Jayne Ann Krentz - Nem Bizhatsz Senkiben

Grace Ellandnek sem a munkájában, sem a férfiakkal nincs szerencséje. És amikor végre el merné hinni, hogy stabil és szerethető állást talált (a férfiakat most hagyjuk), ahol megbecsülik, sőt pótolhatatlannak érzik, éppen neki kell rábukkannia a főnöke holttestére. Sprague Witherspoon menő önsegítő guru volt, nála minden a pozitív gondolkodásról és az optimista hozzáállásról szólt, de mivel Grace tehetsége révén jutott a csúcsra, most Grace is a gyanúsítottak listájára kerül. Már csak azért is, mert a holttest mellett egy üveg vodka állt, egyértelműen utalva arra a szörnyűségre, amelyet Grace élt át sok-sok évvel korábban, és amelyet minden erejével elfelejteni igyekszik. Grace-t rémálmok gyötrik, pánikrohamokat él át, hiába végzi a légzőgyakorlatait, mondja a mantráit, és szedi a gyógyszereit. Aztán elmegy egy vakrandira, amely végképp kibillenti törékeny lelki egyensúlyából. Julius Arkwright híres-hírhedt befektetési szakember, akinek egyetlen célja van az életben: bármilyen módon minél több pénzt keresni. Semmi közös nincs bennünk - vagy mégis? Julius mellesleg valamikor a tengerészgyalogságnál szolgált, és mesterien verekszik, ami nagyon jól jön, amikor nyilvánvalóvá válik, hogy valaki Grace vesztére tör.

EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 2016



Jayne Ann Krentz: Trust No One G. P. Putnam’s Sons, New York, 2015 Copyright © 2015 by Jayne Ann Krentz Hungarian translation © Palkó Katalin, 2016

Európa Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó M. Nagy Miklós igazgató Felelős szerkesztő Szabó Olimpia Borítótervező Popovics Ferenc ISBN 978 963 405 394 1 www.europakiado.hu www.facebook.com/europakiado



Franknek. Tényleg szeretlek.

Egy A cetlin, amelyet a halott ember selyempizsamájának elejére tűztek, egy kinyomtatott egymondatos e-mail-üzenet állt: „Tegye naggyá a napodat a Witherspoon Világ!” Grace Elland a véráztatta lepedő fölé hajolt, és kényszerítette magát, hogy megérintse Sprague Witherspoon nyakán a hideg bőrt. A férfi egykor oly ragyogó, átható szeme nyitva volt, és vakon meredt a hálószoba mennyezetére. Dús ezüst hajú, robusztus, szögletes állú férfi, aki elnyűhetetlennek tűnt mindig. Halálában azonban összement. Mindaz a sárm és szikrázó karizma, amely úgy elbűvölte a Witherspoon Világ előadásainak hallgatóságát szerte az országban, semmivé vált. Grace biztos volt benne, hogy már jó néhány órája halott, de úgy vélte, valami halovány, vádló kérdést lát a fénytelen szempárban. Emléktöredékek villantak fel benne. Tizenhat éves korában ugyanezt a kérdő tekintetet látta egy halott nő szemében. Miért nem jöttél időben, hogy megments? Elfordította tekintetét az élettelen szempárról, és észrevette a bontatlan üveg vodkát az éjjeliszekrényen. Egy szörnyű pillanatig múlt és jelen egyesült abban a hálószobában. Hallotta, amint a nehéz léptek visszhangot vernek a fapadlón. A félelemtől nem kapott levegőt. Ez nem történhet meg ismét. Ez az a régi álom, gondolta. Egy lidérces álom kellős közepén vagy, mégis ébren. Lélegezz! Összpontosíts, a fenébe is, és lélegezz! Lélegezz! A mantra megtörte a pánik okozta transzot. A visszhangzó léptek belevesztek a múltba. Jéghideg adrenalin száguldott az ereiben, meghozva a tisztánlátást. Ez nem álom. Egy szobában volt egy halott férfival, és bár szinte biztosra vette, hogy a lépteket a rémálmában hallotta, igenis valós lehetett a lehetőség, hogy a gyilkos még a házban van. Megragadta a legközelebbi fegyvert – a vodkásüveget –, és az ajtó felé indult. Az ajtónál megállt, hallgatózott. Üresnek tűnt a hatalmas ház. A lépteket talán csak képzelte, a rémisztő emlékek hívták őket elő. Vagy nem. Akárhogy is, az a legokosabb, ha elhagyja a házat, és hívja a rendőrséget.

Kilépett a folyosóra, igyekezett a lehető legkisebb zajt kelteni. Az árnyékok ködként telepedtek a házra. Mindenütt elegáns cserepes növények voltak – vibráló zöld bambuszok, pálmák és páfrányok. Sprague meggyőződéssel hitte, hogy a bőséges zöld lombozat nemcsak javítja a ház levegőjét, de pozitív energiát bocsát ki magából. Az ablakokon a függönyöket behúzták éjszakára. Nem volt élő ember a házban, aki reggel elhúzhatta volna őket. Nem mintha sokat számított volna. A seattle-i téli hajnal alacsonyan lógó felhőkkel virradt, és most is eső verte az ablakokat. Egy ilyen napon az emberek többsége villanyt gyújtott. Senki nem rohanta le a folyosón. Szorosan markolva a vodkásüveg nyakát, lement a széles lépcsőn. Amikor leért, szinte átszáguldott a hatalmas nappalin. Ismerte a járást a földszinten, mivel Sprague Witherspoon gyakran tartott pompás fogadásokat. Mindig meghívta Grace-t és a Witherspoon Világ stábjának többi tagját, hogy háziasszonykodjanak ezeken az eseményeken. Az óriási helyiséget ennek szellemében bútorozták be és dekorálták. A székeket, a párnázott padokat és az asztalokat úgy helyezték el, amit a lakberendezők társalkodó elrendezésnek neveznek. A falakon pedig számos drága műalkotás függött. Sprague Witherspoon olyan életet élt, amilyet az előadásain is igyekezett megtanítani, és a motivációs üzlet jól jövedelmezett. Sprague-nál minden a pozitív gondolkodásról és az optimista hozzáállásról szólt. Ám most valaki megölte. Grace kirohant az ajtón a gyönyörűen ápolt kertbe. Nem állt meg, hogy a fejére húzza a dzsekije kapucniját. Mire elérte a kis kocsiját a hatalmas, kör alakú felhajtón, hajáról és arcáról már patakzott a víz. Beugrott a volán mögé, bezárta a kocsi ajtaját, a vodkásüveget a padlóra tette, és indított. Áthajtott a méretes acélkapun, amely az Anna királynő stílusú udvarházat védte, és kifordult a csendes utcára. Amikor elég messzire ért, leállította a kocsit, és a válltáskájából előhalászta a telefonját. Többszöri próbálkozás után, mivel annyira remegett a keze, végül sikerült beütnie a 911-et. Mire kapcsolták az ügyeleteshez, be kellett hunynia a szemét, hogy összpontosítani tudjon a tényekre. Lélegezz! – Sprague Witherspoon meghalt. – Visszanézett a kapura, hogy leolvassa a házszámot. – Legalábbis azt hiszem, hogy meghalt. Nem tudtam kitapintani a pulzusát. Úgy néz ki, lelőtték. Rengeteg a… vér.

Más emlékképek cikáztak át az agyán. Egy férfi, akinek az arca véres maszk, őrajta meg vér patakzik. Vér mindenütt. – Van még valaki a házban, asszonyom? – Az ügyeletes tiszt hangja éles volt és sürgető. – Veszélyben van, asszonyom? – Nem hiszem. Már kijöttem a házból. Pár perccel ezelőtt érkeztem, hogy megnézzem Mr. Witherspoont, mivel ma reggel nem jelent meg az irodájában. A kapu nyitva volt, és a bejárati ajtót sem zárták kulcsra. A riasztó ki volt kapcsolva. De semmi rosszra nem gondoltam, mert azt hittem, Mr. Witherspoon kinn van a kertben. Amikor nem találtam kint, bementem a házba. Szólongattam. Mivel nem válaszolt, aggódni kezdtem, hogy talán elesett vagy rosszul lett. Egyedül él, tudja, és… Fogd be, Grace. Csapongsz. Összpontosíts. A pánikroham ráér később. – Maradjon kint az utcán – mondta az ügyeletes. – Már kiküldtem egy járőrt. – Igen, rendben. Grace bontotta a vonalat, és hallgatta a távoli szirénák hangját. Amíg az első autó a seattle-i rendőrség logójával le nem fékezett a kocsija előtt, Grace-nek eszébe sem jutott az, amit mindenki tud, aki a televíziós krimiket nézi. Hogy a rendőrök elsőnek mindig azt gyanúsítják meg, aki a holttestet megtalálta. Aztán rádöbbent, hogy a nyomozók még alaposabban utánanéznek annak a gyanúsítottnak, akinek volt már dolga gyilkosság áldozatával. Lélegezz! Lenézett a kocsi padlóján heverő vodkásüvegre. A félelem megdermesztette. Ne pánikolj! Rengeteg ember iszik vodkát. Ám Sprague-ot soha nem látta mást inni, csak zöld teát és nagyon drága fehérbort. Keresett a táskájában egy papír zsebkendőt, hogy felvegye az üveget. No, nem mintha sokat számított volna. Az üveg tele volt az ujjlenyomataival.

Kettő – Azt hiszem, csak hálásak lehetünk, hogy mindhármunknak szilárd alibink van – jegyezte meg Millicent Chartwell. Bágyadtan hátradőlt a bokszban, és lemondóan vizsgálgatta a martiniját. – Nem tetszett, ahogy az a cuki detektív vizslatott ma, amikor tanúvallomást tettem. – Rám még csak nem is mosolygott – mondta Grace. Ivott egy korty fehérbort. – Az igazat megvallva, ha nem lennék optimista alkat, azt mondhatnám, hogy szinte kereste az ürügyet, hogy letartóztathasson Sprague meggyilkolásáért. Kristy Forsyth letette a borospoharát. Könny csillogott a szemében. – Képtelen vagyok elhinni, hogy Mr. Witherspoon elment. Folyton az jár az eszemben, hogy ez valami szörnyű tévedés, összekeverték a személyazonosságot, és holnap reggel belép az iroda ajtaján, ahogy mindig, a kezében frissen sült fánk, amit nekünk hoz. – Nincs tévedés – mondta Grace. – Láttam. És Nyla Witherspoon azonosította az apja holttestét. Még ott voltam a háznál, amikor megérkezett. Nagyon kivolt. Sírt. Reszketett. Komolyan attól féltem, hogy elájul. Öt óra múlt pár perccel. Mindhárman kimerültek, és, Grace tudta, még alig tértek magukhoz. A legtöbb embert mélyen megrendíti, ha közelről találkozik egy gyilkossággal. Ő és a kolléganői nemcsak egy kiváló főnököt veszítettek el, hanem az állásukat is. Mindhárman azon a véleményen voltak, hogy a Witherspoon Világnak dolgozni a létező legjobb állás volt. Sprague halálával fenekestül felfordult az életük. Miután vallomást tettek, Millicent javasolta, hogy üljenek be egy italra. Egyhangúlag beleegyeztek. Úgyhogy most ott ültek kedvenc csehójukban, egy barátságos kis taverna-kávézóban a Pike Place Market közelében. A nap láthatóan úgy végződött, ahogy kezdődött – esővel és párával. Néhány héttel a téli napforduló után jártak. A nappalok érezhetően hosszabbak lettek – a seattle-iek szenvedélyesen figyelték a legapróbb árnyalatot is a napfény állandóan változó mintázatában –, de a kora esti szürkület olyan érzést keltett, mintha még mindig decembert mutatna a naptár. Millicent kortyolt a martinijából, és összehúzta a szemét.

– A rendőrök helyében az első számú gyanúsítottam Nyla Witherspoon lenne. Sprague könyvelőjeként és gazdasági igazgatójaként Millicentnek megvolt az a szokása, hogy mindig egyenesen a lényegre tért, akármiről volt is szó. Eleven, vörös göndör hajú nő volt, aki szerette a martinit és a bárokban felcsípett alkalmi pasikat. Millicent már közel egy éve Sprague-nál dolgozott, amikor Grace csatlakozott a Witherspoon Világ csapatához. Látszólag mindene megvolt – filmsztárhoz illő szép külső és pengeéles komputeragy. Mindkét tulajdonságát jól hasznosította, hogy boldoguljon a világban. Ami Millicentnek nem volt, az a család. A múltját homály fedte. Nem szeretett róla beszélni. Bár egyszer említette, hogy tizenhat évesen búcsút mondott az otthonának, és nem áll szándékában valaha is visszatérni. Igazi túlélő volt. Az esélyei ellenére biztosan megvetette a lábát a tűsarkain. Kristy kipislogta szeméből a könnyeket. – Nyla nyer a legtöbbet Sprague halálával, nem igaz? De hát a lánya, az isten szerelmére! Mindnyájan tudjuk, hogy voltak vitáik az apjával. Problémás volt a kapcsolatuk. De hogy megölje az apját? Kristy volt a legújabb tag a Witherspoon-csapatban. Egy idahói kisvárosban született és nevelkedett, és Seattle-be ment kalandot és – mint Grace-nek és Millicentnek kifejtette – nagyobb eséllyel férjet keresni. Világosbarna hajával, melegbarna szemével és csinos arcával vonzó volt a maga bájos, tiszta módján – nagyon bejött a Witherspoon-ügyfeleknek. Millicenttel ellentétben Kristy nagyon közel állt a családjához. Bár bevallotta a kolléganőinek, hogy nem akar egy farmer felesége lenni, az nyilvánvaló volt, hogy mélyen és megingathatatlanul ragaszkodott ahhoz az idilli falusias világhoz, amelyet maga mögött hagyott. Gyakran szórakoztatta az iroda dolgozóit vicces történetekkel, hogy milyen volt felnőni egy farmon. Grace és Millicent maguk közt azon tűnődtek, hogy Sprague nyilván megsajnálta a fiatal lányt, aki nem találta a helyét a nagyvárosban. Talán részben azért vette föl, mert megsajnálta. De aztán, mindenki meglepetésére, Kristy nagyon hamar megcsillogtatta felbecsülhetetlen ügyességét az utazásszervezés és az ügyfelekkel való bánásmód terén. Minél nagyobb lett a kereslet a Witherspoon-tréningek iránt, annál több munkát kívánt Sprague sűrű programjainak a koordinálása. Az utóbbi időben úgy szárnyalt az üzlet, hogy Sprague már azt fontolgatta, felvesz Kristy mellé egy asszisztenst. – Nem ez lenne az első eset, hogy egy örökös sietteti a dolgokat – mutatott

rá Millicent. – Ráadásul mi tudjuk is, hogy Nyla dühös volt az apjára. Állandóan hadakoztak. És a dolgok egyre inkább elmérgesedtek, amikor Mr. Tökéletes megjelent a színen. Sprague nem szívelte a pasast, és ez csak még jobban dühítette Nylát. Szerintem Nyla kész lett volna mindent megtenni, hogy megkaparintsa az örökségét. Gyűlölte Sprague-ot, mert csak apanázst adott neki. – Hát, végül is felnőtt ember, nem gyerek már – jegyezte meg Grace. – Ha engem kérdezel, szerintem elhatározta, hogy nem hajlandó tovább várni a pénzre – mondta Millicent. Ivott a martinjából, majd letette a poharat, és kíméletlen arccal nézett a társnőire. – Azt hiszem, van még valami, amit észben kell tartanunk. Kristy a homlokát ráncolta. – Micsodát? Millicent kivette a kis műanyag dárdát a martiniból, és bekapta az olajbogyót. – Az igaz, hogy Nyla sokat veszekedett az apjával, ráadásul mérhetetlenül utál minket is. Tehát jobb lesz, ha gyakran magunk mögé nézünk. Kristynek elkerekedett a szeme. – Jesszus, te komolyan beszélsz, igaz? – Ó, igen – felelte Millicent. Grace felkapta a poharát, és ivott pár kortyot. A bor lassan enyhítette azt az éles benyomást, amely egész nap ott keringett benne, de tapasztalatból tudta, hogy nem lesz tartós a hatás. Gondolkozz pozitívan, mondogatta magának, de nem hagyta nyugodni a rossz érzés, hogy a rémálom visszatér az éjszaka. Millicent arcát tanulmányozta. – Te tényleg úgy gondolod, hogy Nyla fenyegetést jelent? Millicent vállat vont. – Csupán azt mondom, hogy egy ideig nem árt óvatosnak lenni. Sőt azt is mondom, hogy Nyla Witherspoon labilis személyiség. Sprague-gal a kapcsolata olyan volt, amit minimum vészterhesnek nevezhetünk, de az eredője az új udvarlója volt. – Burke Marrick – mondta Kristy egy grimasz kíséretében. – Más néven Mr. Tökéletes. – Tudod, mit? – mondta Millicent. – Burke Marrick volt Sprague legszörnyűbb rémálma. Sprague mindig is aggódott, hogy feltűnik egy jóképű, nagydumás szélhámos, és leveszi Nylát a lábáról. Mit gondolsz, miért ragaszkodott hozzá Sprague, hogy ő fizesse a lánya számláit, és apanázst adjon neki? Meg akarta védeni. Kristy felhorkant. – Nyla apanázsából egy kisebb ország simán

eléldegélne. – Az összeg most nem lényeges. – Millicent Kristy felé bökte a kis olajbogyós lándzsát. – Ha van valami, amihez értek, az a pénz, és tudom, hogyan reagálnak rá az emberek. Higgy nekem, nincs olyan, hogy valaki azt mondaná, kösz, van elég. Nyla nem bírja elviselni a gondolatot, hogy az öröksége zöme egy spéci letétben van, és csak az apja halála után férhet hozzá. És van egy olyan sejtésem, hogy Mr. Tökéletes rendesen terelgette afelé, hogy szerezze meg a pénzt. Nyomasztó csend telepedett rájuk. Grace azon töprengett, hogy már mindnyájuknak megvolt a maguk összetűzése Sprague temperamentumos lányával. Nyla láthatóan féltékeny volt rájuk – mindhármójukra. Most meg majd a sármos pasijának fog udvarolni az örökségével. Bizonyos szempontból az élet hirtelen igen rózsásnak tűnt Nyla számára. És persze Mr. Tökéletes számára. Grace megköszörülte a torkát. – Tudod, mit mondasz ezzel, Millicent? Ha igazad van, ez azt jelenti, hogy Burke Marrick is gyanúsított. Kristy lecsapta a poharát. – És mi van akkor, ha Nyla és Burke együtt tervelte ki a gyilkosságot? Millicent vállat vont. – Nem lepne meg. – Szerintem jobban tennénk, ha hagynánk az összeesküvés-elméleteket – mondta Grace. – Ha tényleg össze akarjátok állítani a gyanúsítottak listáját, hát igencsak nagyméretű papírra lesz szükségetek. Kristy és Millicent rámeredt. – Ezt hogy érted? – kérdezte Kristy. – Sprague olyan kedves ember volt. Olyan nagylelkű. Millicent tekintetében a megértés szikrája villant. – Igazad van, Grace. Nyla és Marrick után Larson Rayner lesz a következő név a listán. – Mindnyájan jól tudjuk, hogy Larson és Sprague között nem sok pozitív energia áramlott – mondta Grace. – Kell jobb indíték, hogy nem értettek egyet üzleti ügyekben? – Ez igaz – mondta Kristy. – Emlékeztek, hogy Larson a múlt hónapban beviharzott az irodába, és azzal vádolta Sprague-ot, hogy lenyúlta az ügyfeleit? – Szakmai irigység és egy nagy adag féltékenység, a bevétel csökkenéséről már nem is beszélve. – Millicent elmosolyodott. Zöld szeme csak úgy ragyogott. – Pompás indíték a gyilkossághoz. – Grace-re nézett. – Kíváncsi vagyok, vajon Larsonban tudatosult-e, hogy miattad kezdett szárnyalni

Sprague cége másfél évvel ezelőtt. Grace érezte, hogy elpirul. – Ez erős túlzás. Volt néhány ötletem, és Sprague hagyta, hogy megvalósítsam, ez minden. – Marhaság – mondta vidáman Millicent. – Mielőtt idejöttél, Sprague Witherspoon csak egy volt a számtalan motivációs tréner között. Te virágoztattad fel az üzletet. – Millicentnek igaza van – tódította Kristy is. – Ha szegény Sprague-ot nem ölik meg tegnap este, pár hónapon belül ő lett volna az ország első számú önsegítő guruja, hála neked. – A Witherspoon Világ jól teljesített azelőtt is, hogy odajöttél – mondta Millicent. – De az igazán nagy pénz csak azután kezdett befolyni, hogy megjelent a szakácskönyv. És a „napi megerősítés” blog aztán begyújtotta a rakétákat. Az elmúlt néhány hónap alatt Kristy alig győzte megbeszélni a programokat és a szemináriumokat. Nem így volt, Kristy? – De bizony. – Kristy elrévedve mosolygott. – Sprague minden héten úton volt. Nem tudom, hogy bírta. De soha nem panaszkodott, amikor úgy szerveztem, hogy szinte egymást érték az előadások. – Imádta csinálni – mondta Grace. – Élvezte az utazást meg a tömeget. Olyan fantasztikus karizmája volt, és hihetetlenül tehetségesen ragadta magával a hallgatóságát. Kristy elgondolkodva bólintott. – De a szakácskönyv meg a blog repítette a csúcsra a Witherspoon Világot. És mindkét projekt a te ötleted volt. – A szakácskönyv meg a blog nem működött volna, ha nem a Witherspoon név alatt fut – jegyezte meg Grace. – Én csak a marketinget terveztem meg hozzá, ami illett Sprague szemléletéhez a pozitív gondolkodásról. – Ezt hívják márkának – mondta Millicent. – Nem lepődnék meg, ha rövidesen felhívna Larson Rayner, és visszautasíthatatlan ajánlatot tenne. Kristynek felderült az arca. – Lehet, hogy mindhármunknak állást ajánl. Mi vagyunk, azaz voltunk, a Sprague-csapat. Larsonnak tudnia kell, hogy mi pontosan azokkal a képességekkel és tapasztalatokkal rendelkezünk, amik a csúcsra juttathatják. – Ez igaz – mondta Grace. – De újra kell gondolnod a leendő karrieredet, ha történetesen úgy alakul, hogy Larson Rayner a Sprague-gyilkosság gyanúsítottja. Na, akkor próbálj szemináriumokat szervezni neki. Kristy elkámpicsorodott. – Hát, igen, ez egy kis problémát jelentene. – Ha már a lehetséges gyanúsítottak listájáról beszélünk – mondta Grace –, az Nylával, Burke-kel és Larson Raynerrel még nem ér véget. Add hozzá még

azokat a fura alakokat, akik elégedetlenek voltak a szemináriumokkal, és akik panaszos e-mailekkel bombázták Sprague-ot, mert az életük nem változott meg drámaian, miután elkezdték a Witherspoon-gyakorlatokat. – A francba! – kiáltott fel Millicent. – Igazad van, Grace. Akkor az egy nagyon hosszú lista lesz. Kristy felsóhajtott. – Lehet, hogy a jelen körülmények között nem túl biztatóan hangzik, de akkor is meg kell mondanom, hogy ha Larson Rayner rajta van a gyanúsítottak listáján, rendkívül leszűkül azoknak a köre, akik alkalmaznának minket. Nem tudom elképzelni, hogy egy rakás munkáltató épp olyan embereket keres, akik egy motivációs tréner irodáját működtették. – Másrészről viszont – tette hozzá elgondolkodva Millicent –, ha Rayner tisztázódik a gyanú alól, szüksége lesz ránk. A kérdés csak az, vajon ezt ő is tudja-e. Grace felkapta a poharát. – Ideje, hogy tényleg pozitívan gondolkozzunk, ahogy Sprague mondaná. – Szükségünk van egy kis Witherspoon-löketre a sikeres állásvadászathoz – jelentette ki Kristy. Fátyolos mosolyt vetett Grace-re. – Te írod a megerősítő szövegeket. Mit ajánlasz? Millicent nevetett. – Na. Grace? Mi lenne a megfelelő Witherspoonszlogen számunkra, akik hirtelen állás nélkül maradtunk? Grace végigfuttatta az ujját a borospohár peremén, és átgondolta a dolgot. – Ha Sprague itt volna, emlékeztetne minket, hogy senki nem talál érdekes jövőt, ha benn kuksol a lakásban, és arra vár, hogy kisüssön a nap – mondta. – Hogy felfedezd a jövődet, bújj ki a kuckódból, és sétálj egyet az esőben. – Ez megfelelően hangzik – mondta Kristy. – Melegbarna tekintete elkomolyodott. – Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de a munka a Witherspoon Világnál tényleg megváltoztatta az életemet. – Felemelte a poharát. – Sprague Witherspoonra! – Sprague-ra! – mondta Millicent. – Sprague-ra! – csatlakozott Grace is. Millicent legurította a maradék martinját, és intett a pincérnek újabb körért. – Talán nem kellene ezt mondanom – kezdte –, tekintve hogy mennyit kerestem a Witherspoon Világnál, és ez egyáltalán nem neked szól, Grace, de be kell vallanom, hogy én tiszta szívből utálom ezeket az idióta Witherspoonbölcsességeket.

Három Ott settenkedett az álom, és csak rá várt. …A szél végigsivított az öreg, elhagyatott szanatóriumon, belekapaszkodott az ajtóba a lépcső tetején, és nagy csattanással becsapta. Körbezárta a pincében a sötétség. Hirtelen nehezére esett lélegezni. Tudta, hogy nem engedheti meg magának, hogy látszódjon rajta a félelem. Erősnek kell maradnia a fiú kedvéért. A gyerek természetellenesen nyugodt volt, úgy, ahogy az emberek az álmokban szoktak. Belekapaszkodott a kezébe, és felnézett rá. Tudta, hogy a fiú azt várja tőle, hogy megmentse. Hiszen a felnőtteknek ezt kell tenniük – megmenteni a kisgyerekeket. Meg akarta mondani a fiúnak, hogy ő még nem igazi felnőtt. Még csak tizenhat éves. – Visszajön – mondta a fiú. – Bántotta azt a nénit, és most minket is bántani fog. Ő a padlón heverő nagy batyura irányította a mobiltelefonja elemlámpáját. Az első gondolata az volt, hogy valaki egy összegöngyölt hálózsákot hagyott a pincében. De nem hálózsák volt. A halott nő szeme egyenesen rámeredt a vastag műanyag fólia alól. A fejük felett léptek dobbantak a fapadlón. Sietve kikapcsolta az elemlámpát. – Bújj el – mondta a fiúnak az álmok nyelvén. A lépcső tetején kinyílt az ajtó. A pincelejáratot ismét bevilágította a rideg szürke fény. Mindjárt feltűnik a szörny. – Már késő – mondta a fiú. – Már itt van. A halott nő mellett egy kis orvosságos fiola volt. Mellette egy italosüveg. Nem látta a márkáját, de egy szót el tudott olvasni a címkéről: vodka. Az egyetlen út a lépcső tetején lévő ajtón át vezetett a szabadba… Az e-mail érkezését jelző pityegés kirángatta a rémálomból. Ereiben száguldott az adrenalin, amitől elszorult a torka, és megdermedt a vére. Pár pillanatig a gyilkos nehéz lépteinek baljós ritmusában vert a szíve. Az álom és az ébrenlét vékony mezsgyéjén egyensúlyozott. Lélegezz!

Már jó ideje kísértette ez a rémálom, de régóta a napi rutinjává váltak a légzőgyakorlatok. Beletartoztak a három rituáléba, amiket rendszeresen végzett. Mindegyik a múltbéli rémálomhoz kapcsolódott. Gyorsan kiült az ágy szélére, és a légzésére összpontosított. De félő volt, hogy hatalmába keríti a harcolsz vagy elfutsz érzés. Nem bírt nyugton ülni, így hát felpattant, átment a nappaliba, és járkálni kezdett. Olykor percekig is eltartott, míg megnyugodtak az idegei. A kis lakás minden helyiségében az éjjeli lámpák halvány fénye derengett. Ráadásul a függönyök is el voltak húzva, beengedve a város fényeit a tizennegyedik emeleti ablakon. Nem gyújtotta fel a mennyezeti világítást, mert nem akarta tovább ingerelni amúgy is túlterhelt érzékeit. Lélegezz! Az álomképek ott villogtak előtte, belekapaszkodtak a tudatába, próbálták visszahúzni a sötéten fortyogó pánik gödrébe. Bizsergett a bőre. A pulzusa felszökött. Járkálás közben ígéretet tett magának, ahogy mindig, amikor rátört a pánikroham. Ha nem sikerül az ellenőrzése alatt tartani a dolgokat, beveszi a feszültségoldó gyógyszert, amit az orvos felírt neki. Az elmúlt pár évben ez a fogadalom a légzőgyakorlatokkal kombinálva rendszerint átsegítette még a legrosszabb pillanatokon is. Csak hagyd, hogy hassanak a légzőgyakorlatok. A gyógyszer ott van a fiókban. Ne izgulj, ha tényleg szükséged lesz rá, beveszel egyet. Tudtad, hogy ma valószínűleg rossz éjszakád lesz. Lélegezz! Ki kellett mennie. Ki kellett mennie a levegőre. Elhúzta a tolózárat. Hideg levegő áramlott be a szobába. Grace kilépett az erkélyre. Az eső már elállt. Seattle ragyogó fényei szikráztak körülötte. A Tűtorony megnyugtatóan fénylett, mint egy óriási fáklya a sötétben. Grace a gyakorlatokra koncentrált. A gyilkos döngő léptei lassacskán elhalkultak az emlékeiben. A pulzusa fokozatosan rendeződött, és a légzése is normális lett. Amikor már biztos volt benne, hogy uralja a testét, visszament a nappaliba. Becsukta az erkélyajtót, és rátolta a reteszt. – A francba – mondta a néma szobának. Mindenki csak csodálkozott, miért nem ment még férjhez, miért nem engedi, hogy egy férfi nála töltse az éjszakát. A pánikrohamok olyanok voltak, mint a földrengés. Nem az volt a kérdés, lesz-e újabb. Hanem az, hogy mikor.

Keservesen megtapasztalta, hogy hetek, hónapok, sőt akár évek is eltelhetnek a rohamok között. De akár másnap éjjel is rátörhet. Hogyan magyarázza meg ezt egy nő a potenciális szeretőjének? Talán ha a társas élete túlnőne a rövid életű viszonyokon, amiket mesterfokra fejlesztett, esetleg találna olyan férfit, akivel megoszthatná a titkait. De ez valahogy még nem következett be. A reszketést már sikerült legyűrnie, de tudta, hogy képtelen lenne visszaaludni, legalábbis most nem. Másrészt meg amúgy sem várják reggel a tennivalók, emlékeztette magát. Alhat később is, ha akar. Bár ez nyomasztó gondolat volt, mert mindig korán szokott kelni, még a rossz éjszakák után is. Ő amolyan reggeli ember volt. Az ablakhoz ment, és kinézett. Bár körülötte jó néhány toronyház, apartmanház és irodaépület emelkedett, rálátott a közeli Anna királynő-hegy egy széles sávjára. A domboldalt a pazar kilátás miatt odaépült előkelő rezidenciák fényei pöttyözték. Ma éjjel az egyik ilyen villa sötét volt és üres. Sprague Witherspoon teste már minden bizonnyal az orvos szakértői intézet hűtőkamrájában van, boncolásra várva. Megkezdődött a vadászat a gyilkosára. A vodkásüvegre gondolt, amelyet a helyszínen talált. A szorongás újabb hulláma tört rá. Bizonyára csupán véletlen. Más magyarázat nincs rá. Hirtelen eszébe jutott a pityegés, amely megszakította a rémálmát. Visszament a hálószobába, felkapta a mobiltelefonját. Amikor a feladó nevét meglátta, kis híján újabb pánikrohamot kapott. Néhány szívdobbanásnyi ideig csak hitetlenkedve bámulta a kijelzőt. Ez nem lehetséges. Sprague Witherspoon küldte az e-mailt a síron túlról. Az üzenet egy hátborzongatóan kifacsart Witherspoon-szlogen volt: Minden nap újabb lehetőséget hoz nekünk, hogy megváltoztassuk a jövőt. Gratulálunk, a jövőd rövidesen gyökeresen megváltozik.

Négy – Hát, jó ideje ez volt a legkínosabb estém – mondta Grace. – Beleértve a középiskolai diákbálomat is, amikor rájöttem, hogy a partnerem mély depresszióba zuhant, kikosarazta ugyanis a lány, akire hajtott. – Ez volt kínos? – kérdezte Julius Arkwright. – Akkor próbáld csak ki azt az üzleti vacsorát és jótékonysági árverést, amelyen a héten részt kell vennem. Grace fontolóra vette a dolgot. – Nem hiszem, hogy arra illik a kínos jelző. Egy üzleti vacsora és jótékonysági árverés legfeljebb unalmas, nem kínos. – Aha, unalmas is – hagyta helyben Julius. – Kénytelen leszek megejteni a szokásos társalgást egy rakás emberrel, akik pont olyan unalmasak, mint én. De az igazán kínos rész csak ezután következik, amikor elmondom a valaha írt legunalmasabb vacsora utáni beszédet. A jótékonysági árverés már nem olyan rémes. Kénytelen leszek venni egy műtárgyat, amire semmi szükségem, de már nem kínos. Legfeljebb költséges. Láthatóan nem izgatja az események költsége, észrevételezte Grace. Ez érdekes. Aznap este mutatták be Juliusnak. Alighogy megismerte, máris biztos volt benne, hogy ő a legunalmasabb férfi, akivel valaha találkozott. De ez lényegtelen is, mondta magának. Kínos – nem unalmas – társalgást folytattak, és a lány kétségbe vonta, hogy egy üzleti vacsora lehet-e olyan lehangoló, mint az a vakrandi, amelyet neki és Juliusnak végig kellett szenvednie. És még nem volt vége a randinak – legalábbis addig nem, amíg haza nem ért a tóparti házba. Hogy odajusson, fel kellett kapaszkodnia Julius csillogó fekete terepjárójának az utasülésébe. Grace utálta a terepjárókat. Nem olyan nőkre tervezték, akik az üzletekben a kisméretű ruhák részlegét keresték. Összefogta a vállára vetett kabátját, és próbálta diszkréten feljebb húzni a ceruzaszoknyáját, hogy ily módon magas sarkú cipőbe bújtatott bal lábával felléphessen az autóba. Megragadta a kapaszkodót a járgány belsejében, és készült, hogy fellökje magát az ülésbe. Remény sem volt rá, hogy ezt a műveletet kecsesen oldja meg. Még ha farmert és tornacipőt visel, akkor sem lett volna egyszerű feladat. A testhezálló kis fekete ruhában és tűsarkú cipőben legfeljebb arra számíthatott,

hogy az első próbálkozásra sikerül belehuppannia az ülésbe anélkül, hogy visszaesne. Erősen markolta a kapaszkodót, és elrugaszkodott a jobb lábáról. – Vigyázz a fejedre! – figyelmeztette Julius. Mielőtt észbe kaphatott volna, mire készül a férfi, Grace érezte a két nagy kezet a dereka körül. Julius könnyedén felemelte, mint egy bevásárlószatyrot, és belepottyantotta az ülésbe. Grace próbálta valahogy uralni a röppályáját, de hiába, menthetetlenül visszapattant kissé. A kabátja leesett, jócskán felfedve a combját. Mire felocsúdott, Julius már rá is csukta az ajtót. A francba. A kínos este semmi jelét nem adta, hogy javulna valamicskét. Biztosan van valami szlogen a balul sikerült vakrandira, de most igazából csak egy pohár terápiás célzatú fehérborra vágyott. Figyelte, ahogy Julius megkerüli a terepjáró elejét. Egy pillanatra kirajzolódott éles profiljának és széles vállának körvonala a Nakamura-ház tornáclámpájának fényében. Az est folyamán a bensejében megszólaló minden figyelmeztetés ellenére ismeretlen, határozottan veszélyt jelző előérzet cikázott át rajta. Ezen a rövid úton hazáig egyedül lesz Juliusszal. Ez talán nem annyira jó ötlet. A férfi kinyitotta a kocsi ajtaját, és becsusszant a volán mögé. Grace nézte, milyen könnyed eleganciával mozog, mint egy vadászó nagymacska, aki a magas fűben várja a zsákmányát. Na, persze, úgy tesz, mintha ez olyan egyszerű volna. Egyszerű is, már ha az embert nem dobják bele – de szó szerint – az ülésbe. Julius becsukta az ajtót. Az intimitás vészjósló, bár inkább izgalmas érzete terjengett a terepjáró sötét utasterében. Legalábbis Grace számára vészjóslónak és izgatónak tűnt. Julius szerencsére nem vette észre az intenzív vibrálást. Kétségtelen, hogy lelkesen szállította őt haza. Grace a figyelmét inkább a vendéglátóikra fordította. Irene és Devlin Nakamura vidáman integetett nekik házuk elülső tornácáról. Irene magas, vonzó szőkeség volt, aki a származását vissza tudta vezetni a tizenkilencedik században a Csendes-óceán északnyugati partvidékén letelepedő norvég őseiig. Az a fajta nő volt, aki remekül viselte a rendfenntartó erőknél szolgáló férfi feleségének szerepét. Ő maga is rendkívül hatékony üzletasszony volt, egy gyorsan terjeszkedő, felső kategóriás konyhai edényeket forgalmazó helyi boltot vezetett.

Devlin Nakamura félreérthetetlenül magán viselte annak a férfinak a bélyegét, akire krízishelyzetben számítani lehet. Ami igen előnyös egy rendőrtisztnél, gondolta Grace, kivéve, ha utánad vizsgálódik. Határozottság és hajthatatlanság áradt belőle, és igazi zsaruszeme volt. Könnyű volt elképzelni, amint berúg egy ajtót, vagy felolvassa az embernek a jogait. Ha bűnöző az ember, nagyon nem kívánja, hogy ez a zsaru nyomozzon utána. Grace megborzongott. Nem lepődött meg, amikor kiderült, hogy Devlin és Julius Arkwright annak idején együtt szolgált a tengerészgyalogságnál. – Biztos vagyok benne, hogy Irene és Devlin jót akart – szólalt meg. Julius ráadta a gyújtást. – Mindig ilyeneket mondasz, amikor belerángatnak egy vakrandiba? – Ne légy ilyen melodrámai. Nem volt olyan rémes. Legfeljebb… kínos. Grace biztos volt benne, hogy Irene-t a legjobb szándék vezette. Együtt nőttek fel. Az óvoda óta közeli barátnők voltak. Ám Devlin indítékai már kérdésesek voltak. Ő még viszonylag új volt Irene életében. Nem sokkal azután ismerkedtek meg, hogy Devlin egy évvel azelőtt Felhő-tóra költözött, hogy elfoglalja a városka rendőrfőnöki posztját. Grace volt Irene koszorúslánya és tanúja az esküvőjükön. Grace kedvelte Devlint, és érezte, hogy jó és elkötelezett férj. De ma este az a kényelmetlen érzése támadt, hogy ugyanolyan hideg tekintettel méregeti, amelyet annak a seattle-i gyilkossági nyomozónak a szemében látott, aki tíz napja kikérdezte Sprague halála ügyében. – Oké – mondta Julius. – Maradjunk a kínosnál, ha jellemezni akarjuk a randit. Egyelőre. A sötét, mély, megtévesztően könnyed hangjában bujkáló jókedv ismét megborzongatta Grace idegvégződéseit. A férfira pillantott. Az autó belső világításának túlvilági fényében Julius arca kifürkészhetetlen volt, de a szeme kissé összeszűkült, mintha egy puska ravaszát készülne meghúzni. No, nem mintha a lány sokat tudott volna a fegyverekről vagy a fegyvert használó férfiakról. Devlin volt az egyetlen férfi az ismeretségi körében, aki fegyvert viselt. De tekintve a foglalkozását, az indokolt is volt. Grace-nek azt el kellett ismernie, hogy – legalábbis részben – valószínűleg ő is felelős volt a fenyegető légkörért, ami aznap este a szűk körű kis vacsorapartin körülvette. Az volt a probléma, hogy az elmúlt napokban nem erőltette meg magát a pozitív gondolkodás érdekében. Némileg kellemetlen fényt vetett rá, hogy belebotlott egy gyilkosságba. És bár már tíz nap eltelt azóta, hogy megtalálta Witherspoon holttestét, a sötétség

nem oszladozott. Ott bujkált a tudata mélyén egész nap. Éjszaka pedig elárasztotta, mint a dagály. A sok meditálás, önmaga győzködése meg a hármas rituálé ellenére a káros energiák csak egyre rosszabbak lettek, befészkelődtek a gondolataiba és az álmaiba, amelyek egyre sötétebbekké és nyugtalanítóbbakká váltak. És az idegesítő e-mailek egyre csak jöttek a halott embertől – minden este. Julius lekanyarodott a műútról a tavat körbefutó Tóparti útra. Minden mozdulata hűvös, hozzáértő és fegyelmezett volt – úgy tűnt, ezek a legfőbb tulajdonságai. Ez az ember nagyon jó barát lehet, de ellenségnek nagyon veszedelmes, gondolta a lány. Nem az a pozitív gondolkodású típus, sokkal inkább hűvös fejű stratéga. Elhessegette a gondolatot, hogy vajon milyen szerető lehet. Bármit teszel, ne menj be ebbe az utcába, intette magát. Túlságosan is tudatában volt, túlságosan is érzékelte Julius jelenlétét egész este ahhoz, hogy eltöprengjen, miért zavarja ez a férfi az érzékeit. Leginkább arra jutott, amit a jégheggyel kapcsolatban szokás emlegetni: a legveszélyesebb része rejtve van a felszín alatt. Női megérzése azt súgta, hogy Julius Arkwrightnak rengeteg mindene van a felszín alatt. És akkor? Ez mindenkiről elmondható. Nincs rá oka, hogy Julius rejtelmein rugózzon. Megvan neki a maga baja mostanság. Csupán apróságokat és ténytöredékeket tudott meg Juliusról az esti beszélgetés során. Kockázatitőke-befektető volt – méghozzá nagyon sikeres, Irene szerint. Más befektetők gigantikus összegeket bíztak rá, hogy fektesse be a nevükben. Nem mintha Grace-nek kifogása lett volna a pénzcsinálás ellen. Történetesen a teendőit felsoroló lista élén e pillanatban épp az állt, hogyan tegyen szert némi jövedelemre a jövőben. Semmi nem értékeli fel annyira egy stabil állás jelentőségét, mint amikor az ember elveszíti a munkáját. Ő aztán igazán tudja – a főiskola befejezése óta jó pár állást elveszített már. A Whitherspoon Világ központjában töltötte mind ez ideig a leghosszabb időt – tizennyolc egész hónapot. Tudta, hogy az anyja meg a nővére már kezdett reménykedni, hogy az ő örökké bizonytalan álláshelyzete végre stabilizálódott. Ő is hasonló reményeket táplált. Julius meglepően lassan hajtott a keskeny, kétsávos úton, amely a tó csipkézett partját követte. A mély víz felszíne olyan volt, mint egy sötét tükör – visszaverte a hold hideg, ezüstös fényét. A csend kezdett nyomasztóvá válni. Grace beszélgetést kezdeményezett.

– Köszönöm, hogy hazaviszel – mondta. Igyekezett udvarias tónust megütni, de tudta, hogy kissé barátságtalanul cseng a hangja. – Nem probléma – mondta Julius. – Útba esik. Ez igaz volt. A partra néző házikó, amit Julius nemrégiben vásárolt meg, alig fél mérföldre esett a háztól, amelyben Grace felnőtt. Ennek ellenére nem számított rá, hogy a férfival megy haza. Autóval akart aznap este Nakamuráékhoz menni, de Devlin felajánlotta, hogy felveszi. Grace úgy gondolta, hogy ő fogja hazavinni is. De amikor Julius rámutatott, hogy úgyis elhajt az Elland-ház előtt, és nem jelent problémát, hogy hazafuvarozza Grace-t, lehetetlen volt szépen visszautasítani – ráadásul Irene és Devlin bátorítóan bólogatott az ajánlatra. A vacsora nem lett volna annyira kényelmetlen, gondolta Grace, ha nem nyilvánvaló, hogy Irene megpróbálja összeboronálni őket. Meglehetősen furcsa, most, kettesben Juliusszal, hogy már-már látja a helyzet komikumát. Már-már. Mélyebbre süppedt az ülésben. – Te előre tudtad, mire készül Irene és Devlin? – kérdezte. – Csak annyit mondtak, hogy lesz még egy vendég. – Julius szája sarka felkunkorodott. – Mint mondtad, jót akartak. – Most, hogy véget ért, kissé viccesnek tartom. – Tényleg? – Megszoktam, hogy az emberek vakrandit szerveznek nekem – mondta Grace. – Az anyám és a nővérem szinte hobbiként űzi az utóbbi néhány évben. Most láthatóan Irene is beszállt. Magunk közt szólva, elég siralmasan sült el. – De téged nem érdekel a dolog? – Ó, általában érdekel – felelte Grace. – Csak nem ma este, igaz? Problémát jelent, hogy elvált vagyok? A férfi hangja kissé túlságosan is semlegesen csengett. Hát ennyit a könnyed társalgásról. Ez már tényleg egyre kínosabb. Grace megpróbált kitérni a kérdés elől. – Ez nem személyesen neked szól – mondta. – Csak e pillanatban fontosabb dolgok foglalkoztatnak. Próbálom kitalálni, mihez kezdjek most, és ez leköti a figyelmemet. Juliust láthatóan nem érdekelték a lány állásproblémái. – Van ötleted, miért nem sikerültek a korábbi randijaid? – kérdezte. Grace kezdte úgy érezni magát, mint egy szarvas, amit elvakít az autó fényszórója. – Hát, valahogy sosem jött össze – mondta, immár nagyon óvatosan. – Irene

és a családom szerint az én hibám. – Miért a te hibád? – Azt mondják, megvan az a rossz szokásom, hogy megpróbálom rendbe szedni az embereket. És amikor sikerül, útjukra bocsátom őket, és továbblépek. – És ha nem sikerül rendbe szedned őket? Grace az üléseket elválasztó konzolon dobolt az ujjával. – Ugyanaz az eredmény. Kiadom az útjukat, és továbblépek. – Ezek szerint te egy sorozat-szívtipró vagy? Grace felnevetett. – Te jó ég, dehogy! Biztos vagyok benne, hogy még egyetlen férfi szívét sem törtem össze. A férfiak hajlamosak barátnak tekinteni. Megosztják velem a gondjaikat. Megbeszéljük a problémáikat. Én meg ötleteket adok nekik a megoldásra. Aztán ők lelépnek, és a bárban megismert következő cuki szőkeséggel randiznak, vagy a csinos kolléganőjükkel az irodából. Julius éles pillantást vetett rá. – A te szívedet összetörték már valaha? – Az egyetem óta nem. Utólag úgy látom, jó, hogy összetörte a szívemet, mert az a kapcsolat mindkettőnk számára katasztrófa volt. Rengeteg veszekedés meg dráma, de nem volt benne tartalom. Julius hallgatott egy darabig. – Visszatekintve úgy látom, hogy a házasságomban nem voltak viharok meg drámák. – A végén sem? – Ahogy visszaemlékszem, mindketten megkönnyebbültünk, hogy vége lett. Ezt azért nehéz elhinni, gondolta Grace, de a legkevésbé sem akarta beleásni magát a férfi tönkrement házasságának elemzésébe. Nem akarta megreparálni Julius Arkwrightot. – Hm – csak ennyit mondott. – Ne aggódj, az út hátralevő részében nem akarlak ezzel traktálni. Te nem vagy kíváncsi a válásom részleteire, és én sem akarok róla beszélni. – Huh. – Grace úgy tett, mintha megtörölte volna a homlokát. – Ezt jó tudni. Julius felnevetett. Némileg enyhült a feszültség. Grace kissé megkönnyebbült, és semleges témát keresett. – Meddig maradsz Felhő-tón? – kérdezte. – Úgy tervezem, körülbelül egy évig. Van egy lakásom Seattle-ben, de a munkámat nagyrészt online végzem. Néhány kivételtől eltekintve ugyanúgy dolgozhatom itt is, mint az irodámban. Felhő-tó csak egyórányira van a

várostól. Hetente párszor beugrom a városba, csak hogy lássam, rendben mennek a dolgok. Grace emlékeztette magát, hogy Julius rendkívül sikeres kockázatitőkebefektető. Valószínűleg úgy vesz tóparti házat meg belvárosi lakást, ahogy ő új cipőt vagy ruhát. Nem mintha ez látszana a férfin, gondolta. Az utóbbi években az északnyugati régió nagyon termékeny talajnak bizonyult a start-up cégeknek és az olyan okos befektetőknek, mint Julius, aki roppant sikeressé vált. Rengeteg új keletű pénz kering a régióban mostanában, és csak nagyon kevés áraszt talmiságot. A legtöbbjük remekül beleolvad a tömegbe, amelyik a Costcóba jár nagybevásárolni, és terepbiciklit meg hegymászódzsekit vesz a REI-ben. Grace biztos volt benne, hogy Julius vagyona nem régi keletű. Megvolt benne az önerőből sikeressé váló férfi jellemző vonása – azé a férfié, aki hozzászokott, hogy megharcoljon azért, amit akar. – A ház, amit megvettél, a szomszédodé, Harley Montoyáé volt – mondta. – Meglepett, amikor hallottam, hogy eladta. Már legalább tíz éve az övé volt a telek és a ház. – Harley azt mondja, ideje a karcsúsításnak. És veled mi a helyzet? Úgy tervezed, itt maradsz Felhő-tón? – Egy ideig. Most, hogy állástalan lettem, minden fillérre oda kell figyelnem. Anyám megtartotta a házat, miután ő meg Kirk nyugdíjba mentek, de csak nyaranta használják. Felajánlották, hogy itt lakhatok, és ezzel megtakarítom a lakásbérletet, amíg kitalálom, mihez kezdjek. – Most hol élnek? – kérdezte Julius. – Pár éve Scottsdale-be költöztek. Anya eladta az itteni ajándékboltját, Kirk meg átadta a fiainak a biztosítási üzletét. Most egyébként épp világ körüli úton vannak. – Irene említette, hogy van egy nővéred. – Igen, Alison. Portlandben ügyvéd. – Szóval itt szándékozol maradni Felhő-tón, amíg összeszeded magad? – Ez a tervem – felelte Grace. – És mi a stratégiád? Grace csak pislogott. – Hogyhogy mi? Épp az előbb mondtam. Julius derűs pillantást vetett rá. – Én arról beszélek, hogy mi az álláskeresési stratégiád. – Ó, az! – Grace elpirult. – Még dolgozom rajta. Nem tartozom magyarázattal, emlékeztette magát.

– Csak kell lennie valami elképzelésednek e téren – mondta a férfi. – Tulajdonképpen nincs – mondta Grace fagyossá váló, visszafogott hangon. – Kissé bonyolult az életem az utóbbi időben. – Tudom. Nem is csoda. Amilyen körülmények között megtaláltad a főnököd holttestét… Grace tétovázott, nem volt biztos benne, hogy szívesen belemenne a részletekbe. – Igyekszem nem gondolni rá – mondta hűvösen. – A Witherspoon Világ össze fog omlani Witherspoon nélkül. A lány összefonta a karját, és a szélvédőn át mereven bámulta az elsuhanó járdát. – Hidd el, tudjuk mind, akik Sprague Witherspoonnak dolgoztunk – mondta aztán. – Állásra van szükséged. Úgy tűnik, elég egyértelmű a problémád. – Valóban? És utoljára pontosan mikor maradtál állás nélkül? Grace meglepetésére a férfi kissé eltöprengett. – Hát nem most volt – ismerte el végül. A lány acélos mosolyt villantott rá. – Más szóval, valójában lövésed sincs, mi a helyzet a munkaerőpiacon, arról meg végképp nincs, milyen komplikált az én sajátos helyzetem. – Hogy kerültél Witherspoonhoz? A kérdés készületlenül érte a lányt. – Csak úgy belebotlottam. Általában így találok új állást. – Csak úgy belebotlottál a motivációs tréneri munkába? – Hát, igen. Másfél évvel ezelőtt új irányt kerestem. Úgy döntöttem, beiratkozom a Witherspoon Világ szemináriumára, hátha ötletet kapok. Miután Sprague Witherspoon befejezte az előadását, megvártam, hogy beszéljek vele. – Miről? – Julius hangjából őszinte érdeklődés áradt. – Miközben Sprague a pozitív gondolkodásról beszélt, támadt néhány ötletem, hogyan lehetne a koncepciót különböző irányokba fejleszteni. – Grace most kinyújtotta a kezét. – Legnagyobb meglepetésemre meghallgatott. Aztán állást ajánlott. Ha csatlakozom hozzá, szabad kezet kapok. A Witherspoon Világnál volt eddig a legjobb állásom. – Miért, hány állásod volt? – Egy csomó. – Felsóhajtott. – Az igazat megvallva elég kínos. És ez csak nagy vonalakban. Némi állásváltoztatás rendben van, de egy bizonyos mennyiségen túl úgy néznek rád, mint aki…

– Állhatatlan. Megbízhatatlan. Kiszámíthatatlan. Grace összerezzent. – Ez mind. A nővérem már középiskolás korában tudta, hogy jogász akar lenni. De itt vagyok én, aki még mindig keresi a hivatását, ami tovább fog tartani, mint másfél év. – Tudom, mi a problémád – mondta Julius. – Üzleti tervre van szükséged. Grace rámeredt. – Üzleti tervre, hogy állást találjak? – Annyit mondhatok, hogy az életben minden jobban működik, ha az embernek van egy átgondolt, jól kidolgozott terve. A lány igyekezett nem nevetni. Julius láthatóan komolyan gondolta. – Egy ötéves tervről beszélsz? – kérdezte könnyedén. – Mert szerintem anyám nem menne bele, hogy öt évig ingyen lakjam nála. – Nem ötéves tervről, és nem az álláskeresésről. Sokkal inkább egy legfeljebb három hónapos stratégiáról. Ha komolyan gondolod, célokat kell kitűznöd és megvalósítanod. – Sosem voltam az a hosszú távra tervező típus – mondta a lány. – Nem mondod! Sosem feltételeztem volna rólad. Grace hideg mosolyt vetett rá. – Sprague Witherspoon azt mondta, hogy az egyik előnyöm éppen az, hogy nem kocka a gondolkodásom. – Egy dolog a nem kocka gondolkodás, és más dolog annak a képességnek a hiánya, hogy először megtaláljuk a kockát. Nem tudod megítélni az új modellt mindaddig, amíg nem érted meg a régit, s hogy az miért nem működik többé. Grace-t elfogta az ingerültség. – Azta! Talán inkább neked kellene beszállnod az önsegítő bizniszbe. Ez pont úgy hangzott, mint a Witherspoon Világ egyik szlogenje. – Miféle szlogen? – Egy rövid jelmondat a pozitív gondolkodásról. A jó szlogen segít, hogy az agyunkat termékenyen és optimistán fókuszáljuk. – Mondj egy példát – kérte Julius. – Nos, mondjuk, rossz napod volt a munkában… – Konkrétabban, légy szíves. Mondjuk, vacsorára vagy hivatalos a barátaidhoz, akik megszerveznek neked egy unalmas vakrandit. Milyen jelmondatot alkalmaznál erre az esetre a pozitív gondolkodás jegyében? A lány mélyen hallgatott. – Talán nem kellene ennyire konkrétnak lenni. – Én üzletember vagyok. Konkrét tényekkel dolgozom. – Remek – vágott vissza a lány. – Jelmondatot akarsz erre a randira? Mit szólsz ehhez: „Hajnal előtt mindig sötétebbek a dolgok”? Nálad ez működne?

– Nem hiszem, hogy ez egy Witherspoon-szlogen. Eléggé biztos vagyok benne, hogy ez régi szólás. – Van jobb ötleted? – Én nem költök szlogeneket. Vannak szabályaim, amiket sosem hágok át, de ehhez a helyzethez egyik sem passzol. – Na, itt lakom – mondta gyorsan a lány. De Julius már lassított is, hogy ráforduljon a fák szegélyezte felhajtóra, amely a takaros kis tóparti házhoz vezetett. A házat körbefutó tornác előtt megállította az autót, és kikapcsolta a motort. A szomszédban, Agnes Gilroy házában még égett a villany. A függönyöket behúzták, de Grace biztos volt benne, hogy Agnes kukucskál a rések között. Agnest módfelett érdekelte, mi történik a szomszédságában. Hallania kellett az ismeretlen autó motorjának a zúgását a felhajtón. – Köszönöm a fuvart – mondta Grace. Kicsatolta a biztonsági övét, és az ajtókilincs után nyúlt. – Örülök, hogy megismertelek. Biztosan összefutunk még a városban. Hagyd csak, ne szállj ki. Elboldogulok magam is. Látta, hogy a férfi nem figyel a nem túl sziporkázó fecsegésére. Csak ült mozdulatlanul, erős, ügyes keze a kormányon, és a házat szemrevételezte, mintha még sosem látta volna. – Tizenegy éves koromra már megvolt a jövőképem – szólalt meg. – Aha. Nem lep meg. – Kinyitotta az ajtót, összefogta a kabátja alját, és készült, hogy leugorjon a földre. – Gondoltam, hogy te is olyan vagy. – Olyan milyen? – Olyan, aki mindig tudja, hová tart. – Grace megragadta a fogantyút, és felemelkedett az ülésből. Egy pillanatig mintha a levegőben lebegett volna. Megkönnyebbült, amikor mindkét lábán sikeresen földet ért. – Szép lehetett. Julius kivágta az ajtót, kipattant a volán mögül, és elölről megkerülte az autót. Grace előtt termett, mielőtt a nő odaért volna a verandalépcsőhöz. – Segít, hogy az ember tudja, mit akar – mondta. – Világossá teszi a választási lehetőségeket és az áramlatokat a döntési mátrixban. A hűvös, mérlegelő tekintettől Grace-nek kissé megborzongott a gerince. Csak nem jólesik? A lehetőségtől a lélegzete is elakadt. Rossz az időpont, és valószínűleg rossz a férfi is. Küldd el. – Milyen volt tizenegy évesen a jövőképed? – kérdezte ehelyett. – Gazdag akartam lenni. Grace az arcát tanulmányozta a verandalámpa fényében. – Miért? – Mert rájöttem, hogy a pénz hatalmat ad.

– Mások fölött? Elmélázott ezen, aztán vállat vont. – Meglehet. A helyzettől függ. De valójában nem ezért akartam gazdag lenni. Grace tüzetesebben szemügyre vette. – A saját életedet akartad kézben tartani. – Egen, így is összefoglalhatnánk. – Ez teljesen észszerű. Úgy tűnik, nálad remekül bevált. Gratulálok. Jó éjt, Julius. A vállára vetette a ridiküljét, és szapora léptekkel a lépcső felé indult. Félúton megállt, amikor csikorgott mögötte a kavics. Megfordult, és szembetalálta magát a férfival – ő is megállt. – Minden oké – mondta gyorsan. – Nem szükséges az ajtóig kísérned. – Megígértem, hogy hazahozlak. Addig nem vagy otthon, amíg be nem léptél a házba. Valamilyen okból Grace méregbe gurult. – Nem tartozol felelősséggel értem. – De igen, amíg haza nem értél. – Csak állt ott várakozón. Grace megmarkolta a ridikülje pántját. – Alig hiszem el, hogy letorkoltalak, csak mert próbálsz lovagiasan viselkedni. Elnézést kérek. Jesszus. Hová tűnt a jó modorom? Bocsánat. Egy kissé feszült vagyok mostanság. Köszönöm szépen. – Szóra sem érdemes. – Julius állt a holdfényben, mintha hajnalig szándékozna várakozni. – Rendben – mondta Grace. – Az ajtóig. Megfordult, és felsietett a lépcsőn. Julius követte, miközben átvágott a tornácon, de tartott egy kis távolságot, nem akart a nyakába lihegni. Grace előbányászta a kulcsot a ridikülje mélyéből, kinyitotta az ajtót, belépett, és felgyújtotta a villanyt. Két lámpa gyulladt fel, megvilágítva a meleg, kényelmes teret. Ahogy Grace és Alison megállapította annak idején, az anyjuk a rusztikus retró korszakát élte éppen, amikor berendezte. A régi fapadló ragyogott. A tömött karszékek és a sötétbarna bőrhuzatos kanapé egy mézszínű szőnyegen állt. A kőkandalló sötét, hideg tűzterében nagy rézkosár. A falakon a Felhő-tó partján álló patinás nyaralókat, famólókat és régi csónakházakat ábrázoló tájképek lógtak. A látogatók ritkán vették észre, hogy egyetlen festmény sem látható a tó körüli épületek legszebbikéről, a régóta lakatlan Felhő-tó Fogadóról.

Grace ismét megperdült, hogy szembekerüljön Juliusszal. A tornác lámpájának fényében aranyosbarna szeme meglehetősen borúsnak tűnt. Látta, hogy a férfi tekintete szinte issza a nappali szoba minden apró részletét is. Kutatott a megfelelő szó után, ami a leírhatná ezt a kutató tekintetet – aztán beugrott: éhes. Ne adj lovat alá, intette magát. Ha olajat öntesz a tűzre, még képes itt lebzselni. Ez nem éppen a megfelelő idő kóbor lelkeket befogni. Nem azért volt itt, hogy rendbe szedje Julius Arkwrightot. Ha ezt tenné, valószínűleg ő is odébbállna, mint a többiek. És ez a férfi lenne talán az, akit sajnálna szélnek ereszteni. Nyitotta a száját, hogy udvariasan köszönetet mondjon, majd jó éjszakát kívánjon neki. – Van kedved bejönni, és meginni egy gyógyteát? – hallotta magát.

Öt – Köszönöm – mondta a férfi. Belépett, és becsukta maga mögött az ajtót. – Azt hiszem, még soha nem ittam gyógyteát. Ez elég… érdekesen hangzik. Grace pár másodpercig csak állt ott, szinte sokkolta, hogy meghívta a férfit. Amikor észrevette, hogy Julius figyeli, várva, hogy mit tesz, összeszedte magát. Elvégre nem vacsorára hívta meg. Csak egy teára. – Tea – mondta. Sarkon fordult. – Konyha. A ridiküljét az egyik túltömött karosszékbe dobta, majd bement a nagy, régimódi konyhába. A laza függönyön át látta a víz holdsütötte felszínét. Itt-ott a fák között megcsillant egy-egy tóparti ház világos ablaka. Alacsonyan lógó lámpák füzére jelezte a tavat megkerülő gyalogutat. Koncentrálnia kellett, mert hirtelen elfelejtette, hogyan kell feltenni a teavizet. Meggyújtotta a gázrózsát, és megint emlékeztetnie kellett magát, hogy csupán egy csésze teáról van szó. A tény, hogy valamilyen okból szokatlan jókedvet érez, később majd valószínűleg problémát jelent. De e pillanatban nem akart ezzel foglalkozni. Julius a csempézett pultnak dőlt, és keresztbe fonta a karját. Valahogy sikerült olyan érzést keltenie, mint aki nagyon otthonos ebben a konyhában – mintha rendszeresen sok időt töltene ott. Figyelte, amint Grace két filterteát vesz elő az üvegtárolóból. – Mi van ebben a teában, ami jót tesz? – kérdezte a férfi. – Kamilla – felelte Grace. – Úgy tartják, elősegíti a pihentető alvást. – Én általában egy orvosi adag whiskyt használok erre a célra. Grace elmosolyodott. – Alkalmanként én is ehhez a különleges orvossághoz folyamodom. – Rosszul alszol mostanában? Grace a teászacskókat megfontoltan egy-egy bögrébe tette. – Olykor – ismerte el. – Igazad van. Sokkoló volt megtalálni a főnököm holttestét. – Pár tudósítást figyelemmel kísértem a médiában – mondta Julius. – Azért keltette fel a figyelmemet a történet, mert a Witherspoon Világ csillaga

emelkedőben volt az északnyugati üzleti világban. Grace a fejét rázta. – És most az egész semmivé lesz. Hamarosan eltűnik minden, amit Sprague felépített. – Ez a baj minden olyan vállalkozással, ami a személyiségre épül, nem pedig a termékre. Celebek, atléták, színészek – ugyanez a sztori. Milliókat szednek össze, amíg szerepelnek, ám ha történik velük valami, az egész társaság összeomlik. Fütyülni kezdett a teáskanna. Grace elzárta a gázt, és a forró vizet a bögrékbe töltötte. – Ami a motivációs tréning üzletet illeti, ott kifejezetten a vezető karizmája a lényeg – mondta. – Szóval nincs állásod. – Már megint. – Az egyik bögrét a pultra tette Julius mellé. – Lúzer vagyok. Nem tudok másképp fogalmazni. Ideje, hogy összekapjam magam. De bárcsak tudnám, mit szeretnék igazán csinálni az életben. Akárhányszor adódik valamilyen jó munka, történik valami, ami más irányba visz. – Mint a Witherspoon Világ megszűnése? – Hát, igen. – Én régen megterveztem a jövőt. – Mondtad, hogy már tizenegy éves korodban tudtad, mit akarsz. – Megfújta a teáját. – Tudtad, hogy gazdag akarsz lenni. Mi hajtott? – A szüleim szétmentek. Az apám újranősült, és az ország másik végébe költözött. Nem is láttam többé, kivéve egyszer, évekkel később, amikor megkeresett, hogy adjak neki kölcsön. Az anyám keményen dolgozott, hogy tető legyen a fejünk fölött. Mindent feláldozott értem annak idején. Grace bólintott. – Akkor jöttél rá, hogy a pénznek óriási jelentősége van. Olyan hatalomra tehettél szert általa, amivel megváltoztathattad anyád életét. Julius halványan elmosolyodott. – Most analizálsz? Mert ha igen, akkor inkább váltsunk témát. – Irene azt mondta, hogy nagyon sikeres kockázatitőke-befektető vagy. Azt is mondta, hogy a régió üzleti köreiben csak úgy neveznek, hogy Arkwright, az Alkimista, mert ha befektetésről van szó, az ólomból is aranyat csinálsz. – Jó vagyok benne – mondta Julius. – De nem annyira jó. – De azért ahhoz elég jó, hogy gazdag légy, igaz? – Elég gazdag. – Feltételezem, hogy anyukád jól van. – Remekül. Miután a pénz már nem volt probléma, azt csinálta, amit mindig

is szeretett volna – visszaült az iskolapadba, befejezte a tanulmányait, és megszerezte a diplomát. Férjhez ment az egyik professzorához. ÉszakKaliforniában élnek. Doug egy közösségi főiskolán tanít, anyám meg a tanácsadó irodán dolgozik. Hamarosan nyugdíjba mennek. Én intézem a befektetéseiket. Grace elmosolyodott. – Felteszem, mindkettejüknek rendes nyugdíjuk lesz. A férfi vállat vont, mint ami nem nagy ügy. – Persze. Grace felvonta a szemöldökét. – Elégedett vagy a jelenlegi anyagi helyzeteddel? – Összeszedtem annyi pénzt, amennyi elég életem végéig, sőt tovább. Hány inget viselhet egy ember? Hány autót vezethet? Hány házban akar igazán lakni? Igen, Grace, elég gazdag vagyok. A nő tanulmányozta pár pillanatig. – Tudod, nem hiszem, hogy valaha is hallottam volna bárkitől, hogy elég pénze van – mondta. – Bár az is igaz, hogy sosem találkoztam még igazán gazdag emberekkel. De az a benyomásom, hogy egy bizonyos ponton túl az emberek versenyt csinálnak a pénzhalmozásból. – Ez így van. – Julius óvatosan belekóstolt a kamillateába, majd leeresztette a bögrét. – Egy ideig. Grace felvonta a szemöldökét. – Szívesebben lennél inkább ismét szegény? A férfi lassan elmosolyodott. – Nem. – De nem lenne nagy ügy, hogyha holnap mindent elveszítenél. Sőt lefogadom, hogy inkább érdekesnek találnád a helyzetet. – Érdekesnek? – Mondjuk, nem találnád unalmasnak. Az újrakezdés igazi kihívás lenne számodra. – Meglehet – mondta a férfi. – Számomra. De már nem csak engem érintene. Ha holnap mindent elveszítenék, számos kicsi, ígéretes start-up cég tönkremenne, elsüllyedne. Egy csomó ember, aki ezeknek a kisvállalatoknak dolgozik, elveszítené az állását, akárcsak azok, akik közvetlenül vagy közvetve nekem dolgoznak. És még nem számoltam azokat, akik, mint az anyám, rám bízták a pénzüket, hogy fektessem be. Grace a pultnak támaszkodott a férfi mellett, és ismét kortyolt a teájából. – Természetesen igazad van. Tigrisen lovagolsz. Nincs választásod, nem szállhatsz le. Mert ha leszállsz, te megúszod, de egy rakás embert felfal a tigris. – Nem feltételezted rólam, hogy ezt az aspektust szem előtt tartom, ugye?

– Na, ebben tévedsz. Nagyon is feltételezem rólad, hogy munkaadóként felelősséget érzel a munkavállalók iránt. Irene óvodáskorunk óta a legjobb barátnőm. Elég jól ismerem, tudom, soha nem próbált volna összeboronálni veled, ha nem tartana rendes embernek. Julius szája sarka megrándult. – Hosszú listát adhatnék azokról az emberekről, akik vitatnák ezt a véleményt. – Ó, abban nem kételkedem, hogy szereztél néhány ellenséget az idők során. – Ha ellenségeket szerzek, attól nem vagyok rossz ember? – Ez attól függ, ki az ellenség – felelte a lány. Tompa pincegés hallatszott a nappaliból. Grace megdermedt. Julius ránézett, majd a bejárat felé pillantott. Grace vett egy lélegzetet, hogy megacélozza magát. Majd még egyet. Az ijedség tompult. – A telefonom – mondta gyorsan. – Csak egy e-mail. Majd később elolvasom. Julius bólintott, és ivott még egy kis teát. – Szeretnék még valamit kérdezni – mondta. – A nem létező pályaképemről? – Ez annál konkrétabb. Te ölted meg Sprague Witherspoont? Grace rámeredt, mintha megütötte volna. Az agya kiürült. Meg sem bírt szólalni. Előbb az e-mail, most meg ez. Hallotta a csörömpölést, ahogy a bögréje a padlónak csapódik, pár szívdobbanásnyi ideig fel sem fogta. Julius úgy nézett rá, ahogy egy entomológus vizsgálja a befőttesüvegbe zárt pillangót. – Hordd el magad – suttogta a lány haragtól rekedt hangon. – De most rögtön. – Rendben – mondta a férfi. Letette a szinte még tele bögrét a pultra, olyan nyugodtan, mintha csak az időjárásról tett volna megjegyzést. Átvágott a konyhán a nappaliba. Grace ellökte magát a pulttól, és követte, szinte kihajtotta a házból. Julius megállt az ajtóban, és visszanézett a válla fölött. – Jó éjszakát – mondta. – Érdekes este volt. Nem sok ilyenben van részem. – Nem a fenét – sziszegte Grace. – Azt is meg tudnám mondani, miért. – Már tudom a választ. – Kinyitotta az ajtót, és kilépett a tornácra. – Meglehetősen unalmas vagyok, mint tudomásomra hoztad. A fenébe, néha én

is unom magamat. Ne felejtsd el bezárni az ajtót! Lement a lépcsőn. Grace dühösen kirohant a tornácra, és két kézzel megragadta a korlátot. – Nem én öltem meg Witherspoont. – Hiszek neked. – A férfi kinyitotta a terepjáró ajtaját. – Van valami elképzelésed róla, ki tette? – Nincs. Az isten szerelmére, ha lenne, már elmondtam volna a rendőröknek. – Dev értesülései szerint a seattle-i rendőrségnek egy rakás gyanúsítottja van, beleértve egy dühös felnőtt lánygyereket meg az udvarlóját, valamint néhány felháborodott kuncsaftot, aki úgy érzi, nem azt kapta a pénzéért a Witherspoon-tréningeken, amit várt. Plusz még a Witherspoon-alkalmazottak. – Ugyan miért öltük volna meg a munkaadónkat? Mindnyájan jól kerestünk a Witherspoon Világnál. – Dev azt mondja, okuk van feltételezni, hogy valaki elszivornyázta a Witherspoon Világ profitjának tetemes részét, és hamis befektetési bizonylatokkal próbálta leplezni a hiányzó pénzt. – Micsoda? Ezt komolyan mondod? – Kérdezd meg Devet. Azt mondja, ma reggel kapta az infót a seattle-i rendőrségtől. Rengeteg pénz hiányzik. Az én olvasatomban ez már indítéknak számít. Grace felháborodva bámult rá. – Arra célzol, hogy én sikkasztottam el a Witherspoon Világ pénzét? – Nem. Volt néhány kérdésem az este folyamán, de erősen kétlem, hogy te vagy a sikkasztó. – Miért? Mert nem vagyok pénzügyi mágus, mint te? Julius elmosolyodott. – Lehet, hogy meglepődsz, de nem kell pénzügyi mágusnak lenni ahhoz, hogy elsuvassz egy rakás pénzt egy olyan sikeres vállalkozásból, mint a Witherspoon Világ. Valójában baromi könnyű, különösen, ha az emberre nem nagyon figyelnek. – Ez több szempontból is sértő. – Én nem így értettem – mondta a férfi. – Csupán tényeket állítottam. – Na, akkor itt egy tény, amit a többihez csaphatsz: ennek a vakrandinak ezennel hivatalosan is vége van. – Grace a szeme sarkából látta, hogy Agnes Gilroy nappalijában meglibben a függöny. – A francba. Sarkon fordult, visszament a házba, és becsapta az ajtót. Rátolta az új hevederzárat, majd beakasztotta a biztonsági láncot.

Pár pillanatig csak állt, hallgatta a terepjáró dübörgését, ahogy legördült a behajtón, majd ráfordult a Tóparti útra. Amikor már biztos volt benne, hogy Julius elment, lassan kifújta a levegőt. Majd visszament a konyhába, és letépett egy darab papírtörlőt a pult feletti gurigáról. Felitatta a kiömlött kamillateát, közben azon morfondírozott, lehetséges-e, hogy valaki dézsmálgatta a Witherspoon Világ profitját. Még ha igaznak bizonyul is – és mivel Dev zsaru, nem volt ok kétségbe vonni az információ igazságtartalmát –, hogyan kapcsolódik ez Sprague meggyilkolásához? Hacsak Sprague nem leplezte le a sikkasztót, és szembesítette a tettével. Felszedegette a bögre cserepeit, és feltörölte a padlót. Felállt, a cserepeket és a papírtörlőt a szemetesbe dobta. Aznap korábban már elvégezte a légzőgyakorlatait. Most ideje volt a három rituáléja közül egy másikat is elvégezni, ami évek óta segített átvészelni a lidérces éjszakákat. Módszeresen végigjárta a házat, ellenőrizte a csillogó, vadonatúj zárakat, amelyeket az ajtókra és az ablakokra szereltetett. Azután benézett a gardróbba és azokba a szekrényekbe, amelyek elég nagyok voltak, hogy elférjen bennük egy ember. Dühös volt magára, mint mindig, amikor letérdelt, és benézett az ágyak alá a három kis hálószobában. Persze fogalma sem volt róla, mit tenne, ha valóban találna valakit a szekrényben vagy az ágy alatt, de tudta, hogy úgysem lenne képes elaludni, amíg nem ellenőrizte, hogy egyedül van a házban. Amikor befejezte az ellenőrzést, töltött magának egy pohár bort, leült az egyik párnás székre, és kivette a ridiküljéből a telefonját. Kinyitotta az emailjét, legalább olyan kelletlenül, mintha egy kígyóért kellene benyúlnia a terráriumba. A levél ott várt rá. Újabb este, újabb üzenet egy halott embertől. Az első sor ismerős volt. A pozitív hozzáállás olyan, mint zseblámpafény egy sötét szobában. Ám bárki küldte is az e-mailt, a második sort megváltoztatta. Arra használhatod, hogy lásd, ki vár rád a sötétben.

Hat Gratulálok, Arkwright. Te aztán tudod, hogyan kell elcseszni egy randit. Julius leállította a terepjárót a háza előtti kocsibehajtón. Kikapcsolta a motort, és csak ült pár percig az elsötétülő ház és Grace Elland rejtélyén tűnődve. A házikó egyszerű volt, de áthatotta valami kellemes patina, ami csak generációk alatt alakulhat ki. Tartogatott néhány kedves meglepetést is, mint a gyönyörű kilátás a tóra és a rendkívül buja kertek. Az ember egész hátralevő életében elégedett lehet egy ilyen házzal. Grace Elland is tartogatott néhány meglepetést. Nehéz volt elhinni, hogy egy intelligens ember komolyan veszi azt a sok marhaságot a pozitív gondolkodásról és a szlogenek erejéről. Az egy dolog, hogy jó állás. Nem kárhoztatta a lányt, hogy egy önsegítő gurunak dolgozott. A munka, az munka. Az ember megteszi, amit kell. Elámult a hozzáértésen és a kemény munkán, függetlenül attól, milyen természetű munka volt. De ma este az volt a benyomása, hogy Grace tényleg beveszi a Witherspoon Világ képzelgését. Úgy tűnt, tényleg hisz abban, hogy a pozitív energia a világ javát szolgálja. Lehet, hogy szívből jött ez nála, de lehet, hogy ő volt a legokosabb szélhámos, akivel életében találkozott – márpedig a pályafutása során Julius találkozott jó néhány nagyon profi szélhámossal. Gondolatban végigvette a benyomásait a lányról. Kifejezetten alacsony volt. Még abban a nevetségesen magas sarkú, hihetetlenül szexi cipőjében is, amit aznap este viselt, csupán Julius válláig ért. Ám úgy mozgott, mint egy táncosnő. Volt benne valami könnyedség, kecsesség – valami kifinomult erő, igen. Julius érezte benne a női erőt, amikor beemelte a terepjáró utasülésére. Az emléktől, hogy egy röpke pillanatig a karjában tarthatta, megbizseregtek az érzékei. A nő haja az érett whisky színében játszott. Aznap este kontyba tűzte a feje búbján, talán azért, hogy magasabbnak tűnjön. A frizura kiemelte érdekes, borostyánszín árnyalatú zöld szemét. Amikor Juliusra nézett, a férfinak az a kényelmetlen érzése támadt, hogy sokkal többet lát, mint amennyit ő szeretne láttatni a nővel vagy bárki mással.

Elméletileg az ilyen nőt nem nézi meg kétszer, ha az utcán látja. De ma este határozottan kétszer is megnézte magának – sőt több mint kétszer –, és szíve szerint ismét megnézné, és szeretne a közelében lenni. És kérdések maradtak megválaszolatlanul. Julius pedig nem volt elégedett addig, amíg válaszokat nem kapott. Miféle alkimista ő? Az arany vakrandit ólommá változtatta. Most pedig itt áll a probléma előtt, hogyan fordítsa meg a folyamatot. Kinyitotta az ajtót, és kiszállt az autóból. Harley Montoya jelent meg a szomszéd ház ajtajában, és kilépett a tornácra. – Hogy sikerült a nagy randevú? – bömbölte. Nem volt szükség rá, hogy felemelje a hangját. A két házat csupán egy keskeny ösvény választotta el egymástól, ahová Harley karbantartás végett felvontatta imádott csónakját a vízből. A hangja belehasított a téli este csendjébe. Harley majdhogynem süket volt az egyik fülére, és hajlamos volt azt hinni, hogy más is rosszul hall. Amennyire tudható, a neve, a Montoya családnév volt, amit a szüleitől kapott. De valamikor régen, amikor megcsinálta a szerencséjét a konstruktőrés fejlesztési üzletben, az a pletyka keringett, hogy a neve egy bizonyos motorbicikli-márkából ered. Vitathatatlan tény, hogy ő tervezett egy HarleyDavidsont. Most a nyolcvanas éveiben járt, és bár az évek során kissé elpuhult, azért megmaradt a jókötésű, izmos testalkata, ami a híres motor képét idézte fel az emberben. – Ez egy vakrandi volt – mondta Julius. Becsukta a terepjáró ajtaját. – Nem sikerült valami jól. Az ilyesmi ritkán sikerül jól. És most már mindenki tudja Felhő-tón, hogy Grace meg én találkoztunk ma este? – Úgy bizony – felelte Harley. – Gondolom, jól elcseszted. Mi volt a baj? – Elkövettem azt a hibát, hogy megkérdeztem, ő ölte-e meg Witherspoont. Rendkívül dühös lett. – Nem mondod! – horkantott Harley. – Hogy a fészkes fenébe jutott eszedbe ilyet kérdezni tőle? – Kíváncsi voltam, hogyan reagál rá. – Azt hiszem, megkaptad a választ. Megmondtam neked, hogy Grace Elland nem gyilkos. Te teljesen gárgyult vagy a nőkkel. – Én is tudom. – Na, ne aggódj túl sokat amiatt, hogy elcseszted – mondta Harley. – Úgy néz ki, te meg Grace egy darabig itt lesztek a városban. Keverd ügyesen a kártyáidat, és kapsz még egy esélyt.

– Más szóval, próbáljak meg pozitívan gondolkodni, erről van szó? – Egy fenét! – horkant fel ismét Harley. – Én az okos stratégiáról beszélek, nem arról a pozitív gondolkodás lószarról. Stratégia és tervezés, ezek a te erősségeid, fiam. Használd a veled született tehetségedet. – Kösz a tanácsot. Majd észben tartom. – Tedd azt. Julius átvágott a füvön, majd átlépett a kis kapun, és elindult az ösvényen, amely a két házat elválasztotta. – Te még nem laktál Felhő-tón akkor, amikor a Trager-gyilkosság történt, ugye? – kérdezte. – Nem – felelte Harley. – Akkoriban a pénzcsinálással voltam elfoglalva. Minden, amit az esetről meg Grace Ellandről tudok, Agnestől ered. – Ilyesmit látni bizonyára mély sebeket hagy, különösen egy tinédzser korú lányban. – Ez meg hogy jön ide? – kérdezte Harley. – Csak azon tűnődöm, miért nem ment férjhez Grace, ez minden. – Azt mondják, manapság sok fiatal nő vár a férjhez menéssel, már ha férjhez mennek egyáltalán. – Hűha. A modern társadalmi trendek szakértője lettél? – Egy fenét. Agnestől tudom az ilyesmit – felelte Harley. – Azt mondja, Grace csak arra vár, hogy megjelenjen az igazi. Mindkettőnkben volt egy kis remény, hogy te lehetsz az. – Honnan a pokolból gondolja bárki is, hogy én vagyok a megfelelő ember? – kérdezte Julius igencsak meglepődve. – Fogalmam sincs, csak úgy eszünkbe jutott. – Te meg Agnes Gilroy együtt fundáltátok ki Irene-nal meg Devvel ezt a vakrandit? – Dehogyis! – kérte ki magának Harley sértődötten. – Úgy nézek én ki, mint egy házasságszerző? Irene Nakamura ötlete volt. Ő meg Grace kicsi koruk óta barátnők. Úgy hallom, hogy öreg cimborád, Dev is egyetértett vele. Neki tégy szemrehányást, ha már kárhoztatni akarsz valakit. – Kösz. Meg is teszem. – Julius elindult az ösvényen a csónakház meg a móló felé. – Jó éjt, Harley. – Ne add fel, fiam. Szerintem Grace olyasfajta nő, aki ad a férfiembernek egy második esélyt. Julius megtorpant, és visszanézett Harleyra. – Biztos, hogy nem kerültél valami motivációs guru karmai közé?

– Te most nevetsz? – kérdezte Harley. – Hidd el, egyáltalán nem nevetek. Julius lement az ösvényen, és rálépett a stégre. A víz finoman nyaldosta a cölöpöket. A Felhő-tó nem tükrözte a felhőket éjszaka, csak a holdfényt, legalábbis olyan éjszakákon, amikor a hold előbújt a felhők mögül, és most olyan éjszaka volt. A víz a hideg, csillagokkal pettyezett ég alatt olyan volt, mint egy ezüsttel csíkozott fekete üvegtakaró. A viharvert csónakház balra esett. Elhaladt mellette, és megállt a stég végén. Bár a parton sűrűn nőttek a fák, láthatta a közöttük megcsillanó házak és bungalók fényeit. Az Elland-ház körülbelül csak negyedmérföldnyire volt tőle légvonalban a tó túlsó partján. Láthatta, hogy a konyhában és a hátsó tornácon ég a lámpa. Miközben figyelte, az egyik ablak elsötétedett, míg egy másikban felgyulladt a villany. Bizonyára az a hálószoba. Grace lefekvéshez készül. Ez, kapcsolt hirtelen, felkavaró gondolat – olyan, amelyik nem hagyja aludni a férfiembert. Elővette a telefonját. Devlin a negyedik vagy ötödik csengetésre vette fel. Ingerült volt a hangja. – Fontos legyen, amit mondasz – szólt bele. – Felhő-tón korán térnek nyugovóra a népek. Ez nem a nagyváros. – Azt mondtad, kíváncsi vagy, mik a benyomásaim Grace Ellandről. – Tartsd egy kicsit. Neszezés hallatszott. Julius hallotta, hogy Devlin motyog valamit a munkáról – nyilván Irene-hoz beszélt –, majd ajtó csukódott. – Oké – mondta Devlin. Továbbra is halkan beszélt. – A konyhában vagyok, iszom egy pohár vizet. Mondd gyorsan. – Ami a lényeg: nem hiszem, hogy Grace ölte meg Witherspoont. – Jó tudni, hogy te meg Irene egyetértetek ebben. Grace-nek elég jó alibije van. – Nem kőkemény? – Tapasztalataim szerint nagyon-nagyon ritka a kőkemény alibi. A kapcsolatom a seattle-i rendőrségen megerősítette, hogy a Grace apartmanházának garázsában készült kamerafelvételen valóban este hétkor ért haza aznap este, és másnap reggel fél nyolcig nem ment el otthonról. Az orvos szakértő szerint Witherspoont nem sokkal éjfél után ölték meg. – Csak a kíváncsiságom kérdezteti meg, hogy mit tekintesz te kőkemény alibinek? – Ha a gyanúsított bizonyítani tudja, hogy halott volt abban az időpontban,

amikor az áldozatot megölték, azt hajlandó vagyok elfogadni. De még abban az esetben is alaposan utánanézek. Nem túl nehéz olyan gyilkos-öngyilkos forgatókönyvet előállítani, amelyben az öngyilkosság előbb következik be, mint a gyilkosság. Julius tűnődött egy pillanatig ezen a csavaros megoldáson. – Én el tudok képzelni pár más módot is, hogy egy halott kövessen el gyilkosságot. Egy késleltetett fegyver például, mint, mondjuk, a lassan ható méreg. – Már mondtam neked, hogy úgy gondolkodsz, mint egy zsaru. – Az én munkám jobban fizet. – Ezzel nem tudok vitatkozni – mondta Devlin. – Rendben, a vita kedvéért, mondjuk, hogy neked meg Irene-nak igazatok van, és Grace nem ölhette meg Sprague Witherspoont… – Nem azt állítottam, hogy nem tehette meg. Azt mondtam, nem hiszem, hogy ő tette. Rövid csend állt be a vonal túlsó végén. – Te tényleg azt hiszed, hogy képes lenne ölni? – kérdezte végül Devlin. Kíváncsiság bujkált a hangjában. – Te vagy a zsaru. Ha jól emlékszem, te mondtad, mégpedig nem is egyszer, hogy megfelelő körülmények között mindenki képes gyilkosságot elkövetni. – Ez így is van – hagyta helyben Devlin. – Ne becsüld alá Grace Ellandöt. Az optimista, féligtelt-pohár külső mögött acélos jellem rejtezik. – Efelől nincs kétségem. Én meséltem el neked, hogy mi történt évekkel ezelőtt Felhő-tón, nem emlékszel? Julius az Elland-ház fényeit bámulta. – De igen, emlékszem. – Grace valami helyi legenda a városban. Ez az egyik oka, hogy megkértelek, vidd haza. Te kívülálló vagy. Tudtam, hogy nem fog befolyásolni a múltbéli történet. – Azt mondja, azért van itt, hogy átgondolja a jövőjét, és meghozzon pár döntést a leendő életpályáját illetően. – Aha, Irene mesélte, hogy Grace az utóbbi néhány évet azzal töltötte, hogy folyton állást változtatott – magyarázta Devlin. – Mondok én neked valamit. Amikor Grace végül döntésre jut, hogy mihez akar kezdeni az életben, nem szeretnék az az ember lenni, aki az útjába áll. Hacsaknem úgy dönt, hogy engem akar. A gondolat a semmiből támadt, és úgy megdöbbentette, hogy kis híján elejtette a telefont.

– A fenébe – mondta. Halkan mondta, Devlin mégis meghallotta. – Jól vagy? – kérdezte. – Aha, remekül. Csak a telefonom akadozik. – Na, és hogy ment a ma esti randi? – Egészen prímán, egy bizonyos pontig. Meghívott teára. – Teára? – Devlin hangja azt sejtette, hogy sosem hallott ilyesmiről. – Valami gyógycuccra. – Hát, ez nagyon ígéretesnek tűnik. És hol siklott ki? – Miből gondolod, hogy kisiklott? – Nyilvánvaló. Korán hazamentél – mondta türelmesen Devlin. – Felhívtál telefonon, és én, a nagy detektív kikövetkeztettem, hogy már nem Grace-szel vagy. – Igazad van. És a következtetésed is helytálló. A randi hirtelen ért véget, amikor megkérdeztem Grace-t, ő ölte-e meg Witherspoont. – Ezt kérdezted tőle? – ismételte meg Devlin semleges hangon. – Aha. – Kertelés nélkül? – Ühüm. – Te hülye vagy. – Harley is valami hasonlót mondott. – Gondolom, Grace tagadta – mondta Devlin. – Persze. Ekkor dobott ki a házából. De van itt valami, Dev, ami nagyon nem stimmel. Grace fél. – Mitől? – Kutya legyek, ha tudom. De azt láttam, s ebben biztos vagyok, hogy vadonatúj zárak vannak a ház elülső és hátsó ajtaján. Míg a konyhában volt, a telefonjára e-mail érkezett. A pincegéstől megugrott ijedtében. Halálra rémült. – Egyedül élő nő – mondta Dev. – A jó záraknak van értelme. Ami az email pincegését illeti, én is összerezzenek, amikor meghallom azt a pinget. – Valami másról van itt szó, Dev. Érzem. – Mint Irene folyton emlékeztet rá, amikor az ember rátalál egy halottra, az komoly traumát okozhat, ha az ember nem ilyen területen dolgozik. – Neked a munkádhoz tartozik. Devlin felsóhajtott. – Te pont olyan jól tudod, mint én, hogy még nekünk sem válik rutinná, pedig pályafutásunk során számos hullával találkozunk. – Ezért vagy olyan jó zsaru.

– Mit gondolsz, miért vállaltam el ezt a jó kis kellemes állást itt, Felhőtón? Mert belefáradtam, hogy folyton hullákba botlottam a nagyvárosban. – Tudom – mondta Julius. Néhány másodpercig csend volt a vonalban. – Oké, térjünk vissza Grace Ellandre – szólalt meg aztán Devlin. – A seattle-i kollégák a következőt tudják: bement a főnöke házába, és holtan találta az ágyában. Két lövést kapott, a jelentés szerint egy lopott maroklőfegyverből. – Valaki az utcán vette, hogy lelője Witherspoont. Grace nem olyan nőnek tűnik, aki tudja, melyik sikátorban lehet fegyvert venni. – Lehet, hogy neked újdonság, de nem nehéz lopott fegyvert vásárolni – mondta Dev. – A házból semmi sem tűnt el. Ez nem egy félresikerült betörés volt. Mint mondtam, a seattle-i rendőrök szerint a legvalószínűbb forgatókönyv, hogy a gyilkos vélhetően kapcsolatban volt Witherspoonnal. Ezt Grace is tudja. Tehát ha ártatlan… – Az. – …akkor valószínűleg próbál megbirkózni azzal, hogy egy bizonyos ponton az útja keresztezte a gyilkosét – vonta le a következtetést Devlin. – Nem meglepő, ha most úgy döntött, óvintézkedést tesz a személyes biztonsága érdekében. – De már attól is megijed, ha kap egy e-mailt? – Millió oka lehet, hogy összerezzen tőle – mondta Devlin. – Lehet, hogy üzenetet vár egy barátjától – talán egy régitől, akiről hallani sem akar, vagy egy újtól, és reméli, hogy jelentkezik. Te pedig ott álltál a konyhájában, amikor megjött az üzenet. Lehet, hogy a te jelenlétedtől volt olyan feszült. – Feszült volt, az igaz, a kérdés csak az, hogy miért. Oké, ennyi a jelentésem. Most megyek, dolgozom még egy kicsit a számítógépen, aztán lefekszem aludni. Köszönöm a vacsorát, és mondd meg Irene-nak, hogy nem szükséges újabb vakrandit szerveznie nekem. Ez az egy is épp elég volt. Devlin megköszörülte a torkát. – Itt van még az a kis bibi… a pénz, ami valahogy eltűnt Witherspoon számlájáról. A gyilkosságot félretéve, szerinted lehetséges, hogy Grace sikkasztotta el? – Gondolkoztam ezen, de ha egy rakás pénzen ülne, minek gubbasztana itt, Felhő-tón, minek keresne új állást? – Fogadjuk el, hogy ezért van itt. Újabb rövid csend állt be. – Szóval – folytatta Devlin –, eljutottál a konyháig, igaz? Ezt elmondhatom

Irene-nak? – Most inkább leteszem, Dev. – Nehéz elképzelnem, hogy gyógyteát kortyolgatsz. Kántálás és füstölő is volt? Julius kinyomta a telefont.

Hét A stég végében állt, és a vízen csillogó holdfényt bámulta, közben az járt a fejében, hogy Grace összerezzent, amikor az e-mailt jelző pincegést hallotta. Aztán az újonnan felszerelt ajtózárakon töprengett. Átnézett az Elland-házra. Még mindig égett a villany. A fenébe. Nincs vesztenivalója. Már úgyis elcseszte az estét. Ismét kinyitotta a telefonját, és kikereste a legújabb nevet a személyes ismerősök névsorában. Grace az első csengetésre felvette. – Ki beszél? A nő hangjából áradó feszültségtől meghűlt benne a vér. Rájött, hogy Grace nem ismerte fel a számot. – Itt Julius. Bocsánat. Nem akartalak megijeszteni. Csak szeretnék megbizonyosodni, hogy minden rendben van. Rövid szünet következett. – Jól vagyok. Miből gondolod, hogy valami nincs rendben? – Négy új zár van az ajtókon. Újabb szünet. Ezúttal hosszabb. – Nagyon jó megfigyelő vagy – mondta a nő. – Meglepettnek tűnsz. – Azért szereltettem fel a zárakat, mert valószínűleg egy ideig itt maradok, és egyedül élek. Felhő-tó már nem az az álmos kisváros, ami egykor volt. – Úgy hallottam, a te gyerekkorodban sem volt a föld legbiztonságosabb helye. A beállt csöndben szinte sistergett a feszültség. – Valaki elmondta neked, mi történt a régi Felhő-tó Szanatóriumban – szólalt meg végül Grace. Ez nem kérdés volt. Rezignált volt a hangja. – Harley Montoya és Dev is említette – mondta Julius. – Kíváncsi lettem, és kikerestem néhány újságcikket abból az időből. De Harley, Dev és az újságok szerint a régi Felhő-tó Fogadóban történt a tó északi partján, nem a szanatóriumban. – A fogadót eredetileg magánkórháznak, illetve szanatóriumnak építették

mentálisan beteg embereknek. Még az ezernyolcszázas évek végén. Aztán bezárták, majd egymást váltották a tulajdonosok, mindegyik szállodát vagy lokált akart belőle csinálni. Az utolsó tulajdonosa nevezte el Felhő-tó Fogadónak. Jó pár éve lezárták és bedeszkázták a házat. – Azt hallottam, hogy felfedeztél egy gyilkosságot a ház pincéjében. Tizenhat éves voltál. Szembeszálltál a gyilkossal. Ismét hosszú csend állt be a vonal mindkét végén. – Mennyit kutakodtál? – kérdezte a nő óvatosan. – Megmentettél egy kisgyereket. A fenébe is, kis híján téged is megölt. De a végén a gyilkos halt meg. – Régen történt – mondta Grace. – Próbálok nem gondolni rá. – Így viselkedik egy pozitív gondolkodású ember? Megpróbálja elfelejteni a rossz dolgokat? – Igen – mondta határozottan a nő. – Hova akarsz kilyukadni? – Tíz nappal ezelőtt ismét egy gyilkosságra bukkantál. – És? – Witherspoon holttestének megtalálása egy csomó fájó emléket éleszthetett fel benned. És a Witherspoon-ügyben a tettes még szabadlábon van, gondolom, nehéz időszakot élsz át, próbálsz nem gondolni a múltra. – Mi folyik itt? – kérdezte Grace. – Most te játszod a pszichoanalitikust? – Csak a tényeket nézem – mondta Julius. – Összekötöm a pontokat. – Nem szükséges emlékeztetned egyikre sem, hidd el. – Te rettegsz. Újra csend ereszkedett rájuk. Julius kíváncsi volt, vajon Grace letagadja-e, hogy fél. – Kényelmetlenül… érzem magam – szólalt meg végül a lány. – Azt hittem, hogy itt, Felhő-tón nem leszek ennyire feszült. – Mert nem Seattle-ben vagy, ahol a gyilkosság történt? Értem a logikát. De mégsem működik. Mondd csak, miért ugrottál akkorát, mintha áramütés ért volna, amikor a telefonod jelezte, hogy e-mailed érkezett? – Nem ugrottam akkorát. – Összerándultál, és nem örömödben. – Van olyan, hogy az ember örömében összerándul? – kérdezte hidegen Grace. – Akkor mondjuk a te szavaddal. Kényelmetlen. A pincegés kényelmetlen érzéssel töltött el. – Úgy döntött, kipróbálja az egyik elméletet, amit Devlin említett. – Netán egy régi pasid kellemetlenkedik?

– Ó, dehogy, szó sincs róla – mondta Grace. Ezt olyan határozottan, olyan bizonyossággal mondta, hogy Julius hajlamos volt hinni neki. De ez újabb kérdéseket vetett fel. Nyilván több pasas is lehetett a múltjában. – Valaki más, aki zaklat? – erősködött. Megint rövid szünet következett. – Fura e-maileket kapok esténként – mondta végül Grace. – Rövid üzeneteket, a Witherspoon-szakácskönyvből és a blogból vett rosszindulatúan kifacsart szlogeneket. Azt mondanám, hogy talán egy elégedetlen ügyfél, de az a hátborzongató, hogy Sprague privát e-mailjéről jönnek. Julius megdermedt egy pillanatra, és kiélesedtek az érzékei azon a jól ismert régi módon. Nagyon erősen érzékelte a csípős levegőt, a tó makulátlan felszínét, a faágak zörrenését. Bárhol lehetett az ellenség. – Igazad van – mondta. – Ez tényleg hátborzongató. – Van még valami – mondta Grace. – Amikor megtaláltam Sprague holttestét, egy szlogen volt a pizsamájára tűzve. Valaki, bizonyára a gyilkos, számítógépről nyomtatta ki. Juliust elfogta a bizonyosság, hogy most az igazat hallja, hiába akarta Grace visszatartani. – Említetted a zsaruknak a helyszínen talált szlogent? – kérdezte. – A saját szemükkel látták – felelte Grace. – Én nem nyúltam hozzá. – Beszéltél nekik arról, milyen e-maileket kapsz? – Természetesen – mondta Grace. – Mondták, hogy valaki majd utánanéz. Amikor kapok egyet, rögtön továbbítom a nyomozást vezető detektívnek, de van egy olyan érzésem, hogy azt hiszi, én küldözgetem magamnak. – Indíték? – Hogy ezzel is hangsúlyozzam az ártatlanságomat. – Grace mély lélegzetet vett. – Szerintem nem is nagyon foglalkoznak vele. – Van valami elképzelésed, ki küldheti az e-maileket? – Talán – felelte Grace. Most már lassabban beszélt, megválogatta a szavait. – Sprague nem nagyon volt jóban a felnőtt lányával, Nyla Witherspoonnal. A maga fura módján, azt hiszem, Nyla féltékeny volt mindenkire, aki a Witherspoonnál dolgozott, különösen rám. – Rád miért különösen? – Ez… bonyolult. Julius úgy érezte, mintha lezuhant volna a stégről a tó hideg, sötét vizébe. – Viszonyod volt Witherspoonnal? – kérdezte semleges hangon.

– Te jó ég, dehogy! – Grace hangjából döbbenet áradt, nem védekezés. – Hogy a csudában jut ilyesmi az eszedbe? – Nem tudom. Nem mintha a történelemben nem fordult volna elő, hogy a főnök lefekszik a nő beosztottaival. – Saját tapasztalatból beszélsz? – kérdezte Grace. Most éle volt a hangjának. A hölgynek karmai vannak. Julius elmosolyodott, furcsamód elégedettséget érzett. Jó tudni, hogy Grace nem feküdt le Witherspoonnal. Jó tudni, hogy kész a véredet venni, ha túl messze merészkedsz. – Nem – felelte. – Sok-sok éve figyelmeztettek, hogy ne keveredjek viszonyba azokkal, akik nekem dolgoznak. „Ez úton őrülés van.” Megdöbbenésére Grace szinte fuldoklott a nevetéstől. – Hűha, ezt a szlogent Shakespeare-től nyúltad le. Nem biztos, hogy a Witherspoonszlogenek versenyezhetnek vele. – Ez egy szigorú irányelv, nem pedig szlogen, és nem Shakespeare-től vettem. Hanem a szomszédomtól. – Harley Montoyától? Mit tudhat ő az irodai kapcsolatok veszélyeiről? Azt hittem, hogy őt csak a horgászás meg a kertje érdekli, ő meg a szomszédom, Agnes vetélytársak a Felhő-tó Kertészklub éves versenyén, amióta Harley a városban költözött. – Harley nem volt mindig nyugdíjas. – Persze hogy nem – mondta Grace. – Olykor megfeledkezem róla, hogy mielőtt ideköltözött, sikeres üzletember volt – Veszélyes viszonyba bonyolódni egy alkalmazottal. Ez a lehetséges kockázat reális felmérése, és nem szlogen. Nekem nincsenek szlogenjeim. Helyette van néhány szabályom. – Tényleg? – Grace-ben feltámadt a kíváncsiság. – És mik azok? – A Kettes Számú Szabály: Mindenkinek van egy titkos listája. – Ez elég világos irányelv. – Igazában fenemód hasznos. Nem lehetsz sikeres az én világomban, ha nem tudod, mi motiválja valójában az ügyfeleidet, a konkurenciát és az embereket, akik neked dolgoznak. Amikor elérkezik az üzletkötés, ismerned kell mindenki valódi listáját. – Azt hittem, a te világodban mindenkinek a pénz áll a lista első helyén. – Az érintettek bizonyára ezt mondanák – mondta a férfi. – Az emberek szeretik azt hinni, hogy a kockázatos üzleti döntéseik észszerű üzleti logikán alapulnak. De ez nem igaz. A döntéseiket érzelmi alapon hozzák meg minden istenverte alkalommal. Utána persze mindig megtalálják a logikus {1}

magyarázatot, amivel megtámogatják a döntéseiket. – És te kihasználod ezt a megérzést, hogy egy rakás pénzt csinálj, ezt akarod mondani? – Nem nyerek mindig, de rendszerint tudom, mikor kell kiszállni. – Ideje témát váltani. – Azt mondtad, szerinted Nyla Witherspoon féltékeny volt rád meg a kolléganőidre. Ők is kapnak ilyen e-maileket? – Megkérdeztem őket, Millicentet és Kristyt is. Ők nem kapnak e-maileket, de abban egyetértenek, hogy valószínűleg Nyla a tettes. – Kaptál valamit a Witherspoon-vagyonból? – Egek, dehogy! – felelte Grace. – A munkatársak közül senki nem szerepelt Sprague végrendeletében. Nagyon jól megfizetett minket, de a vagyonát teljes egészében Nyla örökölte. – És most ebből a vagyonból egy jókora résznek lába kélt. – Ez számomra újdonság, de ha te meg Devlin tudsz róla, akkor nagy biztonsággal kijelenthető, hogy mostanra már Nyla is értesült a sikkasztásról. De én az e-maileket közvetlenül Sprague halála után kezdtem kapni, még mielőtt kiderült volna, hogy valaki megcsapolta a Witherspoon Világ számláit. – Ha azért kezdett e-maileket küldözgetni neked, mert rajtad akarta levezetni a dühét meg a féltékenységét, akkor az eltűnt pénz csak még jobban felbőszítette. – Örömteli gondolat. Te aztán tényleg nem vagy az a félig-telt-pohár típus, ugye? Julius a tó fodrozódó fekete felszínét bámulta pár pillanatig. – Devnek elmondtad? – kérdezte. – Részben – felelte Grace. – De nem mentem bele különösebben a részletekbe. Az a helyzet, hogy nem ismerem túl jól Devlint. Magunk közt szólva az az érzésem, hogy vannak kétségei az ártatlanságomat illetően. Julius úgy döntött, ez nem épp a legalkalmasabb pillanat megerősíteni ebbéli hitében. – Dev tud róla, hogy zaklat valaki? – kérdezte inkább. – Az e-mailekről nem beszéltem neki, ha erre gondolsz. – Igen, pontosan erre gondoltam. – Ez nem az ő ügye – mondta Grace védekezőn. – És Irene-nak említetted? – Nem. Már így is épp eléggé aggódik értem, nem akartam tetézni. – Dev ennek a városnak a rendőrfőnöke. Tudnia kell, mi folyik itt. Holnap

reggel mondd el neki. Grace tétovázott. – Oké. De Devlin nem igazán tud mit tenni ebben az ügyben. – Dev jó zsaru. Lehetnek ötletei. De most próbálj kicsit aludni. – Ó, persze, mondani könnyű. Julius úgy döntött, erre nem reagál. Volt egy olyan érzése, hogy ő sem igen fog tudni aludni. – Jó éjszakát – mondta ismét. – Várj csak, szeretnék kérdezni valamit. Azt mondtad, miután gazdag lettél, az apád pénzt kért tőled. Tartanom kellett volna a számat, gondolta a férfi. – Így van – mondta. – És? – És adtál neki kölcsön? – Ő is, én is tudtam, hogy ez nem kölcsön lesz, mert sosem fogja visszaadni. – Adtál neki pénzt? – kérdezte csendesen Grace. Julius kinézett a tóra. – Mit gondolsz? – Azt, hogy érzelmi alapon döntötték Adtál neki pénzt, és volt egy olyan érzésed, hogy sosem fogja megadni. Julius szája sarka felkunkorodott. – Mindkét feltételezés helyes. Ez volt életem legrosszabb befektetése. Máig sem tudom, miért csináltam. – Ezt nem nehéz megmondani – mondta Grace. – Az apád volt. A kedvéért megszegted a Kettes Számú Szabályt. – Nem meglepő, hogy rosszul sült el. – Azt tetted, amit tenned kellett. – Jó éjszakát – mondta a férfi. – Várj még, és mi az Egyes Számú Szabály? – kérdezte Grace. – Nem bízhatsz senkiben. Kinyomta a telefont, és a készüléket az övére akasztotta. Egy ideig még álldogált a stég végén, és a beszélgetésükön töprengett. Ez nem volt igazából telefonszex, jutott végül döntésre. De Grace-szel beszélgetni sokkal intimebb volt, mint bármelyik szexuális kapcsolata a válása óta. Egyvalamit eltalált – nehezen jött álom a szemére. Negyed háromkor felkelt. Belebújt a farmerjába és a dzsekijébe, és kiment a hideg éjszakába. Lement a stégre, és a sötéten terpeszkedő tó felett átnézett az Elland-házra.

A hátsó tornácon még égett a lámpa, és az ablakokból a függönyök mögül halvány fény szivárgott ki. Tudta, hogy az éjjeli lámpák fénye még akkor is világítani fog, amikor hajnalban elfut a ház előtt. Egész éjjel égnek – minden éjjel, amióta Grace Felhő-tóra érkezett.

Nyolc Megcsörrent a telefon, épp amikor Grace egy szelet sokmagvas kenyeret tett a pirítóba. A képernyőre pillantott, látta, hogy a nővére az, és felvette. – Azért hívsz, mert megint terhes vagy? – szólt bele. – Ha igen, gratulálok. – Azért hívlak – mondta Alison –, mert most hallottam a hírekben, hogy a Witherspoon Világ Rt.-nél sikkasztás történt. Te jól vagy? Alison az ő pattogós, ellentmondást nem tűrő ügyvédhangját használta. Ez sosem jelentett jót. – Gyorsan terjednek a hírek – felelte Grace. – És igen, jól vagyok. Kezében a telefonnal az ablakhoz ment. Ez volt az a napszak, amelyet a legjobban kedvelt. A télvégi nap még nem kelt fel, de már elég fény derengett a hajnali égen, hogy acéltükörré változtassa a tó felszínét. Ahogy nézelődött, egy szürke melegítős férfi jelent meg a látóterében. Könnyed, határozott léptekkel futott, mint aki örökké tudna futni. A tavat körülölelő sétaösvényen futott. A konyhában égett a lámpa. Grace tudta, hogy ha a férfi odanéz, láthatja őt az ablakban. Integetett. Julius felemelte a kezét, és visszaintett üdvözlésül. Néhány másodpercig Grace esküdni mert volna, hogy megtört a ritmusa, sőt mintha azt fontolgatta volna, hogy megáll, és beköszön, de aztán futott tovább. Grace már csaknem egy hete lakott a tóparti házban. Bár Juliusszal előző este találkozott először, már ismerte a futási rendjét. A férfi minden reggel épp hajnalhasadáskor futott el a háza előtt. Ez volt az első reggel, hogy Grace integetett neki. Mostanáig csupán egy érdekes idegen volt. Ma már az a férfi volt, akivel megosztotta néhány titkát. – Aggaszt ez az új fejlemény – mondta Alison. – A sikkasztás veszedelmes ügy. Nagy a valószínűsége, hogy ezért gyilkolták meg Witherspoont. Grace addig nézett Julius után, míg a férfi el nem tűnt a szeme elől. Akkor kihangosította a telefont, és a készüléket a pultra tette. A mogyoróvajas doboz és a kés után nyúlt. – Valami szörnyű módon szinte már megnyugtató a tudat, hogy egy olyan logikus indok, mint a pénz, játszott közre – mondta. – Máskülönben nincs értelme Sprague halálának.

Az órára pillantott. A kora reggeli telefon nem vallott Alisonra, aki szigorú, az otthon és a munka köré szervezett napirend szerint élt. Még a gyereke egy évvel ezelőtti szültése sem bolygatta meg különösebben a hatékony háztartását. Biztosan manőverezett a karrierje és a családja között, amivel kivívta más nők csodálatát. Grace tudta, hogy a nővére mindjárt végez a reggelivel, majd belebújik jól szabott kosztümjébe, hogy aztán az irodájába induljon. Alison remekül festett a csinos kosztümben. Gyakorlatilag mindenben remekül festett, gondolta Grace. A nővére magas volt és karcsú. De mint hagyatéktervezésre szakosodott, sikeres ügyvéd, Alison tudatosan árasztott konzervatív légkört. Sötét haját szigorúan hátrafogta, s ez a frizura kiemelte klasszikus profilját. Szemét elegáns szemüveg keretezte. – A sikkasztási indíték olyasvalakire utal, aki közvetlenül dolgozott Witherspoonnak – mondta gyászosan Alison. – Ez nekem is eszembe jutott. – Grace levette a mogyoróvajas üveg tetejét. – Aggódsz, hogy a zsaruk esetleg úgy gondolják, én sikkasztottam, ugye? – Te csináltál a Witherspoonból sikeres céget. – Ez nem igaz – mondta Grace. – Folyton azt kell elmagyaráznom, hogy Sprague Witherspoon volt a valódi termék – egy ember, aki igazán jót akart. És igen, nagyon jól ment neki pénzügyileg az utóbbi másfél évben. De épp ez az. Mi a fenéért akartam volna megölni? Miért akarta volna megölni bárki az irodából? Sprague önmagát is és mindenki mást a környezetében meglehetősen gazdaggá tett. Azonkívül mindketten tudjuk, hogy nekem lövésem sincs, hogyan kell megtervezni egy sikkasztást. – Sikkasztani sokkal könnyebb, mint az emberek gondolják – mondta Alison. – Sokféle módon lehet elsíbolni a pénzt egy olyan sikeres üzletből, mint a Witherspoon Világ. – Eléggé furcsa, nem te vagy az egyetlen az utóbbi időben, aki ezt mondja. – Nem tudom elhinni, hogy megint belefutottál egy gyilkosságba – mondta Alison. – Statisztikailag, hacsak az ember nem a rendfenntartó erőknél dolgozik, vagy más módon nem kapcsolódik a bűnözők világához, elenyészően kicsi a valószínűsége, hogy kétszer is gyilkosságba botoljon. – A statisztika sosem volt a kedvenc tantárgyam. Folyton emlékeztetem magamat, hogy véletlenek márpedig vannak. Ezért találták ki ezt a kifejezést. – Hogy mennek a dolgok Felhő-tón? – kérdezte Alison. – Rendben. Bár túl nagy haladást nem értem el az álláskeresés terén. – Adj magadnak időt. Épp elég súlyos sokk ért az utóbbi időben – ez a

gyilkosság, meg hogy itt állsz munka nélkül. – Nekem mondod! – A pirítós kiugrott a kenyérpirítóból. Grace kivette, tányérra tette, majd megkente mogyoróvajjal. – De bármilyen peches vagyok is, nem ez az igazi probléma. – Akkor mi az igazi probléma? Grace tétovázott, nem tudta, mennyit áruljon el Alisonnak. A nővére úgysem tehetne mást azon kívül, hogy aggódna. De végül is egy családot alkotnak. Sosem titkolóztak egymás előtt, legalábbis nem sokáig. – Visszatért az álom, Alison. És a pánikrohamok is. – A fenébe. Ettől féltem. Hogy Witherspoon halála ismét a felszínre hozhat mindent. Talán el kellene menned megint dr. Petersonhoz. – Előre tudom, mit mondana. Hogy lefekvés előtt mindig írjam át az álmot, és ne felejtsem el a rendszeres légzőgyakorlatokat és a meditációs technikákat, és ha szükséges, vegyek be gyógyszert. Csinálom mindezt. Csak éppen… Egy kis vajkrém leesett a késről a pultra. – Tartsd egy kicsit – mondta Grace. A papírtörlőért nyúlt. – Csak éppen mi? – erősködött Alison. Grace letörölte a pultról a vajat. – Csak éppen nem tudok szabadulni attól a furcsa érzéstől, hogy van valamilyen kapcsolat a Witherspoon- és a Tragergyilkosság között. Alisonnak elakadt a szava. – Az üveg vodka, ugye? – szólalt meg végül. – Igen. – Teljesen érthető, tekintve, hogy mi történt a múltban. De azt mondtad, a rendőrség talált egy tételt Witherspoon egyik hitelkártyaszámláján. Vett egy üveg vodkát pár nappal azelőtt, hogy meggyilkolták. – De ő nem ivott vodkát, Alison. – Az lehet, de gyakran fogadott vendégeket, nem? – Ez igaz – mondta Grace. – A rendőrség azt mondta, hogy a konyhájában nagy mennyiségű szeszes italt találtak. De mondom, ez a bizonyos üveg vodka ott volt az éjjeliszekrényén, amikor a holttestét megtaláltam. Hosszú csend állt be. Grace letört egy darabot az imént megvajazott pirítósból. – Grace, nem akarnál idejönni, hogy egy darabig velünk legyél, Ethannel, Harryvel és velem? – kérdezte aztán Alison. – Itt, Portlandben is megírhatod az önéletrajzodat.

– Köszönöm, de most inkább arra kell koncentrálnom, hogy Seattle-ben keressek állást. Azt nem tudom Portlandből intézni. – Van valami elképzelésed, mit akarsz csinálni a jövőben? Reccs. Grace harapott még egyet a pirítósból. – Valaki azt mondta, hogy üzleti tervet kell készítenem, hogy állást találjak. – Üzleti tervet álláskereséshez? Gondolom, lehet benne logika. Kitől kaptad a tanácsot? – Egy férfitól, akivel tegnap este volt vakrandim. Irene szervezte meg. – És üzleti tervekről beszélgettetek? – kuncogott Alison. – Ez eléggé katasztrofálisan hangzik. – Juliusnak hívják, és sokkal érdekesebb, mint bárki más, akivel mostanában randiztam. – Hát, ez nem olyan nagy szó, lássuk be. A társasági életedről nem fognak legendák keringeni. – Igaz, ami igaz, a tárasági életem soha nem volt legendásnak nevezhető. – A te hibád – mondta Alison. – Azokat a férfiakat vonzod, akik nővért vagy barátot keresnek. Messziről megérzik. – Majd dolgozom rajta, amint lesz állásom. – Anya megint aggódik érted – folytatta Alison. – Szerinte már öreg vagy ahhoz, hogy állásról állásra repkedj, mert keresed önmagad. És igaza van. – Már régen megtaláltam magamat. Állást találni, jelenleg ez a problémám. De azt mondhatom, hogy a Witherspoon Világ volt a legjobb hely, ahol valaha dolgoztam. Boldog lennék, ha ott maradhatnék. – Hát erre most nincs lehetőség, nem igaz? – Vigyázz, kezdesz olyan lenni, mint anya. – Én csak teszem, amit egy idősebb testvérnek tennie kell – mondta Alison. – Tudod, ami anyát meg engem illet, szerintünk Sprague Witherspoon óriási hasznot húzott belőled. – Ez nem igaz. Lehetőséget adott. – Te írtad a szakácskönyvet meg a blogot, ami az önsegítő gurut a csúcsra repítette, de mindkettőn az ő neve szerepel. – Már elmagyaráztam neked, hogy bevett módszer a sikeres embereknél, hogy megbíznak valakit, aki megírja helyettük a könyveiket meg a blogjaikat – mondta Grace. Nem ez volt az első alkalom, hogy Alison ezt az érvet hozta fel. Grace úgy döntött, hogy ma reggel nincs hozzá türelme. Azon a terven kezdett gondolkodni, ami akkor fogant meg a fejében, amikor pár perccel korábban

Julius elfutott a ház előtt. Ideje rövidre zárni a beszélgetést. – Bocs – mondta –, mennem kell. – Hová készülsz ilyen korai órán? – Ki kell dolgoznom az életpályatervem első szakaszát. Épp most jött meg az ihlet. – Komolynak tűnsz – mondta Alison. – Lenyűgöző. És ne vedd zokon, de legfőbb ideje, hogy rendes állást keress. Már kezdtem aggódni, hogy a végén a Nordstrom előtt fogod jelmezben a vevőket csalogatni. – Kösz, Nagy Testvér. Te aztán tudod, hogyan motiváld az embert. Na, most már tényleg le kell tennem, dolgom van. – Szabad tudnom, mi a dolgod? – Már mondtam, hogy a tegnap esti pasi azt javasolta, csináljak üzleti tervet, mert az segít, hogy új állást találjak. Épp most haladt el a ház előtt a reggeli futás közben. – És? – A tó déli végénél fog visszafordulni, ahol az út a jachtkikötőbe ér. – Nem értelek. – Ez azt jelenti, hogy pár perc múlva visszafelé jön. Megyek, és feltartóztatom. – Minek? – kérdezte Alison. – Megkérdezem, van-e kedve tanácsot adni. – Miben? Alison hallhatóan meghökkent. – Az üzleti terv elkészítésében – felelte Grace. – Láthatóan jól ért az üzleti stratégiához meg a hasonlókhoz. Majd később még beszélünk. – Várj, ne tedd le! Mit tudsz arról a pasasról, akit ki akarsz kérdezni? – Még nem eleget – felelte Grace.

Kilenc Grace befejezte a beszélgetést, és az órára pillantott. Julius rutinját és kitartását alapul véve úgy gondolta, körülbelül tíz perce van, hogy összekészítse, amit akar. Kinyitotta a frizsidert, és elővett két főtt tojást és egy üveg ásványvizet. Aztán bement a spájzba, és fogott egy régi, fonott piknikkosarat. Nyolc perc múlva elkészült. Belebújt a tolldzsekijébe, felkapta a piknikkosarat, és kiment a fedett hátsó tornácra. Gyenge eső szemerkélt. Felhúzta a kapucniját. Átvágott a tornácon, lement a lépcsőn, és átsietett a kerten. Most, hogy az anyja és Kirk az év nagy részét napos helyeken töltötte, a kert meglehetősen sivár volt. A megmaradt néhány szívós cserje és fa éles ellentétben állt a gyönyörű növényzettel, ami Agnes Gilroy csinos kis házát körülvette. Agnes igazi északnyugati kertész volt. Mintha valami telepátia működött volna, Agnes kilépett a hátsó tornácára, és odaintegetett. – Jó reggelt, drágám – fuvolázta. – Gyönyörű az idő, nem igaz? Agnes mindig is egyike volt Grace kedvenceinek. Az asszony kérlelhetetlen optimista volt, bár Grace anyja nemegyszer megállapította, hogy a vidám külső mögött Agnes nemcsak okos, hanem kiváló emberismerő. Hosszú ősz haját kontyba fogta a tarkóján, és általában bő farmernadrágot, flanelinget és bakancsot viselt. Szabad léleknek született, és ennek megfelelően élt. Képzett botanikus volt, ifjabb éveiben rengeteget utazott, növényeket gyűjtött tudományos és gyógyszerkutatási célokra. Grace teljesen hihetőnek tartotta Agnes visszaemlékezéseit. Miután nyugdíjba ment, a kertészkedésben és kertészversenyekben lelte örömét Felhő-tón. Soha nem ment férjhez, és világossá tette mindenki számára, hogy jól érzi magát egyedül. De nem sokkal azután, hogy Harley Montoya a városba költözött, a helyzet némileg megváltozott. A versengés Agnes és Harley között – talán elkerülhetetlenül – diszkrét, hosszú távú viszonnyá változott. Harley kisteherje kivétel nélkül minden szerda és szombat este ott parkolt Agnes kocsifelhajtóján. De hajnal előtt

mindig el is tűnt onnan. – Kockázatos dolog hagyni, hogy egy férfi az egész éjszakát nálad töltse, drágám – magyarázta egyszer Grace-nek. – Még olyan érzése támadna, hogy onnantól mosni meg főzni fogsz rá. Grace megtorpant félúton a kertben. – Jó reggelt, Agnes. Tényleg nagyon szép az idő. Az eső kissé rákezdett, de Grace tudta, hogy egyikük sem fogja szóvá tenni ezt az apróságot. Volt valami természetes versengés a pozitívan gondolkodók között, pont úgy, mint a kertészek között. – Elszalasztottad Mr. Arkwrightot, drágám? – kérdezte Agnes. – Láttam nemrég erre elfutni. – Gondoltam, azért hátha elérem – mondta Grace. – Ezek szerint jól sikerült a vakrandi. – Agnes rendkívül elégedettnek tűnt. – Biztos voltam benne, hogy jól ment, amikor hallottam, hogy kidobtad a házból tegnap este. Az ilyen korai aktivitás mindig ígéretes jele egy kapcsolatnak. – A városban mindenki tudja, hogy Juliusszal randiztam? – kérdezte Grace. – Kivéve talán azt a pár embert, aki nem figyelt oda – felelte Agnes –, de a tulajdonképpen mondhatjuk, hogy mindenki. Híres vagy errefelé, drágám, legalábbis azok között, akik régóta itt élünk Felhő-tón. Legyen szép napod, drágám. Azzal Agnes visszament a házba. Az ajtó döngve becsapódott mögötte. A kis kovácsoltvas kertkapu csak dekoratív volt, nem a biztonságot szolgálta. Grace elhúzta a reteszt, és kilépett az ösvényre. Tökéletes volt az időzítés. Látta, hogy Julius már közeledik. Amikor Julius észrevette, lassított a tempón. Amikor már csak néhány méterre volt tőle, sétára váltott. Megállt a lány előtt, és szája lassú, huncut mosolyra húzódott, ami a szemében is tükröződött. Hirtelen nagyon fiatalnak, már-már gondtalannak tűnt. – Nahát, csak nem a kis Piroskát látom? – A mosolya farkasvigyorrá szélesedett. – Pedig meg voltam győződve róla, hogy nem hiszek a mesékben. Grace lepillantott a piros dzsekijére. Érezte, hogy lángba borul az arca. – Oké, a piros kabát és a kapucni csupán véletlen egybeesés – mondta. – Ha te mondod… Julius csuromvíz volt az izzadságtól és az esőtől. Szürke tréningfelsője elöl teljesen átázott. A haja a koponyájára tapadt. Az izzadsággal keveredett

esővíz patakokban csordogált le az arcán. Grace általában nem rajongott az izzadt férfiakért. Tudta, hogy vannak nők, akik elalélnak, ha egy férfi úgy fest, mintha épp ketrecharcban vett volna részt, de ő nem tartozott közéjük. De a bőrig ázott Julius Arkwright egészen más tészta volt. A férfi előtt állva valami ősi érzés ébredezett benne. Koncentrálj, asszony! – Nyilván csodálkozol, miért szobrozok idekint az esőben, elállva az utat – mondta. – Megkockáztatom, hogy annak a piknikkosárnak jelentősége van. – Igen, valóban – mondta a lány. – Ez egy másik nyom, nem a nagymama házához indultam. – Akkor nem marad más, mint nagy valószínűséggel kijelenteni, hogy előre megfontolt szándékkal tartóztatsz fel. – Nagyon nagy valószínűséggel – hagyta helyben Grace. Julius a kosár fedelére pillantott, arcán határozott érdeklődés tükröződött. – Mi van a kosárban? – Csali. – Kit akarsz lépre csalni? – Egy tanácsadót, reményeim szerint. A férfi felvonta a szemöldökét. – Csak nem tanácsadóra van szükséged? – Vélhetően igen. – És mit tehet érted ez a tanácsadó? – kérdezte Julius. – Segítsen kidolgozni egy üzleti tervet, hogy olyan új állást találjak, ami kihívást jelent, izgalmas, és kiteljesít. Lehetőleg olyat, ami tovább tart másfél évnél. Ami életre szóló elhívatás. – Azt hittem, már keresel állást. – Tulajdonképpen valami olyasmire vágyom, ami ösztönöz. A munkám a Witherspoon Világnál, hál’ istennek, ilyen volt, azt hiszem. Biztos vagyok benne, hogy az igazi hivatás ott van valahol, és csak arra vár, hogy rátaláljak. Julius a kosarat tanulmányozta. – Jól sejtem, hogy ha konzultánsként segítek megtalálni az álommunkát, azt kapom cserébe, ami a kosárban van? – Pontosan – mondta élénken a lány. – Megegyeztünk? – Úgy kössek üzletet, hogy nem is láttam, mivel akarsz lekenyerezni? – Gondolom, azért belekukucskálhatsz. Grace kissé felemelte a kosár fedelét, láthatóvá téve gondosan, becsomagolt tartalmát – két főtt tojást, egy narancsot, két, vastag szelet kenyeret, egy kis műanyag dobozban mogyoróvajat, egy üveg ásványvizet és

egy termoszt. – Ez egy reggelire való – magyarázta, és lecsapta a fedelet, hogy megóvja az ételt az esőtől. – A termoszban kávé van. – Hűha. Nem tudom, mit mondjak. A kávé és a mogyoróvaj kivételével a többi nagyon egészségesnek tűnik. – Mind nagyon egészséges. A kávé organikus és fairtrade termék, a mogyoróvaj meg nemcsak organikus, de mentes az édesítőszerektől és a stabilizátoroktól. – Ez a reggeli nagyon vegetáriánus. – És az baj? – kérdezte kihívóan Grace. – Dehogy. A kaja, az kaja. – A férfi egy gyors mozdulattal levette a kosarat Grace karjáról. – Ezennel van egy konzulensed. Mikor akarsz kezdeni? – Mit szólnál a ma reggelhez? – Legyen dél. A reggeled már foglalt. – Miért is? – Van egy kis beszélnivalód Devlinnel azokról a zaklató e-mailekről, nem emlékszel? – Ó, igen, persze. – Akkor ebédnél találkozunk. Julius elügetett a piknikkosárral. Grace csak állt ott az esőben, és figyelte, amíg el nem tűnt szem elől a fákkal övezett kanyarban. Ez egy nagyon érdekes Nagy Gonosz Farkas. De hát ez csak egy üzleti megállapodás, győzködte magát. Ám lehet, hogy nem egészen ez volt az igazság. Lehetséges, hogy egy jó szemű megfigyelő egészen másképp írná le a helyzetet. Néhányan – a kevésbé felvilágosultak – talán azt mondanák, hogy flörtölt a Nagy Gonosz Farkassal.

Tíz Grace elégedett volt, hogy megtette az első komoly lépést a hivatása érdekében, és visszament a házba. Levette a dzsekijét, és beakasztotta a kabátoknak fenntartott kis fülkébe a konyha mellett. Remek időpont volt a hármas számú rituálé elvégzéséhez. Meg kell acéloznia magát a Nakamura rendőrfőnökkel való beszélgetésre. Nehéz volt Devként gondolnia rá, amikor egyenruhát viselt. Bezárta az ajtót, szabadidőruhába bújt, és szétgöngyölte a tornamatracát. Egy ideig a matrac végében állt, ellazítva magát tetőtől talpig – testet és elmét –, ahogy tanulta. Amikor ellazult, megtette az ősi mozgásos meditáció első lépését, amely az esti zárellenőrzéssel és a légzőgyakorlatokkal együtt látszólag kordában tartotta a rémálmokat és a pánikrohamokat.

Tizenegy – Említened kellett volna Devlinnek azokat az e-maileket, amelyeket Witherspoon e-mail-címéről kapsz – korholta Irene. – Á, nem tűntek annyira lényegesnek – mondta Grace. – És úgysem tehetne semmit. Amúgy is csak néhányat kaptam. Leginkább a bögréjébe beszélt, mert tudta, mi következik. A jövő latolgatása. Talán médiumként kellene elhelyezkednie. – Csak néhány e-mailt kaptál egy tébolyult zaklatótól? – csattant fel Irene. – Hallod, amit mondasz, te lány? Valaki zaklat, s erre csak annyi a reakciód, hogy csupán néhány ijesztő e-mail volt? – Oké, oké, lehet, hogy ez gyerekes védekezés részemről, mert ma reggel mindenki azokkal az e-mailekkel foglalkozik. Nem hiszem, hogy követnének. Legalábbis nem hagyományos értelemben. És megtennéd, hogy lejjebb veszed a hangerőt? Az is épp elég, hogy a barátaim, a családom és Julius Arkwright naiv hülyének tart. Örülnék, ha a híreket nem kürtölnéd ki a vásárlóidnak. Irene irodájában ültek. Grace egyenesen a Felhő-tó Konyhafelszerelés boltba ment, miután befejezte a beszélgetést Devlinnel a Felhő-tói Rendőrkapitányságon, két sarokkal odébb. Julius ragaszkodott hozzá, hogy elkísérje erre a feszült beszélgetésre. Mire befejezték, Grace teljesen kifacsartnak érezte magát, és leginkább egy baráti fülre vágyott. De Irene-tól mást sem kapott, mint kioktatást. Az iroda és a pazar eladótér közötti ajtó csukva volt, de a nagy ablakon keresztül Grace kilátott az üzlet nagy részére. Még nem volt dél, de a Felhő-tó Konyhafelszerelésben nyüzsögtek a vásárlók – a szakácskönyv-választékot böngészték, a színes szilikonlapátkák között válogattak, vagy a csillogó lábasokat és serpenyőket nézegették. Az üzlet lógójával díszített sötétzöld kötényt viselő alkalmazottak sürögtekforogtak, ám ez nem jelentette azt, hogy nem hallhatták az irodában folyó magánbeszélgetést, tekintve, hogy Irene hangja egyre feljebb emelkedett. Irene megköszörülte a torkát, és lehalkította a hangját. – Nem tehetek róla, de feltűnt, hogy Julius Arkwrightot külön kategóriába soroltad. Grace a homlokát ráncolta. – Tessék?

– Azt mondtad: a barátaid, a családod és Julius Arkwright naiv hülyének tart – idézte Irene a barátnője szavait. – Juliust külön csoportba tetted. – Hát, nem családtag, és nem is igazán barát. – Akkor micsoda? – Nem tudom, valójában hova sorolhatnám – ismerte el Grace. – De biztos vagy benne, hogy naiv hülyének tart? – kérdezte Irene, és láthatóan bosszantotta ez a lehetőség. – Ezt mondta is neked? Grace mintha megroskadt volna a székén. – Nem pont ezekkel a szavakkal, de nem nehéz kitalálni, mit gondol rólam. Úgy tűnik, mintha mindenki ezt gondolná. – Ez nem igaz. A barátaid, a családod, és biztos vagyok benne, hogy Julius Arkwright is csupán aggódik érted, ez minden. – Igen, tudom. És valahol mélyen nagyra értékelem, de tényleg. De a látszat ellenére nem vagyok totál retardált, és tudok vigyázni magamra. – Ezt mi is tudjuk. – Aha, persze. – Grace ivott egy korty kávét. – De őszintén. Te is azt hiszed, hogy naiv hülye vagyok. Irene szeme összeszűkült a hirtelen felismeréstől. – Te tudod, ki küldözgeti azokat az e-maileket, igaz? – Nem vagyok biztos benne, de gyanítom, hogy nagy valószínűséggel Nyla Witherspoon. – Grace az íróasztalra tette a bögréjét. – Fogadni mernék rá, hogy kikurkászta Sprague postafiókjának a jelszavát. Na nem mintha Sprague hétpecsétes titokként kezelte volna. – Most pedig Nyla feltörte, és onnan küldözgeti neked azokat az e-maileket, mert azt hiszi, te sikkasztottad el Sprague Witherspoon pénzét, ami őt illeti meg. – Feltéve, hogy Nyla áll az e-mailek mögött, szeretnék emlékeztetni mindenkit, hogy már azelőtt kaptam az e-mailt, hogy kiderült a sikkasztás. Nyla féltékeny volt az iroda összes munkatársára, merthogy közel álltunk az apjához. De leginkább rám volt féltékeny. – Mert te voltál az, aki igazából fellendítetted az apja karrierjét – jegyezte meg higgadtan Irene. – Általában ezt mondják, de ez nem igaz. – Pedig nem kérdés. A te szakácskönyved és a blogod futtatta fel Witherspoont. – De hát épp azt próbálom elmagyarázni, hogy Sprague Witherspoon magának köszönheti a sikerét. Én csak segítettem neki értékesíteni a

koncepcióját. – Francokat – mondta Irene. – A szakácskönyv meg a blog azokkal a dilis napi szlogenekkel, na, hát ezeknek köszönhető, hogy híres lett a motivációs guru buliban. Te írtad az összes szöveget. Grace felvonta a szemöldökét. – Dilis napi szlogenek? – Bocs – rándult meg Irene arca. – Ami a márka népszerűsítését illeti, azok a szlogenek briliánsak. De visszatérve az e-mailekre, ki ismerhette még Witherspoon postafiókjának jelszavát? – Egy rakás ember, engem is beleértve – felelte rosszkedvűen Grace. – Lefogadom, hogy akár Nyla, akár más küldözgeti azokat az e-maileket, azt reméli, a rendőrség azt fogja hinni, hogy te küldözgeted magadnak őket. – Ez a lehetőség bennem is felmerült – mondta Grace. – Mit gondolsz, miért nem szóltam róluk Devlinnek? Mert arra számítottam, hogy ő is erre a következtetésre jut. – Dehogy! – mondta Irene nagyon határozottan. – Akárki küldi is a leveleket Sprague címéről, nagyon óvatos, ügyel rá, hogy a szövegben ne legyen semmi fenyegető. Szerintem ez azt jelzi, hogy nem akarja, hogy a zsaruk komolyan utánajárjanak. – De ezekkel az e-mailekkel kifejezetten az idegeidet akarja cincálni – mondta Irene. – Ó, persze. – Grace ivott még egy korty kávét, majd az asztalra tette a bögrét. – Azt el kell ismernem, hogy a küldő némi sikert könyvelhet el e téren. Nem alszom jól mostanában. – Én sem aludnék jól ilyen körülmények között – mondta Irene. Elhallgatott egy pillanatra, majd lehalkította a hangját. – Te tényleg azt hiszed, hogy Julius naivnak tart, meg úgy gondolja, nem te vagy a legfényesebb égő a csillárban? Grace már-már igent mondott volna, de tétovázott, azután vállat vont. – Meglehet. De nehéz eligazodni rajta. És szembesültem azzal is, hogy van egy másik lehetőség. – Mégpedig? – Talán még mindig azon morfondírozik, vajon én öltem-e meg Sprague Witherspoont. Irene lecsapta a bögréjét, hogy csakúgy visszhangzott az irodában. – Biztos vagyok benne, hogy nem hiszi ezt. – Elég jól ismered, hogy megmondhasd, mit gondol? – Hát, nem. Mint mondtad, nehéz eligazodni rajta. De Julius és Dev régóta barátok. Biztos vagyok benne, hogy Dev nem ment volna bele a tegnap esti

vacsorával egybekötött randiba, ha nincs meggyőződve róla, hogy te meg Julius passzoltok egymáshoz. Grace arcán zord mosoly jelent meg. – És mindenki azt hiszi, hogy naiv vagyok. Irene rábámult. – Tessék? – Legyünk reálisak. Te elég jól ismersz ahhoz, hogy bízz bennem, de Dev nem ismer. Ráadásul zsaru, akinek történetesen van egy régi cimborája a városban, akinek az ösztöneiben valószínűleg megbízik. Belement ebbe a te kis összeboronálós vacsorádba, mert tökéletes alkalom kínálkozott, hogy rám állítsa Juliust. Irene már tiltakozásra nyitotta a száját, de pár másodperc múlva becsukta. Ujjai az íróasztal lapján doboltak. – Hm – hümmögött. – Ne aggódj, tudom, hogy Devlin bizalmatlansága nem személyes – mondta Grace. Irene-nak felszaladt a szemöldöke. – Ez nagyon kedves tőled. – Komolyan beszélek. Devnek mindennél fontosabb, hogy megvédjen téged. Látom a szemében, ahányszor csak rád néz. Naná, hogy fokozza az éberségét a lehetőség, hogy a legjobb barátnőd esetleg gyilkos – és/vagy sikkasztott. – Biztosan nem hiszi, hogy te ölted meg Witherspoont, és azt sem, hogy elloptad a pénzt. – Nem azt mondtam, hogy ezt hiszi. Hanem azt, hogy foglalkoztatja a dolog – egyrészt mert most itt lakom a városban, ahol ő a rendőrfőnök, de főleg miattad. Dev jó zsaru. És jó férj is. Azt fogja tenni, amivel téged megvédhet. – Ez rendben van, de még mindig nem tudom elhinni, hogy odáig merészkedett volna, hogy rád állítsa Juliust – mondta Irene. – Pedig, ha meggondolod, logikusnak tűnik. Irene éles pillantást vetett rá. – Tudod, némely ember eléggé bosszús lesz, ha rájön, hogy amit ártatlan vakrandinak gondol, az valójában egy aljas fedett akció. – Aztán kiderül, hogy nagyobb a probléma – mondta Grace. – Ahogy a Witherspoon Világnál mondanánk: Ma a fontos dolgokra koncentrálok, és félresöpröm a jelentéktelen szarságokat. Irene megbántottan nézett. – Ezt a kis szlogent most találtad ki, ugye? – Aha. Épp ide passzol, nem gondolod? Csendben kortyolgatták a kávéjukat. Olyasfajta csend volt ez, ami csak régi

barátok közt nem zavaró. Egy idő után Irene fészkelődni kezdett. – Fordítsuk meg a dolgot – szólalt meg. – Neked mi a véleményed Julius Arkwrightról? – Unalmas – mondta Grace. – Tessék? – bámult rá Irene. – Devlinnel az a véleményünk, hogy Julius enyhe depresszióban szenved. Amióta néhány éve elvált, nem is igen randizott. Grace vállat vont. – Sodródik. Vannak unalmas emberek, akiknél ez depressziónak tűnik. – Mikor diplomáztál pszichológiából? – Oké, most megfogtál. De ha visszaemlékszel, anyu sokáig járatott pszichiáterhez azután, hogy az a szarság történt az egykori szanatóriumban. Sok mindent megtanultam. Miért gondoljátok Devlinnel, hogy Julius depressziós? – Dev mesélte, hogy Julius azt fontolgatja, méghozzá komolyan, hogy eladja a befektetési cégét – mondta lassan Irene. – És? Egy csomó ember épít fel vállalatot, hogy aztán eladja. Ez maga a megvalósult álom a legtöbb üzletember számára. – Dev azt mondja, Juliusszal nem ez a helyzet. – Miért nem? – Julius a semmiből építette fel az Arkwright Befektetést – felelte Irene. – Dev szerint szívét-lelkét beletette. Julius szereti a kockázatitőke-befektetést, vagy legalábbis egykor szerette. Megcsinálta a szerencséjét, mert nagyon jó abban, amit csinál. De körülbelül két éve a felesége elhagyta egy másik férfiért. Grace kihúzta magát. – Csak ismételni tudom: és? – Hű. – Irene csak pislogott. – Nem vagy ma egy kissé kőszívű, hm? Grace szorosabban markolta a bögréjét. – Ne nézz így rám. Megesik, hogy emberek elválnak. – Persze, de általában valamivel együtt érzőbb vagy ilyen esetekben. – Julius talán túl sok szívét-lelkét fektette az üzletbe – mondta Grace. – Egy kicsit tartogathatott volna a nejének is. Irene lassan bólintott. – Ebben igazad lehet. Dev mindig azt mondta, Julius a cégével házasodott össze. Nagyon is lehetséges, hogy a felesége mellőzöttnek érezte magát. De azért nem kellett volna Julius alelnökével és bizalmas barátjával lelépnie. Grace töprengett ezen egy sort. – Oké, igazad van.

– Dev azt mondja, Julius olyan fásultnak tűnik, mintha robotpilótára váltott volna. Továbbra is dől hozzá a pénz, de kiveszett belőle az izgalom. – Vannak világméretű problémák, és vannak problémák – mondta közömbös hangon Grace. – Őszintén szólva, a pénzcsinálás képessége nem tűnik nekem olyan rettenetes tehernek. Irene kurtán elmosolyodott. – Te ma semmiképpen sem vagy hajlandó együtt érezni Julius Arkwrighttal, igaz? – Nincs szüksége együttérzésre. De ha ettől jobban érzed magad, elmondom, hogy ma reggel felfogadtam tanácsadómnak. Irene-nak tátva maradt a szája. – Hogy mit csináltál? – Tegnap este, amikor hazavitt tőletek, azt mondta, hogy ki kell dolgoznom a stratégiát, ami segít az új karrier kiépítésében. Ma reggel felfogadtam, hogy mutassa meg, hogyan kell egy ilyen tervet összeállítani. – Felfogadtad? – hüledezett Irene. Most kábultnak tűnt. – Technikai értelemben inkább megvesztegettem. – Szóval csak viccelsz. Te nem tudod megfizetni Julius Arkwrightot. – Már oda is adtam neki a kenőpénzt. És elfogadta. Megállapodtunk. Irene-nak most elkerekedett a szeme. – Kérlek, csak azt ne mondd, hogy lefeküdtél vele. Legalábbis még nem. Kedvelem Juliust, igen. Úgy gondolom, hogy ti ketten érdekes párt alkotnátok. De ez túl gyors lenne, különösen neked. Mindketten tudjuk, hogy nem a te stílusod az első randin beugrani a pasas ágyába. – Nem, persze hogy nem feküdtem le Julius Arkwrighttal. – Grace széles mozdulattal lesöpörte ezt a témát, és szemöldökráncolva nézett Irene-ra, világossá téve számára, hogy nem áll szándékában ágyba bújni Juliusszal. Sajnálatos módon nem volt biztos benne, kit akar meggyőzni, Irene-t vagy önmagát. – De azt hiszem, igaza van, tényleg szükségem van valamiféle tervre – folytatta kapkodva. – Tényleg? – Magamtól biztosan nem csinálnám. Úgy tűnik, képtelen vagyok fókuszálni. Ő meg végül is a tervezés és a stratégia szakértője. Úgyhogy ma reggel, amikor elfutott a ház előtt, útját álltam egy piknikkosárral, amit megraktam mindenféle reggelire való finomsággal, és megmondtam neki, hogy ez a kenőpénz a tanácsadói szolgálataiért. Elfogadta. – Elfogadta? – Irene halkan kopogott a tollával az asztallapon. – Szóval akkor a vakrandi mégsem volt teljes kudarc. – Nem, ha megóv attól, hogy a Nordstrom előtt jelmezben bohóckodjak, és

vásárlókat hajkurásszak. Irene ránézett. – Legalább dolgoznál a Nordstrom előtt. Az mégsem akármilyen hely. – Tudod, hogy értem. Szeretném kitalálni, mit akarok igazán kezdeni az életemmel. A hivatásomat keresem. Ami a szenvedélyem is egyben. Nem volt szerencsém az online kérdőívekkel, amelyeket arra találtak ki, hogy elvezessenek a testhezálló álláshoz. Úgyhogy arra jutottam, semmit sem veszítek, ha szakembertől kérek tanácsot. – Más szóval, tetszik neked Julius – mondta Irene önelégült ábrázattal. – Legalábbis annyira, hogy a tanácsát kérjed. Grace ravaszul elmosolyodott. – Egyesek azt mondanák, kihasználom. Irene szemében jókedv csillant. – Nagyon kétlem, hogy Julius hagyná bárkinek is, hogy kihasználja. Bár köztudott, hogy gyakran tesz szívességet. – Valóban? – Mit gondolsz, ki intézte a szükséges tőkét a Felhő-tó Konyhafelszerelés beindításához? Mit gondolsz, ki segített webdizájnert találni az onlinevásárlás honlapjához? Mit gondolsz, ki vezetett be az adó és a könyvelés rejtelmeibe, és tanította meg, hogyan kell eredménykimutatást készíteni? – Á – mondta Grace –, már értem. Irene arca elkomolyodott. – Mint mondtam, én kedvelem Juliust, és hálás vagyok neki. Mi több, tudom, hogy Dev az életét is rábízná. Ami ténylegesen meg is történt, amikor néhány éve együtt szolgáltak egy háborús övezetben. Azonkívül Dev Juliusra bízta a nyugdíj-megtakarításunk kezelését. De hogyha kapcsolatot tervezel Julius Arkwrighttal, valamit mindenképpen tudnod kell róla. – Hallgatlak. – Az alelnök, aki feleségül vette Julius exét, Edward Hastings. Ő az egyik Hastings a seattle-i ingatlanbirodalmat uraló Hastingsek közül. Négygenerációs területfejlesztők. A családja tulajdonában van Seattle belvárosának egy jó nagy darabja, beleértve néhány irodaházat is. Grace gyorsan megemésztette a hallottakat, majd elutasítóan kissé megvonta a vállát. – És ez miért kell, hogy érdekeljen? – kérdezte. – Nem sokkal azután, hogy Edward Hastings otthagyta az Arkwright Befektetést, nemcsak hogy feleségül vette Julius exnejét, de ő lett a Hastings család birodalmának az elnök-vezérigazgatója. – Még mindig nem értem, miért kellene, hogy ez izgasson engem, Irene?

– Az a pletyka járja, hogy Edward Hastings vezetése alatt a cég az elmúlt másfél évben párszor elbukott, a fő üzleteket elhappolták a versenytársak. Grace a barátnőjére nézett a bögre pereme fölött. – És mi köze ennek Juliushoz? – Én csak egy kisvállalkozó vagyok, aki nagyon kis tavacskában úszkál itt, Felhő-tón. Azt elismerem, hogy nem sokat tudok a cápákkal teli nagy medencéről, ahol Julius vadászik. De igyekszem lépést tartani az üzleti hírekkel, és mivel Dev és Julius barátok, néha hallok egy-két pletykát. – És mit hallottál, ami aggaszt? – kérdezte Grace. Irene előrehajolt, a karját összefonta az asztalon. – Hastings nagy bajban van. Néhányan azt várták, hogy Edward Hastings vezetése alatt majd összedől a birodalom, amely majd egy évszázada a család tulajdonában van. Az üzleti világ olyan, mint egy kisváros – ha egyszer szárnyra kap a pletyka, könnyen beteljesítheti önmagát a jóslat. Grace csak röviden reagált: – Mi köze ennek Juliushoz? – A pletyka szerint a Hastings-birodalom hanyatlását egyetlen ember okozta – Julius Arkwright. – Azt hiszik, így áll bosszút? Hogy valamiképpen szabotálja Hastingsékat? – Igen. Grace ezen elgondolkodott. – És ez mióta megy így? – Körülbelül két éve. Az időzítésnek jelentősége van. – Mert véletlenül egybeesik Julius válásával? – Azt mondják, Julius tönkre akarja tenni Hastingset. Dev azt mondja, amikor Julius kitűz maga elé egy célt, nem hátrál meg. Olyan, mint egy hőkövető rakéta, addig megy, amíg el nem találja a célpontot. – Nem tudom elhinni, hogy olyan emberrel szerveztél nekem vakrandit, akit csak harcászati szakkifejezésekkel tudsz leírni. – Ez Dev jellemzése – mondta Irene. – Csak azt akartam, hogy tudj a pletykákról, mielőtt jobban összejönnél Juliusszal. Ha igaz, hogy bosszút forral, akkor elkönyveljük járulékos veszteségként. – Te hoztad össze vele a randit. Most óvsz tőle? – Én tényleg azt hiszem, hogy jól kijönnétek egymással. De azt is el kell ismernem, hogy Dev és én reméljük, hogy ha összejöttök, akkor talán… Juliust el lehet téríteni attól, amit Hastingsszel szándékozik tenni. – Hagyd abba! Ne sajnáltasd Julius Arkwrightot! Irene pislogott. – Nem egészen ide akartam kilyukadni. – Dehogynem. Azt akarod elhitetni velem, hogy depressziós, és

bosszúszomjas, és pátyolgatásra szorul. Annyit mondhatok, hogy Julius nagyon is képes vigyázni magára. És épp most mondtam neked, hogy pillanatnyilag mások a prioritásaim. Az életemet próbálom egyenesbe hozni, nem emlékszel? – Dehogynem. Az életedet. – Irene hátradőlt a székén. – És felfogadtad Julius Arkwrightot, hogy segítsen megtervezni az említett életet. – Így van – mondta Grace nyájasan. – Ez csak egy üzleti megállapodás. Haladjunk tovább. Nincs itt semmi látnivaló. – Ne etess. Mi történt, amikor tegnap este Julius hazavitt? Grace az ajkát biggyesztette. – Egyebek között egyenesen megkérdezte, én öltem-e meg Witherspoont. – Jesszus! – hördült fel Irene. – Nem kifejezetten jó kezdet egy beszélgetéshez. – Nem. Viszont bizonyosan alkalmas befejezni a beszélgetést, és így is történt. Vagy ilyesmi. Kidobtam. Miközben kifelé ment, biztosított róla, hogy hisz nekem. – De te ettől függetlenül kidobtad. – Természetesen. – Grace ivott egy kis kávét, majd leeresztette a bögrét. – De aztán felhívott. – Tényleg? – kérdezte szelíden Irene. – Végül beszéltem neki a rejtelmes e-mailekről, és aztán már csak arra emlékszem, hogy rám parancsolt, hogy beszéljek Devnek az e-mailekről, ezért mentem be ma Devlin irodájába satöbbi, satöbbi. Tessék, most már tudod. Íme, egy kudarcba fulladt vakrandi leírása, bár lehet, hogy egyúttal jó jel a jövőbeni karrierterveimet illetően. Irene elgondolkodva ismét az asztallapot kocogtatta a tollával. – Lehetséges, hogy a tegnap esti telefonbeszélgetést telefonszexnek is nevezhetnénk? – Egyáltalán nem. Juliusszal telefonon beszélgetni furcsán meghitt élmény volt, gondolta Grace. De határozottan visszautasítja, hogy telefonszex lett volna. Nem mintha valaha is része lett volna telefonszexben. Csak azért fordulhatott elő, mert épp akkor kapta az utolsó e-mailt a zaklatótól, és úgy érezte, valakinek el kell mondania. Történetesen Julius volt az a valaki, mert épp akkor telefonált. Szerendipitás. Vagy véletlen egybeesés. Vagy káoszelmélet. Olyasmi, ami valószínűleg mindent megmagyaráz. – Nem is tudom, mit mondjak – csóválta a fejét Irene.

– Akárcsak Dev, Julius is hajlamos egy kissé rákattanni a dolgokra. – Nahát, micsoda éleslátás! Irene ezt elengedte a füle mellett. – Úgy vélem, mindent összevetve, hogy megbízhatsz benne. És, mint mondtam, ő olyan ember, aki sokat tesz a barátaiért. Kockázatot vállalt értem, amikor senki más nem tette volna meg. – Minden befektetés kockázatos, de a Felhő-tó Konyhafelszerelés esetében majdhogynem biztosra ment. – A Felhő-tó Konyhafelszerelés jól megy – mondta Irene. Büszkeség és elégedettség csengett a hangjából. – Valójában idén egész szép nyereséget hoz. De nem olyan nagyot, amilyenhez Julius hozzá van szokva a nagy befektetéseknél. Ez csupán aprópénz neki. – Történetesen Julius azt mondta nekem, hogy elég pénze van. Irene meglepetten nézett rá. Azután elmosolyodott. – Ezt mondta? – Igen. – Még soha nem hallottam, hogy valaki ilyet mondott volna. – Mondtam neked, hogy Julius Arkwright mostanában az unalom elől menekül. – Tekintve, hogy alig huszonnégy órája ismered, meglepően sokat tudsz róla. – Nehéz kiismerni, de nem lehetetlen. – Grace kiitta a maradék kávéját. – Tudom, hogy jót akartál, de ígérd meg, hogy nem szervezel több vakrandit, legalábbis addig, amíg egyenesbe nem hoztam az életemet. – Felállt. – Jobb, ha megyek. Be kell még vásárolnom, aztán jön a tanácsadóm a megbeszélt munkaebédre. Úgy néz ki, elkezdjük összeállítani az üzleti tervemet. – És mit fogsz csinálni, hogy ha nem jön be a hivatásod megtalálását célzó stratégia? – Kirúgom a tanácsadómat.

Tizenkettő Mire Grace befejezte a vásárlást, és visszaautózott a tóparti házhoz, elállt az eső. A vastag felhőtakaró megmaradt, és különleges szürke glóriát vont a táj fölé, így a tél ellenére napszemüveget kellett viselni. Grace nem ismerte a ház előtt parkoló, rendkívül drágának tűnő ezüstszínű szedánt, ám a volán mögött ülő szőke nőt annál inkább. Nyla Witherspoon volt az. Először a helyi rendőrfőnöknél járt, most meg Nyla döntött úgy, hogy ellátogat hozzá. Nem túl biztató nap, gondolta Grace. Próbált valami helyzethez illő szlogent találni, de semmi nem jutott az eszébe. Leállította az autóját, és lélekben felkészült a találkozásra. Nyla kipattant a szedán vezetőüléséből. Vékony, éles arcvonású nő volt, aki, ha többet mosolyog, egész vonzó lehetett volna a maga légies módján. De amikor nem mosolygott – és, amennyire Grace visszaemlékezett rá, szinte sosem mosolygott –, úgy festett, mint akinek más sem hiányzik, csak egy seprűnyél és egy csúcsos kalap, és máris kész a toalettje. A szemén látszott, hogy ott bugyog benne a keserűség és a harag, ami bármely pillanatban kitörhetett. Nyla megkerülte az autót, és épp akkor ért oda, amikor Grace nyitotta az ajtót, hogy kiszálljon. – Azt hitted, elrejtőzhetsz itt, Felhő-tón? – A napszemüveg miatt nem lehetett olvasni Nyla tekintetéből, de a hangja feszült volt a dühtől. – Azt hitted, nem talállak meg? – Nem tudtam, hogy keresel – mondta Grace. Levette a napszemüvegét. – Felhívhattál volna. Mit akarsz, Nyla? – Tudod, miért vagyok itt. Az apám pénzét akarom, azt a pénzt, ami engem illet. – Már mondtam neked. Nincs nálam. – Hazudsz. Elsikkasztottad az apám cégétől. Nyilván valami offshoreszámlára menekítetted. Grace pár pillanatra lehunyta a szemét, és emlékeztette magát, hogy Nylának komoly problémái vannak.

– Semmit sem tudok az eltűnt pénzről – mondta. Igyekezett megnyugtató hangon beszélni. – Erről jut eszembe, beszéltem a rendőrségnek azokról az emailekről, amelyeket az apád postafiókjából küldözgetsz nekem. Ez zaklatásnak számít, ugye, tudod? – Te meg miről beszélsz? Miféle e-mailek? – Nyla, ha te küldözgeted azokat a leveleket, ideje abbahagynod. A zsaruk szeretnék elkapni apád gyilkosát. Szükségük van a segítségedre. Semmi jó nem származik belőle, ha rám összpontosítod a dühödet. Nyla éles arcvonásai megfeszültek. – Egy csomó ember, a rendőrséget is beleértve, azt gondolja, hogy te ölted meg az apámat. Grace széttárta a kezét. – Miért öltem volna meg a munkaadómat és zártam volna el a jövedelemforrásomat? Gondolkozz, Nyla! Sprague hozta a pénzt, nem én. Az ő neve volt a szakácskönyvön, a blog is az ő nevén futott. Én csak az asszisztense voltam. Hidd el, az apád halálával a pénzcsap is hamarosan elapad. – Lelőtted, mert rájött, hogy lopod a pénzét. Nyilván szembesített a tetteddel, talán megfenyegetett, hogy feljelent a rendőrségen. Meg kellett szabadulnod tőle. – Ez egyszerűen nem igaz – mondta Grace. – Itthon voltam aznap este, amikor az apádat megölték. – Az úgynevezett alibid fabatkát sem ér. Persze, tudom, a biztonsági kamerák felvételei szerint az autód a lakóházad mélygarázsában parkolt aznap este, de ez nem jelenti azt, hogy nem hagytad el az épületet. Kiosonhattál, foghattál egy taxit, és el mehettél apámhoz. – Nem tudod bizonyítani. Senki nem tudja bizonyítani, mert nem történt meg. – Az ujjlenyomataid a helyszínen voltak. – Ez most kissé bizonytalanul hangzott. – Az ujjlenyomataim a helyszínen voltak, hiszen én találtam meg a holttestét – mondta Grace, és nagy erőfeszítésébe került, hogy ne veszítse el a türelmét. – Gondolkodj, Nyla. Ez nem bizonyíték. – Valaki biztosan látott aznap éjjel, amikor elhagytad a lakásodat – visította a lány. – Én nem hazudok – mondta Grace, próbálva normalizálni a helyzetet. – Amikor a zsaruk megtalálják a gyilkost, biztos vagyok benne, hogy a pénz is előkerül. De Nyla már nem őt nézte. Valahová Grace válla mögé bámult. Az arcán

bizonytalanság suhant át. Aztán a figyelme ismét Grace-re irányult. – Hajlandó vagyok megállapodni – mondta gyorsan. – Százalékot adok. Nevezhetjük a megtaláló jutalmának vagy jutaléknak is. Megígérem, hogy nem távozol üres kézzel. Add vissza a pénzt, és nem foglak sikkasztásért feljelenteni. Gondold meg. Negyvennyolc órád van rá. A választ meg sem várva sarkon fordult, és sietve az autójához indult. Kíváncsian, hogy ki vagy mi zavarta meg és késztette Nylát visszavonulásra, Grace megfordult, és látta, hogy Julius közeledik a ház mellett. Ezek szerint a gyalogösvényen jött. A férfi nem szaporázta meg a lépteit, de csak úgy sugárzott belőle a határozottság. Farmert, khakiinget, bokacsizmát és fekete bőr bomberdzsekit viselt. Napszemüvegén megcsillant a szürkés fény. Az összhatás meglehetősen vészjósló volt. Grace megértette, miért érezte szükségét Nyla, hogy sietősen távozzon. Julius alig néhány pillanattal előbb ért oda Grace-hez, mint hogy Nyla beletaposott a gázba, szertespriccelve a murvát. Karon ragadta Grace-t, elrántva a röpködő kavicsok elől. – Jól láttam, csak nem Witherspoon lánya volt az? – kérdezte. – Bizony, hogy ő. Nyla Witherspoon. – Grace igyekezett finoman kiszabadítani a karját Julius szorításából. A férfi láthatóan nem vette észre, hogy még mindig fogja. – Meg van győződve róla, hogy én loptam el az apja pénzét, és én öltem meg. De az az érdekes, hogy egyezséget ajánlott. Julius végre észbe kapott, hogy a lány szabadulni próbál. Elengedte a karját. – Miféle egyezséget? Grace a választ fontolgatta, miközben kinyitotta a kocsi csomagtartóját, és kivette a bevásárlózacskót. – Annyira akarja a pénzt, hogy jutalmat ajánlott mint megtalálónak, ha visszaadom. Kérdés nélkül. Megígérte, hogy nem tesz feljelentést sikkasztás miatt. Julius elvette tőle a nehéz zacskót, könnyedén fél kézzel tartva. – Mást nem mondott? – kérdezte. – Úgy gondolja, hogy gyenge lábakon áll az alibim Sprague meggyilkolásának estéjére. Emlékeztetett, hogy az ujjlenyomataimat megtalálták a helyszínen. – De valójában csak az izgatja, hogy rátehesse a kezét a pénzre? – Csak ez maradt rá az apja után – magyarázta Grace. – Azt hiszem, gyászolja az elvesztett kapcsolatukat, ami soha nem is volt. Úgy véli, hogy a pénz majd valamiképpen kompenzálja.

– Tudod, miből fakad ez nála? – Ó, igen. Mi, akik az irodában dolgoztunk, mindnyájan tudtuk, hogy Nyla az apját okolja az anyja évekkel korábbi öngyilkosságáért. Grace kinyitotta az ajtót. Julius követte be a házba, majd a konyhába. – Hideg van itt, nem érzed? – kérdezte Grace. Odament a falon levő termosztáthoz, hogy ellenőrizze. A panel a szokásos nappali hőmérsékletre volt beállítva. – Valami baj van – mondta. – Úgy tűnik, bedöglött a rendszer. Ebéd után felhívom a szervizt. Még szerencse, hogy van a kandalló. – Előbb próbáld újraindítani – ajánlotta Julius. – Ó, persze, mintha tudnám, hogyan kell újraindítani egy HVAC rendszert. – Ebéd után majd ránézek. Grace rápillantott. – Kösz. – De nincs rá garancia. A bevásárlószatyrot a konyhaasztalra tette, és levette a napszemüvegét. Miközben a dzsekije mellzsebébe csúsztatta, figyelte, amint Grace kipakolja az árut: a mélyalmos tojást és egy zacskó organikus piros paprikát. Kitette a frizsider melletti pultra, majd visszament az asztalhoz. – Nyla Witherspoonra visszatérve – szólt Julius –, az az elméleted, hogy most jobban érdekli a pénz, mint hogy megtalálják az apja gyilkosát? – Úgy vélem, a pénz fontos neki, de nemcsak érzelmi, hanem anyagi okokból is. De azon se lepődnék meg, ha nyomást gyakorolnának rá, hogy mielőbb tegye rá a kezét az örökségére. – Miféle nyomást? – Julius tekintete élessé vált. – Adóssága van? – Nem tudok róla – felelte Grace. Benyúlt a szatyorba, és elővette a mandulát, a napraforgómagot és a mogyorót, amit a házi készítésű granolába szánt. – Az a gyanúm, hogy a vőlegénye noszogatja, hogy mielőbb szerezze meg a pénzt. – Dev említett egy vőlegényt. – A neve Burke Marrick. Sprague nem volt elragadtatva tőle. Kristy, Millicent meg én szintén kissé gyanúsnak találtuk. Néhány hónapja jelent meg Nyla életében, és azonnal levette a lábáról. Szélsebes udvarlás után pár héten belül eljegyezték egymást. Nyla szerint ő Mr. Tökéletes. Julius sokatmondó pillantást vetett rá. – De te meg a kolléganőid azt hiszitek, hogy Marrick a szokásos okból akarja elvenni Nylát – a pénzéért. Grace kinyitotta a konyhaszekrényt, és a magokat a polcra tette. – Nem vagy túl romantikus lélek, nem igaz?

– Realista vagyok. – Vagy úgy. – Grace kivette a spárgát is a szatyorból, és a pultra, a többi zöldség mellé tette, hogy majd mindent bepakol a hűtőszekrénybe. Egy pillanatra megállt, és Juliusra nézett. – Nos, szerintem Nyla fél, hogy ha elveszíti a pénzt, Mr. Tökéletest is elveszíti. Ez meg az apja meggyilkolása már túl sok lenne neki. Kezd szétcsúszni – emészti a düh, a sértődöttség és a veszteség kínzó érzése. Belül egy fortyogó katlan, ami kitörni készül. – És az ilyen belülről emésztődő emberek veszélyesek, Grace. – Tudom. Julius hallgatott egy sort. Grace lopva figyelte, miközben az utolsó darabokat pakolta ki a szatyorból. Szinte látta, amint vadul dolgozik a fejében a komputer, csak úgy áramlanak benne az egyesek és a nullák. Arkwright, az Alkimista számol; valószínűleg épp kidolgoz egy stratégiát. Grace nem volt benne biztos, hogy ez jó. Az igaz, hogy ő hívta meg az életébe azzal a piknikkosárnyi csalival, de tudta, hogy óvatosnak kell lennie. Az ilyen férfiak, mint Julius, hajlamosak hipp-hopp átvenni az irányítást. Ilyen a természetük. Valahol hátul az egyik Witherspoon-szlogen villogott az agyában, mint egy halogénizzó. Fogadd be az ismeretlent. Az az egyedüli bizonyosság. – Mi jár a fejedben? – kérdezte. – Az eltűnt Witherspoon-pénz. – Julius kinézett az ablakon a tó szürke felszínére, mintha az isteni tükörként visszaverné a válaszokat. – Úgy tűnik, ez az egyik kulcs ahhoz, ami történik. Te vagy a magvas mondások szakértője. Lefogadom, hogy van egy a tarsolyodban, ami most ideillik. – Kövesd a pénzt? – Én is ebben hiszek – mondta a férfi. Találkozott a tekintetük. – Az sosem vezet félre. – Biztos vagyok benne, hogy a zsaruk ugyanezt vallják – mondta Grace. – Valószínűleg ők is néznek tévét, mint mindenki. – Ők nyomozhatnak a pénzvonalon, de az nem fog ártani, hogy ha a mi részünkről is körülnéz valaki. Grace megmerevedett. – A mi részünkről? Juliusnak felszaladt a szemöldöke. A szeme villogott az izgatottságtól. – Ha van valami, amit az Arkwright Befektetés nyújthat, az a pénzügyi szakértelem. – Értem – mondta Grace. Nem volt biztos benne, hová vezet ez. – Most akkor ebéd, utána pedig az üzleti terved – mondta a férfi. – Nono. – Grace feltartotta a kezét. – Álljunk csak meg egy percre. Gondolkodnom kell az ajánlatodon.

Julius láthatóan zavarba jött, sőt talán egy kicsit meg is sértődött. – Nem akarod, hogy utánanézzek a pénznek? – Nem erről van szó. – Elhallgatott, igyekezett észszerű magyarázattal előállni, miért ellenkezik. Az igazság az, hogy a hirtelen reakciója érzelmi volt, nem a logika diktálta. – Mi a probléma? – kérdezte Julius. Ez nagyon is indokolt kérdés volt. – Tudom, hogy jót akarsz, és értékelem is a jó szándékodat – mondta Grace óvatosan. – De tényleg. – Ez nem jó szándék kérdése. Ez egyszerű és logikus megközelítése a problémának. – Körülnézett a konyhában. – Mit terveztél ebédre? – Felejtsd el az ebédet – mondta Grace kissé acélos hangon. Ha némileg zavarba jött és megbántódott az előbb, Julius most egyenesen összeomlott. – Azt hittem, ebéd lesz – mondta. – Ide figyelj, Arkwright! Ez nem egy nagyvállalat, és senki nem választott téged elnök-vezérigazgatónak. Ez az én életem, az én jövőm. Ha valamit csinálni akarsz ez ügyben, azt először is velem kell megbeszélned. Nem szambázhatsz be csak úgy a házamba, hogy aztán közöld, hogy kinevezel valakit, akivel életemben nem találkoztam, hogy megvizsgálja egy ember pénzügyeit, akiről páran úgy gondolják, én öltem meg. Ez lehet, hogy jó ötlet, de az is lehet, hogy nem az. A lényeg: velem kell megbeszélned. Elég világos voltam? Súlyos csend telepedett a konyhára, amíg Julius emésztette ezt a függetlenségi nyilatkozatot. Aztán láthatóan döntésre jutott. – Oké – mondta. Grace mély gyanakvással szemlélte. – Oké? Ennyi? Csak oké? Julius arcán udvarias zavarodottság látszott. – Mi kellene még? – Semmi. Azt hiszem, semmi. – Nos – mondta Julius. – Mit szólnál, ha valamelyik Arkwright pénzügyi varázsló megpróbálna a nyomára jutni az elsikkasztott Witherspoon-pénznek? Grace a mennyezetre emelte a szemét. – Ezek magánügyek, az isten szerelmére! Nem beszélve a jogi vonatkozásáról. – Nem probléma – mondta Julius. – Már hogyne lenne? – Nem ez lenne az első alkalom, hogy az Arkwright Befektetés felajánlja a szakértelmét a rendőrségnek bizonyos számviteli-könyvelési bizonyítékok

megszerzése céljából. Beszélek Devvel. Ő majd koordinálja a dolgot a kapcsolataival a seattle-i rendőrkapitányságon. Már dolgozott velük olyan ügyeken, amik átnyúltak a városhatárokon. – Értem. – Grace átgondolta a dolgot. – Nos, akkor oké. – Pompás. Ebéd után rögtön meg is beszélem. – Julius megköszörülte a torkát. – Emlékeztetnélek, hogy én nem beszambáztam a konyhádba. Csak bejöttem. Hogy behozzam a teli bevásárlószatyrot. – Mondhatjuk. – Grace ellökte magát a pulttól. – Rendben, értjük egymást. Új nap, új lehetőségek, hogy átszabjuk a jövőt. – Ez is egy Witherspoon-szlogen? – Ami azt illeti, igen. Ez volt a kísérőszöveg a granola receptjéhez a Witherspoon Világ szakácskönyvben. – Elhallgatott, nem tudta eldönteni, mit tegyen most. Julius a konyha közepén állt, és nem adta jelét, hogy bárhova is menni akarna. Valamit kezdenie kell vele. – Hol is tartottunk? – Az ebédnél – felelte a férfi reménykedve. – Rendben. Ebéd. – A hűtőszekrényhez lépett, hálás volt, hogy konkrét tennivalója akadt. – Azután meg a karrierterv. – Kezdésként összeállítunk egy részletes listát a készségeidről. De előbb volna egy másik, nem a témába vágó kérdésem. – Éspedig? – kérdezte a lány. Megfogta a frizsiderajtó fogantyúját. – Holnap este szükségem lenne egy partnerre – mondta Julius. Nem vette le a szemét a lányról. – Részt kell vennem azon az unalmas üzleti vacsorán és jótékonysági árverésen, amit már említettem. Továbbá meg kell tartanom a szintén nagyon unalmas beszédemet a szintén nagyon unalmas témáról, az északnyugati régió befektetési környezetéről. Hajlandó lennél eljönni velem, hogy ne üljek egyedül az asztalnál? Vigyázhatnál rám, hogy el ne aludjak. Grace kinyitotta a hűtőt, időt nyerve, hogy fontolóra vegye a meghívást. Azonban minden észszerű gondolat kiröppent az agyából, amikor meglátta azt a dolgot a középső polcon. Néhány pillanatig csak állt ott. Az agya tiltakozott az ellen, hogy befogadja a látványt. Ez csakis hallucináció lehet. De nem az volt. Felsikoltott, elejtette a doboz tojást, és becsapta a hűtő ajtaját. – Nem pont ezt a választ reméltem – mondta Julius. Egy szempillantás alatt a lány mellett termett. Kinyitotta a hűtőszekrényt. És csak nézték a tálcán heverő döglött patkányt. Ágacskákkal és petrezselyemmel volt körberakva. A szájában egy szelet citrom. A tálca mellett egy bontatlan

üveg vodka. – Most már biztos – mondta Julius. – Valaki tényleg zaklat.

Tizenhárom – Legalább nem főzték meg – mondta Grace. Megborzongott. – De aki hűtőmbe tette, vette a fáradságot, hogy szegény patkány tálalásra készen nézzen ki. Devlin felnézett a jegyzetfüzetéből. – Szegény patkány? – Nem szeretem jobban a patkányokat, mint bárki más – mondta Grace. – De az tényleg rossz karma, megölni egy ártatlan teremtményt, hogy valaki kiélje a beteges, bosszúszomjas fantáziáját. – Valami azt súgja nekem, hogy bárki tette a frizsideredbe, még véletlenül sem érdekli a karma – mondta Julius. A konyhában voltak. Julius rögtön hívta Devlint, miután megtalálták a döglött állatot. Devlin és az egyik tisztje, egy Linda Brown nevű rokonszenves, értelmes nő elvégezték a szokásos zsarumunkát, beleértve a patkány és az üveg vodka lefényképezését, de világos volt, hogy egyikük sem várja, hogy bármilyen nyomot találnak. Mint Brown rendőrtiszt rámutatott, hogy még ha az elkövetőnek eszébe sem jutottak volna az ujjlenyomatok, az emberek többségének van annyi józan esze, hogy kesztyű nélkül nem nyúl döglött patkányhoz. A vodkát, a patkánytetemet, a tálcát és a díszítőnövényeket bizonyítékos zacskókba rakta. A konyha távolabbi sarkából figyelve az eljárást Grace elhatározta, hogy kihúzza a karrierlehetőségek közül a bűnüldözői pályát. Egy döglött patkány bezacskózása valószínűleg a legkevésbé kellemetlen munka, amivel egy rendőr szembesül. A konyhaasztalnál ült, kezét szorosan összekulcsolta az ölében. Magánkívül volt. Más szóval képtelen volt leírni azt a megrázó, éles érzést, ami szabálytalan időközönként jeges reszketésrohamokkal tört rá. Lélegezz! A frizsider minden négyzetmilliméterét ki kell mosni és fertőtleníteni, határozta el. Minden élelmiszert ki kell dobni. Elviselhetetlennek találta a gondolatot, hogy olyasmiből egyen, ami egy térben volt a patkánytetemmel. Nem, határozta el, a hűtőszekrény fertőtlenítése nem elég. Másikat kell venni. Eltűnődött, vajon mennyibe kerülhet egy új frizsider.

Aztán ott volt még a betört ablak a vendégszobában. A behatoló semmilyen high-tech módszert nem használt. Egyszerűen betörte az ablakot, és bemászott. Ez megmagyarázta, miért érezte olyan hidegnek a házat, amikor Juliusszal beléptek. Julius felajánlotta, hogy elugrik a szerszámboltba farostlemezért, hogy befedje a nyílást. Ralph Johnson, az üveges megígérte, hogy másnap beüvegezi az ablakot. Az új hűtőszekrény meg az üvegezés komolyan megterheli a számláját, de nem volt más választása. Ő hozta be a zaklatót az anyja házába. Ő okozta ezt a felfordulást. Neki kell rendbe hoznia is. Devlin kis terpeszben a konyha közepén állt, és folytatta a jegyzetelést. – Ma reggel, amikor az e-mailekről beszéltünk, azt mondtad, azóta tart a zaklatás, hogy Witherspoont holtan találtad, igaz? – kérdezte. – Az e-mailek aznap este kezdődtek, de a mai napig nem tekintettem igazi zaklatásnak – felelte Grace. Szorosan összefonta a karját. – Mostanáig csak az e-mailek voltak. Mint mondtam, nem voltak igazán fenyegetőek. Arra gondoltam, hogy talán Sprague Witherspoon lánya küldözgette őket. De esküszöm, azt nem feltételezem róla, hogy döglött patkányt dug a frizsiderembe. Julius, aki karba tett kézzel a pultnak dőlve állt, megcsóválta a fejét. Nem szólt egy szót sem, de nem is kellett szólnia, gondolta Grace. Biztos volt benne, hogy tudja, mi jár a férfi fejében. És lehet, hogy igaza van. Lehet, hogy ő, Grace volt kissé naiv. – Julius jól mondja, ez az incidens kimeríti a zaklatás fogalmát – jelentette ki Devlin hivatalos zsaruhangon. – Mondd el, milyen a viszonyod Witherspoon lányával. Grace elismételte, amit már korábban is mondott, sokkal többet nem tudott hozzáfűzni. – Ez minden, amit mondhatok – fejezte be. – Ma megjelent a ház előtt, és követelte, hogy adjam vissza a pénzt, amit szerinte elsikkasztottam a Witherspoon Világtól. Azzal vádolt, hogy becsaptam és megöltem az apját. Felajánlotta, hogy hallgat, ha visszaadom a pénzt. Akkor ment el, amikor Julius megérkezett. Utána következett a döglött patkány a hűtőben. – És az üveg vodka – emlékeztette halkan Julius. Grace szája megfeszült. – Igen. És, igen, Devlin, mielőtt megkérdeznéd, ugyanaz a vodkamárka, amit Sprague hálószobájában találtam. Devlin egy hosszú pillanatig figyelmesen nézett rá. – Mi van azzal a

vodkával? – Nem tudom – felelte Grace. – De egy italosüveg volt a régi szanatórium pincéjében aznap, amikor megtaláltam Mrs. Trager holttestét. Emlékszem, hogy vodkásüveg volt. Nem jegyeztem meg a márkát, de azt hiszem, zöld és arany volt a címkéje, ugyanolyan, mint amilyen a Sprague hálószobájában talált üvegé, meg amilyen a frizsideremben hagyott üvegé is. Aznap, amikor megtaláltam Mrs. Tragert és Markot, az üveggel… Elhallgatott. Senki nem próbálta kitölteni a hiányzó részletet. Devlin a homlokát ráncolta. – Úgy érted, az üveget a Felhő-tó Fogadó pincéjében találtad? – Irene meg én meg mindenki más akkoriban szanatóriumnak nevezte azt a helyet – mondta. – Egykor kórház volt mentálisan beteg emberek számára. – Irene szerint tizenéves voltál, amikor belebotlottál abba a gyilkosságba – mondta Devlin. – Tizenhat éves voltam. Megint rossz éjszakám lesz, gondolta Grace. Nincs menekvés. Talán jobb lenne, ha le sem feküdnék. A fenébe. – A jegyzőkönyv szerint Trager hazament ebédelni aznap. – Devlin a jegyzeteibe pillantott. – Ezt megállapították. Valamikor dél körül megölte a feleségét. A fiú látta. Azt mondta a rendőröknek, hogy Trager takaróba csavarta a testet, mielőtt a kisteherjébe tette. El kellett rejtenie addig, amíg megszabadulhatott tőle. Aztán ott volt a gyerek. Trager elvitte a holttestet meg Markot a fogadóba – a szanatóriumba –, és ott hagyta őket a pincében. A sötétség beállta előtt nem mert megszabadulni tőlük. – Közben visszament dolgozni – mondta Grace. – Nyilván csónakra volt szüksége, hogy a tóba dobja a holttesteket – szólt közbe Julius. Devlin ismét felnézett. – Tragernek volt egy saját kis csónakja, azzal szokott horgászni. Télen a garázsában tárolta. Valószínűleg azt tervezte, hogy sötétedés után vízre teszi. A szanatóriumnál ki tudott kötni. Van ott egy öreg stég. – De nagyon ideges volt, alig várta az estét – mondta Grace. – Ez gyakori a gyilkosoknál – magyarázta Devlin. – Sok igazság van a régi mondásban, hogy a rosszfiúk visszatérnek a tett színhelyére. Nem bírják ki. Julius bólintott. – Visszatérnek, hogy megbizonyosodjanak, nem követtek-e el valami hibát. – Ebben az esetben Trager azon a délutánon visszament a helyszínre, és ott

találta Grace-t és a kisfiút – folytatta Devlin. – Mark Ramshaw-t – mondta Grace. Szorosabbra fűzte az ujjait az ölében. – Mrs. Trager néha vigyázott rá, amíg a mamája dolgozott. Mr. Trager nem engedte meg a feleségének, hogy eljárjon dolgozni, de azt hagyta, hogy a Ramshaw fiúra vigyázzon pár dollárért. Mark csak hatéves volt. – Miért hagyta Trager élve a gyereket a pincében? – kérdezte Julius. – Feltehetően azért nem ölte meg rögtön, mert azt akarta, hogy a fiú halála balesetnek tűnjön – felelte Devlin. – Ha megfojtja, vagy beveri a koponyáját, a boncolás során kiderülne, hogy nem véletlen haláleset történt. – És mivel akarta megmagyarázni Mrs. Trager halálát? – kérdezte Julius. – A nyomozók arra jutottak, hogy mivel vodka és gyógyszerek voltak a helyszínen, öngyilkosságnak akarta feltüntetni. Elszór pár tablettát, és kilocsolja az italt, majd fogja a családi csónakot, kiviszi a tóra, és otthagyja. Előfordul az ilyesmi. – Mi a helyzet a sérülésekkel, amelyeket a férj ütlegei okoztak aznap? – kérdezte Julius. Devlin megvonta a vállát. – Itt csak találgatok, de nem egy gazembertől hallottam már, hogy akkor sérült meg a feleségük, amikor leesett a lépcsőn. Grace ránézett. – Utánanéztél a Trager-ügynek, ugye? – Rögtön a Witherspoon-gyilkosság után – felelte Devlin. Nem volt bocsánatkérő a hangja. – Sajnálom, Grace. Irene legjobb barátnője vagy. Utána kellett néznem a múltadnak. Grace felsóhajtott. – Megértem. Julius a lány széke mögé állt. Egyik kezét könnyedén Grace vállára tette. Jó érzés volt, hogy megérintette; megnyugtató. Devlin visszatért a jegyzeteihez. – Tragerrel akkor találtad magad szemközt, amikor próbáltál megszökni a fiúval. Verekedtetek. Trager lezuhant a pincelépcsőn, és kitörte a nyakát. Te és a kis Mark segítségért rohantatok. Édesanyád és a nővéred nem volt otthon, ezért Agnes Gilroy házába mentetek segítségért. Ő befogadott benneteket, és hívta a rendőrséget. A vallomása szerint csurom vér volt a ruhád. Először azt hitte, hogy a te véred. – Trager vére volt. – Grace lenézett összefont kezére. – A vodkásüveget használtam, tudod. Amikor Mark után szaladtam a pincelépcsőn, Trager utánam rohant. Elkapta a dzsekim hátát. Az üveget a lépcsőkorláthoz csaptam, megfordultam… és odavágtam az üveg cakkos szélével. Rengeteg… vér volt. Julius szorítása erősödött a vállán. Grace elhallgatott. Pár pillanatig senki sem szólt.

Szörnyű este lehetett. Julius Devlint tanulmányozta. – Beszélni szeretnék veled, mielőtt kapcsolatba lépsz a seattle-i rendőrséggel. Az Arkwright Befektetés szeretné felajánlani a segítségét a hatóságnak a könyvvizsgálatban. Devlin fontolóra vette az ajánlatot, majd bólintott. – Mondd el, mit akarsz tenni. Én majd tisztázom a seattle-i kollégákkal. – Visszafordult Grace-hez. Most először eltűnt róla a hivatalos maszk. – A fenébe, Grace! Sajnálom, hogy újra át kell vennem veled az egészet. De rá kell jönnünk, mi a franc folyik itt. A főnöködet meggyilkolták. Téged zaklat valaki. Eltűnt egy rakat pénz. Ez egy hatalmas kirakós, és a darabok nem illenek össze. Grace fásultan bólintott. – Tudom. Rendben van. Információra van szükséged. Megint rövid csönd állt be. – Van valami ötleted? – kérdezte Devlin végül. – Hasznomra lenne némi útmutató. Grace a hűtőszekrényre pillantott. Felfordult a gyomra. Gyorsan másfelé nézett. – Ami a patkányt illeti, szerintem Nyla a nyilvánvaló gyanúsított – mondta. – De mint mondtam, nem tudom elképzelni, hogy bármilyen döglött állattal ijesztgessen, különösen nem patkánnyal. De tényleg nehéz elképzelnem bárkit is, amint előre megfontolt szándékkal tálcára tesz egy döglött patkányt, aztán berakja a frizsiderbe. – Elhallgatott. – Jó, talán egy laboratóriumban. A tudományos kísérletekben rengeteg patkányt használnak. – Ez nem laboratóriumi patkány volt – mondta Julius. – Ez valamelyik sikátorból származik. Grace felnézett rá. – Gondolom, ez azt jelenti, kihúzhatjuk a kutatókat meg a labortechnikusokat a gyanúsítottak listájáról. Sajnos nem ők voltak a lista élén. – Rengeteg gyanúsított maradt még azon a listán – mondta csendesen Julius. – Túl sok. – Devlin becsukta a jegyzetfüzetét. – Felhívom a seattle-i rendőrséget, beszélek az ügyet vezető nyomozóval. Talán ha összevetjük a jegyzeteinket, kiszűrhetjük azokat, akik benne vannak az ügyben. – Köszönöm – mondta Grace. Nagy erőfeszítéssel igyekezett valami pozitív energiát, lelkesedést mutatni, de a két férfi arcát látva rájött, hogy nemigen sikerülhetett. – Sosem lehet tudni. – Devlin visszatette a noteszét a zubbonyzsebébe. – Most mit fogsz csinálni?

Grace gyászosan nézett a hűtőre. – Kidobom az összes ételt a frizsiderből, aztán megyek, és veszek egy újat. Devlin szemügyre vette a készüléket. – Ez majdhogynem új. – Anyám vette alig egy éve – mondta Grace. – Valószínűleg még garanciális is. De soha többé nem tudnék megenni olyasmit, ami ebből a frizsiderből származik. – Megértem, hogy mindent kidobsz belőle – mondta Devlin. – De magával a készülékkel nincs baj. Julius megszorította a lány vállát. – Segítek neked kidobni az ételt. Miután végeztünk, elmegyünk, és veszünk egy újat.

Tizennégy Julius a csillogó készülékek hosszú sorát tanulmányozta az eladótérben. Kissé olyan volt, mintha egy fegyverkereskedő bemutatótermében sétálna. A sok fényes, kemény felület a high-tech hadászati fegyverzetre emlékeztette. – Ki tudta, hogy ennyiféle frizsidert lehet kapni? – jegyezte meg. Grace most először derült fel kissé, amióta megtalálta a hűtőszekrényében a döglött patkányt és a vodkásüveget. Juliust meglepte, hogy a megkönnyebbülés hulláma söpört végig rajta, látva a lányt mosolyogni. Amikor figyelte, milyen sztoikusan válaszol Dev kérdéseire, az volt élete egyik legnyomasztóbb élménye. Szerette volna elvinni valami biztonságos helyre, ahol senki nem tehet fel neki több kérdést; ahol elfeledheti a múltat. Még most is maga előtt látta, ahogy a tinédzser Grace-t beborítja a férfinak a vére, aki megpróbálta megölni. – Úgy érzem, még soha életedben nem vásároltál ilyesmit – mondta a lány. – Nem – ismerte el Julius. – A lakberendező választotta ki a holmit a seattle-i lakásomba. A házban, amelyet Harleytól vettem, minden szükséges cucc benne volt, beleértve a hűtőszekrényt is. A frizsidervásárlás most felugrott a Legfurcsább Második Randi-listám élére, gondolta Julius. – Nem kellett volna velem jönnöd – mondta Grace. – Felesleges, tényleg. – Dehogy felesleges – mondta a férfi. A közeledő eladót figyelte. – De azt el kell ismernem, hogy kissé bizonytalan vagyok. Van valami elképzelésed, milyen hűtőt akarsz? – Csak annak a modellnek a legújabb változatát, amelyet az anyám vásárolt. – Grace mély lélegzetet vett. – Bár nyilván nagy rést üt majd a bankszámlámon. Juliusnak átfutott az agyán, hogy felajánlja, majd ő megveszi neki, de inkább csukva tartotta a száját. Tudta, hogy a lány úgyis visszautasítaná. Grace egy oldalpillantást vetett rá. – Köszönöm. – Mit? – Hogy megérted, miért kell új frizsidert vennem. – Persze hogy megértem.

Nincs az a sikálás és fertőtlenítőszer, ami kitörölhetné az emlékeiből a döglött patkányt. – Tudom, hogy megérted – mondta a lány. – Nagyra értékelem. – De ez nem jelenti azt, hogy ne adhatnád el a régit. Legalább pár száz dolcsi megtérülne. Grace ismét elmosolyodott. – Jó ötlet. Majd kiteszem a hátsó verandára, amíg nem sikerül eladni. – Nem hiszem, hogy az áruház még ma ki tudja szállítani az új hűtőt – mondta Julius. – Mindjárt öt óra. Mit szólnál, ha elmennénk vacsorázni? Grace tétovázott. – Köszönöm, de tényleg nincs kedvem kimozdulni. Majd veszek valami kész kaját hazafelé. – A kész kaja jól hangzik – mondta Julius. A lány rámeredt. – Csak nem épp meghívtad magad vacsorára? – Még nem is ebédeltem, nem emlékszel? – Még nem is volt meg az első konzultációnk. – Nem akarhatsz egyedül maradni ma este azok után, ami történt – mondta a férfi. – Nem bánod, ha csatlakozom hozzád a készkaja-vacsorán? – Én vegetáriánus vagyok ám – figyelmeztette a lány. – Biztos vagyok benne, hogy túlélem. Grace egy pillanatig fontolgatta, majd bólintott. – Jó. Köszönöm. Nagyon kedves tőled, hogy felajánlod a társaságodat. – Nem a kedvességemről vagyok ismert. – Akkor miről? Julius figyelte, ahogy az eladó ott köröz az áruk között. – A pénzcsinálásról. – Ez nagyon menő adottság – mondta Grace. A szemében ismét melegen csillant a mosoly. – A legtöbb ember bármit megadna érte. Az eladó a közelükbe ért. – Figyelj – mondta Julius –, én jó vagyok befektetésben, de amit a frizsidervásárlásról tudok, az fabatkát sem ér. – Ne aggódj – mondta Grace. Elindult az eladó felé. – Elég, amit én tudok.

Tizenöt Fél hétre értek vissza Grace házába. Az eladó megígérte, hogy hamar elintézi a kiszállítást. Julius az üveg Columbia Valley Syrah kinyitásával foglalatoskodott, amit ő választott, míg Grace az ínyencségek boltjában vásárolt ennivalót osztotta ketté. Ez az otthonos kis konyhai jelenet nagyon kellemes és meghitt lehetne, gondolta a férfi, ha nem fűtené a növekvő izgalom, és nem volna merevedése. Olyan volt, mintha biztosítás nélkül menne végig egy kifeszített kötélen. Ne cseszd el megint, Arkwright. Elég idős és tapasztalt volt már, hogy úrrá legyen a helyzet szexuális részén. De amit Grace iránt érzett, az más volt, olyasmi, amit nem tudott volna megmagyarázni. Nem tudta hová tenni az érzést, de egyvalamit tudott – olyan közel akart lenni a lányhoz, amennyire csak lehetséges, amíg ki nem ókumlálja, mi a fene zajlik közöttük. Öntött két pohárba a borból, és épp időben fordult meg, hogy lássa, amint Grace a sütő ajtaja fölé hajol. Még mindig azt a farmert viselte a sötétkék, laza pulóverrel, amit reggel. Julius elragadtatottan legeltette a szemét a szépen gömbölyödő farmeranyagon. Grace becsukta a sütőajtót, felegyenesedett, és a füle mögé tűrte egyik elszabadult, whiskyszínű hajtincsét. Az enyhén összevont szemöldök jelezte, hogy észrevette, hol kalandozott Julius tekintete. – Mi baj? – kérdezte a lány. – Semmi. – Odanyújtotta az egyik poharat. – Hajtsd fel. Pusztán gyógyászati célból. – Csakis – mondta a lány. Kortyolt egy nagyot a borból, és leereszkedett az egyik székre. – Köszönöm. Pont erre volt szükségem. Julius is leült vele szemközt. – Maga igen eseménydús életet él, Miss Elland. – El kell ismernem, hogy az utóbbi időben nem nevezhető szokványosnak az életem. – Ivott még egy kis bort. – Nincs valami Witherspoon-szlogen a dolgok jelenlegi állására? Grace kissé elgondolkodott, majd megrázta a fejét. – Nincs, de majd

biztosan eszembe jut valami. – Szóval, a pozitív gondolkodás ereje meg a Witherspoon-bölcsességek ellenére azért alkalmasint látod a valóság egy darabkáját is? – A fenébe, hát persze. – Jó tudni. – Köszöntésre emelte a poharát. – Mi a vacsora? – Tofu satay és algasaláta. – Grace hátradőlt, kinyújtotta a lábát, és lehunyta a szemét. – Lefogadom, hogy lázba hozott a menü, ugye? – A kedvenceim – biztosította Julius. Grace kinyitotta a szemét. Derűs volt a tekintete. – Én figyelmeztettelek. – Semmi bajom a menüvel. De hogy egyik szavamat a másikba öltsem, nem hiszem, hogy nem találtál alkalmat ma délután, hogy válaszolj a kérdésemre. Várta, hogy a lány majd úgy tesz, mint aki elfelejtette. De ez Grace volt, aki valószínűleg túl becsületes. – Tényleg szükséged van arra a partnerre holnap este? – kérdezte. Julius kissé arrébb csúsztatta a kezét. – Boldogulok egyedül is. Nem ez lenne az első alkalom. De jobban szeretném, ha ott ülnél mellettem a főasztalnál. Utálok cseverészni az ilyen eseményeken. Soha senki nem mond semmi érdekeset, engem is beleértve. Nem mintha elmélyült beszélgetést lehetne folytatni az asztalnál ülőkkel, tekintve a körülményeket. És aztán ott az est fénypontja, külön a te tiszteletedre, a közel s távol Pokoli Beszédként ismert szónoklat. Grace nevetésben tört ki. Kis híján kilöttyent a bor a poharából. – Tényleg annyira rossz lesz? – kérdezte, amikor csillapodott a nevetése. – A vacsora után a beszédem? Tényleg. Én csak tudom. A lány kutatón nézett rá. – Honnan vagy ilyen biztos benne? – Mert már van tapasztalatom. Grace most elgondolkodva nézte. – Ugyanaz a beszéd, amit korábban is elmondtál? – Annyi variációja volt az utóbbi néhány évben, hogy megszámolni sem tudom. Felkértek, hogy beszéljek befektetői csoportoknak, üzleti társaságokban, alkalmasint mesterkurzusokon. Fogalmam sincs, miért hívnak meg újra és újra. Nem erősségem a nyilvános beszéd, hidd el. Grace letette a poharát, és összefonta a karját az asztalon. – Hadd halljam. – Tessék? – A beszédedet. Mondd el a beszédedet, amit holnap akarsz előadni. Julius rájött, hogy a lány komolyan gondolja. – Felejtsd el – mondta. – A Pokoli Beszéd az utolsó, amivel ma este

foglalkozni szeretnék. – Íme, az egyezség, amit ajánlok, Arkwright. Ha azt akarod, hogy elkísérjelek holnap este arra az üzleti és jótékonysági eseményre, ragaszkodom hozzá, hogy most elmondd a vacsora utáni beszédedet. Julius alaposan megnézte a lányt, nem tudta eldönteni, tréfál-e vagy sem. De a lány tekintete komoly volt. – Miért akarod meghallgatni a PB-t? – kérdezte. – Puszta kíváncsiságból, azt hiszem. Julius átgondolta. – Majd odaadom, hogy elolvasd, rendben? Húsz dolcsiba fogadom, hogy képtelen leszel végigolvasni. – Húsz dolcsi? – Vágott egy grimaszt. – És én még azt hittem, nagyban játszol. – Húsz dolcsi vagy húszezer dolcsi. – Vállat vont. – Mi a különbség? – Te tényleg nagyon unod a pénz témát, ugye? De igazad van. A fogadás, az fogadás. De minthogy én nem tudok húsz lepedőt feltenni, legyen húsz dolcsi. Hol az a PB? – Feltettem a netre. Ha tényleg akarod, megmutathatom a számítógépeden. – Tényleg akarom – mondta a lány. Julius felnyögött. – Remek. Nem fog sokáig tartani, amíg átfutod. Kapcsold be a laptopodat. És készítsd elő a húsz dollárt. De ne ígérvényt adj. Csakis kápét. – Értettem. Grace felállt, és bement a nappaliba. Amikor visszatért, nála volt a laptop, meg egy jegyzetblokk és ceruza. Letette a laptopot a férfi elé. Julius kelletlenül kikereste és letöltötte a Pokoli Beszédet. Szó nélkül a lány felé fordította a számítógépet, hogy láthassa a dokumentumot. Grace füttyentett. – Rengeteg az adat. – Ez üzleti beszéd, ne felejtsd el. A lány ijesztő összpontosítással olvasni kezdett. – Ez nem a Nagy Amerikai Regény – figyelmeztette Julius. – Nincs Nagy Amerikai Regény – mondta józanul a lány. – Ez a nemzet túl nagy és túl sokféle, hogy egyetlen nagy könyvet alkosson. Számos ilyenünk van, és még több lesz a jövőben. A művészet nem áll meg. Julius úgy látta, erre nincs jó válasz, úgyhogy töltött magának még egy pohár bort, visszaült, és várta, hogy megnyerje a fogadást. Egy ponton Grace a jegyzetfüzet és a ceruza után nyúlt. Julius elszontyolodott. Mennyire rossz a Pokoli Beszéd? Ha szerencséje van, a lány

elmegy vele a fogadásra. A gondolattól felderült, és elnyúlt a széken. Azzal a kellemes kis képpel szórakoztatta magát, hogy Grace vele tölti az éjszakát a seattle-i lakásban. Végül is az esemény elég sokáig tart, s onnan még egy óra lenne az út hazáig Felhő-tóra. Sokkal több értelme van ott maradni éjszakára, és másnap reggel visszajönni. Minél tovább olvasta Grace a PB-t, Julius annál mélyebben merült az álmodozásba. Azt tervezgette, hogyan hozakodik majd elő az ötlettel, amikor Grace végre felnézett a képernyőről. A borospoharáért nyúlt. – Oké – mondta. – Valahol ebben a szövegben egy nagyon jó kis vacsora utáni beszéd van. Juliusnak felszaladt a szemöldöke. – Úgy gondolod? – Túl hosszú, és túl sok szám és adat van benne. Hivatalos üzleti bemutatón megfelel, de azt mondtad, ez egy vacsorát követő beszéd. – És? – Azt mondtad, hogy az üzleti döntések rendszerint érzelmi alapon születnek. Nos, a vacsorát követő beszédek az érzelmekről szólnak. A fenébe is, minden beszéd az érzelmekről szól. Julius értetlenül nézett. – Az érzelmekről. – Pontosan. De látok itt egy szálat, amire fel lehet fűzni az egészet. Ha előbányásszuk az érzelmi vonalat a részletek alól, briliáns beszédet fogsz tartani holnap. – Ismerem a korlátaimat. A pénzcsinálásban briliáns vagyok. De a vacsora utáni beszédekben nem vagyok briliáns. – A lány jegyzetfüzetére pillantott. – Hogy a fenébe érted, hogy érzelmi szál? – A tanulmányok kimutatták, hogy a hallgatóság soha nem a számokra és az adatokra emlékszik, hanem az érzelmekre, amiket a beszéd kivált – mondta. – De nem szabad túl sok érzelmet belezsúfolni egy vacsorát követő beszédbe, ami a jelenlegi üzleti légkörről szól, ezért egy érzelemre fogunk koncentrálni. Juliusnak összeszűkült a szeme. – Nagy merészség azt feltételezned, hogy találsz egyetlen érzelmi elemet is a beszédben. A lány biztató pillantást vetett rá, és a ceruza hegyét az egyik bejegyzésére koppintotta. – Meg is van. Ahol a mentorodra hivatkozol. – Miféle mentoromra? – Elhallgatott. – Arra a srácra gondolsz, akitől az első állást kaptam, miután leszereltem a tengerészgyalogságtól? – Azt mondtad, az az ember lehetőséget adott neked, és megtanított rá, hogyan kell használni a táblázatkezelőt és értelmezni az eredménykimutatást. Julius lassan elmosolyodott, először azóta, hogy a Pokoli Beszédre

terelődött a szó. – Az első munkaadóm egy tengerészgyalogos volt – mondta. – Tudta, hogy nem könnyű új életet kezdeni a civil világban, különösen egy olyannak nem, mint én, akinek nemigen volt képesítése. Sofőrként alkalmazott. Rengeteget tanultam tőle, miközben üzleti beszélgetéseket bonyolított a hátsó ülésen. Végül én lettem a mindenese. Amolyan elintéző. Grace-nek felcsillant a szeme. – És mit intéztél el? – Bármit és mindent, ami problémát jelentett neki. Számtalan területet lefedett ez a munka. Grace az ujjával kopogott az asztalon, és átgondolta a hallottakat. – Elintéző, ez egy kissé gyanúsan hangzik. Gengszterfőnököknek és korrupt kormányzati hivatalnokoknak van elintézőjük. – Elmosolyodott, láthatóan elégedett volt. – Csak kíváncsiságból kérdezem, hogy szerezted azt az első állásodat? – Elküldtem az önéletrajzomat a vállalat HR osztályára. Nem kaptam választ. Úgyhogy bementem az elnök irodájába, és egy héten át mindennap egész nap ott ültem, míg meg nem unta a képemet, és beleegyezett, hogy meghallgasson. Grace arca felragyogott. – Ez az! – kiáltotta. A szeme csillogott a lelkesedéstől. – Ez a te sztorid. Imádom. Mindenkit inspirálni fogsz a hallgatóságban. – Én? – Elmondod nekik, hogy nézzenek körül. És találjanak legalább egy embert, aki a hagyományos módon nem jutna be hozzájuk, és segítsenek ennek az embernek, ahogy neked is segített a mentorod – nyissák kicsit szélesebbre az ajtót. Jeges borzongás futott végig Julius gerincén. – Azt akarod, hogy motivációs beszédet tartsak? – Így is felfoghatod. – Te nem vagy észnél – mondta, minden egyes szót tagolva. – A hallgatóság üzletemberekből és egyéb fontos személyekből fog állni. Ez nem, ismétlem, nem motivációs tréning. – A hallgatóság, az hallgatóság. Te most az érzelmekre fogsz hatni. Az a feladatod, hogy távozáskor az emberek jó érzéssel gondoljanak magukra. Azt akarod, hogy a jobbik énjük kerekedjen felül. – Ha holnap este sikerül előhozni a hallgatóság jobbik énjeit, nem lesz nagy tolongás, mert egyet sem fogsz találni. Ezt hidd csak el nekem.

– Nem értek egyet veled – mondta Grace. – Biztos vagyok benne, hogy lesz ott egy csomó öntelt, nárcisztikus alak. És a nagy számok törvénye alapján lesz néhány szociopata is, remélhetően nem az agresszív fajtából. De szerintem többségben lesznek azok, akik legalább jó embernek akarják hinni magukat. A te feladatod emlékeztetni őket, hogy figyeljenek a jobbik énjük hívó szavára. – Azért, hogy jobban érezzék tőle magukat? – Nem, azt mindenkinek ki kell érdemelnie, önmaga előtt is. Erre fogod emlékeztetni őket. – Üzletemberekről beszélünk, Grace! Őket csak a végeredmény érdekli. – Értem én, hogy fontos nekik. – Grace-ből áradt a türelem. – És nincs azzal baj, hogy pénzt csinálnak. Te is nyilvánvalóan jó vagy benne. De azt is tudom, hogy neked fontos a becsület is. Ahogy bizonyára sokaknak a hallgatóságban. Ha mást nem érsz el, legalább eszükbe juttatod, hogy itt a fényes alkalom, hogy valamit örökül hagyjanak. Ez az örökség azokban az emberekben marad majd meg, akiket segítettek. – Miből gondolod, hogy engem annyira érdekel a becsület? A lány mosolygott. – Abból, hogy tengerészgyalogos vagy. Mindenki tudja, hogy nincsenek ex-tengerészgyalogosok. Julius nem tudott mit válaszolni, ezért a jegyzetfüzetre nézett. – Te egy fantáziavilágban élsz. Fogalmam sincs, hogyan kezdjek hozzá a beszédíráshoz az általad ajánlottak alapján. – Nos, kezdjük a te személyes történeteddel. Meséld el nekik, hogyan kaptad az első állásodat attól az embertől, aki a mentorod lett. Bízz bennem. Én segítettem megírni Sprague-nak a motivációs előadásait. Tudom, mit csinálok. Garantálom, hogy a végén a tenyeredből fognak enni. – Tehát meséljek nekik egy jó érzést keltő történetet – mondta a férfi. – És hogy a fenébe fejezzem be? – Gondolkodj úgy, mint egy tengerészgyalogos. Bízd meg a hallgatóságodat egy misszióval, és küldd el őket, hogy teljesítsék. Remekül fogják érezni magukat, miután befejezted, és ez a lényeg az egészben. Egy hosszú pillanatig Julius a lányt méregette. – Honnan tudsz ennyit a tengerészgyalogságról? – kérdezte végül. – Az apám tengerészgyalogos volt. – Halványan elmosolyodott. – Helikopter-balesetben halt meg, amikor én még kisbaba voltam. Nem ismerhettem meg. De anya rengeteget mesélt róla. Innen tudom, amit tudok. Julius emésztette a hallottakat.

– Oké – mondta –, megpróbálom így megírni. De figyelmeztetlek, ez valószínűleg még nagyobb katasztrófa lesz, mint az én jó öreg Pokoli Beszédem. Engem nem vonz ez a motivációs szarság. – Ez a beszéd. Gondolkodj pozitívan. – De azért van benne jó is – mondta Julius. – Micsoda? A férfi lustán elmosolyodott. – Tanúja leszel a fiaskónak. És a végén azt mondhatom neked, látod, én megmondtam. Mindenki szeret ilyesmit mondani, nem? – Be fog válni az új beszéded. – Grace felállt, a sütőhöz ment, és kinyitotta az ajtaját. – Erről jut eszembe, még nem mondtad meg, hogy hívták az első munkaadódat… aki a mentorod lett. – Harley Montoya. – Harley? – Grace döbbenten megperdült. – A szomszédod? Aki eladta neked a házat itt, Felhő-tón? – Igen, az a Harley. Grace elégedetten mosolygott. – Hát ez nagyon édes. – Az édes általában nem az első szó, ami Harley-ról eszébe jut az embernek.

Tizenhat A Pokoli Beszéden dolgoztak jóval kilenc utánig, csak egyszer tartottak szünetet, amikor megették a tofo satayt az algasalátával. Julius meglepően ízletesnek találta a vacsorát, legalábbis addig, amíg Grace ott ült vele szemben az asztalnál. – Ez jó lesz – mondta Grace. Elmentette az anyagot. – A hallgatóságod imádni fogja. Julius a jegyzeteket tanulmányozta, amelyeket leírt magának. – Nem tudom, hogy fog-e tetszeni valakinek, de az biztos, hogy nem ezt a beszédet várják tőlem. – Ha valami képes felébreszteni a közönséget, az a meglepetés. – Grace felállt. – Szükségem van egy kis mozgásra. Elállt az eső. Van kedved sétálni? Julius kinézett az ablakon. – Hideg van kint. – Nem olyan vészes. – És sötét. – Süt a hold, a gyalogösvény mellett vannak lámpák, és vihetünk zseblámpát is, minden eshetőségre készen. Egy holdfényes séta Grace-szel hirtelen kiváló ötletnek tűnt Julius számára. Ez ürügyet ad, hogy tovább maradhasson, sőt talán alkalma lesz előadni a nagy tervet, hogy maradjon vele a városban a lakásában. Máris jobban érezte magát. Lehet, hogy mégis van valami ebben a pozitív gondolkodás marhaságban? – Igazad van – mondta. – Ez után a beszédírás után nekem sem árt egy kis mozgás. Grace beburkolózott a dzsekijébe, amelyről a férfinak mindig Piroska kapucnis piros kabátkája jutott az eszébe. Ő meg levette a bőrdzsekijét a szék hátáról, és belebújt. Kimentek a hátsó verandára, és Grace bezárta az ajtót. Csípős volt az éjszakai levegő. Lementek a tópartra. Julius várta, melyik irányba indul el a lány. Jobb felé a városba vezetett az út, amely a jachtkikötőben ért véget. Bal felé elhaladtak volna Julius háza előtt. A mögött, a tó csücskében, a fák és a sötétség takarásában állt a régi szanatórium. Juliust nem lepte meg, hogy Grace a város fényei felé vette az irányt.

Felzárkózott mellé. Egy ideig egyikük sem szólt, és ez a csend kellemes volt, legalábbis Juliusnak. Az ezüstös holdfény beragyogta a tavat. Az alacsony utcalámpák mesébe illő fényfüzért alkottak. Nem volt szükségük zseblámpára. – Köszönöm, hogy segítettél a Pokoli Beszédben – szólalt meg Julius. – Nincs mit. Apropó, jössz nekem húsz dolcsival. – Mindig megfizetem az adósságomat. – Köszönöm, hogy olyan megértő voltál, miért kellett új frizsidert vennem. – Elhallgatott. – Most egálban vagyunk, ugye? – Egálban? – Tudod, szívességért szívesség. – Ó, persze. Értem. – Julius megállt. – Problémát jelent, ha valaki szívességet tesz neked? Vagy csak velem vagy így? Grace is megállt. – Nem igazán. Na, jó. Talán csak veled. Még nem vagyok biztos benne. – Hát, ettől nem lettem világosabb. – Csak arról van szó, hogy nem akarom, hogy valamiféle hobbinak tekints – mondta a lány. Julius próbálta feldolgozni a hallottakat. De nem ment. – Tessék? – kérdezte. – Jól hallottad. – Grace kissé félrebillentette a fejét, hogy a férfira nézzen. A kapucni beárnyékolta az arcát, lehetetlen volt olvasni a szemében. – Azt hiszem, csak unatkozol. Nem akarom, hogy azért foglalkozz a problémáimmal, mert érdekesnek találod… szórakoztatónak. Julius rámeredt, érezte, hogy az éledező düh felforrósítja a vérét. – Ez a legostobább érvelés, amit valaha hallottam – mondta érdesen. – Nem csoda, hogy az előéleted a kapcsolatok terén nem a legfényesebb. – Az előéletem? – háborodott fel Grace. – Ezt mondod te, aki mögött ott egy elromlott házasság, s aki a válása óta nem mutatott különösebb érdeklődést a randizás terén? – Ezt meg ki mondta? – Irene a barátnőm, ha netán elfelejtetted. Mondtam neki, hogy ez a vakrandi nem sikerült túl jól, de felfogadtalak tanácsadónak. Azt hiszem, megrémült. Úgy gondolta, többet kellene tudnom rólad. – Mi aztán szép kis pár vagyunk, igaz? – Mindkét kezével megragadta a lány vállát. – Csak hogy tisztázzuk: nem áll szándékomban beavatkozni a problémáidba, mert találok én magamnak szórakozást. – Nem? Akkor miért foglalkozol velük?

– Fene tudja. Magához rántotta a lányt, száját az övére tapasztotta, mielőtt Grace bármit mondhatott volna. Nem szórakozást keresett, hanem valami mást, és minthogy nem tudta megnevezni, szeretkezni akart – de csakis Grace-szel. Ez a csók valójában azóta váratott magára, hogy előző este átlépték Devlin és Irene lakásának a küszöbét. Bár úgy tűnt, hogy Grace-t meglepetésként érte. Megmerevedett. Élete leghosszabb három másodpercéig Julius azon tűnődött, hogy szörnyű hibát követett-e el, mert félreértette a jeleket. De a negyedik szívdobbanására érezte, hogy Grace testén borzongás fut végig. A lány Julius bőrdzsekis mellének támasztotta kesztyűs kezét. És akkor visszacsókolta. Eleinte csak tapogatózó csók volt, mintha a lány nem lenne biztos benne, jó-e az, ha elindul vele ezen az úton. Julius a szájára tapasztotta a száját, mintha meg akarná győzni, hogy érdemes vállalni a kockázatot. Grace hozzásimult, torkából sürgető kis morranás tört elő. A következő pillanatban éhes, szexi energia áradt belőle, ami villámként cikázott át Julius testén. Keze lesiklott Grace válláról a kabátja elején, lehúzva a cipzárt, majd becsusszant alá, és tenyere megállapodott csípőjének buja, nőies ívén. Julius merev volt, erekciója ágaskodott, mindenestül hatott rá a lány. Elbódította az illata. A finom hajlatokat érezve kétségbeesetten vágyott rá, hogy intimebb helyeken is megérintse. Nem csoda, hogy olyan sokáig nem érdekelte, hogy bárkivel randizzon. Ugyanis erre a nőre várt. Csak eddig nem tudta. Grace karja Julius nyaka köré fonódott. Még közelebb fészkelődött hozzá, ajkát kinyitotta kissé. És Julius hirtelen beleveszett az édes, forró, fájdalmas vágyakozásba. A mobiltelefon tompa pincegése szinte belehasított a kristálytiszta levegőbe. Grace megmerevedett. Akárcsak a férfi. – Ó, a francba – mondta lágyan Julius. Grace elhúzódott, és mély lélegzetet vett. Mindketten a lány dzsekijének a zsebére néztek. Grace lassan előhúzta a telefont, és a képernyőre nézett. – Egy e-mail Sprague Witherspoon címéről – suttogta. – Nyla nem egykönnyen adja fel.

– Feltéve, hogy az őrült levelező Nyla Witherspoon. – Jeges düh öntötte el a férfit. – Ezúttal mit ír? Grace kinyitotta az e-mailt, és tompa, érzelemmentes hangon felolvasta a szövegét. – Őrizd a jelent, mert csak ez az egy biztos. – Ez is egy ostoba Witherspoon-szlogen? – kérdezte Julius, bár már tudta a választ. – Igen, bár ezúttal más is van. – Grace hangja kissé megremegett. – Még harminckilenc óra. – Ez úgy hangzik, mintha Nyla visszaszámolna a negyvennyolc órából, amit ma reggel adott neked – mondta a férfi. – Hadd lássam azt a telefont. Grace szó nélkül átnyújtotta neki. Julius nézte a levelet, valamilyen nyomot keresett a formátumban, de minden arra mutatott, hogy Sprague Witherspoontól jött. – Ez eldöntötte a kérdést – mondta. – Úgy tűnik, veled töltöm az éjszakát. – Tessék? Megütközés sugárzott ebből az egyetlen szóból, de Julius nehezebb helyzeteket is megoldott már. – Nyla Witherspoon, vagy akárki bújt is a halott apja bőrébe, eltökélte, hogy halálra rémít téged. Nem tartom jó ötletnek, hogy egyedül légy, legalábbis éjszaka semmiképpen sem. – Julius, értékelem az ajánlatodat – kezdte nagyon komolyan a lány –, de van valami, amit nem tudsz rólam. Nem vagyok jó alvó, különösen akkor nem, amikor stresszes vagyok. És rémálmaim is vannak, főként az utóbbi időben. Néha felkelek az éjszaka közepén, és járkálok a házban. Ezt általában… nyugtalanítónak találják. – Kicsodák? – Figyelj, inkább ne menjünk bele a részletekbe, rendben? – Rendben. De csak hogy tudd, engem nem zavar, hogy az éjszaka közepén járkálsz a házban. Magam is csinálok ilyet alkalmanként. Grace értetlenkedve nézett rá. – Tényleg? – Igen – felelte a férfi. – Járkálok. Nos, először beugrunk hozzám. Szükségem lesz pár dologra. A lány feltartotta a mutatóujját. – Csak hogy tisztázzuk: ha nálam maradsz éjszakára, a vendégszobában alszol. – Értettem. Julius várt, de a lány láthatóan nem tudta, hogyan tovább, ezért karon fogta, és visszaterelgette a gyalogúton.

Tizenhét Elhaladtak Grace, aztán Agnes Gilroy háza mellett, és a kis öblöt megkerülve Julius házához értek. Julius felment a hátsó tornác lépcsőjén, és kinyitotta a konyhaajtót. Villanyt gyújtott, majd félreállt, megvárva, hogy Grace lépjen be előbb. A lányt furcsa kis érzés kapta el, ahogy belépett Julius konyhájába. Mélységes kíváncsiság járta át. Úgy vélte, a konyha nagyon meghitt helyiség. Sokat elárul a tulajdonosáról. Ennek a konyhának retro jellege volt. A régi berendezési tárgyak – a kredenc, a csempézett pult – mintha a múltból maradtak volna itt. De minden, az ódivatú gáztűzhelytől kezdve a króm kenyérpirítón és az őskori kávéfőzőn át tisztának, karbantartottnak és működőképesnek tűnt. Egy tengerészgyalogos lakik itt, gondolta a lány, és elfojtott egy mosolyt. Az elektromos vezetékek takarosan feltekerve. A tárolóedények katonásan, növekvő sorrendben a kisebbtől a nagyobbakig. Még a sószóró és a borsdaráló is mintha őrséget állna. Gyanította, hogy Julius irodája és a lakása Seattle-ben hasonló légkört áraszt – rendet és fegyelmet. – Bedobálok pár holmit meg a borotvámat – mondta a férfi. – Itt várj, nem tart sokáig. Grace körbesétált a konyhában, magába szívva a kisugárzását. Minden Julius titkát suttogta – egy olyan férfiét, aki rég megtanult egyedül élni. Julius jelent meg a konyhaajtóban, a kezében fekete bőr sporttáska. – Kész vagyok – jelentette. Grace ránézett. – Tényleg nem kell pesztrálnod. Úgy értem, nagyon kedves tőled, és nagyra értékelem, de… Julius két hosszú lépéssel átszelte a köztük lévő távolságot, és egy mindent elsöprő csókkal hallgattatta el a lányt. Amikor felemelte a fejét, a szeme sötét volt és átható. – De igen, kell – mondta. – Ezt kell tennem. Tekintsd a tanácsadói tevékenység részének, amire felfogadtál. – Ez csúsztatás. Hányszor töltötted az éjszakát valamelyik ügyfelednél? Julius elmosolyodott azzal a lassú veszedelmes mosolyával, amitől a lány

pulzusa száguldani kezdett, de a jó értelemben. Arkwright, az Alkimista. – Minden munka egyedi követelményeket támaszt – mondta. – Igyekszem rugalmasan és kreatívan megfelelni. Egyikük sem a szexre gondolt, bizonygatta magának a lány. De tudta, hogy a téma izzik a háttérben, és ha nem vigyáz, a lappangó tűz fellángolhat, és ki tudja, milyen következményekkel járna. Túl hamar lenne. És annyi még az ismeretlen tényező. Kimentek a hátsó tornácra. Julius bezárta az ajtót. Miközben lementek a lépcsőn, kivágódott a szomszédos ház hátsó ajtaja. Harley Montoya kopasz feje csillant meg a tornác lámpájának fényében. Khakinadrágot viselt és egy kifakult pulóvert. A tornác széléhez lépett, és megragadta a korlátot. – Mintha hallottam volna valakit idekint – harsogta. – Jó estét, Grace. Ti meg mit csináltok? Kissé késő van már egy tóparti sétához, nem igaz? – Egy tóparti sétához sosincs késő – mondta Julius. – Ne akarj ilyen marhasággal etetni – mondta Harley. – Már megbocsáss a szóhasználatért, Grace. Az ott egy sporttáska a kezedben, Julius. Ti arra készültök, hogy együtt töltitek az éjszakát az Elland-házban. – Ez a terv – hagyta helyben Julius. – Már bizonyára hallottad, hogy valaki zaklatja Grace-t. – Egen. – Harry Grace-t vizslatta. – Agnes mesélte, hogy valaki patkányt tett a frizsideredbe. Beteges egy személy lehet. De ne aggódj, Julius rendesen vigyáz rád. – Julius nagyon kedvesen felajánlotta, hogy velem marad éjszakára, így nem leszek egyedül a házban – mondta Grace. – Holnap az egész város értesül róla, ugye, tudod? – figyelmeztette Harley. Grace már nyitotta a száját, hogy azt mondja, „a vendégszobában fog aludni”, de ez nagyon védekezőn hangzott volna, és inkább úgy döntött, nem szól. Harley valószínűleg úgysem hinné el. Holnap reggel pedig a városban sem hinné el senki. – Azt tervezem, felszereltetek egy riasztórendszert, és talán egy kutyát is veszek – mondta végül. Harley felhorkant. – Juliusszal jól elleszel. Tapasztalatom szerint legalább olyan jó, mint egy riasztórendszer és egy kutya. – Köszönöm – mondta Julius. – Ezt megjegyzem, ez nagy dicséret. – Tedd azt – mondta Harley. – Vigyázz Grace-re. Viszlát holnap. Harley visszament a házába. Az ajtó dörrenve csapódott be mögötte. Julius karon fogta Grace-t. Átvágtak a kerten a gyalogösvényre nyíló

kapuhoz. A lány körbenézett a buja kerten. – Ez a te műved? – Természetesen nem – felelte Julius. – Harley gondozza a kertemet és a sajátját is. Megindultak visszafelé Grace házához. – Harleynak igaza van – szólalt meg egy idő múlva Grace. – Holnap délre egész Felhő-tó tudni fogja, hogy nálam töltötted az éjszakát. – Ez probléma? A lány fontolóra vette a dolgot. – Nem, nem probléma. Az a probléma, ha döglött patkányt meg vodkásüveget találok a hűtőszekrényemben, és az a probléma, ha valaki hátborzongató e-maileket küldözget, de nem, az nem probléma, hogy a vendégszobámban töltöd az éjszakát. – Szeretem az olyan nőket, akik tudják, mik a prioritások. Amikor beértek a házba, Grace tiszta ágyneműt vett elő a szekrényből, és Juliusszal együtt ágyaztak meg neki. Julius egy furnérlemezzel már korábban bedeszkázta a betört ablakszárnyat. A másikban épen maradt az üveg, úgyhogy a szobából nyílt némi kilátás. Grace látta, ahogy az éjszakai égen úsznak a felhők, el-eltakarva a holdat. Újabb vihar készülődött. Az együttes ágyhúzás igen intim tevékenység volt, legalábbis Grace számára. El is bátortalanodott. Mire a párnát is beleszuszakolta a huzatba, meg mert volna esküdni rá, hogy a szoba megtelt elektromossággal. Julius egy kóbor macska könnyedségével rendezkedett be – vagy egy olyan emberével, aki megszokta, hogy bőröndből él. Grace ránézett a frissen vetett ágy fölött. – A vendégfürdőszoba itt van mindjárt a folyosón – mondta, eltökélve magát, hogy ugyanolyan hétköznapian viszonyul a helyzethez, mint ahogy Juliuson látszott. – Van egy kis szezámmagos keksz, ha megéheznél. – Köszönöm – mondta a férfi. Grace az ajtó felé indult. – Hát, akkor jó éjszakát. Julius a küszöbig kísérte. – Jó éjszakát – mondta ő is. Grace tétovázott, úgy érezte, mondania kellene még valamit. De nem tudta, hogyan hozza szóba az ezüstös holdfényben megesett forró csókot. Megfordult, és elindult a szobája felé. A hátán érezte Julius tekintetét, mígnem végre bemenekült a hálószobája viszonylagos biztonságába. Levetkőzött, belebújt a hálóingébe, a köntösébe és a papucsába, és bement

a fürdőszobába fogat mosni. Amikor nem sokkal később előbukkant, látta, hogy Julius ajtaja kissé nyitva van, de a villany már nem égett. Várt egy kicsit. Amikor nem hallott neszt a vendégszoba felől, sietve elvégezte a szokásos ellenőrző rituálét. Vagy legalábbis részlegesen, gondolta, mert nem kell ellenőriznie a gardróbot, és az ágy alá sem kell benéznie Julius szobájában. Valami azt súgta neki, hogy ha egy szörny elbújt volna ott, Julius megbirkózna a problémával. Végre leoltotta a villanyt. Kigyulladtak az éjszakai lámpák, amelyeket a ház stratégiai pontjain helyezett el, és megnyugtató derengésbe vontak minden zugot, kivéve Julius szobáját. Julius nyilván lekapcsolta a kis éjjeli lámpát. Grace visszament a szobájába, és egy ideig az ágy szélén ült, hogy elvégezze a légzőgyakorlatait. A meditáció során a gondolatai folyton kavarogtak és előfurakodtak. Az volt a trükk, hogy mindig a légzésre kellett koncentrálnia. Amikor befejezte, bebújt a takaró alá, és a plafont bámulva azon tűnődött, miért engedte meg Juliusnak, hogy ott aludjon. Az egyik pillanatban sikerült meggyőznie magát, nincs abban semmi, ha itt alszik. A másik pillanatban arra a megállapításra jutott, hogy ez nem volt épp a legbriliánsabb ötlet. Megszegte a saját szabályait. De jólesett a tudat, hogy ma éjjel nem lesz egyedül, ha a szörny előjön a sötétségből. A végén egy Witherspoon-szlogenhez folyamodott: Fogadd kreatívan a kihívásokat. Fogalma sem volt róla, hogy ez mit jelent Julius vonatkozásában, de megnyugtatóan hangzott. Julius elnyúlt az ágyon, karját összekulcsolta a tarkója alatt, és a vendégszoba mennyezetét tanulmányozta. Arra gondolt, hogyan járta végig Grace a házat, és ellenőrizte újra nemcsak a zárakat, amiket ő már korábban ellenőrzött, hanem a kredencet és a szekrényeket is. Nagyon módszeresnek látszott, mintha rutin éjszakai tevékenység lenne. Néhányan talán úgy találnák, hogy az aprólékos ellenőrzés gyerekes rögeszme, de ő megértette. Az ellenség bárhol lehet.

Tizennyolc Halk sustorgás ébresztette fel Grace-t cseppet sem pihentető, fenyegetésekkel teli álmából. Zihálva ült fel, a pulzusa vágtatott. Beletelt néhány másodpercbe, míg összeszedte magát. Te vagy a vihar magja – nyugodt vagy és fegyelmezett. A hálószoba ajtaját lefekvéskor kissé nyitva hagyta. A szemét meresztette, és egy sötét árnyat látott elsuhanni. Elfogta a pánik. Lerúgta a takarót, ösztönösen készenlétbe állva, hogy ha kell, elfusson vagy küzdjön. Aztán rájött a neszezés okára. Julius járkált az előszobában. Csakis Julius lehetett. Nyilván felébresztette valami. Grace pulzusa lelassult, a légzése is normálissá vált. A problémát az okozta, hogy nem volt hozzászokva férfi jelenlétéhez a házban – az éjszakai órákban semmiképp sem. A köntöséért nyúlt, belebújt a papucsába, és kiment az előszobába. A nappalit sűrű homály fedte. Időbe telt, mire rájött, hogy nem világít az éjszakai lámpa. Nyilván kiégett a körte, gondolta. Eszébe véste, hogy reggel ki kell cserélnie. Aztán meglátta Juliust. Az ablaknál állt, és a függöny résein át az éjszakát fürkészte. Kerek nyakú sötét pólót és khakinadrágot viselt, amit az este. Mezítláb volt. – Mi az? – kérdezte a lány halkan. Beljebb lépett a nappaliba. – Látsz valamit? – Nem – felelte Julius. Elfordult az ablaktól. – Csak volt egy olyan érzésem… – Hogy valaki figyel? Julius vállat vont. – Valami felébresztett. Talán egy elhaladó autó. Nagyon nyugodt errefelé éjszaka. – Te oltottad le az éjjeli lámpát, ugye? – Nem akartam, hogy kirajzolódjon az árnyékom. Felkapcsolom, amikor visszafekszem. – A lányra pillantott. – Rendben? – Persze. – Grace átkarolta magát. – Az a hátborzongató érzésem támadt, hogy amióta jönnek azok az istenverte e-mailek, valaki minden éjjel figyel.

Azzal nyugtatgattam magam, hogy csak képzelődöm. – Valaki figyel téged – csak azt nem tudjuk, hogy az illető itteni-e, vagy máshová való. Ha rájövünk, miért kukkol, az is kiderül, kicsoda. Julius átszelte a nappalit, és megállt a lány előtt. Megcsókolta a homlokát. – Bújj vissza az ágyba – mondta. – Ma éjszaka nem vagy egyedül. – Tudom. Köszönöm. A légkör ismét megtelt feszült várakozással. Mintha egy magas sziklaszirten állnék a háborgó tenger felett, gondolta Grace. Szeretett volna lemerülni a mély, titokzatos vízbe, de biztos volt benne, hogy nagyon kockázatos lenne viszonyba keveredni Juliusszal. Megnyúlt a csend közöttük. Mintha mindketten arra várnának, hogy valami fontos történjen. Grace rájött, hogy neki kellene megtennie az első lépést. Julius ráhagyta a döntést. Tudta, hogyan kell várnia arra, amit akar. Megvolt benne a vadász türelme. Ez a férfi más. Nem egy kóbor lélek. Ezt tartsd szem előtt. Grace összeszedte magát. – Reggel találkozunk – mondta. – Én itt leszek. Ez ígéret volt. Grace visszament a hálószobájába. Miután bemászott az ágyba, álomtalan álomba zuhant. Ma éjjel Julius őrködik.

Tizenkilenc Hideg volt, és a nedves éjszakai levegő esőt ígért, de az árnyékban rejtőzködő kukkoló még nem akarta elhagyni a fák rejtekét. A tóparti házban pár perccel korábban kialudt az éjjeli lámpa. Valaki felkelt az ágyból, valószínűleg Grace. Végül csak kezd rájönni, hogy figyelik. Mókás volt látni, ahogy elrohant, hogy új frizsidert vegyen. Ezért már bónuszpontok járnak. Arról nem beszélve, hogy túlreagálta a dolgot. Nyilván cafatokban lógnak már az idegei. Eddig a terv szerint zajlott a vadászat. Ki gondolta volna, hogy ilyen függőséget okoz a játék? Julius Arkwright előre nem látott bonyodalom, de nem jelentős. A katonaságnál az ilyet könnyű célpontnak nevezik. Grace pedig még nála is könnyebb célpont.

Húsz A szertefröcskölő murva kocsi érkezését jelezte. Grace megnyomta a mentés gombot. Újdonsült tanácsadója útmutatása szerint nekiállt, hogy listába szedje a képességeit. Szorgalmasan dolgozott reggel óta, amióta Julius elment, de nemigen haladt. Attól tartott, hogy nem sok olyan munkaadó csapna le a lehetőségre, hogy olyasvalakit alkalmazzon, akinek a legfőbb erőssége az, hogy szakácskönyvekhez és blogokhoz szlogeneket gyártson. De egyéb akadályai is voltak, miért nem ment jól a munka azon a reggelen. A Juliusszal elköltött reggeli feltolakodó emlékei folyton megzavarták abban, hogy az önéletrajzírásra koncentráljon. Merőben új tapasztalat volt, hogy amikor felkelt, egy férfit talált a konyhájában, aki éppen kávét főzött – s ez zavarba ejtette. Mindig azt mondogatta magának, hogy amikor a megfelelő férfi feltűnik, fontolóra veszi azt az alapelvét, miszerint egyetlen férfi sem töltheti nála az éjszakát, de ez valahogy sosem fordult elő. Ám aznap reggel szembesült a valósággal, nevezetesen Juliusszal, és Grace azóta sem tudta eldönteni, hogy akkor ez most a megfelelő férfi-e vagy sem. Julius a maga részéről a legcsekélyebb bizonytalanságot sem mutatta. Úgy viselkedett, mintha ébredés után élete minden napján kávét főzne kettejüknek. Mivel a frizsider üres volt, a reggeli mogyoróvajas pirítósból és narancsból állt. Juliusszal reggelizni meglepően örömteli tapasztalat volt. Grace azon tűnődött, vajon aggódnia kellene-e emiatt. Arra esély sem volt, hogy a férfi diszkréten távozzon. Agnes mindig korán kelt. Kijött a hátsó verandájára, és vidáman integetett Juliusnak, amikor a férfi hazaindult a házába. Grace a konyhaablakból nézte, ahogy Julius megáll, hogy néhány szót váltson Agnesszel. Mindenki úgy viselkedett, mintha ez teljesen természetes volna. Grace jól tudta, hogy Harley Montoyának igaza lesz. Délre egész biztosan elterjed a városban a hír, hogy Julius az Elland-házban töltötte az éjszakát. Annál is inkább, mert nem sokkal kilenc után Agnes beszállt energiatakarékos kis autójába, és elhajtott. Szerette kora délelőtt intézni a teendőit. Egy órával ezelőtt tért haza a körútjáról.

Grace felállt, és az ablakhoz ment. Kora reggel esett, de elvonult a vihar, és lassan felszakadoztak a felhők. Az előrejelzés újabb esőt jósolt délutánra, de egyelőre sütött a fátyolos téli nap. Figyelte, amint a BMW megáll a felhajtón. Nem ismerte meg az autót, de amikor meglátta a férfit, aki a volán mögül kikászálódott, elakadt a lélegzete. – A francba – mondta hangosan az üres szobának. Nem, gondolta a következő lélegzetvétellel, muszáj némileg pozitívabban viszonyulnia a látogatójához. Valószínűleg ő az egyetlen potenciális munkaadó, akit – s ezt Grace jól tudta – érdekelhetik az ő egyedi képességei. Larson Rayner szintén gyanúsított volt Sprague meggyilkolásában. Grace ajtót nyitott, épp amikor a férfi kinyújtotta gondosan manikűrözött ujját, hogy megnyomja a csengőt. Larson rámosolygott azzal a szabadalmaztatott tíz-könnyed-lépésbenjobbá-tehetem-az-életedet mosolyával. Kék szemű, sötét hajú, szikár, atletikus termetű, szögletes állú, nagyon fehér fogú, a halántékán már őszülő férfi volt, a modora őszinte és egyenes – tökéletesen illett a szerepébe, amit a való életben játszott. Isten is motivációs trénernek teremtette. – Helló – üdvözölte a lányt. Sprague említette, hogy Larson beszédművészeti órákat vett a karrierje kezdetén. Az eredmény megérte a befektetést: meleg, öblös hangja egyaránt érvényesült személyes beszélgetésben és a mikrofonban is. – Nem vártalak, Larson – mondta Grace. – Örülök, hogy újra látlak. – A férfi tekintetéből sugárzott az érdeklődés. – Hogy mennek a dolgaid? Rengeteget gondoltam rád. Sokkoló élményen estél át. – Jól vagyok, köszönöm – mondta Grace. A hangjába annyi elevenséget, energiát sűrített, amennyi csak telt tőle. Kinyílt Agnes házának elülső ajtaja. Agnes kilépett a tornácra, a kezében sövénynyíró olló. Grace feltűnő lelkesedéssel integetni kezdett neki. Agnes viszonozta az üdvözlést, a jókora olló megcsillant a napfényben. Vidáman mosolyogva lement a lépcsőn, hogy kertészkedjen kicsit. Grace úgy sejtette, hogy Agnes délután visszamegy a városba, újabb tennivalókat intézni. Két férfi látogató az Elland-házban kevesebb mint huszonnégy órán belül olyasmi, ami felkelti az érdeklődést. A lány agyán átfutott, hogy itt a fényes alkalom, hogy kielégítse Agnes kíváncsiságát. Nehéz volt Larsont gyilkosnak elképzelni, de egy dolog biztos volt: Larson és Sprague nem állhatta egymást. Rivalizálásuk régre nyúlt

vissza. Nem volt elképzelhetetlen, hogy Larson követte el a gyilkosságot. A gondolatra, hogy egyedül marad vele, Grace-ben kigyúltak a vörös lámpák. Agnes nagyon szavahihető tanú lenne. Grace kilépett a tornácra, és hagyta, hogy becsapódjon mögötte az ajtó. Megragadta a korlátot. – Agnes! – kiáltotta. – Szeretném bemutatni neked Larson Raynert. Bizonyára hallottál róla. Nagyon népszerű motivációs tréner. Larson, a hölgy Agnes Gilroy. – Milyen izgalmas – mondta Agnes. Átvágott a kerten a kerítésül szolgáló sövényhez. – Láttam a tévében, Mr. Rayner. Milyen fess úriember! Pont olyan jóképű a valóságban is. Örülök, hogy megismerhetem. Türelmetlenség villant Larson szemében, ám ennek nyoma sem volt meleg hangjában. – Számomra öröm, Ms. Gilroy – mondta. – Ó, szólítson csak Agnesnek! Milyen kedves magától, hogy megtette ezt az utat, csak hogy meglátogassa a mi Grace-ünket! – Grace a kollégám – mondta Larson. – Rettenetes sokk érte, bizonyára ön is tudja. Látni akartam, hogy van. – Ön igazán figyelmes – mondta Agnes. Kuncogott, és Grace-re kacsintott. – Milyen sok érdekes úriember érdeklődik utánad mostanában, drágám! Használd ki a lehetőséget, amíg teheted. Ahogy öregszik az ember, egyre kevésbé válogathat. Grace érezte, hogy lángba borul az arca. – Köszönöm a tanácsot, Agnes – mondta. Larsonhoz fordult, és lehalkította a hangját. – Csak hogy tisztázzuk: ha annyira érdekelt volna, hogy mi van velem, már korábban meglátogatsz. Úgyhogy miért nem jössz be, és mondod el, mi a valódi oka a mai látogatásodnak? Larson pislogott, láthatóan meglepte és bántotta a mód, ahogy a lány még a lehetőségét is elvetette, hogy a látogatása tisztán baráti természetű. Apró rácok jelentek meg a szeme sarkában, az álla megfeszült, de követte Grace-t a házba. Grace a konyhába vezette, és a kávéfőzőhöz lépett. – Foglalj helyet – mondta. Larson tétovázott, majd leereszkedett az egyik székre az asztal túloldalán. – Kávét? – kérdezte a lány. – Köszönöm – felelte a férfi. – Innék egy csészével. Hosszú az út Seattletől. Rémes volt a forgalom ma reggel. Baleset történt a sztrádán.

– Remélem, nem kérsz tejszínt – mondta a lány. A férfi arcát figyelte, miközben vizet töltött a kancsóba. – Nem működik a hűtőszekrényem. Ma délután szállítják ki az újat. Ebből mindent ki kellett dobnom. – Tejszín és cukor nélkül iszom – mondta Larson. A frizsiderre nézett. – Ez egészen újnak látszik. – El fogom adni – mondta Grace, és nem tett említést az okokról. Figyelmesen nézte a férfit, de amennyire meg tudta állapítani, Larson máris elvesztette az érdeklődését a hűtőszekrény iránt. A döglött patkány nem az ő stílusa, gondolta Grace. Beleöntötte a vizet a masinába, kimérte a kávét, és bekapcsolta a gépet. – Egyenest a tárgyra térek – mondta Larson. – Azért jöttem, mert állást ajánlok a stábomban. Az első állásajánlata, pedig még be sem fejezte az üzleti tervét. Alig várta, hogy elmondja Juliusnak. – Értem – mondta. – Ez nagyon hízelgő természetesen, de mostanában rengeteget gondolkodom, és nem vagyok biztos benne, hogy a motivációs üzletágban akarok maradni. Talán itt az ideje, hogy kipróbáljak valami mást. – Egyetértek – mondta Larson. – Tényleg? Eltökéltség csillant a férfi tekintetében. – Nézd, voltak konfliktusaink Witherspoonnal, de a tehetségedet mindig csodáltam. Te felmérhetetlen kincs voltál az üzletben, de Sprague nem adta meg neked azt a bizalmat, amit megérdemeltél. Mi több, biztos vagyok benne, hogy alulfizetett. Én garantálom neked, hogy megduplázom a fizetésedet. A Larsonból áradó kétségbeesés keltette fel igazán Grace kíváncsiságát, nem a kecsegtető fizetés. Tapasztalata szerint Larson mindig is rendkívül magabiztos volt, tudta, micsoda karizmája van. – Ez igazán nagylelkű – mondta. – De az a helyzet, hogy most éppen új életpályában gondolkodom. Tényleg nem hiszem, hogy az egész hátralevő életemet egy motivációs tréner asszisztenseként kellene leélnem. Gazdagítja az életet, ha új kihívásokat keresünk, ahogy a Witherspoon Világnál mondogattuk. Ez láthatóan bosszantotta Larsont, de igyekezett őszintének mutatkozni. – Az természetes, hogy minden lehetőséget számba veszel – mondta. – De azzal nem értek egyet, hogy alulértékeled a benned rejlő potenciált. – Nem értékelem alul. – Grace összefonta a karját, és a pultnak dőlt a kávégép mellett. – Mint mondtam, új kihívásokat keresek.

– Istenáldotta tehetség vagy a motivációs szakmában. Az a probléma, hogy nem volt alkalmad teljesen kiaknázni a lehetőségeket. Ez volt Witherspoon nagy hibája. Jobban ismertem, mint bárki más. Ügyes volt, ezt el kell ismernem. De kihasználta az embereket. Mi több, olyan jól csinálta, hogy a legtöbben észre sem vették, hogy kihasználják őket, csak amikor már késő volt. – Magadra gondolsz? – kérdezte hűvösen a lány. Larson elfintorodott. – Elismerem, hogy egyike vagyok azoknak, akiket a maga módján kihasznált. Nézd, tudom, hogy mindenki hallotta az utolsó veszekedésünket Witherspoonal. A McCormick-szeminárium elvesztése volt az utolsó csepp. Ez volt az ötödik alkalom fél év alatt, hogy felhívott egy ügyfél, és közölte, hogy egy bizonyos cég a továbbiakban nem köt a cégemmel üzletet. Minden esetben kiderült, hogy helyettünk a Witherspoon Világgal szerződtek. – Úgy gondolod, hogy Sprague valamiképpen elhalászta előled a szerződéseket? – kérdezte Grace. Larson jobb keze ökölbe szorult az asztalon. Láthatóan észre sem vette. – Tudom, hogy lenyúlta tőlem azokat a tanfolyamokat – mondta. Léptek dobbantak a hátsó tornácon, meglepve Grace-t. Kipillantott az ablakon, és Juliust látta. Julius kinyitotta az ajtót, és belépett a konyhába, olyan férfi légkörét árasztva, akinek minden joga megvan ott lenni. Átvágott a konyhán Grace-hez, gyors, tulajdonosi csókot adott neki, majd Larsonhoz fordult. – Társaságod van – szólt Grace-hez. De Larson már talpra ugrott, és szélesen mosolygott. Az imént még ökölbe szorított kéz most üdvözlésre nyúlt. – Larson Rayner. Grace-szel kollégák vagyunk. – Nem egészen – pontosított a lány. De hiába beszélt, egyik férfi sem figyelt rá. Mintha bőszen köröztek volna egymás körül, átvitt értelemben. Érzékelhetően megtelt a levegő tesztoszteronnal. Julius és Larson úgy méregette egymást, ahogy a férfiak szokták, amikor csak egyetlen nő van a környéken, és mindketten igényt tartanak rá. Hízelgőbb lenne, gondolta a lány, ha azért versengenének, melyikük ragadja el egy elhagyatott zugba, hogy a magáévá tegye. De tudta, hogy a két férfinak más célja van vele. Larson inkább az ő meglehetősen eklektikus képességeit akarná kihasználni. Ami Juliust illeti, Grace biztos volt benne, hogy benne

feltámadtak a védelmező ösztönök. – Julius Arkwright – mutatkozott be Julius. A két férfi kezet rázott. A kézfogás rövid volt és nyers. Larson arcán érdeklődés gyúlt. – Arkwright Befektetés? – Így van – mondta Julius. Könnyedén ejtette ki a szavakat, mintha mindegyiküknek sikeres befektető cége volna, ami milliókat fial. De valami más is átitatta a szavakat – a nyugodt birtokosi tudat, ami egyértelművé tette, hogy megvédelmezi, ami az övé. Lehet, hogy unalmas oroszlán volt, de akkor is oroszlán. Larson mosolya kiszélesedett, és ragyogott a szeme, ami szándéka szerint elragadtatás akart lenni. Grace azt gondolta, hogy kísértetiesen hasonlít egy csavaros eszű ügynökre, aki be akarja cserkészni a potenciális ügyfelet. – Nagyon örülök, hogy megismerhetem – lelkendezett. – A csodálója vagyok. Fantasztikus, hová jutott a cégével. Maga istenáldotta tehetség, ahogy ráérez a piaci trendekre! – Remek szakemberekkel dolgozom – mondta Julius. Larson megfontoltan bólintott. – Egy jó vezető bízik az embereiben. – Ragyogó mosolyát most Grace-re villantotta. – Azért vagyok ma itt, mert nagyra tartom Grace képességeit. Remélem, sikerül rábírnom, hogy csatlakozzon a stábomhoz. Julius tekintete jó néhány fokkal hidegebbé vált. – Hát erről van szó? Grace figyelmeztető pillantást vetett rá. – Larson azért jött, hogy állást ajánljon nekem. – Mit kellene csinálnod? – kérdezte Julius. – Épp a beosztását ecseteltem Grace-nek, amikor ön megérkezett – mondta Larson. Grace-re mosolygott. – Remélem, csatlakozol a Rayner Tréninghez. – Én igazából nem vagyok csapatjátékos – ellenkezett Grace. – Saját irodád lesz, és szabad kezet kapsz, valamint minden támogatást, amire csak szükséged van, hogy kiteljesíthesd a kreativitásodat – mondta Larson. Most nagyon komoly volt. – Ismétlem, megduplázom, akármennyit fizetett is neked Witherspoon. Mi több, ha minimum egy évre elkötelezed magad, jutalékot kapsz minden lekötött tanfolyamból. – Ez rendkívül nagyvonalú ajánlat – mondta Grace. – De tényleg alaposan át kell gondolnom. Most annyi minden zajlik az életemben, és az az érzésem, ideje valami másba kezdenem. Larson mosolya kissé veszített a ragyogásából. – Értem én, hogy új kihívásra vágysz. Történetesen abban a helyzetben vagyok, hogy biztosíthatom

neked. Ha nem állsz készen, hogy teljes munkaidőben dolgozz nálam, hajlandó lennél elfogadni egy tanácsadói státust? – Milyen tanácsadásra gondolsz? – kérdezte a lány. – Te vezető vagy a területeden. És most, hogy Sprague meghalt, valószínűleg te leszel az első számú motivációs tréner az északnyugati régióban, ha nem az egész nyugati parton. Nem hiszem, hogy szükséged lenne rám. – Ah, de mennyire tévedsz. – Larson kifordított tenyérrel felemelte a kezét. – Nem kell szerénykedned. Nagyon jól tudom, hogy te írtad azt a szakácskönyvet és a Witherspoon Világ blogot is. Te csináltál Sprague-ból médiahírességet. De ő nem becsült meg igazán, nem így van? Lefogadom, hogy nem adott neked százalékot a leszervezett előadásokból sem. Grace hallgatott. Julius elgondolkodva figyelte. A lány már megtanulta értelmezni ezt a különös pillantást, és eléggé biztos volt benne, hogy nem sok jót jelent. De bízott benne, hogy Julius jó érzékkel hallgatni fog. – Mire akarsz kilyukadni ezzel, Larson? – kérdezte nyugodtan Grace. Larson a hajába túrt. – Hát nem nyilvánvaló? Azt akarom, hogy vedd kezelésbe a közösségi médiámat. Valamint szeretném, ha továbbvinnéd a szakácskönyv ötletedet, és kiterjesztenéd egy egész életstílus sorozatra a pozitív gondolkodás és a szlogenjeid mentén. Igen, tudom, hogy ezeket is te fejlesztetted fel. – Más szóval, felajánlod nekem a szellemíró pozícióját, aki a blogodat és a könyveidet írja. – Nos, igen – mondta Larson. – Mindketten tudjuk, hogy a Rayner Tréning márka adja majd el a blogot és a könyveket is. De megígérem, hogy tisztes honoráriumot fizetek, és gondom lesz rá, hogy minden tekintetben elismerjék a közreműködésedet. – Mint mondtam, még meggondolom – ismételte meg Grace. – Mi tart vissza? – Larson szkeptikus pillantást vetett Juliusra, majd ismét Grace-hez fordult. – Jobb ajánlatot kaptál? – Nem – ismerte be a lány. – Még mindig keresem az utamat. – Addig is, amíg megtalálod, szép pénzt kereshetnél nálam – ütötte a vasat Larson. Nyomatékos szünetet tartott. – Még valamit tudnod kell. – Éspedig? – Hasonló ajánlatot tettem a volt kolléganőidnek, Kristy Forsyth-nak és Millicent Chartwellnek is. Az egész csapatot akarom. Garantálom, mindnyájan megszabhatjátok az árat. Grace rámeredt. – Nem félsz, hogy egyikünk esetleg sikkaszt?

Megdöbbenésére Larson kuncogni kezdett. – Nem hallottad a legújabb hírt? Sprague sikkasztott. Grace elhűlve bámult rá. – Ezt nem értem. Julius a kávéfőzőhöz ment. – Raynernek igaza lehet. Azért jöttem, hogy elújságoljam neked. A nyomozók szerint, akik a pénzügyi jelentéseket vizsgálták, úgy tűnik, hogy Sprague Witherspoon suvaszthatta el a pénzt. – De hisz az az ő pénze volt! – hüledezett Grace. – Miért kellett volna ellopnia? – Számtalan oka lehetett rá – jegyezte meg Larson. – Az egyik az, hogy olyan célra fordította, amit el akart titkolni. – Például? – firtatta Grace. Larson vállat vont. – Az a szóbeszéd járja, hogy talán szerencsejáték-függő volt. – Ez… ez képtelenség! Nem tudom elhinni – mondta szinte kábán Grace. Julius töltött magának egy csésze kávét. – Vannak más okok is, miért akar egy sikeres vállalkozó elrejteni egy rakás kápét. A szakértők még vizsgálják a jelentéseket. Grace kíváncsi pillantást vetett rá. Mindketten tudták, hogy az említett „szakértők” az Arkwright Befektetés mágusai. – A sikkasztás megdőlt – mondta Larson. Elővett egy névjegyet, és Gracenek nyújtotta. – Azt hiszem, kimondhatjuk, hogy ha a rendőrség végül megoldja a Witherspoon-gyilkosságot, ki fog derülni, hogy Sprague szerencsejáték-függőségével kapcsolatos. Ez veszélyes világ. Itt a privát számom. Hívj fel, bármi kérdésed van, éjjel vagy nappal. Rögtön vissza foglak hívni. – Oké – mondta Grace. Nem tudta, mi mást mondhatna még. Egyre csak próbálta megemészteni a Sprague szerencsejáték-függőségéről szóló hírt. – Te arra születtél, Grace, hogy a motivációs világban tevékenykedj. – Larson elmosolyodott. – Csak esélyt kell kapnod, hogy ragyoghass. – Az órájára pillantott. – Jobb, ha indulok. Még van egy találkozóm Seattle-ben. – De a kávédat sem ittad meg – mondta Grace. – Majd legközelebb, köszönöm – felelte Larson. – Örülök, hogy megismertem, Julius. Boldog lennék, ha leülnénk egyszer, amikor magának megfelel, hogy megbeszéljük, mit tehet önért a Rayner Tréning. Viszlát, Grace. Hívj minél előbb. Nem tudom, meddig tarthatom fenn az ajánlatomat. Kiment a konyhából, és átvágott a nappalin. Grace követte, hogy kinyissa az ajtót.

Larson lement a tornác lépcsőjén, és beszállt az autójába. Julius kijött, és megállt Grace mögött. Együtt nézték, amint Larson kikanyarodott a főútra, és elhajtott. – Egy kissé kétségbeesettnek tűnik – jegyezte meg Julius. – Szerintem csak lelkes, hogy felfuttassa a cégét – mondta Grace. – Nem, ez kétségbeesés volt, láttam rajta. Rettenetesen szeretne megkaparintani téged. Fene jó lehetsz ebben a pozitív gondolkodás üzletben. – Van érzékem a szlogenekhez, és a szakácskönyv az egyik legjobb ötletem volt – mondta Grace. – De nem vagyok biztos benne, hogy tudnék Larsonnak dolgozni. – Miért nem? – Mert úgy látom, nem hisz őszintén a pozitív gondolkodás erejében – felelte a lány. – Nem állítom, hogy szélhámos, de nem elég elkötelezett, mint Sprague volt. Sprague őszintén akart segíteni az embereken. Ő valóban hitt a pozitív energiában. Inspiráló volt. Julius felvonta a szemöldökét. – Larson nem inspirál? – Nem. – Itt egy bennfentes álláskereső tipp: ha csak olyan embereknek akarsz dolgozni, akik inspirálnak, akkor rá kell jönnöd, hogy a potenciális munkaadók nagyon kicsi csoportját kell megtalálnod. Grace felsóhajtott. – Ezt már én is sejtem.

Huszonegy Grace visszament a konyhába, és szembefordult Juliusszal. – Tényleg meg vannak győződve róla a nyomozók, hogy Sprague a cég pénzét használta a szerencsejáték-éhsége kielégítésére? – kérdezte. – E pillanatban ez még csak elmélet. Már mondtam, hogy pár jel határozottan erre utal. De én nem veszem be, legalábbis még nem. Szóltam a mágusaimnak, hogy ássanak mélyebbre. – Szinte lehetetlen elhinni, hogy Sprague szerencsejátékos volt. De ha mégis, az sok mindent megváltoztat, beleértve a gyanúsítottak körét. – Nem – mondta Julius. – Ez nincs kihatással a gyanúsítottak körére. Még mindig ott van a vodkásüveg rejtélye. Nincs olyan profi bérgyilkos, aki a gügye megbízója kedvéért hajlandó lenne kikutatni a múltadból ezt a kis információt. Erre semmi szükség nem volt. A profik szinte mindig megússzák a gyilkosságot. Szerintem a gyilkosnak személyes motivációja volt. Aztán itt van a zaklató is. – Ami csak még jobban összezavarja a dolgot. – Nem. Azt hiszem, végre kezdjük látni a mintát. De azért örülök, hogy nem ugrottál rá Rayner állásajánlatára. Nem lelkesedtem az ötletért, hogy neki dolgozz. – Miért nem? – Valami bűzlik a pasas körül. – Hivatásos motivációs szónok – mondta a lány. – Tudjuk, hogy viszonyulsz ehhez a témához. – Az biztos, hogy van üzleti érzéke – mondta Julius. – És ami engem illet, továbbra is rajta van a gyanúsítottak listáján a Witherspoon-gyilkosság ügyében. – Nem sokkal a gyilkosság előtt Sprague és Larson nagyon csúnyán összevesztek – mondta Grace. – A szóváltásra Sprague irodájában került sor, de Millicent, Kristy és én a külső irodában dolgoztunk éppen. Hallottuk az ordibálást. – Mint vesztek össze? – kérdezte Julius. – Sprague épp akkor kapott egy szerződést Los Angelesből. Larson szerint

őt illette volna meg. Azzal vádolta Sprague-ot, hogy elkaszálta. Biztos volt benne, hogy Sprague a kapcsolatait felhasználva az ügyfél tudomására hozta, hogy a Rayner Tréning pénzügyileg bajban van. – Miért érdekelte volna ez azokat, akik egy motivációs előadót akartak felfogadni? – kérdezte Julius. – Úgy tűnik, a pénzügyi problémák csak még motiváltabbá tennének egy motivációs gurut. Grace gyilkos pillantást vetett rá. – Ez egyáltalán nem vicces. Ahogy emlékszem, az előadás témája „A vagyongazdálkodás pozitív gondolkodású megközelítése” volt. Julius elvigyorodott. – Aha, látom, hol a probléma. – Az ember nem akar erre a témára olyan motivációs trénert felfogadni, akinek a cége épp a csőd felé tart. Julius a gondolataiba merült. – Igaz, hogy Raynernek pénzügyi gondjai vannak? – kérdezte aztán. – Néhány hónapja szárnyra kaptak ilyen pletykák. Hogy igazak-e vagy sem, meg nem tudnám mondani. – Felteszem, Raynernek és Witherspoonnak volt közös múltja – mondta Julius. – Ó, igen – felelte Grace. – Társakként kezdték, de aztán összekaptak valamin. Az egész motivációs világot bejárták a viszályról szóló pletykák. Julius megütközve nézett. – Van olyan, hogy motivációs világ? – Aha, de elég kicsi, legalábbis azon a szinten, amelyet Sprague és Larson ural. – Tudsz valamit arról, mi volt az oka a szakításuknak? – Egy nő is belekeveredett – felelte Grace. – Sprague második felesége, nem Nyla anyja. Már mondtam, a második Mrs. Witherspoon közel harminc évvel volt fiatalabb a férjénél, és nagyon csinos. Larsonnak viszonya volt vele. Hallottam a mondást, hogy a férfiak két dologért hajlandók ölre menni – pénzért és nőért. – Én is ismerem ezt a régi mondást – jegyezte meg Julius. – Azért nem fogadnék rá nagy tételben. – Nem? – Grace alaposan szemügyre vette. – Miért nem? – Nem mondom, hogy a férfiak nem mennek ölre pénzért vagy egy nőért. Csak azt mondom, hogy olyan nőért nem érdemes harcolni, aki nem akar téged, és ami a pénzt illeti, az mindig van valahol. Minek kockáztatni a börtönt bármelyik okból? – Fel nem foghatom – mondta Grace felderülve. – Ám az emberek mégis

ezt csinálják folyton-folyvást. A börtönök dugig vannak olyanokkal, akik pénzért vagy drogért lelőttek másokat. És egy csomó ember azért van börtönben, mert féltékenységében megölt valakit. – Ezt nem vitatom – mondta Julius. – Csak azt mondom, hogy ezek nem jó okok az ölésre. Grace figyelte, amint a férfi iszik egy korty kávét. – Ez nagyon zen – jegyezte meg. – Sokkal inkább józan ész. – Julius az ablakhoz ment. – A másik probléma ezzel a régi mondással az, hogy kihagy egy csomó más motivációt. Grace megtöltötte a bögréjét. – Például? – Hatalom és bosszú. A lány ismét a pultnak dőlt. – Oké. De mindkét indíték közrejátszhatott abban a forgatókönyvben, amely szerint Larson ölte meg Sprague-ot. Julius megint ivott a kávéjából. – Mikor volt Larson Raynernek viszonya Sprague Witherspoon feleségével? – Jóval azelőtt, hogy engem felvett. Talán négy vagy öt évvel ezelőtt. – Rayner elvette Witherspoon exnejét? – Nem. Úgy hallottam, az asszony nagyon jól jött ki a válásból, és amennyire tudom, elköltözött. – Akkor még kevésbé valószínű a féltékenység, mint indíték – mondta Julius. – Úgyhogy marad a pénz. Elképzelhető, hogy Witherspoon lenyúlta Rayner néhány ügyfelét? Grace felszegte az állát. – Én tényleg nem tudom elképzelni, hogy Sprague ilyen aljasságot tett volna. De Larson néhány ügyfele átpártolt hozzá. Julius elgondolkodva bólintott. – Hála neked. – Volt pár jó ötletem, ami igen hasznosnak bizonyult – ismerte el szerényen Grace. – A képességeim korlátozottak, de azért van egy-két titkos adottságom. – És Larson Rayner most be akar cserkészni téged meg az adottságaidat – mondta Julius. – Nem meglepő. Amikor egy ambiciózus politikus elveszti a menetet, az első dolga, hogy megpróbálja elcsábítani a győztes kampánymenedzserét. Ugyanígy működnek a dolgok az üzleti világban. Grace legyintett. – Te jó ég! Nem vagyok én holmi felbérelhető motivációs fegyver! – Azt el kell ismerned, hogy érdekesen festene egy ilyen üzleti névjegy: Pozitívgondolkodás-fegyver bérelhető. Szlogenek feltörekvő motivációs guruknak. – Néha azt hiszem, mindenképpen le akarsz nyűgözni a mérhetetlen

cinizmusoddal – mondta Grace. – Csak gyakorlatias vagyok. – Lószart. Juliusnak felszaladt a szemöldöke. – Lószart? – Miért? Azt hitted, nem ismerek ilyen szavakat? Julius elmosolyodott. – Ezen még nem elmélkedtem. Még nem merült fel a téma. – Biztosíthatlak, hogy a szókészletem igen széles skálán mozog, de az ilyen kifejezéseket a megfelelő alkalmakra tartogatom. – És ha gyakorlatiasnak nevezem magam, akkor a „lószar” szót kell használnod? – kérdezte Julius. Nem sértődött meg, csupán csak kíváncsi volt. – Igen, hiszem, hogy itt a lószar a megfelelő kifejezés – felelte határozottan Grace. – Lehet, hogy azért hiszed gyakorlatiasnak magad, mert képes vagy kemény döntéseket hozni, amikor szükséges. Te mindenkinél előbb megragadod a lényeget, és neked nem számítanak az esetleges érzelmek, csak el akarod érni a célt. Julius elgondolkodva bólintott. – Azt mondanám, hogy egész jó kis summázása ez a személyes filozófiámnak. – Figyelj, Julius, nem löksz a busz alá egy ártatlan embert csak azért, hogy nyélbe üthess egy üzletet vagy elérd a célodat. Lehet, hogy cinikus vagy, de megvan a magad kódexe, és ahhoz tartod magad. Julius a fejét csóválta, láthatóan zavarba ejtette a lány naivitása. – Mitől vagy benne ennyire biztos? Grace elmosolyodott. – Ha rosszfiú akartál volna lenni, sokkal jobban játszanád a szerepedet.

Huszonkettő Az új frizsidert háromnegyed órával azután szállították ki, hogy Larson Rayner elment. A szállítómunkások szolgálatkészen kicipelték a régit a fedett hátsó tornácra, ahol vastag műanyag fóliába csomagolták, hogy védjék az időjárás viszontagságaitól, amíg Grace el nem adja. Julius látta a lány szemében a megkönnyebbülést, amikor a beszennyezett régi hűtő végre kikerült a konyhából. Megértette. Az új ablaküveget egy órával később tették be a helyére. Ezután Grace ragaszkodott hozzá, hogy menjenek bevásárolni, hogy telepakolhassa a csillogó, új készüléket. Tennivaló tennivalót követett, s már majdnem egy óra volt, mire Julius leülhetett, hogy elmagyarázza az üzleti világ néhány tényét új ügyfelének. – Vágjunk bele – mondta. – Kedves, aranyos, jó közérzetet sugalló jelmondatok írása nem a leghasznosabb képesség a dinamikus, jól fizető nagyvállalatoknál. – Talán nekem egy kevésbé dinamikus kisvállalatra lenne szükségem – vetette ellen Grace. – Olyanból nincs sok – mondta Julius. – És mi van az alacsony fizetésű cégekkel, amik még talán léteznek? – Ez jó kérdés – mondta a lány. – Ki kell találnunk, hogyan írjuk meg másképp az önéletrajzodat. – Hányféleképpen lehet elmondani, hogy optimista szlogeneket tudok írni? – kérdezte Grace. – Még nem tudom – felelte Julius. – De próbáljunk pozitívan gondolkodni, nem igaz? A lány rámeredt. – Ez nem vicces. – Igazad van. Akkor térjünk vissza a munkához. Az eső ismét rákezdett, de a kandallóban lobogott a tűz, és Julius arra gondolt, hogy ez a kis ház meghittséget és kényelmet áraszt. Grace önéletrajzával nem haladtak valami jól, de Julius már arra jutott, hogy bármeddig örömmel dolgozna rajta, ha a lány közelében maradhat. Megcsörrent a telefon. Épp, amikor Grace felállt, hogy főzzön egy kanna

teát. Julius látta, hogy kissé összerándul, pedig ez csak normális csörgés volt, nem az e-mail érkezését jelző pityegés. Grace felvette. A beszélgetés rövid volt. – Igen – mondta. – Igen, természetesen. – Az órára nézett. – Fél háromraháromra ott leszek, ahogy a forgalom engedi. Letette a telefont, és Juliusra nézett. – A seattle-i rendőrkapitányságról hívtak – mondta. – Betörtek a Witherspoon Világ irodájába. A rendőrség nem biztos benne, mikor történt a betörés, és nem tudják megállapítani, elloptak-e valami értékeset. De mivel az eset kapcsolatban lehet Sprague meggyilkolásával, megkértek bennünket, hogy menjünk be az irodába, és nézzünk szét, mi hiányzik. – Menjünk? – ismételte meg Julius. – Mi hárman, akik Sprague-nak dolgoztunk – magyarázta Grace. – Millicentet és Kristyt szintén megkérték, hogy menjenek be. – Nos, nem mintha mi nem terveztük volna, hogy délután bemegyünk a városba arra az istenverte vacsorára és jótékonysági árverésre – mondta Julius. – Amíg a barátnőiddel a rendőrséggel beszéltek, én utánanézek pár dolognak az irodámban. – Oké – mondta a lány. – Ami az estét illeti – kezdte Julius. Grace bensejében minden idegszál megfeszült. – Igen? – Úgy tűnik, többé-kevésbé kísérgetni foglak esténként, amíg a zaklató ügye meg nem oldódik. – Igen? – ismételte meg Grace. – Mit szólnál hozzá, ha az éjszakát a városban töltenénk? Szerintem nincs túl sok értelme éjszaka megtenni a hosszú visszautat. Van vendégszoba a lakásomban. Grace fontolóra vette. Juliusnak igaza van. Így vagy úgy, de egy fedél alatt fogják tölteni az estét. Mit számít akkor, hogy visszaautóznak Felhő-tóra, vagy Seattle-ben maradnak? – Akkor összepakolok – mondta. Julius mosolygott, és a lány ismét eltűnődött azon, milyen kockázattal jár a Gonosz Farkassal flörtölni.

Huszonhárom – Az a szemét mindent összebarmolt – háborgott Millicent. – Nyilván nagyon dühös lett, amikor nem találta meg, amit szerinte Sprague elrejtett itt. – A zsaruk nem biztosak benne, hogy a betörés összekapcsolható a gyilkossággal – emlékeztette Grace. – Hallottad, mit mondtak. Úgy gondolják, véletlen is lehetett. Hogy valaki esetleg pénzt akart lopni drogra, és észrevette, hogy az iroda egy ideje üresen áll. – Egyedül a laptopok tűntek el – mondta Kristy. – Egy betörésnél azokat általában elviszik. A Witherspoon-iroda recepciójánál álltak. Egy rendőr felvette a leltárt a hiányzó tárgyakról, és nem sokkal korábban ment el. Ezután az ingatlankezelő cég, amely bérbe adta a helyiséget a Witherspoon Világnak, megengedte, hogy a volt munkatársak összeszedjék az ott maradt személyes holmijukat. Az ingatlankezelő egy képviselője odakint várt az előcsarnokban, hogy lezárhassa az irodát, miután végeztek. Azóta, hogy Grace felfedezte Sprague holttestét, ez volt az első alkalom, hogy beengedték őket az irodába. Kristy és Grace kisebb kartondobozokat hoztak, hogy bepakolják azt a pár holmijukat, amit az íróasztalukban hagytak. Millicent egy fényes, gurulós bőrönddel érkezett. A sárga rendőrségi szalagot eltávolították, de az iroda úgy festett, mintha forgószél tombolt volna benne. Millicentnek igaza van, gondolta Grace. Bárki forgatta fel a helyiséget, nagyon dühös lehetett, hogy semmi értékeset nem talált. Sprague ügyelt az iroda belső dizájnjára. Ragaszkodott hozzá, hogy tükrözze a derűt és a harmonikus belső egyensúlyt, aminek a keresésére másokat ösztönzött. Végül felfogadott egy lakberendezőt, aki mindent minimalistán közelített meg. A színskála a szürkétől a piszkosfehérig terjedt. Az egyedüli színfoltokat az üvegvázákban álló gyönyörű virágok jelentették. Kristyre hárult a feladat, hogy amikor szükséges volt, kicserélje a virágokat. Sprague gyakran megjegyezte, hogy Kristynek remek érzéke van a növényekhez. Az egyes irodákban korszerű íróasztalok álltak, amelyeket úgy terveztek

meg, hogy elrejtsék a modern üzleti világ high-tech szükségleteit. Mindent a kis vezérlőképernyőről irányítottak, a számítógép, a telefon és egyéb gépek rejtve voltak a zensimaságú felület alatt. Sprague egy fengsuj szakértőt is hívott, hogy a megfelelő irányba rendezze a bútorokat. Az olyan rendkívül fontos kellékeket, mint a kis szökőkút, szintén szakember állította fel. De a szökőkút már nem csobogott. – Csodálkozom, hogy Nyla Witherspoon nem vitte el a laptopokat – jegyezte meg Millicent. – Mit kezdett volna velük? – kérdezte Kristy. – Nem tudom elképzelni, amint árulja őket az eBay-en. – Van egy olyan érzésem, hogy Nyla az utóbbi időben más dolgokra koncentrált – mondta Grace. Kristy összefonta a karját, és a fejét csóválta. – Azt hiszem, a zsaruknak igazuk van. Valószínűleg nincs kapcsolat a mostani betörés és szegény Sprague megölése között. Grace, emlékszem, te mondtad, hogy nem volt nyoma, hogy a gyilkos bármit magával vitt volna Sprague házából a gyilkosság éjszakáján. – Ez igaz – mondta Grace. – Bár ezt mondtam, nem volt rá időm, hogy szétnézzek. Amilyen gyorsan csak tudtam, kimenekültem a házból. Millicent horkantott. – Bölcs lépés volt. – Bár, ahogy visszaemlékszem, nem úgy tűnt, mintha feldúlták volna a házat – mondta Grace. – És a papírokban sem volt szó rablásról mint lehetséges indítékról. Ha a gyilkos ugyanaz volt, mint aki itt garázdálkodott, az ember azt gondolná, Sprague személyes értékeit is ellopja. – Ami engem illet, az ellopott laptopok Nyla problémája – jelentette ki Millicent. – Gondolom, hallottad a szóbeszédet Witherspoon kis szerencsejáték-függőségéről? – Igen – felelte Grace. – Bár nehéz elhinni. – Én sem hiszem el – mondta Kristy. – Nos, én elhiszem, és ez sok mindent megmagyaráz – mondta Millicent. – És nekem nagy megkönnyebbülés, mondhatom. Amikor előjött az a sikkasztásügy, a cég könyvelőjeként attól féltem, hogy én leszek a gyanúsítottak listájának az élén. Na, most leginkább az állásvadászat jár a fejemben. Feltételezem, hogy benneteket is felhívott Larson Rayner. – Igen – mondta Kristy. – Fontolóra veszem, de addig függőben tartom, míg teljes bizonyossággal ki nem derül, hogy semmi köze Sprague meggyilkolásához.

– Eljött hozzám Felhő-tóra, hogy állást ajánljon a Rayner Tréningnél – mondta Grace. – Bizonytalan vagyok, hogy mit tegyek. Kristynek igaza van, könnyebb lesz dönteni, amikor már tudjuk, ki ölte meg Sprague-ot. Millicent nevetett. – Veletek ellentétben én nem vagyok olyan finnyás, ha munkaadóról van szó. Szükségem van állásra, és a Rayner Tréning meg akarja kaparintani az egész motivációs bizniszt a régióban. Én elfogadom Larson ajánlatát. Kristy lenézett a kupac hervadt virágra, amit kirángattak az asztalán álló vázából, és a padlóra szórtak. – Tulajdonképpen mit kellene még tennünk azon kívül, hogy összeszedjük a cuccunkat? Remélem, nem várják el tőlünk, hogy kitakarítsunk. A recepció Kristy birodalma volt, és remekül csinálta a dolgát – kezelte a médiát, és intézte a Witherspoon cég foglalásait. – Nem tudom, ti hogy vagytok vele – mondta Millicent, és az irodájába indult a kis gurulós bőröndjével –, de ha bárki azt hiszi, hogy én itt rendet rakok, hát nagyon téved. A betörő csinálta a kuplerájt, nem én. Megyek, és letakarítom az asztalomat. Azzal eltűnt az irodájában. – Ez az egész annyira szomorú – mondta Kristy. Leült a high-tech irodai székébe, és felvette a családját ábrázoló bekeretezett fényképet, amely arccal lefelé hevert az asztalon. Óvatosan a kartondobozba tette. – Van valami szlogened a számunkra? – kiáltott ki Millicent a másik szobából. – Mit szólsz ehhez: „Ma nyitott leszek az új lehetőségekre”? – ajánlotta Grace. – Az édeskömény receptjénél használtam a szakácskönyvben. – Utálom az édesköményt – kiabálta vissza Millicent. Újabb fiók csapódott be. Kristy elfintorodott, és Millicent irodája felé biccentett. – Rendben lesz – mondta lágyan. Grace mosolygott. – Valószínűleg. Eközben neked meg nekem nem szabad megfeledkeznünk róla, hogy Sprague-nak hála egy sor egyedi képességre tettünk szert, amit eladhatunk a jövendő munkáltatónknak. – Kérlek, ne idézz több Witherspoon-szlogent. Hadd élvezzem ki a bánatomat. – Oké – mondta Grace. Az irodájához ment, és az ajtóból felmérte a bent uralkodó káoszt.

Kihúzgálták a fiókokat, és a bennük sorakozó dossziékat a padlóra szórták. De nem sok pakolnivaló akadt. Soha nem tartott sok személyes holmit a munkahelyén. Ez a minimalista környezet nem is volt ilyesmire alkalmas. A kartondobozt az íróasztalára tette, és nekiállt belerámolni azt a pár személyes tárgyat – egy nagy kávésbögrét az oldalán a Witherspoon Világ lógójával, a kék vállkendőt, amit a legalsó fiókban tárolt arra az esetre, amikor az épület klímarendszere nem működött megfelelően, egy pár papucscipőt, amit akkor viselt, amikor ebédidőben lement a közeli kutyasétáltató parkba, hogy elfogyassza az ebédjét, miközben a városi ebek ugrándozását figyelte. Éppen a gyümölcsteás dobozokat szedte össze, amikor meghallotta az ismerős éles hangot a külső irodából. – Ne nyúlj semmihez! – rikácsolta Nyla Witherspoon. – Semmihez az égvilágon! Ez az apám irodája. Ha csak egyetlen tollat is elvisz bármelyikőtök, feljelentem a rendőrségen. – Nyugalom, szívem. Biztos vagyok benne, hogy csak a személyes holmijukért jöttek vissza. Hallottad, mit mondott a biztonsági őr odakint a folyosón. Az irodán tartja a szemét. Grace megismerte Burke Marrick hangját. Gazdag és zengő hang volt, remekül érvényesült volna vele a motivációs tréningek világában. Grace az irodája ajtajához ment. Nyla a fogadótér közepén állt, és reszketett a haragtól. Éles arcvonásai idegesen rángatóztak. Úgy festett, mint a gonosz nyugati boszorkány az Óz-ból. Burke a lány vállára tette a kezét, mintha vissza kellene tartania attól, hogy rávesse magát Kristyre. Nem volt kérdés, hogy Nyla vőlegénye lenyűgöző trófea volt. Az biztos, hogy Burke elnyerte a lottóötöst, ami a küllemét illeti. És tudta, hogyan öltözködjön, hogy kiemelje feltűnő zöld szemét, fényes fekete haját és jól formált széles vállát. A nők megérezték, hogy remekül teljesíthet az ágyban. – Takarodjatok innen! – süvöltötte Nyla. – Nincs jogotok itt lenni! – A rendőrség hívott ide minket, és a gondnok mondta, hogy nyugodtan szedjük össze a személyes holminkat – mondta higgadtan Kristy. – Ne aggódj, nem maradt semmi ellopni való érték, leszámítva az íróasztalokat és a székeket. Sok szerencsét hozzá, hogy eladd a használt irodabútor vásáron. Nyla ujjai megfeszültek dizájnertáskája pántján. – Azt mondtam, kifelé! Most! Itt minden – minden, ami az apámé volt – most már az enyém. Én vagyok az egyedüli örökös, ha elkerülte volna a figyelmeteket. Húzzatok el,

különben hívom a rendőrséget, és bezárnak benneteket tolvajlásért. Millicent jelent meg az irodája küszöbén. – Ne izgulj, Nyla, máris megyünk. – Kristyre és Grace-re nézett. – Igaz? Kristy sóhajtott, és felkapta a dobozát. – Igaz. Grace visszament az íróasztalához, fogta a dobozát, és kiment a külső irodába. Mindhárman az ajtó felé masíroztak. – Várjatok! – kiáltotta Nyla. – Hadd lássam, mi van azokban a dobozokban! Burke ismét megérintette a vállát, ezúttal kissé erélyesebben. – Emiatt ne aggódj, Nyla. Biztos vagyok benne, hogy csak a saját dolgaikat viszik el. – Francokat, én egyikükben sem bízom! – vakkantotta Nyla. – Hát nem érted? Az egyikük megölte az apámat! Hirtelen csend támadt. Grace mozdult meg elsőként. Odament Nylához, és az orra alá tartotta a dobozt. – Jól nézd meg! – mondta. – Egy jópofa bögre és némi gyümölcstea. Mind a tiéd lehet. Sajnos nincs becsomagolva. A nővéremtől kaptam a születésnapomra. Nyla belepillantott a dobozba. Megfeszült a szája. Kristy következett a dobozával. – Tessék, Nyla! Szolgáld ki magad. Egy doboz papír zsebkendő és egy fénykép a családomról. – Nem hiszem el, hogy ezt csináljuk! – dohogott Millicent. Lehajolt a tűsarkain, és kinyitotta a gurulós bőröndjét, feltárva néhány dizájnerkendőt, egy pár tűsarkú cipőt és egy kávésbögrét. – Ezek a kendők nem a te színeid, Nyla. Neked jobban áll a fekete, nem gondolod? – Húzzatok el! – suttogta Nyla. – Mindnyájan. És vissza ne gyertek! – Pompás ötlet – mondta Millicent. Felegyenesedett, és a bőröndjét maga után húzva az ajtó felé indult. Grace és Kristy követte. Szótlanul mentek a lifthez. Millicent megnyomta a gombot. – Nem semmi ez a nő – jegyezte meg. – Mindnyájan tudjuk, hogy rengeteg sérelme van az apja iránt – emlékeztette Grace. – Most, hogy meghalt, Nyla rájött, hogy már soha nem hozhatja rendbe a kapcsolatukat. Így gyászol. Kristy felhorkant. – Na ne szórakozz! Sosem próbált kibékülni az apjával. Isten a tudója, hogy hányszor próbálkozott nála az apja. De a nyakam rá, hogy Nyla imádja dédelgetni a sérelmeit. Én azt mondom, ő ölte meg az apját. – Nem lennék meglepve – mondta Millicent. Ismét megnyomta a liftgombot, és a válla fölött visszanézett az irodára. – Ő az egyedüli örökös, vagy nem?

Grace követte a pillantását. – Van egy olyan érzésem, hogy Mr. Tökéletesnek más elképzelései vannak. Millicent hidegen mosolygott. – Kristyvel értek egyet. Nem lennék meglepve, ha együtt tervelték volna ki a gyilkosságot. – Rászolgáltak, hogy eltűnt a pénzt – tódította Kristy.

Huszonnégy – Ez volt az én utam. Nem lennék itt ma este, ha Harley Montoya nem tanított volna meg bizonyos dolgokat. Sokan, ha visszatekintünk, meg tudjuk nevezni azokat, akik nemcsak esélyt adtak nekünk, hanem útravalót, és irányt mutattak életünk döntő pillanatában… Grace végre kissé fellélegzett. Julius jól szerepelt a pódiumon. Na, jó, a motivációs tréningek világában vagy egy kampánykörúton még nem kellene fellépnie, de meggyőzően adta elő a Pokoli Beszéd új változatát, jól is fogadta a hallgatósága. Semmi sem ragadja úgy meg a figyelmet, mint egy jó nagy adag szenvedély, és Julius az elégségesnél sokkal jobban adott elő, úgyhogy figyeltek rá. Az elsötétített bálterem már az elején elcsendesedett, amikor kiderült, hogy most nem lesz egy csomó unalmas adat meg ábra. Alig lehetett egy-egy üvegcsilingelést vagy egy tányérhoz koccanó evőeszközt hallani, amióta Julius belekezdett a beszédébe. Még a pincérek is megálltak a terem végében, hogy hallgassák. – …Azok közülünk, akik sikert értek el az üzleti világban, most szembetalálják magukat a lehetőséggel, hogy valódi hatalmat gyakoroljanak – olyat, amely tartós nyomot hagy, amely életeket változtathat meg. Nézzenek körül, és találjanak legalább egy embert, aki arra emlékezteti önöket, hogy honnan indultak. Gondolják át, mit csináltak jól, és mit csináltak rosszul az út során. Különösen azokra a dolgokra figyeljenek, amelyekre büszkeséggel tekintenek vissza, mert tudják, hogy helyesen cselekedtek, tiszteletre méltó dolgot csináltak, még ha pénzbe vagy egyezségbe került is. Ajánlják fel ezeket a tanulságokat annak, akiben önmagukat látják, azt az embert, aki még most sem tudja igazán, milyenné akar válni. Az önök küldetése az, hogy vegyenek részt a jövő alakításában. Julius összeszedte a jegyzeteit, megfordult, és átvágott a pódiumon. Eltartott pár pillanatig, mire a hallgatóság rájött, hogy a beszéd véget ért. Ez jó jel, gondolta elégedetten Grace. Még várták a folytatást. Felharsant a taps a bálteremben, amikor Julius elindult lefelé a pár

lépcsőfokon. Mire leért, a közönség fele már állt. Mire odaért a kerek asztalhoz, ahol Grace többekkel állt, és vadul tapsolt, a hallgatóság másik fele is talpon volt. Grace tudta, hogy szinte ég az arca. Juliusra mosolygott. – Ez csodálatos volt – mondta a tapsviharban. – Briliáns voltál. – Nem tudom, hogy briliáns voltam-e – mondta a férfi –, de legalább most nem aludtak el. Figyelmeztetés nélkül a karjába vonta a lányt, és megcsókolta. Nem volt ez hosszas ölelés – csak egy rövid, határozott, győzedelmes csók, mégis félreérthetetlenül intimitásról árulkodott. Olyan csók volt, amit szerelmesek váltanak. A tömeg imádta. Talán még jobban is, mint a beszédet, gondolta Grace. Mire a csók véget ért, a lány arca lángolt, a lélegzete is elakadt, és érezte, hogy mindenki mosolyog körülötte. Julius kihúzta neki a széket. – Köszönöm – mondta halkan, hogy csak a lány hallhassa. – Az adósod vagyok. – Dehogy – mondta gyorsan Grace. – De igen – suttogta Julius. Megragadta a szék támláját. – Ülj le. Kérlek. Amíg te le nem ülsz, más sem ülhet le. – Ó, rendben. – Grace körülnézett a teremben. Az emberek még álltak, de a taps már halkult. Határozottan ideje volt leülni. Grace helyet foglalt. Julius megigazította a székét, és leült mellé. Most már a többiek is leültek. Gratulációk sora hallatszott a főasztal körül. Egy bankár, aki két székkel odébb ült, kíváncsi volt Julius véleményére néhány függőben levő pénzügyi szabályozásról. Grace a vizespoharáért nyúlt, és kis híján elejtette, amikor érezte, hogy Julius keze az övére kulcsolódik az asztal alatt. A férfi gyengéden megszorította az ujjait. Ez az apró gesztus legalább olyan bensőséges volt, mint az iménti csók, vagy még bensőségesebb. Csak azt hiszi, hogy megmentetted a Pokoli Beszédtől. Csak megkönnyebbült, hogy túl van rajta. Hálás az ötleteidért. Ne képzelj bele túl sokat, csak mert megfogta a kezedet. A ceremóniamesternek sikerült visszanyernie a hallgatóság figyelmét. Megköszönte Juliusnak a beszédet, és rátért az estély következő napirendi pontjára, majd zárásul mondott néhány szót, és emlékeztette az egybegyűlteket, hogy húsz perc múlva kezdődik az aukció a múzeum

főszárnyában. Az utolsó pillanatban is elfogadnak még ajánlatokat. Ismét felállt mindenki. Hamarosan csoportosulás támadt Julius körül. Úgy látszott, a terem fele majd meghal, hogy beszédbe elegyedhessen vele. Sokan ismerősnek tűntek. Grace rájött, hogy újságokban és a helyi televízióban látta már az arcukat. Igyekezett elállni az útból, hogy az emberek odaférjenek Juliushoz. A férfi nem nézett körül, csak hátranyúlt, és megfogta a lány csuklóját. Grace megállt, és közel hajolt hozzá. – A mosdóba megyek – súgta a fülébe. Julius megszakította a beszélgetést, amit épp arról folytatott, hogy a kormányzat nem áldoz a high-tech kutatásokra, és a lányra nézett. – Az előcsarnokban megvárlak – mondta, és eleresztette. – Nem maradok sokáig – ígérte Grace. Átsiklott a tömegen, érezte, hogy néhány kíváncsi tekintet követi az útját, mígnem végül sikerült bemenekülnie egy üres előcsarnok nyugalmába. Megállt, hogy tájékozódjon, észrevette a Hölgyek feliratot egy folyosóvégi ajtón, és arrafelé indult. Három nő volt a mosdók sora mellett, amikor belépett. Bólintottak, mintha ismernék, és mosolyogtak. Grace biztos volt benne, hogy még életében nem látta őket, de visszamosolygott rájuk, és az egyik fülke felé indult. Annak köszönhető nyájas viselkedésük, hogy Juliusszal jelent meg az estélyen, gondolta. Felhő-tón könnyű volt megfeledkezni róla, milyen pozíciót tölt be a férfi az északnyugati régió üzleti életében. Mire kilépett a fülkéből, a három nő már elment. Megkönnyebbülten felsóhajtott, hogy egyedül van, és kinyitotta a retiküljét, hogy elővegye a rúzsát. Ekkor kivágódott az ajtó, éppen akkor, amikor egy zsebkendővel a kissé elkenődött rúzst törölte le. Egy feltűnő nő lépett be, a harmincas évei elején járhatott. Szőke haját elegáns kontyba fogta. Sima fekete-fehér koktélruhát viselt és fekete tűsarkút. Felismerés csillant a szemében, mint annak a három nőnek a szemében is, akik itt voltak már, amikor belépett a mosdóba. De ez az asszony nem mosolygott. – Maga jött Juliusszal ma este – állapította meg. Bősz düh érződött a hangjából, mintha ellenséggel találkozott volna, és készen állna a harcra. – Meghívott, hogy kísérjem el ma este – mondta Grace. Szinte tapinthatóan nőtt a feszültség. Grace várt, nem volt biztos benne, mit tegyen. A nő elállta az ajtóhoz vezető utat, talán véletlenül, de lehet, hogy

szándékosan. – Diana Hastings vagyok – közölte. Fojtott volt a hangja, mintha erős érzelmet próbálna elnyomni. – Julius exfelesége. – Értem. – Grace az ajtóra nézett. A kényelmetlen érzés most már a vörös riasztás szintjére ért. Akármi volt is ez, biztosra vette, hogy nem fog jól végződni. – Grace Elland vagyok. Örülök, hogy megismerhetem. Elnézését kérem, vissza kell mennem az előcsarnokba. Várnak rám. – Julius. Julius várja. – Nos, igen. – Szóval maga az új barátnője? – Diana ábrázata felderült. – Nem éppen az esete, ugyebár? – Fogalmam sincs, egyébként meg téved. Julius és én csak barátok vagyunk. Tanácsokat ad egy üzleti terv készítésében. Ez részben igaz, gondolta Grace. Csókot váltottak ugyan, de nem feküdtek le egymással. Ami meg az üzleti tervet illeti, az megfelel a valóságnak. – Julius nem csókolja meg a barátait úgy, ahogy az előbb magát megcsókolta a közönség előtt – mondta Diana. – Egyetlen férfi sem csókol meg így egy nőt, hacsak nem azt akarja a körülötte állókkal tudatni, hogy ezzel a nővel hál. – Az isten szerelmére, Mrs. Hastings… Diana. Juliusszal csak nemrég ismerkedtünk meg. A barátaink szerveztek nekünk egy vakrandit. Csupán szívességet tettem Juliusnak ma este. Szüksége volt kísérőre a mai eseményen, és én… ühüm… alkalmas voltam. – Nem. – Diana teljes bizonyossággal rázta a fejét, és beljebb lépett. – Ó, azt nem kétlem, hogy alkalmasnak találta magát. Julius remekül tudja manipulálni az embereket, hogy elérje, amit akar. De én tudom, hogy maguk lefekszenek egymással. Ez ma este egyértelművé vált. Grace érezte, hogy kezdi elveszteni a béketűrését. – Ez nem igaz, de még ha az volna is, egyáltalán nem tartozik magára, vagy igen? Diana ujjai megfeszültek aranyszínű bőr estélyi retiküljén. – Engem nem érdekel, hogy maga összefekszik vele. Talán még kissé együtt is érzek magával. Maga nyilván pont olyan naiv, mint én voltam, amikor hozzámentem. De tudja, mit? Nem is sajnálom magát. Amúgy nem érdekel, hogy van-e viszonyuk vagy sem. Világos? A helyzet fokozódott. Diana arca égett, a szeme vadul villogott. Grace ösztönösen lehalkította a hangját. – Nagyon is világos – mondta. – Elmondta, amit akart, úgyhogy ha nem

bánja, én most kimegyek. Elindult, ki akarta kerülni Dianát, hogy az ajtóhoz jusson. – Nem, még nem mondtam el, amit akarok. – Diana nem állt el az útból. – Nem irigylem magát, ami engem illet. Julius hideg, könyörtelen, számító alak, de ez a maga problémája, nem az enyém. Azt akarom, hogy átadjon neki egy üzenetet. – Ha mondanivalója van a számára, azt ajánlom, mondja el neki maga. Most is megteheti. Az előcsarnokban vár. Lenne kedves elállni az útból? Diana egy tapodtat sem mozdult. Olyan erősen markolta a kis ridiküljét, hogy elfehéredtek az ujjpercei. – Mondja meg annak a disznónak, hogy tudom, mit művel – mondta. – Azt is mondja meg neki, hogy egész Seattle tudja. Grace azt mérlegelte, el tud-e slisszolni Diana mellett anélkül, hogy hozzáérne. Nem úgy tűnt, hogy sikerülne. Érezte, hogy megint felmegy benne a pumpa. – Postagalambnak nézek tán ki? – kérdezte. – Mondja meg Juliusnak, tudom, hogy bosszút akar állni. Rájöttem. De rajtam álljon bosszút, ne a férjemen és a férjem családján. Ők nem tehetnek semmiről. Amit Julius művel, az tisztességtelen. És értelmetlen. Nem mintha valaha is számítottam volna neki. Én is csak egy tranzakció voltam a számára, egy tétel a portfoliójában. Tudom, hogy sosem szeretett igazán. Mondja meg neki, hogy a rémálmaimban sem gondoltam volna, hogy ilyen kegyetlen tud lenni. – Tessék? – Grace-t ez olyan sokként érte, hogy nem tudta követni a gondolatmenetet, csak bámult Dianára. Váratlanul kinyílt a mosdó ajtaja, és Diana kénytelen volt arrébb lépni. De láthatóan észre sem vette, hogy két nő lépett be mögötte a helyiségbe. Kizárólag Grace-re figyelt. – Julius szándékosan tönkre akarja tenni a férjem vállalatát – mondta Diana, és a hangja feszült volt a dühtől és az elkeseredettségtől. – Ezt mindenki tudja. Elégtételt akar venni rajtam, amiért elhagytam. Ő nem tud veszíteni. Ő Arkwright, az Alkimista. Mindig győz. Az újonnan jött két nő elképedten bámulta a jelenetet. Diana tudomást sem vett róluk. Grace a lehetőségeit latolgatta. Most már három ember zárta el a kifelé vezető utat. Egy Witherspoon-szlogen villant be az agyába. Légy te a vihar magja. Ez az egyetlen módja, hogy úrrá légy a körülötted lévő káoszon.

A legkevésbé mosolyogni volt kedve, de hősiesen erőt vett magán. – Ez valami fatális félreértés, Mrs. Hastings – mondta. – Hamisak a pletykák. Biztosíthatom, hogy Juliusnak nem áll szándékában tönkretenni a férje vállalatát. Diana szemében könny csillogott. – Ma este az a szemétláda egy nagyon szép, nagyon nemes beszédet tartott a hagyományok, a tisztesség és a hála fontosságáról. De amit Edwarddal és a Hastings családdal művel, abból kiviláglik, milyen álszent. Ezt mondja meg neki, az istenit! – Ha olyan jól ismeri Juliust, mint gondolja – mondta Grace –, akkor van még valami, amit tudnia kellene. Diana felvonta a szemöldökét. – És mi lenne az? – Julius nagyon, nagyon jó, ha üzletről van szó. Maga is ezt mondta az imént. Arkwright, az Alkimista – így nevezik. – Felesleges kioktatnia. – Diana a kézfejével megtörölte a szemét, elmázolva a sminkjét. – Higgye el, tisztában vagyok vele, hogy Julius legenda az üzleti világban. – Akkor talán gondolkodjon el ezen egy percig – mondta Grace. – Ha Julius Arkwright valóban tönkre akarná tenni a férje cégét, Hastings már hónapokkal ezelőtt csődbe ment volna. Már csak füstölgő romok lennének a helyén. Julius nem csinál ostobaságot. Feltételezem, hogy talán még emlékszik erre a jellemvonására. Most Dianán volt a sor, hogy elképedjen. Egy szót sem szólt. A másik két nő még mindig dermedten állt. Néhány pillanatig senki sem mozdult. Grace-nek nem volt több mondanivalója, úgyhogy megfordult, és letépett egy darabot a papírtörülközőből. Határozottan a három nő felé masírozott. – Elnézést – mondta. Nem állt meg. A három nő szétrebbent. Grace csak ment előre. Szót fogadott a falon függő tanácsnak, hogy használjon papírtörülközőt, amikor megfogja az ajtókilincset. Félredobta a törülközőt, és kilépett a folyosóra. Az ajtó puhán rácsukódott a női mosdóban megmerevedett életképre.

Huszonöt Amikor Julius észrevette Grace-t, amint áttör a tömegen, rögtön látta, hogy az alatt a rövid idő alatt, amíg távol volt, történt valami – valami kellemetlen. Grace sima, szolid dekoltázsú, hosszú ujjú, fekete ruhát viselt szűk szoknyarésszel. A haját csigákban feltűzte. Julius gyanította, hogy energikus üzletasszony külsőt akart mutatni, de inkább tűnt szexi kis macskának, amint átcikázik a tömegen. Amikor közelebb ért, Julius megkönnyebbülést és óvatosságot látott a tekintetében. Megragadta a lány karját, és ösztönösen ellenőrizte, ki van mögötte, de nem érzett fenyegetést. – Mi a baj? – kérdezte halk hangon. Grace elfintorodott. – Attól tartok, volt egy kis jelenet a női mosdóban pár perce. A férfinak egy pillanatra elakadt a szava. – Miféle jelenet játszódhat le egy mosdóban? – kérdezte aztán. – Belefutottam az exnejedbe. Pontosabban ő futott belém. Szerintem követett a mosdóba. – A fenébe. Grace szája megfeszült. – Nyugi. Lehetett volna rosszabb is. Voltak tanúk. – Rendben, kezdjük az elején, lépésről lépésre. – Diana Hastings sarokba szorított, és vádaskodott. Szörnyű volt. Diana nagyon zaklatott, Julius. Dühös és rémült. Ez nem jó kombináció. Julius próbált rájönni az okára – hiába vajon miért dühös Diana Grace-re. – Nem lehet féltékeny rád – mondta. Ezt tényként állította. – Ő hagyott el engem, már mondtam. Akkor miért téged támad le? – Nem miattam dühöng – mondta Grace. A hangjából érződött, hogy igyekszik megőrizni a türelmét. – Csak én éppen kéznél voltam. – Mihez? Julius kezdte úgy érezni magát, mint aki beleesett egy nyúlüregbe. Minden férfi tudja, hogy ami egy női mosdóban történik, az feltehetően ott is marad mindörökre. Biztos volt benne, hogy ez általános szabály. – Dianában rengeteg félelem és frusztráció halmozódott fel veled szemben

– mondta higgadtan Grace. – Ezt most rám zúdította. Valószínűleg azért, mert fél közvetlenül veled konfrontálódni. Azt hiszi, bosszút akarsz állni rajta és Edward Hastingsen, mégpedig úgy, hogy tönkreteszed a Hastings-birodalmat. Végül csak a helyükre kerültek a kirakós darabkái. Julius némileg fellélegzett. – Értem – mondta. – Erről van szó. Grace szeme összeszűkült. – Igen, erről van szó. Azt akarta, hogy adjak át egy üzenetet. Azt mondta, tisztában van vele, mit művelsz, és hogy szerinte ez… nem szép dolog. Julius pislogott. – Ezen szavakkal? – Nem egészen – felelte Grace mereven. – Erőteljesebb kifejezéseket használt. De ennek nincs jelentősége. – Ne izgulj. Ami a Hastings Vállalattal történik, ahhoz semmi közöm. Hastings az elmúlt másfél évben módszeresen ásta a saját sírját. – Biztosítottam Dianát, hogy te nem vagy felelős a vállalatuk bajaiért. – Ezt mondtad? – kérdezte a férfi. – Azt mondtad neki, hogy nem én fúrom őket? – Természetesen. De nem hiszem, hogy ez elég lesz a helyzet rendezéséhez. Julius gondolkodott pár pillanatig. – Már megbocsáss, de mi a csudát tudsz te Hastingsék anyagi gondjairól? – Semmit – ismerte el Grace. – Csak rámutattam Dianának a nyilvánvalóra. – És pontosan mi a nyilvánvaló? – Emlékeztettem rá, hogy te nagyon jó vagy abban, amit csinálsz. Megmondtam neki, hogyha te az elmúlt másfél évben tönkre akartad volna tenni a cégüket, akkor az már füstölgő romokban heverne. – Hú. Erre nem jutott eszébe semmi, amit mondhatna, ezért inkább bekormányozta a lányt az aukciós terembe. Tudatában volt, hogy szinte minden tekintet őket követi. Érezte, hogy vibrál a feszültség Grace-ben. – Ne is törődj velük – súgta a lány fülébe, miközben elfoglalták a helyüket. – Könnyű ezt mondani. – Mindössze annyit kell tennünk, hogy megvásároljuk azt a túlárazott üveg műtárgyat, amit korábban kiválasztottál, és már itt sem vagyunk. – Rendben. Én meg arra emlékeztetlek, hogy te voltál az, aki azt mondta, hogy azt a gyönyörűséges üveg műtárgyat vegyük meg. – Én csak azt mondtam, vennünk kell valamit. De baromira nem érdekel, hogy mit veszünk.

– Pedig ez tényleg szép üvegtárgy – mondta komolyan a lány. – Biztos vagyok benne, hogy remekül fog mutatni a lakásodban. Julius már kezdte volna mondani, hogy neki szánta. Látta, milyen elismerően csillant fel a lány szeme, amikor korábban észrevette az üvegtálat. De mielőtt egy szót is szólhatott volna, feltűnt neki, hogy Grace nagyon elcsendesedett. – Jól vagy? – kérdezte. – Remekül – felelte lágyan a lány. A színpadot figyelte. Nyugodt, derűs arckifejezése gyanakvóvá tette Juliust. – Most valami légzőgyakorlatot csinálsz, ugye? – kérdezte. – Az egyik Witherspoon-szlogent mantrázom, ha erre gondolsz. – Melyiket? – Mondjuk úgy, hogy egy békés helyen vagyok, ahol a negatív energiák nem érhetnek el. – Hogyhogy ez működik nálad? – Fogd be, és készülj a licitálásra.

Huszonhat Burke Marrick magas, szexi és dögös volt a maga sötét, vámpíros módján a hegyes pofacsontjával és az igéző zöld szemével. Mr. Tökéletes túl jó, hogy igaz legyen, gondolta Millicent, de az biztos, hogy nagyon érdekes. Figyelte, amint a férfi kecsesen becsusszan a bokszba szemben vele. Millicent már félúton járt a martinijével, de ezzel az erővel folyékony izgalmat is ihatott volna, annyira táncoltak az idegei. Végül is üzleti ajánlatot készül tenni egy férfinak, aki nagy valószínűséggel meggyilkolta Sprague Witherspoont. Mégis, a tudat, hogy Burke talán gyilkos, ezt az egész helyzetet még izgalmasabbá tette. – Megkaptam az üzenetét – mondta Burke. – Miről van szó? A hangja illett a külsejéhez, vámpírosan lágy volt és csábító. Millicent megfeszült a várakozástól. Az a nő érez így, aki elhatározta, hogy lefekszik egy ellenállhatatlan idegennel, gondolta. De Burke nem véletlen fogás volt. Főszerepet játszott abban a darabban, amelyet Millicent írt az elmúlt pár hónapban – azóta, hogy megérkezett, és fellépett a színpadra. Igaz, hogy a történet módosult az eredeti változathoz képest, de Millicent roppant alkalmazkodó volt. Már korai éveiben megtanulta ennek a trükkjét, amikor rájött, hogy semmi sem lehet annál rosszabb, mint együtt élni egy erőszakos mostohaapával és egy drogfüggő anyával. Az elmélete bizonyítást nyert. A menő South Lake Union bár tömve volt ezen az órán, ahogy számított is rá. A társalgás, a nevetgélés és a háttérzene lármája biztosította azt a személyes teret, amelyre szüksége volt a Burke-kel folytatandó beszélgetéshez. – Köszönöm, hogy hajlandó volt találkozni velem – mondta. Nagy merészségre vállalkozott, olyasmire, amit még sosem csinált. De ahogy a Witherspoon-szlogen mondja, „Csak úgy fejlődünk, ha kimerészkedünk a komfortzónánkból”. Mindig is nagy marhaságnak tartotta ezeket a szlogeneket, bár marketingfogásnak kiválóan megfeleltek. De azt kénytelen volt elismerni, hogy ebben az egy szlogenben van némi igazság. Egy dolog biztos volt: ha valaha ideje volt kockáztatni, akkor most jött el

az az idő. – Az üzenete szerint olyasmiről akar beszélgetni, ami kölcsönös érdeklődésre tart számot – mondta Burke. – Mi lenne az? Millicent elégedetten elmosolyodott. – Jó tudni, hogy igazam volt magával kapcsolatban, Burke. Olyan valakinek tippeltem magát, aki szeret a végsőkig elmenni. – Ez esetben mi lenne a „végsőkig”? – Pénz – felelte Millicent. – Sok pénz. – Hatásszünetet tartott, és lehalkította a hangját. – Nem olyan sok, mint amennyit nyerne, ha a tervei úgy alakulnának, ahogy reméli, de azért így is sok pénz. És lehetőség, hogy még több legyen. Óvatosság csillant meg Burke szemében, de a mosolya ragyogó volt és tökéletes. – Fogalmam sincs, miről beszél – mondta. – Ezek szerint azt hiszi, én pont olyan naiv vagyok, mint Grace Elland. A pincérnő jelent meg az asztaluknál, és várakozón nézett Burke-re. – Mit hozhatok önöknek? – kérdezte. Burke Millicent poharára pillantott, és kérdőn felvonta a szemöldökét. – Vodka martini – mondta Millicent. – Száraz. Tisztán. Egy szem olívával. Burke mosolygott. – Jól hangzik. – Értettem – mondta a pincérnő. – Máris hozom a koktélját. Millicent megvárta, míg a nő beleveszett a tömegbe. Aztán szórakozottan kevergette az italát a műanyag dárdácskával, amelyre az olívabogyót felszúrták. – Először pár háttérinfó – kezdte. – Nincs könyvelői képesítésem. Soha nem jártam egyetemre. De nagyon, nagyon jó vagyok, ha pénz eltüntetéséről van szó, és nagyon, nagyon jól bánok a számítógéppel. Én kezeltem Witherspoon adóügyeit és befektetéseit. Hozzáférésem volt mind a magán-, mind az üzleti számláihoz. Witherspoon utált a napi csip-csup ügyekkel foglalkozni. Ő a Nagy Egészet látta maga előtt. Én fizettem be a számláit – mindet, beleértve Nyláéit is. Én vagyok az, aki minden hónap elsején átutaltam a számlájára az apanázsát. Némi meglepődés és enyhe elismerés villant Burke tekintetében, de inkább derűsnek tűnt, mint izgatottnak. – Érdekes – jegyezte meg. – De most elveszítette az állását. – Nem sokáig. Witherspoon fő vetélytársa Larson Rayner. – És?

– Larson arra a következtetésre jutott, hogy úgy a legkönnyebb elfoglalni Witherspoon helyét a motivációs guru piacán, ha levadássza az embereit, akik naggyá tették a Witherspoon Világot. Burke bólintott. – Alkalmazni a vetélytárs embereit – ennek van értelme. Gondolom, Rayner már ajánlatot tett. – Igen. Megmondtam neki, hogy örömmel elfogadom a Rayner Tréningben felkínált pozíciót. És akkor eszembe jutott maga. – Hallgatom. – Tudom, hogy az utóbbi néhány hónapban maga zsarolta Witherspoont, ugyanis én utaltam át a pénzt egy bizonyos „orvosi kiadások” célszámlára minden hónap utolsó napján. – Csak ismételni tudom magam: fogalmam sincs, miről beszél – mondta Burke. De most némi élt kaptak a szavai. Millicent figyelmen kívül hagyta a közbeszólást. – Witherspoon ebben nagyon okosan járt el. Amikor megnyitotta a számlát, azt mondta nekem, hogy a pénzt egy idősebb rokona ápolási költségeire szánja. Eleinte nem gyanakodtam. Witherspoon lévén, a legjobb ellátást akarta biztosítani szegény haldokló nagynénjének, amit pénzzel el lehet érni. – Talán regényeket kellene írnia a jövőben, Miss Chartwell. – Kérem, szólítson Millicentnek. Maga meg én hamarosan nagyon közeli barátok leszünk. Hogy folytassam a történetet, maga elég okos volt ahhoz, hogy észszerű összeget kérjen – pár ezer dollárt havonta. Mindenki tudja, hogy ennyi pénzt könnyen el lehet költeni egy magán ápolói szolgáltatásra. Burke arca néhány pillanatig szenvtelen maradt. Tekintete gyémántkeménységűvé vált a homályos megvilágításban. Ám mielőtt bármit mondhatott volna, a pincérnő visszatért a martinijával. Amikor ismét magukra maradtak, Millicent kortyolt a koktéljából, majd letette a poharat. Elmosolyodott. – Akkor most elmesélem magának a következő fejezetet – mondta. – A pénzt, amihez a zsarolással jutott, nevezhetjük filléreknek, ugyebár? Maga nagyobb falatra vágyott – Nyla örökségére. De az, úgy tűnik, elpárolgott, nem így van? Ha a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy maga reméli, akkor kénytelen lesz lezárni a jelenlegi üzleti tervét, és újabb lehetőség után nézni. Burke átgondolta a dolgot, miközben ivott egy kis martinit. – Mit tud maga az én jelenlegi üzleti tervemről? – kérdezte. – Tisztában vagyok a Witherspoon-hagyaték valódi értékével. De az Anna

királynő-hegyen levő csinos ház, az autó és a néhány műalkotás mellett az igazán nagy vagyon elpárolgott. – Millicent mosolygott. – A hatóságok sikkasztásra gyanakodnak, de sosem fogják megtalálni a pénzt. Burke megmerevedett. – Azt akarja ezzel mondani, hogy maga tüntette el? A nő megint kortyolt az italából. – Zseniális vagyok, ha pénzről van szó. Kérdezze csak meg Witherspoont. Ó, várjon, azt nem teheti, mert már halott, nem igaz? Ki tudta, hogy titokban függőségtől, hogy pontos legyek: szerencsejáték-függőségtől szenvedett. – Mert maga belenyúlt az online számláiba? – Igen. – Millicent igyekezett szerénynek hangzani, de tudta, hogy nemigen sikerült. – Maga úgy intézte, hogy olybá tűnjön, mintha Witherspoon elsikkasztotta volna a saját vállalatának a pénzét, hogy fedezze a szerencsejáték-tartozásait. – Burke halkan Rittyentett. – Maga tényleg jó, Miss Chartwell. Lenyűgöző. – Köszönöm. De megnyugtathatom, hogy Sprague rengeteg pénzt hagyott hátra, és az a pénz egy offshore-számlán van, biztonságban. Mi több, elég jó vagyok ahhoz, hogy ezt a műveletet megismételjem. Burke szemében felismerés gyúlt. – Larson Raynerrel? Millicent elmosolyodott, és az olívabogyót rágcsálta. – Hogyan? – kérdezte Burke immár élénk érdeklődéssel. Millicentet eufória járta át. A csábítás működött. Most akkor kezdődhet az igazi megbeszélés, ahogy profikhoz illik. Ez sokkal izgalmasabb volt, mint véletlenszerűen felszedni valakit egy bárban. – Elájulna, ha tudná, micsoda pénzek áramolnak, amikor egy sikeres motivációs guru igazán beindul – mondta. – És rengeteg módja van az extra lóvé lenyúlásának. Burke a homlokát ráncolta. – Azt akarja mondani, hogy Rayner igazán beindul? – Mindig is sikeres volt, de most, hogy Witherspoon kikerült a képből, nos, most fog eljönni az ő ideje. Megvan hozzá a külseje és a karizmája. Csak egy kis varázsporra van szüksége Witherspoon titkos forrásából. Ha minden jól megy, maga meg én felülhetünk az aranyvonatra, és addig utazunk rajta, amíg a kedvünk tartja. – És kinél van a varázspor? Millicent kuncogott. – Grace Ellandnél, természetesen. Az ő kezében minden arannyá válik. Ő repítette a csúcsra Witherspoont. Nincs ok feltételezni, hogy ne tudná megismételni ugyanezt a trükköt Larson Raynerrel

is. Mi több, ezt Rayner is tudja. Amikor ma felajánlotta nekem az állást, elmondta, hogy ugyanilyen ajánlatot tett Grace-nek és Kristynek is. Az egész Witherspoon-csapatot akarja. – De Grace az, akire a legnagyobb szüksége van. Mi van akkor, ha visszautasítja az ajánlatot? – Miért tenné? Szüksége van állásra. Larson a dupláját fizetné, mint amennyit Witherspoonnál keresett, és valószínűleg kapna egy szeletet a tortából is. Higgyen nekem, el fogja fogadni az ajánlatot. Burke ivott még egy kis martinit, és elnyúlt a bokszban. Bekapta a csalit! Az egyetlen, aminek egy profi szélhámos képtelen ellenállni, egy újabb nagy dobás kilátása. Egy sikeres átejtés véghezvitele semmi máshoz nem hasonlítható hajtóerő. – Egyetlen kérdés motoszkál bennem – mondta Burke. – Miért hív meg, hogy szálljak fel magával az aranyvonatra? Mit akar tőlem? – Tudom, hogyan fölözzem le a pénzt egy szervezet csúcsáról – mondta Millicent. – De átmosni a pénzt, ami egy offshore-számlán csücsül, az már bonyolultabb. Szükségem van egy társra. – Azt akarja, hogy segítsem tisztára mosni azt a pénzt? – És azt a pénzt, amit majd a Rayner-műveletből nyerünk – mondta a lány. – Magasabbra fog jutni, mint Witherspoon. Már látom, ahogy a társulásunk szárnyalni fog. – És hol jön Nyla a képbe? Millicent legyintett. – Sehol. Burke elgondolkodott. – Azt mondja, nem lesz már rá szükségem? – Tudom, azt tervezte, hogy feleségül veszi a pénzéért. A fenébe is, az egész iroda, Witherspoont is beleértve, kitalálta. De Nyla öröksége eltűnt, nem igaz? Én vagyok az egyetlen, aki tudja, hol van, és hogy lehet hozzájutni. Azt kell csak kidolgoznunk, hogyan hozzuk haza és mossuk tisztára anélkül, hogy Nyla vagy a zsaruk gyanút fognának. – Itt elakadt, igaz? – kérdezte derülő ábrázattal Burke. – Magának tényleg szüksége van valakire, aki tisztára mossa a pénzt. – Vagy ez, vagy el kell vonulnom valami isten háta mögötti névtelen szigetre, és ott leélnem életem hátralevő részét. De én szeretek itt. Az ilyen névtelen szigeteken hova járjak vásárolni? – Garanciát akarok, hogy fifty-fifty részesedünk. – Természetesen. – Millicent felemelte a poharát. – Mint mondtam, társak leszünk.

Burke egy ujjal kopogott az asztalon. – Miből gondolja, hogy bízhat bennem? – Hát nem nyilvánvaló? Szükségünk van egymásra. A férfi az italát szopogatta, míg fontolóra vette a megjegyzést. Ideje, hogy megszorítsam a pórázt, gondolta Millicent. – Van itt egy dolog, Burke. Bizonyítékom van, hogy maga zsarolta Witherspoont, mert én intéztem azokat a havi átutalásokat. Egy hónappal ezelőtt végigkövettem a befizetéseket egy New York-i számlához. Ez a bizonyíték a rendőrséghez kerül, ha engem, érti, szerencsétlen baleset érne. – Millicent az ujjaival tökéletes háromszöget alkotott a martinis pohár alja köré. – A bizonyíték rögvest a Witherspoon-gyilkosság gyanúsítotti listájának az élére repíti magát. Burke-öt ez láthatóan meggyőzte. – Azt hiszem, jó lesz ez a társulás. – Pompás. – A lány félretolta az üres poharat, és a ridiküljéért nyúlt. – Mit szólna, ha kissé meghittebb helyre vonulnánk ünnepelni? – Mit ajánl? – A lakásom itt van a közelben. Burke lassan elmosolyodott. – Ez nagyon meggyőzően hangzik.

Huszonhét – Nem adhatod nekem ezt a pazar tálat! – mondta Grace. – Túl nagy! – Mi túl nagy? – kérdezte Julius. – Túl nagy ajándék – felelte a lány. Julius behajtott a lakása alatti mélygarázsba, kikapcsolta a motort, és a lányhoz fordult. Grace az utasülésen két kézzel tartotta az ölében a gondosan becsomagolt üvegtálat, mintha valami felbecsülhetetlen műtárgy volna. Nem volt felbecsülhetetlen értékű. Az biztos, hogy Julius jóval többet fizetett érte, mint amennyit ért, ráadásul még salátástálnak sem lehetett használni, de semmiképpen sem volt felbecsülhetetlen. Ami viszont megfizethetetlen volt, az Grace arckifejezése, amikor a kezébe nyomta a tálat, és közölte vele, hogy az övé. A lány még mindig vitatkozott. – Én mihez kezdjek vele? – kérdezte türelmesen a férfi. – Nem érdekel az üvegművészet. Te választottad ki, amiből arra következtettem, hogy tetszik neked. – Nagyon tetszik. Remek darab. Már látom is elhelyezve megfelelő megvilágításban a megfelelő helyen egy szobában. Úgy csillogna, mint egy nagy, sokszínű gyémánt. – Csodás. Akkor fogd, és helyezd el úgy, ahogy akarod. Grace megütközve nézett rá. – Azt akarod mondani, hogy neked nem tetszik? Mondhattál volna valamit, amikor az aukciós tárgyakat nézegettem az ünnepség előtt. Magamtól soha nem választottam volna ilyen drága darabot. – Nem mintha lett volna az árverésen egyetlen olcsó műtárgy is. Figyelj, ez egy üvegtál. Szép. De a művészet nem az én világom. – A művészet jót tesz az embernek. Stimulálja az érzékeket. Julius hosszan nézett rá, magába itta a lány látványát, ahogy ott ült a kocsiban. Pár perc múlva már a lakása előszobájában lesz. Éjfél elmúlt, és egyiküknek sem volt kedve az egyórás autóúthoz vissza Felhő-tóra. Az egyedüli kérdés az volt, hol fog aludni Grace. A vendégszobában vagy az ő ágyában? Egyre feljebb szökött a láz, ami azóta hevítette a vérét, hogy megismerte a

lányt. – Hidd el – mondta –, az érzékeim már így is túltelítettek. Nem biztos, hogy elbírnék ennél több ingert. Grace összevonta a szemöldökét. – Most miről beszélsz? Julius inkább nem válaszolt erre a kérdésre. Kiszállt a terepjáróból, hátulról megkerülte, és kinyitotta az utasülés ajtaját. Grace két kézzel nyújtotta neki a csomagot. – Tartsd, amíg kiszállok – kérte. – És az isten szerelmére, vigyázz, le ne ejtsd. Julius a hóna alá csapta a csomagot. A tál meglepően nehéz volt. Emlékeztette magát, hogy egy vastag üvegből készült nagy tárgy mindig nehéz. Szabad kezével kisegítette Grace-t az autóból. Élvezettel figyelte, ahogy a lány kiszáll. Soha nem csinálta kétszer ugyanúgy, de mindig érdekes volt. Aznap éjjel a tűsarkúban olyan volt ez a kiszállás, mint egy kötéltáncosmutatvány. A manővert a szokásos kecsességével hajtotta végre – egy picit imbolygott a jobb lábán, majd mellé tette a balt. – Be kellene szerezned egy létrát ehhez a járgányhoz – mondta Grace. Julius elmosolyodott. – Már akartalak kérdezni, hogy tanultál-e táncolni. – Nem, hacsak az aerobikórákat nem tekintjük annak – felelte a lány. – Miért? Julius becsukta a kocsi ajtaját. – Csak kíváncsi voltam rá. Úgy mozogsz, mintha táncoltál volna. – Add ide a tálad. – Grace elvette tőle a csomagot. Julius zsebre vágta a kulcsot. – Nem fogom elejteni. – Lehet, hogy nem, de az már világos, hogy nem tekintesz erre a műtárgyra kellő tisztelettel. – Két kézzel fogta meg a csomagot. – Azonkívül valakinek a bőröndöket is hoznia kell. – Ez igaz. Julius kinyitotta a kocsi csomagtartóját, és kissé elmosolyodott a két csomag láttán. Tetszett neki, ahogy az ő sporttáskája Grace kis guruló bőröndje mellett csücsült. Olyan volt, mintha összetartoznának. Kihalászta a táskát és a bőröndöt a csomagtartóból, majd lecsukta az ajtaját. – Arra van a lift – mondta. Állával a garázs közepe felé intett. Grace a lépcsőház és a lift felé indult, óvatosan tartva a csomagját. – Tudod, ha tényleg nem akarod megtartani, odaadhatnád valamelyik rokonodnak – mondta. – Vagy egy közeli barátodnak.

Juliust kezdte bosszantani, hogy a lány nem hajlandó elfogadni a tálat. – A tiéd. – Jól van, jól van, azért nem kell leharapnod a fejemet. – Nem harapom le a fejedet – mondta a férfi. – Csak közöltem egy tényt. Az az istenverte tál a tiéd. – Köszönöm szépen. A lány rendkívül udvarias hangja csak még jobban bosszantotta. – Nem tudom elhinni, hogy ezen a rohadt tálon veszekszünk – mondta. – Egy kicsit fura, nem? Az a helyzet, hogy soha nem volt még ilyen drága műalkotásom. – Nekem sem, legalábbis amennyire tudom. A lakberendező, aki a lakásomat megcsinálta, egy vagyont költött az úgynevezett utolsó simításokra, de nem hiszem, hogy bármelyik tárgyat műalkotásnak lehet tekinteni. Csupán drága cuccok. – Te gazdag vagy – mondta Grace. – Ha nem gyűjtesz műtárgyakat, akkor mit gyűjtesz? – Pénzt, azt hiszem. Soha nem éreztem késztetést, hogy mást gyűjtsek. – Mint már mondtam, unalmas vagy. Julius épp ellenkezni akart, hogy a legutóbb nem volt unalmas mellette, de az üres garázsban visszhangzó sietős léptek zaja megállásra késztette. Árnyak tűntek fel a sárga lámpák fényében. Két, feketébe öltözött férfi emelkedett ki a betonfal és a parkoló autók alkotta völgyből. Az egyik Grace felé indult. A másik támadó két kézzel markolt egy hosszú vascsövet. Julius felé csapott vele. Julius ledobta a csomagokat, és elugrott a vascső elől. A nehéz fémdarab akadálytalanul szelte a levegőt ott, ahol egy szívdobbanásnyival előbb még Julius mellkasa volt. A támadó hátratántorodott, de visszanyerte az egyensúlyát, és újabb ütésre készült. Julius a földre vetette magát, arrébb gördült, közben elkaszálta a támadó lábát. Tompa puffanás és nyögés hallatszott, amikor a férfi elzuhant. Julius felpattant, megragadta a csövet, és kirántotta támadója kezéből. Mire a földön fekvő férfi észbe kapott, már levegő után kapkodott. Julius megperdült, és látta, hogy a másik pasas a falnak szorította Grace-t, egy kés hegyét szegezve a torkának. – Ne mozdulj, ribanc – sziszegte a támadó. – Csak egy kicsit szórakozni akarunk a barátoddal. Hamar vége lesz. – Most van vége – mondta Grace. Juliusra nézett.

A késes férfi ösztönösen hátranézett a válla fölött. Megdöbbent, amikor észrevette, hogy a cimborája a garázs padlóján nyöszörög. – Egy lépést se! – vicsorgott Juliusra –, különben elvágom a ribanc torkát. Esküszöm, hogy megteszem. Julius tudta, hogy a pofát a pánik és az adrenalin vezérli. A helyzet megváltozott. A két gazfickó elveszítette az irányítást. Grace még mindig szorongatta az üvegtálat rejtő csomagot. Felrántotta, és a váratlan mozdulat félreütötte a támadó karját, elterelve a kés hegyét. A lány ágyékon csapta a késes pasast, és a tűsarka is olyan gyorsasággal és pontossággal találta el a célpontját, amiből Julius rögtön látta, hogy Grace nem először hajtotta végre ezt a manővert. De a lány nem tudta megtartani az egyensúlyát a magas sarkú cipőben. Elejtette a csomagot, és ő is mellé zuhant. A késes férfi az ágyékát markolászva hátraugrott. Julius kirúgta alóla a lábát, megragadta a karját, és keményen megpendítette. A fickó felkiáltott. A kés csörömpölve a betonpadlóra hullott. Grace lerúgta a cipőjét, felállt, és a falon levő riasztócsengő felé rohant. Megnyomta a gombot, és garázst betöltötte a vijjogás. Kivágódott a lépcsőház ajtaja. Julius meglátta Steve, az éjszakai portás ismerős arcát. – A zsaruk már úton vannak! – kiabálta túl Steve a riasztó hangját. Az új fejlemények és a szüntelen vijjogás úgy hatott a két támadóra, mint valami ajzószer. Aki a vascsővel hadonászott, meglepő fürgeséggel felpattant, és a garázs utcára néző kijárata felé iramodott. A késes pasas követni próbálta, de Julius elkapta, és megpendítette. – Te kést fogtál a hölgyre – mondta. – Ez megengedhetetlen. Bevitt neki két kemény ütést, és a pasas ismét a földre rogyott. Ezúttal ott is maradt. Julius gyorsan felmérte, hogy érdemes-e a másik után vetnie magát, de rájött, hogy nem. A fickó jókora előnyre tett szert. – A biztonsági kamera mindent felvett, átadjuk majd a zsaruknak – kiabálta túl a riasztó vijjogását Steve. – Láttam, hogy megtámadja magukat, de beletelt pár percbe, mire leértem. Julius bólintott, majd Grace-re nézett. A lány lehajolt, és a csomagot vizsgálgatta, amely most már csak a művészi üvegtál cserepeit tartalmazta. A göröngyös csomagolópapír arról árulkodott, hogy a tál nem élte túl a támadást.

Grace felegyenesedett, és megfordult. Julius kitárta a karját. A lány belevetette magát. Julius szorosan magához ölelte. – Pedig olyan gyönyörű volt – mondta Grace a férfi mellének. – Igen, az volt – mondta Julius. – Tévesen ítéltem meg. – Hogyhogy? – Nem hittem volna, hogy valaha is gyakorlati haszna lesz. A távolból szirénázás hallatszott.

Huszonnyolc – Tudod – mondta Julius azt reméltem, hogy ez az este másképp végződik. Grace tekintete találkozott az övével a tükörben, és tudatában volt, hogy érzései betöltik a teret. Egyebek mellett a lány úgy érezte, hogy ellenállhatatlanul nevetnie kell. Nyilván az adrenalin miatt, gondolta, vagy még inkább utóhatásként. A garázsban történt támadás kiváltotta sokk múlóban volt, reszketést és ijedtséget hagyott maga után. Biztos volt benne, hogy Julius hasonlóképpen érez, csak sokkal fegyelmezettebben viselte. Vagy talán gyakorlatiasabban. Ám a hűvös fegyelmezettség álarca nem volt tökéletes. Grace észrevette a férfi szemében a jeget és a tüzet. Egymás mellett álltak az ikermosdók mellett Julius lakásának fürdőszobájában. A rendőrség felvette a vallomásukat, őrizetbe vették a késes fickót, és elmentek. Megígérték, hogy jelentkeznek, ha bármi új kiderül. Grace Julius tükörképét nézte, s közben azon tűnődött, miért ilyen nyugtalanítóan szexi a férfi. Az utolsó, amire e pillanatban gondolnia kellett volna, a szex volt. De azon kapta magát, hogy felizgatta nemcsak a férfi szeméből sütő tűz, hanem az apró részletek – a borzas haj, vagy ahogy a kibomlott fekete nyakkendő hanyagul lóg a nyaka körül. Útban a tágas fürdőszoba felé Julius kibújt a szmokingzakójából, és egy szék hátára vetette. Elefántcsont-arany mandzsettagombjai a fekete gránitpulton hevertek, meg-megcsillanva a fürdőszobalámpák fényében. Ropogós fehér ingének nyaka nyitva volt, a kivágásban fekete szőrszálak göndörödtek. Itt-ott piszokfoltok éktelenkedtek rajta, de egészében minden James Bondra emlékeztetett, miután megverekedett a rosszfiúkkal. Lélegezz! Nem azért, mintha Grace-nek szorongásos rohama lett volna, ó, dehogy. Az majd valószínűleg később jön, az éjszaka közepén. Azok a hülye idegei. Emlékeztette magát, hogy becsomagolta a gyógyszereit. Egy döntést már meghozott – az aznapi nagy döntést. Azt, hogy hol tölti az éjszakát. Julius vendégszobájában kellene aludnia. Nem bírná elviselni, ha a férfi ágyában riadna fel egy pánikroham kellős közepén. Nem épp a

legromantikusabb forgatókönyv. Ha előáll a helyzet, amit a viktoriánus korban rossz idegállapotnak neveztek, inkább egyedül akar lenni. Ugyanakkor nem tudott nem gondolni a szexre. Ismét be akart fészkelődni Julius karjába, ahogy a garázsban a támadás után. De ezúttal azt akarta, hogy a férfi bevigye a hálószobába, és rávesse magát az ágyban. Lélegezz! Grace lassan, fegyelmezetten kifújta a levegőt, és szemügyre vette a tükörképét. Egyáltalán nem látta szexinek magát. Úgy nézett ki, mint akit végigráncigáltak az utcán, majd otthagyták egy ajtó előtt. Elegáns kontyba tornyozott haja szétesett a rövid, ám brutális támadás során a mélygarázsban. A ruhája tönkrement. A szoknyája a varrás mentén a combja közepéig felhasadt. Bizonyára akkor történt, amikor ágyékon rúgta a késes támadót. A ruha több helyen is elszakadt, és itt-ott koszfoltok éktelenkedtek rajta. Tudta, hogy amikor levetkőzik, zúzódásokat és horzsolásokat talál majd a csípőjén és a vállán. Az egyik térdét felsértette a betonon, a sebből vér szivárgott. A bal tenyerén horzsolás vöröslött. A talpa koszos volt, minthogy lerúgta a cipőjét. Kényelmetlenül érezte magát, de a zúzódások és horzsolások okozta igazi fájdalom majd csak később jelentkezik. Ugyanúgy, ahogy a rémálom és a pánikroham is. A szexen kívül egy forró zuhanyra vágyott. Ez utóbbit értette. Le kellett zuhanyoznia. Azt nem értette, hogy miért vágyott ennyire Juliusra. Soha még annyira nem akarta, hogy egy férfi a karjába vegye, mint aznap éjjel. Lélegezz! Két kézzel megragadta a mosdó szélét, hogy megtartsa magát. – Tulajdonképpen mit vártál, hogyan végződik az este? – kérdezte. – A fenébe, nem is tudom – felelte Julius. Gyorsan átgondolta a kérdést. – Talán hogy iszunk egyet lefekvés előtt, és megünnepeljük, hogy most először senki nem aludt el a Pokoli Beszéd alatt. – Iszunk egyet lefekvés előtt – ismételte meg Grace semleges hangon. Erre a gondolatra összpontosított, miközben nagyon is tudatában volt, hogy Julius a tükörben figyeli. Hűvös, fegyelmezett maszkja egy kissé elcsúszott, látni engedte a szemében fellobbanó mohó vágyat. A bensejében mocorgó borzongás egyre intenzívebb lett. A légkör szikrázott a feszültségtől. Erősebben markolta a mosdót. – Ne mondd, hogy nem esne jól egy ital – mondta Julius. – Mert nekem nagyon elkelne.

Grace lassan bólintott. – Egy ital, ez kiváló ötlet. De azt hiszem, én előbb lezuhanyoznék. – Megborzongott. – Az a disznó a garázsban hozzám ért. Julius tekintete megkeményedett. – Már vártak ránk – mondta. – Nem véletlen áldozatok voltunk. Miattunk voltak ott. Grace megborzongott. – A késes pofa mondott valami olyasmit, hogy egy kicsit szórakozni akarnak a barátommal. – Sajnos ez elég tágan értelmezhető. Neked van egy zaklatód, de nekem jó pár régi ellenségem van. – Julius összevonta a szemöldökét, majd a fejét csóválta. – De egyikről sem tudom elképzelni, hogy olyan kültelki vagányokat bérel fel, mint az a kettő a garázsban. Azok, akiket lenyomtam, ennél többet is megengedhetnek maguknak. – Hallgatott egy sort. – Vagy jobban végezték volna a dolgukat. – Biztos vagyok benne, hogy ezek közül egyik sem a zaklatóm volt. Még egyikükkel sem találkoztam soha. – Ez nem jelenti azt, hogy valaki nem bérelte fel őket, hogy engem kivonjanak a képből – mondta Julius kissé szórakozottan. Grace a férfi tükörképére meredt, sokként érte, és rémülettel töltötte el, ahogy felfogta Julius szavait. – Miattam voltak ott – suttogta. – Én szabadítottam rád ezt a két alakot. Julius látta elszörnyedt tekintetét a tükörben. – Ne! – mondta. – Eszedbe se jusson, hogy te vagy a felelős érte. Az a két gazember, meg aki felbérelte őket – már ha felbérelték őket ők a felelősek. Senki más. Megértetted? A szavak kérlelhetetlen parancsként hangzottak. Grace a férfit nézte a tükörben. – Julius… Julius a vállára tette a kezét, és maga felé fordította. A szája a lányéhoz közelített. Mohón, követelőzőn csókolta, ami olyan volt, mintha gyorsítót öntött volna a tűzre. Grace nem próbált ellenállni. Nem akart ellenállni. – Igen – mondta Julius szájának. – Igen. Belekapaszkodott a férfiba, körül akarta fonni. Hallotta, amint a szakadás a szoknyáján tovább hasad. Julius most mélyebben csókolta, még felajzottabban. Grace érezte a férfi kezét a derekán, ahogy egyre lejjebb siklik. Julius rátalált a hasadásra, megragadta a finom kelmét, és egy rántással felhúzta a csípőjére, feltárva a vékony csipke és selyem háromszögét.

A következő, amit Grace észlelt, hogy a férfi a feneke alá nyúl, és felemeli, nekifeszülve az erekciójával. Grace érezte a méretes keménységet a nadrágszövet alatt. Légzése felgyorsult a sürgető tapogatózástól – soha ilyet még nem tapasztalt. Szüksége volt a megkönnyebbülésre, amit, tudta jól, Julius megadhat neki. Egyik része megütközött önnön reakcióján, de a másik része – az, amelyik most dominált –, megborzongott a gyönyörtől. Ez új egy oldala volt, amelyről Grace gyanította, hogy létezik, amelyet időről időre keresett is magában korábban, ám sosem találta. Ez most igazi szenvedély volt, az a fajta, amely megőrjíti a szerelmeseket – a pillanat mindent elsöprő ereje. Grace Julius inggombjaival viaskodott, de végül győzött. Elragadtatottan csúsztatta a kezét a férfi mellére, ízlelgette bőrének melegét és izmainak rajzolatát. A férfi könnyedén tartotta, mintha nem is érezné a súlyát. Julius most letette a lányt a padlóra, de csak annyi időre, míg lehúzta a cipzárt a hátán. Lehámozta róla a ruhát, lefejtve a hosszú ujjakat is a karján. Már ki is kapcsolta a melltartóját, mielőtt a lány észbe kaphatott volna. A férfi tenyere a mellére simult, finoman ingerelve a mellbimbóit. Grace élesen érzékelte a férfit – mindenestül. A rekedtes légzéséből tudta, hogy igyekszik megőrizni az önuralmát, s ezt a lány önnön női hatalmának tulajdonította. De egyúttal bele is veszett a hullámokban rátörő izgalomba. Alig várta már, hogy lássa, mi lesz e vad vágta végén. Julius becsúsztatta az ujjait a bugyi bikinipántjai alá, és a tenyere lejjebb siklott a lány csípőjén, majd tovább a csipkés anyagon. Lerántotta a bugyit, majd megragadta a lány derekát. Ismét felemelte, és a pult szélére ültette. A hideg gránit érintésére Grace élesen beszívta a levegőt. – Hideg – mondta. – Nem sokáig – ígérte a férfi. Grace hallotta, ahogy bőr dörzsölődik rézcsathoz, és tudta, hogy a férfi most kicsatolja az övét. Majd hallotta a cipzár surranását. Amikor lenézett, meglátta a férfi kemény, súlyos hímtagját. Először kissé megijedt. – Ó, egek – sóhajtotta. Julius kihúzott egy fiókot, és elővett egy kis fóliacsomagot. Kinyitotta, és gyorsan magára görgette az óvszert. Kezét a lány térdére tette, szétnyitotta a lábát, és a combja közé helyezkedett. Amikor ujjai megtalálták a forró magot, a lány megreszketett, és belekapaszkodott Julius vállába. Julius lassan, határozottan ostromolta a

csiklóját. Grace nekifeszült, próbálva foglyul ejteni a férfi ujjait. Azt akarta, hogy benne legyen. A férfi kérlelhetetlenül ingerelte, a végsőkig felajzva az érzékeit, hogy Grace alig kapott levegőt. – Olyan nedves vagy – mormolta a lány nyakába. – Készen állsz rám. – Most – nyögte Grace. Ujjai szorosabban markolták a vállát, sürgetőn. – Gyere. Gyere. Most! Nem könyörgés volt, hanem parancs. Julius bevezette magát a lányba, de úgy, hogy Grace minden centiméterét érezze. Grace még soha nem érezte magát ilyen feszesnek, ilyen kitöltöttnek. A megkönnyebbülés szélén lebegett, amiről tudta, hogy mindent megváltoztat. Most választ fog kapni minden kérdésre, amely az ő titkos benső lényére vonatkozik. Megfeszült a férfi körül. A feje hátracsuklott. Behunyta a szemét a fürdőszobalámpák éles fényében, és körmeit a férfi izmos vállába vájta. Julius felnyögött, szilárdan tartotta a lányt, és újra meg újra beléhatolt. Grace még szorosabban zárult a férfi köré, hogy mélyen magában tartsa. De Julius elszántan uralta a ritmust, ahogy mindketten ráerősítettek. Ráerősítettek – igen –, de Grace tudta, hogy a férfi is sebezhető. Érezte izmai feszességén. Tudta, hogy minden alkalommal, amikor Grace megpróbálja magában tartani, Juliusnak annál jobban kell uralkodnia magán. Egy pillanat múlva futótűzként áradt szét Grace-ben a gyönyör. Juliust is elkapta az örvény. Grace szorosan tartotta, miközben a férfi utoljára belémerítkezett. Az eksztázis rekedt hörgése szakadt fel Juliusból, visszaverődve a csempézett falakról. A végtelen pillanatban lüktetve talált enyhülést a lányban. Amikor vége volt, Grace-re hajolt, két keze a pulton ölelte a csípőjét. Mélyeket lélegzett, majd felemelte a fejét. – Ez az – mondta amit reméltem. Hogy így végződik az este.

Huszonkilenc Julius óvatosan kicsúszott a lány testéből. Grace összerezzent, mert még mindig rendkívül érzékeny volt, Julius pedig nagy. A férfi Grace arcát kutatta, majd gyengéden leemelte a lányt a pultról. Grace alig bírt megállni a lábán. Belekapaszkodott a mosogató szélébe, hogy el ne essen. – Jól vagy? – kérdezte Julius. Grace-nek sikerült halványan elmosolyodnia. – Eltekintve attól, hogy úgy nézek ki, mint akin átment egy kamion? Tökéletesen. – Van szlogened erre is? – Mit szólsz ehhez: „Ha a kamion nem öl meg, csak erősebb leszel”? Julius bölcsen bólintott. – Nagyon felemelő gondolat. – Megnézte magát a tükörben, elfintorodott, és nekiállt lehámozni magáról gyűrött ingét. – Lehet, hogy téged elcsapott egy kamion – mondta –, de én úgy festek, mint aki a síneken állt, amikor elrobogott a vonat. Grace-nek megint ellenállhatatlan nevethetnékje támadt. Igyekezett visszafojtani, de nem tehetett róla, muszáj volt nevetnie Julius megjegyzésén. – Ahhoz képest, hogy ma este elkaptál egy gazfickót, nem is nézel ki rosszul – mondta. – Csak azután, hogy te leterítetted egy jól irányzott ütéssel. Méghozzá tűsarkúban. – Julius végre jeges elégedettséggel elmosolyodott. – Utálom ezt mondani, mert rohadtul nem bátorítom az efféle gyakorlatot, de baromi jó csapatot alkottunk ma este. Grace is mosolygott. – Így van. Julius mosolya elhalványult. Áthatóan nézte a lányt. – Hol tanultad ezeket az önvédelmi gyakorlatokat? – A terápia része volt, amit anya előírt nekem, miután belekeveredtem a Trager-gyilkosságba. Alvászavaraim voltak. Rémálmaim. – Persze – mondta Julius, mintha a rémálmok meg a pánik mindennapos dolgok volnának. – Egy ideig agyturkászhoz jártam, de anya úgy gondolta, az önvédelmi órák önbizalmat adnak. És később is edzettem. – Látszik – mondta Julius. – Úgy mozogsz, mint aki tanult táncolni, vagy

tornázott, vagy küzdősportot űzött. – Nem én vagyok az egyetlen, akin látszik, hogy edzett – mondta a lány. – Te nagyon jó vagy. A haditengerészetnél tanultad? – Ott kezdődött. De később is foglalkoztam küzdősporttal, hogy formában maradjak. Mint te, én is edzettem. – Elhallgatott. – Még abban az időben, amikor Harley mindenese voltam… – Úgy érted, amikor a vezető adminisztratív ügyintézője voltál – szúrta közbe Grace. A megjegyzés rekedt kis nevetést váltott ki Juliusból. – Pontosan – mondta. – Szóval azt kezdtem el mondani, hogy néha bonyolult dolgokat oldottam meg Harley Montoyának. Néhány fejlesztési projektje a világ olyan régióiban volt, ahol az ember nem mindig számíthat a helyi rendfenntartó erők támogatására. Ráadásul Harley, amikor külföldi helyszínekre utazott, mindig az emberrablók céltáblája volt. Elkapni külföldi ügyvezetőket, és váltságdíjért fogva tartani, a világ számos helyén remek üzletnek számít. Grace bólintott. – Harley ügyintézője és testőre voltál. Ez sok mindent megmagyaráz. – Ez volt az első alkalom, hogy verekedésbe keveredtem itt, Seattle-ben. – Julius a gyűrött ingére nézett. – Nem emlékszem, hogy valaha is problémám lett volna egy mélygarázsban. Grace halványan mosolygott. – Azt mondják, veszélyes hely egy mélygarázs. – Aha, én is hallottam. – A lány arcát tanulmányozta. – Biztos, hogy jól vagy? Grace visszafordult a tükör felé, és belenézett. – Le kell zuhanyoznom. – Nekem is. – A nagy, elegánsan körbecsempézett zuhanykabinra pillantott a csillogó csapokkal, kézizuhannyal, vízmasszázzsal. – Szerintem ketten is elférünk benne. – Úgy gondolod, kétszemélyes? – Még nem volt alkalmam kipróbálni. Grace elégedetten mosolygott. – Most itt a lehetőség.

Harminc Millicent maga köré tekerte a gyűrött lepedőt, és figyelte, amint a vámpír öltözködik. A szex minden tekintetben olyan jó volt, mint ahogy várta, s bár leigázta a férfit, azért az még veszélyes volt. Burke becsatolta a derékszíját, és odalépett az ágyhoz. – Ez határozottan érdekfeszítő volt – jegyezte meg. – Igen, az volt. – Millicent nyújtózkodott, és ásított egyet. – Talán valamikor megismételhetnénk. A férfi elmosolyodott. – Örömmel nézek elébe. Millicent kényelmesebben elhelyezkedett a párnákon, nem törődve vele, hogy betakarja a mellét. Végül is rengeteg pénzt fizetett a plasztikáért. Művészi munka volt, és szeretett úgy helyezkedni, hogy a legjobb megvilágításban mutassa. – Egy utolsó kérdés – mondta. A férfi megtorpant a hálószoba ajtajában. – Mi lenne az? – Tudom, hogy zsaroltad Witherspoont, csak arra nem tudtam rájönni, mivel. Kielégítenéd a kíváncsiságomat? El kell ismernem, hogy nekem mindig patyolattisztának tűnt. – Senki sem patyolattiszta. – Burke mosolygott. – A legkevésbé Sprague Witherspoon. Nem sokkal azelőtt, hogy találkozgatni kezdtem Nylával, végeztem egy kis kutatást. Szinte véletlenül botlottam bele a családi titokba. – Nocsak! És mi ez a családi titok? – Jóval azelőtt, hogy Sprague Witherspoonként, a sztár motivációs guruként újjászületett, Witherspoon valaki más volt – Nelson Clydemore, a piti szélhámos, most már exszélhámos. Beletelt pár pillanatba, mire Millicentnek leesett a tantusz. Aztán nevetésben tört ki. – Ó, hát ez nagyon jó! – mondta. – Roppant mulatságos. Ha Kristy és Grace tudná! Ők mindig azt hitték, hogy valódi nagyágyú, aki igazán hisz ebben a pozitív gondolkodás szarságban. – Clydemore három évet ült csalásért – mondta Burke. – A bírósági jegyzőkönyv szerint piramisjátékot szervezett. Akkor omlott össze a piramis,

amikor az egyik ügyfele gyanakodni kezdett a hozamok miatt – amelyek olyan szépek voltak, hogy nem is lehettek igazak –, és kapcsolatba lépett a központi bankkal. Clydemore bevonult a börtönbe, és letöltötte az idejét. Amikor szabadult, úgy döntött, személyiséget vált. Így lett Sprague Witherspoon. – Elképesztő! Nyla ismeri az apja múltját? – Nem. Ő már a metamorfózis után született, Witherspoon, a Motivációs Guru lányaként. Nincs nyoma, hogy akár Nyla anyja, akár a második feleség tudott volna róla. – Ez megmagyarázza, miért engedett Witherspoon a zsarolásnak – mondta Millicent. – Megfenyegetted, hogy leleplezed a múltját. Az tönkrevágta volna az üzletét. – Persze. De nem ezért fizetett olyan pontosan minden hónapban. Millicent elmosolyodott. – Titokban akarta tartani Nyla előtt. – Witherspoon tudta, hogy ha lelepleződik mint egykori szélhámos, aki piramisjátékot csinált, Nyla összeomlik, nyilvánosan megszégyenül. A kapcsolatuk amúgy is ingatag volt. Witherspoon nem akarta, hogy a lánya még jobban nehezteljen rá. – Értem. – Millicent elfintorodott. – A családi kapcsolatok nagyon rejtélyesek tudnak lenni. – Igen – mondta Burke –, így van. De néha nagyon gyümölcsözőek is. Eltűnt a nappaliban. Pár pillanat múlva Millicent hallotta, hogy becsukódik mögötte a bejárati ajtó. Határozottan veszélyes, gondolta. De közel sem lenne ilyen szórakoztató, ha nem volna benne rizikó. Félrelökte a takarót, felkelt, és bement a fürdőszobába zuhanyozni. Amikor végzett, köntösbe és papucsba bújt, és leült a laptopja elé. Kemény munka egy csomó pénzt mozgatni különféle hamis számlákon, hogy ne szúrjon szemet. Felberregett a kaputelefon. Millicent elmosolyodott. Visszajött, mert többet akar. Millicent nem lepődött meg. Nagyon jó volt az ágyban, és a férfiak nagyon hamar függővé válnak, ha jó a szex. Lecsukta a laptopot, felállt, és átvágott a szobán, hogy üdvözölje a vámpírt.

Harmincegy Julius a zuhany alatt állt, és Grace-t figyelte, aki élvezte, hogy a forró víz minden irányból csapkodja a testét. A lány bőre csillogott, és szexi volt, ahogy a patakocskák lefutottak szép formájú mellén, és eltűntek a feneke vágatában. Haja a fejére tapadt, a szeme csukva volt, miközben a víz az arcára folyt. Julius ismét a falnak akarta dönteni, és belé akart veszni, de tudta, hogy Grace most kimerült. Neki is kimerültnek kellene lennie. Az is, állapította meg végül. A gyors, kemény, fantasztikus szex elég sokat kivett belőle, de álmos még most sem volt. Lassan eresztett le a garázsban történt brutális támadás és az azt követő őserejű szeretkezés után. Ám most egy másik, szintén elemi érzés kapta el. – Éhes vagyok – mondta. – És meginnám azt az italt is. Mit szólsz hozzá? Grace kinyitotta a szemét. Julius látta, hogy a jelenlegi státusát méri fel. Meglepődés futott át a lány arcán. – Én is éhes vagyok – mondta. Az orrát ráncolta. – Fura. – Nem az, ha végiggondolod, mennyi energiát használtál fel ma este. – Kilépett a zuhany alól, de azért még egyszer szemrevételezte az ő privát sellőjét. Pompásan nézett ki, ahogy ott állt meztelenül a mű vízesés alatt. Julius kényszerítette magát, hogy elforduljon, és befejezze a törülközést. Amikor kész volt, a dereka köré tekerte a törülközőt. Ujjaival szórakozottan hátragereblyézte a haját a homlokából. Az érzés, hogy valamit nem fejezett be, megállásra késztette. Grace elzárta a csapot. Julius odanyújtott neki egy tiszta törülközőt, és figyelte, amint a lány sietősen maga köré tekerte. Amikor Grace észrevette, hogy a férfi még mindig nézi, felvonta a szemöldökét. – Valami baj van? – kérdezte. – Attól eltekintve, hogy megtámadtak minket ma este. – Nem, nincs. – Julius kinyitotta a szekrényajtót, és elővett egy barna, frissen mosott köntöst. – Tessék, vedd fel. – Grace bal térdére nézett. A sebből még mindig szivárgott a vér. – Jobb lesz, ha bekötjük. Ülj le. Grace elvette a köntöst, és belebújt. – Kösz, de én is be tudom kötni.

Juliusnak nem volt kedve vitatkozni. Felkapta a lányt, és felültette a pultra. Grace felsóhajtott, de nem ellenkezett. Julius félrehajtotta a köntös szélét, és szemügyre vette a vöröslő horzsolást a lány térdén. – Nem olyan vészes – mondta. – De lefogadom, hogy pokolian fáj. – Egy kicsit – ismerte el a lány. – De nem maradandó sérülés. Julius kihúzott egy fiókot, és elővett egy tubus antibiotikumos kenőcsöt. Grace felszisszent, amikor egy vattacsomóval rákente a sebes térdére, de nem szólt. Julius elővett egy doboz különböző méretű sebtapaszt, és kiválasztotta a megfelelő nagyságút. Gondosan rányomta a sebre. Amikor felnézett, látta, hogy a lány átható tekintettel figyeli. A helyzet finom, csábos meghittsége megborzongatta az érzékeit. Próbálta elhessegetni az újonnan feltámadó vágyát. Grace verekedett, és megsérült. Rövidesen erősebben fogja érezni a fájdalmat. Bizonyára kimerült. A szexszel most várni kell. – Ez majd védi a sebet – mondta. – Holnap valószínűleg összetörtnek fogod érezni magad, de azon nem tudok segíteni. – Köszönöm – mondta a lány. Fátyolos volt a hangja, és a szeme perzselt. Erősnek kell maradnom, biztatta magát Julius. Leemelte a lányt a pultról. – Csinálok pár szendvicset, és előhalászom a whiskyt, amíg te végzel itt. – Oké. – A köntöst igazgatta, hogy minél jobban eltakarja szép formájú mellét. – Nagy ez a köntös. – Az enyém – mondta Julius. – Bocs, nem tartok a te méretedben. Grace-t láthatóan kellemesen érintette ez a válasz. – Az jó – mondta. – Jó? Grace elégedetten elmosolyodott. – Nem érdekes. Nők! Néha tolmács kell hozzájuk. – Megyek, csinálom a szendvicseket. Ha nem vagy biztos a dolgodban, beszélj a kajáról. Kiment a fürdőszobából, átvágott a hálón a nagy gardróbszobába. Kihúzott egy fiókot, és elővett egy tiszta, fekete, kerek nyakú pólót, egy bokszeralsót és egy kopott farmert. Nem vesződött az övvel. Mezítláb átment a konyhába, felgyújtotta a villanyt, és kinyitotta a hűtőszekrényt. Korábban már szólt a házvezetőnőjének, hogy az éjszakát a

városban tölti. A Rendkívüli Renee, aki egyszer egy héten járt takarítani, bevásárolt neki. A jókora darab cheddar sajton, köményes savanyú uborkán, kenyéren és majonézen kívül volt még egy doboz tojás és néhány egyéb finomság. Miközben a sajtos-uborkás szendvicseket gyártotta, volt ideje azon gondolkodni, hogy Grace vele van, és olyan finomat szeretkeztek, mint talán még soha életében. Igen, soha nem volt még ilyen jó. Mire Grace megjelent a köntösbe burkolózva, mezítláb, Julius már odakészítette a szendvicseket és a whiskyt a hosszú, csillogó, ívelt gránitpultra, amely konyhaasztalként szolgált. Ebédlő- és vacsoraasztalnak is ezt használta, amikor a városban volt, nem az ebédlőben levő fényezett tíkfa asztalt a hozzáillő székekkel. – Nézd meg az e-mailjeidet – mondta. Grace hökkenten megtorpant egy pillanatra. Aztán összeszűkült a szeme a felismeréstől. – A francba – mondta. – Gondolod, hogy… – Nézd meg. – Kikapcsoltam a telefonomat a beszéded alatt, és elfelejtettem visszakapcsolni utána a nagy izgalomban. Odament az asztalhoz, ahová az estélyi ridiküljét tette, és elővette belőle a telefonját. Bekapcsolta a készüléket, és megnézte az üzeneteit. Amikor felemelte a tekintetét, kissé zavarodottnak tűnt. – Nincs e-mail a zaklatótól – mondta. – Mit mond ez nekünk? – Azt, hogy a zaklató ma este másféle üzenetet küldött. De azt még nem tudhatja, hogy az üzenetet nem úgy kézbesítették, ahogy tervezte. Kétlem, hogy a vasrudas fickó felhívta a megbízóját, hogy jelentse, némi probléma adódott, és a cimborája sitten van. Grace mély lélegzetet vett, és felült az egyik magas bárszékre. Figyelte, amint a férfi whiskyt tölt – mintha megbabonázta volna a mozdulat. – Azt gondolod, hogy kapcsolat van a ma este történtek és az e-mailek között, bárki küldte is, ugye? – kérdezte. Julius ivott egy korty whiskyt, majd letette a poharát. – Megmaradok ennél a feltételezésnél, amíg nem találunk másikat. Grace a pultra könyökölt, és az öklére támasztotta az állát. – Miattam keveredtél bele. – Állj! – szólt rá Julius. – Ezt már megbeszéltük. Azért vagyok veled, mert veled akarok lenni.

– Igen, de… – Fogd be, és idd a whiskydet. Grace a poharáért nyúlt. Julius megkerülte a pultot, a lány mellé ült, és elvett egy szendvicset. – Van rá valami halovány esély, hogy ez a ma esti balhé nekem szólt. Találkoztál az exemmel. Grace kezében megállt félúton a pohár. Juliusra bámult, láthatóan megdöbbent. – Biztos, hogy nem bérelt fel két gengsztert, hogy téged elagyabugyáljanak. – Valószínűleg nem – hagyta helyben a férfi. – Diana szolid életet él. Azt sem tudná, hol keressen ilyen izomagyúakat. Grace furcsán nézett rá. – Ki tudná, hol lehet felbérelni ilyen bunkókat, akik ránk támadtak? – Jó kérdés. – Beleharapott a szendvicsbe. – Szerintem valószínűleg ugyanaz a baromarcú, aki nem félt betenni a hűtődbe a döglött patkányt. – A zaklatóm. – Aha. – Ismét harapott egy falatot, s míg rágott, az esti incidensen töprengett. – Gondolod, hogy személyes ügy? – kérdezte Grace egy idő múlva. Julius vállat vont. – Gondoljuk végig. – Korábban azt mondtad, hogy a Hastings család vállalata a saját sírját ássa. Tényleg ezt hiszed? – Hastings rossz passzban van, és biztos vagyok benne, hogy a problémák házon belül keresendők. – Képes lenne Edward Hastings rád küldeni pár nehézfiút, hogy megverjenek? – Ha Ed engem okol a problémáiért, nagyon is elképzelhető, hogy drasztikus lépéseket tesz. De nekünk van közös múltunk. Én alkalmaztam, amikor összeveszett az apjával és a nagybátyjaival. Ed újjá akarta szervezni a céget, be akarta vezetni a huszonegyedik századba. De az örege nem hagyta. Úgyhogy lelépett. – Otthagyta a családi céget, és beállt hozzád. – Igen, körülbelül két évet dolgozott nálam. Aztán az apja szívrohamban meghalt, és Ed kénytelen volt visszamenni. A nagybácsik rájöttek, hogy egyedül nem bírják, ezért őt kérték fel a vállalat vezetésére. Ed elfogadta az ajánlatot. Pár hónapra rá a vállalat zavaros vizekre evezett. A zsigereimben érzem, hogy ha Ed meg lenne győződve róla, hogy én állok a háttérben, sokkal

valószínűbb, hogy bejön az irodámba, és behúz nekem egyet. – Nem bérelne fel embereket? – Agyasabb embereket keresne. Megtanulta tőlem, hogy ha felbérelsz valakit, a legjobbat válaszd. Grace tágra nyílt szemmel nézett rá. – Hű, ez nem semmi. Julius vállat vont, és befejezte a szendvicsét. Nem akarta másnak mutatni magát, mint aki volt – Grace előtt semmiképpen sem. Egyszer már megpróbálta – Dianával. És semmi jó nem sült ki belőle. Grace elgondolkodva kortyolt a whiskyből. – Talán a rendőrség kiszed valami hasznos információt a késes pasasból – mondta, miközben letette a poharat. Julius végiggondolta a lehetséges forgatókönyveket, éppen úgy, mint a befektetéseinél, kereste azt, ami ott van, csak megbújik az árnyékban. – Szerintem a késes fickó nem sokat tud mondani a zsaruknak arról, ki bérelte fel – mondta. – A tranzakciót kápéban bonyolították le. Nincs név. Nincs papír. Nincs jó személyleírás. Mindent összevetve, azt hiszem, más irányba kell mennünk. – Például? – Meg kell találnunk a módját, hogy a zaklatót előcsalogassuk a rejtekéből. – De hogyan? – kérdezte Grace. – Még nem tudom pontosan. De egy dolog nyilvánvaló: annak a szemétládának van valami oka, hogy zaklat téged. Ezt az okot kell megtalálnunk. – Nos, ha Nyla az, tudjuk, hogy a pénzt akarja, és azt hiszi, én loptam el az apja cégéből. Felvetődött bennem, hogy beszélnem kellene vele erről, de nincs sok értelme, ugyanis nincs mit felajánlanom. – Mi van, ha a zaklatónak nem a pénz a célja? Grace kicsit túl gyorsan kortyolt a whiskyből. Félrenyelt, és köhögött. Letette a poharát. – Mi más lehetne? – Biztos vagy benne, hogy nem valami megszállott exed zavar be a képbe? – A zaklatók eredendően téveszmések és őrültek – mondta Grace. – Elképzelhető, hogy valaki a múltamból megzakkant, és én lettem a rögeszméje, de nagyon kevéssé valószínű. – Szükségem van a nevekre. Grace pislogott. – Mindenkiére, akikkel a múltban jártam? A férfi elmosolyodott. – Olyan sokan voltak? Grace vágott egy grimaszt. – Bárcsak sokan lettek volna.

– Nyugi, nem kell a középsuliig visszamenni. – Az jó, mert biztos vagyok benne, hogy nem Andrew a zaklató. – Andrew? – A kísérőm a végzős bálon. Már mondtam, hogy egész este azért nyafogott nekem, mert Jennifer kísérője akart lenni, de a lány visszautasította. Andrew totál összeomlott. Tőlem kért tanácsot, hogyan hódítsa meg Jennifert. – Mondtad neki, hogy gondolkodjon pozitívan? – Kábé – felelte Grace. – Először is azt mondtam neki, hogy Jennifer egyáltalán nem illik hozzá. Ezt meg sem akarta hallani, ezért emlékeztettem rá, hogy ő komputerzseni. Azt tanácsoltam, hogy találjon ki egy függőséget okozó online játékot, gazdagodjon meg, azután jelentkezzen Jennifernél. – Bevált a tanácsod? – Részben. Andrew kitalált egy sikeres közösségi-médiaprogramot. Csinált egy elsődleges részvénykibocsátást, amit pár milliárd dollárra értékeltek, és roppant gazdag lett. De nem vette el Jennifert, ami jó, mert nagyon boldogtalanok lettek volna. Valaki mással házasodott össze – egy másik nagyon helyes, nagyon okos kockával. Sokkal jobban illett hozzá. – Mi történt Jenniferrel? – Gyakran és jól házasodott. Most a harmadik férjét fogyasztja, ha jól tudom, és Mercer Islanden lakik egy kúriában. Ahol, mint Irene-tól értesültem, egy hatalmas jacht ringatózik a vízen a ház előtt. – Grace elfintorodott a félig üres whiskyspohár láttán. – Csapongok, ugye? Túl sokat fecsegek. Mindjárt kidőlök. – Az jó – mondta Julius. Ivott még egy korty whiskyt, hagyta, hogy az ital átmelegítse és ellazítsa. Grace láthatóan koncentrálni próbált. – Ez a lista, amit akarsz tőlem… Julius letette a poharát. – Nem a volt barátaidra vagyok kíváncsi. Hanem azokra, akiknek volt valamilyen közeli, üzleti vagy családi kapcsolata Sprague Witherspoonnal. – Meg vagy győződve róla, hogy bármi, ami velem történik, az kapcsolatban van a meggyilkolásával, ugye? – Úgy gondolom, ez az eredő. A vodkásüveget most már nem sorolhatjuk a véletlenek közé. – Nem – mondta Grace. – Valószínűleg nem. Oké, megírom a listát. De nem ma éjszaka. Alig bírok koncentrálni. – Gondolod, hogy fogsz tudni aludni? Grace elnyomott egy ásítást, és töprengőn nézett a férfira.

– Mi közül választhatok? – Az ágy bal fele vagy a jobb fele. – Választások, választások. Julius a homályba borult nagy ágyból figyelte, ahogy Grace kilép a fürdőszobából egy csinos, sárga hálóingben. Úgy mozgott, mint egy szellem. Átvágott a szobán, és bebújt a takaró alá az ágy bal felén. Julius leoltotta a villanyt, és a lányhoz bújt. Grace kissé megfeszült, amikor a férfi karja a derekára fonódott. Julius megcsókolta a vállát. – Aludj – mondta. – Oké – felelte a lány. És úgy is tett.

Harminckettő A régi álom egy pánikrohamban merült fel a mélységből. …Igyekezett ügyelni a légzésre. Nem akarta, hogy a fiú észrevegye rajta, mennyire meg van rémülve. A szíve olyan hevesen dobogott, hogy attól félt, a fiú is meghallja. A fiú láthatóan megdermedt rémületében. Ő az egyik kezével megragadta a fiú sovány vállát. A másikban a vodkásüveg nyakát szorongatta. Mindketten hallották, hogy a szörny lefelé jön a lépcsőn. Bakancsának minden egyes dobbanásába beleremegtek. A gyilkos zseblámpájának fénycsóvája átdöfte a sötétséget, majd végigpásztázott a műanyag fóliába burkolt holttesten. Aztán a pince távolabbi sarkára siklott. A gyilkos a fiút kereste. Amint körbefordul, észre fogja venni őket – ott lapultak az árnyékban. – Fuss! – mondta a fiúnak. A vállánál fogva megtaszította, ki a lépcső alól, és a lépcső felé lökte. Nyers hangja és a lökdösés magához térítette a fiút bénultságából. Felrohant a lépcsőn a nyitott ajtó felé. Ő követte, kettesével véve a lépcsőfokokat. Trager rákiáltott, de ő nem állt meg. És máris ott volt mögötte a lépcsőn, olyan gyorsan beéri, hogy tudta, nem menekülhet el előle. Sokkal nagyobb, erősebb volt nála. A fiú felért a lépcső tetejére. Megállt, és visszanézett. – Fuss! – szólt rá ismét. – Ne állj meg! A fiú beleveszett az ajtón túli homályba. Trager elkapta a dzsekijét. Csapdába esett. A vodkásüveget a korláthoz csapta, kezében a csipkézett szélű csonk maradt. Vadul odacsapott vele, érezte az ellenállást, ahogy az éles üveg belehasított a bőrbe és a csontba. Trager felüvöltött. Mindenütt vér volt. A bíbor eső beterítette a ruháját, a kezét… – Grace, Grace, nincs semmi baj. Biztonságban vagy, vigyázok rád. Csak álmodtál. Julius hangja volt, próbálta kirángatni a sötét ködből. Grace felébredt,

reszketett, mint mindig a rémálom után. A szeme felpattant, levegő után kapkodott. Valaki leszorította – az ágyhoz szegezte. – Ne! – Eszelősen küzdött, hogy kiszabaduljon. Julius rögvest elengedte. Grace felült, lerúgta a takarót, lábát a földre lendítette. Légzőgyakorlatokat próbált végezni. A vendégszobában kellett volna aludnom. Nem lett volna szabad megkockáztatnom. Mit gondolhat rólam? – Sajnálom – mondta. A hangja fojtott volt és vékony. – A régi álom. Jó ideje nem volt már, de amióta megtaláltam Sprague holttestét… – Tudom – mondta Julius. – Újból megjelent. A hangja nyugodtan, határozottan csengett, mintha mindennapos volna, hogy egy rémálomból felriadó nő ébreszti. Nem, gondolta Grace. Magáról beszél. – Te tudsz valamit a rémálmokról – mondta. – Ó, igen. A légzőgyakorlatok nem segítettek. Felállt, és lekapta a köntöst a fogasról. Kinézett az ablakon. Még sötét volt, változatlanul esett, de a város csillogott és szikrázott az éjszakában. Lélegezz! Megfordult, és látta, hogy Julius kikel az ágyból. Pólót és bokszert viselt, amit a zuhanyozás után vett fel. Grace hirtelen nagyon is tudatában volt, hogy a férfi köntösébe burkolózott. – Tudom, hogy furán hangzik – mondta –, de levegőre van szükségem. Ki kell mennem a szabadba. – Semmi baj. – Julius felkapta a székről a farmerjét. – Itt a gyógyszered? Olyan magától értetődőnek hatott, hogy ott van vele. – Igen – suttogta a lány. – A ridikülömben. – Kétségbeesetten próbált normálisnak tűnni, még egy kis humort is próbált a hangjába csempészni. – Sosem jövök el… – Sosem jössz el nélküle. Ahogy én sem. Évek óta nem használom, de mindig kéznél van. Ez jobban megnyugtatta a lányt, mint bármi e pillanatban. Julius valóban megérti. De a szörnyű érzés és a szorítás a mellében nem szűnt meg. – Beveszem, ha kell – mondta –, de azt hiszem, rendben leszek, ha kimegyek egy kicsit. Átment az óriási nappaliba. Az ablakon beszűrődő fény elegendő volt, hogy odataláljon a balkon tolóajtajához. Julius ért oda előbb. Kinyúlt, hogy kinyissa az ajtót. Ujjai a lányéba ütköztek. Grace visszakapta a kezét.

– Bocsánat – mondta a férfi. – Semmi baj. Julius kinyitotta a zárat, és elhúzta az ajtót. Az ajtó a lépcső tetején nyitva volt. Oda kellett érnie. Nem lehetett másfelé menekülni. Grace kilépett az erkélyre. Julius követte a hűvös éjszakába. A lány megragadta a korlátot, és légzőgyakorlatokba kezdett. Julius odaállt mellé, és nyugodtan várt, mintha semmi szokatlan nem volna abban, hogy a partnernőjének pánikrohama van, és ki kell mennie a szabad levegőre az éjszaka közepén. A lány lassan megnyugodott. – Ne haragudj – ismételte meg suttogva. – Egyebek mellett ez tényleg nagyon kellemetlen. – Semmi baj – mondta Julius. – Nem az. Rosszabbodnak az álmok? – Sprague holtteste. A zaklató. Az a hülye vodkásüveg. A patkány. Az érzés, hogy csapdába estem. Nagyon nehéz heteim voltak. Tudhattam volna, hogy nem szabad egy ágyban aludnom veled. Én még soha nem aludtam együtt… egyetlen fiúmmal sem. Grace pulzusa fokozatosan lassult. A légzése is nyugodtabb lett. Amikor már biztos volt benne, hogy ura önmagának, elengedte a korlátot, és felegyenesedett. – A fenébe – mondta halkan. – Gyűlölöm ezeket a rohadt pánikrohamokat. – Tudom, mit érzel. Mondtam már, hogy én is átéltem. – Nálam ez mindig visszamegy ahhoz a naphoz a szanatórium pincéjében – mondta Grace. – Ez épp elég ok a pánikrohamra. – Trager megpróbált elkapni. – Mély lélegzetet vett. – Amikor felfelé rohantam a lépcsőn, elkapta a dzsekimet. Csapdába estem. Tudtam, hogy meg akar ölni. – De te felhasítottad az arcát a üveg csonkjával. Elmenekültél. – Igen. Ha nem kapom fel azt az üveget… – De felkaptad. Megmenekültél. És a fiút is megmentetted. Grace mélyen beszívta a levegőt, majd lassan kiengedte. – Azóta kissé klausztrofóbiás vagyok. De nem ez a legrosszabb. Kibírom a liftben és a repülőgépen, ameddig mozgásban van. De a legrosszabb az álom. A legszörnyűbb rohamok ahhoz kapcsolódnak. – De sosem tudod, mikor fog lecsapni. Ezért nem hagytad soha, hogy a fiúd

veled töltse az éjszakát. Grace szótlanul bólintott. – Nekem is mindig az éjszakák voltak a legrosszabbak. – Julius megragadta a korlátot a lány mellett. – Az utóbbi pár évben javult a helyzet. Begubóztam, és gyógyszerekkel átvészeltem azt az időszakot. De időnként még mindig előtör. Grace ránézett. – Olyan nincs, hogy egy normális ember megjárja a háborút, és nem változik meg. A férfi a korlátra könyökölt, és a ragyogó várost nézte. – Azóta másnak tűnnek a dolgok. – Mert te vagy más. Julius bólintott. – Bár egy ideig elkövettem azt a hibát, hogy próbáltam úgy tenni, mintha semmi sem változott volna. Ideje volt előrenézni, és megvalósítani a nagy terveimet. És ezt is tettem. Beálltam Harleyhoz. Rengeteget tanultam tőle. Belevágtam a saját vállalkozásba. Gazdag lettem. Megnősültem. – Elhatároztad, hogy normális leszel – mondta a lány. – Szilárdan elhatároztam. – Kitűztél egy célt, és azt hajszoltad – mondta Grace. – Ezért ment tönkre a házasságod? Mert arra koncentráltál, hogy megpróbálj visszatérni a normális életbe? – Nem – felelte Julius. – A házasságom azért ment tönkre, mert nem az az ember voltam, akinek Diana szeretett volna. Nem az ő hibája. Mindkettőnket azzal bolondítottam, hogy képes leszek azzá a férfivá válni. Diana gyönyörű nő, és nagyon kedves ember, kivéve akkor, ha megtámadja a páromat a női mosdóban. Grace kicsiholt magából egy halk nevetést. – De máskülönben… – Máskülönben rendes ember. De azt hiszem, a leginkább azért bűvölt el, mert úgy tűnt, tökéletesen beleillik az új életről alkotott elképzelésembe. – Kiegészítette a normális forgatókönyvet. – Pontosan. Időbe telt, mire elfogadtam, hogy nincs törlés gomb, amikor elérkezik a normalitás. És hamar világossá vált Diana számára, hogy én soha nem fogok megfelelni annak a képnek, ami benne a normális férfiról él. Minél inkább próbált olyan férjjé formálni, amilyet szeretett volna, én annál keményebben építettem az Arkwright Befektetést. Olyan volt nekem a munka, mint a függőknek a drog. – Minden mást félretoltál – jegyezte meg Grace.

– Tudtam, hogy elveszítem Dianát, és hogy az én hibámból. Akkor kezdődtek újra a rémálmaim. Diana félt tőlem. Azt hiszem, ő is kényelmetlenül érezte magát. – Kényelmetlenül? – Sok akadályt kellett legyőznie a barátai és a családja részéről, hogy hozzám jöjjön. A pénzemmel bejutottam az ő világába, de nem biztosította a szükséges társasági fesztelenséget, műveltséget és kapcsolatokat. Diana mindent megtett, hogy megkönnyítse az átmenetet. Rengeteget tanultam tőle. Ő tanított meg öltözködni, és a koktélpartikon vagy fogadásokon illő viselkedésre. De hamar világossá vált mindkettőnk számára, hogy soha nem fogok csodálatos átalakuláson átesni. Grace mosolygott. – Valószínűleg te is világossá tetted, hogy nem áll szándékodban elvesztegetni egy csomó időt arra, hogy megpróbálj másvalakivé válni. Julius szája sarka felkunkorodott. – Nem ment. Igazad van. Azt hiszem, hogy a poszttraumás stressz csak egy újabb adalék volt, ami megerősítette, hogy tévedett velem kapcsolatban. Úgy érezte, ezt nem tudja megbeszélni a barátaival vagy a családjával. De Edward Hastings elég közelről látta a helyzetet, hogy értse, miről van szó. Diana hozzá fordult. És ez jól sült el mindkettőjük számára. – És neked? – Tudomásul kellett vennem, hogy alkalmatlan vagyok a hosszú távú kapcsolatra, de az a meztelen igazság, hogy másrészről megkönnyebbültem. Végre a rögeszmémre koncentrálhattam. – Na, igen. Az üzletre. Az soha nem kérdez vissza. Nem akar megváltoztatni. Nem töpreng azon, ugyan miért késő este mész haza. De a végén rájöttél, amit minden függő megtanul: hogy mindig van a dolognak egy sötét oldala. – Egen. Minél több pénzt csináltam, annál kevesebb örömöm telt a pénzcsinálásban. – Mert hiányzott az életedből az egyensúly. Julius elmosolyodott. – Ez lenne a probléma? – Szerintem az egyensúly mindig probléma. Kétlem, hogy valaha is tökéletes egyensúlyban lehetünk. A trükk az, hogy felismerjük, a dolgok már nagyon rossz irányba tolódnak, és akkor korrigálhatunk. – Ez pont úgy hangzik, mint egy ostoba Witherspoon-szlogen. – Mondták már egyesek, hogy idegesítőnek találják őket – mondta Grace.

– A mulatságos pontosabb lenne. Grace beszívta a levegőt, majd lassan kiengedte, ezúttal már fegyelmezettebben. A légzőgyakorlatok hatottak. – Tudod – mondta a lány –, van egy Witherspoon-jelmondat, ami igen kedvesen jellemzi ezt a helyzetet. – Naná, hogy van. – Julius a lányra nézett. – És hogy szól? – „Nincs igaz definíció a normálisra, mert az élet örökké változik.” – Ez meg mi a fenét akar jelenteni? – kérdezte Julius. – Kutya legyek, ha tudom, de amikor leírtam, úgy gondoltam, a lényegre tör. – Nagyon mély értelmű – mondta Julius. – Köszönöm. Mottónak használtam a szakácskönyvben a Harmónia Zöldségleves receptjéhez. – Elhallgatott. – Az a lényege, hogy nem lehet kétszer pontosan ugyanolyan zöldséglevest főzni. – Értem. – Julius nem mozdult. – Jobban érzed magad? Grace gyorsan elvégzett egy belső ellenőrzést. Minden jelzés zölden világított. – Igen. – Tétovázott. – Köszönöm. A férfi bólintott, és Grace tudta, hogy nincs szükség magyarázatra. – Még régen felállítottam egy szabályt, hogy nem beszélem meg a rémálmaimat vagy a pánikrohamaimat egyetlen fiúmmal sem – mondta. – Micsoda véletlen! – mondta Julius. – Én is pont ilyen szabályt állítottam fel. – Tényleg? – Ugyanaz az elv vezérelt, mint téged az együtt töltött, illetve nem töltött éjszakáról. Megtörtem ezt a szabályt a házasságom kedvéért, és nem lett jó vége. Tanultam a leckéből. A válás után ismét életbe léptettem. Grace mosolygott. – Hamupipőke férfi változatban. Éjfélre otthon kell lenni. – De nincs üvegcipőm. Nem vagyok hajlandó üvegcipőt húzni. – Az üveg lábbeli a múlté – mondta a lány. – Jó tudni. – Julius kinézett a város fényeire. – Összefoglalva a jelen fejleményeket, mindketten megszegtük a szabályunkat. – Igen – hagyta helyben a lány –, megszegtük. Arrébb csúsztatta a kezét a korláton, mígnem hozzáért a férfiéhoz, és most nem rántotta vissza. Julius keze meleg volt, és a férfiból erő és szilárdság sugárzott. Grace ellazult kissé. Egy idő után Julius gyengéden a lányéba kulcsolta az ujjait. – Most már rendben vagy? – kérdezte.

– Igen, azt hiszem. Julius visszavezette a szobába, majd az ágyba. Grace ezúttal mély, álomtalan álomba merült.

Harminchárom – Az exfeleségeden és a volt elnökhelyetteseden gondolkodtam – szólalt meg Grace. – Ne gondolkodj Dianán és Edwardon – mondta Julius. – Én egyáltalán nem akarok gondolni rájuk. – De vannak dolgok, amikről igenis tudomást kell venned. – Figyelj. Grace így tett, és a konyhapult túloldaláról figyelte. Julius éppen tojást tört fel egy tálba. Ügyesen, fél kézzel csinálta. Hozzászokott, hogy magára főzzön, gondolta a lány. Hozzászokott, hogy egyedül él. – Úgy gondolod, hogy nem lehet rendezni a vitát? – kérdezte. – Ami engem illet, nincs olyan, hogy rendezni a vitát. – Julius még egy tojást ütött a tálba. – A dolgok azok, amik. Fogadd el a realitásokat, és lépj tovább. – Ide hallgasson, Mr. Realista, én voltam az, aki konfliktusba keveredett a maga exnejével a női mosdóban tegnap este. Jogom van elmondani, hogy szerintem miről van szó, és magának meg kell hallgatnia. – Miért? – Mert lefekszünk egymással, azért – vágott vissza a lány. – Ez egy viszony. És egy viszonyban az emberek általában szoktak beszélgetni egymással. Julius felhorkant. – Oké, akkor beszélj, de gyorsan, mert mára még más tennivalónk is van. – Tisztában vagyok vele. – Összekulcsolta a karját a pulton, és figyelte, ahogy a férfi felveri a tojást. – Íme, amit Dianáról gondolok. Szerintem bűntudata van. – Azért, mert elhagyott? Ezt kétlem. A fenébe is, megvolt rá az oka. Csak kérdezd meg őt. – Nem azért van bűntudata, mert téged elhagyott – magyarázta türelmesen Grace. – Szerintem úgy véli, helyesen cselekedett – mindkettőtöket kiszabadította egy jóvátehetetlenül tönkrement kapcsolatból. Mi több, megvan az a jó érzése, hogy azelőtt rájött, hogy nem működik a kapcsolatotok, mielőtt gyereketek lett volna.

– Ezt elismerem. – Julius beleöntötte a felvert tojást a forró serpenyőbe. – De akkor miért van bűntudata? – Mert azt hiszi, ő az oka annak, hogy te megpróbálod bedönteni a férje cégét. – Azt leszámítva, hogy én nem akarom bedönteni a Hastingset. – Én pontosan ugyanezt mondtam neki. – Remek. Megtetted, ami tőled telt. – Julius felkapta a lapátkát, és óvatosan a tojásba nyúlt vele. – Most már továbbléphetünk? – Szerintem beszélned kellene Edwarddal. – A továbblépésről? Hidd el, e pillanatban van elég dolga, ha meg akarja menteni a cégét. Nincs ideje a terápiára. – Arra gondoltam, felajánlhatnád a segítségedet a cég megmentésében. Julius úgy nézett rá, mintha a lánynak elment volna az esze. – Ha nem vetted volna észre, most nekem is rengeteg teendőm van. – Igen, tudom, és értékelem is, amit teszel az érdekemben, de úgy gondolom, hogy ez az ügy Edwarddal és Dianával fontos. – Már mondtam neked, hogy nincs semmiféle ügyem velük – ellenkezett Julius. – Azt mondtad, szerinted a problémák belülről fakadnak a Hastings vállalatnál. Lehet, hogy mivel Edward túl közelről nézi, nem látja. Esetleg felajánlhatnád neki a segítségedet. – Nem akarja, hogy segítsek neki, hidd csak el. – Ezt konkrétan tudod, vagy csak feltételezed, hogy visszautasítana? Julius levette a serpenyőt a tűzről. – Szerintem ideje lezárnunk ezt a beszélgetést, és áttérhetnénk egy másik témára. – Melyikre? – A problémádra egy bizonyos zaklatóval. Listát kell írnod a Witherspoon környezetében megforduló személyekről, nem emlékszel? – Már a rendőrségnek megírtam – mondta Grace. – A zsaruk a gyilkost keresik. – Julius kimerte a tojást két tányérra. – Mi pedig a zaklatót keressük. – És ha a kettő ugyanaz a személy? – Az bizonyára leegyszerűsíti a dolgokat – felelte Julius. – Szerintem van kapcsolat a gyilkosság és a zaklatás között, de hogy egy vagy két embert keresünk-e, az még kérdéses. Grace az ujjaival a pulton dobolt. – Nem te vagy az első, aki ezzel az elmélettel rukkol elő – mondta. – Kristy

vetette fel, hogy Nyla és Mr. Tökéletes szövetkezhetett Sprague megölésére. Millicent egyetért vele. – Ez is lehetséges. Grace kinyúlt a vonalas sárga jegyzettömbért és a tollért, amit korábban odakészített a pultra. – Oké, meglátom, ki tudom-e bővíteni a listát. Épp Nyla Witherspoon nevét írta le, amikor csörögni kezdett a telefonja, és a nővére nevét látta a kijelzőn. Megnyomta a fogadás gombot. – Szia, Alison, mi újság? – szólt bele. – Nem tudom – mondta Alison. – Te mondd meg, hugi. Alison hangja túl hűvösen, túl semlegesen csengett. Bizonyára ügyvéd üzemmódba kapcsolt. Grace elsápadt. – Nem értem – mondta. – Valami baj van, Alison? Jól vagy? Ethan és a kis Harry jól vannak? – Mindnyájan jól vagyunk. Te virítasz ott az északnyugati régió minden üzleti és pénzügyi blogjának címlapján ma reggel, a közösségi médiáról már nem is beszélve. – Tessék? – Te voltál Julius Arkwright kísérője a seattle-i üzleti vacsorán és jótékonysági árverésen tegnap este. – Alison hangja egyre emelkedett. – Mindenütt a te képeid vannak, Grace. Épp megcsókol a fél város szeme láttára. Pletykák keringenek, hogy összetűzésbe keveredtél az exével a mosdóban. – Jesszus! Grace Juliusra pillantott. A férfi mellette ült. A szemében megvillanó jókedvből Grace tudta, hogy hallja, amit Alison mond. – Várj egy percet, Alison. Grace felpattant, és átvágtatott az óriási nappalin a csupa üveg ablakhoz. Ebből a távolságból Julius talán nem hallja, mit mond a nővére a telefonban. – Nyugodj meg, Alison – mondta szelíden. – Meséltem neked, hogy Irene meg a férje szervezett nekem egy vakrandit Felhő-tón. Említettem, hogy a férfi neve Julius. – De azt nem mondtad, hogy Julius Arkwright az – csattant fel Alison. – Nem gondoltam, hogy lényeges. Azonkívül nem is kérdezted. – Te jó ég, tudod te, kivel találkozgatsz? Grace Juliusra nézett, aki éppen kávét kortyolgatott, és úgy tett, mint aki oda sem figyel. – Igen, persze hogy tudom, kivel találkozgatok – mondta, lehalkítva a

hangját. – Miért suttogsz? Várjunk! Hol is vagy most pontosan? – Még Seattle-ben. – Fent vagy a lakásában – mondta Alison. – Atyaég! Vele vagy, igaz? – Hagyd abba! Úgy beszélsz, mintha a világvége közeledne. – Már késő – mondta Alison. – Ha lefekszel Julius Arkwrighttal, a világ, amit ismersz, gyökeresen megváltozik. Hallgass rám, kishúgom, mindenféle pletykák keringenek Arkwrightról. – Arra a pletykára gondolsz, hogy tönkre akarja tenni a Hastings családi vállalatot? Igen, én is hallottam. Csakhogy nem igaz. – Hallottam, hogy megvédted Arkwrightot az exnejével szemben. Hajlok rá, hogy egyetértsek veled. Tekintve a hírnevét, úgy sejtem, hogy a Hastings jóval nagyobb bajban lenne, ha Arkwright akarná bedönteni. – Pontosan – mondta Grace. – De – folytatta Alison – ez nem jelenti azt, hogy ne zajlana egy csomó veszélyes dráma Hastings, Arkwright és az exfelesége között. Nem akarhatsz belekeveredni egy háromfrontos háborúba. Hallod, amit mondok? Ez nem olyasmi, amit elrendezhetsz pár hülye jelmondattal meg a pozitív gondolkodással. – Hülye jelmondattal? – Ide figyelj, Grace, az életedről beszélünk! – Alison, értékelem a törődésedet, komolyan, de uralom a helyzetet. Bízz bennem. – Mondta a nyuszika, épp mielőtt megette a farkas. Grace mosolygott. – Piroska és a farkas. – Tessék? – Nem érdekes. Gondolom, nem hallottál róla, hogy Juliust és engem megtámadott két gengszter a mélygarázsban a fogadás után. – Édes istenem! – Alison majdnem elájult. – Komolyan mondod? – Igen, de ne aggódj, Julius is, én is jól vagyunk. Van néhány zúzódásunk, de semmi komolyabb. Azok az önvédelmi gyakorlatok most nagyon jól jöttek. Sajnos az a szép üveg műtárgy, amelyet Julius a jótékonysági aukción vett, darabokra tört. De Julius elfogta az egyik támadót. Reméljük, hogy a zsaruk kiszednek belőle valami információt, aminek alapján elkapják a másik fickót, aki meglépett. – Ezt nem hiszem el! Azt hiszem, le kell dőlnöm egy kicsit, és hideg borogatást tennem a homlokomra. Mi a fenét műveltek?

– Még nem tudom biztosan, de kiderült, hogy Julius egész jó testőr. – Csakugyan? – Alison döbbentnek hangzott. – Tengerészgyalogos. Azután mindenes volt egy építési vállalkozónál, aki a világ különböző tájain csinált beruházásokat. Szóval jó kezekben vagyok. De ne mondd el anyunak, oké? Még ne. Kiborulna. – Én borultam ki. – Nyugis lesz az életem, amint a zsaruk elkapják Sprague Witherspoon gyilkosát. Rövid szünet állt be a vonal túlsó végén. – Van valami előrelépés az ügyben? – kérdezte Alison az ügyvédes hangján. Grace úgy döntött, kissé felturbózza a dolgot. – Bármelyik pillanatban jöhet a nagy áttörés. – Más szóval, nincs új fejlemény. – Figyelj, most mennem kell. – Ígérd meg, hogy óvatos leszel – kérte Alison. – Megígérem. Később beszélünk még. Szeretlek. Szia. Grace bontotta a vonalat, és Juliusra nézett. – A nővérem. Julius kifürkészhetetlen arccal nézett vissza rá. – Aha, rájöttem – mondta. – Annyit kivettem, hogy nem örül a kapcsolatunknak. – Nem lesz baj vele – mondta Grace. – Alison most kissé ki van akadva, mert a médiából tudta meg a híreket, nem pedig tőlem. Teljességgel érthető. És persze elégedetlen, hogy nincs előrehaladás a nyomozásban. – Én is az vagyok – mondta Julius. – De visszatérve a kapcsolatunk témájára… Grace visszament a pulthoz, és leült. – Mi van vele? – Szerinted rendben van? A jelen az egyetlen biztos dolog. Éld a maga teljességében. A lány mosolygott. – Nem lennék itt, ha nem lenne rendben. Julius láthatóan nem volt teljesen elégedett a válasszal, de nem szólt. Inkább a kávéjával foglalkozott. Grace a jegyzettömb és a toll után nyúlt. Megint csörgött a telefon. Ezúttal Juliusé. A férfi a kijelzőre nézett, és fogadta a hívást. – Nem probléma, Eugene. Mondtam, hogy bármikor hívhatsz, ha valami érdekesre bukkansz. Mit találtál?

Grace letette a tollat, és várt. – Köszönöm – mondta Julius. – Igen, ez fontos. Lépj kapcsolatba Nakamura rendőrfőnökkel a Felhő-tói rendőrkapitányságon, és mondd el neki is. Ő koordinálja a dolgot Seattle-vel. Szép munka. Julius letette. – Eugene volt az, az egyik varázsló, akit megkértem, hogy nézzen utána a pénznek. – Igen, emlékszem – mondta Grace. – És mit talált? – Mondtam neked, hogy azt kértem, ássanak mélyebbre Witherspoon pénzügyeiben. Találtak egy érdekes tételt „orvosi költségek” jelzéssel. – Mi ebben a szokatlan? – Az utóbbi néhány hónapban rendszeres, jó pár ezer dolláros átutalás történt Witherspoon privát számlájáról egy New York-i számlára, amelynek a tulajdonosa bizonyos William J. Roper. Eugene azt mondja, nem találja William J. Ropert a számlán megadott címen. – Ennek nincs semmi értelme. Miért fizetett volna Sprague orvosi költségeket New Yorkban? Úgy tudom, nem is volt semmilyen keleti parti kapcsolata. – Grace elhallgatott. – Várj csak! Nem ez Nyla elveszett öröksége? – Nem. Az eltűnt, valószínűleg valami offshore-számlán landolt. Ez sokkal inkább lassú csapolásnak tűnik. – Az mit jelent? – Zsarolás. Grace telefonja felciripelt, e-mail érkezett. A lány megdermedt, mint mindig az utóbbi időben, amikor meghallotta a hangot. Julius is elhallgatott. A telefonra meredtek. Grace felkapta, a kijelzőre nézett, majd megkönnyebbülten sóhajtott. – Millicenttől jött – mondta. – Nem a zaklatótól. – Millicent csillagot kapott a neve mellé a gyanúsítotti listánkon – mondta Julius. Dühösnek látszott. – Mit akar tőled? Grace kinyitotta az e-mailt, és elmosolyodott. – Az élet rövid. Egyél több csokoládét. Julius a szemöldökét ráncolta. – Mi a fenét akar ez jelenteni? – Ez egy vicc volt az irodában, Kristy, Millicent meg közöttem, amikor azzal szórakoztunk, hogy vicces szlogeneket találtunk ki. Ezt Millicent találta ki. Imádja a csokoládét. Julius az órájára nézett. – Reggel nyolc óra van. Miért küld most neked ilyen e-mailt?

– Fogalmam sincs. – Szokása, hogy ilyen leveleket küldözget? – Egyáltalán nem. Ez a szöveg a csokoládéevésről csak egy kis irodai tréfa volt, de Millicent nem az az ember, aki ilyen e-maileket küldözget. – Grace a levélre nézett, majd az órára. – Egy kissé furcsa, nem gondolod? – Hívd fel – mondta Julius. – Tudd meg, miért küldte. A férfi hangjának hűvös élétől Grace megdermedt. – Biztos semmi lényeges – mondta. A telefonra nézett. – De azt el kell ismernem, hogy ez a jópofa levél ilyen korai órában nem jellemző Millicentre. Hacsak… – Hacsak mi? Grace vágott egy grimaszt. – Lefogadom, hogy hallott arról a kis szcénáról a tegnap esti banketten. – Közted és Diana között? Grace megköszörülte a torkát. – Inkább a nagyközönség előtt bemutatott csók ragadhatta meg a figyelmét. Alison azt mondta, képek vannak róla. Julius láthatóan nem találta mókásnak. Nagyon elszánt volt. – Miért küldene neked mókás e-mailt Millicent azért, mert megcsókoltalak azon az istenverte banketten? – Az a gyanúm, hogy… szórakoztatónak találta. Millicent mindig azzal szekál, hogy unalmas a társasági életem. – Nem látom a csokoládéval való kapcsolatot. – Ez női dolog. – Azt mondják, Millicent nagyon jól bánik a pénzzel – mondta Julius. – Mostanában egy rakás pénz eltűnt. Ráadásul a pénzügyi varázslóm felfedezett valamit, ami kísértetiesen hasonlít a zsarolásra. Most pedig ez a Millicent, aki jól bánik a pénzzel, jópofa e-mailt küld neked reggel nyolckor. Hívd fel. Kérdezd meg tőle, mi folyik itt. Grace mély lélegzetet vett. – Rendben. Beütötte Millicent számát, ami egyenesen a hangpostára kapcsolt. – Küldj neki e-mailt – mondta Julius. Grace ránézett. – Te nagyon komolyan gondolod, hogy kapcsolatba lépjek vele. – Tudjuk, hogy most küldte az e-mailt. Vagy a telefonnál van, vagy a számítógépnél. Írj neki. Grace bepötyögte: „Minden oké?” Míg a válaszra várt, ivott egy kis kávét. Minthogy nem jött válasz, megint

hangüzenettel próbálkozott. Aztán SMS-t küldött. „Fontos. Hívj fel, lécci.” Most sem kapott választ. – Tudod, hol lakik? – kérdezte Julius. – Persze. Néha meghívott minket Kristyvel egy koktélra meg filmet nézni. A South Lake Union közelében lakik. Julius felállt. – Menjünk, látogassuk meg. – Most? – Most. – Nem vagyok biztos benne, hogy ez jó ötlet, Julius. Mint az előbb emlékeztettél rá, még kora reggel van. És lehet, hogy Millicent nincs egyedül. És ha ajtót nyit is, mit fogunk mondani neki, miért jöttünk? – Sprague Witherspoon és az eltűnt pénz miatt – felelte Julius. – Van egy rakás kérdésem.

Harmincnégy Az apartmanház az egyik csillogó torony volt, amely mintha az éjszaka nőtt volna ki Seattle South Lake Union nevű részében. A belváros és a tó közötti területen – egykor álmos ipari negyed – most sokemeletes iroda- és apartmanházak, lakóépületek, menő éttermek és butikok sorakoztak. A járdákon nyüzsögtek az ambiciózus értelmiségiek, akik szerettek a munkahelyük közelében lakni. A ruházatuk elég egysíkú volt. Főként farmert viseltek. Még csak fél kilencre járt, de a kávéházak és a büfék tömve voltak. Julius elragadtatottan nézte, amint a környéken mindenki rendkívül céltudatosan mozgott. Olybá tűntek az emberek, mint akik nagy jövőre készülnek. Volt idő, amikor ő is ilyen energikusan és céltudatosan haladt előre, jutott eszébe. De útközben valahol megfakult az izgalom. Az utóbbi időben robotpilótán működött. És akkor jött Grace. Grace, aki mindent megváltoztatott. Figyelte, amint a lány beüti Millicent lakásszámát az apartmanház kapujában. – Drága környék – állapította meg. – Millicent azt mondja, azért szeret itt lakni, mert mindenki annyira elfoglalt a jövője építésével, hogy nincs idejük beleütni az orrukat más dolgába – magyarázta Grace. – Más szóval, őrzi a magánéletét. – Ki nem? Hiába csöngettek, nem vette föl senki a kaputelefont. Julius benézett az üvegajtón. A pult mögött ülő férfi úgy tett, mint aki nem látja, mi történik a bejáratnál. A húszas éveiben járhatott. A számítógépén dolgozott, de Julius úgy vélte, inkább csak játszik. Julius előhúzza a tárcáját, és kivett belőle némi pénzt. Összehajtogatta a bankjegyeket, és a zsebébe csúsztatta. – Csörrenj rá a portásra – mondta. Grace felvonta a szemöldökét. – Meg akarod vesztegetni? – Van jobb ötleted?

– Most, hogy mondod, nincs. Beütötte a porta számát. A srác felnézett, majd felállt, és átvágott az előcsarnokon. Kinyitotta az ajtót. – Segíthetek? – kérdezte úgy, mint aki nemleges válaszra vár. – A barátnőm, Millicent Chartwell a 1205-ös lakásban lakik – mondta Grace. – Próbáltam kapcsolatba lépni vele ma reggel. Nagyon fontos ügyben. Nem veszi fel a telefont, pedig úgy tudom, otthon van. Félek, hogy talán rosszul lett. – Rendkívül aggódunk érte – tódította Julius. A tenyerébe rejtve kivette az összehajtogatott bankjegyeket a zsebéből, és kezet rázott a portással. Amikor elengedte a kezét, a pénz már nem volt nála. A portás szintén aggódni kezdett Millicentért. – Úgy gondolja, hogy Miss Chartwell annyira rosszul van, hogy nem tudja felvenni a telefont? – kérdezte homlokráncolva. – Igen – felelte Grace. – Talán elesett a fürdőszobában. A családja nem itt lakik, nem tudtam senkit felhívni, hogy nézzen utána. A portás láthatóan tétovázott. – Nos, mi minden bérlőtől ragaszkodunk egy aláírt BE-hez. – Mi az a BE? – kérdezte Grace. – Belépési engedély. – A portás a liftek felé indult. – Nekem van felhatalmazásom, hogy bemenjek a lakásokba biztonsági ellenőrzésre. Láttam a kocsiját a garázsban, amikor reggel szolgálatba jöttem, és nem ment ki a szokásos lattéjáért sem. Kinyílt a lift ajtaja. A portás egy szót sem szólt, amikor Grace és Julius követte a liftbe. A tizenegyedik emeleten kiszálltak, és a 1205-ös lakáshoz mentek. A portás többször is erőteljesen bekopogott. – Miss Chartwell? – szólt hangosan. – Itthon van? A barátai keresik. Nagyon aggódnak magáért. – Valami baj van – mondta Grace. – Tudom. Nyissa ki az ajtót. – Vagy hívjuk a rendőrséget – tette hozzá Julius. Már nyúlt is a mobiltelefonjáért. – A francba, ne hívják a zsarukat – mondta a portás látható ijedséggel. – Miss Chartwell tutira dühös lesz. Akárcsak a főnököm. Nem lenne jó, ha zsaruk mászkálnának az épületben. Rossz hírünket keltené. Hagyja a telefont. Kinyitotta az ajtót a mesterkulcsával, és hangosan ismét beszólt: – Miss Chartwell?

Most sem jött válasz. A lakásban természetellenes csend uralkodott. A nappaliból az a szelet, amit Julius a félig nyitott ajtón át látott, inkább mintalakásnak tűnt, mint otthonnak. Az uralkodó fekete és fehér színt itt-ott piros és szürke pettyezte. Az alacsony, fekete kávézóasztalon egy üres martinis pohár állt. Minden nagyon csillogó és modern, de valahogy személytelen, futott át Julius agyán, mintha Millicent az egész szobát egy bútorkatalógusból rendelte volna meg. A saját lakására emlékeztette, bár abban biztos volt, hogy a saját berendezési tárgyai jóval drágább kategóriából származtak. Úgy látta, Millicent nem eresztett gyökeret Seattle-ben. Mintha kész lett volna bármely pillanatban összepakolni és lelépni. – Itt valami baj van – mondta Grace. – Ti maradjatok itt. Én megkeresem. Beviharzott a lakásba, mielőtt a portás tiltakozhatott volna. Julius a bejáratnál állt, és figyelte, ahogy Grace átmegy az üres nappalin, el a konyha mellett, majd eltűnik a rövid folyosón. Pár pillanat múlva hallották a kiáltását. – Hívd a kilenc-tizenegyet! Még él!

Harmincöt – Amikor megláttam az ágyban fekve, azt hittem, meghalt – suttogta Grace. – Olyan mozdulatlan volt. Olyan sápadt. Alig lélegzett. A pulzusát sem tudtam kitapintani. Juliusszal és a portással a folyosón álltak a lakás mellett, és figyelték, amint a mentősök begurítják a hordágyat a liftbe. A közeli lakásokból több lakó is előbújt, és ünnepélyesen figyelték a jelenetet. Millicent eszméletlen volt. Az arcát oxigénmaszk fedte. – Hallottam, hogy az egyik mentős a Harborview-ból beszél valakivel – mondta halkan a portás. – Így elsőre túladagolásnak tűnik. Ember, nem hittem volna róla, hogy ez a típus. Egyetértő mormogás hallatszott néhány lakó felől. Grace a fejét rázta, és összefonta a karját. – Én sem gondoltam volna. Képtelen vagyok elhinni. Julius a portásra nézett. – Mennyire ismerte Miss Chartwellt? A portás vállat vont. – A kedvesebb lakók közé tartozott. Barátságos volt. Mindig rendes borravalót adott. De nem mondhatnám, hogy személyes kapcsolatban voltunk. A mentőautó szirénája felvijjogott, majd beleveszett az utca forgalmába. A folyosón kis csoportba összegyűlt emberek visszatértek a lakásukba. – Jobb lesz, ha felhívom a főnökömet – mondta a portás. Elővette a telefonját. – Nagyon remélem, hogy nem lesz dühös. – Az ég szerelmére – mondta Grace most segített megmenteni Millicentet! Ha túléli, az azért lesz, mert maga biztonsági ellenőrzést, vagy hogy a csudába hívják, végzett. A portás kissé felderült, majd néhány lépésnyit arrébb ment, hogy telefonáljon. A harminc-egynéhány éves nő a Millicentével szomszédos lakásból a fejét csóválta. – Azon tűnődöm, talán a miatt a férfi miatt volt levert, akit tegnap este hazahozott. Grace megperdült. – Milyen férfi? – Nem tudom, ki volt az, de szerintem házas. Körülbelül kilenc körül jött,

vagy így valahogy. Nem ő volt az első szerzemény, akit a szomszédasszony hazahozott egy bárból, de annyit azért mondhatok, hogy nevetve megjegyezte, hogy ez a pasas más. Nagyon izgatott volt, mintha a pasi különleges lett volna. Julius visszanézett a lakásba. – Mikor ment el a férfi? – Nem tudom. Úgy fél tizenegy körül lehetett, mert épp készültem lefeküdni. Bár nem sokkal később visszajött. Grace a homlokát ráncolta. – Hogyhogy? – Azt hiszem, később hallottam valakit a folyosón. Nyílt, majd csukódott az ajtó. Gondoltam, ugyanaz az ember. De lehet, hogy egy másik ismerős. Ki tudja? – Meddig maradt a második látogató? – kérdezte Julius. – Nem tudom – felelte az asszony. – Én közben elaludtam. – Van éjszakai portaszolgálat? – kérdezte Julius. – Nincs. Csak nappali – mondta a szomszédasszony. – Akkor Millicentnek kellett beengednie a második látogatót – mondta Julius. – Tudta, ki az. – Biztosan – mondta a nő, megvonva a vállát. – De, mint mondtam, gyakran hozott fel pasikat. Grace a lakáshoz ment, és megállt a küszöbön. Onnan láthatta az asztalon álló üres martinis poharat. Ismernie kellett a pasast. Biztosra ment. – Azt hiszem, bent hagytam a hálószobában a telefonomat – mondta kissé felemelve a hangját, hogy a folyosón tébláboló két-három ember is hallja. – Bemegyek érte. Mindjárt jövök. Julius éles pillantást vetett rá. – Veled megyek. Grace bement a lakásba, majd Juliushoz fordult. – Mi van? – kérdezte halkan. – Nem láttam nyomát laptopnak – felelte a férfi. – Kevés olyan embert ismerek, akinek nincs számítógépe. – Igen, persze hogy Millicentnek is volt. – Még egyszer körülnézek. Julius eltűnt a hálószobában. Grace a kis konyhába ment. Rémület söpört át rajta. Nem, nem csak képzelte. Az üveg ott állt a pulton. A szeme sarkából már akkor is látta, amikor besietett Millicent hálószobájába, de akkor nem volt ideje közelebbről megnézni. De most tisztán látta. Nem tévedett a címkét illetően. Meghűlt a vér az ereiben. – A francba – mormogta.

Julius jelent meg a háta mögött. – Nem láttam számítógépet – mondta. Hirtelen bennszakadt a szó, amikor észrevette az üveget. – Ugyanaz a vodkamárka, mint amit a zaklató a frizsideredben hagyott – mondta zordan. – Ugyanaz a márka, mint amit Sprague hálószobájában találtam. – A pulton álló palack felé intett. – Millicent vodka-martinit iszik, de nem ez a kedvenc márkája. Akárki zaklat is engem, tegnap éjjel megpróbálta megölni Millicentet.

Harminchat – Hogy pontosan értsem – kérdezte Devlin azt akarod, hogy nyissak meg egy rég lezárt gyilkossági ügyet? – Nem kell megnyitnod, szó sincs róla – mondta Julius. – A Tragergyilkosság megoldott ügy. Mi a kapcsolatot keressük, amely összeköti azt az ügyet a Witherspoon-gyilkossággal és Millicent Chartwell túladagolásával. – Egy kapcsolat nyilvánvaló – tette hozzá Grace határozottan. – Én vagyok az. – Igen, te vagy az – hagyta helyben Devlin. Egy pillanatra elgondolkodott. – Érdekes. Irene figyelmeztető pillantást vetett rá. – Csak megjegyeztem – mondta Devlin. Négyesben ültek Grace konyhájában. Eleredt az eső, miközben visszaautóztak Felhő-tóra. A szitálás azóta sem maradt abba. Az asztalon két nagy pizzás doboz mellett két üveg sör és két pohár fehérbor állt. Irene bocsánatkérőn nézett Grace-re. – Igazad volt. Én találtam ki, hogy Devlin kérje meg Juliust, puhatolózzon nálad azon az estén, amikor nálunk vacsoráztatok. Devlin kissé kínosan érezte magát. – Drágám, most próbáltam elmagyarázni… – Nem érdekes – vágott közbe Grace, és acélos mosollyal nézett a két férfira. – Régi história. Ami történt, megtörtént. Fátylat rá. Az ideillő Witherspoon-szlogen az lehetne, hogy „Ne hagyd, hogy a régi viharfelhők eltakarják a napot”. Julius és Devlin amolyan férfiak egymás közt pillantást váltott. – Más szóval – mondta Julius –, soha nem fogja hagyni, hogy elfelejtsem, hogy az első randink egy piszkos fedett akció volt. Devlin felkapta a sörét, és az üveg felett Grace-re nézett. – De kész vagy fátylat borítani a múltra, igaz? – Teljes mértékben – felelte Grace. Újabb túlságosan ragyogó mosolyt vetett rá. – De, a jelen körülmények között, tartozol nekem, egyetértesz?

– Hah – mondta Irene. – Naná, hogy tartozik neked. És nekem is. – Igazatok van, mindkettőtöknek tartozom – mondta Devlin. Lenyúlt egy kis táskáért, és előhúzott belőle egy laptopot. – Miután Julius ma felhívott, elővettem a Trager-gyilkosság aktáját. A vodka márkáját nem tüntetik fel a bizonyítékjegyzékben, de van fotó az üvegről. Grace visszatartotta a lélegzetét. – Ugyanaz a márka, mint az a három üveg, amibe mostanában belebotlottam? – Azt hiszem – felelte Devlin. – Kissé nehéz elolvasni a címkét. – Tétovázott. – A helyszíni fotók… felkavarók lehetnek. Biztos vagy benne, hogy meg akarod nézni őket? Trager vérbe borult arcának képei sorjáztak Grace agyában. Nagyot nyelt. – Egyedül a vodkásüvegről készült fotót akarom látni – mondta. – Biztosra akarok menni. Devlin bólintott. – Rendben. Csak az üvegről. Felesleges megnézned a holttestek képeit. – Köszönöm – mondta Grace. Devlin lenyomott még néhány billentyűt, majd a lány felé fordította a képernyőt. Grace azt hitte, fel van készülve a látványra, de tévedett. A csonka vodkásüveg képe a rászáradt vércseppekkel iszonyú sokként érte. Megölt egy embert ezzel a szörnyű fegyverrel. – Jóságos ég – suttogta. Devlin keményen nézett rá. – Megmentetted egy gyerek és a magad életét. Ezt ne felejtsd el. – Képtelen vagyok – mondta Grace. Julius az asztal alatt megfogta ökölbe szorított kezét. Irene merőn nézte. – Jól vagy? Grace mély lélegzetet vett, majd lassan kifújta. – Igen. – Nos? – figyelmeztette Devlin. – Igen – felelte Grace. – Ez ugyanaz a márka, mint amit Sprague hálószobájában és Millicent konyhájában láttam. Ugyanaz a márka, mint amit a zaklató a hűtőszekrényemben hagyott. – Igaza van – szólt Julius is. – Ugyanaz a zöld-arany címke. – Devlinre nézett. – Szó sem lehet véletlenről, Dev. – Egyetértek – mondta Devlin. – De, mint tudjátok, a seattle-i rendőrség még mindig meg van győződve róla, hogy Millicent Chartwell öngyilkosságot próbált elkövetni, vagy véletlenül túladagolta magát. Nem találtak bűntényre utaló bizonyítékot, és Millicent még mindig öntudatlan, így nem lehet

kihallgatni. – Valaki megpróbálta megölni – suttogta Grace. – Tudom, hogy így van. – Találnunk kell valami mást – vetette közbe Julius. – Nincs más, amin elindulhatnánk, csak az üveg – folytatta Devlin. – Más és más az elkövetés módja a két gyilkosságnál és a Millicent elleni gyilkossági kísérletnél. Mrs. Tragert agyonverték. Witherspoont lelőtték. Millicent esetét túladagolásnak próbálták beállítani. Irene Grace arcát tanulmányozta. – Azt mondtad, ma reggel e-mailt kaptál Millicenttől, de a rendőrség szerint már órákkal azelőtt eszméletlen lehetett, hogy odaértél a lakására, igaz? – Igen – felelte Grace. – Amikor a rendőrökkel beszéltem, elmondtam, hogy az e-mail nem volt jellemző rá, de az volt a véleményük, hogy Millicent így próbált elbúcsúzni tőlem. Nincs közeli családtagja, és komoly kapcsolata sincs. Ó, a fenébe. Hogy lehetek biztos benne? Egyáltalán nem ismertem olyan jól. – Ha már szóba kerültek a kapcsolatai – szólalt meg Julius –, az egyik szomszédasszony szerint Millicentnek tegnap este férfi látogatója volt. Sőt talán kettő is. Vagy egy, aki később – egy óra múlva – visszatért. – Már mondtam, hogy Millicentnek nem voltak aggályai, hogy felszedjen valakit a bárban – folytatta Grace. – Szerette az egyéjszakás kalandokat, de nem volt hülye. Mindnyájan rámeredtek. A férfiak nem szóltak egy szót sem. Irene megköszörülte a torkát. – Néhányan azt mondanák, hogy az egyéjszakás kaland egyenlő a hülyeséggel – jegyezte meg. – Talán Millicent rossz pasast vitt fel magához, aki elment, de később visszatért, és megölte. – Ez nem magyarázná meg a vodkásüveget – mutatott rá Julius. Felkapta a sörét. – Huh. Mindhárman ránéztek. – Mi van? – kérdezte Devlin. – A Trager-gyilkosság egyértelműen családon belüli erőszak volt – magyarázta Julius. – A Witherspoon-gyilkosságról és a Millicent elleni gyilkossági kísérletről azt feltételezzük, hogy a pénz motiválta. De csak egyetlen ok van, miért hagyta valaki a vodkásüvegeket a tetthelyen. – Tehát én – mondta Grace. – Igen, ez a lehetőség nem kerülte el a figyelmemet. Ha a zsaruk egyáltalán felfigyelnek rá… – Elhallgatott, és Devlinre nézett. – Uh…

Devlin humortalanul rámosolygott. – Rendben. Én zsaru vagyok. – Igen – mondta a lány nagyon udvariasan. – Tudom. – És, akár hiszed, akár nem, a barátod is – tette hozzá. – Abszolúte – mondta Irene. Grace halovány mosollyal Devlinre nézett. – Ühüm. Rendben. Köszönöm. – A mindenit, hölgyem, maga aztán tudja, hogyan kell haragot tartani – mondta Devlin. – Én sosem tartok haragot – biztosította Grace. – Az felborítja a belső egyensúlyt. – Jó tudni – mondta Devlin. Derű csillogott a szemében. Julius most a barátjára irányította a figyelmét. – A Felhő-tói rendőrségen kívül ki férhet még hozzá a Trager-gyilkosság aktájához? Devlin a fejét rázta. – Erről nem tudok biztosat mondani. Évekkel ezelőtt történt. Még az én időm előtt. De bárki, aki beleásta magát a jelentésekbe, megtalálhatta a részleteket az üvegről. Bár alaposan utána kellett néznie. Mint mondtam, az üveg bekerült a bizonyítékok közé, de a címkét nyilvánvalóan nem tartották döntő fontosságúnak. Legalábbis nincs róla feljegyzés. – A monitoron látható kép felé intett. – Nézd meg. Alig lehet kivenni a… Elharapta a mondatot. De Grace hallotta a fejében. Alig lehet kivenni a vérfoltok miatt. – Mint Devlin mondta az imént, akkor még nem itt dolgozott – szólt közbe gyorsan Irene. – Persze itt nagy port vert fel az ügy. A városban mindenki tudott a gyilkosságról, és hogy Grace egy törött italosüveggel védekezett. Akárhogy is, én nagyon kétlem, hogy a rendőrségen kívül bárki más tudta volna, milyen márka volt. Én biztosan nem emlékszem rá, pedig nagyon odafigyeltem, elvégre majdnem megölték a legjobb barátnőmet. – Tehát valaki kikereste az ügy részleteit – mondta Julius. Hátradőlt a székén, és kinyújtotta a lábát az asztal alatt. – Láthatóan számtalan részlet van itt. – A két gazfickó, aki megtámadott benneteket a garázsban… – mondta Devlin. – Az mi volt? – Véletlen lehetett – találgatott Irene. – Nem – mondta Julius. – Nem volt véletlen. – Valaki megpróbált elriasztani téged, Julius – fordult Grace hirtelen a férfi felé. – Megpróbáltak elriasztani tőlem. Kórházba akartak juttatni, vagy talán még rosszabbat… Túl közel vagy hozzám. Mondhatni, a testőröm vagy. Mindnyájan rámeredtek.

– Igaza van – mondta Devlin. – Valaki ki akar iktatni téged a képből, Julius. Ez az egyetlen észszerű magyarázat. Tudom, hogy továbbra is Grace-szel maradsz, de megerősítem a járőröket az elkövetkező néhány éjszakán. – Köszönöm – mondta Julius.

Harminchét Grace érezte, hogy nem sokkal hajnal előtt Julius kiszáll az ágyból. Amikor megfordította a fejét a párnán, látta, hogy a férfi az ablaknál áll, és kibámul a tóra. Grace félrelökte a takarót, felkelt, és odament hozzá. – Valamit forralsz – mondta. Nem kérdés volt. Lélekben felkészült arra, ami következik. – Azt mondanám, hogy most épp stratégiát dolgozol ki. Julius átkarolta a vállát, és közelebb vonta magához. – Utálom, hogy ezt kérdezem – kezdte –, de eljönnél velem a tetthelyre a Felhő-tó Fogadóba? – Valahogy tudtam, hogy ezt fogod mondani, hogy nézzük meg a helyet, ahol ez az egész történt. – Ne haragudj – mondta a férfi. – De úgy vélem, ezt meg kell tennem. – Oké – mondta Grace. – Hajlandó vagyok elmenni veled, de kétlem, hogy ennyi idő után bármit is találnánk. Mondtam, hogy évek óta elhagyatottan áll. Azóta, hogy a kölykök ott buliztak, meg a csavargók ott táboroztak, ha maradt is ott valami bizonyíték, azóta már biztosan eltűnt. – Csak a saját szememmel akarom látni. Rá akarok jönni, mi hiányzik. – Rendben van – mondta a lány. – Hamarosan felkel a nap. Menjünk ma reggel. Julius szorosan ölelte. – Gyűlölöm, hogy ilyesminek teszlek ki – mondta. – Tudom, hogy nem lesz könnyű. – Nem lehet rosszabb, mint azon töprengeni, miért öl meg, vagy próbál megölni valaki olyanokat, akiket ismerek, és miért hagy vodkásüveget a helyszíneken. – Akkor reggel elmegyünk a fogadóba. – Oké. – Grace kinézett az ablakon. Közeledett a hajnal, ám a nappali fényre még várni kellett. De nem számított, mert tudta, úgysem lesz képes visszaaludni, különösen annak tudatában, hogy minek néz elébe. – Nincs sok értelme visszafeküdni. Megyek zuhanyozni, és felöltözöm. – Jó terv. – Julius a két tenyerébe vette a lány arcát. – De nekem jobb ötletem van.

A csókja perzselőn csábító, fájdalmasan sürgető volt. Grace a férfi nyaka köré fonta a karját, beleolvadt az ölelésébe. Julius felkapta, átvitte a hálószobába, és az ágyra fektette. Felegyenesedett annyira, hogy levegye az alsóját, majd a lány mellé bújt. Fölé hajolt, karjának kalickájába zárta. Ajka végigsimított a lányén. Édes forróság kélt Grace bensejében. Ujjai a férfi arcán kalandoztak. Julius elfordította kissé a fejét, és belecsókolt a tenyerébe. – Julius… – suttogta a lány. Érezte, amint a férfi fogai lágyan végigsiklanak a nyakán, majd ajka felfedezőútra indul lefelé a testén, hosszasan időzve itt-ott. Mire a szája a mellét érintette, Grace már vonaglott a súlya alatt. Amikor a hasára ért, a lány körmei a vállába vájtak. – Julius. Grace kis híján felsikoltott, amikor a férfi nyelve elérte az ölét, de amint rátalált a feszes kis bimbóra, nem bírta visszafojtani a kiáltást. Megadta magát a szikrázó tűznek. Mielőtt a csúcsra érhetett volna, Julius a hátára gördült, és magára húzta. És a férfi mély, rekedt morgása hamarosan visszhangot vert a szobában.

Harmincnyolc – Ez a hely annak idején mágnesként vonzotta a tiniket – mondta Grace. – De később már nem annyira. A helyi kölykök más helyeket kerestek a bulizásra. Az ösvényen álltak a régi szanatórium előtt. Julius egy kis szerszámos ládát tartott a kezében. Grace-t meglepte, hogy milyen nyugodtnak érzi magát. Elszánt volt és határozott. Persze fennállt a lehetőség, hogy pánikroham kíséretében rátör a klausztrofóbia, amikor belépnek a bedeszkázott épületbe. De mostanra Julius elképzelése, hogy választ kaphat néhány kérdésre, ha visszatérnek a helyszínre, megacélozta Grace-t az elhatározásában. Nem volna jó Juliusnak, ha egyedül menne be, mondta magában. Szüksége van rá, hogy láttassa vele, mi történt. Ezt megteheti neki. Elállt az eső, de a fákról még csöpögött a víz, és a tó felszíne visszatükrözte az acélszürke eget. Újabb vihar közeledett. – Már látom, miért akarták a sorozatos tulajdonosok fogadóvá alakítani. – Julius a düledező homlokzatot tanulmányozta. – Jó a csontozata, ahogy mondani szokás. Klasszikus viktoriánus építészet. – Abból az időből való, amikor az emberek hittek benne, hogy a mentális betegek számára épült kórház a kúra része lehet – magyarázta Grace. – Az volt az elmélet, hogy a magas ablakok, a magas mennyezet és a megnyugtató táj felemeli a lelket, és megnyugtatja az idegeket. – Elméletnek nem rossz. De talán olyan helyre kellett volna építeni, ahol több napfényt kap. – Igen – mondta a lány. – Nagyon sötét van a tónak ebben a végében a sok fa meg a domboldal miatt. – A férfira nézett. – Hogy akarod csinálni? Julius röviden fontolóra vette a kérdést. – Mi késztetett rá aznap, hogy bemenj? – A szimpla kamaszos kíváncsiság. Aznap délután Irene-hoz indultam. A tó menti ösvényen mentem, mint mindig. Amikor ideértem, megálltam, hogy körülnézzek odabent. – Mindig ezt csináltad? – Nem mindig álltam itt meg – mondta Grace. – De akkor épp azt pletykálták, hogy pár menő srác bulizott itt azon a héten. Állítólag szex meg

drogok is voltak. Örök téma volt, hogy melyik menő csaj melyik menő sráccal feküdt le. Úgy gondoltam, körülnézek, hátha hagytak valami nyomot maguk után. Amikor megláttam, hogy az egyik oldalajtóról leszedték a fatáblát, tudtam, hogy valamire rábukkantam. Úgyhogy bementem. – Melyik ajtón? – Azon ott. – A bedeszkázott ajtóra mutatott. – Újra bedeszkázták. – Menjünk. Julius elindult az épület mellett. Amikor odaértek az ajtóhoz, megállt, és letette a szerszámos ládát. Grace figyelte, amint kinyitja, és kivesz belőle egy feszítővasat. Nem tartott sokáig leszedni a fatáblát, amit félrerakott. Grace odament a férfi mellé. Benéztek a homályba borult nagy helyiségbe, ami egykor a konyha volt. Az ajtó rozsdás zsanérokon lógott. Az egykori berendezés az évek során eltűnt. A falak megkoptak. Julius elővett két zseblámpát a szerszámos ládából. Az egyiket Grace-nek adta. – Készen állsz? – kérdezte. Milyen komoly és aggódó, futott át Grace agyán. De látta rajta azt is, hogy nem azt várja tőle, hogy összeomoljon. A tudat, hogy a férfi bízik a bátorságában, csak megerősítette elszántságában. – Igen – felelte. Felkapcsolta az elemlámpát, és belépett a konyhába. – Rendben. Bejöttél ide, hogy lásd, találsz-e valami nyomot a buliból – mondta Julius. – Meséld el, mi történt azután. – Átmentem a konyhán, majd ki a folyosóra. Emlékszem, hogy visszhangoztak a lépteim. Végigjárta az utat, mint azon a napon. A baljós emlékektől és a régi rémálmoktól libabőrös lett, de nem állt meg. Julius szorosan a nyomában ment. A pinceajtó zárva volt. Grace megállt előtte. – Tompa dobogást hallottam – mondta. – Folytasd – mondta Julius. – Volt valami sürgető abban a dobogásban, valami rémisztő. Kinyitottam az ajtót. – Nem volt bezárva? – Nem, szerintem Trager nem tudta bezárni. De nem hiszem, hogy aggódott volna, hogy valaki lemegy ide. Tudta, hogy Mark nem szökhet meg, mert a

kezét-lábát megkötözte. A száját is beragasztotta. Nem akartam hinni a szememnek, amikor a szegény gyereket megláttam a lépcső aljában. Azt hittem, hogy valamelyik hülye csinálta vele. – Hogyan hívta fel magára a figyelmedet? – Hallotta, hogy bejöttem a házba. Nem tudott segítségért kiabálni, de egy faládát rugdosott, ami ott volt a földön. Addig rugdosta, amíg ki nem nyitottam az ajtót. – Okos kissrác. – Igen. Később elmondta, hogy azért csapott zajt, mert felismerte, hogy azok nem Trager léptei voltak. – Ismerted Markot? – Nem. A családja a város másik felében lakott, Tragerék szomszédságában, mint kiderült. – Menjünk le, és nézzük meg – mondta Julius. Meg tudom tenni, gondolta Grace. Felkapcsolta az elemlámpáját, és elindult lefelé a lépcsőn. Amikor leért, megtorpant, és körülnézett. – Először észre sem vettem a holttestet. Kiszabadítottam Markot, és ő sírni kezdett. Belém kapaszkodott, és nem engedett el. Még mindig azt gondoltam, hogy ezt egy helyi hülyegyerek csinálta. De Mark egyre azt hajtogatta, hogy „Mrs. Trager megsebesült, Mrs. Trager megsebesült”. Láttam valamit, amit hálózsáknak hittem. Mint kiderült, Mrs. Trager holtteste volt műanyag fóliába beburkolva. – Mark megértette, hogy Trager megölte Mrs. Tragert? – Nem teljesen. Azt mondta, Mr. Trager bántotta Mrs. Tragert, aki most alszik, és nem fog felébredni. Akkoriban nem sokat tudtam a családon belüli erőszakról. Ismertem a kifejezést, de nem tudtam, mit takar. Hál’ istennek soha nem volt részem benne. – Hol volt a holttest? – kérdezte Julius. A halk, de határozott hang segített Grace-nek összpontosítani. – Amott. – Lassú léptekkel beljebb ment, majd megállt, hogy felidézze. – Amikor közelebb mentem, megláttam Mrs. Trager arcát a többrétegnyi fólia alatt. Nyitva volt a szeme. Soha nem felejtem el a látványt. Végül ráeszméltem, hogy egy gyilkosság helyszínére bukkantam. Elkezdtem magyarázni Marknak, hogy ki kell jutnunk a házból, és segítséget kell kérnünk. És akkor meghallottuk. Julius a homályba irányította a zseblámpája fényét. – Mit hallottatok?

– Egy kisteher motorjának a zúgását az elülső udvarról. Mondtam Marknak, hogy ez jó jel. Azt jelenti, hogy egy felnőtt jött, aki segíthet nekünk. De Mark megbénult a rémülettől. Felismerte a kisteher hangját, tudod. – Mi történt ezután? – Azt mondta, Mr. Trager visszatért, és mindkettőnket bántani fog, ahogy Mrs. Tragert. Azt hiszem, akkor már sírni sem tudott. Úgy érezte, egy szörnyeteg jött érte. Mit lehet tenni egy szörnyeteggel szemben? – Hol volt a vodkásüveg? – kérdezte Julius. – A holttest mellett. Felkaptam, mert semmi más nem volt a közelben, amit fegyverként használhattam. – Hová bújtatok a fiúval? – Amoda, a lépcső alá. Grace átvágott a poros betonpadlón a lépcső alatti homályos zugba. – Mondtam Marknak, hogy majd rohanjon el, de egyelőre csendben kell maradnia. Azt mondtam, hogy amikor elkiáltom magam, hogy „fuss”, akkor rohanjon fel a lépcsőn, amilyen gyorsan csak bír, ki a házból minél messzebb, amíg nem talál egy felnőttet. – És ezt tette? – Igen. Annyira rémült volt, hogy abban a pillanatban szerintem bármelyik felnőttnek engedelmeskedett volna. Tragernek beletelt pár másodpercbe, míg észrevette, hogy Mark nincs ott, ahol hagyta. Trager nyilván azt feltételezte, hogy elbújt valamelyik sarokban, és az elemlámpájával végigpásztázott a helyiségen. Én kirántottam Markot a lépcső alól, és rászóltam, hogy fusson. Ő felrohant a lépcsőn. Próbáltam követni, de Trager megragadta a dzsekimet. Nekicsaptam az üveget a korlátnak, és a törött üveggel Trager arcába vágtam. – Ügyes kislány – mondta Julius csendesen. – Hirtelen mindenütt vér volt. Olyan volt, mint valami véreső. Julius most nem szólt, de egészen közel húzódott a lányhoz. A karját a válla köré fonta. Lélegezz! Grace megacélozta magát. – Amikor megvágtam, Trager felüvöltött. Elengedte a dzsekimet, és hátrazuhant. Én felrohantam a lépcsőn. Mire felértem, Mark már a tóparti ösvényen futott. Utolértem. A legközelebbi ház üres volt. Akkoriban ott nyaralók álltak, és ez télen történt. Anyu és a nővérem nem volt otthon aznap, de Mrs. Gilroy igen. – Ő hívta ki a rendőrséget? – Igen. Bezárt minden ajtót, hogy megvédjen minket Mr. Tragertől, ha

esetleg utánunk jönne. Aztán elővette a nagy sövénynyíró ollóját a kamrából. De Trager nem jött utánunk. Mert holtan feküdt a pincelépcső tövében. – Szívességet tettél a világnak, Grace. De persze mindig meg kell fizetni az árát az ilyesminek. – Igen. Julius elvette a kezét a lány válláról, és lassan körbejárta a pincét. A zseblámpája fénycsóvája ide-oda siklott a módszeres keresés közben. – Nincs benne logika, ha a jelenből nézzük – mondta. – A múlt felől kell megközelítenünk. – Hogyan? Julius egy hosszú pillanatig hallgatott. – Azt mondtad, hogy aznap Mrs. Trager vigyázott a szomszéd kisfiúra. – Így volt. Szegény kiskölyök rossz helyen volt rossz időben. Mint Devlin mondta, a rendőrség szerint Trager vízbe akarta fojtani Markot, hogy azt higgyék, a halála csak egy újabb vízbefúlásos baleset. – És mi van a családdal? – kérdezte Julius. – Ramshaw-ékkal? Nem sokat tudok róluk. Röviddel az eset után Kaliforniába költöztek. Anyu azt mondta, úgy érezték, el kell vinniük Markot abból a városból, ahol elrabolták. Biztos vagyok benne, hogy az évek során neki is voltak rémálmai. – Nem a Ramshaw családra gondoltam – mondta Julius. – Hanem Tragerékre. Volt gyerekük? – Nem volt – felelte Grace. Aztán egy szívdobbanásnyi szünetet tartott, mert eszébe jutott pár dolog, amit annak idején hallott. – De Tragernek volt egy korábbi házassága. Emlékszem, amikor anyu Billingsszel beszélt. Ő volt akkoriban a rendőrfőnök. Kihallgattam, amikor azt mondta, hogy Tragernek már volt családi erőszakos esete, és az első felesége elvált tőle. Miért? – Még nem tudom biztosan. Csak kapcsolatot keresek. Grace megeresztett egy halovány mosolyt. – Úgy, ahogy a befektetéseidet elemzed? – Úgy valahogy. Az a trükkje, hogy a homályban meghúzódó dolgokat kell nézni. – Tudod, van egy Witherspoon-szlogen, amely jól összefoglalja, hogyan közelítesz a probléma megoldásához. – Mi lenne az? – kérdezte Julius. – „Áss mélyre. A fontos dolgok mindig a felszín alatt rejtőznek.” – Azt hiszem, felveszem a szabályaim közé.

– A „Nem bízhatsz senkiben” és a „Mindenkinek van egy titkos terve” mellé. – Amikor a megélhetésről van szó, az egyszerűségben hiszek – mondta Julius. – Bárhogy legyen is. – Ne mondd, hogy ez egy Witherspoon-jelmondat. – Olykor ez az egyetlen adekvát válasz egy helyzetre – mondta Grace.

Harminckilenc – Ralph Tragernek két gyereke volt az előző házasságából, egy fiú és egy lány – mondta Grace. Az információt tanulmányozta, amelyeket a számítógépén kikeresett. – A nevük Randal és Crystal. Az első feleség nem ment újra férjhez, de egy időben sok férfit fogyasztott. – Lefogadom, hogy ebből semmi jó nem sült ki – mondta Julius. – Úgy tűnik, nagyon rossz ízlése volt a férfiakat illetően. Két barátja drogterjesztésből élt, egyet a lánya molesztálásáért lecsuktak. – Grace visszaült a székére. – Hányszor hallottuk ezt a szomorú történetet? Julius felkapta a kávéskannát, és az asztalhoz vitte. – Mi történt a gyerekekkel? – Lássuk csak. – Grace előrehajolt, és lejjebb görgetett. – Úgy fest, hogy az egykori Mrs. Trager és a lánya, Crystal autóbalesetben meghalt. Randal, a fiú állami gondozásba került, számtalan otthonban megfordult, aztán néhány éve eltűnt. – Valószínűleg úgy döntött, még mindig jobb az utcán élni. Még valami? Grace további adatokat keresett. – Randal időszakos munkákat vállalt, többnyire számítógéppel és programozással kapcsolatosakat. Úgy tűnik, van érzéke az ilyesmihez. Julius kinézett a tóra. – Folytasd. Grace lejjebb ment az oldalon. – Rossz véget ért. Letartóztatták csalásért, hat hónapot kapott, majd próbaidőre bocsátották. Csónakbalesetben halt meg nem sokkal azután, hogy szabadult. – Tehát úgy látszik, a Trager család minden tagja meghalt. – Igen. – Grace felkapta a bögréjét. – Micsoda tragikus forgatókönyv! Julius hátradőlt a székén, és ivott egy korty kávét. – És egyben nagyon megfelelő forgatókönyv. Grace rámeredt a bögre pereme felett. – Visszatérünk a „nem bízhatsz senkiben”-hez? – Bizony – mondta Julius. – Az újabb bizonyítékok fényében újra kell értékelnünk mindazt, amit tudunk a mi kis drámánk szereplőiről. – Mit kell újraértékelnünk? Már minden érintettet ellenőriztünk.

– De most ugyanezt megtesszük egy másik perspektívából – mondta Julius. – Van egy helyzetünk, amiben csalás szerepel, és a sztorink legalább egy szereplője emiatt ült. – Igen, jó pár évvel ezelőtt, de Randal Trager meghalt, miután kijött a sittről. – Lehetséges. – Devlinnek igaza van, te tényleg úgy gondolkodsz, mint egy zsaru. Lehet, hogy pályát tévesztettél. – Nem szeretem a fegyvereket – mondta Julius. – Oké, ez problémát jelentett volna számodra, ha a bűnüldözésben akartál volna elhelyezkedni. Csörgött a telefon. Ezúttal Juliusé. Ránézett a kijelzőre, és fogadta a hívást. – Mid van számomra, Eugene? – szólt bele. Néhány percig figyelmesen hallgatott. – Ez megmagyaráz néhány dolgot – mondta. – A pályafutását is beleértve. Kösz, Eugene. Tényleg remek munkát végeztél. Igen, majd beszámolok, mi sült ki belőle. Nem, ne menj át az FBI-hoz dolgozni. Nem fizetnek olyan jól, mint az Arkwright Befektetés. Julius kinyomta a telefont, és Grace-re nézett. – Nos? – sürgette a lány. – Úgy tűnik, Sprague Witherspoonnak volt egy múltbéli titka, amit megpróbált jó mélyre eltemetni. Ez megmagyarázza a zsarolást. Grace szíve kihagyott egy ütemet. – Jaj, ne. Kérlek, nehogy azt mondd, hogy Sprague bűnöző volt. – Annak idején csalásért ült. – Francba. – Grace lehunyta a szemét. – Én tényleg nagyra tartottam, tudod. – Tudom – mondta szelíden Julius. A lány felnézett. – Lefogadom, hogy miután kijött a börtönből, újrateremtette magát, és elkötelezetten igyekezett segíteni az embereknek, hogy új életet kezdjenek. Ha belegondolsz, ez nagyon inspiráló történet. – Ez határozottan a tények egyik lehetséges értelmezése – mondta Julius. Grace összevonta a szemöldökét. – Ez az én értelmezésem mindaddig, amíg be nem bizonyosodik valami más. – Van egy kicsiny lehetőség rá, hogy szerencsejátékfüggő volt, és sikkasztott. A lány rámeredt. Julius figyelmeztetően felemelte a kezét. – Remek. Ártatlan, amíg be nem

bizonyosodik a bűnössége. Bárhogy legyen is. Egy autó gördült a felhajtóra, s az érkezése megakadályozta Grace-t, hogy kérdéseket tegyen fel. Felállt, és átment a nappaliba. Egy éjszakai csomagküldő szolgálat ismerős logója virított a ház előtt parkoló nagy furgon oldalán. Figyelte, amint az egyenruhás sofőr kiszáll. Egy dobozzal a kezében felment az elülső lépcsőn. Grace kinyitotta az ajtót. – Grace Ellend? – kérdezte a sofőr. – Igen, én vagyok. – Csomagot hoztam. – Köszönöm – mondta Grace. A feladóra pillantott, és felismerte a seattle-i csokoládébolt nevét. – Édesség! Micsoda meglepetés! – Itt írja alá, legyen szíves. Grace odafirkantotta a nevét, és átvette a csomagot. A küldönc visszaszállt az autóba, és elhajtott a főút felé. Grace bevitte a csokoládédobozt a konyhába, és leült az asztalhoz. Lefejtette a csomagolópapírt. – Trüffel – mondta. – A kedvencem. Valaki jól ismer engem. Julius összeszűkült szemmel nézte a dobozt. – Udvarló? – Már mondtam, hogy pillanatnyilag nincs. – Lefejtette a doboz tetejére ragasztott borítékot. – Mármint rajtad kívül. – Jó tudni, hogy udvarlóvá léptem elő. Grace elengedte a füle mellett a szarkasztikus megjegyzést, és feltépte a borítékot. Pár pillanatig az aláírásra meredt. – Ó, a francba! – mondta. – Nem éppen ezt szokták mondani az emberek, amikor kibontanak egy doboz trüffelt – jegyezte meg Julius. – Ne csigázz már! Ki küldte? – Millicent.

Negyven – Ez hátborzongató – mondta Grace. A konyhaasztalnál ültek, és meredten bámulták az elegáns kis csokoládésorokat. Mintha legalábbis kígyók vagy skorpiók rejlenének a dobozban, gondolta a lány. Na, jó, talán nem annyira rémes. De azért abban biztos volt, hogy ebből a csokoládéból nem fog enni. – A feladóvevény szerint tegnap adták fel, egyenesen a boltból – állapította meg Julius. Az asztal túlfeléről lenézett az édességre. – Éjszakai kézbesítés – mondta Grace. – De Millicent tegnap egész nap és éjszaka is eszméletlen volt. Legjobb tudomásunk szerint még nem tért magához. Ő nem küldhette. – Tegnap reggel kaptál egy e-mailt, és minden jel szerint már a küldés pillanatában is eszméletlen volt – mondta Julius. – Ha Millicent a feladó, akkor intézhette úgy, hogy mindkettőt azelőtt küldte, hogy elkábították. Valószínűleg úgy gondolta, hogy leállíthatja a küldeményeket, ha minden a terv szerint megy. – De valami félresiklott, így az e-mail és a bonbon is automatikusan útra kelt. Vajon miért? – Úgy tűnik, te voltál a biztonsági terv – mondta Julius. – Nézzük meg alaposabban a csokit. – Nem a csoki a lényeg. – Grace feltartott egy kis fehér kártyát. – Itt egy levélke. Hangosan olvasni kezdte. Grace, ha elolvasod ezt a levelet, én valószínűleg már nem élek. Nem hiszem, hogy van valami jó kis jelmondat erre a helyzetre. Szívás. Tekintsd ezt a végrendeletemnek. Rád hagyom a nyugdíjas éveimre szánt megtakarításomat, bár tudom, hogy valószínűleg odaadod annak az undok ribanc Nylának. Nem tudom magammal vinni, az tuti. Remélem, valami jutalékot azért megtartasz magadnak, de vélhetően még ezt sem teszed meg. Nehéz lehet mindig a megfelelő módon cselekedni. De mondhatom, elég szórakoztató volt figyelni téged,

amint így teszel. Örülök, hogy ismerhettelek az elmúlt másfél évben, szóval legalább a csokit fald be egészséggel. A levélke végén egy bank neve szerepelt, amelyről Grace még életében nem hallott, meg egy hosszú számsor. – Offshore-számla? – kérdezte a lány. – Azt hiszem, tekintve a körülményeket, hogy az lehet. – Julius leült az asztalhoz, és kinyitotta a laptopját. – Elég könnyű utánanézni. Rövid idő múlva már meg is adta a választ. – Igen, ez valóban egy offshore-számla. A hozzáféréshez csupán arra a számra van szükséged, ami a levél végén áll. Jókora summáról lehet szó. Néhány millióról. – Szóval ő sikkasztotta el Sprague pénzét. – Grace az asztalra könyökölt, és a tenyerébe támasztotta az arcát. – Olyan kedves embernek tűnt. Illetve tűnik. Mindig olyan vidám. Tele pozitív energiával. – Van egy olyan sejtésem, hogy a tudat, hogy egy kisebbfajta vagyont rakosgat félre a nyugdíjas éveire, elég okot ad rá, hogy mindig vidám és pozitív legyen. – Nos, ez egy kérdésre választ ad – mondta Grace. – Tudjuk, hová került a pénz. És azt is tudjuk, hogy nem Sprague sikkasztotta el. – Valami mást is tudunk – mondta Julius. – Miss Vidámság valószínűleg nem akarta megölni magát. Korai nyugdíjas éveknek nézett elébe abban a kellemes tudatban, hogy lazán költheti az ebben a szigeti bankban felhalmozott pénzt. Kíváncsi vagyok, hogyan tervezte visszahozni az Államokba a pénzt anélkül, hogy felkeltené a hatóságok figyelmét. – Talán bőröndben? – vetette fel Grace. – Bőröndben áthozni a vámon pár millió dolcsit, az nagyon kockázatos játék. – Julius a fejét rázta. – Az ilyenfajta pénzt tisztára kell mosni. – Gondolom, a következő lépés, hogy felhívjuk Devlint – mondta Grace lelkesedés nélkül. – Aztán beszélnem kell a seattle-i rendőrséggel. Ismét. – Előbb Devvel. – Julius elővette a telefonját. – Ha már nagy áttörés van az ügyben, miért ne Devlin arassa le a babérokat? – Szerintem is – mondta Grace. Julius röpke mosolyt villantott rá. – Hidd el, Dev a mi oldalunkon áll. – Ha te mondod… Én meg felhívom Nylát, megmondom neki, hogy valószínűleg megtaláltuk az örökségét. – Ez a levélke meg a számlaszám már bizonyíték – mutatott rá Julius

semleges hangsúllyal. – Mindkettőt átadjuk Devnek. – Így is jó – mondta Grace. Elővette a telefonját. – De Nylának joga van tudni, hogy megtaláltuk a pénzét. Julius az órájára nézett. – Ma délután megbeszélésem van Seattle-ben. Szó sem lehet róla, hogy egyedül kutakodjál. Bízhatom benned, hogy Irene-nal leszel a boltjában? Grace csúnyán nézett rá. – Nem vagyok gyerek. Nincs szükségem dadára. – Van egy zaklatód – és eldurvulhat a helyzet. Igenis szükséged van dadára. – Rendben. Igen, persze, Irene boltjában maradok. Mikor jössz vissza? – Vacsorára itthon leszek. Csak mindenképpen Irene-nal és Devvel legyél, amíg meg nem jövök.

Negyvenegy Minden összeomlóban volt. Élete legnagyobb terve darabokra hullik, és elenyészik. Ha nem lép le gyorsan, maga alá temeti a törmelék. Burke bedobálta a kézzel varrott, ropogósra vasalt, gondosan összehajtogatott ingeket egy bőröndbe, és visszament a gardróbba, hogy a dizájnerdzsekiit becipzárazza a ruhazsákba. Egy vagyont költött a ruhákra, amelyekre szüksége volt a munkájához. Nem állt szándékában hátrahagyni őket. Egy csatára készülő tábornok precizitásával készítette el a tervét. Minden részletet, a legmagasabb szintű kormányzati ellenőrzést kiálló, hibátlan életrajzától a jogosítványában szereplő dátumokig mérnöki pontossággal kidolgozott. Az időzítés minden lépésnél tökéletes volt, egészen az első kis hibáig. Meggyőzte magát, hogy a Witherspoon holtteste mellett hagyott vodkásüveg ártalmatlan fricska volt csupán. Hibának bizonyult, bár túlélhető hibának. Ám amikor kiderült, hogy Nyla örökségének lába kélt, az ökölcsapásként érte. Majdnem kiszállt a buliból aznap, amikor kiderült, hogy valaki lenyúlta előle a pénzt. Átkutatta a Witherspoon Világ irodáit, és kétségbeesésében feltörte a három számítógépet, hogy megtalálja a kódot az eltűnt pénzhez. Tudta, hogy a tolvaj csakis az alkalmazottak közül lehet valaki. Ez volt az egyetlen értelmes lehetőség. Aztán Millicent ajánlatot tett neki, ami túl szépnek tűnt ahhoz, hogy igaz legyen. Egy ideig úgy látszott, lehetséges lesz menteni a helyzetet. Most Millicent kómában van a kábítószertől, de bármelyik percben magához térhet, és beszélni kezdhet. Újabb hiba. Millicentnek meg kellett volna halnia. Átkutatta a nő lakását, átvizsgálta a számítógépét, de nem találta nyomát a hiányzó pénznek. A számlaadatok nélkül esély sem volt rá, hogy megtalálja. Ezzel az erővel a tenger mélyén is lehetne. A régi harag kitört belőle, agyát elöntötte a vörös köd. Pedig olyan rohadtul körültekintően terveit ki mindent. Az ágyra dobta a ruhazsákot, és belebokszolt a hálószoba falába. Piszkosul fájt, és régi emlékeket hívott elő a gyerekkorából – gyűlöletes emlékeket –, de

rögvest jobban érezte magát kissé. A szívverése csillapult, és a légzése is normálissá vált. Néha ki kell ereszteni a gőzt. Felberregett a házi telefon, mire Burke megmerevedett. Tétovázott, hogy felvegye-e, aztán úgy döntött, felveszi. – Grayson vagyok, a portaszolgálattól. Miss Witherspoon jött önhöz, uram. A francba. Az utolsó, amire szüksége volt, az Nyla látogatása. De azért élte túl idáig, mert ragaszkodott bizonyos szabályokhoz. Egy sikeres szélhámos első számú szabálya: játszd a szerepedet mindaddig, amíg el nem hagyod a várost. Miután egy embert megölt, egy másikat pedig eszméletlenül kórházba juttatott, rendkívül fontos volt, hogy tartsa magát a szabályokhoz. – Küldje fel, Grayson, legyen szíves – mondta a telefonba. – Köszönöm. Letette a telefont, és körülnézett a hálószobában. Úgy kell intéznie, hogy Nyla ne jöjjön rá, hogy ő ma délután el akar repülni Seattle-ből. Kiment a hálószobából, és rácsukta az ajtót a nyitott bőröndökre. Megszólalt az ajtócsengő. Mély lélegzetet vett, és visszavedlett Burke Marrické, a gazdag dél-kaliforniai család sarjává, amely az ingatlanbizniszből szerezte a vagyonát. Amikor kinyitotta az ajtót, és meglátta Nyla arcát, rögtön tudta, hogy minden megváltozott. A lány sírt, de ezek most örömkönnyek voltak. Nyla a férfi karjába vetette magát. – Épp most hívott Grace – mondta a lány. – Alig akarom elhinni, de azt mondja, megtalálták a pénzt. Az a ribanc Millicent Chartwell sikkasztotta el. Tudhattam volna. Ő kezelte apu minden pénzét. Milliókat rejtett el valami isten háta mögötti sziget bankjában, és mindennap egyre több pénz megy oda, hála a honlapból és a blogból származó bevételeknek.

Negyvenkettő Fél öt volt, amikor Julius elhagyta az irodáját. A tél eleji szürkeséget csak elmélyítette a városra telepedő vastag felhőtakaró. Belépett a mélygarázsba, megállt, és egy gyors pillantással felmérte a terepet. Egy csapat ember igyekezett az autójához. Hivatali dolgozók, állapította meg magában. Semmi gyanúsat nem látott. Egy kis utcai támadás, és minden alkalommal, amikor átmész a parkolón, máris úgy viselkedsz, mint annak idején a háborús övezetben. Csigavér, ember! Még egy utolsó pillantás, mielőtt kinyitotta a terepjáró vezetőoldali ajtaját. Nem, nincs semmi gyanús. Beült a volán mögé, elővette a telefonját, és hazatelefonált. Haza. Ez a gondolat meg honnan jött? Nem hazatelefonál, hanem Grace-t hívja. De a kettő valahogy ugyanaz volt. Grace az első csengetésre felvette. – Hogy ment a megbeszélés? – kérdezte. – Remekül – felelte Julius. – A megállapodás jókora változást hoz öt éven belül. A stábom a közeli bárban ünnepel. – De te unatkoztál. – Nagyon fárasztó volt. Már úton vagyok Felhő-tóra. Valamivel több mint egy óra múlva ott vagyok, a forgalomtól függően. Hazaugrom ruhát váltani. Aztán átmegyek hozzád. Még Irene-nál vagy? – Igen, ahogy ígértem. A boltban vagyunk. Devlin is csatlakozik hozzánk, amint végez. Veszünk valami kaját, utána hozzám megyünk. – Jó ötlet. Viszlát hamarosan. – Óvatosan vezess! – mondta Grace. Árnyalatnyi tétovázás érződött a hangján, mintha még valamit akart volna mondani, de meggondolta magát. – Szia. Julius kinyomta a telefont, és csak ült egy percig, azon tűnődve, mit akarhatott még mondani Grace. Talán azt, hogy „Hiányzol”. Vagy azt, hogy „Nagyon várom már, hogy lássalak”. Valószínűleg ezt. Igencsak csekély volt az esélye, hogy azt akarta mondani, „Szeretlek”. Túl korai lenne még. És

Grace az eddigiek alapján nagyon óvatos, ha kapcsolatról van szó. De azért álmodozni szabad. Nemigen szokott álmodozni, ám most megjelent a színen Grace. És Grace mindent megváltoztatott. Ráadta a gyújtást, és elindult. Furcsa hangulat fogta el, nem is tudta volna meghatározni. Akármi volt is, az biztos, hogy semmi köze nem volt a Bannerügylethez. Abban ugyanis csak a pénz játszott szerepet. Mire kihajtott a garázsból, és besorolt a hömpölygő forgalomba, már szinte biztos volt benne, hogy az a kis energialöket, amit érzett, nem más, mint várakozás. Hamarosan visszaér Felhő-tóra, ahol Grace várja. Most biztonságban van a barátaival. Már teljesen besötétedett, amikor megjelent a Felhő-tói kijáratot jelző tábla. Újra elfogta az a kis sürgető érzés, amikor lehajtott a gyorsforgalmiról. Már nincs sok hátra. Mindjárt hazaér. Negyedóra múlva lassan áthajtott a takaros városkán, és ráfordult a Tóparti útra. Amikor elhaladt az Elland-ház előtt, megelégedéssel látta, hogy hívogatón fel-feltűnnek az ablakok a fák mögött. Dev szolgálati kocsija a felhajtón parkolt. Grace ott volt, ahol lennie kellett. Biztonságban. Egy kis szerencsével Devlin talált egyértelmű kapcsolatot a bűntettek és Burke Marrick között. Kell lennie valaminek. Nincs tökéletes szélhámos. Elméletileg most, hogy Marrick előtt ismét megcsillant a pénz, nem próbálja megölni azokat, akik az útjában állnak. Elméletileg. Julius ráfordult a háza előtti behajtóra, megállt, és kiszállt. Kivette a laptopját, és elindult az elülső lépcső felé. Nagy döndüléssel kinyílt a szomszéd ház ajtaja. Harley jelent meg – a tornác lámpájának fénye megcsillant tar koponyáján. – Gondoltam, hogy te vagy – szólt át Harley kissé túl hangosan. – Hogy ment a Banner-üzlet? – Úgy, ahogy az ilyen megbeszélések szoktak. Banner boldog. A befektetőim boldogok. A munkatársaim boldogok. Harley felhorkant. – Akkor te miért nem vagy boldog? – Odavagyok az örömtől, nem látod? – Tudod, mi a te bajod? – Grace azt mondja, unatkozom. Mi a véleményed? – Te nem építesz semmit. Csak pénzt csinálsz. Egy idő után ez már nem elég. Amikor én benne voltam az üzletben, mi építettünk dolgokat az egész

istenverte világon, nem emlékszel? Víztisztító telepeket. Kórházakat. Szállodákat. Lakóépületeket. Amik még mindig állnak. Az emberek tiszta vízhez jutnak, munkához és lakáshoz, mert mi megteremtettük az infrastruktúrát, ami ehhez szükséges. – Egy kicsit sietek, Harley. A lényeg? – Azon gondolkodom, hogy Grace-nek talán igaza van. Mást se teszel manapság, mint pénzt csinálsz magadnak és a befektetőidnek. Unatkozol. Julius felment a lépcsőn, és kinyitotta az ajtót. – Na, hát most nagyon tévedsz. Már nem unatkozom. Harley felnevetett. – Azért, mert már mész is Grace-hez, hogy vele töltsd az éjszakát. – Nem akarom egyedül hagyni, amíg a zsaruk el nem kapják azt a pszichopatát, aki zaklatja. – Helyes. Te igazi kiscserkész vagy, aki jót cselekszik. – Harley kuncogott. – Ismerd el, nyakig benne vagy. Az az ijesztő, hogy ő jobban ért téged, mint te magadat. Az ilyen nő veszélyes lehet. Julius megtorpant a küszöbön, és Harleyra nézett. – Valami jó tanács? – Van. Ugyanaz, amit mindig adtam, amikor elküldtelek elintézni valamit, ha baj volt. Ne cseszd el. Harley visszament a házába. Az ajtó becsapódott mögötte. Julius bement a házába, és felgyújtotta a villanyt. Csak állt egy pillanatig, és a csendet hallgatta. A ház ürességet árasztott, ahogyan a városbeli lakása is. De ez már nem számított. Hamarosan Grace-szel lesz. Mégis, az ásító üresség már-már baljósnak tűnt ezen az estén. Átvágott a nappalin, léptei visszhangot vertek a fapadlón. Kell lennie valami kapcsolatnak Burke Marrickkel. Mi a fenéért tart a seattle-i rendőrségnek ilyen sokáig, hogy kiderítse? A képzelete csak úgy száguldott. Átöltözik, aztán siet Grace-hez és a barátaihoz. Bevitte a sporttáskáját a hálószobába, és letette az ágyra. Éppen kicipzározta, amikor meghallotta a robbanást megelőző tompa sssss hangot. Az ösztönök és a régi beidegződések működésbe léptek. Gondolkodás nélkül a legközelebbi falnak vetette magát, automatikusan fedezéket keresve. Lehajolt, és elővette a pisztolyát a bokájára erősített tokból, mielőtt még átgondolhatta volna a lehetőségeket. A pulzusa meglódult, érzékei a harctérre fókuszáltak. Valószínűleg túlreagálod. Csak valaki petárdával baromkodik a tavon. Az

nem lesz jó Grace-nek, ha nem tudsz uralkodni magadon. Az ablakon túl hirtelen lángok hasítottak bele az estébe. Julius elhúzta a függönyt, és látta, hogy Harley csónakháza ég. Harley kivágta az ajtót, és áttrappolt a tornácon. Felkapta a kerti locsolót, és a csónakház felé vonszolta. – Arkwright, gyere, és segíts! Tűz van! Juliusnak eszébe jutott az üzemanyag, a jelzőrakéták és a többi gyúlékony anyag, amivel tele volt a csónakház meg a jacht. Visszadugta a tokjába a pisztolyt, és a konyhaajtó felé indult. Kilépve a hátulsó tornácra előhúzta a telefonját, hogy felhívja a 911-et. – Harley, ne menj oda! – kiáltotta. – Bármelyik percben felrobbanhat! De Harley rendületlenül vonszolta tovább a locsolócsövet. – Benn van a hajóm, az istenit neki! – Van biztosításod. És mindketten tudjuk, hogy még két vagy három hajót is tudnál venni. Julius megnyomta a „Segélyhívás” gombot. – Kilenc-tizenegy. Miben segíthetek? – Kigyulladt egy csónakház – felelte Julius. – Tóparti körút 2011. Harley Montoya háza. – Máris küldök egy kocsit. Julius bontotta a vonalat, és elindult lefelé a lépcsőn. – Hagyd, Harley! Semmit nem tehetsz! Maradj ott! Már jönnek a tűzoltók! – Most segítesz, vagy csak állsz ott, mert már jönnek a tűzoltók? – kiáltotta vissza Harley. – Gyere el a tűztől, te csökönyös… Julius a szeme sarkából észlelte a villanásnyi mozdulatot, épp amikor az utolsó lépcsőfokra ért. Egy szomszéd jön segíteni, gondolta. De a legközelebbi ház jókora távolságra van. Nincs ember, aki ilyen gyorsan futna. A tornác lámpájának fénye megcsillant az újonnan érkező kezében tartott sötét fémtárgyon. …És Julius máris visszarepült a harci övezetbe. Épp akkor lépett le a lépcsőről, amikor a fegyver felugatott. Mintha hideg karmok vájtak volna a jobb oldalába. A fájdalom, tudta jól, majd később jelentkezik. Abban a pillanatban egy adrenalinhullámon lovagolt. Újabb lövedék csapódott be, ezúttal a tornác deszkájába a feje fölött. Hasra vetődött a lépcső túloldalán. Átfutott az agyán, hogy kiváló célpont volt, amíg ott állt a lámpa alatt, és a 911-et hívta. Idióta.

Ismét előhúzta a pisztolyát, és figyelte a sötét alakot, amint átóvakodik az udvaron. Amikor a pasas a tornáclámpa fénykörének széléhez ért, megállt, tekintete a célpontját kereste a homályban. – Mi a fenét csinálsz, Julius? – harsant Harley hangja. Az öregúr elindult a két házat elválasztó kavicsos ösvényen. – Mi az istennek lövöldözöl? Ha nem vetted volna észre, van egy kis problémám amott… A hétszentségit! – Harley! – kiáltott rá Julius. – Hasra! Ekkor Harley meglátta a fegyveres férfit. – Na, te anyaszomorító – bömbölte –, te gyújtottad a tüzet, igaz? A fickó máris Harley felé perdült, akinek az alakja világosan kirajzolódott a tűz fényében. Julius beszívta a levegőt, lassan kifújta, és meghúzta a ravaszt. A becsapódó golyó ereje leterítette a fickót. Összeesett, épp a lámpa fénykörében. Julius feltérdelt, egyik kezében a pisztollyal. A másikat az oldalára szorította. – A fegyvert – mondta. – Értettem. – Harley felkapta a fegyvert, amit a támadó elejtett, és Juliushoz sietett. – Az istenit, fiam, hol talált el ez a gazember? Julius fontolóra vette a kérdést. Nehéz volt összpontosítania, de mivel meleg folyadék bugyogott az ujjai között, már eléggé biztos volt benne. – Jobboldalt. Azt hiszem. Ott nedves. A távolból szirénavijjogás hallatszott. – A kutyafáját, te rendesen vérzel! – Harley letépte magáról a flanelingét, és szoros csomóba gyűrte, és erősen Julius oldalára nyomta. – Perceken belül itt lesznek a tűzoltók. Ők majd ellátnak. – Oké. – Julius nem vette le a szemét az összeesett támadóról. – Fél szemedet tartsd rajta a szarházin. – Ne aggódj, rajta tartom. Ismered? Nem a környékről való, az biztos. – Burke Marrick – mondta Julius. – Grace… Mondd meg neki… – Fogd, és arra koncentrálj, hogy el ne ájulj. Majd elmondod Grace-nek magad, amit akarsz. Van egy olyan sejtésem, hogy hipp-hopp itt lesz.

Negyvenhárom Fel-alá hullámzott a gyógyszer ködében, homályosan érzékelve Grace jelenlétét a közelében. Próbált fókuszálni, mert el kellett mondania a lánynak dolgokat, de folyvást visszacsúszott a ködös álomvilágba. Gépek zümmögtek és bípeltek vég nélkül. Alakok tűntek fel, majd tűntek el, és fel-felriasztották, mert olyan halkan mozogtak. Végül rájött, hogy mi történik, és az ápolóra meredt, aki újabb adag nyugtatót készült befecskendezni a kanülbe. – Nem kell több – tiltakozott. Kásásan törtek elő a szavak. Az ápoló, egy magas, vörös hajú, testes férfi, alaposan szemügyre vette. – Biztos benne? – Igen. Grace jelent meg az ágy mellett. – Ne butáskodj, Julius. Fogadd el a fájdalomcsillapítót. – Nem kell több – erősködött Julius. – Most nem. Gondolkodnom kell. – Ahogy akarja – mondta az ápoló. – Szóljon, ha meggondolja magát. Kiment a kórteremből. Grace az ágy fölé hajolt, és nagyon óvatosan megérintette a férfi kezét, mintha attól félne, hogy eltöri. Julius megragadta a lány ujjait, és erősen tartotta. – Marrick? – károgta. – Túlélte, de legutóbb, amikor megnéztem, még nem tért magához. Devlin egy rendőrt állított az ajtaja elé. Az ő műtétje sokkal tovább tartott, mint a tiéd. Azt mondta az orvos, hogy nem sérültek meg létfontosságú szerveid. Csak össze kellett varrni. – Úgy érzem, mintha tüzes tűvel csinálták volna. – Hallottad az ápolót – mondta Grace. – Ha kérsz, kaphatsz még fájdalomcsillapítót. – Nem, kösz. A szerek nem szüntetik meg a fájdalmat, csak egy másik helyre röpítik az embert. De mindenki azt hiszi körülötted, hogy már nem fáj neked, s ettől jobban érzik magukat. A lány elmosolyodott. – Ez nagyon filozofikusan hangzott. Julius kissé feltornászta magát, és a párnának dőlt. Amikor belényilallt a fájdalom, felnyögött.

– Julius? – Grace aggódón nézte. A férfi óvatosan lélegzetet vett. – Jól vagyok. Körülnézett a szobában, és meglátott egy nagy bőrfotelt. A támlájára egy kórházi plédet dobtak. Az ablakon megcsillant a nyirkos reggel fénye. – A fenébe, holnap van már, ugye? – kérdezte. Grace mosolygott. – Ma van. Tegnap este lőttek meg. – Itt töltötted az éjszakát? – Hát persze. Halálra rémítettél. Amikor Devlinhez befutott a hívás, hogy két férfit meglőttek Harley házánál a tűzesetben, és te voltál az egyik… – Elhallgatott, és mély lélegzetet vett. – Igen, valóban itt töltöttem az éjszakát. – Nem kellett volna – mondta a férfi, de tudta, hogy ez azért elég gyengén hangzott. Örült, hogy a lány ott maradt vele. – De köszönöm. – Azt mondtad, utálod a fegyvereket – mondta Grace. – Ez így is van. De azt nem mondtam, hogy nincs fegyverem. Amikor Harleynak dolgoztam, mindig magamnál hordtam. Most a garázsbeli támadás után halásztam elő. – Mint kiderült, nagyon hasznos volt ez az előrelátás. – Fátyolos mosolyt vetett a férfira. – Hogy érzed magad? – Inkább ne is kérdezd. Devlin szerzett új információt? – Igen. Majd ő elmeséli a részleteket, én csak a rövid verziót mondom. Devlin lefuttatta Burke ujjlenyomatát, és találatot kapott. Az ujjlenyomatok egy Randal Trager nevű férfihoz tartoznak. – Trager első házasságából származó fia. – Pontosan. Randal ujjlenyomatai benne vannak a rendszerben, mert pár éve már ült, emlékszel? Ezt bányásztam ki, amikor rákerestem Trager családjára. – Emlékszem. Akkor ez passzol. – Van jobb is. A seattle-i rendőrség átvizsgálta Millicent lakását, és megtalálta Burke ujjnyomait a hálószobában. Nyilván ő volt az a férfi, akit felvitt magához aznap este. Randalt, vagy Burke-öt, vagy akárhogy hívják is, csak egyszer, régen kapták el, de a zsaruk úgy vélik, egész életében sikeres, középszerű szélhámos volt. Nyla öröksége lett volna a nagy fogása. – De csak ha Nyla megkapja a pénzt. – Devlin kapcsolatban volt a seattle-i rendőrséggel. Nyla hamarosan megtudja, Mr. Tökéletes egy szélhámos. – Grace a fejét csóválta. – Ez olyan szomorú. – Most meg már sajnálod Nyla Witherspoont? A fenébe, te nő… Ez felér

azzal, hogy megsajnáltad a döglött patkányt, amit a hűtőszekrényedben találtál. – Elhallgatott. – Erről jut eszembe a… – A mélygarázsbeli támadás, igen, tudom. Devlin azt mondja, a seattle-i rendőrség elkapta a másik fickót is. Persze erőszakos bűnözők a szokásos priusszal. A fő tevékenységük a drog, de felbérelhetők ilyen támadásokra is. Elmondták a zsaruknak, hogy egy pasas fizetett nekik, hogy – idézem – „üzenjenek neked”. Julius eltűnődött. – Lefuttatták a Millicent lakásában látott vodkásüvegen található ujjlenyomatokat? – Igen. Az üvegen nem voltak ujjlenyomatok, de, mint mondtam, Burke ujjlenyomatait megtalálták a hálószobában. – Az üveget letörölte, de megfeledkezett a hálószobában hagyott ujjnyomokról? – Nagyon úgy tűnik – mondta Grace. – A zsaruk úgy vélik, Marrick biztos volt benne, hogy Millicent halálát mindenki véletlen túladagolásnak fogja tartani. – De ha felvetődik a gyilkosság lehetősége, a vodkásüveg rád terelné a gyanút – mondta Julius. – Ez az elmélet. Millicent magához tért, de még mindig nagyon zavart. Az mondta a rendőröknek, hogy nem emlékszik semmire abból az éjszakából. Mindenki állítja, hogy ez nem ritka ilyen esetekben. De arra megesküszik, hogy nem akart öngyilkos lenni, és nem használ kemény drogokat. Ezen túl azonban hallgat. – Okos nő. Nem akarja gyanúba keverni magát. – A zsaruk visszakövették a csokoládés e-mail és az online rendelt kézbesítés nyomát. Mint feltételezted, Millicent mindkettőt tervezte elküldeni, de csak abban az esetben, ha minden reggel nyolc előtt nem rendelkezett úgy, hogy aznap mégse bocsássák útra a küldeményt. – Az e-mail és a csokoládérendelés épp abban az időben ment el, amikor kómás állapotban rátaláltunk. – Igen – mondta Grace. Valamilyen okból Julius mulatságosnak tartotta a gondolatot. – Kíváncsi vagyok, vajon emlékszik-e rá, hogy elküldte az e-mailt meg a csokoládét, most, hogy ismered az offshore-számla számát. – Nem tudom. Devlin szerint részleges amnéziában szenved. – Vagy remekül alakítja a beteget, aki elveszítette az emlékezőképességét. Grace összerezzent. – Ez azt mutatja, hogy valójában soha nem ismerünk

igazán egy másik embert. Kedveltem Millicentet. – Ne legyen rossz érzésed. A maga módján nyilván ő is szeretett téged. Ezért hagyta rád a pénzt. – Igen, szerintem is – mondta Grace. Egy kissé felderült erre a gondolatra. – De nem értem, miért keverte bele Burke-öt. Mindig az volt az érzésem, hogy szélhámosnak tartja. – Talán éppen emiatt keverte bele – mondta Julius. A nyugtató ködén keresztül próbált kapcsolatot találni az egyes pontok között. – Tudta, kivel áll össze. Vagy azt hitte, hogy tudja. Úgy tűnik, társak voltak a svindliben. Megölték Witherspoont, és megpróbálták rád kenni. – És a vodkásüveg a helyszínen? – Tudták, hogy a zsaruk olyasvalakit fognak keresni, aki közel állt Witherspoonhoz. Ha az alibijük nem áll meg, rád akarták terelni a gyanút. Burke Marrick tudhatta, milyen márkájú vodka volt a pincében azon a napon, mert rákeresett a neten az apja halálára. – Ha belegondolok, hányszor ültünk be valahová Millicenttel munka után egy italra… Julius erre nem reagált, a piros vonalat követte, ami összekötötte a pontokat. – Valami rosszul sülhetett el Millicent és Burke között. Lehet, hogy Burke azt gondolta, Millicent fel akarja dobni, és az összes pénzt megtartja. De akárhogy volt is, megpróbálta megölni Millicentet, ám nem sikerült. Elvitte a laptopját, hátha megtalálja rajta az offshore-számlát. De nem találta meg. – Millicent nagyon jó a rejtjelezésben – mondta Grace. – Ez volt a rögeszméje. Lehet, hogy Marrick jó, de lefogadom, hogy Millicent százszor jobb, ha valamit online el akar rejteni. – Marrick nyilván ki akart szállni az egészből, de Nyla váratlanul elújságolta, hogy megkerült az öröksége, mire Marrick úgy vélte, kapott egy második esélyt. – De tudta, hogy te minden kő alá benézel – mondta Grace. – Attól félt, hogy előbb vagy utóbb rájössz, hogy csaló. Devlin jelent meg az ajtóban. – Lesz jó néhány kérdésünk Marrickhoz, amikor magához tér. És maga hogy van, Mr. Pisztolyos Befektető? – Mondhatjuk, hogy e pillanatban nem sok pozitív gondolat fordul meg a fejemben – felelt Julius. – Viszont van pár negatív gondolatom, amit szeretnék megbeszélni veled. Grace mosolygott. – Tartalmas időtöltés lesz. Én hazamegyek,

lezuhanyozom, és készítek valami ennivalót. Egy percet sem aludtam, és nem akarom a kórházi büfében kapható ételekkel kockáztatni az egészségemet. Csupa zsírban sült kaja. – Oké – mondta Julius. Tudta, hogy csalódottan hangzott. Nem tehetett róla. Nem akarta, hogy Grace elmenjen. Még annyi mindent szeretett volna mondani neki. Bár nem Devlin füle hallatára. Grace fölé hajolt, és megpuszilta a homlokát, majd hátralépett, mielőtt a férfi kitalálhatta volna, hogyan tartsa vissza. – Visszajössz még? – szaladt ki a kérdés Julius száján, pedig nem akarta megkérdezni. Hirtelen elöntötte a bűntudat. A lány egész éjjel az ágya mellett őrködött. Az a legkevesebb, hogy megérdemel egy zuhanyt meg egy kis szunyókálást. No, nem mintha joga volna ugráltatni. Egyáltalán semmi joga, hogy megszabja, mit csináljon. De akkor sem akarta, hogy elmenjen. Grace magállt a küszöbön. – Ne aggódj, felteszek egy fazék Witherspoonféle Harmónia Zöldséglevest ebédre. – Hű – mondta Julius. De belül megnyugodott. – És lesz hozzá egy jelmondat is? – Természetesen. És hozok neked tiszta ruhát. Azt mondják, valamikor a délután folyamán hazamehetsz. – Ez jól hangzik – mondta a férfi. Grace kilépett a folyosóra. Devlin megvárta, amíg a lány elmegy. Majd üdvözült mosoly jelent meg az arcán. – Tudtam, hogy ti ketten tökéletesen illetek egymáshoz – jelentette ki. – Született házasságszerző vagyok, nem? – Francokat. – Julius kissé feljebb tornászta magát a párnán. Mélyen beszívta a levegőt, és várta, hogy tompuljon a fájdalom. – Azzal gyanúsítottad, hogy talán ő ölte meg a főnökét. – Ezt sosem hittem – mondta Devlin. – Csak biztos akartam lenni benne. Na, akarod hallani a nagy esetem részleteit vagy sem? – Akarom – válaszolt Julius. – Ától cettig.

Negyvennégy Egyórányi forgolódás után Grace feladta, hogy megpróbáljon elaludni. A Julius kórházi szobájában ébren töltött éjszaka mintha felvillanyozta volna. Amúgy sem tudott soha napközben aludni. Ehelyett lezuhanyozott. Ami csodákat művelt. Magas fehérjetartalmú reggelit evett – tojásrántottát és teljes kiőrlésű kenyeret, majd elővette a hozzávalókat, hogy megfőzze a nagy fazék Harmónia Zöldséglevest. Éppen a sárgarépát aprította, amikor meghallotta az autózúgást a felhajtón. Letette a kést, megtörülte a kezét egy papírtörülközőben, és bement a nappaliba. Elhúzta a függönyt, és figyelte, ahogy Nyla kiszáll a szürke szedánból. Elnyomott egy sóhajt. Az utolsó, amire vágyott, egy elhúzódó beszélgetés volt Nylával, de szegény nőt két trauma is érte az utóbbi napokban. Az apja elvesztése után rájött, hogy valószínűleg a vőlegénye volt a gyilkos. Ez bárkit megviselne. Ha Nyla beszélgetni akar, nagyon undok dolog lenne visszautasítani, hogy meghallgassa, gondolta Grace. Kinyitotta az ajtót, és kilépett a tornácra. – Nyla, annyira sajnálom – mondta. Nyla felment a lépcsőn, éles vonású arca feszes volt, a tekintete üres. Úgy kapaszkodott a ridikülje pántjába, mintha mentőöv lett volna. – Nekem kell elnézést kérnem – szólalt meg. – Ezért jöttem. Gyilkossággal és sikkasztással vádoltalak. Annyira sajnálom, Grace! Tényleg nem tudom megmagyarázni, miért voltam olyan biztos benne, hogy te ölted meg aput, és loptad el a pénzt. Azt hiszem, ennek ahhoz volt köze, hogy te tetted olyan sikeressé a Witherspoon Világot, és apu állandóan ódákat zengett rólad. Bevallom, szimpla féltékenység volt részemről. Persze ez nem mentség. – Oké, értem én. De gyere be. Épp most főztem egy kanna kávét. Innál egyet? Nyla csak pislogott, láthatóan meglepte az invitálás. Némileg oldódott a feszültség az arcán, felfedve a vonzó, huncut vonásokat, amelyeket mindig a

kemény maszk mögé rejtett. Most inkább fáradtnak és szomorúnak látszott. – Egy kávé jólesne – mondta. – Köszönöm. Kivágódott Agnes ajtaja. – Helló – fuvolázta Agnes. A sövényvágó ollóval integetett. – Hogy mennek feléd a dolgok? – Elég jól – mondta Grace. – Ő Nyla Witherspoon, Sprague lánya. Emlékszel, meglátogatott pár napja. – Persze hogy emlékszem – mondta Agnes. Sugárzó arccal fordult Nylához. – Az édesapja jó ember volt, drágám. Csak úgy áradt belőle a pozitív energia. Amiből a világnak sokkal többre lenne szüksége. Nyla elvörösödött. – Igen, valóban. Felment a lépcsőn, és óvatosan belépett a nappaliba. Aztán megtorpant, láthatóan nem tudta, mit tegyen. – Erre. – Grace becsukta az ajtót, és mutatta az utat a konyhába. Az egyik szék felé intett. – Foglalj helyet. Már régen rájött, hogy van valami a konyhákban, ami megkönnyíti az embereknek, hogy elengedjék magukat. Nyla lassan, puhatolózva leereszkedett a legközelebbi székre. – Julius Arkwright meg fog gyógyulni? – Julius rendbe jön. Köszönöm az érdeklődést. – Grace egy bögre kávét tett a lány elé. – Épp most értem haza a kórházból. Az orvosok szerint teljesen rendbe jön. Rövid szünet állt be. – Mi van Burke-kel? Azt mondták nekem, hogy súlyos az állapota. – Csak annyit tudok, hogy túl van a műtéten. Az a benyomásom, hogy túl fogja élni. Nyla a fejét csóválta. – Képtelen voltam elhinni, amikor ma reggel felhívott a rendőrség. Vagy, jobban mondva, nem akartam elhinni. De valahol mélyen legbelül tudtam, hogy Burke túl jó volt ahhoz, hogy igaz legyen. A tökéletes férfi. Apunak igaza volt vele kapcsolatban. – Ha ettől jobban érzed magad, engem is sokkolt, hogy Millicent Chartwell sikkasztott az apádtól, még ha így utólag ő volt is a leglogikusabbnak tűnő gyanúsított. Őszintén szólva, amikor kiderült, hogy eltűnt a pénz, arra gondoltam, hogy Millicent túl nyilvánvaló lenne. Úgy értem, tényleg a cég könyvelője síbolja el a nyereséget? Ez olyan közönséges. – Valószínűleg ezért úszta meg majdnem. – Azt hiszem, igazad van – mondta Grace. A konyhapulton tornyosuló

színes zöldségkupacra pillantott. – Éppen levest főzök. Nem zavar, ha közben folytatom? – Nem, persze hogy nem. – Nyla a két keze közé fogta a bögrét, és kibámult az ablakon a tóra. – Szerintem az apám rájött a simlire, és szembesítette Millicentet vagy talán Burke-öt. Grace felkapta a kést, és szeletelni kezdte a piros paprikát. – Meglehet. – Tulajdonképpen melyikük ölte meg? – Egyelőre még senki nem tudja biztosan. De tekintve, hogy tegnap este Burke fegyvert fogott Juliusra, valószínűleg ő ölte meg az apádat. – A rendőrség célzott rá, hogy Burke lefeküdt Millicenttel. – Nyla összeszorította az állkapcsát. – Hogy lehettem ennyire vak? – Egy szociopata briliánsan képes megtéveszteni az embert – mondta gyengéden Grace. Félretette a paprikát, leöblítette a kezét, és letépett egy darab papírtörülközőt a tekercsről. – Az elbűvölő viselkedés, meg hogy jónak mutatja magát, miközben végig hazudik, és összetöri a szívedet, ez nagyon jellemző a szélhámosokra. – Te meg Kristy rendben lesztek? – kérdezte Nyla. – Úgy értem, találtok majd állást? – Mi jól vagyunk. – Grace beleöntötte a répát és a paprikát a gyöngyöző húslevesbe. – Kristy valószínűleg elfogadja a Rayner Tréning ajánlatát. Larson Rayner jól tudja majd hasznosítani a szakértelmét. Kristy nagyon jó szervező, és remekül bánik az ügyfelekkel. Úgy vélem, a többségüket magával viszi Raynerhez. – Nem is tudom, hányszor mondta Kristy, hogy Sprague olyan neki, mint az apja. – Nyla felsóhajtott. – Nem tudom elmondani, mennyire gyűlöltem ezt hallani. Néha az volt az érzésem, azért mondta csak, mert tudta, hogy ezzel nagyon felbosszant. Grace most a kelkáposztát vette kézbe, lehámozta a leveleket, az ereket kivágta. – Szerintem arról próbált meggyőzni, hogy maximálisan a szívén viseli az apád érdekeit. Fel sem merült benne, hogy te esetleg másképp értelmezted. – De nem csak apuról beszélt így. Azt hiszem, ki akarta vetni a hálóját Burke-re. Grace keze megállt munka közben, és a megjegyzésen töprengett. Aztán megrázta a fejét. – Ez most meglepett. Soha nem vettem észre, hogy valami lett volna közöttük. Ő is pont olyan gyanakvó volt Burke-kel szemben, mint Millicent vagy én.

– De te sem tudtad, hogy Millicent és Burke társak a csalásban, ugye? – Nem – ismerte el Grace. – Miből gondolod, hogy Kristy el akarta csábítani Burke-öt? – Féltem, hogy elveszítem. Mint az előbb mondtam, valahol mélyen tudtam, hogy túlságosan is tökéletes. Úgyhogy felfogadtam egy magánnyomozót, hogy megfigyelje. Ő mondta, hogy Burke legalább egyszer egy másik nővel találkozott nemrég egy kávézóban az Anna királynő úton. Még le is fényképezte őket. – Ki volt az a nő? – Nem lehet pontosan megállapítani. A képen napszemüveget visel meg tréningfelsőt, és a kapucnit a fejébe húzta. De a magánnyomozó követte, és a nő abba az apartmanházba ment be, ahol Kristy lakik. Biztos vagyok benne, hogy ő volt az. Grace fogta a kést, és metélni kezdte a káposztaleveleket. – Nos, Kristy említette, hogy egyszer véletlenül belefutott Burke-be egy kávézóban. Nem tűnt nagy dolognak. Ez azután volt, hogy egy beszélgetés során Kristy azt mondta róla, hogy valami nem stimmel vele. Meg hogy olyan érzése volt, mintha Burke információkat akart volna kiszedni belőle az apád üzleti ügyeiről. – Valószínűleg pontosan ez történt, csakhogy én akkoriban meg voltam győződve róla, hogy ő meg Burke a hátam mögött fondorkodnak. Kérdőre is vontam Burke-öt. Ugyanezt a mesét adta be a véletlen találkozásról a kávézóban. Akkor hittem neki. – Kristy hajlamos fecsegni. Burke talán azt remélte, hogy hasznos dolgokat tudhat meg tőle. – Igen, én is így gondolom. Grace beletette a kelkáposztát a húslevesbe, majd Nylára nézett. – Ismét meg kell kérdeznem: te küldted azokat a bizarr szlogenes e-maileket az apád postafiókjából? Szeretném, ha ezúttal igazat mondanál. – Soha nem küldtem neked e-mailt az apám levelezőjéből, esküszöm. Még csak nem is tudom a jelszavát. – Nyla homlokráncolva nézett rá a bögre pereme felett. – Miért tettem volna? – Fogalmam sincs, de miután apádat megölték, valaki sorozatban Witherspoon-szlogenekkel megtűzdelt leveleket küldözgetett nekem esténként. Szerintem meg akart ijeszteni. – Csakis Burke küldhette – mondta Nyla. Burke ugyanazért küldte az e-maileket, amiért a vodkásüvegeket hagyta a

helyszíneken, gondolta Grace. Bár a pénzre utazott, nem bírt ellenállni annak, hogy zaklassa. Tudnia kellett a negyvennyolc órás határidőről, amit Nyla szabott. Burke valamiféle bosszút akart állni rajta, Grace-en, az apja haláláért. – Igen – mondta –, ez észszerűen hangzik. Nyla letette a bögrét. – Hagynom kellene, hogy tedd a dolgodat. Biztos vissza akarsz menni a kórházba Arkwrighthoz. Csak szerettem volna megköszönni, hogy értesítettél a pénzről. – Az a pénz a tiéd – mondta Grace. – Az apád rád hagyta. – Ez furcsa. – Micsoda? – Azt hittem, hogy ha megkapom az örökségemet, jobban fogom érezni magam. De most csak arra tudok gondolni, hogy apu meghalt, és már nincs mód rá, hogy rendbe hozzuk a kapcsolatunkat. Öt okoltam az anyám öngyilkosságáért, tudod. De nem ő tehetett róla. Senki sem tehetett róla. Bárcsak hamarabb megértettem volna! Grace-nek leesett, hogy Nyla még mindig nem tud az apja korábbi, szélhámos életéről. Valamikor nyilván napvilágra fog kerülni, de Grace úgy gondolta, nem neki kell felvilágosítania a lányt. – Van pár szlogenem, ami valamelyest elviselhetőbbé tenné számodra – mondta. Nyla bizalmatlanul nézett rá. – Melyek lennének azok? – Nos, az első az, hogy „Nem mehetsz vissza, hogy megváltoztasd a múltat, de új úton haladhatsz tovább”. Az apád szeretett téged, és nagyon elszomorította, hogy így alakult a kapcsolatotok. Azzal, hogy rád hagyta a vagyonát, megpróbál valamit jóvátenni. Úgy adózhatsz az emlékének, ha elfogadod az örökséget, és próbálod nem elkövetni ugyanazokat a hibákat a jövőben. Nyla szomorkásan elmosolyodott. – Ez nagyon Witherspoon világosan hangzott. És mi a másik ideillő szlogen? – „Ajándék lónak ne nézd a fogát” – mondta mosolyogva Grace.

Negyvenöt Grace beletette még a hozzávalókat a levesbe, és hagyta, hogy gyöngyözve főjön. Leült a konyhaasztalhoz, és kinyitotta a laptopját. Egyesével végigment a zaklató e-mail-jein. Csakis Burke küldhette őket. De őt csak a pénz érdekelte, és láthatóan profi szélhámos volt. A csúfolódó e-mailek viszont nem profira vallottak. De ebben az esetben a profi egyben bosszút is akart. Vodkásüveget hagyott a bűntények helyszínén, hogy hozzá vezesse el a rendőröket. Persze a pénzt akarta, de amellett bosszút is akart állni. Egy dolog igaz volt Burke Marrickkel kapcsolatban: professzionális hazudozó volt. Ami azt jelenti, hogy minden, amit Nylának mondott, hazugság volt. Julius szavai visszhangoztak a fejében. Egyes számú szabály: Nem bízhatsz senkiben. Kettes számú szabály: Mindenkinek van egy titkos terve. Grace feladta, és becsukta a laptopot. Nem volt értelme az e-mailekre vesztegetni az időt. Ez csak mellékszál. A fontos dolog az volt, hogy Burke és Millicent őrizet alatt voltak a kórházban. A gyömbér-, szója- és kombualapú leves isteni illata betöltötte a konyhát. Grace felállt, és a tűzhelyhez ment. Felkapta a nagy fakanalat, és finoman megkevergette a levest. Kristy azt mondta Nylának, hogy Sprague olyan volt neki, mint az apja. De Kristy íróasztalán ott volt a fénykép a tökéletes családról. Nem volt szüksége másik apafigurára. Volt neki egy tökéletes apja. Kérdezzék csak meg tőle. És Burke tökéletes udvarlónak bizonyult. Kérdezzék csak meg Nylát. Csakhogy szélhámos volt, és valószínűleg gyilkos. Kérdezzék csak meg Juliust és Devlint. Burke kitalált magának egy élettörténetet, vagy akár kettőt? Nem az a fickó volt, aki szívességeket tesz – kivéve, ha valaki olyan pozícióban volt, hogy neki tehetett szívességet. Vagy valakinek a családban. Hé, még a szociopatáknak is van családjuk, nem igaz?

Nem bízhatsz senkiben. Ez nem jó, gondolta Grace. Már kezd úgy gondolkodni, mint Julius – az a Julius, aki most épp a kórházban lábadozik a lőtt sebével, mert belekeveredett az ő, Grace pozitív gondolkodásos világába. Kristy és Burke legalább egyszer együtt kávézott. De Burke-nek nem volt szüksége még egy forrásra a Witherspoon-irodában, ha kezdetektől együttműködött Millicenttel. Minek kockáztatni azzal, hogy információt szerezzen Kristytől? Tudnia kellett, hogy Nyla dühös lesz, ha rájön – ami meg is történt. De Burke körülbelül három hónappal ezelőtt még nem bukkant fel a színen. Millicent jóval korábban kezdte csapolni a Whitherspoon-számlát. Burke nem sokkal azután érkezett, hogy Kristy elhelyezkedett recepciósként. Sprague olyan volt nekem, mintha az apám lett volna. Ez hazugság volt. Sprague jó munkaadó volt, de sosem próbált meg apaként viselkedni az alkalmazottaival. Volt elég baja a saját lányával. Grace kivette a fakanalat a fazékból, és a pulton levő kistányérra tette. Odament az asztalhoz, és felkapta a telefonját, hogy felhívja Juliust. A hátulsó tornácon döngő léptek azonban megállásra késztették. …Megint tizenhat éves volt, megdermedt a félelemtől, hallva a gyilkos bakancsának tompa dübögését. Trager visszatért a tett színhelyére. Visszajött, hogy megölje a szemtanúkat. Lélegezz! A konyhaajtóra nézett. Kétszer is ellenőrizte, biztosan zárva van. A retesz is a helyén volt. Ez nevetséges. Hisz még nincs is éjszaka. Eszedbe ne jusson benézni az ágyak alá. Ne menj oda. Nem akarod tetézni a kényszerképzeteidet azzal, hogy bevezetsz egy nappali rituálét is. Trager halott. Ő ölte meg. A fia, aki talán bosszút akart állni, kórházban van. Kizárt, hogy bármelyikük az ő tornácán legyen. Maradt Kristy, de a léptek, amiket a tornácról hallott, nem Kristyéi. Újabb nehéz léptek verték fel a csendet. Hátát a falnak vetette az ablak mellett, és a függöny résén át kikukucskált. Agnes a kertésznadrágjában, szalmakalapjában és bő flanelingében felemelte kesztyűs kezét, hogy bekopogjon. A megkönnyebbülés hulláma olyan erővel söpört át rajta, hogy Grace reszketni kezdett. Hát mégsem egy horrorfilm kellős közepén találja magát. Leengedte a telefont, és kinyitotta az ajtót.

– Agnes – mondta jól vagy? Valami baj van? – Sajnálom, drágám – mondta Agnes. A tekintetéből düh, félelem és bűntudat áradt. – Mi a fene? – kérdezte Grace. Újabb – ezúttal könnyed, gyors – léptek hallatszottak. Kristy bukkant fel a tornác távolabbi végében, ahol addig a régi hűtőszekrény mögött rejtőzött. Egyik kezében vodkásüveget tartott. A másikban egy pisztoly volt. – Dobd el a telefont! – utasította Kristy. – Dobd el, vagy megölöm az idős hölgyet, azután téged is. Grace leejtette a telefont.

Negyvenhat – Minden összeáll – mondta Devlin. – A seattle-i rendőrség meg van győződve róla, hogy Marrick Millicent Chartwell-lel közösen dolgozta ki a csalást. Csakhogy a társulás gellert kapott. – Nem, ez nem olyan egyszerű. – Julius a kis kórházi szobában járkált felalá. A fájdalomcsillapító és a nyugtató hatása végre elmúlt. A fájdalom visszatért ugyan, de legalább ismét világosan tudott gondolkodni. – Valamit elnéztünk. – Ki tudjuk majd tölteni a hiányzó részeket, ha Marrick magához tér, és válaszol a kérdéseinkre. Julius megállt az ablak előtt, és kinézett az utcára. – Marrick profi. Le kellett volna írnia a veszteségeit, és lelépni már pár nappal ezelőtt. – Mindenkinek van gyenge pontja – mondta Devlin. – Nagyon úgy tűnik, hogy Marrick esetében ez a bosszúvágy. – Nem – tiltakozott Julius. – Az időpontok nem stimmelnek. Millicent már több mint egy évvel azelőtt csapolta a Witherspoon-számlákat, hogy Marrick felbukkant. – Két szélhámos találkozik az éjszakában, felismerik egymást, és összefognak – mondta Devlin. – Nem, ez kezdettől fogva a bosszúról szól – mondta Julius. – És csak pár hónapja kezdődött. – Az éjjeliszekrényhez ment, és felkapta a telefonját. – Tudni akarom, hol van Grace. Beütötte a számot. És a készülék hangpostára kapcsolt. – Nem veszi fel – mondta. – Lehet, hogy zuhanyozik, vagy elszundított. Egész éjjel az ágyad mellett őrködött. Szüksége van pihenésre. – Nem tetszik ez nekem. – Julius kinyitotta a kis gardróbszekrényt, és látta, hogy üres. – Hol a fenében vannak a ruháim? Devlin felvonta a szemöldökét. – Bezacskózták a helyszínelők. Grace majd hoz neked tiszta ruhát, amikor visszajön a levessel. Nem emlékszel? – Francba a ruhákkal. Hol a pisztolyom?

– Szintén a bizonyítékok között. Julius megperdült. Fájdalom nyilallt az oldalába. Nem vett róla tudomást, és lenézett Devlin bokájára. – Van tartalék fegyvered. Mindig van nálad. – Mi a cél? – Menjünk. – Julius az ajtó felé indult. A kórházi hálóing szárnyai meglebbentek a huzatban. Devlin követte. – Nem gondolod, hogy talán kissé túlreagálod? – Nem – mondta Julius. – Hívd fel Harleyt. Ő közelebb van az Ellandházhoz.

Negyvenhét Tégy úgy, mintha ura lennél a helyzetnek, különösen akkor, ha tudod, hogy nem így van. A tudatod kitisztul, és meglátod a lehetőségeket, amelyeket most elfed a káosz. – Agnesnek le kell ülnie – mondta Grace. – Nem látod, hogy mindjárt összeesik? Súlyos szívbeteg, nem igaz, Agnes? Merőn nézett Agnesre, remélve, hogy belemegy a játékba. Agnes kapkodva szedte a levegőt, és a mellére szorította a kezét. – A szívem — zihálta. — Rettentő gyorsan ver. Azt hiszem, mindjárt elájulok. Kristy arca kigyúlt a dühtől. Egy pillanatra mintha elvesztette volna a fejét. A tervében nem szerepeltek apró véletlenek – feltéve, hogy volt egyáltalán terve. Agnes túszul ejtését hirtelen ötlet vezérelte, futott át Grace agyán, valószínűleg az utolsó percben született, amikor világossá vált, hogy a nagyszabású bosszú kisiklóban volt. Mert erről szól ez az egész, gondolta Grace. A vodkásüveg, amit Kristy a konyhaasztalra állított, nem hagyott kétséget efelől. Ez bosszú. – Üljön le. – Kristy a pisztoly csövével az egyik szék felé intett, és úgy nézett Agnesre, mintha csak egy porszem volna a célja elérésében. – Mozgás, hülye vénasszony – sziszegte Kristy, amikor Agnes nem mozdult elég gyorsan. Agnes meglehetősen drámaian támolygott a legközelebbi szék felé. Grace a tűzhely előtt állt, és a pisztolyt figyelte Kristy kezében. Enyhén reszketett. Ez nem jó jel. Kristy egy rögeszme foglya volt. Mi más indíthatott volna egy okos nőt arra, hogy megkockáztasson két gyilkosságot, aminek az egyetlen haszna a bosszú. Burke a kórházban van, őrizet alatt. Rövidesen beszélni fog. Millicent lelepleződött, és hamarosan ő is kénytelen lesz válaszolni a rendőrök kérdéseire. A játszmának vége. Kristynek menekülnie kellene, elrejtőznie, új személyazonosságot felvennie. Ehelyett itt van, a célpontjával szemben. A bosszú nagy kényszerítő

erő. – El kell ismernem, remekül álcáztad magad – mondta Grace. – Burke-kel nyilván sokáig dolgoztatok az üzleti terveteken, hogy úgy mondjam. Tökéletesen működött, legalábbis egy ideig. – Burke meg én egy évvel ezelőttig nem tudtuk az igazságot a valódi apánk haláláról – mondta Kristy. A szeme lángolt a haragtól. – Anyu elhagyta apánkat, amikor mi még kicsik voltunk. Nem is emlékszünk rá. Anyu megváltoztatta a nevünket és az élettörténetünket, mert rettegett aputól. Azt mondta, autóbalesetben halt meg. Soha nem árulta el nekünk az igazságot. – Nyilván védelmezni próbált benneteket – mondta kedvesen Grace. Kristy felvihogott. – Na, persze. Nem akarta, hogy tudjunk a rossz génjeinkről a családnak abból az ágából. – Ha az édesanyád annyira félt Tragertől, bizonyára rajta tartotta a fél szemét a távolból – mondta Grace. – Vélhetően tudta, hogyan halt meg. – Tévedés. – Kristy önelégülten vigyorgott. – Soha nem tudta meg, mi történt az apánkkal, mert autóbalesetben meghalt, nem sokkal azelőtt, hogy te megölted az apámat. Ez aztán a karma, mi? Witherspoon imádná. Anyu hazudott nekünk apu haláláról, és aztán pont úgy halt meg, ahogy apuról elhitette. De apu halála nem baleset volt, igaz? Megölted! A fegyver most erősebben megremegett Kristy kezében. Grace visszatartotta a lélegzetét. Agnes meg se moccant ültében. Kristy most két kézzel markolta a pisztolyt. Úgy tűnt, valamennyire visszanyerte az önuralmát. – Anyánk magával vitte a titkait a sírba – mondta. – Burke-kel nevelőszülőkhöz kerültünk. – Nagyon szörnyű volt? – kérdezte Grace, igyekezve fenntartani a normális beszélgetés látszatát. Kristy elfintorodott. – Mondjuk úgy, nagyon tanulságos volt. Az egyik nevelőszülőnk megtanította Burke-öt drogot árulni, én meg megtanultam, hogyan lehet pénzt keresni… másként. – Valaki futtatott? – Nem sokáig. – Kristy megvonta a vállát. – Burke-kel pár hónapig csináltuk, aztán úgy döntöttünk, hogy mi magunk sokkal jobban tudjuk intézni a dolgainkat. Burke nagyon ért a technikai cuccokhoz, én meg tökéletes eladó vagyok. Egész jól ment a bolt, ahhoz képest, hogy akkor még amatőrök voltunk. – És akkor Burke belebukott a piramisjátékba.

Kristy felvonta a szemöldökét. – Szóval tudsz róla? – A zsaruk már mindent tudnak. – Nem számít – mondta Kristy. – Hamarosan vége mindennek, én meg eltűnök. Na, igen, Burke-öt sittre vágták. Rengeteget tanult a börtönben. Az első dolog, amit csináltunk, amikor szabadult, hogy új személyazonosságot kreáltunk magunknak. Az évek során több is volt persze. Burke meg én meghaltunk, aztán szabályosan újjászülettünk. Ez aztán a pozitív gondolkodás! – Burke eltemette a múltadat, megváltoztatta a nyilvántartást, mintha kislányként meghaltál volna az autóbalesetben, amelyben édesanyátok életét vesztette. Amikor kijött a börtönből, a saját halálát is megrendezte. – Lenyűgöző – mondta Kristy. – Nagyon alapos munkát végeztél. – Mi készetetett rá, hogy engem felkutass? – kérdezte Grace. – Burke rájött az igazságra, amikor ezt az új személyazonosságunkat csinálta. Az a remek ötlete támadt, hogy rajzoljuk meg anyu családfáját. Rengeteg származási adat elérhető online. Elképesztő, de tényleg. Lényegében így derítette ki, hogy anyu hazudott a múltunkról. Ahogy egyre több réteget hámozott le, nem tartott sokáig, hogy megtalálja a kapcsolatot Felhő-tó és az igazi apánk között. – Mennyi ideig tartott, amíg rám talált? – Most viccelsz? – mosolygott Kristy. A szemében egyre vadabb lett a düh. – A Felhő-tói csodalány. Az ifjú hősnő, aki megmentett egy kisfiút egy elvetemült gyilkostól. A bátor, talpraesett tini, aki egy vodkásüveggel ölt meg egy embert. Ó, igen, a te nevedet adta ki sorozatban a gép, amikor a megfelelő helyen keresgéltünk. – És terveket kezdtetek szőni – mondta Grace. – Szép munka volt megcsípni a recepciósi állást a Witherspoon Világnál. – Az, hogy Sprague akkor épp recepcióst keresett, puszta szerencse volt – mondta Kristy. – De e nélkül a lehetőség nélkül is megtaláltam volna a módját, hogy a közeledbe férkőzzem, Grace. – Hogyan? – Egyszerűen. Burke meg én ugyanabban az irodaházban béreltünk volna irodát, és üzletet nyitunk mint befektetők. Roppant egyszerű. Így vagy úgy, de összebarátkoztam volna veled. Meg akartam ismerni azt a nőt, aki megölte az apámat, tudod. Időt akartam nyerni, hogy eldöntsem, hogyan fizetek meg neked azért, amit a családommal tettél. Lassan, de biztosan tönkre akartalak tenni. – Azt tervezted, hogy elkezded legyilkolni a körülöttem lévő embereket, és hagysz egy vodkásüveget a helyszínen?

– Tudtam, hogy a rendőrségnek eltart egy ideig, amíg rájön a vodka jelentőségére. De élveztem. Biztos voltam benne, hogy rögtön megérted: ez az egész a múltról szól. Látni akartam, hogy szenvedsz, és elbuksz. El akartalak pusztítani. – Tehát Burke is részt vett benne? Kristy vágott egy grimaszt. – Burke-öt csak a pénz érdekli. Addig nem izgatta a dolog, amíg rá nem jött, milyen nagy bevételre tesz szert Sprague Witherspoon a motivációs bizniszével. Ez volt az, ami felcsigázta. – Elhatározta, hogy feleségül veszi Nylát. Kristy szája elvékonyodott, jeges mosoly ült ki rá. – Én türelmes voltam. Időt adtam neki, hogy felépítse a színjátékát, de amikor mondtam neki, hogy kész vagyok a tervem megvalósítására, dühös lett. Még legalább egy évig fejni akarta a Witherspoon Világot. Rájött, hogy a bevételek megduplázódnak, sőt megháromszorozódnak ennyi idő alatt, hála neked. – Szóval ő nem akart olyan akcióba belekezdeni, ami veszélyeztette volna a pozíciómat a Witherspoon Világnál, legalábbis addig nem, amíg úgy gondolta, hogy a maximumot hozhatja ki a buliból. – Összevesztünk. – Igen. Aznap, amikor egy kávézóban találkoztatok az Anna királynő úton. – Basszus, te tényleg túl sokat tudsz – vonta össze a szemöldökét Kristy. – Burke nem akart találkozni velem, de én ragaszkodtam hozzá. Már úgyis elég sokat vártam. Én adtam neki a fülest Nyláról. Pár millió várt volna rá. De kapzsi volt. Tudta, hogy Sprague-nak meg kell halnia, hogy Nyla hozzájuthasson az örökségéhez. Csak az volt a kérdés, mikor. Végül aztán beleegyezett. – Te ölted meg Sprague-ot? – Igen. – Kristy elégedetten mosolygott. – Ismertem a kódot, amivel ki lehetett kapcsolni a riasztórendszert, mert én voltam az, aki önként vállalta, hogy gondozza Sprague virágait, amikor a városon kívül volt, emlékszel? Sprague arra is felhatalmazott, hogy vásároljak neki dolgokat a hitelkártyájával. – Szóval így intézted el, hogy úgy tűnjön, mintha ő vásárolta volna a vodkát, amit ott hagytál a hálószobájában. – Pontosan. – Kristy ragyogott. – Nem sokkal éjfél után bementem a házába, és lelőttem álmában. Még csak fel sem ébredt. – Másnap reggel, amikor azon tűnődtünk, miért nem jött be Sprague az irodába, te javasoltad, hogy valaki ugorjon el hozzá, és nézze meg – mondta

Grace. – Én voltam a logikus választás, mivel én laktam a legközelebb az irodához. A kocsim a lakásom garázsában állt, csak néhány saroknyira. – Olyan egyszerű volt – mondta Kristy már-már boldogan. – Pont úgy mentek a dolgok, ahogy terveztem. Burke dühös volt, mert rájött, hogy veszített pár milliót, de még mindig jól jöhetett ki a buliból, és ezt tudta is. – Mindaddig, amíg ki nem derült, hogy eltűnt Nyla öröksége. Kristy horkantott. – Mondtam neki, hogy könnyen jött, könnyen ment. Nem tetszett neki, de nemigen tudott mit tenni. Felhívott rögtön azután, hogy eljött Nyla lakásából. Azt mondta, vissza az egész, le kell lépni. Elmondta, hogy Millicentnek szüksége van valakire, aki tisztára mossa a pénzt. Millicent azt mondta neki, hogy ugyanezzel a módszerrel lenyúlhatnák a Rayner Tréning pénzét is. – Így hát Millicentet is megpróbáltad megölni. – Ő volt a következő a listámon, valóban – mondta Kristy. – Mi ment félre? – Átvágott az a szemétláda, akitől a drogot vettem. – A fegyver megint megremegett Kristy kezében. Eltartott egy pillanatig, amíg visszanyerte az önuralmát. – Siettem. Tudtam, hogy gyorsan kell cselekedni. Körülbelül egy órával azután mentem Millicenthez, hogy Burke eljött tőle. Sírtam. Azt mondtam neki, hogy muszáj valakivel beszélnem, mert véletlenül eljutott hozzám egy infó Rayner Larsonról. Hogy csaló. Azt mondtam, ezt meg kell beszélnünk, mielőtt elfogadjuk az állást. – Hazudtál. – Persze. Ehhez nagyon értek. De Millicent részleteket akart. Megittunk pár pohárral. Drogot tettem az italába. Amikor kezdett kidőlni, bevonszoltam az ágyába, és belőttem neki a drogot. Reggelig meg kellett volna halnia. Enyhe égett szag terjengett a konyhában. A leves kezdett odaégni. – Te küldted esténként azokat az e-maileket – mondta Grace. Kristy elmosolyodott. – Gondoltam, egy kicsit felidegesítelek. Tudtad, hogy valaki figyel az árnyékból, de fogalmad sem volt, hol keresd. Imádtam ezt a részt. – Melyikőtök küldte Juliusra azt a két gengsztert? Kristy abbahagyta a mosolygást. – Az Burke ötlete volt. Tudtuk, hogy Arkwright egyre közelebb kerül hozzád. Burke úgy gondolta, egy kiadós verés majd elriasztja. Végül is Arkwright csak egy üzletember. Könnyű célpontnak tűnt. – Ezt kissé félrenézte Burke, mondhatom. És az is biztos, hogy nem túl

elmés fickókat bérelt fel, hogy kézbesítsék az üzenetet. Kristy elfintorodott. – Ugyanazok a disznók voltak, akiktől a drogot vettem Millicennek. Burke meg én nem vagyunk idevalósiak. Nem tudtuk, hol lehet megbízható segítséget szerezni Seattle-ben. Valaki ajánlotta azt a két idiótát. – Az a kettő tette a döglött patkányt meg az üveg vodkát a hűtőszekrényembe? – kérdezte Grace. – Nem – ragyogott fel ismét Kristy. – Az én voltam. Nagyon király volt, mi? Ezen nagyon jót mulattam. Bárcsak láthattam volna a képedet, amikor kinyitottad a frigót! – A dolgok tényleg félrementek, miután nem sikerült megölnöd Millicentet – mondta Grace. – Burke nyilván sokkot kapott, amikor rájött, hogy Millicent elküldte nekem a hozzáférést a pénzhez, s hogy odaadtam Nylának. – Azt mondta, van még rá esély, hogy megmentse a helyzetet, hiszen Nyla még bízott benne. De ki kellett iktatnia Arkwrightot egyszer s mindenkorra, mert Arkwright veszélyesen közel járt az igazsághoz. – De Burke elcseszte tegnap este, és most minden összeomlik, nem igaz? Az égett szag egyre erősödött. – Nem bánod, ha leveszem a fazekat a tűzről? – kérdezte Grace. – Odaég a leves. Bekapcsolhatja a tűzriasztót. Kristy tétovázott, láthatóan még nem állt készen rá, hogy meghúzza a ravaszt. Időre volt még szüksége, hogy pontosan elmagyarázza, miért került ekkora bajba. – Vedd le azt a rohadt fazekat – mondta, és intett a fegyverével. Grace a tűzhely felé fordult, és óvatosan megfogta a forró füleket. Leemelte a nehéz fazekat a tűzről, és áttette a tűzhely másik felére. Nem kapcsolta le az égőt, amin a levest főzte. Csak úgy mellékesen a papírtörülközőért nyúlt, hogy megtörölje a kezét. A rolni végét a tűzhely felé húzta, és otthagyta a pulton. Aztán az egyik kezét a pultra tette, mintha megtámaszkodna. Félig hátrafordult, hogy Kristyre nézzen. – Azért jöttél ma ide, hogy befejezd, amit elkezdtél, igaz? – Igen – felelte Kristy. Forró könnyek égették a szemét. – Ez a büntetésed azért, amit velem és a bátyámmal tettél. – Mit tettem veletek? – Ha nem ölted volna meg az apámat – az igazi apámat minden másképp alakul Burke-nek és nekem. – Azt hiszed, magához vett volna benneteket? Gondoskodott volna rólatok?

Az az ember agyonverte a második feleségét, és meg akart ölni egy kisfiút, hogy leplezze a bűntényt. Próbálj szembenézni a valósággal, Kristy. Milyen apád lett volna szerinted, ha élne? – Család lennénk. – A tökéletes család – mondta lágyan Grace. – Igen, hogy dögölnél meg. Grace kissé arrébb csúsztatta a kezét a pulton, a papírtörülköző gurigáját még arrébb tolva, hogy a széle a gázlángba érjen. A papír lángra lobbant, és a tűz villámgyorsan végigszaladt a pulton. A vastag rolni tüzet fogott, és füst kezdett terjengeni. Felsivított a füstjelző. Kristy a füstbe és a felcsapó lángokra meredt. – Mit művelsz? Hagyd abba! Hagyd abba! Agnes feltápászkodott. Az egyik kezében a súlyos borsdarálót tartotta. – Hagyd csak, majd én elintézek mindent – szólt oda Grace. Miközben beszélt, Agnesre nézett. Agnes vette az üzenetet, és nem mozdult. Grace visszafordult a pulthoz, mintha megpróbálná elfojtani a tüzet. De ehelyett megragadta a fazék fülét, megperdült, és a forró levest Kristyre zúdította. A füsttől és a tűztől megzavarodott Kristy csak későn vette észre a mozdulatot. Dühödt és rémült sikoltása túlharsogta a tűzjelző vijjogását. Hátratántorodott, eszeveszetten csapkodva az arcát és a mellét, ahol a forró leves beterítette. A fegyver elsült, de a golyó célt tévesztett. Grace elhajította a nehéz edényt, ami vállon találta Kristyt, és oldalra taszította. Kristy most már őrjöngött. Kétségbeesésében, hogy letörölje a levest a bőréről, eldobta a pisztolyt. Agnes gyorsan odalépett, és felkapta a fegyvert. Egy olyan nő jeges nyugalmával fogta rá Kristyre, aki hozzászokott, hogy veszélyes szerszámokat tart a kezében. – Jó lenne, ha csinálnál valamit a tűzzel, drágám – szólt oda Grace-nek. Felemelte a hangját, hogy túlkiabálja a tűzjelzőt. – Máskülönben leég a házad. Nagy kár lenne érte. – Rajta vagyok! – kiáltott vissza Grace. A pulthoz lépett, fogta a hosszú nyelű fakanalat, amivel a levest kavargatta, és a mosogatóba toszogatta a lángoló papírtekercset. Miközben elfordította a csapot, meghallotta a terepjáró motorjának zúgását.

Léptek döndültek a hátulsó tornácon. Hevesen dobogó szívvel kipillantott az ablakon, és meglátta Harley Montoyát. A kezében puskát tartott. Belökte az ajtót, mielőtt Grace odaérhetett volna, és beviharzott a konyhába. Vele egy időben Julius és Devlin toppant be az elülső ajtón, mint egy bősz harci alakulat. Látszott, hogy a három férfi összehangolta a mozgását. Julius, Devlin és Harley megállt, és felmérte a helyzetet, majd leeresztették a fegyverüket. Az utolsó lángnyelv is kialudt a mosogatóban. A nyitott ajtók által keltett huzat kivitte a füstöt. A tűzjelző nyomban elnémult. Devlin Agneshez lépett, és elvette tőle a pisztolyt, amit a zokogó Kristyre fogott. – Köszönöm, Agnes – mondta Devlin. – Innen átveszem. – A magáé – felelte Agnes. Lerogyott a legközelebbi székre. Harley odaállt mögé. Ujjai Agnes vállát markolták. Az asszony felnyúlt, és megérintette a nagy kezet. Julius Grace-re nézett. A szeme lángolt. Kórházi hálóingének jobb oldala friss vértől piroslott. – Talán érdekel, hogy egy rakás pozitív gondolat kavargott a fejemben, miközben a kórházból ideszáguldottunk – szólalt meg. Grace odaszaladt hozzá. Julius a szabad karjával szorosan magához ölelte. – Mondtam, hogy működik – mormolta a lány a kórházi ingbe. – Jól vagy? – kérdezte Julius. Rekedt volt a hangja. – Igen – felelte a lány. – Igen, azt hiszem. Valószínűleg szorongásos rohamom lesz, amikor véget ér ez az egész, de egyelőre elhalasztom. – Grace… Csak ennyit mondott. De nem is volt szükség több szóra.

Negyvennyolc – „Nem bízhatsz senkiben” – mondta Grace. – „Mindenkinek van egy titkos listája.” – A fejét csóválta. – Utálom beismerni, de ehhez a sajátos helyzethez a te szólásaid illenek a leginkább. – Gondosan eltervezték ellened a bosszút – mondta Julius. – Majdnem sikerült is nekik, de megbuktak, mert keresztülhúztad a számításaikat. – Mert te segítettél nekem. – Nos, hárman voltak egy ellen, ha Millicentet is beszámítod – mondta Julius. – Teljesen jogos, hogy a végén erősítést kaptál. Még ha kissé későn érkezett is. A kanapén ültek Grace nappalijában. Julius immár farmerben és laza farmeringben, alatta friss kötés az oldalán. Zoknis lábát a kávézóasztalon nyugtatta. Grace maga alá húzta a lábát. Julius korábban megrakta a tüzet a nagy kőkandallóban. Vacsorára rendelt ételt ettek, és bort ittak hozzá. Milyen meghitt, romantikus este lehetne, gondolta a lány. Még egy ideillő jelmondatot is talált: „Ismerd fel a jó pillanatokat, és élvezd ki őket.” De hiába a Felhőtóra ereszkedő este meg a jó bor, még mindig feszült volt. Úgy gondolta, nem fog tudni aludni. Nem akart aludni. Délután amiatt aggódott, hogy a felkavaró események után Agnes egyedül tölti az éjszakát. De Agnes visszautasította a felajánlott vendégszobát, és némileg bizonytalanul azt mondta, hogy majd jön egy barátja, és vele marad. Grace ezt akkor értette meg, amikor meglátta Harley öreg kisterherjét, amint megáll Agnes háza előtt. Felhő-tó írott történelmében először fordult elő, hogy Harley egy kistáskával érkezett a Gilroy-házhoz. – Tudom, hogy Millicent összejátszott Burke-kel, de az csak a pénzről szólt szerintem – mondta Grace. – Neki semmi köze Sprague meggyilkolásához. Biztos vagyok benne, hogy fogalma sem volt róla, hogy Kristy Burke húga, arról nem beszélve, hogy Kristy akart bosszút állni rajtam. – Ez nyilván Millicent verziója – mondta Julius. – Nem hiszel neki? Julius hidegen mosolygott. – Az a nő egy sikkasztó, Grace. Biztos vagy

benne, hogy barátok voltatok? – Oké, lehet, hogy a barátság nem a legmegfelelőbb szó rá. De minden illetéktelenül szerzett vagyonát rám hagyta, ha emlékszel. – Grace a tűzbe bámult. – Azért tette, mert szó szerint nincs senkije a világon. Ez nagyon szomorú. – Valami azt súgja nekem, hogy a börtönben majd szert tesz barátokra, feltéve, ha tényleg letöltendőt kap. – Rémesen cinikus vagy. – Grace elgondolkodott. – Lehet, hogy Millicentből olyan fehérgalléros bűnöző lesz, akit majd az FBI beszervez, hogy sikkasztók után nyomozzon. – Nem lennék meglepve, ha sikerülne bedumálnia magát egy ilyen állásba. – Még mindig képtelen vagyok elhinni ezt az egész bosszú ügyet – mondta Grace. – Bosszú és pénz – mondta Julius. – A két legnagyobb hajtóerő a világon. – Nem. – Grace kibontakozott a férfi védelmező öleléséből. Feltérdelt a párnára, és a két tenyere közé fogta Julius arcát. – Visszautasítom, hogy a bosszú és a pénz a legnagyobb erő a világon. Julius azzal a kordában tartott vágyakozással figyelte, amely mindig ott bujkált a szemében. – Azt akarod mondani, hogy a pozitív gondolkodás a legnagyobb erő a világon? – kérdezte. – Mert ha igen, akkor előbb szükségem van még egy italra. Grace elmosolyodott. – Amit mondani akarok, az az, hogy a szerelem a legnagyobb erő a planétán, sőt lehet, hogy az egész univerzumban. – Ez amolyan bölcsesség? – Nem. Ez az igazság, legalábbis számomra. Szeretlek, Julius Arkwright. Julius megdermedt. Egy pillanatig csak nézett a lányra, mintha azon a nyelven beszélne, amit Julius nagyon régóta ismert, csak elfelejtette. Aztán megmozdult. Levette a lábát az asztalról, és precíz mozdulattal letette a poharát. – Grace. Úgy mondta ki a nevét, mintha nem egészen hinné el, hogy a lány létezik. Mintha valami varázslat működne. Grace is letette a poharát, és a férfihoz dőlt – vigyázva, nehogy hozzáérjen a frissen átkötött sebhez az oldalán. Száját a férfiéhoz érintette. – Tudom, hogy bajod van a bizalommal, azt is tudom, hogy nem hiszel „az érezd jól magad, gondolkodj pozitívan” cuccban – mondta. – Én azért

használom ezt az egészet, mert nekem is megvannak a magam rögjei. De egyik mánia sem olyan fontos, mint az, hogy szeretlek. – Grace. Julius szenvedélyesen megcsókolta. Ez olyan férfi csókja volt, aki már régóta szomjazott a szerelemre, de nem tudta, hogyan öntse udvariasan szavakba. Ehelyett ajtóstul rohant a házba. – Egész életemben téged kerestelek – mondta egyszerűen. – Szeretlek. Az igazság ott volt abban a mélységes csodálatban, ami átjárta a szavait. Hosszú lesz az éjszaka, de Grace nem lesz egyedül. És Julius sem. – Ehhez ragaszkodni fogunk – mondta a lány. – Igen – helyeselt Julius. – Mi mindketten küzdők vagyunk. Tudjuk, hogyan őrizzük meg azt, ami fontos. Grace töredezett álomból ébredt, amelyben sötétség, zuhanás, lépcső és egy üres ajtónyílás szerepelt. Felült, hirtelen nagyon éber lett, de nem a reszkető, levegő után kapkodó, pánikrohammal fenyegető ébredés volt ez. – Julius? – suttogta. – Itt vagyok – mondta a férfi. Grace az ablak felé nézett, és meglátta. Az éjszaka homályában annyit ki tudott venni, hogy Julius pólót és farmert viselt. – Rosszat álmodtál? – kérdezte a férfi. – Úgy kezdődött. – Kiült az ágy szélére, és automatikusan belekezdett a légzőgyakorlatokba. – És te? – Nem tudtam aludni – felelte Julius. – Akárhányszor behunytam a szememet, azt a rohadt vodkásüveget láttam a konyhaasztalodon. – Na, igen, az a vodka tényleg hátborzongató. Kristy a hátborzongató. De ha belegondolok, milyen szörnyű gyerekkora volt… – Ne! – szólt rá Julius. – Ezt ne! Nem akarom hallani, ahogy egy szociopatát mentegetsz. Grace elgondolkodott. – Igazad van. Néha nincs mentség. – Ebben az esetben végképp nincs. Hogy megy a légzés? Grace gyors belső ellenőrzést tartott. – Rendben, azt hiszem. – Nem kell gyógyszer? – Nem. Jól vagyok, tényleg. – Ugyanaz a régi álom volt, mint amit elmeséltél? – Az elején. A szanatórium pincéjében voltam, és próbáltam feljutni a

lépcsőn. Trager elkapta a dzsekimet, de kiszabadítottam magam. Most kijutottam az ajtón. Megtaláltam, amit odakint kerestem. Julius odament az ágyhoz, és a karjába vette a lányt. – Szóval változott az álmod. Ez jó dolog, nem? – De igen. Grace idegei még mindig táncoltak, de az érzés – mint az álom is – ezúttal más volt. Sürgető várakozás cikázott végig rajta. – Mit találtál az ajtó túloldalán? – kérdezte Julius. Grace mosolygott. – Téged. – Az jó – mondta a férfi. Elégedettnek tűnt. – És az új életpályámat – tette hozzá a lány. – Én vagyok az új életpályád? – Most az elégedettnél jóval többnek tűnt. Mámoros volt. – Határozottan bírnék ezzel élni. – Nem. Nem. Bocs a kavarodásért. Nem te vagy az új életpályám. Nos, nem egészen. Inkább az első alkalmazottam. Állást ajánlok neked. Julius néhány szívdobbanásnyi ideig emésztette a hallottakat. – Azt akarod, hogy neked dolgozzam? – kérdezte végül. – Nem teljes munkaidőben, persze. Azt nem tudnám megfizetni. – Édesem, te egyetlen órámat se tudnád megfizetni, legalábbis a jelenlegi anyagi helyzetedben. De azért hajlandó vagyok tárgyalni róla. – Ez jó, mert szükségem lesz egy első osztályú tanácsadóra. – Értem. – Megcsókolta a lány homlokát, majd az orra hegyét. Amikor a szájához ért, átölelte a derekát. – Miért nem megyünk vissza az ágyba? Ott mesélhetnél erről az új életpályáról. – Mindjárt – felelte a lány. Kibontakozott az ölelésből, és az előszoba felé indult. – De előbb jobb, ha leírok pár dolgot. Tudod, mit mondanak, hogy az ötletek gyakran az éjszaka közepén jönnek. Ha nem írja le rögtön az ember, reggelre elfelejti őket. – Ezt még nem hallottam. De történetesen én most nagyon ötletteli vagyok. Az az ötletem támadt, hogy bújjunk vissza az ágyba. – Várj – tiltakozott a lány. Julius ismét a karjába vonta. De hirtelen megtorpant, a szemét behunyta fájdalmában. – A francba! – jajdult fel. Óvatosan mély lélegzetet vett, és finoman megtapogatta a jobb oldalát. – Oké, beszéljünk az új életpályádról. Grace előadta neki a fényes jövőről szóló nagyszabású tervét. A férfi reakciója gyors volt és határozott.

– Ez soha nem fog működni – mondta. – Felejtsd el. Keress másik életpályát. – Nem – mondta Grace. – Ez az, én erre születtem. Két lehetőséged van, Julius Arkwright. Vagy beleegyezel, hogy a tanácsadóm légy, vagy keresek másvalakit. A férfi szája kissé legörbült. – Ez most fenyegetés? – A leghatározottabban. Julius fontolóra vette a dolgot. – Nos? – szólalt meg Grace pár pillanat múlva. – Tudod, hogy te leszel az első ügyfél, aki megússza a zsarolást. – Tényleg? Mások is próbálták már? – Igen. Nem gyakran, de alkalmanként valaki megpróbált sarokba szorítani. De megbánta. – Ne tekintsd zsarolásnak – mondta komolyan a lány. – Gondolj úgy rám, mint egy pártfogóltra. – Nem, ez egyértelműen zsarolás. De tudod, mit? Hagyom, hogy belerángass. – Remek döntés – mondta Grace. Julius megcsókolta. Majd felemelte a fejét, és megvillantotta oroszlánmosolyát. – Na, akkor most beszéljük meg a javadalmazásomat – mondta.

Negyvenkilenc Irene töltött még kávét Grace bögréjébe. – Ma megint magas fordulatszámon pörögsz. Biztos, hogy jól vagy? – Igen, jól vagyok, tényleg – mondta Grace. – Nem sokat aludtam az éjjel, de ez várható volt, tekintve a körülményeket. Az igazat megvallva, nagyon aggódtam Agnesért. Irene irodájában ültek. Az ablak túloldalán nagyüzem volt a Felhő-tó Konyhafelszerelésben. Előbukkant a nap, és ez előcsalta a helyieket és a turistákat is. A vásárlók az ízlésesen elrendezett lábasokat és serpenyőket nézegették, meg a csillogó késeket, ugyanolyan élvezettel, ahogy a galériákban és az ékszerboltokban gusztálják a kínálatot. – Agnes szívós asszony – mondta Irene. – Erről jut eszembe. Az a hír járja a városban, hogy nem egyedül töltötte az éjszakát. Grace mosolygott. – Én is megerősíthetem, hogy most első alkalommal Harley Montoya nem távozott hajnal előtt. Mi több, ott maradt reggelire. A saját szememmel láttam, hogy együtt vannak Agnes konyhájában. – Ideje volt. Talán végre összeházasodnak. – Ne légy ebben olyan biztos. Szerintem a múlt éjszakát a különleges körülmények indokolták. Agnes mindig azt mondja, hogy ő meg Harley olyanok, amilyenek. Nappal riválisok a kertészklubban, éjjel szeretők. Ennyi év után kijelenthető, hogy működik náluk ez a felállás. – Hát, ha nekik így jó… – Irene ivott egy korty kávét. – És mi van veled meg Juliusszal? – Juliusnak otthonra és elfoglaltságra van szüksége – felelte Grace. – Ebben segítek neki. – Mindkettőt megkapta. – Ez nem így működik nála. Meg akarom oldani a problémát. – Miért tennéd? – kérdezte Irene. – Azt hittem, már eldöntötted, hogy felhagysz a rendbehozási mániáddal. – Kiderült, hogy ugyanazokat a dolgokat kell rendbe tennem az életemben, amelyeket Juliusnak. Irene elnevette magát. – Én ezt már régóta tudom. Miért gondolod, hogy

csak bajt csináltam, mert összehoztam azt a vakrandit? – Igazi jó barát vagy. Visszaszívok mindent, amit arról mondtam, hogy a vakrandiból semmi jó nem sül ki. – A következő kérdés: miért Julius? – Amikor az ember rájön, hogy valaki meg akarja ölni, akkor az agya sajátosan fókuszál – mondta Grace. – Világossá vált számomra, hogy szeretem Juliust. – Értem. – Irene hátradőlt a székén. – És Julius? – Ő is szeret engem. Irene elégedettnek látszott. – Tudtam én. Látszik a szemén, akárhányszor rád néz. Azta! Már az első este látszott. Devlin azt mondja, ez általában jellemző a férfiakra. Gyorsaság és határozottság. Na, most mesélj erről a te új életpályádról, meg a munkáról, amire befűzted Juliust. Grace elmesélte. Irene nevetett. – Nem tudom elképzelni Juliust, hogy belemegy, ha száz évig élek is. – Már megállapodtunk. Alkalmaztam Arkwright kettes számú szabályát: „Mindenkinek van egy titkos listája.” Rájöttem, hogy mi az, amit Julius igazán akar, és elhatároztam, hogy megadom neki.

Ötven A Hastings Vállalat elnök-vezérigazgatójának irodája a csillogó toronyház negyvenhatodik emeletén, a délnyugati sarokban kapott helyett. Az eső átmenetileg elállt, de nagyon lógott a lába. Seattle-ben gyakran esik. Ám most kissé felszakadozott a felhőzet. A Rainier-hegy hósipkás csúcsán megcsillant a napfény, hogy visszaverődjön az Elliott-öböl vizéről. Ez a gyönyörű panoráma képeslapra kívánkozik, gondolta Julius. Seattle innen a leglátványosabb. A Rainier-hegy – a Föld egyik legveszélyesebb aktív vulkánja – csak hatvan mérföldre volt. És a Puget-szoros elég hideg volt ahhoz, hogy fél órán belül halálra fagyjon benne az ember, ha lezuhanna az egyik festői szépségű kompról. A terület egy nagy szeizmikus törésvonalon feküdt. A szakértők folyton azzal riogattak, hogy csak idő kérdése, mikor tör ki a Nagy Vulkán. És akkor mi van? Ez csak még érdekesebbé teszi az életet. – Minek jöttél? – kérdezte Edward. – Konzultálni – felelte Julius. – Senki nem kért tőled tanácsot a Hastingsnél. – Ez nem teljesen pontos – mondta Julius. – Valaki felkért, hogy tegyem meg. Az egyik ügyfelem. Edward felemelkedett a székéről, és az íróasztalra támaszkodott. – Remélem, az ügyfeled fizet, mert az halálbiztos, hogy én nem fogok. Nem engedhetem meg magamnak. – Emiatt ne aggódj – mondta Julius. – A tiszteletdíjamra van fedezet. Szóval, akarod a tanácsomat, vagy sem? Edward fontolóra vette a dolgot, aztán visszaült a székére. – Rendben, legyen. És miféle ingyenes tanácsot ajánlasz? – Mint mondtam, nem ingyenes. Edward felhorkant. – Mindennek ára van. Ezt jól megtanultam tőled. – Valami mást is megtanulhattál volna. Nem bízhatsz senkiben. Edward összeszűkült szemmel nézett rá. – Téged is beleértve? – Ezt rád bízom, természetesen. Hallom, az a szóbeszéd járja, hogy az elmúlt másfél évben én tettem keresztbe a Hastingsnek. De te valójában nem hiszed, hogy én okozom a problémát, ugye?

Edward hosszan nézett rá. – Nem – mondta végül. – Nem hiszem. Soha nem is hittem. – Miért nem? Edward keserűen elmosolyodott. – Ugyanabból az okból, amit az új barátnőd mondott Dianának. Te sokkal jobban csinálnád. Mostanra már a füstölgő romokon állnék. Ehelyett lassan elvérzek. Ez nem a te stílusod. Lehet, hogy hidegvérű vagy, de nem okozol hosszan tartó szenvedést. – Milyen biztonsági intézkedéseket tettél? – A szokásosat. Megbíztam egy külső igazságügyi könyvvizsgálót, aki teljes körű ellenőrzést végzett. Továbbá megbíztam egy biztonsági céget, hogy folytassa le az összes alkalmazott háttér-ellenőrzését. De semmi nem derült ki. Az ügyfelek csak csendben elmaradoznak. A szerződéseket nem újítják meg. Újakat meg nem kötnek velünk. Halálos spirálban vagyok. Kölcsönre van szükségem, de a pletykák miatt senki nem ad. A legjobb embereim közül jó néhányan más cégeknél keresnek állást. Akarod tudni az igazat? Kezdem azt hinni, hogy a fúzió az egyetlen esélyem. – Nem vagy abban a helyzetben, hogy olyan alkut kössél, ami számodra és az alkalmazottaid számára a legkecsegtetőbb – mondta Julius. – Azt hiszed, én nem tudom? De a másik lehetőség, hogy hagyom bedőlni a vállalatot, de ez a lehető legrosszabb lenne az alkalmazottaimnak és a családomnak is. – Azt mondtad, felfogadtál egy biztonsági céget, hogy világítsa át a dolgozóidat. Edward összeillesztette maga előtt az ujjait. – Semmit nem derítettek ki. – Mi van az igazgatósági tagokkal? Őket is ellenőriztetted? Edward nem moccant. – Most komolyan beszélsz? Nagyon jól tudod, hogy az igazgatóság tagjai egyben családtagok is. Mindegyikük kőkeményen érdekelt a társaság sikerében. – Tudod, mit mondanak a családi viszályról. És saját minapi tapasztalatomból mondhatom, hogy az emberek ritkán gondolkodnak logikusan olyan helyzetekben, amelyekben lehetőségük nyílik megbüntetni valakit, aki szerintük rászolgált a büntetésre. Edward összeütögette az ujjait, és elgondolkodva nézett. – A francba – fakadt ki. – Azt mondják, hogy az emberek a logika és a ráció szerint cselekszenek, de ez nem így működik – mondta Julius. – Azt hittem, ezt is megtanultad tőlem. Az az igazság, hogy a legtöbb ember érzelmi alapon dönt. Miután

döntött, mindig talál észszerű magyarázatot, amellyel igazolja a döntését. – „Mindenkinek van egy titkos listája.” Arkwright Kettes Számú Szabálya. – Edward felpattant. Az ablakhoz masírozott, és kinézett a városra. – Az igaz, hogy az igazgatósági tagok közül nem mindenki örül, hogy én vezetem a céget. De az egy dolog, hogy valaki neheztel vagy dühös emiatt. Ám hogy ezért megpróbálja tönkretenni a vállalatot, az egészen más. – Amikor bosszúról van szó, néhány ember a legvégsőkig képes elmenni. – Julius megragadta a szék karfáját, és feltornászta magát. – Mint külső konzulensed az utóbbi néhány hónap alapján úgy látom, hogy a probléma gyökere otthon keresendő. Hosszú csend állt be, majd Edward lassan kifújta a levegőt. – Richard – mondta. – A féltestvéred? Szerintem is. Nála keresgélnék én is, ha a helyedben volnék. Edward bólintott, inkább rezignáltan, mint döbbenten. – Richard mindig is neheztelt rám. Miután apa meghalt, és a család engem bízott meg a vezetéssel, csak romlott a helyzet. Időnként megfordult a fejemben, hogy valamiképpen köze van a vállalat gondjaihoz, de azt mondogattam magamnak, hogy csak nem tenne olyat, ami szembemegy az ő érdekeivel is. – Ő meg valószínűleg azt mondogatta magának, hogy ha sikerül meggyőznie a család többi tagját, hogy nem vagy alkalmas a vállalat vezetésére, akkor majd leváltanak, és őt ültetik a helyedbe. – Ez nagyon rövidlátó gondolkodás, ami tönkretehet egy olyan zártkörűen működő vállalatot, mint a Hastings. – Így van. – Julius átvágott a szobán, és csatlakozott Edwardhoz az ablaknál. – Mit szándékozol tenni? – Beszélek Richarddal. – Edward megdörzsölte a tarkóját. – Világossá teszem számára, hogy ha nem mond le az igazgatósági tagságáról, és nem távozik csöndben, a család elé tárom az ügyet. De le fog mondani. Nem akarja majd, hogy a családtagok megtudják, hogy ő próbálta elszabotálni a legfőbb bevételi forrásukat, nem beszélve a társadalmi helyzetükről. – Azt hiszem, igazad van. Richard le fog mondani. De jó lenne, ha ezentúl a hátad mögé is néznél. – Örömteli gondolat. – Elfintorodott. – Richardot elintézem. De jó lenne tudni, hogy van valaki, akiben megbízhatok, aki kívülről segít nekem Richardon tartani a szememet, aki láthatóan mindig tudja, mi zajlik a cápák között.

– Mármint én? – Igen, te. – Megteszem, ami tőlem telik – mondta Julius. – Köszönöm. – Edward arca megfeszült. – Ami Dianát illeti… – Diana és én soha nem illettünk össze. Az én hibám. Meggyőztem mindkettőnket, hogy képes leszek olyanná válni, amilyennek ő akar. Ez soha nem sikerült volna. Ti ketten egymáshoz tartoztok. – Én meg csak azt akarom, hogy tudd: a gyanú és a pletykák ellenére, amik akkoriban keringtek, mi soha nem voltunk együtt – legalábbis fizikailag – mindaddig, amíg Diana be nem adta a válópert, én meg a lemondásomat. – Azt hiszed, nem tudtam? – mosolygott Julius. – Te voltál a gáncs nélküli lovag – mindkettőnknek. Megmentetted Dianát – és engem is – egy házasságtól, ami kezdettől bukásra volt ítélve. Edward óvatosan nézett rá. – Ez nagyon nemes lelkű értelmezés. – Mostanság rengeteg időm volt, hogy a múlton gondolkozzam, és távolabbról szemléljem a dolgokat. – Elhallgatott, aztán elvigyorodott. – Mi van? Attól félsz, hogy szórakozom veled? – Nem – felelte Edward. – Azt hiszem, igazat mondasz. Megpróbálsz becsukni néhány múltbéli ajtót, hogy továbbléphess a jövőbe, igaz? Ezért jöttél ma ide. – Meg kell bocsátanod nekem. Mostanában egy pozitívgondolkodásszakértővel járok. Most tanulom, hogy a napos oldalt keressem. Meg hogy a félig telt poharat nézzem, bla, bla, bla. Edward felvonta a szemöldökét. – Bla, bla, bla? – Ne aggódj, nem őrültem meg teljesen. Csak másik irányba indulok. – Julius már fordult volna, de megtorpant. – Még egy dolog. Szükséged lesz egy financiális mentőövre. Edward rámeredt. – Te most lóvét ajánlasz fel nekem? – Kéred? Edward gondolkodott egy sort, majd bólintott. – E pillanatban nincs más, akire számíthatnék. Nincs más, akiben bízhatnék. Nagyon… törékeny a helyzet. – Tudom. – Itt az egész istenverte családom, és több mint ezer ember függ tőlem, Julius. – Még megfordíthatod a folyamatot. – Egy kis baráti segítséggel – mondta Edward. Elmosolyodott. –

Köszönöm. – Szóra sem érdemes. – Dehogynem. Ha bármikor szükséged van valamire tőlem, csak szólj. – Köszönöm. Ezt méltányolom. Egy ideig csendben álltak, figyelték, amint a kompok haladnak az Elliottöbölben. – Nagyon jó volt a múltkori beszéded a fogadás után – szólalt meg Edward. – Idáig ez volt a legjobb. Nem hiszem, hogy bárki is elszunyókált volna közben. – Volt egy mentorom. Edward szája sarka felkunkorodott. – Grace Elland? – Igen. – A média szerint az utóbbi időben kissé veszélyesen éltetek. – A jó hír az, hogy vége az izgalmaknak – mondta Julius. – Nem csak a beszéded volt más – jegyezte meg Edward. – Te is másnak tűnsz. – Grace mindent megváltoztatott. Edward elmosolyodott. – Diana azt mondta, ő lehet az igazi. – Ezt mondta? – Meglepettnek tűnsz – nevetett Edward. – Olykor mások tisztábban látják a dolgokat kívülről. A mai tanácsod ékes példa rá. – Nem láttad a probléma gyökerét, mert nem akaródzott a megfelelő helyre nézned. – Hát nem mindig ez a helyzet? – De igen. – Julius arca megrándult. – Ez úgy hangzik, mint egy Witherspoon-elméncség, nem? Edward kuncogott. – De igen. Julius az órájára pillantott. – Jobb, ha megyek. Ha tovább lógok itt, az emberek még azt hiszik, hogy épp most rohanom le a Hastings Vállalatot. – Nem akarod lenyelni a cégemet? – Nem. – Julius az ajtó felé indult. – Más tervet forgatok a fejemben. – Igen? – bámult rá Edward. – És mit? – Grace egy alapítványt akar létrehozni. Én vagyok a tanácsadója. – Te? A jótékonysági bizniszben? Julius megvonta a vállát. – Kissé eltér a megszokottól. – Már megbocsáss, de egy jótékonysági alapítványnak dolgozni nem éppen olyasvalami, ami fekszik neked, Julius. Nem tehetsz róla, hogy a

pénzcsináláshoz értesz. Abban vagy tehetséges. – Grace is ezt mondja. Ki akarja használni a tehetségemet az alapítvány finanszírozásához. – Ez úgy hangzik, mintha túl sokáig dolgozott volna annak motivációs gurunak. Witherspoonnak. – Eláruljak egy kis titkot? – kérdezte Julius. – Grace volt ott az agy. – Tényleg? – ámuldozott Edward. – Hogyan? – Ő írta a szakácskönyvet meg a blogot. Ő találta ki a szlogeneket. Ő találta meg a célközönséget. Ő szervezte a marketinget. A középszerű játékost ő juttatta a felső ligába. – Grace ilyen jó az üzletben? – Veleszületett érzéke van a marketinghez. Sajnos csak az olyan üzleti modellek érdeklik, amelyek jó közérzetet biztosítanak. – Innen hát az újonnan támadt érdeklődésed a jótékonysági munka iránt – mondta Edward. – Értem. Mit fogsz még csinálni amellett, hogy a háttérből segíted Grace-t az alapítványban? – Az ösztönei csalhatatlanok, amikor marketingről van szó, de amikor emberekről, akkor hajlamos csak a pozitívumokra figyelni. Túlságosan megbízik mindenkiben. Igyekszik mindenkiben meglátni a jót. Edward kétkedő megértéssel bólogatott. – Ez a fajta naivitás mindig bajba sodorja az embert. – Ezért kezelem én a személyzeti ügyeket az alapítványnál. Az alkalmazottak kiválasztásán túl én vizsgálom meg a pályázatokat. Kell valaki Grace mellé, aki kiszűri a szélhámosokat és az álmodozókat. – Mi a célja az alapítványnak? – kérdezte Edward. – Egy csomó ember szeretne vállalkozásba kezdeni. – Persze, ez az egyik nagy amerikai álom. Bár a statisztikákat nézve a legtöbb vállalkozó a gatyáját is elveszti. – Rendszerint azért, mert nincs senki, aki megtanítaná nekik a dörgést – mondta Julius. – Na, erről szól Grace alapítványa. Amolyan start-up egyetemnek tervezi olyanoknak, akik máskülönben egy lépést sem tudnának tenni, mert nincsenek kapcsolataik, nincs miből finanszírozniuk, és nem tudják, hogyan kell működtetni a rendszert. Edward felnevetett. – Úgy érted, tulajdonképpen megfogadod azt a tanácsot, amelyet a bankettet követő beszédedben adtál? Azt tervezed, hogy felajánlod a szolgálataidat mentorként? – Grace azt mondja, szakértő konzultáns lesz a titulusom. Én ragaszkodom

hozzá. – Te, Julius Arkwright, ingyenes tanácsokat fogsz osztogatni – mondta semleges hangon Edward. – Azt nem mondom, hogy emellett nem fogok egy kis pénzt is csinálni. – Elmosolyodott. – Azoknak a pályázatoknak, amelyeket az alapítvány támogat, egy bizonyos százaléka profitábilis lesz, ebben biztos vagyok. – Na, ez már inkább hasonlít arra a Julius Arkwrightra, akit ismerek. – Várd ki, amíg elmondom Grace-nek – mondta Julius. – Mit mondasz el neki? – Azt mondja, senki nem emlékszik, mi hangzik el egy ilyen vacsorát követő beszédben. Azt állítja, hogy a hallgatóságban az érzelmek maradnak meg, amiket a beszéd kiváltott bennük. – Ez a beszédtől függ – mondta Edward. – Erről jut eszembe, nem mondtad, ki az az ügyfeled, aki megbízott, hogy ma velem konzultálj. – Grace. Edward sokatmondó pillantást vetett rá. – Van egy olyan érzésem, hogy ez tényleg komoly. Megkérdezhetem, mennyi a honoráriumod? Julius kinyitotta az ajtót, és a küszöbről visszanézett. – Meghív ebédelni. Edward nevetett. Julius látta, hogy a fejek megfordulnak a külső irodában. A recepciós arckifejezése, és a másik három emberé, aki arra várt, hogy Edwarddal beszélhessen, minden pénzt megért. Julius automatikusan lefuttatta a fejében a forgatókönyvet. A hír, hogy Arkwright és Hastings ismét jó viszonyban van, estére már egész Seattle-t bejárja. Óvatosan felrajzolt stratégiák, amelyek arra épültek, hogy kihasználják a Hastings vállalat ingatag helyzetét, most összeomlanak. A fúzió- és akvizíció-szakértőknek most máshol kell majd célpontot keresniük. A fejvadászok kétszer is meggondolják, hogy megpróbálják elcsábítani a Hastings legjobb középvezetőit. Munkavállalók, akik éjjelente arra riadtak fel, hogy elveszíthetik az állásukat, most nyugodtan alhatnak. Julius kis mosollyal az arcán átvágott az elnémult titkárságon. Grace-nek egy dologban igaza volt: a jövő megváltoztatható. És ő az a nő, aki képes rá.

Ötvenegy Grace Juliust várta a kávéház földszintjén. A méretes, organikus és koffeinmentes kávéval teli csésze még majdnem tele volt, mert miután megrendelte, arra jutott, hogy túlfeszített idegei még a koffeinmentes kávéval sem képesek megbirkózni. Mint a vendégek többsége körülötte, ő is a kinyitott laptopja előtt ült. Úgy gondolta, dolgozik az új alapítvány működési szabályzatán, de rájött, hogy képtelen koncentrálni a célközönségre és a marketingstratégiákra. A megbeszélés Julius és Edward között mintha egy örökkévalóságig tartana. Ez jó jel, biztatta magát. Vagy lehet, hogy rossz. Elvetette az utóbbi lehetőséget. Tudta, hogy nem fogja elfelejteni a pillanatot, amikor meglátta Juliust, amint belép a kávéházba. A férfi arca kifürkészhetetlen volt, mint mindig, de amikor közelebb ért, Grace meglátta a szemét, és tudta, hogy megkönnyebbülhet. – Éhes vagyok – jelentette ki Julius. – És kérem a fizetési csekkemet. Hová megyünk ebédelni? – Ismerek egy kedves kis vegetáriánus helyet az Első sugárúton, közel a piachoz – felelte a lány. – Ó, micsoda öröm! – De előbb meséld el, hogy ment a megbeszélés. Elejétől a végéig. Julius megvonta a vállát. – Nem hiszem, hogy a hálaadást a Hastings családdal ünnepeljük idén, de egyezségre jutottunk Eddel. Tudja, hogy nem hajtok a cégére, és azt is, hogyan mentse meg a családi vállalatot. Mire befejezzük az ebédet, a hír, hogy Ed meg én ismét üzleti kapcsolatban vagyunk, bejárja fél Seattle-t. A másik feléhez meg eljut, mielőtt leülnének a vacsoraasztalhoz. – Pompás! – Grace elégedetten mosolygott. – Már maga a szóbeszéd megváltoztatja a Hastings-birodalom üzleti dinamikájának helyzetét. – Igen, így lesz, de van egy dolog: ma már nem akarok üzletről beszélni – mondta Julius. – Rólunk akarok beszélni. Grace-nek megállt a keze, miközben becsukta a laptopot. Reménnyel

vegyes bizonytalanság borzongatta meg, és megdermedt. Csak semmi negatív gondolat, biztatta magát. De a jövő volt a tét, ezt jól tudta. – Oké – mondta. – Ebéd közben akarod megbeszélni? – Nem. Itt akarom. Most. – Egész pontosan mit akarsz megbeszélni? – Grace úgy érezte, ingoványos talajon jár. Egyetlen rossz lépés… Julius átnyúlt a kis asztal fölött, és megfogta a kezét. – Szeretlek, Grace Elland. Nem hiszem, hogy valaha is értettem, mit jelent a szerelem, amíg nem találkoztam veled. Ez mindent megváltoztat. Nem ez volt az első eset, hogy azt mondta neki, szereti, de Grace-nek soha nem volt elég hallania ezt a szót. Olyannyira túlcsordultak az érzelmei, hogy attól félt, könnyekben tör ki itt, mindenki előtt. A forgalmas kávéházban a légkör hirtelen kristálytisztává vált. – Hogy megismertelek, számomra is minden megváltozott – mondta, lehalkítva a hangját, hogy a közelben ülők ne hallját. – Szeretlek, Julius. – Tudom, hogy ez mindkettőnknek újdonság, és hogy adnunk kell magunknak némi időt. De én nem akarok több időt elvesztegetni. – Szorosabban markolta a lány kezét. – Hozzám jössz feleségül? Akarsz velem otthont teremteni? Akarsz velem családot alapítani? – Igen – felelte Grace. – Igen. És igen. Julius felállt, és felhúzta a lányt is. A személyzet és a vendégek felé fordult. – Igent mondott! – hirdette ki. Kitört a tapsvihar. Grace fülig pirult. Tudta, hogy lángvörös az arca, de azt is tudta, soha ennél boldogabb nem volt életében. Julius megcsókolta, ott, a személyzet és a kávézgató, a laptopjukon vagy a telefonjukon dolgozó vendégek előtt. A taps erősödött. Julius csak annyi időre engedte el a lányt, hogy az felkapja a laptopját, a kabátját és a ridiküljét. A taps és éljenzés kikísérte őket a fényes, esőtől csillogó délutánba. A járdán hömpölygött a tömeg, mint Seattle-ben mindig, amikor előbukkan a nap. Mintegy varázsütésre, mindenütt előkerültek a napszemüvegek. – Van valami szlogened erre a pillanatra? – kérdezte Julius. – Az az egy, amit te hoztál elő – felelte a lány. – „A szerelem mindent megváltoztat.” – Ez nem szlogen – mondta Julius. – Hanem ígéret.

{1}

Vörösmarty Mihály fordítása.

Table of Contents Címoldal Impresszum Ajánlás Egy Kettő Három Négy Öt Hat Hét Nyolc Kilenc Tíz Tizenegy Tizenkettő Tizenhárom Tizennégy Tizenöt Tizenhat Tizenhét Tizennyolc Tizenkilenc Húsz Huszonegy Huszonkettő Huszonhárom Huszonnégy Huszonöt Huszonhat Huszonhét Huszonnyolc Huszonkilenc Harminc Harmincegy

Harminckettő Harminchárom Harmincnégy Harmincöt Harminchat Harminchét Harmincnyolc Harminckilenc Negyven Negyvenegy Negyvenkettő Negyvenhárom Negyvennégy Negyvenöt Negyvenhat Negyvenhét Negyvennyolc Negyvenkilenc Ötven Ötvenegy