J.D. Robb - Halálos rejtekhely.pdf

Eredeti cím: Concealed in Death Copyright © 2014 by Nóra Roberts All rights reserved Fordította: Kiss Tamás Szerkesztette: Békési József Tördelés, tipográfia: Gold Book Kft. Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs rendszerben tárolni vagy a kiadóval történt előzetes megállapodás nélkül bármely formában, bármely módon sugározni

ISBN 978 963 426 282 4 Kiadja a Gold Book Kft. Felelős kiadó a kft. ügyvezetője Nyomdai munkálatok: Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató

Te vagy oltalmam, te mentesz meg veszedelemtől; végy körül engem a szabadulás örömével! ZSOLTÁROK KÖNYVE 32:7

Egy egyszerű gyermek Kinek még oly fürge tüdeje S izmai életet teremnek A halált vajon ismerheti-e? WORDSWORTH

/

Első fejezet

Amikor elhanyagolnak egy épületet, az tégláról téglára pusztul el. Roarke ezt sokkal alattomosabbnak tartotta, mint a hurrikánt vagy a földrengést, mivel lassan, némán gyilkolt. Nem tomboló szenvedéllyel, inkább a lehető legmélyebb megvetéssel. Vagy talán kissé érzelgős az építménnyel kapcsolatban, amely több mint egy évtizeden át nem szolgált más célt, csak otthont adott a patkányoknak és a kábítószerfüggőknek. Ellenben megfelelő tervek és kellő mennyiségű pénz segítségével a régi, egykor a Pokol Konyhájának nevezett rogyadozó ház megújul, és létezése újra értelmet nyer. Roarke-nak voltak tervei, rendelkezésére állt a megfelelő mennyiségű pénz, és mindkettőt boldogan állította a céljai szolgálatába. Már több mint egy éve szemet vetett az ingatlanra. Azóta várta, mint macska az egérlyuk előtt, hogy az ingatag tulajdonosi csoport még bizonytalanabbá váljon. A fülét is az egérlyukra tapasztotta és odafigyelt a felújításra vagy a bontásra vonatkozó pletykákra, a pénzügyi konszolidációt célzó kísérletekre, valamint a csődre. Számításainak megfelelően győzedelmeskedtek a tények, és piacra került az épület. Ennek ellenére türelmesen kivárta, amíg az induló ár, amely véleménye szerint túlságosan elrugaszkodott a valóságtól, ésszerű szintre zuhan. Ezek után is folytatta a várakozást, mivel tisztában volt vele, hogy a csődbe jutott társaság idővel még ebből is engedni fog, csak a tulajdonosoknak főniük kell egy keveset a saját levőkben. A vásárlás és az eladás természetesen üzlet, de ezzel együtt játék is, márpedig Roarke szerette érezni a győzelem ízét. Az üzleti életben megvívott mérkőzéseket csaknem

8

J. D. Robb

olyan élvezetesnek és szórakoztatónak találta, mint annak idején a lopást. Először gyermekkorában lopott. Akkor a túlélés volt a cél. Később azért folytatta, mert remek játéknak tekintette, amit átkozottul jól csinált. Viszont ezek az idők már rég elmúltak, és csak ritkán sajnálta, hogy kilépett az árnyékból. Igaz, hogy ott alapozta meg a vagyonát, de csak a fényben tudta kiterjeszteni a birodalmát. Amikor számba vette, hogy mi mindent kellett feladnia és mit nyert cserébe, tisztában volt vele, hogy ez volt élete legokosabb döntése. Izmos alakja most ott magasodott legújabb szerzeménye egyik fala előtt. Tökéletes szabású szénfekete öltönyt viselt, hozzá tőzegfúst színű keményített inget. Mellette állt Pete Staski, a munkavezető, valamint vezető építészmérnöke, a gömbölyded Nina Whitt. Munkások járkáltak körülöttük. Szerszámokat cipeltek és igyekeztek túlkiabálni az építkezés már-már zenei lármáját, melyet Roarke számtalan helyen hallott eleddig a Földön, és a Földön kívül is. —Habár a váza egyenesen remek - mondta Pete a szájában tartott szedres rágógumi mellől -, nem akarok beleszólni, de még egyszer, utoljára hadd mondjam el, hogy olcsóbb lenne eltakarítani az útból és az alapoktól kezdve felépíteni egy újat. ^ — Talán igen — helyeselt Roarke dallamos, ír akcentusával. - Ellenben jobbat érdemel a bontógolyónál. Ezért csupaszítjuk le addig a bizonyos vázig és építjük újjá Nina tervei szerint. — Maga a főnök. — Valóban én vagyok. —Megéri — biztosította Nina. — Folyamatosan az járt a fejemben, hogy ez a legizgalmasabb az egészben. Lebontani belőle mindazt, ami fölött eljárt az idő, hogy utána újra felépítsük. — Ráadásul sohasem tudhatja az ember, mire bukkan

Halálos rejtekhely közben - emelte meg Pete a kalapácsot. - Találtam már szétszedett és bedobozolt lépcsőt. 2015-ös magazinok is voltak mellettük - nyújtotta fejcsóválva Roarke felé a kalapácsot. - Magáé az első néhány csapás. Szerencsét hoz, ha a tulajdonos saját kezűleg fog hozzá. — Szerencsésnek is érzem magam — vette le jókedvűen a zakóját Roarke, amit Nina kezébe nyomott, majd a kopott, himlőhelyes fal felé fordult, és amikor elolvasta a rajta éktelenkedő graffitit, elmosolyodott.

Bazd meg a kibaszott világot! — Miért ne kezdhetnénk itt? — próbálgatta a kalapácsot, majd olyan erővel lendítette meg, hogy Pete elismerően felmordult. Szürke por szállt fel, törmelékdarabok potyogtak és rés támadt a gipszkartonban. —Szabálytalan. Még szerencse, hogy eddig nem omlott le magától - jegyezte meg Pete, miközben undorodva ingatta a fejét. - Csapjon oda még néhányat, ha akar. Azzal teljesen eltünteti. Roarke az emberi természet számlájára írta, hogy ilyen nagy örömet lel a rombolásban. Újra a falra sújtott a kalapáccsal, gipszdarabok hullottak. A harmadik csapás következett. Ahogy Pete előre megjósolta, erre már egy nagyobb darab is leomlott. Mögötte keskeny űr támadt, amit a túloldalról újabb fal határolt. Ez is meglehetősen szabálytalannak számított. — Mi ez a szar? — lépett oda Pete, és be akarta dugni fejét a résen. —Várjon — tette félre Roarke a kalapácsot, majd megfogta Pete karját, távolabb húzta és bekukucskált. A megbontott és a mögötte húzódó fal közötti, egy láb széles térben két csomag hevert a földön, vastag műanyagba csavarva. Ennek ellenére tisztán ki tudta venni, mit talált. -Jól mondta a felirat. Baszd meg a kibaszott világot.

9

10

J. D. Robb

— Ez... Szent szar! - Mi az? - kerülte meg Pete-et Nina, és a férfi másik oldalán megállva bedugta a résbe az orrát. - Jaj! Jaj, Istenem! Azok ott... azok ott... - Holttestek — fejezte be Roarke a mondatot. — Legalábbis ami megmaradt belőlük. Tartsa távol az embereit, Pete. Fel kell hívnom a feleségem. Kivette a zakóját Nina erőtlen ujjai közül, majd előkereste a zsebéből a maroklinkjét. - Eve - szólalt meg, amikor a felesége arca feltűnt a képernyőn. — Úgy tűnik, hirtelen nagy szükségem lett egy nyomozóra. Eve Dallas hadnagy megállt a kormos, összegraffitizett téglaépület előtt, amely rozsdás rácsokkal védett, bedeszkázott ablakszemekkel bámult le rá, és arra gondolt, mégis mi járhatott Roarke fejében. Csak értékes valahol, ha megvette ezt a törmelékhalmazt. Viszont nem azért jött ide, hogy ezen merengjen. - Talán nem is holttestek. Eve ferde oldalpillantást vetett a társára, Peabody nyomozóra, aki úgy beöltözött, mint egy eszkimó — már ha az eszkimók hordanak bíborvörös paplankabátot — a decemberi hófúvásban. Nagyon úgy tűnt, hogy 2060 fagyos búcsút akar inteni. - Ha azt mondta, hogy holttesteket talált, akkor az úgy is van. - Persze, elképzelhető. Gyilkossági osztály: a mi napunk akkor kezdődik, amikor az öné véget ér. Állandóan. - Párnára kellene hímezned. - Inkább pólóra gondoltam. A kétszárnyú vaskapuhoz két repedezett betonlépcső vezetett. Eve arra gondolt, mindennap történik valami. A munkával jár. Magas, izmos alakját bőrkabát védte a hidegtől. A

Halálos rejtekhely lábára erős bakancsot húzott. Rövidre nyírt haja éppen olyan barna volt, mint a szeme, amely még mindig rebegett a hideg széltől. A kapu úgy csikorgott, mint egy gégegyulladásban szenvedő siratóasszony. Gyorsan körülpillantott a mocskos, törmelékkel és szeméttel borított előtérben, de csak azt látta, amire számított. Majd rideg tekintettel, minden ízében nyomozóként folytatta útját. — Pfuj — utálkozott a háta mögött halkan Peabody. Eve magában egyetértett vele, mégis szótlanul lépdelt a félig leomlott fal mellett álló csoport felé. Roarke eléje sietett. Drága öltönyében, csaknem vállig érő fekete hajával és istenséghez hasonlatos arcával erősen kirítt ebből a környezetből. Ennek ellenére látszott rajta, hogy mindent kézben tart - mint bárhol és bármikor, szinte minden alkalommal. — Hadnagy - időzött el egy pillanatra kék szemével a felesége arcán. - Peabody. Elnézést, ha kellemetlenséget okoztam. — Holttesteket találtatok? — Nagyon úgy tűnik. — Akkor egyáltalán nem okoztál kellemetlenséget. Ez a munka már csak ilyen. Ott vannak a fal mögött? — Igen. Eddig kettőt vettem észre. Miután áttörtem a falat és észrevettem, hogy mi a helyzet, nem nyúltunk hozzá semmihez. Már megtanultam a szabályt. Iga%, gondolta Eve, miközben a nyugodt álarc mögött észrevette a férjében parázsló dühöt. Gyilkosságot követtek el a tulajdonában. Ezért hasonló, élénk hangnemben válaszolt. — Nem tudhatjuk, hogy mit találtatok, amíg meg nem vizsgáljuk. — Azonnal meglátod te is, Eve - érintette meg egy pillanatra a felesége karját Roarke. — Szerintem... — Egyelőre még ne mondj semmit. Jobb, ha minden

11

12

J. D. Robb

előzetes vélemény nélkül kezdek neki a vizsgálatnak. - Ebben természetesen igazad van — kísérte a falhoz a feleségét Roarke. — Dallas hadnagy, Peabody nyomozó, hadd mutassam be Pete Staskit. O irányítja a munkásokat. - Vendek - érintette meg koszos, Mets feliratú baseballsapkájának az ellenzőjét Pete. - Egy bontásnál sok mindenre számít az ember, de erre nem. - Sohasem lehet tudni. O meg ki? - pillantott a kosztümös nő felé Eve, aki egy felfordított vödrön ült és a tenyerébe temette az arcát. - Nina Whitt, az építészmérnök. Még mindig nem tért magához a megrázkódtatásból. - Oké. Mindenki lépjen hátra. Miután befújta a kezét és bakancsát folyékony kesztyűvel, Eve a lyukhoz lépett. Az egyenetlen, csipkés rés a legszélesebb pontján is mindössze kétlábnyinak bizonyult, és csaknem padlótól plafonig tartott. Azonnal észrevette a két, egymáson heverő csomagot, és látta, hogy a férje valóban nem tévedett. A helyszínelő készletéből elővett egy zseblámpát, felkattintotta és a rés mellé állt. - Vigyázzon, hová teszi a lábát, hölgyem... hadnagy javította ki magát Pete. — Ez a fal papírvékony. Mindjárt kerítek egy sisakot. - Oké - kiáltott vissza Eve, miközben leguggolt és a lámpa fénykévéjét végigsiklatta a fóliába tekert csomagokon. Csak a csontok maradtak. Egyetlen ruhafoszlányt sem vett észre, azt viszont látta, hol rágták ki a patkányok — legalábbis úgy vélte, csakis patkányok tehették — a műanyagot, hogy megszerezzék a napi betevőjüket. - Tudjuk, mikor épült a fal? - Teljes bizonyossággal nem — válaszolt Roarke. Miközben arra vártam, hogy az épületet piacra dobják, utánanéztem néhány dolognak, de nem adtak ki építési engedélyt efféle belső átalakításra. Felhívtam az előző tulajdonost, jobban mondva az ügyvédjét. Szerinte ez a fal

Halálos rejtekhely már akkor is itt állt, amikor nagyjából négy éve a birtokába került az ingatlan. Az őt megelőző tulajdonos visszahívására még mindig várok. Eve közölhette volna a férjével, hogy ezt nyugodtan hagyja rá, de eszébe jutott, hogy semmi értelme az Idejét és az erejét vesztegetni. - Peabody, hívd a takarítókat és rendelj ide egy törvény- széki antropológust. A takarítóknak mondd meg, hogy hozzanak magukkal olyan műszert, amivel meg lehet találni a befalazott holttesteket. - Intézem. - Attól félsz, hogy többet is találnak - jegyezte meg halkan Roarke. - Mindenképpen ellenőriznünk kell - lépett ki a résből Eve, és a férjére emelte a tekintetét. - Arra kérlek, hogy további értesítésig függeszd fel a munkálatokat. - Számítottam erre. - Peabody majd felveszi a vallomásod. Utána elmehetsz. - Veled mi lesz? — kérdezte Roarke. Eve megrántotta a vállát. - Nekem dolgoznom kell. Visszabújt a két fal közé, és a lehető legtöbb szögből lefényképezte a tetemeket. - Két áldozat csontmaradványait találtuk meg. Különkülön vastag, erős fóliába csomagolták őket, de a jelek szerint ez. sem akadályozta a rágcsálókat. A lyukakon a testeket levegő érte, valamint a fólia a környezeti hatásokat, illetve a hőmérséklet változásait sem tudta megakadályozni — folytatta, félig magának. - Ez valószínűleg segítette a bomlási folyamatot. Pillanatnyilag nincs adat arra nézve, mikor épült ez a gipszkarton fal. A helyszínen képtelenség megállapítani a halál beálltának a pontos idejét - mérte meg egy műszerrel á fólia érintése nélkül, a testet, hogy meghatározza a magasságát. - A francba a centiméterrel meredt dühösen a kijelzőre. - Váltsd át lábba! - ám továbbra is összevont tekintettel méregette az eredményt. — A Kettes Áldozat, aki felül fekszik, körülbelül öt láb magas.

13

14

J. D. Robb

Az Egyes Áldozat, az alsó, csak négy láb tizenegy hüvelyk. - Gyerekek — szólalt meg Roarke a háta mögött. — Gyerekek voltak. Nem lépett be a két fal közé, csak állt a résnél. - A koruk megállapítását bízzuk a törvényszéki szakértőre — mondta Eve, majd megrázta a fejét. Nem egyszerűen a férjéhez vagy egy szemtanúhoz beszélt. Roarke már számtalan ügyben segítette, nemegyszer vállvetve küzdött vele. - Aha, igazad lehet, de ez még akkor is megerősítésre szorul. Menj oda Peabodyhoz, hadd vegye fel a vallomásod. - Éppen Ninával beszél — pillantott hátra Roarke. Az elszánt, határozott, mégis kedves Peabody valóban az építészmérnökkel foglalkozott, aki még mindig nem tért igazán magához. - Úgy látom, eltart egy ideig. Addig segíthetek neked. - Nem jó ötlet. Egyelőre nem - hajtotta vissza óvatosan a Kettes Áldozatot fedő fóliát Eve. — Nem látok lyukat a koponyán, így nem állapítható meg egyértelmű fejtrauma. A nyakon és a felsőtesten sem találok törést vagy egyéb csontsérülést — tette fel a mikroszemüveget. — A könyöke fölött eltört a bal karja. Az egyik ujjcsont mintha görbe lenne, vagy... mindenesetre én görbének látom. Nincs semmi, amiből a halál okára lehetne következtetni. A törvényszékiek a koponya alapján megkísérelhetik az azonosítást. Nincsenek ruhadarabok, cipő, ékszerek vagy személyes tárgyak — ült le Eve a sarkára, és újra a férjére emelte a tekintetét. — Nem sokat tudok a csontokról, csak azt, hogy a férfiaknak szögletesebb az állkapcsuk. Ez viszont az én szememben kerekdednek tűnik. A férfiaknak a medencéjük is más. Csak találgatok, de szerintem nők az áldozatok. - Lányok. - Egyelőre ez is csak találgatás. Még a halál beálltának az idejét vagy okát sem ismerjük. Talán megbecsülhetjük, mikor húzták fel ezt a falat. Nagy valószínűséggel az volt vele a céljuk, hogy elrejtsék mögé a tetemeket. Erre és a tör-

Halálos rejtekhely vényszékiek vizsgálatára alapozva pontosabban belőhetjük, hogy mikor érte őket a halál - állt fel. - A személyazonosságuk megállapítása is rájuk vár. Ha már tudjuk, hogy kik voltak életükben, elkezdhetünk gondolkodni azon, hogyan kerültek ide - lépett ki a két fal közül, mivel a résben már nem maradt feladata. - A magasságuk majdhogynem megegyezik - hívta fel rá Roarke a figyelmét. - Aha. Elképzelhető, hogy hasonlítottak egymásra. Közel állhatták egymáshoz korban, magasságban, talán még bőrszínben is. Lehet, hogy együtt ölték meg őket, de az is, hogy nem. A csontokon nem találtam sérülést, de ettől a vizsgálat még feltárhat olyasmit, amit nem vettem észre. Várj egy kicsit - indult Peabody felé, aki éppen befejezte Nina kihallgatását. - Sajnálom, hogy nem tudok többet segíteni. Ez nagyon felkavaró. Még soha... — pillantott újra a falban tátongó ha- sadék felé Nina, majd elfordította a fejét. - Most sem láttam tisztán, de... - Amikor felkérték erre a munkára, megvizsgálta a falakat és a padlót? - kérdezte Eve. - Természetesen. Többször is bejártunk mindent. Mindent lemértünk. Roarke azt az irányelvet fektette le, hogy belezzük ki az_ épületet, és a főfalak segítségével tervezzem meg az új belső teret. Minden tervet megszereztünk. Az építészetit és az épületgépészetit is. Csupaszítsuk csontig... - tört meg a hangja, és elsápadt. - így mondják, amikor csak a főfalak maradnak állva. Az épület struktúrája remek, de a belső kialakítás már korántsem. Rengeteg olcsó anyagot építettek be, a tervezés csapnivaló, és évtizedeken keresztül csak gyorsjavításokat végeztek. Később már ennyit sem. Teljesen elhanyagolták. - Hány éven keresztül hanyagolták el? - A kutatásaim alapján hivatalosan tizenöt éve nem használták semmire. A történetének is utánanéztem, hátha ad néhány ötletet az új belső megtervezéséhez. - Az eredményeket nekem is küldje át. Most elmehet.

15

16

J. D. Robb

Hívjak valakit, aki hazaviszi? - Majd leintek egy taxit. Jól érzem magam. Általában nem vagyok ennyire... érzékeny. Indulás előtt válthatnék néhány szót Roarke-kal? —Persze - fordult Eve a társa felé. — Azt hiszem, gyerekek voltak az áldozatok. — A francba, Dallas. — Nem száz százalék, de szerintem igen. Szeretném, ha felvennéd Roarke vallomását, úgy kevésbé lehet belekötni. Én magamra vállalom a munkavezetőt - nézett körül, és látta, hogy megérkeztek a takarítók. - Egy? perc. Eve eligazította a takarítókat, majd felvette Pete rövid, ám annál színesebb vallomását, végül visszament Roarke hoz. —Azzal segítesz a legtöbbet, ha kideríted, hogy az elmúlt tizenöt évben ki, mit, hol és mikor csinált idebent. — Szerinted akkor rejtették ide őket. — Aha, mivel ez idő alatt nem használta senki, legalábbis csak ritkán. Ennyi idő bőven elég a holttestek lebomlásához. Azt is jó lenne tudni, ki lakott itt az ezt megelőző öt évben. Ez alapján már talán el lehet indulni. — Megkapod. — Mi az ott? Azt a falrészt elbontották. —Valószínűleg az előző tulajdonos csinálta. Ugyanilyet találsz az emeleten is. A vízvezetéket piszkálták. —Kár, hogy a bontás nem terjedt a holttestekig. Mi hamarabb megtaláljuk őket, te pedig olcsóbban jutsz hozzá az épülethez. — így is elég olcsó volt. A víz és elektromos vezetékek rendbetétele sokkal több pénzt emésztett volna fel, mint amennyit rá tudtak szánni, vagy keresniük kellett volna egy befektetőt, de egyiket sem engedhették meg maguknak. — Erre jöttél te, és lecsaptál rá. —Nagyjából. Az épületre, és mindenre, amit benne találok. Eve pontosan tudta, mit érez a férje.

Halálos rejtekhely — Tanúsítom, hogy nem a te birtokodban volt, amikor azok a holttestek odakerültek. Te csak rájuk bukkantál, mert valakinek meg kellett találnia őket. Itt már semmit sem tehetsz, Roarke. Inkább menj, és intézd az ezernyi találkozód, amit mára szerveztél. - Mára csak pár százat szerveztem, ezért szerintem maradok még egy kicsit — figyelte Roarke, ahogy két fehér ruhába és csizmába öltözött takarító végighúz egy műszert a szomszédos fal mentén. - Oké, nekem viszont... - hallgatott el Eve, amikor a kapu csikorogva kinyílt. Az érkező nő úgy festett, mint aki most lépett ki egy videofilmből. Hosszú égővörös kabátot viselt, hozzá ugyancsak hosszú, vörös alapon ezüstcsíkos sálat. Rövidre nyírt, csillogó fekete haja fölött hetykén félrecsapott vörös barett ült. Szürke, magas sarkú csizmájának a szára eltűnt a kabát szegélye alatt. Levette vörös keretes napszemüvegét. Jégkék szeme éles ellentétben állt sima, karamellszín bőrével. A szemüvegét eltette egy Plútó méretű szürke retikülbe, utána kihalászott egy ’linket a túldíszített tokjából és elkezdte rögzíteni a helyszínt. - Ez meg ki a fene? - szelte át néhány hatalmas lépéssel Eve a poros távolságot. Biztos valami riporter, aki megpróbálja elhalászni a kollégái elől a szenzációt. - Ez itt bűnügyi helyszín... — kezdte. - Persze hogy az. Sokat segít, ha felvételt készítek a környezetről. Dr. Garnet DeWinter - rázta meg határozottan Eve kezét. - Törvényszéki antropológus. - Magát nem ismerem. Miért nem Frank Beesum jött? - Frank a múlt hónapban nyugdíjba vonult és Bocába költözött. Én kerültem a helyére - mérte végig Eve-et a nő. Mellesleg én sem ismerem magát. - Dallas hadnagy - kocogtatta meg ujjával a derékszíjára akasztott' jelvényt Eve. - Szeretném látni az igazolványát, dr. DeWinter. -» Rendben - nyúlt bele DeWinter a retiküljébe, melyben Eve számításai szerint egy kisebb póniló is elfért,

17

18

J. D. Robb

és elővette a papírjait. - Azt mondták, csontmaradványokat talált. Két személy csontmaradványait. - így igaz — adta vissza Eve az igazolványt, miután megnézte. - Mindkettőt műanyag fóliába csomagolták, melyet valószínűleg rágcsálók rongáltak meg. A mögött a fal mögött bukkantak rájuk, amikor elkezdték a bontást — mutatta, majd vezetni kezdte DeWintert. — Téged viszont ismerlek - ragyogott fel DeWinter arca, amikor észrevette Roarke-ot. - Emlékszel még rám? — Garnet DeWinter - kiáltott Roarke, és Eve legnagyobb meglepetésére megölelte és megpuszilta a törvényszéki antropológus arcát. — Hány éve is történt? Öt? Hat? — Azt hiszem, hat. Olvastam, hogy megnősültél - mosolygott Roarke-ra DeWinter, majd Eve felé fordult. Mindkettőtöknek gratulálok. Nem számítottam rá, hogy itt találkozunk, Roarke. — Övé az épület — árulta el Eve. — Micsoda balszerencse — nézett körül alaposan DeWinter. — Kész romhalmaz, de neked az átalakítás az egyik erősséged. — Mint neked a csontok. Hatalmas szerencse, hogy őt kaptuk, Eve. Garnet az ország egyik legjobb törvényszéki antropológusa. — Az egyik? — nevetett fel DeWinter. — Nem találtam a helyem az East Washington-i laborban, így amikor kínálkozott ez a lehetőség, azonnal elvállaltam. Ráadásul szerintem a lányomnak, Mirandának is jót tesz a környezetváltozás — fordult Eve felé. — Csodálatos, és később mondjuk egy ital és egy tálka mogyoró mellett talán folytatjuk is, de most nem is tudom... Nem kellene inkább megvizsgálni a maradványokat? Csak hogy csináljunk is valamit. — Szarkazmus. Jaj! — bújt ki DeWinter a kabátjából. Megfognád? — nyújtotta Roarke felé. — Arra? — kérdezte, és amikor Eve bólintott, odalépett a falban tátongó hasadék mellé, majd újra előyette a felvevőjét. — Már készítettem felvételt - kezdte Eve.

Halálos rejtekhely -Jobb szeretek a sajátom alapján dolgozni. Látom, a fölső maradványról lehúzta a fóliát. — Miután mindent rögzítettem. — Ez megnyugtató. - Megfeledkezett a folyékony kesztyűről figyelmeztette Eve, amikor DeWinter be akart lépni a fal és az álfal közé. - Persze. Igaza van. Még mindig nem szoktam hozzá az eljárási rendhez - húzott elő a táskájából egy fehér ruhát, éppen olyat, mint amilyet a takarítók is viseltek. Kicipzáraz- ta a csizmáját, lehúzta, majd rövid, fekete öltözéke fölé vette a fehér védőruhát. Ezt követően egy flakonból folyékony kesztyűt fújt a kezére. A táskáját magával vitte a két fal közé. - A barátod? - súgta oda a kérdést Eve a férjének. - Csak az ismerősöm, de őt nem lehet nem észrevenni. - Ahogy mondod - hajolt le Eve, és DeWinter után mászott. - A fölső maradványok... - Kettes Áldozat. - Rendben, szóval a Kettes Áldozat megközelítőleg másfél méter magas volt. - Egy kicsivel több. Már megmértem. Az Egyes Áldozat alig valamivel marad el mögötte. - Ne vegye sértésnek, de én is megmérem a saját felvevőm előtt - mondta DeWinter, majd miután végzett, bólintott. - A helyszíni szemrevételezés alapján a koponya formájából és a szeméremterületből arra következtetek, hogy a Kettes Áldozat tizenkét és tizenöt év közötti lány. Valószínűleg fehér bőrű. A csontokon nincs szabad szemmel látható sérülés. A jobb felkarcsonton a könyök fölötti vonal régi törésre utal. Valószínűleg a halála előtt két, legfeljebb három évvel történt. Rosszul forrt össze. A jobb mutatóujja is roncsolódott. - Az inkább csavarodás, mint törés. - Szerintem is. Jó a szeme. Mintha valaki addig tekerte volna*az ujját, amíg ki nem tört — vette elő DeWinter a mikroszemüvegét, majd egy érintéssel bekapcsolta a rásze-

19

20

J. D. Robb

relt lámpát. — A fogai lyukasak. Az egyik hiányzik. A bal szemgödrén is látom egy régi sérülés nyomát — haladt lefelé lassan, módszeresen a testen DeWinter. — Sérült vállízület. Ez is inkább csavarásnak tűnik... mintha elkapták és kitekerték volna a karját. A bal bokáján hajszálrepedések. Egy újabb törés. — Bántalmazták. Ezek bántalmazás jelei. — Egyetértek, de a sérüléseket a laboromban is meg fogom vizsgálni - nézett fel Eve-re DeWinter. Szemét óriásivá torzította a mikroszemüveg. - Azután már többet tudok mondani. Most el kell mozdítanom, hogy az Egyes Áldozatot is megvizsgálhassam. — Peabody! Peabody feje azonnal megjelent az ajtóban, — Hadnagy? — Segíts felemelni a maradványokat. — Csak óvatosan - figyelmeztette DeWinter. - Ha kivitték, hagyják, hogy Dawson előkészítse a szállításhoz. Ismeri Dawsont? — Aha. Emeljük fel, és vigyük ki, Peabody. — Szerencsétlen kölyök — dünnyögte Peabody, miközben megfogta a fóliát és Eve-vel együtt úgy emelték fel a csontokat, mint egy függőágyat. — Ki ez a divatmajom? - kérdezte suttogva, miközben átvitték a maradványokat a nagyterembe. — Az új törvényszéki antropológus. Dawson! Amikor a takarítók vezetője feléje pillantott, Eve intett neki. — Kérd meg, hogy készítse elő az elszállításhoz — utasította Peabodyt, majd visszatért DeWinter mellé. — Korban és magasságban megegyezik a másikkal. A koponya formájából ítélve vegyes házasságból született. Szerintem ázsiai és fekete szülőktől. Az én őseim között is előfordultak. Rajta sem látok sérülést. A sípcsontja eltört ugyan, de szépen összeforrt — vizsgálta meg az Egyes Áldozat maradványait is alaposan DeWinter. - Nem látok több törést * vagy sérülést. Mind az Egyes, mind a Kettes

Halálos rejtekhely Áldozat törései begyógyultak. Nem azok okozták a halálukat, még csak nem is közvetlenül a haláluk előtt szenvedték el őket. Eve látta, hogy megcsillan valami DeWinter lámpájának a fényében. - Várjon - guggolt le, és belenézett a koponya szemgödrébe. - Van itt valami — vett elő egy csipeszt a helyszínelő készletből, és kiemelte az apró, csillogó tárgyat. - Valóban kitűnő a szeme - ismerte el DeWinter. — Nekem elkerülte a figyelmemet. - Fülbevaló. - Inkább orrbavaló vagy szemöldökpiercing. Nagyon apró, ezért hajlok arra, hogy az orrában volt, és a test lebomlása közben egyszerűen beleesett a koponyába. Eve egy műanyag zacskóba csúsztatta a bizonyítékot. - Megpróbálunk DNS-t kinyerni, és elkezdjük az arcrekonstrukciót. Gondolom, amilyen hamar csak lehet, meg akarja állapítani a személyazonosságukat. - Jól gondolja. - A halál beálltának az oka és ideje már keményebb dió. Tovább fog tartani. Jól jönne hozzá az épület részletes története, mikor építették a külső falat, milyen célt szolgált, effélék. - Már folyik az adatgyűjtés. - Nagyszerű. Dawson ezeket a maradványokat is biztosítja. Mihelyt beértem, azonnal elkezdek dolgozni rajtuk, és haladéktalanul értesítem, amint találtam valami értékelhetőt. Már alig várom a közös munkát, hadnagy. Eve elfogadta a feléje nyújtott kezet, de amikor odakint- ről kiáltást hallott, azonnal elengedte. - Itt van még egy! DeWinter szemébe nézett. - Úgy tűnik, még nem megy sehová. - Ahogy maga sem.

21

22 Mire mindennel csontvázat

J. D. Robb végeztek,

összesen

tizenkét találtak.

Második fejezet

Eve az épület minden részét bejárta. A déli falnál kezdett, ahol a takarítók már vágtak egy nagy téglalap alakú rést a gipszkartonba és a törmelék egy részét elrakták, hogy a laborban megvizsgálják. A keskeny rés három ember fóliába csomagolt maradványait rejtette. DeWinter segítségével mindhármat gondosan megvizsgálta. Tizenkét és tizenhat év közötti lányok voltak. Akárcsak az első kettő esetében, itt is láttak rajtuk régi sérüléseket, de semmi olyat, amiből a halálukra lehetett következtetni. A csontok között Eve három piercinget és egy apró ezüstkarikát talált. A földszinten az egyéb helyiségek mellett két vécé is volt, melyekből már rég elszállítottak minden mozdíthatót. Mire DeWinterrel a vaslépcsőn felmásztak az emeletre, a takarítók bejelentették a következő öt tetemet. — Etnikailag ők is vegyes származásúak - mondta DeWinter. — Viszont ezek is lányok, méghozzá ugyanabból a korcsoportból. A sérüléseik egy része szerintem gyermekkori bántalmazásból ered, de nem ez okozta a halálukat. Bárki is tette, a pubertáson átesett, de a felnőttkortól még messze járó lányokra vadászott. Méghozzá valószínűleg olyanokra, akiket korábban már bántalmaztak. — Az épület évekig egyfajta menedékházként működött. Eve, miközben zacskóba tett egy lábujjgyűrűnek tűnő ékszert, a válla fölött Roarke-ra pillantott. — Miféle menedékházról beszélsz? — A dokumentáció hiányos. A városi forradalom

idején olyan gyermekeket és kamaszokat szállásoltak el az épületben, akik elvesztették a szüleiket. Úgy működött, mint valami rögtönzött árvaház. — Ezek a testek nincsenek itt a forradalom óta.

Halálos rejtekhely - Szerintem még ez is lehetséges — ellenkezett DeWin- ter. - Miután a laborban megvizsgáltam a maradványokat, többet fogok tudni arról, mikor haláloztak el. - Nincsenek itt a forradalom óta - ismételte meg Eve. - A gipszkarton fal nem olyan régi. Ráadásul akkoriban nem lett volna szükség a rejtegetésükre. A forradalomban tömegével hevertek mindenfelé a holttestek. A gyilkos úgy is megszabadulhatott volna tőlük, ha egyszerűen kidobja őket az utcára. Ráadásul folytatta, mielőtt DeWinter közbevághatott volna — hogy a fenébe lehetett volna észrevétlenül megölni, becsomagolni és egy frissen megépített fal mögé elrejteni őket, amikor tele a ház? Ehhez idő és némi nyugalom kell. - Igen, értem már. Igaza van. Csak arra céloztam, hogy törvényszéki szempontok alapján a maradványok akár abból a korból is származhatnak, és a vizsgálatok elvégzéséig nem lehetünk biztosak semmiben. Eve felegyenesedett és kiadta Peabodynak a bezacskó- zott bizonyítékokat. - Találtál valamit arra nézve, hogy meddig éltek itt a forradalom árvái? - Még dolgozom rajta — felelt Roarke. — Ezen a szinten és a fölöttünk lévő emeleten rendezték be összevissza a hálótermeket. A másodikon és a harmadikon volt két közös fürdőszoba is. - Amennyire meg tudom állapítani, a forradalom végén vagy közvetlenül utána változtatták meg az épület belső elrendezését - szólt közbe Pete. - Azóta nem használunk ilyen anyagokat. Akkoriban senki sem foglalkozott engedélyekkel, szabályokkal vagy ellenőrzéssel. A megmaradt víz- és villanyvezetékek, valamint az épületszerkezet olyan, mintha összehordtak és beépítettek volna mindent, ami a kezükbe akadt. Ugyanez a helyzet az első emeleti konyhában és a két földszinti budiban.

23

24

J. D. Robb

- Azóta nem történt felújítás? - Izé... - vakarta Pete a fejét. - Megfoltoztak ezt-azt, és elvégezték a feltétlenül szükséges javításokat. Minden alkalommal a lehető legolcsóbb megoldást választották. Ezért is döntöttünk úgy, hogy nem tartjuk meg a közfalakat. Látszott rajtuk, hogy nem tartoznak az eredeti szerkezethez, ráadásul sokszor javították is őket. - Hálóterem - lépett ki Eve a falrésből, és körülhordozta a tekintetét a nagy helyiségen, miközben igyekezett maga elé képzelni az egykor idezsúfolt priccseket, keskeny ágyakat, olcsó dobozhoz hasonlatos szekrényeket, fiókokat. O is megtapasztalta, milyen az állami árvaház hálóterme - a hátrányos helyzetű, jogfosztott, problémás gyerekek lakhelye. Úgy vélte, mindhárom illett rá. Emlékezett az éjszakák és nappalok nyomorúságára. - Ide húsz-huszonöt gyerek férhetett be. Emeletes ágyban a duplája. - Az szoros — jegyezte meg Pete. - Az efféle helyek mindig zsúfoltak, és általában a berendezés is a lehető legolcsóbb. Kiment a szobából, át a szemközti terembe, magára hagyva DeWintert a maradványokkal. - Talán ez is hálóterem volt - vetette fel Pete. Nem, gondolta Eve. Inkább egyfajta „csoportszoba”, ahol a bentlakók terápiás beszélgetésen, oktatáson vettek részt, vagy itt osztották ki nekik a napi feladataikat. További szenvedések színhelye. Folytatta útját oda, amely a padló alapján közös fürdőszoba lehetett. Kristálytisztán emlékezett arra, amelyben régen ő is járt. Itt hat, legfeljebb hét zuhanynak jutott hely. Egy kád a kiváltságosoknak, nyitott zuhanykabinok a többieknek. Talán három zuhanyfej, melyekből jobb

Halálos rejtekhely napokon csörgedezett is a víz, három lefolyó. Pete dörmögő hangját hallva hátrafordult. - A régi rézcsöveket kipucolták, de az efnber nem is várt mást. Még a műanyag csövek egy részét is elvitték. Ha máshogy nem fértek hozzá, lyukat ütöttek a falba. Kirángatták a kagylókat és a kádat. Ott biztosan egy kád állt. Látszik a vízcsövek nyomából. A harmadikon is találtunk egy ilyen elrendezésű helyiséget. - Valószínűleg az egyik emeleten a fiúkat, a másikon a lányokat szállásolták el. Különösen, ha kamaszok voltak mondta Eve, miközben arra gondolt, hogy ez egybevág a tapasztalataival. - Hadnagy - lépett mellé elkínzott arccal Dawson. Még több maradványt találtunk. Végül tizenkét, fóliába csomagolt tetemet emeltek ki a falakból. Egyes csontok között apró, csillogó ékszerek meséltek egykori viselőjükről. Amikor Eve végzett, megállt a járdán Roarke mellett. A hideg, a lárma és a szeme előtt rohanó életteli város segített megszabadulni a gipszportól és a haláltól, amely rárakódott az arcára, az elméjére. - Bemegyünk a kapitányságra. Ha megtudsz valamit az épület előző tulajdonosairól vagy a történetéről, azonnal küldd át. A legkisebb apróság is fontos lehet. Ha másra nem, hát ugródeszkának a további adatokhoz. - Már átküldtem a gépedre, amit eddig összeszedtem, beleértve az eladók adatait is — nézte Roarke is az épületet, akárcsak a felesége. — Nem tetszik neked, hogy át kell adnod őket DeWinternek... elvégre a te halottaid. - O a szakértő, de igazad van — ismerte be Eve. - Valóban nem tetszik. Én viszont hiába nézném a csontjaikat, nem tudnék megállapítani belőlük semmit. Vele ellentétben. Legalábbis remélem, hogy képes lesz rá. - Magasan képzett. Együtt fog dolgozni Morrisszal? Eve-mek eszébe jutott az ugyancsak magasan képzett vezető törvényszéki szakértő, akiben teljes mértékben meg-

25

26

J. D. Robb

bízott. - Aha, együtt. Ebben biztos vagyok. Tizenkét áldozat gondolkodott hangosan. - Három emeleten négy különböző rejtekhelyen. Kérdés, hogy miért szórták szét őket. Hasonlítottak egymásra, csak a származásuk különbözött. A magasságuk, életkoruk viszont csaknem megegyezett. Talán a testalkatuk is. Vagy elővigyázatlanságból vagy nemtörődömségből, de nem távolították el minden ékszerüket. Mindegy - váltott témát. - A házat lezárjuk, és nem ígérhetem, hogy gyorsan megoldódik az ügy. —Nekem most nem ez a legfontosabb. Tudni akarom a nevüket. Eve megértőén bólintott. —Mint ahogy én is. Meg fogjuk tudni és arra is rájövünk, mi történt velük. A tettest is megtaláljuk. —Ennek meg te vagy a szakértője — csókolta meg a felesége homlokát Roarke, mielőtt Eve félrehúzódhatott volna, mert úgy érezte, szüksége van erre. — Otthon találkozunk. Eve megkerülte a kocsi motorházát és beült a volán mögé, majd hatalmasat sóhajtott. -Jézus Krisztus. A mellette helyet foglaló Peabody is felsóhajtott. — Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy még csak gyerekek voltak. Képtelen vagyok eltekinteni attól, hogy becsomagolták azt a tizenkét gyereket és kihajították, mint a szemetet. — Nem is kell szabadulnod tőle. Inkább meríts erőt belőle - sorolt be Eve a forgalomba. — Ellenben nem hiszem, hogy a gyilkos is szemétnek tekintette őket. — Akkor minek? — Nem tudom. Még nem. Minden testet gondosan becsomagolt, majd négy különböző helyre rejtett, egyeseket egymás mellé fektetett. Van ennek valami jelentősége? Mirát is bevonjuk a nyomozásba - célzott a NYPSD legjobb profilalkotójára és pszichiáterére. — Elkezdjük feldolgozni az adatokat, amit Roarke gyűjtött össze az épületről. Hátha

Halálos rejtekhely segítünk vele ennek a DeWinternek. —Láttad a csizmáját? — forgatta lelkes irigységgel a szemét Peabody. — Mint a vaj. Na és a ruhája? A szabása, az anyaga és azok a cuki gombok végig a hátán? —Ki hord vajpuha csizmát és cukin gombolódó ruhát egy tetthelyen? - Neki nagyon jól állt. A kabátja is igazán szuper. Nem olyan szuper, mint a tiéd, inkább olyan csajosan szuper. - Az enyém inkább hasznos. Praktikus. - És varázslatos - tette hozzá Peabody a belevarrt golyó- és sugárálló rétegre utalva. - Mégis jól néz ki. Amúgy azt hallottam Dawsontól, hogy DeWinter a csontok géniusza. Szerintem titokban szerelmes belé, amit nem csodálok, elvégre fantasztikusan néz ki. Azt is mondta, hogy többet meg tud állapítani egy ujjpercből, mint egy csapat laborpatkány az egész testből. -Mivel csak csontokat és néhány olcsó ékszert találtunk, valamint az épülettel sem törődött évek óta senki, reménykedjünk benne, hogy igazat beszélt. - A fal anyaga - folytatta Peabody. - A laborban talán meg tudják állapítani a gipszkarton korát. Talán a műanyag fóliával is kezdhetnek valamit. - Ez az. Olcsó anyag - gondolkodott hangosan Eve. Nekem nagyon is olcsó vacaknak tűnt az a fólia. Olyan fajta, amit nagy tekercsekben árulnak, hogy az ember leterítse vele a cuccait, ha nem akarja, hogy minden vizes legyen, vagy festésnél beborítsa vele a padlót, de használat után ki lehet lökni. A falon eszközölt javításokkal ugyanez a helyzet. Olcsó farostlemezt használtak, viszont tisztességesen elvégezték a munkát. Éppen ezért nem piszkálta eddig senki. - Vagyis a gyilkosnak van érzéke az építészethez. - Annyi biztosan, hogy felhúzzon egy gipszkarton falat, amelyen senki sem döbben meg, hogy mégis, mi a fenét keres ott. Belesimult a környezetbe. Viszont mi a fenének dugta oda a holttesteket? Miért nem talált valami jobb módot arra, hogy megszabaduljon tőlük? Könnyebb lett volna

27

28

J. D. Robb

vízbe dobni vagy elásni valahol. Azért rejtette el őket, mert nem akarta, hogy megtalálják őket. Talán attól félt, hogy abból következtetni lehet a személyére. Ellenben az is elvezethet hozzá, hogy tudjuk, gond nélkül bejutott az épületbe. Mégis odabent hagyta mindet. - Talán á közelben akarta tudni őket? - Időnként ellátogathatott hozzájuk. — Ez beteges. — Tele a világ beteg emberekkel — közölte Eve, majd végig ezen gondolkodott a kapitányság felé vezető úton. A mélygarázsba érve beállt a parkolóhelyére. Sem az áldozatok arcát, sem a nevét nem ismerte — ez azonban nem jelentette azt, hogy ne ásná bele magát a lehető legmélyebben az ügybe. - Megnyitom az aktát és felállítom a táblát - lépett be sietve a felvonóba. - Tiéd az épület története. Használhatod a Roarke-tól kapott adatokat, de te is keresgélj, hátha találsz valamit. Ki használta, ki volt a tulajdonos, ki dolgozott vagy lakott benne. Elsősorban a városi forradalom utáni időkben, de nem kizárólagosan. - Rajta vagyok. — Tegyük fel, hogy DeWinter jól becsülte meg a helyszínen az áldozatok elhalálozásának az időpontját. Ebben az esetben... - húzódott odébb Eve, amikor a kabin megállt és többen is beszálltak. - Kezdjük tizenöt évvel. Közvetlenül azután, hogy az épületet bezárták. Viszont így is tudnunk kell, ki állt vele kapcsolatban, kit érdekelt az adott dátum után és előtt. Amikor újra nyílt az ajtó, két egyenruhás járőr rángatott be egy igencsak büdös hajléktalant. Eve inkább úgy döntött, hogy a mozgójárdán folytatja az útját. Peabody követte. —Nekem az a benyomásom róla, hogy nem csak a divathoz ért. - Majd kiderül — ugrott le Eve a mozgójárdáról és elindult a gyilkossági csoport irodái felé. - Mindent tudni akarok, Peabody — ismételte meg nyomatékosan,

Halálos rejtekhely miközben eldöntötte, hogy utánanéz dr. Garnet DeWinternek. A közös irodába lépve azonnal megütötte orrát az olcsó kávé, a cukor és az ipari takarítószer szaga. Az otthon illata. A nyomozók a 'linkjükön beszéltek vagy az asztalukon álló számítógépeken dolgoztak, akárcsak a saját kockájukban ülő egyenruhások. Eve észrevette, hogy Baxter nyomozó és tanítványa, Trueheart asztala üres. Utánagondolt és eszébe jutott, hogy mindketten a bíróságra mentek. Magára hagyta Peabodyt. Az irodája felé baktatva kibújt a kabátjából. Az apró, egyablakos helyiségbe érve már alig várta az AutoSéf kínálta kávét. Igazi kávét, hála Roarke gondoskodásának. A látogatóknak fenntartott fotelbe dobta a kabátját. A hátfájdító ülőalkalmatosság a ruhájával súlyosbítva biztosan mindenkinek elveszi a kedvét attól, hogy sok időt töltsön nála. Majd kávét programozott magának és leült az íróasztalához. Először megírta a jelentését és elküldte a parancsnokának, valamint dr. Mirának. Ez utóbbit kiegészítette azzal, hogy szeretne beszélni vele az ügyről. Ezt követően kitűzte a táblára a helyszínen készült fényképeket. Tizenkét maradvány, gondolta közben. Mindnyájan fiatal lányok voltak, akik — ha DeWinter nem tévedett - mára nagyjából egyidősek lennének vele. Dolgoznának, a karrierjüket építenék, lenne családjuk, múltjuk, szerelmük, barátaik. Ki vette el tőlük mindezt? Ki, és miért? - Számítógép, keresd ki és listázd az összes tizenkét és tizenöt év közötti eltűnt lányt New York körzetében, ahol ezeket a személyeket sohasem találták meg. A 2045-től 2050- ig terjedő időintervallumra vagyok kíváncsi.

Értettem. Feldolgozás... Ez eltart egy ideig, gondolta Eve. Tizenkét lány meggyilkolása is eltarthatott egy ideig,

29

30

J. D. Robb

hacsak nem egyszerre mészárolták le vagy mérgezték meg őket, de ezt nem tartotta valószínűnek. A tömeggyilkossághoz tömegsír tartozik, nem szétszórt rejtekhelyek. Szóval egyesével, kettesével, legfeljebb hármasával végeztek velük, majd a holttestektől is így szabadultak meg. Egy zárt vagy elhagyott épület biztosítja a gyilkosnak a kellő időt és magányt. Először meg kell határozni az ál

31

J. D. Robb

dozatok halálának az időpontját, majd megkeresni azt, aki abban az időpontban feltűnés nélkül bejuthatott az épületbe - ráadásul ért ahhoz, hogyan kell felhúzni gipszkartonból egy falat. Titokban beismerte, hogy zavarja, amiért másra van utalva a halál beálltának a megállapításában - aki nem tagja a megszokott csapatának. A táblát nézve emlékeztette magát, hogy ezeknek a lányoknak már sohasem lesz munkájuk, szerelmük, családjuk, ezért kénytelen együttműködni azzal, aki megadhatja a választ a kérdéseire. Ez viszont nem jelenti azt is, hogy nem ismerhetné meg jobban ezt a valakit. Gyorsan utánanézett DeWinternek.

Harminchét éves, egyedülálló, soha nem ment férjhez, tízéves lányát egyedül neveli. Bejegyzett élettársi kapcsolat nem szerepel a nyilvántartásban. A virginiai Arlingtonban született. A szülei tudósok, élettársi kapcsolatban élnek. Testvére nincs. A tanulmányainak a felsorolása végtelennek tűnt, és Eve igencsak lenyűgözőnek találta. A Bostoni Orvosi Egyetemen fizikai és biológiai antropológiából is doktorált - később vendégelőadónak is meghívták -, és több kapcsolódó tudományterületben is elmélyült, mint a törvényszéki DNS- elemzés és a toxikológia. Számos intézményben megfordult, legutóbb az East Washington-i Műhelyben, ahol kilenc laboránsból álló csoportot bíztak rá. Miután azt is végignézte, merre dolgozott a világban, látta, hogy volt alkalma megkeresni divatos kabátja árát. A lista Afganisztántól Zimbabwéig terjedt. Ellenben kétszer is letartóztatták. Egyszer az esőerdők megmentésére szervezett tüntetésen, egyszer pedig... mert

v

32

J. D. Robb

ellopott egykutyát. Miféle ember lop kutyát? Mindkét alkalommal bűnösnek vallotta magát, kifizette a büntetést és elvégezte a kiszabott közmunkát. Érdekes. Éppen készült rá, hogy mélyebben is beleássa magát De- Winter priuszába, amikor Mira megkopogtatta az ajtófélfát. - Gyorsan ideértél — állt fel Eve automatikusan. - Külső konzultáción jártam, és a visszaúton jövet kaptam meg a jelentésed. Azonnal idejöttem, nem pedig az irodámba. - Köszönöm. - Ok az áldozatok - sétált a táblához Mira. Eve sohasem tartotta Mirát divatmajomnak. Inkább ízlésesnek. A halvány barackszínű ruha és a hozzá illő blézer kiemelte Mira fekete haját és kedves, kék szemét. A nyakában csillogó aranylánc illett a fülbevalójához, valamint az arany és barackszín együttese remekül harmonizált tűsarkú cipőjével. Eve el sem tudta képzelni, hogyan képes egy nő ilyen szépen összeválogatni a ruháját. - Tizenkét fiatal lány - dünnyögte Mira. - Még várjuk az azonosításukhoz szükséges adatokat. - Igen. Együtt dolgozol Garnet DeWinterrel. - Nagyon úgy tűnik. - Ismerem valamelyest. Érdekes nő, és tagadhatatlanul zseniális. - A második felét mindenkitől visszahallom. Ellopott egy kutyát. - Micsoda? — vonta fel meglepetésében a szemöldökét Mira, majd kíváncsian ráncolni kezdte a homlokát. — Kinek a kutyáját? Miért? - Nem tudom. Csak gyorsan utánanéztem, kivel kerültem össze. Egyszer letartóztatták, amiért ellopott egy kutyát. - Ez... furcsa. A munkáját mindenesetre példamutatóan végzi. Nagy segítségedre lesz az áldozatok

Halálos rejtekhely azonosításában. Leülhetek? -Jaj, persze. Hadd... - Akadnak ilyen látogatók és olyan látogatók, gondolta Eve, miközben lekapta kabátját a fotelről, majd az íróasztala felé intett. - Inkább oda ülj. A fotel brutális. - Tudom — foglalta el Mira az irodaszéket, mert valóban tudta. - Iszol egy teát a sajátodból? Vagy kávét? - Köszönöm, nem kérek. Most... imádnivaló az a rajz állt fel Mira, és odalépett a gyerekrajzhoz, amely Eve-et ábrázolta teljes harckészültségben. - Aha, tényleg jól sikerült. Nixie Swisher készítette. Valami iskolai feladat volt, vagy mi. A kis Nixie, aki hatalmas szerencsével vagy csak a sors akaratából túlélte a családja lemészárlását. - Csodás. Nem is tudtam, hogy ilyen tehetséges. - Szerintem Richard sokat segített neki. - Nem számít, akkor is jól sikerült. Téged is remekül ragadott meg. Boldog lesz, ha megtudja, hogy az irodádban akasztottad ki. - Hálaadáskor kaptam tőle és már akkor mondtam, hogy az irodámban lesz a helye. Arra emlékeztet, hogy még a legrosszabb helyzetben is meg lehet tenni a következő lépést, csupán az embernek hinnie kell abban, hogy képes rá. Akkor bármit túlélhet. - Futólag láttam, amikor Richard és Elizabeth idehozták Ntw Yorkba, de annyit így is elmondhatok, hogy nem egyszerűen csak túlélte a vele történteket. Egyre inkább kinyílik — fordult vissza a tábla felé Mira. — Ok viszont nem élték túl. - Nem. Az első vizsgálatok arra utalnak, hogy az áldozatok különböző rasszba tartoztak, vagyis nem egyeztek sem a vonásaik, sem a bőrszínük. Csak a koruk, és feltehetőleg a testalkatuk köti össze őket. Az ösztöneim jelen pillanatban azt súgják - folytatta Eve, miközben Mira visszaült az íróasztal mögé —, hogy a gyilkos inkább a korukat nézte.

33

34

J. D. Robb

- Fiatalok, akik testileg vagy szexuálisan még nem fejlődtek ki teljesen. - Termetre is alacsonyak voltak. Még azok is, akiket a csontok alapján idősebbnek vélünk. A szemrevételezésnél nem találtunk rajtuk olyan sérülést, amely közvetlenül a haláluk előtt keletkezett. Minden törésüket ellátták, és azok rendre begyógyultak. - Igen, olvastam, hogy több áldozaton is régebbi bántalmazások nyomát találtátok. A fiatal lányoknak, akik már megismerkedtek az emberi természet erőszakos oldalával mondta Mira -, nehéz elnyerni a bizalmát. Figyelembe véve az épület történetét és a kérdéses időintervallumot, feltehetően szökevények voltak. - Már elkezdtem végignézni az eltűnt személyek adatbázisát. Ez... - pillantott a számítógépe felé Eve, amely jelezte, hogy elkészült a feladattal. - Valószínűleg megvan az eredmény. Számítógép, kérem a találatok számát.

A megadott keresési feltételek alapján háromszázhetvennégy megoldatlan ügyet találtam. - Nagyon sok - jegyezte meg Eve, de nem látszott az arcán, hogy meglepné a magas szám. — Biztosan akadnak közöttük, akik megszöktek otthonról, majd kihasználva a rendszer hibáit, hamis személyazonosságot szereztek és úgy élték tovább az életüket. - Akadnak — bólogatott Mira -, de a többség nem ilyen. - Nem, nem ilyen. Talán az áldozatokat is köztünk találjuk. Ha nem is mindet, de néhányat. Viszont nem minden szülő vagy gyám jelenti be, ha eltűnik a gyereke. Sokan belenyugszanak, hogy a kölyök egyszerűen lelépett. - Te sem szöktél meg. - Nem — felelt Eve. Csak kevesekkel tudott nyugodtan beszélni a gyermekkoráról, de Mira ezek közé tartozott. — Troytól nem - az apjától, aki folyamatosan verte, kínozta és megerőszakolta. — Még csak eszembe sem

Halálos rejtekhely jutott, hogy el tudnék menekülni tőle. Talán ha ismertem volna más gyerekeket, tudtam volna, milyen odakint a világ, akkor megszököm. - Richard Troy és Stella elzártak a külvilágtól, ezért ezt tartottad normálisnak. Honnan tudhattad volna, különösen nyolcévesen, hogy pontosan az ellenkezője az igazság? - Aggaszt, hogy hozzám került az ügyük? — intett a tábla felé Eve. - Csak egy kicsit. Mindenkinek nehezebb gyerekekkel foglalkoznia, aki a halállal dolgozik. Még nehezebb a helyzeted, ha figyelembe veszed, hogy az áldozatok fiatal lányok... csak pár évvel idősebbek annál, mint amekkora te is voltál, ráadásul néhányukat bántalmazták. Valószínűleg a szüleik vagy a nevelőik. Utána valaki véget vetett az életüknek. Talán nem is egy személy. - Ez fontos. - Te megszöktél és túlélted, ők nem. Szóval, igen, szerintem nehéz dolgod lesz. Viszont nálad alkalmasabbat el sem tudnék képzelni arra, hogy kiállj értük. A nemük és a feltételezett életkoruk alapján nem tudok részletes jellemrajzot adni a gyilkosról. A tény, hogy nem találtatok ruhamaradványokat, szexuális indítékra utal, vagy a gyilkos meg akarta alázni őket, esetleg megtartotta mint valami trófeát. A halál oka segíthet, akárcsak az áldozatok élettörténete, miután sikerül azonosítani őket. Minden segíthet, amit mondani tudsz — hallgatott el Mira egy pillanatra. — A gyilkos ügyes és előrelátó. Szabadon be "kellett jutnia az épületbe, hozzáférnie az építési anyagokhoz és megtalálni a lányokat. Ez gondos tervezést feltételez. Legfeljebb az elsőt ölte meg hirtelen felindulásból. A maradványokon nem találtatok kínzásra vagy bántalmazásra utaló nyomokat, habár attól még érzelmileg kínozhatták őket. Nem volt magányosan elrejtett áldozat? - Nem. - Szóval párban vagy kisebb csoportokban feküdtek. Talán a gyilkos nem akarta, hogy magukra maradjanak. Még egyfajta halotti leplet is biztosított nekik. Továbbá

35

36

J. D. Robb

kriptát épített. Ez tiszteletre utal. - Meglehetősen torz tiszteletre. - Igaz, ennek ellenére tisztelte őket. Szökött, bántalmazott kislányok egy olyan épületben, amelyben régen árvaházat rendeztek be... érdekes egybeesés - állt fel Mira. - Vissza kell mennem dolgozni - pillantott újra a tábla felé. - Hosszú ideig vártak arra, hogy megtalálják őket. Most már reménykedhetnek benne, hogy igazságot szolgáltatsz nekik. - Mások is lehetnek még. Vajon a gyilkos ezzel a tizenkét áldozattal kezdte a munkáját, vagy éppen hogy velük fejezte be? És ha befejezte, akkor miért? Utánanézünk az ismert ragadozóknak, akik akkoriban haltak meg vagy kerültek börtönbe, amikor az utolsó áldozattal is végeztek. Ellenben tül sokan vannak, akiket nem ismerünk. A hozzájuk hasonló korú lányok csoportosan járnak, igaz? Mira elmosolyodott. - Igaz~ Vagyis valószínűsíthető, hogy egy vagy több áldozatnak voltak barátai. Talán találunk olyanokat, akik ismerték őket, esetleg hallottak vagy láttak valamit. Még nem tudjuk a nevüket, de akad néhány nyom, amin elindulhatunk. Mira távozása után Eve visszaült a helyére és elolvasta az eltűnt lányok hosszú névsorát. Majd elindult a nyomokon. Már kihúzott néhányat — túl magasak voltak a megtalált maradványokhoz képest -, amikor Peabody bedugta fejét az ajtón.. - Találtam néhány nevet. - Én több százat. Peabody zavartan pillantott a képernyőre. -Ja, az eltűnt lányok. Ember, ez nagyon szomorú. Én viszont olyan emberek nevét hoztam, akik a kérdéses időszakban, kapcsolatban álltak az épülettel. Egy testvérpár. Philadelphia Jones és Nashville Jones. A Roarke-tól kapott anyag szerint 2041 májusa és 2045 szeptembere között ifjúsági rehabilitációs központot üzemeltettek az épületben.

Halálos rejtekhely Utána átköltöztek egy másikba, amelyet Tiffany Brigham Bittmore adományozott nekik. Még mindig ott vannak. Az intézményük neve Felsőbb Hatalom Ifjúsági Megtisztító Központ. - Először is ki nevezi el egy város után a gyerekeit? - Van egy nővérük, Selma, ami ugyebár egy város Ala- bamában, aki Ausztráliában lakik, valamint volt egy bátyjuk, Montclair, aki nem sokkal a költözésüket követően halt meg. Misszionárius útra ment Afrikába, és felfalta egy oroszlán. - Hú. Az ember nem mindennap hall ilyesmit. - Azt hiszem, az utolsók között választanék ilyen halált. - Mi lenne az első választásod? - Mondjuk elmehetnék egy kétszázhúsz perces szexpartit követően, amit a latin szeretőmmel és az ikertestvérével töltöttem. - Sejtettem, hogy valami hasonlóval hozakodsz elő mondta Eve. - Kinek a tulajdonában volt az épület, amikor Jonesék üzemeltették? - Félig-meddig az övék, csakhogy alig tudták fizetni a jelzálogot és a számlákat. Nem is sikerült sokáig, és a bank végül rátette a kezét, majd értékesítette. Az új tulajdonosnak is megvan a neve. Úgy tűnik egy kisebb társaság vásárolta meg azzal a szándékkal, hogy befektetőket szereznek és kényelmes Lakásokat alakítanak ki benne. A tervük megbukott, így kénytelenek voltak nagy veszteséggel továbbadni annak a társaságnak, amelytől Roarke megvásárolta. Mellesleg ők is vesztettek az üzleten. - Balszerencsés épület. Peabody a táblára tűzött fényképekre pillantott. - Nagyon úgy tűnik. - Menjünk, beszélgessünk el Pittsburghgel és Tennesseevel. - Philadelphiával és Nashville-lel. - Majdnem eltaláltam.

37

38

J. D. Robb

A Felsőbb Hatalom Ifjúsági Megtisztító Központ egy takaros négyemeletes épületben rendezkedett be, közvetlenül East Viliágé határán. A Delancyre kinyúló rész nélkülözte a Viliágé művészi légkörét és a huszadik század végén a Bowery felújítása is elkerülte — mint ahogy a szomszédos házakat ért robbantások, fosztogatás és vandalizmus a városi forradalom idején. A térséget főleg öreg épületek uralták. Akadtak köztük, amelyeket felújítottak vagy átépítettek, mások viszont kopottan dacoltak a korral. A meszelt téglafalakat apró udvar vette körül, melyben alacsonyra metszett bokrok reszkettek a hidegben. Egy kőpadon néhány fagyra érzéketlen kamasz játszott a zsebszámítógépén. A bejárat felé haladva Eve elment mellettük. Az FHIMK csuklyás felsőjét viselték, arcukat és fülüket feltűnő piercin- gek díszítették és mindnyájan gyanakodva pislogtak feléje. Aki régóta él a% utcán, első pillantásra kiszúrja a %sarukat, gondolta Eve. Rezzenéstelen tekintete láttán a kamaszok pimaszul vigyorogtak, de Eve látta, hogy a lány - legalábbis lánynak vélte - megfogja az egyik társa kezét. Miközben Peabodyval megmászták a bejárati ajtóhoz vezető három lépcsőfokot, hallotta, hogy összesúgnak a háta mögött, amit nevetés (határozottan női nevetés) követett. A biztonsági rendszer magában foglalta a kamerát, a tenyérlenyomat-azonosítót és a kártyaolvasót. Eve megnyomta a csengőgombot a felirat alatt, amely segítőkészen azt tanácsolta a látogatóknak, hogy KÉRJÜK, CSENGESSEN. - Bűntelen és egészséges napot kívánok. Miben segíthetek? - Dallas hadnagy és Peabody nyomozó, NYPSD. Philadelphia és Nashville Jonesszal szeretnénk beszélni. - Sajnálom, de egyikük nevét sem látom Ms. Jones vagy Mr. Tones határidőnaplójában.

Halálos rejtekhely Eve elővette a jelvényét. - Most jelentkezem be. - Értem. Kérem, tegye a tenyerét a leolvasóra. Eve engedelmesen megvárta, amíg a rendszer végzett az azonosításával. - Köszönöm, Eve Dallas hadnagy. Örömmel beberregtetem. Valóban hosszú, berregő hang hallatszott, majd a zár egy kattanással engedett. Eve kinyitotta az ajtót és belépett a szűkös előtérbe, melynek mindkét oldalán szobák, és feltehetően újabb szobák felé vezető folyosók nyíltak. Az emeletre is innen vezetett a lépcső. Egy nő állt fel mosolyogva a szoba hátsó felében elhelyezett pult mögül, és elébük sietett a fényesen csillogó járólappal borított padlón. Tipikusan úgy festett, mint egy gondnoknő. Fekete haját régimódi kontyba fogta, virágmintás ruhája fölé kinyúlt rózsaszín kardigánt húzott és széles, durva cipőt viselt a lábán. - Isten hozta a Felsőbb Hatalom Ifjúsági Megtisztító Központnál. Shivitz gondnoknő vagyok. Stimmel’ gondolta Eve. - Beszélnünk kell Jonesszal és Jonesszal. - Igen, igen, ezt már mondta. Örömmel közölném velük a látogatása célját. - Azt elhiszem — felelt Eve, és hagyta, a csend néhány pillanatra átvegye az uralmat a beszélgetésben. Az egyik bal kéz felé eső ajtón észrevette Nashville Jones névtábláját, jobbra pedig a húgáét. — Hivatalos ügyben jöttünk. - Természetesen! Sajnos Mr. Jones éppen foglalkozást tart, mint ahogy Ms. Jones is, de az övé hamarosan véget ér. Ha megvárják, addig hozok maguknak egy csésze teát. - Megvárjuk, de teát nem kérünk, köszönjük. Eve beljebb sétált és belesett az egyik nyitott ajtón. Három, számítógép mögött ülő gyereket látott. - A géptermünk — magyarázta Shivitz. — A bentlakók szabadon használhatják, hogy kutatásokat végezzenek a feladataikhoz. Ha kiérdemlik a kiváltságot,

39

40

J. D. Robb

akkor a szabad idejükben szórakozásra is. - Mivel lehet ezt kiérdemelni? - Azzal, hogy teljesítik a feladataikat, részt vesznek a foglalkozásokon, jól dolgoznak, kedvesek és nagylelkűek. Ezen felül természetesen testileg és lelkileg is tisztának kell maradniuk. • - Maga mióta dolgozik itt? - O, már tizenöt éve. Amióta megnyitott az otthon. Még kisegítő gondnokként és részidős életvezetési tanácsadóként kezdtem. Ha kívánják, örömmel körbevezetem magukat az otthonban. -Jól hangzik. Miért nem... — harapta el Eve a mondatot, amikor kivágódott Philadelphia Jones ajtaja és kivihar- zott rajta egy kivörösödött arcú, könnyes szemű, lilára és narancsra festett hajú lány, majd a lépcső felé rohant. - Quilla! Ügyelj a belső békédre, kérlek. A lány gyilkos pillantást vetett Shivitz felé, dacosan bemutatta neki a középső ujját, majd feldübörgött a lépcsőn. - Szerintem ő ma nem érdemelt ki semmilyen kiváltságot. Shivitz csak sóhajtott. - Egyes ifjú lelkek sokkal nagyobb bajban vannak, mint mások. Viszont az idő, a türelem, a fegyelem és a jutalom végül minden ajtót megnyit. Akárcsak néhány erős rúgás, gondolta Eve, de Shivitz már be is sietett az iroda nyitva maradt ajtaján. - Bocsásson meg, Ms. Jones, de két rendőr szeretne beszélni magával és Mr. Jonesszal. Igen, persze, persze fordult vissza Eve és Peabody felé. — Fáradjanak be. Mr. Jones- nak is azonnal szólok, amint befejezi a foglalkozást. Eve belépett és körülnézett az egyszerűen berendezett irodában, melynek az elülső részét nappalihoz hasonlatosan rendezték be. Valószínűleg itt tartják a „foglalkozásokat” és a látogatókat is itt ültetik le. A gyermekvédelmi szolgálat munkatársait, a gyámokat, az időnként ideérkező rendőröket, talán az esetenként felbukkanó támogatókat is.

Halálos rejtekhely Az U alakú asztal mögött egy nő ült. Fényes barna haját fésűvel fogta hátra, és éppen a számítógépébe írt valamit. Oldalról látszott határozott, hegyes álla. Telt ajkait erősen összeszorította. Zöld szemében megcsillant valami. - Csak egy pillanat, nyomozók. Addig foglaljanak helyet - tette hozzá anélkül, hogy felpillantott volna a munkából. Mivel Eve egyelőre nem akart helyet foglalni, elindult az íróasztal felé és nekitámaszkodott az eléje állított két, alacsony háttámlájú szék egyikének. - Elnézést - folytatta Philadelphia. - Az utolsó foglalkozásomon adódott némi probléma. Már rendben is vagyunk. Mit tehetek magukért? - fordult Eve felé udvarias mosollyal az arcán. Majd halálra rémülten pattant fel a helyéről. - Gyilkosság történt. Meghalt valaki! Eve kíváncsian felvonta a szemöldökét. - Nem is egyvalaki, hanem tucatnyian. Beszélgessünk egy kicsit.

41

Harmadik fejezet

Philadelphia Jones úgy tántorodott hátra, mintha Eve megütötte volna. - Micsoda? Egy tucatnyian? A gyerekek! - kerülte meg villámgyorsan az íróasztalát, és ha Eve nem kapja el a karját, kirohan az irodából. - Nyugodjon meg! - Meg kell né... - Üljön le! - vágott közbe Eve. - Először is magyarázza meg, miből gondolt azonnal gyilkosságra. - Ismerem magát. Tudom, kicsoda, és mivel foglalkozik. Mi történt? Az egyik gyerekünk? Melyik? leove-ügy, gondolta Eve. Ha az egyik legnagyobb esetéből bestsellert írnak és mégis filmesítik, elkezdik felismerni az emberek. Erről lehet szó, na meg arról, hogy Roarke-hoz ment feleségül. - Valóban gyilkosságok miatt jöttünk, Ms. Jones, de azok nem a közelmúltban történtek. - Nem értem. Jobb, ha valóban leülök - határozta el magát Philadelphia, és elindult a nappalinak berendezett irodarész felé. — Nem a gyerekekről beszél? Sajnálom. Elnézést kérek - vett néhány mély lélegzetet, hogy megnyugodjon. - Általában nem viselkedek ennyire... hevesen. - Hozok egy pohár vizet — ajánlkozott Peabody. -Jaj, köszönöm, de megkérem a gondnoknőt, hogy hozzon be nekünk teát, és tolja el a következő foglalkozásomat. - Szólok neki. - Nagyon kedves. - Nem gond — surrant ki Peabody az ajtón. - Foglaljon helyet — kérte Philadelphia. — Még egyszer nagyon sajnálom. Természetesen olvastam az

Icove-köny- vet... és éppen tegnap este láttam egy barátommal a videót.

42

J. D. Robb

Nagyon eleven még az élmény, ezért rögtön a legrosszabb jutott eszembe, amikor megpillantottam. —Értem — foglalta el Eve az egyik fotelt, miközben Philadelphiát méregette. Látta rajta, hogy némileg megnyugodott, de még mindig remeg. Úgy vélte, a negyvenes éveinek a derekán járhat. Konzervatívan öltözködik, egyszerű frizurát és apró fülbevalót hord. Akárcsak az irodája: ízléses, takaros és egyáltalán nem hivalkodó. — Régen a bátyjával egy másik épületben is vezettek egy intézményt. — Nem, az FHIMK-nak mindig is itt volt a székhelye. Biztosan a Menedékre céloz. így neveztük az eredeti otthonunkat. Ott sokat küszködtünk — mosolyodott el halványan. - A szó minden értelmében. Nem volt elég pénzünk, emberünk, és karbantartási szempontból az épület maga is rémálomnak bizonyult. Képtelenek voltunk fizetni a részleteket... meggondolatlanul ugrottunk bele a vásárlásba. A városi forradalom idején árvaházat rendeztek be benne. — Aha, tudom. — Ezt jelnek véltük, szóval Nash és én gyorsan megvásároltuk. Hamar rájöttünk, oka van annak, hogy az angyalok is elkerülik — jelent meg újra halvány mosoly a szája sarkában. — Viszont sokat tanultunk az esetből, majd Isten segedelmével, valamint a támogatónk jóindulatából felépítettük ezt az új otthont, ahol a szükséget szenvedő gyermekeknek már nem csupán menedéket tudunk kínálni. Peabody visszatért. — Mindjárt itt a tea. — Nagyon szépen köszönöm. Foglaljon helyet. Éppen most magyaráztam Dallas hadnagynak, hogyan tudtuk kiterjeszteni Nashsel a lehetőségeinket, amikor ide költöztünk. Ennek szeptemberben múlt tizenöt éve. Gyorsan repül az idő. Olykor túlságosan is gyorsan. — Egész pontosan mivel foglalkoznak? — kérdezte Eve. - Tiszta és biztonságos környezetet biztosítunk a tíz és

Halálos rejtekhely tizennyolc év közötti gyerekeknek, megadjuk nekik a szükséges szellemi, lelki és fizikai segítséget, hogy legyőzzék a függőségüket, megtanuljanak helyes döntéseket hozni és erős egyéniség váljék belőlük. Megmutatjuk nekik és a nevelőiknek a békés és elégedett élethez vezető utat. - Hogy kerülnek ide? Mármint a gyerekek. -A legtöbbjüket a gyámjuk íratja be vagy bejárónak, vagy bentlakásosnak. Másokat a bíróság küld. A gyerekeink zavartak, sokan kábítószerfüggéssel küzdenek, és mindnyájukból hiányzik az önkontroll, az egészséges önkép, ráadásul rengeteg a rossz szokásuk. Mi szabályok közé szorítjuk az életüket, egyéni vagy csoportterápia keretében foglalkozunk velük, továbbá lelki útmutatást is kapnak. - A másik helyen is így csinálták? - Ott a megfelelő személyzet hiányában nem tudtunk hatékonyan harcolni a drogok ellen. Attól tartok, a Menedék a legtöbb gyereknek csupán annyit jelentett, hogy behúzódhat valahová a hideg elől. Utcagyerekek voltak, akik megszöktek otthonról vagy kidobták őket. Próbáltunk nyugodt körülményeket, meleg ágyat, egészséges ételt és felügyeletet biztosítani, de a pénzhiány igencsak korlátozta a lehetőségeinket. Egészen addig, amíg meg nem keresett minket a jótevőnk, Ms. Bittmore. Ezt az épületet is ő adományozta nekünk, pénzzel is segített, hogy bővítsük a lehetőségeinket. O, köszönöm, gondnoknő. - Örömmel segítek - hozta be Shivitz a tálcát, rajta egyszerű, fehér teáskannával és három fehér csészével. Tehetek még valamit? - Egyelőre nem, de küldd be Mr. Jonest, amint végzett. - Természetesen — hátrált ki Shivitz, és halkan becsukta az ajtót. -Boldogan mesélek az FHIMK-ról - töltötte ki beszéd közben a teát Philadelphia. - Ha kívánják, szívesen körbe is vezetem magukat. Viszont fogalmam sincs, hogy miért érdeklődnek az intézményünk után. - Ma reggel kezdetét vette a Kilencediken álló épület bontása és felújítása. A maguk régi épületéről beszélek.

43

44

J. D. Robb

- Végre csinálnak vele valamit. Ez jó hír. Legalább annyi kedves emléket őrzök arról a házról, mint rémeset — nevetett fel kurtán Philadelphia, miközben felemelte a csészéjét. - A vízvezetékben nem lehetett megbízni, az ajtók szorultak, az áram pedig időnként minden magyarázat nélkül elment. Bárki legyen is az új tulajdonos, remélem, hogy elég mély a zsebe. Gondolom, egy tisztességes felújítás hatalmas összegbe kerül - pillantott fel, amikor nyílt az ajtó. - Gyere, Nash! Ismerkedj meg Dallas hadnaggyal és Peabody nyomozóval. - Részemről a szerencse — lépett be az őszülő, fekete hajú férfi. Az orra messze előreugrott az arcából, az álla ugyanolyan hegyes volt, mint a húgának. Öltönyt és nyakkendőt viselt. A cipője ragyogott, akár a tükör. — Tudom, hogy ki maga, Dallas hadnagy - rázta meg határozottan Eve kezét. - Tudom, ki Roarke felesége. Mindkettejüket ismerem folytatta, miközben Peabodyval is kezet fogott. - Híresek. Elsősorban az Icove-ügy miatt. - Megkérem a gondnoknőt, hogy hozzon még egy csészét. - Miattam ne zavartasd magad — legyintett Nash, majd a húga mellé ült a kanapéra. - Kávépárti vagyok, de Philly nem enged koffeint a házba. Még műkávét sem. - Különösen azt nem. Ezek mind vegyszerek - húzta el helytelenítően a száját Philadelphia, miközben a fejét csóválta. — Ezzel az erővel akár mérget is ihatnál. - Méregnek viszont nagyon finom. Szóval, mi szél hozta New York két legjobb nyomozóját az FHIMK-hoz? - A hadnagy éppen most említette, hogy elkezdték felújítani a régi helyünket, Nash. A Menedéket. - Itt is gyakran emlegetjük a felújítást, de annak a régi háznak a rendbetétele messze meghaladta a lehetőségeinket. Megkönnyebbültünk, amikor végre kiköltöztünk onnan. - Ráadásul szerencsések is voltak — tette hozzá Eve. -

Halálos rejtekhely Nem mindennap fordul elő, hogy egy idegen egy egész házat adományoz az embernek. - Ms. Bittmore a mi angyalunk - dőlt hátra Nash, és húgánál néhány árnyalattal áthatóbb tekintetével Eve szemébe nézett. — Köztudott, hogy elvesztette a férjét a városi forradalomban, majd évek múlva a fiatalabb fiát is, aki az utcán élt és drogozott. Kis híján az unokája is hasonló sorsra jutott. Az egymást követő nemzedékek mind ráléptek erre a sötét ösvényre. Viszont Seraphim eljött hozzánk... eljött a Menedékbe. - Ahol sikerült hatnunk rá — vette át a szót Philadelphia. - Segítettünk neki, hogy maga mögött hagyja azt a sötét ösvényt és kilépjen a fényre, ahol várta a családja. Amikor Ms. Bittmore meglátogatott bennünket, láthatta, hogy miért és mi ellen harcolunk. Ezt. az épületet ajándékozta nekünk, amiért megmentettük az unokáját, aki most már történetesen nálunk dolgozik. O az egyik tanácsadónk. Roppant hálásak vagyunk mindkettejüknek, valamint a felsőbb hatalomnak, amiért összehozott bennünket. - Seraphim ma is bent van? - Nem tudom fejből a beosztását, de ha jól emlékszem, ma délután nincs. Szívesen megkérem a gondnoknőt, hogy nézzen utána. - Később is ráér. Mint ahogy azt már mondtam, megkezdődött a Kilencediken álló épület átalakítása. Ennek során találtunk néhány álfalat. - Alfalat? — vonta össze Philadelphia a szemöldökét. — Nem igazán tudom követni. - Olyan falakról beszélek, melyeket úgy építettek az eredetiek elé, hogy keskeny rést hagytak a kettő között. - Ezért volt ott olyan hűvös? — csóválta Philadelphia a fejét. - Annak idején csak a feltétlenül szükséges javításokat engedhettük meg magunknak, és még azt sem mindig. Gondolom, azért húzták fel ezeket az álfalakat, mert az eredetiek szörnyű állapotban lehettek. - Nem hiszem. Inkább azért, hogy elrejtsenek mögé

45

46

J. D. Robb

valamit. - Kifestettünk és elvégeztünk néhány apró, valóban nagyon apró - hangsúlyozta Nash - javítást a fürdőszobákban és a konyhában, de sohasem építettünk falat. Azt mondja, rejtegettek ott valamit? Értéktárgyakat... esetleg bűncselekményből származó értéktárgyakat? Biztosíthatom, hogy ha lett volna bármi értékünk, akkor nem rejtegetjük, inkább arra költjük, hogy a felszínen tartsuk a Menedéket. Mit találtak? Készpénzt, ékszert, kábítószert? - Holttesteket - mondta ki kereken Eve, miközben a beszélgetőtársai arcát figyelte. — Tizenkét holttestet. Philadelphia ujjai közül kicsúszott a csésze, és miközben a szőnyegen pattogott, vékony patakban folyt belőle a borostyánsárga tea. Nash üres tekintettel, sápadtan bámult. - Tizenkettőt — fuldoklott Philadelphia. — Azt mondja... azt hittem... azt mondja, egy tucatot. Irgalmas Jézus, egy tucat holttestet találtak? - Mégis, miről beszél? — kérdezte ellentmondást nem tűrő hangon Nash. - Tizenkét holttestről — közölte Eve -, melyeket az eredeti és az álfalak között fedeztünk fel. Egész pontosan tizenkét csontvázról. A helyszíni vizsgálatok alapján tizenkét és tizenhat éves lányok maradványairól. - Lányok? - fogta meg a bátyja kezét Philadelphia, akárcsak a bejárat melletti pádon ülő lány a barátjáét. Hogyan? Mikor? Ki képes ilyesmire? Miért? - Ezek nagyon jó kérdések, és éppen azon dolgozom, hogy megválaszoljam őket. A helyszínen arra a következtetésre jutottunk, hogy a műanyag fóliába csavart testeket nagyjából tizenöt éve rejthették el az álfalak mögé. Az idő tájt, hogy maguk elhagyták az épületet és ide költöztek. -Azt hiszi, hogy mi..'. - hajolt előre Philadelphia, és a szeme tűzben égett. — Hadnagy, nyomozó, mi arra tettük fel az életünket, hogy megmentsük a fiatalokat. Önmagukról, a környezetüktől, a káros befolyásoktól, mi soha... soha

Halálos rejtekhely nem lennénk képesek... - Nem történhetett akkor, amikor még ott voltunk emelte fel sápadtan Nash a korábban visszautasított csészét, és felhajtotta a kihűlt teát. - Azt észrevettük volna. Még ha nem is mi, de a bentlakók és a személyzet biztosan. Nem történhetett akkor. Ez lehetetlen. — Hogyan költöztek ki? -Az ügyvédünk tanácsára egyszerűen kisétáltunk, és magunkkal vittük, ami a miénk volt. Bútort, használati tárgyakat. .. azt a néhány holmit, amit a magunkénak mondhattunk. Pár ruhát, amit azért tartottunk, mert akadtak, akik a semminél is kevesebbel érkeztek, hozzánk. Ilyesmit. Összecsomagoltunk és áthoztunk ide mindent, amit csak tudtunk. —Még sírtál is - emlékeztette Nash a húgát. - Annak ellenére sírtál, hogy az a ház csak kölönc volt, ami a mélybe húzott minket. —Valóban. Kudarcként éltem meg a költözést, pedig egyáltalán nem volt az. A lehetőségeinkhez mérten remek munkát végeztünk ott. A költözéssel is sokkal többet nyertünk, mint amennyit veszítettünk. Csodálatos ajándékot kaptunk. Ez a rettenetes dolog csakis azután történhetett, hogy eljöttünk onnan. — A kiköltözésük után ki juthatott be az épületbe? —Egy rövid ideig mi is visszajártunk - dörzsölte meg Nash az arcát, mint aki fel akar ébredni egy rettenetes álomból. - Gondolom, a személyzet és néhány gyerek is bejuthatott, ha nagyon akart. Nem büszkélkedhettünk túl jó biztonsági rendszerrel. Ez is sokat számított, amikor a költözés mellett döntöttünk. —Az ügyvédünk tanácsára nem adtuk át azonnal a banknak a házat — állt fel beszéd közben Philadelphia, és az egyik fiókból kivett egy szalvétát. Felitatta a kiömlött teát és felvette a csészét. — Azt javasolta, hogy a papírok kitöltése helyett egyszerűen hagyjuk, hogy a bank lefoglalja. Ehhez kellett némi idő. Fél évet töltöttünk ott úgy, hogy nem fizettük a jelzálogot. Tovább is

47

48

J. D. Robb

maradhattunk volna, de úgy éreztem, az olyan, mint a... — Lopás — dünnyögte Nash. — Azt mondtad, olyan, mintha lopnánk. Már az is megfordult a fejünkben, hogy feladjuk a küldetésünk, amikor Ms. Bittmore felajánlotta nekünk ezt az épületet. Mintha Isten ajándéka lenne. Máig úgy hisszük, hogy az Úr rajta keresztül nyilvánította ki az akaratát. — Mennyi idő telt el, mire a bank lefoglalta a régi házukat? - Szerintem a költözéstől számítva még legalább hat vagy hét hónap. Legalább - ismételte meg Philadelphia. Az erről szóló iratokat máig őrizzük egy fájlban. — Szeretnék kapni egy másolatot. — Intézkedem. Mindent megkap, amit csak kér. - Továbbá az akkori alkalmazottak névsorát, beleértve azokat is, akik a javításokat és a karbantartást végezték. Valamint a lakókét. Megőrizték az adatokat? - A személyzetét igen. A legtöbb iparosét is. A bátyánk, Monty is elvégzett néhány kisebb munkát. Én is próbálkoztam, mert Nash nem boldogul a szerszámokkal. Monty évekkel ezelőtt halt meg Afrikában. A lakóink névsorát is megőriztük, habár akkoriban még nem vezettük olyan szigorúan a nyilvántartást. Bejegyzett társaság voltunk, ezért időnként a bíróság is küldött hozzánk gyerekeket, de az utcáról is befogadtuk a kallódó szerencsétleneket. Attól tartok, akadtak közöttük, akik hamis nevet adtak meg, és többségük mindössze egy vagy két éjszakát töltött nálunk, de minden megmaradt iratot előkeresek. —Tizenkét kislány — lehelte Nash. — Hogy történhetett ilyen? —Ráadásul talán a mi lányaink voltak — fehéredtek el Philadelphia ujjai, miközben a bátyja kezét szorította. Valószínűleg hozzánk jöttek, vagy visszatértek és minket kerestek a költözés után. Ekkor... ekkor csaptak le rájuk. - Felelősek vagyunk a történtekért? — emelte szabad kezét az arca elé Nash. — A mi lelkűnkön szárad ez a

Halálos rejtekhely rettenet? — Nem hiszem — húzódott közelebb hozzá Philadelphia, és átkarolta a vállát. — Szerintem nem — nézett könyörögve Eve-re. — Magának mi a véleménye? - Egyedül az a felelős, aki meggyilkolta őket. - Biztos benne, hogy... Persze, teljesen biztos - ejtette le Nash a kezét, miközben ültében kihúzta magát. - Azt mondta, fóliába csavarták, és egy fal mögé rejtették a testeket. Persze hogy gyilkosság történt. Hogyan végeztek velük? - Erről egyelőre nem beszélhetek - állt fel Eve. — Köszönöm a segítséget. Szeretném, ha előkeresné az iratokat, amelyeket kértem. Közben szeretnék beszélni azokkal, akik a régi házban maguknak dolgoztak, esetleg ott is laktak. - Szólok Ollie-nak, hogy állítson össze egy névsort... Olivér Hill - magyarázta Philadelphia. — Az irodavezetőnk. A Menedékben még nem volt velünk. Ott irodát sem nagyon engedhettünk meg magunknak, nemhogy irodavezetőt. Brenda Shivitz, a gondnoknőnk akkor csak félállásban dolgozott nálunk, de a költözés után már teljes állásban tudtuk foglalkoztatni. Seraphimet már említettem. Ja, és Brodie Fine. Akkoriban indított önálló vállalkozást, és több megbízást is kapott tőlünk. Most is ő az ezermesterünk. Még mindig megvan a cége és mindenféle javítást elvállal. Sok minden miatt hívjuk. - Szeretném elkérni a címét és a számát. -Megkapja. Ha megbocsát... - állt fel Philadelphia a kanapéról. — Máris intézkedem. - Hozzá tud tenni még valamit az elhangzottakhoz? kérdezte Nasht Eve, miután a húga távozott. A férfi a kezét bámulta. - Semmit. Nagyon sajnálom. Nem árulná el legalább a nevüket? Talán emlékszem rájuk. Úgy érzem, emlékeznem kellene. - Ha sikerült megállapítanunk az áldozatok személyazonosságát, akkor tájékoztatom. Most viszont szeretnénk váltani néhány szót a gondnoknővel. - Persze, értem. Ebben az irodában nyugodtan beszél-

49

50

J. D. Robb

gethetnek, senki sem fogja zavarni magukat — indult kifelé Nash, majd hátrafordult. - Remélem, a lelkűk már rég békére talált. Imádkozom, hogy így legyen. - Vélemény? - kérdezte Eve a társát abban a pillanatban, hogy kettesben maradtak. - Elszántak, talán kissé vallásosak, de nem szélsőségesen, és szoros kötelék fűzi őket össze. Másfelől ők járhattak be a legkönnyebben a régi házukba és feltehetően az áldozatokat is ők ismerték a legjobban. - Mindkettővel egyetértek. Továbbá nem tűnnek ostobának, márpedig elképesztő ostobaság lenne olyan épületben elrejteni a holttesteket, ahonnan ki akarnak költözni. Okét vették volna elő elsőként, ha a bank a felújítás mellett dönt. - Időnként a kétségbeesés ostoba tettekbe hajszolja az embert. Eve helyeslőén bólogatott. - Nagyon is. Derítsünk ki minél többet a halott bátyjukról és a nővérükről. Továbbá mindenkinek alaposan nézzünk utána, aki régen a Menedékben dolgozott. Még azoknak is, akik csak időnként bukkantak fel, hogy elvégezzenek néhány apróbb javítást. - Philadelphia reakciója különösen hitelesnek tűnt. Valóban megdöbbent. - Aha, de ha én is éveken keresztül, nap mint nap kamaszokkal dolgoznék, akkor bennem is kifejlődne a színjátszás képessége, nehogy észrevegyék rajtam, hogy legszívesebben a falhoz szegezném és felgyújtanám őket. -Juj! - Csak közlöm — fordult a belépő Shivitz felé Eve. - Mr. Jones azt mondta... Azt mondta, beszélni akarnak velem. Még hozzátette, hogy... — állt meg könnyes szemmel az ajtóban Shivitz. Peabody tudta, hogy neki kell foglalkoznia az érzelmileg megrendült tanúkkal, ezért odalépett a gondnoknőhöz, átkarolta a vállát és az egyik fotelhez vezette. - Tudom, milyen szörnyű megrázkódtatás. - Ez... ez egyszerűen hallatlan! Megöltek tizenkét

Halálos rejtekhely lányt? Utána meg egyszerűen otthagyták őket azon a rettenetes helyen? Ki képes erre? — csapott öklével a combjára Shivitz. — Miféle istentelen szörnyeteg művel effélét? Meg fogja találni. Meg kell találnia. Hiszem, hogy Isten megbünteti a tettéért, de előtte az emberek törvényének is meg kell büntetnie. Márpedig maga a törvény. - Ezzel nem tudok vitába szállni — lépett közelebb a nőhöz Eve, akinek a könnyeit felszárította az izzó gyűlölet. - Próbáljon visszaemlékezni. Nem jut eszébe valaki, aki furcsán viselkedett, aki talán nem úgy nézett a lányokra a Menedékben, ahogy illik... vagy még itt sem? Különösen az első időkben. - Ennek nem szabad megtörténnie. Mi felelünk az otthonunkba került gyerekek biztonságáért. Sohasem engednénk olyan embert a közelükbe, aki ártani akar nekik. Peabody elfoglalta a Shivitz melletti fotelt, majd közelebb hajolt hozzá. -Akadnak olyanok, akik tisztességesen dolgoznak, mindenki azt hiszi, hogy tisztességesen is élnek, de érezni rajtuk, hogy valami nincs rendben. - Pontosan tudom, mire céloz - bólogatott szaporán Shivitz, miközben egyik ujjával a levegőbe bökött. - Egyszer azért váltottam boltot, mert folyton rossz érzésem támadt a tulajdonos láttán. Később megtudtam, hogy le is tartóztatták. Bukméker volt! - halkította le a hangját. - Tudtam, hogy valami nincs rendben vele. Ismerem az érzést, amiről beszél. - Oké mondta Eve, miközben azon gondolkodott, vajon a bűncselekmények között hányadik helyre rangsorolja Shivitz a bukmékerkedést. — A Menedékben is érzett ilyesmit? - Nem igazán. Sajnálom, de... Várjon csak! - szorította össze a száját, és erősen gondolkodott. — Brodie Fine, az ezermesterünk. Mármint nem maga Brodie. O kedves, családszerető ember és nagyon megbízható. Még néhány gyerekünknek is adott munkát, miután elvégezték az iskolát. Viszont volt egy kisegítője... egy segédje, igen, így nevezte.

51

52

J. D. Robb

Az ő közelében is rám tört ez az érzés. Kétszer is hallottam káromkodni, márpedig káromkodni bűn. Főleg gyerekek közelében. Továbbá biztosra vessem, hogy időnként alkoholt éreztem a leheletén. Nem sokszor járt nálunk, de nagyon nem tetszett nekem az az ember. - Emlékszik még a nevére?

53

J. D. Robb

- Ó, te magasságos, már nem. Jókötésű fiatalember volt, és igen, most visszagondolva furcsa volt a szeme. Olyan állatias. - Rendben. Utána fogunk nézni. Még valaki? - Nagyon vigyáztunk, és ez már szörnyű régen történt. Jaj, azok a szegény lánykák! A szeme újra könnybe lábadt, így Eve gyorsan feltette a következő kérdést, nehogy elsírja magát. - Mi a helyzet a látogatókkal? A szülőkkel és a gyámokkal? - Annak idején ritkaságszámba ment a szülők látogatása. Szomorú, de a gyerekek többsége éppen miattuk szökött meg otthonról. Időnként azért előfordult, hogy megjelent néhány szülő és hazavitte a gyerekét, amit engedtük nekik, ha a bíróság nem tiltotta meg. Olyanok is akadtak, akik mindent megpróbáltak, de a gyerek makacskodott. Most, hogy mondja, eszembe jutott egy pár, akik el akarták vinni a kislányukat. Az anya csendben sírdogált, azonban az apa! Szörnyű jelenetet rendezett. Folyamatosan ordított és azzal vádolt bennünket, hogy egy szekta vagyunk! - szorította a szívére a kezét, mintha már a vád hallatán is meg akarna állni. - Kiabált velünk, hogy mi biztattuk szökésre a lányát, miattunk szájait vissza neki, meg ilyenek. Még a nevére is emlékszem, mert attól féltem, megüti Mr. Jonest, vagy akár Ms. Jonest is, és Isten a tanúm, használta is az öklét a lányán, talán a feleségén is. Jubal Craine-nek hívták. Nebraskából jöttek. Pontosan emlékszem rá. A földjükön gazdálkodtak, és amikor a lányuk elszökött otthonról, nálunk kötött ki — tétovázott. - És? — buzdította Eve. - Szóval... Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de a lány a testét árulta ételért vagy szállásért cserében. Leahnak hívták, és mindent megtettünk érte, amit csak tudtunk. O, ó, és az apja visszajött hozzánk, igen, egy hónap múlva visszajött, mert Leah megint megszökött. Ránk akarta törni az ajtót, hogy megkeresse, de mondtuk neki, hogy nincs nálunk a lánya. Hívtuk a rendőrséget, s elvitték.

v

54

/. D. Robb

Most, hogy említi, ez akkor történt, amikor már készültünk a költözésre. - Ezzel nagyon sokat segített, Shivitz gondnoknő — bátorította Peabody. - Másra nem emlékszik? - Most csak ennyi jut az eszembe, de megígérem, hogy gondolkodni fogok. Talán én is ismertem, aki ezt a szörnyűséget elkövette. Tudom, hogy az éjjel egy cseppet sem alszom majd. Viszont tény, Miss, hogy mi mindig is nagyon vigyáztunk arra, ki dolgozzon nekünk, ki léphet be a házba és ki érintkezhet a gyerekekkel. Mármint úgy értem, hogy Ms. Jones és Mr. Jones. Egyszerűen el sem tudom képzelni, hogyan történhetett ilyesmi. -A gyerekek nincsenek folyamatosan bent a házban, igaz? - szólt közbe Eve. - Kijárhatnak. Nem lehet elzárni őket a hét minden órájában. - Persze hogy nem! Fontos az egészséges egyensúly fenntartása, és meg kell tanulniuk megbirkózni a világ kihívásaival. Fontos, hogy megtanuljanak bízni az emberekben. Továbbá napi feladatokat is kapnak. Bevásárolnak, tanulmányi kirándulásra mennek és a szabad idejüket is odakint tölthetik. O! Értem már! Valaki odakintről. Biztos odakintről ölte meg őket valaki, és utána elrejtette a holttestüket a régi házban. Valaki odakintről — ismételte meg megkönnyebbülten. — Nem pedig közülünk. Talán igen, talán nem, gondolta Eve. - Nagyon köszönjük a segítségét. Hívjon fel, ha eszébe jut valami. - Megígérem, hogy hívni fogom. Még biztosan nem ismeri a nevüket — állt fel Shivitz. — Mr. Jones azt mondta, hogy csak a csontjaikat találják meg. Ha megtudja, ugye nekünk is elárulja? Minden gyeteknek megpróbáltam a közelébe kerülni. Igyekeztem megtudni, kik ők és miben bíznak. Mindig is segíteni akartam rajtuk. Ha tudom a nevüket, imádkozni is jobban tudok majd értük. - Ha megtudjuk, közölni fogjuk. Seraphim Brigham dolgozik?

Halálos rejtekhely - Ma délután nem. Csak reggel tartott egy foglalkozást. Még nem tudja, mi történt - szorította újra a szívére a kezét Shivitz. — Nagyon meg fogja rázni. Tudja, ő is egy volt közülük. A kislányok közül. - Nem szeretnék félbeszakítani semmit - nyitott be Philadelphia —, de összeszedtem, amit kért - nyújtott Eve felé néhány diszket. - Mindent feliratoztam. Pillanatnyilag más nem jut eszembe. - Köszönöm - vette át Eve az anyagot. - Nem tudja, merre lehet most Seraphim? - A szabad délutánjain általában a nagyanyjával ebédel. Néha múzeumba megy, vagy vásárolgatni. Az utóbbi időben megismerkedett egy fiúval, és úgy néz ki, komoly a dolog, szóval az is elképzelhető, hogy randevúzik. - Ami nem tetszik magának? - O, dehogy, nem erről van szó - pirult el halványan Philadelphia. - Nem akartam ilyen kritikus hangot megütni. Nagyon kedves fiatalember. Művész. Még azt is felajánlotta, hogy lerajzolja a gyerekeket. - Akkor mi a baj vele? - Hippi. Az Eve mögött álló, hippicsaládból származó Peabody megköszörülte a torkát. - Csak arról van szó, hogy próbáltunk világos szabályokat belenevelni a gyerekekbe szexről, és miközben természetesen nyitottak vagyunk a különféle vallásokra, igyekszünk a hagyományos judeo-keresztény szellemben nevelni a gyerekeket. A hippik inkább... - Szabadok? — segítette ki Peabody. - Igen. Pontosan. Viszont ahogy azt már említettem, nagyon kedves ember, és mi csak a legjobbat szeretnénk Seraphimnek. Hadnagy, úgy érzem, el kell mondanom a történteket a személyzetnek és a lakóinknak. Egyfajta tiszteletből. Ismerem a gyerekeinket, és tudom, hogy az elektronikus eszközeiken keresztül hamarosan úgyis megtudnak mindent. Szeretném megvédeni őket, de

55

56

/. D. Robb

nyitottnak kell lennem velük szemben. - Ezt odabízom. Ha megtudunk valamit, majd értesítjük. Kérem, maga is hívjon, ha olyasmi jut eszébe, amit fontosnak tart. - Szerintem egy ideig másra sem tudunk majd gondolni. Remélem, segít, amit mondtunk. Az ajtóhoz vezette Eve-et és Peabodyt. Eve érzett valamit, ezért hátrapillantott. A lépcsőn ülve meglátta a lányt - Quilla, jutott eszébe a neve -, ahogy éppen lyukat bámul belé. A szabad levegőre érve a kocsihoz sétált és nekitámaszkodott. Várt. - Nyomozzam le ezt a Seraphimet, akinek olyan rossz az ízlése, hogy hippikkel randizik? - Lazíts, Peabody. A hippiket sokan tartják furának. -Azért, mert hiszünk az egyén szabad választásában, mások elfogadásában, valamint tiszteljük a bolygót minden lakójával egyetemben? - Azért - felelt Eve könnyedén, miközben kiélvezte a pillanatot. - Továbbá amiért saját magatok készítitek a ruhátokat, többnyire kommunákban éltek, birkát tenyésztetek, répát termeltek és aratáskor tisztelegtek a Holdfény istennő előtt. - Nincs is Holdfény istennő. - Csak azért tévedhettem ekkorát, mert a hippik felét úgy hívják, hogy Holdfény. Vagy Szivárvány. Esetleg Napsugár. - Rengeteg unokatestvérem van, de csak az egyiket hívják Szivárványnak — fújtatott dühösen Peabody, miközben ő is nekidőlt a kocsinak. - Most csak baszakodsz velem. - Szépen beszélsz, hippilány. Aha, egy kicsit. Megindított Philly? Ő is komolyan veszi, amit mond, de Istenről és a hitről való elképzelése belefér egy apró ládikába, aminek igencsak szoros a fedele. - Oké, aha, ez igaz. Ráadásul úgy tűnt, nem utasítja el a többi hitet, még a hit hiányát sem. Csak éppen megingat-

Halálos rejtekhely hatatlan abban, hogy az ő hite az igazi... az egyetlen igazi. Peabody hallgatott néhány pillanatig.

57

58

/. D. Robb

- Mire várunk? Eve fejével az épület felé intett. -Rá. Quilla kisurrant a résnyire nyitott ajtón. A tenyérlenyomat-ellenőrzőnél megállt, kivett valamit a zsebéből és a készülék alá csúsztatta, majd zavartalanul lesétált a lépcsőn és az üresen álló pad felé indult. Majd hirtelen megfordult — Eve úgy vélte, akkor, amikor elérte a kamera vakfoltját -, a kerítéshez ügetett és átvetette magát rajta. Aztán odavonult Eve elé. - Hé! — köszönt. - Neked is hé. - Maguk tök az Icove-zsaruk. - New York-i zsaruk vagyunk — javította ki Eve, mire Quilla csak a szemét forgatta. - Ti kaptátok el. - Mit műveltél az olvasóval, hogy kiengedett? Quilla vállat vont. - Csak egy zavaró. Lóg a csapatban néhány kocka. Lefizettem az egyiket, hogy bütyköljön össze nekem egyet. A ma reggel talált halott lányok miatt jöttek, igaz? - Miféle halott lányokról beszélsz? - Ne már. Akikből csak a csont maradt. Abban a szaros házban voltak, ahol régen Ms. Jones is. Ezért jöttek ide. - Kezdjük az elején. Honnan tudsz te erről? - Kiszúrom a zsarukat, vagy nem? A maga képét ráadásul a videóból is ismerem. Szóval Ms. J. legutóbbi hisztije után kotorásztam egy kicsit. Tudom, hogyan kell kotorászni, író vagyok. - Komolyan? - Igen, és nagyon jó író leszek, ha végre kiszabadulok innen. Hogy haltak meg? - Miért kössem az orrodra? Quilla megint megvonta a vállát. - Mondjuk írhatnék róla. Nem kell elmondani,

v

Halálos rejtekhely egyedül is kitalálom. Már mondtam, hogy értek a kotorászáshoz. Viszont ha azt hiszi, hogy Ms. J., vagy Mr. J. gyilkolta meg őket, akkor nagyon7tré zsaru. - Miért is? -Túl vallásosak. Tudom, hogy sokan megjátsszák és közben amint félrefordul az ember, már a nadrágjában matatnak - dugta csuklyás kardigánjának a zsebébe a kezét Quilla de ők nem csak játsszák az eszüket. - Hány éves vagy? — kérdezte Peabody. - Tizenhat. Eve oldalt billentette a fejét. - Inkább csak leszel. Néhány év múlva. A lány hátradobta színes haját, amit akár újabb vállvonásnak is lehetett érteni. - Másfél év múlva. Na és, akkor mi van? Ettől még tudom, amit tudok.. Egy írónak mindent meg kell figyelnie. Ezek ketten komplett seggfejek, de nem tudnának végezni egy rakás lánnyal. Ezt nyugodtan ki merem jelenteni. Elég, ha csak fél szemmel sandít oda az ember, úgy is látja körülöttük a glóriát - rajzolt kört az ujjával a feje fölé. - Miért érdekel téged, hogy mit gondolunk Jonesékról? - Szart sem érdekel. Csak mondtam. Most vissza kell mennem — forgatta újra a szemét Quilla. — Nem léphetek ki a házból, amíg be nem fejezem az „oktatási feladatokat és a házimunkát” - szajkózta affektálva. - Viszont nyitva tartom a szemem. Csak kérdezzenek, ha tudni akarnak valamit - futott vissza néhány lépéssel a kerítéshez, és beugrott az udvarba. — Én is meg tudom írni - kiáltott vissza. Legalább olyan jól, mint az a riporter azt az Icove-vackot, csak más szemszögből. Mert olyan vagyok, mint ők. Mint a halott lányok. A pad felé iramodott, irányt váltott és eltűnt Eve-ék szeme elől. - Mire gondolsz? — kérdezte Peabody. - Sok mindenre, de elsősorban arra, hogy minden kölyökcsapatban van legalább egy, aki ért az elektronikához. Ha képesek átverni ezt a viszonylag kiváló biztonsági

59

60

J. D. Robb

rendszert, akkor a nyakam rá, hogy a Menedékben is akkor járkáltak észrevétlenül ki és be, amikor csak akartak. Zabálnivaló ötlet — kerülte meg a kocsit. — Miért is mondják így? Miért akarná bárki is felfalni a gondolatait, és mégis, miféle kaját képzel a helyükbe? A spenóttól egészséges ötletei támadnak az embernek? Ha fagylaltot és édességet, akkor pedig viccesek? Miért kell ilyen ostobaságokat mondani? - Mondjuk, mert ilyenek a szólások? - A szólások az idiótáknak valók - dünnyögte Eve, miközben beült a volán mögé. - Menjünk, piszkáljuk meg egy kicsit ezt a DeWintert. - Nem élénkíthetném én is egy kis kajával a gondolataimat? Nagyon éhes vagyok és tudok a közelben egy boltot. - Naná, hogy tudsz. Peabody összevonta a szemöldökét. - Kételkedsz az éhségemben? Eve csak mosolygott. - Vedd ezt egy kajás gondolatnak.

Negyedik fejezet

Eve ritkán járt a labornak azon részén, ahol DeWinter berendezkedett, de még emlékezett a labirintuson át odavezető útra - le kellett menni a mozgójárdán, keresztül a folyosókon, elhaladni néhány ellenőrző pont és biztonsági állomás mellett, majd üvegajtók következtek... a legutolsó biztonsági ellenőrzés előtt. A tágas, két szintet is elfoglaló központ számos labornak, tesztterületnek, gépnek és felszerelésnek adott otthont. Technikusok, kisegítők és felügyelők sétáltak a szektorok között, vagy dolgoztak az üveg mögé rejtett munkaasztalok mellett. Laborköpenyt és védőruhát ugyanúgy viseltek, mint utcai ruhát - egy esetben Eve mintha pizsamát is látott volna. Valaki valahol zenét bömböltetett. Eve nem csak a fülével hallotta, de a falon át is érezte a basszus lüktetését. Bizonytalanul jobbra fordult, benézett egy nyitott ajtón, amely mögött egy fehér köpenyes, sötét bőrű, fehér, feltornyozott hajú nő éppen egy kirívóan nagy testű patkányt boncolt. Az ismeretlen felemelte a véres szikét és barátságos biccentéssel üdvözölte Eve-et. - NYPSD, igaz? Már számítottunk magukra. D. dokit keresik? - Ha ezzel DeWinterre céloz, akkor igen. - Fel a lépcsőn, utána balra, majd jobbra és egyenesen. Elkísérjem? - Kösz, szerintem egyedül is odatalálok. Miért darabolja azt a patkányt? - Hogy kiderítsem, ez falta-e fel a társaival közösen egy fickó arcát, és ha igen, akkor mikor. Még a patkányürüléket is megvizsgáljuk. Soha véget nem érő móka az élet. - Tiszta buli - indult Eve a lépcső felé, miközben arra

gondolt, hogy szerencsére nem kell részt vennie efféle szórakozásban.

60

J. D. Robb

- Egy nyomozó rettenetes dolgokat lát — jegyezte meg Peabody. - Igen, és a holnap még rettenetesebbeket tartogat. - Aha, de még mindig jobb, mint patkányban keresgélni egy ember arcának a darabjait. - Ezzel nem tudok vitába szállni — fordult balra Eve az egyik labor mellett, melyben egy hatalmas átlátszó tartályban kukacok nyüzsögtek. A számítógépekkel, holoállomással, monitorokkal és arcokkal telerajzolt táblával zsúfolt, zeneszótól hangos terem után jobb kéz felé vette az irányt. Majd megindult egyenesen előre a fényes lámpák, acélasztalok, ismeretlen rendeltetésű eszközök és csontokkal teli polcokat rejtő labor felé. Ahogy közelebb ért - és távolodott a zenétől - hangokat hallott. DeWinter és egy jóval ismerősebb férfi hangját. A félrehúzott, üvegezett tolóajtó mögött megpillantotta DeWintert és a szorosan mellette álló Morrist. DeWinter fekete ruhát viselt. Morris acélszúrke öltönyt alatta egy-két árnyalattal világosabb inggel. Tintafekete haját hosszú lófarokba kötötte. Az acélasztalra pakolt fehér csontvázat vizsgálták. A másik csontvázhoz tartozó csontokat a szomszédos asztalon állították össze. A monitorok is különböző csontokat mutattak. Morris mikroszemúveg mögé rejtette sötét, mandulavágású szemét, úgy vizsgálta a felkarcsontot, melyet DeWinter tartott a kezében. - Igen - mondta. - Egyetértek. Majd felpillantott és elmosolyodott, amikor találkozott Eve-vel a tekintete. - Dallas. Peabody. Üdvözöllek benneteket a csontkamrában. - Nem számítottam rá, hogy téged is itt talállak, Morris. - Garnettel egyetértettünk abban, hogy sokkal többre jutunk, ha itt konzultálunk. Hallom, hogy már

Halálos rejtekhely találkoztatok. - Aha — lépett beljebb Eve, és odabiccentett DeWinter- nek. — Eddig mire jutottatok? -Azzal a kettővel kezdtük, akiket elsőként találtatok meg. Egyes Maradvány és Kettes Maradvány. Felvételt készítettünk róluk, megtisztítottuk a csontokat, újra felvételt készítettünk, majd elkezdtük a vizsgálatot. Li és én egyetértettünk abban, hogy a csontokon talált sérülések jóval a halál beállta előtt keletkeztek. Egyesek hónapokkal, mások évekkel korábban. A Kettes Maradványon talált sérülések jellege megegyezik a gyermekbántalmazásoknál megszokott sérülések jellegével. Először a sípcsontja tört el, körülbelül kétéves korában. Amilyen fiatal csontok is törnek?— csodálkozott némán Eve. Az övé még hat évet erősödhetett, mielőtt Richard Troy ket- téroppantotta, mint valami vékony gallyat. - A koponyavarratok és az ízületek összehasonlító elemzése alapján az Egyes, tizenhárom évesen halt meg. Akárcsak a Kettes. A súlyukat is meg tudom adni. Az Egyes kilencvenöt és száz font között lehetett, a Kettes százöt és száztíz között. Mindketten lányok voltak, de ezt már a helyszínen is megállapítottátok. Li? -Vettünk a csontokból DNS-mintát és elindítottunk egy keresést, de az eredményhez idő kell. Ezt lényegesen csökkenthetjük, ha sikerül rekonstruálni az arcukat vagy találni legalább egy vérrokont. Több vizsgálattal is igyekszünk meghatározni a haláluk okát, mennyire voltak egészségesek, jól tápláltak, talán még az országrészt is kideríthetjük, ahol felnőttek. - A csontjaikból. Morris újra elmosolyodott. - Én magam is inkább hús-vér párti vagyok, de igen, a csontokból is rengeteget meg lehet tudni. - A korunk, a nemünk, a mozgásunk, az arcunk, az étkezési szokásaink, gyakran az egész életmódunk kiolvasható a csontokból - erősítette meg DeWinter. - Az Egyes Áldozat sokkal egészségesebb életet élt, mint a

61

62

J. D. Robb

Kettes. Csupán egyetlen csontját törte el, valószínűleg egy gyerekkori balesetben. Talán elesett a biciklivel, vagy leesett egy fáról. Szakszerű ellátást kapott és szépen összeforrt. A fogai egyenesek és épek. Látszik rajtuk, hogy rendszeresen járt fogorvoshoz, míg a Kettesé ferdén állnak és négy lyukas fogat is találtunk a fogsorában. Csak tippelek, de szerintem az Egyes közép- osztálybeli, vagy afölött álló családban nőtt fel, míg a Kettes szegénységben, esetleg mélyszegénységben. — Figyeld meg a lábujjait - mutatt r Morris. - Látod, ahogy finoman egymásra hajlanak? — Vagyis sokat viselt a méreténél kisebb cipőt. DeWinter tátott szájjal hallgatta. — Pontosan! Szegénység, elhanyagoltság, esetleg mindkettő. — Ez is segít, de ismernem kell az arcukat. Tudnom kell a nevüket és a haláluk okát. — Meg is fogod tudni. Elsie talán már tud is valamit mondani nekünk. Elsie Kendrick végzi az arcrekonstrukciót, ami valószínűleg hamarabb elkészül, mint a DNSelemzés. — Minél gyorsabb, annál jobb. Azt meg tudjátok mondani a csontok alapján, hogy mikor haltak meg? — Igen, de természetesen csak bizonyos határokon belül. Berenskiék már megvizsgálták a gipszkarton fal anyagát, hogy abból próbálják meghatározni az építés idejét. Dick Berenski, gondolta Eve. Nem véletlenül tartják seggfejnek, de a munkáját mindig precízen végzi. Az is eszébe jutott, hogy egy ilyen kihívásra biztosan csorgatta a nyálát örömében. — Mondjatok valami időintervallumot. — Figyelembe véve a technológiát, a felhasznált anyagokat, az évszakfüggő hőmérséklet-változást, a... — Csak egy intervallumot kértem - hangsúlyozta Eve. — Amit bizonyos tényezők erősen befolyásolnak - erősködött DeWinter. - Én az eddig elvégzett vizsgálatok alap-

Halálos rejtekhely ján tizenöt és húsz év közé teszem a maradványok korát. Berenski szerint a fal legalább tizenkettő, legfeljebb tizenöt éves. — Ennyi elég. A két becslésnek van közös pontja. — Még nem-határoztuk meg a... - Csak így van értelme. Szeptemberben volt tizenöt éve, hogy a legutolsó bérlők kiköltöztek, és ezzel megadták a lehetőséget a gyilkosnak. Az áldozatok között biztosan akad, aki kapcsolatba került velük, ugyanis az említett bérlők azzal foglalkoztak, hogy befogadják az otthonról elszökött gyerekeket, illetve néhány lakójukat a bíróság küldte hozzájuk. Illik a képbe. - Ez mind szép, jó, és valószínűleg igaz is, de a halál beálltának az időpontját inkább tudományos eszközökkel állapítanám meg. - Akkor állapítsa - kérte Eve -, és azonnal szóljon, ha nem stimmel a tizenöt év. Hol találom a rajzolót, aki az arcrekonstrukcióval foglalkozik? - Odakísérem. Úgyis meg kell várnom, amíg behoznak néhány további asztalt - folytatta DeWinter, miközben elindult az ajtó felé. — Úgy érzem, sokat segíthet, ha egyszerre vizsgálom a maradványokat - haladt az egyre hangosabb zeneszó felé. - Elsie! Hogy tudsz gondolkodni ebben a ricsajban? - Nekem segít tisztábban látni. Halkítás! — utasította Elsie a rendszert, miközben letette a rajztömböt, a ceruzát, és felállt a székéből. Tucatnyi tincsbe font szőke hajába kék csíkokat festett. Ha az ember figyelmen kívül hagyta volna a tényt, hogy láthatóan terhes, akár tizenhat évesnek is mondhatta volna magát. - Hogy vannak az ikrek? - Ficánkolnak - simogatta meg a hasát Elsie. Eve már megfigyelte, hogy minden terhes nő ezt csinálja. - Ülj le. - Nem, nekem is mozognom kell egy kicsit. - Azért ne hordozd a pocakod túl messzire. - Ne is emlegesd a túlhordást!

63

64

J. D. Robb

- Hányadik hónapban vagy? - kérdezte Peabody. -Jaj, elnézést. Peabody nyomozó, Dallas hadnagy, bemutatom Elsie Kendricket. - Üdvözlet. Harminchárom hetes és négy napos vagyok. Nemsokára már az órákat fogom számolni. Mintha egy csapat tüzes pónit cipelnék a hasamban — simította a hasa oldalára a tenyerét. — Hú! Most nagyon nagyot rúgott. Előre is elnézést kérek, de csak nemrég kezdtem neki a munkának. Gondolom, a hormonok miatt. Fiatal lányok. Én is lányokat várok. Előbb meg kellett nyugodnom egy kicsit. - Gyerekekkel mindig nehezebb - jegyezte meg Morris. - Ugye, öregem? Éppen most fejeztem be az első vázlatot. Minden arcrekonstrukciót szabad kézzel rajzolt vázlattal szoktam megkoronázni. Máris mutatom a lányt. - Az Egyes Áldozatot? - kérdezte Eve. - Aha. Garnet arra kért, hogy haladjak sorban — lépett Elsie a holotábla elé és lenyomott néhány gombot. - A pontosság kilencvenhat egész valahány százalékos, szóval elég jó ahhoz, hogy a számítógép ez alapján próbálja megtalálni. A levegőben remegve megjelent egy hologram. Sima, sötétarany színű arcbőr, mandulavágású szempár, egyenes fekete haj, telt ajkak, határozott vonalú orr, lágyan ívelt áll. Csinos kislány volt, gondolta Eve, akiből igayi

s^épségválhatott volna.

- Azért döntöttem az egyenes szálú, elválasztott haj mellett, mert a profil szerint az ázsiai rasszhoz tartozott. Finom vonások. Kitűnő arccsontok. Még a talált piercinget is beleillesztettem az orrába, de bármikor kivehetem. - Nem érdekes. Jó kép. Nagyon jó. Kérek egy másolatot, és azonnal hozzáfogunk a kereséshez. - Még nem sikerült pontosan megállapítanunk a halál beálltának az időpontját. - Tizenöt éve, vagy akörül - mondta Eve. — Segít, ha sikerül tovább szűkíteni, de ez már szinte biztos. Említette,

Halálos rejtekhely hogy ez az áldozat középosztálybeli, vagy magasabb társadalmi helyzetű családból érkezett — fordult DeWinter felé Eve. — Egészséges volt, jó orvosi ellátást kapott. Vagyis valószínűleg szerepel az eltűnt személyek között. Mi a helyzet a Kettessel? - Még csak az elején járok - nyomott meg újra néhány gombot Elsie. - Később tovább finomítom a képet az adatoknak megfelelően. Eddig ennyire jutottam. Ez a hologram közel sem volt annyira részletesen kidolgozott, mint az előző. Eve látta a kerek arcot, az apró szemeket és a vékony ajkat. Nem igazán csinos, legalábbis erről a képről nem ez jut először az ember eszébe. Sápadt bőr, betegesen sárga és széles orr. - A részletekhez kell még egy kis idő. Majd átküldőm a végeredményt. -Jó, de ezt is elvisszük. Kezdetnek megteszi. - Ez az áldozat szomorú - simított végig a hasán Elsie. - Egyszerűen érzi az ember. Szomorú, és már soha nem lesz boldog. Amikor Elsie hasa jól láthatóan megrándult a tenyere alatt, Eve ösztönösen hátralépett. Peabody inkább előre. - Szabad? - Persze - fordította Peabody kinyújtott keze felé hatalmas pocakját Elsie. - Óóó - sóhajtott Peabody, miközben érzelgős kifejezés ült az arcára. - Tudom. Hamarosan elfogy odabent a hely, és akkor megnyugszanak egy kicsit. Furcsa belegondolni, hányszor rúgtak belém nap mint nap, mégis hiányozni fog. - Adtál már nevet nekik? - Még vitatkozunk apussal, de én Harmonynak és Havennnek szeretném hívni őket. - Szép nevek. - Oké... — kezdte Eve. - Kinyomtatom a két hologramot, és amint tudom, átküldőm a második kép javított változatát. Elképzelhető, hogy még ma hozzálátok a harmadikhoz — folytatta Elsie, miközben utasította a számítógépet, hogy írja ki a képet.

65

66

J. D. Robb

- Holnap talán a negyediket is befejezem. Remélem, mindegyikkel végzek három napon belül. Folyamatosan a szüleik járnak az eszemben és az, hogy nem tudnak semmit. Ennyi év elteltével is kínszenvedés lehet az életük. — Senki sem szeretné, ha felidegesítenéd magad, Elsie óvta DeWinter. - A te állapotodban nem használ a stressz. — Nem idegeskedem. Nem igazán. Inkább jó érzés, hogy tehetek értük valamit. Életre keltem az arcukat és visszaadom a nevüket. Nem maradhatnak puszta számok. Egy embert sem lenne szabad megszámozni — nyújtott Eve felé egy diszket Elsie. — Remek munkát végzett. DeWinter, majd jelentkezem. Viszlát, Morris. — A nap végén még visszamegyek a halottasházba. Ha szükséged lesz rám, ott megtalálsz. Eve elindult kifelé az irodák és laborok labirintusából. Amikor hallótávolságon kívül értek, Peabody megszólalt. — Jól néznek ki együtt. Ezt hallva Eve, aki elmerült a gondolatai között, összevonta a szemöldökét. — Micsoda? Kik? — Morris és DeWinter. — Micsoda? - ismételte meg Eve. — Ugyan már. — De igen, tényleg. Nem s%ikrá%ott köztük úgy a levegő, mint Morris és Coltrain nyomozó között, de azért látszott valami. Mindketten egzotikusak és kissé extravagánsak. Mindig kíváncsi voltam, vajon hogy festek McNab mellett - utalt az Elektronikus Nyomozati Ügyosztályon dolgozó élettársára. — Úgy értem, alacsony vagyok, és mivel megfogadtam, hogy ma csak jó dolgokat mondok magamról, úgy fogalmazok, hogy ducó. — Ducó? - lökte ki az ajtót Eve, és sétálni kezdett a kocsija felé. — Ez meg miféle kifejezés? — Elegáns kifejezés arra, hogy telt. McNab meg egy giz- da égimeszelő. — Nem egyszerűen jól néztek ki együtt, hanem passzoltok egymáshoz.

Halálos rejtekhely Peabody döbbenten megtorpant. — Ez a legeslegszebb dolog, amit rólam és McNabról mondtál. Eve megvonta a vállát. - Kezdelek megszokni benneteket. Többnyire. Szállj már be végre! Az örömtől kipirult arcú Peabody engedelmeskedett. - Komolyan mondtad, hogy passzolunk egymáshoz? - Minden alkalmat megragadtok, hogy belefúrjátok magatokat a másik erogén zónáiba, szóval igen, passzoltok. A továbbiakban viszont nem foglalkozhatnánk inkább a tizenkét gyilkossággal? - Az arcrekonstrukció nagyon sokat fog segíteni. Elsie remek munkát végzett, joggal büszke magára. O, és az ikerlányok! Imádnivaló! Neked is meg kellett volna fogni a... - húzta be Eve szúrós pillantása láttán a nyakát Peabody, majd elővette a zsebszámítógépét. — Máris keresem az első áldozatot. - Komolyan? Micsoda remek ötlet! El sem tudom képzelni, hogy eddig ez miért nem jutott eszembe. Peabody bölcsen hallgatott és beállította a keresési paramétereket. - Most hová megyünk? - Beszélünk az ezermesterrel. Szeretnék meggyőződni arról, mit értett mellette a gondnoknő. Utána talán megnézzük Brighamet és a nagyanyját. A Felsőbb Hatalom személyzetét is ellenőrizzük, és mindenkivel elbeszélgetünk, aki már a régi épületben is velük dolgozott. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy... - Szent szar! Szent szar, Dallas! Megtaláltam. Máris megtaláltam. - Az Egyes Áldozatot? - Megvan. Nézd... várj, kiadom a műszerfal képernyőjére. Valóban megtaláltad, gondolta Eve. A fekete mandulavágású szempár, az ívelt áll, az ébenfeketén csillogó haj. Ezen a képen ugyan nem volt elválasztva,

67

68

J. D. Robb

hanem egyenesen hullott a lány vállára. Eve látta, hogy a beállított képet hivatásos fényképész készítette. Az igazolványképnek használt stúdiófelvételen a tizenhárom éves Linh Carol Penbroke komolyan — talán némileg dacosan — bámult a kamerába. 2045. szeptember tizenkettedike óta eltűnt személyként szerepel a nyilvántartásban. Az adatbázis tartalmazta a magasságát, amely megegyezett az Egyes Áldozat magasságával, valamit a súlyát. Kilencvenhét font — szóval DeWinter ebbe is beletalált. Alacsony, filigrán, csinos arcú lány volt, akin már ebben a korban is látszott, hogy felnőve igazi szépség lesz belőle. —A szülők is szerepelnek az adatok között — mondta Peabody. - Egy bátyja és egy nővére is volt. Park Slope-i cím. Gazdag környék. —Futtasd át a rendszeren. Talán a szülei nem költöztek el, vagy megtalálod az új címüket. — Máris keresem. Egyiküknek sem változott a címe. Eve bekanyarodott a sarkon, majd a következőn, és Brooklyn felé fordult. — Értesítjük őket? — Szerintem elég régóta várnak - válaszolt Eve. — Ráadásul DNS-mintát is kérhetünk tőlük. Ahogy Morris is mondta, meggyorsítja az azonosítást, ha össze tudjuk vetni a csontból kinyert DNS-t egy biztos forrásból származó mintával. —Aha. Még sohasem beszéltem olyanokkal, akiknek ilyen régen eltűnt a hozzátartozójuk. Te? — Én is csak néhánnyal, és egyáltalán nem könnyebb. — Nem is hittem. Mindkét szülő orvos. Az anya nőgyógyász, az apa gyerekorvos. A házukban rendezte be a rendelőjét - olvasta Peabody. — Logikus. Két testvér. A lány bátyja is orvosnak tanult. Kardiológus Brooklynban. A nővére zenész, a New York-i Szimfonikusok első hegedűse. Egyikük sem szerepel a bűnügyi nyilvántartásban. Az anyagi helyzetük. .. A mindenit! Az orvosok jól keresnek. Trinidadon és Hamptonban is van egy házuk.

Halálos rejtekhely Mindkettejüknek ez az első házassága, ami már harmincöt éve tart. A család minden jel szerint gazdag, stabil és sikeres. - Leszámítva a legkisebb lányukat. - Igen - sóhajtott nagyot Peabody. - Leszámítva a legkisebb lányukat. Az otthonuk is gazdagságról, stabilitásról és sikerről árulkodott. A régi, elegáns sarokházon látszott, hogy a két egykor különálló házat építettek össze. Eve úgy vélte, azért, hogy kényelmesen elférjen benne a praxisuk és a három gyerek. A magas hármas ablakban észrevett egy karácsonyfát. A hálaadás már régen elmúlt és kopogtatott a következő ünnep. A francba. Ajándékot kell vennie. Peabodyval az oldalán felment az ajtóhoz vezető letisztított lépcsőn és becsengetett. Néhány pillanat elteltével nyílt az ajtó. - Frank, nem úgy értettem, hogy... Jaj, elnézést, azt hittem, a szomszéd. Keménykötésű, izzadt, trikóba és melegítőbe öltözött férfi állt előttük. Előbb Eve-re, majd Peabodyra pillantott bőrénél csak néhány árnyalattal sötétebb szemével, majd tekintete visszatért Eve-re, miközben széttárt ujjaival rövidre nyírt hajába túrt. - Miben segíthetek? - Sámuel Penbroke? — kérdezte Eve. - Aha. Elnézést, de pont most végeztem a konditeremben - húzta végig arcán a nyakában lógó törülközőt. - Dallas hadnagy vagyok, ő pedig Peabody nyomozó — vette elő Eve a jelvényét. - NYPSD. Bemehetúnk, dr. Penbroke? Látta, hogy a férfi arca, tekintete megváltozik. Az udvarias kíváncsiságot a remény és a gyász szörnyű keveréke váltotta fel. - Linh? Linh miatt jöttek? - Könnyebb lenne odabent. A férfi nyugtalanul hátrált egy lépést, miközben eltűnt

69

70

J. D. Robb

belőle a remény. — Meghalt. Eve egy tágas, szívélyes előszobába érkezett, melyet megtöltő .1 a virágtartón álló vörös liliom illata. Peabody becsukta az ajtót. — Szeretnénk tájékoztatni és feltenni néhány kérdést. Nem ülhetnénk le valahol? — Kérem, csak annyit áruljanak el, hogy Linhről akarnak-e beszélni? — Igen, uram, Linh miatt jöttünk. — A feleségem... - hallgatott el a házigazda, mint akinek elfogyott a levegője. - A feleségem még a konditeremben van. Maguk addig... Neki is... — lépett lassan a házitelefonhoz. - Tien. Tien, vendégeink jöttek. Fel kell jönnöd. Eltelt néhány pillanat, mire egy kissé ingerült női hang válaszolt. — Még nem végeztem a meditációval, Sam. Tíz perc, és... A férje közbevágott. — Kérlek, azonnal gyere ide — fordult jobbra, az ablak előtt álló ragyogó karácsonyfa felé. — Erre. Üljünk le. A feleségem... ma van a szabadnapja. Együtt vettük ki a szabadnapunkat. A nagy zongora és a tetejére állított családi fényképek felé pillantott. Az a fotó is ott állt, amely az eltűnt személyek adatbázisában szerepelt. — A családom... — kezdte, miközben Peabody megfogta a karját és vezetni kezdte a túlméretezett fotel felé. — Csodálatos családja van, dr. Penbroke. Ok az unokái? —Igen. Két unokánk van. A fiú már négyéves, a pici csak kettő. — Biztosan nagyon várják már a karácsonyt. — Igen, nagyon izgulnak. Már... Tien. Penbroke felesége éppen olyan alacsony és filigrán

Halálos rejtekhely volt, mint a lánya, de Eve már az első pillanatban látta rajta, hogy szörnyen makacs. A haját elválasztva hordta. Éppen úgy, ahogy Elsie elképzelte Linht. Tüzes, zöld szeme éles ellentétben állt aranyló bőrével. Fojtott dühe ellenére udvariasan mosolyogva lépett a szobába. - Elnézést. Éppen edzettünk, és nem számítottunk társaságra. - A rendőrségtől jöttek, Tien. Eve rajta is látta az érzelmek villámgyors változását. Tien a férje keze után nyúlt. - Linh. Megtalálták. Megtalálták a kislányunkat. - Sajnálom, hogy rossz hírt kell mondanom... - kezdte Eve. - Nem - kiáltott Tien, és hallatszott a hangján, hogy a gyásza tizenöt év elteltével is olyan friss, mintha csak tizenöt perce tartana. - Nem. - Nyugodj meg, Tien. Nyugodj meg - húzta magához Sámuel a feleségét a fotelbe, és átölelte. — Azért jöttek, hogy elmondják, nem kergethetünk már hiú ábrándokat, nincs már remény, amibe kapaszkodjunk. A kislányunk nem tér vissza hozzánk. Ez sohasem könnyű. Eve úgy tapasztalta, talán az a legjobb, ha gyorsan a dolgok közepébe vág. - Több tizenkét és tizenöt év közötti lány maradványaira bukkantunk, dr. Penbroke. Volt a lányuknak fiatalkori sérülése? Mondjuk eltörte valamelyik csontját? - Egyszer elesett — felelt Sámuel. — Légdeszkázott a parkban. Eltörte a karját, közvetlenül a könyöke fölött szorította meg a sajátját. — Tizenegy évesen. - Peabody. Nem kellett folytatnia. Peabody előhúzta az arcrekonstrukcióval készült képet a mappájából. - Nagyjából így nézhetett ki az arca. Sámuel elvette a képet. - Linh - suttogta.

71

72

J. D. Robb

- A kicsim. A gyerekünk, Sam. A haja nem jó. Hosszú haja volt, gyönyörű, hosszú haja, és... az orra. Az orra hegye egy kicsikét felfelé hajlott. A szája bal sarkában is volt egy anyajegy. - Tien. —Jónak kell lennie! — csorogtak végig Tien könnyei az arcán, ennek ellenére folytatta. — Jónak kell lennie. Mindig nagyon büszke volt a hajára. - Kijavítjuk - ígérte Eve. - Ki fogjuk javítani. —Tizenketten voltak. Tizenketten — mormolta Sámuel. - Hallottam a reggeli hírekben, hogy tizenkét csontvázat találtak. Linh is köztük volt? - Igen. - Mikor? Hogyan? Mikor halt meg? Hogyan halt meg? Ki tette ezt vele? - Megígérem, mindkettejüknek megígérem, hogy minden lehetséges eszközzel megpróbáljuk kideríteni. Pillanatnyilag csak annyit tudok mondani, hogy úgy véljük, nagyjából tizenöt évvel ezelőtt halhatott meg. —Akkor végig halott volt — fúrta a férje vállába az arcát Tien. - Végig halott volt, miközben kerestük, imádkoztunk és vártunk. Elment. — Tudom, hogy ez nagyon nehéz — folytatta Eve —, de szeretném tudni, hogy mi történt. Miért ment el itthonról? —Dühös volt ránk. Kamaszkorban eljön az az időszak, amikor a lányok boldogtalanok és lázadnak. Tetoválást akart, szemöldökpiercinget, meg fiúkkal találkozni. Elhanyagolta a tanulást és a házimunkát sem végezte el. Végül kompromisszumot kötöttünk és megengedtük neki, hogy átlövesse az orrát, de ő ennél többet akart. Mindenki átmegy ezen — folytatta esdeklő hangon Tien. — A kamaszok egy idő után egyszerűen kinövik. - El akart menni egy koncertre — magyarázta Sámuel. - Mivel kétszer is lógott az iskolából, megtiltottuk neki. Itthon is szörnyen viselkedett. Vitatkozott velünk, hogy ez nem tisztességes, és mindenfélét mondtunk egymásra.

Halálos rejtekhely Büntetésből eltiltottuk a számítógéptől. Nehéz volt, de... — Ez teljesen normális - szólt közbe Peabody. —Igen. Igen — próbált mosolyogni a könnyein keresztül Tien. — A bátyja és a nővére is átestek ezen a korszakon, de Linh mindig-is szenvedélyesebben viselkedett náluk. Ráadásul ő volt a legkisebb. Talán többet megengedtünk neki, mint a bátyjának és a nővérének. - Szeptember tizenkettedikén — folytatta Sámuel — nem jött le reggelizni. Azt hittük, csak duzzog. Felküldtem hozzá a nővérét. Hoa azzal jött vissza, hogy Linh nincs az emeleten és a hátizsákja, valamint néhány holmija is eltűnt. - Először átkutattuk a házat, utána felhívtuk a barátainkat és a szomszédokat. Ezt követően értesítettük a rendőrséget. - Voltak barátai a városban? - kérdezte Eve. - Manhattanben? - A barátai a közelben laktak, de szeretett bejárni a városba - hallgatott el egy pillanatra Tien, és próbálta összeszedni magát. - Miközben a rendőrség kereste, egy magánnyomozót is megbíztunk. A képernyőn keresztül jutalmat ajánlottunk fel. Ennek ellenére csak annyit sikerült kideríteni róla, hogy metróval bement a városba, ahol nyoma veszett. - Nem hívta fel magukat vagy a barátait? - Nem — törölte le Tien a könnyeit. — Még a 'linkjét is itthon hagyta. Nagyon okos lány volt. Tudta, hogy feltelepítettünk rá egy szülőknek írt nyomkövető programot, így mindig tudtuk, merre jár. Ez nagyon nem tetszett neki. - Talán vett magának egy másikat — mondta Sámuel. — Volt pénze. Ötszáz dollár. A nővére árulta el, amikor világossá vált, hogy Linh megszökött. Gyűjtögette és a szobájában rejtegette a pénzt, a nővérét pedig megeskette, hogy nem mondja el senkinek. Igazság szerint még örültünk is neki. így legalább ennivalót tudott venni magának. Azt hittük. .. azt hittük, hogy végül hazajön. - De nem jött. Sohasem jött haza. - Most majd hazahozzuk — csókolta meg Sámuel a

73

74

J. D. Robb

felesége feje búbját. — Most majd hazahozzuk a kislányunkat, Tien. Látnunk kell. - Dr. Penbroke... - Mindketten orvosok vagyunk — jelentette ki a férfi. Tudjuk, mi történik az emberi testtel. Tudjuk, hogy csak csontokat találtak, mégis látnunk kell. — Megpróbálom elintézni. Még folyik a maradványok azonosítása. Linh esetében meggyorsíthatja a folyamatot, ha kapunk maguktól DNS-mintát. — Értem. Szerepel az orvosi kartonunkban, de friss mintával nem hibázhatnak. Bántották? Csak óvatosan, figyelmeztette magát Eve. — Szerintem valaki megakadályozta, hogy hazatérjen. Azon dolgozunk, hogy megtudjuk, ki volt ez a valaki. Megígérem, hogy mindent megteszünk a lányukért, amit csak tudunk. Érte, és a többiekért is - pillantott Peabody felé, mire a társa elővett két DNS-gyűjtő készletet. - Viszont néhány kérdést még szeretnék feltenni - folytatta, miközben a társa felállt, hogy mintát vegyen a szülőktől.

Ötödik fejezet

- Vidd el a mintákat DeWinternek — mondta Eve a társá-

nak, miután eljöttek Penbroke-éktól. — Mondd neki, hogy amilyen gyorsan csak tudja, erősítse meg az áldozat személy- azonosságát. A rajzolót pedig kérd meg, hogy módosítsa a képet. Adjon hosszú hajat a lánynak, az anyajegyéről és az orráról se feledkezzen meg. Csináljuk rendesen. - Úgy lesz. - Ha elkészült a következő áldozat arcrekonstrukciója, akkor gondoskodj róla, hogy megkapjam. Alaposan nézd át az eltűnt személyek adatbázisát és a nyomozati jegyzőkönyveket. Ha lyukat találsz bennük, betömjük. Hívd fel a nyomozót, aki a lányt kereste. Beszélgessünk el vele. -Oké. - Én magamra vállalom az ezermestert, az adományozót és az unokáját. Ha végeztél, nézz utána ennek a Jubal Craine-nek és küldd át, amit találsz. Amint megkapjuk az arcrekonstrukciós rajzokat, azonnal betápláljuk a rendszerbe. Ennek az eredményét is késlekedés nélkül közöld. - Ez is oké. - Ez is oké — helyeselt Eve, miközben visszanézett a házra. - Minden jel szerint jó családban élt. Gazdag, de normális családban. Szabályok, házimunka, felelősségvállalás, légdeszka és egy nővér, aki megőrizte a titkait. - Szerintem pont egy olyan korszakon esett át, amikor mindig az ellenkezőjét tette, mint amire a szülei kérték, ráadásul ezt menőnek tartotta. Márpedig az ő korában a tinédzserek mindent megtesznek, amit menőnek tartanak. - Hibát követett el... Majd én megmutatom nekik, azt csinálok és akkor, amit és amikor csak akarok. Nem vagyok gyerek, nem uralkodhatnak rajtam. Sajnos nem kapott lehetőséget, hogy ezt helyrehozza. Legalábbis én így látom.

- Ennek ellenére utána fogsz nézni Penbroke-éknak.

76

J. D. Robb

- Szerették és sohasem bántották, de... beszélj a nyomozóval, aki az eltűnt lányt kereste, és én is mélyebbre ásom magam az ügyben. Jobb biztosra menni. Kétsaroknyira a labortól kitette Peabodyt, és folytatta az útját... majd elgondolkodott. A műszerfalba épített 'linken felhívta Roarke-ot. A férje azonnal fogadta a hívást. - Hadnagy. Ahogy sejtette. Bármilyen értekezletet tartott vagy tervezett, neki is a lányok körül forogtak a gondolatai. - Nagyon hasznos adatokat küldték Köszönöm. Úgy véljük... nem, a magam részéről teljesen biztosra veszem, hogy sikerült azonosítanunk az első áldozatot. - Hogy hívták? Ez volt Roarke első kérdése. El akarta raktározni a nevet az emlékei között. - Linh... betűzve L-i-n-h Penbroke. Nagyon magas a valószínűsége, hogy valóban ő az. Most jövök a szüleitől, akiktől DNS-mintát is kértem, hogy megerősítést nyerjünk, de... - Már mondtad, hogy biztos vagy benne. - Aha, biztos. Éppen északnak tartok, hogy találkozzak egy lehetséges tanúval/gyanúsítottal. Peabodyt ráállítottam egy másik szálra, vagyis ha még mindig érdekel az ügy és van időd... - Add meg a címet. Ott találkozunk. Hamarabb odaért Roarke-nál, és úgy döntött, nem várja meg. A mesterkódjával beengedte magát a robusztus négyemeletes házba. A felvonót látva inkább a lépcső felé fordult és gyalog mászott fel a harmadikra, ahol megkereste a délnyugati sarokban lapuló lakást. Bekopogott. Amikor nyílt az ajtó, kénytelen volt lefelé fordítani a tekintetét. Egy tíz év körüli, kerek arcú, szeplős fiúcska állt előtte, akinek' a szája sarkára rászáradt valami lila ragacs.

v

Halálos rejtekhely - Nem ismerlek - közölte a gyerek határozottan, és be akarta zárni az ajtót. Eve bedugta a lábát a küszöbön, mire a srác torkaszakadtából üvölteni kezdett. - Anyu! Anyu! Egy néni be akar törni! - Nem vagyok néni. Látod ezt? - kapta elő Eve a jelvényét, miközben sietős léptek közeledtek valahonnan fentről. Ezek szerint a lakás két emeletet is elfoglalt. - Anya! Itt egy rendőr néni! - Gyere be, Trilby! - tolta hátrébb a gyereket egy szőke, lófarkas, munkásnadrágot és kockás inget viselő nő, miközben szemügyre vette Eve jelvényét. - Az Isten szerelmére, mosd már meg az arcod! Tiszta szőlőlekvár vagy mindenütt. Utána meg fejezd be a házi feladatod és hagyd békén a nővéred. -Jesszus! Mindent nekem kell csinálni! - Aha, kész szenvedés az életed. Elnézést — fordult Eve felé a nő, miközben a fiúcska duzzogva elvonult. Miben segíthetek? - Brodie Fine-nal szeretnék beszélni. - Nemrég értünk haza és megelőzött a zuhanyzással — nézett körül a nő és lehalkította a hangját, nehogy a kisfiú moghallja. - A Kilencediken történtek miatt jött? A holttestekről van szó? Hallottuk a hírekben - folytatta, amikor Eve nem válaszolt. - Brodie és én akkor kezdtünk randizni, amikor ott dolgozott. Egész nap szinte másról sem beszéltünk. Én vagyok az egyik asztalosa magyarázta. - Továbbá a felesége is. Meg a gyermekei anyja. - Még mindig vele szeretnék beszélni. - Persze. Bocsánat. Nem úgy értettem, hogy várjon az előszobában. Jöjjön... - hallgatott el, amikor észrevette a folyosón közeledő Roarke-ot. - A szakértőm - mutatta be Eve. - Szimpatikus. Ha nem bánja, hogy7 ezt mondom. Jöjjenek be. Nem szívesen beszélek erről a gyerekek mellett, de végül is mindegy. Úgyis mindig mindent meghallanak. Éppen most akartam inni egy sört. Kérnek?

77

78

J. D. Robb

- Én szívesen elfogadom - mondta Roarke, miközben otthonosan belépett az előszobába, mintha csak a jól ismert tárgyalótermébe lépne be. - Szakértőnek szakértő, de civil emlékeztette a feleségét. - O nem kér, szolgálatban van fordult a házigazda felé. - Nagyon szép a lakásuk, Mrs. Fine. - Igen, hagyományosan rendeztük be. Szólítson nyugodtan Almának. Btodie-val közösen alakítottuk át. Eddig hat évet öltünk bele, de megérte. - Csodálatos asztalosmunka — futtatta végig az ujjait Roarke az egyik díszes szegélylécen. — Gesztenyefa, ugye? - Látom, ért hozzá - méregette Alma. - A nagyapámnak volt egy farmja Virginiában. Ott vágtuk ki Brodie-val, majd leszabtuk és legyalultuk. Utólag is úgy véljük, megérte a fáradságot. Az embernek nem sok alkalma nyílik valódi fával dolgozni, pedig az az igazi élvezet. - Elhiszem. - Foglaljanak helyet. Máris hozom a sört. Nem kér helyette valami mást? - kérdezte Eve-et. - Természetesen víz is van, de főzhetek kávét, vagy előkereshetem a Coke-ot, amit a gyerekek elől rejtegetünk. - Egy Coke nagyon jólesne. - Azonnal. Eve körülnézett. Roarke nem tévedett. Öt is lenyűgözte a lakás. A rendetlenségen látszott, hogy gyerekek is élnek benne, de ez inkább csak fokozta az összhatást. A pultokat és a bútorokat ügyesen elrejtették, hogy minél több tér maradjon mondjuk az étkezésre vagy a játékra. Az emeleti galéria három oldalról koronázta a teret. A lépcsőkorlátot szorosan egymás mellé helyezett rudak tartották. Még a legkisebb gyermekfej sem fért át közöttük. Rengeteg fa, eleven színek és hatalmas ablak, amely töménytelen fényt engedett be a szobába. Aki képes mindezt felépíteni, annak nem okoz gondot néhány, a környezetébe tökéletesen beleolvadó gipszkarton fal felhúzása. - Anyu! Trilby a képembe mászik!

v

Halálos rejtekhely - Mit mondtam neked, Trilby? - Nem csináltam semmit! -Nem is csinálhatsz— figyelmeztette Alma, miközben behozta az italokat. — Maradjatok nyugton, különben egyikőtök sem nézheti ma este a Max Kalandjait. - De anyu! — méltatlankodott sztereóban a két gyerek. - Komolyan mondtam! Bocsánat. - Semmi gond - nyugtatta meg Eve. - A férje? - Máris felmegyek és szólok neki, hogy kapjon magára valamit. Csak egy perc. - Mi ez a ricsaj? - dörgött egy férfihang odafentről, de cseppet sem hangzott fenyegetően. Sőt inkább vidáman. Nem akartok Max Kalandjait nézni az este? - Apa! - hangzott fel újra a két gyerek együttese. - Kapjátok össze magatokat, vagy sohasem tudjuk meg, mit csinált Max és Luki a Crohn bolygón. Hé, picim, nem... Elnézést. Nem tudtam, hogy vendégeink vannak. - A rendőrség, Brodie. Brodie arcáról lefagyott a mosoly. Bólintott, és lassú léptekkel lejött a lépcsőn. Göndör barna hajáról még csepegett a víz. Farmert, hosszú ujjú barna pólót és vastag zoknit viselt. - Sejtettem, hogy megkeresnek. Az is szóba került, hogy talán nekem kellene beugrani magukhoz. Miután a gyerekek elmentek, egész nap szinte másról sem beszéltünk. Ezek szerint igazat mondtak a hírekben? Nem tévedés? - Nem, nem az. - Hozok neked egy sört — simított végig a férje karján Alma. - Kösz. Azt hiszem jobb, ha leülünk. - Dallas hadnagy vagyok — kezdte Eve. - Én vezetem a nyomozást. O a szakértőm. - Roarke. Felismertem - mondta Brodie. — Dolgoztam már néhány épületén. - Még most is előfordul? - Igen, néhanap.

79

80

]. D. Robb

- Ha nálam is ilyen jól dolgozott, mint a saját otthonában, akkor biztosan elégedett voltam a munkájával. — Időben és tisztességesen megfizetett. Ez nem mondható el mindenkiről. — Milyen feladatokat kapott a Kilencediken, a Menedékben? - kérdezte Eve. — Többnyire csak gyorsjavításokat - simított végig vizes tincsein Brodie. — Nem engedhettek meg maguknak ennél többet, én viszont láttam, hogy mit tesznek a gyerekekért és igyekeztem mindenben segíteni, amiben csak tudtam. Akkor indítottam a saját vállalkozásomat, de náluk főleg a szabadidőmben, kedvtelésből dolgoztam. — Falat is épített? — Nem. Csak befoltoztam néhányat. Alma visszatért, leült a fotel karfájára és a férje kezébe nyomott egy sörösdobozt. — Festettem is, de azért még csak pénzt sem kértem. Főleg maguk festettek, hogy ezzel is spóroljanak. A vízvezetéket is igyekeztem karbantartani. Kicseréltem néhány villanyvezetéket. Beismerem, erre akkor még nem szólt az engedélyem, de igazi szakembert nem tudtak volna megfizetni. Azért csináltam, mert tudtam, hogy mivel foglalkoznak. — Brodie mindenhez ért - szólalt meg Alma. — Ez az igazság. — Akárcsak te. Ezért is vettelek el. — Nem azért jöttem, hogy az engedélyét firtassam — közölte Eve. — Mikor járt utoljára abban az épületben? —Jaj, ember, ezen gondolkodnom kell — nyúlt ismét a hajához Brodie. - Közvetlenül azután, hogy megkapták az új helyüket. Segítettem kihordani a holmijuk egy részét. Megkértek, hogy járjak körbe minden helyiséget, nehogy a végén a bank javítás címén plusz költségeket verjen a nyakukba. Biztos, ami biztos alapon befoltoztam ezt-azt. Alma is velem volt. Emlékszel? Akkor már randiztunk. — Igen, de még csak félgőzzel. Nagyon az elején jártunk.

Halálos rejtekhely — Végül megkaptalak, vagy nem? Mindegy. Azon a házon is dolgozgattam, amiben most vannak. Pofás kis épület. Szép a formája és erős a szerkezete. Nem olyan, mint az a régi romhalmaz. Valakinek ki kellene belezni, szerkezetig csupaszítani és megmenteni. Én is megtenném, ha tudnám. Szégyen, hogy hagyták így lepusztulni. - Ezek szerint mostanában nem járt odabent? - Dehogy jártam, csak kívülről láttam. Fél éve azon a környéken dolgoztam. Ha engem kérdez, belesajdul az ember szíve a látványba. Ez egyszerűen nem helyes. Bedeszkázott, betört ablakok, összefirkált falak. Elég ránézni a tetőre, és látszik, hogy nemigen bír ki még egy évet. Mindegy, nem az én dolgom. - Ha Brodie-nak lenne rá pénze — mondta a felesége a világ minden épületét megmentené. - Akkor is New Yorkkal kezdenénk. - Úgy tudom, segédet is foglalkoztatott a Menedékben. -Ja, persze. Clip — fordult a felesége felé Brodie, aki a mennyezet felé emelte a tekintetét. - Jón Clipperton. Időnként megbíztam pár aprósággal, de az állandó csapatba már nem vettem be. - Miért nem? -Józanul remek munkát végzett. Még akkor is, ha félig volt józan. - Ami minden második hónap második keddjén fordult elő - szúrta közbe Alma. - Azért ennyire nem volt rossz a helyzet, de közel jársz az igazsághoz — ismerte el Brodie. — Kezdetben több hasznát vettem. Akkor még nem ivott olyan sokat és én sem engedhettem meg magamnak jobb munkaerőt. A Menedékben viszont csupán kétszer vagy háromszor dolgozott velem, mert... — hallgatott el, amikor látta, hogy Eve figyeli. - Szóval azért, mert egyre többet ivott és... fészkelődött Brodie, mint aki egy sziklakupacan üldögél. Olyankor nagy seggfej volt. - O akkor is seggfej, ha csak levegőt vesz, Brodie, de ha még iszik is mellé, akkor kezelhetetlen.

81

82

]. D. Robb

- Vagyis azért nem vitte magával a Menedékbe, mert részegen ment dolgozni és botrányosan viselkedett. Nem részletezné, hogy ez utóbbi miben nyilvánult meg? Brodie kínosan összerezzent.

1

83

J. D. Robb

- Annyi történt, tudja... A munkások tesznek néha egy- egy pimasz megjegyzést, ha csinos nőt látnak. Ami időnként nem csak pimasz, de durva is. - Ugyan már — öklözött bele nevetve a férje vállába Alma. - Mindenki csinálja. Még azok is, akik a kerítés túlsó oldalán állnak. Ez együtt jár a szakmával. Mondhatni hagyomány. - Aha, szóval az a helyzet, hogy Clip is sokszor beszólt a lányoknak, de most mégiscsak gyerekekről beszélünk. Oké, akkor még fiatalok voltunk, de ahhoz már elég öregek, hogy ne... ne piszkáljuk a kislányokat. Közöltem vele, hogy ennek itt nincs helye, és kértem, hogy vigyázzon a szájára. Meg is tette, de észrevettem, hogy furcsán méregeti őket, és né- hányukkal túlságosan... bizalmasan beszélget a pihenőideje alatt. Féltem, hogy rossz fényt vet rám, ezért inkább másik munkára irányítottam. - Miféle megjegyzéseket tett? - Isten a tanúm, már nem tudom felidézni - felelt Brodie. - Arra emlékszem, hogy nagyon nem tetszettek. Mint ahogy az sem, ahogy rá akart mozdulni azokra a kamaszokra. - Még engem is megkörnyékezett — közölte Alma, mire a férjének azonnal leesett az álla. - Micsoda? Micsoda? Mikor? - Akkoriban is néhányszor, de azóta is előfordult. - Rohadék. - Azt hiszed, nem tudok vigyázni magamra, drágám? - Dehogy hiszem. Nagyon is tudsz, de... Rohadék. - Ha ivott, nem tudta, hogy mit csinál. Még Lydiánál is próbálkozott. A nyolcvanhárom éves könyvelőnknél — magyarázta Alma. — Minden nőnek megpróbál belemarkolni a fenekébe. Még a koruk sem érdekli. Azt viszont nem tudom elképzelni róla, hogy bárkinek is képes lenne ártani. - Nem, nem, sohasem bántott senkit. Nagy seggfej, de... Neked is megfogta a feneked?

v

84

J. D. Robb

- Emlékszel még arra a kék foltra, amit hat vagy hét éve azon a július negyediki grillezésen láttál rajta? Mit gondolsz, ki csapott oda neki? Brodie ezúttal mindkét kezét a fejéhez emelte. -Jesszusom, Alma! Miért nem mondtad nekem? - Mert akkor te is megütöd, pedig én már elintéztem. Ráadásul ezek után nem próbálkozott többet. Sőt miután kijózanodott, még bocsánatot is kért. Azt akarom mondani, hadnagy, hogy ha az ember ül egy bárban és vár valakire, vagy csak szeretne nyugodtan meginni valamit, akkor ő az, aki rámászik, miközben azt képzeli magáról, hogy szellemes és vonzó, holott mindössze részeg, ostoba és idegesítő. Viszont nem olyan, aki távozásnál követi és megtámadja, vagy felhúzza magát a visszautasításon. Érti? - Aha, de azért szeretnék vele is beszélni. Jó lenne, ha megadnák az elérhetőségét. - Persze. Aha. A francba - emelte meg Brodie a csípőjét, kihúzta zsebéből a marok’linkjét és megnézte Clip számát. - Ebben a pillanatban a legszívesebben pofán vágnám, de nekem is az a véleményem, hogy nem lenne képes ilyesmire. Soha nem ártott azoknak a lányoknak. Mármint talán részegen próbálta fogdosni őket, de képtelen lenne gyilkolni. - Oké. Nem emlékszik senkire a Menedékben dolgozók közül, akivel kapcsolatban rossz érzése támadt? - Nem igazán. Akkoriban próbáltam megvetni a lábam, és rengeteg apró megbízást elvállaltam. Nem jártam oda mindennap. Néhány kivételtől eltekintve csupán néhány órás javításokat végeztem náluk. Minden semmiség miatt engem hívtak, amit nem tudtak megcsinálni vagy próbálták ugyan, de nem sikerült. Sokkal többet dolgoztam az épületen kívül a személyzet tagjainak vagy olyanoknak, akiknek Nash és Philly beajánlott. - Milyen benyomása alakult ki a személyzetről, Nasht és Phillyt is beleértve? - Nagyszerű munkát végeztek, és végeznek most is. Minden idejüket erre áldozzák.

Halálos rejtekhely - Még valami - mutatta meg Linh képét Eve. — Felismeri? - Nagyon csinos kislány. Nem — pillantott a feleségére Brodie, aki úgyszintén megrázta a fejét. — Ö is köztük... ~ Igen. - Istenem — dörzsölte meg Brodie az arcát, majd előrehajolt és még egyszer megnézte a fotót. - Nem rémlik semmi. Nem tudom, hogy ennyi idő elteltével emlékeznék-e bárkire is, de igazán jellegzetes az arca. Egy kinyílni készülő szépség. - Köszönöm, hogy szántak ránk az idejükből - állt fel Eve. - Hívjanak fel, ha az eszükbe jut valami. -Felhívom... felhívjuk - biztosította Brodie. - Nem szeretek azokra a lányokra gondolni. Eve-nek eszébe jutott, hogy neki viszont nincs más választása. Különösen úgy nincs, hogy a lépcsőn lefelé menet megkapta a második arcrekonstrukció eredményét. - Itt a következő. Roarke megnézte a képernyőn felbukkanó hegyes állú, szomorú szemű lányt. - Elindítsak egy keresést? - Peabody már a korábban kapott vázlat alapján megtette, de ezt is be fogja táplálni a gépbe. Várj meg itt, mindjárt visszajövök. Ezzel otthagyta a férjét a járdán és visszasietett az épületbe. Roarke, hogy elüsse az időt, elővette a zsebszámítógépét és ő is elindított egy keresést. Eve öt perc múlva visszatért. - Brodie őt már felismerte. Nagyon magabiztosnak tűnt. Még azt is hozzátette, hogy hiányzik a képről a szemöldök- piercing, és a lánynak őrült frizurája volt: bíbor, rózsaszín és zöld. A karját teletetováltatta és szerinte nem lehetett több tizenháromnál, de inkább csak tizenkettő. Azért emlékszik rá ilyen jól, mert éppen ott dolgozott, amikor a lány nekiug- rott egy másik gyereknek. Azt már nem tudta megmondani, hogy min kaptak össze, viszont többen is kellettek, hogy szétválasszák őket.

85

86

J. D. Robb

- Ami arról árulkodik, hogy bentlakó volt, részt vett legalább egy verekedésben és a leírásból kiderül, hogy nem a csendes, visszahúzódó gyerekek közé tartozott. - Ilyen fiatalon csak a törvényes képviselő aláírásával és jelenlétében lehet tetoválást csináltatni. A maradványaiból kiderült, hogy rendszeresen verték, így nem hiszem, hogy ilyen ostobasággal fáradt volna, mint az engedélyeztetés. Számomra az is kiderült a leírásból, hogy sokáig élt az utcán és minden bizonnyal voltak kapcsolatai. Talán be is vitték néhányszor a rendőrök. Meg fogjuk tudni a nevét és az adatait. - Miközben Peabody keresi, megyünk és beszélünk azzal a ritkán kijózanodó seggfejjel? - Még nem. Annak is eljön az ideje, de szerintem a gyilkos nem volt iszákos. Talán életében nem ivott egy kortyot sem, elvégre részegen az ember könnyen kifecsegi a titkait és ostoba hibákat követ el. Mint például azt, hogy fogdossa a főnök feleségét. - Egyes főnökök feleségei - cirógatta meg hüvelykujjával Eve álián a gödröcskét Roarke - tudnak vigyázni magukra. - Aha. Ha a félmilliárd alkalmazottad egyike rám mozdul, azonnal kifektetem. Emiatt ne aggódj. - Egy percig sem aggódtam. - Pillanatnyilag jobban érdekel egy egykori bentlakó, akiből azóta csapattag lett, ráadásul annak a nőnek az unokája, aki az új épületet finanszírozta. A neve Seraphim Brigham. Tiffany Brigham Bittmore unokája. - Tudok néhány apróságot Tiffany Bittmore-ról — lépett a vezetőoldali ajtóhoz Roarke, mivel Eve nem kérte arra, hogy menet közben nézzen utána valaminek. - Igazi filantróp. Különösen a gyerekeken és a szenvedélybetegeken szeret segíteni. Egy politikai szervezetnél dolgozott mindenesként, amikor megismerte Brighamet. Tudtommal nagyon fiatalon házasodtak össze. Alig múltak húszévesek. Két gyermeket szült neki, mielőtt a férje úgy tizenöt éve vagy még régebben egy siklóbalesetben az életét vesztette.

Halálos rejtekhely A férfi gazdag volt, családi vagyon, továbbá politikailag eltökélt liberálisnak számított — sorolt be beszéd közben Roarke az észak felé haladó kocsisorba. - Tiffany néhány évvel a halála után újraházasodott. Bittmore-ék még az első férjénél is gazdagabbak. Azt hiszem, ebből a házasságból is született két gyermeke, mielőtt a férjét eltemette egy földrengés Indonéziában, ahová egy világméretű egészségügyi szervezet nagyköveteként utazott. - Elég sokat tudsz róla. - Reggel óta felfrissítettem a tudásom. Tiffany közismerten bőkezűen bánik az idejével, a pénzével és a befolyásával, amikor egy üggyel együtt érez. Az egyik fia túladagolta magát és meghalt. O lehetett az unokája apja. Minden jel szerint a lánya is követni akarta, de a Menedékben végezte. Bittmore hálából egy új épületet ajándékozott nekik, valamint kölcsönzött annyi pénzt, hogy berendezzék. - Most pedig már Seraphim is Jonesnak és Jonesnak dolgozik. - Továbbá elismert, jó hírű terapeuta, akit nemrég eljegyeztek. - Hú! Belegondolva nekem is gazdag második férjet kell választanom, csak az a gond, hogy nehezen találnék nálad gazdagabbat. Ez a medence nagyon sekély. - Nyolcvan vagy kilencven év múlva talán mélyebb lesz. - Ezen érdemes elgondolkodni. Honnan tudod, hová megyünk? - Említetted, hogy ki akarod hallgatni Seraphim Brighamet. Számítottam rá. Amikor felhívtál, utánakérdeztem néhány dolognak, és megtudtam, hogy vacsorára és néhány pohár italra hivatalos a nagyanyja lakására... mármint a New York-i lakására. Valójában nincs is messze a miénktől. - Korábban már mondtam, de most megismétlem. Hasznos segítség vagy. Roarke a feleségére pillantott. - Azt is figyelembe kell venned, hogy annak a gazda-

87

88

J. D. Robb

gabb gazfickónak is nyomozóként kell gondolkodnia, akit ki akarsz halászni a medencéből. Ráadásul nem árt, ha megfelelő kapcsolatokkal rendelkezik. - Ezt is felírtam a listára — viszonozta Eve a férje pillantását. - Nyolcvan vagy kilencven év múlva te is egy másik nyomozót keresel magadnak? - Szóba sem jöhet. A következő feleségem egy kedves, csöndes asszonyka lesz, aki mondjuk lángost süt és akvarelleket fest. - Az én gazdagabb gazfickóm pitét süt. Szeretem a pitét. - Én is szeretem. Jó lenne találkozni vele. - Csak várd ki a következő néhány évtizedet. Vajon mit csinált az elmúlt tizenöt évben? Roarke elámult azon, hogy Eve utolsó kérdése nem a kitalált, gazdagabb gazemberre vonatkozott. Mindig is lenyűgözte a felesége gondolkodásmódja. - Hogyan hagyott fel a gyilkolással? Egyáltalán felhagyott vele? Másik módszert talált a holttestek eltüntetésére? Meghalt, börtönbe került, rátalált Istenre? Tizenkét lánnyal végzett. Talán néhány hét vagy hónap leforgása alatt. Az ilyenek nem állnak le egyik pillanatról a másikra. Folyamatosan azt kérdezem magamtól, hogy most hol lehet. Mit csinál? Utánanéztem a hasonló eseteknek, és többet is találtam, ahol bizonyos jellemző jegyek megegyeztek. Az áldozatok neme és kora, vagy a műanyag fólia. Viszont egyiket sem lehetett pontosan hozzáilleszteni ahhoz, amibe belebotlottunk. Többszörös gyilkosság, a testek gondos elrejtése, az erőszak látszólagos hiánya. Hogy a pokolba gyilkolta meg őket? - Szerintem adnod kellene egy kis időt DeWinternek, hogy kiderítse. - Persze, persze. Már összedugták a fejüket Morrisszal. Roarke látta rajta, mennyire frusztrálja, hogy nincsenek a kezében az adatok, amelyek alapján közelebb kerülhetne az elkövetőhöz. - Értesítettük az első azonosított áldozat szüleit. Jómó-

Halálos rejtekhely dú, felső középosztálybeli család. Felső-felső középosztálybeli. Az apa és az anya is orvos, ez az első házasságuk, és régóta tart, a másik két gyerekük már felnőtt. Szép lakásban élnek és gazdagok. A maradványokon sem találtuk nyomát bántalmazásnak. Minden jel szerint testileg és lelkileg is sokat törődtek az áldozattal. - Elrabolták? — Nem. Legalábbis nem az otthonából. Valami koncert miatt hisztizett. Éppen a dackorszakában járt, ami amúgy teljesen normális. Megszökött a városból, mármint úgy értem, Brooklynból, és pénz is volt nála, azért azt hiszem, kipróbálta, milyen az élet árnyékosabb oldala, és tetszett neki. Egyáltalán nem hasonlított a másik lányra, akit mellette találtunk. Ha tiszta marad, egy idő után felhagy ezzel a viselkedéssel és hazatér. A társa viszont? Az ember az'utolsók között megy olyan helyre, ahol bántják. Roarke megfogta a felesége kezét. Ennél többet nem tehetett. — Ez nem ugyanaz, mint ami velem történt dünnyögte Eve. - Először is nekem sohasem volt igazi otthonom, de ez talán még a hasznomra is vált. Senkire sem számíthattam, senki sem gondoskodott rólam. Az apám halála előtt eszembe sem jutott, hogy megszökhetek. Még utána sem szöktem messzire. Vele viszont az végzett, hogy megszökött, legalábbis így lépett arra az útra, amelynek a végén áldozat vált belőle — kapta elő a ’linkjét, amikor jelezni kezdett, és elolvasta a képernyőn megjelenő üzenetet. - Shelby Ann Stubacker. Már neki is van neve. — Mesélj róla. — Tizenhárom éves volt. Az apja tettlegességért ül a Sing- Singben. Most küldték másodjára börtönbe. Az anyjának is a bokájáig ér a priusza. Elsősorban kábítószerrel kapcsolatos ügyekért ítélték el. Nem jelentették a lányuk eltűnését, ezért nem is találtuk volna az eltűnt személyek között. Néhányszor Shelbyt is elkapták. Iskolakerülés, bolti lopás. Eltöltött egy kis időt egy javítóban, valamint amikor kábítószerrel a zsebében, bedrogozva talált rá a rendőrség, a bíróság elvonóra kötelezte. New Yorkban született és itt is

89

90

J. D. Robb

halt meg. A gyermekvédelmisek aktát vezettek róla, de minek? Vele csődöt mondott a rendszer és mindenki megfeledkezett róla. — Te nem fogsz. Roarke megállt egy üvegtől és aranyszegélytől ragyogó fehér épület előtt. Mivel a kocsi elég ütött-kopott látszatot keltett, Eve meg sem lepődött azon, hogy az ajtónálló felszegi az állát, összeszorítja a száját és a járdáig nyúló királykék szőnyegen feléjük indul. Most legalább Roarke is meglátja, mi mindennel kell nap mint nap megküzdenie. Kilépett a járdára és már alig várta, hogy megtartsa a bemutatót. Amint Roarke melléje ért, az ajtónálló vad házőrzőből kezes kopóvá változott. - Uram! Meglátogatja a Metropolitan egyik lakóját? - Úgy tűnik. Dallas hadnagyot kísérem. Biztosra veszem, hogy nagyra fogja értékelni, ha pontosan ott találja majd a kocsiját, ahol hagyta. - Személyesen vigyázok rá. Bejelenthetem valakinél? - Szóljon Ms. Bittmore-nak, hogy Dallas hadnagy keresi a NYPSD-től, méghozzá hivatalos ügyben. - Tudatom vele. Az előtérben forduljanak balra és használják az első felvonótömböt. Ms. Bittmore ajtaja az ötvenharmadik emeleten nyílik. A száma ötezer-háromszáz. - Köszönöm. Eve összevont szemöldökkel lépett be a kapun. - Mennyit csúsztattál oda neki? - Egy ötvenest. - Nem szoktam megvesztegetni az ajtónállókat jelentette ki Eve. - Nem, drágám, te inkább félelemtől remegő, áhítatos pudlikká változtatod őket, de most ezt tűnt a tisztább és gyorsabb megoldásnak. - Amúgy felismert. Láttam a szemén. Ugye, nem a tiéd ez az átkozott ház? - Nem, nem az enyém - nézett körül Roarke a tágas,

Halálos rejtekhely fehérre festett előtérben, melyet arannyal díszítettek, majd a felvonók felé fordult. — Sajnos nem. Nagyon szép. - Legközelebb maradjunk inkább a félelemtől remegő pudliknál. Roarke maga elé engedte a feleségét a kabinba, majd finoman a fenekére csapott. - Legközelebb.

91

Hatodik fejezet Az apró, de annál elegánsabb előtér falait és mennyezetét buja szőlőskertről készített festmény díszítette. A művész még néhány rusztikus kőpadot is elrejtett a tőkék között. A lakásba vezető ajtóban egy komoly, szürke ruhába öltöztetett házidroid várta őket és kérte, hogy azonosítsák magukat. Eve elővette a jelvényét és nézte, ahogy a droid leolvassa. — Kérem, fáradjanak beljebb. Mrs. Bittmore és Ms. Brigham a nappaliban tartózkodnak. A teret nem lehetett tágasnak nevezni, de a burgundivörös falakból és a szőnyegekből finom, visszafogott elegancia áradt. A ködös erdőket, nyugodt tavakat és virágzó mezőket ábrázoló festmények egy régen letűnt világot idéztek. A keskeny kanapén ülő két nő felállt. Mögöttük az üvegajtó mögött látszott a szűkös terasz és a távolban a park. Az idősebbik előrelépett. Tiffany Bittmore hagyta megőszülni a haját, de Eve sejtette, hogy leginkább a hiúsága miatt. A vállig érő fehér tincsek pontosan azt az ízléses eleganciát sugározták, mint a berendezés. Álmodozó, kék szemében ravasz szikra csillant. Sima arcán, melyet szépnek nem, csupán érdekesnek lehetett nevezni, nem látszott az évek nyoma. Mosolya sem tompította élesen kiugró arccsontja élét. —Nagyon örülök, hogy megismerhetem, Dallas hadnagy. Ráadásul Roarke-ot is magával hozta. A hírnevük messze megelőzte magukat. — Ugyanezt én is elmondhatom - viszonozta selymes bájjal Roarke a bókot. - Nagy megtiszteltetés, hogy megismerhetem, Mrs. Bittmore. — A szépségétől megállnak az asszonyi szívek. Ha fiatalabb lennék - fordult Eve felé Mrs. Bittmore -, én is

csorgatnám utána a nyálam. — Már megtanultam

kikerülni

a

tócsákat.

Halálos rejtekhely Mrs. Bittmore nevetve veregette meg Eve karját. -Azt hiszem, máris megkedveltem. Jöjjön, ismerje meg életem csillagát. Utána iszunk egy kávét. Olvastam az lcoveügyet és a videót is láttam, pedig nálam ez elég ritka. Onnan tudom, mennyire szereti az igazi kávét. Clarissa? - Igenis, asszonyom. Máris hozom - hátrált ki a droid a szobából. - Seraphim, az unokám. - Nagyon örülök, habár biztos jobban örülnék, ha nem tudnám a hírekből, hogy mi történt - nyújtott kezet a nagyanyja szemét, de finomabb arcvonásait is öröklő lány. Utána rögtön felhívtam az FHIMK-t, és beszéltem néhány szót Philadelphiával. Elárulta, hogy már járt náluk és beszélt vele, valamint Nashsel. - Az FHIMK-nál dolgozik, azt megelőzően pedig a Menedék bentlakója volt - kezdte Eve. - Kérem, foglaljanak helyet - mutatott Bittmore a fotelek felé. - Rettenetes, ami történt, és Seraphim nagyon felzaklatta magát. - Valószínűleg ismertem is néhányat közülük mondta Seraphim, mielőtt visszaült a szűk kanapéra. Szinte teljesen biztosra veszem, hogy ismernem kellett őket, viszont a hírekben egyetlen nevet sem említettek. - Mert nem tudtak neveket - gondolkozott Eve egy pillanatig, hogy melyik utat válassza, majd előhúzta a linkjét és megmutatta az egyik fényképet. - Felismeri? - Istenem! - vett mély lélegzetet Seraphim, majd a link után nyúlt és szemügyre vette Linh Penbroke képét. — Hosz- szú évek teltek el azóta, de azt hiszem, rá emlékeznék. Nagyon csinos. Nem ismerem. Nem hiszem, hogy láttam volna már ezt a lányt. Viszont hónapokig laktam a Menedékben. Ez alatt sokan jöttek és mentek... mégis úgy vélem, hogy ezt az arcot mindenképpen megjegyzem. - Oké - vette vissza Eve a linkjét és előkereste a második fényképet. — Vele mi a helyzet? - O! O Shelby. Igen, erre a lányra emlékszem. Shelby... nem tudom a vezetéknevét. Szerintem meg sem jegyeztem.

v

91

92 /. D. Robb Akkor lakott a Menedékben, amikor én is. Talán egy évvel lehetett fiatalabb nálam, de évekkel volt keményebb. Szerzett nekem Zonert. Bocsánat, nagyi - tette hozzá, miközben a nagyanyja felé pillantott. - Az már régen történt. - Az első bent töltött héten igazából csak egy helyet kerestem, ahol alhatok. Nem akartam megszabadulni a drogoktól, nem akartam változtatni a viselkedésemen. Ezt csak megjátszottam. - Nagyon dühös voltál — tette hozzá a nagyanyja. - O, haragudtam mindenre és mindenkire - nevetett fel halkan Seraphim, és megpuszilta Tiffany arcát. - Különösen rád, mert egyszerűen nem adtad fel, hogy visszaszerezz. - Soha nem adtam fel. - Ezért részt vettem a terápián, elvégeztem a rám kiszabott feladatokat, de mindezt csak azért, mert cserében kaptam egy ágyat és ételt. Jonesékat hülyére vettem, és akkor szereztem alkoholt, drogot vagy bármit, amit megkívántam, amikor csak akartam. Ellenben egyáltalán nem ment olyan könnyen, mint korábban hittem, mert Jonesék egyáltalán nem voltak hülyék. A gyöngyös karkötőm cseréltem Zonerre. Köztudott volt, hogy Shelby bármit megszerez és becsempész, ha az ember olyasmit kínál cserébe, ami tetszik neki — hallgatott el Seraphim, amikor a droid behozta a kávét, majd amilyen halkan jött, olyan csendben távozott. - A személyzet nem tudott erről? — kérdezte Eve. - Shelby nagyon ügyes volt. Nem, inkább ravas% Nagyon ravasz. Egyszer-kétszer elkapták kisebb ügyekért, és ha felnőttként, sőt terapeutaként visszagondolok, azt hiszem, csak azért, mert azt akarta, hogy elkapják. A hozzá hasonló lányoktól szinte elvárják a kisebb balhékat és az ezekért kapott büntetésen könnyű átesni. Talán tízszer annyian voltunk, mint az ott dolgozók. Mindent megtettek, hogy megóvjanak minket a bajtól, távol tartsanak az utcától, a prostitúciótól, hogy segítsenek rajtunk, de a nagy többségnek csak célpontot jelentettek.

Halálos rejtekhely - Emlékszik Jón Clippertonra? Az ács segédjére? - A nevére nem, talán soha nem is jegyeztem meg, de jól emlékszem a férfira, akit Brodie néha magával hozott. Akkoriban történt, amikor az utolsó heteinket töltöttük abban az épületben. Egyes férfiak — fordult Eve felé — a tekintetükkel vetkőztetik le a nőket. Ezzel időnként nincs semmi gond, mivel mi is ugyanúgy levetkőztetjük őket. Máskor viszont sértő, vagy még ennél is rosszabb. Fiatal voltam, de egy ideje már az utcán éltem. Tudom, miért bámult engem, ahogy velem együtt még több lányt is, és ez egyáltalán nem volt oké. - Mást is csinált azon kívül, hogy bámulta magukat? - Nem tudom. Szerintem hozott egy-két sört Shelbvnek, de ő sohasem említette. Nem barátkoztunk össze. Neki én csak egy alkalmi vásárlót jelentettem a sok közül. Hogyan halt meg? - Erre a kérdésre még nem tudok válaszolni. A költözés után járt a régi épületben? - Nem. Soha nem akartam oda visszamenni. Még a költözés előtt megváltoztam. Megváltoztattak a körülmények. Bárhogy is tiltakoztam magamban, a foglalkozások kezdtek hatni rám, noha kezdetben tényleg csak színleltem az együttműködést a szállásért cserébe. Philadelphia négyszemközt beszélgetett velem, akár akartam, akár nem, és idővel sikerült áttörnie a gyűlölet és az önutálat falát. Végül meggyőzött, hogy beszéljek nagyival... a nagymamámmal. - Mire maga pénzzel és egy új épülettel ajándékozta meg Jonesékat. - így igaz - erősítette meg Mrs. Bittmore. - Nem jelenthetem ki, hogy ők mentették meg Seraphim életét, de hozzásegítették, hogy hazajöjjön és rádöbbenjen, hogy ki is ő valójában - veregette meg Seraphim térdét, miközben kortyolt a kávéjából. - Egy erre alkalmatlan, romos helyen végezték a munkájukat. Még a jelzálogot sem tudták rendesen fizetni, a karbantartásról, a javításokról és a megfelelő személyzet alkalmazásáról nem is beszélve.

93

94

J. D. Robb

Adtak egy esélyt Seraphimnek. Cserében én is adtam nekik egyet. —Ms. Brigham. Említette, hogy Clipperton közelében rosszul érezte magát. Más hozzá hasonló személlyel is találkozott ott? — Egyes fiúk, akik csak jöttek és mentek. Az ember megtanulja, kiket kell elkerülnie. Egy háznyi drogos, érzelmileg sérült gyerek voltunk, hadnagy. Egyesek, mint egy ideig én is, csak egy újabb adagra vágytunk, meg arra, hogy valahogy megfizessük. Ha kábítószert, alkoholt vagy fegyvert találtak valakinél, akkor elkobozták. Viszont soha senkit nem szólítottak fel távozásra, legalábbis amíg ott éltem, addig nem. Ez volt az egész értelme. A ház valóban menedéknek számított, egy csendes kikötőnek, ahol a bajbajutottak menedéket kaptak. Persze ez együtt járt némi kockázattal, de a haszon bőven kárpótolt mindenkit. Engem sikerült megmenteniük, vagy legalábbis megmutatták, hogyan menthetem meg magam, és messze nem én voltam az egyetlen. — Nem jut eszébe senki, akinek oka volt bántani Shelbyt? — Engem megrémített, és sokan voltunk így vele — mo- solyodott el halványan Seraphim. — Úgy gondoltam, tudok vigyázni magamra. A fiatalok arroganciája és az utcán töltött néhány hónap mondatta ezt velem. Ellenben még a legrosszabb pillanatomban sem fordult meg a fejemben, hogy szembeszállhatnék vele. Akadtak ellenségei, ez kétségtelen, de még ők is inkább elkerülték. Nagyon tudott verekedni. Egyszer láttam, ahogy elver egy másik lányt, aki szemre is legalább húsz fonttal volt nála nehezebb, ráadásul izomban, de Shelby egyszerűen brutálisan megvadult, ha beindult - hallgatott el egy pillanatra. — A dühöm - folytatta vontatottan. — Felnőttként és terapeutaként már látom, hogy a dühöm eltörpült az övé mellett. — Kivel barátkozott Shelby? — O... néhány lánnyal és egy fiúval. Hadd

Halálos rejtekhely gondolkozzam - emelte szájához a csészét Seraphim, miközben a halántékát masszírozta. - DeLonnával... egy sovány, fekete lánnyal - folytatta, miközben lehunyta a szemét. — Szépen énekelt. Igen, igen, jól emlékszem rá. Hihetetlen hangja volt, valóságos csoda. Meg egy másik lánnyal, akit talán Missynek hívtak. Esetleg Mikkinek. Azt hiszem, inkább Mikkinek. Kissé pufók volt és rideg tekintetű. Meg egy fiúval, akit mindenki csak T-Bone-nak hívott. Gyors volt és osont, akár egy kísértet. Mindig úgy jelent meg, mint aki a semmiből lépett elő. Kilopta az ember zápfogát, hogy az illető még csak észre sem vette. A karját régi égésnyomok borították. Néhányat tetoválással fedett el, de így is látszott. Az arcát is elcsúfította egy sebhely. Nem lógtak együtt folyton, de sokkal több időt töltöttek egymás társaságában, mint a többiekkel. - A személyzetből senki sem került összetűzésbe Shelbyvel vagy a társaival? Nem tud arról, hogy megfenyegették őket? - Sokszor bajba keveredtek, különösen Shelby. Szinte folyamatosan csatázott az otthon dolgozóival. Ez egy nagyon nehéz munka, hadnagy, tele konfliktussal és küszködéssel. Az eredmény viszont mindennél többet ér. Gondolom, ezt maga is sokszor így érzi. - Mondjuk. Tud valamit Jubal Craine-ről? A lánya, Leah is a Menedékben lakott egy ideig. - Ismertem Leah-t. Csendes lány volt, mindig lehajtott fejjel járt és nem egyszerűen kerülte a bajt, hanem igyekezett láthatatlanná válni, ha érti, mire célzok. -Aha, értem. - Azért emlékszem rá ilyen jól, mert lényegében ő segített hozzá, hogy megtegyem az első lépést. - Hogyhogy? — kérdezte Eve. - Éppen az osztályban ültünk. Már nem emlékszem, mit tanultunk, de hetente több órán keresztül kellett foglalkoznunk mindenféle iskolai feladattal. Szóval az osztályban ültünk, amikor meghallottam Leah apját.

95

96

J. D. Robb

Ordítva dühöngött, a lánya nevét kiabálta és azt, hogy mozdítsa meg a lusta seggét. A személyzettel is kiabált. Emlékszem, hogy Leah falfehérre sápadt. Még mindig magam előtt látom az arcát. Olyan rémület ült ki rá, amit én sohasem éreztem, majd ezt felváltotta a beletörődés, ami talán még a rettegésnél is rosszabb. Utána egyetlen szó nélkül felállt. Nem tiltakozott, nem könyörgött, egyszerűen kisétált az ajtón - tette le a kávéját Seraphim, összekulcsolta a kezét és az ölébe ejtette. — Életemben nem láttam még a távozásánál szomorúbbat. Azért emlékszem ilyen jól arra a pillanatra, mert eszembe jutott mindaz, amiről négyszemközt beszélgettünk Philadelphiával. Eszembe jutott, milyen félelmetes az élet az utcán, amikor az embernek nincs pénze, éhes, fázik, és folyamatosan azt hallja, hogy kit vertek vagy erőszakoltak meg. Belegondoltam, hogy Leah-nak a Menedéken kívül nincs senkije, csak az a férfi, aki éppen azt ordítja, hogy ő majd kiveri belőle a feleselést, meg ehhez hasonlókat. Nagyi nem bántott engem. Sohasem bántott. Elkezdtem tűnődni, hogy szeretnék valakit, aki a gondomat viseli és megvéd. Nekem van valakim. Leah-nak nem volt. Tudja, át kellett adniuk Leah-t az apjának. O volt a törvényes gyámja és a kislány nem panaszkodott, hogy bántották otthon. Egyszerűen csak annyit mondott, hogy haza- megy vele. - Szegényke — suttogta Mrs. Bittmore. - Legközelebb egy hónap múlva láttam. - Visszament? - kérdezte ellentmondást nem tűrő hangon Eve. - Erről nincs tudomásom. Az utcán pillantottam meg. Vásárolni mentem egy barátommal. Nagyi megbízott bennem. .. és akkor már én is megbíztam magamban. Legalábbis kezdtem megbízni. Leah éppen felszállt egy buszra. Nem sok hiányzott hozzá, hogy odakiáltsak neki. Szégyellem bevallani, de nem akartam, hogy a barátnőm megtudja, ismerem azt a szakadt dzsekis lányt, akinek ütésnyom kéklik az arcán. Ezért nem szóltam neki. Viszont ő is észrevett. Egy pillanatra egymás szemébe néztünk - csillant meg egy könnycsepp Seraphim szemében. - Rám mosolygott. Utána

Halálos rejtekhely felszállt a buszra és nem láttam többé. Akkor arra gondoltam: megszökött. Legalább sikerült megint megszöknie az apjától. - Azt hallottam, később visszament érte a Menedékbe. - Erről nem tudtam. Addigra már hazakerülhettem. A Menedékben biztos nem találta. Oda nem ment vissza, legalábbis addig nem, amíg én is ott voltam... és őszintén megmondva szerintem elég okos és rémült volt ahhoz, hogy ne ott akarjon elbújni, ahol úgyis megtalálják. Ráadásul nem sokkal azután, hogy hazamentem a nagymamámhoz, az új helyükre költöztek. - Az enyém volt az épület — magyarázta Mrs. Bittmore. - Amikor visszamentem, hogy köszönetét mondjak Philadelphiának, Nashnek és a többieknek, már eldöntöttem, hogy támogatom őket, ha elfogadják. Persze óvatos voltam - mosolyodon el élesen. - Először meggyőződtem arról, hogy törvényesen működnek. Megkértem őket, hogy mutassák meg az ügyvédeimnek és a pénzügyi tanácsadóimnak az üzleti könyveiket. Mindenki elégedett volt az eredménnyel. Én viszont az unokámat kaptam vissza, szóval én voltam az elégedettebb. Sohasem meséltél erről a lányról. Erről a Leah-ról. - Nem. Azt hiszem, szégyelltem magam, hogy nem mentem oda hozzá és nem beszéltem vele. - Megkeressük. Kiderítjük, hogy hol van most. - Ezt inkább bízzák csak rám - tanácsolta Eve. - Köszönöm - tette hozzá, miközben felállt. — Nagyon sokat segített. - Komolyan? - állt fel Seraphim is. - Már biztosan tudta Shelby nevét. - Igen, de a maga révén jobban megismertem. - En is lehettem volna a helyükben. Bármelyik helyében a tizenkettőből. Mindent megteszek, hogy segítsek. - Lehet, hogy a szaván fogom. Lefelé menet Eve elgondolkodott a hallottakon. - Szerencsés volt, hogy hazamehetett valakihez. Nem a

97

98

J. D. Robb

pénzre és a kiváltságos társadalmi helyzetére célzok, hanem arra, hogy szerették és nem mondtak le róla. - Túl sokan vannak, akik közel sincsenek ennyire szerencsések - mondta Roarke, miközben önmagára gondolt. Őt Summerset fogadta be, amikor még az utcán élt, és nem mondott le róla, noha ezt annak idején semmivel sem tudta megmagyarázni. - Utánanézzek ennek a Leah Craine-nek? Eve a férjére pillantott. - Magam sem bánnám, ha biztosan tudnám, hogy hol van most. Reméljük, nem DeWinter laborjában. - Megszökött — mondta Roarke, és mivel nagyon is el tudta képzelni a lány arcára kiült rettenetes beletörődést, hinni akart benne, hogy távol tartotta magát attól a helytől, ahonnan egyszer már hazavitték. — Reménykedjünk benne, hogy végül rátalált a saját életére. - Az adatok megbízhatóbbak, mint a remény. - így beszél egy igazi nyomozó. - Aha, és mivel valóban az vagyok, szeretnék még beugrani ehhez a Clippertonhoz. Roarke számított erre. Megfogta a felesége kezét és lóbálni kezdte. - Imádok esténként részeg szemétládákat zaklatni. - Ha Brigham igazat beszélt, alkoholt csempészett be egy kiskorúnak, és szexet kapott cserébe, úgyszintén egy kiskorútól. Talán nem is egyszer. Beteges kapcsolatokat építhetett azon a helyen. - Ami végül abba torkollott, hogy tizenegy társával egyetemben megölte a lányt. Eve fellapozta a jegyzeteit és gyorsan elhadarta a címet, mielőtt beszállt a kocsiba. - Shelby kemény gyerek volt. Hírhedt bajkeverő, ráadásul odabent is egész kis bandát gyűjtött maga köré. A csontokon viszont nem találtunk olyan sérüléseket, amelyek közvetlenül a halál beállta előtt keletkeztek. Egy ilyen kislányt nem lehet úgy megölni, hogy annak ne maradjon valami nyoma. - Hacsak ez a kemény lány nem bízik meg a gyilkosában.

Halálos rejtekhely - Ahogy mondod. Talán a fent említett kemény lányt leitatták, majd fizetség gyanánt eltették láb alól. Mondjuk megfojtották. Vagy az is lehet, hogy az alkoholnál erősebb anyagot kapott és túllőtte magát, mire a narkócsempész pánikba esett, és nem tudta, mihez kezdjen. - Mondjuk épített egy falat és elrejtette mögé a holttestet? - Ostoba és szélsőséges viselkedés, de... A többi gyerek honnan jött? Ez a kérdés. - Őket miért gyilkolta meg? Ha Shelbyvel kezdte, miért ölt meg utána még tizenegy lányt? - Minden sorozatgyilkos elkezdi valahol. Mindig van egy első áldozat. Talán az járt az eszében, hogy „ez jó móka volt, gyerünk, ismételjük meg” - dobolt ujjaival a combján Eve, miközben Roarke vezetett. - Clipperton ismerte Shelbyt, és minden bizonnyal a többiek közül is néhányat. Kettesben kellett maradnia vele, hogy átadja a csempészpiát. Ismerte az épületet, tudta használni a megfelelő szerszámokat, tudott gipszkartonozni. Fine-ék szerint seggfej, de nem ölne meg senkit. Viszont az emberek csak ritkán ismerik fel a másikban a gyilkost - húzta elő a zsebszámítógépét. - Többször is lekapcsolták, főleg az alkohol, valamint drog, rendzavarás, vandalizmus, rongálás miatt. Két ízben helytelen szexuális viselkedés miatt. Mindig mindent beismert, ült néhány hónapot, közmunkát végzett, valamint részt vett a bíróság által elrendelt terápián. - Egy farokhoz képest nem túl hosszú a lista. - Egy farokból ugyanúgy lehet gyilkos, mint bárkiből. - Én azért megpróbálom az erőszakmentes oldalon tartani az enyémet. Eve szélesen elvigyorodott. - Pedig tud döngetni. - Kösz, drágám. Később majd szeretnélek is döngetni vele. - Mindig ezen jár az eszed. - Mert szeretlek. Eve derűsen félrebillentette a fejét, úgy nézte a férjét.

99

100

J. D. Robb

- Mi lesz, ha visszakapod? - Remélem is. - Van itt még valami erről a farokról... mármint az ács segédjéről. A bejelentett lakcíme csak három sarokra esik a helyszíntől. Ami egyenesen elvezet a következő kérdéshez: mit keresel te ilyen szemét környéken? - Mire végzek, a környék is meg fog változni. - Oké, mi a terved? —Arra gondoltam, csinálunk valamit, ami kapcsolatban áll a Dochasszal. A bántalmazottaknak fenntartott menedékhely, gondolta Eve. Ahol Roarke először hallott az anyjáról. — Miféle kapcsolatról beszélsz? — Ez egy körforgás. A magukra hagyott vagy meggyalázott gyerekek sokszor kötnek ki olyanok mellett, akik tovább bántalmazzák őket. Vagy felnőve belőlük lesznek a bántalmazok. Már beszéltem erről a Dochas személyzetével. Még dr. Mirával is váltottam néhány szót. — Csakugyan? — Szeretem tudni, hogy mit akarok. Azt tervezem, hogy tökéletes otthont építek azoknak a gyerekeknek, akik nem a saját hibájukból kerültek állami gondozásba, hanem a szüleik bántak velük rosszul vagy hanyagolták el őket. Azok az emberek, akiknek vigyázniuk kellett volna rájuk. Ahogy veled is történt, gondolta Eve. —Meg a többieknek, akiket elveszett gyerekeknek hívsz és végül az utcán végzik, miközben minden erejüket leköti a túlélésért folytatott küzdelem.

Ahogy neked is.

— Együtt fogunk működni a gyermekvédelmi szolgálattal, pedagógusokkal, terapeutákkal, meg hozzájuk hasonló szakemberekkel. Gondolom, nem sokban különbözik majd attól, amivel gyerekkorában Seraphim is találkozott. Talán ennek az épületnek az a sorsa, hogy befogadja a bajba kerül- teket, valamint menedéket és esélyt adjon nekik. Neked és nekem nem jutott ilyen hely. — Nem, nekünk nem jutott. — Odabent biztonságban lesznek, de egyfajta rendszer

Halálos rejtekhely

101

szerinti, korlátok közé szorított életet kell élniük. Terapeuták foglalkoznak velük, orvosi ellátást kapnak és játszhatnak. Az emberek gyakran elfelejtik, milyen fontos a szórakozás, a nevetés. Természetesen tanulni is fognak, méghozzá olyasmit, aminek később hasznát veszik. Summerset is tanított engem. — Azért ne felejtsd el, hogy lopni is megtanított. - Nem igaz, amikor hozzá kerültem, már tudtam lopni. Jó, mondjuk csiszolta a tudásomat — vigyorgott a feleségére Roarke. - Viszont ezen kívül is akadnak használható ismeretek. Nem indítunk zárnyitó vagy zsebmetsző kurzust, hadnagy. -Jó tudni - gondolkodott el egy pillanatra Eve. - Nagy terhet vettél a válladra. - Megnyitás után átveszik tőlem a gyakorlott szakemberek.

így is folyamatosan rajta fogod tartam a szemed és a ke^ed, gondolta Eve. Alem álls% egyszerűen odébb, miután beletetted a pénzed.

- Hívhatnád mondjuk Menekülttábornak, ha már úgyis így gondolsz rá. Vagy maradhatsz az ír elnevezéseknél, mint a Dochas esetében. Mi az ír megfelelője a Menekülttábornak? - An Didean. - Akkor nevezd így. Roarke vezetés közben fél kézzel megfogta a felesége kezét. - Akkor így fogjuk elnevezni. Eve felfelé fordította a tenyerét és ujjait a férje ujjai köré fűzte. - Azt hiszem, később ezért is megkapod, ami jár. - Hála Istennek. Roarke talált egy üres parkolóhelyet az utcaszinten, félsaroknyira Clipperton lakásától. Eve úgy látta, nem sokan parkolnak itt azok közül, akik nem alkatrészenként akarják viszontlátni a járművüket. A sajátja miatt nem aggódott. Tbdta, hogy a beépített lopásgátló rendszer messzire riasztja az esetleges tolva-

102

J. D. Robb

jokat. - Talán ezt is meg kellene venned — jegyezte meg a házhoz közeledve. - Még az elsőnél is nagyobb romhalmaz. - Ezt megjegyzem. - Csak ne... Oké, szerencsénk van. Ő az. Aki a bejárat felé tart. Roarke is megpillantotta a Bud’s elnevezésű kocsmából kitántorgó, bélelt munkáskabátot viselő alakot, ahogy feléjük botladozik. — Úgy látom, rendesen a pohár fenekére nézett jegyezte meg. A közeledő férfi csak nehezen őrizte meg az egyensúlyát, ennek ellenére működött az ösztöne, mellyel kiszúrta a rendőröket. Félúton tartott a lakása felé, amikor észrevette őket, villámgyorsan megfordult és próbált elmenekülni. — Ez most komoly? - csóválta a fejét Eve, majd utána iramodott. Clipperton félrelökte maga elől a járókelőket. Egy bevásárlószatyrot cipelő nő el is esett. Szatyrából három fonnyadt narancs gurult szét a járdán. Eve egyszerűen átugrotta. — Segíts neki! - kiáltott vissza Roarke-nak. - Majd én elkapom. A menekülő a felsőtestével befordult a sarkon, miközben az alteste is igyekezett követni a hirtelen mozdulatot. Felbukott a saját lábában, és végigcsúszott az aszfalton, mialatt feldöntött még egy járókelőt. Eve Clipperton tarkójára szorította a bakancsa talpát és a járda szélén ülő gyalogos felé pillantott, aki rémülten szorongatta kezében a kopott tárcáját. — Minden oké? — mutatta meg neki a jelvényét. — Nem sérült meg? — Nem... nem hiszem. — Hívok mentőt, ha akarja. — Én megsérültem! - bömbölte Clipperton. — Pofa be! Uram? -Jól vagyok — állt fel a férfi, és kesztyűs kezével lesimította a haját. — Most vallomást kell tennem? Őszintén

Halálos rejtekhely

103

megmondom, fogalmam sincs, hogy mi történt. Azt hiszem, rám esett. Akkor vesztettem el az egyensúlyom. —Ennyi elég is. Tessék — húzott elő Eve egy névjegyet, miközben erősen odalépett a kígyóként tekergőző Clipperton nyakára. - Ezen a számon elér, ha mondani akar még valamit az incidensről. - Kösz. Oké. Izé... most elmehetek? - Igen, uram - vette elő Eve a bilincsét, majd lehajolt és Clipperton csuklójára kattintottá. - Maga elől rohant? - Inkább csak tántorgott. - Ez egy bűnöző? Eve még egy utolsó pillantást vetett a bámészkodóra. - Majd kiderül. Talpra, és mozgás, Clip. - Nem csináltam semmit. A szájából olcsó sör és avas mogyoró bűze áradt. Eve gyorsan oldalt lépett, hogy legalább a nagyját elkerülje. - Miért akart elrohanni? - Nem rohantam, csak... gyorsan sétáltam. Találkám van valakivel. - Naná. Velem. A kapitányságon. - Miér’? Szálljon le rólam! - Fellökött két embert és most is meg akar bénítani egy nyomozót a bűzös leheletével. - Micsoda? - Már korábban is randalírozott részegen. Tudja, hogy megy ez. - Nem csináltam semmit! - O az! - mutatott rá vádlón az ujjával a nő, akinek kiestek a szatyrából a narancsok. - O lökött fel. - Nem igaz. - Kíván feljelentést tenni, asszonyom? - Na ne már! A nő fenyegető pillantásokkal méregette Clippertont. - Azt hiszem, most nem. Ez a kedves úriember felsegített és összeszedte a holmim. Közben megígérte, hogy elintéz nekem egy bocsánatkérést. Eve a férjére pillantott, majd Clipperton bordái közé

104

J. D. Robb

könyökölt. - Kérjen bocsánatot - közölte sötéten -, különben a testi sértés is a vádpontok közé kerül. -Jézusom, oké. Elnézést, hölgyem. Nem vettem észre, ennyi az egész. - Maga részeg - közölte komolyan a nő. - Ráadásul ostoba és goromba is. Maga viszont igazi úriember — fordult Roarke felé. - Nagyon szépen köszönöm a segítségét. - Nem tesz semmit. Ha kívánja, örömmel hazakísérem. - Látja, így viselkedik egy úriember - mérte végig a nő gonosz pillantással Clippertont, majd mosolyogva visszafordult Roarke felé. — Köszönöm, de csak a következő sarokig megyek - mosolygott rá még egyszer búcsúzóul Roarke-ra, majd felemelte a szatyrát és elindult. - Mozgás, Clip. - Nem akarok. - Ez roppant sajnálatos - kísérte vissza gyors léptekkel Eve a kocsijához Clippertont, majd beültette a hátsó ülésre. - Ha összehányja, megetetem magával. Clipperton szerencsére nem hányt, azonban folyamatosan siránkozott és egy bizonyos Mookot emlegetett. Amikor Roarke befordult a kapitányság mélygarázsába, a siránkozást pánik váltotta fel. - Figyeljen már rám. Ez csak tévedés, ember. Az orrom előtt voltak a csöcsei. - Komolyan? - rángatta ki Eve a kocsiból. - Tutira - biztosította Clipperton, miközben Eve a felvonó felé vonszolta. — Még azt a hatalmas seggét is a képembe tolta. Eve belökte a kabinba, majd beszállt és bemondta az emeletét és a csoportját. - Ne már, ember - fordult könyörögve Roarke felé Clipperton. — Ha egy lotyó a képébe nyomja a csöcseit, akkor maga nem markolna bele?

Halálos rejtekhely

105

- Mind az öt ujjammal. - Na, én is ezt csináltam. Ne már. - Igen, de Mook nagyon zokon vette - tippelt Eve. - Ügy dühöngött, mintha megerőszakoltam volna, vagy ilyesmi. Pedig még csak elő sem vettem a farkam. Erre tanúk is vannak. Mégis azzal fenyegetett, hogy hívja a zsarukat. Utána már csak arra emlékszem, hogy maga szembe jön. Hogy kerültek oda olyan gyorsan? a - Gyors vagyok, mint a szélvész. Ahogy a felvonó emelkedett, egyre több rendőr szállt be és a Cliphez hasonló alakok is megszaporodtak a fülkében, de Eve-nek eszébe sem jutott, hogy kiszálljon. Arra használta az időt, hogy kidolgozza a megfelelő kihallgatási stratégiát. Azt tervezte, ha minden kihallgató foglalt, majd beülnek az egyik tárgyalóba, de ahogy végiglökdöste Clippertont a folyosón, látta, hogy az „A” kihallgató üres. Behúzta a férfit és lenyomta a székre. - Várjon itt! - parancsolt rá, majd kiment. - Ő a fő gyanúsított? — kérdezte Roarke. - Részben illik a képbe és elképesztően ostoba. Viszont részeg. Mindegy, így is, úgy is el kell vele beszélgetnem. - Addig elfoglalom magam valamivel és közben intézkedem, hogy fertőtlenítsék a kocsid. - Mindig találsz valami munkát... viszont a fertőtlenítés jó ötlet. Amúgy is túl részeg ahhoz, hogy sokáig tartson. - Értem. Csak szólj, amikor végeztél. - Mielőtt belefeledkezel valamibe, vehetnél nekem egy doboz Pepsit. Igen, még mindig bojkottálom az automatákat. Azok a gépek valamiért nagyon haragszanak rám, pedig nincs rá semmi okuk. Roarke a felesége felé nyújtotta az italt. - Ha tiszteled őket, akkor ők is tisztelni fognak téged. - Ez nem fordulhat elő - húzta elő a kommunikátorát Eve, és miközben Roarke odébb lépett, hivatalosan is lefoglalta a kihallgatót.

106

J. D. Robb

Úgy döntött, hagyja még néhány percig izzadni Clippertont. Az irodájába ment és összeszedett egy mappányi anyagot. Amikor visszament az „A” kihallgatóba, Clipperton már az asztalra borulva hortyogott. - Felvevő bekapcs. Jón Clipperton kihallgatása, a kérdező Eve Dallas hadnagy. Ébresztő! - ült le Clippertonnal szemben, majd letette az aktát és erősen megrázta a férfit. Ébredjen, Clipperton. — Huh? — emelte fel Clipperton a fejét, és álmos, vérben úszó szemét Eve-re meresztette. — Kér egy kijózanítótablettát a kihallgatás kezdete előtt? — csörgette meg Eve a magával hozott dobozt. — Nem vagyok részeg - igyekezett haragjában kidülleszteni a mellkasát Clipperton. - Csak fáradt. Ha az ember egész nap keményen dolgozik, mint én is, estére elfárad. — Aha. Felfogta, hogy ha most visszautasítja a felkínált segítséget, akkor a kihallgatás vége előtt már nem is kérheti? — Nem vagyok részeg, oké? Már szunyókálni sem lehet egy nehéz nap után? — Ahogy akarja - tette félre Eve a gyógyszeres dobozt. - A saját érdekében felolvasom a jogait, habár ez magának nem újdonság. Joga van hallgatni... — kezdte. — Nem csináltam semmit! - szögezte le Clipperton. — Erről is beszélni fogunk. Megértette a jogait és a kötelességeit? — Aha, aha, de... — Tizenöt éve egy Brodie Fine nevű ácsnak dolgozott? — Persze. Pár hete is melóztam neki. — Tizenöt éve a munkájából kifolyólag járt a Kilencediken álló épületben, melyet Menedékként ismertek? -Huh? — A Menedékben. Abban az otthonban, ahol gyerekek

Halálos rejtekhely

107

laktak. -Ja, azon a szeméttelepen a Kilencediken. Naná. Néhány kisebb javítást végeztünk. Na és akkor mi van? — Hányszor járt ott úgy, hogy Mr. Fine nem kísérte el? Sápadt, finom vonású arca — amely talán az egyetlen vonzó tulajdonságának számított — ráncokba gyúródott a gondolkodástól. — Miért mentem volna oda egyedül? — Hogy csinos, fiatal lányokat nézegessen, Clip. Például Shelbyt, aki tizenhárom éves volt és alkoholt vitt neki némi szexért cserébe. - Fogalmam sincs, miről beszél. Ha ő mondta, hogy ilyet csináltam, akkor hazudott. - Mint Mook? - Aha. Ez már aztán rohadtul biztos. Eve előrehajolt. - Tanúim is vannak rá, Clip. Azzal nem segít magán, ha hazudik nekem, és a maga előéletével hosszú, nagyon hosz- szú időre börtönbe küldhetem. - Várjon egy kicsit. Várjon már! Mondtam, hogy Mook tolta a csöcsét a képembe. Félreértés volt, ennyi az egész. - És Shelby? - Erre a névre nem emlékszem. - Szóval magának csak egy fiatalkorú volt, aki a testével fizette ki a neki becsempészett italt. - Nem. Jézusom. Nem is volt szex. Csak lecidázott. Az nem szex. - Vagyis azt állítja, hogy tizenöt éve a Menedékben egy fiatalkorú orálisan kényeztette alkoholért cserében? - Csak bekapta - rémült meg egy pillanatra őszintén Clipperton. - Semmi olyan nem történt, amit állít. Csak bekapta és kész. - Fizetségül az alkoholért. - Nem vittem neki alkoholt. Csak pár sört. Eve egy pillanatra belegondolt, miért szórakozik ilyen jól, de próbált a lényegre összpontosítani. - Akkor foglaljuk össze. Az a kislány bekapta a farkát

108

J. D. Robb

néhány sörért cserébe. - Aha. Csak ennyi — dőlt hátra Clipperton, és szemmel láthatóan megkönnyebbült, hogy sikerült tisztáznia a dolgot. Majd hirtelen kis híján felugrott a székről. — Várjon csak! Az már nagyon régen volt, igaz? Már régen elrévült, nincs igazam? - Gondolom, elévülést akart mondani - tolta a férfi elé Shelby Stubacker fényképét. - O volt az a bizonyos kislány? - Fel nem foghatom, miért kellene emlékeznem a... aha! Aha, ő volt az. Kis szaros. 0 ajánlotta fel, hogy néhány sörért lecidáz. — Még csak tizenhárom éves volt. — Nekem azt adta be, hogy tizenöt - fonta össze a karját a mellkasa előtt Clipperton, miközben elégedetten bólintott. - Mondtam már, hogy hazug. — Maga szerint nagy különbség, hogy nem tizenhárom, hanem tizenöt éves lány szólította le? — Szép melle volt. Farkasszemet néztek. Végül Clipperton pislogott először. — Hány alkalommal üzleteltek? — Nem sokszor. Talán háromszor. Amikor Clipperton félrekapta a szemét, Eve újra előre hajolt. — Hány lánnyal került még kapcsolatba, Clip? Mert nem Shelby volt az egyetlen. — Csak eggyel, és őt is ez hozta oda. Még csak nem is volt szép, inkább kövér és robusztus. Végigvihogta az egészet. Alig tudtam elmenni. — Hol történtek ezek az aktusok? — Ott. Mármint közvetlenül az épület előtt. A kölykök ki-be jártak. Tudták, hogyan kerüljék meg a biztonsági rendszert. Ha az a kis szaros most fel akar jelenteni, akkor közlöm, hogy ő akarta, ráadásul már el is révült. — Van, ami sohasem révül el, Clip. Mint például az, ha valaki egy büdös disznó. Mint maga. -Hé! — Meg az ilyenek sem - mutatta meg a Shelby

Halálos rejtekhely

109

maradványairól készített képet Eve. — Ez meg mi a fene? — Shelby Stubacker. — Nem, nem. Ez valami maszk halloweenre, vagy mi. — így néz ki most Shelby, miután tizenöt éve meggyilkolták, műanyag fóliába csavarták és elrejtették a fal mögé, amit maga épített. — Most csak szórakozik velem. Sohasem építettünk falat abban a házban. Csak befoltoztunk párat, festettük egy keveset, de építeni nem építettünk semmit. Ezt azért észrevettük volna. Kérdezze meg Brodie-t. Nem láttunk ilyet. Kérdezze csak meg tőle. - Nem mondtam, hogy maga és Brodie építették a falat. Azt mondtam, hogy maga építette, miután megölte a lányt és tizenegy társát. - Csak szórakozik velem - szürkült el Clipperton arca. - Mi a franc? Nem én öltem meg. Soha nem öltem meg senkit. Csak lecidáztak párszor, ez minden. - A költözés után hányszor ment vissza az épületbe, hogy találkozzon a lánnyal? - Nem mentem oda, miután Brodie levett a melóról. Semmi okom nem volt rá. Máshol is lecidázzák az embert. Akad, ahol ingyen is. Istenem, gondolta Eve, tényleg idióta. Ennek ellenére tovább erőltette a kérdést. - Nem kellett sokat fáradnia. Csak sétálnia néhány saroknyit. -Akkor sem jutottam volna be oda, ha akarok. Mindig a kölykök jöttek ki hozzám. Hónapokig nem is tudtam, hogy elköltöztek, csak amikor egy éjjel arra jártam és láttam, hogy az épület sötét és bedeszkázták az ajtót meg az ablakokat. Még eszembe is jutott, hogy eltűnt a kiscsaj. Istenre esküszöm, hogy nem mentem be a házba. Nem is láttam a kölyköt, miután Brodie levett a melóról. Nem öltem meg senkit.

Hetedik fejezet

Eve az irodájában talált rá a férjére. A kezében tartott aktát ledobta az asztalra, egyenesen az AutoSéfhez lépett egy kávéért, majd lehuppant a fotelbe és megvárta, amíg Roarke eltette a zsebszámítógépét. — Hogy ment? — Bevágtam egy cellába garázdaságért. Sokkal többet érdemel, de nem hiszem, hogy ő gyilkolta meg azokat a lányokat. Még ennyi esze sincs, és ezt komolyan gondolom. Roarke bólintott. — Végeztél? Mármint a kapitányságon — tette hozzá. Maradt még valami, amit nem tudsz otthonról elintézni? — Szerintem nem. — Akkor menjünk haza, és útközben meséld el, hogyan zajlott a kihallgatás. Roarke figyelt. Eve már egészen megszokta, hogy valaki odafigyel rá és megérti anélkül, hogy mindent külön el kellene magyarázni. - Beteg állat. Szerinte nincs abban semmi rossz, ha egy kislány szájába teszi a farkát. Nincs abban semmi rossz, ha cserébe sört visz egy tizenhárom éves gyereknek. Különben sem az ő ötlete volt. - Ennek ellenére nem hiszed, hogy ez a beteg állat végzett a lányokkal. - Nem. Megérdemelné, hogy odakössük valamihez a farkát és savval kenjük be, mielőtt éljenezve felgyújtjuk, de... - Micsoda képzelőerő! - ...de nem ő gyilkolta meg őket. Clipperton gennyes kelés az emberiség seggén, de nem gyilkos. Ráadásul komplett idióta, márpedig egy idióta nem csinál ilyet. Alaposan megforgattam, de nem tud semmit. Azért fél

szemmel

fi

Halálos rejtekhely

111

gyelni fogjuk, mert egyrészt lehet, hogy tévedek, másrészt valószínűleg megint fogdosni fog valakit, esetleg egy újabb kiskorút. Utána majd siránkozhat néhány évig egy cellában - dőlt hátra sziszegve Eve. - Nincs a kezemben semmi. - Te is tudod, hogy ez nem igaz. Csak csalódott vagy, hogy nem tudtad bevarrni ezt a seggfejet. Ellenben több embert is lehúztál a gyanúsítottak névsoráról, vagy legalábbis hátrébb soroltad őket. Ráadásul két lány nevét is sikerült megtudnod. - Ez utóbbival nem sokra megyek. - Komolyan mondod? - pillantott a feleségére Roarke, miközben keresztülhajtott a házuk felé vezető út kapuján. - Nem tudom - túrt a hajába Eve. - Nem megy. Egyszerűen nem megy. Nem vagyok tudós. Nem tudom megmondani a csontokból, hogy kik voltak életükben. Éppen ezért nem kellene megsértődnöm azon, hogy másodlagos forrásból, egy szakértőtől szerzem meg a szükséges adatokat. - Márpedig te a legkevésbé sem vagy ostoba. Ezt hallva Eve kurtán felnevetett. - Igaz, és azok a kislányok megérdemlik, hogy minden elérhető forrást igénybe vegyek. Elnézte a csodálatos házat, a magas és alacsony tornyokat, a számtalan ablakot. Közben a lányokra gondolt - köztük önmagára is —, akik szűkös hálótermekben éltek és kopott fürdőszobán osztoztak, miközben szabadságra vágytak és arról álmodtak, hogy egyszer megteremtik maguknak. Túl sokan voltak, akiknek nem sikerült. - Túl sokan voltak, akiknek nem sikerült - mondta ki fennhangon. - Hadd meséljek arról, akiknek igen - parkolta le Roarke az autót. - Micsoda? Kire gondolsz? — mérte végig Eve. - Leah Craine-re, aki ma már Leah Lorenzo. Másfél éve ment hozzá egy népes olasz családból származó tűzoltóhoz. Tavaszra várják az első gyermeküket. A lányból

112

J. D. Robb

általános iskolai tanárnő lett. Queensben laknak. - Miközben azzal az idiótával vesződtem, te megkerested. - Igen, meg. Neki sikerült, és minden jel szerint boldog életet él. Kihallgatod? Eve egy pillanatig csak némán ült. - Ha nem marad más választásom. Ha rajtam múlik, inkább békén hagyom. Viszont... elküldhetnéd az adatait Seraphim Brighamnek. - Már megtettem. - Oké — bólintott Eve, és csak most döbbent rá, hogy Roarke szándékosan várta meg a jó hírrel, amíg befejezi a csalódástól csöpögő beszámolóját. Egy null a férjének. - Megmutatod a terveit annak a szemétdombnak, amit vettél? Szeretném látni, hogyan képzeled az átalakítást. - Persze hogy megmutatom. Amikor kiszálltak a kocsiból, Roarke megfogta a felesége kezét. - Ma feltettem magamnak a kérdést, mi történik, ha nem vásárolom meg azt a romos épületet. Talán még évekig nem fedezi fel senki azokat a lányokat. Utána viszont eszembe jutott, hogy nem, ez egyáltalán nem igaz. Ennek most kellett megtörténnie, méghozzá veled és velem. - Időnként rettenetesen ír vagy. - A véremben van — vont vállat Roarke. — Tudunk azokról a gyerekekről, és annak idején minket sem sok választott el tőlük. Ezért egyikünk sem adja fel addig, amíg ki nem derítjük, hogy kik voltak, mi történt velük és ki vette el az életüket. - Bárki is tette, tizenöt éven keresztül szabadon sétált. - Na de most? - Börtönbe zárjuk, így mi is elvesszük tőle az életét lépett be Eve az ajtón, amely mögött már várta Summerset, a fekete ruhás madárijesztő, valamint Galahad, a kövér macska. Reggel még egy tágas, levegős előtérből indult

Halálos rejtekhely

113

dolgozni. Most egyenesen a karácsony közepébe érkezett vissza. A fenyő- és fahéjillat, a lépcsőkorlátra tekert fényfüzér, az ügyesen, fa alakban elhelyezett... hogy is hívják őket? Persze, mikulásvirágok. Igen, mikulásvirágok közé lépett. Az elülső szalonban megcsillant valami, és amikor Eve benézett, észrevett egy óriási, feldíszített, ragyogásban fürdő fenyőfát. - Hol vannak a manók? - Gondolom, távoztak, miután lejárt a munkaidejük felelt Roarke. - Holnap majd visszajönnek, hogy a ház külső díszítését is megcsinálják. - Talán találkozott volna velük, ha időben ér haza. Eve szigorú pillantást vetett Summersetre. - Szánkóztunk, brandyztünk, és arról beszélgettünk, hogy maga mit ne kapjon tőlünk karácsonyra. Egyszóval remekül szórakoztunk. - A remek szórakozás sem javított sokat a modorán és hangulatán. - Ó, a hazatérés öröme — csóválta Roarke a fejét, és miközben a macska a lábához dörgölőzött, elkezdte levenni a kabátját. - Mindig élvezem. - Még el sem kezdtem... — hallgatott el Eve, és előkapta a ’linkjét. - Van egy újabb arcunk - indult sietve a lépcsőn az emeletre. - A hírekben tizenkettőt mondtak. Roarke bólintott. - Igen, és alig nőttek ki a gyerekkorból. - A világ óriási kirakójában nagyon ronda darabok is akadnak. - Eve majd megtalálja őket és gondoskodik róla, hogy a helyükre kerüljenek. - Ebben nem kételkedem. Hűvös az este. Hagymásgombás marhát sütöttem vacsorára. Ilyen állapotban sokkal többre megy a vörös hússal, mint a pizzával, márpedig biztosra veszem, hogy az lesz az első gondolata. - Máris szólok neki. Köszönjük. Mire Roarke felért Eve irodájába, a felesége már a re-

114

J. D. Robb

konstruált arcot nézte a képernyőn. Fiatalabb, gondolta. a lány fiatalabb, mint a% első kettő. — Először végigfuttatom a Felsőbb Hatalomtól kapott adatokon. Ha nyilvántartásba vették, gyorsabban megtalálom, mintha az eltűnt személyek adatbázisában keresném. — Addig segítek és felállítom helyetted a táblát. Tudom, hogyan szereted - tette hozzá Roarke, mielőtt Eve tiltakozhatott volna. — Oké, kösz. Ezzel is időt spórolok. Miközben a felesége mellett Roarke is munkához látott, arra gondolt, a vacsora még várhat egy kicsit. Észrevette, hogy Eve ablakában is ott egy apró karácsonyfa. Egyszerű és hagyományos, mint amilyennek Eve is sokszor tartotta magát, habár bizonyos értelemben mindkettőtől roppant távol állt. Egy egyszerű, hagyománytisztelő asszony nem halott lányok nevének a keresésével töltené az estét. Nem dolgozna a testi és lelki kimerülés határáig, hogy megtalálja a gyilkosukat. Akármilyen nehéz és fájdalmas volt időnként, Roarke hálát adott Istennek, hogy nem egy egyszerű, hagyománytisztelő asszonyba szeretett bele. — Megtaláltam. Roarke abbahagyta a munkát és a fali képernyőre pillantott. Eve osztott megjelenítéssel egymás mellé helyezte az arcrekonstrukció eredményét és a lány igazolványképét. — Igen, megtaláltad. Csak tizenkét éves? — Az adatai alapján annyi. Most keresem a családját az eltűnt személyek adatbázisában. Lupa Dison, olvasta le a képernyőről. New York-i lakcím, csupán néhány saroknyira onnan, ahol rátaláltak. A nénikéje, Rosetta Vega volt a gyámja. Nagyon szomorú a s%eme, gondolta. Hogy lehet egy ilyen fiatal

gyereknek ennyire tragikus a tekintetei — A nagynénje jelentette az eltűnését. Az aktája

szerint a szülei meghaltak egy balesetben, és mivel az anyja

Halálos rejtekhely

115

nővérén kívül senkije sem lakott az Államokban, ő lett a hivatalos gyámja. - Az anyjának sok rokona él Mexikóban. Miközben Eve folytatta az adatok olvasását, Roarke a fali panelhez lépett és elővett egy üveg bort. - Oké, oké, a nénikéje szobalány volt a West Side-on a Faremont Hotelben. Egyszer kirabolták, amikor hazafelé tartott. Csúnyán megverték és össze is szurkálták. Heteket töltött kórházban és a rehabon. Akkor kérvényezte, hogy a kislányt vegyék fel a Menedékbe. Ismert valakit, akinek ott volt a gyereke. A bíróság jóváhagyta a kislány ideiglenes elhelyezését. Bement, majd kijött és hazatért. Három héttel később viszont nyoma veszett. Szeptember tizenhetedikén tűnt el. Öt nappal Linh Penbroke után. - Visszacsalogatták. - Elképzelhető. Tizenöt nappal azután, hogy a Menedék átköltözött az új helyére. Az épület üresen állt. Sohasem keveredett bele semmibe, mint ahogy a nénikéje sem. Most nézem az aktuális adatait. - Nem szökevény volt. Igaz, bajba került, de csak azért, mert elveszítette a szüleit — mondta Roarke, miközben arra gondolt, ez lehet a kislány szomorú szemének a titka. - A nénikéje tíz éve férjhez ment egy bizonyos Juan De- lagióhoz. Nappali műszakban dolgozik az East Side-on, az elegáns Antonie Hotelben. Ö a szobalányok vezetője. Az East Side-on is lakik. Nem a legjobb részén, de még így is tűrhető környéken. - Az enyém. Mármint a szálloda. - Előbb-utóbb elkerülhetetlenül belefutunk az egyik tulajdonodba - pillantott fel Eve. - Ismered a nőt? - Nem, de bármelyik pillanatban lekérhetem az alkalmazottak kartonját az igazgatótól. - Erre egyelőre semmi szükség. A házasságából három gyerekük született. Juan is keményen dolgozik — kapott a ’linkje után Eve, majd összevont szemöldökkel meredt a pohárra, amit Roarke tett le elé.

116

J. D. Robb

- Intézem a vacsorát. - De én... - Együnk, és közben mindent megbeszélünk. - Rendben, oké. Rendben. Itt Dallas hadnagy a kapitányságról - szólt bele a 'linkjébe, miközben Roarke kivonult a konyhában felállított AutoSéfhez. Amikor Roarke visszajött, még beszélt, miközben buzgón jegyzetelt. Valószínűleg azt a nyomozót hívta, akihez annak idején a lány eltűnési ügye került. Egyetlen szó nélkül terítette meg a kisasztalt. - Azt nagyon megköszönöm - mondta Eve. - Aha, majd tájékoztatom a fejleményekről. Bontotta a vonalat és ismét a borra meredt. Ezúttal viszont már megemelte a poharat és belekóstolt. - Beszéltem a nyomozónővel, aki a lányt kereste. Kitűnő a memóriája. Mondta, hogy azért emlékszik ilyen jól erre az ügyre, mert az ő lánya is éppen annyi idős volt, mint Lupa. - Gyere, egyél és mesélj. Eve arra gondolt, egyszerűbb dolga lenne egy pizzaszelettel, mivel akkor evés közben is folytatni tudná a munkát. Ellenben Roarke tájékoztatását sem tartotta elpazarolt időnek, mivel így a gondolatait is rendezte. Megkerülte az asztalt és leült a férjével szemben. - Még egy ok, amiért a nyomozó emlékszik rá és tartja a kapcsolatot a nagynénjével. Legalább egyszer felhívja minden évben. Megtudtam tőle, hogy a kislány nagyon magába fordult, miután meghaltak a szülei, de valamennyit segített neki, hogy szoros kapcsolatban állt a nénikéjével. Tanácsadásra jártak, és végül úgy tűnt, a kislány túlteszi magát a történteken. - Még akkor is szörnyen megrázó lehet mindkét szülő elvesztése, ha marad valaki, aki gondját viselje az embernek. - Iskolát is kellett váltania, mert a nagynénjének nem volt elég pénze, hogy a régi helyén folytassa a

Halálos rejtekhely

117

tanulást, viszont azt mondta, és a nyomozó hitt neki és még mindig hisz, hogy a gyerek tanulmányi eredménye javult. Majd nagyjából egy héttel az eltűnését megelőzően elkezdett későn hazajárni. A nagynénjének dolgoznia kellett, de megkérte az egyik szomszédot, hogy figyeljen oda Lupára, és megtudta, hogy a kislány éppen előtte ért haza. Ez nagyon finom — tette hozzá. - Kösz. Percekig izzadtam az AutoSéf előtt. Eve vigyorogva kapta be a következő falatot. - Amikor a nagynénje kérdőre vonta, a gyerek azt állította, hogy csak az új barátaival tölti az idejét, együtt csinálják a házi feladatot, meg ilyesmi. Viszont akárhogy igyekezett a nénikéje, kerülte az egyenes választ. Szabadabb életre vágyott. Majd egy nap egyáltalán nem ment haza. - Az elmondásod alapján nem tűnik szökevénynek. - Én sem hiszem, hogy megszökött otthonról. Inkább becsalogatták az épületbe, ahol végül megölték. Azt tartom a legvalószínűbbnek, hogy az eltűnése előtti napokban vagy a gyilkosával találkozgatott, vagy egy olyan emberrel, aki kapcsolatban állt a gyilkossal. Ráadásul a kislány ez idő alatt egyre többet kérdezősködött Istenről. - Hogy mondod? - Tudod. Miért csinálja Isten ezt, vagy miért nem csinálja amazt. A nyomozás vezetője szerint a család hithű katolikus, de a nyomozás során kiderült, hogy a gyerek sokat olvasott más vallásokról, meg... hogy is neveznéd? Különféle filozófiai irányzatokról. Késő éjjel nyitotta meg ezeket a dokumentumokat a lakás egyetlen számítógépén, amikor a nagyménje már lefeküdt. - Egy fiatal lány esetében ebben nincs semmi szokatlan. Különösen akkor, ha azt is figyelembe veszed, milyen hatalmas veszteséget szenvedett el. - Valóban nincs, de eszembe jutott ez a felsőbb hatalom szöveg, és elgondolkodtam. Újabb kapcsolat az

A

118

J. D. Robb

FHIMK- val - intett a kanalával Eve, majd belemerítette a raguba. - Mondjuk, hogy a kislány a Menedékből találkozgatott valakivel... vagy az egyik bentlakóval, vagy a személyzet egyik tagjával. Valakivel, akit ott ismert meg és azután is tartotta vele a kapcsolatot, hogy eljött onnan. A nyomozó nem tudta kideríteni, mivel töltötte az idejét az iskola vége és a hazaérkezése között. Talán valaki a spiritualitásán keresztül férkőzött a bizalmába. Miért művel Isten ilyen szaros dolgokat? Tessék, tőlem megkapod a választ. —Talán iskolába menet az elhagyott épület előtt vezetett az útja - találgatta Roarke. — O a második áldozat, aki az intézmény lakója volt. Ez nem lehet véletlen. Semmi jele annak, hogy korábban összeütközésbe került a törvénnyel. — Jó kislány volt - szúrta közbe Roarke. - Jó kislány volt, akivel rossz dolgok történtek. — Aha. Mindennap elment az iskolába és rendesen tanult. A nagynénjével és egyedül is eljárt a tanácsadásra, és senki sem vette észre, hogy el akar szökni otthonról. Nem veszekedett a nénikéjével. Ráadásul semmit sem vitt magával. Csak az iskolai holmija volt nála, meg a ruha, amelyet viselt. Egyetlen gyerek sem szökne meg úgy otthonról, hogy ne szedné össze a kedvenc cuccait. Nem, tette hozzá gondolatban Eve. Nem. Egy gyerek min-

dig összepakol. Mint ahogy Einh is összepakolt.

— Volt egy kevés megtakarított pénze. Az elvégzett házimunkáért cserébe kapta, és azért, hogy elment bevásárolni, meg ilyesmi. Azt sem vitte magával. Ezért nem is vették komolyan a nyomozók, hogy megszökött. Viszont senki sem jelentkezett, hogy gyanús alakot látott körülötte ólálkodni. Megkaptam az aktát, de nekem úgy tűnik, mindent megtettek, hogy megtalálják. Talán még többet is, mint ami a kötelességük. — Két áldozatról már biztosan tudod, hogy egyszerre laktak a Menedékben. — Abból a háromból, akiket eddig sikerült azonosítanunk, az egyik egy minden hájjal megkent utcakölyök, a

Halálos rejtekhely

119

másik egy jó családból érkezett szökevény, a harmadik pedig a munkásosztály egyszerű gyermeke, aki minden jelentés szerint jól viselkedett és megtanult együtt élni az őt ért veszteséggel. Közös bennük az életkoruk, a testmagasságuk és az, hogy ketten kapcsolatban álltak a tetthellyel. — Eddig is tudtad, hogy az áldozatok kora és magassága megegyezik. - Egyre inkább erősödik bennem a gyanú, hogy a gyilkos is kapcsolatban állt a Menedékkel és valószínűleg az FHIMK-val is. - Egy bentlakó? - találgatta Roarke. — Belegondoltál már, hogy talán egy másik gyerek követte el a gyilkosságokat? - Ez nekem is eszembe jutott. Mondjuk az egyik idősebb lakó. Mindenkit befogadtak, aki állítása szerint még nem volt tizennyolc éves, de ez nem jelenti azt, hogy nem fordulhattak elő idősebbek is odabent. - Talán szándékosan is beengedtek egy-két idősebb fiatalt - bólogatott Roarke akik az ennivalóért és a fedélért cserében elvégeztek néhány apróbb munkát. - Igen - helyeselt Eve, miközben Jonesékra gondolt. — Én is elképzelhetőnek tartom, de csak fiúk jöhettek szóba. Az áldozatokhoz hasonló fiatal lányok megbíznak az idősebbekben, de a fiúkért valósággal megőrülnek, nem igaz? - Még sohasem voltam tinilány, ezért erre nem tudok válaszolni. Te viszont voltál. - Én? A pokolba, én sohasem őrültem meg a fiúkért. Ez csak akkor változott, amikor megismertelek. Roarke nevetve emelte a szájához a poharát. - Kedves. - Túl sok volt a dolgom ahhoz, hogy belebolonduljak a fiúkba. Még a szexet is csak akkor próbáltam, amikor kíváncsi lettem, hogy mégis mitől annyira nagy dolog. Kiderült, legalábbis akkor az volt a véleményem, hogy egyáltalán nem olyan egetverő élmény, mint amilyennek mondják.

120

J. D. Robb

Roarke megint elnevette magát. Tetszett neki Eve őszintesége. - Hány éves voltál? El sem hiszem, hogy ezt még soha nem kérdeztem tőled. -Nem tudom. Úgy tizenhét körül. Körülöttem mindenki, jobban mondva a többség döngetett, mint a nyulak, ezért én is meg akartam tudni, hogy mire fel ez a nagy felhajtás. Na, és veled mi a helyzet? Roarke megemelte a poharát. - Azt hiszem, szívesebben beszélnék az ügyről. - Nem, nem fogsz. Ennek is ott kell lennie a házasság szabályai között. Ha én elmondtam neked, te is mondd el nekem. - A szabályok... csak korlátok közé szorítják az embert, de jól van. Nagyjából tizennégy lehettem. Hogy úgy mondjam, a dublini utcák és sikátorok igencsak színesek. - Naná. Várj csak! — emelte fel Eve az ujját. — Beleszámoltad, hogy azóta kiderült, egy évvel fiatalabb voltál, mint amennyinek gondoltad magad? — kérdezte Eve, mire Roarke elképedt. Ritka alkalom, gondolta Eve. - Izé... Hűha — állt fel Roarke és elkezdte leszedni az asztalt. - Komolyan? Még csak tizenhárom voltál? - Azon a környéken megfizette az árát az ember, ha nem nőtt fel gyorsan. Gondolj rá úgy, hogy már akkor is a házasságunkra gyakoroltam. Eve oldalt billentette a fejét. - Komolyan ezt szeretnéd? - Talán mégsem. Inkább vedd úgy, hogy az életem hátralévő részében csakis veled akarok lenni - hajolt le Roarke, és megcsókolta a felesége ujjait. - Szép mentés. - Ráadásul még igaz is. A tányérokat nyugodtan bízd rám. Te csak foglalkozz a nyomozással. - Köszönöm. Eve a táblára pillantott, melyet a férje már elkezdett ösz- szeállítani. Igen, Roarke megtanulta a rendszert, ami

Halálos rejtekhely

121

alapján dolgozott. Felállt, és Lupa Dison képét is feltűzte. Mellé került a nagynénje, Rosetta Vega Delagio, a nyomozást vezető rendőrnő elérhetősége, valamint a hiányos adatok alapján az idővonalat is elkezdte meghatározni. Majd módszeresen elhelyezte a Menedék személyzetének a fotóit. - Sokan vannak - jegyezte meg Roarke, miután csatlakozott hozzá. - Mindenkinek utána kell néznünk. Peabody már elkezdte - pillantott a férjére Eve. - Van valami dolgod? - Csak néhány apróság. Semmi sürgős. Vagyis valószínűleg több, mint amennyit egy átlagember egy egész hét leforgása alatt elvégez. - Ha van időd és kedved, hívd fel, és kérdezd meg tőle, mire jutott. - Közben vegyem át tőle a munka egy részét? - A szabályzat szerint nem lenne szabad, de így gyorsabban végzünk. - Mindig is szerettem mások dolgába ütni az orrom. Mindenképpen szakítok rá egy kis időt. - Addig utánanézek azoknak, akik a bentlakók közül illenek az áldozatok közé. Mindenkit kihúzok a névsorból, aki él vagy hivatalosan halott. - Ezzel tisztább képet kapsz arról, kié lehet az a kilenc, eddig azonosítatlan maradvány — érintette meg Lupa fényképén a szomorú szempárt Roarke. — Értesíted a nagynénjét? - Majd holnap. Ennyi késedelemnek már nincs jelentősége. Közben megvizsgálom az idősebb bentlakó fiúk anyagát. Talán közben megszólal bennem valami. - Addig én átveszem a játék egy részét Peabodytól húzta magához Roarke a feleségét, és szorosan átölelte. Már mindkettőnkben megszólalt valami. - Igen — hunyta le Eve a szemét. - Én is lehetnék a helyükben, és te is az óceán túlpartján, egy romos épületben. - Túl ügyesek voltunk? Vagy csak túlságosan aljasak?

122

J. D. Robb

- Egy kicsit mindkettő, de még egy ügyes és aljas ember is könnyen besétálhat a csapdába emelte fel Eve az arcát és megcsókolta a férjét. — Maradjunk is ilyenek. - Különben nem lennénk azok, akik vagyunk. Ezzel Roarke átment a szomszédos irodájába, de nyitva hagyta az összekötő ajtót. Eve visszaült az íróasztalához és megdörzsölte az arcát, majd belevetette magát a munkába. Egy órán belül tizennyolc gyerek kivételével mindenkit sikerült kihúznia a névsorból. Egyesek átlagos, eredményes életet éltek. Mások börtönbe kerültek, majd szabadultak, vagy még mindig egy állami vagy szövetségi büntetőintézmény vendégszeretetét élvezték. Olyanok is akadtak közöttük, akik meghaltak, és egyikük sem békésen. A maradék tizennyolc közül néhányan biztosan nevet változtattak, személyazonosságot hamisítottak vagy addig menekültek, amíg lekerültek a térképről. Ha szükségessé válik, hogy megtalálja őket, majd szól az ENyÜ-nek vagy Roarke-nak. Egyelőre viszont azzal kénytelen folytatni a munkát, amit eddig talált. A tábla hátoldalán összegyűjtötte, kik lehetnek a lehetséges áldozatok. Küldött róla egy másolatot DeWinternek és az arcrekonstrukciót végző grafikusnak, hátha meggyorsítja a munkájukat, majd visszaült az asztalához és kutatni kezdett a bentlakó fiúk között. Arra gondolt, hogy a gyerekek is gyilkolnak. Talán nem olyan gyakran és közel sem annyira ügyesen, mint a felnőttek, de azért előfordul. Nyolcévesen ő is megtette. Emlékeztette magát, hogy az nem ugyanaz. Nem kell ezt is belekeverni. Megrázta magát és tovább kutatott a fiúk után. Már a második kávéjánál tartott és sikerült kihúznia a névsor egy részét, amikor Roarke visszajött. —Peabody erősen kezdett — kezdte —, így sokat haladtunk előre - tett egy diszket Eve íróasztalára. — Már

Halálos rejtekhely

123

átküldte az eredményt a számítógépedre, de úgy gondoltam, jobb, ha kiírom. Úgyis hozzá kell csatolnod az aktához. — Mesélj! —Huszonnégyen dolgoznak önkéntesként, részmunka- időben vagy teljes állásban az FHIMK-nak. Ebből hatan már akkor is nekik dolgoztak, amikor tizenöt éve megnyitották a kapuikat. Ebből négy a Menedékből került át. - A Menedéket kisebb létszámmal üzemeltették, és közülük sem mindenki tartott velük a költözésnél. - Igen, ráadásul a többségük önkéntesként és nem fizetett alkalmazottként végezte a munkáját. A költöző alkalmazottakból ötnek van priusza. - Mivel kapták el őket? - Gondoltam, hogy ezt fogod kérdezni. Hárman kábítószerrel buktak le, és elvonóra kötelezték őket. Egyikük részegen randalírozott, őt szintén elvonóra küldték. Akadt egy garázda. Egy megcsalt asszony festékszóróval trágár feliratokat fújt a férje kocsijára, de ejtették a vádat. Senkinél sem tapasztaltak erőszakos viselkedési formát a gyerekek vagy fiatalok irányába. - Ez még nem jelenti, hogy nincs ilyen. - Valóban nem - helyeselt Roarke. - A Menedék és az FHIMK közös dolgozóinak a többsége szerepel a bűnügyi nyilvántartásban. Mindegyikük kapcsolatba került a kábítószerrel. Néhányan a rendőrökre is rátámadtak, amikor letartóztatták őket, de semmi fiatalokkal kapcsolatos. Akadt néhány kisebb bolti lopás, piti tolvajlás, de ezeket is a kábítószer miatt követték el. Ráadásul az alkalmazása előtt mindegyikük átesett egy rehabilitációs programon, legalább két éve tiszta volt, és átment a fizikai, illetve pszichikai teszten. - Akad, ami átcsúszik a teszteken. - Akad - ült fel Roarke az asztal sarkára. - Véleményem szerint a vezetőség a régi és az új helyen is pontosan azt csinálja, legalábbis a felszínen, amit egy ilyen intézmény

124

J. D. Robb

vezetőjének csinálnia kell, ha alkalmaz valakit. Mi is hasonlóképp fogunk eljárni az An Dideanben. - A te átvilágításaid egyáltalán nem lesznek felszínesek. - Valóban nem - pillantott a tábla hátuljára Roarke. Ők kik? - Az a tizennyolc bentlakó, akiket nem találtam az adatbázisokban sem élve, sem holtan. Talán néhányan álnéven, hamis adatokkal élik az életüket, felszívódtak, és biztosan akad közöttük olyan, aki meghalt, csak nem találták meg a holttestét vagy nem tudták azonosítani. Legalábbis a valószínűség-számítás eredménye szerint emelte fel Eve a bögréjét. - Közülük tizenegyen olyan családból érkeztek, ahol rendszeresen bántalmazták őket. Három folyton megszökött. A többiek alkohol- vagy drogfogyasztás miatt kerültek be. Roarke az ölébe vette a lábát bökdöső macskát, és simogatni kezdte. -A tizennyolcból tizenegyet bántalmaztak. Ez nagy szegénységi bizonyítványt állít ki a világról. - Bizonyos embereknek meg kellene tiltani a szaporodást. A maradék kilenc, eddig azonosítatlan áldozat is ezek között lehet. Ezt diktálja a logika. Ami a többi bentlakót illeti, rengeteg rosszfiút találtam, és nagy részükből rossz felnőtt lett. Húsz... - pillantott a képernyőre. - Nem, huszonnyolc fő. Közülük tizennyolcán felnőttként is börtönbe kerültek. A tizennyolcból hét jelenleg is ül. Több visszaeső is akad közöttük, aki másodjára, egyikük pedig harmadjára került rács mögé. A maradék viszont vagy megtanulta a leckét, vagy ügyesebben bujkál a rendőrök elől. - így gondolkodik egy nyomozó. Eve megvonta a vállát. -A tizenkettőből egy könyvet írt arról, milyen a bűnözők sorsa, mennyit szenvedett a börtönben, mit kellett tennie, hogy törvénytisztelő ember legyen belőle, és milyen boldog így az élete. Felolvasó körutakra is jár, amiért nevetséges összegeket kap. Nem tetszik nekem. - Gyilkosnak tartod?

Halálos rejtekhely

125

- Általában véve nem tetszik. Amikor Roarke letette Galahadet az asztalra, a macska úgy terült el rajta, mintha hirtelen egy napsütéses mezőn találta volna magát. Eve egyelőre békén hagyta. - Átfutottam néhány interjúján - folytatta. - Fellengzős seggfej, némi nyúlós alázattal borítva. Lemont Frester a neve. A körmére fogok nézni. Van egy lakása New Yorkban. Átmeneti szállásnak hívja, és nálam már ezzel kiérdemelte a fellengzős seggfej megnevezést. - Ezt megjegyzem, és használni is fogom. -Jó. Térjünk át arra a kilencre, akik soha nem kerültek börtönbe. Egyikükből rendőr lett Denverben... az aktája szerint jól végzi a dolgát, de azért megpróbálok mélyebbre ásni. Ketten szociális munkások, találtam egy ügyvédet, egy mentőst, egy tucsoni bártulajdonost, és a többiek is nyugodt középosztálybeli életet élnek. Huszonnyolcuknak ösz- szesen... - pillantott a képernyőre - tizenhárom gyermeke született, akik közül tízen még mindig a szüleikkel élnek és függetlenül attól, hogy ültek-e börtönben vagy sem, tizenkilencnek New York-i a lakcíme. - Hányán maradtak még? - A triplája. - Kapcsold be az autokeresőt. Nem, tudom, hogy még nincs késő - tette hozzá Roarke, mielőtt Eve tiltakozhatott volna. - Legalábbis nekünk még nincs, de holnap reggel arra lesz szükséged, hogy frissen és kipihenten elemezd a friss adatokat. Több mint tizenkét órája dolgozol egyhuzamban. - Mégsem találtam olyan nyomot, amin elindulhatok. - Dehogynem. Rengeteg információmorzsa került a birtokodba, három lányt már azonosítottak és többeket is kihúztál a névsorból mint lehetséges áldozatot vagy gyilkost. - Oké - dörgölte meg újra az arcát Eve. — Viszont pillanatnyilag akkor is csak nyálazom az aktákat. Miközben utasította a számítógépet, hogy a megadott

126

J. D. Robb

feltételek alapján folytassa a keresést és Roarke után indult a hálószobába, tudta, hogy ennél jóval többre lesz szüksége. Sok embernek kell a szemébe nézni és beszélni velük, viszszamenni a helyszínre, vissza DeWinter szentélyébe, értesíteni Lupa nagynénjét, lenyomozni a fellengzős seggfejet. Alaposan utánanéz minden bentlakó fiúnak, akit a gyilkosságok után hosszú börtönbüntetésre ítéltek. A cellából nem lehet kislányokat gyilkolni. Miközben a macska egy iramodással megelőzte, elkezdett kidolgozni egy elméletet. Egy néhány évvel idősebb fiú... egy karizmatikus srác. Akár ő is lehetett a gyilkos, nem igaz? A lányokat az üresen álló épületbe csalta. Mivel? Legalább az áldozatok egy részének ismernie és bíznia kellett benne. Talán szerelmes is volt belé. Becsalogatta őket a lakatlan házba, ahol mindenkit elintézett. Hogyan? Droggal? Sokan szenvedtek a függőségtől. A tettes talán kábítószert adott nekik, és akkor követte el a gyilkosságot, amikor már elbódultak. Hogyan? Bármennyire is gyűlölte a várakozást, tudta, hogy erre a kérdésre csak DeWinter adhatja meg a választ. Frusztráltan lépett a hálószobába. A fa az ablak előtt állt, és ott is marad az ünnepek végéig. A szobát megtöltötte a fenyő és a kandallóban ropogó almafa illata. A macska összegömbölyödött az ágy kellős közepén és ügy tett, mint aki órák óta meg sem moccant. — Nem kell már ma este nekilátnunk - mondta Roarke. Eve a dobozban várakozó karácsonyfadíszekre pillantott és megrázta a fejét. Már kétszer is együtt díszítették fel a hálószobában felállított fenyőt, és ha rajta múlik, évmilliárdokon keresztül folytatni fogják ezt a hagyományt. - A ma este is jó. Sőt tökéletes - szorította meg a férje

Halálos rejtekhely

127

kezét Eve. - Mit szólnál hozzá, ha innánk még egy kis bort és felöltöztetnénk a fenyőt? - Mit szólnál hozzá, ha bor helyett inkább pezsgőt bontanék? — Még jobb.

Nyolcadik fejezet

Amikor első alkalommal került karácsonyfa a hálószobába, Eve lenyűgözőnek találta. Mára ez egyszerű hagyománnyá vált. A ház többi szobáját a manók borították fénybe, miközben mindenfelé karácsonyfákat állítottak - Eve sohasem számolta meg, ezért nem is tudta, pontosan mennyit -, de a hálószoba karácsonyfája mindig rájuk várt. A kandallóban lobogó tűz, a nyitott pezsgősüveg és a háttérben szóló érzelgős karácsonyi zene mellett Eve és Roarke feldíszítették a saját karácsonyfájukat. A macska felült egy pillanatra és végigmérte őket, majd közömbösen nyújtózott egyet, szokás szerint háromszor megfordult önmaga körül, visszafeküdt és folytatta a szunyókálást. - Mintha az egész város Zeust szedett volna - jegyezte meg Eve. - Ráadásul ez már csak rosszabb lesz. Végül jönnek a már hagyományosnak mondható betörések, ahol a rablók összeszedik az ajándékokat a fa alól és hajnalra tovább is passzolják egy orgazdának. - A, badarság. - Dehogyis. Nekik ez a ho-ho-ho. Nem beszélve a bolti lopásokról és a zsebtolvajokról. Turisták garmadájának a tárcája várja, hogy átugorjon a zsebmetszők markába. - O, a szép emlékek — mondta Roarke. - Gyerekkorom decembereiben mindig nagyon lefoglalt ezeknek az ugráló tárcáknak a begyűjtése. - Naná, hogy. Járőr koromban decemberben nem győztük írni a jelentéseket az utcai rablótámadásokról, retikül- letépésekről és zseblopásokról — akasztott fel a fára Eve egy pocakos, jókedvű Télapót. - Ahogy közeledett a karácsony, egyre gyakoribbá váltak a családi veszekedések, az ittas rendzavarások, az öngyilkossági kísérletek, a gyilkosságok és az ünnepek favoritja, a gyilkosságot követő öngyilkosság.

128

J. D. Robb

— Ez az én nyomozóm — jegyezte meg gyengéden Roarke. - Minél közelebb kerülünk az ünnepekhez, annál vidámabb gondolatai támadnak. — Nekem tetszik. — Gyilkosságot követő öngyilkosság? Bocs, drágám, de csalódást kell okoznom. Talán majd jövőre. — Gyerekként sokszor gondoltam rá, hogy Richard Troy elmegy otthonról, elvágódik és talán úgy marad. Ez lett volna az én ajándékom. Utána viszont az árvaházban már inkább hátborzongatónak találtam a karácsonyt. Talán ezért nem lett soha a kedvenc ünnepem. — Nekem sem a sült liba és a szilvapuding jut róla az eszembe. Legtöbbször átmentem egy haverhoz, vagy elmentünk szórakozni a többiekkel. — Vagy inkább tárcára vadászni. Roarke vidáman pillantott a feleségére. — Elvégre valahogy ünnepelni kell az embernek. —Aha, ünnepelni. Én általában magamra vállaltam a karácsonyi szolgálatot, hogy a családos kollégák lélegzethez jussanak. Később megismertem Mavist, és mindig együtt csináltunk valamit — nézegette Eve a csillogó, ezüst rénszarvast. — Miért pont rénszarvas? Ez meg honnan jön? — A Télapó szánját rének húzzák. Eve ferde oldalpillantást vetett a férjére. — Persze. Amúgy Mavis és a karácsony általában egyet jelentett az alkohollal. — Mi is ápolhatjuk ezt a hagyományt - töltötte újra Eve poharát Roarke. — Egyszer még korcsolyázni is elcipelt — idézte fel nevetve Eve, majd egye fene alapon nagyot kortyolt a pezsgőből. — Addigra már mindketten rendesen eláztunk, különben rá sem tudott volna beszélni. — Sokat fizetnék, hogy lássalak korcsolyázás közben. — Mavisnek egész jól ment. Istenem, az a virágmintás rózsaszín kabát volt rajta, és a karácsony tiszteletére vörösre és zöldre festette a haját.

Halálos rejtekhely

129

- Ez azóta sem változott. Néha belegondolok, hogyan festene Mavis a tégi ronda, szürke kabátodban — húzta elő a zsebéből Roarke a gombot, ami az első találkozásuk alkalmával szakadt le Eve kopott ruhájáról. - Abból az időből maradt, amikor még bűnözésből élt. Egyszerre feltűnő és beleolvad a tömegbe. - Ez sok mindent megmagyaráz — tette el Roarke a gombot. - Na és te hogyan muzsikáltál a jégen, hadnagy? - Minden csak egyensúly és mozgás kérdése. Állva maradtam. Mavis is megállt volna a lábán, de folyton mindenféle pörgéssel próbálkozott, és vagy arcra, vagy fenékre esett. Kékre-zöldre törte magát, mégis nekem kellett egy óra múlva lecibálnom a pályáról. A jég nagyon hideg. - Ezt már hallottam valahol. Egyszer nekünk is meg kellene próbálnunk. - A korcsolyázást? — pillantott a férjére döbbenten Eve. - Neked? Nekem? - Vagyis kettőnknek. Az egyik télen Brian és néhány haver társaságában meglovasítottunk néhány korcsolyát. Tizennégy, talán tizenöt évesek lehettünk. Dublini szabályok szerint hokiztunk, ami annyit tesz, hogy nem volt semmilyen szabály. Igen, Istenem, fenségesek voltak azok a kék és zöld foltok. - A hokiban talán benne is lennék - gondolkodott el Eve, miközben felakasztotta a következő díszt a fára. - Annak legalább van valami célja. Egyébként az ember csak pengét csatol a lábára és körbe-körbesiklik a fagyott vízen. Mármint úgy értem, ennek meg mi értelme? - Pihenés, testedzés, szórakozás? . - Valóban jól szórakoztunk, de részegek voltunk. Vagy majdnem részegek. Ha jól emlékszem, visszamentünk a lakásomra, és folytattuk az ivást. Ami most Mavis lakása, ott él Leonardóval és Bellával. Ha jobban belegondol az ember, ez nagyon furcsa. - A világ változik - emelte meg Roarke a poharát, és az Eve-éhez koccintotta. - Vagy az is lehet, hogy mi változunk. - Az hiszem - döbbent rá Eve, hogy lassan kezd becsípni, de egyáltalán nem bánta. - Most itt díszítjük a fát,

130

J. D. Robb

és valószínűleg nekik is áll egy fenyő a lakásukban, ami régen az én lakásom volt. Mavis minden évben áthozta a csenevész műfenyőjét, és addig rágta a fülem, amíg fel nem állítottuk, karácsony után pedig visszavitte magához. Elég jól ismert, hogy tudja, nem hagyhatja nálam, mert kihajítom a szemétbe. így visszagondolva igaza volt. Az a fa hozzátett valamit az ünnephez. Roarke átkarolta a felesége vállát. - Áthívhatnánk őket egy ünnep előtti italra. Csak mi négyen lennénk. Öten, ha a kicsit is beleszámolom. -Jó lenne — dőlt neki a férjének Eve, miközben a fényeket, a ragyogó fenyőt és a szimbólumokat nézegette. Ez is szépen sikerült. Mi is vagyunk olyan jók, mint a manók. Most is adunk egy fogadást, igaz? Átjön félmillió barátunk enni, inni és őrülten táncolni. - Ahogy mondod. A naptáradban is ott áll. Abban, amire még csak egy pillantást sem szoktál vetni. - Akkor honnan tudnám, hogy fogadást adunk? - Ügyesen találgatsz. Eve elnevette magát, mivel valóban csak találgatott, majd szembefordult a férjével, miközben keze a derekára csúszott. - Tudod, mihez támadt kedvem? A fenyő feldíszítése, az emlékek utcája... - Útja. Az emlékek útja. - Út, utca, ösvény, mind vezet valahová. Ez, és a fogadás... Legszívesebben odacsapnék neked, méghozzá keményen - tolta a férje mögé a lábát Eve, majd lökött rajta egyet, és együtt zuhantak az ágyra. Galahad felriadt, dühösen végigmérte őket, majd leugrott a földre. - Milyen keményen? - gondolkodott hangosan Roarke. - Nagyon keményen. Majd szólj, ha fáj. Ezzel rávetette magát Roarke szájára - kivételes kiindulóhely -, és beleharapott, mielőtt elmerült a csókban. Minden ott hevert előtte, amire csak vágyott. A napközben felgyűlt szenvedés és kudarc egyszerűen

Halálos rejtekhely

131

elpárolgott. Akárcsak a bánat, melyet nem hagyhatott a felszínre törni. Roarke mellett még azt a lelki kimerültséget sem érezte, amely azóta gyötörte, hogy a tizenkét kislány maradványait látva elképzelte, mi mindentől fosztotta meg őket a gyilkosuk. Boldog volt, és éppen úgy őrizte a boldogságát, mint a nyíló rózsa. Roarke izmai megfeszültek a teste alatt. A férje gyors és ügyes keze végigsiklott a testén, miközben összeforrtak a lelkűket perzselő csókban. Roarke érezte, hogy a feleségében enyhül a feszültség, amelytől még a fa feldíszítésének öröme sem tudta megszabadítani. Lassan lazított az ölelésén. Eve mohón kerekedett föléje, miközben minden lélegzetvételéből áradt a szerelem. Roarke kirántotta felesége ingét az öve alól - és végig akarta húzni tenyerét a hátán. Észrevette, amit eddig egyikük sem. Eve nem vette le a fegyverövét. - Mindjárt - matatott a csatot keresve. - A francba. Elfelejtettem. Várj, majd én. - Megvan - húzta át a válla felett Roarke, és úgy tett, mint aki észre sem veszi, hogy Eve összerezzent, amikor hanyagul a földre lökte. - Fegyvertelen vagy, hadnagy. -Jobb, ha te nem leszel az. Roarke nevetve fordult át, és helyet cseréltek az ágyon. - Melletted soha. Most ő harapott Eve ajkába, miközben ujjai az inge alá csúsztak. - Még mindig nem szabadultál meg az öltönyödtől panaszolta Éve, miközben igyekezett kihámozni férjét a zakójából. - Túl sok részből áll. - Nem kell rohannod. - A magad nevében beszélj. - így gondolod? - csúsztatta be a kezét Roarke a felesége nadrágja alá, amelyet már korábban meglazított, és ezzel a mozdulattal azonnal az égbe röpítette. Eve kiáltása egyszerre hangzott döbbentnek és elége-

132

J. D. Robb

dettnek. Roarke a nyakához hajolt. - Azért ennyire tényleg nem kell rohanni. A szájával érezte Eve torkán az ér lüktetését, majd továbbvándorolt feszes, sima mellére. Tudta, hol kell megérintenie úgy, hogy beleborzongjon, hol kell megízlelnie, ha azt akarja, hogy sóhajtson a gyönyörtől. Miközben egymást vetkőztették, mindkettőt meg is tette. Ez az, gondolta Eve, amikor látta a férjét meztelenül, kiéhezve rá. Már jól ismerte a testét, de ez csak tovább fokozta az izgalmát. Ahogy Roarke lehajtotta fejét és erős vállát, csodás haja is a bőrére borult. Begörbítette ujjait, szenvedélyesen átkarolta és közelebb akarta húzni, de inkább Roarke emelte fel magához. Ezért aztán szorosan ölelte a férje nyakát, hogy minél közelebb tudja magához. Egyesültek. Remegve, folyamatosan remegve ejtette Roarke vállára a fejét. Úgy érezte, képtelenség befogadni ennyi érzelmet, lehetetlen ennél többet kapni vagy adni. A kandallóban pattogó tűz halvány fénye táncoló árnyakkal festette tele a falakat. A karácsonyfa vidáman ragyogott. Ajkuk újra találkozott, összetapadt és úgy maradt. Eve körúlfonta a férjét és együtt mozdult vele. Úgy fogta két tenyere közé az arcát, hogy Roarke még a szívében is érezte az érintését. Eve előtt sohasem tapasztalta a szerelem és a szenvedély ilyen tökéletes egységét. Csak ő tudta maradéktalanul kielégíteni minden vágyát, minden kívánságát. Köztük azt is, ami még csak az eszébe sem jutott. Eve felért a csúcsra, gerince ívben hátrahajlott, a teste megfeszült. Haján végigfolyt a tűz fénye, testén megcsillant az izzadtság. Roarke még egyszer a torkára szorította a száját - ezt az ízt akarta érezni, miközben a föld felé zuhan. Majd ő is megadta magát az érzésnek.

Halálos rejtekhely

133

A kislányok törökülésben ülték körbe. Hármat felismert — Linh-t, Lupát és Shelbyt. A többiek álarcot viseltek, melyek az ő arcát formázták. - Ugyanolyanok vagyunk — szólalt meg az egyik Eve. — Egészen addig ugyanolyanok maradunk a maszk alatt, amíg fel nem ismersz bennünket. - Kiderítjük a nevetek, az arcotok, megtudjuk, hogy kik voltatok. Megtaláljuk a gyilkosotokat. - Én csak szórakozni akartam egy kicsit. A szüleim nagyon szigorúan bántak velem, és nem értettek semmit — vonta meg Linh duzzogva a vállát. - Meg kellett mutatnom nekik, hogy már nem bánhatnak velem gyerekként. Ennek nem lett volna szabad megtörténnie. Ez nem igazság. - Az igazság csak egy rakás szar - nevetett fel keserűen Shelby. - Az élet szívás. A halál is, csak nagyobb. Nem lehet mindenkiben megbízni - fordult Eve felé. - Ez a lényeg. Te tudod, miről beszélek. - Kiben bíztál meg? - kérdezte ellentmondást nem tűrő hangon Eve. - Bízni kell - erősködött Lupa. — Az emberrel akkor is rossz dolgok történnek, amikor jól viselkedik, pedig a legtöbb ember jó. - A legtöbb ember seggfej és csak magára gondol - jelentette ki Shelby, de az arcán végigcsordult egy könnycsepp. - Ha nekem is a kezembe akad egy kés, mint annak idején neked, akkor most nem lennék itt. Egyszerűen szerencséd volt. Nekem nem volt esélyem, és többé már nem is lesz. Velem már senki sem törődik. - Én igen - mondta Eve. - Én igenis törődöm veled. - Mert ez a munkád. Mi vagyunk a következő feladat. - Azért végzem olyan jól a dolgom, mert törődöm az áldozatokkal. Neked csak én maradtam, kölyök. - Olyan vagy, mint mi. Akkor is, ha nem ide jutottál vágott vissza keserűen, igencsak keserűen Shelby. - Még a neved sem kaptad, csak úgy lett. - Vagyok, aki vagyok, és én tettem magam ilyenné. A körben ülő kislányok meredten bámulták, majd egyszerre szólaltak meg:

134

J. D. Robb

- Nekünk nem volt esélyünk, hogy legyen belőlünk valaki. Hirtelen szakadt ki az álomból. Roarke felöltözve ült mellette az ágy szélén és az arcát simogatta. - Most már ébredj fel. - Ébren vagyok — ült fel Eve, bár maga sem tudta, miért, de megkönnyebbült, hogy miközben lerázza magáról az álom maradékát, a közelében tudja a férjét. Nem rémálmot láttam - közölte, mégis megkönnyebbült Roarke ölelésétől és a macska erőszakos furakodásától, ahogy mindenképpen az ölébe akart mászni. - Csak a tudatalattim rugdosott, hogy ideje elkezdenem a napot. Minden oké. Roarke megfogta a felesége állát és a szemébe nézett, miközben hüvelykujjával könnyedén megcirógatta a gödröcskét. Végül bólintott. - Akkor most kávét kérsz. - Hiányzik, mint a levegő. Roarke felállt, hogy ágyba vigye Eve-nek a kávét és adjon neki még egy percet a megnyugváshoz. Miközben a macskát simogatta, Eve újra végiggondolta az álmát. - Az áldozatok körben ültek - mondta, amikor Roarke visszajött. - Azok, akiket még nem sikerült azonosítanunk, az én arcomat viselték. - Nyugtalanító. -Furcsának furcsa, de... helyénvalónak érzem. Én is ilyen voltam. Névtelen eltűnt - vette el a feléje nyújtott kávét és belekortyolt az erős feketébe. — Többnyire Shelby Stuba- cker beszélt, és látszott rajta, mennyire dühös. Kiben bízott meg? Kiben bízott meg eléggé ahhoz, hogy ilyen közel engedje magához? Pedig az utcán igencsak kifejlődött benne a túlélési ösztön. - Talán azt hitte róla, hogy manipulálhatja. Mint ahogy Clippertonnal tette. - Aha, ebben lehet valami - nézett körül Eve. A

Halálos rejtekhely

135

lehalkított képernyőn a gazdasági hírek számai sorjáztak. Mikor keltél? - Egy ideje. -Jobb, ha én is elkezdem a napot. Köszönöm, hogy behoztad a kávét — fordította a hátára Galahadet, megvakarta a hasát, majd maga mögött hagyta az ágyat. Amikor bőrén a szárítócső melegével, kasmírköpenybe burkolózva kilépett a fürdőszobából, Roarke éppen a marok’linkjén beszélt valakivel. Az asztalon két letakart tányér és egy bögre kávé állt - közben a képernyőn még mindig a különös jelek és a számok úsztak. Roarke a párhuzamos cselekvések istene, gondolta. Helyet foglalt mellette és óvatosan leemelte a fedőt az egyik tányérról, majd valósággal táncra perdült ültében, amikor meglátta a vastag szelet francia pirítóst és a gyümölccsel teli csészét a zabkása helyett, amitől tartott. Mire bekapott egy szem málnát és feltöltötte a bögréjét, Roarke is befejezte a beszélgetést. - Úgy gondoltam, a tudatalattid kiadós reggelit érdemel. -Jó lenne mindennap így ébredni. Most vettél egy naprendszert? - Csak egy kisebb bolygót - nyújtotta a felesége felé a juharszirupot Roarke, és figyelte, ahogy eláztatja a pirítósát. - Igazság szerint gyorsan megbeszéltem néhány dolgot Caróval és átütemeztem néhány megbeszélésem. Roarke minden képzeletet felülmúló titkárnője akár égő labdán egyensúlyozva is tudott zsonglőrködni az időpontokkal. - Nem szükséges hozzám igazítanod a munkád. - Ma reggel több időre vágytam. Felteszem, az itthoni irodádban kezded a napot.

136

J. D. Robb

- Ez a tervem. - Az enyém is. Később, ha úgy látod, hogy hasznos a segítségem, tovább tudom tolni a megbeszéléseimet. Úgysem folytathatjuk az épület felújítását, amíg le nem zárod az ügyet — tette hozzá Roarke. — Jobban mondva addig képtelen lennék elkezdeni. Ezek a lányok ugyanúgy hozzám is tartoznak, mint hozzád, Eve, de... - Te találtál rájuk. - Éppen ezért kell tudnom a nevüket, ismernem az arcukat és látnom, ahogy a gyilkosuk megbűnhődik. Azt a helyet arra szánom, hogy menedéket nyújtson a fiatal, sebezhető vagy megsebzett gyerekeknek. Ez a tizenkét kislány csak megerősített az elhatározásomban. Eve rádöbbent, hogy a férje is éppen annyira megérdemli az ügy megnyugtató lezárását, mint a tizenkét áldozat és a még élő hozzátartozóik. Olyasmit akart felépíteni, ami jó, erős és szükséges. Neki pedig meg kellett tudnia a kislányok nevét ahhoz, hogy ezt véghezvigye. - A gyilkos minden bizonnyal ott lakott vagy dolgozott. Ennek igen magas a valószínűsége. Nem halászott túl nagy medencében. Ráadásul a gyilkosságok abbamaradtak... ha DeWinter és Dickie nem téved, akkor a maradványokat nagyjából tizenöt éve rejtették a fal mögé. Azaz olyan embert keresünk, aki akkoriban napi szinten megfordult a környéken, majd nem sokkal ezután meghalt, elköltözött, esetleg hosszú időre börtönbe került. - Vagy áthelyezte a temetőjét. - Erre is gondoltam - folytatta Eve a reggelit, miközben a macska folyamatosan bámulta. A tekintete egyszerre tükrözött reményt és lemondó beletörődést. Viszont ebben az esetben felmerül a kérdés, hogy miért? Ez bevált. Az épületet lezárták, senki sem akarta megvásárolni és a tulajdonosnak sem voltak vele tervei. Ráadásul a lányokat is szimbolizálta. Innen jöttek a sebezhető, megsebzett áldozatok. A gyilkos könnyedén bejutott, ismerte a helyszínt. Miért keresett volna másik rejtekhelyét, ha az első is ilyen jól megfelelt neki?

i

Halálos rejtekhely

137

- Nagyon remélem, hogy igazad van. - Ha valamiért elköltözött, akkor az új vadászterületén új rejtekhely után kellett néznie, viszont eddig nem találtam ehhez hasonló gyilkosságsorozatot. Azt pedig nem veszem be, hogy egy másik mauzóleumot is összehozott. Nem, gondolta Eve. Nem maradt volna két rejtek is ilyen hosszan észrevétlen. - A kiürült ház egyenesen az ölébe hullott hangsúlyozta. - Az ember nem talál mindennap ilyen lehetőséget. Ennek ellenére elég lyukas az elméletem ismerte be a következő falat szirupos pirítós felett. - Vegyük Lemon Frestert. Keresett egy kis pénzt és utazgatott. Ha beteges ragadozó lenne, akkor szétviszi a világban a viselkedését... sőt a Földön kívülre is eljuttatja. - Megnyugtató gondolat. - Alaposan utána fogok nézni, de nehéz elhinnem, hogy a reflektorfényben állva is el lehet követni egy ilyen gyilkosságsorozatot. Nem lehetetlen ugyan, de nem is könnyű. - Ma őt is kihallgatod? - Bekerült a napirendembe. DeWinter és a csoportja sürgetésével együtt. Továbbá értesítem Lupa Dison legközelebbi hozzátartozóját, és igyekszem minél többet megtudni tőle a kislányról, talán beugrók, még egyszer az FHIMK-hoz, satöbbi, satöbbi, satöbbi. A lista élén a fennmaradt kilenc maradvány azonosítása áll, szóval jobb, ha máris nekilátok. Ezzel felállt és elindult a gardrób felé. -A fekete farmerstílusü nadrágot ajánlom. A kényelmesebbiket - szólt utána Roarke. - A rövid, fekete, bőrrel szegett, cipzáras ujjú dzsekivel, hozzá kivágott nyakú fekete blúzt és a fekete rhotoroscsizmád. A nadrágot tűrd be a csizma szárába. Eve a gardrób előtt állva hallgatta, ahogy a férje a ruhatárát sorolja. - Azt mondod, hogy öltözzek feketébe? Eddig mindig színes holmikba akartál bújtatni.

138

J. D. Robb

- Ebben az összeállításban veszélyesnek látszol. Jelen helyzetben pontosan erre van szükséged. - Komolyan? - derült fel azonnal Eve. — Mert valóban annak akarok látszani. - Az irodámban leszek. Eve kiválasztotta a megfelelő ruhadarabokat és felöltözött, majd kíváncsian megnézte magát a tükörben. Telitalálat, gondolta magában. Roarke már megint tudta, mire van szüksége. Tényleg veszélyesebbnek tűnt a szokásosnál. Úgy ment az irodájába, hogy közben remélte, hasznát is fogja venni. Leült az íróasztalához és megnézte az este magára hagyott keresés eredményét. Amikor átfutotta a megmaradt hatvanhárom nevet, látta, hogy közülük négyen még egy évvel sem élték túl a gyilkosságokat. Ezeket külön vette mint lehetséges elkövetőket. Azokat is kiválogatta, akik erőszakos bűncselekmények elkövetése miatt kerültek börtönbe. Utánanézett, melyikük értett a falazáshoz, majd összevetette a névsort azzal, amelyen Peabody és a férje dolgozott. - Talán több elkövetőt kell keresnünk — mondta a belépő Roarke-nak. - Egyikük gyilkolt, a másik eltakarította a nyomokat, esetleg mindent együtt végeztek. Nagyon nem tetszik ez a felállás, mivel ez átkozottul hosszú idő ahhoz, hogy ketten is elnyomják a vágyaikat és lakatot tegyenek a szájukra. - Talán meghaltak vagy börtönbe kerültek. - Aha, ez is egy lehetőség. Az ilyen párokban általában van egy domináns és egy alávetett szerepet játszó fél — dobolt Eve az ujjaival az asztalon. - A személyzet egyik idősebb, megbízható tagja kihasználta az egyik fiú sötét oldalát. Lehetséges. Lehetséges, de ettől még mindig megmarad a kérdés, hogyan tudták ilyen hosszan megőrizni a titkukat. Ha valamiről ketten tudnak, akkor az

Halálos rejtekhely

139

már nem titok, különösen úgy nem, ha egyikük börtönben ül. Ettől eltekintve a csapatmunka valóban hatékonyabb. Oda kell csalni, majd megölni a lányokat és eltüntetni a holttesteket. Ez fárasztó. - Egyáltalán nem fáradság, ha az elkövető élvezi. Eve a táblára pillantott. - Nem, valóban nem az, és szerintem is élvezte. Különben nem csinálta volna ilyen sokáig. Esetleg csak úgy, ha valaki kényszerítette - mutatta a képernyőt, melyen három fénykép és három név látszott. — A megrögzött szökdösők. Jó eséllyel legalább az egyikük ott fekszik DeWinter laborjában. Átküldőm a fotókat a grafikusnak, hátha segíti valamennyire. - Add át a bentlakó fiúk névsorának egy részét, szívesen megnézem közelebbről. Lesz rá időm napközben. - Oké. Majd átküldők pár nevet. Csak szólj, ha nem férsz hozzá az adatokhoz. Most már indulnom kell. Felhívtam Pea- bodyt, hogy találkozzunk Rosetta Vega lakásánál. Értesítjük, hogy megtaláltuk a nevelt lánya maradványait, és kihallgatjuk, hátha hozzá tud tenni valamit az eddigiekhez. - Frester ma délutánra lefoglalta a Roarke Palace Hotel nagytermét. Eve töprengő pillantást vetett a férjére. - Komolyan? - Bámulatos véletlen, nem igaz? Déltől kettőig állófogadást ad, ahol beszédet is tart. Fogalmam sincs, miről, ennyire nem szoktam beleásni magam a foglalásokba, de ha gondolod, utánanézhetek, miért jött New Yorkba. A beszéde után húsz percen keresztül válaszol a felmerülő kérdésekre. - Kapóra jön, úgyis ki akartam kérdezni. Kösz. Most már tényleg mennem kell. - Ha sikerül azonosítani a következő áldozatot, küldd át a nevét, rendben? - Oké - tette Roarke vállára a kezét Eve. - Menj, és vedd meg azt a naprendszert.

140

J. D. Robb

- Majd meglátom, mennyi pénzt tudok erre szánni. -Jó - csókolta meg Eve a férjét, majd elsietett, hogy közölje egy asszonnyal: az a vékony reménysugár is kihunyt, amibe eddig kapaszkodott.

Elegáns környék, gondolta Eve, miközben elfoglalt egy

parkolóhelyet. Takaros, tiszta házak és lakások, ragyogó üzletek és éttermek. Kutyasétáltatók, dajkák, háztartási alkalmazottak siettek az utcán a munkába induló jó minőségű kabátot és cipőt viselő emberek között. Amikor egy jó minőségű kabát belépett az egyik ajtón, Eve orrát megütötte a pékségből áradó cukor- és élesztőillat. Közben elegáns iskolai egyenruhába öltözött gyerekek vonultak el mellette vidáman beszélgetve. Kisvártatva feltűnt a sarkon a bíborvörös kabátot és rózsaszín westerncsizmát viselő Peabody. - Nincs is olyan hideg — üdvözölte Eve-et. - Talán nincs. Inkább csak fagyos, nem pedig rohadt fagyos. Nem hiszem, hogy... - hallgatott el, és vizslaként szimatolt a levegőbe. - Érzed ezt? Abból a pékségből jön. Istenem, érzed? Nem mehetnénk... - Nem közölhetsz egy halálhírt és hallgathatsz ki embereket tésztás lehelettel. - Inkább a fenekem tésztás. Már ettől az illattól felszedtem néhány fontot. - Akkor óvjuk meg a feneked, és intézzük el, amiért jöttünk. Eve az egyik ház ajtajához sétált és becsengetett. A biztonsági rendszer géphangja helyett szinte azonnal ajtót nyitott egy csinos, szürke kosztümbe öltözött nő. - Már megint itthon hagytad a... Jaj, elnézést - simította hátra göndör barna haját. — Azt hittem, a lányom jött visz- sza. Mindig itt hagy valamit, amikor iskolába megy, ezért... elnézést — ismételte meg nevetve. — Miben segíthetek? - Rosetta Delagio. - Ahogy mondja. Perceken belül nekem is indulnom

Halálos rejtekhely

141

kell dolgozni, szóval... - Dallas hadnagy vagyok, ő pedig a társam, Peabody nyomozó — mutatta meg Eve a jelvényét. — NYPSD. A nő megnézte a jelvényt, majd tekintete lassan visszatért Eve arcára. Szemében a vidámságot felváltotta a sohasem enyhülő régi gyász. - O. O. Lupa — szorította a szívére a kezét. — Lupa miatt jöttek, igaz? - Igen, asszonyom. Sajnálom, de... - Kérem, ne. Ne idekint. Jöjjenek be. Jöjjenek be, kérem. Üljünk le. Hívom a férjemet, és üljünk le. Akkor majd elmondhatják, mi történt Lupával.

Kilencedik fejezet

- Ennyi idő után — szorította Rosetta a férje kezét. A szépen berendezett nappaliban ültek, amelyen látszott a mindennapok felfordulása. Juan Delagio téli egyenruhát viselt, a cipője fényesen csillogott. Szimpatikus, határozott arcába mélyen besüllyedtek karikás szemei. - Azt hiszem, mindig is tudtam - kezdte Rosetta. Tudtam, mert Lupa sohasem szökött volna meg otthonról, ahogy azt sokan gondolták. Szerettük egymást, és akkoriban a másikon kívül egyikünknek sem volt senkije. - Egy ideig a Menedéknek nevezett helyen lakott. - Igen. Mindketten nehezen viseltük azt az időszakot. Amikor megsérültem, nem volt senki, aki vigyázott volna rá. Egy barátomtól hallottam arról a helyről, ezért beadtam oda egy időre. Nagyon kedvesek voltak és rendesen ellátták, habár csak annyit adtam nekik, amennyit megengedhettem magamnak, és az nem volt valami sok. Az egyik tanácsadójuk mindennap elhozta hozzám a kórházba. Ennek ellenére mindketten megszenvedtük azokat a napokat. Tudtam, hogy nehezen kezelhető fiatalok laknak ott, az én Lupám viszont olyan naiv volt... fiatalabb a koránál, ha érti, mire célzok. Attól is féltem, hogy a gyermekvédelem elveszi tőlem és vissza sem adják. - Megkérdőjelezte valaki, hogy maga kapta meg Lupa felügyeleti jogát? -Nem, nem, de... magam is nagyon fiatal voltam, és még nem kaptam meg az állampolgárságot. Ezért féltem, de arra gondoltam, biztonságban van a Menedékben. így is történt, noha Ms. Jones elárulta, hogy Lupa is félt egy kicsit. Attól tartott, hogy ott hagyom. Később a tanácsadáson erről is beszélgettünk.

Halálos rejtekhely

143

- A jelentés szerint miután hazament, kezdett kimaradozni, és nem árulta el, hogy merre járt. - Ez a titkolózás egyáltalán nem vallott rá. Mindig is előzékeny, készséges kislány volt. Féltem, hogy túlságosan megviselte a néhány hetes távoliét, ezért meg sem büntettem. Szigorúbban kellett volna fognom - nézett kétségbeesetten a férjére Rosetta. Juan csak a fejét rázta és megcsókolta a felesége kezét. - Mondtam neki, hogy szeretném megismerni az új barátait. Mondjuk elmehetnénk pizzázni, vagy feljöhetnének hozzánk és főzök nekik valamit. Lupa kitért a válasz elől. Csupán annyit felelt, hogy majd meglátja. Szeretett engem és nagyon kedves volt, ezért ráhagytam. Azt hittem, egy kicsit a saját feje után akar menni, és különben is, miért üljön egyedül a lakásban, amíg hazaérek a munkából? Elvégre mindig is jól viselkedett, és így legalább barátokat szerez magának, akik talán átsegítik a gyászán. Nagyon összetört és folyamatosan azt kérdezgette, miért éppen az ő apukájának és anyukájának kellett meghalnia. Az ő hibája volt? Ő csinált valamit? Nem volt elég jó? Esetleg ők nem voltak elég jók? - pillantott a fényképekkel telerakott asztal felé. Eve az egyiken felismerte az asszony fiatal és mosolygó nővérét. Nagyon hasonlított Rosettára. - Egy ideig még a papunkkal is erről beszélt. Különösen azután kérdezősködött sokat, hogy megsérültem. - Kirabolták - magyarázta Juan. - Két férfi támadta meg. Hiába adta oda önként az értékeit, így is megvagdosták. Gondolom, ismeri a helyzetet, hadnagy. - Aha, ismerem. - Egy nő látta az ablakból és hívta a rendőrséget folytatta Rosetta. - Mivel megsérültem és nem tudtam hazamenni, hogy ellássam Lupát, el akarták vinni. Akkor kértem őket, hogy hadd adjam be a Menedékbe. Lupa... hallgatott el egy pillanatra, majd miután összeszedte magát, tovább mesélt. - Nagyon ráijesztettem azzal, hogy kórházba kerültem. Ezek után még többet kérdezősködött.

144

J. D. Robb

Tudni akarta, mit csinált, vagy éppen nem csinált. Miért történnek ilyen rettenetes dolgok azokkal, akiket szeret és szeretik őt? - A hozzá hasonló korú gyerekeknél megszokott, hogy saját magukat helyezik az események középpontjába mondta Peabody. — Mármint úgy értem, azért történnek jó dolgok, mert jól viselkednek, és azért történnek rossz dolgok, mert rosszul viselkednek. - Igen, Lupa is pontosan ezt csinálta. Ezért gondoltam azt, hogy jót tenne neki, ha korban hozzá illő gyerekekkel barátkozna. Majd egy este hazaértem a munkahelyemről és nem találtam otthon. Próbáltam felhívni a 'linkjén, de nem vette fel. Csak vártam és vártam. Végigkérdeztem a szomszédokat, az osztálytársait, mindenkit, aki eszembe jutott, de senki sem tudta, hogy hová tűnhetett. Akkor fordultam a rendőrséghez. - Mrs. Delagio - szólalt meg kedvesen Peabody, amikor Rosetta hangja remegni kezdett. — Ne vádolja magát. Mindent helyesen csinált. - Köszönöm. Köszönöm, hogy így látja. A rendőrség kiadta a körözést és keresni kezdte. Én is kerestem. A szomszédok is keresték. Mindenki nagyon kedves és segítőkész volt, de múltak a napok, az éjszakák, és nem jött haza. Soha többé nem láttam. Már akkor is tisztában voltam vele, hogy hazajött volna, ha tud. Biztosan rettegett. Gyűlölök arra gondolni, hogy rettegett és engem akart, meg hazajönni. - Emlékszik valamire, ami akkor történt, amikor Lupát kereste? - kérdezte Eve. - Nem hallott valami furcsát az emberektől? Bármit, amire felkapta a fejét? - Egyesek mondták, hogy felbukkant itt vagy ott. Felhívták a... hogy is nevezik? - Bejelentővonalat? — segítette ki Eve. - Igen. A rendőrség mindig ellenőrizte ezeket a hívásokat, de egyszer sem Lupát látták. Handy nyomozó nagyon kedves volt. Időnként még most is felhív néha. El kell mondanom neki... - Már beszéltem vele - mondta Eve.

Halálos rejtekhely

145

- Nekem is fel kell hívnom. Sohasem hagyott fel Lupa keresésével. Csak benne bízhattam, habár mindketten tudtuk, hogy ha megtalálják Lupát, akkor... akkor az pontosan így fog történni. Mindent leírtam. Több naplót is teleírtam Lupa kereséséről. - Megkaphatnánk? ígérem, hogy visszaadjuk. - Természetesen. - Majd én idehozom - állt fel Juan. - Tudom, hol tartod őket. Közben beszólok a munkahelyedre és a sajátomra is. Ma mindketten itthon maradunk. Elintézzük, amit ilyenkor el kell intézni. Rosetta néhány szót suttogott spanyolul, és elsírta magát. Juan halkan válaszolt, majd kiment a szobából. - Még nem ismertem Jüant, amikor elvesztettem Lupát. Nagyon szerették volna egymást. Juan így is szereti, mert én is szerettem, és annak ellenére segített keresni, hogy már régen eltűnt. Tudja, hogy tisztességes temetést szeretnék. Lehetséges, hogy... Eltemethetjük? - Eltarthat egy ideig, mire kiadják az engedélyt, de utána semmi akadálya. Rosetta bólintott, és öklével letörölte a könnyeit. - A többi lánynak, akiket mellette találtak... volt családjuk? - Ezen még dolgozunk. -Jüannal van pénzünk. Szeretnénk segíteni azoknak, akik... egyedül maradtak. Ez is lehetséges? Amikor kiléptek a járdára, Peabody a kabátja feneketlen zsebébe süllyesztette a kezét és elővett egy zsebkendőt. - Bocs - törölte meg a szemét és kifújta az orrát. — Egészen addig bírtam, amíg nem említette, hogy szeretnének hozzájárulni a többi áldozat temetéséhez. Eve csak azután szólalt meg, hogy beültek a kocsiba. - A legtöbb ember szánalmas... és mi is főleg az élet sötét oldalával találkozunk. Utána hirtelen keresztezi az utunkat egy ilyen család. Rettenetes dolog történt velük, igazán

146

J. D. Robb

rettenetes, de még így is arra gondolnak, hogy jót tegyenek - adta át Peabodynak a Rosettától kapott naplókat. Régimódi, keménykötésű könyvecskék voltak, melyekbe tollal vagy ceruzával lehetett írni. - Ezt is átnézzük. Talán feljegyzett valamit, amiről nem is gondolta, hogy fontos lehet. - McNabbal mi is át tudjuk vállalni az egyik áldozat temetését. Majd kiszorítjuk valahogy. - Peabody. - Ez nem olyan, mintha személyesen érintve érezném magam, és nem tudnék tényszerűen gondolkodni - erősködött Peabody. — Csak éppen így találom helyénvalónak. Eve nem szólt semmit. Peabody tiszta zsebkendő után kotorászott. - Megsürgetjük egy kicsit DeWintert. Útban odafelé be- ugrunk Stubacker utolsó ismert címére, hátha emlékszik rá valaki. Mintha egy másik országba érkeztek volna. Shelby Ann Stubacker régi címén kopott, a városi forradalom után épült házak és az egykori épületek romjai álltak. Zálogfiókok, öszszegraffitizett tetoválószalonok, szexklubok és ránézésre is mocskos bárok váltogatták egymást. A környéken lakók nem fizettek kutyasétáltatókat, ellenben valószínűleg tartottak támadásra programozott dobermann droidokat, és pénztárca helyett kés lapult a zsebükben. Eve a mesterkódjával nyitotta ki a nyolcemeletes ház biztonsági ajtaját. Az előtérből vizelet és hányásszag áradt. Még az ipari takarítószer fenyőillata sem tudta elfedni, mellyel egy eltökélt ismeretlen megpróbálta eltüntetni a mocskot. Esélytelen, gondolta Eve, miközben elindult felfelé a lépcsőn. A bűz már beette magát az épület csontjaiba. - A három nulla ötösben lakott az anyjával. Az aktája szerint az anyja barátai is ott éltek, amikor a bíróság elvette tőle. Ott kezdjük a kérdezősködést. A háromszorosan zárt ajtók mögül kihallatszott a képernyők bömbölése. A papírvékony falak láttán Eve arra i

Halálos rejtekhely

147

gondolt, hogy egy drogos puszta ököllel is lyukat tudna ütni beléjük. Hirtelen olyan szagot érzett, amit Bella révén azonnal felismert. Használt pelenka és odaégett reggeli szagát. - Hordozható légszűrő kellene ahhoz, hogy itt lakjak jegyezte meg Peabody, miközben gondosan ügyelt, nehogy hozzáérjen a falakhoz vagy a mocsoktól ragacsos lépcsőkorláthoz. - Meg egy detoxkamra. Egy kisbaba, talán éppen az, amelyik elhasználta a pelenkát, úgy bömbölt, mint akinek kigyulladt a lába. Az egyik kedves szomszéd azzal válaszolt neki, hogy öklével döngetni kezdte a falat. - Hallgattasd már el azt a rohadt kölyköt! - Aranyos - pillantott le szúrósan a második emeletre Peabody. - Én is bömbölnék, ha itt kellene élnem. Ilyen környéken felnőni maga lehet a pokol. Eve rosszabb helyeken is megfordult életének első nyolc éve alatt, így teljes mértékben egyet tudott érteni a társa megállapításával. Valóban maga volt a pokol. A harmadikra érve megállt Stubackerék régi lakása előtt és öklével megdöngette az ajtót. Elektronikus biztonsági berendezésnek nyomát sem látta, mindössze egy kukucskálónyílás és két vaskos, mocskos retesz védte a lakókat. Amikor látta, hogy a kukucska elsötétül, megismételte a kopogást. - NYPSD - emelte fel a jelvényét, hogy belülről is látni lehessen. — Nyissa ki az ajtót! Csattanás és egy rácsajtóhoz tartozó rozsdás nyikorgás hallatszott, majd résnyire nyílt az ajtó. Csupán ennyit engedett a vastag biztonsági lánc. - Mi a frászt akar? Eve csak egy szeletet látott a nő arcából, de már ez sem tűnt bizalomgerjesztőnek. Még mindig viselte az előző napi sminkje nyomait, amit álmában alaposan szétkent. A párnája valószínűleg pontosan olyan lehet, mint azok az absztrakt festmények, amelyeket sohasem sikerült

148

J. D. Robb

megértenie. - Dallas hadnagy vagyok. Ő a társam, Peabody nyomozó. Szeretnénk feltenni néhány kérdést. -Amíg nem hoz letartóztatásit, nem szólok egy szót sem. Ismerem a jogaimat. - Csak a régebbi lakóról szeretnénk megtudni néhány dolgot. A nő mosómedveszemében ravasz szikra villant. - Fizet is érte? - Az attól függ, milyen árut kapok. Ismerte a korábbi bérlőt? - Naná. Együtt dolgoztam Tracyvel a klubban. A VaVoomban. Táncoltunk. Hát aztán? - Nem tudja, hol találhatnám meg? - Nem láttam, amióta megpattant a városból, és annak már megvan tíz éve is. Azóta én bériem ezt a szemétdombot. Szabályos szerződéssel. Rendesen fizetem a lakbért. - Ismerte Tracy lányát? - Naná. Evekkel Tracy előtt lelépett. Az a kölyök mindig ellopott valamit. A klub öltözőjéből is elemeit ezt-azt. Tracy próbálta megnevelni, de a verés sem használt. Egyes kölykök rossznak születnek. Egy idő után Tracynek már a piát is rejtegetnie kellett, ha nem akarta, hogy a lánya igya meg. Egyszer mesélte, hogy seggrészegen talált rá, amikor hazajött, pedig akkor csak tíz-tizenegy éves lehetett. Persze a kölyök megpróbált mindent Tracy fiújára kenni. Azt mondta, ő vette neki a piát, leitatta, és próbált rámászni. Amikor kinyitotta a száját, már hazudott is. - Az elmondottak alapján Tracy lehetne az év anyukája - jegyezte meg Eve ridegen. - Mindent megtett a kölyökért, amit csak tudott, de a lánya egyszerűen nem volt jó gyerek. Azután egy nap feldagadt szájjal és szemmel jött dolgozni. A kölyke tette vele, és mi volt ezek után? A maguk emberei idejöttek, és közölték, hogy Tracy bántotta a lányát, mert találtak néhány kék-zöld foltot a kiscsajon. Viszont pontosan az

Halálos rejtekhely

149

ellenkezője történt. Egy nőnek meg kell védenie magát, és joga van ahhoz, hogy fegyelmezze a porontyát. - Shelby nem jött vissza, miután elvitték innen? - Kicsoda... Ja, persze, tényleg így hívták. Amennyire tudom, nem. Tracy sohasem beszélt róla. Az a poronty csak tüske volt az oldalában. Elvették tőle, benyomták valami otthonba, és ennyi. Néhány év múlva Tracy lelépett azzal a fickóval. Lovizott és elég jól ráérzett a hármas befutókra, vagy mi a szarra. Leléptek és azt mondták, hogy Miamiban akarnak letelepedni, vagy hol. Azóta nem hallottam róla. Rendesen fizetem a lakbért. -Jó magának. Ismerte Shelby barátait? - Honnan kellett volna ismernem őket? Azt sem tudtam, hogy voltak barátai. Szörnyű természete volt annak a lánynak. Ha idejön, mint maga, és az anyját keresi, megmondom neki, hogy mit gondolok róla. Eve próbálkozott még néhány kérdéssel, de amikor látta, hogy a forrás kiapadt, beadott egy húszast az ajtórésen. A szomszédokhoz is bekopogott, de tőlük sem tudott meg semmit. - Szánalmasak — ült vissza Peabody a kocsiba, és bekapcsolta a biztonsági övét. — Nem csak az a nő a harmadikon, de az áldozat anyja is. Egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy bánhat így valaki a gyerekével. Bántalmazza, elhanyagolja és lelép, amikor... - borzongott meg. - Sajnálom. Sajnálom, Dallas. Eve vállat vont. - Nekem legalább nem kellett tizenkét évet együtt töltenem a sajátommal. - Ennek ellenére sajnálom. - Inkább az a kérdés, ha Shelby nem jött haza, akkor a két Jones miért nem jelentette az eltűnését? Az új lakó nem egy észlény, talán téved. Mindenesetre nézzünk utána, hogy a bíróság visszahelyezte-e az anyjához. - Ez eszembe sem jutott. - Ezért nem vagy még hadnagy. Keresgélj egy kicsit. Addig meglátogatjuk DeWintert, és rávesszük, hogy kap-

150

J. D. Robb

kodja a seggét. - DeWinter feneke nagyon formás. —Jézusom, Peabody - sorolt be csodálkozva a forgalomba Eve. - Megnézted a hátsóját? - Mindenkiét megnézem. Ez a hobbim. - Találj egy újat. Például... a madárlest, vagy valami hasonlót. - Madárles? New Yorkban? - Számolhatod a galambokat. Ez egész életre szóló elfoglaltság. - Szeretem az emberek hátsóját nézegetni helyezkedett el kényelmesen Peabody. - Jól érzem magam, ha a sajátomnál nagyobbat látok. Ha pedig kisebbet, akkor legalább kihagyok egy doboz sütit. Egész produktív hobbi. Nem találtam bejegyzést, hogy érvénytelenítették a bíróság határozatát, amely elvette Shelby Ann Stubackert az anyjától, és ó sem fellebbezett, hogy visszakapja. Szóval hiába jegyezték be a kartonjába, hogy visszaadták az anyjának, ez sohasem történt meg. Érdekes. - Azt hiszem, ezzel Jones és Jones visszakerültek a gyanúsítottak közé. - Sohasem kerültek le a listáról. Most viszont egész az elejére ugrottak - kanyargóit előre a kocsik között Eve, miközben ezen az új nyomon gondolkodott. — Hívd fel az FHIMK-t, és mondd meg nekik, hogy szükségünk van a Shelbyvel kapcsolatos bírósági iratokra. A gyermekvédelmis kartonra és az ítéletre, ami visszahelyezi az anyjához. - Máris. Miközben Peabody intézkedett, Eve keresett egy parkolóhelyet. - Ms. Jones azt ígéri, hogy előkeríti az irattárból közölte Peabody, miután kiszálltak és beléptek a DeWinter részlegéhez vezető labirintusba. - Továbbá érdeklődik, hogy Shelbyn kívül mást is sikerült-e már

Halálos rejtekhely azonosítani. - Üzenem neki, hogy nemsokára válaszolunk a kérdésére. Megtalálta DeWintert, aki ezúttal rózsaszín-fehér kockás, testhez simuló öltözetet viselt a smaragdzöld laborköpenye alatt. Éppen a szilvakékbe öltözött Morrisszal beszélgetett. Egymás mellett állva nézték a képernyőt, melyen Eve számára értelmezhetetlen, színes alakzat látszott. - Ez lesz a halál oka - jelentette ki DeWinter. - Egyetértesz? - Igen. - Mit találtatok? - kérdezte határozottan Eve. Mindketten feléje fordultak és ránéztek a három boncasztal és a három emberi maradvány fölött. - Vízbe fojtották őket - mondta DeWinter. - Vízbe fojtották - lépett beljebb Eve, és az asztalokra, majd a képernyőre nézett. — Mindezt meg lehet állapítani a csontok vizsgálatából? - Meg bizony. A képernyőn kovamoszat látszik, amit a harmadikként azonosított áldozat csontvelejében találtam. Az... - Lupa Dison. - Igen. Ugyanilyen mintákat vettünk az első két áldozatból és a negyedikből is. A vizsgálatot a többi maradvánnyal is elvégzem, de az eddigi eredmények alapján már levonható a következtetés, hogy a lányokat vízbe fojtották. A moszat a tüdejükbe jutott, áthatolt a léghólyagok falán és eljutott a csontvelőbe. A mintákat összehasonlítottam a tetthelyen vett vízmintákkal, és... Eve hirtelen a magasba emelte a kezét. - Visszament a tetthelyre? Anélkül, hogy erről értesítette volna a nyomozás vezetőjét? - Nem gondoltam, hogy ez szükséges, amíg nem jutok el a végkövetkeztetésig, melyet dr. Morrisszal konzultálva éppen most tettünk meg. Na mármós.t ezeknek az egysejtű organizmusoknak kovás a sejtfaluk,

151

152

J. D. Robb

és ahogy az a képernyőn is látszik, csodálatos a szerkezetük. A vízben élő kovamoszat... - Állj! - emelte fel Eve ezúttal mindkét kezét, miközben a szeme sarkából látta, hogy Morris vigyorog. - Nem akarok végighallgatni egy egyetemi előadást. Csak annyit kell tudnom, hogy mi volt a haláluk oka. DeWinter összevont szemöldökkel meredt rá. - Ahogy azt már mondtam, belefojtották őket a városi vízvezeték vizébe. Miközben az elmúlt tizenöt évben néhány dologban megváltozott az összetétele, az alapvető biológiai szennyeződések megmaradtak. Ilyen például a... - Itt is álljunk meg. A vezetékes vízbe? Nem lehetséges, hogy mondjuk medencébe, folyóba vagy a tengerbe? - Nem. Mint mondtam, a vízben élő kovamoszat... - Egy egyszerű „nem” is elég. Ezek szerint a fürdőkád lesz az. Egy kislányt ugyan a csapban is meg lehet fojtani, vagy úgy, hogy vizet öntenek a torkába, esetleg a vécébe nyomják a fejét, de ha figyelembe veszem, hogy a haláluk nem járt sérüléssel, csak a kád marad. Ráadásul kéznél is volt - kerülte meg gondolkodás közben a boncasztalt. — Ha tudnak, biztosan védekeznek. Hadonásznak, rugdosnak, könyökölnek és megpróbálják megragadni azt, aki a víz alá nyomja őket. Viszont a nyomok szerint ez elmaradt. - Valóban nem találtunk a csontokon olyan törést vagy sérülést, ami a halál beálltának az idején keletkezett, habár. .. - Vagyis a gyilkos először elkábította őket. Éppen csak annyira, hogy könnyedén a víz alá nyomja a fejüket. A kezüket és a lábukat is összekötözhette, hogy így könnyítse meg a dolgát. Elkábította, talán megkötözte az áldozatait, majd egyenként a kádba tette őket és a víz alá nyomta a fejüket - nézte meg ismét a maradványokat, miközben maga elé képzelte a tetthelyen látott fürdőszobát. — Nem hagyhatta, hogy a többiek végignézzék. Ezért egyszerre mindig csak egy lányt vett elő, különben a másik még keresztülhúzta volna a terveit. Előtte levetkőztette őket. Logikus, hiszen a nedves ruha nagy súlytöbbletet jelent.

Halálos rejtekhely

153

Ráadásul fokozza az izgalmat azzal, hogy látja a meztelen, fiatal testeket. Ha elég beteg, akkor a gyilkosság előtt meg is erőszakolta őket. Ha mondjuk adott nekik egy adag Lotyót vagy valami enyhébb szert, akkor még csak nem is tiltakoztak ellene - járta körbe beszéd közben a boncasztalokat, és a csontokra nézve az egykor azokat borító húst is maga előtt látta. - Miután végzett egy lánnyal, miután végignézte a halálát, kivette a kádból és ráfektette a fóliára. Kioldozta a kezét és a lábát, hogy a következő áldozatnál is használja a köteléket. Utána beletekerte a műanyagba - pillantott Morrisra, aki bólintott. - Szerintem így történt. Talán már régebben elkezdte építeni az álfalat, hogy ezzel is megkönnyítse a dolgát. Éppen csak a megfelelő méretű nyílást hagyta szabadon. Elvégre senki sem járt az épületben, csak ő, amikor a következő lányt hozta - emelte DeWinterre a pillantását. - Eddig megfelel? Illik az eredményeihez? - Igen, illik, habár nem találtuk nyomát annak, hogy megkötözték őket. Nem sérültek meg, miközben a kötelet rángatták. Azt viszont nem lehet megállapítani, hogy megerőszakolták őket, vagy sem. - Ez csak egy elmélet. Feltétlenül értesítsen, ha a többi maradványon is elvégezte a moszatolást. - A kovamoszat jelenlétének kimutatását. - Egykutya. Arról is szóljon, ha vissza akar menni a helyszínre. Nem véletlenül szokták mondani, hogy a gyilkos mindig visszatér a tett színhelyére. Viszlát, Morris. Miután Eve és Peabody távoztak, DeWinter vett egy mély lélegzetet. - Hátborzongató. Hátborzongató látni valakit, aki úgy megy végig a helyszínen, hogy közben a gyilkos bőrébe képzeli magát. - Eve szereti használni ezt a különleges képességét. - Én is magam előtt látom az áldozatokat, amikor a csontjaikat nézem. Tudom, hogyan éltek, hogyan haltak meg, de nem engedem a fejembe a gyilkosukat. - Sokat segít neki abban, hogy megtalálja őket.

154

J. D. Robb

- Örülök, hogy nem ilyen a munkám. - Ő is látja az áldozatokat, Garnet. Éppen úgy, mint te meg én. Eve valóban maga előtt látta mindazokat, akiknek már ismerte az arcát. — Remélem, igazad volt abban, hogy elkábították őket — mondta Peabody. — Úgy nem éreztek akkora félelmet és fájdalmat. — Hadnagy! Eve megtorpant és hátranézett. Elsie Kendrick totyogott le - erre nincs jobb kifejezés - a széles lépcsőn. — Örülök, hogy még itt találom. Elkészültem újabb két arccal — nyújtott Eve felé egy diszket és két kinyomtatott vázlatot. - A nap végére még legalább kettőt befejezek. — Gyors munka. — Éjszakára is bent maradtam, és miközben szundítottam egyet, hagytam önállóan dolgozni a számítógépet — simogatta körkörös mozdulatokkal hatalmas hasát Elsie. — Sohasem volt még dolgom ennyi áldozattal egyetlen ügy kapcsán. Nem tudom kiverni őket a fejemből. Az ő nevüket is átküldené, mint az első háromét? Szeretném tudni. — Átküldőm, csak előbb meg kell találnom őket. Szép volt. Köszönöm. Peabody kezébe nyomta a diszket, majd amíg folytatta az útját kifelé, megnézte a két rajzot. — Ismerem őket. Szerepelnek az eltűnt személyek névsorában. Nyisd meg a fájlt, amit átküldtem neked. Mindketten benne lesznek. Újabb két csinos, fiatal kislány lépett ki az arctalan, névtelen áldozatok közül.

Tizedik fejezet

Eve visszament a kapitányságra, és az irodájába érve kitűzte a kapott képeket a táblára. Mindkét kislány szökevénynek számított. LaRue Freeman a javítóintézetből lépett le, ahová lopás miatt került. Carlie Bowen otthonról otthonra vándorolt, miután elvették a szüleitől, akik bántalmazták, majd végül megunta. Jellemző történet, gondolta Eve, miközben az aktájukat olvasta. Rövid, kemény életük nagy részét az utcán élték le. Egyikük sem szerepelt a Menedék vagy az FHIMK nyilvántartásában. Azonban ez még nem jelentette azt, hogy nem álltak kapcsolatban a két intézménnyel. Az utcakölykök között gyorsan terjednek a hírek, gondolta Eve, miközben elkezdte összevetni az adatbázisok tartalmát. A baráti társaságok hamar bandába szerveződnek. Még a gyengébb, elesettebb utcagyerekek is hajlamosak csoportba gyűlni. Shelby és FaRue megjárták a javítót - Eve látta, hogy nem ugyanakkor, de... ez az! Mindkettejükkel ugyanaz a gyermekvédelmis ügyintéző foglalkozott. Odelle Horowitz már nem dolgozik a gyermekvédelmi szolgálatnál — ebben sincs semmi szokatlan, gondolta Eve, miközben szájához emelte a kávésbögrét. A szociális munkások gyorsabban kiégnek, mint egy doboz gyufa. Horowitz negyvenkét éves, a második férjével él, egy gyermeke született és most egy virágüzletet vezet az Upper East Side-on. Talán emlékszik még valamire, talán nem. Mindenesetre egy hívást megér. Eve a ’linkje felé fordult. Éppen befejezte a beszélgetést és nyúlt a kabátja után, amikor Baxter megkocogtatta az ajtófélfát. Van egy perced, főnök?

156

J. D. Robb

- Van, de tényleg csak annyi. Baxter belépett. Fényesre pucolt cipőt viselt. A ruhatára alapján inkább látszott Wall Street-i tőzsdeügynöknek, mint gyilkossági nyomozónak, de Eve bármikor, bármilyen körülmények között megbízott benne. - Truehearttal kaptunk tegnap egy ügyet. Kettős késelés a színházi negyedben. - Minden meghallgatás vérfürdő. Baxter felnevetett. - Vicces, hogy ezt mondod, mert úgy tűnik, nagyon is ez történt. Gyorsan felvázolta, hogy két színész versengett egy új darabban ugyanazért a szerepért. Most egyikük az élettársával együtt a halottasházban fekszik. - A másik fickónak betonbiztos az alibije. Gino szerepét játszotta a West Side Story felújított változatában. A kritika vegyes, de több százan látták a nézőtérről és a háttérmunkások is igazolják, hogy a halál beálltának az időpontjában éppen a Cápákkal táncolt. - Hogyan lehet táncolni a cápákkal? Baxter kis híján megint elnevette magát, de hirtelen rádöbbent, hogy Eve egyáltalán nem viccnek szánta a kérdést. - A Cápák és a Jetek. Két rivális banda, hadnagy. A darab olyan, mint a Rómeó és Júlia, de New Yorkban játszódik. Rivális bandák, első szerelem, erőszak, barátság és hűség, ének, tánc. - Aha, a bandák mindig énekelve és táncolva vonulnak az utcán a soron következő verekedéshez. - Szerintem látnod kellene, hogy megértsd. - Hogyne. Vagyis a másik színész tiszta. Talán egyszerűen csak szerencséje volt? - Utánanéztünk a fiújának. Azt állítja, hogy a színfalak mögül figyelte a műsort, és ezt többen is megerősítették. Az előadás viszont órákig tart, és ez idő alatt könnyedén kisurranhatott. Kidolgoztuk az időegyenest. A helyszín és a színház közötti távolságot öt perc alatt kényelmesen le lehet sétálni. Futva feleennyi időbe kerül. A fickónak nincs priui

Halálos rejtekhely

157

sza, nincs meg a gyilkos fegyver és nincsenek szemtanúk. A félig romos épületet nem szerelték fel biztonsági rendszerrel. Ennek ellenére az ösztöneim, a szimatom, de még a seggem is azt súgja, hogy ő az elkövető. - Hozzátok be és izzasszátok meg egy kicsit. - Ez a terv, csak azt akarom, hogy Trueheart kísérje ide. Eve nagyra értékelte Trueheartotr viszont a fiatal nyomozó fülén még jól látszott néhány zöld folt. - Nincsenek szemtanúk, nincs meg a gyilkos fegyver, az alibije gyenge lábakon áll, és Trueheartot küldöd azért az emberért, aki talán képes elkövetni egy kettős gyilkosságot csak azért, hogy a barátja megkapjon egy szerepet valami darabban? - Éppen ez a trükk - mosolygott Baxter. - Amikor az első beszélgetésünk alkalmával Trueheartra nézett, láttam valamit a pillantásán. - Mit láttál? - Azt, hogy „Szeretnélek elvinni vacsorázni, felfalni a főfogást a kemény, mégis érzéki hasadról, majd téged is elfogyasztani desszertnek.” - Nem vágytam arra, hogy ezt magam elé képzeljem, Baxter. - Te kérdezted. Iga^, valóban én kérdettem, gondolta Eve. - Ha azt hiszed, hogy Trueheart megbirkózik a feladattal és nem csak azért küldöd, mert egy hónap múlva lesz a nyomozói vizsgája, akkor csináld. - Megbirkózik vele, ráadásul az önbizalmát is növeli. Ezzel mindenki csak nyerhet — hallgatott el egy pillanatra Baxter, miközben a táblára pillantott. — Sikerült azonosítanod a következő kettőt. - Aha, ma reggel. Követed az ügyet? - Mindnyájan követjük, és túlórázni is fogunk, ha arra kérsz minket. - Köszönöm. Nyugodt lehetsz, majd szólok, ha szükség lesz rá. Most menj, és varrjátok be azt a fickót — sétált ki

m J. D. Robb Eve az irodájából, és menet közben odaintett Peabodynak. Gyere! - Megtaláltam a reggel azonosított két áldozat legközelebbi hozzátartozóit. Freeman apja ismeretlen, az anyja börtönben ül. Már másodjára. Testi sértésért és kábítószerrel való visszaélésért ítélték el. Lakik egy nagynénje Queensben, az eltűnését is ő jelentette. - Aha, emlékszem. - Bowen eltűnéséről a nővére szólt a rendőrségnek tette hozzá Peabody, miközben belebújt vastag kabátjába. - Mindkét szülő az állam vendégszeretetét élvezi — folytatta Eve, miközben a mélygarázs felé indultak. Tizennyolc éves korában a nővére is börtönbe került. - Most szendvicsezőt vezet a férjével - tekerte a nyaka köré mérföld hosszú zöld sálját Peabody, majd bonyolult csomót kötött rá. - A belvárosban. Két gyerekük született. A fiatalkori aktáját zárolták. A férje elkövetett egy kisebb kihágást, de már nagyjából tizenöt éve tiszták. - Amióta a húga eltűnt. Beszélünk velük, és a queensi nénikéjével is. - A szendvicsező ideális hely. Kihallgatás közben akár meg is ebédelhetünk. Eve átgondolta az időbeosztását. - Tedd azt. Én beszélek ezzel a Fresterrel, de útközben kiraklak. Hívd föl a nagynénit, utána majd eldöntjük, szükséges-e az anyával is találkoznunk. Azután visszamegyünk a helyszínre. Újra körbe akarom járni. - Majd hozok neked szendvicset. Milyet kérsz? - Lepj meg. A szálloda ajtónállója megkapta Roarke körlevelét. Egy nyomozóval minden bizonnyal leáll vitatkozni, hogy ne hagyja a bejárat előtt a kocsiját, Roarke feleségének viszont előgurította a vörös szőnyeget. Eve-et némileg bosszantotta ez a viselkedés. Ennek ellenére örült, hogy időt takarít meg vele. A recepciós pultnál tapasztalta, hogy ott is megkapták a körlevelet.

Halálos rejtekhely

159

A biztonsági őr egyenesen a nagyterembe kísérte, miközben elkerülték az ellenőrző pontokat. A nagyterem valóban nagy és fényűző volt. A kristálycsillárok egyszerre idézték fel a régmúlt világát és kölcsönöztek futurisztikus megjelenést a helyiségnek. Az ezüsterezetű fehér márvány vakítóan csillogott, a füstszínű falak szépen ellensúlyozták a szegélyek és a párkány feketéjét. Eve úgy becsülte, nagyjából ötszázan ülhettek a nagy, kerek asztalok körül, melyek tengerészkék alaptakarójára sötétszürke abroszt is terítettek. A pincérek néma szellemként suhantak közöttük. Összegyűjtötték a desszertes tányérokat, kávét szolgáltak fel, esetleg gyöngyöző ásványvízzel töltötték meg a poharakat. Lemont Frester a széles színpadon állt. Mögötte a hatalmas képernyőn Hollywood, zenészek és politikusok képei váltogatták egymást, köztük néhány vágóképpel, ahogy börtönlakókhoz, drogfüggőkhöz, fiatalokhoz beszél. Más képeken erdővel borított hegyek között vándorolt elgondolkodva, vallásos áhítattal bámulta a kék tengert vagy fehér lovon ült az aranyló sivatag közepén. Mindegyik bejátszásnak Lemont Frester állt a középpontjában. Hangjáról Eve-nek egy kosár érett narancs jutott az eszébe. Látta rajta, hogy sokat gyakorolt: minden hangsúly, gesztus, arckifejezés pontosan a helyén volt. Még hatásszünetet is akkor tartott, amikor látta, hogy a közönség nevetni vagy tapsolni akar. Frester háromrészes öltönyt viselt, amely színben harmonizált a terem, valamint az abrosz színével. Eve azon gondolkodott, hogy szándékosan, választotta-e ezt a halványszürke, tengerészkék mintával díszített nyakkendőt. Végül arra a döntésre jutott, hogy a megjelenése túlságosan tökéletes ahhoz, hogy a véletlen műve legyen. Egy olyan férfinak, aki a beszédéhez választja a ruháját vagy fordítva, hatalmas az egója és még annál is hiúbb. Frester nem nyerte el a szimpátiáját. Nem tetszett

160

J. D. Robb

neki a szeme csillogása, a hangja, az öltönye. Nem tetszett, hogy pontosan úgy fest, mint a pénzért prédikáló hittérítők, akik egyik kezüket imára kulcsolják, miközben a másikkal kifosztják a hiszékeny idős hölgyeket. Viszont ez még nem jelenti azt, hogy egyben gyilkos is. Fél füllel Frestert hallgatta. Nem egyszerűen arról beszélt, hogyan sikerült legyőznie a függőségét, felülemelkedni a hibáin, melyeket egyszerűen a benne élő sötét gyermeknek tulajdonított - ügy adta elő, mint aki világraszóló diadalt aratott. Amire a hallgatósága is képes. Mindnyájan képesek határozott, gyümölcsöző életet élni (ami Eve véleménye szerint magában foglalta a világ körüli utazást és az elegáns öltönyöket), miközben tanácsokat adnak a társaiknak, még a legsötétebb bennük élő gyermeknek is, hogy végül megnyerjék a saját kétségbeesett csatájukat. A válaszok, a megoldások és az ezek eléréséhez szükséges lépések mind megtalálhatóak a legújabb könyvében, melynek diszkmelléklete tartalmaz egy válogatást a szónoklataiból és a meglátásaiból. Mindezt alkalmi áron, csupán százharmincnyolc dollárért, és a dedikált példányok is csak húsz dollárral kerülnek többe. E% rablás, gondolta Eve. Igen, Frester kirabolja a vakokat, akiknek el sem jut a tudatáig, hogy valójában mi történik velük. Jelzett a ’linkje. Amikor elővette, látta, hogy Roarke küldött neki egy szöveges üzenetet.

Éppen két találkozó között vagyok. Felteszem, te is. Ma este átjön Mavis vacsorára és néhány italra a családjával. Mindnyájunknak jót fog tenni a beszélgetés. Beírtam a naptáradba, de tudjuk, hogy ezzel az erővel a levegőbe is Írhattam

Halálos rejtekhely

161

volna.

A Vigyázz magadra, amig nem találkozunk. Utána már én vigyázok rád. Egv pillanatra elgondolkodott, miért éppen akkor hívta meg Roarke a barátaikat, amikor nyakig ül a munkában, egy ronda ügy kellős közepén, majd eszébe jutott az esti beszélgetésük. Amikor a karácsonyi előkészületek és a pezsgő elhomályosította a tisztánlátását. Ennek ellenére úgy vélte, talán mégis jót fog tenni a lazítás. Különösen úgy, hogy Mavis is az utcán nőtt fel és évekig lopásból élt. Tökéletes arra, hogy megbeszéljen vele néhány dolgot, és azonnal küldött egy üzenetet a barátainak, hogy jöjjenek félórával hamarabb, majd miután megérkeztek, Mavis keresse meg az otthoni irodájában.

Van néhány kérdésem az ügyemmel kapcsolatban. Utcakölykök. Szükségem van az emlékeidre, hogy tisztábban lássak. Este találkozunk. Dallas. így összepárosíthatja a kellemeset a hasznossal. Tökéletes kompromisszum. Miközben tovább hallgatta Frestert, írt egy e-mailt Mi- rának DeWinter eredményeiről, melyhez csatolta a vizsgálati anyagokat a halál okáról.

Ki akarok hallgatni egy lehetséges gyanúsítottat. Kérdés. Valószínűleg a Menedék fürdőkádjába fojtották bele az áldozatokat. Viszonylag ritka módszer. Lehetséges, hogy a tettes élvezte,

162

J. D. Robb amikor saját kezűleg, szemtől szemben gyilkolt? Szimbolikus is lehet? Utalhat mondjuk a megtisztulásra? Az alámerülésre? Egy seggfejet hallgatok, aki éppen arról beszél, hogy alá kell merülni a bennünk lakozó sötét gyermekben, és ez elgondolkodtató. Esetleg rituális gyilkosság történt? Megvizsgálnád ezeket a lehetőségeket, vagy teljesen rossz nyomon járok? Dallas

Mielőtt eltette a 'linkjét, kapcsolatba lépett az irodai számítógépével, és utasította, hogy keressen olyan rituális gyilkosságokat, ahol az áldozatot vízbe fojtották. Majd a terem szélére sétált és elindult a színpad felé, mivel lassan a végéhez közeledett az idő, amelyben szabadon lehetett kérdezni az előadótól. Egy szúrós tekintetű, csinosan öltözött, nagy mellű nő lépett elé. Egy biztonsági őr. Eve egyszerűen megvillantotta neki a jelvényét és szigorú pillantását ugyancsak szigorú pillantással viszonozta. - Nem mehet közelebb. Mr. Fresternek közvetlenül az előadás után dolga lesz. Fel kell hívnia a titkárát vagy az ügyvédjét. - Vagy kijátszhatom azt is, hogy rendőr vagyok. Itt és most, az előadás közepén. Fogadjunk, hogy ez igencsak visz- szavetné az eladásokat. - Beszélnem kell a felettesével. - Itt és most én vagyok a saját felettesem. Álljon félre, vagy letartóztatom a nyomozás hátráltatásáért, az igazságszolgáltatás akadályozásáért, na meg azért, mert már a jelenléte is bosszant. A szigorú tekintet még szigorúbbá változott.

Halálos rejtekhely - Inkább odakint folytassuk a vitát. Ezzel a biztonsági őr megfogta Eve karját. Eve szélesen elmosolyodott. - Szóval mégis megtette. Éppen most sikerült kiharcolnia, hogy egy rendőrtiszt megtámadását is hozzácsapjam a vádakhoz. Szabad kezével a falnak lökte a biztonsági őrt, majd akkora erővel könyökölt a gyomrába, hogy a nő felnyögött. Eve biztosra vette, sikerült a tudtára adnia, mennyire élvezi, hogy rács mögé juttathatja. - Letartóztatom - közölte a nagy mellű nővel, miközben arccal a fal felé fordította és megragadta a csuklóját, mert látta, hogy a derékszíjára akasztott bénító felé nyúl. - Ez egyre jobb és jobb lesz - fordult a közelben álló emberekhez, akik rémülten igyekeztek távolabb kerülni tőlük. - Rendőrség - jelentette ki hangosan és érthetően, miközben hátracsavarta a fogoly karját. - Mindenki maradjon a helyén! A biztonsági őr nem volt kezdő. Amikor Eve áthelyezte a súlypontját, sikerült kiszabadítani az egyik kezét, és kézfejével feléje csapott. Eve nem tudta teljesen elkerülni az ütést. A nő bütykei fájdalmasan lecsúsztak az arccsontjáról. - Ha ennyire szeretnéd... Kirúgta a nő lábát, majd a hátába térdelt és hátrabilincselte a kezét. Amikor felpillantott, észrevett egy feléje igyekvő újabb biztonsági őrt, ezúttal egy tagbaszakadt férfit. - Rendőrség — ismételte meg, és mivel méltóságtelje- sebbnek vélte, inkább felállt és megmutatta a jelvényét, miközben a térde helyett a talpával szorította le a megbilincselt nőt. A férfi viselkedése azonnal megváltozott. Eve ebből látta, hogy ő is olvasta a körlevelet. - Dallas hadnagy. Miben segíthetek? - A szálloda biztonsági őrségéhez tartozik? - Igen, hadnagy.

163

164

J. D. Robb

- Akkor azt mondom, ennek az összejövetelnek vége. Keressen nekem egy üres helyiséget, ahová elvonulhatok Mr. Fresterrel, aztán tisztítsa meg a termet. A foglyot majd én elszállíttatom a kapitányságra. - Megtámadott! - tekergőzött Eve talpa alatt Nagy Mell. — Megtámadott, pedig csak a munkámat végeztem. Eve egyszerűen megmutatta neki égő arcát, majd előhúzta zsebéből a bénítót, melyet a dulakodás heve alatt sikerült eltennie. - Ezt fogta rám. Hívja a kollégáit. Fenntartom az őrizetet. - Máris intézkedem. Eve biccentett, megadta a helyzetét, és hívta a legközelebbi járőrt, hogy kísérjék a kapitányságra a támadóját. Úgy érezte, mindent egybevetve az események kárpótolták a lába elé terített vörös szőnyegért. Az egyik tárgyalóban ültek le. Odabent egy nagy, kerek asztal, tucatnyi szék, kétszemélyes kanapé és fali képernyő szolgálta a vendégek kényelmét. Az ablakból fenséges kilátás nyílt a fagyos glóriát viselő parkra. Kávét is felszolgáltak, mire Eve úgy döntött, egye meg a fene, és amíg átfutotta a jegyzeteit, töltött magának egy bögrével. Frester két öltönyös alak, egy férfi és egy nő kíséretében érkezett. Mindhármukról sugárzott az elegancia, de a középen lépdelő Frester ragyogott a leginkább. Szélesen elmosolyodott és igyekezett barátságos hangot megütni, ami Eve szemében csak még ellenszenvesebbé tette. - A híres Dallas hadnagy! - nyújtotta a kezét. Kisujján megcsillant a hatalmas rubinttal ékesített aranygyűrű.

Halálos rejtekhely

165

Ki nem állhatta a kisujjgyűrűket, sem a kisujjgyűrűt viselő embereket. Frester háromszor megrázta a kezét. A tenyere puha volt, a szorítása erős. — Nem voltam a városban a premieren, de nagyon tetszett a könyv, és a múlt hónapban a videót is láttam egy magánvetítésen. Bámulatos! Kiónok — emelte tenyérrel felfelé fordítva a mennyezet felé a kezét. — Esküdni mertem volna rá, hogy ilyen csak a science fictionben létezik, maga viszont átélte. - Nálam ilyen egy átlagos munkanap. Foglaljon helyet, Mr. Frester — mérte végig Frester két kísérőjét Eve, miközben a férfi ugatva felnevetett. - Úgy érezte, a testőreit is el kell hoznia a beszélgetésünkre? - Sajnos, ez a szabály - húzta ki Frester az egyik széket. -Ahogy azt maga is tudja, aki a nyilvánosság előtt szerepel, sokszor... nemkívánatos illetők figyelmét is magára irányítja. Greta egyben ügyvéd is, szóval... Eve mindössze a szemöldökét vonta fel, de Frester azonnal elhallgatott. - Nagyszerű, ezzel megkönnyíti a dolgom. Mivel itt az ügyvédje, azzal kezdem, hogy felolvasom a jogait, így mindketten biztonságban érezhetjük magunkat. - A jogaimat? Miért... - Tehát... - mondta fel Eve a Módosított Mirandát. Megértette a jogait és a kötelességeit, Mr. Frester? - Természetesen, természetesen. Feltételezem, mindez azért történik, mert Ingrid túlságosan komolyan vette a feladatát és mindenáron meg akart védeni. Mondták, hogy letartóztatta. Hadd kérjek elnézést a nevében. Én is felelősnek érzem magam, mivel csak a munkáját próbálta végezni. - Az a munkája, hogy fegyvert fogjon a rendőrökre? - Természetesen nem! Dehogyis — pillantott alig észrevehetően a kísérőire Frester, mire egyikük felállt és szó nélkül elhagyta a szobát. - Biztos vagyok benne, hogy csak félreértés történt.

166

J. D. Robb

- A biztonsági kamerák mindent rögzítettek. Az embere is meglátja, akit éppen most küldött ki, hogy járjon utána. Ha akarja, leteheti érte az óvadékot, de addig is beszélgessünk egy kicsit a Menedékről. Elvégre azért vagyunk itt. - O, a keresztútjaim. Frester karba fonta a kezét, utána kissé előrehajolt — mindössze annyira, hogy jelezze, komolyan veszi a kérdést. Alaposan begyakorolta a mozdulatot, gondolta Eve. - Ott döbbentem rá, hogy más út is áll előttem, mint ahogy mindnyájunk előtt. Mindössze el kell fogadnom, hogy létezik egy hatalom, egy entitás, egy mindennél hatalmasabb és természetesen bölcsebb kéz. Ezzel tettem meg az első lépést. - Jó magának — nyitotta ki Eve a magával hozott mappát és kivette belőle a fényképeket. - Felismeri ezeket a lányokat? - Nem mondanám - harapta be Frester az alsó ajkát, miközben a képeket szemlélte. — Miért? Kellene? - Ok is magával egy időben laktak a Menedékben. - O. Ennek tudatában hadd nézzem meg még egyszer. Olyan régen történt — dünnyögte. — Viszont nagyon fontos állomása volt az életemnek, ezért... Ez a lány. Igen. Igen - érintette meg Shelby Stubacker fotóját. - Emlékszem rá. Kemény volt és ügyes... habár az ügyességét nem jó célra használta, viszont szinte mindnyájan azért kerültünk oda, mert bajba keveredtünk és haragudtunk az egész világra. Shelly, igaz? - Shelby. - Shelby. Persze. Emlékszem rá, és azt hiszem, hogy erre a lányra is. Bent ragadt a fejemben. Csöndes teremtés volt és szorgalmas, ami ritka, mint az agyaras tyúk, de szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy csak rövid időt töltött ott. Utána az intézmény átköltözött oda, ahol most is áll. Segítettem ezzel valamit? Nem

Halálos rejtekhely értem, miért... — hallgatott el ismét, majd komoly arccal hátradőlt. — Hallottam, hogy holttesteket találtak abban az üres régi épületben, de nem kapcsoltam össze a hírt velünk, a Menedékkel. Ezek a lányok. .. Az ő testükre bukkantak? - A maradványaikra - javította ki Eve. — Őket már hivatalosan is azonosítottuk, hét másikat viszont eddig még nem sikerült. Körülbelül tizenöt évvel ezelőtt gyilkolták meg őket, majd a holttestüket abban az épületben rejtették el, ahol korábban a Menedék üzemelt. - De ez... ez egyszerűen lehetetlen. Meggyilkolták? Elrejtették? Philadelphia és Nashville Jones gondos, céltudatos emberek. Biztosan keresték volna az eltűnt lányokat. Igaz, hogy az épület hatalmas, de közel sem akkora, hogy el lehessen rejteni benne tizenkét holttestet. - A költözés után üresen állt. -Nem ért... O, édes Istenem - kulcsolta össze a kezét Frester, és egy pillanatra lehajtotta a fejét, mint aki imádkozik. - Akadt némi zűrzavar a költözés során, de ha közben eltűnt volna valamelyikünk, annak írásos nyoma marad. Felteszem, már beszélt Philadelphiával és Nashville-lel. Eve elengedte a füle mellett ezt az utolsó mondatot. - Soha nem ment vissza oda? - De igen. Amikor az első könyvemet írtam, be akartam járni, hogy felfrissítsem az emlékeimet. Ez azt hiszem nyolc... nem, kilenc évvel ezelőtt történt. Előtte felhívtam a tulajdonosokat. Elismerem, füllentettem nekik egy kicsit. Azt mondtam, talán érdekel az épület és esetleg megvásárolom vagy bérbe veszem. Az ügyvédjük társaságában mentem be a házba, habár odabent sokszor hosszú időre magamra hagyott. Valóban feltörtek bennem az emlékek. - Látott valamit, amire másképp emlékezett? - A lakók, a bútorok és a gépek nélkül sokkal nagyobbnak tűnt. Ezzel egy időben mégis kisebbnek

167

168

J. D. Robb

láttam. Eléggé lepusztult, ha érti, mire célzok. Az ügyvéd nem titkolta, hogy többször is feltörték. A fürdőszobákat kibelezték és elvittek minden használhatót, mozdíthatót vagy eladhatót. Hajléktalanok nyomát is észrevettem - szorította össze egy pillanatra a száját Frester. — Rettenetes dohos szag lengett be mindent. Ezt Philadelphia sohasem hagyta volna. Egereket hallottam a falban. Talán nem is egereket, hanem patkányokat. Pincétől a padlásig végigjártam mindent, majd vissza. Biztosan észreveszem, ha van ott akár egy holttest is. Szerintem később kerülhettek oda. - Dolgozott az épületen? Végzett bármilyen javítást? Frester felnevetett és megmozgatta az ujjait. - Kétbalkezes vagyok. Emlékszem, mennyire gyűlöltem, amikor egyszer rám bízták a festést. Inkább fizettem egy srácnak, hogy az én munkám is végezze el. Kötelező volt dolgoznunk valamit. Takarítás, festés... Ráadásul biztattak is arra, hogy segítsünk az ezermesterünknek. Mi is volt a neve? Brady... Nem, Brodie. Segítenünk kellett Bro- die-nak és Montclairnek. - O az, aki Afrikában halt meg. - Igen. Csendes, nyugodt életet élt, amely hirtelen és tragikus módon szakadt félbe - hallgatott el egy pillanatra, mint aki tisztelettel adózik a holtak emlékének. — Ahogy mondtam, arra biztattak bennünket, hogy segítsünk, és aki némi tehetséget mutatott az ácsszakma vagy a vízvezeték-szerelés iránt, azt tovább képezték. Ez rám természetesen nem vonatkozott - nevetett fel ismét. — A személyzet egyik tagja tudott zongorázni és behozott egy szintetizátort. Ms. Glenbrook... fülig belezúgtam - tette hozzá álmodozó mosoly kíséretében. — Zenét tanított, és mivel beleestem, én is jelentkeztem az órájára, de egyáltalán nem volt hozzá tehetségem. Rajzot is tanítottak, az érdeklődőknek akár emelt szinten is. A személyzet néhány tagja jól értett a számítógépekhez, így azt is

Halálos rejtekhely

169

tanultunk. Jó tapasztalat volt. Akár akartuk, akár nem, részt kellett vennünk valamilyen képzésben, pedig a legtöbben, engem is beleértve, a hátunk közepére kívántuk az egészet. A többséget csak egy cél vezérelte. Be akartunk állni. - Sikerült? - Megtaláltuk a módját. A függők mindig megtalálják. Akkor még az sem számított, hogy szinte mindig elkaptak bennünket. - A személyzet tagjai közül senki sem használt kábítószereket? - Nem. Tudomásom szerint soha, márpedig erről tudtunk volna. Azonnal ajtót mutattak volna neki, és még fel is jelentik. - Mi a helyzet a szexszel? - Tinik voltunk, hadnagy — tárta szét a kezét Frester egy „mégis, mit várt?” gesztussal. - A szex is egyfajta drog, azzal is el lehet szállni. Ráadásul a tiltott gyümölcs mindig édesebb. - Próbálkozott ezeknél a lányoknál? - Erre nem kell válaszolnia, uram - vágott közbe hevesen a testőr-ügyvéd. - Minden rendben. Már régen beismertem és megbántam a bűneimet, pedig volt belőlük elég. Nem emlékszem, hogy lefeküdtem volna ezekkel a lányokkal, de ha előtte belőttem magam, nem is emlékezhetnék. Ellenben elég fiatalnak tűnnek. Fiatalabbak, mint amennyi én voltam. Eve viszont észrevette, hogy a tekintete elidőzik Shelby fényképén, és arra gondolt, hogy a férfinak eszébe jutott, amikor titokban üzleteltek, és ebben az üzletben az orális szex is szerepet kapott. - A személyzet nem kerülgette a gyerekeket? - Erről sincs tudomásom, márpedig ez sem maradt volna titokban. Tudom, hogy velem nem történt ilyen, habár odaadtam volna az elrejtett Zonerem, ha Ms. Glen- brook odaint magához — dőlt előre ismét, és előrenyújtotta a kezét. - A Menedékben

170

J. D. Robb

mindent megkaptunk, amire szükségünk volt. Szállást, ennivalót, fegyelmezést, jutalmat, oktatást. Voltak, akik törődtek velünk annyira, hogy mindezt megadják. Amikor elköltöztünk és belőlünk lett a Felsőbb Hatalom Ifjúsági Megtisztító Központ, még több jutott. Jobb helyre kerültünk és több lett a pénz. Ha nem kapom meg az esélyt, hogy észrevegyem a helyes utat, hogy elfogadjam egy felsőbb hatalom létezését, sohasem találom meg a bennem rejlő lehetőséget és másoknak sem tudnék utat mutatni. - Ezeknek a lányoknak nem volt lehetőségük felfedezni a bennük rejlő lehetőségeket — emlékeztette Eve. — Valaki elvette tőlük az esélyt. Az életükkel együtt. Frester tiszteletteljesen lehajtotta a fejét. - Hinni szeretnék benne, hogy egy jobb helyre kerültek. - Nem hiszem, hogy a halál jobb lenne. Kíméljen meg a felsőbb hatalomról szóló szövegtől - folytatta, mielőtt Frester közbeszólhatott volna. - Gyilkosság történt. Bárkik is voltak ezek a lányok, senkinek sem volt joga elvenni az életüket. - Persze hogy nem, persze hogy nem. A legnagyobb bűn az, ami az élet ellen irányul. Csak azt akartam mondani, hogy mindazon fájdalom és szörnyűségek után, amin feltehetően keresztülmentek, most már békében nyugszanak. Eve hátradőlt. — Erre tanították magukat a Menedékben és az FHIMK- nál? Hogy békében nyugodni jobb, mint keményen dolgozni? — Félreérti a szavaimat — szorította össze a tenyerét Fres- ter. Ujjai Eve felé mutattak, és komoly hangon folytatta. - Felfedezni az életet, meglátni a fényt, békére és gazdagságra találni. Nem számít, milyen nehéz, ez emel az állatok fölé. Segítő kezet nyújtani azoknak, akiknek szükségük van rá, szebbé tenni a

Halálos rejtekhely

171

világot, menedéket adni, esélyt, hogy mások is meglássák a fényt, megmutatni nekik az ösvényünket, és amikor ez az ösvény véget ér, még ragyogóbb fény és még mélyebb békesség vár. Ezeknek a szerencsétlen lányoknak is ezt kívánom. Mint ahogy a gyilkosuknak is. Ismerje be és bánja meg a bűneit. — Nekem elég a vallomása. A bűnbánatot megtarthatja magának. Frester sóhajtva hátradőlt, melyből akár szánalmat is ki lehetett hallani. — Sötét helyekre vezeti a munkája. Greta, adj Dallas hadnagynak egy tiszteletpéldányt a könyvemből. — Köszönöm, de — állt fel Eve, miközben arra gondolt, inkább izzó rúddal döfjék át a fülét — tilos ajándékot elfogadnunk. Köszönöm, hogy szánt rám az idejéből. Ha további kérdéseim lesznek, tudom, hol találom. A szokatlan visszautasítás hallatán Frester egy pillanatra zavarba jött. — Remélem, tudtam segíteni - állt fel ő is. — Kívánom, hogy kísérje útján a tisztánlátás. Igyekezett úgy távozni, mint ahogy érkezett, de Eve arra gondolt, hogy a kérdéseivel sikerült tompítania Frester ragyogását. Némileg kicsinyesnek érezte magát, hogy ennek is tud örülni, de igazság szerint ez nem nagyon zavarta.

Tizenegyedik fejezet Eve megállt a járdán, onnan nézte a helyszínt, mialatt igyekezett maga elé képzelni, hogyan nézhetett ki az épület tizenöt évvel ezelőtt. Nem ennyire kopottan és az ablakok sem voltak bedeszkázva. Ráadásul Jonesékat ismerve az alkalmazottak, a gyerekek, de még ők maguk is mindent megtettek volna, hogy levakarják a graffitit a falakról. Talán az ajtón is adventi koszorú lógna a rendőrségi pecsét helyén. A szomszédos épületek kismértékben változhattak. Cserélődtek a tulajdonosok, jöttek és mentek a bérlők. Gondolkodott egy kicsit a tetoválóstúdión és az alkalmi elektronikai eszközöket kínáló üzleten, melynek a kirakatában valószínűleg megnyitás óta ott a „Végleg zárva” tábla. Majd tekintete az apró, láthatóan kis forgalmat lebonyolító vegyesboltra tévedt. A környéket végigjáró járőrök jelentése szerint a tetoválóstúdiót hét éve nyitották, a boltocska viszont több mint húsz esztendeje igyekezett a felszínen maradni. A járőrnek nem sokat sikerült megtudnia a tulajdonosról... Dae Pák, kereste ki a jegyzeteiben. Átment a túloldalra és belépett a bolt ajtaján. Egy húsz év körüli, tintafekete, légdeszkás frizurát viselő fiú állt a pult mögött. Bal csuklóját sárkányt ábrázoló tetoválás fonta körül, melyet valószínűleg a közeli stúdióban csináltatott. Mogorva arckifejezésén látszott, hogy nem igazán szereti a munkáját. Eve elsétált előtte és odament az öregemberhez, akinek az arca színben és barázdákban egyaránt a diót juttatta az eszébe, és éppen a polcot töltötte fel instant tésztával. A zacskók szépen egymás mellett sorakoztak. - Mr. Pakot keresem — mutatta meg a jelvényét.

\

172

J. D. Robb

— Már beszél rendőrökkel — felelt a pultos fiúhoz hasonló barátságtalan hangon a férfi, miközben göcsörtös ujjával Eve mellkasa felé bökött. - Miért nem akkor jön, amikor a kölykök kilopják a szemem? Mi? Mi? Akkor miért nincs itt? — Én a gyilkosságiaknál dolgozom, Mr. Pák. Gyilkosokat üldözök. Az öreg széttárt karral mutatott körbe a boltban. — Itt nem hal meg senki. — Ezt örömmel hallom, de a szomszéd épületben meggyilkoltak tizenkét kislányt. — Hall róla, de nem tud semmit. Ha bejön ide, vásárol. Eve igyekezett megőrizni a türelmét. Az öreg szemre legalább egymillió éves volt. Amikor a pult mögött álló fiú meghallotta a szavait, felvihogott. Eve a hűtőhöz sétált, kivett egy doboz Pepsit, majd oda sem nézve megtoldotta egy szelet csokoládéval és a vihorászó srác elé csapta a pultra. A fiú leolvasta az árat, és Eve vészjósló pillantása láttán még a vihogást is abbahagyta. Fizetés után zsebre vágta a csokoládét és kinyitotta az üdítős dobozt. — Most már fizető vevő vagyok - fordult vissza Pák felé. — Vásárolt, fizetett, megy. — Csodálkozom, hogy ilyen udvarias, személyre szabott kiszolgálás mellett nincs tömve a boltja. Tizenkét halott kislány. A legfiatalabb tizenkét éves, de a legidősebb sem volt tizennégynél több. Maga már régóta itt van. Néhányuk biztosan bejött az üzletébe. Látta őket az utcán sétálni, hallotta a hangjukat. A gyilkosuk mindegyiket hagyta elrohadni. Nem tisztelte sem az áldozatait, sem a családtagjaikat, akik keresték őket. Az öreg merev tekintettel rendezgette a zacskókat a polcon. —Miközben maga minden egyes nap kinyitott, bezárt, feltöltötte a polcokat, felseperte a padlót, ők ott hevertek a sötétben. Egyedül. Az öreg dióarca megfeszült.

i

Halálos rejtekhely

173

— Nem az én dolgom. - Majd teszek róla, hogy az legyen - nézett körül Eve a boltban. - Ha magához hasonlóan keménykedni akarnék, biztosan találnék itt néhány szabálytalanságot. Vagy akár szólhatok a megfelelő helyen, és akkor ideirányítanak egy plusz járőrt. Melyiket választja? - Nem tudok halott lányokról. Eve maga mellé intette a pulthoz, elővette a fényképeket és kitette a rágógumik és a mentolos cukorkák mellé. - Ismerős valamelyik? - Maguk mind egyformák - jelentette ki az öreg, de a beszélgetés alatt először mintha elmosolyodott volna. Állandóan idejárnak a lányok, a fiúk, lopnak, zajonganak, rendetlenkednek. Rossz lányok, rossz fiúk. Azt hisz, hogy ha elmennek, vége. De mindig jön mások. Dolgozok, a családom dolgozik, ők lopnak. - Ezt nagyon sajnálom, de ezek a lányok már biztosan nem fogják meglopni. Halottak. Nézze meg őket, Mr. Pák. Egyikükre sem emlékszik? Az öreg fújt egy nagyot, megtámaszkodott a pulton és olyan mélyen előrehajolt, hogy csupán néhány hüvelyk választotta el a szemét a képektől. - Nem hajlandó elmenni a szemészhez - magyarázta a fiú. - A fülem jó. Menj, fejezd be pakolást. Ez itt. Bajkeverő - bökött göcsörtös ujjával Shelby fényképére. - Lop. Mondom neki, hogy nem jön ide, soha többet nem jön, de besurran. Átmegyek és beszélek a hölggyel, aki udvarias. Ad nekem ötven dollár, és mondja, hogy sajnálja és beszél a lánnyal meg a többivel. Kedves, és akkor egy ideig jobb. Meg ez a lány. Eve összevont szemöldökkel figyelte, ahogy az öreg kiválasztja Linh Penbroke fotóját. - Biztos benne? - Úgy öltözik, mint rossz lány, de jó a családja. Látszik. Azért emlékszem rá, mert nem lop és kifizet, amit ez a má-

174

J. D. Robb

sik, a rossz zsebre tesz. - Együtt jöttek? Ők ketten együtt jöttek be ide? - Későn, már zárni akartam. - Azelőtt, vagy azután történt, hogy kiköltöztek az épületből? - Után, de nem sokkal. Tudom, mert azt hisz, nem kever többször bajt nekem, de visszajön. Mondom neki, hogy kifelé, és feltartja a középső ujját. A másik lány viszont fizet, és a mi nyelvünkön mondja, „Bocsánat.” Udvarias és tisztelettudó. Emlékszem rá. Halott? - Igen, mindketten halottak. -Jó családja volt?

udvarias, jó családba született lány annyira különbözött a többiektől, hogy megjegyezte, gondolta Eve, és ezt igyekezett a

maga javára fordítani. - Igen. Tisztességes szülei voltak, meg egy bátyja és egy nővére, akik egészen mostanáig keresték és reménykedtek, hogy végül megtalálják. Hibát követett el, Mr. Pák, de ebbe még nem kellett volna belehalnia. Jött még velük valaki? - Nem tud. Csak azért emlékszem rájuk, mert zárni akar. Azért, mert ez sok bajt kevert, az a másik meg koreai és tisztelettudó. - Beszélgettek egymás között? Nem emlékszik, mit mondtak? Nem akartak találkozni valakivel vagy elmenni valahová? - Lányok csivitelnek, mint madár - mozgatta meg ujjait a füle mellett az öreg. - Az ember csak dallamot hall. - Oké, és a többiek? Ok is jártak ide? - Nem tud - ismételte meg Mr. Pák. - Jönnek és mennek. Csak erre a kettőre emlékszik. - Rá gondoljon — kopogtatta meg Shelby képét Eve. Kivel járt ide? Kivel látta együtt lógni? - Egy alacsony, fekete lánnyal, egy nagy - tárta szét a karját, hogy így illusztrálja a zömök testfelépítését - fehér lánnyal. Sovány fiúval is. Sovány, barna fiúval. A fekete lány énekel, mint... - kereste a megfelelő szót, majd

Halálos rejtekhely

175

odakiáltott valamit koreaiul a morcosán polcot pakoló fiúnak. - Angyalok. - Igen, mint angyalok. De lop. Mindnyájan lop. Mindnyájan halott?

176

J. D. Robb

- Nem tudom. Köszönöm a segítségét. - Megteszi, amit mond? Több rendőr? - Aha, megteszem, amit mondtam. Kilépett a boltból, átment a túloldalra és letörte a rendőrségi pecsétet az ajtóról. Az öreg koreai együtt látta az áldozatokat. Azt a kettőt, akiket elsőként találtak meg. Elgondolkodott. Talán együtt is ölték meg őket? Egyikük bentlakó volt, a másik nem. Egyikük jó családból érkezett, a másikat folyamatosan bántalmazták otthon. Viszont a haláluk előtt együtt voltak, ráadásul annak a helynek a közvetlen közelében, ahol elrejtették a testüket. Belépett a kapun és megállt. Csak állt. Linh összejött Shelbyvel, miután a Menedék elköltözött. Megszökött otthonról és izgalmat keresett, mielőtt hazamegy, az utcakölyök pedig tudta, merre találják meg. Végül mindketten itt kötöttek ki. Mert épület üresen állt, gondolta Eve. Az utcagyerek így szól a szökevényhez: tudok egy helyet, ahol csövezhetsz. Ahol ellóghatunk és bulizhatunk. Könnyen bejutottak. Talán az utcagyereknek volt kulcsa vagy ismerte a kódokat, esetleg tudta, hol lehet ki- és besurranni. Talán Shelby szexet keresett, gondolta Eve. Valami jó cuccot a megszokott óráiért cserébe. Talán Linh csupán a férficsalogató szerepét játszotta — akinek ráadásul pénze is van —, talán nem. Úgy vélte, egyikük sem élt elég hosszan ahhoz, hogy ez kiderüljön. A gyilkos már idebent várt rájuk, vagy csak utánuk érkezett? Előre megbeszélték a találkát, vagy csak balszerencséjük volt? Azt mindenképpen tudnia kellett, hogy legalább Shelby visszatér. Figyelt és várt. Készült? Ők voltak az elsők? DeWinter varázsereje talán túlságosan gyenge ahhoz, hogy megállapítsa, a tizenkét lány közül ki halt meg először, vagy utoljára. A háta mögött megcsikordult az ajtó, és Peabody

Halálos rejtekhely

177

botladozott be rajta. - Hoppá. Hé — emelt a magasba Peabody egy csomagot. Az arcát rózsásra csípte a szél, amíg ideért a földalatti állomásától. - Hoztam neked egy fél fűszeres pulykás szendvicset. A másik felét én ettem meg és nyugodtan kijelenthetem, hogy nagyon finom. Hé, mi történt? - Mivel? - Mi az a horzsolás az arcodon? -Ja, arról beszélsz. Dulakodtam egy túlbuzgó biztonsági libával. Győztem. - Gratulálok. Tartok egy elsősegélydobozt a helyszínelő készletemben. - Semmiség. - Rendben, de szólj, ha mégis kell. Látom, innivalót már vettél. Jó, mert nekem kiment a fejemből, és amúgy is ösz- szevész a fűszerrel. - Kösz. Mást nem hoztál? - Sült krumplit is kértél volna? Ja, ja, az értesítések és a kihallgatások. Nem jutottam sokra. Először a nagynénivel beszéltem... mármint LaRue Freeman nagynénjével - vette elő Peabody a jegyzeteit. - Szerintem nem tud semmit. A gyerek nem nála lakott, csak a bejelentést tette, amikor a testvére szomszédjától megtudta, hogy a kislány már megint megszökött. Leginkább fáradtnak és beletörődőnek hallatszott a hangja. - Rendben. Tőle nem is vártam mást. - Carlie Bowen — folytatta Peabody. — A nővérét kissé megrázták a hallottak, de úgy vettem észre, már régen feladta a reményt, hogy élve viszontlátja Carlie-t. Szoros kötelékben éltek, amolyan „ketten együtt az egész világ ellen”. Amint Carlie eltűnt, rögtön tudta, hogy történt vele valami. Az áldozatnak nem igazán voltak barátai, szégyellte magát a társai előtt, amikor feldagadt szájjal vagy kék-zöld foltokkal dobálták az árvaház és az otthona között. Minden alkalmat megragadott, hogy a nővérével töltse az idejét.

178

J. D. Robb

Iskolába és templomba járt, és folyamatosan lehajtotta a fejét, lesütötte a szemét. - Melyik templomba? - Izé... - lépett a következő bejegyzésre a notebookjában Peabody. - A nővére szerint több templomban is megfordult. Azért váltogatta, mert nem akarta magára vonni a figyelmet. Az egykori nevelőszülei köztiszteletnek örvendenek, nincs priuszuk. Szerintük a kislány jól teljesített, némi biztatás hatására még az iskolazenekarba is belépett. Fuvolázni tanult. Az eltűnése napján negyed hatkor indult a könyvtárba, hogy együtt tanuljon a társaival. Ezt is megengedték neki - eresztette le Peabody a notebookot és Eve-re emelte a tekintetét. - Míg találkozhatott a nővérével, Carlie lényegében mindent megtett, hogy betartsa a szabályokat. Az eltűnése estéjén is felhívta, és arra kérte, hadd menjen át hozzá. A nővére természetesen megengedte neki. A szemtanúk és a könyvtár biztonsági rendszere szerint szeptember tizennyolcadikán közvetlenül este hét után távozott. Ettől a pillanattól kezdve nem látta senki. - Ez csak két nappal azután történt, hogy Lupa nem ment haza. Ez a Carlie errefelé sétált útban a nővéréhez? - Aha, ez a leglogikusabb útvonal. Eve bólintott, majd a szájához emelte a szendvicset és beleharapott. - Később mesélek Frester kihallgatásáról. A szomszéd boltot vezető fickó látta együtt Shelbyt és Linht. - Komolyan? Tizenöt év elteltével még emlékezett rájuk? - Shelby közismert bajkeverőnek számított a környéken, azért nem felejtette el. A vele együtt betérő Linh pedig pontosan az ellentéte volt. Udvariasan, ráadásul koreaiul beszélt vele. Nem sokkal a Menedék költözése után találkozott velük — harapott még egyet Eve, és egy korty Pepsivel öblítette le az ízletes falatot. — Nekem úgy tűnik, Shelby hozta ide Linht. Az utcán találkoztak és összehaverkodtak. Shelby elemeit néhány apróságot a

Halálos rejtekhely

179

boltból, Linh viszont kifizette. Talán azért jöttek, mert Shelby már túlesett a szexen. Mégis bevitte az épületbe Linht - sétált körbe gondolkodás közben. - Üres. Vagyis izgalmas. Shelby ismeri a helyet, körbe tudja vezetni a haverját, miközben történeteket mesél. Az épület visszhangos és sötét. Biztosan hozott magával elemlámpát. Semmi értelme sötétben botorkálni. Talán egy ideig itt húzta meg magát, miután az új helyről megszökött. Tisztességes tanya, különösen úgy, hogy üresen áll. Senki sem háborgatja. Egészen addig csak az övé, amíg meg nem osztja másokkal. Talán tetszik neki a társaság, ez az új lány, aki még nem tud semmit. Talán takarót és valami ágyszerűséget is szerzett. Elvégre ért a lopáshoz és tud vigyázni magára. - Elsőre valóban izgalmas lehetett - gondolkodott hangosan Peabody. - Mint a táborozás. - Elsőre minden az. A jelennek élnek, a jövő a felnőttek világa. A boltban Linh nem játszotta végig a szerepét. Talán addigra már kezdett hiányozni neki az otthona. Jó érzés, ha az ember együtt lehet a haverjával, és akad egy nyugodt hely az utca mellett. Esetleg holnap majd hazamegy. Jönnek és hazaviszik. Sírnak majd, de azért eljönnek érte. Viszont nem akart gyengének látszani az új barátja előtt, ezért bement vele a kísérteties, elhagyatott épületbe - lépett rá Eve az emeletre vezető lépcsőre. — A gyilkos akár idebent is várhatta őket. Shelby ismerte. Nem tartott tőle. Talán már cserélt is vele szexet drogra. Talán egyszer-kétszer együtt szálltak el. így is lehet múlatni az időt, szórakozni egy keveset, megmutatni az új lánynak, milyen az élet az utcán. - így is el lehet kábítani az áldozatokat. - Belekever valamit a Zonerbe vagy abba, amit odaadott nekik. Amitől elveszítik a szabad akaratukat. Nem kábulnak el, annak nincs semmi értelme. Abban mi az izgalmas? Csak eltompulnak és érzéketlenné válnak. A gyilkos egyenként levetkőzteti őket, azt csinál velük, amit akar. Megtölti a kádat. Méghozzá meleg vízzel, nehogy a

180

J. D. Robb

hidegtől magukhoz térjenek annyira, hogy védekezni tudjanak. Alámeríti őket. Talán ösztönösen vergődnek egy keveset, de ez közel sem elég. Ülj oda, mintha még mindig itt lenne a kád — fordult Peabody felé. - Mi? - kerekedett el Peabody szeme, és kettőt pislogott. - Micsoda? - Ülj be a képzelt kádba. Ki akarok próbálni valamit. - Nem akarok beülni az elképzelt kádba. - Befelé! - parancsolt rá Eve a társára, miközben a zacskóba ejtette a félig megevett szendvicsét, majd az üdítős dobozzal együtt letette. - Ember! jó, de levetkőzni akkor sem fogok, ha megütsz. - Nem meztelenül akarlak látni, csak annyit kérek, hogy mássz be végre abba az átkozott kádba. Peabody morogva elhelyezkedett a régi csőcsonkok között. - Szerintem megkötözte a kezüket és a lábukat, de lazán. Csupán annyira, hogy véletlenül se rúgkapáljanak. Utána annyit kellett tennie, hogy... - fogta össze egyik kezével Peabody csuklóit, miközben a másikat a fejére helyezte. — így azonnal alámerül az ember és esélye sincs újra a felszínre buknia. Ha így feltartom a kezed, azonnal lecsúszol. Ahhoz túlságosan kábák voltak, hogy megtámaszkodjanak a megkötözött lábukkal. A gyilkos közben végig figyelhette az arcukat, ahogy elönti őket a pánik. A víz az esetleges sikolyaikat is csaknem zeneivé tompította. Végül a tekintetük megmerevedett, és ebben a pillanatban tudta, hogy elvégezte a munkáját - engedte el Peabody kezét Eve, és felvette a szendvicses zacskót. - Ez félelmetes volt. Nagyon félelmetes - állt fel Peabody, amilyen gyorsan csak tudott. - Carlie templomba járt. Lupa is templomba járt. Ennek a helynek a vezetői is építkeztek a hitre, igaz? Frester is folyamatosan a felsőbb hatalomról, meg ilyesmiről beszél. Rossz lányok. - Kik? Az áldozatok? - Pák, a boltos nevezte így őket. Rossz lányok, rossz

Halálos rejtekhely

181

fiúk. Nem arról szólt ez az egész, hogy el kell mosni a bűneiket? — Egyfajta keresztelésre célzol? — Mondjuk — tanulmányozta összevont szemöldökkel a töredezett padlót és a törött csöveket Eve, miközben maga elé képzelte a régi fehér kádat. - Kereszteléskor vízbe mártják az embert, igaz? —Csak bizonyos vallások. Mi sohasem vettünk részt ilyesmiben. Valami elfajzott rituáléra gondolsz? — Ez is egy lehetőség. Ha az ember el akarja rejteni a holttesteket, számtalan módszer közül választhat. Tudtunk- kal a tettes nem kísérletezgetett. Nem találtunk törött csontokat, verésre vagy fojtogatásra utaló jeleket. Mindössze víz alá nyomta őket. Már-már szelíden — harapott bele Eve a pulykás szendvicsébe, miközben körbejárt az egykori fürdőszobában. — Nem akarta sokáig fogságban tartani őket, pedig akár úgy is dönthetett volna, hogy elkábítja, megkötözi és napokig itt őrzi a lányokat. Játszik velük, kínozza őket, egyszóval szórakozik. Gondolj csak McQueenre. — Inkább nem. Beteg állat. — O hetekig, hónapokig, vagy még ennél is tovább tartotta láncra verve a foglyait. Közben sok időt töltött a társaságukban. Ellenben ennek a fickónak ez meg sem fordult a fejében. A hely az övé. A lányok is, miután beléptek? Azért jöttek, hogy megtisztítsa és megölje őket? —Ha jól emlékszem, régen a boszorkányokat fojtották vízbe. Eve zavartan megtorpant. — A boszorkányokat? — Mármint azokat a nőket, akiket a sötét középkorban boszorkánynak tartottak. Meg Salemben és a hozzá hasonló helyeken. Mondjuk, akasztás és máglyán való elégetés is előfordult, de sokat vízbe fojtottak. Úgy dobták vízbe őket, hogy követ kötöttek rájuk. Ha elsüllyedtek, nem voltak boszorkányok, csak belehaltak. Ha nem süllyedtek el, akkor boszorkányok voltak és akkor más módszerrel végeztek

182

J. D. Robb

velük. Ilyenkor jött az akasztás vagy az elégetés. Egyesek egyszerűen csak megfulladtak. - Balszerencse. Ennek ellenére érdekes. Ez a vízbe dobás számított a boszorkányság próbájának? - Azt hiszem. Beteges és tudatlan elmére vall, de igen, ez volt a próba. - Érdekes - ismételte meg Eve. - Ez is egy lehetőség. Ha a lányok rosszak, vagyis a mi esetünkben boszorkányok, akkor nem fulladnak meg, ha a víz alá nyomja a fejüket. Mint ahogy akkor sem, ha elég tiszták. Hmm. Megannyi lehetőség. Látogassuk meg újra Jonesékat — csavarta vissza a szendvicse maradékát Eve a papírba. - Azt már nem eszed meg? - Túl nagy. Finom, de nagy - nyújtotta a társa felé Eve. - Kéred? Peabody úgy emelte maga elé a kezét, mint aki a gonoszt igyekszik távol tartani magától. - Hagyd abba és tedd el, különben befalom. Keress egy hulladékmegsemmisítőt, mielőtt én teszem meg. - Az áldozat nővére finom szendvicset készít - itta ki a lépcsőn lefelé menet a pepsis doboz tartalmát Eve. - Amíg odaérünk, mesélek neked Frester Lemontról - kezdte. A feketébe öltözött Shivitz gondnoknő egy zsebkendővel törölgette a szemét. - Egy szemhunyásnyit sem aludtam az éjjel - szipogta. - Folyton azok a szerencsétlen kislányok jártak a fejemben. Tudják már, hogy kik voltak? - Elkezdtük az azonosításukat. Szeretnénk beszélni Mr. Jonesszal és Ms. Jonesszal. - Ms. Jones nincs itt. Az egyik fiú megvágta magát munka közben a konyhában, ezért bevitte a sürgősségire. Mr. Jones kerekasztal-beszélgetést vezet. Húsz perc múlva végez, de ha sürgős... - Megvárjuk. Mennyire ismerte Shelby Ann Stubackert? - Shelby Ann... Shelby Ann... O! Shelby, igen, igen! -

Halálos rejtekhely

183

emelte fel a kezét Shivitz, és alaposan meg is rázta. — Nagy kihívást jelentett. Folyamatosan feszegette a határokat. Viszont kellemes és okos lány is tudott lenni, ha akart. Emlékszem, mennyire megkönnyebbültem, amikor nevelőszülőkhöz került, és ezt ma sem szégyellem kimondani. - Szükségem lesz az ezt bizonyító dokumentációra, ami leírja, hogy mikor, hová és kihez. Már fel is hívtam miatta Ms. Jonest. -Jaj, kedvesem, biztosan Zeek balesete és a veszekedés miatt felejtett el szólni nekem. Két lányt szét kellett választani, mert... - Maradjunk Shelby Stubackernél. Mikor, hogyan és hová került nevelőszülőkhöz? - Igen, igen. Istenem, olyan régen történt — érintette meg Shivitz a kontyát. - Azt hiszem, emlékszem rá. Igen, biztos vagyok benne, hogy akkor ment el, amikor ide költöztünk. Még nem is végeztünk mindennel, de már intéztük a papírmunkát. Azt viszont nem tudom fejből megmondani, hogy hová került. Fontos? - Igen, nagyon fontos, ugyanis hivatalosan nincs semmi nyoma, hogy bárhová is áthelyezték. - Márpedig igenis áthelyezték - mosolygott türelmesen Shivitz. Eve úgy vélte, a különleges odafigyelést igénylő lakókra is pontosan ugyanígy mosolyog. — Világosan emlékszem, hogy beszéltem erről Ms. Jonesszal, és személyesen segítettem Shelbynek összepakolni. Mindig hazatérő csomaggal indítjuk útnak a gyerekeket. Könyvek vannak benne, egy saját kitűző, a jóváhagyó nyilatkozatot tartalmazó diszk, és így tovább. Én magam szedtem össze. Ez általában az én feladatom, és még egy doboz süteményt is hozzáteszek a csomaghoz. Apró kedveskedés. - Ki vitte el innen? - Izé... Biztosra veszem, hogy valaki a gyermekvédelemtől. Esetleg mi kísértük át az új családjához. Nem tudom. Nem vagyok biztos benne. Én itt voltam, mármint úgy értem, pontosan itt ültem, amikor távozott. Nem értem. - Szeretném, ha megkeresné az iratokat, a bírói

184

J. D. Robb

végzést és az elbocsátó papírokat. - Istenem, az eltart egy ideig. Évekkel ezelőtt történt, és ahogy azt már mondtam, pont a költözködés kellős közepén, de azért utánanézek. - Persze hogy utánanéz. Shivitz arcáról eltűnt a mosoly. Keskeny vonallá szorította össze a száját. - Ne kötekedjen, fiatalasszony. Minden iratot megőrzünk, de ezt már biztosan archiváltuk. Nem mindennap kell elővennünk a tizenöt éves aktákat. Miért is tennénk, amikor... Eve figyelte, ahogy Shivitz fejében lassan összeáll a kép, és szelíd sértettségét felváltja a döbbenet. - Shelby? Őt is... megtalálták? - Látnom kell azokat az iratokat. - Máris előkeresem! — sietett el túlméretes cipőjében Shivitz, miközben kiabálva hívta a titkárát. - Hallgatózol, Quilla? - kérdezte Eve anélkül, hogy megfordult volna. Quilla némán lesurrant a lépcsőn, akár egy kígyó. - Én is kihívás vagyok. -Jó neked. - Hé, valaki képen törölte! - Ahogy mondod. Most egy cellában azon gondolkodik, mennyit fog ülni, amiért megtámadott egy rendőrtisztet. - Kellemetlen arcra kapni — jegyezte meg Quilla, és a hangja elárulta, hogy tudna mit mesélni a témában. — Mellesleg mindenki a halott lányokról beszél. A smasszerek elvonultak az irodába és úgy egy órára magukra zárták az ajtót. - Smasszerek? - Akár azok is lehetnének. Éjjel fél egy volt. A gondnoknő bőgött, és mindenkinek fekete szalagot kellett a karjára kötnie, pedig nem is ismertük azokat a lányokat, ráadásul már egy örökkévalóság óta hullák. Utána mindenkit külön meditációra küldtek, hogy segítsük a lelkűket az

Halálos rejtekhely

185

átkelésben. - Hová kell átkelniük? Quilla a mennyezet felé emelte a kezét és kört rajzolt az ujjával a levegőbe. -Valahová. Kurvára utálom a meditációt. Unalmas. Még hallottam, ahogy Ms. Jones azt mondja... - hallgatott el hirtelen, és a lépcső felé pillantott. - Mit mondott? - Hahó, Ms. Brigham - köszönt Quilla. - Szia, Quilla - jelent meg Seraphim a lépcső tetején. Hadnagy, nyomozó - indult el lefelé. - Segít maguknak valaki? - Shivitz gondnoknő elment, hogy előkerítsen néhány régi aktát. - Ma egyikünk sem találja igazán a helyét - simított végig Quilla vállán Ms. Brigham. - Nem az osztályban kellene lenned, Quilla? - Talán. Észrevettem őket, és nem akartam, hogy csak úgy egyedül ácsorogjanak. - Nagyon udvarias vagy, de majd én foglalkozom a vendégeinkkel. Visszamehetsz az osztályodba. - Oké - pillantott Eve-re a kislány, mielőtt elsietett. - Mint a legtöbb gyerek - kezdte Seraphim -, ő is kíváncsi. Inkább titokzatos, izgalmas eseményként élik meg a történteket, mintsem tragédiaként. Az ő korukban ez teljesen normális, habár mondták, hogy az éjjel a legérzékenyebb lányokat rémálmok gyötörték. - Nem árulta el a gondnoknőnek, hogy azonosítottuk Shelbyt. - Nem. Senkinek sem adtam tovább. Rosszul tettem? Elnézést - folytatta, mielőtt Eve szóhoz jutott volna. - Megszoktam, hogy megőrzőm a hozzám fordulók titkait. - Semmi baj. Nem a maga dolga, hogy másokat értesítsen. Csak kíváncsivá tett, hogy miért nem szólt neki. - A nagymamámnál kerestek fel. Számomra ez azt jelenti, hogy bizalmasan kívántak beszélgetni velünk. - Értem.

186

J. D. Robb

- Ugyanez az oka, hogy csak félve kérdezem... ne hozzak jeget az arcára? Elég fájdalmasnak tűnik a sérülése. - Velem minden oké, de azért köszönöm. - Rendben. Szeretném megköszönni, hadnagy, hogy keresték és meg is találták Leah Craine-t. - Roarke találta meg. - Tudom, de sokat jelent nekem, hogy épségben van és boldog. Felhívtam. Először haboztam, de nagyi és Jack, a vőlegényem meggyőztek arról, hogy beszéljek vele. Örülök, hogy hallgattam rájuk. Együtt fogunk ebédelni a jövő héten. - Ez kedves. - Én is annak érzem - mosolyodott el Seraphim. — Bevallom, hogy a kislányokról is ejtettünk néhány szót. Csak érintőlegesen, de már ő is hallott a történtekről. Elárulta, hogy amikor újra megszökött, már kerülte a Menedéket. Félt még a közelébe is menni, hátha az apja megint ott keresi - hallgatott el egy pillanatra, és óvatosan a lépcső felé pillantott. - Szerintem mindketten tudtuk, még ha nem is mondtuk ki, hogy akkor talán ő is ott lenne azok között a kislányok között. így viszont felnőtt. Szereti a munkáját, a férjét, és nemsokára megszületik az első gyermekük. - Mondja meg neki, ha bármire emlékszik a Menedékben töltött időkről, hívjon fel. - Ez is szóba került. Megadtam neki a számát, de mint azt már mondtam, folyton lehajtott fejjel járt és nem igazán figyelt semmire. - Oké. Sikerült további maradványokat is azonosítanunk. Ha van egy kis ideje, vessen egy pillantást ezekre a képekre. - Üljünk le. A gyerekek most vagy az osztályukban, vagy foglalkozáson vannak... Quillát is-beleértve pillantott újra a lépcső felé Seraphim, mielőtt leült a Shivitz pultja melletti székre és elvette Eve kezéből a fényképeket. Istenem, milyen fiatalok. Mindnyájan nagyon fiatalok voltunk. Ezekre a lányokra nem emlékszem. Nem tűnnek ismerősnek. Tudják már, hogy mi történt velük? - A nyomozás folyik - húzta elő Eve a 'linkjét,

Halálos rejtekhely

187

szemügyre vette a képernyőn feltűnő képet és elolvasta a szöveget.

188

J. D. Robb

Majd beállította, hogy csak a kép látszódjon és Seraphim elé tartotta. - Vele mi a helyzet? — Egy újabb? Gyűlölök arra gondolni, hogy... Igen! O, hisz ez Mikki... tegnap meséltem róla. Shelby, Mikki, T-Bone. Mikki... nem jut eszembe a teljes neve. - Mikki Wendall. — Igen, valóban így hívták, de őt visszahelyezték a családjához. Azért emlékszem rá, mert közvetlenül azután történt, hogy ide költöztünk... mondjuk egy héten belül, ebben már nem vagyok teljesen biztos. Onnan tudom, hogy elkísértem a nagymamámat, amikor idejött, hogy megnézze az új helyet. Nagyon izgultam, hogy találkozhatom a többiekkel - tette hozzá halkan, halvány mosollyal a szája szélén. - A.kkor mondta DeLonna, hogy Mikki és Shelby is elmentek. Shelby nevelőszülőkhöz került, Mikki haza. Eve arra gondolt, hogy Wendall aktáit is látnia kell. Mikki eltűnését viszont nem jelentették, ezért nem került be az eltűnt személyeket nyilvántartó adatbázisba. - Peabody, kérd le Mikki Wendall adatait. Nem tudja, megkereste Shelbyt, miután távozott a Menedékből? —Sajnálom, de fogalmam sincs. Keményen dolgoztam, hogy újra önmagam legyek, hogy távol tartsam magam a drogoktól és együtt maradhassak a nagymamámmal. Nem tartottam a kapcsolatot a benti lányokkal — vetett még egy utolsó pillantást a képekre, mielőtt mindet visszaadta Pea- bodynak. — Shelbyvel amúgy sem tartottam volna. A történtek fényében szörnyű kimondani, de nagy bajkeverőnek számított, nekem viszont már elegem lett abból, hogy mindig belerángatnak valamibe. Mikki viszont... felnőttként és az én szakmai tapasztalatommal világosan látom, hogy szeretethiányban szenvedett és mindent megtett, hogy beilleszkedjen valahová. Bármit megtett volna Shelbynek, és meg is tett. Nem hiszem, hogy Shelby, DeLonna és T-Bone előtt voltak barátai. - Megtaláltuk! - tért vissza sietve Shivitz. Kezében egy diszket és néhány papírlapot lobogtatott. — Jaj, Seraphim,

i

Halálos rejtekhely

189

annyira feszült vagyok. Túl sok nekem ez az egész. - Nehéz időket élünk, gondnoknő - állt fel Seraphim, és átölelte Shivitzet. - Nehéz és hálátlan időket. Arról viszont nem szabad megfeledkeznünk, hogy felelősek vagyunk a gyerekekért. - Tudom, tudom. Shelby Stubacker volt az egyik. Biztosan emlékszik rá. Őt nehéz elfelejteni. - Igen, tudom. - De ő elment - erősködött Shivitz, miközben átadta Eve-nek a dokumentumokat. — Nevelőszülőkhöz került. Közvetlenül azután, hogy elhagyott bennünket, Seraphim. A költözés kellős közepén. Igazság szerint a papírokat még a Menedék állította ki. - Huhú! — nézegette fejcsóválva a papírokat Eve. — Ez hamisítvány, méghozzá nem is túl jó minőségű. - Hamisítvány! - tört ki Shivitz. — Mit ért azon, hogy hamisítvány? Képtelenség! - Például ebben a törvényt úgy írják, hogy ö-r-v-é-n-y. Ilyen esetekben téved a helyesírás-ellenőrző. Más hibákat is észrevettem, de ez a legfeltűnőbb, ami mindent elárul. - Hadd lássam — kapta ki Eve kezéből Shivitz a lapot, majd elolvasta és falfehérre sápadt. — Te jó Isten! Atyaég! Nem értem. Fel sem tudom fogni, hogyan történhetett me&

.. - Üljön le. Üljön le és szedje össze magát — fogta meg Shivitz vállát Seraphim, és finoman lenyomta a székre. - Hogyan érkezett be ez az irat? — kérdezte Eve ellentmondást nem tűrő hangon. - Fogalmam sincs. Őszintén megmondom, hogy fogalmam sincs. Ez csakis tévedés lehet. Nem fordulhatott elő, hogy az irodában összekevertek valamit? Seraphim hátrapillantott. A folyosóra nyíló ajtók kitárultak és hangoskodó gyerekek áradtak ki rajtuk. - Nem folytathatnánk Mr. Jones irodájában? Máris megkeresem. Erről neki is tudnia kell, hátha eszébe jut valami. - Menjünk - intett oda Eve Peabodynak. A társa bólin-

190

J. D. Robb

tott, és miközben folyamatosan beszélt a 'linkjén, átment az irodába. - Mire emlékszik? — tette fel Eve a kérdést Shivitznek. - Igazság szerint nem jut eszembe semmi különös. Dobozokat, asztalokat, székeket pakoltunk, meg még anynyi mindent. Ki-be, le az emeletről, fel az emeletre. Valaki említette, hogy Shelby nevelőszülőkhöz kerül, de már nem vagyok biztos benne, hogy ki. Ekkor arra gondoltam, hogy mennyivel békésebben kezdhetjük az életünket a saját, új otthonunkban. - Mi a baj? - lépett be Nash Jones, és behúzta maga mögött az ajtót. - A dokumentum, amely szerint Shelby Ann Stubackert nevelőszülőkhöz helyezték a felügyelete alól, hamisítvány. - Biztosra veszem, hogy ez lehetetlen — vette el Nash a papírt, majd odament vele az íróasztalához és leült. — Teljesen rendben lévőnek tűnik. Nem tudom, mire... - Érti már? Nash előrehajolt, a hajába túrt, majd újra szemügyre vette az iratot. - Ezt meg hogyan fogadhatták el? Ez nem az én aláírásom. Gondnoknő, Seraphim, ez nem az én aláírásom. Seraphim közelebb lépett, és Nash válla fölött betekintett a papírba. - Valóban nem. Hasonlít, de nem a te aláírásod. - Ennek majd mi utánajárunk - mondta Eve. — Most arról beszéljenek, hogyan történhetett ez meg? - El sem tudom képzelni. Hadd gondolkozzak egy kicsit. Hadd gondolkozzak - hunyta le Nash a szemét, és vett néhány mély lélegzetet. Eve úgy vélte, tanult meditációs technikát alkalmaz, hogy megnyugodjon, és tudta, hogy még egy perc késlekedés már bosszantani fogja. A férfi viszont máris abbahagyta. — Már emlékszem. A gondnoknő... nem maga, kedvesem, hanem Orwin gondnoknő szólt, hogy Shelby papírjai az asztalomon

Halálos rejtekhely

191

várnak az irodámban, amit akkor még be sem rendeztünk. Javában zajlott a költözés, az osztályok is rövidített órák szerint tanultak, továbbá csoportokra osztottuk a bentlakó gyerekeket és a személyzetet, hogy mindenki kapjon valami szerepet az új épület berendezésében. Izgatóan hatott ránk az újdonság és a nagyobb hely, ráadásul mindezért roppant hálásak voltunk. - Valóban — csavarta össze ujjait Shivitz, miközben rábólintott. - Izgultunk és hálásak voltunk. - Sokat dolgoztunk - folytatta Nash de élveztük a felfordulást, ha érti, mire gondolok. Szóltam néhány szót Phillynek Shelbyről. Munka közben beszéltük meg az áthelyezést. Mindketten aggódtunk, de végül is a mi otthonunk csak átmeneti kikötő. Később Phillyvel haraptunk valamit a szobánkban. Ott is nagy volt még a felfordulás, de legalább a sajátunknak éreztük. Említette, hogy Mikki Wendall, Shel- by barátnője sírt. Azért, mert Shelby elment. Megbeszéltük, mivel tudnánk megkönnyíteni Mikkinek az elválást. Azt hittem, Philly intézi az áthelyezést, de az én aláírásomat próbálták odahamisítani az iratra, nem az övét. - Nem látta távozni, nem beszélt a gyermekvédelmissel, akinek el kellett vinnie innen? - Nem. Azt hittem, Philly vagy a gondnoknő megtette. Vagy Montclair. Akkor még ő is velünk élt - masszírozta még mindig sápadtan a halántékát. — Ellenőriznem kellett volna az iratokat. - Azt hiszem, a régi gondnoknő adta ide nekem, hogy iktassam - mondta Shivitz. — Ezt írta elő a bizonylati rend. Költözés közben is igyekeztünk rendben tartani az aktákat és a számítógépeket, így valószínűleg én iktattam az anyagot, de nem vizsgáltam át. - Beszélnünk kell a húgával. - Igen. Igen. Máris felhívom, és megmondom neki, hogy azonnal jöjjön vissza. Akkor nagyon sokan járkáltak az épületben - suttogta Jones, miközben .a ’linkje felé fordult. — A személyzet, az önkéntesek, az elektronikai cég szerelői, akik azért jöttek, hogy beüzemeljék a gépeinket,

192

J. D. Robb

meg a gyerekek. Fáradtak voltunk, de boldogok. Reménykedtünk. Eve elképzelte, hogy Shelby is reménykedett valamiben - de azzal, hogy elérte a célját, egyben a saját életének is véget vetett.

Tizenkettedik fejezet

Eve csaknem egy órát töltött azzal, hogy Nashville, a rohan- vást érkező Philadelphia, Shivitz és további két alkalmazott segítségével megpróbálja megtudni, mi történt pontosan, amikor Shelby utoljára lépett ki a kapun. Kérdéseire nem kapott kielégítő választ, és nyugtalan, zavart embereket hagyott maga mögött, miután távozott. - Képtelen vagyok eldönteni, hogy a pertől félnek, habár ki az, aki ezért perelné őket, esetleg a bírságtól vagy a büntetéstől. Azt sem tudom, hogyan zajlott le pontosan ez az egész, vagy ha bűnösek, akkor meg lehet-e vádolni őket bűnrészességgel a gyilkosságban, vagy nem. - Szerintem egy kicsit mindegyik - helyezkedett el Pea- body a kocsiban. — Akarod tudni, mit derítettem ki Mikki Wendallról? - Naná. — Az anyja súlyos kábítószerfüggő volt. Először csak a lányát hanyagolta el, majd elveszítette a munkáját, végül kilakoltatták, mert nem fizette a lakbért. Az utcára kerültek, ahol bárca nélkül árulta a testét sokszor ennivalóért, egy ágyért, de leggyakrabban kábítószerért. Néhányszor letartóztatták és a gyereket is többször lopáson kapták. A gyermekvédelmi szolgálat végül megmozdult, és Mikki a Menedékbe került, miközben az anyját elvonóra kötelezték. — Ezt meg honnan tudod? — Közvetlenül a forrástól: magától Mikki anyjától. Akkoriban semmivel sem törődött. Függő volt, a testét árulta és hagyta a lányát egyedül csavarogni az utcán. Még biztatta is a lopásra. Az első adandó alkalommal megszökött az el- vonóról. Elkapták és a börtönben alaposan elverték. Akkor világosodott meg. Végigcsinálta az elvonót, az azt követő három hónapban eljárt a terápiás beszélgetésekre és munkát is szerzett. Éjszakánként irodát takarított, napközben feke

Halálos rejtekhely

191

tén dolgozott egy munkásnyúzó üzemben. így sikerült any- nyi pénzt félretennie, hogy kivegyen egy tisztességes lakást és kérvényezze, hogy adják vissza a gyerekét. - Milyen gyorsan kapta vissza? - Csaknem egy évbe került. Rendszeres vizeletvizsgálatra kötelezték, tanácsadásra kellett járnia és a gyermekvédelmi szolgálat többször is kiment hozzá környezettanulmányra. Úgy tűnik, övé az egyik sikertörténet. - Ritka az ilyen. - Aha, ezért is figyeltek fel rá. Ez alatt az egy év alatt tovább növelte a megtakarításait, dolgozott, elviselte a folyamatos ellenőrzéseket, eljárt a gyűlésekre és összeismerkedett egy férfival. Karbantartóként dolgozott az irodaházban, ahol takarított. A fickó egyenes jellem. Végül összeköltöztek - mocorgott Peabody. - Őt is megnéztem, nehogy maradjon egy elvarratlan szál, de tiszta. A gyermekvédelmi szolgálat is megfelelőnek találta. Végül a bíróság engedélyezte, hogy a kislány hazakerüljön. - Mégsem lett belőlük boldog család. - Nem. A gyerek kerülte az iskolát, nem vette komolyan a feladatait. Pimaszkodott, éjszakánként meglógott otthonról, meglopta a szüleit. Az anyja egyszer drogot talált elrejtve a szobájában, amit lehúzott a vécén, valamint egy kést. Ez utóbbi nagyon megrémítette, de elhatározta, hogy nem adja fel, és ezt követően még többet jártak tanácsadásra. A kiscsaj viszont már véglett e^gel ag életformával, gondolta Eve. - Az anya egyszer észrevette, hogy terhes. Ezt új esélynek fogta fel. Eltökélte, hogy ezúttal mindent helyesen csinál. Tiszta, és tiszta is marad. Egyszer rajtakapta a lányát, amikor beállva ment haza az éjszaka közepén. Még a Zoner szagát is érezte rajta. Veszekedtek, végül a kölyök elrohant. Az anyja utána. A lépcsőnél érte utol és próbálta visszarángatni, mire az egyszerűen lelökte rajta. - A gyerek lelökte a terhes anyját a lépcsőn? - Nem tudta, hogy terhes, de igen, valóban így történt.

192

J. D. Robb

Utána faképnél hagyta és elment. Az anya súlyosan megsérült. Megnéztem az orvosi kartonját, de ő is mesélt róla. Napokig nem derült ki, hogy megtarthatja-e a magzatot, vagy sem. Akkor hozta meg azt a döntést, hogy hagyja elmenni Mikkit. Gyűlölte magát ezért, de féltette a második gyerekét. Nem jelentette Mikki eltűnését, nem jelentette fel, mert azt sem akarta, hogy javítóba küldjék. Állítólag Mikki azt vágta a fejéhez, hogy ők már nem egy család, hogy már van új családja, ahol jól érzi magát, és hagyják őt békén. - Ezért békén hagyta. - Aha, békén. Két hétig feküdt a kórházban, majd az orvos utasítására otthon sem kelt fel egy hónapig az ágyból. Az élettársa kereste Mikkit, amikor tudta, de soha többé nem látták. Már két közös gyerekük van, egy fiú, aki annyi idős, mint amennyi Mikki volt az eltűnése idején, és egy pár évvel fiatalabb kislány. - Elcseszte a lánya életét. - Igen, és ezzel tökéletesen tisztában van. Próbálta helyrehozni, Dallas, de nem sikerült. Ezentúl azzal a tudattal kell élnie, hogy a lánya mindvégig halott volt. - Mikki nem ment vissza az új otthonba az FHIMKhoz, szóval nem arról a családról beszélt. Szerintem inkább Shelbyről meg a régi házról, ahol valóban egyfajta családként élt együtt Shelby, DeLonna és T-Bone. Elve vagy halva, de meg kell találnunk a másik kettőt. - Eltűntek a térképről. Egyiküknek sem akadtam a nyomára. Az adatok szerint a Menedék után az FHIMKhoz mentek tovább. DeLonna tizenhat évesen bekerült egy munka/oktatási programba, utána elpárolgott. T-Bone tizennyolc éves koráig maradt és csak ezután tűnt el a városban. Ezt követően egyikükről sincs feljegyzés. - Bízd rá McNabra a keresést — utasította Eve. - Ha ő sem találja őket, akkor továbbadom Roarke-nak a feladatot. - Rajta vagyok. Beveszed ezt a kavarást Shelby áthelyezése körül? - Még nem döntöttem el. Nem látom magam előtt a történteket. Utcakölyök volt, de nagyon ügyes és ravasz. A legnagyobb felfordulás közepére időzítette a szökését, és a

Halálos rejtekhely

193

dokumentum is hivatalosnak tűnik, ha az ember nem vizsgálja meg közelebbről. Ellenőrizni akarom az aláírást. Ha valóban nem Jonesé, akkor valamivel hátrább kerül a gyanúsítottak között. - Elgondolkodtató, hogy miért akart eltűnni ilyen hirtelen, amikor jobb helyre költöztek, meg minden. - Ezt ő egyáltalán nem tartotta jobbnak. Nem felelt meg a saját szabályainak - jelentette ki Eve, miközben arra gondolt, neki is tisztességes hely jutott az állami gondozásban. Többnyire három négyzetméter. O is azonnal ki akart kerülni onnan, amint megkezdhette a saját, önálló életét. — Olyasmit kínáltak neki, amire jobban vágyott. Vagy esélyt látott, hogy megszerezze, amit még inkább akar. A szabadságot. Ahol a sajátjain kívül nincsenek szabályok, azt csinálja, amit csak akar, és akkor, amikor kedve támad rá. Azt eszi, ami jólesik, és amikor megéhezik. Ez viszont közel sem hasonlít egy családra, Peabody... A legtöbb kölyök persze segíti a másikat, amikor kihullik a társadalom hálójából, de ez nem család. Ezt csak két bizonytalan lépés választja el a börtöntől. - Te sohasem szöktél meg? - De igen, még az elején. Most már tudom, milyen szerencsés voltam, hogy elkaptak. Szerencsés voltam, mert gyorsan megtanultam, hogy a javítót már csak fél lépés választja el a börtöntől. Nagy a kísértés, hogy tegyük meg ezt a fél lépést, töltsük le a büntetést és utána ott folytassuk, ahol abbahagytuk - tért vissza az eredeti témájukhoz Eve. Shelby viszont kockáztatta, hogy elkapják és javítóba dugják az otthon helyett, mert ez utóbbi semmit sem jelentett neki. Tudom, hogy sokam vannak a hozzá hasonlók, és a többségük egyenes úton halad a börtön felé. Ki akart kerülni onnan és ennek érdekében üzletelt, talán zsarolt is másokat, csalt, lopott, amit éppen kellett. Viszont valaki segített neki megszökni, és egy nagy ugrással azt is kijelentem, hogy valószínűleg a későbbi gyilkosa. - Ez is egy lehetőség. Ha Jones vagy a húga pszichopata gyerekgyilkosok, akkor évekig válogathattak a bőségszaruból. Hacsak nem bizonyos fajta gyerekekre

194

J. D. Robb

utaztak, vagy nincs valami különleges jelentősége a tizenkettes számnak. - Aha, ez már nekem is eszembe jutott. Viszont akkor még az öccsük is velük lakott. - A halott testvér? Az oroszláneledel? - Aha. Nézzük a következő lehetőséget — pillantott a társára Eve. - Mondjuk, hogy az öccsük pszichopata gyerekgyilkos. Ismeri az áldozatokat, legalábbis azokat, akik kapcsolatba kerültek az otthonnal. Be tud jutni a régi épületbe, amelyet úgyszintén ismer. Időnként járt ott, segített a kisebb javításoknál, így elképzelhető, hogy a gipszkartonozáshoz is értett. - Akkor miért utazott Afrikába? Csak nem akart nemzetközi pszichopata gyerekgyilkos lenni? Utána kell néznünk, nem tűntek-e el arrafelé is a gyerekek, mielőtt felfalta az oroszlán. - Utánanézünk, de ami a miértet illeti: nem lehetséges, hogy lebukott? Rajtakapták a jótét lélek testvérei. Vagy nem jutottak ilyen messzire, csak azt vették észre, hogy nem helyénvalóan viselkedik a kislányokkal, amit nem hagyhattak. Behajózták és misszióra küldték. Utána már gondoskodott róla az állatok királya — fejtegette Eve, de nem igazán tetszett neki ez a befejezés. — Biztos, hogy futott egy kört az oroszlánnal? - Olvastam a jelentést, a halotti bizonyítványt, a hamvasztási jegyzőkönyvet és a hamvak hazaszállításának a dokumentációját. - Egy holttesttel többre mennénk — dünnyögte Eve. Egy eleven gyilkossal még többre, mert azt bezsuppolhatjuk a börtönbe. Ennek ellenére érdemes eljátszani kicsit a pszichopata gyerekgyilkos öcsike gondolatával. - Nem igazán tudom elképzelni, hogy a testvérei fedeznék, ha kiderül, hogy ő végzett a kislányokkal. - Vér. Víz. - Oké, talán mégis el tudom képzelni. Viszont nem tűnnek sem ostobának, sem hazardőrnek. Egyszerűen

Halálos rejtekhely

195

otthagyták volna a testeket? - Nem, ha tudnak róluk. Ebbe az ellentmondásba már én is belefutottam — ismerte el Eve. — Szóval, ahogy azt már mondtam, talán nem fajult eddig a dolog. Az is lehet, hogy ez a nyom zsákutcába vezet, és a halott kisöcs csupán a család harmadik jótét lelke, akit az oroszlán ízletes vacsorának tartott. - Mint a keresztényeket. Tudtad, hogy a rómaiak keresztényekkel etették az oroszlánokat az ünneplő tömeg szeme láttára? - Mi vitte rá őket? - Mondjuk a vérszomj? - Nem a rómaiakra gondoltam. Azt a részét értem. - Komolyan? — pislogott Peabody. - A vérszomj - ismételte meg Eve. - Inkább ő, mint én. A hatalom. A keresztényeket viszont nem értem. Miért nem mondták, hogy persze, ti római seggfejek, akik meg akartok etetni az oroszlánnal, Luigi vagy kicsoda nagyon is remek isten. - Luigi? -Bárki. Utána elmenekülhettek volna a... hogy is hívják azokat a barlangokat? - Katakombák? - Aha, oda. Bemenekülhettek volna a katakombákba, hogy egy pohár bor mellett összeesküvést szőjenek, lázadást szítsanak és megszervezzék a római seggek szétrúgását. - Luigiból még mindig nem tértem magamhoz, de azt hiszem, azért viselkedtek így, mert békések voltak. - Aha, és mi lett végül belőlük? Oroszlánürülék. -Juj. - Pontosan — pillantott a műszerfalba épített ’link felé Eve, amikor jelezni kezdett. — Dallas. A képernyőről a következő lány mosolygott rá. - Szerepel az eltűnt személyek adatbázisában. Emlékszem rá. - Máris nézem. Megvan. Kim Terrance, tizenhárom éves. Jersey Cityből szökött meg. Az anyja jelentette az

196

J. D. Robb

eltűnését. Az apja éppen börtönben ült testi sértésért. - Kérd le az aktuális adataikat. - Itt is van. Az anya két éve újra férjhez ment és Vermontba költöztek, ahol nyitottak egy kisebb szállodát. Az új férjnek van két felnőtt gyereke. Az első férj bántalmazta a családot, a felesége végül távoltartási végzést kért ellene. Most is börtönben ül, amiért megverte és megerőszakolta a második nejét. Az eltűnt személyeket nyilvántartó adatbázisban külön jelzés szerepel a kislánynál, és a számítógéppel öregített arcképe is ott van az adatai mellett - mutatta a húszas éveinek a vége felé járó nő fotóját Peabody. - Még mindig keresik, Dallas. - Majd én értesítem őket. Lássuk, milyen kapcsolatban állt a Menedékkel, az FHIMK-val, az ott dolgozókkal vagy a bentlakókkal. - Ő a hetedik - jegyezte meg Peabody, miközben Eve befordult a kapitányság mélygarázsába. - Még öten maradtak, de ettől nem lesz könnyebb. Eve az új arcképet is kitűzte a táblára. Terrance-nek nem volt esélye, hogy a számítógépes fantomképen ábrázolt nővé érjen. Örökké abban a köztes korban ragadt, amikor az embernek látszólag túl nagyok a fogai és a szeme. Nem szerepelt a Philadelphiától kapott névsorban. Eve biztosra akart menni, ezért felhívta a gyermekvédelmi szolgálatot, és hízelgéssel, fenyegetéssel, illetve veszekedéssel rávette a szerencsétlen, túlhajszolt szociális munkást, hogy nézzen utána az archívumban. Végül megtalálták Kim Terrance aktáját — csavargás, bolti lopás. Mindkét ügyben elbeszélgettek a gyerekkel és az anyával, aki ekkor egy anyaotthonban keresett menedéket. Viszont mindkét alkalom után hazament és a gyereket is visszavitte abba a pokolba, amelyben éltek. Túlságosan sokan követik e%t a mintát, gondolta Eve. Legalább az áldozat anyja végül megszakította a láncot, de csak akkor, amikor a lányát már elnyelte az utca és neki is a gödör legmélyéről

Halálos rejtekhely

197

kellett felkapaszkodnia. Csakhogy elkésett, gondolta Eve. Elkésett, mert a gyerek már nem bízott a nőben, aki újra és újra bumerángként visz- szatért ahhoz az emberhez, aki folyamatosan verte. Már nem tudta elnyomni félelmét és önutálatát, hogy az anyja ragaszkodik ehhez az erőszakos alakhoz. Túl későn szakította meg a láncot, lépett új útra. Túl későn ahhoz, hogy felnőjön és azzá váljon, mint akit a számítógépes kép mutat. Befejezte a jegyzetelést. A lány nem járt templomba, mint Lupa vagy Carlie. Nem számított lázadó, független léleknek, mint Linh. A hallottak alapján olyan kemény sem volt, mint Shelby. Inkább Mikkibe% hasonlított, gondolta. Elege lett mindenből. Egy ideig lógott a 'linken, meghúzta vagy éppen elvarr- ta a szálakat. Majd megnézte, mit talált Peabody Montclair Jonesról, mert ez a kérdés nem hagyta nyugodni. Ő volt a négy testvér közül a legfiatalabb. Alig töltötte be a huszonhármat. Hét év választotta el Philadelphiától. Akárcsak a többiek, ő is magántanuló volt, de Nashsel és Philadelphiával ellentétben nem vágyott a nyilvánosság elismerésére a szociális munkájáért cserében. Selmával, a legidősebb nővérrel szemben, aki messzire költözött és családot alapított, Montclair nem utazott sehová. Eve egyre mélyebbre ásta magát. Időnként visszakeresett néhány adatot vagy utánanézett egy-két megjegyzésnek. Amikor Peabody belépett, felemelt ujjal jelezte, hogy várjon, és folytatta a beszélgetést a 'linken. - Nagyon köszönöm a fáradozását, Owusu őrmester. - Örülök, hogy segíthetek. Peabody kíváncsi lett az erőteljes, mégis dallamos hang tulajdonosára és közelebb hajolt a képernyőhöz. - Beszélek a nagyapámmal és a bácsikámmal. Visszahívom, ha ki tudják egészíteni azt, amit eddig mondtam. Jó éjszakát, hadnagy. - Magának is, őrmester.

198

J. D. Robb

- Mi volt ez? Ki volt ez? - Alika Owusu őrmester a Zimbabwei Köztársaság rendőrségétől. — Mi a fene! Afrikával beszéltél? — Legalábbis egy darabkájával. —Mennyi ott az idő? Hallottál elefántot, oroszlánt vagy bármit? — Owusu őrmester éjszakás szolgálatot teljesített, ami nagy szerencse, mert fogalmam sincs, mennyi ott az idő, ugyanis én itt vagyok. Nem hallottam sem bömbölést, sem a helyi vadvilág áldozatainak a sikolyát. — Nagyon szeretnék egyszer elefántot látni — jegyezte meg elgondolkodva Peabody. - Nem állatkertben, hanem a természetes környezetében. A hiéna hangjára is kíváncsi vagyok még úgy is, hogy gyávának és őrültnek tartják. Továbbá szeretnék... — vette észre Eve szigorú pillantását és gyorsan témát váltott. - Nem érdekes. Ezek szerint szöget ütött a fejedbe Montclair Jones története. — Csak tisztán akarok látni a kérdésben, ez minden. Sikerült megtalálnom az őrmestert. Kislány volt, amikor ez az emberevő oroszlános eset történt. Jonesra is emlékszik még, ugyan csak kicsit, de a maradványaira már sokkal jobban. Amúgy a nagyapjával is ez az állat végzett. -Juj - tört szilánkokra Peabody fejében a romantikus szafariról dédelgetett kép. — Tudom, emberevő, de akkor is. Egyszerűen ilyen a természete, igaz? — Gonosz emberevő oroszlán, meg egy apró falu, tele apró gyerekekkel, lassan mozgó öregasszonyokkal és szerencsétlen háziállatokkal. Ebben az esetben kivételesen az oroszlán veszített. — Megerősítette, hogy Jonesból oroszláneledel lett? — Megerősítette, hogy történt egy incidens, melyben a területen dolgozó misszionáriust, név szerint Montclair Jonest megtámadta és megölte egy oroszlán. — Ami megegyezik a testvérei történetével és a hivatalos közleményekkel. — Aha, aha — dobolt ujjaival az asztal lapján Eve. —

Halálos rejtekhely

199

Ennek ellenére bogarat ültetett a fülembe. Selma, a legidősebb nővér az egyik Ausztráliába vezető misszióján férjhez ment egy birkapásztorhoz. Egyáltalán miért nevelnek az emberek birkát? - Neked is gyapjúkabátod van. - Komolyan? - Ami puha - simította végig áhítattal Eve kabátjának az ujját Peabody. - El a kezekkel! Bárhogy is legyen, azóta birkát tenyészt és gyereket nevel, miközben a húga és az öccse lediplomáztak, missziókon vettek részt és összegyűjtöttek annyi pénzt, hogy végül megvásárolhatták a Kilencediken álló épületet, ahol berendezték a Menedéket. - Csak szólok, hogy a pénz egy részét örökölték. A családi otthon árából is kaptak valamennyit. Az apjuk akkor adta el, amikor az anyjuk öngyilkos lett, ő pedig misszióra ment. Az aktában olvastam az öngyilkosságról folytatta Peabody. - Kiderült, hogy az utolsó terhessége óta folyamatosan depresszióval küzdött. - Gyereket szülni úgy, hogy már van három, akik közül a legidősebb kamasz, ráadásul közeledik az ötvenhez... ettől én is depressziós lennék. -Én nem... Vagyis, ha jobban belegondolok, talán mégis - tűnődött Peabody. - Szóval az anyát és a legkisebb fiát is depresszióval meg szorongással kezelték. A gyerek egészen addig nem távolodott el otthonról, amíg az anyja fel nem vágta a csuklóját. Ezt követően a két Jonesszal lakott együtt. Nem tanult tovább, nem szerzett diplomát... tizennyolc évesen elment egy fiataloknak szervezett csoportos misszióra Haitire. Ezután nem hagyta el többé az országot. - Ez is elég depressziósán hangzik. - Talán, de az anya egész életében mentális és érzelmi problémákkal küzdött, míg végül a klasszikus módszerrel vetett véget az életének. Egy kád meleg vízben felvágta az ereit. - Úgy kevesebbet kell takarítani utána, ráadásul a me-

200

J. D. Robb

leg víztől ellazul az ember. Viszont mégiscsak fürdőkád csillant fel Peabody szeme. - Én nem mentem vissza ilyen messzire. - Klasszikus módszernek számít az öngyilkosok, különösen a nők körében, de a fürdőkád talán jelent valamit. Abból, amit eddig megtudtam, a fiú csak apró kisegítő feladatokat végzett a Menedékben. Néha főzött, takarított, javítgatta, ami tönkrement, segített az osztályokban és a csoportokban. Semmiben nem számított szakembernek — állt fel Eve, és megérintette Montclair Jones régi igazolványképét a táblán. - Majd nagyjából az idő tájt, amikor a tizenkét kislányt bedugták a Menedék falai mögé, a testvérei elküldték Afrikába. Ezt megelőzően mindössze egyetlenegyszer járt misszión, és azóta ki sem mozdult az Államokból, sohasem maradt egyedül, nem utazott sehová, legalábbis a testvérei vagy tapasztalt kísérő nélkül - csóválta a fejét Eve. - Az időzítés mindenesetre érdekes. - Viszont ha a bátyja és a nővére tudták, hogy mit művelt, biztosan megszabadulnak a holttestektől — erősködött Peabody. - Ráadásul el sem tudom képzelni, hogyan őrizték meg ilyen sokáig a titkot, hogyan éltek azzal a tudattal, hogy a régi épület kislányok holttesteit rejti. - Ez engem is zavar, de az időegyenes... Ha Montclair itt volt, ha még élt és a Menedékben dolgozott, ő áll a gyanúsítottak névsorának az élén. Most is az első azok között, akiknek nagyon, de nagyon alaposan utána akarok nézni. Eddig mit találtál? - A nagy büdös semmit A legutóbb azonosított két áldozat semmiféle kapcsolatban nem állt a Menedékkel, az FHIMK-val, Nashsel vagy Philadelphiával. Senkivel. Eve bólintott, mivel ezt a semmit már ő is megtalálta. - A koreai boltos összekapcsolta Shelbyt és Linht. Más kapcsolatokat is keresnünk kell, még ha bizonytalanok is. Hazaviszem a munkát. Ki kell terjesztenem a keresést, és közben más szemszögből is megvizsgálnom a találtakat. - Értesítetted már az utoljára azonosított áldozat hoz-

Halálos rejtekhely

201

zátartozóit? - Bes2éltem az anyjával. Semmit sem tudott a többi áldozatról és életében nem hallott még a Menedékről. - Hogy fogadta? - Pityergett egy keveset — idézte fel pakolás közben Eve de hamar összeszedte magát. Mondta, hogy szeretné majd elvinni a maradványokat, ha lehetséges. Jubal Crainenek is utánanéztem. A felesége megölte és rágyújtotta a pajtájukat. - Nagyon elege lehetett már belőle. - A férje addig verte, míg végül bekattant és elintézte. Viszont negyvenöt szeptemberében még vígan élt Nebraskában, ráadásul a lánya is csak novemberben rázta le magáról újra a pórázt, szóval addig nem volt semmi oka visszajönni ide. - Nem igazán hiszed, hogy ő gyilkolta meg a lányokat. - Nem. Főleg azért, mert nem hiszem, hogy ennyi időt töltött ebben az istentelen New Yorkban, vagy ha mégis, akkor a lányok nem adták volna meg neki magukat komolyabb dulakodás nélkül - kapta magára Eve a kabátját. - Viszont ezt a laza szálat is el kellett varrni. - McNab már keresi DeLonnát és T-Bone-t. Talán mi is hazavisszük a munkát. - Azonnal értesítsetek, ha bármelyiküket megtalálja — kapta fel Eve az aktát és a diszkeket, majd kisietett. Szándékosan kanyarodott hazafelé menet a Times Square őrült forgataga felé. Nézte a csapatosan sétáló kamaszokat, különösen a fiatal lányokat, akik becslése szerint nem sokkal múlhattak tízévesek. Ő sohasem csatlakozott egyetlen csapathoz sem. Jobb szeretett egyedül lenni. Úgy tartotta, ez a közlekedési forma még akkor is tülekedésbe torkollik, ha az ember átveszi a csoport mentalitását. Viszont felfogta, hogy az ő viselkedése jelentette a ritka kivételt. Látta, mennyire hasonlítanak egymásra, ahogy a sötétséget távol tartó, mindenkit szórakozásra csábító fényfüzé-

202

J. D. Robb

rek alatt vonulnak. A kabátjuk, sapkájuk, sáljuk és kesztyű

203

/. D. Robb jük színe ugyan eltért, de így is észre lehetett venni, hogy a legtöbben ugyanazt a stílust követik. Divatjamúlt, súlyos csizmájuk minden bizonnyal horgonyként kapcsolta lábukat a járdához, ehhez rikító színű, szűk nadrágot húztak, ugyancsak rikító kabáttal. Fejüket kopott, óriási sapka fedte, amelynek a megkötőjét hagyták szabadon lobogni. Dobozból itták a szénsavas üdítőt, miközben a 'linkjükbe nyafogtak és darabokra törve osztoztak a puha pereceken. Közben olyan szorosan egymás közelében maradtak, mint akiket láthatatlan szálak kapcsolnak össze. Az idősebb lányok csapatait időnként megzavarták a közöttük keresztülcsörtető fiúk, a fiatalabbak viszont akiknek a kora megegyezett az áldozatok korával háborítatlanul mentek a saját fejük után. Eve azt is észrevette, hogy a csoportok eloszlásán nem csak a nemek, de a társadalmi osztályok is megfigyelhetők. Felfigyelt egy olcsóbb csizmákat, vékonyabb kabátokat viselő csapatra. A gyerekek többsége sapkát sem hordott, és szemmel láthatóan többet költöttek a fodrásznál, hogy csíkokat fessen a hajukba, mint a ruházati boltokban. Látta, hogy ketten elterelik az utcai árus figyelmét, miközben a harmadik elemei egy sálat és azonnal továbbadja a mellette mintegy véletlenül elsétáló negyediknek. Ezt követően Fürge ujjú üres kézzel, ártatlan nyugalommal fordult oda két társához. Vajon eladják vagy hordani fogják? A fények váltottak. Eve folytatta az útját hazafelé. Nem lehet mindenkit üldözni, mindenkit börtönbe zárni vagy a rendszer gondjaira bízni, ezért azt csinálják, ami a legjobban megfelel nekik. Egyeseknek, mint ahogy Roarke-nak is, ez a túlélést jelentette. Mindent elemeinek az utcán, amit csak tudnak, hogy megtölthessék a hasukat vagy megnézzenek végre egy videót. Mások csupán az izgalmat keresik, és gyorsan a társaság középpontjába akarnak kerülni. Közben mindegyikük úgy gondolja, hogy örökké fog i

204

élni.

J. D. Robb

Eve maga mögött hagyta a tömeget, a zajt, a vibráló fényeket, és az otthona felé kormányozta a kocsit. Ahogy a házat nézte, látta, hogy megint meglátogatták őket a manók. A csillag alakú lámpákkal, a számtalan koszorúval és zöld díszítéssel úgy festett, mint valami elegánsan becsomagolt ajándék. Hosszú, nagyon hosszú út vezetett idáig attól a nyurga karácsonyfától, amelyet Mavis vitt át hozzá minden évben. - Mavis - mondta ki hangosan. - A francba, a francba, róla teljesen megfeledkeztem! - pillantott az órájára Eve, majd összerezzent és felkapta a magával hozott aktát. Ha a vendégek már megérkeztek, számíthat valami epés megjegyzésre Summersettől. A pokolba, mindenképpen a fejéhez vág majd valamit, de ezúttal meg is érdemli. Ráadásul szüksége lesz néhány percre, hogy felmenjen az emeletre, aktualizálja a táblát, majd leüljön gondolkodni. Uralkodott magán és nem rontott ajtóstól a házba. Nem akarta ezzel is beismerni, hogy tudatában van a késésnek hogy s^égyelli azt. A lehető legnyugodtabban lépte át a küszöböt. A feketébe öltözött Summerset természetesen az előtérben várta - viszont a ház belsejéből egyetlen hangot sem hallott. - Szerencséje, hogy a vendégei késnek egy kicsit árulta el Summerset. - Továbbá szorult beléjük annyi udvariasság, hogy felhívjanak és tudassák velem. - Én nem vagyok vendég — bújt ki Eve a kabátjából, és hanyag mozdulattal a lépcsőkorlátot tartó oszlopra lökte. Nem kell magának megfelelnem.. Örömében, hogy hamarabb hazaért a barátainál, más alkalomra halasztotta a készenlétben tartott sértéseket. Sarkában a macskával felkocogott a lépcsőn. Egyenesen az irodájába ment és odafordult a házi számítógéphez. - Hol van Roarke?

Roarke

Halálos rejtekhely még nem érkezett

205 haza.

206

J. D. Robb

- Még jobb. Némi szerencsével a tábla elrendezésével együtt még arra is jut ideje, hogy egy kávé mellett gondolkodjon egy keveset. Új csoportosítással próbálkozott. A lányok életében készült képeket előre, a maradványok felvételeit hátra tűzte. Ugyancsak előre kerültek a szülők, gondviselők és a Menedék személyzete. Összekötötte Shelbyt és Linht, Shelbyt és Mikkit. Shel- by, Mikki és Lupa egy időben laktak a Menedékben, még ha nem is nagyon érintkeztek egymással. Seraphim lánykori és felnőttkori fotóját is feltűzte. Ez is egy újabb kapcsolat. Fogta a bögréjét és kávét kortyolgatva körbejárta a táblát, kicserélt néhány fényképet, újra megvizsgálta az alaprajzon a fürdőszobát és a környékét, ahol feltételezése szerint a kislányok meghaltak. Az íróasztalához ült, feltette a lábát és onnan bámulta tovább a táblát. Mikki azért ment el, hogy megkeresse Shelbyt. Vajon akkor Shelby már halott volt? Nem egyszerre gyilkolták meg őket, legalábbis nem egy helyre rejtették a holttestüket. Nem, Shelby és Linh haltak meg együtt, méghozzá valószínűleg aznap este vagy nem sokkal azután, amikor beugrottak a szomszédos üzletbe. Lupa, Carlie Bowen, LaRue Freeman. Ök alkották a következő csoportot. Velük is egyszerre végeztek? Miért sietett ennyire a gyilkos? Miért vállalt magára egyszerre ilyen sokat? Az épület addigra a saját szentélyévé vált, így nem kellett sietnie. Nézzük újra az időegyenest. Három nap telt el Lupa és Carlie Bowen eltűnése között. Nem egyszerre gyilkolták és rejtették el őket. Elképzelhető, hogy

Halálos rejtekhely

207

közöttük végeztek La- Rue-vel. Ö volt a Négyes Áldozat. Lupa után, gondolta Eve, de még Carlie előtt.

Viszont közöttük eddig még semmiféle kapcsolat sem került napvilágra. Mit... Felpillantott, amikor a macska leugrott az íróasztaláról és kövér testével Roarke elé lötyögött, hogy üdvözölje. - Később értél haza nálam. - Ezt már hallottam - vizsgálta meg Roarke a felesége arcát, miközben közelebb lépett hozzá, majd hüvelykujjával finoman megcirógatta a kék foltot az arcán. — Mint ahogy erről is meséltek. - Micsoda? Kicsoda? Ja, persze, a biztonsági őröd. - Igen. Frester egyik testőre művelte veled, igaz? - Nem tetszett neki a felbukkanásom. Nekem meg az nem tetszett, hogy kezet emelt rám és még a bénítóját is igyekezett elővenni. Azt sem vette jó néven, amikor a falhoz szorítottam a képét. Akkor kaptam tőle egyet visszakézből, de leginkább csak szerencséje volt, hogy eltalált. Alig ért hozzám. - Látom - puszilta meg óvatosan a zúzódást Roarke. -A legjobban azt sérelmezte, amikor letepertem és megbilincseltem. Végül is én nyertem. - Egy jeges tömlő azért jót tenne neki - jegyezte meg Roarke. - Talán majd később. Mavis mindjárt megérkezik. Beszélni akarok vele az utcakölykökről és a csapataikról. Előbb az, utána majd jöhet a jég. - Hmm. Látom, sikeresen folytatódik az azonosítás. - Aha. Később mindent elmondok, de szerintem az is ráér. Még mindig öt maradvány vár azonosításra. Felfedtem néhány kapcsolódási pontot, és közben több szálon is próbálok előre jutni.

a

208

J. D. Robb

- Például ezen — mutatott Montclair Jones képére Roarke. - Oroszláneledel. - Aha. Nem hagy nyugodni az időpont, ezért igyekszem minden oldalról körbejárni. Az időpont, meg az, hogy nem volt igazi munkája és nem is akart dolgozni. Az anyja ön-

209

J. D. Robb

gyilkos lett. Egy kádban vágta fel az ereit. Előtte ugyanúgy depresszióval kezelték, mint őt. - Hallom a hangodból, hogy a gyanúsítottak névsorának az élén áll. A francba, vágta zsebre Eve a kezét. Valóban. - Egyszerűen illik a képbe. Viszont nem hallgathatom ki, nem nézhetek a szemébe. Nem tudhatom biztosan. Tény, hogy Shelby Stubacker még hivatalos iratot is hamisított, hogy megszökjön az otthonból. Jones azt állítja, hogy nem ő írta alá a dokumentumot, és írásszakértővel is meg fogom vizsgáltatni. Senki sem tudja, hogy Shelbyt elvitték-e, vagy a saját akaratából távozott, vagy mi történt valójában. A költözködés alatt történt, amikor mindenki mással volt elfoglalva. - Szerinted segítséget kapott. - Szerintem nagyon ravasz lány volt, de honnan szerez egy kislány olyan papírt, amit a hivatalok használnak? Márpedig maga a papír teljesen rendben lévőnek tűnik. Honnan tudhatta, hogyan néz ki, egyáltalán milyen formanyomtatványt kell használni? A bíró létező személy, akárcsak a szociális előadó. Egy kislány, aki rájön, hogy sört kaphat orális szexért cserébe, az információval és dokumentumokkal is kereskedhet. Montclair Jones alig múlt húszéves, márpedig a fiatalok gyakran ostobák. Jobban mondva a férfiak ostobák, amikor szóba kerül, hogy lecidázzák őket. - Csak nehezen türtőztetem magam, hogy felkérjelek ennek a bizonyítására. Szerintem elég intelligens vagyok ahhoz, hogy kiálljam a próbát. - Még veled is előfordul, hogy a farkaddal gondolkodsz az agyad helyett, haver, de most maradjunk a legifjabb Jo- nesnál. Tegyük fel, hogy Shelby néhány szívességért cserébe kielégítette a vágyait. Könnyedén megszerezhette neki a megfelelő papírt, rajta a megfelelő nevekkel. Feltűnés nélkül

i

210 bejárhatott a bátyja irodájába, ]. D. Robb igaz?

- Bocs, de nem igazán tudlak követni. A péniszemmel gondolkodom. — Vicces, de még az is lehet, hogy igaz - állt fel Eve, és körbejárt a szobában. - Neked is volt csapatod. A saját elhatározásodból hagytad ott őket? Végsősoron igen, gondolta Roarke. — Egyesek sokkal lojálisabbak másoknál. — Aha, ez világos, de ha az ember csapatot szervez, akkor ösztönösen meg is akarja tartani. Eszembe jutott, hogy Shelby talán azt tervezte, a barátait is kiszabadítja. Az járt a fejében, hogy mindnyájan összeköltöznek a régi épületben? Ismerős környezet, de szabályok és felügyelet nélkül. Viszont meghalt, mielőtt megvalósíthatta volna a tervét. Öt visszahelyezték az anyja felügyelete alá - mutatott Mikki fényképére Eve. - Mivel már alig várta, hogy összeköltözzön a barátaival, ennél rosszabb helyet el sem tudott volna képzelni magának. Nem is töltött el sok időt otthon. Megszökött, méghozzá meglehetősen erőszakosan. — Utána ha találkozott Shelbyvel a régi épületben, vagy találkozni akart... — Besétált és már halott is volt. Eve tett még egy kört. — Ennek ellenére... — Elkéstünk! — táncolt be combig érő, vastag talpú csizmájában Mavis, ami pirosságban felvette a versenyt Rudolf orrával. A göndör-böndör hajára szórt ezüstcsillám csaknem olyan vakítóan ragyogott, mint a mosolya. Szűk, karácsonyfazöld szoknyáját ezüstcsillagok díszítették. Ölelésre tárta a karját, majd előbb Roarke-ot, azután Eve-et szorította magához. — Nagyon feldobott, hogy gondoltál rám és együtt akarsz tölteni velem néhány órát, mert nem sokáig lehetünk kettesben. Leonardo lent maradt

Halálos rejtekhely Bellával, de Summerset mondta, hogy szeretnéd, ha feljönnék, Dallas. Csodás a karácsonyi díszítés! Bellaminának szó szerint leesett az álla, és... — hallgatott el a mondat közepén, ahogy a táblára meredt. — Munka. Épp most fejeztem be. Csak szeretnék kérdezni tőled néhány dolgot az utcai életről, a lánycsapatokról, az utcai bandákról, a bennük kialakuló hierarchiáról és a búvóhelyekről. Mesélj el mindent, amit csak tudsz. - Munka - mondta Mavis vontatottan, ami egyáltalán nem volt jellemző rá. — A lányok a West Side-on. A maradványaik abban a régi épületben. Kikapcsoltam a képernyőt, mert hallani sem akartam. - Sajnálom, de szeretném egy kicsit megdolgoztatni a fejed - kezdte Eve. - Ezek a lányok halottak? Mindnyájan? - Aha — bólintott Eve, miközben egyáltalán nem tetszett neki, hogy Mavis kipirult arca falfehérre sápad. — Menjünk le a földszintre és beszélgessünk egy kicsit róluk. - Ez az ügy. A te ügyed. Ismertem őket. Öt is és őt is. Meg ezt a harmadikat is. - Micsoda? - ragadta meg Eve a barátnője vállát. - Mit akarsz ezzel mondani? - Ismertem - mutatott Shelby fényképére Mavis. - Öt is ismertem - folytatta Mikkivel. - Meg őt — fejezte be LaRue Freemannel a felsorolást. — Ismertem őket, Dallas. Még mielőtt téged megismertelek. Még mielőtt összejöttünk, Dallas fordult könnyes szemmel Eve felé. - A barátaim voltak.

211

Tizenharmadik fejezet

- Biztos vagy benne?

-Igen. Nem lehet elfelejteni... Halottak. Végig halottak voltak. Ezért nem jöttek soha vissza. - Vissza? Hová? - A Klubba. így neveztük. Sohasem jöttek vissza. - Mavis — állt félre Eve egy féllépésnyit, hogy eltakarja a táblát a barátnője elől, és Mavis inkább őt nézze a fényképek helyett. — Mikor történt ez? - Régen. Mielőtt találkoztunk. Már meséltem, hogyan éltem korábban. - Aha - bólogatott Eve, habár sohasem kérdezte Mavist a részletek felől. Nem igazán akarta tudni, hányszor tartóztathatta volna le valamiért a barátnőjét. - Most nagy szükségem van rá, hogy mindent a lehető legpontosabban elmesélj. - Kell... egy perc. Még mindig bennem van. Pedig az ember azt hinné, hogy már elfelejtette. Hogy kirúgták, vagy legalább összepakoltak és elmentek valahová - támaszkodott neki egy pillanatra színes ruhájában, ezüsthajával Evének. — Tudod. - Aha, tudom. - Még csak kölykök voltunk, Dallas. Csak kölykök voltak - borzongott meg, majd elengedte Eve-et. - Szükségem van Bellára egy percre. Bellára és Leonardóra. - Lemegyünk — mondta Roarke, és miközben kikísérte Mavist, megszorította Eve karját, nehogy tiltakozzon. - Egy pohár bor mellett is meg tudod hallgatni. Nem beszélve arról, hogy szükséged lesz egy kis időre, amíg összeszeded a gondolataid. - Igen. Úgy érzem, a feje tetejére állt az egész világ. Eddig azt hittem, elmentek — kapaszkodott Roarke-ba Mavis, miközben lefelé mentek a lépcsőn. -

Sokan megpattantak közülünk, vagy elkapták őket, felszívódtak. Másoknak vi-

210

J. D. Robb

szont egyszerűen csak nyoma veszett. Az emberek akkor sem maradnak mindig ugyanott, ha azt szeretnénk. - Valóban nem — vezette be Mavist a szalonba Roarke, ahol Summerset és Leonardo bárgyú mosollyal az arcukon figyelték, ahogy Bella önfeledten püföl egy színes műanyag kockát. Az ütések nyomán gitárszóló vagy őrült harsonaszó hallatszott. A pengés, harsogás, dobolás és csicsergés közepette Bella önfeledten kacagva rázta rózsaszín ruhába bújtatott popsiját. - Nézd csak, mit adott Bellának Summerset - állt fel vidáman a díványról az ezüstmellényes Leonardo. - Tőled örökölte a tehetségét, holdsugaram - fagyott le azonnal a mosolya, amint észrevette Mavis furcsán csillogó szemét - Mi történt? — indult feléje, de Mavis csak megrázta a fejét és lepillantott Bellára. - O, ez nagyszerű! - ült le a kislánya mellé Mavis, és megbökte a billentyűzeten az egyik hangszer képét. - Totálszuper! Majd játszhatsz anyunak háttérzenét! Kösz, Summerset. - Gondoltam, hogy élvezni fogja. A vérében van a zene - felelt Summerset vidáman, de a szeméből már neki is eltűnt a jókedv. Bellának viszont, aki nemrég ünnepelte az első születésnapját, csupa szín, zene, móka és kacagás volt a világ. Amint megpillantotta Eve-et és Roarke-ot, határtalan örömmel kezdett sivalkodni. - Das! — totyogott Eve felé, amilyen sebesen csak pufók lábai engedték, miközben arcocskáján lángolt a határtalan szeretet. Karjait az ég felé lökte. — Fel! - Izé... Szóval én... - Fel, fel, fel! Das. - Oké, oké - nyújtotta feléje a kezét idegesen Eve. Bella megragadta és bemászott a karjai közé, majd

Halálos rejtekhely miközben a kisbabák saját nyelvén magyarázott valamit, mindkét tenyere Eve arcán csattant. - Kay? Kay? — szorította Eve szájához a száját, miközben mondanivalóját még megtoldotta egy eltúlzott mmmmm!- mel. - Hogyne, persze - bólogatott Eve, és csak nehezen állta meg, hogy ne vigyorogjon a baba széles jókedvén, csakhogy az időzítés... Amikor azonban megpróbálta visszatenni a földre, Bella megkapaszkodott benne, belesúgott valamit a fülébe, és hangosan nevetett a viccen, melyet rajta kívül senki sem érthetett. Majd belekapaszkodott Eve karjába és megpróbált átrepülni Roarke-hoz. Eve pánikba esett. Agyán átcikázott a gondolat, hogy most fogja elejteni. -Ork! - Jó ötlet. Nagyszerű ötlet — törölte le gondolatban a verejtéket a homlokáról Eve, miközben átadta Roarke-nak Bellát. Roarke ugyanolyan szeretgetést kapott tőle, mint ő — paskolást, gagyogást, puszit - és Roarke reakciója is megegyezett Eve-ével. Egészen addig, amíg Bella oldalt nem hajtotta a fejét, és felnőtt csábítókat megszégyenítően rebeg- tetni kezdte a pilláit. Roarke hangosan elnevette magát, majd a csípőjére ültette a gyereket, mert úgy vélte, onnan nehezebben esik le. - Nézzenek oda! Máris flörtölsz velem. Bella szégyenlősen elmosolyodott és csavargatni kezdte a tincseit. - Szívesen játszik a férfiakkal - kortyolt bele a borába Mavis, mert még mindig remegett egy kicsit a hangja. - Akkor egy ideig élvezni fogja a társaságom — ajánlkozott Summerset, majd lehajolt, és felemelte a földről a zenélő játékot. - Élvezni fogja - kezdte Mavis. - Ha kezd a

211

212

J. D. Robb

terhedre lenni... - A csinos lányok soha nincsenek a terhemre — vette ki Roarke öléből a babát Summerset, és olyan könnyed természetességgel ültette be a saját ölébe, hogy Eve-nek leesett az álla. Bella túláradó szeretettel gagyogott, miközben jókedvűen rugdalt rózsaszín lábával. - Azt hiszem, minden rendben lesz — jelentette be Sum- merset, miközben kivitte a babát. Bella megpaskolta Summerset arcát, mondott valami olyat, hogy „szar tett”. Eve egy darabig csak bámult, majd hirtelen összeállt benne a kép. Szar tett. Summerset. Kezdte őszintén tisztelni és csodálni a babát. Bella vigyorogva integetett Summerset válla felett. - Bye-bye! Bye-bye! - Szar tett. Bella így nevezte el. Tetszik. Vajon Summerset megértette? — tűnődött hangosan. - Azért udvarol neki, mert süteményt szeretne — mondta Mavis, majd leült és lehunyta a szemét. - Mi történt, Mavis? - telepedett melléje Leonardo, és úgy ölelte át, ahogy a gyerekeket szokás. Áruld el, mi a baj! - A lányok. Akikről minden híradóban beszélnek, emlékszel? A kislányok, akiket Roarke egyik épületében találtak. Legalábbis azt mondták róla, hogy a tiéd. - Igen, az enyém, habár csak nemrég vásároltam. - Azt gondolom, néha azt gondolom, hogy ez az egész talán egy óriási gonosz kör. Bárkit is ismer az ember, bármit tesz, bárhová kerül. Több lányt is ismertem az áldozatok közül, Leonardo. Azokról beszélek, akiket Roarke házában találtak. Akiknek a fényképe ott az emeleten, Dallas tábláján. Roarke épülete, Dallas ügye. Az én barátaim. Még a régi életemből. - Sajnálom. Sajnálom - csókolta meg Mavis feje

Halálos rejtekhely búbját Leonardo, miközben ringatni kezdte. - Magam sem tudom, miért zaklat fel ennyire. Évmilliók teltek el azóta, és csak nagyon ritkán jutottak az eszembe, de... Látni őket és tudni, hogy már nem változnak... Mindig úgy fognak kinézni, ahogy emlékszem rájuk. - Mit tudsz mondani róluk? — vágott bele Eve a közepébe, mire Roarke a vállára tette a kezét. - Eve. - Figyelj, sajnálom - ült fel az asztalra Eve, hogy közvetlenül szembe kerüljön a barátnőjével. - Tudom, hogy ez milyen kemény, de személyesen ismertél néhányat, még ha azóta egymillió év is telt el, és tudhatsz olyasmit, amivel segíthetsz rájönni, hogy ki ölte meg őket és miért. - Ők nem találtak rád. Én igen. Elgondolkoztál már azon, hogy miért történt így? Szinte attól a pillanattól kezdve magam mellett tudhattalak, hogy lebuktam... elkaptak. Nagyon hivatalos és mogorva voltál az egyenruhádban. Eve-nek eszébe jutott a kényelmetlenül merev egyen- cipő. Te jó ég, mennyire gyűlölte. Talán attól festett olyan mogorvának. - Te pedig úgy öltöztél, mint egy őrült kislány babája, miközben a kezed éppen könyékig eltűnt az egyik óvatlan járókelő zsebében. - Még csak meg sem sikerült érintenem a tárcáját. - Próbáltad beadni nekem, hogy csak igyekeztél felhívni a figyelmét a zsebtolvajokra. Micsoda duma. - Egész jó zsebesnek számítottam, habár inkább csalásban utaztam. Viszont az ember időnként meglát néhány turistát, akik valósággal könyörögnek, hogy az ember szabadítsa meg őket a tárcájuktól. Ismerős? Ugye ismerős? - fordult Roarke felé. - Nagyon is. - Belegondoltál már ebbe, Dallas? A férjed és a legjobb barátnőd is tolvaj és csaló. - Éjjel-nappal ez jár a fejemben.

213

214

J. D. Robb

Mavis erőtlenül felnevetett, és egy pillanatra Leonardo karjára hajtotta a fejét. - Az én holdsütim mindenről tud. Az ember szerelmének mindenről tudnia kell, még arról is, amire nem igazán büszke. Akkor is, ha idővel megváltozott. Eve nem mesélt rólam... a régi életemről? - Nem - felelt Roarke. - Legalábbis nem mindenről. - Nem is kellett - pillantott Eve felé Mavis. Látszott a szemén, hogy ő is megőrzi a barátnője titkait. - Az oké, ha egy hajdani szélhámos hátat fordít az addigi életének és felkerül a toplistákra. Ami előtte történt, már korántsem ennyire szép, ezért igyekeztem elkenni, amennyire csak lehet. - Aha, ez nekem is feltűnt. - Tesszük, amit teszünk, igaz? Oké, mesélek, és akkor mindenki megtudja az igazságot. Hátha ezzel megnyugtatom magam. Mavis egyre inkább úgy beszélt, mint az a Mavis, akit ismert. Eve bólintott és átült egy fotelbe. Közben elfogadta a bort, amit Roarke nyomott a kezébe. - Ott kezded, ahol akarod - mondta a barátnőjének. - Oké, akkor jöjjön a nagy bejelentés: egy alkoholista narkós volt az anyám. Ivott, szívott, lőtte magát és lenyelt mindent, amihez hozzájutott. Az apámat eleinte ritkán láttam, utána meg már egyáltalán nem. Ködösen él a fejemben, és szerintem ő sem emlékszik rám jobban. Többnyire Baltimore környékén laktunk. Az anyám néha dolgozott, néha nem. Előfordult, hogy az éjszaka kellős közepén dobtak minket ki a lakásból, mert elszívta a lakbért. Dühöngött, de amikor beállt, többnyire békén hagyott. Sokkal jobb volt, amikor beállt - hallgatott el egy pillanatra, és látszott, hogy igyekszik összeszedni magát. - Végül elkapták és elszabadultam a pórázról. Elvonóra járt és hirtelen vallásos ember lett belőle. Az a fajta, aki a nap minden percében az ember nyakán liheg és minden-

Halálos rejtekhely

215

féle őrült dumát rázúdít. Nem csak a szokásos Istenről szóló szövegeket, hanem a pokol tüzével fenyegetőzik - sóhajtott egy aprót, miközben Leonardo nyakához dörgölte az orrát. - Fogalmam sincs, miért ijesztgetnek egyesek Istennel. Mindegy. Az anyám kihajította az össze holmim... a ruháim, azt a néhány diszkem, ami volt, a rúzsomat, amit csakis valamelyik boltból lophattam, mindent. „Új seprű jól seper”, mondta, és előírta, hogy milyen ruhát hordhatok. Csakis barnát vagy szürkét, és még nyáron is csak hosszú ujjút, és... — nyelt nagyot, majd kifújta a levegőt - levágta a hajam. Rövidebbre, mint most Daliásé, pedig akkor kezdtem megnöveszteni. Ráadásul olyan rondára, hogy semmi esélyem nem maradt a fiúknál. Ha rajtakapott valamin, ami nem tetszett neki, akkor fogta a nadrágszíjat, és fogadkozott, hogy kiveri belőlem az ördögöt. Meg egészen addig nem adott ennem, amíg úgy nem gondolta, hogy elég a büntetésből. Leonardo nem szólt semmit, csak közelebb húzta magához Mavist. Eve arra gondolt, hogy ez mindent elmond. - Utána visszaszokott, és nekem megint jobb lett. Egészen addig, amíg már nem. Sohasem lehetett tudni, kit hoz éppen haza, és ez napról napra így ment. Túl hosszan beszélek? Mocsok dolog ez az emlékezés. - Egyáltalán nem - töltötte tele Mavis poharát Roarke, miközben ujjával megcirógatta az arcát, majd visszaült a helyére. -Csak... Sokáig féltem, hogy ez örökletes. Tudjátok, olyan genetikai akármi. Sohasem tudtam igazán beleszeretni egy srácba, még kevésbé gondolhattam arra, hogy egyszer nekem is lesz gyerekem - csuklott el a hangja, és miközben próbált uralkodni magán, Leonardo elővett egy kék, fehér hópelyhekkel díszített zsebkendőt és saját kezűleg törölte meg a szemét. - Mintha tehettem volna valamit

216

J. D. Robb

- folytatta Mavis -, miután rád találtam. Viszont egyáltalán nem a génekről volt szó. Az anyám tönkretette az életét, kisütötte az agyát és rendesen szétcsapta magát. Szóval egy éjjel felkeltett. Az éjszaka közepén. A tél közepén. Megint be volt lőve, de ez az alkalom különbözött az előzőektől. A szer a lehető legrosszabbat hozta ki belőle. A pokol tüze, meg kiveri belőlem a sátánt, meg minden. Ráadásul ott villogott a szemében a halál. Az anyám... Dallas. - Egy kis lakásban éltek — vette át Eve a szót. — Mavist többen fogták le, miközben az anyja újra levágta a haját, és drogra cserélte Mavis ruháját. Mások úgy kezelték, mint egy rabszolgát, egyes férfiak meg megint.máshogy akartak hasznot húzni belőle. Az anyját mindez cseppet sem érdekelte, és amikor az egyik rohadék egy adag Zeust kínált neki a lányáért cserébe, azonnal megkötötte az üzletet. Azt mondta, ez lesz a lánya felavatása. - Azóta sem rettegtem annyira - suttogta Mavis. Akkor tudatosult bennem, hogy bármi áron el kell tűnnöm onnan. - Mavist gyorsan alá akarták vetni valami hátborzongató, megtisztító rituálénak. O viszont megszökött. Összeszedett mindent, amit tudott, lelépett és egészen New Yorkig futott. - Mindig is meg akartam szökni... Mármint miután nagyon rosszra fordultak a dolgok, és iszonyat lett az a lakás. Összegyűjtöttem egy kis pénzt... főleg loptam. Már csak arra vártam, hogy jobbra forduljon az idő, de amikor láttam, hogy az anyám elad annak a fickónak... Eljött a pillanat, hogy végrehajtsam a tervem. Megpattantam, és csak mentem a Nap után, tudjátok? Csakhogy az állomáson megijedtem a zsaruktól. Rossz buszra szálltam, és végül itt kötöttem ki. - Szerintem inkább a jó buszra szálltál — szólt közbe halkan Roarke, mire Mavis elmosolyodott. - Aha. Aha, szerintem is így történt. Kis ideig az

Halálos rejtekhely

217

utcán aludtam és megváltoztattam a nevem. Amikor lehetőségem nyílt rá, akkor törvényesen is, de már akkor azt a nevet használtam, amit én választottam magamnak. Az egyik régi szomszédunkat hívták Mrs. Mavisnek. Kedves volt hozzám. Olyanokat mondott, hogy túlságosan sokat főzött, és meg- tenném-e neki azt a szívességet, hogy megeszem a felesleget, meg hasonlók. Ráadásul a Freestone csengése is tetszett. így lett belőlem Mavis Freestone. - Tökéletesen illik hozzád - mondta Roarke, mire Mavis újra elmosolyodott. - Pontosan ilyen akartam lenni. Egy ideig rémülten viselkedtem, fáztam és éheztem, de tudtam, hogy ezen túl kell esnem és még így is jobban éreztem magam, mint otthon. Éppen a Times Square-en koldultam és turkáltam az emberek zsebében, amikor találkoztam egy csapat lánnyal. Nem, akkor még nem azokkal, akiknek az emeleten táblára tűzted a fényképét. Ök vittek el a Klubba. Erről eddig még nem nagyon meséltem neked - mondta Eve-nek. Tulajdonképpen nem is töltöttem ott túl sok időt. Egy, talán másfél éven keresztül időnként be-beugrottam, ez minden. - Hol volt ez a Klub? - Folyamatosan költöztünk. Hol egy pincébe, hol valami lebontásra ítélt épületbe, egy üresen álló lakásba. Sebastian nomádoknak hívott minket. - Milyen Sebastian? - Fogalmam sincs. Csak Sebastian, és kész. Sohasem beszéltem neked róla, mert... Mert. O vezette a Klubot. Olyan volt az egész, mint egy utcafősuli, egy iskola, klub, egy hely, ahol együtt lóghattunk. Sok mindenre megtanított minket. A zseblopás fortélyaira, hogyan passzoljuk el a lopott cuccot, nem beszélve a kisebb és nagyobb csalásokról, mint a Síró Baba, Elveszett Lány, Tüzet Viszek, meg effélék. Etetett és ruházott minket, cserébe bedobtuk a

218

J. D. Robb

közösbe a szajrét, amiből levette a részét. - A Faganotok volt. Eve összevont szemöldökkel pillantott a férjére. - A mijük? - Fagan. A Twist Olivér egyik szereplője. Dickens, drágám. Azzal a különbséggel, hogy Fagan fiúbandát vezetett Londonban. - Sebastian úgy gondolta, hogy a zsaruk nem buknak annyira a lányokra, és a trükköket is gyorsabban megtanuljuk. Ott ismerkedtem meg Shelbyvel, Mikkivel és LaRue- vel. Nem maradtak velünk. Sebastian az ilyeneket egyéjsza- kás vendégeknek hívta. Viszont együtt lógtunk, és Shelby nemegyszer hangoztatta, hogy ő is alapít egy klubot. Mindig akadt egy lány, aki azt szajkózta, hogy csinál valamit, elmegy valahová, lesz belőle valaki. - Ez a Sebastian nem bántott benneteket? Senkit sem bántott? - Nem. Dehogy! - legyintett Mavis. — Vigyázott ránk... nem úgy, mint te, Dallas, de az ő módszere is működött. Egyetlen ujjal sem ért hozzánk. Sem így, sem úgy. Azt is elrendezte, ha valaki bajba keveredett az utcán. - Dokumentumokat is hamisított? - Méghozzá nem is akárhogy. Ez volt az egyik specialitása. - Szeretném, ha elbeszélgetnél az egyik rajzolónkkal. Tudnom kell, hogy nézett ki ez a Seabastian. - Dallas - nézett a barátnőjére Mavis, és kivárt egy szívverésnyit. - Ha azt hiszed, hogy ő intézte el azokat a lányokat, akkor bődületesen tévedsz. Egyikünket sem bántott soha. Mélyen elítélte az erőszakot. Fegyvere sem volt. „Értelem és gyorsaság”, ez volt a jelszava. „A fejed használd és a lábad.” Egyszer-kétszer még azután is dolgoztam neki, hogy a magam útját kezdtem járni. - Beszélnem kell vele, Mavis.

Halálos rejtekhely

219

-A francba. A francos francba. Előbb hadd beszéljek vele én. Eve szeme csaknem kiesett a helyéről. - Utol tudod érni? - Francos francos franc. Kisegített, amikor szükségem volt rá, Dallas. Tanított... Oké, nem úgy, mint te, de azért mégis. Mondhatni már nyugdíjba vonult. Mondhatni. Most már tudom, miért nem meséltem soha róla. - Meghalt tizenkét kislány. - Tudom. Tudom, ráadásul hármat ismertem is közülük. Talán a későbbiekben kiderül, hogy többet is. Ezért kavarog a gyomrom. Beszélek Sebastiannal, és ráveszem, hogy beszéljen veled, de a kapitányságot és a hivatalos kihallgatást felejtsd el. Azt is ígérd meg, hogy nem tartóztatod le. Csak kérdezel tőle. - Krisztusom. - Kérlek. - Szervezd meg, de ha kiderül, hogy bármi köze is volt a lányok halálához, nincs alku. Mavis megkönnyebbülten fellélegzett. - Semmi ilyesmi nem fog kiderülni. Az alku áll. - Mesélj még a lányokról. - Shelby volt a hangadó... a csapatával. LaRue lógott velük a legtöbbet, de sokszor ment a saját feje után. Mikki teljesen odavolt Shelbyért. Szerintem szerelmes volt belé, csak ezt olyan fiatalon még nem fogta fel. Egy másik lány is tartozott hozzájuk. Egy szép hangú, alacsony, fekete lány. Káprázatosán énekelt. - DeLonna. - Aha, aha... őt nem igazán ismertem. Nem sokszor jött le közénk, és akkor is csak Shelbyvel. Egy srác is velük kavart, de Sebastian nem engedett fiúkat a Klubba. Szerintem Shelby ezért is nem cuccolt be hozzánk. Hűséges típus volt. Ez volt az ő bandája, a fiút is beleértve, és sokszor emlegette, hogy saját

220

J. D. Robb

helyet is szerez maguknak. - Fiúk nem léphettek be a Klubba, de mi volt a helyzet a férfiakkal? - Sebastian volt közöttünk az egyetlen férfi. Jó hatással volt ránk. Felspannolta az önbecsülésünket, meg minden, ha érted, mire célzok — magyarázta Mavis. — Mindig azt mondta, hogy sokkal többet érünk, mint a cucc, amit felszabadítunk. Mindig így beszélt, ilyen szavakat használt. Nem azt mondta, hogy lopunk — fordította a barátnője felé a fejét Mavis. — Viszont az elegáns kifejezésektől — folytatta Eve legnagyobb megdöbbenésére — még bűncselekmény marad. - Vicces. Vajon miért ilyen jókedvű minden tolvaj? - Mert ha belegondolsz, a lopás igenis vicces. Mellesleg azt is gyakran mondta, hogy ne tékozoljuk el azt, ami a miénk, vagy ne hagyjuk, hogy más elvegye. Ezzel a szexre utalt. Azt is hozzátette, hogy várnunk kell vele, amíg nem értjük az egészet pillantott Mavis az ujjaira, amely összefonódott Leonardo ujjaival. - Mellette olyasmit éreztem, mit addig még soha. Tudtam, hogy értékes vagyok.

Nem is rossz ötlet összegyűjteni egy csapat éhes kislányt, hogy lopjanak a% ember helyett, gondolta Eve.

- Mozgatnia kellett az árut. Elvinni az orgazdához, vagy megvásárolni, amire szükségetek volt. - Elsősorban néhány zálogossal üzletelt, de ők távol maradtak a Klubtól. Legalábbis én nem láttam őket, amíg köztük voltam. - Nők?

/ 221

J. D. Robb - Nem. Egy bárcással kavart, de őt sem hozta közénk. Nézd, Sebastian nem volt, jobban mondva nem olyan, aki válogatás nélkül maga köré gyűjt mindenkit, és hagyja, hogy azt csináljanak, amit akarnak. Voltak szabályok, még ha meglehetősen lazák is. Még tanulnunk is kellett, mintha iskolába járnánk. Mindig azt mondta, hogy a butaságra nincs mentség. Drogot és alkoholt sem tűrt a Klubban. Odakint kellett beállni, ha valaki erre vágyott. Shelbyvel is ez volt a baj - kanyarodott vissza Mavis az eredeti témához. Szerette a drogot és a piát. Ezért akart saját helyet, ahol a barátaival azt csinálnak, amit akarnak. Ezért hittük azt mindnyájan, hogy egyszerűen lelépett. - Hányán voltatok a Klubban? - Folyamatosan változott a létszám. Tízen, talán tizenöten. Amikor az idő hidegre fordult, még többen. Akadt, aki csak néhány napig maradt, mások évekig. - Szeretném, ha megnéznél néhány képet. - Már láttam a táblád. Csak hármat ismertem fel. - Még nem azonosítottunk minden áldozatot. Az eltűnt személyek nyilvántartásából akarok fotókat mutatni. Megnéznéd? - O — sóhajtott fel hosszan Mavis. - Aha, persze. Aha. Ha ez segít - fordult Leonardo felé. - Segíteni akarok. Leonardo előbb Mavis kezét, majd a száját is megcsókolta. - Te vagy a legédesebb, akit csak ismerek. Itt várlak. - Tudom. Oké — állt fel Mavis. - Essünk túl rajta. Köszönöm, hogy meghallgattál - fordult Roarke-hoz. A bort is köszönöm. Roarke is felállt és átölelte Mavist. - Családtag vagy. Mavis viszonozta az ölelést. - Ez a mondat szerepel az első tízben. Közvetlenül azok mellett, hogy „Szeretlek” és „Neked

i

222

J. D. Robb

ingyen van”. Amikor Mavis és Eve távozott, Roarke visszaült a helyére és Leonardóra nézett. - Megyek és leveszem Summerset válláról a terhet. - Várj egy percet - tanácsolta Roarke. - Szerintem nagyon örül, hogy Bellával foglalkozhat. - Felkavart egy kicsit - emelte fel Leonardo a poharát, mert amíg Mavis mesélt, egyetlen kortyot sem ivott. — Persze ismerem a történetet, de újra végighallgatni... - Ezzel megint valóságossá válik, te pedig azt kívánod, bárcsak visszamehetnél valahogy az időben, hogy megmentsd. Leonardo remegve felsóhajtott. - Pontosan. Pontosan ez járt a fejemben. Amikor megismerkedtünk, még mindent ragyogóbbnak és gyorsabbnak láttam. A ragyogás megmaradt, de ahhoz valahogy hozzászokik az ember. Egyszerűen megszoktam a munkám, Mavist, meg a bulikat, és úgy gondoltam, ennyi elég is a boldogsághoz. Most viszont? Ez az egész eltűnt. Mármint nem Mavisre célzok — tette hozzá gyorsan. — Az egész világon nincs még egy hozzá hasonló nő. Mármint ő az egyetlen, aki... - Értem, mit akarsz mondani - mosolyodott el Roarke, amikor látta, hogy Leonardo a szavakat keresi. - Tökéletesen értem. - Azt akartam mondani, hogy azért tűnt el, mert ők már az én lányaim. Ha nekik fáj valami, akkor nekem is fáj. - Igen. Tökéletesen értem, mire célozol — ismételte meg Roarke. - Tudom, mennyire nehéz ez neked - kezdte Eve, miközben beléptek az irodájába. - El kell mondanom, mielőtt... el kell mondanom,

Halálos rejtekhely

223

hogy ha nincs Sebastían, talán én is ott lennék ezek között a kislányok között. Vagy drogért oráloznék, mint Shelby. Még dicsekedett is vele. Vagy ha nem is így, de még most is az utcán élnék és lopnék, ami nem vezet sehová. Különösen akkor, ha mi sem találkozunk, vagy nem avatkozol be a sorsomba. - Nem tudtam nem beavatkozni. - Dehogynem, nyugodtan lehunyhattad volna a szemed, de mégsem tetted. Akkor nem tudom meg, milyen így élni — szorította a szívére a kezét Mavis. — Leonardo nélkül nem tudnám, mit jelent valójában az élet. Sohasem tapasztaltam volna meg azt a szenzációs, felemelő érzést, amit Bella jelent, és nem lenne esélyem arra, hogy jó anya, hogy nagyon jó anya legyek. Márpedig nagyon jó anya akarok lenni, Dallas, és rettegek attól, hogy elszúrom valamivel. - Mindketten tudjuk, milyenek azok az anyák, akik elszúrták. Te nem tartozol közéjük, és soha nem is fogsz. Azt nem igazán tudom, milyen lehet jó anyának lenni, azt viszont látom, hogy Bella őrülten boldog. Az esetek felében fogalmam sincs, mi a fenét gagyog, de boldog, mint a majom, amelyik talált egy láda banánt. Biztonságban van, nem nyafogós, és már tudja, hogy bármikor, bármiben számíthat rád és Leonardóra. Ebből nagyon úgy tűnik, hogy remekül végzed a dolgod. - Másik gyereket is akarok. - O, édes Jézus. Mavis nevetve ölelte át a barátnőjét, majd hátralépett. - Nem most rögtön, de nem is a távoli jövőben. Szeretnék még egy babát magamnak, az én holdsütimnek és az én kis Bellaminámnak. Jó anya vagyok, legalábbis annak tartom magam, és remélem, hogy ettől valóban jó anya leszek. Akárhogy is, egy csomó gyereket akarok. - Mit értesz az alatt, hogy „egy csomót?” - Még nem tudom pontosan. Többet - törölte meg

224

J. D. Robb

az arcát Mavis, mert túlcsordultak az érzelmei. Majd a táblára nézett és felsóhajtott. - Nekem szerencsém volt, nekik viszont nem. Nekünk nagy szerencsénk volt fogta meg Eve kezét. - Aha, ez igaz. - Megnézem azokat a képeket, de utána szeretnék hazamenni Leonardóval és Bellával. Le akarom fektetni a gyereket, hogy csak nézzem egy kicsit, ahogy alszik. Utána kell egy vad menet Leonardóval. Mert szerencsés vagyok, és erről sohasem akarok megfeledkezni. - Leonardo és Bella is nagyon szerencsések. - Naná, hogy azok. Őrülten szerencsések és boldogok vagyunk. - Ez kétségtelen. Viszont indulás előtt szeretném, ha felhívnád Sebastiant és megbeszélnél vele egy találkozót. - A francba. - Minél előbb, annál jobb - tette hozzá Eve. Miután Mavis és a családja távoztak, Roarke felment Eve irodájába. A feleségét az íróasztal mögött ülve találta. Egy nagy bögre kávé állt előtte. Két új képet is észrevett a táblán, az egyik mellett nagy kérdőjel állt. - Nem tudtam elkerülni — mentegetőzött Eve. Mavis amúgy is haza akart menni, hogy lefektesse Bellát és utána rávesse magát Leonardóra. - Mondta, hogy kettőt felismert. - Az egyiket biztosan, a másikat csaknem biztosan. Az adataikat átküldtem DeWinternek és Elsie-nek, hogy erősítsék meg, ha tudják. Crystal Hugh töltött némi időt a Menedékben. Ő az, akire Mavis határozottan rábólintott. Később nevelőszülőkhöz került, onnan tűnt el. Túlságosan sok nyom vezet vissza ahhoz az épülethez, azokhoz az emberekhez. Ez nem lehet véletlen. - Egyetértek.

Halálos rejtekhely

225

- Ráadásul négyen, talán öten is ismerték ezt a Sebastiant, akit Mavis rózsaszín szemüvegen keresztül lát. - Sebastian töltötte be az életében az apaszerepet, Eve. Halálra rémült kislányként érkezett New Yorkba, és ő jelentette számára a biztonságot, ő rendezte el az életét, ő adott célt neki. - Elrendezte? Azzal, hogy pincékben és kihalt épületekben csöveztek? A cél pedig nem volt más, mint lopás és csalás. - Mégis. - Persze, te így gondolod — felelt Eve. — így látod. - Summerset is otthont adott nekem. Egy szépen berendezett otthont. Akkor már tudtam lopni és csalni, ő csak csiszolta a tudásomat — emelte fel a felesége bögréjét Roarke, és ivott egy korty kávét. — Mindig is gondolkodóba ejtett, miért tartom Mavist rokon léleknek. Most már tudom, hogy hasonló utat jártunk be. Hány évesen szökött meg otthonról? - Azt hiszem, tizenhárom körül lehetett - nézett a férje szemébe Eve. - Eddig nem azért nem beszéltem róla, mert titkolózni akartam, egész egyszerűen csak... - Nem a te dolgod volt mesélni róla. Még nekem sem. Mavis sem mesél a te életedről Leonardónak. - Mondtam neki, ha akarja, csak nyugodtan túrt a hajába idegesen Eve. - Tudod, hogy megőrizzük az egyensúlyt. Roarke lehajolt és megcsókolta a felesége kócos feje búbját. - Őszintén csodállak. - Aha, izé... Jobb is, mert el fogsz kísérni a találkozóra Sebastiannal - pillantott az órájára Eve. Két órán belül. A Pokol Konyhájának egyik lepukkant lokáljába. - Érdekes estéket szervezel nekem. Két óra? Ez elég arra, hogy bekapjunk valamit vacsorára. Mondjuk egy pizzát. Lehet ezzel vitatkozni?

Tizennegyedik fejezet

A „lepukkant” kifejezés remekül fedte a valóságot. A házfalból nyíló lyuk, melyet az igazságnak megfelelően Talp feldobónak hívtak, egy szexshop és a Bili Gyorskölcsönzője névre hallgató zálogfiók közé ékelődött. Előbbinek kopott kirakatában néhány felcsatolható műfallosz kérette magát, az utóbbit pedig már régen bezárták. Az utca túloldalán a haldokló neonfelirat szexklubot reklámozott. A PUCÉR-SZEX-TÁNCOSNŐK szavak váltakoztak fejfájdító vibrálással. A pislákoló kék fényben Eve tisztán látta, ahogy egy nehéz, fekete kabátot viselő testes díler drogot ad egy vézna, reszkető alaknak. - Azért remeg, mert elvonási tünetei vannak gondolkodott hangosan Eve -, vagy azért, mert befagy a segge abban a vékony széldzsekiben? - Szerintem mindkettő. Itt megvárlak, ha le akarod tartóztatni. - Csak egy perc. Hé! - lépett ki a járdára Eve, és egy antik Mini horpadt teteje felett meglengette a jelvényét. A testes díler és vézna vásárlója villámgyorsan hátat fordítottak egymásnak és sietve elindultak az ellenkező irányba. - Tudod, hogy máshol úgyis megkötik az üzletet. - Tudom, de jólesett nézni, ahogy elinalnak, holott nem is üldözöm őket. Menjünk be a Talpfeldobóba Sebastian- hoz... ha eljön egyáltalán. Odabent is éppen olyan lepukkant állapotok uralkodtak, mint az utcán. A vendégeket három szűk boksz várta, és két összekaristolt asztal is állt a ragacsos padlón. A kurta bárpult mellett három támla nélküli széken úgy ültek a törzsvendégek, mintha

maguk

is

a

berendezéshez

tartoznának.

226

J. D. Robb

A hájas pultos szemmel láthatóan gyűlölte a munkáját. Pillantása végigsiklott Eve-en és Roarke-on, majd duzzogva tudomásul vette, hogy újabb vendégek érkeztek. A levegőt vastagon megülte az olcsó sör és az évszázados izzadság szaga. A bár végében iszogató sovány alak abban a pillanatban felállt, hogy észrevette a belépő Eve-et, majd tettetett közönnyel az ajtó felé indult és távozott. Eve úgy vélte, egyesek még ebben az állott levegőben is megorrolják a zsaruszagot. Figyelmen kívül hagyta a bárcást, aki az egyik bárszék vendégével próbált megegyezni. Egyenesen a leghátsó boksz felé tartott, ahol Mavis Sebastianja várta. Meglepődött, amikor látta, hogy a férfi fekete öltönyt visel. A szabása nem ért ugyan fel Roarke öltönyeihez, de így is jól állt rajta. A zakó alá ugyancsak fekete, magas nyakú pulóvert húzott. A mellzsebéből kiállt egy ezüsttoll vége. Művészi összevisszaságban álló barna hajával, nyugodt, halványkék szemével és gondosan nyírt kecskeszakállával akár egy egyetemi oktatóval is össze lehetett téveszteni. Még a kezében is gyűrött, papírkötésű könyvet tartott. Eve megfigyelte, hogy milyen hosszúak és kecsesek az ujjai - ezekkel könnyen ki lehet emelni a tárcákat a zsebekből, vagy észrevétlenül lekapcsolni a karórákat. A közeledtükre Sebastian felállt. Eve minden eshetőségre készen igyekezett egyszerre figyelni a szemét és a kezét. - Dallas hadnagy - nyújtotta a kezét, méghozzá üresen Sebastian, miközben barátságosan elmosolyodott. Látszott rajta, hogy sokat gyakorolta ezt a gesztust. — Örülök, hogy végre találkozunk. Úgyszintén — fordult Roarke felé. - Mavis nagyon sokat mesélt magukról, és természetesen a média híreit

Halálos rejtekhely

227

is figyelemmel kísérem. Ettől úgy érzem, mintha már ismerném magukat. - Nem azért jöttem, hogy összehaverkodjunk. - Tudom, de az udvariasság sohasem árt — mutatott a boksza felé Sebastian. — Hadd hívjam meg magukat egy italra. Az üveges sör a legbiztonságosabb. Minden más gyanús. - Szolgálatban vagyok - utasította vissza kurtán Eve. - Igen, megértem, de a csapos rossz szemmel nézi azokat, akik elfoglalnak egy asztalt és nem fogyasztanak. Szerintem palackozott vizet is tartanak. Egy pillanat, máris - Mi a baja a fickónak? - csúszott be Eve a bokszba, miközben Sebastian a pult felé irányította a lépteit. -Jó benyomást akar tenni rád - hajtotta előre a fejét Roarke, és elolvasta Sebastian könyvének a címét. — Macbeth. Illik a művelt beszédéhez és a kellemes modorához. - Ez egy tolvaj, aki kislányokat küld lopni maga helyett. - Senki sem tökéletes. Sebastian visszatért, és három alacsony üveget állított az asztalra. - A poharakban sem bízom. Elnézést, hogy ilyen helyre kértem a találkozót, de meg kell értenie, hogy sokkal jobban érzem magam a saját térfelemen, hogy úgy mondjam. Ezzel a negyvenes férfi, aki nem csak a testét, de a fejét is folyamatosan edzette, kényelmesen leült. - Shelby Stubacker — mondta Eve. Sebastian felsóhajtott és félretolta az előtte heverő könyvet. - Hallottam a hírekben a lányokról. Emberileg nagyon fájdalmas nekem, hogy léteznek efféle

228

J. D. Robb

ragadozók, akik ilyen fiatalokban látják a prédájukat. Továbbá személyesen is fájlalom, mert Mavistől tudom, hogy három közülük az én lányaimhoz tartozott. -Négy. Sebastian szeme döbbenten megvillant. - Négy? Mavis hármat említett. Shelbyt, Mikkit, továbbá LaRue-t. - Vegyük hozzájuk Crystal Hught és talán Merry Wol- covichot is. - Crystal — rogyott meg alig láthatóan Sebastian válla. ~ Nagyon jól emlékszem rá. Csak kilencéves volt, amikor találkoztunk, és még mindig látszottak rajta az apja kezének a nyomai. - Ez esetben hívnia kellett volna a rendőrséget. - Az apja volt a rendőrség — vágott vissza kissé élesen Sebastian. - Minden társadalmi osztályban akadnak szörnyetegek. Sérülten, magányosan és éhesen jött oda hozzám. Sehová sem mehetett, csak a gerinctelen anyjához meg ahhoz a férfihoz, aki rajta verte le a frusztrációját. Ezért tizenhárom éves koráig inkább velünk maradt. Az nehéz időszak — hallgatott el egy pillanatra. — Crystal. Igen, emlékszem Crystalra. Kedves, barna szemek és mocskos száj. Úgy beszélt, mint egy dokkmunkás. Az elsőt nagyra értékeltem, a másodikért mindig figyelmeztettem. Úgy rémlik, akkoriban kezdett érdeklődni a fiúk iránt, és egyre inkább feszegette a határait, akárcsak a kortársai — emelte meg halvány félmosollyal az üveget. — Ugyanis nekünk vannak szabályaink. Crystal egyszer közölte velem, hogy elmegy a barátaival. Floridába készültek. Adtam neki egy kis pénzt, jó utat kívántam és hozzátettem, hogy akkor jön vissza, amikor csak akar. - Egyedül az útjára engedett egy tizenhárom éves kislányt. - Csak addig tartoztak hozzám, amíg maradni akartak. Bíztam benne, hogy eljut Floridába, és jól érzi

Halálos rejtekhely

229

magát a parton. Megérdemelte volna. Shelbyre is emlékszem. Vakmerő, lázadó lány volt... egyszóval érdekes. Vezető típus, csakhogy nem mindig a jó irányba akarta vezetni a többieket. Mikki azért maradt meg bennem, mert még a pokolba is követte volna Shelbyt. A többiek viszont, akiket említett... - Merry Wolcovich. - O most nem jut az eszembe. Tizenöt év hosszú idő, és ezalatt sok lányt befogadtam. Eve előrehajolt. Ez a sok lányt befogadtam arra utalt, mintha nem is egy kizsákmányoló bűnözővel, hanem inkább egy önzetlen hőssel beszélgetne. - Szögezzünk le valamit. Maga arra tanítja ezeket a jogfosztott gyerekeket, hogy lopjanak, hogy megszegjék a törvényt. Közben egyrészt játéknak, másrészt hivatásnak tekintsék az egészet. Az utcákat járva átverik az embereket, elveszik a pénzüket és a tulajdonukat, amiért azok megdolgoztak. Azt a pénzt, amiből a lakbért vagy a számláikat akarják kifizetni, esetleg egyszerűen eljátszanák a kaszinóban, mert az övék. Maga pedig szépen profitál a tolvajiskolájából. Lehet, hogy Mavis szemében megmentő, de az enyémben csak egy újabb bűnöző, aki a törvény megszegésből húz hasznot. Sebastian bólintott és kortyolt egyet a vizéből. - Megértem a nézőpontját. Maga a törvény köré építette fel az életét és esküt tett, hogy szolgálni fogja. Miközben se nem naiv, se nem rideg, legfőbb feladata a törvény betartatása. Ezért jelentek én nagy és rágós falatot, amit nehéz lenyelni, de szerintem megbirkózik vele. Személyesen Mavis miatt, személyesen és szakmailag pedig a tizenkét halott kislány miatt. -Akiket talán maga gyilkolt meg. Miközben zajlott a költözés, segítette Shelbyt megszökni az FHIMK-tól. - Erre egyáltalán nem emlékszem. Hogyan segíthettem volna neki megszökni?

230

J. D. Robb

- Hamis papírokkal. Tudom, hogy foglalkozik hamisítással. - Akár hamisítok, akár nem, Shelbyért nem tettem meg. Mellesleg ilyesmire nem is kért volna. - Miért nem? - Először is azért, mert jobban ismert annál, hogy felajánlja az általa megszokott cserealapot. Sohasem közeledtem szexuális értelemben a lányokhoz. Megvetem azokat, akik ilyet tesznek, és ezt Shelby is tudta. Másodszor ezzel a tudtomra adta volna, hogy szüksége van rám, márpedig egész élete során azt próbálta bizonyítani, hogy nincs szüksége senkire. - Megtanította rá, hogyan kell hivatalos dokumentumot hamisítani? - Közvetlenül nem, és újra szeretném hangsúlyozni, hogy sohasem kért ilyesmire. Viszont elképzelhető, hogy ellesett néhány fogást. Tudta, mire érdemes odafigyelnie.

231

J. D. Robb

- Shelby azt tervezte, hogy saját klubot alapít. A maga szavaival élve született vezető volt, aki talán a lányok nagy részét magával viszi. Ezzel komolyan fenyegette a tevékenységét és a hasznát. Sebastian újra ivott néhány kortyot, miközben nyugodt tekintettel figyelte Eve-et. - Gondoltam, hogy ez a lehetőség is szóba kerül. Törvényen kívüli vagyok, és legalább kettőt ismertem a szerencsétlen kislányok közül. Ellenben akárcsak maga, én is nagyon jól tudom, hogy Mavis kitűnő emberismerő. Tudja, hogy egyetlen gyereket sem bántottam soha, és nem is fogok. Nem is tudnék hajolt előre Sebastian. — Nem kívánom elmondani az élettörténetemet, és magának sincs ideje végighallgatni ezt a szomorú mesét, hadnagy. A módszereink különböznek, sokszor szöges ellentétben állnak egymással, a célunk mégis megegyezik. Mindketten segíteni szeretnénk azokon, akiket bántottak vagy az utcára löktek. Éppen ezért bármit megteszek, hogy segítsem elkapni a gyilkost, aki kioltotta tizenkét kislány életét - hallgatott el egy pillanatra, miközben hátradőlt és ivott. — Az enyémek is köztük voltak — tette hozzá halkan. Eve már-már dühös volt magára, amiért hitt Sebastian- nak. Némán a magával hozott aktába nyúlt és kihúzott egy fényképet, majd az asztal közepére tette. Sebastian közelebb húzta, és homlokát ráncolva nézegette. - Igen, igen, ismerős ez az arc. Egy másik lány hozta el közénk a barátnőjével... egy pillanat - meredt a képre, majd lehunyta a szemét. — DeLonna. A szirénénekű DeLonna. - DeLonna Jacksonról beszél? - Nem tudom a teljes nevét, mivel sohasem tartozott közénk igazán. Shelby egyik barátja volt. Csak jött és ment. Abban viszont biztos vagyok, hogy

i

232

J. D. Robb

DeLonna kísérte el hozzánk, miután megtudta, hogy zaklatta egy idősebb srác. Egyesek mindig a kisebbekre és a gyengébbekre vadásznak, de annak ellenére, hogy DeLonna kicsinek számított, igen vad tudott lenni - nevetett fel. — Mindenesetre ez a lány..Igen, Merry volt a neve, és mindig kényesen ügyelt arra, hogy úgy írják le, ahogy 6 mondja. M-e-r-r-y. A vezetéknevét viszont neki sem tudom. Csak néhány napig maradt. - Miért? - A részletekre nem emlékszem. Rá viszont már igen. Az arcára. Tud még fényképeket mutatni? - Egyelőre nem. Mi történt azokkal a lányokkal, akik ez idő tájt mentek el? Említette, hogy akadtak, akik csak jöttek és mentek. - Történetesen tudok ilyet mondani. Miután beszéltem Mavisszel, rögtön rá gondoltam. Iris Kirkwood. Úgy egy évig élt velünk. Az övé is tipikus történet. Az apja lelépett, az anyja verte és elhanyagolta. Egyik nevelőszülőtől a másikhoz került. Olyanok is akadtak közöttük, akik nem különböztek a vér szerinti szüleitől. Végül visszahelyezték az anyjához, aki egy napon egyszerűen odébbállt. Iris úgy döntött, nem tér vissza a rendszerbe. Inkább az utcát választotta. Borzalmas tolvaj volt, nem tudott bánni az esetlen ujjaival. Csak egyszerűbb dolgokkal bíztam meg, mint például a talált tárgyak csalás. Egy kicsit... tompa volt, ha érti, mire célzok. Nagyon kedvesen tudott mosolyogni, és mindenkinek örömet akart szerezni. Szeretett templomban üldögélni. Eve felkapta a fejét. - Melyik templomban? - Nem volt kedvenc helye. Azt mondta, azért szereti a templomokat, mert csendesek, szépek és jó az illatuk. Ez fontos? Eve elengedte a füle mellett az utolsó kérdést. - Egy évig maga mellett volt, utána meg eltűnt. Nem gondolt bele, hogy mi lehet vele? - Éppen ellenkezőleg. Kerestük. Az egyik lány mond-

Halálos rejtekhely

233

ta, hogy Iris titkolt valamit, de állítólag nem beszélhetett róla, mert akkor nem válik valóra. Először nem gondoltam semmi rosszra. Valahol talált egy plüsskutyát, amit Babynek hívott. A kora és a körülményei ellenére nagyon tapasztalatlannak számított. Amikor elment, Babyt is magával vitte, ráadásul éjszaka távozott, takarodó után... - Takarodó? - Mondtam, hogy vannak szabályaink - ismételte meg Sebastian. - Mivel a saját jószántából hagyott el bennünket, úgy gondoltam, ő döntött így. Ennek ellenére kerestük. - Mindjárt visszajövök - fordult a férjéhez Eve, majd felállt és kiment a bárból. - Azt hiszem, én mégis iszom egy sört — pillantott felvont szemöldökkel Roarke-ra Sebastian. Biztos benne, hogy nem kér? - Igen, biztos, de azért köszönöm. Sebastian odament a pulthoz, és egy üveggel a kezében tért vissza. - Csodálom a feleségét - kezdte. - Akárcsak én. - Elszánt, kegyetlen, és mindezt a helyes cél érdekében kamatoztatja. Meg fogja találni a gyilkost. - Nem adja fel, amíg meg nem teszi. - Érdekes életet élnek. - Magáról is el lehet mondani ugyanezt. - Nekem jó így. Szerintem maga megérti, hogy az emberek között elég képlékeny a határvonal, nem olyan éles, mint ahogy azt a hadnagy elképzeli. - Megértem, hogy végső esetben át kell rendezni ezeket a határokat. Sebastian pillantása a sörére ugrott, majd bólintott. - Nem volt hová menniük. Szinte mindenki úgy véli, az ilyen gyerekeknek a rendszerben a helyük, ott majd a gondjukat viselik. Elvégre azért hozták létre. Mi hárman viszont jól tudjuk, hogy ez a rendszer túl sokat hibázik. Még úgy is, hogy kötelességtudó emberek dolgoznak benne, akik erre tették fel az egész életüket. Márpedig a rendszer hibája esetén súlyosan sérülnek a bekerült

234

J. D. Robb

gyerekek. - Ezzel nem vitatkozom. A hadnagy is nagyon jól tudja, milyen következményekkel jár egy ilyen hiba. O azt választotta, hogy belülről harcol, belülről akar javítani rajta. Ha nem sikerül, akkor azért küzd, hogy igazságot szolgáltasson. - Akár azon az áron is, hogy velem beszélget. - Akár. Minden jel arra mutat, hogy a halott lányok némelyike egy ideig a magáé volt. Most viszont már az övé. Mindegyik az övé. Eve szapora léptekkel, kifejezéstelen tekintettel érkezett vissza. Sebastian felé fordította a zsebszámítógépét. - Iris Kirkwood. Sebastian a képernyőre nézett, melyen egy egyenes, aranybarna hajú, barna szemű, kedvesen mosolygó lány látszott. - Igen, ó Iris - emelte fel Sebastian az üveget, és lassan kortyolt belőle. - Szintén köztük van? - Még nem tudom. Az anyja meghalt. Észak-Karolinában összeköltözött egy pasassal, aki később agyonverte. Negyvenöt áprilisában. - Hat vagy hét hónappal azután, hogy Iris megérkezett közénk, és néhány hónappal azelőtt, hogy otthagyott bennünket. - Más is volt, aki akkoriban hagyta ott magukat? - Nem, vagy legalábbis nem olyan, aki nem a szüleihez vagy a nevelőszüleihez ment vissza. Amúgy folyamatosan erre biztattam őket. Különösen azokat, akik mindenfélét összehazudoztak. Mint Marry. - Mint Marry? - Már utánanézett a családi hátterének. Én is megtettem. Átlagos családból jött. Nem verték, nem erőszakoskodtak vele... persze tudom, hogy az ilyesmiből nem mindig születik feljelentés, de felismerem, ha egy kislány hazudik nekem. Hiába erősködött, hogy folyamatos rettegésben telt otthon az élete. Tisztában voltam vele, hogy hazudik — hallgatott el egy pillanatra Sebastian, miközben

Halálos rejtekhely

235

a sörét nézegette. - Túl nagy árat fizetett ezért a hazugságért. Ha a későbbiekben tud még fényképeket mutatni, szívesen megnézem őket. - A gyilkos egyaránt halászott a maga medencéjében és a Menedékben. Hol bujkáltak akkoriban? - Abban az egy-, másfél éves időszakban három rejtekhelyét váltogattunk. Sejtettem, hogy megkérdezi, ezért mindhárom címet felírtam - vett elő Sebastian egy papírdarabot, és Eve felé nyújtotta. — Mára már mindhárom épületet felújították és lakják, de akkor még tudtuk használni. - Most hol bujkálnak? Sebastian halványan elmosolyodott. - Nem fogom elárulni az igazat, viszont valamiért hazudni sem akarok magának. Szóval... — vont vállat könnyedén és ivott egy korty sört. - Ha újra beszélni akar velem, Mavis tudja a számom. Eve visszaült és gondolkodott. Megszeghetné a Mavisnek tett ígéretét és rázúdíthatná Sebastianra azokat a vádakat, amelyek a beszélgetés folyamán eszébe jutottak. Egyelőre viszont szabadlábon több hasznát veszi. - Shelby bandájának a másik két tagja. Mit tud róluk? - A srácról semmit. DeLonnáról... — habozott Sebastian. - El, és jól van. - Beszélnem kell vele. - Ez elég kínos. Felhívom és megkérem, hogy hívja fel magát. Ennél többet nem tehetek anélkül, hogy elárulnám. - Nagyon valószínű, hogy egy többszörös gyilkosság szemtanúja. - Ezt igencsak kétlem. Ellenkező esetben már szólt volna valakinek, vagy tesz valamit. Szerette Shelbyt és Mikkit. A szavamat adom, hogy még ma felhívom és megpróbálom meggyőzni, hogy beszéljen magával. - A szavát adja. - Nekem ez sokat számít, ezért nem is hangoztatom sűrűn. Hogyan haltak meg? Hogyan végzett velük az a fickó?

236

J. D. Robb

- Egyelőre nem árulhatom el a részleteket - lépett ki Eve a bokszból, és gyűlölte magát, amiért észrevette Sebastian arcán az őszinte megrendülést. — Viszont ha már elmondhatom, akkor el is fogom. - Köszönöm. - Ha kiderül, hogy köze volt a gyilkosságokhoz, Isten haragja semmiség lesz az enyémhez képest. - Remélem, hogy igazat beszél. Remélem, hogy amikor megtalálja a gyilkost, ezer isten haragja száll a fejére. Eve indulni akart és mogorván nézte, ahogy Roarke kezet nyújt Sebastiannak. - Örülök, hogy találkoztunk. - Én is örülök. Eve egészen addig nem szólt egy szót sem, amíg ki nem értek a jeges szél ölelésébe. - Rohadtul udvarias voltál vele. - Nem volt okom az ellenkezőjére. - S^impati^áls^ vele. - Nem tartom unszimpatikusnak - helyesbített Roarke, miközben kézen fogta a feleségét és a kocsi felé indult. - Lányokat rejteget a hivatalos szervek elől, miközben törvényszegésre tanítja őket. Hogy ne bízzanak senkiben, lopjanak és csaljanak, amikor... - legyintett Eve a szabad kezével - iskolában lenne a helyük, vagy mi. - Iskolában lenne a helyük, vagy mi - helyeselt Roarke. - A szüleiknek sem lenne szabad pofozózsáknak, vagy még annál is rosszabbnak tekinteni őket. Vagy elhanyagolni, átengedni őket az erőszaknak, szexnek, drogoknak és minden másnak, aminek a rohadt otthonukban voltak kitéve. Roarke kinyitotta Eve előtt a kocsi ajtaját. Eve szikrázó szemmel végigmérte, majd beszállt. - Vajon hányán végzik az ő rendszeréből kikerülve — kezdte, miután Roarke elfoglalta helyét a volán mögött börtönben, holtan, vagy az utcán, mert egész egyszerűen ezt az életstílust nevelte beléjük? - Szerintem sokan, de nélküle is így végeznék.

Halálos rejtekhely

237

Ellenben legalább egyről tudok, aki boldog, sikeres, családja van és remek életet él. - Csak azért, mert Mavis... - Szerinted hol lenne most, ha Sebastian nem fogadja be? - Szerintem a rendőrök begyűjtötték volna, és a gyermekvédelmi szolgálat valószínűleg kihallgatja, megvizsgálja. Utána gumiszobába dobják azt a semmirekellő anyját, Mavis pedig nevelőszülőkhöz, esetleg állami gondozásba kerül. - Lehetséges - bólintott vezetés közben Roarke. Akárcsak az, hogy valaki megerőszakolja, eladja vagy meggyilkolja. Sok minden lehetséges, de tény, ha nincs Sebastian, akkor ti most nem állnátok olyan közel egymáshoz, mint két testvér. Sokszor elég a legapróbb részletet kicserélni, hogy minden megváltozzon, drágám. - Akkor sem helyes, amit Sebastian csinál. Csak azért hunytam szemet fölötte, mert beszélnem kell DeLonnával, akit csak rajta keresztül érhetek el, és mert... - Mert a szavadat adtad, hogy nem fogod letartóztatni. - Ez most más. - Nem hiszed, hogy ő a kislányok gyilkosa. A francba, valóban nem, gondolta Eve - miközben remélte, hogy Sebastian nem verte át. - Az, hogy mit gondolok, még nem bizonyít semmit. Kapcsolatba hozható a lányokkal és hazug, tolvaj, csaló. - Most Sebastianról beszélsz vagy rólam? Eve összehúzta magát, miközben a szeme megint villámokat szórt. - Fejezd be! - Én ugyan nem vezettem lánycsapatot, de nekem is volt bandám. Hazudtam, loptam és a csalást sem vetettem meg. Időnként még mindig kellemetlennek érzed, habár már megtanultál együtt élni vele. - Te felhagytál azzal az életmóddal. - Egy részével, még mielőtt megismertelek, de a többivel kizárólag miattad. Kettőnkért. Ha nekem nincs ott

238

J. D. Robb

Sum- merset, akkor az öregem végül belőlem is kiveri a szuszt. Mindenkinél jobban tudod, hogy bárhogy is igyekeznek, a rendszer igenis hibázik, és nem csupán nyíltszívű segíteni vágyó emberek fogadják azokat, akik bekerülnek. Mindketten a magunk útját jártuk, hadnagy, de nem hiszem, hogy ebben a kérdésben olyan markánsan különbözik a véleményünk. Talán ellenkező irányba hajiunk, de nem állunk távol egymástól. Különösen úgy nem, hogy Mavis áll középen - simogatta meg a felesége combját Roarke. — Hol van most az anyja? Tudom, hogy utánanéztél. - Egy olyan szar alakoknak fenntartott intézményben, akik henteskéssel szeletelik fel a hozzájuk hasonló szar alakokat. Nyolc éve került oda. Előtte sokat költözött, belépett valami szektába, majd otthagyta őket, és ült egy keveset, amiért szexszel fizetett a Zeusért. Miután szabadult, visszaesett. Ezek után kinyírta a nőt, akivel kavart, és most már élete végéig együtt kell élnie ezzel. Mavis igazat mondott. Meglottyant az agya. Többnyire leszedálva tartják. - Mavisnek ezt nem árultad el. - Ha és amikor úgy érzem, hogy tudnia kell róla, akkor elárulom. Ha és amikor úgy érzem, hogy egyáltalán tudni akarja. Egészen ma estig ő is elfojtotta magában a gyerekkorát. Nagyon erősen elfojtotta. Néha rágódott rajta, hogy rossz anya lesz belőle, de rájött, hogyan szabadulhat meg ezektől a gondolatoktól, és boldogan él. Ha elmondanám neki az igazságot, csak visszavetném — hajtotta hátra Eve a fejét. - Ráadásul igazat beszélt. Ha az anyja nem lenne klinikai értelemben őrült, akkor sem ismerné fel a lányában Mavis Freestone-t, a sikeres énekesnőt és divat... divatcsodát. Az öltözéke sokszor elgondolkodtató. - így ez is értelmet nyer, nem igaz? Az anyja zsákruhába kényszerítette és lenyírta a haját. Ezzel a viselkedéssel nem csupán eltávolodik tőle, de egyenesen felgyújtja az emlékét. Eve maga elé képzelte és felnevetett. - Aha, tényleg. Fogalmam sincs róla, hogy tudja-e. - Gyanítom, hogy tudatosan kezdett kísérletezni a haj-

Halálos rejtekhely

239

festékkel, a szemfestékkel és a ruháival. Most viszont? Ez igazán ő - kanyarodott be Roarke a kapun. - Nem ismerte fel Iris fényképét? - Nem volt igazolványképem, amit megmutathattam volna neki. Iris Kirkwood nem szerepel az eltűnt személyek adatbázisában. Még akkor sem keresték, amikor az anyja meghalt. Igen, a rendszernek valóban vannak hibái, de akkor sem az a megoldás, hogy a kislányokat megtanítjuk csokit csenni. - Ilyen nevű csalásról még csak nem is hallottam. - Mert most találtam ki. Megkívántam egy kis édességet. A ház elé érve Roarke leállította a motort és a feleségére mosolygott. — Akkor menjünk és kerítsünk valahonnan. Eve belépett a házba és a lépcső korlátoszlopára dobta a kabátját. - Mihez akarsz kezdeni a Sebastiantól kapott címekkel? - Kiküldők pár járőrt, hogy nézzenek körül és kutassák fel azokat a bérlőket és boltosokat, akik a lányok eltűnésének az idején is arrafelé éltek, majd mutassák meg nekik a fényképeket. Kutakodás, kíváncsiskodás. Elég egyvalaki - folytatta az emeletre menet. - Egyetlenegy ember, aki látott egy vagy több áldozatot valakivel. Barátságosak voltak velük, elnyerték a bizalmukat. Titkolt valamit — dünnyögte maga elé Eve. — Iris titkolt valamit. — Szerinted ő is ott fekszik közöttük. - Megszökött arról a helyről, amit az otthonának tartott, ahol biztonságban érezte magát. Még a játék kutyáját is magával vitte, és sohasem tért vissza. Elhittem, amikor Sebas- tian azt mondta, hogy keresték. Keresték, de nem találták. A gyilkos vagy gyilkosok megtámadták, esetleg becsalogatták a kihalt épületbe, és végeztek vele pillantott a táblára Eve, amikor belépett az irodájába. - Ő is felkerül. A kérdőjel meg átkerül Merryről Irisre, de nem hiszem, hogy sokáig ott marad.

240

J. D. Robb

- Már csak ketten vannak hátra. — Aha, és talán ők jelentik a kulcsot a megoldáshoz. Vagy DeLonna. O is eltűnt, de csak tizenhat éves kora után. Viszont Sebastian szerint él. - El, és jól van. —Ezt majd eldöntőm, ha beszéltem vele... márpedig beszélni fogunk - guggolt le Eve a széke mellé. - Ha holnapig nem jön össze, akkor kipréselem Sebastianból a számát. — Amit már csak elvből sem bánnál. Eve lebányászott egy csokoládészeletet a fiók aljáról. — Itt is? Komolyan? Nem tudtam, hogy idehaza is rejtegeted a készleteid. — Előled nem, és ezúttal meg is osztom veled — törte pontosan félbe az édességet Eve. - Egészségünkre — érintette fél csokoládéját Roarke a felesége fél csokoládéjához.

A csokoládé - különösen úgy, hogy egy bögre kávét is utána küldött - olyan energiát adott Eve-nek, hogy egészen éjfélig dolgozott. Azt viszont maga is elismerte, hogy nagyrészt ugyanazokat a köröket futotta le újra és újra. Ellenben tudta, hogy az embernek akkor is feltűnhet valami, ha hátrafelé halad. Valaki, akit a lányok ismertek. A legtöbb, ha nem is mindegyik, ismerte a másikat. Együtt éltek, vagy együtt töltötték az idejüket. Ugyanabban a környezetben. Ha hihetett Sebastiannak, akkor el kellett fogadnia, hogy nem ő hamisította meg Shelby dokumentumait. Miközben felállt és végignézett a táblán, arra gondolt, hogy a férfi megígérte, őszinte lesz vele. Shelby elleste tőle a technikát, majd elkészítette a saját papírjait? Mert tudta, mire érdemes odafigyelni? Lehetséges. Lehetséges. Lehívta a fali képernyőre Shelby fényképét, és nézni kezdte. Okos lány, szívós lány, kemény lány. Viszont hűséges.

Halálos rejtekhely

241

Született vezér - és a nyakam rá, hogy élvezted a vezető szerepet —, aki nem tűri a szabályokat. Sem a jótét lelkek, sem a csalók szabályait. Saját törvényeket akartál. - Ugye, úgy érezted, hogy a Menedék költözésével az öledbe hullik a tökéletes tanya? Igén. Ez illik a képbe. Ismerős épület. Üres. Pincétől a padlásig ismerős. Amikor belépett Roarke, felállt és odament a képernyő elé. - Félig-meddig arra számítottam, hogy az asztalodra borulva szunyókálsz. - Dolgozik a koffein. Nem szunyókálok - mutatott a képernyőre Eve. — O az ügy kulcsa. Roarke odafordult és megnézte a fényképet. - O melyik is? - Shelby. -Ja, a vezér, aki hamis dokumentumokkal lépett ki az új intézmény kapuján. - Pontosan. Értette a dolgát, és volt valami célja. Továbbá megfelelő kapcsolatokat ápolt valakivel, aki meg tudott hamisítani egy hivatalos iratot. - Nem látom be, hogy ezen a ponton mi oka lenne Sebastiannak tagadni a részvételét a hamisításban. - Elképzelhető, hogy Shelby csinálta a Sebastiantól ellesett alapokkal. Ez megmagyarázza a helyesírási hibákat és Jones kirívóan rosszul sikerült szignóját. Megkaptam az írásszakértő jelentését — tette hozzá. - Az aláírás jelentősen eltér Nashville Jones aláírásától. Szóval... - fordult el Eve a képernyőtől, és körbejárta a táblát. - Shelby tanult, tervezett, majd Bittmore egyszer csak egy nagyobb összeget dobott a Menedék ölébe. Hé, gyerekek, elköltözünk egy nagy, szép házba! Pakoljatok össze. - O pedig rádöbbent, hogy eljött az alkalom. - A tökéletes alkalom. Hirtelen mindenkinek rengeteg dolga akadt, ide-oda rohangált, nem figyelt arra, amire kellett volna. Mi több, elég okos volt ahhoz, hogy tudja, mi folyik körülötte, hogy tudja, a régi épület kiürül és üres is marad. Legalábbis addig, amíg a bank meg nem kezdi az ügyintézést, és az akár hónapokba is beletelhet.

242

J. D. Robb

- Egy tizenhárom éves gyereknek ez maga az örökkévalóság. Egyáltalán belegondolt, hogy mi lesz utána? - tűnődött Roarke. — Vagy egyszerűen megragadta a kínálkozó lehetőséget? - Aha. Jelzálog, árverés. Ezek felnőtt dolgok. Neki ez csak annyit jelentett, hogy elérkezett az idő, hogy megszerezze a tökéletes búvóhelyet. Kiszökött, visszaszökött, szervezett és végül a barátait is kijuttatta. Szép, tiszta munka. A dokumentumokkal azt is elérte, hogy senki se keresse. - Neki összejött... mármint a szökés. - Aha, összejött. Volt egy embere odabent. Vagy odakint? Kihasznált valakit? Legalábbis azt hitte róla, hogy kihasználja. Talán a szex ígéretével vette rá, hogy szerezze meg neki, amit akar, de azután fordult a kocka, és kiderült, hogy mindvégig ő volt a célpont. - Miért kellett megölni? - Szükségből, kéjvágyból, de tucatnyi indokot fel tudnék sorolni. Iris titkolt valamit, de nem hiszem, hogy egy Shelby- hez hasonlatos lány a bizalmába avatna egy Iris-félét. - A gyilkos bízta rá a titkot? - Talán, de csak talán. Iris nem vezéregyéniség, inkább olyan, akit könnyű irányítani. Iris ugyanúgy templomba járt, mint Lupa és Carlie. Jones és Jones több templommal is jó kapcsolatot ápolt. Hol illik ez a képbe? Egyáltalán illik bele, vagy lényegtelen? — dörzsölte meg keze élével a szemét, mire Roarke megfogta a karját. - Hagyjuk abba mára, és aludjunk egy keveset. - Úgy érzem, mintha körbe járnék. Tudom, hogy haladok a megoldás felé, de még nem értem olyan közel, hogy tisztán lássam. - Talán reggelre minden a helyére kerül. Eve furcsa pillantásokkal méregette a férjét, miközben Roarke kivezette az irodájából. - Te meg tudnád találni Sebastian búvóhelyét. Meg tudnád találni - erősködött, amikor a férje nem válaszolt. - Azt hiszem, valóban meg tudnám találni.

Halálos rejtekhely

243

- Csak tartsd észben, oké? Nem kérlek rá, hacsak nem kell feltétlenül kérnem. - Rendben, ha rendben lévőnek találom azt a „feltétlenült”. Eve nagyot nyelt. - Ez is elég.

Tizenötödik fejezet

A kislányok most is körben ültek. A legtöbben már nem viseltek maszkot, szomorú arcuk éles ellentétben állt színes ruhájukkal és csillogó hajukkal. Nem csacsogtak, mint a Times Square-en látott lányok, nem nevetgéltek a vicceiken, melyeket csupán ők értettek. Ültek és bámulták. Eve úgy gondolta, várnak valamire. - Közel járok - erősködött. - Idő, munka, és talán némi szerencse kérdése. Nagyon sokan vagytok, de már csak kettőtöket nem ismerem. Erre a két Eve-álarcos kislány félrefordította a fejét. - Ezért igazán nem kellene haragudnotok rám. - Nem tetszik nekik, hogy halottak — árulta el Linh. Egyikünknek sem tetszik. Ez nem igazság. - Az élet nem igazságos. Mint ahogy a halál sem az. - Te könnyen beszélsz — gúnyolódott Merry. - Az életed totál szuper. Egy nagy és meleg ágyban alszol a legjobb pasival a Földön és a Földön kívül. - Kislánykorában az apja őt is megverte és megerőszakolta - közölte Lupa Merryvel. - Még nálunk is fiatalabb volt. - Túlélte, vagy nem? — állt fel Shelby, és karba fonta a kezét. - Végül belepottyant a tutiba. Most meg engem okol mindenért. - Nem okollak semmiért. - Dehogynem. Szerinted a halálunk az én hibám. Azért gyilkoltak meg bennünket, mert saját kéglit akartam, ahol együtt lehetek a barátaimmal. Mintha előre tudtam volna, hogy mi fog történni. -Figyelj... - Na és, ha lecidáztam pár seggfejet? — tárta szét Shelby a karját. - Akkor mi van?! Megkaptam, amit akartam, vagy

Halálos rejtekhely

243

nem? A haverjaim is rohadjanak meg. Ha az ember nem szerzi meg, amit akar, akkor mások veszik el. Nem ragadok le a „szent felsőbb hatalom kimeditálja az agyadat” szarság- nál, amíg egy segg, aki szart sem tud rólam, úgy nem dönt, hogy leléphetek. Én döntöttem el, hogy lelépek. Egyedül én. Soha senki nem fog még egyszer uralkodni felettem. Soha, soha, soha! - Hú — bólintott elgondolkodva Eve. — Te tényleg akaratos, hisztis kis csitri vagy. Nem mintha ezért halált érdemeltél volna. Idővel talán kinövöd, talán akaratos, hisztis felnőtt lesz belőled, ha kapsz rá esélyt. Viszont éppen ezt az esélyt tagadták meg tőled. Itt jövök én a képbe. - Te sem különbözöl a többiektől. Nem vagy jobb náluk. - Nektek csak én maradtam. - Baszd meg! - Ülj le, és fogd be. Mikki felpattant. Ökölbe szorított kezét a teste mellett lóbálta. - Nem beszélhetsz így Shelbyvel. - Dehogynem. Ez az én álmom. Azt csinálok benne, amit akarok. - Nem szeretem a veszekedést — szorította fülére a tenyerét Iris, miközben előre-hátra ringatta a testét. Senkinek sem lenne szabad veszekedni. - Hol a kutyád? - gondolkodott hangosan Eve. - Mert volt egy kutyád, igaz? - Nem kell végighallgatnunk! - kiáltotta Shelby, miközben a lányokhoz rohant és sorban talpra rángatta őket. Nem kell beszélnünk veled. Semmit sem kell megcsinálnunk, amit mondasz. Mert halottak vagyunk! Nem a mi hibánk. -Jézusom. Fogd be! Fogd már be, hadd gondolkodjak. - Egyedül csak te beszélsz. Eve pislogva nyitotta ki a szemét és kábán körülnézett a félhomályban úszó szobában. - Mi az? - Ezt nekem kellene megkérdeznem — simogatta meg

244

J. D. Robb

Roarke a felesége fejét. - Kinek mondtad, hogy fogja be? - Shelbynek. A lányok visszatértek. Shelby dühöngött, hisztizett, majd megint dühöngött. Szerintem én is dühönge- nék, ha valaki belefojtana egy fürdőkádba. Mennyi az idő? - Még korán van - csókolta meg Roarke. — Aludj vissza. Eve megszaglászta a férjét. -Te is csak nemrég keltél fel, és most jössz a zuhany alól. - Egy igazi nyomozót nem lehet megtéveszteni. - A hajad még mindig nedves - túrt bele Eve. - Az illatod pedig egyenesen csodálatos - ráadásul a nyomozóösztönei megsúgták, hogy Roarke mindössze egy törülközőt visel a dereka köré csavarva. - A nyakam rá, hogy konferenciabeszélgetésre készülsz a Plútóval, utána holotárgyalás következik Isztambullal, vagy ki tudja, melyik várossal a világ túloldalán. - Nem csak a jó nyomozót tisztelhetem benned, de gondolatolvasót is. Igazán szerencsés fickó vagyok. - Lehetsz még ennél is szerencsésebb - simított végig a férje mellkasán és a hasán Eve, majd elvigyorodott, miközben a keze tovább csúszott lefelé. - Érzem, hogy erre már te is rájöttél. - Én is le tudom vonni a megfelelő következtetéseket. Eve a szabad kezével Roarke hajába markolt. - Azon kívül mit tudsz még? - Hogy a feleségem egy kéjenc - csúszott be Roarke keze Eve hálóruhának használt, vékony pólója alá. - A Plútó még várhat. - Hány ember mondhatja ezt? - húzta a hajánál fogva még közelebb magához a férjét Eve, míg végül a szájuk öszszeért. Szerencsés volt, és erről sohasem feledkezett meg. Túlélte, amit túl kellett élnie, és végül valóban egy nagy és meleg ágyban kötött ki a legcsinosabb férfi mellett a Földön és a Földön kívül, aki szerette, kívánta, elviselte és

Halálos rejtekhely

245

megértette. Bármit is hozzon a nap, a hajnali élmény az övé marad. - Szeretlek — fonta szorosan a férje teste köré magát. Komolyan. - Szeretlek — szorította Eve nyakához a száját Roarke. - Komolyan. - Bizonyítsd be - kínálta fel a testét Eve. Roarke beléhatolt. A lassú lüktetés közepette Roarke a felesége arcát nézte a tompa fényben. Boldog, gondolta. Látszik a szemén, érződik a könnyed mozgásán, az egyre gyorsuló szívverésén, hogy milyen boldog. Bármi is nyomasztotta álmában, most félretolta. Érte. Kettőjükért. Előbb jobbról, majd balról is megpuszilta az arcát, a homlokát, majd az ajkát. A hálószobába lassan belopózott a hajnal, miközben egyre közelebb jutottak a csúcshoz. Eve boldogan felsóhajtott és Roarke hátát simogatta fel és alá, míg ujjai végül elvesztek a hajában. Minden olyan kedves és gyönyörű volt, mint sétálni a nyári kertben. Lassan elborította őket a tűz. Roarke továbbra is Eve arcát figyelte, látta a szemében a gyönyört, és amikor megfeszült a teste tudta, hogy felért a csúcsra. A szíve vadul kalapált, miközben Eve sóhaja torokhangú nyögésbe váltott. A szeme elsötétült, egy pillanatig üresen fénylett abban a pazar pillanatban, melyben megadta magát mindannak, amivé együtt váltak. Roarke elveszett a felesége szemében. Eve ernyedten hevert alatta, miközben arra gondolt, hogy ha csak egyetlen kívánsága teljesülne, azt kívánná, hogy maradjanak így összegabalyodva egy teljes napig. Elfordította a fejét, és orrát Roarke hajába fúrta, hogy minél mélyebben beszívhassa az illatát. Bármit is tartogat a nap, ezt mindenképpen magával viszi. Amikor megmozdult, Roarke a tokához tapasztotta a

246

J. D. Robb

száját, majd megemelte a testét és a szemébe nézett. — Most már vissza tudsz aludni? — Azt hiszem, felébredtem. Mint ahogy te is. Roarke legördült róla és magához húzta. — Nem a Plútót akartad megfejni? — Csak egy kicsit. Roarke-nak eszébe jutott, hogy álomba kellene ringatnia a feleségét, de Eve agyában már mozgásba lendültek a fogaskerekek. — Nem a kislányt okolom. — Persze hogy nem. — Mármint az, hogy szerintem ő az ügy kulcsfigurája, még nem jelenti, hogy minden az ő hibájából történt. — A bőröd alá férkőzött, igaz? — Azt hiszem, amikor ránézek, részben magamat látom benne. Az ő korában én is szerettem mindent kipróbálni. Persze most nem a szexre vagy az italra célzok. — Ezt örömmel hallom. — Inkább a nyafogására. „Saját kéglit akarok, ahol megvalósíthatom a céljaimat.” Abból, amit eddig megtudtam róla, mindent azonnal meg akart kapni. Én inkább eltitkoltam a vágyaimat. — O biztonságos helyen volt, Eve, legalábbis annak a helynek biztonságosnak kellett volna lennie. Te viszont nem. — Biztonságos vagy sem, szívből gyűlöltem. Szerintem ő is gyűlölte... vagy csak kivetítem rá a saját érzéseimet? Gyűlölte, megvetette, és úgy érezte, minden csak üres duma körülötte. Még Sebastian klubja sem tetszett neki. Egyiket sem érezte a sajátjának. Ezt használta ki valaki, aki ismerte. Azt hitte, de lehet, hogy megint csak kivetítek, szóval azt hitte, hogy kihasználhatja ezt az illetőt, de még csak gyerek volt, akit könnyen átvertek. Akármilyen céltudatosan viselkedett, akkor is csak egy gyerek volt. — Miben segít ez neked? — Még nem tudom. Próbálok minél világosabb képet rajzolni róluk, és Shelbyt nagyon is tisztán látom magam előtt. Amúgy nyugodtan kezdhetsz világuralomra törni. Én

Halálos rejtekhely

247

inkább lemegyek az edzőterembe és megdolgoztatom egy kicsit az izmaim. - Egy óra múlva végzek. Találkozzunk ugyanitt és reggelizzünk együtt. - Benne vagyok. Legördültek az ágyról és a gardróbhoz mentek. Roarke kiválasztott magának egy öltönyt, Eve felkapott egy mele'

gítŐt

Miközben pólóba bújt, végigmérte a férjét. - Ugye, valójában nem a Plútóról van szó? - Még nem - mosolygott rá Roarke. — De egyszer annak is eljön az ideje. Eve az izzasztó testedzés közben hagyta szabadon kalandozni az agyát, hogy körbejárja és megvizsgálja a felmerült lehetőségeket. Végül elégedetten szállt be a felvonóba és visszament a hálószobába, ahonnan egyenesen továbbindult zuhanyozni. Hamarabb végzett, mint Roarke, ezért várakozás közben azzal kötötte le magát, hogy a pénzügyi híreket nézte a képernyőn, amit a férje minden hajnalban megtett, még mielőtt ő kinyitotta a szemét. Amikor a macska a fejével bökdösni kezdte a lábszárát, lepillantott, majd gyanakodva lehajolt és szaglászni kezdte. - Tudom, hogy Summerset már megetetett. Érzem a szádon. A macska csak bámulta kétszínű szemével, majd fejével finoman megbökte Eve fejét. Oké, sióval megint én húztam a rövidebbet, gondolta Eve. Felállt és hozott egy kistányér tejet, majd letette Galahad elé. Mialatt az állat boldogan lefetyelni kezdte, nadrágot és pulóvert választott magának. Egy blézert is talált, melyről biztosra vette, hogy még sohasem látta. Viszont tetszettek neki a csokoládébarna bőrrel szegélyezett zsebek és a puha anyag. Amikor fel akarta venni a pulóvere és a fegyveröve fölé, a tekintete megakadt a címkén.

248

J. D. Robb

— Kasmír. Jézusom, Jézusom, miért csinálja ezt? — fordult kérdésével a macskához, de az állat zavartalanul folytatta a mosakodást. - Figyeld csak meg. Összeverekszem valami őrülttel, és tönkreteszem. Majd meglátod. Ilyen sötét gondolatok cikáztak a fejében, amíg magára öltötte, mert végtére is tetszett neki — ráadásul kizárólag Roarke hibája, ha a ruha megsérül, miközben a munkáját végzi. Mivel a férje még mindig a Plútóval vagy mivel foglalkozott, úgy döntött, hogy ő fogja kikérni az AutoSéfből a reggelijüket. Amikor Roarke belépett a hálószobába, a saját helyén találta Eve-et, amint kávét szürcsölve a lehalkított képernyőn nézi a pénzügyi híreket. — Kicsit tovább tartott, mint számítottam - kezdte, majd megállt, és rámosolygott a feleségére, valamint az asztalon várakozó, melegítő burával letakart tányérokra. Látom, elkészítetted a reggelinket. Mit fogunk enni? emelte fel az egyik burát. — Omlett, gyümölcs, pirítós és lekvár. Jó választás. — Féltem, hogy megint zabkásával akarsz tömni, ezért úgy döntöttem, azt inkább tartsd meg magadnak. — Az omlett is megteszi - foglalt helyet a felesége mellett Roarke. — Hogy állnak a dolgok Roarke Világában? — Pillanatnyilag egész jól. Később lesz néhány tárgyalásom... — Döbbenet! - tátotta el a száját Eve. Roarke jókedvűen bekapott egy gyümölcsdarabot. — Ha a segítségem kéred, tudok szakítani rá időt. — Ha jól emlékszem, hajnalban már segítettél. — Úgy látom, ma nagyon okosnak érzed magad. — Nem csak ma, hanem mindennap. Komolyra fordítva a szót: majd értesítelek, ha lesz valami. Ha délelőtt Sebastian nem rendezi el a találkozót DeLonnával, talán megkérlek rá, hogy nyomozd le a búvóhelyeit.

Halálos rejtekhely

249

— Szeretnék hinni benne, hogy elrendezi. - Majd meglátjuk. Roarke a felesége zsebszámítógépe felé intett. - Na és Eve Világában mi a helyzet? - Néhány jegyzetem átküldtem Peabodynak és Mirának. Úgy gondoltam, ha már ilyen korán keltem, akár itthonról is dolgozhatok egy órát — kapott be egy villányi omlettet Eve, és érezte, hogy nem is olyan rossz. - Ez történik, amikor egy csapat boldogtalan lány ébreszt, és utána szexet akarsz. - Gondolom. Mellesleg adtak nekem egy lökést. Shelby boldogtalan volt - tette hozzá némi hallgatás után Eve. — Nem csak dühös és magába zárkózó. Valahol összehaverkodott Linhnel, de Sebastianhez már nem vitte el. Őt saját magához akarta vinni. Előbb összeszed néhány berendezési tárgyat, majd elviszi az újdonsült cimboráját oda, amit a tulajdon két kezével hozott össze. A gyilkos pedig mind- kettejükkel végez. Vajon tudta? Eléggé magánál volt ahhoz, hogy felfogja? Átfutott az agyán, hogy meghalok, és Linh is meghal velem? Sohasem kapom meg, amit akarok. Ez nem tisztességes - képzelte maga elé Eve a kislány kétségbeesését, frusztrációját, bűntudatát és dühét. - A gyilkos olyany- nyira élvezte, hogy megismételte. Valaki, mondjuk, Mikki, besétált, és Linht kereste. Másokat ő csalt oda, mint Lupát és Irist. Beadott nekik valami templomi marhaságot. Talán nem is csak nekik. Mindig ahhoz folyamodott, ami szerinte beválik? Az áldozathoz igazította a csalit, vagy mindig ugyanúgy játszott? Eve-et zavarta, hogy nem tudta biztosra a választ. Megrázta a fejét és igyekezett a reggelijére figyelni, de a gondolatai folyton elkalandoztak. Hirtelen kihúzta magát ültében. - A kutya. Hol a kutya? - Ha jól emlékszem, nekünk nincs kutyánk. Macskát tartunk. - Nem, a játék kutya. A kislány plüsskutyája. Amit magával vitt, amikor lelépett a Klubból. A maradványok között nem találtuk. Biztosan a gyilkos vitte el az épületből,

250

J. D. Robb

mint ahogy a ruháikat is. Vajon kidobta? - Szerintem igen. - Talán mégis megtartotta. Emlékbe. Talán a többi holmitól sem szabadult meg. Az ékszerektől, amelyeket nem találtunk meg, az elektronikus eszközöktől, a hátizsákoktól. Aha, egy részüket biztosan megtartotta, hogy emlékeztessék a tettére - kapott be egy nagy falat omlettet Eve. - Ezen is érdemes elgondolkodni. Belépett az otthoni irodájába és homlokát ráncolva meredt a táblára, majd halkan mormogva átrendezte. Nash, Philadelphia és Shivitz képe az egyik oldalra került, alájuk azokkal az áldozatokkal, akik hosszabb vagy rövidebb ideig a Menedékben éltek — a másikra, de öszszekötve velük Fine, Clipperton, Bittmore, Seraphim Brigham egy csoportba. Linh Penbroke-ot is összekötötte Shelbyvel. A másik nagy csoportot Sebastian vezette. Az ő képe alá helyezte a Klub tagjai közül kikerült áldozatok képét. A két áldozatcsoport tagjai között is jelölte a kapcsolatokat. E^így túlsók, gondolta Eve. Túl sokan ismerték egymást, vagyis a gyilkos mindkét medencében annyira otthonosan mozgott, hogy halásszon bennük. Ráadásul bárhogy is pakolta a képeket, valahogy mindig Shelbynek jutott a kulcsszerep. Elgondolkodott, majd az eddig egy alsóbb szinten álló Montclair Jonest feltette a csoportot vezető testvérei mellé. Az eseményeknek fentről kellett elindulnia. Szóval neki is onnan kell újra kezdenie a vizsgálódást. Odament az íróasztalhoz és elindított egy keresést a három testvérre. Kiválogatta az apró részleteket az adattömegből, átrágta magát a tanulmányaikon, tevékenységeiken, emberi kapcsolataikon, az egészségügyi és pénzügyi adataikon. Majd felállt, kitöltötte a következő bögre kávét és újabb irányból próbálkozott.

Halálos rejtekhely

251

A korai kezdés ellenére a pluszmunka gyorsan felemésztette az idejét. Végül odalépett az ajtóhoz, amely Roarke szomszédos irodáját választotta el az övétől. - Indulnom kell. Roarke kimerevítette a képernyőt és feléje fordult. - Nemsokára én is megyek. - Az a hely, amit a régi épületben akarsz berendezni. Mi is lesz a neve? - Amit javasoltál. An Didean. - Aha, az. Szép dolog, meg szociálisan érzékeny lélekre vall, meg blabla, de összességében mégiscsak üzleti vállalkozás, igaz? Bérlista, rezsiköltség, munkaköri leírások, ellenőrök, hierarchia. - Ahogy mondod. - Az alkalmazottak pontosan tudják majd a feladatukat, mikor mit kell csinálniuk, kifizetik a számlákat, megvásárolják és kiosztják az ennivalót. Mint egy rendes háztartásban, ahol minden családtag tudja, hogy a házimunka melyik részét kell elvégeznie és mikorra. Az egyik ember a mosásért felel, a másik a takarításért, a bevásárlásért. Roarke érdeklődve dőlt hátra. - Az alapelgondolás szerint a bentlakóknak is ki kell venniük a munkából a részüket. Beosztjuk őket a konyhára vagy takarítani. Hogy hozzászokjanak a rendszeres munkavégzéshez, megtanulják a fegyelmet... és ettől majd kicsit a sajátjuknak is érzik a helyet. - Hacsak az ember nem rendelkezik végtelen nagyságú erőforrások felett, szorosan kell fognia a gyeplőt. Te is készítesz költségvetést, aminek a betartását rábízod az egyik emberedre. Ahhoz, hogy megmaradjatok a keretek között, mindenkinek meg kell fognia a munka végét, időnként még plusz terhet is vállalva, márpedig rendszeres külső támogatás nélkül elég gyakran beköszönt ez az idő. - Te is vezetsz egy csapatot - mutatott rá Roarke. - Neked is meg kell maradnod a költségvetésetek keretei között. - Aha, és pontosan ez gondolkodtatott el. Folyamatosan zsonglőrködöm, és próbálok plusz forrásokhoz jutni.

252

J. D. Robb

Átcsoportosítok, mire lyuk nyílik valahol másutt, én pedig próbálok találni valamit, amivel betömhetem ezt az átcsoportosítással keletkezett lyukat. Kellemetlen kötelesség, de akkor is meg kell oldani. Joneséknak is ugyanezzel a problémával kellett megbirkózniuk. Ennyiből gazdálkodhatunk, és ki kell találnunk, hogyan fogunk kijönni belőle. Roarke kék szemében felcsillant az érdeklődés. - A pénz útját akarod követni? - Valahogy úgy. Nashville és Philadelphia Jones is szociális munkásként és tanácsadóként végzett. A nővérük is, aki most Ausztráliában él, hasonló diplomával büszkélkedhet. Philadelphia üzletvezetést is tanult, vagyis az ember joggal feltételezi, hogy ő felelt a költségvetésért. - Nem mondanám, hogy kiemelkedő munkát végzett. Eve a férje felé bökött az ujjával. - Tökéletesen igazad van! Alig tudták a víz fölött tartani a fejüket és el is süllyednek, ha Bittmore nem épít nekik egy nagy, csillogó hajót. Sok jó szándékú ember él a világon, aki egy gazdag, felsőbb hatalomba helyezi minden reményét, de Philadelphiát ennél sokkal földhözragadtabbnak ismertem meg. Amikor az ember csűri-csavarja a számoszlopokat, két lábbal kell állnia a földön. - Rendben. Mire következtetsz ebből? - Úgy beszélsz, mint Mira - jegyezte meg Eve. Amúgy arra, hogy egyszerre kell vizsgálnom az egészet és a részeket. Philadelphia nagy terhet cipelt a vállán. Az idősebb fiú is kivette a maga részét a cipelésből. Időnként még külső munkákat is vállalt, hogy több pénzük legyen. Részmunka- időben tanított és prédikált. - A legkisebb fiú viszont nem cipelt semmit. - Sőt úgy tűnik, hogy ő maga volt a teher. Nem szerzett diplomát, így hivatalosan nem taníthatta az osztályokat és nem tarthatott foglalkozásokat. Depresszióval kezelték és gyógyszereket szedett. Tudtommal nem értett különösebben semmihez. Szimatoltam egy keveset a

Halálos rejtekhely

253

pénzügyei körül, és kiderítettem, hogy egyedül ő örökölt külön pénzt az anyja halálakor... A többiek viszont csak a ház rájuk eső részét kapták kézhez, ami ugyancsak beszédes. - Az anyjuk annak adta a pénzét, akinek érzése szerint a legnagyobb szüksége volt rá. - Aha. A halálát követően a testvérei gondoskodtak róla. Még az Ausztráliában élő nővérük is küldött időnként egy kisebb összeget - tette hozzá Eve. - A költségvetésből is fizettek neki valamennyit, amiért kisegítő munkát végzett. Ez a finom megfogalmazása annak, hogy nem értett semmihez. Ez az állapot évekig fennállt, majd hirtelen csiribícsiribá, megérkezett a csillogó hajó. Éppen hogy csak felkapaszkodtak a fedélzetre, a legkisebb fiút máris elküldték Afrikába. Nem első osztályon, de ők fizették a költségeket. Ami a költségvetésüket illeti, végre lélegzethez jutottak, ám ahelyett, hogy az új helyen is munkát adtak volna neki, azonnal behajózták. - Te pedig nem tudod eldönteni, hogy megszabadultak a tehertől, vagy valóban soha vissza nem térő lehetőségnek tekintették az utat, ami csak a hasznára válhat az becsüknek, esetleg minél messzebb akarták tudni maguktól, mert nem a fiatal lányok megsegítését, hanem éppen ellenkezőleg, a meggyilkolását tartotta a küldetésének. - Pontosan ez jár a fejemben. Egyedül neki volt elég ideje a gyilkosságok elkövetéséhez. - Márpedig sok időbe kerül odacsalogatni és meggyilkolni a lányokat, valamint felhúzni néhány gipszkarton falat. - Pontosan. Honnan lenne ennyi ideje annak, akinek be van táblázva az egész napja és ki sem látszik a munkából? A legfiatalabb testvér viszont nem tydott mit kezdeni a szabad idejével. Mivel töltötte a napjait? Talán csak csavargott a környéken, és látta, ahogy néhány lány, élükön Shelbyvel, ki-be szökdös az épületbe. - Becserkészte a vadat. - Talán, de az is lehet, hogy irigykedett. Egyesek meg-

254

J. D. Robb

ölik azokat, akikre irigyek. Montclair Jones talán látta, hogy mit művelnek, majd később a tudtukra hozta, hogy látta, de őt nem zavarja. Ezzel elnyerte a bizalmukat. Együtt babráltak ki a jótét lelkekkel. - Miért ölte meg őket? - Nem tudom. Talán bekavart valami az idillbe. Új helyre költöztek és ezzel lehetőségük nyílt több jót tenni, mint addig. A testvérei viszont világosan lefektették a szabályokat. Fel kell nőnöd végre, öcsi. Ez így nem mehet tovább. Nem szúrhatjuk el ezt az esélyt, amit a jó öreg felsőbb hatalomtól kaptunk. Ez biztosan bosszantotta. Ezentúl tényleg dolgoznia kell? Valódi felelősség kerül a vállára, és folyamatosan a nyakában fognak lihegni? Mindez kinek a hibája? - A gyerekeké. - O is így gondolhatta. Ráadásul a lányok mindig azt csinálják, amit akarnak, neki viszont engedelmeskednie kell a testvéreinek. - Ezzel visszakanyarodtunk az irigységhez. - Aha. Ha piszkálják, akkor rajtuk veri le a port. Valami ilyesmi - jelentette ki Eve, de nem túl nagy meggyőződéssel. - Mert a véletlen egybeesést nem veszi be a gyomrom. Kell, hogy legyen egy szilárd pont. Ha Shelby az ügy kulcsa, akkor talán Montclair a hozzá tartozó zár. Amint összeérnek, megnyílik a kapu. - Úgy látom, szorgos nap elé nézel. Eve oldalt billentette a fejét. - Komolyan? - Konzultálni akarsz Mirával, mert ahogy kibeszéled magadból, úgy finomítod az elméleted. A Jones testvérekkel is beszélsz, méghozzá külön-külön. Reménykedsz benne, hogy Sebastiantól megkapod DeLonna címét vagy számát. Ha mégsem, akkor engem kérsz meg rá, hogy találjam meg neked a rejtekhelyét, hogy a nyakára léphess, amíg elő nem keríti a lányt. Közben még Afrikát is felhívod, ha nem tévedek - állt fel beszéd közben Roarke, és a

Halálos rejtekhely

255

felesége vállára tette a kezét. - Az én tárgyalásaim eltörpülnek a tieid mellett. - Én nem tárgyalok — szögezte le Eve. — Én beszélgetek, kihallgatok, konzultálok. A tárgyalás az öltönyösöknek való — rántotta meg a férje nyakkendőjét. - Neked a jelvényed az öltönyöd, hadnagy. - Ha ilyen röviddel a szex után máris sértegetsz, lesheted, hogy mikor lesz benne megint részed. Roarke magához húzta a feleségét és megcsókolta. - Szerintem jók az esélyeim - közölte vele, majd még egyszer gyorsan megcsókolta, mielőtt elengedte. Miközben lefelé tartott a lépcsőn, Eve magában elismerte, hogy valóban egész jók az esélyei. Lekapta a kabátját a korlátoszlopról, belebújt, és kilépett a fagyos, fülzsibbasztó reggelbe. Felhívta Mirát a kocsi műszerfalába épített 'linkről, s gondolta, hogy ha az élet bizonyos pontján Roarke nem balra, hanem jobbra fordul, átkozottul jó nyomozó válhatott volna belőle. - Eve. Korán kezded a napod. - Aha. Sok a dolgom. Remélem, tudsz szakítani rám egy kis időt. Szeretném megbeszélni veled, mit gondolok a Jones testvérekről, és kíváncsi vagyok a véleményedre. - Most van egy órám, ha ide tudsz jönni hozzám. - O. Nem akarlak a szabad idődben zavarni. - Semmi gond. Amúgy is éppen most olvasom a jegyzeteidet, amiket átküldték - Akkor máris indulok. Kösz - bontotta Eve a vonalat, majd amint maga mögött hagyta a kaput, máris hívta Peabodyt. - Beugróm Mirához egy villámkonzultációra, utána szeretnék újra elbeszélgetni a két Jonesszal, de ezúttal külön- külön. - Találkozzunk náluk? -Nem. Intézd el, hogy Philadelphia bejöjjön a kapitányságra. Udvariasan, de határozottan beszélj vele. Ezúttal én használom ki a hazai pálya előnyét. Utána jöhet Nashville. Amíg Mirával beszélek, hívd fel Owusut Zimbabwében, és...

256

J. D. Robb

- Beszélhetek Afrikával? Ez állati! - Örülök, hogy máris így feldobtam a napod. Kérdezd meg tőle, hogy beszélt-e már az embereivel az ifjabbik Jones- ról. Arról is érdeklődj, hogy milyen emlékeket őriz róla, ha emlékszik még rá egyáltalán. Sokat dolgozott? Jól csinálta, amit csinált? Továbbá tudd meg tőle a lehető legtöbb részletet az oroszlántámadásról. Az esetlegesen fennmaradt fényképekről se feledkezz meg. - Úgy vetem ra magam, mint egy hiéna. Mármint nem őrülten. Inkább mint egy bőgőmajom. - Azért fogd vissza a bőgést, inkább próbálj minél tisztább képet kapni Montclairről. A különleges részletek is érdekelnek, amiket felhasználhatok a testvérei kihallgatásánál. - Mindent megteszek. Utána viszont én is szeretnék minél többet megtudni erről a Sebastianról. Nem hiszem, hogy Mavis... - A lényeg szerepel a jegyzeteimben. Később is ráérünk mélyebbre ásni. Inkább azon legyél, hogy szerezz nekem valamit Afrikából - fejezte be Eve a beszélgetést, és nekiállt parkolóhelyet keresni. Végül másfél tömbnyit kellett sétálnia. Gyorsan szedte a lábát, mert úgy érezte, megfagy az arca és a keze. Feltűnt, hogy ilyen korán még nem lát iskolába igyekvő gyerekeket. Inkább a háztartási alkalmazottak uralták az utcát. Dajkák, szolgálók, szakácsok özönlöttek ki a maxibuszokból, gőzölögtek fel a metróból, igyekeztek kopogva a járdán a munkahelyük irányába. Kutyatulajdonosok vagy hivatásos kutyasétáltatók vezették pórázon a kedvenceiket. Frissen sült kenyér, gesztenye, kávé és cukros sütemény illata ütötte meg az orrát. Nem lehet ross% e%en a környéken élni, gondolta Eve, miközben Mira ajtajához lépett, amely kinyílt, még mielőtt megnyomhatta volna a csengőgombot. Mint mindig, az álmodozó tekintetű Dennis Mira látványára most is megdobbant Eve szíve. Van benne valami, gondolta. Valami a kardigánjában, kócos hajában és zavart

Halálos rejtekhely

257

mosolyában, ami ezt váltja ki az emberből. - Eve. Gyere be a hidegről - nyújtotta feléje a karját Dennis, és behúzta a melegbe. — Hol a kesztyűd? Lefagy a kezed. Charlie! Keress Eve-nek egy kesztyűt. -Jaj, ne, van kesztyűm, csak elfelejtettem...

Halálos rejtekhely 2W - Meg egy sapkát! Ilyen hidegben sapkát kell húzni közölte Eve-vei Dennis. — Bent tartja a hőt - kacsintott rá. Melegíti az agyat. Hideg aggyal nem lehet gondolkodni. Dennis volt az egyetlen ember, akit Eve mindig magához akart ölelni, amikor megpillantotta. Odasimulni hozzá, csapott vállára hajtani a fejét és... csak állni. - Ülj a tűz mellé - taszigálta finoman a nappali felé, melyet magas karácsonyfa és családi fényképek tettek az otthonosnál is otthonosabbá. - Készítek neked forró csokoládét. Tudom a titkát. - Nem ké... - Forró csokoládé? — Komolyan? - A saját titkos receptem. A legjobb a világon. Charlie is megmondja. - Elképesztően finom - erősítette meg a belépő Mira, aki jégkék kosztümében és acélkék tűsarkú csizmájában egyáltalán nem keltette egy Charlie benyomását. - Szívesen innánk egy csészével, Dennis - rángatta meg a férje kopott kardigánjának az ujját. - Ezt nem tettem be az adományok közé a dobozba? - Betetted? - mosolyodott el Dennis. - Nem különös? Máris csinálom a csokoládét. Hová tettem a... - A tűzhelytől balra az első szekrény második polcára. - Persze — csoszogott ki házi papucsában Dennis. - Képtelen vagyok rávenni, hogy szabaduljon meg végre ettől a kardigántól. Egyszer rajta fog szálakra bomlani. -Jól áll neki. Mira elmosolyodott. - Ugye? Foglalj helyet, és áruld el, mi jár a fejedben. Eve leült a pislákoló tűz mellé, és elkezdtek beszélgetni a gyilkosságról.

Tizenhatodik fejezet

Mira

szokás

szerint

némán,

figyelmesen

hallgatta,

miközben Eve ellenállhatatlan kényszert érzett, hogy felpattanjon és fel-alá járkálva ismertesse az elméletét. — Elképzelhetetlen, hogy minden ilyen szépen egybevágjon - vonta le Eve a következtetést. - „Hé, elköltözünk. Figyelj, öcsi, most indulsz Afrikába, hogy terjeszd az igét.” A kettő között pedig a régi lakók közül tizenkét kislányt kádba fojtanak, fóliába csavarnak és befalaznak. Kell lennie valami összefüggésnek. — Az anya mentális betegsége, ami végül öngyilkosságba torkollott, miközben a legfiatalabb testvér még együtt lakott vele. — Sohasem élhette a saját életét. — Igen, ez a függőség vagy vele született, vagy szerzett tulajdonság. A kád keltette fel az érdeklődésed. Az anya is a fürdőkádban végzett magával és a kislányokat is fürdőkádban gyilkolták meg. — Tiszta módszer. — Helytelen szimbolizmus. Az anya öngyilkos lett, ami erőszakos halál. Egy pengével felvágta az ereit és a vére a vízbe folyt. A törvényszéki szakértő szerint a lányokat vízbe fojtották, nem pedig kivéreztették. — A gyilkos akár fel is vághatta a csuklójukat, az nem látszik a csontokon. Mindennek a tetejében szörnyen idegesít, hogy nem látom, amikor a maradványokra nézek. — Ebben biztos vagyok. Próbáljuk meg másik irányból megközelíteni a kérdést. Ez a Sebastian, aki a jegyzeteid szerint elbűvölő alak... Kapcsolatba tudod hozni a gyilkosságokkal? — Nem vagyok benne biztos, hogyan tudnám. Legalábbis egyelőre nem. Az ösztöneim először azt súgták, hogy egyből a gyanúsítottak névsorának az élére kell tennem, mindegy,

Halálos rejtekhely

259

mit tart róla Mavis. Az ő érzelmei ugyanis a gyerekkorában gyökereznek, amikor Sebastian játszotta a központi szerepet az életében, ő gondoskodott arról, hogy ne éhezzen és legyen tető a feje felett - vágta zsebre Eve a kezét. - Utána elbeszélgettem vele, és láttam, hogy a maga nyakatekert módján igenis őszinte. Ő is szabályok szerint él. Igaz, hogy a szabályok is nyakatekertek, de mégiscsak szabályok. Képtelen lenne gyilkolni. Majd kissé távolabbról szemlélve az ember rájön, hogy egész életében csalásokból élt. A csalás az élete. Nem csak hazug, de félelmetesen jó színész is egyben. Szóval lehetséges, hogy ő is részt vett a gyilkosságokban, még ha csak bűnsegédként is. — Azért gondolod így, mert úgy érzed, képes lenne rá, vagy azért, mert nem akarod elfogadni, hogy az elkövető esetleg már meghalt? — Talán inkább a második - ült vissza Eve a helyére. Viszont... - hallgatott el hirtelen, amikor Dennis visszacsoszogott egy tálcával, melyen csészék, egy nagy tál tejszínhab és egy testes, fehér kiöntő állt. — Tessék. Ne zavartassátok magatokat. Csak leteszem, és már el is tűnök. — Ülj le, és igyál te is velünk egy forró csokoládét — kérte a felesége. — Nagyon valószínű, hogy Montclair bátyja és nővére felelősséget éreztek az öccsük iránt. Olyan családba születtek, amely erősen meghatározta az életüket. Szilárd hitre alapozva végzik a munkájukat, és a küldetésüknek tekintik, hogy minél több embert megismertessenek ezzel a hittel. Képtelenek lettek volna kirekeszteni a tulajdon öccsüket ebből a küldetésből — tette keresztbe a lábát Mira. - Különösen az anyjuk halálát követően. Megölte magát, ami szöges ellentétben áll a felfogásukkal. Az öngyilkosság amúgy is erős hatást gyakorol az életben maradottakra, ráadásul az öccsük ekkor még csak kamasz volt. — Teljesen összezavarta. —Egy öngyilkosságot követően a szerettek és a családtagok sokszor éreznek dühöt és bűntudatot. Továbbá sokszor

260

J. D. Robb azt hiszik, hogy az öngyilkosságot elkövető személy cserbenhagyta őket. — Az apjuk a felesége öngyilkossága után egy éven belül misszióra ment. A gyereket odalökte az idősebb fiának és lányának, gondoskodjanak róla ők. Szóval itt máris megjelenik a felelősség kérdése, igaz? Ezek után nekik kell vigyázni rá. Az ő feladatuk, hogy a gondját viseljék. — Igen, és egész valósághűen helyettesítették a szülőket. Ugyanakkor megismételték a szülők hibáit, vagy a munkájuk mellett elutasítóan, érdektelenül álltak a nyakukba szakadt felelősséghez. Az idősebb testvér összehasonlíthatatlanul hatékonyabban tudja a rossz út felé terelni a fiatalabb testvérét. Ráadásul miközben esetleg bírálta, próbálta védeni és óvni mások bírálatától. — Csökkentette a bátyja és a nővére munkára fordítható idejét - kezdte Eve, majd kiguvadt szemmel bámult a csészére, melyet Dennis nyújtott felé, és mellette a csillogó csokoládéreszelékkel megkoronázott tejszínhab magas dombjára. - Kösz. Hű! — Erre szükséged lesz — adott mellé még egy kiskanalat is. — Abból, amit elmondtál, valóban ez következik - helyeselt Mira. — Rákényszerítették a misszióra, miközben próbálták egyenesbe hozni az életüket. Talán éppen azért választották Afrikát, hogy rávegyék az önállóságra és sürgősen eltávolítsák maguk mellől, amíg berendezkednek az új helyükön. —Elképzelhető, hogy összeomlott? - kérdezte Eve. Ultimátumot adtak neki. Elküldünk messzire, mert nekünk csak terhet jelentesz? — Nagyon keveset tudunk róla. Nem sok orvosi feljegyzés maradt utána, és azok is meglehetősen általánosak. Az, hogy depresszióval kezelték, arra utal, hogy zaklatott volt, zavarta, hogy neki nem sikerült véghezvinnie azt, amit az idősebb testvéreinek. Szorongott, és ahogy azt már mondtam, úgy érezte, cserbenhagyták.

A

Halálos rejtekhely

261

Viszont a kezelőorvosa már meghalt, és a kezelés is véget ért tizenöt éve a páciens halálával. - Sokkal elszigeteltebb környezetben élt, mint a bátyja és a nővére. Hadd kérdezzem meg: ez törvényes? — mártotta bele a kanalát Eve a hűs tejszínhabba, majd a forró csokoládéba. Dennis valósággal ragyogott. - Ebben a házban igen. - Csodálatos. Elnézést — fordult vissza Mira felé. — Azt akartam ezzel mondani, hogy kevesebb alkalma nyílt szocializálódni, mint a korosztályának. Azoknak, akik az otthonukon kívül tanultak és dolgoztak. így nem volt nehezebb dolga alkalmazkodni a kinti élethez? Az anyja öngyilkos lett, az apja misszióra ment és az idősebb testvérei gondjaira bízta. Tisztességes részt kaptak a családi otthon értékesítése után, egyfajta „legyen ez is a tiétek, mielőtt meghalok” felkiáltással az apa részéről, de egyedül a legkisebb fiú szerepelt az anya végrendeletében. Nem nyomtak egyszerre nagyobb összeget a kezébe, mint a testvéreinek, helyette havi járadékot örökölt. - Ami arra utal, hogy a szülei együtt, vagy külön-külön úgy döntöttek, nem tud bánni a pénzzel és felügyeletre szorul. Igen, ez szülhetett neheztelést a részéről. Okozhatott szorongást és depressziót. Viszont már a szülei életében depresszióval és szorongással kezelték, akiknek a szerepét az anya halálát követően az idősebb testvérek vették át. Nem hagytak neki más választást, bevonták a munkájukba, holott tulajdonképpen nem értett semmihez, és abból, amit eddig megtudtunk róla, különösebben nem is erőltette meg magát, hogy legyen belőle valaki. - A szabadon hagyott szálak mindig felfeslenek - jegyezte meg Dennis, miközben kortyolt egyet a csokoládéjából. Mira bólintott. - Pontosan. Tudni akarod, mennyire életképes az elméleted. Tudni akarod, hogy ez az ember, akinek az érzelmi kihívásait minden bizonnyal az elzárt neveltetésből adódó szocializációs hiányosságai okozták... szóval ez a

262

J. D. Robb

fiatalember, aki nem rendelkezik a testvérei képességeivel, küldetéstudatával és elhivatottságával, összeroppant-e annak súlya alatt, hogy kis idővel a szülői ház után újra kiszakították abból a környezetből, amit az otthonának tudhatott? - Aha, remekül összefoglaltad a lényeget. - Mindez természetesen lehetséges. Ráadásul a gyilkos módszer, a vízbe fojtás azon a helyen, ami az új otthona lett? Talán így lázadt az elvek ellen, amelyek szerint nevelték, esetleg egy rettenetes próbálkozás, hogy minél közelebb kerüljön hozzájuk. —Keresztelő szertartás... vagy azért, hogy így vegye semmibe a testvérei világát, vagy azért, hogy a lehető legjobban belekerüljön. - Igen - kortyolt egyet Mira a csokoládéjából. - Neked az első jobban tetszik. Még jobban tetszene, ha a puszta indulat állna az események hátterében. Viszont a második is lehetséges forgatókönyv, és én inkább e felé hajlok. - Miért? — A gyanúsítottad eleve szomorú életet élt, amely váratlan tragédiával ért véget. Sok mindenben korlátozták. A legfiatalabb gyermeknek általában tovább és sokkal szorosabban fogják a kezét. Ha a hagyományoknak megfelelően nevelték, ahogy gyanítom, mégpedig igencsak merev hagyományok szerint, akkor az anya, aki szintén nem volt teljesen rendben, folyamatosan pátyolgatta. Talán túl szorosan fogta a gyeplőt, és ahogy közeledett a felnőttkorhoz, úgy esett egyre inkább kétségbe. - Annak ellenére sajnálod, hogy talán ő végzett azokkal a kislányokkal. — Olyan embert látok, aki nem kapta meg, amire szüksége volt... sem érzelmileg, sem fizikailag - dőlt hátra elgondolkodva Mira. - Az idősebb testvérei korban sokkal közelebb álltak egymáshoz. Majd következett egy hosszú szünet, és egy kései baba. Nagyon valószínű, hogy az anya túlzottan kapaszkodott belé és elrettentette minden szárnypróbálgatástól. — Maradj mellettem? Szükségem van rád?

Halálos rejtekhely

263

— Igen. Egyszer viszont eljött a kamaszkor — folytatta Mira. - Lázadó ösztönei arra sarkallták, hogy vesse el az eddig tanultakat és próbáljon ki minél több újdonságot. Ez az időszak egészséges családban is nehéz. - Talán ezeknek a vágyainak is elfojtotta egy részét gondolkodott hangosan Eve. - Az anya amúgy is ingoványos talajon járt, és egyszer csak úgy döntött, véget vet az életének. - Vajon önmagát vádolta? Ha jól viselkedem, akkor még mindig élne? Ezzel visszajutunk a merev hagyományokhoz - hangsúlyozta Mira. - Az anya vétkezett, letért az ösvényről. Vajon ő lökte le róla? Az is elgondolkodtató, hogy esetleg súlyosbította a problémát a közös orvosuk. - A kezelés nem segített az anyának. - A legjobb terapeuta is elnézheti az öngyilkos hajlamra utaló jeleket. Utánanézek ennek az orvosnak, hátha akkor jobban megértek mindent. A rövid válasz mindenesetre az, hogy igen, szerintem is ott a helye a gyanúsítottak között. Sebastianról viszont többet akarok tudni, mielőtt megfogalmazom az álláspontom. - Átküldőm, amit tudok. Ha Montclair Jones gyilkolta meg azokat a lányokat, a testvéreinek tudniuk kellett róla. - Figyelembe véve, hogy milyen szorosan összefonódott az életük? Ennek igen magas a valószínűsége. - Akkor megpróbálom ezt a vonalat erőltetni. Kösz. Most már mennem kell. - Mindjárt visszajövök. Addig idd meg a csokoládéd — kérte Dennis, majd kiballagott a szobából. - Olyan nyugodt az otthonod - jegyezte meg Eve. - Ó, azért itt is szokott felfordulás lenni. - Aha, mint mindenütt. Viszont a középpont mindig nyugodt... mostanában sokat gondolok a dolgok középpontjára. A nyugodt ráadásul nagyban különbözik a fegyelmezettől. Csak most kezdem látni, milyen lehetett Jonesék háza. Minden jó szándék és a szülők ellenére, akik nem voltak fanatikusak, vagy azok a „pokolra fogsz jutni”

264

J. D. Robb

típusok. Viszont mindent a hitük köré szerveztek és a gyermekeiket úgy tartották ott, hogy esélyt sem adtak nekik másféle életre.

265

J. D. Robb

Talán így gondos, önzeden, jó embereket lehet nevelni, de az ellenkezője is könnyen előfordulhat. - Minden szülő különbözőképp neveli a gyerekeit. Megteszik, ami tőlük telik, de nagy a kockázat. - Láttam már olyat, hogy a legjobbaktól került ki a legrosszabb, és tudom, hogy a legrosszabbaktól is kikerülhetnek a legjobbak. Ez egy pokoli kockajáték. Még egyszer köszönöm, hogy szántál rám időt - mondta Eve, miközben felállt. — Na, meg azt a csészébe töltött csodát. Dennis egy vagyont kereshetne vele. - Szeret forró csokoládét főzni a családnak, de hála istennek nem túl gyakran csillogtatja ezt a tudását, különben minden télen felszednék ötven fontot. - Köszönd meg neki a nevemben — bújt bele Eve a kabátjába. — Majd... - hallgatott el, amikor Dennis visszatért egy pár bolyhos, piros kesztyűvel és egy világoskék sísapkával. - Tessék - nyújtotta felé. - Ezeket vedd fel. - Izé... szóval igazán nem... - Nem járkálhatsz kihűlt kézzel - folytatta Dennis, miközben elkezdte felhúzni Eve kezére a kesztyűt, mintha csak egy gyereket öltöztetne. - Az agyadat is melegen kell tartani, hogy minden eszedbe jusson, ami fontos, igaz? nyomta Eve fejébe a sapkát, és még meg is igazította. Eve nem válaszolt. Igazság szerint nem tudta, hogy mit is mondjon. Dennis folytatta. - Én is mindig elveszítem a kesztyűimet. Beléjük kellene varrni egy nyomkövetőt. - Köszönöm - nyögte ki végül Eve. - Vissza fogom adni. - Ne, ne, ne fáradj. A gyerekek folyton itt hagyják a kesztyűjüket, sapkájukat, sáljukat, zoknijukat és mindenüket. Tele velük egy doboz, nem igaz, Charlie? - De igen. - Tartsd csak meg - kísérte Dennis az ajtóhoz Eve-et. Nyugodtan melegítsd át magad. - Oké. Ja, és ha addig nem találkozunk, akkor boldog

266

]. D. Robb karácsonyt. - Karácsony? - pislogott egy pillanatig értetlenül Dennis, majd elmosolyodott. - Persze, hiszen mindjárt itt a karácsony, nem igaz? Néha azt sem tudom, milyen nap van. - Sokszor én sem. Eve kilépett a házból, és a járdára érve elszorult a torka. A kesztyűt nézte. Roarke számtalan kesztyűt adott már neki pontosan ugyanazért, amiért Dennis is felhúzta ezt a kezére. Pompás, meleg bőrkesztyűket, amit mind tönkretett vagy elhagyott. Most viszont megfogadta, hogy erre az egyszerű, piros kesztyűre nagyon fog vigyázni. Meleg kézzel - és meleg aggyal - ült be a kocsiba. Amikor Eve belépett a lármás közös irodába, azonnal megérezte a minőségi cukor és a kelt tészta zsíros illatát. Nadine Furstöt csak ezután pillantotta meg. Minden nyomozónak a fánk a gyenge pontja. Ezt senki sem tudja jobban a szakma legjobb riporterénél, akiből nemrég bestseller írónő is lett. Nadine tökéletes lábát keresztbe téve ült feszes fenekével Baxter asztalán, és miközben barátságosan beszélgetett Truehearttal, letörölt egy darab lekvárt a fiatalember szája sarkából. Az ifjú, csinos nyomozó elpirult, amikor látta, hogy Nadine ezek után még az ujját is lenyalja. —Szánalmas — jelentette ki Eve elég hangosan ahhoz, hogy hangja túlszárnyalja a zsibongást. A beszélgetés félbeszakadt, de a nyomozók továbbra is tömték szájukba a zsíros süteményt. — Egyszerűen szánalmasak vagytok. Mindnyájan. jenkinson gyorsan lenyelte az utolsó falatot. — Még meleg. Oké, a meleg fánk valóban övön aluli ütés, de akkor is. — Sanchez, tiszta morzsa az inged. Reineke, az ég áldjon meg, töröld le az arcodról a krémet! - Ez bajor krém. — Peabody. Peabody éppen ebben a pillanatban harapott nagyot a

Halálos rejtekhely

267

cukorral meghintett fánkból. Beszéd közben igyekezett eldugni, amitől pofazacskója úgy kidülledt, mint a hörcsögé. — Már felhívtam Philadelphia Jonest, hadnagy. Délelőtt itt lesz. Éppen most... szóval most akartam lefoglalni az egyik kihallgatót. - Előtte azért rágd meg és nyeld le a falatot. Nadine, emeld fel a popód Baxter asztaláról és gyere az irodámba. A többiek pedig üldözzék végre a bűnt, az isten szerelmére. Ezzel elviharzott. Közben megkönnyebbülten gondolt arra, hogy amikor megérkezett a kapitányságra, eszébe jutott a zsebébe rejteni a kesztyűjét. A ledorongolás kevésbé hatásos bolyhos, piros kesztyűben. Átvillant az agyán, hogy gyorsan letakarja valamivel a táblát, de az alattomosan bejuttatott meleg fánk ide vagy oda tudta, hogy megbízhat Nadine-ban. — Az életem kockáztatásával megmentettem neked egyet - sétált utána rózsaszín dobozzal a kezében Nadine. — Kösz — jutott Eve eszébe, hogy el kellene rejtenie, de rögtön rájött, hogy az illata bárkit elvezetne a titkos rejtekhelyéig. Márpedig nem kockáztathatta, hogy ilyen könnyedén leleplezik a jól bevált zugot, ahol a csokoládéját tartotta. - Őket sikerült már azonosítani? - dobta otthonosan szőrmével szegett skarlátvörös kabátját a látogatóknak fenntartott fotelbe Nadine, és a tábla elé lépett, majd éles, zöld szemével alaposan megnézte a kislányok képét. — Mindegyikük tizenkét és tizennégy év közötti? - Eddig. Nadine sóhajtva vette szemügyre a többi fotót és jegyzetet. Mindig kamerakész kinézetével, szőke hajával és félrehajtott fejével igazi szépségnek tűnt, de a csinos külső alatt remek riporter lakozott, aki a legapróbb szilánkokból is ösz- sze tudta rakni az ékkövet. - Jól titkolod a részleteket. Különösen úgy, ha azt is figyelembe vesszük, hogy Roarke találta meg a maradványokat. - Csak annyit tett, hogy főleg a formaság kedvéért át-

268

]. D. Robb ütött egy falat és észrevett kettőt a tizenkettőből. - Nagyvonalakban ismerem a történetet. Viszont éppen Roarke érintettsége miatt már mindenféle pletyka szárnyra kelt, hogy kik voltak a lányok és hogyan kerültek oda. Eve eddig szántszándékkal figyelmen kívül hagyta a riporterek üzeneteit, melyekből az átlagot tekintve nem is volt túl sok. Csak most döbbent rá, hogy Roarke-nak valószínűleg sokkal több hívással kellett megbirkóznia. Sokkal, de sokkal többel. - Roarke a legvadabb elképzelések szerint is csak gyenge szálakkal kapcsolódik az eseményekhez. Az áldozatokat tizenöt éve gyilkolták meg, jóval korábban, mint ahogy megvásárolta azt az épületet. - Akkor is Roarke-ról van szó — közölte egyszerűen Na- dine. - Meg rólad. Hallottam, hogy együttműködsz DeWin- terrel, aki nem csupán káprázatos jelenség, de mellé még nagyon okos is. - Ő foglalkozik a maradványokkal. Nadine fél fenékkel felült Eve íróasztalának a szélére, és halványan elmosolyodott. - Milyen érzés, hogy neked dolgozik? A kérdéstől Eve-nek bizseregni kezdett a gerince. - Ő is végzi a saját munkáját, ahogy én is a sajátomat. - Mikor hozod nyilvánosságra az áldozatok nevét? - Amikor már azonosítottuk mind a tizenkettőt, és értesítettük a hozzátartozóikat. Nem fogok csak azért szivárogtatni, Nadine, hogy boldoggá tegyem a médiát. - Hosszú idő ez a gyászra — vándorolt vissza a táblára Nadine tekintete. - Vajon jobb tudni, hogy már egyáltalán nincs remény, vagy szívesebben kapaszkodik akár a legvékonyabb reménysugárba is az ember? Nashville és Philadelphia Jones után nyomozol? Mondjuk szerencsések, hogy nem Helsinkiben vagy Toledóban születtek, mi?

269

J. D. Robb

- Vagy akár Timbuktuban. Mindenki után nyomozok, Nadine. Te is tudod, hogy megy ez. - Szibériában. - Micsoda? Nadine elvigyorodott. - Azt hittem, játszunk. Amúgy igen, pontosan tudom, hogy mennek a dolgok. Mint ahogy azt is, hogy ha nem árulsz el néhány apróságot, akkor ez azt jelenti, hogy nincs szükséged a segítségemre - vont vállat Nadine, mint akit ez egyáltalán nem érdekel. - A csapatom kutakodott egy kicsit, és várnak. Mondjuk úgy, hogy most fektettük le a későbbi sztori alapjait. Amúgy az anya öngyilkossága nagyon érdekes. - Érdekes? - Az apa merev viselkedésére célzok. Öngyilkosság, a legvégső bűn, nem kerülhetett megszentelt földbe. A gyermekei elhamvasztották és a hamvait a tengerbe szórták. valóban érdekes, gondolta Eve. Ráadásul bizonyítja, hogy Nadine akkor is a hasznára válik, amikor el sem tudja képzelni, hogyan vehetné a hasznát. Ennek ellenére a következő mondat hagyta el a száját. - Ez sokkal inkább elcseszettnek hangzik, mint érdekesnek. - Attól függ, honnan nézi az ember. A legkisebb fiú és az oroszlán találkozása pedig egyenesen hátborzongató intett fejével Nadine a táblára tűzött fénykép felé. - Viszont az időegyenest figyelembe véve itt élt New Yorkban, amikor a lányokat meggyilkolták. Eve úgy vélte, semmi értelme mellébeszélni. - A halála még nem jelenti azt, hogy kihúztam a gyanúsítottak közül. - Az állatok királya lett a hóhéra. Ebből szép fordulat is lehet. Mellesleg magánszorgalomból a testvéreinek is utánanéztünk. Az Ausztráliában élő legidősebb nővérnek is. Meg a New York-i nővére volt férjének, habár nála nincs semmi érdekes. Jóval a gyilkosságok előtt Uj-Mexikóba költözött, újranősült, és rendezett családban él. Felteszem, ezt már te is tudod.

270

]. D. Robb - Nálunk ez jelenti azt, hogy végezzük a munkánkat. - Nálunk is — közölte vidáman Nadine. - A bátyja sohasem nősült és hivatalos élettársi kapcsolatot sem létesített senkivel, habár olykor-olykor ő is randevúzgat. Ügy nevelték őket, hogy a testiséget tartogassák a házasságra. Szerintem a legidősebb nővér is ezért ment fiatalon férjhez. Azt viszont kétlem, hogy ehhez Nash is ragaszkodik — folytatta mosolyogva. — Az egyik régi barátnője készséggel meg is erősíti. Eve magában elismerte, hogy ezt a nyomot eddig nem vizsgálta, noha ez valóban érdekes. -A nemi életükkel egészen addig nem foglalkozom, amíg lényegesnek nem ítélem a nyomozás szempontjából. - O, én viszont mindenki után szimatolok, de senkit sem találtam, aki a legifjabb testvér barátnőjének mondhatta magát. Oké, is érdekes lehet, gondolta Eve. - Még csak huszonhárom éves volt, amikor meghalt. Ha valóban szimatoltál utána, akkor azt is tudnod kell, milyen zárkózott életet kényszerítettek rá. Érzelmi gondjai voltak, amit az anyja öngyilkossága csak tovább fokozott. Ha nem hal meg fiatalon, akár az is kiderülhetett volna róla, hogy későn érő típus. - Nyomozol utána. - Mindnyájuk után nyomozok. - Dallas - mutatott Eve felé barátságosan Nadine. — Tudom, hogyan mennek a dolgok, emlékszel? A munkamódszered is ismerem. Elsősorban a halott Jones érdekel.

A francba a% egésszel.

- Ha még élne, akkor most is az egyik kihallgatóban iz- zasztanám. Ellenben nem szeretném, ha ez adásba kerülne. Az elméletem még nem áll biztos lábakon. - Csak beszélgetünk — kopogtatta meg rózsaszínre festett körmével Nadine a hasonló színű dobozt. — Nem eszed meg a fánkod? - Rendesen reggeliztem és később a világ legjobb forró csokoládéjából is ittam egy csészével, ami elsápasztja a fán-

Halálos rejtekhely

271

kot — közölte Eve, és erről egyből eszébe jutott, hogy még a kabátját sem vette le. Nadine a sapkája felé intett a fejével. - Tetszik — közölte, miközben Eve kibújt a kabátjából. - Különösen a hópehely imádni való rajta. - A micsoda? - kapta le Eve a sapkát a fejéről, majd az elejére hímzett csillogó, fehér hópehelyre meredt. — A francba. Tényleg ott egy hópehely ezen a vackon. Ráadásul még csillog is. - Ahogy azt már mondtam, imádni való. Csakhogy eltértünk a tárgytól. DeWinter tudja tartani a száját, viszont már most szólok, hogy nagyon élvezi a sajtótájékoztatókat. Ha úgy érzi, eljött az ideje, azonnal összehív egyet. - Majd akkor hív össze sajtótájékoztatót, ha én azt mondom — jelentette ki Eve, de magában megjegyezte, hogy ezt DeWinter előtt is világossá kell tennie. Ha másképp nem megy, akkor a parancsnoka segítségével. - Csak néhány apróságot árulj el. Mint barát a barátnak. - Hirtelen milyen barátságos lettél. - Az vagyok. Barátok vagyunk - tette hozzá Nadine. Éppen ezért mielőtt továbblépek a nem túl titkos második napirendi pontra, hadd mondjam el, mennyire jól éreztem magam nálatok hálaadáskor a bandával és Roarke családjával — fordította el a fejét, és a falra akasztott rajzra pillantott. - Tudod, ez csodálatos. Nem arra gondolok, hogy eszébe jutott a gyereknek, vagy azt a szöveget írta a hátuljára, hanem az, hogy ide akasztottad. - Megígértem. - Ami sokat jelentett neki. Látszott az arcán. Amúgy tudom, hogy egy kicsit becsíptem, de csak egy kicsit. Viszont józanul is az a véleményem, hogy imádom Roarke családját. Ha nem lennék ennyire városi nő, nem szeretném ennyire a munkám és így tovább, akkor máris indulnék Írországba, kiválasztanám Roarke egyik rokonát és hozzámennék feleségül. Mondjuk Sean még így is szóba jöhet - célzott Roarke fiatalabb unokatestvérére. - Elég idős

272

]. D. Robb lesz már, mire nyugdíjba vonulok és Írországba költözöm. - Tehenet tartanak - közölte Eve sötéten. - Gyakorlatilag a hátsó kertben. - Ezzel együtt tudnék élni — felelt Nadine. — Már csak húsz évet kell várnom. Mondjuk addig megírom a következő könyvem. -Ó.

- Micsoda lelkesedés! — nevetett Nadine. — Az

Icove-ügy teljesen átrendezte az életem. Készen állok a következőre. Az a munkacíme, hogy A Vörös Ló vágtatása.

- Callaway és Menzini történetét akarod megírni? - Természetesen. A városi forradalom őrült szektavezére, egy halálos fegyver, amelytől az emberek néhány percen belül hallucinálni kezdenek és lemészárolják egymást. Majd jön egy bátor nyomozó, aki kideríti, hogy kihez került ez az örökség, és a végén természetesen győz. - A francba. - Azért megpróbálhatnád visszafogni az örömöd. A vázlat írása közben majd időről időre megkérdezlek téged, Roarke-ot, a csoportod, ráadásul arra is fel akarlak kérni, hogy lektoráld a kéziratot. - Ugye, ebből is videó készül majd? - Akár fogadást is köthetsz rá. Közben persze a tizenkét kislányt ügyét is szeretném a nyilvánosság elé tárni... természetesen csakis a megfelelő tisztelettel - tette hozzá, mielőtt Eve szóra nyithatta a száját. - Mindent megteszel, hogy igazságot szolgáltass nekik. Én is megteszek mindent, hogy az emberek tisztában legyenek azzal, tizenöt éve itt jártak közöttünk. Ismerjék a nevüket, az arcukat, és tudják meg, hogy valaki véget vetett az életüknek, mielőtt az igazán elkezdődött volna. Ez is sokat jelent. Eve tisztában volt vele, hogy ez igaz, és Nadine tudja a legjobban megcsinálni, mert az ügy neki is sokat jelent. - Vedd elő a felvevőd. Nadine belekotort az általa csupán retikülnek nevezett óriástáskába. - Tíz percen belül egy operatőrt is ide tudok rendelni.

273

/.D. Robb — Csak semmi kamera. Ez nem interjú. Csupán neveket mondok - sorolta Eve egyiket a másik után. Ahogy haladnak az azonosítással, a többit is megsúgom. Egyelőre nem hozhatod nyilvánosságra, viszont ezek alapján kutakodhatsz egy kicsit. Idővel szivárogtatok mást is, de csak akkor hozhatod nyilvánosságra, ha zöldet adok. Egészen addig a piros jelzés van érvényben. — Megértettem. — Most menj el. Dolgom van. — Ahogy nekem is - állt fel Nadine. - Már alig várom a karácsonyi bulit. — A mit? — Váltottam néhány szót Roarke-kal. Megkért, hogy adjam át, nézz bele a naptáradba - bújt bele Nadine a kabátjába, majd elindult kifelé. A naptár említésére Eve-nek is derengeni kezdett valami, de akkor is. — Nem most buliztunk? Vagy a hálaadás az semmi? Miért van olyan közel a karácsony és a hálaadás? Ki találta így ki? Mivel senkitől nem kapott választ, kávéért indult. Peabody rontott be az irodájába. — Beszéltem Afrikával! — Micsoda dicsőség! — Komolyan. Nagy pillanat volt ez nekem. Owusu őrmester megkérdezte a bácsikáját, a nagyapját és még másokat is rajtuk kívül. Már elkezdte írni a jelentését, és amint átküldi, a saját szemeddel is elolvashatod. Még néhány képet is előkerített. -Jó. — A lényeg, amiben mindenki egyetértett, hogy Jones prédikátor, mert így nevezték, kedves, hithű és jó szándékú ember volt. Tisztelettudóan beszélt, szívesen megkóstolta a helyi ételeket, néhánynak az elkészítését is megtanulta. A nyelvet is tanulgatta és még azon is tudott nevetni, ha eltévesztette a kiejtést. Jószívű volt és mindenki úgy tartja, hogy a lelke Afrikában maradt.

274

J. D. Robb - Ezek szerint kedvelték. Hogy falta fel az oroszlán? - Mindenre kíváncsi volt. Szeretett fotózni és videózni. Azt mondta, hogy ha jut rá ideje, könyvet ír az élményeiből. Egyszer messzebb kóborolt, mint kellett volna. Hajnalban akart lefényképezni egy dagonyát. Az oroszlán is odament reggelizni, ígyjonesból lett a főfogás. Eve ennek nagy részét már olvasta az esetről készült jelentésben. - Sokszor indult egyedül fényképezni? - Ezt így nem kérdeztem, de Owusut alapos embernek ismertem meg. Ha valami felkelti a figyelmét, akkor beleírja a jelentésébe. - Nem emlékszem, hogy Montclair Jonest korábban érdekelte a fényképezés vagy az állatvilág. - Igaz, de Afrikában sem járt még - mutatott rá Peabody. - Ha eljutnék oda, együtt élnék a kamerámmal. Lényegében úgy tűnik, hogy megpróbálta a lehető legtöbbet kihozni az utazásból. Igyekezett élvezni, ha már egyszer ott van. Tulajdonképpen logikus. Életében először rázta le magáról a pórázt, ráadásul mindjárt egy új és egzotikus helyre került. Eve a számítógépére pillantott, amely beérkező üzenetet jelzett. - Most kaptam a megerősítést, hogy valóban Iris Kirkwood a tizedik. A tizenegyedik áldozat arcrekonstrukcióját is megkezdték - nézte Eve a képet. Sovány arc, széles, kerek szempár, kiugró arccsont, barna bőr. - Emlékszem rá - osztotta meg a képernyőt, és a szabad felére lekérte az eltűnt személyek nyilvántartását. - Megvan. Ő az. Shashona Maddox. Tizennégy éves. A nagyanyja volt a törvényes képviselője, az ő házából tűnt el. Az anyja még hároméves korában lelépett, az apja ismeretlen. Ugyancsak a nagyanyja gyakorolta a felügyeleti jogokat a féltestvére fölött, aki ugyanattól az anyától született, de az apja hivatalosan lemondott a róla. Valószínűleg nem esett nehezére, ugyanis kettős gyilkosságért húsz évtől életfogytig terjedő börtönbüntetésre ítélték. - Ezek szerint megint értesítenünk kell valakit.

Halálos rejtekhely

275

Eve lefuttatott egy gyors keresést. - Aha. A nagyanyja most is él, és még mindig New Yorkban lakik. A kislány féltestvéréből orvos lett, sebészrezidens a Mount Sinaiban. A nagymama neve Teesha Maddox. Már húsz éve ugyanabban a lakásban lakik a Nyolcadikon. Hivatásos dajka, jelenleg az Upper West Side-on dolgozik. Mikorra ér ide Philadelphia? Peabody az órájára pillantott. - Addig még maradt nagyjából egy óránk. -Akkor látogassuk meg a kislány nagyanyját. Mondd meg a közös irodában, ha nem érünk vissza, ültessék le Philadelphiát a váróban. Miközben Peabody kisietett, Eve sietve írt DeWinternek egy határozott hangvételű e-mailt, amiből Whitney-nek is küldött másolatot.

Nagyra értékelem a gyors, hatékony munkáját. Mint az a jelentésemből is kiderül, pillanatnyilag több szálon folyik a nyomozás. Amig nem sikerül azonosítani minden áldozatot és nem értesítettük a hozzátartozóikat, nem engedélyezek semmilyen sajtótájékoztatót vagy szivárogtatást a média felé. Eve Dallas hadnagy - Tartjuk a szánkat - dünnyögte maga elé, majd Nadine-hoz hasonlóan felkapta a kabátját és menet közben bújt bele.

276

J. D. Robb

a

Tizenhetedik fejezet

Teesha Maddoxra egy meghatározhatatlan nemű és korú csecsemő társaságában találtak rá a szép, tiszta lakásban. Csupán egyetlen pillantást vetett Eve-re meg Peabodyra, és némán bólintott. A kisbaba homlokára szorította a száját, egy pillanatig ott tartotta, majd hátralépett. - Fáradjanak beljebb. Azért jöttek, hogy elmondják, meghalt az én Shashonám. Egyike azoknak a szegény kislányoknak, akikről a képernyőn beszélnek. - Igen, asszonyom. Részvétem. - Már akkor tudtam, amikor meghallottam a hírekben. Igazság szerint mindvégig tudtam, csak azt nem, hogy hol van. Be akartam menni a rendőrségre, de Miss Hilly... A munkaadóm, Hilly McDonald azt mondta, hogy ugyan, Teesha, ne tedd ki magad ennek. Majd ők felkeresnek, ha megtalálták. Valóban felkerestek. Lefektetem a babát. Nemrég tettem tisztába, az etetésen és a büfiztetésen is túl van. Hadd aludjon a kiságyban egy keveset. A bébiőr majd jelez, ha nagyon nyűgös. Foglaljanak helyet, máris visszajövök. Nem akarok halálról beszélni a pici mellett. Sokkal többet megértenek, mint ahogy azt az emberek hiszik. - Szép lakás - jegyezte meg halkan Peabody. Nem is tudom... kellemes, kényelmes. Jó érzés tölti el itt az embert. Egyszerre ízléses és otthonos. Valóban s%ép, gondolta Eve, miközben leült és körülnézett a szobában. Rengeteg fényképet látott. Egy... nem, két kisbabát. Egyikükről többet is, ahogy lassan felcseperedett. Egy felnőtt nőről is sok képet raktak ki. Eve

feltételezte, hogy csakis Hilly lehet, valamint egy férfiról, valószínűleg az apáról. Együtt tartották kezükben a gyereket. A következőn a fehér bőrű, vörös hajú Hilly ott állt Teesha mellett,

276

J. D. Robb akinek a bőrszínéről azonnal eszébe jutott Mira remek forró csokoládéja. - Nem látszik olyan idősnek, hogy felnőtt unokája legyen - jegyezte meg Peabody. - Hatvannégy éves. - Akkor sem látszik rajta. Ráadásul még így is fiatal egy felnőtt unokához. - Tizenhét voltam, amikor a lányom született. Elnézést, nem akartam hallgatózni — tért vissza Teesha. — Rengeteg babát elringattam életemben. A ringatás megnyugtatja a lelket és távol tartja a ráncokat. Készítek valami innivalót. Egy ilyen hideg napon biztosan szívesen innának egy kávét vagy teát. A rendőrségi műsorokban mindenki állandóan kávézik. - Ne fáradjon - mondta Peabody. - Nem kérünk semmit. - Miss Hilly nem bánná, ezért csak szóljanak, ha meggondolják magukat. Tizenhét voltam - ismételte meg. - Nyakig belezúgtam egy fiúba. Fiatalon az ember azt hiszi, ez a szerelem. Ilyenkor egy fiú mindenre rá tudja beszélni az embert. Tizenhat évesen teherbe estem és halálra rémültem. Még anyunak is csak akkor mertem bevallani, amikor már nem titkolhattam tovább. Amikor a fiúnak is megmondtam, úgy eltűnt, mint a szél. Anyu viszont még úgy is mellém állt, hogy apu dühöngött. Eleinte rettenetesen haragudott rám, de hamar lehiggadt. Akkor megtanultam, hogy bizonyos ostoba tetteknek egy egész életen át viselni kell a következményeit - pillantott ki sóhajtva az ablakon. - Szerettem a kislányom. Még mindig szeretem. Tudok bánni a babákkal, a gyerekekkel. Ebben vagyok tehetséges. A saját babámért is mindent megtettem, és anyu is sokat segített. Dolgoztam, pénzt kerestem, magántanulóként befejeztem az iskolát, és közben gondoskodtam a kicsiről. Úgy neveltem, hogy meg tudja különböztetni a jót a rossztól, miközben tudja, mi az a felelősség, kedvesség és boldogság -

Halálos rejtekhely

277

sóhajtott ismét. - My- liánál egyszerűen semmi sem vált be. Elvadult. Nem számított, mit csináltam, és gyűlölte, hogy mások gyerekeivel foglalkozom, hogy tető legyen a feje felett, étel a tányérján és csinos ruha rajta. Amúgy nem sokkal volt idősebb, amikor teherbe esett Sashonával, mint én annak idején. Mellé álltam. Segítettem, ahogy tudtam. Egy időre eltűnt a fiújával, de az később elhagyta és egy hónappal a szülés előtt visz- szajött hozzám. Nem foglalkozott a lányával. Nem örökölte tőlem a tehetséget. - Szóval Shashonát maga nevelte? — kérdezte Eve. - Igen, én. Mylia csak jött és ment. Néha hetekre eltűnt, majd hazatért. Igazság szerint sokat veszekedtem vele ezért. Utána következett egy újabb férfi és egy újabb baba. Amint fel tudott kelni az ágyból, megint lelépett és megint hazajött. Shashona és Leila gyönyörű kisbabák voltak. Értük is mindent megtettem, amit csak tudtam. Egy darabig bíróságra kellett járnom, de végül hivatalosan is nekem ítélték őket. Akkoriban egy kedves ügyvéd házaspár gyerekeire vigyáztam, akik sokat segítettek - pillantott félre Teesha, és az asztalon álló apró képernyőn ellenőrizte a fehér kiságyban rózsaszín takarók között alvó babát. — Éppen álmodik valamit - mosolygott. — Shashona az anyjára ütött. Volt egy vad oldala, amit látszólag semmivel sem lehetett megszelídíteni. Ettől eltekintve okos és ügyes lány volt. Imádkoztam érte, imádkoztam, hogy idővel nője ki és kezdjen végre valamit magával — vett egy mély lélegzetet. - Okos volt, hölgyem, ahogy azt már mondtam. A szívem mélyén hittem benne, hogy a vadsága végül szenvedélybe fordul, és egyszer még nagy dolgokat visz véghez - szorította szívére az öklét. — Ez fontos lehet? Hogy ilyen szenvedélyes volt? Ott rejtőzött benne, és csak arra várt, hogy nagyobbra nőjön. Mint a többi kislányban, gondolta Eve. Ott rejtőzött bennük az élet ígérete. - Mi történt aznap, amikor eltűnt?

278

J. D. Robb - Mint mindig, akkor is elment az iskolába, de már nem jött haza. Sem amikor véget ért a tanítás, sem sötétedés után. - Korábban is előfordult ilyen? - Nem, asszonyom - ingatta lassan a fejét Teesha, miközben folyamatosan Eve szemébe nézett. - Szeretett engem. Még a vadabbik fele is szeretett. A szívem mélyén tudtam, mi történt vele. Mindig megmondta, hogy nem lesz itthon, akár elengedtem, akár nem. Aznap viszont nem szólt semmit. Nem találtam sehol. A 'linkjét sem vette fel. A barátai sem tudták, hol lehet. Még a rendőröknek is ezt mondták. Akkoriban már találkozgatott egy fiúval. Azt hitte, titkolhatja előlem, de tudtam róla. Shashona csinos kislány volt - mosolyodott el szomorúan. - Ebből is tudtam, hogy kell lennie mellette egy fiúnak. Amúgy nem valami rossz srácot fogott ki magának. Éppen olyan okos volt, mint Shashona. Személyesen beszélgettem el vele, és azt mondta, hogy videózni készültek a hétvégi randijükön. Az eltűnése napján iskola után pizzázni mentek. Onnan viszont már nem jött haza. Hiába kértem, hogy ne menjen sehová a tanítás után. A fiúja a sarokig kísérte, ott búcsúzott el tőle, és ő sem látta többet. — Olvastam a nevét az eltűnt személyek adatbázisában - árulta el Eve. — Azóta hitelügyintéző lett belőle, és egy bankban dolgozik. Tavasszal megnősül. Egy elegáns fiatal hölgyet vesz feleségül. Tartjuk a kapcsolatot. Tudom, hogy ő sohasem bántotta volna a kislányomat. Rájöttek már, hogy ki tette? — A nyomozás még folyik — felelt Eve. — Ismerte a többi lányt? Ezt már tudják? — Erre a kérdésre talán maga fog válaszolni. Még nem hoztuk nyilvánosságra az áldozatok nevét, ezért arra kell kérnem, hogy ne említse senkinek. — Megígérem.

Halálos rejtekhely

279

Eve átadta a névsort, miközben Peabody megmutatta a fényképeket. Teesha mindkettőt figyelmesen megnézte, majd megrázta a fejét. — Nem ismerem sem a neveket, sem ezeket a kedves fiatal arcokat. Viszont itt csak tizenegy nevet látok. — Hivatalosan még nem sikerült azonosítanunk a tizenkettedik áldozatot. — Szegénykék. Az én Shashonámnak sok barátja volt. Nem tudom, hányat mutatott be nekem, az viszont biztos, hogy ezeket a lányokat nem ismerem. - Nem tudja, járt a Menedék közelében? Annál az épületnél, ahol megtaláltuk? - Szerintem kellett neki. Ismerte. Egyszer, amikor azon veszekedtünk, hogy már megint nem viselkedett helyesen, azzal vágott vissza, hogy odaköltözik. Tudom, hogy csak azért mondta, mert bántani vagy bosszantani akart, de sohasem ment volna oda anélkül, hogy megbeszélte volna velem. Vagy ha nem is miattam, akkor Leila miatt. Nem hagyta volna el a kishúgát. Leila imádta Shashonát. Minden évben imádkozik érte az eltűnése napján, és én is hálát adok Istennek, hogy Leila nem tűnt el vele együtt. Kivettem egy betegnapot és nem engedtem iskolába. - Leila rosszul érezte magát? - Előző este jött meg az első vérzése. Mindig megengedem a lányoknak, hogy ilyenkor egy napig itthon maradjanak. Dédelgetem őket egy kicsit. Ezért nem tartott Leila a nővérével. Azóta elvégezte az orvosi egyetemet és remek sebész lesz belőle. Gyönyörű fiatal lány. Biztonságban van és boldog. El kell mondanom neki, hogy megtalálták a mi Shashonánkat — csillant meg egy könnycsepp a szemében először a beszélgetés kezdete óta. — El kell mondanom neki. Mint ahogy az anyjuknak is, amikor legközelebb felhív. Időnként megteszi. - Ms. Maddox, járt Shashona templomba? Teesha halványan Eve-re mosolygott.

280

J. D. Robb - Minden vasárnap. Akár akart, akár nem. Aki az én házamban lakik, annak tisztelnie kell az Úr napját. Nem igazán bánta, hogy jönnie kell. Sokat énekelt. Szeretett énekelni. Szép, tiszta hangja volt. Mikor adják ki a testét? - Az még eltarthat egy ideig — mondta Eve. Majd értesítjük. Nem látta ezeket az embereket Shashona körül, vagy a környéken? — intett Eve, mire Peabody további fényképeket vett ki az irattartóból. Teesha egyenként végignézte Nashville Jones, Montclair Jones, Philadelphia Jones, Sebastian és Clipperton képét. - Sajnálom, de nem emlékszem rájuk. Őket gyanúsítja? Szeretem nézni a képernyőn a rendőrségi műsorokat. - Mindenkinek utánanézünk, akivel kapcsolata lehetett. - El sem tudom képzelni, miért kegyetlenek egymással az emberek. Azért születtünk erre a világra, hogy éljük az életünket, végezzük a munkánkat, neveljük a családunkat és szeressük a szeretteinket. Mindnyájan ugyanazért jöttünk, de vannak, akiknek ez nem adatik meg. Nem lehetnek boldogok és elégedettek. Nem tudom, miért van így — adta visz- sza a képeket Peabodynak. - Maga tudja? Eve tanácstalanul fészkelődött a helyén. - Nem. - Ha maga sem tudja, akkor szerintem senki. - Nagyon jól végezheti a munkáját - jegyezte meg Peabody. — Még én is megnyugtatónak találtam a hangját. Pedig ösz- szetörtük a szívét, hiába törődött bele már régen az unokája elvesztésébe. Mégis meg tudott nyugtatni. - A kislány valószínűleg éppen úgy megorrolt rá, mint Linh a szüleire. Egyszerűen nem kapott esélyt

Halálos rejtekhely

281

arra, hogy kinője a dackorszakot. Újabb kapcsolat a templommal. - Elég laza, de azért mégiscsak kapcsolat. - Meg az éneklés. Ha Sebastian valóban felhív és mond valamit DeLonnáról, talán ezt is besorolhatjuk a kapcsolatok közé. - Sok szálon kötődik a többiekhez, de egyik sem túl erős. Eve a kommunikátorára pillantott. - Megérkezett Philadelphia a kapitányságra. Menjünk és derítsünk fényt ezekre a kapcsolatokra. Peabodyt küldte, hogy kísérje Philadelphiát a kihallgatóba. Minél hivatalosabb a felállás, gondolta, annál erősebbnek érzi majd a nyomást. Később Jonesszal is ugyanezt fogják játszani. Ezt a néhány percet arra használta, hogy összeszedje mindazt, amiről úgy gondolta, hogy hasznát veheti a kihallgatás folyamán. Miután végzett, a társa felé irányította a lépteit, aki az egyik ajtó előtt várta. - Hoztam neki szénsavas limonádét - kezdte Peabody. - Egy kicsit feszült. Az sem tetszett neki, hogy megvárattuk, de mindenképpen segíteni akar, és így tovább, és így tovább. - Feszült és nem tetszik neki a helyzet. Tökéletes — sétált be Eve a kihallgatóba. - Felvevő bekapcs. Rögzítenünk kell a kihallgatást Ms. Jones, hogy később pontosan az kerüljön a jegyzőkönyvbe, ami elhangzott. - Ez természetes, de... - Egy pillanat. Eve Dallas hadnagy és Delia Peabody nyomozó megkezdik Philadelphia Jones kihallgatását. Ügyiratszám H-5657823. Köszönjük, hogy befáradt a kapitányságra - ült le Eve. - Most felolvassuk a jogait, hogy szerepeljen a

282

J. D. Robb jegyzőkönyvben. - Nem értem. A jogaimat? - simított végig leengedett haján idegesen Philadelphia. - Gyanúsított vagyok? - Ezt írja elő az eljárásrend - felelt gyorsan Eve, majd elhadarta a Módosított Mirandát. - Megértette a jogait és a kötelességeit? - Igen, természetesen megértetem. Azért jöttem, hogy mindenben segítsek, amiben csak tudok. - Köszönjük. Egy kivételével már minden áldozat maradványait azonosítottuk azok közül, amelyeket abban az épületben találtunk, amely a haláluk idején a maga tulajdonában volt - tette az asztalra Eve a tizenegy fényképet. - Felismeri ezeket a kislányokat? - Shelbyt természetesen felismerem, de ezt már mondtam. Meg Mikkit. Lupát is, aki csak rövid ideig lakott nálunk. O... O is ismerősnek tűnik, de nem vagyok biztos benne - tétovázott Philadelphia ujja Merry Wolcovich képe fölött. - Ha elárulja a nevét, utána tudunk nézni az akták között. - Nem lakott egyik intézményükben sem. - Ha nem a mi lányaink közül való, akkor nem is szerepelhet az aktáinkban — dőlt hátra Philadelphia. — Nem szoktuk félvállról venni a felelősségünket. — Ennek ellenére ismerősnek tűnt? — Csak... csak olyan érzésem támadt, mintha láttam volna Shelbyvel. Shelbyvel és Mikkivel... talán DeLonná- val — emelte fel a fotót Philadelphia, miközben a töprengés mély, függőleges vonalat rajzolt a homloka közepére. — Nem vagyok biztos benne. Elvégre évekkel ezelőtt történt, mégis valahogy ismerős. — Csak ő tűnik ismerősnek? - kérdezte Eve. — Igen, de ebben sem vagyok biztos. Én... a boltban! - húzta ki magát ültében Philadelphia. —

Halálos rejtekhely Egyszer bementem a boltba, és hármukon kívül ez a lány is ott volt. Dae Pák kisboltjáról beszélek. Jaj, az egy nagyon türelmetlen ember. Többször is veszekedett velem, hogy a gyerekek meglopják vagy becsapják. Azért emlékszem ilyen jól, mert amikor bementem hozzá, azonnal gorombáskodni kezdett. Szóltam a lányoknak, a lányainknak, hogy kérjenek tőle bocsánatot, és utána azonnal jöjjenek vissza. Az idegen kislánytól is megkérdeztem a nevét, meg azt, hogy hol lakik. Közölte velem, hogy inkább a saját dolgommal foglalkozzak, és elszaladt. Persze nem ilyen udvariasan mondta. Emlékszem - ismételte meg -, mert ezt követően néhány hétig nyitva tartottam a szemem, hátha megint megpillantom. Valahogy éreztem rajta, hogy megszökött otthonról. Ha az ember nap mint nap szökevény gyerekekkel foglalkozik, egy idő után megérzi az ilyesmit. -Oké. — Valóban az volt? Szökevény? — Aha. — Továbbá az áldozatok egyike — hunyta le Philadelphia a szemét, miközben kezét a fényképre simította. — Utána kellett volna mennem vagy hívnom a gyermekvédelmi szolgálatot, de csak az járt a fejemben, hogy visszavigyem a saját lányainkat, és nem foglalkoztam vele. — Nem tudhatta - szólalt meg Peabody. — Ez a munkám. Tudnom kellett volna. Shelby és Mik- ki már nem lakott velünk, amikor ez a szörnyűség történt. Ennek ellenére a felelősség egy része az enyém, igaz? Shelbynek sikerült becsapnia bennünket, pedig ennek nem lett volna szabad megtörténnie. Sokkal jobban oda kellett volna figyelnünk rá, de megzavart a bennünket ért szerencse, és nagyon izgultunk. Most már együtt kell élnünk ezzel a tudattal. Mikkivel nem tudom, mihez kezdhettünk volna, de úgy érzem, tehettünk és tennünk is kellett volna valamit. Halottak. Mindketten

283

284

J. D. Robb halottak — fordította vissza a fényképek felé a tekintetét, majd kurtán felkapta a fejét. - DeLonna viszont nem. O nincs közöttük. Ok hárman nagyon jó barátok voltak, de DeLonna nem követte őket. Egészen tizenhat éves koráig velünk maradt. - Nem tudja, hogy most hol lehet? -Nem, de beismerem, azt vártam, arra számítottam, hogy nem szakítja meg velünk a kapcsolatot. A lányok közül akad, aki örökre eltűnik az életünkből, és akad, aki nem. - DeLonna sohasem kérdezősködött a barátnőiről? Nem akarta meglátogatni vagy felhívni őket? Philadelphia megdörzsölte a homlokát. - Nem emlékszem ilyen apróságokra. Bele kell néznem az akkori jegyzeteimbe, hogy biztosan tudjam... - rázta meg a fejét. — Felírtam, hogy egy ideig visszahúzódóan viselkedett és azt mondta, nem érzi jól magát, de figyelembe véve, hogy elment a két legjobb barátnője, ez természetes. - Betegeskedett? - kérdezte Eve. - Azt írtam róla, hogy fásult volt, és már emlékszem is rá. Sokat sírt, habár ezt igyekezett titkolni. A beszélgetéseink alatt, amikor sikerült elérnem, hogy megnyíljon egy kicsit, arról panaszkodott, hogy rosszul viselkedett. Mindenki azért hagyta el, mert rossz volt. Azért nincs igazi otthona és családja, mert rossz. Igyekeztünk fejleszteni az önbecsülését. Gyönyörű hangja volt, ezért arra bátorítottam, hogy énekeljen. Egyik lánnyal sem kötött olyan szoros barátságot, mint korábban Shelbyékkel. Ahogy azt már mondtam, visszahúzódó lett, mint aki gyászol. Ezt is természetesnek véltem. A szabad idejét a szobájában töltötte, és hirtelen túlságosan engedelmessé vált, ha értik, mire célzok. Egyszerűen mindent megcsinált, amit mondtunk neki, de utána azonnal visszahúzódott a csigaházába. Csaknem egy évbe került, mire látszólag összeszedte magát. — Nem tartotta különösnek, hogy a régi barátai

Halálos rejtekhely

285

sem próbálták felvenni vele a kapcsolatot? — A gyerekek sokszor önzők, hadnagy, ráadásul mindent azonnal meg akarnak kapni. Az itt és most életet élik, így a Menedékben vagy most az FHIMK-nál ugyanúgy formálódhatnak élethosszig tartó kötelékek, mint helyzetfüggő, felszínes kapcsolatok, melyek az első változásnál azonnal véget érnek. — Meg sem próbálta nyomon követni Shelbyt? Philadelphia felemelte a kezét. A körmét rövidre vágta és nem festette. Gyűrűt vagy karkötőt sem viselt. — Átmeneti otthon vagyunk, hadnagy. Sok gyerek csak nagyon rövid időt tölt nálunk. Az is gyakran előfordul, hogy a gondviselőikkel együtt szeretnék minél gyorsabban lezárni ezt a fejezetet és elkezdeni egy újat. Ebbe nem szólunk bele. — Vagyis egyszerűen kisétálnak az ajtón, és ennyi? Philadelphia válla megfeszült. Eve látta, hogy a megjegyzése célba talált. — Testileg, lelkileg és szellemileg is gondját viseljük a gyerekeknek. Mindent megteszünk, ami tőlünk telik, hogy minél jobb állapotban hagyjanak ott bennünket. Próbáljuk felkészíteni őket, hogy termékeny, teljes életet éljenek. Szívből törődünk velük, hadnagy. Annak ellenére, hogy tisztában vagyunk vele, csak rövid időt töltenek velünk és utána el kell engednünk őket. Ez az ő egészségüket és jólétüket éppúgy szolgálja, mint a miénket. — Viszont mindennap találkozik velük. Lényegében együtt élnek. — Ahogy mondja. — Ki a főnök? — Nem vagyok benne biztos, hogy értem a kérdést. A testvéremmel osztozunk a feladatokon és a felelősségen. A Menedéket és az FHIMK-t is együtt alapítottuk.

286

J. D. Robb — Vagyis bizonyos értelemben társak. - Igen. Minden értelemben társak vagyunk. - Viszont kettejük közül maga tanult üzletvezetést. - Igen, én. - Vagyis maga foglalkozik a pénzügyekkel. - Igen, az FHIMK-nál elsősorban én foglalkozom velük. - Akkor miért süllyedt olyan gyorsan a régi helyük, hogy valósággal elmenekültek onnan? Philadelphia halványan elpirult. - Nem tudom, mi köze ennek az ügyhöz. - Mindennek köze van hozzá. -Túlvállaltuk magunkat - közölte tömören Philadelphia. - Érzelmileg és anyagilag egyaránt. Egyszerűen hittünk a munkánkban, és annyira akartuk csinálni, hogy nem törődtünk a tényekkel. Történetesen akkor kezdtem üzlet- vezetést tanulni, amikor az utolsó évünket töltöttük a Menedékben és ráeszméltünk, mekkora a baj. - Vagyis előtte csak ügyetlenkedtek. Várták a csodát? Philadelphiának a hangja és a tekintete is rideggé vált. - Tudom, hogy nem mindenki hisz az ima erejében. Mi viszont igen. Még akkor is, ha a válasz az imáinkra nem mindig kristálytiszta, vagy a megoldás nehéznek tűnik. Végül bekövetkezett a csoda. Sokkal több gyermeken tudtunk segíteni, sokkal többet foglalkozhattunk velük egyszerűen azért, mert az első próbálkozásnál üzleti szempontból elbuktunk. - Ki kezelte a Menedék pénzügyeit... mármint mielőtt elkezdett üzletvezetést tanulni? Philadelphia türelmetlenül felhorkant. - Ezt a kérdést sem értem. Főleg Nash. Hagyományos családban nőttünk fel. Az apánk kereste és kezelte a pénzt, fizette a számlákat. Az anyánk törődött a háztartással. Kezdetben a Menedékhez is ugyanígy álltunk hozzá. Egyszerűen

Halálos rejtekhely

287

ezt a szereposztást ismertük. Viszont hamar világossá vált, hogy pénzügyi területen Nash meglehetősen esetlen. Ellentétben velem. Hittünk abban, hogy mindenkinek ki kell aknázni a saját tehetségét, ezért tanulni kezdtem. Sajnos túl későn ahhoz, hogy megmentsük a Menedéket, de elfogadtuk, hogy ez volt a terv. - Kinek a terve? - A felsőbb hatalomé. Tanultunk, elbuktunk, majd kaptunk egy második esélyt, amivel már tudtunk élni. - Ügyes. Szóval most maga intézi a pénzügyeket. - Az FHIMK-nál én. Együtt a könyvelőnkkel. - A saját pénzét mindenki maga kezeli? - Természetesen. Hadnagy... - Csak igyekszem minél tisztább képet kapni magukról — vágott közbe Eve. — Mi a helyzet az öccsükkel? - Montyval? Monty meghalt. - Afrikában. A múlt hónapban volt tizenöt éve. Úgy értem, még a halála előtt. Milyen szerepet töltött be maguknál? Milyen feladatokat kapott, mekkora felelősséget vállalt? Hogyan vette ki a részét a munkából? - Monty... megtett mindent, amit csak tudott. Szeretett a konyhán dolgozni, elvégzett néhány apróbb javítást. Időnként Brodie-nak is segített. - Most segédmunkáról beszél. Philadelphia összevonta a szemöldökét. - Ezt megint nem értem. - Nem vállalt igazi felelősséget, nem végzett értékes munkát. Csak kapott néhány hozzáértést nem igénylő feladatot. - Monty nem azt tanulta, hogy... - Miért nem? Miért nem tanult tovább, hogy a társuk lehessen? - Nem értem, miért számít ez? Miért számít a magánéletünk? - Most a magánéletük is rám tartozik - csattant fel

288

J. D. Robb Eve. Philadelphia összerándult ültében. — Tizenkét kislány halt meg. Nem számít, hogy érti vagy nem a kérdést. Csak feleljen rá. - Ne csináld már, Dallas — játszotta Peabody a jó zsarut. - Ezt is tudnunk kell — fordult Philadelphia felé. — A legkisebb apróság is segíthet a nyomozásban. A lányok kedvéért - tette hozzá, miközben finoman közelebb tolta Philadelphiához az egyik fényképet. - Segíteni akarok, csak hát... elég fájdalmas Montyról beszélnem. O volt a kisbaba a családban adott fel valamennyit sóhajtva a merevségéből Philadelphia. - A legkisebb közöttünk, és éppen ezért mindnyájan valamivel többet néztünk el neki. Az anyánk halála után pedig még többet. - Az öngyilkossága után. - Igen. Még most is fájdalmas gondolni rá, de átélni még fájdalmasabb volt. Egyszerűen nem érezte jól magát lelkileg és szellemileg. Elvesztette a hitét és véget vetett az életének. - Szörnyű dolog ez egy család életében - jegyezte meg sajnálkozva Peabody. - Gondolom, vallásos családban még szörnyűbb lehet. Az anyja elveszítette a hitét. - Szerintem az erejét veszítette el, amiből a hite táplálkozott. Beteg volt. Testileg és lelkileg is beteg. - Az apjuk nagyon ridegen állt a történtekhez szúrta közbe Eve. Philadelphia arcát ezúttal inkább az indulat, mint a szégyen színezte pirosra. - Az akkor is személyes tragédia volt, és most is az. Ha ridegen állt a történtekhez, mint ahogy mondja, csakis a gyász és a hatalmas csalódás miatt. Az apám hite megingathatatlan. - Az anyjáé viszont nem volt az. - Rosszul érezte magát. - Már régóta rosszul érezte magát. Még az öccsük

Halálos rejtekhely

289

születése előtt elkezdett terapeutához járni. - Váratlan és nehéz terhesség volt. Igen, az egészsége azt is megsínylette — fűzte össze asztalra tett kezét Philadelphia, és hűvösen folytatta. - Tiszteljük az egyén szabad döntéshez való jogát, viszont még a legszélsőségesebb körülmények között is elítéljük az abortuszt, így anyánkban ez fel sem merült. Sem azokban, akik osztoztak a hitében. - Rendben. Szóval a nem várt és nehéz terhességet depresszió követte, majd szorongás és végül az öngyilkosság. - Miért mondja ezt ennyire érzéketlenül? - Ezek a tények, Ms. Jones. - Semmit sem akarunk figyelmen kívül hagyni tette hozzá Peabody, miközben finoman megérintette Philadelphia kézfejét. - Az öccsük ugye otthon lakott az anyjuk ön- gyilkossága idején? - Igen, akkor még csak tizenhat éves volt. Néhány hónappal később került hozzánk, mármint Nashhez és hozzám. Miután az apánk eladta a házat és misszióra ment. A részünkből tudtuk megvásárolni azt az épületet a Kilencediken, és indíthattuk el a Menedéket. - Nehéz lehet ilyen fiatalon elveszíteni egy édesanyát - mondta részvétteljes hangon Peabody. — Amikor belevágtak a Menedékbe, elég idős volt ahhoz, hogy egyetemre menjen, vagy elkezdjen szakmát tanulni, viszont nem találtunk erre utaló feljegyzést az adatok között. - Nem. Monty fejében meg sem fordult, hogy tovább tanuljon és az igazat megvallva nem igazán bizonyult rátermettnek. .. mármint a tanácsadás és a szervezés terén. A kétkezi munkákban volt ügyes. Neki ez a tehetség jutott. - Viszont ezen a területen sem képezte magát. - A közelünkben akart maradni, és mi elnéztük ezt neki. - Őt is depresszióval kezelték - tette hozzá Eve. - Igen - felelt neheztelő hangon Philadelphia, és

290

J. D. Robb visszafordult Eve felé. - Na és? Ez még nem bűn. Monty befelé forduló gyerek volt, sokkal introvertáltabb, mint Nash vagy én. Mi felnőve misszióra mentünk vagy tovább tanultunk, és amikor meghalt az anyánk, nagyon egyedül maradt. Mi nyújtottunk neki segítő kezet. - Introvertált. Vagyis nem igazán barátkozott a bentlakókkal vagy a Menedék személyzetével. - Ahogy azt már mondtam, miután az apánk misszióra ment, magunkhoz vettük Montyt és segítettünk megtalálni neki az életcélját. Szégyenlős volt, de jól érezte magát a gyerekek között. Elvégre még ő maga is gyerek volt. Neki is a Menedék volt az otthona. - Mit érzett, amikor elveszítették? —Őszinte leszek, Monty nehéz időszakon ment keresztül. A családi ház után a Menedék volt az első otthona, és a sajátjának érezte... ahogyan mi is. Mindnyájan zaklatottak voltunk, de ez érthető. A bukást sohasem könnyű elfogadni. Viszont a bukásunk újabb ajtót nyitott meg előttünk. —Amint beléptek ezen az ajtón, Afrikába küldték a szégyenlős, introvertált öccsüket. — Megragadtuk a kínálkozó lehetőséget. Úgy éreztük, Montynak ki kell tágítania a világát. Ki kell repülnie a fészekből. Bevallom, nagyon nehéz volt ez nekem, ellenben hatalmas esély Montynak. Előtte is kinyílt egy ajtó. — Ki intézte az utazást? — Nem tudom, mit ért azon, hogy „intézte”. A zimbabwei misszionárius szeretett volna nyugdíjba vonulni és hazatérni a családjához. Elérkezett a lehetőség, hogy Monty világot lásson, mi pedig, mármint Nash és én megtudjuk, mennyire elhivatott. — Hogy érezte magát Monty? — Az e-mailjeiből áradt az öröm. Minden jel szerint első látásra beleszeretett Afrikába. Ott virágzott ki igazán. Megtalálta a helyét és az életcélját. Halála után a részvétnyilvánításokból kiderült, hogy milyen

Halálos rejtekhely

291

kedves és könyörületes teremtés volt... és boldog. Egyszerre szomorú és megnyugtató, hogy mielőtt itt hagyott bennünket, rátalált a boldogságra. — Milyen gyakran beszéltek vele? — Beszélni? Nem beszéltünk. Az első misszióján az ember még nagyon ragaszkodik az otthonához, a családjához és a barátaihoz, ezért néhány hónapig korlátozzuk a kapcsolattartást, hogy a misszionárius a feladatára összpontosítson és teljes szívvel szolgálja a rászorulókat. — Hú. Mint egy kiképzőtáborban. Philadelphia halványan elmosolyodott. — Bizonyos értelemben valóban olyan. — Mi a helyzet az öccsével és Shelbyvel? Hogy jöttek ki egymással? — Kijönni? - Azt mondta, Monty szerette a gyerekeket. - Igen. Ezzel arra utaltam, hogy sokkal fiatalabb volt nálunk. Nem csak testileg, de lelkileg is. - Hogy jött ki a gyerekekkel, különösen Shelbyvel? - A lányok között különösen szégyenlősen viselkedett. Shelby talán a kelleténél is jobban megrémítette a sokszor durva viselkedésével. - A két intézményvezető szégyenlős kisöccse... A nyakam rá, hogy többször is próbálkozott nála. így ha megbüntetik, vissza tud vágni maguknak. - Igen, Shelby nagyon durva is tudott lenni. Monty gyakran inkább kitért előle. Sokkal jobban érezte magát a visszahúzódó lakóink társaságában. Sokat beszélt sportról T-Bone-nal - mosolyodon el újra Philadelphia, ahogy beugrott neki az emlékkép. - Ezt el is felejtettem. Monty minden sportot szeretett. T-Bone-nal állandóan fociról vagy base- ballról társalogtak. Állandóan azokat a statisztikákat idézték. .. Számomra egyszerűen felfoghatatlan, hogyan tudta megjegyezni, amikor sokszor azt is elfelejtette, hogy ki kell vinnie a szemetet.

292

J. D. Robb - Szóval rendszeresen érintkezett legalább egy fővel Shelby baráti köréből. - Sokkal magabiztosabban viselkedett a fiúk és a férfiak társaságában. - Nem volt barátnője? - Nem. - Fiúja? Philadelphia fészkelődött. - Az apánk elítélte volna, Nash és én viszont elnézzük, ha Monty összejön egy fiúval. Ellenben nem hiszem, hogy testileg a férfiak felé vonzódott. Egyszerűen csak túl félénk volt még ahhoz, hogy igazi kapcsolatba kezdjen. - Kislányokkal talán könnyebben ment a dolog. Eltartott néhány pillanatig, mire Philadelphia értetlen arca vad dühbe fordult. - Nagyon nem tetszik, amire célozgat. - Egy szégyenlős fiú, akinek gyakorlatilag nincsenek barátai, magántanuló volt és sokat elnéztek neki, ugyanakkor nagyon rövid pórázon tartották. Nem vállal felelősséget és rengeteg a szabad ideje egy olyan házban, amely tele van fiatal lányokkal, akik közül néhányan, mint például Shelby is, szívesen váltja aprópénzre a szexuális szolgáltatásait. - Monty soha nem ért hozzá a lányainkhoz. - Az imént mondta, hogy nem volt meleg - hajolt előre Eve, és mélyen behatolt Philadelphia komfortzónájába. - Egy alig húszéves fiatalember egy seregnyi bimbózó kislány között... akik közül többen is az utcán szerezték a tapasztalataikat. Köztük Shelbyvel, aki szívesen kényeztetett bárkit orálisan egy üveg sörért vagy néhány apró szívességért cserében. Philadelphia arca valósággal lángolt. - Semmit sem tudtunk Shelby... tevékenységéről, amíg Nash rajta nem kapta, hogy dézsmálja az élelmiszerkészletünket és nem kérte arra, hogy... hogy a szolgáltatásaiért cserébe hagyja futni.

Halálos rejtekhely

293

- Ezek szerint mégis tudomást szereztek róla. - Azonnal bezártuk a szobájába, és a terápiás üléseken is ennek a helyzetnek a megoldásával foglalkoztunk. - Ez még azelőtt történt, hogy letérdelt Fine segédje, Clipperton elé néhány korty sörért? - Erről sem tudtam semmit — hebegett Philadelphia, miközben falfehérre sápadt. - Semmit. Nash közvetlenül a költözés előtt csípte fülön. Talán egy hetet sem töltöttünk már utána a régi helyen. - Bezárták a szobájába, ennek ellenére sikerült kisurrannia. - Shelbyvel elbuktunk. Minden lehetséges módon kudarcot vallottunk nála. Ennek ellenére nincs, ismétlem, nincs joga belekevernie Montyt. - Csak ragaszkodom a tényékhez — közölte Eve laposan. - Ha Shelby elég vakmerő volt ahhoz, hogy rámozduljon az idősebb testvérre, akkor az öccse sem jelenthetett neki gondot. A nyakam rá, hogy Monty hozzáfért olyan papírhoz, amit Shelby a hamisításhoz használt. Kinek tűnne fel a szégyenlős fiú? Még a régi épületbe is segíthetett neki bejutni, az első otthonába, amit felnőttként a sajátjának tudhatott. Jól jön a kisöcsi a ház körül. Talán még néhány gipszkarton falat is fel tudott húzni. - Hogy merészeli? Hogy merészel itt ülni, miközben arra célozgat, hogy az öcsém alávaló gyilkos? Az élet elvétele mindennel ellentétes, amiben hiszünk. - Az anyja is elvette a saját életét. - Nem használhatja bizonyítékként a személyes tragédiánkat. Az anyám beteg volt. Csak sötétben tapogatózik, mert fogalma sincs, ki ölte meg azokat a lányokat. Ezért mutogat az öcsémre, aki már nem tudja megvédeni magát. - Mindjárt megmondom, mire mutogatok. Az öccse börtönben élt, és az apja elutazásával váratlanul kinyílt a börtönajtó. Pótszúlőket kapott és egy új otthont,

294

J. D. Robb vagyis a testvéreit és a Menedéket. Már nagyfiú, de zavart nagyfiú, aki még mindig nem vállal felelősséget semmiért, nincs munkája, nincs igazi célja az életben. A hormonjai viszont dolgoznak. Szükségletei vannak. A lányok körülötte ismerik a dörgést. Mint Shelby, aki kihasználta. Ehhez értett. Mert ő is börtönben élt, és mindenét feltette arra, hogy saját búvóhelyet szerezzen magának, bármibe is kerül. Erre hirtelen az ölébe hullik egy nagy, üres épület. Meg kell találni a kiutat és a bejárást. Monty mindkettőhöz hozzásegíthette. Viszont utána a lány ejtette. Elvégre nem tartozott a bandájába és nem is volt a barátja. A végén már csak terhet jelentett. - Ebből egy szó sem igaz! — zihálta Philadelphia, miközben többször is kinyújtotta, majd ökölbe szorította az ujjait. — Egyetlen szó sem. Eve tovább ütötte a vasat. - Egy darabig férfinak érzi magát mellette, de végül újra kölönc lett belőle. Ez büntetésért kiált. Tudja, hogyan kell belopózni a régi épületbe. Tudja, hogyan kell elkábítani valakit. A tudtára kell adnia Shelbynek, hogy miben különleges. Shelbynek pedig át kell adnia magát neki, a felsőbb hatalomnak. Elfogadni őt. Tehát kényszeríti, hogy elfogadja. — Nem. — Viszont egy másik lány is van vele. Erre nem számít. Neki is el kell fogadnia, hogy ő a felsőbb hatalom. Nem tartanak a félénk, esetlen fiútól. Nem nehéz elkábítani őket. A folytatás is egyszerű. Talán csak túl messzire megy, talán eleve meg akarja gyilkolni mindkettejüket, de bárhogy is legyen, a lányok meghalnak. Jobb helyre kerülnek, tisztára mosta őket. Az emberek viszont nem fogják megérteni, ezért el kell rejtenie a testeket, és mi a kézenfekvőbb annál, hogy a tulajdon otthonában lesz a rejtekhely? A saját menedékében. Ez teljesen világos. Hogy mit érez utána? Megtalálta a küldetését. Az életcélját. Annyit kell tennie, hogy több lánnyal is végez.

Halálos rejtekhely

295

— Ebből egyetlen szó sem igaz. Csak a gyűlölet beszél magából. — Talán igen — ismerte el Eve. — Ennek ellenére nagyon is elképzelhető. Csak azt nem tudom, hogy miután maga rájött, miért hagyta ott a holttesteket? Vagy ha nem sejtette, hová rejtette őket az öccse, miért nem szedte ki belőle, mielőtt Afrikába küldték? — Nem szedhettünk ki belőle semmit, mert semmit sem követett el abból, amit maga most itt összehordott. — Egyáltalán elküldték? - dőlt hátra Eve, miközben elgondolkodva csóválta a fejét. - Ez is jó kérdés. A félénk, introvertált öccsükről Afrikában kiderült, hogy született misszionárius. Ez nagyon valószínűtlen. — Az öcsém természetesen elutazott Afrikába. Ezt bizonyítékok támasztják alá. Odaát jól ismerték az emberek. — Ezen még dolgozom. Monty gyilkolt, elárulta mindazt amiért maguk dolgoztak, és kockára tette az addig elért eredményeiket. Ezek után kitől szereznek támogatást? Melyik bíró fog megbízni magukban annyira, hogy akár egyetlen gyereket is a gondjaikra bízzon? Mindennek vége, amiért addig küzdöttek. Ha egy ajtó kinyílik, akkor be is zárulhat. Megtaláljuk az öccse maradványait, Ms. Jones? Feláldozták a felsőbb hatalomnak? - Ebből elég — pattant fel Philadelphia. — Magának sötét a szíve és sötét a lelke. Szerettem az öcsém. Soha életében nem ártott senkinek, és én sem ártottam neki. A maga világa hideg és mocskos, hadnagy - mutatott az asztalra terített fényképekre. Nincs, ismétlem nincs több mondanivalóm. Ha továbbra is ebben a szörnyű szobában akar tartani, akkor hívom az ügyvédem. - Szabadon távozhat, amikor csak akar - felelt Eve könnyedén. - Peabody, kísérd ki Ms. Jonest. - Tudom, hol az ajtó - fordult sarkon Philadelphia, és kiviharzott. -Jézusom - fújt nagyot Peabody. — Ez erős volt.

296

J. D. Robb Szerinted tényleg így történt? Mert egész meggyőzően adtad elő annak ellenére, hogy gyenge lábakon áll. - Akár így is történhetett. Sőt nagyon is elképzelhetőnek tartom. Még nem varrtam el minden szálat, de valószínű, hogy közel jártam az igazsághoz. - Az öccsük végzett a kislányokkal. - O az egyetlen, aki illik a képbe, ráadásul olyan tökéletesen, hogy neki mertem szegezni a kérdést a nővérének. - Aha, valóban meggyőző voltál, de komolyan azt hiszed, hogy cserébe végeztek az öccsükkel? Mármint ki utazott Afrikába, ha nem ő? Mert abban igaza volt, hogy ezt bizonyítékok támasztják alá. - Még nem tudom, de ki fogjuk deríteni. - E^ért kértél arra, hogy próbáljak régi fotókat kerestetni Owusuval. - Mivel elhamvasztották, nincs más lehetőségünk az azonosítására. Aki Afrikában járt, sokat fényképezett. Ebből gondolom, hogy róla is készültek képek. Egyvalamit viszont már most is tudok. Bárki is utazott Afrikába, bárki is varrta el a szálakat, Philadelphia nem tud róla. - Én is így gondolom, de azt mondtad... - Próbáltam beugratni és feldühíteni, hátha elkottyant néhány apróságot, ami segít betölteni a fehér foltokat. Ellenben nem félt és nem lett ideges. Gyötörte némi bűntudat a lányok miatt, de erre számítottam. Viszont ha beletaláltam, és az öccse valóban összeszűrte Shelbyvel a levet, akkor sem tudott róla. - De... Az afrikai oroszlántámadás. Szerinted csupán véletlen? - A francba, dehogy! Van egy testvére is, vagy nem? A társa. Régi hagyományok szerint nevelték őket. A legidősebb fiú a család feje. Aha, ez is illik a képbe. Nasht is be kell hoznunk, Peabody. - Máris intézkedem. Eve már fel akart állni, amikor jelezni kezdett a

Halálos rejtekhely

297

’linkje. Elővette, elolvasta az üzenetet és felvonta a szemöldökét. - Azt a mindenit. Sebastiannak sikerült. Az emberiségbe vetett hitem... maradt, ahol egy perce is volt. Találkozunk DeLonnával. - Nem viccelsz? Mikor? - Most. Igyekezz.

Tizennyolcadik fejezet

A Bíbor Hold bárban ragyogtak a csillagok. A mennyezetet is csillagok díszítették. Eve úgy vélte, nyitás után ezek fénye világítja meg a táncosokat a parketten. Most viszont üresen álltak a bíborszínű bokszok. Amikor Eve belépett, a csillogó pult előtt álló pár feléje fordult. A magas, márkás farmert és fehér inget viselő férfi mindkét kezét a mellette álló nő vállán tartotta. Tökéletes arcából kiugrott erős álla, és mindezt művészien elrendezett rasztafrizura fogta keretbe. Zöld szemével sértetten figyelte, ahogy Eve és Peabody átvágnak a helyiségen. Alig hallhatóan odasúgott valamit a nőnek, aki rápillantott, majd határozottan megrázta a fejét. - Ez nagyon fontos, picim - szorította meg a kezét, majd elhúzódott tőle. Eve nem ismerte volna fel a vézna DeLonnát a kiteljesedett, egzotikus szépségben. Felnőtt, gondolta, és megtanulta, hogyan hozhatja ki a legtöbbet magából. Rövidre nyírt, tüskés haja kiemelte az arcát és kihangsúlyozta óriási szemét. A száját égővörösre festette, és ugyanilyen vörös színű rövid, de kényelmes ruhát viselt. - Dallas hadnagy? — kérdezte füstös hangon. - Ahogy mondja - mutatta meg Eve a jelvényét, hogy elejét vegye a további kérdéseknek. — O a társam, Peabody nyomozó. DeLonna Jackson? - Lonna. Már csak Lonna. Lonna Moon. Ő az emberem, Derrick Stevens. A miénk a bár. - Szép hely. Derrick odalépett Lonna és Eve közé. - Nem kell beszélnie magával.

-

Derrick.

Halálos rejtekhely - Nem kell megtenned. - O, picim, te is tudod, hogy nagyon is meg kell. Szép életünk van Derrickkel - mondta Eve-nek, miközben kilépett a férfi védelméből. - A bár a sajátunk, és messzire kerültem már a régi önmagámtól. Derrick csupán attól fél, hogy maga visszarángat oda. - Nem azért jöttem, hogy bajba keverjem. - A baj mindig is ott várt - fordult Derrick felé Lonna, mielőtt a férfi közbeszólhatott volna. - Nehéz beismerni, de már mindegy. Üljünk le, és igyunk valamit. Hoznál nekem egy üveg szénsavas ásványvizet, Derrick? Mit szólnak egy szénsavas ásványvízhez? - Köszönjük, az nagyszerű lesz — mondta Eve, miközben követte Lonnát az egyik bokszhoz, majd Peabodyval beültek az egyik oldalra. - Jó barátja volt Shelby Stuba- ckernek. - A legjobb barátaim voltak. Shelby, Mikki, T-Bone. Azt hittem, semmivé foszlok nélkülük. Shelby és Mikki halottak, igaz? Sebastian nem mondta ki, de már akkor tudtam, amikor hallottam a... arról, hogy mit találtak a Menedékben. Korábban azt hittem, egyszerűen otthagytak, és majd’ meghasadt a szívem. - Nem egyszerűen csak otthagyták. - Ez rosszabb. Sokkal rosszabb tudni, hogy mi történt velük, de a tudás segít is egy kicsit. - Saját helyet akartak a Menedékben. Egy olyan klubot, mint amilyet Sebastian is vezetett. - Ezt meg honnan tudja? — bámult Eve-re döbbenten Lonna. Derrick közben meghozta az italokat. A tálcára helyezett üvegeken megcsillant a mennyezeti csillagok fénye. — Másról sem beszéltünk, miután kiderült, hogy elköltözünk. Nagyon féltem, de nem ismertem be. Megrémített a gondolat, hogy nekünk is lesz valamink, ugyanakkor izgatott is. A legjobb barátaim voltak - suttogta, és miközben Derrick leült mellé, kortyolt az ásványvízből. - Ki segített Shelbynek meghamisítani azt a

297

298

J. D. Robb dokumentumot, amellyel kikerült az intézményből? — Erről is tud? Fogalmam sincs, legalábbis nem vagyok biztos benne. Shelby nem avatott be bennünket mindenbe. O volt a kapitány. Hatalma volt, de az ezzel járó felelősséget is vállalta. Legalábbis folyton ezt mondogatta. — Közel került Montclair Joneshoz. A tulajdonosok öcs- cséhez. Szexuális természetű volt a kapcsolatuk? Lonna felsóhajtott és Derrick vállára hajtotta a fejét. — Shelby ezt nem szexnek tekintette. Inkább cserealapnak, egyfajta fizetőeszköznek. Eltartott egy ideig, mire rádöbbentem a különbségre — mosolygott rá Derrickre. - Shelby sokat dolgozott, hogy kicsalogassa Montyt a csigaházából. Félt Shelbytől és szégyenlős volt, ugyanakkor izgatta is a dolog. Ráadásul közel sem volt olyan okos és becsületes, mint Mr. Jones és Ms. Jones. Nem sokkal tűnt idősebbnek nálunk, pedig szerintem éveket vert ránk. Shelby adta neki élete első orálját, és még büszke is volt rá - rezzent össze Lonna, és a szívére szorította a kezét. - Istenem, ez olyan szörnyen hangzik. Meg kell értenie... — Megértem. Shelbyt sokszor bántalmazták. Olyan túlélési technikát fejlesztett ki, ahol legalább részben irányíthatta a dolgokat. Gyerek volt, aki még lehetőséget sem kapott arra, hogy igazán gyerek legyen. — Ezt a többségünkről el lehetett mondani — csordult végig Lonna arcán az első könnycsepp. — Ne sírj, picim. — Csak egy kicsit. Shelby velem ellentétben még csak esélyt sem kapott a boldogságra. Mikki sem, akinek sohasem volt semmije, és ezért folyton dühöngött. Shelbyt viszont szerette. Most már látom, hogy ezt Shelby nem tudta viszonozni. Követtük, ő pedig utasításokat adott nekünk, és... a családjának tekintett bennünket. A társaság és a szórakozás

Halálos rejtekhely

299

kedvéért időnként elmentünk Sebastian klubjába. Meg azért, mert ott sokat tanulhattunk. Azt mondta, nem fogja rám húzni mindazt, amit akkoriban elkövettem. — Nem fogom. Ezt is megértem — fordult egy pillanatra Derrick felé Eve, hogy kendőzze az érzelmeit. - Senki sem fog semmit a nyakába varrni, Lonna. -Amint megpróbálja, rögtön ajtót mutatok - közölte Derrick. - Világos. Elvitt Sebastianhoz egy lányt - nézett újra Lonnára Eve. - Ezt a lányt - tette ki Merry Wolcovich képét az asztalra. — Emlékszik? - Igen. Mondjuk a nevére nem, és később az is kiderült, hogy alattomos kígyó. Viszont valóban elvittem Sebastianhoz. Láttam, ahogy néhány srác meg akarja verni. Visszaütött, de a támadói túlerőben voltak, ezért közbeavatkoztam. - Mindig ezt teszed. Derrick megjegyzése hallatán Lonna kurtán felnevetett. - Akkoriban őrült bunyós voltam. Shelby megtanított, hogyan vigyázzak magamra, ezért egyből nekiestem a srácoknak és a leggyengébbet kerestem. Arra gondoltam, ha kiütöm, akkor a többi elszalad. így is történt. Utána Sebastianhoz vittem a lányt, mert egyedül volt - simított végig ujjával a fénykép szélén. Őt is ott találták, igaz? A régi épületben. - Igen. Maga megpróbált segíteni neki, de Merry nem maradt Sebastiannal. - Alattomos kígyó - ismételte meg Lonna. - Viszont még csak kislány volt. Egy darabig velünk lógott, többnyire Shelbyvel, de később eltűnt és sohasem láttam többé. - Az előtt, vagy az után tűnt el, hogy Shelbynek nyoma veszett? - Ezen gondolkodnom kell egy kicsit. Biztosan utána. Néhányszor visszaszöktem Sebastianhoz, hátha

300

J. D. Robb összefutok Shelbyvel, de nem találtam ott. Ellenben ezt a lányt egy ideig még láttam, de utána már őt sem. - Oké. Róla mi jut az eszébe? - intett Eve, mire Peabody elővette Shashona képét. - Nem közénk tartozott - mondta Lonna vontatottan. - Mintha láttam volna körülöttünk, de... Csinos lány. Azon gondolkozom... tudott énekelni? - Aha - bólintott rá Eve. Itt a kapcsolat. — Aha, tudott. - Akkor megvan. Csinos, jó hangú lány. Időnként leruccantunk a Times Square-re, és énekeltem a turistáknak. Pénzt dobtak nekem egy dobozba. Ez a lány is ott volt. Emlékszem, hogy odajött hozzám és együtt énekeltünk. Könnyedén belépett a dalba... azt viszont már nem tudom, mit énekeltem éppen. Shelby és Mikki nem tudták tartani a hangnemet. T-Bone tudta, de ő nem volt hajlandó énekelni az utcán. Ez a lány viszont megállt... korábban is láttam már a környéken, azt hiszem, jómódban élt, nem úgy, mint mi. Ráadásul még észre is vett. — Szóval korábban is látta? — kapaszkodott bele az elhangzottakba Eve. — A Menedék környékén? — Ha jól emlékszem. Mindig csapatosan jártak. Nevetve beszélgető barátnők, ahogy hazafelé vagy szórakozni mennek. Irigyeltem őket. Szép ruhája volt, akárcsak a társainak. Én gyűlöltem a turkálós ócskaságaimat, és mindig megnéztem, mit viselnek a korombeli lányok. — Ezek után összefutottak a Times Square-en. — Ahogy mondja. Kitettem a dobozom és az igazat megvallva Shelby közben kizsebelte a hallgatóságot. Azt is bevallom, hogy akkor ezt még jó szórakozásnak, izgalmas kalandnak tartottam. Nem szórakoztunk túl sokat. Ezúttal ez a csinos lány is arra járt, megállt, és duetteztünk egyet. Utána még egyet, mielőtt elment a barátnőivel. Ezért emlékszem rá

Halálos rejtekhely

301

ennyire, mert jó érzés volt együtt énekelni valakivel. Még a pénzből is oda akartam adni a részét, de nem fogadta el. Azt mondta, nem ezért csinálta, hanem csak énekelni akart egy kicsit, és esküdni mernék, hogy ő is bedobott egy ötöst. Szép, tiszta hangja volt - suttogta a fényképet nézegetve Lonna. - Már ez is a múlté. — A nagymamája nevelte, aki nagyon szerette közölte Eve. - Sokat jelent majd neki, ha elmondjuk, hogyan emlékszik rá. — Elmondjuk neki... az unokája nagyon szépen énekelt, és kedves volt velem. A hozzá hasonló korú, szépen öltözött lányok lenézték a magunkfajtát, de ő nem. — Ezt is elmondom majd neki. Most meséljen egy kicsit a Klubról. Sebastian klubjáról. - Szóval Sebastian látta rajtunk, hogy rendesen kapunk enni. Jonesék tisztességes ételt raktak elénk. Ügyeltek rá, hogy egészségesen étkezzünk és sohase feküdjünk le éhesen. A Klub lányai viszont éheztek volna, ha nincs Sebastian. Ezt tudnia kell. -Oké. - Megtanultuk, hogyan kapjuk fel az egy pillanatra letett csomagokat, hogyan turkáljunk mások zsebében, meg néhány apróbb csalást. Izgalmas volt, ráadásul jól csináltam és élveztem, hogy volt egy kis dugipénzem. Még akkor is, ha más kezelte. Addig sohasem volt semmim. Nem oráloztam, és Sebastiannak sem tetszett volna. Annak ellenére nem csináltam, hogy Shelby próbált megtanítani rá nevetett fel kurtán, miközben könnyes szemmel Derrickre kacsintott. - Akkor még nem. Fiatalabb voltam Shelbynél, és mondtam neki, hogy ne is álmodjon róla, mert undorító. Erre kinevetett és azt felelte, hogy gondoljak rá úgy, mint a gyógyszerre. Csak be kell venni és túlesni rajta, de így sem tudtam utánozni. - Sohasem kapták el?

302

J. D. Robb - Időnként nem sok hiányzott hozzá. Azt hiszem, ettől volt olyan izgalmas az egész. Mr. Jones és Ms. Jones nagyon szorosan fogtak minket, bár közülünk többen is az utcán éltek egy ideig, ezért tudtuk, hogyan játsszuk ki a szabályokat. Ráadásul mindig falaztunk egymásnak. - Ez még mindig tart? Tudja, hol van T-Bone? - Hozzám hasonlóan ő is megváltoztatta a nevét és felszívódott. Mindig is világot akart látni. Meg is látta. Hála Mr. Jonesnak, Ms. Jonesnak és a többieknek, tanult valamennyit. Elszegődött egy hajóra és bejárta Csendes-óceánt. Még mindig csavarog, és remélem, hogy békén fogja hagyni. Beszéltünk, miután hallottunk a kislányokról, és mondta, hogy hazajön, ha szükség lesz rá, de én nem szeretném. - Egyelőre semmi szükség rá, de ha változik a helyzet, akkor szeretném, ha érintkezésbe lépne vele, vagy megadná az elérhetőségét, hogy beszélhessünk. — Rendben, de az is lehet, hogy magától visszajön. Megbeszéltük a dolgokat. Tudja, hogy megy ez. Igen, gondolta Eve. Pontosan tudom. - Meséljen azokról a napokról, amikor Shelby elment. — Mindent elterveztünk. Még mindig emlékszem, menynyire féltem, hogy nem fog sikerülni, ugyanakkor egyszerre örültem és bánkódtam, amikor mégis összejött. Shelby kijutott, hogy berendezze az új helyünket és minket is kijuttasson. Nekem is velük kellett volna tartanom. Egyrészt nagyon menni akartam, másrészt viszont maradni ott, ahol biztonságban éreztem magam. Gyönyörű volt az új épület. Még sohasem jártam ilyen szép házban. Shelby azonban megszökött. Minden pontosan úgy történt, ahogy kigondolta. Utána viszont Mikkinek vissza kellett mennie az anyjához. Ez nem szerepelt a tervben. Megbeszéltük a dolgot Mikkivel és T-Bone-nal. Úgy döntöttünk, hogy Mikkinek el kell töltenie néhány napot, talán többet is az anyjánál, mi pedig megvárjuk Shelbynél. - Csakhogy nem így történt.

Halálos rejtekhely

303

- Nem. Ketten maradtunk T-Bone-nal, aki bajba keverte magát. Feleselt, ezért szobafogságra és konyhai munkára kötelezték. Az új helyről amúgy is sokkal nehezebb volt kisurranni, mint a régiről. Ennek ellenére úgy véltük, hogy nekem sikerülhet. Meg kellett találnunk Shelbyt, hogy tanácsot kérjünk tőle - kortyolt hosszan a vizéből Lonna. Sovány apróság voltam. Egyik este az ellenőrzés után kimásztam a szobám ablakán. Nem lehetett sarkig kinyitni, de így is ki tudtam préselni magam a résen. Utána még le kellett másznom, és szerencsém volt, hogy nem zuhantam le és nem törtem ki a bokám vagy a nyakam. A metróhoz rohantam. Elcsentem a gondnoknő kártyáját a retiküljéből, de akkor nem gondoltam arra, hogy majd vissza kell csempésznem. Előtte pedig megint fel kell kapaszkodnom és bepréselni magam az ablakrésen. Csak az járt a fejemben, hogy szabad vagyok, mint a madár, és éppen a legjobb barátnőmhöz tartok. — A Menedékbe. - A metrón lehúztam a kártyát. Csak néhány tömbnyit kellett sétálnom a megállótól, de én rohantam. Rohantam a kellemesen meleg éjszakában. Emlékszem, az járt a fejemben, hogy meglepem Shelbyt, aki nagyon büszke lesz rám, amiért kiszöktem egy olyan jól őrzött helyről, mint az új otthonunk. Sokat fogunk nevetni, mielőtt megmondja, hogy mi lesz a következő lépés. Vadul vert a szívem, és csak erre tudtam gondolni. Utána viszont nem emlékszem semmire. Minden sötét és ködös. Reggel az ágyamban ébredtem. Émelyegtem és nagyon fáradt voltam. Megijedtem, mert tudtam, hogy kibújtam az ablakon és lemásztam, de arra már nem emlékeztem, hogy visszamásztam, vagy együtt nevettünk volna Shelbyvel. Az ablakot is szorosan bezárva találtam. Az intézmény pizsamájában voltam, pedig nem abban kellett volna lennem. - Nem látott senkit? Nem beszélt senkivel? - Csak arra emlékszem, amit már mondtam. Kivéve... Egy darabig furcsákat álmodtam. Láttam magam, ahogy körbejárok a régi épületben és Shelbyt szólongatom. Utána

304

J. D. Robb minden elsötétül és valaki a megtisztulásról imádkozik. Nem a test, a lélek és a tudat megtisztulásáról, ahogy arról a Menedékben is beszélgettünk. A hang a rosszlányok megtisztulásáról beszélt, hogy... hazatérhessenek. Ez az egész nagyon zavaros. Fáztam, meztelen voltam és féltem, de nem sikítottam, nem rohantam el. Meg sem tudtam moccanni. Ez az álom sokáig visszatért - borzongott meg Lonna. Derrick ösztönösen átkarolta a vállát és közelebb húzta magához. — Időnként kiáltozást és sírást is hallottam álmomban. Néha úgy éreztem, mintha lebegnék, de akkor nem féltem. Közben egy megnyugtató hang arról beszélt, hogy minden rendben, és felejtsem el, felejtsem el az egészet. - Kinek a hangja? - Nem tudom, de most már azt hiszem... — szorította meg Derrick kezét. - Most már tudom, mi történt Shelbyvel, Mikkivel, és minek kellett volna velem is. Mégsem történt meg. Fogalmam sincs, hogy miért, fogalmam sincs, hogy hogyan ébredtem a pizsamámban, az ágyam biztonságában, zárt ablak mellett. — Senki sem kérdezte arról az éjszakáról? — Egyedül T-Bone. Elmeséltem neki, amire emlékeztem, de szerinte csak álmodtam az egészet. Sohasem másztam ki az ablakon. Erről végül engem is sikerült meggyőznie, amitől szörnyen éreztem magam. Gyáva voltam és magukra hagytam a barátaimat. Ugyanakkor ők is magamra hagytak engem. Igyekeztem erre gondolni, hogy ne szégyelljem magam annyira - fordította finoman Derrick felé a fejét, aki megcsókolta a homlokát. — Shelby éppen úgy otthagyott, mint mindenki más. Azzal vigasztaltam magam, hogy ezen is túl kell lépnem. Mindössze fel kell nőnöm, és otthagyhatom azt a helyet. Vézna, fura lány voltam, nem kellettem senkinek. Csak ki kell bírnom, amíg már magamtól is kisétálhatok az ajtón. Utána már az lehetek, aki akarok - ürítette ki a palackját Lonna. — így is tettem. Aztán megváltoztattam a nevem. Sebastian segített, mert nem akartam törvényesen eljárni. Akkor mindenképpen marad valami nyom az ember után. Én viszont

Halálos rejtekhely

305

újjá akartam születni, hogy végre a saját életemet éljem, így lett belőlem Lonna Moon. Azt gondoltam, illik egy igazi énekesnőhöz. Márpedig minden vágyam az volt, hogy énekeljek, és egész jól csináltam. Énekeltem a vacsorámért, énekkel fizettem a lakbért, pincérnőnek álltam, ami éppen jött. Ahogy telt az idő, egyre kevesebbet kellett dolgoznom az asztalok mellett. Később megismertem Derricket, és most együtt vagyunk. Ez a legjobb, ami történt velem. Az egyetlen, amire igazán vágytam. Shelby és Mikki sohasem kaptak ilyen esélyt. — Szeretnék mutatni még néhány fényképet. Lonna megszorította Derrick karját. — A többi lány. —Egy kivételével már mindegyiküket sikerült azonosítanunk. Kíváncsi vagyok, kikre emlékszik közülük. Peabody. —Csak annyit szeretnék mondani, Ms. Moon, hogy csodálom, amit tett. Csodálatos, hogy a múlt fájdalmából és nehézségeiből ilyen erős és szép életet épített. Ezt mindenképpen el akartam mondani. - Köszönöm. Jó ezt hallani — nézett az asztalra tett képekre Lonna. - Istenem. O, Istenem! Ez Iris. Istenem, a kedves Iris. Azt a lányt is ismerem. Együtt lakott velünk a Menedékben, csak a neve nem jut már az eszembe. - Lupa Dison. - Igen, Lupa. Kedves lány volt. Csöndes, de kedves. Csaknem minden arcot felismerek, bár megnevezni nem tudom őket. Azt hiszem, néhányukat már az utcán megismertem, vagy Sebastiannál. Szinte mindenkinek volt utcai neve, vagy választott magának egyet. Rá viszont egyáltalán nem emlékszem. - Oké - bólintott Eve, amikor Lonna rábökött Linh fotójára. - Iris és ez a másik biztos. Lupa. Meg az is, akiről meséltem, hogy én vittem el Sebastianhoz, és az, akivel együtt énekeltem. Kerestük Irist. Én is segítettem, amikor hallottam, hogy eltűnt. Iris... különleges lány volt, és Sebastian

306

J. D. Robb nagyon féltette, hogy történni fog vele valami, ha magára marad. Történt is. - Aha, történt. Nem keresne fel egy orvost, Lonna? Aki segítene visszaemlékezni arra, hogy mi történt azon az éjszakán. - Nem! - csapott szabad öklével az asztalra Derrick. Nem keres meg senkit. Nem hagyja, hogy a fejében turkáljanak és olyasmire emlékeztessék, amitől időnként még mindig sírva riad fel az éjszaka közepén. - Megértem az érzéseit — mondta Eve. — Tudom, milyen az, ha az ember eltemet egy rossz-és rémítő emléket, ami befurakszik az álmok közé, mert alvás közben képtelenség olyan hatékonyan elfojtani, mint ébren. - Tudja? — suttogta Lonna. - Aha. Azt is tudom, milyen annak a férfinak a szere tete, aki véget akar vetni ennek az egésznek. Aki csak arra gondol, hogy nyugodtabb legyen az éltem. Tudom, milyen nehéz a döntés. Viszont nem lesz vége, amíg a felszínre nem hozza, és szembe nem néz vele. Nem lesz vége, csak ha megtanul együtt élni vele. Maga az egyetlen ismert túlélő. Az egyedüli, akinek a mélyen eltemetett emlékei között talán ott vár valami, ami a gyilkos nyomára vezethet, hogy végre megbűnhődjön a tettéért - húzott elő egy névjegyet Eve, és felírta rá Mira számát. - Ha meggondolja magát és mégis kész szembenézni az emlékeivel, akkor hívja fel ezt a nőt. O a legjobb. Nagyon vigyáz majd magára. - Segít, amit mondtam, amire emlékszem? - Segít. Ennél többet nem kell tennie, ha képtelen rá tolta közelebb Lonnához a névjegyet. - Akár akar még beszélni velem, akár nem, ezt itt hagyom. Peabodynak igaza volt. Tényleg nagyon szép életet él — nézett fel a mennyezetet díszítő csillagokra. — A bárja is gyönyörű. - Egyszer jöjjön vissza este, és igyon egy rendes italt. Akkor ragyog csak igazán. - Talán majd benézek — csúszott ki Eve a bokszból, és intett Peabodynak, hogy kövesse. - Hadnagy? Ok a barátaim voltak. Meg kell találnia a gyilkosukat.

Halálos rejtekhely

307

- Azon dolgozom. Miközben a kocsi felé sétáltak, Eve kérdő pillantást vetett a társára. - Olyan hangosan zakatol az agyad, hogy ide hallik. Ki vele! - Több minden jár a fejemben, de azt hiszem, azzal kezdem, hogy szinte sohasem szoktál személyes hangot megütni a tanúkkal szemben. Nem úgy, mint most. Amikor arról beszéltél, hiába igyekszik az ember elfojtani egy rettenetes emléket, megtalálja a felszínre vezető utat. Eve egészen addig hagyta lógni a kérdést a levegőben, amíg be nem ültek a kocsiba. - Vele szemben így éreztem helyesnek. Részemről oké, neki pedig ez lesz a legjobb. Időnként személyes húrokat kell pengetni ahhoz, hogy kiderüljön valami. - Még mindig vannak rémálmaid? - Nem olyanok, mint régen — sorolt be Eve a forgalomba, miközben arra gondolt, hogy már egyáltalán nem esik nehezére beszélni róla. — Alig. Inkább vad álmoknak nevezném. A halottakkal beszélgetek. - Ez hátborzongató. - Nem igazán, és nem is mindig. Ráadásul hasznos. Kapaszkodót nyújt. Nézd meg, mi a helyzet Nash Jonesszal. Éppen most kaptunk egy olyan kapaszkodót, aminek a segítségével megizzaszthatjuk a kihallgatóban. Miközben Peabody megpróbálta elérni Nash Jonest, Eve felhívta Mirát. Az irodáját őrző sárkány jeges pillantásokkal méregette a képernyőről. - Hadnagy. - Szeretnék öt percet beszélni dr. Mirával. - A doktornő éppen terápiás foglalkozást tart. Rögtön utána kezdődik egy megbeszélése, amit konzultáció követ. Minden időpont foglalt, hadnagy. - Öt perc. Tizenkét kislány halt meg, és én csak öt percet kérek. - Visszahívom, ha találok öt percet.

308

J. D. Robb Eve az üres képernyőre vicsorgott. - Kinek nincs öt rohadt perce? Azt hinné az ember, hogy magától az Istentől kértem kihallgatást. - Neki Mira az istene — emlékeztette Peabody. — Nash Jones is foglalkozást tart. Shivitz átkapcsolt a titkárnőjéhez, aki megígérte, hogy szól neki, amint végez. Viszont hozzátette, hogy neki is be van táblázva az egész napja. - Csak ki tud szorítani néhány percet. Nash Jones és Mira nem ért rá, így neki lett öt perce. Eve tett egy kitérőt DeWinter laborja felé. Amikor belépett, ordítást hallott. Ösztönösen a fegyvere után kapott, de ahogy eljutott a tudatáig, hogy a kiáltás inkább lelkes, semmint rettegő vagy fájdalmas, el is eresztette. Az egyik irányból elfojtott robbanás hangja ütötte meg a fülét, amit hisztérikus kacagás követett. — Miféle őrültekháza ez? — Szerintem nagyon tuti - nyújtogatta a nyakát Peabody, hogy megpillantsa az üvegfal mögé rejtett felszerelést. Mondjuk, kicsit kockának kell lenni ahhoz, hogy élvezze az ember. — Téged nyakig elnyelt a kockaság, mint a folyós homok. Amúgy miért hívják folyósnak? Nem folyik. A videókon az emberek vagy a szerencsétlen állatok szép lassan elsüllyednek benne. \ —Történetesen elsüllyedni is csak akkor süllyednek el, ha kapálóznak. Eve bal felé pillantott, ahonnan egy buggyos laborköpenyt és rovarszemre emlékeztető mikroszemüveget viselő, meghatározhatatlan nemű laboráns figyelte őket egy állkapocscsont fölött. — Micsoda? — A folyós homok tulajdonképpen közönséges homok, amit annyira átitat a víz, hogy a legapróbb súlyt is képtelen megtartani, és általában csak néhány láb mély. Az eláztatott

Halálos rejtekhely

309

homokszemek tapadása gyakorlatilag nulla. Viszont az emberi testnek kisebb a sűrűsége, mint a homoknak, ezért lebeg a tetején. — Oké, ezt jó tudni. Eszembe fog jutni, ha legközelebb folyós homokba esek. — Ellenben ha agyagot is tartalmaz, akkor már gond lehet. Az agyag kocsonyaként viselkedik, vagyis azonnal elfo- lyósodik, amikor beleesik az ember, és a részecskéi összetapadnak - csapott a laboráns a tenyerébe. Eve csak most, a kezén látta, hogy férfi. - Ebben az elegyben nagyon mélyre lehet süllyedni, és akkora erő kell az áldozat kihúzásához, mint egy kocsi vagy egy kisebb teherautó megemeléséhez. Az a trükk, hogy ilyenkor kapálózni kell. A mozgástól a víz elszivárog, és máris visszatérhetünk a lebegéshez. —Akkor oké. Majd felírom. Biztos, ami biztos - indult tovább Eve, nehogy további adatokkal tömjék a fejét a folyós homokról. - Honnan tudnak ilyenekről az emberek? Egyáltalán miért jegyzik meg? - A tudomány már csak ilyen — felelt Peabody. — Nem élhetünk nélküle. Eve vitatkozni akart, de hirtelen eszébe jutott, hogy ő is egy tudóshoz igyekszik. DeWinter is hátborzongató kinézetű mikroszemüveget viselt, bár a köpenyét távolról sem lehetett buggyosnak nevezni. Ráadásul élénk rózsaszínben pompázott, akárcsak tűsarkú bokacsizmája. - Kíváncsi voltam, hogy ma is bejön-e - mondta, miközben fel sem nézett az acélasztalra pakolt csontokból. — Ez az utolsó áldozat. A halál oka ugyanaz. Ő is tizenkét és tizennégy év közötti volt, de közelebb a tizennégyhez. Alultáplált és a fogsorán látszik, hogy nem jutott el fogorvoshoz. Hat foga lyukas, kettő hiányzik, több másik pedig csorba vagy törött. Kisgyermekkorában eltört a jobb csuklója. Talán ötéves lehetett. Nem forrt össze rendesen, és valószínűleg sok gondot okozott neki. Eve belépett a laborba és megnézte a maradványokat. - A bal bokáján látható repedés már sokkal frissebb.

310

J. D. Robb Egy héttel, talán tíz nappal a halála előtt keletkezett. - Bántalmazták? - A jobb könyöke is elrepedt. Ráesett a jobb oldalára. Talán ellökték. A csípője és a térde a korához képest erősen kopott, ami arra utal, hogy sokat gyalogolt. Azt is érdemes megfigyelni, ahogy a lábujjai egymásra hajlanak. - Túl kicsi cipőt hordott. Mint Shelby Stubacker. - Igen. - Utcakölyök volt, aki éveken át csavargott. - Egyetértek. - Hogy halad az arcrekonstrukció? O az utolsó. - Nézzük meg. Azzal a bokával nem tudott elszaladni. - Nem, de szerintem esélyt sem adtak neki a menekülésre. - Megkaptam az e-mailjét — vette le DeWinter a mikroszemüvegét. - Eddig valóban elzárkóztunk a médiától, de úgy vélem, az utolsó áldozat azonosítását követően ideje nyitnunk feléjük. - Szerintem meg nem. - Az együttműködés a médiával nagyon hasznos lehet, hadnagy. Nem csak azért, mert a lakosságnak joga van tudni a történtekről, de a lényeges információk megszellőztetése felkelti a nyilvánosság érdeklődését, ami újabb nyomokhoz vezethet. Eve megvárta, amíg DeWinter befejezi, csak utána válaszolt. - Először is nem érdekel, mihez van joga a közvéleménynek, mert pillanatnyilag én foglalkozom az üggyel, nem pedig ők. Másodszor nemsokára kihallgatok valakit, és ez a lépés kulcsfontosságú lehet a nyomozás tekintetében, így nagyon nem szeretném, ha a kiszivárgó információk keresztülhúznák a számításomat. Miután minden áldozatot sikeresen azonosítottunk - folytatta — és értesítettük a hozzátartozókat, nyilvánosságra hozzuk az áldozatok kilétét. Ebben az esetben csak arra kell ügyelnie, hogy Nadine kapja meg elsőként a hiányzó nevet.

Halálos rejtekhely

311

- Ezt maga is nyugodtan megteheti - hallgatott el Eve egy pillanatra, majd visszakanyarodott a korábbi kérdéshez -, viszont nem mondhat semmit a nyomozás állásáról. Még a haláluk okát sem árulhatja el. - Tartottam már sajtótájékoztatót - közölte DeWinter szárazon. - Ebben az esetben ez sem okoz majd gondot - pillantott Eve a csontokra. - Most viszont ő az első. - Hadnagy — remegett sértetten DeWinter hangja. Nekem is számítanak az áldozatok. A kezemben tartottam, kapartam, vágtam, vizsgáltam a csontjaikat. Ehhez... - intett maga előtt a levegőbe DeWinter — távolságot kellett tartanom tőlük. Csakis tudományos alapon végezhettem a munkám. Ez viszont nem jelenti azt, hogy ne törődnék velük. Róla például megtudtam - mutatott a csontokra -, hogy sokat csavargott az utcán a túl kicsi cipőjében, azt ette, amit talált, és akkor, amikor éppen akadt valami. A fogai is nagyon fájhattak. Élete utolsó hetében duzzadt bokával bicegett. Ehhez képest a halála már-már könyörületesnek tűnik. Legalábbis az életével összehasonlítva. — Talán az is volt. Nem vitatkozom magával, viszont a halála, a gyilkos módszer és a mögötte álló kéz már az én asztalom. A közvéleménynek joga van megtudni, hogy egy lépéssel sem kerültünk közelebb a tetteshez. — Van gyanúsítottja — döbbent rá DeWinter. - A látóterébe került valaki. — Látnom kell az arcát és tudnom kell a nevét. Utána le kell vezetnem egy kihallgatást. Ez így együtt valószínűleg áttörést hoz az ügyben. Addig viszont csak annyit mondhatok, hogy több gyanúsítottam is van. — Szeretném tudni, hogy kicsoda... — Miért lopta el azt a kutyát? - vágott közbe Eve. — Tessék? — A kutyát. Néhány éve letartóztatták ebrablásért. —Nem loptam el azt a kutyát. Elhoztam a gazdájától, aki nem törődött vele, télen-nyáron láncra verve tartotta a szabad ég alatt és gyakran megetetni és megitatni is elfelejtette. E%enfelül- húzta fel magát egyre jobban DeWinter - amikor

312

J. D. Robb mindezt szóvá tettem, azt vágta a fejemhez, hogy a saját kibaszott dolgommal törődjek. Képes volt egy kislány előtt ilyen mocskosán beszélni. — Kedves — jegyezte meg Eve. — Egy nap, amikor az undorító, agresszív gazdája, aki még verte is, elment otthonról valószínűleg inni, nem vizet és ennivalót kapott tőlem, hanem egy csapszegvágót. Kiszabadítottam és rögtön az állatorvoshoz vittem. — Letartóztatták. — Mert megtagadtam, hogy visszaadjam neki a kutyát. Az orvos bent tartotta az állatot. Kiszáradt és alultáplált volt, bolhák és rühek kínozták. -Jaj - párásodott el Peabody szeme. — Szegénykém. — Igen! Nem árultam el, hol a kutya, mire az a szánalmas alak kihívta a rendőrséget. Letartóztattak, amiért magam- mai vittem az állatot, de miután megvizsgálták, őt tartóztatták le állatkínzásért. Nagyszerű érzés volt. - A kutyával mi történt? - érdeklődött Eve. - Csontinak neveztük el. A lányom ötlete volt — mosolygott DeWinter. - Most már egészséges, jól táplált és szereti New Yorkot - húzta elő a marok’linkjét, majd ujjával végigsimított rajta és Eve felé fordította. A képernyőn egy jól táplált, lógó fülű, bolondos tekintetű barna kutya látszott. - Milyen édes! - kiáltott fel Peabody. - Most így néz ki. Megérte a letartóztatást és a bírságot. - Amit elkerülhetett volna, ha maga hívja a rendőrséget - mutatott rá Eve. - Talán igen, de ahhoz túl dühös voltam. Ráadásul élveztem, hogy kiszabadíthatom Csontit a börtönéből. Szóval most, hogy ezt is megbeszéltük, térjünk vissza a sajtótájékoztatóra... - hallgatott el, amikor a 'linkje játszani kezdte Mavis egyik népszerű számának a dallamát. - A lányom csengőhangja. - Kendricknél leszünk. - Egy perc, és én is megyek.

Halálos rejtekhely

313

- Csak nyugodtan. - Ki nem állhatom azokat az embereket, akik állatokkal kegyetlenkednek - jelentette ki Peabody, miközben kifelé tartottak a laborból. - Nyilvánvaló, hogy hatalmas seggfej volt a fickó mondta Eve. - Viszont így ellopni egy kutyát? Polgárőrt játszott, és ezt a viszonylag apró problémát is erővel oldotta meg. - Lehet, de látszik Csontin, hogy boldog. Tényleg nem akarod beavatni az elméletedbe? - nézett hátra Peabody, miközben befordultak az Elsie Kendrick irodája felé vezető folyosóra. - Nem ismerem annyira, hogy megbízzak benne, és azt sem tudom, hogy megbízok-e benne akkor, ha majd megismerem. Elsie-t egy vezérlőpanel előtt találták. - Helló. Pont most készültem el. Már csak finomítom a képet.

Halálos rejtekhely

314

— Nagyszerű rajzok - nézett a táblára tűzött vázlatokra Peabody. — Nagyon szépnek látszanak rajtuk. Talán a rokonaiknak is adhatnánk belőlük. A szüleiknek, a nevelőiknek. Azoknak, akik törődtek velük. — Persze, bármikor szívesen lemásolom őket. — Ez jó ötlet, Peabody. — Itt az utolsó lány - kapcsolta be Elsie a holovetítőt. Eve megnézte a három dimenzióban vibráló képet. O nem volt olyan csinos, mint a többiek. Sovány arca mindkét oldalon bemélyedt — valószínűleg a hiányzó fogai miatt, gondolta Eve. A szemei is besüppedtek a gödrükbe. — Peabody. — Már keresem is az egyezést. — Nem szerepel az eltűnt személyeket nyilvántartó adatbázisban. Senki sem jelentette be az eltűnését, és a vizsgálatok alapján már régóta az utcán élt. — Nagyon úgy tűnik - helyeselt Elsie. - Nem lehetett könnyű neki. — Nem találtam semmit — jelentette Peabody. — Azért csak folytasd. Elsie, miután lemásolta a képet, vissza tudná fiatalítani? Mondjuk úgy három évvel? — Igen. Nem is rossz ötlet. Kis türelmet. Eve elvette a képet, betette Peabody irattartójába, majd nézte, ahogy Jane Doe megfiatalodik. Az arca némileg teltebbé, kicsikét szimmetrikusabbá vált. — Ezt is másolja le. Én ez alapján indítom a keresést. — Meg én is - mondta Elsie. - Valamelyikünk csak talál valamit. Nem találtak semmit. — Talán hibáztam - kezdte Elsie. — Kétlem. A másik tizenegy ennél jobban nem is sikerülhetett volna. Kiszélesítjük a keresést. Peabody, mindkét képet küldd át az ENyÜ-nek és kérd meg Feeney-t, hogy indítson globális kutatást. Sokkal gyorsabban fog menni raj_ tűk keresztül. — Azért én sem hagyom abba. Ha megtalálták, küldjék át a nevét. Őt... nem is tudom, de őt sokkal közelebb érzem magamhoz a többieknél.

Halálos rejtekhely

315

— Talán mert minden jel arra mutat, hogy nem volt senkije. — Talán - bólintott Elsie. Eve és Peabody elindultak vissza a kapitányságra. — Próbáljuk meg újra Jonest - mondta Eve, amikor a kocsiban ültek. - Bármit is csinált, már biztosan befejezte. Most én jövök. Ha máshogy nem megy, akkor majd erővel - fordult a műszerfalba épített ’link felé, és rideg zsarukifejezést erőltetett az arcára. — Felsőbb Hatalom Ifjúsági Megtisztító Központ. Miben segíthetek? — Dallas hadnagy vagyok, NYPSD. Azonnal beszélnem kell Nashville Jonesszal. — Ó! Egy pillanat türelmét kérem, máris átkapcsolom. Legyen szép a napja! — Persze, persze. Az emberek mindig effélét mondogatnak - panaszkodott Eve. - Legyen szép a napja, boldog a napja, békés a napja, meg a többi. A magam részéről olyan napra vágyom, amikor szétrúghatom valakinek a seggét. — Ez lehetne a jelmondatod. — Mr. Jones irodája, itt Lydia beszél. Mivel szolgálhatok? — Mr. Jonesszal szolgálhat, méghozzá azonnal. — Igen, Dallas hadnagy, már átadtam neki az üzenetet, de attól tartok Mr. Jonesnak el kellett mennie. Közbejött valami, és... — Mi a fenét ért azon, hogy el kellett mennie? — Közbejött neki valami - ismételte Lydia. - Megkért, hogy a mára tervezett programjait kivétel nélkül mondjam le. Biztosra veszem, hogy nagyon fontos dolga akadt. Ha üzenetet kíván hagyni, örömmel átadom neki. — Mert az korábban is olyan jól bevált - bontotta Eve a vonalat, mielőtt Lydia kellemes napot kívánhatott neki. — A rohadt életbe - csúszott át egy Rapid Taxi és egy zárt rakterű furgon között, melynek a vezetője hangos káromkodással reagált a manőverre, de Eve úgy tett, mint aki meg

316

J. D. Robb sem hallja. Sávot váltott és bekanyarodott. - Látom, az FHIMK-hoz megyünk. — Naná, hogy oda. Az a rohadék! — vett be Eve egy újabb éles kanyart. Peabody rémülten lehunyta a szemét.

Tizenkilencedik fejezet

Eve berontott az FHIMK épületébe. Akkor sem zavartatta magát, amikor Shivitz idegesen topogva elébe állt. - Kérem, kérem! Nem törhet ránk csak így! Nem mehet be Mr. Jones irodájába! - Épp most tettem meg. Hol van? - kérdezte ellentmondást nem tűrő hangon az elkerekedett szemmel bámuló Ly- diától. - Én... én... én... - Ezt azonnal fejezze be! Hová ment a főnöke? - Nem mondta. Velem csak annyit közölt, hogy el kell mennie, és töröljem a mai programjait. Én csak... - Maga - fordult Shivitz felé Eve. - Maga mindent tud. Hol van Jones? - Fogalmam sincs. Fel sem merült bennem, hogy meg kellene kérdeznem Mr. Jonest. Ez nem az én dolgom. - Hol a testvére? - Ms. Jones csoportfoglalkozást tart. Ha óhajtja... - Hívja ide! - Én biztosan nem fogom megzavarni. - Rendben. Akkor ide a lakrészük kulcsait. Shivitz jól hallhatóan eltátotta a száját. - Erről s%ó sem lehet - kezdte, majd Eve után sietett, de már csak a lépcsőnél érte utol. - Hová megy? Hová megy? - Mr. Jones szobájába. Van mesterkódom. - Ezt nem teheti! Ez a magánélethez való jog megsértése. Ez... ez törvénytelen. Nincs házkutatási parancsa! Eve megállt a lépcsőn. Mielőtt visszafordult Shivitz felé és egyetlen szigoré pillantással elhallgattatta, a szeme sarkából észrevette a leskelődő Quillát. - Azt akarja, hogy szerezzek házkutatási parancsot? Rendben, de amíg megszerezem, felhívom néhány ismerősöm a médiánál, beszélek nekik erről az intézményről, az

Halálos rejtekhely

317

alapítóiról és arról, hogy tizenkét kislány halála ügyében nyomozunk utánuk. - Ezt nem teheti! - Mi a véleményed, Peabody? Megtehetem? - Természetesen, hadnagy. Tárcsázzam Nadine Furst számát? - Ne, ne, ne! Várjon! Várjon egy kicsit! Máris idehívom Ms. Jonest. Csak addig várjon! - Nekem így is jó. Miután Shivitz elrohant, Eve nekidőlt a korlátoszlopnak. Úgy gondolta, ad öt másodpercet Quillának, hogy előbújjon a rejtekhelyéről. Csak háromra volt szükség. - Totál dráma. Jobb, mint egy videó. Jól elkapta a gondnoknő grabancát. - Ez a specialitásom. - Mr. Jonesnak vaj van a fején? - Bizony. - Nem létezik, hogy bárkit is megölt. Túlságosan olyan „csak azt cselekedjétek másokkal”. - Meggyilkolni mindig másokat szoktak. - Nem így értettem - közölte a kislány. - Ms. Jones csaknem felrobbant, amikor nemrég visszajött. Tiszta vörös volt a képe, és mondta Mr. Jonesnak, hogy azonnal menjen az irodájába. Még sohasem viselkedett így. Utána odabent kiabált, hogy maga csak szart lapátol rájuk... persze ezt sokkal szebben mondta. Mr. Jones igyekezett csitítani, de nem úgy, mint amikor maga először itt járt és szembesítette őket a gyilkossággal. Ms. Jones csak sírt, Mr. Jones pedig próbálkozott mindenféle megnyugtató marhasággal. Ms. Jones egészen... — tette kézfejét a homlokára Quilla. — „Azok a szegény gyerekek, szerencsétlen lelkek”, és így tovább, mire Mr. Jones azt mondta, hogy ők már békét leltek, és nem a mi felelősségünk. Mi mindent megtettünk értük, blabla, de Ms. Jones csak bőgött és bőgött. Mr. Jones tovább- ra is igyekezett megnyugtatni, és a szavaiból azt hallottam ki, hogy azt kívánta, bárcsak Ms. Jones tartotta volna a száját.

318

J. D. Robb - Na nézd csak. - Utána... - kapta fel a fejét Quilla, és hátrapillantott. — El kell tűnnöm. - Micsoda hallás! - dünnyögte Eve. Néhány pillanat múlva Philadelphia dübörgött le a második emeletről. Shivitz hűséges kutyaként csaholt a sarkában. - Ez botrányos! - Elintézhetem, hogy még ennél is botrányosabb legyen - közölte Eve. - Nincs joga bemenni a szobáinkba. Ez zaklatás. Máris hívom az ügyvédeinket. - Csak rajta. Én meg az államügyészt hívom, szerzek házkutatási parancsot, és amíg megérkezik... Peabody, hívd csak fel Nadine Furstöt. Ennek biztosan szorít egy kis helyet az esti híradóban. - Egy perc! - Pontosan ennyit kap — vágott vissza Eve. - Ki kell hallgatnom a testvérét egy többszörös gyilkossági ügyben, és senki sem tudja, hogy hol lehet. Tényleg, Peabody, told csak be a rendszerbe Nashville Jonest! - Ezzel meg mit akar mondani? - követelőzött Philadelphia. - Nem értem, mire céloz. - Körözni fogjuk — magyarázta Peabody. - Mintha bűnöző lenne! Azonnal hagyják abba! - Árulja el, hogy hol a testvére - javasolta Eve. - Akkor nem fogja a város minden járőre őt keresni. - Nem tudom. Az isten szerelmére, nem számol be nekem minden pillanatáról. El kellett mennie, tehát elment. - Elment, miután maga megjött a kihallgatásról és elmesélte, hogy miről beszéltünk, na meg ő is megkapta az üzenetet, hogy ki akarjuk hallgatni. Ez bűzlik, nem, Peabody? - Mint a háromnapos döglött hal. - Ideges volt. Idegesek voltunk. Kérem, távozzanak próbálkozott egy megnyugtatónak szánt gesztussal. - Zavarják a tanítást, az üléseket, a lakóinkat. Csak menjenek cl, és megígérem, hogy Nash azonnal felhívja magukat, amint

Halálos rejtekhely

319

visszatért. - Ez nekem kevés. Körül akarok nézni a szobájában. - Miért? Mire gondol? Azt hiszi, ott is holttesteket rejteget? - Mutassa meg. Bizonyítsa be, hogy tévedek. - Ez felháborító - jelentette ki újra Philadelphia, de sarkon fordult és kopogó cipősarokkal vezetni kezdte Eve-éket az emeletre. Néhány ajtó résnyire nyitva állt, és Eve tudta, hogy a túloldalukra kíváncsi szemek és fülek tapadnak. Quilla szavaival élve totál dráma. Philadelphia elővett egy kártyát a zsebéből, elhúzta egy apró biztonsági leolvasó előtt, majd beütötte a kódot. - Félnek, hogy' a lakók beosonnak? - Ha nincsenek kísértésnek kitéve, nem követhetnek el hibát - lépett be Philadelphia. - Tessék. A nappali és a konyha közös. Eve körülnézett a szerény, ízlésesen, de egyáltalán nem hivalkodóan berendezett helyiségben. Látszott, hogy Jonesék nem a saját jólétükre fordítják az adományokat. - Ezen az oldalon van a nappalim, a hálóm és a fürdőszobám. Nash a túloldalon rendezkedett be. Az ajtó is zárható, ha egyedüllétre vágyunk, de mint látja, nyitva áll. Általában nyitva szokott lenni. - Látom - indult Nash lakrésze felé Eve. Philadelphia utánasietett. - Ne nyúljon a holmijához! - Akkor maradjon mellettem, hogy a saját szemével is lássa, nem nyúlok semmihez. Philadelphia kipirult arccal, villámló tekintettel tette csípőre ökölbe szorított kezét. - Bocsánatkérést követelek maguktól és a közvetlen felettesüktől. írásban. - Persze, ehhez joga van. Nash nappalijában két fotel és egy apró asztal állt, rajta miniszámítógéppel. A falon olcsó festmények lógtak. A szőnyeg elkopott a használattól. A hálószobát is spártaian rendezték be. Egyszemélyes

320

J. D. Robb ágy, újabb fotel. Az éjjeliszekrényen álló fénykép a három testvért mutatta, háttérben az FHIMK épületével. -Az a linkje? - kérdezte Eve az éjjeliszekrényre mutatva. - Tessék? Izé... itt felejtette a linkjét. Ez sok mindent megmagyaráz. Próbáltam felhívni, amikor a gondnoknőtől megtudtam, hogy maga idejött, de csak a hangpostát tudtam elérni. Itt felejtette a linkjét. — Huhú — bólogatott Eve, miközben arra gondolt, hogy nem lehet lekövetni egy olyan ember hívásait, aki nem hív fel senkit. így még a tartózkodási helyét sem tudják kihá- romszögelni. — Nézzen be a gardróbba. — Dehogy nézek! — Nézzen be a gardróbba - ismételte meg Eve némileg türelmesebben, mint amilyen hangot véleménye szerint Philadelphia megérdemelt. — Hátha észreveszi, hogy hiányzik valami. — Természetesen nem hiányzik semmi. Ez nevetséges fortyant fel Philadelphia, miközben felrántotta a szűk gardrób ajtaját. - Úgy csinál, mintha elrepült volna, vagy... - Mit pakolt össze? — Nem... nem mondtam, hogy összepakolt. - Az arca elárulta. - Én soha... Gondnoknő, menjen le és ügyeljen, hogy a gyerekek... Csak menjen le. - A helyemen leszek, ha szüksége lesz rám - mérte végig Eve-et barátságtalanul Shivitz. - Ha bármire szüksége lesz. Philadelphia bólintott, majd a fotelhez lépett és lerogyott. - Biztosan közbejött neki valami. - Mindenki csak ezt ismételgeti. Mit vitt magával? — Nem tudom biztosan. Nem tudom. Csak... Hozzám hasonlóan ő is tart egy kisebb táskát a gardróbban, hátha gyorsan indulnia kell. Most nincs ott. Váratlanul elhívhatták valahová.

Halálos rejtekhely

321

- Úgy utazott el, hogy nem szólt sem magának, sem a titkárnőjének és még a linkjét is itt felejtette? - ez baromság, mondaná Roarke. - Maga nem valami ostoba liba, Philadelphia. Nash menekül. Peabody, add ki a körözést. - Nem igaz. Esküszöm, hogy nem. Az életemre esküszöm, hogy nem csinált semmi rosszat. Képtelen lenne rá. - Hol tartja a pénzét? - Micsoda? - Mindenki rejteget néhány dollárt a váratlan helyzetekre. Márpedig ez a helyzet igencsak váratlan. Hol tartja Nash a pénzét? Philadelphia összeszorított szájjal felállt, a szekrényhez lépett és kihúzta a felső fiókot. Óvatosan felemelt néhány összehajtogatott zoknit, majd meredten bámult a semmire. - Szóval eltűnt - vonta le Eve a következtetést. - Talán csak máshová tette. Általában tart itt egy kisebb összeget. Nem értem. Nash jó ember - fordult vissza imára kulcsolt kézzel. — Ezt most nem csak azért mondom róla, mert a testvérem. Nap mint nap együtt dolgozunk. Ismerem. Nash jó ember. - Hová mehetett? - Fogalmam sincs. Egyszerűen fogalmam sincs. - Hová szoktak járni pihenni? Ha néhány napra ki akarnak kapcsolódni? - Ó, hadnagy, öt éve nem voltunk szabadságon, de az is lehet, hogy hat. Nem tudom. Mindkettőnkkel előfordul, hogy néhány napra elutazunk, de általában akkor is munkaügyben. Maga ezt munkaértekezletnek nevezné. - Szükségünk lesz azoknak a helyeknek a listájára, ahová vissza szoktak vonulni. Továbbá a fnaga lakrészében is szeretnék körülnézni. Tudni akarom, mit vitt magával a testvére. - Biztosan van rá magyarázat. Egy teljesen ártatlan magyarázat. - Kezdjük a listával. Utána DeLonna régi szobáját is látni akarom. - DeLonna? DeLonna Jackson?

322

J. D. Robb -Ahogy mondja. Látni akarom a szobát, ahol Shelby eltűnése idején lakott. -Ez... Istenem, a fejem. Már nem emlékszem, de a gondnoknő biztosan tudni fogja. O tudni fogja. Elnézést. Iszonyatosan hasogat a fejem. Beveszek egy fájdalomcsillapítót. Biztosan találok itt is valahol - vánszorgott át az apró fürdőszobába, és kinyitotta a faliszekrényt. Majd hirtelen könnyekben tört ki. - Elvitte a tisztálkodószereit. O, édes Istenem, Nash, merre vagy? - Vigyázz rá, Peabody. Megyek és beszélek Shivitzcel. - Rendben. Jöjjön, Ms. Jones, üljön le. Nálam van fájdalomcsillapító. Üljön le, máris hozok egy pohár vizet. - Ennek semmi értelme. Ennek az egésznek nincs semmi értelme. Tévedés, gondolta Eve, miközben lefelé indult a lépcsőn.

Nagyon is van értelme.

Kiadta a körözést, majd kért a még mindig neheztelő Shivitztől egy fájdalomcsillapítót. Miközben ezzel elterelte a figyelmét, megkérte, hogy kísérje DeLonna régi szobájához. Az apró helyiségben két ágyat és két keskeny szekrényt talált. A lakóknak megengedték, hogy saját ízlésük szerint díszítsék a környezetüket. A falra zenekarok posztereit tűzték, a fekhelyeken színes párnák és néhány játék állat feküdt. Mindkét lány ágya mellett helyet kapott egy olvasólámpa, valamint egy lehajtható asztalka a miniszámítógépnek vagy a tabletnek. Az egyik lakó a fehér lámpaburát is piros pöty- työkkel tette egyedivé. Az ablak csupán kilenchüvelyknyire nyílt, de egy apró termetű vékony lány keresztül tudta szuszakolni magát a résen. Utána le kellett másznia... Igazán elszántnak kellett lenni ahhoz, hogy az ereszcsatornába kapaszkodva, a téglák közti résekre támaszkodva leereszkedjen itt valaki. Ennek ellenére Eve maga előtt látta, ahogy Lonna megpróbálja. Vadul ver a szíve, miközben a sötétben remegő

Halálos rejtekhely

323

ujjakkal és lábbal kapaszkodik lefelé. Végül egy nagy ugrás, amibe belesajdul a térde és a könyöke. — Mi az ábra? Eve ellépett az ablaktól, visszazárta és Quilla felé fordult. — Tessék? A kislány elvigyorodott. — Hogy kerül ide? Ez Randa meg Choo szobája és velük minden oké. Az én szobatársamat nemrég fogadták örökbe. Utáltam, mert folyton a szemembe világított a lámpája. Tetszik, hogy egyedül vagyok, és remélem, hogy ez így is marad. Mi történt? — Most nem órán, foglalkozáson vagy valahol máshol kellene lenned? — Dehogynem. Mindenki arról beszél, hogy Ms. Jones megrogyott, Mr. Jones megpattant, a gondnoknő pedig totál kivan. Próbálnak úgy tenni, mintha minden rendben menne, de szikrázik a levegő, ember. Mi történt? — Meg akarjuk találni Mr. Jonest. — Itt biztosan nem fogják. Általában a fiúk szárnyában mászkál. Velünk Ms. Jones foglalkozik. Nem akarnak meztelenül látni senkit, akinek nem ugyanaz van a lába között, mint nekik — lökte a mennyezet felé a kezét a kislány. — Botrány! Eve úgy vélte, Quillának fel kellene adnia az írói ambícióit, és megpróbálkozni a színészettel. — A személyzet is követi ezt a hozzáállást? — Naná, hogy. Néha az idősebb fiúk beosonnak egy kis etyepetyére, de nagy szervezés és őrült mázli kell hozzá, mert ha Ms. Jones rájön,'akkor minden létező munkát rájuk ver. Azt hiszi, ha dolgoznak, akkor nem gondolnak az etyepetyére. Mintha így lenne. Ellenben ha a személyzetből próbálkozna valaki, azt úgy széttépné, mint az oroszlán az öccsét. Brutálisan. — Honnan tudsz te arról, mi történt az öccsével? — Mindenki tudja. Még egy emléktábla is van a Csendes Szobában. Tudja, a tiszteletére, meg minden. — Csendes Szoba?

324

J. D. Robb — Nem templomnak vagy kápolnának hívják, pedig az - sétált beszéd közben Quilla, és hozzá-hozzányúlt a szoba lakóinak a holmijához. Eve egyetlen szót sem szólt, mivel hasonló helyzetben ő is pontosan így viselkedett. Nem szabad beszélgetni vagy elektronikus cuccot használni. Csak ülni és meditálni vagy imádkozni. — Ezt ne! - szólt rá Eve, amikor látta, hogy Quilla zsebre akar vágni egy hajcsatot. A kislány vállat vont és visszatette a helyére. —Amúgy Mr. Jones nem ölt meg senkit, az fix. Még kiabálni sem szokott. Ha felhúzza valaki, még oda sem legyint, csak ennyit csinál - utánozta Nash szigorú, helytelenítő pillantását Quilla. - Vagy ezt - mímelt erőltetett türelmet, amely szomorú nemtetszésbe váltott. — Meg ilyeneket mond, hogy „Édes Quilla, el kellene töltened húsz percet a Csendes Szobában, hogy elgondolkozz a viselkedéseden és azon, hogyan érinti a körülötted élőket.” Tudta, hogy Ms. Jones sokkal hirtelenebb? Aki felhúzza, a következő percben már vécét pucol. Durva. Mr. Jones valóságos kiselőadást tart, Ms. Jones meg csak az ember kezébe nyomja a vödröt, meg ilyenek. Sokszor jobb a vödör. Szóval Mr. Jones nem ölt meg senkit, különösen nem azokat a lányokat, de valami így sem stimmel. A kislány remekül jellemezte néhány mondatban az intézmény és a testvérpár életét. Ezért Eve örömmel hallgatta tovább. - Mi nem stimmel? - Valami - pózolt Quilla az apró fali tükör előtt, majd grimaszolt is néhányat. — Az első látogatásuk óta Mr. Jones sok időt töltött a Csendes Szobában, és még többet a lakrészében. Sokkal többet, mint szokott. Meg állandóan sétálni jár. Egyszer még a régi helyre is elment. A kapun ott volt a rendőrségi pecsét, meg mindenféle cucc. O meg csak állt a túloldalon, és onnan bámulta. Rettenet. - Honnan tudod, hogy odament? - Követtem. Ha az ember elég gyors, ki tud surranni az oldalajtón, ami a gazdasági bejárat. Én gyors vagyok és

Halálos rejtekhely

325

látni akartam, hogy hová igyekszik. Sokat beszélt az új 'linkjén, de olyan halkan, hogy egyetlen szót sem értettem belőle. - Miféle új 'linkjén? - Az egyik sétáján vette. Eldobható. - Komolyan? - Ahhhaaa. Szóval, valami nem stimmel, de akkor sem ő gyilkolta meg azokat a lányokat. Ahhoz túlságosan szelíd és jóságos. Szerintem inkább csak azért érzi kellemetlenül magát, mert sokukat ismerte. - Ezt meg honnan veszed? - Nyitva tartom a fülem. Hallgatózok, figyelek - piruettezett Quilla, de beleremegett a lába. - Ms. Jonesszal és a gondnoknővel bezárkóztak Ms. Jones irodájába, és ott beszéltek róla. Még sírtak is egy kicsit. Még Mr. Jones is, ami totál hűha. Valami búcsúztatófélét is terveznek. Mindenkinek ott kell lennie, holott nem is ismertük őket, és amúgy is egy örökkévalóság óta halottak. Viszont így rendelkeztek, és kész. Amúgy szerintem Mr. Jones rendszeresen lefekszik valakivel valahol, miközben nekünk az egészséges életmóddal foglalkozó órákon arról szónokolnak, hogy szerelmesnek kell lennünk és elköteleznünk magunkat valaki mellett, különben jön a bűntudat, meg a felsőbb hatalom, és blabla. - Jézus Krisztus. - Talán ő a felsőbb hatalom, talán nem - vont vállat Quilla. - Nem erőltetik ránk. Mindegy. Szerintem Mr. Jones nagyon rosszul érzi magát. Azért kellett elmennie szexelni, hogy mindent kiadjon magából és utána egy darabig jól legyen. Miután Eve füle megszűnt csengeni, úgy vélte, a hallottaknak igenis van értelme, vagy legalábbis más helyzetben nagyon is lenne. - Majd utánanézek — felelt, mert úgy gondolta, ez a legjobb válasz, amit adhat. - Oké. Most vissza kell mennem, mielőtt keresni kezdenek.

326

J. D. Robb Quilla kisurrant az ajtón, mire a szoba azonnal sokkal tágasabbnak, halkabbnak és nyugodtabbnak tűnt. Eve kifújta a tüdejében összegyűlt levegőt és az egyik ágy szélére ülve élvezte a csendet. A gyerek agya úgy működött, mint a patkány... nem, a hörcsög kereke. Csak pörgött és pörgött. Viszont a szózuhatagból használható információkat is sikerült kihámoznia. Visszament Nash lakrészébe, és látta, hogy Shivitz éppen arra biztatja, igya meg a nyugtatója másik felét is, miközben Peabody vigyáz rájuk. - Elnézést, hadnagy, hogy így összeomlottam. Általában sokkal többet elviselek. — Semmi baj. Ms. Jones, szerezhetek házkutatási parancsot, melynek a birtokában elkezdhetjük a kutatást. Peabody! - Máris intézkedem, hadnagy. - Viszont minden tekintetben jobb lenne, ha a felvevő előtt beleegyezne, hogy a társammal átkutathatjuk az épületet. A testvére lakrészével szeretném kezdeni. Közben hívok egy csapat egyenruhást. A parancsot is magukkal fogják hozni. A segítségükkel mindent megvizsgálunk. Eve úgy vélte, ember ennél sápadtabb már nem lehet. Philadelphiának a hangja is remegő suttogássá torzult. — Átkutatják az egész otthont? — Igen. Akár beleegyezik, akár nem. Viszont sokkal könnyebb dolgunk lenne, ha megkapnánk az engedélyét. — Fel kellene hívnia az ügyvédjét, Ms. Jones... kezdte Shivitz. - Nincs rejtegetnivalónk - húzta ki magát ültében Philadelphia, és megpaskolta a gondnoknő kezét. — Beleegyezem a házkutatásba, de azért az ügyvédem is felhívom. — Helyes döntést hozott — mondta Eve. - Most, hogy már kitisztult a fejem, világosan látom a helyzetet. Nashnek csupán némi magányra van szüksége, hogy feldolgozza a történteket. Engem is nagyon megrá-

Halálos rejtekhely

327

zott, Nash viszont elfojtja az érzéseit, és igyekszik erősnek, a háztartás vezetőjének mutatni magát. Szerintem csak egy kis időre van szüksége. Különösen úgy, hogy elég feldúltan beszéltem vele, amikor visszajöttem a kihallgatásról. Most csak visszavonult valahová, és amint megnyugszik, fel fog hívni. Ha tudatosul benne, hogy itthon felejtette a 'linkjét, majd kölcsönkér egyet, és elárulja, hogy hol van. - Ebben én is teljesen biztos vagyok - helyeselt Shivitz. - Össze tudná írni Dallas hadnagynak, hogy hová szokott Nash visszavonulni? Vagy még gyorsabb lenne, hadnagy, ha a gondnoknő saját maga nézne utána, hogy Nash bejelentkezett-e az egyik szokott helyére. - Miért ne lehetne mindkettő? Peabodyval addig elkezdjük idefent a munkát. - Én is maradjak? - Csak magától függ. -Inkább nem nézném végig, ahogy a... holminkban turkálnak. Lemegyek az irodámba és felhívom néhány barátunkat és ismerősünket. Talán Nash elárulta valakinek a terveit. Sokkal jobban fogom érezni magam, ha tudom, hogy merre van, és akkor közösen helyrehozhatunk mindent. - Nekem megfelel. - Akkor lemegyek. Gondnoknő. - Minden rendben lesz — karolta át Philadelphia derekát Shivitz, és kivezette a szobából. - Majd meglátja. Csak hinni kell benne, és minden rendben lesz. - Mi a fene lehetett abban a nyugtatóban? - gondolkodott hangosan Eve. - Szerintem Shivitz néhány csepp pálinkával is megfejelte, és Philadelphia most magában mindent tagad. Komolyan elhiszi, amit az imént mondott. Különben képtelen lenne megbirkózni a helyzettel, amivel most meg kell. Ilyen a természete. Mellette még egy egész háznyi nehéz sorú gyerekről is gondoskodnia kell. - Ennél azért sokkal több vár rá. Szólj Baxternek és True- heartnak. Ha ráérnek, jöjjenek ide segíteni.

328

J. D. Robb Carmichael járőrt is vond be egy másik egyenruhással. Nagy ez az épület. - Máris intézkedem. - Közben - folytatta Eve, ahogy bement Nash hálószobájába - kiderült, hogy Quilla kiapadhatatlan információforrás. Szerinte nem stimmelnek a dolgok — mesélte el Peabodynak, hogy miről beszélgetett a kislánnyal, mialatt elkezdték a hálószoba átkutatását. Hamar végeztek. Eve megtudta, hogy Mr. Jones szereti a jó minőségű anyagból készült ruhát, továbbá elég takarékos ahhoz, hogy újra talpaltassa a tönkrement cipőit. — A marok’linkjén nincs semmi különös - mondta Peabodynak, miután ellenőrizte a készüléket. - Viszont úgy látom, nemrég töröltek néhány számot a telefonkönyvből. Hívjuk ide az ENyÜ-t is. Átnéznek minden elektronikus eszközt, hátha további törléseket is észrevesznek. — McNab már szólt, hogy elkíséri Baxtert és Trueheartot. Gondoltam, hogy jól jön majd egy szakértő. — Jól gondoltad. — Itt minden nagyon egyszerű életvitelről árulkodik — állt meg Peabody az ágy mellett, és még egyszer körülhordozta tekintetét a hálón. - Találtunk ugyan egy doboz óvszert, de nem az ágy melletti asztalkán, hanem eldugva a fürdőszobában. Itt nem feküdt le senkivel. A ruhái jó minőségű anyagból készültek, mert az tovább tart. Valaki még a zokniját is megstoppolta. — Mit csinált? — Megvarrta az orrát és a sarkát, hogy ne legyen lyukas. — A cipőjét is javíttatta. Egyszerű életet él, nem akart pénzt, vagyontárgyakat szerezni. Glória. — Glória? — Ezt is Quilla említette. Azt mondta, látszik körülötte a glória. O ilyennek látta Jonest. Talán van valahol egy rejtekhelye — fordult körbe csípőre tett kézzel Eve. — Csakhogy nem találom. — Ha rejtegetett valamit, akkor esélyes, hogy magával vitte.

Halálos rejtekhely

329

— Aha. Az ágy mellett hagyta a könyvet, amit elalvás előtt olvasott, a diszkjeit és a letöltéseit. Többnyire szenteskedő cuccok. Regények, pszichológiával, az egyházzal, a drogfüggőség leküzdésével és az önértékelés javításával foglalkozó szakirodalom. Nem is vártam mást. Lépjünk tovább. A nappali sem kínált sokkal többet. Elsősorban spirituális vagy lélekemelő zenéket és videókat találtak, csak elvétve akadt közöttük világi szórakozást kínáló diszk. Az apró konyha csupa egészséges ételt tartalmazott. Alkoholnak vagy kábítószernek nyomát sem látták. Még elrejtett édességnek sem. - Megvan a házkutatási, hadnagy - sétált be Baxter. Philadelphia Jonesnak is átadtunk egy példányt, annak rendje és módja szerint. A ház tele van kölykökkel, akik úgy tesznek, mintha untatná őket, ahogy a rendőrök mindent átkutatnak. Közben a nyakam rá, hogy ebben a pillanatban is fejedelmi Zoner-adagokat nyel el a lefolyó. - Lehet, de itt nagyon szigorúak a szabályok. - Majd kiderül. A sütikéd kezdheti átnézni az elektronikus eszközöket, Peabody. - Ő nem a sütikém, hanem az én cingár, de fáradhatatlan lepedőakrobatám. - Bocsánat, tévedtem. Hol kezdjünk hozzá, Dallas? - Alagsor. Raktárak. Ott bármit könnyű rejtegetni. Onnan haladjatok felfelé. Mi fentről megyünk lefelé. A járőrök gyorsan nézzék át a bentlakók szobáit. Onnan ugyan nem számítok semmire, de akkor sem hagyhatjuk ki. - Alagsor - pillantott sóhajtva Trueheart felé Baxter, majd lefelé fordította a fejét. - Tudtam, hogy cipőt kellett volna cserélnem. - Örülj, hogy nem kényszerítelek zoknistoppolásra. - Mire? - Igen, jól hallottad. Istenem, az valami keksz? Gyömbérrel ízesített rizskétszersült. Nem keksz. Már pusztán ezért megérdemelnék, hogy mindenféle rondaságot varrják a nyakukba. Alagsor - ismételte meg Eve.

330

J. D. Robb A magánlakrészekben nem találtak semmit. Eve megtudta, hogy Philadelphia némileg kötetlenebbül választ zenét és olvasnivalót a testvérénél. Sokkal több divatos, csupán a szórakozást szolgáló diszket tartott. Amiről jegyzeteket is írt. így meg tudja beszélni a gyerekekkel, mit néznek és hallgatnak. Praktikus tudás, gondolta Eve. Fogamzásgátlót és bőrápoló krémeket is talált — ez utóbbiból többet is valamint pár rúzst, hajkencét, szemkencét. Eve némileg szégyenkezve döbbent rá, hogy ilyesmiből neki is több van otthon. Ami nem az ő hibája, gondolta. Egyszerűen a nyakába szakadt a bőség.

Huszadik fejezet

Az emeletről haladtak a földszint felé. Eve észrevette odalent Quillát — ez a gyerek mindenütt felbukkan ahogy McNab válla fölött átnézve nevetgél, miközben a fiatal elektronikus nyomozó Shivitz számítógépének a tartalmát vizsgálja. - Elképesztő ez a lány - jegyezte meg halkan Peabody. - Ki tudná hibáztatni? Olyan édes. Eve összevont szemöldökkel nézte az életképet. Quilla az intézmény egyenruháját viselte — viszont a szájára felkent valamit, ami csillogott. McNab lófarokba fogott egyenes, szőke haja élénkrózsaszín ingének a hátára lógott, melynek az elejét egy vörös elefánt díszítette. A füléből most sem hiányoztak az ezüstkarikák. Az asztal alatt megvillant vörös légtalpú cipője. Az egyszerű, tompa színű ruhába öltözött Quilla mellett úgy festett, mint aki a cirkuszból szökött. jobban mondva bárki mellett úgy festene, javította ki magát gondolatban Eve. Lejjebb ereszkedtek a lépcsőn; a denevérhallású Quilla felnézett. Eve látta, hogy a szeme szerelmesen csillog. - McNab megengedte, hogy nézzem. - Itt nem McNab a főnök. Ha észreveszem, hogy megzavarod a házkutatást, máris indulsz a Csendes Szobába. Quilla ugyan csak megvonta a vállát, McNab viszont felemelte a fejét, ránézett és bólintott. - Kiszáradt a torkom a munkában, Quilla. Ihatok egy szénsavas üdítőt? - Esélytelen. Nem engednek ilyesmit a házba. - Szomorú. - Totál gáz, de kikérezkedek a boltba és hozok egyet. Itt van a szomszédban. - Kérezkedj — kotort elő némi aprót a zsebéből Eve. Ha elengednek, akkor nekem is hozz egy Pepsit.

332

J. D. Robb - Már itt is van - vette el Quilla a pénzt, majd elsietett a konyha felé. - Ez legalább leköti egy darabig. - Aranyos és vicces — jegyezte meg McNab. — Ráadásul okos is. Mit keres itt? - Úgy került ide, mint a bentlakók többsége. A szülei verték, és a kislányt is többször iskolakerülésen meg bolti lopáson kapták. Még itt is jobb neki, mint a családjánál, ami azért elég sokat elárul. Találtál valamit, aminek a hasznát veszem? - Nem sokat. Először a gyanúsított eszközeit fésültem át. Utána beszállíttattam a laborba, hogy alaposabban is megvizsgálhassuk, de őszinte leszek, Dallas, mindezt csak a forma kedvéért. Nem láttam rajtuk semmi gyanúsat. Csak munka, munka, munka. Néhány levél, de semmi vicces. Pár személyes fotó a családjáról és róla. Régiek is. A gyerekekről is tartott fényképeket, de az sem perverz anyag. Néhány irodán kívüli kép, többnyire a testvérpárról, ahogy együtt szórakoznak. - Nem nézte a menetrendeket, nem vásárolt jegyet, nem foglalt szállást? - Az elmúlt tíz héten nem. Előtte valami összejövetelre Eszak-Pennsylvaniába utazott. Az egész szerepel egy fájlban a helyszínen készített jegyzeteivel, valamint a beszédével együtt. - Ott is el lehet bújni. - Gondolom — nyitotta fel McNab az asztalra tett notebookot. - Aha, a belső visszavonulás helyei. A testvére adott egy listát, amiből kiderült, hogy az irodájában is volt egy számítógép, és mindketten tartottak miniszámítógépet az emeleten. Ezen kívül volt egy zsebszámítógépe, egy marok’linkje és egy elektronikus jegyzettömbje. - A 'linkjét itt hagyta. - Nálam van - nyújtotta át Peabody a műanyag zacskóba csomagolt készüléket. - Már belepillantottam, de azon sincs semmi, ami felkeltette az érdeklődésem — kezdte Eve. — Viszont úgy

Halálos rejtekhely

333

tűnik, nemrég kitöröltek néhány tételt a telefonkönyvből. Továbbá az új barátnőd elárulta, hogy Nash az elmúlt napokban vett magának egy eldobható ’linket. — Quilla a játszótársam. Nekem csak egy barátnőm van - kulcsolta át az ujjaival Peabody ujjait McNab. — Belenézek a ’linkbe. Zsebszámítógépet nem találtatok? — Nem. Azt biztosan magával vitte. Akárcsak az elektronikus jegyzettömbjét. A miniszámítógépeket is átvizsgáltam, de azért te is nézd meg őket. — Megnézem — halászott elő egy csomag rágógumit számtalan nadrágzsebe egyikéből McNab, és odakínálta a többieknek. Miután senki sem kért belőle, a szájába dobott egy zöld, négyszögletű lapocskát. - A húgánál ugyanez a helyzet, azzal a különbséggel, hogy az ő gépén pénzügyi cuccot is találtam. Bevételek, kiadások, a támogatók listája. Könyvelői anyag. Egy része itt is megvan. Meg külön fájl minden gyerekről, amely tartalmazza a családi körülményeiket, a bekerülésük és/vagy a távozásuk dátumát. Feljegyzéseket a fejlődésükről, a szabályok megsértéséről, a problémáikról, a tehetségükről, ilyesmikről. Minden részletes, világos és unalmas. — Nashnek is tartania kellett valahol a személyes adatait, és nagyon sietve távozott. Biztos, hogy nekünk is hagyott valamit. Két óra elteltével Eve beismerte a vereségét. - Vagy sokkal okosabb, mint gondoltuk, és McNab a laborban találni fog valamit, vagy itt minden tiszta, becsületes és olyan unalmas, mint a gyömbéres rizskétszersült. — Azért az nem is olyan rossz - jegyezte meg Peabody. - Főleg, ha az ember leönti néhány csepp csokoládéízesítésű sziruppal, amivel ugyan pont az ellenkező hatást éri el, mint amire a kétszersült készült, de akkor is. Rizskétszersült. Mindjárt bekapok egyet. —Még jó, hogy nem folyt ki az agyunk. Egy fél napig keresgéltünk, és a legérdekesebb, amit találtunk, egy fél

334

J. D. Robb csőmag tönkrement Zoner az egyik szellőztetőben, amit a jelek szerint hónapokkal korábban dugtak oda. Talán évekkel - lépett odébb McNab útjából, aki a járőrök segítségével néhány elektronikus eszközt cipelt. Shivitz szinte szó szerint tördelte a kezét. - A feljegyzéseink! - Kértük, hogy mindent másoljon le, ami szükséges a mindennapi ügyintézéshez. - És ha elfelejtettem valamit? - Maga nem olyan - biztosította Philadelphia. Sápadt volt, mintha elmúlt volna a nyugtató hatása. A szeme és a szája körül elmélyültek a ráncok, de igyekezett uralkodni a hangján. Ennek ellenére az ajkába harapott, amikor Carmichael járőr kezében észrevett egy papírdobozt, benne az évszám szerint felcímkézett archív diszkekkel. - Nagyon vigyázunk az aktáinkra, hadnagy. Rendszeresen kapunk ellenőrzést. Meg kell... - Nem hiszem, hogy találunk bármi hibát az intézmény működésével kapcsolatban. Főleg az eljárásrend miatt visz- szük magunkkal — fordult Philadelphia felé Eve, és a szemébe nézett. - Újra nyomatékosan megkérem, hogy ha az öccse felhívja, igyekezzen meggyőzni arról, hogy jöjjön be hozzánk önként. Maga sem szívesen nézné végig, ahogy bilincsben kísérjük a kapitányságra. - Nem - szorította meg Shivitz kezét Philadelphia. Kérem. - Akkor beszélje rá, hogy adja fel magát. Ha nem sikerül, próbáljon rájönni, hogy hová mehetett. Bárhogy is alakul a beszélgetésük, utána azonnal hívjon fel minket. - Felhívom. A szavamat adom rá. Akikkel eddig beszéltem, azok nem látták és nem hallottak róla semmit. - A nővérük Ausztráliában él. - Selmát is felhívtam. Nash nem kereste, de most ő is mindent megtesz azért, hogy előkerítse. Gyűlölöm magam, amiért belekevertem, most éppen úgy aggódik, mint én. Még az apámmal is felvettem a kapcsolatot, habár Nash

Halálos rejtekhely

335

semmiképpen nem menne hozzá. - Nem? - O azzal kezdené, hogy azonnal vissza kell jönnie. Nem hagyna neki időt, hogy kipihenje magát, márpedig meggyőződésem, hogy ezért távozott. Csak gondolkodni akar, és nemsokára fel fog hívni. Nem szeretné, hogy aggódjak érte - nézett körül Philadelphia, mint aki azt várja, hogy a testvére egyszeriben megjelenik a lépcső tetején, vagy bármelyik pillanatban beléphet az ajtón. - Nash mindig mindenkit meg akar védeni. Nem az a célja, hogy megijesszen. Talán et{ igaz is, gondolta Eve. Talán éppen áll a% ügy

középpontjában.

Kilépett a szabadba és annak ellenére fellélegzett, hogy azonnal bőrébe szúrtak a havas eső tüskéi. - Kísérd el McNabot - mondta Peabodynak. - Eleve ezt terveztem. - Ha-ha. Hívj végig újra minden számot a kapott listán azokról a helyekről, ahová Nash elvonulhatott, háta csak késik. Közben kérd meg a helyi rendőrséget, hogy beszélgessenek el az apával és a nővérükkel. Csak azért, hogy ezt a szálat is elvarrjuk. Amúgy... én hazamegyek és onnan folytatom a munkát — indult a kocsija felé. — Ha Nash jelentkezik, azonnal tudni akarok róla. - Tudni fogsz. Hé, még meg sem kaptad Mirától az időpontod. - A francba - torpant meg Eve, és egyre nedvesebb hajába túrt. Majd minden mindegy alapon a zsebéből előhúzta a hópehellyel díszített sapkát és a fejére tette. — A francba - ismételte meg, és miközben a kocsija felé sétált, előkapta a ’linkjét. Mira irodájában már nem talált senkit. A rendszer azonnal továbbkapcsolta a hangpostára. Eve szitkozódva feladta a kísérletezést, felhúzta a piros kesztyűt, majd amíg mindenféle bocsánatkérésen törte a fejét, próbát tett Mira magán’linkjével.

336

J. D. Robb - Eve. Sajnálom, hogy még arra az öt percre sem tudtunk találkozni. - Én meg leragadtam az FHIMK-nál. Szerintem kezdenek repedezni a falak. Friss híreim vannak, és a nyomozás is új irányt vett. Jó lenne, ha megerősítenéd az elképzelésem. Most indulok. Nem teszik, hogy megint erre kérlek, de ha beugorhatnék hozzád néhány percre... - Engem is feltartottak, így én sem értem még haza. Később pedig átmegyünk Dennisszel néhány barátunkhoz. - Izé... értem — a fene egye meg a magánéletet, gondolta Eve. — Át tudjuk tenni holnapra? - Mit szólnál ahhoz, ha mi ugranánk be útközben hozzád? - Nem szeretném tönkretenni az estéteket. - Tényleg útba esik. Ott leszünk úgy... mondjuk másfél óra múlva, ha neked is megfelel. - Nagyszerű, ha neked is. - Akkor másfél óra. Megmondom Dennisnek, hogy hordod a sapkát. Örülni fog neki. - A kesztyűt is felhúztam — emelte a kamera elé a kezét Eve. Mira nevetett. - Ettől tényleg nagyon boldog lesz. A közeli viszontlátásra. Eve támadást indított a forgalom ellen. Minél előbb haza akart érni, hogy átgondolja az eseményeket, rendszerezze az elképzeléseit és az elméleteit a Mirával való találkozás előtt. Szóljon Roarke-nak Miáráékról? Nem szórakozni jönnek, hanem munkaügyben. Roarke sem tudatja vele, ha meglátogatja őket az egyik üzletfele. Vagy igen? A francba, sohasem fogja megtanulni az összes szabályt. Inkább a túlzott óvatosság, mintsem az ellenkezője miatt tévedjen. Az arany középút egy gyors, szöveges üzenet. Átkapcsolta a ’linkjét, de alig látott neki a fogalmazásnak, amikor az egész hirtelen okafogyottá vált. A képernyőn megjelent Roarke arca.

Halálos rejtekhely

337

- Szívesebben hallgatom a hangod. - Hazaérek... néhány héten belül, ha nem mozdulnak ezek a rohadt kocsik! Hogy a francba kap egy ilyen seggfej jogosítványt maxibuszra? Hogyan? Tedd le újra a vizsgát. Tartsd egy kicsit. Rohadék! - csúszott be egy fényesen csillogó limuzin elé. - Kapjátok be! - mormolta, amikor éktelen kürtszó harsant a háta mögött, majd elkacsázott a forgalmat feltartó busz mellett és végül sikerült elébe kerülnie. — Esküszöm, kirángatnám az ülésből azt az idiótát és még a buszt is lefoglalnám, ha lenne rá időm. - Igen, határozottan örülök neki, hogy hallom a hangod. - Már jobb. Tíz perc, és hazaérek. Talán még annyi sem kell hozzá. Találtam néhány lényegesnek tűnő bizonyítékot a nagy rakás duma mellett. Meg kell beszélnem Mirával, de egész nap nem tudtam elérni, ezért beugranak az este, miközben mennek valahová. - Örülök, hogy találkozom velük. - Oké. Csak... szólni akartam róla. - Mert úgy gondolod, ez is hozzátartozik a házasság szabályaihoz. Csak néhány perccel maradtam le mögötted. Hol szerezted ezt a bájos sapkát? - A francba - kapta ösztönösen a hópehely elé a tenyerét Eve. - És azt az... imádatra méltó kesztyűt? - Francos franc! — ejtette le Eve a kezét. — Mr. Mira adta. Most meg kell vívnom a harcom ezekkel a rohadt taxikkal. Majd találkozunk. Roarke nevetése közepette bontotta a vonalat, és indult a csatába. Miután végre keresztülhajtott a kapun, úgy ítélte, hogy a hazaút izgalmasabb volt, mint az egész munkanapja. Megtanulta, mennyire unalmas egy olyan épület átkutatása, amelynek a lakói úgy élnek, akár a droidok. Semmi szexjátékszer vagy pornó, gondolta, miközben kiszállt, és behúzott nyakkal védve magát a havas esőtől az ajtó felé igyekezett. Semmi rejtettpénZj ebül szerzett vagyontárgy

vagy tiltott fegyver. Csak egy csomag, ay őskorból ottmaradt kábítószer.

338

Hogy lehet így élni?

]. D. Robb

Miközben belépett az ajtón a macskához és Summerset- hez, arra gondolt, mennyi érdekesség derülne ki, ha átkutatná a saját házát, és ebbe még csak bele sem számolta Roarke irodáját és benne a nem regisztrált számítógépet. - Nocsak - jegyezte meg Summerset. - Ez új. - Micsoda? Nehogy elkezdje! - A csillogó hópehely és a bolyhos kesztyű, amit visel. - A francba, a francba! - tépte le magáról Eve a sapkát és a kesztyűt. - Ajándékba kaptam, szóval jobb, ha befogja. Körülbelül egy óra múlva itt lesznek Miráék. Nem magánemberként, csak a munkámmal kapcsolatban váltunk néhány szót. - Szerintem ettől még fogadhatjuk őket melegen és barátságosan. - Akkor ez az én dolgom. Magánál még egy hulla is melegebb - rohant fel Eve az emeletre, egyenesen az irodájába. Levette a kabátját és a fotelágyba dobta, majd rögtön utánanyúlt és leemelte róla a macskát. Erre számíthatott volna. Miközben elvette a kabátját a fotelágyból, letette a macskát. Kávé, gondolta. Istenem, csak hadd igyák egy kávét! Programozott magának egyet, majd állva kiitta a felét és mélyen felsóhajtott. Letette a bögrét és néhány apróságot megváltoztatott a táblán. Majd az íróasztala mögé ült, jegyzetelt egy keveset és kiegészítette az aktát. Ezt követően felemelte a bögréjét, az asztalra tette a lábát és igyekezett kitisztítani a fejét. Mire Roarke megérkezett, már egészen józanul gondolkodott, ezért a férje láttán az volt az első gondolata: milyen jóképű! - Nagyon igazad volt, amikor a forgalomról beszéltél. Ennél kegyetlenebb nem is lehetne. - Győztünk. Hazaértünk.

Halálos rejtekhely

339

- Ahogy mondod. Ezzel kiérdemeltünk egy italt. - Mondhatni. Roarke a felesége mellé lépett, megtámaszkodott a szék karfáján, lehajolt és megcsókolta. Eve azzal lepte meg, hogy felállt, szorosan átölelte és szenvedélyesen visszacsókolta. - Ezek után megpróbálok minden napra ilyen forgalmat szervezni. - Felesleges. Elvégre New Yorkban élünk. - Akkor mire fel ez a nagy ölelkezés? - Nem tudom - tűnődött Eve, mivel ő maga is meglepődött a tettén. - Szerintem... a Miráékkal töltött reggel, utána ez a nap... Innom kell egyet, utána majd mesélek. - Rendben. Igyunk egyet odalent. Ha négyszemközt akartok beszélni Mirával, majd visszajöttök — tette hozzá Roarke, amikor látta, hogy a felesége máris tiltakozna. Előbb viszont menjünk le, és üdvözöljük őket, elvégre a barátaink. - Igazad van - karolta át üjra a férjét Eve. - Menjünk le. Roarke hátrahajtotta a fejét, és Eve szemébe nézett. - Nem vagy szomorú. - Nem, nem vagyok. Akkor csak elgondolkodtál, jegyezte meg magában Roarke, miközben megfogta Eve kezét és elindultak a lépcső felé. Summerset már begyújtotta a kandallót és a karácsonyfán is égtek a fények. Eve némán elismerte, hogy a szalon csodásán fest. Nagyon otthonos, ráadásul az ő otthona. A csillogó, antik műkincsek és festmények ízléses keverékét adták a réginek és az újnak. - Mi a baj, Eve? Eve megrázta a fejét és letelepedett a fotel karfájára. Mivel otthon volt, ezt is megtehette. - Reggel Mira házában jártam, és arra gondoltam, milyen szép és nyugodt. Akárcsak ez. Nem vicces, hogy itt is ugyanazt érzem? Nekik is volt egy karácsonyfájuk. Nekünk is van egy. Vagyis fogalmam sincs, hogy mennyi. Ki szá-

340

]. D. Robb molja? - Húsz. - Oké. Akkor van húsz karácsonyfánk - jelentette ki Eve, majd hirtelen megdöbbent. - Komolyan? - Igen - erősítette meg Roarke, és egyszerre mosolygott a saját igényein, hogy mindenképpen meg akarta tölteni a házat karácsonyfákkal, valamint a felesége reakcióján. - Majd körbejárjuk a házat, és megnézzük mindet. - Az el fog tartani egy ideig. Amúgy Miráéknál is tűz égett a kandallóban, mint ahogy nálunk. Viszont nem erről van szó. Érted, hová akarok kilyukadni? Az érzés. Mindig irigyeltem tőlük ezt az érzést. Felismerem. Az ember bemegy egy idegenhez, hogy kikérdezze, értesítse, talán le is tartóztassa, és azonnal felismeri. Felismeri az otthont. - Nagyon is jól tudom, hogy ez valóban irigylésre méltó - ami a karácsonyfák iránti vonzalmat is megmagyarázza, gondolta Roarke. - Amikor ideköltöztem, az járt a fejemben, hogy ez a ház mindig itt volt és mindig a tiéd volt. Még akkor sem gondoltam igazán bele, amikor változott a helyzet, és hirtelen az enyém is lett. A miénk. Ez elképesztő. - Szerettem ebben a házban élni, de csak azután gondoltam rá otthonként, hogy te is megérkeztél - nézett körül Eve-hez hasonlóan a szalonban Roarke. Gyertyafény, kandalló, feldíszített karácsonyfa, eleven színek és csillogó fa. - Berendeztem a látszat kedvéért vagy azért, mert megtehettem. Sokat számított, hogy beköltözhettem a saját házamba, de én sem tudtam, milyen ez az érzés, amíg meg nem ismertelek. - Értem - döbbent rá Eve. — Sokat jelent, hogy szintén így gondolod - vett egy mély lélegzetet, miközben Roarke kinyitott egy palack bort. - Te is tudod, hogyan élnek Miráék. Imádják egymást, és ez így helyes. Esküszöm, ha nem szeretnélek ennyire és Dennis nem lenne annyira oda Miráért, én futnék utána. Roarke nevetését hallva újra megcsóválta a fejét, és

Halálos rejtekhely elvette

a

feléje

341 nyújtott

bort.

342

J. D. Robb - Szerintem legyőzném — gondolkodott hangosan Roarke. - Nem is tudom. Talán meglepődnél. Amúgy nem erről van szó. Dennis csak... csak... Van benne valami, ami egyszerre érinti meg az összes gyenge pontom. Még azokat is, amelyekről addig nem is tudtam. - Szerintem ez bájos. - Azt a buta kesztyűt és sapkát is tőle kaptam. Úgy adta rám, mint valami gyerekre. Hiába gombolja félre a kardigánját, engem melegen felöltöztetett, mert hideg volt odakint. Nagyon kedves, ráadásul csodálatos az összhang közte és Mira között - vett néhány mély lélegzetet Eve, hogy megnyugodjon, és maga is megdöbbent, mennyire érzelgős- sé tette... ez az egész. - Én is erre vágyom. Mármint úgy értem, amikor már mi is évtizedek óta együtt élünk, mint most ők, én is szeretném, ha ilyen szoros lenne közöttünk a kötelék. - Kedvesem — csókolta meg Roarke a felesége homlokát. - Minden nappal közelebb kerülünk hozzá. - Én is így érzem. Időnként el sem tudom képzelni, mi lenne velem nélküled. Később is találkoztam egy párral. Róla akarok Mirával beszélni. DeLonnáról. - Ó - ült le Roarke. — Szóval Sebastian tartotta a szavát. Gondoltam rá, amikor mégsem szóltál, hogy kezdjem keresni a lányt. - Lonnára változtatta a nevét. Sebastian elhallgatta, hogy ő segített neki megkerülni a hivatalos eljárást. DeLonna most már Lonna Moon. A barátjával tulajdonosai egy elegáns klubnak. A Bíbor Holdnak. - Ismerem. - Ugye nem a tiéd az épület? - Nem, de a klubról már hallottam. Jó hírnévnek örvend - simított végig gyengéden Eve combján Roarke. - Egyszer elmehetnénk. - Aha, igaz. Tényleg elmehetnénk. Azt akartam mondani, hogy hiába vagyok nyakig ebben az ügyben, őket

Halálos rejtekhely

343

nézve és hallgatva valahogy otthonos érzésem támadt. Nem tört meg vagy tompult el, de nyomasztja az, amin keresztülment. Rémálmai vannak. Roarke szeme, az a kék szempár mélyen az övébe fúródott. Egyetlen szót sem szólt, mégis mindent elmondott. - Ahogy néztem, figyeltem őket, mintha egy kicsit magunkat láttam volna, és elégedett voltam a látvánnyal. A barátja történetét nem ismerem, de biztosra veszem, hogy neki sem volt könnyű az élete. Nagyon ügyes, minden jel szerint tud vigyázni magára, és megszokta, hogy senki sem bábáskodik fölötte. Ennek ellenére szoros közöttük a kötelék. Szóval — sóhajtott nagyot Eve — csak azt akartam mondani, hogy ha eljön a napja, amikor félregombolod a kardigánod, jobban mondva, amikor elkezdesz gombolós kardigánt hordani, akkor majd én segítek. - Minden nappal - ismételte meg Roarke, miközben elöntötte a szerelem, és az ölébe húzta a feleségét. Eve összegömbölyödött és kényelmesen elhelyezkedett. - Tudod, hogy még mindig lefekszenek egymással? Roarke nevetve felsóhajtott. - Ebbe nem gondolnék bele túl mélyen. - Én sem. Inkább csak azt akartam mondani, ha az ember felemás zoknit húz vagy félregombolja a kardigánját, nem jelenti azt, hogy már nem érdekli a szex - emelte fel a fejét Eve, és finoman megcsókolta a férjét. - Inkább később adjátok át magatokat az élvezetnek szólalt meg az ajtóban Summerset, mint a szülő, aki rajtakapja a csemetéjét, hogy süteményt csen ebéd előtt. - Megérkeztek a vendégek. Most engedtem be őket a kapun. Eve csak a szemét forgatta, amikor Summerset távozott. - Átadjuk magunkat az élvezetnek? Az a baja, hogy egy nő sem olyan ostoba, vagy nem unatkozik annyira, hogy átadja magát neki. - Ebben azért nem lennék olyan biztos.

344

J. D. Robb Eve a homlokát ráncolva pillantott Roarke-ra. A férje szeme sokatmondóan csillogott. -Juj! Ne is folytasd! Komolyan. Soha többé ne hozd fel ezt a témát. Meg se említsd! Felállt és hirtelen mindennél jobban vágyni kezdett egy pohár borra. Roarke is felemelkedett ültéből, és üdvözölte Mirát, amikor Summerset bekísérte a vendégeket. - Csodálatosan nézel ki, Charlotte. Örülök, hogy látlak - puszilta meg, majd barátságosan kezet rázott Dennisszel. - Köszönöm, hogy beugrottatok - kezdte Eve. - Éppen kinyitottunk egy üveg bort - mondta Roarke, mielőtt Éve rögtön a munkára terelte volna a szót. — Ti mit kértek? - Ami nektek jó, az nekünk is jó lesz. Igaz, Dennis? - Persze - mosolygott álmodozva a karácsonyfára Dennis. - Aranyos. Jól néz ki a szobában. Az egész ház olyan ünnepélyesen fest, ahogy közeledik hozzá az ember. Nincs még egy olyan ünnep, mint a karácsony. - Dennis nagyon szereti a karácsonyt - pillantott elnézően a férjére Mira, miközben Roarke a kandalló mellett álló kanapéhoz vezette őket. - A fények, a zene, a nyüzsgés. .. A sütik. - Nagyon szeretem Charlie vajas süteményét. - Te szoktál sütni? - tátotta el Eve a száját. - Karácsonykor igen, de a felét mindig rejtegetnem kell Dennis elől, különben egyetlen morzsát sem hagyna a vendégeknek. Köszönöm - mondta Roarke-nak, aki már hozta is a borát. — Alig várjuk a karácsonyi fogadásotokat. Mindig emlékezetes — fordult vissza Eve felé. - Nahát. Tudom, hogy délután küldtél egy jelentést, de még nem jutott időm arra, hogy elolvassam. Összefoglalnád röviden a tartalmát? - Aha, persze! Izé... ne menjünk fel inkább az irodámba? - Dennis nem bánja, ha erről beszélgetünk. Nem igaz, Dennis? - Dehogy bánom — dőlt hátra kényelmesen Dennis,

Halálos rejtekhely

345

mint aki arra készül, hogy végignézzen egy videofilmét. Eve-nek úgy tűnt, hogy mindent kényelmesen csinál. Jól érzi magát a bőrében. - Szeretem hallgatni, amikor a munkádról beszélsz. Lenyűgöző, igaz? — pillantott Roarke-ra. - Ezzel nem is érthetnék jobban egyet. - Rendben, legyen. A legfontosabb: Nashville Jones lelépett. Mira felvonta a szemöldökét. - Értem. - Ma délután kihallgattuk Philadelphia Jonest. Azzal próbáltam nyomást gyakorolni rá, hogy azt állítottam, az öccsük csalogatta a helyszínre és gyilkolta meg az áldozatokat, kezdve Shelby Stubackerrel és Linh Penbroke-kal — állt fel Eve, és járkálni kezdett, miközben felvázolta az elméletét. - Szóval úgy véled, hogy a legfiatalabb testvér végzett a lányokkal, és értett annyira az építészethez, hogy felhúzzon egy egyszerű gipszkarton falat. Abban az épületben rejtette el a holttesteket, amelyet az otthonának tartott. A bátyja pedig bűnrészes. - Legalábbis tud valamit. Talán csak a vége felé sejtette meg, de tudja. Philadelphiáról már nem állítanám ugyanezt. Az idősebb fiú volt a családfő, neki kellett megvédenie a nővérét és a húgát. Ezt látta a szüleitől, különösen az apjától. O volt a főnök. - Igen, ebben egyetértek veled. - Miután tőled eljöttem, de még Philadelphia kihallgatása előtt találkoztam DeLonnával. - Shelby barátnőjével — gondolkodott el egy pillanatra Mira. - Szeretett énekelni. Az FHIMK-nál maradt, amíg be nem került egy munkával és képzéssel foglalkozó programba. - Aha. Öt is meg akarták gyilkolni, de megmenekült. Szerintem azért, mert Jones, mármint az idősebbik Jones megtalálta, miután az öccse elkábította, és megakadályozta a gyilkosságot.

346

J. D. Robb - Miért nem tett feljelentést? - kérdezte Mira. - Nem tudja felidézni a történteket, legalábbis nem tisztán. Az még világos neki, hogy átpréseli magát a szobája résnyire nyitott ablakán. Lemászik, a metróhoz rohan, majd sietve bemegy a régi épületbe és a barátnőjét keresi. Meg akarta találni Shelbyt, aki eltűnt és nem üzent neki, mint ahogy megbeszélték. Nem is tudott, hiszen addigra már halott volt. Eddig a pontig mindenre emlékszik, utána viszont minden ködös és homályos. - Ködös - kérdezte Mira - vagy kiesett? - Ködös. Hangokról és kiáltozásról álmodik. Valaki a megtisztításról beszél, arról, hogy a rosszlányokat tisztára kell mosni. Almában sötét van és fázik. Ezek után az emlékeiben vagy az álmában úgy érzi, mint aki lebeg, és ennyi. Reggel az ágyában ébredt az FHIMK-nál, az ablak zárva volt és az egyenpizsamáját viselte. Rosszul volt, émelygett. Azóta is rémálmok gyötrik ezzel az éjszakával kapcsolatban. - Csak hangokra és érzésekre emlékszik? - Ezt mondta. Az emlék felszínre akar törni, de elfojtja. Szerintem eleget látott és hallott, hogy tudja az igazságot, de még gyerek volt, ezért a tudata blokkolja. Mira Eve arcát figyelte. A szavak mögött ott rejtőzött egy másik gyerek, egy másik trauma, egy másik elfojtás. - Abból, amit eddig mondtál és tudunk, mindez nagyon valószínű, nagyon hihető - mondta egy pillanat elteltével Mira. - A trauma és a kábítószer együttes hatása könnyen felépíthetett egy gátat a tudatában. - Odaadtam neki a névjegyed, és remélem, hogy felhív. Segíteni akar. Már új életet, szép életet él. Rendes társat talált magának. Ennek ellenére segíteni akar, és tudni, hogy ki gyilkolta meg a barátait és ki végzett kis híján vele is, ha valami meg nem állítja. - Ha felhív, azonnal fogadom. - Egyes emberek rettenetes dolgokat művelnek a gyerekekkel, csak mert megtehetik — mondta Dennis. Eve ránézett. - Az erősebb és a ravaszabb uralkodik, nem a gyere-

Halálos rejtekhely

347

kek. Egyesek nemhogy megvédenék őket, hanem mindenféle rettenetét követnek el a rovásukra. Nem sok igazán gonosz dolog van a világon, de ez az. Segíteni fogsz rajta, Charlie. Segíteni fogtok rajta. Eve visszaült a helyére. — Elképzelhetőnek tartom, hogy Nashville Jones megölte az öccsét, mert így akarta megóvni a gyerekeket. Visz- szavitte a kislányt, lefektette az ágyába, majd megszabadult a holttesttől. Nem tudta, hogy már így is tizenkét testet rejtenek a falak. Az öccsét és a húgát viszont meg kellett védenie, szóval maradt még dolga, igaz? Megrendezte a missziót, amire elküldött valakit, aki eljátszotta az öccse szerepét. Bárhogy is, de sikerült neki. — Miért nem az öccsét küldte? — gondolkodott hangosan Dennis. — Sajnálom, nem akartam beleszólni. — Semmi baj. Az öccse pszichés gondokkal küzdött. Szégyenlős volt, képzetlen és tapasztalatlan. Ha alaposan megvizsgáljuk az élettörténetét és összehasonlítjuk azzal, amit Afrikában gondoltak róla, akkor két különböző embert látunk magunk előtt. A misszióra egy jámbor, istenfélő, könyörületes, barátságos, társaságkedvelő ember utazott el, akit érdekelt a fényképezés, és így tovább. Montclair Jonesra ezek közül egyik tulajdonság sem illik. — Viszont azzal, hogy Nashville valaki mást küldött helyette Afrikába - vette át Mira szót —, kimutatta az öccse iránt érzett tiszteletét és szeretetét. Annak ellenére tisztelte és szerette, hogy tudott az általa elkövetett bűnökről. — Majd a sors váratlanul közbeszólt — tette hozzá Eve. — Légy került a levesbe. A misszionáriust felfalta egy gonosz oroszlán. Senki sem vesződött DNS-vizsgálattal vagy részletekbe menő azonosítással, mert mindenki úgy tudta, hogy ő nem más, mint Montclair Jones. Elhamvasztották, a hamvait visszaküldték az Államokba, és kész. Az új épületben még egy emléktáblát is felállítottak a tiszteletére. Habár ma megtudtam valakitől, hogy ez az egész sületlenség. Jones úgy vélte, hogy teszi, amit tennie kell, átadta magát a felsőbb hatalom irányításának. Megmentette

348

J. D. Robb a kislányt, aki a lelki megrázkódtatás és a kábítószer miatt képtelen pontosan visszaemlékezni arra, hogy mi történt vele. Véleményem szerint úgy fékezte meg az öccsét, hogy megölte, majd próbálta védeni azzal, hogy úgy rendezte, mintha a családi hagyományoknak megfelelően misszióra utazna. - Ebben az esetben találnia kellett valakit, aki magára ölti az öccse álarcát — mutatott rá Roarke. — Aha. Jones sok ilyen embert ismer. Ebben a világban él, szóval felkeresi azokat, akik már visszavonultak. Afrika nagy lehetőség azoknak, akiket vonz a misszionáriusi pálya, igaz? Talán... ajánl is valamit cserébe. Közli az illetővel, hogy ha egyszer haza akar majd jönni, akkor oké. Akkor már utazhat a saját neve alatt, a legifjabb Jonesnak meg majd bejelentik az eltűnését. Ami elég titokzatos, de jó munkát végzett, és ez a lényeg. - Elbűvölő - jegyezte meg Dennis, mire Roarke rámosolygott. — Gyilkolt, hogy ezzel másokat védjen. Ártatlanokat. Gyerekeket — biccentett a férje felé Mira. — Egy rábízott kislányt. Akiért felelősséget érzett. Akárcsak az öccse iránt. Igen, egy férfi, akit úgy neveltek és tanítottak, hogy vállalja a felelősséget és ő álljon a család élén, meghozhat egy ilyen döntést. Ellenben az is előfordulhatott, hogy dulakodni kezdtek a gyerek fölött, és nem gyilkosság történt, csupán baleset. - Ezt kétlem. — Nem. Arra gondolsz, és ebben egyet is értünk, hogy Nashville-t családfőnek nevelték, az öccsét pedig úgy, hogy engedelmességgel tartozik neki. Valószínűleg nem merészelt dacolni a bátyjával, legalábbis nem szemtől szemben. Ellenben abban is egyetértünk, hogy az adott pillanatban drog, alkohol, vagy az izzó szenvedély hatása alatt állt. - Izzó szenvedély? — Vallásos értelemben gondolom. Hozzátartozott a szertartáshoz, ha nem maga volt a szertartás. Ha Nashville gyilkolta meg Montclairt abban az épületben, ahol egészen

Halálos rejtekhely

349

addig próbálta beteljesíteni a küldetését, amit az életcéljának tekintett, akkor ez nagyon súlyos lelki következményekkel járt rá nézve. Eve felült a fotel karfájára. - Nem hiszem. Minden egybevág. - Először is mindent fel kellett adnia, és nem csupán pénzügyi értelemben - folytatta Mira. - Másodszor ne feledkezz meg Káin bélyegéről, elvégre testvérgyilkosságot követett el. Egy ilyen szigorú, vallásos közegben nevelkedett embernek ez súlyos teher. Még akkor is, ha meg tudja indokolni a tettét. Majd ahelyett, hogy feladta volna magát a rendőrségen, ő is elrejtette a holttestet. Nem önmaga, hanem az öccse, a családja és a küldetése érdekében. - Ezek szerint puszta önzetlenségnek tekintette a gyilkosságot? - Másképp hogyan tudott volna ilyen hosszan együtt élni vele? - kérdezett vissza Mira. - Akkor most miért menekül? Ez egyáltalán nem vall önzetlenségre. Nagyon is az önfenntartást szolgálja. - Biztos vagy benne, hogy menekül? - Eltűnt — emlékeztette Eve. - A bőröndjével és a pénzével együtt. Nem használja a hitelkártyáját, nem hívja fel a húgát. - Szerintem fel fogja hívni. A neveltetése arra kényszeríti, hogy visszajöjjön. Ez a kötelessége. - Az nagyban megkönnyítené a dolgom - felelt Eve. Csak annyit kellene tennem, hogy mindent rábizonyítok. - Bízom benne, hogy sikerülni fog. Ha az a lány... jobban mondva már felnőtt nő... Szóval DeLonna... - Már csak Lonna. Lonna Moon. - Szép név. Ha felhív, segítek neki visszaemlékezni arra az éjszakára. Leveszem a válláról a terhet, és te is megtudod, amire kíváncsi vagy. Két legyet egy csapásra, gondolta Eve. Talán Jonesnak is ez járt a fejében. Megszabadította az öccsét a gonosztól, miközben megadta a húgának az illúziót, amire szüksége volt.

Huszonegyedik fejezet

Később, ha már úgyis a földszinten voltak, az étkezőben vacsoráztak. Itt is állt egy karácsonyfa és itt is tűz égett a kandallóban. Az asztalra ízletes, sűrű leves és fűszervajjal megkent ropogós kenyér került. - Te sohasem vágytál testvérre? - kérdezte Eve. - Megelégedtem a barátaimmal. Nem kívántam másik gyereket az apámnak. - Aha, nekem sem fordult meg soha a fejemben, hogy lehetne egy húgom vagy öcsém. Tiszta dráma lett volna az életünk, mi? Mármint úgy értem, hogy Peabodynak vagy a hozzá hasonló embereknek jót tesz, ha népes családban nőnek fel. Jobban mondva így elégedettek - javította ki magát Eve. - A nagy család hozzátett valamit a személyiségéhez. A nyakam rá, hogy rengeteget civakodtak, miközben felnőtt, de gondolom, ez hozzátartozik. Mondjuk. - Feltehetően. - Meg aztán ott a rivalizálás. Ki mit kap, ki gondolja azt, hogy igazságtalanul kevés jutott neki valamiből... vagy egyszerűen csak azt akarja, ami a másiké. - Az jár a fejedben, hogy a Jones családban is ez történt? - Nem tudom. Ezen is rágódom. A család igazi aknamező. Még a legjobb helyeken sem kerülheti el az ember az apró csapdákat. Velünk történt, ami történt. Mocskos volt és fájdalmas, de ennyi. Mint az áldozatok közül néhánynak. Nem mindegyiknek, azonban néhánynak. A gyermekkorod miatt akarsz menedéket építeni az épületből, ami még mindig gyilkossági helyszín. - Történt, ami történt - bólintott Roarke. - Ha az ember benne van, akkor nem más, csak az élete, bármilyen kegyetlen. - Viszont továbblépve és visszanézve is nehéz, és amikor valaki mást látunk, aki ugyanazon ment keresztül...

350

J. D. Robb - Különösen akkor, ha az a bizonyos másik gyenge. Maradéktalanul egyetértek azzal, amit Dennis a gonoszról mondott. Mindketten rengeteg gonosz dolgot láttunk, de sokkal érzékenyebben érint minket, ha egy gyerek az áldozat. Nagyon sokat számít, ha van az embernek annyi hatalma, hogy megfékezze. - Szerintem Jones úgy fékezte meg, hogy fogalma sem volt arról, milyen messzire ment már addig az öccse. Nem hiszem, hogy képes lett volna együtt élni azzal a tudattal. Még úgy sem, hogy a testvéréről van szó. —Jó embernek tartod. Eve megrázta a fejét. - Embernek tartom, aki minden erejével igyekszik alátámasztani a tettét. Ebben segíthetek neki. Ellenben ha minden úgy történt, ahogy gondolom, akkor az nem helyes. Az áldozatok hozzátartozóinak az életében tizenöt éven keresztül hatalmas lyuk tátongott, amit a „nem tudás” ütött. Oké, talán, de csak talán előfordulhat, hogy Nash nem tudott a gyilkosságokról. Én viszont inkább ügy látom, hogy elfojtotta ezt a tudást. Valahogy meggyőzte magát arról, hogy Lonna lett volna az első. - Én meg úgy vélem — tört kétfelé egy szelet kenyeret Roarke, és a másik felét a felesége felé nyújtotta -, hogy fel sem tudta fogni. Elvégre a testvéréről volt szó. A tulajdon öccséről. El sem jutott a tudatáig, hogy képes volt gyilkolni, ráadásul nem az első alkalommal kapta rajta. - Talán ez a helyzet - harapott bele Eve a kenyérbe. Talán. Viszont ez annyit jelent, hogy homokba dugta a fejét. Továbbá hogyan hagyhatta rémálmok között vergődni a rábízott kislányt és tudatlanságban az áldozatok hozzátartozóit csak azért, mert képtelen volt szembenézni a történtekkel? - Egyre gondolunk - simította meg finoman a felesége kezét Roarke. — Veled ugyanezt tették a titokszolgálat emberei, ha nem rosszabbat. Tudták, mit művel veled Troy, talán végig is hallgatták, mégis fontosabbnak tartották a küldetésüket, hogy úgy mondjam annál, hogy

Halálos rejtekhely

351

közbeavatkozzanak. Még az életed is feláldozták volna. Eve arra gondolt, hogy a férje nem felejt, és képtelen megbocsátani. Érthető. O is képtelen rá. —Jones pedig az öccsét helyezte a gyerekek szükségletei és jóléte elé. Ezeknek a kislányoknak már tizenöt éve igazságot kellett volna szolgáltatni. - Ezzel tökéletesen egyetértek, viszont azzal is tisztában vagyok, hogy miért tette, amit tett. Mint ahogy te is - rázta meg a fejét Eve. — Persze ettől még nem lesz helyes. Nash mártírt csinált egy gyilkosból, és sokakat hagyott hosszú időn keresztül szenvedni. - Állítólag a vér nagyon erős kötelék. - Aha, én is effélét emlegettem Peabodynak. Ha ez igaz, akkor Nash pontosan azt fogja tenni, amit Mira feltételez. Visszajön. Márpedig akkor nem találhat készületlenül. Eve leült az otthoni irodájában és tüzetesen átnézett minden apróságot, amiről úgy vélte, Nashville Jones nyomára vezetheti. A pénzügyi adatait - melyeket e-mailben az államügyészhez is elküldött, hátha elég arra, hogy ez alapján befagyassza a számláját —, az orvosi kartonját, a tanulmányait, az utazásait. Szinte minden egyes útja, még azok is, melyeket gyermekkorában tett meg, elsősorban a munkájához kapcsolódott. Elvonult valami csöndes és nyugodt helyre, konferenciákon vett részt, misszióra ment. Terjesztette az igét, vagy újabb és újabb módszereket sajátított el, melyekkel a jövőben terjesztheti. És egyesek még őt tartják munkamániásnak? Amenynyire meg tudta állapítani, Nashville Jonesnak gyakorlatilag alig volt magánélete. Mindezt már ő is átélte, ismerte az érzést. Lefuttatott egy keresést Nash cikkeire, meg az otthonokra, melyek alapításában részt vett. Gondosan elolvasta az eredményt, hátha talál valami támpontot, ami alapján továbbléphet.

352

J. D. Robb Nem volt kedvenc helye, ahová szívesen visszajárt. Semmiféle eldugott kunyhót nem talált az erdő mélyén. Ennek ellenére mindent kijegyzetelt, amit akár csak egy kicsit is érdekesnek tartott, majd ugyanezt megismételte Nash öccsével, akit az elmélete szerint New Yorkban ért a halál, nem több ezer mérföldnyire az otthonától, az oroszlánok lakta dzsungelben. - Sohasem indult útnak egyedül - bökött ujjával a levegőbe, amikor Roarke csatlakozott hozzá. - Egyetlen alkalommal sem azok közül, amelyeket végignéztem. Még a nővéréhez sem... akit mellesleg a helyiek értesítettek. Jones nem vitte magával az útlevelét, szóval nem egy ausztrál birkafarmon bujkál, de az ottaniak némi nyomásra beleegyeztek, hogy figyelik a legidősebb Jones hívásait. Tudni fogjuk, ha megpróbálja felvenni vele a kapcsolatot. - Egyesek pontosan olyanok, mint amilyennek látszanak — jegyezte meg Roarke. — Tisztelik a törvényt. - Egyesek. A legkisebb Jones is mindig kísérettel utazott. Vagy a bátyja tartott vele, vagy a nővére, vagy a szülei. Egyetlenegyszer ment misszióra, akkor is az apja játszotta mellette a gardedám szerepét, vagy hogyan is kell ezt mondani. Minden, amit találtam, arra utal, hogy csakis társaságban indultak útnak. Ezért nem veszem be, hogy hirtelen egyes- egyedül Afrikába küldték. Hogy kibújjon a tojáshéjból. - Magadban már eldöntötted, hogy a legkisebb Jones sohasem járt Afrikában. - Igen, de ez még nem bizonyíték, viszont alátámasztja az elméletem. Indulok — mondta Eve. — Azonnal indulok. Oda, ahol nincsenek holttestek. - Időnként mindenki megteszi. Most, hogy említed, felmerült bennem, hogy az ünnepek után elmehetnénk valahová néhány napra. Valahová, ahol nincsenek holttestek. -Ó.

Roarke megcirógatta Eve álián a gödröcskét. -A szokásos lelkesedés. Kék égre, kék tengerre, fehér homokos partra gondoltam, ahol ostoba nevű italokat

Halálos rejtekhely

353

iszunk, amibe még napernyőt is állítottak. - Ó - ismételte meg Eve, de már teljesen más hangon. - Tudom, hogy mi a gyengéd - csókolta meg finoman Roarke. - A szigetre céloztam, hacsak nincs valami másik, titkos vágyad valahol a trópusokon. Nem minden férjnek van saját szigete, gondolta Eve. Lassan kezdett hozzászokni, legalábbis már nem találta annyira furcsának, mint kezdetben. Mert a fehér homok és a kéklő tenger mágnesként vonzotta. - Találok rá időt, ha nem leszek forró nyomon. - A szigeten is forróság vár ránk. Kísérletképp már be is írtam a naptáradba. - Az az átkozott naptár saját életet él. - Ami annyit tesz, hogy te is. - Aha. O viszont nem - mutatott Jones fényképére Eve. — Már megértettem, hogy neki a munkája az élete. Az első benyomásom viszont az volt róla, hogy kiegyensúlyozott és elégedett. Ellentétben az öccsével, akit olyan szorosan körülvettek, hogy gyakorlatilag elnyomták. Ahogy azt már mondtam, nem magányos utazó, legalábbis eddig pontosan az ellenkezőjére találtam bizonyítékokat. Nem volt munkája és kapcsolata sem, hacsak nem számítom Shelbyt és az el- híresült oráljait. - Inkább ne. - Nem meséltek a barátairól, még az intézmény dolgozói is csak általánosságokban beszéltek róla. Nem hagyott mély benyomást az emberekben. Súlytalan volt. Mennyi most az idő Zimbabwében? - Túl késő van. Akárcsak itt. Aludjunk rá egyet — állította talpra a feleségét Roarke. — Ha Mira nem téved, márpedig általában nem szokott, akkor, visszajön vagy legalábbis felhívja a húgát. Mit gondolsz, Philadelphia beszámol majd róla? - Szerintem igen. Akármilyen erős kötelék a vér, Philadelphia rémült és zavart. Márpedig a rémült és zavart emberek a rendőrséghez fordulnak. - Akkor tényleg aludjunk rá egyet. Kifelé menet Eve megállt és hátranézett a táblára.

354

J. D. Robb - Az utolsó áldozat? Nem találjuk sehol a rendszerben, pedig már órák óta keressük. Feeney globális szintre emelte a kutatást, és még így sincs nyoma. Mint aki nem is létezett. — Számodra létezik. Eve arra gondolt, egyelőre meg kell elégednie ennyivel.

Már minden arcot ismert, és alig emlékezett az álmára. Arra egyáltalán nem, hogy a kislányok mit mondtak neki. Úgy érezte, nem maradt sok mondanivalójuk. Valahogy eléje keveredtek. Ha a helyes utat választotta, ha igaznak bizonyulnak a megérzései, akkor igazságot szolgáltat nekik. Még a szeretteiknek is meg tudja adni a hiányzó válaszokat. Ha viszont tévedett, akkor vissza kell térnie a rajtvonalra, hogy mindent elölről kezdjen. Ezt öltözködés közben Roarke-val is megosztotta. - Nem tévedsz, legalábbis a lényeges kérdéseket illetően nem. Én is aludtam rá egyet - tette hozzá. - Egy férfi nem adja fel a munkáját, nem adja fel a céljait, amiért addig elszántan küzdött, és nem hagyja el a húgát, akit eddig mindenáron védelmezett. - Talán van valakije. Szeretőt tart, akivel most mindenképpen találkozni akart. Nem hiszem - folytatta Eve. - Már biztosan megtaláltam volna, ha fontos az életében az a nő, vagy éppenséggel férfi. Ráadásul a szex sokkal lényegtelenebb szerepet foglal el az életében, mint a küldetése és a húga. Nem hagyta volna magára, hogy egyedül nézzen szembe velem, hacsak nincs rá jó oka. Vagy végső kétségbeesésében. -Vagyis egyrészt arra építkezel, hogy Jones belekeveredett valahogy az ügybe, másrészt pedig egy nő gyermekkori emlékeire támaszkodsz, amelyeket szinte teljesen elfojt magában. Eve leült egy pillanatra, és miközben ivott néhány korty kávét, elgondolkodott a férje szavain. - Abban igazad van, hogy megragadtam az ügy

Halálos rejtekhely

355

lényegét, de rengeteg még a megválaszolatlan kérdés, ami megaka

Halálos rejtekhely

}55

dályozza, hogy minden a helyére kerüljön. Ha nem Mont- clair Jones járt Afrikában, márpedig biztosra veszem, hogy be sem tette a lábát arra a földrészre, akkor ki végezte az oroszlán emésztőrendszerében és miért egyezett bele abba, hogy eljátssza a legkisebb Jones szerepét? Mit csinált Jones az öccse holttestével? Egy sorozatgyilkost csak a halál vagy a börtön állít meg. Csavarkulcs került a gépezetbe. - Homokszem, de amúgy igazad van. Talán akkor éjei, amikor DeLonna került volna sorra, Jones felfedezte őket, de nem került sor a testvérgyilkosságra, mert az öccse megrettent a haragjától, a börtön gondolatától, és beleegyezett, hogy Afrikába utazik. Odaát arra a rövid időre képes volt uralkodni a vágyain. Talán még azt is elhitte, hogy valóban egy felsőbb hatalom mentette meg és mutatta meg neki a helyes utat. Majd a sors, az igazság, vagy nevezzük, ahogy akarjuk, közbelépett, és kirótta rá a méltó büntetést. - Nem tetszik ez a forgatókönyv. Nem tetszik, mert már túlmutat a valószínű lehetőségek határán. Meg azért sem, mert nem veszem be, és szerintem te sem, hogy képes volt leállni tizenkét kislány meggyilkolása után. Az időegyenes szerint minden három hét alatt történt. Tizenkét gyilkosság durván tizennyolc nap alatt. Aki erre képes, az nem hág"ja ilyen egyszerűen abba azzal a felkiáltással, hogy „halleluja, megbántam a bűnöm, és most megyek Zimbabwébe terjeszteni az igét”. Roarke barátságosan megbökte a felesége karját. - Látom, mennyire szereted kimondani azt, hogy Zimbabwe. - Alig bírom abbahagyni. Ellenben nem az számít, hogy nekem mi tetszik vagy mi nem. Az számít, hogy mi a valószínű - állt fel Eve. - Azonnal felhívom Zimbabwét, és mielőtt bemegyek dolgozni, frissítem a jegyzeteimet. - Elkísérlek — karolta át Roarke a felesége derekát. Kifelé menet a macska is kiosont mellettük. — Ott még nem is jártunk. Mármint Afrikában. - Mi nem, de te egyedül?

356

J. D. Robb - Olyan keveset, hogy beszélni sem érdemes róla. Annak ellenére, hogy rengeteg kivételes csempészútvonal lényeges állomása. Azok az idők viszont már régen elmúltak — táncoltatta meg az ujjait Eve oldalán Roarke. — Elmehetnénk egy szafarira. - Most biztosan csak viccelsz. Még abban sem vagyok biztos, hogy a tehenek nem törnek bosszúból világuralomra. Miért kockáztassam meg, hogy odamegyek a szabadon sétáló oroszlánok és akkora kígyók közé, amelyek egészben lenyelik az embert? Ja, meg a folyós homok. Láttam videón. Persze azóta megtanultam, hogyan keveredjek ki belőle, ha véletlenül mégis beleesnék. - Komolyan mondod? - Aha, de hosszú történet. Idővel kapsz majd néhány tippet. A folyó. - Melyik? Ha jól emlékszem, Afrikában sok a folyó. - Nem Afrikában. Itt. Jones akár a folyóba is dobhatta az öccse holttestét, miután nehezéket kötött rá. Vagy átvihette New Jersey-be, fel Connecticutba, valahová, ahol kevés az ember, viszont nagy szabad területek vannak és sok a fa, hogy ott temesse el. Most is van egy furgonuk, de nem azzal menekült. Talán régen is volt. Ennek is utána lehet nézni. - Addig is az irodámban leszek. Eve elsőként az íróasztalához lépett, és látta, hogy villog egy figyelmeztető fény. Lekérte és elolvasta a beérkezett üzenetet. - A francba! Roarke az irodájába vezető ajtóból fordult vissza. - Rossz hírt kaptál? - Nem, nem, Zimbabwéből küldtek néhány órája egy e-mailt. Ez az idióta Föld a tengelyével meg a forgásával együtt. Egy képet kaptam. Jobban mondva kettőt. Roarke kíváncsian odalépett a feleségéhez, és együtt nézték a két fotót. Az egyiken parafa kalapos, sárga napszem- üveges, khakiingbe és nadrágba öltözött férfi állt mosolyogva, nyakában fényképezőgéppel. A háttérben alacsony, fehér épület látszott.

Halálos rejtekhely

357

— Az állítólagos Montclair Jones. Akár ő is lehet. A testalkatuk és a bőrszínük mindenesetre megegyezik. Viszont a kalap és a napszemüveg miatt nem lehetünk benne teljesen biztosak. A következő egy csoportkép, de azon is így öltözött. A következő fotón az ugyanolyan ruhát viselő férfi több másik között állt. A felvételek készítésének a helyszíne megegyezett. — Kinagyíthatom és élesíthetek rajta. Az eredményt ösz- szevethetem az utoljára készült igazolványképével. Viszont előtte... - fordult a ’linkje felé, és felhívta Philadelphia magánszámát. Philadelphia még azelőtt felvette, hogy az első csengés véget ért. - Megtalálta Nasht, hadnagy? — Nem. Átküldők egy képet. Szeretném, ha megmondaná, ki látható rajta. - Ó. Pedig biztosra vettem, hogy... Kinek a képét? Elnézést, hiszen nem is tudja, különben miért kérdezné? - Már küldöm is. - Igen, látom. Egy pillanat. Meg is érkezett. O, ő... majd felsóhajtott és megrázta a fejét. — Annyira a bátyám és az öcsém járnak a fejemben, hogy egy pillanatra azt hittem, Montyt látom, de ő... hogy is hívták? Egy kis ideig nálunk dolgozott, de amennyire emlékszem, sehol sem maradt meg hosszú ideig. Történetesen az egyik unokatestvérünk. Távoli rokon. Ennek ellenére sokkal inkább nézték Monty bátyjának, mint Nasht. Itt van a nyelvem hegyén. Kvle! Igen, igen, Kyle Channing. Anyai ágon harmad-, negyed- vagy ötöd- unokatestvérünk. — Biztos benne? - Persze, ő Kyle, de ez a kép elég régi lehet. Szerintem évekkel ezelőtt készült. Már a negyvenes éveit tapossa. Honnan szerezte a fotót? — Átmegyek magához — bontotta Eve a vonalat, majd tenyerével nagyot csapott az asztalra. — Tudtam! - Valószínűségek ide vagy oda, úgy tűnik, a teóriád megállja a helyét.

358

J. D. Robb -Jones az unokaöccsét küldte el az öccse nevében, az öccse útlevelével. Talán fizetett neki, megzsarolta, vagy csak szívességet kért tőle. A lényeg, hogy Montclair Jones nem utazott Afrikába. Nem is halt meg Afrikában. Helyette megölt tizenkét kislányt, és csak azért nem tizenhármat vagy még többet, mert a bátyja megfékezte. Most mennem kell. - Ugye felhívsz, ha Jones visszatér? Szeretném hallani a teljes történetet. - Én is. Eve felkapta a 'linkjét és a lépcsőn lefelé menet hívta Peabodyt. - Azonnal indulj az FHIMK-hoz. Ott találkozunk. - Oké, csak most... - Nem. Zimbabwéből kaptam két képet, és Philadelphia épp az imént azonosította a rajtuk szereplő személyt. Nem az öccse, hanem egy bizonyos Kyle Channing szerepel rajtuk. - Igazad volt. - Naná — kapta le a kabátját a lépcsőkorlát oszlopáról Eve. — Azonnal indulj - bújt bele, majd hirtelen eszébe jutott, hogy előző este felvitte az irodájába. Akkor meg hogyan... Summerset, döbbent rá a válaszra, majd úgy vélte, jobb, ha ezen nem gondolkodik tovább. Amikor Eve megérkezett, Philadelphia fel és alá járkált az előtérben. - Teljesen összezavarodtam, hadnagy, és nagyon aggódom. Félek, hogy történt valami Nashsel. Végighívtam a kórházakat, az egészségügyi központokat, de... azt hiszem, hivatalosan is jelentenem kell az eltűnését. - Már körözzük. A bátyja nem eltűnt személy, egyszerűen csak nincs itt. - Meg is betegedhetett - erősködött Philadelphia. - Az elmúlt napokban olyan sok stressz érte... - Ez az egész kicsit régebben kezdődött — nézett körül Eve a zajosan közeledő gyerekek láttán. — Itt meg mi

Halálos rejtekhely

359

folyik? -Ha tudnám, akkor el... Ja, a bentlakókra céloz. Most váltják egymást a csoportok az étkezőben, és kezdődnek az első órák, az első terápiás foglalkozások — csavargatta idegesen a haját Philadelphia, melyet aznap leengedve viselt. Fontos, hogy semmi se törje meg a gyerekek rutinját. - Nem hiszem, hogy itt kellene folytatnunk a beszélgetést - intette oda magához Eve a gondnoknőt. - A társam már elindult ide. Ha megérkezik, küldje Ms. Jones irodájába. Eve előrement és megvárta, hogy Philadelphia kövesse. Miután átlépték a küszöböt, becsukta az ajtót. - Azt a fényképet, amelyen azonosította Kyle Channin- get, Zimbabwében készítették tizennégy évvel ezelőtt. Minden jel arra mutat, hogy nem az öccse utazott Zimbabwébe, hanem ez a Channing, méghozzá Montclair Jones nevében és papírjaival. - Ez nevetséges. Képtelenség. - Hívja fel az unokaöccsét — intett az asztalon álló link felé Eve. - Szeretnék beszélni vele. - Fogalmam sincs, hogyan tudnám elérni. Azt sem tudom, hol van most. - Mikor beszélt vele utoljára? - Nem tudom. Legalábbis pontosan nem — ült le Philadelphia, és a teste köré fonta a karját. — Alig ismertem. Többnyire Nashsel töltötte az idejét. Kyle nomád, folyton utazik. Evekkel ezelőtt eltöltött nálunk egy kis időt két misz- szió között. Még apróbb munkákban is segített. Afrikába Monty utazott, hadnagy. Az öcsém. Ott is halt meg. - Nem, ez nem igaz. Monty, az öccse nem illett sehová, zavart volt, szégyenlős, aki sem magával, sem Nashsel nem tudta felvenni a versenyt. Egészségtelen érzelmeket táplált Shelby Stubacker iránt. Lehet, hogy a lány kezdeményezett, az viszont biztos, hogy könyörtelenül kihasználta az ebből származó előnyöket folytatta Eve, miközben Peabody is megérkezett. - Amikor Shelby megkapta, amit akart, vagyis a

360

J. D. Robb segítségével nyomtalanul eltűnt a rendszerből, egyszerűen lekoptatta. Gyerek volt, méghozzá kemény gyerek. Talán mondott vagy csinált valamit, amivel megbántotta, felbosszantotta az öccsét, esetleg értéktelennek érezte magát tőle. - Nem, nem. Nem. Velem megbeszélte volna. - Megbeszélte volna a nővérével, hogy egy tizenhárom éves kislány kielégítette? Nem hiszem. Képzelje, ahogy szégyelli magát. Tudja, hogy rosszat tesz, ami ellentétes a szabályokkal és a neveltetésével. Mindezt a lány hibájából. Shelby hibájából. Aki a rosszlányok egyike tette hozzá Eve, amikor eszébe jutottak Lonna szavai. Ezért meg kell büntetnie, vagy megmentenie, esetleg mindkettő. Jóvá kell tennie... elmosni a bűnt. Mindent eltervez, és amikor egy éjjel Shelby a Menedékbe készül, az öccse otthonába, mivel ez az új, tiszta épület nem az őotthona, csapdát állít. Shelby is a sajátjának érzi a Menedéket, ahol berendezheti a saját klubját, de erre már nem kerül sor. Még úgy sem, hogy akkor egy másik lány társaságában érkezik. - Ezt nem tudhatja, ezt csak hiszi. Nem tudhatja. - így látom magam előtt - ellenkezett Eve. - Ha összerakok mindent, amit eddig megtudtam, ez a kép rajzolódik ki. Shelby talán közli az öccsével, hogy kopjon le, de ő már felkészült. Mondjuk nyugtatót kevert néhány üveg sörbe. Tudja, hogy Shelby szereti, és felajánlotta, hogy odaadja, ha maradhat. Igen, valóban maga előtt látta a jelenetet. A hatalmas, üres épületet, a kislányokat és a fiatal férfit az ajánlatával. Az ajánlatával és a küldetéstudatával. - A lányok elfogadják a sört. Érkezés előtt vettek valami rágcsálnivalót a szomszédos kisboltban, így most esznek és isznak. Shelby talán megmutatja a helyet, s közben a terveiről beszél a haverjának, annak a csinos ázsiai kislánynak. A gondolkodásuk kezd tompulni, de mire észreveszik, hogy mi történik velük, ha egyáltalán észreveszik, már késő. Elveszítik az eszméletüket. - Kérem, hagyja abba — könnyezett Philadelphia. —

Halálos rejtekhely

361

Kérem. - A következő hetekben sorra jöttek a lányok, vagy az öccse csalta oda őket. Addigra rádöbbent, hogy neki ez az életcélja, a küldetése. Eleget tudott az ácsszakmáról ahhoz, hogy felhúzzon néhány gipszkarton falat. Szerintem még büszke is volt magára, hogy milyen remek munkát végzett. Már sohasem lesz egyedül. A lányok örökké vele maradnak a saját kezűleg épített otthonában. Abban, ami csak az övé. Viszont az egyik éjjel DeLonna kiszökik és odamegy, hogy megkeresse Shelbyt, mert semmi sem úgy történt, ahogy azt megbeszélték. Nash követi, mindent lát, de semmit sem ért. - DeLonna. O nem... - Dehogynem - támaszkodott meg tenyerével az asztalon Eve, és előrehajolt. - Találkozni akart Shelbyvel, ezért egy szeptemberi estén kimászott a szobája résnyire nyitott ablakán, és elment a régi házhoz. Rátaláltam. Sok mindenre emlékszik, és még több mindenre fog. Azon az estén a bátyja rajtakapta az öccsét a Menedékben. Amikor Nash észrevette az eszméletlen, meztelen DeLonnát, valamint a rá váró vízzel teli kádat, kiabálni kezdett. Talán össze is verekedtek. Árulja el, mit tett volna Nash, ha rajtakapja az öccsüket, miközben vízbe akarja fojtani az egyik, maguk gondjaira bízott kislányt. - Ez nem... Megszakadt volna a szíve. Erről tudnék. - Nem, ha el akarta titkolni. Ha úgy érezte, családfőként magát is kötelessége megvédeni. Márpedig ez a rettenetes eset akkor történt, amikor ő állt a család élén. Az öccse megzavarodott. Miközben gondoskodott róla, visszahozta a még mindig eszméletlen DeLonnát, ráadta a hálóingét és becsukta az ablakot. Maga elől pedig elhallgatta az egészet. - Nem, DeLonna biztosan téved - jelentette ki Philadelphia, de hangjába a kételkedés mellé már beférkőzött a rettegés. - Sohasem árulta el. Hogyan is tehette volna? Magának nem volt szabad megtudnia, mit művelt az

362

J. D. Robb öccsük, milyen szörnyű bűnt követett el a család legfiatalabb tagja. Ezért csupán annyit mondott, hogy elküldte Montyt Afrikába. - Nem. Nem. Monty maga mondta, hogy Afrikába megy - költözött remény Philadelphia hangjába és a tekintetébe. — Belátja már, hogy téved? Monty odajött hozzám és panaszkodott, hogy Nash elküldi. Annyira félt, hogy még sírt is és könyörgött, hogy maradhasson. Nashsel még vitatkoztunk is ezen. Eve szigorú pillantást vetett rá. - Ez mikor történt? - Néhány nappal a távozása előtt. Csupán néhány nappal előtte. Nash megmakacsolta magát, holott ez egyáltalán nem jellemző rá, és mindent villámgyorsan elintézett. Olyasmit mondott, hogy ez Monty érdekében történik, és nincs más választása. Még azt sem hagyta, hogy kikísérjem őket az állomásra. - Kyle akkor még itt volt? - Nem. Nem... izé... — bicsaklott meg alig hallhatóan Philadelphia hangja a félelemtől. — Azt hiszem, egy vagy két nappal korábban elutazott, de már nem igazán emlékszem rá. Zűrös időszak volt. Úgy éreztem, idegenek közé küldjük Montyt, olyan helyre, amit nem ismer, hogy azt tegye, amire képtelen. Ennek ellenére megállta a helyét. Nashnek volt igaza. Azt mondta... - Monty sohasem járt Afrikában. Kyle utazott el helyette. Eddig miért nem említette, hogy vitatkoztak? - Nem gondoltam, hogy az a régi családi vita ilyen sokat számít. Erre az egészre biztosan van valami más magyarázat. Nash majd mindent helyretesz. - Nash mennyi ideig volt oda, amikor elvitte Montyt az állomásra? Nehogy hazudjon - figyelmeztette Eve, amikor látta, hogy Philadelphia habozik. - Azzal nem segít a bátyján. - Órákig nem jött vissza. Az egész napot távol töltötte. Nagyon haragudtam rá ezért. Azt vágtam a fejéhez, hogy inkább nem jött vissza, csakhogy ne kelljen a szemembe

Halálos rejtekhely

363

néznie azok után, amit csinált. Megbántottam. Láttam a szemén, hogy ezzel nagyon megbántottam. - Mit csinált, miután kivitte Montyt az állomásra és visz- szajött? - Be... Egyenesen bement a Csendes Szobába. Akkor még nem is végeztünk a berendezésével. Dolgoztunk rajta, de tisztán emlékszem, mert mindketten olyan idegesek voltunk, hogy alig szóltunk egymáshoz. Bement a Csendes Szobába és azt mondta, hogy senki se zavarja. - Oda - gondolkodott hangosan Eve —, ahová Monty emléktábláját állították? - Igen, ott szoktunk meditálni és feltöltődni. Nash több mint egy órán át maradt. Sőt majdnem két óra hosszat. Másnapig kerültük egymást, amikor is kaptunk Montytól egy e-mailt, amelyben tudatta, hogy épségben megérkezett. Azt is hozzátette, hogy csodálatos volt az utazás és úgy érzi, a Föld legspirituálisabb szegletében kötött ki. Olyan boldogság áradt a leveléből, hogy azonnal bocsánatot kértem Nash- től. Beismertem a tévedésem. Utána a dolgok visszatértek a megszokott kerékvágásba. Lefoglalt bennünket, hogy berendezkedjünk és kialakítsuk a napi rutinunkat. - Peabody, irány a Csendes Szoba. Kutassuk át újra, de ezúttal mindent szedjünk darabokra, amit csak lehet. - Értettem, hadnagy. - Miért? - kérdezte ellentmondást nem tűrő hangon Philadelphia. - Egyszer már átkutatták. - Megint megnézzük. Azt mondta, még nem fejezték be a berendezését. Egészen pontosan mit értett ez alatt? - Még nem volt kifestve és a padokat sem szereltük be. Nem akartuk, hogy kápolna benyomását keltse, inkább olyan helyet képzeltünk el, ahol az ember elmerülhet a gondolataiban. A fali szökőkút, a virágok és a növények is hiányoztak. - Oké. Folytassák a megszokott teendőiket. A társammal átkutatjuk a Csendes Szobát. Senki se zavarjon bennünket. - Hadnagy — állt fel Philadelphia, mint akit egyszerre

364

J. D. Robb sebzett meg a bátyja és az öccse. — Monty... Monty sohasem járt Afrikában. - Nem, valóban nem járt. - Úgy gondolja, azt hiszi, hogy Nash... bántotta, pedig képtelen lett volna rá. Képtelen ártani egy emberi lénynek. Ráadásul nagyon szerette Montyt. Nem bántotta. Erre akár meg is esküszöm. - Akkor hol van most? Meg tudja mondani, hol vannak a testvérei? - Nem, nem tudom, de imádkozom, hogy maga megtalálja őket. Az irodából kifelé menet Eve előhúzta a 'linkjét, úgy indult a Csendes Szoba felé. - Odabent tilos az elektronikus eszközök használata figyelmeztette Shivitz. Eve válasz nélkül hagyta és belépett az ajtón. Peabody már leemelt néhány festményt a falról és éppen egy kisméretű szkennerrel vizsgálta őket. - A halál vagy a börtön — mondta Eve. - Ez a kettő állíthat meg egy sorozatgyilkost. - Pontosan. Roarke. - Hadnagy - hallatszott Roarke hangja Eve 'linkjéből. - Szeretnék kérni egy szívességet. Megvizsgáltuk Jones számláját, de nem találtunk rajta gyanús pénzmozgást. - Szeretnéd, ha én is vetnék rá egy pillantást? - Nem, a húga intézi a pénzügyeit, szóval ott nem találsz semmit. Ellenben lehetséges, hogy egy másik számlát is fenntart, amiről a húga nem tud semmit. Egy titkos számlát. - Más pénze után szimatolni nem szívesség, hanem szórakozás. - Sejtettem, hogy ezt mondod. - Szólok, ha találtam valamit. - Szerintem elképzelhető, hogy az öccse neve alatt vezeti. Talán Montclairt kellene keresned. - Csak felbosszantasz, ha megmondod, hogyan játsszam a saját játékomat.

Halálos rejtekhely

365

- Oké. Jó szórakozást — bontotta Eve a vonalat. — Két módon történhetett — fordult Peabody felé. - Vagy Jones eljátszotta, hogy az öccse elutazik, miközben megölte és eltüntette a holttestet, ami nem más, mint előre megfontolt szándékkal elkövetett gyilkosság. A másik lehetőség, hogy elvitte valahová, ahol azóta is lakat alatt tartják. - Halál vagy börtön. - Aha. Ha megölte, akkor a kihallgatáson addig kérdezzük, amíg el nem árulja a részleteket. Ha csak elbújtatta valahová, akkor meg kell tudnunk, hogy hová. Az, hogy elzárjunk valakit a világtól, de mégse juttassuk börtönbe, sok pénzt emészt fel, ráadásul nyugodt hely kell hozzá. - Valami intézet? - Ehhez kell a pénz. Roarke már elkezdte keresni. Lássuk, mit hagyott itt nekünk Jones. - Szerinted itt rejtett el valamit? - Szerintem nem csak üldögélt idebent órák hosszat. Meditálni az irodájában vagy a szobájában is tudott volna, vagy egyszerűen tovább marad távol. A mindent tudó, mindent látó Quilla szerint sok időt tölt idebent - mozgatta meg Eve a vállát. — Gyerünk, szedjük darabokra ezt a szobát.

Huszonkettedik fejezet

Kivették a képeket a keretből, lehúzták a párnahuzatokat, kiemelték a növényeket a cserepekből, még a földet is kiborították. — Philadelphia szerint akkor még nem végeztek a festéssel sem — nézegette összevont szemöldökkel a falakat Eve. - Talán Nashnek is ugyanaz jutott az eszébe, mint az becsének, és elrejtett valamit a fal mögé. — Nagyobb szkennerre lesz szükség. Erre ugyan nincs sok esély, gondolta Eve, de hátha... — Gondoljuk végig. Hatalmas megrázkódtatás érte, bűntudat gyötri, és tudja, hogy a teljes hátralévő életét hazugságban kell leélnie. Idejön gondolkodni, imádkozni, meditálni, mindegy. Eltüntette az öccsét, és nem tud a húga szemébe nézni. O a család feje - folytatta Eve, miközben körbe járt a Csendes Szobában. - Tetteivel a hitét követi, vagy legalábbis erről próbálja meggyőzni magát. Egyedül kell megbirkóznia a problémával, holott eddig nem így csinálták, igaz? —Elindultak a takarítók és szkennert is hoznak magukkal - jelentette Peabody. - Mit mondtál? — Azt, hogy ezzel a problémával egyedül kell szembenéznie. Hitt a felsőbb hatalomban, igaz? — Izé... — Itt nincs semmi vallásos cucc. Nincs kereszt, Buddha, pentagram, csillagok, semmi. — Egyetlen felekezethez sem kötődnek, de azért nekik is megvannak a saját szimbólumaik. — Miféle szimbólumok? — A növények... azok jelképezik a növekedést, a földet. A gyertyák a tüzet. A falra festett felhők a levegőt juttatják az eszembe, és a... — A szökőkút. Vagyis a víz. Nash akkor kapta rajta az öccsét, amikor vízbe akarta fojtani Lonnát. Víz.

Halálos rejtekhely

367

A falat kétlábnyi szélességben műkő burkolta, azon csörgedezett végig a vékony, kristálytiszta vízsugár. Útja végén egy keskeny, zöld patinával borított rézmedencében gyűlt össze, melynek alját kavics borította. - Szép — jegyezte meg Peabody. — Otthon nekünk is volt a kertben egy szökőkutunk. Napenergiával működött. Az apám a szoláriumba is beépített egy csinos darabot. Azt hiszem, mi azt használtuk Csendes Szobának. Teleültettük növényekkel, raktunk bele kőpadokat és ülőpárnákat. Az üvegfaltól eltekintve nem sokban különbözött ettől. Sokszor. .. nem is figyelsz. - Hogy lehet ezt kikapcsolni? - A miénket a Nap hajtotta, de ennek lehet valahol egy főkapcsolója az irányítópanelen. Talán még vészleállítója is arra az esetre, ha megbolondul és elkezdi köpni a vizet mindenfelé - nézett fel Peabody a fölső keresztrúdra. - Szép a kialakítása... látod, ahogy felfelé vezeti a tekintetet, majd beleolvad a mennyezetbe? Ettől úgy tűnik, mintha egyenesen a falból folyna elő a víz. A vészleállítót viszont könnyen hozzáférhető helyre kell rejteni — guggolt le, majd négykézlábra ereszkedett a medence előtt. — Egyszerűen nem látom... Várj csak! Megvan. Itt egy alig észrevehető panel — nyitotta ki, és elfordította a mögötte rejtőző kapcsolót. A vízfolyás lassult, csepegéssé szelídült, majd elállt. - Hú. Jó a szemed. —Jól jön egy Peabody a háznál — ült le a sarkára Peabody, aki most valóban jól jött. - Olyan a szerkezete, hogy keringteti a vizet. Lecsorog a medencébe, majd felmegy a falba rejtett csövön, hogy újra lecsorogjon. - Nem a csatornába kerül? - Probléma esetén oda is le lehet engedni. - Tizenkét halott plusz a szökésben lévő gyanúsítottak egyenlő probléma. - Igaz — bújt vissza Peabody a panelhez, és elfordított egy másik kapcsolót. A vízszint szörcsögve csökkenni kezdett. -Jól jön a Peabody a háznál - térdelt a társa mellé Eve,

368

J. D. Robb majd feltűrte az ingujját és a kavicságyba merítette a kezét. Szükségünk lesz egy vödörre vagy valamire. - Máris kerítek egy vödröt vagy valamit. Eve tovább turkált az egyre alacsonyabb vízben, a sima fehér kövek között. Talán nincs itt semmi, gondolta. Lehet, hogy Nash tényleg csak ült és sajnálta magát, miközben azt kérdezte a világegyetemtől, miért pont az ő öccse vált gyilkossá. Az ujja hirtelen hozzáért valamihez. Amikor kihúzta, látott egy víztől csöpögő medált, amely ezüstláncon függött. Jobban mondva egy fél medált. Egyik oldalára a NASH nevet vésték, a másikra azt, hogy TESTVÉREK. - Nézz csak ide, Peabody - szólt hátra, amikor hallotta, hogy nyílik az ajtó. - Nyomon vagyunk. - Azt a! Rendes felfordulást csináltak. - Quilla — a francba. — Nem lenne szabad itt lenned. - Csak látni akartam, hogy mi folyik idebent. Hogy tudtak ekkora rendetlenséget csinálni? Az a szökőkútban volt? Miért tenné valaki a barátságnyakláncát a szökőkútba? Tiszta víz lett. - Egy szökőkút már csak ilyen. Barátságnyaklánc? - Naná. Közülünk is sokan hordanak LÖB-láncot. Tudja, ketté lehet törni, és a két fél passzol egymáshoz. Totál béna. A kijelentés ellenére Quilla pillantásán látszott, hogy ő is nagyon szeretne egyet. - Lehet. Akinek van, az a saját nevét viseli, vagy a Legjobb Örök Barátjáét? - Huh! A LOB-ét. Csak így van értelme, vagy nem? - Oké. Most menj ki. - Ne már, mindenki lábujjhegyen jár, mintha attól félne, hogy felébreszt valami szörnyeteget. Szörnyen unalmas. - Akkor nyomás unatkozni. Peabody — csattant fel Eve, amikor a társa megérkezett egy nagy fehér vödörrel. - Hé, neked nem lenne szabad idebent lenned. - Ez totál nem a Csendes Szoba. Úgy nem, ha maguk

Halálos rejtekhely

369

is itt vannak. Kimerik a szökőkutat? Segíthetek. - Szó sem lehet róla - jelentette ki határozottan Eve. — Kifelé. - A francba, ez totál béna - indult duzzogva kifelé Quilla. - Ennek van valahol egy párja, csak abba MONTY nevét vésték. - Barátságnyakláncot hordtak. Ez inkább a lányokra vagy a szerelmespárokra jellemző. Na meg a fiatal fiúkra. - Nash ide rejtette Monty láncát. A sajátja is itt lesz. így titokban egymás mellett tarthatta a medál két felét. Talán a bűntudata miatt, talán azért, hogy így tisztítsa meg. Mira majd elcsámcsog rajta. Tedd be egy zacskóba. Peabody elvette a medált és letette a vödröt. - Ki akarod szedni a köveket? - Várj egy kicsit... megvan. Teljes a készlet. Magasba emelt kezében ott csillogott a medál másik fele. Egyik oldalán MONTY neve állt, a másikon az, hogy ÖRÖK. - Az elejére a két testvér nevét vésték, a hátára azt, hogy „örök testvérek”. Viszont Nash képtelen volt viselni azok után, amit az öccse tett. Azt sem engedhette, hogy Monty megtartsa a sajátját. Csakis ő tudta, hogy itt vannak. Ezért töltött idebent olyan sok időt. Az öccse tettén gondolkodott és győzködte magát, hogy a lehető legjobb megoldást választotta. - Ha belegondol az ember, ez nagyon szomorú. - Talán igen, de egyben hatalmas ostobaság is. Az igazi felelősségvállalás azt jelenti, hogy az ember minden helyzetben azt teszi, ami helyes. Még akkor is, ha nehéz. Saját magát helyezte előtérbe, amikor úgy döntött, egyedül bánik el az öccsével. Olyan ez, mint az ebrablás. - Ebrab... Ja, DeWinter és Csonti. Oké, de az a kutya most nagyon boldog. - Az a kutya éppen ilyen boldog lenne, ha DeWinter a törvény szerint kezelte volna a helyzetet. Valami még hiányzik.

370

J. D. Robb - Hiányzik? - Valami, ami Nash húgát és nővérét jelképezi - merítette ismét a kavicsok közé Eve a kezét. - Továbbá az unokaöccse iránt nem érzett felelősséget? Sohasem jutott eszébe, hogy a halálba küldte, vagy valami ehhez hasonló? El kellett... — tévedt kotorászás közben az emléktáblára a tekintete.

Montclair Jones, Selma, Nashville és Philadelphia öccsének emlékére. Örökké él a szívünkben. - Él - dünnyögte Eve. - Vegyük le a falról azt a táblát. - Le akarod szerelni? - vakarta meg Peabody az orra tövét. - Odacsavarozták. Kerítenem kell egy... - Quilla! — emelte meg alig érezhetően a hangját Eve. A kislány azonnal bedugta fejét az ajtón. - Én csak... - Nem érdekes. Szerezz egy csavarhúzót. - Rajta vagyok! - Ez csak megerősíti az eddigi gyanúnkat - kezdte átrakni a nedves köveket a vödörbe Eve. - Azt viszont nem árulja el, hová tűnt Jones, vagy él-e még az öccse. - Megvan! - rohant be egyik kezében egy akkumulátoros csavarhúzóval Quilla. - Csinálhatom én? - Nem. Peabody. - Inkább tartsd a csavarokat, amíg én kitekerem - tett egy bitet a csavarhúzóba Peabody, majd bekapcsolta a szerszámot. - Hogy jutott az eszükbe leszedni a falról? Mindig is ott volt. A gondnoknő szétrúgja a fűrészport, ha meglátja, mit műveltek idebent. Hogy jutott az eszükbe... - Hallgass! Ha csendben maradsz, talán megfeledkezem rólad, és arról, hogy nincs itt semmi keresnivalód. Quilla csak forgatta a szemét Eve háta mögött, de szorosan összezárta a száját.

Halálos rejtekhely

371

- Utolsó csavar. Nehezebb, mint amilyennek látszik. Fogd meg azt az oldalát, Quilla, nehogy... Kész - emelte le Peabody a táblát a falról. - Igazi bronz. Nagyon súlyos, és... kétoldalas. - Az unokatestvérük neve áll a másik oldalon — mondta Eve. - Fején találtad a csavart — fordította meg Peabody a táblát. Eve felolvasta a szöveget.

Mélységes gyásszal és bánattal a hívő, hűséges és tiszta lelkű Kyle emlékére. - Ki az a Kyle? - kérdezte Quilla. - Hogyhogy a fal felé fordították a nevét? Ez nem szép dolog. - Szerintem sem. Ezt is csomagold be, Peabody. Akad itt más is — húzott elő Eve egy vékony láncon függő aranyszívet. — Selma nevét vésték a hátuljára. A legidősebb nővéré volt. - Ez egyre szomorúbb - mondta a műanyag zsákkal a kezében Peabody. - Nem ez a lényeg — nyúlt be újra a tábla mögött nyílt üregbe Eve. — Tessék! A kirakó utolsó, hiányzó darabja — emelt a magasba egy gyűrűt. - Hű! Az is ott volt? Mi van még bent? - Ne nyúlj semmihez! - kiáltott rá Quillára Eve, miközben szemügyre vette a gyűrűt. Két, összefonódó szívet formázott, apró fehér kővel a találkozásuknál. - Szép — jegyezte meg Quilla, miközben szigorúan a háta mögött tartotta a kezét. Peabody fújtatva csomagolta a nehéz bronztáblát. - Ilyen gyűrűt szoktak adni egymásnak a szerelmesek. - Komolyan? - fordította a fény felé Eve az ékszert. - Jó meglátás. Azt vésték rá, hogy P