotta, de a giani egyezség után kevesellte ezt a számot. Szövetségesre volt szüksége, és csak egyetlenegy akadt: Anglia. Félelemnélküli János az angol segìtséget fenntartás és kétkedés nélkül elfogadta. 1410. július elsején szabályos szövetséget kötött az angolokkal, s szeptember elején kétezer angol lovag érkezett Párizsba Arundel grófjának parancsnoklatával. Adam sans Pére-t hatalmas öröm fogta el láttukra. Mióta apród volt a burgundi herceg szolgálatában, két dolog foglalkoztatta. Először is el akarta sajátìtani a fegyverforgatást. Guillaume Chrétien, aki kereskedőt kìvánt faragni belőle, még arra sem tanìtotta meg, hogy hogyan kell a tőrrel bánni. Megkérte hát Raoulet d’Actonville-t, akivel továbbra is megosztotta ágyát, hogy tanìtsa meg a kardforgatásra. Mindennap kimentek vìvni a főváros falai alá, és a fiatal apród tizennégy éve ellenére kitűnő vìvónak bizonyult. Ezalatt Adam a politikai helyzeten is gondolkodott. Ahogy okosodott, a dolgokat egyre pontosabban látta. Guillaume Chrétiennek nem volt tökéletesen igaza, amikor azt állìtotta, hogy az összevisszaság neve Burgundia. A burgundiak franciák, és mindig fennáll a kockázat, hogy összebékülnek az orléansiakkal. Az igazi fejetlenséget a burgundi-angol szövetség jelenti. Ez okozná Franciaország biztos pusztulását. Adam ebből levonta magának a következtetéseket. Természetesen eszében sem volt Raoulet szeretőjének szerepében megragadni élete végéig, hogy vacak őrmesterként végezze. Nem, meg kell nyernie az angolok bizalmát, és képviselnie kell őket a herceg udvarában. Ezzel a kulcspozìcióval aztán kézben tarthatná az összevisszaságot, ahogy az anyja parancsolta neki... Charles d’Orléans serege november elején pillantotta meg a fővárost. A párizsiak a városfalakról nézték, hogyan fosztogatják a katonák a környező falvakat, és meglepetve állapìtották meg, hogy nem az orléans-i lobogó van az élen, hanem az armagnaci. Ez idáig Charles támogatói Orléans-ok voltak. Mostantól új névvel illették őket: Armagnacok. Az Armagnacokhoz hasonlóan, a burgundiaknak is szükségük volt jelre, hogy felismerjék egymást. A Szent András-keresztet választották, azaz az X jelet. A katonák a gallérjukon vagy a

kalapjukra hìmezve viselték. A lakosok is hordani kezdték, hogy pártállásukat mutassák. Hamarosan mindenki ezt hordta Párizsban, még az asszonyok, a kisgyerekek, sőt még a templomszobrok is. A fehér szalag a Szent András-kereszt ellen, az Armagnacok a burgundiak ellen: elkezdődött a polgárháború... Az első összecsapás a Saint-Denis-katedrális előtt tört ki. Rövid, de kegyetlen volt. Két katona akaszkodott egymásnak. Adam dühösen vetette magát a verekedésbe. Erősebb volt, mint amilyennek kora mutatta, és nem tétovázott, ha bátorságát és fegyverforgatásban való jártasságát kellett bizonyìtania. Tüdta, hogy a jövőben testi erejére is szüksége lesz, és merész lovaggá kell válnia. Reményeit felülmúlta a valóság. Harc közben felfedezte, hogy nem fél, sőt egyfajta részegìtő érzés szállja meg. Raoulet d'Actonville, aki mellette harcolt, alig győzte visszatartani és óvatosságra inteni. De aggodalma felesleges volt: Adam sans Père ördögi ügyességgel forgatott kardja előtt mindenki lehanyatlott. Az ellenkező oldalon Isidore Lenfant ugyanilyen bátran küzdött. Egyetlen célja, urának védelme talán még nehezebb volt, mintha saját magáért harcolt volna. Hirtelen ellenséges katonák gyűrűjében találták magukat. Isidore Charles előtt állt, és minden támadót visszavert, többet megölt és megsebesìtett. Ő is kitűnő kardforgatónak bizonyult... Végül az Armagnacok megfutamìtották ellenfeleiket, és Saint-Denis az ő kezükre került... Másnap harcban megszerezték a Saint-Cloud hidat is. De Bemard d’Armagnac - mivel ő, és nem Charles d’Orléans volt a sereg igazi vezére - elkövetett egy hibát. Nem őriztette a táborát elég nagy erőkkel. Félelemnélküli Jánosnak ez hamar a fülébe jutott, és még aznap éjszaka kétezer angolt és burgundit küldött oda, élükön Arundellel. A Saint-Cloud hidat védelmezd őröket megfojtották, és megkezdődött a mészárlás. Bár az Armagnacok sokkal többen voltak, a rajtaütés végzetesnek bizonyult. Éppen befejezték a vacsorájukat, és lefekvéshez készülődtek. Levették vértjüket, és fegyvertelenül üldögéltek. A könnyen felfegyverzett burgundi csapat sátorról sátorra osont, és kényére-kedvére fojtotta meg vagy fejezte le a katonákat. Charles de Vivraie és Isidore Lenfant csendben falatoztak a sátrukban. Charles Anne-ra gondolt, és Isidore sem beszélt. A csend mentette meg az életüket. Isidore meghallotta a furcsa neszeket. Kikukkantott a sátorból, és megpillantotta a Szent András-keresztes katonákat, akik a sátrak között osontak. Visszaugrott a sátorba, felkapta kardját, karon ragadta Charles-t, és kirohantak. Futtukban egy burgundi vágott elébük, de Isidore leszúrta a támadót. Egy másik burgundi is erre a sorsra jutott. Isidore és Charles a sötétben futottak egy darabig, mìg egy tanyára értek, ahol lovak legelésztek. Felugrottak két lóra, és vágtában menekültek. Más Armagnacok is szöktek, kétségbeesett kavalkádban. Hajnalban a túlélők Meudon mellett gyülekeztek. A reggeli sorakozón sokan

hiányoztak. Bemard d’Armagnac a végső visszavonulás mellett döntött. Párizs ostromát feladták. A másik oldalon Adam sans Père nem adta fel a harcot. Kinézte magának Arundel grófját, és úgy intézte, hogy mindig a közvetlen közelében maradhasson, remélve, hogy a vagdalkozások során a gróf csak észreveszi őt. Így is történt. Az első meglepetés elmúltával néhány armagnaci katona ellentámadást indìtott, és egy nagyobb csapat megindult Arundel gróf felé. Őrei megfutamodtak, s Arundelt egyedül megölték vagy elfogták volna, ha Adam sans Père nem avatkozik közbe. Nem hagyhatott ki ilyen nagyszerű alkalmat! Örült merészséggel Arundel felé rohant, és mint Isidore Lenfant Charles elé, Adam úgy állt a gróf elé, s tartott fel minden csapást. Nem volt reménytelen a küzdelme. Az Armagnacok hamarosan ráébredtek, hogy társaik elfutottak, s maguk is menekülésre fogták a dolgot. Lassanként nem volt több Armagnac egész Saint-Cloudban. Arundel grófja magával vitte fiatal megmentőjét a tábortűzhöz, hogy megnézze, kinek köszönheti az életét. Adam levette sisakját, és térdre esett. - Könyörgök, nagyuram, fogadjon szolgálatába! Arundel grófja megcsóválta a fejét. - Hogy hìvnak? - Adam sans Père-nek, nagyuram. - Milyen különös név! Mit akar jelenteni? Százszor is feltették ezt a kérdést Adamnak, és ő mindig csak azt válaszolta: „Ez az én nevem, és kész!” De Arundel grófjának mégsem felelhetett ilyen félvállról. - Az apám nemtelen módon elhagyta anyámat, aki nyomorban halt meg. Nem tudom, ki volt az apám, de esküszöm, hogy megkeresem és bosszút állok rajta! - Hogy hìvták az anyádat? - Mahaut d’Arcueil-nek, nagyuram. - Jól van, Adam sans Père. Nagy szolgálatot tettél ma nekem, nem tagadhatom meg a kìvánságodat. Adam felkiáltott örömében, de a gróf egyetlen mozdulattal leintette. - Egy pillanat! Ilyen gyorsan senkit sem fogadunk be magunk közé. Először meg kell tudnunk, ki vagy. Szümbolont csinálok neked. Tudod-e, mi az? - Nem, nagyuram. Erre a gróf hìvatta az egyik katonáját, és megkérte, hogy hozzon egy ollót. A katona hamarosan visszatért. Arundel grófja ekkor lenyesett egy darabot egy bőr vállszìjból, és a négyzetet szabálytalan cikcakk vonal mentén kétfelé vágta. - Ezt mindig hordd magadnál. Ha befogadunk magunk közé, valaki megkeres majd a bőrdarab másik felével, mely pontosan illik a tiédhez. Semmin se lepődj meg, és mindenben engedelmeskedj neki. Jó lesz ìgy?

- Örökké hálás leszek, nagyuram... Arundel befejezte a beszélgetést, majd parancsot adott az indulásra. A sereg visszatért Párizsba, maga mögött hagyva kilencszáz armagnaci lovag és fegyvernök temetetlen tetemét, eledelül a saint-cloud-i hollóknak és farkasoknak.

13 Aurora consurgens A Fekete mű másnapján François de Vivraie lelkesen vetette magát újra a munkába. Minden könyvében elolvasta a Fehér műre vonatkozó passzusokat, melyekre eleddig nem fordìtott olyan nagy figyelmet. A második mű a vìzjelében jön létre. Az előző műben szerzett sötétség lemosásáról, megtisztìtásáról van itt szó, hogy teljesen tisztává váljék. Jelképe a gerle, az ezüst, a hold, a nő. Épp mint a Fekete mű megalkotásához, ehhez sem volt semmilyen gyakorlati tanács. Egy megrongálódott, majdnem olvashatatlan könyv a Fehér mű alapanyagául a „komposztot”, azaz trágyát nevezte meg. Nem részletezte, csupán a szót adta meg. Később azonban hozzátette, hogy az alapanyag bárhol megtalálható a természetben. François ebből arra következtetett, hogy a második műnek nem feltétlenül a laboratóriumában kell sorra kerülnie. Napok és hónapok múltak el... François nem gyújtotta meg újra az athanort; könyvei olvasgatásával töltötte idejét. Az egyik közülük különösen mély benyomást tett rá, olyannyira, hogy az összes többi olvasását abbahagyta érte. Biztos volt benne, hogy ez az egyetlen könyv, mely a Fehér mű végrehajtásához hozzásegìtheti. A könyv cìme Aurora consurgens, azaz Születő hajnal volt, s ìgy kezdődött: Minden javaimat a Dél Bölcsességétől nyertem, aki az utcákon kiabált s a tömegnek szaval: » Gyertek hozzám, világosodjatok meg, és a munkálkodásotok zavartalan lesz... ” François nem igazán értette, de ez nem volt lényeges. E titokzatos és költői szöveg erővel és bátorsággal töltötte el. Úgy csengett a fülében, mint egy felhìvás. Ez a rejtélyes bölcsesség olyan volt, mint egy vártoronyba zárt hercegnő, aki segìtséget hìv, és hálából megìgéri neki, hogy az övé lesz. Végül lassanként bizonyos lett benne, hogy a második művet egy fehér ruhába öltözött fiatal lány segìtségével hajtja majd végre, de a lány csak nem tűnt föl. Judith, aki minden titkában osztozott, türelemre intette: hamarosan eljön... És 1410 kora őszén, amikor François már kezdte elveszìteni minden reményét, történt valami. Meghűlt, úgyhogy éppen az ágyat nyomta, amikor Judith széles mosollyal belépett.

- Valaki várja a nagyteremben, uram. Azt hiszem, találkoznia kellene vele. François kifulladva érkezett meg a nagyterembe, de fiatal, szőke nő helyett egy nagyon is barna, harminc év körüli férfi várta. Mélyen meghajolt előtte. Hosszú haja és szakálla Krisztushoz tette hasonlatossá. François csalódott volt és haragos, s némi éllel meg is emlìtette látogatójának a hasonlóságot. A férfi különösen lágy hangon válaszolt: - Valóban hasonlìtok rá, mivel magam is zsidó vagyok. A nevem Salomon Francès. François Judithhoz fordult. - Mi ez az egész? - Amikor ez a férfi elmondta, ki ő, megértettem, hogy hasznára lehet, uram, ezért beszéltem neki a kutatásairól. Salomon Francès folytatta: - Párizsból jövök. Párizsi Izsák vezetésével tanultam az alkìmiát, aki egy nagyszerű könyv, A zsidó Ábrahám könyve szerzőjének a fia... Amit keres, uram, az mester útmutatása nélkül meg nem található. Márpedig a legnagyobb mester Párizsban van. Neve Nicolas Fiaméi. Véghezvitte a Művet, pontosan A zsidó Ábrahám könyve segìtségévei. Keresse föl! Segìteni fog. - Miért segìtene? - Sosem utasìtotta vissza segìtségét az arra méltóktól. - Miből gondolja, hogy én méltó vagyok rá? - Az arcából. François-t megdöbbentette ez a válasz, melyet Salomon jellegzetes lágy hangján mondott. A férfi tovább beszélt. - Fiaméi mester a Marivaux és az Écrivains utca sarkán lakik. A földszintet fogadónak rendezte be, alkimisták számára. De ő maga szinte sohasem tartózkodik ott. Elég idős már, és nem jön ki gyakran a szobájából. De egy helyen bizonyosan megtalálja: vasárnap délben a Notre-Dame főkapuja előtt. Ez a hold kelmefestőinek találkozóhelye. Sosem mulasztja el. François bólintott. Nem ismerte a „hold kelmefestői” kifejezést, de értette a jelentését: azokra vonatkozik, akik vörösre festvén a fehér holdat, megvalósìtották a három művet, vagyis az alkìmia mesterei... Judithnak igaza volt. Salomon Francès megmutatta neki az első lépést a fiatal szőke nő felé, a Dél Bölcsessége felé. Ránézett. - Hálával tartozom, Salomon uram. Mit tehetnék önért? A fiatalember nem tétovázott. - Nagyuram, a mi fajtánknak kevés a nyugalma mostanában. Az egész királyságban üldöznek. Meghúzhatnám-e itt magam egy ideig? Miután Salomont örömmel befogadta, François egy nappal halottak napja után, azaz 1410. november harmadikán útra kelt. Metsző hideg volt. Feketébe öltözött. Ruhája felett nehéz, fekete

kabátot viselt. Szìnéhez olyannyira ragaszkodott, hogy lovat is feketét választott. Az úton François az övéire gondolt. Mi történhetett Louis-val, miután meggyilkolták azt, akinek a bizalmasa volt? Vajon meghalte ő is? És Charles-nak, akit a megboldogult Valentine d’Orléans udvarában neveltek, vajon hogy megy a sora? Kérdésein rágódva gyorsan haladt, és november tizennyolcadikára megérkezett Párizsba. A főváros nyugodt volt, de nagyon rossz hìrek jutottak a fülébe. Elkeseredett harcokra került sor az orléans-i herceg emberei ellen, akiket most Armagnacoknak neveztek. Veszìtettek és visszavonultak Blois-ba. Az angol segìtség mindent eldöntött. François nem hitt a fülének, amikor ezt hallotta egy fogadóban, ahová véletlenül tért be. - Az angolok Párizsban vannak? - Igen. A burgundi herceg hìvta be őket. - És a párizsiak tétlenül nézik ezt? Nem tesznek ellene semmit? A férfi megrázta a fejét, és rettentő választ adott: - Az angolok még mindig jobbak, mint az Armagnacok... François lesújtva távozott. Mintha harminc évvel korábbra estek volna vissza. V. Károly és du Guesclin győzelme semmit se használt: az ellenség visszatért, és a franciák cimboráinak vele!... Azért mégis elindult a Notre-Dame-hoz, mert ez a november tizennyolcadika vasárnap volt, és lassan eljött a nagymise ideje. Az emberekkel zsúfolt katedrálisban a két rózsaablak közé térdepelt le: a vörös déli és az északi lila közé. Összekulcsolta két kezét: jobbját sötét vérerek futották be és barnás májfoltok szeplőzték, az öregség jelei; balja viszont a Tűzbál óta megőrizte rózsás szìnét és sima felszìnét. Visszaemlékezett gondolataira, melyek pontosan ezen a helyen járták át valaha; a dél fényén túl az észak fényét is látni akarta. De türelem! Már úton van az Északi fény felé. Délben, amikor a harangok zúgni kezdtek, elindult a főkapu felé... Kis csoportot vett észre, össze nem illő emberek álldogáltak és vártak valakit: volt köztük két szerzetes, egy nemes úr és egynéhány nyomorultan öltözött alak is. Egyszerre mozdultak meg, amikor a kapuban megjelent egy magas, ősz hajú és szakállú férfi. Mindannyian egyszerre kiáltoztak. - Nicolas mester! Fiaméi mester! A mester néhány percig beszélt hozzájuk, de amint észrevette François-t, félretolta őket és elindult feléje... A két férfi egy pillanatig mozdulatlan állt szemtől szemben. Ugyanolyan magasak voltak, ugyanolyan egyenesen tartották magukat. Csak éppen Nicolas Fiaméit ősz szakálla és haja idősebbnek mutatta a másik férfinál. - Velem akar beszélni? - Igen, Fiaméi mester. Salomon Francès küldött. - Jól tette.

François emlékezett, hogy mit mondott Salomon: Nicolas Fiaméi segìteni fog, amint meglátja. Mégsem tudta visszafojtani kérdését. - Miért gondolja, hogy jól tette? - A tekintetéből, mely várakozást fejez ki. A maga korabeliek tekintete általában lemondó: a közelgő végre szegeződik. Az öné azonban türelmetlen: a kezdetet tükrözi. Mit keres hát ilyen tűzzel? - Dél Bölcsességét. - A hollót tehát már felrepìtette? - Láttam szárnyalását. Fiaméi mester barátságosan karon fogta, és kivitte a katedrális előtti térre. - Jöjjön, barátom! Maga szegény, csak egy marék fekete földet birtokol, de végtelenül gazdagabb, mint itt bárki, akit csak lát. Ahogy átvágtak a téren, Fiaméi egy fehér madárnak öltözött férfit mutatott neki, aki egy szìnpadon tréfálkozott más csepűrágókkal. - Nézze! Ez előjel! François megremegett. - Ki ez? - Egy elvakult burgundi. Elég visszataszìtó alak, de nem számìt. A jelkép az érdekes. A fehér madár a legjobb előjel az ön számára. - Fehér madár a hazugság révén... Előbb sikerült neki, mint nekem! - Nem értem. - Bocsásson meg, Fiaméi mester, de inkább nem beszélnék róla. - Ne kérjen bocsánatot! Az alkimistának joga, sőt kötelessége, hogy megőrizze titkait. François de Vivraie-nek hirtelen kedve támadt közelebb menni a fiához, hadd ismerje fel Louis, de aztán meggondolta magát. Csak megzavarná őt, pedig az ifjabbik Vivraie-nek minden erejére szüksége van veszélyes és kétségtelenül halálos kockázatú küzdelmében. Váratlanul eszébe jutott, hogy valaha ezen a téren lakott, és szemével megkereste a házát. A bejárati ajtó és az ablakok tárvanyitva voltak. Ki lakhat most ott? Pillanatig elábrándozott, majd visszatért a valóságba, és továbbment vendéglátójával. Átsétáltak Párizson. François emlékeit idézgetve vágott át az utcákon, melyeket oly jól ismert és annyira szeretett. A szél egyszer csak felemelte Nicolas Fiaméi bő köpönyegét, s François megpillantott alatta egy hatágú csillagot, olyat, amilyet általában a zsidók hordanak. De tudta, hogy Fiaméi esetében ez mást jelent: a két egyenlő szárú háromszög egységét jelenti, melyek közül a fölfelé csúcsosodó a tüzet, a lefelé mutató pedig a vizet jelképezi. Ezt a jelvényt csak azok hordhatták, akiknek sikerült a Nagy Mű, az ellentétek tökéletes egyesìtése, azaz a Mesterek. Megérkeztek a Marivaux és az Écrivains utca kereszteződésében álló fogadóba. Cégére egy liliomvirágokkal beszórt pajzs volt, és homlokzatára a következő feliratot vésték:

„Mi, férfiak és nők, akik oltalmában élünk és munkálkodunk e háznak, mely az Úr 1407-ik esztendejében épült, minden áldott nap elmondunk egy Ave Máriát és egy Páter nostert, kérve az Urat, hogy bocsásson meg és irgalmazzon szegény elhunyt vétkeseknek. Ámen.” François belépett. Sokan nyüzsögtek odabent, különböző félefajta népek: papok, polgárok és asszonyaik, egy nemes úr és hölgye, meg kérges, földes kezű parasztok. Nicolas Fiaméi leültette maga mellé, és magyarázni kezdett. - Itt minden munkálkodó kap enni és inni. François tökéletesen értette. A munkálkodók maguk az alkimisták, akik megpróbálják előhìvni a föld szellemét... Fiaméi mester rámutatott a kérges kezű vendégekre. - Természetesen, ha az igazi földeken munkálkodók eljönnek, őket is megvendégeljük. Nem kevésbé nemes az ő céljuk, mint a miénk. François egyetértett, és a mester nyugodt hangon belefogott élettörténetének elbeszélésébe. - Egy éjszaka álmomban angyalt láttam. Felmutatott egy könyvet, és ìgy szólt hozzám: „Fiaméi, lásd e könyvet! Nem érthetsz belőle semmit, sem te, sem mások, de te egy nap meglátsz majd benne valamit, amit senki más.” Valamivel később megtaláltam egy könyvárusnál A zsidó Ábrahám könyvéi. Fölismertem, hogy ezt láttam álmomban. Három részből állt, mindhárom rész hét lapból, minden hetedik lap hófehér volt. Az első oldalon két kìgyó csavarodott egy botra. A második egy kìgyót ábrázolt keresztre szögezve; a harmadik oldalon a szökőkútból vìz helyett kìgyók szöktek elő. Megmutattam a könyvet a feleségemnek, Dame Pernelle-nek, akit első pillantásra elbűvölt a mű. Nicolas Fiaméi tiszta tekintete a messzeségbe révedt. - A Fekete művet három évvel később sikerült véghez vinnünk, de utána huszonegy éven keresztül nem jutottunk semmilyen eredményre. Egészen addig a napig, amìg nem találkoztunk egy galìciai zsidóval, aki átutazóban volt Párizsban. Azt javasolta, hogy zarándokoljunk el Compostelába*, * Compostela, azaz Santiago de Compostela - város Spanyol-országban. A hagyomány szerint itt őrzik Szent Jakab apostol (Santiago) relikviáit, s ezért - Jeruzsálem és Róma után - ez lett a keresztények harmadik legfontosabb zarándokhelye. mivel Szent Jakab az

alkimisták védőszentje. François felkapta a fejét... Compostela! Hiszen ez dél! - A Dél Bölcsessége! - kiáltott föl. - Igen. Szent Jakab útja az igazi út a Fehér műhöz. Létezik egy égi mása is, melyet Tej útnak vagy Szent Jakab útjának is hìvnak. És a csillagok csodálatos mezejének is nevezik: campus stellae... François, mint mindenki, jól ismerte Szent Jakab csodálatos történetét. Egy napon, a IX. században egy galìciai falu mellett egy paraszt tehene nem volt hajlandó felszántani egy kis területet, ahol a csillagokat megszégyenìtő ragyogású gyógynövények nőttek. A paraszt ásni kezdett, és talált egy koporsót, melyben Szent Jakab

érintetlen testére bukkant. Ezen a szent helyen épìtették föl később a katedrálist... Fiaméi mester folytatta történetét. - Dame Pemelle és én 1378 végén indultunk el. 1382 február tizenhetedikén értünk vissza, terciára sikerült a Fehér mű és szextára a vörös. - Hol van Dame Pemelle? - Három éve, majdnem százévesen halt meg. Dame pemelle húsz évvel idősebb volt nálam. A legdicsőségesebb véget érte, utolsó szava az volt: Lux. - Az Északi fény? - Igen, pontosan. Magam is remélem, hogy megláthatom az utolsó napon. - Nem tűnt föl a Vörös műnél? - Az Északi fény nem jelenik meg ilyen korán. Nem elég a Nagy Művet megvalósìtani. Később méltónak kell lenni a halálra, és akkor megjelenik. Fiaméi mester abbahagyta az emlékezést, és újra a zarándoklatról kezdett beszélni. - Tudnia kell, hogy Compostela nevét úgy is ìrják, hogy compost stellaey és hogy a komposzt a második mű alapanyaga. François megköszönte Fiaméi mester segìtségét és fel akart kelni, de elviselhetetlen fájdalom hasìtott a testébe. Az utazás fáradalmai és a hideg okozhatták... Nicolas Fiaméi előzékenyen felajánlott neki egy szobát, és François az egész telet nála töltötte. A legjobb orvosok ápolták, mert az alkimista gazdag ember volt. Fiaméi időnként meglátogatta. Egy februári napon François merészen feltette a kérdést, mely régóta foglalkoztatta. - És milyen alakban használta a komposztot? Fiaméi mester hajlandó volt válaszolni. - Én a Mutus Liber*-t *Néma könyv. választottam, ez az egyetlen, mely kizárólag a Fehér műről szól. - Nem emlékszem, hogy láttam volna a laboratóriumomban. - Pedig biztosan ott van. Minden munkálkodónak tulajdonában van, aki méltó e névre. François elgondolkodott. De hiába kutatott emlékeiben, nem tudta felidézni ezt a könyveimet. Hacsak nincs azok között a rossz állapotban lévő könyvek között, melyeket nem olvasott el. Felvetette ezt a lehetőséget az alkimistának, és az bólintott. - Valószìnűleg erről van szó... Ha majd megtalálja, beszélnie kell hozzá, aztán megvárni a válaszát. - De ha a könyv néma, a válasza csak a csönd lehet. - A csönd... François nem szólt semmit. Már elég tapasztalatot szerzett ahhoz, hogy semmin se lepődjék meg. Tudta, hogy a műhöz vezető lépcsőfokok értelmetlennek és furcsának látszanak... Lassan jobban lett, és az első tavaszi napokra teljesen meggyógyult. Március másodikán elindult haza, és tizenkilencedikére, Szent József napjára Coussonban volt.

Uradalmának hìreit sem kérdezve, Judith tói rögtön laboratóriuma kulcsát kérte, és belépett. Azonnal meg akarta találni a Mutus Libert. Belépett az első szobába, elhúzta a könyvespolcot, melyet távozásakor gondosan a helyére tolt, és belépett a laboratóriumába. Hevesen kutatni kezdett a használt könyvek között, melyek kupacokban álltak a padlón, és azt nyitotta ki elsőnek, amelyik a komposztról szólt. Minthogy a cìmlapja hiányzott, nem tudta, vajon ez volt-e a Mutus Liber. Egyedül elolvasása vezetheti nyomra. A könyv kiböngészése három napjába telt, olyan halovánnyá fakultak benne a betűk. De hiába erőltette a szemét. Semmi sem utalt arra, hogy ez lenne a megfelelő könyv. A többi könyvet kezdte olvasni, de azok még olvashatatlanabbak voltak. Némelyik elmállott, amint a kezébe vette. A darabokra szakadt oldalakat egyenként kellett összeraknia; majd kibogarászni a penészfoltokkal fedett vagy a nedvességtől elhomályosult szavakat. Egy hét elteltével lemondott a feladatról. Semmit sem talált! Semmit az egész zagyvaságban! Éktelen düh fogta el. Elátkozta coussoni őseit, akiknek nem volt meg a Mutus Liber, akik nem voltak méltóak a munkálkodó névre! Meggyújtotta az athanort, és a visszataszìtó könyveket egyenként tépte szét és dobta a tűzbe... Hamarosan olyan hőség lett, hogy el kellett hagynia a szobát. Mélységes haraggal jött ki, becsapta az ajtót, és olyan erővel lökte a helyére a könyvespolcot, hogy az egyik farkasbőrbe kötött könyv leesett a földre. François megdermedt és akaratlanul remegni kezdett... Letérdepelt... A könyv kinyìlt zuhanás közben, és a lapjai hófehérek voltak. - A Mutus Liber - suttogta maga elé. Fiaméi mester szavai visszhangzottak a fülébe: a néma könyv, mely kizárólag a Fehér műről beszél... Ez az! Hiszen ez az egész könyvtár csakis néma könyvekből áll, szövegtelen, hófehér könyvekből, a Fehér mű folttalan fehérségű könyveiből. Cousson ősei nem voltak gyatra munkálkodók, sőt! Csodálatos kópéságukat bizonyìtja, hogy ez a könyvtár nemcsak a kìváncsiskodók elijesztésére szolgált, de a második mű anyagát is adja. A Cousson ősöknek nemcsak egy Mutus Liber volt a tulajdonukban, de száz! François diadalmasan felkiáltott. Egy lépéssel közelebb került a céljához. Noha egyenetlen ritmusban haladt, de soha, egyetlen pillanatra sem állt meg a fejlődésben. Tisztelettel vette kezébe a farkasbőrbe kötött könyvet. Ez lesz az, ami segìteni fogja a Fehér műben. Most pedig, Fiaméi mester parancsát követve, „beszélni kell hozzá”. François gondolkozott egy darabig, és arra jutott, hogy ez csak egyetlenegy dolgot jelenthet: ìrni kell a fehér oldalakra. A laboratóriumban volt tinta és toll. Nem tétovázott, hogy milyen szöveget ìrjon a Mutus Liber lapjaira. Annak a könyvnek a

szövege kerül rájuk, mely kezdetektől a Fehér művet jelentette számára: az Aurora consurgens. S még aznap este, az athanor fényénél, odaadóan másolni kezdte a sorokat, melyeket már majdnem kìvülről tudott. François de Vivraie Coussonból május elsején, Szent Jakab ünnepén indult el Compostelába. Szegényes fekete ruhába öltözött; gyalog ment, szandálban, zarándokbotjával és farkas-bőrös könyvével. De mindez csak a látszat volt: fényes úton indult el, mely világìtó fehérséghez vezetett; a háromkirályok egyike volt, akit a csillag a csodálatos táborhelyhez vezet; elindult, hogy találkozzék és egyesüljön vele, a Császárnővel, a Dél Bölcsességével... François természetes útvonalat követett: a tengerparton ment. Egyszerre csak rövid útszakaszokat tett meg. Egyetlen tallért sem hozott magával. Adományokból élt. Apátságokban éjszakázott, és buzgón imádkozott. Időnként kinyitotta a Mutus Liberit és olvasott egy szakaszt az Aurora consurgens-ből. A szerzetesek nagy becsben tartották. Szakállt növesztett, és e tiszteletre méltó férfiú, aki ilyen hosszú utazásra vállalkozott, mindenhol csodálatot váltott ki. A rendfőnökök gyakran ültették jobbjukra a refektóriumban. Ha megkérdezték, miért vállalkozott a zarándoklatra, mindig ugyanazt válaszolta: - A bölcsességet kutatom. Egész útján tisztelet övezte. Őszbe forduló haja és szakálla, fekete ruhája és vándorbotja miatt a parasztok megilletődtek e magas, szikár férfi láttán, s gyakran térdre borulva kérték, hogy áldja meg őket. Hiába magyarázta François, hogy nem pap, azt válaszolták, hogy akkor bizonyosan szent. Megáldotta hát őket, mert nem akarta megtagadni, amit a szegények kértek... Tavasszal indult útnak, úgyhogy szép időben gyalogolt. Az este gyakran érte a szabad ég alatt, és ilyenkor boldogan nézegette a Tejutat, azaz az égi Szent Jakab utat, mely a földinek mása, és bizakodva aludt el. Dax-ba, a hegyes vidékre október elsején érkezett. Ugyanezen hónap tizedikére elért Roncevaux hágójához, a Szent Ágoston kanonokok apátságába, melyet az egész kereszténység nagy becsben tartott a Roland ének miatt. Itt gyülekeztek a Szent Jakabzarándokok is, mert itt futottak össze az utak: a párizsi, a vézelay-i, puy-i és az arles-i utak mind itt találkoztak. François átment a hatalmas előcsarnokon. Az apátság udvarában nyüzsgő tömeget talált. Még nem szállt le az éjszaka, de a telihold már felkelt. S akkor, a félhomályban egyszerre megpillantotta! Húsz év körüli fiatal leány volt, egyszerű fehér ruhában, mint egy apáca, valószìnűleg novìcius; szőke haja nagyon halvány arcát keretezte, szeme világosszürke volt. François elindult felé, de a lány is észrevette őt, és rögtön elébe lépett.

Ahogy egymással szemben megálltak, François megkérdezte a nevét. A lány egyáltalán nem lepődött meg, mintha teljesen természetes volna, hogy megszólìtja. - Sophie de Ponverger. Szophia görögül bölcsességet jelent. François felkiáltott. - Sapientia Austri! A fiatal lány mosolyogva mondta: - Szophia nottu. ** Dél Bölcsessége. - Beszél görögül? - Az apácák megtanìtottak. - Ez csodálatos! Hallgassa... François lázas sietséggel felütötte a könyvét, és olvasni kezdett. - Fején tizenkét csillag sugarának ragyogó királyi koronáját viseli, mint a feldìszìtett menyasszony. Fehér ruháján görög és latin aranybetűk hirdetik... Sophie de Ponverger kedvesen kivette a könyvet François kezéből. - Adja csak ide! Hadd folytatom... - ...hirdetik’ „Uralkodván uralkodom, és uralkodásom végtelen lesz azok számára, akik megtalálnak és kutatnak okosan, méltón és hűségesen. ” Becsukta a könyvet. - Hogy hìvják, uram? François bemutatkozott. A lány ugyanolyan örömmel kiáltott fel, mint az előbb ő. - Vivraie! Az igazi élet!* *Szójáték: az igaz élet, franciául la vie vrai (ejtsd: vi vre) éppúgy hangzik, mint François vezetékneve: Vivraie (ejtsd: vivre).

A tanìtómesterem! Kicsoda ön, uram? - Egy szegény munkálkodó. - Hosszan tarthatott az útja. - Alig indultam el rajta. - Hová vezet? - Minden dolgok kezdetéhez és végéhez, az ember és a természet tökéletes egyesüléséhez... Egymás szemébe néztek. Egyikőjük sem lepődött meg azon, ami történt velük. Erezték, hogy kettőjük között csodálatos kötődés van... François a holdra mutatott. - Önnek engedelmeskedik. Ön a Császárnő, az Egek királynője, az Apokalipszis szárnyas Szüze; tizenkét csillag ékesìti a homlokát, és fénykoszorút fon köré... - Csak egy elveszett bárány vagyok, aki pásztorát keresi. Ön az Atya, aki megmutatja nekem a helyes utat... François nem vette le szemét a holdról. _ Nézze, milyen halovány. Halott, de ön életet ad neki. Elfogadja-e, hogy együtt menjünk Szent Jakabig? - Nem is lehetne más vezetőm... Sophie de Ponverger nem szólt többet. Visszatért az apátság nőknek fenntartott szárnyába, és François alig aludt ezen az éjjelen. Megtalálta Dél Bölcsességét, és ez olyan boldogsággal töltötte el, hogy még a hideg hegyi levegő sem borzongatta meg.

Másnap magától értetődően csatlakoztak egymáshoz. Hagyták, hogy a zarándokok hosszú sora eltűnjék előttük. Legvégül ők is útra keltek, és a parasztok utánuk fordultak, amikor elmentek mellettük. A fehérbe öltözött szőke lány és a feketét viselő aggastyán párosa olyan volt, mint egy látomás. Elhatározták, hogy felváltva beszélik el sorsukat. François kezdte: - Tudja-e, hogy már jártam ezen a vidéken? Harcoltam, szerettem ezen a tájon. Sőt egy nemesi cìmet is elnyertem: a „grand” cìmet. - Ez jól illik önhöz. François elmesélte a gyermekkorát és életének első felét, s nem titkolt el semmit, legrejtettebb gondolatait vagy eseményeket sem. Nem jött zavarba: nem egyszerű gyóntatóhoz beszélt, de magához az istenséghez... Másnap az első lépések után Sophie kezdett vallomásába. - Ponverger-ben, Reims mellett szőlőt termesztünk. A parasztok csodálatos bort készìtenek, s ez a mi kincsünk. De engem nem ez a kincs érdekel... François félbeszakìtotta. - Milyen szìnű bort készìtenek? - Fehéret. Arrafelé csak fehér bor van. Kìsérőjének örömteli arcát látva Sophie elcsodálkozott. - Ennyire örül ennek? François válasz helyett felkiáltott: - Ez a folyékony ezüst! Sophie de Ponverger nem tudakolta a titokzatos kijelentés okát, hanem folytatta elbeszélését. François-t meghatottság fogta el. Igen, ez az ezüst ital, a Fehér mű eredménye, amelyet Dél Bölcsessége nyújt. Ezt a csaknem tökéletes italt csak a Vörös mű folyékony aranya, az elixìr, a Bölcsek kövének iható alakja, a halhatatlanság itala szárnyalja túl!... Sophie története egyszerű volt. Apáca akart lenni, és a Benedekrendiekhez lépett be novìciusnak. Édesapját régen elvesztette, és öccsének kellett átvennie a ponverger-i birtokot. Sajnos, az öccse is meghalt, és most anyja arra kérte, hogy mondjon le az eskütételről, és menjen férjhez, hogy a ponverger-i uradalom tovább virágozhassék. Sophie nem tudott dönteni. Kolostori életre vágyott, de nem feledkezhetett meg családi kötelességeiről. Ebben a helyzetben a főnökasszony azt tanácsolta, hogy zarándokoljon el Compostelába. A hosszú utazás folyamán Isten és Szent Jakab segìtségével tisztán láthat majd önmagában... Másnap megint François-n volt a sor. Beszélt raboskodá-sáról, visszatéréséről Franciaországba, Jean haláláról. Éppen csak megemlìtette kapcsolatát Mahaut d’Arcueil-jel, és rátért az alkìmiára. Minden könyv tiltotta, hogy a tudományáról idegeneknek beszéljen, de François most nem törődött ezzel. Sophie de Ponverger több volt, mint alkimista... A szürke szempárba nézett, mely a legnagyobb figyelmet tükrözte...

Amikor elkezdte művét, több mint tizenegy éve, egyáltalán nem tudta, mi vár rá. Belépett Cousson várában lévő laboratóriumába, melyet elborìtott a pókháló; megtalálta az athanort, egy tűzhelyet, ahol keverékeket lehet olvasztani, és könyveket talált, amelyek olvasásába rögtön bele is fogott. A kifejezések érthetetlensége mögött a Bölcsek kövének titkos megteremtése állott, a titok, melytől az ólom arannyá változik, ahogy mindenki tudja. De ez túlságosan is együgyű magyarázatnak tűnt François szemében. Cousson urainak hosszú sora munkálkodott ezen a helyen; márpedig Cousson gazdag birtok volt, az ősök pedig nemesek: François meg volt győződve róla, hogy egyiküknek sem jutott eszébe gazdagságát ily módon gyarapìtani. Ekkor döbbent rá, hogy az alkìmia célja valóban az ólomból való aranycsinálás, de csak képletesen. Nem anyagi megvalósìtásról, hanem szellemi beteljesedésről van szó. Az alkimista földi műve önmaga: hibáit tiszta ragyogássá kell változtassa; az alkimista arany nem a közönséges arany, mellyel drágakövet, szép öltözet ruhát, finom falatokat vagy egy gonosztevő szolgálatait vásároljuk meg, hanem az anyagtalan arany, a kincsek kincse! E magyarázaton keresztül olvasva azután a könyvek érthetetlen kifejezései érthetővé váltak. A képek és körülìrások nyomán François rájött, hogy az alkìmia három szakaszt különböztet meg: a Fekete, a Fehér és a Vörös művet. François mélyen megváltozott, ahogy megértette ezeket a dolgokat. Egészen más lett, mint a többi ember. Noha akkor már elmúlt hatvanéves, úgy érezte, hogy csak most kezdi út* ját; göröngyös ösvényen jár, melyet mély szakadékok öveznek, de amelynek végén fényesség várja: a hìres Északi fény, a belső fény, amely nem csillagból árad, hanem belülről, az arra méltók lényéből fakad. De ez nem minden! Volt még egy másik, személyes oka is felindulásának. Ha alkimistává válik, nemzetségének sorsát teljesìti be. Hiszen különös egybeesés folytán, mely nem lehet a véletlen műve, mindez tökéletesen megfelelt a cìmerének. A Vivraie-k jelképe a balharántosztott vörös-fekete cìmer-pajzs, egyértelműen a három művet jelképezi. A fekete logikusan lent volt, a bal alsó sarokban, s felül a vörös húzódott, végső műként, mìg a kettő között, a fehér a tökéletes vonal, mely szemmel kivehetetlen, de elválasztja a kettőt egymástól. Ezután François elmesélte, hogyan valósìtotta meg a Fekete művet az unikornis segìtségével, és hogyan mutatta meg neki Fiaméi mester a Compostelába vezető utat... Az elkövetkező napokban mindenféléről beszélgettek. Mindent elmondtak egymásnak. Jobban megismerték egymást, mintha éveket töltöttek volna együtt... Egyre közelebb jutottak zarándoklatuk végcéljához. Sarriában, a Compostela előtti utolsó városban François elhatározta, hogy megadja a választ útitársának kérdésére. Már régen tudta, hogy asszonyi életre és nem apácának

való. De nem adta egyenesen a tudtára. Ehelyett elővette az Aurora consurgenst. - A könyvem egy része egy asszonyról szól, aki szőlőt művel... - Kérem, olvassa föl nekem. François kinyitotta a farkasbőrbe kötött művet, és olvasni kezdett: —A szerelmes ifjú imigyen szólott kedveséhez: Menjünk a kertedbe, keljünk fel kora reggel, és igyekezzünk a szőlődbe, mert elmúlt az éjszaka, és felkelt a nap. Lássuk, kivirágzott-e a szőlőd, és virágaid hoztak-e gyümölcsöt. Teljünk meg e drága nedűvel és illatával. Amerre csak járunk, az örömnek jelét hagyjuk, mert a mi sorsunk, hogy szerelmünk egyesülésében, az örömben és a táncban éljünk, s ìgy szóljunk: „Mily jó, mily kellemetes kettőnek egyben élnie!” Csend lett. Az idős férfi és a fiatal lány hosszan néztek egymás szemébe, majd Sophie ìgy szólt: - Ez válasz a kérdésemre... 1412. január hatodikán megérkeztek Compostelába. Vìzkereszt, azaz Epiphania napja volt, a csillagok királynőjének napja, mely megmutatta az utat a háromkirályoknak. Szótlanul kerülték ki a várost, és egy mező közepén, egy kunyhónál álltak meg. François érezte, hogy jeges fuvallat hűti egész testét. Látta, ahogy a nő vele szemben teliholddá válik, aztán újra visszaváltozik tiszta arcú fiatal leánnyá, s fejére tizenkét csillagból álló korona kerül. - Szophia! Sapiential - hallotta a saját hangját. És a lány utánamondta: - Vivraic! Az élet! Az igazi élet! Egy idő múlva, François nem tudta volna megmondani, mikor, kiment a kunyhóból, az Aurora consurgensszel a kezében. Annyira felindult, hogy szinte elszédült bele. Lecsúszott a földre, megpróbált olvasni, de az érzelmektől kimerültén végül elszunnyadt. Rettenetes hidegre ébredt: esett a hó, és teljesen betemette az egész testét. Néhány percig kereste a könyvét, de nem találta, s végül futva menekült a kunyhóba a farkasordìtó hideg elől. A kunyhóban azonban felkiáltott: Sophie már nem volt ott! Egy pillanatig azt hitte, álmodott csupán, de észrevette, hogy tűz lobog a kezdetleges kályhában. Elaludt, majd fölébredt és imádkozott. Két napot töltött ìgy, mert a hóvihar nem csillapult. Végül a harmadik napon ragyogó nap kelt föl, s hamarosan olvadni kezdett a hó. François elindult, hogy megkeresse a könyvét. Elkeseredetten kereste, de nem találta sehol. Nem volt meglepő, mert a hóolvadás miatt mindenfelé kis patakokban folyt a vìz, s az egyik valószìnűleg messzire sodorta a könyvet. Egész nap kereste. Végül este megtalálta, egy széles csermely, szinte zuhogó hegyi patak közepén. Szomorúan emelte föl: teljesen átázott, majdnem olyan volt, mint egy szivacs. Ki rázta belőle a vizet, és kinyitotta...

Szìve megdobbant örömében! A lap, ahol felütötte a könyvet, teljesen fehér volt! Lázasan lapozta végig. Minden oldala fehér volt! A vìz kimosta a tintát. A vìz, a Fehér mű jelképe, megtisztìtotta a szöveg feketeségét, és bevégezte a desztilláci-ót, a Fehér mű anyagi követelményét. A Mutus Liber válaszolt, s válasza a csend volt; annak a tökéletes csendje, aki elnyerte a bölcsességet, és a hallgatást választotta... François hóna alá vette a könyvet és elindult a katedrális felé, hogy meghallgassa a misét. Még másnap hazaindult. Boldog volt. Észak felé ment, amerről egész leikével várta a fényt... Vándorbotjára - a hagyománynak megfelelően - ráakasztott egy kagylót, amilyet csak Compostelában lehet találni, a franciák Szent Jakab-kagylónak nevezik az alkimisták védőszentje után... Nem tudta, nem tudhatta, hogy nem is olyan messze, Blois-ban fontos események zajlanak, melyek közvetlenül érintik unokáját, és közvetetten Őt magát is. Charles d’Orléans házasságkötése után Anne és Charles de Vivraie hazatértek Blois-ba. Tartózkodó természetük ellenére sok barátságos tekintetet vontak magukra. Nehezen lehetett volna jobban elzárkózni a külvilágtól, mégis, mintha ragyogás, fény áradt volna belőlük, ha együtt voltak. Aki csak látta ezt az egymáshoz oly figyelmes, oly gyöngéd párt, boldogságot érzett. Korkülönbségük, mely kezdetben oly feltűnő volt, lassan észrevehetetlen lett. Charles egyszerre nagyon megnőtt, és már majdnem akkora volt, mint Anne. 1411. május végén Anne bejelentette a férjének, hogy áldott állapotban van. Charles-t olyan hirtelen árasztotta el az öröm, hogy majdnem leverte a lábáról. Csöndben állt egy darabig, majd felkiáltott: - Úgy fogjuk hìvni, mint önt! Anne nem tudta elrejteni meglepetését. _ De hát fiút szeretnénk, nem lányt. - Ha fiú, akkor is Anne lesz a neve. Az Anne férfinév is, csak ritkább. ìgy elhatározták, hogy bármi történjék is, két Anne de Vivraie lesz... 1412. január hatodikán, Epiphania napján Anne és Charles, az orléans-i udvarral egyetemben, részt vett az ünnepi misén. Anne éppen áldozás után betegedett le. A szolgák sietve vitték a szobájába. Charles a kápolnában maradt imádkozni. Könyörgött Jézushoz, hogy feleségét ne ragadja el a halál élete virágjában, mint Isabelle-t... Nem imádkozhatott sokáig, mert alig fél óra múltán jött a bába. Charles egyetlen ugrással talpon termett. - Nagyuram, fia született! - És az anya? Charles minden gondolata Anne körül forgott. - Nagyon jól van. Sosem láttam könnyebb szülést!

Charles a szobába futott. Anne halvány rózsaszìn arccal mosolygott az újszülött kisbabára, akit a kaijában tartott. Milyen felesleges volt az aggodalma! A kis Anne az úr 1412-ik esztendejében, vìzkereszt, azaz Epiphania, a diadal és öröm napján született. Álmodni sem lehetett volna jobb előjelekről. Charles boldogan nevetett, és karjába vette fiát. Aztán az ifjú anya fölé hajolt. Anne kimerültén és a boldogságtól bágyadtan szebb volt, mint valaha. Charles jobban szerette, mint bármikor. Nem akarta háborgatni, megcsókolta fekete haját és hagyta, hadd pihenjen... Három nappal később, kilencedikén reggel, amikor Charles kilovagolt egy őrjárattal, hogy levezesse kirobbanó boldogságát, Anne hirtelen a hidegre kezdett panaszkodni. Orvost hìvtak, aztán papot. Az ifjú anya megkapta a gyermekágyi lázat, és ebből még senki sem gyógyult föl... Mire Charles hazaért, Anne már halott volt. A fiú berohant a szobába, és kétségbeesetten fedezte föl a látványt, amely pontot tett életére. A felesége négy fáklya között feküdt. A hercegnő udvarhölgyei esküvői ruhájába öltöztették. Kint zuhogott a hó... Minden fehér volt: a nászruha, a lepedők, az ablak mögött szakadó hópelyhek és a halott arca. Anne az örök télbe távozott... Alighogy visszaért Coussonba, François első dolga volt, hogy bement a laboratóriumba. Csodálatos meglepetés várta: a pókhálók mindent elleptek, az athanort, az imazsámolyt, de még a fekete földet is, s mindent fehérré varázsoltak. Hz újabb bizonyìtéka volt sikerének, mely lám, távollétében is megvalósult laboratóriumában... Valamivel később, amikor lepihent a szobájában, François újra a Vivraie-vár tornyának őrsáncán találta magát. Alkonyodon. Az eget vörösre festette a nap, és a vidék is vöröslött. A tájat nézte, amikor megérkezett a ló. Rőt kelme borult hátára, és az égből szállt alá, mert szárnyas ló volt. Nagy szárnyai különös zajt csaptak, ahogy repült, de François nem félt. Tudta a nevét is: Viadal... Viadal mozdulatlanul megállt az úton, és megvárta, hogy François felugorjon a hátára. Aztán megmozgatta szárnyait és felrepült. Csodálatos utazás kezdődött. Viadal felhágott a felhőkig, és a felhők igazi tájjá nőttek, folyókkal, kertekkel és házakkal. Minden vöröslött... Ebben a pillanatban François felriadt. A vörös álmot látta!... A vörös álom, éppúgy, mint a fekete, a gyermekkorába vezetett. Akkoriban rendszeresen álmodta, akárcsak a másik álmot, és mindig, minden részletében ugyanìgy. Később is, amikor lovagként küzdött, néhányszor álmodta még, de azóta, talán ötven éve már, hogy nem látta ezt az álmot. Hevesen ugrott ki az ágyából. Nem volt kétség: a vörös álom a Vörös művet jelzi. Az olyannyira várt jel megérkezett! Az a tény, hogy ilyen hamar jelentkezett a Fehér mű után, nem lepte meg

Françoise. Fiaméi mesternek és Dame Pernelle-nek talán nem egyetlen nap alatt sikerült megvalósìtania a két művet? Először a laboratóriumába akart menni, de meggondolta magát. Az álom azt mutatta, hogy a műnek a Vivraie-toronyban kell megvalósulnia. Elhatározta, hogy még ma odamegy. Gyorsan megkereste Judithot és megkérdezte, nem tart-e vele. Az asszony egészen megdöbbent. - Korábban mintha azt mondta volna nekem, hogy egy asszony jelenléte itt elengedhetetlen műve sikeréhez, vagy nem? François kénytelen volt igazat adni neki. - Ezért engedelmével, jelen leszek - folytatta Judith egy-percnyi szünet után. - Én leszek az utolsó társa... François de Vivraie fehér ruhában, fehér lovon hagyta el Cousson falait. Fölvette ékszereit, melyektől megvált zarándoklata idejére: az oroszlános gyűrűt, a farkasfejes gyűrűt és a fleuraines-i Rose rózsáját. Magával vitte az athanort, és egy egyszerű vászonzsákban a pókhálótól fehér fekete földet is. Három nap múlva megpillantotta Vivraie várát. François a legmélyebb felindulást érezte, ahogy visszatért az eredethez, születésének és gyermekkorának helyszìnére. Elérzékenyülve nézte az arányos, de a coussoni várhoz mérten szerény épületet. Amikor feltűnt fehér öltözékében, fehér lován, az egész várnép letérdepelt. Régóta halottnak hitték. Mint ahogy útja során, François most is kénytelen volt beleegyezni, hogy a homlokukra keresztet rajzolva megáldja az embereket... Néhány nappal mindenszentek előtt történt mindez. François elhatározta, hogy kivárja a megfeleld napot a Vörös mű végbeviteléhez. A kápolnában meghallgatta az ünnepi misét, majd visszatért a nagyterembe. A falon a legkülönfélébb fegyverek gyűjteménye lógott, s köztük egy kard, melyet sosem használt. Leakasztotta, visszament a toronyba, bement a szobájába és imádkozni kezdett... Judithot arra kérte, hogy valamivel naplemente előtt csatlakozzék hozzá. Judith érkezése meglepte. - Itt az idő - szólt nyugodtan az asszony. François úgy elmerült az imában az imént, hogy észre sem vette, mennyire elszállt az idő. Valóban, az évnek ebben a szakában gyorsan érkezik az este, s most is egy pillanat alatt eljött a naplemente. Fogta a kardját, a kifehéredett fekete földet, és kilépett az ajtón. Akaratlanul is hátrahőkölt. Itt látta a felső emeleten Lilithet, amint fátylát bontogatta. Ez volt a scala lapidis, a kőlépcső, mely a bölcseket lépésről lépésre vezeti az igazsághoz. Most neki kell megtennie az utolsó lépéseket. Judithtal a nyomában egyenletes tempóban lépdelt fölfelé. Nem állt meg szülei szobájánál, akiket szeretkezés közben meglepett a Fekete mű során, hanem továbbment, egészen a torony tetejéig... Szédülés fogta el. Túl magasan van! Félt, hogy lezuhan, de nem, inkább arra érzett kedvet, hogy leugorjék! Judith rámosolygott.

- Ne tartson semmitől! Nem fog leugrani, mert tiszta a szìve... Nézze! François odanézett... Csodálatos látvány tárult a szeme elé. Nyugaton a lemenő nap vörösben játszott, minden tüzét szétlövellve. Keleten a halovány telihold éppen felkelt. Ez volt az óra, amikor a vörös férj és a fehér feleség az élet szellemében egyesülnek. A hold alatt egy gerle szállt. Átrepült a nyugati oldalra, és lángba borulva eltűnt a szemük elől. Eljött a perc! François odanyújtotta a kifehéredett fekete földet Judith-nak. Az oroszlános gyűrűt viselő jobb kezébe fogta a kardját, és élét bal öklére helyezte. Bal kezét, melyen a farkasfejes gyűrűt hordta, s mely a Tűzbálon megégett, összeszorìtotta, hogy az erei kiduzzadtak. A minden ellentétek egyesülésének nagy és veszélyes pillanata elérkezett. Felkiáltott: - Oroszlánom! Meghúzta a pengét... Vére kibuggyant a fekete földre, melyet Judith remegés nélkül tartott a keze alá. François nézte e belőle fröccsenő vörös zuhatagot, és örömmel szólt: - Áldom a Mindenható Istent, hogy látnom engedi e szép és tökéletes bìborszìnt, e mezei mákvirágszìnt, e fényességes, égő, ragyogó szìnt, mely képtelen változásra és módosulásra! Leejtette kardját, mely fémesen csörrent a kövön, és egy pillanattal később maga is összeesett. Judith felemelte, és minden erejét összeszedve a szobájába támogatta. Ott elkötötte a vérzést, a lehető legjobban összeszorìtva az ereket, majd François nyakába akasztotta a hatágú csillagot. Egész éjjel mellette virrasztott. Másnap reggel, halottak napján François még mindig nem tért magához. Rengeteg vért veszìtett. Judith egész nap könyörgött Istenhez. Eljött a második nap reggele. François a nappal együtt ébredt. - Milyen nap van ma? - kérdezte Judithtól. - November harmadika. Egy teljes napig eszméletlen volt, uram. Gyengesége dacára François felkönyökölt. - Szent Hubert napja! A keresztségem napja! Ma van a második keresztelőm. Ránézett bal kezére: időközben megalvadt vére teljesen átitatta a fehér keszkenőt, melyet Judith rászorìtott a sebre. Két szó tolult ajkára, melyet minden könyv az utolsó mű jelképeként emlegetett: - Koaguláció és tinktúra...* * Szó szerint: alvadás és oldat, (latin)

Sikerült!... Megkérte Judithot, hogy mutassa meg a földet: a föld vöröslött a vérétől! De még egy örömhìr várta: észrevette nyakában a hatágú csillagot. Kinyitotta a száját, de hang sem jött ki a torkán a meghatottságtól. Judith rámosolygott. - Akkor tettem a nyakába, amikor a legrosszabbul volt. Dávid csillaga megvédi a Gonosz ellen. Istennek a jelképe, akinek nem mondhatjuk ki a nevét. François visszanyerte hangját, és gyorsan beszélni kezdett. - Ez a tűz és a vìz, az apa és az anya, Isten és a természet, a lélek és a szellem egyesülése! A Mesterjele, aki útja végére ért! De

Ádám új jele is, melyet nekem kell továbbadnom, hogy halandó életemen túl tökéletessége halhatatlan legyen. François áhìtattal kérdezte: - Nálam maradhat? - Születésemkor kaptam, és sosem vettem le, sem éjjel, sem nappal. Csend lett, majd Judith folytatta: - Amikor odaadtam, örökre megváltam tőle. Csak a maga nyakában láthatom újra. De mit számìt, hiszen most már mindig maga mellett maradok. François kezébe szorìtotta a csillagot. Hirtelen gyengének érezte magát, és elsötétült előtte a világ. Utolsó gondolata fiához szállt. Neki sikerült a Vörös mű, és Louis hamarosan követi őt, de az élete árán. Szeretett volna mellette lenni, és megmondani ezt neki... De nem, lehetetlen. Hiszen jól tudta, találkozásuk az Aprószentek temetőjében azon az áprilisi éjszakán - az utolsó találkozásuk volt.

14 A Notre-Dame negyedfelügyelője Louis de Vivraie belépett egy bűzös mészárszékbe, és utat tört magának a marhafejek és aprólékok között. Nem tett meg nagy utat, hiszen csak a pacalárusához, Le Coutelier anyóhoz jött a Notre-Dame terén. Természetesen Louis-t mindenki úgy ismerte már mint Fecsegőt, a Notre-Dame hìres csepűrágóját, aki csőrrel és madárlábakkal éktelenìti el magát. Nyakában ezüstből készült Szent András-keresztet hordott. Megszólìtotta a kövér Le Coutelier anyót, akinek arca ugyanolyan vörösben pompázott, mint áruja. - Mikor jön haza a fiad? - Este. Talán éjjel. Ki tudja azt a politikában? - Megvárhatom? Beszédem van vele. - Érezd magad otthon, Fecsegő... Valamivel később Le Coutelier anyó bezárta a boltját, és elment lefeküdni. Louis egyedül maradt a félhomályos mészárszékben. Bár nem mutatta, nagyon fontos ügyben jött. Elszánta magát a döntő lépésre. Párizs ura, Félelemnélküli János állandóan erősìtette a hatalmát. Már nem érezte elegendőnek saját seregét, és az angol zsoldosokat sem. Elhatározta, hogy a lakosságot is felhasználja. Először a borkereskedőket fegyverezte föl, akik csapatba rendeződtek. Aztán a henteseket próbálta meggyőzni. A párizsi mészárosok céhe gazdag, erős és zárt egységet alkotott. A burgundi hercegnek sok hordó bora bánta, de végül beleegyeztek, hogy fegyvert ragadnak védelmében. A hentesekről kiderült, hogy a legelszántabb katonák. Vezért is választottak:

Simon Le Coutelier-t, a pacalárus fiát, akit mindenki csak Caboche-nak becézett. Caboche állatnyúzóként dolgozott a SainteGeneviéve-hegyen az egyik nagyon gazdag hentesnél, Gamier de Saint-Yonnál. Vezérré választása után napokon belül egész Párizsban népszerű lett. Louis de Vivraie választása is Caboche-ra esett. Félelemnélküli János tizenhat körzetre osztotta Párizst, és minden negyedbe helyezett egy felügyelőt, aki alá úgynevezett „ötveneseket” osztott be. Ezek ötven „tizedesért” voltak felelősek, utóbbiak pedig tìz-tìz emberért. Louis ezt az egész rendszert akarta figyelni, és ha lehet, megbuktatni. Ezért kellett feltétlenül beépülnie és szerepet kapnia benne. A legjobb volna, ha negyedfelügyelő lehetne. Fehér tollai és hegyes csőre mögül figyelte a füzérben lógó disznófejeket és belsőségeket, s közben keserű gondolatok futottak át az agyán... Rosszul választott, amikor a burgundi sorokba akart bekerülni. Persze, nem tudhatta előre, hogy Valentine meghal. Most bizony nagyobb hasznát láthatnák Blois-ban, a fiatal Charles tanácsadójaként... - Istenemre, a Fecsegő! Caboche lépett be. Huszonöt év körüli, magas, barna fiatalember volt, éppolyan éles vonásokkal, mint amilyen élesek a kések, amelyeket használ. Könnyen el lehetett képzelni, hogy kegyetlen és könyörületet nem ismerő ember, de ebben a percben barátságos volt. - Örülök, hogy látlak, Fecsegő! Méz csepeg a nyelvedről, és mindenki ismer Párizsban! - Téged még többen ismernek, Caboche. De hallgasd, mi hozott ide... Nagy szóáradattal és éles karmainak széles mozdulataival Louis elmagyarázta kérését. A hentes vonásai lassan megkeményedtek. Hirtelen visszavedlett félelmetes katonává. - Komédiás vagy. Mit kezdjek veled? - Ne tévedj, Caboche, nem csak komédiás vagyok. Mert énmögöttem felsorakozik Párizs összes nyomorultja. A nyomorultak nem szeretik a henteseket, mert azoknak fizetni kell a húsért, de szeretik a komédiásokat, mert azok megnevettetik őket, és nekik csak az fizet, aki akar. - Szerinted talán a nyomorultak többet érnek, mint a hentesek? - Miért is ne? A hentesek tudnak bánni a késsel, de a nyomorultaknak erőt ad a korgó gyomruk. Nem is tudod, milyen erő lakozik az éhségben. Neveztess ki engem a Notre-Dame felügyelőjének, és én esküszöm neked, hogy a Notre-Dame negyede lesz a burgundiak legerősebb bástyája egész Párizsban! Simon Le Coutelier, becenevén Caboche, gondolkozott egy darabig, majd odanyújtotta a kezét az éles karmoknak. - Tetszel nekem, Fecsegő. Nem vagy akárki! Az elkövetkező napokban Félelemnélküli János megsokszorozta a népnek kedvező intézkedéseit. Visszaállìtotta a községi jogokat, amelyeket VI. Károly valaha eltörölt. Párizsnak megint volt kereskedő elöljárója és városi tanácsa. Amikor a negyedfelügyelők

kinevezésére került sor, és megtudta, hogy a hentesek erős céhének, nevezetesen Caboche-nak a választása a Notre-Dame Fecsegőjére esett, nem támasztott semmilyen nehézséget. Sőt még aznap a házába vitetett egy boroshordókkal megrakott szekeret. Louis de Vivraie rögtön belevágott, s kis idő múltán a NotreDame tere egészen megváltozott. A madárkereskedőket és a fűszerárusokat kiűzték az új jövevények. Párizs minden komédiása, csepűrágója és állatidomára idegyűlt és letelepedett. Majmok és medvék bóklásztak szabadon, és az egész tér leginkább egy állatsereglet állomáshelyére hasonlìtott. Nagy szìnpadot állìtottak a tér közepére, ahol szinte folyamatosan játszották a szìndarabokat. A téma általában ugyanaz volt: a bal karján fehér szalagot viseld Armagnac civakodni kezd egy Szent András-keresztet hordó burgundival, s végül az Armagnacot jól elpáholják, esetleg megölik... Időnként Caboche, egy sereg alaposan felfegyverzett hentessel meglátogatta az anyját, s ilyenkor kihasználta az alkalmat, hogy megnézzen egy-egy előadást. A legmeglepőbb látványt mégiscsak a negyedfelügyelő csapatai nyújtották. A komédiásokon és csepűrágókon kìvül Louis egybegyűjtötte a főváros nyomorultjainak nagy részét is: koldusokat, tolvajokat, csonkákat és torzszülötteket, megannyi visszataszìtó külsejű kétes alakot. Mindet felfegyverezte, és gyakran tört ki közöttük verekedés. A járókelők az összetűzéseket ugyanolyan érdeklődéssel bámulták, mint az előadásokat, nem is próbálták szétválasztani a verekedőket, és az áldozatokat minden teketórìa nélkül a közeli Szajnába dobták. Mindenki rangsorolva volt, legalábbis elméletileg, mivel a valóságban a legnagyobb zűrzavar uralkodott. Az „ötvenesek” körülbelül ötven emberért voltak felelősek, akik mindegyike alá tìz embert osztottak be. Az egyik legmeglepőbb alak Michalette lett, aki annak idején Izabellát játszotta az első darabban. Louis őt nevezte ki a női csapat „ötvenesének”, mivel sok nő volt a bandában: utcalányok és koldusasszonyok. Michalette, bár megtartotta merészen kivágott ruháját és koronás farkasálarcát, alapos figyelmet szentelt csapatára. A felfegyverzett nők még vadabbak voltak, mint a férfiak. Állandóan verekedésekről beszéltek és arról, hogy hogyan fogják „lecsavarni a tökét” az Armagnac kutyáknak. De addig is pénzért árulták magukat katonatársaiknak, illetve azzal, aki tetszett nekik, ingyen is elmentek. A Notre-Dame tere nemcsak állandó szìnház, de hatalmas bordély is lett. Néha arra járt egy nem odavalósi prostituált is, de senki sem mert közelìteni e ragyogóan szép, vörös sörényű jelenséghez. Rókalány Félise madám lett Párizs leghìresebb nyilvánosházában, a Glatigny utcában, egész közel a Notre-Dame-hoz. A házat Louis száz tallérján vette... Nem túlzás azt mondani, hogy a tér immáron nem a katedrálishoz, hanem a felügyelő Hótel-Dieu-vel szemben álló házához tartozott. A földszinten a burgundi herceg boroshordói

sorakoztak. Mindenki annyit ivott, amennyit csak akart. De a házba csupán a földszintig lehetett bejutni. Az első emeletet húsz katona védte, ők nem ittak, és rendszeresen váltották egymást. Ez a Fecsegő személyes őrsége volt, az „ötvenes” Tassin vezette. Ha valakinek eszébe ötlött, hogy felmenjen az első emeletre, az később nagyon megbánta. A második és egyben utolsó emeleten lakott a negyedfelügyelő. Nem sokat lehetett látni őt. Néha feltűnt az ablakban, s ez a téren ujjongó éljenzést váltott ki. Ritkán mozdult ki hazulról, olyankor is az őrsége kìséretében, csak hogy más párizsi vezetőkkel találkozzék, vagy otthon fogadta őket. Sosem vette le az álarcát, és ajtaját mindig kulcsra zárta. A Notre-Dame negyedfelügyelője elképesztően nagy népszerűségnek örvendett. De kicsit tartottak is tőle, a madárfeje és a karmai miatt. Hihetetlen és szörnyű történetek keringtek róla. Azt állìtották, hogy még Caboche-nál is könyörtelenebb, akit pedig nehéz volt kegyetlenségben felülmúlni. 1412. december harmadikán a Notre-Dame-ban a negyedfelügyelő életét meghatározó esemény történt... Adam sans Père a burgundi udvarral együtt adventi misén ült és dühöngött magában. Tavasszal az angolok minden ok nélkül elhagyták Párizst és hazatértek. Vajon felbomlott a burgundiakkal kötött megegyezésük? Semmit sem sikerült megtudnia erről. Várakozás közben Raoulet d’Actonville-iel együtt lassan majd megőrült az unalomtól. Raoulet-t fokozatosan megutálta, de kénytelen volt elviselni, ha nem akarta otthagyni a herceg udvarát. Szerencsére ma, vasárnap, Raoulet magas lázzal kénytelen volt otthon maradni. A szertartás végeztével mindenki kiözönlött a templomból, amikor Adam különös alakot vett észre. Csillagokkal dìszìtett kék ruhát viselt, mint a mesebeli varázslók vagy a szemfényvesztők. Hosszú fekete haja volt és szakálla, harmincéves lehetett. Adam éppen kilépett a templomkapun, amikor a furcsa ember elébe állt. - Nem, nem erre! A jobb oldali alsó kapun megyünk ki, amelyik a püspökségre nyìlik. Ott lakom. Adam kìméletlenül félrelökte, de a másik nem tágìtott. - Kérlek, gyere velem. Nagyon fontos. Ki kell próbáljak valamit. - Kipróbálni? Mit? - Van nálam egy darab bőr, vajon illik-e a tiédhez? Adam sans Père szìve nagyot dobbant. Arundel azt mondta, ne lepődjék meg semmin, de volt min elképednie: a férfi viselkedése, a találkozásuk helyszìne, a körülmények mind különösek voltak. Ráadásul akkor, amikor már elvesztette minden reményét... Összeszedte magát, és követte a férfit a mutatott kapuig. Amint kint voltak, a férfi elővett egy cik-cakkos szélű bőrdarabot, Adam is elővette az övét, mindig magánál hordta: a két darab tökéletesen összeillett... A férfi kissé mulatságosan hajolt meg.

- Fusoris mester vagyok, felcser, asztronómus, asztrológus, órásmester és a Notre-Dame kanonoka. - Én pedig... - Felesleges. Tudom, ki vagy. Menjünk hozzám. Az eseményektől elképedve, Adam szótlanul engedelmeskedett. De meglepetése még nagyobb lett, amikor belépett Fusoris mester szobájába. Hatalmas helyiség volt, tele a legkülönfélébb órákkal. Minden alakban, minden méretben volt ott óra, szerte a földön, az asztalon, egy ládán és a székekben. Mind működött és őrült tiktakolást hallatott. Fusoris mester rámutatott az egyetlen üres székre. Megkérte a fiút, hogy foglaljon helyet, és széles mozdulattal körbemutatott a szobában. - Én csináltam mindet. Szeretem őket, a szerkezetüket, pontosak. A pontosság a szenvedélyem. Egyébként az emberek maguk is szerkezetek, nem igaz? Adam azon gondolkozott, hogy vajon őrülttel van-e dolga. Ezt az embert nem küldhette Arundel gróf. A bőrdarab nyilván a véletlen folytán került hozzá. Fusoris mester elmosolyodott. ~ Tüdőm, mire gondolsz. Mert ezt a nevetséges öltözéket hordom, mert asztrológusnak mondom magam és időnként összevissza beszélek, mindenki bolondnak vagy sarlatánnak tart. Te fiatal vagy, és még sokat kell tanulnod. Jegyezd meg először is: a legfeltűnőbb jelmez rejt el a legjobban... Nagyon komoly ember vagyok, nagyon, nagyon komoly, Adam sans Père... Ahogy Fusoris szinte hanyagul kiejtette a nevét, Adam megborzongott. Másképpen kezdte nézni a mestert. Idáig nem is vette észre a szemét, fekete, fénytelenül bámuló szemét. Igen, Fusoris mester nagyon komoly, sőt könyörtelen embernek látszik. Hirtelen az összes óra csengeni kezdett. Dél volt, és a fülsértő csörgés teljesen betöltötte a szobát. Adam akaratlanul is felugrott. Amikor a zaj abbamaradt, összeszedte minden bátorságát. - Kérdezhetek valamit, Fusoris mester? - Attól függ, mit. - Miért mentek el az angolok? Megszűnt az egyezség a burgundiakkal? Ebben a pillanatban egy óra egyes-egyedül nagy kongatásba kezdett. Fusoris mester nem válaszolt, felállt és szétbontotta az óraszerkezetet. Ez egy kis időbe beletelt. Adam csendes szorongással nézte. Végül a mester visszaült vele szembe. - Nohát. Ez nem működött megfelelően, úgyhogy kivettem a szìvét. A kérdésed sem volt megfelelő. Adam minden tagjában remegni kezdett. Az órás rámosolygott, és a karjára tette a kezét. - Ne félj! Te biztosan jó szerkezetnek fogsz mutatkozni, és hamarosan közénk tartozol majd. De előtte próbára teszünk: meg kell találnod az egyik követünk, Dembridge grófjának gyilkosát. Fusoris mester hirtelen témát váltott. - Jó emlékezőtehetséged van? - Azt hiszem.

- Akkor véss mindent jól az eszedbe, mert itt nincs papìr. Minden részlet fontos lehet. Adam sans Père hegyezte a fülét, Fusoris mester pedig higgadtan beszélni kezdett. - Dembridge gróflát Párizsban ölték meg, az orléans-i herceg meggyilkolásának másnapján. A gyilkos ellen nincs bizonyìték, mégis bizonyos, hogy Louis de Vivraie volt a tettes. Az angol ügynök mindent elmondott Louis de Vivraie-ről, s ez nem is volt kevés: ötven év körüli, inkább alacsony, és a jobb keze hiányzik. Természetére nézve nyugodt és határozott. Különleges hidegvérrel van megáldva, s ezért minden helyzetben megállja a helyét. Fusoris mester beszámolt II. Richárd melletti tevékenységéről Angliában. Feleségének meggyilkolását is részletesen lefestette. Nem hallgatott el semmit, még azt sem, hogy dámszarvasfej került az asszony nyakára, sőt még a ruháját is részletesen leìrta. Ezután Louis tevékenységéről beszélt, hogy mit végzett az orléans-i herceg mellett. Az angol küldöttség érkezésével és Louis de Vivraie esküjével fejezte be, amely esküt a kém nyilvánvalóan megszegte. Adam sans Père óvakodott tőle, hogy kérdéseket tegyen föl, de nem értette egészen, miért akarják az angolok mindenáron megbosszulni ennek a Dembridge grófnak a meggyilkolását, aki láthatóan durva és érdektelen személy volt. Fusoris mester olvasott a gondolataiban. - Arra gondolsz, hogy vajon milyen érdekünk fűződik ehhez a Louis de Vivraie-hez? Ennek semmi köze Dembridge-hez. ő csak azt kapta, amit megérdemelt. A gyilkosságról csak azért beszéltem, hogy segìtsem a kutatásodat. A lényeges pont, hogy 1408. január elején Louis de Vivraie elhagyta Párizst, hogy Blois-ba menjen az Orléans-családhoz. Legalábbis ezt állìtotta, de a várba sosem érkezett meg. Kémeink vannak ott, akik egyöntetűen ezt állìtották. A fia ott van, de ő nincs. - Van egy fia? - Ne szakìts félbe! Mindjárt szólok a családjáról is. Azt gondoljuk, hogy Louis de Vivraie nem hagyta el Párizst, hanem itt van most is, valószìnűleg beépült a burgundiak közé. Adam nem tudta magát tovább türtőztetni. - Lehet, hogy elment Blois-ba, és megölték útközben. - Lehet. Annál is inkább, hogy hiányzó keze miatt nem lehetett sok esélye, ha megtámadták. - Ebben az esetben mi az én teendőm? - Ebben az esetben nem volt szerencséd, és nem álltad ki a próbát. A sors igazságtalan, de ìgy van. A szerencse birtoklása ugyanolyan jó tulajdonság, mint a többi. Sőt szerintem a legjobb tulajdonság, ha valaki szerencsés. Adam sans Père egyre tisztábban látta, milyen keménység lakozik Fusoris mester bohókás külseje mögött... Fusoris rátért a Vivraie családra.

- Louis de Vivraie fia, Charles annyi idős, mint te. Teljesen jelentéktelen. Louis apja, François még életben van. Annak idején bátor lovag volt, az egyik legfélelmetesebb ellenségünk. Most már egyedül él, coussoni várában, Bretagne-ban. Ahogy öregszik, egyre vallásosabb. Most éppen Compostelába ment zarándokútra. Adam megpróbálta elrejteni érzelmeit, de egyre jobban csodálta ezt a férfit. Honnan tud Fusoris mester ennyi mindent ennyi emberről, távol Franciaországtól és Angliától? Ybjon hány ember áll a szolgálatában? És ő maga milyen csodálatos szervezet feje lehet? Az órásmester befejezte előadását. Felállt, és egy erszényt nyújtott Adamnak. - Ha szükséged lenne rá... De nem hiszem, hogy kelleni fog... A Nevető Szarkához cìmzett fogadót, a Mauconseil utcában a mi embereink tartják fenn. Mind a szolgálatodra állnak. Engem ne keress többet, és üzenetet se küldj senkivel. Csak akkor gyere vissza, ha leleplezted Louis de Vivraie-t. Akkor elnyered méltó jutalmadat. Fusoris mester barátságosan vállon veregette. - Menj isten hìrével, Adam sans Père! És főként, légy óvatos! Louis de Vivraie nagyvad. Ha sarokba szorìtják, nem ismer kìméletet. Adam elbúcsúzott és már az ajtónál volt, amikor Fusoris mester utána szólt: - Elfelejtettem egy részletet: a Vivraie-knek van egy házuk, két lépésre innen, a templomtéren. Nem hiszem, hogy hasznodra lesz, mert Louis de Vivraie sosem lakott benne, mindig a Szent Pálpalotában élt, és most a Notre-Dame negyedfel-ügyelője kapott benne szállást. Adam sans Père bólintott. Ebben a percben az összes óra fél egyet kezdett ütni, kivéve azt a rossz szerkezetet, melynek Fusoris kivette a szìvét... A kanonoktól Adam sans Père a templomtérre ment. Új darabot játszottak a szìnpadon. Két beöltözött medve küzdött egymással, idomáruk láncon tartotta őket. Az egyiknek fehér szalag volt a bal mancsán, a másiknak Szent András keresztje lógott a nyakában. A szìnlelt küzdelem után, a közönség lelkes éljenzése mellett a burgundi medve leterìtette ellenfelét. Éljenzés hallatszott a negyedfelügyelő házából is. A madárfejű második emeleti ablakából követte a darabot, és kifejezte tetszését. A közönség most a felügyelő felé fordult, és egyhangú kiáltás tört föl: - Éljen a felügyelő! A felügyelő intett madárlábával, és eltűnt az ablakból... Adam sans Père nézte, hogyan csukódik be az ablak... A Vivraie-ház második emelete! Hirtelen elhatározta, hogy felmegy. Furcsa lenne, de miért ne próbáljon szerencsét? Talán nem Fusoris mester mondta, hogy a szerencse a legfontosabb tulajdonság?

Áttört a tömegen, félrelökte a földszinti ivókat, és felment az első emeletre. Egy őr elállta az útját, de ő megmakacsolta magát, és burgundi egyenruhája nyomatékot adott szavainak. Az őr parancsnokát hìvta. - Mit akarsz? - kérdezte Tassin. - A negyedfelügyelővel kell beszélnem, a burgundi herceg parancsára. Tassin gyanakodva méregette a kamaszt. - Mióta üzenget a herceg kölykökkel? - Nem az üzenetvivő a fontos, hanem az üzenet. A merész és talpraesett válasz lenyűgözte Tassint. Felvezette Adamot a második emeletre. Bekopogott és beszólt, hogy a burgundi herceg küldötte van itt. Egy perc múlva kinyìlt az ajtó, és Adam hatalmas szobában találta magát, melynek minden bútora egy ágy, egy láda és egy papìrhalmokkal telerakott asztal volt. A madárfejű negyedfelügyelő mozdulatlanul és némán állt előtte. Orléans-i Lajos öltözékét csúfoló, fehér és csillogó bő köpenyében, szárnyas jelmezében volt. Louis elsápadt egy pillanatra, ahogy váratlanul szembe találta magát e szőke fiúval, aki annyira hasonlìtott az apjára. Az álarc miatt mindez nem látszott. Összeszedte magát. - Mit óhajt a herceg? Adam sans Père nem válaszolt rögtön. Nem Fusoris mester mondta, hogy a legfeltűnőbb jelmez rejt el legjobban? Vagy milyen jobb rejtekhelyei találhatna magának az ember, mint ezt a különös, félig nagyúri, félig állati jelmezt? Ráadásul senki sem ismerte a felügyelő arcát, és a hiányzó fél kezét is tökéletesen elrejthette a madárkarom. Elhatározta, hogy kihìvja az ellenfelet. - Ismerősen cseng önnek a Vivraie-név, uram? Louis megint hálásan gondolt álarcára, mely elrejtette megdöbbenését. A legnyugodtabb hangon válaszolt: - Nem. Talán ismernem kellene? - Hiszen a Vivraie-házban lakik. - Na és? - A herceg keresteti Louis de Vivraie-t, az aljas Armagnackémet, aki a mi embereink között bujkál. Ebben a pillanatban Louis két dologról bizonyosodott meg. Adam sans Père a féltestvére, apjának Mahaut d’Arcueil-től született fia, és másodszor, hogy kitalálta vagy felfedezte az ő személyazonosságát. Érezte, hogy halálos harc kezdődött kettőjük között, és hogy - most először - nem ő a helyzet ura. Ki kellett védje a csapást. - Hogy jutott a herceg erre a következtetésre? - Louis de Vivraie azt állìtotta, hogy Blois-ba megy az Orléansokhoz. De sosem érkezett meg oda. Nem hagyta el Párizst. Louis felmérte ellenfelét és nem becsülte alá, sőt. De őt sem volt könnyű zavarba ejteni. - Ebben az esetben az áruló nemcsak aljas, hanem ostoba is. - Miért lenne ostoba?

- Ön azt mondta, hogy Párizsban bujkál. A saját házában keresett volna menedéket? Adam sans Père lába alól kicsúszott a talaj. Az ellenvetés megállta a helyét. Ha Louis de Vivraie félelmetes kém volt, ahogy Fusoris mester leìrta, akkor nem követhetett el ekkora ostobaságot... Hebegve vonult vissza. - Csak az uram parancsának engedelmeskedem. Louis elmosolyodott az álarca alatt. Döfése talált. Rámutatott a ládára. - Akkor hát engedelmeskedjék! Nyissa ki a ládát. Lehet, hogy ott bujkál. Adamnak nem volt több lépése. - Bocsásson meg, negyedfelügyelő uram! Visszavonulok. Mélységes dühvel rohant le a lépcsőkön, de nem tudott olyan gyorsan szabadulni, ahogy akart. A földszinten Michalette-tel találkozott. A telt idomú, farkasfejű csapatvezér megszólìtotta. - Szépségem, te megkaphatsz ingyen is! Megpróbálta magához húzni, de Adam kisiklott a keze közül. Üvöltözni kezdett: - Hozzám, katonák! Hozzátok ide azt a szőkét! Kell nekem! Adamot egy pillanat alatt fékevesztett koldusok és utcalányok vették körül. Egyetlen szökési lehetősége volt: a Notre-Dame. A katedrálishoz futott, és elérte a kaput. A nők nem mertek utánamenni. Még lihegett, amikor Berzeniusba botlott. A diák megkérdezte, mi hozta ki ennyire a sodrából. Adam halkan beszámolt neki kalandjáról. Berzenius elmosolyodott a bajusza alatt. - A felügyelő emberei... néha elég mulatságosak. Ő maga az egyik leghűségesebb emberünk, bár kicsit bolond. - Hogyhogy? - Izgága. Mindig magyaráz és fontoskodik. Látszik, hogy nem ismeri. Adam sans Père-t hatalmas öröm töltötte el. Most már biztos, hogy a Notre-Dame negyedfelügyelője csakis Louis de Vivraie lehet! Hogy az az ember, akivel az előbb beszélt bolond volna? Izgága? Ellenkezőleg! Tökéletesen nyugodt férfi, akit, ahogy Fusoris mester mondta, különleges hidegvérrel áldott meg a sors. Minden tisztázódott Adam agyában. Louis de Vivraie először a bolond szerepét játszotta, hogy jobban elrejtse saját személyiségét, de a természete végül mégis erőt vett rajta. Vagy pedig az még valószìnűbb, hogy nem volt más választása: egy izgága ember nem tudná kézben tartani a tér rongyosait. Csak egy tehetséges, határozott vezéregyéniség képes erre... De még volt valami, amit nem értett. - Tudja, uram, hogy miért lakik abban a házban? - Hogyne tudnám! Én találtam neki. - Igazán? - Úgy ám. Lakóhely kellett neki a téren. Minthogy ez a ház régóta üres, mondtam neki, hogy költözzön be. - Biztosan nagyon örült neki.

- Egyáltalán nem, még ódzkodott is egy darabig. Persze, a csepűrágók hozzá vannak szokva, hogy a szabad ég alatt alszanak... Adam sans Père ezután magára hagyta Berzeniust. Kikukucskált a kapun, és látta, hogy a borzalmas banda szétoszlott, ìgy ő is gyorsan elszaladt. Izgalmában, örömében hangosan nevetve rohant végig az utcákon. Az utolsó akadály is ledőlt: a „csepűrágó” ódzkodott! Hát alighanem mindenki ódzkodott volna az ő helyében! Berzenius tudtán kìvül csapdába ejtette Louis de Vivraie-t, hálóba fogta, melyből nem tud kikecmeregni! Fusoris mesternek igaza volt: a szerencse birtoklása az ember legfontosabb tulajdonsága. Louis de Vivraie-nek nincs szerencséje, és ez el is dönti a sorsát... Valamivel Adam sans Père távozása után Louis elhatározta, hogy felkeresi Burgundiái Jánost. Eljárása nem volt veszélytelen, de mindenképpen ki kellett derìtsen egy-két dolgot. Félelemnélküli János az Artois-palotában tartózkodott, a két éve épült toronyban, ebben az igazi bástyában, mely az utca szemközti oldalára nézett. Louis negyedfelügyelői rangja minden ajtót megnyitott előtte, ìgy hamarosan a herceg előtt találta magát. Látogatásának hivatalos indìtékával kezdte: hamarosan kifogynak a borból. A herceg nyájasan fogadta kérését, és még tanácsot is adott. - Kerülje a túlzásokat! Az emberei nagyon vadak. Louis megìgérte, hogy a hordókhoz mostantól nem lehet majd szabadon hozzáférni, s rátért jövetele valódi okára. - Adam sans Père, az apród, akit elküldött hozzám, épp most ment el tőlem. - Raoulet szeretője? Sosem küldtem önhöz! - Márpedig nagyuram nevében beszélt. Azt mondta, hogy ön egy bizonyos Louis de Vivraie-t kerestet, egy armagnaci kémet, aki sorainkban rejtőzik. Félelemnélküli János hìrhedt volt dührohamairól. Elsápadt, hatalmasat csapott az asztalra, majd behìvott egy őrt. Üvöltve adta ki parancsát. - Találjátok meg Adam sans Père-t! Zárjátok be és alaposan őrizzétek! Az őrök kifutottak. A herceg Louis felé fordult. -Kifaggatom, megkìnzom, ha kell, de beszélni fog! Elmondja, hogy miért jár el a nevemben! - Hát nem kereste Louis de Vivraie-t, nagyuram? - Ugyan már! Tudom, hogy az Orléans-ok pártján áll, és hogy nem a barátom, de ez engem a legkevésbé sem érdé-kel! Louis elbúcsúzott... Az Artois-palotából hazafelé menet Louis egyre idegesebb lett. A herceg nyilvánvalóan őszinte volt: miért ne lett volna? Tehát Adam sans Père van a nyomában, méghozzá egyes-egyedül! De ennek se füle, se farka, ez ìgy értelmetlen! Honnan tudta ez a tizenhat vagy tizenhét éves fiú, hogy ő sosem érkezett meg Blois-ba? Honnan tudta, hogy a templomtéri ház a

Vivraie-k kezén van, mikor az ő apja utoljára ötven évvel ezelőtt lakott benne? Miközben átgondolta e kérdéseket, Louis-n új, ismeretlen érzés lett úrrá: a félelem. Persze, félt már életében, jobban mondva féltett másokat: féltette a feleségét, a fiát, Orléans-i Lajost. De most maga miatt félt. Kiszáradt a torka, összeszorult a gyomra és remegett a lába. Be kellett vallja magának, hogy ebben a kamaszban van valami ördögi. A burgundi testőrök átkutatták az Artois-palotát, sőt egész Párizst. Estére jelentették a hercegnek, hogy tanácstalanok. Félelemnélküli János nem foglalkozott tovább az esettel. Nagyon sok dolga volt. Parancsot adott, hogy ha Adam sans Père előkerül, dobják ki. Már nem tartozik közéjük... Adam sans Père valóban óvatosabbnak ìtélte, ha nem megy az Artois-palota közelébe. A felügyelőnél tett állìtólagos követsége már bizonyosan eljutott a herceg fülébe. Egyenesen A Nevető Szarkához cìmzett fogadóba ment. Zsìrtól és ecettől bűzölgő nyomortanyára érkezett. A tagbaszakadt tulajdonos megkérdezte, mit kér. Adam halkan azt válaszolta, hogy Fusoris mester küldte. A fogadós arcára kiült a mély tisztelet kifejezése. - Állok szolgálatára. Adok két állandó őrt, de többet is tudok szerezni. - Hányat? - Egy tucatot könnyedén. Még többet is, ha ad rá időt. A fogadós a szobájába kìsérte Adamot. A szoba komor volt, de Adam nem foglalkozott ezzel. Fontosabbnak találta, hogy csak egy másik szobán keresztül lehetett belépni, egy előszoba-féleségen keresztül. Két rongyokba öltözött akasztófavirág settenkedett oda. A fogadós rájuk mutatott. - Éjjel-nappal az ajtód előtt állnak, és elkìsérnek mindenhová. Külsejükkel ellentétben nem koldusok, hanem katonák. Nagyon ügyes fegyverforgatók. Adam sans Père szótlanul bólintott, erre a fogadós kiment. Ahogy egyedül maradt a fiú, elégedetten felsóhajtott. Egyetlen nap alatt sikerült! Természetesen rögtön megölhetné Louis de Vivraie-t, és ìgy bevégezné megbìzatását. De ehhez segìtséget kell kérnie, márpedig a leghatékonyabb Burgundiái János segìtsége volna. Mindennek ellenére mégis úgy döntött, hogy egyelőre nem csinál semmit. Túlságosan félt a hercegtől a történtek után. És Louis de Vivraie-t egyedül akarta leleplezni. Mit kockáztat, ha vár egy kicsit? A negyedfelügyelő foglya a saját személyiségének, nem menekülhet. Semmi nem sürget. Adam ráér egy kicsit szórakozni!... Cselekvésre az első nagyszabású megmozdulás adott neki alkalmat. Február tizenharmadikán Párizs városának és egyetemének küldöttei, miután kihallgatást kértek a királytól,

bevonulhattak a Szent Pál-palotába, és megjelenhettek őfelsége és a szinte teljes udvar előtt. Eustache de Pavillyt, a teológust jelölték ki, hogy beszéljen. A teológus a királyi politikát támadó vad vádbeszédet tartott, melyben alapvető változásokat követelt. Amikor befejezte, a burgundi herceg nagy hévvel megtapsolta. Nem egyedül lelkesedett, ugyanis megkérte a népet, hogy ez alkalommal támogassa. A negyedfelügyelők hìvására az emberek most először vonultak ki az utcákra. Nem volt ez lázadás, inkább csak ártalmatlan felvonulás, mintha búcsút tartanának a Szent Pálpalota környékén. Azt kiáltozták: - Éljen a reform, éljen a burgundi herceg! A Notre-Dame negyedfelügyelőjének csoportja nem tartozott a legvisszafogottabbak közé. A hentesek félelmetes csapata például súlyos bárdokkal, fegyelmezetten vonult, mìg a csepűrágók, koldusok és utcalányok serege harsányan hahotázva keringett, táncolt és viháncolt az utcán. Louis madárálarcában rendezgette a csapatát, legalábbis úgy csinált, mint aki fegyelmet tart, amikor hirtelen kiáltás ütötte meg a fülét. - Vivraie nagyúr, Vivraie nagyúr! Adam nem tévedett. Mióta negyedfelügyelő lett, Louis visszanyerte eredeti személyiségének tulajdonságait: a fegyelmezettséget, a nyugalmat és a hidegvért. Nem fordult meg, még csak meg sem remegett. De még nem volt vége. Most öt helyett tìz hang kiáltotta a nevét, közvetlenül a háta mögött. Ez egyszer visszafordult. Végeredményben a Vivraie nevet ismerhette, mióta Adam megemlìtette neki, és joggal elcsodálkozhatott, hogy valaki ezt a Vivraie-t szólongatja... A tömegben szétszórva egytucatnyi ismeretlen arcot látott, akik mind őt bámulták, s közben hangosan kiáltoztak: - Vivraie nagyúr, Vivraie nagyúr! Louis érezte, hogy az izzadság lassan pereg le az arcán az álarc alatt. Nem volt kétsége afelől, hogy ki szervezte ezt a támadást ellene, de teljes hatalmát csak most fedezte föl. Milyen szervezet tagja, milyen vagyon birtokosa lehet, hogy képes ennyi embert a szolgálatába állìtani? De a legrosszabb csak most következett. Egy pillanat múlva megjelent az, akitől annyira tartott. Adam sans Père elő-ugrott a tömegből, és az arcába üvöltötte: - Vivraie nagyúr, Vivraie nagyúr! Louis fenyegető mozdulatot tett felé, de addigra a fiú már eltűnt a tömegben... Vivraie nagyúr érezte, hogy a lába alól kifut a talaj. Egyre jobban elhatalmasodott rajta a félelem. Adam sans Père jelét adta, hogy tisztában van igazi személy-azonosságával: hisz éppen most vágta az arcába. De akkor miért nem jelenti föl? Miért játszik vele? Louis de Vivraie úgy érezte magát, mint egy bivaly, melyet bögöly kìnoz, úgy érezte magát, mint egy nagy testű, hatalmas erejű állat, mely törékeny és megfoghatatlan ellenség áldozata lesz.

Mostanáig mindig ennek az ellenkezője történt. 0 volt az, aki az ellenségei körül legyeskedve időnként beléjük csìpett. A helyzet hirtelen a visszájára fordult: most ő volt az erős, és ellenfele a ravasz. Ezen a napon, 1413. február tizenharmadikán, táncoló és ünneplő csapata közepén baljós előérzettel tért haza... Február huszonnegyedikén a király engedett a párizsi egyetem és a város követeléseinek. Elküldte azokat a tanácsosait, akik nem álltak a követelők pártján, és helyükbe elkötelezett burgundiakat nevezett ki. Tisztogatóbizottság is alakult, mely kiegészìtette a rendelkezéseket. Tizenkét tagból állt, a tagok a város céheit képviselték, és az intézkedések végrehajtásával voltak megbìzva. Az egyetem küldötte hamarosan kitűnt éles eszével, és a tisztogatóbizottság élére állt. Ez a küldött pedig nem volt más, mint Pierre Cauchon, aki ezekben a zavaros napokban egyre inkább a burgundiak szellemi vezérévé vált. Március elején azonban a helyzet tovább bonyolódott. VI. Károly visszazuhant tébolyába, és fia, a törvény szerint immáron nagykorú dauphin vette át a régensi teendőket. E puhány és lagymatag ifjú, akit többé-kevésbé nyìltan mindenki megvetett, megpróbálta újonnan támadt hatalmát érvényesìteni. Annak ellenére, hogy a burgundi herceg veje volt, vagy talán éppen ezért, hirtelen a herceg ellen fordult. Meggondolatlan és gyerekes módon egyetlen vonással visszavont minden rendelkezést, melyet apjából csikartak ki. Sőt igazi ellenintézkedéseket is hozott. Ahelyett, hogy visszavette volna leváltott kancellárját, a mértékletes Jean de Nielles-t, egy vad Armagnac-párti férfiút nevezett ki, Jean de Vailyt, és leváltott mindenkit, akit a tisztogatóbizottság helyezett a posztjára. Az összecsapás a párizsi lakossággal elkerülhetetlenné vált. Egész március és április heves, de eredménytelen összebé-külési kìsérletekkel telt. 1413. április huszonhetedikén Burgundiái János kérésére a nép felsorakozott a negyedfelügyelők mögött: Denisot de Chaumont mögött a Sainte-Geneviéve negyedbeliek, Simon Caboche mögött a saint-eustache-i hentesnegyed lakosai, Pierre Cirasse az ácsok céhének vezetője gyűjtötte össze a Saint-Honoré körzetének lakosait, s persze a Notre-Dame negyed lakói a Fecsegő irányìtása alá estek. Fegyvert követeltek. Kifosztották a Városházát, de fegyvert nem találtak. Megbeszélték, hogy másnap találkoznak. Április huszonnyolcadikán az elégedetlenség a tetőfokára hágott, s mindenki a Guyenne-palotához özönlött, ahol a dauphin tartózkodott. A palota kertjébe gázoltak. Simon Caboche körül gyülekeztek a hentesek, de voltak ott szìjgyártók, pacal- és halárusok, s mind saját mesterségének nehéz szagát árasztotta, nem is beszélve a NotreDame nyomorultjainak bűzölgéséről. Jelentős emberek is voltak közöttük: a szikár arcú és hordóhasú Pierre Cauchon, aki nem

bánta, ha zsebtolvajok és betörők közé keveredik, sőt Félelemnélküli János is jelen volt. A dauphin végül az ablakhoz lépett. Kerekded arca sápadt volt. Remegni kezdett, ahogy megpillantotta az emberek vérben forgó szemét. - Mit akartok, drága barátaim? Miért jöttetek ilyen felfordulásban? Beszéljetek, hallgatlak! Egyhangú kiáltás felelt: - Az árulókat akarjuk! Az árulókat! A dauphin nem felelt, visszahúzódott az ablaktól. Új kancellárja, Jean de Vaily lépett a helyébe. - Kik az árulók? Jean de Troyes, a sebész, aki kezében hatalmas amputálófűrészt tartott, ötven nevet sorolt föl, a névsort Jean de Vaily vezette. Erre az ablak becsukódott... Ekkor tört ki a lázadás. Az ajtókat betörték, és megölték az őröket. A dauphin lejött a lépcsőn, és megpróbált szembeszállni a tömeggel, melynek élén apósa, a burgundi herceg állt. Hiába. A letartóztatások megtörténtek. Elővezették Jean de Vailyt, Jacques de la Riviére-t, Renaud d’Argennes-t, Gilet és Michelet de Vitryt és még másokat... A hercegnő, a dauphin hitvese is előszaladt, és kegyelemért könyörögve borult le apja lábához. De az apja eltolta magától. A dauphin ekkor keresztet tartott Félelemnélküli János elé, hogy megeskesse, a foglyoknak nem esik bántódásuk. A herceg megesküdött. Madárálarca mögül Louis de Vivraie összetörve szemlélte az eseményeket. Soha a királyság nem bukott még ilyen mélyre... Ahogy hahotázva előhurcolták a szerencsétlen apródokat és kuktákat, akiknek némelyike alig volt tizenöt éves, a rémálom újra kezdődött. Hangok harsantak mögötte. - Dembridge ura! Dembridge nagyúr! Ezúttal rögvest megfordult. Mire jó a szìnlelés? Ismeretlen arcok kiáltották felé a nevet. Nem ugyanazok, akik a Vivraie-t ordìtották február tizenharmadikán, erre meg mert volna esküdni. Lehetséges tehát, hogy Adam sans Père-nek annyi ember áll a szolgálatára, amennyit csak akar? És honnan tud a fiú Dembridge grófjáról? Louis-nak nem maradt sok ideje az elmélkedésre. Valaki ll durván meglökte, és megpróbálta letépni jobb madárlábát. A baljával sikerült félrelöknie, és üvölteni kezdett: - Megtámadtak! Megtámadott egy Armagnac! Támadóját azon nyomban lefogták. Meglincselték volna, de Louis közbelépett. Ki akarta kérdezni. A férfi minden tagjában reszketett. Koldusféle volt, alig különbözött azoktól, m akik az ő csapatában voltak. - Ki a vezéred? - Egy szőke fiatalember, nagyuram. Nem tudom a nevét. - Mit mondott neked? - Hogy tépjem le a jobb madárkarmod, ìgy mindenki látja majd, hogy félkezű vagy. Louis visszafojtotta haragját. Hát Adam sans Père ezt is tudja!

- Hol lakik ez a fiatalember? - A Nevető Szarkához cìmzett fogadóban, a Mauconseil utcában... De én nem vagyok Armagnac-párti, uram. Az ifjú fizetett a szolgálatért. Semmit sem tudok. Senki se vagyok! Louis otthagyta a férfit, akit a tömeg pillanatokon belül agyonvert. Úgy érezte magát, mint egy rémálomban. Összezárult körülötte a hurok. Mintha két marok fogná a nyakát, és lassan, kérlelhetetlenül egyre erősebben szorìtaná... A következő hetek az állandó lázongás jegyében teltek. A városban mindenfelé az állìtólagos Armagnacokat gyilkolták. Hiába tetszelgett Félelemnélküli János a lázadás győztesének szerepében, Párizst valójában Caboche tartotta kezében. A kisemberek magukra ismertek a sainte-geneviéve-i állatnyúzóban, s vakon követték. Még a pénztelen papság is a mozgalmat támogatta. Minden vasárnap szószékről hirdették, hogy halál az Armagnacokra. Caboche emberei uralták Párizst és környékét. Denisot de Chaumont őrizte a Saint-Cloud hidat, Caboche maga a Charenton hidat és Jean de Troyes lett a Bastille kapitánya. 1413. május huszonkettedikén Párizsban újabb elégedetlenség tört ki. Ezúttal a királyné ellenében. Néhány napja egyre erősebb bìrálatok érték Izabellát bűnös élete miatt, és huszonkettedikén estére a párizsiak, negyedfelügyelőik mögött felsorakozva, elfoglalták a Szent Pál-palota nagytermét. Nem voltak olyan gyilkos hangulatban, mint előző alkalommal. A királyné megtámadása felvidìtotta és felizgatta őket. A farkasfejű Michalette különösen fel volt dobva. Hirtelen kicsomózta fűzőjét, s meztelen felsőtesttel állt a tömegben. Ringatni kezdte magát, és hatalmas melleit dobálva kiabált a röhögő emberek gyűrűjében: - Komámasszony! Ide hozzám, komámasszony! Nem messze tőle állt Pierre Cauchon és Berzenius. A pap, Párizs egyetemének volt rektora nem bánta a felfordulást. Sőt megállás nélkül ismételgette: - Merészen, barátaim! Merészen! Bajor Izabella remegve állt a terem végében, néhány udvaronca körében. Mielőtt a dáridó vérfürdőbe fordul, véget kell vetni a dolognak, úgyhogy Eustache de Pavilly előlépett a tömegből, és sorolni kezdte a neveket, akiknek letartóztatását követelték. Izabella dühében sìrva egyezett bele udvarhölgyei távozásába: Német Katalin, Ingrid, a jósnő, Isabeau Maréchal, Bonne Visconti és még vagy egy tucat hölgy letartóztatásába. De ez csupán a kezdet volt. Eustache de Pavilly a királyné gyóntatójának és a bátyjának letartóztatását is követelte. Ahogy a csőcselék körbevette, Bajor Lajos herceg megpróbált ellenállni, de amikor rájött, hogy evvel Izabellát sodorja veszélybe, feladta és hagyta magát elvonszolni. Louis de Vivraie titkos haraggal nézte az utálatos eseményeket, amikor egyszer csak megfordult körülötte a világ. Közvetlenül

mellette egy zölddel kivarrt fekete ruhás nő állott, aki a fején egy dámszarvas maszkját viselte. Magas volt. Teste férfias, de kecses. Louis levegő után kapott. Ez a test, Margaret teste! A ruha, Margaret ruhája, az, amelyiket ő a legjobban szeretett! A dámszarvasfej, amelyet Dembridge levágott a falról, hogy Margaret nyakára tegye! Louis oda akart ugrani az asszonyhoz, de farkasmaszkjában, meztelen kebellel Michalette körtáncba kezdett a többi nővel együtt, és karon ragadta őt, hogy csatlakozzék hozzájuk. Louis kitépte magát Michalette szorìtó karjából, de addigra eltűnt az az asszony. Louis alig bìrt hazatántorogni, annyira felkavarták az események. Honnan tudhatta mindezt Adam sans Père? Csak két embernek mesélte el Margaret halálát: Charles-nak és Félise-nek, a Rókának. Ki van zárva, hogy Charles bárkinek is elmondta volna. Egy pillanatig Félise-re gyanakodott. Felmerült benne, hogy odamegy, és kikérdezi, megkìnozza, megöli, ha kell. De meggondolta. Félise-nek alaposan leìrta felesége gyilkosát, ám sosem beszélt neki az alakjáról vagy a ruhájáról. Biztosan nem. Tehát honnan, igen honnan tudhatja Adam, amit egyedül Isten tudhat? Csak egyetlen választ talált erre a kérdésre. Adam egyenlő Istennel, de legalábbis majdnem: az ördög maga!... Louis Tassinhez lépett és suttogva beszámolt neki. Általában nem tett különbséget Tassin és a többiek között. Soha nem beszéltek négyszemközt. Most azonban elmondta, mi történt, majd ìgy szólt: - Tudjuk, hogy A Nevető Szarkában lakik. Menj és öld meg! Tassin egy pillanat csend után felelt. - Kockázatos. - Tudom. De ha életben marad, elvesztem. Tassin bólintott. - Holnap odamegyek. - Légy óvatos! Jól őrzik őt. Tassin megnyugtatta, majd elváltak. Másnap, Tassin távozása után Louis lesújtottan elmélkedett a szobájában. Önmaga védelmére először nyúl a gyilkosság eszközéhez, ehhez a közönséges és alattomos módszerhez. Mostanáig az árnyékból irányìtotta az embereket. Mióta Adam feltűnt, az ellenkezője a helyzet. Ő a bábu, akit dróton rángatnak. Az, hogy a legszélsőségesebb eszközhöz folyamodik, beismerés: elvesztette a játszmát. Este, szokása ellenére, de csapatának legnagyobb örömére kiment a templomtérre. Türelmetlenül várta Tassin visszatértét. Éjfél körül tűnt föl. Nyugodtan beszélhettek, mert a csapat egyik fele részeg volt, a másik fele pedig már hortyogott. - Megvesztegettem a fogadó szakácsát. Mérget tett a levesébe. - Meghalt? - Már majdnem. Haldoklik.

Louis felsóhajtott, de nem válaszolt. Nem osztotta Tassin véleményét. A szinte nem azt jelenti, hogy halott. Elpusztulhat-e az ördög? Félelemnélküli János nem volt jelen az utolsó lázadáskor, és elìtélte a történteket. A tömeg túlságosan is messzire ment, amikor Bajor Lajost letartóztatta. A mozgalom, melyet ő indìtott el, kicsúszott a kezéből. Caboche és néhány elszigetelt szélsőséges, például Cauchon tartotta kezében a helyzetet, és fennállt a kockázat, hogy túllőnek a célon. Félelemnélküli János cselekedni próbált. Jogi alapot akart adni a lázadásnak, hogy megállìtsa a folyamatot. Kidolgoztatott egy hosszú reformtervet, amelyet május huszonhatodikán nyújtott át a királynak. Biztos lehetett Berry herceg támogatásában, akivel összefogtak, hogy véget vessenek a zűrzavarnak. A burgundìai herceg reformjait a lehető legünnepélyesebb keretek között olvasták föl a parlament liliom virágos kárpitokkal dìszìtett nagytermében. VI. Károly koronával a fején, hermelinszegélyes palástban elnökölt. A burgundiai herceg szószólója, Pierre de Fresnes olvasta föl a kétszázötvennyolc cikkelyből álló tervezetet. Két teljes napot vett ez igénybe. Hosszuk ellenére az ajánlatokban nem volt semmi eredeti. Azt követelték, hogy csökkentsék le a király személyzetét, és térjenek vissza „Szent Lajos jó szokásaihoz”. Május huszonhetedikén este a király és a résztvevők megesküdtek, hogy tartják magukat a rendelethez, majd hazatértek. Hamarosan mindenki csak „caboche-i rendeletként” emlegette a reformot, amely persze a dolog fonákja volt, hiszen pontosan Caboche ellen, de legalábbis megfékezése végett dolgozták ki. A caboche-i rendelet nem érte el a célját. Caboche hatalma csak növekedett. Ez a mészárosok kora volt, az állatnyúzók rémuralma, a vágóhidak diktatúrája. Caboche gyakorlatilag is kezébe kaparintotta a hatalmat, és nemcsak a polgároktól, hanem még az egyháziaktól is szedett adót, ami ellene fordìtotta az egyetemet is, kivéve Cauchont, Berzeniust és néhány társukat. Amikor Gerson, a hìrneves teológus nem volt hajlandó adót fizetni Caboche-nak, kifosztották a házát, ő maga pedig csak a Notre-Dame-ba futva talált menedéket. Bár mindenki hordta a Szent András-keresztet, egyre több állìtólagos Armagnac-pártit öltek meg, utcákon és házakban egyaránt. A politika általában ürügyként szolgált a vérbosszúhoz vagy az egyszerű gyilkosságokhoz. Az unokaöcs megölte nagybátyját az örökségért, a szerető vagy a férj eltette láb alól a riválisát. De valódi politikai gyilkosságokra is sor került. Noha elméletileg a foglyok Félelemnélküli János védelme alatt álltak, számos saint-paul-i letartóztatottat kivégeztek. Június tizedikén Hélion de Jacqueville leszúrta Jacques de la Riviére-t a börtönben. De ez nem volt elég, kivitette a holttestét,

lefejeztette, majd Montfauconban felakasztotta hónaljánál fogva. Ugyanekkor fejeztették le Simon Mesnilt, a dauphin egyik fegyvernökét is. Kedves arcú, kajla fiúcska volt. Sìrt, ahogy a vesztőhelyre vezették. Az egyébként vérengző tömeg kegyelmet követelt. De Simon Mesnil nem kapott kegyelmet, feje hamarosan a porba hullott. Június végére, Félelemnélküli János esküje ellenére a kivégzések megszaporodtak. A hercegnek már rég a fejére nőttek az események, ezért alig jött elő az Artois-palotából. A zűrzavart csak növelte, hogy a caboche-i rendelet aláìrása után a király megint visszazuhant tébolyába. A dauphin, aki elméletileg régens volt, amióta kudarcot vallott apósa ellenében, semmivel sem foglalkozott. Belevetette magát az ivásba, lakomázásba és a táncba. Éjszaka mulatott, nappal pedig kialudta mámorát. Berry hercegnek sem volt több hatalma. Tulajdonképpen fogolyként élt a Neslepalotában. Egy éjszaka, amikor kővel dobálták be az ablakát, mármár azt hitte, hogy a gyilkosai jöttek. A Notre-Dame templomterén a kegyetlenség elképesztő méreteket öltött. A szìndarabok már nem szìnlelések voltak. Felvonszoltak a szìnpadra valami állìtólagos Armagnacot, akinek karjára fehér szalagot erősìtettek, és hátrakötötték a kezét. Egy szìnész, aki a burgundi keresztet viselte, fellépett a szìnpadra, késsel vagy bárddal a kezében. Harsány röhögés közepette összekaszabolta ellenségét, s a mulatság csak fokozódott, ha az Armagnac kegyelemért könyörgött vagy fájdalmában üvöltött. A jó szórakozás végeztével a burgundi levágta a szerencsétlen fejét, vagy a szìvébe döfte a tőrt. A téren széles, vöröslő patakokban csörgött a vér és a bor. Egyre többet ittak. A hordókat már nem a burgundi hercegtől szerezték, hanem gazdag polgároktól lopták. A lőre és a friss vér szaga keveredett a levegőben. Michalette és a csapata elöljártak a kegyetlenkedésben. Könyörtelen elképzeléseiket szó szerint valósìtották meg, sorra herélték ki az Armagnac-pártiakat vagy élve, vagy halva. Nyakukban és övükön férfi nemi szervet viseltek. Mindez még jobban felcsigázta őket, és már nemcsak minden jöttmenttel szeretkeztek, de dühödt étvággyal estek egymásnak is... A katedrális homlokzatán álló kőszobrok úgyszólván a kereszténység első idejében látott mártìromságok és kéjelgések tanúi lettek. A Vivraie-ház második emeletén Louis undorral hallgatta a borzalmak visszhangját. Ha arra gondol, hogy ő e rémek vezére! Úgy érezte, vér borìtja a kezét. Az apjára és a fiára gondolt, és alig bìrt ellenállni a kìsértésnek, hogy felugorván egy lóra, mindent itt ne hagyjon, és vissza ne térjen az övéihez. De visszanyerte hidegvérét. Nem volt joga a meneküléshez: feladatát be kellett végeznie. Nyugalmat erőltetett magára, és amilyen józanul csak bìrta, megvizsgálta a helyzetet. Adam sans Père még mindig élet és halál között lebegett. Nem halt meg, de egyelőre cselekvésképtelen volt, és ez lényeges, mert neki hamarosan lépnie kell.

A párizsiak nagy része már megundorodott a caboche-i terrortól. Lassan eljön az ideje, hogy ellenmozgalmat szervezzenek, azt pedig valakinek vezetni kell. A királyra nem lehetett számìtani, a dauphin csak bábfigura, Bajor Izabella bizonytalan. Egyetlen ember állhatott a mozgalom élére: Berry herceg. Márpedig ő a Nesle-palotában van, állandó életveszélyben. Biztonságba kell helyezni, és milyen jobb helyet lehetne neki találni, mint amit Gerson is választott: a Notre-Dame-ot?... Louis de Vivraie várt néhány napot, majd 1413. július másodikén elhatározta, hogy aznap megmenti Berry hercegét. Este tizenegykor elhagyta a Vivraie-házat. A templomtérre érve borgőzös hangok köszöntötték, éltették a negyedfelügyelőt. Louis továbbment, hóna alatt egy köpenyt vitt. Louis volt talán az egyetlen ember, aki veszélytelenül sétálhatott éjszaka Párizs utcáin. Ki merne hozzányúlni a Notre-Dame negyedfelügyelőjéhez, aki olyan hìres, mint Caboche, és akinek madárfeje és -lába legendássá lett? Átment a bal partra, és a Szajnaparton felfelé indult, a Nesle-palota felé. Levette álarcát, és magára borìtotta a köpenyét, mivel nem láthatta senki, hogy a felügyelő belép Berry herceghez. Ez volt az egyetlen vészterhes pillanat, de sötét volt és nem járt arra senki. A Nesle-palotába egy törött ablakon keresztül gyerekjáték volt bejutni. A nagyteremben találta magát. Elindult a lépcső felé, amikor zajt hallott. Egy őr állt elé, kezében fáklyával. - Nem mehet át, uram. Látszott rajta, hogy fél, de az is, hogy bátran meghalna uráért. Louis nyugodt hangon szólalt meg: - Nem akarok rosszat a herceg úrnak. Sőt azért jöttem, hogy megmentsem az életét... Nézd, egyedül vagyok. Az őr gyanakodva nézett körbe a nagyteremben. Teljesen üres volt. Louis megszólalt: - A nevem Louis de Vivraie, az orléans-i herceg volt tanácsosa vagyok. Az urad ismer. Mondd meg neki, hogy fogadjon. Az őr eltűnt, majd visszajött, és szólt, hogy kövesse. Louis felment Berry herceg szobájába. Az öregembert körülvették a katonái. Hosszú hálóingben volt. Felkapott egy fáklyát, és Louis arcába világìtott. - Igazat szólt. Ön tényleg Louis de Vivraie. A herceg kiküldte a katonáit, és amikor egyedül maradtak, kikérdezte. - Mit akar? - Megmondtam az őrnek: az életét akarom megmenteni, uram. A Notre-Dame-ba fogom vezetni önt. Ott majd biztonságban lesz... Szomorú mosoly jelent meg az ősz herceg arcán. - Bocsásson meg, barátom, de hogyan védelmezhetne meg egy szál maga? Válaszként Louis levetette a köpenyét és felhúzta madárálarcát. - A Notre-Dame negyedfelügyelője! - tört fel Berryből a kiáltás.

- Igen, nagyuram. Immár hónapok óta játszom e visszataszìtó szerepet, és erre a percre várok. Szerény ruhát vegyen magára, és öltse fel ezt a köpenyt. Amìg öltözött, Berry elmondott néhány dolgot. - Megtudtam, hogy Guillaume Cirasse, a Saint-Honoré negyedfelügyelője hamarosan tábort változtat. Ő az ácsok vezére, és az ácsok mindig gyűlölték a henteseket. Ó is védelmet találhatna a katedrálisban? - Holnapra ő is ott lesz... Lementek az utcára... Louis feltette álarcát. Többen is elmentek mellettük, de senki sem csodálkozott. Miért lepődne meg bárki is azon, ha a Notre-Dame felügyelője egy eltakart arcú férfival megy az utcán? Nyilván jó oka van rá. A templomtéren még könnyebb dolguk volt. Éjfél körül érkeztek meg. Este annyit ittak az ott tartózkodók, hogy most már csak horkolás és részeg danolás hallatszott. Louis belökte a katedrális kapuját, és a herceg besurrant. Louis hazaindult. Az egyik földön heverő embere felkönyökölt, ahogy meglátta, és megpróbált kimondani egy mondatot. - Éljen a negyed... - visszazuhant a vértől és bortól mocskos kövezetre. Másnap, július harmadikán Louis de Vivraie elment a SaintHonoré negyedbe, hogy meglátogassa Guillaume Cirasse-t. Az ácsok vezére kelletlenül fogadta. A Fecsegő a lázadás egyik legszélsőségesebb vezérének számìtott. - Mit akarsz? - Ugyanazt, amit te: véget vetni a túlzásoknak. - Meglep, hogy pont te mondod ezt. A templomtér Párizs legundorìtóbb helye. Embereid vadállatian kegyetlenek és... Louis közbevágott: - Berry herceg küldött. A Notre-Dame-ban keresett menedéket. Ott vár rád. Evvel távozott... Visszament a térre, és egy kis idő múlva látta második emeleti ablakából, hogy Guillaume Cirasse belöki a templomkaput. Hatalmas megkönnyebbülést érzett: sikerült! Az ellenállás szerveződni kezdett. A caboche-i lázadás és Félelemnélküli János hatalma a végét járja Párizsban. Louis sokkal kevésbé lett volna nyugodt, ha tudja, mi történt ugyanebben a pillanatban A Nevető Szarkában. Adam sans Père egy teljes hónapig lebegett élet és halál között, mìg végül egyik napról a másikra visszanyerte tisztánlátását és egészségét. Hìvatta a fogadóst, és megkérdezte, mi történt. Ez elmagyarázta neki, hogy megpróbálták megmérgezni, és a bűnös valószìnűleg a szakács volt, aki azóta elmenekült. A fogadós azt is elmondta, hogy július harmadikát ìrnak, és mióta Adam az ágyhoz kötve betegeskedik, a lázadás egyre nagyobb méreteket ölt. Részleteket is mesélt. Adam megkérdezte, hogy a Notre-Dame negyedfelügyelője még mindig Párizsban van-

e. Igen, felelte a fogadós, és ő az egyik legmegveszekedettebb lázadó. Köszönetét mondott és felöltözött. Visszaemlékezett Fusoris mester szavaira: „Légy óvatos! Louis de Vivraie nagyvad. Ha sarokba szorìtják, nem ismer kìméletet.” Milyen ostoba volt! Hiszen éppen ezt tette! Meg akarta kìnozni, a végsőkig felbosszantani, és lám, majdnem otthagyta a fogát. Ahelyett, hogy ezt a veszélyes és ostoba játékot játszotta, rögtön le kellett volna lepleznie Vivraie-t. Most ez következik. Adam sans Père elgondolkozott. Azért nem olyan egyszerű a dolog. Ahogy az elején már rájött, ezt nem tudja egyedül végrehajtani. Ha kiáll a térre és elkiáltja magát: a Notre-Dame felügyelője áruló! - helyben felkoncolják. Segìtségre van szüksége. Lemondott Félelemnélküli János segìtségéről. Hiszen a herceg elűzte őt a palotájából, ìgy hát oda csak mint mindenható angol követ kìvánt győzelemittasan visszatérni. Egyébként úgy tűnik, hogy a hercegnek nincs módjában semmit sem tenni. Egyetlen ember erősebb a Notre-Dame felügyelőjénél, a pillanat királya: Caboche. Adam sans Père először arra gondolt, hogy elmegy hozzá és mindent elmond, de később más módszerre esett a választása. Tudta, hogy Caboche nagyon hiú és elhatározta: pontosan a büszkeségét fogja megsérteni. Papìrt és tintát kért a fogadóstól. Egész nap plakátokat ìrt, és este megparancsolta az embereinek, hogy a Saint-Eustache negyedben ragasszák őket a falra, ahol az állatnyúzó a legtöbbet járkál. Hamarosan mindenki olvashatta a következő kiìrást: Armagnaci áruló a Notre-Dame negyedfelügyelöje. Na ki? Louis de Vivraie az, a bölcs Caboche nevezte ki! Ó, a Caboche okos, akár a tavalyi kos! Adam sans Père-nek igaza volt Caboche személyiségét illetően. 1413. július negyedikén szerdán hajnalban az egyik embere felfedezte a papìrt, és megmutatta neki. Bár csak hentes volt, Caboche tudott olvasni. Lehet, hogy hazug a vád, de neki muszáj kinyomoznia: a becsülete forog kockán! Gyorsan összegyűjtötte az embereit, hét órakor háromszáz, bárddal felfegyverzett hentes indult a Notre-Dame felé. Adam sans Père, aki a közelben kuksolva várta a fejleményeket, örömében ujjongva szaladt utánuk. Nyolc óra körül kiáltás hallatszott a téren. - Caboche! Caboche jár itt! A negyed csapatai éltetni kezdték a henteseket, de vezérük komor arcát látva elhallgattak. Caboche mindenkit félrelökött, és belépett a házba. Felment az első emeletre. Itt Tassin állt elébe. - Mit akarsz? - Engedj fel, Caboche vagyok! - Azt látom, hogy Caboche vagy, de azt kérdem, mit akarsz? - Úgy hallom, a vezéred áruló Armagnac. Felmegyek! Tássin a döbbenetből magához térve mély hangú nevetésben

tört ki. - Még hogy a Notre-Dame negyedfelügyelője áruló Armagnac? Akkor már miért nem te magad vagy az, Caboche? És megismételte, amilyen hangosan csak tudta, hogy figyelmeztesse Louis-t: - Még hogy a Notre-Dame negyedfelügyelője áruló Armagnac?!... De semmit sem tehetett. A hentesek félrelökték, és felrontottak a második emeletre. A szobaajtó kulcsra volt zárva. Hentesbárdjaikkal estek az ajtónak... Louis jól hallotta Tassin kiáltását, és a szokásos hidegvérrel cselekedett. Ebben a korai órában még nem volt felöltözve, és sem madárfejét, sem a karmait nem viselte. A ládához futott és felvette az első öltözéket, amelyet talált: egy papi ruhát, szìnházi jelmezt. A hátsó falon volt egy kis ablak, mely a lankás tetőre nyìlt. Kinyitotta, kimászott és lecsússzam az udvarba. Senki sem látta... Kiment. Az utcán hatalmas felfordulás volt, de őrá senki sem figyelt. A lehető leghamarabb el kellett hagynia Párizst. A Milbray-palló felé indult... Ebben a pillanatban törték be az ajtaját. Caboche beugrott a szobába, dühös ordìtással becsapta a nyitott ablakocskát, és felkapta a madárfejet és a két lábat, mely az asztalon hevert. Tassin is berohant, és kiabálni kezdett, hogy a gyanú árnyéka se eshessen rá. - Az áruló! Az aljas áruló! Kiáltozása nem akadályozhatta meg Caboche-t, hogy a nyakánál fogva el ne kapja. - Talán nem tudtad? Sosem láttad az arcát? - Soha. A többiek is megmondhatják. Mindig álarcban volt. A rémült és felháborodott őrök bólogattak. Caboche elengedte Tassint, és nevetni kezdett. - Hiába, nem menekülhet! Minden hidat őriztetek. Még Isten sem nyújthat neki segedelmet. A templomokat is őriztetem. Tassin mélyet sóhajtott. - Feltéve, ha tudnánk, hogy néz ki. Hiszen soha senki nem látta. Az állatnyúzó káromkodott egyet, ám épp akkor ért oda hozzá az egyik katonája a madárlábakkal. - Nézd! Ezek nem egyformák! Válóban nem voltak egyformák: a bal egyszerű kesztyű, de a jobb műkéz volt, bőrszìjakkal, hogy a karhoz lehessen erősìteni. Józansága ellenére, sietségében Louis hátrahagyta ezt a lényeges megkülönböztető jelet. Caboche harsányan nevetni kezdett. - Félkezű! Nem tudjuk, hogy néz ki, de tudjuk, hogy nincs jobb keze! Gyerünk! A Milbray-palló elé érve Louis elnyomta feltörő dühkitörését: a pallót felfegyverzett hentesek őrizték, és senkit sem engedtek ki a városból. Visszafordult, hogy egy templomban keressen menedéket, de az első útjába akadó templomot is hentesek őrizték. A másodikat is. Úgy döntött, hogy egy elhagyott házban húzza meg magát.

Megérkezett a Glatigny utcába, és pont az orra előtt kinyìlt egy ajtó. Egy férfi lépett ki a házból, és megcsillant Félise, a Rókalány fényes hajzuhataga; az asszony épp egyik vendégét kìsérte ki. Louis nem tétovázott. Odasietett. Megbìzott Félise-ben, és végeredményben nem volt más választása. A nő döbbenten nézett rá. - Ön az? - Meg akarnak ölni. Félise betessékelte a földszinti helyiségbe, majd a szobájába vezette. Magukra csukta az ajtót, s csak ekkor adta jelét elképedésének. - Hogyhogy ön, egy Armagnac, még életben van a gyilkosok között? Hiszen itt maga a téboly uralkodik! - Túlságosan hosszú lenne elmesélni. Meghúzódhatnék nálad egy ideig? Meghálálom. Nem hiszem, hogy túl sokáig tartana. A hentesek egyre több embert fordìtanak maguk ellen. Egy hónap múlva az egész város Armagnac kézen lesz. - Addig marad, ameddig csak akar. Nem pénzért, hanem önért teszem. Louis kinyitotta az ablakot, kihajolt és felkiáltott. A hentesek és az ő haragtól őrjöngő régi csapata egyenként kutatták át a házakat. Könyörtelenül kivezettek minden lakót, és a kezüket vizsgálgatták!... Visszafordult a fiatal nőhöz. - Elvesztem. El kell mennem. Ha itt találnak, te is elvesztél velem együtt. - Mi lesz önnel? - Ne aggódj miattam! Régóta várom ezt a pillanatot. Felkészültem rá. Isten áldjon, Félise, és köszönöm. Louis lement, résnyire nyitotta az ajtót, meggyőződött róla, hogy senki sem látja, hogy a Rókától jön ki, és kiugrott az utcára... Majd nyugodt léptekkel felment a Glatigny utcán a Notre-Dame felé, s köpenyébe dugta a karját. Senki sem szólìtotta meg. Megérkezett a teljesen kihalt templomtérre. Mindenki őt kereste. Felmászott a szìnpadra, ránézett a júliusi reggeli napban fürdőző katedrálisra. Rövid imát mondott, s kérte Istent, hogy bocsássa meg a vétkeit, és adjon elegendő erőt, majd égnek emelte kézfej nélküli jobb karját, és erős hangon kiáltozni kezdett: - Dicsőség a király őfelségének! Dicsőség az orléans-i hercegnek! Halál a burgundi árulókra! Halál a herceg gyilkosára! Perceken belül felhergelt embertömeg gyűlt köré, akik agyonverték volna, ha a hentesek nem avatkoznak közbe és nem állnak a csőcselék elé. Caboche hamarosan megérkezett. - Te vagy Louis de Vivraie? - Igen. - Miért csináltad ezt? - Hogy megsemmisìtselek. És sikerült! A folyamat, mely a vesztedet okozza, már beindult. Elkéstél, Caboche! Az állatnyúzó nem tudta elfojtani dühkitörését. Hatalmas termetével Louis fölé magasodott. Éles vonású arca kimondhatatlan gyűlöletet sugárzott.

- Ezért megfizetsz! Tudod-e, milyen sors vár rád? - Igen. - Nem tudod. Fogalmad sincs róla! Meglepetést készìtek neked! Az emberei felé fordult. - Keressétek meg az álarcát. Úgy mókásabb lesz! Louis nézte az őrjöngve mutogató tömeget, mely a szìnpad lábánál tolakodott. Az első sorban egy szőke göndör hajú fiú állt. A fiú rámosolygott, és meghajolt felé. Louis elfordult. Nem akarta soha többé látni ezt a kamaszt. Az egyik hentes megérkezett a madárálarccal. Caboche átvette és parancsot adott az indulásra. A menet a Szajna jobb partja felé indult. Louis, akit a körülötte lévő hentesek védelmeztek a csőcselék dühétől, szilárd léptekkel haladt fekete papi ruhájában és madárfejével. Nemsokára betöltötte volna ötvenedik életévét, és ez az 1413. július negyedike szerda lesz élete utolsó napja. Bevégeztetett. Csodálatosan sütött a nap, és ez majdnem boldoggá tette. Annyira félt attól, hogy tömlöcben hal meg, hogy sötét orgyilkosok keze végez vele, hogy árnyékban leheli ki a lelkét. Annyira félt attól, hogy egyedül kell meghalnia. Azonban a tömeg körülötte, még ha szitokszavakat is köpött rá, hatalmas volt. Nyilvánosan fog meghalni, emberek szeme láttára! A véletlen azt akarta, hogy a Glatigny utcán hurcolják föl, s elmentek Félise háza előtt is. Felesége jutott az eszébe, akinek kìnhalálát elmesélte a Rókának. Életének legboldogabb perceit Margaretnek köszönhette. A többi csak megpróbáltatás, szenvedés és olykor borzalom volt. Vajon a boldogság néhány pillanata megérte-e a többit? Louis úgy érezte, hogy meg. És álarca alatt hangosan kimondta: - Margaret... Lelki szemei előtt megjelent fiának képe is, és korholta magát, amiért nem tudott neki annyit nyújtani, amennyit szeretett volna. De megbìzott Isidore Lenfant-ban. Charles-nak lesz örököse. A Vivraie nemzetség nem halhat ki. Nem akart az apjára gondolni. Nem, még nem, most még nem. Az apjára csak a legvégső pillanatban gondol. Ó lesz az utolsó, aki útján elkìséri. Megérkeztek a Milbray-pallóhoz. Most már nem a hentesek, hanem a királyi őrök vigyáztak rá. És a király maga is ott volt! Sőt ünnepi dìszben volt, koronával a fején és liliomvirágokkal dìszìtett kék öltözékben!... VI. Károly ma, 1413. július negyedikén helyezte le a Notre-Dame hìd alapkövét, melyet a Milbray-palló helyére épìtenek majd. Louis hálát adott az égnek, hogy néhány perccel halála előtt láthatja azt, akiért életét áldozza. Térdre esett és felkiáltott: - Dicsőség a királyi felségnek! Dicsőség a francia királyságnak! Az uralkodó megfordult, közelebb lépett és csodálkozva méregette ezt a különös, fekete ruhás embert, madárálarcban. Nem szólt egy szót sem, elfordult. Louis-t a hentesek durván talpra rángatták.

Minthogy a menet nem tudott átkelni a pallón, a Pénzváltók hìdján vonultak át. Ezután Caboche parancsára a Saint-Leufroytemplom felé özönlöttek, s végül a visszataszìtó Pugnais-lyuk előtt álltak meg, ahová az állattetemek maradványait szokták bedobálni. A rothadás elviselhetetlen bűze terjengett a levegőben. Caboche felröhögött. Kiabálva kezdett beszélni, hogy mindenki hallja. - Tálán nem vagyok állatnyúzó? Nos, megmutatom, hogy nyúzok meg egy Armagnacot! Lehúzom a bőrét, és bedobjuk a gödörbe, hogy élve rohadjon meg! A rettentő bejelentést vad üdvrivalgás fogadta. Adam sans Père az első sorban nem éljenzett. Visszafogottan nézte győzelmét. Tassin, egy kicsit távolabb, a többiekkel kiáltozott. Muszáj volt szìnlelnie, ha nem akart meghalni. Egy pillanatig úgy érezte, nem bìrja végignézni annak a kìnzását, akit mindeddig odaadóan szolgált. De kényszerìtette magát. Itt kell maradnia, hogy később be tudjon számolni mindenről, hogy tanúskodni tudjon. A csőcselék egyszer csak elnémult, s szinte vallásos csend borult rájuk. Louis-ról lehúzták a papi ruhát, s ő ott állt, mezìtelen, madárfejes álarcával. Két hentes fogta le. Louis becsukta a szemét és meglátta az apját. - Jó estét, fiam. A telihold fényében ült, az Aprószentek temetőjében, fején Franciaország királyának sisakjával. - Vörös madár leszel a vér árán. Hazudtam neked? - Nem, apám. - Felkészültél a próbatételre? - Azt hiszem. - Akkor hát menj. És ne feledd ìgéretem... Caboche rikácsolt a fülébe. Louis igyekezett nem meghallani. Mit is ìgért neki az apja? Ó, igen, a legnagyobb jutalmat, az Északi fényt... Kinyitotta a szemét. Háttal állt a Szajnának és a bal partnak. Észak felé nézett és meglátta! S ott, ezen a ragyogó júliusi napon, a Mont mart re malmait, melyeknek hófehér lapátjai ezüstösen csillogtak a napsütésben, világìtó fénykör övezte. A levegő olyan forró volt, hogy finoman remegett benne a távoli látomás. Louis felkiáltott: - Az Északi fény! Caboche, aki mellkasára helyezte tőrét, mozdulatlanná dermedt. - Mit mondasz? - Nem értheted. Te a sötétségben halsz meg, én a fényben. Az első Vivraie vagyok, aki látja az Északi fényt! Caboche vállat vont, majd Louis bal melle alatt szélesen felhasìtotta a bőrt. Elment egy fogóért. Louis nem vette le a szemét a távoli fénycsìkról. A remegd fénycsóva lassan fel-emelkedett és egyre közelebb hömpölygött, hogy megfürdesse, lemossa, megtisztìtsa és fénnyel borìtsa be őt. Túl volt szenvedésen, túl volt minden érzésen. Csak a vakìtó fényt látta. Az egész világ fénybe borult. Megteremtette a fény világát! S ő maga is tiszta fénnyé vált, tiszta szellemmé! A fényhullám elérte őt. Oly vakìtó volt, hogy

nem bìrt belenézni. Elhagyta magát, s a fény ringatva emelte föl, simogatva, mint egy kisgyermeket... Caboche felüvöltött. Louis de Vivraie elvesztette az eszméletét, s a szörnyű kìnzás még csak egy jajszót sem váltott ki belőle! Őrjöngve támadt rá, hatalmas darabokat hasìtva ki a testéből. Amikor a test már csak vérző húscafat volt, bedobatta a gödörbe. Rajta hagyták a madárfejet. Régi katonái, nők és férfiak leköpték a testét. Tássin is ìgy tett. Adam sans Père nem nézett többet az ellenségére, nyugodtan indult a Notre-Dame felé, hogy megkeresse Fusoris mestert. Fusoris a szobájában volt. Adam ugyanolyannak találta, mint legutóbb, kék csillagos ruhájában, krisztusi hajával és szakállával. Beszélni akart, de az órás szája elé emelte a mutatóujját, hogy maradjon csöndben. - Pszt. Majdnem tizenegy óra. Az órák ütni fognak! Néhány pillanat múlva minden óra rázendìtett. Amikor a zenebona véget ért, Fusoris mester rámutatott arra, amelyik a múlt alkalommal késett, és ő kivette a szìvét. - Látod, milyen jól működik? A pontosság csodája! A legszebb darab, a legtökéletesebb. - Rólam beszél, uram? - kockáztatta meg a kamasz. - Igen. Azt hiszem, megérdemled ezt a dicséretet. - Tehát tudja, mi történt Louis de Vivraie-vel? - Talán nem az a feladatom, hogy tudjam? Rámosolygott a fiúra, és barátságosan rámutatott az egyetlen üres székre. - Ülj le! Sikere ellenére Adam sans Père-nek kiszáradt a torka. Nem tudta, mi fog történni most, és nem bìrta leküzdeni szorongását. - Most közénk tartozol, de még nem tudod, kik vagyunk. - Angolok... - Igen, de nem akármilyen angolok. Mi vagyunk az angol titkosszolgálat. - Nem tudom, mi az. - Nem is tudhatod. A titkosszolgálatot IV Henrik alapìtotta, amikor Franciaország megtámadására készült. Ez a legnagyobb kémhálózat, mióta a világ világ. Érted, milyen csodálatos újdonság? - Kémek mindig voltak... - Kémek mindig voltak, de kémhálózat nem volt. A titkosszolgálat olyan szervezett kémhálózat, melyben mindenkinek van fölé- és alárendeltje. Egész Franciaországban vannak embereink. Mint megfigyelhetted... Adam bólintott. Fusoris mester még szélesebben mosolygott. - Most pedig térjünk rá megérdemelt fizetségedre. Két jutalmat kapsz. A második arany, de azt hiszem, az elsőnek jobban fogsz örülni. Az órás közelebb lépett hozzá.

- Ugye azt mondtad Arundel grófnak, hogy a legnagyobb vágyad bosszút állni apádon? - Azt akarja mondani, uram, hogy... - Igen, Adam sans Père, megmondom az apád nevét. François de Vivraie. A francia udvarban Mahaut d’Arcueil szeretője volt. Louis de Vivraie az ő törvényes fia volt. A féltestvéredet öletted meg. Adamnak elállt a szava a döbbenettől. - Amikor megkért, uram, hogy leplezzem le Louis de Vivraie-t, már tudta ezt? - Természetesen. - Miért nem mondott semmit? - Mert nem akartalak feleslegesen idegesìteni, nehogy hibát kövess el. Adam minden tagjában remegni kezdett. - Hol van az apám? Meg akarom ölni! - Nyugodj meg. Hazatért Compostelából, és a Vivraie-várban tartózkodik. De nem tehetsz ellene semmit. Egyébként sincs értelme. Hetvenöt éves, nyilván csak a halálra vár most, hogy hazatért a zarándoklatból. Felejtsd el. Nem gondolod, hogy a fián már alaposan bosszút álltái? És még ott van az unokája is, az Orléans-i udvarban. Egy szép napon majd vele is elbánsz. Fusoris elmosolyodott. - Most pedig beszéljünk az aranyról. Adam sans Pére tömött erszényre gondolt, de Fusoris csak egy apró tárgyat vett elő egy ládából. Odanyújtott neki egy vékony nemesfém darabot, melynek egyik oldala szabálytalan alakban be volt vágva. Adam felkiáltott. - Fogazott szélű aranylap! - Igen. És találd ki, hogy kinél van a másik fele. - Az angol királynál. - ìgy igaz. Ezzel keresd föl. További parancsokat tőle kapsz. Mostantól a burgundi herceg mellett te leszel a bizalmi emberünk. Adam dadogott. - Fusoris mester... - Ne hìvj többé mesternek. Sokkal fontosabb vagy nálam. És meg is érdemled. Kiálltad a próbát, furfangos vagy és főképpen... ördögi szerencséd van! Hányán mondhatják ezt el magukról? Adam sans Père nem válaszolt. Kezében a szabálytalan szélű arany lapocskával kilépett az ajtón... A Notre-Dame negyedfelügyelőjének erőfeszìtései, melyekért életét is áldozta, nem vesztek kárba. Az elkövetkező napokban Berry herceg sokszor tanácskozott Guillaume Cirasse-szal a katedrálisban, s ez utóbbi megìgérte, hogy maga köré gyűjti a Caboche ellen forduló negyedfelügyelőket. Hamarosan kiderült, hogy többségben vannak. A feltételek adottak voltak a helyzet visszafordìtására. A király állapotának javulása is javìtott a helyzeten. Amikor kiderült a nép szándéka, a király kényszerìtette Félelemnélküli

Jánost, hogy találkozzék Charles d’Orléans-nal, aki seregeivel a főváros környékén állomásozott. Július huszonkettedikén a két ellenséges herceg Pontoise-ban találkozott, és ünnepélyesen aláìrtak egy békeszerződést. Caboche megpróbálta megakadályozni. Augusztus elsején Összehìvta a népet a Grève térre, hogy újabb lázadást szìtson. De a csapatok már másképp gondolták. Fagyos csend fogadta az állatnyúzó beszédét. Guillaume Cirasse vette át a szót. Beszéde egyetlen mondatból állt. - Azok, akik a pontoise-i békeszerződés mellett vannak, álljanak jobbra, a többiek balra. A tér jobb oldala néhány perc alatt csak úgy feketéllett az emberektől. A bal oldalon csupán néhányan lézengtek. Caboche és társai megértették, hogy elvesztették a játszmát. Louis de Vivraie utolsó politikai elemzése, melyet Rókalány Félise-re bìzott, helyesnek bizonyult. Még egy hónap sem telt el halála óta, s Párizs átállt az armagnaci oldalra megint. 1413. augusztus nyolcadikán kihirdették a pontoise-i békét a városban. Ugyanazon a napon a lázadás vezérei elhagyták a várost: Félelemnélküli János, Caboche, Hélion de Jacqueville, Jean de Troyes, Eustache de Pavilly, Pierre Cauchon, Johannes Berzenius és velük tán ezer ember, utolsó hìveik, akik elkìsérték őket. A párizsiak levetették a Szent András-keresztet, felhúzták a fehér szalagot, és eltemették a megkìnzott testű halottakat. Adam sans Père maga is távozott ezen a napon. De előtte még volt egy dolga: meg kellett szabadulnia Raoulet d’Actonviliétől. Nem mintha félnivalója lett volna ettől a nagydarab baromtól, aki öt éven keresztül megosztotta vele fekhelyét. Raoulet mindig is alacsonyrendű katona marad, ő viszont hamarosan a herceg bizalmasa lesz. De nem akart senkit hátrahagyni, aki ilyen sokáig ilyen közelről ismerte őt. Adam sans Père, a burgundi apród már nem létezett; s minden nyomot el kellett törölnie maga mögött. Raoulet az életével fizet ezért. Adam két üzenetet hagyott A Nevető Szarkában. Az egyik Raoulet d’Actonville-nek szólt, hogy csatlakozzék hozzá a fogadóban, és meneküljenek együtt. A másikat annak az első armagnaci csoportnak kellett átadni, mely a fogadóba téved. Ugyanis városszerte alakultak a fegyveres csapatok, hogy felkutassák Caboche embereit. Adam sans Père a fogadóval szemben, egy kapualjban álldogált. Az első üzenetvivő távozása után hamarosan megérkezett Raoulet. Adam undorral méregette óriás szakállát, vastag ajkát és gyilkos kezeit. A második futár is elment az üzenettel, mely ìgy szólt: „Raoulet d’Actonville-t, az orléans-i herceg gyilkosainak vezérét A Nevető Szarkához cìmzett fogadóban találjátok.” Valamivel később fehér szalagos csapat rohant a fogadóhoz. Adam hallotta az ellenkezést, majd Raoulet kiáltozását, s végül látta, amint kihurcolták őt.

Raoulet d’Actonville-t elárasztották szitkokkal és pofonokkal, ezért aztán a marcona arca eltorzult a félelemtől. Amikor a csoport eltűnt a szeme elől, Adam visszatért a fogadóba. A fogadósnak volt egy lova, a legnagyobb kincse. Mikor Adam elkérte, ellenkezés nélkül átadta neki. Adam nyeregbe pattant és elügetett. Átment a Saint-Denis-kapun, és észak felé indult. Calais felé, Anglia felé! Aranylapocskáját a zekéjére erősìtette és a szìve fölött hordta. Kacagott örömében, olyan szép volt az élete! És többek között még egy gondolat vidìtotta: mostanáig csak a férfiak szerelmét ismerte. Örömét lelte benne, de a nők is vonzották. Márpedig tizenhét éves volt, és még egyetlen nőt sem csókolt meg! Minden egyszerre várt rá, az útja végén: ragyogó élet és a nők szerelme! Charles d’Orléans és az emberei 1413 augusztusának végén vonultak be a fővárosba, általános örömünnep közepette. A burgundi herceg népszerűsége nem élte túl a hentesek vérengzését. Mindenki a mészárlás és a zűrzavar végét várta. Márpedig az Armagnacok, ha nem voltak is népszerűek, a rendet és a békét hozták magukkal. Egyébként új jelszót választottak, melyet a Notre-Dame két tornya között lobogó hatalmas zászlójukra hìmeztettek. A térre visszatértek a madárárusok és a fűszerkereskedők, s felettük lobogott a jelszó: „Az egyenes út.”

HARMADIK RÉSZ AZ AZINCOURT-I CSAPÁS 15 Az unikornis lovagja Nem sokkal este nyolc óra előtt került sor a hagyományos év eleji bálra a Szent Pál-palotában, 1414. január elsején. A király a téboly sötétlő szakadékának szélén állt; csoda, hogy idáig kitartott. Betegsége dacára és negyvenhat éve ellenére VI. Károly haja még mindig szőkén ragyogott, és arca is kellemes volt. De szemében téboly tükröződött, és minden egyes mozdulata őrületről árulkodott... Mellette állt szeretője és ápolója, Odette de Champdivers, aki nem tudta eltitkolni szorongását. A királyi testőrök illő távolságban mögöttük sorakoztak, készen arra, hogy a bál folyamán bármikor közbelépjenek. Egyenruhájuk nem változott: szárnyas szarvassal ékesìtett vértben pompáztak,

rajta a jelszó: Mindörökké. Ezen az ünnepi napon a cìmerpajzsukat is viselték. A legfiatalabbik testőr huszonegy éves és Renaud de Molléne a neve. Annak a leszármazottja, aki tizennégy évvel ezelőtt a testőrgárda legidősebb tagja volt; François de Vivraie unokája. Renaud büszkén viselte különösen szép cìmerét: rajta ezüst alapon kék hullámokból kiemelkedő unikomis, fölötte azúrkék tornagallér, mely azt jelezte, hogy Renaud-nak nincs cìme és még él az apja. Renaud de Molléne nem egyszerűen csak szép volt. Személyisége valami anyagtalant, mégis láthatót sugárzott: a tisztaságot. Ezt lehetett kiolvasni elszánt, mégis gyermeki tekintetéből, a gyöngédséget és magabiztosságot oly különösen ötvöző viselkedéséből. Első pillantásra nyilvánvalónak látszott, hogy elméje nem rejt hazugságot, szìve nem takar gonoszságot, és hogy karja csak a gyengék és az igazság védelmében sújt le. Rágalom föl nem érhette: nevetségesnek és aljasnak tűnt volna vele kapcsolatban. Ebben a pillanatban a királyi testőrök legifjabbika is azt tette, amit mindenki más: várakozott. A bált még mindig nem kezdték el, mivel valaki hiányzott, aki nélkül nem lehetett megnyitni: Franciaország királynéja. Bajor Izabella hivatalos védencének társaságában fog megjelenni, akinek ez lesz az első nyilvános szereplése. Minden beszélgetés a védenc személye körül forgott. Tudták róla, hogy annak az egyetlen nemesnek, Nantouillet grófjának a leánya, aki túlélte a Tűzbált, de azóta elhunyt már. Tudták azt is, hogy az ifjú hölgy október végén érkezett az udvarba. De látni senki sem látta még. A királyné lakosztályában zárkózott életet élt. A muzsikusok a táncot várva visszafogottan játszottak. VI. Károly néma közönybe burkolózva, aggasztó egyhangúsággal billegette a fejét. És ahogy a várakozás percei nyúltak, Renaud de Molléne visszagondolt létezésének különös kezdeteire. A Szajna torkolatánál, Tancarville-től nem messze, a végeláthatatlan és lapos sìkságból úgy emelkedik ki Molléne vára, mint egy hatalmas, zátonyra futott hajóroncs. Lakói is úgy érzik, mintha egy ősrégi roncson élnének. A tengeri madarak éles vijjogásával és a távoli hullámverés zúgásával tetézve az egész a magány és a szomorúság szìvet tépő képét mutatja. De a vár belseje még komorabb. Soha egyetlen látogató sem érkezett ide, s a lakók mélabúsan töltik napjaikat. Három vagy négy cseléden kìvül csak férfiak lakják a várat, mely katonai táborok kedvetlenségét és szerzetesrendek némaságát árasztja magából. Az egész helyre beteges szomorúság átka ül. Az élet legegyszerűbb örömei is ismeretlenek. Az ételek szerények, a lakószobák zordak. Sehol sem takar selymes kelme, sehol egy párna vagy más tárgy, mely szemnek és kéznek kellemes lehet. Illatozó virág sem dìszìti a szobákat. Soha senki nem zenél, nem énekel és nem nevet. Még háziállat sincsen.

Molléne olyan gyászos volt, mint egy börtön. Rosszabb: olyan, mint amilyen a pokol lehet. Ilyen környezetben a lakók mintha kiszikkadtak volna. Árnyékokká, szellemekké váltak. Néha Raoul fekete alakja suhant át a szobákon, máskor meg felpattant a lovára, és álló nap kóborolt, csak éjszaka tért vissza. Itt töltötte Renaud a gyermekkorát, ebben az asszonytalan, gyermektelen világban. Soha simogató kéz nem érte az arcát. Nem ismerte azt a szót, hogy játék. Kiskorától kezdve a lovaglásnak és a katonai gyakorlatoknak szentelték. Mìg végül két gyökeres változás következett be életében. Az első az unikornis volt. Renaud de Molléne mindig imádta a cìmerét, melyen e kecses állat ugrándozott. Azt a felfedezést jelképezte, melyet egyik őse, Aubert de Molléne tett. Megtalálta az állat szarvát a tengerparton, és a felbecsülhetetlen értékű tárgy azóta is a vártorony tetejét ékesìtette. Renaud gyakran ábrándozott e csodáról, de valamivel azelőtt, hogy betöltötte tizenötödik életévét, képtelen dolog történt: szerelmes lett az unikomisba! Az egyszarvú egyetlen pillanat leforgása alatt felébresztette, felkeltette minden vágyát. Ettől kezdve, amint a fegyverforgatás gyakorlatát befejezte, felszaladt a toronyba és itt töltötte minden idejét. Apját először meglepte ez az új szokás, de nem tett ellenvetést. Renaud, miközben a mesés tárgyat nézte és az agancs tökéletes csavarait simogatta ujjbegyével, rádöbbent sorsára: azt a szép és tökéletes lányt fogja szeretni majd, akinek az unikornis a jelképe. Valamivel később egy másik felfedezés lelkesìtette föl. Az jutott eszébe, hogy a Molléne család, mely nemzedékek óta birtokosa az unikornis szarvának, biztosan tart valahol olyan könyveket, amelyek az egyszarvúról szólnak. A vár különféle részeiben folytatott eredménytelen kutatásai után arra gondolt, hogy a könyvek bizonyosan abban a szobában vannak elrejtve, melyben a szarv is dìszeleg. Alaposan megvizsgálta a négy falat, és felfedezett egy követ, mely billegett: ez az! A titkos könyvtár csupán két könyvet rejtett: A kő szerelmeseinek kútja és a De Unicome cìműt. Ez bőven elegendő volt Renaud-nak. A kő szerelmeseinek kútja az alkìmia általános összefoglalója volt, de a De Unicome csodálatos részletességgel leìrta az egyszarvú személyiségét: tiszta, büszke, megszelìdìthetetlen, olyan erős, akár egy férfi, de nőisége csakis a szárnyas és halhatatlan szarvast fogadja páijául. Azt kéri tőle, hogy legyen a szolgája, ahogyan a szójáték is jelezte: Fiat cervus servus*.* Legyen a szarvas szolga, (latin) Renaud kevésbé figyelt az Éjszaka Királynőjéről szóló részekre. Csak az unikornis érdekelte. Hosszú délutánokon keresztül ábrándozott a szarv előtt. Tiidta, hogy mivé kell válnia: szárnyas szarvassá. Amikor azzá lesz, olyan hőstettet hajt végre, mint egyetlen lovag sem, és az unikornis belészeret. Ettől kezdve ugyanolyan odaadással tanulta a fegyverforgatást, mint korábban, továbbra is szorgalmasan gyakorolt, csakhogy volt már célja, álma. Molléne vára hiába volt

szomorú és kihalt, egy fiatalember álmai, vágyai és forró reményei benépesìtették... A másik jelentős esemény Renaud életében öt évvel később következett be. Keresztapja, Guillaume de T&ncarville 1412. október elsején, Renaud huszadik születésnapjának másnapján, váratlanul betoppant a molléne-i várba. Nem egyedül, hanem nagyszabású kìsérettel érkezett, mivel ő maga igen nagy úr volt. Tancarville-i és egyéb birtokain túl, 1402 óta a király főpohárnokának jövedelmező és tiszteletre méltó hivatását töltötte be. A negyvennégy esztendős Guillaume de Tkncarville külseje megfelelt annak, ami hivatala alapján elvárható lehet: zsìros és zömök teste, piros arca, vörös orra és hatalmas keze volt. De külseje csak látszat: a jó megfigyelőnek feltűnt éles, okos tekintete, mely meghazudtolta darabos alkatát. Vendégének Raoul de Molléne előkerestette a várban fellelhető egyetlen megfelelő étkészletet, a pincéből pedig almabort hozatott föl; ez a cidre volt az egyetlen szeszes ital a háznál. A főpohárnok kortyolt egyet belőle, aztán elhúzta a száját, eltolta maga elől a bögrét, és belevágott jövetele céljának közepébe. - Tancarville-ből jövök és Párizsba megyek. Átutazóban látni akartam, milyen is a keresztfiam. Ha a vidéki nemesek nagy többségéhez hasonlóan faragatlan tuskó lenne, itt hagytam volna, de azt hiszem, sosem láttam még derekabb, életrevalóbb fiatalembert! Guillaume de Tancarville az asztalra csapott. - Molléne nagyuram, elviszem hát őt! Ő lesz egyik fegyvernököm. Az udvarban a helye, nem itt! Raoul de Molléne meglepetésében és örömében dadogva mondott köszönetét, és a csapat már másnap elindult... A Szajna folyását követve értek Párizsba. Tancarville vértben volt, és három fegyvernöke vitte cìmerpajzsát és lobogóját. Mögötte tucatnyi szolga cipelte a csomagokat. Renaud egyszerű katonaöltözetben lovagolt. Egy órája mentek, amikor Guillaume de Tancarville leszállt a lováról és magához intette Renaud-t. Kinyittatott egy ládát, melyből szemet gyönyörködtető öltözéket húzott elő: egy piros köpönyeget, melyen hìmzett szőlőindák, fürtök és szőlőlevelek tekeregtek. Középen T&ncarville cìmerét varrták ki rajta. - Öltsd ezt magadra! A fiatalember még sosem látott ilyen szépet. - Ez egy nemes úr ruházata! - Igen, az enyém... Renaud dadogott. - De azt fogják hinni, hogy a fia vagyok, uram... - Na és? Talán nem vagy a keresztfiam? Nem bìrom már nézni, hogy az öltözéked olyan, mint egy koldusé. Engedelmeskedj! Miután magára öltötte a nehéz mellvértet és a páncél karvédőket, Renaud majdnem olyan zömöknek látszott, mint a

keresztapja. Ahogy a köpönyeget páncéljára vette, kitűnően illett rá. Tancarville megszemlélte a változást, majd kijelentette: - Mostantól minden megváltozik. Valóban minden megváltozott, már az első megállónál Molléne és Párizs között: Jumiéges-ben. Guillaume de Tancarville a város legkitűnőbb fogadójában szállt meg, mindenkit elküldött maga mellől, és Renaud-val ült egy asztalhoz. A fogadós tágra nyìlt szemekkel bámulta a pompázatos öltözetű nemes urakat, akiket a sors az ő fogadójába vezetett. Közelebb lépett. - Mit hozhatok, nagyuram? - Mindent, csak bort ne. Hozz ide mindent, ami a legkevésbé rossz a konyhádban. Tancarville odahìvta az egyik szolgáját, fülébe súgott valamit, s hamarosan három hordócskát hoztak, két finoman csiszolt üvegpohárral. Valamivel később a fogadós is megjelent, húsokkal, kolbászokkal és mindenféle ìnycsiklandozó nyalánksággal. Két bögrét is hozott. Láttukra a főpohárnok üvölteni kezdett. - Ez meg mi? - A borhoz, nagyuram... - Akasztófavirág! Bögréből akarsz velünk bort itatni? Kevesebbért is juttattam már embert bitófára! Guillaume de Tancarville vad mozdulattal a földre söpörte a két agyagedényt, majd keresztfiához fordult, mìg a rémült fogadós remegve bújt meg a terem egyik sarkában. - Most megtanulod az első leckédet. Előbb látni kell a bort, aztán meginni. Tancarville megcsapolta az egyik hordócskát, és megtöltötte az áttetsző üvegpoharakat. Szeme elé emelte, majd megszagolgatta és hosszan, csendben nézte... Renaud ösztönös barátságot érzett a férfi iránt, jóllehet alig ismerte. Pedig a keresztapja nem látszott gyorsan kiismerhető embernek. Hirtelen, szinte vallásos áhìtattal fogott a bor dicséretébe. - Gondoltál-e már a bor különleges tulajdonságára? Minden, amit lenyelünk, a legvisszataszìtóbb módon változik meg. A legfinomabb ételekből ürülék lesz, a vìzből húgy. A bor is, mondanád? Igen ám, csakhogy időközben más is történik! Lenyűgöző útja során, mielőtt altestünket elérné, a bor behatol szellemünkbe, szìvünkbe és lelkűnkbe, és csodákat tesz... Gondolom, semmit sem tudsz az alkìmiáról? Renaud visszaemlékezett A kő szerelmeseinek kútjára és félénk hangon válaszolt: - Csak azt tudom, hogy van Fekete, Fehér és Vörös mű. A keresztapja meglepetve és elismeréssel nézett rá. - Nincs is más, tulajdonképpen. Honnan tudod ezt a te korodban? - Ha megengedi, nagyuram, azt inkább nem mondanám el. Guillaume de Tancarville nem erősködött... Folytatta: - Nos, az én alkìmiám a bor! Megvalósìtom veled a három művet: az első a szellemé. A második a szìvé és a harmadik a tüköré; a harmadikhoz egyetlen pohár elég: az a tükör pohara...

Rámutatott az asztalon álló három hordóra. - Tiszteletben tartjuk a hagyományos szìneket. Ez a bordeaux-i Prince Noir vidékről való, ez itt reimsi fehérbor, ez pedig Mercurey-ből jött és a szìne rubin... Tényleg, mondd csak, ittál-e már bort? - Soha, nagyuram. Csak almabort. - Ráadásul undorìtó almabort, ha kìváncsi vagy az én véleményemre. Nos, ebben az esetben minden gyorsan megy majd. Azt hiszem, három pohár elég is lesz... De előbb együnk! Nagy étvággyal láttak neki a kitűnő étkeknek. Renaud vizet ivott, Tancarville többpohárnyi Prince Noirral öblìtette le a vacsorát. Végre eljött a pillanat. A főpohárnok felemelte Renaud csiszolt üvegpoharát és megtöltötte Prince Noirral. - Íme, a szellem bora. Lassan idd, kóstolgasd. Nem gyógyszer. Renaud ìgy tett... Először minden összezavarodott előtte, majd mintha lassan megnyìlt volna az esze. Életében először nevetésben tört ki. Látta a fogadóst, aki ostobán s remegve bámulta őket a sarokból, mert megrémisztette őt magas rangjuk és alkìmiáról szóló különös beszédjük... Sosem látott még ilyen mulatságosat!... Guillaume de Tancarville elégedetten töltötte meg poharát fehérborral. Renaud kortyolgatva ivott. Érezte, ahogy testében szétárad valami mély epekedés. Keresztapja hangja csengett a fülébe: - Szeretsz egy nőt? - Nem, uram. De álmodom egy nőről. - Mondd, milyen! Renaud de Molléne látta maga előtt, ahogy az unikornis táncol, szìnaranyból, kék hullámokon ágaskodik és beszél hozzá: Légy a szárnyas szarvasom! Renaud megrázta a fejét. - Nem mondhatom meg. Titok. - Bizony mondom, sok titkod van. De nem kutatok utánuk: természetes a te korodban. Renaud még mindig álmodozott. - Sosem láttam, de tudom, hogy létezik. Egy napon találkozunk, bizonyos vagyok benne... Most pedig lássuk a vöröset! Guillaume de Tancarville harmadszor is teletöltötte a kelyhét. A mercurey-i bor sötét rubinszìnben pompázott. Ahogy átnyújtotta a poharat, a keresztapja komoly hangon ìgy szólt Renaud-hoz: - A tükör üvegében tisztán megpillantod magad. Fájdalmas is lehet. Még abbahagyhatod... - Nem. Kérem! Renaud egyszerre itta ki borát... Hosszú csönd támadt. - Látsz valamit? - Valakit, aki hiányzik. - A tükör gyakran mutat távollévőt. Ki az? Renaud de Molléne sìrni kezdett. - Az, akit sosem ismertem, akit az én világra jöttömmel ragadt el a halál: az anyám. Annyira, annyira... hiányzik!... Renaud az asztalra dőlt, és Tancarville felsóhajtott, miközben holtrészeg keresztfiát szemlélte.

- Na tessék... A tükörpohár mindig szomorú, mivel a nagy titkot tárja föl: az ember nem boldog. Úgy döntött, hogy ő maga is elég Prince Noirt ivott, és most áttérhet a fehérborra. Renaud vizeskancsójából vizet öntött a poharába, kimosta, és reimsi borral töltötte meg. Aztán nagy kortyokban ivott... Renaud még mindig az asztalra borult, de nem aludt. Érezte, hogy elönti a részegség, de harcolt ellene. Azt akarta, hogy a keresztapja beszéljen hozzá és mondja el, ki ő. Tancarville valóban beszélni kezdett. - Az értelmem elhallgatott. Elérzékenyültem... Tudod-e, Renaud, hogy minden látszat ellenére hasonlìtok az apádra? En is elvesztettem a feleségemet, és vigasztalhatatlan özvegy vagyok. A Tancarville nemzetség velem hal ki. Csak egy lányom van, aki ahhoz megy, akihez akar, s amikor kimondja majd a boldogìtó igent, a nevemet egy pillanat alatt eldobja. A főpohárnok tovább ivott a fehérborból, mert egyetlen pohár nem elégìthette ki. Renaud az asztalon hevert. Tancarville folytatta: - Be vagyok rúgva. Lássuk a vöröset!... Mióta nem vettem a kezembe a tükrös poharat? Talán évek óta... Túlságosan is jól tudom, mi van mögötte! Igyunk! Megint csönd lett, majd Tancarville megváltozott, finoman remegő hangon megszólalt: - Itt nézel önmagaddal szembe, Guillaume, Tancarville grófja, Melun vicomte-ja, Montreuil-Bellay ura, a király főpohárnoka, Normandia örökös főparancsnoka és kamarása! S nem az eltűnt asszony szerelméért nem akarsz újra megházasodni, de gőgből. Azt akarod, hogy a Tancarville nemzetség veled tűnjön el! Az utolsónak lenni, aki e nevet viseli, micsoda sors! őseim csak számok voltak, jöttek és mentek, mindig lépett valaki a helyükre. Én cìmeremet viszem magammal a sìrba, és senki más nem láthatja azt annak utána! Ó, nem a bortól fogok meghalni; a bor az én barátom. Harcban halok meg. Részeg leszek, s a roham pillanatában tükörpohárból iszom; önmagamat támadom meg... Aludj, Renaud, te vagy az én meg nem született fiam. Egy nagy család utolsó tagja vagyok, s mindent megteszek majd, hogy te egy nagy család első tagja legyél. Lehet, hogy ezen az estén Guillaume de Tancarville mondott mást is, de Renaud de Molléne nem hallott belőle többet: legyűrte őt a részegség. Egy pillanatra megjelent előtte az unikornis, majd minden eltűnt az álomtalan alvásban. A párizsi utazás lehetővé tette, hogy Renaud alaposan kiismerje Guillaume de Tancarville-t, aki néhány nap alatt második apja lett. Guillaume de Tancarville beszélt neki főpohárnoki tisztségéről, mely a szó szoros értelmében egyáltalán nem volt olyan tiszteletre méltó. Sőt neki kellett megvásárolnia a királyi asztalra kerülő borokat. És a véletlen úgy akarta, hogy a legfinomabb borokat ellenséges területen termesszék: a burgundit természetesen, aztán a bordeaux-it, melynek termőföldjei angol fennhatóság alá tartoztak,

nem beszélve az avignoni-ról; annak városában zajlott a pápai válság. Ilyen körülmények között a borvásárlás bizonyos szempontból diplomáciai feladat lett, és megzavarhatott olyan politikai érdekeket, melyekkel a főpohárnok nem volt tisztában. Hogy valamennyire segìtsen ezen a bajon, álneveket használt, és a királyi ház neve sosem tűnt föl a vásárlások során, amit egyébként mindenki jó néven vett. Azt is becsülték benne, hogy biztos ìzléssel választotta ki a borokat, az étkekhez és alkalmakhoz illően. Egyszóval mióta a főpohárnoki hivatást betöltötte, csak dicséretben részesült. De Tancarville-t sokkal jobban érdekelte keresztfia, mint saját tisztsége. Ahogy Renaud mellett lovagolt, egyszerre csak odafordult hozzá, és minden bevezetés nélkül ìgy szólt: - Képes volnál jól meghalni? Renaud megpróbált őszintén és egyenesen válaszolni. - Azt hiszem, nagyuram. - Én is azt hiszem. De azt is hiszem, hogy ez az egyetlen dolog, amit jól csinálnál. Renaud figyelmesen nézett keresztapjára. Amaz folytatta: - Az apád a legegyenesebb és legbecsületesebb ember a világon, de neveltetésednek csak az egyik felével törődött. Megtanìtott rá, hogy hogyan kell meghalni, de elfelejtette megmutatni, hogy hogyan kell élni. - Nehezebb élni, mint meghalni? - Határtalanul nehezebb. Nagyon fiatalnak és tudatlannak kell lenni, hogy ilyen kérdést tegyen föl az ember. És a Szajna folyását követve, Guillaume de Tancarville mély hangján, nehézkes mozdulatokkal és értelmesen csillogó tekintettel elmagyarázta keresztfiának az élet alapvető szabályát. - Meg kell tanulnod lovagolni. - Lovagolni? Hiszen senki gyorsabban nem vágtat nálam, egyetlen mén le nem vet a hátáról! Kitűnő lovas vagyok! - Pontosan: merev vagy, mint aki karót nyelt, ügy lovagolsz, mintha a lovagi tornán várnál a sorodra, vagy mintha rohamra készülnél a harcmezőn. Tudsz fesztelenül ügetni, kecsesen vágtatni, tudod nemesen léptetni a lovadat? A fiatalember hitetlenkedő arckifejezésére Tancarville elnevette magát. - Járni sem tudsz. Úgy mész, mint egy dróton rángatott bábu, mint egy őrjáraton lévő katona. Hallottál már valaha könnyedségről, bájról, a test szépségének kiemeléséről? - Az mire való? - Nem magad beszéltél nekem egy titokzatos hölgyről, akire vársz? Nem sokat beszéltél róla, de felteszem, hogy nemes származású. - Igen, a legnemesebb mind közül! - Azt hiszed, hogy tetszene neki egy darabos fajankó, egy trágyától és izzadságtól bűzlő ostoba? Ha a legnemesebb lényre vársz, akkor neked is a legnemesebb lovaggá kell válnod.

Guillaume de Tancarville és Renaud de Molléne 1412. október kilencedikén, Szent Dénes napján érkeztek a Szent Pál-palotába. Renaud elképedt döbbenettel élte meg az első na* pót, különösen, mert még aznap este Franciaország védő-szentjének tiszteletére kiemelkedően ragyogó bált adtak. Tancarville szabója megigazìtotta Renaud öltözékét, és megmosdatták, megfésülték és beillatozták a fiút. Keresztapja elégedetten szemlélte átalakulását. Soha változás teljesebb nem volt: a normann vadócból az udvar egyik legvonzóbb fiatalembere lett. Ráparancsolt, hogy kövesse, és együtt mentek a nagyterembe. A bál éppen elkezdődött; a párok tobzódóan szìnes forgatagban keringtek. Renaud annyira felindult, hogy majdnem rosszul lett. Megbotlott. Tancarville megragadta karjánál fogva. - Ez természetes. Olyan vagy, mint az a fogoly, akit déli napsütésben és csìpős szélben engednek ki a tömlőéből. Sosem láttál még nőt, aki méltó erre a névre, és itt egyszerre a legszebb és legnemesebb hölgyeket láthatod. Sosem hallottál még zeneszót, s most a királyi muzsikusok játszanak neked... A főpohárnok komoly hangja ellensúlyozta szavai könnyedségét. - Nézd e ruhákat, nézd az ékszereket, a hajviseleteket, hallgasd a hangokat: ez az igazi élet! Félrehúzta a tolongásból Renaud-t, hogy ne lökdösse őket minduntalan a táncolók forgataga. - Simìtsd végig a zekédet, érezd a bársony puhaságát: nem édesebb érzés, mint a kardmarkolat élessége vagy a páncélkesztyű fémes hidege? És ez meg sem közelìti egy asszony bőrének selymét. Renaud felkiáltott. - Nőt nem érintek, mielőtt azzal az eggyel találkoznék, akire várok, ő lesz az első, arra esküszöm! Guillaume de Tancarville válasz nélkül hagyta a kiáltást. Az egyik asztalról elvett egy csirkecombot meg egy kehely bort, és odanyújtotta keresztfiának. - Egyél-igyál! Erezd az illatokat! Minden itt van. Csak rajtad múlik, hogy használod ki! Renaud beleszimatolt a nagyterem mámorìtó levegőjébe, majd hirtelen letette a bort és a csirkecombot. A terem másik végében egy csapat férfit vett észre, akiknek vállszìjára szárnyas szarvast hìmeztek és azt a szót: Mindörökké!... A halhatatlan szarvas! Az unikornis egyetlen társa! Mohón kérdezte: - Kik azok? Tancarville kicsit elcsodálkozott felindulásán, de válaszolt: - A királyi testőrök. - Én is lehetnék testőr? Tancarville elnevette magát. - Mit képzelsz? Csak néhány kivételes lovagot tisztelnek meg vele.

Beszélgetésük ezzel véget ért. Berry hercegnő lépett oda hozzájuk... Jeanne de Berry és férje, a herceg nem volt éppen szokványos pár. Amikor összeházasodtak, Jeanne kislány volt, tizenkét éves, mìg a férje negyvennyolc. Mostanra harmincnyolc lett, és férje hetvennégy. Ragyogóan festett mélyen kivágott zöld ruhájában, melyet gyémántok dìszìtettek. A legtöbb hölggyel ellentétben nem hordott kalapot, hogy előtérbe kerüljön fényesen szőkéllő hajkoronája, melyet magasra fésültek és gyöngyökkel fontak körül. Láttára Guillaume de Tkncarville mélyen meghajolt. Renaud ebből kitalálta, hogy az udvar egyik legelőkelőbb személyét látja. - Főpohárnok uram, idáig elrejtette előttem, hogy fia is van. - Nem a fiam, asszonyom, hanem a keresztfiam, Renaud de Molléne. - Sajnálhatja, hogy nem a fia. Jeanne de Berry karját nyújtotta Renaud-nak. - Nekem ajándékozná ezt a táncot, uram? - Sajnos, nem tudok táncolni, asszonyom. A hercegnő elmosolyodott. - Majd én vezetem. Amilyen kecses a teste, uram, maguktól mozdulnak majd lábai. Renaud nem utasìthatta vissza. Elfogadta a kinyújtott kart, és követte a többi párt. Rettentő kényelmetlenül érezte magát; táncosa törte meg a csendet. - Tudja-e, ki vagyok? - Nem, asszonyom. És bocsánatot kérek tudatlanságomért. - Jeanne de Berry hercegnő. Renaud, ha lehet, ettől a közléstől még jobban összezavarodott, annál is inkább, mert a hercegnő ìgérete dacára a lábai egyáltalán nem mozdultak maguktól: olyan ügyetlen volt, amilyen csak lehetett. Úgy érezte, mindenki őt nézi, a nevetséges vidéki fegyvernököt, aki Franciaország egyik legnemesebb hölgyével botladozik. És mit gondolhat maga a herceg?... Mintha meghallotta volna kérdését, a hercegnő megszólalt: - Mindig egyedül jövök a bálba, vagy majdnem mindig. A férjem csak ritkán kìsér el. Ki táncol már az ő korában? Renaud kìnlódott. Táncosa észrevette és szemlátomást örömét lelte benne. Vidám hangon folytatta: - Biztosan sok hölgyet ismer, uram. - Nem, asszonyom. Molléne-ben nincsenek nők. - Milyen furcsa! Itt mindenesetre nagyon sok van. Kiválaszthatja, amelyik a leginkább tetszik. Kacérkodva fűzte hozzá: - Tetszene önnek, ha rám hasonlìtana? Renaud nem tudott mit mondani. Hallgatott. Jeanne de Berry hangja megváltozott. - Talán nem vagyok elég bájos? Talán elfonnyasztottak az évek? Renaud hadarni kezdett. - Dehogy, asszonyom! Bájának nincs párja. De sajnos, akire én várok... az különlegesebb.

A hercegnő bosszankodása dühbe csapott át. - Fölöttem csak a királyné áll. Izabella szeretője akar talán lenni? Jöjjön! Bemutatom, és neki is elismételheti a szavait! - Dehogy... Még a királynénál is kivételesebb... Jeanne de Berry rámeredt. - Csúfolódik velem? Magyarázatot kérek, Renaud de Molléne! Ha nem kapok, holnap megmondom a hercegnek, hogy tiszteletlen volt velem, és akkor a Chátelet legmélyebb tömlöcében találja magát! Renaud-nak nem volt más választása: fel kellett fedje titkát. Elcsukló hangon kimondta: - A nő, akire várok, az unikornis. A tánc véget ért... A zene elhallgatott, és a néhány másodperces csöndben Jeanne hercegnő arckifejezése megváltozott. Átható kìváncsisággal szemlélte oly szép és oly zavarba ejtő lovagját. Minthogy új tánc kezdődött, félrehúzta a fiút. - Az unikornis talán nőnemű? - Bizonyos vagyok benne. - Miről ismeri majd föl? - A külsejéről. Nem tévesztem el. - Hogyan hódìtja meg? - Nem mondhatom el. Titok. - Beszéljen! - Ne kényszeresen, asszonyom. Ez az én titkom. A Chátelet hóhérai sem szednék ki belőlem. Csend támadt. Jeanne de Berry tétovázott, majd elmosolyodott. - Nem kényszerìtem. Magára hagyom, Renaud de Molléne. Ön az unikornis lovagja. Az unikornis lovagja... Másnapra az egész Szent Pál ìgy hìvta Renaud-t. A hercegnő ugyanis rögtön elmesélte a történteket társalkodóhölgyeinek, akik továbbadták az ábrándos szavakat, s a Normandiából érkezett ismeretlen fegyvernök hamarosan az udvar egyik legismertebb alakja lett... A párizsi utca eseményei ekkor kerültek előtérbe, és minden más eltörpült mellettük az udvarban. Renaud de Molléne különleges bátorságról tett tanúbizonyságot. Noha nem érezte magát igazi Armagnacnak, felháborìtotta a királyi fenség és az ország elleni lázadás. 1413. április huszonnyolcadikán, amikor megtudta, hogy a csőcselék megtámadta a Guyenne-palotát és a dauphint, teljes fegyverzetben odasietett. Mire megérkezett, a kapukat betörték, vak öldöklés folyt. Utat tört magának a tolongásban, és a halálra rémült apródokat és szolgákat öntestével védve, többük életét is megmentette. De legragyogóbban akkor viselkedett, amikor május huszonkettedikén a lázadás Bajor Izabella ellen fordult. A nép elárasztotta a Szent Pál-palotát, és szitokáradatot zúdìtott a királynéra. A rettegő udvaroncok a nagyterem mélyére húzódtak.

Renaud az első sorban állt elszánt arccal, karddal a kezében. Undorral nézte ezt az állatias tömeget. Állatias, a szó szoros értelmében, mivel volt ott egy közönséges nő, aki mezìtelen kebleit mutogatta, miközben fején farkasálarcot viselt, meg egy másik nő, dámszarvas fejjel és egy fehér madárnak öltözött férfi... Amikor Hustache de Pavilly közelebb lépett, hogy a királyné tizenöt udvarhölgyének, valamint gyóntatójának és bátyjának, Bajor Lajos hercegnek a letartóztatását követelje, Renaud a királyné elé állt, feltartott karddal. Izabella maga húzta le a karját: engedni kellett, hogy elkerüljék a vérengzést. Azok, akiknek elhangzott a neve, előléptek, és Renaud de Molléne haraggal a szìvében nézte, ahogy a csőcselék, magával vonszolva a foglyokat, szétszéled. Egyszerre csak egy kéz súrolta a vállát. Megfordult: Jeanne de Berry mosolygott rá. - Köszönöm, Renaud de Molléne, hogy egyetlen pillanatig sem kellett félnem. Nem a kardjának köszönhetem, hanem a tisztaságának: úgy emelkedett előttem, akár egy láthatatlan védőpajzs, amelyen ocsmányság és bűn át nem hatolhatott volna. Renaud hallgatott, nem tudván, mit válaszoljon e szavakra, melyek szerelmes kedveskedésnek hangzottak. A hercegnő felsóhajtott. - A féljem a Nesle-palotában van. Egyedül vagyok a Szent Pálban. Kell-e mást mondanom?... Körülöttük az udvar lassan magához tért elszörnyedéséből, és mindenki a szerencsétlen foglyok sorsán kesergett. Senki sem ügyelt a hercegnőre, aki egy fegyvernök szerelmét koldulta. Jeanne de Berry megrázta gyönyörű szőke fürtjeit. - Hogyan lesz az ember unikornis? - Sajnos, madame, unikornissá nem lehet válni. Vagy az valaki, vagy nem. De azzá válni nem lehet. A hercegnő reményvesztve suttogta: - Kérjen, amit csak akar, és megkapja. Aranyat, cìmet, bármit. Semmit sem kérek viszonzásul. Csak az ön boldogságát akarom. Renaud hallgatott. Visszataszìtónak találta volna, ha hasznot húz egy asszony szerelméből. De a hercegnő erősködött: - Csak van egy álma... Ekkor, szinte akaratlanul, elszánta magát. Egy szuszra mondta ki: - Királyi testőr szeretnék lenni! - Csak?... Sokkal többet tehetek önért. - Nem tehet értem többet, asszonyom. - Nos, királyi testőr lesz! És elszaladt, úgyhogy Renaud köszönetét sem tudott hebegni... Renaud de Molléne a későbbiekben részt vett a burgundiak kiűzésében, és amikor az Armagnacok bevonultak, hősként ünnepelték őt. Bajor Izabella és Berry hercegnő beszámoltak bátor kiállásáról a palota elfoglalásának napján, s Bemard d’Armagnac elhatározta, hogy megjutalmazza... Mindez 1413 szeptemberében történt, amikor számlálatlan hullottak a fejek, és minden hivatalból eltávolìtották a

burgundiakat. Kiderült, hogy számos királyi testőr játszott össze az ellenséggel. Berry herceg felesége tanácsára Renaud de Molléne-t javasolta új királyi testőrnek. Amikor Renaud Bemard d’Armagnac kezéből megkapta a szárnyas szarvassal hìmzett vállszìjat, bizonyosan érezte, hogy a csoda nincs messze. Az unikornis nemsokára megjelenik. Ilyen volt Renaud de Molléne múltja, és ezen az 1414. január elsejei estélyen először töltötte be káprázatos hivatalát. Tisztában volt feladatával, és nem vesztette szem elől a királyt. Az uralkodó láthatóan a roham szélén állt; lehet, hogy az este során be kell majd avatkozni az eseményekbe. Nantouillet kisasszony és a királyné még mindig váratott magára. A zenekar halkan játszott, a dauphin holtrészegre itta magát, és Bemard d’Armagnac hangoskodva elégedetlenkedett. - Na, láthatjuk már végre ezt a Mélanie-t? Volt még egy dolog ugyanis, amit tudtak a királyné védencéről, mégpedig az, hogy ezt a ritka keresztnevet viseli: Mélanie. A várva várt Mélanie neve eredetileg nem Nantouillet volt. Korábban az édesanyja, a halálra ìtélt méregkeverőnő nevét viselte: Mahaut leánya volt. Mélanie d’Arcueil. És épp ahogyan Renaud de Molléne-t, őt is különös módon sodorta a sors a legmagasabb megtiszteltetés kétes helyzetébe... 1407. július végén, amikor az anyját és az öccsét elfogták a Cháteauneuf Farkasai, és ő maga az Anthéor faluja melletti kolostorban talált menedéket, Mélanie teljesen összeomlott az átélt megpróbáltatások terhe alatt. Betegsége súlyos volt és majdnem a halálát okozta. De Marguerite anya, a kolostor főnökasszonya védelmébe vette. A legszebb szobába fektette, amelyet rangos vendégeknek tartottak fönt. A szoba tágas volt és gyönyörű kilátás nyìlt belőle a tengerre. Két széles ablakon ömlöttek be a napsugarak, és egy kúszó rózsabokor nőtte be az ablakkereteket, mely a leg-simogatóbb illatot árasztotta. Mélanie azonban úgy érezte, mintha a pokolban volna. Nem volt magánál, s nem tudta, milyen gyönyörű szoba az övé. Szelleme máshol járt, lázálmok gyötörték, és a kislány üvöltött kìnjában; egész testében remegett, és az éghajlat langyos melege ellenére állandóan didergett. Szeptember végére jobban lett. Magához tért, de mintha csak azért, hogy zokogásban törjön ki, s végül görcsösen kimondhassa: - Rettenetes, az anyám pogány! Marguerite anya mellette ült, mint gyakorta, amikor csak ideje engedte, és azt hitte, hogy még mindig nem tért magához. De a beteg kislány továbbfűzte gondolatait.

- Az anyám szörnyeteg. Kényszerìtett minket, hogy nagypénteken húst együnk. Én, Isten segedelmével, ellenálltam, de az öcsém, Adam örömmel evett. Azt hiszem, hogy ő is szörnyeteg! Mélanie gyönyörű, ibolyaszìnű szeme vöröslött a sìrástól. Felült és megragadta a főnökasszony kezét. - Anyám, apáca akarok lenni! Egész életemben imádkozni akarok, hogy helyrehozzam a családom bűneit, de Blanche testvéremért is, akit elragadtak a szaracénok! Marguerite nővér hangja kedvesen, de határozottan csengett. - Majd meglátjuk. Nem tartozol felelősséggel az anyád és az öcséd bűneiért. Ez nem indok, hogy kolostorba vonulj. Ami a nővéredet illeti, mindannyian imádkozni fogunk érette. - Csak Isten számìt nekem, anyám! Itt akarok maradni őrökre, és nem ebben a túl szép szobában. A legalázatosabb cellában szeretnék lakni! A főnökasszony elhallgattatta. - Meséld el az életedet! Mélanie fölszárìtotta könnyeit és nekikezdett... A legkorábbi emléke az volt, hogy az arcueil-i házban különös nők között nevelkedett. Marguerite anya rákérdezett, hogy miért voltak „különösek” ezek a nők, de Mélanie csak annyit mondott: - Nem tetszettek nekem... Amikor ötéves lett, Mélanie-t testvéreivel együtt fölvitték a Szent Pál-palotába, és a cselédek gyerekeivel együtt nevelték. Nyolc évet éltek itt, amikor egy szép napon, a múlt év nagycsütörtökén a királyné szobájába vezették őket. Ott egy koldusasszonnyal találkoztak, akiről kiderült, hogy az anyjuk. Bajor Izabella rengeteg aranyat és leprásjelmezt adott nekik, hogy veszélytelenül átkelhessenek Franciaországon. Majd megkezdődött az utazás, mely oly szomorú véget ért. Mélanie azt is elmondta, hogy nem tudja apja nevét, mert Mahaut d’Arcueil azt nem volt hajlandó elárulni a gyermekeinek. Marguerite anya a legodaadóbb figyelemmel hallgatta a beszámolót. Amikor Mélanie felgyógyult, a saját szobája melletti szobát adta neki, és úgy bánt vele, mint gyermekével. Megértette, hogy el kell homályosìtania a kislány emlékezetében a kegyetlen és ördögi anyát, hogy helyébe másik, szerető és kedves képet helyezzen. Először is megtanìtotta olvasni. Mélanie az istentiszteleteken a legforróbb áhìtatról tett tanúbizonyságot, és nem mondott le arról, hogy apáca legyen. De a főnökasszony tartotta magát ahhoz, hogy még korai lenne erről dönteni. Marguerite nővér nemcsak Mélanie tanìtására ügyelt... A kislány élettörténete nagyon meglepő volt. Ezek a „különös nők”, akik kiskorában nevelték, nyilvánvalóan prostituáltak voltak. Mélanie d’Arcueil életét egy bordélyban kezdte; ez már magában is furcsa. De legalább ennyire meglepő, ahogy testvéreivel együtt hirtelen átkerült a Szent Pál-palotába. Azonban semmilyen furcsaság nem ért föl a királyné viselkedésének különösségével. Miért fogadta a három testvér anyját, egy koldusasszonyt a saját lakosztályában? Miért engedte,

hogy elmeneküljön a gyermekeivel, és miért halmozta el arannyal? Mi az oka ennek a kivételes védelemnek - és kivételes szeretetnek , melyben Mahaut d’Arcueil, a pogány és szentségtörő asszony részesült Franciaország királynéja mellett? A főnökasszony elhatározta, hogy választ talál ezekre a kérdésekre. A zárda testőrségének kapitányát küldte föl Bajor Izabellához, hogy tudtára adja, hogy Mélanie d’Arcueil, családjából az egyetlen túlélő, az Anthéor melletti kolostorban húzódik meg. A válasz késett. A kapitány 1407 végén ment Párizsba, és csak a rákövetkező tavasszal érkezett vissza, de az üzenet, amelyet hozott, semmiképpen sem volt mindennapinak mondható. Az üzenet személyesen a királynétól származott. Mélanie Mahaut d’Arcueil és François de Vivraie gyermeke. François de Vivraie nagy hìrű lovag, aki évekkel ezelőtt elhagyta az udvart. Mélanie-nak és a nővérének, Blanche-nak Nantouillet ura, a hìrhedt Tűzbál egyetlen túlélője a keresztapja, ő később szerzetes lett, hogy bocsánatot nyerjen bűneiért, és hogy hálát adjon az égnek, amiért megmenekült. Nemrégiben halt meg. Minthogy nem volt gyermeke, mindenét keresztlányaira hagyta. Mélanie tehát a Meaux melletti, gazdag Nantouillet-birtok egyetlen örököse. Tekintve, hogy Mélanie ettől kezdve a cìm viselője, Izabella azt ajánlotta, mondják inkább azt neki, hogy Nantouillet törvényes leánya, semmint, hogy Vivraie lovag törvénytelen gyermeke. De ezzel még nem volt vége. Amikor annak idején, távozásuk előtt Izabella megpillantotta Mélanie-t, szìven ütötte őt a kislánynak anyjához való hasonlósága. De biztos benne, hogy ha külsőleg hasonlìt is anyjára, a lelkűk különbözik. Ezért parancsot ad - a szót aláhúzta -, hogy amikor nővé érik, csatlakozzék hozzá az udvarban. Ebből a célból, amikor eljön az ideje, ő maga küld majd kìséretet Mélanie számára, mely Párizsba hozza... Időközben Mélanie tizennégy éves lett, és Marguerite nővér mindezekről beszámolt neki. A kislány sokat sìrt, amikor megtudta, hogy nem lehet apáca, de a királyné parancsa ellen semmit sem tehetett. Majd feltett egy okos kérdést: - Miért nem mondta meg az anyánk, hogy Nantouillet nagyúr gyermekei vagyunk? A főnökasszony zavarba jött, majd az egyetlen hihető választ adta. - A bál miatt, amelyen részt vett; elátkozott bál volt, melyen a király majdnem az életét vesztette. - Tehát az apám gonosz ember volt? - Vétkezett, de szerzetes lett, hogy bűnbocsánatot nyerjen. Úgy halt meg, mint egy szent. Mélanie, akit ettől fogva Mélanie de Nantouillet-nak neveztek, elégedett volt a válasszal, és nem kérdezett többet az apjáról. Az évek nyugodtan teltek az Anthéor melletti kolostorban. Mélanie, a főnökasszony tanìtványa, kitűnően elsajátìtotta a görög és a latin nyelvet. Marguerite nővér, minthogy a kislányt világi életre szánták, titokban lovagregényeket hozatott és kényszerìtette

Mélanie-t, hogy elolvassa őket. Kényszerìtenie kellett, mert Mélanie mindent undorral fogadott, ami a szerelemre vonatkozott. A feddhetetlen lovagok, akik kiállják a legrettentőbb próbatételeket is szìvük hölgyéért, egyáltalán nem lágyìtották meg a szìvét. Úgy érezte, hogy a szerelem elválaszthatatlan a gonosztól és az aljastól. Valószìnűleg homályosan emlékezett a „különös nőkre”, akik kiskorában vigyáztak rá. A férfiak - bármilyenek legyenek is - elborzasztották. A lovagregények hőseiről a szaracénok jutottak eszébe, akik elrabolták Blanche-t, vagy az útonállók, akik elhurcolták anyját és öccsét. Marguerite nővér bátorìtása ellenére, ha csak tehette, a lovagregények helyett vallásos könyveket olvasott. Titokban falta a szentek életéről szóló beszámolókat, és legjobban szerette a szűz mártìrokat. Mélanie-nak még egy keserve volt: melle gyorsan fejlődött, és egyértelmű lett, hogy - akárcsak anyjának, akire napról napra jobban hasonlìtott - neki is telt keblei lesznek. Egyébként is gyönyörű lány volt, mélyfekete hajú, ibolyaszìn szemű, napsütötte bőrű és karcsú derekú. De a keble elbor-zasztotta. Sokszor beszélgetett erről a főnökasszonnyal, aki a leghatározottabban visszautasìtotta a panaszkodását. - Anyám, nem bìrom már ezeket a visszataszìtó domborulatokat magamon viselni! Nem tudnám elrejteni valahogyan? - Hallgass, istenkáromló! Nem tudod tán, hogy Isten a maga képére teremtette a férfit és a nőt? - Tudom, anyám. De ìgy mintha az ördög teremtménye lennék! - Az ördög útja az lenne, ha visszautasìtanád, amit Isten kimért rád. Várúrnő vagy, a királyné azt parancsolta, hogy az udvarban élj: az udvarba kerülsz, megházasodsz és anya leszel. Ha nem ezt teszed, lázadsz a sorsod ellen, és a pokolra jutsz. Mélanie titokban böjtölt, hogy lefogyjon, és mindennap könyörgött Istennek, hogy változtassa meg a testét. De az éhezés és az ima eredménytelennek bizonyult: tizenhat évesen szoborszerű szépség lett belőle... 1413. szeptember huszonötödikén harminc emberből álló csapat jelent meg az anthéori kolostor felvonóhìdjánál; azt a megbìzatást kapták, hogy Mélanie de Nantouillet-t Párizsba vigyék. Izabella régóta vágyott Mahaut lányának társaságára, de a párizsi események meggátolták, hogy korábban felhozassa magához. A burgundiak távoztával végre érte küldetett. Mélanie a csapat láttára elájult. Amikor magához tért, menekülni próbált. A főnökasszony a keresésére indult, s a kápolna oltára előtt talált rá, könnyek között. Erőszakkal kellett talpra állìtania, hogy átadja a katonáknak. A fiatal lány zokogott: elìtéltnek látszott, akit a vérpadra visznek. Hosszasan sìrt, a kìséretében lévő katonák udvariassága ellenére, akik erre vonatkozóan a legszigorúbb parancsot kapták: aki illetlen megjegyzést vagy mozdulatot tesz, azt helyben felakasztják. Mélanie szerény, fekete ruhát viselt, melyet még a kolostorban kapott, de induláskor hosszú fekete köpönyeget követelt, hogy

elrejtse alakját. Az egyik katona meg is vásárolta neki az első posztókereskedőnél, aki az útjukba került. Október húszadikán átlépték Párizs kapuját, s testőreinek vezetője fekete fátylat nyújtott a lánynak, hogy eltakarja arcát. Titokban vitték a Szent Pál-palotába, menetüket kìváncsi tekintetek követték. Az ifjú hölgyet rögvest a királyné lakosztályába vezették. Mélanie, aki csupán homályos emlékképet őrzött első találkozásukról, megdöbbent őfelsége csúfságán; Izabella meghìzott, nagyon megöregedett, mély ráncok húzódtak az arcán... Anthéorban, távol a világtól és idegen földön Mélanie nem hallott arról, mi mindent élt át Franciaország királynéja az elmúlt években. Izabella némán és hosszasan nézte, majd akaratlanul kimondta: - Mahaut... Mélanie összerázkódott, és a királyné magához tért. - Nem, nem Mahaut! Csupán a külsejét örökölte, de nem ő maga. A neve Mélanie de Nantouillet. Az átkozott Arcueil-név örökre eltűnt, és többet nem mondjuk ki. Meséljen, Nantouillet úrhölgy: mit tehetek önért? Mi a leghőbb kìvánsága? Mélanie nem tétovázott. - Egy imakönyv. Nem volt időm magammal hozni az enyémet, amikor elhurcoltak a zárdából. A királyné az asztalhoz lépett és átnyújtott egy pompázatosán kötött könyvet. - Ez az enyém. De tudnia kell, hogy nem kolostori életre hozattam ide. - Sajnos, felség! - Ne mondja ezt: nem is tudja, milyen szép... Ezek a keblek... Mélanie összeharapta a száját, hogy ne feleljen semmit. - ...nem egy férfi végzetét okozzák majd... És a feketét is le kell vetnie, valami vidámabb szìnt fog viselni. A lány ezúttal ellentmondott. - Bocsásson meg, felség, de hadd ne vessem le a feketét. Ez a szìnem. Mélanie görögül feketét jelent. - Tudsz görögül? - Igen, felség. Izabella egy pillanatra elhallgatott, majd rámosolygott. - Nos, legyen. A fekete csodálatosan kihangsúlyozhatja egy nő szépségét, ha valami ékszerrel feldobják, és egyébként jól illik az ibolyaszìnű szeméhez. Megint csend lett. Mélanie összeszedte minden bátorságát. - Mit vár tőlem, felséges királyné? - Semmit. Ellenkezőleg, mindent én akarok adni. Először is, mától ön a hivatalos védencem. Senki sem mehet a közelébe az udvarba való bevezettetéséig, és akkor... A Szent Pál-palota királyi szobájára lassan rátelepedett az este. A sötétséggel az etikett is veszìtett szigorúságából, a rangkülönbségek is elhomályosultak. Mélanie de Nantouillet, a királyné hivatalos védence engedett tartózkodásából.

- Mivel érdemeltem ki ekkora megtiszteltetést, felség? És ha azt mondanám, hogy nem kérek belőle? Gondolom, férjhez kell mennem: és ha azt mondanám, hogy lány szeretnék maradni, hogy a szerelemnek még a gondolata is undorìt? Izabella összecsapta a kezét. - Csodálatos! Külsőre az édesanyjára hasonlìt, de belülről az ellentéte: tiszta, vad, elérhetetlen. Igen, Mélanie, egy férfinak szántam önt. liidom, melyiknek, és azt is tudom, miért neki. Az elsötétülő szobában a királyné hangja szomorúan csengett. - Azért teszem, mert belőlem hűtlen feleség válik nemsokára! - Felség! - Ne kiabáljon! Az utóbbi idők megpróbáltatásai, a férjem gyógyìthatatlan tébolya, Louis d’Orléans meggyilkolása tönkretett engem. Hol találhatnék vigaszt, ha nem egy férfi karjában? - Felség, gondoljon Istenre! - Miért, Ő talán gondolt rám? Gondolt a francia királyságra? Együtt bukom el az országgal. Ne szóljon semmit és főképpen ne ìtéljen el! Mélanie halkan szólalt meg: - Imádkozni fogok felségedért, a királyurunk gyógyulásáért és Franciaország megmeneküléséért. Izabella mintha nem is hallotta volna, folytatta: - Szükségem van önre, védencem. Ön a boldogság örök képében fog tündökölni előttem, miközben én elbukom... Annak lesz az élő bizonyìtéka, hogy nem minden ocsmány, hogy van még remény ezen a földön... Mélanie megindulva hallgatta Franciaország királynéjának vallomását. - Már érkezése előtt tudtam, hogy mi a célom önnel: az udvar legkülönlegesebb férfiújának szánom: az unikornis lovagjának. Mélanie nem bìrta tovább és elfelejtve, hogy kinek a szìne előtt áll, kifakadt. - Megmondtam, hogy nem akarok férjhez menni! Nem akarok! Bajor Izabella nem sértődött meg. Elégedetten nézte védencét. - Micsoda féktelen természet! Valóban unikornis. Az unikornis lelke lakozik önben, nekem csak az unikornis alakját kell megformálnom, hogy a lovag szerelembe essen. - Nem akarok lovagot! Ezúttal Bajor Izabella ellentmondást nem tűrő hangon szólalt meg: - Hallgasson el, kérem! Én Franciaország királynéja vagyok! A férfit, akit önnek szánok, Renaud de Molléne-nek hìvják. Kisnemes, de nagy vagyon birtokosa: a családja tulajdonában van egy csodálatos kincs: az unikornis szarva. Még csak huszonegy éves, de már lovag és királyi testőr. Ha ìgy folytatja, harmincévesen kapitány lesz és talán egy napon tábornagy. - Felség... - Elég! 1414. január elsején mutatom be önt az udvarban. Valamivel több mint két hónap áll rendelkezésünkre, hogy jó modorra tanìtsam, és ez nem is lesz elegendő! A társalkodónőim

gondoskodnak majd önről. A szobája készen áll. Menjen, és senki se lássa meg! Izabella kiszólt, és egy fiatal nő lépett be. Mélanie de Nantouillet az ajtó felé indult, de egy utolsó kérdés jutott az eszébe. - Láthatnám Ingridet? A királyné tekintete elkomorodott. - Meghalt. A csőcselék felkoncolta. Mélanie szìve hirtelen megesett az uralkodónőn. - A jóslatáról akartam volna megkérdezni őt. Boldogtalanságot jövendölt nekem, márpedig ha úgy van, ahogy mondja, felség, akkor az ellenkezője lesz a sorsom. Izabella elgondolkozott. - Valóban különös. Úgy látszik, ez egyszer tévedett. Izabella intett, hogy visszavonulhat. A kihallgatás befejeződött. Mélanie de Nantouillet-nak nem maradt más választása, minthogy engedelmeskedjék a királynénak... Hetek múltak el, és Mélanie teljesìtette a számára kìnzó kötelességeket: a testtartás- és táncórákat arcfestési gyakorlatok és ruhapróbák követték, s mindez a legnagyobb titokban. Ajtaja mindenki előtt zárva maradt, kivéve Izabellát és a társalkodónőit. Mélanie egyetlen ponton nem engedett: csakis feketét volt hajlandó hordani. Tucatjával készültek számára a fekete ruhák, melyek - Mélanie legnagyobb elkeseredésére - egytől egyig csodálatos keblét hangsúlyozták. 1414. január elseje sokkal gyorsabban eljött, mint gondolta. Késő délután Bajor Izabella a szobájába kérette. Maga akarta felöltöztetni. Csodálatos fekete bársonyruha feküdt az ágyon. Mélanie felvette. A ruha mély és széles kivágását hermelin szegélyezte, és középen fekete tüllbetét töltötte ki, mely - bár valamelyest eltakarta viselője keblét nem rejtette el alakját. A ruhaderék szorosan testre simuló ezüstöv volt. Az ujjak ugyancsak szorosak voltak, és a csuklónál hermelin zárta őket; a ruha bokáig ért, és alját is hermelinnel szegélyezték. Mélanie szemet gyönyörködtető volt, s leginkább szoborszerű szépsége ragadta meg a körű Iá Hókat. A királyné kiment a szobából, és egy páratlan tárggyal tért vissza. - Erről mit gondolsz? A kalaposom számodra készìtette. Kalap volt, de micsoda kalap!... Mélanie látta, hogy Izabella és az udvarhölgyek a legelképesztőbb fejfedőket hordják, de ehhez semmi sem volt fogható. Fehér bársonyból készült tölcsér volt, körülbelül egy méter magas, melyet lent, a homloknál fekete bársonyszalaggal lehetett a fejhez erősìteni. Az egész tölcsért fehér csipke borìtotta, mely a tölcsér végéről a hátközépig ért, oldalt pedig eltakarta viselője fülét. Bajor Izabella fölkiáltott: - Íme, az unikornis szarva! Mélanie nem válaszolt. Elnémult meglepetésében. Szerénysége és a nagyvilági szokások iránt érzett ellenszenve ellenére is megbabonázta e gyönyörű darab, melynek ráadásul ő lesz a legelső viselője. A csodálatos kalapot nem volt egyszerű feladni. Izabella és az udvarhölgyek többször nekiláttak, de mindig újra kellett kezdeniük.

Mélanie hosszú tincseit a kalap alá kellett kényszerìteni, hogy egyik se göndörödjék elő. Úgy kellett a kalapot Mélanie fejére erősìteni, hogy magassága ellenére ne essen le, és a fátyol kövesse a fiatal nő minden mozdulatát. Mindez időt vett igénybe, és ez volt az oka a királyné késésének. Végül Mélanie csodálatos, valódi unikornis lett; unikornis belülről, öröktől fogva: szűz, tiszta, vad, és néhány perce unikornis kìvülről, az egyetlen szarvval ékesìtve. Izabella hátralépett, hogy megcsodálja, mìg az udvarhölgyek nem tudták visszatartani izgatott kiáltásaikat. De még mindig nem volt vége. Franciaország királynéja mosolyogva mondta: - A karbunkulust! Az egyik hölgy apró ládikóval a kezében lépett oda Izabellához. A királyné hatalmas gránátot vett elő a dobozból, és a Mélanie homlokát dìszìtő fekete bársonyszalagra erősìtette. Megint távolabb lépett, hogy megszemlélje a hatást, majd elmosolyodott. Megfogta védence kezét. - Menjünk! Itt a bál órája! Amikor a királyné megjelent a Szent Pál-palota nagytermében, morajlás támadt. Mindenki megdermedt. A dauphin letette kupáját, és kezében egy darab hússal mozdulatlan megállt, Bemard d'Armagnac és durva barátai ez egyszer elnémultak; a zenekar sem játszott tovább, mintha megállt volna az idő... Egy unikornis lépett az udvarba! Mivel ez a női testű, fehér csipkébe burkolt jelenés nem lehet más, mint egy unikornis. Ahogy az első megdöbbenés elmúlt, a hölgyek elsápadtak a féltékenységtől. Szent ég, hogy Mélanie de Nantouillet milyen szép volt! De ki ne lett volna szép, ilyen ruhában? Úgyhogy az összes hölgy elhatározta, hogy már másnap ugyanilyen fejfedőt rendel a kalaposától. ìgy kezdődött a magas, csúcsos főkötő, a hennin divatja... Renaud de Molléne keresztapja mellett állt, amikor Mélanie belépett. Nem szólt egy szót sem, de Guillaume de Tancarville észrevette, hogy az arcából minden vér kifutott. - Ő az? - Igen. Renaud hangja megtelt félelemmel. - Elég tiszta vagyok-e? Ha nem, meghalok, ha megérintem. A főpohárnok elmosolyodott. - Nem tiszta vagy, maga vagy a tisztaság. Menj, fiam! Renaud gépiesen elindult. Az udvar, mely kezdett magához térni, újra elnémult. Az udvaroncok elléptek a királyi testőr útjából, és szinte vallásos áhìtattal figyelték a jelenetet: az unikornis lovagja találkozik az unikornissal. A két fiatal most szemtől szemben állt egymással. Egyikőjük sem mozdult: Mélanie zavarban volt a sok embertől, Renaud rettegett az unikornis érintésétől. Izabella még mindig fogta védence kezét. Most elengedte, és csak nézte a fiatal párt.

- Milyen szépek vagytok! Milyen szép a szerelem! A zenekar játszani kezdett... Mint gyakran, az első a karol volt, azaz keringőféle tánc, s Renaud de Molléne a karját nyújtotta Mélanie de Nantouillet-nak. Erősen összeszorìtotta szempilláit, és lelkét görcsbe rántotta a félelem. Finom érintést érzett. Renaud ránézett táncosára: semmi sem történt! A pár egészen különleges volt, és néhány pillanatig senki nem mert táncba fogni. Mindenki őket bámulta. Végül VI. Károly oldalán megjelent Odette de Champdivers, és a bál elkezdődött. Renaud és Mélanie sokáig némán táncoltak, mielőtt beszélgetni kezdtek. Fakó hangon szólaltak meg. - A szárnyas szarvas a rabszolgája lett, kisasszony. - Mihez kezdjek egy rabszolgával? - Tegye boldoggá... Renaud ekkor megpillantotta a karbunkulust a fiatal lány homlokán, fénye úgy belesziporkázott a szemébe, hogy elszédült. Össze akarta szedni magát, de minden erő kiszállt belőle. Elájult. Nagy mozgolódás támadt az udvaroncok soraiban, és Mélanie kiszaladt a teremből. Renaud magához tért, amikor Guillaume de Tkncarville bort töltött a szájába. - Hol van? - Elment. - Persze. Az unikornis mindig elmenekül, amikor először közelìtünk hozzá. Még egy pohár bort kért a keresztapjától, és azt is egy hajtásra kiitta. Aztán egy asztalhoz ment, és egyik kupa bort a másik után hajtotta föl. Tancarville megpróbálta megállìtani. - Megállj! Részeg leszel. - Hagyj! A tükörpoharat! A tükörpoharat akarom! Kupája megint tele volt. Hosszasan nézte a rubinszìnű folyadékot. - Ez az. Biztos ez az. - Ne idd meg! Renaud de Molléne egy szuszra kiitta. Arca megváltozott és rajongó kifejezést öltött. - Látom! Értem! A világ szép! Az ember boldogságra termett! És tántorgó léptekkel kiment a teremből, miközben Guillaume de Tancarville sóhajtva megrázta a fejét. - Bolondság!...

16 Mélanie sorsa Másnap Mélanie mindenki előtt bezárta szobája ajtaját, mondván: beteg. Renaud előbb félénken, majd türelmetlenebbül próbált találkozót kérni tőle, de mindannyiszor hűvös visszautasìtásban részesült. Végül egyáltalán nem kapott választ.

Elküldte keresztapját, Guillaume de Tancarville-t, hogy szóljon az érdekében, de Mélanie nem hallgatta meg őt sem, és nem is nyilatkozott meg bővebben. Csak a királynét engedte belépni a szobájába, de őt is csak kényszerűségből. Bajor Izabella maga is szólt Renaud érdekében, de falba ütközött. Mélanie azt felelte neki, hogy nem a fiatalember miatt zárkózik be, egyszerűen csak beteg. A királyné elküldte hozzá orvosát, aki teljesen egészségesnek minősìtette: Mélanie erre pörölt vele, hogy nem ért semmihez, és ólmos fáradságra panaszkodott. Nem ment el a következő bálba sem, január hatodikán, vìzkereszt, vagy Epiphania napján. Hogy elejét vegye Bajor Izabella parancsolgatásának, szìvet tépően sìrdogált, és az udvar kénytelen volt unikornisát nélkülözni. Napok óta havazott Párizsban. Cudar hideg volt, és a nép igencsak szenvedett ettől, de a Szent Pál-palotában lévő udvaroncok, különösen a hölgyek, csak a megjelenésükre voltak kényesek. Vidám hangulat uralkodott. A január elsejei bált követően új divat született, ezen a mulatságon vezették be igazán: megkezdődött a csúcsos fejfedők, a kecses henninek kora. Mint minden királyi testőrnek, Renaud de Molléne-nek is kötelező volt részt vennie az ünnepi eseményen. Az egyetlen lény, aki számìtott neki, hiányzott. Nem érdekelte az a különleges látvány, amelyet a bálterem kìnált: minden dáma fején remek hegyes fejfedő dìszelgett; egyszerre tiszteletet parancsoló és légies, s viselői látomásoknak vagy tündéreknek tetszettek. A meglepett, elkápráztatott férfiak felvetett fejjel csodálták e sokszìnű bársony és átlátszó fátyol-erdőt, amely úgy jó méternyire magasodott föléjük. Egyedül Renaud arcára ült ki a csalódás: ezek mind álunikornisok, ámìtó imitátorok, farsangi álorcások! Észrevette Berry hercegnőt: egyedül rajta nem volt csúcsos fejfedő, bár a haját magasra tornyozták, és telefűzték gyöngyökkel... Rámosolygott. A hercegnő elindult felé. Tökéletesen megértette a mosoly jelentését. - Hálás nekem, hogy nem másoltam a kedvesét? - Igen, asszonyom. - Hát igen. Megfogadtam, hogy sosem fogok ilyen kalapot hordani. A világért sem másolnám. A zenekar elkezdett játszani, a hercegnő kezét nyújtotta, és máris a táncolok között találták magukat. - Nem látom őt... - Beteg. - Távol tartja magát öntől: az egész Szent Pál tudja. Nem sérelmezi? - Természetes, hogy távol tart: ő az unikornis. A szép Jeanne de Berry felsóhajtott. - Szerencsétlenségemre én csak hercegnő vagyok és a király kuzinja... Renaud nem válaszolt. A tánc végéig hallgattak, ìgy ezekkel a szavakkal váltak el egymástól... Nem messze tólük Guillaume de Tancarville figyelte keresztfiát, józan mosollyal, kupával kezében.

Biztos volt kalandja sikertelenségében, de nem volt szìve megmondani neki. Miért bántsa meg előre? Idővel magától is csalódik ábrándjaiban. Amikor előző év augusztus havában Adam elment Párizsból, gyorsan elért Calais-ba, majd Londonba, ahol Fusoris mester ajánlásával meghallgatást kért az uralkodótól. Azt hitte, azon nyomban fogadják, de nagy meglepetésére azt mondták neki, szálljon meg a városban és maradjon ott. Végül örökkévalóságnak tűnő várakozás után zavaros utakon megérkezett a király értesìtése. Adam London utcáin sétált, mikor egy polgári ruhába öltözött, ötven év körüli személy lépett oda hozzá, és erős angol hanghordozással ìgy szólt: - Azt hallottam, hogy önnek ugyanannyi aranya van, mint nekem. Csak a kettétört érméről lehetett szó. Adam elővette az övét, az idegen a magáét, összeillesztette őket, majd mindkettőt eltette... Adam őrülten bosszús lett. Kit küldtek neki, aki még csak nem is nemesember? Egy kémet, mint ő maga, aki valószìnűleg a felettese... Megkérdezte: - Tehát nem láthatom a királyt? Az illető válasz helyett belenyúlt az erszényébe, és kihalászott egy fényes tárgyat. - Burgundia hercege rászánta magát, hogy megtámadja Párizst. Csatlakozzék az ostromlókhoz, és adja át neki ezt a gyűrűt... A gyűrű annak a jele, hogy ön az összekötő a burgundiai herceg és közöttünk. - És mit mondjak neki? - Semmit. Kìvánjon jó napot. Ez minden. - És azután? - Azt teszi, ami tetszik. Ha kell, majd új utasìtást kap. A férfi arca szenvtelen lett, világosan jelezte, hogy a megbeszélésnek vége... Adam sans Père köszönt, majd a kikötőbe ment, hogy hajóra szálljon. Először történt, hogy a dolgok nem úgy alakultak, amint várta, és ez hatalmas dühöt váltott ki belőle... Azonban lassacskán megnyugodott. Végül is mit várt? Hogy tizennyolc éves korában Anglia királyának bizalmasa lesz? El kell sajátìtania a türelem tudományát... Azt tudta, hogy V. Henrik, aki atyját, IV Henriket követte a trónon, nagy királynak ìgérkezik. Éppen most adott neki leckét alázatból, és ezért még hálával is tartozik neki. Félelemnélküli János január huszonkettedikén hagyta el Lille-t, kétezer lovas és ugyanannyi gyalogos élén. Párizs alá érve sátrat vert a Montmartre és a Chaillot közötti magaslaton. Nem gondolta, hogy a várost rohammal beveheti, de számìtott az őt támogató lakosság felkelésére. Ám a napok teltek-múltak, és nem történt semmi.

Adam sans Père is odaérkezett február első vasárnapjára. Tudakozódott a herceg holléte után; azt mondták neki, hogy éppen istentiszteleten van a chaillot-i Szent Péter-apátságban: hát odament. A mise végeztével Burgundia hercege éppen kilépett a templomkapun és indult visszafelé. Adam könnyen felismerte vékony, fekete alakját a páncélos és dìszruhás emberek körében. Átvágott a tömegen, egyenesen a herceg felé. Amikor eléje ért, előrenyújtotta jobb kezét, amelyen a gyűrű volt... A menet megtorpant. Félelemnélküli János megdermedt. - Hogy kerül ez a gyűrű a birtokába? Ellopta! - Nem, nagyuram! Azért adták nekem, hogy ezzel jelenjek meg ön előtt. - Menjünk vissza az apátságba! Kìséretének több tagja is a herceggel akart tartani, de ő leállìtotta őket, ìgy kettesben tért vissza a templomba Adam-mal. A Szent Péter üres volt, amikor beléptek. - Mit üzen a király? - őfelsége üdvözli, nagyuram. - Ez minden? - Igen. - Ez azt jelenti, hogy elutasìtja a támogatást? - Nem tudom, nagyuram. Azért küldött, hogy átadjam üdvözletét. Ezenkìvül semmit sem tudok. Félelemnélküli János minden jel szerint rettenetesen megmérgesedett, és Adam élvezte az édes bosszút azzal szemben, aki korábban kiseprűztette. Ugyanakkor felfedezte a hìrhozó káprázatos hatalmát. Ez a hatalom éppen abból adódott, hogy ő senki. Egy halom arany vagy a legkeservesebb könyörgés sem változtathatta volna meg szavait, mivel azok nem voltak az övéi. Az egész csak jelenés, csak visszfény, csak árnyék... A herceg tekintete rászegeződött. - Nem volt-e már korábban a kìséretemben? - De igen, nagyuram. - Megmondaná a nevét? Elfelejtettem. - Adam sans Père. - Nos, Adam uram, azt javaslom, hogy itt, az apátságban szálljon meg. Ez sokkal kevésbé feltűnő, mint a tábor, és személyesen fogok gondoskodni a kényelméről. Egyébként sem sokáig fog itt maradni. Királya segìtségével vagy anélkül, egy hónapon belül Párizsban leszünk. A következő napokban Adam sans Père vendéglátója bőkezűségét élvezte. Félelemnélküli János berendeztetett neki egy szerzetesi cellát; lakájok hordták a legìnyencebb étkeket, a legfinomabb borokat. A második estén mesébe illő alak jelent meg nála, aki Szőke Adélaide-nak nevezte magát, és őt kereste. Adam nem engedte be. Sohasem volt még nővel, és megìgérte magának, hogy az első eset kivételes lesz; azt semmiképpen sem egy örömlánynak tartogatta!

Párizs ostroma jó alkalom volt Bemard d’Armagnacnak hogy katonai erényeit fitogtassa. Azonnal tisztába jött azzal hogy a veszély nem a támadók oldaláról fenyeget, hanem a lakosság felől, ezért ebben az irányban rendkìvül szigorú intézkedéseket foganatosìtott. Így halálbüntetés terhe mellett megtiltotta a fegyverviselést, még a konyhakését is. Nem lehetett szüneteket tartani a munkában, egyetlen pillanatra sem, semmilyen ürüggyel; és végül tilos volt a városfalhoz száz lépés távolságnál közelebb menni. Fegyveresek járták az utcákat, és rendkìvüli szigorral betartatták ezeket az intézkedéseket. Ugyanakkor őrjáratok rótták útjukat a városfalakon, de nem kifelé figyeltek, hanem befelé. A szórakozott sétálókat, akik száz lépésnél közelebb jöttek, kővető nyìllal leterìtették, vagy üldözőbe vették és megölték. A nép továbbra is ellenségesen viselkedett az Armagnacok-kal szemben, de el kellett ismerni, hogy uralják a helyzetet. Semmit sem lehetett tenni Bemard d’Armagnac vaskeze ellen; Párizs népe beletörődve lemondott arról, hogy fellázadjon a hőn szeretett burgundiai herceg érdekében. Annál is inkább, mert a párizsiaknak más elfoglaltságuk is akadt, mint az ostromlók segedelme. A nagy hideg beálltával új és félelmetes betegség ütötte fel a fejét: a szamárköhögés. Aki megkapta a betegséget, az a szerzetesekéhez hasonló szürke csuklyába* * Ebből ered a betegség francia neve: coqueluche. Ez a szó eredetileg csuklyát jelent. burkolózott. A szerencsétlenek szìvet tépő köhögési rohamai naponta kétszázszor is megismétlődtek. Ha éppen nem köhögtek, harákolva kapkodták a levegőt és tántorogtak gyengeségükben. Többségük életben maradt, de akik belázasodtak, azok nemigen kerülhették el a végzetüket... Párizs ostroma különös módon némi megkönnyebbülést hozott Renaud de Molléne-nek. Felfüggesztették a bálozást, márpedig az puszta kìnszenvedés volt számára Mélanie nélkül; továbbá katonai kötelezettségei is lefoglalták. Gyakran járőrözött a falakon. Február elején egy alkalommal Guillaume de Tancarville is elkìsérte. Úgy vélte, hogy keresztfia szerelmes érzelmei túlságosan tartósak, és rászánta magát, hogy beszél vele. ìgy történt, hogy miközben mindkettejük tekintete a városra szegeződött, ő belevágott a közepébe. - Felejtsd el ezt a Mélanie-t! Csak bajt hoz rád. - Soha! - Körötte kószál a balsors; sugárzik róla a szerencsétlenség. Higgy az én öreg tapasztalataimnak: legalább annyira ismerem a nőket, mint a borokat. - Ő nem nő, hanem unikornis. Tancarville nem állhatta ezt a kifejezést. Támadásba lendült.

- Képzelődés, agyrém, üres ábrándozás! Nem unikornis, hanem balsorsú nőszemély. Apácalelkű; ő lenne a legutolsó, akit szerelemre teremtettek. Renaud ellenségesen hallgatott. Tancarville folytatta: - Botrányos helyzetekbe sodor, te meg még mindig makacskodsz! Minden méltóságodat elvesztetted? - Szeretem... - De ő nem szeret téged. - Hőstettet viszek végbe, és belém fog szeretni. - Micsoda hőstettet? Térj vissza a földre! Berry hercegnő megőrül érted. - Nem tehetek róla. - Elégìtsd ki a vágyait. Könnyű és kellemes feladat. - Lehetetlen. - A keresztapád vagyok. Felelős vagyok a jövendődért. Ha igent mondasz a hercegnőnek, megcsináltad a szerencsédet... Ekkor éppen egy szamárhurutos őr mellé értek. Rettenetes köhögési roham után a korlátra borulva igyekezett lélegzethez jutni a szerencsétlen. Renaud de Molléne kihasználta az alkalmat és témát változtatott. - A szamárköhögés megtizedeli sorainkat. A burgundiaknak hamarosan nem marad ellenfelük. Tancarville nemet intett a fejével. - Éppen ellenkezőleg. A szamárköhögés a mi szövetségesünk. Nemsokára a másik oldalon is felüti a fejét, és a burgundiak akkor kénytelenek lesznek visszavonulni. Az ember sokkal jobban átvészeli a betegséget városi házban, mint tábori sátrakban... Ezt követően visszatért megkezdett témájához, keresztapa és keresztfiú folytatta tehát a süketek párbeszédét. Egyikük az unikornisról beszélt, másikuk Berry hercegnőről. Guillaume de Tancarville elemzése pontos volt: mivel a szamárköhögés megjelent a városban, február tizenharmadikán Félelemnélküli János úgy döntött, hogy feladja Párizs ostromát. Egyébként is már egy ideje rádöbbent, hogy a párizsiak nem lázadnak föl, és kìsérlete bukásra van ìtélve. Adam azonban maradt. Pedig a herceg személyesen jött el hozzá megkérdezni, hogy vele tart-e Burgundiába. Adam elutasìtó választ adott; azt mondta, hogy dolga van Párizsban. Félelemnélküli János meglepődött, kicsit bosszankodott is, s ez Adamnak nagy élvezetet szerzett... Pár óra múlva, mikor a burgundi hadsereg köhögési rohamok közepette rátért az északi országúira, ő is elindult a főváros felé... Óvatosságból Szent Jakab-zarándokköpenyt kerìtett magára. Minden különös ok nélkül ment Párizsba. „Tegye, ami tetszik”, mondta az az összekötő Londonban: nos, egyszerűen kedve támadt visszatérni a tetthelyre, elsősorban Fusoris mesterrel szeretett volna eszmét cserélni.

Senkinek sem keltette föl az érdeklődését, és minden baj nélkül ért a Notre-Dame-hoz... A csillagjós órás mit sem változott... Most is ugyanolyan nevetségesnek tűnt csillagos öltözékében és hosszú fekete szakállával. Kis boltja most is ugyanúgy tömve volt ingaórával, mint korábban. Szemlátomást örömmel fogadta látogatóját... Mindenféléről beszélgettek, majd Adam megkérdezte: - Nincs valami hìre a családomról? Az órás tekintete felcsillant. - Hát persze, hogy van! Nem is akármilyen! A nővéred Párizsban van. Ráadásul a királyné kegyence. Adam sans Père elhúzta a száját... Mélanie! Már teljesen megfeledkezett róla, és sorsa őszintén szólva egészen hidegen hagyta. - A Vivraie családra gondoltam, Fusoris mester. - Hát éppen ez a rendkìvüli hìr!... Figyelj rám: François de Vivraie-nek két törvényes gyermeke volt, egy fia, Louis, akit megölettél, meg egy leánya, Isabelle, akit a normann lovag, Raoul de Molléne vett nőül. Az ő fiuk pedig, Renaud de Molléne, őrülten szerelmes a nővéredbe. - Tehát rokonok? - Bizony! Renaud anyja, Isabelle, Mélanie féltestvére. Majdnem nagynéni és unokaöcs kapcsolat. - És tudják? - Nem. Mélanie-nak azt mondták, hogy ő Nantouillet főúr leánya. Fusoris mester ezután elmondta, hogyan állt ellen Mélanie Renaud ostromának, ami remekül szórakoztatta az udvar egy bizonyos részét. Adam felismerte nővére kibìrhatatlan természetét, kényeskedéseit, erkölcsösségét. Milyen kár, hogy nem osztja Renaud érzelmeit! Vallásos elveivel azonnal darabokra törne, ha egyszer megtudná, hogy rokonok, és a szép szerelem zokogásba fulladna. Hirtelen elmosolyodott. Elhatározta, hogy még egy darabig Párizsban marad... Mosolya egyre szélesebb lett, és Fusoris mestert a benső ujjongás érzésével hagyta el. Február tizenharmadika, Félelemnélküli János távozásának másnapja nem olyan volt, mint a többi nap. Február tizennegyedikén Szent Bálint napját és a győzelmet ünnepelték, ìgy az udvar kétszeres okot is talált az örömre. Ezen a Bálint-napon csak egyetlen ember érezte magát rosszul a Szent Pál-palotában: Renaud de Molléne. Visszatérve a járőrözésből, Mélanie ajtajához ment, de a lány válaszra sem méltatta. Este rászánta magát, hogy egyedül jelenjék meg a bálban, de félúton megtorpant. Mélanie nélkül befejezni a szerelem ünnepének napját képtelenségnek tűnt föl előtte. Átfutott rajta a gondolat, hogy a keresztapjának igaza van. Mélanie nem utasìthatja vissza őt a

végtelenségig, Vagyis le kellene vonnia a következtetést... Mindenesetre most, azonnal, magyarázatot kér... Ismét Mélanie ajtajához ment, kopogtatott és szólongatta a lányt, de nem több sikerrel, mint az imént. Mérgében már-már betörte az ajtót, de az magától kinyìlt. Renaud belépett. A helyiség üres volt. Döbbenten állt... Mögötte egy őr köhintett, jelezve jelenlétét. - Bocsánat, uram, Nantouillet kisasszonyt keresi? - Igen. Miért? - Azt hiszem, tudom, hol van. Néhány órája hagyta el a palotát. Éppen akkor léptem szolgálatba. Megkérdezte tőlem a MessziSzent Jakabhoz vezető utat. Ez volt az első eset, hogy Mélanie elhagyta a Szent Pál-palotát, ahonnan egyébként csak a királyné engedélyével léphetett ki. Valami nagyon komoly dolog történhetett... Renaud futásnak eredt, és nem hallotta az őr kiáltását: - Nem tud kijutni, uram, Messzi-Szent Jakab a falakon kìvül van, és a kapuk be vannak zárva. Renaud ismerte a Messzi-Szent Jakab nevet viselő templomot. A Compostelába vezető Szent Jakab útján volt, valóban „messzi”, vagyis innen még hosszú utat kellett megtenni, hogy a zarándoklás végére érjen az ember. De a templom maga nem volt nagyon távol a falaktól, a Szent Jakab utca vezetett oda. Renaud odaért a falakhoz. A kapuk, mint minden éjjel, zárva voltak. Fölmászott a rondellára, és tétovázás nélkül a jeges vizű várárokba vetette magát. Levegő után kapkodott, azt hitte, meghal. Hallotta a kiáltásokat, egy nyìlvessző suhanását, lába elérte a rézsűt, kimászott és futott tovább... Ugyanekkor Mélanie a Messzi-Szent Jakabbal szemben, egy ház beugrójában húzódott meg. Várta, hogy mélyebb legyen az éj: ezt kérte tőle az üzenet. Szìve hevesen dobogott keblében. Nem sokkal ezelőtt élete egyik legmegrázóbb pillanatát élte át. Egy szolga üzenetet hozott neki egy Szent Jakab-köpönyeges személytől. Az üzenetet fivére, Adam küldte, és amit tartalmazott - az csodálatos volt! A levél szerint fivére édesanyjuk áldozatos halálát akarta elmesélni neki, amellyel megváltotta őt. Mielőtt átadta lelkét az örökkévalóságnak, azt kìvánta, hogy zarándokoljon el Compostelába, és vezekeljen bűneiért. Ezért akart vele éppen a Messzi-Szent Jakab-templomban találkozni. Ezenkìvül óvatosságból is: a Messzi-Szent Jakab a városon kìvül volt, és ő nem mehetett be a városba. Beállt a burgundiak közé - ha az Armagnacok felismernék, halálra ìtélnék. Ugyancsak óvatosságból arra kérte a nővérét, hogy csak az éj sötétjében keresse meg. Mélanie kétszeresen boldog volt: Adam életben van, pedig már holtnak hitte, és anyjuk bűnbánatot tartott... Volt még egy intelem az üzenetben: Adam arra kérte, hogy levelét semmisìtse meg és senkinek ne mondja el, hová megy. Csakhogy Mélanie nem tudta,

hol van ez a templom, ezért kénytelen volt megkérdezni az utat egy őrtől. De ez biztosan semmilyen következménnyel nem jár. Ahogy öreg este lett, Mélanie elhagyta menedékét, és átment az úton... Belépett. A templomot ragyogóan megvilágìtották az oltár körüli gyertyák... Előrement. Egy durva gyapjúba burkolt alak siklott mellé, arcát kámzsa fedte, sebesen bezárta a kaput. A lány összerezzent, de a hang, Adam hangja megnyugtatta. - A biztonság kedvéért... Adam jött felé, és lelökte a kámzsát. Mélanie megrendültén nézte, milyen szép fiatalember lett belőle, és az is meglepte, hogy zarándoknak volt öltözve. Örömében felkiáltott: - Hogy megnőttél! Milyen szép vagy! - Te is nagyon szép vagy. Sőt gyönyörű! Ez igaz is volt: Mélanie csodaszépen festett a királyné szabászától származó pompás ruhában, mely komoly volt, mégis kiemelte páratlan alakját. Semmilyen ékszert nem viselt, leszámìtva a homlokára fekete bársonyszalagon rögzìtett gránátkövet. Öccséhez szaladt, hogy megcsókolja. Megszédült örömében. Adam szorosan, gyöngéden ölelte, és csendesen mondta: - Esküszöm neked, még soha nem öleltem nőt. - Én sem öleltem soha férfit. Örülök, hogy te is megtartóztatod magad. - Ki beszél itt megtartóztatásról? Csak férfiakkal szeretkeztem... Mélanie megdermedt. Adam gúnyosan nézte. - Tudod-e, milyen nap van ma? - Nem. Adam csúfondárosan nevetgélt. - Nem is vártam mást tőled! Te vagy az egyetlen a világon, aki nem tudja, hogy Szent Bálint napja van, nővérkém... Adam olyan buja tekintetet vetett rá, hogy Mélanie megrettent. - Szent Bálint napja, a szerelmesek ünnepe... Valaha megfogadtam magamnak, hogy az első nő, akit a karomban fogok tartani, különleges lesz... Mélanie belekapaszkodott abba a szegényes okba, amelyik idehozta őt. - De hát anyánk? Hogyan halt meg az édesanyánk? Adam még csak nem is vette a fáradságot, hogy válaszoljon, csak mondta a magáét. - Mely nő lehetne különlegesebb, mint a tulajdon nővérem? Itt, a templomban fogok szeretkezni a nővéremmel!... Mélanie úgy állt előtte, bénultan, mint egy védtelen kis állat a nagyvad előtt. Ő pedig falta a tekintetével. - Ezek a keblek! Micsoda melleid vannak! Még soha életemben nem láttam ilyen szép keblet. Mutasd! Durva mozdulattal letépte a ruha felső részét. Mélanie meztelen keblei kivillantak. Adam egy percig kedvére szemlélte kővé dermedt nővérét, majd elkapta a karját. - Gyere!... Es hogy a szentségsértés tökéletes legyen, Szűz Mária oltára előtt leszünk egymáséi.

Mélanie tehetetlenül hagyta magát, olyan volt, mint egy rongybábu. Adam megállt Szűz Mária szobra előtt. - Ne siessünk... Senki sem fog minket megzavarni. Van időnk. Kék szemével belenézett nővére ibolyaszìn szemébe. -Gondolj anyánkra, Mélanie! Képzeld, milyen boldog, hogy ìgy lát minket! Márpedig lát minket. Odafentről, a pogány mennyországból lát minket! A pogányok emlìtése visszaadta Mélanie erejét. Sikoltozni kezdett: - Jézus Krisztus, Szűz Mária, Isten anyja, segìtsetek! Adam vadul elröhögte magát. - Ez az! Hìvd a Jézusodat, kérd a te Szűzanyádat, mentsenek meg! Rajta! Hogy csapjon belém a villám, hogy pusztuljak el azonnal! Hozzálépett. - Látod? Nem csinálnak semmit! Ezek süket istenek, halott istenek. Az igazi isteneket én ismerem: ők szeretik az erőszakot és a vért! Magához szorìtotta, csókolgatni kezdte a keblét és kiabált: - Nézz ide, anyánk, nézz csak ide! Mélanie elájult. Adam még egy ideig tartotta, majd hirtelen elengedte, és hagyta lezuhanni a földre. - Megfeledkeztem az imámról. El kell mondanom... Letérdelt eszméletlen és félmeztelen testvére mellé. -Könyörgésemmel azért fohászkodom, hogy gyerekünk legyen. Ha leány lesz, legyen ördögibb Mahaut-nál; ha fiú, legyen kegyetlenebb nálam! Rémisztőén nevetett, és rákezdett imájára: - Forduljon vissza pályáján a nap, jöjjön őszre nyár, tavaszra tél! Legyen barom az ember! Üzekedjék asszonnyal az asszony, férfival a férfi, kislánnyal az aggbak, szülével az ifjú... Odakint Renaud de Molléne észrevette, hogy a templomajtó be van zárva, s pár pillanatig töprengett, van-e joga erőszakkal behatolni a templomba. De amint meghallotta a férfinevetést, nem tétovázott: betörte az üvegablakot és beugrott... Megdöbbentő kép tárult elébe. Adam sans Père még térdelt. Mire kihúzta volna fegyverét zarándokköpenye alól, Renaud már szemben állt vele kivont karddal. Adam újra térdre esett. - Kegyelem, uram! Kegyelem! Renaud undorral nézett rá, majd fejével intett az élettelen Mélanie felé. - Majd ő dönt felőled. Sorsod az ő kezében van... Ekkor Mélanie kinyitotta a szemét. Látta, hogy Renaud sakkban tartja Adamot. - Már semmitől sem kell félnie... Ön mondja meg, mit csináljak vele. Mélanie nem tétovázott. - Ne bántsa! Ő a bátyám. - A bátyja?... Gyilkos láng égett Renaud szemében. Adam rémületében felkiáltott:

- Mélanie! Meg fog ölni! A fiatal lány élete kockáztatásával Renaud kardja elé vetette magát, és majdnem rajtavesztett... Renaud képes volt visszafogni kardját. Holtfehéren állt. - Ez itt az ön fivére és el akarta követni ezt a... rettenetes dolgot? Hogyan érdemelhet bocsánatot? - Minden embernek jár bocsánat. Nem bìrnám elviselni, ha miattam halna meg. Ez az akaratom. - Engedelmeskedem. De az, hogy nem szolgáltatok igazságot, a ragaszkodásom leghatalmasabb bizonyìtéka... Adamhoz fordult. - Tűnj el! Adam nem mondatta magának kétszer. A küszöbről még visszaszólt: - Szeressétek egymást, ti ketten! Főleg jól szeressétek egymást!... Mélanie végignézett megmentőjén. Az ifjú nyomorúságos állapotban volt, csepegett belőle a vìz, haja csapzottan lógott homlokára, vértjéből is csörgött a vìz... A lány hirtelen ráébredt mezìtelenségére. Gyorsan eltakarta a keblét a kezével. Renaud szó nélkül elment köpenyéért, amelyet a templomba lépve egy pádon hagyott, és átnyújtotta neki. Mélanie beleburkolózott. - És ön? Meg fog fázni! - Nem tesz semmit... Renaud és Mélanie reggelre értek haza a Messzi-Szent Jakabból... Már nem havazott, de mindent hó takart. Éles fénnyel tűzött le a nap, Párizs déli külvárosa szinte szikrázott tőle. A kátyúk, a szeméttel szegélyezett utak, a házak omladozó falai eltűntek a ragyogó hótakaró megszépìtő védelme alatt. Előttük magasodtak a várfalak, a távolban kirajzolódott a Notre-Dame, és kissé jobbra feltűntek a Bastille termetes kerek tornyainak körvonalai. Az éj folyamán nem beszélgettek; Mélanie-t túlságosan megviselte az átélt megrázkódtatás, Renaud pedig tiszteletben tartotta a csendet. Várták a virradatot, hogy kinyìljanak a város kapui, s csak akkor kerekedtek fel. A valószerűtlen tájban gyalogoltak, Renaud szánalmas állapotban, összeborzolt hajjal, gyűrött kardkötővel, még mindig átázott cipőben; Mélanie pedig szorosan összefogott fekete köpenyben, amely feltűnően elütött a táj hófehér szìnétől... Mélanie szólalt meg először. A hangja tompán csengett. - Engedje meg nekem, hogy megőrizzem a történtek titkát. - De mit mond Bajor Izabellának? Biztosan tudja már, hogy kiment a városból, és azt is, hogy én a keresésére indultam. - Meg fogom neki magyarázni, hogy elmentem imádkozni Szent Bálint napján, mert én... szerelmes lettem magába.

Renaud de Molléne kinyitotta a száját, de nem jött szó ajkára. Hirtelen rettenetes köhögési roham kapta el. A várárok vize, amely a szamárköhögést terjesztette, minden bizonnyal megfertőzte, és a köhögés nem is csillapodott, végig az úton a Szent Pál-palotáig... Mélanie bekìsérte Renaud-t a szobájába, és kérette az orvost, aki meg is állapìtotta a betegséget. Majd bement a sajátjába, hogy átöltözzék. Meglátta egyik fekete muszlinsál-ját, és azt gondolta, hogy odaajándékozza Renaud-nak, hogy ezzel takarja be a fejét, ne a szokásos kámzsával. Visszament hozzá a sállal, és találkozott Bajor Izabellával. Elmondta neki, mi történt, persze a saját változatában. Franciaország királynéja jó darabig nem tért magához a meglepetéstől. - Szerelmes lett? És pont Szent Bálint napján! Esküszöm, már el sem tudtam képzelni. Ez csoda, nincs is más szó rá! - Ez valóban csoda, felség! - Érzi a fellángolást, egész lényének felkavarodását, a vágyat, hogy boldogságát világgá kiáltsa, és ugyanakkor takargassa, mint a legdrágább titkot? Mélanie nem tudott mit válaszolni. Bementek Renaud szobájába, aki fulladozva köhögött. Amint csillapodni látszott a roham, Bajor Izabella ismét megszólalt, de már kissé bosszús hangon. - Szegény fiú! Nem maradhat itt. Az udvart eleddig sikerült megkìmélni a szamárköhögéstől, és aki megkapta, annak el kellett hagynia a palotát. Kicsit töprengett, majd arca felderült. - Mindketten átköltöznek a Barbette-palotába! Szent Kelemen éjszakája óta üresen áll. Két szellem kìsért a falak között: a kicsi Fülöpé, aki azonnal meghalt, ahogy életet adtam neki, és Orléans-i Lajosé, aki halála előtt időzött ott. Hála önöknek, most megbékélhetnek a kìsértetek. Ezek a baljós termek nagy boldogság tanúi lesznek: önök ketten a Barbette-palota szerelmesei... A Barbette-palota szerelmesei furcsa boldogságot éltek át. Renaud-t a betegsége, ha nem kìnozta is állandóan, nagyon legyengìtette. Körülbelül tìzpercenként véget nem érő köhögési rohamai voltak, melyek majdnem lehetetlenné tették a lélegzetvételt. Nem voltak egyedül. Szolgák és doktorok serénykedtek Renaud körül. Nem lett volna illendő, hogy Mélanie egyedül gondozza a fiút, és ő adjon neki forró fürdőt, mert ennél a betegségnél abból többet is előìrtak a doktorok. De amint a kezeléseknek vége lett, jött Mélanie, és Renaud-nak úgy tetszett, hogy sosem hagyja őt el. Egyébként mindig jelen volt, legalábbis a sálja révén, amelybe a beteg a fejét burkolta. Mélanie kacér lett - illetve igyekezett tetszeni a fiúnak. Nem jelent meg soha magas fejdìsze nélkül, és mindig a homlokán viselte a gránátkövet; ezenkìvül különböző bizsukat kezdett

hordani: gyűrűket, karkötőket, ezüst és gyémántos nyakláncokat, amelyek megcsillantak fekete ruháin. Nem úgy volt szerelmes, ahogy azt Franciaország királynéja mondta, de mindazok után, ami történt, nem tudta többé elutasìtani Renaud-t. Úgy érezte, ez az Úr parancsa... Elmúlt a február, a március, majd az április, és Renaud még mindig nem nyerte vissza egészségét. A királyné időnként látogatást tett a Barbette-palotában, de ő volt az egyetlen vendége ezeknek a termeknek. Mélanie hagyta, hogy sodorják az események. Nem állìthatta, hogy a betegápoló szerep idegen lett volna tőle. Az elhivatottság, a jótékonyság legtermészetesebb érzelmeinek kinyilvánìtása volt. Azonkìvül ìgy fel tudott készülni a feleség szerepére. A férfit, akit a sors neki szánt, legyengìtette a betegség, ìgy Mélanie fokozatosan és félsz nélkül szokhatott hozzá hangjához, pillantásához, mindahhoz, amit eleddig idegennek talált benne. A Barbette-palotában ő is lábadozott. Ebben a mindentől félreeső házban, amely gyakorlatilag el volt vágva a világtól, lassan-lassan kilábalt abból a megrázkódtatásból, amelyet átélt... A fivére okozta kegyetlen jelenet még kìsértette álmaiban. Rémálom volt, és mindig ugyanaz: Adammal volt a Messzi-Szent Jakabtemplomban, elkezdődtek a rettenetes csókok, ő segìtségért kiabál, és Renaud nem jön! Sikoltozva riadt fel... A beteg szobája szerencsére messze volt az övétől, ìgy a fiú nem hallhatta a jajveszékelést... Május közepén súlyosbodott a betegség. Renaud a legaggasztóbb tüneteket mutatta: magas láza volt és nehezen lélegzett akkor is, amikor nem kìnozta köhögési roham, és képtelennek bizonyult rá, hogy lenyelje az ételt. Az orvosok gondossága ellenére állapota reménytelenre fordult, és június elsején eljött a pap, hogy feladja az utolsó kenetet. Az egyházi férfiú távozása után Mélanie bement a szobába, Renaud pihent, kapkodva szedte a levegőt. A lány fölébe hajolt. A férfi öntudatlannak látszott, de amint megpillantotta a gránátkövet kedvese homlokán, felkiáltott: - Karbunkulus! Hirtelen úgy viselkedett, mint aki megőrült. Kitárta a karját, és magához húzta Mélanie-t. A lány először nem értette, mit akar, aztán hagyta, hogy tegye, ami tetszik. Visszautasìthatta-e a haldokló utolsó földi örömét? Vétkezik, de hát nem ez-e a férfi, akit Isten neki szánt?... Ezen az éjszakán is, midőn ott aludt Renaud mellett, rátört a rémálma. Mélanie sikoltozva riadt fel belőle. Renaud, aki kicsit jobban lett, megkérdezte, mi történt. A lány kénytelen volt bevallani éjszakai gyötrelmeit. Elmondta azt is, hogy a vérfertőzés gondolata borzasztja el leginkább... Mélanie elfogadta, hogy egyesüljön Renaud-val, mert azt hitte, a beteg az utolsó perceit éli, de ennek éppen az ellenkezője történt. A fiú másnap jobban érezte magát, és harmadnapra elmúlt a láza.

Bajor Izabella épp ezen a napon jött látogatóba a Barbette-palotába, és elragadtatva nyugtázta a gyógyulást. A királyné sietett az egész udvarnak tudtára adni, hogy milyen csodálatos módszerrel gyógyìtotta meg az unikornis Renaud de Molléne-t. A hìresztelésnek az ifjúra nézve nagyon kellemetlen következményei lettek. Felépüléséről tudomást szerezvén, parancsnokai azonnal behìvták a seregbe, mivel a háború időközben újra fellángolt. Renaud tehát 1414. június végén, bal karján az Armagnacok fehér szalagjával, elhagyta Párizst. Félelemnélküli János kudarca óta az Armagnacok elhatározták, hogy a helyzetet saját előnyükre fordìtják. A burgundi herceg léptei nyomán huszonnégyezer ember menetelt észak felé. A városok egymás után estek el. Ostrom alá vették az erősen védett Arras várát is, de ez a város ellenállt a rohamuknak. Arras alatt csatlakozott Renaud a sereghez. Guillaume de Tancarville, akit rettentő aggodalmában folyamatosan tájékoztattak keresztfia egészségi állapotáról, meleg szeretettel és nagy örömmel fogadta őt sátrában... Renaud első mondata az volt: - Mélanie szerelmes belém! A főpohárnok tudta, hogy megosztották egymással a Barbettepalotát, de nem ismerte kapcsolatuk természetét. - Mióta? - Szent Bálint éjszakája óta. - Csak ìgy? Minden ok nélkül? Renaud kicsit tétovázott, de nem szeghette meg szavát. - Nem volt különös oka. - Biztos vagy az érzelmeiben? Renaud úgy ìtélte, hogy beavathatja keresztapját bizalmába. Annál is inkább, mert sosem ìgérte meg Mélanie-nak, hogy megtartja titkát. - Odaadta magát nekem, amikor a legrosszabbul voltam. Guillaume de Tancarville alig tudta álcázni meglepetését. - Sohasem hittem volna, hogy képes lesz erre. Azt hittem, ismerem a nőket, de ez aztán valóban más, mint a többi. - 0 unikornis, nem nő. Megmondtam önnek! Renaud diadalt aratott, de a nagy borász nem osztotta lelkesedését. Elgondolkodott. - Nem tetszik nekem ez a dolog - jelentette ki végül gondterhelt arccal. - Miért? - Mert nem értem. Nem szeretem, ha valamit nem értek. - Nincs itt mit érteni. A szerelmet nem lehet magyarázni. - Lehetséges. Az egyetlen dolog, amit tudok, hogy nem tehetek semmit értetek: ti választottátok sorsotokat. Rossz néven véve, hogy nem ismerte be tévedését, Renaud gyors búcsút vett keresztapjától, és elment... Arras ostroma örökkévalóságnak tűnt. Rohammal nem lehetett bevenni a várost, ìgy azt választották, hogy kiéheztetik, de az

ostromlottak jól tartották magukat. Augusztus közepén még mindig nem látszottak a gyengülés jelei. Akkoriban hozott a királyné futára üzenetet Renaud de Mollénenek. Az ifjú remegő kézzel nyitotta fel a levelet, mert rossz hìrt sejtett Mélanie-ról; különösen attól tartott, hogy kapcsolatuk következtében a lány megkapta a szamárköhögést. De alig futotta át az első sorokat, örömmel kiáltott fel. Éppen ellenkezőleg, nagyon jó hìrt kapott: Mélanie áldott állapotban volt! Mélyet sóhajtott erre az örömhìrre. Körülötte jártak-keltek a fehér karszalagos katonák. Legyen átkozott ez az ostoba és utálatos polgárháború! Meddig tartja még őt távol Párizstól? Még össze sem tudtak házasodni! Ha az ostrom sokáig tart, Mélanie leányanyaként fog szülni. El sem lehet képzelni, mekkora szégyen volna ez neki... Renaud azon is gondolkodott, bejelentse-e az eseményt keresztapjának. Hosszas töprengés után úgy döntött, hogy Tancarville ezt most nem érdemli meg. Meghiúsult kìsérlete után Adam visszatért Londonba, találkozott azzal a polgárral, akivel már korábban is. A férfi kifejezte elégedettségét azért, ahogyan feladatát ellátta a Burgundia hercegével való megbeszélésen, de újabb utasìtást nem adott neki... Azt tehette, amit akart. Adam engedélyt kért, hogy levelezhessen Fusoris mesterrel. Az engedélyt megkapta. Üzenetet küldött az órásmesternek, hogy megtudja, mi újság Mélanie-val. A válasz késett, de végül megérkezett: nővére beleszeretett Renaud-ba. Sőt gyermeket vár. De nem házasodtak össze, és a szertartás közelesen nem is várható, mert Renaud-t Molléne-be szólìtotta a hìr, hogy apja a halálán van... Amint erről értesült, és mivel továbbra sem kapott semmilyen feladatot a királytól, elhatározta, hogy visszatér Francia-országba. Meg kellett fizetnie a Messzi-Szent Jakab-templomban elszenvedett kegyetlen megaláztatásért; eljött a bosszú órája. Renaud nagyon szomorú eseményeket élt át a családi kastélyban, ahová apja végső nagy bajában maga mellé kérette. Amikor a fiú hazaérkezett, Raoul de Molléne még élt, de már semmit nem észlelt és beszélni sem tudott. Renaud nem akart visszamenni Párizsba, még akkor sem, ha a sors késleltette Mélanie-val kötendő házasságát. Nagyon mélyen szerette apját, és nem akarta magára hagyni. Pár magányos héten át ott maradt, és folyvást azt kérdezte magától, hogyan bìrta egész ifjúságát ezen a halálosan unalmas helyen tölteni... Eljött az ősz, s a kastély még szomorúbbá, még gyászosabbá vált. Raoul egyre gyengült, de még pislákolt benne az élet. Mikor nem apja mellett virrasztott, Renaud bezárkózott a vártorony legfelső emeletére, hogy az unikomis szarvát nézhesse. ìgy legalább azt érezhette, mintha kapcsolatban volna Mélanie-val.

Kiemelte a De Unicome cìmű könyvet a titkos polcról, és olvasta, újraolvasta magányában: A filozófusok ismételgetik, Hogy két állat van az erdőben; A nagyhatalmú szárnyas szarvas És az egyszarvú, akivel jár. Téli Szent Márton napján, november tizenegyedikén reggel, egy szolga felkereste Mélanie-t a szobájában. A királyné kérette őt nagyon fontos ügyben. Kìváncsiságtól űzve ment Bajor Izabellához. A királynét egy itáliai módra öltözött, negyven év körüli férfi társaságában találta, aki bő, rakott fehér ruhát, lifegő füles, vörös fejfedőt viselt. Izabella bemutatta neki. - Az úr Matteo Artusi, most érkezett a szaracénoktól, s meghozta nekem onnan damaszkuszi vizemet. Artusi mester neked meg hìreket hozott. - Hìreket? Matteo Artusi meghajolt. - A nővéréről, asszonyom. Rám bìzott egy üzenetet. Mélanie rettenetesen megrendült: Blanche, akit elraboltak a szaracénok! S Ő megfeledkezett róla, eltemette emlékei mélyére testvérét, mert azt hitte, már soha többé nem fog hallani róla. Megszédült, ez megesett vele, mióta áldott állapotban volt. Bajor Izabella gyorsan leültette, Artusi mester pedig megnyugtatta: - Jó hìrek, asszonyom, nagyon jók! Mélanie megnyugodott, és intett, hogy folytassa. - Elrablása után nővérét Damaszkuszba vitték, Al-Fáráki szultánhoz. A szultán fia, Murád beleszeretett, és egyik feleségévé emelte. Egy esztendeje már ő uralkodik. Több felesége is van, és az ön nővére sem hagyhatja el a háremet, de Murád valójában csak őt szereti. A nővére kormányozza a palotát, sőt az ország ügyeinek egy részét is ő intézi. Megkért, mondjam meg, hogy ő a legboldogabb asszony a világon. Matteo Artusi befejezte. A királyné megköszönte szolgálatát, és a mester nagy hajlongások közepette eltávozott. Mélanie mindvégig elragadtatva hallgatta a beszámolót, s még mindig mosolygott, ám hirtelen rettenetes gondolat suhant át a fején. Mosolya megdermedt, ő pedig elsápadt. Bajor Izabella észrevette. - Zavartnak látszik, Mélanie... - Ezt jósolta meg Ingrid, felség. Nem emlékszik rá? A királyné megrázta a fejét. Általában nem tulajdonìtott különös figyelmet azoknak a beszélgetéseknek, amelyek nem őt érintették. De Mélanie-nak hosszú évek múltán is a fülébe csengtek a lelkébe vésett jóslat szavai. - „Amit a szőke boldogságban ismer meg, azt a barna a boldogtalanságban éli át. Külön utakon járnak, sorsuk hasonló lesz, mégis ellentétes.” Érti, felséged, hogy mit akart mondani?

- Ne izgassa föl magát... Mélanie egyre feldúltabb lett. - Mikor Blanche-t elfogták, azt hittem, Ingrid tévedett, és ìme, most megtudom, hogy szerencsétlensége átmeneti volt, és boldogság rejtőzött mögötte. Mìg nekem ugyanaz a sors jut, csak éppen a vész közelìt. Hittem a boldogság ìgéretében, a házasságban, az anyaságban. De mindez ábránd! Veszély fenyeget, egészen közelről... Annyira felizgatta magát, hogy Bajor Izabella orvost hìvott, aki azonnali pihenést parancsolt. Ám Mélanie tudta, hogy már sosem lesz igazi megnyugvása. Renaud nincs vele; és többé nem is lesz. Elveszett volt, egyedül, szemben a végzetével. Mélanie sötét előérzete nem volt alaptalan. A gonosz, vagyis Adam sans Père már ott járt a közelben. December közepén érkezett Párizsba, és egész természetesen beköltözött Fusoris mester otthonába, a püspöki palotába, a NotreDame mellé. Ugyanúgy, mint előző látogatása alkalmával, Adam Szent Jakab-zarándokköpenyben érkezett, ez volt a legegyszerűbb álruha. Meghallgatta a nővérét érintő legújabb hìreket, és értékelte, hogy minden az elvárásai szerint alakul: Renaud-t továbbra is Molléneben tartja apja halálos betegsége. Tìz napon át ki sem mozdult a püspökségről. Részben óvatosságból, hiszen ellenséges területen volt, másrészt semmi sem sürgette. Jól kiválasztotta a helyet, a napot, az órát, amikor támadásba lendül, s nem akart semmit elsietni. A választott helyszìn a Notre-Dame volt, a nap december huszonnegyedike, az óra éjfél. Tudta, hogy Mélanie részt vesz az éjféli misén az udvaroncokkal együtt; neki csak az lesz a dolga, hogy átmenjen a püspöki palota kertjén, és csatlakozzék hozzá. Elérkezett Jézus születésének estéje. Ez volt az első eset, hogy Mélanie elhagyta a Szent Pál-palotát, mióta a Barbette-palotából visszaköltözött. Renaud távollétét egyre nehezebben viselte. Félt attól, hogy vőlegénye március elején, gyermekük születésekor sem lesz vele. 1414. december huszonnegyedikén nagyon kellemes volt az idő, Mélanie még ebben az állapotában is nyugodtan indulhatott el otthonról. A katedrálishoz az udvaroncokkal egy időben érkezett, az épület hátsó részén foglalt helyet, részben szerénységből, részben gömbölyödő hasát rejtette, amely a vastag kabát ellenére is látszott már. A harangok éjfélt kongtak-zúgtak, és a kórus éneke az egekig szállt. Mélanie először volt derűlátó, amióta az itáliai kereskedő átadta neki a nővére üzenetét. Reménykedni kezdett. A tiszta hangok, a boltìvekig harsanó örömhìr, a rengeteg, meleg fényt sugárzó csillogó gyertya erősìtették bizakodását. Már-már kételkedni kezdett Istenben, Szűz Máriában, sőt tulajdon tetteiben is, és mindez egy jövendőmondó asszony látomásai miatt! Nagyon

elszégyellte magát, és mély szenvedéllyel csatlakozott a közös imához: - Dominus dixit ad me: Filius meus es tu, ego hodie genui te. Glória Patri. ** Szólt hozzám az Úr: Fiam vagy te, a mai napon nemzettelek én téged, (latin)

Nem folytathatta... Ebben a pillanatban egy Szent Jakab-köpenyt viselő alak bújt elő az oszlop mögül és hozzálépett; szőke göndör tincsek, ez a mosoly... Tudta, mindig is tudta! - Jó estét, nővérkém. Adam nézte őt hamisan ártatlan kék tekintetével, mely megtévesztő volt, akár az ördögé. Mélanie keresztet vetett, s ettől Adam arcáról leszáradt a mosoly. Szája vicsorgásra torzult, s ez megmutatta, ki is valójában: szörnyeteg. Adam lehajtotta a fejét. Mélanie domborodó hasa jól látszott a félig nyitott kabátban. Sokáig nézegette, majd felemelte tekintetét. Megint elmosolyodott. - Nocsak, milyen jókora gömbölyű pocak. Félreléptél, nővérkém? Mit meg nem tesz az ember szerelemből? Adam szorosan mellé állt. Senki nem figyelt rájuk. Mit akarhat tőle? A hatalmas tömeg kellős közepén nem gondolhatott merényletre, de Mélanie-ban még ez is fölmerült. Adam azonban más, legalább ennyire gyűlöletes tervet forgatott a fejében. Ez egyszer Mélanie nem csúszhat ki a keze közül. A fiú egy darabig hallgatott, hogy meghosszabbìtsa a kegyetlen játékot. Ahogyan a kórus éneke felerősödött, ő is beszélni kezdett. - Hol van az unokaöcséd? Nem látom az unokaöcsédet. - Az unokaöcsémet? - A nővéred fiát. - De hiszen Blanche a szaracénoknál van. - Nem Blanche-ról beszélek. Isabelle-ről beszélek, Renaud anyjáról. Ó volt a te nővéred, legalábbis majdnem... Mélanie nem tudta, miről beszél az öccse, de elsápadt. Tisztában volt vele, hogy Adam magyarázattal szolgál majd, és az lesz a vég. A fiú bele is fogott, kényelmesen, élvezettel. - Azt mondták neked, hogy Nantouillet nagyúr leánya vagy. Micsoda aljas hazugság! És ráadásul egy apáca hazudta. Szerencsére itt vagyok én, aki helyreállìtja az igazságot: te François de Vivraie gyereke vagy, éppúgy, mint jómagam. „Glória", „Alleluja”, „Gyermek Jézus”: az örömteli hìr hangjai betöltötték a katedrálist. Mélanie mit sem hallott belőlük. Csak Adam rettenetes szavait hallotta, amelyek beletaszìtották a szakadékba: „Isabelle de Vivraie, François de Vivraie leánya... Raoul de Molléne hitvese... Renaud de Molléne szülőanyja... François de Vivraie, Mahaut d’Arcueil szeretője...” Adam hangja hirtelen éllel csapott le rá: - Nagynéni és unokaöcs: ezek vagytok ti, Renaud és te! Tudod, hogy hìvják ezt, nővérkém? Mélanie nem akarta hallani. Üvölteni szeretett volna, befogni a fülét. De képtelen volt megmozdulni.

- Vérfertőzés! Amit nem követtél el velem, azt elkövetted Renaud-val! Adam élvezettel tagolta a rettenetes szót: - Vérfertőző vagy, drága testvérkém, vérfertőző! Mélanie végre megmozdult. Reményét vesztve rázta meg a fejét. Adam gúnyosan mosolygott. -Azt képzeled talán, hogy mindezt kitaláltam? Nos, még valaki más is ismeri az igazságot: a királyné. Kérdezd meg Bajor Izabellától. Kérdezd csak meg tőle! Ebben a pillanatban ismét felzúgott a kórus. Adam sans Père még egy pillantást vetett nővére gömbölyű derekára, összekulcsolta ujjait, és ő, a pogány, a keresztény dalt együtt zengte a tömeggel: - Puer na tus est nobis. Gloria Patri! Puer natus est. * * Kisded született számunkra. Dicsőség az Atyának. Kisded született, (latin)

Majd felnevetett és eltűnt. Mélanie a karácsony éjszakát szinte eszméletlen állapotban töltötte. Bezárkózott a szobájába, azt mondta, nem érzi jól magát, ami az ő állapotában senkit sem lephetett meg. Az éjszakába húzódó vigasság miatt másnap a királyné igen későn kelt fel, és már délre járt az idő, amikor Mélanie végre bemehetett a szobájába. Bajor Izabella éppen madár alakú gőzfürdőmedencéjéből lépett ki. Igen gyakran vett gőzfürdőt, hogy ne hìzzon tovább. Bő ujjú, rózsaszìnű pongyolát viselt, és damaszkuszi vìz illatát árasztotta; és éppen az ezüst cukorkatartóból falatozott. - Jobban érzi magát, kis kedvencem? - Ez csak felségeden múlik, asszonyom. - Rajtam? - A válaszon, amelyet a kérdésemre ad majd: Nantouillet úr, avagy Vivraie úr gyermeke vagyok? - Fontos ez? - Számomra főbenjáró. Bajor Izabella zavarban volt és bosszankodott. - Ki beszélt önnek erről? - Nem mondhatom meg. Válaszoljon, kérem, könyörgök! - Nos, legyen: édesanyád, Mahaut, François de Vivraie szeretője volt, és te tőle fogantál. Mivel azt hitted, hogy Nantouillet kisasszony vagy, meghagytalak ebben a hiszemben. Min változtat ez? Mélanie könnyekben tört ki. - Mindenen, felség! Mindenen! Ha tudtam volna, nem követtem volna el ezt a borzalmas bűnt! - Miféle borzalmas bűnt? Mélanie el-elcsukló hangon beszámolt mindarról, amit Adam fedett fel előtte: rokonságban van Renaud-val. Amikor befejezte, Bajor Izabella, aki nagyon nehezen tartóztatta magát, kitört. - Mit mesél itt nekem? Nem a nagynénje Renaud-nak, hanem a másodnagynénje! - Az ugyanaz.

- Nem! De még ha valóban a nagynénje lenne, az sem volna feltétlen bűn. Azonos korú Renaud-val. Bármelyik püspök feloldozná házasságkötés előtt. - Nem lesz házasságkötés. Mindennek vége. - Megtébolyodott, Mélanie? Mélanie nem tébolyodott meg, de Adam erőszakoskodása óta minden, aminek bármilyen kapcsolata volt a vérfertőzéssel, kimondhatatlan rettenetet keltett benne. ìgy most Renaud, akihez bár távoli - rokoni kapcsolat fűzte, fivérére emlékeztette. Egyszeriben borzalmasnak, utálatosnak érezte őt is. Igazságtalan volt, de nem tehetett ellene semmit. Bajor Izabellának nem mesélhette el a valót, mert megesküdött rá, hogy megtartja a titkát, úgyhogy csak annyit mondott: - Nem vesztettem el a józan eszemet, mégis ei kell hagynom őt - Akkor valaki máshoz megy? - Istenhez. Azt teszem, amit már régóta tenni akartam: kolostorba vonulok. Elmegyek az Isten Leányai-kolostorba, ahol a megtért utcalányok vannak. Ez az egyetlen hely, amelyik nekem való. - Ezt nem teheti! - Ebből a szobából rögtön odamegyek. Semmit sem viszek magammal. Ha óhajtja, mondja azt az embereknek, hogy eltűntem. Nem szeretném, ha megtudnák szégyenemet. - Mit törődöm én az emberekkel! Csak arra gondolok, akihez feleségül kellett volna mennie. - Egyedül neki mondja el az igazságot, felséges asszonyom, és kérje, hogy bocsásson meg nekem. - Nem érdemel bocsánatot, Mélanie. Sosem szerette azt a fiút. Ez az igazság! - Igaza van, felség. Úgy szerettem őt, amennyire tőlem tellett, vagyis nem eléggé. - És a gyermek! A gyermekre nem gondol? - Majd ott bent megszülöm. Könyörgök, segìtsen, hogy ez titokban mehessen végbe. - És miután megszületett a kicsi, mit csináljunk vele? Talán tegyük egy templom lépcsőjére? - Lehet szolga a Szent Pál-palotában. Én is az voltam gyermekként. - Mélanie! Mélanie nem válaszolt. Leoldotta homlokáról a fekete szalagon függő gránátkövet, és letette az asztalra az ezüst cukortartó mellé, majd elhagyta a helyiséget. Várta, hogy fegyvereseket küldenek utána és szobájába zárják, esetleg bebörtönzik, de Bajor Izabella nem adott erre parancsot, és Mélanie háborìtatlanul kiért Párizs utcáira. Nehezen haladt a kiszemelt hely felé, mely messze fent északon volt, szemben a Csodák udvarával. Ezen a karácsonyi napon a város ünnepelt: szemfényvesztők lepték el a várost, a sült húsok és a szárnyasok illata kiszökött a házakból. Mélanie nem volt

szomorú, nem is gondolkozott; egyszerűen sorsának engedelmeskedett. Amikor Szent Dénes utcájába ért, egy hirtelen gondolat akasztotta meg léptét... Most értette csak meg Ingrid jövendölésének értelmét: „Külön utakon járnak, sorsuk hasonló lesz, mégis ellentétes.” Mint nővére, ő is asszonyok közé zárva fogja leélni életét. Csakhogy Blanche háremben és örömben, ő pedig kolostorban és fájdalomban. Raoul de Molléne ugyanezen a karácsonyi napon halt meg... Renaud a gyászszertartás után azonnal útnak indult, és ahogy haladt, fájdalma ellenére úgy érezte, derűlátása visszatér. Maga mögött hagyta a múltat, és vágtatott a jövő felé. Végtére is most Ő lett a Molléne család feje! Nem állta meg, hogy rajongva ne nézegesse a cìmert. Végre az unikornis igazi lovagja. Az unikornis lovagja! Továbbá minden jel szerint éppen január elsején estére fog a palotába érkezni. Ott lesz a hagyományos bálon a Szent Pálpalotában, ahol pontosan egy esztendővel ezelőtt találkozott Mélanie-val. Ez nem lehet véletlen, ez az Isten ujj-mutatása! Nekik áll a világ! Valóban ott is volt 1415. január elsején, még az éj beállta előtt. Sietve lépett be Mélanie szobájába, de hirtelen megdermedt: a szoba üres volt. Kedvesének holmija ott volt hiánytalanul, ìgy hát Mélanie csakis a bálban lehet. Kissé meglepte Renaud-t, hogy volt elég testi és lelki ereje táncolni menni, terhessége és magánya ellenére. De aztán arra gondolt, talán Izabella parancsolta meg neki, azért ment a nagy bálterembe. Amikor belépett a helyiségbe, Renaud-nak furcsa érzése támadt. Közeledtére a beszélgetők elhallgattak, a tekintetek feléje fordultak, a táncosok megálltak. Mélanie-t pedig hiába kutatta szemével, sehol sem látta. Guillaume de Tancarville sietve elindult keresztfia felé, de Bajor Izabella fürgébb volt, megelőzte. Intett a zenekarnak, hogy folytassa a zenét, és kézen fogta Renaud-t... Ez az elképesztő gesztus Franciaország királynéjától megdermesztette az ifjút. - Meghalt? - kérdezte. A zene túlzottan vidám volt, a tánc ördöngösen ritmusos, s mindez Izabella szavainak még tragikusabb szìnezetet adott. - Majdnem. Kolostorba vonult, és nem jön ki onnan soha többé. Renaud-nak volt annyi lélekjelenléte, hogy feltegye a második kérdést: - Miért? Bajor Izabella lehajtotta a fejét, és belefogott. Elmondta rokonságuk egész történetét, Mélanie megmagyarázhatatlan rettegését a vérfertőzéstől, pedig ez nem is az, s hogy ö meg sem próbálta eltántorìtani elhatározásától, mert tudta, úgyis hiábavaló. Hozzátette, hogy nem tudja, ki mondta el mindezt Méláménak, de Renaud ìgy is azonnal kitalálta. Erre a rettenetes dologra csak

egyetlen ember lehetett képes... Mennyire sajnálta, hogy engedett Mélanie könyörgésének, és meghagyta a gazember életét akkor ott a Messzi-Szent Jakab-templomban! Görcsösen megszorìtotta kardja markolatát. Dühe azonban pillanatok alatt elpárolgott, és egész lényét elárasztotta a mélységes kétségbeesés. Nézte VI. Károlyt, amint fejét ingatja és tétova tekintette] bámészkodik, és irigyelni kezdte őrületét, mely megóvja őt a valóságtól... - Melyik kolostorba? - kérdezte hirtelen, szinte öntudatlanul. - Inkább nem mondom meg. Úgysem sikerülne meggyőznie. Csak saját magának okozna fájdalmat. E szavakkal Bajor Izabella szomorúan elmosolyodott, majd otthagyta Renaud-t. Jött helyette Guillaume de Tancarvüle. Annak az embernek a zavartsága ült arcára, aki tehetetlennek érzi magát. Renaud felidézte szavait, amelyeket Arras falai alatt mondott: „Semmit sem tehetek érted. Senki sem tehet érted semmit...” Igaza volt. Nincs mit tenni, de legalább a méltóságát meg kell őrizze. A tőle telhető leghatározottabb hangon szólalt meg. - Tudomására kell hoznom a királynak, hogy nem kìvánok többé testőrségének tagja lenni, csakhogy a király nincs magánál. Megteszi, hogy ezt elintézi nekem? - Oldd le a vállszìjad! Megteszem. Renaud leoldotta és odanyújtotta neki. Vége: nincs többé szárnyas szarvas, ahogy nincs unikornis sem. Az erdőlakó két állat mindörökre eltűnt... - Hová mégy? - kérdezte gyöngéden Tancarville, - Molléne-be. - Mihez kezdesz ott? - Semmihez. Köszönök mindent. Isten áldja, nagyuram. - Ne mondj nekem istenhozzádot, Renaud. Még találkozunk... És a gyermeked? Nem akarod, hogy elküldjük hozzád, ha megszületett? Renaud vadul megrázta a fejét. - Nem! Egy apa nem tudja egyedül felnevelni a fiát vagy a lányát! Ezt túlságosan is jól megtanultam! - Hát akkor mit csináljunk vele? - Biztos vagyok benne, hogy a királyné kitalál valamit. Megbìzom benne. Renaud gyorsan vágott át a nagy báltermen. Léptei nyomán, épp mint érkeztekor, elhaltak a társalgási csevely könnyed hangjai. Az ifjú visszatért Mélanie szobájába. Nem emlékeket, nem hiú ábrándokat jött kutatni: egy tárgyat keresett, egyetlenegyet, és ha megleli, azonnal megy tovább. Feltúrta a ruhásládát, egymás után rántotta elő a fekete ruhákat, anélkül hogy egy pillantást vetett volna rájuk. Egyszer csak megdermedt: azt a hosszú, fekete sálat tartotta a kezében, azt, amelyikkel szamárköhögése idején borìtotta be a fejét. Most vértjébe fűzte, a vállszìj helyére, melyet visszaadott. Azután kiment...

Másnap rettenetes hóviharban indult el, és útközben, fiatal életében először, józanul felmérte a sorsát... Olyan lett, mint az apja: elvesztette az asszonyt, akit szeretett, és már csak a halált várta. Nincs már gondja ebben az életben: meghalni jól tud, keresztapja is megmondta. Hiába tanìtgatta Tancarville az életre, nem járt sikerrel. Nem is járhatott, hiszen maga Renaud állt ellen neki. Azzal, hogy csak az unikornisra áhìtozott, hogy csak a tökéletest, az eszményit fogadta el, az életet utasìtotta el magától. Mindez gőgből és az önbizalom hiányából fakadt. Ha elfogadta volna az életet, igent mondott volna Berry hercegnőnek, igent mondott volna a világra, annak jelentéktelenségeivel, élvezeteivel, apró örömeivel és kicsinyes fájdalmaival együtt. Az életet Berry hercegnőnek hìvják, a halált unikornisnak. Mennyire különös ez és milyen egyszerű! A másodikat választotta, és megkapta, amit érdemelt. Adamnak ebben nem volt semmi szerepe; ő csak felgyorsìtotta az eseményeket; végrehajtó volt, puszta eszköz csupán. A gyermek sorsa néhány nappal később dőlt el. Tancarville beszámolt Bajor Izabellának, hogy Renaud az ő kezébe adta az ügyet; a királyné felkereste Mélanie-t a kolostorban és kérte, engedje meg, hogy örökbe fogadja a születendő gyermeket. Korábbi védence a novìciák fátylát viselte, és bő ruházata eltakarta testét. Már nem volt a régi. Nála azelőtt sosem tapasztalt magabizonyossággal beszélt. - Az én gyermekemről van szó, felség. Itt fog megszületni, és Isten oltalma alatt marad. Természetesen Bajor Izabella nem ìgy képzelte el a dolgot. - Nem csak az ön gyermekéről van szó. Ketten csinálták, ha nem tévedek! - Kifejezte-e Renaud azt a kìvánságát, hogy magához venné a gyermekét? - Nem. - Akkor csak nekem van hozzá jogom. - Boldoggá tehetném... - Nem tehetné, felség. A gyermek Mahaut unokája lesz. Igaz, benne van az apja vére is. De a gonosz akkor is benne lesz. És mit ér az udvar minden aranya egy ilyen veszély ellenében? Bajor Izabella megenyhült. Mindenkinél jobban tudta, hogy ki volt Mahaut d'Arcueil. - Mi hát a terve vele? - Jár az Isten Leányaihoz egy plébános misézni a Szent Megváltó-parókiáról. Nem pusztán egyházi személy, de nagyon derék ember. Bizonyos vagyok benne, hogy méltó módon felneveli majd a gyermeket és megvédi a gonosztól. Bajor Izabella még megpróbált vitatkozni egy kicsit, de végül megadta magát Mélanie érveinek...

Március havának első napján szült meg Mélanie. Bajor Izabella két héttel korábban elküldte hozzá saját bábaasszonyát, Reinette de Coucyt, aki annak idején a kicsi Fülöp születésénél segédkezett neki a Barbette-palotában. A szülés baj nélkül lezajlott. Mélanie kìvánságának megfelelően neki éppen csak megmutatták a gyermeket, a kisfiát. Reinette de Coucy átadta a királyné kérését, hogy a fiúcskát Renaud-nak nevezzék. Mélanie nem ellenkezett. A bábaasszony rögvest elment az újszülöttel a Szent Megváltó templomába, amelynek plébánosa a huszonöt éves Sidoine Florentin volt, aki éppen most került új helyére. Az egyik legjobb párizsi polgárcsaládból származott, és ráadásul nagyon szép fiatalember volt. Fényes jövőnek nézett volna elébe, de nem bìrt ellenállni elhivatottságának. Tanulmányai befejeztével, felszentelése után mély alázattal kérte a püspöktől a legnyomorúságosabb plébániát, a Szent Megváltót, melyhez a Csodák udvarának és Isten Leányainak kolostora is tartozott, és lázasan vetette bele magát a lelkipásztori tevékenységébe. Reinette az oltár előtt talált rá. Imádkozott. Reinette ott szorongatta a karjában a kis pólyás csomagot. - Atyám, meg tudná keresztelni ezt a gyermeket? Sidoine Florentin felállt. Szép, sápadt arcát feléje fordìtotta és végigmérte a látogatót; nem lehetett a kisded szülőanyja, ahhoz már túl koros volt. A pap lehajolt a gyermekhez: pólyája és csinos, hìmzett kabátkája a legkiválóbb mesterek kezére vallott. - Miért nincsenek itt a szülei? - Nem mondhatom meg, atyám. - Ki lesz a keresztapa és a keresztanya? - Én leszek a keresztanyja és ön a keresztapja, ha elfogadja. - Mi a neve? - Renaud. Ami a vezetéknevét illeti, nos úgy nevezi el, ahogyan önnek tetszik, atyám. - Szent Aubin napja van. Nevezzük Renaud Saint-Aubin-nek... A Szent Megváltó templomának plébánosa elkezdte a szertartást. Ám amikor befejezte, látogatója nem vette át a gyermeket. Csak állt előtte, zavart tekintettel. - Rendkìvül nagy kegyet szeretnék kérni öntől, atyám. Vegye magához a kicsit! Sidoine Florentin döbbenten nézett rá. - Mit jelentsen ez? - Hallgatásra vagyok kötelezve. Csak annyit mondhatok, hogy ettől függ az üdvössége. A ruhácskák alól kivett egy kék szìnű bőrzacskót. - Nos, elfogadja? Sidoine Florentin átvette az erszényt. Még nem veszìtette el minden világi emlékét, és felismerte az erszényből áradó illatot. A damaszkuszi vìz illatát érezte, az egyik legritkább és legdrágább illatszerét. - A szegényeinek és e gyermeknek, ha lenne szìves...

- De hát, kicsoda ön? - Köszönöm, atyám... Reinette de Coucy letette az újszülöttet az oltár elé, keresztet vetett és kiment. A Szent Megváltó plébánosa odalépett a gyermekhez, aki halkan gőgicsélt, és nem látszott nyugtalannak. Mosolyogva nézett az élet elébe, amely megnyìlott előtte. A pap kioldotta a bőrerszényt, és önkéntelenül felkiáltott. Jelentős összegre számìtott, de ennyire nem: több mint ötven arany volt benne! Egész vagyon! Térdre esett a gyermek előtt, és döbbenten nézte. Igen, magához veszi és felneveli a csecsemőt, aki érthetetlen körülmények között került hozzá, mintha az ég adta volna. Szinte félénken szólìtotta meg: - Ki vagy te, Renaud Saint-Aubin, te, aki fényűzésben születtél és nyomorban fogsz élni? Micsoda szörnyűség, milyen bűn tapad születésedhez, hogy sem gazdagság, sem hatalom nem tud megkìmélni a legkegyetlenebb sorstól?... Elmélyült a csend, majd Sidoine Florentin ismét megszólalt: - Tudom, hogy ki vagy te, Renaud Saint-Aubin: te a kifürkészhetetlen isteni akarat megtestesülése vagy. Isten küldött téged hozzám, hogy sohase feledkezzem meg erről! Azzal leborult a földre, amint tette volna a gyermek Jézus előtt.

17 Azincourt Mìg IV. Henriket annak idején lekötötte a II. Richárd hìveivel való hadakozás, s emiatt nem tudta újraéleszteni a háborúskodást Franciahonnal, most V. Henriknek éppen ez volt a legelső és legfőbb gondja. 1413-ban, trónra lépésekor éppen betöltötte huszonötödik évét. Külseje nem volt különösebben megnyerő: kerek feje, vizes kék szeme, keskeny homloka és orra, lapos vonásai nem tették rokonszenvessé, ráadásul bal orcáján széles forradás virìtott. De sugárzott róla az értelem, az önérzet és a mindenre elszánt akaraterő. Miután gondosan előkészìtette a terepet, és kémeitől megfelelő hìreket kapott, V. Henrik elhatározta, hogy megkezdi a hadműveleteket. 1415 tavaszán az ég felé emelte cìmerpajzsát, amelyen Anglia leopárdját liliomok övezték, Franciaország királyának nyilvánìtotta magát, és hadüzenetet küldött VI. Károlynak. Augusztus tizenkettedikén nyolcszáz hajóból álló tengeri had élén indult útnak, a hajókon kétezer lovas, kétezer gyalogos és hatezer ìjász utazott. Miután bosszúját kiélvezte, Adam sans Pére visszatért Londonba, ahol angol katonai egyenruhát öltött, vértjét a leopárd és a liliom együtt dìszìtette. Indulás előtt nagy öröm érte,

megtudta, hogy a királyi testőrségben fog harcolni. Ragyogó idő volt, és Adam bìzott a végső sikerben. Reményei megvalósulásának pillanata közeledett. A hajóhad jó széllel haladt, és augusztus tizennegyedikén lehorgonyozott Normandiában, Chef de Caux-ban, a Szajna torkolatánál. Harmincöt év nyugalom után a háború ismét elkezdődött. V János, Bretagne herceg öccse, Richemont grófja vitte másnap a Vivraie-kastélyba az angolok érkezésének hìrét. François pompás szürke öltözékben fogadta, amelyet az utolsó sikeres műve óta hordott. Oldalán a fekete ruhás Judithtal, mögötte Charles és Isidore Lenfant... Már közel két esztendeje annak, hogy Charles odaköltözött a nagyapjához. Csak árnyéka volt régi önmagának. Anne halála után véghetetlen reménytelenségben múltak komor napjai. Igyekezett a maga módján megbirkózni sorsával, belemerülni a költészetbe, de nem tudta többé megénekelni fájdalmát, felesége elvesztése vigasztalhatatlanná tette. Charles Anne nevű kisfiának Bonne d'Orléans lett a keresztanyja. A tizenhárom éves hercegnő úgy fogadta az újszülöttet, mint egy csodálatos élő játék babát. Társalkodónői segìtségével ellátott körülötte minden teendőt. Anne keresztapja, Jean, az orléans-i fattyú még fiatalabb volt, alig tìz évvel idősebb, mint a gyermek... Charles de Vivraie megkönnyebbült szìvvel készült a háborúba. Sajnos, Párizsba érve tudomást szerzett apja rettenetes szenvedéseiről. Ez az utolsó sorscsapás végképpen letaglózta. François-nál keresett menedéket Isidore Lenfant-nal együtt. Várta a harcok fellángolását, mert szìvesen ment volna már olyan háborúba, amelyből nincs visszatérés... Érkezése mélyen megrendìtette François-t. Vivraie ura újra átélte fia halálán érzett bánatát, s fájdalom töltötte el unokája testi fogyatékossága láttán, amely megakadályozta, hogy örökösévé tegye Ót. Megannyi nehezen elviselhető sorscsapás. Csak abban reménykedett, hogy Louis, amikor a vér révén vörös madárrá vált, megpillantotta az Északi fényt, és hogy Charles kisfia, Anne, egyszer majd átveszi az ő helyét. Időközben megismerte és megkedvelte Isidore-t. Nemcsak kiváló harcos volt, de különleges erkölcsi és észbeli erényekkel büszkélkedhetett. Tisztánlátása és kötelességtudása páratlan volt. Ha Isten is engedi, később kitűnő fegyverhordója lehet majd a kis Anne-nak. Richemont küldötte közölte az utasìtásokat. A breton lovasok Rennes-ben csatlakoznának, François emberei pedig Saint-Denisben. Egyelőre még semmilyen időpontot sem tűztek ki a harc megkezdésére. François búcsúja Charles-tól zaklatott és rövid volt. François javasolta unokájának, hogy azt a kardot vigye magával, amelyet ő az alkìmiában használt; ezen a kardon nyomot hagyott a vére, s

ezzel valósìtotta meg a Vörös művet. Unokája azonban gyengéden visszautasìtotta. - Nagyon köszönöm, uram, de nem tudnám használni. Ezt a kardot Anne-nak kell megkapnia. - Na és te? Te milyen fegyvert viszel magaddal? - Semmilyet. Én leszek a kard nélküli lovag. Ezt követően Charles Isidore kìséretében kiment az istállóba. Kiválasztotta az egyetlen fekete mént, és búcsút intve nagyapjának, elhagyta a kastélyt. François de Vivraie kiment a bástyára, s tekintetével követte őket, amìg el nem tűntek a szeme elől ezen a szép, nyárvégi reggelen. Apja hetven esztendővel korábbi távozása óta most először látta cìmerszìneit valaki máson. Charles a nyakába akasztotta a balharántosztott vörös-fekete cìmert, melyen az aranygallér mutatta, hogy nem ő a családfő, csak leszármazott. Isidore Lenfant rövid lándzsája végére lovagi zászlót tűzött, a Vivraie család szìneinek háromszögletű jelvényét. Hamarosan elnyelte őket a közeli erdő. François komoran ment le a csigalépcsőn. Nem Charles miatt aggódott: hiszen unokáját fogyatékossága megfosztotta minden esélytől. Már régóta hozzászoktatta magát Charles közelgő halálának gondolatához. François-t Franciaország sorsa aggasztotta. Vajon miért nem mozgósìtottak a hajóhad kikötése előtt? Nyilvánvaló, hogy V. Henrik érkezése mindenkit rajtaütésszerűen ért. Ki fogja vezetni a hadakat? Mint alakul az ország sorsa? E baljós előjelek a legdrámaibb eseményekre utaltak... A legtöbb francia lovag, ìgy Renaud de Molléne is Saint-Denisben gyülekezett. Augusztus huszonhatodikán érkezett Párizsba, Szent Zéfir napján, és nagy meglepetésére nem észlelte a várt katonai nyüzsgés jeleit. Erre egyszerű magyarázat adódott: a hadsereg nem volt felkészülve. A királynak rohamai voltak, fia, Lajos, a dauphin képtelennek mutatkozott a kezdeményezésre, s a hadvezetés csupa szélsőséges Armagnac - leginkább a burgundiai ellenfelekkel volt elfoglalva. Az angolok francia földre léptek, de erre senki sem volt felkészülve... Renaud is csalódott, mert nem találta Párizsban a keresztapját. V Henrik megkezdte Harfleur ostromát, amelynek lakosai a dauphinhez fordultak segìtségért. A trónörökös bele is egyezett, hogy odaküldjön ötszáz lovast, közöttük - természetesen Guillaume de Tancarville-t, Normandia örökös fő-parancsnokát és kamarását. Szerencsétlen harfleurieknek meg kellett elégedniük ezzel a nevetséges erősìtéssel, ami egyébként semmire sem volt jó, mert a kis csapat mást sem csinált, csak távol tartotta magát a hatalmas ellenségtől. Harfleur szeptember huszonkettedikén elesett, V. Henrik másnap ünnepélyesen bevonult a városba. A Szent Márton-

templom előtt leszállt a lováról, levette csizmáját, és mezìtláb ment be a templomba, ahol két órán át imádkozott. Alig jött ki, máris megmutatta, hogy milyen fából faragták. Kiadta a parancsot, és még azon órában valamennyi lakosnak el kellett hagynia a várost, semmit sem vihettek magukkal, öt filléren kìvül. Kétezer család, aggokkal és piciny gyermekekkel egyetemben, katonák kìséretében kiűzetett a városszéli mezőkre. A város levéltárát felégették, hogy még ìrmagja se maradjon a neveknek, mert a lakosok helyét angol telepesek fogják elfoglalni. A győztesek megszállták az elnéptelenedett várost, de hódìtásukért nagy árat fizettek. Ezer ember halt meg vérhasban, és még egyszer ennyi úgy megbetegedett, hogy haza kellett őket küldeni. Ezenfelül megfelelően nagy helyőrséget kellett Harfleurben hagyni, s mindettől a hadsereg eredeti létszáma közel a felére csappant. Maradt ezer lovag, ezer gyalogos és négyezer ìjász. A józan ész azt diktálta volna, hogy hazatérjenek. De V. Henrik úgy döntött, hogy kockázatos vállalkozásba fog. Beveszi Calais-t, és téli szállást állìt föl a városban. Ez rendkìvül veszélyes volt, mert át kellett szelnie Franciaország egy részét. Bármikor szembetalálkozhatott az összehasonlìthatatlanul nagyobb francia hadsereggel. Tanácsadói tiltakozása ellenére október hatodikán hatezer katona élén nekivágott. Úgy számìtott, egy hét elegendő lesz, hogy célba érjen; csak ennyi időre vittek magukkal élelmet, a többit csomagjaikkal együtt hátrahagyták Harfleurben... Adam sans Père azok között volt, akik helyeselték a király döntését, ó az uralkodó valamennyi intézkedését helyeselte, mert mindig is élvezte a veszély ìzét, és most még jobban bìzott szerencséjében, mint valaha. Ugyanekkor Párizsban végre összeült a haditanács, amelyen a király elnökölt. Körülötte a hadsereg parancsnokai, az egyik d’Albret, a connétable, a másik Boucicaut marsall. Ezt a két személyt kizárólag politikai meggyőződésük alapján választották ki: szélsőséges Armagnac-pártiak voltak, katonai erényeik senkit sem érdekeltek. Elhatározták, hogy ha V. Henrik már ilyen óvatlanul vitte kalandokba hadait, elvágják a calais-i országutat. Ismerve számbéli túlerejüket, a győzelem nem lehet kétséges. A király és a fia elmentek Saint-Denis-be a megszentelt királyi zászlóért, és d’Albret parancsnoksága alatt húszezer ember indult el Calais irányába. Renaud de Molléne keresztapja mellett lovagolt, mintha az azúrkék hullámokon ágaskodó unikornis ugrándozna Tancarville aranyszìnű virágokkal szegélyezett, ezüst cìmerpajzsa mellett. Tancarville cìmerének közepét képzeletbeli négyszirmú virág ékesìtette, melynek bibéjén átsejlett a pajzs alapszìne.

Guillaume de Tancarville már régen visszajött a harfleuri haszontalan kiküldetésből, de nem volt hajlandó keresztfiával beszédbe elegyedni, mondván, majd útközben váltanak szót. Eljött az ideje, hogy megtörje hallgatását. - Mìg Párizsban voltunk, nem mondhattam semmit. Még valami óvatlanságot követtél volna el. - De hát mi az a nagyon fontos, amit tudtomra akarsz hozni, uram? - Fiad született. A neve Renaud. Egy fővárosi pap vette magához, hogy felnevelje. Azt mondják, derék ember. - Milyen pap? - Nem tudom. Amint azt sem tudom, melyik kolostorba vonult vissza Mélanie. De nálam van a hozzád ìrott levele. - A levele?... Válasz helyett Tancarville átnyújtott egy pergament. Renaud kinyitotta és elolvasta: Tudatták velem, hogy egy főúri hölgy szereti Önt az udvarban. Csakis Öntől várja a boldogságot, azt, amit én sosem tudtam volna Önnek megadni. Engem az Úrnak teremtettek: most, hogy neki szenteltem az életemet, megbizonyosodtam erről. Ezen a ponton Ingrid tévedett: amint nővérem, Blanche kívánságai, úgy az én vágyaim is beteljesedtek. Már csak egyetlen árny kísért: Ön. Nem bírom elviselni annak tudatát, hogy ön szenved. Bűnösnek érzem magam, és ez megkeseríti napjaimat. Ha még maradt Önben érzelem irántam, térden állva kérem, fogadja el annak a hölgynek a szerelmét. Ez az egyetlen lehetőség, hogy megleljem békémet. Az ön nővére Istenben Mélanie Renaud elsápadt. Összegyűrte a levelet. - Berry hercegnőről van szó, ugye? Miféle mesterkedésbe fogott? Ha tudtam volna, akkor... - Hát éppen ezért vártam, hogy elinduljunk. Tudnod kell, hogy ebben az ügyben ő semmit sem tett. A királyné csinálta az egészet. Meglátogatta Mélanie-t a kolostorban, és beszélt vele. Mélanie pedig megìrta ezt a levelet. Renaud nem higgadt le. - Ennek az egésznek semmi értelme. A csatába csakis meghalni megyek. - Az út hosszú és a csata sem holnap lesz. Van elég időd gondolkodni. - Szükségtelen. Nagyuram meg akart tanìtani az életre, de már túl későn. Egész gyermekkoromat egy mindentől távol eső kastélyban töltöttem. Mire ön megérkezett, már nem tudtam megmásìtani az életemet. Guillaume de Tancarville nem vitatkozott. Csendben nézett keresztfiára, aki azonban ugyancsak hallgatott.

Bár a francia hadsereg késve indult, behozta az elvesztegetett időt. Beérte az angolokat, de nem hìvta csatába, csak zaklatta az ellenséget. V Henrik és emberei nehézségekkel küszködtek. Az uralkodó elhamarkodottan számolta ki az utat a célig. Megfeledkezett arról, hogy ellenséges területen haladnak át, és a városok, de még a kastélyok kapui is zárva maradnak előttük. ìgy hol harcba keveredtek, hol meg hosszú kitérőket tettek. Október tizenkettedikén keményen összecsaptak az eu-i helyőrséggel, ez pedig egy teljes napig késleltette előrehaladásukat, ìgy estére Boucicaut marsall serege beérte őket. A csatározások másnapra sem értek véget. Az angol sereg csatasorban állt, előőrsökkel, támadó középpel és hátvédekkel. Adam sans Père a középső hadtestben volt, kitüntető helyet kapott a királyi testőrség tagjaként. Mosolygott. A helyzet bizonytalansága ellenére derűlátó maradt. Az ellenség itt volt, karnyújtásnyira. Adam sans Père olyan helyen állt, ahonnan nem harcolhatott a franciák ellen, sőt nem is látta őket, mégis érezte jelenlétüket. Vadászszenvedéllyel szìvta magába a friss októberi levegőt. Közeledett az ütközet... A félelmetes francia csapatok készén álltak az összecsapásra. A főparancsnok d’Albret letáborozott Abbeville-ben, és úgy döntött, hogy odagyűjti egybe a francia haderőt. Elsőként Boucicaut marsall csatlakozott a környéken toborzott közel húszezer katonával, és Richemont gróf a bretonjaival, ìgy majd ötvenezer emberből állt a sereg, közöttük tizenötezer lovas és fegyverhordó. Az angoloknak egy a tìzhez katonai fölénnyel kellett megvìvniuk. És nemcsak ez volt a baj... V. Henrik valamivel délebbre állomásozott, neki még meg kellett küzdenie egy áthághatatlan gáttal: a Somme folyóval. Minden gázlót őriztek, ìgy kénytelen lett volna kelet felől megkerülni a folyót. Már éppen kifogytak az élelemből, ìgy hamarosan csak kiéhezett és legyengült katonái maradnak, akikkel a franciák könnyedén végezhetnek!... Október tizenötödikén Corbie-val szemben V. Henrik elérte a Somme-ot. Ekkor látta meg, hogy őrzik a gázlót. Az ellenség nem tűnt erősnek, de ilyen feltételek között, derékig érő vìzben megkìsérelni az átjutást, öngyilkosság lett volna. A földeken átvágva kelet felé kellett vinnie a seregét. Hosszú bolyongás kezdődött. Az angol sereg a Somme bal partja mellett haladt. Egyhangú útjukat a folyó másik partján őrködő francia katonák fel-feltűnése szakìtotta meg: ez jelezte a gázlókat. Az angol sereg tehetetlenül folytatta a menetelést. Tizennyolcadikán reggel V. Henrik és emberei Nesle környékére értek. Immár tizenkét napja annak, hogy Harfleurt elhagyták. A király politikai okokból - mivel úgy gondolkodott, hogy saját országában van és nem akart alattvalóinak kárt okozni megtiltotta katonáinak, hogy raboljanak, de a szükség törvényt bont. Ha nem akartak éhen halni, a lakosságtól kellett megszerezni

az élelmet. Az angol sereg hódìtó sereggé vált, mint minden megszálló sereg. Romok és halál kìsérte útját. Nesle fosztogatása éppen megkezdődött, amikor egy falubeli jelentkezett, hogy beszéde volna az uralkodóval. Azt mondta, életbe vágóan fontos ügyben jár és erőszakoskodott, hogy láthassa a királyt. Tisztességesen öltözve jelent meg, de a tekintete egyszerre volt hamiskás és kapzsi. Akárha az arcára ìrták volna, hogy áruló. Térdre vetette magát. - Egy titkot szeretnék önre bìzni, felséges uram, néhány arany ellenében. - Beszélj. - Egészen közel ide, Béthencourt-ban van egy gázló. Kevesen ismerik, és a franciák nem őrzik. - Vezess oda! Ha csapdát állìtottál, azonnal meghalsz. Ha igazat mondtál, megkapod az aranyadat. Az ember elvezette a hadat, átmentek Béthencourt szerény városkáján, és odaértek a folyópartra. - Ez az! Egyetlen katona sem strázsált a túloldalon. V. Henrik elküldött két gyalogost, hogy derìtsék föl a folyót. Tényleg meg is találták a gázlót, csak kissé nehézkesnek tetszett az átju-tás, mert az átlagos termetű embernek mellkasáig ért a vìz, a kis termetűnek meg állig. Továbbá szűk is volt az átjáró, csak libasorban lehetett átkelni rajta. ìgy az átjutás akár több napig is eltarthatott volna. A király nem tétovázott. Megmutatta, hogy határozott, tettre kész ember, aki, ha kell, meg tud feledkezni elveiről is. Körbemutatott a béthencourt-i szalmatetős házacskákon. - A gázlót ki kell szélesìteni. Romboljátok le a falut. A szerencsétlen lakosok elmenekültek, és a pusztìtás megkezdődött. A katonák ástak, kardjukkal szabadìtották ki a köveket, fegyveragyakkal törtek-zúztak, szablyákkal vágták a kunyhókat, majd a folyóig libasorba állva, egymásnak adogatták az épìtőanyagot. Délelőtt tìz óra körül járt az idő. A király kiadta az utasìtást, hogy estére mindenki legyen a túlsó parton. Alig kezdődött el a munka, amikor a szemben lévő parton lovascsapat tűnt fel. Megálltak, hogy jobban lássák, mi történik. Az ìjászok közbeléptek és néhány nyilat lőttek rájuk. Elhordták magukat, de mindent láttak. Adam sans Père nem vett részt a falu lerombolásában. Mint a királyi testőrség tagja, az uralkodó mellett maradt, az uralkodó védelmére. Rossz érzése támadt, ahogy látta a franciákat elmenekülni. Az ellenséges hadsereg egészen közel lehet. Már biztosan hìrét vették, hogy ők itt vannak, és azonnal fel is kerekednek. Elég, ha a gázlón átkelőket megtámadják, abban a nagy kavarodásban a katonák belegabalyodnak majd a páncéljaikba, és megfulladnak a folyóban. Olyan sebezhetőek lesznek, mint a bárányok a vágóhìdon. A béthencourt-i gázló lesz a sìrjuk, és minden álmuk belevész a Somme jéghideg vizébe!...

A francia hadak valóban nem voltak messze, Amiens-ben táboroztak, ahová a lovas előőrsök két órával később érkeztek meg. Azon nyomban bejelentkeztek d’Albret főparancsnokhoz, és jelentették a szerencsés alkalmat a támadásra. A főparancsnok mellett állt Boucicaut marsall, Richemont herceg és jó néhány magas rangú főnemes, köztük Guillaume de Tancarville is. Az ifjú Richemont szép, erőt sugárzó arca felragyogott. - Fúvassunk gyorsan gyülekezőt! Éppen akkorra érünk oda, amikor átkelnek! De a connétable megcsóválta a fejét. - Erről szó sem lehet. Nem volna lovagias. Richemont rámeredt. - Nem lovagi torna ez, hanem háború. Támadunk: rajtuk kell üssünk! Richemont-t és d’Albret-t nemcsak a fővezér élemedettebb kora választotta el egymástól, hanem az is, hogy az utóbbi nem volt valódi katona, csak politikus. A túl könnyű győzelem nem érdekelte; neki szép, szabályosan kivìvott sikerre volt szüksége, mely dicsőséget hozhat az ő és hìvei nevére. - A győzelem a miénk lesz rendes csatában is. Így harcolunk. Ez túl sok volt a forrófejű bretonnak. - Hát akkor elmegyek én a saját csapatommal. Éppen elegen leszünk, hogy legyőzzük őket. - Én vagyok a főparancsnok, Richemont uram. Ha csak felül a lovára, letartóztatom. Erre nem volt mit mondani. Richemont herceg káromkodva távozott. Guillaume de Tancarville vele tartott, majd sietett elmondani Renaud-nak az imént lezajlott elképesztő jelenetet. De a fiatalember nem osztotta dühét és felháborodását. Visszafogottan válaszolgatott. Szemlátomást kisebb gondja is nagyobb volt a csatánál... Közeledett a nevezetes nap, október tizennyolcadika. Nem túl messze feküdt Béthencourt városkája, porig rombolva. Helyén kopár földdarab maradt. Még a házi szerszámokat és a nádtetők maradékát is beledobálták a folyóba, hogy feltöltsék. A hadsereg első része, a különleges alakulat, a királyi gárda már átért a túlsó partra. Azt a feladatot kapták, hogy amennyire lehetséges, tartóztassák fel a franciákat, akiknek érkezése valódi veszélyt jelenthetett. S még ha elvesznek is mind egy szálig, akkor is meg kell kìsérelniük, hogy a sereg maradéka átkeljen, bármilyen kevés is az esély a sikerre. Adam sans Père készen állt az áldozatra. Nem volt hìján a bátorságnak, megvetette a halált, és veszett dühöt érzett. Néhány óra, talán néhány perc múlva vagy holtan, vagy fogolyként a legyőzőiteket fogja gyarapìtani. A Vivraie ivadékok diadalmaskodnak. És akkor sohasem bosszulhatja meg apját, sohasem lesz képes anyja végakaratát teljesìteni!

Miközben a hadsereg egységei egymás után vágtak át a béthencourt-i gázlón, minden erejét összpontosìtva, elmondta pogány imáját, szemben a lemenő nap sugaraival... Az angol sereg lassan haladt át a Somme medrén. V Henrik utasìtásai szigorúak voltak, ne legyen kapkodás, ne legyen lökdösődés, a cél: szoros kötelékben, gyorsan átérni. Elsőként az ìjászok mentek, és azonnal hadi alakzatba szerveződtek. Biztató erősìtést jelentettek, valamennyien kiváló katonák voltak. Majd elindultak a lovasok; amint átértek, azonnal lóra kaptak, és harcra készen várakoztak. Kisvártatva átkelt az egész sereg. A nap abban a pillanatban bukott le, amikor az utolsó angol is kilépett a Somme jobb partjára. Adam mélyről jövő kiáltást hallatott. Hihetetlen! Ezt remélni sem lehetett! A franciák nem támadtak. Imája meghallgatásra talált. Ismét minden, de minden lehetségessé vált! Ahelyett, hogy megindult volna az angolok felkìnálta találkozóra, a francia hadsereg másnap elhagyta Amiens-t, és ellenkező irányba, észak felé vette útját. D’Albret főparancsnoknak az volt a szándéka, hogy alkalmas területen tábort ver, és ott száll szembe V. Henrikkel. Renaud de Molléne napok óta mélázó arccal járt. A csata még mindig váratott magára, s ìgy, amint keresztapja mondotta, elég ideje maradt a gondolkodásra... Molléne-be visszatérve megértette, hogy a halált unikor-nisnak hìvják, és az életet Berry hercegnőnek. Akkoriban azonban úgy vélte, hogy a másodikat sohasem választaná az első rovására. Ám ez a gondolat hamisnak bizonyult. Ebben a hadseregben, egy olyan csodálatos ember társaságában, mint Tancarville, ebben a csapatban, amelyet boldoggá tett az elvéthetetlen győzelem tudata, ő maga sem volt már bizonyos benne, hogy csakugyan nem vágyhat egyébre, mint a halálra. Végül is fiatal volt, testi ereje teljében, s a szìvbéli bánat - bármily nagy legyen is - nem orvosolhatatlan. Egy alkalommal Renaud a keresztapja mellett lovagolt, s bár Tancarville vélhetően kitalálta, min töpreng, tiszteletben tartotta hallgatását. A csöndet végül az ifjú törte meg. - Ismeri, nagyuram, Herkules legendáját, amely az erény és a vétek közötti választásról szól? Tancarville megrázta a fejét... Renaud folytatta: - Mindig nagyon mélyen átéltem ezt a történetet, jobban, mint a többit, mert erről szólt atyám első erkölcstani leckéje. Mindig felidézem annak a fiatalembernek az alakját, aki az útkeresztezésben találkozott két nővel, az egyik megnyerő volt és csábìtó: a Vétek, a másik pedig nemes és szigorú: az Erény... A főpohárnok ismét megcsóválta a fejét. Hagyta, hogy keresztfia maga fogalmazza meg mondandóját.

- Nos, ebben élek én még ma is: úton vagyok, és két asszony kìsért, mindketten engem szólìtanak... Az egyik Mélanie, a másik Berry hercegnő. Az ifjú fürkészte keresztapja tekintetét, várta a választ, de Tancarville csak intett a kezével, hogy folytassa. - A helyzet hasonló, bár nem teljesen azonos. Itt nincs szó erkölcsről. Mélanie hótiszta, de a hercegnő sem formázza a Vétket. Semmi rosszat nem fedeztem fel benne. Ők ketten csak a választás esélyét példázzák: élet vagy halál... Meg tudná mondani nekem, hogy mit tegyek? - A válasz benned van, fiam. Keresd meg... - Az élet vonzó. És ráadásul ön is velem van, hogy tanácsokat adjon, és mutassa az utat, de... - De? - De a halál igéző! Ha meghalok, kiváltságos sorsot tudhatok magaménak. Akkor örökre az unikornis lovagja maradok, akinek megadatott az a ritka képesség, hogy csak egyetlenegyszer találkozzék a szerelemmel... Ez annyival szebb, annyival nemesebb annál, mint hogy egy főúri hölgy kegyeit keressem a felemelkedésemért! Renaud sürgető tekintetet vetett keresztapjára. Most már valóban kìvánta, hogy megszólaljon. Guillaume de Tancarville beszélni kezdett. - Bizonyos vagy ebben? - Hogyhogy? - Bizonyos vagy benne, hogy nemes dolog, ha valaki a kiváltságos sorsnak szenteli magát? Nem kell-e nagyobb bátorság ahhoz, hogy beismerjük, ugyanolyanok vagyunk, mint a többiek, ugyanolyan gyengeségekkel és vágyakkal? Tbvábbá: azt mondod, hogy mindkét asszony hìv téged. Ez nem igaz. Mélanie azt kéri, hogy fogadd el a hercegnőt, méghozzá, ahogy ìrja, térden állva könyörög... Renaud de Molléne hosszasan tűnődött. Végül megszólalt, és megmondta keresztapjának gondolatmenete végeredményét. - Képtelen vagyok választani az élet és a halál között. Majd választok a csatában. Október húszadikán vasárnap a francia hadsereg megállt Doullens-ben, a Somme és Calais közötti úton. Miután értesült arról, hogy az angolok nehézség nélkül átkeltek a gázlón, d’Albret főparancsnok két követet küldött hozzájuk, és rájuk bìzta a csata időpontjának és helyének megválasztását. V. Henriknek továbbra is az volt a terve, hogy elérjen Ca-laisba, ahol a hadsereg áttelelhet. Ugyanakkor azt gondolta, nem utasìthatja el a kìsértő hadiszerencsét. Ebben az értelemben felelt hát a franciáknak. - Nem akarok vérontást, de ha önök utamba állnak, Isten segìtségével, megkeserülik.

A franciák távoztával összehìvta a sereget... Tudta, hogy az ellenség egészen közel van, s hogy a csata egyik percről a másikra elkezdődhet, ezért egészen pontos parancsokat adott ki. Először is megparancsolta az ìjászoknak, hogy készìtsenek hat láb hosszú, hegyes karókat. Amikor elkészültek, megmutatta, hogyan szúrják a karókat ferdén maguk elé, úgy, hogy azok hegye pontosan egy ló szügyéig éljen. Majd gyakoroltatta velük, hogy menetelésnél hogyan húzzák ki gyorsan, majd szúrják ismét a talajba a karókat. Felszólìtotta a lovasokat, hogy lándzsával a kezükben lovagoljanak. A felderìtők majd előttük és mellettük haladnak. Amikor ezzel végzett, megadta a jelt az indulásra. Nem tudhatta az esetleges csata kimenetelét, de el akarta kerülni, hogy rajtaüssenek. Az angol sereg Péronne és Bapaume felé ment tovább, ott táborozott le éjszakára. Másnap, huszonegyedikén, V. Henrik nagyon gyenge ütemet diktált, hogy a csata kezdetekor katonái pihentebbek legyenek. Három nap telt el ìgy, de a franciák nem mutatkoztak. Feltehetően kissé távolabb, a calais-i úton várakoznak. Huszonnegyedikén, csütörtök reggel a király úgy ìtélte meg a helyzetet, hogy nem vesztegelhet itt sokáig. Az élelmezés gondja egyre súlyosabbá vált. A két hadsereg közötti hatalmas különbség ellenére úgy döntött, hogy kihìvja a sorsot: elindult Calais felé. Hamarosan maga mögött hagyta Canche-t, átment a blingeli erdőn, ahonnan az út egyenesen Maisoncelle-be vezetett. Hideg eső szemerkélt, nem csitult reggel óta, s Henrik már éppen azon tűnődött, hogy tán sikerült leráznia d’Albret főparancsnokot, amikor felderìtői lóhalálában megjelentek. - Uram! Hatalmas had jön ránk! Az egész utat elzárták! - Más út nincs? - Nincs, fenség, sehol! Az ütközetet nem lehetett elkerülni. A király megálljt parancsolt. Dél volt... Először is felsorakoztatta seregét. Az elmúlt órákban reménykedni kezdett, Calais oly nagyon közel volt, már majdnem elérték! És itt, a cél előtt fognak elesni?! Gyászos hangulat fogta el a katonákat, és az undok rossz idő csak tovább rontotta kedvüket. A fegyveresek többsége letérdepelt, bűnbánatot tartott. Voltak, akik sìrtak. V. Henrik leszállt a lováról, és jól lehordta őket. - Éppen elég ember van itt ahhoz, hogy a dölyfös franciákat megleckéztessük! Edward király ugyanilyen körülmények között megsemmisìtette őket Crécynél! Ti talán nem tudjátok azt, amit az ő katonái tudtak? Szavai valamelyest lelket öntöttek az emberekbe. A sereg tisztjei parancsait követve készült a csatára. Ha meghalnak, hát meghalnak, de legalább drágán adják az életüket... V. Henrik Maisoncelle-ben állìttatta fel főhadiszállását. Felment a harangtoronyba, hogy felmérje a helyzetet, és a szürkén gomolygó ködben megállapìtotta, hogy különlegesen kedvező helyzetben van.

Sìkság terült el előtte, úgy ötszáz méter szélességben, két falu között, jobbra Tramecourt, balra Azincourt. A terep afféle felvonulási teret kìnált, ezt az adottságot kell kihasználnia! Itt tömörült az ellenség. Szűkössége miatt a térség nem volt alkalmas arra, hogy a franciák zárt hadrendben felfejlődhessenek. Ha lehetett valaha esélye kisebb hadseregnek nagyobbal szemben, hát az bizony most volt... A másik oldalon d’Albret főparancsnok tartott haditanácsot, elmagyarázta a haditervet. A támadásra itt kerül sor, egyszerűen azért, mert itt találkoztak az angolokkal. ìgy hát a hatalmas francia sereg itt fog tolongani, lökdösődni a Tramecourt és Azincourt közötti átjáróban. Az a gondolat fel sem ötlött a főparancsnok fejében, hogy vissza lehetne húzódni néhány kilométert, a széles sìkon aztán szét lehetne húzni a harcvonalat és aztán várni. Az angolok vagy kénytelenek volnának lemészároltatni magukat, vagy visszavonulnának. De a főparancsnoknak sikerült a legrosszabb tervet választania. A hadsereg négy csapattestre oszlik, melyek egymás mögött sorakoznak fel a szűk terepen. Elöl nyolcezer lovas és fegyverhordozóik, mögöttük újabb csapatban ismét lova* sok és fegyverhordozók, majd következnek az ìjászok és a nyìlpuskások, leghátul a gyalogosok. Rettenetes felállás! Az ìjászokat és a számszerìjasokat több mint tizenötezer ember fedezi, ezek mögött azonban a lövészek semmit sem fognak látni, ìgy egyetlen nyilat sem tudnak majd kilőni. Leghátul a gyalogosok pedig mi mást tehetnek majd, mint tétlenül várják a hadműveletek befejeztét. Ám a főparancsnok lelkében minden efféle szempont másodlagos volt. Őt csak a dicsőség érdekelte. Éppen ezért az első hadtestben a legelőkelőbb nemes urak kapnak helyet: ő maga, Boucicaut marsall, Richemont hercege, Charles d’Orléans, Jean de Bourbon, Jean d’Alen^on és sokan mások. Utánuk jönnek az alacsonyabb származású nemesek. A katonáknak semmi sem jut! Még az is nagy dicsőségnek számìt majd, hogy egyáltalán jelen lehettek! Miután mindezt előadta, d’Albret felkérte az első csapattestbe tartozó legjelesebb személyiségeket, hogy helyezkedjenek el Azincourt és Tramecourt között, majd eldöntötte, hogy a csata másnap lesz. Leszállt az éj, és az eső nem állt el. Az angolok ismét elbátortalanodtak, s hogy lelket öntsenek magukba, ivászatba és danolászásba fogtak. V. Henrik mindig vasfegyelmet követelt embereitől, nosza leküldte heroldjait a csapatok közé, és trombitaszóval kihirdettette, hogy ha valaki hangoskodni merészel, akkor, ha lovag, elkobozzák a vértjét, ha pedig nem lovag, levágják a jobb fülét. Hamarosan csend lett. Az angolok imádkoztak, és megpróbáltak aludni. A hosszú menetelés után olyan kimerültek voltak, hogy majdnem mindenkit gyorsan elnyomott az álom...

A másik oldalon a legnagyobb zűrzavar tombolt. A francia lovagok fékevesztetten szabadjára engedték magukat, de senkinek sem jutott eszébe, hogy rendet teremtsen. Az esőtől védelmet nyújtó, nagy sietve összetákolt kunyhókban és a nehezen kicsiholt tábortüzek előtt ittak, mulatoztak, kockáztak és fogadásokat kötöttek Anglia királyára és főembereire. Eközben a két faluban, Azincourt-ban és Tramecourt-ban hatalmas felfordulás keletkezett. Jöttek a magas méltóságok csicskásai ételt-italt vételezni, közben összevesztek egymással, eleinte csak ölre mentek, de később előkerültek a fegyverek is. Majd átázott zsákmányukkal visszatértek a szűkös lapályra, visszaűzte őket a vihar, mely felváltotta a szemerkélő esőt. A hadseregben nagyon kevesen őrizték meg méltóságukat. Renaud de Molléne és Guillaume de Tancarville ezen kevesek közé tartozott, ők a második lovas hadtestbe voltak beosztva. Rangja szerint Tancarville-nek az első hadtestben lett volna a helye, de Renaud-nak itt, és a főpohárnoknak nem akaródzott megválni a keresztfiától. Nem beszélgettek... Az általános lerészegedés közepette a főpohárnok nem ivott. Ellentétben azzal, amihez egész életében tartotta magát, most, a sorsfordulót jelentő csata előestéjén nem rúgott be. Mindössze egyetlen kulacs rubinszìnű mercurey-i bort hozatott inasával. Ha Renaud meg találna halni, akkor megissza. Ez lesz a tükörpohár. Megtölti rangjának jelképét, a szìnarany kupát, amelyet cìmerpajzsára akasztva hordott, egy hajtásra kiissza tartalmát, és indul ő is a halálba. Renaud-nak is a másnap járt az eszében. Tiidta, hogy neki a harc nem a franciák és az angolok összecsapása lesz, hanem az unikornis és a hercegnő párbaja. Már nem próbálta kitalálni, hogy merre csábìtják vágyai. Várta a csatát. Bizonyos volt benne, hogy a hatalmas pillanat küszöbén megszületik lelkében az igaz döntés... Charles de Vivraie és Isidore Lenfant az első csapattestben kapott helyet. Midőn Charles d’Orléans összetalálkozott gyermekkori pajtásával, megkérte őt, hogy maradjon mellette. ök is szótlanok voltak. Charles készült az elkerülhetetlen eseményre, amely reá várt; Isidore Lenfant nézte urát, és azt mondogatta magában, hogy már sohasem fogja látni. Végül ledőlt, hogy aludjék egy keveset a lármázás és borìzű dano-lás közepette. - Ez az utolsó éjszaka, Isidore. Isidore nem tudott mit felelni. Biztató szavakat keresett, de nem talált... 1415. október huszonötödikén, pénteken hajnalban a nap Szent Krispin és Krispina ünnepére kelt; jobban mondva bizonytalan, ködös nappal követte az éjszakát. Végre elállt az eső, de a levegő súlyosan párás maradt, és a föld pedig tiszta sár. Az angolok már kora reggel talpon voltak. Maisoncelle városkában gyülekeztek. V. Henrik elment a kis templomba, és

végighallgatott három egymást követő misét, amelyeket Bath püspöke celebrált. Kapitányai és testőrei közrefogták. Adam sans Père is köztük volt, de nem akart ott maradni. Nem törődve a többiek rosszallásával, elhagyta a templomot. Gyakran kénytelen volt részt venni egyházi szertartásokon, de most túlságosan nehéz lett volna tettetnie magát. Kint a templom felé tülekedő seregben szemét a homályos égbolt felé emelte és imádkozott. Könyörgött a pogány isteneknek, akiknek a nevét sem tudta, hogy továbbra is részesìtsék őt abban a szerencsében, amely ez ideig nem hagyta el. Szólìtotta a pogány mennyországban tévelygő anyja árnyát; és megesküdött, hogy ezen a napon megbosszulja őt, vagy csatlakozik hozzá. A püspök a király előtt jött ki a templomból. Mindenki térdre ereszkedett, s Adam is kénytelen volt letérdelni. A magas rangú egyházi méltóság keresztet rajzolt az ég felé, majd megáldotta a tömeget. A sereg felemelkedett, és Adam sietett vissza a király környezetébe, ahová testőri kötelessége is szólìtotta. V. Henriknek fegyverhordozói segìtettek felölteni a páncélruhát. Mikor teljesen készen volt, hozták dìszes vassisak-ját, amelyet most először viselt. Megpillantván ezt az ékes fejfedőt, mindenki felkiáltott bámulatában. Még soha senki nem látott ilyen fenséges tárgyat*. A fejet védő sisakot, melyet valaha páncélsüvegnek neveztek, hatágú, ékkövekkel gazdagon megtűzdelt aranykorona ékesìtette: nyolc rubin, tizenhat zafìr és százhuszonnyolc igazgyöngy, melyek közül négy páratlanul nagy volt. Ezután előhozták a király lovát, egy szeplőtlenül hófehér fajtiszta mént. Henrik nyeregbe szállt, elhagyta Maisoncelle-t, és az Azincourt és Tramecourt közötti sìkság felé léptetett, a jövendő csatatérre. A városkában hagyott kincsesládáját közel száz lovas és ìjász védelmére bìzta, és valamennyi egyházi személynek kiadta, hogy menjenek a templomba imádkozni a győzelemért... V. Henrik hamarosan megérkezett a csatatérre, egy learatott búzamezőre. A köd oszladozott, ám az eső ismét rákezdett. Hideg és sűrű eső hullott. A király nekilátott csatasorba állìtani seregét. Legelöl védvonalban álltak az ìjászok, befogták az átjáró teljes szélességét: mindegyikük előtt egy-egy vashegyű karó ferdén, lószügy magasságban a földbe szúrva... Thomas Erpingham, a már koros, de hosszú szürke szakálláról jól felismerhető lovag volt a parancsnokuk. Beosztása jeleként egy karót tartott a kezében, olyat, mint amilyet az emberei a földbe szúrtak. Akkor kell majd lőni, ha a karót lecsapja a földre. Az ìjászok mögé V. Henrik saját lovagjait és azok fegyverhordozóit állìtotta. A balszárnyat Lord Camois, a Térdszalagrend lovagja vezényelte, a középsőt maga a király, s végül a jobbszárnyat York hercege. Amikor mindezt elintézte, kiállt a seregek elé, és rövid szózatot intézett hozzájuk:

- Eljöttem azért, ami az enyém, a francia királyságért. Isten és a jog velünk van. Ezután az ìjászokhoz fordult, mert tudta, hogy nekik sorsdöntő szerepük lesz a csatában. - Megtudtam, hogy ha a franciák hadifogságba ejtenek egy ìjászt, három ujját levágják, hogy soha többé ne tudjon lőni. Öljétek meg őket! Ezt a hìrt ugyan a király maga találta ki, de óriási hatással volt az érintettekre: félelem és hirtelen harag borzolta fel a lövészek sorait. Thomas Erpingham válaszolt a nevükben: - Könyörgünk Istenhez, felség, hogy jó és hosszú életet adjon önnek, és győzelmet ellenségei felett. Mi pedig végezzük a dolgunkat. Mindent elmondtak, amit kellett, úgyhogy V. Henrik elfoglalta a helyét lovagjai között, testőrei élén... A másik oldalon, a francia seregben mélyreható változásokra került sor. Félelemnélküli János a leghatározottabban megtiltotta a burgundi nemeseknek, hogy részt vegyenek a csatában, megparancsolván nekik, hogy ne mozduljanak ki szállásukról, ne induljanak el addig, amìg arra utasìtást nem kapnak, de sokaknál a lovagi becsület a parancs ellen szólt, és a burgundi arisztokrácia egy része elment a csatába. Sokan voltak, élükön a herceg két fitestvére, Nevers és Brabant grófjai. A Lille-ből lóhalálában érkező Brabant grófnak nem volt ideje átöltözni; egyik trombitásának túlságosan bő páncélingét kapta föl, aztán csak köpenyt kerìtett föléje, melyet cìmere ékesìtett. Charles d’Orléans személyesen ment üdvözlésére és megölelte. Ennek a mozdulatnak elképesztő hatása lett. Amit semmilyen szerződés, semmilyen politikai erőfeszìtés nem tudott elérni, létrejött: az ellenséggel szemben a szétszakadt Franciaország megbékélt önmagával. A lovagok megölelték egymást, kölcsönösen megbocsátották egymás vétkeit; sokan sìrtak. Majd együtt mentek az ünnepélyes misére. Charles de Vivraie és Isidore Lenfant, Guillaume de Táncarville és Renaud de Molléne is kérték Istent, bocsássa meg bűneiket és megáldoztak; több száz pap szolgáltatta ki a szent ostyát... Ezután a harcosok elindultak, hogy elfoglalják a nekik kijelölt helyet. Ekkor vették észre, mennyire felázott a talaj. A búzamező ingoványos földjét az utóbbi napok szakadatlanul zuhogó esője olyan lazává változtatta, hogy szinte mocsárnak tetszett. D’Albret főparancsnok a helyszűkére hivatkozva az utolsó pillanatban úgy döntött, hogy a lovagok is gyalogosan menjenek a harcba. Megparancsolta, hogy kurtìtsák fele hosszúra a lándzsájukat, és ìgy sorakozzanak fel egymás mögött. Az eredmény rettenetes volt. A fegyverzettől és páncélzattól elnehezült lovasok térdig süllyedtek a sárba, és benne ragadtak, mintha vasszobrok lettek volna. Tovább súlyosbìtotta a dolgot,

hogy igen sokan voltak, és olyan szorosan álltak egymás mellett, hogy a kardjukat sem tudták volna előrántani. A szűkös térségen a francia hadsereg a főparancsnok kìvánsága szerint a következőképp sorakozott fel: elöl két külön csoportban a kétszer nyolcezer fős csapattest, egyik a másik mögött, iszapba ragadtan, a sártenger fogságában, hátukban tìzezer ìjásszal és nyìlpuskással, akik ebben a helyzetben semmire sem mentek a fegyvereikkel. A sereghajtó húszezer gyalogos volt, velük aztán senki sem törődött. D’Albret lassankint mégiscsak a tudatára ébredt, hogy csapatai mozgásképtelenek. Nyeregbe ültetett kétezer lovagot, és a szélső szárnyakra küldte őket. Nekik kellene elsőként támadniuk... Ám azonnal kiderült, hogy ez egyáltalán nem változtat semmit a helyzeten. Kivéve, hogy most nem a lovasok, hanem a lovak süppedtek bele a sárba. A szerencsétlen állatok rettegve nyerìtettek, reménytelenül igyekeztek kiszabadìtani patáikat a béklyózó mocsárból... A véletlen az első vonalba vetette Charles de Vivraie-t és Isidore Lenfant-t. Isidore teljességgel tisztán látta a helyzetet, és egészen fel volt dúlva. Őrület! Ez maga volt az őrület! Hallott már legendákat a francia sereg vezéreinek ostobaságairól, de ami a szeme előtt lejátszódott, az túlszárnyalt minden képzeletet. Most egész egyszerűen a teljes harcképtelenség állapotába juttatták az embereket. Ha maga az angol király vezényelte volna ezt a hadműveletet, ő sem tudta volna ennél jobban megrendezni. Nem maradt semmi illúziója: meg fognak halni. Nemcsak Charles, aki éppen ezért jött ide, de ő maga is, és a többiek is. Nem is annyira a saját sorsa aggasztotta, inkább hazájának jövője: a polgárháborúktól marcangolt Franciaország az angolok kényekedvére jut! Micsoda szenvedések, micsoda rettenetek várnak az országra!... Ura felé fordult, aki mellett vállvetve szorongott. - A csatát máris elvesztettük, nagyuram! Charles de Vivraie nem válaszolt. Sisakrostélyát feltolva várt, rendületlenül, sárban és esőben... Isidore-t ez felingerelte. - Az ország sorsa nem számìt, uram? Charles erre már odanézett rá. - Nem szabad rám neheztelned, Isidore. Most csak a saját sorsom foglalkoztat. Nem maradt már hely bennem a másokén gondolkodni. Már tìz óra volt, és az angolok még mindig nem támadtak... Az utolsó haditanácsot tartották. A hihetetlenül kedvező fordulatok ellenére V. Henrik még mindig latolgatta, hogy belevágjon-e a harcba. Két követet küldött d’Albret főparancsnokhoz, hogy ismertessék meg vele javaslatát. Ez a javaslat ugyancsak figyelemre méltó volt. A Calais-ba vezető szabad út fejében a király lemondott volna Franciaország trónjának igényéről. D’Albret nagyképűen azt válaszolta, hogy ahhoz előbb Harfleurt kellene visszaadniuk. A két szóvivő tisztelgett és elment. A párbeszéd megszakadt.

Nem lehetett tovább tétovázni. Henrik megadta az egyezményes jelt Thomas Erpinghamnak. Már messziről fel lehetett ismerni a vezért hosszú, szürke szakálláról, lovon ült a gyalogos ìjászok között. Felkapta vashegyű lándzsáját, földhöz vágta és harsányan kiáltott: — Now strike!* *Harcba! (angol) Nyìlvesszőáradat zúdult fel az esőben. A csata megkezdődött. A főparancsnok azonnal bevetette a két szélső szárnyra vezényelt lovagjait. Az eredmény kétségbeejtő volt. Az állatok csüdig sárban elvonszolták magukat az ellenség első soráig, ahol felnyársalták magukat az ìjászok karóin. Lovasaikat a nyìlzápor vagy megölte, vagy megsebesìtette. A szerencsésebbeknek sikerült elmenekülniük, de ez csak arra volt jó, hogy beleszaladjanak a gyalogosok kardjába. Az első kìsérlet kudarca láttán d’Albret elhatározta, hogy beveti a következő csoport lovagjait, akik között maga is harcolt, és a legelképesztőbb az volt, hogy ez egyszer majdnem sikert ért el. Az általános lökdösődés után, melynek során Isidore Lenfant elvesztvén egyensúlyát, lezuhant, majd élettelenül maradt a porondon, mivel közel tìz páncélos vitéz taposta meg, a hadtest megint mozgásba lendült. A tömör acélpáncélos csapat ìgy vállvetve rettenetes tömböt alkotott. A nyilak ugyan szedték áldozataikat, de a megüresedett helyet azonmód betöltötték. A lovagok lehajtott fejjel, feltartóztathatatlanul haladtak előre. Az angol ìjászok egyszerre megrettentek, eldobták fegyverüket, és futásnak eredtek. A franciák már majdnem megnyerték a csatát, amikor Thomas Erpingham közbelépett. Emlékeztette embereit arra a fenyegetésre, amelyet V Henrik talált ki. - Vissza! Elkapnak titeket, és levágják három ujjatokat! Ez azonnal hatott. Az ìjászok azon nyomban visszafordultak. Mivel már nem volt ìjuk, elővették az egyetlen fegyvert, amijük maradt, rövid, hegyes tőrüket, és úgy vetették magukat a páncélosokra, mintha vìzbe ugranának. És ekkor csoda történt! A vastag sárban a rettentő nehéz öltözetű és nehézkesen mozgó lovagok teljességgel ki voltak szolgáltatva az ellenségnek. Az ìjászok vékony pengéjű tőre behatolt a páncél résébe a lovagok nyakánál, és kegyetlenül felkoncolta őket. A franciák egymást is akadályozva csúszkáltak a sárban, és nem sikerült kiszabadulniuk. Igazi vérfürdő lett a harcból. A vértől megmámorosodott angol ìjászok válogatás nélkül öltek, még azokat a legmagasabb méltóságokat is, akikért mesés váltságdìjat lehetett volna kapni: d’Albret főparancsnokot, Brabant és Nevers grófját. Végül észhez tértek és megértették, hogy a szerencse ott van a markukban, ìgy hát elkezdtek hadifoglyokat ejteni. Charles d’Orléans előbb megsebesült, majd már-már megölték, de végül foglyul ejtették, ugyanúgy, mint a bretonok parancsnokát, Richemont grófját, és a lovagok közül Charles de Vivraie-t.

Charles felfogta, hogy Isidore nincs mellette. Egyébiránt a hangzavar, a tülekedés, a lökdösődés közepette nem látott semmit, nem értett semmit, megsüketült, de ezúttal nem fogyatékossága tette sérülékenyebbé. Hogy siettesse a halált, sisakrostélyát nyitva hagyta. Érezte a tőr hegyét a száján, és hallotta a hozzá intézett mondatot azzal a rettenetes angol akcentussal. - Barry Bragan vagyok. Enyém vagy, nagyuram! Kétségbeesetten felkiáltott... Fogoly! Fogságba esett! Ahelyett, hogy a halálban csatlakozhatna szeretteihez, éveken át egy angol börtönben fog rohadni... Könyörögni kezdett: - Ölj meg inkább, könyörgök! De az ìjász egyre csak ezt ismételgette, mint egy gép: - Barry Bragan vagyok. Enyém vagy, nagyuram! Feltehetően ezt a mondatot tanulta meg erre a helyzetre, és nem ért franciául. Charles sìrva fakadt... Körülötte az ìjászok összeszedték fegyvereiket, és lőni kezdtek, immár a második lovas csapattestre. Renaud de Molléne, keresztapjához szorulva, hirtelen meglátta a nyìlfelhő érkezését, és a gyomrát heves félelem szorìtotta össze. Hát megtörtént, amire várt! Ez a félelem, ez hát a válasz a kérdésére! Félt, mert élni szeretett volna. Az életet akarta és nem a halált, az életet, amely annyira hiányzott neki Molléne-ben, az életet! Mindörökre a szép hercegnőt választotta az unikornis ellenében. Mi is volt a neve? Jeanne... Igen, igen: Jeanne. Jeanne de Berry volt az, akit szeretett! Meg akarta mondani keresztapjának, de éppen nagy kavarodás támadt, és egy lovag a Molléne-ek cìmerpajzsába kapaszkodva letépte annak láncát. Renaud látta, amint pajzsa a sárba hullik. Felkiáltott: - Az unik... De benne szakadt a szó. Nyìl fúródott a nyakába, éppen ott, ahol egy pillanattal korábban még a cìmer volt. Átdöfte Mélanie fekete sálját, és a fiú tarkóján jött ki. Mellette Guillaume de Tancarville sebzett állatként ordìtott fel. Meghalt! Renaud meghalt!... Még csak el sem zuhant, olyan szoros volt a csatasor. Állva maradt élettelenül, beszorìtva Tancarville és a másik lovag közé. Ez utóbbi tépte le a pajzsát, s ìgy akaratlanul is előkészìtette a halálát. Guillaume de Tancarville nem szenvedett; a csata forgatagában nem szokás szenvedni: mindössze maga előtt látta tulajdon végzetét. És a keresztfia végzetét... A nyìlvessző döntött Renaud életéről, de döntött helyette is... Egyszer s mindenkorra beszorìtotta annak a fiatalembernek a szerepébe, aki talán nem is ő volt. Ki szerez immár tudomást az ifjú kétségeiről, önmarcangolásáról, s mindarról, amit neki, a keresztapjának útközben elmondott? Renaud most már mindenki szemében örökre az unikornis lovagja marad. Az udvar, Berry hercegnő, Mélanie ezután mindig csak úgy gondol rá, mint arra az emberre, aki csupán meghalni jött el a

csatába, aki élete végéig hűséges maradt egy valószìnűtlen eszményképhez, és akit az élni vágyás - nem úgy, mint másokat meg sem érintett soha... Parancs érkezett: a második lovas csapattest bevetésre indul. Tancarville felüvöltött: - Most rajtam a sor! Nekilódult, de hatalmas termete nem engedelmeskedett: teljes hosszúságában elvágódott a sárban... Ez a második bevetés az elsőnél sokkal veszélyesebb volt az angolokra nézve: először is azért, mert igen kevés ìjászuk maradt harcra készen, azután azért, mert a második lovas hadtest sokkal több harcost számlált, mint amennyit az egész angol sereg. A francia lovagok élén Alençon hercege állt. Határozottan vezette a támadást, és visszaszorìtotta a tőrrel harcoló ìjászokat Azincourt városába és a tramecourt-i erdőbe. A helyzet válságossá vált... V Henrik megfogadta, hogy mindent kockára tesz: belevetette magát a csatába, hogy csapatai harci kedvét felcsigázza. Alençon egyenesen feléje tartott, ádáz küzdelem kezdődött. A herceg egyetlen bárdcsapással agyonütötte a király testvérét, Gloucester hercegét, aki Anglia zászlaját vitte, mìg egy francia lovagnak sikerült megközelìteni az uralkodót; leröpìtette sisakjáról az aranykorona egyik ágát. V. Henrik bódultan térdre esett. Ám testőrei erőteljes mozdulattal felállìtották. Csapatuk közepén Adam sans Père minden harci tudományát bevetve, eszelősen vagdalkozott. Leghőbb vágya volt, hogy találkozzék Charles de Vivraie-vel. Csak egyetlen dolgot tudott róla: a család cìmerét hordja, amelyet Fusoris mester leìrt neki. Balharántosztott vörös és fekete sávos cìmerpajzs. Egyelőre még más sürgős elfoglaltsága volt. A király élete veszélyben van, és ha V. Henriket megölik, akkor a csatának is vége... Guillaume de Tancarville eközben föltápászkodott... A támadásba lendült fegyveresek kissé beletaposták a sárba, úgyszólván már nem is volt emberi külseje. Nyakig iszaposan, nagy testével hatalmas disznónak látszott. Harsányan felkiáltott: - Igyunk! Elővette Franciaország főpohárnokának jelvényét, a szìnarany kupát, amelyet a nyakában hordott. Ez is csupa mocsok volt: ìgy mégsem öntheti bele a borát. Szüksége lett volna egy törlőruhára, de körülötte mindent sár borìtott. Hosszasan keresgélt tekintetével, majd észrevett egy holttestet, annak a ruházatát nem borìtotta be egészen a sár. Angol királyi testőr volt az elesett vitéz, a királyi jelvények mását viselte, angol leopárdokat együtt a francia liliomokkal. Gúnyosan felnevetett. - Ez tökéletes lesz! És nem törődve a harccal, amely veszetten tombolt körülötte, gondosan megtisztogatta a kupát. Mikor felemelte, csillogott... Fogta hát kulacsát, és csurig töltötte kelyhét a vérvörös borral.

Nem itta ki azonnal. Előbb látni kell a bort, aztán meginni: ezt mondogatta keresztfiának is. Szeméhez emelte az ivókészséget, és hosszasan szemlélte tartalmát. Milyen gyönyörű ez a vörös szìn! Olyan, mint a rubin, olyan, mint a vér, Renaud vére, amely már kifolyt, és mint a saját vére, amely pillanatokon belül összekeveredik a sárral. Éppen ezért kedvelte mindig jobban a vörösbort a fehérnél, mert ennek a folyadéknak olyan szìne volt, mint annak, ami megdobogtatta a férfiember szìvét. Szìve vadul vergődött keblében. Az ő öreg szìve tudta, érezte, hogy ezek az utolsó dobbanásai, és kìvánta, hogy legyenek győzedelmesek, mennydörgők, mint az élettől búcsúzó harsonák. Guillaume de Tancarville kivonta sártól szennyes kardját, és hévvel kiáltotta: - Tükörpohár! Egy hajtásra kiitta a nedűt, és akkor meglátta... Mióta hadteste támadásba lendült, nem vett tudomást arról, ami körülötte történik. Ám a véletlen mégis a csata közepe felé sodorta. S ott, akkor meglátta azt a pompás páncélt viselő lovagot, aki ékkövekkel dìszìtett aranykoronát viselt sisakján. Anglia királya!... Elindult feléje. V Henrik nem akart hinni a szemének. A tomboló csata kellős közepén egy azonosìthatatlan alakú lény közeledett felé. Egy lovag, de olyan kövér és mocskos, hogy inkább vackából kimászó hatalmas, szutykos állatnak látszott. De ez a sártorony olyan vallásos áhìtattal emelt a magasba egy tiszta szìnarany kupát, mint a kelyhet a miséző pap úrfelmutatáskor. Súlyos és határozott léptekkel jött feléje. Mikor egészen közel ért, V. Henrik teljes erőből lecsapott rá... Guillaume de Tancarville súlyosan lehanyatlott. - Egy király kardja! - suttogta maga elé. Száján vér bukott ki, s a vérbe vegyült a tükörkehely bora... Tudtán kìvül halálos veszedelembe sodorta az uralkodót. Mìg ütött, a király nem vette észre Alençon herceg közeledtét, aki rettenetes csapást mért rá. V. Henrik bódultan zuhant a földre, de testőrei ismét feltámogatták. Alençon herceget minden oldalról megrohanták. Záporoztak rá a csapások. Adam sans Père a legvadabbak között volt: meg kell ölni azt az embert, aki a királyra támadt! Megölni! A herceg megértette, hogy a túlerővel szemben nincs esélye. Felnyitotta sisakrostélyát, eldobta kardját és ìgy szólt: - Alençon vagyok. De Adamot és bajtársait ez nem érdekelte. Ekkora felségsértés után, bármi is legyen a rangja, a herceg nem érdemelt kegyelmet. És tovább ütötték-vágták könyörtelenül, mìg csupán véres húscafatok maradtak belőle... Alençon herceg halála eldöntötte a csata sorsát, ő szìtotta fel a harci kedvet, és ő indìtotta el az ellentámadást, amely akár döntő is lehetett volna; most azonban, hogy már nem volt többé, a harcosok úgy érezték, végképp elhagyta őket a szerencse, és hogy elkerüljék a mészárlást, ezrével adták meg magukat.

Ekkor következett be a tragédia. Szélsebes lovascsapat érkezett V. Henrikhez. - Uram, támadnak a franciák Maisoncelle-nél! Hátba támadnak bennünket! Az angol uralkodó értett hozzá, hogyan mutassa magát könyörtelennek, amikor eljön az ideje. Gyorsan felmérte a helyzetet: az ellenség hátulról támad, ráadásul gyalogosait és ìjászait, akik eddig el sem mozdultak a helyükről, nyilván hamarosan beveti a harcba. Ez azonban általános kavarodást fog eredményezni, a fogságba esett lovagok kihasználhatják a helyzetet, és ismét fegyvert foghatnak. Ezt a veszélyt minden áron el kell kerülni. A király összehìvta trombitásait, és azt üzente velük: - Halálbüntetés terhe mellett megparancsolom, hogy a hercegek kivételével minden foglyot öljenek meg! A trombitások szertevitték az üzenetét az egész sìkságon, de hamarosan visszatértek a királyhoz. - Felség, senki sem hajlandó teljesìteni a parancsot. Túlságosan ragaszkodnak a váltságdìjhoz. V Henrik elsápadt. Ez volt az első eset, hogy ellenállással találkozott. A megszokott hidegvérrel válaszolt. A hűségesebbnél is hűségesebb alattvalóihoz fordult: személyi testőreihez. - Rátok hárul a feladat. Vegyetek magatokhoz minden buzogányt, és induljatok gyorsan! A leopárdos-liliomos testőrök szó nélkül szétszóródtak a sìkságon. Ez idáig a csata kegyetlen volt. Ettől kezdve vérfürdővé vált... Néhány száz angol gyalogos kapott a csata elején egy különös fegyvert: egy méternél is hosszabb botot, melynek a végére szögekkel kivert fémgömböt erősìtettek. A királyi testőrök elkobozták ezeket, és velük indultak neki a sìkságnak. Hamarosan mindenfelé ugyanaz az elviselhetetlen látvány tárult a szemek elé: a testőrök térdre kényszerìtették a lovagokat, levették sisakjukat, pár pillanatig békén hagyták őket, hogy fedetlen fővel, összetett kézzel elmondják imájukat, majd egyetlen csapással bezúzták a koponyájukat... A vértől iszamós keskeny sìkság sarát szétloccsant agyvelők szennyezték. Charles de Vivraie éppen az orléans-i herceg mellett haladt, amikor egy királyi testőr közeledett feléjük. Megismerte a herceget, meghajolt előtte: ő ahhoz a néhány fogolyhoz tartozott, akinek meghagyták életét. Charles d’Orléans elmenőben odafordult gyermekkori pajtásához. - Isten vele! Irigylem. Sorsom rosszabb, mint az öné. Charles de Vivraie maga is ìgy gondolta. Néhány pillanattal ezelőtt megértette, hogy meg fogják ölni, és ettől végtelen megkönnyebbülés áradt szét benne. De korábban, amìg úgy vélte, hogy börtönben kell majd leélnie az életét, azon tűnődött, mit tehetne, hogy ne haljon bele a reménytelenségbe. S meg is találta a választ. Ezt kiáltotta most oda annak, akit vittek a fogságba. - Váljon költővé, nagyuram!

Charles d’Orléans elgondolkozva válaszolt: - Költővé... Azzal eltűnt Charles szeme elől. Pár lépéssel arrébb valaki diadalmas kiáltásban tört ki. Adam sans Père nem hitt a szemének. Az ìjász mellett, aki elkapta, ott térdelt a lovag fedetlen fővel, vörös és fekete balharántosztott cìmerével a nyakában: nem más, mint Charles de Vivraie! Adam odasietett. Barry Braganba ütközött. Az ìjász szegény ember volt, egy igazi lovag elfogása nem remélt szerencsét jelentett neki... - Kérem, nagyuram... - próbált közbelépni. Válaszul Adam felemelte a buzogányt. - A király mondá: „halálbüntetés terhe mellett”. Az ìjász felugrott, elkerülte a már-már lecsapó ütést és elinalt... Adam odament a térdeplő, imádkozó Charles-hoz, aki rá sem hederìtett... Adam mosolygott. Nem sietett. Halála előtt az áldozatának mindent meg kell tudnia. - Az apa után a fiú: micsoda gyönyörűség! Tudod, ki vagyok én? Charles nem válaszolt. - Én gyilkoltattam meg az apádat, Louis-t. Ott voltam megkìnzatásán is. Elmesélem! Charles de Vivraie meg sem hallotta. Lezárta szemét, és akkor halottjai elvonultak előtte. Közülük is elsőként anyja, Margaret. Bizonytalannak látta a vonásait, mivel oly korában veszìtette el, amikor még nem pontos az emlékezet, de szép volt, nagyon szép! Karját nyújtotta neki. - A szenvedés ideje elmúlt. Gyere, fiam... Anyja eltűnt, s most atyja jelent meg. Karácsony volt, a húsvéton kìvül az egyetlen nap az esztendőben, amikor meglátogatta Charlest. A remény és az öröm napja. Louis de Vivraie odanyújtotta neki egyetlen kezét. - A szenvedés ideje elmúlt. Gyere, fiam... Louis is elment, és a sötét hajú Anne de Neuville foglalta el a helyét. Havazott a blois-i kastély udvarán; Anne lassan, álmodozva sétált. Körülölelte őt a ragyogó fehérség, és csodásán kiemelte hosszú fekete haját. Charles futni kezdett feléje. Anne kitárta a karját. - A szenvedés ideje elmúlt. Gyere, fiam... Charles megrökönyödött. - Hogyan? Ön is a fiának nevez engem? - Hát persze... Adam sans Père éppen gyűlölettől izzó hangon mesélte Louis de Vivraie rettenetes kìnszenvedéseit a Pugnais-gödörnél, mikor észrevette, hogy Charles egyáltalán nem figyel rá. Meglepetésében elhallgatott. És a hirtelen beállt csöndben meghallotta a révült szavakat: - Mennyi szeretet! Mennyi szeretet vesz körül! Adam megmerevedett. Kìnvallatása közben Louis de Vivraie éppen ìgy viselkedett. Rejtélyes mondatot intézett Caboche-hoz,

aki élve nyúzta meg, és attól kezdve nem hervadt le orcájáról a sugárzó mosoly. Adam sans Père hátrahőkölt, és figyelmesen nézte mosolygó áldozatát... Micsoda család ez, amelynek minden tagja hős? Mekkora erő lakik bennük? Hirtelen Mahaut utolsó szavai jutottak eszébe: „Nem mondom meg az apád nevét. Erősebb nálad.” Ekkor, életében először, Adam sans Père-t félelem fogta el. Olyasmivel találta szemben magát, ami meghaladta, uralma alá gyűrte. Veszett dühvel tört fel belőle a kiáltás, ahogy minden erejét összeszedte, és lesújtott a buzogánnyal. Charles de Vivraie beszakadt koponyával bukott előre... Az a hìr, mely szerint a franciák hátulról, Maisoncelle irányából támadnak, hamisnak bizonyult. Mindössze néhány száz környékbeli paraszt próbálta elrabolni a hátrahagyott királyi kincstárat. Némi kavarodás után a kincstár védelmével megbìzott lovagok és ìjászok összeszedték magukat, és elkergették a parasztokat. Amint ez V. Henrik tudomására jutott, parancsot adott, hogy vessenek véget az öldöklésnek. De már késő volt: sok ezer bezúzott fejő lovag holtteste feküdt a sárban. Maradtak a francia gyalogosok, akik egyelőre el sem mozdultak a helyükről. V. Henrik tudta, hogy amìg velük nem végez, még nincs eldöntve a csata sorsa. Sokkalta többen voltak, mint saját hadserege, és ha megindulnának, bizonyosan győzelmet aratnának. Követeket küldött hát a francia gyalogosokhoz, hogy meneküljenek, ha kedves az életük. A toborzott katonák nem tétováztak. Ha messziről is, de végignézték a vérfürdőt, és egyikük sem sietett meggyilkoltatni magát csak azért, hogy bosszút álljon azokért a nemesekért, akik oly megalázó módon kezelték valamennyiüket. Sarkon fordultak és elinaltak. A csata befejeződött. Mindössze három óra hosszat tartott. A sìkságon véget ért a harc, de a látvány elviselhetetlen volt. Nagyon szűk területen küzdöttek a seregek. Ahol pár órája a legádázabb öldöklés folyt, ott most az egymásra halmozott holttestek magassága elérte a két métert is. V Henrik eszeveszett örömében föl s alá vágtázott a csatamezőn. Nem tudta felfogni, hogy az egy a tìzhez arány ellenére felülkerekedett a franciákon, s övé lett minden idők legdicsőbb győzelme. Diadala tanújául maga mellett akarta tudni egyik ellenségét, ezért az élve hagyott foglyok közül kiválasztatta Franciaország cìmerőrét. A nemes úrnak, aki ezt a rendkìvül jelképes és megtisztelőén magas rangot megkapta, egész életére le kellett mondania családi nevéről, és kizárólag a Montjoie nevet viselhette... Montjoie, Franciaország cìmerőre megérkezett, engedelmeskedve a győztes parancsának.

Egy fiatalembert neveztek ki erre a tisztségre, s politikai megfontolásokból kétségtelenül Armagnacot. Ebben a pillanatban ő jelképezte egész Franciaországot. Kétrét görnyedve közeledett. Mint akit lehúz a lábánál fekvő ezernyi holttest súlya... Az angol uralkodó jókedvűen szólìtotta meg. Általában sápadt, kerek arca most kipirult. - Tudja meg, hogy ezt a vérfürdőt nem mi követtük el. A mindenható Isten cselekedte ezt Franciahonnal, úgy gondoljuk, az ország bűnei miatt... Montjoie nem szólt, s V. Henrik folytatta: - Mit gondol, kinek a csatája volt ez: az enyém vagy a francia királyé? - Fenségedé. A király elmosolyodott, beszìvta a párától nehéz levegőt, majd rámutatott egy közeli házcsoportra. - Ismeri ezt a helyet, Montjoie nagyúr? - Azt hiszem, Azincourt-nak hìvják, fenség. - Minden csata a hozzá legközelebb fekvő város nevét viseli. Ezt a mait mostantól és mindörökké azincourt-i csatának fogják nevezni... Montjoie engedélyt kért, hogy visszavonulhasson, és az angol uralkodó megadta neki. Még egyszer bejárta a sìkot, mìgnem az egyre erősebben zuhogó eső rákényszerìtette, hogy visszamenjen Maisoncelle-be, ahonnan elindult. Leszállt az éj a csatamezőre... Az angolok ezerhatszáz embert veszìtettek, közöttük két arisztokratát: York és Gloucester hercegét. A franciáknak tìzezer áldozata volt, ebből legalább nyolcezer lovag. A nemesség egyedül akart megvìvni az ellenséggel, s bele is pusztult; majdnem valamennyiüket lekaszabolták. Nem volt olyan főúri család, amelyet ne ért volna veszteség Azincourt-ban, sok nemzetség meg is szakadt ezzel a csatával. Örökre elveszett a Molléne név, vagy a Tancarville-ek ősibb ága. Meghalt Franciaország hadvezére, Charles d’Albret, Jacques de Chátillon admirális; hat királyi herceg: Alencon herceg, Brabant és Nevers grófjai, Félelemnélküli János fivérei, és a Bar család három jelenlévő tagja, Édouard, Jean és Róbert. Meghaltak a legderekabb burgundi lovagok, akik megtagadták az engedelmességet a hercegnek, és inkább két testvérét követték: Croy, Brimeu, Poix, Roncq, Liedekerque, Lichter-velde, Moy, Jeumont, Wavrin, Ghistelles, Coulanges és Fiennes urai. Sok magas rangú főúr, aki nem veszìtette életét a csatában, nehéz éveket töltött a La Manche csatorna másik oldalán. Charles d’Orléans-nak fogságában szomorú társa lett a bátor Richemont gróf, Boucicaut marsall, és Eu és Vendőme grófja. Az angolok összeszedték a halottak fegyvereit és páncélzatát. Csupán a háborúk szokásjogát tartották be: a megölt katonák értéktárgyai a győzteseké. De mikor az éj leszálltával visszatértek Maisoncelle-be, helyüket elfoglalták a fosztogatók és hullarablók.

Azincourt és Tìamecourt lakosai, ugyanazok, akik a csata idején meg akarták kaparintani V Henrik kincsesládáját, most a csatatéren szétszóródva bóklásztak. A vértjüktől megfosztott szerencsétlen lovagokon már csak alsónemű maradt, most szégyentelenül ezt is lerángatták róluk, s a testeket mezìtelenül, félig a sárba merülten hagyták ott a parasztok. Ha valamelyik lovag csak megsebesült, és szerencsétlenségére megmozdult, késsel vagy kalapáccsal azon nyomban végeztek vele... Isidore Lenfant nem halt meg. Miután a csata kezdetekor belesüppedt a sárba, egész álló nap nem mozdult, mert rájött, ez az egyetlen módja annak, hogy megmeneküljön. Rést nyitott két ráhullott holttetem között, s ìgy több-kevesebb nehézséggel még levegőt is kapott. Várta, hogy leszálljon az éjszaka, és kievickélhessen a holttesthalom alól. Látta a gyászos aratáson szorgoskodó embereket a mezőn, ahol nemrég még talán tarlóztak. Látta, hogy fel vannak fegyverezve; ő ugyan elvesztette a kardját, de nem volt nehéz fegyvert találnia. Egy angol ìjász még mindig szorìtotta vértől vöröslő tőrét: Isidore elvette tőle és várt. Nemsokára egy paraszt ért a közelébe. Egy lovag nyöszörgött. A paraszt néhány kalapácsütéssel végzett vele, és rángatni kezdte a lovag lábbelijét. Isidore mögé settenkedett, szájára tapasztotta a kezét, és pengéjét a hátába szúrta. A paraszt hang nélkül rogyott a többi tetem közé. Isidore nekilátott levenni a ruháit. Sokan mozogtak körülötte a sötétségben, de mindenki azt hitte, ő is csak egy a lovagokat fosztogató parasztok közül. Isidore ezután leült a földre, és nyugodtan várta a reggelt... Amint a gyér hajnali fény megjelent, Azincourt és Tramecourt lakosai elhordták magukat. De nem Isidore. Ő a gazdája tetemét akarta megtalálni, és ha még nem emelték el, cìmerpajzsát levenni és visszavinni François de Vivraie-nek. Hátborzongató és veszélyes kutatás volt. Isidore a holttestek között tévelygett: tudta, hogy vereséget szenvedtek, de nem számìtott ilyen vérengzésre. Ráadásul néhány angol visszajött a helyszìnre, abban a reményben, hogy további értékes tárgyakra lel. Ezek fegyverrel fenyegették, de egyik sem tulajdonìtott Isidore-nak nagyobb figyelmet: egy paraszt nem érdemli meg, hogy megkergessék. Isidore-t hirtelen hányinger fogta el. Ura holtteste előtte hevert. Csak a nyakába akasztott cìmerpajzsról ismerte föl. Arcából csupán pépes hús és sár rettentő egyvelege maradt. Leküzdötte undorát, lehajolt és lekapcsolta a Vivraie-k cìmerpajzsát, majd elindult. Nem futott, de megszaporázta lépéseit. Valamivel távolabb egy lovag vonta magára tekintetét. Eltérően Charles de Vivraie-től, ez a halott megőrizte arcvonásait. És eltérően a többi hullától, ezt nem rabolták ki. Páncélban volt. Kissé meglepett arccal, nagyra nyìlt szemmel bámulta az eget. Nyìlvessző fúródott a nyakába, átütve fekete szìnű sálját. Isidore Lenfant nézte

a Vivraie-k cìmerét, amelyet a halott a kezében tartott, majd a vörös foltot, amelyet a sebe ejtett a kendőn, és halkan mondta: - A Vörös és a Fekete!

18 A könnyek tornája Október huszonhatodikén reggel mégis felkelt a nap az azincourt-i sìkság fölött. Az eső egyik pillanatról a másikra elállt, mintha most, hogy már megtette saját hozzájárulását a katasztrófához, nem lett volna több oka esni. Éles fény ragyogta be a tájat, s bár nem adott meleget, a nap a hosszú órákon át ázott, lucskos, vizes földből párafelhőket csalt elő. A varjak, melyek a viharban meghúzták magukat, most tömegesen érkeztek a holttetemek fölé. Károgva köröztek a pára-oszlopok között. Látvány nem lehet gyászosabb, poklot idézőbb... Anglia királya ma már nem vesztegelt sokáig a harcmezőn, ahogy előző nap tette. Győzelmétől mámorosán egyetlen gondolata a hazatérés volt Londonba, hogy alattvalói csodálatának melegében sütkérezhessen. Parancsot adott seregének, hogy induljanak Calais felé, azzal a néhány kivételes fogollyal, akit megkìméltek a mészárlás során. Indulás előtt magához hìvatta Adam sans Pére-t. Adam hamarosan meg is jelent, vállán a Charles de Vivraie vérétől vöröslő buzogánnyal. Hatalmas felindulást érzett. Végre az uralkodó szìne elé járulhat! V. Henrik kerekded arcán halvány mosoly jelent meg. - Maga itt marad. A burgundi udvarba megy és letelepszik. Tudni akarom, mikor mit gondol a herceg. Ügyesen fürkéssze ki! Adam meghajolt. - Kell-e átadnom üzenetet neki? - Csak hìzelegjen. Legyen kedves, és ne ìgérjen semmit... A kihallgatás véget ért. Valamivel később a győzedelmes hadsereg trombitaszóra távozott. Adam inkább a harcmezőn maradt. Össze akarta szedni a gondolatait. Azon is eltűnődött, milyen öltözéket viseljen, hogy a lehető legnagyobb biztonságban legyen, amìg átszeli Franciaországot. Ugyanazt választotta, amelyben Angliába utazott: kóbor katonának öltözött, akiről nehéz eldönteni, melyik sereghez tartozik. Levetette hát leopárd- és liliomvirág-mintákkal ékesìtett királyi testőrzubbonyát, és egyszerű vértet húzott magára. ìgy nem kelt irigységet, de buzogányát látva kétszer is meggondolják az útonállók, hogy útját állják-e... A csatamezőn mozgolódás támadt, és ez kizökkentette Adam sans Pére-t a gondolataiból. Az angol sereg elment, más emberek jöttek helyette. Aire bìrójának és Ruisseauville abbéjának irányìtása alatt kivonultak a helybéliek, hogy keresztényekhez illő temetésben részesìtsék a holtakat.

Ugyanazok, akik éjszaka a lovagok tetemeit fosztogatták, most hatalmas árkot ástak, közös sìrt. Minden holttestet ebbe dobáltak, és az egészet áthatolhatatlan tövisekkel fedték, hogy senki se bolygathassa meg a sìrhelyet, melyben megannyi nemesember talált végső nyugalomra. Adam tétlenül kóválygott a harcmezőn, amikor egyszer csak Renaud testére bukkant. De a látvány - bár ez is győzelmét erősìtette - nem okozott neki örömet. Sőt az unikornis lovagja Mélanie-t juttatta eszébe... Mélanie-t, aki kiszabadult a karmai közül! Megesküdött - és meg is tartja az esküjét hogy életének első asszonya kivételes lény lesz, és ki érhetne föl a testvérével? Most mégis nekikeseredett, hogy sohasem talál már ilyen nőre. Hirtelenében szomorúnak, magányosnak érezte magát, s kìnzó, gyötrő érzés szorìtotta össze a mellkasát. A halottak között, a sárból előtűnő karok és lábak között Adam sans Père a szerelemről ábrándozott. Késlekedés nélkül útra kelt. Délfelé ért Hesdinhez. Vallásos ének hangja ütötte meg a fülét, és az út kanyarulatában körmenetet pillantott meg. Fehér ruhás, fekete köpenyes, bőröves Domonkos-rendiek vezették, arcukra hajtott csuklyában. Adam gyorsan folytatni akarta útját, mivel leküzdhetetlen undort érzett mindenféle vallási megnyilvánulás iránt, de a menetben hirtelen katonákat pillantott meg... Kivégzésre visznek valakit. Adam elhatározta, hogy megnézi: kicsit eltereli gondolatait saját mélabújáról. A szájtátiak sokan voltak, úgy kellett utat törnie magának, hogy az első sorba éljen. Egy mezìtelen felsőtestű, megbilincselt férfi közeledett az őrök gyűrűjében; mellette két marcona alak botot cipelt a vállán, melyhez egy disznó négy csülkét kötötték. Az elìtélt, torzonborz szakállú és hajú, de még fiatal parasztfiú panaszosan üvöltözött: - Legyen valaki a feleségem! Az isten szerelmére, jöjjön valaki hozzám feleségül! Női kacagás szárnyalt föl, majd szitkokat zúdìtottak a szerencsétlenre. Adam semmit sem értett. Megkérdezte a mellette álldogáló bámészkodót, hogy miről van szó. Ez hahotázni kezdett. - Az inkvizìció elìtélte, mert a kocájával fajtalankodott. Együtt fogják őket elégetni... És még azt hiszi, hogy ezek után valaki is hozzámenne feleségül! - De miért kellene, hogy valaki hozzámenjen? - Ez a szokás Hesdinben: minden halálraìtéltnek megkegyelmeznek, ha egy szűz házasságra lép vele... Na, itt a másik... A férfin és kocáján kìvül mást is hoztak. Egy fiatal lányt vezettek az elìtélt mögött. Még nem lehetett húszéves sem, vad szépsége megdöbbentő volt: a haja és a szeme fekete, világìtóan fehér a foga, vékony, de rugalmas és arányos a teste, s bőrét aranybarnára sütötte a nap, ami meglepő volt ezen az északi vidéken.

Senkinek sem könyörgött. Érthetetlen imákat mormolva büszkén nézett maga elé. Mellette a két szerzetes ugyancsak titokzatos imákat hadart, minden valószìnűség szerint ördögűző imákat, és úgy tűnt, hogy - bár a lány volt megkötözve és a tűznek szánva - a szerzetesek féltek jobban. Adam elkápráztatva nézte e jelenést. Almai asszonya volt ilyen. Megint a szomszédjához fordult. -A szokás a nőkre is vonatkozik? Egy szűz fiatalember megmenthetné? - Igen, de ennek itt még kevesebb esélye van férjre, mint a másiknak az emséjével: ez a lány éjszaka megöli a szeretőit. - Miért? Boszorkány? - Méghozzá nem is akármelyik. Azt állìtja, hogy ő a földre szállt Lilith. - Ki az a Lilith? - Ádám elátkozott felesége... Adam sans Pére-nek hirtelen elállt a lélegzete. Torkon ragadta szomszédját. - Micsoda? Ijesztő volt hatalmas buzogányával. A férfi reszketett. - Nem tudok semmi mást, esküszöm! Csak ennyit hallottam az inkvizìciós testvértől. Csak ennyit... Adam előrevetette magát. Ő, ő volt a csodálatos leány, akire várt! A menet közepén megállt. - Eresszétek el! Feleségül veszem! Pillanatnyi zavar támadt, majd az élen járó Domonkosrendi szerzetes hozzálépett. - Tudod, miben találtatott bűnösnek? - Tudom, inkvizìciós testvér. A szerzetes közelebb lépett Lilithhez, aki közönyösen hallgatta a beszélgetést. Letépte a boszorkány testét borìtó durva fekete ruha elejét, és a lány két melle között rábökött egy hegyével lefelé mutató ötágú csillagra. - Ez a megfordìtott pentagramma, a Gonosz jele! Izzó vassal égette a bőrébe, hogy sose veszìthesse el. Még mindig kitartasz a szándékod mellett? - Igen, inkvizìciós testvér. Vissza akarom vezetni őt a Mi Urunk kebelébe. Lilith most megmozdult és Adam felé köpött. A Domonkosrendi felemelte a hangját: - Látod? Csak gonoszság lakozik benne. Ő maga a Gonosz!... Ne próbálkozz vele! - Csak azt kérem, amit ennek a vidéknek a szokásjoga megenged... - Hát, ahogy akarod... Megesküdnél erre a keresztre, hogy sosem voltál még nővel? A szerzetes odanyújtotta neki a keresztet. Adam mosolygott... Szìvesen tett volna hamis esküt, de még mókásabbnak találta, hogy ezen a kivételes napon az igazat mondja. A cháteauneufi rablókkal

töltött éjszakákra és a Raoulet d’Actonvillel-el leélt évekre gondolt és megesküdött. Az inkvizìciós testvér kelletlenül ugyan, de parancsot adott a katonáknak, hogy oldják el a lányt. Aztán Adamhoz fordult. - Nem mehet hozzád feleségül. A szìve túl kemény ahhoz, hogy a házasság szentségében részesülhessen. Esetleg később összeházasodhattok... Amint kiszabadult, a lány rohanni kezdett. Adam sans Pere utánairamodott, de nehéz buzogánya lassìtotta a futását, a menekülő pedig hihetetlenül fürge volt; a határban, egy kápolna előtt mégis sikerült elkapnia. A lihegéstől egyikük sem tudott megszólalni. A lány egy percet sem hagyott Adamnak az első szóra, felmutatott a kápolna tornyára. - Segìts fölmászni. Látni akarom azt a disznót, ahogy megég. Megpróbált megerőszakolni a börtönben. Adam segìtett. Messziről látták a máglya felcsapó lángjait. A szél égett disznó- és emberhús szagát hozta feléjük. Hát ilyen körülmények között ismerkedtek össze. - Hány éves vagy? - Tizenkilenc. - Valóban boszorkány vagy? Lilith megrázta fekete haját, mélyen Adam szemébe nézett, és kihìvóan megmutatta fehér fogait. - Az anyám nem keresztelt meg, és a gonosz hitében nevelt föl. - És az apád? - Nem ismertem... Mi bajod? Teljesen elsápadtál... - Semmi. Folytasd! - Az anyám apáca volt. Aztán elüldözték a zárdából, mert szeretkezett egy férfival. Sosem mondta meg, hogy kivel. Nagyon bölcs volt; mindenre megtanìtott, amit tudott. Két éve halt meg. Adam feltette a legégetőbb kérdést. - És Lilith? Igaz, hogy te vagy Lilith? - Amint anyám beszélt róla, tudtam, hogy én vagyok. - Akkor beszélj nekem róla! A messzeségben az ember és az állat lassan felemésztődött a vastag, fekete füstöt árasztó tűzben; a fiatal lány kézen fogta társát. - Talán vannak könyvek a templomban! Gyere! A kápolnában valóban találtak egy misekönyvet és egy Bibliát. Lilith kinyitotta a Bibliát az elején, s felolvasta a két asszony teremtésére vonatkozó részt: az első Lilith, aki felül akart kerekedni a férfin, és a második, Éva... Adam lenyűgözve hallgatta. A lány összecsukta a könyvet, majd kìváncsian és gyöngéden nézett rá. - Menj! Nem akarlak megölni. Adam nem felelt. A lány felélénkült. - Fiatal vagy, szép, megmentetted az életemet, de ha itt maradsz, mégis megöllek. Nem tehetek másképpen. A szerzetesnek igaza volt: a gonosz bennem lakozik. Maga vagyok a gonosz! Adam néma maradt. A lány hevesen felcsapta a Bibliát.

- Nem érted? Lilith vagyok! Hallgasd, mit mond róla Jób: légi démon, csábìtó, pusztìtó, sötét... Ezt akarod? Ekkor, legnagyobb megdöbbenésére, Adam nevetni kezdett, végeérhetetlen, győzedelmes, izgatott nevetéssel, mely betöltötte a szerény kápolnát. Végül levegőért kapkodva megszólalt: - Igen, ezt akarom! Rád várok, mióta az eszemet tudom. Én sem vagyok megkeresztelve, és én sem ismertem az apámat. Engem is az anyám nevelt föl, aki boszorkány volt. A nevem Adam! Adam sans Pére! Lecsatolta a vértjét, kinyitotta ingét, és megmutatta a mellkasán függő kis bőrzacskót. - Nézd! Én is azt hordom a mellemen, amit mások a gonosznak hìvnak. Fertőzött rozs! Gyilkoltam már vele és még fogok is! A fiatal lány döbbenten nézett rá. A fiú lelkesen folytatta: - Adam vagyok és Lìlithet akarom, nem Évát!... Megtanìtasz a fortélyaidra: az anyámnak nem volt ideje rá. Én pedig megismertetlek a világ nagyjaival. - Ismered őket? - Ha kilépünk ebből a templomból, a burgundi udvarba megyünk, ahol úgy fogadnak majd bennünket, mint nemes uraságokat! A fiatal lány összeszedte magát és elhatározta, hogy szab egy feltételt. - Lilithnek felül kell kerekednie Ádámon. - Hogyhogy? - Egyesülésükkor. Adam nem töprengett sokáig. Nem azt tanìtotta neki Mahaut, hogy fel kell forgassa a világot? Bólintott. - És ha szeretkezünk, az oltár előtt tegyük! - Én is azt a helyet választottam volna... Lilith egyetlen mozdulattal lehúzta magáról fekete ruháját, és fölfedte kecses testét. A fiú is levetkőzött. Lilith rámosolygott. - Tudod, hogy Ádám és Lilith már egyesültek?... Ádám elkeseredetten tévelygett Ábel halála után, amikor találkozott Lilithtel és megosztották fekhelyüket. Százharminc évig maradtak együtt, és ezernyi démont nemzettek... Az oltár lábához mentek és szeretkezni kezdtek... Rögtön egymásra találtak, rögtön tudták, hogy egymásnak vannak teremtve. Szenvedélyüket kielégìtve kimerült álomba zuhantak. Lilith hajnalban felébredt. Felkelt, odament a földön heverő buzogányhoz, és felvette... Visszatért az oltárhoz. Adam békésen aludt, s olyan szép volt, mint egy isten. Teste tökéletes, arca angyali, haja szőkén ragyogó. Lilith leejtette a fegyvert... Nem, nem volt képes megölni, nem akarta megölni. Megtalálta élete párját, és sorsa az, hogy örökké vele maradjon... Egyesülésükkor ő volt fölül, de nem uralkodott rajta. Egyenlők voltak, mint az első férfi és az első asszony, akiket a keresztények istene teremtett...

Valamivel később elindultak Dijon és a burgundi udvar felé, gyalog, ráérősen. Boldogok voltak, és ez látszott is rajtuk. Fiatalok voltak és szépek; a festeni való szőke Adam és a barna Éve. Sokat beszélgettek. Adam részletesen elmesélte gonosztetteit: a Chrétien házaspár rettentő halálát, és a lányuk, Éve sorsát, aki neki köszönheti árvaságát, s azt, hogy apáca lett egy párizsi kolostorban. Aztán elbeszélte Louis de Vivraie, Raoulet d’Actonville és Charles de Vivraie halálát, no meg persze Mélanie egész történetét. Lilith a szeretőivel töltött éjszakákról mesélt. Álmukban ölte meg őket, és megette a szìvüket. Mindenféle rendű és rangú férfi volt közöttük: kereskedő, koldus és főképpen pap. A papok a legkéjsóvárabbak, és Lilithnek az ő halálukban telt a legnagyobb öröme. Adam nem feledkezett meg az angol király megbìzatásáról és Félelemnélküli János melletti tisztségéről. Lilith izgatott volt, mindenáron segìteni akarta feladatában, és ő maga is kémkedni akart. Végül úgy határoztak, hogy azt mondják, össze vannak házasodva, és megváltoztatják a nevüket. Lilith nem őrizhette meg démoni nevét, és nem hìvhatták őket Sans Père úrnak és Sans Père asszonynak. Abban egyeztek meg, hogy Adam és Éve d’Arcueil lesz a nevük... November utolsó vasárnapján érkeztek Marsannay-be, Dijon mellé, ahol éppen akkor tartották a könnyek tornáját. A könnyek tornája burgund szokás volt. Annak, aki részt vett benne, szembe kellett szállnia a lovagokkal, akik a pajzsot őrizték. A támadónak el kellett találnia ezt a pajzsot hölgye szép szeméért. Az elnyert pajzsot aztán nem a lovag viselte, hanem a dáma. ìgy lett belőle a könnyek hölgye, akit irigyelt minden nőszemély. Marsannay-ben két pajzsért lehetett vìvni: egy fekete könnyekkel telehintett vörösért a gyalogosoknak, egy arany könnyekkel telehintett feketéért a lovasoknak. Mindkét pajzsot egy hatalmas tölgyfára függesztették, amelyet Nagy Károly fájának neveztek, mivel a legenda szerint a császár korában ültették. A lovagok, a hagyománynak megfelelően szám szerint tizenhármán, páncélt és csodálatos sisakot viseltek: az arcukat rostély védte, és a sisak tetejét szemet vakìtó aranyból ötvözött szarv vagy szárny dìszìtette. Egy trubadúr lanton kìsért dalával buzdìtotta harcra az arra járókat: Hálálkodom szépséges Ámornak Áldozatom viszem színe elé... Adam a dalt hallva egyszerre rádöbbent arra, ami nyilvánvaló volt: szerelmes! Sosem hitte volna, hogy ez lehetséges; azt gondolta, hogy csak a gyűlölet és az irigység útját járja. De tévedett: most harcolni fog, de nem érdekből vagy bosszúból,

hanem a hölgye szeméért, hajáért, kebléért, fogáért: életét kockáztatja egy mosolyért! Minthogy gyalogszerrel volt, a vörös pajzsra mutatott a fekete könnyekkel; mire a lovagok, akik nyeregben ültek, leszálltak. A trubadúr visszavonult, és némaság borult a bá-mész tömegre, mely a környező falvakból csődült össze. Küzdelemre szinte nem is került sor. Adam előrevetette magát, s fenyegetően meglóbálta buzogányát. Nem ismerte a félelmet, a harc megrészegìtette, húszéves volt, és semmi sem állhatott ellent hatalmas erejének. A lovagok hátráltak a dühöngő elől, s csupán arra ügyeltek, hogy minél jobban kivédjék iszonyú csapásait. Az egyik lovag holtan esett össze, egy másik nyöszörögve roskadt a földre. A lovagok visszavonultak. Egyetlen ember állt a pajzs előtt: Adam... Lilith értetlenül szemlélte a küzdelmet. Túl hirtelen történt, túl gyorsan. Elképedve fogadta Adamot, amikor az átnyújtotta neki a pajzsot, a trubadúr szavait ismételve: Hálálkodom szépséges Ámornak Áldozatom viszem színe elé... Csak valamivel később értette meg, amikor útra keltek és közelebb kerültek Dijonhoz. Szerették és szeretett. Elszakìtott ruháján hordta a fekete könnyekkel dìszìtett vörös pajzsot; a könnyek hölgye lett, akit minden nő irigyel; ő Lilith, aki Adam mellett lépdel, és Adam és Lilith százharminc évig maradnak együtt! Miután Isidore Lenfant megvitte a hìrt Vivraie-be Charles haláláról, François parancsára Blois-ba indult a kis Anne de Vivraie-ért. Most esett le az első hó, és a várudvart vastag fehér takaró fedte, ahogy belépett. Megsajdult a szìve. Pontosan ilyen idő volt, amikor megkérte Charles de Vivraie-t, hogy vegye feleségül Anne de Neuville-t. Lelki szemeivel látta, ahogy az ura kimegy az udvarra, a szőke, törékeny alak találkozik a feketével, és a két lény remegve beszélgetni kezd életre-halálra szóló egyesülésük kezdetén... Hangos kiabálás kergette el a szellemeket Isidore szeme elől; egy három- vagy négyéves kisfiú ugrabugrált a hóban, ő volt az: semmi kétség. Döbbenetesen hasonlìtott Charles de Vivraie-re, és még inkább François de Vivraie-re, amikor a lovag ennyi idős lehetett. François dédunokája viháncolt Isidore előtt: Anne de Vivraie. Keresztnevén szólìtotta. A kisfiú meglepetten nézett rá, majd odalépett hozzá. Szőke haja, kék szeme és egészséges, okos arcocskája volt. - Ki vagy? - A fegyvernöke, uram, mert sajnos...

Isidore nem tudta, hogy fejezze be a mondatát, de Anne de Viyraie befejezte helyette. - Tudom, hogy az apám meghalt a csatában... Te vagy hát Isidore Lenfant? - Ismeri a nevemet? - Mondták, hogy ki vagy, és hogy értem jössz... Szeretnék megtanulni olvasni! - Máris? De hiszen csak vìzkeresztkor lesz négyéves, uram! - De kedvem van hozzá. - Pap akar lenni? - Nem, lovag. Szeretnék tudni lovagolni is... Isidore Lenfant csodálattal nézte új urát: szelleme és teste egyaránt ìgéretesnek tűnt. Annyi szomorú év után szìvét végre boldogság töltötte el. November harmincadika, Szent András ünnepe Adam és Lilith számára feledhetetlen napnak bizonyult... Lévén, hogy Szent András a burgundiak védőszentje, ez a nap itt akkora ünnepnek számìtott, mint a karácsony vagy a húsvét. Dijonban minden házat andráskereszt dìszìtett, a lakosok is kitűzték, de persze a legragyogóbb ünneplésre a herceg fényűző palotájában került sor. Ezen az estén bőséges lakomát rendeztek a nagyteremben. A legfinomabb fogások követték egymást a legkitűnőbb burgundi borokkal. A csaknem kétszáz meghìvott öltözéke versenyre kelt a roskadozó asztalok terhének szìnpompájával. Férfiak és asszonyok egyaránt a nemrég divatba jött bő, uszályos felsőruhát viselték, melynek cakkos végű, igen hosszú ujja volt. Az urak a derekuknál, a hölgyek a keblük alatt fogták össze a kelmét. Valamennyien a legváltozatosabb szìnekben pompáztak, és az anyagok mintázata is különleges volt: arany- vagy ezüstszállal madarak, tájak, levelek voltak a ruhákra hìmezve; és a hölgyek még mindig hennint, azaz magas, csúcsos kalapot viseltek. Félelemnélküli János az egész bált áttekinthette, lévén, hogy magasabb széken ült, mint a többiek. Fekete öltözéke feltűnt ritka szìnével, de kitűnő szabásával és gyönyörű hìmzésével is. A herceg most végighordozta a résztvevőkön bájtalan arcának fürkész tekintetét. Feje aránytalanul nagy volt a testéhez, orra túlságosan is kiállt, két szeme túl messze ült egymástól, ajkai húsosán duzzadoztak. Ahogyan a burgundi etikett megkìvánta, keze csak aranyat érinthetett, ìgy nem csupán tányérja és pohara volt szìnaranyból, de még a fogvájója is, sőt ülőpárnáját is aranyszálakból szőtték... Adam és Lilith előző nap érkeztek. Hamarosan a herceg elé vezették őket, aki melegen fogadta és pompázatosán felruházta mindkettőjüket. Adam játékból fehér viseletet választott magának, az ártatlanság szìnét, mìg Lilith vöröset, az ördög szìnét; mellén a fekete könnyekkel ékes vörös pajzs eltakarta és befedte fordìtott pentagrammáját.

Az asztalokat, szám szerint hármat, patkó alakban helyezték el, s a herceg ült a középsőnél. Megtiszteltetésképpen Adam is ennél az asztalnál foglalhatott helyet. Lilith valamivel távolabb, a jobb oldalon telepedett le. Adam majd kiugrott a bőréből ezen az estén, mely győzelmét szentesìtette: a hús ìnycsiklandó volt, a borok zamatosak, a ruhája pompázatos, és ott ült élete párja is, ragyogóan, akár egy hercegnő. Ivott, és minthogy nem volt hozzászokva, hamarosan elöntötte a részeg kábulat. Ekkor különös látvány vonta magára a figyelmét: egy törpe mászott föl Félelemnélküli János ölébe. Nagyon apró lány volt, de ellentétben sok társával, teste tökéletesen arányos; sőt csinos. Hosszú, dús szőke haja csìpőjéig ért, aranyruháját pici melle alatt fogta össze. Egyelőre a herceg incselkedett vele, arany fogpiszkálójával bökdöste, de a lány ügyesebb volt, és felugrott az asztalra. Nevetés harsant föl; a férfiak játszani kezdtek a törpével: megpróbáltak ujjal benyúlni a szoknyája alá, ő pedig babakezeivel ellökdöste őket. Adam nem nevetett. A bor gyöngéddé tette, és mély barátságot érzett a kis jelenség iránt. Kétségkìvül szörnyalak, de ő maga tán nem az? Hasonlóak voltak, akkor is, ha Adamon ez nem látszott... Becsukta a szemét és kinyitotta: a lány a tányérja mellett állt. Adam rámosolygott. Ellenállhatatlan kedvet érzett, hogy összeismerkedjen vele. - Hogy hìvják, asszonyom? Az élő baba meghatódott. Ahogy ott állt, szemük egy magasságban volt. A törpe egy pillanatra mélyen Adam szemébe nézett, csak aztán felelt: - Arany Asszonynak hìvnak, a hajam, a ruhám és még valami miatt, ami az én titkom. - Mit csinál az udvarban, asszonyom? - Szórakoztatom a herceget... Adamon egyre jobban elhatalmasodott a részegség. Makacsul ragaszkodott hozzá, hogy kifejezze gondolatait. - A világnak önre kellene hasonlìtania! Kis szörnyalakokból állna a világ. Azt hiszem, akkor jól érezném magam benne. Én magam is egy kis szörnyeteg vagyok. Arany Asszony némán nézte, de mielőtt tovaszaladt volna az asztalon, odavetette neki: - Uram, ha bármiben a rendelkezésére állhatok, tudassa velem... Lilith, a másik asztalnál, ugyanolyan boldog volt, mint Adam. Egy hónapja még rongyokba öltözött boszorkány volt, akit máglyahalálra szántak. Most pedig nagyasszony, mindenki irigyli, sőt megtalálta élete párját, s ennek bizonyìtékát hordja a mellén. Látta, hogy Adam rengeteget iszik, de ő maga józan akart maradni. Késedelem nélkül feladatához akart látni: hìreket szerezni Félelemnélküli Jánosról. A szomszédja jó alanynak látszott. Szőke, göndör hajú férfi volt, szerzetesi tonzúrával. Szemlátomást hajlamos a hìzásra, s puha testén ülő kövér feje nem árulkodott különleges értelmi

képességekről. Néhány elejtett szava sejtetni engedte, hogy a herceg bizalmasa. Lilith kedveskedett neki, tudván tudva, hogy a férfi hamarosan udvarolni kezd majd. És valóban, kisvártatva az egyházi személy nehézkes bókokkal tűzdelt beszélgetésbe fogott. Rámutatott a könnyekkel kivert pajzsra. - A könnyek, melyeket mutogat, asszonyom, csodálóinak könnyei. Akit ennyire szeretnek, az előre kiábrándìt mindenkit, aki kegyeiért próbál könyörögni. Lilith kacéran nevetgélt. - Csak nem pap az úr? - De igen, asszonyom. A nevem Johannes Berzenius, alkimista vagyok és a herceg gyóntatója. - Gyóntató! - Lilith nem tudta magába fojtani a kiáltást. Berzenius félreértette jelentőségét. - De attól még van szìvem. Ez elborzasztja, asszonyom? - Egyáltalán nem. Megtiszteltetésnek érzem, hogy ilyen jelentős személy mellett ülhetek. Johannes Berzenius büszkén kihúzta magát. - Megtudhatnám a nevét, madame? - Éve... Éve d’Arcueil. Adam és Éve d’Arcueil, mert most már ìgy nevezték magukat, nem a palotában, hanem a városban laktak, egy Anglia nevezetű előkelő épületben, a Forges utca környékén. Hihetetlen boldogságban éltek. Most először érezték, hogy valódi párt alkotnak: házuk volt, cselédjeik, akik nagyuramnak és úrnőmnek hìvták őket. Vadul szerelmeskedtek minden éjjel abban a reményben, hogy gyermekük lesz, lány vagy fiú, mindegy, csak folytassa megkezdett művüket. Sokat sétáltak Dijonban, e húszezer lelket számláló, szép városkában, melyet gondosan karbantartott fal védett, a mély várárkot két folyó vize táplált: az Ouche és a Suzon. A városban a legkülönfélébb házak keveredtek. Dìjon az ellentétek városa volt: fakeretes vályogkunyhók álltak a szìnes palatetős, fehérre vagy rózsaszìnre festett gazdag kis kastélyok mellett. December hatodikán Félelemnélküli János nagy vadászatot rendezett Szent Miklós ünnepére. Üzent Adamnak, hogy szeretne vele beszélni: a hajtóvadászat alatt lesz alkalmuk titokban szót váltani. Adam elfogadta a meghìvást, és elhatározta, hogy ezúttal azt is kiderìti, vajon mit várhat az Arany Asszonytól. Lilith nem vesz részt a vadászaton. Berzenius valószìnűleg a palotában marad, alkimista laboratóriumában; Lilith csatlakozik hozzá, és megpróbál szoros kapcsolatba lépni vele... A Szent Miklós-napi vadászat minden várakozásnak eleget tett. Félelemnélküli János nagy kìsérettel indult: több mint száz nemes úr tartott vele, s azoknak háza népe; valamint ötvenöt hajtókutyából, tizenöt kopóból és harmincöt agárból álló kutyafalkája. Leesett a hó, és a fehér erdő közepén a herceg Adamhoz lépett. Egy darabig szótlanul mentek a hideg szélben,

majd Félelemnélküli János beszélni kezdett, s minden egyes szavánál kis párafelhő szállt ki a szájából. - Hogy van a mi fölöttébb kedves uralkodónk? - Meleg szeretettel üdvözli önt, nagyuram. - Az ő szereteténél sokkalta nagyobb az enyém iránta... A beszélgetés hasonló hangnemben folytatódott. Adam csakis kedves szavakat mondott, ahogy a király kérte, és beszélgetőtársa ugyanìgy cselekedett, úgyhogy a beszélgetés végére egyikük sem tudta meg, mit gondol a másik. Estére a legközelebbi, azaz a sombrenomi várban pihentek meg, mely a herceg tulajdonában állt... Adam érdeklődését fölkeltette ez a név, sombrenomi annyit tesz: Sötétnevű. Képzeletében ez a név cselszövést, ármányt és fondorlatot jelentett. Egyetlen hely sem lehetett volna alkalmasabb arra, hogy megbìzatását elkezdje. Egy szolgától megkérdezte, merre találja Arany Asszonyt; az elment, hogy megkérdezze, majd az ajtajához vezette. Adam kopogott, de minthogy nem kapott választ, benyitott és megdermedt: a szoba olyan volt, mint a többi, ággyal és a szokásos bútorzattal, de a közepén egy kisméretű sátor állt. - Lépjen be, nagyuram! - hangzott a sátor belsejéből. Minthogy Adam nem mozdult, a hang megismételte: - Jöjjön be! Ez itt az én szobám. Adam négykézlábra ereszkedett, és bedugta a fejét a sátor nyìlásán. A szőke baba saját méretének megfelelő szobában állt: kis ágy, apró szekrény, sőt még egy pici tükör is volt benne, amelyben nézegette magát... Megfordult és Adamra mosolygott. - Isten hozta nálam, uram. Ön az első, aki bejött ide. Még a herceg sem járt nálam soha. Arany Asszony kicsit remegett. Adam nem képzelte magáról, hogy ennyire meghatódik. - Miért én? Miért mondta azt, hogy bármit kérhetek öntől? A kis lény a távolba nézett. - Mert asszonyomnak nevezett; mert úgy nézett rám, mint egy... emberre... Adam nem bìrt megszólalni. Arany Asszony folytatta, ezúttal vidáman: - Mit kìván, uram? Parancsoljon velem. - A herceg gondolatait kell kitalálnom. - Miről? - Angliáról, a politikáról... Az élő baba elkacagta magát. - Ennél mi sem könnyebb! Minden tanácskozáson ki-be járok. A herceg imádja, ha ilyenkor évődöm vele, és úgy beszél, mintha ott se lennék. Azt hiszi, hogy az eszem is olyan kicsi, mint a testem. De ez nem igaz, mert mindent értek, mindent... Adam nem tudott mihez kezdeni magával ebben a szokatlan helyzetben. Megköszönte Arany Asszony segìtségét és távozni készült, de a fiatal lány egy mozdulattal visszatartotta. - Várjon, uram. Nem akarja ismerni a titkomat? - Milyen titkát, asszonyom?

- Mondtam, hogy három ok miatt hìvnak Aranynak, és az utolsó ok az én titkom. Emlékszik? Adamnak homályosan rémlett valami. Igent intett a fejével, az egyetlen testrészével, mely befért az apró szobába. Arany Asszony elmosolyodott, és a szekrényből apró ládikót vett elő. Kinyitotta: tele volt hegyes aranyrudakkal. - Arany Asszony vagyok, az arany miatt, amelyet a herceg nekem ad. Minden étkezés után magammal vihetem a fogpiszkálóját. Nézze, uram, mennyi van! Ez a kincsem... Adam nézte, ahogy az ágyán ült, ölében a ládikóval. Szeretett volna mondani neki valamit, de mivel semmi sem jutott az eszébe, távozott. Ugyanebben a pillanatban Dijonban Lálith, vörös ruhájában, fölötte pajzsával, belépett Johannes Berzenius alkimista laboratóriumába. Az egyházi férfiú egészen fellelkesült, amikor megtudta, hogy Lilith találkozni akar vele, és kapkodó igyekezettel a legnagyobb megtiszteltetést szánta neki: laboratóriumában fogadta. A helyiség, mely a palota kápolnájához tartozott, tágas volt. Nagy, gazdagon kötött könyvtára volt benne, és egy aranyos fémmel borìtott athanor. Tört cserépedények és égetett anyagok maradékai hevertek szerteszét... Lilith úgy tett, mint akit mindez szenvedélyesen érdekel, s ez, bár zavarba hozta, mégis örömmel töltötte el az alkimistát. Egy pillanatig habozott, mielőtt kijelentette: - Sajnos, mostanáig alig haladtam. Még mindig nem sikerült a Fekete művet megvalósìtanom. Ha remélhetném, hogy esetleg kérhetek öntől egy szìvességet... Lilith mosolyogva buzdìtotta. - Állìtólag, ha egy férfi és egy nő együtt dolgozik, akkor az esélyek megsokszorozódnak. Hajlandó volna segìteni nekem, asszonyom? - Örömmel! Johannes Berzenius alig bìrta kifejezni háláját... Hirtelen átsuhant agyán egy gondolat, kezébe csapott. - Tudja-e, drága Eve asszony, hogy van egy vetélytársa? - Vetélytársam? - Ezt kevesen tudják: Eve nem Adam egyetlen, sőt nem is az első felesége volt. Az elsőt Lilithnek hìvták! Lilith úgy tett, mint akit mélyen megdöbbent ez a felfedezés, és a legodaadóbb figyelmet erőltette magára a magyarázat során, melyet kìvülről tudott... De Berzenius még nem fejezte be. - És végül tudja meg, hogy Lilith az alkimisták legrettegettebb alakja. Az Éjszaka Királynője, a Fekete Hold szeretője! - Hogyan?... Lilith erről sosem hallott. Kérdésekkel halmozta el Bér-zeniust, és csodálattal fedezte föl, hogy az alkìmia meglepő újdonságokkal szolgál arról, akit ő példaképül választott. Ami kìnos

kötelességként kezdődött, hogy a hercegről felvilágosìtásokat szerezzen, most a legcsodálatosabb kalanddá változott! Könyörgött Berzeniusnak, hogy rögtön lássanak munkához. A következő hetekben és hónapokban Adam és Lilith két külön forrásból ugyan, de tökéletesen egybehangzó hìreket szerzett. A burgundi herceg kettős játékot űzött. Először Angliához akart csatlakozni, amìg Franciaországot legyűri, majd V Henrik ellen fordulna, mert túl erősnek ìtélte. Félelemnélküli János a kereszténység leghatalmasabb uralkodója akart lenni. Arany Asszony pontos részletekkel fűszerezve és személyes megjegyzéseivel élénkìtve hordta a hìreket. Éleslátásával elképesztette Adamot: a hölgy apró szőke fejében okosabb politikai gondolatok születtek, mint amilyeneket Adam valaha is hallott; ez az élő baba királyi tanácsos lehetett volna, sőt egy országot is el tudott volna kormányozni. Meglepő módon Berzenius értesülései jóval középszerűbbek voltak. Lilith egy olyan bájital segìtségével szedte ki belőle őket, melynek receptjét még az anyjától tanulta. ìgy kedvére kikérdezhette Berzeniust, amaz később nem emlékezett semmire. Félelemnélküli János egyáltalán nem gyanakodott a törpéjére, annál inkább kételkedett gyóntatója megbìzhatóságában. Nem árult el neki semmilyen politikai titkot. Ezért Berzenius a leggyakrabban csupán érdektelen történetekkel szolgált a herceg szerelmi kalandjairól. Lilith továbbra is komolyan foglalkozott az alkìmiával, és Berzenius segìtségével számos ismeretre tett szert ezen a téren. Megértette, hogy egyfajta fordìtott alkìmiát is gyakorolhat, a gonosz alkìmiáját, amely a rendből indul, hogy a káoszba csapjon át; s Lilith ezt a fajta alkìmiát gyakorolta gondolatban... Adammal még mindig tökéletes párt alkottak. Esténként vággyal telve találkoztak újra az Angol palotában. Szenvedély és cinkosság kötötte össze őket. Szeretők voltak és harcostársak, akik osztoztak a kalandban. Bár nem tettek ìgéretet egymásnak, mindketten hűek voltak a másikhoz. Adam semmi pénzért nem nyúlt volna a kis Arany Asszonyhoz; bár tudta, hogy az istenìti őt. Szìvtelen dolog lett volna összetörni az álmait. Noha Adam örömmel kegyetlenkedett, ez a fajta kegyetlenség nem okozott volna élvezetet neki. Lilith egyre kevésbé tudta visszautasìtani Johannes Berzenius udvarlását. A herceg gyóntatója őrülten szerelmes lett belé, és napról napra szenvedélyesebben udvarolt, aminek Lilith határozottan ellenállt. Először is nem tetszett neki a férfi, de főképpen teherbe akart esni, és bizonyos akart abban lenni, hogy a gyermek Adamtól fogant. A könnyek elérhetetlen és tiszta asszonya maradt hát. 1417 tavaszán Adam és Lilith egyszerre veszìtették el hìrhozóikat... Húsvéthétfőn Berzenius, talán az előző napi ünnepléstől felhevülve, különösen tolakodónak mutatkozott. Fogdosni kezdte segìtőtársát, és megpróbálta letépni a pajzsát.

Lilith tudta, hogy ha nem cselekszik azonnal, elveszett. Az alkìmiában járatos Berzeniusnak nem lesz kétsége a fordìtott ötágú csillag értelme felől: feljelenti mint boszorkányt. Az első dolgot kapta föl, ami a keze ügyébe esett: egy olvasztótégelyt, melynek égő tartalmát támadója arcába zúdìtotta. Berzenius kegyetlenül megégett, szerelme gyűlöletbe csapott át, és soha többé nem volt hajlandó találkozni vele... Arany Asszony húsvét szerdáján halt meg. Hìvatta még Adamot, aki futva ment szobájába, ahol a kis sátor állt. A hölgy aranyruhájában feküdt kis ágyán. Adam megkérdezte, mi baja. Az apró beteg mosolyt erőltetett az arcára. - Semmi. Abban halok meg, ami vagyok. A magamfajta nem él sokáig. Húszéves múltam: ez nagy kor... Ezután azt mondta, hogy Adamra hagyja a vagyonát; a herceg fogvájóit. Ragaszkodott ehhez, megìgértette Adammal, hogy elviszi őket, ha ő meghal... Megkönnyebbülten folytatta. - Boldogan halok meg azzal az egyetlen jó és kedves lénnyel az ágyam mellett, akivel valaha találkoztam. Adam akaratlanul megremegett, amivel majdnem összedöntötte a sátrat, ahová félig bemászott. Arany Asszony nem vett róla tudomást. Rajongva nézett rá. - Hìvattam az orvost: nem jött. Hìvattam a papot: nem jött. Hìvattam önt, uram: s lám, eljött... Arany Asszony egyre jobban legyengült, de beszélni akart. Minden erejét összeszedte. - Azért jött el, mert hasonlìtunk. Megmondta nekem: mindketten kis szörnyetegek vagyunk. - Igen, de ön, asszonyom, nem maga választotta a sorsát. - Talán ön sem... Ezek voltak Arany Asszony utolsó szavai. Adam nem tartotta be az ìgéretét, és nem vitte el a kincseit, amelyekkel nem tudott volna mihez kezdeni. Elment és nem akarta tudni, mi lesz a halott sorsa... Ezután ideje nagy részét Lilithtel töltötte. Szinte sosem mentek ki az Angol palotából. Tudták, amit tudni akartak, és semmi dolguk sem volt a hercegnél. Egymással viszont nem tudtak betelni. Egyetlen dolog bántotta őket: Lilith nem esett teherbe; a gyermek, annyi remény hordozója, váratott magára... A háború még ezen a tavaszon újra kitört. V. Henrik hivatalosan értesìtette Félelemnélküli Jánost, hogy partra száll a szárazföldön, és felszólìtotta, hogy támadjon ő is az ellenségre. A terv egybeesett a herceg szándékaival, úgyhogy nem kérette magát sokáig, összegyűjtött harmincezer embert, és Párizsba indult. A fővárosból kapott hìrek egyébként is tettre buzdìtották. Az azincourt-i vereség nem múlt el nyomtalanul. Először is VI. Károly végérvényesen megtébolyodott. Idáig időnként voltak tiszta pillanatai. Szent Krispin napjától kezdve azonban megnyugodott, és nyugalma a teljes sötétség nyugalma volt. Látszólag a megszokott életét élte, Robinet-vel és Cerise-zel,

két apródjával járt vadászni, ügyesen bánt az ìjjal, okosan sakkozott és fesztelenül tett eleget a tőle elvárt királyi feladatoknak: békecsókokat lehelt homlokokra, és felemelte, aki elébe térdepelt. De többé semmi el nem hatolt a tudatáig, minden érzés idegen volt neki, ismeretlen világban élt, élőhalottként. Korábban, ha rohama volt, azt mondták rá, hogy „távol járnak a gondolatai”, most a hivatalos megnevezés szerint „a király rosszkedvű” volt. 1415 telén általános közöny közepette meghalt Lajos, a kövér dauphin, s öccse, János került a helyére, aki éppolyan érdektelen volt, mint elődje. Bemard d’Armagnac d’Albret halála után megszerezte annak tisztségét, kineveztette magát főparancsnoknak, és többek között, a királyság főkincstárnokának. Ettől fogva valódi kiskirályságot alakìtott ki maga körül, mely népszerűtlenségét a végletekig fokozta. De a legsúlyosabb események a nép szìvében zajlottak. Az azincourt-i vereség azt a benyomást keltette, mintha Franciaország jól megérdemelt büntetése volna vétkeiért, mint ahogy V. Henrik mondotta a harcmezőn, következésképpen az angolok és a burgundiak harcoltak a jó ügyért, hiszen Isten nekik adta a győzelmet... Ilyen körülmények között Félelemnélküli János sikert sikerre halmozott. 1417 végére egész Champagne megyét meghódìtotta; valamivel ezután lle-de-France északi része is a kezére jutott, és nyáron, mìg az angolok partra szálltak Normandiában és elkezdték a vidék elfoglalását, Félelemnélküli János megérkezett Párizs falai elé. Éppen mint legutóbb, tudván tudva, hogy az ostrom lehetetlen, Bemard d’Armagnac csak a belső veszély ellen készült föl. Minden gyűlésezést betiltatott, még a nász- és gyászmeneteket is. És éppen, mint legutóbb, rend uralkodott a városban. De az új várparancsnok és országos nagyúr hamarosan súlyos következményekkel járó politikai hibát követett el. A király végleges betegsége folytán Izabella, ahogyan azt Mélanie-nak bejelentette annak idején, valóban „rosszéletű nő” lett. Rettenetesen meghìzott, és a „kövér bajor” - ahogy a népnyelv nevezte - a legvétkesebb túlzásokba vetette magát. Elhagyta a Szent Pál-palotát, és Vincennes-be költözött, ott aztán egyfajta örömtanyát létesìtett. A legnagyobb szobát pompázatosán felékesìtette, és éjjelente mindig azt az őrt hìvta, akit éppen aznap kiszemelt magának a bástyán. A köztudat azonosìtotta Bajor Izabellát az Armagnacokkal, és általános rosszallását a pártra zúdìtotta. Armagnac grófja úgy döntött, hogy megbosszulja magát. A vincennes-i boudoir vendége egy idő óta mindig ugyanaz volt: Louis de Bosredon, egy középnemesi származású katona, akit Izabella a könnyebbség kedvéért a vár testőrsége parancsnokának neveztetett ki. Az első adandó alkalommal Bosredont letartóztatták az Armagnacok, zsákba kötötték, és a nép üdvrivalgásától kìsérve a Szajnába dobták...

Bemard d’Armagnac azt hitte, megijesztheti a királynét és józan belátásra bìrhatja, de tévedett. Izabella rettenetes haragra gerjedt, elmenekült Párizsból, és felkereste a burgundi herceget, aki Troyest választotta székhelyül, hátrahagyva seregeit a főváros falai alatt. Bajor Izabella sosem szerette Félelemnélküli Jánost; vad módszerei ellenszenvet keltettek benne, nem is beszélve arról, hogy meggyilkoltatta az ő drága sógorát, Louis d’Orléans-t. De most olyannyira felbőszült, hogy nem bánta, ha egyezségre kell lépnie vele. Politikailag kiegyeztek. A király rohamai idején Izabella régens volt, most újra felvette ezt a cìmet, és a herceget kinevezte a királyság kormányzójának. Troyes-ban valódi királyi udvar alakult... Ugyanekkor Párizsban János dauphin fülgyulladás következtében meghalt, anélkül hogy bármi fűződött volna a nevéhez. A királyi család utolsó sarja követte őt. A keresztneve Károly volt, éppen betöltötte a tizenötödik életévét, és két idősebb testvérével ellentétben, nem lehetett jelentéktelennek nevezni. Különösen arról volt hìres, hogy szìvből gyűlöli a burgundi herceget... Ő is kineveztette magát a királyság kormányzójának. Két személy hordta tehát ugyanazt a cìmet: az ország soha nem süllyedt még mélyebbre a polgárháború mocsarában... És eljött az 1418-as év. A burgundi seregek a főváros falainál tartották magukat, és Troyes-ban ragyogóan telt az élet... Adam, aki a kapott utasìtások szerint nem mozdult el a herceg mellől, tanácstalan volt. V. Henrik nem adott életjelt magáról. Adam legnagyobb meglepetésére, miután megkérte őt, hogy kémkedjék Félelemnélküli János körül, többé nem érdeklődött kutatásainak eredménye felől. Amikor Bajor Izabella megtudta, hogy Mélanie bátyja Troyesban van, érte küldetett, és elmesélte neki nővére szomorú sorsát, aki - miután nem ismerhette meg a boldogságot - örökre kolostorba vonult az Isten Leányaihoz. Elmagyarázta, hogy mivel Mélanie-n már nem segìthet, Adamot teszi a helyébe. Az ifjú a hivatalos védence lesz. Adam részvétteli kifejezést erőltetett az arcára. Megállapìtotta, hogy az ő szerepét egyáltalán nem ismerte a királyné: jólelkűségből vagy azért-e, hogy mégse adja ki az öccsét, Mélanie megőrizte a titkot, mellesleg tőle nem is meglepő módon. Akárhogy legyen is, a védenc szerepe hasznos lehet; Adam örömmel fogadta. De Lilith meggyőzte, hogy messzebb kell mennie... Izabella megérkezése óta a lány álomvilágban élt: egy herceg udvara után a királyné udvarában! A tündérmese, mely a hesdini máglyára vezető úton kezdődött, nem ért véget, és Lilithet belülről tüzelte a nagyravágyás. Ki kell használni, hogy az uralkodónő jóindulattal viseltetik Adam iránt, nem védencnek, szeretőnek keli a királyné mellé szegődnie! Előbb vagy utóbb a kövér bajor nő újra enged majd a test kìsértésének, és miért ne éppen Adammal essen bűnbe?

Adam fejében is megfordultak ilyesfajta gondolatok, de Lilith miatt - akit egyre szenvedélyesebben szeretett - elhessegette őket. Ám amikor a lány maga kérte rá, minden megváltozott: Adam rögvest a tettek mezejére lépett. Az 1418-as esztendő január eleji bálja hatodikán, a háromkirályok napján lesz: van-e jobb alkalom arra, hogy az ember a királyné szeretője legyen? Amikor a zenészek éppen egy különösen érzelmes darabot játszottak, Adam odalépett Izabellához, és gálánsán meghajolt. - Felséges asszonyom, nem táncoltatja meg a védencét? Adam gazdagon hìmzett hófehér, bő ujjú köpenyében állt előtte, s mosolya egyszerre volt félénk és kacér. Izabella éjkék ruhát viselt ez volt a legkedvesebb szìne -, de ügyes szabója még a legnagyobb igyekezettel sem tudta eltüntetni túlcsorduló formáit; s a kötelező csúcsos, finom és légies süveg, a hennin, melyet a többi hölgyhöz hasonlóan viselt, bántóan kiemelte testének tömzsiségét. Többnek tűnt negyvenhét évesnél, Adam viszont nem látszott huszonkettőnek: leginkább kamasz fiúhoz hasonlìtott. A pár táncolni kezdett; Adam csodálatosan táncolt, Izabella nehézkesen és ügyetlenkedve, s nem sikerült követnie a lépéseket. Többször is nagy zavarban elnézést kért; kettőjük közül 6 volt jobban megijedve... A körülöttük forgó párok úgy tettek, mintha semmit sem látnának, de mindenki tudta, hogy a királyné ma este enged a kìsértésnek. Adam is ezt érezte. Elég, ha engedi, hogy történjenek vele a dolgok. A tánc után beszélgettek, ettek-ittak. Az ifjú Mé-lanie-ról beszélt, hogy kitöltse az olykor-olykor beálló csöndeket; szánakozott nővére sorsán, de tekintete meghazudtolta szavainak szomorúságát. Mulatságosnak találta, hogy Izabella megpróbál ellenállni. Valami visszatartotta, hogy újra bűnbe essen és nevetség tárgya legyen; valószìnűleg éppen most hìvja segìtségül Istent és összes szentjeit. Adamot ez nem aggasztotta: tudta, hogy az éjszakát a királyné szobájában tölti. Adam már aznap éjjel bejutott Bajor Izabella szobájába. Az ágy csodaszép volt, baldachinját antik szerelemistenek ékesìtették. A királyné megmutatta neki a nyilazó, kerek arcú angyalkákat. Hangja megremegett. - Ismeri Erósz és Pszükhé legendáját? Adam nemet intett. - Pszükhé minden éjjel fogadta Erószt, a szerelem gyermek istenét, aki csak annyit kötött ki egyesülésükért, hogy Pszükhé sose láthassa őt. Pszükhé betartotta az ìgéretét, de egy éjszaka erőt vett rajta a kìváncsiság: meggyújtott egy lámpát. Ám egy olajcsepp az isten homlokára hullott; erre fölébredt, és örökre elmenekült... Ezt a feltételt kötöm ki én is: maradjunk a sötétségben. - Nem... - Adam gyöngéden beszélt. - Látni akarom, vagy elmegyek. Bajor Izabella tétovázott... Utolsó küzdelmét vìvta önmagával. Majd lehajtotta a fejét és úgy suttogta:

- Szégyellem magam... És a szobát élesen megvilágìtó, ragyogó gyertyák alatt vetkőzni kezdett... Adam is ìgy tett. Teljes győzelmet aratott, és ki akarta élvezni. Azt akarta, hogy Franciaország királynéja engedjen neki, és engedett. Látni akarta és látta; szerelmes nőként szerelmet koldulni. Adam gyönyörködött mezìtelenségében, alaktalanságában! Rávetette magát. Izabella olyan kövér volt, hogy szinte mozogni sem bìrt; Adam keményen küzdötte magát előre a hústengerben, s úgy hatolt belé, mint egy pehelydunyhába. De ez nem volt ellenére, sőt. A helyzet végtelenül felizgatta. Tálán nem anyja imáját valósìtja meg? Üzekedjék ifjú az aggastyánnal és aggastyán az ifjúval... Izabellát elkápráztatta ez a hév, s boldogan nyögdécselt. Amikor szétváltak, Adam kérlelhetetlenül követelte, hogy a gyertyák maradjanak égve, s tovább nézegette szeretőjét. Felidézte magában az első alkalmat, amikor a királynét látta, 1407 nagycsütörtökén, akkor tizenegy éves kisfiú volt, nyomorult cselédgyerek a Szent Pál-palotában, s fényes ragyogásban pillanthatta meg Franciaország királynéját! Most pedig egy visszataszìtó asszony nézi őt, pontosan úgy, mint kutya a gazdáját... Viszonya Bajor Izabellával lehetővé tette, hogy az egyik legrégibb vágya teljesüljön: megtudja, ki volt Mahaut d’Arcueil. Második éjszakájukon már elhalmozta kérdéseivel a királynét. Mindent megtudott anyja életéről... Mahaut hatéves volt, amikor a keresztes lovagok lerombolták szülőfaluját a Német-római Császárságban. Egész családját kivégezték, csak őt nem, őt magukkal hurcolták. Kényszerìtették, hogy térjen meg a kereszténységbe, és vallásosan nevelték. Mahaut megesküdött, hogy egész életét a bosszúnak szenteli. Mahaut d’Arcueil követte Izabellát a francia udvarba. A nevezetes Tűzbálon, ahol a király majdnem életét veszìtette, találkozott François de Vivraie-vel... Izabella nem tudta, hogy kedvence miért gyűlöli Vivraie urát; tudomása szerint François tökéletes lovag volt, képtelen bármi gonosztettre. Tálán éppen emiatt undorodott tőle Mahaut: a legjobb és legigazabb férfit akarta megbüntetni az egész emberiség bűneiért... Akárhogy is, kegyetlenül bánt vele: testileg és lelkileg kìnozta. Ellentétben azzal, amit Adam gondolt, nem az apjuk hagyta el őt és nővéreit, hanem Mahaut vitte el őket az udvarból, hogy egyedül nevelje fel. François de Vivraie látni akarta a gyermekeit, de Mahaut nem egyezett bele. Végül Mahaut d’Arcueil-t halálra ìtélték szeretője meggyilkolásának kìsérletéért... Hetek teltek el, és Bajor Izabella szenvedélyesen megszerette szeretőjét. Tetszeni akart neki, s kacérabb lett, mint valaha, le akart fogyni, ezért hattyú alakú kádjában naponta többször vett gőzfürdőt, és órákig festette magát. Ezek a szépségápolási kìsérletek különösen elszomorìtották, mert mindig Mahaut d’Arcueil-t juttatták az eszébe. Mahaut-t, bizalmasát és arcfestőjét, Mahaut-t, Adam anyját... Minden baj

innen származott! Izabella rettenetesen szenvedett attól, hogy fiatal szeretője minden éjjel anyjáról faggatja. Mégis válaszolt a záporozó kérdésekre: Adamnak annyira fontos volt ez, és ő semmit sem tudott tőle megtagadni... A királyné olyan bőségesen locsolta magára a damaszkuszi rózsavizet, hogy még Adam is illatozott tőle. Ezt Lilith gyakran szóvá tette, amitől Adamnak rosszkedve támadt, de Lilith jókat nevetett. Lilith szerint büszkének kell lennie illatára: dicsőséges hódìtásának bizonyìtékát hordja testén... Adam és Lilith továbbra is szeretkeztek. Lilith sokáig türelmesen hallgatta Adam felfedezéseit az anyjáról; tudta, milyen fontos ez neki, és nem akarta megbántani. De három hónap után, a tavasz kezdetén elege lett. Nem ezért kérte, hogy legyen a királyné szeretője! Végül feltette a kérdést, mely régóta égette a nyelvét. - Miért nem kéred meg Izabellát, hogy ajándékozzon neked nemesi cìmet? - Nekem?... Nemesi cìmet? Adam bevallotta, hogy ez eszébe sem jutott. Lilith kikelt magából: - Nekünk! Nemesi cìmet nekünk! Azt hiszed, hogy sokáig elviselem ezt az életet? Rangot akarok, várat! Adam még aznap este teljesìtette Lilith kìvánságát... Legnagyobb meglepetésére Izabella örömkönnyekkel fogadta kérését. Végre nem az anyjáról beszél! Végre úgy viselkedik, mint minden szerető: aranyért és rangért fekszik le vele! Lázas sietséggel kérdezte: - Választottál már valamilyen földet? Burgundiában például. A herceg tétovázás nélkül beleegyezne... Adam erre nem gondolt. Eltöprengett, és akkor hirtelen eszébe jutott: Sombrenom, a sötét nevű vár, ahol megpihentek a vadászat után, és ahol először beszélt Arany Asszonnyal; Sombrenom, mely cselszövést, ármányt és fondorlatot idéz nevével. „Adam de Sombrenom” - remekül hangzik! Megosztotta ötletét a királynéval, aki összecsapta a kezét. - Csodás! Húsvétkor lovaggá üttetlek. És én teszlek nemessé mint Franciaország régense!... Adam kiválasztotta tehát a birtokot, Lilithre hárult a cìmer megtervezése. A lány az ötleteit újonnan szerzett alkimista ismereteiből merìtette. Adam elmesélte neki, hogy a Vivraie-k cìmere egy balharántosztott vörös-fekete cìmer, azaz a jobb felső részt a vörös szìn uralja, a bal alsót pedig a fekete. Márpedig ez, akár szándékosan, akár nem, alkimista cìmer volt: a vörös uralkodott a feketén, ahogy a Vörös mű követte a Fekete művet. Sombrenom ura, folytatta gondolatmenetét Lilith, a Vivraie család megátalkodott ellensége, következésképpen fordìtott cìmert kell választani, amelyen a fekete uralja a vöröset, vagyis a zűrzavar elnyomja a rendet. A gonosz tökéletes jelképe lesz ez, akárcsak a fordìtott pentagramma.

Adam a karjába kapta. Édes Lilith! ő ugyan megmentette az életét és bemutatta e világ nagyságainak, de Lilith azt adta neki cserébe, amit neki nem volt ideje megszerezni: a tudást és a tudományt! Milyen jól kiegészìtik egymást! Ki állhatna ellent kettejük erejének? Nekik áll a világ!... Lovaggá ütése előtt Adamnak váratlan próbatételt kellett kiállnia: az előkészületi éjszakát. Legnagyobb bosszankodá-sára az 1418-as szent hét szombat éjszakáján a troyes-i Szent Péter és Pál katedrálisba vitték - másnap itt került sor a szertartásra -, hogy a hagyomány szerint elmélkedéssel töltse az éjszakát. Hosszú és unalmas estére készült a gyűlöletes istentiszteleti helyen, de a csönd és a magány hatására akaratlanul is elmélyedt gondolataiban... Először is nem tudta nem tudomásul venni, amit Izabellától hallott. Korábban azt hitte, hogy François de Vivraie szörnyeteg, és ezért hìvatta magát apátlannak, vagyis Adam sans Père-nek. Mostanra kiderült, hogy tévedett: François nem akart rosszat az anyjának, sőt ő volt az, aki szenvedett Mahaut miatt. És ez mindent megváltoztatott, hiszen apja ellen folytatott küzdelme értelmét vesztette. Mondjon le tehát a harcról, menjen Vivraie-be, boruljon le az apja elé és kérje bocsánatát?... Adam nagy léptekkel rótta a katedrálist, s e szörnyű kérdésen rágódott. Egyedül volt, reménytelenül egyedül! Léptei fülsiketìtőén visszhangoztak a templomban, melyet egy olyan istennek szenteltek, akit ő gyűlölt. Ahogy az oltár elé ért, hirtelen lezuhant a földre. Nem, nem mehet oda, már nem mehet oda! Túl késő volt. Túlságosan szerette az anyját, túlságosan sokat szenvedett vele. És Lilith? őt hogyan hagyhatná el? És jövendőbeli cìmere, mely a Vivraie-cìmer pontos ellentéte, talán nem más irányt mutat neki? Arra született, hogy a Vivraie család ellen harcoljon: ìgy van megìrva, ez az ő sorsa. Nincs más választása... A hatalmas katedrálisban ekkor felhangzott egy halk hangocska, egy haldokló hangja, aki óriási erőfeszìtéssel ejti ki utolsó szavait. Adam újra hallotta őket. Miután annak idején azt mondta Arany Asszonynak, hogy ő nem maga választotta szörnyetegségét, az apró hölgy ìgy felelt neki: - Talán ön sem... Ez az igazság. A legapróbb teremtmény a legnagyobb és legrettentőbb igazságot mondta ki... Nem, nem választotta a sorsát, a körülmények tették szörnyeteggé. Ha az anyja nem jött volna érte a Szent Pál-palotába, ma kukta lenne vagy lakáj, se nem jobb, se nem rosszabb, mint a többi. Ehelyett Adam sans Père volt a neve, holnaptól Sombrenom ura lesz, az ördög teremtménye, aki a gonosznak szentelte magát. Mert a gonosznak szenteli magát. Nem érintette meg a jóság: nem, szelleme túl erős és megingathatatlan ehhez; csupán kétségei támadtak. De egyetlen pillanatra sem felejtette el, hogy semmi sem ér semmit. A virrasztás, minden várakozása ellenére, mégis mélyen

fölkavarta lelki békéjét. De ezt senki sem tudhatja meg, még Lilith sem. Főképpen Lilith nem... Adam de Sombrenom lovaggá ütésére a húsvéti nagymise után került sor, és az egész troyes-i udvar részt vett rajta. Lilith az első sorban ragyogott, mellén a fekete könnyekkel dìszìtett vörös pajzzsal. Elkápráztatva ült. Élete legszebb percét élte, boldogabb volt, mint amikor megmenekült a máglyahaláltól. Adamból csak úgy áradt az önbizalom adta erő. Lilith kitalálta, mit érezhetett a püspök szavai hallatán, ahogy átvette a lovagi kardját. - Adam, ìme e pallos, légy Isten bajnoka. Fegyverednek két éle van: az egyik a gazdagra sújt, aki elnyomja a szegényt, a másik az erősre, ki elnyomja a gyengét. Lilith tudta, és egyedül csak ő, hogy Adam megesküdött, sosem fog más fegyvert használni, mint a buzogányát, mellyel megölte Charles de Vivraie-t; ő ismerte, és egyedül csak ő, a kettejük harcának valódi lényegét... A következő hetek azonban mindkettőjüknek sok bosszúságot hoztak. Az első és legsúlyosabb személyesen Lilithet érintette: immár két éve voltak együtt, és ő még mindig nem esett teherbe. Szembe kellett nézniük a tényekkel: meddő volt. A másik bosszúságot Adam és Izabella viszonya okozta. Most, hogy már nem volt szükségük e kapcsolatra, Adamnak és Lilithnek egyre terhesebb lett a dolog... Ezen a kìnos helyzeten azonban hamarosan változtattak a párizsi események. 1418. május huszonnyolcadikán Pierre Leclerc, a vaskovács a szokott időben tért aludni, minden különösebb aggodalom nélkül. Pierre Leclerc, a Petit Pont negyedfelügyelője vigyázott a SaintGermain-kapu kulcsára, melyet minden éjjel a párnája alá dugott, hogy biztonságban legyen. A háza tökéletesen be volt zárva, ráadásul ő az első emeleten aludt, fia, Perrinet pedig a földszinten, a boltban: ki tudta volna kifosztani őket? A veszély belülről jött. Perrinet Leclerc, a féktelen tizennyolc éves fiú, előző este egy ivóban összeverekedett egy csapat armagnaci karszalagot hordó katonával. Ez az esemény nem bìrt különösebb jelentőséggel, de Perrinet bosszúálló természet volt. Az Armagnacok megsértették? Az Armagnacok elpáholták? Ha ìgy áll a dolog, akkor jusson a város burgundi kézre! Megvárta, mìg leszáll az éjszaka, felment az emeletre, apja horkolásából megállapìtotta, hogy az örege mélyen alszik, majd benyúlt párnája alá, kihúzta a kulcsot és kiment. Perrinet szerencséjére és az Armagnacok balszerencséjére egyetlen járőröző Armagnac-párti sem botlott belé, ìgy baj nélkül megérkezett a Saint-Germain-kapuhoz. Kinyitotta... A véletlenek hihetetlen összejátszása folytán éppen ekkor érkezett a városfalnak ehhez a részéhez egy csapat burgundi lovag, akik Jean de Villiers

de l’Isle-Adam kapitányának parancsnoksága alatt, szokásos megbìzatásukat teljesìtették. Azt hitték, hogy álmot látnak, amikor a hatalmas városkapu lassan, komótosan kitárult. Lóhalálában vágtattak állomáshelyükre, és valamivel később a burgundi sereg beviharzott Párizsba, a lakosság pedig „Éljen Burgundia!”, „Éljen a király és Burgundiái János!” kiáltásokra ébredt. Az Armagnac-csapatok megdöbbenésükben nem álltak ellen, csak menekülni próbáltak, de a burgundiak hamarosan utánuk vetették magukat. Egyelőre csak két armagnacira fájt a foguk: Tanguy du Chátelre, Párizs gyűlölt polgármesterére és persze Bemard d’Armagnacra magára. De eljött a reggel és sem az egyikre, sem a másikra nem találtak rá. Bemard d’Armagnac, amikor felriadt álmából, magához vett némi aranypénzt, és kirohant az utcára. A palotával szemben lévő Szent Pál utcai ivóba szaladt, amelynek tulajdonosa régi Armagnac-párti volt. Az arany és a politikai meggyőződés egyaránt nyomós érvnek bizonyult, úgyhogy a kocsmáros végül beleegyezett: elrejti a pincéjében. Egy sor hordó mögött széles odú nyìlt, mely apró szobára emlékeztetett. Bemard d’Armagnac élelemmel ellátva bezárkózott, és elhatározta, hogy addig marad, ameddig csak el nem múlik a veszély... Tanguy du Chátel nem bújt el. A kötelességtudata felülkerekedett félelmén; csak egyetlen emberre gondolt a veszélyben: Károly dauphinre. Ha a városban marad, csupán játékszer lesz az ellenség kezében. Ki tudja, nem tüntetnék-e máris el, hogy Izabellát ültessék a helyébe. Berohant hát a kamasz fiú szobájába, sietve felöltöztette, és egy csapat hű embere kìséretében kivágtatott vele a városból. Reggelre virradva megérkeztek Melun mellé, biztonságban voltak. Mindez persze nem állt a burgundiak és párizsiak általános örömünnepének útjába. A párizsiak úgy fogadták a seregeket, mint megmentőiket. A fehér karszalagok egy pillanat alatt eltűntek, és az egész város az X alakú keresztet öltötte magára. Szent András keresztje uralta a fővárost, mialatt az armagnaciakat városszerte letartóztatták és házaikat kifosztották. Hőstettéért jutalmul Viliiére de l’Isle-Adam adhatta át VI. Károlynak a herceg úr üdvözletét. Az uralkodó jókedvűen fogadta a burgundi kapitányt, éppen úgy, ahogy előző nap Bemard d’Armagnacot, és biztosìtotta róla, hogy mindennel nagyon meg van elégedve... Félelemnélküli Jánoshoz, hála gyors futárainak, még a nap folyamán eljutott a jó hìr. A herceg kifejezte örömét, ahogy az várható is volt, de nem hozta előre Párizsba való bevonulásának időpontját. Gyanìtotta, hogy a következő napokban harcok törnek majd ki, és ő nem akart belekeveredni semmibe. Igaza is lett. Június elsején a dauphin és hű emberei ellentámadást indìtottak. Ezerötszázan rontottak be a Szent Antalkapunál a Bastille ágyúinak védelmében, mely nem került burgundi

kézre. A véres összecsapás valamivel távolabb következett be, a Baudeer téren, s a támadókat visszaverték... Június tizenkettedikén a párizsiak megtudták, hogy Károly dauphin, a burgundi ház megingathatatlan ellenfele, délre menekült, a Loire-on is túlra, hogy ott alakìtsa meg kormányát, melyben jelentős szerepet kapott Tanguy du Chátel is. Ez a hìr a végletekig csigázta a lakosság dühét. Megtámadták a börtönöket, és kivégezték a foglyokat. Estére több mint ezer áldozata volt a mészárlásnak. A kegyetlenkedésnek ez a fellobbanása váratlan következményekkel járt: a Szent Pál utcai kocsmáros megijedt, és elhatározta, hogy kiadja, akit rejteget. Bemard d’Armagnacot kìméletlenül elhurcolták búvóhelyéről, és a Chátelet-be zárták. Nem verték agyon ott helyben, de tudta, hamarosan elìtélik, és semmiben nem reménykedhetett. Július nyolcadikén Félelemnélküli János úgy döntött, eljött az ideje, hogy bevonuljon a fővárosba, és hatalmas kìsérettel elhagyta Troyes-t. Hat nappal később, tizennegyedikén, Szent Bonaventura napján érkezett Párizsba. Az egész lakosság kivonult, hogy üdvözölje. Burgundi jelszavakat kiabálva éljeneztek. A menet nagysága csak növelte lelkesedésüket. Ugyanis a teljes hadsereg bevonult: háromezerötszáz lovag és ezerötszáz ìjász menetelt a herceg és Izabella mellett, aki elképedten hallgatta az üdvrivalgást. Adam az utóvédben vonult. Most először viselte páncélzatát, és fekete-vörös cìmerpajzsát. Lilith mellette ment: féloldalt ülte meg a lovat. Mellén hordta fekete könnyekkel telehintett vörös pajzsát; bár mostantól fogva Sombrenom asszonya, a könnyek hölgye is akart maradni. Vörös ruhát viselt, szédìtően szép volt és mosolygott, megrészegülve e ragyogó nyári naptól. A tündérmese folytatódott: nemes hölgy lett, Adam szerette és Párizsba jöhetett. Ő, a kis vidéki lány, aki nemrégiben még Hesdin erdejében bujkált, most a világ legnagyobb, leggazdagabb és legszebb városában lovagol, és megszámlálhatatlan ember éljenez körülötte! Összeharapta ajkát, hogy ne üvöltsön fel örömében... A menet elért a Louvre-hoz, ahol a király várta őket. Adam és Lilith az első sorba tolakodtak, hogy lássák, mi történik. VI. Károly nagyszerű látványt nyújtott. Magas volt, szép szőke fejét korona ékesìtette, és kék köpönyegét hìmzett fehér liliomok dìszìtették. Félelemnélküli János karját nyújtotta Izabellának, és odaléptek a királyhoz. A herceg térdre ereszkedett az uralkodó előtt, mìg Izabella két oldalról arcon csókolta férjét. VI. Károly boldogan felnevetett. - Isten hozott, drága barátném! És téged, kedves rokonom! Parancsot adott, és két apród fűszerezett borral teli kancsóval és két aranykehellyel tért vissza.

- Igyatok, kedveseim, igyatok! E boldog hazatérés megünneplésére! Félelemnélküli János és Izabella megköszönték a királynak e kitüntetést, de nem ittak egy cseppet sem a nekik nyújtott italból: elbúcsúztak és visszavonultak. Adam és Lilith egymásra mosolyogtak. Nem kellett beszélniük, mindketten ugyanarra gondoltak: Bajor Izabella vissza-vedlett királynévá; mostantól kezdve a burgundi herceg és a király oldalán kell mutatkoznia, Troyes-ból való távozásuk óta egyetlen szót sem szólt Adamhoz. Önként lemondott a kalandjáról, hogy rangjához illő feladatainak szentelhesse magát; régi szeretője visszanyerte szabadságát! Adam hölgyéhez fordult: - Menjünk haza! Lilith hitetlenkedve bámult rá. - Haza? Párizsban? - Van egy házam a Notre-Dame mellett. Megfordìtotta a lovát, és Lilith követte. Maguk mögött hagyták a hadsereget, Franciaország és Burgundia udvarát, a párizsi népet, kiáltásokat és éneket, és semmi más nem számìtott, csak ők ketten... A Notre-Dame negyedfelügyelőjének kivégzése óta a Vivraieház lakatlan volt, úgyhogy a környék koldusainak szolgált fedélül. A páncélos lovag érkezése láttán, aki nyergén hatalmas buzogányt hordott, a nyomorultak mind egy szálig elkotródtak. Adam lesegìtette lováról Lilithet, ahogyan rangjabéli hölgyeket szokás, és bementek a házba. Felmentek a második emeleti szobába, és őrült szenvedéllyel vetették egymásra magukat. Adam a győzelmét ünnepelte: dicsőségesen tért vissza erre a helyre, ahol ellensége reménytelenül veszìtett; még a burgundi apródok egyenruháját viselte, amikor először lépett ebbe a házba, s most lovagi páncélzatban feszìt. Lilith ugyanezt a képtelen boldogságot érezte. Adam minden vágyát teljesìtette. Nem bìrta elhinni, hogy itt vannak, ketten, együtt Párizs szìvében. A párizsi Notre-Dame harangjai fülsiketìtőén zúgtak, és ők alig bìrták elviselni a boldogságot... Azonban ez az emlékezetes július tizennegyedikei nap mindkettőjük számára keserű szájìzzel fejeződött be. Ahogy leszállt az éjszaka és ők a sok szerelmeskedés után kimerültén feküdtek egymás mellett, bántó gondolatok rohanták meg őket. Adam újraélte a lovaggá ütése előtti virrasztását. Még ezen a boldog napon sem tudott megfeledkezni róla. A kétség, mely elfogta akkor, azóta sem hagyta nyugodni; sosem lesz már békében tőle. Egy pillanatra majdnem engedett az elkeseredésnek, de aztán összeszedte magát. Megesküdött, hogy most utoljára gondolt erre. Mostantól kezdve habozás nélkül, mindenre elszántan cselekszik majd. Újra kell kezdje a harcot a gonosz és a zűrzavar szolgálatában. Ha nem ezt tenné, béklyóba kötné a kétség, megbénìtaná, megölné... Adam egy életre megértette ezen az estén, hogy nem lehet más, mint szörnyeteg: szörnyeteg lesz hát!

Lilith elmélkedése rövidebb és egyszerűbb volt. A boldogság tengerében nem tudott megfeledkezni a boldogtalanság szigetéről; a győzelmek halmozásában a makacs kudarcról: gyermektelenségéről. És ez ellen semmit sem tehet: a baj gyógyìthatatlan volt, a fájdalom feloldhatatlan... Annak ellenére, hogy Félelemnélküli János a békés rend fenntartására törekedett, nem tudott megakadályozni egy újabb lázadást, mely még véresebb volt, mint az előző. Augusztus huszonegyedikén, különösebb ok nélkül, hacsak nem a városra telepedő fülledt, fojtogató hőség miatt, a párizsi lakosság őrjöngeni kezdett. Fegyvereket szereztek, és ordìtozva rohantak az utcára: - Öljétek meg mindet! Halál az armagnaciakra! Nincs kegyelem! A Bastille-ból tucatjával hozták ki a szerencsétleneket, akiket Capeluche, a párizsi hóhér lefejezett. Holttestüket a tömeg marcangolta szét. De a Chátelet-ben folyt a legvadabb vérengzés. A lázadó csapatok betörtek az épületbe, magukkal hurcolták a foglyokat, és kidobták őket az ablakon. Alant a többiek felfelé tartott, hegyes lándzsákkal álltak. Így érte a halál Bemard d’Armagnacot is. Zuhanás közben még volt ideje felkiáltani: „Éljen a dauphin!”, aztán keresztüldöfték testét a lándzsák... Halála tovább fokozta a nép vérszomját. Mezìtelenre vetkőztették, lenyúztak róla egy nagy bőrdarabot, melyet pártja jeleként a karjára kötöttek, s ìgy hurcolták körbe Párizson. Borzalmas kivégzésekre került sor szerte a városban. Harsány bandák hurcoltak emberi csonkokat, hogy a Szajnába dobják. Mintha az élők legyilkolása nem lenne elegendő, kiásták a június tizenkettedikei lázadáskor megölt Armagnacok testét, és felakasztották őket. A nyári melegben a testek már rothadni kezdtek, és a várost kimondhatatlan bűz szállta meg... Adam és Lilith nem vettek ugyan részt a kivégzésekben nemesi cìmük lehetetlenné tette, hogy a csőcselékhez csapódjanak , de örömüket lelték a bámészkodásban. A Notre-Dame terére együtt mentek ki a lázadás első óráiban, de a heves lökdösődésben elvesztették egymást, és külön utakon folytatták sétájukat. Az utcákon mindenféle és -fajta kìnzásra sor került, és mindenki megtalálta számìtását a nézelődésben. Lilith a legnagyobb kéjt a nők halálra kìnzásában találta, és vágya eziránt tökéletesen beteljesült, amikor egy terhes anya meggyilkolásának lehetett a tanúja. Durva katonák gyűrűjében néhány markos legény izzó vasrúddal gyötört egy szerencsétlen szülő anyát. A haldokló görcsei megindìtották a szülést; felsìrt az újszülött, ahogy az utca mocskába hullott. A gúnyos megjegyzések közül kihallatszott a leghangosabb, és általános derültséget keltett: - Nézzétek! Kapálódzó kutyakölök!

Lilith hangosabban nevetett, mint a többiek. Nevetett bánatában és gyűlöletében, és nevetett reménytelenségében. Mert ez a nő szült, de meghalt, ő is és a csecsemője is; mert ezt kellene tenni minden asszonnyal, aki anya lehet! Hirtelen hiányozni kezdett neki Adam, és a keresésére indult... Adam legjobban a papok kivégzését élvezte, és őt is kielégìtette, amit láthatott. A tömeg nem tisztelte a papi ruhát, sőt úgy tűnt, hogy nagyobb kedvvel mészárolja az egyházi személyeket... Capeluche bárdja alatt ìgy vesztette életét Lisieux, Senlis, Évreux és Coutances püspöke, Saint-Denis abbéja és a párizsi egyetem háromszáz tagja. Adam éppen az egyik kivégzést bámulta, amikor támadt egy ötlete. Minthogy a burgundiak nem kìmélik a papságot, semmi sem akadályozza, hogy ő se kìmélje. És ő tudna egy jó helyet: az Isten Leányai-kolostor! Mélanie megmenekült a megbecstelenìtéstől a Messzi-Szent Jakab-templomban, de most nem fog! Adam ìgy a vérfertőzést szentségtöréssel fejeli meg, hiszen Mélanie már beszentelt apáca! Milyen jobb alkalma nyìlhatna, mint ez, hogy újra elkötelezze magát a gonosz útján? Alaposan kilépett, és hamarosan megérkezett Párizs északi részébe, a Csodák terére és a Saint-Denis-kapuhoz. Nem volt nála fegyver, úgyhogy felszedett egy kardot a földről, mely valószìnűleg egy összecsapás után maradt ott. A kolostort nem vigyázta senki: betörte az első ablakot, és beugrott. Egy apáca, valószìnűleg a főnökasszony, útját állta. Adamot meglepte a külseje: kemény vonású arca, széles ajka és elszánt tekintete volt, és semmiképpen sem hasonlìtott apácára. Adam elfelejtette, hogy ezek az apácák nem egészen olyanok, mint a többiek. Nővérén kìvül mindegyik utcalány volt, mielőtt a rendbe belépett. A főnökasszony erőteljes hangon szólalt meg: - Menj vissza, ahonnan jöttél. Itt nincs sem armagnaci, sem burgundi, itt csak Isten szolgái vannak. Adam gúnyosan vigyorgott. - Épp egyiküket keresem. Mélanie a neve. Hol van? Több apáca is odalépett addigra, és imádkozni kezdtek. Adam megint meglepődött: nyugodtak voltak, nem sìrdogáltak és nem sikoltoztak félelmükben. Azért volt ez ìgy, mert ismerték a férfiakat, átverekedték magukat az élet legnehezebb percein, ellentétben azokkal, akik általában zárdába szoktak vonulni. A főnöknő nem felelt, úgyhogy Adam megismételte. - Hol van? - Itt vagyok... A fiú megfordult. Mélanie állt mögötte, de ez a néhány év meglepően megérlelte: arcán nyoma sem volt a gyermeki bizalomnak, mely régen annyira jellemezte; kemény és szomorú kifejezés ült rajta. - Mit akarsz? - Tudod jól, nővérkém...

Közelebb lépett... Azt hitte, hogy Mélanie hátrál majd. De a lány nem mozdult, hanem továbbra is egyenesen nézett a szemébe. Adam kicsit zavarba jött, és mosolyt erőltetett magára. - Ez egyszer a drága Renaud nem fog megmenteni. Amikor utoljára láttam, a harcmezőn feküdt kiterìtve... Mélanie fájdalmasan megremegett. Adam megdöbbent. - Nem tudtad? - Nem. Ide nem jutnak el a hìrek. - Nos, akkor sìrjál. Mire vársz? Szeretted, vagy nem? Szeretném látni ezeket a szép ibolyakék szemeket, amint nagy könnyeket ontanak! De Mélanie nem sìrt és nem is mozdult. Adam dühödt mozdulattal letépte ruhája elejét: a lány keble kibukkant. Mélanie imádkozni kezdett. Adam elhúzta a száját. A nővérében nem volt semmi a MessziSzent Jakab-templomi rémült szűzből; egy mártìromságra szánt szent állt a helyén. Áldozatának viselkedése felidézte Adamban Charles de Vivraie emlékét. Az a kellemetlen érzése támadt, hogy kìsérletei egyre keményebb ellenállásba ütköznek, és hogy a hatalom, mellyel szemben áll, egyre erősödik... Feldühödött. Megragadta Mélanie karját. - Gyere a kápolnába! - Nem!... Lilith állt előtte, piros köpönyegében. Adam alig bìrt magához térni a meglepetéstől. - Hogy kerülsz ide? - Nem fontos. Kerestelek és megtaláltalak. - Talán nem akarod, hogy szeretkezzem vele? - Nem! Adam Lilith-hez lépett és felemelte a hangját, megfeledkezve Mélanie és az apácák jelenlétéről. - Megőrültél? Talán vallásos lettél, vagy mi? Talán azt hiszed, hogy a vér szava szent, vagy hogy a zárda szent hely? - Nem őrültem meg, féltékeny vagyok. - Féltékeny? Te? Hiszen te löktél Izabella ágyába! - Izabellától nem féltem, de tőle félek. Adam Mélanie-ra pillantott, aki összefogta szakadt ruháját. - Tényleg csinosabb, mint a királyné. De más is van ilyen csinos. Lilith a fiú szemébe nézett, és szótagolva beszélni kezdett. - Nem azért vagyok rá féltékeny, mert csinos, hanem mert a nővéred... A nővéred az egyetlen ellenfelem, mert a szerelme a gonosz maga, gonoszabb, mint a világ bármely szerelme! Ez a magyarázat úgy csillapìtotta le Adam dühét, mint záporeső a bozóttüzet. Ránézett a könnyes pajzsra, és elmosolyodott. Lilith odanyújtotta neki a kezét. - Menjünk. Jó ötletem támadt. Kézen fogva kimentek a zárdából, és nem is törődtek vele, hogy micsoda ördögi beszélgetést folytattak az apácák előtt. Amint kiértek, Lilith megosztotta vele új ötletét.

- Minthogy apácát akarsz, adok neked egy másikat: azt, akit majdnem feleségül vétettek veled, és akinek megölted a szüleit. Eve-ről beszélek, a posztókereskedő lányáról... Tudod, hogy hol van? - A Jardins utcai Billettes zárdában tanult. Biztosan ott is maradt. De miért? - Nem bìrom elviselni, hogy nincs gyerekünk. Raboljuk el ezt a lányt! Csinálj vele gyereket: azt mondjuk majd, hogy tőlem van, és az anyját eltüntetjük. - De akkor be kell zárnunk... - Vigyük Sombrenomba. Az a mi várunk. Ki merne ott zaklatni bennünket? Adam hirtelen felnevetett. - Igen, örököst fog szülni nekünk! És Éva a neve! Éva, akit feláldozunk Lilithnek! A Billettes kolostor főnökasszonyában nem volt meg az Isten Leányainak lélekjelenléte. Amikor Adam magasra emelt karddal egy Armagnac-párti leányt követelt, Éve Chrétient, rögtön kihozatta őt, akit az egyházban már Éve de la Sainte-Agonie nővérnek neveztek. Éve de la Sainte-Agonie jól választotta meg a nevét. Hamarosan ott állt a pár előtt, nagyon halovány fiatal lány, törékeny testtel és jelentéktelen arccal. Egyszerre látszott félénknek és alázatosnak, egyszóval tökéletes áldozatnak. Szó nélkül magukkal vitték, és ő egyetlen kérdést sem tett föl. Még aznap este, a takarodó előtt, átmentek a Temple városkapun, és elindultak Burgundia felé. Maguk mögött hagyták az egyre rettentőbben bűzölgő várost, ahol máglyákat gyújtottak: volt, aki holtakat égetett, volt, aki eleveneket... Adam lovagolt, Lilith és Éve egy kordén ült, melyet a pár erre az alkalomra vásárolt. Sombrenom ura és nemes hölgye elindultak, hogy birtokukba vegyék a várukat, és alátámasszák a vár nevének oly nyugtalanìtó kicsengését.

19 Sombrenom ura A párizsi felkelés gyorsan és váratlanul ért véget. A vajúdó asszony meggyilkolása nem maradhatott büntetlen. A gyermekét kutyának nevezték és hagyták, hogy a mocsokban haljon meg - a lázadók túlságosan is messzire mentek. Egy újszülött - még ha Armagnac is - nem állat: Isten teremtménye, akit részesìteni kell a keresztségben. Az egyházi személyek kivégzése is mély felháborodást váltott ki; a pápa küldötte személyesen tiltakozott a királynál.

Mindezek után Félelemnélküli János azonnali cselekvésre határozta el magát. Felelős volt mindenért, ami a fővárosban történik, és e rémtettek bemocskolták a nevét. Haladéktalanul elkezdődött a megtorlás. A burgundi sereg megszállta a fővárost és rendet teremtett. Capeluche, a hóhér fizetett mindenki bűnéért. A Les Halles-ban tartóztatták le, és halálra ìtélték. Még aznap a vérpadra kìsérték, ahol megmutatta az új hóhérnak, hogyan kell szabályszerűen használni a bárdot, majd ügyes tanìtványa egyetlen suhintására porba hullott a feje. Kezét, mely annyi ártatlan vérét ontotta, levágták, és a tömeg, melynek haragja éppoly gyorsan lecsillapult, mint ahogyan kitört, hallgatagon nézte végig a kivégzést, majd szétoszlott. Minden véget ért. Bár Félelemnélküli János nem szabott ki kemény büntetést, Isten annál nagyobb csapást mért a párizsiakra. A forróság folytatódott, és a rothadó hullák, amelyeket nem sikerült hiánytalanul eltakarìtani, rettenetes ragályt okoztak: a következő hetekben több mint ötvenezren haltak meg. Ezalatt Adam és Lilith, foglyukkal együtt, felfedezték Sombrenom uradalmát... Augusztus végére járt, mire megérkeztek, és a mindent elborìtó szőlőlugasok aranyszìnű szőlőfürtök alatt roskadoztak. A szelìden hullámzó, dimbes-dombos tájat szőlőskertek borìtották, ameddig csak a szem ellátott, s mindenből szelìdség és szépség sugárzott. A vár maga is kivételes volt. A magas várfalat mélyzölden csillogó vìzzel telt várárok vette körül. Ahogy beléptek a kapun, eléjük tárult Sombrenom, mely nem volt vár, a szó szoros értelmében, hanem kis házak csoportja. Középen emelkedett az udvarház: hosszúkás, kétemeletes épület. Vadszőlő futott föl a falára, s a vörösbe forduló szőlőlevelek körbefonták a ház szép ablakait. Az udvarház körül vastag falú, alacsony ajtós épületek emelkedtek, megannyi borpince, melyeken csak szellőző nyìlt, Tetejükre, akárcsak az udvarházéra, a tetőfedő különféle kecses mintákat rakott ki a szìnesre égetett cserép meleg szìneiből. Adam mély döbbenettel szemlélte a helyet. Már volt itt egyszer, de semmit sem ismert föl. A körülmények egészen mások voltak. Akkor éjjel ért ide, és reggelre kelve elment; csak futó benyomása támadt a helyről, melyet hó borìtott. A meredek tetős házacskákat fehér paplan fedte, s az egész látványból nyugtalanság áradt; a vadszőlő levéltelenül futott a házra, és a szőlőskertek csupaszon álltak: minden szomorúnak és lehangolónak látszott. Csak most ébredt rá a valóságra. Sombrenom nem hasonlìtott a nevére. Sombrenom nem sötét és nem félelmetes: meleg és vidám birtok. Adamot, maga sem tudta miért, hirtelen kényelmetlen érzés fogta el... Ezzel szemben Lilith nem sokat töprengett. Megfeledkezett párizsi indulatairól és még foglyáról is, noha mellette ült. Nemes

hölgy: ìme a bizonyìték! Ami korábban elvont cìm volt, most kézzelfogható valóság lett. A váruk itt van a szemük előtt. Minden az övé itt, minden az övék! Az udvarház belülről is gyönyörű volt. Tágas, kényelmes épület, melyet kifinomult ìzléssel rendeztek be. Lilith elragadtatva szemlélte a nagytermet és a hatalmas étkezőasztalt, a zeneszobát és a hangszereket, a könyvtárat és az ékesen kötött könyveket. A legnagyobb szobát választotta magának, mely a földszinten volt. Arany Asszony is itt állìttatta föl a sátrát, de Adam ezt nem mondta meg Lilithnek. Ebben a szobában töltötték első éjszakájukat, Eve társaságában, akit az ágy lábához kötöttek. Egyáltalán nem zavarta őket, hogy előtte szeretkeznek. Sőt nagyon is izgatónak találták, hogy ölelkezésük közben buzgón imádkozik. Éve de la Sainte-Agonie kezdettől fogva a legkisebb zokszó nélkül viselte sorsát, soha egyetlen kérdést sem tett föl; a vágóhìdra vezetett állat alázatosságával fogadta végzetét. Fogalma sem volt róla, hogy micsoda borzalmak várnak még rá... Másnap reggel Adam egy férfira bukkant a nagyteremben. Kövér volt, vörös arcú, és amikor Adam belépett, mélyen meghajolt. - Csak most értesìtettek, nagyuram. Dijonban voltam, és a következő szüreti eladásokat intéztem. Amint megtudtam, hogy itt van, rögvest hazasiettem. „Nagyuram!” Bár tudta, hogy ìgy fogják szólìtani, Adamot elkápráztatta új neve. Csupán huszonkét éves és a gazdája mindazoknak, akik itt élnek, mindannyian engedelmességgel tartoznak neki. A férfi alázatosan mosolygott; Adam kéjes örömmel szándékosan durva hangot ütött meg. - Mi a neved? Ki vagy? - Seguin Lescot, nagyuram. Sombrenom jószágigazgatója vagyok. - Nos, vigyél körbe a birtokomon! Seguin Lescot még mélyebben hajolt meg, mint az előbb. Kìnos alázatossága visszataszìtó volt. Adam hozzátette, csak azért, hogy kìnozza egy kicsit: - És jól vigyázz, hogy mindent rendben találjak! De minden rendben volt... A parasztok, izmaikban az évszázadok óta biztos tudással dolgoztak a szőlőben, és az udvarház körüli borospincék méhükben rejtették a balzsamosan illatozó, rubinszìnű italokat. Seguin Lescot végül megállt egy a többihez hasonló ház előtt, melyet két paraszt őrzött. - Ez a nagy pince. Itt vannak a legértékesebb borok. A herceg asztalára szánták, aki aranyáron veszi őket. Adam belépett, mögötte a kìsérője. Megdöbbent: a hordók mögött ráccsal zárt tömlöc volt, s benne egy fekete szakállas óriás üldögélt... Seguin Lescot buzgón magyarázni kezdett. - Ez a börtön is. Ez az egyetlen hely a birtokon, amelyet őriznek. - Ki ez?

- Ő Brulemaison. Egy gazfickó, aki a megye parasztjait fosztogatta. Tűzzel kìnozta őket, hogy bevallják, hol rejtegetik a pénzüket... Jó, hogy beszélünk róla, nagyuram, el kell majd ìtélnie. Sombrenom ura kis és nagy ügyekben is döntőbìró. A szőlőben van egy bitófa is. Adam undorral nézte Brulemaisont. Bancal jutott az eszébe és minden rettenetes emléke. Brulemaison megfizet gonosztetteiért, mégpedig rögtön! De hirtelen meggondolta magát. Eszébe jutott, micsoda félelmetes csapatot alkottak Cháteauneuf Farkasai. Csak két fel fegyverzett férfi van Sombrenomban: ez nem elég. Megszólìtotta Brulemaisont. - A csapatodat nem kapták el veled együtt? - Nem. Egyedül vagyok. - Ha elengednélek, elmennél az embereidért, hogy a vár őrei legyetek? Brulemaison térdre esett és kivehetetlen szavakat dadogott, melyek beleegyezését és háláját közvetìtették. Seguin Lescot méltatlankodva szólalt meg: - De hát, nagyuram, csak nem gondolja komolyan? Nem teheti... - Bármit megtehetek. Szabadìtsd ki és vezess a bitófához! Seguin Lescot engedelmeskedett. Valamivel később mindhárman a bitó előtt álltak, mely egy földhányásból emelkedett ki a szőlő közepén. Amikor megérkeztek, a parasztok abbahagyták a munkát, és feléjük nézegettek. Adam Brulemaisonhoz fordult. - Mostantól kezdve te vagy az őrségem vezetője. Fogd el őt! Ez az első parancsom. Seguin Lescot észrevette, hogy gazdája őrá mutat. Szeme kitágult a rémülettől. - De nagyuram, hiszen nem csináltam semmit... - Túl kövér vagy, és nem tetszik a modorod: ez már két alapos ok... Engedelmeskedsz, Brulemaison? Az első meglepetés elmúltával a rabló nagy hahotázás közepette engedelmeskedett. Seguin Lescot kétségbeesetten küzdött, de semmit sem tehetett a marconával szemben. Hamarosan kilógó nyelvvel himbálózott a kötél végén. A parasztok jelt adtak egymásnak, és újra dolgozni kezdtek. Adam elégedetten nézte őket: most megértették, hogy ki ő, nyugton fognak maradni. Brulemaisonnal együtt visszaindult a várba. - Egy fiatal lány kerül a helyedre a tömlöcbe. Ügyelj rá, hogy senki se közelìthessen hozzá. Az életeddel felelsz érte... Még aznap bezárták Éve-t a nagy pincébe, mialatt a várban egy csapat útonálló, akiket vezetőjük megtalált az erdőben, állig felfegyverkezve ellátta az őrséget. Minden a helyén volt Sombrenom új ura és hölgye számára. A következő napokban és hetekben Adam és Lilith elsősorban csak magukkal foglalkoztak. Amikor csak kedvük támadt, akár a

nap közepén is, szobájukba futottak szerelmeskedni; vagy körbelovagolták az uradalmukat. Hosszú estéket töltöttek a zeneszobában is. Felkeresték a Marsannay-ben hallott trubadúrt, és magukhoz vették. Egymás szemébe nézve hallgatták az ezúttal csak nekik szóló könnyek dalát: Hálálkodom szépséges Ámornak Áldozatom viszem színe elé... Szórakozásuk nem mindig volt ilyen emelkedett. Sombrenomban élt egy törpe és egy óriásnő. Az óriásnőt Olympe-nek hìvták, mert egy hegyet is megszégyenìtett volna magasságával, a törpét pedig Souriceau-nak.* * Beszélő nevek: Az óriásnőt Olümposz hegyének (Olympe), a törpe férfit Kisegérnek (Souriceau) nevezik.

Olympe és Souriceau a vár bolondjai voltak, és kidolgoztak egy számot a vár urainak és meghìvottjaik szórakoztatására. Souriceau mókásan udvarolt Olympe-nek, aki játékból a legváltozatosabb módokon bánt el vele. Az egyik kedvenc tréfájuk az volt, hogy hatalmas keblére helyezte a törpét, és ott egyensúlyozott vele. Adam sokat nevetett incselkedéseiken. Olympe Arany Asszonyra emlékeztette. Az apró szellem jelenlétét - bár sosem beszélt róla - mindig érezte a vár falain belül. Lilithet nem mulattatták különösebben ezek a mókák, ìzléstelennek találta őket, de minthogy Adam annyira szerette, nem emelt semmi kifogást. Adam egyébként nem töltötte minden idejét mulatozással. Buzgón gyakorolta a lovaglást s a lovas harcművészetet. Gyalogos volt, csak gyalogszerrel harcolt idáig, márpedig új rangjához lovagolnia kellett. A lándzsavetéshez használatos bábunak nemsokára nem volt titka Adam előtt: minden vetésnél eltalálta, és ügyesen el tudta kerülni a buzogányütést is, melyet a gyakorlóbábu maga körül megfordulva rámért. A fegyverforgatás közben Adam álmodozott. Látta magát, amint egy lovagi tornán szerepel együtt a francia, a burgundi és az angol nemesség szìne-virágával. Lilithet választaná hölgyéül, meghajtaná a lándzsáját a könnyes pajzs előtt, és belevetné magát az összecsapásokba a porondon, melyek mindig az ő győzelmét hoznák, a meghódìtott nézők üdvrivalgása közepette. Álmait olvasmányaiból merìtette. Mert most először életében, olvasott. Felfedezte a lovagregényeket, a lovagi szerelmet, és elkezdte Lilithet is úgy szeretni, mint a legendák hősei szeretik hölgyüket. Lilith nem lehetett volna boldogabb. Adam elképzelhetetlen gyöngédséggel és figyelmességgel halmozta el. A lány a máglyáig csak Hesdinen átkelő idegenek durva szerelmét ismerte, a vérfürdőbe torkolló ölelkezéseket. Adam mindent megadott neki: először megmentette az életét, majd gazdagságot, hatalmat, nemességet szerzett, és nemcsak hogy nem kért semmit cserébe, de szerelmét is a lábához helyezte.

Lilith sosem gondolta, hogy egy napon boldog lehet, de tévedett: a démont szerették, a démon szeretett, a démon boldog volt! Mert mindennek ellenére azért démon maradt. A sombrenomi nappalok és esték nem változtattak az Éve-vel töltött éjszakákon... Adam és Lilith a tömlöcben szeretkeztek. Eve-t csuklójánál fogva a falhoz kötötték úgy, hogy nem tudott leülni sem, ha aludni akart; csak térden állva pihenhetett. Ez a helyzet, Lilith szerint, tökéletesen megfelelt egy apácának... Éve-t egyébként mezìtelenre vetkőztették, csak a fátylát hagyták a fején, hogy a szentségtörésük annál nyilvánvalóbb legyen. A két kìnzó csak a börtönben nézte meg áldozatát alaposabban. Éve friss, de bájtalan lány volt, hosszú, nagyon világosszőke hajjal, sovány testtel, mely nem volt sem különösebben szép, sem csúnya... Mielőtt először megerőszakolta, Adam részletesen elmesélte neki szülei rettenetes halálát, majd megmutatta a mérgező rozsos talizmánját, s megfenyegette, hogy ő is ìgy végzi, ha ellenáll. Éve nem állt ellen; a falhoz bilincselve nem is tehetett semmit, de az ellenállás egyébként sem volt természete. Zokogott és imádkozott, mìg odaadta szüzességét annak, akit szülei a férjének szántak. Ettől kezdve Adam naponta megerőszakolta, és - bár emiatt a fiú tüze csökkent valamelyest - Lilith nem panaszkodott. Páratlan örömet érzett, amikor együtt látta őket, amikor nyögdécselésüket hallotta, és látta a találó nevű Éve de la Sainte-Agonie könnyeit csorogni... Három hónap elteltével elhatározták, hogy elmondják neki szándékaikat. Éve megajándékozza őket a gyermekkel, aki nekik nem adatott meg. Ha lány lesz, Mahaut-nak fogják hìvni. Fiúnevet még nem választottak, de Adam addig nem hagyja békén a foglyot, amìg teherbe nem esik, mert örökös kell Sombrenom várába. Ha szerepét beteljesìtette, Éve eltűnik majd. A pincében végbemenő események csodálatosan egészìtették ki Lilith várúrnői életét. Ugyanazt az izgalmat érezte, mint annak idején, amikor megölte a szeretőit. Sombrenom hölgye volt, a könnyek hölgye, akit minden hölgynél forróbban szeretnek, ugyanakkor Lilith maradt, a boszorkány. Adam másképpen élte meg a helyzetet; össze kellett egyeztessen magában két ellentétes érzést, mintha önmagával kerülne ellentmondásba. Természetesen örömmel felakasztatott egy ártatlan embert és kéjjel kìnozta Éve-t, természetesen szörnyeteg volt, de nem csak az. Lovag is volt, aki dicsőséget akart hozni hölgyére, lovagregények hőse is volt, szerelmes dalok főszereplője. Most megértette, miért okozott kellemetlen érzést neki, amikor először látta meg a várat: olyan volt, mint ő maga. Két Sombrenom volt, ahogyan két Adam. A téli Sombrenom és a nyári, az éjszakai Sombrenom és a nappali. Ő is olyan volt, mint a birtok, melynek cìmét viselte: kettő volt, és nem tudta, melyik része az igazi.

Eljött 1419 tavasza, és Eve még mindig nem került áldott állapotba... Adamot ekkor meghìvták a burgundi udvarba, Szent Jakab-ünnepre. Ekkor kezdett aggódni az angol király miatt. Azincourt óta semmi hìrt nem kapott. V. Henrik megvonta volna tőle a bizalmát? Hihetetlennek tűnt... Hacsak nem tudta meg, hogy mi történt Hesdinben, ami tökéletesen elképzelhető. Adam jól tudta, micsoda hatalma van a titkosszolgálatnak. Minél tovább gondolkozott, annál biztosabb volt benne, hogy V. Henrik nem bocsátotta meg neki, hogy megmentett egy boszorkányt a máglyától és asszonyává tette... Amint megérkezett Dijonba, Félelemnélküli János magához hìvatta és megkérdezte, van-e üzenete az angol uralkodótól. Adam szárazon válaszolta, hogy nincs; a herceg viszont jókedvűen fogadta a hìrt. Azt hitte, hogy Adam még mindig V Henrik kegyeiben áll, s megkérte őt, hogy maradjon mellette, hátha az angol uralkodó üzen valamit. A következő napokban Adam tanúja lehetett, milyen nagy előrelépések történtek. Katonailag egyre élesebbé vált a helyzet. Három hatalom tartotta kezében Franciaországot: az angolok meghódìtották Normandiát, a burgundiaiak saját birtokaikon túl megszerezték Párizst és környékét is; de a legnagyobb lépést Károly dauphin tette: elfoglalta a Loire-tól délre fekvő területeket, és ereje nőttön-nőtt. A levegőben is érezni lehetett, hogy Félelemnélküli János a szövetségesének felcserélésére számìt. Nap mint nap érkeztek új küldöttek a dauphintől, hogy a két párt vezetője között találkozót szervezzenek. Július elején a teljes burgundi udvar kivonult Pouilly-le-Fort-ba, Melun mellé, ahol a találkozó helyét megjelölték, és Adam személyesen is megláthatta VI. Károly harmadik, legkisebb fiát, a dauphint. Tizenhat éves kamasz fiú volt. Saját szìneiből, fehérből, aranyból és azúrból varrott öltözéket viselt; viseletének vidám szìneit azonban jól ellensúlyozta szigorú fekete kalapja. Nem volt különösebben jóképű, apró szeme, hosszú, hegyes orra és vékony ajka nem tették vonzóvá, de szomorú, megkeseredett arckifejezése, mely életének első tapasztalatait tükrözte, magára vonta a szemet. A találkozóra a burgundiai herceggel egy földhányásra épìtett fakunyhóban került sor július hetedikén. A két férfi távolról indult egymás felé, közel érve kezet adtak, majd a kunyhóban öt teljes órán keresztül négyszemközt tanácskoztak. A megegyezést végül megkötötték: Félelemnélküli János lemondott az angol szövetségről, és cserébe a dauphin megbocsátotta neki Louis d’Orléans megöletését. Üdvrivalgás közepette váltottak békecsókot, és kicserélték ajándékaikat. A távolban felhangzottak Melun harangjai. Sajnos, az utolsó pillanatban mindent tönkretett egy vita. A herceg úgy gondolta, hogy a dauphinnek immáron nincs oka a félrevonulásra, és meghìvta magával Párizsba. De fiatal kora ellenére a dauphin gyanakvó természetű volt. Azt felelte, hogy erről szó sem lehet, és visszament a Loire déli oldalára.

Néhány nappal később Félelemnélküli János újra Troyes-ban volt, és tudta, hogy mindent elölről kell kezdeni. Mind* két fél követeket küldött; Károly elküldte Troyes-ba Tanguy du Chátelt, bizalmi emberét, és a megegyezést megkötötték: újabb találkozóra 1419. szeptember tizedikén, vasárnap kerül sor Montereau városában, mely az armagnaciak kezében volt. 1419. szeptember tizedikén reggel Félelemnélküli János meghallgatta a misét Bray-ban, majd Montereau-ba ment, ahol lepihent a várban. A dauphin és az övéi a városban voltak, a Yonne másik partján. Hìd kötötte össze a két partot, és a találkozóra ezen a hìdon került sor... A találkozó helye első látásra egyáltalán nem keltett bizalmat: a hìd kőkorlátjai közé deszkákat erősìtettek, és a hìdra csak két szűk, fából eszkábált átjárón lehetett feljutni. Igazi kelepce volt! Tìz órakor a burgundi herceg elindult Montereau várából a Yonne felé. Háromszáz férfi kìsérte, de a dauphinnel kötött megegyezés szerint mindkét fél csupán tìz lovaggal lép föl a lezárt hìdra. Adam de Sombrenom ott volt a háromszáz fős kìséretben, melyet hozzá hasonló burgundi nemesek alkottak. Minden a szeme előtt zajlott le, s valószìnűleg hosszú ideig emlékezni fog a történtekre. Nyilvánvaló volt, hogy tőrbe csalják a herceget: ő maga is tudta, mert arca ólomszürkébe fordult. De akár fatalizmusból, akár büszkeségből, változatlanul gyors léptekkel haladt a fatákolmány felé, mely átszelte a folyót. Kìséretének tìz tagja vette körül, és Adam csak ekkor döbbent rá, milyen alacsony: emberei legalább egy fejjel magasabbak voltak nála. Gyönyörű idő volt. A másik parton Montereau városát könnyű pára fedte a hőségben. Az átjáró ajtaja kinyìlt, Félelemnélküli János belépett, mögötte emberei... Hamarosan kiáltás hangzott a deszkák mögül: - Öljétek meg, öljétek meg!... Adam nem tévedett: a herceget lépre csalták. A többi burgundi nemessel együtt rohant előre, de mire a hìdhoz ért, már csak uruk rettenetesen összekaszabolt holttestét láthatták. A herceg két kìsérője, Navailles és Vergy urak is halálukat lelték az összecsapásban. A dauphin emberei, feladatuk teljesìtése után, felszìvódtak... Nem maradt más teendőjük, mint hazamenni Troyes-ba. A hìr estére elterjedt, és elsősorban megdöbbenést váltott ki: hogyan lehetséges, hogy ilyen ravasz ember, mint Félelemnélküli János, hagyta magát ilyen látványos módon tőrbe csalni? De hamarosan felháborodás tört ki az emberek között: még a legvisszafogottabbak is megütköztek a dauphin álnokságán. Jean de Thoisy-nak, Tournai püspökének jutott a félelmetes feladat, hogy bejelentse a hìrt Burgundi János egyetlen fiának és örökösének, Jó Fülöpnek. Fülöp huszonnégy éves korára apjától külső és belső tulajdonságait tekintve is nagyon különbözött. Szép, magas férfi volt, dús barna hajjal, egyenes tekintete és szabályos vonásai

rögtön bizalmat keltettek. A jóság jellemezte leginkább, s innen ragadványneve is. A jóságától függetlenül meglehetősen szabados magánéletet élt. Noha kitűnő házasságot kötött Francia Michellelel, VI. Károly és Izabella leányával, harmincnál is több szeretője volt és tizenhét fattya, akik közül kettőt törvényesìtett: Corneille-t és Antoine-t. Az új herceg Gand-ban tartózkodott hitvesével, amikor meghozták a hìrt. Michelle, aki amúgy is félénk és beteges természetű volt, elájult, és majdnem meghalt; Fülöp őrjöngött, a harag és a fájdalom szinte elvette az eszét. Mindenesetre a dauphin, amellett, hogy hitszegést követett el, súlyos politikai hibát is vétett. Félelemnélküli János meg-öletése Jó Fülöpöt az angolok karjába kergette. A Malines-ban október elején tartott családi tanács egyértelműen és kétséget kizáróan a burgundiangol szövetség mellett döntött. Szerződés is köttetik, hogy a megegyezésnek még nagyobb súlyt adjon... Az események következtében Adamnak semmi dolga nem maradt az udvarban, hazatért hát Sombrenomba. Csodálatos volt találkozásuk Lilithtel. Első alkalommal váltak el kis időre, és ezalatt rájöttek, hogy milyen mélységesen ragaszkodnak egymáshoz. A boldogság kitörései után Lilith leugrott az ágyról és a szoba közepére szaladt. - Amìg nem voltál itt, csináltattam egy kis fészket Eve-nek, arra az időre, ha már megszülte a fiunkat... Nézd! A burkolókőre, ahol Lilith állt, egy kis fogantyút szereltek; Lilith nagy nehezen fölemelte, hogy megmutassa az alatta lévő öt méter mély, szűk lyukat, melyben éppen csak állni lehetett. Lilith kivillantotta ragyogó fogait. - Hallhatjuk majd, ahogy nyöszörög és rimánkodik. Minden pillanatban tanúi lehetünk a haldoklásának, az ő szent agóniájának! Mit szólsz hozzá? Adam csatlakozott barátnőjéhez és megesküdött, hogy kitűnőnek találja az ötletet, de hazudott. A süllyesztő, ahol áldozatuk halálát leli majd, pontosan azon a helyen volt, ahol Arany Asszony a sátrát felállìttatta, és ez Adamot kétségbeejtő zavarba hozta. Viszont semmiféle kellemetlenséget nem érzett Éve-vel, amikor eljött az éjszaka. Még nyavalygósabbnak és sìrósabb-nak találta, mint valaha, és vad örömmel erőszakolta meg. Amikor befejezte, Lilith megmagyarázta foglyuk rosszkedvét. - Elmeséltem neki a süllyesztőt. Különös: mintha nem nyerte volna el a tetszését... Hónapok teltek el, és Éve még mindig nem várt gyermeket. Sombrenom ura és hölgye aggódni kezdtek, hátha Éve is meddő, de 1420. február végére mégis teherbe esett. A gyermek mindenszentekre megszületik.

Éve gyermeket várt, és Olympe, az óriásasszony, éppen most adott életet egy kisfiúnak. Az apa pedig Souriceau volt! De a kisfiú, e különös szerelem gyümölcse mégsem lett furcsa. Sem óriás, mint az anyja, sem törpe, mint az apja. Szülei Philippe-nek nevezték el az új herceg tiszteletére, és arra a hatalmas kegyre kérték uraikat, lennének-e a gyermek keresztszülei. A vallás iránti ellenérzéseiket legyűrve, a meghatott Adam és Lilith elfogadták a megtiszteltetést. Így hát ők vitték a gyermeket a keresztelőmedencéhez, és a kaland új ötlettel szolgált nekik: ha Éve fiút szül, ők is Philippe-nek fogják keresztelni; és ők is uraikat, Jó Fülöpöt és Francia Michellet kérik majd föl keresztszülőnek. Kitűnő módja lesz ez annak, hogy szoros kapcsolatba kerüljenek velük. A szertartás végén Lilith felkiáltott és összeesett. Mindenki köréje gyűlt, és Lilith mosolyogva közölte, hogy semmi baja, csupán anyai örömöknek néz elébe. Ettől kezdve gyakran maradt a szobájában, és állandóan fáradságról panaszkodott. A hìr elterjedt: örömteli eseményre várnak Sombrenomban. Ezekben a napokban egy királyi küldött jelent meg náluk a várban. Utasìtásainak megfelelően faluról falura, várról várra járt, hogy ünnepélyesen szétkürtölje az uralkodó új rendelkezését: - „Mi, Károly bejelentjük, hogy a montereau-i rettentő gyilkosság révén a felségsértő bűnös dauphin, aki megsértette a közérdeket, és megszegte Mózes törvényét, nem méltó az örökösi cìmre.” A maga részéről a király, VI. Károly azt hirdette ki, hogy angliai V. Henrik hamarosan házasságra lép a királyi család utolsó hajadon leányával, Katalinnal... A hìreknek megörülve Adam és Lilith itallal kìnálták a küldöttet, majd a pár forró éjszakát töltöttek együtt, mivel - mióta szükségtelen volt - Adam nem foglalkozott többet Éve-vel, és szerelmi tüzének egyetlen élvezője megint Lilith lett. Adam május elején hagyta el Sombrenom várát. Meghìvták Troyes-ba, hogy részt vegyen az ünnepélyes eseményen: a Franciaország és Anglia közötti megegyezés aláìrásán. A szerződést csak troyes-i pontoknak nevezték, s mindenki ismerte tartalmukat: nemcsak az ország vereségét, de Francia-ország végét is jelentették. Elég volt felsorolni a pontokat, hogy mindenki rájöhessen erre. Az első cikkely: „Angliai Henrik Károly és Izabella fiának tekintendő.” Második cikkely: „VI. Károly és Izabella életük végéig Franciaország királya és királynője maradnak, de VI. Károly halálakor a királyság és a korona V. Henrikre száll.” Harmadik cikkely: „Henrik mostantól fogva a királyság régense.” Károly dauphint csak a montereau-i gyilkosság miatt ejtette ki a király a kegyeiből, de méltán lehetett számìtani az angolokra, hogy más hìreket is terjesszenek: például, hogy nem is a király fia, hanem a királynő volt szeretőjének, Louis d’Orléans-nak a gyermeke...

Az angol és a francia uralkodó 1420. május huszadikán érkezett Troyes-ba, és másnap aláìrták a megegyezést. Majd egy tedeumra került sor a Szent Péter és Pál templomban. Ahogy belépett, Adam de Sombrenom különös módon meghatódott. Először tért vissza lovaggá üttetésének helyszìnére. Visszagondolt a ceremónia előtti virrasztásra, amikor egyedül bolyongott e hatalmas térben: fülében csengett a visszhang, saját lépteinek hangja, mely visszaverődött a kopár boltìvekről, mialatt a fejében csak úgy cikáztak a gondolatok. Most két uralkodó állt itt, és udvaruk, a tömeg olyan sűrű volt, hogy az azincourt-i csatára emlékeztetett, a kürtszó és a vallási énekek fülsiketìtőén zengtek. „A legfőbb rossz a zűrzavar, és a zűrzavar a burgundi család szövetsége Angliával”: Adam nem felejtette el valahai meggyőződését. Amit annyira remélt, amiért annyit harcolt, lám, beteljesedett. Ez a kedd 1420. május huszonegyedikén az ő győzelmének napja volt, boldogságnak kellene eltöltenie, s lám, ehelyett az esze máshol jár. Nem bìrt másra gondolni, mint arra a lovaggá ütését megelőző virrasztásra, két évvel ezelőtt. De hát ez az ő saját sorsa volt, s az ő sorsa előbbre való, mint Franciaország és Anglia sorsa... VI. Károly leánya, Katalin és V. Henrik házasságára ugyanezen a helyen került sor, egy héttel később, 1420. június másodikén, a Szentháromság vasárnapján. A szertartás után V Henrik tartózkodás nélkül kimutatta foga fehérjét. Troyes legnagyobb terére a franciák lovagi tornát szerveztek, hogy méltón megünnepeljék a házasságot, s az ország minden részéből nagy kedvvel jöttek a derék lovagok, hogy összemérjék erejüket. V. Henrik azonban, honfitársaihoz hasonlóan, nem szerette a lovagi tornákat. Nyers hangon betiltotta a tornát, s hozzátette, a háború a legjobb alkalom arra, hogy egy nemes úr érdemeit bizonyìtsa. Minthogy némelyek tiltakoztak, V. Henrik bejelentette, hogy mostantól ő a régens, ìgy azokat, akik ellentmondanak parancsainak, letartóztatja és elìtéli. Övé volt a hatalom, s nem rejtegette tovább részvétlen keményszìvűségét; uralkodása könyörtelennek ìgérkezett. Adam de Sombrenom a tiltakozók között volt. Dicsőséget akart szerezni Lilithnek, azzá a legendás lovaggá akart válni, akiről mindig is álmodozott, s lám, nem teheti! De hamarosan megbánta az ellenkezését. A király őrá nézett a legfagyosabban. Adam meggyőződött róla, hogy Henrik gyűlöli őt, és megzavarodva tért haza Sombrenomba. Éve-nek már gömbölyödött a hasa. Fején a fityulával, egyébként mezìtelenül térdepelt, s szemérmetlen külseje miatt egyre többet zokogott; viszont Lilith egyre jobban szórakozott rajta. Hónapok teltek el... Októberre Eve már igen terjedelmes lett. Bármikor lebetegedhetett, s Sombrenom ura és hölgye szinte egy pillanatra sem hagyták magára. Minden idejüket vele töltötték a

nagy pincében, amelyet Brulemaison és bandája erélyesen őrzött, hogy a kìváncsiskodókat távol tartsa. A fájdalmak mindenszentek éjszakáján kezdődtek. Mint minden évben, ezen a keresztény ünnepen Adam a legszigorúbb böjtöt tartotta. Azért maradt életben gyermekként, mert Cháteauneufben betartotta a böjtöt, s Mahaut azért halt meg Szent Antal tüzétől, mert nem tartotta be. Lilith maga segédkezett a szülésnél. Valamennyire tudta, mit kell tennie, és ügyesen dolgozott. Sombrenom egyik falán volt egy nagy óra, és éppen tizenkettőt ütött, jelezve, hogy új nap következik, november másodika, amikor a gyermek előbukkant. Lilith és Adam egyszerre kiáltottak föl: kisfiú! Lilith gyorsan elvágta a köldökzsinórt, és megmosta az újszülöttet, majd megtartották a szertartást, melyet már jó előre előkészìtettek. A hivatalos keresztelő előtt meg kellett tartani az igazit, mely Philippe-et a gonosz hatalmaknak szenteli, akik ettől a pillanattól kezdve egész életében védeni fogják. Lilith hosszú fekete fátyolba tekerte az újszülöttet, majd egy darab fekete krétával a homlokára rajzolta a fordìtott pentagrammát, mìg Adam imádkozott: - Forduljon vissza pályáján a nap, jöjjön őszre nyár, tavaszra tél! Legyen barom az ember... Éve mind ez idáig szótlanul tűrte a szenvedést. Akkor sem szólalt meg, amikor látta, hogy a gyermeke fiú, ami őt a legrettenetesebb halálra ìtélte, de a szertartást, amelyet most kellett fiának elszenvednie, nem bìrta elnézni. Szìvet tépően üvölteni kezdett, de hangját elnyomta a pogány pár nevetése és kisfiának első sìrása... Reggel Adam és Lilith hìvatták Olympe-et és Sourìceau-t. Természetesen Philippe-nek dadára volt szüksége, és ki lehetett volna megfelelőbb, mint az óriásnő, aki kilenc hónapos gyermekét még mindig szoptatta. Termetét tekintve volt miből etetnie két gyereket is! Lilith az ágyában feküdt, kimerültén, de boldogan; karjában tartotta a fehér selyembe bugyolált gyermeket; Adam büszkén feszìtett mellettük. Olympe és Souriceau boldogan kiáltottak föl, amikor megtudták, hogy a szülés baj nélkül folyt le, és hogy kisfiú érkezett. Az óriásnő óvatosan a karjába vette, hogy megszoptassa. Ezután Adam küldöttet menesztett Dijonba. Bejelentette a hercegnek, hogy fia született, és azt a kegyet kérte, hogy a herceg és hitvese legyenek a gyermek keresztszülei... A küldött még aznap visszatért: Jó Fülöp elfogadta a felkérést. Feleségével együtt a téli Szent Márton-ünnepen eljönnek Sombrenomba. November tizenegyedikén Jó Fülöp és Francia Michelle megérkezett Sombrenom várába. Adam és Lilith előrelátóan eltüntették Eve-t. Brulemaison egy elhagyott házba vitte, mindentől távol, azzal a megbìzatással, hogy csak a vendégsereglet távozása után hozhatja vissza, ìgy a foglyuk kiáltózása senki figyelmét magára nem vonhatja.

Jó Fülöpöt két törvényesìtett fattya is elkìsérte, a négyéves Corneille és az ötéves Antoine. Adam elképedt, hogy a herceg ennyire nem takargatja feleségének szerencsétlen sorsát, de amint megpillantotta Francia Michelle-t, megértette az okát. A hölgy félénk volt, alázatos és csenevész; előkelő születése ellenére sem lehetett szava a házasságban. Maga a szertartás csodálatos volt, de az igazi ünneplés csak később következett. Hogy urának kegyeit megnyerje, Adam mélyen és számolatlanul markolt Sombrenom kincsesládájába, és markolhatott is, mert Sombrenom nagyon gazdag volt. A lakoma majdnem olyan fényűző lett, mint a Szent Andrásnapi, az első, amelyen Adam részt vett a burgundi udvarban. A legpompásabb és legfinomabb fogásokat tálalták föl, s az étkeket a legjobb - a nagy pincében érlelt - borok kìsérték. Adam, aki a herceg mellett ült, örömmel látta urának elégedett arcát. Az étkezés végén azonban a herceg bìráló hangon ìgy szólt: - Gratulálok, Sombrenom ura. De itt csak az asztal örömeiben volt részem. Csak nem feledkezett meg a társaság örömeiről? Adam hallott már Jó Fülöp kicsapongásairól, de Francia Michelle jelenlétében semmit sem mert ajánlani. Amikor azonban látta, hogy a halovány hercegnő nagyot sóhajt, és úgy tesz, mint aki nem is hallja a beszélgetést, rájött, hogy nem kell zavarban lennie. - Nem, nem feledkeztem meg róluk. Társaságra vágyik, herceg úr?... - Úgy ám. Bizonyos vagyok benne, hogy valami különleges meglepetést tartogatsz számomra. Adam elgondolkodott. „Valami különleges meglepetést”: ha sikerül elképesztenie a vendégét, akkor nyert ügye van... Hirtelen rájött. Tapsolt egyet. - Hìvjátok Olympe-et! Néhány perccel később az óriásnő belépett. Félénken állt meg a herceg előtt. A herceg felkelt székéből. Az arca pont az óriásnő kebléig ért. Ezek a keblek rendesen is hatalmasak voltak, de most, hogy Olympe szoptatott, minden képzeletet felülmúló méreteket öltöttek. Fülöp dadogott. - Mesés, mesés!... Majd alaposan hátba vágta Adamot. - Ezt sosem felejtem el, Sombrenom nagyuram! Majd Olympe-pel a karján nagy nevetgélés közepette kilejtett a teremből. Burgundia hercege és hercegnője másnap hazatértek Dijonba; Jó Fülöp arannyal halmozta el Olympe-et és Souriceau-t, és biztosìtotta Adamot arról, hogy minden körülmények között számìthat rá. Amint eltűntek szem elől, Brulemaison visszatért a fogollyal. Adam és Lilith behurcolták az apácát a szobájukba. Adam kinyitotta a süllyesztőt, Lilith pedig belökte a foglyot, és megkezdődött az, amit mindketten áldozatuk szent agóniájának neveztek...

Eve-nek volt mit innia, de enni nem kapott: éhen fog hát halni. Nappal a lyukat nehéz kővel zárták be, hogy senki se hallja a kiáltásait, de éjszakára kinyitották, hogy kiszellőzzön, és a pár élvezhesse a nyöszörgést. Eve de la Sainte-Agonie mindent megtett, hogy megőrizze méltóságát. Megállás nélküli imára kényszerìtette magát. Amikor azonban Lilith a kisfiát tartotta a süllyesztő fölé - amit gyakran és vad örömmel tett meg nem tudta visszafojtani zokogását és könyörgését. Ezekben a pillanatokban a lyukból kihallatszó sikolyok szörnyű fájdalomról tanúskodtak. Adamból e testi és lelki kìnzás nem váltott ki olyan örömet, mint barátnőjéből. Nem Éve-t szánta, akit régóta elviselhetetlennek tartott áldozatos viselkedése miatt, de a gyermekre gondolt. Apró agya valóban nem tud felfogni semmit? Vajon lelkének egy sötét zegzugában nem őrzi majd meg a szenvedés emlékét, a szenvedését, mellyel anyját halálba kìnozták? Képtelenség, de Adam mégsem tudta kiverni a fejéből... 1420 karácsony napján Éve már a végét járta. Lilith, noha együtt böjtölt Adammal, nagyon vidám hangulatban volt, és szinte egész éjszaka kìnozta foglyát úgy, hogy Philippe-et a lyuk fölé tartotta, miközben teli torokból nevetett. Nem vette észre, hogy Adam többször elfordul, hogy ne lássa őket. Éve az 1421. esztendő első napján meghalt, két hónap „szent agónia” után. Utolsó szavaival könyörgött Istenhez, hogy gyors halált adjon fiának, mert még a halál is jobb annál, mintha e szörnyetegek nevelik föl. Adam és Lilith úgy tettek, mintha nem hallották volna e rettenetes szavakat. Örökre lezárták a süllyesztő nehéz fedőkövét, és elkezdték életüket a kisfiúval, akiről immár mindenki azt hitte, hogy az ő gyermekük. Valami azonban mégis megváltozott: titokban, mert nem beszéltek róla, de lelkiállapotuk két ellenkező irányba fordult. Adam Éve halálánál még kevésbé bìrta elviselni, hogy a nőt azon a helyen kìnozták, ahol Arany Asszony sátra állt. Úgy érezte, hogy Arany Asszony szelleme sosem bocsátja ezt meg neki, és egész életében kìsérteni fogja szemrehányása. A szoba, ahol megismerte a boldogságot, elviselhetetlenné vált. Egy sìr felett aludtak, egy sìr felett szeretkeztek. Nem lelkiismeretfurdalása volt: undorodott. Áldozatának hullája nem hagyta, hogy örömmel ölelje Lilithet... Sokszor álmodta, hogy Éve rothadó, szétmálló testtel kiszáll a sìrjából, és neki szeretkeznie kell vele, s ilyenkor a verejtéktől csuromvizesen ébredt. Lilith nem vette észre: édesdeden aludt. Mert Lilith napról napra boldogabb volt. Tudta, hogy éppen mint az Éjszaka Királynője, ő is „Sötét anyává” vált. Sötét anya, az volt, a kifejezés legiszonyatosabb értelmében: gyilkossággal lopta gyermekét. Ez a lény, akinek minden szeretetét odaadja, sosem tudja majd meg, ki is ő: az édesanyja gyilkosa... Mert szeretni fogja Philippe-et; tìzszer jobban fogja szeretni, mintha a sajátja lenne. A szeretet erejével pótolja a vérkötelék hiányát.

Lassan kitavaszodott. A sombrenomi udvarházat borìtó vadszőlő élénkzöld leveleket hajtott; a parasztok buzgón láttak megint munkához; a birtok örököse, e gyönyörű kisfiú kitűnő étvággyal szopott, és Lilith sugárzott a boldogságtól. Csak a birtok ura nem volt boldog. Éve halála után és a burgundi udvar megbìzatásait nélkülözve, semmi dolga sem maradt, és dologtalan napjai folyamán olyan ötlete támadt, mely lassanként minden mást kiszorìtott az életéből. Vivraie-be akart menni, hogy megvìvjon az apjával. Az angol király viselkedése mélyen megsértette. Ha ìgy van, ha távol tartják, akkor majd foglalkozik a saját ügyeivel! Május elején nem bìrta tovább, és magához hìvatta Brulemaisont. - Hajlandó lennél velem jönni Bretagne-ba az embereiddel? A fekete szakállas kolosszus mélyen meghajolt. - Az életemmel tartozom, uram. A világ végére is követném. - Le kell vetnetek az őrség egyenruháját, és újra útonállónak öltözni. - Ennél mi sem könnyebb, uram... Adam köszönetét mondott Brulemaisonnak, majd elbocsátotta. Az útonállójelmez bölcs előrelátás volt. Nem mehetett el Bretagneba, független és semleges vidékre burgundi lovagként. De fosztogató csapatok élén, akik a falvakat rabolják, senkinek sem fog feltűnni. Miután ezt tisztázta, nem maradt más hátra, mint meggyőzni Lilithet. Tudta, hogy nem lesz könnyű dolga és nem is tévedett. Lilith gondolkozás nélkül válaszolt: - Ne menj! Teljes szìvéből kiáltotta. Adamot meglepte felindulásának mértéke, és magyarázatot kért. Lilith megrázta hosszú, fekete haját. - Mahaut megtiltotta. Megmondta neked, hogy az apád erősebb nálad. - Lehet, hogy tévedett... - Ha ezt mondta, akkor ìgy van. Egy nő megérzi az ilyen dolgokat. És egyébként sem akarom Philippe-et magára hagyni. - Ki mondta, hogy te is gyere? - Nem hagyom, hogy egyedül menj. Túlságosan féltelek. Sokáig beszélgettek, és végül Lilith kényszeredetten engedett. Miután beadta a derekát, hosszan és elgondolkodva Adamra nézett és azt suttogta: - Miért?... Adam nem válaszolt erre a kérdésre, bár homályosan tudta rá a választ. Nem bìrta tovább, hogy két ellentétes érzés munkálkodik benne. Tisztában volt vele, hogy ha megtámadja apját, rettenetes, talán halálos veszélynek teszi ki magát. De nem volt más választása: ez volt az egyetlen mód arra, hogy önmaga dolgában tisztán lásson. Saját személyiségének a kulcsát úgy hìvták: François de Vivraie...

Sombrenom ura, hölgye és a vár teljes őrsége 1420 májusának utolsó napján indult útra. Brulemaison és az emberei még mindig az egyenruhájukat viselték; rablójelmezüket csak Bretagne-ba érve öltik majd magukra. Lilithnek nagyon nehezére esett a válás Philippe-től. Csókokkal borìtotta el a kisfiút, és ezerszer is megeskette Olympe-t és Souriceau-t, hogy úgy vigyáznak majd rá, mint a szemük fényére... A százfőnyi csapat június hatodikán reggel érkezett Vivraie-be, s Adam ragyogóan napfényes időben fedezte föl apja várát. A tengertől nem messze, széles sìkságon emelkedett a vár, de egy közeli dombról be lehetett látni a falak mögé, és innen azt is meg lehetett figyelni, milyen kitűnő védőrendszere van. Kìvülről nagyon magas várfal vette körbe, törésekkel, a tetején vájattal az őrök számára, majd egy kőlabirintus következett, a bonyolult rajzolatú utat szegélyező falak tetejéből lándzsahegyek álltak ki, s végül, középen emelkedett maga a vár. Az első várfalat áthágni nem volt lehetetlen, de ezután a labirintusban kellett tévelyegni a nyilak és ìjpuskák célpontjaként, s ez halálos veszélyt jelentett... François de Vivraie a bástyáról látta a csapat érkezését. Ki jön? Mit akar? Judithtal együtt elindult feléjük. Mindenszentekkor lett nyolcvanhárom éves. Haja teljesen megőszült, de sűrű és selymes maradt, s a nyakszirtjéig göndörödött. Arca szinte ránctalan, tekintete igencsak figyelemre méltó: élénk kék szeme mély, akár a tenger, és csillogó, akár az ég. Senki sem tagadhatta: kora ellenére François de Vivraie szép volt. Szerény szürke ruháját viselte. Mellette Judith állt, feketébe öltözve... Adam látta, hogy közelednek a labirintusban. Íjpuskásait a dombra állìthatta volna, hogy megölesse őket, de nem tette: kìváncsisága erősebb volt. Elhagyta megfigyelőhelyét, és a várfal alá ment. Vértet viselt, és Sombrenom pajzsa volt a nyakában. François megérkezett a várfal tetejére, és bár a lépcsőkön kifulladás nélkül felért, most hirtelen elállt a lélegzete. A várfal alatt egy lovag állt, akinek szìnei a Vivraie-szìnek fonákját mutatták: a fekete uralta a vöröst. Egy nő is volt vele, ugyancsak lovon, vörösbe öltözve, nyakában könnyekkel szórt pajzs. François tudta, hogy a végső harc kezdődött el. Erős hangon kiáltotta: - Ki vagy? - Adam sans Père vagyok, Sombrenom ura! - Mahaut d’Arcueil-től született fiam vagy? - Mahaut d’Arcueil fia vagyok. Apám nincs. Sans Père a nevem! - Mit akarsz? - Elfoglalni a várat. - Vivraie bevehetetlen. Menj utadra! Adam megfordult és parancsot adott embereinek, hogy foglalják el helyüket. François visszament a várba Judithtal, mìg várőrsége, egy vivraie-i paraszt, Nicolet Eustache parancsnoksága alatt felment a várfalra. Lelke mélyén nem lepte meg fiának érkezése, de egy kérdés nagyon is foglalkoztatta: ki volt az a nő Adam oldalán? Még aznap éjjel megkapta a választ... Megjelent az unikornis előtte, tükörben nézegette magát, mìg alatta feltűnt a mondat:

„Önmagámtól elborzadok!” Aztán a tükör megnagyobbodott és elsötétült. Fekete fátyollal borìtott nő öltött alakot a tükör mélyén, fekete koronát viselt. Mozdulatlanul nézett szembe vele egy ideig, majd eltűnt. François felriadt. Az Éjszaka Királynője volt, ahogyan az Aprószentek temetőjében megjelent előtte, amikor VI. Károly aranysisakjában álmodott... Nem volt kétség: az, aki Adam mellett áll, az elátkozott társa, a Barna Éva, Lilith! Pontosan emlékezett a szavaira, melyeket eltűnése előtt vetett oda: „Démon vagyok és elszabadìtom a gonosz erőkét. Ma erősebb voltál nálam, de útjaink még találkoznak!” Lám, eljött a pillanat... Két hétig semmi sem történt. A Vivraie-vár túlságosan erős volt. Adam, Brulemaison és az emberei többször is felkapaszkodtak az első várfalra, de onnan nem mertek továbbmenni. A labirintusban eltévedni felért volna az öngyilkossággal. Adam őrjöngött. Úgy tér vissza, ahogy jött? Ezzel elismerte volna kudarcát, igazat adott volna anyjának és Lilithnek. Szembe kell szállnia apjával, és ha fegyverrel nem megy, akkor más utat fog választani. Felfüggesztette a harcot és kihallgatást kért. Nicolet Eustache a várfalról nemsokára lekiabálta neki a választ: François de Vivraie fogadja; azt ajánlja, hogy a találkozóra június huszonnegyedikén, Szent János napján kerüljön sor. Lilith Adamot megelőzve válaszolt: - Mondd meg az uradnak, hogy elfogadjuk. Adam meglepődve nézett rá. Lilith mosolygott. - Azért választotta Szent János napját, mert az a fény ünnepe, de elfeledkezett róla, hogy holdtalan éjszaka lesz. Márpedig Lilith a Fekete Hold úrnője. Adam még mindig nem értette, s Lilith tovább magyarázott: - Rajtunk keresztül más erők csapnak össze, olyan erők, melyek meghaladnak bennünket. Minden jelt a magunk oldalára kell állìtanunk. - Velem akarsz jönni? - Megmondtam: nem hagylak vele egyedül. Erősebb nálad. - Honnan tudod? - Tudom. Lilith elküldte az egyik katonát Rennes-be, hogy vásároljon fekete fátyolanyagot, ebből aztán valami tunikafélét kreált, s ezt vette föl huszonnegyedikén este. Adam döbbenten nézte. Lilith ügyesen csavarta maga köré az anyagot, úgyhogy szárnyas és gonosz szellemnek tűnt benne. Amikor készen lett, úgy festett, mint egy hatalmas, sötét virág. Adam felvette páncélját, cìmerpajzsát és azincourt-i buzogányát. Ezután a várfal alá mentek. Vivraie kapui kinyìltak, majd bezárultak mögöttük... Nicolet Eustache fáklyával a kezében érkezett. A labirintus bonyolult útvonalán szótlanul követték, s végül meglátták a távolban emelkedő tornyot. François de Vivraie és Judith az ajtó előtt álltak, de a holdtalan éjszakában árnyaknak tűntek.

François is felvette balharántosztott, vörös-fekete cìmerpajzsát, az alkimista cìmert; ez a rend győzelmét hirdette a zűrzavar felett, mely legyőzi az ördögi cìmert, ahol a fekete uralkodik a vörös fölött... Félt, és ezt nem is takargatta. Százszor is harcolt lovag korában, várfalakat ostromolt, ellenséget támadott, megsebesült, sőt meg is kìnozták és mégis: tudta, hogy most fog sor kerülni élete legfélelmetesebb küzdelmére. Adam és Lilith előbukkantak a labirintusból. A fáklya fényénél először látták egymást közelről, s mind a négyen megdöbbentek. A döbbenet oka a François és az Adam közötti hasonlóság volt. Az évek ellenére hihetetlenül hasonlìtottak. Nyilvánvalónak látszott, hogy François ilyen idős korában pontosan úgy festett, mint Adam, és Adam olyan lesz, mint François, feltéve ha megéri ezt a kort. François tért magához elsőként. Szinte észrevehetetlenül hajtott fejet. - Jöjjön. Már vártam... Adam elképedten állt. Nem neki szólt az apja, hanem Lilithnek, és csakis Lilithnek, aki ezen egyáltalán nem lepődött meg. Elsőként lépett be a toronyba, átszelte az üres termet, és elindult fölfelé a lépcsőn. Az első emeleten megállt és visszafordult. François, aki mögötte ment, megremegett. Teste körül lengő fekete fátyla, ébenszìn haja pontosan olyan volt, mint amilyennek először látta az unikornis szemében tükröződni! A vár ura egy ajtóra mutatott. Úgy határozott, hogy a szülei szobájában kerül sor a beszélgetésre. Lilith lépett be elsőként, majd Judith, Adam s végül ő maga... A falra erősìtett fáklyák megvilágìtották a szobát, de nem ez volt az egyetlen fényforrás. François idehozatta az atha-nort, és begyújtotta. A szent tűz megvédelmezi őt, és kétséget ültet el ellenségeinek szìvében. Leült egy széles asztal mellé, és megkérte a többieket, hogy kövessék példáját. Három tárgy volt az asztalon: egy alvadt vérrel borìtott kard, amelynek segìtségével sikerült a Nagy Mű megvalósìtása, a fekete föld, melyet kifehérìtett a pókháló, majd vörösre festett François vére, s végül egy könyv. Lilith meglengette fátylát, ahogy leült, s François észrevette a fordìtott pentagrammát a mellkasán. Nem lepődött meg, de erőt kellett merìtsen tulajdon hatágú csillagából. Kivette zekéjéből, és a csillag ragyogón verte vissza a fáklyák tüzét. Lilith sokat tudón elmosolyodott. - A Mester jele... - Ismeri? - Hogyne... Lilith rámutatott a könyvre, amelyet Judith időközben felemelt. - Mi ez a könyv? François kìsérője nyugodt hangon felelt: - Ben Szìra Alfa-Bétája. - Miről szól?

- Arról, akit az Éjszaka Királynőjének hìvnak. Lám, kegyed sem tud mindent... Adam egyre kényelmetlenebbül érezte magát. Csodálatos hasonlósága apjával megdöbbentette, és most itt ült ebben a remegő fényekkel rosszul megvilágìtott szobában, ahol is mindenki érti a szertartást, csak ő nem. Erősen lecsapta a buzogányát az asztalra, a kard mellé, és mogorván odaszólt François-nak: - Tudja, hogy mi ez? Ez az a fegyver, amellyel megöltem az unokáját Azincourt-nál! Nézze! Még rajta van a vére! François látta. A buzogányt ugyanolyan sötét foltok fedték, mint az ő kardját. A harc elkezdődött. Adam izgatottan folytatta: - Azért jöttem, hogy legyőzzem. Hallgassa hát a hőstetteim sorát! Lássuk, kibìrja-e a szìve? És Adam mindent elbeszélt: hogyan okozta Louis de Vivraie halálát, hogyan készìtette elő a csapdát, mely lassan és kegyetlenül bezárult körülötte. Elkezdte mesélni megkìnzatását is, melyet legnagyobb örömére végignézhetett. François megállìtotta. - Fölösleges. Hősként halt meg. Tudom. Adam de Sombrenom elhúzta a száját. - De Mélanie szomorú sorsát nem ismeri... Mélanie a nővérem, az ön lánya, uram... Szegényke, azt sem tudja, hogy mi történt gyermekének apjával, Renaud-val... Renaud de Molléne: nem mond semmit önnek ez a név? Mindkettőjük sorsáról gondoskodtam. Aprólékos gonddal kidolgoztam a sorsukat, higgye el!... Adam belefogott és részletekbe menően elbeszélte történetüket, a legrettentőbb eseményeket kiemelte... Ezután áttért az azincourt-i csata leìrására, s mielőtt Charles halálára rátért volna, hangsúlyozta saját angolbarát érzelmeit, ecsetelte az örömet, melyet Franciaország veresége, a lovagság kudarca okozott neki. François de Vivraie rosszul lett. Testileg volt rosszul; úgy érezte, satuba fogták a mellkasát, alig kapott levegőt. Már ìgy is kibìrhatatlan szenvedést okozott neki leszármazottjainak sorsa, s lám, most megtudja, hogy mindezt a saját fia okozta! Adam szörnyeteg: ez sajnos nem kétséges. Hiszen ha mindezt elmondja neki, nem hiúságból, nem dicsekvésből teszi, hanem mert ővele ìgy akar végezni! Azt reméli, hogy magas kora miatt nem tudja majd elviselni a szavait. És már-már sikerül is neki: François érezte, hogy szédülés fogja el, szìve egyre gyorsabban ver... Tekintete Lilithre esett, aki merőn nézte, kéjjel várva, hogy mikor esik össze. Eszébe jutott, hogy nem szabad ránéznie: az Éjszaka Királynője oly sötét, hogy minden fényt elnyel, még azt is, amit az ember önmagában hord. Becsukta a szemét, és ez a mozdulat mentette meg. Adam tovább beszélt, de François már nem látta, és ettől minden megváltozott: úgy olvasott benne, mint egy nyitott könyvben. Csupán egy hangot hallott, nem látta a mozdulatokat, sem az arckifejezéseket, és a hang meghazudtolta a szavak értelmét; a hang elárulta a titkot... Miután azt is ecsetelte, hogyan törte szilánkokra

Charles de Vivraie koponyáját, Adam végre elhallgatott. François megszólalt, de csak egyetlen szót szólt: - Miért? Adam nem értette mit akar, úgyhogy kifejtette a kérdést: - Miért irtottad ki a családod egy részét? Honnan ez a vérszomj? Adam gúnyosan felkacagott. - Az ön iránt való gyűlöletből! François megcsóválta a fejét, még mindig csukott szemmel. - Nem hiszem... Nem gyűlölheted azt, ami félig te magad vagy. Adam hangjában zavar csendült. - Hazugság! Mindent az anyámtól örököltem, semmit sem kaptam magától. Apátlan vagyok, Adam sans Père. - Az ember nem választja meg az örökségét. És ezt jól tudod, hiszen lovag vagy. - Nem értem. - Lovag vagy, lovaggá ütöttek, végigvirrasztottad az éjszakát. És a töprengésed alatt rá kellett döbbenned, mi lakozik benned. És önmagadban engem fedeztél föl! Adam képtelen volt egyetlen hangot is kiadni. Lilith kiáltott föl: - Adam! Ez nem igaz! De Adam csak nézett rá, dadogva... Lilith megértette, hogy valamit eltitkolt előle. Adam nem volt a gonosz kérlelhetetlen és legyőzhetetlen lovagja, akinek Lilith hitte őt. Adamot megtámadta, megrohanta a kétség. Ebben a pillanatban készen áll arra, hogy engedjen az apjának, hogy a bocsánatáért esedezzen. Cselekednie kell, kettőjük közé kell állnia, mert másképpen elveszett! Adam kezére tette a kezét, jelezve, hogy hallgasson, és erős hangon François-hoz fordult: - Lilith vagyok, az Éjszaka Királynője, a Fekete Hold, a Barna Éva, a Sötét Anya! - Tudom... François de Vivraie nem nyitotta ki a szemét. Végre igazi ellenségével állt szemben, mindig is tudta, hogy Lilithtől, és nem Adamtól kell tartania. Tisztábban látta maga előtt, mint valaha, csodálatos és félelmetes fekete fátylában. Ott voltak, ahol a múltkor elváltak: a rennes-i lovagitorna-pályán, és hamarosan halálos támadásra indulnak egymás ellen. Viadal hátán, álmai vad paripáján és Lilith egy fekete lovon. Hosszú fátyla úszott mögötte a légben. Szép volt, s annál félelmetesebb, minél igézőbb. Minden veszély ebből származott: az embernek kedve támadt legyőzetni magát egy ilyen szép teremtmény által... Mögöttük álltak a fegyvernökeik: Adam Lilithé, Judith az övé, tanúi egy olyan összecsapásnak, mely meghaladja őket. - Miért csukja be a szemét? Tálán fél? - Nem félek. Nem nézhetek önre: jól tudja. - Ha nem nézhet rám, akkor hallgasson!

És Lilith hirtelen hosszú, végeérhetetlen sikolyt hallatott; nő vagy inkább nőstény sikolyát; állati kiáltást, mely a vágyat és a szerelmet gyilkos kegyetlenséggel követelte... François érezte, hogy a szìve megint gyorsabban dobog a kelleténél. Pontosan ezt a kiáltást hallotta a szülei szobájában, ebben a szobában! Halántéka lüktetett, megszédült. Most másodszor érezte, hogy a szakadék szélén áll. Össze kell szednie magát. Végtelen erőfeszìtést tett és megpróbált józanul gondolkodni. Ha támadójának játékát játssza, elveszett! - Fél-e, Vivraie nagyúr? A hang győzelemittas volt. François olyan nyugodtan válaszolt, ahogy csak tudott. - Sosem ijednék meg egy gyereklánytól. Lilith gúnyosan felnevetett. - Gyereklány? Anya vagyok! - Azt nem hiszem. - Miért? - Hallom a hangján. Lilith hirtelen elveszìtette önuralmát. - Anya vagyok! És tìzszer inkább, mint... - Mint mi?... Csönd lett. A félhomályos szobában a feszültség egyszer csak tapinthatóvá vált. Lilith újra megszólalt: - Fiam van. Mindenszentekkor született. - Hány órakor? François de Vivraie olyan erős felindulással tette föl a kérdést, hogy nem lehetett szìnlelés. Lilith szorongva válaszolt. - Rögtön éjfél után. Miért? François lassan megcsóválta a fejét. - Él itt egy hiedelem: mindenki, aki mindenszentek utolsó órájában születik, száz évet él; ìgy vagyok én is. De akik utána születnek, halottak napjának első órájában, azok csak egy napig élnek. - Ostoba hiedelem! Philippe nagyon is él. Hat hónapos és egészséges. - Tálán mostanáig nagyon vigyáztak rá. De ha az erő, mely óvja, meggyengül, akkor ő elveszett... Lilith vad sietséggel ugrott föl és megragadta Adam karját. - Gyerünk! - Csak nem hiszel ezekben a babonákban? - Boszorkány vagyok. Babonákban hiszek. Menjünk! Lilith kirohant a szobából, és Adam egy utolsó pillantást vetve apjára, utánaszaladt. Mély csend támadt odabenn, s az athanor vörösen izzott. François de Vivraie megértette, hogy győzött, és az érzelmektől elcsigázva, elgyötörtén zokogni kezdett... Amint kiértek a várból, heves vita támadt Adam és Lilith között; majdnem hat éve éltek együtt, és ez volt az első veszekedésük. Lilith nyomban vissza akart térni Sombrenomba, hogy

megbizonyosodjék Philippe egészségéről, de Adamot nem érdekelték a női félelmek. Sőt elhatározta, hogy marad. Megbosszulja a megaláztatást, amelyet elszenvedett, és ostrom alá veszi a várat. Lilith kétségbeesésében végül kirobbant. - Az előbb kellett volna megszabadulnod az apádtól, meg kellett volna ölni a beszélgetés alatt! Ahogy a dauphin meggyilkoltatta Félelemnélküli Jánost. De a dauphin tudja, mit akar! Adam dührohamot kapott és Lilith otthagyta. De nem akart egyedül visszatérni Sombrenomba. Megkereste Brulemaisont, és megkérte, küldje el az egyik emberét, hogy hozzon hìrt Philipperől. A Vivraie-vár ostroma megkezdődött, és éppen mint első alkalommal, most sem járt eredménnyel. Adam azt mondta a kedvesének, hogy a célja a várőrség kiéheztetése, de hazudott. Tudta, hogy Lilith ellenez minden támadásra vonatkozó tervet, s ezért eltitkolta előle valódi szándékát. Nem mondott le a rohamról, sőt azt találta ki, hogy esélyeit nagyban megnöveli, ha éjszaka támad. A sötétben a vár védői nem tudnak majd pontosan célozni a labirintusban futó támadókra. Bár arra is szükség van, hogy az ostromlók valamennyit lássanak, úgyhogy a következő teliholdas éjszakát, július nyolcadikét jelölte ki a támadásra. Ezen az éjjelen Lilith nem volt velük. Az üzenetvivő még mindig nem tért vissza, és hogy ne szorongjon annyira, Lilith elhatározta, hogy a teliholdat kihasználva lovagolni megy. Minden a terv szerint haladt, és a roham teljes sikerrel járt. A létrákat a legnagyobb csendben támasztották a várfalakhoz, és a várőrséget, melyet meglepetésként ért a támadás, megtizedelték. Akik élve maradtak, Nicolet Eustache irányìtása alatt gyorsan visszavonultak. Eustache, amint az embereit biztonságban tudta a labirintusban, a bejárathoz egy hatalmas szénás szekeret állìtott, amelyet erre a lehetőségre tartottak ott, és meggyújtotta. Adam pár perccel később érkezett az embereivel. Pillanatnyilag a lángok elállták az útját, de elég lett volna várnia, ő azonban türelmetlenségében megfogott egy létrát, a labirintus falához állìtotta, és rohamra indult. A fal tetejére ért és éppen ugrani készült, amikor elvesztette az egyensúlyát, megbillent, és rettenetes helyzetben, lovagló ülésben zuhant a lándzsahegyekkel kivert fal tetejére. Borzalmas sikolyt hallatott, az emberei utánamásztak, de késő volt: ágyékából dőlt a vér. Visszatérése iszonyatos volt: a legszörnyűbb fájdalmakat állta ki, amìg Brulemaison és társai visszacipelték a táborba. Nicolet Eustache és az emberei nem üldözték; úgy gondolták, hogy vesztesége alapos veszteség. Adam időnként a Vivraie-várra pillantott, mely tisztán állt a telihold fényében, de egyetlen ablakban sem látott világosságot. Vivraie még a kudarcát sem méltatja figyelemre, Vivraie egy pillantást sem vet rá búcsúzóul; utolsó szava a közöny!

Brulemaison bandájában volt egy ember, aki valaha doktorként dolgozott. Adamot abba a romos házba cipelték, amely lakhelyül szolgált neki a táborozás óta, és hìvatták a volt felcsert. Lilith még mindig nem tért haza magányos lovaglásából. A doktor megvizsgálta sebét, és halottsápadtan emelkedett föl. - Nagy baj van, uraság, nagy baj. Meg kell operálni, azaz, sajnos... Tétovázott, mielőtt kimondta a szót: - Férfiatlanìtani... Adam összeszorìtotta a fogát. - Akkor tedd meg, most rögtön. Mielőtt Lilith visszajön. Nem akarom, hogy lássa! A férfi szótlanul hozta be a kést, tüzet gyújtott, és beletartotta a kés élét. Majd odalépett az urához... Adam remélte, hogy el fog ájulni, de nem ájult el. Egyetlen vigasztalása az volt, hogy mire Lilith hazajött, mindennel készen lettek. Lilith már tudott a rohamról, de nem mertek neki beszámolni a sebesülésről. Magából kikelve rontott be a szobába. - Teliholdban támadsz, amikor én vagyok a Fekete Hold úrnője? Ez őrület! A legrosszabb történhetett volna! - A legrosszabb történt... Lilith haragja egy pillanat alatt elpárolgott. Adam megmondta neki az igazságot, és most először látta sìrni... Könnyei hirtelen felszáradtak: egy férfi tűnt föl az ajtóban. A férfi, akit Sombrenomba küldött és... aki most holtsápadt volt. Odarohant hozzá. - Beszélj! - Jaj, úrnőm... Lilith felsikoltott, félelmetesebb sikollyal, mint egy nőstény vadállat; a démon sikolya volt ez, ilyet csak a poklokban hallani. A küldött remegve számolt be az eseményekről. - A fiad azelőtt halt meg, hogy megérkeztem. Hirtelen láz ragadta el néhány óra alatt. Olympe és Souriceau magánkìvül van a gyásztól. A vár visszhangzik az óriásnő üvöltésétől. Egyetlen vigasz a rettentő fájdalomban: volt még idő az utolsó kenetre... Lilith hirtelen Brulemaisonért kiáltott, vagy inkább üvöltött. Amikor a testőrség vezetője bejött, Lilith rámutatott a küldöttre. - Öld meg! A férfi hátralépett és menekülni próbált. Lilith elállta az útját. -A fiam halálhìrét hoztad, meg kell halnod! Lilith rettentő volt; semmi sem állhatott neki ellen, senki sem térìthette józanságra. Brulemaison megfélemlìtett alázattal szúrta át katonája testét. Lilith rámutatott az ajtóra. - Menj! Brulemaison kiment... Ezalatt Adam kővé dermedve feküdt. Ez a saját szerencsétlenségét követő tragédia meghaladta felfogóképességét. Később, majd később megérti, de egyelőre nem volt képes gondolkodni. Látta, hogy Lilith megragadja a buzogányát, mely a küldött hullája mellett hevert.

- Most pedig te halsz meg. Lilith már nem üvöltött. Hideg, érzéketlen hangon beszélt. - Philippe miattad halt meg. Azért, mert itt vagyunk. Ha mellette maradtunk volna, megvédtem volna. Az én erőmnek semmi sem állhat ellen. Adam látta, hogy egyre közelebb jön az ágyához. Teljes szìvéből felüvöltött: - Igen! Ölj meg! Ez a legjobb, ami történhet velem! Lilith felemelte a vastüskékkel kivert hatalmas fémgömböt. Adam nem mozdult. Halványan elmosolyodott. - Hesdinben kellett volna megölnöd: nem történt volna mindez. Miért nem tetted? - Hát láttál? Nem aludtál? - Láttalak. - És nem tettél semmit? - A sorsomra bìztam magam... Lilith elejtette a fegyvert. - Igazad van: a sorsunkra kell bìznunk magunkat... Nem volt már dolguk Vivraie-ben, de várniuk kellett még néhány hetet, mielőtt visszatértek Sombrenomba. Az operáció ellenére Adam állapota aggasztó maradt: láza volt, és néhány napig élet és halál közt lebegett. Végre, augusztus elején, a beteg felkelhetett az ágyból. De a sors újabb csapást mért rá... Brulemaison hozta a hìrt, halottsápadtan, remegve. - Menekülnöd kell, nagyuram. - Hogyhogy? - Az angol király küldötte éppen most megy el a táborból. Aranyat ajánlott nekem, hogy... hogy meggyilkoljalak! Elfogadtam az aranyat, de nem teszem meg, még ha az életembe kerül is! - Miért kìvánja a király a halálomat? - Vivraie ostroma miatt. Megdühödött. Nem szabad hazatérned: Sombrenomban azonnal megölnének. Nem tarthatod meg a nemesi öltözetedet sem, túl nagy veszélynek tennéd ki magad. Szegény utazónak kell álcáznod magad és az úrnővel együtt útra kelni, mert őt is halálra ìtélték... Adam és Lilith még aznap éjjel, koldusnak öltözve megszöktek a táborból. Adam a táborban hagyta cìmerpajzsát, és Lilith is a könnyes pajzsát. Mindent elvesztettek, semmijük sem volt. Senkik voltak. Adam eltorzult arccal ment a sötétben: a járás rettenetes fájdalmakat okozott neki; időnként kénytelen volt megállni és Lilithre támaszkodva menni tovább. Keserűen és józanul gondolta végig sorsát. Azt akarta, hogy a végzete határozzon felőle: ìme! Mindezek után már csak a gyűlölet, a bosszú éltette! A nemes vágyak, a nagy remények nem kaptak helyet lelkében; már csak gonoszság lakozott

benne. Megtalálta az egységet, melyet annyira óhajtott, de micsoda körülmények között! Egy másik gondolata támadt: a dolgok mélyére nézve mindez az ő hibája volt. Túl sokat tétovázott jó és rossz között. Vagy az egyik, vagy a másik mellett kellett volna dönteni és kitartani. Csak a gyenge emberek nem tudnak dönteni, és meg kell fizetniük gyengeségükért... Adam és Lilith elértek Párizsba. Valamennyire a véletlen terelte őket ide, mert észak felé indultak, és mert erre vezette őket az útjuk, de azért is jöttek ide, mert azt gondolták, hogy egy nagyvárosban könnyebb elrejtőzni. Szeptember közepén érkeztek, pontosan akkor, amikor Sombrenomban az évi szüretet tartották. De Sombrenom várát sosem láthatják viszont: a kudarc és a reménytelenség őszét élték; nyomorultak voltak, és ha túl akarják élni a telet, bizony koldusokká kell válniuk. Ezt a szégyent mégis elkerülhették. Ahogy átvágtak a NotreDame előtti téren, szinte egyszerre torpantak meg. A két csepűrágó a szìnpadon, a hatalmas asszonyság és az óriási keblein egyensúlyozó törpe, maga Olympe és Souriceau volt! A harsogva nevető embereket félretaszigálva közelebb mentek a szìnpadhoz, s ott egy új látomás állìtotta meg őket: egy másfél éves kisfiú üldögélt a fadeszkák szélén és őket nézte. Sötétbarna haja volt és sötét bőre. Nem volt különösebben szép, de majd kicsattant az egészségtől. A törpe és az óriás gyermeke, a másik Philippe, az, aki életben maradt... Olympe ebben a pillanatban látta meg őket. Feléjük lépett, s ettől a mozdulattól Souriceau leesett a földre. A nézők azt hitték, hogy ez is a mókához tartozik, és egyre jobban mulattak. Adam az ajkára tette mutatóujját: ha az óriásnő kimondja a nevüket, elvesztek! Olympe és Souriceau megértették, és amennyire csak tudták, nyugodtan fejezték be az előadást, mielőtt odaszaladtak hozzájuk... Olympe szólalt meg először; remegett. - Nem szabad ránk haragudni, nagyuram! Semmit sem tehettünk a kisfiúért! Lilith vadul rátámadt. - Hallgass! Erről soha többé szót se ejts! Megértetted? Az óriásnő bólintott, s feje valahol magasan a többiek fölött mozdult. Lilith témát változtatott. - Mit csináltok itt? Miért nem vagytok Sombrenomban? - Kiűztek bennünket, asszonyom. A herceg katonái, sőt angolok is jöttek a várba. Rosszat akartak önöknek. És minthogy az uraság a fiunk keresztapja... Adam kezdett beszélni. Röviden beszámolt róla, hogy politikai okok miatt kegyvesztett lett az angol királynál. Most pedig nincs hová menniük... Souriceau szélesen elmosolyodott. - Egy lépést se tovább, nagyuram! Velünk fognak lakni, itt. Rámutatott az egyik házra a templomtéren, és folytatta:

- Nem lakunk egyedül, mert minden csepűrágó itt húzódik meg, de legalább nem esik be az eső. Adam felsóhajtott. Az „itt” a Vivraie-házat jelentette, győzelmeinek jelképét, ahol Louis-t tőrbe csalta, ahol felejthetetlen pillanatokat töltött Lilithtel... Valahol a lelke mélyén érezte, hogy ami most történik, rendjén való. Apja győzelmének teljességéhez az 6 végtelen megaláztatása szükséges. Lehajtotta a fejét és elindult a ház felé, melyet oly jól ismert... Olympe-nek és Souriceau-nak köszönhették, hogy nem haltak éhen és rejtve maradhattak. A törpe és az óriásnő Párizs legkedveltebb komédiásai voltak, jól kerestek, és mindenüket megosztották volt uraikkal. Ráadásul, mivel a fővárosi csőcselék már jól ismerte őket, az új párt is rögtön befogadták maguk közé. Lilith a nyakán hordta az Éjszaka Királynőjének fekete muszlinsálát, az egyetlen tárgyat, amelyet magával hozott a táborból; ez takarta el egyébként a mellére égetett, veszélyes fordìtott ötágú csillagot is. Adam hamut szórt csillogóan szőke hajába, hogy kevésbé legyen feltűnő, és ez a nagy gyászra utaló maskara hìven tükrözte szìve valódi állapotát. E hideg és szomorú napokban nem maradt benne egy szikrányi remény sem. Kudarcot vallott a harcában, és testén hordja ennek rettentő bizonyìtékát. Megváltozott. Hirtelenében meghìzott, és hogy el ne puhuljon, napi tornagyakorlatokra kényszerìtette önmagát, amitől hamarosan atletikus izmai nőttek. De különösen arca alakult át. Nem volt benne semmi angyali: kemény lett és zárt. Lilith és ő nem beszéltek egymással többet. A Vivraie-házban, melyet sűrűn laktak a nyomorultak, sosem maradhattak négyszemközt; csak egy sarkuk volt, ahol aludhattak. De Adam ennek szinte örült. Ha egyedül maradt volna Lilithtel, nem tudta volna, mit mondjon, mit tegyen... Lassan télbe fordult az idő. December közepén, egy napon a Notre-Dame harangjai olyan erővel kezdtek zúgni, hogy a Vivraieház beleremegett. Valamivel később az okát is megtudták a nagy harangkongatásnak: december hatodikán, Szent Miklós napján, a Westminster-palotában megszületett V. Henrik és Katalin fia, akit ugyancsak Henriknek neveztek el. Ha Isten hosszú életet ad neki, Franciaország trónján is ő uralkodik majd, VI. Henrik néven: az azincourt-i győztes utódlásának kérdése megoldódott... Adam csak keserűséget érzett a hìrre. Arra gondolt, milyen boldogan fogadta volna ezt a hìrt valaha. De most csakis gyűlöletet érzett az angol uralkodó iránt, és a győzelme bosszússá tette. Vagy rosszabb: mindez érdektelen volt számára. A politika immár semmit sem jelentett neki, hiszen nem vett benne részt. Királyságok cserélhettek gazdát, győzedelmeskedhettek vagy eltűnhettek a föld szìnéről, mit érdekelte ez a Notre-Dame terének szegény eunuchját? A nyomortanya többi lakóját a legjobban az időjárás érdekelte... Emberemlékezet óta tavaly télen volt Párizsban a legnagyobb hideg. A lakosok kimentek a mezőkre, felkaparták a jeget, és a hó

alatt talált füvet ették; rengetegen éhen haltak és még többet vitt el közülük a fagyhalál. De az állatok is legalább ugyanennyit szenvedtek, és talán ez ivódott be legerősebben az emberek képzeletébe. A farkasok betörtek Párizsba! Csapatostul jöttek, vadul, vérszomjasán, azoknak a merészségével és elszántságával, akiknek semmi vesztenivalójuk nincsen. Az élők még ellen tudtak állni, de a halottak nem. A farkasok berontottak a temetőkbe, és különösen az Aprószentek temetője éjszakákon keresztül visszhangzott a farkasüvöltéstől. Reggelre felhányt, felforgatott sìrokat találtak, rettenetesen megcsonkìtott hullákat. E rémálom két hónapig tartott, és a Vivraie-ház lakói remegve kérték az Urat, a Szent Szüzet és minden szenteket, hogy ne kezdődjék újra ez a szörnyűség. Az 1422-es esztendő elején rettegés fogta el őket. Több napja szakadt a hó. Egy éjjelen Adam észrevette, hogy Lilith nincs mellette. Felkelt, és a keresésére indult a házban, de nem találta: eltűnt. Reggel tért haza, rémült, vad tekintettel, és nem válaszolt Adam kérdéseire. De a választ hamarosan meghozta a futótűzszerűen terjedő hìr: a katedrális előtt rátaláltak egy koldus hullájára, akinek mellkasát felnyitották és szìvét kitépték: itt vannak a farkasok!... A királyi hìrnökök hivatalosan is kihirdették, minden keresztúton kikiáltva: - A farkasok betörtek Párizsba! Adam nem hitte. Lilith volt az, persze, hogy Lilith!... Nem tudta kielégìteni, s ezért Lilith megint az első jöttmenttel adta össze magát, aztán megölte és megette a szìvét. Mostantól kezdve ìgy elégìti ki vágyait. Adam nem haragudott rá: az ő hibájából történik mindez. Az ő hibája volt, s ez csak még nagyobbra növelte elkeseredését. Az 1421-22-es év tele szerencsére egészen más volt, mint az előző tél, és tavasszal újrakezdődtek a hideg évszakban felfüggesztett ellenségeskedések a dauphin és a burgundiangol pártiak között. A dauphin makacs ellenállása arra késztette V. Henriket, hogy átjöjjön Angliából Franciaországba. Most első ìzben lakott Párizsban, de megint az ő sajátos módján viselkedett, azaz a lehető legszélsőségesebb eszközökhöz folyamodott. A helyőrség francia tisztjeit egytől egyig angolokkal cserélték föl, éppúgy, mint a Szent Pál-palota őreit. A magasabb rangú franciákkal sem bántak jobban. Amikor Villiers de l’Isle-Adam, aki időközben tábornagy lett, lovaglásból visszatérve nem makulátlanul tiszta ruhában jelent meg az uralkodó szìne előtt, rögtön leváltották, és a Bastille-ba zárták. Párizs népe az Armagnac iránti gyűlöletből még ezután is az angol uralkodó pártján maradt. Pünkösdkor bemutattak tiszteletére egy Szent György-passiójátékot a Notre-Dame terén. V. Henrik egy fillérrel, egy jó szóval sem jutalmazta a komédiásokat. Néhány angol szót vetett oda nekik, majd távozott.

Népszerűsége egyszeriben megszűnt, de ez egyáltalában nem érdekelte. Győztesnek tekintette magát, és a franciákban függetlenül attól, hogy őt támogatták-e vagy sem - csak legyőzötteket látott, akiket ekképpen is kell kezelni. Bár Párizs lakói a téltől tartottak, a nyár rettenetesebbnek bizonyult. Egész júniusban egyetlen csepp eső sem esett, de július és augusztus még rosszabb volt: szörnyű hőség kezdődött, és nem hagyott alább. Fojtogató, elviselhetetlenül meleg napok követték egymást, és egy pillanatnyi megkönnyebbülést sem hoztak. A hőség új betegséget szült: a kanyarót. Ez különösen a gyerekeket támadta meg, és aki megkapta, az bele is halt. De 1422 különös nyara még egy kiszámìthatatlan következményekkel járó eseményt hozott: V. Henrik váratlanul megbetegedett. Nem kanyarót kapott, hanem hirtelen és magas lázat. Hamar megértette, hogy nem fogja túlélni. Bezárkózott a vincennes-i kastélyba, és nyugodtan, titokban készült a végre. Hìvatta az öccsét, Bedford hercegét, és rábìzta végakaratát, mely szerint természetesen semmit sem szabad változtatni a troyes-i szerződésen. Továbbá nem Bedford követi majd őt Franciaország trónján, hanem a fia, VI. Henrik. Amìg uralkodói korba nem ér az ifjú, addig meg kell szervezni a régensséget. Bedford hercege Jó Fülöpnek fogja felajánlani, és ha az nem fogadja el, akkor ő maga lesz a régens. A haldokló utolsó kìvánsága az volt, hogy addig ne engedjék el Charles d’Orléans-t, amìg a leendő VI. Henrik el nem éri a nagykorúságot. Ezután Bedford istenhozzádot mondott és távozott... Augusztus hava ugyanebben a fojtogató hőségben telt. A hónap harmincegyedik napján, kedden, amikor káplánja éppen az egyik bűnbánati zsoltárt olvasta föl neki: Aedifica muros Jerusalem, V. Henrik hirtelen felült az ágyában és ìgy szólt: - Istenem, Te tudod, hogy Jeruzsálem falait akartam újraemelni! Azzal meghalt. Hajnali három órakor. Harmincnégy éves volt... Testét kerülővel vitték a Saint-Denis-katedrálisba, nem mentek át Párizson Henrik népszerűtlensége miatt. Itt rövid gyászszertartást tartottak, majd a koporsót késlekedés nélkül elindìtották Anglia felé. Isten, aki V. Henrik szerint megajándékozta őt az azincourt-i győzelemmel, most, hogy elvette életét, a legsúlyosabb csapást mérte az ügyére. Senki sem gondolta volna, hogy a nálánál húsz évvel idősebb VI. Károly előtt hal meg. Halála minden tervet felbolygatott. Jó Fülöp visszautasìtotta a régensséget. Semmit sem nyert volna azzal, ha elfogadja ezt a veszélyes szerepet. ìgy legalább megőrizte a hazaszeretet látszatát. Bedford hercege vállalta magára a feladatot. Már bizonyìtotta hadvezéri képességeit és azt beszélték, hogy ugyanolyan ügyes politikus, mint a bátyja, csak kevésbé vad természetű. Hatalomra jutását a párizsiak örömmel üdvözölték. De semmi sem érhetett föl Adam és Lilith örömével: e váratlanul érkező halál mindent megváltoztatott. Csakis V. Henrik tehetett nyomorukról; Bedford, akiről az a hìr járta, hogy elnézőbb,

akár meg is kegyelmezhet nekik. De az ki volt zárva, hogy személyesen jelenjenek meg előtte: pártfogót kellett találniuk, hogy az beszéljen vele. Adam Jó Fülöpre gondolt. Emlékezett a keresztelőre és arra az elragadtatásra, melyet Olympe ébresztett benne. Úgy gondolta, hogy fölkeresi, talán éppen Olympe társaságában. De Lilith nem egyezett bele. - A herceg a kisujját sem fogja mozdìtani. Nem fogja a régenst zavarni egyetlen szeretkezés emléke miatt. Csupán egy személy van, aki tehet valamit; ő valóban ragaszkodott hozzád, és rangosabb is, mint a herceg. - Ki lehet rangosabb a hercegnél? - Izabella! A szeretője voltál, vagy nem? Azt hiszed, hogy elfelejtette? - Csakhogy ő Troyes-ban van. - Előbb vagy utóbb Párizsba jön majd... Bajor Izabella hamarosan feljött a fővárosba. Szeptember tizenhatodikán VI. Károly ünnepélyesen megerősìtette a troyes-i szerződés feltételeit, és levelet küldött a királyság minden városába, melyben felszólìtott az „utolsó ellenség”, azaz a dauphin elleni harcra. A királynénak pedig Párizsba kellett jönnie, hogy ünnepélyes esküt tegyen a parlament előtt, miszerint tiszteletben tartja a szerződést. Adam tudta, hogy mi mindent kockáztat, de semmi vesztenivalója nem volt, és ez merésszé tette. Egyébként tudta, hogy a győzelemhez meg kell mozgatnia a királyné fantáziáját, és nagyon ügyesen fogott feladatához. Besettenkedett a Szent Pál-palotába. A szerencse mellészegődött, bejutott a királyné szobájába is. A szoba üres volt. Adam arra a helyre állt, ahol Mahaut-t először pillantotta meg annak idején. Várt. Izabella hamarosan belépett. Rémülten hőkölt hátra, amint észrevette őt. Nyilván nem ismerte föl rongyos ruhájában és hamuval megszórt hajával... Mindjárt őrségért kiált, Adam nem hagyhatott rá időt. - Emlékszik-e, felséges asszonyom, arra a nagycsütörtökre, amikor egy koldusasszony, valaha nemes hölgy, eljött és az ön lába elé vetette magát? Ma is egy koldus, valaha nemes úr járul elébed. Mahaut fia vagyok: Adam... Bajor Izabella tágra nyitotta szemét, s döbbenten meredt a térdeplő nyomorultra. Adam szìvet tépő pillantást vetett rá, de közben nem tudta nem észrevenni, hogy Izabella még jobban meghìzott, és még jobban szaglott a damaszkuszi vìztől, mint bármikor... A királyné végre magához tért, és méltatlankodó hangon szólalt meg: - Hogy merészel? Talán nem tudja, hogy boszorkányságért halálra ìtélték? - Üres rágalmak, felséges asszonyom. - Rágalmak?... Egy szerencsétlen asszony hullájára bukkantak Sombrenomban! A tulajdon hálószobája alá ásott süllyesztőben találtak rá!

Adam érezte, hogy csak egyetlen esélye van: mindent ki kell játszania. Elszánt arccal kelt föl. - Igen, boszorkány vagyok, ahogy az anyám is boszorkány volt. Igen, bűnös vagyok, ahogy ő is bűnös volt. De ez nem gátolta meg felségedet abban, hogy megmentse Mahaut-t. Megmentette, mert szerette... Hirtelen hangot váltott. Szinte csak suttogta: - És engem? Engem nem szeretett? Izabella felsóhajtott. - Mit akar hát? - Azzá válni újra, aki voltam... A királyné nem felelt. Kinyitott egy fiókot, és egy kék bőrerszényt húzott elő belőle. - Kegyelmet kap és visszanyeri Sombrenom várát. Távozzék: itt veszélyben van. Hol találom meg? - A Notre-Dame terén. Adam elvette az erszényt és elmenekült, még egy utolsó, hálával telt pillantást vetve a királynéra. Nem szìnészkedett. Mit érezhetett volna az iránt, aki visszaadta neki az életét? Még attól is félt, hogy Izabella gyöngédségének bizonyìtékát kéri, pedig ő azt már nem nyújthatja neki. De nem kért semmit, s Adam megkönnyebbülve ment haza. Egy héttel később liliomvirágos hìrnök kereste föl a téren. Adam Olympe és Souriceau szìnpada előtt álldogált. A férfi egy zsákból fekete és vörös cìmerpajzsot húzott elő és meghajolt. - A régens arra kéri, hogy ne hagyja el Párizst. Szüksége lesz a szolgálataira, nagyuram... Adam vad örömmel üvöltött föl. Megállìtotta az előadást, mindent elmesélt Olympe-nek és Souriceau-nak, majd az óriásnővel elrohant a Vivraie-házba, hogy kidobja onnan a többi lakót. Nem is tartott sokáig. Az óriási asszony és az izompacsirta balesete óta egyre izmosabb lett - rongyaiknál fogva dobálták ki a nyomorultakat... Még aznap este elfoglalták a házat: barátaik a kis Philippe-pel az első emeleten, Adam és Lilith, azaz Sombrenom ura és úrnője a második emeleti hatalmas szobában tértek nyugovóra. Ez volt az első éjszaka, melyet együtt töltöttek, miután hónapokig másokkal osztották meg lakhelyüket. És amitől Adam annyira tartott, bekövetkezett. Lilithtel szemben gyámoltalannak érezte magát. Szavakat keresett, de szìve hölgye nem hagyta, hogy szóhoz jusson. - Izabella aranyat adott, de én sokkal többet akarok. Aranyat, hatalmat és tiszteletet, ezt követelem tőled mostantól fogva, mivel mást nem tudsz adni. Adam felé nyúlt. Lilith ellökte magától. - Soha többet ne érj hozzám! Felragadott egy tőrt, és magára tekerte fekete fátylát. - Hová mész? - El.

- Mit akarsz tenni? - Ugyanazt, amit azelőtt, hogy veled találkoztam volna! És kiment, kezében a tőrrel... Adam egyedül maradt a Vivraie-ház hatalmas második emeleti szobájában. Lilithnek ki kellett elégìtenie vágyait, és Adam ebben nem is akarta megakadályozni. De miért ilyen kegyetlen vele? Hát nem ismer kegyelmet, nem szánja az ő szerencsétlenségét? Felsóhajtott... Tudta, hogy mi az oka. Noha sosem beszéltek róla, Lilith nem bocsátotta meg neki a fiuk halálát, amiért csakis őt tette felelőssé. Föl s alá járt a szobában. Megint Sombrenom ura, de mire jó ez? A társnője undorral és megvetéssel néz rá. Ő már csak egy jelentéktelen, megalázott személy, még csak nem is férfi többé! Tekintete megállapodott az ablak melletti gerendából kiálló kampón. Ez a megoldás. A Vivraie-ház maga ajánlja. Mindent elvesztett, csak a létezést nem: egy utolsó erőfeszìtést kell már csak tennie; egy darab kötelet nem lesz nehéz találnia, csomót könnyen köt rá, és akkor mindennek vége lesz. Nem élhet Lilith szerelme nélkül, márpedig örökre elvesztette, mivel, ó, jaj, nem tud neki gyermeket adni... Hirtelen megdermedt... Dehogynem tud! Egyetlen további lépést kell csak tennie a gonosz felé. Egy kis Philippe, egy másik, egészen közel, egy emelettel lejjebb alszik a szüleivel. Csak a szülőket kell eltüntetni... Olympe és Souriceau olyan jók voltak hozzájuk, kétségtelenül sem Ő, sem Lilith nem lenne életben nélkülük, s most rettentő halállal köszöni meg nekik jóságukat! A kis árva pedig Lilithé lesz és az övé! Adam kibontogatta rongyait, és előhúzta a nyakán lógó kis erszényt, melytől még a legrettenetesebb nyomorban sem volt hajlandó megválni. Kinyitotta, megállapìtotta, hogy van még két személynek elegendő rozspor, és határozott léptekkel lement az első emeletre. Olympe és Souriceau a földön aludtak, egymás mellett. Milyen különös párt alkottak! Még álmukban is abba a testhelyzetbe fordultak, mint a szìnpadon: az óriásnő karjában tartotta összegömbölyödött férjét; valamivel távolabb a kis Philippe békésen aludt. Egy korsó vìz állt az alvó pár mellett: az egész port beletöltötte, és felment az emeletre. Most már csak remélni kell, hogy megszomjaznak! Megszomjaztak... Hajnalodott, amikor Adam az első rettenetes sikolyokat meghallotta, és leszaladt az első emeletre. Igen: a két szerencsétlen bőre megszürkült, lassan feketedett, élve rohadtak el, gyermekük szeme előtt, aki üvöltött borzalmában. Souriceau már a földön fetrengett, de Olympe még magánál volt. Észrevette Adamot, és kétségbeesetten kiáltott neki: - Meghalunk! Nagyuram, könyörgök, ne hagyd magára a kisfiúnkat! Az óriás rettenetes látványt nyújtott, de Adam megőrizte nyugalmát.

- Elköteleztük magunkat, mint a keresztszülei. Magunkhoz fogadjuk Philippe-et. Később ő lesz Sombrenom ura. Olympe szemében boldogság csillant. - Köszönöm, nagyúr. És emberfeletti erővel küzdve a rothadás ellen, mely gyorsan emésztette el, még kimondta: - Áldjon meg az Isten... Lilith valamivel később jött vissza. Kezét és száját vér borìtotta. Észrevette Olympe testét, mely hatalmas fekete csomóban feküdt, majd Souriceau-ét, az apró hamudombocskát. Rögtön megértette, mi történt, és odalépett Philippe-hez, aki összegörnyedve nyöszörgött a szoba egyik sarkában. Ahogy meglátta Lilithet, felsikoltott és kiszaladt. Lilith elmosolyodott. - Visszajön... Majd Adamhoz rohant és vadul, őrjöngve megcsókolta, véres száját teljes erejéből odaszorìtva az övéhez. - Gyermeket adtál! Adam teljes testében remegni kezdett. Itt, ebben a szobában, két holttest között, megint rátalált a boldogságra! Most már ez lesz az élete: a bűnben egyesülnek majd Lilithtel. Szerelmeskedés helyett a halál lesz az ő örömük. Igen, halált hozók lesznek. A marsannay-i trubadúr kecses szerelemistene örökre elveszett. Mostantól azoknak az isteneknek tesznek a kedvére, akik - akár a mesebeli vad népek istenei - a vérben és a gyászban lelik örömüket. Tökéletesen megérti magát Lilithtel, mert ugyanolyan szörnyeteggé vált, mint ő. Hidtán kìvül a királyi hìrnök igazat beszélt ezen a télen: a farkasok betörtek Párizsba. Ugyanekkor VI. Károlynak felment a láza. Idáig kitűnő egészségnek örvendett. Majdnem ötvennégy éves volt, de még mindig ügyes a labdajátékban, jól vadászott és ìjazott. Uralkodása negyvenkét éve tartott és egyetlenegyszer sem volt beteg; józan eszének elvesztése nem befolyásolta testi épségét. Az orvosok most narancsot és gránátalmát javasoltak a bajára. Lehetetlen volt Franciaországban ilyen gyümölcsöket találni, úgyhogy Jó Fülöp flandriai kereskedőkkel hozatott, akik távoli országokból szerezték be termékeiket. De a különleges gyümölcsök nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. A király egészsége napról napra romlott. Lába megdagadt, és hamarosan csak bottal tudott járni, majd később egyáltalán nem bìrt talpra állni. A Szent Pál-palotában feküdt és lassan legyengült... VI. Károly 1422. október huszonegyedikén, csütörtökön halt meg, a tizenegyezer szűz ünnepe előtti napon, reggel hét órakor. Csak a „kiskirályné” volt mellette, Odette de Champdivers, csaknem harminc évig a társa és gondozója, valamint a gyóntatója, a papja és néhány szolgája. Halálának pillanatában levették a falról

szárnyas szarvassal ékesìtett cìmerpajzsát, melyre rá volt vésve a „Mindörökké” szó, a halhatatlanság szava. Halálának hìrét, melyet rögtön kihirdettek városszerte, a nép sìrva fogadta. Szent Lajos óta királyt ennyire nem szeretett a nép, talán éppen szenvedései miatt. Mintha VI. Károly elfogadta volna, hogy a széttépett, megalázott, összetört Franciaország fájdalmát viselje magán, ahogy az Úr is magára vette az emberiség vétkeit. Ezen a sötét, októberi napon a nép azt a férfit siratta, akit sohasem nevezett „tébolyult”-nak vagy „őrült”-nek, hanem uralkodása első percétől az utolsóig „jó”-nak becézett. A Szent Pál-palotában mindazok megjelentek, akik a fővárosban valamilyen cìmet viseltek: papok, nemesek és polgárok egyaránt. Az uralkodó az ágyán feküdt, aranylepellel borìtva, összekulcsolt kezében egy kereszt és az igazi kereszt egy darabja. Arcából nem futott ki a szìn, olyan volt, mint aki elszenderült. Másnap bebalzsamozták a testét, a szìvét pedig a Celesztinusoknál helyezték el a temetésig. A temetés élénk politikai vitát idézett elő. Bedford, bátyja erőskezű uralkodási modorát átvéve, úgy határozott, hogy régensi minőségében maga vezeti majd a gyászmenetet. Nem törődött vele, hogy megsérti a franciák érzelmeit. A bejelentés hatása nem maradt el: Jó Fülöp nem jött el a temetésre, maga helyett egy burgundi nemest küldött, Hugues de Lannoy-t. A breton herceg is ìgy tett. Minthogy a többi herceg fogoly volt vagy nem állt a régens kegyében, egyetlen francia herceg sem jelent meg a gyászszertartáson. Bajor Izabella sem jött el, és távolmaradását nem indokolta semmivel. A temetésre 1422. november kilencedikén, keddi napon került sor, s a városban megállt az élet. Senki sem maradt otthon: egész Párizs az utcára csődült. Kilenc órakor a menet a Szent Pál-palota elé ért, hogy a koporsót a Notre-Dame-ba vigye. Kétszázötven szolga vitte a fáklyákat, és nyolcvan kikiáltó kìsérte a koporsót, kezükben kis csengettyűkkel. Az egyház szolgái mentek mögöttük: elöl a kolduló rendek, aztán a papság, majd a Notre-Dame káptalanja, a püspökök és az abbék. Utánuk a királyi ház tagjai következtek, akik mellkasukon hordták a liliomvirágokkal dìszìtett cìmerpajzsot, és a halott első szobainasa mögött következett a koporsó. Az aranylepellel letakart koporsót ötvenen vitték. A tetejére aranyliliomokkal hìmzett kék köpenybe öltöztetett életnagyságú bábut fektettek, melyet a királyról mintáztak. A bőrből készült fejre, melyet a király halála után készìtett gipszforma segìtségével formáztak meg, igazi hajat ragasztottak. A bábu két kezére kesztyűt adtak, s belehelyezték a jogart. Senki sem tudta, hogy kinek az ötletére történt ez a különös rendezés, de a hatás lenyűgöző volt. Szegény bolond király pontosan olyan volt, mint bőrből készült mása, melyet most körbevittek a fővárosban: élettelen üres burok.

A menet végén jöttek a kamarások, apródok, titkárok és más polgárok, végül pedig Bedford, egyedül. A Notre-Dame-ban tartották az első, harangzúgással és kürtszóval kìsért gyászszertartást, majd a menet elindult SaintDenis-be. Éjjel érkeztek meg. Másnap, november tizedikén került sor a temetésre. Az új sìrt a halott szülei, V. Károly és Jeanne de Bourbon sìrja mellett nyitották meg. A rekviem után a királyi fegyverhordók körbeállták a sìrt, és liliomokkal dìszìtett buzogányaikat a föld felé tartották. Berry, a herold erős hangja felzendült a katedrálisban. - Isten irgalmazzon és kegyelmezzen Károlynak, e néven a hatodiknak, a főhercegnek, Franciaország királyának! Egy pillanatra szünetet tartott, majd ugyanilyen erővel újra megszólalt: - Isten adjon hosszú életet Henriknek, e néven a hatodiknak, Franciaország és Anglia királyának, aki Isten kegyelméből urunk és parancsolónk! A királyi fegyveresek egyszerre felemelték a buzogányaikat, és felkiáltottak: - Éljen a király! A szertartás befejeződött. Párizsba tartva Bedford tüntetően a menet élére állt és maga mögött hozatta a királyi kardot, mely régensi hatalmát jelezte. A lakosság egyre jobban elkeseredett. Kedves uralkodójuk elvesztése mellett még a győztesek pökhendiségét is el kell viselniük. Bedford mögött a menet nagyrészt feloszlott. A szertartás résztvevői, nemesek, polgárok és egyházi személyek nagy összevisszaságban áramlottak vissza Párizsba... Adam és Lilith elöl mentek. Adam csillogó páncélt viselt, melyet az Izabellától kapott aranyból vásárolt magának, s nyakában hordta az új cìmerét. Lilith vörös ruháját a gyász miatt fekete köpennyel takarta el, de csináltatott magának egy új könnyes pajzsot, hiszen a szerelem visszatért az életébe. Ahogy előre megmondta, a kis Philippe tényleg visszatért a Vivraie-házba, és azóta Lilith a leggyöngédebb szeretettel vette körül. Alig valamivel előttük haladt az angol régens és a Franciaországot jelképező kard. Ők ketten megint gazdagok voltak és nemesek, az örökösük is biztosìtva volt, az ügyük látszólag győzedelmeskedett. Számukra ez a gyásznap örömünnep volt, de mégis óvatosak maradtak: az élet megtanìtotta nekik, milyen forgandó a szerencse... Adam mégsem tudta magába fojtani a boldogságát... Valamivel később, amikor a tömeg oszladozni kezdett, megkereste Jó Fülöp képviselőjét, Hugues de Lannoy-t, hogy üdvözölje és a herceg hogylétéről érdeklődjék. Lannoy barátságosan fogadta Sombrenom urát, és bejelentette neki, hogy uruk hitvese, Francia Michelle júliusban távozott az élők sorából. Adam még alig mondta ki az első részvétét kifejező szavait, amikor Lannoy félbeszakìtotta.

- Mindenki tudja, hogy Philippe herceg nem különösebben ragaszkodott a feleségéhez. Rögtön el is határozta, hogy újra megnősül, és már ki is választotta új nejét. - És kire esett a választása? - Bonne d’Artois-ra, Nevers grófjának, Félelemnélküli János testvérének özvegyére. A gróf az azincourt-i csatában esett el. Adam nem hitt a fülének. - De hát az a nagynénje! -A nagybátyja felesége: az nem ugyanaz. Az egyház valószìnűleg felmentést ad majd... Adam nem bìrt magával. - A nénikéjét! A nénikéjét veszi el!... És nem törődve Hugues de Lannoy elképedésével, harsány nevetésben tört ki. Judith a Szent János éjszakai alkimista-összecsapás után megbetegedett. Nem tudta már megvédeni magát a szörnyű percek rettentő feszültségétől, és öreg szìve felmondta a szolgálatot. Nem halt meg, de végtelenül legyengült, s látszott, hogy már nem fog felgyógyulni. Ismerte a gyógyìtás titkait, és gondozta magát. Bezárkózott a szobájába, és a szobalányán kìvül csak François jelenlétét tűrte meg. Egy évvel később még mindig életben volt... François szomorú lett és komor. Judithtal eltűnik az utolsó kortársa is. Hosszú élete arra ìtélte, hogy mindenkit túléljen, akit valaha szeretett: tisztában volt ezzel, de nem tudott hozzászokni a magány e különös alakjához. Spanyolországban valaha Judith a szeretője volt. François akkor du Guesclin oldalán harcolt. De valódi helyét csak most találta meg mellette. Judith volt az a bölcs asszony, aki a tudomány titkos kulcsát hozta magával. Nélküle semmi sem sikerült volna: az elsőtől a harmadik műig Judith kìsérte őt lépésről lépésre, ő volt az alkimista felesége, az ő Dame Pemelle-je. Megosztozott vele minden bajban és reményben, a fény eszméjében való dicsőséges és jelképes egyesülésükig. 1422 novemberének második vasárnapján François a kápolnában imádkozott, amikor Judith szobalánya közölte vele, hogy asszonya azonnal kéreti. Felment a betegszobába. Judith arca verejtékben fürdött. Amint megpillantotta a férfit, be-letörődötten elmosolyodott. Mosolyából François mindent megértett. - Itt az idő. Héberül kezdett imádkozni, majd elhallgatott. François odahajolt fölé. Nem mehet el ìgy! Hiszen ő tudja csak igazán: mielőtt elhagyja e világot, át kell adnia neki a szót, az utolsót; azt a szót, mely egész további életében irányt mutat majd. Rákérdezett: - Mi a szó? A szó! Judith levegőért kapkodott... Zavaros szavakat mormolt, François kihallani vélte közülük a „Spanyolország” szót. Judith

bizonyosan gyermek- és ifjúkorát élte újra. Aztán tekintete François-ra szegeződött és érthetően kimondta: - Grand... François csalódott volt; Judith nincs magánál, még mindig az emlékeiről álmodik. - A cìmemről beszélsz, hogy spanyol grand vagyok? De Judith nemet intett a fejével és megismételte: - Grand... Apró mozdulatot tett felé. François megértette, hogy a hatágú csillagra mutat, mely a nyakában függ. Odatartotta neki és a szájára tette. Judith vallásának jelképe ez, s számára a mester jele: ez a pillanat örökké összeforrasztja őket. Judith felsikoltott, felemelkedett párnájáról, majd visszahanyatlott. Halott volt. François lezárta a szemét, és nem tudván, vajon zsidóknál szokás-e összekulcsolni a kezet, csak egymásra helyezte az asszony két kezét a mellkasán. Judith utolsó szava, melyet a halála egy pillanatra elfeledtetett vele, felcsendült emlékezetében. Megindulásában remegni kezdett. Az utolsó szót kérte tőle: ez a szó volt a „grand”, egyszerűen csak grand. Utjának utolsó szakaszához már nincs másra szüksége. Sikerrel járt végtelen kutatásában. Elérte a tökélyt, amennyiben ezen a világon van ilyen, és most már ilyennek kell maradnia, amìg eljön a vég. François nem tudta, hogyan temesse el a halottját. Szìvesen eltemette volna Vivraie-ben, de mivel ez keresztény föld, félt, hogy esetleg megsérti a halott emlékét. Végül döntött: van egy hely, ahol minden halott testvér, bármilyen vallású volt is életében. Nicolet Eustache kìséretében felvitte a testet a Mont-SaintMichelhez. Apály volt. A szekér előrement az alacsonyan fe-ketéllő ég alatt, majd megállt félúton. Nicolet finoman lehelyezte a holttestet a földre. François leszállt, és mozdulatlan megállt a halott előtt. Észrevette, hogy Nicolet készül keresztet vetni, erre lefogta a kezét. Nicolet védte az igazát. - De, nagyuram, nem hagyhatjuk itt ima nélkül! - De igen, ima nélkül. A gondolat elegendő... S hosszan magába mélyedt. Olyan hosszan, hogy Nicolet kénytelen volt figyelmeztetni. - Nagyuram, jön a tenger: gyorsan! Nem hallja, hogy morajlik? François de Vivraie szomorúan fölemelte szemét a hullámos homokra fektetett halottról, s felszállt a szekérre, mely aztán visszafordult. Figyelni kezdett az egyre közelebbről hangzó zúgásra. Nicolet Eustache tévedett: a tenger nem morajlott, hanem beszélt Judithhoz, mielőtt magával ragadta. Ősi nyelven szólt hozzá, az elemek, állatok és emberek közös, ősi nyelvén. Az első hullám ìgy: „Fürösztelek”, a második ìgy szólt: „Ringatlak”, s a harmadik ìgy: „Mosdatlak”, a negyedik újra: „Fürösztelek”, az ötödik megint: „Ringatlak”, s a hatodik: „Mosdatlak”, ìgy tovább, az idők végtelenségéig...

Anne és Isidore Lenfant 1422 novemberének utolsó napján érkeztek meg Vivraie kastélyába. A dauphin trónra lépése után Isidore úgy döntött, hogy ideje csatlakozniuk François-hoz. Amikor megpillantotta dédunokáját, François ugyanazt a döbbenetet érezte, mint amikor Adamot látta meg Szent János rettenetes éjjelén. Az ok ugyanaz volt: a hasonlóságuk. Ez a gyermek, aki, amikor észrevette, letérdelt elé és remegve emelte rá kék tekintetét, ez ő maga volt, hetvenöt évvel korábban! A hatás azért is döbbentette meg ennyire François-t, mert éppen mély gyászban volt. Alig valamivel korábban egy királyi hìrnök jött Vivraie-be és bejelentette, hogy meghalt a király, aztán elmesélte a temetését. François-nak még mindig a fülében csengett a hìrnök hangja s a fegyvervivők kiáltása a sìr fölött: Sokáig éljen VI. Henrik! De most mindez nem számìt már! Csak látnia kellett Anne-t, hogy megbizonyosodjék róla, ő a várva várt örökös! A sors, mely megbosszulta magát a fián, aki elveszìtette a kezét, és az unokáján, aki elveszìtette látását, végre lemosolyog rá. A nap, melyen megtudta a király halálát, gyásznap helyett örömünnep lett, amikor új korszak kezdődik életében. François visszaemlékezett legkedvesebb könyvére, s csak önmagának suttogta: - Aurora cortsurgens... Egy vékonyka hang felelt rá. - A felkelő hajnal... François megremegett. - Tudsz latinul? Ugyanaz a félénk hangocska válaszolt. - Igen, nagyuram. François megrendült. Még csodálatosabb volt, mint remélte! Anne olyan, mint ő volt ebben a korában, izmos, derék kisfiú, de még latinul is tud, ahogy ő akkor még nem tudott. Benne egyesültek az egymást kiegészìtő tulajdonságok, a test és az elme adottságai, melyek nélkül mit sem ér az ember... Isidore Lenfant közbeszólt: - A papok magukhoz akarják venni, nagyuram. Sosem láttak még élesebb eszűt, sem én magam fürgébb testű fiúcskát. Lovaglás után könyveit bújja pihenésképpen, s nyeregbe ugrik, ha elfáradt az olvasásban... Nagy csönd támadt. François odalépett dédunokájához. - Anne, terád vártam. Add a kezed... A kisfiú engedelmeskedett. Isidore Lenfant látta, ahogy a kis rózsaszìn kéz belesimul a nagy, ráncos tenyérbe. Bizony, új hajnal virradt... Vége a második kötetnek Tartalom

Első rész: A FEKETE LOVAGJA 1. Istenìtélet......................................9 2. Az Orontész malomkerekei...........................49 3. Nem nyìlik újra a hervadt pipacs...................77 4. A farkasfejes gyűrű...........................117 5. A HALOTTAKNÁL................................. 147 6. A MANS-I ERDŐ ................................... 173 7. Az utolsó rózsa...................................203 Második rész: FRANCIAHON BALSORSA 8. A tűzbál..........................................223 9. Szótlan Louis.....................................279 10. A Fekete mű.......................................341 11. Szent Antal tüze..................................383 12. Téli szerelem.....................................403 13. Aurora consurgens.................................451 14. A Notre-Dame negyedfelügyelóje....................477 739 Harmadik rész: AZ AZINCOURT-I CSAPÁS 15. Az unikornis lovagja................................525 16. Mélanie sorsa.......................................559 17. Azincourt...........................................597 18. A könnyek tornája...................................637 19. Sombrenom ura......................................681